Alistair Maclean UNIKORNIS

Alistair Maclean

UNIKORNIS

A mő eredeti címe: The Dark Crusader Copyright © 1961 by Devoran Trustees Ltd All rights reserved! A fordítás a HarperCollins 1961. évi kiadása alapján készült

Borító: © GRAPH ART A borítón látható festmény dr. Bera Károly munkája Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav Mőszaki szerkesztı: Jámbor Mariann

Hungarian edition and translation © 1996 by LAP-ICS

Kiadja: LAP-ICS Könyvkiadó ISBN: 963 434 224 8

Felelıs kiadó: LAP-ICS Könyvkiadó ügyvezetı igazgatója

A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, 1996. évben Felelete vezetı: Bördıs János ügyvezetı igazgató

Douglasnak és Violetnek

PROLÓGUS

Apró, poros ember egy apró, poros szobában. Mindig így gondoltam rá – csak egy apró, poros ember egy apró, poros szobában. Takarítónı nem tehette be lábát abba az irodába, melynek zsíros foltoktól díszelgı, gondosan elhúzott sötétítıi a Birdcage sétányra nézı ablakokat takartak; és nem volt olyan élı lélek, takarító vagy sem, aki bemehetett a múltnak eme szentélyébe úgy, hogy maga Raine ezredes ne lett volna bent. És senki se vádolhatta az ezredest azzal, hogy allergiás a porra. Mert a por mindent beterített. Vastagon befedte a foszladozó szınyeget keretezı fényezett tölgyfa padlót, finom réteggel vonta be a könyvespolcok, iratgyőjtı szekrények, karosszékek, a telefon és a főtıtest tetejét, dús csíkokban tapadt az íróasztal elkoptatott lapjára. Pormentes, széles sávok jelezték, az imént hol lett odébb csúsztatva egy papírhalom vagy egy könyv; porszemcsék táncoltak fontoskodóan egy fénysugárban, ami valahogyan mégiscsak belopta magát a függönyök közti hasadékon; és – a fény játéka volt vagy valóság – patinás porréteg ülte meg az asztal mögött gubbasztó férfi hátrafésült, gyér, ezüstös haját, a viaszfehér arc barázdáit, a lejtıs homlokot. És akkor belenéztél a ráncos szemhéjjal ernyızött szempárba, s a porra már nem is emlékeztél: úgy csillogott, akár két tökéletesre csiszolt, varázserıt sugárzó peridotkı, és a belıle kilövellı tekintet olyan hideg volt, akár egy simára gyalult, tengerkék grönlandi gleccser – ha nem még annál is hidegebb. Az apró, poros ember felállt, hogy üdvözöljön, amint átmentem a szobán, felém nyújtotta száraz, csontos, kerti szerszámot idézı kezét, intett, hogy foglaljak helyet egy nyikorgó, kárpitozott karosszékben, szemben a mahagóni íróasztal elején éktelenkedı furnérlappal, aztán visszaült a helyére, egyenes háttal, két kezét összekulcsolva maga elıtt a poros asztallapon. – Isten hozta itthon, Bentall. – A hang illett a szempárhoz, majdhogynem hallhattad a mozgó jég recsegését. – Hamar ideért. Kellemesen utazott?

– Nem, ezredes. A közép-angliai ruhagyáros, akit Ankarában félre kellett állítani, hogy jusson hely számomra a repülın, nem repesett a boldogságtól. Megígérte, hogy hallani fogok még róla az ügyvédein keresztül, emellett azt is kilátásba helyezte, hogy csıdbe juttatja a Brit Légitársaságot, amiért az meg merte tenni ezt vele. A többi utas levegınek nézett, a légikisasszonyok süketek voltak, ha valamit kérni akartam tılük, ráadásul a gép egész idı alatt rázkódott és bukdácsolt. Ettıl eltekintve kellemes volt az út. – Van ilyen – mondta precízen Raine. A szája bal sarkát megmozdító arcrángást akár mosolyként is lehetett volna értelmezni, de akik ismerték az ezredest, azok tudták, hogy ınála ilyen haszontalanságoknak nincs helye. A Távol-Keleten ügyködı emberek tevékenységének a koordinálása a csekély idınek nem nevezhetı huszonöt év alatt elsorvasztotta az arcizmait. – Aludt? Megráztam a fejem. – Hangyányit sem. – Kár. – İ sem alhatott sokat, de jól leplezte a fáradtságát. – Nos, attól tartok, Bentall, ismét útra kell kelnie. Ma este. A gépe tizenegykor indul a londoni reptérrıl. Hagytam tovatőnni néhány másodpercet, hogy érzékeltessem vele, nem repesek a boldogságtól, aztán tehetetlenül vállat vontam. – Vissza Iránba? – Ha Törökországból Iránba akartam volna áthelyeztetni, nem haragítom magamra feleslegesen a közép-angliai ruhagyáros társadalmat azzal, hogy iderendelem magát egy csevegés kedvéért. – Ismét látni lehetett szája sarkában a parányi rezdülést. – Lényegesen távolabb, Bentall. Sydney, Ausztrália. Új terület a maga számára, ha nem tévedek. – Ausztrália? – A talpamon voltam, anélkül hogy észrevettem volna, felálltam a székbıl. – Ausztrália! De ezredes, nem olvasta a múlt heti táviratomat? Nyolcheti munkáról van szó, minden a helyén van, már csak az utolsó építıkocka hiányzik. Egy hétre lenne szükségem mindössze, vagy legfeljebb kettıre... – Üljön le! – A hang teljes mértékben illett a szempárhoz, úgy éreztem, mintha egy vödör jeget zúdítottak volna a fejemre. Raine töprengın végigmért, s a hangja kissé felengedett, bár a fagypontot nem lépte túl. – A buzgósága dicséretes, de merıben felesleges. A saját érdekében remélem,

legalább ellenfeleinket nem becsüli alá annyira, mint azokat, akik alkalmazzák magát. Kitőnı munkát végzett, Bentall, biztos vagyok benne, hogy bármely más kormányhivatalnál birodalmi kitüntetésre terjesztették volna fel, de a maga szerepe ebben a munkában véget ért. Nem szeretem végrehajtóként is használni a felderítıimet. – Sajnálom, ezredes – tátogtam. – Én egyáltalán... – Hogy a maga szavával éljek, az utolsó építıkocka is a helyére fog kerülni. – Mintha meg se hallott volna. – Ezt a léket, a Hepworth Kutatóintézetnél, el fogjuk szigetemi, végleg megszüntetjük. – Az elektromos faliórára pillantott. – Körülbelül négy órán belül, úgyhogy akár már múltnak is tekinthetjük. Lesznek néhányan a kormányban, akik ma éjjel nyugodtan alhatnak. Szünetet tartott. Az asztalra könyökölt, két kezével ujjbegyeit összeérintve háztetıt formált, és a tetınyereg felett rám nézett. – De hát manapság – sóhajtott egy porosan szárazat – egy miniszter számtalan okból lehet álmatlan. Ezért van itt maga, Bentall. Bevallom, mást is felkérhettem volna, de eltekintve a ténytıl, hogy senki nem rendelkezik a maga ez irányú, és a mostani esetben rendkívüli módon szükséges képesítéseivel, van egy olyan halvány érzésem, hogy a legutóbbi megbízatása és ez az eset nem teljesen különállóak egymástól. – Levette könyökét az asztallapról, elıkerített egy rózsaszín mőanyag dossziét, és felém csúsztatta az asztalon. – Átfutná? Elfojtottam a vágyat, hogy félrelegyintsem magamtól a dossziéval együtt érkezı porfelhıt; fogtam a dossziét, és kiemeltem belıle a féltucatnyi, összekapcsozott papírt. Kivágások voltak a Daily Telegraphból, az álláshirdetéseket tartalmazó rovatból. Minden lap tetejére élénkvörös ceruzával fel volt jegyezve a dátum – a legkorábbi sem volt régebbi nyolc hónapnál –, s ugyanazzal a vörössel egy-egy hirdetés is be volt keretezve minden egyes lapon, kivéve az elsıt, melyen három élénk színő kör díszelgett. A hirdetık ausztrál és új-zélandi mőszerészeti, gépészeti, vegyipari vállalatok voltak, s mind a legmodernebb technológia területén jártas szakembereket kerestek. Láttam már százával efféle hirdetéseket a világ minden tájáról. Az aerodinamika, a mikro-miniatürizáció, a hiperszonikus repülıgépek gyártása, az elektronika, a fizika, a radartechnológia és az üzemanyag-kutatás mind húzóágazatoknak számítottak ezekben a

napokban, s akinek a diplomája ezen területek valamelyikét nevezte meg felsıfokú szakképzettségnek, annak nem kellett attól tartania, hogy munka nélkül marad. Ezek a hirdetések azonban – amellett, hogy ugyanazon hirdetı adta fel ıket – messze kitőntek a többiek közül a bennük ígért, csillagászati összegekre rúgó fizetések révén. Halkan füttyentettem, és Raine ezredes felé sandítottam, de a jegeszöld szempár a mennyezetet fürkészte révetegen. Újra átnéztem a hirdetéseket, majd visszatettem ıket a mappába, s az asztalon visszacsúsztattam ıket az ezredesnek. Megjegyzem, sokkal szélesebb csíkot sikerült szántanom a porban, mint Raine. – Nyolc hirdetés – mondta száraz jéghangon az ezredes. – Mindegyik legalább száz szó hosszú, de maga szóról szóra vissza tudná mondani ıket, ha kellene. Igaz, Bentall? – Azt hiszem, igen, ezredes. – Rendkívüli képesség – mormogta. – Irigylem érte. Van megjegyzése? – Az a meglehetısen körmönfontan fogalmazott hirdetés, melyben hajtóanyag-szakértıt keresnek 10 machot meghaladó sebességő repülıgépmotorok tervezéséhez. A helyzet az, hogy ilyen repülıgépprojekt nem létezik, nem létezhet. Rakétamotor annál inkább, mely esetében a metallurgiai kérdések már megoldottak, csupán egy megfelelı hajtóanyagszakértıre lenne szükség. A hajtóanyagok szakemberei azonban, eltekintve attól a néhánytól, akik nagyobb repülıgépgyárak vagy egyetemek alkalmazottai, a Hepworth Kutatóintézetnek dolgoznak. – Itt lehet kapcsolat a maga korábbi megbízásával, Bentall. – Az ezredes bólintott. – Ami persze csak megérzés, és inkább lehet téves, mint helyes. – Szórakozottan firkálni kezdett a mutatóujjával a porba. – Feltőnt valami más is? – Az összes hirdetés egy többé-kevésbé közös feladótól származik – folytattam. – Új-Zéland vagy a kelet-ausztráliai partok. Mindegyik állást sürgısen be kellene tölteni. Minden hirdetésben teljes és ingyenes ellátást ígérnek, házat jutalmul a jó munkáért, s háromszor akkora fizetést, mint amekkorát ebben az országban a legjobb szakmabeli kutató kap. Kétségtelenül a legjobb szürkeállományainkat akarják elszipkázni. Mindegyik hirdetés kiköti, hogy a jelentkezınek házasnak kell lennie, ugyanakkor gyermekeket nem tudnak elhelyezni.

– Nem találja ezt egy kissé különösnek? – kérdezte merengve Raine ezredes. – Nem, ezredes. Külföldrıl feladott hirdetések esetében eléggé gyakori, hogy házas embereket keresnek. Ha a család is az alkalmazott mellett van a távoli országban, kisebb az esély, hogy az illetı, akinek eleinte beilleszkedési gondjai is lehetnek, felpakol és hazamegy. – De itt nem családokról van szó – tiltakozott Raine –, hanem feleségekrıl. – Talán attól tartanak, hogy a gyermekek a borsos áron vásárolt elmék túl sok idejét kötnék le. – Vállat vontam. – Vagy nem elég kényelmes az ellátás. Vagy a gyerekek késıbb utazhatnak. Itt csak annyit mond, hogy „gyermekeket nem tudunk elhelyezni”. – Mégis, nem találja ezt különösnek, Bentall? – Nem. Minden tiszteletem a magáé, ezredes, de kétlem, hogy csak a hirdetéseket olvasva kezdett gyanakodni. Az elmúlt években nem egy tudósunkat csábították el a tengerentúlra. De... ha engem is ellátna azzal az információval, amit mindeddig visszatartott, akkor talán másképpen látnám az egészet. Újabb aprócska rángás futott végig a szája bal szegletében: ezen a napon Raine szokatlanul laza pórázra engedte önmagát. Aztán elıvett egy apró, sötét pipát, s a zsebkése hegyével takarítani kezdte a pipafejet. Anélkül hogy felnézett volna, ezt mondta: – Van egy további egybeesés is, amit említenem kellett volna. Az összes tudós, aki az állásajánlatot elfogadta, feleségestül eltőnt. Nyomtalanul. Az utolsó szóval együtt felém lövellt egy alulról felfelé pillantást azzal a sarkköri szempárral, hogy lássa, miként reagálok a közlésre. Nem szeretem az effajta macska-egér játékot, ezért viszonoztam faarcú indián pillantását, és megkérdeztem: – Ebben az országban, en route, vagy megérkezés után? – Azt hiszem, maga a megfelelı ember erre a munkára – mondta következetlenül Bentall. – Mindannyian elhagyták az országot. Négyen közülük en route, London és Ausztrália között tőntek el. Az új-zélandi és ausztrál bevándorlási hivataloktól megtudtuk, hogy egy házaspár leszállt a géprıl Wellingtonban, három másik pedig Sydneyben. Ez minden, amit sikerült kideríteni. Megérkeztek. Eltőntek. Kész.

– Van ötlete, hogy miért? – Nincs. Több alternatíva lehetséges, de nem szokásom találgatásra vesztegetni az idımet, Bentall. Amit tudunk, és ezért, természetesen, a nagy aggodalom, hogy bár mindannyian ipari kutatásban jártasak, szakértelmüket hadászati célokra is fel lehet használni. – Tővé tettek értük mindent, ezredes? – Elképzelheti. A déli félteke rendırei legalább olyan hatékonyak, mint a mieink. De ez aligha rendıri munka, nemde? Hátrahajolt a székében, sötét, büdös felhıket eregetve a már így is túlterhelt levegıbe, s közben várakozó tekintettel engem fürkészett. Én fáradtnak, ingerlékenynek éreztem magam, a beszélgetés pedig kezdett egyre inkább egy egyetemi vizsgára hasonlítani. Raine azt várta el tılem, hogy én legyek az okos fiú. Gondoltam, jobb lesz, ha belemegyek a játékba, legalább hamarabb végzünk – remélhetıleg. – Hogy menjek ki? Mint atomfizikus? Az ezredes megveregette a széke karját. – Melegen fogom tartani ezt a széket a maga számára, fiam. Egy napon még koptatni fogja. – Nem lehet könnyő egy jéghegy számára kedélyesnek hangzani, de Raine-nek kis híján sikerült. – Nem játszunk hamis lapokkal, Bentall. Pontosan abban a minıségében fog kimenni, amelyben a hepworthi napokban is dolgozott, amikor felfedeztük tehetségét egy másik, kevésbé elméleti területhez. Hajtóanyag-szakértıként fog kimenni. – Kivett egy újságpapír-darabkát egy másik mőanyag mappából, és elém tette. – Olvassa el. A kilencedik hirdetés. Szintén a Telegraphban jelent meg, két héttel ezelıtt. Nem nyúltam a papírért, még csak rá se néztem. – Újabb hajtóanyag-kutatót keresnek – mondtam. – Ki volt az elsı jelentkezı? Ismernem kell ıt. – Számít az, Bentall? – Az ezredes hangja hővösebbé vált néhány fokkal. – Igenis, számít. – A hangom illett az övéhez. – Lehet, hogy az emberük nem vált be, nem tudott eleget. De ha ez nem így van, hogyha az egyik menıt alkalmazták, ezredes, akkor a helyzet világos. Valami történt az illetıvel, és nekik, bárkik is legyenek ık, kell valaki a helyére. – Dr. Charles Fairfield volt az. – Fairfield? A régi fınököm? A Hepworth igazgatóhelyettese?

– Ki más? Nem válaszoltam azonnal. Ismertem jól Fairfieldet, a zseniális tudóst és tehetséges, amatır régészt. Egyre kevésbé és kevésbé tetszett ez az egész, s az arckifejezésem minden bizonnyal el is árulta ezt, de Raine már megint a mennyezetet fürkészte, annak az embernek az alaposságával, aki attól tart, hogy az bármelyik pillanatban leszakadhat. – És arra kér engem, hogy... – kezdtem volna el a mondókámat, de Raine félbeszakított. – Ez minden, amit teszek. – Hirtelen fáradtnak látszott. Lehetetlen volt nem érezni szánalmat iránta, legalábbis nekem, aki tudtam, mekkora terheket szokott elcipelni a vállán. – Nem parancsolom meg, fiam. Csak kérem. –Tekintete még mindig a mennyezetre tapadt. Közelebb húztam magamhoz a papírt, elolvastam a vörössel bekarikázott hirdetést. Szinte szóról szóra ugyanaz volt, mint az, amelyikkel Fieldinget elcsábították. – A kérés szerint a jelentkezınek azonnal táviratoznia kell – mondtam vontatottan. – Gondolom, szorítja ıket az idı. Már válaszoltak a hirdetésre? – A maga nevében, Benton, és a maga címét adva meg. Bízom benne, hogy megbocsátja szabadosságomat – dörmögte kedvetlenül. – Az Allison és Holden Gépészeti Vállalat, Sydney – folytattam. – Egy létezı és elismert cég, feltételezem. – Természetesen. Utánanéztünk. A négy nappal ezelıtt érkezett légipostai levélben, melyben egyeztették a megbeszélés idıpontját, szintén a megfelelı személyzeti igazgató neve szerepelt, ahogyan a fejléces levélpapír is eredeti volt, az igazgató aláírásával. De az aláírás nem stimmelt. – Mi mást tudnak még, ezredes? – Semmit. Sajnálom. Abszolút semmit. Bárcsak ellenkezıképpen lenne. Rövid szünet következett. Aztán visszatoltam Raine elé a papírt, és ezt mondtam: – Egyvalamirıl megfeledkeztek. Ebben a hirdetésben az áll, hogy csak házas emberek jelentkezését fogadják el. – Sohasem szoktam megfeledkezni az alapvetı dolgokról. Tátott szájjal bámultam, de néhány perc után sikerült összeszednem magam.

– Ahogyan ismerem magát, ezredes, a menyasszony és a pap már várnak a legközelebbi templomban. – Egy ennél sokkal egyszerőbb megoldást választottam. – Ismét az a mozgás a szája sarkában. Az egyik fiókba nyúlt, elıvett egy borítékot, és elém lökte. – Vigyázzon rá, Bentall. A házassági anyakönyvi kivonata. Caxton Hall, tíz héttel ezelıtt. Megvizsgálhatja, utánanézhet, ha akarja, de mindent tökéletesnek fog találni. – Ebben biztos vagyok – motyogtam mechanikusan. – Akkor hát – csapta össze poros tenyerét –, ismerkedjen meg a feleségével. – Felemelte a telefonkagylót. – Küldjék be, kérem, Mrs. Bentallt. A pipája kikerült az ajkai közül, s Raine folytatta a pipafej piszkálgatását. Én, jobb híján, hagytam elkalandozni a tekintetem, mígnem megakadt, a mahagóni íróasztal elütıen világos színő elılapján. Ismertem jól a történetét. Nem több, mint kilenc hónappal ezelıtt egy másik férfi ült ebben a székben, amelyikben most én. Raine egyik embere volt, akit – az ezredes persze ezt nem tudta róla –, Közép-Európában az „ellenlábasok" a maguk oldalára állítottak, és rávették arra, hogy kettıs ügynök legyen. Az elsı és valószínőleg utolsó megbízatása az lett volna, hogy megölje Raine ezredest – az igazi nevét sohasem tudtam –, a biztonsági szolgálat fejét, ezernyi titok tudóját, ezzel helyrehozhatatlan károkat okozva a koronának. Raine nem is gyanított semmit mindaddig, míg az ügynöke fegyvert nem szegezett rá. Az ügynök azonban, ahogyan senki más sem, nem tudhatta, hogy Raine ezredes egy állandóan csıre töltött és kibiztosított Lügert tart a széke alá rögzítve. Azért jobb munkát is végezhetett volna, amikor kijavította a térde elıtt szétforgácsolódott elılapot. Raine ezredesnek nem volt választása, de kétségtelenül akkor is megölte volna az emberét, ha lehetısége van csupán megsebesíteni vagy lefegyverezni azt. İ volt, és ezt nem átvitt hiperbolaként mondom, a legkönyörtelenebb ember, akit valaha ismertem. Nem kegyetlen, csak könyörtelen. Számára a cél tényleg szentesítette az eszközt, s ha a cél eléggé fontos volt, nem létezett olyan áldozat, amitıl visszariadt volna, hogy meghozza a cél elérése érdekében. Ezért ülhetett ebben a székben. De most, hogy a könyörtelensége embertelenségbe csapott át, nem állhattam meg szó nélkül: – Tényleg a fontolgatja, hogy velem küldi azt a nıt, ezredes?

– Nem fontolgatom. – A pipafejbe bámult, olyan elmélyült figyelemmel, akár egy kihunyt tőzhányó belsejét vizsgáló geológus. – Már eldöntöttem. A vérnyomásom feljebb ugrott néhány higanymillimétert. – Annak ellenére, hogy egy pillanatra sem kétséges, ami Fieldinggel történt, abból a felesége se maradt ki? Letette a pipát és a zsebkést, s vélhetıen kötekedınek szánt tekintettel rám nézett; azokat a jeges szemeket látva én inkább úgy éreztem, mintha két gyilok szegezıdne rám. – Kétségbe vonja a döntéseim helyes voltát, Bentall? – Én csak azt kérdıjelezem meg, indokolt-e a majdnem biztos halálba küldeni egy nıt, nem elég-e, ha én otthagyom a fogam? – Dühös voltam, és meg sem kíséreltem leplezni ezt. – Egyébként valóban nem tartom bölcs döntésnek azt, hogy velem küldi. Tudja jól, hogy én egy magányos farkas vagyok, Raine ezredes. Egyedül is mehetnék, érvelhetnék azzal, hogy a feleségem megbetegedett. Nem akarok egy nıt koloncként a nyakamra, ezredes. – Azt, hogy ezt a nıt a nyakába varrtam, Bentall – mondta száraz hangon Raine –, inkább megtiszteltetésnek kellene vennie. Jobb, ha minden aggodalmát elfelejti. Fontosnak tartom, hogy ı is magával tartson, emellett a hölgy önként jelentkezett a feladatra. Csavaros esző, nagyonnagyon belevaló lány, és tapasztalt, sokkal tapasztaltabb, mint maga, Bentall. Elıfordulhat, hogy nem magának kell vigyáznia rá, hanem vice versa. Ha valakinek, neki aztán nincs szüksége testırre. Van egy pisztolya, amit soha nem hagy otthon. Biztos vagyok benne... Elhallgatott, mert nyílt az ajtó, és egy lány jött be a szobába. A „jött” szót használom, de ez a lány nem is jött, hanem siklani látszott a parketta fölött, oly végtelen kecsességgel, amit talán egy báli táncosnınél láthat az ember. Vékony, világosszürke bordázott ruha volt rajta, mely homokóraalakja minden négyzethüvelykjéhez készségesen hozzáidomult, mintha hálás lenne azért, hogy viselıjén lehet; a dereka körül valamivel sötétebb árnyalatú öv feszült, megteremtve az összhangot a ruha, a cipı és a gyíkbır retikül között. Ez utóbbi lehetett az a hely, ahol a pisztolyát tárolta, a ruha alá ugyanis még egy borsószemet se lehetett volna elrejteni. Bal oldalon elválasztott, oldalra fésült, csillogó szıke haja volt, sötét szemöldöke és

szempillája, világos mogyoróbarna szeme és enyhén, kellemesen barna bıre. Tudtam, honnan ez a barna bırszín, ismertem ıt. Az elmúlt hat hónapban ugyanazon az ügyön dolgozott, mint én, csakhogy ı egész idı alatt Görögországban tartózkodott, így én csupán kétszer láthattam, Athénban. Ez volt a negyedik alkalom, hogy találkoztunk. Ismertem ıt, mégis semmit se tudtam róla, kivéve azt, hogy a neve Marie Hopeman, és Belgiumban született, de sohase élt ott, mert az apja, a Fairey Aviation ottani gyárának a technikusa, még azelıtt kihozta ıket a kontinensrıl, hogy Franciaország a németek kezére került volna. Mindkét szülı a Lancastria elsüllyesztésekor vesztette életét. Árva gyermekként egy idegen országban hamar meg kellett tanulnia vigyázni magára – gondoltam én. Hátratoltam a székem, és felálltam. Raine ezredes hanyagul intett a kezével, elıbb felém, aztán a lány felé. – Mr. és... khm... Mrs. Bentall. Már ismerik egymást, nemde? – Igen, ezredes. – Tudta jól, hogy már találkoztunk. Marie Hopeman felém nyújtott egy hővös, határozott kacsót, kísérve ezt egy hasonló pillantással. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ez a lehetıség, az, hogy velem dolgozhatott, álmai netovábbjának a megvalósulását jelentette számára – ı azonban ennek ellenére jól leplezte lelkesedését. Ez a tény azonban, döntöttem el, nem fog megakadályozni abban, hogy elmondjam, amit mondani akarok. – Öröm újra látni magát, Miss Hopeman. Vagyis lenne, ha nem itt és most került volna rá sor. Tisztában van vele, mire vállalkozik? Marie rám nézett hatalmas, mogyoróbarna szemével, aztán ajkai mosolyra hajoltak, amint Raine felé fordult. – Mr. Bentall lovaggá vált a kedvemért, Raine ezredes? – kérdezte édesen. – Nos, igen, attól tartok – ismerte el az ezredes. – És kérem, felejtsék el a Mr. Bentall–Miss Hopeman megszólításokat. Fiatal házasok nem beszélnek így egymással. – Átdöfött egy pipaszurkálót a pipaszáron, elégedetten nyugtázta, hogy az, feketén, akár egy kéményseprı keféje, megjelent a pipafejben, és álmatagon folytatta: – John és Marie Bentall. Még passzolnak is egymáshoz a nevek. – Maga is így gondolja? – kérdezte érdeklıdéssel a lány. Visszafordult felém, rám sugározva ragyogó mosolyát. – Értékelem az aggodalmát.

Kedves magától. – Rövid szünetet tartott, majd félve kijavította magát. – Tıled... John. Nem ütöttem meg, mert hallottam valahol, hogy az efféle viselkedés a barlanglakó ısemberekkel együtt kiment a divatból, de határozottan nem tetszett, hogy egy nınek ilyen hamar és ilyen könnyedén sikerült rám akaszkodnia. Feléje lövelltem egy tartózkodó, és remélhetıleg rejtélyes vigyort, aztán közelebb léptem Raine-hez. – Szükségem van néhány új ruhára – közöltem vele. – Vennem kell néhányat. Odaát ilyenkor tombol a nyár. – Két vadonatúj bıröndöt fog találni a lakásán, Bentall, telepakolva mindennel, amire szüksége lehet. – A jegyek? – Itt vannak. – Felém tolt egy borítékot. – Négy nappal ezelıtt küldte ki ıket magának a légitársaság. Csekkel fizettek értük, pontosabban fizetett egy bizonyos Tobias Smith. Ismeretlen a név, de a bankszámlája jó kövér. Nem kelet felé fognak repülni, ahogyan az kézenfekvı lenne, hanem nyugatnak, át New Yorkon, San Franciscón és Fidzsin. – Az útlevelek? – Mindkettı a fiókban, az éjjeliszekrényében. – Apró mozdulat a szája sarkában. – A magáé, a változatosság kedvéért, a saját nevére szól. Utána fognak nézni magának, az egyetemnek, eddigi karrierjének, és így tovább. Gondoskodtunk róla, hogy amennyiben bárki szaglászna a Hepworthnél, ne tudhassa meg, hogy egy évvel ezelıtt otthagyta az intézetet. Szintén a fiókjában, fog még találni ezer amerikai dollárt is, utazási csekkekben. – Remélem, élni fogok, hogy elkölthessem – mondtam. – És ki fog még velünk utazni, ezredes? Csend lett a szobában, rövid, törékeny csend, ami alatt a két szempár, a szúrós jegeszöld és a hatalmas mogyoróbarna, egyként rám szegezıdött. Marie Hopeman szólalt meg elıször. – Ha megmagyaráznád... – Hah! – fortyantam fel. – Ha megmagyaráznám! És még te vagy az, aki... mindegy, felejtsd el. Tizenhat ember indult el innen Ausztráliába és Új-Zélandba. Nyolc közülük sohasem érkezett meg. Ötven százalék. Ami azt jelenti, nekünk is ötven százalék esélyünk lesz rá, hogy nem érkezünk meg. Következésképpen ülni fog a repülın egy megfigyelı, hogy Raine

ezredes tudhassa, hol az a hely, ahol sírkövet kell emelnie az emlékünkre. Vagy inkább egy koszorút fog hajítani a hullámsírunk fölé? – A lehetıség, hogy en route történhet valami kellemetlenség, jómagámnak is eszembe jutott – válaszolta óvatosan az ezredes. – Lesz egy megfigyelı is a gépen, természetesen nem ugyanaz egész út alatt. Jobb, ha maguk ketten nem tudják, kik lesznek ezek a személyek. – Felkelt, elısétált az asztal mögül. Az eligazítás véget ért. – İszintén sajnálom – fejezte be. – Nekem se tetszik ez az egész, de vak ember vagyok egy sötét szobában, és nincs kiindulópontom. Remélem, a dolgok jól fognak menni. – Kezet adott mindkettınknek, aztán megrázta a fejét. – Sajnálom – mormolta, s visszaült az asztalához. Miközben kinyitottam az ajtót Marie Hopemannek, a vállam fölött hátralestem, kíváncsian arra, mennyire komolyan sajnálja. Raine azonban cseppet sem úgy nézett ki, mint aki sajnálkozik: a pipájával volt elfoglalva, vagyis remekül szórakozott. Hát igen, ez Raine ezredes, gondoltam magamban. Kiléptem Mary után az elıszobába, s becsuktam magam mögött az ajtót, egyedül hagyva Raine ezredest, az apró, poros embert az apró, poros szobában.

1.

Kedd, hajnali három és fél hat között Néhányan a repülın, az Amerika-Ausztrália járat tapasztalt utasai, úgy emlegették a Viti Levu-i Grand Pacific Hotelt, mint a Csendes-óceán nyugati felének legelıkelıbb szállodáját. Rövid ismeretségem ezzel a hellyel meggyızött arról, hogy nem túloztak. Ódivatú volt, de pazar és ragyogó, akár egy frissen nyomott ezüstérme, s olyan csendes és készséges hatékonysággal mőködtették, hogy az elborzasztotta volna az átlagos angol szállótulajdonost. A hálószobák fényőzıek voltak, az étel fenséges – azon az estén olyan hétfogásos vacsorát tálaltak fel nekünk, melynek az ízeit biztos, hogy sohasem fogom elfelejteni –, és a kilátás, ami a verandáról a holdfényes öblön túli, ködfátyolba burkolózó hegyekre nyílt, szinte egy másik világhoz tartozott. De semmi sem lehet egészen tökéletes egy tökéletlen világban; a Grand Pacific Hotel szobáinak a zárjai semmit nem értek. Errıl akkor bizonyosodtam meg teljesen, amikor az éjszaka közepén, válaszolva a vállamban jelentkezı, durva bökdösés által keltett ingernek, felébredtem. Elsıként persze nem a zárra gondoltam, hanem az ujjra, ami lökdösött engem. A legkeményebb ujj volt, ami valaha is hozzám ért, olyan kemény, akár egy acélcsı. Nagy nehezen, dacára az álmosságnak és a felülrıl rám irányított vakító fénynek, sikerült kinyitni és a bal vállamra fókuszálni a szemem. Tényleg egy acélcsı volt az, pontosabban egy tompán csillogó .38-as colt automata, amit gazdája, látva, hogy magamhoz tértem, a biztonság kedvéért egy kicsivel arrébb mozdított, úgyhogy a jobb szememmel egyenesen belekukucskálhattam a fegyver csövébe, ebbe a rendkívül rövid, szők, száraz és veszélyes kútba. Miután meguntam a fegyver csövét bámulni, hagytam, hogy bal szemem szabadon felfelé araszoljon a colton, végig a szırös, barna csuklón, a fehér kabátujjba burkolt karon, egészen a szenvtelen, barna arcig, mely fölött egy viharvert tengerészsapka üldögélt. Aztán, mintha valami mágnes vonzotta volna, a tekintetem visszacsúszott az automatára.

– Rendben, barátom – mondtam. Közömbös és hanyag akartam lenni, de inkább egy rekedten károgó hollóra hasonlítottam. – Látom, hogy egy fegyver. Ki van tisztítva, meg van olajozva, meg minden. De vegye el onnan, kérem. A fegyverek veszélyesek tudnak lenni. – Bölcs pasasnak képzeli magát, he? – mordult el a fickó. – Meg akarja mutatni a kis feleségének, mekkora hıs. De igazából azért mégse akar hıs lenni, ugye, Mr. Bentall? Ugye semmit nem forgat a fejében? Dehogynem forgattam. Szerettem volna elvenni tıle és jól a fejéhez verni azt az átkozott pisztolyt. Ha fegyvert fognak rám, valahogyan mindig taplószárazzá válik a szám, dübörögni kezd a szívem, az értékes adrenalin pedig csak fogy és fogy. Azon tőnıdtem, mi egyebet tennék még szívesen ezzel az alakkal, amikor ı az ágy túloldala felé intett a fejével. – Mert ha igen, elıbb nézzen oda. Elfordítottam a fejem, lassan, nehogy bárkit is felizgassak a mozdulattal. Kivéve sárgásán világító szemét, az ágy másik oldalán álló fickó egy feketében megírt szimfónia volt. Fekete öltöny, fekete kalap és egyike a legfeketébb arcoknak, amiket valaha is láttam: sovány, feszes bırő, karvalyorral ékesített arc, egy fajtiszta hindu arca. A hindu nagyon alacsony volt és nagyon keskeny vállú, de fizikai erıre és tekintélyre nem is volt szüksége azzal a lefőrészelt csövő vadászpuskával, amit a kezében tartott. Ahogy farkasszemet néztem a fegyverrel, olyan érzésem támadt, mintha két kivilágítatlan vasúti alagúttal állnék szemben. Visszafordítottam a fejem a világosabb bırő férfi felé. – Látom. Felülhetek? İ bólintott, és hátrébb lépett. Átvetettem a lábamat az ágy szélén, s szemügyre vettem a szoba másik részét, ahol Marie Hopeman, oldalánál egy harmadik, szintén fekete férfival, az ágya melletti nádszékben ült. Kékfehér, ujjatlan selyemruhát viselt, és mivel a ruhának nem volt ujja, tisztán látni lehetett a négy vörös hurkát a karján, ahol valaki, nem túl gyengéden, megszorongatta. Magam is többé-kevésbé fel voltam öltözve, csak a cipım, a zakóm és a nyakkendım hiányzott, annak ellenére, hogy jó néhány órával korábban ideértünk már a sziget másik felén lévı reptérrıl, ahol hely hiányában nem tudtak elhelyezni minket. A Grand Pacific Hotelt váratlanul elárasztó utasok mennyisége folytán a kérdés, hogy Mr. és Mrs. Bentall közös avagy külön szobát óhajtanak-e,

fel sem merült, a ténynek azonban, hogy utcai ruhába öltözve aludtunk, semmi köze nem volt a szemérmetességhez vagy elhidegüléshez. Az életben maradás iránti vágyhoz annál inkább. A váratlan utasáradatot a váratlan útmegszakítás váltotta ki, és ennek az útmegszakításnak a kiváltó oka volt az, ami kettınket aggasztotta. Azt, hogy a kapitány a tankolást követı másodpercekben kiütött kisebb elektromos tőz miatt nem akarta folytatni az utat mindaddig, míg a repülıgépet a Hawaiiból iderendelt szerelık át nem vizsgálják, természetesnek találtuk, magát a tüzet viszont annál kevésbé. Hiszek a véletlenekben, de csak addig, míg ez a hit nem súrolja a vakság határát. Eddig négy tudós tőnt el a feleségével en route, Ausztráliába menet, és komoly esélye volt annak, hogy az ötödik párral is ugyanez fog történni; a Fidzsi-szigeteki Suva reptéren tett tankolási megálló volt az utolsó lehetıség arra, hogy eltüntessenek bennünket. Így hát magunkon hagytuk a ruháinkat, bezártuk az ajtókat, és ırséget állítottunk. Én kezdtem, egészen hajnali háromig csendben ültem a sötétben, aztán megráztam Marie Hopemant, és lefeküdtem az ágyamra. Rögtön elaludtam, s a lánnyal is ez történhetett, mert most, ahogy az órámra pillantottam, láttam, hogy még csak három húsz van. Vagy nem ráztam fel eléggé Marie-t, vagy nem heverte még ki az elızı álmatlan éjszakát, a Francisco-Hawaii szakaszt, mely végig olyan rázós volt, hogy a végére már a stewardessek is rosszul lettek. Nem mintha most számított volna ez. Felvettem a cipımet, majd Marie-re emeltem a tekintetem. Jelenleg nem volt sem hővös, sem tartózkodó, csak fáradt és sápadt, halványkék karikákkal a szeme alatt: nem szeretett utazni, s az elızı éjszaka igencsak megviselte. Látva, hogy ıt nézem, beszélni kezdett: – Én... attól tartok, én... – Maradj csendben! – hallgattattam el durván. Pislogott, mintha arcul csaptam volna, aztán összepréselve az ajkait, harisnyás térdét kezdte bámulni mereven. A fehér sapkás férfi, egy éppen lehúzott vécétartály hangján, nevetni kezdett. – Rá se hederítsen, Mrs. Bentall. Nem gondolja komolyan. A világ tele van Bentallokkal, szırös páncélzatú, belül undoritóan kocsonyás lényekkel, akik a náluk gyengébbek ostorozásával vezetik le félelmeiket és

idegességüket. – Rám nézett, tőnıdve és megvetıen. – Nem igaz, Mr. Bentall? – Mit akarnak tılünk? – kérdeztem ridegen. – Mi a célja ennek a... ennek a behatolásnak? Az idejüket vesztegetik. Néhány dollárom van csupán készpénzben, a többi utazócsekk, ami semmire nem jó maguknak. A feleségem ékszerei... – Miért vannak mindketten felöltözve? – szakított félbe váratlanul. Összeráncoltam a homlokom. – Nem látom, mi... Valami nekinyomódott a tarkómnak, keményen és hidegen; bárki is volt az, aki lefőrészelte a vadászpuska két csövét, nem sok idıt áldozott arra, hogy a csıvégeket simára csiszolja. – A feleségem és én prioritást élvezı utasok vagyunk – siettem magyarázatot adni. Nem könnyő ijedtnek és nagyképőnek is hangzani egyszerre. – A munkám rendkívül fontos és sürgıs, ezt... ezt hangsúlyoztam a repülıtéri hatóságok elıtt is. Mivel megtudtam, hogy utasszállítók gyakran terven kívül is leszállnak Suván üzemanyagot vételezni, megkértem ıket, azonnal értesítsenek, ha üresedés van egy nyugat felé tartó gépen. A szállodai személyzetnek is szóltunk, hogy ne lepıdjenek meg, ha hirtelen ki fogunk jelentkezni. – Ez persze hazugság volt, de a szállodában már megtörtént a mőszakváltás, szavaim gyors ellenırzésére pedig nem volt mód. Láttam a fehér sapkás arcán, hogy hisz nekem. – Ez roppant érdekes – mormogta. – És milyen kézenfekvı. Mrs. Bentall, átülhet ide, a férje mellé, és megfoghatja a kezét. Úgy látom, Mr. Bentallnak szüksége van rá. – Várt, míg Marie Hopeman átjött a szobán, s jó két lábbal tılem, leült. – Krishna? – Igen, kapitány? – válaszolt a hindu, aki Marie-t ırizte. – Menj le, és egy nyilvános készülékrıl hívd fel a recepciót. Közöld velük, hogy a repülıtérrıl beszélsz, és sürgısen beszélni akarsz Bentallékkal, mert két-három órán belül le fog szállni egy KLM-gép, két üres hellyel a fedélzetén. Azonnal indulniuk kell, ha el akarják érni! – Igen, kapitány. – Eleresztett egy hófehér fogpasztareklám-vigyort, s az ajtónak indult. – Ne arra, te bolond! – A fehér sapkás a veranda felé intett a fejével. – Azt akarod, hogy mindenki lásson? Ha a telefon megvolt, fogd a barátod

taxiját, állj a fıbejárat elé, mondd, hogy a repülıtérrıl küldtek, és gyere fel, segíts a csomagokat cipelni. A hindu bólintott, kinyitotta a veranda ajtaját, és eltőnt. A fehér sapkás elıráncigált a zsebébıl egy vastag szivart, és fekete felhıket pöfékelve ránk vigyorgott. – Jó kis terv, nem igaz? – Mégis, mire megy ki ez az egész? – kérdeztem hővösen. Valahogyan nem tudtam osztozni a lelkesedésében. – Nemsokára egy kis kirándulás következik. – Ismét megmutatta egyenetlen, nikotintól sárga fogait. – Ne aggódjanak, senkinek nem fognak hiányozni. Mindenki azt fogja hinni, hogy Sydneybe repültek. Most pedig talpra, kulcsolja össze a kezét a tarkója mögött, és forduljon háttal nekem. Három fegyver csöve bámult rám, közülük a legtávolabbi sem messzebb nyolcvan hüvelyknél, így jobbnak láttam engedelmeskedni. A fehér sapkás megvárta, míg szemtıl szembe kerülök a két vasúti alagúttal, oldalamba bökte a pisztolya csövét, és olyan alapos motozásnak vetett alá, hogy még egy bolhának se lett volna alkalma észrevétlenül megmaradni a ruháim közt. Végül éreztem, hogy oldalamon a nyomás enyhül, aztán a pasas hátrébb lépett. – Oké, Mr. Bentall, leülhet. Meglepı... a magafajta nagyszájú nebáncsvirágok imádnak fegyvert dugdosni az öltözékük különbözı részeibe. Vagy a kézitáskájában van? Majd azt is megnézzük. – Sanda tekintettel Marie Hopemanre nézett. – Mi a helyzet magával, ifjú hölgy? – Ne merészeljen hozzám érni, maga... maga szörnyőséges alak! – Felpattant, és olyan méltóságteljesen állt ott az ágy elıtt, akár egy medvekucsmás, oldalához szorított, kinyújtott karral, ökölbe szorított kézzel, gyorsan és mérgesen szedve a levegıt. Nem lehetett több öt láb négy hüvelyknél így, cipı nélkül, de sértett büszkeségében jóval magasabbnak látszott. Remek alakítás volt. – Mit képzel rólam, ki vagyok én? Hát persze hogy nincs nálam fegyver. Lassan, töprengın, de nem arcátlanul, a fehér sapkás végigpásztázta Marie ruhájának több mint megfelelıen kitöltött részleteit. Aztán sóhajtott. – Csoda lenne, ha mégis elférne valahol – ismerte el sajnálkozva. – Talán az ön kézitáskájában. De az ráér késıbb is. Egyikük sem fogja kinyitni a táskákat mindaddig, míg oda nem érünk, ahová nemsokára

indulni fogunk. – Egy pillanatra elhallgatott. – De egy hölgy feltőnı lehet retikül nélkül, nem igaz, Mrs. Bentall? – Meg ne merje érinteni a retikülömet a mocskos kezével! – mondta fenyegetıen Marie Hopeman. – Nem mocskos – rázta meg szelíden a fejét a fehér sapkás. Felemelte szabad kezét, maga felé fordította a tenyerét. – Legalábbis szó szerint, nem. A retikült, Mrs. Bentall. – Az éjjeliszekrényemben találja – közölte megvetıen Marie Hopeman. A szekrény felé hátrált, egyetlen pillanatra sem véve le rólunk a szemét. Volt egy olyan érzésem, hogy nem bízik meg túlságosan a mordályos fickóban. Kivette a gyíkbır táskát, szétnyitotta, és tartalmát az ágyra rázta. Egész zuhatagnyi kacat került elı a retikülbıl, pénz, féső, kulcscsomó, zsebkendı, piperekészlet, meg a szokásos álcázó és harci festékek. Csak fegyver nem. – Ön tényleg nem az a fajta nı, Mrs. Bentall – mentegetızött a férfi. – De ez a titka annak, hogyan érheti meg az ember az ötvenet, hölgyem, a bizalmatlanság és... – megrázta a táskát – ...nem súlyosabb ez egy kissé a kelleténél? Belenézett, matatott egy ideig a belsejében, majd kivette a kezét, s megtapogatta az oldalát. Halk kattanás hallatszott, és a retikül alja levált, megszégyenítétten himbálózva zsanérján. Valami tompa dobbanással a szınyegre esett. A fehér sapkás lehajolt, és amikor felegyenesedett, egy lapos, rövid csövő automata volt a táskát tartó kezében. – Trükkös kis öngyújtó, hehe. Vagy parfümöt, netán púdert lehet szórni vele? Hogy ezek a kereskedık mit ki nem találnak! – A férjem tudós, és a maga szakterületén rendkívül fontos ember – mondta mérgesen Marie Hopeman. – Eddig már kétszer is megfenyegették életveszélyesen. Van engedélyem arra a pisztolyra, ha érdekli. – Akkor írni fogok egy átvételi elismervényt, hogy minden legális legyen – vágta rá szívélyes vigyorral a fehér sapkás. – Rendben, készüljenek a távozásra. Rabat – szólt a mordályoshoz – ki a verandára, és ügyelj rá, hogy a taxi és a fıbejárat közt senkinek ne jusson eszébe butaságot csinálni. Mindent gondosan megtervezett. Akkor se tehettem volna semmit, ha szándékomban áll – persze, nem állt szándékomban, még nem.

Nyilvánvaló volt, hogy egyelıre nem akar végezni velünk, ha pedig elmenekülünk, azzal nem sokat tudunk meg az eltőnt tudósok sorsáról. Amikor az ajtó felıl felhangzott a várt, harsány kopogás, a fehér sapkás a veranda ajtaját takaró függöny mögé rejtızött. Egy londiner jött be, nyomában Krishnával, aki idıközben szert tett egy sofırsapkára és egy esıkabátra, amit a karján átvetve hozott. Nem volt ebben semmi feltőnı, tekintve hogy odakint ömlött az esı, én azonban egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy a kabát alatt a karján kívül valami egyebet is tart. A londiner felkapott három táskát, és kilépett a folyosóra; Krishna felkapta a negyediket, de udvariasan elıreengedett bennünket. A folyosó végén befordulva láttam, hogy a fehér sapkás elıbukkan a szobánkból, és utánunk indul. Elég távol volt ahhoz, hogy senki ne tarthassa a társaságunkhoz tartozónak, s elég közel ahhoz, hogy mögöttünk teremjen, ha valami mókás ötletem támadna. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy korábban már végigjátszott egynéhány ehhez hasonló epizódot. Az éjszakai recepciós, egy vékony, fekete ember az éjszakai recepciósok életunt arckifejezésével, már elıkészítette a számlát, mire odaértünk. Miközben fizettem, a fehér sapkás, szájában füstölgı szivarral, a pulthoz ballagott, és barátságosan biccentett a recepciósnak. – Jó reggelt, Fleck kapitány – üdvözölte az tiszteletteljesen. – Megtalálta a barátját? – Ó, igen. – A kemény arckifejezésnek már nyoma sem volt, Fleck kapitány a világ legnyájasabb emberének látszott. – És megtudtam tıle, hogy az, akit voltaképpen keresek, kint van a reptéren. Nem örülök neki túlzottan, hogy az éjszaka kellıs közepén ki kell vánszorognom oda, de hát mit tehetek? Megtenné, hogy hív nekem egy taxit? – Hogyne, uram. – Úgy tőnt, Fleck nem akárki errefelé. A recepciós habozott. – Sürgıs, Fleck kapitány? – Az én ügyeim mindig sürgısek – felelte Fleck. – Természetesen, természetesen. – A recepciós kézzel-lábbal azon volt, hogy kivívja Fleck kapitány megelégedettségét. – Mr. és Mrs. Bentall történetesen ugyanoda mennek, és a taxijuk már... – Örülök, hogy megismerhetem önt, Mr. Bentall – Már attól tartottam, magához ölel, de ı ehelyett megszorongatta a kezemet, olyan szívélyesen, hogy azt hittem, liszt marad a csontjaim helyén. Eközben bal kéz felıli kabátzsebe fenyegetıen kidudorodott, persze úgy, hogy azt a recepciós ne

vehesse észre. – A nevem Fleck. Haladéktalanul ki kell jutnom a reptérre, és ha lennének olyan szívesek, hogy magukkal visznek, roppant hálás lennék. A költségeket természetesen felezzük. Kétség nem férhetett hozzá, profi volt a javából. Kiterelt bennünket a szállodából, át a taxihoz, annak a fıpincérnek a túlcsorduló nyájasságával, aki a túlzsúfolt étterem legrosszabb asztalához vezeti a vendégeket; ha lettek volna is kétségeim Fleck alkalmasságát illetıen, minden bizonnyal érvényüket vesztették volna abban a pillanatban, hogy elhelyezkedtem a hátsó ülésen ı maga és Rabat között. Mintha egy óriási harapófogó ölelte volna körül a derekamat. Tılem balra Rabat vadászpuskája, jobbra Fleck automatája, mindkettı jó hüvelyknyire a derekamba mélyesztve, hogy kísértı gondolatok még csak meg se környékezhessenek. Én csak üldögéltem csendben és mozdulatlanul, s közben abban reménykedtem, hogy az agg lengéscsillapítók és a rázós út együttese talán mégsem fogja megrántani valamelyik ravaszra fonódott mutatóujjat. Marie Hopeman elöl ült, Krishna mellett, egyenes háttal, mereven, tartózkodóan. Azon tőnıdtem, vajon maradt-e még valami abból a derős magabiztosságból, amit Raine irodájában mutatott két nappal ezelıtt. Nem tudtam eldönteni. Egymás mellett ülve utaztunk végig tízezer mérföldet, de még annyit sem mondhattam el magamról, hogy kezdem megismerni. Marie Hopeman gondoskodott errıl. Nem ismertem Suva városát, de még ha ez másként is lett volna, akkor is kétlem, hogy követni tudtam volna, merre megyünk. Négy ember takarta el elılem a kilátást, kettı elöl, a maradék többi kétoldalt, ráadásul az esıcseppek rátapadtak az oldalablakokra, megtörve az utcalámpák halvány fényét. Egy sötét, alvó mozit láttam mindössze, meg egy kanálist, szelíden csordogáló felszínén fények táncoló tükörképeivel; aztán néhány kivilágítatlan sikátor következett, vasúti síneken bukdácsoltunk át, C.S.R. felirattal ellátott apró vagonok hosszú sora mellett hajtottunk el. Mindez, különösen a tehervonat, tökéletesen megfelelt a csendes-óceáni szigetországokról alkotott képemnek, de nem sok idım maradt az elmélkedésre. A taxi hirtelen lefékezett, és Fleck kapitány kiszállt, majd intett nekem, hogy kövessem. Kiszálltam, szorgalmasan masszírozgatva oldalamat, amit a fegyverek csövei, különösen a fékezéskor, nem kényeztettek el, s közben körülnéztem. Sötét volt, akár egy sírboltban, az esı még mindig szakadt,

így eleinte két szögletes, fekete körvonalon kívül – emelıdaruk lehettek – semmit nem láttam. De nem is volt szükségem a szememre ahhoz, hogy tudjam, hol vagyok, tökéletesen elegendınek bizonyult a szimatom. Füst, gázolaj és rozsda szagát éreztem, amibe kátrány és nedves kenderkötél bőze elegyedett. Mindezt egy harsány, friss tengerillat próbálta semlegesíteni, nem sok sikerrel. A kialvatlanság és a gyorsan pergı események következtében agyam nem mőködött teljes kapacitásával, de az még így is nyilvánvaló volt, hogy Fleck kapitány nem azért hozott ki minket a kikötıbe, mert innen fog felszállni a Sydney úticélú KLM-gép. Szólni akartam, Fleck azonban csendre intett. Egy töltıtoll formájú elemlámpával – még ı kritizálta a pisztolynak álcázott öngyújtókat! – az autó melletti olajfoltos tócsára világított, melynek közepén két bıröndünk szomorkodott, megkért, hogy kapjam fel ıket, aztán ı maga is ugyanezt tette a másik kettıvel, és a tengerillat irányába indult. Rabat hátulról egy számára gyengédnek tőnı döféssel jelezte, hogy követnem kell a kapitányt. Fleck vagy jobb éjszakai látással volt megáldva, mint én, vagy behunyt szemmel el tudott igazodni ezen a helyen, nem tudom, de elég az hozzá, hogy míg ı akadálytalanul haladt elıre a kikötıbakok, felszedett kockakövek és mindenféle kötelek közt, addig én legalább ötször elestem, mire megálltunk. Itt Fleck jobbra fordult, s megindult lefelé egy kılépcsın, ezúttal megvillantva egyszer-kétszer a zseblámpáját: a lépcsıfokok zöldek voltak a csúszós nyálkától, és korlát sem volt a tenger felıli oldalon. Ezen a helyen nem lett volna ajánlatos behunyt szemmel közlekednie. A vágy, hogy bıröndjeim valamelyikét a hátának lendítsem, ellenállhatatlanul erıs volt, de csak egy pillanatig; az, hogy meggondoltam magam, részben a hátamra szegezett két fegyvernek volt köszönhetı, nagyobbrészt azonban annak, hogy a sötétséghez lassan hozzászokó szemem egy hajó körvonalait észlelte a lépcsı aljában. Ha Fleck legurult volna is a lépcsı aljához, nem pottyan a vízbe, a testét és büszkeségét ért zúzodások viszont nekem annál többet árthattak volna. A kapitány nem olyan embernek nézett ki, aki kenyérrel dob vissza, ha követ vetnek feléje, úgyhogy jó fiú maradtam, és megszorítva bıröndjeim fogantyúit, elindultam lefelé a lépcsın. Olyan óvatosan lépdeltem, akár Dániel az alvó oroszlánok között. Néhány másodperccel utánam Marie Hopeman és a két hindu is leértek a mólóra.

A hajó, amit a sötétség miatt még így, közelrıl is igen rosszul lehetett látni, széles volt, talán hetven láb hosszú, de lehet hogy több avagy kevesebb, masszív felépítménnyel, és kettı vagy három árboccal. Ennyit volt idım megfigyelni belıle, mielıtt kinyílt a felépítmény egyik ajtaja, és a hirtelen kiömlı fehér fény elvakította a látásomat. Valaki – mintha sovány és magas lett volna – átlépett a fény négyszögén, s gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. – Minden oké, fınök? – Még sohasem jártam Ausztráliában, de már sok ausztrállal találkoztam; ennek a fickónak az akcentusa összetéveszthetetlenül az ötödik kontinensen lakóké volt. – Oké. Megvannak. És vigyázz arra az átkozott fényre. Felmegyünk a fedélzetre. Nem volt nehéz megtenni ezt. A hajókorlát teteje majdnem hüvelykre pontosan egy vonalban volt a durván nyolc láb magas mólóval, így nem kellett egyebet tennünk, mint lehuppanni a korlátról a fedélzetre. Deszkázott, nem acéllemezes fedélzet, jegyeztem meg magamnak. – Készen állunk fogadni a vendégeket, Henry? – kérdezte Fleck kapitány, amikor már mindannyian a hajón voltunk. A hangjából éreztem, megkönnyebbült, hogy visszatérhetett a hajójára. – A kabin készen várja ıket, fınök – jelentette Henry. – Odavezessem ıket? – Tegyed. A kabinomban leszek. Rendben, Bentall, a csomagjaikat hagyja itt. Késıbb találkozunk. Henry ment elöl, a sort mögöttünk a két hindu zárta. Amint elhagytuk a felépítmény tövét, Henry jobbra fordult, felkattintott egy elemlámpát, s megállt egy kismérető, négyszöglető csapóajtó elıtt. Leguggolt, kitekert a helyérıl egy vastag csavart, felnyitotta a csapóajtót, s elızékenyen lefelé mutatott a lámpa fénykévéjével. – Másszanak le oda, maguk ketten. Ezúttal, fütyülve a jó modorra, én csusszantam be elsıként a nyíláson, és másztam le a tíz nyirkos, csúszós fém létrafokon. Marie Hopeman nem maradt le sokkal felettem. Alig húzta le a fejét a nyílásból, a fent maradottak helyére csapták az ajtót, aztán lelkiismeretes kaparászászörgéssel Henry visszatette a csavart. Marie eközben lehuppant mellém, és együtt, egymás mellett állva, szemügyre vettük a „kabinunkat".

Sötét, rossz szagú börtön volt. Nos, azért nem teljesen sötét, mert egy ráccsal óvott mennyezeti lámpa üvege mögött végelgyengülésben szenvedı izzószál pironkodott tehetetlensége miatta úgyhogy mégsem kellett tapogatózással tájékozódnunk, a szag viszont annál töményebben áradt valahonnan. Olyan pestisjárvány utáni bőz volt ez, valami más szaggal vegyülve, amit sehogyan sem tudtam azonosítani. Ami a helyiség börtön voltát illeti, hát ennek tökéletesen megfelelt. Kimenni csak egy helyen lehetett – ha engedték –, ott, ahol bejöttünk. Hátul, a far felé, szilárdnak látszó fa válaszfal szelte át teljes szélességében a hajótörzset. Sikerült találnom rajta egy apró lyukat, amin átlesve ugyan semmit nem láttam, viszont gázolaj szaga szivárgott át rajta. A gépterem, minden kétséget kizáróan. Az orr felıli válaszfalba már volt ajtó vágva, amit ki is tudtam nyitni. Egy primitív klozet és rozsdafoltos mosdókagyló rejtızött mögötte. Eltekertem a vízcsapot; barnás, poshadt víz folyt belıle, de nem tengervíz volt. A válaszfal melletti két sarokban, a mennyezeten egy-egy hat hüvelyk átmérıjő lyukat láthattunk. Szellızınyílások lehettek, ezen a szélcsendes éjszakán azonban, az álló hajóval, nem sokat értek. Kétoldalt, az elülsı válaszfaltól a gépteremmel közösig, két-két sor mennyezettıl padlóig érı, hézagos léckerítés húzódott. Mögöttük ládák, zsákok álltak egymás hegyén-hátán, a felsı fedélzet magasságáig, kivéve a két sarkot, ahol a szellızıcsövek nyílásai voltak. Itt hagytak egy kis szabad helyet, hogy legyen, ahol a levegı bejöjjön. A tartókerítések közti folyosó, melyen Marie Hopemannel álltunk, úgy négy láb széles lehetett, s a padlóra rakódott koszrétegbıl ítélve legutóbb a koronázás idején moshatták fel. Jóformán még fel se derítettem új „szálláshelyünket", amikor motor dübörögte magát életre a hátsó falon túli gépházban, és az addig gyéren világító lámpa még gyérebb vörösre váltott; egy másodperccel késıbb, miközben a hajó remegett a gázolaj által táplált lóerıktıl, futkosás támadt a fejünk felett – a legénység eloldotta a köteleket –, aztán a motorzaj mélyebbé vált, ahogyan sebességbe tették. A hajó, enyhén jobbra dılve, elvált a mólótól. Elindultunk. Mary Hopeman felé fordultam, megfogtam a karját, hogy segítsek neki visszanyerni az egyensúlyát. Csak most vettem észre, hogy a lány didereg, s olyan vizes és hideg, akár egy frissen hámozott uborka. Elıkapartam egy szál gyufát, lángra lobbantottam, és amíg Marie Hopeman hunyorgott a

váratlanul felvillant fényben, szemügyre vettem ıt. Haja, mintha vizes harisnyával a fején aludt volna, szinte kétdimenzióssá lapulva simult csinos kobakjához, a selyemruha pedig, khm... minthogyha nem is selyembıl lett volna, hanem festékkel vitte volna fel formás testére valami ırült mővész. Elfújtam a lángot, levettem egyik cipımet, és dübögni kezdtem vele a gépház falán. Miután néhány perc múlva sem válaszolt senki, a létrához mentem, felmásztam a csapóajtóhoz, s itt folytattam dobszólómat. – Mi a fenét csinálsz? – kérdezte alélt kíváncsisággal Marie Hopeman. – Szobaszolgálat. Ha nem jutunk hozzá mihamarabb a ruháinkhoz, csúnya tüdıgyulladást szedhetünk össze. – Nem kellene inkább valami fegyver után nézned? – kérdezte csendes haraggal. – És nem kérdeznéd meg végre tılük, miért hoztak minket ide? – Attól tartasz talán, hogy végezni akarnak velünk? Nonszensz. – Elıvettem nemtörıdöm nevetésemet, de olyan színtelen és hamis volt, hogy még az én morálomat is tovább rombolta. – Természetesen nem fognak megölni minket, legalábbis egyelıre nem. Nem azért hozattak ide engem, hogy ezt tegyék: ha el akarnának tenni láb alól, azt már Angliában is megtehették volna. És a feleségemre sincs szükség ahhoz, hogy megölhessenek. Harmadszor, feleslegesen hoztak volna ki minket ide. Elég lett volna egy-egy súlyos kı a nyakunkba, és már útközben eltüntethettek volna minket abban a csatornában, amely mellett eljöttünk. Negyedszer pedig, Fleck nagy zsiványnak látszik, de kétlem, hogy bérgyilkos lenne. – Ez már sokkal jobb volt, mint a nevetésem. Ha még vagy százszor elismétlem, talán magam is hinni kezdek benne. Ami Marie Hopemant illeti, ı csendben maradt, tőnıdött az általam mondottakon, vagyis lehet, hogy tényleg nem beszéltem hülyeségeket. Néhány percnyi meddı kopácsolás után otthagytam a csapóajtót, és áttettem mőködési helyem az elülsı válaszfalhoz. A legénységi szállás nyugalmát háborgathattam meg, mert alig egy fél perccel késıbb valaki felnyitotta a csapóajtót, s egy erıteljes fényő elemlámpa világított le ránk. – Abbahagyná ezt az eszeveszett zörömbölést? – Henry nem tőnt túlzottan boldognak. – Nem jön álom a szemére, vagy mi? – Hol vannak a bıröndjeink? – követelıztem. – A feleségem teljesen átázott. Száraz ruhára van szükségünk. – Jön, jön – morogta. – Álljanak odébb, mindketten.

Elléptünk a létra mellıl, Henry pedig áttette a lábát a nyílás szélén, és leereszkedett néhány létrafoknyit. Aztán félrehúzódott, helyet csinálva egy második személynek, aki nem más volt, mint Fleck kapitány, kezében pisztollyal és elemlámpával, feje körül sőrő whiskyillattal. Ez utóbbi kellemes változatosságot jelentett a raktárhelyiség bőze után. – Sajnálom, hogy meg kellett várakoztatnunk önöket – mennydörögte vidáman –, de azok a zárak a bıröndjeiken eléggé trükkösek voltak. Hát mégse volt fegyvere, Mr. Bentall. – Természetesen nem – mondtam mereven. Pedig volt, de csak volt, ugyanis még mindig ott lapult a Grand Pacific Hotel-béli ágyam matracának az álján. – Mi ez az orrfacsaró bőz idelent? – Orrfacsaró? – Fleck mélyen magába szippantotta a szagot, és olyan átszellemült arcot vágott, mint egy borszakértı, aki valami ritka és régi portóit kóstolgat. – Préselt kókuszdió, azaz kopra, valamint cápauszonyok. De fıleg kopra. Nagyon egészséges, azt mondják. – Valóban? – kérdeztem keserően. – És meddig akarnak itt tartani minket ebben a „szanatóriumban”? – Ne legyen ilyen rosszmájú – mondta sértıdötten Fleck. – Nincs az enyémnél remekebb szkúner a térségben. Egyébként nem tudom. Még néhány óráig. Nyolckor kapnak reggelit. – Körbevilágított az elemlámpával, majd mentegetızve folytatta: – Ritkán kerül a fedélzetünkre hölgyutas, asszonyom, különösen olyan, mint ön. Illett volna kitakarítanunk. Ne aludjanak cipı nélkül. – Miért ne? – kapta fel a fejét Marie Hopeman. – Mert a svábbogarak az emberi talpat különösen kedvelik – magyarázta meg szőkszavúan Fleck. – Hirtelen oldalra vitte az elemlámpa fénykörét, reflektorfénybe hozva két jól megtermett, néhány hüvelyknyi hosszú bogárszörnyeteget. A bogarak azonban ahelyett, hogy udvarias meghajlás után táncra perdültek volna, elillantak a ládák közé. – E-ekkorák? – borzadt el Marie Hopeman. – A kopra és a gázolaj teszi – felelte panaszos hangon Henry. – A kedvenc ételeik. A rovarirtót sajnos nem szeretik, pedig azzal bıkezően ellátjuk ıket. És ezek még csak a gyerekek voltak. A nagyobbak már elég okosak ahhoz, hogy ne jöjjenek elı, ha emberek téblábolnak a közelben. – Elég az ismeretterjesztésbıl, Henry. – hallgattatta el Fleck. A kezembe nyomta az elemlámpát. – Fogja. Szükségük lesz rá.

Intett Henrynek, aki lejött, és félretolva az elmozdítható deszkakerítés néhány elemét, egy ládákból alkotott, négy láb magas, többé-kevésbé sík felületet tett láthatóvá. – Aludjanak itt – tanácsolta Fleck. – Máshol nincs hely. Reggel találkozunk. Eltőntek, a csapóajtó döngve a helyére csapódott utánuk. Mi pedig, mivel más hely tényleg nem volt, a ládák tetején aludtunk, szorosan egymás mellé kényszerülve a szők helyen. Legalábbis Marie aludt. Nekem volt ennél fontosabb dolgom is.

2.

Kedd, reggel fél kilenc és este hét között Mélyen aludt, akár egy halott, több mint három órán át. Talán délig is elaludt volna a sötétben, ha az egyre hevesebben dülöngélı hajó egy hirtelen rázkódásával fel nem riasztja. Marie Hopeman kinyitotta a szemét, riadt és zavart tekintettel rám nézett, aztán rájöhetett, hol van, mert ülı helyzetbe tápászkodott, és morcos hangon üdvözölt. – Heló. – 'reggelt. Jobban vagy? – Aha. – A láda széle után kapott, ahogyan egy újabb hullám megdobta a hajót. – De nem sokáig, ha ez így megy tovább. A gyengeség bizonyítéka, tudom, de nem tehetek róla. Mennyi az idı? A karórád fél kilencet mutat. Fényes nappal lehet odafenn. Vajon milyen irányba haladunk? – Észak vagy dél felé. Nem bukdácsolunk, ami azt jelenti, hogy pontosan oldalról kapjuk a lökéseket. A földrajztudásom nem a legtökéletesebb, azt azonban tudom, hogy az évnek ebben a szakában az állandó irányú passzátszél kelet-nyugati irányú hullámokat dagaszt. Tehát észak, vagy dél. – A padlóra huppantam a ládák tetejérıl, és meglátogattam a két szellızıcsövet. Rendre a belsejükbe dugtam a kezem, a tenyeremmel megtapogattam a falukat. A bal oldali határozottan melegebb volt, mint a másik. Ez azt jelentette, hogy délnek tartunk. A legközelebbi sziget ebben az irányban Új-Zéland volt, mintegy ezermérföldnyire innen. Elraktároztam agyamban ezt az információmorzsát, s indulni akartam vissza, amikor halk, de jól kivehetı hangok ütötték meg a fülemet. Elvettem egy ládát a legközelebbi torony tetejérıl, ráálltam, és fülemet a szellızıcsı aljához nyomtam. A fent pipa alakú csı szája a rádiószobával szemben lehetett, mert tökéletesen begyőjtötte az onnan származó hangokat. Morzecsipogást hallottam, valamint efölött és ennél hangosabban, két férfi beszélgetését, mely egy számomra teljesen ismeretlen nyelven folyt. Néhány perc után leváltam a kürtırıl, helyére tettem a ládát, és visszamentem Marie-hez.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte vádlón a lány. Nem volt boldog ebben a sötét és rossz szagú veremben. Én sem. – Sajnálom, de hálás leszel még a késésemért. Megállapítottam, hogy dél felé tartunk, ami azonban még fontosabb, felfedeztem, hogy le tudjuk hallgatni a rádiószobát. – Elmondtam neki, hogyan lehet ezt megtenni, mire ı bólintott. – Még hasznunkra lehet. – Nagy hasznunkra – mondtam. – Éhes vagy? – Hát... – Elfintorodott, megnyomogatta a gyomorszáját. – Nem csupán arról van szó, hogy rossz tengerész vagyok, de tetejébe még ez a bőz is... – Ezek a szellızıcsövek nem sokat érnek – értettem egyet –, de egy csésze tea talán segíthetne. – Elırementem, és ugyanazzal a módszerrel, mint korábban, felhívtam magamra a legénység figyelmét. Nem sokáig kellett várnom, hogy kinyíljon a csapóajtó. Henry jelent meg, kísértetiesen beesett arccal, és – amit már kezdtem természetesnek találni nála – gyászos hangulatban. – Mi ez a lárma? – kérdezte fáradtan. – Valami reggelit ígértek nekünk – emlékeztettem, hunyorogva az erıs fényben. – Úgy van. Tíz perc múlva megkapják. – Ezzel elment, becsapva maga után a fedelet. Még öt perc se telt bele, ismét sárga négyszög vetült a létra töve elé, s egy köpcös, barna bırő, göndör fekete hajú fiú mászott le fürgén a létrán. Vidáman rám vigyorgott, Marie mellé, a láda tetejére helyezte az ütöttkopott fatálcát, amit cipelt, majd azzal a mozdulattal, amivel egy mesterszakács felfedi legújabb ételkölteményét, felemelte az egyik tányérra borított bádogfedıt. Barna, nyúlós massza látványa tárult a szemünk elé. Azt hiszem, barna rizs és kókuszreszelék lehetett. – Mi ez? – húztam fel fél szemöldököm. – A múlt heti szemét maradéka? – Dalo puding. Nagyon finom, uram. – Egy agyonhasznált, többnyire zománcozott bögrére mutatott. – Ez pedig a kávé. Szintén nagyon finom. – Biccentett Marie-nek, majd éppoly fürgén, ahogy jött, eltőnt. A puding egy emészthetetlen, zselés massza volt, a csontenyv ízével és nyúlósságával, a kávé azonban még ezen is túltett. A rettenetes lötty öreg

cementeszsákokon átszőrt langymeleg szennyvíz volt – más kotyvalék nem lett volna ennyire borzalmasan hányingerkeltı. – Szerinted meg akarnak mérgezni minket? – vetette fel a lehetıséget Marie. – Lehetetlen. Elıször is, ezt az izét senki nem lenne képes megenni. Legalábbis európai ember, nem. Polinéz mérce szerint talán megüti a kaviár szintjét. Ennyit a reggelinkrıl. – Elhallgattam, árgus tekintettel szemügyre vettem a ládát, amelyre a fiú a tálcát helyezte. – Átkozott legyek! Négy órán át feküdtem rajta, és csak most veszem észre. – Nos, a tarkódon nincs szemed – vigasztalt Marie. Nem válaszoltam, ehelyett fogtam az elemlámpát, s a lécek közti réseken átlesve megpróbáltam felderíteni a láda tartalmát. – Limonádés üvegeknek látszanak. – Megdézsmálni készülsz Fleck kapitány árukészletét? – kérdezte tapintatosan a lány. Válasz helyett elvigyorodtam, majd megmarkoltam csótányriasztó fáklyámat, és a végével kiütöttem a keresztlécet. A ládából kivettem egy üveget, Marie-nek adtam. – Vigyázz. Lehet, hogy a bennszülötteknek szánt tüzes víz van üdítınek álcázva. Nem az volt, hanem valódi limonádé, méghozzá kiváló minıségő. Tökéletesen oltotta szomjunkat, éhség ellen azonban nem sokat ért. Levetettem a zakómat, feltőrtem az ingem ujját, egyszóval nekivetkıztem, és élelemszerzı portyára indultam a szkúner szállítóőrjében. Úgy tőnt, Fleck kapitány az élelmicikk-kereskedelem teljesen ártalmatlan területén ügyködött. A lécsorok közti folyosókon élelmet és italt rejtı ládák voltak felhalmozva. Valószínőnek tartottam, hogy ezeket valamelyik nagyobb szigeten rakodták be, még mielıtt felszedték volna a horgonyt, hogy a kopráért induljanak. De... Fleck nem látszott annak az ártatlan embernek, aki csak élelmiszereket szállít. Egy marhahúskonzervbıl és körtébıl álló reggelit állítottam össze magamnak – Marie egy vállvonással lemondott a reggeli étkezésrıl –, s miután elfogyasztottam, nekiálltam átvizsgálni a külsı lécsorok és a hajótest falai közti sorok ládáit. Nem jutottam messzire. A léckerítés elemei, ellentétben a másik két sorral, itt nem voltak oldalra tolhatok, hanem végükkel a mennyezetre voltak akasztva, és ahhoz, hogy

eltávolítsam ıket, elıbb egyenként meg kellett volna emelni, majd benyomni mindegyiket. A lécek alsó fele azonban beszorult a két ládasor közé, így ezt a mőveletet nem tudtam végrehajtani. Aztán felfedeztem, hogy a lécek közül kettı – éppen a limonádés ládáink mögött – nincs rögzítve a tetejénél: a végükrıl hiányoztak az akasztók. Felálltam alvóhelyünk tetejére, széttoltam a két lécet, amennyire csak tudtam, aztán anélkül, hogy kitörtem volna a nyakam – ami nem volt könnyő dolog, tekintve a láda súlyát és a hajó rakoncátlankodását –, leemeltem a legfelsı ládát. Két láb hosszú, nyolc hüvelyk széles, egy láb mély, fenyıbıl készült alkotmány volt. A fedélnek mind a négy sarkán egy-egy széles nyíl szerepelt, ami azt jelentette, hogy a láda tartalma a Királyi Haditengerészet tulajdonát képezi. A fedél közepére ragasztott papíron vastag stencilezett betőkkel az állt, hogy „Alkoholos iránytők”, alatta pedig „Redundáns. Elidegeníthetı.” Ezt egy stencilezett korona követte. Az egész roppant hivatalos volt. Felfeszítettem a láda tetejét, és a felirat nem hazudott: hat alkoholos iránytő szunnyadt a dobozban, szalmába és fehér papírba takarózva. – Okénak látszik – mondtam. – Ismerısek ezek a stencilezett cédulák, már korábban is láttam belılük egy párat. A „redundáns” az „elavult” szó haditengerészeti megfelelıje. Így jobb árat adnak érte a civil kereskedık. Nem lehetetlen, hogy Fleck kapitány legálisan csinálja. – Vagy megvannak a saját stenciljei – vágta rá Marie. – De mi lehet a következıben? Leemeltem egy másikat. Ezen az állt, hogy „Látcsövek”, és az is volt benne. A harmadik láda papírján, fekete vonallal áthúzva, a Haditengerészeti Légierı neve volt feltüntetve, és repülıgép típusú, felfújható mentıöveket kellett tartalmaznia. A felirat ezúttal sem hazudott: szén-dioxid patronokkal és sárga, „cápataszítónak” titulált bádogtartályokkal felszerelt élénkvörös mentıöveket találtam benne. – Csak az idınket vesztegetjük – bosszankodtam. A dülöngélés, a zárt térben egyre elviselhetetlenebbé váló meleg, a nehéz ládák emelgetése elvette a türelmemet. – Ez a Fleck rosszabb egy használt cikkekkel kereskedı házalónál. – A házalók nem szoktak embereket rabolni – jegyezte meg csípısen Marie. – Csak még egyet, kérlek. Van egy furcsa érzésem.

Elfojtottam magamban a vágyat, hogy közöljem vele, könnyő okoskodni annak, aki csak nézi más verejtékezését, és levettem a negyedik ládát a fogyatkozó torony tetejérıl. Ugyanaz a stencil volt rajta, mint az elızıkön, csak a tartalom különbözött itt is. „Indítógyertyák. 2-es méret.” Öt percembe és kézfejem bırének egy két-hüvelykes darabkájába került kinyitni a ládát. Marie bölcsen elkerülte a tekintetem – talán gondolatolvasó volt –, de amint megpillantotta a láda tartalmát, gyızedelmesen elmosolyodott. – Mégis inkább saját stenciljei lennének Fleck kapitánynak? – nézett rám. – Meglehet – bólintottam. A láda tele volt dobozokkal, csakhogy ezekben nem indítógyertya volt, hanem elegendı töltényheveder ahhoz, hogy tulajdonosa egy tisztességes forradalmat kirobbanthasson. – Nagyon érdekes láda. – Izé... nem lesz ebbıl gond? Ha Fleck rájön... – Na és? Nem szívélyességbıl lát bennünket vendégül. – A limonádés ládák tetejére lendítettem egy ötödik ládát, csúfondárosan rávigyorogtam, a címkéjére, amin kivételesen szintén indítógyertyát tüntettek fel, és néhány rúgással kombinált feszegetéssel eltávolítottam a fedelét. Bamba képpel meredtem a tartalmát védı vastag, kék papírra, s miután magamhoz tértem, olyan gyengéden helyeztem vissza a fedelet, ahogyan egy chicagói gengszter helyezheti a koszorút legutóbbi áldozata sírjára. – Ammonal, huszonöt százalék alumíniumporral. – olvasta el Marie is a címkét. – Mi a fene ez? – Egy rendkívül erıs robbanószer, elegendı mennyiségben ahhoz, hogy Föld körüli pályára állítsuk ezt teknıt. – Gyengéden a helyére emeltem, s miközben arra a lendületre gondoltam, amivel kinyitottam, verejték öntötte el az arcom. – Nem elég, hogy erıs, emellett még trükkös is. Nem megfelelı hımérséklet vagy kezelés, nagy páratartalom... és bumm! Már nem is tetszik annyira ez a raktár. – Felemeltem a lıszeres ládát, azt is visszatettem: tollpihe még nem ért földet olyan zökkenésmentesen, ahogyan ez a láda megnyugodott az ammonal tetején. – Mindegyiket visszateszed? – Apró ráncot véltem felfedezni Marie két szemöldöke közt. — Szerinted nem úgy nézek ki? — Szerintem ijedtnek látszol.

— Pedig nem vagyok az. Rémült vagyok. A következı ládában akár nitroglicerin is lehet. Azzal aztán szép kis tőzijátékot lehet csinálni. – Visszapakoltam a ládákat, a léceket is helyreállítottam, aztán fogtam az elemlámpát, és hátramentem, hogy ott is szétnézzek még egyszer. Nem sok néznivaló volt. Baloldalt hat gázolajos hordó, csordultig tele mind, kerozin, rovarirtó szer és néhány ötgallonos vizeshordó, az a fajta, amit a hozzá tartozó szíjjal a hátra lehet rögzíteni. Fleck ezeket nyilvánvalóan akkor használta, ha olyan apró szigeten kötöttek ki, ahol nem volt víztöltı berendezés. Jobboldalt rozsdás csavarok, csigasorok, dugóhúzók és néhány szigony hevertek rendszertelen kupacokban. Vágyakozóan bámultam a szigonyokat, aztán hagytam ıket ott, ahol voltak: valószínőtlen volt, hogy Fleck figyelmen kívül hagyta volna a lehetıséget, de ha mégis, egy szigony jóval lassabb a pisztolygolyónál. És nehéz elrejteni. Visszamentem Marie Hopemanhez. Olyan sápadt volt, hogy valósággal magába szippantotta az elemlámpa fényét. – Semmi említésre méltó. Van valami ötleted arra nézve, mit kellene tennünk? – Tégy, amit akarsz – felelte csendesen. –Nekem most hánynom kell. – Ó, egek. – A legénységi szállás falához rohantam, rávágtam egypárszor, majd a létra aljához álltam, és ott vártam, míg Fleck kapitány meg nem jelent. Színjózan volt, kipihent, frissen borotvált, és vakítóan fehér vászonruha feszült rajta. Tisztelettudóan kivette szájából a szivart, mielıtt beszélni kezdett volna. – Gyönyörő reggelünk van, Bentall. Remélem... – A feleségem rosszul érzi magát – szakítottam félbe. – Friss levegıre van szüksége. Felmehet a fedélzetre? – Rosszul van? – Fleck kissé elkomorodott. – Lázas? – Tengeribeteg! – kiáltottam. – Egy ilyen napon? – Fleck félig felegyenesedett, körülnézett, aztán ismét felém fordult. – Egy perc. Csettintett az ujjával, mondott valamit, amit nem értettem, és várt, míg az a fiú,, aki a reggelit felszolgálta nekünk, rohanvást egy látcsövet hozott neki. Fleck figyelmesen körülkémlelte a láthatárt, majd leeresztette a látcsövet. – Feljöhet a felesége. És ön is, ha akar.

Magam elé engedtem Marie-t a létrán. Fleck segítıkészen átsegítette a nyílás szélén, s aggodalmasan megjegyezte: – Sajnálom, hogy nem érzi jól magát, Mrs. Bentall. Bocsásson meg, de ijesztıen sápadt. – Ön borzasztóan kedves, Fleck kapitány. – Marie hangja és pillantása engem gnómmá zsugorított volna, Fleckrıl azonban mindkettı lepattant. A kapitány ismét csettintett az ujjával, mire a fiú két napellenzıs nyugágyat hozott elı. – Maradjanak, ameddig akarnak, és érezzék jól magukat. Ha azt mondjuk, hogy le kell menni, habozás nélkül és villámgyorsan engedelmeskedjenek. Megértették? Szótlanul bólintottam. – Helyes. Bízom benne, nem lesznek olyan meggondolatlanok, hogy valami bolondságot csináljanak. Rabat barátunk nem Annie Oakley, de aligha tévesztene célt ebbıl a távolságból. – A hátam mögé néztem, és ki mást láthattam volna, mint alacsony hindu barátunkat. Ezúttal nem viselt zakót, de ettıl függetlenül most is tökéletesen fekete volt; a nyílás ellenkezı oldalánál ült, ölében a lefőrészelt csövő vadászpuskával, aminek a csövét – miért is ne? – pontosan a fejem felé irányította. – Most magukra kell hagynom önöket – folytatta Fleck. Elmosolyodott, megmutatva barna, egyenetlen fogait. – Nekünk, hajósmestereknek is megvan a magunk feladata. Késıbb még látjuk egymást. Elırement a rádiószobán túli kormányházba, ránk bízva a székek felállítását. Marie kinyújtózott, sóhajtott egyet, és öt perc múlva az arca már vissza is nyerte eredeti színét. Tíz perccel késıbb a „feleségem” aludt. Én is ezt tettem volna szívesen, de tudtam, Raine ezredes nem örülne neki. „Éberség, állandó éberség”, ez volt a jelszava, úgyhogy szétnéztem, olyan éberen, ahogy csak telt tılem. Nem sok minden volt, amiért érdemes lett volna ébernek maradnom. Odafent egy forró-fehér nap a kifakult halványkék égbolton, nyugatra a kékeszöld tenger, keletre, a nap oldalán, a húszcsomós szél által alacsony hullámokká győrt szikrázó víz. Távol, délkelet felé, valami homályos és bíbor derengett a láthatár szélén – lehetett sziget, de ugyanúgy lehetett a képzeletem játéka is. És az egész irdatlan vízen a szkúneren kívül egyetlen hajó vagy csónak se. Még repülı halakat se láttam. Éber tekintetem átirányítottam a hajóra, melyen vendégül láttak bennünket.

Talán mégse volt a hét tenger legpiszkosabb hajója, nem láttam mindet, mindazonáltal nem lett volna könnyő feladat egy nála koszosabbat találni. Nagy volt, sokkal nagyobb, mint gondoltam, majdnem száz láb hosszú, és ennek a száz lábnak minden egyes hüvelykje olajos, szeméttel borított, poros és festetten. Két árboc, gerendákkal és kötelekkel felszerelve, de vitorlák nélkül, emelkedett büszkén-szomorúan a magasba, a kettı között magas antennarúd, tövével a rádiószobában, tılem úgy húszlábnyira. Ezen túl az egyik szellızıkürtı rozsdás szája barnállott, valamivel odébb egy kabin, ami térképszoba lehetett vagy Fleck odúja, esetleg mindkettı, a háttérben pedig a híd. E mögött, feltételeztem, húzódik a legénységi szállás a fedélzetközben. Legalább öt percet töltöttem el azzal, hogy a hidat és a hajóorrt fürkésztem, egy olyan homályos érzéstıl kísérve, hogy valami nincs rendben. Raine ezredes biztosan egybıl rájött volna; nekem nem sikerült. Mindegy, a kötelességemet már így is megtettem, és akár nyitva tartom a szemem továbbra is, akár nem, ugyanúgy áthajíthatnak kettınket a korláton, ha kedvük tartja. Az elmúlt negyvennyolc órában szők három órát aludtam. Behunytam a szemem. Amikor felébredtem, már elmúlt dél. A nap a zenit felé közeledett, a székek, napellenzıi azonban szélesek voltak, és a szél hővös levegıt hozott. Fleck kapitány ebben a pillanatban helyezkedett el a csapóajtó szélén. Csak rá kellett néznem, és már tudtam is, mi volt az a komoly feladat, amit „hajósmesterként” el kellett végeznie: az imént fejezhette be hosszú és meghitt beszélgetését egy palack whiskyvel. Szeme elıtt gyér ködfoltok lebegtek, és még innen, három lábra tıle, hátszélben is éreztem a scotch illatát. A lelkiismeret vagy valami más azonban munkálkodhatott benne, mert a kezében egy tálcát egyensúlyozott, amin egy üveg sherry, egy kis kıkorsó és három pohár állt. – Hamarosan felszolgáljuk az ebédet – mondta, majdhogynem mentegetızve. – Gondoltam, elıtte jólesne egy kis gyomorfertıtlenítı. – Talán. – Gyanakvóan a kıkorsóra néztem. – Mi van benne? Cianid? – Scotch – felelte tömören. Töltött két pohárral, kiitta a sajátját egyetlen hajtással, és a fejével Marie felé intett, aki felénk fordulva feküdt, szélfújta szıke hajával az arcán. – Mrs. Bentall? – Hagyjuk ıt aludni. Szüksége van rá. Ki adja magának a parancsot minderre, Fleck?

– He? – A kérdésem meglepte, de csak egy pillanatra. Kivételesen jól bírta az alkoholt. – Parancsot? Miféle parancsot? Kinek a parancsait? – Mit fog tenni velünk? – Türelmetlen, Bentall? – Nem, csak imádok itt lenni. Maga aztán nem az a szószátyár fajta. – Igyon még egy pohárral. – Még ennek se kezdtem neki. Meddig szándékoznak itt tartani bennünket? Gondolkozott egy cseppet, aztán lassan ezt mondta: – Igaza volt, nem én vagyok a fınök a maguk ügyében. Van valaki, aki izgatottan várta önöket. – Kortyolt még egy kis whiskyt. – De már nem olyan biztos a dolgában. – Az illetı elmondhatta volna ezt már azelıtt, hogy elraboltak minket a szállodából. – Akkor még másképp látta a helyzetet. Öt perccel ezelıtt kaptuk az üzenetet rádión. Pontban este hétkor fog újra jelentkezni. A végleges választ akkor fogják megtudni, Bentall. Remélem, örülni tudnak neki. – Volt valami komorság a hangjában, amitıl végigfutott a hátamon a hideg. Marie-re siklott a tekintete, rajta maradt egy darabig, aztán a kapitány megrázkódott. – Szép, helyes lány. – Nem lány már. A feleségem, Fleck. Ne bámulja így, jó? Felém fordult, kemény és hideg tekintettel rám meredt. De volt még valami más is a szemében, amit nem tudtam megfogni. – Ha tíz évvel fiatalabb lennék, vagy talán fél üveg whiskyvel józanabb – mondta győlölet nélkül –, ezekért a szavakért a fogsorával fizetne, Bentall. – Megfeledkezett a pohárról a kezében, a tenger zöld hátára meredt. – Van egy nála alig egy-két évvel fiatalabb lányom. Most a Kaliforniai Egyetemen tanul szépmővészetet. Azt hiszi, az apja az Ausztrál Haditengerészet tisztje. – Meglötyögtette poharában az italt. – Talán jobb, hogy így tudja, talán még jobb, hogy soha nem fog viszontlátni engem. De ha tudnám, hogy többé sohasem láthatom ıt... Megértettem. Nem vagyok egy Einstein, de a néhánynál többször nem kell a fejemre verni ahhoz, hogy meglássam a nyilvánvalót. A nap melegebben sütött, mint valaha, de már nem volt melegem. Nem akartam, hogy Fleck rájöjjön, nekem is beszélt, nemcsak magának, ezért, megkérdeztem:

– Maga nem ausztrál, ugye? – Nem? – Nem. Úgy beszél, mint egy ausztrál, de ez csak egy felvett akcentus. – Éppolyan angol vagyok, mint maga – morogta. – A hazám azonban Ausztrália. – Ki fizet mindezért, Fleck? Hirtelen felállt, összeszedte a poharakat és az üveget, s otthagyott anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. *** Csak délután fél hatkor zavartak le minket a patkánylyukba. Lehet, hogy Fleck észrevett egy hajót a láthatáron, és nem akarta, hogy bárki is meglásson minket, de az sem volt lehetetlen, hogy úgy találták, épp eleget szellıztettük magunkat. Egyikünk se vágyott vissza a csótányok közé, de azért nem tiltakoztunk: fekete cumullusokat sepert elı a passzátszél kelet felıl, elrejtve a napot és lehőtve a levegıt, s ha maga az esı még nem is, a szaga már elöntötte a fedélzetet. Úgy tőnt, fekete és nyirkos éjszakánk lesz. Az a fajta éjszaka, ami nagyon is megfelel Fleck kapitánynak; az a fajta éjszaka, ami, reméltem, nekünk még jobban meg fog felelni. A csapóajtó lezárult a fejünk fölött, a retesz a helyére siklott. Marie leült a limonádés ládák szélére, és összehúzta magát. – Újabb éjszakát tölthetünk ebben az úszó Ritzben. Új elemeket kellett volna kérned. Ezekkel már nem sokáig fog világítani a lámpa. – Nem lesz szükségünk új elemekre. Vagy így, vagy úgy, de az utolsó éjszakánkat töltjük Fleck kapitány mozgó szemétdombján. Ma este elhagyjuk, amint eléggé sötét lesz odakint. Ha Fleck is segít, néhány ágyúgolyó is velünk fog tartani, a bokánkhoz láncolva. Ha ketten csináljuk, nem fogunk olyan mélyre merülni. Mondanom sem kell, az esély nem egy az egyhez. – Mirıl beszélsz? – suttogta a lány. – Te... te biztos voltál benne, hogy semmi nem történhet velünk. Emlékezzél csak, hány érvet hoztál fel az elızı éjszaka. Azt mondtad, Fleck nem gyilkos. – Még most is ezt mondom. Legalábbis nem született gyilkos. Egész nap ivott, a lelkiismeret-furdalását igyekezett alkoholba fojtani. Egy embert azonban sok mindennel rá lehet venni arra, hogy olyasmit tegyen,

amit nem szeretne: zsarolással, fenyegetésekkel, pénzzel. Beszéltem vele, míg te aludtál. Nagyon úgy látszik, hogy az, akinek kellettem, többé már nem óhajt engem. Hogy miben ügyködtek, nem tudhatom, de bármi is az, mégiscsak sikerült megcsinálniuk nélkülem. – Azt mondta neked, hogy meg... hogy minket... – Semmi konkrétumot nem mondott. Csak ennyit közölt, amennyit most elmondtam, és azt, hogy az a valaki, akinek már valószínőleg nem kellek, este hétkor fogja közölni velük végsı döntését. Rádión. Azt hiszem, Fleck megkedvelt téged. Úgy beszélt rólad, mintha a saját lánya lennél, akit már soha nem láthat viszont. Aki hamarosan már csupán a múlt része lesz. Nagyon megható volt. Marie megérintette a karom, olyan különös tekintettel nézett rám, amit még soha nem láttam tıle, és nemes egyszerőséggel ezt mondta: – Félek. Mulatságos. A holnapra gondolok, és tudom, hogy nem fog eljönni. Mulatságos és ijesztı. Te nem félsz? – Persze hogy félek – feleltem mogorván. – Mégis, mit képzelsz rólam? – Azt, hogy nem félsz, csak együttérzésbıl állítod. Tudom, hogy nem félsz a haláltól. Nem mintha bátrabb lennél nálam vagy bárki másnál, csupán arról van szó, hogy ha látnád feléd jönni a halált, annyira lefoglalna az ellene való küzdelem, hogy teljesen megfeledkeznél róla. Most is azon töröd a fejed, miként kerülhetnéd el: a halál számodra, aki mindig kieszelsz valamit, nem tragédia lenne, hanem sértés. – Rám mosolygott, szikrányival magabiztosabban, majd folytatta: – Raine ezredes sokat mesélt rólad. Azt mondta, ha a helyzet menthetetlen és a remény utolsó sugara is kihunyt, az emberek többsége belenyugszik az elkerülhetetlenbe; de te soha nem tudnád elfogadni a végzeted, nem azért, mert bármivel is több vagy másoknál, hanem egyszerően csak azért, mert fogalmad se lenne róla, hogyan kell feladni. Raine azt mondta, te vagy az egyetlen ember, akitıl félni tudna, mert neked még akkor is a szabaduláson járna az eszed, ha már odaszíjaztak a villamosszékhez, és a végrehajtó meghúzta a kapcsolókart. – Szórakozottan csavargatta ingem egyik gombját, míg az már csak egyetlen cérnaszálon lógott, de én nem szóltam érte. Egy inggombbal több vagy kevesebb, mit számíthat ezen az éjszakán? Most felnézett rám, és elmosolyodott, számőzve szavaiból minden élt. – Azt hiszem, te egy ritka arrogáns ember vagy. Arrogáns és túlzottan magabiztos. Egy napon

azonban olyan helyzettel fogod szembetalálni magad, ahol a magabiztosságod fabatkát sem fog érni. – Jól vésd az eszedbe a szavaimat – tettem hozzá gonoszul. – Ezt elfelejtetted mondani. „Jól vésd az eszedbe a szavaimat.” A mosoly elhalványult, aztán végleg eltőnt, amint kinyílt a csapóajtó, és a barna bırő fiú jelent meg. Levest, valamilyen pörköltöt és kávét hozott. Jött, ment szó nélkül. Marie-re pillantottam. – Baljós, mi? – Mire gondolsz? – kérdezte hővösen. – A kis Fidzsi-szigeteki barátunkra. Reggel még fülig ért a szája, ma este viszont olyan képet vágott, akár a sebész, akinek közölnie kell a hozzátartozóval, hogy megcsúszott a szikéje. – Még mindig nem értem. – Nem szokás – magyaráztam türelmesen – vicceket elıadni és táncot lejteni, miközben az utolsó étket szolgálod fel a halálraítéltnek. – Értem – mondta rekedten Marie. – Meg akarod kóstolni ezt az izét? – kérdeztem tıle. – Vagy hajítsam ki? – Nem tudom – felelte bizonytalanul. – Már huszonnégy órája nem ettem. Kipróbálom. Érdemes volt. A leves finom volt, a pörkölt még finomabb, a kávé kitőnı. A szakács csodának beillı magasságokba emelkedett a mélységek után, ahová reggel lesüllyedt; vagy az is lehet, a matrózok lelıtték a régit. Szürcsölgettem a kávémat, és Marie-t figyeltem. – Tudsz úszni? – Nem valami jól – vallotta be. – Inkább lebegek a víz felszínén. – Feltéve hogy nincsenek ágyúgolyók a bokádhoz láncolva. – Bólintottam. – Az éppen elegendı lesz. Lenne kedved hallgatózni egy kicsit, míg én dolgozom? – Persze. – Kezdett megbocsátani nekem. Elırementünk, levettem néhány ládát, hogy kényelmesen odaállhasson a bal oldali szellızıcsı alá. – Mindent szót hallani fogsz, amit odafent kiejtenek, különös tekintettel a rádiószobára és környékére. Meglehet, hét elıtt nem sok érdekes fog elhangzani, de soha nem tudhatjuk elıre. Attól tartok, egy kis nyakmerevedés az információ ára. Amint tehetem, felváltalak.

Magára hagytam. A létrához érve felmásztam a csapóajtóig, s mértéket vettem a felsı létrafok és az ajtó alsó fele közti távolságról. Aztán hátramentem, és turkálni kezdtem a kacathalomban, míg egy ideálisnak látszó dugóhúzót nem találtam. Fogtam még néhány keményfából készült deszkát, és a dugóhúzóval együtt elrejtettem ıket a ládák mögé. A limonádés ládáknál széthúztam a két meglazult lécet, levettem az iránytős és a látcsöves ládákat, félrelöktem ıket, majd leemeltem a következıt, s a fekvıhelyünkre szórtam a tartalmát. Tizenkét mentıöv volt benne összesen, gumi és megerısített ponyvaborítás, a szokásos szalagok helyett bırszíjakkal. A szén-dioxid tartályokon és a „cápataszító” tartályokon kívül mindegyik öv bal oldali vállszíján volt egy kisebb, vízálló fémhenger, végén apró vörös lámpával. A fémhengerek nyilván az elemeket tartalmazták. Megnyomtam egyikükön a kapcsológombot, mire a lámpa egyszeriben világítani kezdett mélyvörös fénnyel, jelezve, hogy bár a felszerelés elavult, még nem ósdi. Ez egyben arra nézve is garanciát jelentett, hogy a gáz még nem szivárgott el, és az övek nem fognak ereszteni. Életmentı öv és ejtıernyı esetében azonban az embernek biztosra kell mennie: találomra kiválasztottam négy mentıövet, és ráütöttem az egyik nyitószelepjének a gombjára. A szétáradó gáz hirtelen felszisszenése nem volt egy fülsiketítı hang, a zárt, szőkké zsúfolt térben azonban azt az érzést keltette, hogy mindenki meghallotta, aki csak élt és mozgott a hajón. Marie-re ez kétségkívül igaz volt, mert lepattant a ládákról, és odarohant a mennyezetre akasztott elemlámpa fénykörébe. – Mi volt ez? – kérdezte riadtan. – Mi okozta ezt a sziszegést? – Nem patkány, nem kígyó, nem egy újabb ellenség – nyugtattam meg. – Felemeltem a kerek, merevre fújt mentıövet. – Csak teszteltem. Oké. Még kipróbálok egyet-kettıt, ha lehet, valamivel csendesebben. Hallottál valami érdekfeszítıt? – Nem. Csevegést viszont annál inkább. Fleck és az az ausztrál pasas. Térképekrıl, útvonalakról, szigetekrıl, szállítmányokról meg effélékrıl folyt a beszélgetés, no és persze a suvai barátnıkrıl. – Ez pedig érdekfeszítı lehetett. – Nem úgy, ahogy ık elıadták – csattant fel Marie. – Borzasztó – vágtam együttérzı képet. – Hogy ezek a férfiak mind egyformák. Jobb lesz, ha visszamész, mielıtt még lemaradnál valamirıl.

Vesékig hatoló pillantást vetett rám, de engem már lefoglalt az újabb mentıöv tesztelése, pontosabban az, hogy a két takaró és a párnák alá fojtsam a sziszegést. Végül nemcsak további kettıt, hanem a negyediket is felfújattam, s elégedetten állapítottam meg, hogy eresztésnek a leggyengébb jele sincs. Most már joggal remélhettük, hogy a többiek is tökéletesek. Fogtam másik négy mentıövet, a deszka és a dugóhúzó mellé rejtettem ıket, aztán leeresztettem a négy „tesztpéldányt”, s a maradékkal együtt visszatuszkoltam ıket a ládába. Egy perccel késıbb már a lécek is a helyükön voltak. A karórámra kukkantottam. Háromnegyed hét. Szorított az idı, de egy kis ügyességgel sikerülhetett. Hátramentem ismét, megvizsgáltam a vizeshordókat: súlyos ponyvaszíjak, egyik oldal kagyló alakúra kiképezve a hát számára, fent jól záró, laprugóra járó kupak, alul hordócsap. Elég masszívnak látszottak. Kirángattam kettıt a sarokból, felcsaptam a kupakjaikat. Majdnem tele voltak. Visszazártam ıket, és megráztam mindegyiket, olyan hevesen, ahogy csak bírtam. Nem szivárgott ki a tetejükön víz, tökéletesen zártak. Kinyitottam mindkét csapot, hagytam, hogy a víz elöntse a padlót – nem az én szkúnerem volt –, és amint kiürültek, egy tartalék ingemmel szárazra töröltem a belsejüket. Miután végeztem, elıresétáltam Marie-hez. – Még mindig semmi? – suttogtam. – Semmi. – Átveszem egy kis idıre. Tessék, itt van a lámpa. Nem tudom, szokáse szúrós tárgyaknak ütközni a Csendes-óceán közepén, de az óvatosság sohasem árt. Úgyhogy magunkkal viszünk két üres vizeshordót. Jócskán el fognak bírni bennünket, ha a mentıövek csıdöt mondanának vagy valami kiszakítaná ıket, úgyhogy még ruhákat is csomagolhatunk a belsejükbe. Válassz ki magadnak néhány holmit, de lehetıleg ne menjen rá az egész éjszakánk. Ha jól informált vagyok, a nık elıszeretettel tartanak a retiküljükben polietilén bevásárlótáskát arra az esetre, ha netán vennének ezt-azt. Van nálad ilyen? – Egy-kettı akad. – Hagyj kint egyet, kérlek. – Rendben. – Elindult, aztán megtorpant. – Nem sokat értek a hajókhoz, de szerintem többször is irányt változtattunk az elmúlt egy órában.

– Mibıl gondolod? – Én, a vén tengeri farkas Bentall, nagylelkően toleráns voltam a szárazföldi pat... egérkékkel szemben. – Már nem dülöngélünk, igaz? A hullámok hátulról érik a hajót. És már kétszer vagy háromszor érzékeltem változást. Igaza volt, a hullámzás érezhetıen csökkent, s ami kevés maradt, az a far felıl érte a szkúnert. Én azonban nem tulajdonítottam ennek jelentıséget, mivel Marie-vel ellentétben tudtam, hogy éjszakára a passzátszél elül, és így a helyi áramlatok érvényesülni tudnak. Egyszóval, nem emiatt kellett aggódnunk. Marie elment ruhát csomagolni magának, én pedig a szellızınyílásba dugtam a fél fülem. Eleinte csak egy erıs, állhatatos kattogás volt, amit hallottam, egy kattogás, ami másodpercrıl másodpercre egyre hevesebbé és szaporábbá vált. Esett az esı, és nem az a szelíd szemerkélés volt. Mint elıre sejtettem, az a jó kis zuhé érkezett meg, aminek Fleck is, én is roppant mód örültünk. Aztán meghallottam Fleck hangját. Elıször csak sietıs léptei zaját, majd a hangját is. A kapitány valahol a rádiószoba nyitott ajtajában állhatott. – Ideje, hogy felrakd a fejhallgatódat, Henry – recsegte gramofonhangon. – Még hat perc, fınök. – A rádiókészülék elıtt ülı Henry legalább ötlábnyira lehetett Flecktıl, a szavait mégis ugyanolyan tisztán ki tudtam venni. A szellızıkürtı remek szócsınek bizonyult. – Nem számít. Állj rá. Még jobban hozzápréseltem a fél arcom a nyíláshoz, olyan igyekezettel, hogy kis híján beleszorult a fejem, de többé semmit nem hallottam. Néhány perc elteltével valaki megrántotta az ingujjamat. – Készen vagyok – közölte Marie. – Itt az elemlámpa. – Helyes. – Leugrottam, felsegítettem ıt a helyemre, és a fülébe súgtam. – Még akkor se mozdulj el innen, ha maga az isten kér rá. Henry barátunk most várja a végszót. Nem sok tennivalóm maradt, három-négy perc alatt meg is voltam vele. Belegyömöszöltem a pokrócot a polietilén zsákba, aminek a nyakát gondosan elkötöttem – ezzel az optimisták királyává koronázva magam. Túl sok „ha” kötıdött ehhez a pokróchoz. Ha sikerül felfeszítenem a csapóajtót, ha sikerül leugranunk a hajóról anélkül, hogy átlyuggatnának minket, ha nem esznek meg minket a cápák vagy a barrakudák vagy bármi

egyéb, aminek csemegézni támad kedve az éjszaka folyamán, akkor jól fog jönni majd egy nedves takaró a tőzı nap ellen. A vízzel telített takaró súlyával azonban nem akartam megbirkózni, ezért csomagoltam a polietilén táskába. A vízhatlanul becsomagolt pokrócot az egyik vizeshordóhoz kötöztem, s már a vége felé jártam némi ruha és cigaretta berakodásának ugyanebbe a tartályba, amikor Marie állt meg mellettem. Minden elıszó nélkül, nyugodt, csendes hangon közölte: – Már nincs szükségük ránk. – Rápillantottam, és tudtam, a félelme túljutott a tetıponton. – Nos, legalább nem készülıdtünk feleslegesen. Megtárgyalták a dolgot? – Igen. Mintha az idıjárásról beszélgettek volna. Attól tartok, tévedtél Fleck kapitányt illetıen. Amikor Henry megkérdezte tıle, milyen módon szabaduljanak meg tılünk, Fleck azt felelte: „Csináljuk csendben és civilizált módon. Azt mondjuk nekik, hogy a fınök meggondolta magát. Bocsánatot kérünk tılük, meghívjuk mindkettıt a kabinomba egy italra. Aztán, ha elaludtak az italba kevert portól, átvetjük ıket a korláton.” – Kedves fickó. Békésen megfulladunk, s ha netán valahol partra vetné holttestünket a víz, nem lennének rajtunk lyukak, hogy a hatóságok szaglászni kezdjenek. – Egy boncolás azonban kimutathatja a narkotikum jelenlétét... – Ha sor kerülne rá, a kórboncnok zsebre dugott kézzel is elvégezhetné – vigyorogtam savanyúan. – Hacsak törött csontok nincsenek, nem könnyő megállapítani a halál okát egy csinos, hófehér csontvázból. Ennél több ugyanis aligha fog maradni belılünk, ha a mélységek lakói elvégezték munkájukat. Vagy lehet, hogy a cápák a csontokat is megeszik, nem tudom. – Muszáj így beszélned? – kérdezte mérgesen Marie. – Csak fel akartam vidítani magam. – A kezébe nyomtam két mentıövet. – Vedd fel mindkettıt, egyiket a másik fölé. Vigyázz, nehogy megnyomd a szén-dioxid-tartály szelepjének a gombját. Várd meg, míg a vízben leszel, csak azután fújasd fel ıket. – Közben már belebújtam az elsı mentıöv hámjába. Marie is nekilátott, de elég ügyetlenül csinálta. – Nem ártana igyekezned – sürgettem. – Felesleges – tájékoztatott. – Henry azt mondta „Gondolom, várni fogunk még néhány órát, mielıtt bármit is tennénk”, mire Fleck azt felelte,

hogy „Igen, mindenképpen várunk még vele.” Talán arra várnak, hogy koromsötét legyen. Biztosan nem akarják, hogy a legénység ott tébláboljon, amikor a vízbe dobnak minket. – Mindegy, miért várnak – törtem meg a lendületét. – A lényeg az, hogy még nem jönnek. És megfeledkezel arról a tényrıl, hogy amint észrevették az eltőnésünket, rögtön visszafordulnak, és kétségbeesett keresésbe kezdenek. Nem örülnék neki kifejezetten, ha átmenne a hátamon egy szkúner, vagy felszeletelne egy hajócsavar. Minél elıbb eltőnünk innen, annál messzebre tudunk kerülni a hajó útvonalától. – Erre tényleg nem gondoltam – ismerte be Marie. – Szóval az ezredes mégiscsak mondta, hogy Bentall mindenrıl gondoskodik. Marie ezt nem tartotta válaszra méltónak, úgyhogy mindketten folytattuk a szedelızködést. Odaadtam neki az elemlámpát, megkértem, világítson nekem vele. Felmásztam a létra tetejére, egyik kezemben a két keményfa deszkával és a dugóhúzóval, hogy kinyissam a csapóajtót. Egyik deszkát a legfelsı létrafok tetejére helyeztem, a közepén lévı lyukba beledugtam a dugóhúzó orsójának a hegyét, a szerkezet másik végét, azaz a fogantyút megtekertem annyira, hogy nekifeszüljön a másik deszkának, amit az erı egyenletes elosztása végett a csapóajtó aljára tettem, aztán szünetet tartottam, hogy letöröljem homlokomról a nedvességet. Egyelıre még csak veríték volt, de a fejem felett doboló esıcseppek egyebet is ígértek. Önkéntelenül is megrázkódtam a nyakamba zúduló víz gondolatára, majd elmosolyodtam magamon, amikor eszembe jutott, mennyire nevetséges az esı ahhoz képest, amiben szó szerint nyakig benne leszünk perceken belül. Nem volt nehéz felfeszíteni az ajtót. Vagy a fa felett járt már el az idı, vagy a reteszt rögzítı csavarokat ette meg a víz, nem tudom, elég az hozzá, hogy alig féltucatszor csavartam meg a dugóhúzó középsı részét – azt, ami az üveg szájának feszül –, közben ellentartva a fogantyúval, és máris megreccsent a fa. Újabb féltucatnyi csavarás után az ellenállás megszőnt Az út nyitva állt elıttünk – feltéve hogy Fleck és barátai nem állnak a nyílás mellett, várva, hogy szétdurranthassák a fejem, amint kidugom. Egyetlen módja volt annak, hogy kiderítsem, így van-e. Kirakom a kobakom, és majd meglátom, történik-e valami.

Leadtam a deszkákat és a dugóhúzót Marie-nek, vetettem egy pillantást a vizeshordókra – kéznél voltak –, lámpaoltást kértem, és óvatosan megemelve a csapóajtót, görnyedt háttal, feljebb léptem két létrafokkal. Most már eléggé össze voltam préselıdve ahhoz, hogy nagy lendülettel nyithassam fel az ajtót. Elszámoltam magamban háromig, aztán hirtelen kinyújtottam mindkét karom, és ezzel egy idıben kiegyenesedtem. A fejem két lábbal a fedélzet szintje fölé került. Egy keljfeljancsi se csinálta volna jobban. Senki nem lıtt le. Senki nem lıtt le, mert nem volt, aki megtegye, és azért nem volt, mert abszolúte kényszerítı ok nélkül csak egy agyalágyult ücsörgött volna a fedélzeten ilyen idıben. És még úgy, agyalágyultan is páncélruhára lett volna szüksége. Ha a Niagara vízesésnél alázúduló víztömeget esınek lehet nevezni, akkor esett az esı. Óriás, hideg cseppek, olyan közel egyik a másikhoz, hogy csaknem egybefüggı tömeget alkottak, ostromolták a szkúner fedélzetét hihetetlen dühvel. Körös-körül bokáig érı tajtékzó víz. Öt másodperc alatt szó szerint bırig áztam. Küzdenem kellett a kísértéssel, hogy magamra ne csukjam a csapóajtót, és vissza ne bújjak a szállítóőr meleg, száraz belsejébe. De aztán eszembe jutott Fleck kapitány az ı altató cseppecskéivel, meg a csinos kis csontvázpára az óceán fenekén, s máris a fedélzeten álltam, a vizeshordókat kérve Marie-tıl. Tizenöt másodperccel késıbb Marie és a tartályok fent voltak, én pedig visszaengedtem a csapóajtót, s helyére illesztettem a reteszt, arra az esetre, ha valaki arra vetıdne egy ellenırzı körút során. A sötétség és a zuhatag kettıs hatásának köszönhetıen az orrunkig se láttunk, de a reggeli megfigyelés mégis hasznomra vált, vakon is odátaláltunk a tatra. Áthajoltam a korláton, hogy felmérjem a hajócsavar helyzetét, mert habár alig három csomóval haladtunk – kétségtelenül a rossz látási viszonyok miatt –, a hatalmas csavarszárnyak még így is megkönnyítették volna az odvasabb fogú cápák dolgát. Eleinte nem láttam semmit, csak a sistergı tejfehér habot, amivé a tenger felszíne vált, de ahogy jobban kihajoltam, már a kiugró tat alatti fekete, esımentes felületet is láthattam, melyben rendszeresen ismétlıdı fehéres villanás volt észlelhetı. Ez volt a hajócsavar, és ha a szemmértékem nem csalt, akár le is ugorhattunk volna a tatról anélkül, hogy túl közel kerülnénk a gyilkos örvényhez.

Marie ment elsınek. Magával vitt egy vizeshordót, míg a másiknál fogva leeresztettem. Derekáig ért a víz, amikor elengedte. Aztán én jöttem. Senki nem hallott, senki nem látott minket. Ahogyan mi sem láttuk tovatőnni Fleck szkúnerét: azon az éjszakán nem égette a tatlámpákat. Ilyen tevékenységi kör mellett meglehet, még a kapcsoló helyét is elfelejtette.

3.

Kedd, este hét és szerda, reggel kilenc között A dermesztıén hideg mennyei golyózápor után a víz valósággal melegnek tőnt. Nem voltak hullámok, ha valamelyik megpróbált felemelkedni, a szakadó özönvíz azonnal visszagyőrte; a szél még mindig keletrıl fújt – már amennyiben nem tévedtem, és a hajó még mindig dél felé haladt. Az elsı harminc másodpercben nem láttam Marie-t. Tudtam, itt kell lennie valahol a közelben, a víz felszínérıl felcsapódó esı azonban olyan sőrő és tejfehér függönyt emelt körém, hogy még a saját kezemet is alig láttam. Kiáltottam, kétszer, de nem érkezett válasz. Tettem néhány karcsapást, magam után húzva a vizeshordót, és ekkor szó szerint beleütköztem Marie-be. Köhögött, vizet köpködött, de egyébként sértetlennek tőnt, s a vizeshordója is megvolt még. A mentıöveivel sem lehetett baj, mert jócskán kint volt a vízbıl. Odadugtam a fejem az övéhez, és megkérdeztem: – Minden rendben? – Igen. – Köhögött, majd folytatta: – A nyakam és az arcom. Úgy érzem, mintha valaki szétvagdosta volna. Túl sötét volt ahhoz, hogy láthassam, valóban fel van-e hasadva az arcbıre, de hittem neki, mert magam is úgy éreztem, mintha darázsfészekbe dugtam volna a fejem. Fekete pont Bentallnak. Azok után, hogy kinyitottam a csapóajtót, és éreztem magamon a zuhatag erejét, az elsı dolgomnak kellett volna lennie, hogy elıszedek néhány darabot a hátramaradt ruhák közül, és a fejünk köré kössem, mint valami kendıt. Persze, most már késı volt ezen elmélkedni. A vizeshordóhoz rögzített mőanyag tasakhoz nyúltam, felszakítottam az oldalát, s kirángattam belıle a takarót, amit ezután a fejünk fölé terítettem. Még így is éreztük a jégesıszemek erejével becsapódó esıcseppek ütéseit, de legalább az arcunk védve volt. Ez is jobb volt a semminél. – Most mit fogunk tenni? – kérdezte Marie a takaró alól. – Itt fogunk sátorozni, vagy úszunk?

Eltekintettem az összes mókás megjegyzéstıl azt illetıen, hogy vajon Ausztrália vagy inkább Amerika felé lenne-e érdemesebb úsznunk, és így feleltem: – Nem ártana elmozdulnunk innen. Ha az esı marad még egy ideig, Fleck soha nem fog megtalálni minket, de hát ki garantálja, hogy tíz perc múlva nem áll el? Én azt mondom, ússzunk nyugat, felé. A szél és a hullámok is erre tartanak, így könnyebb dolgunk lesz. – Nem erre fog keresni minket Fleck? – Ha csak fele olyan agyafúrt, mint mi, azt fogja gondolni, kelet felé úsztunk, hogy ki-játsszuk ıt. Túl fog járni a saját eszén. Gyerünk. Szánalmasan lassan haladtunk. Mint korábban beismerte, Marie nem volt egy ász az úszásban, s a két vizeshordó meg a vizes takaró se könnyítették meg a dolgunkat, de azért az elsı egy órában még így is tisztességes távot megtettünk. Tíz percet úsztunk, ötöt pihentünk. Ha nem lettünk volna kénytelenek folyton arra gondolni, hogy egy bı hónap múlva is még mindig úszni fogunk, és még így se jutunk sehova, egészen kellemes lett volna. A tenger még mindig meleg volt, az esı szelídült valamelyest, és a cápák otthon maradtak. Úgy másfél óra telt el a szökésünk ota – ezalatt Marie percrıl percre szófukarabb lett, míg végül már a kérdéseimre se válaszolt –, amikor abbahagytam az úszást, s kijelentettem: – Elég. A maradék energiánkra szükség lesz a túléléshez. Ha Fleck ennyire letérne az útvonalról, az már balszerencse, ami ellen semmit nem áll módunkban tenni. Hagytam a lábamat függıleges helyzetbe ereszkedni, aztán önkéntelenül felkiáltottam, és rögtön fel is húztam. Valami nagy és tömör súrolta a lábamat, s bár rengetegféle nagy és tömör holmi fér el egy óceánban, az egyetlen, amire gondolni tudtam, egy tizenöt láb hosszú tengerlakó volt, háromszögő hátuszonnyal és szétfeszített medvecsapdához hasonló szájjal. Mire az ijedtségem elmúlt, az is tudatosult bennem, hogy nem észleltem sem mozgást, sem örvénylést a vízben, úgyhogy óvatosan visszaengedtem a lábamat. – Mi az? – kérdezte riadtan Marie. – Mi történt? – Azt kívánom, bárcsak erre jönne Fleck a szkúnerével – mondtam sóváran. – Az mindkettıjük végét jelentené.

Nem a valami nagy és tömör volt az, ami súrolta a lábamat, hanem én voltam az, aki súroltam ıt, ami nem ugyanaz. – A mellkasomig érı vízben állok – közöltem alánnyal. Pillanatnyi, zavart csend következett, majd Marie kinyögte: – Én is. – Föld, édes lányom – oszlattam el zavarát oly határtalan magabiztossággal, mintha elıre tudtam volna, hogy szárazföldbe fogunk ütközni. Az igazság persze az volt, hogy két pennyt se adtam volna az életünkért, de egy Bentall ilyet nem hangoztathat. – Abból ítélve, ahogyan a tengerfenék emelkedik, nem lehet más. Végre itt az alkalom, hogy lássuk azokat az izzófehér homokos partokat, a lengedezı pálmafákat és a barna bırő szépségeket, akikrıl annyit hallottunk. Add a kezed. Nem tőnt különösebben boldognak, sem megkönnyebbültnek, csak megfogta a kezem, és hagyta, hogy egy recsegı parkettán lopakodó betörı lassú óvatosságával felvezessem a meredek partra. Egy perccel késıbb már kint voltunk a vízbıl. Az esı továbbra is szakadt, de kit érdekelt ez? Marie fejére terítettem a takarót: az esıcseppek ereje gyengült már, de ez a gyengülés csak viszonylagos volt, még mindig elég sebesen záporoztak ahhoz, hogy fájdalmat tudjanak okozni. – Körülnézek – jelentettem ki. – Öt perc múlva itt vagyok. – Rendben – felelte tompán Marie. Nem érdekelte, megyek-e vagy jövök. Nem öt, hanem már két perc múlva visszatértem. Nyolc lépés után beleestem a tengerbe az ellenkezı oldalon, s nem tartott sokáig megállapítanom, hogy aprócska szigetünk alig négyszer olyan hosszú, mint amilyen széles. Még egy pálma se állt a közepén, ahogy a karikatúrákon lenni szokott, csupa szikla volt az egész. Szerettem volna látni Robinson Crusoe-t, mit kezdene egy ekkora lakatlan szigettel. Marie nem mozdult onnan, ahol hagytam – hova is mehetett volna? – Nem egyéb egy sziklánál az óceán közepén – számoltam be expedíciómról. –– De itt legalább biztonságban vagyunk. Egyelıre. – Igen. – Szandálja talpával megdörzsölte a sziklapadot. – Korall, ugye? – Feltételezem. – Akárcsak más, suhanckoromban én is szorgalmasan bújtam a napszítta korallszigeteken játszódó kalandregényeket, de most, ahogy elıvigyázatlanul leültem, hogy megszabadítsam fáradt lábam a

testsúlyom terhétıl, minden ifjúkori lelkesedésem elszállt. Egy szegekkel kivert deszkán alvó fakír biztosan kényelmesen elüldögélt volna itt, engem azonban sehogyan se tudtak fellelkesíteni gyémántkemény, borotvaéles koralltők. Gyorsan feltápászkodtam, vigyázva, nehogy megvágjam a kezem, majd fogtam a két hordót, s felállítottam ıket a sziget legmagasabb pontjára. Visszamentem Marie-ért, odavezettem, és leültünk egymás mellé, háttal a szélnek. Marie felajánlotta a takarója egy részét, én pedig nem voltam eléggé büszke ahhoz, hogy elutasítsam. Legalább a fedél illúziója megvolt. Beszélgetni próbáltam vele, de Marie túl kurtán válaszolgatott ahhoz, hogy érdemes legyen erre pazarolnom az energiám. Inkább elıvettem két szál cigarettát az ülepem alól, és felajánlottam neki az egyiket. Elvette, de sem ı, sem én nem sokat értünk a cigarettánkkal, mert a takaró eresztett, akár a rosta – egy perc se telt bele, dohányrúd helyett valami kásás massza lógott a szájunkból. Tízpercnyi méla csend után már nem tudtam tovább megállni, megkérdeztem: – Mi a baj, Marie? Egyetértek vele, hogy ez nem a Grand Pacific Hotel, de legalább életben vagyunk. – Igen. – Szünet, aztán tárgyilagosan: – Biztos voltam benne, hogy ma este elérkezik a vég. Vártam a halált. Olyan biztos voltam benne, hogy most... nos, ez egyfajta antiklimax. Nem igaz. Még nem. Érted? – Nem. Miért voltál olyan biztos benne, hogy meg fogsz... – Nem akartam kimondani. – Sajnálom, hogy már megint csökkentem a csapat morálját, de nem tehetek róla – mondta kétségbeesetten. – A jövıbe néztem, és nem láttam ott magam. Ijesztı volt. Azt hittem, nem lesz holnap. – Badarságokat beszélsz – szóltam rá mérgesen. – Csak azért, mert fáradt vagy és vizes és dideregsz, még nem kellene sötét látomásokkal altatnod a figyelmedet. Nem vagy a segítségemre, a legkevésbé sem. Néha úgy látom, Raine ezredesnek igaza volt, és elsı osztályú partner leszel ebben az átkozott akcióban, máskor viszont úgy érzem, kolonc vagy a nyakamon, és a mélybe fogsz rántani. – Kegyetlen szavak voltak, pedig még a gız egy részét visszafogtam. – Csak a jó ég tudja, hogyan tudtál eddig is életben maradni ebben a szakmában. – Tudom, hogy badarságokat beszéltem – mentegetızött. – Többé nem teszem, ígérem. – Kinyúlt, megérintette a kézfejemet. – Sajnálom.

Én is sajnáltam már, de mit számított immár? Ejtettem a témát, inkább az idıjárást figyeltem. Kezdtem egyre kevésbé szeretni a Csendes-óceánt. Az esı a legrosszabb volt, ami valaha is nyakon öntött, a korall kegyetlenül éles és szúrós, az éjszaka ellenségesen hideg és sötét. Pisis óvodás koromban érezhettem magam utoljára ilyen kényelmetlenül, ráadásul a hideg is rázott mindkettınket kíméletlenül, egyre nagyobb frekvenciával, ahogy az éjszaka telt. Egy adott pillanatban úgy döntöttem, ennél már csak jobb lehet, ha belefekszem a tengerbe. Le is feküdtem a korallsziget szélére, de aztán gyorsan meggondoltam magam. A víz elég meleg volt, nem is ez késztetett a visszavonulásra, hanem egy csáp, ami valami rejtett nyílásból elıbújt, és kötelességtudóan a bokám köré tekeredett. Tulajdonosa, akit volt szerencsém nem látni, néhány fontnál nem nyomhatott többet, de még így is belekerült a fél zoknimba, mire le tudtam cibálni magamról a kart – úgyhogy kialakult bennem némi kép arról, mi lenne, ha a polip nagyobbik testvére is felbukkanna a közelben. Életem leghosszabb, legnyomorúságosabb éjszakája volt ez. Éjfél körül elállt a zuhogás, de egy állhatatos szitálás egészen reggelig kitartott. Néha elbóbiskoltam, hasonlóképpen Marie is, az ı esetében azonban aligha lehetett volna alvásról beszélni, ehhez túl gyors volt a lélegzetvétele, túl hideg a keze és túlontúl forró a homloka. Néha mindketten felálltunk, és körbebotorkáltuk a szigetet, hogy a vérkeringésünket serkentsük, de többnyire csendben üldögéltünk. Bámultam kifelé a fejembıl, és csakis három dologra tudtam gondolni ezen az éjszakán: a szigetünkre, Fleck kapitányra és Marie Hopemanre. Nem sokat tudok a polinéz szigetvilágról, arra viszont emlékeztem, hogy ezek a korall-szigetecskék két típusba sorolhatók: vannak atollok és vannak nagyobb szigetek elıtt természetes gátat képezı zátonyok, szigetek. Ha az elızın vagyunk, egy kis szigetecskecsoport valamelyik tagján, akkor csak az óceánra van kilátásunk, egyébre nem; de ha egy olyan szigeten csücsülünk, amely több társával együtt egy nagyobb és így feltehetıen lakott sziget öblét zárja el, akkor szerencsénk lehet. Fleck kapitányra gondoltam. Azon töprengtem, mit tennék vele, ha a sors úgy akarná, hogy útjaink még egyszer keresztezzék egymást, és azon tőnıdtem, miért tette mindazt, amit tett, milyen lélek rejtızhet az emberrabló és gyilkosjelölt álarca mögött. Egyvalami biztos volt, mégpedig az, hogy az eltőnt tudósok és feleségeik továbbra sem fognak

elıkerülni: feleslegesnek nyilvánítottak, így aligha fogom megtudni, hol tartják ıket, milyen állapotban vannak. Az igazság azonban az, hogy nem is annyira az ı sorsuk foglalkoztatott, mint inkább a vágy, hogy újra Fleck kapitány szeme közé nézhessek. Különös ember. Érzéketlen, könyörtelen – ugyanakkor meg mertem volna esküdni rá, hogy egyáltalán nem rossz. De semmit nem tudtam róla, kivéve azt, hogy mi okból döntött úgy, nem dobat rögtön a tengerbe minket: tudta, hogy korallzátonyok közelében haladunk el, és nem akart kockáztatni. Ha rossz helyen hajítanak ki bennünket, és reggelre a hullámok partra dobják élettelen testünket, azonosításunk után a gyanú elkerülhetetlenül reá terelıdik. Marie Hopemanre nem mint személyre, hanem mint problémára gondoltam. Bármilyen sötét elıérzetek is gyötörték, nem a puszta kínzás öröméért tették, hanem tünetei voltak valaminek, és hogy minek, az egyre világosabbá vált számomra. Marie beteg volt – nem szellemileg, hanem testileg: a kialvatlanság, a rossz táplálkozás és a kimerültség lecsökkentették ellenálló képességét, olyan ijesztı mértékben, hogy már kezdtem attól tartani: összeszed valami komoly tüdıgyulladást. Ahogy a kimerültség kezdett egyre jobban erıt venni rajtam, fények mozgását véltem látni az esı által homályossá tett távolban. Kellemetlen érzés volt, mivel tudtam, hogy hallucinálok; aztán amikor már hangokat is hallottam, megadóan behunytam a szemem, és megpróbáltam álomba ringatni magam. Egy mőanyag tartály tetején kuporogva, hideg, vizes takaróval körülburkolva, nem volt könnyő feladat, de végül sikerült. Napkelte elıtt úgy egy órával enyhülést adó álom jött a szememre.

Arra ébredtem, hogy a nap égeti hátamon a takarót. Ismét hangokat hallottam, de ezúttal nem a fejembıl jöttek – igazi, emberi hangok voltak. És a látvány, ami elém tárult, elállította a lélegzetem. Lelöktem magamról a takarót; Marie felriadt, szemét dörzsölgetve, pillanatnyilag még kábultan meredt a reggeli fénybe. Ragyogó, fenségesen szép világ vett körül minket. Pillanatok mőve volt csupán, s az elızı, rémálomnak beillı éjszaka elillant, mintha sohase lett volna. Korallszigetek és a zöld, a sárga, az ibolya, a barna összes elképzelhetı árnyalatában pompázó korallzátonyok nyúltak kétoldalt, hosszú szarvakat formálva, egy lagúna felé, melynek kékeszöld kristályvizén túl ott

terpeszkedett a sziget. Különös alakja volt. Mintha egy óriás a közepén rácsapott volna egy stetson kalapra, és az egyik felét elhajította volna. A sziget északi végében érte el legmagasabb pontját, ahol egy függıleges fal zárta le a szárazföldet. Keleten és délen meredeken lejtett a hegyoldal – a nyugati részét eltakarta elılem, de feltételeztem, ezzel is ugyanaz a helyzet –, a stetson karimáján pedig homokos tengerpart terült el, mely még ebben a hajnali órában is, három mérföld távolságból, határozottan sértette a szemet szikrázó fehérségével. Maga a hegy, bíbor-kék a reggeli fényben, teljesen kopár volt, csak a lábánál nıtt egy-két bokor és némi fő. A víz széléhez közel, itt-ott, elszórtan álló pálmafákat lehetett látni. Ami azonban még a tájnál is jobban érdekelt, különösen egy ilyen éjszaka után, az a külsı támaszos piroga volt, mely felénk siklott a lagúna tükörsima vizén. Két férfi ült benne, két robusztus, fekete, gyapjas hajú bennszülött, akik olyan lankadatlan szorgalommal kezelték az evezıket, hogy a lapátok szélérıl szétcsapódó vízcseppek szivárvánnyal vonták körül a pirogát. A szigetünktıl mintegy húszlábnyira lelassítottak, evezıiket mélyebbre nyomták a vízbe, a korallpad után tapogatózva. Tízlábnyi araszolás után abbahagyták az evezést, majd az egyik férfi beleugrott a combig érı vízbe, átgázolt rajta, és fürgén felkapaszkodott hozzánk. Lába csupasz volt, de ez láthatóan nem zavarta abban, hogy a koralitők hegyein sétáljon. Arcán a döbbenet és a jókedv komikus keveréke ült. Döbbent volt, mert két fehérbırőt látott üldögélni egy korallsziget tetején hajnalok hajnalán, és jókedvő, mert a világ egy csodálatos hely, s mindig az is fog maradni. Végül a jókedv gyızött, mert széles, fehér vigyort villantott ránk, és mondott valamit, amibıl egy kukkot sem értettem. Ezt ı is sejthette, és nem az a fajta ember volt, aki feleslegesen vesztegeti az idejét. Végignézett Marie-n, megcsóválva fejét a sápadt arc, a természetellenes arcpír, a szemek alatt kéklı karikák láttán, ismét elvigyorodott, üdvözlésképpen biccentett, aztán felkapta a lányt, s visszacaplatott a pirogához. Én saját magamra támaszkodva követtem, magam után vonszolva a két vizeshordót. A csónak vitorlával is el volt látva, de mivel a szél még nem támadt fel, evezık által hajtva keltünk át a szigetre. A bennszülöttek kezelték ıket, s én boldogan rájuk hagytam, mert az az izommunka, amit elvégeztek, ebben az állapotomban öt perc alatt kikészített, tíz perc alatt kórházba juttatott volna – ha volt ilyen a környéken. Szenzációt keltettek volna egy

evezısversenyen. A bı fél órán át, amibe telt átkelni a lagúnán, megállás nélkül követték egymás az evezıcsapások, olyan iramban, mintha a Loch Ness-i szörny kergetett volna minket, s mindemellett a két bennszülöttnek még arra is maradt ideje, hogy csevegéssel szórakoztassa egyik a másikat. Ha a sziget többi lakója is ilyen víg kedélyő, gondoltam, akkor nem fogjuk halálra unni magunkat még akkor, se, ha csak évente egyszer jár erre hajó. Az ugyanis, hogy mások is lakják a szigetet, nyilvánvaló volt. Ahogy közelebb kerültünk a parthoz, legalább hat házat számolhattam meg, hat cölöpökre épített, zsúpfedeles alkotmányt. A házaknak nem volt se ablakuk, se ajtajuk, eléggé el nem ítélhetı módon, ugyanis falaik se voltak, kivéve az egyiket, a legnagyobbat, mely a víz közelében, egy kókuszpálmacsoport közelében állt. A többi ház beljebb, délebbre helyezkedett el. Ezeken túl egy hosszú, hullámos bádogból szerkesztett épület húzódott, eléggé a tájba nem illıen, mellette alacsony fészer, szintén bádogtetejő. Igazi élvezet lehetett ezeknek a szürke bádogkályháknak a belsejében dolgozni, amikor odafentrıl tőzött a nap. A kis tutajszerően lebegı móló mellé siklottunk be, amikor észrevettem a parton fekvı férfit. Egy fehér férfi napfürdızött. Öreg, fogpiszkáló vastagságú pasas volt, ısz szırzettel a fején, orra felett napszemüveggel, ágyékán törülközıvel. Úgy tőnt, alszik, de nem így volt, mert amint a piroga csikorogva lefékezett a vizes homokban, a férfi ülıhelyzetbe pattant. Lekapta napszemüvegét, vaksin tapogatózott a homokban, míg meg nem találta sötétített lencséjő „igazi” szemüvegét, feltette, s amint ezen át megpillantott bennünket, izgatottan felkiáltott: – Mennyei atyám! – Azzal talpra szökkent, maga körül tartva a törülközıt, és ısz szakáll ide vagy oda, szélsebesen berohant a pálmalevelekkel fedett kunyhók egyikébe. – Elismerésem, drágám – mormoltam Marie-nek. – Rosszabbul mutatsz, mint egy tíznapos vízihulla, az öreg pedig legalább kilencvenkilenc éves, de még így is sikerült elıcsalnod belıle a hímet. – Csakugyan? – nyársalt fel a tekintetével Marie. – Én úgy láttam, nem örült nekünk. – A bennszülöttre mosolygott, aki a csónakból a partra emelte, majd folytatta: – Lehet, hogy remete, aki a civilizáció elıl menekült el, és látni se bírja a fehéreket.

– Csak azért rohant el, hogy puccba vágja magát – mondtam magabiztosan. – Öt perc múlva itt lesz, és meleg kézfogással üdvözöl minket, fogadjunk? Így is történt. Alig értük el a meredek part tetejét, elıbújt a kunyhójából; fehér ing és sort volt rajta, fején panamakalap ékeskedett. Hófehér szakálla, kackiás bajsza és dús, ısz haja még a ruháját is túlragyogta. Ha Buffalo Bill valaha is viselt trópusi öltözéket és szalmakalapot, nos, akkor újdonsült ismerısünk a híres vadnyugati vadász kiköpött mása volt. A férfi szuszogva elénk sietett, már messzirıl felénk nyújtva a kezét. Nem tévedtem a fogadtatás intenzitását illetıen, a kora tekintetében viszont alaposan melléfogtam: legfeljebb hatvanéves lehetett, de még valószínőbb, hogy ennél jóval fiatalabb. – Mennyei atyám, mennyei atyám! – Megrázta a kezünket, olyan lelkesedéssel, mintha a lutri fıdíját hoztuk volna a vizeshordóinkban. – Micsoda meglepetés! Micsoda meglepetés! Reggeli mártózás, tudják... épp szárítottam magam... nem akarok hinni a szememnek! Honnan a pokolból jöttek? Ne, ne, még ne válaszoljanak. Menjünk a házamba. Kellemes meglepetés, de még milyen kellemes! – Elıreindult, minden egyes lépésnél mégszólítva az atyját. Marie és én mosolyogva követtük. Végigvezetett minket egy rövid ösvényen, át egy kavicsos udvaron, majd fel egy lépcsın, a ház belsejébe – akárcsak a többi, ez is cölöpökre épült. Most, hogy belülrıl is szemügyre vehettem, világos volt, miért vannak falai a többivel ellentétben: a könyvespolcoknak és vitrineknek kellett biztos hátsó támaszt nyújtaniuk. A szabadon maradt falak ajtóknak és ablakoknak adtak helyet, természetesen üveg nélküli ablakoknak, melyeket lehajtható, fonott pálmalevelekbıl készített spalettákkal lehetett zárni. A szorosan egymás mellé rögzített padlógerendákat átható szagú, durva pálmarost szınyeg takarta, és mennyezet, mint olyan nem létezett, fejünk fölött rögtön a tágas teret biztosító tetıszerkezet következett. Egyik sarokban ódivatú, redınyös tetejő íróasztal állt, mellette jókora páncélszekrény. A szoba közepét néhány élénk színő matraccal párnázott nádszék és pamlag töltötte ki. Egészen kellemesen elpihenhetett itt az ember, különösen egy pohár itallal a kezében.

Az öregfiú – ezzel a szakállal és bajusszal képtelen voltam másként rágondolni – olvasott a gondolataimban. – Foglaljanak helyet, foglaljanak helyet. Helyezzék magukat kényelembe. Egy italt? Igen, igen, persze hogy kérnek. Szükségük van rá, szükségük van rá. – Felkapott egy csengıt, dühösen megrázta, mint aki azt akarja kipróbálni, mennyi büntetést bír kiállni a vétlen tárgy, mielıtt szétmenne a kezében. Aztán letette a csengıt, és felém fordult. – Korán van egy whiskyhez? – Ma reggel nem. – És ön, ifjú hölgy? Egy kis brandyt netán? Egy kis brandyt? – Köszönöm. – Marie hálás mosolyt küldött feléje, egy bıkező példányt abból a fajtából, amit nekem eddig még nem volt szerencsém látni. Az öregfiú majd' elolvadt a gyönyörtıl. – Nagyon kedves. Lehangoltan meg kellett állapítanom, hogy az állandó ismételgetés az öregfiú levetkızhetetlen szokása, amivel az ırületbe fog kergetni, ha sokáig el kell idıznünk ezen a szigeten. Ugyanakkor ez a saját szavait szajkóként ismétlı hang mintha halványan ismerıs lett volna – talán rá is jövök, honnan, ha a hátsó ajtó nyílása félbe nem szakítja elmélkedésemet. Egy khaki kezeslábasba öltözött, nagyon alacsony és nagyon sovány kínai fiú jött be, aki fénylı, sárgás bıre alá rejtett arcizmait arra az egyetlen célra használhatta, hogy távol tartsa arckifejezését, mert még a szeme se rebbent, amikor meglátott minket. – Ó, Tommy, hát már itt is vagy! Vendégeink vannak, Tommy. Kínáljuk meg ıket itallal. Brandyt a hölgynek, egy nagy adag whiskyt az úriembernek, és... lássuk csak... igen, egy kisebb adag whiskyt nekem. Aztán engedd tele a fürdıkádat. A hölgy számára. – A fürdıvízrıl eszembe jutott, mennyire jólesne egy borotválkozás. – Aztán reggelizünk. Még nem reggeliztek, ugye? Biztosítottam, hogy még nem állt módunkban. – Kitőnı! Kitőnı! – Tekintete megakadt a két bennszülöttön, akik a vizeshordóink mellett álldogáltak az udvaron. – Mi van bennük? – kérdezte felvont szemöldökkel. – A ruháink. – Valóban? Igen, igen, értem. A ruháik. – Ha különcnek is tartott minket bıröndjeink nem mindennapi alakja és anyaga miatt, megtartotta magának a véleményét. Az ajtóhoz ment. – Hagyják ott ıket, James.

Remek munkát végeztek mindketten. Remek munkát. Majd késıbb beszélünk. A férfiak szélesen elmosolyodtak, majd dolgukra eredtek. – Beszélnek angolul? – kérdeztem elképedve. – Hogyne. Hogyne beszélnének angolul. – Velünk nem tették. – Hm. Nem tették? – Megsimogatta a szakállát. A megszólalásig Buffalo Bill volt. – Szóltak bármelyikükhöz? Ezen eltőnıdtem, aztán vigyorogva bevallottam: – Nem. – Akkor itt van a kutya elásva. Nem tudhatták, önök mely náció tagjai. – A telepakolt tálcával visszatérı fiú felé fordult, elvette az italokat, és felénk nyújtotta a poharakat. – Egészségükre. Morogtam valamit viszonzásképpen, majd rávetettem magam a whiskyre, akár egy púp nélkülivé száradt púposteve az oázis közepén hullámzó tó vizére. Megszentségtelenítettem a tökéletes íző és illatú scotchot azzal, hogy egyetlen hajtásra kiittam a felét, s a maradékot is el készültem tüntetni, amikor az öregfiú így szólt: – Nos, az illemet betartottuk, a szomjukat csillapították, akkor hát jöjjön a történetük. Kíváncsian hallgatom. Ez egy kicsit más volt, mint amit tapasztalhattunk. Lopva a bölényvadászra pillantottam. Meglehet, tévedtem, amikor ártalmatlan öreg trottynak néztem. Igen, tévedtem. A tiszta, kék szempárban ravasz fény csillogott, az arc szırmentes részén óvatos arckifejezés üldögélt. Hát igen. Amiért egy kicsit csodabogár vagy a viselkedést illetıen, attól még nem kell feltétlenül buggyantnak lenned. Tömören, kertelés nélkül tájékoztattam: – A feleségemmel Ausztráliába tartottunk. A gépünk Suvában kényszerleszállást hajtott végre, így egy szállodában kellett töltenünk az éjszakát. Azaz töltöttük volna, ha egy bizonyos Fleck kapitány és két embere hajnalok hajnalán él nem rabolnak minket. A hajójuk gyomrába zárták bennünket, és dél felé indultak. Tegnap este fülünkbe jutott, hogy meg akarnak ölni minket, ezért kiszöktünk a zárkánkból, és a vízbe ugrottunk. Olyan rossz volt az idıjárás, hogy semmit nem vettek észre. A hullámok a korallgyőrő egyik sziklájára sodortak minket. Itt talált ránk a két férfi ma reggel.

– Mennyei atyám! Nem mindennapi mese. Rendkívüli! – Szólongatta még egy darabig az atyját, rázogatta a fejét, aztán egy idı után abbahagyta, és bozontos szemöldöke alól felnézett rám. – Ha megismételhetnénk egy kicsit részletesebben... Elmondtam hát neki még egyszer, ezúttal minden apró részletet közölve. Az öregfiú figyelmesen hallgatott mindvégig, majd amikor végeztem, sóhajtott egyet, megcsóválgatta a fejét, és kijelentette: – Hihetetlen. Az egész egyszerően hihetetlen! – Ezt szó szerint érti? – Tessék? Tessék? Hogy nem hiszek önöknek? De hát én hiszek önöknek, fiatalember! Csak olyan bizarr az egész, olyan... fantasztikus. Persze hogy az igazat mondta, máskülönben hogy lennének itt? De... de miért kellett annak a sötét gazembernek, annak a Fleck kapitánynak elrabolnia önöket, és fıleg, ezek után miért akarta megölni mindkettıjüket? Ez így olyan értelmetlen. – Fogalmam sincs – feleltem. – Az egyetlen, amire gondolni tudok, bár még így is nevetséges az egész, az az, hogy tudós vagyok, a hajtóanyagok szakértıje, és valaki információkat akart kiszedni belılem. Hogy mit és miért, azt még elképzelni sem tudom. És hogy egy ısöreg bárka kapitánya honnan tudhatta, mikor fogunk átrepülni Suva felett... Nos, értelmetlen, egyszerően értelmetlen az egész. – Igen, ahogy mondja. Mr. ... ah, bocsássanak meg, bocsássanak meg, kérem! Még meg sem kérdeztem a nevüket. – Bentall. John Bentall, ı pedig a feleségem, Marie. – Az öregfiúra mosolyogtam. – Önnek pedig felesleges bemutatkoznia. Már rájöttem. Dr. Harold Witherspoon, azaz Witherspoon professzor. A brit archeológusok doyenje. – Hát ismer engem? Felismert? – Az öregfiú határozottan jobb kedvre derült. – Csodálkozik rajta? Sőrőbben szerepel az újságokban, mint a miniszterelnök. – Nem túloztam, a professzor imádott reflektorfényben lenni. – És láttam tavaly néhány elıadását a tévében. Már nem volt annyira boldog, sıt határozottan gyanakvónak látszott. – Érdekli önt az archeológia, Mr. Bentall? – szőkült réssé a szeme. – Ért hozzá valamit?

– Csak annyira, amennyire a laikusok általában. Tudok arról az egyiptomi sírkamráról, meg a Tutenkámen nevő fickóról, de a nevét már nem tudnám leírni, még abban se vagyok biztos, hogy jól ejtettem-e. – Értem. Jól van. Bocsássa meg, hogy kérdeztem, késıbb majd megmagyarázom. Milyen figyelmetlen vagyok, milyen figyelmetlen vagyok. Az ifjú hölgy nem érzi jól magát. Szerencsére, egy kicsit orvos is vagyok. Kénytelen vagyok az lenni, értik. – Kisietett a szobából, s néhány pillanattal késıbb egy orvosi táskával tért vissza, melybıl lázmérıt vett elı. Megkérte Marie-t, hogy tegye a szájába, aztán kitapintotta a lány pulzusát. – Nem akarom hálátlan ember benyomását kelteni, professzor, de sürgıs ügyben utaztunk volna Ausztráliába. Milyen hamar hagyhatjuk itt ezt a szigetet, hogy visszatérjünk Suvába? – Rövidesen. – Witherspoon vállat vont. – Van egy vitorlás hajó Kandavuban, ez úgy száz mérföldre van innen északi irányban, amelyik hathetenként kiköt nálunk. Legutóbb, lássuk csak... igen, három hete járt itt. Ez azt jelenti, hogy három hétig kell várniuk. Ez aztán remek volt. Három hét. Méghogy rövidesen! Persze, három hét még mindig kevesebb volt, mint hat, de kételkedtem, hogy Raine ezredes ettıl boldogabb lenne. Úgyhogy megkérdeztem: – Repülık nem szoktak errefelé tévedni? – Se hajók, se repülık, semmi. – Megrázta a fejét, s még akkor is rázogatta, amikor már elkérte Marie-tıl a lázmérıt és leolvasta. – Mennyei atyám! A testhımérséklete harminckilenc és fél, a pulzusa százhetven. Ej-ej, Mrs. Bentall, ön aztán szépen elintézte magát. Hideg fürdı, ágyban felszolgált reggeli és alvás. – Felemelte a kezét, amikor Marie tiltakozni akart. – Ne ellenkezzen, kérem. Megkapja Carstairs szobáját. „Rıt” Carstairsét, az asszisztensemét – tette hozzá magyarázatképpen. – Most épp Suvában van, a maláriájából, gyógyul kifele. Errefelé, a váltóláz meglehetısen mindennapos. A következı hajóval várjuk vissza. És ön, Mr. Bentall, feltételezem, ön is szeretne aludni egyet. – Halkan nevetett. – Nem hinném, hogy jól aludtak az éjjel azon a szigeten. – Egy mosakodás, egy borotválkozás és néhány óra a verandán álló kényelmes karosszékek egyikén tökéletesen megteszi – válaszoltam. – Szóval nincsenek repülık. És bárkák se, amiket ki lehetne bérelni?

– Az egyetlen vízi jármő ezen a szigeten a piroga, amivel James és John idehozták önöket. Egyébként nem ez az igazi nevük. Ezeknek a kandavui bennszülötteknek kiejthetetlen neveik vannak. Azért vannak itt, mert fizetek nekik, hogy ellássanak élelemmel: friss hallal és gyümölccsel, meg bármi egyébbel, amit meg tudnak szerezni. Egyébként se vinnék el önöket. Még ha akarnák, se tehetnék, ugyanis megtiltottam nekik. – Túl veszélyes? – Ha igennel válaszol, gondoltam, akkor nem tévedtem vele kapcsolatban. – Természetesen. És illegális. A Fidzsi-szigetek kormánya tiltja a szigetek közt esıs évszakban csónakkal való közlekedést. Súlyos büntetéseket rónak ki azokra, akik megszegik a törvényt. – Rádió sincs, amivel üzenetet küldhetnénk? – Nincs. Még rádióvevı sem. – A professzor elmosolyodott. – Amikor több ezer évvel ezelıtt történt események nyomát kutatom, rendkívüli módon zavar a külvilággal való kapcsolat. Egy felkurblizható gramofonom van csupán. A vendégei voltunk, ezért nem akartam megmondani neki, mit csináljon a gramofonjával. Ehelyett, míg Marie fürdött, ittam egy újabb pohár whiskyt, azután megborotválkoztam, majd kinyújtóztam a nádból font karosszékben a veranda árnyékában. Komoly helyzetértékelı agymunkára készültem, mert már igencsak régen tettem ilyet, de nem számoltam a kimerültségemmel, a meleggel, a két dupla scotch hatásával és a bólogató pálmafák levelei közt átcsordogáló passzátszél hipnotikus susogásával. A szigetre gondoltam, arra, hogy mit szólna Witherspoon, ha megmondanám neki, korábbi sietségem ide vagy oda, most már csak nyers erıszakkal lehetne elvinni engem innen. Aztán Fleck kapitányra gondoltam és a professzorra, mindkettıre ıszinte csodálattal. Csodáltam az elıbbit azért, mert kétszer olyan okos volt, mint amilyennek hittem, és csodáltam a professzort, mert nála tökéletesebb hazudozóval még soha nem találkoztam. Aztán már nem gondoltam semmire, csak aludtam.

4.

Szerda, délután három és este tíz között Csatáztak, és én az ütközet közepén álltam. Hogy ki áll az egyik oldalon és ki a másikon, azt nem láttam, még azzal se voltam tisztában, éjszaka van-e vagy nappal. De a háború dúlt, még a nehéztüzérséget is bevetették, én pedig nem voltam háborús hıs. Eresszenek ki innen! Nem akarok ágyútöltelék lenni senki számára. Hasra vetettem magam, mert a közelben becsapódott egy lövedék, de elkéstem, egy repeszdarab eltalálta a jobb könyököm. Fájdalmamban összeszorítottam a szemem, aztán kinyitottam, mert léptek dobbantak a közelben. Értem jöttek a szanitécek. De nem ık voltak, hanem Witherspoon professzor, és én nem a frontvonalon feküdtem, hanem egy karosszékben a verandán. Csak a sebesülés stimmelt, bár ez jóval enyhébb volt, mint az álombéli: kibuktam a székbıl, és könyökre zuhantam, egy kicsit le is horzsoltam róla a bırt. Azért fájt. A csata álom volt, de nem igy a robbanások moraja és a föld rengése egy-egy detonációnál. Miközben feltápászkodtam, két újabb robbanás rázta meg a verandát, nem kis, erıvel, Whiterspoont viszont annál kevésbé. Akár egy süket, aki békésen sétált a puskaropogás közepette, aggodalommal teli tekintettel figyelt engem. – Drága barátom, drága barátom! – Felém nyújtotta mindkét karját, mint aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban összerogyhatok. – Hallottam a zajt, amikor leesett. Jézusom, de nagyot nyekkent! Biztosan jól megütötte magát. Mi történt? – Kiestem a karosszékbıl – pirultam el valahol mélyen. – Azt hittem, a második front. Az idegeim. – Te jó ég, te jó ég! – Idétlenül topogott körülöttem. – Megsérült? – Csak a büszkeségem. – Gyengéd ujjakkal megtapogattam a könyököm. – Nem tört el egyetlen csontom sem, csak egy kicsit elzsibbadt. Mi az ördög csinálja ezt a pokoli hangzavart? – Hah! – Megkönnyebbülten elmosolyodott. – Biztos voltam benne, hogy majd tudni akarja. Szándékomban is állt megmutatni önnek, a sziget

többi részével együtt. – Incselkedı tekintettel szemlélt. – Jólesett a két óra alvás? – A végétıl eltekintve, igen. – Ön hat órát aludt, Mr. Bentall. A karórámra pillantottam, aztán a napra, mely már jócskán túljutott a zeniten, s megállapítottam, hogy az öregfiúnak igaza van. A helyzet viszont úgy állt, hogy hirtelenjében milliomos lettem, idımilliomos, úgyhogy négy óra ide vagy oda, mit számított. Ezért udvariasan ezt mondtam: – Reméltem, nem okoztam ezzel gondot. Itthon kellett maradnia miattam, amikor biztosan rengeteg dolga lett volna... – Dehogy, dehogy. Az idı errefelé nem téma, fiatalember. Akkor dolgozom, amikor kedvem van hozzá. Éhes? – Köszönöm, nem. – Inna valamit? Egy kis hongkongi sört, mielıtt sziget körüli körútra indulnánk. Kitőnı ital. Hőtve van. Mit szól hozzá? – Jól hangzik, professzor úr. Így hát bementünk, és megittuk a sört, ami tényleg olyan kiváló minıségő volt, mint azt Witherspoon állította. A nappaliban üldögéltünk, ahová reggel is beinvitált minket, s most, mialatt a sört kortyolgattam, szemügyre vettem a vitrinekben kiállított tárgyakat. Számomra egyik sem volt egyéb elsı látásra megmutatkozó önmagánál: vacak csontnál, kövületnél, kagylónál, kı- és agyagedénynél, tojásdad vagy éppen hegyes kıdarabnál. A legkevésbé sem okozott nehézséget úgy tennem, mintha hidegen hagyna az egész, de úgy tőnt, az elmúlt hat óra alatt a professzor féltékenysége elpárolgott, mert amint észrevette, hogy a győjteményét nézem, lelkesen így szólt: – Lenyőgözı győjtemény, nemde? Lenyőgözı! – Attól tartok, nem az én szakterületem – mentegetıztem. – Sajnos, fogalmam sincs... – Hát persze hogy nincs, hát persze! Nem is vártam el öntıl. – Átment az íróasztalához, a középsı fiókból kivett egy jókora köteg újságot és magazint, s a kezembe nyomta ıket. – Ezek segíthetnek, hogy jobban megértse. Gyorsan átlapoztam az anyagot. Majdnem mindegyik fél évvel korábbi kiadás volt, és nyolc londoni, illetve amerikai napilap közül nem kevesebb,

mint hétnek a címoldalán a professzor szerepelt. Boldog idıszak lehetett ez az öregfiú számára. A címek mindegyike az ilyenkor szokásos volt: „Az évszázad régészeti felfedezése”, mely horderejében messze felülmúlja Tutanach-Amon sírjának vagy a holt-tengeri tekercsnek a felfedezését. Minden friss régészeti szenzációt, természetesen, ilyen módon értékeltek, de úgy tőnt, ez utóbbi esetében mégiscsak volt valami alapja a dolognak: Óceánia sokáig fehér folt volt a régészek térképein, most azonban Witherspoon professzor közölte, hogy Vardu szigetén, Fidzsitıl délre, bizonyítékokat talált arra nézve, hogjy a polinézek i. e. 5000 körül vándoroltak át Ázsia délkeleti részébıl ezekre a szigetekre, tehát már mintegy ötezer évvel a korábban becsültek elıtt létezett egy primitív civilizáció a polinéz szigetvilágban. Három magazin közölt le többodalas cikket a felfedezésrıl, s egyikben remek képet találtam a professzorról és dr. „Rıt” Carstairs-rıl, az asszisztensérıl. Egy kıemelvény szélén álltak, ami – mint a képhez főzött magyarázatból kiderült – egy lépcsızetes sír volt. Dr. Carstairst, legalább hat és fél láb testmagasságával, lángvörös, kurbli nagyságú bajszával, aligha lehetett volna hétköznapi figurának nevezni. – Lemaradtam errıl, attól tartok – mondtam az öregfiúnak. – A KözépKeleten tartózkodtam ebben az idıben, elvágva a külvilágtól. Feltételezem, a felfedezés alaposan felkavarta a kedélyeket. – Életem legboldogabb hetei voltak – válaszolta egyszerően Witherspoon. – Elhiszem. Miért nem olvashattam mostanában önrıl? – Semmi nem jelent meg a sajtóban azóta, és nem is fog, amíg itt vagyok – felelte komoran. – Ostoba módon ingyen szállást és ellátást biztosítottam a különbözı lapok és hírügynökségek ripörteinek, akik felfedezésem bejelentését követıen elárasztották a szigetet. Sáskajárást szabadítottam magamra, uram, mert sáskaként özönlöttek el mindent. Hozzányúltak mindenhez, amihez hozzáfértek, széttapostak fontos leleteket, semmivé tették hetek intenzív munkáját, évezredek emlékeit. Kétségbeestem, teljesen kétségbeestem. – Tekintetében harag villant. – És kémek is voltak közöttük. – Kémek? Már megbocsásson, de... – Rivális archeológusok. A saját ásatásomon akartak babérokat szerezni maguknak, és lopni is próbáltak, fontos, felbecsülhetetleriül értékes

leleteket. Soha ne bízz egy archeológusban, aki nem neked dolgozik, soha, fiam – mondta keserően. – Soha ne bízz bennük. Megígértem, hogy nem fogok, mire ı, némileg megnyugodva, folytatta: – Egyikük, egy amerikai milliomosnı, aki hobbiból mőveli a régészetet, még arra is vetemedett, hogy fizetni akart nekem. Azt akarta, hagyjam lefényképeztetni, amint kiemel egy leletet a földbıl. Elismerésre, hírnévre vágyott. Mondanom sem kell, kár volt idefáradnia a jachtjával. Kidobtam. Kidobtam én. Ezért viselkedtem olyan gyanakvóan önökkel szemben is. De csak eleinte. – Megértem, professzor úr – biztosítottam. – Most már a kormány is mögöttem áll – közölte gyızedelmesen. – Ez a sziget természetesen brit felségterület. Tilos megközelíteni a szigetet mindaddig, amíg be nem fejeztem az ásatásokat. – Kiürítette poharából a sört. – No de nem kellene a problémáimmal untatnom. Indulhatunk? – Máris, de elıtte még benéznék a feleségemhez egy pillanatra. – Hogyne, hogyne. Marie Hopeman álmos szemmel felém fordult, amint benyitottam a nyikorgó ajtón. Az ágy, amelyben feküdt, eléggé kezdetleges alkotmány volt – egy fakeret keresztül-kasul kifeszített zsinegekkel, melyek egy matracot tartottak –, mindazonáltal kényelmesnek tőnt. – Sajnálom, hogy felébresztettelek. Hogy érzed magad? – Nem ébresztettél fel. Tízszer jobban vagyok. – Úgy is nézett ki, szeme alól eltőntek a karikák, arcáról a forró-piros foltok úgyszintén. Marie jólesıen kinyújtózott. – Régen esett ilyen jól lustálkodni. Szimpatikus a professzor. Neked is? – Jobb helyre nem is kerülhettünk volna. – Nem zavart, hogy a másik szobában meghallhatják. – A legjobb lenne, ha most aludnál még egyet, drágám. Marie pislogott egyet a „drágám” hallatán, de nem tiltakozott. – Nem fog nehezemre esni. És te? – Witherspoon professzor körbe fog vezetni a szigeten. Úgy tőnik, érdekes régészeti felfedezéseket tett. Kíváncsivá tett. – Hozzátettem még néhány közhelyet, elköszöntem Marie-tıl úgy, ahogy egy feleségtıl illik, majd kimentem. Az öregfiú a verandán várt rám, fején parafasisakkal, kezében nád sétapálcával. A külföldön tartózkodó brit archeológus. Tökéletes volt.

– Ott lakik Hewell. – A nádpálca hegyével a szomszédos kunyhó felé bökött. – Amerikai. Faragatlan fickó, akárcsak a többi tengerentúli – hangszínével egyazon kategóriába sorolta az Egyesült Államok mind a 180 millió polgárát –, de jó szakember. Nagyon jó. A másik ház a vendégeknek van fenntartva. Az utóbbi idıben használaton kívül állt, de karban van tartva. Kissé szellıs ugyan, elismerem – nem túlzott, az egész nem állt egyébbıl, mint padlózatból, tetıbıl, s a kettı között négy oszlopból –, de rendkívül kényelmes. Nádfal osztja ketté középen, és négyoldalt leereszthetı pálmalevél falakkal van ellátva. A konyha és a fürdıszoba a ház mögött lettek kialakítva. A következı ház a munkásaimé. – És az a „hangár”? – intettem fejemmel a bádogépület felé. – Komlószárító vagy kıtörı malom? – Utóbbi. Borzalmas, nem? A Brit Foszfáttársaság tulajdona, pontosabban extulajdona. Láthatja a cég nevét az épület oldalán, ha jobban megfigyeli. A másik, a lapos tetejő épület a szárító volt. – Pálcájával félkörben maga köré mutatott, átfogva az egész szigetet. – Már majdnem egy éve hogy elmentek, de az az átkozott szürke por még mindenütt ott van. Csaknem teljesen kipusztította az élınövényzetet a szigetnek ezen a felén. Átkozott dolog! – Hát nem dicsıség ránk, britekre nézve, az egyszer biztos – értettem vele egyet. – De hogy kerültek a világnak ebbe az eldugott szegletébe? – A vállalat nem tisztán brit. Nemzetközi, de többségében új-zélandi tulajdonban van. Foszforsavat termeltek a mészkıbıl. – Szúrós szemmel végigmért. – Ért valamit a geológiához? Mivel a professzor mindenkit gyanúsnak talált, aki csak egy kicsit is értett valamihez, azt feleltem neki, hogy nem. – Ah, hát manapság ki is ért? – mondta rejtélyesen. – De hogy világosabban lássa a helyzetet, fiam, elmondom, ez a sziget valaha az óceán mélyén feküdt. Mégpedig jócskán mélyen, a tengerfenék ugyanis errefelé három mérföld mély. Aztán egy nap, geológiailag értve a napot, ugyebár, vagyis vélhetıen évmilliók alatt, a tengerfenéknek ez a része a felszín közelébe emelkedett. Győrıdés vagy folyamatos lávafolyással párosuló vulkáni mőködés okozhatta. Ki tudhatja? Aki csak egy kicsit is ért a geológiához – ha ı csak egy kicsit értett hozzá, akkor a geológiának nagyon szők tudományágnak kellett lennie –, tisztában van vele, hogy semmire sem létezik biztos válasz. A lényeg azonban az, hogy néhány eon

eltelte után létrejött ez a masszív hegy, melynek csúcsa még mindig mintegy százhúsz lábbal a víz alatt volt. Rám nézett, várva az ilyenkor várható megjegyzést, én pedig nem késlekedtem. – Hogyan lehet ennyire biztos valamiben, ami évmilliókkal ezelıtt történt? – Mert ez egy korallsziget – felelte gyızedelmesen –, és a polipok, melyek felépítik a korallzátonyokat, vízben élnek, százhúsz láb alatt viszont elpusztítja ıket a nyomás. Nos, valamivel késıbb... – Újabb egymillió év elteltévél? – Esetleg kettıvel, már kialakult korallmezı volt, amikor egy újabb földkéreggyőrıdés még magasabbra lökte. Ez az idıszak vélhetıen egybeesett a madarak korszakának kezdetével. Megszámlálhatatlan madárfaj paradicsoma lehetett, akárcsak sok más szigettársa a Csendesóceánban. A vége felé mintegy ötvenlábnyi vastag guanóréteg fedte a felszínt. Aztán sziget, korall és guanó, engedelmeskedve az elemi erıknek, visszasüllyedt az óceán fenekére. Úgy tőnt, meglehetısen hányatott sorsú szigetre vetıdtünk. – Aztán „egyszer csak” ismét felemelkedett – folytatta –, de ekkorra a sós víz és a különbözı lerakódások hatására a guanó gazdag foszfátmezıvé alakult. Következett a talaj, majd a növényzet kialakulásának lassú folyamata, mígnem a sziget igazi trópusi paradicsommá vált. Ezután, vélhetıen a legutóbbi jégkorszak idején, megjelentek a Délkelet-Ázsiából elvándorolt csónakosok, és letelepedtek ezen az idilli helyen. – Ha annyira idilli volt, miért hagyták itt? – De hát ki mondta, hogy itthagyták? Soha nem kellett elmenniük, mert a foszfátlelıhelyet csak nemrégiben fedezték fel, annak ellenére, hogy a térség foszfátkészletének nagyobb részét már a múlt század végén kimerítették. Errefelé, Mr. Bentall, a vulkáni tevékenység még manapság sem ritka. A szomszédos Tonga-szigeteken például nem egy aktív vulkán létezik. Néhány óra leforgása alatt egy gigantikus erejő vulkánkitörés lenyomta a sziget egyik felét, a másikat pedig, lakóival, állat- és növényvilágával együtt vastag lávatakaró alá temette. A Krisztus elıtt 79ben történt vulkánkitörés, mely Pompejit elpusztította – fejezte be becsmérlıén Witherspoon professzor –, csekélység volt ehhez képest. Fejemmel a hátunk mögött magasló hegy felé intettem.

– Ez az a vulkáni kúp, ami akkor kialakult? – Így van. – Mi történt a másik felével? – Valami repedésnek kellett keletkeznie a vulkáni kúppal egy idıben, mert egy éjszaka a másik fele egyszer csak levált, és eltőnt a tengerben. Fürge léptekkel elıreindult, láthatóan mit sem törıdve a ténnyel, hogy egy szerkezetileg hibás hegy oldalán sétál. Felkaptatott a hegyoldal közepéig, ahol – alig háromszáz yardnyira a kızúzó üzemtıl, egy hasadék nyílt a sziklafalban. Durván hetven láb magas és harminc láb széles volt, sima falakkal és padlózattal, melyek egy kisebb, kerek lyuk felé vezettek. Innen bújt elı a keskeny nyomtávú vasúti sínpár, mely a lejtı déli részén tőnt el szem elıl. Az alagút bejáratának két oldalán – kint, természetesen –, három kisebb barakk állt, melyeknek egyikébıl, ahogy közeledtünk, erısödı zümmögés hallatszott. Petróleummal hajtott generátorok: a professzornak és asszisztenseinek, akik a hegy gyomrában dolgoztak, fényre és friss levegıre volt szükségük. – Nos, itt lennénk – állt meg a professzor. – Ez az a hely, ahol a foszfáttársaság egy kíváncsi és éles esző talajkutatója észrevette a rést a sziklafalban, ásni kezdett, és foszfátot talált, mielıtt három láb mélyre jutott volna. Csak a jó ég tudja, hány millió tonna sziklát fejtettek ki: a hegy kész ementáli sajt. Már az utolsó tömböket robbantották ki, amikor valaki néhány edénydarabot és különös formájú köveket talált. Egy wellingtoni archeológusnak mutatták meg, aki rögtön elküldte a leleteket nekem. – A professzor szerényen köhintett. – A többi már történelem. Követtem a történelemcsinálót a bejáraton, majd egy kanyargó, vízszintes folyosón át, míg egy hatalmas, kör alakú barlangba nem értünk. A csarnok legalább negyven láb magas, kétszáz láb átmérıjő volt, mennyezetét betonoszlopokkal dúcolták alá. Vagy tucatnyi, az oszlopok oldalaira felszerelt lámpa adott jelképes világítást, baljós fénybe vonva a falat, mely mentén, egyenletes közönként, öt további alagút nyílt, mindegyik a saját vasúti sínjével. – Nos, mi a véleménye, Mr. Bentall? – Akár egy római katakomba – feleltem. – De nem olyan vidám. – Az ember természet felett aratott diadalának újabb példája – mondta komolyan, mint aki meg sem hallotta a múlt eme közelségéhez méltatlan megjegyzésemet. – Roppant bonyolult munka a mészkıben ásni, és ha

ráadásul még egy vastag bazaltréteget, illetve egy fél vulkán súlyát is egy helyben kell tartania az embernek a feje fölött, a dolog még izgalmasabbá válik. A hegy belsejét ehhez hasonló csarnokokban termelték ki, melyeket alagutak kötnek össze, hexagonális rendszerben. A kupola alakúra kiképzett mennyezetek adják a legnagyobb szerkezeti tartóerıt, de persze van egy határa annak, amit elbírnak. A bányatársaságnak csupán a foszfátkészlet egyharmadát sikerült kitermelnie, mielıtt még a tartóoszlopok költsége veszteségessé tette volna a vállalkozást. – De hát ezeket tudva nem veszélyes robbantani? – Reméltem, egy érdeklıdésrıl tanúskodó kérdéssel sikerülhet visszavetetnem magam a kedvencek listájára. – Nos, igen, valóban az – válaszolta merengın. – Kockázat, amit vállalnunk kell. Kockázat, amit vállalnunk kell. A tudomány érdekében. Jöjjön, nézze meg, hol tettük elsı felfedezésünket. A bejáratival szemközti folyosó felé indult, s én engedelmesen követtem; vasúti talpfák közt bukdácsoltunk végig, és úgy húsz yard után egy újabb csarnokba jutottunk, mely minden tekintetben szakasztott mása volt az elızınek, kivéve azt, hogy itt csupán egy lámpa adott némi fényt. De ez a gyér világítás is elég volt ahhoz, hogy lássam, a két bal oldali alagutat függılegesen egymás mellé állított vastag, keményfából készült gerendákkal zárták el. – Mi történt itt, professzor? Beomlott a hegyoldal? – Attól tartok, igennel kell válaszolnom. Két folyosó is beomlott egyszerre, a hozzájuk tartozó csarnokrészekkel együtt. A bejáratokat aládúcolták, arra az esetre, ha a folyosók további részei is beomlanának. Ez még elıttem történt, természetesen. Ha jól tudom, három férfi vesztette életét a csarnokban. Szörnyő ügy, szörnyő ügy. – Megállt néhány pillanatra, hogy lássam, mennyire szörnyőnek találja, aztán sugárzó arccal a falhoz lépett. – Ez a nagy pillanat helyszíne. Egy öt láb mély fülke volt, közvetlenül jobbra attól az alagúttól, melyen át bejöttünk. Számomra csak egy bemélyedés volt a falban, Witherspoon számára azonban templom, ı maga pedig az ünnepélyes misét adó pap. – Ez – mondta áhítatosan – az a hely, ahol Polinézia és a polinézek nagy rejtélye megoldódott. Itt találtuk az elsı szakócákat, kımozsarakat és mozsártörıket, melyek korunk legnagyobb régészeti felfedezésének a

kezdetét jelentették. Hát nem felemelı érzés ezen a helyen állni, Mr. Bentall? – De, igen – vágtam rá. Hogy bizonyítsam, komolyan gondolom, megtapogattam a falat. Meglepetésemre egy jókora, nedves kıdarab a kezemben maradt. – Eléggé lágy – mutattam a professzornak. – Nem lenne elég csákányt használni a robbanóanyagok helyett? – Hogyne, fiam, ha csakis ez lenne mindenütt. A bazaltot azonban nem lehet csákánnyal szétverni. Próbálja ki, ha nem hiszi – tette hozzá vidáman. – Errıl megfeledkeztem – vallottam be. – A láva mindent elöntött, tehát a leleteket bazalt zárja magába. Mit találtak a kıben? Edényeket, szerszámokat, meg efféléket? – Többek közt – bólintott Witherspoon. Habozott, de végül hozzátette: – Hogy ıszinte legyek, ellentétben a jó kereskedıvel, én a legrosszabb portékáimat tettem a kirakatba. A holmik, amiket a szobámban látott, csecsebecsék ahhoz képest, amit biztonságos helyre rejtettem. Utóbbiak közt olyan leletek is találhatók, melyek majd, ha eljött az ideje, hogy megmutassam ıket, meg fogják döbbenteni a tudományos világot. Elindult, de ahelyett, hogy a szemközti alagút felé ment volna, melyben eltőnt a lámpákat is tápláló villanyvezeték, felkattintott egy zseblámpát, és befordult a jobbra esı elsı alagútba. A fénykörrel a különbözı polinéz relikviák lelıhelyeit mutogatta, majd megállt egy bemélyedésnél, mely minden addiginál jóval nagyobb volt. – És itt ástuk ki a világ jelenleg legidısebb házát, majdnem tökéletes állapotban. – Mennyire idıs volt? – Hétezer éves. Van Duprez, Amsterdamból, aki idejött az újságíró csürhével együtt, azt állítja, legfeljebb négyezer éves. De az az ember bolond. – Mire alapozva becsüli meg a leletek korát? – kérdeztem kíváncsian. – A tapasztalatra és a tudásra alapozva. Van Dupreznek, dacára pénzzel felpumpált hírnevének, egyikbıl sincs valami sok. Az az ember bolond. – Hm – adtam hangot semleges véleményemnek. – Aggódva a harmadik csarnok felé pillantottam, melyhez minden lépéssel egyre közelebb kerültünk. – Milyen mélyen vagyunk? – Úgy százlábnyira, de lehet, hogy megvan százhúsz is. Aggasztja, Mr. Bentall, hogy egy hegy gyomrában sétálgat?

– Hogyne aggasztana. Sohase hittem volna, hogy önök, régészek, ilyen mélyre is beásnak alkalomadtán. Ahogyan azt se hittem volna, hogy ilyen mélyen a felszín alatt emberi élet nyomára lehet bukkanni. Ez azért mégis egyfajta rekord, nem? – Közel állunk hozzá, hogy megdöntsük a rekordot, közel állunk hozzá – mondta önelégülten Witherspoon. – A Nílus völgyében és Trójánál is elég mélyre kellett menniük, tudja. – Átvezetett a harmadik csarnokon, anélkül hogy megállt volna. Beléptünk egy újabb alagútba, melyben a gyér fényt akkumulátorra kötött zseblámpaizzók sora adta. – Itt dolgozik Hewell és csapata. – A karórájára nézett. – Nemsokára összepakolnak. Reggel óta idebent vannak. Még akkor is javában folyt a munka, amikor a folyosóról kiléptünk a félkész állapotban hagyott negyedik csarnokba. Kilenc férfi dolgozott keményen; egyesek a mészkıfalat bontották csákánnyal és feszítıvassal, mások talicskákra rakodták a göröngyöket, mialatt egy gigantikus, munkásnadrágot és atlétatrikót viselı férfi elemlámpájával közelrıl szemügyre vett minden egyes mészkıdarabot. Mind a munkásokon, mind az elemlámpás férfin akadt néznivaló. Elıbbiek kivétel nélkül kínaiak voltak, szokatlanul magasak és jókötésőek, és a legkeményebb, legszívósabb fickóknak látszottak, akikkel valaha is alkalmam volt találkozni. Persze, lehetett ez csak puszta illúzió, a gyöngyözı, porral bevont arcokra esı szegényes fény mőve. A vezetıjük azonban, aki abbahagyta a kövek vizsgálását, és elénk jött, még a leglágyabb nappali fényben is ugyanolyan természetfelettinek látszott volna, mint itt, a hegy gyomrában. A legkeményebb, legszívósabb fickó volt, akit valaha is láttam. Legalább hat láb három hüvelykkel magasodott a csarnok mészkıpadlója fölé, de még így is alacsonynak tőnt széles válla miatt, melybıl egy pár masszív, széles lapátban végzıdı kar nıtt le egészen a térdéig. Arcát mintha sziklából faragta volna egy szobrász, akinek egyetlen vágya az volt, hogy mihamarabb végezzen a munkájával: az egész nem volt egyéb egymással durva szögekben találkozó síkok összességénél, melyek láttán az öreg kubista fiúk cigánykereket vetettek volna örömükben. Az álla akár egy gyalu nyele, szája az ék hasadéka, orra a félbevágott vulkáni kúp kicsinyített mása, hideg, fekete szeme két vadállat, akik az elıreugró homlok alján tenyészı

szemöldökbozont mögül lesnek ugrásra készen a világra. Nem a tipikus musicalhıssel álltunk szemben, az egyszer szent. Witherspoon professzor bemutatott minket egymásnak, mire Hewell elırenyújtotta kezét, s azt dörmögte, hogy: – Örvendek, Bentall. – Mély, öblös hangja illett mind a termetéhez, mind a helyszínhez, és ugyanaz az öröm szólt belıle, amivel egy évszázaddal korábban a környezı szigeteken a kannibál törzsfık fogadták az újonnan érkezı, ínyencségnek tartott hittérítıket. Felkészültem a legrosszabbra, amikor kezem felé láttam közeledni a kezét, de szorítása meglepıen gyengéd volt: nem úthenger ment át a kezemen, csak egy mángorlógépen lettek áttekerve az ujjaim. – Hallottam magukról ma reggel – morogta. Kanadai vagy északnyugat-amerikai hangsúly volt, nem tudtam eldönteni. – Azt is hallottam, hogy a felesége nincs jól. Szeszélyes errefelé a tenger, nem lehetett könnyő egy nınek. Elbeszélgettünk arról, hogy nekem sem volt könnyő, majd érdeklıdve megjegyeztem: – Messzire kellett mennie, hogy megfelelı munkaerıt találjon. – De messzire ám, fiam – válaszolt helyette Witherspoon. – Az indiaiaknak nem sok hasznát veszi az ember: barátságtalanok, dacosak, gyanakvóak, nincs meg a fizikumuk. A Fidzsi-szigetekieknek megvan, de ık szívinfarktust kapnának, ha valaki arra kérné ıket, hogy dolgozzanak is egy kicsit. Ugyanez a helyzet a fehérekkel is. Léhőtık, csirkefogó az utolsó szálig. A kínaiak azonban mások. – Ilyen jó munkásaim még soha nem voltak – értett egyet Hewell. Úgy beszélt, hogy közben meg sem mozdította az ajkait. Igaz, egy kıszobornál ez a természetes. – Ha vasúti pályát vagy alagutat kell építeni, nincs, aki lekörözné ıket. Amerika nyugati vasútvonalai soha nem készültek volna el nélkülük. Mormoltam valami alkalmas megjegyzést, aztán körülkémleltem. – Mit keres, Mr. Bentall? – szólt rám élesen Witherspoon. – Leleteket, természetesen – feleltem kellıen riadtan és sértıdötten. – Szerettem volna látni, ahogy kiássák. – Ma nem lesz, mit látnia, attól tartok – dörmögte Hewell. – Jó, ha hetente egyszer találunk valamit. Nem igaz, professzor?

– Az már nagyon jó – bólogatott Witherspoon. – Nos, nos, nem kellene feltartanunk magát, Hewell, nem kellene feltartanunk magát. Csak meg akartam mutatni Bentallnak, miért az a sok robbantgatás. Vacsoránál találkozunk. Witherspoon kivezetett a vakító napfénybe, le a házhoz, egész úton csevegve, de én már csak fél füllel figyeltem: mindent láttam és hallottam, amit kellett. Amint a házához értünk, kimentette magát azzal, hogy valami halaszthatatlan dolga akadt, és elment; én benéztem Marie-hez. Az ágyban ült, kezében egy könyvvel, a lehetı legjobb színben, mintha az éjszaka mi sem történt volna. – Nem azt mondtad, hogy aludni fogsz? – kérdeztem tıle. – Azt mondtam, nem fogok kimozdulni az ágyból, ami nem ugyanaz. – Kényelmesen elhelyezkedett a háta mögé győrt párnán. – Kellemes meleg, hős parti szél, susogó pálmák, kék lagúna, homokos tengerpart. Csodálatos, nem? – De még mennyire. Mit olvastál? – Egy Fidzsirıl szóló könyvet. Nagyon érdekes. – Az ágy melletti asztalra felhalmozott könyvekre mutatott. – Egy része szintén Fidzsirıl, a többi a régészetrıl. Tommy, a kínai fiú hozta nekem ıket. Neked se ártana, ha beléjük olvasnál. – Majd késıbb. Hogy érzed magad? – Nem ezzel kellett volna kezdened? Szúrósan ránéztem, s közben fejemmel a hátam mögé intettem; azonnal megértette. – Bocsáss meg, drágám. – Amilyen botor volt az imént, olyan jól csinálta most. – Nem kellett volna ilyen nyersnek lennem. Sokkal jobban érzem magam. Jót sétáltál? A séta részletezésének a közepénél tartottam, amikor félénk kopogás hallatszott, valaki megköszörülte a torkát, majd kinyílt az ajtó, s Witherspoon jött be. Becslésem szerint legalább három perce állhatott az ajtó elıtt. A professzor háta mögött a két barna bırő férfi, John és James állt. – Jó estét, Mrs. Bentall, jó estét. Hogy vagyunk? Kétségtelenül, sokkal jobban néz ki. – Észrevette az asztalra pakolt könyveket. – Honnan vannak ezek, Mrs. Bentall? – kérdezte, összeráncolva a homlokát.

– Remélem, nem követtem el semmit, Witherspoon professzor – mondta kissé aggódva Marie. – Kértem Tommytól valami olvasnivalót, és ı ezeket hozta. Még alig volt idım beleolvasni az elsıbe. – Ezek értékes és ritka példányok – reagált még mindig ingerülten az öregfiú. – Ritkák, nagyon ritkák. Személyes győjteményem, meg minden, mi, archeológusok soha nem adjuk kölcsön ezeket a könyveket. Tommynak nem lett volna szabad... nos, felejtsük el. Van egy kiváló regénygyőjteményem is, detektívtörténetek és minden, amit óhajt. – Nagylelkően elmosolyodott, jelezve, hogy már nem is emlékszik az iménti incidensre. – Jó hírrel jöttem. Ön és a férje a vendégház kényelmét élvezhetik itt-tartózkodásuk hátralevı ideje alatt. John és James egész nap ott takarítottak, és most már ragyog minden. – Ó, professzor úr! – Mary mindkét kezével megragadta az öregfiú kezét, és hálásan megrázta azt. – Milyen nagyon-nagyon kedves. Tényleg, ez sokkal több, mint amire számítottunk. – Semmiség, kedvesem, igazán semmiség! – Witherspoon megpaskolta Marie kézfejét, aztán rajta felejtette a tenyerét, hosszú idıre, legalább tízszer annyi idıre, mint amennyire szükséges lett volna. – Csak arra gondoltam, értékelni fogják, ha a magánéletük magánélet marad. Ha nem tévedek – mondta félig lehunyt szemmel, amit minden bizonnyal csibészes kacsintásnak szánt –, nemrégen házasodtak össze. Mondja, Mrs. Bentall, elég erısnek érzi magát ahhoz, hogy csatlakozzon hozzánk a vacsoránál? Ha akart, Marie éber és gyors is tudott lenni, akár egy macska. Észrevette, hogy alig észrevehetıen megrázom a fejem, pedig még rám se nézett. – Annyira sajnálom, Witherspoon professzor. – Nem kis nıi tudományt igényel kombinálni az elragadó mosolyt és a mélységes sajnálattól búgó hangot, ám Marie-nek sikerült. – Semmit nem szeretnék jobban, mint egy jót vacsorázni jó társaságban, de még mindig erıtlennek érzem magam. Ha kapnék egy kis haladékot holnap reggelig... – Hogyne, hát hogyne! Természetesen! Nem is szabad hısködni. – Már azon a ponton volt, hogy ismét megragadja Marie kezét, de aztán meggondolta magát. – Át fogunk küldeni egy tálcát. Mi több, önt is át fogjuk küldeni. Meg sem kell emelnie a lábát. Intett, mire a két bennszülött megfogta az ágy egy-egy végét, és Marievel együtt felemelte; nem volt nagy teljesítmény, maga az ágy nem

nyomhatott többet harminc fontnál. A kínai fiú is bejött, hogy átszállítsa a ruháinkat. Nekem nem maradt egyéb dolgom, mint megfogni Marie kezét, és követni a professzort. Miközben áthaladtunk a két ház közti fövényen, szerelmesen Marie fölé hajoltam, s a fülébe mormoltam: – Kérj tıle egy elemlámpát. Nem javasoltam neki indokot, amivel elıhozakodhatott volna, azon egyszerő oknál fogva, hogy semmi ésszerő nem jutott eszembe, de ı gyönyörően megoldotta a feladatot. Miután a professzor elküldte a „gyaloghintó” hordozóit, és terjengısen mesélni kezdett arról, hogyan is épült fel a vendégház két fából, egy kókuszpálma és egy ananászpálma törzsébıl elkészített anyagokból, Marie szégyellısen megkérdezte: – Van itt... van itt valahol egy fürdıszoba, Witherspoon professzor? – Hát persze, drágám. Milyen feledékeny vagyok, hogy ezt meg sem említettem. Le a lépcsın, balra, és az elsı kunyhócska, amibe belebotlik. A következı a konyha. Nyilvánvaló okok miatt nem lehet tüzelni és vizet vezetni ezekbe a lakóházakba. – Értem. De... nincs itt kissé túl sötét éjszaka? Úgy értem... – Mennyei atyám! Hogy ennyire figyelmetlen hogyan lehetek? Elemlámpa... Adnom kell egy elemlámpát. Vacsora után megkapják, ígérem. – A karórájára nézett. – Fél óra múlva találkozunk, Bentall. – Néhány újabb közhely következett, egy vigyor Marie-re, aztán elkacsázott. A nyugovóra térı nap már bebújt a láthatár takarója mögé, a nappal melegét azonban nem vitte magával. Marie-t ennek ellenére rázta a hideg, a lány nyakig takaróba burkolózva ült az ágyon. – Leengednéd a nádfalakat? Ez a passzátszél nem olyan kellemes, mint amilyennek állítják. Különösen napnyugta után nem. – Engedjem le ıket? Hogy aztán tucatnyi kíváncsi fül tapadjon reájuk fél percen belül? – Ezt komolyan mondod? – kérdezte csendesen. – Úgy érzed, valami nincs rendben a szigeten? Valami nincs rendjén Witherspoon professzor körül? – Már régóta többrıl van szó, mint megérzésrıl. Biztos vagyok benne, hogy valami bőzlik. Már megérkezésünk elsı pillanatától fogva sejtettem. – Közelebb húztam a székem az ágyhoz, kezembe vettem Marie kezét: százat mertem volna tenni egy ellenében, hogy éles szemő és kíváncsi nézıközönségünk van, s nem akartam nekik csalódást okozni. – És téged

mi lelt? Ismét erıt vett rajtad a halálfélelem, vagy a nıi megérzés játszik közre a dologban, netán súlyos tényekrıl van szó? – Ne légy undok – feddett meg a feleségem. – Már bocsánatot kértem bolond viselkedésemért. A láz okozta, mint mondtad. Ez a megérzés vagy sejtés azonban valami egészen más. Ez a paradicsomi sziget, a mosolygó bennszülöttekkel, a készséges kínai szobafiúval, a sikeres archeológus, aki mintha egy hollywoodi film kockáiról lépett volna le... mindez túl idilli, túl tökéletes. Az embernek az az érzése, hogy az egész nem egyéb egy gondosan megtervezett és fenntartott látszatnál. Túlságosan álomszerő, ha érted, mire gondolok. – Azt akarod mondani, jobban ereznéd magad, ha ordítozni és káromkodni látnád a professzort, vagy ha naphosszat a verandán ülne, és whisky nyakalna? – Igen. – Hallottam, hogy ezeken az apró polinéz szigeteken gyakran elıfordulnak efféle különc figurák. Olyanok, akik számára a valóság és képzelet közti határ nem létezik. Ne feledd, láttam néhányszor a professzort a tévé képernyıjén. Olyan igazi, mint én. És hogy a kép mégsem annyira tökéletes... várd csak meg, míg eléd kerül Hewell barátunk. – Miért, milyen ı? – Lehetetlen leírni. Túl fiatal vagy, nem láthattad a King Kongfilmeket. De lehetetlen bárkivel is összetéveszteni. Amiért nem akartam, hogy velünk vacsorázz: szeretném, ha szemmel tartanád a munkások kunyhóit. Számold meg, hányan jönnek ki és mennek be a vacsora ideje alatt. És vigyázz, ne vegyen észre ez a Hewell. – Rendben. Nem lesz nehéz. – Ne hidd. Mindannyian kínaiak, legalábbis azok, akiket eddig láttam, úgyhogy nem lesz könnyő megkülönböztetned ıket. Figyeld, mit csinálnak, hányan maradnak bent, azok, akik kijönnek, cipelnek-e magukkal valamit. Még egyszer mondom, vigyázz, ne vegyenek észre. Ha teljesen sötét lett, engedd le azokat az izéket, és ha nincsenek rajtuk rések, akkor kukucskálj... – Miért nem írod le mindjárt az utasításokat? – kérdezte édesen.

– Jól van, bocsáss meg, de a helyzet az, hogy a saját épségemet féltem. Éjféltájt ki fogok ruccanni, körülnézek egy kicsit, és szeretném tudni, hogyan is állunk. Nem kapta a szája elé a kezét, nem adott hangot megrökönyödésének, még csak meg se próbált lebeszélni. Arra sem mertem volna megesküdni, hogy a szorítása erısebbé vált kezemen. – Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte a férjéért minden áldozatra kész feleség természetességével. – Nem. Csak azt akarom, hogy te is tartsd nyitva a szemed. Bár nem számítok kellemetlenségre, nem hiszem, hogy sok hasznomra lennél, ha mégis bajba kerülnék. Remélem, nem sértettelek meg ezzel. – Nos – válaszolt tőnıdve –, Flecknek köszönhetıen fegyvertelen vagyok, annak se lenne sok értelme, hogy a sziget rendırségének otthont adó kunyhót keressem, és ha rám vetné magát valaki, az ellen se tudnék valami sokat tenni. De ha téged támadna meg valaki, akkor én... – Az elképzelésed teljes egészében téves – mondtam türelmesen. – Bentall soha nem verekszik. Bentall elrohan, gyorsan és kecsesen, akár egy gazella. – A szoba másik felébıl Marie ágya mellé húztam egy megvetett, hasonló szerkezető ágyat. – Megengeded, drágám? – Érezd magad jól – felelte kedélyesen. Lustán rám nézett félig lecsukott szemhéja alól; ajkai körül szórakozott mosoly játszadozott, de nem az, amit Raine irodájában, Londonban láttam. – Megfogom a kezed. Szerintem nem vagy több egy farkasbırbe bújt báránynál. – Várd csak meg, hogy véget érjen ez a kirándulás – fenyegettem meg. – Te meg én és London fényei. Majd meglátod. Egy hosszú pillanatra rám nézett, aztán a sötétedı lagúna felé fordította tekintetét. – Nem látom. – Ah, jól van. Szerencséd, hogy nem vagyok az a sértıdıs fajta. De azért elárulom, bár tudom, nagy csalódást fogok okozni, hogy az ágyat csak azért toltam ide, mert nem szeretném, ha éjféltájt ellenırizné valaki, mialatt én kint vagyok. Remélem, lesznek olyan jól neveltek, és nem fognak bemászni melléd az ágyba, bármennyire is furdalja oldalukat a kíváncsiság. – Hangokat hallottam, és néhány pillanattal késıbb Hewell bukkant elı a bádogépület mögül kínai munkásaival. Hegymagas termete, esetlen majomjárása még így, másodszori látásra is ijesztıen hatott. Marie

vállára tettem a kezem. – Ha kedved van valami lidérceset álmodni, nézz arra. Megjött a barátunk. Ha nem lett volna jelen a Gólem is a vacsoraasztalnál, a professzor csevegése és a kitőnı bor egészen kellemes hangulatba ringattak volna. A kínai fiú is értette a fızés mesterségét, és nem kis örömömre nem kerültek asztalra olyan keleti specialitások, mint a fecskefészek vagy a cápauszony. A kıbıl vésett, Neander-völgyi arc azonban ott volt velem szemben, nekem pedig van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy behunyt szemmel utálok enni. Különös módon, mégis Hewell volt az, aki érdekessé tette a vacsorát. A primitív arc éles észt álcázott; történetei, melyek a fél világ bányáiban végzett munkáiról szóltak, lekötötték volna a figyelmemet, ha a mesélı barlangból kukucskáló medveszeme nem bámul egész idı alatt engem és csakis engem. Egész éjszaka delejezetten ültem volna, ha Witherspoon egy jó óra elteltével hátra nem tolja a székét, és két tenyerét elégedetten összedörzsölve meg nem kérdi, hogy élveztem a vacsorát. – Kitőnı volt – feleltem készségesen. – El ne engedje a szakácsát. Igazán köszönök mindent. Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy visszamenjek a feleségemhez. – Ugyan, barátom, ugyan! – tiltakozott a vérig sértett házigazda hangján az öregfiú. – A kávé és a brandy még hátravan. Mit gondol, milyen gyakran van okunk az ünneplésre nekünk, archeológusoknak? Ritka öröm számunkra, hogy egy fehér arcot láthatunk, nem igaz, Hewell? Hewell nem mondott neki ellent, de egyetértésérıl sem tett tanúbizonyságot. Witherspoont azonban ez a legkevésbé sem érdekelte. Elırehozott nekem egy nádszéket, egy tyúkanyó gondosságával megigazgatta, hogy a lehetı legkényelmesebb ülés essen benne, aztán hellyel kínált. Fél perccel késıbb Tommy fiú meghozta a kávét és a brandyt. Ettıl a pillanattól kezdve az este ténylegesen kellemesen telt. Miután a kínai fiú másodszor is hozott italt, a professzor megkérte, hogy inkább teremtse elı az üveget, és hagyja ott nekünk. A brandy olyan rohamosan fogyott, mintha egy láthatatlan lyuk lett volna a palack alján. A professzor remek formában volt. Az ital szintje megint csökkent jó néhány ujjnyit. Hewell kétszer elmosolyodott. Micsoda éjszaka! Az üveg kiürült, újabb

került a helyére. A professzor elsütött néhány szelíden sikamlós viccet, s közben majd' kirepedt a nevetéstıl. Hewell ismét elmosolyodott, én elmorzsoltam néhány vidám könnycseppet, és ujjaim rejteke mögül végignéztem, mint vág az öregfiú a szemével Hewell felé; Nem pazarolták feleslegesen a brandyt. Ittas, alkoholíző hangon gratuláltam a professzornak szellemességéért. Még soha életemben nem voltam ennyire józan. Kétségkívül gondosan elıre elpróbálták az egész jelenetet. Witherspoon, az elkötelezett tudós elıvett néhány darabot a győjteményébıl, majd egy idı múlva így szólt Hewellhez: – Ej, de ne sértegessük tovább a barátunkat, Hewell. Mutassuk meg neki néhány igazi kincsünket. Hewell habozni kezdett, mire Witherspoon mérgesen dobbantott a lábával. – Ragaszkodom hozzá, ember. Mi kárt tehetne bennük? – Jól van. – Hewell a tılem balra lévı páncélszekrényhez ment, egy jó percig szöszmötölt a kombinációs zárral, majd közölte: – Már megint beragadt a zár, prof. – Nos, akkor nyisd ki hátulról – mondta ingerülten Witherspoon. Mellettem állt, kezében egy törött edény darabkájával. – Nézze csak ezt, Mr. Bentall. Figyelje ezt a rendkívül... De nem figyeltem, pontosabban nem ezt figyeltem, hanem valami egészen mást: a velem szemközti ablakot, mely most, a sötétség beálltával tökéletes tükörré lépett elı. Hewellt néztem benne és a szekrényt, melyet elbillentett a fal mellıl. A széf egyetlen unciával sem volt kevesebb háromszáz fontnál, ha nem kétszer annyi, és ahogy ültem, bal lábamat átvetve a jobbon, pontosan a lábszáramra zuhant volna, ha elborul. És elborulni készült. A masszív fémszekrény teteje most már jó egy lábra volt a faltól, és a „tükörbıl” láttam, hogy Hewell még be is célozza az éle mentén a lábamat, nehogy célt tévesszen. Aztán adott neki egy lökést. – Istenem! – kiáltotta a professzor. – Vigyázzon! A rémült kiáltás tökéletesre sikerült, akárcsak késleltetett idızítése, de az öregfiú még akkor is feleslegesen izgatta volna magát, ha történetesen ıszintén teszi. A szekrény felém esı széle ugyan precízen behúzott és oldalra fordított lábamon landolt, rémült üvöltést préselve ki belılem – legalább ez az egyvalami ıszinte volt ezen az estén –, de azon kívül, hogy

a cipım jó fél hüvelyk vastag, tömör marhabır talpa merész ívben, hosszában félbehajolt, nem esett különösebb bajom. Hewell szolgálatkészen rohant leemelni rólam a széfet, lehetıvé téve, hogy Witherspoon odébb vonszoljon. Amint kiszabadultam, mérgesen leráztam magamról a professzor kezét, s megpróbáltam ráállni sérült lábamra, de egy fájdalmas jajkiáltást követıen ismét a padlón kötöttem ki. – Meg... megsérült? – A professzor halálsápadt volt az aggodalomtól. – Még kérdi? Az a kétbalkezes barátja rám borít egy páncélszekrényt, és még azt kérdezi, hogy megsérültem? Hát persze! – Vadul villogó szemmel átöleltem a fájós lábamat. – Ne nézzenek, inkább vigyenek át a feleségemhez. Vagy gondolják, hogy törött bokával át tudok sétálni?

5.

Szerda, este tíz és csütörtök, hajnali öt között Rémült bocsánatkérések sora következett, közben belém diktálták a megmaradt néhány csepp brandyt, hogy feledtessék a fájdalmat, aztán eléggé szakszerően befáslizták és sínbe tették a bokámat. Ezután átcipeltek a vendégházhoz, ahol a nád oldalfalakat Marie már leengedte, de a réseken át fény szőrıdött ki. A professzor megzörgette a nádajtót, és várt. Az ajtó félrehúzódott. – Ki van ott? – Marie a vállára vetett takaróval, a petróleumlámpa fénye által arany izzásba vont szıke hajával olyan volt, akár egy déltengeri Szőz Mária. – Nincs miért aggódnia, Mrs. Bentall – így Witherspoon. – A férjét apró baleset érte. Megütötte a lábát. – Apró baleset? – ugattam. – Megütöttem a lábamat? Eltörték a bokámat! – Ellöktem magamtól a segítıkész kezeket, Marie mellett a kunyhó belseje felé léptem, és testem teljes hosszában elvágódtam a padlón. Kezdtem belejönni a padlónyalásba. Marie mondott valamit, aggodalomtól rekedt hangon, de egy szavát sem értettem méltóságteljes nyögéseim közepette, majd mellém borult. A professzor, elızékenyen, azonnal talpra állította, Hewell pedig felkapott engem, és letett az ágyamra. Közel kétszázharminc fontot nyomok, mégis olyan könnyedséggel mozgatott, akár egy kislány a rongybabáját – ha nem is olyan gyengéden. Ezek a madzagos ágyak azonban jóval erısebbek, mint amilyennek látszanak, úgyhogy nem kerültem a padlóra. Nyögtem még egypárat, aztán felkönyököltem, hadd lássák, hogyan szenved az igazi angol, összeszorított ajkakkal, vicsorogva és szemét forgatva, de hangtalan. Witherspoon professzor elmagyarázta, mi történt, eléggé meggyızı verzióját adva elı az eseményeknek – mentségül még azt is felhozta, hogy az egyenetlen padlózat rendkívül instabillá teszi a bútorzatot –, Marie pedig baljóslatúan-csendesen hallgatta. Ha megjátszotta magát, akkor pályát tévesztett: a gyors, sekély lélegzetvétel, az összeprésélt ajkak, a remegı orrcimpák, az összeszorított kis öklök – ezek elıadhatók; de hogy

annyira elsápadj, mint ı, ahhoz szíved-lelked bele kell tenned a mutatványba. Amikor Witherspoon végzett, egy pillanatra azt hittem, Marie nekiesik – szóval vagy ököllel –, ugyanis a legkevésbé sem látszott megilletıdöttnek Hewell föléje tornyosuló alakjától, de kedves feleségem ellenırzése alatt tartotta érzelmeit. – Köszönöm mindkettıjüknek, hogy hazahozták a férjemet – mondta jeges hangon. – Rendkívül kedves önöktıl. Biztos vagyok benne, hogy baleset történt. Jó éjszakát. Ezzel nem sok helyet hagyott a további beszélgetés számára, így az öregfiú és barátja kénytelen-kelletlen elbúcsúztak tılünk, távoztukban hangosan remélve, hogy reggelre kutya bajom se lesz. Hogy valójában mit reméltek, azt megtartották maguknak, ahogyan azt se fejtették ki bıvebben, hogyan várják el egy törött csonttól, hogy összeforrjon egy éjszaka leforgása alatt. Marie még vagy tíz másodpercig figyelte ıket a nádajtó egyik résén keresztül, majd felém fordult. – Hátborzongató ez a Hewell – suttogta. – Mintha a sötét kıkorszakból ragadt volna itt. – Nem mindennapi szépség, az szent. Megijedtél tıle? – Természetesen. – Várt még egy fél percet, aztán sóhajtott, egyet, s odajött az ágyamhoz, leült a szélére. Egy hosszú pillanatig csak állt és nézett engem, mint aki nem tudja, megtegye-e, amit akar vagy ne, de végül mégis megérintette a homlokomat ujjai hővös hegyével, mindkét tenyerével végigsimított a hajamon, és fejem két oldalánál tenyerére támaszkodva, fölém hajolt. Mosolygott, de mosolyában most nyoma sem volt fölényességnek és magabiztosságnak. A mogyoróbarna szempárból tudtam, hogy ezek helyét az aggodalom vette át. – Sajnálom – búgta. – Nagyon fáj, Johnny? – Még soha nem szólított így. – Borzalmasan. – Tarkója köré kulcsoltam a két kezem, s fejét lehúztam magam mellé a párnára, arcát szembefordítva az enyémmel. Nem ellenkezett a legkevésbé sem: ha az ember egy Neander-völgyi mellett álldogál öt percen át, akkor a találkozás okozta sokkból ötven percnél hamarabb garantáltan nem tér magához. Hajából a tenger és a nap illata áradt, arca üde volt, akár egy harmatos rózsaszál. A füléhez hajoltam. – Menj és ellenırizd, tényleg elmentek-e.

Megmerevedett, mintha feszültség alatt lévı vezetéket érintett volna, majd hirtelen felállt, és az „ajtóhoz” lépett. – Mindketten a professzor nappalijában vannak – mondta rövid kémlelés után. – Most emelik helyre a széfet. – Oltsd ki a lámpát! Szófogadóan letekerte a kanócot, és elfújta az erıtlenné vált lángot. A szobára sötétség borult. Ülı helyzetbe pattantam, letekertem a lábamról a kötést, az ágy alá rejtettem a sínként szolgáló léceket. Felálltam, ugráltam egy sort a jobb lábamon. Ugyanolyan jól ment, mint máskor, csak a nagy lábujjam sajgott egy kissé, lévén a cipıtalp elülsı része a legvékonyabb. Visszaültem az ágyra, s nekiláttam felvenni a zoknimat és a cipımet. – Mi az istent csinálsz? – kérdezte Marie. Gyengédségnek és aggodalomnak már nyoma sem volt. – Csak próbálgattam a lábamat – feleltem suttogva. – Azt hiszem, fog még mőködni egy ideig a régi lábam. – De a csont... azt hittem, eltört. – Jó az orvosom, biztosan azért forrt össze ilyen hamar – vigyorogtam láthatatlanul. Kipróbáltam a lábamat a cipıben is, így már semmit nem éreztem. Ezután elmeséltem Marie-nek, mi történt valójában. A végén csak ennyit mondott: – Szerinted olyan vicces ötlet volt engem is lóvá tenni? A megélt évtizedek alatt jócskán adódott alkalmam kiismerni a nık rapszodikus lelkivilágát, ezért egyszerően elengedtem a fülem mellett a megjegyzést. Marie egyébként is túl okos volt ahhoz, hogy egy idı után magától rá ne jöjjön, igazságtalanul viselkedett velem szemben, s ha ez megtörtént, akkor azt is látnia kellett, milyen óriási elınyre tettünk szert azáltal, hogy mozgásképtelennek hittek engem. Hallottam, hogy Marie visszajön az ágyához, és lefekszik. – Arra kértél, számoljam meg a hosszú kunyhó körül mozgó kínaikat – mondta csendesen. – Nos? – Tizennyolcan voltak. – Tizennyolcan! – A bányában nyolc munkást számoltam meg. – Tizennyolcan. – Láttál bármelyiküknél is bármit, amikor kijöttek? – Egyikük sem jött ki. Legalábbis sötétedés elıtt nem.

– Ah-ha. Hol az elemlámpa? – A párnám alatt. Tessék. Hátat fordított nekem, s nem sokkal késıbb már egyenletes lélegzés hallatszott felıle, de tudtam, hogy nem alszik. A kötést rögzítı bıséges ragtapaszmennyiséget felhasználva aprópénz nagyságúra árnyékoltam az elemlámpa üvegét, aztán elhelyezkedtem egy hasadék elıtt, ahonnan jól láthattam a professzor házát, és vártam. Hewell röviddel tizenegy elıtt ment át a saját kunyhójába. Fény gyulladt életre nála, majd körülbelül tíz perc elteltével kialudt. Átbotorkáltam a szekrényhez, amiben a kínai fiú elhelyezte a ruháinkat, lámpám gyér fénysugaránál kiválasztottam egy kék inget és egy sötétszürke flanelnadrágot, és gyorsan átöltöztem: Raine ezredes aligha örült volna, ha éjnek idején vakítóan fehér nadrágban és ingben parádézom. Ezt követıen odamentem Marie ágyához, s halkan megszólítottam: – Ugye, nem alszol? – Mit akarsz? – A hangja legalább annyira meleg volt, mint egy jégkocka belseje. – Nézd, Marie, felesleges végigjátszanod a sértett nı szerepét. Ahhoz, hogy félrevezessem ıket, téged is félre kellett hogy vezesselek, amikor itt voltak. Mégis, mit kellett volna tennem? Mondtam volna azt, fél lábon Hewell és a prof között az ajtóban állva, hogy „meg ne ijedj, drágám, semmi bajom, csak át akarom verni ıket”? – Nem – mondta némi fontolgatás után Marie. – Mi kell? Csak ezt akartad elmondani? – Voltaképpen nem ezért fordultam hozzád. A szemöldöködrıl van szó. – Mirıl? – A szemöldöködrıl. A hajad szıke, a szemöldököd viszont fekete. Természetes? Úgy értem, a színe. – Jól vagy? – Feketére kellene kennem az arcom. Gondoltam, van valami... – Miért nem mindjárt ezzel kezdted ahelyett, hogy okoskodnál? – Az esze bármennyire is azt súgta neki, hogy meg kell bocsátania nekem, nıi lelke ennek ellenkezıjére buzdította. – Nincs szemöldökfestékem, viszont van fekete cipıkrémem. Felsı fiók, jobboldalt.

Megborzongtam a gondolatra, de köszönetet mondtam érte, és hagytam tovább duzzogni. Készítettem a takaró alá magam helyett egy mőemberkét ruhákból meg miegyébbıl, aztán vártám még egy órácskát, majd kisminkeltem magam szép feketére, és miután meggyızıdtem róla, hogy körös-körül mindenhol tiszta a levegı, felhajtottam az egyik nádfal sarkát. Épp csak annyira emeltem fel, hogy kiférjek alatta. Nem lıttek le, és senki nem adta ordítva a többiek tudtára, hogy kilógtam. Egyelıre minden okom megvolt rá, hogy fülig érı vigyor kíséretében megdicsérjem magam. A sötét háttér ellenében tíz lépésrıl sem igen vett volna észre ép szemő ember, egy vak viszont már tízszer akkora távolságból érezte volna, hogy közeledem. A cipıpaszták már csak ilyenek. Büdösek. Vagy jellegzetes az illatuk. Kirándulásom elsı szakaszán, a mi lakunk és a professzor háza közti távon az sem jelentett volna gondot, ha mindkét bokám csakugyan el van törve. Hewell és a munkások kunyhói felıl nézve éles kontúrt alkottam volna a fehér homok hátterében, ezért négykézláb másztam a ház hátsó része felé, ahol végre takarásba kerültem. Amint a sarok mögé értem, lassan és hangtalanul felegyenesedtem, közel préselve magam a falhoz. Három hosszú, nesztelen lépés következett, s máris a hátsó ajtó mellett álltam. Kis híján sikerült már rögtön a csata elején vereséget szenvednem. Mivel a veranda felıl „rendes”, zsanéron nyugvó ajtó nyílt, feltételeztem, hogy hátul is ugyanez a helyzet; a valóságban azonban a miénkhez hasonló nádajtó lógott alá, ami elsı érintésemre buzgón nyekeregni és csattogni kezdett, száz távoli kasztanyetta zsivajával. Nekilapultam a falnak, s legalább öt percig dermedt mozdulatlanságban álltam, az elemlámpa nyelét markolva, ütésre készen, amikor egy szelíd szélfuvallat még nálam is nagyobb zajt csalt elı az ingatag ajtóból. Két percembe telt egyenként fél kezembe győjteni vagy húsz nádszálat, két másodpercbe bejutni a házba, és újabb két percbe visszaengedni az ajtó alkotóelemeit, ismét csak egyenként. Az éjszaka a legkevésbé sem volt meleg, mégis csörgött homlokomról a veríték. Letöröltem, majd jól benyomva a gombot, hogy csúszás közben ne kattogjon, felkapcsoltam az elemlámpát, és szétnéztem a konyhában. Nem számítottam semmi olyanra, ami nem konyhába való, aminthogy nem is találtam semmi ilyet. De amit kerestem, az evıeszközös fiókot,

csakhamar megtaláltam. Tommynak remek késgyőjteménye volt, minden egyes példány borotvaélesre fenve, csillogó tisztára törölve. Egy tíz hüvelyk pengéjő, egyik oldalán fogazott, tőhegyes mestermőre esett a választásom. Jobb volt, mint a semmi, lényegesen jobb. Ha sikerül eltalálnom vele a Hewell bordái közti rést, akkor még ı sem fogja azt gondolni, hogy valaki megcsiklandozta. Gondosan betekertem egy konyharuhába, és az övem alá dugtam. A konyha belsı ajtaja, ami a folyosóra nyílt, már fából készült, szerény feltételezésem szerint azért, hogy távol tartsa a szagokat a ház többi részétıl. Olajozott bırzsanérok tartották, befelé nyílt. Átsuhantam a folyosóra, majd megálltam, és füleltem. Nem kellett megerıltetnem a hallószervemet. A professzor nem tartozott a csendesen alvók közé; a szobát, ahonnan a horkolás hangja hallatszott, tılem tízlábnyira lokalizáltam. Arról fogalmam sem volt, hol alhat a kínai fiú, de a házban kellett lennie, mert nem láttam elmenni. Reméltem, a professzor orrpoliphangversenye kellıen leplezi lépteim zaját, mert nem szerettem volna munkaképtelenné tenni egy ilyen rendkívüli képességő szakácsot. A horkantások ütemére lépkedve, mint valami modern mővészeti irányzatot követı balett-táncos, bekanyarodtam a nappaliba. Itt már egészen otthonosan mozogtam, így nem kellett tájékozódással vesztegetnem az idımet; becsuktam az ajtót, és egyenesen az íróasztal felé vettem az irányt. Ahogy a kénsav jellegzetes szaga megcsapott, már sejtettem, mit fogok találni a fiókok helyét elfoglaló szekrénykékben. A kettı közül egyik sem volt bezárva – ezzel Witherspoon újabb értékes perceket takarított meg számomra. Kinyitottam a bal oldalit, s a ceruza vastagságú fénysugárral bevilágítottam. A rekesz tágas volt, úgy harminc hüvelyk magas, tizennyolc hüvelyk széles és két láb mély, de még így is alig fért benne a rengeteg akkumulátor és szárazelem. A polcon tíz akku gubbasztott, sorban egymáshoz kötött, két és fél voltos jószágok; lent nyolc párhuzamosan kötött, százhúsz voltos Exide száraztelep foglalta a helyet. Elegendı energia állt rendelkezésré ahhoz, hogy az ember akár a Holdra is elküldhessen egy rádióüzenetet. Lett is volna mivel. Értek valamicskét a rádió adó-vevıkhöz, de ez a szürke fémtömeg, amit a másik szekrénybe tuszkoltak be, ismeretlen volt számomra. Közelebbrıl szemügyre vettem a gyártó nevét, ami így szólt:

„Kuruby-Sankowa Radio Corporation, Osaka and Shanghai”. Ez sem mondott többet számomra, mint az alája vésett kínai jelek erdeje. A skálán a hullámhosszot és az állomásokat mind kínaiul, mind angolul feltüntették; az öregfiú készüléke Fucsoura volt állítva – egy pillanatig sem kételkedtem, hogy azért, mert a prof az a fajta vajszívő munkaadó, aki megengedi hazavágyódó munkásainak, hogy kínai rokonaikkal beszélgessenek. Visszacsuktam ezt az ajtót is, és figyelmemet az íróasztal felsı részére fordítottam. A professzor még azt a csekély fáradságot sem vette, hogy lehúzza az asztallapot védı redınyt. Ötpercnyi alapos keresés után kezdtem megérteni, miért nem pazarolta erre az energiáját: sem a fiókokban, sem a polcokon nem akadt rejtegetnivaló. Már épp fel készültem adni, amikor a lámpa fénye ismét az itatóspapírok tartódobozára tévedt. Kivettem az itatósköteget, és lám, egy összehajtogatott rizspapír bujkált a doboz alján. Hatsoros, írógéppel írt lista volt; minden egyes sor két, kötıjellel összekötött nevet és egy nyolcjegyő számot tartalmazott. Az elsı sor úgy. szólt, hogy „Pelican-Takishamaru 20007815”; a második: LinkiangHawetta 10346925” és így tovább, további négy hasonlóan semmitmondó névpáros és szám. Aztán két üres sor következett, ami alatt ez állt: „Minden órában 46 Tombola.” , Ez se világosította meg jobban az elmémet. Pedig talán a legfontosabb kód volt, amivel valaha is találkoztam. Talán. Raine ezredes azt állította, fotografikus memóriám van. Nos, valahol az igazság közelében járt, de egy ilyen értelmetlen zagyvaságot azért még nekem sem ártott lejegyezni. Papírt és ceruzát kerítettem az asztalról, lemásoltam az adatokat, aztán mindent helyreraktam, a másolatot pedig összehajtogattam, s a zoknimba rejtettem, a bal sarkam alá. Az ablakon át távoztam, még mindig rejtve Hewell és a munkások kunyhói elıl. Húsz perccel késıbb, amikor már jól magam mögött hagytam a „települést”, keservesen felegyenesedtem. Nem sétáltam ennyit négykézláb pelenkás korom óta, így jócskán kijöttem a gyakorlatból; mi több, a talpon eltöltött évek alatt térdem meglehetısen puhánnyá vált ifjúkori állagához képest, sajgott hát minden ízében. De mégsem szenvedte meg annyira a mászást, mint az ıt borító nadrág.

Az égbolt majdnem tintafekete volt, de csak majdnem, idınként ugyanis elıbukkant a telihold; bekergetve engem egy-egy sőrőbb bokor vagy főcsomó árnyékába. A sínt követtem, mely a bádogépületektıl dél felé, és utána – feltételezhetıen – a sziget nyugati része felé vezetett. A földdarabnak ez a porciója volt az, ami fölöttébb érdekelt engem. Witherspoon professzor gondosan elhallgatta, mi található ezen a szigetrészen, de minden óvatossága ellenére túl sokat beszélt. Említette, hogy a foszfáttársaság napi ezer tonnát termelt ki a hegy gyomrából, és mivel sehol nem láttam foszfáthegyeket, az anyagot valahogyan el kellett szállítaniuk a szigetrıl. Mégpedig hajóval, nagy hajóval, és egy akkora hajó aligha köthetett volna ki a professzor háza elıtti csónakmólónál, még ha meg is tudja közelíteni a partot a lagúna sekély vizében, ami viszont lehetetlen volt. Valami nagyobbra volt szükség, valami sokkal nagyobbra: egy koralikıbıl vagy betonból emelt rakpartra és egy emelıdarura vagy egy szállítószalagra. Ha csalhatatlan logikám nem csal, vigyorodtam el ördögien, akkor nem csoda, hogy Witherspoon professzor távol óhajtott tartani a nyugati „partoktól”. Néhány másodperccel késıbb már magam is azt kívántam, bárcsak az ágyban maradtam volna. Egy föld alatti vízátvezetı csatornán haladtam át, még el sem értem a hegyrıl lecsörgedezı, fővel és bokrokkal takart patakocska túlpartját, amikor közvetlenül a hátam mögött rohanó léptek dobbanása hallatszott, és valaki nekem ugrott. Egy markológép erejével megszorította bal felkaromat, s a földre tepert. Hewell. Ez volt az elsı, ösztönös gondolatom két gyötrı fájdalomhullám között. Hewell, ıneki kell lennie, más képtelen lenne ilyen erıvel megszorítani a karomat. Balra csavartam a törzsemet, beleadva minden erımet a lendület vitte jobbegyenesbe, de ahelyett hogy Hewell gyomorszájába robbant volna az öklöm, az éjszakai levegıben ütöttem lyukat. Majdnem sikerült kificamítanom a vállamat, de ennél nagyobb baj is történhetett volna, ha nem balra, hanem például jobbra fordulok, egy könyökütéssel kísérletezve. A karomat ugyanis nem Hewell markolta meg, hanem egy jól megtermett és beidomított kutya. Szerencsém volt, hogy nem fordultam rá esetlen szabadulási kísérletem közben, mert ha megteszem, akkor ugyan biztosan elengedi a karomat, de csak azért, hogy a torkomba mélyeszthesse fogait, mielıtt még felfognám, mi is történt velem.

Szelídebb eszközökhöz folyamodtam, megkíséreltem lerázni magamról a fenevadat – ezzel csak annyit értem el, hogy fogait még makacsabbul belém vájta –, aztán újabb ütésekkel és rúgásokkal próbálkoztam, de olyan jól elhelyezkedett rajtam, hogy sehogyan sem sikerült elérnem. Volt vagy nyolcvan font, de talán kilencven is, fogai pedig mintha acélkampók lettek volna – márpedig ha kilencven fonttal megterhelt acélkampót akasztanak a karodra, egyvalami történhet csak: bıröd és húsod szakadni kezd. És az én bıröm semmiben sem különbözik más földi halandó irhájától. Bénító gyengeség fogott el, és hányingerhullámok zúdultak rám a helyszínhez méltóan toronymagas hullámokban, amikor egy világosabb pillanatban az agyam – vagy legalábbis az, ami a helyén tanyázik – ismét mőködésbe lépett. Nem okozott gondot kitépni a kést az övembıl, ezután viszont beletelt legalább tíz másodpercembe, mire fél kézzel megszabadítottam a rátekert konyharuhától. A többi már könnyen ment, a gyilok akadály nélkül siklott be két borda közt a szívbe. A markológép szorítása megszőnt, a kutya döglött volt, mielıtt még a földre zuhant volna. Nem tudom, milyen kutya volt, de nem is érdekelt. Sőrőn szegecsezett nyakörvénél fogva a patakpartra vonszoltam, és belöktem a vízbe egy olyan helyen, ahol elég sőrő volt a bozót. Néhány súlyos kıvel rögzítettem, nehogy az esı kimossa, majd feljebb mentem valamivel, és arccal a földre feküdtem, várva, hogy a sokk és a hányinger elmúljon, a szívverésem közel normálissá enyhüljön. Beletelt jó néhány percbe. Nem okozott kifejezett élvezetet lerángatni magamról az inget és a trikót, de sikerült; a patak vizébe merítettem feldagadt karomat, és alaposan kiáztattam a sebet. Azt csak remélni tudtam, hogy nem szenvedett víziszonyban a néhai támadóm, ebben az esetben ugyanis annyit ért volna a víz, mint kobracsípésnél a fejfájás-csillapító. Mivel aggódnom úgysem sok értelme lett volna, a trikómból készített tépéssel bekötöztem a karomat, visszavettem az inget, kimásztam a mederbıl, és folytattam az utamat, még mindig a síneket követve. A kést jobb kezemben szorongattam, bölcsen nem tekerve vissza rá a törölgetırongyot. Jéghideg dühöt éreztem, az ámokfutó gonosz, határozott célpont nélküli dühét. Már majdnem megkerültem a sziget déli részét. Itt már nem voltak fák, csak alacsony bokrok és elszórtan gyér alacsony aljnövényzet, ami csak akkor nyújtott volna fedezéket, ha hason kúszva közlekedem, amihez nem

éreztem kedvet. A józan eszemet azért mégse vesztettem el teljesen, amint a hold elıbújt az itt-ott csillagos hézagokkal tarkított felhık mögül, elterültem egy bokor mögött, mely még egy nyulat se lett volna képes normálisan elrejteni. A hold ragyogóan fehér fényében megállapíthattam, hogy reggel a korallpadról eléggé pontatlan képet alkottam magamnak a szigetrıl, a hajnali köd elrejtett egyet s mást. A síkság, a vulkáni kúp lábánál haladva, csakugyan keretbe foglalta a szigetet, de itt jóval keskenyebb volt, mint keleten. Mi több, nem lejtett a tenger felé, hanem éppen fordítva, a tenger felıl lejtett a hegy felé, ami csak egyet jelenthetett: a szigetnek délen meredek lejtıben kell végzıdnie, vagy talán egy szédítı sziklafalban. És a hegyet illetıen is tévedtem, bár ezt nem láthattam a korallzátonyról. Ahelyett hogy kúpként lejtett volna szelíden a síkság felé, déli részén kettészelte egy hasadék vagy vízmosás – kétségtelenül ugyanannak a természeti katasztrófának az emléke, amely eltüntette a hegy északi felét. Hogy a dolog még cifrább legyen, a keskeny, mintegy százhúsz yard szélességő földcsíkot kivéve, aminek a közepén most hasaltam, nem volt átjáró a sziget keleti és nyugati fele közt. Negyed órával késıbb, amikor a csillagos folt kétszer akkora volt, s a hold még mindig a közepén tanyázott, úgy döntöttem, továbbállok. Átkoztam magamban a jámbor égitestet ádázul, olyan dolgokat mondtam róla, melyek hallatán a költık és a Tin Pan sétány zenemőkiadói a fejüket csóválták volna. Ugyanezen emberek lelkes tapssal üdvözölték volna a bocsánatkérések és áldások sorát, melyeket pár perccel késıbb rázúdítottam az ezüst tányérra. Néhai térdem és könyököm maradékán araszoltam elıre, szemem vonalával úgy kilenc hüvelykkel a föld felett, amikor úgy kilenc hüvelykkel a föld felett és alig néhány lábnyira tılem, észrevettem valamit. Egy drót volt, kifeszítve az átjáró teljes szélességében, s azért nem észleltem már korábban, mert feketére festették. A festék, a magasság, amiben a drótot elhelyezték és a kutya jelenléte arra engedtek következtetni, hogy nem valamiféle, emberek számára készített villanypásztorral van dolgom, hanem inkább egy mechanikus riasztóberendezés „elsütıszerkezetével”. Mindaddig – volt vagy húsz perc – mozdulatlanul vártam, míg a hold el nem tőnt ismét a felhık mögött, aztán remegı, elgémberedett lábbal felegyenesedtem, átléptem a dróton, majd ismét lekushadtam. A talaj most

már határozottan emelkedett tılem jobbra, a vasút itt már egy töltésen futott. A töltés tövében folytattam tovább az utam, bízva benne, hogy árnyékban maradok, ha a hold megint elıbukkan. Árnyékban maradtam. Újabb félórányi térd- és könyöktörésem után, ami alatt nem hallottam, nem láttam semmit – viszont növekvı szimpátiával gondoltam az állatvilág azon fajaira, melyek arra ítéltettek, hogy egész életüket hasonló módon éljék le –, a hold újra elıbukkant. Ezúttal már láttam valamit. Harminc yarddal elıttem egy kerítés húzódott. Láttam már efféle drótkerítést, egyikük sem virágoskertet határolt. Ez a példány kb. hat láb magas volt, kilenc szögesdrótsorral, tetején kifelé görbülve – ebben különbözött a koreai testvéreitıl: azok kiszökni nem engedték az embert, emez beszökni. Tılem jobbra, a sziklafalnál kezdıdött, és dél felé húzódott, keresztül a lapályon, egészen az óceánig. Úgy tíz yarddal az elsı kerítésen túl egy második kerítés is látható volt, emennek pontos mása, de nem ez ragadta meg a figyelmemet. A második kerítésen túl három férfi álldogált; mozdulataikból ítélve beszélgettek, de olyan halkan, hogy nem hallhattam szavaikat. Egyikük rágyújtott egy cigarettára. Fehér matrózegyenruhát viseltek, kerek sapkát, övükön tölténytáskát, vállukról karabély fityegett. Kétség nem férhetett hozzá, mindhárman a Királyi Haditengerészet katonái voltak. Ennél a pontnál döntött úgy az agyam, hogy feladja. Fáradt voltam. Kimerültem. Képtelen voltam gondolkozni – de nem is kellett. Nem kellett egyebet tennem, mint felállni, a kerítéshez sétálni, és megkérdezni a tengerészektıl, mit keres a Brit Királyi Haditengerészet ezen a távoli, eldugott szigeten. Könyökömrıl áthelyeztem a tenyeremre a testsúlyomat, arra készülve, hogy felegyenesedjek. Három yardra tılem egy bokor megmozdult. A sokk önkéntelen, életmentı mozdulatlanságba dermesztett – még a professzor által kiásott leletek se voltak annyira kövültek, mint én ebben a pillanatban. A bokor egy másik bokor felé hajolt, s halkan mormolt valamit, amibıl az alig ötlábnyi távolság ellenére semmit nem értettem. İk azonban, kétségtelenül, hallottak engem. Szívverésem üstdob tamtamjaként visszhangzott a fülemben, méghozzá nagyon gyors tamtamként – ha egyebet nem, ezt mindenképpen hallaniuk kellett. De nem tették. Visszaereszkedtem a földre, s jó egy perc elteltével megjegyeztem

magamban, hogy ez az egész szöveg arról, hogy az oxigén nélkülözhetetlen az élethez, nem egyéb az orvosok által kitalált mesénél. Egyáltalán nem lélegeztem. A jobb kezem sajgott; lenéztem rá, a holdfényben úgy izzott a kés markomba szorított nyele, mintha a legnemesebb elefántcsontból lett volna kicsiszolva. Jó adag akaraterımre volt szükség, hogy egyáltalán lazítsak a szorításon, de még így is olyan ragaszkodóan kapaszkodtam abba a konyhakésbe, mint kisgyermek az anyja kezébe. Hét-nyolc perc telt el így. Egy idı után a matrózok – akik ugyanolyan lazán értelmezték a kötelességet, mint kollégáik a világon mindenütt – felszívódtak a sötétben. Legalábbis ezt hittem eleinte, míg rá nem jöttem, hogy a fekete folt, ami elıtt álldogáltak, valójában egy sötétbe borult kunyhó volt. Eltelt egy perc, aztán fémes kattanás és sziszegés hallatszott – egy mőködésbe hozott petróleumkályha összetéveszthetetlen és kellemes neszei. A közelemben álló bokor ismét megmozdult. Oldalra csavartam a kezem, mígnem a kés hegye az ég felé mutatott, a bokor azonban nem jött felém. Lassan elcsörtetett a kerítés mentén, egy harminc yarddal odébb lévı bokor felé, mely közeledtére szintén életre kelt. A hely tele volt mozgó bokrokkal ezen az éjszakán. Úgy határoztam, majd egy másik alkalommal fogok beszédbe elegyedni a matrózokkal. Ma este a bölcs pasas hazamegy, és a jó puha ágyikóba bújva gondolja át a dolgokat. Ha ugyan eljut odáig, vagyis nem tépi darabokra egy újabb kutya vagy nem döfi le Hewell valamelyik ferdeszemője. Sikerült egy darabban visszatérnem a házba. Összesen kilencven percbe telt, melynek fele az elsı harminc yardra ment rá, de sikerült. Hajnali öt felé közeledett az idı, amikor felemeltem a tenger felé nézı nádfalat, és besiklottam a kunyhóba. Marie nem ébredt meg, nekem pedig nem állt szándékomban felkelteni ıt: a rossz hírek várhatnak reggelig. A szoba sarkában felállványozott mosdótálban lemostam arcomról a bokszot, ahhoz azonban már túl fáradt voltam, hogy újrakötözzem a karom. Fáradt voltam mindenhez. Bemásztam az ágyba, s jóformán még se tettem a fejemet a párnára, már aludtam is. Még ha tizenkét karom is lett volna, s mindegyikben a balt kínzó fájdalom lüktet, akkor se fetrengtem volna álmatlanul ezen az éjszakán.

6.

Csütörtök dél – péntek hajnali fél kettı Már dél is elmúlt, amikor felébredtem. Csak az egyik nádfalat tekerték fel, a lagúna felılit. Az ágyamból láthattam a víz ragyogó zöldjét, a homok szikrázó fehérjét, a korall fakó pasztellszíneit és távolabb, a lagúnán túl, a tenger sötétebb vonalát, fölötte egy felhıtlen égbolttal A zsúpfedél alá rekkenı hıség szorult be – a leengedve hagyott falak nem hagyták, hogy a friss levegı átjárja a „lakást”, viszont megkíméltek a kíváncsi tekintetektıl. A karom vadul lüktetett, de legalább életben voltam, és nem is vesztem meg. Marie Hopeman az ágyam mellett ült egy széken. Fehér sortot és blúzt viselt, szeme ragyogott, arca mintha kivirult volna – elég volt ránéznem, hogy borzalmasan érezzem magam. Mosolygott rám, látszott rajta, eltökélte magát, hogy többé nem fog orrolni rám. Kedves volt, sokkal kedvesebb, mint azt el tudtam volna képzelni róla. – Jól nézel ki – szólaltam meg. – Hogy érzed magad? – Ennél sablonosabban nem is kezdhettem volna a társalgást. – Friss vagyok, akár a tavaszi esı. A lázamnak nyoma sincs. Sajnálom, hogy fel kellett ébresszelek, de fél óra múlva felszolgálják az ebédet. A professzor megkérte az egyik bennszülöttjét, hogy készítse el neked ezeket. – Az ágy végének támasztott, figyelemre méltó kézügyességgel kifaragott mankókra mutatott. – Vagy ehetsz itt is. Éhes lehetsz, de nem akartalak a reggeli miatt felébreszteni. – Hajnali hat körül szánt meg az álom. – Ah, akkor érthetı – mondta könnyedén, mintha a kíváncsiság és a türelmetlenség ismeretlen szavak lettek volna számára. – Hogy vagy? – Ramatyul. – Úgy is nézel ki – tudatta velem édesen. – Mit csináltál délelıtt? – érdeklıdtem. – Hagytam a professzort udvarolni. Úszni mentünk reggel... azt hiszem, a professzor szeret úszni velem... azt követıen reggeliztünk, majd

elmentünk a bányába. – Megborzongott, komoly arckifejezést öltött magára. – Nem szeretem a bányákat. – Hol van most a lovagod? – Egy kutyát keres. Sehol nem találják, a “professzor nagyon ideges. Úgy tőnik, ez egy különleges öleb, akihez különösen ragaszkodik. – Öleb? Találkoztam ezzel a kedves kis háziállattal, és elmondhatom róla, ı is egy ragaszkodó típus. A csüngı fajta. – Kiemeltem a bal karomat a takaró alól, letekertem róla a véres kötést. – Itt csüngött rajtam, látod? – Te jó ég! – Marie szeme tágra nyílt, arcáról eltőnt a rózsás pír. – Ez... ez szörnyő. Gyászos büszkeséggel magam is szemügyre vettem a karom, és meg kellett állapítanom, Marie nem túlzott. A karom csupa kék, zöld és sárga volt könyöktıl vállig, s legalább másfélszer olyan vastag, mint rendesen. Négy-öt mély, háromszög alakú szakadás volt a bırömön – legalábbis ennyit nem rejtett el a karomra száradt vér –, közülük háromból még most is szivárgott. Volt már részem kellemesebb látványban is. – Mi történt a kutyával? – suttogta Marie. – Megöltem. – A párnám alól elıhúztam a véres kést. – Ezzel. – Hol a pokolban szerezted? Hol... az lesz a legjobb, ha mindent elmondasz szép sorjában. Elmondtam hát neki, mialatt ı kitisztította a sebeimet, és újrakötözte a karomat. Nem volt ínyére a feladat, de jól csinálta. Amikor végeztem a mondókámmal, megkérdezte: – Mi lehet a sziget másik felén? – Fogalmam sincs – mondtam az igazat. – Van ugyan egy-két tippem, de ıszintén remélem, távol állok velük az igazságtól. Marie erre nem válaszolt, hanem szótlanul folytatta a kötözést, majd miután ezzel végzett, segített belebújni egy hosszú ujjú ingbe. Ezután visszahelyezte a sínt, a pólyát és a ragtapaszt a jobb lábamra, majd elıvette a retiküljét. – Ki akarod púderezni az orrod a lovag kedvéért? – kérdeztem keserően. – A tiedet fogom. – Mielıtt még felfoghattam volna, mirıl van szó, nekem esett valami drapp színő kenıccsel, az arcomba dörzsölte, aztán púdert hintett rá. A mővelet végeztével hátrébb lépett, hogy megcsodálja az

alkotását. – Egyszerően cuki vagy – lelkendezett, felém nyújtva egy zsebtükröt. Borzalmas látványt nyújtottam. Kétlem, hogy létezett volna olyan biztosítótársaság, amely ebben a pillanatban még a legmagasabb díjért is hajlandó lett volna életbiztosítási szerzıdést kötni velem. Az ügynökök inkább megették volna a töltıtollukat, mintsem hogy ilyen ırültséget tegyenek. A nyúzott ábrázat, a véreres szemgolyópár, a kék monoklik saját hozzájárulásom voltak, a kísértetiesen és rendkívül meggyızıen sápadt arc viszont teljes mértékben Marie terméke volt. – Csodálatos – értettem egyet. – És ha a prof megérzi ennek a rengeteg kencének a szagát? Miniatőr illatszeres üveget halászott elı kifogyhatatlan retikülje mélyérıl. – Miután magamra szórtam néhány unciányit az „Éjszaka varázsá”-ból, húsz yard körzetben semmi mást nem fog érezni a professzor. Elfintorodtam. – Értem. – Az „Éjszaka varázsa” csakugyan veszélyes szer volt, különösen a Marie által használt mennyiségben. – Mi fog történni, ha verejtékezni kezdek? Nem fog leoldódni a krém meg a por? – A használati utasítás szerint nem. – Elmosolyodott. – De ha mégis, akkor majd beperelheted a gyártókat. – Rendkívül megnyugtató. És érdekes is. Képzeld csak el: a néhai J. Bentall és M. Hopeman szellemei megjelentek a bíróság elıtt, hogy ezennel vádat emeljenek... – Hagyd abba! – mondta élesen Marie. –Hagyd abba, kérlek. Abbahagytam. Nagyon érzékenyen tudott reagálni bizonyos témák említésére – vagy az is lehet, én voltam idétlen. – Nem gondolod, hogy ideje lenne indulnunk? – fordítottam komolyra a szót. – A fél óra lassan lejár. Marie bólintott. – De. Menjünk. Mire lebicegtem a lépcsın, és tettem vagy fél tucat lépést a napfényben, rá kellett jönnöm, hogy Marie feleslegesen strapálta magát az arcom kikészítésével: még annál is gyengébbnek éreztem magam, mint amilyennek látszottam. Mivel a jobb lábamat a „sérült” boka és a kötés miatt nem tehettem le a földre, kénytelen voltam testsúlyom jelentıs részét

a két mankóra terhelni. Ez pedig azt eredményezte, hogy minden súlypontáthelyezéskor gyilkos fájdalom szaladt végig a karomon, ujjaimtól a vállamig, onnan pedig tovább a hátamon át a egészen a fejem búbjáig. Nem értettem, miért kell a karom miatt a fejemnek is fájnia, de fájt. Hát igen, biológiát is régen tanultam már. Az öregfiú vagy lesett minket, vagy meghallotta a csörtetésem, mert amint a háza közelébe értünk, kinyitotta az ajtót, és fürgén leszaladt elénk a lépcsın. A széles üdvözlı mosoly zavarrá hervadt, amikor megpillantotta az arcomat. – Mennyei atyám! Mennyei atyám! – Hozzám lépett, segítıkészen megragadta a karom. – Szörnyen néz... izé, akarom mondani, látom, megviselte a tegnapi baleset. Te jó ég, fiam, magáról ömlik a veríték. Nem túlzott. Ömlött az arcomról. Abban a pillanatban kezdett el ömölni, hogy megszorította a karomat, éppen a balt és éppen a könyököm felett. – Jól leszek. – Halvány mosolyt küldtem feléje. – Csak megrándítottam a lábam a lépcsın lefelé jövet. Egyébként remekül érzem magam, – Nem lett volna szabad kijönnie ilyen állapotban – dorgált meg Witherspoon. – Ejnye, ejnye. Átküldettem volna az ebédjét. Persze, ha már itt van... Egek, ó, egek, annyira bánt a lelkiismeret. – Nem az ön hibája – vigasztaltam. Feljebb csúsztatta a kezét, hogy segíthessen felmenni a lépcsın, mire én csodálkozva állapítottam meg, hogy a ház falai lassan imbolyognak. – Honnan is tudhatta volna, hogy a padló nem eléggé biztonságos? – De hát tudtam, tudtam. Éppen ezért bánt annyira. Megbocsáthatatlan, megbocsáthatatlan. – Egy karosszékbe ültetett a nappaliban, ugyanazzal a tyúkanyós gonddal lesve óhajomat-sóhajomat, mint elızı nap. – Szavamra, betegnek látszik. Egy brandyt, egy brandy? – Semmi nem esne jobban – feleltem ıszintén. Eljátszottam a szokásos „törjük szét a csengıt” játékot, az ital megérkezett, a páciens feléledt. Witherspoon várt, míg lenyelem a brandy felét, majd megkérdezte: – Nem akarja, hogy megnézzem a bokáját? – Köszönöm, de szerencsére nincs szükség rá – mondtam könnyedén. – Marie megigazította ma reggel a sínt. Volt annyi eszem, hogy egy

szakképzett nıvért vettem feleségül. Hallottam, hogy gondban van, professzor úr. Megtalálták a kutyáját? – Nyoma sincs. Felettébb nyugtalanító. Egy doberman, tudják, nagyon kedvelem. El nem tudom képzelni, mi történhetett vele. – Gondterhelten megrázta a fejét, sherryt töltött Marie-nek és magának, s leült a lány mellé a nádkanapéra. – Attól tartok, valami szerencsétlenség érte. – Szerencsétlenség? – meredt rá elkerekedett ızikeszemmel Marie. – Ezen a békés szigeten? – Kígyók, attól tartok. Halálos mérget termelı viperák. Nyüzsögnek a sziget déli részén, ahol a sziklák alatt ideális környezetre leltek. Carlt, a kutyámat, megharaphatta egy. Önöket is figyelmeztetnem kellett volna már: semmi esetre ne menjenek a szigetnek arra a felére. Rendkívül veszélyes, rendkívül. – Viperák! – Marie megborzongott. – A házak közelében is elıfordulnak? – Ó, dehogy, ettıl nem kell tartaniuk. – A professzor, bátorítóan megpaskolgatta Marie kezét. – Nem kell félnie, drágám. Nem szeretik a foszfátpor szagát. De ne feledje, csak a szigetnek ezen a részén van biztonságban. – Nem fogom – ígérte készségesen Marie. – De mondja, professzor úr, ha vipera marta meg a kutyát, akkor nem kellett volna megtalálniuk a tetemet? – Nem feltétlenül, ha a hegyláb környéki sziklák közt történt. Rengeteg a bokor arrafelé. Persze, az is lehet, hogy csak elkóborolt. – Vagy úszni akart egyet – vetettem fel a lehetıséget. – Úszni? – A professzor szemöldöke összefutott. – Nem tudom követni, fiam. – Szerette Carl a vizet? – Ó, igen... Szavamra, mond valamit! A lagúna tele van cápákkal. Szörnyetegek, egyik-másik még a tizennyolc láb hosszt is eléri, és tudjuk, hogy éjszaka egészen közel jönnek a parthoz. Ez történhetett, ez történhetett. Szegény Carlom! Valamelyik fenevad széttépte. Micsoda vég, micsoda vég, még ha kutya is az ember. – Witherspoon gyászosan megcsóválta a fejét, hangja rekedt volt. – Istenem, mennyire hiányzik.Több volt, mint egy kutya, barátok voltunk. Kedves, gyengéd barátom volt.

Mindannyian csendben maradtunk néhány percig, tisztelettel adózva a kutyatársadalom eme derék, vajszívő tagjának emléke elıtt, aztán nekifogtunk az ebédnek. Még nem sötétedett be, amikor felébredtem, de a nap már eltőnt a hegy mögött. Frissnek, kipihentnek éreztem magam, s habár a karom még nem feledte el az éjszakai találkozást a néhai Carllal, a reggeli lüktetı fájdalom elmúlt. Ha nem kell sokat mászkálnom a mankókkal – márpedig eszem ágában sem volt ilyet tenni –, akkor minden nagyszerő lesz. Marie még nem tért vissza. A professzor és ı a két bennszülött kíséretében kieveztek horgászni; Witherspoon engem is invitált, de nyilvánvaló volt, hogy ez pusztán udvariassági gesztus: még arra se lett volna erım, hogy egy szardíniát kirántsak a vízbıl. A professzor mentegetızött, remélte, hogy nem haragszom rá, amiért elragadja mellılem a feleségem. Én megnyugtattam, és jó szórakozást kívántam nekik, mire ı fura képet vágott, amit nem tudtam mire vélni. Volt egy olyan halvány érzésem, hogy akaratlanul is belegázoltam valamibe, de bármi volt is ez, a professzor nem hagyta, hogy hosszú távon elrontsa a kedvét. A horgászat ennél sokkal nemesebb feladat. Megmosakodtam, és mire visszatértek, sikerült égészen elfogadható állapotba hoznom magam. A tengeri halak ezen a napon böjtöltek, legalábbis csalit nem fogyasztottak, de ez sem Marie-t, sem az öregfiút nem lombozta le túlságosan. A professzor remek formában volt a vacsoránál ezen az estén, tarsolyából egymás után kerültek elı a jobbnál jobb történetek. Mindent megtett azért, hogy szórakoztasson minket; persze, a vak is láthatta, hogy erıfeszítései nem értem vagy Hewellért valók, aki ezúttal is velem szemben ült, némán és távolságtartón kotolva gondolatain. Marie nevetett és csacsogott, Witherspoon sármja és humora teljesen megfertızte. Nem így engem. Mielıtt elaludtam volna délután, jó egy órát konstruktív elmélkedéssel töltöttem, s ez az elmélkedés olyan következtetéseket szült, amiket felettébb ijesztınek találtam. Nem ijedek meg egykönnyen, viszont tudom, mikor kell mégis megtennem. És szerintem soha nincs aktuálisabb ideje a rémületnek, mint az a pillanat, amikor az ember rájön, hogy halálra ítélték. Márpedig engem halálra ítéltek. Ebben egy percig sem kételkedhettem.

A vacsora végeztével hátratoltam a székem, a mankókért nyúltam, és felálltam. Kifejeztem köszönetünket a házigazdának, s elköszöntem, megjegyezve, hogy már így is túl sokáig vettük igénybe a vendégszeretetét, noha jól tudjuk, mennyire elfoglalt ember. Tiltakozott, meglehetısen erıtlenül, majd megkérdezte, nem küldhetne-e át néhány könyvet esti olvasnivalónak. Elfogadtam az ajánlatát, aztán közöltem, hogy elıbb még lemegyek sétálni pár lépést a tengerparton. Witherspoon rögtön aggódni kezdett, attól tartva, hogy megerıltethetem magam, de amikor azt mondtam, hogy elég lesz kinéznie az ablakon, és maga is láthatja, menynyivel fürgébben mozgok, mint néhány órával korábban, vonakodva áldását adta. Elköszöntünk tılük, és elhagytuk a házat. A tenger felé ereszkedı meredek lejtın lejutni nem volt éppen könnyő feladat, de ezután már minden simán ment. A homok száraz volt és tömött, a mankók vége szinte nem is süllyedt bele. Elsétáltunk vagy százyardnyira a víz mentén, ügyelve arra, hogy ne kerüljünk ki a professzor látómezejébıl, és közel a lagúna széléhez letelepedtünk egymás mellé. A hold ugyanolyan gyerekesen viselkedett, mint elızı éjszaka, hol elbújt a felhık mögé, hol elıbújt. Az esti csendben egészen tisztán lehetett hallani a korallzátonyokon megtörı hullámok távoli zaját és a pálmafák leveleivel pletykálkodó szél sziszegését, az idillhez elengedhetetlen egzotikus trópusi illat azonban még nyomaiban sem létezett. Egyetlen virágot sem láttam a szigeten: a mindenhol jelen lévı foszfátpor csak a szívósabb cserjéket és fákat nem tudta kipusztítani. Marie gyengéden megérintette a karomat. – Hogy van? – Javul. Jól érezted magad délután? – Nem. – Sejtettem. Túlságosan boldog voltál. Sikerült megtudnod valami érdekeset? – Honnan? – kérdezte undorodva. – A csónakban ülve is ugyanazt az értelmetlen locsogást mővelte, mint a vacsora alatt. – Az „Éjszaka varázsa” és a ruhád a vétkes – mutattam rá kedvesen. – Az ırületbe kergeted azt az embert. – Nem úgy téged – vágta rá csípısen. – Ez igaz – válaszoltam, s néhány másodperccel késıbb keserően hozzátettem: – Én már így is a teljes idegösszeomlás határán állok. – Mi ez a hirtelen gyengeség?

– Nézz végig ezen a tengerparton. Gondoltad volna, hogy négy-öt nappal ezelıtt, még mielıtt egyáltalán elindultunk volna, valaki tudta, hogy itt fogunk ülni ma este? Komolyan mondom, ha valaha élve hazajutunk innen, életem hátralevı részét kertészkedéssel fogom tölteni. Kiöregedtem már a szakmából. De Flecket illetıen nem tévedtem. Nem gyilkos. – Hát persze hogy nem, a drága, kedves Fleck kapitány – gúnyolódott Marie. – İ csak egy víz alatti kirándulásra akart invitálni minket, de amilyen hálátlanok vagyunk, búcsú nélkül faképnél hagytuk. – Emlékszel arra, amikor a fedélzeten üldögéltünk? Emlékszel arra, hogy azt mondtam, valami nem stimmel a hajóval, de nem tudok rájönni, mi az? Emlékszel? – Igen, emlékszem. – A jó öreg Bentall – lábadt könnybe a szemem a meghatottságtól. – Soha nem kerüli el a figyelmét semmi. A szellızıkürtı. Az, amelyiken hallgatóztunk. Nem a rádiószoba felé kellett volna néznie a nyílásnak, hanem éppen ellenkezı irányba, az orr felé. Emlékezz csak rá, milyen levegıtlenség volt odalent. Nem is csoda. – Nem vagy te egy kissé paranoiás? – Hát még mindig nem érted? Tudta, hogy még egy olyan bolond is, mint én, rá fog jönni, miként lehet a csövön keresztül lehallgatni a rádiószobát. Tízet egy ellen, hogy még egy mikrofont is elrejtett valahol, hogy ki ne maradjon a mókából, ha Bentall, a kémek Einsteinja valami egetrengetı felfedezést tesz. Nem véletlenül hívta fel a figyelmünket a svábbogarakra, nem véletlenül ajánlotta, hogy ne a földön, hanem a limonádés ládák tetején aludjunk, és nem véletlenül küldött le nekünk olyan borzalmasan rossz reggelit. Azt akarta, hogy konzervek után kutassunk, és ha már konzervek után nézünk, kukkantsunk bele a többi ládába is. Mármint azokba, melyekhez hozzáférhettünk az elırelátóan meglazított lécektıl. Csak éppen nem írták rá a ládákra, hogy „Figyelem, ebben találják a mentıöveket!”. Aztán Fleck tapintatosan tudomásomra hozta, hogy este hétkor fog kiderülni, szüksége van-e még rám a megbízójának vagy nem, azaz ki kell-e végezniük minket vagy nem. Mi erre természetesen a szellızıcsıre tapadtunk, s amikor kiderült, hogy az óráink meg vannak számlálva, sietısen távoztunk a hajóról, felhasználva az elıkészített mentıöveket. Fogadni mernék, hogy Fleck még a

csavarokat is meglazította a csapóajtót záró reteszen, nehogy véletlenül bent ragadjunk. – De... de a tengerbe fúlhattunk volna – rázta a fejét Marie. – Elsodorhatott volna bennünket az áramlat a sziget mellett. – Mi, hogy eltéveszthettünk volna egy hat-mérföldes célpontot? Te úgy érzékelted, Fleck többször is irányt változtatott a hajóval, és igazad volt. Gondoskodott róla, hogy jó helyre kerüljünk, ha leugrottunk: éppen a korallgyőrő közepe felé sodort bennünket az áramlat. Még le is lassított, nehogy megüssük magunkat a vízen. Milyen remekül szórakozhatott, amikor Bentall és Hopeman, a két pojáca, a tat felé lopakodott, hogy önként és dalolva hideg fürdıt vegyen a viharos Fidzsi-tengerben. És azok a hangok, amiket éjszaka hallottunk a korallzátonyról? John és James ırködtek felettünk, nehogy nyakunkat törjük a sötétben. Te jó ég, hát ennyi nem elég neked? Nem szúrják ki a szemed a tények? Hosszú csend következett. Rágyújtottam két cigarettára, Marie-nek adtam az egyiket. A hold eltakarta arcát két felhıkezével, Marie arckifejezését is elrejtve elılem. – Mit akarhat tılünk Fleck és a professzor? – kérdezte egy idı után a lány. – Még nem tudom. – Elérkezett a kegyes hazugságok órája. – De... de miért ez az egész cselszövés? Miért nem hozhatott ide minket egyesen Fleck? – Erre is léteznie kell egy válasznak. Bárki áll is a háttérben, nem buta fiú. Semmit nem tesz ok nélkül. – Úgy gondolod, a professzor a... bábos? – Nem tudom, mi ı. Ne feledd a szögesdrót kerítést. A haditengerészet is jelen van a szigeten. Lehet, hogy csak pecázni jöttek, de nem lennék olyan biztos benne. Valami nagy, nagyon nagy és nagyon titkos dolog történik a sziget másik felén. Bárki is legyen a bábos, nem kockáztathat. Tudják, hogy Witherspoon itt van, az a kerítés pedig nem jelent semmit, legfeljebb arra jó, hogy elriassza a kíváncsi munkásokat. A titkosszolgálatnak roppant ügyes vizsgálótisztjei vannak, és ha ık nem tartják veszélyesnek jelenlétét a szigeten, akkor makulátlanul tiszta a lapja. Persze, ı is tudja, hogy a haditengerészet itt van. Fleck és a professzor egy húron pendülnek, a professzor és a haditengerészet szintén egy húron pendülnek. Mire következtethet ebbıl az ember?

– Arra, hogy talán mégis meg kellene bíznunk a professzorban? Azt mondod, hogy lényegében tisztességes ember? – Nem mondok semmit, csak hangosan gondolkozom. – De igen – állhatatoskodott. – Ha a haditengerészet elnézi a jelenlétét, akkor teljesen tisztának kell lennie. Ezt sugalmazod. Így viszont mire valók a kerítés elıtt a sötétben gubbasztó kínaiak, miért a véreb, miért a riasztószerkezet? – Csak találgathatok. Egy titok nemcsak akkor szőnhet meg titoknak lenni, ha egy bennfentes kotnyelesebb a kelleténél, hanem akkor is, ha egy kívülálló megfejti. Túl sok titkunk került a kommunisták birtokába az elmúlt évtizedben azért, mert nem ırizték elég körültekintıen ıket. Lehet, hogy azok a kínaiak ott, a kerítésnél, a haditengerészet beépített emberei voltak, akiknek az a feladatuk, hogy távol tartsák a többieket a területtıl. – Akkor sem értem, hol jövünk mi itt a képbe – mondta elkeseredetten Marie. – Olyan átkozottul... bonyolult ez az egész. És hogyan magyarázod azt, hogy meg akartak nyomorítani téged? – Nem tudok rá magyarázatot mondani, de egyre inkább az a meggyızıdésem, hogy én csupán egy gyalog vagyok ebben a játszmában. Márpedig a sakkjátszmák végére ritkán marad gyalog a táblán. – De miért? Miért? És mi oka lehet egy olyan ártatlan öregembernek, mint Witherspoon professzor arra... – Ha Witherspoon egy ártalmatlan öregember – vágtam durván a szavába –, akkor én kék szemő csecsszopó vagyok. Egy hosszú percig csak a tenger mormogását és a fák susogását lehetett hallani. – Most már végképp elegem van ebbıl az egészbıl – mondta végül fáradtan Marie. – Te magad mondtad, hogy láttad a televízióban, és... – És nagyon hatásos alteregó – értettem egyet –, de hogy nem régészprofesszor, az kétségtelen. İ az egyetlen személy meglehetısen kiterjedt ismeretségi körömben, aki még nálam is kevesebbet tud a régészetrıl. Higgy nekem, ez tény. – Szerintem pedig sok mindent tud errıl a... – Semmit nem tud errıl a tudományról. Elolvasott néhány régészetrıl, illetve Polinéziáról szóló könyvet, de szerintem egyiket se bírta végigrágni. Még azt se tudja, hogy a világnak ezen a részén nincsenek viperák, és ismeretlen betegség a malária. Ezért nem örült neki, hogy beleolvastál a

könyveibe. Attól tartott, okosabb leszel nála. Nem kellett volna megerıltetned magad, hogy ez megtörténjen. Arról beszélt, hogy agyagedényeket és fagerendákat találtak a bazaltsziklákban: a láva szilánkokra zúzta volna az egyiket, elhamvasztottá volna a másikat. Azt állította, tapasztalata és tudása alapján ítéli meg a leletek korát; minden kisiskolás tudja, hogy pontos kormeghatározást a tárgyak radioaktív karbontartalmának a mérésével lehet végezni. Tudtomra adta, hogy ezek a hegyoldalban százhúsz láb mélyen talált emlékek rekordot jelentenek a felszíntıl való távolságot illetıen – legalább tízmillió ember tudja, hogy egy tízmillió éves csontvázat ástak ki Toszkána hegyeiben, hatszáz láb mélységbıl egy szénbányából. Ami pedig a robbanóanyag alkalmazását illeti, ahelyett hogy tollseprővel legyezgetnéd a port a leletekrıl, nehogy bármit is megsérts, nos, tégy róla említést a British Museumban. A teremfelügyelı nénik fetrengeni fognak a röhögéstıl. – És az a sok tárgy, ami a vitrinekben van kiállítva? – Lehetnek eredetiek. Witlierspoon professzor, mármint az igazi, csakugyan talált valamit, aztán a haditengerészetnek eszébe jutott, hogy az „ásatásokkal” remekül álcázhatnák tevékenységüket. A tudományos munka már régen befejezıdhetett, a professzort isten tudja, hova rejtették, ez a mitugrász pedig itt posztol, várva a váratlan látogatókat. Vagy lehetnek hamisítványok a leletek, és soha nem találtak itt semmit, az egész csupán a haditengerészet egy zsenijének zseniális ötlete. Ebben az esetben is szükségük van Witherspoon együttmőködésére, de nem feltétlenül az igazi professzoréra. Az újságok egy preparált történetet adtak élı, talán jóhiszemően, talán mert a kormány lefizette ıket. Elıfordult már ilyen korábban is. – De hát amerikai lapok is voltak. – Akkor legyen angol–amerikai mővelet. – Még mindig nem értem, miért kellett ráejteniük a páncélszekrényt a lábadra – kétkedett Marie. – Azt azonban el kell ismernem, nem mentes minden logikától az, amit elmondtál. – Meglehet, majd meglátjuk. Ma éjszaka mindenre meg fogom kapni a választ. A bányában. – Te teljesen megırültél? – nézett rémülten a szemembe. – Csodálkoznál rajta, ha igen? – Veled megyek.

– Sehova nem fogsz velem jönni. – Kérlek, Johnny. – Nem. Széttárta a karját. – Hát semmire nem vagyok jó? – Ne légy butus. Valakinek védeni kell a várat, tenni róla, hogy ne két ruhakupacot találjanak az ágyban, ha belopakodnának. Amíg lélegezni hallanak valakit, és egy másik halmot is látnak mellette, teljes az örömük. Visszamegyek, alszom pár órát. Miért nem mész szórakoztatni még egy kicsit a professzort? Le nem veszi rólad a szemét. Ha ügyesen csinálod, többet, megtudhatsz, mint én az éjszakai bányalátogatással. – Nem vagyok egészen biztos benne, hogy értelek. – A régi, jó Mata Hari-módszer – feleltem türelmetlenül. – Suttogj üres szavakat ezüstszakállába, rögtön megered a nyelve neki is. Ki tudja, milyen kényes titkokat suttoghat hálából a kedvességedért? – Tényleg gondolod, hogy mőködni fog? – Persze, miért ne? Tizennyolc már elmúlt, a nyolcvanat még nem töltötte be. – Vérszemet kaphat... – Hadd kapjon. Mit számít, ameddig információval fizet? Elsı a kötelesség, a kedvtelés csak ezután következik a sorban. – Értem – mondta meglepı nyugalommal. Felállt, felém nyújtotta a kezét. – Gyere. Felálltam, hogy egy pillanattal késıbb már megint a homokban üljek. Nem annyira a meglepetés, mint inkább a pofon ereje kínált ismét hellyel. Még akkor is ott ültem, kiakadt állkapcsomat tapogatva és a faj nıi tagjainak különös lelkivilágán meditálva, amikor Marie felért a partszéli emelkedı tetejére, s eltőnt szem elıl. Az állkapcsom mégse akadt ki. Fájt ugyan, de viszonylag épp állkapocs volt. Feltápászkodtam, hónom alá kanyarítottam a mankókat, és a vendégház felé indultam. Már majdnem teljes volt a sötétség, gyógyászati segédeszköz nélkül háromszor olyan gyorsan megtettem volna a távot, de az öregfiútól még az is kitelhetett, hogy infratávcsıvel lessen engem. Egy mővész gondosságával ügyelve mozdulataimra, felszenvedtem magam az emelkedı tetejére, ahol minden gondosságom ellenére a mankók

vége hirtelen beiesüllyedt a puha földbe, én pedig elvesztve egyensúlyomat visszagurultam a parti fövényre. Nyekkentem egyet, halkan elkáromkodtam magam – azért akkorát nem estem, hogy hangosan tegyem –-, s újra neki akartam veselkedni, ezúttal az elızı éjszakai, jól bevált módszerrel, azaz négykézláb, amikor léptek nesze ütötte meg a fülemet. Valami fehéren villant az emelkedı tetején, és az éjszaka megtelt saját varázsával. Marie jött vissza, hogy végezzen velem. Felkészítettem az állkapcsomat az újabb támadásra, majd gyorsan ellazítottam. Marie letérdelt elém, arcát az enyém elé nyomta – ez minden volt, csak támadó pozíció nem. – Én... láttam, hogy elestél. – A hangja dögösen rekedt volt. – Megütötted magad? – Halálomon vagyok. Hé, vigyázz a karomra! De nem vigyázott, hanem inkább csókolt. Ugyanúgy csókolt, ahogyan ütött, teljes erıbedobással. Nem sírt, az arca azonban nedves volt a könnyektıl. Hosszú idı után szétváltunk, Marie segített feljutni a lakóövezet szintjére. Útban hazafelé menet eltipegtünk a professzor háza elıtt, de már eszem ágában sem volt az öreghez küldeni a vállamnak simuló csodalényt. Tíz óra után néhány perccel siklottam ki a tenger felıli nádfal felemelt sarka alatt. Még mindig éreztem Marie csókjainak az ízét, de az állkapcsomat is éreztem, így meglehetısen semleges érzelmekkel telítve távoztam. A többieket, mármint a professzort és embereit illetıen már nem voltam ennyire közömbös: egyik kezemben az elemlámpát szorongattam, másikban a kést, s ezúttal nem tekertem ruhát a penge köré. A hold vastag felhıtakarók mögé bújva aludt, a bánya bejárata pedig bı negyedmérföldre volt a szállásunktól, mégis négykézláb tettem meg az út jelentıs részét. Nem akartam kockáztatni, bár jólesett volna. A bal karom nem örült túlzottan ennek a fokozott elıvigyázatosságnak, de legalább biztonságban odaértem. Nem tudhattam, van-e oka a professzornak ırt állítani a bánya bejáratához vagy nincs, ezért ismét óvatosságra intettem magam. Felegyenesedtem egy szikla árnyékában, pontosabban ott, ahová a hold árnyékot vetett volna, ha elı talál bukkanni a felhık mögül, és úgy maradtam tizenöt percig, mozdulatlanul, akár a mögöttem álló hegy. A

röpke és rendkívül érdekfeszítı negyed óra alatt az óceán távoli susogását és az óceán távoli susogását és az óceán távoli susogását hallottam. Ha van ır a közelben, és nyugalomban tud maradni ilyen hosszú ideig, akkor biztosan alszik – bátorítottam magam. Az alvó embertıl ugyanis még én se félek. Bementem a bányába. Gumitalpú szandálomban néma kísértetként suhantam a folyosón, s amint a bejárat világosabb háttere eltőnt mögülem, már nemcsak néma, hanem láthatatlan is voltam. Jó esélyem volt rá, hogyha van valaki a bányában, akkor én legyek az, aki észreveszi a másikat. Talán gyáva fickó vagyok, de a sötétség leplében, kezemben késsel, nagyfiúnak éreztem magam. A sínek és a fal között bıven volt hely, ezért nem kellett a talpfákon lépkednem, amivel jelentıs mértékben csökkent orra bukásom – és esetleges lebukásom – kockázata. Egy perccel késıbb a falat tapogató jobb kezemmel éreztem, hogy az alagút kitágul. Elértem az elsı termet. Egyenesen átvágtam rajta, a talpfák oldalát tapogatva bal lábammal, hogy biztosan a szemközti folyosóba jussak. Öt hosszú perc alatt tettem meg a hetven yardot, ami a két alagutat elválasztotta egymástól. Senki nem kiáltott rám, senki nem kapcsolta fel a világítást, senki nem vetette a hátamra magát. Egyedül voltam. Vagy hagytak egyedül lennem, ami nem egészen ugyanaz. Harminc másodperccel azután, hogy elhagytam az elsı termet, beléptem a másodikba. Ez volt az, amelyben a professzor elsı állítólagos felfedezését tette, s ahonnan a két lezárt folyosó nyílt, valamint az, amelyiknek a végén Hewellt és embereit találtuk. Egyikük sem érdekelt, az utóbbi különösen nem, mert bár Witherspoon azt állította, innen jönnek a robbanások hangjai, odabent nem sok követ láttam – annyit kiskanállal is ki lehetett volna fejteni, nemhogy robbanóanyaggal. Folytattam az utam egyenesen, be a soron következı szemközti alagútba. Ez egy harmadikba terembe vezetett, ahonnan aztán egy negyedikbe jutottam. Egyiküknek sem volt kijárata észak felé, állapítottam meg, körbetapogatva a falakat. Dél felé viszont mindkettıbıl tovább lehetett menni. Nem mentem. Rendületlenül haladtam elıre. Ezután már nem volt több terem, csak az alagút, amely folytatódott és folytatódott. Kezdtem azt hinni, soha nem fogok a végére érni. Ezt az alagutat egészen biztosan nem régészeti céllal ásták, ahhoz túl hosszú és keskeny

volt; azért vájták ki, hogy elvezessen valahova. Most már a vasúti talpfákon lépdeltem, az alagút átmérıje ugyanis a korábbinak mintegy felére csökkeni. Ezzel egy idıben emelkedni is kezdett, s nem lehetett nem észrevennem, hegy a levegı, bár már másfél mérföldnyire voltam a bánya bejáratától, még mindig friss. Ez lehetett a magyarázat arra, miért alakították ki lejtısre ezt az alagútrészt: a függıleges irányú levegımozgás gondoskodott az állandó levegıcserérıl. Mivel már valahol a hegy közepén lehettem, arra számítottam, hogy a folyosó hamarosan vízszintessé fog válni, majd lejteni kezd, de nem egészen ez történt. A vízszintes alagútrész alig száz yard után lejteni kezdett, de rögtön ezután meg is szőnt – a kezem hiába kereste a falat. Megkockáztattam egy gyors villantást az elemlámpával; harminc láb mély terem nyílt tılem jobbra, tele sziklával és törmelékkel. Egy pillanatra azt hittem, ez a robbantások helyszíne, de egy második villantás után kivertem fejembıl a gondolatot. Jó néhány száz tonna kı hevert itt, túl sok ahhoz, hogy egynapi munka termése legyen: egy „raktárra” bukkantam, egy olyan helyre, ahol a feleslegben maradt nyersanyagot tárolták, arra az esetre, ha hirtelen szállításra lenne szükség. Háromszáz yarddal távolabb rábukkantam az alagút végére. Megdörzsölgettem a homlokom, amivel a felfedezést tettem, aztán felkapcsoltam az elemlámpát. Két kismérető doboz hevert a földön, mindkettı majdnem üres, de csak majdnem, mert találtam bennük még némi robbanószert, detonátort és gyújtózsinórt. Ez volt a tegnapi robbantások helyszíne. Rávilágítottam a folyosó végére, és csakugyan véget ért, egy hétszer négy láb mérető masszív sziklafalat fixíroztam. Aztán észrevettem, hogy nem is annyira masszív, valamivel szemmagasság alatt egy durván kör formájú, egy láb átmérıjő szikladarab volt a falba vájt lyukba illesztve. Kivettem ezt a jókora mészkıdarabot, és szemügyre vettem azt, ami mögötte rejlett. Egy négy láb hosszú, fokozatosan két hüvelyk átmérıjővé szőkülı alagutacska volt az, aminek a végén valami halványan pislogó sárgás, vöröses, zöldes fényt láttam. Egy csillagot. Helyére tettem a sziklát, és visszaindultam. Fél órámba telt, mire elértem a legelsı termet. Megvizsgáltam a két dél felé vezetı alagutat, de mindkettı olyan termekbe vezetett, melyekbıl nem nyíltak további kijáratok. A sínek mentén visszabattyogtam a harmadik terembe, itt is végigmentem mindkét déli alagúton, de azon túl, hogy

majdnem eltévedtem, semmire nem jutottam. Ezután a második terem következett. A két észak felé vezetı alagútból kihagytam azt, amelyiken át Hewellékhez jutottunk. Úgyse találtam volna ott semmit. A másikban sem akadt sokkal több látnivaló. A két beomlott déli folyosóval, melyek bejáratát gerendákkal támasztották alá és zárták el, nem is foglalkoztam. Beomlottak és kész. Egyébként sem tudtam volna bejutni. A kijárat felé akartam indulni, amikor eszembe ötlött, hogy talán mégse kellene annyira hinnem Witherspoonnak. Hazudott már eddig is épp eleget, miért mondott volna éppen akkor igazat, amikor azt állította, hogy a folyosók beomlottak? Az elsı alagutat illetıen mégsem hazudott. A bejáratot elzáró súlyos, tömör gerendák közt találtam egy félhüvelyknyi rést, ahol az elemlámpám fényénél beleshettem. Szikladarabok és törmelék tették teljesen átjárhatatlanná a folyosót. Lehet, hogy igazságtalan voltam a professzorral szemben? Vagy lehet, hogy mégsem. A második alagút bejáratát ırzı gerendák közül kettı meg volt lazítva. Zsebmetszı még nem emelt ki olyan óvatossággal pénztárcát, amilyen lassan és nesztelenül billentettem ki helyükrıl és támasztottam társaiknak a gerendákat. Átpréseltem magam a résen, és felkattintottam az elemlámpát. Mint már abból sejtenénk kellett, hogy egyáltalán be tudtam bújni ide, nyoma sem volt beomlott mennyezetnek. Helyükre emeltem a gerendákat, már amennyire belülrıl meg lehetett tenni ezt, aztán elindultam a folyosón. Harminc yardot sem haladtam, amikor jobb kezem, amivel a falat tapogattam, váratlanul tapogatnivaló nélkül maradt. Lassan, óvatosan körbemarkolásztam a levegıt, mígnem egy hideg, szilárd tárgy akadt a kezembe. Egy szegre felakasztott kulcs. Beljebb nyúltam, és egy vastag gerendákból összerótt ajtókeretet sikerült végigsimogatnom. Ezek után kötelezıen levettem a kulcsot, megkerestem a kulcslyukat, s amilyen csendesen csak tudtam, rendeltetési helyére illesztettem és elfordítottam a kulcsot. Résnyire nyitottam az ajtót; olaj és kénsav szagának vegyüléke facsarta el az orromat. Újabb kéthüvelyknyit toltam az ajtón. A zsanérok kísérteties nyekergessel tiltakoztak – hirtelen egy bitófa képe jelent meg elıttem, és a szélben lengedezı akasztott én voltam. Aztán rendreutasítottam az érzékeimet, és megállapítottam, hogy a továbbiakban felesleges lenne macskaóvatossággal mozognom. Gyorsan

megkerültem az ajtót, s egyazon idıben becsuktam magam mögött az ajtót, és felkapcsoltam az elemlámpát. Senki nem tartózkodott bent – rajtam kívül –, de elég volt egyszer végigpásztáznom a mintegy húsz láb átmérıjő helyiséget, hogy tudjam, valaki járt itt, mégpedig nem is oly régen. Elıreindultam. Már az elsı lépésnél belebotlottam valamibe, egy súlyos, szögletes tárgyba. Egy akkumulátor volt, amibıl egy drót vezetett a fali kapcsoló felé. Megnyomtam a gombot, s a barlangot elöntötte a fény. Hogy „elöntötte”, az talán túlzás, a sötétség után én mégis vakítónak éreztem a csupasz, negyvenwattos izzó fényerejét. Amint szemem hozzászokott a világossághoz, nekiláttam felderíteni a terepet. A helyiség közepén két toronyban egymásra rakott, olajozott faládák álltak. Már elsı pillantásra ismerısnek tőntek, és amint közelebb érve megláttam tetejükön a stencilezett címkéket, a sejtés bizonyossággá vált. Ugyanazok az „Indítógyertya” feliratú ládák voltak, mint amelyek közül kettıben alkalmam adódott turkálni a derék Fleck kapitány hajóján. Töltényhevederek és ammonal. Tehát a fényeket illetıen sem képzelıdtem azon a karikatúrába illı korallzátonyon csücsülve. Fleck kapitány akkor rakodta ki a szállítmányt. A jobb kéz felé esı falra két tartóállványt erısítettek, melyek húsz, számomra ismeretlen típusú géppisztolyt és gépkarabélyt tároltak; mindegyik fegyvert vastag zsírréteg védte a barlang nedves levegıjétıl. Az állványok mellett három szögletes fémládát láttam, kétségkívül lıszereket tartalmaztak. Tekintetemmel végigsimogattam a fegyvereket, aztán a dobozokat, s életemben elıször el tudtam képzelni, milyen érzés járhatja át egy ínyenc szívét, amikor beül egy mesterszakács éttermébe, hogy elfogyasszon egy nyolcfogásos vacsorát. És amikor felnyitottam az elsı, majd a második és végül a harmadik doboz tetejét, már azt is tudtam, mit érez ugyanez az ínyenc, amikor a fıpincér odalép hozzá, és finoman közli, hogy az étterem, legnagyobb sajnálatára ezen az estén zárva tart. A dobozok egyetlen szem karabély vagy géppisztolygolyót sem tartalmaztak. Egyikben fekete, porszerő robbantószert találtam, a másikban amatoltömböket – ezt általában robbanótöltetnek használták – és egy .44-es kaliberő gépfegyverbe való dobtárat, a harmadik doboz pedig különbözı fajtájú gyutacsokat és legalább százyardnyi gyújtózsinórt tartalmazott. Ez volt, több nem. Álmaim egy megtöltött géppisztolyról és a radikális

erıegyensúly-változásról, amit a birtoklása okozott volna a szigeten, továbbra is álmok maradtak. A hajón muníció fegyver nélkül, itt fegyver muníció nélkül. Haszontalan, mind haszontalan. Lekapcsoltam a lámpát, s elhagytam a barlangot. Öt percembe került volna, hogy az összes karabély és géppisztoly závárzatát használhatatlanná tegyem, de akkor ez eszembe se jutott. Késıbb, amikor már nem lehetett, szívesen megtettem volna. Hát nem lehetetlen egy lény az ember? Húsz yarddal odébb egy újabb ajtóra bukkantam, szintén a folyosó jobb oldalán. Itt nem találtam kulcsot, de nerm is volt szükség rá, mert az ajtót nem tartották zárva. Tappancs-puha kézzel megfogtam a kilincset, lenyomtam, és néhány hüvelyknyire belöktem az ajtót. A bentrıl kiszökı bőz hányingerkeltıen tömény volta ütésként ért, és felborzolta tarkómon a szırt. Beljebb löktem az ajtót és beléptem. A kapcsoló itt is ugyanazon a helyen volt, mint az elızı helyiségben. Világosságot csináltam, és körülnéztem a barlangban. De ez nem barlang volt. Ez egy kripta volt.

7.

Péntek, hajnali fél kettı és fél négy között A mészkırıl csepegı nedvesség majdnem tökéletes állapotban tartotta a tetemeket. A bomlás folyamata már elindult, de a hideg lelassította, és még nem volt ideje elegendı romboló hatást kifejtenie ahhoz, hogy felismerhetetlenné tegye a katakomba padlójára hajított halottak arcát. A kilenc holttest fehér és khaki ingjeit borító sötét foltokból nem volt nehéz kikövetkeztetni a haláluk módját. Befogott orral, a szájamon keresztül lélegezve, közelebb léptem hozzájuk, és felkattintva az elemlámpát, hogy rásegítsek a vérvörös izzó leadta teljesítményre, rendre szemügyre vettem ıket. A halottak közül hat teljesen ismeretlen volt számomra, egyébként ruhájukból ítélve munkásoknak néztem ıket. A hetediket azonban rögtön felismertem. Fehér haj, fehér bajusz, fehér szakáll – az igazi Witherspoon professzor, akinek a hasonlósága a helyét bitorló gazemberhez rémisztı volt ebben a közelségben. Mellette egy gigantikus mérető test feküdt, egy lángvörös hajú férfi, kurbli nagyságú bajusszal: ez kétségtelenül dr. „Rıt” Carstairs volt, akinek a fényképét az egyik magazinban láttam. A kilencedik halott, aki a többinél sokkal jobb állapotban volt, ha lehet ezt mondani, közeli ismerısöm volt valaha. Dr. Charles Fairfield, hajdani fınököm a Hepworth Kutatóintézetben, egyike azon nyolc tudósnak, akiket sikerült Ausztráliába csábítani. Hát ezért keresett a hirdetı egy újabb hajtóanyag-szakértıt. A verejték ömlött az arcomról, de közben a hideg is rázott. Mit keresett itt dr. Fairfield? Miért ölték meg? A drága jó öreg Fairfield volt az utolsó, aki bármibe is beleütötte volna az orrát ezen a szigeten. Ragyogó elme volt a maga szakterületén, ugyanakkor egy rendkívül korlátolt ember, akit a szakmáján és a hobbiként őzött régészeten kívül semmi nem érdekelt. Igen, a hobbija és Witherspoon professzor hivatása egybeesett, ez az egybeesés azonban túlságosan szembetőnı volt ahhoz, hogy jelentsen valamit. Bármiért is tőnt el dr. Fairfield Angliából, egy biztos, nem azért, hogy egy

elhagyott bánya mélyén régészkedjen, ásóval és csákánnyal. De akkor mi az ördögöt keresett itt? Hidegebb volt, mint egy jegesvödör alján, mégis egyre vastagabb patakokban csörgött le tarkómon a verejték. Még mindig jobb kezemben tartva az elemlámpát – a kést a balban szorongattam – kivettem a jobb nadrágzsebembıl a zsebkendımet, hogy megtöröljem a nyakamat. Ahogy felemeltem a kezemet, tılem balra rézsút valami megvillant a terem falán. Valami sima, fémes visszaverte az elemlámpám fényét. De mi? Miféle fémes tárgy lehetett ott? Eltekintve a tetemektıl, két tárgy létezett még a helyiségben, az egyik az izzó foglalata, a másik a villanykapcsoló, mindkettı fekete, matt bakelitbıl. Még mindig a vállam felett tartva zsebkendıt és elemlámpát, mozdulatlanná merevedtem. A fénypont még mindig a terem falán volt. Ott álltam, akár egy szobor, szembevilágított nyúlként meredve a fény felé. Az megmozdult. A szívverésem megállt. Az orvosok mondhatnak, amit akarnak, de a szívem megállt. Aztán lassan, azon igyekezve, hogy a mozdulat minél természetesebbnek hasson, leengedtem a kezem. Átvettem a zsebkendıt a bal kezembe, mintha el akarnám tenni, ami persze most eszem ágában sem volt. A következı pillanatban a zsebkendı a földre került, a kés pedig a jobb kezembe. Egy tornádó sebességével perdültem hátra. Ketten voltak, még csak négylábnyira az ajtótól, bı tizenöt lábra tılem. Két kínai, akik egymástól szétválva közeledtek, hogy bekerítsenek; egyikük vászonnadrágot és pamutinget viselt, a másik sortot és ugyanolyan inget, mint a társa, de a hasonlóság itt nem állt meg: egyikük lábán sem láttam cipıt. Mindketten izmosak voltak és szenvtelenek, arcukon a keletiek sárga, áthatolhatatlan maszkjával és rezzenéstelen tekintetével. Nem kellett kívülrıl fújnom Emily Post etikettkönyveit, hogy sejtsem, itt bizony nem baráti látogatásról van szó. Nem is érdemelték volna ki Emily Post elismerését névjegykártyáikkal, a két félelmetes és halálosan veszélyes, dupla élő dobókéssel. Nevetséges lenne azt állítanom, hogy nem féltem, ezért nem is teszem. Rémült voltam, méghozzá igencsak rémült. Két erıs férfi egy mozgáskorlátozottal szemben, négy kar egy ellen, két gyakorlott és hidegvérő késelı egy olyan ember ellenfeleként, aki nemhogy embereket, de még fıtt húst sem igen szeletelt, mert azt is a felesége csinálta helyette. Tennem viszont illett is, kellett is valamit, méghozzá gyorsan, mielıtt

eszébe jutna valamelyiknek, hogy szúrófogásból dobóhelyzetbe mozgassa a kését. Megrohamoztam ıket, kardként fejem fölé emelve a kést, mire mindkettı önként hátrébb lépett – talán mert megleptem ıket, de valószínőbb, hogy azért, mert keleti emberek lévén, tiszteletet éreztek az ırült iránt. A magasba nyújtottam a kezem, és az üveg csörömpölésének kíséretében lekapcsoltam az elemlámpát. Síri sötétség szakadt ránk. Ezzel sikerült néhány másodpercet adnom magamnak, de egyelıre még távol álltam attól, hogy a játszma nyertese legyek. Nem törıdve a zajjal, amit okozok, letéptem a ragtapaszt az elemlámpáról, majd a szandált a lábamról, és kezemben a lábbelivel, a kijárat felé rohantam. Három lépés után megtorpantam, lehajoltam, s lendületbıl az ajtónak csúsztattam a szandálomat. Döngve ért célba. Ha a két kínainak lett volna ideje felmérni a helyzetet, átgondolni a lehetıségeket, valószínőleg nem rohannak ész nélkül a hang irányába. De nem volt idejük, így az azonnali és természetes reakciójuk az lehetett, hogy szökni próbálok, amit nekik meg kell akadályozni. Csupasz lábak dobbanását hallottam, majd egy hirtelen fékezés hangját, aztán dulakodás zaját, egy tompa puffanást és egy fájdalommal teli üvöltést, amit néhány pillanattal késıbb földre zuhant fémtárgy csengése követett. Négy hangtalan, fürge lépés zoknis lábbal, egy aprócska ujjmozdulat, s a teljes fényerıvel mőködı lámpa fénye különös életképpé fagyasztotta ıket. Szemtıl szemben álltak egymással, a mellkasuk kis híján összeért. A jobb kezem felé lévı férfi baljával a társa ingét markolta, míg a másik kezét partnere testének préselte, valahová derék és csípı tájékán; a tılem balra lévı kínai, akinek az arcát nem láthattam, mert elfordította, hátrafelé hajolt, akár egy túlfeszített íj, mindkét kezével partnere jobbját szorongatva. A kidagadt erek és inak karmokká tették a kezét, az ízületek csiszolt csontként fénylettek. Veséjébıl kéthüvelyknyi késhegy meredt kifelé. Két másodpercig, de legfeljebb háromig – bár ennél sokkal többnek tőnt –, a jobb oldali férfi elképedve meredt a haldoklóra, aztán a felismerés, hogy ı maga is közel áll a meghaláshoz, megtörte az igézetet, amely eddig fogva tartotta. Kétségbeesett igyekezettel megpróbálta kitépni a kést a testbıl, de a társa ujjai, az agónia önkívületében, lefejthetetlenül ráfonódtak a fegyver nyelére. Felém csapott, felfelé lendítve bal karját –

hogy ütni akart-e vagy a szemébe irányított fénykévét akarta leárnyékolni, máig sem tudom –, én pedig nem haboztam. A késem pengéje tizenkét hüvelyk hosszú volt, de ennek dacára mind a kést, mind a csuklómat sikerült tönkretennem a bordái közé intézett döféssel. A kínai görcsösen összerándult, torz vigyorra húzódott ajkai közül vér fröccsent ki bugyborékoló köhögéssel. Aztán a penge elpattant, és én maradtam kezemben a nyéllel meg a maradék egyhüvelyknyi acéllal, miközben a két kínai, még mindig összefonódva, akár két összenıtt, villámsújtotta fa, jobbra dılt, és teljes súllyal a mészkı padlózatnak csapódott. Bár felesleges óvatosság volt, a lábamnál heverık arcára világítottam az elemlámpával. Éppolyan halottak voltak, mint kilenc szerencsétlen áldozatuk. Visszavettem a szandálomat, és amilyen sebesen csak tudtam, kirobogtam a terembıl, és becsuktam magam mögött az ajtót. Megkönnyebbülten lélegeztem be a friss levegıt; gyengének éreztem magam, de eltekintve a karomat kínzó fájdalomtól és a benti bőztıl, a rövid, ám eseménydús epizód nem viselt meg különösebben. Legalábbis ezt hittem, míg az arcizmaimban és állkapcsomban tanyázó fájdalom rá nem döbbentett arra, hogy ugyanolyan megkínzottan vigyorgok, mint a halott kínai. Megdörzsöltem az arcom, letörölve róla a túlvilági arckifejezést. Ekkor hallottam meg az éneket. Ez már a vég, állapítottam meg, belenyugodva az elkerülhetetlenbe: Bentall maradék józan esze is felırlıdött az imént látottaktól és mőveltektıl, Bentall hangokat hall a fejében. Vajon mit szólna Raine ezredes, ha látná most hő szolgáját? Valószínőleg elengedne egy láthatatlan kis mosolyt, és megjegyezné száraz, poros hangján, hogy énekszót hallani egy elhagyott bányában, még ha az gyilkos bitorlók kezén van is, és hasonlóan gyilkos kínaiak ırjáratoznak benne, nem feltétlenül a végsı idegösszeomlás jele. Mire hő szolgája azt felelné, hogy nem, nem feltétlenül, de egy egész kórusnyi angol nıt hallani, akik a „Greensleeves”-t adják elı, az már kétségtelenül az ırültség kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Mert az volt, amit hallottam. Nıi hangokat és a „Greensleeves” jól ismert sorait. Nem lehetett felvétel, mert az egyik hang meglehetısen hamis volt, s az összhang is aligha volt tökéletesnek nevezhetı. Angol nık, akik a „Greenslee-ves”-t éneklik... Hevesen megráztam a fejem, ám az éneklés ettıl nem szőnt meg. Tenyeremmel betapasztottam mindkét fülem,

erre abbamaradt. Ha a fejedben hallasz valamit, az nem csendesedik el, amikor bedugod a füled. Meglehet, ırült tény volt, hogy angol nık az éjszaka kellıs közepén kóruspróbát tartanak egy bánya mélyén, de legalább én nem voltam ırült. Még mindig delejezetten, arra azonban ügyelve, nehogy zajt üssek, a hang irányába indultam. A hangok hirtelen felerısödtek, amint befordultam a derékszögben folytatódó folyosón. Húsz yarddal távolabb, ahol úgy tőnt, ezúttal egy jobb kanyar következik, halvány fény vetült a folyosóra. A sarokhoz lopakodtam, nesztelenebbül, mint egy pufók hópehely, s a téli álom után elıször kimerészkedı sün megfontolt óvatosságával kidugtam a fejem. Mintegy húszlábnyira tılem a folyosót teljes szélességében vasrács zárta el, az a fajta, amibıl az oroszlánketrecet készítik az állatkertben. Hasonló stílusú ajtó vezetett át rajta, majd az egész tíz lábbal távolabb megismétlıdött. A két rács közti tér közepén, a mennyezetre fellógatva csupasz, ám ezúttal harsány fényő izzó vetette sugarait az alant lévı asztalra és a két mellette ülı férfira. Elıttük fura alakú fadarabkák hevertek, egy egész halommal – hogy milyen játék lehetett, fogalmam sem volt, az azonban biztos, hogy fokozott figyelmet igényelt, mert a két ır egyre ingerültebben tekingetett a második rácson túli sötét terem felé. Az éneklés nem akart abbamaradni. Hogy miért kell ebben a kései idıpontban énekelni valakinek, teljességgel érthetétlen volt számomra, de csak addig, míg eszembe nem jutott, hogy a napvilágtól elzárt börtön mélyén az éjszakának és a nappalnak nincs jelentése. Azt viszont elképzelni sem tudtam, mitıl lehet kedvük dalolni ezeknek a nıknek. További húsz másodperc telt el így, aztán az egyik férfi öklével az asztalra csapott, talpra szökkent, felkapta a székének támasztott karabélyát, s a távolabbi rácshoz lépve, mérges kiabálás kíséretében végigzörgette a puskatust a rácson. Nem értettem a szavait, de nem kellett nyelvésznek lennem, hogy kitaláljam, csendet kért. Nem kapta meg, amit akart. Rövid, két-három másodpercnyi szünet után az éneklés folytatódott, még hangosabban és még hamisabban. Idı kérdése volt, mikor zendítenek rá a hölgyek a nemzeti dalra. A karabélyos férfi dühösen megrázta a fejét, majd fáradtan visszakullogott az asztalhoz. Tehetetlen volt. Akárcsak én. Talán ha nem lettem volna annyira kimerült, vagy talán ha valaki egészen más lettem volna, valaki, mondjuk, kétszer olyan okos, mint Bentall, nem kizárt, hogy kieszeltem volna annak a módját, hogy

szerelhetem le az ıröket. Így azonban csak arra tudtam gondolni, hogy ık ketten vannak, puskával felszerelkezve, míg nekem egy törött kés és egy elemlámpa minden felszerelésem. Egyébként is, már elhasználtam minden szerencsémet erre az éjszakára. Otthagytam ıket. ***

Marie békésen aludt, amikor visszaértem a kunyhóba, s én nem ébresztettem fel. Aludjon csak, ameddig tud, szüksége lesz minden energiájára. Akárcsak nekem. A bányából kifelé jövet arra a következtetésre jutottam, hogy egyvalami van, amit tehetek: megölni Witherspoont – még mindig így gondoltam rá – és Hewellt. Nem is megölni, hanem orvul meggyilkolni ıket, miközben alszanak. Vagy talán a kivégzés a még helyesebb kifejezés. Az alagút, amely a hegyen át a sziget másik végére vezetett, és a barlangban felhalmozott fegyverkészlet nyilvánvalóvá tették, hogy mindent és mindenkit elsöpörni akaró támadás készül a haditengerészeti támaszpont ellen. Ha Witherspoon és Hewell halottak, akkor valószínőtlen, hogy a vezetık nélkül maradt kínaiak folytatnák a „hadmőveletet”. Nekem pedig pillanatnyilag ez volt a legfontosabb. Még a mellettem alvó lánynál is fontosabb volt, pedig már a legnagyobb cinizmussal sem mondhattam volna azt, hogy érzéseim ugyanazok irányában, mint néhány nappal ezelıtt; most mégiscsak a második volt a fontossági sorrendben. De nem öltem meg a két gazembert, azon egyszerő és nyomós oknál fogva, hogy nem voltak az ágyaikban. A professzor házában virrasztottak, hol egymással, hol a hőtött dobozos sörökkel társalogva, amiket a kínai fiú hozott nekik. És ha egyiket se tették, akkor egy térkép fölé hajoltak. A tábornok és szárnysegédje a D-napra készültek. A D-nap pedig közelgett. A kétségbeesés, a tehetetlenség érzése teljesen letaglózott. Csak álltam az ablak alatt, azzal sem törıdve, hogy észrevehetnek; szerencsémre, mintegy öt perc elteltével agysejtjeim, ha lassan is, de ismét mőködésbe léptek. Komoran visszaballagtam a bányába. Hogy ekkor már félırült voltam a rám nehezedı felelısség súlyától, azt mi sem bizonyítja jobban,

mint az, hogy eszembe se jutott négykézláb közlekedni. A fegyvertárban összeszedtem néhány gyutacsot és gyújtózsinórt, majd kijöttem, s addig kerestem-kutattam a generátorházban, míg szert nem sikerült tennem egy kanna benzinre. Hazatérve az asszonykám mellé, papírt és írószert kerítettem, s az újfent leárnyékolt elemlámpa fényénél, vakok által is olvasható nagybetőkkel, rövid üzenetet rögtönöztem. Irodalmi alkotásnak aligha ment volna el, a célnak azonban – remélhetıen – megfelelt. Amint ezzel is megvoltam, odamentem a hitvesi ágyhoz, és felráztam Marie-t. Morcosan ébredt, panaszkodva a korai ébresztés miatt, majd hirtelen felült. – Johnny? – suttogta riadtan, félreseperve egy kóbor tincset az arcából. – Mi történt? Találtál valamit? – Túl sokat is. Kérlek, ne kérdezz semmit. Kevés idınk van. Értesz a rádiókhoz? – Az adó-vevıkhöz? – Bizonytalan szünet következett. – Elvégeztem a szokásos tanfolyamot. Tudok morzejeleket küldeni, bár nem túl gyorsan... – Az nekem is megy. Ismersz olyan frekvenciát, amelyen a hajók a vészjeleket küldik? – Az S.O.S.-re gondolsz? Nem igazán, de alacsony frekvenciát használnak, vagyis hosszúhullámokat, ha ez segít valamit. – Az segítene, ha egy hullámsávot is mondanál. Törte a fejét néhány másodpercig, mindhiába. – Sajnálom, Johnny. Nem tudok. – Mindegy. – Nem volt mindegy, de még mennyire nem, csakhogy már ahhoz is túl tompa voltam, hogy bosszankodjak. – De Raine személyes kódját ismered? – Természetesen. – Kódold le ezt az üzenetet, légy szíves. – Kezébe nyomtam papírt, ceruzát. – Amilyen gyorsan csak tudod. Szófogadó volt, nem kérdezte, mi lelt; ehelyett halk hangon felolvasta a szöveget: RIDEX COMBON LONDON STOP FOGSÁGBAN VARDU SZIGETÉN 150 MÉRFÖLDRE DÉLRE VITI LEVUTÓL STOP FELFEDEZVE A HALOTT DR. CHARLES FAIRFIELD

WITHERSPOON RÉGÉSZPROFESSZOR DR. CARSTAIRS ÉS HAT TOVÁBBI MEGGYILKOLT SZEMÉLY STOP BILEX TUDÓSOK FELESÉGEI BEZÁRVA UGYANITT STOP TETTESEK MEGROHAMOZNI KÉSZÜLNEK VARDU NYUGATI RÉSZÉN LÉVİ HADITENGERÉSZETI LÉTESÍTMÉNYT STOP HELYZET SÚLYOS STOP AZONNALI LÉGI SEGÍTSÉGET KÉREK BENTALL Az elemlámpa gyér fénye kialudt, és hosszú másodperceken át csak a tenger lélegzését és a fák susogását lehetett hallani. Amikor Marie végre megszólalt, hangja vibrált a nyugtalanságtól. – Mindezt ma este találtad, Johnny? – Igen. Alagutat robbantottak egészen a hegy túloldaláig. A robbanószerek tárolására használt teremben egész hadseregre való arzenált találtam. És nıi hangokat hallottam. Énekeltek. – Énekeltek! – Tudom, ırülten hangzik. A tudósok feleségei azok, ki mások lennének? Siess azzal a kódolással. Újra ki kell mennem. – Igen... de hogyan akarod elküldeni az üzenetet? – A professzor rádióján. – Hogyan? Fel fogod ébreszteni. – Nem alszik. Hewell és ı még fent vannak, haditerveket kovácsolnak. Valahogyan el kell terelnem a figyelmüket. Elıször arra gondoltam, felmegyek északra vagy félmérföldnyit, és elıidézek egy késleltetett robbanást, de az nem lett volna jó megoldás. Úgyhogy inkább felgyújtom a munkások kunyhóját. Hoztam benzint és gyújtózsinórt. – Te megırültél. A munkások szállása százyardnyira sincs a professzor házától. A robbantással elcsalhatnád ıket egy egymérföldes sétára, de te ehelyett mégis a gyújtogatást választod? Egyébként is, mi ez a sietség? Honnan vagy olyan biztos benne, hogy hajnalban támadni fognak? – Hogy mielıbb meg szándékozzák rohamozni a bázist, azt csak sejtem, az ellenben biztos, hogy hajnalban nekünk, vagy legalábbis nekem végem, ha felfedezik, hogy két kínaival kevesebb van. Ha viszont robbantgatni kezdek, akkor még a hajnalt sem érem meg. Tőz keletkezhet véletlen baleset folytán, robbanószerek viszont aligha szoktak maguktól kisétálni egy bányából, hogy aztán egy lapály kellıs közepén felrobbanjanak.

– Mi történt a kínaiakkal? – kérdezte Marie, noha jól tudta a választ. – Megöltem ıket. – Önvédelembıl? – Nem, mőkedvelésbıl – feleltem gúnyosan. – Nem akartam kijönni a gyakorlatból. – Muszáj ilyen gorombának lenned? – sértıdött meg. – Most nem érek rá ezen meditálni. – Felkaptam a kannát, kitapogattam a zsebembe gyömöszölt gyújtózsinórt és a gyutacsokat. – Légy kész a kódolással, mire visszaérek. – Fura egy alak vagy – mormogta Marie. – Azt hiszem, néha félek tıled. – Tisztában vagyok vele – válaszoltam. – Hagynom kellett volna, hogy a két fickó vagdalthúst készítsen belılem. Hiába, belılem már sosem lesz jó keresztény. Képtelen vagyok kenyérrel visszadobni, ha kést akarnak hajítani felém. Bár meg kell jegyeznem, ha akartam volna, se tehetem meg, ugyanis nem volt nálam kenyér. Most már egészen rutinosan siklottam ki a nádfal alatt, pedig a kannát is magammal kellett cipelnem. A professzor házában még mindig világosság volt. Megkerültem Hewell házát, és a hosszú kunyhó mögé lopakodtam; a zsúptetı itt alig négylábnyira volt a talajtól, meglocsolása gyerekjátéknak ígérkezett – égetnivalóan rossz gyerekek játékának. Jó lett volna porig égetni a viskót, a házak mögött elhelyezett vizeshordók azonban nem sok esélyt adtak erre. Lassan, vigyázva arra, hogy a kannából kiömlı benzin ne kotyogjon, két láb vastag sávban végiglocsoltam a tetıt, aztán végigfektettem rajta az egyik darab gyújtózsinórt, aminek a végérıl, természetesen, nem felejtettem le a gyutacsot. A gyutacsot egy kıre helyeztem, rácsaptam a kés nyelével, s amikor már érezhetıen meleg volt, vagyis a késleltetett gyújtás mőködésbe lépett, sietısen távoztam. Az üres benzinkannát Hewell háza alá rejtettem. Marie az asztalnál ült, fején és az asztalon takaróval; amint felemeltem a nádfalat, a takarón átszőrıdı halvány fénypontok kialudtak. – Te vagy az, Johnny? – bújt elı Marie. – Én. Készen van? – Igen. – Visszaadta a papírlapot. – Köszönöm. – Összehajtogatva az ingzsebembe tettem, majd közöltem: – Az elıadás négy perc múlva kezdıdik. Ha hallod a kiabálást,

kapj magadra gyorsan valamit, rohanj ki az ajtón, és tágra nyílt szemmel bámuld a tüzet. Tedd fel a professzornak az ilyenkor szokásos kérdéseket, ha a közelben látod, szólj hátra nekem jól hallhatóan, hogy maradjak ágyban, mert nem az én állapotomnak való a vizesvödrökkel való rohangálás, utána pedig gyere be, és amilyen gyorsan csak tudsz, öltözz fel. Vegyél magadra pantallót, zoknit, kardigánt vagy blúzt, mindegy, hogy mit, csak hosszú ujjú legyen és sötét egy szálig. Nem lesz egy ideális fürdıruha, de kevésbé leszel étvágygerjesztı a professzor által emlegetett cápák számára, mint bikiniben. Aztán szereld le a cápataszító tartályokat a két tartalék mentıövrıl, és illeszd ıket... – Úszni fogunk? – szakított félbe. – Hova? Miért? – Az életünkért. Két tartály és egy mentıöv fejenként. Így gyorsabban fogunk haladni. – De... de a karod, Johnny? És a cápák? – Holtan nem sokat fogok érni a karommal – feleltem mogorván –, ami pedig a cápákat illeti, inkább ık, mint Hewell. Még két perc. Mennem kell. – Johnny... – Tessék? – kérdeztem türelmetlenül. – Vigyázz magadra. – Bocsáss meg. – Megérintettem ajkait a sötétben. – Olyan esetlen vagyok, igaz? – Esetlen? Az nem kifejezés rá! – Megfogta a kezem, és végigsimította vele az arcát. – De semmi nem számít, csak gyere vissza. Amikor belestem a nappali hátsó ablakán, a professzor és Hewell még mindig a második fronttal kapcsolatos kérdéseket tárgyalták. Jó hangulatuk most nem volt mesterkélt, még Hewell kıarcán is megjelent néha egy-egy röpke, hideg félmosoly. A sör, amibıl soha ki nem fogytak, láthatóan nem hatott rájuk, reám azonban annál inkább; csak most vettem észre, hogy a torkom olyan száraz, akár a tapló. Álltam és vártam, közben két dologról, egy doboz sörrıl és egy pisztolyról álmodozva. Egy doboz sörrıl, amivel szomjamat olthatom, és egy pisztolyról, amivel kiolthatom a két gazember életét. Jó öreg Bentall, gondoltam keserően, miért kell mindig azt kívánnod, amit nem kaphatsz meg? Az élet azonban úgy akarta, hogy egyik kívánságom mégis teljesüljön, mégpedig expressz gyorsasággal, harminc másodperc leforgása alatt.

Alig lépett be a kínai fiú az újabb italellátmánnyal a hadvezetés szobájába, amikor a szemközti ablaknál álló Hewell háta mögött narancssárga fény lobbant az ég felé. A lángok ekkor már tizenöt-húsz láb magasak voltak – különben nem lehetett volna látni ıket a szállásnak errıl az oldaláról –, s egyre magasabbra emelkedtek, vidáman táncolva az általam benzinnel kezelt tetı recsegésének pattogó ütemére. A kínai fiú és a professzor ugyanabban a pillanatban észlelték a tüzet. Hordónyi legurított sör ide vagy oda, a professzor nem totojázott; elıadott néhány közismert és népszerő megjegyzést, melyek egyike sem hasonlított a szokásos „mennyei atyámhoz”, felrúgta a székét, és kilıtt, akár egy rakéta. A szakács fiú még ennél is gyorsabb volt, aminek az elızményeként nem az asztalra, hanem a hozzá legközelebb esı helyre tette le a tálcáját. Ez a hely történetesen éppen az itatóspapír-tartó teteje volt. A nagy sietség hevében a professzor és kínai fiú egyszerre indultak az ajtónak, ahol természetesen összeütköztek, és ahol a professzornak ismét alkalma nyílt villogni ékes szókincsével. Aztán mindketten kirohantak, s Hewell is utánuk loholt. Öt másodperccel késıbb az íróasztal elıtt ültem. Feltéptem a jobb oldali szekrény ajtaját, kivettem a fejhallgatót és a bakelitbevonatú morzebillentyőt, utóbbit az asztalra helyeztem, a fejhallgatót pedig a fülemre tettem. A készülék elején egy nyomó- és egy forgógombot láttam, logikusnak tőnt azt feltételeznem, hogy az egyik a ki-be kapcsoló, másik pedig a sugárzást indító gomb. Megnyomtam az elsıt, elfordítottam a másikat, és lám, igazam volt. Legalábbis a nyomógombot illetıen, a fejhallgató ugyanis egyszeriben megtelt az éter recsegésével-ropogásával. Alacsony frekvencia, mondta Marie, szerinte alacsony frekvencián mennek a segélykérı adások. Tegyük fel, hogy igen. De honnan a pokolból tudhatja az ember, hogy melyik az alacsony és melyik a magas frekvencia? Csak bámultam az öt félkör alakú forgókondenzátor-gombot, melyek közül az elsı fölött apró lámpa égett, és bámultam a mind angolul, mind kínaiul feltüntetett ázsiai városneveket. Nekem az egész kínaiul volt. Hogy hallhatom-e a saját adásomat, ezt sem tudtam. Pötyögtem néhányat, de semmi nem hallatszott. Visszafordítottam az adógombot abba az állapotába, amiben találtam, s ismét megpróbáltam. Ezúttal is semmi. Ekkor vettem észre a morzebillentyő mögötti kis kétállású kapcsolót. Átkapcsoltam, mégint pötyögtem, és ezúttal tisztán hallottam. Tehát venni

és adni is lehetett egyszerre, vagy adni anélkül, hogy az ember hallotta volna a saját üzenetét, ha ez zavarta. A hangológombok tárcsáin hajszálvékony fekete vonalak jelezték a hullámhosszukat, de sem azt nem tüntették fel mellettük, hogy milyen sávban mőködnek, sem azt, milyen egységeket jelent két osztás közti szakasz. Egy gyakorlott rádióamatır vélhetıen játszva eligazodott volna rajtuk, én azonban semmi különbséget nem láttam az öt tekerıgomb között. Pedig volt. Amint közelebb hajoltam, láttam, hogy a két felsı tárcsa szélsı osztásai mellett a kHz felirat áll, a három alsó mellett pedig a MHz. Vagyis kilohertz és megahertz. Az öt gomb közül tehát a két felsıvel a hosszú-, a három alsóval pedig a rövidhullámokat lehetett beállítani. Megnyomtam a bal oldalit a hullámsávválasztónak látszó gombok közül, mire a felsı tárcsa életre kelt, a középsı mögött pedig kialudt a világítás. Balra szélsı állapotba fordítottam az állomáskeresı gombot, és elkezdtem adni. Úgy gondoltam, az egyetlen reménnyel kecsegtetı módszer az lesz, ha leadok három S.O.S. jelzéscsoportot, várok néhány másodpercet, elfordítom egy parányit a gombot, aztán ismét adok. Unalmas munka volt, de szerencsére kéznél volt a sör. Tíz perc telt el, ezalatt legalább harminc különbözı hullámhosszon adtam. Semmi visszajelzés, a leghalványabb sem. A faliórára pillantottam. Egy perc múlva három. Kiküldtem egy újabb segélykérı jelzést. Most már nagyobbakat tekertem a gombon – a falakról még visszaverıdött a kinti tőz fénye, ám senki nem ígérte meg nekem, hogy a professzor és Hewell meg fogják várni, hogy az utolsó parázsszem is kihunyjon. Bármelyik másodpercben visszatérhettek, vagy bárki más megláthatott az ablakon vagy az ajtón keresztül. Istenigazából mégis az aggasztott, felfedezték-e már a két ır eltőnését vagy sem. Ha igen, és már a holttesteket is megtalálták... vagy ha a professzor ellenırizte, az ágyamban vagyok-e... nos, akkor feleslegesen strapálom magam a rádióval. A kellemetlen lehetıségek száma olyan nagy volt, hogy inkább gyorsan kivertem ıket a fejembıl. A sör ebben is nagy segítségemre volt. Folytattam az adást. A fejhallgató megreccsent a fülemen. Elırehajoltam, mintha ezáltal közelebb kerülhettem volna a távoli készülék gazdájához, s ismét leadtam a jelsorozatot. A morzejelek megint csak sípolni kezdtek a fejemben, már ki is tudtam venni az egyes betőket. Akita Maru, Akita Maru, négyszer

megismételve. Egy japán hajó és egy japán rádiós. Bentall szerencséje csakugyan elfogyott. Újabb sávra álltam. Közben azon tőnıdtem, vajon Marie hogy boldogul. Bizonyára már indulásra készen áll, s tőkön ülve várja, hogy visszatérjek. Már alig három óránk maradt hajnalig, feltéve hogy még nem találták meg a halott ıröket. Mert ha igen, akkor még ennyi se. Folytattam a pötyörészést, s közben már nem Marie-re gondoltam, hanem arra, mit fogok mondani Raine ezredesnek, ha visszatértem. Ha valaha visszatérek. Gyors, folyékony morze csivetelt bele a fülembe. Elıször a vételt nyugtázó jelzés, majd: „Novair County fregatt, Amerikai Haditengerészet. Pozíció, név?” Egy amerikai fregatt! Ki tudja, talán százmér-földnyire sincs innen. Istenem, ezzel minden megoldódna. Egy fregatt. Fegyverek, gépfegyverek, katonák, minden. Aztán a lelkesedésem alábbhagyott. Pozíció? Név? Hát persze, egy igazi vészjelzésben mindig elsı a földrajzi helyzet. – Százötven mérföldre Fidzsitıl, déli irányban – válaszoltam. – Vardu... – Földrajzi hosszúság és szélesség? – vágott közbe a rádiós tiszt. Olyan gyorsan adott, hogy alig tudtam követni. – Bizonytalan. – Milyen hajó? – Nem hajó. Vardu szigete. Másodszor is félbeszakította az adásomat. – Sziget? – Igen. – Szállj ki a frekvenciából, te bolond, és tartsd magad távol tıle. Ez egy vészfrekvencia. – Azzal az adás megszőnt. Legszívesebben felrúgtam volna a készüléket, és fenéken billentettem volna a Novair County ügyeletes rádiós tisztjét. Sírni tudtam volna a csalódottságtól, ezt a luxust azonban nem engedhettem meg magamnak. Mellesleg, aligha hibáztathattam a hadihajó rádiósát. Leadtam egy újabb sorozatot ugyanezen a frekvencián, de a Novair County operátora ráfeküdt a billentyőjére, és rajta is maradt mindaddig, míg abba nem hagytam az adást. Elcsavartam a gombot, ám ezúttal csak egy hajszálnyit. Ha mást nem is értem el, legalább azt megtudtam, hogy a vészfrekvenciasávban vagyok.

Égj, kunyhócska, égj, könyörögtem magamban, ki ne aludj, ha szereted Bentallt. Ami aligha volt valószínő, tekintve hogy én gyújtottam fel ıt. A kunyhó égett, én pedig adtam. Húsz másodperc elteltével újabb vételnyugtázás érkezett. – Annandale gızhajó. Pozíció? – Ausztrál lobogó alatt? – kérdeztem. – Igen. Pozíció, ismételje a pozíciót. – Türelmetlenkedett a fickó, és jogosan tette. Ha valaki segítséget kér, ne a megmentıje nemzetisége iránt érdeklıdjön, mielıtt kezet nyújtana neki. Rövid ideig haboztam, mielıtt válaszoltam volna: azonnali hatást kellett gyakorolnom a rádiósra, különben ugyanúgy járok vele, mint a Novair County operátorával. Úgy tőnt, a vészfrekvencia szent és sérthetetlen. – Brit kormány különleges titkos ügynöke, John Bentall kódolt üzenet azonnali továbbítását kéri Portishead rádióállomáson keresztül a Tengerészeti Minisztériumba. Rendkívül sürgıs. – Süllyed? Vártam, hogy szétrobbanjak, majd amikor mégsem tettem, elküldtem az egyetlen lehetséges választ: – Igen. Kérem, készüljenek fel az üzenet fogadására. – Az Annandaleen haboztak, pedig a falakon már alig lehetett látni a kunyhó lángjait. Persze, ezt ık nem tudhatták. – Prioritás? – jött végül egyetlen szó. – Táviratcím prioritást élvez minden Londonba irányuló üzenettel szemben. Ez hatott rá. – Küldje az üzenetet. Küldtem, kényszerítve magam rá, hogy lassan és pontosan adjak. Mire végeztem, odakint a tőzvész hangulatos tábortőzzé szelídült. – Kérem haladéktalanul továbbítani – fejeztem be. Hosszú, legalább félpercnyi szünet következett, aztán az ausztrál jelentkezett. – A kapitány azonnali továbbítást engedélyezett. Veszélyben van? – Hajó közeledik – feleltem. Ez majd megnyugtatja ıket. – Oké. – Hirtelen eszembe jutott valami. – A pozíciójuk? – Kétszáz mérföldre keletre Newcastle-tól. Elfintorodtam. Newcastle vagy Föld körüli pálya? Melyik is van távolabb?

– Köszönöm – adtam le az utolsó jeleket, s kikapcsoltam a készüléket. Helyére raktam a fejhallgatót és a morzebillentyőt, majd becsuktam minden ajtót, s az ablakhoz osontam. Tévedtem a tengervizes hordók kapacitását illetıen; a munkások kunyhója nem volt egyéb egyetlen, öt láb magas hamu- és parázskupacnál. Soha nem leszek a kémek gyöngye, gyújtogatóként azonban tisztes helyezést érnék el a legjobbak közti rangsorolásban, állapítottam meg nem kevés iróniával. Legalább valamihez értek, vigasztaltam magam. Hewell és a professzor egymás mellett álldogáltak, vélhetıen beszélgettek, mialatt a kínaiak vödrökbıl a parazsat locsolták. Mivel már nem sok tenni- és mentenivaló akadt, számíthattam rá, hogy Witherspoonék bármelyik percben a ház felé indulhatnak. Ideje volt lelépnem. Végigmentem a folyosón, jobbra fordultam, hogy átmenjek a kivilágított konyhán, aztán hirtelen mintha láthatatlan falba ütköztem volna, lecövekeltem. Ami ilyen hatásosan megállított, az egy halom üres sörösdoboz látványa volt. Te jó ég, a sör! Jó öreg Bentall, soha nem feledkezik meg semmirıl – legfeljebb nem jut eszébe valami. Két doboz sört is kiürítettem a nappaliban, s mindkét üres dobozt ott hagytam, az íróasztalon. Csak egy bolond remélhette, hogy a kínai fiú a közeli tőz forróságának fogja tulajdonítani az ital „elpárolgását”. Felkaptam két teli sörösdobozt a padlóra helyezett dobozból, berohantam velük a szobába, kicseréltem ıket az üresekre, és visszaügettem a konyhába. Itt az üres dobozokat a társaik közé hajítottam – annyi volt belılük, hogy a kutya se vette volna észre, kettıvel több van vagy kevesebb –, majd, mint aki jól végezte dolgát, elhagytam a házat. Nem távoztam túlzott sietséggel, mert alig tettem ki a lábam a házból a hátsó ajtón, a kínai fiú máris betette az övét az elülsın, de ami a lényeg, sikerült észrevétlenül visszajutnom a vendégházba. A tenger felıli fal alatt bújtam be, ahonnan rögtön megpillantottam a sötétben fekete körvonalként létezı Marie-t, aki még mindig a bejárati ajtó mögött állt, a tőzoltást nézte. A nevét suttogtam, mire riadtan hátraperdült, aztán hozzám sietett. – Johnny! – Annyira örült nekem, mint talán addig még senki. – Százszor meghaltam, amióta elmentél. – Ez minden? – Átöleltem ép karommal, és büszkén közöltem: – Sikerült eljuttatnom az üzenetet, Marie.

– Az üzenetet? – Ennél nyúzottabb és kimerültebb már nem is lehettem, de még így is észre kellett volna vennem, hogy élete legnagyobb bókját készül kimondani. Mindazonáltal elmulasztottam észrevenni. – Té... tényleg sikerült? De hiszen ez csodálatos, Johnny! Kész csoda! – Én inkább szerencsének nevezném. Nagy nehezen találtam egy ausztrál fickót, aki végighallgatott. Ha minden jól megy, az üzenet már félúton van Londonba, s ha odaért, történni fog egy s más. Hogy mi, azt ne kérdezd. Ha van brit, amerikai vagy francia hadihajó a közelben, néhány órán belül még közelebb lesz. Vagy hidroplánnal küldenek egy rohamosztagot, mondjuk Sydneybıl. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy bármit is tegyenek, nekünk már késı lesz. – Pszt! – Ajkamra tette a mutatóujját. – Valakik jönnek. Hogy kik közeledtek, arra egykettıre rájöttünk a gyors, fecsegı beszédbıl és a teherautó-dübörgésre emlékeztetı dörmögésbıl. Witherspoon és Hewell. Tizyardnyira lehettek vagy közelebb: a nádszálak közti réseken be-bevillant egy közeledı elemlámpa fénye. Az ágyhoz száguldottam, rémült sietséggel elıkerestem a pizsamakabátomat, magamra kaptam, állig begomboltam, aztán gyorsan ágyba zuhantam. Landolásnál jól megütöttem a fájós karomat, így amikor a két férfi benyitott hozzánk, garantáltan eredeti kíntól eltorzított, elsápasztott arccal fogadtam ıket. – Bocsásson meg nekünk, Mrs. Bentall – mondta a professzor olyan kenetteljes hangon, hogy rögtön hányingerem is lett. Színészi képességeit azonban csodálnom kellett; annak fényében, amit láttam, hallottam és tettem, nem volt könnyő tovább játszanom a naiv tudósocska szerepét, ıt azonban, láthatóan, semmi nem tudta kizökkenteni. – Aggódtunk önért, látni akartuk, jól van-e. Milyen borzasztó ez az egész, milyen borzasztó. – Atyaian megveregette Marie vállát, felnyomva bennem a pumpát, majd rám irányította az elemlámpáját, hogy közelebbrıl is szemügyre vehessen. – Szentséges atyám, ön aztán pocsékul néz ki, Mr. Bentall. Hogy érzi magát? – Már csak éjszaka kínoz – feleltem a derék legény hangján. Elfordítottam a fejem, úgy téve, mintha az erıs fény sértené a szememet, de valójában a sörfelhıket akartam távol tartani Witherspoon orrától. – Holnapra már egészen jól leszek. Szörnyőséges pusztítást végzett ez a tőz,

professzor úr. Bánt, hogy nem lehettem a segítségükre. Hogy az ördögbe gyúlhatott ki a ház? – Azok az átkozott sárgák – morogta Hewell. Sötét tömlöctoronyként meredt a nem létezı mennyezet felé a lámpa fényén túli félhomályban, szeme tüzet és gyilkos vasat okádó lırés volt. – Veszettül pipáznak, és folyton teát fıznek átkozott szeszfızıiken. Nem gyıztem figyelmeztetni ıket. – Pedig a szabályzat még a dohányzást is tiltja a kunyhókban – tette hozzá panaszosan a professzor. – De hát mit tehetünk? Megtörtént, változtatni már nem lehet rajta. Majd elalszanak a szárítóüzemben. Remélem, nem kavarta fel önöket túlzottan az eset? Tehetek valamit önért, drágám? Mivel világos volt, hogy ezt nem tılem kérdezte, visszafeküdtem a párnára, elfojtva egy nyögést. Marie köszönetet és nemet mondott. – Akkor jó éjszakát. Apropó, míg el nem felejtem. Reggel jöjjenek át reggelizni hozzám. A szakácsom kiszolgálja önöket. Hewell és én korán kelünk holnap reggel. – Szomorúan kuncogott. – Ez a régészet olyan, akár a kábítószer. Ha az ember egyszer megszerette, soha nem tud leszokni róla. Újfent megveregette Marie vállát, majd elment. Vártam, míg Marie jelentette, hogy elérték a prof házát, aztán folytattam ott, ahol abbahagytam: – Mint mondtam, mielıtt félbeszakítottak volna, a segítség meg fog érkezni, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy mi is megmeneküljünk. Nem, ha itt rostokolunk. Elıkészítetted a mentıöveket? – Rettenetes egy páros, nem? – mormogta Marie. – Ha még egyszer megsimogatott volna az az öreg kecske, beleharaptam volna a kezébe. Igen, elıkészítettem ıket. Feltétlenül meg kell tennünk, Johnny? – A fenébe, hát nem látod, hogy nincs más választásunk? Mennünk kell. – Igen, de... – Szárazon nem mehetünk. Egyik oldalon sziklafal, a másikon kopár hegyoldal, mindenhol drótkerítés, ráadásul ezek a válogatott kínai legények is ott cirkálnak a környéken. Az alagúton keresztül sem szökhetünk át. Három-négy jó kötéső férfi csákányokkal egy óra alatt járhatóvá tágíthatná a lyukat, nekem viszont egy hét is kevés lenne jelen állapotomban. – Kirobbanthatjuk. Hiszen te tudod, hol tárolják a robbanószereket.

– Isten ments – ráztam meg a fejem. – Az alagútrobbantás bonyolult, szakembert igénylı munka. Mi legfeljebb annyit érhetnénk el, hogy még jobban eltorlaszolnánk magunk elıtt az utat, és akkor a barátaink játszva levadászhatnának mindkettınket. Csónakkal sem mehetünk, azon egyszerő oknál fogva, hogy mindkét bennszülött a csónakházban alszik, de egyébként se mennénk semmire vele, mert ha ilyen egyszerően meg lehetne közelíteni a haditengerészeti létesítményt, Witherspoon és Hewell nem ásnák azt az átkozott alagutat. Ha a haditengerészet ilyen komolyan ırzi létesítményét a régész és emberei ellen, milyen intézkedéseket foganatosíthatott a tenger felıl felbukkanó kíváncsiskodók ellen? Le merem fogadni, hogy olyan radarrendszerük van, ami elıtt még egy sirály sem maradhat észrevétlen. Az egyetlen ok, ami habozásra késztet az az, hogy a tudósok és feleségeik itt vannak. Bár nem látok rá... – Arról még nem is beszéltél, hogy a tudósokat is láttad – mondta meglepetten Marie. – Nem láttam ıket, csak sejtem, hogy a szigeten kell lenniük. Különben mi a fenét keresnének itt az asszonyaik? A haditengerészet valami piszok fontos projekten dolgozhat, ez a fehér hajú szörnyeteg pedig alig várja, hogy rátehesse a kezét a kutatásuk eredményére. Legutóbbi megjegyzésébıl egyébként arra következtetek, hogy már elunta a várakozást. Meg akarja szerezni azt a micsodát, bármilyen árat is kell fizetnie érte, és túszként használva az asszonyokat fogja kényszeríteni a fiúkat, hogy továbbfejlesszék a masinát, hogy milyen célra, azt még találgatni sem tudom, de hogy az a cél csak szennyes lehet, az egyszer szent. – Kikecmeregtem az ágyból, levetettem a pizsamakabátot. – Látsz más lehetıséget? Nyolc eltőnt feleség, ugyanannyi tudós. Ha Witherspoon nem akarná felhasználni az asszonyokat, akkor nem etetné ıket, semmit nem pazarolna rájuk, kivéve néhány uncia ólmot, ahogyan azt az igazi Witherspoonnal és a többiekkel tette. Az az ember már-már betegesen érzéketlen. Ahol feleségek vannak, ott kell lenniük a férjeknek is. Hirtelen azon vettem észre magam, hogy Marie a nyakamban lóg, természetellenesen hideg és remegı kézzel szorongatva a légutam környékét. – Azt hittem, jó vagyok – szipogta –, és Raine ezredes is meg volt gyızıdve errıl. Most már tudom, az ellenkezıje igaz. Túl sok ez nekem, több, mint amennyit el bírok viselni. Elegem van az erıszakból, az

embertelenségbıl, az emberekkel folytatott sakkjátszmákból. És azok a nık, azok a szerencsétlen nık, legalább ık ne lennének bezárva a bányába... – Elhallgatott, fájdalmasan sóhajtott, majd a fülembe súgta: – Mesélj, kérlek, rólad és rólam és London fényeirıl. Meséltem neki, meséltem neki annyira belefeledkezve, hogy félig még én is elhittem, amit mondtam, s ezzel ı se lehetett másként, mert egy idı után megnyugodott. Aztán, mintha ugyanannak a sugallatnak engedelmeskedtünk volna, ugyanabban a pillanatban elengedtük egymást, és nekifogtunk felcsatolni a mentıöveket. A munkások néhai kunyhójának a maradványai már izzani is megszőntek, mire kiosontunk a holdtalan éjszakába. A professzor házában még égett a lámpa: a ragadozó az elıtte álló, vért és gyızelmet ígérı nap kezdetét várta, és az ölés elıtti eufória többet ért annál, hogy akár egyetlen pillanatát is alvásra vesztegesse. Esni kezdett, amint eltávolodtunk a háztól, a súlyos cseppek sisteregve oltották ki önnön életüket és a hamu alatt rejtızı parázs maradékát. Jobb idıjárást nem is kívánhattunk volna magunknak. Senki nem látott minket elmenni, mert tíz yardnál messzebbre nem lehetett ellátni. Majdnem másfél mérföldet mentünk dél félé a parti homokban, aztán a kerítés közelébe érve, ott, ahol emelkedni kezdett a part, hogy magas sziklafallá váljon, belegázoltunk a vízbe. Félig lépdelve, félig úszva haladtunk a derékig érı vízben, legalább kétszáz yardot, aztán felfújattuk a mentıöveket. A víz nem volt meleg, de hideg sem. Elıreúsztam, önkéntelenül mőködésbe hozva az egyik cápataszító tartály szelepét, amelyen át egy sötét – nappali fényben talán sárga – és rettentıen büdös folyadék ömlött ki, szétfolyva a víz tetején. Nem tudom, milyen hatással volt a cápákra, én azonban tényleg taszítónak, visszataszítónak találtam.

8.

Péntek, hajnali fél négy és hat között Az esı elcsendesedett, majd végleg elállt, a sötétség azonban maradt. A cápák is távol maradtak. Lassan haladtunk, mivel a bal karomat nem tudtam használni, de egy óra alatt így is megtettünk legalább fél mérföldet. Úgy tippeltük, már jóval túl kell lennünk a szögesdrótok vonalán; éles szögben a part felé vettük az irányt. Mintegy kétszáz yardra a parttól rá kellett jönnünk, hogy irányváltoztatásunk kissé korai volt, a sziklafal jóval tovább húzódott dél felé, mint elképzeltem. Nem volt mit tenni, tovább kellett úsznunk észak felé – ha egyáltalán úszásnak lehet nevezni erıtlen, esetlen mozdulatainkat, melyekkel a vizet kavartuk magunk körül. Újabb százötven yard után aztán végre feltőnt a keskeny homokcsík, ami a vízzel egy vonalban lévı partot jelezte. Most már biztos volt, hogy egész idı alatt csak képzelıdtem, a lagúna irányú áramlat, amit érezni véltem, nem létezett, kétségbeesésem és türelmetlenségem terméke volt csupán. Amint a lábam talajt ért, felegyenesedtem a vízben; meginogtam, és ha Marie el nem kap, jókora adag sós vizet nyelek – a lány sokkal jobb formában volt, mint én. Egymás kezét fogva lassan kigázoltunk a partra. Abból ítélve, ahogyan éreztem magam, még soha senki nem hasonlított kevésbé a tengerbıl elıbukkanó Vénuszra, mint én. Kicaplattunk a száraz homokra, majd mintha egy rugóra járt volna az eszünk, egyszerre lerogytunk. – Istenem! Végre! – ziháltam. A lélegzet sípolva járt ki-be tüdımbıl, akár a levegı egy molyette fújtató oldalain. – Már azt hittem, soha nem érünk ide. – Mi is – értett egyet egy vontatott hang. Hátracsavarodtunk, hogy elvakítsa tekintetünket egy ugyanebben a pillanatban felkattintott elemlámpa harsány fénye. – Nagyon ráérısen jöttek. Kérem, ne próbálkozzanak... Te jó ég! Egy nınemő!

Bár biológiailag kétségtelenül pontos yolt a megállapítás, mégis alkalmatlannak éreztem a kifejezést Marie Hopeman jellemzésére. De hagytam elmenni a fülem mellett. Ehelyett Dante infernójához méltó kínok közepette fel-tápászkodtam, és megkérdeztem: – Láttak minket jönni? – Már húsz perce figyeljük magukat – vontatta a hangját az illetı. — Van radarunk és infratávcsövünk. Még az sem kerülheti el a figyelmünket, ha egy rák kidugja a fejét a vízbıl. Szavamra, egy nı! Mi a neve? Van maguknál fegyver? – Egy kés – feleltem fáradtan –, de jelen állapotában még arra se lenne alkalmas, hogy vajas kenyeret kenjek vele. Odaadhatom, ha akarja. – A lámpát már nem irányították a szemünkbe; három fehér egyenruhába öltözött alakot tudtam kivenni, közülük kettı karabélynak látszó tárgyat tartott a kezében. – A nevem Bentall. Önök a brit haditengerészet katonái? – Anderson alhadnagy. Honnan a csudából jöttek maguk ketten? Milyen céllal... – Nézze – állítottam le. – Ezek a kérdések várhatnak. Kérem, vigyenek a parancsnok elé, most. Nagyon fontos. Haladéktalanul beszélnem kell vele. – Várjunk csak egy percet, barátom. – A hang most minden korábbinál vontatottabb volt. – Úgy tőnik, nem fogta fel, hogy... – Azt mondtam, haladéktalanul. Nézze, Anderson, maga a hangjából ítélve ígéretes karrier elıtt álló tengerésztiszt, de ha nem hajlandó azonnal együttmőködni velem, lıttek ennek a karriernek, erre mérget vehet. Ne legyen ostoba, ember. Gondolja, így bukkantam volna fel itt, ha nem lenne valami nagyon, de nagyon nagy baj? Brit titkos ügynök vagyok, akárcsak a mellettem látható hölgy, Miss Hopeman. Milyen messze van a parancsnokuk szállása? Lehet, hogy mégsem volt ostoba, vagy hangom kellı meggyızıerıt hordozott magával, mert pillanatnyi habozás után az alhadnagy ezt mondta: – Majd' egy mérföldnyire. De van telefonunk a radarállomáson, ami csak egy negyed mérföldre van ide. – A szögesdrót kerítés felé mutatott. – Ha tényleg annyira sürgıs... – Küldje oda az egyik emberét, kérem. Üzenje meg a parancsnokának... Apropó, hogy is hívják ıt? – Griffiths százados.

– Üzenje meg Griffiths századosnak, hogy egy, legfeljebb két órán belül támadás fogja érni a létesítményüket – hadartam lélegzetet sem véve, hogy minél többet elmondhassak, mielıtt még esetleg elhallgattatnának. – Witherspoon professzort és asszisztenseit, akik a sziget másik oldalán régészeti leletek után kutattak, meggyilkolta egy bőnözıcsoport, amely... – Meggyilkolták ıket? — Anderson közelebb lépett hozzám. – Azt mondja, megölték ıket? – Engedje, hogy befejezzem. Alagutat robbantottak egészen a hegynek ezen feléig, és már csak néhány csákányütésre van szükségük ahhoz, hogy a szigetnek ezen az oldalán bukkanjanak fel. İrjáratokra lesz szükség ahhoz, hogy figyeljék, honnan hallatszik csákányütések hangja. Valószínőtlen, hogy robbanószert használjanak. – Egek! – Igen, az ég legyen irgalmas hozzánk. Hányan vannak összesen? – Tizennyolc civil, a többi katona. Összesen mintegy ötvenen. – Fel vannak fegyverkezve? – Karabélyaink és géppisztolyaink vannak, az egész nem több egytucat darabnál. Nézze, Mr. Bentall... nos, egészen biztos ön abban, hogy... úgy értem, honnan tudhatnám... – Biztos vagyok benne, ember. És az isten szerelmére, siessenek! Újabb rövid habozás után az alhadnagy az oldalán álló férfiak egyikéhez fordult. – Értetted, mirıl van szó, Johnson? – Igen, uram. Witherspoon és a többiek halottak. Alagúton keresztül támadás várható, hamarosan. A járırök füleljenek. Igen, uram. – Helyes. Akkor menj. – Johnson loholva távozott, Anderson pedig rám nézett. – Javaslom, menjünk egyenesen a századoshoz. Megbocsát nekem, ha Allison közlegényt mögénk rendelem? Illegálisan lépett be egy szigorúan védett területre, nem kockáztathatok. Remélem, hamarosan mindent tisztázunk. – Ameddig bebiztosítva tartja a fegyverét az embere, addig nem érdekel, mit csinál – mondtam kedvetlenül. – Nem azért jöttem el idáig, hogy hátba lıjenek egy fegyverrel, amelynek a gazdája elbotlott a sötétben. Libasorban, némán haladtunk. Anderson ment elöl, az elemlámpával világítva az utat, Allison zárta a sort. Szédültem, egyre rosszabbul éreztem magam. A hajnal elsı szürkés csíkjai már megjelentek a keleti láthatáron.

Háromszáz yardot mehettünk egy bizonytalanul látható, satnya pálmafákkal szegélyezett ösvényen, amikor a hátam mögött felkiáltott a matróz. – Uram! Anderson megtorpant, hátranézett. – Mi az, Allison? – Ez az ember megsérült, uram, mégpedig csúnyán. Nézze a bal karját. Mindannyian a bal karomra néztünk, de bár a többiek is elborzadtak, mégis engem lepett meg legjobban a látvány. Akármennyire is igyekeztem kímélni úszás közben, az erılködéstıl szétnyíltak a sebek, s a karomat válltól csuklóig frissen alvadt vér borította. A sós víz csak fokozta a rémfilmbe illı hatást, még a mindeddig távolságtartó Andersonból is elıcsalva az érzı szívő embert. – Megengedi, hogy leszakítsam az ingujját? – kérdezte, egyetlen pillanatot sem vesztegetve sajnálkozásra vagy részvéte kifejezésére. – Tegye – bólintottam. – Csak arra kérem, ha lehet, ne szakítsa le vele együtt a karomat is. Nem sok minden maradt, ami a helyén tartsa. Allison késével levágták az ingujját, s Anderson összeráncolt homlokkal szemügyre vette a sebet. – Barátai a foszfátmezırıl? İk tették? – Valahogy úgy. A kutyájuk. – Ez vagy elfertızıdött, vagy elüszkösödött, vagy mindkettı. Bármi is legyen a helyzet, nagyon rossz állapotban van. Szerencséjére van egy hajóorvos a szigeten. Megfogná ezt, kisasszony? – Marie-nek adta az elemlámpát, levette az ingét, és széles csíkokra hasítva a vásznat, szorosan bekötözte a karomat. – Nem fog tıle elmúlni a fertızés, a vérzést azonban remélhetıen elállítja. A civilek kunyhói alig fél mérföldre vannak ide. Hogy érzi, el tud jönni addig? – Hangjából teljesen eltőnt minden visszafogottság: a karom látványa minden ajánlólevélnél többet ért. – Annyit még csak kibírok. Azért olyan rosszul nem vagyok. Tíz perccel késıbb egy hosszú, alacsony, nádtetıvel fedett épült bújt elı a hajnali szürkeségbıl. Anderson kopogott az ajtón, majd belépett, és felkattintott egy kapcsolót; vakító fény öntötte el a helyiséget. Hosszú, istállószerő hely volt. Elsı harmadában egy tágas társalgónak adott helyet, melyen túl egy keskeny folyosó két oldalán négy-négy szoba,

azaz inkább boksz nyílt, mert mindegyiknek volt ugyan ajtaja, a mennyezetet lefelejtették a tetejükrıl, így nyitva álltak a tetı alatt. A közös helyiségben, barna kókuszszınyegen, néhány asztal és hét-nyolc nádszék állt. Nem volt az otthon helyett otthon, de arra, hogy ellakjanak benne, míg a haditengerészet az enyészetnek nem hagyja a kis telepet, kiválóan megfelelt. Anderson hellyel kínált minket, s nekem nem kellett kétszer mondani. Átment egy kis falipolchoz, megtekerte a generátorkart egy telefonkészüléken, amit mindeddig nem vettem észre, fülelt néhány másodpercig, aztán csalódottan helyére tette a kagylót. – Már megint nem mőködik az az átkozott vonal – füstölgött. – Mindig akkor teszi ezt, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Sajnálom, Allison, de magának is lesz egy kis plusz sétáinivalója. Elnézését kérem Brookman hadnagynak. Kérd meg, hogy hozza magával az orvosi táskáját. Mondd el neki, miért van rá szükség. És mondd meg a századosnak, hogy amint lehet, átmegyünk hozzá. Allison elment. A tekintetem az asztal túlsó oldalán ülı Marie-re siklott; viszonoztam a lány mosolyát, bár lehet, hogy az enyém inkább kísérteties vigyor volt, mintsem mosoly. Az elsı benyomásom Andersonról téves volt: ha mindannyian ilyen hatékonyak, mint ı, nem lesz gond a biztonságunkkal. A kísértés, hogy eleresszem magam, és behunyjam a szemem, szó szerint kísértés volt, de nem engedtem, nem engedhettem neki. Elég volt rágondolnom a Witherspoon és Hewell kezében lévı foglyokra, s máris elmúlt minden álmosságom. A legközelebbi bal oldali boksz ajtaja kinyílt, és egy magas, ösztövér, fiatal kora ellenére már ezüstös hajú férfi lépett ki a folyosóra. Csak alsó volt rajta, szemüvege a homlokára tolva, amint rövidlátó szemébıl dörzsölgette álomport. Megpillantva Andersont szólásra nyitotta a száját, ami aztán úgy is maradt, mert rögtön ezután észrevette Marie-t. Mulatságos, meglepett kiáltást hallatott, majd gyorsan visszavonult a szobájába. Nem ı volt az egyetlen, aki megdöbbent; az ı álla csak térdig lógott, az enyém a lábujjamat verdeste. Lassan felálltam, az asztalra támaszkodva, strucctojás nagyságú szemekkel bámulva az eltőnt férfi helyét, mint aki kísértetet látott. Még akkor is ugyanezt a benyomást keltettem, amikor néhány másodperccel késıbb, háziköntösbe burkolózva, visszatért. Ezúttal

én voltam az elsı személy, akit meglátott. Megtorpant, végigpásztázott, elırényújtva vékony, hosszú nyakát, végül hozzám lépett. – John Bentall? – Megérintette a vállamat, mint aki csak így hajlandó elhinni, hogy igazi vagyok. – John Bentall! Sikerült összecsuknom a szájamat annyira, hogy beszélni tudjak. – Nem más. Bentall, személyesen. Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk, dr. Hargreaves. – Legutóbb bı egy évvel korábban láttam, amikor a hiperszonikus részleg vezetıje volt a Hepworthben. – És az ifjú hölgy? – Dr. Hargreaves ha esett, ha fújt, nem szőnt meg jólneveltnék lenni. – A felesége, Bentall? – Igen is, nem is – fejeltem. – Marie Hopeman, ex-Mrs. Bentall. Majd késıbb megmagyarázom. De ön mit keres... – A válla! – kiáltott fel. – Megsebesült. Nem volt kedvem felvilágosítani Hargreavest, hogy már mindent tudok a karomról. – Megharapott egy kutya – vettem elejét a további kérdezısködésnek. – Mindent el fogok mondani, ami csak érdekli, de elıtte még egyet s mást tudnom kell. Vészhelyzet van, kérem értse meg. Itt dolgozik, dr. Hargreaves? – Hát persze. – Úgy mondta ezt, mintha kissé ütıdöttnek tartott volna, s az ı szemszögébıl nézve a dolgokat, jogosan. Ki az a bolond, aki nyaralni jön egy csendes-óceáni haditengerészeti táborba? – Mit csinál? – Hogy mit csinálok? – Elhallgatott, tőnıdve nézett ablaküveg vastagságú szemüveglencséin keresztül. – Nem látom be, hogy önnek... – Mr. Bentall azt állítja, hogy a titkosszolgálat tisztje – vetette közbe csendesen Anderson. – Én elhiszem neki. – Titkosszolgálat? Hisz neki? – Dr. Hargreaves ismétlıs kedvében volt ezen az estén. Gyanakvóan nézett rám. – Bocsássa meg a bizalmatlanságomat, Bentall, de mi lett azzal az import-export céggel, amit a nagybátyjától örökölt egy évvel ezelıtt? – Semmi. Sohasem létezett. Adnom kellett valami magyarázatot a visszavonulásomra. Hivatali titkot árulok el, de mégis közölnöm kell Önnel, dr. Hargreaves, hogy azért tőntem el, mert egy kormányügynökség felkért rá, derítsem ki, ki az a személy, aki információkat szivárogtatott ki a szilárd hajtóanyaggal kapcsolatban, amin akkoriban dolgoztunk.

– Hm. – Törte egy kicsit a fejét, aztán meggondolta magát. – Szilárd hajtóanyag... Hiszen éppen ezért vagyunk itt. Teszteljük az anyagot. Szigorúan titkos az egész, meg minden, tudja. – Egy új típusú rakéta? – Pontosan. – Sejtettem. Mikor kell kimenned a semmi közepébe, ha kísérleteket akarsz végrehajtani egy új cuccon? Akkor, ha az a cucc robbanóanyag vagy rakéta. Robbanószerek... Pedig már így is egy puskaporos hordó tetején lakunk. Mindeközben újabb bokszok ajtajai nyíltak ki, és álmosabbnál álmosabb férfiak jöttek elı, változatosabbnál változatosabb hálóöltözékekben. Anderson odament hozzájuk, halkan váltott velük pár szót, kopogott további néhány ajtón, aztán visszajött, és bocsánatkérıen elmosolyodott? – Ha már felébredtek, legjobb, ha mindannyian itt lesznek, Mr. Bentall. Legalább nem kell többször elmondania ugyanazt, hogy mindenki hallja, és különben is, biztonságos helyre kellene rejtenem ıket. – Köszönöm, alhadnagy. – Visszaültem az asztal mellé, hálásan ráfonva ujjaimat a whiskyspohárra, mely a benne lévı itallal együtt rejtélyesen elıtőnt valahonnan. Két-három bátortalan korty után a szoba forogni kezdett velem, de újabb néhány hörpintést követıen a látásom kitisztult, bal karomban enyhült a fájdalom. – Nos, gyerünk, Bentall – türelmetlenkedett Hargreaves. – Várjuk. Felnéztem. Csakugyan mindenki rám várt. Andersont nem számítva heten voltak – a néhai dr. Fairfield lett volna a nyolcadik. – Egy kis türelem, uraim, mindjárt kezdem, és ígérem, lényegre törı leszek. De addig megkérdezném, nincs-e valamelyiküknek néhány felesleges ruhadarabja. Miss Hopeman most épült fel egy csúnya hőlésbıl, és attól tartok, az újabb fürdı... A tudósok szétrebbentek, kezüket-lábukat törve a nagy igyekezettıl, hogy ruhákkal lássák el Marie-t. Ezalatt én szusszantam egyet, és legurítottam az újabb adag whiskyt, ami Anderson jóvoltából került a poharamba. Miután Marie egy rám villantott hálás mosolyt követıen eltőnt az egyik bokszban, hogy átöltözzön, tájékoztattam az egybegyőlteket a történtekrıl és a helyzetrıl. Semmit nem hallgattam el, kivéve azt, hogy nıket hallottam énekelni a bányában. Amikor végeztem, az egyik tudós,

egy magas, veres képő pasas, aki engem egy visszavonult hentesre emlékeztetett – és mint késıbb kiderült, a királyság vezetı szakértıje volt az infravezérlés területén –, szemembe fúrta jéghideg tekintetét, és kijelentette: – Fantasztikus, abszolút fantasztikus. Azonnal várható támadás! Bah! Egy szót sem hiszek az egészbıl. – Mi a teóriája dr. Fairfield eltőnését illetıen? – A teóriám? – csattant fel a hentes. – Nincs teóriám. Hallottuk Witherspoon professzortól, akit Fairfield gyakran meglátogatott, mivel jó barátok voltak, hogy kimentek tengeri halat fogni... – És dr. Fairfield kiesett a csónakból, a cápák pedig felfalták, így van? Milyen paradox, hogy minél intelligensebb valaki, annál könnyebben bedıl az efféle rablómeséknek. Bizonyítani is tudom az állításaimat, uraim, de attól tartok, ehhez rossz hírt kell közölnöm önökkel. A feleségeiket fogságban tartják a szigeten lévı bányában. Elképedve egymásra néztek, aztán ismét rám. – Teljesen megırült? – kérdezte kicsiny mérető ablakai mögül dr. Hargreaves. – Néha már úgy érzem, de sajnos, önöknek sajnos, mégsem vagyok teljesert ırült. Nem kétséges, uraim, önök abban a hitben élnek, hogy feleségeik Sydneyben, Melbourne-ben vagy valami más helyen vannak. Abban is biztos vagyok, hogy rendszeresen írnak nekik, s ugyanolyan rendszeresen választ is kapnak a leveleikre. És remélem, nem szokták papírkosárba hajítani a leveleiket, miután elolvasták ıket. Vagy tévednék? Senki nem állította, hogy tévedek. – Nos, ha tehát a feleségeik különbözı helyeken lévı otthonaikból írnak, természetesnek tőnik azt feltételezni, hogy javarészt különbözı papírt és borítékot használnak, különbözı írószerekkel és tintával írnak, és a különbözı postai pecsétek is más-más árnyalatúak, minıségőek. Javaslom hát, hasonlítsuk össze a leveleket, a borítékokat egymással. Ne értsék félre, ezúttal nem a belbecs érdekel, hanem a külcsín. Hajlandóak együttmőködni? Vagy – a hentesre néztem – félnek az igazságtól? Öt perccel késıbb a hentes arca már nem volt veres, engem pedig már senki nem tartott ırültnek. A hét elıteremtett boríték közül három egyforma volt, másik kettı szintén, akárcsak a maradék kettı. Már ez a tény is elegendı volt ahhoz, hogy gyanússá tegye a bejövı postát. A

pecsétek mind szépen körvonalazott, jól kivehetı, azt bizonyítva, hogy a bélyegzıt nem hamisították, hanem lopták, ugyanavval a tintával lettek nyomva. A levelek két írószerrel, egy töltıtollal és egy golyóstollal íródtak, s legvégsı és kétségbevonhatatlan bizonyítékként, mind a hét feleség ugyanazt a levélpapírt használta. Ál-Witherspoonék biztonságban érezhették magukat: mővelt, tudós embereknek nem szokásuk ablakba tenni a levelet. Miután végeztem, visszaadtam a leveleket tulajdonosaiknak; azok pillantásokat váltottak egymással, növekvı félelemmel vegyes, értetlen pillantásokat. Most már hittek nekem. – Az utóbbi levelek eléggé különös hangulatúak voltak – motyogta Hargreaves. – A feleségem mindig olyan jó kedélyő, imád csipkelıdni, most pedig... – Nekem is feltőnt ugyanez – mondta valaki más –, de ezt annak tulajdonítottam... – Hogy kényszerítették – vágtam közbe nyersen. – Nem könnyő szellemesnek lenni, amikor fegyvercsı nyomódik az ember fejéhez. Azt nem állítom, hogy tudom, milyen úton-módon kerültek a levelek a bejövı postai küldemények közé, azonban egy olyan briliáns elme számára, mint Witherspoon gyilkosa, gyerekjáték ennek megoldása. Mert briliáns elme. – De... de mire megy ki ez az egész? – kérdezte aggodalomtól és dühtıl remegı hangon Hargreaves. – Mit akarnak tenni a feleségeinkkel? – Adjanak egy percet, kérem – mondtam kimerülten. – Ugyanolyan döbbenetes számomra az, hogy itt találtam önöket, mint az önök számára az, hogy megtudták, hol is tartózkodnak valójában a feleségeik. Azt hiszem, önök és a rakéta most már biztonságban vannak, a hölgyek ellenben halálos veszélyben forognak. Sürgısen tennünk kell valamit, ugyanakkor arra is kell vigyáznunk, hogy ne hamarkodjuk el a dolgot, mert a tévedés a feleségeik életébe kerülhet. Kérem, hagyjanak gondolkodni. Kelletlenül visszamentek a bokszaikba felöltözni. Ami engem illet, használni próbáltam a fejem, de a gondolataim nagyobbik részét Raine ezredes kötötte le. Egyre kevésbé kedveltem az öreget. A szakmában eltöltött huszonöt év után már az is irritálta volna, ha a jobb keze tudja, mit tesz a bal. Meg se kellett kérdeznem a tudósokat, cinkosok voltak-e a Telegraphban feladott hirdetésekben – ez nyilvánvaló volt. Egy ilyen,

maximális titoktartást és diszkréciót igénylı projekt esetén a kormány aligha engedhette volna meg magának, hogy a brit tudóstársadalom nyolc tagjának hirtelen eltőnésével feltőnést keltsen. Az embereket már jóval azelıtt kiválasztották, hogy a hirdetések, megjelentek volna, az újságoknak nyilván fogalmuk sem volt, mi folyik a háttérben, ıket csak eszközként használták. A feleségeknek természetesen a férjeikkel kellett tartaniuk: még a legszórakozottabb tudós sem felejti el magával vinni a feleségét, ha végleg külföldre költözik. Ugyanilyen nyilvánvaló volt az is, hogy az egész, lévén a kormány projektje, nem lehetett ismeretlen Raine elıtt, mi több, talán éppen ı agyalta ki a megtévesztéshez szükséges tennivalókat. Én pedig éppolyan naivul elhittem a nekem elıadott mesét, mint a hentes a cápás történetet. Átkoztam Raine-t a csavaros eszéért, de istenigazából mégse hibáztathattam. Amikor a Vardun dolgozó tudósok feleségei eltőntek ausztráliai otthonaikból, vagyis elrabolták ıket, az ezredes automatikusan arra következtetett, amire én az elmúlt éjszaka rájöttem: azért tartja valaki fogságban ıket, hogy ezzel bírja rá a tudósainkat a munkára, amit végeztetni kíván velük. Az azonban egészen biztos, hogy Raine még csak nem is sejtette, éppen Vardu az a hely, ahová elrejtették ıket. Hiszen éppen ı maga volt az — erre akár mérget is vettem volna –, aki behozta a képbe az azóta meggyilkolt Witherspoont, ezáltal a régészeti ásatások ürügyén védett területté nyilvánítva a szigetet. Hogy a felfedezések is a fedıtörténet részét képezték-e vagy igaziak voltak, az most nem számított. Witherspoont és embereit Raine tisztának találta, a szigeten merte hagyni ıket, így világos volt, hogy Vardu lenne az utolsó hely, ahol a tudósfeleségeket kerestetné. Vagyis egyszerően fogalma sem volt, hol lehetnek. Tehát megetette velem ezt a mesét, és elküldött azzal, hogy találjam meg az eltőnt tudósokat, a valóságban azonban Marie-nek kellett megtalálni az eltőnt tudósfeleségeket. Raine arra számított, hogy ıt is el fogják rabolni, ugyanazzal az okkal, mint a többieket, s akkor ı vagy én, vagy mindketten tenni fogunk valamit. Jól ismert engem, tisztában volt vele, ha csak sejteném is, hogy csaléteknek kívánja használni a lányt, nem mennék bele a játékba. Eszembe jutott, mit mondott, amikor megkérdeztem, minek mellém egy nı: „Elıfordulhat, hogy nem magának kell vigyáznia rá, hanem vice versa.” A helyzet tehát valahogy úgy festett,

hogy nem Marie volt a kellék, hanem én. Már csak arra lettem volna kíváncsi, mennyit tud ı errıl az egészrıl. Ebben a pillanatban bukkant elı Fairfield szobájából. Megszárította, megfésülte a haját, vizes öltözékét bı nadrágra és pólóra cserélte. A ruhadarabok kellıképpen lötyögtek rajta ahhoz, hogy látni lehessen, nem eredeti viselıjük van bennük, Marie bájából azonban ez mit sem vont le. A lány rám mosolygott, én mechanikusan viszonoztam: minél többet gondoltam rá és Raine-re, annál inkább meg voltam gyızıdve róla, hogy Marie mindenrıl tudott. Talán sem ı, sem az ezredes nem tekintettek engem többnek egy szerencsés amatırnél, márpedig ebben a szakmában senki nem bízik meg egy amatırben. Még a szerencsésekben sem. A legjobban azonban nem a bizalom hiánya fájt, hanem az, hogy ha Marie képes volt bolondot csinálni belılem a küldetésünket illetıen, akkor egyéb tekintetben is bolonddá tehetett. Fáradt voltam és gyenge, a gondolat savként mardosta a lelkemet. Mialatt ezen rágódtam, Marie olyan tekintettel nézett rám, hogy rögtön néhány fokkal melegebbnek éreztem magam körül a levegıt, és tudtam, lehetetlen, hogy ezúttal is bolonddá akarjon tenni. Két másodpercig tudtam ezt, mindaddig, míg eszembe nem jutott, hogy ez a nı azért ért meg öt évet az egyik legveszélyesebb szakmában, mert tudta, hogyan kell bolonddá tenni az embereket. Arra készültem, hogy feltegyek neki néhány keresztkérdést, de dr. Hargreaves jelent meg, nyomában a többiekkel. Mindannyian nappali ruhát és még a korábbinál is komorabb arcot öltöttek magukra. – Megbeszéltük egymást közt a kérdést, és már nem kételkedünk benne, hogy feleségeink veszélyben vannak – kezdte dr. Hargreaves minden bevezetı nélkül. – Ebben a pillanatban egyetlen dolog érdekel bennünket, és ez a feleségeink biztonsága. Mit javasol, mit tegyünk? – Igyekezett kordában tartani indulatait, vékony vonallá préselt ajkai, ökölbe szorított keze azonban elárulták. – A fenébe, ember! – Az öreg hentes arcába visszafolyt a téglaszín. – Megmentjük ıket, ez az, amit tenni fogunk. – Persze – bólogattam. – Megmentjük ıket. Hogyan? – Nos... – Nézze, barátom, ön nincs tisztában a helyzettel. Engedje, hogy megmagyarázzam. Három dolgot tehetünk. Várunk, míg a kínaiak áttörnek a hegyoldalon, aztán néhányunk besurran a hátuk mögött, kiszabadítjuk a

feleségeiket, és aztán mi? Hewell bérgyilkosai, ha egyszer beszabadultak ide, minden katonát lemészárolnak. Minden tiszteletem a haditengerészeté, de be kell látni, azok a gazemberek hónapok, vagy ki tudja, évek óta készülnek erre a támadásra, míg az ırség rövid egynegyed órával ezelıtt értesült a várható rohamról. És miután mindenkit megöltek, Hewellék észre fogják venni, hogy eltőntünk. Elegendı lezárniuk a bánya két kijáratát, s ismét a foglyaik vagyunk. Ezzel tehát semmit nem oldunk meg. Vagy elzárhatjuk a kijáratot a hegyoldalban, nem hagyjuk ıket áttörni. Ez vélhetıen menne is, mint a karikacsapás, de legfeljebb egy óráig, ugyanis eddig tartana nekik, hogy visszamenjenek a hölgyekért, és pajzsként használva ıket vagy fegyvert szorítva a fejükhöz, fegyvereink letételére kényszerítsenek bennünket. Tartottam egy rövid szünetet, hagyva, hogy az elmondottak leülepedjenek, de elég volt körbevillantanom a tekintetem az elıttem állókon, hogy tudjam, ez már szavaim elhangzásával egy idıben megtörtént. A férfiak úgy néztek rám, ahogyan az ember azt fixírozza, akit nem kedvel igazán; reméltem, azért nem én vagyok az, akit ki nem állhatnak, hanem az általam elmondottak. – Azt mondta, három lehetıségünk van – jegyezte meg dr. Hargreaves. – Igen. – Merev tagokkal, akár egy fabábu, felálltam a nádszékbıl. – Sajnálom, alhadnagy úr, de nem várhatunk tovább a parancsnokára. Már így is elég idıt elvesztegettünk. Tehát a harmadik lehetıség, uraim. Az egyetlen, amelyik használható is. Amint az ellenség áttörte a hegyoldalt, néhányan közülünk, feszítıvasakkal és kalapáccsal felszerelkezve a zárak és a fegyverekkel hátrahagyott ırök ellen, csónakon megkerüljük a kerítést, a kínaiak háta mögött kiszabadítjuk a feleségeiket, aztán visszapucolunk ide, mielıtt még Witherspoonnak eszébe jutna, hogy visszaküldje néhány emberét a túszokért. Feltételezem, a haditengerészetnél már nem az evezıvel és vitorlával felszerelt csónakok vannak rendszeresítve. Egy gyors motorcsónakkal pár perc alatt odaát vagyunk. – Ez kétségtelenül így lenne – mondta boldogtalanul Anderson. Pillanatnyi csend következett, majd zavartan folytatta: – A helyzet azonban az, Mr. Bentall, hogy egyáltalán nincs csónakunk. – Megismételné? – Nincs csónak. Még evezıs se. Sajnálom.

– Nézze – ráztam meg hitetlenül a fejem –, tisztában vagyok vele, hogy a haditengerészet költségvetését alaposan megnyirbálták, de hogy még csónakra se teljen, azt... – Voltak csónakjaink – vágott a szavamba Anderson. – Négy is, a Neckar könnyőcirkálóhoz kötve, amely az elmúlt három hónapban a lagúnábán hórgonyzott. A Neckar azonban két nappal ezelıtt, fedélzetén a projekt védelméért felelıs Harrison ellentengernaggyal és dr. Daviesszel, az Unikornis fejlesztési vezetıjével, elhajózott. A munkálatok... – Az Unikornis? – A rakéta neve. Még nem kilövésre kész, de negyvennyolc órával ezelıtt sürgönyt kaptunk Londonból, amelyben felszólítottak minket, hogy haladéktalanul fejezzük be a munkát, és a tesztelési területre – mintegy ezer mérföldre délnyugatra – rendelték a Neckart. Ezért választották ezt a szigetet. Délnyugat felé csak víz van, ha valami baj lenne a rakéta irányításával. – Nocsak, nocsak – mondtam késerő gúnynyal. – Milyen örvendetes egybeesés. Egy sürgöny Londonból. A megfelelı kódokkal, rejtett azonosító jelekkel és táviratcímekkel... ugye? Nem a dekódoló fiúk hibája volt, hogy bedıltek a trükknek. – Attól tartok, nem értem. – Miért kellett a Neckarnak felszednie a horgonyt, hogyha a rakéta még nincs készen? – rejtettem kérdésbe a választ. – Már nem sok tennivaló van rajta – felelte Hargreaves. – Dr. Fairfield elvégezte a munkája javát, mielıtt... khm... eltőnt volna, már csak arra van szükség, hogy valaki, aki ért a szilárd hajtóanyagokhoz, befejezze az égetést vezérlı rendszer bekötését és a gyutacsok behelyezését. Az elhajózást megparancsoló táviratban arról is szó volt, hogy egy szilárd hajtóanyagok alkalmazásában jártas szakértı fog érkezni ma a szigetre. Ellenálltam a kísértésnek, hogy bemutatkozzam. A táviratot szők órácskákkal azután küldhették el, hogy Witherspoon megbizonyosodott róla, Bentall bácsi egy nedves és kényelmetlen korallzátonyon tölti az éjszakát. Ahogyan nem volt kétség a pasas gazemberségét illetıen, úgy nem volt kétség a zsenialitását illetıen sem. Én nem voltam bőnözı, de sajnos zseni sem. Két különbözı kategóriába tartoztunk, egyik a legfelsıbe, másik a legalsóba. Úgy éreztem magam, ahogyan David érezte volna magát akkor, ha találkozván Góliáttal, rádöbben, hogy otthon

felejtette a parittyáját. Ahogy eszmefuttatásom végére értem, észrevettem, hogy Anderson és a hentes, akit Farleynek szólított, valamirıl élénken beszélgetnek egymással. Nem tulajdonítottam jelentıséget a dolognak, mindaddig, míg meg nem hallottam két bizonyos szót. Ekkor azonban megmerevedtem, mint akinek madárpók pottyant a levesébe. – Jól hallottam, „Fleck kapitány”-t mondott? – kérdeztem Andersontól. – Igen – bólintott az alhadnagy. – Fleck. Az a pasas, aki a szkúnerével az élelmet, a felszerelést és a postát szállítja Kandavuból. Ma délelıtt ismét jönnie kell. Még jó, hogy néhány perccel korábban felálltam a székbıl, különben most kiestem volna belıle. – A postát is ı szállítja... – motyogtam letaglózva. – Úgy van. – Farley beszélt, meglehetısen türelmetlen hangon. – Ausztrál. Kereskedı, fıként a brit hadsereg által elavulttá nyilvánított cikkekkel üzletel, de idınként nekünk is szállít. Természetesen alaposan a körmére néztek, mielıtt a megbízást elnyerte volna. Teljesen tiszta. – Hogyne, hogyne. – Elképzeltem magamban Flecket, amint buzgón leveleket továbbít a sziget egyik felérıl a másikra, aztán vissza. – İ tud arról, ami itt folyik? – Nem, dehogyis – szörnyülködött Anderson a buta feltételezésen. – A rakéták fejlesztése, ugyanis kettı van belılük, a legszigorúbb titoktartás mellett folyik. De számít ez valamit, Mr. Bentall? – Nem. – Nem lódítottam nagyot, már csakugyan mindegy volt. – Azt hiszem, Anderson, az lenne most a legjobb, ha átmennek Griffiths századoshoz, és megbeszélnénk vele a tennivalókat. Nem sok idınk maradt. Ha egyáltalán maradt... Az ajtó felé indultam, és rögtön meg is torpantam, amint kopogás dobogtatta meg a deszkákat. – Jöjjön be – kiáltotta Anderson, s az ajtó kinyílt. Allison közlegény állt ott, pislogva a szemébe vágódó harsány fényben. – A hajóorvos itt van, uram. – Ah, remek! Jöjjön, Brookman, már nagyon... – Elhallgatott, éles hangon Allisonra rivallt: – Hol a fegyvere, közlegény? Allison felnyögött a fájdalomtól, amint valami irtózatos erı elıredobta, vele együtt Farleyt is a földre küldve, akinek nekirepült. A két férfi még be sem fejezte zuhanását, Hewell betonalakja töltötte be az ajtókeretet. És

mintha önmagában nem lett volna elég félelmetes, jobb kezébıl automata pisztoly hangtompítós csöve ásított felénk. Aztán a következı pillanatban Anderson alhadnagy elkövette élete utolsó baklövését: reflexszerően az oldalára csatolt tengerészrevolver felé kapott. Megpróbáltam megállítani, eltolni a kezét a pisztolytáskától, de Anderson a bal oldalamon állt, sérült karom túl lassú volt. Halk pukkanás hallatszott; Anderson mellkasára szorított kézzel, csodálkozva Hewell kıarcára nézett, aztán rövid ingás után hátrazuhant, és én ostoba fejjel mögéje ugortam, hogy elkapjam. Nem tett jót egyikünknek sem, csak annyit értem el vele, hogy jól megrándítottam már így is megroggyant bal vállam: Anderson már halott volt, mielıtt megérinthettem volna.

9.

Péntek, reggel hat és nyolc között Hewell bedübörgött a szobába; még csak rá se nézett a földön fekvı holttestre. Bal kezével jelt adott, mire két macskatalpú kínai lépett elı a kinti sötétbıl, mindkettı géppisztollyal felszerelkezve. Határozottan hozzáértıen szegezték ránk a fegyvereket, és ez nekem nagyon nem tetszett. – Van valakinél fegyver? – kérdezte Hewell. Hangjára a poharam riadtan az üvegnek koccant. – Van bárkinek is fegyvere ebben a szobában? Ha igen, most mondják meg. Ha fegyvert találok valakinél vagy valakinek a szobájában, megölöm. Utoljára kérdem: van valakinél? Nem volt. Ha fogpiszkálója lett volna valakinek, azzal is rohanvást igyekezett volna Hewellhez, nehogy az késıbb szúróeszköz birtoklásával vádolja. Hewell hatással tudott lenni az emberre. – Jó. – Közelebb jött egy lépéssel, lenézett rám. – Bolondot csinált belılünk, Bentall. Nagyon okos. A lábának semmi baja, nem igaz, Bentall? A karja viszont már nem annyira ép. A doberman harapta meg, mielıtt megölte volna? És megölte a két legjobb emberemet, Bentall. Ezért fizetni fog, tartok tıle. Magában a mély, alig érezhetıen gunyoros hangban semmi fenyegetı él nem volt, de nem is kellett lennie. Épp elég volt Hewell fölém tornyosuló jelenléte, a rezdületlen arcról hidegen sütı üresség. Nem kételkedtem benne, hogy meg fogok fizetni mindazért, amit felsorolt. – De még várunk vele. Egy kicsit. Még nem hagyhatjuk meghalni magát, nem igaz, Bentall? – Mondott valamit kínaiul a jobbján álló fickónak, egy magas, jó kötéső, intelligens és hozzá hasonlóan kifejezéstelen arcú fiatalembernek, majd ismét felém fordult. – Magára kell hagynom egy kis idıre: a kerítés mellett posztoló ıröket még nem intéztük el. A helyırség és a parancsnok háza már a kezünkön van, az ırhelyekhez vezetı telefonvezetékeket elvágtuk. Itt hagyom Hangot, hogy vigyázzon magára. Ha úgy gondolják, hogy egyetlen ember, még ha géppisztollyal is van felfegyverezve, nem tarthat sakkban kilencet, csak próbálkozzanak,

majd megtudják, miért volt Hang egy gépfegyveres zászlóalj vezetıje a koreai háborúban. – Hewell ajkai torz mosolyra húzódtak. – Ha unatkoznának, találgassák, melyik oldalon harcolt. Hewell és a másik kínai kimentek. Marie-re néztem, ı pedig rám. Az arca fáradtnak tőnt és valahogyan szomorúnak, felém villantott mosolya eléggé vérszegényre sikerült. Mindenki más a kínai ırre bámult. İ, úgy tőnt, senkire nem figyelt. Farley megköszörülte a torkát, s csevegı hangon így szólt: – Lerohanhatnánk. Mindenki más oldalról. – Rohanja le ön, Farley – feleltem szívélyesen. – Én maradok itt, ahol vagyok. – A fenébe, ember. – A hangja fakó volt a keserőségtıl. – Ez az utolsó esélyünk. – Szó szerint. A bátorsága elismerésre méltó, Farley, az intelligenciájáról azonban aligha lehetne ugyanezt elmondani. Ne legyen idióta. – De... – Hallotta, mit mondott Bentall! – mondta a kínai hibátlan amerikai angollal. – Ne legyen idióta. Farley egyetlen pillanat alatt megadta magát, szinte látni lehetett, amint görcsösen megfeszített izmai riadtan elernyednek, és öntelt magabiztossága nem létezıvé zsugorodik. – Mindenki üljön a padlóra törökülésben – folytatta az ır. – Úgy biztonságosabb lesz... az önök számára. Senkit nem szeretnék megölni. – Szünetet tartott, majd utógondolatként hozzátette: – Kivéve Bentallt. Ma éjjel megölte a tongom két tagját, Bentall. Nem tartogattam semmiféle szellemes választ egy effajta megjegyzésre, ezért elengedtem a fülem mellett. – Dohányozhatnak, ha akarnak – ajánlotta fel. – És beszélgethetnek, de úgy, hogy én is halljam. Senki nem sietett élni ez utóbbi lehetıséggel. Adódnak alkalmak, amikor az ember nehezen talál témát a könnyed csevejre, és ez a mostani ilyennek bizonyult. Nem mintha hiányzott volna a beszélgetés, ebben a pillanatban sokkal inkább az foglalkoztatott, miért indították el a rohamot Hewellék ilyen korán, órákkal hamarabb, mint amire számítottam. Benéztek volna a kunyhónkba, és nem találtak ágyban? Nem, ez

valószínőtlen volt: miután a tüzet követıen találkoztunk, egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik gyanakodnak. Vagy megtalálták a kínaiak holttestét a többiek mellett? Ennek már sokkal nagyobb volt a valószínősége. Igen, hiszen tudtak róla, hogy megöltem két kínait. Gondolom, kérdıjellé kellett volna görnyednem a keserőség és bosszúság súlya alatt, különös módon mégse történt ez meg. A játszmát elveszítettük, ezen már nem lehetett változtatni; vagy legalábbis a játszma eddigi meneteit veszítettük el, ami végül is ugyanaz volt. Vagy esetleg nem. Marie mintha olvasott volna a gondolataimban. – Még mindig nem adtad fel, Johnny? – Ismét rám mosolygott, ám ezúttal olyan sugárzó arccal, amilyennel még senkire nem nézett, még Witherspoonra sem. A szívem vidáman fickándozni kezdett, akár egy csörgısipkás udvari bolond, s csak akkor hagyta abba, amikor fél perccel késıbb emlékeztettem magam, hogy Marie egy olyan lány, aki bárkit bolonddá tud tenni. – Ahogy az öreg mondta, neked még akkor is a szabaduláson járna az eszed, ha már odaszíjaztak a villamosszékhez és a végrehajtó meghúzta a kapcsolókart. – A megállapítás csak részben illik a jelenlegi helyzetemre. Ezúttal ugyanis nem a szabaduláson töröm a fejem, hanem azon, mennyi idım lehet még hátra az életbıl. Sikerült megbántanom, sértıdötten elfordította a fejét. Hargreaves ezenközben tőnıdve figyelt engem. Még mindig rémült volt, az agya azonban teljes erıbedobással mőködött. Márpedig Hargreaves agyállománya elsı osztályú volt. – Magának nem kell aggódnia az életéért, Bentall – szólalt meg. – Mint hallhattuk, Hewell és ez az ember habozás nélkül megölnék magát, ha tehetnék, csakhogy nem tehetik. Hewell azt mondta, „még nem hagyhatjuk meghalni magát, Bentall”. És ugyanazon a részlegen dolgozott, mint dr. Fairfield. Maga lenne az a hajtóanyag-szakértı, akire vártunk? – Feltételezem. – Nem volt miért tagadnom, még fél órája sem ismertem a galád ál-Witherspoont, amikor már ezt is az orrára kötöttem. Hiba volt-e megtennem? Nem, miért lett volna az? Hiszen az volt a feladatom, hogy hajtóanyag-szakértınek adjam ki magam. – Hosszú történet. Majd egy késıbbi alkalommal elmesélem. – Meg tudja csinálni? – Mit?

– Bekötni a vezérlıt, behelyezni a gyutacsokat. – Neki se mernék kezdeni – vallottam be. – De hiszen Fairfielddel dolgozott – állhatatoskodott Hargreaves. – Nem száraz hajtóanyagon. – De... – A legutóbbi kutatásairól semmit nem tudok – jelentettem ki mogorván. És én elsı osztályúnak tartottam az agyállományát! Hát soha nem fogja már be a száját ez az ırült? Nem látja, hogy az ır figyel? Mit akar elérni? A nyakamra szorítani a kötelet? Láttam, hogy Marie-t is hasonló gondolatok foglalkoztatják. Összeszorított ajkakkal, csöppet sem barátságos tekintettel meredt Hargreavesre. – Túl nagy volt a titoktartás – főztem hozzá magyarázatképpen. – Nem a megfelelı szakértıt küldték ki. – Nos, akkor sokat érünk magával – mormogta Hargreaves. – Azt hiszi, én örülök neki, hogy idekeveredtem? De ha már itt vagyok, mi lenne, ha tartana nekem egy rövid ismertetıt errıl az Unikornis-ról? Eddig még csak nem is hallottam róla. Azok közé tartozom, akik azt vallják, az embernek holtáig tanulnia kell. Hargreaves tanácstalanul hallgatott, végül kinyögte: – Attól tartok... – Attól tart, hogy szigorúan titkos – mondtam türelmetlenül. Persze hogy szigorúan titkos. De nem azoknak, akik ezen a szigeten tartózkodnak. Többé már nem. – Azt hiszem, sajnos igaza van – ingatta meg a fejét Hargreaves. – Emlékszik még a néhai és sokat kritizált Kék Villám rakétára? – Elsı és egyetlen interkontinentális ballisztikus rakétánkra? – Igent intettem a fejemmel. – Hogyne emlékeznék. Mindent tudott, amit egy rakétának tudnia kell, kivéve a repülést. Ami, ugye, eléggé kínos volt. A kormány fontolgatta, nem kellene-e eladni úgy, ahogy van az amerikaiaknak, lévén Nagy-Britannia úgyis teljesen az Államokra utalva, ami a nukleáris védelmet illeti. Emlékszem. A kormány nagyon népszerőtlen volt akkoriban. – Igen. Pedig nem szolgáltak rá. Megszüntették a projektet, mert néhány józanabb katonai és tudományos személyiség kedvesen rávilágított a tényre, hogy a Kék Villám teljességgel alkalmatlan arra a célra, amire használni kívánták volna. Olyan amerikai modellek mintájára épült, mint például az Atlasz 1KBR, amelynek húsz percre van szüksége ahhoz, hogy

el tudjon rugaszkodni a földtıl. Az amerikaiaknak ez tökéletes, ık messzire vannak az oroszoktól. Nekünk legfeljebb négy percünk van a cselekvésre. – Hargreaves levette a szemüvegét, és rövidlátóan pislogva, gondosan megtörölgette a lencséket. – Ami azt jelenti, hogy ha a Kék Villámot rendszeresítették volna, fabatkát sem értünk volna vele az orosz IKBR-ek ellen. Tizenhat perc. Ennyi kellett volna még nekik a felszálláshoz, amikor már régen elsöpörték ıket a föld színérıl az öt megatonnás szovjet rakéták. – Én is tudok számolni – sóhajtottam. – Azért nem kell mindent a szájamba rágni. – A Védelmi Minisztériumnak a szájába kellett rágni a tényeket – vágott vissza Hargreaves. – Még így is négy évre volt szükségük, hogy megértsék ıket, bár ez katonáéknál rövid idı. A Kék Villám másik fogyatékossága az volt, hogy kilövıállványt és folyékony oxigént, illetve kerozint nyomás alatt adagoló berendezést igényelt, magáról a rakéta méretérıl nem is beszélve. Ez hatalmas silókat jelentett, amelyeket nem lehetett rejtve tartani az orosz kémrepülıgépek elıtt. Az ilyen állandó kilövıállások ma már annyira ismertek, hogy gyakorlatilag minden orosz rakétának van egy amerikai megfelelıje, és fordítva. – Olyan IKBR-re volt tehát szükség, amit azonnal ki lehet lıni, s emellett mozgatható is. Ezt az ismert hajtóanyagok egyikével sem lehetett megvalósítani, fıleg oxigénnel és kerozinnal nem, ami még ma is az amerikai interkontinentális rakéták nagyobbik részét hajtja. A folyékony hidrogénnel üzemelı társaik sem jobbak, amelyekkel az amerikaiak dolgoznak újabban. A 217 Celsius-fokos forráspont tízszer olyan bonyolulttá teszi a kezelésüket, mint bármelyik másik ismert típusét. És túl nagyok. – Cézium és ion hajtóanyagokkal is kísérleteznek – jegyeztem meg. – El is fognak még kísérletezgetni egy darabig. Tucatnyi különbözı cég kutat egy-egy részletkérdést, márpedig közismert, hogy sok bába közt elvész a gyermek. A mobilis, kilövésre kész rakéta tehát megvalósíthatatlan álom volt mindaddig, míg elı nem állt dr. Fairfield a szilárd hajtóanyag zseniálisan egyszerő ötletével. Ez a hajtóanyag mintegy hússzor akkora energia leadására képes, mint az, amit Amerika ıre esetében alkalmaztak. Olyan zseniálisan egyszerő, hogy nem is értem – vallotta be Hargreaves.

Én sem értettem, ahhoz azonban épp eleget hallottam Fairfieldtıl, hogy tudjam, miként lehet mőködésre bírni. Azon a helyen és abban az idıben azonban a legtávolabbról sem állt szándékomban effélét tenni. – Biztosak benne, hogy használható a rakéta? – kérdeztem. – Igen, igen. Dr. Fairfield behelyezett egy huszonnyolc fontos töltetet egy speciálisan megépített, miniatőr rakétába, és egy Skóciától nyugatra lévı lakatlan szigetrıl fellıtte. Pontosan úgy szállt fel, ahogy azt Fairfield megjósolta; eleinte nagyon lassan emelkedett, sokkal lassabban, mint a hagyományos rakéták. –Hargreaves elmosolyodott a számára valami okból kedves emléken. – Aztán gyorsulni kezdett. A radar hatvanezer láb fölött veszítette el. Még akkor is gyorsult, pedig már elérte az óránkénti tizenhatezer mérföldes sebességet. Aztán további kísérletek következtek, arányosan lekicsinyített töltetek és rakéták, míg Fairfield azt nem kapta, amit akart. Végül megszoroztuk a tömeget, a hajtóanyagot, a rakétafejet és a töltetet négyszázzal, s megkaptuk az Unikornist. – A négyszázzal való szorzás új faktorokat is behozhat. – Ezeket kellett kiderítenünk. Ezért jöttünk ide. – Az amerikaiak tudtak errıl az egészrıl? – Nem. – Hargreaves ábrándosan elmosolyodott. – De remélem, hogy egy napon majd tudni fognak. Tulajdonképpen az ı számukra készül, ezért alkalmaztunk a mi igényeinket jóval meghaladó méreteket: arra lett tervezve, hogy egy kéttonnás hidrogénbombát tizenöt perc alatt hatezer mérföldre repítsen, ami óránkénti húszezer mérföldes csúcssebességet jelent. Tizenhat tonna az ı kétszáz tonnás IKBR-jeikhez képest, tizennyolc láb magasság a százhoz. Szállítható, kilıhetı hajóról, tengeralattjáróról, vonatról vagy tehergépjármőrıl. Mobilitás és azonnali kilövés. – Önelégülten elvigyorodott. – A jenkik egyszerően imádni fogják az Unikornist. Rábambultam. – Nem állítja komolyan, hogy Witherspoon és Hewell az amerikaiaknak dolgozik? – Hogy nekik... – Lejjebb tolta orrán a szemüveget, vaksin rám nézett a szarukeret fölött. – Mi az ördögöt akar mondani? – Csak azt, hogy ha nem nekik dolgoznak, akkor nem értem, hogyan fogják imádni a jenkik az Unikornist.

Úgy nézett rám, mintha a szeme láttára földbe tiportam volna egy virágot: számára még most is a tudományos lelkesedés volt a legfontosabb. A nap vagy legalábbis a fénye közben elıbújt a láthatár mögül, ezt onnan lehetett tudni, hogy már a kivilágított ablakok sem tudták kirekeszteni a világosszürke égboltot. A karom képtelen volt elfelejteni a halott Andersonnal történt találkozását, a doberman mintha megint beleakaszkodott volna az agyaraival. Eszembe jutott a félbehagyott whiskym. Felemeltem a poharat, de senki nem mondta, hogy „csirió”; azért felhajtottam az italt. Nem tett jót, bár rosszat sem. Farley, a hentes és infravezérlés-szakértı, fokozatosan visszanyerte téglaszínét, bátorságát és méltóságát, s hosszú és keserő monológba fogott, amiben két szó, az „átkozott” illetve a „felháborító” kapott kitüntetett szerepet. A többiek hallgattak, és senki nem akart a padlón heverı holttestre nézni. Jómagam azt kívántam, bárcsak adna még valaki egy kis whiskyt, vagy legalább azt tudnám, honnan szedte elı Anderson az azóta kiürült üveget. Szomorú volt, de többet gondoltam az üvegre, mint a halott emberre, akitıl az elsıt kaptam. De hát ezen a reggelen semmi nem úgy mőködött, ahogy kellett volna, s egyébként is, a whisky esetleg még segíthetett valamit rajtam, Anderson azonban kétségtelenül nem. Fényes nappal volt, mire Hewell visszatért. Fényes nappal tért vissza és egyedül, s a bal alkarján látható vérfoltból kérdezés nélkül is tudhatta mindenki, miért nincs mellette a másik kínai. A drótkerítés mellett posztoló három ır sokkal éberebb és ügyesebb volt, mint arra Hewell számított, de még így sem eléggé. Ha Hewellt bosszantotta is egy újabb embere halála, ha zavarta is a sebe vagy az, hogy három tengerész életét oltotta ki az imént, ezt jól leplezte. Körülnéztem a társalgóban ülı férfiak nyúzott, szürke arcán, és tudtam, nem kell részleteznem nekik, mi történt. Más körülmények között szórakoztatató lett volna figyelni arckifejezéseik játékát, a döbbenetet, a hinni nem akarást abban, hogy mindez megtörténhet velük, ott és akkor azonban nem esett nehezemre halálosan komolynak maradni. Hewell sem volt fecsegı kedvében. Elıhúzta a pisztolyát, intett Hangnak, hogy menjen ki a kunyhó elé, végigmért minket, aztán csak ennyit mondott: – Kifelé.

Kimentünk. Eltekintve a part és a kunyhó közti ösvényt szegélyezı néhány pálmától, a szigetnek ezen a felén se nıtt több növény, mint a másikon. A hegy sokkal meredekebb volt ezen az oldalon, s nagyszerő kilátás nyílt a déli oldalát kettévágó hasadékra. A sziget nyugati felét azonban még mindig nem láthattam. Azt se csodálhattam sokáig, amit a domborzati formák nem takartak el, mert Hewell nem adott rá idıt. Kettes sorba terelt minket, megparancsolta, hogy fejünk tetején kulcsoljuk össze a kezünket – ennek nem tudtam és nem is akartam eleget tenni, és Hewell valami okból nem erıltette –, aztán északnyugat felé masíroztatta a társaságot. Rövidke háromszáz yard után, a hasadék elsı sziklanyúlványán túl, gyanús, frissen hányt kıhalom került a szemünk elé. Hogy mi volt mögötte, azt nem láthattam, de nem is kellett: az alagút kijáratának kellett lennie, amin Hewellék áttörtek a hajnali órákban. Körülkémleltem, eszembe vésve minden egyes részletet, ami késıbb segítségemre lehet a hely azonosításában, s közben csúfondárosan mosolyogtam magamon, aki nem mindennapi tehetséggel képes memorizálni a lehetı leghaszontalanabb adatokat. Öt perccel késıbb, felérve a második sziklanyúlvány csúcsára, végre megpillanthattam a sziget nyugati felét. A lapály talán egy mérföld hosszú lehetett és vagy négyszáz yard széles, ezen a negyed négyzetmérföldnyi területen azonban egyetlen fát sem lehetett látni. A síkság délnyugati sarkától hosszú, széles kikötıgát nyúlt ki a lagúna sziporkázó vizébe; ebbıl a távolságból úgy nézett ki, mintha betonból épült volna, de valószínőleg koralltömbökbıl volt. A móló távoli végében síneken mozgó daru magasodott, az a fajta, amit korábban hajójavító mőhelyekben láttam. A foszfáttársaság nyilván a nyersanyag berakodásához használta, a haditengerészet számára pedig, a kikötı-gáttal együtt, egy fontos pozitívum lehetett, amikor Vardu mellett döntöttek. Két további, sokkal keskenyebb sínpár is végigfutott a gát tetején. Néhány évvel korábban, feltételeztem, egyikükön a foszfáttal teli csillék jöttek, a másikon az üres csillék mentek. Most csak az egyik hagyta el a mólót, hogy rozsdásan és aljnövényzettel benıve, a foszfátbánya felé kanyarodjon. A másikat új, használattól fényes sínekre cserélték, melyek egyenesen a szárazföld belseje felé vezettek, mintegy kétszáz yardnyi mélységig. Félúton különös, durván huszonöt yard átmérıjő betonpad

fölött haladt át, végül egy hangárforma épület elıtt szőnt meg látszani. A hangár vagy harminc láb magas volt, negyven láb széles és száz láb hosszú; onnan, ahol álltunk, pontosan a háta mögül, sem a bejáratát nem lehetett látni, sem azt, véget ér-e elıtte a sín, vagy továbbvezet a belsejébe. Az épület maga vakítóan fehér volt, de már messzirıl látszott, hogy nem festve van, hanem ponyvával vonták be, feltehetıen azért, hogy visszaverje a nap sugarait, ezáltal elviselhetıvé téve a hımérsékletet a hullámlemezbıl emelt épületben. Valamivel északabbra a lakóépületek voltak láthatóak, csúnya, elıre gyártott elemekbıl készült kunyhók rendezetlen csoportja. Még ennél is északabbra, a hangártól szők háromnegyed mérföldnyire, egy jókora masszív betonkocka volt a földbe süllyesztve, tetején féltucatnyi acélpóznával, melyek végére különbözı mérető és típusú rádió-, illetve radarantennát rögzítettek. Hang egyenesen a legközelebbi és legnagyobb kunyhó felé vezetett minket. Két kínai állt az ajtó elıtt, mindkettı gépkarabéllyal a kezében; egyikük intett, mire Hang félreállt, mi pedig be lettünk tessékelve a nyitott ajtón. A szoba, melybe beléptünk, a változatosság kedvéért szintén szálláshely volt, csak ezúttal nem a tudósoké, hanem a tengerészközlegényeké. Negyvenlábnyi hossza mentén háromemeletes ágyak és háromajtós szekrények sorakoztak, mind bıségesen és változatosan kidekorálva rajzszegekkel rögzített fényképekkel, levelekkel, képesmagazin- és újságkivágatokkal, meg minden egyéb elképzelhetıvel, ami papírból van, és amin akad valami néznivaló. Az ablak alatti helyet négy, hosszában egymásnak tolt asztal foglalta el; a padlóhoz hasonlóan hófehérre súrolt asztalok közül a két távolabbi körül, fapadokon körülbelül húsz férfi ült, tisztek, altisztek és közlegények vegyesen. Egyesek teljesen fel voltak öltözve, mások alsót és atlétatrikót viseltek csupán. Egyikük az asztalra bukva feküdt, fejét az alkarjára fektetve. De nem aludt: karján és feje körül vér piroslott. Társai közül egyik sem látszott döbbentnek vagy rémültnek, csak üldögéltek csendben, dacosan összeszorított ajkakkal. Egyébként sem tartoztak az ijedıs típusba; egyetlen kölyköt sem láttam közöttük, a haditengerészet a javát válogatta ki, amit mi sem bizonyított jobban, mint Hewell hosszas hajnali csatározása a három ırszemmel.

Az asztalfınél négy tiszt ült, szófogadóan az asztallapon tartott kezekkel, akárcsak az alárendeltjeik. İk kivétel nélkül egyenruhát viseltek, így a rangjelzéseik alapján többé-kevésbé azonosítani tudtam ıket. A bal oldali, mackós termető, ezüstös hajú férfi, a feldagadt és véres szájjal, az éber szürke szemekkel és a négy aranycsíkkal, csakis Griffiths százados lehetett. Mellette, három aranycsíkkal bíbor alapon, egy kopaszodó, karvalyorrú mőszaki tiszt. A következı egy két aranycsíkos hadnagy volt, a vörös alapból következıen orvos, azaz Brookman, aki hozzám készülhetett, amikor meglepték. A negyedik egy újabb hadnagy volt, egy vörös hajú fiatalember, akinek a száját pillanatnyilag egy hajszálvékony, fehér csík jelölte. A tisztek mögött egy ajtó, fölötte a TISZTI ÉTKEZDE felirat. A szoba falai mentén öt kínai állt, kibiztosított gépkarabélyokkal. A hozzám legközelebb esı asztalnál, szivarral a szájában, kezében nádpálcával – nem fegyverrel! –, tudósabb képpel, mint valaha, az az ember ült, akit Witherspoonként ismertem meg. Legalábbis azt hittem, hogy ismertem, míg hátra nem fordult, és egyenesen rám nézett. Nézett? Hiszen ez az ember, akit most elıször láttam elmaradhatatlan fényszőrıs szemüvege nélkül, vak volt! Még soha nem láttam ilyen világos íriszt és ilyen homályos szaruhártyát: mintha egy márványból faragott görög szobor szegezte volna rám vak kıtekintetét. Witherspoon szémgolyói Hewell felé fordultak. – Nos? – kérdezte. Az asztal körül ülık egy emberként a Neander-völgyire emelték a tekintetüket, kivéve a fiatal hadnagyot. – Megöltük ıket. Számítottak a támadásra, de megöltük ıket. Egy emberemet azonban elveszítettem. – Értem. – Witherspoon a százados felé fordult. – Elégtételt éreznek? – Gyilkos gazemberek – suttogta az ezüstös hajú férfi. – Gazemberek! Tíz emberemet ölték meg! Witherspoon apró jelt adott a nádpálcájával, mire az egyik kínai odalépett az asztalon nyugvó holttesthez legközelebbi közlegényhez, s annak a nyakához nyomta a gépkarabélya csövét. – Már csak ık voltak – hadarta Griffiths százados. – Csak ık voltak, esküszöm.

Witherspoon újra jelt adott, mire a kínai visszalépett; a tengerész nyakán látni lehetett a fehér karikát, ahol a fegyvercsı a húsába mélyedt. Amint a férfi érezte, hogy újabb, bár meghatározatlan idejő haladékot kapott a haláltól, mély sóhajjal hagyta távozni tüdejébıl a bent rekedt szuszt. Hewell a halott felé intett a fejével. – Mi történt? – Megkérdeztem ettıl az idiótától – mutatott Witherspoon a vörös hajú hadnagyra –, hol tárolják a fegyvereket és a lıszert. Ez a tacskó nem akarta elárulni. Lelövettem az egyik tengerészt. A következı alkalommal, amikor kérdeztem, a hadnagyocskából ömlött a szó, mint a vízfolyás. – Aha – mondta szórakozottan Hewell, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne lelıni valakit, amikor egy másik személy visszatartja a minket érdeklı információt. Engem azonban nem Hewell érdekelt, hanem Witherspoon. Kivéve azt, hogy a szemüvegét levette, külsıre semmit nem változott; az átváltozás mégis teljes volt. A kapkodó mozdulatok, a negédes fejhang, az állandó szóismételgetés megszőntek: egy higgadt, magabiztos, könyörtelen ember ült elıttem, önmaga és mások mindenhatójú ura, egy ember, aki soha nem veszteget el egyetlen mozdulatot, egyetlen szót. – A tudósok ezek? – kérdezte. Hewell igennel felelt, mire Witherspoon a szoba távolabbi felének az irányába intett a pálcájával. – Odabent vannak. Hewell és az egyik ır a tisztek háta mögött lévı ajtónak terelte a hét tudóst. Amint elhaladtak Witherspoon mellett, Farley megállt elıtte, és megrázta öklét. – Te szörnyeteg! Te átkozott... Witherspoon szeme meg se rebbent, a nádpálca azonban annál sebesebben suhant át a levegın, teljes lendülettel Farley arcának csapódva. A férfi fájdalomtól ordítva az egyik emeletes ágynak esett, hányattatásai azonban itt még nem értek véget. Hewell megragadta a gallérjánál fogva, és szó szerint a szoba másik végébe repítette. Witherspoon arca meg se rándult. Volt egy olyan halvány érzésem, hogy Witherspoon és én nem fogunk túlzottan jól kijönni egymással az elkövetkezı idıkben.

A távoli ajtó kinyílt, az embereket beterelték, aztán a túlsó helyiség ismét le lett zárva, de nem azelıtt, hogy mindannyian hallhattuk volna a viszontlátás örömétıl sikongó és zokogó nık hangjait. – Amíg a haditengerészet végezte maguk helyett a munkát, biztonságos helyen „tárolták” ıket – mondtam unottan Witherspoonnak. – Most, hogy a haditengerészetre már nincs szükség, a tudósokra viszont igen, kétségkívül azért, hogy újabb rakétákat építsenek magának, elırukkoltak a feleségekkel. Milyen megható... Tudják, hogy nélkülük nem lennének hajlandóak dolgozni. Felém fordult, kezében a hosszú és vékony, de súlyos pálca fenyegetıen lengedezett. – Ki kérte, hogy beszéljen? – Ha megüt azzal a pálcával – közöltem vele tárgyilagosan –, vele fogom szétzúzni a gégéjét. Síri csend szakadt a szobára. Hewell a visszaút felén megtorpant. A tengerészek még lélegezni sem mertek – hogy miért, ık tudták. Tíz másodperc, mindegyik legalább öt perc hosszú, telt el így, aztán Witherspoon hangosan felnevetett. – Attól tartok, Bentall barátunk kissé más, mint a tengerészei és a tudósaink – magyarázta Griffithsnek. – Bentall például nagyszerő színész: még senkinek nem sikerült olyan hosszú ideig bolondot csinálnia belılem, mint ıneki. Bentallt megkóstolhatja egy véreb, ıt ez nem zavarja. Bentall fél ép karral összecsap két tapasztalt késelıvel, és ı kerül ki gyıztesen. Ráadásul profi módon ért ahhoz is, hogyan kell porig égetni egy házat. – Vállat vont, szinte bocsánatkérıen. – Ahhoz persze, hogy felvegyék a Brit Titkosszolgálathoz, az embernek nem mindennapi fickónak kell lennie. Újabb csend következett, még az elıbbinél is különösebb. Mindenki élete elsı hús-vér szuperügynökét bámulta, az azonban valahogy nem olyan volt, mint amit a képregényekbıl elképzeltek maguknak. Hullaszínő arcommal, nemcsak színben hozzá illı testemmel aligha én lettem volna az, akirıl plakátot készítenek, hogy így csábítsanak még több fiatalt a titkosszolgálathoz. Nem mintha a titkosszolgálat így toborozta volna az ügynökeit. Csak azt tudtam volna, mibıl jött rá Witherspoon. A kínai ır, Hang hallotta a beszélgetésemet Hargreavesszel, de ı még nem számolhatott be Witherspoonnak.

– Maga a titkosszolgálat embere, ugye, Bentall? – kérdezte szelíden Witherspoon. – Tudós vagyok – feleltem kíváncsiságból. – Hajtóanyag-szakértı. Folyékony hajtóanyag – tettem hozzá szándékosan. Egy számomra láthatatlan jelre az egyik kínai Griffiths mögé lépett, a nyakának szorította a gépkarabély csövét. – Kémelhárítás – mondtam egy szempillantás alatt. – Köszönöm. – A kínai visszavonult. – Rendes-becsületes tudósok nem járatosak a kódolásban, és nem ismerik kommunikációs szinten a morzejelekét. Maga viszont annál inkább, nem igaz, Bentall? Brookman hadnagyra néztem. – Azon tőnıdöm, tudna-e tenni valamit a karommal? Witherspoon felállt, felém sétált. Ajkai éppolyan fehérek voltak, mint a bütykei a kezén, melyben a pálcát szorongatta, hangja azonban nem árulkodott indulatról. – Majd, ha végeztem. Talán érdekli, hogy két perccel a „háztőznézésem” után üzenet érkezett egy Pelican nevő hajóról, melyben vannak bizonyos érdekeltségeim. Ha az idegrendszerem és a testem nem állt volna a teljes mőködıképtelenség szélén, megugrottam volna a név hallatán, így viszont még a szemem se rebbent. A Pelican! Ez volt az elsı név, amit azon a listán láttam, melynek másolatát a jobb sarkam és zoknim közé rejtettem. – A Pelicannak rendszeresen figyelnie kellett egy bizonyos frekvenciát – folytatta Witherspoon. – Elképzelheti, mennyire megdöbbent a rádiós, amikor S.O.S. kezdett jönni a vészfrekvenciától jócskán különbözı hullámhosszon. Legszívesebben kikaptam volna a kezébıl a nádpálcát, és jól elfenekeltem volna magam. Ekkora baklövést! Bár, hogy tényleg én tehettem-e róla, az kérdéses volt. Honnan is tudhattam volna, hogy a 46 a lista alján azt jelenti, a Pelicannak és a többi hajónak – ha azok is hajók nevei voltak – figyelnie kell az étert minden egész óra után negyvenhat perccel? Pechemre, éppen ez idı tájt kezdtem el adni elsı kísérleti S.O.S. jelemet, és ostoba fejjel az elıre beállított, Fucsou feliratú csatornán. Éppen azon a csatornán, amit ık használtak! – Okos ember ez a rádiós – mesélte tovább Witherspoon. – Amikor elvesztette magát, kézenfekvıen arra gondolt, azért történhetett ez, mert

maga átállt vészfrekvenciára. Sikerült újra megtalálnia a jelet, és követte magát. Kétszer is hallotta a Vardu nevet, ebbıl rögtön sejtette, hogy valami nincs rendjén. Betőrıl betőre lemásolta az Annandale-nek küldött üzenetét. Aztán várt tíz percig, és tájékoztatott engem. Még mindig úgy álltam ott, mint egy húsvétszigeti kıszobor. Ez már maga volt a vég, a csúfos vég, amikor már a híres bentalli optimizmus is csıdöt mondott. – „RIDEX COMBON LONDON”. A fınöke táviratcíme, nem igaz, Bentall? – Inkább állította, mint kérdezte Witherspoon. Valószínőtlennek tartottam, hogy hinne nekem, ha azt mondanám, csak Myrtle nénikémnek küldtem születésnapi dísztáviratot Putneyba, ezért bólintottam. – Sejtettem, ahogyan azt is, hogy hasznos lehet, ha magam is elküldök egy üzenetet. Míg Hewell, aki ugyebár hiába rohant a vendégházba, mert már nem voltak ott, és emberei csákányokkal áttörték a hegyoldalt, én megfogalmaztam a második üzenetet. Arról persze fogalmam sem volt, mi állt a maga kódolt üzenetében, de azért az is elég pofásra sikerült, amit én küldtem el „RIDEX COMBON LONDON”-nak. Valahogy úgy szólt, hogy: „KÉREM FIGYELMEN KÍVÜL HAGYNI LEGUTÓBBI ÜZENETET MINDEN ELLENİRZÉSEM ALATT KÉREM NE LÉPJENEK VELEM KAPCSOLATBA NEGYVENNYOLC ÓRÁIG KÓD”. És voltam bátor használni a nevét. Gondolja, hogy meg fog felelni a célnak, Bentall? Nem szóltam semmit. Végignéztem az asztalnál ülık arcát, de már egyikük se nézett engem, mindannyian a kezüket tanulmányozták buzgón, még Marie tekintetét se sikerült elcsípnem. Rossz helyen és idıben születtem; jó lett volna Rómában lenni kétezer évvel ezelıtt, és beledılni egy kardba. A nagy, csúnya lyukra gondoltam, amit a kard vágna rajtam, errıl pedig rögtön a karomon éktelenkedı csúnya lyukak jutottak eszembe. – Most már megengedi, hogy Brookman hadnagy megreparálja a karomat? – kérdeztem. Felém fordult, hosszasan rajtam tartotta világtalan szemét, majd így válaszolt: – Sajnálom, hogy az élet a kerítés két különbözı oldalára pottyantott minket, Bentall. Most már értem, miért éppen magát bízta meg a fınöke ezzel az üggyel: maga egy veszélyes ember.

– Annál sokkal több vagyok – jegyeztem meg. – Szerencsés ember vagyok. Vinni fogom még a koporsóját. Újabb fél percig szurkált a szemtengelyével, aztán Brookman felé fordult. – Lássa el ezt az embert. – Nagyon köszönöm, Witherspoon professzor – mondtam jól nevelten. – LeClerc – közölte érdektelenül. – Nem Witherspoon. Az a fecsegı öreg idióta már eljátszotta a szerepét. Brookman jó munkát végzett. Kinyitotta és kitisztította a sebeimet egy drótkefe érzését keltı eszközzel, szépen bevarrta ıket, alufóliát és kötszert tekert a karomra, lenyeletett velem néhány pirulát, végül, hogy ne érje szó a ház elejét, belém döfött néhányszor egy injekciós tővel. Ha kettesben lettünk volna, még a legtüzesebb lábú táncoló dervist is mégszégyenítettem volna, de mivel úgy éreztem, már így is épp elég kárt okoztam a titkosszolgálat hírnevének, igyekeztem egy helyben maradni. Mire Brookman végzett, maga a szoba kezdett szédítı dervistáncba, ezért gyorsan köszönetet mondtam a hadnagynak, és lerogytam a Griffithshez legközelebb esı székre. Witherspoon, azaz LeClerc is helyet foglalt, éppen mellettem. – Jobban van, Bentall? – Rosszabbul már nem is lehetnék. Ha a kutyák számára is létezik túlvilág, remélem, a dobermanja a legforróbb üstben kényszerfürdızik. – Látom, szereti az állatokat. Ki a tudósok vezetıje, Griffiths százados? – Milyen újabb gaztett elkövetésére készül? – kérdezte rémült felháborodással a hatalmától megfosztott parancsnok. – Nem fogom még egyszer elmondani a kérdést – mondta szelíden LeClerc. Ködös szemgolyói egy pillanatra a halott felé villantak. – Hargreaves – sietett a válasszal Griffiths. A tiszti étkezdébıl átszőrıdı hangok irányába nézett. – Elkerülhetetlen ez, LeClerc? Hónapok óta nem látta a feleségét. Képtelen lesz válaszolni a kérdéseire, és egyébként sincs olyan, amit ne tudnék én is. Én vagyok felelıs a projectért, érti, nem Hargreaves. – Rendben – bólintott rövid fontolgatás után LeClerc. – Mennyire van kész az Unikornis? – Teljesen, már csak az üzemanyag égetését vezérlı rendszert kell bekötni, és a gyutacsokat kell elhelyezni.

– Miért nem történt ez meg már eddig? – Dr. Fairfield eltőnése miatt... – Az emberek és a bútorzat kavargó kaleidoszkópján át megpróbáltam Griffiths arcára koncentrálni, és tompa aggyal megállapítottam, hogy a százados csak most értette meg, miért tőnt el Fairfield. Hosszú pillanatokig meredt szótlanul LeClercre, aztán rekedten csak ennyit suttogott: – Istenem! – Szólítson inkább LeClercnek – ajánlotta fel nagyvonalúan álWitherspoon. – De nem erre gondoltam. Miért nem végezte el már korábban ezt a munkát Fairfield? Ha nem tévedek, a hajtóanyag betöltése már egy hónappal ezelıtt megtörtént. – Ho... honnan az ördögbıl tudja ezt? – Feleljen a kérdésre. – Fairfield attól tartott, hogy a hajtókeverék instabillá válthat a környezet magas nappali hımérséklete miatt, és már ezt is elegendı kockázatnak látta ahhoz, hogy ne tetézze a gyutacsok behelyezésével. – Griffiths kreolbarnára sült kézfejével megtörölte véres, verítékes arcát. – Tudnia kellene, hogy egyetlen bombát vagy rakétát sem, a kétfontostól a hidrogénbombáig, nem töltenek élesre mindaddig, amíg ez feltétlenül nem szükséges. – Mit mondott Fairfield, mennyi idıbe telik ennek megtétele? – Negyven percrıl beszélt. – Hazudik, százados – állapította meg kedélyesen LeClerc. – Az Unikornis legnagyobb erénye éppen az, hogy azonnal ki lehet lıni. – Ez így is van. Háborús vagy ezzel fenyegetı helyzetben folyamatosan élesre lenne töltve. – Negyven perc? – Igen. LeClerc felém fordult. – Hallotta? Negyven perc. – Elcsíptem néhány szót – motyogtam. – Nem hallok valami jól. – Rosszul érzi magát? – Hogy rosszul érzem-e? – Ironikus hangot akartam megütni, de már ez se ment. – Mi okom lenne rá? – Meg tudja csinálni, Bentall? – Én a folyékony hajtóanyagokhoz értek – feleltem akadozó nyelvvel.

– Ezt én másképp tudom. – Most tisztán láttam, pontosabban tisztán láttam LeClerc arcát, de csak azért, mert az orrom elé tolta. – Fairfield asszisztense volt a Hepworth kutatóintézetnél. Szilárd hajtóanyagokkal dolgozott, tudom. – Igen sokat tud. – Be tudja fejezni Fairfield munkáját? – szajkózta LeClerc. – Whiskyt – krákogtam. – Szükségem van egy pohár whiskyre. – Az istenit! – Mondott még egy-két cifra dolgot, aminek a java részét szerencsére nem értettem, aztán odakiáltott az egyik emberének. Gondolom, a kínai a tiszti étkezdébıl szerezte a whiskyt, mert elég sokáig kellett várnom, hogy a kezembe nyomja az italt. Ködös tekintettel a vizespohárba töltött jó háromujjnyi nedőre bambultam, aztán néhány korttyal lehajtottam az egészet. Miután abbahagytam a köhögést, és kitöröltem szemembıl a könnyeket, már majdnem ugyanolyan jól láttam, mint a Brookman által végzett kezelés elıtt. LeClerc megérintette a karomat. – Nos, mi a válasza? Be tudja drótozni az Unikornist? – Azt sem tudom, hogyan kellene nekikezdenem. – Maga beteg – mondta kedvesen LeClerc. – Nem tudja, mit beszél. Pihenésre van szüksége.

10.

Péntek, délelıtt tíz és délután egy között Két órát aludtam. Mire felébredtem, a nap már magasan fent járt az égen; dr. Hargreaves, a hiperszonika szakértıje rázta meg gyengéden a vállamat. Legalábbis ı azt hitte, gyengéden ráz, én azonban, akinek sérült bal karját pokróc takarta – vélhetıen ezért feledkezett meg róla a tudós, hogy nem kellene hozzáérnie –, errıl egészen másként vélekedtem. Megkértem Hargreavest, legközelebb legyen figyelmesebb, aztán lelöktem magamról a takarót, és felültem. Merevek voltak az izmaim, és minden tagom sajgott, bal karom, vállam lüktetett, a fáradtság viszont elmúlt, s a fejemet is tisztának éreztem. Nyilván éppen ez volt, amiért LeClerc aludni küldött: nem akart egy részeg bizonytalanságával csetlı-botló, kimerült embert küldeni a több száz tonnányi TNT robbanóerejét magába sőrítı üzemanyag közelébe. Hargreaves sápadt volt és boldogtalan. Nem csodálkoztam rajta. A feleségével való találkozása felett érzett öröm nem tarthatott sokáig, inkább újabb aggodalmak és gyötrıdések kezdetét jelentette. Megkérdeztem, mi van Marie-vel, és megtudtam, hogy a tudósfeleségek közé zárták. Körülnéztem a kis kunyhóban. Nem volt nagyobb nyolcszor nyolc lábnál, falain kétoldalt polcok, fejem fölött apró vasrácsos ablak. Halványan valami olyasmire emlékeztem, hogy a lıszerraktárba akartak bezárni, ezek szerint ez az volt. – Mi történt? – néztem Hargreavesre. – Reggel óta? – Kérdéseket tettek fel – felelte fáradtan. – Egész idı alatt mást se csináltak, csak kérdeztek. Egyenként kivallatták a kollégáimat, engem és a tiszteket, aztán kis létszámú csoportokra osztottak minket, és el lettünk választva a feleségeinktıl. Szétszórtak minket, ketten-hárman vagyunk egy kunyhóban. LeClerc pszichológiája egyszerő volt. Azzal, hogy a férfiakat maroknyi csoportokra osztotta, lehetetlenné tette a lázadást; és így, hogy a tudósok újra el lettek választva a feleségeiktıl, a nık épségéért érzett aggodalom száz százalékig biztosította a LeClerc számára szükséges együttmőködést.

– Mit akart tudni LeClerc? – kérdeztem. – Sok mindent. – Habozott, elfordította a tekintetét. – Fıleg a rakétáról kérdezett, az érdekelte, mennyit tudunk a gyújtószerkezetrıl. Tılem legalábbis ilyeneket kérdezett. A többiek nevében nem beszélhetek. – És tud, tudnak valamit róla? – Csak általánosságokat. Ismerjük az egyes komponensek mőködésének az elvét. Ismernünk kell. A részletekrıl azonban fogalmunk sincs. – Halványan elmosolyodott. – Nagy valószínőséggel levegıbe röpítenénk ezt a koszos kis szigetet, ha hozzápiszkálnánk az indítószerkezethez. – Lehetséges ez? – Kísérlet alatt álló rakéták esetén semmire nincs garancia. – Ezért az a betonbunker ott északon? – Onnan kellett volna figyelemmel kísérnünk a próbakilövést. Puszta elıvigyázatosság. Ugyanezért építették olyan messze a hangártól a szálláshelyünket. – A tengerészek pótolhatók, de nem így a tudósok? – Nem válaszolt, én pedig folytattam: – Nem sejti, hova akarják vinni a rakétákat, a hölgyeket és önöket, tudósokat? A tisztek és a matrózok természetesen itt fognak maradni. – Mit akar ezzel mondani? – Nagyon jól tudja azt. Mivel LeClercnek nincs szüksége rájuk, elıbb vagy utóbb ki fogják végezni ıket. – Megrázta a fejét... inkább volt ez borzongás, mint fejrázás... aztán a tenyerébe temette az arcát. – Nem említette LeClerc, mi a végsı úticél? Ismét megrázta a fejét; még mindig nem nézett rám. Úgy tőnt, valami nagyon zavarja, de hogy mi, arról fogalmam sem volt, megkérdezni pedig nem akartam. – Talán Oroszország? – Nem. – Hargreaves a padlót bámulta. – Bármi is az, biztosan nem Oroszország. Egy efféle gızgép nem érdekelné ıket. – Hogy mi? – Nem akartam hinni a fülemnek. – Én azt hittem, ez a legmodernebb... – A nyugati világban igen. Az utóbbi néhány hónapban azonban nyílt titokká vált, hogy az oroszok kifejlesztették vagy most fejlesztik a jövı rakétáját. A protonrakétát. A Sztanyukovics professzor, a legnagyobb

szovjet gázdinamikai szakértı által elejtett megjegyzések semmilyen kétséget nem hagynak efelıl, sajnos. Valahogyan rájöttek, miként lehet megszelídíteni és munkára fogni az antiprotonokat. Az antianyag léte és tulajdonságai már régóta ismertek számunkra is, mindeddig azonban nem sikerült megtalálni a tartós tárolásuk módját. Az oroszoknak viszont igen. Néhány uncia belıle elég lenne ahhoz, hogy a Holdra röpítse az Unikornist. A Hargreaves által állítottak következményei beláthatatlanok voltak számomra, de azzal egyet kellett értenem, hogy ha ez a helyzet, akkor a szovjeteknek csakugyan nincs szükségük a rakétánkra. A kommunista Kína vagy Japán? A kínai munkások jelenléte és LeClerc japán licenc alapján készült kínai rádiója erre utaló jelek lehettek volna, ha nem lettek volna ennyire szembetőnıek. Emellett Ázsiában nem egy ország volt még ezen a kettın kívül, amelyik szívesen rátette volna a kezét az Unikornisra. Annál a kérdésnél azonban, hogy melyik ország akarja a rakétát, pillanatnyilag sokkal fontosabb volt, hogy annak a bizonyos országnak honnan van tudomása az Unikornis létezésérıl. Agyam távoli részében már formálódni kezdtek egy lehetetlen válasz körvonalai. – Elnézését szeretném kérni reggeli ostobaságomért – folytatta Hargreaves. – Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy embert öljenek a szemem láttára, és fegyvert szegezzenek rám... Remélem, az ır nem fogta fel szavaim jelentıségét. – Semmi gond. Szerintem se értette az ır, mirıl van szó. – Együtt fog mőködni LeClerckel? – kérdezte Hargreaves a kezét tördelve. Már nem állt távol attól, hogy a fogait csikorgássa. – Megtehetné, ha akarná, nem igaz? – Persze. Néhány óra alatt átnézném Fairfield jegyzeteit és tervrajzait, szemügyre venném a rakéta belsejét, aztán valószínőleg meg tudnám csinálni. Az idı azonban a mi oldalunkon áll, Hargreaves, és csak a jó ég tudja igazán, de azt hiszem, az idı az egyetlen, ami a javunkra van. LeClerc addig nem fogja elhagyni a szigetet, míg a rakéta nincs kilövésre kész állapotban. London tudja, hogy itt vagyok, a Neckar gyanút foghat késlekedés esetén, bármi megtörténhet, és bármi történjék is, az a mi javunkat fogja szolgálni. – Megpróbáltam valami konkrétumot felhozni példaként, de nem sikerült. – Úgyhogy legyenek nyugodtak. LeClerc gyanítja, hogy értek a szilárd hajtóanyagokhoz, biztosat azonban nem tud.

– Természetesen – motyogta Hargreaves. –Természetesen. Az idı a mi oldalunkon áll. Leült egy üres lıszeres ládára, és megint csak a padlót kezdte tanulmányozni. Úgy tőnt, végleg elment a kedve a társalgástól. Magam sem éreztem vágyat rá. Kulcs fordult el az ajtóban, LeClerc és Hewell jöttek be. – Jobban érzi magát? – kérdezte LeClerc. – Mit akar? – Csak tudni szerettem volna, meggondolta-e magát. Még mindig azt állítja, hogy nem ért a szilárd hajtóanyagokhoz? – Nem tehetek mást, ha egyszer tényleg nem értek hozzá. – Hogyne. Hewell? – Az óriás egy szögletes, kisebb bıröndhöz hasonló dobozt emelt be kintrıl. Egy magnetofont. – Annyira friss a felvétel, hogy még szinte meleg. Szeretné meghallgatni? – Meg kellett tennem – mondta Hargreaves, még mindig a padlót fixírozva. – LeClerc azzal fenyegetett, megöli a feleségemet, ha nem engedelmeskedem. Lassan felálltam, odaléptem hozzá, és megérintettem a vállát. – Nem a maga hibája. Sajnálom. Nos, LeClerc, most mi következik? – Itt az ideje, hogy megnézze az Unikornisokat. A hangár mindkét ajtaja szélesre volt tárva, a mennyezetre szerelt égık földöntúli világosságot árasztottak. A sínpár, mint sejtettem, egészen a hangár végéig tartott. És a sínek fölött, portáldarukból kialakított kilövıállványokon, ott ágaskodott a két Unikornis, három emelet magasságú, porcelánszarvú táltosok. LeClerc nem vesztegetett sem idıt, sem szavakat. Egyenesen a legközelebbi rakétához vezetett, beszállt a felénk esı daru oldalán mozgó liftbe, én pedig, Hewell hangtompítójának a végétıl biztatva, követtem. Hewell nem jött velünk, maradt a rakéta tövében. LeClerc megnyomta a megfelelı gombot, mire egy villanymotor éledt fel kelletlen vijjogással, hogy ötlábnyi magasságba emeljen bennünket. LeClerc elıhalászott egy kulcsot a zsebébıl, beillesztette egy apró kulcslyukba a rakéta oldalán, felhajtott egy aerodinamikailag tökéletesen illeszkedı kart, és már ki is tárult egy hét láb magas ajtó az Unikornis oldalán. Az ajtót olyan aprólékos

pontossággal illesztették a keretbe, olyan gyönyörően passzolt, hogy amíg LeClerc ki nem nyitotta, fel se tőnt nekem. – Jól nézzen meg mindent – parancsolta LeClerc. – Ezért hoztam ide. Jól nézze meg. Megtettem. A rakéta külsı, keményacélból kialakított borítása ennyi volt, nem több: egy külsı borítás. Létezett ugyanis egy belsı burkolat is, a kettı között pedig egy legalább öt hüvelyk széles tér. Velem szemben, a belsı burkolatra hegesztve, két lapos acéldoboz volt található, a kettı úgy hathüvelyknyi távolságra egymástól, és mindegyik körülbelül hat hüvelyk oldalú négyzet. A bal oldali, amit zöldre festettek, a „Hajtóanyag” feliratot viselte magán, alatta a „Ki-be” kulcsszavakkal. A másik piros volt, bal felén a „Bebiztosítva”, ellenkezı felén az „Élesre töltve” feliratokkal. Mindkét dobozon, a tetejükhöz közel, egy-egy – fogantyúval mőködtethetı kapcsoló állt. A dobozok aljából a hı ellen hajlékony acélköpennyel védett kábelek voltak kivezetve. A zöld doboz alatti kábel majdnem másfél hüvelyk vastag volt, a piros alatti mintegy fél hüvelyk. Az elsı a belsı falra rögzítve futott, mintegy három lábra a doboztól hét vékonyabb, ugyanúgy acélköpennyel burkolt kábellé osztódva szét. A piros dobozhoz tartozó egy lyukon át ki lett vezetve a két burkolat közé. Volt két másik kábel is. Egyik a két dobozt kötötte össze, a másik a „Hajtóanyag” feliratú doboz és egy harmadik doboz közti távolságot hidalta át. Ezt a harmadik dobozt, pontosabban szekrényt, mely jóval nagyobb volt, mint az elızı kettı, a két burkolat közé süllyesztették be, és fedelét pillangócsavarok rögzítették. Több kábel nem vezetett ki belıle. Ez volt minden, amit látnom kellett, és tíz másodperc bıven elegendı volt ahhoz, hogy mindent megjegyezzek. LeClerc rám nézett, aztán megkérdezte: – Kész? Bólintottam. – A fotografikus memória – mormolta rejtélyesen. Visszazárta az ajtót, majd megnyomta a lift gombját, és az ajtó fölé emelkedtünk vagy hat lábbal. Következett egy újabb kulcsos mővelet, az ajtó azonban, ami ezúttal kinyílt, jóval kisebb volt az elızınél, alig két láb magas. Ezúttal még kevesebb látnivaló akadt. Egy tenyérnyi lyuk a belsı burkolaton, amelyen át tizenöt-húsz, keskenyedı végő csı látszott,

közöttük pedig egy henger formájú tárgy, tetején két hüvelyknél jóval nagyobb átmérıjő lyukkal. A külsı fal felıl fél hüvelyk vastagságú acélköpenyes vezeték – méretébıl következıen valószínőleg az, amelyik a piros dobozból jött ki – ment át a henger felé, ernyedten a lyuk fölé lógva. Végén csatlakozó volt, de az egyelıre nem illeszkedett sehova: rám várt a feladat, hogy csatlakoztassam valahova. LeClerc becsukta és -zárta az ajtót, a lift visszaereszkedett a portáldarú lábához. Újabb kulcs, újabb ajtó, és elém tárult a rakéta belsı burkolat és fúvókák közti része. A csövek közt uralkodó látszólagos összevisszaságnak itt már nyoma sem volt, a fúvókák tövei szépen, gyönyörő szimmetriához igazodva foglalták el helyüket. Két koncentrikus kör mentén – körönként kilenckilenc darab henger –, melyek középpontját egy tizenkilencedik henger alkotta. A két burkolat közti térrészbıl a zöld doboz környékérıl már jól ismert hét acélköpenyes kábel lógott alá, ezekbıl pedig pontosan tizenkilenc vezeték ágazott szét, kettı-kettı az elsı háromból, háromhárom a következı háromból, a fent maradó, hetedik kábelbıl pedig négy. Akárcsak odafent a piros doboz vezetéke, ezek sem voltak bekötve. – Megvan, Bentall? – kérdezte LeClerc. – Igen – bólintottam. Egyszerőbb volt, mint gondoltam. – Helyes. – LeClerc bezárta az ajtót, és a hangárajtó felé indult. – Most pedig megnézi Fairfield jegyzeteit. Szerencsére azokat sikerült megmentenünk. Összevontam a szemöldököm – ez azon kevés izomtevékenységek közé tartozott, melyek nem okoztak fájdalmat. – Volt olyan is, amit nem tudtak megmenteni? – A rakéta tervrajzait. Megvallom, nem feltételeztük volna a britekrıl, hogy ennyire elıvigyázatosak lesznek. A tervrajzok egy fémdoboz alján voltak, standard háborús szerkezet, sokkal gyorsabb és hatékonyabb, mint az égetés, melynek fedele egy koncentrált sósavval megtöltött üvegtartályt tartalmazott. Az üvegtartályt egy erre a célra elhelyezett nyomókar áttörte, és a sav kifolyt, mielıtt még felfoghattuk volna, mi történt. Eszembe jutott a százados helybenhagyott arca. – A jó öreg Griffiths százados. Most tehát be kell érniük a rakéta két mőködıképes modelljével, mi? – A tudósokról megfeledkezett – felelte könnyedén LeClerc.

A lıszerraktár mögé vezetett, egy eléggé primitíven irodának berendezett kunyhóba, melynek minden felszerelése egy asztal, egy írógép és egy fiókos irattartó szekrény volt. LeClerc kivette a legfelsı fiókot, és az asztal tetejére öntötte a tartalmát, egy nagy halom papírt. – Fairfield jegyzetei. Egy órát kap, hogy áttanulmányozza ıket. – Legalább kettıre van szükségem. – Azt mondtam, egy óra. – Jól van. – Felálltam az asztal mögötti székbıl, és félretoltam Fairfield papírjait. – Keressen magának valaki mást. Egy hosszú pillanatig kifejezéstelenül rám meredt palaszínő szemeivel, aztán közömbösen csak ennyit mondott: – Túl sokat megenged magának, Bentall. – Mindent megengedhetek magamnak. Tudom, hogy meg fognak ölni, LeClerc. Úgyhogy azt csinálok, ami jólesik. Egyébként hálás lennék, ha már most végeznének velem. – Megtapogattam izzó felkaromat.– Legalább megszabadulnék ettıl az átkozott fájdalomtól. – Nagyon vicces – jegyezte meg epésen LeClerc. Azzal elment, bevágva maga mögött az ajtót. A kulcsot persze nem felejtette el ráfordítani. Az elsı félórában rá se néztem Fairfield papírjaira, akadt ennél sokkal fontosabb dolgom is. Nem ez volt életem legkellemesebb félórája. Végre, a végére, megtudhattam az igazságot, Bentall szeme elıl lekerült a kormozott szemüveg – de csak azért, mert puskatussal leütötték róla. Kémelhárítás, gondoltam keserően, nem lett volna szabad kiengedned engem az óvodából, ez a gonosz világ és gonosz útjai túl sok voltak Bentallka számára. Ha egyik lábát a másik elé tudja rakni, anélkül, hogy bokáját törné volna – sík terepen – a bonyolult mővelet közepette, az már nem mindennapi teljesítmény részérıl. Mire abbahagytam az elmélkedést, morálom és önbecsülésem olyan kicsire zsugorodott, hogy legfeljebb elektronmikroszkóppal lehetett volna megtalálni ıket. Hogy adjak magamnak egy esélyt, megpróbáltam még egyszer, elejétıl a végéig átgondolni az egészet, azzal a halvány reménnyel, hogy mégiscsak volt valami, amiben nem tévedtem, de hiába fáradtam. Igaza volt Raine-nek, tehetséges fiatalember voltam. Csak a tehetségem irányát tekintve tévedett. Én ugyanis, mint kiderült, veszíteni tudtam virtuóz módon.

Egyik legnagyobb tévedésem az volt, hogy Marie Hopemant csalfa Mata Harinak hittem. Nem kapott különleges utasításokat Raine-tıl, egyetlenegyszer sem csinált bolondot belılem. Ez immár nem sejtés volt, hanem bizonyítható tény. Kissé megkésve jöttem rá erre, ezt tudtam, már semmit nem változtathattam a dolgokon, de más körülmények közt... A más körülmények közt mi történhetett volna kellemes felhıi közé burkolóztam, és már majdnem befejeztem egy álomkastély csúcsosaranycserepes tornyait, amikor elfordult a zárban a kulcs. Alig volt idım arra, hogy szétszórjak néhány papírt, mielıtt LeClerc és egy kínai bejöttek volna. LeClerc meglóbálta a nádpálcáját. – Hogy halad, Bentall? – Nagyon nehéz és bonyolult, s ha zavarni fognak, azzal nem lesznek a segítségemre. – Én úgy érzem, maga bonyolítja a dolgokat, Bentall. Azt akarom, hogy a rakéta két és fél óra múlva készen álljon a kilövésre. – Hogy mit akar, az számomra teljességgel közömbös – túráztattam az idegeit. – Egyébként mi ez a sietség? – A haditengerészetnek semmit nem szabad sejtenie, Bentall. Nem várakoztathatjuk meg ıket. Átgondoltam ezt, majd így szóltam: – Van annyira pimasz, hogy folyamatos kapcsolatban áll a Neckarral? – Ne legyen ennyire naiv. Persze hogy kapcsolatban vagyunk velük. Senkit nem érdekelnek jobban az Unikornis gyakorlatban bizonyított tulajdonságai, mint engem. Ettıl eltekintve, mint mondtam, nem szeretném, ha gyanút fognának. Úgyhogy siessen. – Megteszek minden tılem telhetıt. Miután elment, leültem átnézni Fairfield jegyzeteit. A tennivaló világos volt, a leírások alapján akár egy villanyszerelı is beköthette volna a vezetékeket. Amit egy egyszerő villanyszerelı nem tudott volna megtenni, az az idızítı szerkezet beállításához szükséges számítások elvégzése volt. Mint a jegyzeteibıl kiderült, maga Fairfield sem volt teljesen biztos benne, milyen idıközönként kell begyújtani a különbözı fúvókákat. Elméletileg természetesen, minden részletet kidolgozott, de teória és gyakorlat nem egy és ugyanaz. A probléma a szilárd hajtóanyag tulajdonságaiban rejlett. A korlátozott mennyiségben és normális hımérsékleten stabil anyag rendkívül kiszámíthatatlanná vált magas

hımérséklet és nyomás hatására, illetve egy mindeddig bizonytalan mértékő kritikus tömeg elérése után. A gond éppen ez volt, senki nem ismerte a pontos tényezıket. Egyvalami volt csak biztos: ha a biztonságos állapotot túllépte, a viszonylag lassú égés robbanássá fokozódott, ötször akkora rombolóerıvel, mint amire ugyanannyi TNT képes volt. Hogy a tömeg által jelentett veszélyt csökkentse, Fairfield tizenkilenc részre osztotta a hajtóanyagot, a nyomás által jelentett kockázatot pedig azzal minimalizálta, hogy a tölteteket nem egyszerre, hanem hét fázisban akarta begyújtani; ami az égési és a súrlódási hı jelentette veszélyt illeti, arról senki nem tudott semmit. A hajtóanyagnak megvolt a saját oxidáló ágense, de nem elég ahhoz, hogy biztosítsa a tökéletes égést. Az indítás elıtt két másodperccel ezért két nagy sebességő ventilátornak kellett mőködésbe lépnie, hogy a gyorsulás elsı tizenöt másodpercében, míg a fokozódó légellenállás elegendı levegıt nem nyom a szellızıcsövekbe, lehetıvé tegye a jó hatásfokkal történı égést. Mivel az Unikornis hajtóanyaga levegı nélkül fabatkát sem ért, a rakétát alacsony pályán kellett indítani, hogy kellıképpen felgyorsulhasson, mielıtt kilép az atmoszférából, s így a hajtómő leáll. Ennek az ára, a sőrő légtérben történı gyorsulás miatt, iszonyatos hımérséklet-emelkedés volt, ami a rakéta vízzel hőtött porcelánhegyének talán nem jelentett különösebb problémát, a hajtóanyagra gyakorolt hatása ellenben beláthatatlan volt. Mindent egybevetve, kockázatos vállalkozásba kezdett a haditengerészet. A két dobozon lévı kapcsolók mindegyikét bekapcsolt helyzetbe kellett állítani kilövés elıtt. A „Be” zárta az hajtóanyagot gyújtó áramköröket, az „Élesre töltve” aktiválhatóvá tette az önmegsemmisítıt arra az esetre, ha eltérés történne a kiszabott pályához képest, a szárazföld vagy hajózási útvonalak irányába. A hagyományos, kerozinnal mőködtetett rakétákat egyszerően le lehetett állítani repülés közben azzal, hogy rádiótávirányítással megszüntették az üzemanyag-ellátást. A szilárd üzemanyagot azonban ha egyszer begyújtották, már nem lehetett kioltani. A henger, amit a szellızıcsövek közt láttam, hatvan font TNT-t tartalmazott, a tetején lévı lyuk pedig arra szolgált, hogy befogadja a higany-fulminátos detonátort. Az önmegsemmisítést kiváltó áramkört rádió-távirányítással lehetett zárni, egy meghatározott hullámhosszon leadott meghatározott jelsorozattal. Fairfield itt megjegyezte, hogy bár vészhelyzetben az önmegsemmisítınek csupán szét kellene vetnie a

rakétát, a robbanás okozta hı- és légnyomás-növekedés az üzemanyagban is robbanást okozhat, vagyis voltaképpen feleslegessé, esetleg még veszélyesebbé teszi az önmegsemmisítést, mintha a rakétát hagynák a sorsára. Ha engem ért volna az a megtiszteltetés, hogy elıször tehetem a lábam a Holdra, és ha megtudtam volna, hogy az Unikornis nyergében kell utaznom, habozás nélkül a szégyenteljes, ám biztonságot és életet jelentı megfutamodást választottam volna. Hadd ülje meg elıször más, míg Bentall a Földön marad, és távcsıvel nézi a robbanást. Írógépen készítettem egy listát arról, hogy milyen színő vezetéket melyik hengerhez kell kötni, kiszámoltam a Fairfield javasolta idızítési értékek átlagát, végül zsebre vágtam a papírt. Alig tettem meg ezt, megjelent Hewell. – Nem, az istenit, még nem vagyok kész – mondtam, mielıtt még kinyithatta volna a száját. – Miért nem hagynak békén, hogy nyugodtan befejezhessem? – Mennyi idı kell még? – dörmögte a szemüregében lakó medve hangján. – Kezdjük elveszíteni a türelmünket, Bentall. – Hő, de megijesztett. Tálán még egy negyed óra. Hagyja az ajtó elıtt egyik emberét, majd kikopogok neki, ha elkészültem. Bólintott és távozott. Én elméláztam még egy darabig, fıleg magamról és várható életkoromról, aztán eszembe jutottak a pszichológusok, akik az emberi elme hatalmáról, a pozitív gondolkodás erejérıl szoktak beszélni, s azt állítják, ha ezerszer elmondod magadnak naponta, hogy vidám, optimista és egészséges akarsz lenni, akkor az is leszel a végén. Próbálkoztam ennek a saját helyzetemre alkalmazott változatával, megpróbáltam deres hajú, hajlott öregemberként látni Bentallt, de ez a pozitív gondolkodás valahogy nem mőködött az én esetemben, nem láttam semmit, kivéve egy kifacsart végtagokkal szétterült Bentallt, csúnya lyukkal a tarkóján. A többi tudós életben maradhatott, de nekem meg kellett halnom, és tudtam, miért. Felálltam, és leszakítottam a zsinórt az ablakot árnyékoló rolóról, de nem azért, hogy felkössem magam. Összetekertem a zsinórt, a hátsó zsebembe tettem, aztán az ajtóhoz léptem, és kopogtam. Hallottam, hogy az ır határozott léptekkel elmegy. Néhány perccel késıbb az ajtó

ismét kinyílt, LeClerc és Hewell tették jelenésüket néhány kínai kíséretében. – Végzett? – kérdezte harsányan LeClerc. – Végeztem. – Akkor fogjon azonnal neki a gyutacsok bekötésének. – Se köszönet, se gratuláció, amiért Bentall, hihetetlen intelligenciáról téve tanúbizonyságot, megoldotta ezt a roppant bonyolult feladatot. Csak úgy megparancsolja, hogy fogjak neki. Hát nem. Megráztam a fejemet. – Ez nem ilyen egyszerő, LeClerc. Elıször még el kell mennünk a bunkerbe. – A bunkerbe? – A vak szempár tágra nyílt a csodálkozástól. – Mi az ördögnek? – Ott található a vezérlıpult, ha nem tévedek. – A vezérlıpult? – Az a kis fémdoboz, kapcsolókkal és gombokkal a tetején, hogy irányíthassa vele a rakétáját – magyaráztam türelmesen. – Tudom, mire való – mondta baljós hangon. – Nem kell látnia ahhoz, hogy be tudja kötni a drótokat. – Ennek eldöntésében nem maga a legilletékesebb személy, LeClerc – vetettem oda gıgösen. Kénytelen volt beadni a derekát, amit azért megtehetett volna nagyobb méltósággal is. Elküldte az egyik kínait a százados irodájába a kulcsokért, mi pedig csendben nekivágtunk a kunyhót és a bunkert elválasztó rövid útnak. Örültem ennek a csendnek, nem lett volna kedvem társalogni, inkább nézelıdtem, szomjasan magamba ittam a szikrázó fehér homok, a zöldeskék lagúna, a felhıtlen égbolt látványát, nagy-nagy kortyot húzva mindegyikbıl, mint aki tudja, hogy többé soha nem fog inni belılük. A bunker masszív volt, akár egy középkori erıdítmény, azzal a különbséggel, hogy mélyen a földbe süllyesztették, alig kétlábnyit hagyva kint belıle. Tetejére három radar- és ugyanennyi rádióantennát szereltek, s amit korábban nem láthattam, négy periszkóp vége kandikált az ég felé. A bejárat hátul volt, egy rövid lépcsısor aljában, masszív acélszerkezet hasonlóan masszív acélzsanérokon; nyomhatott legalább fél tonnát. Többre hivatott, mint a legyeket kint tartani, ez kétségtelen volt: ha mintegy ezer yarddal odébb néhány száz tonna erejő robbanószer molekulái megunják

az együttlétet, akkor egy ilyen ajtó nagyon hasznos lehet. Még akkor is, ha hátul van. A kínai visszajött két kulccsal, krómozott, hatalmas, Yale kulcsokra hasonlító jószágokkal. A zárba illesztette egyiket, kétszer körbeforgatta, majd lassan kitárta a súlyos ajtót. Bementünk. – Te jó ég! – suttogtam. – Akár egy várbörtön. Úgy is nézett ki. Egy hússzor tízes szoba, betonpadlóval, betonfalakkal, betonmennyezettel, és szemközt egy másik, valamivel vékonyabb ajtóval. Ez volt minden, kivéve néhány fapadot a falak mentén és egy kukacnak fényes, izzószálnak nulla volfrámbéllel pironkodó körtét a fejünk felett. A kínai átment a tömlöcön, és kinyitotta a szemben lévı ajtót a második kulccsal. A bunkernek ez a része ugyanakkora volt, mint a másik, ellenben világos, akár egy bálterem. A helyiség egyik sarkát farostlemez fallal választották le, nem volt nehéz kitalálni, hogy azért, mert a radarképernyıket árnyékban kellett tartani. A másik sarokban benzinnel mőködtetett generátor zümmögött. Volt két apró szellızınyílás is, jó magasan fent, kétoldalt. Végezetül középen, a radar és a generátor közt, foglalta el „helyét a vezérlıpult. Közelebb mentem, hogy szemügyre vegyem. Semmi különös nem volt rajta, egyszerő, lejtıs tetejő fémdoboz volt, egy sor gombbal, mindegyik gomb felett apró lámpácskával. Az elsı gomb alatt a „Hidraulika” felirat állt, a második neve „Segéd” volt – ezek az olajszint és az áramkörök utolsó percben történı ellenırzését szolgálták. A harmadik alatt azt írta, hogy „Táp ki” – a neve magáért beszélt, az akkumulátorokat töltı külsı áramforrás lekapcsolását jelentette. A negyedik, a „Röppálya-irányítás” egy rádiójelet küldött, bekapcsolva az Unikornis elektronikus agyában lévı önvezérlı szerkezetet. Az ötödik, a „Karok” megnyomására kilövıállvány karjai felkészültek visszahúzódásra. A hatodik, az „Állvány el” hátraparancsolta a sínen a darukat, természetesen helyben tartva a karokat. A hetedik, az „Indít” felpörgette a levegıt szállító ventilátorokat, és elindította a visszaszámláló órákat. Két másodperccel a ventilátorok bekapcsolása után égni kezdett az elsı négy henger tartalma. Az utolsó gomb. Jó távol helyezték el a többitıl, de egyébként se lehetett volna összetéveszteni velük, formája miatt. Szögletes, fehér gomb volt, egy hat hüvelyk oldalú négyzet közepébe süllyesztve, alatta

gravírozott, fémszínő betők: „EFAMSz”, azaz Elektronikus Földi Automata Megsemmisítı Szerkezet. És még véletlenül se lehetett volna rátenyerelni, mert sőrő drótháló fedte, amit kétoldalt le kellett pattintani, s még ezután is csak akkor tudta lenyomni az ember, elıtte száznyolcvan fokkal elfordította a gombot. Ezt nézegettem egy darabig, babráltam a pult mögött lévı rádióval, közben a jegyzetemre is rá-rápillantottam a teljesség kedvéért. Hewell hátulról fölém tornyosult, ami rendkívül megnehezítette volna az összpontosítást, ha nemcsak az idıt akartam volna húzni. LeClerc állt és várt, míg az egyik ır, odalépve hozzá, a fülébe nem súgott valamit. LeClerc kiment, de egy fél perc múlva vissza is jött. – Jól van, Bentall – mondta türelmetlenül –, most már fogjon neki. A Neckar az imént jelentette, hogy vihar készül a tesztterületen, ami lehetetlenné teheti a megfigyelést, ha tovább romlik az idı. Látott mindent, amit látnia kellett? – Hogyne. – Meg tudja csinálni? – Persze. – Mennyi ideig fog fartani? – Egy negyed óráig, legfeljebb húsz percig. – Egy negyed óráig? – LeClerc rövid szünetet tartott. – Dr. Fairfield azt mondta, negyven perc kell hozzá. – Nem érdekel, mit mondott dr. Fairfield. – Rendben. Akkor menjünk, és fogjon neki. – Minek fogjak neki? – Bekötni a drótokat, maga hülye. – Itt valami tévedés lesz – vágtam aggódó képet. – Én soha nem ígértem, hogy el fogom végezni a bekötésüket. Vagy maga talán másképpen emlékszik, LeClerc? Mindegy. Nem áll szándékomban hozzányúlni azokhoz az átkozott áramkörökhöz, és kész. A nádpálca szelíd lengése megszőnt. LeClerc közelebb jött hozzám. – Nem áll szándékában? – sziszegte. Hideg kígyószemébıl jeges fuvallatként sütött a győlölet. – Akkor mi az ördögnek vesztegetett el két és fél órát azzal, hogy úgy tett, mintha a bekötési rajzokon dolgozna?

– Éppen ez az – vigyorogtam. – Ez a lényeg az egészben. Elvesztegettem két és fél órát. Hallotta, mit mondtam Hargreavesnek. Az idı a mi oldalunkon áll. Magnóra rögzítették. Tudtam, hogy jönni fog, és láttam jönni, de aznap kilencvenéves aggastyánnak éreztem magam, s a reakcióim is ennek megfelelıek voltak. LeClerc súlyos bambusznád sétapálcája a vak minden dühétıl és erejétıl hajtva, bal arcomba csapódott, és kis híján kettészelte a fejemet. Felüvöltöttem a fájdalomtól, megtántorodtam, aztán rávetettem magam az elıttem álló elmosódott alakra. Pontosabban vetettem volna, ha az elsı tétova lépés után Hewell két lapáttenyerével el nem kapja és le nem szakítja a bal karomat – egy késıbbi vizsgálat alkalmával megállapítottam, hogy mégis a helyén van, Hewell visszaragasztotta. Hátraperdültem, jobb karommal gonosz módon ártani akartam neki, de nem jártam nagyobb sikerrel, mint Carl, LeClerc másik kutyája esetében. Mielıtt még visszanyerhettem volna az egyensúlyomat, az egyik ır megragadta a jobb karomat, a nádpálca pedig másodszor is lesújtott. Ez alkalommal már sikerült lehajolnom, elérve azt a pompás eredményt, hogy nem az arcomra, hanem a fejem búbjára kaptam az ütést. A sétapálca felemelkedett, egy harmadik ütésre lendült, de már nem ért el engem: Hewell eldobta a bal karomat, elıreugrott, s még idejében elkapta LeClerc csuklóját. LeClerc hisztérikusan vergıdni kezdett, teljes testsúlyával ránehezedett Hewell karjára, az azonban hajszálnyit sem moccant. – A fenébe, Hewell, eressz el! – ordította magából kikelve. – Vedd le rólam a kezed, megparancsolom! – Hagyja abba, fınök! – A mély, ellentmondást nem tőrı és még kevésbé bátorító hang visszahozta a Vardu-szigeti mindennapok ha nem is kellemes, de legalább nem hagymázas hangulatát. – Nem látja, hogy a fickó már így is félholt? Meg akarja ölni? Ki fogja akkor bekötni a gyújtószerkezeteket? Néhány másodpercnyi szünet következett, aztán LeClerc teljesen szelíd hangon ezt mondta: – Köszönöm, Hewell. Igaza van, természetesen. De provokáció történt. – Igen – válaszolta pincehangján Hewell. – Maga pedig engedett neki. Én is szívesen kitekerném Bentall nyakát, elıtte azonban mőködıképessé kell tennie a rakétát.

Nem jó barátok közé kerültem, az az egy világos volt. De pillanatnyilag nem ez aggasztott a legjobban, hanem az állapotom. A bal karom és az arcom azon versengtek, melyikük tud magasabbra ugrasztani engem, és a verseny szoros volt. Aztán megunták a rivalizálást, és egyesítették erıiket, aminek eredményeképpen lila ködfelhık vonultak a szemem elé, a vezérlıpult pedig, amin támaszkodtam, táncoló mexikói babszemekkel meghintett tálcának álcázta magát, már amikor láttam a felhıcskéktıl. Hewell nem túlzott, fél lábbal a sírban álltam. Hangokat hallottam, de hogy hozzám szóltak-e vagy nem, azt már nem sikerült megállapítanom. Egy székhez tántorogtam, és a vezérlıpultba kapaszkodva, mert egy esés most igazán nem hiányzott, lerogytam rá. Ismét megszólaltak a hangok, ezúttal az egyikben felismertem LeClercét. A pasas felém jött, néhány lábbal elıttem megállt; ujjai olyan feszes fehéren fonódtak a pálcájára, mintha ketté akarta volna roppantani azt. – Hall engem, Bentall? – kérdezte halk, jéghideg hangon, amit még hisztérikus üvöltözésénél is kevésbé szerettem. – Érti, amit mondok? A betonpadlóra csepegı vért bámultam. – Orvost akarok – motyogtam. Az állam, a szájam feldagadt, már beszélni is alig tudtam. – A sebeim megint szétnyíltak. – A pokolba a sebeivel! Nekilát bekötni azokat a drótokat, mégpedig azonnal. – Ah! – Kiegyenesedtem a székben, amennyire tudtam, s félig behunyva szememet, megpróbáltam fókuszba hozni LeClercet. Nem mondhatom, hogy sikerült, olyan volt, mint amikor egy egyszerre hat antennára kötött tévét néz az ember. – Hogyan akar rákényszeríteni? Mert kényszerítenie kell, ezt tudja. Hogyan? Megkínoz? Elı a hüvelykszorítót, és lássuk, mit bír ki Bentall? – Félırült voltam a fájdalomtól, nem tudtam, mit beszélek. – Egy csavarintás, és Bentall máris egy szebb világban van. Egyébként úgysem erezném. És ilyen kézzel! Remeg, akár a nyárfalevél, – Felemeltem a kezem, hogy lásáa, miként remeg a nyárfalevél. – Hogyan várja el tılem, hogy robbanószerekkel dolgozzam ilyen... Visszakézbıl szájon vágott, nem túl gyengéden. – Pofa be – förmedt rám. Florance Nightingale imádta volna, LeClerc egyszerően tündér volt a beteg emberrel szemben. – Vannak más

módszereink is. Emlékszik arra, hogy kérdeztem valamit attól az ostoba hadnagytól, és ı nem volt hajlandó felelni? Emlékszik? – Igen. – Ugy tőnt, mintha hónapokkal ezelıtt lett volna, holott egy fél nap sem telt el azóta. – Emlékszem. Tarkón lıtte az egyik emberét. A következı alkalommal a hadnagy már mindent elmondott. – Ahogyan maga is meg fog tenni mindent, amire utasítom. Ide fogok hozatni egy tengerészt, és megkérem magát, hogy kösse be a vezetékeket. Ha nemet mond, a tengerész meghal. – Csettintett az ujj ával. – Egy szempillantás alatt. – Megtenné, mi? Nem szólt, viszont intett az egyik kínainak, mondott neki valamit, az pedig már indult is az ajtó felé. Öt lépést sem tett, utána szóltam: – Várjon. – Így már jobb – LeClerc megállította az emberét. – Hajlandó együttmőködni? – Mondja meg a kínainak, hogy hozza ide az összes közlegényt. És a tiszteket is. Fıbe lıheti az egész társaságot. Majd a végére meglátja, érdekel-e. LeClerc szája tátva maradt. – Teljesen megırült, Bentall? – kérdezte, miután összeszedte magát. – Felfogta, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam? – Én is komolyan gondoltam, amit mondtam. Elfelejti, ki vagyok, LeClerc. A kémelhárítás ügynöke vagyok, akinek az emberi tényezı csupán egy paraméter. Maga ezt sokkal jobban tudja, mint én, ember. Egyébként tudom, hogy úgyis meg fogják ölni ıket, mielıtt elhagynák a szigetet. Legfeljebb huszonnégy órával hamarabb dobják fel a talpukat, na és akkor mi van? Menjen csak, pazarolja a lıszerét. Némán szemlélt világtalan szemével, a másodpercek pedig teltek, és a szívem dübörgött a mellkasomban, a tenyerem vizesebb volt a Csendesóceánnál. Aztán LeClerc elfordult. Hitt nekem, hogyan is ne hitt volna, ı is ugyanígy érvelt volna a helyemben. Halkan mondott valamit Hewellnek, aki kiment az egyik ırrel, majd visszafordult hozzám. – Mindenkinek van sebezhetı pontja, Bentall – mondta csevegı stílusban. – Azt hiszem, magának a felesége. A betonkocka belsejében meleg volt, akár egy katlanban, hirtelen mégis úgy éreztem, mintha egy jégverem alján üldögélnék. Egy pillanatra még a

fájdalom is elhagyott, szabad pályát hagyva a karomon és a hátamon futkosó hidegnek. A szájam kiszáradt, és a gyomromat összerántotta a hányinger, az a tehetetlen bénultságot okozó rosszullét, amit csak a félelem válthat ki. Féltem, úgy féltem, mint addig még soha. Tudtam, hogy ez el fog jönni, számítottam rá, mert elkerülhetetlen volt, mégse tehettem semmit ellene. Láttam magam elıtt a mogyoróbarna szempárt, a halálfélelemtıl eltorzult kedves arcot. – Maga szerencsétlen pojáca – legyezgettem LeClerc hiúságát. – Hiszen ı nem is a feleségem. A neve Marie Hopeman, és alig hat napja ismerem. – Nem a felesége? – LeClercet nem lepte meg különösebben a dolog. – Szóval csak egy kolléga? – Pontosan. Miss Hopeman tisztában van a szakmával járó veszélyekkel. Profi ügynök már évek óta. Ne akarjon Miss Hopemannel zsarolni, mert ı szembe fogja nevetni magát. – Ó, azt nem szeretném. Annál is inkább, mivel rendkívül elbővölı teremtésnek tartom. – Rövid hatásszünetet tartott. – Akkor hát, mivel nem a felesége, nem fogja bánni, hogyha magammal viszem, ugye? Közel dugta az arcomhoz a fejét, a reakciómat várva, én azonban, halántékomnál egy gépkarabély csövével, nem elégíthettem ki a kíváncsiságát úgy, ahogyan szerettem volna. Ehelyett megkérdeztem: – Hova vinné, LeClerc? Ázsiába? – Gondolom, ez nyilvánvaló. – És az Unikornis rakéta? Száz és száz másik prototípusa lesz? – Ahogy mondja. – Közlékeny volt, ahogyan minden ember közlékennyé válik, ha a rögeszméjérıl kérdezik. – Akárcsak a legtöbb ázsiai ország, új hazám is inkább az eredeti ötletek rafinált lekoppintásában jeleskedik, mintsem a találmányok gyártásában. Hat hónapon belül már készen fogunk állni arra, hogy tömegével gyártsuk ıket. A rakéták, Bentall, ma elengedhetetlen aduk egy világpolitikai tárgyalóasztalnál. Lebensraumra, élettérre van szükségünk gombaként szaporodó millióink számára. Ausztrália sivatagából édenkertet varázsolhatnánk szorgos kezeinkkel. Szeretnék békésen odaköltözni, de attól tartok, ez nem lehetséges. Bármilyen közhely is, de tényleg úgy bámultam rá, mint borjú az új kapura. Ennek az embernek jó néhány kerékkel több volt a kelleténél.

– Lebensraum? Ausztrália? Te jó isten, maga megırült, ember! Sohase tudná felvenni a versenyt! Oroszország és az Államok hadipotenciáljával! – Kifejtené részletesebben? – Azt hiszi, a nagyhatalmak hagynák, hogy szabadon garázdálkodjon a déli féltekén? Maga tényleg ırült. – Nem hagynák – válaszolta higgadtan LeClerc. – Ezzel egyetértek. De meg tudnánk egyezni az amerikaiakkal és az oroszokkal. Erre kellenek az Unikornis rakéták, melyeknek legfıbb erényük remélhetıleg az lesz, hogy szabadon mozgathatók, mivel nincs szükségük speciális kilövıállásra. Felszerelünk tucatnyi hajót, nem a sajátjainkat, persze, hanem Panamában, Libériában vagy Hondurasban bejegyzett teherhajókat, egyenként kéthárom rakétával. Három tucat Unikornis bıven elég lesz, több mint elég. Elküldjük ezeket a hajókat a Balti-tengerre, a Kamcsatka-félszigethez, vagyis az orosz partok mellé, illetve az Államok keleti partjaihoz. Azokat, amelyek az orosz partoknál vannak, amerikai IKBR-ek silóira irányítjuk, az Amerika mellett lévıket pedig szovjet megfelelıikre. Aztán tüzet nyitunk, elıbb innen, aztán onnan is. Hidrogénbombák fognak rázúdulni Amerikára és Oroszországra. A modern radarállomások, a nagy hatótávolságú infraszkennerek és a mőholdfelvételeken látható IKBRfüstcsíkok minden kétséget kizáróan bizonyítani fogják, hogy a bombák Amerikából és Oroszországból jöttek. Hogy a dolog még biztosabb legyen, Moszkva és Washington rádióüzeneteket fognak kapni, melyekben felszólítják egymást a megadásra, ami sohase történne meg. A két világhatalom ezután egymásnak esik, és huszonnégy óra elteltével már nem lesz, aki megakadályozzon bennünket abban, hogy azt tegyük, ami jólesik. Vagy lát valami hibát a logikámban? – Maga elmebeteg. – Ha úgy tennénk, ahogy felvázoltam, egyet kellene értenem magával. Bár, ha más megoldás nem lesz, lehet, hogy mégis ehhez folyamodunk. Persze, csak a végsı esetben. Mi sem szeretjük a radioaktív felhıket, ahogyan az esztelen pusztítást sem. Mi tárgyalni akarunk azzal a két gazdag és erıs nemzettel. Nem, nem, Bentall, a puszta fenyegetés, már maga az atomháború lehetısége bıven elegendı lesz. Megfigyelıket fogunk hívni, amerikaiakat és oroszokat egyaránt, akiknek demonstráljuk az Unikornis képességeit, aztán közöljük velük, hogy szerte a világon több ilyen rakétát helyeztünk készenlétbe, és ha nem

hagynak bennünket érvényesülni, habozás nélkül kirobbantunk egy atomháborút. Amint ezzel megvoltunk, már költözhetünk is Ausztráliába. Próbálja csak meg elképzelni az ekkor kialakuló bonyolult helyzetet. Tegyük fel, hogy az amerikaiaknak nem tetszik az, amit tettünk, ezért támadást indít ellenünk. Mi azonnal elindítjuk a saját rakétáinkat, melyekkel leborotválunk jó néhány rakétasilót és fontosabb katonai légi irányítási központot. De honnan jöttek valójában a hidrogénbombák? Tılünk, mert az amerikaiak megtámadtak minket? Vagy az oroszoktól, akik a soha vissza nem térı alkalmat látták meg benne az Államok elpusztítására, mert nem kell azonnali visszacsapástól tartaniuk? Figyeljen, most jön a lényeg: bármit is higgyenek az amerikaiak, mivel nem lehetnek benne biztosak, hogy esetleg nem az oroszok éltek vissza a helyzettel, ıket is kénytelenek megtámadni. Ugyanis, hogyha mégiscsak az oroszok voltak a tettesek, és a jenkik késlekednek a válasszal, az Államok eltőnhet a térképrıl. Ugyanez történne akkor is, ha az oroszokra lınénk ki néhány Unikornist. Lényeg a lényeg, Bentall, mindkét ország tudni fogja, hogy ha lépne ellenünk, azzal akaratlanul is egy nukleáris holokauszt kiváltója lenne, amely nemcsak a másik fél pusztulását jelentené. Egyikük se nyúlna hozzánk még a kisujjával sem, hanem inkább azon lennének, hogy a franciákat és a briteket is megakadályozzák egy ostobaság elkövetésében. Vagy, kérdezem megint, lát valami hibát a logikámban? – Maga elmebeteg – ismételtem önmagamat. – Reménytelenül, gyógyíthatatlanul ırült. – De ezek csak szavak voltak, hangomban nyoma sem volt meggyızıdésnek. LeClerc egyáltalán nem volt ırült. A cél volt ırült, amiért küzdött, de végül is ez nem osztott, nem szorzott semmit. A helyzetem ettıl nem változott. – Majd meglátjuk, Bentall, majd meglátjuk. – Az ajtó felé fordult, ahonnan léptek zaja hallatszott, és gyorsan lekapcsolta a világítást. Csak egy halványan világító asztali lámpa maradt égve, a vezérlıpult mögött. Marie lépett be a félhomályba, oldalán Hewell-lel. Meglátott engem, háttal a fénynek, kedvesen elmosolyodott, tett felém egy lépést, aztán hirtelen megállt, mert LeClerc pálcája elzárta az útját. – Sajnálom, hogy ide kellett fárasztanom, Mrs. Bentall – mondta LeClerc. – Vagy inkább Marie Hopeman? Örömmel értesültem róla, hogy nem házasok.

Marie majd felnyársalta a tekintetével, de nem szólt semmit. – Szégyellısek vagyunk? – kérdezte LeClerc. – Vagy nem akarunk együttmőködni? Akárcsak Bentall barátunk. Képzelje, nem hajlandó bekötni a gyutacsokat az Unikornisokba. – Jól teszi – vágta rá Marie. – Kétlem. Nem segítene meggyızni ıt, Miss Hopeman? – Nem. – Pedig mi kényszeríthetjük ıt, magán keresztül, ha már maga által nem tudjuk rávenni. – Csak az idejüket vesztegetik – közölte megvetıen Marie. – Alig ismerjük egymást Mr. Bentall-lal. Egyikünk se jelent a másik számára semmit. – Ah, értem. – Felém fordult. – Maga is ugyanezt mondja, Bentall? – Ugyanazt. Csak az idejüket vesztegetik. – Jól van. – Vállat vont. – Vigye el Miss Hopemant, Hewell. Marie újabb mosolyt küldött felém, bizonyítva, hogy nem látta szétvert arcomat a sötétben, aztán felemelt fıvel távozott. LeClerc egy darabig felalá járkált lehajtott fejjel, elmerülve gondolataiban; majd intett az egyik ırnek, s ı is elment. Két perccel késıbb visszatért, Marie-t fogva közre Hewell-lel. Marienek szüksége volt rájuk, mert nem tudott járni, lábát a földön vonszolták, feje bal vállára bukott, szeme csukva volt. A legrémisztıbb az volt az egészben, hogy verésnek a leghalványabb jele sem látszott, egyetlen hajszála sem görbült meg. Oda akartam jutni LeClerchez, két karabélyon és Hewell pisztolyán át, be akartam zúzni annak a gazembernek a képét, megcsonkítani, megölni, darabokra szedni azt a vadállatot, de egy olyan személytıl, aki még a saját lábára se tud vigyázni, ez teljességgel reménytelen volt. Két lépést se tettem, az egyik ır elgáncsolt, és én szétterültem a betonpadlón, akár egy béka. LeClerc megállt fölöttem. – Behelyezi a gyutacsokat, Bentall? – Egy napon meg fogom ölni, LeClerc – nyögtem. – Beköti a gyutacsokat? – Bekötöm ıket. Aztán egy napon megölöm magát.

Ha az ígéretemnek legalább a felét teljesíteni tudnám, gondoltam keserően, már az is megváltás lenne számomra.

11.

Péntek, délután egy és hat között Azt mondtam LeClercnek, egy negyed óra is elég lesz a gyutacsok bekötéséhez, ehhez képest pontosan egy órára volt szükségem. Bentall tévedett, mint mindig, ám ez alkalommal nem a saját hibájából. Nem az én hibám volt, hogy a karomat és az arcomat kínzó fájdalomtól nem tudtam a munkára koncentrálni. Az sem az én hibám volt, hogy a düh félırültté tett, hogy a látásom még mindig nem tisztult ki – a gépelt listát is alig tudtam kibetőzni –, hogy bal kezem remegése miatt gondot jelentett egy óra beállítása, egy gyutacs elhelyezése vagy drót bekötése. Az sem az én hibám volt, hogy amikor a hatvanfontos TNT töltet higany-fulminát detonátorát akartam a helyére tenni, verejtékes tenyerembıl kicsúszott a szerkezet, s olyan hang- és fényrobbánás kíséretében szállt el, hogy a rendíthetetlen Hewell ijedtében majdnem meghúzta a rám irányított pisztolya ravaszát. Arról sem tehettem, hogy LeClerc parancsára szimultánt kellett játszanom a két rakétával, miközben két általa kijelölt zsőritag, Hargreaves és egy másik, Williams nevő tudós, minden mozdulatomat lejegyezte a noteszébe. A két tudós férfiú minden pillanatban mellettem kellett tébláboljon, ami megint csak nem gyorsította a munkát. Hogy miért kellett párhuzamosan végezni a munkát a két Unikornison, az világos volt: mivel Hargreaves és Williams nem érintkezhettek egymással, jegyzeteik csak abban az esetben egyezhettek, ha mindent ugyanúgy csináltam mindkét rakétán. És mivel LeClerc jogosan feltételezte, hogy egyikük sem szeretné, ha a feleségét tarkón lınék, nem volt lehetıség az összejátszásra. Így, ha mindkét rakéta egyformán lett bedrótozva, és az elsı mőködıképesnek bizonyul, akkor a második Unikornist nem fogják feleslegesen elcipelni abba a bizonyos ázsiai országba. A szimultán drótozás ugyanakkor az én halálos ítéletem is volt. Ha LeClercnek szándékában állt volna engem is elvinni a többiekkel, akkor nem kellett volna mindkét rakétát felkészíteni a kilövésre, különös

tekintettel a sietségre: a Neckarról küldött legutóbbi üzenet kilátásba helyezte a teszt elhalasztását a tovább romló idıjárási viszonyok miatt. Persze, e nélkül is tudtam, hogy meg kell halnom, legfeljebb az volt a kérdés, hogy mikor. Rögtön azután, hogy a tesztpéldány sikeresen célba ért vagy késıbb, a tengerészekkel együtt, ha a tudósokat és feleségeiket már hajóra tették? Utóbbira tippeltem, még LeClercrıl sem tartottam valószínőnek, hogy annyi ember – tanú – szeme láttára fog vérfürdıt rendezni. Fogadni azért nem mertem volna rá. Néhány perccel két óra elıtt megkérdeztem Hewelltıl: – Hol van az önmegsemmisítı kapcsolódobozának a kulcsa? – Már készen van? – kérdezett vissza. Ez volt ugyanis az utolsó mővelet, az üzemanyagtartályok és az önmegsemmisítı szerkezet áramköreinek a zárása. Utóbbihoz egy kulcs szükségeltetett, a TNT töltetet csak akkor lehetett élesre állítani, ha a kapcsolószekrénybe be volt illesztve a megfelelı kulcs. – Nem egészen. Az önmegsemmisítı dobozán beakadt a kapcsoló. Szeretnék belenézni. – Várjon. Szólok LeClercnek. – Egy kínaira bízott, de egy perc múlva már vissza is tért a fınökével. – Mi ez a fennakadás? – türelmetlenkedett LeClerc. – Két perc. Elhozta a kulcsot? – Mi a gond? Vagy megint húzni akarja az idıt? – Próbálja csak ki a kapcsolót – csattantam fel. – Nem lehet átállítani. – Kulcs nélkül nem is – mondta mérgesen. – Egyáltalán nem mozdul. Gyızıdjön meg róla saját kezőleg. Megpróbálta, csakugyan nem mozdult; bólintott, ideadta a kulcsot. Beillesztettem a kulcsot a zárba, elfordítottam, majd lecsavartam a négy pillangócsavart, amelyek a kapcsolótáblát rögzítették, és leemeltem a lemezt. Közben egy csuklómozdulattal kipöccentettem a kapcsoló és a borítás közül a drótdarabot, ami beszorította a kart. A kapcsoló maga a hagyományos billenı típusú volt, vagyis egy rugó által feszített tengelyre merılegesen rögzített rudat két szélsı állapot között lehetett váltogatni. Egyszer zárta az áramkört, a sárgaréz rúd ilyenkor vezetıként funkcionált, másszor pedig eltávolodott az érintkezıktıl, nyitva az áramkört. Kicsavaroztam a billenıkart, úgy tettem, mintha megpróbálnám kiegyenesíteni a sárgaréz rudacskát, aztán a helyére szereltem a kart.

– Gyártási hiba – tájékoztattam LeClercet. – Valószínőleg a másiknál is ugyanez lesz a helyzet. – Nem szólt semmit, figyelte, hogyan teszem vissza a kapcsolótáblát, és billentem át néhányszor próbaképpen az immár tökéletesen mőködı kart. – Kész? – Még nem teljesen. A másik rakétában is be kell állítanom az idızítıszerkezetet. – Az még várhat. Elıbb az égen akarom látni ezt. Most. – Felnézett az orr felé, ahol Farley és asszisztense az automata vezérlı és célpontlokalizáló rendszerrel bíbelıdött. – Mi az ördög tart ilyen sokáig? – Semmi. – Farley és én mintha ikertestvérek lettünk volna, mindkettınknek gyönyörő zöldeskék csíkos volt az arca bal fele, bár az övé valamivel szivárványszínőbb, és mindketten ugyanúgy imádtuk hergelni LeClercet. – Már napokkal ezelıtt befejezte – folytattam –, csak az a fajta ember, aki a munkahelyére menet visszatér az ajtóból, hogy megnézze, elzárta-e a gázcsapot. – Ha meglökném LeClercet, elmélkedtem, lehet, hogy kitörné a nyakát a tíz lábbal alattunk lévı betonon. Másrészrıl, lehet, hogy nem törné ki, akkor pedig nekem annyi lenne, addig verne a botjával, míg Hewell le nem lıné. Arra pedig várhatnék. – Helyes. Akkor mehetünk. – LeClerc „Élesre töltve” helyzetbe állította a kapcsolót, kivette a kulcsot, aztán visszacsukta a rakéta ajtaját, és bezárta. A lift leereszkedett velünk a földszintre. LeClerc magához intette az egyik kínait. – Menj, és szólj a rádiósnak, hogy küldjön el egy üzenetet. Húsz perc múlva kilövés. – Most pedig merre, LeClerc? – kérdeztem. – A bunkerbe? – Miért? Hogy biztonságban legyen, ha a rakéta felrobban, mert valamit nem úgy állított, ahogy kellett volna? – Mirıl beszél? – Rossz elıérzetem volt. – Magáról, Bentall. Nincsenek illúzióim. Maga veszélyes ember. – Persze hogy veszélyes voltam, de csak önmagam és legfeljebb a barátaim számára. – Magának hatalmában állt megpiszkálni a gyújtómechanizmust. Hogy megtette-e, az nemsokára ki fog derülni. Csak nem hitte azt, hogy meg fogok feledkezni errıl a lehetıségrıl? Maga, a tudósok és a tengerészek kint fognak maradni a szabadban, amíg fellıjük a rakétát. A többieket már kicsıdítettük.

Csúnya és rosszindulatú szavakkal illettem a személyét, ı azonban csak mosolygott rajta. – Mi az, Bentall, csak nem piszkálta meg a szerkentyőt? – Piszkálta a fene! – ordítottam. – Arról a rohadt szilárd hajtóanyagról van szó. Annyira instabil, hogy még Fairfield se tudta megjósolni, ilyen tömegben hogyan fog viselkedni. Ha nem hiszi, olvassa csak el a jegyzeteit. A fenébe, LeClerc, ha ezt a porcelánfülő teáskannát szétveti a gız, akkor félmérföldes körzetben még egy hangya se fog életben maradni. – Pontosan – mosolygott, ha lehet úgy mosolyogni, hogy közben az ember zsebét szétfeszíti ökölbe szorított keze. LeClerc számára most következett a kritikus pillanat, amely eldönti, nyernek-e vagy minden hiába volt. Nem tudhatta, mennyire leszek könyörtelen, hogy tényleg hajlandó vagyok-e feláldozni annyi embert, csak hogy megállíthassam. Talán azt hitte, magamat kevésbé könnyen áldoznám fel, ugyanakkor ıneki kellett a legjobban tudnia, hogy így is, úgy is meg fogok halni, nekem tehát mindegy. A választ nem tudhatta, egyvalamit azonban sikerült biztossá tennie azzal, hogy engem is kirak a mezıre a többiekkel együtt: legalább nem kell látnia kárörömtıl sugárzó képemet, ha az Unikornis szétveti magát a levegıben. Kimentünk a hangár mellé, ahol százyardnyi-ra az épülettıl, két szabálytalan sorban, a létesítmény tengerészeti és tudományos alkalmazottai ültek. Két kínai ırizte ıket kibiztosított gépkarabélyokkal. – Mit szólnak az emberei ahhoz, hogy nekik is itt kell lenniük a foglyokkal együtt? – kérdeztem LeClercet. – Nem lesznek itt. Át fognak jönni a bunkerbe. – Csak nem gondolja komolyan, hogy itt fogunk ülni szófogadó gyerekek módjára, miután az ırök elpucoltak? – Itt fognak ülni – mondta közömbösen LeClerc. – Hét nı van velünk a bunkerben. Ha csak egyikük is moccanni mer, megöljük ıket. Komolyan mondom. Az utolsó két szót teljesen feleslegesen tette hozzá. Csak rá kellett nézni, ordított róla, hogy komolyan gondolja. – Hét nı? Hol van Miss Hopeman? – A lıszerraktárban. Nem kérdeztem, miért nem vitték át – ismertem a keserő választ, még mindig öntudatlan volt vagy túl gyenge ahhoz, hogy mozgatni lehessen –,

és nem kértem meg LeClercet, hogy vigye a bunker biztonságába. Ha az Unikornis felrobban, a hangár mögött lévı kunyhóban nem lesz több esélye az életben maradásra, mint itt kint nekünk, de inkább haljon meg, mint hogy életben maradjon LeClerc mellett. Leültem az egyik sor szélére, éppen Farley mellé. Senki nem figyelt rám, kivétel nélkül a hangár ajtaját nézték delejezetten, várva, hogy elıvágtasson az Unikornis. Fél percig se kellett várni, a rakéta szép lassan kigurult a színfalak mögül. Két mőszakis tengerész irányította a portáldarukat, amiket néhány acél merevítırúddal egymáshoz rögzítettek, hogy a karok relatív távolsága ugyanaz maradjon. Újabb fél perc után a daruk megálltak, pontosan a beton kilövıpálya közepén hagyva az Unikornist. A két tengerész leugrott, átszaladtak hozzánk, és leültek mellém. A továbbiakban már minden rádiótávirányítással történt. A két kínai lélekszakadva a bunker felé rohant. – A szemét gyilkos – morogta Farley. – Micsoda páholy! – Hol van a tudós lelkesedése? – mértem végig. – Nem akarja tudni, mőködik-e a szerkezet? Rám villantotta a tekintetét, aztán elfordult. – Az én részem biztosan mőködni fog – mondta egy pillanattal késıbb. – Emiatt nem fı a fejem. – Engem se hibáztasson, ha felrobban – vigyorogtam keservesen. – Én csak a villanyszerelı vagyok. – Errıl késıbb még folytathatunk egy magas röptő beszélgetést – dobta vissza a labdát fekete humorba csomagolva Farley. – Mit gondol, milyen esélyeink vannak? – Dr. Fairfield szerint mőködnie kell, és ez nekem épp elég. Remélem, az irányítássál sem lesz gond, és nem fog a fejünkre zuhanni. – Nem fog. – Farleyn látszott, örül neki, hogy valakivel társaloghat, akárcsak a többiek. Csak ülni és tehetetlenül várni, ez sok volt túlfeszített idegeinknek. – Már ki van próbálva a rendszer, soha nem volt még vele gond. A legújabb infravörös navigációs rendszert építettük bele az Unikornisba. Kiválaszt magának egy csillagot, és ahhoz viszonyítva korrigálja a pályaeltéréseket. – Egyetlen csillagot sem látok. Fényes nappal van. – Maga nem láthatja ıket – magyarázta tıle meglepı türelemmel Farley –, az infravörös fényt érzékelı egység azonban igen. Hıkövetés.

Várja meg, és meglátja, Bentall. Ezer mérföldre van innen a célpont, de egy yarddal se fogja eltéveszteni. Egy yarddal se, én mondom. – Igen? És hogyan jelölhet ki valaki egy yardot az óceánban? – Nos, nem egy négyzetyard lesz a célpont, hanem nyolcszor hat láb. Egy magnéziummal megpakolt tutaj. Miután a rakéta visszatért a légtérbe, a csillagnavigációs egység kikapcsol, és az orrban elhelyezett hıkövetı rendszer veszi át az irányítást. A rakétát arra terveztük, hogy hıt kibocsátó tárgyaknak csapódjon. Mivel a Neckar is az, egy nála jóval nagyobb hıforrást kell elhelyezni, ugyanis mindig azt szemeli ki célpontnak. A magnéziumtutaj lesz az, amit a Neckarról a rakéta megérkezése elıtt kilencven másodperccel rádió-távirányítással meggyújtanak. De már nem oda figyeltem: egy hajó tartott a kikötıgát felé, egy számomra jól, igencsak jól ismert hajó. Fleck kapitány jött, hogy felvegye a fizetését. Hargreaves említette, hogy dél körülre várják. Fleck helyében nem a sziget felé tartottam volna, hanem homlokegyenest ellenkezı irányba. A derék kapitány azonban nem tudhatta azt, amit én, legalábbis valószínőleg nem. Fleck kapitány, gondoltam magamban, szép kis meglepetés vár rád. A síneken hátragördülı daruk kerekeinek a csikorgását hallva visszafordultam a kilövıpálya felé. Amint a daruk kellı távolságra húzódtak, a felsı karok elengedték a rakétát, melyet így csak az alját körülölelı két kar tartott. Még tíz másodperc az indításig, talán kevesebb. A beszélgetés elcsitult, alkalomhoz illı társalgási témát találni akkor, amikor talán csak nyolc másodperc van hátra az életedbıl, nos, ebben kevés embernek vagy gyakorlata. Az Unikornis orra alatti turbinák felvijjogtak, még két másodperc, még egy, mindenki kıvé dermedve, felkészülve a halálra, a karok hátrahúzódnak, mennydörgésszerő robaj és narancssárga tőzgömb hagyja el a rakéta alját. Lassan, hihetetlenül lassan, az Unikornis felemelkedett a földrıl, magával vonszolva a tőzgömböt, és az eddig elfojtott robaj fülsiketítı sivítássá erısödött, majd egyszerően elviselhetetlenné vált, amint egy vörös lángoszlop szelte át a gömböt, s emelte fel a rakétát. Még mindig lassan emelkedett, az volt az ember érzése, hogy bármelyik pillanatban oldalra bukhat, aztán százötven lábnál újabb robaj következett, amint a második üzemanyagcsoport is begyúlt, és az Unikornis megduplázta sebességét. Hatszáz lábnál, a harmadik sorozat után már

fantasztikus mértéket öltött a gyorsulása. Úgy öt-hatezer lábnál hirtelen oldalra dılt, és a tengerrel majdnem párhuzamos pályán folytatta az útját délnyugat felé. Nyolc másodperccel késıbb már nem is lehetett látni, csak a csípıs szag és az égen húzódó füstcsík tanúsította, hogy itt volt. – Mőködik! – csapott öklével a tenyerébe lelkesen Farley. – Szavamra, Bentall, ez már igen! – Persze hogy mőködik. Nem is számítottam másra. – Felálltam, nadrágom szárába töröltem nyirkos tenyeremet, és odamentem Griffithsékhez. – Tetszett az elıadás, százados? Hővösen végigmért, meg sem kísérelve leplezni megvetését és undorát. – LeClerc használta a sétabotját? – kérdezte az arcomra nézve. – Sajnos, ez a kedvenc idıtöltése. – Maga pedig együttmőködött azzal az ırülttel. – Ismét végigmért, annak a győjtınek a lelkesedésével, akinek Cézanne-t ígértek, s ehelyett egy húsvéti üdvözlılapot raktak eléje. – Nem hittem, hogy megteszi, Bentall. – Igen, együttmőködtem vele, de a haditörvényszék még kicsit várhat, Griffiths százados. – Leültem, lehúztam a zoknit és a cipıt a bal lábamról, kihalásztam a papírt, kisimítottam, s odaadtam a századosnak. – Mond ez valamit önnek? Gyorsan, kérem. LeClerc irodájában találtam, biztos vagyok benne, hogy valami módon kapcsolódik a második Unikornis elszállításához. A hajózás nem az én szakterületem. A Pelican egy hajó – folytattam, miután kelletlenül elvette tılem a papírt. – Ezt maga LeClerc mondta. Gyanítom, hogy a többi is az. – „Pelican–Takashimaru 20007815” – olvasta Griffiths. – A Takashimaru egy japán hajónév, efelıl nem lehet kétség. „Linkiang– Hawetta 10346925”. Valószínőleg a többi is az. Hajónevek, párosával. De mit jelenthetnek ezek a nyolcjegyő számok? – Úgy tőnt, mégiscsak sikerült felcsigáznom az érdeklıdését. – Idıpontok lennének? A 2000 lehet este nyolc óra. Az elsı négy egyik szám esetén se nagyobb huszonnégynél. A következı négy viszont igen. Utalás lehet valamire. De mire? Lássuk csak... Hajókról van szó... – Ajka hangtalanul mozgott tovább, aztán lassan ezt mondta: – Azt hiszem, megvan. Nem. Tudom, hogy megvan! – A 2000 húsz egész nulla szélességi fokot jelent. A 7815 hetvennyolc egész 15 fok északi hosszúság. A kettı együtt egy olyan pozíciót határoz meg, amely alig ötven mérföldre van ide. – Tovább tanulmányozta a listát,

mialatt én a válla fölött azt lestem, nem közeledik-e. LeClerc. Még nem jött ki a bunkerbıl, vélhetıen a Neckar üzenetét várta, a sikeres célba érés nyugtázását. – Mindegyik szélességi és hosszúsági fokokat jelent – állapította meg Griffiths. – Térkép nélkül nagyon nehéz pontosan megmondani, de ha felrajzolnánk az általuk jelölt helyeket, egy északkelet felé hajló görbét adnának, melynek vége valahol a kínai vagy formosai partok alatt lehet. El tudom képzelni, hogy azok a hajók, pontosabban hajópárok, ezeken a pontokon várakoznak. Azt is el tudom képzelni, hogy a rakétát szállító hajó kíséretét kell adniuk, vagy egyszerően figyelniük kell, tiszta-e a terep. LeClerc, érthetıen, nem szeretné, ha valaki idı elıtt rájönne, hogy a rakétát elemelték. – Gondolja, hogy fel lesznek fegyverezve azok a hajók? – Nagyon valószínőtlen. – Griffiths vén tengeri róka volt, az esze éppoly éles, mint a nyelve. – Ha vannak is elrejtve fegyvereik, azok mennyiségükbıl következıen nem okozhatnak gondot egy hadihajó számára. – Tehát radarral felszerelt hajók, melyeknek az a feladatuk, hogy a vizet és az eget fürkésszék ötven-száz mérföldes körzetben. Eddig teljesen világos. De mit tehetnek ezek a hajók akkor, ha feltőnik egy hadihajó a közelben? A radarral észrévehetik, lelıni azonban nem tudják vele. Mit tud tenni ebben az esetben az Unikornist szállító hajó? – Lemerül – mondta nemes egyszerőséggel Griffiths. – Szerintem ugyanis egy tengeralattjáróról van szó. Elég egy kicsit megnövelni a rakodónyílást, és bármelyik manapság rendszeresített tengeralattjáró el tudja szállítani az Unikornist a torpedókamrájában. Az ırhajók lehetıvé teszik, hogy a felszínen nagy sebességgel haladjon, ha azonban közbejön valami, lemerül. A víz alatt ugyan lassabban tud haladni, ellenben száz hanglokátorral felszerelt hajóval sem lehet egyetlen szem tengeralattjárót kiszúrni a hatalmas Csendes-óceánban. Mérget vehet rá, Bentall – adta vissza a papírt –, hogy ha az a rakéta egyszer elhagyta a szigetet, többé soha nem fogja viszontlátni. – Köszönöm, Griffiths százados. – Egy percig sem kételkedtem az igazában. Feltápászkodtam, kínnal-keservvel, akár egy öregember, aki utoljára kísérli meg elhagyni halálos ágyát, s apró darabokra tépve a papírt, hagytam az aszalódott, gyér fő közé hullni. Ebben a pillanatban bukkant

elı néhány személy a bunker mögül; odakint a mólónál Fleck kikötni készült – Még egy kérés, Griffiths százados. Ha LeClerc visszajött ide, kérjen engedélyt tıle arra, hogy embereivel kint maradhasson a friss levegın. Nemsokára nekifognak becsomagolni a megmaradt rakétát – a hangárban tárolt, két húsz láb hosszú fémdobozra mutattam –, szükségük lesz minden segítı kézre. Jól fog jönni nekik, ha nem öt kínainak kell vigyáznia önökre a kunyhókban, hanem egynek a szabadban, ahol mindenki szem elıtt van. Adja szavát neki, hogy nem fognak bajt csinálni. Ha a teszt jól ment, LeClerc kegyes hangulatban lesz, és fontolóra veszi a kérését. – Miért akarja ezt, Bentall? – A nemtetszés visszatért a hangjába. – Nem akarom, hogy LeClerc beszélgetni lásson minket. Ha élni akar, tegye, amit mondtam. – Céltalanul a kilövıállványhoz sétáltam, szemügyre vettem az égés okozta kárt. Két perccel késıbb a szemem sarkából láttam, hogy LeClerc és Griffiths beszélget egymással, aztán elıbbi és Hewell odajöttek hozzám. LeClerc szinte részeg volt a jókedvtıl: álma beteljesülni látszott. – Szóval mégse piszkálta meg, Bentall. – Kétségkívül, nem akart zavarba hozni azzal, hogy túlzottan hálásnak mutatkozik az elvégzett munkáért. – Nem, nem piszkáltam meg. – A másikat viszont meg fogom, Mr. LeClerc, de még mennyire. – Sikeres volt a teszt? – Tökéletesen. Ezer mérföld után egyetlen hüvelyknyivel sem tévesztette el a célpontot. Nos, Bentall, ideje, hogy befejezze a másodikat is. – Elıször látni akarom Miss Hopemant. LeClerc egyszeriben megszőnt jókedvőnek lenni. – Azt mondtam, fejezze be. Tudja jól, hogy nem szeretek viccelni. – Elıbb látni akarom Miss Hopemant. Öt perc. Nem több, ígérem. Vagy megengedi, vagy a kisujjamat se mozdítom. – Miért akarja látni? – Semmi köze hozzá. – Jól van. Kap öt percet. Ötöt, megértette? – Odaadott egy kulcsot az egyik kínainak, és elhessentett minket.

A kínai kinyitotta a lıszerraktár ajtaját; én bementem, és becsuktam magam mögött, nem törıdve azzal, hogy esetleg megsérthetem az érzéseiben ırzımet. Az elsötétített szobában Marie a sarokba állított tábori ágyon feküdt, ugyanazon az ágyon, amelyen én aludtam reggel. Odamentem hozzá, letérdeltem melléje. – Marie – suttogtam. Gyengéden megráztam a vállát. – Marie. Én vagyok az, Johnny. Mélyen alhatott, sokáig tartott, mire magához tért. Aztán megrázkódott, felém fordult. A sötétben csak arca elmosódott, sápadt foltját és szeme csillogását láttam. – Ki az? – kérdezte riadtan. – Én vagyok az, Marie. Johnny. Nem válaszolt, ezért megismételtem a szavaimat, arcom és szájam még mindig olyan merevek voltak, hogy elsıre talán nem értette, mit mondtam. – Fáradt vagyok – sóhajtotta. – Olyan fáradt vagyok. Hagyj magamra, kérlek. – Annyira sajnálom, Marie, legszívesebben felkötném magam. Azt hittem, csak blöffölnek. – Ezúttal sem érkezett válasz, úgyhogy folytattam: – Mit tettek veled, Marie? Az isten szerelmére, mondd el, mit tettek? Mormogott valamit, aminek csak a végét értettem: – Jól vagyok. Kérlek, menj el. – Marie! Nézz rám! Mintha meg se hallotta volna. – Marie, nézz rám! Johnny Bentall térden állva könyörög neked. – Nevetni akartam, de csak brekegni tudtam, rekedten, akár egy hörghurutos béka. – Szeretlek, Marie. Ezért drótoztam be azt az átkozott rakétát, ezért drótoznék be száz rakétát, ezért tennék meg bármit a világon, bármi jót, bármi rosszat, csak neked ne essen bántódásod. Szeretlek, Marie. Annyi mindennek meg kellett történnie, hogy rájöjjek erre, de te már ismersz engem, tudod, mit várj el egy ilyen bolondtól. Szeretlek, és ha egyszer valaha innen hazajutunk, feleségül veszlek. Hozzám jönnél feleségül, Marie? Hogyha hazatértünk? Hosszú, kínzó csend következett, aztán Marie suttogását hallottam: – Hozzád menni? Azok után, hogy hagytad ıket... Kérlek, hagyj magamra, Johnny. Menj el. Valaki olyanhoz fogok hozzámenni, aki szeret engem, nem egy olyanhoz, aki... Menj. Kérlek.

Fájó szívvel az ajtóhoz mentem, és kinyitottam, hogy kilépjek. A nyugodni készülı nap aranysugarai megvilágították a párnaként szolgáló, összehajtogatott kabátra omló selymes hajszálakat, a sápadt, meggyötört arcot. Egy hosszú-hosszú pillanat erejéig magamba ittam a látványt, aztán elfordultam... Bentall, a kemény fickó nem akarta, hogy Marie könnycseppeket lásson a szemében. – Istenem, drága istenem! – hallottam Marie döbbent suttogását. – Az arcod! – Semmi baja – legyintettem. – Már nem kell sokáig tartania. Sajnálom, Marie, sajnálom. Behúztam magam mögött az ajtót. A kínai egyenesen a hangárba vitt; LeClerc, bölcsen, elkerülte a személyemet, a rakéta mellett Hewell várt és Williams, aki a második Unikornis krónikása volt. Szótlanul beszálltam a liftbe, Williams követett. Hewell, szokása szerint – talán csak a mélyben érezte jól magát – lent maradt. Elıször a süllyesztett szekrényt nyitottam ki, hogy beállítsam az idızítı óraszerkezetet. Ezután ellenıriztem, hogy a piros doboz kapcsolókarja a „Bebiztosítva” helyzetben áll, majd vetettem egy gyors pillantást a rádiótávirányító által mőködtetett elektromágneses kapcsolóra – egy hatalmas szolenoidtekercsre –, melynek vészhelyzet esetén zárnia kellett az önmegsemmisítı áramkört. Az elektromágneses kapcsolót egy rugó tartotta nyitott állapotban; megnyomogattam, viszonylag könnyen ment. Nyitva hagytam a szekrény ajtaját, s figyelmemet ismét az önmegsemmisítı doboz felé fordítottam. Miközben azt próbálgattam, mőködik-e a kapcsoló, egy darab drótot a kar és a borítás közé ejtettem, akárcsak az elızı rakéta esetében. Aztán kiáltottam Hewellnek. – Magánál van az önmegsemmisítı doboz kulcsa? Beszorult a kapcsoló. Feleslegesen bíbelıdtem a dróttal. – Ja, nálam van. A fınök mondta, hogy gond lehet ezzel a kapcsolóval is. Tessék, kapja el. Kinyitottam, kicsavaroztam a dobozt, kivettem a kapcsolókart, úgy tettem, mintha állítanék rajta, majd visszacsavaroztam a helyére. De mielıtt ezt megtettem volna, a kapcsolót száznyolcvan fokkal elfordítottam. Williams, aki Hewellhez hasonlóan meg volt gyızıdve róla, hogy itt is ugyanaz a gond, mint a másik rakéta esetében, nem vett észre

semmit. Visszaszereltem a doboz fedelét, „Bebiztosítva” pozícióba állítottam a kart – az önmegsemmisítı áramkör most élesre volt állítva, már csak az elektromágneses kapcsolónak kellett zárnia az áramkört, hogy a robbanás bekövetkezzen. Az elektromágneses kapcsolót normális esetben a bunkerben felállított vezérlıpultról lehetett aktiválni az EFAMSz gomb megnyomásával, de a manıver manuálisan is elvégezhetı volt. – Tessék, a kulcs – hajítottam le Hewellnek. – Csak ne olyan gyorsan – morogta. – Jöjjenek le értem a lifttel. – Leereszkedtünk érte, felvittük a rakéta nyitott oldalához. Hewell odahajolt a piros dobozhoz, meggyızıdött róla, hogy kulcs nélkül lehetetlen éles helyzetbe állítani, végül bólintott. – Soká lesz kész? – Még néhány perc, és végeztem. Már csak az utolsó ellenırzések következnek. Visszavittük Hewellt a földszintre. Miközben felfelé tartottunk Williamsszel, a tudós felé mormoltam: – Hagyja abba a jegyzetelést. – A villanymotor zümmögése elnyelte szavaimat, és egyáltalán nem esett nehezemre mozdulatlan ajkakkal beszélni. A szájam bal fele borogatás hiányában annyira megdagadt, hogy már mozgatni sem tudtam. Behajoltam az ajtón, a szolenoid magjának a végére csomóztam a rolóról letépett kötelet – a kezem annyira remegett, hogy ez az egyébként pár másodperces mővelet majdnem két percig tartott –, ezután mintegy négyhüvelyknyire csuktam a rakéta ajtaját, bekukucskáltam, hogy Hewell azt higgye, még egy utolsó pillantást akarok vetni a dobozokra, és gyorsan ráhurkoltam a kötél szabad végét az ajtó belsı oldalára. Végezetül becsuktam az ajtót, és elfordítottam a kulcsot. Készen voltam. Az elsı ember, aki négy hüvelyknél nagyobbra tárja az ajtót, zárni fogja az önmegsemmisítı áramkört, s a rakéta felrobban. Ha a TNT termelte hı az üzemanyagot is detonálja, az illetı nemcsak önmagát öli meg, hanem félmérföldes körzetben mindenkit. İszintén reméltem, LeClerc lesz az, aki kinyitja az ajtót. A lift lecsurgott velünk, fáradtan a betonpadlóra léptem. A hangár nyitott ajtaján át láttam a tengerészek és a tudósok egy részét; a parti fövényen feküdtek, egy tılük ötven yardra strázsáló kínai felügyelete alatt. – A halálraítélteknek engedélyeztek egy utolsó napfürdıt? – kérdeztem cinikusan Hewelltıl.

– Egen. Minden rendben odafent? – A legnagyobb rendben. – A part felé intettem a fejemmel. – Csatlakozhatom hozzájuk? Rám férne már egy kis friss levegı és napsütés. – Ha nem akar bajt csinálni, akkor igen. – Mi a fenét csinálhatnék? Úgy nézek én ki, mint akinek van még ereje bármihez is? – Ami azt illeti, nem. Menjen. Maga, Williams, velem jön. A fınök össze akarja hasonlítani a jegyzeteit a Hargreavesével. Lebaktattam a partra. Fleck kikötni készült a szkúnerével, amely így, nappali fényben, még annál is piszkosabb volt, mint amire emlékeztem. Griffiths százados egymagában ült a homokban, távol a többiektıl. Leheveredtem a közelében, arccal a homok felé, homlokomat a jobb alkaromon nyugtatva. Borzalmasan éreztem magam. Griffiths szólalt meg elsıként. – Mi az, Bentall, a másik rakétát is bedrótozta nekik? – Igen, Griffiths százados. Megcsináltam. Méghozzá olyan jól, hogy az elsı ember, aki kinyitja a középsı szerelıajtót, levegıbe röpíti az egész átkozott rakétát. Ezért végeztem olyan jó munkát az elsın. Így sikerült elaltatnom a figyelmüket. Egyébként ha nem tettem volna meg, magával együtt minden tengerészt megöltek volna a szigeten. Miss Hopemant már így is megkínozták... Hosszú szünet következett, olyannyira hosszú, hogy már azt hittem, a százados egy szót sem értett a motyogásomból. Aztán csendesen ezt mondta: – Sajnálom, fiam. Pokolian sajnálom. Soha nem fogom megbocsátani magamnak. – Utasítsa az embereit, hogy tartsák nyitva a szemüket, és ha LeClerc, Hewell vagy valamelyik kínai közeledne, jelezzenek. Maga pedig üljön vissza ide, nézze a tengert, és minél kevesebbet kérdezzen tılem. Ha így fekve maradok, senki nem fogja látni, hogy beszélek. Öt perccel késıbb Griffiths már mindent tudott arról, miért van szüksége LeClercnek az Unikornisra. A százados döbbenete olyan mélységes volt, hogy percekig szóhoz sem tudott jutni. – Nos? – kérdeztem. – Fantasztikus! Hihetetlenül zseniális! – motyogta. – Ugye? Fantasztikus. De keresztülvihetı, százados?

– Keresztülvihetı – felelte komoran. – De még mennyire hogy keresztülvihetı. – Én is így gondoltam. Tehát gondolja, hogy nem voltam könyörtelen, amikor pokolgépet csináltam a rakétából? – Hogy érti ezt, Bentall? – Bárhová is szállítsák az Unikornist – beszéltem még mindig a homoknak –, az nem egy néptelen kilövıpálya lesz. Egy gyárba fogják vinni, valószínőleg egy sőrőn lakott iparterület közelébe, hogy darabjaira szedjék és megvizsgálják. Ha a szilárd hajtóanyag a TNT-vel együtt felrobban, száz és száz többnyire ártatlan ember lelheti halálát. – Ha atomháborút robbantak ki vele, akkor viszont ártatlanok milliói – mondta kiszáradt torokkal Griffiths. – Nem kérdés, hogy meg kellett-e tennie, amit tett. A kérdés inkább az, mőködıképesek lesznek-e az önmegsemmisítıt mőködtetı telepek? – Nikkel-kadmium elemek. Hat hónapig, akár egy évig is üzemképesek. Nézze, Griffiths százados, nem azért mondtam el ezt magának, hogy megvilágosítsam az elméjét, és nem azért, mert beszélni volt kedvem. Azért mondtam el, mert szeretném, ha továbbadná Fleck kapitánynak. Bármelyik percben szárazföldre teheti a lábát. – Fleck kapitánynak? Annak a felségárulónak? – Halkabban, az isten szerelmére! Ugye tisztában van vele, százados, mi fog történni velünk és az embereivel, mielıtt LeClercék elhagynák a szigetet? – Tudom. – Fleck az egyetlen reményünk. – Maga nincs eszénél, Bentall! – Hallgasson ide, százados. Fleck nagy csirkefogó, egy minden hájjal megkent gazfickó, de nem megalomániás szörnyeteg. Fleck mindenre hajlandó pénzért, kivéve egyvalamit. Nem ölne embert. Nem az a típus, ezt ı mondta, s én elhiszem neki. Fleck az egyetlen reményünk. Vártam, hogyan reagál Griffiths, de ı nem szólt. Folytattam: – Menjen oda hozzá, és tegyen úgy, mintha bele akarna kötni azért, mert gaz árulónak tartja. Kiabáljon rá, rázza az öklét, és közben mondja el neki, hogy már nincs sok ideje hátra, mert LeClerc nem fog szem- és fültanúkat hagyni maga után. Lehet, hogy eleinte nehezen fog hinni magának, LeClerc aligha avatta be terveibe azt az embert, aki a Fidzsi-

szigetek kikötıit járva bárhol elfecseghetett volna valamit, de ha elküldi Henryt, az elsı tisztjét a bányához, minden kétsége eloszolhat. – Elmondtam Griffithsnek, hol található az a pont, ahol Hewellék áttörték a hegyoldalt, s azt is elmagyaráztam, merre kell mennie Henrynek, hogy megtalálja a sírkamrát. – Nem lennék meglepve, ha két újabb holttestet, a bennszülöttekét is ott találná. Mondja meg neki azt is, hogy nézze meg, ott van-e még LeClerc házában a rádió. Griffiths hallgatott. Csak remélhettem, hogy sikerült meggyıznöm ıt, és ha igen, akkor jobb kezekben nem is lehetett volna az ügy, a százados vén, tapasztalt róka volt. Egy idı után hallottam, hogy felkel és elmegy. A móló felé fordítottam a fejem, Fleck és Henry, legfehérebb kimenıruháikban, ebben a pillanatban hagyták el a hajót. Behunytam a szemem. Hihetetlen módon elszenderültem. Nem mondhatom, hogy kellemesen ébredtem. Valaki az oldalamat rugdosta, és hát ki más lehetett volna ez a valaki, mint LeClerc. Amint feléje fordítottam a fejemet, valami az arcomba vágódott. Egy kötéldarab – egy ablakrolók feltekeréséhez használatos kötéldarab –, szépen feltekerve, átcsomózva. – Gondoltuk, vissza szeretné kapni, Bentall. Már nincs szükségünk rá. – Arcán nyoma sem volt haragnak vagy győlöletnek, inkább az a fajta elégedettség látszott rajta, amivel a jóllakott ember röpke pillantásra méltatja az éhes koldust. – Mondja, Bentall, tényleg ennyire naivnak hitt? Természetesen számítottunk rá, hogy mivel a második rakéta magukra nézve már nem jelent veszélyt, meg fogja szerelni a szerkezetet. Szomorú, hogy ennyire lebecsül engem, de nem nekem szomorú, hanem magának. Ha nem tette volna, akkor most nem lenne ilyen szorult helyzetben. – Nem volt annyira okos, mint amilyennek láttatni szeretné magát, LeClerc – mondtam teljesen kiábrándultan. – Nem számított rá, hogy meg fogom szerelni a rakétát. Megzsarolták Williamst, ez történt. Lehet, hogy mégis alábecsültem magát. És most? Mi fog történni? Elvisznek valahová, és agyonlınek? Nem hiszem, hogy bánnám a dolgot. – Senki nem fogja agyonlıni magát, Bentall. Senki nem fog agyonlıni senkit. Holnap reggel elhagyjuk a szigetet, és ígérem, magukat életben hagyjuk.

– Ó, hogyne – gúnyolódtam. – Hány évi gyakorlat teszi, LeClerc, hogy még akkor is meggyızı tud lenni, ha valami egetrengetı nagy hazugság jön ki a száján? – Holnap meglátja. – Mindig holnap. És hogyan szándékozik addig ellenırzése alatt tartani negyven embert? – Bíztam benne, legalább ebben az egyben egy rugóra jár az agyunk, különben hiába küldtem el a századost Fleckhez. – Maga adta nekünk az ötletet, Bentall. A bunker. Azt mondta, pontosan olyan, mint egy tömlöc. Hát azt csinálunk belıle. Szökésbiztos, ráadásul emellett még ırt se kell állítani. Minden emberem a rakéta berakodásánál segíthet. – A mellette álló Hewellre mosolygott. – Egyébként úgy hallom, nincsenek jóban Griffiths századossal, Bentall. Csúnya dolgokat mondott magáról, amikor bedrótozta az elsı rakétát. Nem szóltam semmit. Számítottam erre. – Örömmel közölhetem, hogy a derék százados bajba keveredett. Feltételezem, felelısségre akarta vonni Fleck kapitányt, mint egyik angol a másikat, hazaáruló tevékenysége miatt. Fleck sem hagyta magát. Korban, magasságban és testsúlyban tökéletesen egymáshoz illı küzdıfelek voltak, és bár Griffiths valamivel jobb erıben volt, Fleck több piszkos trükköt tudott. Látnia kellett volna azt a verekedést, Bentall. Sajnálatos módon, szét kellett választanunk ıket. Elvonták az embereim figyelmét a munkáról. – Remélem, kiverték egymás fogait – morogtam. LeClerc mosolyogva elsétált hőséges Hewelljével. Számukra az élet ma gyönyörő volt. Nem így nekem. A pokolgépem hatástalanítva, Griffiths és Fleck összeverekedtek, Marie szakított velem, LeClerc folyton elpüföl, a golyót bármelyik percben beléereszthetik a tarkómba. Hányingerem volt, gyengének, kimerültnek és esetlennek éreztem magam. Talán eljött az ideje, hogy feladjam. Visszafordultam hasra; Griffithst láttam közeledni. Ugyanoda ült le, ahol korábban is gubbasztott. Az inge piszkos volt és tépett, homloka csillogott a verejtéktıl, szája szélébıl vér szivárgott. – Gratulálok – mordultam rá. – Minden simán ment – közölte nem mindennapi lelkesedéssel Griffiths. – Fleck hisz nekem. Nem volt nehéz meggyızni. Ma reggel a sziget másik felén jártak, és találtak egy holttestet, pontosabban annak maradványait. Egy bennszülött volt, kint lebegett a korallzátony mellett.

Fleck azt hitte, a cápák végeztek vele. Most már nem hiszi. A helyettese elment körülszimatolni? – De hát... a verekedés! – LeClerc kijött a hangárból. Közelrıl látott minket, túlságosan is közelrıl. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy elaltassuk a gyanúját. – Felnéztem rá, mosolygott. – Sikerült elég sok mindent megbeszélnünk egymással, miközben a földön birkóztunk. – Griffiths százados, maga egy csatahajót érdemelne – mondtam valamivel jobb hangulatban. A nap lebukott a tengerbe. Két kínai hozott nekünk vacsorát, konzerveket és sört. Brookman hadnagy sőrő fejcsóválás közepette újra ellátta a karomat. A kínaiak és a tengerészek fele az egész délutánt azzal töltötték, hogy szétszedték a két darut, aztán a sín két oldalán újból felállították ıket, hogy a pırekocsikra készített fémdobozba emelhessék a rakétát. Ezalatt én Marie-re gondoltam: vajon mit csinálhat egyedül, alszike még vagy ébren van, hogy érzi magát, gondol-e rám, kétségbeesése van-e legalább fele olyan mély, mint az enyém. Röviddel napnyugta elıtt Fleck és Henry odajöttek a századoshoz. Fleck szétvetett lábbal, összefont karral megállt fölötte. Griffiths felpattant, fenyegetıen megrázta az öklét, nem hagyva kétséget a távoli szemlélıkben afelıl, hogy újabb, szóbeli vagy tettleges összecsapás készül. Én semmiképpen se hagyhattam ki ezt a jó kis cirkuszt, ezért kíváncsian felültem. Fleck arca sötét volt és komor. – Henry megtalálta ıket. – Hangjában düh vibrált. – Tizenegy halott. Az a rohadt gyilkos állat. Isten látja a lelkemet, én is elkövettem már sok gazemberséget, de ilyen messzire sohasem mentem. LeClerc azt mondta, hogy ık is foglyok, és hogy holnap „véletlenül” meg kell találnom és Suvába kell vinnem ıket. – Ugye tisztában van vele, hogy a maga számára ez a holnap nem létezik? – kérdeztem Flecktıl. – Most már igen. Ma azonban nyugodtan alhatom. Holnap meg fog érkezni a szállítóhajó, a Grasshopper, fedélzetén Ázsia legelvetemültebb kalózaival, és nekem át kell kalauzolnom ıket a zátonyok közt. – İszinte felháborodásában Flecknek nem esett nehezére a bısz tengeri medve szerepét játszani. – Minek a szállítóhajó? – súgtam oda.

– Fleck hajóján nincs daru, amivel átemelhetnék a rakétát a tengeralattjáróra – válaszolta Griffiths. – Az ugyanis a sekély víz miatt nem tud bejönni a kikötıbe. A Grasshopperen van, mi, Fleck? – Igen, van. Mi? Tengeralattjáró? – Errıl majd késıbb – szakítottam félbe. – Megtalálta Henry a rádiót? – Nem – mondta maga Henry, ugyanolyan siránkozó hangon, mint mindig. – A bánya bejáratát pedig berobbantották. Csak a hegy oldalában vágott lyukon át lehet bejutni. Holnap pedig be fognak terelni minket a bányába, és az alagútnak ezt a végét is beomlasztják. Lehet, hogy LeClerc mégsem hazudott, amikor azt ígérte, hogy senkit nem fognak agyonlıni? Az éhenhalás nem végez olyan gyorsan az emberrel, mint a golyó, de nem kevésbé hatásos. – Nos, Fleck – néztem a kapitányra –, hogy tetszenek a kilátásai? Van egy lánya a Kaliforniai Egyetemen Santa Barbarán, közvetlenül a világ egyik legnagyobb interkontinentális ballisztikus rakétakilövı támaszpontja mellett. A Vandery Légibázis kétségkívül az elsık között lenne, melyre LeClercék hidrogénbombát lınének. Az ázsiaiak lerohanják új hazáját, Ausztráliát. Az a sok halott... – Az ég szerelmére, fogja be! – csattant fel. Ökleit acélpöröllyé szorította, szemében félelem és harag lángja égett. – Mit akar, mit tegyek? Elmondtam neki. Amikor a nap karimája megérintette a vizet, az ırök betereltek minket a bunkerbe. LeClercék elıtt egész éjszakai munka állt, az emberei nem értek rá vigyázni ránk. Hadd dolgozzanak csak. Ha Flecknek sikerül megcsinálni, jó esélyünk van rá, hogy megakadályozzuk az Unikornis elszállítását. Ha Flecknek sikerül.

12.

Szombat, hajnali három és reggel nyolc között Késı éjszaka ébredtem, öt-hat órai alvás után, de semmivel nem éreztem magam jobban, mint korábban. A bunker börtönszobájában elviselhetetlen hıség uralkodott, a levegı fülledt volt, a betonpadlót még egy fakír is kényelmetlen ágynak találta volna. Lassan felültem, s mivel az egyetlen, ami még megmaradt számomra, a büszkeségem volt, nem ordítottam fel, amikor önkéntelenül némi testsúlyt helyeztem bal karomra. Amint ép vállammal nekitámaszkodtam a falnak, valaki megmozdult mellettem. – Ébren van, Bentall? – Griffiths százados. – Aha. Mennyi az idı? – Hajnali három múlt. – Már három óra? – Fleck azt ígérte, legkésıbb éjfélre itt lesz. – Három óra. Miért nem ébresztett fel, Griffiths? – Miért ébresztettem volna fel? Csakugyan, miért? Azért, hogy betegre izguljam magam? Vagy véresre koptassam a körmömet, a betonfalat kaparva? Egy biztos volt, errıl a helyrıl kulcs nélkül kijutni nem lehetett. Fél órával azután, hogy bezártak minket, Griffiths, Brookman és jómagam gyufaláng fényénél nekiláttunk egy gyenge pontot keresni az épület szerkezetében, ami a halálra ítélt reménytelen kapálózása volt, tekintve hogy a falakat és az ajtót nemhogy lábbal, de még bombával se lehetett volna berúgni. Azt találtuk tehát, amire számítottunk: semmit. – Nem hallott kintrıl hangokat, mozgást? – kérdeztem. – Sajnos nem. – Nos – sóhajtottam –, legalább hő maradtam magamhoz. – Hogy értsem ezt? – Úgy, hogy bármi, amihez csak közöm volt ennek az ügynek a kapcsán, rosszul sült el. Ha következetességre van szükség, Bentall a megfelelı ember. – Megráztam a fejem a sötétben. – Három órája itt kellene lennie. Legalább három órája. Vagy megpróbálta, és elkapták, vagy

elıvigyázatosságból bezárták. Nem mintha ez számunkra nem lenne mindegy. – Azt hiszem, van még egy lehetıség – mondta rövid tőnıdés után Griffiths. – Az egyik emberem negyedóránként egy társa vállára áll, és kiles a szellızınyílásokon. Látni persze nem sokat lát, egyik oldalon a tenger, a másikon a hegyoldal, ellenben azt megállapíthatták, hogy majdnem egész éjszaka sütött a hold. Vagyis lehet, hogy Fleck azért nem jelentkezett még, mert nem tudott észrevétlenül megszökni a hajójáról. Reménykedjünk benne, hogy még sikerülhet neki. – Majdnem egész éjszaka? Azt mondta, hogy majdnem? – Igen, röpke fél órára ugyanis elbújt a hold. Úgy egy óra körül. – Nem kellett volna Flecknek negyed óra sem – komorodtam el még jobban. – Felesleges áltatnunk magunkat. Tényleg nem lett volna értelme. Túl sokat vártam el Flecktıl. Azt várni tıle, hogy észrevétlenül lesurranjon a hajójáról, ragyogó holdfényben, a kikötıgáton egy fegyveres ırrel, aztán Griffiths kunyhójához lopózzon, beszerezze a megfelelı kulcsokat, és kiszabadítsa Marie-t a lıszerraktárból, minket pedig a bunkerbıl, nos, ez nem is egy kicsit volt túl sok, hanem nagyon. De hát ez volt az utolsó szalmaszál, amibe illik görcsösen kapaszkodni. Az idı vánszorgott, már úgy tőnt, ez az éjszaka sohasem fog véget érni, de bárcsak úgy lett volna. Nem hiszem, hogy bárki is aludt volna – minek, ha a bányában úgyis halálra alhatjuk magunkat? A tudósok és feleségeik felıl halk beszélgetések moraja hallatszott; eszembe jutott, hogy még egyik nıt se láttam nappali fényben, s ezen akaratlanul is elvigyorodtam. A levegı egyre fullasztóbbá vált, a lélegzetvétel már fájdalmat okozott, a meleg kezdett elviselhetetlenné válni. A tengerész idırıl idıre felállt a társa vállára, és mindig ugyanazt látta: ragyogó holdfényt. Így ment ez hajnali négyig, amikor a tengerész izgatottan felkiáltott: – A hold eltőnt. Sötét van odakint, akár egy kriptában. Nem lá... Azt már nem hallottam, mit nem lát, mert figyelmem, akár egy éhes ragadozó feje, az ajtó felıl hallatszó csoszogás felé fordult. A halk csoszogásból végül kopogtatás lett, aztán valaki egy kulcsot próbált a zárba dugni. A következı pillanatban halk kattanás dörrent a néma csendbe dermedt szobában, azután az ajtó kitárult, és friss hajnali levegı öntötte el a helyiséget.

– Fleck? – kérdezte bátortalanul Griffiths. – Én vagyok az. Elnézést a késésért, de... – Miss Hopeman – vágtam a szavába. – Itt van? – Sajnos nincs. A lıszerraktár kulcsa nem volt a kapitány kunyhójában. Beszéltünk Miss Hopemannel az ablakrácson keresztül; megkérte, hogy adjam át magának ezt. – Egy cetlit nyomott a kezembe. – Van valakinek gyufája? – pásztáztam körbe a sötétséget. – Szeretném... – Ráér – állított le Fleck. – Délután írta meg, és várta az alkalmat... – Elhallgatott. – Gyerünk, nincs vesztegetni való idınk. Az az átkozott hold nem fog a mi kedvünkért a felhı mögött várakozni. – Kifelé, mindenki – adta ki a parancsot Griffiths. – Csendben. Egyenesen a hegyoldal felé. Jól mondom, Bentall? – Jól. – Az ingzsebembe dugtam a papírdarabot, és félreálltam, hogy a többiek kimehessenek a szabadba. – Mi van a kezében? – Egy puska. – Hátraszólt a sötétben, s kisvártatva két férfi jött elı, egy harmadikat vonszolva. – LeClerc ırt állított. Az övé a fegyver. Mindenki kint van? Jól van, Krishna, be vele. – Halott? – Nem hiszem. Egy hanyagul a földre hajított tárgy puffanása hallatszott, s nem sokkal késıbb a két hindu kijött. Fleck óvatosan visszacsukta a nehéz fémajtót, és bezárta. – Gyerünk, siessenek – suttogta türelmetlenül Griffiths. – Ideje, hogy eltőnjünk. – Menjenek csak – mondtam. – Nekem elıbb még ki kell szabadítanom Miss Hopemant. Griffiths már vagy tízlábnyira volt tılem, szavaim hallatán azonban megtorpant, és visszajött. – Elment a józan esze? Fleck nem találta meg a kulcsot. A hold bármelyik pillanatban elıbújhat a felhık mögül. Meg fogják látni magát. Nincs esélye. Jöjjön, ne legyen ennyire konok és ostoba. – Meg kell kockáztatnom. Hagyjanak magamra. – Meg fogják látni, Bentall, értse meg. És tudni fogják, hogy ha maga kiszökött, akkor mi is kiszöktünk. Az egyetlen helyet pedig, ahová mehetünk, sokkal jobban ismerik, mint mi. Nık is vannak velünk, az

alagút bejárata legalább másfél mérföld, elénk kerülhetnek, és akkor mindennek vége. Itt negyven ember életérıl van szó egy ellenében, Bentall. Különben is, kulcs nélkül nem tud bejutni a lıszerraktárba. Semmi esélye annak, hogy kiszabadíthatja Miss Hopemant. – Akkor is meg kell próbálnom. Magukkal megyek mindaddig, míg biztonságban nem lesznek, aztán visszafordulok. Ne is próbáljon lebeszélni. Egyenesen a hegyoldalnak tartottunk, egyetlen tömör, nesztelenül mozgó csoportban. Senki nem beszélt, még suttogni sem mertünk, noha LeClerc és emberei bı félmérföldnyire voltak tılünk. Háromszáz yard után délnek kellett fordulnunk, hogy megkerüljük a hangár mögött meredı sziklát; ez volt a legveszélyesebb pont, itt csak kétszáz yard választott el minket LeClerctıl és a hangárban dolgozó embereitıl. A dolgok egészen jól mentek az elsı tíz percben, a hold azonban vészesen közeledett a felhık széle felé, nekünk pedig mindenképpen a szikla mögé kellett jutnunk, hogyha nem is leszünk még biztonságban, legalább rejtve legyünk a hangárban lévık elıl, míg újra sötét nem lesz. Megérintettem Griffiths karját. – A hold bármelyik pillanatban elıbújhat. Ha rohanunk egyet, talán elérhetjük a kiszögellést. Sikerült, abban a pillanatban tőnt el a szikla mögött az utolsó ember is, ahogy a hold harsány, fehér fénye elöntötte a síkságot. Csak most láttam, hogy Fleck és a két hindu nyakig vizes. – Mindig ruhástul fürdik? – néztem a kapitányra. – Az a tökfej kínai egész éjjel ott ült a mólón, karabéllyal a kezében – morogta Fleck. – Figyelte a rádiószobát, nehogy bemenjen valamelyikünk. A másik oldalon kellett leereszkednünk, bele a vízbe. Ez egy óra körül történt, amikor a hold végre elbújt. Negyed óráig úsztunk a part mentén. Henry és a fiú ellenkezı irányba úsztak. – Arra kértem Henryt, hogy menjenek egyesen a barlangba, és a fegyvertárból hozzanak el minden fellelhetı robbanószert. Fegyverekre és lıszerre nem számíthattam, ezért úgy gondoltam, ha ló nincs, jó lesz a szamár is. Bár a kulcsot nem találtuk, odalopóztunk a lıszerraktárhoz, és megpróbáltuk kiszabadítani Miss Hopemant – folytatta Fleck. – Reménytelen volt. – Szünetet tartott. – Majd' megszakadt a szívem, higgye el Bentall, de nem tudtunk mit tenni. Istenemre, mindent megpróbáltunk, zajt azonban nem csaphattunk.

– Nem a maga hibája, Fleck. Tudom, hogy mindent megtett. – Mire odaértünk a bunkerhez, elıjött a hold. Szerencsénkre, másként ugyanis nem vettük volna észre az ırt, akit LeClerc odaállított. Két kerek órán át kellett várnunk, mire elég sötét lett ahhoz, hogy lerohanhassuk. Van egy pisztolyom, akárcsak Krishnának, a víz azonban használhatatlanná tette ıket. Egyébként se lövöldözhettünk volna. – Remekül csináltak mindent, kapitány. És van egy puskánk is. Jól tud lıni? – Már nem az én szememnek való. Akarja? – Isten ırizz, egy dugós puskát se tudnék elsütni ezzel a kézzel. – Tekintetemmel megkerestem Griffithst. – Van jó céllövı az emberei közt, százados? – Akad. Chalmers a legjobb – intett a vörös hajú hadnagy felé. – Az egész haditengerészetnél nincs párja a céllövészetben. Közéjük pörkölnél, Chalmers, ha a helyzet úgy hozza? – Igen, uram – felelte felcsillanó szemmel Chalmers. – Örömmel. Egy felhı közeledett a hold felé. Nem volt egy nagy berbécs, ahogy szerettem volna, csak egy kis bárányka, egy sovány bárányka, a semminél viszont a kevés is jobb. – Fél perc, Griffiths százados, és sötét lesz. – Sietnünk kell – pillantott aggodalmasan a felhıre Griffiths. – A legjobb lenne egyes sorban menni, így kisebb az esély, hogy észrevegyenek minket. Fleck menjen elöl, aztán a nık és a tudósok, hogy ık legyenek mihamarabb biztos helyen, ha eljutnánk a barlangig. Az embereim és én zárjuk a sort. – Majd zárjuk Chalmers és én. – Azért, hogyha eljött a pillanat, leválhasson, és a lıszerraktárhoz rohanhasson, Bentall? – Gyerünk – eresztettem el a fülem mellett a kérdést. – Nincs sok idınk. Majdnem sikerült, csakhogy Bentall is jelen volt, és ha Bentall jelen van valahol, akkor ott jóra nem lehet számítani. Elhaladtunk a hangár mellett, ahol a darukkal már a ládába készültek ereszteni a rakétát, és jó kétszáz yarddal magunk mögött is hagytuk, amikor az egyik nı felsikoltott. Mint késıbb kiderült, elesett, és kificamította az egyik csuklóját. Hátraperdültem; a fényesen kivilágított hangár körül serénykedı férfiak,

abbahagyva a munkát, ugyanezt tették. Három másodperccel késıbb már a csapat fele felénk rohant, a többiek félreállított fegyvereikért szaladtak. – Futás! – kiáltotta Griffiths. – Maga ne – fogtam meg Chalmers karját. – Eszemben sincs – mondta határozottan a fiatal hadnagy. Fél térdre ereszkedett, kibiztosította a karabélyt, és lıtt – egyetlen jól olajozott mozdulattal. A hozzánk legközelebb lévı kínai elıtt felporzott a beton. Chalmers villámgyorsan átállította az irányzékot. – Alacsonyan hordott. – Újból vállához emelte a fegyvert. – Legközelebb nem fog. Így is volt. A második lövéssel leszedte a megtáncoltatott kínait, aztán egy másik dobta el a gépkarabélyát és terült el hassal a földön, majd egy harmadik bukott el, fetrengve a fájdalomtól. Aztán a hangár elıtti teret kivilágító reflektorok hirtelen kialudtak. Valaki rájött, hogy túl könnyő célpontot nyújtanak a fény hátterében. – Elég! – ordította Griffiths. – Jöjjenek! Körbe fognak keríteni minket. Valóban ideje volt visszavonulni. Tucatnyi puskából és gépkarabélyból nyitottak ránk tüzet, fütyültek a golyók a fejünk körül. Szerencsénkre a kínaiak vaktában lövöldöztek a sötétben, bár a Chalmers nyitotta tőzbıl sejtették, merre lehetünk. Griffiths és a hadnagy futásnak eredtek, akárcsak én – ellenkezı irányba. Az esélyem egy volt a százezerhez, a felhı szakadozott széle ugyanis vészesen közeledett a holdhoz, de ha sikerül eljutnom a lıszerraktárig, akkor a csetepaté zajának leple alatt feltörhetem az ajtót. Tíz lépést se tettem, valami iszonyatos erıvel a térdemnek csapódott. Próbáltam tovább vonszolni magam, de egy lépést se bírtam megtenni, lerogytam a földre. Nem éreztem különösebb fájdalmat, csak a lábam nem akart vinni engem. – Maga átkozott bolond! Átkozott bolond! – Rohant vissza értem Griffiths, Chalmersszel a nyomában. – Mi történt? – A lábam. Eltalálták a lábam. – Nem gondoltam a lábamra, nem érdekelt a lábam, másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy az utolsó esélyem is elúszott, már soha nem fogok eljutni a lıszerraktárig. Marie magára maradt. Marie várt engem, számított rám. Tudta, hogy bármennyire is mindenki bolondja legyen Bentall, soha nem hagyná ıt LeClercnek. Griffithsék talpra állítottak, de nem volt jó, a lábam teljesen érzéketlen volt, és minden erı kiszállt belıle.

– Süket? – ordította a fülembe Griffiths. – Azt kérdeztem, tud-e járni. – Nem. Jól vagyok, hagyjanak továbbmenni. A lıszerraktárhoz kell mennem. Nem tudtam, mit mondok, túl kábult voltam ahhoz, hogy különbséget tudjak tenni vágy és szándék közt. – Remekül érzem magam. Hagyjanak, siessenek a többiek után, százados. – Te jó ég! – Griffiths egyik, Chalmers a másik hónom alá nyúlt, és ketten a hegyoldal felé vonszoltak. A többiek már eltőntek szem elıl, Brookman és az egyik tengerész azonban visszajöttek, hogy megnézzék, mi történt, így már négyen cipelhettek. Maradék józan eszemmel azon tőnıdtem, vajon mivel szolgálhattam rá ennyi balszerencsére. Három perccel a többiek után értük el az alagút kijáratát. Ezt a többiektıl tudom, emlékezni ugyanis nem emlékezem semmire, az utolsó fél mérföld albioni ködben telt el számomra. Azt is elmesélték, hogy soha nem jutottunk volna el élve a bányáig, ha a hold elı nem bújik, és Chalmers le nem szedheti az elsı két kínait, akik kidugták a fejüket a hegygerinc fölött. Azt is megtudtam, hogy szerény jómagam egész idı alatt beszéltem, s amikor arra kértek, hogy ne tegyem, vérig voltam sértve: „Ki beszélt? Én? Egy szót sem szóltam”. Legalábbis így mondták, emlékeim ugyanis nincsenek ezekrıl a percekrıl, ahogyan a részeg sem emlékszik a dáridó másnapján arra, hogy miként jutott haza. Akkor tértem valamennyire magamhoz, amikor letettek az alagútban a fal mellé. Valaki feküdt mellettem, arccal a földnek: az egyik kínai. Halott volt. Griffiths, Brookman, Fleck, Henry és egy tengerészaltiszt az alagút másik falának lapultak. Körülnéztem, de a többieket nem láttam. Az alagút szájától nem messze voltunk, ık biztosan száz yarddal beljebb, a kitermelt mészkı tárolására használt teremben húzták meg magukat. Az alagút nyílása felé pillantottam. Az égbolt már szürke volt. – Meddig feküdtem itt? – A saját hangom visszhangja egy öreg, nagyon öreg ember rekedtes motyogásának tetszett. – Úgy egy óráig. – Milyen mulatságos, állapítottam meg, Griffiths hangja egyáltalán nem olyan volt, mint egy öregemberé. – Brookman hadnagy szerint semmi komoly. Egy szilánk levált a térdkalácsáról. Egy hét múlva már észre se fogja venni. De még mennyire nem, adtam neki igazat. – Mindannyian... mindannyian épségben elértük a barlangot?

– Mindannyian, kivétel nélkül. – Hogyne, kivétel nélkül. Marie Hopeman nem is jött számításba. Miért is törıdtek volna vele? İ, aki az egész világot jelentette számomra, nekik csupán egy név volt. Marie Hopeman odalent van, egyedül a lıszerraktárban, többé már soha nem fogom látni ıt... Kit érdekel ez rajtam kívül? Soha. Egy életre elveszítettem. Egyetlen életemre elveszítettem. Még ebben a legutolsó, legfontosabb dologban is kudarcot vallottam. És most már... – Bentall! – szólt rám éles hangon Griffiths. – Jól van? – Jól vagyok. – Magában beszélt, már megint. – Én? – Megérintettem a halott kínait. – Mi történt? – LeClerc beküldte. Nyilván azt hitte, mindannyian behúzódtunk a bánya mélyére. Chalmers hagyta, hogy közel jöjjön. Most már két fegyverünk van. – Ennyi? Egy óra hosszú idı. – Utána be akarták lıni a barlangba, de a kijárat elé kellett állniuk, hogy ezt megtehessék. Ezt hamar feladták. Aztán megpróbálták berobbantani a kijáratot, hogy elszigeteljenek minket a külvilágtól. – Azzal nem zártak volna be minket – ráztam meg a fejem. – A bánya másik kijárata szabad, és egyelıre nem tudják elérni. Valószínőbb, hogy az egész alagutat ránk akarták omlasztani. Így végeztek volna az egész társasággal. – Halvány fogalmam sem volt, miért mondom ezt, már úgysem számított. – Felrobbantottak egy adag robbanószert a bejárat fölött – folytatta Griffiths –, de semmi nem történt. Aztán hallottuk, hogy csákányokkal lyukakat vájnak a töltetek számára. Kihajítottunk néhány gyújtózsinóros amatoltömböt. Elveszíthették néhány emberüket, mert már nem próbálkoztak tovább. – Az üzenet – jutott eszembe. – Említette nekik az üzenetet? – Persze – felelte türelmetlenül Griffiths. Megkértem Flecket, hogy hagyjon a rádiószoba asztalán egy hamis távíróüzenetet: „Segélykérést vettük, ıfelsége Kandahar hadihajója teljes sebességgel Vardu irányába tart. Várható érkezési idıpont reggel nyolc harminc.” – Közöltük LeClerckel, hogy egy hadihajó közeledik. Nem hitt nekünk, jogosan, hiszen az ır egész éjjel figyelte a rádiószobát. Fleck erre azt mondta, hogy az ır elaludt. Reméljük, hogy az ır egyike volt azoknak, akiket Chalmers

kilıtt. LeClerc elküldte egy emberét az üzenetért. Nem hagyhatta figyelmen kívül az üzenetet, ekkora luxust nem engedhetett meg magának. Ez azt jelenti, hogy három órán belül el kell hagynia a szigetet. – LeClercnek repeshet a szíve a boldogságtól. – İrjöngött. Itt állt, nem messze a bejárattól, a hangja remegett a dühtıl. Magával is akart beszélni, de mondtuk neki, hogy elveszítette az eszméletét. Kilátásba helyezte, hogy megöli Miss Hopemant, ha maga nem megy ki, ezért bizonygattuk neki, hogy maga haldoklik. – Ez biztosan felvidította. – Úgy tőnt – bólintott Griffiths. – Aztán elment. Talán az embereit is magával vitte, nem tudom. – Én azért nem dugnám ki a fejemet – szólalt meg Fleck. – Valahogyan nem örülnék neki, ha egy golyó levinné. Múlt az idı. Az alagút végén látható égboltdarab végigment a napkelte összes színváltozásán, végül stabil világoskék lett. A nap kidörzsölte az álmot a szemébıl. – Griffiths! – LeClerc hallatán mindannyian megrezzentünk. – Hall engem? – Hallom. – Ott van Bentall? Griffiths jóindulatúan csendre intett, de én nem törıdtem vele. – Itt vagyok. Jöjjön be, és vigyen ki. – Azt hittem, haldoklik, Bentall. – Rosszindulat áradt a hangjából. A farkas végképp levetette a báránybırt. – Mit akar? – Magát, Bentall. – Itt vagyok. Jöjjön be értem. – Ide hallgasson, Bentall. Nem akarja megmenteni Miss Hopeman életét? Számítottam erre az utolsó, kétségbeesett húzásra. LeClercnek én kellettem. Bentall nem maradhatott életben. – Mindkettınket megölné, LeClerc. Ne nézzen gyereknek. – Szavamat adom. – Ne hallgasson rá – suttogta Griffiths százados. – Túsznak akarja magát, hogy aztán egyenként mindenkit elıcsalhasson.

A derék, öreg Griffiths százados. Honnan is tudhatta volna, miért kellek én LeClercnek? Dehogy kellettek neki a többiek. Mi ketten, Marie és én kellettünk neki, hogy megölhessen minket. Legalábbis engem mindenképpen. De volt egy távoli lehetıség, amit meg kellett próbálnom: hátha nem végeznek velünk azonnal, hanem felvisznek minket a hajóra. Nem főztem hozzá vérmes reményeket, azonban... Végig se gondoltam az egészet, már tudtam, hogy felhıket kergetek. Igen, pontosan azt tettem, amit Marie mondott: ültem a villamosszékben, a hóhér már meghúzni készült a kapcsolókart, de én még mindig reménykedtem. – Jól van, LeClerc, kimegyek – kiáltottam ki. Nem láttam a jelet. Fleck, Henry és Griffiths rám vetették magukat, a földre tepertek. Néhány pillanatig küzdöttem, akár egy eszelıs, aztán elfogyott az erım. – Eresszenek – lihegtem. – Az isten szerelmére, kérem, hagyjanak kimenni. – Nem hagyjuk – jelentette ki határozottan Griffiths. Felemelte a hangját. – Elmehet, LeClerc. Nem fogjuk kiengedni Bentallt. Tudja jól, miért. – Akkor meg fogom ölni Miss Hopemant – kiáltotta magából kikelve LeClerc. – Megölöm, hallja, Bentall? Megölöm, de nem ma. Nem, még egyelıre nem. Majd, hogyha már meguntam. Vagy ı fog végezni magával, ha már megunta az életét. A pokol áldja, Bentall. Köszönetem az Unikornisért. Hallottuk a távolodó léptek zaját; aztán csend lett. A három férfi elengedett. – Sajnálom, fiam – mondta csendesen Fleck. – El sem tudom mondani, mennyire sajnálom. Nem válaszoltam. Csak ültem ott, várva, hogy az égbolt rám szakadjon, a világ véget érjen, hogy a folyók kikeljenek medrükbıl, hogy mindenki az én fájdalmamat sírja. Egy idı után feltápászkodtam, és kijelentettem: – Kimegyek. – Ne hısködjön – sóhajtotta fáradtan Griffiths. – Arra várnak, hogy kilépjen. – LeClercnek fogytán az ideje. Már nem lesznek kint. Mennyi az idı most? – Hét óra lesz.

– Akkor már úton vannak. Nem kockáztathatja az Unikornist azért, hogy engem elkapjon. Ne állítsanak meg még egyszer, ha kérhetem. Van valami, amit meg kell tennem. Átkúsztam az alagút szők kijáratán, és körülnéztem. Teremtett lélek, azaz egészen pontosan élı lélek nem volt a környéken, engem kivéve. A kijárat mellett három holttest hevert, két kínai és Hewell. Az óriásnak az amatol levitte a fél mellkasát – ennél kevesebbel nem is lehetett volna elvenni az életét. Dereka alól pisztolycsı ásított közömbösen a reggelbe. Lehajoltam, kicibáltam a holttest alól. Tele volt a tár. – Kijöhetnek – kiabáltam be az alagútba. – Elmentek. Tíz perccel késıbb már a hangár felé tartottunk. Brookmannak igaza volt, villant át tompa agyamon, egy hét is bele fog telni, mire ismét normálisan járni tudok. A tengerészfiúk segítségével azért már így is elboldogultam, így csakhamar kiértünk a hegygerincre, ahonnan már látni lehetett az alant elterülı síkságot. A terület elhagyatottnak látszott, egy kismérető szállítóhajó, a korallzátonyok közt lavírozva, épp elhagyni készült a lagúnát. Hallottam, hogy Fleck elkáromkodj a magát, aztán már láttam is az okát: a kikötıgát mellett horgonyzó szkúnerébıl már csak az árbocok és a felépítmény teteje látszott. LeClerc mindenre gondolt. A többiek beszélgettek, tréfálkozni próbálkoztak és hisztérikusan nevettek, de legalább nevettek, amiért egyiküket se hibáztathattam. A hosszú éjszaka, a nık számára a hosszú hetek feszültsége elmúlt, a félelem és a borzalmak már a múlté voltak, a világ, amelytıl már örök búcsút venni készültek, újra az övék volt. A hét tudósra néztem és a feleségeikre, a nıkre, akiknek az arcát most láthattam elıször. Boldogságtól sugározva karolták át egymást, csupa életvidám, reményteljes jövı elıtt álló pár. El kellett fordítanom a tekintetem, képtelen voltam tovább nézni ıket. Én már sohase nézhetek Marie szemébe. Egyszer, igen, egyszer karonfogva sétálhattam vele. Két percig. Többet érdemeltünk volna. Csak Fleck tőnt behangoltnak, egyedül ı az összes közül. És nem elsısorban azért, ami a hajójával történt, ebben biztos voltam. Nem is a jövıje miatt aggódott, hiszen azzal, amit értünk tett, tisztára törölte a lapját. Flecket bántotta a lelkiismeret egy lány miatt. Egy lány miatt, aki a saját lányára emlékeztette, s akit ennek ellenére eladott.

Természetesen sem a hangárban, sem másutt nem találtunk senkit és semmit, kivéve a pozdorjává zúzott rádiókészülékeket. A lıszerraktárhoz érve egyedül mentem be a nyitott ajtón. Az üres ágyon még meleg volt a takaróként használt kabát; arcomhoz emeltem, magamba szívtam Marie illatát. Egy arany karikagyőrő gurult a padlóra, a mi karikagyőrőnk. A kisujjamra csúsztattam, és kitámolyogtam a kunyhóból. Griffiths utasítást adott az embereinek, hogy temessék el a halottakat, aztán ı, Fleck és én, két felfegyverzett tengerésszel együtt, a bunkerhez mentünk. A hajó közben kiért a zátonyok közül, nyugat felé tartott. Az Unikornis és Marie. Az Unikornis, mely millió szétrombolt életet, porig égett nagyvárosokat, újabb esztelen öldökléseket, fájdalmat és nyomort jelentett, többet, mint amennyit megszületése óta az emberiség valaha is átélt. A megbokrosodott Unikornis. És Marie. Az a Marie, aki a jövıbe nézett, és nem látta benne magát. Az a Marie, aki azt mondta, hogy egy napon olyan helyzettel fogom szembetalálni magam, ahol a magabiztosságom fabatkát sem fog érni. És az a nap eljött. Fleck kinyitotta a bunker ajtaját, és pisztolya csövével kitessékelte a kínait. Miután a tengerészek átvették tıle, bementünk a vezérlıterembe. LeClerc összetört minden rádiót a szigeten, a vezérlıpultot azonban nem bántotta, mert nem sejtette, hogy a rakéta önmegsemmisítı áramköre élesre van állítva – egyébként se zúzhatta volna szét, mert nem fért hozzá. Amint felkapcsoltam a világítást, eszembe jutott a papírdarab, amit Fleck adott át hajnalban. Kisimítottam. Néhány szó volt az egész: „Kérlek, bocsáss meg nekem. Meggondoltam magam a házassági ajánlatoddal kapcsolatban. Ha én nem mennék hozzád, akkor ki vigyázna arra, hogy ne a szemedbe nyomd a villát a szájad helyett? u.i.: Azt hiszem, egy kicsit én is szeretlek. u.u.i.: Te meg én és London fényei.” Összehajtogattam a papírt, s a szívem fölé helyeztem. A vezérlıpult fölött lévı periszkópon át még látni lehetett a látóhatár szélén a szürkés füstcsíkkal jelzett Grasshoppert. Levettem a dróthálót az EFAMSz gombról, száznyolcvan fokkal elfordítottam a fehér gombot, aztán

megnyomtam a tıle balra lévı „Indít” gombot. Az égı zöldre váltott. Az önmegsemmisítı doboz biztonsági visszaszámlálása elkezdıdött. Húsz másodperc. Még húsz másodperc, és az elektromágneses kapcsolót aktiválni lehet a távirányítóval. Tizenöt másodperc. Karórám számlapján a másodpercmutató rendithetetlenül rótta körpályáját. Vajon a TNT töltet csak a rakétát semmisíti meg, vagy az üzemanyagot is felrobbantja? Tíz másodperc. Marie... Két másodperc. A periszkóp szemlencséjébe néztem. A Grasshopper a láthatár szélén. Rátenyereltem a fehér gombra. Az Unikornis milliárd darabra vetette szét magát. A robbanás hevessége még ebbıl a távolságból is rettenetes volt, a fortyogó víz egyetlen szempillantás alatt elnyelte a hajót. Aztán sárgásvörös lángoszlop emelkedett a reggeli nap felé, s amilyen, gyorsan az égig nıtt, olyan gyorsan el is enyészett. Elfordultam, s Fleck által támogatva kibotorkáltam a szikrázó napsütésbe. Az óceán felıl távoli moraj gurult a hegyek felé. Vége volt. Véget ért minden.

Epilógus Apró, poros ember egy apró, poros szobában. Mindig így gondoltam rá – csak egy apró, poros ember egy apró, poros szobában. Felugrott a helyérıl, amint beléptem, és megkerülve az asztalt elém sietett, ép karomnál fogva a szemközti karosszékhez vezetett. A királyi fogadtatás a hazatérı hıs számára. Fogadni mertem volna, hogy még sohase csinált ilyet, még csak fel sem állt a helyérıl, amikor Marie Hopemant azon a balszerencsés napon betáncolni láttam a szobába. – Foglaljon helyet, fiam. – A szürke, barázdált arcon aggodalom tükrözıdött, a jeges, zöld szempár szokatlan érzelmi aktivitásról árulkodott. – Te jó ég, Bentall, maga aztán pocsékul néz ki. Volt egy falitükör az asztal mögött, apró, légypiszokkal és porral borított, mint minden egyéb a szobában, és az is ugyanazt mondta, amit Raine: pocsékul nézek ki. A bal karom fekete kendıvel felkötve, jobb kezemben a bot, amire támaszkodtam, a szemem véreres, az arcom sápadt és beesett, rajta halántéktól állig húzódó forradas. Jelentkezhettem volna kísértetnek egy skót kastélyba. – Rosszabbul nézek ki, mint ahogy érzem magam, uram. Inkább fáradt vagyok. – De még mennyire fáradt voltam. Két napba telt, mire Suvából Londonba értem, s ezalatt összesen két órát ha tudtam aludni. – Vacsorázott már, Bentall? Azon tőnıdtem, mikor láthatott utoljára ez a szoba ennyi szolgálatkészséget. Nem azután, hogy Raine elfoglalta azt a széket az íróasztal mögött, ez biztos. – Nem, uram. Egyenesen idejöttem, miután telefonáltam a reptérrıl. De nem vagyok éhes. – Értem. – Az ablakhoz sétált, néhány pillanatig a vizes aszfaltról visszatükrözıdı, elmosódott fényfoltokat nézte. Aztán sóhajtott, összehúzta a függönyt, eltakarva a piszkos, maszatos ablaküvegeket. Visszaült a helyére, kezét mereven maga elé tette, az asztallapra. – Marie Hopeman tehát halott – mondta minden átmenet nélkül. – Igen – feleltem. – Halott.

– Mindig a jóknak kell elmenniük – mormolta. – Mindig a jóknak. Miért nem kellettem inkább én, a haszontalan öregember a halálnak? De hát ez sajnos nem kívánságra megy. Ha az én lányom lett volna... – Elhallgatott, tekintete a kezére vándorolt. – Soha nem fogjuk viszontlátni Marie Hopemant. – Így van, uram. Soha nem fogjuk viszontlátni. – Hogyan halt meg? – Én öltem meg, uram. Nem volt más választásom. – Maga ölte meg. – Úgy mondta ezt, mintha megölni valakit a világ legtermészetesebb dolga lett volna. – Megkaptam a táviratát a Neckarról, a Tengerészeti Minisztériumtól nagy körvonalakban hallottam, mi történt Vardun. Tudom, hogy kiváló munkát végzett, de szeretném a részleteket is ismerni. Elmondtam neki mindent. Hosszú történet volt, Raine mégis közbeszólás, kérdezés nélkül hallgatott végig. Miután végeztem, két kezével megdörzsölte a szemét, majd tenyereit lassan végigcsúszatta a homlokán, gyér, ezüstös haján. – Fantasztikus – dünnyögte. – Hallottam már néhány különleges történetet ebben az irodában, de... – A pipájáért és a pipaszurkálóért nyúlt, szorgalmas kaparászásba kezdett. – Nagyszerő munka, nagyszerő munka... de milyen áron. Nem is tudom, fiam, hogyan köszönhetnénk meg magának mindazt, amit tett. A mi szakmánk már csak ilyen, még kitüntetést sem kaphatunk, még ha meg is mentettük a világot a pusztulástól. Azért gondoskodtam egy kis ajándékról, nemsokára át is adom. – Szája sarkában a jól ismert apró rángás. – Elıtte azonban várom a kérdéseit. Most már, utólag, bevallhatom, hogy kénytelen voltam egy-két apró cselhez folyamodni, persze, csak a cél érdekében. – Nem érdekes, uram. – Dehogynem érdekes. – Letette a pipát és a szurkálót, jeges tekintetével végigmért. – El tudom iképzelni, mi mindenen ment keresztül, Bentall, nemcsak fizikai, hanem egyéb értelemben is. Mindezek után... a szolgálatnál akar még maradni? – Jobban, mint valaha, uram. – Megpróbáltam mosolyogni, de nem érte meg a fájdalmat, amit okozott, ezért feladtam. – Emlékszik még arra, mit mondtam a székérıl, mielıtt elmentem volna? Szeretnék beleülni egy napon.

– Nekem pedig szándékomban áll idejuttatni magát – vágta rá Raine. – Nekem is, uram. – Jobb kezemet a kendı alá csúsztattam, hogy meglazítsam azt. – Azonban nem ez az egyetlen közös szándékunk. – Nem? – Az acélos szemöldök milliméternyire megemelkedett. – Nem. Mindkettınket sokkal jobban érdekel valami. Az, hogy a másik ne hagyja el élve ezt a szobát. – Kihúztam a kezemet a kendı alól, Hewell pisztolyával együtt. – A Lüger a széke alatt. Hagyja ott, ahol van. Raine megmerevedett, ajka fehér csíkká préselıdött. – Elment a józan esze, Bentall? – Nem. Éppen ellenkezıleg. Négy nappal ezelıtt jött meg. – Felálltam a karosszékbıl, bizonytalan lábakkal az asztal másik oldalára kerültem. – Álljon fel onnan. – Maga kimerült, fiam. – Raine nem mozdult. – Javaslom, elıbb pi... Arcon csaptam a pisztoly csövével. – Keljen fel abból a székbıl. Letörölte arcáról a kiserkenı vért, és lassan felállt. – Fektesse oldalára a széket. – Az ezredes megtette. A Lüger a helyén volt, egy laprugóval a szék aljára rögzítve. – Fogja a bal keze hüvelyk- és mutatóujja közé a csövét, és óvatosan emelje ki. Tegye az asztalra. Úgy. Most pedig hátráljon az ablakhoz, és forduljon meg. – Az isten szerelmére, Bentall, mit jelentsen... Ütésre emeltem a kezem; Raine engedelmesen a függönyhöz hátrált, és hátat fordított nekem. A Lügerre pillantottam. Hatalmas hangtompító, tárjelzı a maximumon, golyó csıre töltve, kibiztosítva. Zsebre vágtam Hewell pisztolyát, felkaptam helyette a Lügert, majd utasítottam Raine-t, hogy forduljon velem szembe. A Lüger felé böktem az állammal. – Az ajándék, amit át akart adni, eltaláltam? Egy 7,65-ös golyó a beleim közé. Csakhogy én nem vagyok olyan gyanútlan, mint az a szerencsétlen, akit ugyanabba a karosszékbe ültetett. Ugye? Raine mély sóhajjal kiengedte tüdejébıl a levegıt, és csendesen ezt mondta: – Remélem, tisztában van vele, mit tesz, Bentall. – Sajnos, Raine ezredes. Magának sajnos. Üljön vissza. – Vártam, míg felállította a széket és leült, aztán az asztal sarkának támaszkodva megkérdeztem: – Mióta őzi ezt a kettıs játékot, Raine? – Mi a fenérıl beszél?

– Gondolom, sejti, hogy meg fogom ölni magát – mondtam kedvesen. – Ezzel a helyes kis hangtompítós Lügerrel. Senki nem fogja hallani a pukkanást. Este tíz óra van, az épületben már senki nem tartózkodik kettınkön kívül. Senki nem látott bejönni, és senki nem fog távozni látni. Holnap reggel itt találják, Raine, halottan. Öngyilkos lett, azt fogják hinni. A felelısség összeroppantotta az idegrendszerét. Raine megnedvesítette a szája szélét. Már nem állította, hogy elment az eszem. – Egész élete hazugság és árulás volt, Raine. Csak a jóisten tudja, hogyan tudta ezt ilyen sokáig csinálni. Nem akar mesélni róla? A zöld szempár az enyémbe vágódott. Még soha nem láttam ilyen tömény rosszindulatot emberi arcon. Raine nem felelt. – Így is jó – vontam óvatosan vállat. – Akkor majd mesélek én, de jól figyeljen Raine, mert ez lesz az utolsó mese, amit hallani fog. Huszonöt évet töltött a Távol-Keleten, az utolsó tízet a kémelhárítás részlegvezetıjeként. A nyulakkal menekült, és a kutyákkal együtt csaholt, feltételezem. Annak is csak a jó ég a megmondhatója, hány életet tett tönkre odakint, hány gyilkosság szárad a lelkén. Aztán két évvel ezelıtt hazajött. – Csakhogy, mielıtt még megtette volna, az egyik hatalom, melynek már korábban is dolgozott, miközben éppen a magafajtáktól kellett volna megvédenie a hazáját, felkérte egy különleges feladat végrehajtására. Arról volt szó, hogy a szóbeszéd szerint angol kutatók szilárd hajtóanyagon kísérleteznek, mely kiváló mőködtetıje lehet a rakétáknak. Megkérték, tudjon meg mindent, amit tud. Maga egyetértett. Nem állítom, hogy tudom, mit ajánlottak cserébe: pénzt, hatalmat, vagy akármit. Ahogyan azt sem tudom, hogyan építette ki saját kémhálózatát. Sejtem, hogy beépített néhány embert a Hepworth kutatóintézetbe, Britannia legszigorúbban ellenırzött intézményébe. Nem lehetett nehéz dolga, hiszen pontosan a maga engedélyére volt szükség ahhoz, hogy valaki a kutatóintézet alkalmazottjává válhasson. – A hónapok teltek, a megszerzett információadagok Európán át Isztambulba jutottak, ahonnan aztán a futárok tovább vitték ıket a TávolKeletre. Az elıdje azonban szimatot fogott, az elhárításon belüli árulásra gyanakodott, s ezt közölte is a kormánnyal, amely azonnali vizsgálatot rendelt el. A fınök túl közel jutott az igazsághoz, ugye Raine, ezért az Ír-

tengerbe kellett zuhannia, nyomtalanul el kellett tőnnie. Valaki kikísérte a London reptérre utolsó útja elıtt, mégpedig maga, Raine. Egy kis idızített bomba a poggyászában, feltételezem: a mi csomagjaink mentesek a vámés biztonsági vizsgálattól. Milyen balszerencse, hogy további harminc ember utazott a gépen... az ı balszerencséjük, mert magát nem zavarta, vagy netán igen, Raine? – Aztán elıléptették. Másként nem is lehetett volna, hiszen ragyogó elme, hivatásszeretı ember, aki fél életét a haza szolgálatában töltötte. Abban, a kényelmes helyzetben találta magát, hogy önmaga után kellett nyomoztatnia az ügynökeivel. Egyikük mégis megtudott valamit, és ebben a szobában, fegyverrel a kezében akarta kicsikarni magából a vallomást. De ı nem tudhatott a széke alá rejtett Lügerrıl. Maga pedig elterjesztette róla, hogy átállt a kommunistákhoz, akiktıl azt az utasítást kapta, hogy ölje meg a fınökét. Ahogyan most én is meg fogom ölni magát, Raine. Erre sem volt mit mondania. – A kormány most már kezdett komolyan aggódni. Maga meggyızte ıket, hogy az információ természete miatt csak egy tudósból kiképzett ügynök birkózhatna meg a feladattal. A valóságban persze az ügynökei már nyomon voltak, és éppen ez volt a baj, ık túl jók voltak ahhoz, hogy elıbb-utóbb rá ne jöjjenek az igazságra. Ezért beadta a mesét a kormánynak, és addig ügyeskedett, míg meg nem találta a legidétlenebb hajtóanyag-szakértıt, azt az embert, akinek semmi esélye nem volt arra, hogy sikerre vigye az ügyet. Engem. Sajnos, igen jól döntött. Azután kiválasztotta a nıi ügynökök közül Marie Hopemant. Megpróbálta elhitetni velem, hogy a lány elsı osztályú ügynök, kemény, tehetséges és tapasztalt, ebbıl azonban egy szó sem volt igaz. Marie csak egy kedves lány volt, édes arccal, gyönyörő alakkal és jó adag színészi képességgel, ami ideálissá tette ıt arra, hogy feltőnés nélkül információt továbbítson. De ettıl eltekintve átlagos, mindennapi ember volt, akárcsak én. Elküldött tehát minket Európába, hogy kiderítsük ennek az információszivárgásnak a forrását. Meg volt gyızıdve róla, hogy ha van két olyan kétbalkezes, aki soha nem fog az igazság közelébe jutni, akkor azok mi vagyunk. Csakhogy elkövetett egy hibát, Raine ezredes. Kétbalkezes vagyok, igen, ám éppen ebbıl kifolyólag nem tudok abbahagyni egy munkát mindaddig, míg sikerre nem vittem. Addig-addig

kutakodtam, míg olyan dolgok közelébe nem jutottam, amiktıl távol kellett volna maradnom. Maga ekkor megijedt, Raine, és visszahívott minket Londonba. Raine ezredes nem reagált, de hideg, rezzenetlen tekintete egyetlen másodpercre sem hagyta el az arcomat. Várt, várt a lehetıségre. Tudta, hogy beteg és fáradt vagyok; egy rossz mozdulat, egy elkésett reakció, és nekem robogott volna, akár egy expresszvonat. Márpedig én, ahogyan azon az estén éreztem magam, egy játék mackóval sem lettem volna képes megbirkózni. – Tevékenységemnek köszönhetıen – folytattam – az információszivárgás megszőnt. Maga azonban nem bízta a véletlenre a dolgokat, nem igaz, Raine? Néhány hónappal korábban a kormány Vardu szigetén felállította az Unikornis próba kilövıállomását. A biztonság elsıdleges szempont volt, természetesen, s ki más lett volna érte felelıs, ha nem éppen maga? Elrendezte ezt az ásatásos dolgot Witherspoon professzorral, hogy feltőnésmentesen le lehessen zárni a szigetet a látogatók elıl; megfelelı indokkal Ausztráliába szállíttatta a tudósokat és feleségeiket; tiszta lapot adott a gézengúz Fleck kapitánynak, aztán közölte keleti barátaival, hogy most már beköltözhetnek a sziget keleti felére, és LeClerc átveheti Witherspoon helyét. Végül, tegyük fel, azzal az ürüggyel, hogy a férjeikhez viszik látogatóba ıket, Vardura szállíttatta a tudósfeleségeket – akik a szigetnek nem azon a felén tették partra a lábukat, ahol kellett volna. Így hát nem kellett aggódnia. Az információszivárgás megszőnt, ellenben ott volt maga a rakéta és az üzemanyag. Egyetlen aprócska gond akadt: Fairfield megtudott valamit, és ezért öngyilkos lett, vagy LeCLercék tették el láb alól. Kellett a helyére valaki, hogy kilövésre kész állapotba szerelje a rakétákat. Zseniálisan csinálta, el kell ismernem. Két legyet is ütött egy csapással. Mivel konokságom folytán mégiscsak megtudtam egyet s mást, és kezdtem veszélyessé válni, ideje volt megszabadulni tılem. Ugyanakkor, hiszen éppen ezzel az ürüggyel választott ki a munkára, a szilárd hajtóanyagokhoz is értettem. Marie-nek azt mondta egyszer, hogy én vagyok az egyetlen ember, akitıl félni tudna. Talán, életében elıször, igazat mondott. Túl sokat tudtam, meg kellett szabadulnia tılem. Akárcsak Marie-tıl. Tehát

meg kellett halnom, elıtte azonban még várt rám egy fontos feladat: beállítani a rakéta gyújtását. Egyenesen is odaküldhetett volna az Unikornisokhoz, még amikor a haditengerészet ellenırzése alatt állt a bázis, de így egyrészt gyanút foghattam volna, amiért egy titkosszolgálati ügyrıl civil munkára állítottak, másrészt nem lett volna ürügye rá, hogy Marie-t mellém adja. Beletette tehát ezt az utolsó hirdetést a Telegraphba, megmutatta nekem, elıadta a rablómeséjét, aztán elküldött minket a Csendes-óceánra. Már csak egyetlen megoldandó probléma maradt: valahogyan rá kellett vennie arra, hogy állítsam be a rakéták gyújtását. Újfent ki kell fejeznem elismerésemet, ezt is remekül kezelte. Korábbi tapasztalataiból tudta, hogy fenyegetéssel és zsarolással nem fog menni nálam. Valóban, mint LeClercnek késıbb megmondtam, inkább hagytam volna lemészárolni az összes tengerészt, mintsem hogy a kezükbe adjak egy ilyen fegyvert. Maga azonban nagy pszichológus, Raine. Tudta, hogy egy szerelmes ember mindenre képes, és tudta, hogy nincs olyan férfi, aki ne szeretne bele egy ártatlan, elbővölı lányba azok után, hogy hosszú napokra és éjszakákra össze volt zárva vele. Még odáig is elment, hogy rávette a habókos Witherspoon professzort, csapja a szelet Marie-nek, s ezzel tegyen féltékennyé. Az isten verje meg magát, Raine, minden idıt, helyet és alkalmat megadott nekünk, hogy egymásba szerethessünk. És mi megtettük. Megkínozták ıt, aztán megmutatták nekem. Azzal fenyegetıztek, hogy ismét megteszik. Nem tehettem mást, bedrótoztam az átkozott rakétákat. Tudja, Raine, lehet, hogy mégsem akkora zseni, mint hiszi. Ha nem mővelte volna ezt Marie-vel, és ha én nem szerettem volna belé, akkor most nem kellene meghalnia. Mert nem a gyilkosságai és nem az árulása miatt kell meghalnia. Hanem Marie-ért. Fájdalmas grimasszal ellöktem magam az asztaltól, és megkerültem. Háromlábnyira Raine-tıl megálltam. – Semmit se tud bizonyítani – mondta rekedten az ezredes. – Ezért kell megölnöm magát – értettem egyet közönyösen. – Nincs olyan bíróság, amelyik a vádlottak padjára állítaná magát. Nincsenek bizonyítékaim, Raine, de épp elegendı körülmény utal arra, hogy maga állt a háttérben. Olyan apró részletek, melyeket nem vettem észre, csak akkor, amikor már túl késı volt. Honnan tudta Fleck, hogy hol kell keresnie a pisztolyt Marie retiküljében? És hogy egyáltalán keresnie kell? A tudósok

feleségeire nem az a jellemzı, hogy csıre töltött pisztollyal utazgatnak a világban. Miért mondta azt LeClerc, vagyis akkor még Witherspoon, hogy fiatal házasok vagyunk? Nem úgy viselkedtünk. És késıbb miért nem jött zavarba attól, hogy nem vagyunk házasok? Ugyanolyan magabiztossággal folytatta a zsarolást, mint azelıtt. LeClerc azt mondta, fotografikus memóriám van. Honnan tudta ezt, ha nem magától, Raine? Miért akartak Hewell-lel együtt megnyomorítani azzal a páncélszekrénnyel? Mert tudták, hogy a kémelhárítás ügynöke vagyok, és nem örültek volna neki, ha körbeszaglászom a szigeten. Kitıl kapott Fleck tiszta lapot? Miért nem figyelt fel az üzenetemre a Tengerészeti Minisztérium? LeClerc azt állította, azért nem, mert utána küldött egy másik üzenetet a nevemben, de ez hazugság. Csak a „bilex” szóval azonosított üzeneteim érvényesek. Miért nem kerestek minket azok után, hogy a Grand Pacific Hotelbıl eltőntünk? Hazajövet utánanéztem, sem a rendırséget, sem a kormányt nem kérte fel arra, hogy kerestessenek minket. A megfigyelı, aki a repülın kísért minket, soha nem jelentette az eltőnésünket. Mert nem volt ilyen megfigyelı, ugye, Raine ezredes? Körülmények, apró részletek: igaza van, semmit nem tudnék bizonyítani. Raine elmosolyodott: az ember, akinek nem voltak idegei. – Hogy erezné magát akkor, Bentall, ha megölne, és utána kiderülne, hogy tévedett? – Elırehajolt, suttogóra véve a hangját: – Mit szólna ahhoz, ha megcáfolhatatlan bizonyítékot mutatnék, itt és most, arra nézve, hogy valóban tévedett? – Az idejét vesztegeti, Raine, abból pedig már nincs valami sok. – De az istenért, ember, van rá bizonyítékom! – ordította. – Itt van nálam. A pénztárcámban... Bal kezével félrelibbentette a zakóját, jobbjával a belsı zseb felé nyúlt. A kis fekete automata félig már elıtőnt, Raine ujja már ráfeszülni készült a ravaszra, amikor halántékához nyomva a pisztolyt golyót eresztettem az agyába. Az automata kiesett a kezébıl, ı pedig hátravetette magát a székben, aztán elırebukott, fejjel és vállal az asztalra, bele a porba, amit annyira szeretett. Kivettem a zsebkendımet, kirántva vele egy papírdarabot, ami a padlóra szállingózott. Egyelıre nem nyúltam érte. Zsebkendıvel a kezemben, felvettem az automatát, visszahelyeztem Raine zsebébe, megtöröltem a Lügert, a kezébe nyomtam, mutatóujját a sátorvas és a

ravasz közé dugtam, aztán hagytam kezet és pisztolyt az asztalra zuhanni. Letöröltem a szobában mindent, amihez hozzáértem, a szék karját, a kilincseket, majd felvettem a lehullott papírt. Az üzenet volt, amit Marie írt nekem. Széthajtogattam, Raine hamutartója fölé tartottam, s egy gyufa lángjával meggyújtottam a sarkát. A láng lassan elemésztette a papírt, már csak a „Te meg én és London fényei” szavakat lehetett elolvasni, aztán azok is hamar elfeketedtek. Apróra zúztam a hamut, aztán az ajtó felé indultam. Behúztam magam mögött az ajtót, hátat fordítva a múltnak, hátat fordítva az apró, poros embernek az apró, poros szobában.

Vége