Prolongált apokalipszis

• Kôbányai János • PROLONGÁLT APOKALIPSZIS

Kôbányai János

Prolongált apokalipszis Jeruzsálemi napló, 2002. május

A

Szentföldön élni annak, aki nem itt született, maga a misztérium. S hogy mégis az otthonához hasonló hétköznapi körülmények – örömek, gondok, problémák – között telik az ideje, csak felfokozza elvárásai feszültségét. Olyan puszta szavak, fogalmak, mint Jeruzsálem, Cion-hegy, Via Dolorosa, Betlehem, vagy személynevek, mint Dávid, Ráhel, Jesu, Mirjam, vagy akár maga a tévében, az utcán használatos nyelv, a reklámokon, újságban, falragaszokon, útjelzô táblán olvasható betûk, amelyek formáján érzôdik, hogy eredetileg kôbe vésték ôket, mind-mind éppen itt fokozódnak le abból a messzi titokzatosságból meghökkentôen természetes létezôvé, ahová az az európai kultúra emelte fel, és távolította el magától, amely kultúrájának, sôt civilizációjának az alapjait innen, s belôlük nyerte. Politikánál, ideológiáknál, öldöklô háborúnál nincs profánabb, nincs ellentétesebb, mint amit ez a térség szellemileg jelent, ezért minden itteni történés legalább két dimenziót, kettôs látást-értelmezést nyer, hiszen a civilizációnkat megalapozó narratíva egykor itt zajlott le, s oly írói erôvel jegyezték fel, hogy a szellemi ideje és tere még mindig jóval szélesebb a jelenleginél, kisugárzása erôsebb a valóságosénál. Minduntalan egybecsúszik az akkori és a jelenlegi kettôs tér és narratíva. Az idôk és valóságszeletek és interpretációik. Vagy inkább mindez egynek tetszik? Vagy tényleg egy is? Mind ugyanannak az egy történetnek a része és fejleménye? A Biblia (az egységes, a nem két testamentumra különített) elbeszélése, mint a zuhatag felé közelítô folyó, felgyorsulva rohan a vériszamlós borzalomba, a katasztrófa apoteózisába, ahonnan majd a megváltás is kivajúdik – noha az eltelt kétezer év alatt csak a prolongált horror garantált. Az egyetemre jövet és menet a városközpontban, a Hasmasbir áruház elôtti útszakaszon, ahol több buszmegálló is elhelyezkedik, egy kis kézi hangtölcsérrel felszerelt, mokány termetû, barna arcú, hosszú, ôsz szakállas, lengô pajeszos férfi a

leszálló utasok számára kinyíló ajtón rendre bekiabálja egy, hogy: „A gyerekeiteket gyilkolják, sehol nem vagytok biztonságban. Vér és gyilkolás mindenütt. Sehol nem vagytok és sehol nem is lehettek biztonságban. És ti a politikában bíztok, pártokban? Az Egyesült Államokban? Európában? Nevetséges, ó, de nevetséges. Csak a Messiásban bízzatok! Térjetek meg, tartsátok meg a micvákat (vallási parancsolatokat). Az idô közeleg. A Messiás, csak a Messiás menthet meg benneteket. Hát nem veszitek észre?” – s már szalad is a következô autóbuszhoz, ahol nyílik az ajtó. Az utasok zavart vagy derûs mosollyal fogadják a próféciát. De hát miben különbözött tôle Jesaja, Ámosz vagy a kánonba felvett utolsó jövôlátnok, a Tóra pecsétjeként is számon tartott Maleahi? A szavai, az indulatai, a jóslata. „Elfárasztottátok az Urat beszédeitekkel, és azt mondjátok: Mivel fárasztottuk el? Azzal, hogy azt mondjátok: Minden gonosztevô jó az Úr szemeiben, és gyönyörködik ô azokban, vagy: hol az ítéletnek Istene? Íme elküldöm az én követemet, és megtisztítja elôttem az utat, és mindjárt eljön az ô templomába az Úr, akit ti kerestek, akit ti kívántok, íme eljön, azt mondja a Seregek Ura... mert ítéletre indulok ellenetek, s gyors tanú leszek a szemfényvesztôk ellen, a paráznák és a hamisan esküvôk ellen, s azok ellen, akik megrövidítik a munkásnak a bérét, az özvegyet és az árvát, s kik nyomorgatják az idegent, s nem félnek engem, azt mondja a Seregeknek Ura.” Ma a „gyors ítéletnél” is gyorsabb tömegkommunikácó minden egyéni szót, hangot elnyom, vagy ha el is hangzik valami érdemleges, az másnapra elpárolog – a két-háromezer éves költészet, mert születésekor volt hívô közönsége és súlya, megmaradt. Melyik történet zajlik, gördül végkifejlete felé most Izraelben? Ebben az ôsi-új országban, amely a világ 23. legfejlettebb országának számít, s amelyrôl tudjuk, hogy ehhez képest csupán 54 éve született. Sokan, akik alapították, még itt élnek, s bibliai csodaként tapasztalták meg ezt a fölemelkedést. S most életük alkonyán úgy érzik, nem távozhatnak el ebbôl a világból nyugalom-

• 215 •


mal, mert ugyan az országot felépítették, de a „meccs nincs lejátszva”: az ország még nem az övék, s a hosszúra nyúlt megváltás az ô nemzedékükben is elmaradt. Az unokáik, akik nemhogy elfelejtették, honnan is, milyen lelki terhekkel jöttek ide a szüleik vagy a nagyszüleik, de sokszor meg is tagadták ezt a kínos örökséget, most rendre hasonló körülmények között pusztulnak el, mint odaát megannyi felmenôjük, a kibocsátó egy-két nemzedékkel ezelôtti Európában. Csecsemôre, iskolabuszra, kosárlabdapályára, tanházra, férfivéavatási ünnepségre csap le a gránát és a golyótûz nap mint nap. S ami ennél a tapasztalatnál is meghatározóbb: ôk is kénytelenek megismerni a zsidó (és nem az izraeli) azonosság, lélek, ha úgy tetszik: faj meghatározó elemét, lelki valóságát: a magárahagyottságot, a szolidaritáshiányt, s vele párhuzamban a bekerítô gyûlöletet. Mindennapi látvány a szomszédos Palesztin Autonómiából az izraeli zászlót és más zsidó szimbólumokat elégetô képek, a sajtó részletesen foglalkozik az ottani vagy akár a „baráti” egyiptomi közoktatás antiszemita tananyagával, de Libanonból és az iszlám világból nap mint nap záporoznak rá az „öld a zsidót” képei és hangjai, amelyek nap mint nap kijelölik a helyét. Hasonló izzású tüntetésekkel, akciókkal szembesül a földrész minden sarkából. Nem drukkolhat a meglehetôsen rangos helyig, az UEFA negyeddöntôig eljutott focicsapatának az otthonában, de még attól is frusztrálódnia kell, hogy olyan demokráciában jeles országok, mint Belgium vagy Svédország fölszólítják a lakosságot, hogy ne szavazzon az izraeli énekesnôre az Eurovíziós Fesztiválon. (A svéd követ csokor virággal és médiacsapattal a kíséretében bocsánatot kért az énekesnôtôl – s ezzel, mint mondta, a maga részérôl lezárta az ügyet.) Norvégia nem vesz narancsot, és nem szállít vasat... az egykor virágzó kulturális fesztiválokra – nemcsak biztonsági, hanem kioktatói okokból – nem jönnek el a mûvészek. Tehát a szabad és zsidó országban született zsidó is bekerített, mint gettólakó ôse, hiába próbálta azt a meghatározó múltat az emlékezetébôl, de még a reflexeibôl is kitörölni. A II. világháborúnak vagy holokausztnak nevezett-tudott apokalipszis még ki nem hunyt parazsa az ô és túlélô nagyszüleik nemzedékében ismét fellobbant, hogy közösen szemlélhessék a tanulságait, vagy együtt haljanak bele. A roppant tel-avivi felhôkarcolók csillagszóró ablakos erdeje alatt (öt éve még nem emelkedtek itt) az Új Izraeli Opera eredeti, német nyelven elôadott Szöktetés a szerájból elôadásáról sétálok a

Jeruzsálembe tartó buszállomáshoz. Végre lett jó opera Izraelben (valószínûleg az orosz alijának köszönhetôen, amely nemcsak seregnyi mûvészt, de igényes közönséget is hozott), ez legalább olyan diadal, mint egy, egyébként elveszíthetetlen, mert rögtön a tengerbe szorítással járó háború. Mozart zenéje – „Ó ha eljön majd az óra”, dudorászom a pálmafák és a varázstornyok alatt – a már nem elviselhetetlenül forró, a tenger illatát és hûvösét szállító szellôhullámokban fürödve, s azon gondolkodom, hogy a következô szemeszterben felveszem a német nyelvet, amelytôl oly sokáig ösztönösen irtóztam (noha az volt az elsô idegen nyelv, amelyen tanítani kezdtek), hiszen, mint egyik professzor mentorom mondja: a német nyelv a zsidóság tudomány hébere, s milyen kellemesen, békésen hangzott itt ezen a szép estén. Nemsokára kigördül a busz a német autóutakhoz hasonlóan modern és népes gyorsforgalmi útra... kár volt a rádiót bekapcsolni, mert az egy órája – valószínû épp az opera happy endjével végzôdô négyes ária közepén – lezajlott újabb piguáról (robbantásos merényletrôl) számol be – a halottak és sebesültek száma még ismeretlen. Bizony nem tanácsos váratlanul játszani a tömegkommunikációt ránk szabadító szerkentyûk gombjaival, mert a legváratlanabb pillanatokban az otthon csendjébe, az olvasmány elmélyültségébe riadtan rohanó, sikoltozó emberek, szirénázó mentô- és rendôrautók ronthatnak be a nap bármely órájában, a képernyô alján az eddig azonosított halottak, sebesültek száma, jelentések sorjáznak, s a sebesültek egy részébôl pedig a pontosuló jelentésekben tíz-húsz perc múlva halottak lesznek... Vagy: az ember ártatlanul néz egy mûsort, meccset vagy filmet, amit hirtelen megszakítanak, mert bemondják, hogy itt és itt történt merénylet, és azonnal egy másik narratívába, drámába kerülünk át – izgatott mobiltelefon értesít elôször a helyszínrôl (vajon hogy találják meg a stúdióból az alkalmi tudósítót? – februárban egy robbantás közelében találtam magamat, s minden ijedtségem ellenére alig bírtam elfojtani a röhöghetnékemet, mert amint a füst eloszlott, mintha a Jaffó utca népe mindegyike a pisztolyához kapna, úgy rántották elô a mobiltelefonokat, s a felfejlôdô kommandósok, szirénázó dzsipek között mindenki hevesen tárcsázott – akibôl folyt a vér, az is – és gesztikulálva hadarni kezdett), aztán egy rajzot mutatnak a helyszínrôl, rajta a merénylet helyét sárgás-vöröses csillag jelzi, a kép alsó szegélyén segélytelefonok számai tûnnek fel, ahol a hozzátartozók után lehet érdeklôdni – élô képeket csak

• 216 •


fél-háromnegyed óra múlva mutatnak. Körtelefonok, nyilatkozatok, szemtanúk. Nem lehet elszakadni a képernyô elôl, nem mintha nem tudná meg az ember a végeredményt órákkal késôbb vagy másnap az újságból, de tiszteletlenségnek érzem az érintett szerencsétlenekkel szemben átkapcsolni például a jordán sportadóra, vagy viszszamélyedni az olvasmányba, vagy kimenni sétálni a változatlan fenségességében trónoló, az egész Óvárost látni engedô sétányra. Ennél sokkal tragikusabb a másnapi adás, amikor a temetés képeit láthatjuk, kis riportokat hozzátartozókkal, barátokkal, akik az elpusztított személyiségét festik le, félbeszakadt terveikrôl beszélnek, de megannyiszor egy-két éve vagy hónapja érkezett új bevándorlót ért el fátuma, akinek a narratívája még Ukrajnában vagy Argentínában pereg. Ennél is szívbe markolóbb a másnapi híradó tényszerûbb jelentése, amely csak az áldozatokat mutatja be, nevüket, városukat és hátramaradt hozzátartozóik számát feltüntetve. Fényképeik alatt egy gyertya pislákol. Megannyi nemzedékre félbetört élet, meghatározó élmény, indulat forrása, amely az illetô, a családja azonosságát meghatározza, s azon keresztül a társadalomét, amelynek része. Egyébként a híradó egy más rovatában a gyilkosaik képe, sôt egész alakos mozgóképe is feltûnik. Copy right-problémákkal nem bíbelôdve veszik át ezt a Palesztin Hatóság mûsoraiból (akár az arab adók a Jeruzsálemben, Tel-Avivban, Rison Lecionban kialakult robbantás következtében kialakult pánik képeit – nem kevés megelégedéssel. A minden bizonnyal mérsékeltebb, s szintén „baráti” jordán adó angol és francia nyelvû híreit értem csak meg, ahol a kávéházi robbantó [héberül mehabel, azaz terrorista] ott fighter vagy combattant, azaz palesztin harcos). A Koránt és a géppisztolyt vagy a testen viselt, „halált hozó” robbanóanyaggal megtömött övet a kezében tartó, szent szövegek díszletei között lekamerázott fiatalember, újabban leány, a világ nyilvánossága elé bocsátott videóról (e Bin Laden kifejlesztette tömegkommunikációs üzenôtechnika sémájára) ajánlja életét az iszlám ügynek – s ezzel eszkalálja, popularizálja vagy inkább: szinte kipusztíthatatlan vírushoz teszi hasonlatossá a cselekedetet, amelyet mível. Ha más nem – s ehhez nem kell költséges bizottságokat, kellemes környezetben lezajló szimpóziumokat szervezni, elég leülni a tévé elé –, csak az a tény, hogy a Palesztin Hatóság hivatalos televíziójában minden terrorista búcsúvideóját többször közvetítik (ez a dicsôség is benne van az életéért járó ellenértékben, akár csak az a 25-30 ezer dollár, amit

Irak s a most a terrorizmus elleni összefogásban jeleskedô – a New York-i ikertorony elleni merénylet elkövetôi nagy részben szaúdiak voltak – Szaúd-Arábia folyósít a családjuknak), bizonyítja a hatóság vagy annak vezetôjének teljes felelôsségét az emberiség ellen elkövetett bûnökért. S magának a konfliktusnak lényegét is élesen megvilágítja. Hiszen itt, a Pathmoszi János által leírt „Új Jeruzsálem” környékén nem népek vívnak háborút területekért, hanem kultúrák, civilizációk harcáról van szó. Vagy: az emberi élet értelmének két merôben eltérô felfogásáról. (Van abban valami megejtôen komikus, ahogy Meir Lau, izraeli fôrabbi, a maga kis bölcs szakállával, Ferenc József-i keménykalapjával és szalonkabátjával bizonygatja az arab hallgatóságnak, hogy a Korán értelmezése szerint sem jutnak rettentô cselekedetük révén a paradicsomba. Egy magyar barátnôm férje kórházi pszichológus – a robbantások színhelyére gyakran vezénylik ki, hogy a szemtanúkat szakszerûen megnyugtassa. Ô mesélte el, hogy a terroristák [harcosok] nemi szervét rendszeresen gézzel szorosan betekerve találják meg, mert gazdáik a szerszám egyben maradására szigorú hangsúlyt fektetnek – minden bizonnyal a rájuk váró 77 szûz lány képezte kihívásnak megfelelendô. [Vajon a lányoknak mi van beígérve?]) S már vissza is tértünk a buszmegállói próféta felvetéséhez, aki a Messiás közelségérôl kiáltozik a hangtölcsérjébe, mert a Messiás eljövetele – lásd pontos leírását a János jelenéseiben – a Jó és a Rossz világméretû küzdelmével van összekötve. Az ártatlan emberek legyilkolására induló terrorista s annak feldicsôítése méltán tekinthetô a Rossz harcának, s sajnos a térnyerésének is. Ugyanis a ma a Szentföldön lejátszódó események nem hasonlítanak a westernfilmek sztorijaira, mert itt bizony nem a Jó gyôz. Ami Pathmosi János jelenéseinek vízióinál is elkedvetlenítôbb – sehol sem látjuk feltámadni a Jó birodalmát. Épp ellenkezôleg, azt lehet tapasztalni, hogy ha nem is minden vonakodás nélkül, de a Rossz értékei nyernek tért, elfogadást. Ha nem így lenne, akkor ez az Arafat és rezsimje nem létezhetne egy napig sem. Egy hatóság feje, akinek a televíziójában arra buzdítanak és toboroznak, hogy Kohn nénit felrobbantsák a piacon, az egész világ bizalmát élvezi. „Demokratikusan lett megválasztva” (mikor?, meddig?) – szajkózza a kötésig demokrata világ, s legalább húsz zsidónak kell elpusztulnia egyszerre ahhoz (apránként kettesével-hármasával nem gond), hogy a szemöldöke egy szúrósabb tekintet erejéig összébb húzódjon.

• 217 •


A zsidók igen magukra hagyottak ebben a Kohn néni biztonságát szavatoló harcukban. A világ meg ahelyett, hogy gyôzedelmeskednék az elôtte álló civilizációs probléma felett, lesüllyed, asszimilálódik a Rosszhoz, elfogadja az értékeit vagy kompromisszumként feláldozza rövid távú, s végül majd egyszer ôket is halomba döntô érdekeik oltárán. (A Római Birodalmat is elsôsorban nem hadseregek, de a civilizációjának – egyébként szintén a Keletrôl jövô – felbomlása gyengítette le, s döntötte végül a porba.) Az izraeli miniszterelnök legutóbbi USA-beli látogatásán udvariatlan lépésnek tekintették a dokumentumok közlését, amely Arafat direkt kapcsolatát mutatta ki a terrorcselekmények elkövetését és finanszírozását illetôen, s azt már egyenenesen barátságtalannak, hogy szintén dokumentumokkal bizonyították, Szaúd-Arábia évi 30 millió dollárral támogatja a Hamasz terrorszervezetet (ilyenként van feltüntetve a szuperhatalom feketelistáján), s fejenként ötezer dollárral enyhíti a családok szenvedéseit, akik gyermekeiket öngyilkos merényletek lebonyolítása okán veszítették el. A logikai felvetés pedig már merô szemtelenség, hogy hogyan lehet egyszerre a terrort bátorítani és pénzelni, s ugyanakkor harcolni ellene? Lehet, valóban elefánt a porcelánboltban típusú kérdésfelvetés ez, s nem a politika világába tartozó okos gondolkodás, de végül is a világ, legalábbis a kultúrája, ilyen problémacsomókon jutott, ha nem is elôre, de nem a pusztulásba, s legalább abban a hitében maradt meg, hogy egyszer eljöhet az a Messiás, az igazság ideje. Azonban épp a Messiásnak tudott személy, a názáreti Jehosua ben Joszéf születési helye fölé emelt templom – a legmegfelelôbb hely, s ebben a hely- és idôkiválasztásban lehet valami üzenet – tette fel a vizsgakérdést a világ számára, ahol oly látványosan beszekundált. A szent helyre erôszakkal fegyverrel betört, s ott disznóólat csináló, konkrét gyilkossági esetekben részvétellel vádolt terroristákat mentett ki onnan, miközben a gyilkosok következetes üldözôit, s további ártatlan zsidó életek kioltásának megelôzôit – fegyveres terroristákat az igazságszolgáltatás kezére juttatni az az – a megalázó, lehet, az ô torkukon is nehezen lebucskázó falat lenyelése során a régi-új Heródes-mítosszal újra nyakon önthették, s ez középkori, vallási jellegû erôszakhullámot indított el, a régi sémákra rájátszva. (Ma „új antiszemitizmusnak” nevezik a jelenséget, amely épp a „mûvelt Nyugat-Európát árasztotta el – betört zsinagógák, megvert zsidó gyerekek, meggyalázott temetôk szegélyezik az útját.)

Jobb tehát nem a hírközlô eszközök keresôgombjával matatni. Ki kell szakadni világukból, hermetikusan el kell záródni a hírektôl és az azok támasztotta gondolatoktól, hogy az élet valamelyest elviselhetô legyen. Sokan semmilyen kommunikációs eszközt nem nyitnak ki – makacsul, leszegett fejjel, összeszorított fogakkal igyekszenek a mindennapi életet túlélni. A jelszóval, hogy ez is az ellenállás formája – mást mit tehetne az egy szál ember? A vitamûsorokban arról beszélgetnek – értelmiségiek, vendéglôsök, polgármesterek, szülôk –, hogy mit javasoljanak a polgároknak, hogy folytassák-e a mindennapi élet látszatát, vagy igenis maradjanak otthon, s csak a legszükségesebb esetben keressenek fel olyan nyilvános helyeket, ahol egy bomba aratást végezhet. (Az idei Héber könyv hetét fedett helyeken tartják meg – a jeruzsálemit az Izrael Múzeumban, a tel-avivit egy kiállítócsarnok parkolójában, a haifait egy futballpályán –, mert szabad ég alatt, ahol mindenki zacskókkal mászkál, lehetetlen ellenôrizni a biztonságot.) A normális életet javasolni: meglehetôs felelôsséggel jár, amit majd a következô napok döntenek el. Az egyik tel-avivi polgár hozzátartozói elmondták, hogy családtagjuk egy egész éve élt bezárkózva, minden létezô elôvigyázatosságot megtett, s majd ennek a tarthatatlansága miatt elment egy intifáda nem látta kisváros ipari negyedének nem sokak által ismert szórakozóhelyére, ahol a – valószínûleg szintén bennfentes – merénylô bombája széjjelszaggatta. (Ivica Cseresnyéssel, a szarajevói hitközség volt elnökével gyakran utazom együtt az autóbuszon, mert egy irányban lakunk. S fel-felelevenítjük a „régi szép idôket”, Szarajevó többéves ostromát, amikor megismerkedtünk, s ahol egy ideig a hitközség vendégszeretetét élveztem. Minden részletre kiterjedô összehasonlító elemzéseink eredményeképp, itt és most veszélyesebb az élet, mert a halál bárhol felbukkanhat, míg a szerb sniperek és aknavetôk lôjárásait egy idô után ki lehetett ismerni.) Lehet-e használni a tengerparti strandokat? Szabad-e kávéházba menni? A polgármester nem mondhat mást, hogy ha körültekintôen, de élni kell, a szülô, az író azt mondja: maradjon csak a fiatal otthon. S komoly viták elôzték meg a pészahi szünet utáni iskolakezdést is, nevezetesen, hogy a tanintézmények, különösen az óvodák kellô biztonságot nyújtanak-e? A szülôk fegyveres ôrséget szerveznek vagy összedobnak pénzt ôrre (gyerekenként száz sékel) – hogy elmehessenek dolgozni. (A kávéházakban, ahová szintén fegyveres ôrön keresztül lehet bejutni – nem egy

• 218 •


esetben megelôztek már robbantást, míg más esetekben ôket robbantotta fel az ideges, „mindegy, legyünk már túl rajta” alapon gondolkodó öngyilkos merénylô –, a kávé és a kiszolgálás mellett a blokkon feltüntetve: smirá [ôrzés]: két sékel.) Az óvodák kapuit is megerôsítették (az öregotthonokét szintén), és a géppisztoly csöve alatt lehet kiés betotyogni az apróságoknak. (Felszállni egy távolsági buszra felér egy repülôtéri átvizsgálással.) S talán ez az élmény a legláthatatlanabbul maradandóbb és meghatározóbb – ajánlom faj- és identitáskutatók figyelmébe. A gyermekkort befolyásoló sokkszerû hatás, amely végigkísér az életen, s nyomot hagy a következô nemzedékeken is. Igenis van zsidó (izraeli?) érzékenység, sajátosság. A garantáltan minden nemzedéknek kijutó szorongás, az életveszély idézi ezt elô. Az Öbölháború idején, amikor szerencsém szintén e tájra vetett – minden irónia nélkül mondom, hiszen mennyivel jobb innen látni mindezt, s nem a távoli Európa színházi zsöllyéjébôl, írói hozadékról nem beszélve –, eltûnôdtem az akkori csecsemôket ért sokkhatásról, hogy milyen idôzített, de majd soha nem azonosítható egyéni tragédiákban megmutatkozó aknák robbanásaiban fog ez egyszer fölrobbanni, amikor a napi egy-kétszeri szirénázás alkalmával gázálarcba bújtatták ôket – és ama rakéták tényleg meg is érkeztek. Most az immár két éve tartó terror szorongásos vibrálása, a hétköznapi foglalatosságba, ünnepbe a legváratlanabbul lecsapó halál angyala – egy tévémûsorban robbantósdit, meghalósdit játszó gyerekeket mutattak kétségbeesett, tanácstalan szüleikkel – határozza meg lelki valóságukat. Magyarországon sem lehetett másképp: az 1848-as forradalom s a zsidók emancipációjának lehetôsége hírére az egész országon végigvonult a pogrom, majd 1882ben a tiszaeszlári vérvád alkalmából ismét, s aztán az 1919-es következett, s egy ugrás és máris a holokausztnál tartottunk. Egy nemzedék sem úszta meg – s hogy mennyire reflexek, idegek akár irracionális beágyazottságáról van szó, az is mutatja, hogy állítólag nagyítóval sem találtak antiszemita megmozdulást az ’56-os forradalomban, mégis futni kezdtek a zsidók (és sokuktól hallottam azt, amit azóta sem igazoltak a tények [a lelki tény is tény persze], de a legutóbbi rendszerváltásunkat is hasonló félelmek elôhívódása jellemezte.) Az egészséges zsidó képe és eszméje távol áll még a megvalósulástól, hiába születtek már itt nemzedékek. Távoli, akár a Messiás... Az elkoptatott hasonlatnak azért mégiscsak igazsága van (mint a legtöbb közhelynek). Talán

mégis érdemes komolyan szemügyre venni a fehér vászonnadrágba és fehér imasálba öltözött, fehér horgolt sipkát viselô buszmegállói próféta érveit. Hogy a politikusok itt semmit nem tehetnek és tettek, ezt a gyerek is tudja, legyenek jobb- vagy baloldaliak, az USA, az egyetlen talpon maradt nagyhatalom minden próbálkozása meddô kísérlet, egy-egy békekövetének a térségben történô megjelenése csak a zsidók erôszakos halálának a megsokszorozódását idézi elô, külügyminisztere Arafat körbezárt ramallahi fôhadiszállásán nem tudott egy késôbb úgyis százszor megszeghetô fegyverszünetet sem kicsikarni. Nagyobb erôk, nagyobb változások dolgoznak itt, ahogy mindig is azok dolgoztak (annak idején babiloniak, perzsák, hellén-görögök és rómaiak), csak az (egyébként örökállónak bizonyuló) epikai-poétikai hozadékát rögzítették és élték a zsidók. A New York-i ikertorony ledôlése, Afganisztán megvívása, az indiai–pakisztáni – lehet, nukleáris eszközökkel megvívandó – háború és a sikertelen kísérlet Szaddam Huszein szupergyilkosainak megsemmisítésére szervezett koalíció összehozására, szintén e játszma részei. Nézzük a Messiás hasonlatot, mit is jelenthet? Például ezt: sohanapján kiskedden. Ezt azért az emberi történelem bizonyos ismerete alapján a helyzet egy pontos értelmezésének is lehet értékelni. Vagy: eljô a megváltás, ha nem a hatalmak és a politikai viszonyok, de az ember változik meg. A természete. Ez egyébként az eredeti bibliai textus messiásértelmezése is. „Amikor a farkas együtt legelész a báránnyal.” Mindannyiunknak van annyi (emberi) környezetismerete, hogy ennek a bekövetkeztére mikor számíthatunk. Az emberi életet csak erôszak védheti meg sikeresen. A már kibírhatatlan terrorhullámot, amikor húszasával, harmincasával hullottak a zsidók (a sebesülteket a hírbörzék nem jegyzik, pedig akik elvesztik kezüket, lábukat, szemüket, járóképességüket, azok fájdalmát s a családjaik nemzedékekre kiható lehetôségeit is „értékelni” illene), az izraeli hadsereg tisztogató hadjárata jelentôs mértékben csökkentette. Szétzúzta a terror infrastruktúráját, ha nem is teljesen. De azóta rosszabbul összeszerelt bombákkal, kevesebben jönnek, kisebb gyakorlattal, sebtében elôkészítve – s java részük fenn is akad a védelem hálóján, vagy sokszor magukkal végeznek a gyilkok összebuherálása közben a saját házuk pincéjében. S Kohn néni ismét kimerészkedik a piacra – noha nem minden kockázat nélkül –, hogy friss zöldséget vegyen. Ezt az ENSZ, az USA és az EU nem tudná elérni neki.

• 219 •


A világ (s úgynevezett „lelkiismerete”) nem nézi jó szemmel a tevékenységet, mely Kohn néni biztonságos piacra járását igyekszik megvédeni. Az ahhoz bevetett erôszakot ugyanis soknak, túlzottnak tartják – s kontinensnyivel arrébb értelmiségi klubokban vagy bírósági palotákban, az ENSZben súlyos ítéletet alkotnak róla, sôt szankciókat is bevetnek ellene – s ezzel Kohn néninek a jogát elvitatják, hogy olcsó saláta alapanyagát az életveszély ódiuma nélkül beszerezhesse. (Noha igen demokratikusan a méregdrága bevásárlóközpontokat is robbantják. De célba vették – a példa ragadós – a ramat-gani toronyépületeket is, a kalkiliai sejt már megrakta detonációs anyagokkal a lopott furgonokat, amelyekkel Zrínyi-kirohanásszerûen bele kívántak hajtani a felhôkarcolók tartóoszlopaiba, s amelyeket – politikailag oly inkorrekt módon – végül is az izraeli hadsereg robbantott fel.) Szemantikai-fogalmi elemzést igényelne e túlsúly(os) hasonlat vagy fogalomhasználat. Ez az állítás ugyanis legitimációt ad a terror számára, amelyet nem hadsereg, de „súlytalan” magányos fiatalok végeznek. Melyik és milyen mennyiségû erôszak legitim? (A jó Isten, s küldötte, ama Messiás szerint ennek megítélése nem ember dolga. A Talmud azt mondja: „Ha egy emberéletet kioltasz, mintha az egész világot pusztítanád el.” És a világ pusztulni is látszik, mert a parabola másik pár-változata: „Ha egy embert megmentesz, mintha az egész világot mentenéd meg”, oly ellentétes a másikkal. Mert emberéletet csak a „szúrni, vágni, ütni” gyakorlata alapján lehet menteni. S mivel az élet értékérôl is oly ellentétesek az álláspontok, s az emberélet fenyegetése sem elég elriasztó egy másik ember életének a megvédése érdekében. (A zsidóknak nincs pontosan körvonalazott és berendezett túlviláguk, ezért itt és most, ezen a sárgolyón kell mindent megvalósítaniuk, amit az emberi képzelet vagy vágy diktál.) S megbukik az érték és a mérték (azt a teremtettét) is a Jó és Rossz küzdelmében az utóbbi javára, amikor az ártatlan civilek életében esett veszteségeket összehasonlítják a terroristák és segítôik elpusztításával. (Ezt a méricskélést – mást úgysem tehetnek – európai kormányok és „lelkiismereti-értelmiségiek” vagy megélhetési-lelkiismeretek végzik buzgón.) A gyilkosokat ôk helyezik egy mérlegre az áldozatokkal. Idônként elmegyek a szinte teljesen turistamentes jeruzsálemi Óvárosba, ahol minden élelmiszer olcsóbb, többek közt magyar kaskaval sajtot is kapni elérhetô áron, s ami a közhiedelemmel ellentétben Izraelben a lehetô legbiztonságosabb hely – még Szaddam Huszein SCUD rakétái is

messze elkerülték. Megvallom, hogy a felszabadult, lázas nyüzsgésben megfordult a fejemben, hogy ez azért igazságtalan... Hogy a kelet-jeruzsálemiek miért vásárolhatnak semmitôl sem tartva, miközben a szomszéd negyedbe tartó terroristának drukkolnak, vagy legalábbis közömbösen tûrik tevékenységüket. (A Bir Zeit egyetem felmérései szerint a palesztin társadalom 70 százaléka támogatja az öngyilkos merényleteket.) Szélsôséges zsidókat, akik gázpalackokból amatôr módon barkácsolt bombát akartak felrobbantani egy arab iskola közelében, a leghatározottabban bebörtönöztek és a legkegyetlenebb médiaeszközökkel egy életre lejáratták ôket. Lehet, a terror épp a demokratikus és toleráns környezetben tud csak eredményesen mûködni? És mindaddig fenn is tartja magát, amíg az emberéletek és épületek után magát a demokratikus intézményeket és a toleráns szellemet – kultúrát – is lerombolják? Ez idáig nem sikerült Izraelben, noha a jobboldalt valahányszor a masszív terrorhullámok hozták fel, a mostani pedig olyan intenzitású, hogy ha most tartanák a választásokat, csupán néhány baloldali képviselô juthatna a knesszetbe. De az arab polgárok szabadon járhatnak-kelhetnek, beszélhetnek, dolgozhatnak, élhetnek – szeretném látni az európai társadalmat, vajon valamilyen kategória szerint jól meghatározható népcsoport tagjai egy-két közepesebb merénylet után hogyan közlekednének az utcán az azt követô években? A Szentföldön – is – kívülállóként élni tehát épp ahhoz a tapasztalathoz jut az ember, ami a szóval épp ellentétes: mert miért lenne szent az, ami itt több évezrede folyik? Mi szent van a kegyetlen és megvetett keresztre feszítésben, amely nemcsak Jesu HaNocrit (a názáreti Jézust), de népe és nemzedéke nagy részét is érte, s éri azóta is. A Jó és Rossz küzdelmében, amelyben mindig a Rossz gyôz, s a jövendölések az apokalipszist garantálhatják csak prolongáltan, a belôle sarjadó megváltást azonban nem, vagy egy másvilágra transzponálják. Avagy – mint a buszmegállói próféta – személyesen ránk bízza, hogy a mi megváltozásunk hozza majd el a megváltást. Belenézni az emberi történelem, az emberi természet „mélységesen mély kútjába”, s ott szembesülni, megbékélni ezzel a dicstelen, nem sok reményre jogosító képpel: ez a tapasztalatszerzés lenne a szentség, mint folyamat, önmaga? Hogy a Messiás és az eljövendô korszaka az álom, az ember álma, s aki ô maga, az pedig a kút alján visszatükrözôdô saját képünk, a megvált(oz)hatatlan? Lehet.

• 220 •

Prolongált apokalipszis

Recommend Documents