NED NAHA Szellemirtók II. UNIKORNIS KIADÓ

NNCL919-425v1.1 NNCLvt295-20040610v1.1

NED NAHA

Szellemirtók II. UNIKORNIS KIADÓ

Ed Naha: Ghostbusters II. © 1986 by Columbia Pictures Inc. Hungarian translation © Nemes Ernő, 1990 Kiadja a Zrínyi Nyomda UNIKORNIS Kiadója Kiadóvezetője: dr. Juhász Géza Irodalmi szerkesztő: Trethon Judit Művészeti vezető: Kocsis József Műszaki szerkesztő, fedélterv: Faragó Ágnes ISBN 963 7519 21 1 ISSN 1215-3052

SUZANNE-NAK ELSŐ SZERELMEMNEK I. "A világmindenség tele van bűvös dolgokkal, amik türelmesen arra várnak, hogy felérjük őket ésszel." (Eden Phillpotts) "Spengler, te komolyan gondolod, hogy el lehet kapni egy szellemet?" (Dr. Peter Venkman)

1. Vakító téli nap sütötte Manhattan utcáit, amikor Dana Barrett a karján tömött bevásárlózacskókat egyensúlyozva és babakocsit tolva hazafelé tartott. Hosszú karjaival, hajlékony derekával könnyedén egyensúlyozta a zacskókat, miközben a kocsit igyekezett egyenesben tartani. Megállt egy percre és nagyot szippantott a levegőből. Szerette New Yorkot. Izgalom áradt a levegőből, élet, amit annyira szeretett. Miközben tovább indult, azon gondolkodott, hogy mennyire megváltozott az élete az utóbbi négy évben. Hány háziasszony mondhatja el magáról, hogy valamikor igyekvő csellista volt, aztán megtámadta egy ördögi karosszék, majd ősi démonná változott, végül pedig egy Oscar nevű, csillogó szemű gyerek édesanyja lett – mindez az alatt a pár év alatt, amióta Big Apple-be költözött? Nem sok, gondolta. Olyan legalábbis kevés akad, aki kényszerzubbony nélkül randalírozhatott az utcán. Dana a Nyugati Hetvenhetedik utcában álló bérház bejárata felé gurította a kocsit. A járda mellett éppen egy autót vontattak fel az autómentőre, közben a tulaj vörös arccal üvöltözött a rendőrrel. A férfi kilátásba helyezte a zsarunak, hogy ugyanazt csinálja vele, amit a kutyák szoktak a lámpaoszloppal. Dana magához szorította a zacskókat és kétségbeesetten igyekezett előkaparni a kulcsait. A válla fölött megpillantotta Franket, a ház gondnokát, aki a falnak támaszkodva úgy tett, mintha nem venné észre. Jellemző, gondolta Dana. Frank az a fajta fickó, aki a jövőben él. Ha valamit meg kell javítani, azt holnapra halasztja, vagy a jövő hétre, de ha nagyon fontos, akkor a következő hónapra. Dana feléje fordult és rámosolygott. – Frank, segítene nekem megfogni ezeket a zacskókat? A borostás, középkorú férfi vállat vont. – Én nem vagyok portás, Miss Barrett. Én itt gondnok vagyok. Dana ellenállt a kísértésnek, hogy néhány konzervet Frank fejéhez vágjon. – És mindamellett emberi lény, Frank. Frank ezen elgondolkodott. Hát persze, hogy az. Vonakodva elindult Dana felé. – Oké, oké. De ez nem az én dolgom, a fene vigye el. Nagy szívességet teszek ezzel magának. – Azzal röffent egyet és kivette Dana kezéből a zsákokat. – Köszönöm, Frank, maga igazi herceg. – Annál is több – vigyorgott Frank. – Én szuper vagyok! Dana befékezte a gyerekkocsi kerekeit és a táskájába túrt. – Végre ezt is megtudtam – morogta.

Frank a babakocsi fölé hajolt és grimaszokat kezdett vágni a kis Oscar felé. – Szia, Oscar. Mit mondasz, te kis vasgyúró? Oscar jó adag közönnyel nézett el a bolond fickó feje fölött. Nem tudott rájönni, miért van az, hogy a legtöbb felnőtt meghülyül, amint megpillantja őt. Sóhajtott és a cumijára kezdett koncentrálni. Frank ezt nem vette észre. – Helyes kis fia van, Miss Barrett. Dana a táska legalján találta meg a kulcsot. Jellemző. – Köszönöm, Frank. A gondnok felé fordult: – Ó, és megjavítja még valaha a radiátort a hálószobámban? Még a múlt héten megkértem rá. Frank döbbenten pislantott. – Még nem csináltam meg? Dana egy típusmosolyt villantott feléje. – Nem, még nem. – Oké – mondta Frank még mindig a zacskókat szorongatva. – Nem probléma. – Pontosan ezt mondta a múlt héten is. Frank ezen komolyan elgondolkodott. – Phű, déjá vu. Míg Dana és Frank beszélgettek egymással, a kis Oscar kocsija remegni, rázkódni kezdett, mintha egy láthatatlan kéz rángatta volna. A kerék fékjei kioldódtak. Dana még mindig kétkedően Frankre pillantva a kocsi fogantyúja után nyúlt. – Ugye, segít felhozni a csomagjaimat, Frank? – Hát… valójában… – kezdte Frank. Amint Dana kinyújtotta a kezét a kocsi után, az tovagördült, így nem érte el. Gyanakvó pillantást vetett a kocsira, közben az kétlépésnyire megállt. Odalépett hozzá és megpróbálta újra megfogni. A kocsi megremegett és kiugrott a kezéből. Ezúttal meg sem állt. Vidáman karikázott végig a járdán, benne a kis Oscar nevetve tapsikolt, gőgicsélt. Igen gyors volt, és igen különös. Dana visszatartotta a sikolyt. A Manhattan utcáin őgyelgő járókelők közé vetette magát. Mögötte a megzavarodott Frank még mindig csak állt és a szakadozó zacskókat tartogatta. – Ah – mélázott el. – Miss Barrett? Mit csináljak ezekkel a csomagokkal?

Dana eltökélte, hogy nem árulja el neki. A szökevény kocsi után vetette magát. A kis Oscar felemelte apró ökleit, ahogy végigzúgott a kocsijával a manhattani utcán. A bébi boldogan gőgicsélt, s figyelte, hogy maradnak el mellette az Upper East Side házai. Dana rémülten ügetett a kocsi után. Kiáltozva kért mindenkit, mindegy, kit, hogy segítsen. – Kérem! – sikoltotta. – Kérem, segítsenek a gyermekemen! Kérem, segítsenek neki! Számos járókelő megpróbált a rohanó kocsi után nyúlni. Valahányszor ilyesmi történt, a kocsi fürgén oldalt siklott és kikerülte az ámuló segíteni akarókat. A kis Oscar tovább gőgicsélt, közben a kocsi felgyorsult és úgy slalomozott a járdán, mint egy Indy 500-as versenyautó. Dana tovább rohant. A gyerekkocsi láthatóan önálló életet élt. Dana ismét segítségért kiáltott. Egy pocakos férfi segíteni akart, de valamilyen láthatatlan erő a magasba emelte és a kocsi fölött félrelökte. A gyorsuló babakocsiban Oscar bébi boldogan tapsikolt kis kezeivel. Zsuuuupsz! – próbálta gügyögni. Zsuuuupsz! A kocsi kikerült, elhagyott mindenkit. Gyalogátkelőhelyhez közeledett. Autók, teherkocsik, buszok suhantak át a zsúfolt útkereszteződésen. Dana rémülten látta, hogy egy busz keresztülszáguld a Hetvenedik utcán. A gyerekkocsi akadálytalanul lehajtott a járdáról és a kereszteződés felé tartott. Pontosan a busz elé. Dana mély lélegzetet vett, leszegte a fejét, és mint egy olimpiai sprinter kirohant a kereszteződésbe. A kocsiban a kis Oscar érdeklődéssel figyelte, hogyan közeledik feléje a busz. A busz vezetője, amikor észrevette az elszabadult gyerekkocsit, vadul félrerántotta a kormányt. A babakocsi az út kellős közepén megállt. A buszvezető a volánba kapaszkodva járművével pár hüvelyknyire hajtott el Oscar mellett. Kürtök harsantak, fékek csikorogtak, amikor Dana a forgalmas kereszteződésbe rohant és gyorsan kikapta Oscart a kocsiból. Szorosan magához ölelte a bébit és a babakocsira bámult. Az teljesen normálisnak tűnt… pillanatnyilag. Mozdulatlanul állt a kereszteződés közepén. A járókelők számára közönséges kocsinak tűnt. Dana Oscarral a karján egy lépést hátrább lépett, ő jobban tudta.

2. Egy karcsú, elegáns, 1959-es gyártmányú mentőautó furakodott a Broadway-n át Manhattan Upper West Side kerülete felé. A jármű oldalára egy szellem képét festették, amit ferdén áthúzott piros kör keretezett. "Szellemeknek belépni tilos!" A rendszámtáblán EKTO 1 felirat állt, s a jármű valójában a szellemirtók rohamkocsija volt. Az EKTO 1-ben a holtfáradt Ray Stantz szorongatta a kormánykereket, míg az unatkozó Winston Zeddemore a fegyverét markolta. Mindketten a szellemirtók hagyományos egyenruháját viselték és készen álltak a bevetésre. Stantz a gödröket kerülgette a járművel. Magas, gyerekképű férfi volt és olyan frizurát viselt, ami leginkább egy új hullámos tengerimalachoz illett volna. Néha megdörzsölte a szemét. Várta, hogy váltson a lámpa. Amikor zöldre váltott, beletaposott a gázba. A kocsi olyan hangot hallatott, amilyet egy kecske adhat ki, ha beleteszik egy betonkeverőbe. A testes, fekete Winston Zeddemore mélyebbre süppedt az ülésben. Kezdte utálni ezt a munkát. Elege volt belőle. – Mit mondott, hányan vannak? – kérdezte. Stantz előre bámult, a buszok füstjétől homályos utcára. – Tizennégyen – mondta monoton hangot. – Úgy három és fél, négy láb magasak. Winston sóhajtott. – Nem hiszem, hogy sokáig bírom csinálni ezt, ember. Az a sok visítás, meg csipkedés! Üvöltözés, meg veszekedés! Kezd elmenni tőle a kedvem, Ray. Stantz zordan bólintott. – Tudom, hogy nehéz, Winston, de valakinek ezt is meg kell csinálnia. Az emberek, számítanak ránk. Kihez fordulhatnának… mint néhány mafla bohóchoz? – Halvány mosoly bujkált az ajka körül. – Nem… úgy… gondoltam. Stantz a kocsival egy felújított, barna homokkővel kirakott épület elé állt. Fogcsikorgatva kiszállt és az újra fényezett EKTO 1 hátuljához baktatott. Felnyitotta a csomagtartót és kivette a nagy, otromba protontelepet, amihez protonvető csatlakozott. Ez valójában energiafejlesztő készülék volt, amire egy szellemirtó puskát biggyesztették. Winston és Stantz bősz tekintettel a vállára vette a fegyvert és elindult az épület felé.

A bejárati ajtó előtt megálltak. Stantz megnyomta a berregő gombját. – Ki az? – rikoltotta egy női hang. – A szellemirtók – közölte Ray ridegen. – Van itt egy kis dolgunk. Az asszony belesóhajtott a kaputelefonba. A háttérből kiáltozás és jajgatás hallatszott. – Azt elhiszem – mondta az asszony. – Jöjjenek be. Egy per bé lakás. Stantz és Winston határozott pillantást vetettek egymásra, majd beléptek az épületbe, végigmentek a homályos, barlangszerű előcsarnokon. A protontelep a vállukon nyugodott. – Ezek goromba példányok lesznek – vélte Stantz. – Tudom – helyeselt Winston. – Hallom. Megálltak az ajtó előtt. – Ez az – jelentette Stantz. Winston bólintott. – Ez az. Stantz a kopogtató felé nyúlt. Mielőtt elérte volna, kivágódott az ajtó. Egy madárképű asszony üdvözölte őket idegesen. Kékesszürke haja volt, s az arca úgy volt kikészítve, hogy leginkább Earl Scheib vásznaira emlékeztetett. – Ott vannak hátul – hápogta. – Remélem, elbírnak velük. Olyanok, mint egy rémálom! Stantz és Winston jelentőségteljesen néztek össze. A néger összeszorította a fogait és bólintott. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt, asszonyom. – Ó, köszönöm – sóhajtott fel az asszony. – Errefelé vannak. Bevezette a szellemirtókat a gazdagon berendezett lakásba. Egy nyitott erkélyablaknál megállt és a nappaliba terelte őket. Ray és Winston megálltak az ajtó előtt. Óvatosan kézbevették a fegyvereiket. – Kész? – kérdezte Stantz, miközben verejték csörgött a homlokáról. – Készen vagyok – jelentette ki Winston és teljes magasságában kihúzta magát. – Vágjunk neki! – suttogta a társa. A két férfi belépett a erkélyablakon és a nappaliban találta magát. – Te jó isten! – hördült fel Stantz. – Rosszabb, mint gondoltam – nyelt egyet Winston. Egy tucatnál több, úgy hét és tíz év közötti, tortából maszatos gyerek rontott neki a két gyámoltalan férfinak. – A szellemirtók! – visították. – Jujj! – kiáltották mások.

Stantz körbepillantott a szobában. A partyhoz megterített asztalok kidőlt fagylalttól és szétkent süteménytől voltak foltosak. A helyiségben szétszórt játékok. A pamlagon tikkadt szülők. Stantzra és Winstonra pillantottak. Olvasni lehetett a tekintetükből. Azt sugározták: – Köszönjük, köszönjük, köszönjük. Winston a szülőkre kacsintott, majd a fagylalt- és tortafoltos emberkék hordája felé fordult. – Mit csináltok, srácok? – kérdezte. Egy nagyhasú, szeplős kölyök rábámult. – Már azt hittem, a Muszkli Miska jött. És hogy nyomatékot adjon a kijelentésnek, a kis csibész felemelte a jobb lábát és sípcsonton rúgta Rayt. Az elmosolyodott és miután meggyőződött róla, hogy a szülők nem látják, lehajolt és megragadta a kölyök ingét. A gyerekre vigyorgott. – Figyelni foglak – mordult rá. – Ezt tartsd szem előtt. Visszalökte a gyereket a padlóra és a társára hunyorgott. – Nóta? Winston a derékszíjára erősített magnetofonhoz nyúlt, bekapcsolta, mire az üvölteni kezdte a Szellemirtók Indulóját. Winston és Stantz pörögni, ugrálni, dalolni kezdett a zenére: – Kit hívhatnál…? – dúdolták. – A Muszkli Miskát – válaszolta a suhanc. Stantz és Winston egymásra pillantottak, de nem hagyták abba a táncot. – Ez valami provokáció lesz – sziszegte Winston. – Énekelj tovább, kell a pénz – mondta Stantz és twisztelni kezdett. Egy kisebb örökkévalóság múltán Stantz azt vette észre, hogy csepegő orrú gyerekek veszik körül. Megpróbálta azzal szórakoztatni őket, hogy elmesélte nekik a szellemirtók legszebb élményeit. – Azután – mesélte, – felmentünk a ház legtetejére és akár hiszed, akár nem, egy hatalmas lépcsőt találtunk ott, amit két csúnya rémkutya őrzött, amikről már meséltem. Tudod-e, miért? – Ők őrizték a bejáratot – sóhajtott a kisokos. Stantz erőt vett magát, nehogy megfojtsa a kis vadócot. – Pontosan – mosolygott rá. – A bejáratot őrizték. Nos, akkor ki kellett adnom a parancsot, ezért a fiúkhoz fordultam és azt mondtam: "Oké, vadászok, lássunk neki. Elő a fegyverekkel, süssük meg a fattyút!" A sunyi kis kölyök azonban ettől nem hatódott meg. – A papám azt mondta, beszartatok. Stantz szeme majd kiugrott.

– Hát, a legtöbb ember nem képes felfogni a paranormális jelenségeket. – Naaa – folytatta a gyerek – nem kell a rizsa. – Úgy tudom, beszartatok, azért szálltatok ki a buliból. Stantz úgy mosolygott rá, mint egy bodybuilder, akit tökönrúgtak. – Ezt mondta az apád? Értem. Stantz hirtelen a gyerek felé csettintett az ujjával. – Hé, mi szólnál egy kis tudományhoz? Láttad már, hogyan lehet egy keménytojást átpréselni a kólásüveg száján? A gyerekek egyszerre bólintottak. – Igen! – De még hányszor! – tette hozzá a kis csibész. Winston leült az egyik sarokba és a fejét rázta. – Ó, ember – sóhajtotta. Miután Stantz elsütött minden viccet, a fáradt szellemirtók összeszedték a felszerelésüket és kitámolyogtak a házból. Stantz kinyitotta az EKTO 1 hátsó ajtaját és belökte a készüléket. Winston precízen összecsomagolta az övét, úgy tette az autóba. – Erről beszéltem, Ray – mondta. – Elegem van. Nincs több parti. Belefáradtam abba, hogy elkényeztetett kilencévesek így bánjanak velem. – Gyerünk, Winston – fordult feléje a társa és megpróbálta felvillantani előtte a dolgok szebbik oldalát. – Nem hagyjuk abba. Nyakunkon a szünidő! Ez a legjobb szezon! A két férfi beszállt az autóba. Stantz megpróbálta elindítani az EKTO 1-et. A slusszkulcs felé nyúlt. A kocsi olyan hangot adott, mint egy elefánt, amelyik hőgutát kapott. A motor nem volt hajlandó elindulni. Winston kibámult a szélvédőn, bele a semmibe. – Add fel, Ray. Te a múltban élsz. A szellemirtók nem léteznek többé. Egy év múlva ezek a kölykök sem fognak emlékezni ránk. Stantz beletúrt tengerimalac frizurájába, mielőtt újból próbálkozott a motorral. Hrrrnnnk! – jelentette ki a motor, mielőtt végleg elhallgatott. – Hálátlan, nyamvadt kis pondrók! – morogta Stantz. – Azok után, amit a városért tettünk! Winston felhorkant. – Na és mit tettünk a városért? Az utolsó igazi munkánk az volt, hogy szétolvasztottunk száz lábnyi vattacukrot és lesöpörtük egy belvárosi bérházról a felső három emeletet. Stantz arcán álmodozó mosoly jelent meg. – Igen, de micsoda buli volt! Addig nem ehetsz hamburgert, amíg fel nem darabolsz egy marhát!

Stantz megint a slusszkulcs felé nyúlt. Az EKTO 1 életre kelt. Azután megszámolta a fogaskerekein a fogakat. Ezt többször eljátszotta. Stantz nem hitt a szemének, amikor az autó klankiti-klank-klank, elindult az úton. Sűrű, fekete felhő emelkedett a kocsi fara fölé. Stantz akkor tátotta csak el igazán a száját, amikor a műszerfalon az összes vészjelző kigyulladt és az EKTO 1 – köhögve, rázkódva, prüszkölve végleg megállt. Winston na-ugye-megmondtam pillantást vetett rá. Stantz átgondolta a helyzetet és Jelnőtt módon reagált. A fejét a kormánykerékhez verte. – Megsérted magad, Ray – figyelmeztette Winston. – Tudom – mondta Stantz és újra meg újra a kormányhoz verte a fejét. – Hívjam a mentőket? – kérdezte Winston. – Inkább az agysebészeket. Winston kikászálódott az EKTO 1-ből. – Majd amelyik előbb felveszi a telefont.

3. Legendák szólnak arról, hogy Peter Venkman már gyermekkorában képtelen volt őszintén mosolyogni. A legtovább akkor ment el, amikor önelégülten vigyorgott. A középiskolában azt mondták róla, hogy jó használtautókereskedő, vagy televíziós játékvezető lesz belőle. Venkman ezt nem bánta, Tudta, megvan benne a képesség, hogy nagy dolgokat vigyen véghez. Ha meg nincs, akkor pedig némi veszteséggel úgyis eléri, amit akar. Nagy ember válhatott volna belőle. Egy tisztességes szellemirtó. Most pedig itt áll a New York-i Televízió 10-es csatornájának aprócska stúdiójában önelégült vigyorával és pimaszan. Mozdulatlanul ült a házigazda székében és a hallgatóságra bámult. A közönség nagyobb fele szabadidő ruhát viselt, amiknek a mintája Omárt, a sátorkészítőt juttatta az ember eszébe. Szintetikus háttérzene szólalt meg. Venkman a kamerától jobbra elhelyezett monitorra pillantott, amin éppen "A fizika világa. Dr. Peter Venkman műsora" felirat materializálódott egy örvénylő nyálkatömegre emlékeztető háttér előtt. Venkman felöltötte legmegnyerőbb vigyorát (ez úgy negyvenöt fokosra sikeredett), és hangját egy bájolgó házaló ügynök hangerejének szintjére emelte fel. Nyájasnak mutatkozott. És megnyerőnek, ő volt az emberek barátja, ő az, aki mindent elkövet, hogy befizesse az adóját.

– Hello – hadarta egyszerre a kamera és a rajongó közönség felé. – Peter Venkman vagyok. És újra itt "A fizika világa". Két vendégére pillantott; egy törékeny férfira, aki Boris Karloffra emlékeztetett, aki egy rossz nap után most jött elő a laboratóriumából; és egy gömbölyű asszonyra, aki több, mint futó hasonlatosságot mutatott a bezárkózott Lou Costellóval. – Ma a vendégeimmel fogok csevegni – az író, tanár és persze fizikus Milton Anglunddal legelébb. A morcos férfihoz fordult és Cary Grant modorában kissé oldalra billentette a fejét. – Milt, a könyvednek az a címe, hogy "A világ vége". Ez is olyan, mint amit a mézgásodásról írtál? Igen. Tehát meg fog történni, de gondolod, hogy ezt könyvalakban is el akarják olvasni? A mogorva férfi vállat vont. – Nos, azt hiszem, fontos, hogy az emberek megtudják: a világot veszély fenyegeti. Venkman bólintott. – Oké, tehát elárulod, mikor fog bekövetkezni, vagy vegyük meg a könyvet? Milton kidüllesztette tyúkmellét. – Megjósolom, hogy a világ véget ér szilveszter éjjelén, amikor éjfélt üt az óra. Venkman az égre emelte a szemét. – Idén? Nem túl korai ez? Úgy értem, az eladás szempontjából, hiszen a könyv még csak most jelent meg. Ugye? Tehát nem várod meg a puhafedelű kiadást, ami kábé egy év múlva jön ki? És újabb egy év, mire megjelenhet a filmváltozat, vagy a tévésorozat. Jobban tetted volna, ha 1992, vagy inkább 94 végére jósolod meg. Milton nem mosolygott. – Ez nem csupán pénzszerzési lehetőség! Nem én határozom meg az időpontot. Igen határozottan hiszem, hogy a világ véget ér szilveszter éjjelén. Venkman feltartotta a tenyerét. – Huh. Oké. A te kedvedért remélem, hogy igazad van. De azt hiszem, másik vendégem nem ért veled egyet. Elaine, maga más dátumot tud, ugye? A vastagon kifestett hölgy, aki New Jersey-ből érkezett, bólintott. – A forrásom szerint a világ vége 2016 február tizennegyedikén lesz. Venkman feléje kacsintott. – Bálint napján? Akkor az jó kis buli lesz. Honnan vette a dátumot, Elaine? Elaine színpadiasan lebiggyesztette az ajkát.

– Egy idegentől kaptam az információt. A Paramus Holiday Innben történt. Éppen a bárban iszogattam, amikor odajött hozzám és beszélgetni kezdtünk. Azután biztosan valamilyen sugarat, vagy az agyamat befolyásoló készüléket használhatott, mert felmentem vele a szobájába és ott beszélt nekem a világ végéről. Venkman úgy vigyorgott, mint akinek az agya nagyobb fele leblokkolt. – Az idegennek szobája volt a fogadóban? Elaine ezen eltöprengett. – Az is lehet, hogy az űrhajójában volt, csak úgy nézett ki, mint a fogadó egyik szobája. Venkman az asszonyra bámult. Vesztésre állt. – Nem, biztosan téved – mondta és bólintott. – És azt hiszem, éppen ez a probléma az idegenekkel. Nem lehet bennük megbízni. Hát persze, kifoghat egy olyat, mint a csillagember vagy E. T., de a legtöbbjük inkább valami gyíkhoz hasonlít. Mindenesetre kifogytunk a műsoridőből. A kamera felé fordult és gondolatban meghajolt a nézők felé. – Jövő héten "A fizika világá"-ban… "A hegyi ember"; valóban létezik, vagy csak egy favágó, aki elbóklászott otthonról? A kamerába vigyorgott. – Addig is, Peter Venkman… Jó éjszakát! A show után a hallban Normanhoz, a produceréhez fordult. Norman egy kissé hasonlított Timmyre a régi Lassie-sorozatból, csak valamivel jobban öltözködött. – Honnan szedted ezeket, Norman? – kérdezte tőle. – Azt hittem, ma a kanálhajlítgató telekinetikus pasi jön. Norman zavartan válaszolt. – A jobb fizikusok legtöbbje nem akar a műsorodban szerepelni. Azt mondják, túl szkeptikus vagy. – Én? – döbbent meg Venkman. – Szkeptikus? Norman, én naiv lélek vagyok: elhiszem, hogy a profi birkózás nem színjáték! Venkman hirtelen felpillantott. A szomszédos ajtó mögül felfordulás zaja szűrődött ki. Néhány detektívkülsejű civil rontott ki az ajtón, utánuk egy kisebb hadsereg öltönyös, komor tekintetű férfi. – Mi folyik itt? – kérdezte Venkman Norman-től. – Csak meginterjúvolták a polgármestert a "Városkép"-ben. – New York polgármesterét! – kiáltott fel Venkman. – Ő régi jó barátom. Venkman végigszaladt a folyosón, amikor a polgármester a titkára társaságában, egy magabiztos fellépésű, háromrészes öltönyt viselő, Jack Hardemeyer névre hallgató hústorony oldalán kilépett a stúdió ajtaján. – Lenny! – kiáltotta Venkman és a polgármester felé intett.

Leonard Clotch polgármester megfordult és amint megpillantotta Venkmant, letörölte ajkáról a verejtéket és majdnem elfutott az ellenkező irányba. – Hé, Lenny! – kiáltott Venkman. – Én vagyok az! Peter Venkman. Két civilruhás zsaru állt az útjába. Hardemeyer Venkmanhoz lépett és miután elsimította a haját, súlyos kezét Peter mellére helyezte. – Segíthetek valamiben? – mosolygott rá gúnyosan. Venkman méltányolta a mosolyt, de a modort kevésbé. – Igen – mondta, – vegye le a kezét rólam. Hardemeyer megengedett magának egy kígyómosolyt és elvette a kezét. – Jack Hardemeyer vagyok. A polgármester titkára. Miben segíthetek? Venkman megigazította a nyakkendőjét. – A polgármester régi barátja vagyok. Csak üdvözölni akartam. Hardemeyer durván felnevetett. – Tudom, ki maga, Dr. Venkman. Fogott mostanában szellemeket? – Nem – ismerte be Venkman. – Éppen erről akartam beszélni a polgármesterrel. Pár éve kisebb szívességet tettünk a városnak. Hálából az olyan irodakukacok, mint maga, bepereltek, szétziláltak és megbélyegeztek bennünket. Hardemeyer dühös pillantást vetett rá. – Nézze – mondta felpaprikázva, – tartsa távol magát a polgármestertől. A következő évben, hacsak valamilyen katasztrófa közbe nem jön, indul a kormányzó-választáson és most legkevésbé az olyan többszörös csalók és nyilvánossághajhászók társaságára van szüksége, mint amilyen maga, meg a barátai. Megértett? Igen, gondolta Venkman, ez elég szabatos volt. A két civilruhás zsaru oldalbakapta Venkmant és segített neki megtalálni a helyes irányt. – Oké – mondta Venkman udvariasan; – értem. De mondják meg Lennynek, hogy maguk miatt nem fogok rászavazni. Hardemeyer önelégülten mosolygott, sarkonfordult és elmasírozott a két civilruhás zsaru társaságában, Venkman nézte, hogyan hagyják el az előcsarnokot. Sóhajtott és elhaladt a recepció előtt, ahol rajongóinak és potenciális vendégeinek kis csoportja várt rá. A rajongók megtapsolták. – Ne, igazán nagyon kedvesek – Venkman arca szinte grimaszba torzult. Az egyik férfi akkora kristályt tartott a kezében, mint egy Toyota. A másik egy apró TV-antennát erősített a kalapjára. Mellette egy fickó teljes woodoo-szerelésben tömjént égetett. Egy kövér asszony kopasz macskát dédelgetett, úgy bámult Venkmanre.

Peter igen különös pillantással mosolygott rájuk. Eltűnni. Gyorsan eltűnni innen. Az asszonyra kacsintott. – Szép cica. Igen különleges. Nekem is volt egy kopasz skót juhászkutyám. Átpréselte magát a tömegen és elindult a felvonó felé. Egy másodpercnyi gondolkodás után rohanni kezdett.

4. Dana Barrett kezében a mappájával és festődobozával felfelé haladt a Manhattani Művészeti Múzeum lépcsőjén. Átkígyózott a turisták és látogatók tömegén a múzeum bejárata felé. Kicsi Oscar ma biztonságban van, ezt tudta. Szigorúan meghagyta a babysitternek, nehogy kivigye a fiút a lakásból. Felmutatta a belépőjét a főbejáratnál álló őrnek és mit sem törődve a mosolygó férfival, a múzeum hátsó fertálya felé igyekezett, ahol a restaurátor műterem volt. Amióta feladta azt az álmát, hogy csellóművész legyen, Dana a nyugati világ régi festményeinek restaurálásával kereste a kenyerét; tisztogatta, kaparászta őket, hogy ismét régi fényükben ragyoghassanak. Belépett a restaurátor műterembe és enyhe borzongással felfelé pillantott. Kárpáti Vigo titáni portréja nézett vissza rá. A tizenhetedik századi despota feltűnő hasonlatosságot mutatott Hihetetlen Hulkkal, aki éppen cameloti estélyi öltözékét viseli. Vigo vad, sötét szemei szinte kiugrottak Dana után a képből. A művészi tökéletesség egy fiatal, nyurga, kifejezetten huncut tekintetű művész, Janosz Poha keze munkáját dicséri. Vigót ő keltette "életre". Janosz az osztály vezetője volt és hihetetlenül tehetséges ember. És Dana véleménye szerint hihetetlenül hátborzongató férfi. Nem tudta megérteni, miért rajong Vigo rút képéért? Dana egy tizenkilencedik századi tájképhez lépett és még mindig a kis Oscarra gondolva tisztogatni kezdte róla a port és az évek során rárakódott szennyt. Janosz egy pillanatra abbahagyta a munkát Vigo képén és vágyakozó tekintetet vetett Danára. Halkan odasettenkedett mögéje. Átlesett a válla fölött és elmosolyodott. Kinyitotta a száját és vaskos észak-európai akcentussal beszélni kezdett: – Még mindig a Turneren dolgozol? – kérdezte mintegy mellékesen, amitől úgy hangzott, mintha egy suhanc beszélne walkie-talkie-n.

– Ó! – mondta Dana felriadva. – Ó, igen. Egy kicsit elkéstem ma reggel, sajnálom, Janosz. Még ma befejezem a képet. Janosz madárijesztő-arca vigyorba torzult. – Csak nyugodtan. Ez a kép évszázadokig várt erre. Még néhány óra nem számít. Dana magára erőltetett egy udvarias mosolyt. Újból dolgozni kezdett, remélte, fiatal főnöke továbbáll. – Tudod – folytatta Janosz, – te igazán jó munkát végzel itt. Azt hiszem, hamarosan asszisztálhatsz majd nekem néhány fontosabb restaurálásnál. – Köszönöm, Janosz – mondta Dana, de még most sem pillantott a férfira. – Sok mindent tanultam itt, de most, hogy a fiam nagyobb, remélem, visszatérhetek a zenekarhoz. Dana gyermekének említésére Vigo alakja a festményen mintha izzani kezdett volna, sötét szemei megvillantak. A festmény lassan, megfontoltan elfordította a fejét és lepillantott Danára. Dana, háttal a festménynek nem vette észre. Akárcsak Janosz, aki belefeledkezett Dana szemlélésébe. – Ó, sajnálattal hallom – mondta. – Hiányozni fogsz. Dana tovább tisztogatta a tájképet. – Igazából nem akartam otthagyni a zenekart – magyarázta. – De nehéz csellón játszani, ha terhes az ember. Janosz eleresztett egy szamárordításra emlékeztető, orrhangú nevetést. – Hát persze. Talán meghívhatnálak ebédre, hogy megünnepeljük a visszatérésedet a filharmonikusokhoz. – Tényleg nem ebédeltem még – mondta Dana és letette a puha kefét. – De találkám van. – A karórájára pillantott. –, Tényleg, már mennem is kell. Elrakta a szerszámait. Janosz egészen izgatott lett. – Mindennap meghívlak ebédelni és mindennap van valami dolgod. Rossz szagú a leheletem, vagy mi a baj? Dana rámosolygott. – Valami más. Majd talán máskor. Janosz felderült. – Oké. Majd visszatartom az esőt. Dana kisétált a szobából, otthagyta a mosolygó Janoszt, aki visszatért a nagy táblaképhez. – Azt hiszem, kedvel engem. – A föléje tornyosuló festményre kacsintott. Kis magnója után nyúlt, beletett egy kazettát, hogy tovább gyakorolja az angol frazeológiát, miközben Vigón dolgozik. Magasan fent, a gyanútlan Janosz felett, az ördögien gonosz Vigo portréja az égre emelte a szemét.

Hülye halandók!

5. A Manhattani Egyetem végzős diákjainak egy csoportja a Felsőfokú Elméleti Kutató Intézet laborjában egy apró, szögletes szerkentyűt tanulmányozott, míg Spengler, az utolsó igazi szellemirtó az asztalánál ült és a zaklatott Dana Barrettet hallgatta, aki éppen az önállósult babakocsiról mesélt neki. Egon arca erős koncentrálásról árulkodott, ami nem meglepő, figyelembe véve, hogy Egonnak két arckifejezése volt. Az erős koncentráció és a még erősebb koncentráció. Egon úgy született, hogy fehér köpeny volt rajta. Nem találta a helyét, ha nem végezhetett valamilyen kísérletet, legyen az akár technomágia. Egon gondosan fésült frizurát viselt, sólyomarcán az érdeklődő kifejezést jól kiemelte a divatjamúlt, szarukeretes szemüveg. Látszólag semmivel nem lehetett felingerelni. Egész életében két embert bálványozott. Albert Einsteint és Mr. Spockot a Star Trekből. Egyikük sem volt társasági lény. Dana befejezte a hulámvasúttá alakult babakocsi történetét, – …és akkor a kocsi hirtelen megállt az út közepén. Egon bölcs tekintettel bólintott. – Látta mindezt valaki? – Százan is – válaszolta Dana. – Hidd el nekem, nem képzelődtem. Egon agya teljes sebességgel dolgozott. – Nem mondtam, hogy képzelődtél. De a tudomány mindig a legegyszerűbb magyarázatot keresi. Egy végzős diák szaladt oda Egonhoz. – Készen vagyunk, Dr. Spengler. Spengler le sem vette a szemét Danáról. – A negatív kalibrációval kezdjük. A diák átadott Egonnak egy kis fekete dobozt. Spengler rápillantott és beállított rajta valamit. – Min dolgozol, Egon? – kérdezte Dana. Egon felállt. – Biztosan érdekesnek találnád – mondta és kísérletet tett egy mosolyra. Megfájdult tőle az arca. – Megpróbálom meghatározni, vajon az ember érzelmi állapota mérhető hatással van-e a pszichokinetikus energiamezőkre. Ezen az elméleten dolgozunk Ray-jel, amióta a szellemirtó társaság feloszlott. Dana nem értette a szót, amit hallott. – Ó, értem – mondta.

Egon egy hatalmas függönyhöz vezette Danát. Az egyik diák elhúzta a függönyt, ami mögött egy nagyméretű ablak rejtőzött. Valójában egy kétutas tükör volt, amin át egy várószobába lehetett látni. Dana egy fiatal párt pillantott meg, akik éppen hevesen vitatkoztak. Egon a párra mutatott. – Azt hiszik, házassági tanácsadásra várnak. Már két órája várakoztatjuk őket, s közben fokozatosan emeljük a szobában a hőmérsékletet. A kétutas tükör mellett elhelyezett hőmérőre pillantott. – E pillanatban kilencvenöt Fahrenheit van odabent. Most az egyik asszisztensem bemegy hozzájuk és megkéri őket, várjanak még fél órát. Bizalmas tekintetet vetett Dana felé. – Ez igen érdekes lehet. Miközben Spengler, Dana és a kutatócsoport figyelt, az egyik asszisztens belépett a várószobába és vadul gesztikulálva bejelentette a párnak a késést. A két ember felpattant és visítozni kezdett az asszisztenssel, meg egymással is. Spengler nyugodt mozdulattal felemelte a fekete dobozt és leolvasta róla az adatokat. Dana zavartan állt ott. – Legközelebb a boldogság-indexet vizsgáljuk meg – magyarázta Spengler. – E-ebben biztos vagyok – mondta Dana. – Ami pedig a te problémádat illeti – folytatta Spengler, – ha neked is megfelel, Rayt is beavatom. – Oké, ahogy gondolod – válaszolta Dana. – De Venkmant ne, kérlek! Spengler majdnem hangosan felnevetett, de időben észbekapott. – Ó, nem. Attól ne félj. Dana igyekezett közömbös maradni. – Szoktál… öm… találkozni vele? – Néha. – Hogy van mostanában? Spengler bölcs pillantást vetett rá. – Venkman? Azt hiszem, egy ideig holtponton volt. Már túl van rajta. – Engem sosem említett? – érdeklődött Dana. Spengler egy másik függöny felé fordult. – Nem – vont vállat. – Legalábbis nem emlékszem rá. Elhúzta a drapériát és lebámult egy kislányra, aki csodálatosan elrendezett színes játékokkal játszott. Dana megpróbálta leplezni Venkman érdektelensége miatt érzett elégedetlenségét. – Hát – sóhajtott – nem a legjobb körülmények között váltunk el és azután, hogy férjhez mentem, nem is kerestük egymást… Spengler egyik asszisztense vágott közbe:

– Készen állunk a vonzalom-teszt elvégzéséhez. – Jó – bólintott Egon. – Vidd be a kiskutyát. – Gondoltam, felhívom, amikor a házasságom csődbe ment – fecsegett tovább Dana, – de … mindenesetre hálás vagyok Egon, hogy megteszed. Egon figyelte, amint az asszisztens egy csodás cocker spániel kölyökkel a karján belép a játékszobába. Odaadta a kislánynak. Spengler figyelte, amint a kislány örömében felugrik és szeretetteljesen átöleli a kiskutyát. Dana egy kártyát dugott a serénykedő Spengler orra elé. – Itt a címem, meg a telefonszámom. Felhívsz? Spengler a kiskutyát, meg a gyereket figyelte. – Mi? Ó, persze. Igen. – És Egon – folytatta Dana. – Jobban szeretném, ha mindezt nem említenéd Peternek. – Nem fogom – mondta Spengler szórakozottan. – Köszönöm – mondta Dana és mielőtt távozott, megrázta az elfoglalt Spengler kezét. Spengler óh! és ah! kiáltásokkal figyelte a kislányt és a kutyakölyköt. Sokatmondó pillantásokat vetett a diákcsoportra. – Most nézzük meg, hogyan reagál, ha elvesszük tőle a kutyát.

6. Ray Stantz varázsszerboltja egy különös kis háztömb földszintjén állt, a Greenwich Village kerületben. A kirakata zsúfolva volt titokzatos tárgyakkal és régi könyvekkel, amik tele vannak misztikus, metafizikus tanokkal, amik a nagyon gazdag, nagyon unatkozó és nagyon ostoba embereknek valók. Stantz a boltban a középső pult mögött ült egy bárszéken, míg Egon Spengler ide-oda kacsázott az apró üzlet polcai között, s időnként megállt, hogy átlapozzon egy-egy könyvet. Stantz szemüveggel az orrán herbateát készített régi szellemirtócimborájának, közben egy pipát rágcsált, amiből egyhetes izzadt zokni átható bűze áradt. Megszólalt a telefon. Stantz meghökkent. Egy vevő! Előkereste legkellemesebb hangját és felvette a telefont. – Ray Varázsszerboltja – jelentkezett negédesen. – Igen. Öö-hmm. Mire van szüksége? Mim van, – Stantz mély lélegzetet vett. – Van alkímia, asztrológia, látomás, woodoo-mágia, démoni kísértés, UFO-k általi elrablás, pszichikai sebészet, modern varázslat, kobold-látomás, aranytojást tojó tyúk,

jelenések és szellemek. Ez mind van. Mi az, amit keres? Az nincs, próbálkozzon a vágóhídon! – Azzal lecsapta a kagylót. – Ki volt az? – kérdezte Egon. – Valami megszállott – sóhajtott Ray. – Kecskepatát keresett. Találtál valamit? Spengler egy könyvet szorongatott a kezében. – Ez itt érdekes. Berlin, 1939. Egy felvirágzott szekér fogta magát és fél kilométerrel a talajszint felett elgurult. Háromszáz szemtanú. Ray Stantz méregfelhőt bocsátott ki a pipáján. – Hmmm. Megnézhetnéd az A. S. P. S.-t is. Harmadik kötet, 1968-1969, Renzacker and Buell, Duke egyetem, Az Ellenőrzött Pszichokinézis Elemző Tanulmánya. Spengler lelkesülten bólintott. Ray-jel kellene dolgoznia. Ó igen, az jó lesz. Hirtelen kivágódott a bejárati ajtó és megcsörrent a föléje lógatott csontból készült harangjáték. Peter Venkman lépett be és a szemöldökét mozgatva Rayre pillantott. – Ó, hello, te talán tudsz segíteni. Aerosolos bájitalt keresek, amit ha ráfújok egy Playboy nyuszira, feltétel nélkül teljesít minden extra kérést. Stantz tovább főzte a teát. – Hűha, Pete. Venkman a pulthoz sétált. – Szóval nincs kecskepatád, mi? Stantz elszédült. – Tudtam, hogy ismerős a hang. Mi van? Hogy vagy? – Sehogy… – válaszolta Venkman és a régi könyveket bámulta. – Miért nem zársz be és veszel nekem egy tengeralattjárót? Ray nem tudott kitérni, de most a legjobb formáját hozta. – Ó, nem lehet. Most éppen dolgozom valamin. Spengler ezt a pillanatot választotta, hogy előbújjon egy halom paranormális jelenségekről szóló könyv mögül. Venkman csúfondárosan ölelésre tárta a karját. – Egon! – Hello, Venkman – ráncolta a homlokát Spengler. Venkman odaügetett Egonhoz és a karját a vállára tette. – Hogy vagy? Mi van veled? Sosem hívsz fel, Egon. Szégyelld magad. – Nincs is telefonod – adta meg a logikus választ Spengler. – Ó igen, persze – bólintott Venkman. – De már tárgyalok az AT&T-vel. Hogy megy a tanítás? Fogadok, azok a tudós csirkék csípik a koponyádat, mi? Húúú! – Azt hiszem, a mellékherém jobban érdekli őket – válaszolta Spengler.

Venkman egy lépést hátrált. – Nem is akarom tudni, mi az! Ray pultja mögé lépett, kivett a minihűtőből egy doboz sört és vedelni kezdte. Stantz teljesen ideges lett, amióta Venkman az üzletben volt. – Óh, ah, megjött a könyved, Venkman. A pult mögé nyúlt és elővett egy nagy, puhafedelű könyvet. "A gazdagság és hatalom útjai." Venkman elvette a könyvet és átfutotta a tartalomjegyzéket. – Hm. Érdekes anyag. Pénz. Több pénz. Még több pénz. Lásd: Donald Trump. Stantz-re pillantott. – Szóval, min dolgoztok, fiúk? Stantz nagyot nyelt és ideges pillantást vetett Egon Spenglerre. – Hm. Csak ellenőrzünk valamit egy régi jó barátunknak. Venkman a pult fölé hajolt. – Kinek? Stantz izzadni kezdett. – Kinek?? Hát… csak valakinek, akit ismerünk. Stantz lehuppant egy székre, Venkman föléje tornyosult, arca vigyorba torzult. – Ó, Ray, összetöröd a szívemet. – I-igen? – nyelt egyet Stantz. Venkman a fejét ingatta. – Igazán. Az a borzalmas, rettenetes, szörnyű érzésem támadt, hogy te, az egyik legrégebbi és legjobb barátom, eltitkolsz előlem valamit. Egon a szemeit forgatta. – Ó, testvérem. Venkman még mindig mosolyogva lenyúlt és megragadta Ray füleit. A fülcimpájánál fogva felemelte. – Ki az, Ray? Ki? Ki? Ki? – Aaaah! – visította Ray, s a füle már olyan hosszú volt, hogy tiszteletjegyet nyerhetett volna vele Disneylandbe. – Senki! Úgy értem, valaki! Azaz hogy nem mondhatom meg! – Kicsoda, Ray, – turbékolta Venkman, még mindig Stantz fülét szorongatva. – Dana! – kottyantotta ki. – Dana Barrett! Venkman elengedte Ray fülét és elmosolyodott. Spengler undorral pillantott Stantz-re.

– Köszönöm, Ray – mosolygott Venkman. – Pokolian jó haver vagy … Ezt teljes szívemből mondom.

7. Dana a hálószoba ajtajában állt és Mariát, a fiatal spanyol lányt figyelte, aki a nap folyamán a kis Oscarra vigyázott, s most éppen a konyhában etette. Mióta a babakocsi elhatározta, hogy rock and rollt jár az utcán, minden rendben ment, Dana mégis aggódott. Amikor megszólalt a csengő, ösztönösen megérezte, hogy közel a segítség. – Majd én megyek, Maria – mondta, az ajtóhoz rohant és feltépte. Odakint Ray és Egon állt. – Ray – kiáltotta és átölelte a magas szellemirtót. – De jó, hogy eljöttél, örülök, hogy látlak. Stantz egy kissé zavarban volt. – Nem érdekes. Mindig örülök, hogy segíthetek… és hogy átölelhetlek. – Hi, Egon – üdvözölte Dana és megrázta a szemüveges tudós kezét. Betessékelte őket az ízlésesen berendezett lakásba és már éppen be akarta csukni az ajtót, amikor ismerős hangra lett figyelmes. – Szia, Dana. Nyelt egyet és hirtelen úgy érezte, két hörcsög taposókereket hajt a gyomrában. Peter Venkman jelent meg az ajtóban, ujját felemelte, mintha azt mondaná. "Ej, te kis huncut!" – Tudtam, hogy megint találkozunk! – somolygott. Dana azon kapta magát, hogy a sokk ellenére mosolyog. Mindig meghökkent és jót mulatott azon, hogy Venkman milyen gyorsan formálja a szavakat. Gyakran arra gondolt, vajon az agya győzi-e követni. – Hello, Peter – sóhajtott fel. Venkman belépett a lakásba. – Tudod Dana, nagyon-nagyon bántott, hogy nem engem hívtál fel először. Tudod, még mindig benne vagyok a buliban. Valójában csak mint szakértő. Láttál már a TV-showban? – Igen – bólintott Dana. – Azért nem téged hívtalak először. Venkman a szívéhez kapott, mintha nyílvessző járta volna át. A mennyezetre bámult. – Látom, még mindig el vagy keseredve, hogy nem jöttünk össze. Azután vállat vonva hozzátette:

– De a tudományos kíváncsiságom mindig felülkerekedik. Gyerünk fiúk, munkára. Stantz és Spengler a szemüket forgatták. Mint a régi szép időkben… sajnos. A két egykori szellemirtó elővette PKE-mérőjét. A kézi készülék egy békaformájú villanyborotvára emlékeztetett, aminek szárnya is van. Óvatosan körbetapogatták vele Oscart, mielőtt a lakás többi részét átvizsgálták volna, hogy nincs-e valahol némi pszichokinetikus energiamaradvány. Venkman hagyva, hogy a többiek a nehéz technikával vesződjenek, zsebre tett kézzel nekivágott, hogy felderítse Dana lakását. Bólintott, amint megszemlélte a bútorokat. Egészen jó. Jelentőségteljes pillantást vetett Dana plüss pamlagára. Egészen a múlt hétig ládákat, rekeszeket használt ülőalkalmatosságként. Milyen kellemes lehet egy ilyen pamlagon szálkába ülni! – No és – jegyezte meg csak úgy mellékesen, – mi történt Mr. Righttal? Úgy hallottam, dobott téged a gyerekkel együtt és Európába költözött. – Nem dobott – mondta Dana ingerülten. – Csak akadt némi… problémánk. Kapott egy kedvező ajánlatot egy angliai társaságtól és elfogadta. Venkman továbbra is mosolygott. – Dobott téged. Hozzám kellett volna jönnöd, tudod! – Sosem kértél meg – vágott vissza Dana. – És valahányszor rákérdeztem, te mindig elaludtál. Venkman látszólag megütközött. – Hé, a férfiak túlságosan érzékenyek, tudod! Nekünk szükségünk van arra, hogy érezzük, szeretnek minket és szükség van ránk. – Nos – mosolyodott el Dana, – akkor kezdett betelni a pohár, amikor úgy kezdtél bemutatni, hogy "íme, a smasszerom". Venkman ebben látott némi logikát. – Lehet, hogy vannak velem ilyen problémák – ismerte el, – de a melóban profi vagyok. Jelentőségteljesen átvonult a szobán, Spengler felé tartott. Egon a pamlagra fektette kicsit Oscart és egy körző, meg egy szabócenti segítségével ellenőrizte a gyerek méreteit. Venkman kíváncsi lett. – Mit csinálsz, Egon? Síruhát varrsz neki? Spengler nem vett tudomást a megjegyzésről és átnyújtott Venkmennek egy üvegcsét. – Szükségem volna egy kis székletmintára – morogta. – Persze, persze – helyeselt Venkman. – Személyes, vagy tudományos célokra?

Spengler olyan pillantást vetett rá, ami azt jelentette: "Húzz el innen!". Venkman elhallgatott. Lepillantott a kis Oscarra. Még sosem látott ilyen közelről. A gyerek fölé hajolt. Vajon meg tudja-e nevettetni? Felvette a gyereket. – Oké, kölyök, gyere a bácsihoz. A feje fölé emelte a gőgicsélő Oscart és a hasába fúrta az orrát, amitől a bébi kacarászni kezdett. – Megtámadott! – kiáltott fel. – Segítség! Segítsen valaki! Vegyék le rólam! Gyorsan! Teljesen megvadult! Ray és, Egon sóhajtottak és mosolyogva folytatták a szoba átvizsgálását. Dana enyhén elcsodálkozott, hogy Venkman milyen gyakorlottan apáskodik a gyerekkel. – Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte tőle, miközben Peter tovább bohóckodott a kicsivel. – Kétségtelen – mondta és a gyerek angyali arcába bámult, – tiszta apja. Ez a gyerek rút… végtelenül rút. És büdös. Venkman a gyerekre vigyorgott és megcsiklandozta. Az önfeledten kacarászott. – Te bűzlesz, bébi. Ez egyszerűen borzalmas. Te vagy a legbüdösebb gyerek, akit valaha is szagoltam. Danához fordult. – Mi a neve? – Oscarnak hívják. Venkman bánatosan vigyorgott a gyerekre. – Szegény kölyök. Dana végül elvesztette a türelmét. – Peter, ez komoly dolog. Tudnom kell, nincs-e rajta valami különös. Venkman maga elé tartotta Oscart. – Hm. Különös? Nem tudom. Nem sok tapasztalatom van gyerekekkel. – A minta? – emlékeztette Spengler a szoba túlsó feléből. – Jól van, na – bólintott Venkman. A pamlagra fektette a bébit és nekilátott, hogy levegye róla a rugdalózót. Nem volt benne biztos, hogy a gyerek lába, vagy a feje felé kell-e lehúzni. Ó, nem baj, gondolta, ötven-ötven százalék esélye van, hogy eltalálja. Dana elvette tőle az üvegcsét. – Majd én megcsinálom. – Én meg majd irányítalak – mosolyodott el Venkman. – Nem lesz rá szükség. – Rendben van – bólintott Venkman és Oscar pelenkájára pillantott. – Én nem csinálok ilyesmit!

Venkman Oscar szobájába settenkedett, ahol Ray Stantz a pszichokinetikus energia nyomait kutatva gondosan átvizsgált minden bútordarabot és játékot. Venkman rámosolygott. Ray kíváncsian hátrasimította tengerimalac frizuráját. – Nos, Holmes – kérdezte Venkman. – Mi a véleménye? – Nagyon érdekes eset, Peter. Ha történt is valami, annak már semmi nyoma. Egon Spengler lépett zavartan a szobába. Venkman felismerte az arckifejezését. Erős koncentráció. – Mi van, észkombájn? – Meg kellene néznünk, nincs-e az utcán valami abnormális? Venkman bólintott. – New York utcáin nem nehéz abnormális dolgot találni. Percek múltán Dana végigvezette őket a Hetvenedik utcán, gondosan, követve Oscar babakocsijának önállósult útvonalát. Stantz és Spengler csendben dolgoztak, mérték a járdán és a házakon észlelhető PKE-értéket. Venkman mit sem törődött velük. Danával cseverészett, közben a házakat bámulta. – Sok szép emléket idéz fel bennem – mondta egyre növekvő nosztalgiával. Rámutatott néhány ismerős épületre. – Ott a régi bankunk, meg a mosoda, ahová jártunk. Meg a videobolt. Venkman hüppögött és letörölte nemlétező könnyeit. – Ugye, szép idők voltak? – Akadt egy-két perc – bólintott Dana. Hirtelen megtorpant a kereszteződésnél és az út közepére mutatott. – Ott állt meg a kocsi. Venkman az útra bámult. – Oké, nézzük meg. Lelépett a forgalmas úttestre, mit sem törődött a piros jelzéssel. Az autók elsuhantak mellette. Feltartotta a kezét és elirányította a forgalmat, ahogyan egy zsaru tette volna. – Oké, haver – szólt rá szigorúan. – Lassíts! Hé, te! Vissza! Aha! Most elkaptalak. Intett a többieknek, hogy csatlakozzanak hozzá. – Oké, srácok. Most átkelhettek. Stantz ért oda elsőnek. – Ez az a hely? Dana kinyújtotta az ujját. – Kissé balra. Stantz óvatosan odatartotta a PKE-mérőt. – Pontosan itt! – kiáltott fel Dana. – Ezen a helyen állt meg.

Stantz a számlálót nézte. – Semmi – mondta meglepetten. – Semmi nyom. Spengler felöltötte még intenzívebb koncentráló arckifejezését. – Miért nem próbáljuk meg a gigaméterrel? – Az mi? – hunyorgott Venkman. A forgalom most már több háztömbnyi távolságban vesztegelt. Venkman mit sem törődött a harsogó kürtökkel és ordítozó sofőrökkel. – Egon meg én kidolgoztunk egy készüléket, ami GEV-ben méri a pszichomagnetikus energiát – magyarázta Stantz. – Gigaelektronvoltban. – Az egybillió elektronvolt – pontosította Spengler. – Azt én is tudom – válaszolta Venkman bölcsen. Spengler a táskájába nyúlt és elővette azt a kis masinát, amit Dana korábban már látott a laboratóriumban. Elhúzta a kis készüléket az utca fölött, ahol a kicsi Oscar kocsija mozdulatlanná merevedett. Egon szeme elkeveredett, amikor a készülék vadul kattogni kezdett, a GEV-mutató vörösbe csapott és beragadt. Stantz hápogva lesett át Egon válla fölött. – Azt hiszem, megtaláltuk a mézesbödönt, emberek. Valami fortyog az utca alatt. Dana nyelt egyet és Venkmanre pillantott. – Peter – mondta reszkető hangon. – Nem gondolod, hogy valami genetikai probléma lehet velem, hogy ennyire vonzom a természetfeletti jelenségeket? Venkman megnyugtatólag a vállára tette a kezét. – Úgy gondolod, amiatt, hogy rémkutyává változtál? Neem, nem hiszem. Totális véletlenről van szó. Stantz-re és Spenglerre nézett. – Nincs igazam? Azok előbb egymásra, majd Venkmanre pillantottak, ők nem voltak vevők a véletlen-elméletre. – Azt kérdeztem – ismételte Venkman, – nincs igazam? – Ó, dehogynem – bólintott Stantz. – Persze – helyeselt Spengler. Venkman visszakísérte őket a járdára. A mögötte veszteglő forgalomra pillantott. – Uraim – kiáltotta, – indulhatnak! Másodpercek múlva ugyanolyan őrült forgalom hömpölygött a Hetvenedik utcán, mint máskor. A New York-i utca megint normális arcát mutatta… egyelőre.

8.

Ahogy a szürkület ráterült a városra, a késő délutáni nap narancsfénybe öltöztette a Manhattani Művészeti Múzeum épületét. Mosolygós őrök kísérték ki az épületkomplexumból az utolsó látogatókat, míg társaik a hatalmas üvegajtókat zárták be a nap végeztével. A múzeum hátulsó felében, a restaurátor műteremben a sovány Janosz nem érzékelte az idő múlását. Tovább dolgozott Vigónak, a keleti világ legkegyetlenebb zsarnokának gigantikus képén. Most éppen Rudy, a biztonsági őr zavarta meg. Rudy harmadik generációs New York-i volt, ír származású, akinek az apja és a nagyapja is zsaru volt. Mindig szerette a művészetet, ezért úgy intézte, hogy összeköthesse a kettőt, így lett belőle "múzeumzsaru". Rudy koraesti körútját végezte. Most éppen Janoszt figyelte, aki gondosan restaurálta a csúf festményt. Rudy nem túlságosan értett a művészethez, de azt mindig tudta, mi kelt benne szorongást. Ettől a festménytől félelem szállta meg. – Ó, hello, Mr. Poha – mosolygott Rudy. – Ilyen későig dolgozik ma? Poha felhőtlen vigyort küldött feléje. Úgy tűnt, mintha most tért volna vissza a való világba. – Mi? Ó, igen, Rudy. Egy nagyon fontos festményen dolgozom. Rudy a vászonra pillantott. Szellemtanyára való. Mégis, Poha kedves, vidám fickó. – Ne felejtsen el blokkolni, ha távozik – figyelmeztette és hátat fordított a hatalmas harcos portréjának. Janosz folytatta a restaurációs munkát. Magasan a feje felett Kárpáti Vigo szemei lassan életre keltek. Lepillantott az alatta dolgozó apró halandóra. Vad mosoly bujkált az ajkain. Janosz nem vette észre, hogy figyelik, újból a vászon felé emelte az ecsetjét. Felüvöltött, amikor egy vörös energianyaláb csapott szikrázva az ecsetre. A sugár végigfutott az ecseten és átjárta Janosz testét, térdre kényszerítve a meglepett művészt. A hirtelen támadástól megtántorodva felpillantott Vigóra. Hitetlenkedve dörzsölte meg a szemét. Szinte az egész festmény megelevenedett. Vigo lehajolt és gúnyosan mosolygott az előtte reszkető húsvér kollekcióra. – Vigo vagyok – jelentette ki olyan hangon, mint ahogy a vihar dübörög. – A Kárpátok Ostora, Moldávia Bánata, Én, Vigo, parancsolok neked. Janosz megigézve suttogta: – Parancsolj velem, Uram! Vigo rámosolygott újkeletű szolgájára.

– A koponyák hegyén, a fájdalom kastélyában ülök véres trónusomon. Húszezer tetem lóg a kastélyom falán, a folyóim könnytől áradnak. Janosz némán bólintott. Igen, rendben. Erről ráismer Vigo otthonára. – Gombotok Könyve szerint – mennydörögte, – ami volt, az lesz, ami van, az nem lesz többé! A múltban és jövőben, most és mindörökké, eljött az én időm. Itt az ördög ideje. Keríts nekem egy gyermeket, hogy újra élhessek! Két vibráló, vörös energiasugár indult el Vigo baljóslatú szeméből és lecsapott a boldogtalan Janoszra. Amaz sikoltani akart, de nem tudott. Megpróbált megmozdulni, de nem volt rá képes. Az energiasugarak a szemébe csapódtak és hátrébb lökték a padlón kuporgó férfit. Azután visszatért az öntudata. Azon kapta magát, hogy áll. Vigo képére bámult. Az most csendes volt. Janosz összeszorította a fogait. Új magabiztosság szállta meg. Új erő. Parancsot kapott. Tudta, mit tegyen. Tudta, hogy járhat Vigo kedvében. Tudta, hogyan teheti Vigót hatalmassá. És, ha nagyon jó szolgának bizonyul, talán majd ő is osztozhat a dicsőségben. Kiment a restaurátor műteremből és végighaladt a múzeum sötét folyosóin. Az épület hátsó kijárata felé tartott, elsietett a biztonsági őr posztja mellett, ki az ajtón, faképnél hagyva a meglepett Rudyt. – He, Mr. Poha! Rudy figyelte, amint a szikár művész belevész az éjszakába. Szomorúan megrázta a fejét. Tojásfejű. – Tudtam, hogy elfelejt blokkolni – sóhajtotta. Janosz nyugodtan haladt Manhattan sötét utcáin, szemében Vigo ereje lángolt. Szemgolyói vörösen izzottak.

9. Hideg szél süvöltött végig Manhattan kanyonjain, amikor Venkman és Stantz kilépett a Keleti Hetvenhetedik utca egyik kávézójából. Kezében süteményeket, szendvicset és kávét tartva Venkman maga volt a megtestesült lelkesedés… amitől Stantz roppant ideges lett. Ha Venkman vigyorog, közel a katasztrófa. – Ezt szeretem – lelkesedett. – Valami igazán nagy dolgot találhatunk. Érzem az illatát. Ezzel biztosan címlapra kerülünk. Ray Stantz összevonta a szemöldökét.

– Hé, hé, hé, te gazember! Megbolondultál? Venkman eltűnődött a kérdésen, de nem válaszolt. – Elfelejted, hogy bírói eltiltás alatt állunk? – figyelmeztette. – A bíró sosem, ismétlem, sosem fog felmenteni, ha megint nekilátunk a szellemirtásnak! Ha bárki tudomást szerez erről, komoly bajba kerülünk. Ha ezt megtesszük Danának, az egészet titokban és csendben kell csinálnunk. – Mit mondasz? – kérdezte Venkman. – Nem hallom! Stantz fájdalmasan összerándult. Venkman nem is hallhatta, s ennek oka tőlük három lábnyira volt található. Egon Spengler védősisakban és munkásruhában a kereszteződés kellős közepén egy hatalmas légkalapáccsal lyukat vágott az útburkolatba. Terelőkorlátokat és reflektorokat állítottak fel. Erős fénnyel világították meg a munkaterületet. Stantz Venkmannak nyújtotta félig elrágott hamburgerét, belépett a munkaterületre és megveregette Spengler vállát. Amaz bólintott és átadta neki a sisakot meg a légkalapácsot. Ray mély lélegzetet vett és folytatta az útburkolat feltörését. Egon fáradtan Venkmanhoz lépett és megdörzsölte zsibbadt jobb vállát. Peter rámosolygott és átnyújtott neki egy csésze kávét. Egon nem hatódott meg túlságosan. – Azt hittem, segíteni akarsz. – Neked van szükséged gyakorlatra – válaszolta Venkman. A két férfi letette a kávét, meg a szendvicseket, felállt és csákányt, meg lapátot fogott, hogy eltakarítsa a törmeléket. Venkman hátrapillantott. Egy rendőr járőr közeledett lassan az utcán a rögtönzött munkaterület felé. Venkman sóhajtott. Ahol nem kellene, ott mindig megjelenik egy zsaru. Stantz a feltúrt gödörben nem látta és nem is hallotta a rendőrautó közeledtét. A két zsaru pontosan mellette állította meg a kocsiját és várt. Stantz az új fénykévét észlelve leállította a légkalapácsot. Meghallotta a közelében duruzsoló autót. Megfordult és egy királynőknek és politikusoknak kijáró mosollyal mozdulatlanná merevedett. – Hogy megy? – kiáltott ki az egyik zsaru a rendőrkocsiból. Stantz izzadni kezdett. – Pompásan – mondta és az agya sebesen járt. – Egészen könnyen törik. A zsaru a kocsiban ezen elgondolkodott és összevonta a szemöldökét. – Ööm. És miért törik fel? Stantz Spenglerre és Venkmanre nézett. Venkman egy "bízd csak rám" pillantást vetett feléje. Ray kezdett felengedni. – Miért törjük fel? Ez jó kérdés.

Bájoló tekintettel Venkman felé fordult: – Ó, főnök? Venkman feltette Consolidated Edison sisakját és folyvást mozgó ajkakkal megpróbálta imitálni egy tipikusan New York-i Con Ed javítómunkás viselkedésmódját. – Mi a probléma? – káricálta, miközben a járőrkocsi felé poroszkált. – Mit csinálnak itt? – kérdezte a zsaru. – Mégis, hogy érti, mi a fenét csinálunk? – vetette oda Venkman. A zsaru meghökkent. – Elárulom, mi a fenét csinálunk – folytatta Peter. – Itt rázatjuk a seggünket, mert néhány félkegyelmű belvárosi hivatalnoknak nem akadt jobb dolga, mint hogy az ilyen idiótákat, mint mi, péntek este dolgoztassa. Érted már, Rocky? Egon Spengler felé fordult. Spengler idegesen emelte fel az öklét. – Ja! – vakkantotta a zsaruk felé. Azok a kocsiban bólintottak, látszólag elfogadták a magyarázatot. – Oké, fiúk – bólintott a kocsi vezetője. – Csak nyugi. A járőrkocsi elhúzott. Ray Stantz hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében. Megpróbálta megfékezni hevesen dobogó szívét. Mély lélegzetet vett, a légkalapács fölé görnyedt és törni kezdte az utat. Bzzzzrrrk. A légkalapács hirtelen leállt. – Találtam valamit – kiáltott Stantz. – Valami fémet. Spengler és Venkman csákánnyal és lapáttal igyekezett eltakarítani a feltört útburkolat darabjait. Ott, a lyuk fenekén előbukkant egy díszes, öntöttvas aknafedél. Stantz az ősi, kerek vaslemezt bámulta. A felületén vésett jeleket látott és a NYPV feliratot. A meghökkentő fedlapra hunyorgott. – NYPV? Mi a francot jelent ez? Segítsetek felemelni. Venkman és Spengler feszítővasat fogott és leemelte az út legalsó rétegéről a fedlapot. Stantz felkapott egy reflektort és belevilágított a lyukba. – Huh! – állította fel elméletét. – Ez egy régi szellőzőkürtő. Egy örökkévalóság óta itt lehet már! Spengler a gigaméterrel együtt a fejét is beledugta a nyílásba. A kijelző mutatója majdnem szétvetette a műszert. – Nagyon intenzív – mondta elgondolkodva. – Mélyebbre kell szállnunk. Valakinek le kell mennie. Venkman Stantz-re vigyorgott. – Én Rayre szavazok. – Én is! – kottyantotta el Egon. – Egyhangú? – vágott közbe Venkman, mielőtt Ray megszólalhatott volna.

– Igen – folytatták kórusban. Peter Stantzhoz fordult és megrázta a kezét. – Gratulálok, Ray. Rád szavaztunk. Szerencsés fickó vagy. Stantz szomorúan bólintott. – Köszönöm, fiúk. Mint egy gyerek, akire éppen síruhát adnak, olyan kétségbeesetten hagyta, hogy társai rácsatolják a hevedereket. A hátán fityegő hatalmas horoghoz drótkötelet erősítettek. Ray egy rádiót akasztott a derekán levő övre, mellé egy gigamétert meg egy kinyújtható mintavevőt. Stantz sóhajtott, és lemászott a nyílásba, a társai lassan engedték le a sötétségbe. – Semmi búcsúszó, vagy valami? – mondta Venkman Spenglernek. – Gyerünk tovább – szólalt Ray az aknából. – Még. Még. Könnyen megy. A látszólag végtelen szellőzőcsatornában Stantz távol tartva magát a faltól, lassan ereszkedett le a teljes sötétség birodalmába. Mivel nem tudott felkiabálni a felszínre, elővette a rádióját. – Jól megy… – nyugtatta Venkmant és Spenglert. – Lejjebb… lejjebb. Kikapcsolta a rádiót és belebámult a körülötte tátongó sötétségbe. – Jesszus! – állapította meg bölcsen. – Ez tényleg mély! Hirtelen úgy érezte, hűvösebb levegő veszi körül. Vége a hosszú aknának. Hirtelen vadul pörögni kezdett egy titáni alagút tetején. Úgy érezte magát, mint egy jojó. – Tartsd meg! – kiáltotta a rádióba. – Tartsd meg! A kábel megállt. Ray bekapcsolta az erős reflektort, amit az övére akasztottak és az irdatlan alagút fenekére világított vele. Elakadt a lélegzete. Egy csodálatosan jó állapotban levő alagút tetején lógott, aminek ívelt falait bonyolult, júgend stílusú csempézett burkolat ékesítette. Úgy érezte magát, mint aki visszaugrott az időben… Lámpájának fénye egy intarziás feliratra vetődött, ami meghatározta a helyszínt: VAN HORNE ÁLLOMÁS. Ray füttyentett egyet és végigpásztázta a falakat. Egy metróutas pont ilyennek képzelheti el a mennyországot. Mosolyogva felemelte a rádióját. – Itt van, fiúk – suttogta áhítattal, – a vonal vége. A Van Horne állomás. A régi New York-i Pneumatikus Vasút. Még itt van. Odafent Venkman kérdőn pillantott Egonra. – A New York-i Pneumatikus Vasút – magyarázta Spengler. – Kísérleti metróvonal, sűrített levegővel továbbították a kocsikat. 1870 körül épült. Ray hangja reccsent a rádióban:

– Ennél mélyebbre talán nem is lehet Manhattan alá menni, hacsak magad nem ásol tovább. Spengler megragadta a walkie-talkie-t. – Mit mutat a műszer? Odalent Stantz a gigaméterre irányította a lámpa fényét. A műszer megbolondult. Ray belefüttyentett a rádióba. – Túlment a mutató, Egon. Ez a hely igazán forró! Leeresztenétek a padlóra? Érezte, hogy a kábel ereszkedni kezd vele. Hamarosan közelebb került a régi alagút padlójához. Lassan pásztázta a lámpájával a falakat, majd végül lefelé világított. Rémületében elkerekedett a szeme. – Tartsd meg! – nyögte a rádióba. – Állj! Húh! A lámpa fényében Stantz nem szilárd talajt látott maga alatt, hanem egy háborgó, lüktető, csillogó folyamot. Egy undorító, nyirkos zuhatagot. A kábel megállt. Stantz egy pszichokinetikus nyálkafolyam fölött himbálózott. Amennyire csak tudta, a magasba emelte a lábát, hogy elkerülje a folyvást kavargó folyóból felcsapódó nyálkahullámokat. Verejték kezdett gyöngyözni a homlokán. Fokozatosan felismerte a város körülötte visszhangzó zajait: generátorok lüktettek, dübörögtek a város gyomrában; a csövekben víz zubogott; a szellőzőkben gőz sistergett. Hallotta a folyton robogó metró tompa robaját és a fenti forgalom zaját. De amit Ray még ennél is hangosabban hallott, az az emberek szenvedésének és fájdalmának visszhangja volt. Városlakók kiáltoztak dühösen, ordítoztak félelmükben és nyögdécseltek agóniájukban. Ray elszédült a szomorú és hátborzongató kórus hallatán. Hirtelen életre kelt a rádiója. – Mi az? – kérdezte Spengler odafentről. Ray grimaszt vágott a folyam felé. – Egy bugyborékoló, kavargó pszichikai emésztőgödör – nyögte. – Egymásba csatlakozó plazmacsatornák, csak úgy ropog a műszer a negatív GEV-től. Ez… ez egy takonyfolyó! – Ccc – hallotta fentről Venkman kommentárját. Stantz a fogait csikorgatta. Dolga van idelent. Leakasztott övéről egy hosszú, karcsú szerszámot és meghúzta a kallantyút. A szerszám teleszkópos horgászbottá változott, a végén műanyag kanállal. Óvatosan lenyúlt vele és megmerítette a nyálkában, majd kezdte felcsévélni. Alatta kavarogni kezdett a folyam. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül egy groteszk kar nyúlt ki és Ray himbálózó lábai felé nyújtogatta csillogó, csontvázszerű ujjait. Ray felvisított,

felrántotta a lábait, fel a levegőbe. De újabb nyálkakezek nyúltak feléje és kapaszkodtak a lábába. Ray azon kapta magát, hogy egy drótkötél végén ficereg, majdhogynem magzati pózban. Úgy érezte magát, mint egy horogra akadt hal. – Húzzatok fel, Venkman! – ordította a rádióba. – Azonnal! A Hetvenhetedik utcában Venkman és Spengler a csörlőhöz rohant és csévélni kezdte a kötelet. Alig kezdték meg életmentő tevékenységüket, felbukkant egy Con Ed felügyelő kocsi. Mögötte ugyanez a rendőrautó, amelyik az imént járta végig a környéket. Venkman és Spengler ideges pillantást váltottak. – Most mi lesz? – kérdezte Spengler. – Tegyél úgy, mintha minden rendben volna – tanácsolta Venkman, A pocakos Con Ed felügyelő odasietett a két szellemirtóhoz, nyomában a két zsaru. – Oké – támadt a férfi. – Mi történik itt? Venkman és Spengler abbahagyták a kábel csévélését. Venkman gyorsan levette Con Ed feliratú sisakját és feltette egy telefontársaságét. Dühös pillantást vetett a Con Ed emberére. – Miért nem hagynak dolgozni? – tombolt. – Háromezer telefonvonal ment ki Greenwich Village-ben, kábé nyolcmillió mérföld kábelt kell átvizsgálnunk. A Con Ed embere halványan elmosolyodott. – A telefonkábelek odaát vannak – mondta és a járda felé mutatott. Venkman Spengler felé fordult és ököllel fejbevágta. – Ugye, megmondtam! Hirtelen felhangzott Stantz hangja az adó-vevőből. – Segítség! Segítség! Húzzatok fel! Ez él! Megeszi a csizmámat! Venkman a zsarukra vigyorgott és kikapcsolta a rádiót. – Maguk nem a Con Ed-től vannak – következtette ki az első zsaru, – sem a telefontársaságtól. Ellenőriztük. Találjanak ki másik mesét. Venkman gyorsan átgondolta, mit válaszoljon. – Hogy hangzik egy gázszivárgás? Mélyen lent az utca alatt, félúton a kürtőben lógva Stantz lenézett az alatta kavargó látványra. A nyálka már a szellőzőkürtőbe is felnyúlt utána. A folyam dühösnek látszott. Határozottan. És éhesnek. Stantz pánikba esett. Senki nem válaszol a rádióban. Felpillantott a parányi nyílásra, ami magasan, nagyon magasan felette volt. – Vigyetek ki innen! – ordította. Semmi válasz.

Kétségbeesésében és félelmében a szellőzőkürtő falát kezdte rugdosni. A régi fém ropogni, döngeni kezdett a csizma támadásai nyomén. Egy ódon vízvezetékdarab meglazult, és lezuhant. Stantz zavarodott tekintettel követte az útját. – Ejha – suttogta. A vízvezetékcső rázuhant egy elektromos vezetékre. Azonnal rövidre zárta. Szikraeső világította meg az aknát. – Határozottan ejha – elmélkedett Stantz, amikor a szikraőzön megvilágította az alagútból szerteágazó valamennyi kivezető utat. Venkman éppen egy másik mesét igyekezett megetetni a zsarukkal, amikor hirtelen zúgó hang hallatszott a nyitott aknából. Venkman és Spengler aggódó pillantást vetettek egymásra, amikor Stantz kiáltása kibuggyant az utcára. – Húúújjaj! – Mi a… – A Con Ed embere csak ennyit tudott kimondani, mielőtt az utca valamennyi fénye vibrálni kezdett, majd teljesen kialudt. Azután a környező utcák fényei is úgy tettek. A zsaruk, meg a Con Ed embere a két szellemirtóval egyetemben félelemmel szemlélte, amint utcáról utcára, egész New York teljes sötétségbe borul. Mélyen a föld alól egy gyenge hang hallatszott. Ray Stantzé volt. – Sajnálom – mondta.

10. Mihelyt egész New York Cityben kialudtak a fények, Dana Barrett teljes sötétségben találta magát. Mivel számított hasonló esetekre, a hallban tapogatózva meggyújtotta az odakészített gyertyákat. Kitapogatta a kis tranzisztoros rádiót, bekapcsolta és megpróbálta megkeresni a hírcsatornát. Túl gyorsan találta meg. Valamennyi New York-i rádióadó tartalék generátorról működött. Dana hirtelen legyőzhetetlen kényszert érzett, hogy megnézze a kis Oscart. Felkapott egy gyertyát és lábujjhegyen a gyerekszoba felé settenkedett, amikor kopogtak a bejárati ajtón. Gyertyával a kezében óvatosan az ajtóhoz lépett, a láncot nem akasztotta ki, csak résre nyitotta az ajtót… Odakint a folyosón hátborzongató, vörös energiasugárzás közepette ott állt a látogató. Egy szikár férfi. – Janosz? – kérdezte Dana.

Az rámosolygott. – Hello, Dana. Itt jártam a szomszédban és gondoltam, felugrom, megnézem, minden rendben van-e? Tudod, az áramszünet, meg minden. Jól vagy? A… bébi… jól van? Halvány, jeges balsejtelem futott végig Dana gerincén. Közönyös arcot vágott. – Jól vagyunk, Janosz. Vigo kegyeltje megpróbált belesni a beláncolt ajtón, szerette volna megnézni a lakást. – Nincs szükséged valamire? – kérdezte még mindig vigyorogva. – Nem szeretnéd, ha bemennék? – Nem – válaszolta Dana túl gyorsan. – Minden rendben van. Becs'szavamra. Mindenesetre köszönöm. Janoszt nem rendítette meg az elutasítás. – Oké. Csak gondoltam, megnézem. Jó éjt, Dana. Aludj jól. És ne hagyd, hogy a poloskák belédmarjanak. – Jó éjszakát, Janosz – suttogta Dana és becsukta az ajtót. Aprókat lélegezve állt ott. Valami történt Janosszal. Mindig is különösen viselkedett, de most még különösebb volt. Gyorsan kettőre zárta az ajtót. Ott állt a gyertyafényes lakás közepén. Nagyon egyedül volt. Nagyon megijedt. Odakint, az ajtó előtt Janosz vadul vigyorgott a bejáratra. A zárt ajtók neki nem jelentenek akadályt. A zár neki mit sem számít. Dolga itt van és ha elérkezik az ideje, elvégzi. Janosz megfordult és végignézett a sötét folyosón. Áramszünet. Hah! Lenyúlt a lelke legmélyére és megtapintotta az ott lapuló erőt. A szeme lassan villogni kezdett… majd fényesen felragyogott… Apró, karmazsinvörös energiasugarak világították meg a folyosót, így Janosz gond nélkül kitalált a házból. Jó dolog, ha az embernek barátja van. És Vigo az ő barátja, mindörökre.

11. Reggelre helyreállt New York energiaellátása, és Spenglernek, Stantznek, meg Venkmannek is akadt elfoglaltsága.

A tárgyalóteremben ültek, a védőügyvéd az asztalát osztotta meg velük. A védő nem volt más, mint Louis Tully, képesített közjegyző, a legrosszabb fodrász állandó modellje, korábban egy démon áldozata, jelenleg jogász, az ügyvédi kamara tagja, hála a jogászképző gyorstalpaló tanfolyamának. Louis Tully feljebb tolta az orrán a szemüveget, mire az orra folyni kezdett. Rosszul szabott öltönye zsebéből előhalászott egy zsebkendőt, erre műanyag tolltartója a padlóra esett. – Bocs' – morogta a három szellemirtó felé, amikor lehajolt, hogy felszedje a tollait. Eközben majdnem leverte az asztalról a vizeskancsót. Vele szemben az ügyész ült, vonzó, fiatal hölgy, aki szemmelláthatóan kötélre szerette volna juttatni Stantz-et, Spenglert és Venkmant. Most Louisra pillantott. Louis gyorsan felegyenesedett és lapozgatni kezdte azt a nagy halom jogi könyvet, amit ez alkalomra gyűjtött össze. – Mindenki álljon fel – mondta a törvényszolga. Mindenki felállt a tárgyalóteremben, amikor Ray Beane bíró berontott a helyiségbe. A zömök, kopaszodó, mélyenülő, kék szemű, rövid, gondosan nyírt bajuszt viselő férfi kalapácsütésével megnyitotta a tárgyalást. A három szellemirtó belesüppedt a székbe, amikor a bíró elkezdte. – Egy dolgot tisztázni szeretnék, mielőtt bármibe is belefognánk. A törvény nem ismeri el a szellemek létezését és én sem hiszek bennük. Ezért… nem akarok sok süket dumát hallani manókról, szellemekről és démonokról. Ennél az esetnél ragaszkodni fogunk a szigorú tényékhez és a szellemtörténeteket meghagyjuk a gyerekeknek. Megértettek? – Megértettem, bíró úr – mondta az ügyész vigyorogva. – A-ha – morogta Louis. Stantz Spenglerhez hajolt: – Nyíltszívű, kedves fickó, mi? Egon bólintott, de a hátán még a szőr is felállt. – Pöröly a gúnyneve. Venkman megpillantotta a hallgatóság soraiban Danát és lassan feléje oldalazott, Stantz-et és Spenglert Louis karmai között hagyva. Louis idegesen pillantott Spenglerre. Szűkölő hangon szólalt meg: – Azt hiszem, nagy hibát követtetek el, fiúk. Én eddig csak adó, és nagyritkán hagyatéki ügyekkel foglalkoztam. A jogi végzettségemet esti iskolán szereztem. – Akkor rendben van – biztosította Egon. – Minket is este tartóztattak le. Venkman és Dana egymásra pillantottak. – Bárcsak maradhatnék – mondta Dana. – Személyesen is felelősnek érzem magam emiatt.

– Te vagy az egyedüli felelős. Ha megszerzem a házassági engedélyt, meglátogatsz a Sing-Singben? – Kérlek, ne mondd ezt! – csitította Dana. – Nem kerülsz börtönbe. Venkman kidüllesztette a mellét. – Ne aggódj miattam, én olyan vagyok, mint a macska. – Úgy érted, te is kiöklendezed a szőrcsomókat? Venkman rávillantotta a szemét. – Mindig talpra esem. Mint El Gato. – Good luck – mondta Dana és gyorsan, váratlanul megcsókolta Venkmant, aztán kisietett a teremből. – Kösz – biccentett Venkman és egy hosszú percig ízlelgette a csókot. Visszament a védő asztalához. Szemben a polgármester titkára, Jack Hardemeyer gyilkosságra bujtogatta a csinos ügyészt. Venkman a fülét hegyezve hallgatózott. – Hogy állsz, édesem? – kérdezte Hardemeyer. – Csak küldd pokolra ezeket a fickókat és győződj meg róla, hosszú időre biztos helyen maradnak. Venkman nem volt valami elégedett. – Ilyen vádakkal ez nem lesz nehéz – válaszolta az ügyész. Venkman sóhajtott. Be kellett volna fejeznie azt a hamburgert tegnap este. Sok idő eltelhet, mire újból megkóstolhatja. – Jól van – mosolygott Hardemeyer. – Nagyon jó. A polgármester és leendő kormányzónk nem fogja elfelejteni neked. Venkman gyorsan leült a védő asztala mellett álló székre. Hardemeyer látványosan ellépett a kerületi ügyész asztalától, és a védő asztala mellett elhaladva elhagyta a tárgyalótermet. Útközben a három szellemirtóra pillantott. – Jól néz ki, Venkman – turbékolta. – Megsértette a törvényes rendet, szándékosan megrongálta a köztulajdont, csalt, maga elvetemült gonosztevő… most majd lecsillapodik. Néhány év múlva találkozunk… ha szabadon engedik. Hardemeyer megfordult és kivonult a teremből. Louis az elvonuló alak után nézett és az arca krétafehérre változott. – Nahát, az egész város ellenünk van. Azt hiszem, rosszul leszek. Spengler felajánlotta Louisnak a papírkosarat. Az ügyész szólította az első tanút. A Con Ed felügyelő állt a tanúk padjára. Venkman firkálgatni kezdett az asztalnál. Tudta, hogy ő következik. Egyszer már véletlenül bezárták a börtönbe. Venkmannek erőlködnie kellett, nehogy elbóbiskoljon, amikor a felügyelő elsorolta, mennyi szabálytalanságot követtek el New York utcáin.

Akkor élénkült csak fel, amikor a törvényszolga valami ismerős tárgyat hozott a szobába és letette a közeli asztalra Az ügyész még mindig a Con Ed alkalmazottat kínozta. – Mr. Fianella, kérem, vessen egy pillantást az asztalon a! A-tól F-ig jelölt tárgyakra. Felismeri a készülékeket? Spengler, Stantz és Venkman "a-ha" pillantásokat váltottak, amíg a Con Ed alkalmazott szemrevételezte az asztalt. Azon a szellemirtó szakma alapvető felszerelési tárgyai sorakoztak. A protontelep, a részecskeszóró, néhány üres szellemcsapda, giga- és PKE-mérők. A Con Ed alkalmazott hevesen bólogatott. – Ezek azok a tárgyak, amiket a zsaruk a kocsiban találtak. – Tudja, hogy mire valók ezek a készülékek? – kérdezte az ügyész. – Nem tudom – vont vállat a pocakos férfi. – Feltételezem, szellemek elfogására. Az ügyész a bíró felé fordult: – Legyen szabad emlékeztetnem a bíróságot, hogy a vádlottakat bírói határozat tiltja el mindenféle olyan tevékenységtől, ami a paranormális kutatással és elhárításával van összefüggésben. A menyétszemű bíró bólintott. – Helyes. – És most – folytatta a vád képviselője –, felismeri az F-fel jelölt üvegcsében látható anyagot? Odasétált az asztalhoz és felvette a szóban forgó edényt. Abban volt az a nyálkaminta, amit Stantz az alagútból felhozott. A Con Ed alkalmazott zavartan emelte fel a fejét. – Hölgyem – mondta, – én a Con Ed alkalmazásában huszonhét évig dolgoztam a föld alatt, de életemben ilyet még nem láttam. Mi is ellenőriztük ma reggel azt a csatornát, de semmi ilyet nem találtunk. Ha ez odalent volt, akkor nekik kellett odavinniük. Spengler és Venkman gyanakvó pillantást vetett Stantzra. Ray összerezzent a pillantásuktól. – Hé – mondta védekezőn. – Ez képtelenség. Legalább tízezer gallon volt belőle odalent. Egon Spengler megvakarta szögletes állát. – Valamilyen bő forrásból szivároghat – következtetett. Louis a két férfihez fordult, közben majdnem leverte a könyveit. – Ezt megmondhatom nekik? Spengler megveregette Louis kezét. – Alig hiszem, hogy felfognák.

Louis panaszosan felnyögött és még mélyebbre süppedt a székben. Miért is nem a vegytisztító tanfolyamra iratkozott be? Mostanra már tudná, milyen eredménnyel jár egy órányi lúgos áztatás. A Con Ed alkalmazottat elengedték, s Peter Venkman pillanatok alatt a tanúk székében találta magát, szemben az ügyvédjével, a reszkető, összezsugorodott Louis-szal. Louis egy percig összevissza habogott. Venkman bátorítóan bólogatott neki és szívből jövő "Halljuk, halljuk" kiáltásokkal biztatta. Ez idő alatt ideje volt átgondolni, hogy mihez kezd majd, ha szabadlábra kerül. Nem sok mindenhez, gondolta. – Sz… szóval – hebegte Louis –, ti csak segíteni akartatok régi barátotoknak, mert meg volt ijedve és valójában nem is akartatok semmi rosszat, mert igazából szeretitek a várost és soha többé nem csináltok ilyesmit, ugye? Mielőtt Venkman válaszolhatott volna, az ügyész felpattant. – Tiltakozom, bíró úr! A tanú szájába adja a szavakat! – A tiltakozást elfogadom. Louis pislantott egyet. – Hm, rendben. Majd máshogy teszem fel a kérdést. Venkman negédesen mosolygott Louisra, amikor a kis ember azt csiripelte: – Mr. Venkman, nem volt hátrányos helyzetű gyerekek kosárlabdaedzője? – De igen – mondta Venkman büszkén. – Városi bajnokok lettünk. – Tiltakozom! – vágott közbe az ügyész. – Lényegtelen, nem a tárgyhoz tartozik. A bíró sóhajtott. – Helyt adok. – Louisra pillantott. – Mr. Tully, van olyan kérdése a tanúhoz, ami a tárgyhoz kapcsolódik? Louis Venkmanhoz fordult: – Van? Venkman megnyugtatóan mosolygott rá. – Nem, azt hiszem, már eleget segítettél nekik. Louis vállat vont és a bíróhoz fordult: – Nem, azt hiszem, nincs. Az öné a tanú, Mrs. Vádló. Amaz lassan felállt és a tanúk padjához lépett. Csorgott a nyála arra a gondolatra, hogy most szétrombolja Venkman hitelét. Venkman számított erre. Már találkozott ilyen típusú nőkkel. Éppen elegen voltak a kollégiumban. – Tehát – kezdte az ügyész –, Doktor Venkman, volna szíves elmesélni, hogy vádlott-társaival miért ástak lyukat az út közepén? Venkman mérlegelte a választ. – A Hetvenhetedik és a First Avenue kereszteződésben már úgyis annyi lyuk van, gondoltuk, nem veszik észre.

A hallgatóság felnevetett. A bíró koppantott a kalapácsával, hogy fenntartsa a rendet. Fenyegető pillantást vetett Venkmanre. – Ezt hagyja abba, mert sérti vele a bíróságot! Venkman ijedten vigyorgott. – Sajnálom, bíró úr, de ha valaki ostoba kérdést tesz fel, nem tudok uralkodni magamon. – Újra megkérdezem, Dr. Venkman – az ügyész gyilkos pillantást vetett a férfire – minek ásták a lyukat? És jusson eszébe, hogy eskü alatt vall. Venkman eredménytelenül próbálta meg utánozni Egon modorát. – Megfogadtam, hogy nem beszélek róla, de önöknek elárulom, mi az igazság. Vannak dolgok, amiket az emberi elme nem képes felfogni, amikre nincs magyarázat, és amikről a legtöbb ember tudni sem akar. Ezért vagyunk mi is itt. Spengler és Stantz felé bólintott. – Azt akarja ezzel mondani – kérdezte az ügyész és úgy vigyorgott, mint egy barracuda – hogy a maguk különleges kutatási területe a természetfeletti? – Nem – magyarázta Venkman. – Azt hiszem, azt mondtam, hogy olykor rohadt dolgok történnek és valakinek meg kell birkóznia velük. A karzat ujjongott. Venkman meghajolt. A bíró mindenkit rendre intett. Két órával később Venkman rosszalló tekintettel ült a védő asztalánál. Stantz-et és Spenglert egyszerűen megfélemlítették a tanúk padján, s Venkman szerény véleménye szerint közel sem élvezték annyira a tömegek együttérzését, mint ő. A tárgyalás a végéhez közeledett. A bíró intett a reszkető Louisnak, hogy mondja el a végső összegzést. – Kíván a védelem még valamit hozzátenni? – mordult rá. Louis lassan felállt, a térdei morzéztak az idegességtől. – Bíró úr? – sipította –, odamehetnék önhöz? – Igen, igen – mondta a bíró türelmetlenül. Louis odakacsázott a bíróhoz, és felbámult rá. – Mi a baj? – érdeklődött a bíró. Louis nyelt egyet. – Kaphatnék egy pohár vizet? – Parancsoljon, ügyvéd úr! Louis visszament a helyére és nem volt benne biztos, hogy kihez kell beszélnie. – Bíró úr, tisztelt esküdtek… – Itt nincs esküdtszék – sóhajtott a bíró. – …hallgatóság – javította ki magát Louis és a karzatra pillantott. – Azt hiszem, nem fair a klienseimet csalóknak nevezni. Oké. Az áramszünet elég problémát jelentett mindenkinek. Én is bennszorultam a liftben. Három óra

hosszat voltam ott, és egész idő alatt ki kellett mennem, de nem hibáztatom őket, mert egyszer, amikor kutyává változtam, segítettek rajtam. Köszönöm. Louis az asztal mögé lépett és belezuhant a székbe. Stantz és Spengler megdöbbenve, hitetlenkedve bámulták a térdüket. Venkman áthajolt az asztalon és megveregette Louis vállát. – Ez igen. Amit mondtál, tömör és lényegtelen volt. A bíró nyilván még a sokk hatása alatt állt. Louisra pillantott: – Befejezte? Ez minden, amit mondani akart? Louis megijedt. – Kihagytam valamit? Lapozni kezdett a jegyzetei között, amiket a tárgyalás során firkált össze. A bíró a kis emberre vicsorította a fogait: – Kétségtelenül ez volt a legrosszabb védőbeszéd, amit valaha is hallottam! Meg kellene rónom miatta és kizáratnom az ügyvédi kamarából. És ami a klienseit, Peter Venkmant, Ray Stantz-et, Egon Spenglert illeti, összeesküvés, csalás és közvagyon szándékos rongálása bűntettében találtam őket bűnösnek. Ezért fejenként 25 000 dollár pénzbüntetésre ítélem és tizennyolc hónapra a Rikers Islandi Átnevelő Intézetbe küldöm őket. Stantz felpillantott. Szeme a bizonyítékok asztalán álló mintavevő edényre esett. A trutymó csillogni, örvényleni kezdett. Spenglerhez hajolt: – Oh-ah. Megmozdult! A bíró minden szónál dühösebb és dühösebb lett. Ahogy emelte a hangját, úgy duzzadt a nyálka az edényben. – És ami a személyes véleményemet illeti – hangoztatta a bíró –, hadd szögezzem le, hogy egy tisztességes társadalomban nincs helyük az olyan szélhámosoknak, csalóknak és sarlatánoknak, akik kihasználják az emberek hiszékenységét, önök elnyerték a bíróság megvetését. És higgyék el, ha a kezemet nem kötnék meg a törvény béklyói, a törvényé, amely szerintem túl engedékeny a büntetések kiszabását tekintve… Az egész nyálkás palack megváltoztatta az alakját és hatalmas tojássá duzzadt. – …szívem szerint visszatérnék nagytiszteletű elődeim módszeréhez és mindannyiukat máglyára küldeném! Kalapácsával az asztalra csapott. A karzat fújolni és tapsolni kezdett. A bíró már újból lecsapni készült, amikor a padló remegni kezdett az asztal alatt. A karzat elcsendesedett. Mély robaj hangja erősödött fel a teremben. Az ügyész a bizonyítékok asztalára pillantott. – Mi a… A nyálka pulzálni kezdett és határozottan igyekezett kitörni az edényből.

Stantz az edényt bámulta. A nyálka most már gyorsan mozgott, hihetetlen mértékben megduzzadt. – Az asztal alá, fiúk! – kiáltotta Stantz. A három szellemirtó az asztal alá mászott. Louist is maguk után rántották. A robaj fülsiketítő dübörgéssé nőtt. És a dübörgés a paranormális erő vulkánkitörésévé változott. – Huh – nyögte Stantz elkerekedett szemmel, amikor a másik dimenzióból érkező, hurrikánszerű szél az arcába csapott. – Ebből lesz valami.

12. Heves földöntúli vihar zúgott el Louis, Spengler, Stantz és Venkman feje felett, amint az edény örvénylő, fénylő trutymópamacsokat lövellt a levegőbe. Sistergő, kavargó, ragadós párafelhő gyülekezett a tárgyalóterem mennyezete alatt. A bíró döbbenten ült az emelvényen, amikor két alak – egy kövér, meg egy vézna –, materializálódott a feje felett. Azonnal felismerte őket. – Ó, istenem – suttogta. – A Scoleri testvérek. A kísérteties Scoleri testvérek ujjai elektromos szikrákat szórtak és a hajuk is szikrázott, amint lebámultak a rettegő bíróra. Hátborzongató nevetést hallattak. A két lebegő jelenség elhelyezkedett a bírói asztal két végénél és minden figyelmeztetés nélkül, hatalmasat rikkantva szilánkokra törték. A bíró azon kapta magát, hogy asztala törmelékhalma mögött gubbaszt. A Scoleri testvérek addigra eltűntek. Mialatt az ügyész döbbenten ült az asztalnál, a hallgatóság felpattant és a tárgyalóterem hátsó kijárata felé zúdult. A bíró négykézlábra ereszkedve a védő asztalához mászott és gyorsan alá ja bújt. Reszketve, verejtékezve nézett szembe Stantz-el, Spenglerrel és Venkmannel. – Csináljanak valamit! – kiáltotta. – Kik ezek? – kérdezte Venkman. – A Scoleri testvérek. Én ítéltem el őket gyilkosságért. Ossiningben ültették villamosszékbe '48-ban. Most… meg akarnak ölni engem! – Talán csak fellebbezni akarnak – vont vállat Venkman. – Nem hiszem – morogta Louis, miközben nézte, hogyan emelkedik fel fölüle az asztal. Valahonnan megint materializálódtak a Scoleri testvérek. A szikrázó hajó és ujjú, rég holt bűnözők a levegőbe emelték a védelem asztalát!

– Erre! – kiáltotta Spengler és az esküdtszék korlátjára mutatott. A három szellemirtó, a bíró, meg Louis átrohant a termen és az esküdtszék tölgyfa korlátja mögé bújt. A Scoleri testvérek felmordultak és a védelem asztalát a mennyezethez vágták. – Ezek a fiúk nem szórakoznak – bólintott Venkman. A Scoleri testvérek még mindig a mennyezeten lebegve azonnal észrevették az ügyészt. Most kísérteties pillantást váltottak egymással és közelebb lebegtek hozzá. A hölgy vérfagyasztó sikolyt hallatott. Scoleriék vérfagyasztóan félelmetes kacajt zúdítottak rá és azon nyomban eltűntek. Az ügyész visszatartott lélegzettel a tárgyalóterem bejárata felé igyekezett. Idegesen forgolódott, a levegőt kutatta a dühös jelenések nyomai után. Elérte a még sértetlen ajtót és megkönnyebbült sóhajjal a kilincsre tette a kezét. Reccsenést hallott. Ózon illatát érezte. A haja az égnek meredt, amikor a szikár Scoleri testvér hirtelen előtte termett. A szellem hatalmasat visított és elállta a kijáratot átlátszó testével. Az ügyész a tárgyalóterem túlsó sarka felé kezdett szaladni, a sovány jelenés utána. Mielőtt elérte volna az esküdtszék padját, különös robajt hallott. Hopp! Ott állt az útjában a kövérebbik szellem-testvér. A testes szellem előre lendült. Az ügyész mozdulatlanná merevedett. Az esküdtszék korlátja mögött a bíró Stantz-ot, Venkmant és Spenglert győzködte: – Meg kell állítaniuk őket, kérem! Stantz tágra nyílt szemmel, ártatlan tekintettel nézett a bíróra. – Sajnálom, nem tehetjük. Éppen az imént tiltott el bennünket a szellemirtástól. Ha megsértenénk ezt a döntést, az komoly büntetést vonna maga után. A bíró a becsületes, nyíltszívű Ray felé fordult. Női sikoly repesztette meg a levegőt. A bíró óvatosan kikémlelt a korlát fölött. Minden szín kiszaladt az arcából. Az elhízott Scoleri testvér titáni szelleme a lábánál fogva a terem távolabbi vége felé vonszolta a sikoltozó ügyésznőt, s közben pokoli módon nyáladzott. A fejjel lefelé fordított asszony kétségbeesetten kapálózott, igyekezett kiszabadítani magát a fejére hullott szoknyájából. A tárgyalóterem bejárata titokzatos módon kivágódott. A kövér szellem kirohant rajta a visítozó ügyésznővel, és amikor az ajtó becsukódott mögötte, el is tűnt a levegőben.

Az esküdtszék korlátja mögött a bíró lassan a földre huppant. Legyőzték. – Jól van, jól van. Hatálytalanítom az ítéletet. Ejtem az ügyet. Észrevette, hogy még mindig a kezében szorongatja a kalapácsot. Mondókáját befejezve a padlóra csapott vele. – Meg van elégedve? – kérdezte. – Azt hiszem, igen – nyugtázta Louis. – Akkor – tajtékzott a bíró. – Csináljanak valamit! Erre a három szellemirtó átugrott az esküdtszék korlátján, s a bizonyítékokat tartalmazó asztalhoz rohant. Ott hevertek a protontelepek, amúgy odavetve, mint haszontalan lomok. A három szellemirtó sietve rávetette magát a telepekre, közben a fejük fölé lestek, a Scoleri testvérek nyomait fürkészték. Venkman, amikor a vállára biggyesztette a telepét, úgy érezte magát, mint a Notre Dame-i toronyőr. – Hííí, elfelejtettem, milyen nehéz. Stantz a kezébe vette a részecskeszórót. – Oké – vigyorgott régóta nélkülözött szerszámára – fűtsük fel őket. A három szellemirtó egyszerre kapcsolta be a protontelepet, aztán a mennyezetre emelték a részecskeszórót. – Jól van, fiúk – vakkantott Venkman, amint a fegyver nyújtotta erő szétáradt a tagjaiban. – Állítsuk maximális mértékre. Stantz, Spengler és Venkman a mennyezetre emelte a szóróját. Azok készenléti állapotban maradtak. Paranormális jelenségnek nyoma sem volt a helyiségben. Minden nyugodtnak tűnt. Minden normálisnak látszott. Hirtelen a tárgyalóterem túlsó végéből rumli zaja hallatszott. Székek repültek a levegőbe és a padlóra hullva darabokra törtek, mintha valaki alagutat vágott volna alattuk a helyiségen át. A szellemirtók felé. Stantz, Spengler és Venkman a tárgyalótermet bámulta. De nem volt mit nézni. Stantz halványan elmosolyodott. Lehet, hogy a szellemek tökfilkók, de ugyanakkor alattomosak is. Az üres mennyezetre pillantott. – Ha jelt adok, uraim – vigyorgott. A közelben érezte a Scoleri testvéreket. És igaza volt. Elektromos energianyaláb zúdult feléjük és a sárgás ködből előbukkant a kivégzett gyilkosok sovány és kövér alakja. – Hasítsuk ketté őket – kiáltotta Stantz. – Most! A három szellemirtó behunyta a szemét, amikor a fegyverből kicsapott a nagy erejű, vonagló, kígyózó energiasugár.

Négy évig nem használták a fegyvereiket, s most oly vadul tüzeltek, hogy a szörnyeteg Scoleri testvérek könnyedén félresiklottak a sugarak útjából. A szellemek földöntúli kacagás közepette dematerializálódtak. A szellemirtókat túlságosan rázta a fegyver, így nem vették észre. Tovább szórták a levegőbe a narancsszínben izzó sugarakat. Venkman lelőtte a fejük felett lógó csillárt. Spengler szétforgácsolta a pulpitus előtti korlátot. Stantz elsöpörte a teremben álló egyik masszív pillér felét. Egyszerre nyitották ki a szemüket. – Azt hiszem, így jó lesz – vigyorgott Venkman elégedetten. – Speng, tiéd az ajtó. Ray, te szorítsd őket a sarokba. Szervezett csapatmunkában felosztották a terepet. Spengler óvatosan a kijárat felé hátrált. Venkman megkerülte a bűnjelek asztalát és fegyverét a mennyezet felé tartotta. Stantz le s fel járkált az esküdtszék előtt. A bíró és Louis ott lapultak. Üvöltés rázta meg a levegőt. A soványabbik Scoleri testvér Stantz mögött materializálódott és lefelé támadt. – Hasalj, Ray! – kiáltotta Venkman, amikor a szellem lecsapott a barátjára. Stantz a földre vetette magát és félregurult Venkman kígyózó energiasugara elől, amely erőterével csapdába ejtette a visító jelenést. – Ez az, Venky! – kiáltotta Spengler a helyiség túlsó feléből. – Vigyázz a sugárra. Tartsd ott. Spengler a bizonyítékok asztala felé indult, ahol a két szögletes szellemcsapda hevert, amikhez úgy öt láb hosszú vezeték csatlakozott. Spengler óvatosan a tárgyalóterem közepére gurította a csapdát. – Nyugi, Venkman – figyelmeztette társát. – Tartom – válaszolt amaz idegesen. – Csak tartsd rajta a sugarat és tereld föléje. Most hozd le. Így jó. Így jó. Rikkantás hasított a levegőbe. Spengler megperdült és egy pillanat múlva szembe találta magát a kövér Scolerivel, aki éppen támadott. Nem érte el időben a fegyverét, hogy védekezni tudjon. Stantz felpattant és tüzelt. A kövér szellem vígan kacarászott, könnyedén kerülgette a sugarakat. Még egyszer Spenglerre támadt. Stantz összeszorította a fogait és újabb sugarakat bocsátott rá. Ezúttal a vergődő villám belecsapott a kövér szellembe és határozott, pulzáló energiaketrecbe zárta. Spengler megbizonyosodott afelől, hogy két csapda van a padlón ott, ahol valaha a bírói pulpitus állt.

Az egyiket öt lábnyira hátrahúzta. Stantz és Venkman erős sugaraikkal csapdában tartották a visítozó szellemeket. – Oké – mondta Spengler nyugtatóan. – Jól csináljátok. Vigyázzatok a sugaraitokra. Nyugi. Venky, vidd balra. Stantz, hozd le őket. A két szellemirtó bólintott és a szikrázó sugarakkal lassan a szögletes csapda felé terelte a rikoltozó szellemeket. Spengler verejtékezve szemlélte a manővert. – Oké… a csapdába… a csapdába… most! Spengler rátaposott a két pedálra, amelyek a kábelek végéhez csatlakoztak. A csapda fedele felnyílt és halvány fényoszlop emelkedett fel belőle. Stantz és Venkman a fénysugár felé terelte a két szellemet. – Tüzet szüntess – kiáltott Spengler. – Most! A kimerült vadászok leeresztették fegyverüket. A két csapda teljes energiával működött, fordított, kúp alakú éteri fényt bocsátott a levegőbe a szellemek felé. Magába szívta a jelenéseket és hirtelen berántotta a csapdába. A csapdák ajtaja bezárult, az oldalukon felvillant egy piros gomb. Venkman a csapdákra bámult. Aztán Spenglerre pillantott – Ocupado. A három szellemirtó kimerültem pillantott egymásra. Mosolyogtak. Évek óta nem érezték ilyen jól magukat. A bíró lassan kidugta a fejét az esküdtszék padsora alól. Louis is kilesett. A bíró rettegve nézett körül. Louis a kimerült szellemirtókkal együtt a hátulsó kijárathoz ment és kinyitotta az ajtót. Odakint egy tucat riporter, meg kíváncsiskodó várt rájuk és széles vigyorgással üdvözölte őket. Spengler bal felé pillantott. Az ügyész egy műanyag szék mögött lapult, lepergett róla minden emberi tartás. – Nagyszerű összegzés – mosolygott rá Spengler. Vakuk fénye villant hármójuk arcába. A riporterek feléjük zúdultak. Venkman és társai feléjük fordultak és hangosan kijelentették: – Az ügy le van zárva, fiúk. Újra nekivágunk! A bíróság előcsarnoka visszhangzott a hűséges rajongók üdvrivalgásától és tapsától. II.

"Az igazi hősök olyasmiért halnak meg, amit nem is vesznek egészen komolyan." (Murray Kempton) "Ez sokba fog kerülni. Tudja, az áraink nevetségesen magasak." (Dr. Peter Venkman)

13. A felújított tűzoltólaktanyát, ami egykor a szellemirtóknak adott otthont, most munkások hada szállta meg. A régi, erősen megrongálódott "Szellemeknek tilos a belépés" feliratú tábla most hangos csattanással a földre zuhant. A munkások a felvert portól tüsszentéssel küszködtek. Egy csoport férfi az emelővel bajlódott, miközben az új táblát igyekeztek a bejárat fölé erősíteni. Pontosan olyan volt, mint a régi, csakhogy most a vörös körbe zárt szellem két ujját mutatta fel. Venkman elsétált a tűzoltólaktanya előtt és az új, fényes szellemirtóemblémára pillantott. Szép, gondolta. Nagyon, nagyon szép. Odabent, a tűzoltó-recepcióban Janine Melnitz, a veterán New York-i szellemirtók első számú (és egyetlen) képviselője/segítőtársa serényen rendezgette az asztalát. Családi fotókat rakott ki. Egy Garfield figurát. A Cosmopolitan bekötött évfolyamait. Észre sem vette Louist, aki egy halom nyomtatvánnyal közeledett. Louis szeme megakadt Janine-on. Miért nem vette észre eddig, hogy milyen csinos? Ó, igen, már emlékszik. Amikor utoljára itt járt, éppen megszállta a démon. Louis lábujjhegyen Janine asztalához settenkedett és megköszörülte a torkát. Mintha Shirley Temple krákogott volna egy hajszál miatt. – Ah, Janine? Kitöltöttem a fizetési jegyzéket és szükségem volna a társadalombiztosítási számodra. Janine óvatosan megigazította Garfieldet. – 129-45-8986. Louis elővett az ingzsebéből egy jegyzettömböt és felírta a számot. – Ó – mondta sóhajtva. – Ez jó szám. Az enyém 322-36-7366.

Janine Louisra pillantott. Te tudod, gondolta. Olyan vagy, mint akit a Muppet Show-ból szalasztottak. – Huh! – kiáltotta, – három hármas és három hatos. – A-ha – helyeselt Louis hozzáértőn. – Az számmisztikailag igen erős – folytatta Janine, és végigsimította őszülő, barna haját. – Ez azt jelenti, hogy habzsolod az életet és mélyen szenvedélyes természetű vagy. Louis zavartan hunyorgott. Majdnem bepárásodott a szemüvege. – Mindezt a társadalombiztosítási számomból állapítottad meg? Janine előrehajolt és mosolygott. – Ó, igen. A számok sok mindenről árulkodnak. Ha megmondod a telefonszámodat, többet is elárulok. Louis nehezen vette a levegőt. – A telefonszámomat? Venkman ezt a pillanatot választotta, hogy a helyiségbe lépjen. Louis és Janine gyorsan szétrebbentek. – Louis, hogy állunk azzal a bankkölcsönnel? – kérdezte. Louis megköszörülte a torkát. – Ó, ma reggel felhívtam a bankot… de lecsapták a kagylót. – Akkor próbálkozz másik bankkal – vont vállat Venkman. – Mindent nekem kell csinálnom? Venkman Spenglerre, Stantz-re és Winstonra pillantott, akik szégyenlősen jöttek lefelé a lépcsőn az új szellemirtóegyenruhában, amit Venkman a feltámadásuk alkalmából készíttetett. Az egyenruhák régimódi katonai uniformist idéztek világító színben, tele jelvénnyel és barettel kiegészítve. Venkman észrevette a fiúk zavart pillantását és megpróbálta feloldani kétségbeesésüket: – Hihetetlen! – lelkesedett. – De jól néztek ki! Winston nagyot sóhajtott. – Úgy nézünk ki, mint a Bronxvillei Középiskola Fúvószenekara. Venkman a trió felé sompolygott. – Hát már bennem sem bízol? Ez is része az új tervnek – látványosság, kisebb rezsi, nagyobb befolyás, magasabb profit. Csak várjatok, amíg megnyitjuk a butikot! Stantz pislantott egyet. – Miféle butikot? Venkman megragadta a vállát és a tűzoltólaktanya előtt az égre mutatott. – A szellemirtók ajándékboltját! – mondta lelkesülten. – Ez természetes. Ezen dolgoztam egész nap. Előrántott egy papírdarabot a nadrágzsebéből és olvasni kezdte:

– Tetszeni fog nektek. Szellemirtó-pólók, tréningfelsők, sapkák, szemüvegek, fürdőlepedők, bögrék, naptárak, írószerek, léggömbök, öntapadós címkék, frizbik, levélnehezékek, emléktárgyak, reklámszatyrok, szalvéták, motorolajok, játékok, videojátékok. Spengler a szemöldökét ráncolta. – Első számú feladatunk a bioszféra megóvása legyen. Ezzel minden értelmes ember egyetértene. Venkman Spenglerhez fordult. – Tán nem erről beszélek? Stantz Venkman-re pillantott. – Nézd, nekünk erre nincs időnk. Mi a kuncsaftokat várjuk, a fizető kuncsaftokat. Te viselhetsz rózsaszínű pelenkát és húzhatsz a lábadra balettcipőt. De mi ragaszkodunk a régi overallhoz. A három szellemirtó visszament a lépcsőn. Venkman utánuk szaladt. – Overallok! – kiáltotta. – Óriási! Igen vonzóak, Ray. Úgy nézünk ki benne, mint akik a repülőtéren a fűrészport szórják a hányásra! Stantz fentről kiáltott vissza: – Mi azt hordjuk. És ez az utolsó szavam. Venkman megadta magát, de azért vigyorogva azt kiáltotta: – Oké, overallt viselünk –, de gondoljatok a butikra is!

14. A televízió képernyőjén egy esetlen házaspár jelent meg. Az ágyban fekve olvastak. Louis Tully és Janine alakította őket. Hirtelen egy "szellem", valójában egy otromba, kitömött baba jelent meg felettük, rosszul álcázott zsinóron lógva. Janine felpillantott és eleresztett egy borzalmasan mesterkélt sikolyt. – Mi baj van, édesem? – hunyorgott Louis. Janine keresztbe tett karokkal bámulta a paravánfal előtt bukdácsoló bábut. – Megint ez a foltozott szellem – mondta mereven. – Már azt sem tudom, mitévő legyek. Sosem hagy egyedül minket. Azt hiszem, el kell költöznünk innen. Louis bölcsen elmosolyodott, vigyora leginkább a holtfáradt Alfred E. Newman-re emlékeztetett. – Ne aggódj, édesem. Mi maradunk, ő megy. – Azzal Louis a díszlettelefon után nyúlt. – Kit akarsz hívni? – kérdezte Janine. Louis a kamerába kacsintott.

– A szellemirtókat! Míg Louis tárcsázott, Spengler, Stantz és Venkman szellemirtó egyenruhában a szobába masírozott, ők sem voltak jobb színészek, mint Louis és Janine. Úgy lépkedtek, mint az ólomkatonák. A trió a kamera felé fordult: – Ray vagyok. – Peter vagyok. – Egon vagyok. Stantz nagy levegőt vett. – És mi vagyunk a… – …szellemirtók! – kiáltotta egyszerre a három férfi, mialatt a háttérben Winston kóválygott a szellemutánzat után, ami leginkább egy kézzel rángatott böhöm lepkére emlékeztetett. – Ez az – mondta Stantz izzadt arccal a képernyőn. – A Szellemirtók! Visszatértünk, és jobbak vagyunk, mint valaha! Dupla tapasztalattal, dupla protonkészlettel, hogy megbirkózhassunk mindennel, ami természetfeletti. A válla fölött hátrapillantott Winstonra, aki még mindig úgy akarta elkapni a "szellemet", hogy nem vágta el a zsinórokat. – Óvatosan, Winston – szólt rá. – Igen utálatos példány! Stantz újból a kamerába pillantott, verejték csepegett az orráról. – És a Nagy Visszatérés örömére ötven százalék fizetési kedvezményt adunk. Venkman erre túlzóan rémült ábrázatot vágott. – Maradj már, Ray! – kiáltotta teátrálisan. – Féláron! Megbolondultál? – Én is azt hiszem, Pete – válaszolta Stantz és vigyorgott, mint egy fakutya. – És ez nem minden! Egon, mondd el, hogy még mit terveztünk! Egon hirtelen elveszítette a fonalat. A szemét forgatva, a homlokát ráncolva igyekezett felidézni magában a forgatókönyv szavait. Hirtelen eszébe jutott: – A hőtároló kakaós bögrére, meg a gyerekeknek szánt ingyenlufira gondolsz? Egon felmutatott egy szellemirtó-emblémával díszített bögrét, meg egy petyhüdt luftballont. Tekintete a lufira vetődött. A francba. Tudta, hogy valamit elfelejtett. Stantz azonban nem zökkent ki a ritmusból. – Nyertél, Egon. Pontosan ez az, amire gondoltam. Stantz közelebb lépett a kamerához, miközben a képernyőn kövér, villogó betűkkel megjelent a felirat: KOMOLY FELSZERELÉS – NAGY HOZZÁÉRTÉS – ÉS HABLA ESPANOL – tehát – jelentette be Stantz, – ne várjon egy percet se, természetfeletti problémáját passzolja át nekünk. Hívjon, mi még mindig…

A válla fölött hátrapillantott. A szellemirtók a képernyőn láthatatlan nézőikre mutattak: – …készek vagyunk hinni önnek! Egy láthatatlan kéz kikapcsolta a készüléket, amikor megjelent a képernyőn Regis Philbin és egy harmincéves popsztárral csevegni kezdett a Wisenheimer-kórról… a betegségről, amiben a korosodó kabarészínészek szenvednek. Rudy, a Manhattani Művészeti Múzeum biztonsági őreinek főnöke figyelte, amint elsötétül a képernyő, majd újból kézbe vette a New York Post vaskos példányát. A borítón ordító főcím: A SZELLEMIRTÓK MEGMENTETTÉK A BÍRÓT! Az olvasásból vendég érkezése riasztotta fel. Peter Venkman nézett szembe vele. – Elnézést kérek. Dana Barrettet keresem. Rudy a látogatóra pillantott. – 104-es szoba. A restaurátor műterem. Rudy szeme elkerekedett. – Hé! Dr. Venkman. A fizika világa. Nagy-nagy rajongója vagyok. A másik legkedvesebb műsorom. Ez nyilván hízelgett Venkmannek. – Köszönöm – mondta nyájasan. – És melyik az első? – A bot mesterei. A pecások ötperce. Látta már? Venkman ellépett az asztaltól. – Igen, az tényleg óriási. Azt a részt láttam, amikor Meryl Streep volt a vendég. Ne zavartassa magát. Venkman végigporoszkált a hallon, hátra a műteremhez. Kinyitotta az ajtót és belépett a tágas helyiségbe. A szoba túlsó végében Dana elmélyülten dolgozott, egy értékes holland festményt tisztogatott. A másik sarokban Janosz még mindig a nyavalyás Vigo borzalmas portréjával foglalatoskodott. Dana Venkmanre mosolygott. – Ó, hello, Peter. Mit csinálsz itt? Venkman vállat vont. – Gondoltam, leléphetnél korábban és hagyhatnád, hogy körbezavarjalak a parkban. Dana elnevette magát. – Kösz, ez pompásan hangzik, de dolgoznom kell. Venkman a festményre pillantott.

– Szóval ilyesmiket csinálsz, mi? Egészen jó. Hány példányt festesz belőle? – Nem én festettem – nevetett Dana. – Én csak tisztítom. Ez egy valódi Vermeer. Körülbelül tízmillió dollárt ér. Venkman a festményre hunyorított és hüvelykujját egy profi művész modorában felfelé tartotta. – Micsoda rablás! A Művészet Világában lepedőnyi festményeket kapni negyvenöt dolcsiért. Egész függönyöket. Nem látni a tetejüket. Végignézett a műtermen, megszemlélte a különféle műtárgyakat. – Szerintem szépek – sóhajtotta Dana. – Szóval csak nézelődni jöttél? – Ami azt illeti – válaszolta Venkman, – azért ugrottam be, hogy az esetedről beszélgessünk. Azt hiszem, tudjuk, mi vonzotta a gyerekkocsit. Több tonnányi ektrotrutymót találtunk az utca alatt. Meglehetősen aktív állapotban. Dana zavarba jött. – De az utcán semmi nem mozgott. Miért pont a babakocsi indult el? Miért történnek velem ilyen dolgok? Venkman éppen válaszolni akart, amikor Janosz dugta közéjük a fejét. – Dana – mondta. – Bemutatnál a barátodnak? Dana enyhén elpirult. – Ó, sajnálom. Ez Peter Venkman. Peter, ez Janosz Poha. Venkman óvatosan kezet rázott Janosszal. Mintha döglött pisztrángot fogott volna meg. Venkman megnézte magának Janoszt. Lugosi Béla mini kiadásban, állapította meg. Janosz kerülte a pillantását. – Örülök, hogy találkoztunk – mondta és a cipőjére bámult. – Láttam már a televízióban. Remélem, nem hivatalos úton jár errefelé? Venkman elengedte a kezét. – Neeem. Meg akarok szabadulni a Picassómtól, de Dana nem hajlandó megvenni. Venkman felpillantott és észrevette Vigo portréját. – Mi az, amin dolgozik, Johnny? Janosz összerándult a névre, de nem szólt. Venkman Vigo föléje tornyosuló képéhez lépett, Dana utána. Janosz a kép előtt álló festőasztalkához rohant, mintha vigyázni akarna a képre. – Ezt a képet az új bizánci kiállításra restaurálom – kottyantotta ki. – Ez Kárpáti Vigo herceg önarcképe. A Kárpátok és Moldávia ura volt a tizenhetedik században. – Szegény moldávok – sajnálkozott Venkman végigmérve a képet. Vigo úgy nézett ki, mint a szombat esti birkózó-show rossz fiúi, csak még náluk is vadabbnak tetszett.

– Igen nagy varázsló volt – kelt Janosz Vigo védelmére. – Sok tekintetben géniusz és egészen jól festett. Venkman néma "Ó"-t formázott az ajkával. – Ugyanakkor elmebeteg és népirtó őrült – mutatott rá Dana. – Utálom ezt a képet. Nagyon nyugtalan vagyok, amióta felhozták a raktárból. Venkman ezt meg is értette. – Igen, ez nem egészen az a fajta festmény, amit az ember felakaszt a nappalijában. Tudod, mi hiányzik róla? Venkman elvigyorodott és felvette Janosz egyik ecsetjét. – Egy fehér, bolyhos kiscica a sarokból. – Egy mozdulatot tett a festmény felé az ecsettel. Janosz összerezzent és idegesen vigyorogva kikapta a kezéből. – Nem változtathatjuk meg az értékes festményeket, Dr. Venkman. – Nos, én a maga helyében kivételt tennék. – Dana felé fordult támogatásért. Amaz összevonta a szemöldökét. Venkman legyőzetett. Megveregette Janosz vállát. – Visszatérhet a barátjához. Kellemes találkozás volt. – Örömömre szolgált – válaszolta a sovány művész. Venkman visszasétált Danával a munkaasztalához. – Érdekes fickó – morogta. – Kellemes lehet vele dolgozni. – Nagyon jól végzi a dolgát. – Lehet, hogy tévedek, de némi hatással vagy a fickóra. Dana a fejét rázta. – Utálatos vagy. – Ilyen a természetem – mondta Venkman és felhúzta a szemöldökét. Az övére akasztott csipogó jajveszékelni kezdett. – Ó-ó. Vár a munka. Majd felhívlak. Az ajtó felé indult, de a válla fölött még hátraszólt: – Később úgyis rajtakaplak, Johnny. Janosz ecsettel a kezében, a föléje tornyosuló festmény alatt állva összerándult európai nevének ily durva amerikanizálására. De a világ hamarosan megismeri őt és a nevét is!

15. Felnyílott a szellemirtók főhadiszállásának teleszkópkapuja és a csapat felújított rohamkocsija, az EKTO 1A kizúdult az utcára. Kísérteties szirénája vijjogott, miközben Winston az első ülésen átfutotta a napi megrendelések listáját.

Mosolygott. Egész napra van tennivaló! És egyiknél sincs szó szülinapi tortával és habbal összekent kölykökről. A kis Louis ma kimaradt az akcióból, szomorú tekintettel bámult a garázsajtóból a távolodó mentőkocsi után. Becsukta a kaput és indult vissza az irodájába, de hirtelen beleszagolt a levegőbe. Valamiféle szag volt jelen. Olyasfajta, amilyennel nem találkozott azóta, hogy a tanfolyamon a fiúk megkínálták egy Hershey-csokoládé papírjába csomagolt füstölt lazaccal. – Ó, Jéééézus! – szimatolt Louis. – Mintha valaki egy jó nagyot… Megmerevedett. Ott lebegett előtte egy krumpliforma zöld szellem, vékony karját kitárta, vigyorgott és csámcsogva lecsapott Louis elemózsiás csomagjára, amit mára hozott magával. Louis felismerte ugyanazt a lényt, amelyiket néhány éve az elsők között kaptak el… a Taknyozót. Taknyozó lefelé pillantva észrevette a rábámuló Louist. Ő is megijedt. Mindketten menekülni kezdtek az ellenkező irányba. Taknyozó volt a fürgébb. Eltűnt a falon át. Louis nekirohant a tűzoltólaktanya falának és minden eddiginél jobban kiütötte magát. – Segítség! – kiáltotta bele a nagyvilágba. – Itt az egyik! Kirohant a helyiségből, mert tudta, hogy Taknyozó még visszatér kajáért, és már eddig is három szendvicset veszített. A New York-iak folyvást rohannak. Rohannak a földalattihoz. Rohannak a taxihoz. A Central parki Reservoir-nál pedig az alakjuk után futnak… mintha az életük függene tőle. Ezen a kellemes téli reggelen egy falka – mindkét nemhez és mindegyik korhoz tartozó – kocogó körözött elszántan a Réservoir körül. Nagyokat lihegtek és fújtattak, igyekeztek leadni a Hálaadás ünnepe alatt felszedett kilókat és felkészülni a közelgő karácsony alatt elfogyasztandó ennivalótömegre. Úgy tűnt, tökéletesen egyszerre lépkedve róják a köröket. Trapp. Trapp. Trapp. Mögöttük új hang hallatszott. Valaki kétszer olyan gyorsan futott, mint a kocogok. Valaki gyorsan megelőzte őket. Az utolsónak futó hátrapillantott és vérfagyasztó sikolyt hallatott. Egy csonttá soványodott, nyilván rég halott futó előzte meg őket. A szellemet futtában különös, fénylő éteri aura lengte körül. A felbolydulás hallatára a többi kocogó is hátrafordította a fejét a csoporton átfutó szellem felé. Sikoltozni kezdtek, pánikba estek. Néhányan megbotlottak és elvágódtak az ösvényen. Közben a szellem tovább előzött.

Más futók leugrottak az útról és egy Concorde-ot megszégyenítő sebességgel, leszegett fejjel beszáguldottak a parkba. A szellemfutó mit sem törődött velük. Futás közben két csontos ujját a nyakához emelte és pókhálóval beszőtt órájára pillantva figyelmesen ellenőrizte rég leállt pulzusát. Fél mérföldnyire a futó szellem előtt Venkman és Stantz két, egymással szemben álló padon üldögélt. A futók útvonala kettejük között vezetett el. Venkman a New York Post egyik szellemes cikkét olvasta, közben egy zsíros fánkot tunkolt a kezében tartott műanyag pohár kávéba. A sétány másik oldalán Stantz felvette Mr. Gondtalan pózát és a kocogókat figyelte. Másodpercek múltán felfigyelt a magányos futóra. Egy tökéletesen halott New York-i futóra, akit földöntúli fény vett körül. Stantz megköszörülte a torkát. A sétány túloldalán Venkman bólintott és tovább olvasta a Rettenetes Hagar újabb folytatását. A szellemfutó felgyorsított. Végigszáguldott a Stantz és Venkman között húzódó sétányon. Amint elhaladt közöttük, mindketten egyszerre tapostak rá egy rejtett kapcsolóra. A szellemcsapda, amit korábban gondosan elhelyeztek az ösvény burkolata alatt, most felnyílott. A szellemfutó felnyögött, amint a csapdából felszálló csillogó, fordított kúp alakú energia- és fénysugár csapdába ejtette. Lépés közben dermedt meg. Körülnézett. Érezte, hogy a szellemcsapda lassan lefelé húzza a föld felé. Másodpercek múlva a kocogó eltűnt. Csapdába esett. Stantz lassan felállt. Venkman még mindig Hagar kalandjain elmélkedve lenyelte a fánkot és segített Stantznak lezárni a szögletes szellemcsapdát. Stantz felemelte a csillogó dobozt. Venkman az órájára pillantott. – Tudod, hogy az utolsó kört hat másodperc alatt tette meg? – Igen – helyeselt Stantz. – Ha nem volna halott, olimpiai reménység lehetne. Stantz a manhattani Wall Street közelében álló World Trade Center elé hajtott a villogó EKTO 1A-val. Venkman felpillantott a föléje tornyosuló épületre és elmosolyodott. Mennyi pénz, gondolta. Winston és Spengler kimászott a mentő hátuljából, kezében a legszükségesebb felszereléssel. Stantz az egyik protontelep után nyúlt. Venkman leintette. Nem hiszi, hogy nehéz fegyverekre is szükség lesz.

A négy overallos alak belépett az épületbe. Percek múltán bevezették őket Ed Petrosius, egy alacsony, verejtékező, szuper sikeres, kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező üzletember díszes irodájába. Petrosius a berontó szellemirtókra tátotta a száját. Éppen egy telefonbeszélgetés közepén tartott és egyáltalán nem volt ínyére a teljes szellemirtó felszerelésben bevonuló kvartett. Egyik kezével letakarta a telefonkagylót. – Mi ez itt? – sziszegte. – Csendben szeretném elintézni. Nem tudtak volna öltönyt és nyakkendőt felvenni? Úgy néznek ki, mint egy csapat házfelügyelő. Venkman Stantz-re pillantott. Mindketten bólintottak. Tökfej, állapították meg. Gazdag, elkényeztetett tökfej. Petrosius a telefonba vakkantott. – Majd visszahívlak, Ned. Figyeld a Southern Gulfot. Ha nyolc fölé emelkedik, kezdd el felvásárolni. Később még beszélünk. Lecsapta a telefont és székét a négy szellemirtó felé fordította. – Rendben van – mondta türelmetlenül. – Meddig tart ez az egész és mennyibe fog kerülni nekem? Venkman egy valódi színlelt mosolyt küldött feléje. – Nos, az attól függ. Általában egy kezet és egy lábat is fel szoktunk számítani. Petrosius öklével az asztal lapjába épített gombra csapott, Az iroda ajtajai automatikusan becsukódtak. – Nézzék, sok a dolgom, nem vesztegethetem az időmet ilyesmikkel. Úgy hogy ne szórakozzanak velem. Stantz megpróbálta biztatni: – Miért nem mondja el, mi a problémája? Petrosius a kezeit bámulta. – Naa-aaa? – hízelgett neki Venkman. – Jól van – motyogta Petrosius. – Néha, egyik pillanatról a másikra a tárgyak mintha… szóval lángolni kezdenek. Felpillantott a szellemirtókra. – Értik, mire gondolok? Venkman egy tudós magabiztosságával bólintott. – Persze. A tárgyak lángolni kezdenek. – Igen, tudja – folytatta Petrosius –, az úgy van, hogy beszélek valakivel telefonon, mire az asztalom lapja hirtelen tüzet fog. Hallott már ilyesmiről, ugye? Venkman megvakarta az állát. – Ó, persze, ilyesmi mindig is előfordult.

– Sok papírt tart maga körül – figyelmeztette Stantz. – Lehet, hogy spontán öngyulladás. Spengler megvakarta dús szemöldökét. – Vagy pirogenezis. Petrosius zavarba jött. – Piromicsoda? Spengler megigazította a szemüvegét. – Pirogenezis az, amikor az ember nagy mennyiségű hőt képes gerjeszteni. Mielőtt Petrosius ezt megemészthette volna, megszólalt a telefon. – Az ördögbe – morogta és a füléhez kapta a kagylót. – Igen? Micsoda? Tágra nyitotta a szemét. – Miről beszélsz? Billel az egészet kidolgoztam! Felejtsd el ezt a marhaságot. Mondd meg Donaldnak, hogy beszéljen Mike-kal. Ő hagyja jóvá a dolgot. Még egy szó Donaldtól és repül. Szó sem lehet róla. Megállapodtunk! Ó, igazán? Az ügyvédem egy exzöldsapkás! Felkapott az asztaláról egy szerződést és meglengette. Spengler lassan felemelte a gigamétert és megmérte vele a telefonba üvöltöző Petrosiust. – Nem, Bob – dühöngött amaz. – Te kapd be! Talán idejössz és kényszerítesz rá? Mindig is hazudtál, te… Petrosius asztalától jobbra a papírkosár lángolni kezdett. A szellemirtók meglepett pillantásokat váltottak. Petrosius tekintete a papírkosárra tévedt. – Az isten verje meg! A kezében tartott szerződés parázslani, majd füstölögni kezdett. Az asztalra dobta. Az is lángralobbant, narancs és sárga lángnyelvek csaptak fel belőle. Belekaptak az iratokat tartalmazó dobozokba. És az asztali naptárba. Meg a jegyzettömbbe. Venkman figyelte, hogyan lobban lángra Petrosius birodalma. – Hűha! Hozzon valaki hamburgert, meg virslit. Ez a pasi hihetetlen dolgokra képes. Venkman az asztal felé nyúlt és elvett egy kancsó vizet. Petrosius gőzölgő arcába loccsantotta. Winston a sarokba szaladt és felkapta a vízhűtő edényt. Visszarohant az asztalhoz és belenyomta a papírkosarat. Petrosius figyelte, hogyan csöpög az arcáról a víz a ruhájára. Venkmanre bámult. – Ez egy kétszáz dolláros öltöny! – ordította. Ebben a pillanatban tüzet fogott mögötte a függöny. Stantz merészen Petrosiushoz lépett. – Utálom ezt megtenni, uram – jelentette ki –, de maga egy közveszélyes tűzveszélyes.

Azzal meglendítette a bal kezét és egy jól irányzott ütést mért a férfi állára. A sopánkodó üzletember a forgószékébe huppant. Álla a mellére esett. – Megnyugodott – jegyezte meg Winston. – Nem rossz módszer, Ray – mondta Venkman és az eszméletlen férfira pillantott. – Ezentúl az összes kuncsaftot leütjük. Az asztal mögött a függöny tovább égett, a lángnyelvek felfelé kúsztak. A mennyezetre szerelt szórófejek működésbe léptek. Az egész szobát mesterséges záporeső lepte el. A tántoríthatatlanul gondolkodó Spengler a vízhűtő edényhez lépett. Beledugta a kezét és megállapította, hogy az edény belső falát pszichoreaktív nyálka borítja. – Érdekes – mondta. Három társára pillantott. Azok éppen Petrosiust emelték ki a székből. Ki vitték az eszméletlen férfit a szobából és úgy dobták le a recepciónál, mint egy zsák mosott ruhát. Venkman egy pillanatra megállt Petrosius megrettent titkára előtt. – Ez egy ideig házon kívül lesz. Az EKTO 1A a New York-i ötödik utcában álló drága áruház elé húzott. Kisebb tömeg gyűlt össze a kirakatok előtt és döbbenten bámult befelé. A szellemirtók a bezárt ajtóhoz ügettek. – Szellemirtók – jelentette be Winston. Az alacsony, megrettent áruházigazgató azonnal beengedte őket. A négy szellemirtó az eléje táruló látványt bámulta. A drága üzletben jobbára értékes üvegárut tartottak. Pillanatnyilag az összes drága kristályholmi a levegőben lebegett, néhány lábnyira az üvegpolcok és pultok felett. Stantz és Venkman a rémült, egérképű igazgatóhoz lépett, míg Spengler és Winston felállította apró, elektronikus készülékeit a helyiség négy sarkában. Stantz, miután betelt a látvánnyal, az igazgatóhoz fordult: – Ez egy egyszerű polaritásváltozás. – Az? – hunyorgott az igazgató. – Valamilyen pszichokinetikus energiavihar vonulhatott át itt, az változtatta meg az üveg szilícium molekuláit – folytatta Stanz és tengerimalac-frizurás fejével az igazgató felé bólintott. – Egy szempillantás alatt elintézzük. – Kész, fiúk? – kérdezte Winston. – Kész – válaszolt Spengler és Venkman. – Oké – adta ki a parancsot Stantz. – Aktiválni!

Spengler és Winston egyszerre kapcsolta be a helyiségben elhelyezett elektronikus polaritásfordító készülékeket. Milliárdnyi lézersugár szökött fel a szerkentyűkből és szikrázva, pattogva, búgva körbefonta a helyiséget. A lebegő üvegtárgyak csillogni és remegni kezdtek. Az igazgató reszketve figyelte, amint az üvegáru leszáll a levegőből. Az értékes portéka átzuhant az üvegpolcokon és szilánkokra tört. Egy perc múlva nem is lehetett mást látni az üzletben, mint apró, csillogó üvegcserepet. Spengler és Winston kikapcsolta a készülékeket. Stantz mosolyogva fordult az igazgatóhoz: – Na látja? Az igazgató felmordult. Stantz bátorítólag a kis ember vállára tette a kezét. – Készpénzzel fizet, vagy csekkel? A négy szellemirtó az összegyűlt tömeg üdvrivalgása közepette lépett ki a boltból. Az üzletből dühös üvöltés hallatszott. A tömeg dermedten megfordult. Szellem volt? Egy különösen veszélyes jelenés? Bebámultak a kirakatüvegen át. Nem, csak a síró igazgató, kezében lapáttal, seprűvel. A szellemirtó főhadiszálláson a leendő szellemvadász, Louis suttyomban az iroda mellett álló pillérhez lopakodott, a lába mellett egy csapda pedálja. Az íróasztala fölött egy zsinóron néhány Kentucky-módra sült csirke. Luis meg szerette volna szabadítani a szellemirtókat a jelenéstől. Tudta, hogy képes rá. Megvan hozzá a kitartása, a kedve és az intelligenciája. Na jó, a kitartása és a kedve mindenképpen. Visszatartotta a lélegzetét, amint a zöld Taknyozó előbukkant a falból és lopva körbeszimatolt. Észrevette a csirkéket, felkacagott és feléjük indult. – Kapd be! – visította Louis és rátaposott a csapda pedáljára. A szellemcsapda fedele felpattant és kúp alakú fénycsóvát sugárzott a mennyezet felé. Taknyozó nyugodtan csámcsogott tovább, a sugár nem tett kárt benne. Amit a sugár csapdába ejtett, az a mennyezet egy darabja volt, ami most Louis lába elé zuhant. – Ó-ó – mondta Louis. – Böff – nyugtázta Taknyozó. Louis csüggedten távozott. A fizetéséből a javításra is alig telik. Majd helyrehozza a dolgot, ha visszatértek a szellemirtók. Elmagyarázza nekik, hogyan lyukadt ki a mennyezet. Majd hazudik.

16. Peter Venkman és Winston Zeddemore az egésznapos kemény munka után belépett a tűzoltólaktanya pihenőszobájába. Egy kvízjáték rég halott házigazdáját kellett elkapniuk, aki beköltözött egy szappanopera díszletei közé. A műben szereplő színészek számára borzalmas élményt jelentett. Valahányszor kinyitották a díszlet valamelyik ajtaját, mindig új alakban materializálódott. Egy fiatal színész majdnem összetörte magát, amikor szerepe szerint berontott a nappaliba és ott nekiszaladt egy vadiúj Amana mélyhűtőnek – amiben automata jégkockakészítő is volt, – s közben egy kísérteties hang bejelentette: – A paramédiák színre léptek. Venkman a pamlagra zuhant. – Ez már túl sok – nyafogta, – szükségem van egy kis szunyókálásra. Szerdán ébresszetek fel. – Ma hétfő van – sóhajtotta Winston. – Tudom – válaszolta Venkman remegő szempillával. Stantz odasétált Winston és Venkman horizontális alakjához és büszkeségtől sugározva így szólt. – Mielőtt kikapcsoltok, gyertek velem. Spengler, meg én mutatunk valami igazán érdekeset. – Csak nem fésűvel meg vécépapírral akarsz zenélni? Stantz a hűtőhöz sietett. Kinyitotta a fagyasztót, félresöpört egy halom készételt, meg mélyhűtött pizzát és elővett egy befőttesüveg nyálkamintát. A félig öntudatlan Venkman-hez lépett vele. – Tanulmányoztuk azt az anyagot, amit a földalatti alagútjából vettünk. – Odasietett a mikrohullámú sütőhöz és beletette a tartályt. Egy percig olvasztotta. – Mit akarsz vele, megeszed? – dohogott Venkman. – Nem. Csak visszaállítom a normál állapotába. Winston és Venkman lassan felállt. Stantz kivette a mintát a sütőből és az asztalhoz vitte. Néhány cseppet óvatosan egy petri-csészébe csurgatott. Venkman-re és Winstonra kacsintott. – Most figyeljetek. A csészényi nyálka fölé hajolt és rákiáltott: – Te hitvány takony! – ordította tettetett haraggal. Venkman rettegve figyelte, hogy a nyálka a tálban csillogni, kavarogni kezd. Stantz mély lélegzetet vett és felüvöltött: – Te ostoba, undorító szutyok!

A váladékminta bugyborékolni kezdett és megduzzadt. Valahányszor Stantz rákiáltott, megváltoztatta a színét és lassan dagadni kezdett. – Sok ocsmány túrót láttam már – folytatta Stantz az ordítozást, – de te igazi kémiai mocsok vagy! A minta hirtelen a duplájára duzzadt és túlcsordult a petricsésze peremén. Egon Spengler elmosolyodott a szoba sarkában. Stantz feléje fordult. – Oké, Egon, azt hiszem ennyi elég mára. Nyugtassuk meg. Spengler a kezébe vett egy akusztikus gitárt, a vállára akasztotta és óvatosan a petricsészéhez lépett. Megpendítette a nyitóakkordot és a két szellemvadász szerenádot kezdett adni a nyálkának. – Kumbaya, My Lord – énekelték, – Kumbaya. Venkman és Winston elkerekedett szemmel figyelte a rögtönzött dalfesztivált. Ahogy tovább gitároztak és énekeltek, a nyálka abbahagyta a háborgást. Lassan, de észrevehetően megnyugodott és elcsitult. Stantz és Spengler egy cikornyás fordulattal befejezte a dalt. Stantz Venkmanhoz fordult: – Ezzel foglalkoztok szabadidőtökben? Stantz maga volt a hús-vér kérdőjel. Izgatottan mutatott a váladékra. – Ez hihetetlen felfedezés, Venkman. Nem érted? Pszichoreaktív anyaggal van dolgunk! Akármi is ez, reagál az emberi érzelmi állapotokra. Spengler bólintott. – És ez mindenütt ott volt, ahol az utóbbi időben megfordultunk. Venkman felélénkült. – Hangulatváladék. Jó kis karácsonyi ajándék a polgármesternek. Stantz visszaültette Venkmant a helyére. – Nem az. Ez olyan, mintha élő kézigránátot adnál valakinek a kezébe. Ez az anyag veszélyes. Amondó vagyok Pete, azok után, amit eddig tapasztaltunk, hogy jó kis paranormális felfordulásnak nézünk elébe. Winston a nyálkára pillantott. – Úgy érted, ez az anyag negatív kisugárzással táplálkozik? – Mint a kecske káposztával – mondta Stantz. – Szeretem, amikor ilyen tudományos szakkifejezéseket használsz – mondta Venkman és a pamlagra roskadt.

17.

Baljóslatúan sütött a hold a restaurátor műterem fölött a csillagfüggönyön át. A szinte teljesen kihalt épületben Dana Barrett éppen az utolsó ecsetet tisztogatta és kezdte elrakni a szerszámait. Holtfáradt volt. Rázós nap állt mögötte. Ráadásként még meg kellett csinálnia egy apró, reneszánsz festményt. Ahhoz is legalább egy nap kellett volna. A műterem túlsó felében Kárpáti Vigo hatalmas feje életre kelt. Felnyitotta a szemét és követte Danát, amint elhalad olajfestékkel fedett lábai előtt. Dana megállt. Valaki figyeli. Érezte. Pedig rajta kívül nincs más a műteremben. Kíváncsian pillantott fel Vigo hatalmas portréjára. Megborzongott. Biztosan megbolondult, gondolta és továbbment a kijárat felé. Vigo vaskos nyaka megmozdult, s a feje a kijárat felé fordult. Dana megperdült és észrevette a kétdimenziós műalkotás mozdulatát. Megfeszült, a kijárat felé hátrált, kirontott rajta és becsapta maga mögött az ajtót. Majdnem kirohant a múzeumból. De jó is volna most otthon lenni a kis Oscarral a biztonságos lakásban! Két óra elteltével Dana idegrendszere feldolgozta az egész incidenst. Az idegei azóta felajzottak, amióta a babakocsi elgurult tőle. Nehéz órákat élt át azóta. Újra találkozott Venkmannel. Az elmúlt két hétben ellentétes érzelmek kavarogtak a lelkében. A karjára vette a gügyögő kis Oscart és a fürdőszobába vitte. Beletette a gyereket a fürösztőkádba, felvette a fürdőköpenyét a hálóingére és a régimódi kád fölé hajolva kinyitotta a csapokat. – Ideje megfürödni – szólt a válla fölött a kis Oscarhoz. A víz a csapból a kádba zúdult. Dana óvatosan a vízsugár alá tartotta a kézfejét, hogy ellenőrizze a hőmérsékletét. Azután Oscar felé fordult és vetkeztetni kezdte a gyereket. – Nézzünk oda – mosolygott rá szeretettel, – több étel került a ruhádra, mint a szádba. A bébi elismerően kacarászott anyja tréfáján. Dana mögött a csapból folyó víz lassan fényes, nyúlós nyálkává változott. A kádban eddig összegyűlt vízbe csurgott és hangos buggyanással alámerülve szétterült a kád fenekén. Mindkét csap vadul remegni kezdett, amint a kád alján egyre több nyálka gyűlt össze. Dana mit sem sejtve a kád viselkedésében beállt változásról, rutinmozdulattal nyúlt fel a polcra és habfürdőt öntött a vízbe. Figyelmét ismét Oscar felé fordította. A kád pereme behajlott, mint valami kagylóhéj és az életrekelt porcelán összerázkódott, amikor magába szívta a habfürdőt. Böffentett egyet.

Dana büszkén emelte fel csodaszép kisfiát és a kád fölé tartotta. – Locsizzunk – turbékolta. A kádba eresztette Oscart. A kád minden figyelmeztetés nélkül remegni, rángatózni kezdett, az oldalai felnyúltak, mint valami gigantikus kagyló héjai, mintha ki akarnák tépni a gyereket az anyja kezéből. Dana felsikoltott és felemelte a gyereket. A fürdőkád utána kapott. Dana a melléhez szorította Oscart és lassan elhátrált a reszkető kádtól. Reccs. Reccs. Ropp. A kád tömzsi lábai felemelkedtek a csempézett padlóról és Dana felé léptek. Dana megfordult, és kimenekült a fürdőszobából. A kád utána akart menni, de szűknek találta az ajtónyílást. Dühében felmordult és pulzáló nyálkát okádott magából. Dana átszaladt a lakáson, felkapta a kulcsait és a bejárat felé igyekezett. Biztonságos helyet kell keresnie, ahol elbújhat. Olyat, ahová szellem nem mer betörni. Peter Venkman a lakása padlóján szétterülve feküdt, jól hallhatóan aludt. Még mindig teljesen fel volt öltözve és láthatóan esze ágában sem volt a három lépésnyire lévő fürdőszobát meglátogatni. Venkman tetőtéri lakásán mintha tornádó söpört volna végig. Viharvert, egymáshoz nem illő bútordarabok, szanaszéjjel szórt régi magazinok, könyvek, újságok, videokazetták. És néhány szelet félig elfogyasztott pizza. Az ajtócsengő hangjára megrebbent Venkman szeme. Lassan feltápászkodott és óvatosan kerülgetve a törmeléket, nehogy összetapossa, vagy a cipőjére tapadjon, cikcakkban az ajtóhoz ment. Kinyitotta. Odakint Dana állt, felöltője alatt rövid hálóingben, karján a fürdőlepedőbe csavart, meztelen Oscar. – Sa-ajnálom – hebegte. – Készülsz valahová? Venkman lepillantott és látta, hogy még mindig öltönyben, sálban és kalapban van. – Nem. Én csak… néhány órával ezelőtt… Gyere be. Dana belépett a piszkos lakásba. Venkman a hálóingre pillantott. – Pizsamás partit rendezünk? – Peter – fakadt ki Dana, – a fürdőkádam meg akarta enni Oscart. Venkman rábámult. Olyan fiatal még. Olyan szép. Lehet, hogy bolond. Egy percig elgondolkodott. – Tudod, ha bárki más mondja ezt, komoly kétségeim támadnak. De mert tőled hallom, csak annyit mondok, hogy meg vagyok lepve.

– Biztosan elveszítettem az eszemet – mondta Dana és majdnem sírva fakadt. – Ma a múzeumban megijesztett az a förtelmes Vigo-kép, mert megmozdult, és rámnézett! – Nem hibáztathatod érte – vont vállat Venkman. – Akkor is hálóinget viseltél? – Már azt sem tudom, mitévő legyek – nyögte Dana. – Szólok Raynek és Egonnak, hogy ellenőrizzék a lakásodat. Te jobb lesz, ha ittmaradsz. Venkman kiment a hálószobájába. Dana körülnézett a tetőtéri lakásban. Elszórakoztatta a rendetlenség. Olyan volt a szoba, mint Hirosima az atombomba ledobása után. Venkman visszaügetett a szobába, kezében régi futball-meze. Óvatosan kivette Oscart Dana kezéből. A bébi takarója leesett. – Hogy szégyellheti magát a kölyök – vélekedett. Kiteregette a pólót a pamlagon, ráfektette Oscart és mint egy pelenkát, rákötötte a trikót. – Ez egy régi trükk, tudod? – közölte a bébivel. – Csak bele ne pisilj. Dana reszketve állt fel. – Peter, mi lehet a fürdőkáddal? – Nos, majd megnézzük – mondta és a telefon után nyúlt. – Ray? Pete. Figyelj. Menj át azonnal Danához. A fürdőkádja rakoncátlankodik. Meg akarta enni a gyereket. – Tele volt olyan borzalmas, rózsaszínű váladékkal – közölte Dana. Venkman bólintott, még mindig a kagylót szorongatta. – Úgy tűnik, megint a nyálka, Ray. Nem, mindketten jól vannak. Itt vannak nálam. Jó. Majd hívj fel. Azzal letette a kagylót. – Mindjárt átjönnek. Érezd magad otthon. Hadd mutassam meg a lakást. Óvatosan a konyha felé indult. – Ez itt a cuisine de maison – jelentette be. A konyha még rosszabbul nézett ki, mint a szoba. A mosogatóban mosatlan edény-hegyek, a pulton ételmaradékok és feltépett készételes dobozok. Venkman nyájas mosollyal elővett az egyik fiókból egy hatalmas szemeteszsákot és kezdte belesöpörni az előkészítőről a hulladékot. A mosogatóban tornyosuló szennyes edényre pillantott. – Hm. Ha éhes vagy, ezeket kell elmosni. A hűtőszekrényhez lépett és kinyitotta az ajtaját. Borzalmas bűz áradt ki belőle. Becsapta az ajtót. – De … itt nincs igazi kaja, úgy hogy felejtsd el. Csak konzerv van, ha szereted. Feltépte az egyik szekrény ajtaját. Legalább száz doboz kutyaeledel volt benne. Akadt ott kínai és mexikói pástétom, mogyoróvaj és zselé is.

Átvágott a lakáson egy másik ajtóhoz. – És itt a fürdőszoba – mondta felvidulva. – Ó, hadd hozzam egy kicsit rendbe. Dana elmosolyodott. – Peter, nagyon kedves vagy, de tudod, hogy erre semmi szükség. Venkman udvariasan vigyorgott és egy másik szennyeszsákot felragadva bement. Lehúzta a vécét. Kinyitotta a zuhanyt. Üveg, fém és fa csörömpölése hallatszott, amint a zsákba hajigálta őket. Egy perc múltán előkerült, vállán a teli zsákkal. – A zuhany jó, csak van egy kis trükkje – figyelmeztette Danát. – Mind a két csapon "forró" felirat van. Kis gyakorlattal meg lehet szokni, de ez legalább nem akar megenni. Dana kényelembe helyezte magát Venkman viharvert heverőjén. Peter vállán a zsákkal odalépett hozzá. – Vigyázz ezzel a pamlaggal, egy kicsit harapós. Dana majdnem talpra ugrott. – De az ágy kifogástalan – mosolygott Venkman. – Kicserélem a lepedőt és ha fáradt vagy, ne zavartasd magad. Gondolom, határozott elképzelésed, hogy itt töltöd az éjszakát. Dana hamisan rámosolygott. – Valóban? És hogyan osztozunk meg a helyen? Venkman a konyhába hajította a második zsákot és eltűnődött a problémán. – Hm. Szerintem úgy a legjobb, ha én a helyemre fekszem, te pedig odabújsz mellém és átölelsz. Ha másképp rendezzük el, akkor egész éjjel az arcomba fog lógni a hajad. Dana Venkmanre pillantott. – És mit szólsz a heverőhöz? Én meg Oscarral az ágyban? Venkman bólintott. – Úgy is lehet. – Köszönöm – mondta Dana, felvette Oscart és magához ölelte. – Szegény gyerek. Azt hiszem, le kéne fektetnem. Venkman odalépett hozzájuk. – Lefektetem, ha akarod. A gyerekre bámult. – Nagyon kicsi vagy. És kiáll a köldököd! És csak púp vagy az anyád hátán! Felvette a gőgicsélő bébit és a hálószobába vitte. Dana figyelte az apáskodó Venkmant és elmosolyodott. Hosszú ideje először nyugodtnak érezte magát. És biztonságban.

Nagy, nagy biztonságban. Ízlelgette az érzést és elképzelte, hogy nagyon sokáig tart.

18. Peter Venkman le s fel sétálgatott a Manhattani Művészeti Múzeum előtt és figyelte a művészetkedvelők első hordáit, akik a lépcsőkön megrohamozták az épület bejáratát. Az órájára pillantott. Az EKTO 1A csikorogva fékezett a járdaszélen. Stantz, Spengler és Winston mászott ki belőle. Winston motyogott valamit a bajusza alatt a nagy forgalomról. Venkman azonban csak Stantz-el törődött. – Találtál valamit Dana lakásában? Stantz vállat vont. – Semmit. Csak egy kevés hangulatváladékot a kádban, meg körülötte. – Viszont érdekes látogatást tettünk ma reggel Ray könyvesboltjában – vigyorgott Winston. Venkman az égre emelte a szemét. A svábbogarakat leszámítva semmi érdekes nincs Ray boltjában. Stanzt elmosolyodott és kivett az EKTO 1A-ból egy apró, szamárfüles kötetet. – Találtunk néhány érdekes adatot Vigóról. Felmutatta a könyvet. Az majdnem széthullott. – Megtaláltam Kárpáti Vigo nevét Leon Zundinger "Mágusok, Mártírok és Megszállottak" című könyvében. Ezt figyeld! Egon? Spengler odamutatta a könyv két oldalának fénymásolatát. – Kárpáti Vigo született 1505-ben, meghalt 1610-ben… Venkman pislantott egyet. – Százöt éves? Jól tartotta magát, mi? Stantz bölcsen mosolygott. – És fiatalon halt meg: megmérgezték, leszúrták, lelőtték, felakasztották, kerékbe törték, kibelezték, karóba húzták és felnégyelték. – Feltételezem, nem lelhetett valami népszerű – elmélkedett Winston. – Nem – helyeselt Spengler, – nem volt a nép barátja. Újra olvasni kezdte: – Úgy is ismert, mint Vigo a Kegyetlen, Vigo a Sanyargató, Vigo a Gyűlölt és Vigo az Istentelen.

– Ez egy rossz fiú volt – magyarázta Stantz. – Belepancsolt minden fekete mágiába. És hallgassátok a jóslatát: mielőtt a feje meghalt, az utolsó szavai ezek voltak: "A halál csak ajtó, az idő csak ablak. Visszatérek!" Venkmant ez nem hatotta meg. – Ez minden? Csak ennyit mondott? "Visszatérek"? Spengler vállat vont. – Ó, ez csak hevenyészett fordítás moldovánból. Venkman sóhajtott. – Oké. Látogassuk meg Viggyt. A szellemirtók kézbevették paranormális érzékelő készülékeiket és a múzeum bejáratához vezető lépcső felé indultak. Teljes felszerelésben átsétáltak az előcsarnokon. Rudy, a biztonsági őr hitetlenkedve pillantott rájuk. Venkman ment elöl. – Hé, Dr. Venkman – mondta mosolyogva. – Mi folyik itt? – Csak egy percre benézünk a restaurátor műterembe – válaszolta Venkman. Rudy a szemöldökét Táncolta. – Ó, azt nem engedhetem. Mr. Poha szigorúan megtiltotta. Azt mondta, magát többé ne engedjem be oda. Venkman megmerevedett, összevonta szemöldökét. Tettetett komolysággal pillantott Rudyra. – Oké – mondta magabiztosan – Titokban szerettük volna tartani, de azt hiszem, magában megbízhatunk. Mondd el neki, Ray. Stantz Rudyhoz lépett és lehengerlő modorban bejelentette: – Uram, önöknél itt az épületben ektoparitást és szubfuzionális folyást észleltek. Rudy megdöbbent, bár nem egészen tudta, miért. – Folyásunk van? Winston előre csörtetett. – Ember, itt egy egész folyás van, meg egy fél. Rudy Venkmanre pillantott. Venkman Stantz-re. Rudy is ráemelte a tekintetét. Stantz zordan bólintott és felemelte a bal kezét. Számolni kezdte az ujjait: – Most pedig, ha nem akar maga az – egy, kettő, három, négy, – ötödik személy lenni, aki a síkon támadt repedés okozta metasokk állapotába kerül, azt javaslom, bújjon az asztal alá és ne mozduljon, amíg meg nem adom rá a jelet. Rudy bólintott és nagyot sóhajtott. Lassan lecsúszott a székből és az asztal alá kuporgott, a szellemirtók pedig elvonultak a restaurátor műterem felé.

A műteremben Janosz türelmesen dolgozott Rosszéletű Vigo portréján, amikor a szellemirtók bezúdultak az ajtón. Gondolkodás nélkül lecsapta az ecsetet, meg a festéket és az ajtóhoz rohant, hogy eláll ja az útjukat. – Dr. Venkman? – motyogta. – Uhhh. Dana nincs itt. Venkman rideg pillantást vetett rá. – Tudom. Félrelökte az izgatott művészt. – Általános riasztást kaptunk és most végigjárjuk a listát. A maga neve volt az első. Janosz félelemtől remegve állt, Stantz Winstonhoz és Spenglerhez fordult: – Fésüljük át a terepet, fiúk. A három szellemirtó elővette a műszereit és szétszéledt a műteremben. Janosz egyre idegesebb lett. Venkman oda-odasompolygott hozzá. – Nézze – mondta –, még nem volt alkalmam megkérdezni. Honnan való maga? Janosz agya sebesen járt. – Ó, az Upper West Streetről. Spengler a PKE-méterre pillantott. – Ez az egész hely rendkívül forró, Peter. Janosz Venkmanhez fordult. – Valójában mi az, amit keresnek? Venkman nyugtató pillantást vetett rá. – Megtudjuk, mihelyt megtaláljuk. Maga csak üljön le, Johnny. Nem fog sokáig tartani. Stantz elővette a cipődoboz formájú gigamétert. Az kattogni kezdett a kezében. A mutató reszketett, remegett, majd kiütötte a doboz oldalát. Stantz felpillantott. A gigamétert óvatlan mozdulattal Vigo, a Tetű óriási portréja felé irányította. Venkman odalépett hozzá. Az ádáz harcos képébe nézett. – Ez az, amelyik szemezett Danával. Közelebb lépett a portréhoz, belebámult Vigo bamba szemeibe. – Hé, te! – kiáltotta. – Viggy! Nézz rám! Ide le! Hozzád beszélek, te tökfej! Hé! Rám nézz, ha hozzád pofázok! Stantz és Venkman a festményt figyelték, hogy vajon megmozdul-e? A vásznon Vigo szeme mozdulatlan maradt, élettelenül bámult bele a semmibe. Stantz sóhajtott. Venkman taktikája csődöt mondott. Mindazonáltal nem adta fel. Elővett egy apró fényképezőgépet és le-fel sétálgatva a festmény alatt felvételeket készített róla.

– Csodálatos. Csodálatos vagy, Viggy. Ez az. Tartsunk össze, bébi. Vegyük mókásra a figurát. Venkman a gépet kattintgatta. Miután elfogyott a film, lazított fényképészpózán és Stantz felé fordult. – Oké, jól megjátssza magát – vont vállat. – Fejezzük be és tűnjünk a pokolba. Stantz bólintott. – Csak még valamit ellenőrzők. Venkman undorral odébbállt. Stantz egyedül maradt a hatalmas festmény előtt, még egyszer utoljára végigpásztázta a vásznat a gigaméterrel. A lábnál kezdte, majd felfelé haladt, végül a mérőt a nyákra irányította. Azon kapta magát, hogy farkasszemet néz Vigóval. Vigo szemei lassan világítani kezdtek. Stantz teste megmerevedett. Vigo szemében ádáz vörös fény villant. Stantz érezte, hogy a szemébe fúródik a fény és lehatol egészen a lelkéig. Felnyársalva állt a festmény előtt. Valahol mélyen érezte, tudta, hogy mi történik vele. Tudta, hogy meg kellene fordulnia, de a Ray Stantz nevű lény szertefoszlott, helyét egy új, ördögi teremtmény foglalta el. Stantz gyermeki szemei résre szűkültek, mint egy hüllőé. Nyílt, optimista tekintetű arca megfeszült. Mindig mosolygó ajkai lassan borzalmas vigyorba torzultak. Stantz egy kart érzett a vállán. Pislantott. Teste visszanyerte rugalmasságát. – Hagyd ezt a ronda pacákot – mondta Winston. Stantz a fejét rázta. – Mi?… Hogyan? Megpróbált visszaemlékezni arra, hogy mi is történt vele az elmúlt percben. Minden olyan homályosnak tűnt. – Már végeztél? – kérdezte Winston. – Mi? Hogy? Ó, igen, persze, persze – mondta még mindig reszkető lábakkal. – Jól vagy? – érdeklődött Winston. – Jutottál valamire? Stantz halvány mosolyt küldött megértő és jó barátja felé. – Nem, de jól vagyok. Csak egy kicsit elszédültem az előbb. Menjünk. Winston a kijárat felé terelte Stantz-et. – Oké haver, időben szólj, ha problémád van. Szívesen letolom a gatyádat. Stantz bizonytalanul bólintott. – Ezt méltányolom, Winston. Tényleg. A szellemirtók hátat fordítottak Vigo portréjának és Janosz Pohának.

Janosz Vigo felé fordult és elmosolyodott. A szellemirtók nemsokára már nem állnak az útjukba.

19. A szellemirtók lefelé lépkedtek a múzeum lépcsőin, az EKTO 1A felé igyekeztek. – Valami határozottan történt ott a műteremben – vélekedett Spengler. – A PKE szint maximális értéken volt és a gigaméter is folyton a piros tartományban jelzett. – Rátenném az összes suskámat erre a Vigo pasira – helyeselt Winston. Venkman önelégülten mosolygott. – Ja, ez biztos befutó volna. Venkman és Spengler bemásztak az EKTO 1A hátsó ülésére. Venkman Stantzra pillantott, mielőtt becsapta az ajtót. – Te, meg Spengler nézzetek utána, hogy mi köze annak a patkány Pohának Vigóhoz. Ezek összedolgoznak. Stantz nem szólt, csak bólintott. Fájt a feje. Nagyon fájt. – Akarod, hogy vezessek? – kérdezte Winston. – Nem – válaszolta. – Jól vagyok. A volán mellé ült. Winston a mellette levő ülésben kényelembe helyezte magát. Különös mosoly futott át Ray Stantz arcán, amikor elfordította az indítókulcsot és jobb lábával a gázba taposott. Az EKTO 1A sikoltó gumikkal húzott el a járda mellől. Winston ideges pillantást vetett rá. A mentőautó csúszkálva, kanyarogva igyekezett állítólagos célja felé. Stantz szemei kifejezéstelenül meredték előre. Arcán semmi jele nem látszott annak, hogy tudatában volna, mekkora felfordulást okoz maga körül. Tenyerével a kocsi dudájára csapott. – Idióta! – kiáltotta egy elhaladó motoros felé. Elhúzott egy kocsi mellett. – Mozogj már, te barom! – mennydörögte feléje. Winston a kocsi hátuljába pillantott, ahol Venkman és Spengler rongybabaként dülöngéltek a felszerelési tárgyak között. Stantz gyorsítani kezdett. Harmincöt. Negyven, ötven mérföld óránként. Átzúgott a piros lámpákon, majdnem elsöpörte a járókelőket. Winston Ray-re nézett, homlokáról patakzott a veríték. – Nem megyünk egy kicsit gyorsan, Ray? Stantz Winstonra pillantott. Zavaros szemei élettelenek voltak. – Te akarod megmondani, hogyan vezessek? – gúnyolódott.

– Nem, én csak arra gondoltam… – Hát ne gondolkodj! – ordította. A gázra taposott, miközben egy busz és egy személykocsi előtt szlalomozott. Az EKTO 1A hátsó ülésén Venkman és Spengler továbbra is dülöngéltek. – Szólok majd a szerelőnek, nagyon rázkódik ez a kocsi – morogta Venkman, amikor beütötte a fejét. Spenglerrel együtt a tetőre szerelt kapaszkodón lógtak, mint az akrobaták a cirkuszi trapézon. Az első ülésen Winston túljutott a pánikon, most már beletörődött, hogy "úgyis-itt-döglünk-meg". Stantz felé fordult: – Megőrültél, ember? Még megölsz valakit. Ray ördögi kacajt hallatott. Démoni mosollyal az arcán fordult Winston felé. – Tévedsz! – jelentette be. – Mindenkit meg fogok ölni! Stantz lehajtott az EKTO 1A-val az útról és betért a közeli magányos parkba. Gondosan megcélzott egy hatalmas fát. Winston szeme hitetlenkedve kerekedett el, amikor látta, hogy a fa egyre csak nő, csak nő. Az utolsó pillanatban beakasztott Stantz-nek egy jobb horgot. Ray teste elernyedt. Winston átnyúlt, megragadta a kormányt és az ülés előtt keresztben a fékre taposott. Az autó megállt. Pontosan a fa előtt. A négy szellemirtó szédülve, remegve, de sértetlenül szállt ki a kocsiból. Stantz négykézlábra ereszkedett és a fejét rázta. Mintha egy hosszú, mély álomból ébredne. Felállt, de az érzékei még mindig tompák voltak. Zavartan pillantott Venkmanre. – Három betétlapot veszítettél a jogosítványodból. Stantz az EKTO 1A-ra, majd a fára pillantott. Másodpercek múltán Winston is ott állt mellette. – Jól vagy? Stantz bólintott, az értelem első jelei láthatóvá váltak az arcán. – Igen, azt hiszem. Ez igen különös volt. Tudtam, mit csinálok, de nem tudtam abbahagyni. Igazán borzalmas érzés kerített hatalmába és nem is tudtam… csak éreztem, hogy belerohanok abba a fába és mindennek vége. Huh! Sajnálom, fiúk. Venkman Spenglerhez fordult. – Figyelj rá, Egon – suttogta. – Még borotválkozni se engedd. Winston szemügyre vette a kocsiban esett kárt.

– Nem nagy ügy – mondta sóhajtva. – Big Apple csupán egy lökhárítót vesztett. Venkman az égre emelte a szemét. Ja, úgy igaz.

20. Venkman és Winston holtfáradtan érkeztek a tűzoltólaktanyába azután, hogy az egész délelőttöt a szerelőnél töltötték és alkudoztak vele, hogy a lehető leggyorsabban és legolcsóbban hozza rendbe az EKTO 1A-t. A szerelő addig nem mutatott hajlandóságot erre, amíg Venkman meg nem fenyegette, hogy megidézi neki rég holt anyósa szellemét. Másfél óra alatt elkészült a kocsi. A szerelő még a motort is beállította… ingyen. A tűzoltólaktanya műhelyében Stantz és Spengler serényen dolgoztak. Stantz egy kevés mintát emelt ki az egyik tartály pszichoreaktív nyálkából. Rávigyorgott az edényre, nehogy felingerelje a váladékot. – Mi van? – kérdezte Winston. – Azt már tudjuk, hogy ennek az anyagnak negatív a potenciálja – jelentette ki Stantz. – Most izoláljuk a mintát és leteszteljük, hogy lássuk, képes-e azonos értékű pozitív reakcióra. Venkman kíváncsi lett. – Miféle teszteket végeztek? Stantz zavartan toporgott a tartály előtt. – Hát, énekelünk neki. Beszélünk hozzá. Bátorító, vigasztaló szavakat mondunk neki… – De nem háltok vele, ugye? – kérdezte tettetett rémülettel. Spengler köhintett egyet, mintha úgy volna, ahogy Venkman állítja. Amaz Winstonnal együtt figyelmesen szemlélte, hogy Stantz egy kanálnyi nyálkát csurgat egy régi kenyérpirítóba. – A dalokkal mentünk eddig a legtöbbre. – Több olyan dalt azonosítottunk, ami megnyugtatja, lecsillapítja a nyálkát – tette hozzá Spengler. – Mindent kipróbáltunk ezzel a gügye lével – folytatta Stantz. – A "Kumbayá"-t, az "Everything is Beautiful"-t, az "It's a Small World"-öt. Spengler halványan elmosolyodott. – De ami a legjobban elintézi a molekuláit, az az 1967-es Jackie Wilson szám, a "Higher and Higher". Venkman nem hitt a fülének. – Figyelj ide – vigyorgott Stantz. Odalépett a zeneszekrényhez és bekapcsolta a magnót. Az egykori sztár, Jackie Wilson lágy, selymes hangja

robbant be a helyiségbe. A nyálkával megkent kenyérpirító ugrálni, remegni kezdett. Winstonnak leesett az álla, amikor a pirító előre-hátra lépkedve táncolni kezdett a zene ütemére. Venkman döbbenten figyelte, amint a táncoló szerkezet a levegőbe repít két szelet pirítóst, majd kettőt fordulva az asztalon a réseivel elkapja anélkül, hogy kiesne a ritmusból. – Nem érdekel, mit mondasz – szólt Venkman felragyogva –, de ezt az izét palackozni fogjuk és eladjuk. Megcsináljuk vele a szerencsénket! Winston még mindig hitetlenkedett: – Jó, és az első alkalommal, hogy valaki ordítozni kezd, a kenyérpirító leharapja a kezét. Venkman nem csüggedt el. – Oké. Oké. Majd mellékelünk használati utasítást. Stantz kikapcsolta Jackie Wilsont, mire a kenyérpirító mozdulatlanná merevedett. – Keressük a gyakorlati alkalmazás lehetőségeit – mondta Spengler. – Az, hogy edényben tartogatjuk, nem megoldás. Azt hiszem, alkalmas eszköz lehet némely spirituális megnyilvánulással szemben. Venkman ezt nem fogadta el. – Megterveztük egy nagynyomású, neutronmérővel ellátott, hordozható tárolószerkezet prototípusát – jelentette be Stantz. Venkman még mindig kitartott. Stantz sóhajtott. – Alapjában véve ez egy nyálkaszóró. Felmutatott egy páncélökölszerű szerszámot, ami egy nyomás alatt álló tartályhoz csatlakozott. Venkmant ez sem hatotta meg teljesen. – Igen, ez már valami. Nézz utána, hogy százötven dollár alatt tudjuk-e tartani az árát. Venkman a kenyérpirítóhoz lépett és az ujjait beledugta az egyik nyílásba. Gúnyosan a nyálkára vigyorgott. – Gyerünk, mérkőzzünk meg. Hirtelen üvölteni kezdett, mintha a pirító lerágta volna az ujjairól a húst. Nem tudta kihúzni a kezét a készülékből. A többiek a segítségére siettek. Venkman rájuk mosolygott. – Csak vicceltem – mondta és könnyedén kihúzta kezét. Azzal elhagyta a helyiséget, faképnél hagyva a három megkönnyebbült, de nem kevésbé döbbent szellemirtót. Miután bekukkantott Dana kihalt lakásába, a saját tetőtéri otthona felé indult. Felsétált a bejárathoz, kezében egy csokor virág és Dana kis bőröndje. Elővette a kulcsát, kinyitotta az ajtót és belökte. – Édesem! – kiáltotta. – Megjöttem!

Becsapta maga mögött az ajtót. Rémülten bámult az eléje táruló látványra. Szellemirtó évei alatt sem volt része ilyen megdöbbentő látványban. – Tudtam! – motyogta. – Kitakarított! A lakás patyolattiszta volt. Az ételmaradékok eltűntek. Az újságok, magazinok sehol sincsenek. A könyvek ott sorakoznak a polcon. A konyhában lerakódott tizenhárom réteg por lemosva. A szőrgombolyagok – Venkmannek nem is volt háziállata – gondosan felporszívózva. Meghallotta a fürdőszobából a zuhany hangját. Letette a virágot, meg a bőröndöt és lábujjhegyen a fürdőszobához osont. Az ajtó félig nyitva állt. Bekukucskált. Alig tudta kivenni a függöny mögött Dana vastagon beszappanozott alakját. Sóhajtott, behúzta az ajtót és a hálószobába ment, ahol a kis Oscar aludt. Dana párnákkal vette körül a kölyköt, nehogy leguruljon az ágyról. Venkman elmosolyodott. Lehet, hogy ez az, ami hiányzik az életéből. Kézfejével a homlokára csapott. Neeem. Ez a fajta élet a normális embereknek való, nem egy ilyen szellemirtó pasasnak. Amint megfordult, Danába ütközött, aki törölközőbe csavarva éppen kilépett a fürdőszobából. Gyorsan visszavonult. Venkman ügyelt arra, nehogy valami ostobaságot mondjon, így azután csak elővett egy tiszta inget. Dana előbújt a fürdőszobából, ezúttal hosszú frottírköntöst viselt. Venkman alaposan végigmérte. – Ne merd azt állítani, hogy az előbb nem szándékosan leptél meg. Gyötörni akartál, igaz? Dana közömbösen pillantott rá. – Mindent kitakarítottál már? – kérdezte Venkman. Dana hervadt mosolyt villantott felé. – Igen, már minden tiszta. Találtak valamit a lakásomban? Mielőtt Venkman válaszolhatott volna, Dana elhúzott előtte, bement a hálószobába és becsapta maga mögött az ajtót. – Semmit – kiáltotta Venkman az ajtón át. – Ott maradtak egész éjjel, átforgatták a személyes holmidat, lefolytattak egy sor távolsági beszélgetést és kiürítették a hűtődet. Ez minden. Dana kinyitotta az ajtót. Még mindig a köntös volt rajta. – Akkor most mit csináljak? Venkman elvigyorodott.

– Öltözz fel és elmegyünk valahová. Elintézem a baby-sittert, meg mindent. Bízzál bennem, szükséged van rá. Danát vonzotta az ötlet. – Tudod, hogy nem szükséges szórakoztatnod. – Tudom – bólintott Venkman, azzal kiment a nappaliba és Dana bőröndjével tért vissza. – Elhoztam néhány ruhádat. Dana elmosolyodott, elvette a kis bőröndöt és behajtotta a hálószoba ajtaját… – Húzz fel valami izgatót – mondta Venkman a csukott ajtónak. Az előszobában kinyitotta az egyik faliszekrényt. – Nem láttál itt a földön néhány inget? – kérdezte. – A szennyestartóba tettem – jött a válasz a hálóból. – Azt hittem, piszkosak. Venkman gyászos képet vágott. – Legközelebb kérdezz meg, oké? A szennyesnek nálam több, mint két fokozata van. A tiszta és a piszkos között akad még számos közbenső fokozat. A párás fürdőszobába ment és nekirontott a szennyestartónak, kiszórta belőle a ruhákat, ingeket, nadrágokat, zoknikat. – Hm – morogta. – Még nem is olyan koszosak. Egy kicsit fel kell őket akasztani és már jók is. Megszagolta az egyik ing hónalját, elhúzta az orrát és a gyógyszeres szekrénybe nyúlt, majd egy egész percig fújta rá a dezodort. Még egyszer megszagolta. Már jobb. Határozottan jobb. Miközben bőségesen meglocsolta a zokniját after-shave-vel, elmosolyodott. Minden készen áll egy kis éjszakai élethez.

21. Janine késő estig ott ült a szellemirtó-laktanya recepciója mögött. Fentről a laborból hangokat hallott, pedig tudta, hogy nincs odafent senki. Nem rémült meg. Louis lehet az, gondolta. Szegény Louis, sóhajtotta, ötletviharainak hevessége a szemerkélő esőéhez mérhetők. Mégis, feltűnt neki, hogy valami történt vele. Jóindulatúvá vált. Janine abban látta a változás lényegét, hogy hasonlítani kezdett gyermekkora kedvenc állataira. Míg a többi gyerek a fajtiszta kutyákért rajongott, ő a kóbor ebeket kedvelte. Azokat a kutyákat, amelyek olyan szerencsétlenek voltak, hogy az ember semmit nem várhatott el tőlük.

Akikre senki nem haragudott, ha elrágták az újságot, ahelyett, hogy behozták volna. Letakarta a számítógépet és huncut arcán kedves mosollyal elindult felfelé a laborba. Louist teljes szellemirtó felszerelésben találta. Úgy állt rajta, mint egy gyereken a két számmal nagyobb pizsama. A hátán protontelep lógott, de a hevederek olyan tágak voltak, hogy a telep folyton a fenekét verdeste, amikor lépett. – Oké, büdöske – morogta éppen. – Ez az. Itt a leszámolás ideje. Te meg én, fiú. Azt hiszed, te vagy az ügyesebb? Hát majd meglátjuk! A mennyezetre pillantott és felkiáltott. – Ó, hello pizza-ember! Ó, de szép nagyok! De csak egyet rendeltem. Pepperonival és ananásszal. Ahogy nézem, ezeket egyedül kell megennem! A zöld Taknyozó lejjebb szállt a mennyezetről, hogy megkeresse a kis pondrót. – Oké, kezdődjön a tánc! – suttogta Louis. Megperdült és protonnyalábot lőtt a taknyozóra. Ebben a pillanatban lépett Janine a helyiségbe. Taknyozó könnyedén kitért Louis elől. Janine nyelt egyet és lebukott, amikor egy energianyaláb átcikázva a szobán lyukat ütött mellette a falban. Louis reszketve állt a helyén. – Jaj istenem! – kiáltotta. – Sajnálom. Nem akartam. Véletlen volt. Átkacsázott a laboron Janine felé. Az lassan feltápászkodott. – Mit csinálsz te idefent? – kérdezte Janine. Louis izzadni kezdett. – Megpróbáltam elkapni azt a kis büdös szellemet. A fiúk mondták, hogy segítsek nekik. Én vagyok az ötödik szellemirtó. Janine kedvesen rámosolygott. – Miért akarsz könyvelő létedre szellemirtó lenni? Louis keményen elgondolkodott. – Ó, nem. Szó sincs róla. Csak akkor, ha valamelyikük megbetegszik, vagy megsebesül. Louis gyorsan letette a protontelepet. Az a földre csúszott, és majdnem magával rántotta. – Nos – kérdezte Janine –, mit fogsz csinálni szilveszterkor? Louis vállat vont. – Nem tudom. Én az adóév végét szoktam megünnepelni. Az május végén van. Akkor nincs olyan nagy tömeg. Janine meglepődött. – Ez igen praktikus. Én is utálok szilveszterkor kimenni az utcára.

Louis és Janine egymásra mosolyogtak. Louis egyszeriben kínosan érezte magát… Valami melegség áradt szét benne. Vagy tetszik Janine-nak, vagy csak az a bizonyos, kínai ebéd után tapasztalható érzés tört rá, amiről Venkman beszélt. – Hát – mondta Janine távozóban –, jó éjszakát. Louis utána lódult és tőle szokatlan szenvedéllyel megszólalt. – Janine, hazafelé betérhetnénk valahová vacsorázni. Voltál már Tadnál? Nagyon jó kis hely. Van sült hús főtt krumplival és olyan salátaöntetet kérsz, amilyet csak akarsz, és csak 5 dollár 29-be kerül. Nem hagyhatod ki! Janine feléje fordult és széles mosollyal jutalmazta. – Szeretnék elmenni, Louis, de megígértem Dr. Venkmannek, hogy vigyázok az egyik barátja gyermekére. Louis arca lehervadt. – Ó – morogta. – Akkor talán majd máskor. – Nem akarsz velem jönni? Együtt vigyázhatnánk a gyerekre – ajánlotta Janine. Louis felderült. – Ó, dehogynem! – kiáltotta. – Ez nagyszerű! Louis Janine után ügetett és együtt hagyták el az épületet. Venkman a nappali közepén üldögélt és a baby-sitterre várt. Frissen felújított inge és zoknija tökéletesnek hatott, mégha ezt csak magában is állapította meg. A bejárati ajtó csengője megszólalt. Felugrott a pamlagról és az ajtóhoz rohant. Remélte, hogy Janine érkezett meg. Ahelyett Stantz, Spengler és Winston állt előtte. Csípőig érő gumicsizmát, tűzoltóköpenyt és bányászsisakot viseltek. Mindegyiküknél érzékelőműszerek, gyűjtőedények és fényképezőgépek. Ha nem ismerte volna őket, azt hiszi, a National Geographic amatőr barlangkutató expedíciója áll előtte. Venkman betessékelte őket. – Ne szóljatok, kitalálom, ökörsütéshez készülődtök a Sizzler Garden partyján? – Jobb! – sugározta Stantz. – Lemegyünk a csatornába, hogy megkeressük a pszichoreaktív nyálkafolyam forrását. Gondoltuk, te is velünk akarsz jönni! Venkman színpadias mozdulattal pattintott az ujjával. – A pokolba is! Bárcsak tudtam volna, mire készültök! Akkor nem foglaltattam volna asztalt. Spengler mintha nem is hallotta volna.

– Tudod, az állatok, meg az alacsonyabbrendű életformák gyakran megérzik a nagy katasztrófákat. A magnetérikus értékekből arra lehet következtetni, hogy ugrásszerűen meg fog növekedni a svábbogarak száma. – Csótányok? – kérdezte Venkman. – A francba! Ez egyre jobb. Venkman beszólt a zárt hálószobaajtón: – Dana? A fiúk a csatornába készülnek, hogy nyálkát szedjenek. Egon meg azt mondja, meg fognak szaporodni a csótányok. Nem kéne lemondani a vacsoráról és velük menni? Dana csodálatos testhezálló estélyiruhában jelent meg, aranybarna haja a vállára omlott. – Hú! – nyugtázta Stantz. Dana végigpillantott a szellemirtók felszerelésén. – Hí! – üdvözölte őket szerényen. A szellemirtók enyhe zavarban visszahúzódtak. Venkman Stantz és Spengler felé fordult. – Ray? Egon? Azt hiszem, le kell mondanom a csatornalátogatásról. Majd mondjátok el, mit találtatok! Az ajtóhoz kísérte őket. Stantz nagyot sóhajtott. – Oké, de így minden buliból kimaradsz. Venkman becsukta mögöttük az ajtót. Az előcsarnokban Stantz, Spengler és Winston Louis-szal és Janine-nal találkozott. Egymásra mosolyogtak. Louis megrettent a profi felszerelés láttán. – Hé! – kiáltott fel. – Hová készültök? A szellemirtók egyetlen szó nélkül a lifthez vonultak. – Oké – mondta Louis. – Majd később beszélünk. Janine kopogott Venkman ajtaján. Louist meglepte Janine határozottsága, ő még sosem járt Venkman lakásában. Valójában mostanáig azt sem tudta, hogy Venkmannek van lakása. Peter kinyitotta az ajtót és elegáns öltözetében nyájasan rájuk mosolygott. Louis beleszimatolt a levegőbe. Kölnivíz, dezodor és hintőpor illatát sikerült összegyűjtenie. – Gyertek be – mosolygott Venkman. – Láttam a fiúkat, ki voltak rittyentve – mondta Louis lelkesülten. – Segítettek pelenkát cserélni – válaszolta Venkman és a lakásba vezette őket. – Meglehetősen tele volt. Janine a szemöldökét ráncolva pillantott körbe a padlásszobában. A lakás még így rendbetéve is leginkább a "Mi brigádunk"-sorozat díszletére emlékeztetett. – Te tényleg itt laksz? – Igen, Janine, itt – jelentette ki Venkman.

– Szerintem takaros kis lakás – mondta Louis. Venkman Janine-re mosolygott. – De el szeretnék költözni innen. Janine vállat vont, felkapta a tv-műsort és a készülék elé telepedett, hogy meggyőződjön róla, működik-e. Louis Venkmanhez fordult: – Remélem, nem bánod, hogy itt vagyok? Gondoltam, Janine-nak társaságra lesz szüksége. – Nagyszerű – mondta Venkman és apai mozdulattal átölelte a kis jelentéktelen figurát. – Használd ki az alkalmat. De nem szeretném hazatérve azt látni, hogy összeugráltátok a pamlagot! – Ó, nem – pirult el Louis. – Csak barátok vagyunk. – Oké, maradjatok is azok – kacsintott Venkman és az ajtóhoz vezette Danát. Taxiért kiáltott és Danát Manhattan egyik előkelő éttermébe, az Armand'sba vitte. Ez az a fajta étterem volt, amit a gazdagok és a sznobok kedveltek. Ahol igény szerint a halat nyersen is felszolgálták. Ahol vizezték a bort és ötvenszer drágábban adták, mint másutt és ahol a zene egy műszaki hibás felvonó zajára emlékeztetett, s mindezt az Új Kor hangjának kiáltották ki. Venkman szívesebben választott volna egy játékkaszinót, vagy ír kocsmát, de úgy találta, ez jobban illik Danához. A taxi megállt az Armand's előtt. Venkman a szemöldökét ráncolta. Amikor New Yorkba költözött, itt még mosoda volt. Sóhajtott. Keresnie kell egy új mosodát. A bejárathoz kísérte Danát és odanyújtott egy ötdollárost a főpincérnek. – A legjobb asztalukat, Armand – utasította, és úgy érezte, ő Douglas Fairbanks. A főpincér megnézte a bankjegyet és elhúzta a száját. Venkman meggyőződött róla, hogy Dana észrevette-e, azután a homlokát ráncolva előhúzott egy húszast és a főpincér kezébe nyomta. – Ennyi elég lesz – mondta. Amaz egy csodálatos asztalhoz vezette őket. Venkman hátrapillantott. A mellettük ülő pár halat rendelt, aminek még megvolt a feje. Hideg szempár meredt Venkmanre. Jézus, gondolta és leült. Legalább mosolyogna! Megnézte az étlapot. Elállt a szívverése is. Sehol egy hamburger. Sóhajtott és kaviárt rendelt pezsgővel. Egy szláv pincér azonnal hozta az előételt és az innivalót. Venkman Dana felé emelte a poharát.

– Egy csodálatos hölgyre. Egy nindzsa harcosra. Egy remek asszonyra – mondta a tósztot. – Ez a te estéd. Dana szomorúan elmosolyodott és felemelte a poharát. – A legbájosabb, legokosabb, legkedvesebb… – Hé, te rólam beszélsz! – vigyorgott Venkman. – …legfurcsább férfira, akivel valaha összeakadtam. Mindketten belekortyoltak a pezsgőjükbe. – Beszéljünk az igazán rendes fickókról – mondta Venkman csak úgy mellékesen. – Meséld el, hogyan estél belém? Dana hátradőlt a székében. – Ó, Peter. Nem estem beléd. Csak meg kell védenem magam. Tudod, nem vagy elég jó nekem. – Hé – válaszolt Venkman. – Még magamnak sem vagyok elég jó. – Miért mondasz ilyeneket? – kérdezte Dana. – Ahhoz azért elég jó vagy. – Köszönöm – vigyorgott Peter. – Ha naponta hallanék ilyen bókokat, a századfordulóra biztosan összeszedném magamat. Dana elmosolyodott, érezte, hogy máris kezd a fejébe szállni a pezsgő. – Akkor majd hívjál fel 2000-ben. Venkman odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. – Hadd csengessek máris. Dana hátradőlt. – Fel kéne hívnom Janine-t. Venkman továbbra is előredőlt és összevonta a szemöldökét. – Ne aggódj. Janine igen jól tud bánni a gyerekekkel. Tudom, láttam. Venkman ajka Danáéhoz ért. Egy pillanatra minden aggodalma, egész napi félelme tovatűnt. Egy pillanatra csak egymásra gondoltak. Szeretettel. Venkman lakásában a dolgok nem ilyen idilli körülmények között folytak. Janine a televízióra tapadt és a "Jake és a hájpacni" című sorozat különlegesen hosszú epizódját figyelte. Louis ezalatt a nappaliban rótta a köröket, karjában a visítozó Oscarral. Egy üvegből tejet próbált a kölyökbe erőltetni. A bébinek azonban ahhoz nem volt kedve. – Talán egy mese segítene – morogta Louis. – Akarod, hogy meséljek, bébi? Oscar böfizett. Louis ezt beleegyezésnek vette. – Oké – kezdte. – Volt egyszer hét törpe, akinek egy kisebb bányavállalatban volt érdekeltsége. Egy nap jött egy csodaszép hercegnő, aki szállásért és teljes ellátásért elvállalta a házvezetői teendőket, ami elég jó üzletnek bizonyult, mert akkoriban még nem volt adó és társadalombiztosítás, így se munkakönyv nem kellett, se jövedelemadó-bevallás, ami szerintem nem

helyes, mert visszaélésre ad alkalmat, de hát ez csak egy sztori és ott azért elmegy. Louis Oscarra pillantott… A kisfiú elaludt. Louis felsóhajtott. – Ha akarod, később majd befejezem – ajánlotta a gyereknek. Janine pattogatott kukoricát ropogtatott a tv előtt. A képernyőn feltűnt az esti hírek szignálja. Egy cickányképű figura nézett szembe a kamerával. – Szellemek. Rosszabbak, mint az utcai csavargók? A filmet és a spiritiszta szeánszot tizenegykor láthatják.

22. Mélyen lent New York City gyomrában Stantz, Spengler és Winston erős fényű lámpával a kezükben a régi metróállomáson álltak. Gyorsan leakasztották magukat a kábelről, aminek segítségével leereszkedtek a Van Horne állomás nyálkafolyamához. Most az alattuk gomolygó, örvénylő, kavargó váladékfolyót bámulták. Borzalmas látvány volt. A nyálka böcögött, bugyborékolt, sistergett és kavargott. Stantz mogorván pillantott az "élő" folyóra. – Mérjük meg, milyen mély. Elővett egy tekercs zsinórt, aminek a végére függőónt erősített. A másik végét a derékszíjához csatolta. – Álljatok hátrébb – utasította a társait. Kézbevette a zsineget és az ónt megpörgetve horgászt meghazudtoló ügyességgel a folyóba vetette. A súly azonnal elmerült a nyálkában. Spengler figyelte, hogyan tekeredik le a zsineg, megpróbálta megbecsülni a mélységet. – Hat láb. Hét láb. Nyolc láb. A zsineg megállt. – Ez az – jelentette be Stantz. – A fenekén van. A zsinór hirtelen megrándult. Spengler tovább kalkulált. – Kilenc láb. Tíz láb. Winston meglepődött. – Még mindig süllyed? Spengler a folyóba bámult. – Nem! A nyálka emelkedik. Stantz is odapillantott és látta, hogy a váladék túlcsordul a medréből és elönti a peront, körbeveszi a csizmájukat. – Tűnjünk el innen, fiúk! – kiáltotta.

Megpróbálta kihúzni a zsinórt. Az mintha elakadt volna. Sőt mi több, mintha húzná valami. – Segítség! – kiáltotta. – Elakadt! Winston a barátja elé ugrott és húzni kezdte. Ketten sem bírtak vele, az pedig lassan vonta őket a folyam felé… egyre közelebb és közelebb a bugyborgó, böcögő, élő mélység felé. Spengler leszórta a műszereit és csatlakozott a kötélhúzókhoz. A három férfi együtt nyögött, izzadt és összekente magát, de akármi is húzta a zsinórt, emberfeletti ereje volt. Stantz szabad kezével vadul dolgozott, megpróbálta eloldozni a zsinórt az övéről. Ha nem sikerül eloldoznia a bogot, halott ember. Vagy legalább is taknyos. A zsinór azonban ragaszkodott az övhöz. Stantz elhúzta a száját és nekiesett az öv csatjának. Gyorsan, kapkodva dolgozott. Végül az egészet ledobta a derekáról. Az a zsinórral együtt a folyam felé kúszott. Spengler és Stantz éppen időben szabadultak meg a zsinórtól. Winston azonban mit sem vett észre Stantz életmentő tettéből, még mindig a zsinórt szorongatta. A meglepett szellemirtó elvágódott, lába az égnek meredt. A zsinórt szorongatva merült el a nyálkafolyóban. – Ray! – kiáltotta fuldokolva. – Egon! Stantz és Spengler egymásra pillantott. – Zabráló! – morogta Spengler. A két megmaradt szellemirtó összeszedte maradék bátorságát és fejest ugrott társa után az örvénylő nyálkába. Egyikük sem tudott úszni az áramló szennyben. Mint a szirupba ragadt legyek, tehetetlenül sodródtak kifelé az állomásról. A nyálka kavargott, örvénylett, Stantz és Spengler úgy pörgött, mint úszó a víz sodrásában. Mindent elkövettek, hogy a felszínen maradjanak és levegőt vehessenek. Stantz végigjártatta tekintetét a folyón. Előtte ott vergődött Winston alakja. Stantz és Spengler érezte, hogy csökken a testére nehezedő nyomás. A nyálkafolyam lelassult. A felszínre evickélve látták, hogy egy nagyobb kamrába kerültek. A régi New York-i Pneumatikus Vasút végállomására. A nyálka itt lelassult és elcsitult. A három szellemirtó köpködve, köhögve vergődött a szennyáradat felszínére a rég elhagyott vasútvonal utolsó állomásán.

Winston mászott ki elsőnek. Hasrafekve lenyúlt és kihúzta Stantz-et. Azután ketten megragadták Spenglert és egyetlen erőteljes mozdulattal kirántották a váladékóceánból. Mindhárman elterültek a peronon és némán lihegtek. – Hagyjuk az egészet – suttogta Stantz. – Hagyjuk? – köhögte Spengler. – Ezt a szót nem ismerem. – Azt jelenti – magyarázta Winston, – hogy tűnjünk innen a francba. Spengler ezen eltűnődött. – Ó. Oké. Percekkel később a nyálkától csepegő szellemirtók egy csatornanyíláson át kimásztak a manhattani Upper East Streeten a felszínre. Egy percre mindhárman kimerülten megpihentek. A gumiruhájukat borító váladék lassan csepegni kezdett. Winston hirtelen dühösen talpra ugrott. – Jól nézünk ki, Ray! – mennydörögte. – Miért akartál belefojtani? Stantz teste megfeszült. Feltápászkodott és Winston arcába nézett. – Nézd, Zeddemore – mondta fenyegetően, – én nem tehetek róla, hogy te olyan ostoba vagy, hogy nem engeded el a zsinórt! Winston vére felforrt. Ellökte magától Rayt. – Jó lesz, ha tartod a pofádat ember, vagy bemosok egyet… Stantz arca eltorzult a dühtől. – Ó, csak nem? És hányan vagytok hozzá? Gyerünk, próbáld csak meg! Egon Spengler vicsorogva ugrott közéjük, ökleit klasszikus bokszolópózban emelte fel. – Ha veszekedni akartok, csak rajta! Ki lesz az első? Gyerünk, Ray. Próbáld csak meg, te szopósmalac. Stantz Spenglerre támadt. – Kiütlek, te szikkadtnyakú békaevő! Kikészítelek! Mit sem törődve a tajtékzó Spenglerrel, Stantz és Winston megragadták egymást és birkózni kezdtek. Párviadaluk groteszk polkatáncra emlékeztetett. Spengler megrázta a fejét. Tudta, mi történik. A két ellenfél közé vetette magát és szétválasztotta őket. – Hagyjátok abba! – parancsolta. – Hagyjátok abba! Hangja olyan határozottan csattant, hogy a küzdő felek pislogva hőköltek hátra. Zavartan, ijedten néztek rá. – Vetkőzzetek! – kiáltott rájuk Spengler. – Azonnal! Vegyétek le ezeket a ruhákat! Spengler lerántotta magáról a köpenyt, meg a gázlócsizmát. A meglepődött Stantz és Winston is vetkőzni kezdett Manhattan kellős közepén. Spengler

megszabadult az overalljától. Amikor készen volt, segített a másik két szellemirtónak levetni a nyálkától csepegő ruhát. Spengler összegyűrte a ruhadarabokat és bedobta a még nyitott aknába. A három férfi most hosszú alsóban állt az utca közepén. Észrevették, hogy már nem dühösek. Nem gyűlölték egymást, nem éreztek zavarodottságot. Csak fáztak. Winston megvakarta a fejét. – Mit csináltunk? – Stantz felé fordult. – Ray, én meg akartalak ölni! Stantz arca a lelkiállapotát tükrözte. Teljesen fellelkesült. – Hát nem érted? A nyálka. Ez maga a tiszta, tömény gonoszság! Stantz végignézett az utcán és felfedezte, hogy pontosan a Manhattani Művészeti Múzeum előtt állnak. Spengler elkapta a pillantását. – És a nyálka – mondta, – pontosan ide tart. – Most mit tegyünk? – kérdezte Winston. – Be kell vonnunk Venkmant is, – jelentette ki Stantz. – Mégpedig azonnal! Sietős léptekkel elindultak a Central Parkon át az Upper West Side felé. Húsz perccel később az Armand's étteremben a főpincér úgy érezte, szívrohamot kap. Végül azzal vigasztalta magát, hogy ahhoz még túl fiatal. Három izzadt férfi állt előtte, alsónadrágban. Igyekezett nyájasnak lenni. – Miben segíthetek? Stantz az étterembe pillantott és Venkmanre mutatott. – Semmiben – mondta a főpincérnek. – Minden rendben van. Látom őt. A három szellemirtó mit sem törődve az öltözetével, a döbbent főpincér mellett bekocogott az étterembe. Venkman éppen egy újabb pohár pezsgőt töltött a kissé spicces Danának, amikor észrevette a közeledő Rayt, Egont és Winstont. Megrázta a fejét. Még sosem tapasztalta, hogy a pezsgő ennyire megártott volna neki. – Ott kellett volna lenned, Venkman – kiáltotta Stantz, amikor odaért az asztalhoz. – Teljességgel hihetetlen. – Igen, sajnálom, hogy kihagytam – pillantott rá Venkman. Végignézett alsóruhába öltözött társam. – Úgy látom, nem tudjátok, milyen öltözék illik ide. Ez olyan hely, ahová öltönyben, nyakkendőben illik belépni. Stantz ezt meg sem hallotta. – Az egész város tele van, Pete… még a város alatt is ott van. Dana tátott szájjal bámult a szellemirtókra. – Egész folyók vannak belőle odalent! – kiáltotta Winston.

– És mind a múzeum felé folyik. Hirtelen mozdulattal a múzeum felé mutatott. A kezén maradt hatalmas csepp nyálka átzúgott az éttermen. Pontosan egy elegánsan öltözött vendég orrán landolt. – Sajnálom! – kiáltotta oda Spengler. – Talán ezt másutt is megbeszélhetnénk – javasolta Dana. Venkman észrevette Dana zavart arckifejezését és felállt az asztaltól. Társait az étterem hátsó kijárata felé terelve suttogta: – Fiúk, figyeljetek. Megrémítettétek az egész társaságot. Hagyjuk ezt holnapra, oké? Spengler összevonta bozontos szemöldökét. – Ez nem várhat holnapig, Venkman. Forr az egész, bármikor kitörhet. Venkman Spengler válla fölött a kijárat irányába pillantott. A főpincér két zsarut vezetett a szellemirtók felé. Az égre emelte a szemét. Micsoda idők! – Tartóztassák le ezeket! – parancsolta a főpincér. Az egyik zsaru felismerte őket. – Hé! Ezek a szellemirtók! – Hm. Hol az egyenruhájuk, uraim? Stantz most első ízben vette észre, milyen öltözetben vannak. Micsoda szégyen! – Ó, hát volt egy kis balesetünk és… de felejtsük el! Találkoznunk kell a polgármesterrel, mihelyt csak lehetséges! Az első zsaru megrezzent Stantz pillantásától. – Ó, az áldóját, doki. Most éppen hivatalos fogadáson van a Gracie Mansionban. Jobb volna, ha hazamennének, kialudnák magukat és reggel felhívnák. Mit szól hozzá? Spengler a két zsarura bámult és felöltötte "még jobban koncentráló" arckifejezését. – Nézze, nem vagyunk sem részegek, sem hülyék. Majdnem meghaltunk ma este. Ez életbevágóan fontos ügy! A két zsaru csodálkozó pillantást váltott. Venkmannek rossz előérzete támadt. Ennyit a romantikus estéről. A törvény őreihez, a tökéletes hivatástudat eleven szobraihoz lépett. – Talán én el tudnám intézni, tiszt urak. A két zsaru sóhajtott. – Peter Venkman! – kiáltott fel egyikük. – "A fizika világa!" Ez az egyik kedvenc műsorom. Venkman bólintott. – Kérem! Ne árulja el, melyik a másik. Tenne nekem egy szívességet? Menjen a telefonhoz és hívja fel a polgármestert. Mondja meg neki, hogy a város bajban van és ha nem fogad minket azonnal, a The New York Times-hoz megyünk.

Az első zsaru eltátotta a száját. – Mi van? Venkman előrehajolt és átölelte a rendőrt. Jobbra, majd balra pillantva bizalmasan a fülébe súgta: – Romlott kaviár. Több tonnányi. Az iráni terroristák műve. Minden ötödik meg van mérgezve, és csak mi tudjuk, melyik. Oda kell érnünk, mielőtt felszolgálják a szendvicseket. A rendőr szkeptikus pillantást vetett Venkmanre. Venkman nem nézett rá vissza. Csak hívja fel a polgármestert! III. "Nincs olyan zseni, aki ne volna egy cseppet bolond." (Arisztotelész) "Agyam helyén légüres tér van." (Winston Zeddemore)

23. A mannhattani Upper East Side-on található Carl Sohurz Park ragyogott a szikrázó téli éjszakában. A pislogó csillagok versenyre keltek a rendőrcirkáló fényeivel. A kocsi a parkon át a Nyolcvannyolcadik utca felé tartott. Nyomában az EKTO 1A gördült. A két jármű szirénázva rontott be a polgármester New York-i rezidenciájának, a Gracie Mansionnak a földalatti parkolójába. Beálltak a parkoló autók sorába. Peter Venkman még mindig Douglas Fairbanksnek képzelve magát, jólöltözötten és túlkölnizve kilépett a kocsiból. Három alsónadrágos kollégáját, akik most rendőrségi esőkabátot viseltek, egy döbbent tekintetű komornyik az épületbe kísérte. A számos kanyargós lépcsőn, majd az előcsarnokon át egy hatalmas, kétszárnyú tölgyfaajtóhoz érkeztek. A komornyik halkan kopogott, majd benyitott. Az antik bútorzatú dolgozószobában a ropogó tüzű kandalló előtt ült New York polgármestere. Jólöltözötten, jólfésülten Jack Hardemeyer állt mellette,

mint valami hűséges házőrző. Mindketten szmokingot viseltek, bár Hardemeyeré jóval drágább volt, mint a polgármesteré. A szellemirtók bezúdultak a helyiségbe. A polgármester elfojtotta hirtelen támadt, jóllehet őszinte dühét. Nem örült neki, hogy kihívták a hivatalos fogadásról. Annak még kevésbé, hogy most Peter Venkman öntelt arcát látja maga előtt. Az orvosa figyelmeztette, hogy ügyeljen a vérnyomására, amely pillanatnyilag annyira lehetett stabil, mint a paradicsommártás a mikrohullámú sütőben. – Na jó – sziszegte a polgármester. – Szellemirtók. Szeretném leszögezni… hogy a kétszáz leggazdagabb kampánytámogatóm vár odakint és eszi a romlott grillcsirkét, miközben arra vár, hogy elmondjam életem legnagyobb beszédét. Két percet adok maguknak. Ajánlom, használják ki. Stantz előrelépett. – Polgármester úr, a város alatt egy hevesen növekvő pszichomagnetérikus nyálkafolyam van! A polgármester Stantz-re bámult. – Pszidhomicsoda? Spengler odakacsázott hozzá. – Azt hisszük, hogy a negatív emberi emóciók egy robbanékony, szupranormális potenciállal töltött viszkózus, félfolyékony, élő, pszichoreaktív plazmában materializálódtak. A polgármester hatalmasat sóhajtott. – Mi az, itt már senki nem beszél angolul? Winston összeszedte magát és előrelépett. – Dehogynem. Jóember, azt akarjuk mondani, hogy a város rossz érzelmei, a harag, a gyűlölet, a düh, az erőszak egy különös trutymóvá változtak. Először én sem akartam elhinni, de amikor megfürödtünk benne, majdnem megöltük egymást. Hardemeyer megsimogatta gondosan borotvált állát és előrehajolt. – Ez őrültség – mondta olyan hangon, amilyet az előkelő egyetemek diákjai használnak. A polgármesterhez fordult. – Tényleg végig kell hallgatnunk mindezt? Venkman is beszállt a vitába: – Hé, szőrgombolyag, tűnj el innen! A polgármester elé állt. – Nézd, Lenny, valld be, éppen elég baja van ennek a városnak. Jó néhány millió nyomorult seggfej lakik itt – Hardemeyerre mutatott. – Ez itt egy kapitális példány. Stantz csatlakozott hozzá.

– Éppen elég negatív energia áramlik Manhattan alatt és folyton növekszik. Ha nem csinálunk valamit, ez az egész város felrobban, mint egy béka a rezsón! Winston bólintott. – Mondd el neki a kenyérpirítót! Venkman vállat vont. – Nem hiszem, hogy Lenny megértené. A polgármester egyik oldaláról a másikra ingatta a fejét. – Nyomorultnak lenni és semmibe venni a másikat minden New York-inak istenadta joga. Sajnálom, de nem hatottak meg. Ha történik valami, van éppen elég profi alkalmazottunk, hogy megbirkózzon vele. Lejárt a két perc. Jó éjszakát, uraim. A polgármester felpattant a székéből és kisietett a dolgozószobájából. A szellemirtók Hardemeyerre bámultak. Amaz egy fésűvel végigszántott jólápolt haján és gyakorlott, gúnyos mosolyt küldött feléjük. – Jó kis mese volt. Venkman visszavágott: – Ja, azt hiszem, a New York Times-nak tetszeni fog. És biztosan tudom, hogy a New York Post is lát benne fantáziát. Hardemeyer rideg, számító tekintetet vetett rá. – Mielőtt az újságokhoz rohan ezzel a mesével, próbálja beadni a belvárosi embereiknek. Venkman mosolygott. – Éppen azt teszem. Hardemeyer jelezte a szellemirtóknak, hogy elhagyhatják a Gracie Mansiont. Vigyorogva felvette a telefont. – Remélem, békazabálók, szeretik a kényszerzubbonyt – mondta gúnyos vigyorral. Istenem, de jó is politikusnak lenni.

24. A Parkview Kórház kiváló hely mindazoknak, akiknek nincs ki a négy kerekük. Itt a legtöbb páciens magában beszél, vagy idegen lényektől vár parancsokat, vagy azt hiszi, hogy ő valamelyik istenség második reinkarnációja. Mivel Venkman, Stantz, Spengler és Winston ezek egyikét sem tette, ingerülten kényszerültek tudomásul venni, hogy bezárták őket egy párnázott szobába. Mind a négyen hátrakötött kézzel álltak a gumiszoba közepén.

Zubbonyuk ujja szorosan a derekuk köré csavarva, vastag bőrszíjakkal volt rögzítve. A pszichiáter, egy kancsal férfi, akiről azt hinné az ember, hogy legyekkel táplálkozik, megpróbálta kiszedni belőlük az igazságot. Eközben néha összehúzta magát, mintha sejtette volna, mibe keveredett. Venkman, aki életében már találkozott ilyen gnómokkal, azzal múlatta az időt, hogy a párnázott falba verte a fejét. Stantz megpróbált őszinte lenni a pszichiáterhez. – Azt hisszük, hogy Kárpáti Vigo szelleme tovább él a Manhattani Művészeti Múzeumban álló festményben. – Értem – bólintott a pszichiáter. – És van még ott másik festmény is, amelyikben gonosz szellem lakozik? Spengler elveszítette a türelmét a kancsal, vakondképű férfival szemben. – Csak az idejét vesztegeti! – jelentette ki. – Jó okunk van feltételezni, hogy Vigo a város alatt felgyülemlett pszichomagnetikus nyálkából nyeri az energiáját. A gnóm elmosolyodott. – Jó akkor meséljenek a nyálkáról. – Potenciálhordozó anyag – mondta Winston. – Megtáncoltattuk vele a kenyérpirítót, aztán meg egy fürdőkád meg akarta enni Peter barátnőjének a gyerekét. Winston Venkmanre mutatott. A gnóm Venkman felé pillantott. Peter egy pillanatra abbahagyta a falbafejelést. – Ne nézzen rám. Szerintem bolondok. A pszichiáter felpattant, a szobára csend ült. A négy szellemirtó reményvesztetten állt. Percről percre rosszabb a helyzetük. És már nincs semmi, senki, aki megmenthetné őket. Hajnaltájt Dana álomba merült Venkman ágyában. Louis és Janine a lakásban maradt, nem akarták Danát egyedül és őrizetlenül hagyni. A fél éjszakát átvirrasztotta, aggódott Venkmanért, meg a fiúkért. Az utolsó öt órában úgy érezte, eltűntek a föld színéről. Kora reggel volt már. Az nem lehet, hogy Venkman nem telefonál, különösen, ha nagy bajban van. Louis és Janine a TV előtt gubbasztottak, a Feud család ismétlését nézték. Dana munkahelye a múzeumban kihalt volt. A restaurátor műteremben a türelmetlen Janosz Poha Vigo hatalmas portréja előtt állt. Vigo szemei megrebbentek, a portré fokozatosan életre kelt. Vigo szokása szerint először mennydörgő hangján előadta a hatalmas erejéről szóló litániát. Janosz sóhajtott. Ezt már számtalanszor hallotta, őszintén szólva, már régi lemezként hatott az egész.

– Én, Vigo, a Kárpátok Ostora, Moldávia Bánata parancsolom néked… Janosz bólintott. – Jó, jó, jó, parancsolj csak, uram. – A koponyák hegyén, a fájdalom kastélyában véres trónomon ülök… Janosz a szemét forgatta. – Már megint a koponyák… – Húszezer tetem lóg a kastélyom falán, folyóim könnytől áradnak. A szikár művész bólintott. – …a várfalak, igen, tudom. – Gombotok Könyve szerint az lesz, ami volt és ami van, az nem lesz többé. Akkor, most és mindenörökké a Kárhozottak Országa. Janosz a karórájára pillantott. – Kivárom, amíg befejezi – morogta. Vigo világító ajkai eltorzultak. – Láttam a múló évszázadokat és csak arra vártam, hogy az emberiség bűneiből erőt meríthessek. Most jött el az idő és ez az a hely. Királyságom alatt a gonoszság szétárad, s az emberben megszületik a bűn. Janosz erre felfigyelt. Ez új volt. – És a gonoszság tengerén jövök én a szabadság csónakján. A bűn évadja szilveszter éjszakáján köszönt be. Hozd el a gyermeket, hogy újra élhessek. Janosz azon kapta magát, hogy félelemmel telve bámul a képre. – Vigo uram, ez az asszony, Dana, szép és erős. Kíváncsi volnék – nos, lehetséges-e, hogy őt válasszam? Vigo mennydörgő kacajt hallatott. – Úgy legyen. A Sötétség Éjszakáján ő a miénk lesz! Neked a feleséged! Nekem az anyám! Vigo nevetése végigvisszhangzott a műtermen. Egyre erősebben és erősebben, már-már olimposzi erővel zengett. Gyakorlatilag oly erővel, hogy felért az égig és rést ütött rajta. Janosz felpillantott, át a helyiség üvegtetőjén és látta a New Yorkot elborító borzalmas jelenést. Sötétség áradt szét az égbolton, elhomályosította a napot. A Parkview Kórház pszichiátriai osztályának társalgójában Peter Venkman a páciensek egy kisebb, gügyörésző csoportja mellett üldögélt, akiknek az jelentett gondot, ha egyszerre kellett pislogni és lélegezni. Belemerült munkaterápiás tevékenységébe: kézi szövőszéken szőtt valamit. A szoba hirtelen sötétbe borult. Venkman ingerülten szólalt meg: – Csinálj valamit a villannyal, Winston. Be szeretném fejezni ezt az edényfogót vacsora előtt.

Winston nem válaszolt. Spenglerrel és Stantz-el a szoba közepén álltak és kibámultak a mocskos ablakon a sötét égboltra. Stantz eltátotta a száját. – Spontán, teljes napfogyatkozás! – hápogta. Két társa felé fordult. – Ez az, fiúk! Kezdődik már. A három férfi egymásra pillantott, nem tudták, most megkönnyebbüljenek, vagy megrémüljenek. Amennyire sejtették, ez itt a világ vége. Másrészt a Parkview Kórházban nagyobb biztonságban vannak, mint bárhol másutt Mannhattanben.

25. Mialatt meteorológusok, csillagászok és városi tisztviselők igyekeztek magyarázatot adni a rémült városiaknak arra, hogy miért borult New York sötétségbe, Vigo ereje kezdte éreztetni hatását. A Hudson folyó egyik kikötőjében a csatorna lefolyónyílásán át fénylő, pulzáló nyálka zúdult a folyóba a Cunard Line dokkjai mellett. Röviddel azután a felújított Central Park Állatkertben a sarki medve a ketrec rácsaira támaszkodva lustán figyelte, hogy az állatgondozó hogyan locsolja a mesterséges hegyi terepet. A gondozó letette a tömlőt és seperni kezdte a ketrec alját. Nem vette észre, hogy a tömlő megvastagszik és furcsa módon csillogni, hullámzani kezd. Nyálka. Mi más lehetett. Mire az ápoló befejezte a kifutó felső részeinek seprését, halvány sejtése támadt, hogy valami nincs rendben. Megfordult, hogy felvegye a tömlőt. Nem folyt belőle a víz. Csontszáraz volt. A közelből sikoltást hallott. Megfordult és rémülten hőkölt hátra. Egy teljes életnagyságú pterodactylus sikoltozott feléje, azután felemelkedett és eltűnt a felhőktől terhes égen. Az állatgondozó légvonalban rohant a kijárat felé. A sarki medvék meglepett pillantást váltottak. Ez a New York nem sokban hasonlít a sarkvidékre! Az ötvenkilencedik és az ötvenedik utca sarkán álló fényűző Plaza Hotel előtt a szökőkút vizének színe megváltozott. Víz helyett pszichoreaktív nyálka szökkent fel belőle és a környező járdára zúdult. A Plaza Hotel előtt egy jómódú pár szállt ki egy limuzinból. Amint a hotel bejáratához vezető lépcsőhöz értek, egy halom nyálka zúdult az asszony nercbundájára.

Amint a portás kinyitotta előttük az ajtót, az asszony fájdalmasan felsikoltott. – Valami megharapott! – bámult a meglepett portásra. Amaz kíváncsian nézett rá. Rémülten felordított és hátraugrott, amikor a nercbunda életre kelt. Apró, vad nercfejek bukkantak elő a szőrméből, vicsorogtak, csaholtak és kaffogtak. Éles, apró fogaik a levegőbe hasítottak. A hotelportás egy gyors mozdulattal lekapta az asszony válláról a bundát és a járdára hajította. Megpróbálta eltaposni, de az aprószemű kis állatkák fürgébbek voltak. A nercbunda a meghökkent portás, az asszony és a férje szemeláttára felvetette számtalan apró fejét és kacsázva végigszáguldott az ötvenedik utcán. Az asszony a férjére pillantott. – Kértelek, hogy maradjunk Palm Beachben – mondta hamuszürke arccal. A Midtown North Rendőrőrsön az eligazítóban gyülekeztek a nyomozók, mert változást figyeltek meg a beérkező hívások hangnemében. Azon kezdtek el vitatkozni, hogy valójában micsoda is az a teljes napfogyatkozás. Az elmúlt órában egyre gyerekesebb hívások érkeztek. – Nézze, hölgyem – mondta egy zsaru a telefonba. – Persze, hogy vannak ott halottak. Az egy temető… Mi? Hogy útbaigazítást kértek öntől? – Nagy dinoszaurusz volt, vagy kicsi? – kérdezte egy másik rendőr. – Ó, csak egy csontváz? És Central Park felé tartott? Egy másik nyomozó felsóhajtott és a fejét rázta. – Várjon egy percet. Azt mondja, üldözőbe vette a pad? Úgy érti, hogy valaki maga után eredt, ugye?… Nem, a pad galoppozott maga után. Értem. Az égre emelte a szemét és átkapcsolta a vonalat. A hadnagyához fordult. – Uram? Azt hiszem, jobb lesz, ha maga beszél ezzel a fickóval. A hadnagy a zsarura sandított. – Van nekem éppen elég bajom. – Mi történt? – A kikötőfelügyelőségtől egy pasi a Hudson 34-es mólójáról. Tisztára megbolondult! – Mi a baj? – Azt mondja, befutott a Titanic! – Az 54-es járőrkocsi a környéken van, nem, hadnagy? Odaküldhetné, hogy ellenőrizzék. – Jó ötlet. Percekkel később két egyenruhás járőr és a megdöbbent kikötőfelügyelő a Hudson folyót bámulta. Azon egy óceán járó közelített a kikötőhelyhez, rajta a felirat: R.M.S. Titanic. Leeresztették a hajó híd ját és a rég vízbefúlt utasok

százai szálltak partra. Csöpögött róluk a víz és hínár borította a ruhájukat. Mögöttük halottsápadt hordárok cipelték az elázott poggyászokat. – Ezt nem hiszem el – mondta az egyik zsaru a másiknak. – Nézzétek a vizet – mutatta a felügyelő. – Majdnem szilárd. Ez kísérteties, uraim. Kísérteties! – Kit kéne értesíteni? – kérdezte a másik zsaru. – A hadnagyot! – jelentette ki az első. A járőrkocsihoz szaladt és tárcsázni kezdte az őrsöt. A kikötőn túl New York Cityre ráborult a pokol. …és ez meg csak a kezdet volt.

26. Dana a pamlagon kuporogva üldögélt Venkman ütött-kopott tévéje előtt és a Star Trek ismétlését nézte. Janine és Louis tovább ropogtatta a pattogatott kukoricát. Az adást gyakran megszakították, hogy bejelentsék, egész New Yorkban – de egész Amerikában sem, – akad senki, aki meg tudná magyarázni, mi a fene történik odakint az utcán. – Tömeghisztéria – jelentette ki egy zavaros szemű riporter. Dana, miközben a tévét figyelte, nyugtalan lett. Mostanra már hallania kellett volna Venkmanról. Odakint az égbolt rosszat sejtetett. Minden figyelmeztetés nélkül Venkman franciaerkélyén át süvöltő szél zúdult a szobába. – Mi a… – vakkantott Louis. Dana hallotta, hogy a bébi felsír. Rémület szállta meg. Oscar! A hálószobába rohant, hogy megnézze a fiát. A kétségbeesett Louis és Janine utána. Az ágy üres volt. Oscar sehol. A hálószoba ablakai nyitva voltak. Dana, Louis és Janine odarohantak és kinéztek rajta. – Ó, istenem! – mondta Janine és kifelé mutatott. Dana balfelé pillantott. A nyüzsgő manhattani utca fölött az ablakpárkányon ott állt a kis Oscar. Az épület sarkánál letérdelt, mintegy ötvenlábnyira az utca szintje fölött. A gyermek nyugodtnak látszott, mintha várt volna valamire. Dana nagy lélegzetet vett és kimászott a párkányra, hátát az épület falának támasztotta. Nem mert lenézni. Attól tartott, hogy az idegei felmondják a szolgálatot. Lassan, óvatosan araszolt a nyolc hüvelyk széles párkányon.

Fényözön zúdult rá az égből, megállásra késztette. Egy jelenés öltött alakot előtte. Valami tündérmesébe illő jelenség. Egy kedves, jóságos képű angol nevelőnő bukkant fel az égen régimódi, jóllehet átlátszó babakocsit tolva maga előtt. Az asszony a keskeny párkány felé tartott a ritka levegőn át, több tucat lábnyira a szilárd talaj felett. És mosolygott. Dana lélegzete elakadt. Ismerős volt a mosoly, de nem tudta hová tenni. Az égi dada egyenesen kicsi Oscar felé tartott. Kinyújtotta erős kezét és elragadta Dana gyermekét. A dadus az átlátszó babakocsiba fektette a boldogan kacarászó Oscart, megfordult és a megdöbbent Danára mosolygott. – Ne! – sikoltotta Dana. Tehetetlen rémülettel nézte, amint a dadus a sötét égbolt felé szárnyalva elragadja túlvilági babakocsijával a kis Oscart. A dadus felnevetett. Dana összerezzent. Felismerte a mosolyt. Felismerte a kuncogást. Felismerte az arcot! – Janosz! – suttogta. Louis és Janine visszasegítette Danát a lakásba, aki egyenesen az ajtóhoz rohant. – Louis, meg kell találnod Venkmant és el kell mondanod neki, hogy mi történt! – Hová mész? – Visszaszerzem a gyerekemet – mondta Dana és bevágta maga mögött az ajtót. Ezalatt a Parkview Kórház társalgójában Venkman, Winston, Stantz és Spengler csendben üldögélt és hallgatta a vidám fiúk csevegését. A kancsal gnóm nyakig ült a munkában. Egy jómódú asszony, aki azt állította, hogy a Plaza Hotel vendége, éppen vele üvöltözött. – Mondom doki, a nercprémem megharapott és elszaladt! A doktor egyszerűen nem hitt neki. A közelben álló nővér felé fordult. – Hol helyezte el az állatápolót, aki a pterodactylust látta? A nővér sóhajtott. – Az ötösben van, az a három alak pedig, aki a Titanicot látta, a tizesben, tizenegyesben és a tizenkettesben. Átfutotta a listát. – A sétáló halott a tizenhármasban, a dinoszaurusz csontváz a négyesben. Az Elvis imitátort elfelejtettem.

A doki sóhajtott. – Utálok szilveszter éjszakáján dolgozni. Már nincs hely az asztalosműhelyben, ugye? – Azt hiszem, ez a napfogyatkozás vette el az eszüket – vélte a nővér. – Mi lesz a bundámmal? – kérdezte a Plaza-béli asszony. – Van fogalma arról, hogy mennyibe került? A szellemirtók az egyik asztal mellett ülve hallgatták mindezt. Venkman Stantzhoz fordult. – Igazad volt. Az egész város megbolondult. Ha nem csinálunk gyorsan valamit, akkor mindennek vége. Winston bólintott. – Gondolod, hogy igazak az előrejelzések az 1990-es év végére jósolt világvégéről? Egy töklámpásra emlékeztető arcú Parkview-páciens lépett hozzájuk. – Az 1997-ben lesz. A kutyám megmondta. – Milyen kutya volt? – kérdezte Venkman. – Egy labrador. Venkman szomorúan rázta a fejét. – A szokásos hazugság. A labrador csak ilyesmire képes. Ilyen fajta. A férfi szomorúan bólintott és elbotorkált. Spengler a társaihoz fordult: – Objektíven szemlélve a dolgokat, ezeknek az ezredfordulóra datált apokaliptikus jóslatoknak semmi értelmük. A 2000. év egy teljesen önkényes naptár szüleménye. Az egyetlen dolog, ami erősíti ezeket a jóslatokat, az emberek hite! Stantz egyetértett. – Hát persze. Ha az emberek azt hiszik, hogy a világ darabokra hullik 2000-ben, akkor az valószínűleg darabokra is hullik. Winston megvakarta az állát. – Igen, persze, rengeteg ember él odakint, aki nem hisz a jövőben – sem a sajátjában, sem a máséban. – És Vigo ebből nyeri az erejét – következtette ki Stantz. – Csak lapul ott a festményben és arra vár, hogy gyűljön benne a gonosz erő. – Nem hiszem, hogy ebben a városban hiány volna a gonosz erőkből – válaszolta Venkman. – Ez egyike azon városoknak, ahol a háziúr meggyilkolása csupán rosszalkodásnak minősül. Spengler elgondolkozva nézte a kézfejét. – Vigónak pillanatnyilag egy élő emberre van szüksége, akibe beleköltözhet. Szó szerint szemet vetett Danára. Nyilvánvaló, hogy Dana gyermekét választotta ki, hogy az ő testében térjen vissza a mi világunkba.

Mindannyian tudjuk, hogy Dana pszichikailag érzékeny mindenféle erőszakos cselekményre. Valószínűleg a gyerek látja ennek kárát. Vigo és Dana között Janosz lehet a kapcsolat. Venkman gúnyosan elmosolyodott. – Amióta csak megpillantottam, tudom, hogy az a fickó egy féreg. Egy sovány Parkview-páciens hajolt oda a szellemirtók asztalához. – Felejtsék el Vigót – suttogta bizalmaskodón. – Hitlert keressék. A Kikötő Hatóság környékén láttam ólálkodni. – Merre tartott? – érdeklődött Venkman. – New Jerseybe – válaszolta a férfi. – Azt hiszem, a 134-es busszal ment. – Kösz az infót – mondta Venkman és hamiskásan rámosolygott. Lent a vizsgálószobában Louis Tully az unokaöccsével, Shermannel, egy rosszul öltözött, szúnyogszerű férfival beszélgetett, aki közül ugyanúgy értelmezte a "félénk" szót, mint Louis. – Ugyan már, Sherm – nyafogta Louis. – Az unokatestvérem vagy. Tedd ezt meg nekem. Kérlek. Sherman a fejét rázta és fensőbbséges mosolyt villantott feléje. – Nem tehetem, Louis. Ez etikátlan. Az állásommal játszom. – Miért ne engedhetnéd ki őket? Orvos vagy. – Én dermatológus vagyok. Nem adhatok utasítást a pszichiátriai osztálynak. – Sherman, én is nagyon sok szívességet tettem neked, ugye? – hízelgett Louis. – Például? – Segítettem kikászálódnod a kellemetlen adóügyeidből. – Te hajszoltál bele. – Elintéztem, hogy Diana Troxler visszavonja a feljelentését. Sherman elgondolkodott. – Igen, és egy évig ingyen járt hozzám plasztikai műtétre. Felejtsd el, Louis. Nélküled is van elég bajom. – Amondó vagyok, Sherman, mindannyiunknak lesz éppen elég bajunk, ha nem csinálsz gyorsan valamit. Ezek a szellemek elragadták a barátom gyerekét és vissza kellene szereznünk. Sherm, egy riadt kis bébiről van szó. – Akkor menj a rendőrségre – javasolta Sherman. – Én nem hiszek a szellemekben. Odakintről, az ablakon túlról sikoltások, üvöltések hallatszottak. A városban egyre sötétebb lett. Sherman az ablakhoz lépett. Megesküdött volna, hogy egy pterodactylus suhant el előtte. – Most már hiszel nekem, Sherm?

Fél óra múltán a négy szellemirtó teljes felszerelésben a Tully testvérekkel együtt állt az EKTO 1A mellett. – Jó munka volt, Louis. Hogyan tudtál kihozni minket? – Ó, csak megpendítettem néhány húrt. Ennél többet nem is mondhatok. Louis Shermanre kacsintott. – Ez az unokatestvérem, Sherman. Sherm, üdvözöld a szellemirtókat. Louis Stantz-hez hajolt. – Megígértem neki, hogy megkocsikáztatjuk az autón, ha kienged. – Mennyire állnak rosszul a dolgok? – kérdezte Venkman. – Nagyon, Peter. A legjobb, ha azonnal a múzeumba megyünk. – Miért, mi történt? – kérdezte Venkman. – Egy szellem elragadta Dana gyermekét, ő már a múzeumba ment, hogy visszaszerezze. Louis az EKTO 1A-ra mutatott. – Mindent elhoztam, amit mondtatok és a kocsit is feltankoltam. Húsz centtel többe került, mert szupert vettem, de egy ilyen kocsi jobban megy tőle és hosszú úton még pénzt is takaríthattok meg vele. A saját hitelkártyámra vettem, úgy hogy vagy jóváírjátok, vagy készpénzzel kártalanítotok. A négy kőarcú szellemirtó bekászálódott az EKTO 1A-ba és a mondat közepén faképnél hagyta Louist. Louis a gyorsuló jármű után nézett. – Hé – kiáltotta – várjatok! A kocsi eltűnt a szemük elől. Sherman kétkedő pillantást vetett az unokatestvérére. – Azt hittem, te vagy az ötödik szellemvadász. Louis önelégülten mosolygott. – A kis ügyeket rájuk hagyom. Én csak a komolyabb esetekhez szállók ki.

27. Dana Barrett kiugrott a taxiból és felrohant a Manhattani Művészeti Múzeum lépcsőjén. Feltépte a nagy, kétszárnyú ajtót és berontott az épületbe. Az ajtók visszhangozva csapódtak be mögötte. Mihelyt becsukódtak, fülsiketítő robaj rázta meg az eget. A föld megremegett. A múzeum alól apró, csillogó, fényes nyálkakezek kúsztak fel az épület falaira. A váladék kitört a város beleiből és felkúszott az épületre. Másodpercek múltán a nyálka teljesen körülölelte a múzeumot és elszigetelte Danát a külvilágtól. Két, esti sétáját végző idősebb úr állt meg a múzeum előtt.

– Végre valami, amit nem minden nap lát az ember, Mike – mondta az egyik a társának. – Mi az, Al? – Egy takony óceán zúdult a múzeumra. – Hm. – bólintott a másik. – És úgy látom, rá is keményedett. – Nem gondolod, hogy szólnunk kéne a zsaruknak? – Nem 'tom. Mikor kezdődik a "Moonlightning"*? [* Ezt a tévésorozatot Magyarországon A simlis és a szende címmel vetítették. – V. T.] – Van még időnk. Gyere, ott egy telefonfülke. Erre szoktam sétáltatni a pudlimat, amíg szét nem tépték a mókusok. – Utálom a rágcsálókat. – Én is. Még Mickey Mouse-t sem szeretem. – A rágcsálókat én se bírom, de Mickey Mouse még elmegy. Óriási, milyen hangja van. A két férfi a telefonfülkéhez lépett. Mire az EKTO 1A az ostromlott múzeum elé ért, már bámészkodók százai gyűltek össze. Félelemmel bámulták a nyálkába burkolt épületet. A négy szellemirtó kiugrott a kocsiból és átszaladt az úton. Elbűvölten pillantottak az eléjük táruló látványra. Az egész épületet pszichoreaktív nyálka fedte. Munkások és tűzoltók próbálták hegesztőpisztolyokkal, légkalapáccsal és egyéb válogatott szerszámokkal átvágni magukat a megkeményedett váladékon. Megérkezett a különleges mentőalakulat is, hogy hidraulikus préssel feszítsék szét a megszilárdult nyálkát. De még csak egy rést sem találtak rajta. A szellemirtók visszavonultak az EKTO 1A-hoz és elővették protontelepeiket. – Olyan, mint egy hatalmas, olvadt zselétorta – sóhajtotta Stantz. – Utálom a zselét – válaszolta Venkman. – Én Bill Cosbyért sem rajongok túlságosan – vágott grimaszt Winston. A kvartett áthaladt az úton és az épület főbejárata elé állt. Stantz odament a rémült tűzoltóparancsnokhoz. – Oké, pihenjetek, fiúk. Most mi jövünk. A tűzoltóparancsnok hitetlenkedő pillantást vetett rá. – Legyenek a vendégeim – mondta gúnyos mosollyal. – Már egy órája szenvedünk itt. Mi a franc történik ebben a városban? Tud róla, hogy ma reggel befutott a Titanic? Venkman megvonta a vállát. – Jobb későn, mint soha.

A nyálkával borított múzeum előtt összegyűlt tűzoltók hátrálni kezdtek, amikor a szellemirtók kézbe vették a részecskeszórókat. Spengler előhúzta a gigamétert. Zordan a társai felé bólintott. – Teljes hatásfok plusz mézer. A négy férfi beállította a vetőket és felkészült a tüzelésre. Stantz a fogait csikorgatta. – Nyomás! A négy férfi meghúzta a ravaszt és vibráló, reszkető protonenergiasugarat lövellt az épületre. A sugarak nem tettek kárt a megszilárdult váladékban. Venkman sóhajtott és a tűzoltókhoz fordult: – Oké, ki ismeri a "Kumbayá"-t? Néhány tűzoltó tétován felemelte a kezét. Venkman kézenfogta és felsorakoztatta őket a múzeum bejárata előtt, mint az őrmester a katonákat alaki kiképzésen. – Jól van, emberek. Nem lesz nehéz. "Kumbaya, my lord, Kumbaya…" Stantz, Spengler, Winston és a tűzoltók, meg a munkások mind együtt énekeltek. Venkman intett nekik, hogy fogják meg egymás kezét, himbálózzanak a zene ritmusára és énekeljenek hangosabban. Stantz hátat fordított a népünnepélynek és a múzeumra kövült nyálkához szaladt, hogy megvizsgálja. Infra műszereivel megállapította, hogy az énektől egy tízcentis nagyságú lyuk támadt rajta. Sóhajtott és az egybegyűltek felé fordult. – Felejtsétek el. A bécsi fiúkórus sem tud lyukat énekelni bele. – Legalább megpróbáltuk – mondta Venkman a sebtében alakult kórusnak. – És most? Mondjunk neki bátorító, becéző szavakat, Ray? Spengler a gondolataiba merült, nem vett tudomást a gúnyos megjegyzésről. – Nem megy – morogta. – Nem vagyunk képesek elég pozitív energiát indukálni, amivel feltörhetnénk a burkot. Stantz nem esett kétségbe. Az örök optimista felkiáltott: – Én nem hiszem, hogy a dolgok máris olyan rosszra fordultak, hogy nincs visszaút. Igaz, ez a város mocskos, zsúfolt és zajos. És sok az olyan ember, aki inkább belédrúg, mint kitér előled. De csak akad még néhány szikrányi emberség ebben a városban! Csak mozgásba kell hoznunk! Spengler egyetértőén bólintott. – Szükségünk van valakire, aki mögé mindenki felsorakozik. Tudjátok, egy szimbólumra…

Spengler tekintete véletlenül az EKTO 1A New York állambéli rendszámtáblájára vetődött. Az elülső táblán ott volt a történelmi Szabadságszobor rajza. Meglökte Stantz-et. Az a táblára bámult. – Valakire, aki mindannyiunkban kellemes gondolatokat ébreszt – motyogta. – Valakire, aki maga a jóság – folytatta Spengler. – És tisztaság – tette hozzá Venkman. – És érintetlen – fejezte be Winston. A négy férfit a tömeg moraja ébresztette fel a merengésből. Egy limuzin állt meg szirénázva a tömeg mellett. New York polgármestere érkezett meg rendőrkísérettel. A limuzin egy parkírozni tilos tábla alatt állt meg. A polgármester és Jack Hardemeyer a kocsiból kiszállva a múzeum bejáratához sietett. Hardemeyer visszatartotta a polgármestert. Rendőrök kisebb serege vette körül a szellemirtókat. Céljuk nyilvánvaló volt. – Nézzék – mondta a jólöltözött Hardemeyer és köpött egyet. – Elegem van a szellemirtókból. Szedjék össze a cuccukat, üljenek be a bohócautójukba és tűnjenek el innen. Ez a város ügye és mi mindent kézben tartunk. Venkman érezte, hogy forrni kezd a vére. Lepillantott a tömegre. – Úgy gondolja? Nos, híreim vannak az ön számára. Odabent van Drakula sógora és elragadta a barátnőmet a gyerekével együtt. Éjféltájban, amikor maga egy partyn bájolog, ez a fickó amatőr fejátültetést kísérel meg. És ez még csak az első menet. A polgármester előrelépett. – Azt mondja, odabent emberek vannak? Hardemeyer nem törődött a polgármesterrel. A kísérőihez fordult: – Ez itt dinamit – mondta lelkesen. – Hívják az AP-t, a UPI-t, és az egész CNN-hálózatot. Azonnal jöjjenek ide. Amikor a rendőrök kihozzák a gyermeket meg az anyát, én akarom átadni a bébit a polgármesternek és azt akarom, hogy lássák a kamerák is. Stantzot nem lelkesítette fel Hardemeyer felbukkanása. A polgármesterhez fordult: – Polgármester úr, ha ma éjfélig nem csinálunk valamit, maga úgy vonul be a történelembe, mint aki hagyta New Yorkot a pokol tizedik bugyrába süllyedni! A polgármester elgondolkodott. A tűzoltóparancsnokra nézett. – Be tudnak menni a múzeumba? A kérdezett szomorúan elmosolyodott. – Nukleáris fegyverrel… talán.

A polgármester Venkman-hez fordult: – Tudja, hogy mindez miért történik? Venkman most már dühös volt. – Múlt éjjel megpróbáltuk elmagyarázni, de ez a Mr. Keményfejű bezáratott minket a diliházba. Hardemeyer érezte, hogy vesztésre kezd állni. De nem bánta. A szellemirtók az ő ellenségei. – Ez abszurdum! – jajdult fel. – Ne dőljön be ennek a halandzsának, polgármester úr! Ez a huszadik század! Venkman felé villantotta a fogait. – Nézze uram, én nem tudom, mi ez az anyag és hogyan szórták az épületre, de szedjék le most, úgy értem, azonnal! Hardermeyer, mint aki eszét vesztette, odarohant a bejárathoz. Az öklével ütni kezdte a nyálkaburkot. A polgármester és a szellemirtók döbbenten figyelték, hogy a fal egy pillanatra megnyílik. Hardemeyer ökle áthatol rajta. Kihívó pillantást vetett Venkmanre. Gúnyos mosolya azonban hamar tátogásba fordult, a szája "o" betűt formázott. A fal másodpercek alatt magába szívta Hardemeyert, aki egy csobbanó hang kíséretében eltűnt a nyálkafüggöny mögött. Mielőtt bárki is tehetett volna valamit, Hardemeyer már nem volt sehol. Csak háromszáz dolláros cipője látszott ki az újból megkeményedett falból. New York polgármestere hatalmasat sóhajtott. A szellemirtókhoz fordult: – Oké – suttogta –, mondják, mire van szükségük?

28. A szellemirtó kvartett kőarcot vágva ült a polgármesterrel New York egyik kis éttermében. A polgármesterről szakadt a verejték. A szellemirtók hűvös tekintettel figyelték. Odakint, a kis üzlet előtt egy tucatnyi biztonsági ember strázsált. A polgármester közel állt a pánikhoz. – Tudják, hogy a Titanic ma reggel befutott? Venkman bólintott. – Én is hallottam és fogadok, a szálloda nyilvántartásába ma furcsa adatok kerültek be… azon túl, hogy szilveszter van, meg minden. – Ne beszéljen rébuszokban – vakkantott a polgármester. – Csak mondja meg, mitől van mindez?

Venkman belekortyolt a kávéjába. – Már megpróbáltuk, uram. De nem hitt nekünk. Nem akarok technikai részletekbe belemenni, de alapjában véve New York kezd pokollá változni, mert az emberek csúnyán viselkednek. A polgármester majdnem egészben nyelte le a kecsapos virslijét. – Micsoda? Stantz bájosan mosolygott a paranoid politikusra. – Képzeljen el egy óceánnyi gonoszságot, ami a várost jelképező üregbe van bezárva. Most ezen ülünk. És négy óránk van, aztán az üreg a nyomás alatt összeroppan. Winston nem tudta kihagyni az alkalmat, hatalmas mutatóujját a polgármester mellébe döfte. – Plusz még ott van a múzeumban ez a Kárpáti gyerek, készen arra, hogy összeszedje a szilánkokat és akkor mindennek vége! A polgármester felnyögött. – És mindez a választás évében. Na, ki ez a fickó és mit akar? Stantz rábámult. – Mindent akar. Minden hanyatló társadalomban akad egy őrült, aki ilyesmiből akar tőkét kovácsolni. Ez a példány éppen háromszáz éve halott. – Volt már ilyen – informálta Spengler a polgármestert. – Néró és Caligula Rómában, Hitler a náci Németországban… Stantz felpattant. – Sztálin Oroszországban. Meg a francia terrorbirodalom. Winston elhatározta, hogy ő is leteszi a garast. – Pol Pot? Idi Amin? Venkman a nyugtalan polgármester felé fordult: – Richelieu bíboros, George Steinbrenner, Donald Trump! A polgármester összeomlott, arca beesett, mint egy háromnapos hamburger. – De nem taposhatom lábbal egyetlen New York-i jogait sem… Így van? Mit várnak tőlem? Álljak a kamerák elé? Mondjam azt negyedmillió embernek, hogy legyenek kedvesek egymáshoz? Venkman egy krokodilmosolyt villantott feléje. – Neeem. Ezt a részét mi vállaljuk. Csak egyetlen dolgot kérünk magától. A polgármester bólintott, mint egy mechanikus baba. Hirtelen megkönnyebbülést érzett. Dr. Venkman csak egyetlen dolgot kér tőle. Lehetséges, hogy kikeveredhet ebből a szituációból. Lehetséges, hogy indulhat a választásokon is. Azután Venkman elmondta, mire van szüksége. Akkor a polgármester elájult.

29. A szellemirtók mögött Manhattan házai szikráztak, készen arra, hogy köszöntsék az új esztendőt. Mind a négyen ott álltak a Szabadság-szigeten, a Szabadságszobor lábánál és új felszerelésüket rendezgették. Nehéz tartályokat szíjaztak a hátukra és szórófejeket csatlakoztattak hozzá, ami leginkább páncélökölhöz hasonlított. Ezeket Stantz és Spengler tervezte, ők készítették a szellemirtók legújabb fegyvereinek csöveit, szelepeit, regulatorait. A fegyverek még nem voltak kipróbálva. A fegyvereket még nem próbálták ki. A nyálkaszórókat. Venkman megigazította a nyálkavető szíjat és felbámult a Szabadságszoborra. – Kíváncsi vagy te is, mi? – Mire? – kérdezte Winston. – Hogy meztelen-e a tóga alatt? – válaszolta Venkman. – Tudod, ő francia. Spenglert nem kápráztatta el a humor. – Nincs semmi a tóga alatt, csak háromszáz tonna acél. Venkman elkomorult. Megint szétfoszlott egy álom. Stantz csupán a sebtében kitervelt támadás miatt aggódott. – Remélem, van elegendő anyagunk, hogy véghezvigyük a bulit? – Egy módja van, hogy megbizonyosodj felőle – mondta Venkman és Stantz-hez fordult: – Készen vagy? Venkman és Stantz belépett a szobor belsejébe és megkezdte fárasztó útját a csigalépcsőn Lady Liberty fejébe. A lépcső száz méter magasra vezetett az üreges szuperszoborban. Odalent, a szobor lábánál Spengler és Winston több száz vezetéket csatlakoztatott több tucat erősítőhöz. Mindezeket gondosan elhelyezték a szobor belsejében. A lépcső tetején Venkman és Stantz hatalmas hangfalakat állított fel Lady Liberty fejében. Amint elkészültek, Stantz felemelte a nyálkaszóróját és a Szabadság-szobor belseje felé irányította. – Oké, fiúk – adta ki a parancsot. – Kezdjük. Venkmannel együtt sugárban lövelltek a pszichoreaktív nyálkát a falra, Venkman, miközben a lecsorgó nyálkát figyelte, izgult, hogy beválik-e a terv.

Remélte, hogy ő, meg a szellemirtó haverjai ezzel megmenthetik Dana és a gyerek életét. A folyón túl, a nyálkába zárt múzeumban Janosz urának, Vigónak a képe előtt állt és mosolygott. Dana tehetetlenül ült a sarokban és figyelte, hogyan lebeg a gyermeke a levegőben Vigo borzalmas arca előtt. Janosz ecsettel a kezében üdvözült mosollyal lépett oda a gyermekhez és misztikus szimbólumokat kezdett festegetni kis kezére és lábára. Dana szédülni kezdett. A jelek megegyeztek azokkal, amiket Janosz egy régi festményen lelt meg. Képtelen volt tovább tűrni, kinyújtott karokkal a gyerek felé rohant. Mielőtt elérte volna, egy láthatatlan erő lecsapott rá. A szobán keresztülrepülve visszazuhant a székébe. Összeroskadt. Mi történhetett a szellemirtókkal? Miért nem hall Louisról? Louis Tully büszkén állt a tűzoltólaktanyában. Janine rajongó tekintetétől kísérve felöltötte a szellemirtó egyenruhát és a hátára csatolta a protontelepet. Közben majdnem leejtette a szemüvegét. Kipróbálta, hogyan tud mozogni a szerelésben. Előredőlve járkálni kezdett a laborban. Janine aggódni kezdett. Túl sok volt a protontelep és túl kevés Louis Tully. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – jegyezte meg. – A többiek többet tudnak róla? Louis bólintott. – Ó igen, biztosan… hát nem. De itt nincs semmi tennivaló, nekik meg jól jön a segítség. Megigazította a szemüvegét, feljebb húzta a zokniját és elindult az ajtó felé. Janine utána szaladt. – Nagyon bátor vagy, Louis. Sok szerencsét. Lágyan megcsókolta Louist. Louis szemüvege bepárásodott. – Ó, persze. Én… ó, sietnem kell. Teljes fegyverzetben kirontott a laktanyából és határozott léptekkel belevetette magát az éjszakába… ahol negyedóra múlva buszra szállt, hogy a múzeumhoz menjen. – Nem hiszem, hogy van nálam elég aprópénz, de higgye el, nagyon fontos, hogy… Beleszippantott a levegőbe. A busz volánja mögött Taknyozó ült. A busszal végigszáguldott az utcán. – Rossz felé megyünk! – visította Louis. – Fogadok, nincs is jogosítványod!

30. Venkman, Stantz, Spengler és Winston aggodalmas tekintettel lesett ki a Szabadság-szobor fején lévő ablakok mögül. Lady Liberty koronájáról a Szabadság-szigetre néztek le. – Most, vagy soha – suttogta Stantz. Bedugta a hordozható áramfejlesztő tápkábelét. Az órájára pillantott. – A tiéd, Peter. Nem sok időnk maradt. Venkman bólintott és az erősítő bemenetét egy walkmanhez csatlakoztatta. Pattintott az ujjaival és bal lábával az ütemet dobolta. – Oké, egy és kettő, három és – négy! Lenyomta a magnó billentyűjét, mire a szobor belseje azonnal megtelt Jackie Wilson hangjával. Amint a lágy soul-zene hangja visszaverődött az üreges szobor belsejéről, a falakon nyúló nyálka vibrálni kezdett. Lassan, titokzatos módon a szobor feje jobbra-balra elmozdult. A szellemirtók riadtan kapaszkodtak a korlátba. – Megmozdult! – kiáltotta Stantz. Winston megrettent. – Egész életemben New Yorkban éltem, de sosem látogattam meg a Szabadság-szobrot. Most meg hogy itt vagyok, elvisszük sétálni! Spengler elővette a gigamétert. – Miénk a teljes potenciál! Stantz elővette egy videojáték kezelőpultját és nyomogatni kezdte rajta a gombokat. Venkman felvett egy megafont és kiadta a parancsot! – Oké, Libby, tedd magad sebességbe! A szobor válaszképpen megremegett. Lady Liberty felemelte hatalmas bal lábát és belegázolt a Hudson folyóba. A jobb lába utána. A Szabadság-sziget hamarosan üres maradt. A hagyományos, újévi tűzijátékra váró, a parton összegyűlt New York-iak elképedtek, amikor látták, hogy a Szabadság-szobor New York felé úszik. Lady Liberty nyugodt léptekkel haladt a Hudson fenekén, a feje is majdnem elmerült a vízben. Csak orrtól felfelé látszott ki. A négy szellemirtó irányította vezérlőállásából. A víz látszólag gyorsan emelkedett. – Milyen mély a víz? – kérdezte Winston. – Hideg és én nem tudok úszni. – Nem baj. Végeztem életmentő tanfolyamot – nyugtatta Venkman. Spengler nem hazudtolta meg magát.

– Nézzük, ha a víz negyven fokos, körülbelül 15 percig maradhatunk benne életben. Stantz egy tengerészeti navigációs térképet teregetett ki maga elé. – Ha a csatorna közepe felé haladunk, az ötvenkilencedik utcánál érünk partot. Ott partra szállunk és a First Avenue-n át eljutunk a Hetvenhetedik utcához. – Viccelsz? – kérdezte Venkman. – Derékba kapjuk az ötvenkilencedik utcába torkolló híd teljes forgalmát. Menjünk a Hetvenkettediken és az ötödikre. Bízzál bennem, szoktam taxit vezetni. Stantz tovább kormányozta a szobrot. Jackie Wilson hangja zúgott Lady Liberty üreges bendőjében. A lágy nyálka tovább lüktetett. A Times Squaren emberek ezrei álltak vállt vállnak vetve, kezükben zajkeltő eszközkökel és konfettivel. Szemüket a fejük feletti gigantikus órára függesztették. Tíz perc múlva ez a tömeg megkezdi a szilveszter éji visszaszámlálást. Az egyik szemlélő hirtelen kinyújtja a kezét. Azután a másik, majd a másik. A belvárosból észak felé tartva ott masírozott a legkülönösebb jelenés. A Szabadság-szobor a "Higher and Higher" felerősített zenéjére végighaladt a Broadway-n. A tömeg ujjongani kezdett. Kalapok és konfettifelhők röppentek az égre, s a tömeg együtt kezdett énekeim Jackie Wilsonnal. A megfigyelőállásban Spengler elvigyorodott és a gigaméterre pillantott. – Hallgassátok a tömeget! Nő a pozitív GEV érték! Venkman megpaskolta a szobrot. – Szeretnek téged, Libby. Tarts ki. A kolosszális szobor a Broadway-n át a Central Park felé tartott. Onnan Lady Liberty már csak egy ugrásra, egy szökkenésre lesz a Manhattani Művészeti Múzeumtól. Venkman legnagyobb meglepetésére a Times Square-en az új év köszöntésére összegyűlt tömeg nagyobbik része úgy döntött, hogy követi Lady Libertyt. Nem hibáztatta őket ezért. Valószínűleg nem gyakran látnak ilyesmit. Lady Liberty és a tömeg a múzeum felé közeledett. A múzeum még mindig váladékba kövülve állt. Rendőrök vigyáztak rá. Bent, a sötét épületben Dana a Vigo arca előtt lebegő gyermekét figyelte. Janosz odament hozzá és rámosolygott. – Nem lesz bántódása a gyermeknek – nyugtatta. – Beláthatod, nagy kegy, hogy Vigo szellemének porhüvelyévé válhat. Te pedig… nos, te pedig a világ urának anyja leszel. Nem hangzik ez jól? – Ha ilyenné válik a világ, én nem akarok benne élni.

Janosz a válla fölött Vigóra pillantott. – Nem hiszem, hogy van lehetőségünk választani. – Mindenkinek joga van választani. – mondta Dana tagoltán. – Ez esetben nincs, drágám – figyelmeztette Janosz. – Vess egy pillantást a portréra. Az nem Gainsborough "Fiú kékben" című képe. Az Vigo. – Mit bánom én, kicsoda. Én lehet, hogy nem tudlak megakadályozni, de valaki majd megteszi! Janosz gúnyosan elmosolyodott. – Ki? A szellemirtók? Nekik nincs hozzá erejük. Hamarosan éjfél és a város az enyém lesz… és Vigóé. Nos, jobbára Vigóé… és itt a ragyogó alkalom, hogy rendezzük kettőnk dolgát. Dana a szeme sarkából a sovány művészre pillantott. – Nekünk nincs egymással dolgunk. – Tudom – helyeselt Janosz. – Légy a feleségem Dana és együtt felneveljük a fiunkat, Vigót. Sok előnnyel jár, ha az ember egy élő isten anyja. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos házunk lesz. És talán autónk is, bérelt parkolóval. Dana ellökte a férfit. – Teljes szívemből gyűlöllek és megvetlek téged és mindent, amihez közöd van. Sosem felejtem el, amit a gyerekemmel és velem tettél. Janosz eltűnődött. – Sok házasság kezdődik úgy, hogy a felek megtartják a távolságot, de egy idő után megtanulják szeretni egymást. Gondolkodj el ezen. – Inkább nem. Janosz nem neheztelt Danára, amiért ily tartózkodón viselkedett. Majd megváltozik, ha Vigo megszületik. Nincs semmi, ami megakadályozza Vigót tervének végrehajtásában. Janosz nem vette észre, hogy a lába alatt remegni kezd a padló. A remegés forrása a Fifth Avenue-n közeledett, egy sereg vijjogó rendőrmotoros, meg több tízezer ujjongó ember követte. Lady Liberty közeledett. Jackie Wilson ütemes zenéjére lépkedett. A megfigyelőállásból a szellemirtók már látták a múzeumot. – Már nincs messze – mondta Venkman. – Attól féltem, hogy a szobor szétesik a rezgésektől. Be kellett volna fáslizni a lábát. – Nem hiszem, hogy egy ekkora szobor képes volna gazellaszökelléssel közlekedni. Venkman megpaskolta a szobrot. – Mindjárt ott leszünk. Libby. Stantz felé fordult:

– Taposs bele. Stantz a gombokkal pepecselt. Lady Liberty rátaposott egy rendőrautóra. Stantz grimaszt vágott. Lekiáltott az ijedt rendőröknek: – Az én hibám volt! – Még nem ismeri a járást – tette hozzá Venkman. Az órájára pillantott. Már csak egy percük maradt, hogy megmentsék Danát, a gyermekét, meg úgy általában a világot.

31. A Times Square-n a tömeg elkezdte a visszaszámlálást. Tíz, kilenc, nyolc, hét… A múzeum restaurátor műtermében Janosz is a nagy faliórát figyelte, miközben az utolsó varázs jeleket festette a lebegő bébi mellére. Nemsokára övé lesz a világ … jó, részben az övé. Vigo portréjára pillantott. Különös fény terjedt szét a festményen. Vigo szeme megcsillant. Egész teste energiát kezdett sugározni. A festett alak kiterjesztette karjait. Vigo hatalmas alakja lassan, de határozottan három dimenziót öltött. Vigo kiemelkedett a festményből. Rég holt tüdejéből hatalmas, áporodott, poshadt sóhaj tört fel. – Hamarosan – intonálta, – megkezdem új életem! Azután jaj a gyengéknek! Enyém minden hatalom. Enyém, a világ. Vigo kinyújtotta vérrel szennyezett kezét. Oscar felé nyúlt. Ahogy Vigo keze közeledett hozzá a bébi testét hátborzongató aura vette körül. Dana zokogni kezdett. Veszített. Mindent elveszített, ami számított neki. Janosz sátáni kacajt hallatott. Nevetését sötét árnyék szakította félbe. Felpillantott a tetőablakra. A Szabadság-szobor ott állt a múzeum felett. Tisztaságot és szabadságszeretetet sugárzó arca lenézett rá. A szobor letérdelt a múzeum mellé és hátrahúzva titáni jobb kezét, a szabadság fáklyáját a mennyezetbe merítette. Janosz vadul felsikoltott és fejét elrejtve az üvegszilánk és törmelékeső elől a sarokba menekült. Odakintről az égből egy-egy, a szoborra erősített kötélen a négy szellemirtó a helyiségbe ereszkedett. Stantz, Venkman, Spengler és Winston Janoszra szegezte nyálkaszóróját. A sovány művész menekülni próbált. Dana is akcióba lendült, átrohant a műtermen és elragadta a gyermeket Vigo kinyújtott, gyilkos keze elől. Dana és a gyermek a padlóra hanyatlott, immár biztonságban voltak.

Venkman Janoszra vigyorgott. – Boldog új évet! Janosz Vigo életrekelt portréjához lépett. Majd a gazdája megvédi. Vigo felüvöltött mérgében. Spengler azon kapta magát, hogy a szellemre és emberi szolgájára vigyorog. – Csak nyugodtan, csináljatok csak bármilyen ostobaságot. Vigóval a háta mögött Janosz erősnek érezte magát. – Te szánalmas, nyomorult teremtés! Ki mered hívni a Sötétség Urát? Janosz kotkodácsolva folytatta: – Hát nem látod, kivel állsz szemben? Ő Vigo. Te hozzá képest csak egy légy vagy! Venkman szomorúan rázta meg a fejét. – Ó, Johnny, rossz lóra tettél. Azzal a négy szellemirtó bekapcsolta a nyálkaszórót és tetőtől talpig lefröcskölte Janoszt. A nyálkasugár erejétől Janosz végigcsúszott a padlón. Azután a négy férfi a dühöngő portré felé fordult. Vigo már majdnem teljesen kiszabadult képbörtönéből. Már csak a lábát tartotta fogva a vászon. Köpött egyet és a szellemirtókra ordított. Megkísérelte teljes fekete mágia erejét rájuk zúdítani. Azok határozottan álltak, tudták, hogy Vigo erejét könnyedén megsemmisítheti New York város lakóinak jósága és szeretete. – Elpusztítalak benneteket! – mennydörögte Vigo. Stantz előrelépett. – Viggy, Viggy, Viggy, te ostoba majom vagy! Venkman a köpködő festményre nevetett. – Az egész város összegyűlt őrohadtságod tiszteletére. Szavaztunk. Mindenki ellened volt. Az emberek döntöttek. – Úgyhogy – mosolygott Winston, – most isten veled. Vigo felordított és mágikus erejét Stantz-re összpontosította. A kába Rayt csillogó szemű, nyáladzó démonná varázsolta. Démon Ray a kép elé ugrott. – Vigo ereje nagyobb, minthogy megbirkózzatok vele! – üvöltötte. – Elpusztítunk benneteket! – Ne lőjetek! – kiáltotta Spengler. – Eltaláljátok Rayt! – Winston, aki a legközelebb állt a képhez, nagy levegőt vett és összeszorított fogakkal elsütötte a nyálkavetőt. Ray is, Vigo is vastag nyálkalepelbe burkolózott. Vigo felüvöltött, az ég felé emelte kezét és a tekintetét. A teste reszketni, remegni kezdett. Érezte, hogy elhagyja az erő. A karjai megbénultak. Ray

Stantz a földön vergődött. Vigo még egy utolsót ordított, majd visszahúzódott a képbe és két dimenzióba merevedett. A vásznon a festék fortyogni, olvadozni kezdett. Lassan lecsöpögött a padlóra. Egy másik, a vászonra korábban felhordott festékréteg kezdett előtűnni. Venkman, Spengler és Winston Rayhez rohant és melléje térdelt. Stantz-et teljesen elborította a váladék. – Lélegzik – mondta Spengler. Winston letörölte az arcáról a nyálkát. Stantz pislantott és három barátjára nézett. – Ray – suttogta Winston. – Ray! Hogy érzed magad? Stantz üdvözülten mosolygott. – Klasszul. Soha nem voltam jobban. Venkman az égre emelte a szemét. – Ó, nem. Ez a mi barátunk? A szellemirtók talpra segítették Rayt. Stantz odahajolt hozzájuk. – Szeretlek benneteket, fiúk. Ti vagytok a legjobb barátaim! Stantz sorra megölelte a haverjait, mindegyiket bemaszatolta nyálkával. Venkman eltolta magától. – Hé, most tisztíttattam a ruhámat! A helyiség túlsó feléből Janosz nyögése hallatszott. Venkman Winstonhoz és Spenglerhez fordult. – Viseljétek gondját annak a féregnek. Danához lépett. Az Oscarral a karjában a nyakába borult. – Mi ez? Gruppenszex? Peter a kis Oscarra pillantott és meglátta a szimbólumokat a gyerek testén. – Hé, tengerész, nem túloztad el a tetoválást? Felvette a gyereket és magához ölelte. Dana rájuk mosolygott. – Azt hiszem, kedvel téged. És azt hiszem, én is. Venkman feléje kacsintott. – Végül megjött az eszed, mi? A helyiség túlsó végében hárman segítették talpra Janoszt. A szikár művész megrázta a fejét. – Mi történt? – Uram – affektált Stantz, – önnek egy kellemetlen, hosszan tartó transzformatív pszichikai élményben volt része. De már vége van. Óhajt egy kávét? Janosz őszintén kezet rázott Ray-jel. – Nagyon kedves magától.

Spengler gyorsan megvizsgálta a művészt. – Rendben van, Ray. Fizikailag sértetlen, pszichomagnetérikusan semleges. Janosz pislantott egyet. – Az jó? – Most kerültél a helyedre – mosolygott Winston. Janosz, a szellemirtók és Dana Oscarral a karján kisétáltak a műteremből. Elhaladtak Vigo portréja mellett. Az eredeti, amit a régi vászonra festettek, most tisztán ragyogott. Csodás, reneszánsz stílusban festett kép volt, négy arkangyalt ábrázolt, akik védelmezőn vettek körül egy angyali bébit. Egyikük kezében hárfa. A másikéban olajág. A harmadik egy könyvet tartott. Az utolsó kardot. – Azt hiszem, kései reneszánsz – jegyezte meg Spengler. – Caravaggio, vagy Brunelleschi. Winston a képre bámult. – Valahonnan nagyon ismerős. Vállat vont és a társai után ment. A telihold fénye a képre vetődött. A négy angyal arca kísértetiesen hasonlított Venkmanéra, Stantzére, Spenglerére és Winstonéra. A szellemirtók kiléptek a nyálkátlanított múzeumból. A hatalmas tömeg üdvrivalgás fogadta őket. Venkman Danára és a bébire mutatott. A tömeg spontán rákezdett a "Régi szép napok" című dalra. Valaki egy üveg pezsgőt nyomott Stantz kezébe. Az a tömeg üdvrivalgása közepette a feje fölé emelte. Ebben a pillanatban egy autóbusz állt meg a múzeum előtt. Louis kászálódott ki belőle teljes felszerelésben és túlméretezett egyenruhában. Visszafordult a vezetőülésben gubbasztó mosolygó Taknyozó felé. – Oké, akkor hétfőn este elmegyünk valahová vacsorázni, esetleg tekézni? Tudsz tekézni azokkal a rövid karjaiddal? Taknyozó felmordult és nyálkázva megfeszítette a bicepszét. – Oké – bólintott Louis. – Mennem kell, hogy megmentsem Danát. Később majd találkozunk. Taknyozó felüvöltött és cikcakkban elhajtott a busszal. Louis keresztülvágott a tömegen és odabotorkált a szellemirtókhoz. – Elkéstem? – nyafogta. Stantz az apró fickóra mosolygott. – Nem, Louis. Időben érkeztél. Kinyitotta a pezsgősüveget és Louis felé nyújtotta. A tömeg tovább énekelt.