KOMMENTÁR TARTALOM Bartus Gábor: A klímaváltozás mint apokalipszis 3

kommentar2009-5-beliv.qxd

KÖZÖSSÉG

2009.11.03.

·

14:10

Page 1

HAGYOMÁNY

·

SZABADSÁG

KOMMENTÁR TARTALOM 2009|5 Bartus Gábor: A klímaváltozás mint apokalipszis

3

MŰHELY Láng Benedek: A világ felosztása – Mesterséges nyelvtervezetek Nyugat-Európában és Magyarországon Egedy Gergely: Kozmopolita antiliberalizmus: Santayana Panyi Szabolcs: A művészet és a nyárspolgáriság védelmében – Elővázlat egy konzervatív kultúrpolitikához

14 22 34

MAGYAR ALAKOK Csejdy Júlia: Besztercebányától Sanghajig – Hudec László építész életútja

48

HONI FIGYELŐ Körösényi András: A magyar demokrácia patologikus vonásai

60

ESSZÉ Molnár Attila Károly: Mongol – Politikai gondolkodás és gyakorlat Magyarországon 70

TOTÁLIS MÚLT Kovács Tamás: Jelenetek egy vérbeli besúgó pályafutásából

1956 ˆ Mateja Rezek: Az 1956. évi magyar felkelés visszhangja Szlovéniában és Jugoszláviában Jeszenszky Géza: 1956 és a rendszerváltozás

83

92 103

IN MEMORIAM Hatos Pál: „Ha Isten nincs…” Leszek Kolakowski halálára

116


2009.11.03.

14:10

Page 2

Kommentár • 2009|5 – Tartalom

SZEMLE Ötvös István: Elérni a „kitűzött célt: mindenkiről mindent tudni” (a politikai rendőrség dokumentumainak első kötetéről) Keller Márkus: Kompország Nyugatnak indul (Litván György könyvéről)

119 122

Számunk illusztrációi Hudec László építész életútját és alkotásait mutatják be. A képek tulajdonosa Jánossy Eszter és Martin Hudec (www.hudecproject.com). Köszönjük Csejdy Virág, Csejdy Júlia és Szalontai Ábel nagylelkű segítségét. Lapunk megjelenését a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, az E-On Hungária Zrt., Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenő közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Ablonczy Balázs (főszerkesztő), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Főmunkatárs: Pesti Sándor és Benkő Levente Csongor Olvasószerkesztő: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztőségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974


2009.11.03.

14:10

Page 3

Kommentár • 2009|5

Bartus Gábor A KLÍMAVÁLTOZÁS MINT APOKALIPSZIS „A negyedik a napra öntötte csészéjét. Hatalmat kapott, hogy az embereket tűzzel gyötörje. Az emberek kínlódtak a nagy hőségben, mégsem kaptak észbe…” (Jelenések könyve, 16,8–9)

Az emberiség olyan nagyságrendű, szinte visszafordíthatatlan katasztrófa elé néz, mint amilyen a 20. század két világháborúja és az 1930-as évek gazdasági világválsága volt. Éhínség, járványok, árvizek, a megemelkedő tenger által elnyelt szárazföldek, s mindezen hatások elől menekülő embermilliók, ráadásul tömegesen kihaló állat- és növényfajok. Ha nem kezdünk azonnal cselekvésnek, s nem költjük el évről évre a világ össztermékének (GDP-jének) legalább 1%-át az üvegházhatású gázok kibocsátás-visszafogására, akkor a felmelegedésből fakadó károk akár a GDP 20%-át is elemészthetik. Mindezek ma nemcsak hollywoodi katasztrófafilm forgatókönyvek kellékei, hanem a témáról a közvélemény előtt folyó politikai közbeszédé, az éghajlatváltozásról szóló nyilvános diskurzusé is. Az úgynevezett Stern-jelentés1 megjelenése óta mindezt bizonyított tudományos előrejelzésnek, megkérdőjelezhetetlen szakmai alapvetésnek tartják sokan. Azóta nincs olyan jogszabály-előterjesztés környezetvédelmi vagy energiapolitikai ügyekben az Európai Unióban, amely preambulumában ne emlékeztetne a Stern-féle eredményekre. A tudományos és politikai konferenciák légkörét – s minden bizonnyal így lesz ez a 2009. decemberi koppenhágai klímapolitikai csúcsértekezleten is – az a konszenzus határozza meg, hogy a 21. századi klímaváltozás (különösen annak korábbiaknál dinamikusabb formája2) emberi tevékenységek következménye, tehát emberi beavatkozással mindez mérsékelhető, sőt a beavatkozás alapvető kötelességünk, így a politika egyik legfontosabb és legsürgetőbb feladata az éghajlatváltozás megfékezése. Aki pedig nem osztja ezt az álláspontot: eretnek vagy sarlatán, esetleg az olaj-, szén- vagy autólobbi ügynöke. Jelen írásban – bár magam is azt gondolom, hogy az antropogén okok jelentősek és meghatározóak lehetnek a klíma módosulásában, és hogy valóban szükség van klímavédelmi intézkedésekre, s ennek érdekében nemzetközi összefogásra – megkísérlem felidézni a klímakonszenzustól eltérő álláspontokat is,3 s bemutatni, hogy milyen probléNicholas STERN: The Economics of Climate Change. The Stern Review, H. M. Treasury, London, 2006. Az éghajlat a Föld története során sosem volt állandó. Csak az északi félteke elmúlt évezredében is megfigyelhettünk melegebb periódusokat (kb. 1000–1200 között), majd kisebb „jégkorszakot” (a 16. századtól a 19. század közepéig), amikor lényeges (de 1 °C-nál nem nagyobb) átlaghőmérséklet-csökkenés következett be. A ma uralkodó tudományos nézet szerint azonban a jelenben megfigyelhető klímaváltozás sebessége minden korábbit felülmúlhat. 3 Míg a főáramú klímapolitikának nagy számú hazai irodalma van, a klímaszkeptikus álláspont magyar nyelven csak Bjorn LOMBORG Cool It – Hidegvér! (Typotex, Budapest, 2008) című könyvében jelent meg. 1

2

3


2009.11.03.

14:10

Page 4


mái vannak a főáramú klímapolitikai irányvonalnak, különösképpen a világvégével való riogatásnak. Annak fontosságát szeretném hangsúlyozni, hogy a klímaváltozással kapcsolatban célravezetőbb a meglévő tudományos bizonytalanságok bemutatása, mint szőnyeg alá seprése, s a megfontolt, kiegyensúlyozott klímapolitika eredményesebb lehet, mint a felmelegedés-katasztrófával való fenyegetés (a klímaalarmizmus).

A klímakonszenzus és a klímaszkeptikusok Ma viszonylag teljesnek látszik az egyetértés a tudományos kutatók között abban, hogy a Föld éghajlata jelentős változás előtt áll (aminek első jelei már a jelenben is észlelhetők), s e változás fő okozója az ember, elsősorban a fosszilis energiahordozók (szén, földgáz, kőolaj) egyre mértéktelenebb elégetésével. A közvélemény és a politika számára a legmértékadóbb összefoglalói e tudományos konszenzusnak a 2007-es Nobel-békedíjjal megosztva kitüntetett Éghajlat-változási Kormányközi Testület (Intergovernmental Panel on Climate Change – IPCC) néhány évente kibocsátott értékelő jelentései.4 E jelentések nem önálló, független kutatások termékei, hanem a testületben résztvevő szakemberek által készített, a tudomány eredményein alapuló, ugyanakkor a kormányok képviselői által is jóváhagyott, szintetizáló dokumentumok. A jelentések végső formájának megszövegezése is inkább emlékeztet a nemzetközi politikai szövegegyeztetési folyamatokra, mint a tudományos élet vitában formálódó konszenzusára. A legutóbbi, negyedik jelentés 2007-ben jelent meg.5 Az IPCC rögzíti, hogy a klímaváltozás egyes hatásai már a jelenben is megfigyelhetők, a 20. században (1906–2005) 0,74 Celsius-fokkal emelkedett a globális átlaghőmérséklet, mintegy 17 cm-rel lettek magasabbak a tengervízszintek. Elsősorban az északi féltekén jelentős jég- és hóolvadás figyelhető meg. Az IPCC jelentéséből azonban az is kiderül, hogy a klíma alakulása és a klíma alakításában szerepet játszó tényezők közötti kapcsolat megértése még ma is hiányos. A jelentés egyik ábrájában6 azt is közlik, hogy jelenleg igazából csak az üvegházgázok (szén-dioxid, metán, nitrogén-oxidok, halogénezett szénhidrogének) kibocsátása és azok klímára gyakorolt hatása jól ismert. A tudományos megismerés, megértés szintje azonban közepes vagy alacsony a többi, legalább hét, klímát befolyásoló antropogén vagy természetes tényezővel kapcsolatosan. Ezen további hatótényezők (a napsugárzás visszaverődése a légkörben vagy a földfelszínen [albedo], a napsugárzás intenzitásának változása stb.) működési mechanizmusának megértésére már csak azért is szükség lenne, mert a 20. századra vonatkozóan egyértelműen látszik, hogy az atmoszféra üvegházgáz-koncentrációja és az éves globális „[…] aligha vitatható, hogy az IPCC a leghitelesebb forrás ebben a kérdéskörben” – olvashatjuk a klímaváltozás problémáját a magyar közönségnek bemutató könyv bevezetésében: Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon, szerk. Takács-Sánta András, Alinea–Védegylet, Budapest, 2005, 10. 5 [IPCC:] Climate Change 2007. Synthesis Report. An Assessment of the Intergovernmental Panel on Climate Change, www.ipcc.ch/pdf/assessment-report/ar4/syr/ar4_syr.pdf. 6 Uo., 39 (2.4. ábra a forrásban). 4

4


Bartus

2009.11.03.

Gábor:

A

14:10

Page 5

klímaváltozás

mint

apokalipszis

átlaghőmérséklet értékei csak trendszerűen mutatnak korrelációt, s ezek az értékek mindeközben az üvegházgázok klímát változtató hatásával önmagában nem magyarázhatóak. Például a többi tényező megértésének fontosságát támasztja alá, hogy míg az üvegházgázkoncentráció a 20. századon belül elsősorban annak vége felé növekedett a legjobban, addig az elmúlt évszázadra jellemző hőmérséklet-változás jelentős része már az 1930–40-es években bekövetkezett, továbbá a hőmérséklet kicsit csökkent, majd stagnált 1940 és 1970 között (a légköri kéntartalmú aeroszolok hűtő hatása miatt). A mostani évezred végéig (2099-ig) kitekintő IPCC-modellek illetve forgatókönyvek szerint a népesség és a gazdaság további növekedése és intenzív fosszilis energiahordozó-használat mellett (ez a legrosszabb kimenetű forgatókönyv) a további hőmérséklet-emelkedés várható értéke 4 °C (2,4–6,4 °C), a tengervízszint-emelkedés ekkor 26–59 cm; míg a nem szénalapú energiatermelési lehetőségek kiegyensúlyozott vagy intenzívebb növelésével a hőmérséklet-emelkedést 2,4–2,8 °C-osra, a tengervízszintemelkedést pedig 20–48 cm-esre lehet mérsékelni. Bár a klímaváltozás tanának metodikája jelentős fejlődésen ment át a legelső IPCCjelentés óta eltelt szűk két évtizedben, máig jelentős bizonytalanságok és problémák maradtak az éghajlatváltozás előrejelezhetőségével kapcsolatban. A nehézségek egy részéről magában az IPCC-jelentésekben is olvashatunk, más részük a tudományos élet különböző folyóirataiban, közleményeiben lelhető fel. Nem igaz például, hogy a globális átlaghőmérséklet növekedése és minden szélsőséges, extrém időjárási jelenség megjelenése között feltétlen összefüggés lenne – ezt hazai meteorológiai megfigyelések alapján állíthatjuk.7 Hasonlóan vélekedik Richard S. Lindzen, az MIT8 légköri tudományokkal foglalkozó professzora, a klímaszkeptikusok egyik legismertebb alakja, aki az extrém időjárási jelenségek modellezésének elméleti problémáira hívja fel a figyelmet.9 Szerinte súlyos hiányosságok lelhetők fel továbbá a felhők és az aeroszolok klímát befolyásoló hatásának megértésében is.10 A különböző tudományágakban előrejelzésekkel foglalkozó szakértőket tömörítő szervezet (International Institute of Forecasters) több kutatója pedig megállapította, hogy az IPCC általam fentebb hivatkozott negyedik jelentése az általuk fontosnak tartott előrejelzési metodikai szabályok közül számosat (60-at a releváns 127-ből) megsért.11 Dennis Bray és Hans von Storch 2003-as kérdőíves felmérése is,12 melyet a klímakérdéssel kapcsolatos tudományágakban tevékenykedő kutatók között végeztek, arra 7 BARTHOLY Judit – MIKA János – PONGRÁCZ Rita – SCHLANGER Vera: A globális felmelegedés éghajlati sajátosságai a Kárpát-medencében = Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon, 105–139. 8 Massachusetts Institute of Technology, Boston – a világ egyik legtekintélyesebb műszaki egyeteme. 9 Richard S. LINDZEN: Is the Global Warming Alarm Founded on Fact? = Global Warming. Looking Beyond Kyoto, szerk. Ernesto Zedillo, Brookings Institution Press, 2007, 21–33. 10 Richard S. LINDZEN: Taking Greenhouse Warming Seriously, Energy and Environment 18. (2007), 937–950. 11 Kesten C. GREEN – J. Scott ARMSTRONG: Global Warming. Forecasts by Scientists versus Scientific Forecasts, Energy and Environment 18. (2007), 995–1019. 12 Dennis BRAY – Hans VON STORCH: The Perspectives of Climate Scientists on Global Climate Change, GKSS-Forschungszentrum, Geesthacht, 2007, http://dvsun3.gkss.de/BERICHTE/GKSS_Berichte_2007/GKSS_2007_11.pdf.

5


2009.11.03.

14:10

Page 6


mutat rá, hogy a téma specialistái korántsem elégedettek a klímaváltozást leíró, magyarázó és előrejelző modelljeikkel. Azzal az állítással, hogy a klímamodellek pontosan képesek előrejelezni a jövőbeli klimatikus változásokat, a válaszadó tudósok és kutatók 35%-a értett egyet, míg 46%-uk nem (köztes állásponton volt 18%, nem válaszolt 3%).13 Abban viszont a kutatók nagy többséggel egyetértettek (69:20 arányban), hogy a klímaváltozás az emberiség előtt álló egyik legjelentősebb probléma. Már megosztottabbak abban a megkérdezett klímaszakértők, hogy az éghajlatváltozás legfőképpen emberi tevékenységek eredménye-e: 53%-uk szerint igen, 29%-uk szerint azonban nem (semleges 13%, nem válaszolt 5%). Ugyanakkor az ezen a téren fennálló tudományos bizonytalanságot nem tartják elegendő oknak arra, hogy az emberiség ne tegye meg a tőle elvárható intézkedéseket: azzal az állítással, mely szerint a bizonytalanság miatt nincs szükség azonnali politikai döntésekre, a válaszadók 80%-a nem értett egyet. Az éghajlatváltozás természetes és antropogén okai közötti arány feltérképezése, megbízhatóbb modellek konstruálása a klímavédelmi intézkedések tervezése szempontjából is igen fontos lenne. Ha a felmelegedés oka döntően antropogén, akkor nagy szerepet kaphatnak ezen emberi beavatkozások csökkentésére irányuló megoldások (mitigáció: például a széndioxid-kibocsátás csökkentése a megújuló energiaforrások széleskörűbb alkalmazásával), ha viszont a természetes tényezők a meghatározóak, akkor a változó körülményekhez való minél jobb alkalmazkodás (adaptáció: például hatékonyabb vízgazdálkodási rendszerek kiépítése az aszályok kivédése érdekében) az ésszerű általános, domináns stratégia. A környezetgazdász szerző természetesen nem érzi feladatának a klimatológiai, előrejelzési kérdések körüli vitában való állásfoglalást, s jelzi, tudatában van annak, hogy az IPCC jelentései a világ jelentős tudományos akadémiáinak bizalmát és támogatását is élvezik, és hogy a tudományos folyóiratokban a klímakonszenzust osztó álláspontok vannak többségben. De a szerző azt is látja, hogy ugyanezen körökben a Stern-jelentés is hasonló elfogadottsággal bír, mellyel kapcsolatban kénytelen számos bíráló megjegyzést tenni. Tény, hogy az üvegházhatású gázok légköri koncentrációja befolyással van a klímára (ezek jelenléte nélkül mintegy 32 °C-kal lenne hidegebb a Föld átlaghőmérséklete), s az is tény, hogy az ipari forradalom kezdete óta többek között, de főként a foszszilis tüzelőanyagok elégetése révén ezek koncentrációját mintegy harmadával növeltük meg, s az is tény, hogy a Föld klímája módosult 1850 óta, így nyilván van antropogén oka az éghajlatváltozásnak. De tény az is, hogy az aktuális klímamodelljeink pontatlanok, így csak óvatosan lehet becsléseket adni arra, hogy a megfigyelt vagy várható klímaváltozást milyen mértékben okozták/okozzák az emberi tevékenységek, és hogy mik lesznek egy esetleges további, mértékét tekintve is bizonytalan nagyságú felmelegedés következményei. Mindezen tényeknek együttesen és összefüggésükben kellene megalapozniuk az éghajlatváltozással kapcsolatos energia- és környezetpolitikát. Bárhogy is alakuljon a klímakonszenzust képviselők vitája a szkeptikusokkal, témánk szempontjából fontos tény, hogy a klímaalarmizmussal ellenben a klímaszakértők több13

A százalékértékek összege a kerekítések miatt nagyobb 100%-nál.

6


Bartus

2009.11.03.

Gábor:

A

14:10

Page 7

klímaváltozás

mint

apokalipszis

sége sem ért egyet. A már hivatkozott Bray–Storch-felmérésben a megkérdezettek 57%-a elutasította azt a gyakorlatot, hogy egyes tudósok, de még inkább egyes politikusok és a sajtó döntő része a klímaváltozás extremitásait hangsúlyozva próbálják riadóztatni a közvéleményt.

A klímaalarmizmus Az éghajlatváltozással kapcsolatos társadalmi válasz kialakítása nem mentes az érzelmektől. Nem megfelelő stratégiát keresünk egy környezetszennyezési probléma megválaszolására, hanem egyenesen „harcolunk” a felmelegedés ellen. A 2007-es Nobel-békedíjjal megosztva kitüntetett Al Gore egykori amerikai alelnök tevékenysége és „szilárd elkötelezettsége, amely politikai tevékenységben, előadásokban, filmekben és könyvekben tükröződik, erőt adott az éghajlatváltozás elleni harcnak”.14 Gore szerint a tudományos viták ideje lejárt, s az azonnali politikai cselekvés ideje jött el. A klímaalarmizmusnak mint környezetpolitikai módszernek a következő jellegzetességeit ismerhetjük fel: 1) A tények és a vélekedések összemosása. Tipikusak például az olyan „visszaemlékezések”, amikor a laikus vagy a szakértő megállapítja, hogy bizony a gyermekkorában nem voltak akkora hőségek, mint manapság – pedig a meteorológiai adatok ennek éppen ellenkezőjét bizonyítják. Az utóbbi időben nagy nyilvánosságot kapó extrém időjárási eseményeket is kapásból a klímaváltozás számlájára írja a sajtó. A 2005-ben New Orleansban hatalmas pusztítást végző Katrina hurrikán kapcsán is megfigyelhető volt mindez, annak ellenére, hogy a hurrikánok száma az elmúlt évtizedben egyáltalán nem volt átlag feletti. Az USA illetékes hivatalának adatai szerint az 1851–2006 között átlagban évtizedente mintegy 18 hurrikán érte el Amerika szárazföldjeit. 1961 óta minden évtizedben átlag alatti számú hurrikánt regisztrálhattak – csak a nagyobb kategóriájú hurrikánok száma került kissé az átlag fölé 2001–2006-ban –, míg igen sok ilyen időjárási jelenség adódott az 1800-as évek utolsó és az 1900-as évek középső évtizedeiben.15 2) Egyes, nem a klímaváltozás által okozott jelenségek klímaváltozás eredményeképpen való feltüntetése. Bizonyos, akár a klímaváltozás által is előidézhető jelenségek, események oka más emberi tevékenység vagy akár természeti ok is lehet. Az utóbbi időben az ilyen eseményeket azonban mindig a felmelegedés számlájára írjuk. Az árvizek gyakoriságának növekedésében vagy pusztítóbb mértékben való megjelenésében is lehet ok az éghajlatváltozás. Ugyanakkor tény az is, hogy az erdősültség csökkenésével, a növényzettel borított területek lebetonozásával, a folyók kiegyenesítésével, árterük lecsökkentésével, az ártér hidrológiai ellenállásának növelésével, a hullámtéren való építkezésekkel – mely jelenségeRészlet a díj indoklásából. Lásd: http://nobelprize.org/nobel_prizes/peace/laureates/2007/press.html. Eric S. BLAKE – Edward N. RAPPAPORT – Christopher W. LANDSEA: The deadliest, costliest, and most intense United States tropical cyclones from 1851 to 2006. NOAA Technical Memorandum NWS TPC-5, National Weather Service, National Hurricane Center, Miami, Florida, 2007. április. 14 15

7


2009.11.03.

14:10

Page 8


ket mind, kivétel nélkül produkáltuk az elmúlt évszázadokban, évtizedekben – szintén az árvizek gyakoriságát vagy az általuk okozható károk nagyságát növeltük. 3) A bizonytalanságok mellőzésével a várható legrosszabb kimenetek valószínű kimenetekként történő beállítása, ezzel a károk mértékének felnagyítása. A földi klíma meglehetősen összetett, komplex rendszer, s a benne megjelenő természetes változékonyság mellett a jelenlegi globális klímamodellek jelentős pontatlansággal dolgoznak. A modellfuttatások eredményeinek nagy a bizonytalansága. Ezek után már csak ízlés kérdése, hogy a kisebb valószínűséggel adódó extrém eredmények közül ki mit választ ki aktuális környezetpolitikai álláspontjának illusztrálására. Így adódnak a többméteres tengervízszint-emelkedésről, a hurrikánok számának drámai növekedéséről szóló fenyegető előrejelzések, amiknek alapos összefoglalását találjuk Al Gore Kellemetlen igazság című nevezetes könyvében és dokumentumfilmjében. A Stern-jelentés is inkább veszi közgazdasági kalkulációjának alapjául a rosszabb kimeneteket. A klímaalarmizmus nyilván a gyorsabb, erőteljesebb, nagyobb léptékű környezetvédelmi intézkedések meghozatalát próbálja kikényszeríteni. A súlyos környezeti katasztrófa eljövetelét jósló politikus ma könnyebben jut el a sajtón keresztül az emberekhez, tudja álláspontját megismertetni, népszerűségét növelni (akár a Nobel-békedíj átvételéig is eljuthat). Ezzel szemben a klímaszkeptikusok az ellenkező irányban „nagyot mondva” próbálhatják az alarmistákat ellensúlyozni. Az ilyen vitában a mérsékelt, mérlegelő álláspontnak nem sok esélye marad.

A Stern-jelentés és kritikája A klímaalarmizmus közgazdaságtanban való megjelenésére a Stern-jelentés lehet kiváló példa. Nicholas Stern és munkatársai a brit kormány megrendelésére és finanszírozásával készítették el tanulmányukat, mely a klímaváltozás közgazdasági elemzését tűzte ki céljául. A tanulmány elkészültekor óriási sajtóvisszhangra lelt, népszerűsítésében az angol kormány igencsak kivette a részét. Számos országban (így Magyarországon is) a nagykövetségek terjesztették a tanulmány összefoglalóját szép színes, az adott ország nyelvére lefordított szövegű kiadványban. Bár a klímaváltozás közgazdaságtana korábban sem volt szűz kutatási terület, s a téma számos publikációt (monográfiákat, tanulmányköteteket, cikkeket) eredményezett, a közvélemény szemében a Stern-jelentés lett a közgazdasági elemzés a klímaváltozás tekintetében. (E sorok írója látott például olyan magyar környezetgazdaság-tani PhDdolgozattervezetet, amely nem is hivatkozott más klímagazdaságtani elemzésre a Sternjelentésen kívül. A katolikus püspöki konferencia Felelősségünk a teremtett világért című körlevelének 3. lábjegyzete is úgy tudja, hogy a jelentés „ezen a területen az eddigi legátfogóbb munka”. Hasonló lelkesedéssel fogadták a tanulmányt a környezetvédő szervezetek is.) A Stern-jelentés a korábbi környezetgazdaság-tani elemzésekhez képest radikális a következtetéseiben. Míg a közgazdászok többsége korábban a climate-policy ramp stratégia 8


Bartus

2009.11.03.

Gábor:

A

14:10

Page 9

klímaváltozás

mint

apokalipszis

híve volt, ami azt jelenti, hogy az üvegházgáz-kibocsátást megelőző, kiváltó vagy csökkentő technológiák fokozatos fejlődése miatt érdemes egyre fokozódó mértékben növelni ezek alkalmazását az időben, s a klímaváltozás következményeit súlyosnak, de nem tragikusnak látták, addig a Stern-jelentés az éghajlatváltozás kárait rendkívül nagynak (a világ GDP-jének 20%-a vagy még több) számította, a megelőzés költségeit pedig ehhez képest alacsonyabbnak. Így a Stern-jelentés egyértelműen amellett érvelt, hogy a klímavédelmi intézkedéseket (például átállás a megújuló energiaforrásokra, az erdőkitermelés csökkentése) nem az időben elhúzva, hanem minél előbb, gyorsan, a következő 1020 év alatt kell megtenni. Míg a sajtó, a politikusok s a keveset olvasó kutatók számára a Stern-jelentés alapvető hivatkozás lett, a klímaváltozással valóban hosszabb ideje foglalkozó közgazdászok nagy része értetlenül állt a jelentés által kiváltott hisztéria előtt. Robert Mendelsohn (Yale Egyetem) például még azt a kérdést is feltette, hogy a Stern-jelentés közgazdasági elemzés-e egyáltalán.16 Hasonlóan látja Willaim D. Nordhaus (Yale Egyetem) is, aki szerint a jelentésre mint politikai dokumentumra és nem mint tudományos elemzésre kell tekinteni.17 John Weyant (Stanford Egyetem) szerint a jelentés rövid távon ugyan jó politikai dokumentumnak bizonyulhat, de mivel elemzése hiányos, hosszabb távon a gyors, nagymértékű beavatkozás melletti érvelés akár több kárt okozhat, mint hasznot.18 Miként lehetséges, hogy a Stern-jelentés teljesen eltérő, a korábbiaknál sokkolóbb eredményre jut, miközben ugyanazokból a természettudományos megállapításokból (az IPCC-jelentésből) indul ki, ráadásul ugyanazt a közgazdasági alapmodellt alkalmazza, mint a korábbi közgazdasági értékelések? Nicholas Stern a következő újdonságokat alkalmazta: a jövőben valószínűsíthető kedvezőtlen jelenségek esetében mindig a legkedvezőtlenebb kimenetet használta; az üvegházgáz-kibocsátást csökkentő megoldások költségeit tendenciózusan alábecsülte, továbbá a korábbiakhoz képest jelentősen alacsonyabb értékű diszkontrátát alkalmazott. Az első két tényező talán közérthető, a diszkontráta-választás problémája azonban magyarázatra szorulhat. A diszkontráta a közgazdaságtan perspektíva-törvénye. A Várhegyről a Parlament annyira kicsinek látszik, hogy akár két ujjunk közé tudjuk fogni, amit nyilván nem tudunk megtenni, ha az épület mellett állunk. Messzebbről minden kisebbnek látszik. A jelenből a jövőbeli kiadások vagy bevételek is kisebbnek érződnek akkori nominális értéküknél. Hogy mennyivel, ezt mutatja meg a diszkontráta. A közgazdasági döntésekben a diszkontráta helyes megválasztása kulcstényező, ha olyan kérdéseket vizsgálunk, ahol a költségek vagy hasznok felmerülése időben jelentősen elhúzódik. A klímaváltozás nyilvánvalóan ilyen. Ha a diszkontrátát túl nagynak választjuk, radikálisan leértékelhetjük a jövőbeli költségeinket vagy hasznainkat. Magas diszkontráRobert MENDELSOHN: Is the Stern Review an Economic Analysis?, Review of Environmental Economics and Policy 2008/2., 45–60. 17 William D. NORDHAUS: The „Stern Review” on the Economics of Climate Change, NBER Working Paper Series No. 12741, National Bureau of Economic Research, Cambridge (MA), 2006, www.nber.org/papers/w12741. 18 John P. WEYANT: A Critique of the Stern Review’s Mitigation Cost Analyses and Integrated Assessment, Review of Environmental Economics and Policy 2008/2., 77–93. 16

9


2009.11.03.

14:10

Page 10


tával például eltüntethetjük elemzésünkből a természeti erőforrásokat érő, távolabbi jövőben megjelenő veszteségeket. A nagyon alacsony diszkontráta viszont a távoli jövőben megjelenő károkat vagy fenyegetéseket mutatja olyannak, mintha azokat már ma elszenvednénk. Ha a ráta túl magas, a jövő generációkat károsítjuk a jelenben élőkkel szemben, ha túl alacsony, a jelenben élőkre hárítunk aránytalanul nagy terheket a jövő generációival szemben. A Stern-jelentés újdonsága a nullához közelítő diszkontrátaérték.19 Ezzel Stern ugyanazon jövőbeli eseményeknek magasabb értéket tulajdonít a jelenben, mint a valamivel magasabb diszkontrátát alkalmazó főáramú elemzések. A diszkontráták közötti eltérés akár nagyságrendi jelenérték-különbséghez is vezethet a hoszszú időtáv miatt. Így lehetséges, hogy míg korábban sosem jósoltak közgazdászok a GDP 5%-ánál nagyobb veszteségeket a klímaváltozás hatásaként, addig Sternnél ez az érték eléri a 20%-ot is. A nagyobb feltételezett károk pedig természetesen több és gyorsabb klímavédelmi intézkedést tesznek ésszerűvé és szükségessé. A Stern-jelentés tudományos értéke viszont, hogy a környezetgazdasági szakirodalomban ugrásszerűen megnőtt a diszkontráta-választással kapcsolatos elemzések száma.20

A kiegyensúlyozott klímastratégia szükségessége A Stern-jelentés környezetpolitikai népszerűsége a klímaalarmizmus népszerűségét reprezentálja. Míg a döntéshozók a klímaváltozás természettudományos értékelésében a többségi, a klímaváltozás fenyegető kimeneteit hangsúlyozó álláspontját tették magukévá a klímaszkeptikusok kisebbségi nézőpontjával szemben, addig a klímaváltozás közgazdaságtani értékelésében fittyet hányni látszanak a többségi, konszenzusos, de mérsékelt álláspontra, s – minden szakmai kritika ellenére – a jóval radikálisabb eredményre jutó kisebbségi elemzést követik. Ahhoz azonban, hogy az emberiség valóban hatásosan kezelje a klímaváltozás fenyegető negatív hatásait, nem a világvégével való riogatásra és az ezzel együtt ténylegesen megmutatkozó döntésképtelenségre és semmittevésre, hanem az ésszerű kereteken belül megtehető intézkedések érdekében tett valódi lépésekre lenne szükség. A probléma az, hogy a klímaalarmizmus hatására a döntéshozók nagy léptékű klímapolitikai intézkedések szükségességét érzékelik, azonban azt is látják, hogy ezek tényleges megvalósítása a szavazóik rövidtávú érdekeit jelentősen sértené, s így ezen két ellenpólus között lebénulva ácsorognak, s a könnyen megvalósítható kisebb éghajlatváltozás-megelőzési lépéseket sem teszik meg. Ebből adódik az is, hogy éles szakadék 19 Az ezzel kapcsolatos kritikákra lásd példaként NORDHAUS: I. m.; Martin L. WEITZMAN: The Stern Review of the Economics of Climate Change, Journal of Economic Literature 45. (2007), 703–724 (hálózati verzió: www.economics.harvard.edu/faculty/weitzman/files/JELSternReport.pdf). A Stren-féle diszkontráta-választással egyetértő álláspontra lásd Thomas STERNER – U. Martin PERSSON: An Even Sterner Review. Introducing relative Prices into the Discounting Debate, RFF Discussion Paper 07-37, Resources for the Future, Washington D.C., 2007. 20 Lásd ehhez például Geoffrey HEAL: Climate Economics. A meta-review and some suggestions, NBER Working Paper Series No. 13927, National Bureau of Economic Research, Cambridge (MA), 2008, www.nber.org/ papers/w13927.

10


Bartus

2009.11.03.

Gábor:

A

14:10

Page 11

klímaváltozás

mint

apokalipszis

keletkezik a politikusi kinyilatkoztatások és programok, valamint a tényleges eredmények között. Ez aztán a hitelesség és az ésszerűség rovására megy. Például az Európai Unió hangzatos klímavédelmi elkötelezettsége (az EU az éghajlatvédelem „élharcosa”, a „jó tanuló”, míg az USA nyilvánvalóan a „rossz”) és a tényleges üvegházgáz-visszafogások meglehetős távolságra vannak egymástól.21 Vélhetően az EU kyotói vállalását is csak részben fogja teljesíteni (azt is csak Németország és NagyBritannia egyedülálló erőfeszítéseinek, 22 és 18 százalékos csökkentéseinek következtében, míg négy olyan, az EU-15-be tartozó ország is van, amelyik az USA-nál is jobban növelte kibocsátásait), ez azonban láthatóan nem akadálya újabb ambiciózus célkitűzéseknek. Egy kicsit talán az amerikai éghajlat-politika teljesítményét is árnyaltabban kellene megítélni, mivel az egy főre eső GDP arányában az USA is javította relatív üvegházgáz-kibocsátását 15%-kal 1990 és 2007 között, igaz, ezzel azért nem éri el az EU-15-ök 28%-os csökkentését.22 A klímaalarmizmushoz kapcsolódó nyugati lelkiismeret-furdalásnak olyan következményei is vannak, mint hogy a fejlődő országok erőteljes, a fejlett országoktól származó támogatásokhoz, segélyekhez, technológiai transzferekhez kötik éghajlatvédelmi együttműködésüket, miközben számos elemzés mutatta ki, hogy a globális felmelegedésnek elsősorban éppen a fejlődő országok számára lehet negatív gazdasági következménye, azaz elsősorban nekik lenne elemi érdekük a klímavédelem hatásos nemzetközi rendszerének kialakítása. A mérsékelt, kiegyensúlyozott éghajlat-változási politika kialakításához a klímaváltozás hatásainak pontosabb előrejelzésére, jobb tudományos megértésére lenne szükség, ami nem feltétlenül mond ellent bizonyos klímavédelmi intézkedések jelenbeli meghozatalának. Annál is inkább, mert vélhetően mindig is lesznek bizonytalanságok a klímamodellezésekben. A klímaalarmisták álláspontjával23 szemben azonban nem lenne haszontalan a tudományos bizonytalanságok csökkentése sem. A környezetpolitikai kulcs a probléma feloldásához talán annak felismerése, hogy a klímavédelem érdekében hatásos lépések egyben más problémák kezelésében is adekvátak. Megfordítva: ha számos, a jó élet egyéb feltételeit biztosító, a jelen egyébként is zavaró problémáira választ adunk, akkor azzal egyidőben az üvegházgáz-kibocsátás is csökkenthető. Ilyen kapcsolódó problémák például az egyoldalú energiahordozó-importfüggőség a szénhidrogének terén, a magas energiaszámlák, a közlekedésből származó 21 A Kyotói Egyezmény keretében az EU 15 tagállama közösen 8%-nyi kibocsátáscsökkentést vállalt, azaz azt, hogy az 1990-es kibocsátási szinthez képest (ez a 100%-os viszonyítási alap) a 2008–2012-es évek átlagában 92%-ra csökkenti emisszióit. A 2007-es adatok szerint az EU-15-ök 95%-on állnak. Forrás: European Environment Agency: Annual European Community greenhouse gas inventory 1990–2007 and inventory report 2009, www.eea.europa.eu/publications/european-community-greenhouse-gas-inventory-2009/europeancommunity-ghg-inventory-2014-full-report.pdf. 22 Az EU-15-ök 1990 és 2007 között 95%-ra csökkentették nettó ÜHG-emissziójukat 7,6%-os népességnövekedés és 43%-os GDP-bővülés mellett. Az USA-ban ugyanezen idő alatt a nettó ÜHG-kibocsátás 16%-kal nőtt, de ott a népesség is bővült 21%-kal, a GDP pedig 65%-kal. Forrás: EUROSTAT, EEA, US EPA, US Census Bureau, US Bureau of Economic Analysis. 23 Al Gore szerint a klímaváltozással kapcsolatban a tudományos viták már véget értek. Lásd www. guardian.co.uk/film/2006/may/31/usa.environment.

11


2009.11.03.

14:10

Page 12


torlódások, zaj és balesetek. A megújuló energiaforrások alkalmazásának bővülése, az energiahatékonyságot javító beruházások, a nagy távolságú áruszállítás közútról vasútra terelése például már a jelenben élők számos gondján is enyhít, mellékesen pedig kisebb klímaváltozást eredményez a távolabbi jövőben. Azaz az éghajlatvédelmi intézkedések kiválasztásakor nem az alternatívák üvegházkibocsátás-csökkentő hatását kell csak értékelni, hanem a lépések valamennyi környezeti hatását, s előnyben kell részesíteni azokat, amelyek a klímavédelem mellett más jelentős környezeti előnyökkel is járnak (így ezek az intézkedések akkor is társadalmi hasznossággal bírhatnak, ha a jövőben éppen az derülne ki, hogy a klímaváltozásban mégsem az üvegházhatású gázok kibocsátása a döntő faktor). A mitigáció (az üvegházgázok kibocsátásnak csökkentését szolgáló intézkedések) mellett az adaptációs lépéseket (a klímaváltozás hatásainak kezelését, az arra való felkészülést) egyenrangúnak kell tekinteni, különösen azokban a kis országokban, melyek kibocsátása marginális a világ teljes emissziójához képest, azaz klímaviszonyaik nem saját, hanem mások döntéseitől függ. A klímavizsgálatok fontos eredménye, hogy ugyanahhoz a globális klímaváltozáshoz eltérő lokális következmények társulnak. Magyarországon a felmelegedés vélhetően egyik legkellemetlenebb következménye a nyári csapadékmennyiség csökkenése, az ebből következő aszály és mezőgazdasági veszteségek.24 Egyes kutatások arra utalnak, hogy a felmelegedés és az aszályt okozó csapadékhiány nem lineárisan változik, meglepő módon például ilyen szempontból a kicsivel nagyobb klímaváltozás jobb lehet, mint a kisebb.25 (Az utóbbi időben szaporodó nemzetközi publikációk szerint is igen különböző – pozitív, semleges, negatív – következményei lehetnek a klímaváltozásnak egyes régiók mezőgazdaságára.) Ezért a klímapolitikai intézkedéseket nem az IPCC globális forgatókönyveire, átlagos hatásbecsléseire kellene alapozni, hanem az annak esetleges felhasználásával készített helyi előrejelzésekből, lokális hatásbecslésekből kellene szintetizálni a nagyobb régiókra vonatkozó képet, s annak alapján megállapodni a nemzetközi együttműködésről. A mérsékelt hangvételű éghajlatváltozás-politika leginkább a környezetvédők céljainak használna, az állandóan „farkast kiáltani” taktika kontraproduktív, elidegenítő lehet,26 pedig a leghatékonyabb az lenne, ha az egyes ember döntéseiben, választásaiban jelenne meg a természeti környezet megóvásának normatív korlátja. Milyen messze van a klíma-apokalipszis? Talán sohasem jön el, de az időjárás úgyis mindig kedvezőtlen: „télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha sincs jó idő…”

CSETE László: Az éghajlatváltozás és a magyar mezőgazdaság = Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon, 141–157. Lásd BARTHOLY–MIKA–PONGRÁCZ–SCHLANGER: I. m. 26 Mint az is, ha például jegyrendszer bevezetését szorgalmazzuk az üzemanyagokra, mint ahogy az a hazai vitákban már elhangzott. Vagy például ha erőteljes családtervezési eszközökkel (a párok nem tervezett magzatainak „megelőzésével”) akarjuk az éghajlatváltozást megfékezni, ez utóbbihoz lásd: A fogamzásgátlás a legzöldebb energia, http://bocs.hu/index.php?&t=/fdk/minden.php?d=1871. 24 25

12


2009.11.03.

14:10

Page 13


A kép csak a nyomtatott verzióban látható

Beudin-villa – beltér (1920)

13


2009.11.03.

14:10

Page 14

Kommentár • 2009|5 – Műhely

Láng Benedek A VILÁG FELOSZTÁSA Mesterséges nyelvtervezetek Nyugat-Európában és Magyarországon* A mesterséges (más néven univerzális vagy filozófiai) nyelvtervezetek (lingua universalisok, világnyelvek) és a mesterséges írások több meglehetősen eltérő, olykor ellentmondó projektet öleltek fel a kora újkorban. Volt, aki azt a bizonyos ősnyelvet kereste, amelyen Ádám annak idején a világ dolgait megnevezte. Más nyelvtervezők a világ igazi szerkezetét kívánták leképezni egy olyan nyelvvel, amelyben a szavak egymáshoz való viszonya valamiképpen megfelel annak a struktúrának, amelyben e szavakkal megjelölt dolgok a világban vannak. Másokat nem hozott izgalomba a világ igaz szerkezetének feltárása, ők inkább praktikus szándékokkal közelítettek a problémához, s egy olyan közös nyelvet és közös írást igyekeztek létrehozni, amelyen a különféle nyelven beszélő népek kommunikálni képesek úgy, hogy ezt a közös jelrendszert mindenki a saját nyelvén olvassa ki.1 Megint mások az eltérő felekezethez tartozók közti feszültségeket kívánták csökkenteni abban a reményben, hogy egy közös, jól felépített és logikus jelrendszer lehetővé teszi, hogy az alapvető vallásos kérdéseket egyszer és mindenkorra eldöntsük, vagy legalább azt, hogy a közös alapokban megegyezzünk. Volt, aki a latint kívánta lecserélni egy kevésbé elavult nyelvre, amelyen a tudósok megértethetik magukat, mások számára a különféle természetes nyelvek nyelvtanának egységesítése volt a cél, olykor pedig a politikai kommunikáció titkosítása, vagy egyszerűen a folyóbeszéd lejegyzetelésének meggyorsítása. Néhány szerző soha nem létezett nyelvek megszerkesztésével tette izgalmasabbá könyv hosszúságú utópiáit,2 mások egy nagy átverés keretében találtak ki blöffnyelvet.3 Számos mágikus és angyali ábécé született spirituális létezőkkel való csevegés céljából,4 míg néhány tehetséges ember puszta intellektuális örömből és esztétikai élvezetből szerkesztett (és szerkeszt ma is) kitalált nyelveket, írásokat.5 A cikk elkészültét a Magyary Zoltán Posztdoktori Ösztöndíj és az OTKA K 72598 számú pályázata támogatta. 1 Így például Cave BECK: The Universal Character by which all the Nations in the World may Understand one anothers conceptions, Reading out of one Common Writing their own mother tongues, Thomas Maxey, London, 1657; Athanasius KIRCHER: Polygraphia Nova et universalis ex combinatoria arte detecta, Varesius, Rome, 1663. 2 Gabriel de Foigny, Denis Veiras és Simon Tyssot de Patot kitalált nyelveihez lásd James KNOWLSON: The ideal languages of Veiras, Foigny and Tyssot de Patot, Journal of the History of Ideas 1963, 269–278. 3 George Psalmanazar (1679?–1763), aki 1703-ban azt állította magáról, hogy egy Formosa nevű ország szülötte, egy teljes nyelvet és ábécét talált ki, amelyről azt állította, szülőföldjének nyelve és írása. Vö. Michael KEEVAK: The Pretended Asian, George Psalmanazar’s Eighteenth-Century Formosan Hoax, Wayne State UP, Detroit, 2004. 4 A leghíresebb ilyen írás John Dee angyali ábécéje valamint Cornelius Agrippa mágikus karakterei, de számos más mágikus ábécé is fennmaradt. Lásd Gilles LE PAPE: Les écritures magiques: aux sources du „Registre des 2400 noms” d’anges et d’archanges de Martines de Pasqually, Arché, Milano, 2006. 5 Hasznos összefoglalás található a kortárs nyelvtervezetekről Sarah L. HIGLEY: Hildegard of Bingen’s Unknown Language. An Edition, Translation, and Discussion (The New Middle Ages), Palgrave Macmillan, New York, 2007, *

14


2009.11.03.

Láng

14:10

Benedek:

Page 15

A

világ

felosztása

A filozófia- és a tudománytörténet számos fontos szereplője készített mesterséges nyelvtervezetet vagy írt ennek fontosságáról és szükségességéről, köztük Johannes Trithemius, John Wilkins, Athanasius Kircher, René Descartes, Isaac Newton, Gottfried Wilhelm Leibniz, Marin Mersenne, George Dalgarno, Joseph de Maimieux, Francis Lodwick, Cave Beck vagy a magyar Kalmár György és a szintén magyar, de általában más összefüggésben ismert Bolyai János. E szerzőknek azonban nemcsak – fent említett – szándékai különböznek oly nagyon, hanem nyelvtervezetük megjelenése is. Dalgarno és Newton nyelvének szavai három vagy négy latin betű kombinációiból állnak, Kircher és Beck tervezetei kizárólag számokból, John Wilkins, Charles Brosses, Joseph de Maimieux, Christian Berger, Kalmár György és mások speciális karakterekből építik fel írásukat (ezt a fajta vállalkozást Maimieux után pazigráfiának hívják), míg Johannes Becher olyan speciális karaktereket használ, amelyek számokra vonatkoznak, amelyek viszont végsősoron latin szavakat jelölnek. Bizonyos mai mesterséges nyelvek még mozgó karaktereket is használnak, amelyek kizárólag a számítógép képernyőjén olvashatóak, de ebbe a tevékenységbe bizony könnyű beleszédülni.6 A mesterséges nyelvek szerkesztőinek többsége persze tudatában volt annak, hogy nem elég jól kitalálni egy ilyen nyelvet, el is kell terjeszteni. A népszerűsítés leggyakoribb eszköze pedig az volt, hogy fogtak egy közhasználatban lévő vallásos tartalmú szöveget, leggyakrabban a Miatyánkot, és azt lefordították az új nyelvre vagy írásra. John Wilkins, Charles Brosses, Pierre de Bernonville, sőt még az imposztor George Psalmanazar is ezt az imát használja fel, hogy bemutassa, milyen praktikus is a találmánya, míg Francis Lodwick egy bibliai szövegrésszel teszi ugyanezt, néhány 19. századi gyorsírásfeltaláló pedig teljes evangéliumokat írt át vonásszerű karaktereire. Felületes szemlélő persze azt gondolhatná, a marketingtevékenység felesleges, hiszen egy ilyen jól konstruált filozófiai nyelv magától is olyan világos szerkezettel rendelkezik, hogy minden olvasó számára hamar átlátható. A szándék valóban ez volt: tükrözni a dolgok valódi viszonyait, vagy legalábbis egy transzparens és jól érthető viszonyrendszert létrehozni, amelynek elemei mindenki számára könnyen felismerhetőek, és amelynek szerkezete jól befogadható. Más szóval, a mesterséges nyelvtervezeteknek jól dekódolható rendszereknek illene lenniük. Kalmár György rendszerében például a halál jele egyetlen kicsi negáló elemben különbözik az élet jelétől, Francis Lodowick pedig hasonló geometriai formát használ azokra a szavakra, amelyeknek közös a nyelvtani tövük. Más tervezetek vizsgálata azonban nem erősíti azt a benyomásunkat, hogy a „tökéletes” nyelvek tökéletesen átláthatóak volnának. John Wilkins kódolt Miatyánkjára tekintve például könnyen elbátortalanodunk. Bár igaz, hogy azonos jelek állnak azonos főnevek vagy kötőszavak helyett, ezen az alapon azonban csak nagyon ügyes kódfejtő volna de érdemes az alábbi levelezőlistákat is megtekinteni: CONLANG, Zompist Bulletin Board, Conlanger Bulletin Board. 6 Lásd www.omniglot.com/writing/alfakinetix.php; www.omniglot.com/writing/rotor.htm.

15


2009.11.03.

14:10

Page 16


képes megfejteni a szöveg jelentését,7 nincs olyan „inherens” logikája a nyelvnek, amely ebben a segítségére volna.

Wilkins Pater nostere

Az efféle szövegek dekódolását az is nehezíti, hogy a szerzők egy része – legalábbis bevallott szándéka szerint – nem is a saját nyelvét igyekszik lekódolni, hanem egy szupranacionális nyelvet létrehozni. Francis Bacon, John Webster és John Wilkins amellett érvel, hogy a „reális karakterek” (a mesterséges nyelv elemei) nem betűk és szavak helyett kell hogy álljanak, hanem dolgok és fogalmak helyett, olyan univerzális ideákat kell jelölniük, amelyek más és más szavakkal ugyan, de minden nyelvben előfordulnak.8 Más azonban a szerzői szándék és más a végeredmény, s nem járunk messze az Néhány kódfejtő munka: Enemy Codes and their Solution, Cryptologia 19/2. (1995), 166–195; L. F. Safford: The Functions and Duties of the Cryptography Section, Naval communications, Cryptologia 16/3. (1992), 265–281; Basic cryptanalysis (Field manual 34-40-2), Washington DC, 1990, chapters 14–15; William F. FRIEDMAN, Military Cryptanalysis, Aegean Park Press, Laguna Hills, 1980. 8 KNOWLSON: Universal Language Schemes, 16, 25; John WILKINS: Mercury or the Secret and Swift Messenger, Baldwin, London, 1694, 109. 7

16


2009.11.03.

Láng

14:10

Benedek:

Page 17

A

világ

felosztása

igazságtól, ha feltételezzük, hogy minden kora újkori mesterséges nyelvtervező rendszere magán viselte a kitalálója anyanyelvének bélyegét. Bár az eddigiekből jól látható, hogy e vállalkozások számos különböző történetbe tartoznak, sok ponton mégis egymásba kapcsolódnak, nem véletlen, hogy a róluk szóló monográfiáik is gyakran együtt tárgyalják őket. Ilyen monográfia pedig tucatnyi született az elmúlt évtizedekben, többek közt Arno Borst, Paolo Rossi, James Knowlson, Roberto Pellerey vagy akár Umberto Eco tollából, és ha mindehhez hozzávesszük az egyes részkérdéseket tárgyaló szaktanulmányokat, azt mondhatjuk, a kérdés igen jól kutatott nemzetközi szinten.9 Magyarországon azonban (bár magyar mesterséges nyelvszerzőket rendre említenek a külföldi monográfiák) sokkal kevésbé kutatott a téma, a nem túl nagyszámú szaktanulmány mellett összefoglalás sem sok született kimondottan magyarországi forrásokról. Körmöczi László és Szerdahelyi István könyvei10 a maguk idején komoly vállalkozások voltak, és új, addig feltáratlan forrásokat vontak be a vizsgálatba, egyik sem tekinthető azonban friss szakirodalomnak. Miközben tehát külföldön Eco áttekintése a tökéletes nyelvekről bestseller lett, a forrásokban nem jelentéktelen Magyarországon e téma nem számít túlkutatottnak, bár részkérdésekben teljesen elhanyagoltnak sem. Kalmár György, Kovácsházi István, Réthy András, Gáti István, Kyss Sándor és Bolyai János tervezete, legalábbis az említés szintjén, feltűnik az előbb említett nemzetközi monográfiákban is, és Magyarország ezzel – mondjuk a méretében és periferiális geopolitikai és nyelvi adottságaiban hasonló Lengyelországgal összehasonlításban – meglehetősen jól reprezentált a mesterséges nyelvtervezetek terén. A társaság leghíresebb tagja kétségtelenül Kalmár György (1726–1781).11 Kalmár élete, ha lehet, még izgalmasabb és változatosabb volt, mint világnyelvtervezete. Debrecenből indult, beutazta Németországot, Hollandiát, Angliát, de járt Oroszországban és Konstantinápolyban is. Nem meglepő, hogy világnyelvtervezetét is három nyelven publikálta, latinul, olaszul, végül – legteljesebb, de még mindig nem teljes formában – németül.12 Kalmár meggyőződése szerint egy igazán egyetemes nyelv nem beszélt nyelv, 9 Paolo ROSSI: Clavis universalis: arti della memoria e logica combinatoria da Lullo a Leibniz, il Mulino, Bologna, 1983; James KNOWLSON: Universal Language Schemes in England and France, 1600-1800, University of Toronto Press, Toronto, 1975; Roberto PELLEREY: Le lingue perfette nel secolo dell’utopia, Laterza, Roma–Bari, 1992; Mary M. SLAUGHTER: Universal languages and scientific taxonomy in the 17th century, Cambridge UP, Cambridge, 1982; Umberto ECO, La ricerca della lingua perfetta nella cultura europea, Laterza, Bari, 1993 (magyarul: A tökéletes nyelv keresése az európai kultúrában, Atlantisz, Budapest, 1998); Gerhard STRASSER: Lingua Universalis. Kryptologie und Theorie der Universalsprachen im 16. und 17. Jahrhundert (Wolfenbütteler Forschungen, 38.), Harrassowitz, Wiesbaden, 1988. 10 KÖRMÖCZI László, A világnyelv kérdése és Kalmár György, Nagykőrös, 1933; SZERDAHELYI István, Bábeltől a világnyelvig, Gondolat, Budapest, 1977. 11 Bolyai János persze még híresebb, de mint matematikus, nem pedig mint mesterséges nyelvtervező, ami összefüggésben lehet azzal, hogy nyelvtervezetét nem dolgozta ki olyan szinten, mint Kalmár, és nem is publikálta. 12 Praecepta grammatica atque specimina linguae philosophicae, sive universalis, D. Iacobaeer, Berlin, 1772 (hozzáférhető: OSZK, M 287-811); Precetti di grammatica per la lingua filosofica o sia universale propria per ogni genre di vita, P. Giunchi, Roma, 1773 (OSZK, L. gen. 258); Grammaticalische Regeln zur philosophischen oder allgemeinen Sprache, das ist, der Sprache aller Voelker Zeiten und Lebensarten, Kurzböck, Bécs, 1774 (OSZK, M 172 720).

17


2009.11.03.

14:10

Page 18


hanem írott, karakternyelv, így aztán rendszere vizuálisan is izgalmas.13 Bár a megjelent kötetek, amelyek közül a leghosszabb is csak 120 oldalas, az ígért 400 fogalomjelből csak mintegy 80-at tartalmaznak, és Kalmár nem dolgozta ki teljes egészében a rendszerét, az így is nyilvánvalóvá válik, hogy az egyszerre logikai és metafizikai értelemben univerzálisnak szánt nyelvvel a szerző a világbéke célját is szolgálni kívánta – hűen számos korábbi és későbbi egyetemes nyelvtervezethez. Kalmárt nemcsak többnyelvű íráskészsége, hanem olvasottsága is az európai nyelvtervező hagyomány szívébe utalja, láthatóan olvasta a korábbi tervezetek jelentős részét, és azokhoz képest igyekszik pozicionálni sajátját (amelyről azt állítja egyébként, hogy egyesíti Wilkins és Leibniz rendszerének előnyeit). Egészen más eszközökkel, de szintén a kommunikáció valamilyen egységesítése a célja Alexander Kyssnek, azaz Kiss Sándornak, aki kéziratban maradt tervezetében nem annyira filozófiai, mint inkább fonológiai vállalkozásba kezd. A különféle nyelvek kiejtésben való esetlegességein úgy igyekszik úrrá lenni, hogy egy egységes fonetikai átírást javasol, és ezt a különféle nyelveken lejegyzett Miatyánk-szövegeken demonstrálja.14 Gáti István (1749–1843) vállalkozása közelebbről kapcsolódik Kalmáréhoz.15 E vállalkozás tulajdonképpen három párhuzamos tervet ölel fel, egy steganographia, azaz összevont írás (gyorsírás) kidolgozását, egy pasigraphia, azaz egyetemes írás megtervezését, és egy univerzális nyelv létrehozását. Az univerzális nyelvben és az ennek lejegyzésére alkalmas pasigraphiában ő is – mint Kalmár – Locke-ra hivatkozik, majd Leibnizre, „Wilkinsz ánglusra” és a német Bergerre. Gáti számára az egyetemes nyelv és a gyorsírás (vagy, ahogy ő gyakran hívja, a szapora írás) kidolgozásának terve szorosan összekapcsolódott. Egyik kéziratának címoldalán így nevezi meg céljait: „mi módon lehessen a folyó beszédet írással utol érni, a nyelvünket nem értő emberekkel értelmesen levelezni és az ilyenekkel öszve találkozván beszélni is értelmesen”. Kalmár karaktereiről azt írja, „ezek nem a szapora, hanem az univerzális írásra gondoltattak ugyan ki, de a szapora ˆ írásra is nem volnának rosszak, minthogy rövid betűvel egész szókat jelentenek, p.o. r – írás, ˆ – ég, – tenger, t. – idő”. Gáti célja egyfajta filozófiai nyelv létrehozása, amelyben a világ átlátható felosztását adja. A szavak pedig, mint Newton vagy az alább bemutatandó Réthy rendszerében, kétKalmár György filozófiai nyelvéről lásd többek közt HEGEDŰS Béla: Kalmár György világnyelv tervezetének fogalomanyaga, Irodalomismeret 1995/1–2., 100–108; KÖRMÖCZI, A világnyelv kérdése; BALÁZS János: Kalmár György, a hazai nyelvbölcselet úttörője = UŐ.: Magyar deákság. Anyanyelvünk és az európai modell, Magvető, Budapest, 1980, 23–40; BALÁZS János: Kalmár György egyetemes írásnyelv tervezetének nyelvfilozófiai jelentősége = UŐ.: Hermész nyomában. A magyar nyelvtörténet alapkérdései, Magvető, Budapest, 1987, 450–467. 14 Alexander KYSS, Organia sermonis et scripturae universalis per scalam et attractionem gravitationem vocalem evidenter et mathematice determinata, 1817, OSZK, Quart. Lat. 100 (az ezzel megegyező 1818-as kézirat: OSZK, Quart. Lat. 101.). 15 GÁTI István, A stenographiának I-ső könyve. A tachygraphia vagy szapora irás módja, melyet, mint a pasigraphiának philosophica vagy universalis nyelvnek is első vonásait, közre bocsát zsengeképen, Trattner, Pest, 1820 (OSZK, II. Graph. 440). E vállalkozás kéziratban maradt forrásai: Stenographia, Tachygraphia, Pasigraphia, Universalis Lingua Rövid foglalatja, 1824 (OSZK, Oct. Hung. 467.); Steganographia vagy öszve vont írás mint a régtől fogva óhajtott Tachygraphiának, szapora írásnak, Pasigraphiának, közönséges írásnak, philosophica linguának, közönséges nyelvnek talpköve, 1820 (OSZK, Oct. Hung. 4.). Lásd még VIKÁR Béla: Gáti István Steganographiája, kapcsolatban a modern stenographiával (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből XIV. 12. sz.), MTA, Budapest, 1889. 13

18


2009.11.03.

Láng

14:10

Benedek:

Page 19

A

világ

felosztása

három betűből állnak. A víz például zsa ha égi, és zsá ha földi. Így lesz a zsab felleg, a zsáb pedig tenger. A pa gyümölcsös fa, a pab almafa, a pan szilva, a pagy narancsfa. A pá gyümölcstelen fa, így a páb cédrus, a pán borostyán, a págy pedig ciprus. Nézzük a nyavalyákat: lu külső lub seb luc fekély lud fokadék luf kosz lug Frantzi luh sülly

lú belső lúb tsömör lúc erőtlenség lúd szédelgés lúf hagymáz lúg fogfájás lúk nátha

luk himlő lul rüh lum tályog

lúk hurut lúl nyilallás lúm köszvény, görts

A rendszer nincsen tökéletesen feltöltve, későbbi kiegészítések lehetségesek. A hiányosságok osztályozásában például a lugy ősz, a luly kopasz, a luny kantsal, a luty pisze, a lusz félszájú, a luts zsugori és púpos, a luds sánta, a lunaj vak, a lúsz dadogó, de a lúgy, a lúty és a lúts még nincsen megfeleltetve jelentésnek.

Gáti szteganografikus karakterei

19


2009.11.03.

14:10

Page 20


Rendszerét számos szövegen bemutatja, többek közt a Miatyánkon, a Hiszekegyen, a Tízparancsolaton, egy Bécsből Indiába címzett kereskedelmi levélen, egy katonai levélen Bonapartétól Kairóba, valamint egy mesteremberi levélen Philadelphiából Londonba. A Miatyánk kezdete Gáti nyelvén így néz ki: pub tofmá ton se böp tyabmá fid tóg lyudnöp pater noster qui es in coelis nomen tuum sanctificetur Atya miénk ki vagy ben mennyek név tiéd szentségessé tsináltassék

Egészen hasonló, de kevésbé kidolgozott a majdnem kortárs Réthy András (1778–1841) rendszere.16 Ő szintén néhány betű kombinációjával igyekszik felosztani és leírni a világot, s azt reméli, betűnyelvét minden nemzet képviselője a maga nyelvén képes kiolvasni. Nyelvének röpke huszonnégy oldalas leírását százhúsz oldalas szótár követi, amelyben Réthy szavai latin szavaknak vannak megfeleltetve: haej. quodcumque aüj. nullum, Ëh. – Sexcenta, Näg. – Crudum, Lëv. – Modernum, abizh. – atque, Bes. – at, Bün. – Lamentari, Piz. – Intrare. Bolyai János (1802–1860) a kidolgozottságnak erre a szerény szintjére sem jut el, kéziratban megmaradt feljegyzései azonban arról tanúskodnak, hogy az egyetemes írás, a mindenki által felfogható és logikus jelrendszer kidolgozása egész életében foglalkoztatta.17 Jóval lezártabb, igaz, jóval felszínesebb is Kovácsházi István tervezete.18 A harmincegy oldalas, magyar–francia kétnyelvű szövegben a szerző célja praktikus, egy mindenki által könnyen érthető képnyelv kidolgozása, és ezt – mi máson, mint – a Miatyánkon szemlélteti. Kovácsházi azt írja, Gáti belehalt ebbe a vállalkozásba. Ő maga erre láthatóan nem készül, igazából csak az egyetemes képírás lehetőségét akarja felmutatni, a kidolgozást másra hagyja. Hogy az ötlet mégsem volt olyan naiv, mint amilyennek első pillantásra látszik, azt jól mutatja, hogy a következő évszázadban a Bécsi Kör meghatározó filozófusa, Otto Neurath is hasonlón dolgozott, és a mai repülőtereken található képdiagramok (melyek a felszállást, a mellékhelységet vagy a poggyászt mutatják) is ennek a tervnek az eredményei. Ma már tudjuk, hogy nyugat-európai és a magyar mesterséges nyelvtervezetek sok szempontból utópisztikusak voltak. Ami a nemzetközi segédnyelveket illeti, az eszperantó legyőzte a volapüköt, majd az angol nyelv elterjedése tökéletesen idézőjelbe tette az eszperantót. A filozófiai nyelvekről sokan belátták, hogy a világ minden univerzális vagy tökéletes felosztása magán viseli szerzőjének kulturális hátterét, és más hagyományból nézve egy ilyen tökéletesnek szánt felosztás olyan komikus lehet, mint Borges híres kínai 16 Andreas RÉTHY: Lingua universalis communi omnium nationum usui accomodata, Antonius Sratuss, Bécs, 1821. Lásd még Reinhard WITTMANN: Ein verschollener Sprachforscher: Andreas Réthy 1777-1841 = Kulturbeziehungen in Mittel- und Osteuropa im XVIII. und XIX. Jahrhundert. Festschrift für Heinz Ischreyt zum 65. Geburtstag, szerk. Wolfgang Kessler – Henryk Rietz – Gert Robel, Ulrich Camen, Berlin, 1982, 73–78. 17 BOLYAI János: Üdvtan, kézirat, MTAK, Mf. 1120. 18 KOVÁCSHÁZI István: Pantographia (egyetemes írás), Franklin, Budapest, 1877 (OSZK, II. Graph 521).

20


2009.11.03.

Láng

14:10

Benedek:

Page 21

A

világ

felosztása

Kovácsházi Pater nostere

enciklopédiája. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról, hogy a Bécsi Kör idővel persze szintén elvetélt programja is bizonyos mértékig ennek a hagyománynak az örököse, mint ahogy a legkevésbé sem elvetélt számítógépes nyelvek is. Ha van a történetnek tapasztalata, az a következő: egy mesterséges nyelv tökéletessége és egyetemessége fordítottan arányos egymással. Minél inkább behatároljuk a felhasználási területet (mint például egy programozási nyelvben), annál inkább lehet egy nyelv tökéletes, azaz minden – a rendszeren belül feltehető – kérdésre válaszolni képes. A mesterséges nyelvtervezetek hagyománya nem vezetett világbékéhez, sem egy olyan ideális kommunikációs helyzetet nem állított elő, amelyben minden felekezet és minden filozófiai iskola szükségképpen közös konklúziókra jut. Sőt ezt ma már nem is tartanánk lehetségesnek és kívánatosnak. Elvezetett azonban egy sor alapvető filozófiai belátáshoz, és több olyan kommunikációt megkönnyítő vagy kalkulációt tökéletesítő módszerhez, amelyek talán nem kínálnak választ minden kérdésre, de azért éppen eléggé praktikusak.

21


2009.11.03.

14:10

Page 22


Egedy Gergely KOZMOPOLITA ANTILIBERALIZMUS: SANTAYANA „Ez egy sötét korszak a szellem számára, a titkos készülődés kora”– fejti ki Az utolsó puritánban a főszereplőnek, a fiatal Oliver Aldennek excentrikus nagybátyja, aki a saját birtokán bencés kolostort alapított, miután a családi hagyományokkal szakítva áttért a katolikus hitre.1 Szavai igen tömören és pontosan foglalják össze az önéletrajzi ihletésű regény szerzőjének, George Santayanának a saját koráról, „a hamis elvek Bábeléről” alkotott felfogását. A híres spanyol-amerikai filozófus – hangsúlyozva, hogy „az ész állatkertjében” nem kívánt „a vadak egyike” lenni – a humanista értékek hanyatlását a liberalizmus világméretű előretörésének tulajdonította, ezért hosszú élete során semmit sem bírált élesebben és következetesebben, mint a társadalom rendjét és harmóniáját fenyegető absztrakt liberális elveket.

Paradoxonok sora George Santayana (1863–1952) Spanyolországban, Avilában született, s apja nyolcéves korában vitte őt az Egyesült Államokba, Bostonba, az ugyancsak spanyol származású édesanyjához, akinek az első férje egy gazdag amerikai kereskedő volt.2 Talán az európai háttér, az öröklött latin-katolikus mentalitás magyarázza, hogy Santayana valójában sohasem tudta elfogadni Amerikát – sem Bostont, ahol nevelkedett, sem pedig a Harvardot, ahol nemcsak tanult, hanem több mint húsz éven át tanított is. Anyja halála után, 1912-ben úgy döntött, hogy elhagyja az Egyesült Államokat és Európába költözik: hosszabb angliai tartózkodás után 1924-ben véglegesen Rómában telepedett le. Írásai mégis elsősorban az amerikai filozófiai és politikai gondolkodás kincseivé váltak; s nemcsak azért, mert kizárólag angolul írt, hanem mindenekelőtt azért, mert mindvégig az amerikai kultúra maradt a legfontosabb vonatkoztatási pontja. (Jellemző, hogy Olaszországban is jószerével csak amerikaiakkal érintkezett.) Életművére számos súlyos ellentmondás nyomta rá a bélyegét. Bár fantasztikus érzéke volt a nyelvhez és az íráshoz, néha mégis rejtélyesen vagy épp kifejezetten zavarbaejtően fogalmazott. Még csodálóit is idegesítette, hogy mindennel és mindenkivel szemben kritikus volt – saját maga is elismerte, hogy a bírálat erősebb oldala, mint a konstruktivitás.3 George SANTAYANA: The Last Puritan, Scriber’s Sons, New York, 1936, 187. Santayana életének a legjobb feldolgozása: John MCCORMICK: George Santayana. A Biography, Alfred A. Knopf, New York, 1987. Sokkal rövidebb, de használható áttekintést ad Newton STALLKNECHT: George Santayana, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1971. 3 Lásd George SANTAYANA: Apologia pro Mente Sua = The Philosophy of Santayana, szerk. Paul A. Schlipp, Northwestern University, Evanston–Chicago, 1940, 549. 1

2

22


Egedy

2009.11.03.

Gergely:

14:10

Page 23

Kozmopolita

antiliberalizmus:

Santanaya

A konzervatívok nagy többségével ellentétben egyetlen nemzethez sem kötődött, ez a tematika hiányzik írásaiból, ezért igazuk van azoknak, akik vele kapcsolatban a „kozmopolita” jelzőt alkalmazzák. „Gyökértelen vagyok – írta –, olyan ember, akit kitéptek a szülőföldjéről, akit nem lehet átültetni, és akinek nem szabad utódokat nemzenie.” Nem is alapított családot, egész életében agglegény maradt – életrajzírója, McCormick szerint ehhez hozzájárult latens homoszexualitása is.4 A nem-szokásos konzervatívok közé tartozott abban a fontos tekintetben is, hogy ateista volt; a morális rendet Isten elfogadása nélkül próbálta – végsősoron szükségképp sikertelenül – képviselni. Katolikus neveltetése és gondolkodásmódja ugyanakkor kezdettől fogva idegenné tette a protestáns Új-Angliában.5 S hogy a paradoxonok sorát folytassuk: bár minden kulturális és személyes kapcsolata az angolszász világhoz fűzte, Mussolini tisztelője lett, és a II. világháborúban érzelmileg a „Duce” Olaszországával azonosult. Santayana terjedelmében is hatalmas életműve elsősorban a szűkebb értelemben vett filozófiai kérdésekkel foglalkozik. Szakmai tekintélyét Az ész élete (The Life of Reason, 1905– l906) című ötkötetes művével alapozta meg, amelyben alapos bírálatnak vetette alá saját korának öncsalásait. A korlátlan materiális haladásba vetett hitről és a századfordulóra felerősödött harcias nacionalizmusról egyaránt lesújtó véleménnyel volt, s rezignáltan állapította meg, hogy az efféle hamis képzetekkel és „törzsi bálványokkal” szemben gyenge a társadalmak ellenálló képessége. Ennek következtében „az ész élete” elszegényedett, s a civilizációt morális és kulturális csőd fenyegeti. Itt fogalmazza meg azt a szellemes és sokszor idézett megállapítását, hogy aki nem ismeri a történelmet, arra van kárhoztatva, hogy újból végigélje.6 A természetfölöttibe vetett hit elutasításával függött össze, hogy – egy sajátos „naturalizmus” égisze alatt – kívánatosnak látta a görög és a keresztény etika összekapcsolását. 1923-ban jelenik meg a Szkepticizmus és állathit (Scepticism and Animal Faith), s 1927 és 1940 között publikálja másik grandiózus munkájának, A lét birodalmainak (The Realms of Being) négy kötetét. E tanulmány azonban csak arra vállalkozik, hogy Santanayának az amerikai gondolkodásról alkotott képét, valamint politikai felfogásának a legfontosabb elemét, liberalizmuskritikáját próbálja körvonalazni.

Az amerikai gondolkodás kettőssége 1911 nyarán Santayana egy olyan előadást tartott Kaliforniában, amelynek „üzenete” valóságos bombaként hatott az amerikai kulturális életben, s nevét a filozófusberkeken MCCORMICK: I. m., 49–52, 71. „Gyökértelenségére” jellemző, hogy, bár könnyen megengedhette volna, lakást sem vett magának Rómában: 1924-től 1941-ig a Bristol szállóban lakott, majd 1942-től élete utolsó évtizedét a „Kék apácák” zárdájában töltötte. 5 Bertrand Russel, a neves filozófus úgy jellemezte a maga szarkasztikus módján Santayanának a valláshoz való attitűdjét, a katolikus hagyományokhoz való ragaszkodását, hogy Santayana szerint „nincs Isten, és Mária az ő anyja” („There is no God and Mary is his mother”). Több fiatalkori írásában Santayana maga is siratta hitének elvesztését. 6 George SANTAYANA: Reason in Common Sense, Scribner’s, New York, 1905, 218. 4

23


2009.11.03.

14:10

Page 24


messze túl is ismertté tette. Olyan fogalmat vezetett be ugyanis az amerikai szellemi diskurzusba, egy olyan jelenséget nevezett meg és elemzett, ami „benne volt a levegőben”, de aminek a megragadására előtte senki sem volt képes. Ez pedig az amerikai szellemi élet uralkodó irányzataként azonosított genteel tradition, a „fennkölt” vagy „finomkodó” hagyomány volt, amelyet felelőssé tett az amerikai gondolkodás kettéhasadásáért. A kaliforniai Berkeley Egyetem Filozófiai Társasága előtt tartott előadásában Santayana az amerikai tudat sajátos, szinte skizofrén kettősségéről szólt, az elmélet és a gyakorlat kettéhasadásáról, a tettek és a nézetek közötti szakadékról. S e gondolatmeneten haladva jutott el a „finomkodó hagyományig”, amellyel az atyáktól örökölt, ám a 20. század elejére már megcsontosodott s ezáltal a realitások számbavételét akadályozó mentalitást jelölte. A neves író és filozófus, Lionel Trilling egyenesen úgy vélte: „még elképzelni sem lehet, hogy mit tehetne az amerikai kultúra történetírója a »finomkodó hagyomány« Santayana által adott fogalma nélkül”.7 De nézzük meg közelebbről is Santayana érvelését. Az amerikai filozófia finomkodó hagyománya (The Genteel Tradition in American Philosophy, 1911) című, később önálló tanulmányban is megjelentetett előadása – a cím sugallatával ellentétben – elsősorban tehát nem az akadémiai filozófiáról szólt, hanem az Egyesült Államok intellektuális tradícióiról.8 Az elemzés éppúgy beépült az amerikai civilizáció ön-képébe, mint Tocqueville-é; Santayanát emiatt az „amerikanisztika” egyik alapítójának is nevezték már. Előadását Santayana nem sokkal az USA végleges elhagyása előtt tartotta, s így talán egyfajta „búcsúnak” is tekinthető. Abból indult ki, hogy „Amerika fiatal ország régi mentalitással”. Koravén gyerek – a fiatal vállakon hordozott öreg fejben azonban mindig van valami elkedvetlenítő vonás. Ezt az országot egyidejűleg kétféle – egymással ellentétes – mentalitás jellemzi. „Az egyiket az apák máig ható hite és értékrendje adja, a másik a fiatalabb nemzedékek törekvéseinek, tevékenységének és felfedezéseinek a kifejeződése […] A szellem magasabb régióiban – a vallás, az irodalom és az erkölcsi érzelmek terén – még mindig az örökölt gondolkodásmód az uralkodó.”9 Az amerikai gondolkodás jellemzését így folytatja – híressé vált hasonlatait érdemes ismét szó szerint idézni. „Az az igazság, hogy az amerikai szellem egyik, nem kimondottan gyakorlati kérdésekkel foglalkozó fele, ha nem is maradt teljességgel változatlan, némiképp megrekedt, holtágban csordogál csendesen, miközben, a vele párhuzamosan a feltalálás, az ipar és a társadalmi berendezkedés területén működő másik felét mintha csak a Niagara-zuhatag sodra ragadta volna 7 Trillinget idézi Douglas L. WILSON: Introductory = The Genteel Tradition. Nine Essays by George Santayana, Harvard UP, Cambridge (Mass.), 1967, 2. 8 Santayanának ez a nevezetes tanulmánya magyarul is olvasható: George SANTAYANA: Az amerikai filozófia finomkodó hagyománya, ford. Beck András = A filozófus az amerikai életben, szerk. Beck András, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995, 85–101. Az eredeti változatot tartalmazza a fentebb említett, Douglas L. Wilson által szerkesztett kötet (The Genteel Tradition, 37–64). A „genteel tradition” fogalmát magyarra többféleképp is fordították: az említett fordítás a „finomkodó” jelzőt választotta, mások a „fennkölt” vagy az „előkelő” szót használják. 9 SANTAYANA: Az amerikai filozófia finomkodó hagyománya, 86. („It is a country with two mentalities, one a survival of the beliefs and standards of the fathers, the other an expression of the instincts, practice and discoveries of the younger generations. In all the higher things of the mind – in religion, in literature, in the moral emotions – it is the hereditary spirit that prevails.”)

24


Egedy

2009.11.03.

Gergely:

14:10

Page 25

Kozmopolita

antiliberalizmus:

Santanaya

magával.” A két hagyomány közötti különbség az amerikai építészetben is jól tükröződik: egymás mellett láthatjuk ugyanis a gyarmati kor kúriájának hű mását és a felhőkarcolót. A felhőkarcoló az amerikai akaratot testesíti meg, a gyarmati kor kúriája az amerikai intellektust – állította merészen Santayana, még azt is hozzátéve, hogy „az egyik az amerikai férfi területe, a másik, túlnyomó részben legalábbis, az amerikai nőé”.10 Az egyik szféra az energikus vállalkozásé, a másik a „finomkodó hagyományé”. Az előadásból kitűnik: nem egyszerűen két különböző tradícióról van szó, hanem arról, hogy az amerikaiak tudatában mind a kettő egyszerre jelen van. A morális háttér (The Moral Background, 1920) című tanulmányában, melyet ugyanennek a témának szentelt, így fogalmaz: „sajátos váltakozás és irrelevancia mutatkozik a hétköznapok és az ünnepnapok, az amerikaiak cselekvései és nézetei között”.11 Malcolm Cowley A finomkodás elleni lázadás (Revolt Against Gentility) című írásában ezt az acélmágnás Andrew Carnegie példájával így illusztrálta: egy vagyont keresett fegyverek gyártásával, s az ily módon szerzett pénzből aztán bőkezűen költött könyvtárak létesítésére – ahol a gyáraiban napi 12 órát robotoló munkásainak minden bizonnyal sohasem volt idejük és erejük az olvasásra.12 Miként alakult ki ez az „érdekes helyzet”, hogy az eredeti fogalmazást idézzük? Santayana nemcsak diagnosztizált, hanem magyarázattal is szolgált. Az amerikai szellemi élet két legfontosabb forrásaként a kálvinizmust és a „transzcendentalizmust” nevezte meg. Ami az előbbit illeti, a teológiaitól megkülönböztetett – kiterjesztett értelmű – „filozófiai kálvánizmusban” a vívódó lelkiismeret (agonized conscience) drámai kifejeződését látta, a következő három állítást tulajdonítva neki: 1. a bűn létezik; 2. a bűn elnyeri büntetését; 3. nagyszerű dolog a bűn létezése, mert csak így lehet mód a büntetésre.13 A kálvinisták, írja, az emberi természetet „egészében véve romlottnak látják”, s míg ösztöneink és hajlamaink szégyenérzéssel töltik el őket, ez a szégyen egyúttal kívánatos is a számukra, mert különben szerintük semmi sem igazolná emberi létezésünk valódi jelentőségét. Azok számára viszont, folytatja gondolatmenetét, akik nem rendelkeznek efféle vívódó lelkiismerettel, „ez a rendszer fantasztikusnak, sőt értelmetlennek tűnhet”, még ha nem is nélkülözi a belső logikát. A „vívódó lelkiismeret” középpontba állítása megfelel az olyan kis közösségeknek és népeknek, amelyek a fennmaradásukért küzdenek, s életüket „a fény és az árny éles kontrasztjaival festik le”. Az amerikai nemzet fokozatos gyarapodása azonban folyamatosan csökkentette „a vívódó lelkiismeret terhét” – az amerikai életben így egyre inkább „kicsúszott a talaj a kálvinizmus alól”. Az egykor eleven forrás eldugult, holtággá vált – az e kategóriákban történő gondolkodás megmerevedett, és a kreatív képzelet gátjává vált. 10 Uo., 86. („The American Will inhabits the sky-scraper; the American Intellect inhabits the colonial mansion. The one is the sphere of the American man, the other, at least predominantly, of the American woman.”) 11 George SANTAYANA: The Moral Background = The Genteel Tradition, 82. 12 Cowley tanulmányát idézi Douglas L. Wilson a Santayana-kötethez készített részletes, már említett előszavában: WILSON: I. m., 12. 13 SANTAYANA: Az amerikai filozófia finomkodó hagyománya, 86. Santayana hozzáfűzi, hogy ez a tágabban értelmezett kálvinizmus olyan világszemlélet, amelyet „minden vívódó lélek egykönnyen a magáévá tehet, ha pedig valóban vívódik, szükségképpen magáévá is teszi azt”.

25


2009.11.03.

14:10

Page 26


E folyamattal párhuzamosan, s azt fel is gyorsítva kezdett ugyanakkor formát ölteni egy másik gondolkodásmód, a transzcendentalizmus, amely viszont a német romantika gondolkodására s különösképpen Kantra volt visszavezethető.14 Ebből a gondolkodásmódból szinte teljesen kivesztett a bűn iránti érzék; a legjelentősebb transzcendentalista, Ralph Waldo Emerson szavaival a természetben „csupa szépséget és hasznosságot” látott. A „tudomány kritikai logikájaként”, vagyis egyfajta módszerként Santayana el tudta fogadni a transzcendentalizmust, a transzcendentális logika túlfeszítése azonban szerinte végül hamis mítoszokhoz vezetett el, ahhoz a meggyőződéshez, miszerint „a valóság egésze is egy transzcendentális én, egy romantikus álmodozó”.15 A kálvinizmust háttérbe szorító, a „természeti és történeti fejlődés” magyarázatának igényével fellépő transzcendentális mítoszok segítségével az amerikai filozófusok megújíthatták örökölt teológiájukat, s „látszólagos filozófiai háttérbe” foglalhatták azt. A „genteel tradition” e két ellentétes hatás sajátos szintézisét jelentette. A „finomkodó hagyomány” forrásai a 20. század elejére már csupán „szent misztériumként” éltek tovább – a forrás elapadásának folyamatát remekül ábrázolta Santayana egyetlen, fentebb már idézett, 1935-ben publikált regénye, Az utolsó puritán. Ebben a nagy közönségsikert arató munkában a szerző Oliver Alden életpályáján keresztül mutatja be e hagyomány sorsát: a puritán elveihez tiszteletre méltó következetességgel ragaszkodó bostoni patrícius fiatalember az I. világháború lezárulását követő napokban egy értelmetlen közlekedési balesetben veszíti el az életét. Joggal jegyezte meg egy amerikai irodalomtörténész, hogy Oliver története nem „nem az élő puritán hitről, hanem annak haláláról szól”.16 Fölvethető a kérdés, hogy a politikában konzervatív elveket valló Santayana tulajdonképpen miért állt a lázadó fiúk pártjára az atyákkal szemben, vagyis miért bírálta oly élesen az öröklött „fennkölt” vagy „finomkodó” hagyományt. Nem egyszerű a válasz, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha a szellemi életben uralkodó ortodoxia elleni lázadását az ún. „status quo-konzervativizmus” és a meghatározott értékekben gondolkodó konzervativizmus konfliktusaként próbáljuk leírni. Ne felejtsük el: a 19. század utolsó harmadában, a polgárháborút követő gazdasági fellendülés időszakában az amerikai politikai gondolkodásban megtörténik a „nagy szellemi vonatrablás” (Clinton Rossiter ismert kifejezését használva), s e fordulat következtében a „mainstream” konzervativizmus szerepkörébe a „laissez-faire” liberalizmus kerül.17 Ennek nyomán az amerikai A Filozófiai vélemény Amerikában című 1918-as tanulmányában Santayana kiemeli, hogy e tradíció nem tekinthető egyszerűen „importnak”, mert saját előzményekre és alapokra támaszkodhatott Amerikában (George SANTAYANA: Philosophical Opinion in America = The Genteel Tradition, 104). A „transzcendentalizmus” fogalma az amerikai kultúra történetében kevésbé járatos olvasó számára félrevezető lehet, hiszen nem egy vallási irányzatról van szó, hanem sokkal inkább egy „humanista” mozgalomról. Részletesebben lásd pl. BOLLOBÁS Enikő: Az amerikai irodalom története, Osiris, Budapest, 2006, 106–109. 15 SANTAYANA: Az amerikai filozófia finomkodó hagyománya, 90. 16 Irvin SINGER: George Santayana, Literary Philosopher, Yale UP, New Haven – London, 2000, 49–50. Santayana már 1921-ben, tehát 14 évvel a regény megjelenése előtt azt írta, hogy ez a könyv „mindent tartalmazni fog, amit Amerikáról tudok” (Uo., 39). 17 Lásd Clinton ROSSITER: Conservatism in America. The Thankless Persuasion, Vintage Books, New York, 19622, 130–133. 14

26


Egedy

2009.11.03.

Gergely:

14:10

Page 27

Kozmopolita

antiliberalizmus:

Santanaya

kulturális életre általában is, a tudományos-akadémiai gondolkodásra pedig különösképpen egy önelégült dogmatikus liberális értékrend nyomta rá a bélyegét. Ezt nehezen tudta elfogadni az európai (kontinentális) konzervativizmus liberalizmusellenes hagyományaihoz vonzódó Santayana, aki ráadásul az amerikai liberalizmus protestáns jellegét is idegennek érezte. (Szerinte, ahogy ezt egy másik írásában megfogalmazta, az amerikai életben minden tökéletesen ellentétes az általa „költőiként, aszketikusként és autokratikusként” jellemzett katolikus szemlélettel.18) Az ő szemében a „genteel tradition” az új-angliai felső-középosztály értékeit tükrözte, ezekről pedig úgy vélekedett, hogy azok csak kevesek számára, kevés helyen alkalmazhatók. E tradíció olyan szűrőként működött, mutatott rá, amely az élet számos „nyers” tényét ki akarta iktatni, ráadásul megmerevedett absztrakciókban gondolkodott – ami eleve elfogadhatatlan volt Santayana számára. Így, kétségkívül paradox módon, a „gyakorlatias” Amerika kultúrája még mindig vonzóbbnak tűnt a számára, de igazából persze ez utóbbival sem tudott azonosulni. (Ezért is döntött a végleges távozás mellett.) Húsz évvel később, 1931-ben a „genteel tradition”-ről írott második esszéjében, a A sarokba szorított finomkodó tradícióban (The Genteel Tradition at Bay) a kálvinista hagyománnyal és a transzcendentalizmussal szembeni fenntartásait így fogalmazta meg: „Ugyan miben közösködhet egy igazi költő vagy humanista egy vallási csoporttal vagy a szabadságba és demokráciába vetett szentimentális hittel?”19 Összességében azt mondhatjuk, hogy Amerikát túlságosan protestáns, túlságosan liberális és túlságosan demokratikus országnak érezte ahhoz, hogy azonosulni tudjon vele. Szellemesen írja életművének egyik elemzője, Dawidoff: az amerikai kultúrával kapcsolatos kritika legmélyén Santayanának az a meggyőződése húzódott meg, miszerint mindaz, ami értékes az egyetemes civilizáció történetében, nem alkalmazható az amerikai demokrácia keretei között.20 Az amerikai kultúra bírálata nála kétségkívül a demokratikus kultúra bírálatát is jelentette. S ennek kapcsán igen súlyos kérdésekig jutott el. Ezek alapja úgy foglalható össze, hogy az elitkultúrának ugyan per definitionem különböznie kell a tömegkultúrától, de a tömegtársadalomban az elitkultúrának is demokratikusan kell működnie. Ez hogyan lehetséges? E dilemmák magyarázzák, hogy a „genteel tradition” elemzése során Santayana egyszerre indított támadást a demokrácia és az intézményesített kultúra őrzői ellen, érzékelve, hogy demokratikus körülmények közepette az elitkultúra nehezen tud ellenállni a demokratikus kontroll nyomásának. Így végül is azzal a kérdéssel szembesült, amely sok más antiliberális gondolkodót is foglalkoztatott: hogyan lehet a demokrácia ellen érvelni a demokrácia nyelvén?

18 George SANTAYANA: The Academic Environment [1920] = UŐ.: Character and Opinion in the United States, The Norton Library, New York, 1967, 47. 19 George SANTAYANA: The Genteel Tradition at Bay = The Genteel Tradition, 159–160. 20 Robert DAWIDOFF: The Genteel Tradition and the Sacred Rage, The University of North Carolina Press, Chapel Hill – London 1992, 169.

27


2009.11.03.

14:10

Page 28


„Angol szabadság Amerikában” Ahogy a fentebbi gondolatmenet is érzékelteti, Santayana a legkevésbé sem volt a tömegdemokrácia híve, ebből azonban nem következik, hogy a szabadságot is elutasította volna; pontos különbséget tett demokrácia és szabadság között. A konzervatív beállítottságú szerzőkhöz hasonlóan azonban a parttalan szabadságot ő sem fogadta el – pozitív mintaként az angolok szabadság-fogalmát állította előtérbe. Ebben látta az Egyesült Államok brit örökségének a legértékesebb részét is. Szépen szól erről az Angol szabadság Amerikában (English Liberty in America) című, a fentebb elemzetteknél kevésbé ismert esszéjében – eszmefuttatását már csak azért is érdemes röviden áttekinteni, hogy árnyalt képet kapjunk a felfogásáról, mielőtt megvizsgáljuk a liberalizmusról adott lesújtó kritikáját. Az „angol szabadságról” írottak jól mutatják ugyanis, hogy antiliberális érzelmei ellenére Santayana nem volt a szabadság elvakult ellenfele. A legértékesebb ajándék, amelyet Amerika Angliától kapott, állapítja meg bevezetéseképp Santayana, nem más, mint a „szabad együttműködés szelleme” (the spirit of free co-operation), ez viszont az angolokban lakozó individualitásra vezethető vissza.21 Az Újvilágban pedig e szellem még a szigetországinál is jobb talajra talált, hiszen míg Angliában ezt az individualitást az egyház, az arisztokrácia, a szokás és a privilégium jó adag „szociális szolgasággal” (social servitude) terhelte meg, addig Amerikában efféle korlátozó tényezők csak minimális szerephez jutottak. Az angol szabadságot az önkéntes együttműködés biztosítja, amely így két előfeltételre támaszkodik: egyrészt arra, hogy minden érintett egyetértsen az alapkérdésekben, másrészt pedig arra, hogy a közösség tagjainak „rugalmas természete” (plastic nature) legyen, amely kész az engedményekre és kompromisszumokra. Ha az alapkérdésekben nem lenne egyetértés, minden engedmény csak taktikai húzás lenne, ilyen viselkedésre pedig nem lehetne szabad kormányzatot építeni. „Bármely döntésnek, amelyet a többség meghozhat, meg kell hagynia a kisebbség számára azt a lehetőséget, hogy békében éljen és prosperáljon, még ha nem is épp pontosan azon a módon, ahogy eredetileg kívánta.”22 Ha nem így lenne, egy többségi döntés „végzetes csapás” lenne bármely kisebbség számára. Ebből következően ez a szabadság nem az a szabadság, amelyet például a poroszok oly nagyra tartanak, figyelmeztet Santayana; az ő szemükben az számít abszolút szabadságnak, ha az akaratunkat mindenféle feltételtől és körülménytől függetlenül keresztül tudjuk vinni. Az angol szabadság sajátossága, hogy korlátok között, kölcsönös engedmények keretében valósul meg, s épít a lovagiasság, a sportszerűség és a korrektség erényeire. „Egy fanatikus, egy költő, egy dilettáns – bárki, akinek egy meghatározott célja van, és erős szenvedélyei – nem fogja értékelni az angol szabadságot” – hangsúlyozza az esszéíró. Kétségtelen, teszi hozzá, hogy ez lehetetlenné teszi azt a fajta szabadságot, amelyért a spártaiak meghaltak Thermopülainál, vagy amelyért a keresztény mártírok az arénában az életüket adták, ők ugyanis valamennyien azért halGeorge SANTAYANA: English Liberty in America = UŐ.: Character and Opinion…, 193–194. Uo., 206. 23 Uo., 216–217. 21

22

28


Egedy

2009.11.03.

Gergely:

14:10

Page 29

Kozmopolita

antiliberalizmus:

Santanaya

tak meg, mert nem voltak hajlandóak együttműködni,23 nem voltak „rugalmasak” (plastic). Még az amerikai alkotmány is egy vas-merevségű dokumentum Santayana szerint, amely kizárólag azért lett működőképes, mert az angol szabadságnak az együttműködésben kifejeződő szelleme meglágyította. A forradalmárok viszont a szabadságban a saját akaratuk maradéktalan keresztülvitelét látják. Jól tenné Anglia és Amerika népe – figyelmeztet az írás –, ha észrevenné, hogy „a külső és a belső ellenség a természetes szabadság és a közvetlen demokrácia jelszavaival igyekszik megdönteni az ő demokráciájukat és szabadságukat”.24 E megközelítésben igen pontosan benne van az a konzervatív meggyőződés, amit a jeles angol filozófus, Michael Oakeshott híres szavai úgy tolmácsoltak, hogy többre kell tartanunk „a ténylegest a lehetségesnél, a korlátozottat a határtalannál”. A konzervatív gondolkodás szerint ugyanis a szabadságnak szüksége van határokra: ezek nélkül nem is létezhet.25 Santayana pontosan felismerte, hogy az angolszász szabadság-felfogás messzemenően számol a korlátokkal, s így valójában „örök kompromisszum”. A dicséret mellett azért az Amerikában érvényesülő szabadság negatív oldaláról is szól az esszé, mégpedig a következő módon. „Amerikában még az élet jó dolgai is kötelezőek – ilyen az idealizmus, a lelkesedés, a nagy pillanatokban való boldog összeborulás. Integetni kell, vigyorogni, együtt kell haladni az ellenállhatatlan tömeggel, mert különben úgy érzi magát az ember, mint egy áruló, egy lelkét vesztett kiközösített, mint egy szárazföldre sodródott és elhagyott hajó.”26 E kritika ismét csak Tocqueville megállapításaira emlékeztet, és nem a szabadság jogi, hanem társadalmi korlátaira utal.

„A liberalizmus iróniája” Santayana számos művében bírálta – közvetlenül vagy áttételes módon, filozófiai keretben – a liberalizmus térhódítását és a liberális elvek túlhajszolását. Nézeteinek a legtömörebb és legjobban átgondolt összefoglalását talán A liberalizmus iróniája című tanulmánya nyújtja – ez elsőként 1922-ben, a Soliloquies in England and Later Soliloquies című kötetben jelent meg.27 A kiindulópont a liberalizmusról való antik és a modern gondolkodás összevetése: míg a klasszikus antikvitásban tudták, hogy a szabadság és a nagyfokú gazdagság nehezen Uo., 226. Michael OAKESHOTT: Konzervatívnak lenni = Politikai racionalizmus, szerk. Molnár Attila Károly, Új Mandátum, Budapest, 2001, 432. (A konzervativizmus szabadság-felfogásához lásd részletesebben EGEDY Gergely: Konzervativizmus és szabadság = UŐ.: Konzervativizmus az ezredfordulón, Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 2001, 201–221.) 26 SANTAYANA: English Liberty in America, 210–211. Az utolsó puritánban a fentebb idézett nagybácsi erről keményebben szól: Amerika legrosszabb vonása az, hogy olyan vétkeket kényszerít az emberre, amelyeket erényeknek tekint, köztük a „középszerűséget” (mediocrity) és a „világiasságot” (wordliness). SANTAYANA: The Last Puritan, 187–188. 27 Ezt a híres írást Russel Kirk is beválogatta konzervativizmus-antológiájába; a hivatkozásokat az alábbiakban ennek alapján adjuk meg. George SANTAYANA: The Irony of Liberalism = The Portable Conservative Reader, szerk. Russel KIRK, Penguin Books, 1982. 24 25

29


2009.11.03.

14:10

Page 30


egyeztethető össze, a modern kor a kettőt együtt akarja. Kétségtelen, ismeri el, hogy a liberalizmus aranykora, a 19. század össze tudta kapcsolni a kettőt, mégis igazuk volt az ókori gondolkodóknak, amikor figyelmeztettek, hogy a nagyfokú prosperitás veszélyeket rejt magában a szabadságra nézve. A gazdagság a dolgoknak való alárendelődéshez vezet, a birtoklás a tudat rabszolgaságát eredményezi, az éles társadalmi ellentétekről nem is szólva.28 De ha jobban belegondolunk, folytatja gondolatmenetét Santayana, a modern liberalizmus nem is annyira a jólétet akarja a szabadsághoz párosítani, hanem a „haladást”. Ez, fogalmi szinten, a jó irányban történő változások sorát jelenti, kérdés azonban, hogy mi tekinthető jó iránynak. Egy igazi liberális erre a kérdésre ezt válaszolja: az, hogy mindenki azt cselekszi, amit akar. Az így felfogott szabadság tulajdonképpen azonossá válik a spontán élet nyújtotta boldogsággal, a liberalizmus erre irányuló törekvése pedig jóindulatként vagy egyszerű „kedvességként” is leírhatónak tűnik. Csakhogy sok ember olyasvalamit szeretne, ami a liberálist felháborodással tölti el, s így gyorsan kiderül, hogy – a látszattal ellentétben – a liberális nem azt mondja, hogy mindenki legyen boldog, ahogy akar, hanem azt, hogy az ő elképzelései szerint legyen boldog. S mivel a liberális általában reformer is egyúttal, megpróbálja az embereket úgy megváltoztatni, hogy szerethetők legyenek a számára.29 A haladásnak tehát, a 19. század mintájára, a liberalizmus szerint továbbra is „a nagy számok, az anyagi komplexitás, a morális uniformizálódás és a kölcsönös gazdaság függőség” irányában kell haladnia. Mindennek fényében Santayana arra az érdekes megállapításra jut, hogy ezen a ponton a liberális filozófia „megszűnik empirikusnak és britnek lenni, hogy németté és transzcendentálissá válhasson”.30 A morális élet fogalmába innentől fogva már nem fér bele az, hogy a különböző teremtmények különböző módokon keressék a boldogságukat; egyetlen szellemről lehet csak szó, amely mind magasabb és magasabb szinten bontakozik ki. Egyetlen ember sem kívánhat mást, mint amit a „legjobbak” kívánnak. Ha nem az elvárások szerint cselekszel, nem pusztán más vagy, hanem „elmaradott és perverz”. Santayana sokszor idézett következtetése: „A vadember nem maradhat vadember, az apáca apáca, és Kína nem tarthatja meg a falát.”31 A klasszikus értelemben vett szabadság túlságosan sok szabadságot adott a modern liberálisok szerint. A régi felfogás ugyanis a tökéletesedésnek számos – állati, emberi és isteni – formáját fogadta el. Még az egyenlőtlenség is tiszteletre méltó volt, még a legalacsonyabb rangúaknak is megvolt a maguk méltósága. A progresszió elve viszont mindenkitől azt kívánja, hogy rosszul érezze magát adott státusában. A haladás eszméje így összekapcsolódik az egyetemes evolúcióéval, s eközben kiesik a szabadság eleme, sőt még a javulásé is. A liberalizmust mégis a szabadság utáni vágy Uo., 468. Uo., 469–470. 30 Uo., 471. („Liberal philosophy, at this point, ceases to be empirical ad British in order to be be German and transcendental.”) 31 Uo. („The savage must not remain savage, nor the nun a nun, and China must not keep its wall.”) 28 29

30


Egedy

2009.11.03.

Gergely:

14:10

Page 31

Kozmopolita

antiliberalizmus:

Santanaya

szülte. A protestantizmus kezdte azzal, hangsúlyozza Santayana, hogy jogot adott az egyénnek a Szentírás értelmezésére – s a „transzcendentalisták” azzal zárták le ezt a folyamatot, hogy az individuumot felhatalmazták, bármire rákényszerítheti a saját szellemiségét.32 Az individuum pedig gyakran egészen addig a pontig vitte el egoizmusát, hogy kijelentse: mindaz, amit nem tud a magáévá tenni, nem is létezhet. E liberális megfontolások mélyén kimondatlanul is az a meggyőződés húzódik meg, miszerint a hagyomány szükségképpen „megrontja a tapasztalatot” s akadályozza a fejlődést. Ezért a liberálisok szüntelenül újabb és újabb reformokat, átalakításokat igényelnek, s úgy tartják, hogy ha valaki hozzányúl egy tradícióhoz, akkor ezzel rögtön a haladást szolgálja. Egy hagyományok nélküli ember a liberálisok szemében „tisztább, racionálisabb, és erényesebb”, mintha bárminek is az örököse volna. „Weh dir, dass du ein Enkel bist!” - kiált fel németül Santayana, vagyis: Jaj neked, amiért unoka vagy!33 Áldottak az árvák, mert nekik joguk lesz gyermekekre – és áldottak az amerikaiak…. Hogy érdemes-e a liberális-kapitalista rendszer által kínált javakért küzdeni? Az esszéíró válasza erre az, hogy nem tudja, mert ő maga sosem kívánta e javakat, de a benyomása az, hogy a modern társadalom kínálata nem igazán vonzó. „Nem hallok olyan nevetést a gazdagok ajkán, amely ne lenne erőltetett és ideges” – jegyzi meg, hozzátéve: ráadásul ez a réteg „a liberális élet krémje”, az a csoport, amelynek a sikeréért „a kereszténységet szétdúlták” és a parasztságot „gyári munkásokká, boltosokká és sofőrökké tették”.34 A többségre pedig ebben a rendszerben szükségképpen csak súlyos csalódások várnak, hiszen ugyanazt a cél állítják igen különböző képességű és helyzetű emberek elé. Az ilyen verseny csak hangsúlyozza az egyenlőtlenségeket – mutat rá Santayana, arra is utalva, hogy a „középszerű emberek” számára többet adott az a rendszer, amely nem kényszerítette ki a versenyt. Az esszében vázolt szituációt pár évtizeddel később a tekintélyes amerikai szociológus, Robert Merton úgy írta le, hogy a társadalmilag elfogadott értékek és a (legálisan) rendelkezésre álló eszközök között egy szinte „beprogramozott” feszültség, áthidalhatatlan ellentét húzódik, s ezért deviáns magatartásokat vált ki. A liberalizmus – s ez megint egy gyakran idézett megállapítás Santayanától – „arra törekedett, hogy felemelje az egyént, s ehelyett lezüllesztette a tömegeket”, méghozzá olyan mértékben, hogy ismét felélesztette a társadalomban a filantróp törekvéseket.35 Félre a szabadsággal, mondják az új radikálisok, mentsük meg a népet! Ebben a közegben jó táptalajra találnak a pszichológia professzionális eszközeit alkalmazó propagandák, amelyek addig ismételik a hazugságokat, amíg a többség el is hiszi őket. A liberalizmus, amely eredetileg optimizmust és toleranciát kívánt sugározni, valójában kiábrándította az embereket; nemzeteket és osztályokat hívott életre az általa támasztott gyűlölet képviseletére, és – egészében véve – „a feltétlen rossz-akarat új uralmát” vezette Uo., 472. Uo., 473. 34 Uo., 476. 35 Uo., 477. 32

33

31


2009.11.03.

14:10

Page 32


be.36 A liberálisok úgy léptek föl – vonja le a záró konklúziót Santayana –, hogy felszabadítják az embereket; ehelyett magától a szabadságtól „szabadítják meg” őket. Lényegében ezt a gondolatmenetet folytatja A liberalizmus alternatívái (Alternatives to Liberalism) című írásában is, amelyet 1934-ben publikált. Ebben felhívja a figyelmet, hogy a liberalizmus sikerének két speciális előfeltétele van: egyrészt lennie kell egy olyan tradicionális rendnek, amely alól a világot emancipálni lehet, másrészt pedig szükség van olyan „heroikus reformerekre”, akik szembeszállnak ezzel a renddel, és szemernyi kétségük sincs a saját nézeteik helyességét illetően.37 Ha azonban sikerrel járnak e reformerek, és a hagyományos rendet tönkretették, könnyen „elavulttá” válhatnak; a gyermekeiknek már nem lesz mire panaszkodniuk, s talán már erkölcseik sem lesznek. A régi rend helyén ugyanis a liberalizmus nyomán csak káosz marad. A liberalizmus jelenségének pontos megértéséhez különbséget kell tennünk a fogalom két lehetséges értelme között, hiszen ez vonatkozhat egy kormányzási módszerre, de egy gondolkodási elvre is. Ha a liberalizmus csak egy gondolkodási elv, állítja Santayana, akkor az lehetővé teszi az alternatívákat. E megközelítésben a liberalizmus szerinte az „elfogulatlan filozófiát” (impartial philosophy) jelöli, amely bármilyen társadalmi formációban elképzelhető. A kormányzati módszerként felfogott liberalizmus viszont, amennyiben következetesen gyakorolják, arra ösztönzi a benne élőket, hogy minden más kormányzati rendszert furcsának vagy egyenesen irracionálisnak lássanak.38 Ez esetben már nem jönnek szóba alternatívák. A jómódúak különösen hajlanak arra, hogy az alternatívákat eleve gonosznak lássák, fűzi hozzá Santayana, mivel a liberalizmus gondoskodik az ő kényelmükről, egyébként pedig békén hagyja őket. A kormányzat szerepkörét végtelenül leszűkítő liberális rendszer a szellemi-kulturális értékeket lebecsüli, s gyakorlatilag csak az anyagi érdekeket tekinti fontosnak. „S így magyarázható, hogy sok liberális csodálkozik és megütközik egy Lenin, egy Mussolini vagy egy Hitler megjelenésén” – jegyzi meg az esszéíró.39 Érveléséből persze az is kitűnik, hogy a liberalizmus gyengeségeit pontosan diagnosztizáló Santayana 1934-ben nem ismerte föl azt, amit honfitársa, Ortega y Gasset már 1929-ben, A tömegek lázadása című híres művében megállapított, nevezetesen hogy az e nevek által szimbolizált irányzatok nemcsak a liberalizmus dezintegráló törekvéseivel, hanem mindenféle civilizált renddel szembenálltak; a fasizmus és a bolsevizmus ugyanis a civilizációban való „teljes visszakanyarodás példái”.40

Uo., 478. („[…] liberalism has introduced a new reign of unqualified ill-will”.) George SANTAYANA: Alternatives to Liberalism = UŐ.: The Birth of Reason and Other Essays, szerk. Daniel Cory, Columbia UP, New York, 1968, 108–109. 38 Uo., 109. 39 Uo., 109–110. 40 José ORTEGA Y GASSET: A tömegek lázadása, ford. Puskás Lajos, Hindy, Budapest, é. n., 119. (A liberalizmus alternatívái című írást közlő kötet szerkesztője, a szerző régi barátja és munkatársa, Cory utal arra, hogy Santayanát eredetileg arra kérte föl egy londoni folyóirat, hogy az olasz fasizmusról írjon, de ő azt válaszolta, hogy a „helyi rezsim” nem érdekli, inkább egy egyetemes jelentőségű kérdéssel foglalkozna. lásd The Birth of Reason, 108, lábjegyzet.) 36 37

32


Egedy

2009.11.03.

Gergely:

14:10

Page 33

Kozmopolita

antiliberalizmus:

Santanaya

A liberalizmus csúfsága „Félt tőlem – írta Santayana egy barátjáról. – Mephistofeles voltam, konzervatívnak álcázva. Azért védtem a múltat, mert az egykor dicsőséges volt, és valami szépet hozott napvilágra. Arra viszont nem számítottam, hogy jobb idők jönnének. Mögém nézve megpillantotta a halál és az igazság szörnyű látványát.”41 Akárcsak a barátját, az olvasóit is egyszerre nyűgözte le és zaklatta fel Santayana könyörtelen szókimondása. A 20. század által kínált „modern életet”, az uniformizálódó világot, amelyben „minden nemzet ugyanazokat a dolgokat fogyasztja”, kiábrándítónak találta. Ebben a pusztán hasznossági elvekre épített világban Jeremy Bentham és John Stuart Mill elképzeléseinek a beteljesülését látta, s meg volt győződve arról, hogy a liberalizmus diadala olyan mértékben kiüresíti a szellemet, ahogyan még egyetlen más korszak sem tette. Felfogásában Rockefeller és Marx végsősoron ugyanazt a történelmi folyamatot képviselte és szimbolizálta. Azt, amelyben a névleges politikai emancipáció a teljes egzisztenciális kiszolgáltatottsággal és szellemi rabsággal jár együtt. S amelyben az „ipari liberalizmus” rendszere minden civilizációt „egyetlen olcsó és sivár formává” (a single cheap and dreary pattern) zsugorított, az individualitásnak pusztán csak a „numerikus jelleget” hagyva meg. Santayana szerette a világot esztétikai kategóriákban is leírni: míg a jó társadalmat egyúttal szépnek is látta, a modern liberalizmus uralta világot kifejezetten csúfnak találta. E sorok szerzője találónak érzi a kitűnő eszmetörténésznek, Will Durant-nak Santayanáról mondott szavait: mintha egy pogány tudós szólalt volna meg, aki a régi Alexandriából jött, hogy fölényes szemmel tekintsen végig a 20. századon, és a legtökéletesebb prózában törje össze az álmokat és illúziókat.42

41 42

Santayana visszaemlékezését idézi Kirk: The Portable Conservative Reader, 386. Will DURANT: A gondolat hősei, Dante, Budapest, 1943, 429.

33


2009.11.03.

14:10

Page 34


Panyi Szabolcs A MŰVÉSZET ÉS A NYÁRSPOLGÁRISÁG VÉDELMÉBEN Elővázlat egy konzervatív kultúrpolitikához A szellemi életnek valószínűleg nincs még egy területe, ahol a „konzervatív” jelző és a „konzervativizmus” fogalma olyannyira negatív asszociációkat hordozna, mint a művészet szférájában. Az alkotó–mű–befogadó hármasának bármelyik tagja kapja is meg a „konzervatív” minősítést, az egyfajta maradiságot, tudatlanságot, beszűkültséget, tehát alacsonyabb minőséget hivatott kifejezni, és ez a jelző a művészetre vonatkoztatva a szélesebb közvélemény előtt szinte mindig ebben a jelentésében használatos. Legyen szó egy konzervatív költőről, egy konzervatív előadásról vagy a megvetésre leginkább rászolgáló konzervatív közönségről – a „konzervatív” jelző negatív értékítéletet jelent.

1. Konzervativizmus a művészetben? Mi lehet az oka ennek a jelenségnek? A kérdés megválaszolásához először azt kellene megtudnunk, hogy ennek a jelzőnek a művészetre vonatkoztatva mi is volna a konkrét jelentése, tartalma. Ám a valaha is konzervatívnak elkönyvelt alkotók, művek és befogadók közös tulajdonságait vizsgálva nehezen tudnánk ezt megállapítani. A jelzőt annyi minden és mindenki kapta és kapja meg, hogy valódi leíró és megkülönböztető funkcióját teljesen elveszítette: kiüresedett. A konzervatívnak mondott szerzők, csoportok, művek, művészetet fogyasztók, kritikusok stb. esetében egészen egyszerűen nem találunk közös tulajdonságokat – legalábbis nem többet, mint amennyi egymással homlokegyenesen ellentéteset. Talán jobb úton járunk akkor, ha a „konzervatív” jelző jelentését a művészettel kapcsolatban nem az ekként minősített dolgok, hanem a dolgokat ekként minősítők köreit vizsgálva próbáljuk meghatározni. Így már inkább kirajzolódik, hogy kik, milyen csoportok azok, melyek bizonyos művészeti jelenségek kapcsán a „konzervatív” szót a „rossz” szinonimájaként használják, valamint ezáltal az is körvonalazható, hogy – azokat konzervatívnak nevezve – miket és kiket állítanak önmagukkal szembe. Azonban így is hamar zsákutcába jutunk: rendre előfordul, hogy például egy művészcsoportot, amely diszkréten vagy nyíltan (néha jogosan, néha alaptalanul) lenézett pályatársai munkásságát konzervatívnak mondja, egy másik csoport minősít – hasonló attitűddel – konzervatívnak. Valami hasonló történt például a Nyugat folyóirattal, amely indulásakor a „konzervatív irodalommal” szemben fogalmazta meg saját törekvéseit, de később, a húszas–harmincas évektől már maga a Nyugat számított konzervatívnak az avantgárdhoz képest.1 Mivel minLásd erről például TVERDOTA György: „A Nyugat útja” – Ignotus után = A Nyugat-jelenség (1908–1998), szerk. Szabó B. István, Anonymus, Budapest, 1998, 192–198.

1

34


Panyi

2009.11.03.

Szabolcs:

A

14:10

művészet

Page 35

és

a

nyárspolgáriság

védelmében

den és mindenki lehet konzervatív valami máshoz mérve, a konzervatívnak mondott dolgok és az ezeket a dolgokat konzervatívnak mondók tulajdonságai irrelevánsnak látszanak a kérdés eldöntésében, hogy mit is takarhat a például a konzervatív művészet. Úgy tűnik, ennek mibenlétét egyedül azon gondolkodásnak az elemzéséből érthetjük meg, melynek szerkezetében a „konzervatív” jelző a művészeti alkotások fogyatékosságához, alacsonyabb értékűségéhez kapcsolódik. De miféle gondolkodás ez, és honnan ered? Elvileg lehetséges volna, hogy azért nevezzenek konzervatívnak egy műalkotást, mert az a művészeti hagyományokhoz, kifejezésmódokhoz való ragaszkodáson keresztül a múlt értékeinek megőrzését szolgálja. Ilyen alkalmazásban teljesen értelmes lehetne a kifejezés – ám ekkor az önmagától értetődő negatív jelentést, értékítéletet teljességgel nélkülözi, s minden bizonnyal ilyen esetekben éppen ezért nem is használják ezt a szót. A negatív „konzervatív” jelzőt antik és modern művészetnek a megkülönböztetésére, annak valamiféle továbbélő szerkezetére sem vezethetjük vissza, hiszen az csupán egy szakadást, törést regisztrál, de még véletlenül sem tekinti alacsonyabb rendűnek az antik művészetet, így Homéroszt vagy a görög tragédiákat. Akad viszont különböző korokból és szerzőktől számos olyan értekezés, mely a művészet történetét hanyatlástörténetnek tartja. Amennyiben tehát tisztán a művészetről való gondolkodás köréből eredőnek véljük az elképzelést, amely a hagyományosat, a „konzervatívat” az alacsonyabb esztétikai értékkel köti össze, egészen biztosan tévedünk. Hiszen az évezredek során a művészet mibenlétéről és alakulásáról szóló bölcsességek leginkább hagyomány és újítás összjátékának örökkévalóságát és megbonthatatlanságát, sőt néha egyenesen a hagyománynak a megkérdőjelezhetetlen elsőbbségét fogalmazták meg. Az az elgondolás, hogy a művészet lényegét mindenekfelett az egyéni kreativitás és az újítás jelenti, egészen késői fejlemény, alapvetően a reneszánsz, illetve a felvilágosodás s a történelmi haladásába vetett hit által előidézett gondolkodásbeli változások eredménye – s tegyük hozzá: lassú eredménye. Mert rendkívül jellemző a művészet szférájára, hogy miközben a felvilágosodás korától az élet egyéb területein – a tudományoktól a politikán át a divatig – az „új” és az „újítás” egyben a „jó” is, addig a régi műalkotások, a klasszikusok tekintélye, a művészi konvenciók indokoltsága, értéke még sokáig nem kérdőjeleződik meg.2 Viszont egy fokkal közelebb visz minket a kutatott jelenséghez – a „konzervatív” szó negatív használatához –, hogy a művészetben „régi és új” a 18. század végétől már ténylegesen szemben áll egymással, s magának az ilyen ellentétpárokra épülő gondolkodásnak3 az elterjedése is elárulja, hogy jó nyomon járunk. Ám a fogalmak, 2 Scruton számos írásában a szépség fogalmának átalakulásán követi végig a művészetben azt a változást, melynek megjelenését – a szépség profanizálásától a művész önkifejezésének középpontba kerüléséig – filozófiailag leginkább a felvilágosodás korától, művészetileg pedig a romantikától eredeztet. Például Roger SCRUTON: What has art got to do with beauty these days?, The Times 2009. március 16. 3 Goethe például az antik és modern művészet, az ókori dráma és Shakespeare kapcsán jellemző módon megpróbálja összegyűjteni azokat az „alapelemeket”, amelyek – megfogalmazása szerint – más, már ismert ellentétpárok mélyén rejtőznek. Ezek a következők: antik–modern, naiv–szentimentális, pogány–keresztény, hősi–romantikus, reális–ideális, szükségszerűség–szabadság, kötelesség–akarás. Látható, hogy semmiféle politikai áthallás nem olvasható ki ezekből, s az ellentétpárok egyik eleme sem egyértelműen értékesebb a másiknál. (Lásd Johann Wolfgang GOETHE: Shakespeare és se vége, se hossza, ford. Tandori Dezső = UŐ.: Antik és modern, szerk. Pók Lajos, Gondolat, Budapest, 1981, 494.)

35


2009.11.03.

14:10

Page 36


melyekben az ellentétpárok kifejezést nyernek, még vagy teljesen általánosak, vagy pedig tisztán a művészet köréből erednek, s elemei nem is alkotnak hierarchiát. Amit eddig látunk, az pusztán szellemi, s attól nem függetlenül művészeti változás. A „konzervatív” jelző ellenben egy politikai-filozófiai fogalom. Szóban forgó használata világosan megmutatja, hogy az ellentétpár nem két egyenrangú félből, hanem egy fölé- és egy alárendeltből áll – a „konzervatív” természetesen ez utóbbi. Amit tehát keresünk, az a jelenség a művészetről s tágabban a világ egészéről való gondolkodásnak egy bináris oppozícióra épülő hierarchikus rendszerét érvényesíti, s mint láttuk, eredetét a művészet szféráján kívül találjuk meg. Erre a rövid felvezetésre azért volt szükség, hogy az utóbbi, lényeges állítást kellőképp alátámasszuk: az ellentétpár másik, domináns és pozitív elemét ugyanis a „modern” és „progresszív” jelzők s szinonimáik alkotják, melyeket (hasonlóan a konzervatívhoz) a politikai-filozófiai gondolkodásból emeltek át a művészet szférájába. Amikor tehát valaki egy műalkotást konzervatívnak mond, esztétikai ítéletét egy politikai-filozófiai eredetű fogalomkészlet és gondolkodás motiválja. És rögtön fel is merül a kérdés, amely továbbvezet minket: miért, milyen célból és hogyan kerül át a művészetről szóló diskurzusba egy politikai-filozófiai fogalom, s utóbbiak, vagyis politika és filozófia miért mosódnak egybe?

2. A művészet átpolitizálása A feltett kérdések megválaszolásához talán elsőre meglepőnek, ám több szempontból is termékenynek tűnik a dekonstrukcióhoz fordulni. „[…] egy hagyományos filozófiai oppozícióban nem szemben álló elemek békés együtt létezését látjuk, hanem egy erőszakos hierarchiát. Az egyik elem (axiológiailag, logikailag stb.) uralja a másikat, parancsoló pozíciót foglal el” – idézi Derridát Jonathan Culler, hogy megvilágítsa és összegezze a dekonstrukciónak mint a „filozófián belüli stratégiának” a törekvéseit.4 A dekonstrukció azonban a filozófiai oppozíciókra nem a kívülálló objektív semlegességével tekint, hiszen „kívül és belül”, „objektív és szubjektív” maguk is dekonstruálandó oppozíciók. Sőt Derrida ki is mondja, hogy a dekonstrukció eljárása minden esetben állásfoglalást jelent: „Az oppozíció dekonstruálása, egy adott pillanatban, mindenekelőtt a hierarchia megfordítása.” Ami ebből számunkra – magán a gondolaton kívül – lényeges, az nem más, mint annak a feltárulása, hogy miért és miként működik a tiszta, logikai elemekkel operáló filozófia és a politikai cselekvés közti átmenet. Mert a dekonstrukció Derrida által felvázolt működése rögtön magyarázatul szolgál annak baloldali politikai szimpátiáira is: amint művelői megpróbálják kiterjeszteni azt a filozófiáról a politikára, úgy potenciális szövetségesként az „erőszakos hierarchiára” épülő társadalom meglévő viszonyainak felforgatását célul kitűző mozgalmak tűnnek elő. Magától értetődő módon az ellenséget pedig a hagyományos társadalmi berendezkedést és intézményeket védő – tehát konzervatív – erők jelentik: mivel ők alkotják az oppozíció 4

Jonathan CULLER: Dekonstrukció, ford. Módos Magdolna, Osiris, Budapest, 1997, 118.

36


Panyi

2009.11.03.

Szabolcs:

A

14:10

művészet

Page 37

és

a

nyárspolgáriság

védelmében

domináns, uralkodó elemét, a dekonstrukció filozófiai lendülete, amikor politikaivá átkonvertálódik, szükségképpen irányul ellenük. Így jelenhetnek meg Derrida kései munkáiban egyre inkább ezek a politikai szimpátiák, s a különféle posztmodern irányzatok, amelyek eredetileg csak megkérdőjeleztek és kritika alá vettek mindent, ezért adják át a helyüket direkt politikai állásfoglalásokból kiinduló törekvéseknek: hogy a hierarchia megfordítása valóban beteljesedjék, mégpedig a (gazdasági, társadalmi, földrajzi, faji, nemi stb.) szempontból „elnyomott” csoportok ügyének felkarolásával. Az ilyesféle politikai szövetségkötés a filozófia (a filozófusok) részéről azon az előfeltevésen alapul, hogy a társadalom és annak élete, közös ügyei is mind a filozófia logikája szerint működnek: s ha ez így van, akkor a filozófia logikája szerint – nyilván annak igazságait valamilyen központi tervezéssel a valóságra alkalmazva – át is alakíthatóak. Ezt az évszázadok óta vissza-visszatérő önhittséget, mely a szellemi elitnek, később az értelmiségnek a politikában való megmártózását motiválja, Hayek fogalmazta meg igen találóan: „A racionalizmus befolyása oly mély és átható volt, hogy általánosságban szólva minél intelligensebb egy művelt ember, annál valószínűbb, hogy nemcsak racionalista lesz, hanem hogy szocialista nézeteket vall. […] az intelligens emberek természetesen hajlamosak az intelligencia túlértékelésére és annak feltételezésére, hogy a civilizációnk által nyújtott minden előnyt és lehetőséget a tudatos tervezésnek kell köszönnünk, nem pedig a tradicionális szabályok követésének.”5 Derrida és a dekonstrukció arra szolgál remek például, miként történhet meg az, hogy egy, a gondolkodás egész addigi történetét kritika alá vevő filozófia kritikátlanul, ugyanúgy és ugyanolyan nyílt politikai szövetséget köt, mint évszázados elődei és rokonai, s miután a filozófia a politikát, a politika a művészetet szállja meg. Ebben számunkra egyfelől a szellemi élet és a tényleges politikai cselekvés közti határok feloldódása (tudatos elmosása), másfelől mindennek a kontinuitása a fontos. De ezeknél is fontosabb a dekonstrukciónak az az ismertetett filozófiai eljárása, melynek segítségével könnyűszerrel megállapítható, hogy azt a dekonstrukció saját magára és előfeltevéseire, sőt politikai szövetségeseire és a szövetségesei számára érzékeny területekre nem alkalmazza. Ellenben mi ezt most meg fogjuk tenni. Eredetileg a „konzervatív” jelzőnek a művészet szférájában való használatából indultunk ki, s megállapítottuk, hogy a kifejezés nem a művészet köréből származik. A további következtetésekből – hogy a vizsgált politikai-filozófiai jelző a hierarchia alárendelt elemét alkotja – már hamar kirajzolódik a kulturális elit egészének a társadaloméval ellentétes világnézeti-politikai pozíciószerkezete. A művészet szférájában, intézményrendszerében és a kulturális elit berkein belül legalább kétszáz éve a magát általában modernnek, progresszívnek nevező ideológiák és csoportosulások alkotják az uralkodó, hagyományos, a viszonyok fenntartásában érdekelt, a „diskurzust monopolizáló”6 erőt. Ezek az erők pedig (korábban Marxtól, manapság inkább Foucault-tól kölcsönözve gondolataikat) nemcsak állítják, hogy a politika és a hatalom, bár többnyire rejtve, de ott van minden mögött, hanem saját maguk Friedrich A. HAYEK: A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései, ford. Pásztor Eszter, Tankönyvkiadó, Budapest, 1992, 62. 6 Amit mi sem mutat jobban, mint hogy én is ilyen kifejezéseket használok. 5

37


2009.11.03.

14:10

Page 38


végre is hajtják ezt az átpolitizálást – nyilván a „rossz” hatalom helyébe saját „jó” hatalmukat állítva. Az elméleti alapvetés természetesen az, hogy minden emberi kapcsolatnak hatalmi vetületei vannak, minden eredendően átpolitizált, és ez jogosít fel arra, hogy immár valódi és explicit politikai programmal lépjenek fel bármilyen, a politikától akármennyire is távol eső területen, bárhová exportálva soha nem látott ellentéteket, így megteremtve a „konzervatív” és „progresszív” művészet harcát. George Orwell remekül érzékelteti azt a már-már komikus helyzetet, hogy művészek, írók saját hivatásuk kérdései helyett nem hajlandók mással foglalkozni, csupán politikával és ideológiával: „Körülbelül egy éve ellátogattam a PEN Klub egyik összejövetelére, amit Milton Aeropagiticá-jának háromszázadik évfordulója alkalmából rendeztek – a pamflet, ha még emlékeznek rá, a sajtószabadság védelmében íródott. Milton híres szállóigéje a »könyvgyilkosság« bűnéről szerepelt az előzetesen szétküldött meghívókon. Négyen szólaltak fel az ülésen. Egyikük előadása valóban a sajtószabadságról szólt, ám csak az indiai helyzetre tért ki; a másik habozva s igen nagy általánosságban arról beszélt, hogy a szabadság jó dolog; a harmadik élesen támadta az irodalom obszcenitására vonatkozó törvényeket. A negyedik pedig előadásának nagy részét az orosz tisztogató hadjáratok védelmének szentelte. A jelenlevők közül néhányan visszatértek az obszcenitás és az erre vonatkozó törvények problémájára, míg mások csupán dicshimnuszokat zengtek Szovjet-Oroszországról. Az erkölcsi szabadságot – vagyis hogy a szexuális kérdésekről nyíltan lehessen szólni nyomtatásban – általában véve helyeselték, ám a politikai szabadság problémája nem merült föl. A megjelent több száz ember között – akiknek jó, ha fele foglalkozik írással – nem volt egy sem, aki rámutatott volna, hogy a sajtószabadság, ha ez jelent egyáltalán valamit, a kritizálás és elutasítás szabadsága. Figyelemre méltó az is, hogy senki sem idézett abból a pamfletből, amelyről látszólag éppen megemlékeztek.”7 A művészet átpolitizálásának folyamatát három szakaszra oszthatjuk. Az első szakaszban, a modernista, progresszív ideológiák megjelenése előtt magától értetődő módon ezek az ideológiák a művészet szférájában nem lehettek jelen. Mindez a következő szakaszból visszanézve úgy értelmeződik, hogy ekkor az ideológiai és politikai diskurzustól még mentes művészet valójában nagyon is ideológiai és politikai „elnyomás” alatt van, ami az uralkodó osztályokat s a fennálló társadalmi rend stabilitását szolgálja. A második szakaszban ezért a politikai forradalmakkal párhuzamosan megindul a harc a művészet „felszabadításáért”, s a különféle forradalmi ideológiák (liberalizmus, nacionalizmus, szocializmus) hadjáratai, melyeket olykor egymás ellen is folytatnak, a 20. század elején totális győzelemmel zárulnak. A harmadik szakaszban pedig egyeduralmuk megkérdőjelezhetetlen. Hiába jelennek meg a 20. században jelentős intellektuális potenciált mozgósító kritikai elméletek: saját maguk irányában vakok maradnak, s ez a vakság leszivárog a közbeszédbe is. Vegyünk egy példát. Két ismeretlent hallunk művészetről beszélgetni. Semmit nem tudunk róluk, és csupán néhány mondatfoszlányt sikerül elkapnunk párbeszédükből: csak annyit, hogy egyikük egy verset modernnek, egy művé7 George ORWELL: Az irodalom fölszámolása, ford. Gecsényi Györgyi = UŐ.: Az irodalom fölszámolása. Válogatott eszszék, szerk. Takács Ferenc, Európa, Budapest, 1990, 305.

38


Panyi

2009.11.03.

Szabolcs:

A

14:10

művészet

Page 39

és

a

nyárspolgáriság

védelmében

szeti törekvést pedig progresszívnek minősít. Hát nem nyilvánvaló mindenki számára, hogy dicséretet hallottunk?! Éppen ezért, ha bárhol is indokolt lehet a dekonstrukció, tágabban pedig bármiféle ideológiakritika, az leginkább a művészet és a kultúra szférája. Csupán annyi ellenvetés tehető, hogy itt a „jó” hatalom egyáltalán nem rejtőzködik: a művészetről való diskurzust teljes egészében a modernista politikai gondolkozás, és így annak az ellentétpárjai határozzák meg, s egészen nyíltan használják saját politikai szókincsüket, legyen szó bármilyen művészetről. Ráadásul az egész rendszer önmegnevezése (modern, progresszív) azonos a rendszerben az alsóbbrendű „konzervatívval” szembeállított pozitív elemmel – ami nem vall túlzott szerénységre. Olyan ez, mintha egy játék egyik résztvevője azonos volna a játékszabály alkotójával, vagy mintha a bíró egy saját csapatot indítana az általa vezetett versenyen. Vagyis ez a hierarchia valóban erőszakos. Azonban ha a „modernséget” és a „haladást” tesszük meg fokmérőnek a politikában és a művészetben egyaránt – vagyis a művészetet a politikának alárendeljük, annak eszközévé silányítjuk –, akkor ennek a mesterséges konstrukciónak a hibái rendre kiütköznek. Például amikor a politikailag „modern” jelenségek nem hajlandóak megfelelni az elméletnek, vagyis nem hajlandóak esztétikailag (és akár etikailag) is értékesebbnek lenni a „konzervatívnál”. Erre jó példa a magyar irodalomban a már említett Nyugat és körének, illetve a magukat az esztétikai mérceként tekintett Nyugattal szemben meghatározó politikai-művészeti, több esetben totalitárius irányzatoknak az esete. Mert nemcsak a korszak legjelentősebb irodalmi jelenségének számító Nyugat válik konzervatívvá, hanem újdonsült kihívói „modernné”, „haladóvá”. Ahogy arra Márton László felhívta a figyelmet a „meghaladott” Nyugatról elmélkedve: „Újak és tettre készek voltak a radikális marxisták, akik csekély számúak voltak, de a hatásuk annál nagyobb volt; az egész baloldali értelmiség többé-kevésbé szimpatizált velük, odafigyelt rájuk, ők pedig korszerű, színvonalas folyóiratokkal is jelen voltak. Újító és tettre kész volt a szélsőjobboldal; cinikus állításnak hangzik, de tény, hogy az akkori közéleti erők közül ők voltak a leghaladóbbak, ők testesítették meg a lassan, de nem is olyan lassan realitássá váló jövőt; ezenkívül nem lebecsülendő kulturális vonzerőt fejtettek ki, erősödő pozíciókat szereztek a magas kultúrában, és egy sor fiatal tehetség integrálására tettek sikeres kísérletet.”8

3. A konzervatív kultúrharc csapdája A kortárs konzervatív esztétikai gondolkodás talán legjelentősebb törekvése a „szépség” fogalmának rehabilitálására tett kísérlet, mely túlnyomórészt a már hivatkozott Roger Scruton érdeme.9 Gondolatmenetünk számára Scrutonnak azon tétele a legfontosabb, amely a művészet és a szépség kapcsán is azok közösségi, konszenzuson alapuló, nempolitikai, vagyis politika előtti vonását emeli ki. Ez a tétel lehet az, amely nemcsak a kul8 9

MÁRTON László: Egy égtáj évfolyamai, Holmi 2008/1., 4–5. Lásd legújabban Roger SCRUTON: Beauty, Oxford UP, Oxford, 2009.

39


2009.11.03.

14:10

Page 40


túra és a művészetek válságának okait képes megmutatni, de a válságból, a művészet átpolitizáltságából való kiutat is. A következőkben arról lesz szó, hogy miért kontraproduktív reakció a művészet modernista átideologizálásával és átpolitizálásával szemben kísérletet tenni annak konzervatív ellensúlyozására. Hogy a modern, progresszív gondolkodásnak milyen mértékben sikerült a művészet eredendően „prepolitikai” szféráját átpolitizálnia, jól mutatja nem csupán a „modern” és „konzervatív” jelzők esztétikailag jelentésessé tétele, hanem a politikai irányzatok, erők megnevezéseinek importálása szobrok, festmények, regények vagy csupáncsak művészeti törekvések általánosabb jellemzésére. Onnantól azonban, hogy beengedték a politikát a művészetbe, akármilyen ámokfutásba is kezdett, azt kitiltani már nem lehetett. A politikai kifejezéseknek a művészet szférájában való megjelenése és közkeletűvé válása esetében a mélypontot nem az egyszerre, egymástól elválaszthatatlan művészeti és politikai törekvésekkel rendelkező avantgárd irányzatok, hanem a totalitárius mozgalmak tisztán politikai propagandaművészetei jelentették. Hogy a politikának és az ideológiának ez a példátlan menetelése egyáltalán megtörténhetett, önmagában mutatja az ideológiaellenes konzervatív szellem vereségét. Ehhez a vereséghez s a konzervatívoknak a szellemi életben történő óriási pozícióvesztéséhez azonban nagyban hozzájárult saját elhibázott reakciójuk is. Azzal, hogy a konzervatívok is elfogadják valódi, releváns jelentéssel rendelkező szerkezetként többek között a „jobboldali művészet” és a „baloldali művészet”, a „konzervatív művészet” és a „forradalmi művészet” kifejezéseket:10 rögtön minden csatát elveszítettek. De miért ne lehetne megvívni a politikai, eszmei csatákat akár a művészet terepén is? Miért ne lehetne elismerni azt, hogy létezhet, létezik „jobboldali művészet” és „baloldali művészet”? Elsőként azért, mert ezzel a konzervatívok magukévá teszik kihívóik gondolkodását, elfogadják annak szabályrendszerét és szerkezetét – s láttuk, hogy miféle hely jut abban a „konzervatív” jelzőnek. Elfogadják ezzel továbbá azt is, hogy az emberi lét minden, legszemélyesebb, legintimebb és legemelkedettebb szférája is leleplezésre váró hatalmi viszonyok hálózata. Nem túl szerencsés kezdőpozíció semmilyen játszmához. Továbbá, ha a konzervativizmus politikai háborúra rendezkedik be a művészet és a kultúra világában, nemcsak áthasonítja ellenfelei gondolatait, hanem sajátjait is rögtön feladja. Ideológiává alakulva zárójelbe teszi önmaga lényegét saját hatalmi célja érdekében, és így mármár megkülönböztethetetlenül egylényegűvé válik ellenfeleivel. James Bowman konzervatív kritikus találóan mutat rá azon konzervatívok viselkedésének fő hibájára, akik igenlik a politikai művészetet, amennyiben annak politikai tartalma a sajátjuk vagy sajátjukká tehető.11 Bowman szerint ezzel valójában a baloldali esztétikai gondolkodás inverzét veszik át. És ezért tartja végtelenül nem-konzervatív dolognak például az „ötven legjobb konzervatív mozifilm” listáját és hasonlókat.12 10 Lásd MOLNÁR Tamás: Baloldal – jobboldal a művészetben = Akadémiai beszélgetések, I., Magyar Művészeti Akadémia, 2000, 66–71 (Kocsár Miklós és mások hozzászólásaival; hálózati verzió: www.mmakademia.hu/ab/1/106.php). 11 James BOWMAN: Escaping Ideology, The American Spectator 2009. május 31. 12 Bowman nyilván a National Review 2009. februári számában megjelent 25-ös listára utal. A listát az a Mások élete című film vezeti, amelyet William F. Buckley Jr. az általa valaha látott legjobb filmnek nevezett.

40


Panyi

2009.11.03.

Szabolcs:

A

14:10

művészet

Page 41

és

a

nyárspolgáriság

védelmében

A baloldal által indított kulturális háború kihívásáról szóló vita tehát megosztja a konzervatívokat. A belső ellentét egy igen fontos hangsúlykülönbségből fakad. Az egyik oldalon állnak azok a konzervatívok, akik inkább saját konzervatív attitűdjükhöz ragaszkodnak, és a művészet, a kultúra szféráját depolitizálni kívánják, mivel annak méltóságát többre tartják, mintsem hogy politikai játszmák színterévé tegyék. A másik oldalon pedig azok az ellen-baloldaliak vannak, akik saját meggyőződésüknél fontosabbnak tartják a baloldali ellenféllel való szembeszállást és a művészet konzervatív repolitizálását. Súlyos érvek feszülnek egymásnak, a vitát azonban könnyűszerrel el lehet dönteni. Elég csupán egy pillantást vetni a konzervatív kultúrharc katasztrofális eredményeire, arra, hogy az ellen-baloldaliak gyenge fegyverzettel, ellenséges terepen, igencsak gyanús segédcsapatokkal megsemmisítő vereségek és önágyúzások sorozata után szinte mindent elveszítenek. És pont ez az, ami bebetonozza a modernista, progresszív értelmiséget mint hegemón szellemi elitet. A baloldal ugyanis jóval nagyobb és régebbi tapasztalattal bír azon téren, hogy miként kell a politikai és ideológiai harcot a művészetre kiterjeszteni: „Egy mű társadalmi és politikai hatása rendesen annál erősebb, minél kevésbé nyíltan mutatja ki intencióit, minél kevésbé nyíltan pályázik a befogadó egyetértésére. A nem leplezett, közvetlen, nyers tendencia taszít, gyanút kelt és ellenállást vált ki, az álcázott, rejtett ideológia, a becsempészett ópium, a titkos méreg nem int óvatosságra és suttyomban hat.”13 Az, hogy a művészet szférájában lehet nyers politikai eszközökkel háborúzni: óriási tévedés, s az ellen-baloldaliak legalapvetőbb hibája. A művészet átpolitizálásának, átideologizálásának sikeressége épp azon mérhető le, hogy a művészetidegen törekvések mennyire képesek magukat elrejteni, ezáltal megkérdőjelezhetetlenné tenni. Ám a nyílt politikai tartalom hatásosságába vetett hitnél is nagyobb tévedés azt gondolni, hogy bármi lényegi is változna akkor, ha egyszer esetleg az „Ez egy nagyon konzervatív szobor!” felkiáltás dicséretet, a „Micsoda modern regény!” megjegyzés pedig egyértelmű lesajnálást fejezne ki. A konzervatív kultúrharc esélyeit tovább rontja, hogy a legkiválóbb konzervatív gondolkodók igenis ragaszkodnak saját konzervativizmusukhoz. De nemcsak azért nem ragadnak fegyvert, mert nem hajlandóak, hanem mert nem is képesek. Ehelyett a baloldal elleni kultúrharc fővezéreivé és közlegényeivé olyanok válnak, akik nagyon is megértik ezt a háborús logikát, mert gondolkodásuknak szerkezete megegyezik az ellenfelével. Ennek magyarázata pedig többnyire az, hogy ők maguk is baloldaliak, csupán renegátok, vagy éppen ki lettek közösítve a baloldalról valamelyik frakcióharc során. A 20. századi magyar közéletet megosztó, máig élő népi–urbánus ellentét tipikus példája ennek, s a népiek szerepének konzervatív revíziója még várat magára. Annyi évtizednyi kultúrharc után Magyarországon igencsak ideje volna végre visszaállítani a művészet szférájának hagyományos autonómiáját és szabadságát, pluralizmuA második helyezett már érdekesebb: ez a Hihetetlen család című animációs film. De felbukkan még a lista előkelő helyein a Forrest Gump, a 300, a A gyűrűk Ura-trilógia, a Sötét lovag, de még az 1984-es Szellemirtók is. Hogy egy ilyen listának mennyi értelme van, döntse el mindenki maga. (Vö. The Best Conservative Movies, National Review 2009. február.) 13 HAUSER Arnold: A művészet szociológiája, Gondolat, Budapest, 1982, 259.

41


2009.11.03.

14:10

Page 42


sát, sokszínűségét. Egy konzervatív művészet- és kultúrpolitika fő céljaként ennek kell megfogalmazódnia. Ehhez azonban elsőként újra meg kell teremteni a művészet eredendő politikaelőtti állapotát. Az eszköz nem a kultúrharc megvívása, hanem azoknak a függéseknek a megszüntetése, amelyek a művészetet a politika alá rendelik. Ha tovább akarjuk vinni a háborús metaforát, ez a kultúrharcban részt vevő seregek ellátási vonalának, utánpótlásának elvágását, a hadiüzemek leszerelését, vagyis az állami művészet- és kultúrafinanszírozásnak a radikális reformját jelenti.

4. A közös barát: az állam és az elnyomottak Az állami kultúrafinanszírozás – politikai színezettől függetlenül – valójában nem más, mint a kulturális elit megélhetésének garantálása az adófizető állampolgárok pénzéből, s egyben a fizetség, mely a művészet, a kultúra átpolitizálásáért az állami forrásokat felügyelő szövetségesektől jár. A kultúrafinanszírozás vitái részben, a művészetfinanszírozásiak pedig teljes egészében a kulturális elitről illetve a művészelitről mint az állami pénzek haszonélvezőiről szólnak. Hallhatunk ezekben a vitákban különféle fennkölt dolgokra való hivatkozásokat (szellem, civilizáció, nemzet, jövő, emberi lét, egyiptomi múmiák stb.), a kultúra és a művészet pusztulásáról szóló apokaliptikus víziókat. Ezen felül sosem maradhatnak el a kiszólások a rivális érdekcsoportok ellen – hiszen velük kell megküzdeni vagy adott esetben mindenféle világnézeti különbség ellenére összefogni az állami forrásokért. A legjellemzőbb gondolat természetesen az, hogy az állam nélkül a kultúra elpusztul. Ám miközben valaki Homéroszról és az oktatásról beszél, valójában mindig saját albumának, filmjének, verseskötetének kiadására gondol – ezért nem tárgyalják soha külön a valóban fontos kulturális és oktatási-tudományos intézmények állami fenntartását, valamint a kortárs művészek ösztöndíjait, műveik megjelentetését.14 Hogy a modernista, progresszív szellemi elit szövetséget kötött a baloldali politikával, annak legfőbb oka az állam közös szeretete. S ez a szövetségkötés, különösen a posztkommunista országok egy részében, a népi szocialistából konzervatívvá átöltöző szellemi elit és a frissen jelentkező jobboldali politikai erők között is megtörtént. Ennek oka, hogy ahol az értelmiségnek egyáltalán nincs esélye az érvényesülésre, az a gazdaság, a piaci szféra, az üzleti élet. Az értelmiségnek nincs módja sem a gazdasági szereplők, sem az egyház, sem a helyi közösségek felett befolyást szereznie. Ezekben a körökben nem tudnak olyan teljesítményt felmutatni, amivel vezető pozícióba kerülhetnének. Marad tehát az állam. S a magukat független szellemnek mondók mindig lelepleződnek, amikor megszólalásaikban, írásaikban folyton csak állami intézkedésekben gondolkodnak: azért teszik ezt, mert van értelme ebben gondolkozni, vagyis látnak s remélnek esélyt arra, hogy a politika hallgat majd rájuk. A „piaci cenzúra” és „a közönséghez való eljutás” érve, valamint a tény, hogy a legtöbb állami forrást a művészetfinanszírozáson belül a műalkotások megjelentetésére fordítják, az internet új nyilvánosságának korában rövid időn belül teljesen tarthatatlanná válik bizonyos művészeti ágakban.

14

42


Panyi

2009.11.03.

Szabolcs:

A

14:10

művészet

Page 43

és

a

nyárspolgáriság

védelmében

A másik ok, amely immár a baloldali politika részéről magyarázza a – művészeti elitet és kulturális elitet is magában foglaló – szellemi elittel, későbbi korokban: az értelmiséggel kötött szövetségét, az az értelmiség készségessége és lelkesedése olyan, a baloldalt támogató választói csoportok ügye iránt, melyekhez az értelmiségnek egyébként semmi köze. Ezt a furcsa helyzetet szinte minden megfigyelő említi, így például Schumpeter: „Az értelmiség nem társadalmi osztály abban az értelemben, ahogyan a parasztok vagy az ipari munkásság társadalmi osztályokat alkotnak: az értelmiségiek a társadalom valamennyi rétegéből származnak, és tevékenységük nagy részét az egymás ellen folytatott harc foglalja le, és élcsoportokat alakítanak olyan osztályérdekek szolgálatában, amelyek nem a sajátjaik.”15 Mannheim Károly a megsegített osztályt konkretizálja, és felvázolja ennek a segítségnek a motivációját: „a történelem során e viszonylag szabadon lebegő réteg képviselőit valóban megtaláljuk csaknem valamennyi táborban. […] adott teoretikusokat a proletariátusnak is, amely társadalmi helyzeténél fogva nem rendelkezett a modern politikai küzdelemhez szükséges műveltség megszerzésének előfeltételeivel. [… Az értelmiségieket] a saját választásból adódó döntés a politikai küzdelemben ugyan összefűzte őket választott osztályukkal, az illető osztály saját gyökerekkel rendelkező tagjai azonban mindenkor tápláltak irányukban egy adag bizalmatlanságot. […] a radikálissá váló értelmiségiek fanatizmusa épp innen kiindulva érthető meg. E fanatizmusban a társadalmi-vitális kötelék hiányának szellemi kompenzációja dokumentálódik, valamint a saját és az idegen bizalmatlanság legyőzésének szükségessége.”16 Amikor az értelmiségnek a munkásosztály vagy még inkább az underclass irányában tanúsított szimpátiáját vizsgáljuk, a pszichológiai motiváción túl az érdekszempontot sem szabad elfelednünk. Hiszen a bőséges és kiterjedt állami kultúra- és művészetfinanszírozás csak abban az esetben valósulhat meg, ha előtte valami indokolja a magas adókat és állami elosztást, amelyből majd egy kisebb rész jut talán művészfilmekre, társadalmi programokat kidolgozó kutatóintézetekre és sajtótermékekre is. Ez az indok pedig nem más, mint a baloldali politika zászlajára tűzött, egyenlőségként értett „igazságosság” eszméje, melynek megvalósítása az állami szociális háló, segélyezés és bürokratikus óriásvállalatok rendszerével a baloldalt támogató választói csoportoknak kedvez. S ha már az állam oly nagyra nőtt, feltétlenül szüksége lesz azokra is, akik intellektuális erőfeszítéseikkel ezt az állapotot megvédelmezik. Az érdekek tehát egybevágnak.

5. A közös ellenség: a nyárspolgár A szövetséget kötő értelmiségnek és baloldalnak azonban nemcsak közös barátja és érdekei, hanem közös ellenfelei is vannak, s ez legalább olyan erős összekötő kapocs. A legnagyobb ellenfél a politikában az állami adóztatást és beavatkozást eltűrni kénysze15 Joseph A. SCHUMPETER: Az értelmiség szociológiája, ford. Gervai Judit = Korunk értelmisége. Értelmiségelméletek – értelmiségvizsgálatok. Válogatás, szerk. Huszár Tibor, Gondolat, Budapest, 1975, 119. 16 MANNHEIM Károly: Ideológia és utópia, ford. Mezei I. György, Atlantisz, Budapest, 1996, 183–184.

43


2009.11.03.

14:10

Page 44


rülő réteg, valamint azok, akik nem kérnek a társadalmi hierarchia és a szellemi élet megváltoztatásának programjából. A kulturális életben ez azokat jelenti, akik ellenzik annak ideológiai és politikai megszállását, valamint azokat, akiket ez pusztán csak nem érdekel, és a kulturális háború költségeinek viseléséhez nem hajlandóak hozzájárulni. A társadalmi rendet s a baloldali-értelmiségi szövetség ellenfelét plasztikusan megjelenítő figura „megrajzolása” természetesen elsősorban a művész, az alaknak a „magyarázása” pedig a kulturális elit feladata. Talán ez az ő legfontosabb hozzájárulásuk szövetségesüknek, a „progresszív” erőknek a politikai harcához. Ugyanis a művészet szférájának modernista-progresszív ideológiai egyeduralma nem csupán abban nyilvánul meg, hogy átpolitizálódnak a művészetről szóló eszmefuttatások, hanem magukban a művekben is kifejezést nyer az az ellentétekre és hierarchiára épülő séma, melyet írásunk első felében a „konzervatív” jelző kapcsán már bemutattunk. A művek tartalmában a „politikai mondanivaló” elsősorban a nyárspolgár figurájának megjelenésében és alakváltozásaiban érhető tetten: „Az a vád, amellyel a művész, a politikai forradalmártól eltérően, a társadalmat illette, meglehetősen korán, a 18. század fordulóján, egyetlen szóban összegződött, amelyet azóta is ismételnek és újraértelmeznek az egymást követő nemzedékek. Ez a szó a »nyárspolgáriság«.”17 Fontos megjegyezni, hogy ez a nyárspolgáriság (mint ellenségkép, mint gúnyalak) a fogalom megszületésekor még nem azonos azzal a „kulturális nyárspolgárisággal”, amely Hannah Arendt szerint nagymértékben felelős a kultúra válságáért. A nyárspolgár, a nyárspolgáriság eredetileg – Arendt a kifejezés első „terminológiai használatát” Clemens von Brentano szatírájára vezeti vissza – csupán „olyan mentalitást jelölt, amely mindent a közvetlen hasznosság és az anyagi értékek szerint ítélt meg”.18 A nyárspolgár alakjára az elkövetkezendő évszázadokban óriási karrier várt: a 18. századi zseniesztétikák megszületésétől, majd a zseninek és a nyárspolgárnak a romantika által különösen kedvelt és kiélezett ellentététől kezdve ő lett a drámákban, novellákban, regényekben (majd pedig a filmekben, sorozatokban), sőt az értekezésekben, művészetfilozófiákban a „Másik”, az a figura, akivel szembeállítva ezeknek a műveknek és esztétikáknak a pozitív hőse egyáltalán meghatározhatóvá, körülírhatóvá vált.19 A zseni negatív párjaként induló nyárspolgár későbbi, 19–20. századi alakváltozatai és megnevezései is említésre méltóak, s a világirodalom, majd a film nagy alakjai őrizték meg esendőségüket és visszataszítóságukat, szégyenletes konformizmusukat. A nyárspolgár fő alakváltozata a 19. század derekától a szegény, újító modern művésszel szembeállított gazdag, akadémikus ízlésű burzsoá, aki a társadalom kréméjét és a szövegünk elején már említett „konzervatív közönséget” testesíti meg. A kultúrához, művészethez vaHannah ARENDT: A kultúra válsága, ford. Módos Magdolna = UŐ.: Múlt és jövő között, szerk. Zsolt Angéla, Osiris – Readers International, Budapest, 1995, 208. 18 Uo. 19 Természetesen létezik a nyárspolgár figurájának apológiája is, de az ilyesféle gondolatokat tartalmazó írások száma összemérhetetlen a nyárspolgárt kritizáló művekével. Leginkább Ayn Rand filozófiai és irodalmi munkásságát lehetne említeni. Ugyanakkor Rand is kapcsolódik a nyárspolgárt kritizáló baloldali hagyományhoz annyiban, hogy nem a „vádakat” kísérli meg semlegesíteni, hanem a figurával szorosan öszszekapcsolódó negatív tulajdonságokat (például az önzést) megtartja, sőt tovább élezi, miközben azokat pozitívumként, egyenesen hőstettként ábrázolja. 17

44


Panyi

2009.11.03.

Szabolcs:

A

14:10

művészet

Page 45

és

a

nyárspolgáriság

védelmében

ló viszonyból fakadó ellentét itt kezd el egyre határozottabban gazdasági jelleget is kapni. Ennek a gazdasági vonalnak a kiteljesedése jelenik meg a forradalmi, szocialista művészet mumusának, a kizsákmányoló tőkésnek az alakjában. A burzsoával ellentétben itt nem csupán a léhaság, az erkölcstelenség és az ízléstelenség a vád, hanem már a primordiális gonoszság. A szocializmus egyoldalú és univerzális materializmusával szemben a nyárspolgárt a 20. század nem marxista, de marxizáló filozófiái már komplexebben látják – ami nyilván azt jelenti, hogy jóval több okot tudnak felsorolni, amiért a nyárspolgár minden rossz és igazságtalanság megtestesítője. Míg a marxizmus mechanikusan elválasztotta egymástól a gazdaságot és a kultúrát, s egy hierarchiát állított fel közöttük, addig a 20. századi baloldali filozófiák bűvös fogalmában, a „Hatalomban” már mindenféle titkos elnyomás és gonoszság egyesül: a csecsemők nemek szerinti világoskékbe és rózsaszínbe öltöztetésétől a késsel-villával való evés kulturális imperializmusán át a Wall Street egyszerű létezéséig. Az újabb hírhedt és immár jóval sokszínűbb nyárspolgár-alakváltozatok közül – a gyarmatokon szolgáló kegyetlen britektől a krimik velejéig romlott, gyilkoló milliomosaiig – a legmaradandóbb talán a végre önmagának lenni képes egzisztencialista regény hősének korábbi énje, a képmutató kispolgár. A kispolgárnak ezt az alakját pár évtizeddel később a társadalmi normák ellen lázadó fiatalok szülőjeként láthatjuk viszont, a ’68-as ellenkultúrának egy időre sikeresen véget vető ’80-as évek konzervativizmusának nyárspolgár-kiadása pedig a yuppie nevet kapja. A posztmodern térhódításától kezdve jelenik meg a nyárspolgár máig aktuális verziója, de először nem szépirodalmi, hanem bizonyos elméleti szövegekben – majd azok hatására évszázadokra visszamenően a feminista, posztkolonialista stb. szempontból újraolvasott nyugati irodalomban. Ő nem más, mint a különféle elnyomott kisebbségekkel szemben az elnyomó rendszerek fő irányítóját és kedvezményezettjét megtestesítő fehér, heteroszexuális (fiatal, vallásos stb.) férfi. Mindezek után, ha meg akarjuk érteni azt a mély és múlhatatlan ellenszenvet, ami az „örök nyárspolgár”20 ellen irányul, elég, ha alakváltozatait egymás mellé állítjuk s azokat megvizsgáljuk. Minden esetben független, önmaga és vagyona felett szabadon rendelkező, stabil vagy kifejezetten jó anyagi helyzetben lévő figurákat látunk, akik a közösség hagyományait elfogadják és ápolják, a társadalmi hierarchia közép- és vezető rétegeibe betagozódnak, a fennálló rendet elismerik és erősítik. A karikatúrák túlzásai után a függetlenségből és szabadságból ügyeskedés és erkölcstelenség, a stabil vagyoni háttérből mohóság és kapzsiság, a hagyománytiszteletből képmutatás és bárgyú ostobaság, a társadalmi hierarchia elismeréséből pedig szolgalelkűség és önfeladás lesz. Ha összevetjük a nyárspolgár alakváltozataiból redukált közös tulajdonságmagot és azt, hogy az mivé torzul el a különféle művészeti alkotásokban és művészetelméleti értekezésekben, valamint hogy a nyárspolgár fő tulajdonságaival vajon a művész rendelkezik-e, máris megkapjuk a motivációt: az irigységet. Mert, ellentétben a nyárspolgárral, a művész nem rendelkezik sem függetNem véletlenül utaltam a nyárspolgár mint gúnyalak kapcsán az örök zsidó toposzára. A nyárspolgár figurája ugyanis számos esetben – különösen Marxtól kezdve – antiszemita karikatúra is egyben. A náci propagandában a gonosz, szívtelen, haszonleső zsidó karikatúrája több ponton a nyárspolgár ábrázolásának hagyományából táplálkozik, s közérthetőségét, népszerűségét részben annak is köszönhette.

20

45


2009.11.03.

14:10

Page 46


lenséggel, sem munkával megszerzett vagyonnal: teljesen kiszámíthatatlan anyagi helyzet jellemzi. Foglalkozása nem kapcsolódik szervesen a közösség hagyományos és megbecsült tevékenységeihez, a társadalom hierarchiáján kívül áll vagy annak alsóbb szintjein helyezkedik el, s éppen ezért a társadalmi rend fenntartása sem érdeke. De a legnagyobb bűn, amit a nyárspolgár a művész ellen valaha is elkövetett: pénzével (megrendelésein vagy adóján keresztül) eltartotta, megvásárolta. Vagy nem, s akkor az a bűne. Mindezek a szempontok nem elhanyagolhatóak, amikor az ellenérzések gyökerét a sikertelenségből fakadó irigységben és gyűlöletben véljük megtalálni. És ezzel nem vagyunk egyedül. A kapitalizmusellenességről elmélkedve erre a magyarázatra jut Ludwig von Mises is, amikor az értelmiségnek – annak az elitcsoportnak, amelyben a művészek kiemelt helyet kapnak – a kapitalizmussal szembeni averzióiról ír.21 Az átlagember – írja Mises – olyan társadalmi körökben mozog, ahol nincs lehetősége a nála sikeresebbekkel érintkeznie, és a főnökével sem találkozik társasági helyzetben, irigysége és haragja legfeljebb az absztrakt, személytelen „vezetőség” ellen irányulhat. Más azonban a helyzet azokkal – folytatja –, akik foglalkozásuk vagy családi kapcsolataik miatt személyesen is találkoznak nagyon sikeres emberekkel, és úgy gondolják, ezek a sikerek őket jogosabban illetnék. A frusztrált ambíciókból fakadó harag pedig különösen elsöprő erejű, hiszen céltáblái hús-vér emberek. Pontosan ez a helyzet például az értelmiségiekkel. Az értelmiségiek tehát – összegzi Mises – azért gyűlölik a kapitalizmust, mert úgy gondolják, annak a bizonyos másik embernek sikerült azt elérnie, amit ők szerettek volna. Ennek a gyűlöletnek, irigységnek a művészi megformálása jelenik meg a nyárspolgár különféle változataiban, nem lebecsülendő propagandalehetőséget biztosítva azoknak a politikai erőknek, amelyek a nyárspolgár által megtestesített hagyományokat háttérbe szorítani, az általa képviselt társadalmi osztályokat megadóztatni akarják.

* Önhittség, kompenzálás, irigység, valamint ideológiai téboly és hideg számítás. Minden bizonnyal ez csak néhány a számos emberi gyengeség, jellembeli hiba, erkölcsi kisiklás közül, melyek magyarázzák a kultúra és a művészet szféráját kíméletlen politikai harc terepévé változtató erőket, azok utánpótlását és megújulását. A probléma nem a „rendszerből” ered. Sem az absztrakt osztályokra és termelési erőkre, sem pedig a „Hatalom” hétköznapi manifesztációira való hivatkozások nem mentenek fel senkit saját hibás döntéseinek felelőssége alól. Ennek leszögezése fontos, mert a veszély, a kultúra és a művészet szférájának harci mámora nagy vonzerőt jelent, nem is beszélve a katonákra váró kitüntetésekről és előléptetésekről. A harc kihívásainál azonban sokkal nagyobb és nemesebb feladat annak megszüntetéséért dolgozni: visszavenni a művészet szféráját az ideológiától és a politikától, hogy helyreállíthassuk a művészet függetlenségét, méltóságát és szabadságát. 21

Ludwig VON MISES: The Anti-capitalistic Mentality, Liberty Fund, Indianapolis, 2006, 9–13.

46


2009.11.03.

14:10

Page 47



Joint Saving Society (1928)

47


2009.11.03.

14:10

Page 48

Kommentár • 2009|5 – Magyar alakok

Csejdy Júlia BESZTERCEBÁNYÁTÓL SANGHAJIG Hudec László építész életútja Hudec (Hugyecz) László,1 akit ma a két világháború közötti Sanghaj egyik legjelesebb építészeként tartanak számon Kínában, csak az utóbbi évben került Magyarországon a szakmai közönség érdeklődésének középpontjába. Ugyanakkor a Sanghaj építészetét vagy a kínai modernizmust bemutató kiadványokban kiemelkedő helyen szerepelnek legjelentősebb épületei (például Park Hotel, Grand Theatre, Dr. Woo háza),2 és az elmúlt évtizedben több idegen nyelvű MA- és PhD-dolgozat is született építészeti tevékenységéről.3 2008-ban a sanghaji magyar konzulátus szervezésében kiállításon és előadás-sorozat keretében mutatták be életművét, cikkek jelentek meg róla az Országépítő és az Építőművészet című folyóiratokban. Mindezen írások, a rendelkezésre álló források jellegéből adódóan, az építészeti oeuvre különböző mélységű bemutatását tűzték ki célul, s csak érintették tragikus és kalandos fordulatokban bővelkedő életpályát. 2008-ban történt meg a magyarországi oldalági leszármazottaknál található hatalmas hagyaték rendszerezése, amelyben megtalálható Hudec László 1910 és 1958 között írt több száz levele, a megvalósult munkáiról, utazásairól készült fotók és egyéb dokumentumok is.4 Hudec műegyetemi évei alatt, majd 1916-os hadifogságba esése után is szorgalmasan levelezett Besztercebányán élő családjával. 1918-ban, többször nemzetiséget és személyiséget cserélve, az életveszélyből vakmerősége, szakmai és nyelvtudása segítségével megmenekülve megszökik az orosz fogságból, és Sanghajban köt ki. Innen is folyamatosan küldi a leveleket, elsősorban apjának, annak 1920-ban bekövetkezett haláláig, majd testvéreinek, leggyakrabban Jolánnak és férjének, dr. Jánossy Istvánnak, a fa1 Hudec Lászlót (Besztercebánya, 1893 – Berkeley, 1958) Hugyecz néven anyakönyvezték. Sanghajba érkezve újra a családnév régi írásmódját használta és L. E. Hudec néven tett szert nemzetközi ismertségre. 2 Vö. Torsten WARNER: German Architecture in Shanghai, Ernst, Berlin, 1994, 84–139; Tess JOHNSTON: A Last Look. Western Architecture in Old Shanghai, Old China Hand Press, Hong Kong, 1993; Zheng SHILING: The Evolution of Shanghai Architecture in Modern Times, Shanghai Education Press, Shanghai, 1999; Yang JIAYOU: Shanghai. The Stories of Classic Houses, Shanghai (1996 óta több kiadásban); Wu JIANG: The History of Shanghai Architecture, 1840-1949, Tongji UP, Shanghai, 1997; A History of Chinese Architecture, szerk. Fu Xinian – Liu Xujie – Pan Guix – Guo Daiheng – Qiao Yun – Dazhan – Pan Guxi – Nancy Shatzman Steinhardt, Yale UP, 2001. 3 Leonore HIETKAMP: The Park Hotel, Shanghai (1931-1934) and its Architect, Laszlo Hudec, MA-dolgozat, University of Victoria, 1998; Liu BINGKUN: Laszlo E. Hudec and Modern Architecture in Shanghai, 1918-1937, MAdolgozat, University of Hongkong, 2005; Luca PONCELLINI: Laszlo Hudec a Shanghaj (1919-1947), PhDdisszertáció, Torinói Műszaki Egyetem, 2006 (részlete magyarul: Hugyecz László Sanghajban. Egy magyar építész ragyogó pályája a Kelet legnagyobb modernizációs folyamatában, 1919–1947, Országépítő 2007. december, 36–42). Lásd továbbá: Sanghaj modernista építésze, Hudec László (1893–1958), Magyar Építőművészet 2008. március 24–25. (szerk. Götz Eszter). 4 A dokumentumok, fotók egy része és néhány dolgozat tartalmi kivonata felkerült a család által létrehozott www.hudecproject.com és www.epiteszet.hudecproject.com oldalakra.

48


Csejdy

Júlia:

2009.11.03.

14:10

Page 49

Besztercebányától

Sanghajig

–

Hudec

László

sori evangélikus gimnázium latin–történelem szakos tanárának. Az 1922–1927 közötti időből kevés levél maradt fenn. 1937 után, mikor már alig kap megrendelést Sanghajban, egyre hosszabb leveleket ír haza, érdeklődése inkább a keresztény régészet, a protestáns teológia és a történettudomány felé fordul, e témákban levelezik Jánossyval és annak teológus-költő fiával, Istvánnal. A levelek változatos tematikájúak, szinte teljes képet kaphatunk belőlük írójuk szakmai és magánéletéről, intellektuális fejlődéséről: az egyetemi kurzusok tematikájáról, a diákéletről, az I. világháború nyomorúságairól, a sanghaji külföldi és kínai kolóniákról, az építész hivatásáról. Ugyanakkor értesülünk utazásairól, családi eseményekről, konzuli működéséről, a világpolitika történéseiről is. Jelen írásban elsősorban ennek a gazdag forrásanyagnak a felhasználásával kísérlem meg felvázolni Hudec László életútját, amely a Monarchiában egy békés, polgári miliőből indult és az I. világháború vérzivatarán keresztül Sanghajban, a pezsgő gazdasági boom idején folytatódott. A hivatkozott szakirodalom alapján természetesen kitérek építészeti tevékenységének legjelentősebb állomásaira is, de elsősorban az indulás éveit, a gyökereket próbálom megidézni, remélve, hogy cikkem kedvcsinálóként szolgál a hamarosan megjelenő monográfiához.5 Hudec László 1893-ban született Besztercebányán, apja, Hugyecz György jómódú építési vállalkozó volt. Felmenői mindkét ágon evangélikusok, édesanyja, Skultéty Paula családjában több evangélikus lelkész volt, legjelesebb ősük alsólehotai Scultéty Severin esperes (megh. 1600-ban), aki részt vett a csepregi kolloqiumon és hitvitázóként legfőbb ellenlábasa volt a kripto-kálvinistáknak. Hudec anyai nagyapja a kassai evangélikus egyház lelkésze volt, nagybátyja a tót népmeséket gyűjtő és megjelentető August Skultéty (1819–1892), aki az első szlovák nyelven oktató, nagyrőcei evangélikus gimnázium igazgatójaként működött, amíg azt 1874-ben Trefort Ágoston be nem záratta. A családban természetes volt a többnyelvűség, használták a német és szlovák nyelvet is, de egymással magyarul beszéltek és leveleztek. Igazi hungarus tudatú családról van szó, amely egyik ágon több generáció óta mélyen gyökerezett a többnemzetiségű Felső-Magyarország nyelvi-kulturális elitjében. Hudec apai ágon tót gazdálkodóktól és molnároktól származott, már a nagyapa megalapozta a vagyont, bérlője volt a 16. században épült, 1667-ben kibővített, négy sarokbástyás alsómicsinyei Beniczky-kastélynak és -birtoknak. László számára egyaránt fontosak voltak a szorgalmas, feltörekvő gazdálkodó ősök és a közösségért áldozatos munkát vállaló, nyitott szellemiségű tudós papok; ez volt az a közeg, ahonnan elindulva elfogulatlanul gondolkodó, embertársait a bajban segítő, ugyanakkor hatalmas munkabírással alkotó építésszé vált. Az elfogulatlanságot, azt, hogy a dolgokat a maguk teljességében igyekezzen megítélni, otthonról hozta: családja, bár magyar ajkú és magyar érzelmű volt, éveken át emlegette a „Grünwaldok”6 bűnét és ostobaságát, akik a 5 A monográfia a Holnap Kiadónál, az Építészet mesterei sorozatban fog megjelenni, szerzői Csejdy Júlia és Luca Poncellini, szerkesztője Gerle János. 6 A három szlovák gimnázium elleni kampányt Günwald Béla zólyomi alispán 1874. április 15-én, a Zólyom megyei közgyűlésen elmondott beszéde indította el, ennek eredményeként záratta be azokat Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter. Szintén Grünwaldot tartják számon a Matica Slovenska megszüntetésének kezdeményezőjeként is. Eszméit Felvidék című, 1878-ban megjelent röpiratában foglalta össze.

49


2009.11.03.

14:10

Page 50


szlovák nyelv és kultúra visszaszorításával épp céljukkal – „megóvni a felvidék tót ajkú ifjúságát a hazaellenes szellem befolyásától” – ellentétes eredményt értek el. Ugyanígy nehezményezték az 1907-ben kihirdetett ún. Lex Apponyit is.7 Hudec László számára nem okozott gondot nemzeti hovatartozása; egyik levelében így emlékezett: Hogy vajon magyar vagy tót vagyok, én nem tudom, nem is keresem, magamat széjjel nem vághatom, mint szétvágták hazámat, mindig az maradok, ami voltam. Nem kérdezte senki tőlem a régi szentistváni Magyarországon, hogy vajon tót vagyok-e vagy magyar? Szerettem mindkettőt, hiszen anyám magyar, apám tót származású volt, és én is mind a kettő voltam.

Szülővárosa, Besztercebánya és az azt körülölelő hegyek voltak számára az elvesztett Árkádia, ahova mindig visszavágyott. A tízezer lakosú megyeszékely az 1900-as évek elejére impozáns, historizáló stílusú középületekkel gyarapodott, valóságos iskolaváros is volt három gimnáziumával és két polgárijával, ugyanakkor megőrizte középkori levegőt árasztó zegzugos utcáit, gyönyörű főterét. A felvidéki megyék nagy részét bejáró, műemlékeket, egyházi és világi gyűjteményeket lajstromozó és fotografáló, fáradhatatlan műemléki topográfus, Divald Kornél így idézi meg a várost, ahol 1909-ben töltött hosszabb időt: „A Garam partján, a meredeken föléje könyöklő Urpin-hegy tövében nyúlik el a város, a Felvidék egyik legszebb és legrendezettebb városa. Magva a nagyrészt XVII. századbeli palotaszerű, kétemeletes házakkal beszegett hosszúkás, lejtős, négyszögletes piac, amelynek egyik sarkában, az árnyas sétatér végén, a régi vár épületeinek festői csoportja: a harangtorony, a régi városháza, két templom s a Mátyás-ház tornyosul, emelkedik egymás válla fölött a magasba. A piac közepén virágos kerttől körülfogva hatalmas szökőkút ontja vizét. Háromfelől hosszú utcák nyílnak ide, szabad bejárást engedve a környékbeli hegyvidék pompás levegőjének. S minden felé aszfalt, villamosvilágítás, kitűnő vízvezeték, a gyönyörű vidéken könnyűszerrel elérhető kirándulóhelyek, fürdők, Szilács, Borosznó és temérdek emlék, egy sok tekintetben a mainál is fejlettebb kultúrkorszakból, amelyben alsómagyarországi bányavárosaink lakosai, az úgynevezett bányapolgárok, elsősorban az Isten házában nem kisebb fényt és pompát fejtettek ki, mint a XV–XVI században királyaink, főuraink.”8 Hudec László nem csak szemlélte szülővárosa és a környék építészeti gazdagságát: édesapja már kilenc éves korától dolgoztatta az iskolai szünetekben építkezésein, tizenhárom évesen már egy szerződés megkötését is rábízta. A Hugyecz és Rosenauer cég igen komoly megbízásokat kapott, a korszak jelentős építészeinek terveit kivitelezték (BeszLásd VESZTRÓCZY Zsolt: A Felvidék – Egy szlovák–magyar röpiratváltás az 1870-es években, Sic Itur Ad Astra 2006/3–4., 173–208. 7 Apponyi Albert első vallás- és közoktatásügyi minisztersége idején hozott, a nemzetiségi iskolákat közvetlenül érintő törvényeket (köztük az 1907-es Lex Apponyit) az erőszakos magyarosítás megnyilvánulásaként, súlyos jogkorlátozásként értékelték a nem magyar nemzeti egyházak és pártok. Vö. SZARKA László: Modernizáció és magyarosítás, Korunk 2007. december. 8 DIVALD Kornél: Felvidéki séták [1926], Felsőmagyarország, Miskolc, 1999, 139–140.

50


Csejdy

Júlia:

2009.11.03.

14:10

Page 51


Sanghajig

–

Hudec

László

tercebánya, Kereskedelmi és Iparkamara: Sebestyén Artúr 1905; Besztercebánya, Erdőigazgatóság: Wälder Gyula, 1913; Breznóbánya, evangélikus templom tornya: Sándy Gyula, 1905). Hugyecz György részt vett számos purista, „stylszerű” műemlék helyreállításban is, például a garamszentbenedeki apátságén, Besztercebányán a Barbakán és az 1479-ben épült Mátyás-háznál. A cég építette Besztercebánya csatorna- és vízvezetékrendszerét, Hugyecz György pedig az 1910-es években fizetség nélkül látta el a városi mérnök feladatkörét. A fiú megtanulta a szakma csínját-bínját, az érettségi évére megszerezte a kőmíves-ács-kőfargó szakvizsgákat. Édesapja nemcsak mint kiváló szakember, hanem erkölcsi és szellemi értelemben is a legfontosabb példakép volt számára – 1920ban bekövetkezett halála után így emlékezett rá Sanghajban: Ez első levelem, melyet jó apuka halála után írok, nem tudom, hogy kezdjem, hisz nincsen Ő már többé, ki mindenem volt az életben, apa, barát, mintakép. S most oly üres az életem, nincs célja, hisz minden ház, minden gondolatom, mely pályámmal összefüggésben volt Őt illeti meg, s nekem pályám mindenem – munkám, örömem – épp úgy, mint az övé volt.

A rajongva tisztelt apa mellől, a meleg családi légkörből – a szülők hat gyermekükkel 1906-tól az édesapa által tervezett klasszicizáló villában laktak a Deák Ferenc utcában – László 1910-ben került Budapestre, zsebében a besztercebányai evangélikus gimnáziumban szerzett érettségi bizonyítvánnyal. Pályaválasztását a családi háttér határozta meg, bár még kamaszkorában is lelkésznek készült, végül az építészkart választotta, hogy később társa lehessen apjának. Önvizsgálatra hajlamos természet volt, akit a valláserkölcs kérdései már fiatal korában is izgattak. A teológia és történettudományok iránti érdeklődése egész életében megmaradt, egyetemi éveiből ismert egy jegyzetfüzete, amelyben többek között Veress Jenő református teológus A keresztény világnézet és az exact tudományok című előadásának jegyzetei és Herbert Spencer vallásról és tudományról vallott nézeteinek kivonata olvashatók. 1910 nyarán fantasztikus hajóútra nyílott lehetősége. Egy barátja révén, akinek sógora a gróf Tisza István tengerjáró kapitánya volt, mint kadét utazhatott Brailából Konstantinápolyon keresztül Gibraltár érintésével Rotterdamba. 400 oldalnyi naplót írt és 160 fényképet készített, de csak levelei maradtak fenn. Hudec 1910 szeptemberében iratkozott be a Királyi József Műegyetemre. A budapesti építészkar a porosz műegyetemek mintájára a szakma műszaki alapjaira és a történeti stílusok ismeretére helyezte a legnagyobb hangsúlyt, ugyanakkor nagy gondot fordítottak a rajzkészség fejlesztésére is. Hudec Lászlót tanították néhányan a korszak legkiválóbb és legtöbbet foglalkoztatott építészei közül: Nagy Virgil ókori formatant, építészettörténetet, tervezést adott elő, Pecz Samu másodévben középítéstant, Schulek Frigyes harmadévben középkori építészettörténetet és tervezést oktatott. Az 1912-ben nyugdíjba vonult Hauszmann Alajos helyett ekkor már a reneszánsz építészet történetét leginkább veje, Hültl Dezső adta elő, a modern építészetről Tőry Emil tartott előadásokat. A tanszéken tanársegédként működött Wälder Gyula és Kotsis Iván is, a művésztanárok között volt Moiret Ödön szobrászművész és Háry Gyula festőművész. 51


2009.11.03.

14:10

Page 52


Hudec Lászlónak az első évben 40-45 órája volt egy héten, délután ötig az előadásokon és a rajzteremben volt, de gyakran akár este nyolcig is rajzolt, majd szállásán, a Luther Otthonban éjszakába nyúlóan tanult. Egyik legkedvesebb tárgya az ókori építészettörténet volt. Az elméleti és gyakorlati tárgyakon (építészettörténet, geológia, rajz, ábrázoló geometria, mechanika, műszaki fizika stb.) kívül a második félévtől kezdve tervezési feladatok is voltak, először különböző történeti stílusokban, például síremlék ión stílusban vagy „templom német tömegelosztással s alaprajzzal de magyaros elemekkel”. A későbbi évfolyamokban a stílusbeli kötöttségektől szabadabban falusi iskolát vagy az építész saját házát kellett megterveznie, diplomamunkája egy vigadó épülete volt. Egyetemi évei alatt folyamatosan intézi a család ügyeit, bevásárol az egész családnak, fillérre pontos elszámolásokat küld az otthonról kapott pénzről. Szorgalmasan és lelkiismeretesen tanul, ekkor is, mint később egész élete folyamán, leghőbb vágya, hogy megfeleljen apja elvárásainak. A megfeszített munkában gyakran kimerül, gyomorbántalmakkal küzd, talán a gyakori szorongásoktól. Leckekönyve tanúsága szerint másodéves szigorlata nem sikerül fényesen, utána viszont csak jeles és jó jegyeket szerez. Szórakozásai is csak olyanok, amelyeket szülei támogatnak: a Bethlen Kör protestáns báljaira jár, a család patrónusait, barátait, báró Radvánszky Albertet, Sztehlo Kálmánt, a Luther Otthon igazgatóját látogatja, megvetéssel ír mulatozó, italozó évfolyamtársairól. Legközelibb barátja Friedrich Loránd, aki később a műegyetem újkori építészet tanszékén oktatott, 1945/46-ban dékán is volt. Az 1910-es évek baloldali egyetemi ifjúsági forrongásai taszítják, de azért elmegy a Galilei-kör 1911. május 12-i gyűlésére, hogy maga alakíthassa ki véleményét. Levélben számol be tapasztalatairól: Apuka talán olvasta az újságokban, hogy az ifjúság most forrong, ugyanis oltárt állítottak a József nádor szobor leleplezésénél […] És a Műegyetem segélyegylet zászlóján Szűz Mária képe van. A Galilei kör tiltakozó gyűléseket rendezett […] A rektort is megtámadta, ezzel annyira magára haragította a műegyetemi ifjúságot, hogy ott teljesen elvesztették ügyüket. Ide mellékelem a Galilei kör egyik meghívóját, mely plakatírozva is volt, a szemtelen hang a jellemző. Én is jelen voltam mikor a rektor elmondta nekik, hogy ő nem szimpatizál az oly egyesülettel mely a vallást, az Istent elveti. Aznap este elmentem a Galilei körbe is, hogy bizonyosságot szerezzek a dologról, és ha kell tudjak mely részre hajolni, mert a hangulat most nagyon heves. Hát a rektor beszédét egész elferdítették és végül megabcúgolták. […] Látva a dolgok állását elhatároztam, én ily körnek tagja nem leszek, mely az Istent elveti, kozmopolitikus irányú, állítólag szabad gondolkodó, pedig buta és csak feltűnni vágyó fiatalság, kik az öregebbeket hátraszorítani akarják, és kik azt mondják hogy ők tiszteletben tartják mások meggyőződését, mégis oly hangon beszélnek a vallásról és egyházról, hogy téglát szerettem volna fejükhöz vágni […] De hogy elfogultan ne ítéljek, elmentem a másik szélsőség gyűlését is meghallgatni, a keresztényeket, melyet a katolikusok rendeztek, ezek álláspontja inkább áll közel az enyémhez, mint a Galilei köré […] A Műegyetem most forrong, bejutni csak műegyetemi hallgatóknak lehet, minden kapu zárva van, két rendőr áll állandóan a főkapunál. De ez nem akadályoz-

52


Csejdy

Júlia:

2009.11.03.

14:10

Page 53


Sanghajig

–

Hudec

László

za abban, hogy ha az aulában éneklik a Himnuszt, és egy galileista kalapját le nem veszi, menten ki ne lökjék, utána hajítják a kalapját melyet leszednek a fejéről.

Tanulmányai mellett Hudec tovább dolgozott apja mellett. Egyik legnagyobb munkájuk a Besztercebányai Erdőigazgatóság épületének kivitelezése volt, melyet Wälder Gyula tervezett. Az egyik nyári szünetben a Műemlékek Országos Bizottsága megbízásából, Lux Kálmán vezetésével évfolyamtársával, Holesch Bélával felmérik a selmecbányai óvárat. 1912 és 1913 között Hudec László részt vett két kis templom tervezésében és kivitelezésében is, az egyik Vihnyén épült, a másik Selmecbányán. Jelen volt az építészkar által szervezett németországi és olaszországi tanulmányutakon, hogy „tanulmányozza és lerajzolja ezeknek az országoknak az építészetét”. 1913. évi németországi út fő célja a Lipcsei Nemzetközi Építész-kiállítás, a Müncheni Deutches Museum és Nürnberg tanulmányozása volt. 1914-ben Olaszországban Vicenza, Velence, Mantova, Bologna, Urbino városait látogatták meg. 1914. június 18-án Hudec László kiváló osztályzatokkal építész diplomát szerzett, és már doktori témáját is kiválasztotta, a reneszánsz pártázatos építészettel szándékozott foglalkozni. Közvetlenül ezután felvételt nyert Ybl Lajos – „a magyar király volt udvari építésze” – irodájába, és meghívták a Műegyetem ókori építészet tanszékére tanársegédnek, ahol Nagy Virgil volt a tanszékvezető. Ragyogó karrier állt előtte, azonban az I. világháború kitörése megakadályozta, hogy elfoglalja egyetemi állását, és megkezdje tervezői munkáját Ybl irodájában. A huszonegy éves építészt besorozták. Kiképzése az I. honvéd tábori ágyús ezrednél kezdődött, ahova a család mentora, báró Radvánszky Albert közbenjárására került, mint önkéntes. Bár előmenetele jól alakult, szeptemberben már tizedes, szívből utálta a katonaéletet. Apjának így írt róla: „Nem tartom nagyra a katonai tisztségemet, mert ami itten megy az nem emberi, hanem állati dolog. Rettenetesen el vagyok keseredve, mert semmi belátása sincsen itt senkinek. 5-kor ébresztő. 1/2 7-7-ig csuklógyakorlatok, további gyakorlatok, tanulás és állandóan osztályozzák őket.” 1915 áprilisában Hudec az orosz harctéren már mint műszaki tiszt működik, júniusban Breszt-Litovszktól Lembergig gyalog menetelnek, és kis ezüst vitézségi éremmel tüntetik ki. Az állóháború kialakulásakor vasbeton állások építését irányítja. Később az év folyamán hadnaggyá léptetik elő és a nagyezüst vitézségi érmet is megkapja. 1916 júniusában egy visszavonulás alkalmával esik orosz fogságba, addigra már megtanult lengyelül és ukránul is beszélni. Szibériába kerül, ahol angol és francia nyelvtanulással és művészettörténeti tanulmányokkal foglakozik. 1917-ben tífuszt kap és a jobb lába is eltörik, néhány centivel megrövidül, és így felkerül az 1918 májusában induló dán vöröskeresztes hadirokkantvonatra. A vonat hetekig vesztegel Petrovszkij Závodban a Vörös Hadsereg és Kolcsak admirális csapatai között dúló harcok miatt, és mivel reménye sincs, hogy hazajusson, inkább megszökik. Hilokba jut, ahol nevére szóló hamis orosz útlevéllel a zsebében műszaki feladatokat lát el, de mikor megérkezik a cseh légió, tartva annak kegyetlenkedéseitől illetve attól, hogy mint szlovák nevűt besorozzák, elindul kelet felé. Először néhány társával egy kézzel működtethető vasúti hajtánnyal menekülnek a síneken, Harbin, Északkelet-Mandzsúria fővárosa felé. A város Kína része, de lakossága jórészt orosz, mert 1896-tól a Vlagyivosztok–Harbin– 53


2009.11.03.

14:10

Page 54


Dalian vasútvonal orosz ellenőrzés alatt áll, és mert sokan oda menekültek a bolsevik forradalom elől. Hudec László – aki eddigre már oroszul is beszél – az orosz hatóságoktól hamis útleveléért cserébe Kínába vagy Japánba szóló menlevelet kap, és 1918. október 26-án megérkezik Sanghajba. Sanghaj minden tekintetben megfelelő hely volt egy nincstelen, bizonytalan nemzetiségű, orosz menlevéllel menekülő hadifogoly számára, mivel ebben az időszakban – a marokkói Tanger mellett – ez volt az egyetlen hely, ahol az ember minden személyazonossági irat nélkül tartózkodhatott. Ezen felül a Huangpu folyó partján fekvő város, amely jelentős kereskedelmi kikötő volt, éppen ekkor vált az egyik legdinamikusabban fejlődő gazdasági központtá. Ennek eredője az első ópiumháború lezárásaként megkötött 1842-es nankingi egyezmény volt, amely először Nagy-Britanniának biztosította a területenkívüliség státusát több kínai városban, köztük Sanghajban is. A 19. század második felében a franciák és az angolok is különböző egyezményekben biztosították maguk számára a kínai közigazgatástól való függetlenséget, az angolok és amerikaiak közösen megalapították Sanghajban az International Settlementet. Kínaiak is betelepülhettek a nemzetközi koncessziók területére, így alakult ki az a helyzet, hogy 1900-ban az angol-amerikai területen lakók 98%-a kínai, ugyanakkor a közigazgatás választott vagy kinevezett testületeiben nincsenek jelen. A külföldi hatalmak minden erőfeszítése arra irányult, hogy megvédjék különleges státusukat, gazdasági érdekeiket s a megszerzett hatalmas föld- és ingatlanvagyont. Ebbe az internacionális, pezsgő városba érkezett meg Hudec László, hogy elhatározása szerint elegendő pénzt keressen és hazautazhasson szeretteihez. Sanghaj építészeti sokszínűsége – a bankok és középületek historizáló stílusa, a jómódú nyugati polgárok lakóházai, amelyek nemzeti építészetük jegyeit viselték magukon az angol cottage-tól a spanyol barokkig és a puritán téglaépületekig – nem lehetett idegen a fiatal magyar építész számára. A műegyetemen elsajátította a történeti stílusok biztos ismeretét, az egyetemen és apja mellett a műszaki alapokat, és legfogékonyabb éveit a dualizmus kori Magyarország gazdasági-kulturális fellendülése idején élte. Szemtanúja volt a hatalmas építőtevékenységnek, aminek eredményeként a historizmustól a szeceszszión keresztül a modern irányzatokig számtalan stílusban épültek a közigazgatás, a kultúra és az oktatás intézményei. Egyszerre lehetett számára egzotikus és ismerős Sanghaj, ahol jó fellépésének és kiváló szakmai felkészültségének köszönhetően három nap alatt talált rajzolói állást az amerikai Curry építészirodában. Ezt igazi fegyvertényként könyvelhette el, hiszen özönlöttek a munkát keresők a városba, és nemcsak a háborút elvesztő központi hatalmak polgárai, hanem amerikaiak és európaiak is. Hudec László hatalmas energiával veti bele magát a munkába, néhány hónap alatt irodavezető lesz, négy rajzoló és két munkafelügyelő dolgozik a keze alatt, kínaiak, németek és oroszok. A tulajdonos, Rowland Curry felesége Sanghaj egyik leggazdagabb családjából származott; a kitűnő társadalmi kapcsolatoknak köszönhetően számtalan megrendelést kapnak a külföldi koncessziókban, nagypolgári villákat, sorházakat, banképületeket emelnek (például Katz-villa, Beduin-villa, Chinese American Bank). Hudec folyamatosan írja haza a leveleket, apjától kér tanácsokat, várja tőle az elismerést, de az otthoni pénzügyi és egészségi gondok miatt alig kap választ. Szakmailag és érzelmileg 54


Csejdy

Júlia:

2009.11.03.

14:10

Page 55


Sanghajig

–

Hudec

László

is magányosnak érzi magát, nem elégíti ki a különböző neo-stílusokban való tervezés, saját bevallása szerint úgy érzi magát, mint egy kezdő Wälder Gyula óráján. És bár kezd beletörődni, hogy a háború utáni Magyarországon nem találhat munkát, egyre csak a hazautazásról álmodik. Első évéről Sanghajban így ír: A munka se oly könnyű most mint egy év előtt, úgy érzem mintha mindig fáradt volnék, a fantáziám se oly rugékony mint azelőtt. Mert új könyveim nincsenek, új emberekkel (építészek, szobrászok, festők) nem találkozom, mindig csak önmagamból élek. Értesítésem van, hogy augusztusban rendelt könyveim április végén érkeznek meg, örömmel nézek elébük. Az itteni szakembereknek oly felfogásuk van az építészetről, hogy nálunk a piripócsi kőmívesnek több műveltsége van. Az egyetemet végzett építészeknek fogalmuk sincs, hogy mi az a barokk, hogy lehet tehát a festői stílusról beszélni velük. Jó, egy tehetségnek nem kell tudni műtörténetet, ő maga csinálja a műtörténetet, igen, de ezek tehetségek a kopírozásban, de úgy hogy még véletlenül se találják el a jó arányokat. Van egy-két jó családi ház itt, de azok tervei angol építészektől valók, és Angliából jöttek ki. Egy osztrák úr, egy művelt bécsi fiú, azt mondta hogy a pesti Műegyetemnek nem kell szégyellnie magát. Befejezem ezt a nagyon lányos levelet, nem illik már ez egy 28 éves emberhez, de őszinte akartam lenni […] Mondják hogy megbánom ha hazamegyek és látom a viszonyokat, még egy hónapig sem fogom kibírni, hiába a honvágy a legnagyobb betegség, nekem haza kell mennem. Tudom hogy nem fogok oly finoman enni (nem merek egy közönséges uzsonnát, vagy vacsorát leírni, mert olyat a Rákban csak bankettkor adtak és csak béke idején) mint amilyet itt eszünk nap, nap után. Azt is tudom, hogy nem fog kiszolgálni kínai inas mint itt (ebben a háztartásban most öt ember van, beleértve a szakácsot és a két inast), hanem Gézával fogjuk a tányért mosogatni ebéd és vacsora után, és mindig csak azt gondolom, bár már ott volnék és mosogatnék. A jólét csak teher ha nincsenek ugyanabban a helyzetben az övéi, kikre mindig gondol az ember. 1921 január vagy februárban ha hazaérkeznék körülbelül öt esztendeje lesz, hogy nem voltam otthon, és ha egész jövőmet feláldoznám is, hazajövök.

1920 decemberében meghal édesapja, aki saját szavaival mindene volt: apa, barát, mintakép. László 1921 májusában megérkezik Besztercebányára, hogy édesanyja és testvérei mellett legyen, átveszi a családfő szerepét, intézi a nehéz pénzügyi helyzetbe került család ügyeit. (A család jelentős ingatlanvagyonának nagy részét jelzáloggal terhelték meg egy selmecbányai építkezésen bekövetkezett halálos baleset miatt.) László most is segít testvérein, mint ahogy élete végéig rendszeresen pénzküldeményekkel támogatja összes testvérét és más rokonait, barátait is. Visszautazása előtt meglátogatja Olaszország, Németország néhány nagyvárosát és Londonba is eljut. Tanulmányútjáról több száz fényképpel és építészeti részletrajzokkal teli jegyzetfüzetekkel tér vissza Sanghajba. A német és angol nyelvű folyóiratokon kívül járatja a magyar szaklapokat, a Magyar Építőművészetet, a Művészetet és Iparművészetet is. 55


2009.11.03.

14:10

Page 56


1922-ben megházasodik, felesége a Sanghajban született Gisella Meyer, akinek apja jómódú, brémai származású kereskedő, anyja angol nemesi sarj. Három gyermekük születik: Theo, Martin és Alessa. A Curry irodában egyre nagyobb befolyásra tesz szert, az amerikai tulajdonos társává teszi, Hudec beszámolói szerint az építészeti ötlet felvázolása, a tervezés, a rajzolók irányítása mind az ő feladata volt. Curry igen jó munkaszervező és üzletember volt, de hiányzott belőle bármiféle művészi véna. Hudec is megtanulta a megrendelőkkel való tárgyalást, soha nem erőltette rájuk építészeti vízióit, nem tartozott az ideologikus építészek táborába. Az építészetet alkalmazott művészetnek tartotta, amelynél a külső megjelenés a belső következménye: Úgy a – strukturális kifejlesztése, mint külső megjelenése egy munka – széjjel nem választható – egy folyamat – szimultán mutatja az építész intuitív tehetségét és strukturális képességeit. Ezért hangsúlyozom, hogy szeretettel kell fordulni a konstrukció része feléi is, mert művészi munka nem lesz abból, ahol ez hiányzik – hanem csak kulissza.

Épületeinél legfontosabbnak tartotta a minőségi anyagokat, a legapróbb részletig megtervezett, magas színvonalú belső kialakítást és a tökéletes műszaki megoldásokat. 1925ben elérkezettnek látta az időt, hogy megnyissa saját építészirodáját, amihez apósa nyújtott anyagi segítséget. Első jelentős, önálló munkája a meglehetősen száraz, neoklasszicista stílusban tervezett Country Hospital, melyet a korabeli újságok elsősorban funkcionalitása, magas színvonalú műszaki berendezései (például a központi légkondicionálás) miatt ünnepeltek. Két évvel később az amerikai szaklap, az Architectural Forum tematikus számában egyedül ezt a kórházépületet mutatja be a tengeren túlról. Az elismerésekkel párhuzamosan karrierje gyorsan ível felfelé, irodája – amelyben a harmincas évek elején harmincan dolgoznak – folyamatosan kapja a munkákat, továbbra is a megrendelők igényeihez igazodva tervez akár gotizáló templomot (Moore Memorial Church), art deco stílusú bankszékházat (Joint Saving Society), színházat és a harmincas években modern stílusú ipari épületeket, lakóházakat (Dr. Woo háza). Családjával majd minden második évben európai körutat tesz, gyakran Magyarország érintésével, és a legújabb építészeti irányzatok, műszaki fejlesztések felől is tájékozódik. Pályafutásának csúcsán, a húszas évek végétől a harmincas évek végéig a kínai pénzügyi és politikai elit legfelső rétegétől kapja a megbízásokat, s ez nem csak kivételes szakmai felkészültségének, kitűnő üzleti érzékének köszönhető. Magyarázható azzal is, hogy Sanghajban, ahol körülbelül húsz nemzet élvezte a területenkívüliségből származó előnyöket, csak nagyon kevés volt az olyan külföldi szakember, aki nem tartozott a „Treaty Powers” egyikéhez sem, mint például Hudec László. Tehát ha a megrendelőnek bármilyen jogi problémája merült fel a tervezővel és kivitelezővel kapcsolatban, a kínai bíróság nagy valószínűséggel az ő javára döntött. Talán ez is közrejátszhatott benne, hogy Hudec nyerte el Sanghaj első felhőkarcolójának, a Park Hotelnek a tervezését, ahol számtalan műszaki, pénzügyi problémát kellett leküzdenie. Az alapozás bravúros megoldásával ismét bebizonyította azt a kivételes tehetségét, hogy rövid idő alatt képes Nyugatról Keletre átül56


Csejdy

Júlia:

2009.11.03.

14:10

Page 57


Sanghajig

–

Hudec

László

tetni a legfrissebb technológiai újításokat és a modern építészet új szókincsét. Sanghaj történetében először történt meg, hogy egy nagy tömegű épület – mind között a legmagasabb – egyetlen centiméterrel sem süllyedt a talajba. Az 1932–1934 között épült, 22 emeletes felhőkarcoló az új kínai burzsoázia modernségre és eleganciára való törekvésének szimbólumává vált, és évtizedekig Ázsia legmagasabb épülete volt. A megfeszített munka közben Hudec aktívan részt vesz a sanghaji magyar kolónia életében, mint a Sanghaji Magyar Egyesület elnöke szombat délutánonként társasági összejöveteleket tart a házában. Folyamatosan kérvényezi a magyar útlevelet és a magyar állampolgárságot, de ez csak 1938 után, az első bécsi döntés után sikerül. Tartja a kapcsolatot Magyarországra áttelepült családtagjaival. Magda húgát kihozatja Sanghajba és a Country Hospitalban szerez neki állást. Öccsét, Gézát, aki a műegyetemen tanult, 1929-ben kiküldi Amerikába és építészirodában próbálja elhelyezni. Ez a gazdasági világválság miatt meghiúsul, a következő évben Géza már Sanghajban, Hudec irodájában dolgozik, 1933-ban bekövetkezett haláláig. László egészségi állapota is hanyatlik, köszvény gyötri, kétszer operálják gyomorfekéllyel. 1935-től a gazdasági és politikai helyzet instabilitása miatt csökkennek az építészeti megrendelések, de mint leveleiből kiderül, szinte fellélegzik és boldogan veti bele magát régi szenvedélyeibe, a magyar történelem és a keresztény régészet tanulmányozásába. Sógorától folyamatosan kéri a magyar könyveket és a magyar politikai és szaklapok előfizetését, járatja a Tér és Formát, a modern építészeti irányzatok orgánumát. Rákócziról, Kossuthról, Bethlen Gáborról rendel könyveket, Szekfű Gyula, Eötvös József köteteit olvassa, kedvenc írói Mikszáth és Móra Ferenc. Mélyen és belülről érdeklik a magyarországi változások, ugyanakkor egy távolról, függetlenül szemlélő nemzeti liberális álláspontját alakítja ki a nemzetiségi kérdésről és a határrevízióról is. Színes, vitriolos leírásokat küld haza a kínai belpolitikáról és a kínai–japán konfliktusról. 1937 augusztusában így ír: Kína nem egy egységes ország, nincs egységes nyelve csak írásmódja, s egy kontinenst foglal el. Ha nem lenne egységes írásmódja a „kép írás” már rég alkotórészekre esett volna szét. […] Az 1932-i sanghaji háború után Kínának nem szabad 25 km-en belül csapatokat tartani de Kína azért Kína, hogy míg erőszakkal nem kényszerítik, nem fog semmiféle szerződést megtartani. Ép így az egyén is – legyen az szabad választásból aláírt egyezség – ha később az nem oly jövedelmező, amint azt gondolta, az egyén azonnal megszegi. Kína tehát Sanghajba küldött 40.000 katonát (katona Kínában az útszéli csavargó, akit befogtak katonának, élelmiszere nincsen, lop rabol, ezért félnek a parasztok saját katonáiktól úgy mint a rablóktól. […] 40.000 Japán lakik Sanghajban és a japán befektetések itt meghaladják az angolokét […] A brutalitásban a kínai még az oroszt is felülmúlja – de ezt nem szabad nyugati szemmel nézni, éppúgy mit a konfliktust sem […] Na most egy nyugati ember azt kérdezheti, mit keresnek a japánok egy másik országban. Ha a japán nem jön, más foglalja el a helyét. Az angol elfoglalja a piacát, az orosz behozza a bolsevik propagandát az ország határa mellé. Ha a kínai erős volna – mindez nem történne meg. De a kínai legnagyobb ellensége a kínai maga. Amíg a felső emberei tolvajok, a fiatalsága csak szájjal

57


2009.11.03.

14:10

Page 58


hazafi s önfeláldozásra képtelen, addig ne beszéljünk a nacionalizmus fejlődéséről. Ahelyett inkább kérdezzék meg hogy az utolsó 10 év alatt hogy szerezte rettenetes vagyonát H.H. Kung,9 nem beszélve a többi hazaépítő nagyságról… Van valami fejlődés Kínában, de mi lehetne ha ilyen állapotok nem lennének! Mi lesz a vége? Csak az elköltött milliárdok és a kis ember szenvedése. Az 1932-es háborúskodást épphogy kiheverte Sanghaj, mikor újból beleütött a mennykő.

1942-től Hudec László mint tiszteletbeli magyar konzul intézi a sanghaji magyar közösség ügyeit, Magyarországon, Szirákon birtokot vásárol, hogy a háború végén hazatelepülhessen. A háborús helyzet miatt továbbra is pang az építőipar, megrendeléseit elsősorban a katolikus egyháztól kapja, lutheránus létére a jezsuita misszió házi építésze lesz. Elmélyíti olasz nyelvtudását, intenzívebben foglalkozik Róma topográfiájával és régi kedves témájával, a Szent Péter bazilika és a nekropolisz építéstörténetével. Az 1944. októberi magyarországi nyilas hatalomátvétel után lemond a konzuli megbízatásról és mint a Magyar Egyesület elnöke viszi tovább az ügyeket. A túlélők fennmaradt tanúsító levelei szerint felekezeti, faji hovatartozásra való tekintet nélkül mentette bajba jutott honfitársait.10 1945-ben így idézte fel ezt az időszakot: Konzuli működésem tekintetében nagyon sok esetben független állást foglaltam, pl. a zsidókérdésben mert csak lelkiismeretem vezetett nem a paragrafusok […] Budapesti születésű zsidó titkárnőmet, Dávid Saroltát végig megtartottam. 12 magyar állampolgárt megmentettem a gettóba való elhurcolástól, nekik menedéket nyújtottam, a japán katonai hatóságoknál kiharcoltam ezt. Soha nem engedtem, hogy a fasiszta párt vezetői beleszóljanak a magyar ügyekbe, ami természetesen nagyon kellemetlen vitákra adott alkalmat. Nagyon kellemetlen napokat éltünk át, amikor Oroszország hadat üzent Japánnak és a helyi kimagasló orosz egyéneket elfogták és a híres „Híd-házba” zárták, ahol a japán csendőrök kínozták a foglyokat. Később tudtam meg, hogy jómagam és három másik magyar elfogatása is tervbe volt véve, de a kapituláció megakadályozta.

A Hudec család 1947 januárjában, a President Polk fedélzetén hagyta el végleg Kínát. A családfő házi őrizetben volt, csak jó összeköttetéseiknek köszönhetően tudtak néhány bőrönddel, mindent hátrahagyva kimenekülni Sanghajból. Hudec László jövedelme Hsziang Hszi Kung (H. H. Kung avagy Dr. Kung, 1881–1967) politikus Taigu tartományban született, tanulmányait többek között a Yale Universityn folytatta. Először Szun Jat-szen, majd Csang Kaj-sek támogatói közé tartozott. A köztársasági kormányban 1928–1944 között különböző miniszteri pozíciókat töltött be, 1933–1945 között a Kínai Központi Bank elnöke volt. A Kuomintag veresége utána az USA-ba távozott. 10 Lásd pl. dr. Kocsárd Imre levelét, 1946. április 23-án: „Mi magyar zsidók, Hudec László tiszteletbeli konzulunknak, aki a magyar segélyegylet elnöke is, s mint ilyen minden vallási különbség nélkül segítette a sanghaji magyarokat, köszönhetjük, hogy saját személyi biztonsága veszélyeztetésével minket a többi közép-európai emigránsok sorsától, a gettóba jutástól megmentett […] Hudec László, aki Sanghaji leghíresebb építésze, s mint ilyen a kínaiaknál is a legbefolyásosabb embere a magyar kolóniának, mint a magyar egyesület elnöke jár el érdekeinkben a kínai hatóságoknál.” 9

58


Csejdy

Júlia:

2009.11.03.

14:10

Page 59


Sanghajig

–

Hudec

László

egy részét már korábban Európában fektette be, így élete hátralévő éveiben, az 1948-as amerikai letelepedést követően már nem nyitotta meg építészirodáját. 1947-ben, majd 1953-ban – feltehetően kitűnő jezsuita kapcsolatainak köszönhetően – megtekintheti a nagyközönség elől elzárt vatikáni ásatásokat. Egyelőre nem tisztázott, hogy statikus szakértőként valóban közreműködött-e a két jezsuita régész, Engelbert Kirschbaum és Antonio Ferrua vezetésével 1941-ben megindult feltárásban, tény viszont, hogy 1949ben a San Francisco Society of the Archeological Institute of America meghívására előadást tartott az eredményekről, amit több helyszínen megismételt, és 1952-ben tanulmánya is megjelent a témában.11 Élete utolsó éveit családja körében töltötte, de szellemi és társadalmi aktivitása nem csökkent, számos tudományos és egyházi társaság tagja volt. Konzulensként működött közre tervezéseknél és a Berkeley Egyetem tanárai gyakran kikérték véleményét római régészeti témákban. Hitét, életfilozófiáját tömören így összegezte: Jézus tanítását nem féltem, minél többet látok az életből és minél több országban éltem, annál inkább látom, hogy csak az az út „Én vagyok az út és az élet”. Ha az emberiség élni és létezi akar, csak ezt az utat választhatja.

1958-ban, szívroham következtében hunyt el Berkeleyben. Hamvai szülővárosában, Besztercebányán, a családi sírboltban nyugszanak.*

L. E. HUDEC: Recent Excavations Under St. Peter’s Basilica in Rome, Journal of Bible and Religion 20/1. (1951), 13–18. * A Hudec László építészetének forrásai c. kiállítás az Építészek Házában (1088 Bp. Ötpacsirta u. 2.) nyílt meg október 5-én. A Hudec László munkásságát bemutató kiállítás november 3-án nyílik a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban (1014 Bp. Táncsics M. u. 1.) 11

59


2009.11.03.

14:10

Page 60

Kommentár • 2009|5 – Honi figyelő

Körösényi András A MAGYAR DEMOKRÁCIA PATOLOGIKUS VONÁSAI 1. Válságjelek és válság-diskurzus Az elmúlt fél évtizedben, de különösen 2006 ősze óta egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy az 1989–90-es rendszerváltással létrejött magyar demokrácia válságba került. Érdeklődéstől, beállítottságtól és persze politikai szándékoktól függően ki-ki gazdasági, morális, legitimációs, költségvetési, alkotmányos vagy egyszerűen politikai válságot emleget. A válság-diskurzus középpontjában sokáig az őszödi beszéd és az azt elmondó miniszterelnök személye állt. A beszéd nyomán kibontakozó politikai válság1 jelei azonban 2007 elejére fokozatosan eltűntek. A kormányfő bizalmat kapott a parlamentben, a zavargások megszűntek, a tiltakozó tömegek eltűntek az utcákról. Noha a politikai folyamat „normalizálódott”, visszaállt a korábbi, „rendes” kerékvágásba, 2008 tavasza már az ellenzék népszavazási győzelmét hozta, ami a kormánykoalíció felbomlásához vezetett. Sokan a kormány közeli bukását jósolták, de a rendszerváltás óta első egypárti kisebbségi kormány felszínen tudott maradni (igaz, 2009 áprilisától miniszterelnököt váltott, és már explicit módon is élvezi az SZDSZ „külső”, azaz parlamenti támogatását). A 2008 októberében „kitört” – Magyarországon csaknem államcsődöt előidéző – pénzügyi-világgazdasági válság paradox módon elősegítette a kisebbségi kormány politikai túlélését. Mindezek fényében korántsem érthetetlen, hogy a közéletben kialakult egy, a politikai válságról folyó diskurzus. Vajon valóban válságba jutott-e a demokrácia Magyarországon? Az alábbi írásban ezt a kérdést szeretném körbejárni. Mit is jelent a válság fogalma? A válság az orvosi nyelvben a beteg azon állapotára utal, amikor betegségének kimenetele – és így élete is – kétségessé válik. Általánosabban: válság akkor alakul ki, ha nem folytathatóak úgy a dolgok, ahogyan addig mentek, ha bizonytalanság alakul ki, ha a dolgok kimenetele kétségessé válik.2 Ebben az értelemben politikai válság tört ki Magyarországon 1918 illetve 1956 őszén, és válságba került a hazai költségvetési politika 2006 tavaszára-nyarára, ami a pénzügyi-költségvetési kiigazítás politikájához vezetett. Ugyanígy, az amerikai másodlagos jelzáloghitel-piac összeomlása a világ egész pénzügyi rendszerét válságba sodorta, és ismét államcsődközeli helyzetet idézett elő Magyarországon.3

Vö. PESTI Sándor: A magyar demokrácia válsága (?), Kommentár 2006/6., 100–106. Vö. LÁNCZI András: A válság dicsérete, Heti Válasz 2008. december 18. (hálózati verzió: www.hetivalasz.hu/ cikk/0812/a_valsag_dicserete); UŐ.: Válság és politikai filozófia: politikai bölcselet vagy politikai tudás, Kommentár 2007/4., 3–20. 3 A 2006 nyara óta életbe léptetett költségvetési megszorító csomag elégtelennek bizonyult, és az IMF és az EU mentőövére (s további költségvetési megszorításokra) volt szükség az államcsőd elkerüléséhez. 1

2

60


2009.11.03.

14:10

Page 61

Körösényi András: a magyar demokrácia patologikus vonásai

2. Válság vagy patológia? Válságba jutott-e ugyanebben az értelemben a magyar politikai rendszer, a magyar demokrácia? Aligha, ha a válságot a fordulópontban, a diszkontinuitásban (a „nem folytathatóságban”) ragadjuk meg. Ebben az értelemben a magyar demokrácia nem került válságba a 2006-os választásokat, az őszi 9/17-et, a 2008-as népszavazást vagy akár az MSZP–SZDSZ koalíció felbomlását vagy Gyurcsány sajátos lemondását követően sem. A politikai rezsim nem omlott össze, a közigazgatás és a hatalmi ágak működnek,4 és a 2009-es európai parlamenti választásokig még a pártok közti verseny mintázatában sem történt változás. A politikai folyamatok a korábbi módon folytatódtak és folytatódnak. A koalíció felbomlása nyomán kisebbségi kormány jött létre, de ez nem vezetett a kormány bukásához vagy a törvényhozás működésképtelenségéhez. Az intézményekkel és a politikusokkal szembeni bizalmi indexben nincs drámai, sohasem tapasztalt törés, és – a közhiedelemmel ellentétben – korántsem beszélhetünk a politikusokból való általános kiábrándulásról. 2004 és 2008 között például Gyurcsány és Orbán egyaránt népszerű a kormánypárti illetve az ellenzéki politikai preferenciával bíró tábor körében. A miniszterelnökkel szembeni bizalmi válság – lemondásáig – fennmaradt, de ezt aligha azonosíthatjuk a magyar demokrácia válságával. Intuitív módon mégis érezzük, hogy a magyar demokráciával valami baj van, a legitimitása mégis mintha meggyengült volna. Hipotézisem szerint, ha nincsen „válság”, akkor valami, talán még annál is rosszabb helyzettel kell szembenéznünk. A válság ugyanis fordulópontot is magában rejt, azaz legalább a változás, a megújulás perspektíváját, reményét hordozza. Ezzel szemben arra kell rádöbbennünk, hogy a demokratikus rendszer, amelyben élünk, így működik – pontosabban így is működhet, ahogyan évek óta működik. A magyar politikai rendszer korántsem jutott az összeomlás szélére és egy megújulás fordulópontjához. Nem vált kétségessé a fennmaradása. Miközben nemcsak lehangolónak, de abnormálisnak is érezzük, mégis ez a „normalitás”. Sem politikai kultúránk, sem intézményrendszerünk nem rendelkezik olyan beépített automatizmusokkal, amelyek védenének az olyan fejleményektől, amelyeket „betegesnek” érezhettünk az elmúlt években. Demokratikus és képviseleti intézményeink, alkotmányunk nem védenek meg attól, hogy a politikai folyamat, a politikai szereplők rivalizálása negatív kimenetet produkáljon. Ezért helyesebb, ha a fenti problémák kapcsán válság helyett a magyar demokrácia kóros tüneteiről, betegségéről vagy patológiájáról beszélünk. A tényleges politika folyamat ugyanis olyan, mint a természet vagy az emberi test, ahol elmosódik a határ az „egészséges” és a „patologikus” között: a betegség az élet része, és ritkán vezet megsemmisüléshez vagy halálhoz. Cikkemben politikai életünk patologikus vonásairól és az e jellemzőket kialakító, fenntartó tényezőkről lesz szó. Előbb azonban röviden arról, hogy mi tart a demokrácia patológiájáról a politikatudomány. Olvashatunk arról, hogy az államigazgatás gépezete akadozik, alig működik. Magyarország esetében mégsem beszélhetünk failed state-ról abban az értelemben, ahogy a szakirodalomban szokásos. Legfeljebb arról, hogy egyes állami intézményi területek korrumpálódtak, illetve működési hatékonysága romlott. A failed state fogalmát az irodalom olyan (például fekete-afrikai) államokra alkalmazza, ahol az ország területének jelentős részén az állami intézmények megszűntek működni. 4

61


2009.11.03.

14:10

Page 62


3. A demokrácia patológiája a politikatudományban A képviseleti demokrácia ígérete az volt, hogy a választások révén az állampolgárok a kiválóbbakat bízzák meg a kormányzással, illetve akárkit is bíznak meg, a periodikusan ismétlődő választásokban intézményesített visszacsatolás révén arra készteti a kormányon levőket, hogy a nép érdekeinek, de legalábbis a választók többsége ízlésének megfelelő politikát folytassanak. A mandátum-elmélet, illetve az utólagos elszámoltathatóság elve – a Friedrich-szabály szerint – erre motiválja a kormányt. Csakhogy a demokrácia fanatikusaival ellentétben tudjuk, hogy ez nincsen automatikusan így. Ahogyan a közgazdaságtanban a piaci kudarcok magyarázata, a politikatudomány számára a demokrácia kudarcainak magyarázata jelent kihívást. A demokrácia kudarca vagy alacsony „teljesítménye” nem ismeretlen az európai történelemből, de a tengerentúlról sem. Régóta ismert és tárgyalt probléma, hogy a demokratikus rezsimek tartósan is működhetnek rossz hatásfokkal, vagy produkálhatnak válságot is. A demokrácia nem garanciája a döntéshozatal pozitív kimenetének és eredményességének. Csakhogy ez általában nem (jogi értelemben vett) választási csalásnak vagy „deviáns” politikusi viselkedésnek, hanem – egyebek mellett – a szavazatokért folytatott versenynek, azaz a képviseleti demokrácia belső logikájának a következménye. Annak, hogy a verseny győztese által kialakított kormánypolitika nem feltétlenül a közjót szolgálja. Sőt ellentétes lehet a közérdekkel,5 akár megfelel a választók által „jóváhagyott” ígéreteknek (mint Magyarországon 2002-ben), akár szembefordul azokkal (mint 2006-ban). A közrossz politikája6 nem az önkényuralmi rezsimek sajátja, hanem egy demokratikus rezsim produktuma:7 ez a 2002-es és 2006-os magyar választások és az elmúlt hét-nyolc év hazai kormányzati politikájának legnagyobb tanulsága.8 Mindezek a kérdések jól ismertek: a politikaelméleti irodalom a rövid- és hosszútávú érdek vagy a közérdek és pártérdek ellentmondását, a korrupció, a rossz kormányzás problémáját régóta ismeri. A demokrácia a politikatudomány szerint sem garanciája a döntéshozatal pozitív kimenetének és eredményességének. A jóléti államok 1970–80-as években bekövetkezett válságát például a szakirodalom egy markáns irányzata az állam „túlterheltségével” (overload) azonosította, és ennek magyarázatát a túlzott állampolgári köve5 Írásom egyik előfeltevése, hogy értelmes absztrakció a közjó fogalma, létezik közérdek, még akkor is, ha annak mibenléte, „tartalma” vitatható, és ha nem is tudjuk mindig, minden helyzetben pontosan megmondani, hogy az miben áll. 6 A közrossz politikájának leírásáról a gazdaság- és költségvetési-politikai területén lásd például PALÓCZ Éva: Makrogazdasági folyamatok és fiskális politika Magyarországon nemzetközi összehasonlításban = Társadalmi Riport 2008, szerk. Kolosi Tamás – Tóth István György, TÁRKI, Budapest, 2008, 189–203. 7 Ez persze megfordítva is áll: ha a politikai rezsimeket instrumentális értelemben fogjuk fel, akkor a közjó éppúgy lehet egy autoriter vagy paternalista, mint egy demokratikus rezsim produktuma, csakúgy, mint a közrossz. 8 Másrészt 2002-ben az is nyilvánvalóvá vált, hogy a választói többség „akarata”, a választások mandátumként – azaz egy konkrét politikai program, a választásokon tett ígéretek megvalósításaként – értelmezett eredménye és a közérdek szembekerülhet egymással. Lásd KÖRÖSÉNYI András: Elszámoltatható-e a kormány? Képviselet, demokrácia és a 2006. évi választások = Parlamenti választás 2006. Elemzés és adatok, szerk. Karácsony Gergely, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány – Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézet, Budapest, 2006, 253–292.

62


2009.11.03.

14:10

Page 63


telésekben és az azoknak – a szavazatmaximalizálás céljából – készséggel engedő reszponzív kormányzati politikákban látta.9 Azaz abban, hogy a demokratikus visszacsatolás „túl jól” működött. Mivel a „demokratikus” állampolgári követeléseknek semmi sem szabott határt, a népszerűségre (és szavazatszerzésre) törekvő politikusok versenye mértéktelen kormányzati költekezésekhez és eladósodáshoz vezettek. Ez a magyarázat rímel a régi platóni toposzra, amely szerint a demokrácia nem más, mint „a csőcselék uralma”. A demokráciaelméleti irodalom ezért megkülönbözteti a felelős és a reszponzív kormányzást, ami arra is rámutat, hogy a hatalom demokratikus megszerzésének logikája és a közjót megvalósító, felelős kormányzás között korántsincs feltétlenül összhang. Ennek eredménye például a „beetetés és átverés” (bait and switch) taktikája, amely a hatalomnak a választóknak kedves, populista ígéretekkel történő megszerzését, majd kormányra kerülve az ígért politika „szegre akasztását” jelöli.10 Ez a demokrácia működési logikájához alkalmazkodó politikai stratégia – ami a latin-amerikai országokban gyakori jelenség – azonban tovább rontja az állampolgárok tájékozottságát, kompetenciáját és a rezsim legitimitását. Az pedig, hogy a választási ígéretektől való eltérés a közjót szolgáló felelős vagy a korrupt kormányzás irányába történik-e,11 már kevésbé az intézményi garanciák, mint inkább a közmorál és vezetési képesség, politikusi ethosz függvénye.

4. A magyar demokrácia patologikus vonásai Az első, talán legfontosabb kórtünet a politikai felelőtlenség eluralkodása. Mintha az utólagos (vertikális) elszámoltatás demokratikus és az egyidejű (horizontális) elszámoltatás hatalommegosztásos alapszerkezetének intézményei egyre kevésbé jelentenének jótékony korlátot a köztisztségeket viselők közérdek iránti felelősségérzetének hanyatlásában. A felelősségrevonás, elszámoltatás hiányát láthattuk a közvagyon elkótyavetyélésekor, a rendőri brutalitás parancsnokainak kitüntetéskor, a közfeladatok kiszervezésekor és a megrendelések rokonoknak, korábbi üzlettársaknak történő átjátszásakor, a közbeszerzési eljárások formálissá tételekor, a bukott politikát folytató párt- és miniszterelnökök hatalmának érintetlenségében. Nem panaszkodhatunk a sajtóra, ahonnan naponta hallhatunk a közügyekkel szembeni felelőtlenség eseteiről az állami és önkormányzati intézményektől a közvállalatokon keresztül a pártokig és a kormányig. De az ügyeknek csak egy kis része kerül az igazságszolgáltatás vagy a politikai elszámoltatás elé – noha aligha lehet túlbecsülni annak jelentőségét, hogy jó néhány mégis odakerül. A második patologikus vonás a pártokrácia uralma, azaz az oligarchizálódás és átpolitizálódás együttes jelensége. Az 1990-es évekkel szemben az ezredforduló után a politikai pártok, ha nem is intézményesen, de kádereiken keresztül az egyes létszférák egy9 Például Michael CROZIER – Samuel P. HUNTINGTON – Joji WATANUKI: The Crises of Democracy, New York UP, New York, 1975; Samuel BRITTAN: The Economic Contradicitons of Democracy, British Journal of Political Science 5/2. (1975. április), 129–159. 10 Susan STOKES: Mandates and Democracy. Neoliberalism by Surprise in Latin-America, Cambridge UP, 2001. 11 Az új politikai gazdaságtan nyelvén a kérdés az, hogy mekkora politikai járadékot szednek a kormányra került politikusok.

63


2009.11.03.

14:10

Page 64


re tágabb területeit vonták befolyásuk alá. A pártkapcsolatok olyan területekre is beszivárogtak a kulturális intézményektől és egyetemektől az egészségügyi intézményeken keresztül a közigazgatás középső szintjéig, ahol korábban nem voltak jelen. A szakmai kompetenciával és rátermettséggel szemben a (párt)politikai hovatartozás és lojalitás szerepe megnövekedett. Szimbolikus jele volt ennek 2006-ban a közigazgatási államtitkári poszt megszüntetése. A közigazgatás átpolitizálása azóta már láthatóan a kormányzati hatékonyság csökkenéséhez vezetett. A harmadik betegség a korábban is jelenlévő korrupció további erősödése.12 A korrupció markánsan jelen van a központi és a helyi közigazgatásban, az állami és önkormányzati megrendelések körül, az EU-s pénzek elosztásában, az egészségügyben stb. A helyzetet súlyosbítja a magánvállalkozás és a közszolgálat, továbbá a korrupció és a pártfinanszírozás összefonódása, valamint a nepotizmus újjáéledése. A negyedik patologikus vonás az alkotmány, illetve az egész rezsim legitimitás-deficitje. Az ezredforduló utáni évtizedre – az 1989–90-es alkotmányreform néhány veteránján kívül – szinte alig maradt olyan politikai erő, amely elégedett lenne Magyarország hatályos alkotmányával. 2006 őszén a kormánypolitikával szembeni elégedetlenség és a kormányfővel szembeni bizalomhiány olyan mértékűvé dagadt, hogy a kormány(fő) elutasítása egy markáns kisebbség részéről az egész rezsim elutasításához vezetett.

5. Magyarázatok Hogyan, miért alakultak ki ezek a patologikus vonások? Miért hívott életre a demokratikus rendszer hosszú időn keresztül „rossz”, a közérdekkel ellentétes politikát? Miért alakult ki olyan felelőtlen kormánypolitika, amely egekig érő költségvetési deficithez és államadóssághoz, etnikai konfliktusokhoz és a politikai szélsőségek megerősödéséhez vezetett? Ha a betegség gyökereit keressük, kétfelé indulhatunk el. Egyrészt láthattuk, hogy a demokrácia belső működési struktúrájából adódóan maga is patologikus vonásokat termel. Most mégsem ezekhez szeretnék visszatérni, hanem az előző pontban vázolt kórtünetek hazai gyökereit keresem. Az első, a patologikus vonások kialakulását elősegítő tényező a rendszerváltás felemássága, „bársonyos”, elitista-tárgyalásos jellege. A rendszerváltás felemássága alatt nem az intézményi változások felemásságát értem, hiszen a demokratikus és jogállami intézmények jöttek létre – ebben nem volt felemásság. És még csak nem is egyszerűen az elitváltás elmaradását, hiszen új elitek rekrutálódtak és kerültek be a politikai osztályba, miközben a régi establishment egy része kiszelektálódott. De kétségtelenül felemás volt az elitváltás, hiszen a nómenklatúra elit jó része nem tűnt le, hanem – rövid megingás után – pozícióit átmentette, vagy konvertálta valamely másik területre. Ezt a felemássá12 Lásd Korrupciós kockázatok az üzleti szektorban. Kutatási háttértanulmányok, szerk. Szántó Zoltán – Tóth István János, Transparancy International Magyarország – Corvinus Egyetem Társadalomtudományi Kar, Szociológia és Társadalompolitikai Intézet, Budapest, 2008.

64


2009.11.03.

14:10

Page 65


got erősítette, hogy az alkotmányos-intézményi szinten végbemenő rendszerváltáshoz nem kapcsolódott szimbolikus politikai váltás, ami egy morális-politikai megújulást megalapozhatott volna: így nem jött létre politikai közösség.13 A demokrácia, vagy a res publica ugyanis nem pusztán jogintézmények együttese, hanem morális-politikai közösség.14 Ennek hiánya vagy gyengesége nemcsak a rendszerváltást jellemezte, de az egész azt követő politikai fejlődésre is rányomta a bélyegét. Három magyarázó elemre szeretnék rámutatni. Az első a politikai szociológiai elem. Utaltam rá, hogy a nómenklatúra-elit „hatalomátmentése”, azaz az elitcirkulációs helyett az elitreprodukciós megközelítés írta le jobban a rendszerváltást. A nómenklatúra-elit az 1990-es évek elején gyorsan stabilizálta pozícióit a kulturális életben és a médiában egyaránt, s befolyását a folytonosság és a folytonosság igazolásának erősítésére és a kommunista önkényuralom jogi és politikai értelemben vett bűneinek, vezetői felelősségének a relativizálására használta. A második a jogi-alkotmányos elem. A tárgyalásos átmenet és a folytonosság politikai (MSZP) koncepciója kiegészült, normatív értelemben felerősödött a jogfolytonosság alkotmányosjogi koncepciójával. Míg az előbbi hordozói a szocialisták és a nómenklatúra-elit, az utóbbié elsősorban az Alkotmánybíróság és az uralkodóvá vált liberális jogfelfogás voltak. Mindkettő komolyan hozzájárult a morális-politikai illetve a büntetőjogi felelősségrevonás és a régi rezsimmel történő szimbolikus szakítás elmaradásához, amire az Antall-kormány időszakában történtek – elvetélt – kísérletek (például a lusztrációstörvény-javaslat). A harmadik magyarázó elem pártpolitikai. A rendszerváltás idején, majd az azt követő évtizedben az antikommunista polgári oldal erősen megosztott volt politikai értelemben, és e megosztottság talán legfontosabb dimenziója a kommunistákhoz való viszony volt. 1990-ig az MDF, az MNP, a KDNP (kisebb mértékben az FKGP) volt mérsékelt az antikommunista tengelyen, 1991–1992-től kezdődően – egészen napjainkig – az SZDSZ. Mindezek fontos következménye volt, hogy a politikai élet meghatározó szereplői nem a szakításra, hanem a kontinuitásra helyezték a súlypontot. Még szimbolikus szinten is együtt élt a korábbi rezsim bűneinek relativizálása és a demokrácia intézményeinek a birtokbavétele. A felelősségrevonás és a lusztráció hiánya hozzájárult ahhoz, hogy a demokratikus intézményrendszer kiépülése dacára Magyarországon a politikai felelőtlenség és a morális relativizmus vált uralkodóvá.15 A demokráciának nem jöttek létre közös morális és politikai mércéi. A magyar rendszerváltók nagy része megfeledkezett arról, hogy a politikai és az erkölcsi egyaránt megelőzi a jogot. A második tényezőt a pártok, a pártrendszer polarizációs szerepe alkotja. Az 1990-es évek dereka óta sokan a hazai politika patologikus vonásának tarják a túlzott (párt)politikai polarizációt. Én úgy vélem, hogy a polarizáció nem önmagában, hanem egyes mellékhatásait tekintve járul hozzá a patologikus vonások erősödéséhez, így elsősorban a politikai felelőtlenség, a pártokrácia és a korrupció megerősödéséhez. A polarizáció kö13 Vö. BALÁZS Zoltán: Ezredvégi magyar politika, Világosság 2000/6–7., 3–23; UŐ.: A politikai közösség, Osiris, Budapest, 2003. 14 LÁNCZI András: A magyar demokrácia morális válsága = UŐ.: A politika reneszánsza, Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2001, 227–248. 15 BALÁZS: Ezredvégi magyar politika; LÁNCZI: A magyar demokrácia morális válsága; MOLNÁR Attila Károly: Mongol. Politikai gondolkodás és gyakorlat Magyarországon, Kommentár 2009/5., 70–82.

65


2009.11.03.

14:10

Page 66


vetkeztében ugyanis a két nagy politikai tábor mindegyikében csak a másik oldal visszaéléseit tekintik megengedhetetlennek és romboló hatásúnak, miközben a saját oldalon elkövetett vétségek „bocsánatos bűnnek” számítanak. Megszűnnek – vagy ki sem alakultak – a közös morális mércék. A polarizációs hatás kialakulásához a magyar pártrendszer fejlődésének három jellegzetessége különösen hozzájárult. Az első a pártrendszer koncentrációja és blokkosodása, amely elősegítette a kétpólusúvá válását, a kvázi-kétpártrendszer kialakulását. De felmerül a kérdés – és ez átvezet a második jellemvonáshoz –: miért nem érvényesült a kétpártrendszer Maurice Duverger, Anthony Downs, majd Giovanni Sartori által feltárt „mérséklő” hatása? Azért, mert a medián szavazó elméletének két fontos érvényesülési feltétele is hiányzott a magyar politikában: az egyik a politikai preferenciák „normál” eloszlása, azaz másképpen a politikai értékkonszenzus; a másik a politikusok tisztán „hivatalorientáltsága”. A mérséklő hatás mögötti előfeltevés szerint a politikusokat erős ideológiai és policy-preferenciák helyett pusztán a hivatalorientáltság jellemzi, miközben Magyarországon a rendszerváltástól kezdődően ezzel éppen ellentétes mintázat jött létre. A magyar politikát nem egyszerűen az erős politikaiideológiai polarizáció jellemzi, hanem hiányzik a demokrácia olajozott (vagy idealizált?) működéséhez szükséges mögöttes (alap-) konszenzus; amelyben a felek elismerik egymás legitimitását. Ez volt az egyik akadálya annak, hogy szimbolikus (legitimációs illetve kizáró) diskurzusok helyett szak- vagy közpolitikai viták kerüljenek a politikai közélet középpontjába, s hogy a pártok a választási kampányban az utóbbiakról szóló pozícióikkal, azaz közpolitikai programokkal versengjenek. A polarizációs hatás kialakulásának harmadik eleme a magyar pártrendszer – nevezzük így – „rossz tagoltsága”. Már többen felhívták a figyelmet arra, hogy a tagoltság jellege az egyik akadálya a politikai „válságból” való kilábalásnak.16 Mit jelent a „rossz tagoltság” fogalma? Közpolitikai értelemben terméketlen tagoltságot; ilyennek tekinti a politikatörténeti irodalom az 1867 után közjogi alapon szerveződő párttagoltságot. Az 1989 utáni politikai tagoltság alapja – a történeti analógiához hasonlóan mindmáig – a kommunista rendszerhez való viszony. A patologikus vonásokat elősegítő harmadik tényező a választói kompetenciával, vagy tágabban a politikai kultúrával kapcsolatos. A felelőtlenség politikája akkor válhat tartós tendenciává, ha a politikusok ellenőrzésére és elszámoltatására szolgáló kontrollmechanizmusok nem működnek jól. Mivel azonban aligha van Európában olyan demokrácia, ahol a hatalommegosztás és az ellenőrzés intézményei kiterjedtebbek lennének, mint Magyarországon, szembe kell nézni azzal kérdéssel: vajon a magyar választópolgárok képesek-e ezeket az intézményeket hatékonyan működtetni? Vagy a magyar politikai kultúra defektusai is hozzájárulnak a felelőtlenség politikájának a kialakulásához? Az utóbbi hipotézis megfontolandó, hiszen az elmúlt 20 évben láthattuk, hogy a magyar választók rendszeresen „felülnek” a populista választási ígéreteknek.17 Azaz a választói inkom16 Például G. FODOR Gábor – SCHLETT István: A „Gyurcsány/Orbán probléma” – avagy milyen válság vár megoldásra?, kézirat, 2006. szeptember. 17 A 2002-es és 2006-os választások elemzése azt mutatta, hogy a magyar választópolgár rövidlátó módon hajlamos „felülni” a választási ígéreteknek illetve az államadósság terhére osztogató kormánypolitikának. Lásd KÖRÖSÉNYI: Elszámoltatható-e a kormány?

66


2009.11.03.

14:10

Page 67


petencia is hozzájárult ahhoz, hogy kialakulhasson és fennmaradhasson a felelőtlen kormánypolitika.18 Ez azt jelenti, hogy Magyarországon a demokrácia hatékony működésének bizonyos előfeltételei hiányosak. Ilyen előfeltétel: a választók informáltsága vagy legalábbis kompetenciája. Noha ez a magyarázat releváns ugyan, de vannak gyengeségei is. Az egyik abban rejlik, hogy a „demokratikus” vagy „kompetens” politikai kultúrát egy eleve létező (vagy éppen hiányzó) adottságnak tekintjük – holott ennek minősége összefügg a politikai folyamatok jellegével, az intézmények működési módjával és a politikai vezetők illetve a tágabb értelemben vett politikai elit minőségével is.19 A nép tudatlanságának ugyanis, empirikus értelemben, nincs egy eleve adott vagy szükségszerűen kialakuló szintje.20 A választók lehetnek tájékozottabbak és tudatosabbak, illetve kevésbé azok. A demokrácia egyik – John Stuart Mill óta – hagyományos normatív felfogása szerint a választási kampány – és általában a demokratikus politikai nyilvánosság – egyik funkciója éppen az állampolgárok informálása és politikai nevelése. 2002-ben és 2006-ban azonban aligha érvényesült a kampány informatív és „nevelő” hatása, illetve az ellenzék és a sajtó „felvilágosító” szerepe. A magyar politika Platón demokráciára vonatkozó lesújtó véleményét igazolja. Egyfajta politikai Grasham-törvény érvényesül: a rossz politika kiszorítja a jót.21 Ha a választók birkanyájként viselkednek, a demokrácia nem lesz több, mint a rivalizáló politikusok manipulációs játéka. A pártok azon (közös) törekvése, hogy tárgyi értelemben megtévesztő illetve elhallgató kampányt folytassanak, nem pusztán és közvetlenül csak a választók tudatlanságának fenntartására szolgál. Közvetve ugyanennek az eszköze a pártoktól független közvélemény gyengítése illetve megerősödésének akadályozása is. A pártok a sajtó és a média politikai befolyásolásával, pártpolitikai „kolonializálásával” akadályozzák, hogy egy, a napi pártpolitikai érdekektől független közvélemény létrejöhessen vagy megerősödhessen. Így a közvélemény gyengesége vagy hiánya és a média „pártosodása”22 is hozzájárul ahhoz, hogy a választási kampányban a pártok megtévesztő stratégiája érvényesülhessen, és a politikai táborok pártokhoz lojális, „törzsi” jellege fennmaradjon. Érdemes hozzátenni: fontos demokráciaelméleti jelentősége van annak a ténynek, hogy a költségvetési deficitet és az államadósságot növelő, 2002–2008 közötti kormányzati politikának nem volt belső, a demokrácia működéséből adódó politikai korlátja. A közrossz politikájának végül is külső, politikán kívüli tényezők – a finanszírozási források elapadása – szabtak csak gátat. 19 Másik gyengeség: semmi sem utal arra, hogy a magyar választók infantilisebbek és inkompetensebbek lennének a szlovák, román, cseh vagy osztrák választóknál – márpedig ezen országok nem kerültek ilyen negatív spirálba. Így implicit módon ez a tényező is inkább a politikai vezetők és elit felelősségét húzza alá. 20 Kérdés persze, hogy a politikusok és az állampolgárok közti kompetencia-különbségnek nincs-e egy többé-kevésbé állandó értéke. 21 A Grasham-törvény szerint két vagy több pénz egyidejű használata esetén „a rossz pénz kiszorítja a jót”. 22 Azaz ha a választók egyik felének a tájékozódási forrása a Népszava, a Népszabadság, a 168 Óra, a Klubrádió és az ATV, míg a másik felének a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Hír vagy Echo TV és a Lánchíd Rádió, akkor nem jöhet létre egy olyan politikai nyilvánosság, amely egyforma mércét támaszt a kormányokkal, politikusokkal szemben. E választói csoportok ugyanis lojálisabbak lesznek saját politikai táborukhoz, mint bizonyos erkölcsi és politikai alapértékekhez és a közös érdekekhez. Ezért fontos kérdés a demokratikus elszámoltatás hatékonysága szempontjából a politikai skanzenek felszámolása és a pártatlanságra való törekvés a közszolgálati rádióban és televízióban, valamint a politikai polarizáció mérséklése a kereskedelmi médiában. 18

67


2009.11.03.

14:10

Page 68


A negyedik tényező a politikai kultúra másik oldala: a politikai vezetők erkölcsi hanyatlása. A politikai felelőtlenség, a nepotizmus, a korrupció, a pártokrácia terjeszkedése, a közszolgálati ethosz hanyatlása, a politika és gazdaság összefonódása mind olyan kórtünetek, amelyek összefüggenek a politikai osztály és a tágabb értelemben vett közéleti-társadalmi elit morális hanyatlásával. A politikai és közszolgálati elit valamint a pártok közvéleményformáló-értelmiségi holdudvara már csak szociológiai, nem pedig erkölcsi értelemben elit. Az elhivatottság, a politikusi ethosz mintaadó szerepe, ami az erkölcsi értelemben vett elit sajátossága, alig látható a magyar politikában. Végül, úgy vélem, alkotmányos-közjogi berendezkedésünk néhány – korábban ünnepelt – eleme is hozzájárult a patologikus vonások kialakulásához. Először is, a politikai felelősséget, elszámoltathatóságot hosszabb távon szűkítette az az 1990-ben létrejött közjogi konstrukció, amelyben, 1) a miniszterekkel szemben nem lehet, 2) a kormányfővel szemben pedig kizárólag konstruktív bizalmatlansági indítványt lehet benyújtani, miközben 3) a köztársasági elnök parlament-feloszlatási jogát a parlamentarizmusban szokásosnál jóval szűkebbre szabták. Az alkotmányozók a stabilitást részesítették előnyben az elszámoltathatósággal szemben – és ez a közjogi szerkezet áll fenn ma is, amikor a létrejöttének indokául szolgáló tényezők már régen megszűntek. Másodszor, a korrupciónak a közigazgatásban történő terjedéséhez hozzájárult, hogy közjogi rendszerünk nem teremt határozott korlátot, határt a (politikai, köztisztviselői, közalkalmazotti) közszolgálat és a magán- vagy üzleti érdekek között. Elmosódtak a határok és erős informális összefonódás alakult ki. Harmadszor, a felelőtlenség állapotának szélesebb körben történő létrejöttében szerepet játszott a liberális-jogállami jogalkotás azon radikális felfogása is, amely az egyéni felelősséggel szemben előnyben részesíti a „személyiségi jogok” védelmét. Például az adatvédelmi biztos sokszor a transzparencia hivatásos ellenfeleként lép fel. A rendszerváltás forgatókönyve, a pártrendszer polarizációja, a politikai osztály erkölcsi hanyatlása és a szélesebb értelemben vett állampolgári politikai kultúra jellege is hozzájárult a patologikus vonások (a felelőtlenség politikájának, a pártokrácia és a korrupció uralmának, továbbá a legitimitás-deficit) kialakulásához. Kérdés, hogy e betegségek gyógyíthatóak-e, vagy együtt kell velük élnünk.

68


2009.11.03.

14:10

Page 69



Grand Theatre (1933)

69


2009.11.03.

14:10

Page 70

Kommentár • 2009|5 – Esszé

Molnár Attila Károly MONGOL Politikai gondolkodás és gyakorlat Magyarországon* Egy Jelent-e valamit jelenleg Magyarországon a jó illetve a rossz kormányzat? A jó vagy rossz rend? Az ezzel kapcsolatos viták eltűntek Magyarországról. Minek vitázzunk, ha verekedhetünk is? 1990 után a politikai gondolkodás kivirágozhatott Magyarországon is. Igaz, a baloldali vagy éppen marxista szerzőknek leginkább a fal mellett kellett járniuk. A baloldali politikai gondolkodás ott folytatta, ahol abbahagyta 1990-ben: nem létezett. Korábban hatalmi okokból nem lehetett, a csatlóstól engedelmességet vártak el, 1990 után pedig a bukott rezsim fogalmaival operálni, amellett érvelni olyan intellektuális és erkölcsi hősiességet kívánt volna meg, amit esetében kizárt az, hogy korábban negyven évig a fő szelekciós szempont marxista szerzők közt a megbízható konformizmus, az alkalmazkodás volt. Sokáig a politika szcientista tagadása (a tudszoc, majd a technokrata eszmény) jellemezte őket, az a remény, hogy az emberi problémák megoldhatóak a természettudomány módszereire építő társadalomtudomány által.1 A racionalizmus szcientista változatát 1990 után felváltotta egy másik racionalizmus, a liberális kazuisztika. Sokáig a legjobb állapotban a liberális, de legalábbis magát annak nevező politikai gondolkodás volt. 1990 után szinte teljesen eluralta a magyar politikai gondolkodást, szinte kötelező lett, a liberalizmus minimummá vált. Fogalmait, érveit majd minden politikai irányzat használta. Hogy a kiábrándult újbaloldaliak miért liberálisok lettek, arra a legvalószínűbb magyarázat az alapvetően aufklérista jelleg, a magyar ugar elutasítása.2 Tartalom és módszer szempontjából a rawlsi gondolkodás, a liberális kazuisztika igyekezett úgy megalapozni a liberális politikai cselekvéseket, mintha nem lennének politikai előfeltevései. Ezt vitathatatlanul a legmeghatározóbban és a legszínvonalasabban Kis János művelte.3 Olyan érvelést igyekezett barkácsolni, amely sajátos politikai cselekvésekre vezet, azokat igazolja, anélkül, hogy maga az érvelés politikai előfeltevéseken alapulna. Jó racionalista módjára ezt minden esetben lehetségesnek és kívánatosnak tekintette, és amíg létezett, ez jellemezte a liberális politikai gondolkodást Magyarországon. Egy ilyen módon igazolt politikai rendszer és cselekvés a racionalista remény szeNagyon megkésett válasz K. A. barátomnak. Bentham, Marx, Comte, Spencer, Dewey talán a legismertebbek. 2 Vö. Bereményi Géza – Cseh Tamás: A magyar paraszt című dalával. 3 Lásd pl. KIS János: Az abortuszról. Érvek és ellenérvek, Cserépfalvi, Budapest, 1992; UŐ.: Az állam semlegessége, Atlantisz, Budapest, 1997. * 1

70


2009.11.03.

14:10

Molnár

Attila

Page 71

Károly:

Mongol

rint minden eszes ember támogatását bírná, mivel nem feltételez semmilyen vitatható politikai előfeltevést. A magabiztossága miatt oly szimpatikus liberális racionalizmus egyértelmű, mindenki által belátható, vaslogikával levezetett és visszautasíthatatlan cselekvéseket mutatott be, dilemmák nélkül. Végül, ha rápillantunk a magyar jobboldali vagy konzervatív politikai gondolkodásra, akkor már végeztünk is. A konzervatívok elméletellenességét vitapartnereik a butaságukból fakadó elméletalkotó képtelenségnek tekintik. Még igazuk is lehet. Elméleteket biztosan nem alkottak. De a konzervatívok azzal nyugtatják magukat, hogy a világ olyan összetett és az emberi értelem oly véges, hogy reménytelen vállalkozás egy elméletben rendszeresen leírni, s annak alapján megérteni minden mozzanatában. Legalább annyira reménytelen, mint egy matematikai modellel leírni. Az elméletellenes beállítottság miatt a konzervatív gondolkodás eléggé nehezen megragadható, lehatárolható: mindegyik másiknál sokkal sokszínűbb, vagy ha tetszik, inkonzisztensebb. A baloldal és a liberálisok bírálatán túl a konzervatív politikai gondolkodás elsősorban intézményekre és a politikai cselekvés bizonyos módozataira irányult. Inkább ebben van a koherenciája. Megtalálható a konzervatívoknál a nosztalgia, bár annak tárgya vitatott köztük. A lamentálásnak megvan az a sajátos bája, hogy az ilyen gondolkodás arra utal: képviselője túl későn érkezett, hogy bármit is konzerváljon, a konzerválni érdemes dolgok eltűntek. Maradt a helyükön az édes-bús kesergés. Ez azonban gyenge támpontot nyújt. A prudens partikularizmus jellemzi inkább a mai konzervatív gondolkodást, amely szemben áll a dogmatizmussal. De sem a lamentáló-nosztalgikus, sem az osztályvédő, sem a prudens partikularizmus nem feltétlenül jellemzi a konzervatív gondolkodást teljes egészében, inkább ezek valamilyen keveréke. Az elmúlt évek a politikai gondolkodás apályát hozták Magyarországon. És ez összefüggésben lehet a politikai gyakorlattal. A rendszerváltás utáni évtizedben a domináns politikai gondolkodási irányzat kétségtelenül a liberális volt. Ekkor a konzervatívok számára az újabb ideológiai uralom, valamilyen liberális dogmatizmus tűnt a fő veszélynek: az a fajta a racionalizmus, amely valamely axiomatikusnak – evidensen racionálisnak – tekintett liberális állításból igyekezett levezetni az aktuálisan egyedül helyes politikai cselekvést (amely cselekvés azonban véletlenül egybeesett a liberálisok aktuális érdekeivel is – a szerencse gyermekei voltak). Mára azonban gyökeresen megváltozott a politikai gyakorlat. A kilencvenes évek liberális kazuisztikája talán 2002-ben áldozott le, amikor a D-209-es ügynök Kis János érvelése ellenére sem mondott le. Nemhogy a racionalizmus, valamilyen ideológiai dogmatizmus nem tűnik fenyegető veszélynek jelenleg, hanem éppen ellenkezőleg, minden elv és jelentés jelentéktelenné vált, miképpen a vita is megszűnt. Bármennyire is bírálható a liberális dogmatizmus, az a feltevés húzódott meg mögötte, hogy a kívánatos cél egy minél szélesebb konszenzus kialakítása és az, hogy a konszenzuson alapuló együttműködés kívánatos. Azonban ez a liberális remény megbukott, nem tudott konszenzust kialakítani, rendre nem a racionális meggyőzéshez folyamodott, hanem az általa elítélt erőszakhoz, hazugsághoz vagy éppen manipulációhoz. A racionalizmus leáldozott – a politikára és a politikai cselekvésre vonatkozó feltételezései hamisnak bizonyultak, mivel nem tudtak mit kezdeni Kleopátra or71


2009.11.03.

14:10

Page 72


rának problémájával4 – még jóval a politikai hedonizmus mai gondjainak megjelenése előtt. Az ezredforduló után változott a kép, és a racionális konszenzus helyett egyre inkább a hatalom lett fontos: az ellenőrzés képessége, amely szemben a tekintéllyel, nem kívánja meg a kormányzottak engedelmességét, beleegyezését. A tekintély – az elfogadott, legitimnek tekintett kényszer – lehetetlennek és feleslegesnek is tűnt a gyakorlatban. Úgy tűnt, hogy az ellenőrzés egyre kevésbé az engedelmességet igénylő parancsokon alapul, inkább személytelen médiumokon és azok technikusain, mint a pénz vagy a média, amelyek elől csak hatalmas árat fizetve lehet elszökni. De míg korábban a kormányzati tekintély korlátozása volt a liberálisok célja, a forradalmak kora óta inkább az állami ellenőrző képesség növelése és megszerzése lett az, hogy azt felhasználhassák a kívánatos viszonyok kialakítására. A hatalom lehetőségeibe vetett bizalom, annak megszerzése és megtartása lettek a politikai gondolkodás fő témái. A politikai viták két talán legjellemzőbb témája a szuverenitás és a jó élet: kié, hogyan, mi korlátozza, mire használják szuverenitást, illetve a jó élet milyen, miképpen közelíthető meg? Ezek a rezsimek alapvető kérdései, de a modern politikában kötelező lett Churchill nyomán azt gondolni, hogy a létező demokrácia a lehetséges rezsimek legjobbika. Az elmúlt évtizedekben a „jó élet”-ügyben vitát kezdeni, folytatni képtelenség lett volna, a vita legfeljebb abban a kérdésben zajlik, ki gyakorolja a főhatalmat. A jó élet fogalma értelmetlenné vált, hiszen bármi jó, amit az egyén választ. Jó élet ma az, ha mindenki képes megszerezni mindazt, amire csak vágyik. Lehetséges-e mindenkit kielégítő viszonyokat alkotni? A korábbi évezredeket jellemző „vagy-vagy” helyett lehetséges „és” és „mind… mind…”, döntést nem igénylő viszonyokat kialakítani, mindenki igényét kielégíteni? Ez utóbbi – mindenki kielégítése – csak akkor lehetséges, ha az emberek igényei nagyjából homogének. Ezért meg kell mondani nekik, mit akarjanak. A magyarországi politikai gyakorlat a végrehajtó hatalom köré szerveződött. Teljesen mindegy, hogyan élünk együtt, csak az a lényeg, ki gyakorolja a hatalmat. Míg a „hogyan éljünk?”, „mi a jó élet?” kérdése bizonyos törvények, intézmények alkotását, fenntartását igényelné, a kán esetében ez fel sem merül. Így, ha valami vita zajlik, akkor senkit nem a jó törvények és a jó élet érdekel, hanem egy kérdés maradt: ki legyen a kán?

Kettő A kiábrándító churchilli bon mot felmenti használóit a rezsimmel kapcsolatos gondolkodás és viták alól. Akármennyire is népszerűtlen Fukuyama állítása, miszerint a liberális demokrácia a történelem vége lenne, a gyakorlatban a domináns politikai gondolkodás csak a liberális demokrácia előfeltevései között mozog. A liberális demokrácia – legalábbis Magyarországon – sokak számára a politikai gondolkodás végét jelenti. A kriti4

Vö. Pascal: Gondolatok 162.

72


2009.11.03.

14:10

Molnár

Attila

Page 73

Károly:

Mongol

kai voltukra oly büszke modern demokraták sok mindent vitathatnak, csak azt a kérdést nem, amik az előző évezredek embereit foglalkoztatták. Ezt a kérdést, a jó és rossz rend problémáját hallgatólagosan, végleg megoldottnak vélik. Nincs komoly politikus vagy politikai csoport, aki magát ne demokratának nevezné, és ne a még nagyobb, még több demokráciát tekintené a problémák megoldásának. A modern politika megjelenése óta legitimációs deficittel, azaz engedelmességi problémákkal küzd. A kérdés inkább az, hogy a modernitás mostani gondjai növelték-e a modern politika ilyen gondjait. A modernitás az az érzet, miszerint éles törés van a jelen és a múlt között. A múltnak, így az emlékezet semmilyen formájának nincs sem relevanciája, sem hasznossága sem a jelenbeli cselekvési problémáink észlelésében, sem a megoldásában. A modern a szó eredeti értelmében egyszerűen csak annyit jelent: az éppen divatos (modo).5 A modern a rendezett (permanens) forradalom. A modern (és némiképp a posztmodern is) radikalizálta a szerződés-elméletet, s azt terjeszti, hogy az emberi kapcsolatokat szabadon lehet alakítani, átszabni, ahogyan csak az emberi rációból vagy akaratból ered. A kérdés csak az, hogy mit akarnak az emberek vagy mit diktál a ráció. A modernek szerint a „társadalom” – az emberi viszonyok, amelyek azelőtt az erkölcs világát jelentették – teljes mértékben megérthető, azaz ellenőrzés alá vonható, és ezért alakítható. Minden, ami ennek ellenállna – mert homályos, kiismerhetetlen –, az önkényes és elnyomó. Mindaz irracionális, ami nem érthető, azaz nem ellenőrizhető, alakítható, és ez a bajok forrása. Márpedig csak az fogadható el, csak az értelmes, ami ellenőrizhető és ezért alakítható. A modern azért racionalista valamilyen módon, mert képtelen elfogadni a vallásos pietást: az embernek meg kell bíznia valamiben, ami nem áll és nem is állhat teljes mértékben az ellenőrzése alatt. Az önmagában elégséges – legfeljebb technikai, anyagi segítségre szoruló – ember modern gondolata ellentétes a transzcendenciára való nyitottsággal. A modern úgy tekint magára, mint ami megszabadult a múlttól, és ez végtelen lehetőségeket nyitott meg. A korlát képzetét, ami Püthagorasz óta (a mérséklet erényében: szophroszüné) a politikai és erkölcsi gondolkodásunk egyik alapeleme, a modernitás törölte el: nincsenek sem mennyiségi, sem minőségi korlátok. A modernek gátlástalanok, ami azonban a modern világot hasonlatossá teszi Szent Ágoston földi városához: ahol mindenkit csak a vágyai vezetnek, ott csak egy gátlástalan zsarnok tarthat valamiféle rendet, de nem az őt engedelmesen követők, hanem a tőle rettegők között. A modernitás önképe a gyors és folytonos változás, amelynek értelme a jövőben van. A modernitás válsága pedig arra utal, hogy maga a modernitás a probléma. Ugyanis a hagyományos tudásokon és gyakorlatokon alapuló cselekvéseket felváltották a csak a szakértők által látható és irányítható változások és alternatívák. A modernekkel szembeni posztmodern annak felismerése, hogy a változásoknak nincs tiszta és világos célja. Magyarországon a modernizáció az aufklérizmushoz kapcsolódott; azonban komolyan vehető-e a szándék? Lehetséges-e a világgazdaságban versenyképes munkaerőt előállítani, 5

A „modern” és a „divat” szavak gyökere.

73


2009.11.03.

14:10

Page 74


aki innovatív, fegyelmezett, rugalmas, de ugyanakkor politikailag könnyen manipulálható, engedelmes a Vörös Hadsereg vagy mások kegyéből neki ajándékozott oligarchiának? Ha a két követelmény nem egyeztethető össze, akkor az oligarchák melyiket választják? Az aufklérizmus lényege szerint szemben áll mindenféle legitimációval, főleg a demokrácia képviseleten alapuló legitimáció-igényével. Könnyen belátható, hogy az aufklérizmus egy, a politikai társulásban nem jelenlévő vagy nem elterjedt gondolkodást akar elterjeszteni, annak szellemében kormányozni; a polgárokat megmunkálandó munkadarabnak tekinti, ellenükre akarja kormányozni őket. Az aufklérizmusnak nincs legitimációigénye – a magyar ugar belegyezése, támogatása elnyerése helyett, annak feltörése a célja –, mindenképpen rombolja a kormányzat iránti engedelmességet az, ha a kormányzat nyíltan szemben áll a kormányzottakkal, ha a viszonyukat a vízmérnök és a lecsapolandó mocsár analógiájaként képzeli el. A modernek a legitimációs gondokat részben úgy próbálták meg kezelni, hogy feltételezték, lehetséges a modern rezsimet politikai uralom, azaz engedelmesség és együttműködési készség nélkül is fenntartani az adminisztráció, „a dolgok igazgatása”, a személytelen hatalom révén. A kortárs politika e modern remény és a posztmodern pragmatizmus keverékének tűnik. A modernitás, ahogyan azt ismerjük, erős affinitást mutat a tömegdemokráciával. Lehet-e az egyik előfeltevéseit bírálni a másik nélkül? Az egyik gondjai nem jelentik-e a másik nehézségeit is? A demokrácia a liberális oligarchia uralma Nyugaton, a posztkommunistáé Keleten. Addig tűrik őket, amíg képesek a vágyakat kielégíteni. A demokráciát ugyanis a polgárai eszköznek tekintik, a politikai hedonizmus eszközének, és nem önmagában célnak. Így a gazdaság szűkülésével jó eséllyel felmondják a passzív engedelmességet az oligarchiának. A lényeges makrogazdasági döntések oligarchikus módon születnek, csak ma szakértőknek nevezve a meghozóikat, akik nem a tulajdonjoguk révén kerültek döntési helyzetbe. A demokrácia mítoszát addig hiszik el a népek, amíg ez az oligarchia lefizeti őket. Sokáig az a képzet élt, hogy a politikai hedonizmus ösztönzésével legitimitást (engedelmességet) nyerhetnek a kormányzatok. A politikai hedonizmus azonban nem tűnik fenntarthatónak. A gazdagsági növekedés megtorpant – Magyarországon előbb, mint a világban. Úgy tűnik, ismét politizálni kell, azaz dönteni, indokolni, lojalitást megnyerni. Úgy tűnik, Magyarországon csak rövid ideig lehetett lefizetni az emberek zömét. Magyarországon, és talán a világ nagy részén sok minden ismét kiváltság lesz. Nem feltétlenül születés, lehet hogy ész, tehetség vagy szorgalom alapján lesz az. Ezt a helyzetet, amikor az ember már kevésbé megvehetők, sőt még a vágyaik közeli kielégítését sem remélhetik, a liberális demokrácia politológusai úgy értelmezik, hogy „felerősödnek a radikalizmusok”. Érdekes politikai jelenség a radikalizmus: akkor erősödik fel, ha megtorpan a gazdaság bővülése. Ez a magyarázat azt feltételezi, hogy a jóléti problémamegoldás alternatívája a radikalizmus? A megvehetetlen politikai igényt nevezik radikálisnak? A liberális demokrácia szakértői a politikai radikalizmust tekintik válságnak, pedig a lojalitás-megvonás tűnik az igazi problémának a modern demokráciákban, a radikálisok azok, akik kimutatják a legitimitáshiányt vagy reflektálnak rá. 74


2009.11.03.

14:10

Molnár

Attila

Page 75

Károly:

Mongol

Ma a liberális oligarchia reménye gyengült, de legalábbis megingott, hogy erkölcsi helyeslés, engedelmesség elérése nélkül, pusztán a dolgok igazgatásával is képes a modern világot kormányozni. A mai gondjaink nem csak gazdaságiak, bár elsősorban azokról beszélünk: korábban azt hallottuk, hogy a gazdaság jól van, csak a költségvetéssel vannak bajok. Azonban az állam annyi és olyan szerepet lát el, hogy a költségvetés gondjai az együttélés gondjai, a politikai, magánéleti viszonyok gondjai is. Mindezen megfontolásból, bár elsősorban gazdasági problémákról beszélnek a politikai társulások tagjai, csak annyiban gazdaságiak vagy költségvetésiek a gondok, hogy a modernek az államtól várják és remélik a gondjaik megoldását. A modern demokrácia egyet jelent a centralizációval, az etatizmussal és a társas kapcsolatok szétmállásával. A demokrácia az önuralom, önszabályozás mítosza, miként a piac is. Mindkettő annak reménye, hogy meg lehet szabadulni a látható kéztől. Ezzel szemben a modern demokrácia etatista – az állam gyengítése antidemokratikus lenne, hiszen a nép „mint nép” önkormányzatát gyengítené. A demokrácia alapgondolata az önuralom: az emberek nem képesek ugyan magukat egyénenként uralni, de egyesülve – valamilyen misztikus átalakuláson megy keresztül az egyén a kollektivitássá válással – már képesek az önuralomra a felelős kormányzás révén. A felelősség és képviselet miatt elvárhatja-e polgárai engedelmességét? De a demokrácia valóban felelős kormányzást jelent-e?6 A demokráciák a gyakorlatukban nem képesek erre, a gyakorlatuk valószínűsíti Rousseau belátását, miszerint a demokrácia isteneknek való. Ezért nevezem a demokráciát mítosznak. A szerződés-elmélet egyik fontos értelmezése az, hogy a főhatalom minden tettének értelmi szerzői a polgárok összessége. Mivel az ember nem képes elnyomni önmagát, a főhatalom sem nyomhatja el a polgárait, akik felhatalmazták. Magyarul: ki a felelős az irdatlan államadósság gyors felhalmozásáért? A kormány biztosan nem, hiszen nem magukra költötték, hanem a polgárok között osztották szét a polgárok megbízásából. A polgárok biztosan nem, hiszen azok egy fillér államadósságot nem vettek fel, alá nem írtak semmit, és senkit ezzel a céllal nem bíztak meg. Akkor ki? Sem a kormányzat, sem a nép nem felelős. A dolgok csak úgy megtörténnek. A demokráciában eltűnik a felelősség, miképpen a hatalom birtokosa tagadja hatalmát, és a kiszolgáltatott egyénekből oly módon űz csúfot, hogy őket nevezi nyilvánosan a hatalom legfőbb birtokosának. Másrészt, szemben az ősi bölcsességgel, lehet az ember önmaga bírája? A modernitás és a pártrendszer erkölcsileg elfogadottá tette, hogy egyének és érdekcsoportok önmaguk és ellenfeleik felett ítélkezzenek, ha képesek győzni. De miért fogadja el a győztes ítéletét a legyőzött ellenfél? És a csoportok folytonos küzdelmében értelmes-e a felelősség az ellenféllel szemben? Így a demokratikus pártrendszer nem rendet tart, hanem érdekeket szolgál ki szemérmetlenül, sőt büszkén, a politikai közösség más tagjaival szemben, azok kárára. A demokratikus pártrendszer zsákmányállam: a pártok tagjait és szavazóit ki kell fizetniük a veszteseknek. Csak az a kérdés, ki lesz a lúzer.7 „Csak olyasmid van, amit elég erős vagy meg6 Vö. Pauline C. WESTERMAN: From Democracy to Accountability = Anti-democratic Thought, szerk. Erich Kofmel, Barnes and Noble, 2009, 165–185. 7 Harold LASSWELL: Politics. Who Gets What, When, How?, Peter Smith, New York, 1950.

75


2009.11.03.

14:10

Page 76


szerezni” – írta Obama mentora, Saul Alinsky. A pártrendszer arra rendezkedik be, hogy folytonosan és nyíltan megsértik egymás jussát (adóztatással vagy más módon), és Cicero arra figyelmeztetett, hogy a joggal (ius) elvész az igazságosság (iustitia), és azzal a politikai társulás. Miért engedelmeskedjen, működjön valaki együtt, ha a kormányzat nyílt célja az ő jussának megsértése? Azonban a modern politika és a demokrácia önkormányzás-eszménye végletesen összezavarta a jog és igazság fogalmait, ma nem jelentenek többet vágyak megfogalmazásánál. A modern demokratikus felelőtlenség egyik eleme a világ és az emberi viszonyok szcientista uralásának igénye: a személyes (bizonytalan és szabad döntéseket tartalmazó) indokok helyett személytelen okok, szükségszerűségek „felfedezése”. Szakértők hada dolgozott az elmúlt két évszázadban, hogy egyre újabb és újabb személytelen okokat találjon ki a személyesek helyett. Így aki személyekhez köt eseményeket és felelősségre vonást vár, az nem pusztán összeesküvés-elméleteket sző, de primitív is, szemben a szakértők szofisztikált, személytelen okokként ható erőivel, kényszereivel, trendjeivel, struktúráival. A modernek szerint az egyetlen legitim rend a demokrácia, és azzal csak egy rossz uralmi rend áll szemben, az egyszemélyes. Azonban a demokrácia nem eredményezhet-e zsarnoki egyeduralmat, ahogyan Platón látta? A bonapartizmusnak nevezett politikai stílus a demokrácia ellentéte vagy inkább abból ered? Nincs-e más fajta rossz uralom is, mint például az oligarchia, amely a demokrácia sok kritikusa szerint a demokrácia díszletei mögött létezik? A történelmi tapasztalat szerint a zsarnok és a nép nem feltétlenül ellenségek, miképpen az oligarchia és a nép sem mindig azok. A modern demokrácia legitimációs deficitje annak köszönhető-e, hogy még nem eléggé demokratizált a politikai közösség (az intézményei, a politikai kultúrája, a törvényei stb.); vagy pedig a demokrácia pontosan a még megtalálható nem demokratikus elemek – mint a tekintély, a vallás, a hierarchia – miatt létezik egyáltalán önromboló hajlamai ellenére? Ha egy kormányzatnak nem engedelmeskednek a kormányzottak, sőt jó morális érveik vannak erre, akkor azt a 20. századi irodalom legitimációs válságnak nevezi. A modern politika igyekszik csökkenteni az engedelmesség, a morális helyeslés jelentőségét, jobban bízik a hatalomban, a tudományos manipuláció technikáiban, mint a mindig bizonytalan erkölcsi helyeslésből fakadó engedelmességben. A modern demokrácia a legitimitást felváltotta a legalitással, más szóval a procedurális demokráciával: amennyiben a rögzített eljárási formáknak megfelelően jön létre egy döntés, azt legitimnek kell tekinteni. Az ellenszegülőket pedig bűnözőknek.8 Azonban ez csak formailag oldotta meg az engedelmesség-deficitet. A demokrácia ahelyett, hogy megoldaná a legitimáció problémáját, inkább növeli. A procedurális demokrácia iránti remény – amely feltételezi, hogy formális eljárási szabályok iránt is lehet lojális a polgárok zöme – része a jogi formalizmus, legalitás hangsúlyozása. A formalizmus a döntések szükségességét szüntetné meg, de inkább a 8 Vö.: „Ha ebben a rendszerben egyáltalán még használnak olyan szavakat, mint a »legitimáció« vagy »tekintély«, úgy azokkal csak a legalitást fejezik ki […] a parlamentáris demokrácia legitimitása »már csak legalitásában létezik«.” Carl SCHMITT: Legalitás és legitimitás, Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2006, 14.

76


2009.11.03.

14:10

Page 77

Molnár

Attila

Károly:

Mongol

döntések szükségképpen önkényes voltát takarja el, s így tehermentesíti a politikát a döntései értelmessé tételének feladata alól. A formalizmus azonban addig látszik működni, amíg mindenki osztja a közös, hallgatólagos előfeltevéseket, nincs szükség ítéletet alkotni. Így van ez a gazdasági bűncselekményeknél, és így van ez a politikai-erkölcsi cselekvéseknél is. A formális jogot kedvelő bürokrácia nem tud mit kezdeni azokkal, akik más előfeltevések alapján cselekszenek és ezzel döntési helyzeteket hoznak létre: a bürokratikus személyiség nem tud dönteni, halogatja azt, ezzel a szervezet és maga a politikai közössége sodródik. Ezt látjuk a központi hatalmak történelmében 1918–19-ben, ezt látjuk a weimari köztársaságban,9 ezt látjuk az EU esetében és ezt látjuk a mai Magyarországon. A bürokratikus eszményt nevezik ma demokratikusnak: olyan helyzetek kialakítását, amikor valamit mindenki nyerhet, és nem kell döntést hozni valaki ellen. A formális jogot, eljárásokat és azok értelmezését kényszerrel is fenn kell tartani az azt támadókkal szemben. De a liberálisok szerint a politikának meg kell hajolnia a jog előtt.10 Azonban a törvény uralma nem tartható fenn tartósan tartalmi szempontokat alkalmazó kényszerítő döntések nélkül: formálisan a vallási közösség nem különíthető el az autóalkatrész-kereskedéstől, a bűncselekmény a lehetőségekkel éléstől, az állam a maffiától. Az e döntésekről lemondó rezsim a törvény uralmáról és az állami erőszak törvényesen korlátozott, de létező monopóliumáról mond le, aminek az erőszak, az igazságtalanságok elterjedése az alternatívája. A csak formális jogon, eljárási szabályokon alapuló rezsim, mivel az igazságtalanságot és felelőtlenséget támogatja, nem lehet tartós, nem kaphatja meg a lojalitást, legfeljebb megvásárolhatja azt valameddig.

Három A magyar kormány feje 2006 nyarán azzal állt elő, hogy meg kell változtatni a társadalmi szerződést. Az állam nem tudja biztosítani a szolgáltatások egy részét, viszont az adót még fizetni hajlandóktól több adót fog beszedni. Használta a modern demokrácia nyelvét. A szerződéseket azonban nem lehet egyoldalúan módosítani, azt szerződésszegésnek hívják, ami a szerződés felbontásával jár. Azaz, új választások, új szerződés kellett volna: az új feltételek mellett kivel szerződnének a választók. Azóta Magyarországon a modern demokráciákat egyébként is sújtó legitimációs deficit megnőtt, még jóval a politikai hedonizmus gondjai előtt, az őszödi beszéd nyilvánosságra hozatala után: ha az egyik fél bevallottan megtéveszt, akkor ugyan mi késztetné a másik felet a szerződés betartására, a polgárokat az engedelmességre? A „szerződés” képzetét azért használták az európaiak, mivel a rossz kormányzat problémájára kerestek megoldást olyan korban, amikor a lázadás még nem erénynek, hanem bűnnek számított. A szerződés-elméletek megoldása egyszerű és érthető: a kor9 Lásd Uo., 15. A Reichstag feloszlatásáról például ma már ellentmondás nélkül kijelenthető, hogy az „szigorúan legális”, holott érdemben nem más, mint államcsíny. 10 Vö. Kant: Örök béke, 1. függelék.

77


2009.11.03.

14:10

Page 78


mányzás kölcsönös kötelezettségeken alapul, amiket ha megsért a kormányzó, azzal kívül helyezte magát a szerződésen, felbontotta azt. Ezek után már a kormányzottak sem tartoznak neki engedelmességgel. Az egyoldalú szerződésmódosítás felmenti a másik felet a vállalt kötelezettségei alól, sőt bizonyos esetekben: bűncselekmény. Azonban az elmúlt két évtized gazdasági életében nemhogy nem ritka, hanem elterjedt gyakorlattá vált az egyoldalú szerződésmódosítás és a gazdasági előny ilyen növelése. A kérdés az, hogy az egyoldalú szerződésmódosítás normálisnak tekintése, sőt büszke vállalása a politikai elitből sugárzott-e szét a gazdasági életbe, vagy inkább a gazdasági menedzserek világából érkező politikusok hozták-e magukkal ezt a gondolkodást. Valószínűleg mindkettő: affinitás van bizonyos fajta politikai gondolkodás és gyakorlat, illetve bizonyos gazdasági szemlélet és gyakorlat közt. Ez az affinitás nem ideológiai, sokkal inkább a szemlélet a közös: az utilitas (hasznosság, célszerűség) és honestas (tisztesség, erényesség) szétválasztása és az utóbbi elvetése. Szétválasztható-e ez a kettő, és fittyet hányhat-e hosszú távon a tiszteletreméltóságnak, morális megbecsülésnek egy politikus? Nem jár-e a tiszteletreméltóság hiánya a politikai (és üzleti) hatékonyság hiányával is?11 A demokrácia nemcsak a demagógok, hanem a szofisták kora is, mivel nincs semmilyen tekintély az értelmezési viták eldöntésére. A politikai marketing felvirágzása nem a felelős iszokratészi-cicerói közjó iránt felelős retorikát hozta el, hanem a pragmatista hazudozásét. A 20. századot uraló racionalizmusokkal (szcientizmus, liberális kazuisztika) szemben kialakult megalapozás-ellenes érvelés12 posztmodern változata Magyarországon a felbátorodó és érveket kereső baloldali politikai gyakorlattal kapcsolódott öszsze. A megalapozás-igény elvetésének pragmatista változata13 kapcsolódott össze a bal és liberális politikai gyakorlattal. E pragmatizmus a tudást céljaink elérésére szolgáló eszköznek tekinti; igaznak pedig azt, ami célra vezet. Az a tudás marad fenn, ami segít a célelérésben, ami segíti a fennmaradást. (Így a morál és vallás, vagy éppen a hiányuk is természetes szelekció terméke.) Nem az igazság a hatékony, hanem az az igaz, ami hatékony. Az ember csak a cselekvésért gondolkodik, és nem valamilyen igazság keresése miatt. Mivel a pragmatizmus sikert, hatékonyságot ígér, ezért a politikai cselekvők kapnak e gondolkodás szállítóin. Tulajdonképpen az a gondolat, hogy a tudás hatalomhoz juttat, és ez adja meg a tudás keresésének értelmét, a modernitást kíséri eleitől fogva.14 Mindazonáltal, ez a gondolkodás nem áll messze attól, amit a baloldal Marx, Gramsci és mások alapján gondolt a tudásról: a tudás harci fegyver, érdekek védelmezője, a hatalom megszerzésének eszköze. Posztmodern pragmatizmusban eltűnik a jó–rossz, a határok, a zsarnokság is. Ha a jelentés önkényes, akkor akárki meghatározhatja. A zsarnok elveszti jelentését. 11 Sajátos módon hiába divatos téma Fukuyama nyomán a bizalom, és a Bourdieu nyomán a társadalmi tőke, a politikai gyakorlat az elmúlt években fügét mutatott e szempontnak. 12 Heidegger, Gadamer, Derrida, Foucault, Clifford Geertz, Hayden White, Kuhn jól ismertek lettek Magyarországon, de a politikai gondolkodásra eddig nem gyakoroltak lényeges befolyást. 13 Richard Rorty, Hilary Putnam. 14 „Nam et ipsa scientia potestas est” (Francis Bacon); „scientia propter potentiam” (Thomas Hobbes).

78


2009.11.03.

14:10

Molnár

Attila

Page 79

Károly:

Mongol

Értelmes-e a „hazugság” fogalma a tudás marxista felfogása és a posztmodern pragmatizmus gondolatvilágában? Utóbbi szerint számtalan valóságértelmezés van, a valóságok egymás mellett létezhetnek, és mindenki a magáét követi, a sikeresebb értelmezés lesz az igaz. Aki kudarcot vall, az tévedett, nem volt igaza. A „hazugság” fogalmának posztmodern értelmetlenné tétele a hazugsággal kapcsolatos dilemmákat is megszüntetette. A politika célja a valóságnak tekintett látszat alakítása lett. Ez eredményezte a médiapolitikát, ami nem pusztán a stagecraft, hanem egy valóság tudatos megalkotása a médiában. Tévednek azok, akik szerint ez a politika machiavellista. Machiavelli ugyanis fontosnak tartotta a politikai sikert, azaz a hatalom megtartását, de ez az engedelmesség (ma: legitimáció) kivívását jelentette, ami miatt szükségesnek tartotta a fejedelem tisztességes, követésre méltó voltának látszatát. Szó sem volt a honestas elvetéséről. Sőt a fejedelem Machiavelli szándéka szerint erényesebb a polgároknál, arisztokratikus. Tudja, ha erkölcsileg kétes értékű tettet hajt végre, de ezt kényszerből teszi meg. Ehelyett Magyarországon a kormányzat modern ideológusok és posztmodern hazudozók keveréke lett. Machivelli fejedelme ezek egyike sem volt. Nem voltak ideológiai tervei az emberekkel, elfogadta a conditio humanát olyannak, amilyennek látta. Nem vagyonra tört, hanem a dicsőségre, a tiszteletreméltóságra. A hatalomtechnika új színt kapott a 20. században a természettudományos gondolkodás elterjedésével: ezek szerint az emberi világ a természet része, ami elsősorban azt jelenti, hogy nincs morális jellege, és megfigyelője, ellenőrzője, manipulátora és alakítója is sine ira et studio bánhat vele. Sőt így is kell tennie, ha hatékony akar lenni. Az emberi világra vonatkozóan a tudomány amorális tudást ígért: technikát. A machiavellizmus a 20. századtól e technikus, „ügyes” politikát jelentette, nem pedig az eredeti Machiavelli-féle arisztokratikus erényre épülő politikát. Machiavelli fejedelme ugyanis tudta, hogy milyen erkölcsi vétségeket követ el, míg modern utódja nem tudja, hiszen a technika amorális. Nincsenek erkölcsi dilemmái. Az amorális emberi világot feltételező gondolkodás eltekint a szabad akarattól, attól, hogy az esendő, de erkölcsi elvárásokkal bíró emberek engedelmességét és együttműködését meg kell nyerni. A posztmodern pragmatizmus eltér a realizmustól, mivel az utóbbi kifejezés arra utalna, hogy pontosan tudja valaki, mi van (az „igazi igazságot”), aszerint cselekszik, tettei ezért vezetnek megbízhatóan a kívánt eredményre.15 A baloldal politikai hedonizmusa viszont gazdasági csődöt és a „radikalizmust”, azaz megvehetetlen csoportok megjelenését hozta. Ha elmarad a kívánt eredmény, akkor a cselekvő nem realista, valóságvesztésben él, vagy a valóság posztmodern alakításának mégis vannak korlátai. A Clinton–Blair–Schröder-féle posztmodern médiapolitikának, úgy tűnik, korlátai vannak: van valami valóság, amire ma leginkább a gazdaságnak nevezett tevékenységek és viszonyok utalnak, és egy másik aspektus, amit erkölcsnek nevezünk hagyományosan. E posztmo15 „Az egyik politikusnak, a Gyurcsánynak van realitásérzéke, a másik politikusnak nincs realitásérzéke, ez közöttük a nagy különbség; és Európa a realitások világa, a politika mindig a realitások világa és Európa pedig különösen a pragmatikus gondolkodás világa.” Nádas Péter a Friderikusz Most! című tévéműsorban, 2006. szeptember 19.

79


2009.11.03.

14:10

Page 80


dern médiapolitikusok nemcsak gazdasági válságokba futottak bele, de megkapták a „hazug” epiteton ornanst is, amatőr színjátszásukért pedig a pojácát. Magyarországon mindez együtt jelent meg. Visszakanyarodhatunk a modern politika problémájához: lehet-e szuronyok hegyén ülve kormányozni? És lehet-e pusztán a politikai hedonizmusra alapozván? Meg lehete spórolni az engedelmesség kiváltását valamilyen adminisztratív technikával? És lehete racionális konszenzust teremteni? Ha ezen modern módszerek nem válnak be, mondhatjuk-e, hogy legitimációs gondokkal küzd a modernitás, Magyarország pedig különösen e legutóbbi posztmodern kísérlet miatt?

Négy A kilencvenes évek túlmoralizált liberális politikai gondolkodását felváltotta az utóbbi években a demoralizált politika. A modernek a politikát racionálisan megalapozhatónak tekintették: így a döntés, konfliktus, harc kizárható lenne a politikából. A politika csak a racionálisan és liberális elvek alapján megalkotott jog és törvények alkalmazása vagy adminisztrálás lett volna. A kilencvenes évek kialakuló hazai jobboldala a dogmatikus racionalizmustól tartott, azzal vitázott, és vele szemben hangsúlyozta a konfliktust, az instabilitást, az esetlegességet és a döntést. A kilencvenes évek honi jobboldala a politika önállóságát hangsúlyozta a racionalizmus különféle változataival szemben. A jobboldal sajátos politikai fogalmakat kívánt használni, mint az uralom, a tekintély, a vezetés. Ebben a lelkesedésében a jobboldal azonban elment a tekintély és a hatalom közti különbségtevés, azaz a legitimáció problémája mellett. A liberális és baloldali antipolitikával szemben, amelyek így vagy úgy a kényszer kiküszöbölését ígérték, a jobboldal a kényszerítés szükségességét hangsúlyozta csak. Az utópizmussal és bürokratizmussal szemben azt hangsúlyozta, hogy a politika pusztán egy csatatér, ahol mindenki győzni akar. Azonban az ítéletalkotás és döntés hangsúlyozása arra is ki kell térjen, hogy milyen szempontok alapján történjen a döntés: elfogadható pusztán a párt- vagy egyéni közvetlen haszon? Túlságosan is Hobbes és Machiavelli lett a fontos számukra, de Medgyessy ügynök volta és Gyurcsány őszödi beszéde azt mutatta, hogy a politikában Lenin és Lukács szelleme lett a domináns. Kimerült a szocialista, majd a 10 év alatt a liberális utópia is, és maradt helyettük a demoralizált politikai gondolkodás és cselekvés, amely csak az anyagi érdeket és a félelmet tekinti valósnak, s erre a kettőre próbálta építeni a kormányzást. A jobboldali politikai gondolkodás az elmúlt két évtized nagyobb részében a racionalizmussal vitázott: előbb a szcientizmus marxista változatával, később a liberális kazuisztikával. Ennek során a racionalista reményeket és előfeltevéseket bírálta a döntés nevében, a politika önmagáért valóságát hirdette a szociális vagy emberi jogi célok szolgálatát hirdető politikával szemben. Azonban megjelent egy másfajta politikai gondolkodás és cselekvés, amely szerint a hatalom öncél, csak a birtokosa(i) szeszélyeit, libidóját hivatott kielégíteni lényegében bármiféle, formálisan legális eszköz révén, a közjó pedig vagy nyelvi trükk, vagy naivitás – mindez felszabadította a politikusokat mindenféle 80


2009.11.03.

14:10

Molnár

Attila

Page 81

Károly:

Mongol

elvárás alól. Nemhogy senkit sem kell képviselniük, de még elvárásoknak sem kell megfelelniük. Az utóbbi években a baloldali politikai gyakorlat végletesen ezzel a „milyen medve?” posztmodern pragmatizmussal kapcsolódott össze, amely nevetségesnek tekint mindenféle mércét, erényt, de még a legempirikusabb szégyenérzetet is. Például az átvilágítási törvény semmilyen szankciót nem rendelt a volt ügynökök megbüntetésére, azt gondolván a törvény alkotói, hogy a szégyen elég büntetés. Általában igazuk is lenne. Ádám és Éva szégyellte bűnét, és elbújt; Zeusz pedig az igazságosságot és a szégyenérzetet adta az embereknek Hermész útján, hogy képesek legyenek politikai társulásban élni (Protagórasz 322c). De a posztmodern politikus kikacagja az igazság gondolatát, szégyenérzete pedig, úgy tűnik, nincs, nem rettenti el semmitől. Platón tévedett-e vagy a kortárs honi posztmodern baloldal? Ideológiamentes politikát akartak a konzervatívok, de erkölcs- és gondolatmentes technika lett helyette. Hamletből totojázó, töketlen alakot csinált a 20. századi színjátszás. A késlekedő, nem-cselekvő szimbóluma lett. Pedig cselekszik, jó pár embert megöl vagy a biztos halálba küld. Azonban egyszer-kétszer megáll, és a modernek számára megengedhetetlen módon elkezd töprengeni egy-egy cselekedet erkölcsi értékén. Eközben különböző szempontokat, a helyzetet, a várható következményeket mérlegeli, de nem pusztán a tette kívánatos következménye, hanem helyessége szempontjából is. Ez az erkölcsi mérlegeléseket végző ember botrányos gondolat, szánni való figura lett az 1945 utáni Magyarországon. A modernek nem látnak más lehetőséget, mint a racionalizmus valamely típusát (tudományos politikát vagy liberális kazuisztikát) vagy az erőpolitikát, az őket megújítani igyekvők pedig a posztmodern pragmatizmust. Azonban mindezekkel szemben ismert a nem modern lehetőség: a döntés és annak intuitív, sosem evidens, esendő, mindig személyes és felelős jellegének hangsúlyozása, amely a kormányzottak erkölcsi, politikai és gazdasági hagyományának szempontjait vette figyelembe. Igaz, a felelős döntés képessége (a jellem, a kultúra és az ízlés) sokkal nehezebben adható át, és nincs az átadásának világos technikája, ezért a racionalizmus a gyorsaság és hatékonyság ígéretével kiszorította az oktatásból. A modern demokrácia csak egy lehetséges válasz a politika problémájára, de nem megoldás. Így a legitimációs gondok benne is folyton felmerülnek. Paradox módon a modernek politikai fétise Magyarországon két évtizede a kormányozhatóság és a gazdasági növekedés, e politika azonban kormányozhatatlan országot és gazdasági stagnálást vagy visszaesést eredményezett. Ez pedig lehetőséget teremt a konzervatív politikai cselekvés- és gondolkodásmód számára. Mit ajánlhatnak a konzervatívok ma? Vagyonuk, földjeik, palotáik és alapítványaik nincsenek. Az arisztokrácia mára kihalt, ha valamikor érdemes volt védeni a benne megtestesülő eszmény, a phronimoi nagylelkűsége miatt, ma már biztosan értelmetlen lenne a csoport védelme. De az eszmény továbbra is az. A konzervatívok egyik fő feladata pedig az, hogy elkerüljék a modern politika csábítását, és ne legyenek a ressentiment pártja, ami népszerű és könnyű pozíció. Konzervatív ajánlat lehet részben egy életforma, a prudens döntések képességét a jellemében hordozó úriemberé, részben pedig elfelejtett kérdések, szempontok, dilem81


2009.11.03.

14:10

Page 82


mák megfogalmazása. A létező rezsimet a szó eredeti értelmében kérdőjelezik meg: nem elsősorban a politikai gazdaságtanát, hanem a habitust – és helyette ajánlanak egy másikat. A habitusok ma elsősorban a Kulturkampfban csapnak össze: régebben más-más politikai közösség képviselte az eltérő életstílusokat és mentalitásokat: Hellasz a perzsákkal állt szemben, Róma a barbárokkal. Ma ez a szembenállás a modern politikai társulásokon belül van. A konzervatívok lehetőséget kaptak, hogy megmutassák a rájuk jellemző jellemet, habitust, életmódot és erkölcsi képzeletet, a nagylelkűséget, a józan észen alapuló mérlegelő ítéletalkotást, az ősi eszményeiket. Egy bizonyos erkölcsi képzelet ápolását az erkölcs, a politika és az ízlés terén, amit a környezetük alakítása révén nem tudnak megváltoztatni vagy megjobbítani az emberek. A humort és iróniát, ami a saját és világunk tökéletlenségeinek és kétértelműségeinek elfogadásából ered. „Erényeink megalkotása a dolgunk, nem könyvek megalkotása, és nem csatákat és tartományokat kell megnyernünk, hanem a rendet és nyugalmat önmagunk vezérléséhez.”16 A valóság természetesen nem egyezik meg az eszményeikkel, ha nem így lenne, cselekedni sem akarnának. Természetesen a cselekvés arra irányul, hogy hatással legyen a környezetre, anélkül azonban, hogy remélhetné a cselekvő annak tökéletessé válását. Bár a tökéletességet nem remélhetik, ez mégsem kell hogy elvegye kedvüket a politikai cselekvéstől: „Ha a káros véleményeket nem is irthatod ki gyökerestül és a lelkedből fakadt tanács meg nem másíthatja a gyakorlatban megszokott bűnöket: azért nem szabad cserbenhagynod az államot, mint ahogyan a viharba kerülő hajót se bízod sorsára, amiért nem állíthatod meg a szeleket.”17 A racionalizmus és a posztmodern pragmatizmus nem a baloldal ideológiai tartalmára, hanem módszerére utal, a cselekvés módjára. Úgy tűnik, mindkét módszer megbukott. Magyarország mostani helyzete okot ad a cicerói optimizmusra: úgy tűnik, az utilitas valóban nem válhat el tartósan a honestastól. A politikailag hatékony cselekvő nem tekinthet el teljesen a tiszteletreméltóságtól, az emberek erkölcsi elvárásaitól anélkül, hogy önmaga politikai hatékonyságát, a kormányzottak engedelmességre és együttműködésre vonatkozó hajlandóságát ne rombolná. A posztmodern pragmatizmus nem pragmatikus, a realizmus valóságvesztés.

16 17

Michel Eyquem de MONTAIGNE: A tapasztalatról = UŐ.: Esszék, III., Jelenkor, Pécs, 2003, 401. MORUS Tamás: Utopia, Budapest, 1941, 34.

82


2009.11.03.

14:10

Page 83

Kommentár • 2009|5 – Totális múlt

Kovács Tamás JELENETEK EGY VÉRBELI BESÚGÓ PÁLYAFUTÁSÁBÓL Opris Oszkár neve nem mond sokat az átlagembernek, de még a történészek körében is ismeretlen a neve. Jelen írásban, azon túl, hogy igyekszik bemutatni ennek a vérbeli besúgónak több korszakon is átívelő pályafutását, hősünkhöz kapcsolódóan két eddig publikálatlan forrást is közzé teszünk. Ha a kutató azt veszi a fejébe, hogy Opris Oszkár – mégoly rövid – biográfiáját írja meg, akkor két problémával szembesül. Egyik a források szűkössége, a másik pedig, hogy ebben az esetben talán még erősebb forráskritikát kell érvényesíteni. Ennek oka, hogy Oprisról, személyéről, tevékenységéről az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában találunk csak forrásokat. Ezek 1945 után keletkeztek; s jellemzően valamilyen magyar belügyi szerv (Államvédelmi Hatóság, Belügyminisztérium) iratai voltak a ’90-es évek derekáig. Ugyanakkor az is tény, hogy maga Opris is sokszor és sok mindent állított (vagy inkább hazudott?), s ezen állítások valóságtartalmának az ellenőrzése nem egyszerű feladat. A tanulmány végén szöveghűen közölt jegyzőkönyv 1956-ból, illetve ennek 1962-es kiegészítő jegyzőkönyve Opris internálás utáni életének egy szeletét villantja fel: amikor is anyagi kárpótlásra számíthatott az 1951 és 1953 közötti évekért. Azonban az iratok tartalma lényegében Opris 1945 előtti, rendőrségi besúgó karrierjére, valamint 1945 és 1948 közötti és újfent igencsak változatos életére vonatkozóan tartalmaznak adatokat. De ki is volt Opris Oszkár? Opris 1892-ben, Nyíregyházán született és 1973. november 4-én hunyt el Budapesten. Élete sokáig nem volt különösebben egyedi: érettségi és sikertelen egyetemi évek után 1915-ben a Postatakarékpénztárnál helyezkedett el, majd 1917-ben behívták katonai szolgálatra a 11. gyalogezredbe. Az olasz fronton azonban fogságba esett 1918 október 30-án. Csak 1919-ben tudott hazajönni Magyarországra, amikor is visszatért postatakarékpénztári állásába. Saját bevallása szerint már 1919-ben csatlakozott az Ébredő Magyarok Egyesületéhez. Szintén nehezen kontrolálható adalékok szerint megszervezett egy rövid, mindössze egyórás találkozót Prónay Pál, Héjjas Iván és Hetényi Imre, budapesti rendőrség megbízottja között.1 A későbbiekben semmi nyoma nincs annak, hogy e találkozó után – ha megtörtént – Opris kapcsolatban maradt volna a két tiszti különítményessel. Azonban az ekkor még csak rendőrtanácsos Hetényivel nem szakadt meg a kapcsolata, sőt igazán csak a ’20-as években mélyült el. Ekkortól – bár az alábbiakban közölt forrás szerint csak 1921-től – Opris Oszkár a Magyar Királyi Államrendőrség alkalmazottja lett, mi több: Hetényi Imre bizalmasa. Így Opris útja a rendőrség útlevélosztályáról, Hetényi pályafutásának felívelése után, egyenesen vezetett a politikai osztályra. Szintén csak Opris vallomásában van nyoma annak, hogy 1925-ben Hetényi 1

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (a továbbiakban: ÁBTL), 3.1.9. V-79958, 8–9.

83


2009.11.03.

14:10

Page 84


Bécsbe küldte, hogy az ottani magyar baloldali emigráció ellen nyomozzon.2 A következő évben azonban Opris és a Budapesti Rendőr-főkapitányság útjai szétváltak, legalábbis a külső szemlélő számára. Oprist hivatali visszaélés miatt elítélték, s ennek folyományaként elbocsátották a rendőrség kötelékéből. Hetényi azonban nem engedte el bizalmi emberét: a továbbiakban mint hivatásos besúgót foglalkoztatta tovább. A ’20 évek végétől, de különösen a ’30-as években az egyre erősebbé váló szélsőjobboldali mozgalmak és pártok jelentettek veszélyt a Horthy-féle Magyarországra, így ezeknek pontos nyilvántartása, megfigyelése a rendszer elemi érdekévé vált. Ezen csoportok szemmel tartásának teljesen bevett és természetes eszköze volt, hogy a rendőrség embert vagy embereket épített be az adott pártba, akik természetesen igyekeztek minél több információt megtudni, de nemcsak a pártról, hanem annak tagjairól, a tagok múltjáról is. Ezen beépített, korabeli szóhasználattal élve „B” emberek naponta mentek be dr. SomborSchweinitzer József rendőr-főkapitányhelyettes irodájába, hogy aznapi információikat átadhassák. Ezeket Sombor-Schweinitzer összegyűjtötte, majd heti rendszerességgel összefoglaló jelentést írt belőlük, amelyet nemcsak a budapesti főkapitány, hanem a mindenkori belügyminiszter is megkapott.3 Az Opris-biográfiából meglehetősen nehéz kihámozni – hasonlóan 1919–1921 közötti időszakhoz –, hogy mit is tett vagy nem tett hősünk a háború utolsó két évében. A forrásokban tényként rögzítik, hogy bár a német rendészeti és biztonsági szervek letartóztatták, majd átadták a magyar hatóságoknak, mégsem internálták. Pedig ekkor már köztudott volt róla, hogy a németek által letartóztatott és deportált Sombor-Schweinitzer József besúgója. Ezt csak úgy tudta elkerülni, ha 52 évesen is, de tényleges katonai szolgálatra vonul be. Ennél a pontnál azonban újfent több verzió bukkan elő. Egyik, hogy ugyan bevonult, de erdélyi ismerőseinél bujkált, kvázi katonaszökevény volt. A másik szerint 1944. június 1-jén mint hadapród őrmester bevonult Besztercén. Innen azonban Csepelre vezényelték egy munkaszolgálatos századhoz, majd végül 1944 augusztusában leszerelt. Arról nem szól a fáma, hogy 1944 szeptembere és 1945 tavasza közötti féléves időszakot miként vészelte át. Szintén saját bevallása szerint részt vett a Kabók Lajos-féle ellenállási mozgalomban is, de ezt az állítását sem erősíti meg semmilyen más külső forrás. Mindenesetre tény: Oprist végül nem internálták, a fronton sem teljesített szolgálatot, hadifogságba sem került, de malenkij robotra sem vitték el 1944–45-ben. Opris 1945-ig sem unalmas élete azonban újabb és újabb fordulatokat vett a háború után. Egy róla készült, 1953. július 17-én keltezett környezettanulmány ekképpen foglalja össze a „felszabadulás” utáni életét: 1945. februárjában Tömpe András és Péter Gábor felkérésre a politikai osztály szolgálatába lépett. Előbb nyomozó, majd előadó lett. 1946-ban a Belügyminisztérium Uo. Sombor-Schweinitzer pályafutásáról és a szélsőjobboldal elleni mozgalmakkal kapcsolatos nyomozásokról lásd Rendőrségi célkeresztben a szélsőjobb. Dr. Sombor-Schweinitzer József feljegyzése a szélsőjobboldali mozgalmakról, 1932– 1943, szerk., bev. Kovács Tamás, Gondolat, Budapest, 2009, 158. 2

3

84


Kovács

2009.11.03.

Tamás:

14:10

jelenetek

egy

Page 85

vérbeli

besúgó

pályafutásából

elbocsátotta. 1946. novemberében a MÁSZ-hoz4 került majd a TÜKERT-hez [Tüzelőanyag-kereskedelmi Vállalat] került, ahonnan 1949. februárjában elbocsátották, mert az MDP-ből kizárták. Ezután mint üzletszerző dolgozott.5

Sorsát így sem kerülhette el: 1951-ben az ÁVH házkutatást tartott a lakásán, majd letartóztatta és internálta Sombor-Schweinitzer egykori „B” egyénét. A házkutatásról így írt Balogh József alhadnagy 1951. február 1-jei jelentésében: A házkutatás foganatosításának folytán lefoglaltam kül és belföldi leveleket, fasiszta sajto termékeket, indexen lévő könyveket, nyilas jelvényeket, röppcédulákat, különböző katonai kitüntetéseket, feljegyzéseket, fényképeket, filmeket, iratokat, zsebnaptárokat, jegyzeteket, különböző katonai igazolványokat, katonai tárgyú könyveket és egy drb. böröndöt.6

Az internálásról szóló 1951. április 2-i ÁVH véghatározatban a következő olvashatjuk: Eljárás alá vont személy rendőrségi besúgói tevékenységet fejtett ki a múltban, ezért internálása szükséges. Ezt a véghatározatot az 1929. évi XXX. tc. 56.§. b. pontja alapján fellebbezésre való tekintet nélkül azonnal végre kell hajtani. E véghatározat ellen a kihirdetéstől számított 15 napon belül a belügyminiszter urhoz címzett fellebbezésnek van helye.7

A Kistarcsára internált Opris táborbeli életéről nem sok információval rendelkezünk. Azt azonban rögzíthetjük, hogy a tábor vezetése – nyilván valamilyen felsőbb helyről érkezett instrukció alapján – igyekezett minél több információt kiszedni Oprisból. Ennek egyik formája volt, hogy egy beszervezett, szintén internált ügynököt állítottak Oprisra, aki így célszeméllyé vált: „Nevezett internált ügyében »Domonkos« fedőnevű ügynökünk dolgozott és az ezután érkező jelentéseket is, a központba összefoglalva megküldjük.”8 Vélelmezhetően maga Opris is rájött, hogy szemmel tartják, így sok információt juttatott el „Domonkoson” keresztül az államvédelemhez arról, hogy az aktív rendőrök közül ki dolgozott már 1945 előtt, vagy hogy ismerete szerint ki vett részt Rákosi Mátyás és Vas Zoltán 1925-ös elfogásában. Talán maga Opris is abban bízott, hogy információiért cserébe szabadon engedik, vagy legalábbis előbb szabadul az internálásból. Ugyanakkor minden egyes alkalommal élesen tagadta, hogy a baloldali mozgalmak ellen is 4 Magyar Állami Szénbányák, itt ellenőrként dolgozott, vö. Opris 1952. augusztus 7-i vallomásával: ÁBTL, 3.1.9. V-79958, 16. 5 Uo., 11. 6 Uo., 7. 7 Uo., 25. 8 Uo., 10.

85


2009.11.03.

14:10

Page 86


dolgozott volna. „A felülvizsgálat során Opris konokul tagadta, hogy Hetényinek a baloldali mozgalmakról jelentést tett volna […] Javasoljuk: Opris Oszkár internáltat 3 évre a KOMI-nak9 átadni, munkájától és magatartásától függően szabadon bocsátani” – írta egy 1952. augusztus 7-én keltezett „Szigorúan titkos” összefoglaló jelentésében Kerti István államvédelmi hadnagy és Alak Sándor államvédelmi alhadnagy.10 Seres László államvédelmi százados 1953. augusztus 3-i jelentésében a következőt írja Oprisról: „Internálása alatt magatartása ellen kifogás nem merült fel.”11 Ezzel szemben a már korábban idézett 1953-as környezettanulmány végén a következő, meglehetősen sommás megállapítást olvashatjuk Oprisról: Politikailag minden tekintetben megbízhatatlan. Elvtelen, megvásárolható, aki minden rendszert hajlandó kiszolgálni, ha az anyagi előnyöket biztosít részére. Kitűnő emberismerete van, behízelgő modorú, mindenkivel könnyen veszi fel az érintkezést, hamar bizalmukba tud férkőzni. Kialakult baráti köre még nincs.12

Bár mint látható, Opris megítélése még az ÁVH berkeiben sem volt egységes (jó fogoly vagy megrögzött hazudozó), 1953 augusztusában megszüntették internálását és szabadon engedték. Ez az esemény nyilván összefügg azzal is, hogy jelentős változás történt az állambiztonsági szervek szervezetében az MDP PB 1953. július 15-i döntése, majd a minisztertanács ülése után (500/6/1953 számú Minisztertanácsi Határozat). Ezután ugyanis az ÁVH és a BM összevonásával létrejött egységes Belügyminisztérium látta el az államvédelmi, határőrizeti, karhatalmi, rendőri, büntetés-végrehajtási, légoltalmi és tűzoltósági feladatokat, míg a régi Belügyminisztérium közigazgatási feladatait a minisztertanács vette át.13 Sporadikus adat, de Opris „karrierjét” mutatja, hogy a Magyar Népköztársaság Belügyminisztériumának II/5-a (1945 előtti és utáni pártok és politikai mozgalmak) alosztálya 1959. december 12-i jelentésében az alábbiakat írta: „Operatív kapcsolatot létesítettünk fokozatos anyagi érdekeltség alapján Sombor Schweinitzer 63. sz. rezidensével [vagyis Opris Oszkárral].”14 Opris ügyében a következő fordulat 1956 augusztusában következett be. A Belügyminisztérium rehabilitációs bizottsága felülvizsgálta az ő internálási ügyét is. De most már beszéljenek a források.

Közérdekű Munkák Igazgatósága. Népgazdasági Tanács 407/21/1951.sz. határozata rendelkezett a KÖMI létrehozásáról, amelyet a letartóztatottakat foglalkoztató vállalatok szakmai és elvi irányítására és a főfelügyeleti jogkör ellátására 1951. december 1-jével, az addig a „igazságügyi vállalatok irányítását ellátó” Igazságügyi Minisztérium-i osztályból és a Földmunkálatokat Végző Egyesülés központjából hívták életre. 10 Uo., 28. 11 Uo., 13. 12 Uo., 11. 13 Magyar Országos Levéltár, MDP KV Politikai Bizottsága 276. f. 53. cs. 126. ő. e. 14 ÁBTL, O-14937/1, 245. 9

86


Kovács

2009.11.03.

Tamás:

14:10

jelenetek

egy

Page 87

vérbeli

besúgó

pályafutásából

I. Belügyminisztérium Titkársága Száma: 10-2294/1956

Szigorúan titkos!

J e g y z ö k ö n y v, Készült 1956. augusztus 10.-én Budapesten Opris Oszkár Budapest, VIII., Baross tér 3 szám alatti lakos ügyében: Opris Oszkár a Belügyminisztériumhoz beadott kérelmében anyagi kártérítést, nyugdíjrendezést és megfelelő gyógykezelést kér. 1892-ben született Nyíregyházán. Apja cipész mestere volt, anyja Duna Zsuzsanna, foglalkozása postai alkalmazott, majd 1921-től rendőrségi besúgó. Pártállása 193739-ig a Nemzeti Front, majd később 1940-től a Nemzeti Szocialisták pártjának volt a tagja. Felszabadulás után 1949-ig az MKP-nak, majd mint rendőrségi besúgót kizárták a pártból. A felszabadulás utáni munkaköre: 1946-ig államvédelmi hatóság, 46-után a TUKER-nél helyezkedett el, majd 1948-tól letartóztatásáig a Szabad Nép vidéki sajtó szervező osztályán dolgozott. Az internálási véghatározat szerint 1951. áprilisában internálták és 1953. augusztusában szabadult. A véghatározatban a múlt rendszer rendőrségének besúgója volt és abban aktív tevékenységet fejtett ki, ezért internálása szükséges. Az elfekvő adatokból megállapítható, hogy 1921-ben került a rendőrség szolgálatába, mint díjnok. A rendőrséghez való bejutása Hetényi volt politikai osztály vezető közbenjárására történt, akinek bizalmi szolgálatot teljesített, mint besúgó. 63-as fedőszámot kapott. 6 évi szolgálat után hivatali visszaélés miatt 6 hónapi börtönre ítélték, ez idő alatt az Útlevélosztály beosztottja volt. Kapcsolata továbbra is fennmaradt Hetényivel, aki továbbra is foglalkoztatta. Nevezett munkájáért 1500, majd 2000 pengő havi fizetést kapott. Mint besúgó állandóan a szélső jobboldali pártok felé végzett munkát, amit a politikai rendőrség részére adott jelentései igazolnak. A jobboldali pártokban beszervezéseket is hajtott végre. Több külföldi utjai vannak, ahová Hetényi küldte. Feladatait külföldi ismerettségei utján, minden esetben sikeresen végrehajtotta. Mint közismert besúgót 1944-ben a németek letartóztatták és utána a magyar hatóságok internálták, azonban széles ismeretsége folytán, mielőtt az internálótáborba került volna, behívták katonai szolgálatra, s így lehetősége volt arra, hogy Erdélyben ismerőseinél meghúzódjon. A felszabadulást megelőző pár héttel, Magyarországra jött és Budapesten bujkált ismerőseinél. Mikor lakására hazament a szovjet elvtársak elvitték és pár nap kihallgatás után átadták a magyar hatóságnak. Ügyének kivizsgálása után Péter Gábor személyesen kereste fel, és hívta az ÁVH. Szolgálatába. 1946-ban eltávolították, mint rendőrségi besúgót. 87


2009.11.03.

14:10

Page 88


Megállapítottuk, hogy az ellene felhozott vádat elismerte, azonban azt, hogy besúgó tevékenysége alatt a baloldali pártok felé végzett volna munkát, nem ismerte el. Ez a vizsgálat (folyamán – áthúzva) sem (lett teljes mértékben tisztázva – áthúzva) állapította meg (kézírással) Internálása 1951-ben nem volt indokolt, mivel a felszabadulás utáni tevékenységével nem tanúsított ellenséges magatartást. Javaslat: Mivel az Államvédelmi Hatóság megszervezésében kivette a részét, a felszabadulástól 1946-ig, valamint 1951-ben történt internálása sem volt eléggé indokolt, 5000 forint egyszeri segélyben való részesítését javasoljuk, mivel internálása következtében igen súlyos anyagi kárt szenvedett, felesége teljesen munkaképtelenné vált. (Kiss F. János) áv. hdgy.

(Szilágyi Ernő) áv. szds. (Borgos Gyula) áv. alez.

(Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 3.1.5 O-9698/a, 168–168/1 oldal)

II. Belügyminisztérium Titkársága.

Szigorúan titkos!

10-2375/1962 BM. 10-2294 sz. Jegyzőkönyv Kiegészítő jegyzőkönyve. Készült 1962. december 10-én Opris Oszkár (1892. Nyíregyháza, a: Duna Zsuzsanna ) öregségi nyugdíjas, Budapest, VIII. Baross tér 3. sz. alatti lakos v o l t i n t e r n á l t rehabilitált anyagi segélykérése ügyében. A rehabilitációs bizottság 1956. augusztus 10-én erkölcsileg rehabilitálta. Vizsgálati jegyzőkönyvében az alábbiak szerepelnek: Munkás származású, apja cipész mester volt. 1921-ben mint postai alkalmazott dolgozott. 1921-től rendőrségi besúgó. Pártállása 1937-39-ig a Nemzeti front, majd 194088


Kovács

2009.11.03.

Tamás:

14:10

jelenetek

egy

Page 89

vérbeli

besúgó

pályafutásából

től a Nemzeti Szocialisták Pártjának volt a tagja. A felszabadulás után 1949-ig MKPnak, mint rendőrségi besúgót ekkor kizárták a pártból. A felszabadulás után részt vett az ÁVH megszervezésében és ott teljesített szolgálatot 1946. I. hóig. Az elfekvő adatokból megállapítható, hogy 1921-ben került Hetényi volt politikai osztályvezető közbenjárására a rendőrségre és mindjárt Hetényi bizalmi embere volt 63-as fedőszám alatt. 6 évi szolgákat után hivatali visszaélés miatt 6 hónapi börtönre ítélték. Elbocsájtása után is fennmaradt kapcsolata Hetényivel, nevezett munkájáért 1500-2000 pengő havi fizetést kapott. Mint besúgó állandóan a szélsőjobboldali pártok felé végzett munkát, amit a politikai rendőrség részére adott jelentései igazolnak. A jobboldali pártokba beszervezéseket is hajtott végre. Mint közismert besúgót 1944-ben a németek letartóztatták és utána a magyar hatóságok internálták, azonban széles ismeretsége folytán, mielőtt az internálótáborba került volna, behívták katonai szolgálatra, s így lehetősége volt arra, hogy Erdélyben ismerőseinél meghúzódjon. A felszabadulást megelőző pár héttel, Magyarországra jött és Budapesten bujkált ismerőseinél. Mikor lakására hazament a szovjet elvtársak elvitték és pár nap kihallgatás után átadták a magyar hatóságnak. Ügyének kivizsgálása után Péter Gábor személyesen kereste fel, és hívta az ÁVH. Szolgálatába. 1946-ban eltávolították, mint rendőrségi besúgót. Megállapítottuk, hogy az ellene felhozott vádat elismerte, azonban azt, hogy besúgó tevékenysége alatt a baloldali pártok felé végzett volna munkát, nem ismerte el. Ez a vizsgálat sem állapította meg. 1950 áprilisában lett internálva a következő indoklással: „Nevezett a múlt rendszer rendőrségének besúgója volt és akkor aktív tevékenységet fejtett ki, ezért internálása szükséges.” Az internálótáborból 1953. augusztusában szabadult. A BM. Rehabilitációs bizottsága 1956. augusztus 10-én megállapította, hogy internálása nem volt kellően megindokolva, felszabadulás utáni tevékenységével nem tanúsított ellenséges magatartást, ezért 5000 Ft. Egyszeri segélyben való részesítést javasoljuk – fejeződik be a rehabilitációs határozat. Megvizsgáltam Opris Oszkár 1962. szeptember 29-én az MSZMP Központi Bizottságához beadott anyagi segély, valamint nyugdíjának felemelése iránti kérelmét. A személyes beszélgetés alkalmával az alábbiakat állapítottam meg: Mint nyugdíjas telepőr van alkalmazásban a 3. sz. Belker. Szállítási Vállalat, Karinthy Frigyes u. 17. sz. telepén, ahol 470 Ft. Fizetést kap. Mint öregségi nyugdíjas 500 Ft. Nyugdíjat kap, ebből tartja el magát. Igen erős szívbeteg, állandó gyógykezelés alatt áll, nyugalomra lenne szüksége, azonban a lakás, ahol mint társbérlő lakik, nem felel meg erre a célra, mert a társbérlői állandóan hangosan szólaltatják a rádiót, ami zavarja őt. 1956. augusztus 10-én a rehabi89


2009.11.03.

14:10

Page 90


litációs bizottság, mely foglalkozott ügyével 5000 Ft. Egyszeri anyagi segélyben való részesítésére tett javaslatot, ezzel szemben a vele való beszélgetés alkalmával nevezett elmondta, hogy 1957 elején 10000 Ft anyagi segélyt kapott, melyet Petrovics elvtárs adott át neki. Igen szűkös körülmények között él, igen sokat betegeskedik. Személyes beszélgetés alkalmával elmondta, hogy rehabilitálásával írást nem kapott, kéri annak pótlólagos megadását. 1956. augusztus 10-én erkölcsileg rehabilitálták és 10000 Ft. Anyagi segélyben részesült. Javaslom nevezett anyagi segélyben való részesítési kérelmét és nyugdíj felemelése iránti kérelmét elutasítani. (Vaszi Imre) r.fhdgy. J AVA S L A T: A Rehabilitációs Bizottság javasolja Opris Oszkár anyagi segély kérelmének és nyugdíj felemelésének elutasítását. (Dr. Geller Sándor) r. százados

(Dr. Lossó Ferenc) r. őrgy. (Dr. Pozsonyi István) a Minisztertanács megbízottja

(Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 3.1.5 O-9698/2, 63–65/1. oldal)

90


2009.11.03.

14:10

Page 91



A Hubertus Court bejárata (1937)

91


2009.11.03.

14:10

Page 92

Kommentár • 2009|5 – 1956

ˆ

Mateja Rezek AZ 1956. ÉVI MAGYAR FELKELÉS VISSZHANGJA SZLOVÉNIÁBAN ÉS JUGOSZLÁVIÁBAN A magyar felkelés a szlovén és jugoszláv politikai vezetés köreiben meglehetős nyugtalanságot váltott ki, a szomszédos államban végbemenő forrongásra késlekedve és képmutatóan reagáltak. A jugoszláv vezetést óvatosságra intették mind a kül-, mind pedig a belpolitikai körülmények, különösen a Szovjetunióval meglévő bonyolult viszony, a nyugati gazdasági segítségtől való függés, továbbá a lakosság életkörülményekkel való esetleges elégedetlensége miatt a magyar események Jugoszláviában történő megismétlődésétől is tartottak. A jugoszláv–szovjet közeledés folyamata, amely Sztálin halála után kezdődött és az ötvenes évek közepén, a belgrádi és a moszkvai nyilatkozatok aláírásával érte el csúcspontját, közvetlenül a magyar eseményeket megelőzően került zsákutcába. Jugoszlávia és a Szovjetunió viszonya stabilnak volt mondható, azonban egyik fél sem teljesítette maradéktalanul a másik elvárásait. A Szovjetunió törekvései arra irányultak, hogy Jugoszláviát politikai és gazdasági értelemben is magához láncolja, eltávolítsa nyugati szövetségeseitől, ily módon újra a keleti blokkhoz csatolva az országot. A jugoszlávoknak azonban a Szovjetunióhoz fűződő érzelmi és ideológiai kapcsolatok ellenére sem állt szándékukban lemondani függetlenségükről. Ráadásul az enyhülést a szocializmus jugoszláv modelljének megerősítésére próbálták felhasználni. Ráébredtek az el nem kötelezettség pozitív hozadékaira is, mind Keleten, mind Nyugaton. A nyugati nagyhatalmak, különösen az Amerikai Egyesült Államok a Tito-rezsimet bőséges gazdasági, politikai és katonai támogatásban részesítette, s egyfajta ékként tartotta fenn a kettéosztott Európában. Jugoszláviát óvták a Szovjetunióval való szorosabb kapcsolat kiépítésétől, a jugoszláv mintával a szovjet szatellitállamokat az engedelmesség megtagadására bátorították. Moszkva és Belgrád közeledését ezért Nyugaton meglehetősen bizalmatlanul fogadták, az USA pedig csak akkor volt hajlandó jóváhagyni az újabb gazdasági segélycsomagot, ha megbizonyosodott arról, hogy Jugoszlávia megőrizte függetlenségét. A nemzetközi politika szövevényes rendszerében a jugoszláv vezetés a magyar felkelés kapcsán azt az általánosan elfogadható álláspontot kereste, amely a legkevesebbet ártott volna saját megítélésnek a nemzetközi közvélemény szemében. Ez azonban az akkori körülmények között nem volt lehetséges – a szovjetek magyarországi politikájának támogatásával elvesztették volna a Nyugat támogatását, a szovjet beavatkozás elítélésével pedig a Moszkvával meglévő, viszonylag jó viszonyt tették volna kockára. A jugoszláv vezetők Nagy Imre reformkormányának intézkedéseit eleinte rokonszenvvel fogadták. Abban reménykedtek, hogy Magyarország Jugoszlávia példáját fogja követni, szimpátiájuk azonban semmivé lett, amint Nagy Imre egyre nyilvánvalóbban kezdte figyelembe venni a magyar felkelők radikális követeléseit, a felkelés pedig a szocializmussal szem92


2009.11.03.

14:10

Page 93

ˆ Mateja Rezek: 1956 visszhangja Szlovéniában és Jugoszláviában

beni ellenállássá nőtt. A magyarországi eseményekbe a jugoszlávok közvetlenül akkor kapcsolódtak be, amikor Nagy Imre és társai 1956. november 4-én a budapesti jugoszláv nagykövetségen kerestek menedéket. A jugoszláv vezetés ekkor még azt is fontolóra vette, hogy az egykori magyar vezetőnek menedéket ad Jugoszlávia területén, ezt azonban Moszkva élesen ellenezte, Nagy azonnali kiadatását követelve. A jugoszlávok a szovjet nyomásnak engedve tovább rontották volna amúgy is megtépázott tekintélyüket, ezért a Kádár János vezette új magyar kormánnyal való megegyezés mellett döntöttek, amely kötelezte magát arra, hogy Nagynak és munkatársainak szabad hazatérést biztosít és nem fogja őket üldözni. Az 1956. november 4-i, második magyarországi szovjet katonai beavatkozás után a jugoszláv vezetésnek végül döntenie kellett arról, hogyan reagál a szomszédos államban történtekre. Egy nappal később, 1956. november 5-én szinte az összes jugoszláv lap megjelentette a jugoszláv hírügynökség, a Tanjug által közvetített hivatalos álláspontot. A tudósításban az szerepelt, hogy „az utóbbi napokban közvéleményünk aggodalommal szemlélte a reakciós elemek egyre erősödő tevékenységét” Magyarországon, ami nemcsak a magyar szocializmust veszélyeztetheti, hanem a világbékét is, ezért „az események fejlődésének objektív, hidegvérű mérlegelése arra kényszerít minket, hogy hozzáfogjunk a mostani események és a legújabb helyzet józan mérlegeléséhez”. A jugoszláv hatóságok „realizmusa” Kádár kormányának támogatásában és a magyarországi helyzet mielőbbi stabilizálódásának reményében fejeződött ki. Abban bíztak, hogy megvalósul a kormányprogram, és a magyar–szovjet viszony az egyenrangúság alapján szerveződik újra. „Természetesen egyedül azt értékeljük negatívan, hogy a magyar kormánynak a szovjet hadsereghez kellett segítségért fordulnia”, áll a Tanjug jelentésében, újra hangsúlyozván, hogy a magyarországi szovjet intervenció „a reakciós erők növekvő nyomásának” eredménye. A jugoszláv vezetés álláspontját a magyar felkelésről a nyilvánosság előtt részletesebben Tito ismertette 1956. november 11-én, Pólában. Az elnök terjedelmes beszéde, mellyel a brutális szovjet intervenció által kiváltott hazai és külföldi ellenállás miatt a szovjet politikától próbált elhatárolódni, megjelent minden jelentősebb jugoszláv sajtóorgánumban, és a nyugati média is átvette. A magyar felkelésért Tito a sztálinizmust tette felelőssé, értékelése szerint a desztalinizáció lassúsága a keleti blokkban még létező jelenség. Az 1956. október 24-i, első magyarországi szovjet katonai beavatkozást súlyos hibának nevezte, mivel az spontán ellenállást váltott ki, minek következtében sok kommunista a „reakciósok” oldalán találta magát. Ezek, Tito szavai szerint, kihasználták az emberek jogos elégedetlenségét, a sztálinizmussal szembeni ellenállás pedig a szocializmus elleni fegyveres felkeléssé alakult. A második szovjet intervenciót ezért szükséges rossznak tartotta, amely megmentette Magyarországot a polgárháborútól és az ellenforradalomtól, a világot pedig akár egy nagyobb összecsapástól. Tito pólai beszéde olaj volt a tűzre, az egykori magyar miniszterelnök budapesti jugoszláv nagykövetségre való menekülése óta egyébként is feszült jugoszláv–szovjet viszony tovább éleződött. Titónak a sztálinizmus továbbéléséről mondott szemrehányásai 93


2009.11.03.

14:10

Page 94

Kommentár • 2009|5 – 1956

a Kremlben heves reakciókat váltottak ki, még inkább megszaporodott a szovjet és a jugoszláv pártvezetés között a Nagy Imrének a jugoszláv nagykövetségre való menekülése óta meglehetősen sűrű, epés hangnemű levélváltások száma. Tovább rontotta a helyzetet Edvard Kardelj 1956. december 7-i, a szövetségi gyűlésen elmondott beszéde, melyben nemcsak megismételte a már ismert jugoszláv álláspontot, hanem a Kádár-kormány teljesítetlenül maradt ígéretei miatti aggodalmát is kifejezve tulajdonképpen megkérdőjelezte a második szovjet intervenció pozitív hatásait. Jugoszlávia és a Szovjetunió közötti kapcsolat (1953 után) 1956 őszén ért újra mélypontjára, az éles hangvételű levélváltások pedig csak 1957 elején értek véget, a pártok közötti viszony nem hivatalos befagyasztásával. A magyar felkelésről vallott bizonytalan és következetlen jugoszláv álláspont negatív visszhangot váltott ki mind Keleten, mind Nyugaton, a csalódott magyarok pedig nem láttak bennük mást, mint politikai képmutatást. A feszült külpolitikai helyzethez hasonlóan a jugoszláv vezetésnek a belpolitikában is adódtak gondjai. A szocializmus tíz éve után az életkörülmények javulását váró lakosság elégedetlenkedése ugyanis egyre növekedett, és a vezetés már a magyar felkelés előtt is kénytelen volt elgondolkodni a gazdaságpolitika megváltoztatásán. Tito a pólai beszédben elismerte, hogy a jugoszlávok nem lehetnek teljességgel elégedettek az életkörülményekkel, ezért ígéretet tett a nagy gazdasági beruházások korlátozására, az életszínvonal növelésére. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy politikai ellenfeleik Jugoszláviában is az elégedetlenség szítására, a hatalom elleni fellépésre próbálják kihasználni a magyar felkelést, majd magabiztosan hozzátette, hogy a hatalom ettől nem fél, mivel „Jugoszlávia egészen más eset, mint Magyarország vagy akármelyik másik ország volt. Nálunk a forradalom véres népfelszabadítási harccal párosult, melynek során alaposan megtisztítottuk országunkat.” Jó egy héttel Tito pólai beszéde előtt, valószínűleg 1956. november 5-én Edvard Kardelj, a Jugoszláv Kommunista Szövetség Központi Bizottsága (JKSZ KB) Végrehajtó Bizottságának titkára Belgrádban, zárt ülésen ismertette először részletesebben a jugoszláv vezetés álláspontját; az ülésen jelen voltak a Jugoszláv Kommunista Szövetség járási bizottságainak titkárai. Ezt megelőzően a kommunisták sem kaptak tájékoztatást a legfelsőbb pártvezetés álláspontjáról, és többé-kevésbé saját belátásukra volt bízva a helyzet értékelése, ami sok esetben ellenkezett a pártvezetés politikájával. Kardelj az ülésen a járási bizottságok titkárai előtt a szovjet politikát és a magyarországi események fejlődését ugyanúgy értékelte, mint Tito Pólában, ezért minden jel szerint a jugoszláv álláspont fő értelmi szerzője ezúttal is Edvard Kardelj lehetett. A felkelés okait Magyarország túlzottan lassú desztalinizációjában látta, az első szovjet intervenciót elítélte, véleménye szerint az csak még inkább feltüzelte az ellenálló magyarokat, Nagy Imrét pedig az egypártrendszer eltörlésével a „reakciós erők” ölébe taszította. Kardelj ekkor még bízhatott Kádár őszinteségében és kormányának politikai programjában, ezért támogatta a második szovjet intervenciót, amely arra volt hivatott, hogy a magyar szocializmust megvédje az ellenforradalomtól. Beszéde végéhez érkezve a dolgozók életszínvonalát – Tito pólai szerepléséhez hasonlóan – a jugoszláviai szocializmus fennállása és megszilárdítása szempontjából kulcsfontosságúnak nevezte. 94


2009.11.03.

14:10

Page 95


A szlovén politikusok is tudatában voltak annak, hogy az alacsony életszínvonal a magyar felkelés mintájára a hatalom elleni lázadáshoz vezethet. Miha Marinko, a szlovén pártszervezet titkára és a népfront (SZDLS) elnöke a népfront 1956. november 8-i ülésén hangsúlyozta: a magyarországi és lengyelországi események arra figyelmeztetnek, „hogy a nemzeti jövedelem előirányzott elosztását módosítani kell, és az életszínvonal emelése érdekében mindent meg kell tenni”. A ljubljanai járási bizottság titkára, Janez Vipotnik arról számolt be, hogy a magyarországi felkelés hatására felforrósodott a ljubljanai politikai légkör, pedig „már a magyar események előtt is meglehetősen kiélezett volt a politikai helyzet, mely az utóbbi években minden ősszel fokozódik, ami összefüggésben áll az embereknek a tél átvészeléséhez kapcsolódó gondjaival”, ezért úgy vélte, hogy a nyilvánosságot mielőbb tájékoztatni kell a fizetések emelésének és az életszínvonal növelésének tervéről. Jugoszlávia-szerte meglehetősen széleskörűen elterjedt az a vélekedés, hogy Szlovéniában magas az életszínvonal, tette hozzá Marinko, amit megalapozatlan állításként visszautasított. Egy Kardelj-féle nyilatkozatra hivatkozott, miszerint „Szlovéniában a háború előtti helyzethez képest semmi sem javult. Sőt azt is hozzátette, hogy Szlovéniában a szakképzett munkás soha nem élt rosszabbul, mint éppen most.” A szlovén politikai vezetés a szövetségi állásponttal egybehangzóan a nagy gazdasági beruházások visszafogásának, az életszínvonal emelésének pártján állt. A szlovén kormány vezetője, Boris Kraigher arra figyelmeztetett, hogy az emberekben nem szabad túl nagy reményeket ébreszteni az életszínvonal azonnali emelkedését illetően, mert ez csak még nagyobb elégedetlenséghez vezethetne. Megállapította ugyanis, hogy „csak a hadseregre fordított összegek lényeges csökkentésével lehetne elérni az életszínvonal növekedését. […] Azonban minden jel arra utal, hogy ezen kiadásokat nem lesz módunkban csökkenteni.” A legfelsőbb szlovén politikai vezetés köreiben azt is elismerte, hogy Jugoszlávia erősen függ a nyugati segítségtől. Az amerikai gazdasági segítségről szóló szerződést, amely a jugoszláv vezetés számára mindennél fontosabb volt, a második magyarországi szovjet intervenció előestéjén, 1956. november 3-án írták alá. Ez nem maradt észrevétlenül, Kraigher ugyanis elmondja, hogy „már olyan hangok is hallatszanak, hogy a szerződés aláírásának napján, a Kádár kormányának létrejötte előtti napon még bíráltuk a magyarországi szovjet intervenciót, másnap pedig már támogattuk Kádár ˆˆ kormányát”. A tárgyalás végén Stane Kavcic arra figyelmeztetett, hogy „a szocializmussal nem megbékélt emberek” arról beszélnek, hogy a dolgozók életkörülményekkel való elégedetlensége miatt a magyar események megismétlődhetnek Jugoszláviában is, valamint hozzátette, hogy „a reakciós erőknek nagyon határozottan a tudomására kell hozni, kapni fognak a fejükre, ha arra pályáznak, hogy nálunk is történjen valami”. Hasonló vita bontakozott ki a JKSZ KB 1956. november 20-i plénumán is. Miha Marinko ekkor újra hangsúlyozta, hogy a „viharos időkre” való tekintettel a városi és ipari központok dolgozói és alkalmazottai életszínvonalának kérdését „teljes lelkiismerettel” kell kezelni, ugyanis „nem egy esetben történt meg, hogy a tragikus magyar események analógiájára nálunk is a kommunisták ellen szítottak”. Egyszersmind figyelmeztetett a kommunisták „defenzívájára”, mert „nem reagáltunk elég határozottan” a 95


2009.11.03.

14:10

Page 96

Kommentár • 2009|5 – 1956

magyar eseményekre, „állami vezetésünk pedig különböző okok miatt nem adott ki hivatalos álláspontot”, miközben „a különböző kispolgári demokraták, mint Djilas” álláspontjukkal átléptek a megengedett határon. Marinko valószínűleg Djilasnak a magyar felkelés kapcsán kialakult jugoszláv „semlegességre” vonatkozó, az AFP francia hírügynökségnek adott interjújában kifejtett kritikájára, valamint az amerikai baloldali The New Leader című újságban megjelent írására célzott, melyben Djilas a jugoszláv „nemzeti kommunizmust” reformra képtelennek nevezte, s egyben megjósolta a kommunizmus végét is. A JKSZ KB plénuma előtti napon, 1956. november 19-én letartóztatták Milovan Djilast, a jugoszláv párt egykori magas beosztású funkcionáriusát. A büntető törvénykönyv 118. cikke alapján a jugoszláv politika „hamis színben való feltüntetése” és a „a tények meghamisítása” volt a vád, 1956. december 12-én pedig háromévi, Sremska Mitrovicában letöltendő szigorított fegyházra ítélték. A JKSZ KB plenáris ülésén Marinko bevezető beszéde után a járási titkárok számoltak be a saját járásaikban kialakult politikai helyzetről. Beszámolóik meglehetősen hasonlóak voltak. A ljubljanai párttitkár, Janez Vipotnik kijelentette, hogy a magyar felkelés Ljubljanában „különféle reakciókat váltott ki”, a helyzet csak Tito 1956. november 11-i beszédével nyugodott le némileg, „még a kommunista szövetségben is, szervezetünk legkiválóbb tagjai között” is vita folyt, mely „abba az irányba mutatott, hogy nálunk is Djilasszal kell kombinálni, és többpártrendszert kell bevezetni”. A munkások alacsony életszínvonala is aggasztotta Vipotnikot, a helyzet komolyságáról szóló állításait a legutóbbi év gazdasági emigrációról szóló adataival támasztotta alá. Kijelentette, hogy Szlovéniában a gazdasági emigránsok száma 1956-nak csak az első tíz hónapjában 157%-kal nőtt az 1955-ös évhez képest, vagyis mintegy 3500 főre, ez a szám pedig ennél is magasabb lenne, ha 1527 személyt nem fogtak volna el a határon. Elmondta azt is, hogy a magyar felkelés alatt megszaporodtak az életkörülményekre vonatkozó kritikák, „és egyre jobban terjedtek az olyan hangok, melyek szerint nálunk is kellene csinálni valami hasonlót, hogy forradalmi úton oldják meg a gondokat”. Tito beszéde óta, az életszínvonal növelésére tett ígéreteket követően „enyhülést tapasztaltak. Igaz, az emberek most változást várnak”, figyelmeztetett Vipotnik. Figyelmeztetését megerősítette Mirko Zlatnar, aki kiemelte, hogy az ígéretek miatt az embereknek magas elvárásaik vannak, „valószínűleg túl magasak is, és kérdéses, hogyan fognak reagálni egy kicsit később”, ugyanis „ha gazdaságunkban nem fogunk változásokat kieszközölni és nem fog bekövetkezni a két éve várt érdembeli javulás, az elégedetlenség valamivel később, de erőteljesebben fog kitörni, mint most”. A plenáris ülésen részt vevők megállapították, hogy a magyar felkelésre a hazai politikai propaganda nem adott megfelelő választ, és a párt szerveinél is meglehetős fejetlenség uralkodott. „Az utca embere kommentálta az ˆˆ eseményeket, mi pedig csak hallgattunk”, hangzott Fedor Kovacic önkritikus véleméˆˆ nye. A hatástalan propaganda Mitja Ribicicet is aggasztotta, igaz, egyszersmind felvetette azt is, hogy „nem érkezett-e el az idő, hogy bizonyos újságíróinkat, újságainkat és folyóiratainkat a különböző külpolitikai események szabadabb kezelése felé irányítsuk és egyes ügyekben meghagynánk a saját álláspont kialakításának lehetőségét, melyekkel 96


2009.11.03.

14:10

Page 97


ˆˆ pontatlanság esetén vitába szállhatnánk”. Stane Kavcic ezúttal is az utolsók között szólalt fel, a hatalom elleni kritikákra és a dolgozók életkörülményekkel való elégedetlenségére reagálva pedig rezignáltan kijelentette: „Olyan helyzet állt elő, hogy reakciós elemeink saját proletariátusunkra akarnak támaszkodni.” Ez a felismerés a magukat a munkásosztály élcsapatának kikiáltó kommunisták számára kétségtelenül súlyos csapás volt. Az Állambiztonsági Igazgatóság (UDV) szlovén részlege a magyar események szlovéniai visszhangjáról készített terjedelmes jelentésében megállapította, hogy eleddig egyetlen esemény sem váltott ki olyan mértékű figyelmet és nem volt olyan hatással a hazai viszonyokra, mint éppen a magyar felkelés. Ennek magyarázatát elsősorban az életkörülményekkel való elégedetlenségben kell keresni. A számos éles kritikát, melyet „egyébként becsületes állampolgárok” is megfogalmaztak, a jelentés szerzői a sajtó számlájára írtak, „melyből hiányoztak a világos álláspontok”; szerintük ezt bizonyította Tito pólai beszédének fogadtatása, „melyet követően az emberek tisztázták önmagukban az eseményekkel kapcsolatos nézeteiket”. Egyszersmind figyelmeztettek arra is, hogy az életkörülmények javítására vonatkozó követelések a marsall beszédét követően megerősödtek és „világosabb, határozottabb formát öltöttek”, az UDV éppen ezen a ponton látott „esélyt rendzavarásra, melynek komolyabb hatásai lehetnek”. A kedvezőtlen gazdasági helyzetet értékelésük szerint az egykori polgári pártok maradványaiból, értelmiségiekből, egyetemi hallgatókból, a papság tagjaiból, a vagyonos parasztok és iparosok köreiből, valamint egyes munkások csoportjaiból szerveződő politikai ellenfeleik használják ki, a hatalom elleni ellenállást pedig az alacsony életszínvonalra alapozó propagandájukkal szítják. Ezen körök „ellenséges tevékenységét” az UDV két időszakra osztotta. Az első időszakban, 1956. október 23-a és november 4-e között úgy vélték, a rezsim kritikusai és ellenfelei még meg voltak győződve arról, hogy Magyarországon a felkelők fognak győzedelmeskedni. Abban reménykedtek, hogy a közvélemény nyomása alatt Jugoszláviában is többpártrendszert vezetnek majd be. Az UDV megállapította, hogy a „reakciós elemek” meglehetősen megosztottak voltak, és a jelentés szerint tisztában voltak azzal is, hogy önállóan nem tudnának megszervezni egy felkelést, ezért elsősorban a munkások elégedetlenségében látták a lázadás szításának lehetőségét. A második szovjet intervenció a hatalom kritikusait és ellenfeleit meglehetősen letörte, igaz, még mindig reménykedtek abban, hogy a jugoszláv vezetés mégis belátja majd, hogy a gazdaságban a kommunizmus kudarcot vallott, s lehetővé fogják tenni legalább még egy párt létrejöttét, ha csak a népfront keretein belül is. Úgy gondolták mindazonáltal, hogy a rezsim hadseregével és titkosrendőrségével elég erős ahhoz, hogy egy felkelést csírájában elfojtson. Az UDV 1956 őszén a külpolitikai eseményekkel kapcsolatban 1167 „ellenséges kihágást” regisztrált, messze a legtöbbet Ljubljanában és Koperben. 46 személy ellen indítottak eljárást, melyek közül 4-et átadtak a bíróságnak, 13-at a szabálysértési bírónak, a többi személyt pedig kihallgatták. A szlovén kritikus értelmiség képviselői álláspontjukat többnyire csak zárt körben fejtették ki. Az UDV jelentésében több tucat értelmiségi szerepel – a háború előtti pártok hívei, művészek, publicisták, újságírók, professzorok, akadémikusok, hallgatók és 97


2009.11.03.

14:10

Page 98

Kommentár • 2009|5 – 1956

egyebek. Az értelmiség és a lakosság egyéb rétegeinek köreiben a legelterjedtebbek a többpártrendszer bevezetésének feltétlen szükségességéről szóló vélekedések voltak, noha a háború előtti pártok tagjainak többsége tisztában volt azzal is, hogy az egykori pártok feltámasztása nem lehetséges. Megelégedtek volna akár a kétpárti rendszerrel is, „de ebben a meglehetősen elterjedt vélekedésükben sem voltak egységesek. […] Kifejtett gondolataikból és álláspontjaikból világosan látszik, hogy hiányzott az egység, és ilyenformán nem léteztek egységes ellenséges gócpontok sem. Csak szűkebb környezetükre hatottak.” A többpártrendszer bevezetésére vagy legalább a nagyobb politikai szabadságra irányuló törekvésekkel, valamint a hatalom és annak politikájának kritikusaival kapcsolatban az UDV jelentésében számos ismert személyiség neve szerepel – a legismerˆ ˆ tebb szlovén politikai ellenzéki, Edvard Kocbek mellett a kereszténydemokrata Srecko Zumer, a szocialista France Svetek, a műszaki egyetem professzora és a katolikus tábor egykori központi alakja, Andrej Gosar, a történész Silvo Kranjec, a liberálisok: Jakob Konda, Janko Tavzes és Stanko Dimnik, a pénzügyi jog professzora, Vladimir Murko, Ivan Grafenauer akadémikus irodalomtörténész, a művészettörténész Emilijan Cevc, ˆ Milko Maticetov etnológus és mások. Egyes szlovén értelmiségiek úgy vélték, hogy a kétpártrendszer bevezetésével az új párt elnöke Milovan Djilas lehetne, aki Nagyhoz és Kádárhoz hasonlóan korábban vezető szerepet töltött be Jugoszláviában. Hasonlóan gondolkodtak Jugoszlávia más részein is, ezért nem véletlen, hogy a hatalom éppen a magyar felkelés idején döntött először úgy, hogy Djilast le kell tartóztatni. A hatalom Djilas elvtársait is figyelte, főleg Vladimir Dedijert és a horvát „djilasistákat”: Dušan Diminic´et, Marijan Stilinovic´ot és a Naprijed pártlap más egykori munkatársait, akik „bizonyos cselekmények” végrehajtásához megfelelőnek találhatták a helyzetet. Djilas letartóztatásának szlovéniai visszhangjáról az UDV egy másik részlege 1956. évi jelentésében számolt be. Djilas letartóztatásának legtöbb kritikusát a Naši Razgledi munkatársainak körében találták, ahol Vlado Vodopivec, a szlovén kormány kulturális és oktatásügyi tanácsának titkára, valamint Ljubo Bavcon és Uroš Kraigher úgy vélték, hogy „a letartóztatással Djilast sérelem érte”. Ezt a hatalom félelmének számlájára írták, és megjegyezték, hogy Djilas válhat a jugoszláv Nagy Imrévé. Az értelmiségiek lelkesedtek a Petőfi Kör irodalmárai iránt is, akik kulcsszerepet játszottak a magyar felkelésben. A legélesebben a Naši Razgledi munkatársa, Bojan Štih fogalmazott, aki arról beszélt, hogy az írók a magyar felkelés élcsapatát alkotják, és ehhez hasonlóan a hazai irodalmároknak is vezető társadalmi erővé kellene válniuk, az újságíró Dušan Biber pedig kijelentette, hogy a jugoszláv irodalmárok bátorság dolgában elbújhatnak magyar kollégáik mögött. Az értelmiség nagy társadalmi jelentőségében és a magyar irodalmárok pozitív szerepében biztosak voltak a Beseda című irodalmi folyóirat munkatársai is, legfőképpen Ciril Zlobec és Jankoˆ Kos, valamint más irodalmárok, mint Boris Grabnar, France Vreg vagy Vojko Duletic, akik visszautasították Kardelj 1956. december 7-én a szövetségi parlamentben elmondott értékelését, mely szerint a Petőfi Kör értelmiségijei negatív, reakciós szerepet játszanak. A szlovén értelmiségiek közül Edvard Kocbek állt a legszigorúbb felügyelet alatt, aki az UDV értékelése szerint „az egyetlen személy, akinek megvannak a kapcsolatai és az el98


2009.11.03.

14:10

Page 99


határozása az aktív ellenálláshoz”. Kocbek 1956. november 21-én levelet kapott Alojz Rebula trieszti irodalmártól, melyben „megrendülve a történelmi eseményektől” a trieszti Sidro folyóiratban való közreműködésre hívta, amely Tokovi névre átkeresztelve központi kulturális folyóirattá válhatna, ahol a szlovén értelmiségiek szabadabban írhatnának, mint otthon. Kocbek elfogadta az együttműködést és küldött is három verset, melyek közül az egyik az Október huszonharmadika címet viselte. Az UDV jelentése szerint a magyar felkelés ideje alatt Kocbek „intenzívebb kapcsolatot tartott fenn keresztényszocialista barátaival”, különösen a ljubljanai ˆ opera ˆrendezőjével, Ciril Debevccel, az író és fordító Janez Gradišnikkal, a költő Joze Udoviccsal, a Nemzetiségi Kutatóintézet munkatársával, Lojze Udéval és másokkal. A magyar események kapcsán Kocbek kijelentette, hogy az az emberekben nagy reményeket ébresztett, valamint az életkörülményekkel való elégedetlenség miatt „nem zárta ki a belső forradalom lehetőségét” sem Jugoszláviában. Megjósolta, hogy a kommunista rezsim bukásával Horvátország és Szerbia vértengerbe süllyed majd, miközben Szlovénia kikiálthatná függetlenségét. „Képviselőjüknek értékelése szerint ing. Levstik felelne meg a leginkább, akivel régi baráti társaságuk körében többször találkozik”, fontolóra vette továbbá egy „haladó szlovén párt megalakítását is, melynek vezetője ő maga lenne. A kommunistáktól csatlakozhatna Levstik csoportja, és a »Dejanja« köreiből is toborozna számos irodalmárt és keresztényszocialistát.” A jelentések szerint Kocbek a magyar felkelés leverése után is „meglehetősen ellenséges maradt. Azt mondja, hogy még a partizánseregben sem volt ekkora kedve az önfeláldozásra, a cselekvésre, az eseményekbe való beavatkozásra. És ha ezért a beavatkozásért az életével kell is fizetnie, örömmel áll elébe.” A szlovén titkosrendőrség a katolikus egyházon is rajta tartotta a szemét. Az UDV jelentésében az áll, hogy a szlovén egyházi vezetés a magyar felkelés kapcsán „semmilyen hivatalos álláspontot nem dolgozott ki, a papság ezzel kapcsolatban nem is kapott semmiféle utasítást”, a magyar események kapcsán „nagyon világos differenciálódás zajlott le az ellenséges és pozitívabb irányultságú papság között”, ez előbbi azonban „meg sem kísérelte ellenséges akciók vagy tüntetések szervezését”. Különösen Anton Vovk püspökre figyeltek, aki „pedánsan” követte a külföldi rádióállomások adásait, a politikai helyzetről a papsággal nem beszélt, „részben azon félelme miatt, hogy többségükben – mint mondotta – az UDB emberei”. Az UDV az egyházi körökből a hatóságok legéleˆ sebb ˆ kritikusai között tartotta számon a ljubljanai papnevelde prorektorát, Jozef Pogacnikot, France Kimovc ˆ ˆ kanonokot, Janko Arnejc és Josip Šimenc kanonokokat, a celjei apátot, Peter Kovacicot, néhány ferencest, köztük Roman Tominecet és másokat. Az említett lelkészek a magyar felkelésben a kommunizmus végének kezdetét látták, és a Jugoszláviában bekövetkező gyökeres változásokban reménykedtek. Véleményüket csak szűkebb körben fejtették ki. A legélesebb kritikát Tominec atya fogalmazhatta meg, aki „azt mondja, hogy gazdaságunk a végletekig elhibázott, hogy »a vezérek« leváltásakor nem kell őket lelőni, végezzenek megalázó kényszermunkát, egytől egyig rablók és tolvajok.” A szlovén katolikus lelkészek, Cirill és Metód Társaságának tagjai, akik közelebb álltak a hatóságokhoz, az UDV állítása szerint a magyar felkelés idején támogatták a jugoszláv politikát, és elvárták, hogy határozottabb lépéseket tegyenek az életszínvonal 99


2009.11.03.

14:10

Page 100

Kommentár • 2009|5 – 1956

emelésére, valamint az állam és az egyház kapcsolatának rendezésére. A teológiai egyeˆ ˆ tem dékánja, Stanko Cajnkar és Janez Janzekovic professzor úgy vélte, hogy a magyar felkelés ˆ súlyos csapást jelentett a szovjet kommunizmusra. Egyes források szerint Janˆ zekovic azt is kijelentette, hogy Alojzije Stepinac bíboros szabadon bocsátásával „a horvátok örömükben megismételnék a magyar eseményeket, az usztasák pedig végignézhetnék a hatalom gyengülését”. Úgy vélekedett, hogy a jugoszláv hatóságoknak rendezniük kellene Stepinac helyzetét. Mindemellett az UDV Alsó-Szlovéniában és a Tengermelléken feljegyzett 15 esetet, amikor lelkészek, köztük a Cirill és Metód Társaság tagjai imára szólították híveiket a békéért, „mintegy 6 esetben pedig a kifejezetten ellenséges lelkészek” Magyarországért szerveztek imát. A magyar felkelésre a lakosság reakciója kivételes volt. A szomszédos országban zajló események iránti érdeklődés olyan mértéket öltött, hogy 1956. október 23-át követően jelentősen megnőtt minden jelentősebb jugoszláv napilap példányszáma. Az emberek lelkesen hallgatták a rádiót, a hazai híradások mellett pedig érdeklődést mutattak a külföldi rádióállomások iránt is, különösen a London, a Szabad Európa, az Amerika Hangja és a Vatikán rádióállomások voltak népszerűek. Nagy érdeklődéssel olvasták a külföldi nagykövetségek tájékoztatóit, különösen az amerikaiét és a britét. A magyar felkelés alatti szlovén közhangulatról az UDV azt írta, hogy „a felkelőkkel való szimpatizálás általános volt”, ennek magyarázatát a jelentés szerzői a „lakosság nagy részének szovjetellenes érzelmeiben”, az életkörülményekkel való elégedetlenségben és az emberek elégedetlenségét ügyesen kihasználó „reakciós elemek” tevékenységében látták. A szerény életkörülmények miatt a hatalommal szemben a munkásság is kritikus volt. A nagy vállalatoknál és az ipari központokban általános volt az elégedetlenség, széles körben elterjedt vélekedés volt, hogy a magyar események megismétlődhetnek Jugoszláviában is, amennyiben az állapotok nem rendeződnek. A munkások elégedetlenségének központjai az UDV jelentése szerint a jesenicei vasmű, a Sava, a Peko, a Pletenina, a Litostroj, ˆ az Anhovoi Cementgyár, a Kidricevoi Timföld- és Alumíniumgyár, a maribori TAM és más nagy gyárak mellett a trbovljei, hrastniki és zagorjei bányák voltak. 1958 januárjában éppen ez utóbbiakban robbant ki a szocialista Jugoszlávia első nagy munkástüntetése. A hatalom a tüntetések ügyében gyorsan és határozottan, mégis erőszakmentesen intézkedett, igaz, Edvard Kardelj a JKSZ KB 1958. január 24-i plénumán a trbovljei és magyarországi események összehasonlításánál arra figyelmeztetett, „csak a véletlenen múlott, hogy Trbovljéban nem kellett fegyveresen beavatkozni”. A tüntető trbovljei munkások ugyanis a magyar felkelőkkel ellentétben „nem ültek fel az ellenforradalmi jelszavaknak”, pedig akár ez is bekövetkezhetett volna. Ebben az esetben a „hatalom kénytelen lett volna erővel és fegyverrel beavatkozni. Meg kell mondanom, mi készek voltunk erre is, és nem fogunk gondolkodóba esni, ha valaki dolgozó népünk szocialista vívmányait veszélyezteti”, tette hozzá Kardelj. Az UDV a magyar felkelés kapcsán több száz „nyilvános kirohanást” és fenyegetést jegyzett fel, melyeket többnyire „ittas parasztok, munkások és kisiparosok” mondtak ki. Az értelmiségiek kirohanásai ritkák voltak. A jellegzetes „nyilvános kirohanások” között említették például Ciril Golmajer maribori nyomdász szavait, aki „élvezettel figyelte 100


2009.11.03.

14:10

Page 101


volna, ahogy lógnak a főtéren az UDV tagjai és a pártfunkcionáriusok”, és a partizán emlékéremmel kitüntetett Ludvik Pangercéit, aki azt mondta, hogy „ha nem következik be nálunk is fordulat, mint Magyarországon és Lengyelországban, a kitüntetésemet a kutyám nyakába akasztom és elküldöm Miha Marinkónak”. Az UDV néhány falfirkára is rábukkant, például Mariborban: „Éljenek a magyar hősök”, a trbovljei bánya fürdőszobájában: „Halál a kommunistákra”, az anhovói cementgyárban: „A pestistől, az éhségtől, a háborútól és Titótól – ments meg minket Urunk” stb. Ezzel egy időben a lakosság köreiben terjedt a háborús pszichózis és a felvásárlási láz, sokhelyütt titkos mozgósításról, az emigráció betöréséről, a kommunisták meneküléséről és hasonlókról lehetett hallani. Az UDV jelentése szerint a háborús pszichózis a második szovjet intervenció idején ért a tetőfokára, a legelterjedtebb pedig a határmenti régiókban volt, főleg a Muravidéken és a Tengermelléken, ahol „a határ biztosítása miatt” a Jugoszláv Néphadsereg jelentősebb csapatmozgásaira került sor. A Muravidéken volt leginkább tapasztalható a szovjetellenesség és a Jugoszláviába való szovjet betöréstől való félelem is, amit a jelentés szerzői a Muravidéket 1945 áprilisában megszálló szovjet hadsereg és katonái cselekedeteinek emlékével magyaráztak. Arról is beszámoltak, hogy a muravidéki magyar kisebbség nemzeti érzései is jelentősen megerősödtek, egyesek egyenesen a magyar felkelőkhöz való csatlakozásról, a magyar–jugoszláv határ revíziójáról beszéltek, a fogadókban horthysta dalokat énekeltek. A hatalmat a magyar felkelés kapcsán ért számos kritikáért az UDV részben az újságírókat tette felelőssé. Megállapították, hogy „napilapjaink és rádiónk nem nyújtottak objektív képet az eseményekről”, „a bombasztikus címek és riasztó hírek, melyek újságjaink első lapjain jelentek meg, negatív eszmecserét, dezorientációt és hivatalos álláspontunk nem világos tolmácsolását eredményezték”. A hazai média nem elégítette ki az emberek kíváncsiságát, ezért a külföldi sajtót tanulmányozták és külföldi rádióadásokat hallgattak, „az eseményeket pedig ˆ politikai meggyőződésük, saját belátásuk szerint kommentálták”. A Slovenski Porocevalec külpolitikai szerkesztősége a magyar felkelés kitörése után még külön gyűlést is összehívottˆ a munkatársak részére, „hogy mindenki elmondja a véleményét”. Aljoša Furlan, Bozidar Pahor, Jaka Štular és Dušan Savnik újságírók azt mondták, hogy Lengyelország és Magyarország a fejlődésben megelőzte Jugoszláviát, ezért a jugoszláv vezetésnek is el kellene gondolkoznia a demokratizáláson. „Zavaros fogalmak” a Ljudska Pravicában is előfordultak, ahol a magyar felkelőket hol forradalmároknak, hol ellenforradalmároknak hívták. A ljubljanai rádió munkatársai pedig csak nevettek „a Tanjug híreit olvasva, látván, hogy azok mennyire »el vannak ferdítve«, mivel azokat a nyugati sajtóból már korábban ismerték”. A magyar felkelés és annak hazai visszhangja meglehetős nyugtalanságot váltott ki a hatalom köreiben, igaz, a politikai körülmények ekkor még nem kedveztek a fordulatnak. A jugoszláv és szlovén pártvezetés ennek valószínűleg nagyon is tudatában volt, hiszen a kritikusaikkal való leszámolásnál, Milovan Djilas esetét kivéve, nem nyúltak radikálisabb eszközökhöz. A pártvezetést a kritikus értelmiség és a politikai ellenzék felaprózódott maradékainak véleményénél sokkal jobban aggasztotta a munkásság életkörülményekkel való elégedetlensége, ami meglehetősen lelohasztotta a „munkásosztály 101


2009.11.03.

14:10

Page 102

Kommentár • 2009|5 – 1956

élcsapatának” önbizalmát. A felismerés, hogy az emberek a szocializmustól többet várnak, mint a szebb jövőről szóló ígéreteket, a jugoszláv kommunistákat hamarosan gazdasági reformok véghezvitelére kényszerítette. Amikor az életkörülmények végül a hatvanas években javulni kezdtek, a rendszer politikai változtatásának gondolatával is egyre könnyebben kacérkodtak, a rendszer gyökeres megreformálásáról való gondolkodásukat azonban a hatalom elvesztésétől való félelmük mindvégig bénította. (B. Lukács György fordítása)

102


2009.11.03.

14:10

Page 103

Kommentár • 2009|5 – 1956

Jeszenszky Géza 1956 ÉS A RENDSZERVÁLTOZÁS Ellenzékek találkozása Litván György emlékének

„[…] az ötvenhatot átélt emberek tudatában vagy esetleg csak tudatuk mélyén nem hunyt ki a forradalom emléke […]”1

Winston Churchill az 1940-es angliai csatát a brit történelem „legremekebb órájá”-nak (finest hour) nevezte. Magyarország újkori történelmében három esemény is igényt tarthat hasonló minősítésre: az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, az 1956–os forradalom és 1989, a rendszerváltozás. Mindhármat megelőzte egy-egy (nagyon eltérő hosszúságú) reformidőszak, annak előkészítő, mozgósító szerepe nélkül nem lett volna március 15-e és szabadságharc, október 23-án nem robbant volna ki forradalom, és húsz éve nem lett volna rendszerváltozás. Az első kettő a külső beavatkozás miatt vereséget szenvedett, de a kedvezőbbre forduló külpolitikai helyzetet kihasználó belső erők idővel győzelemre vitték. A harmadik fordulat sikeres volt, annak kihasználásával ugyan már kevésbé lehetünk elégedettek, de egy olyan pályát nyitott meg az ország előtt, amelyen – Kossuth szavaival – „a jövőnek mestere” lehet. Az 1865-ben megválasztott és a kiegyezést tető alá hozó országgyűlés többsége aktív szerepet játszott az 1840-es években. 1956-nak nemcsak Nagy Imre „új kurzus”-a és a Petőfi Kör volt az előkészítője, de az 1945–48-as koalíciós időszak is, hiszen a politikai szerepet vállalók jelentős része az 1947/48-ban szétvert pártok tagjaiból került ki, a társadalom egésze pedig még jól emlékezett a kommunista diktatúra előtti időkre, az annak megakadályozását célzó küzdelmekre. Természetes volt, hogy azonnal feléledtek az akkori politikai pártok, s hogy Nagy Imre október 30-i kormánya az egykori négy koalíciós partnerre épült. Az ’56-os forradalom győzelmének is tekinthető 1989-es rendszerváltozást a 33 évvel korábbi főszereplők többsége nem érte meg, de az újjáéledt politikai életben sok ’56-os mellett néhány 1945–47-es is szerephez jutott. A politikába bekapcsolódók többségének meghatározó élménye volt az 1956-os forradalom, a fiatalabbak számára pedig a megvilágosodást, a kommunista rendszerből történt végső kiábrándulást a forradalom és a megtorlás részleteinek megismerése hozta meg. 1989 „csatakiáltása” 1956 volt, annak céljait akarta sikerre vinni. Minek és kiknek köszönhető, hogy a Kádár-korszakot ’56-tal kapcsolatban végig jellemző hazug beállítás, az ezzel ellentétes nézetekkel szembeni teljes elutasítás és az ebből eredő emlékezetkiesés ellenére a rendszerváltozás 1

LITVÁN György: 1956 emlékének szerepe a rendszerváltásban, Beszélő 2007/1.

103


2009.11.03.

14:10

Page 104

Kommentár • 2009|5 – 1956

előkészítésében, majd annak retorikájában, végül a végrehajtásban annyira meghatározó szerepet vitt a forradalom emléke? Elterjedt nézet, hogy a forradalmat követő megtorlás, a jó három évtizedet végigkísérő félelem légköre és a médián keresztül mind eredményesebb agymosás eredményeként 1956 szinte teljesen kiesett a nemzet emlékezetéből. Az érvényesülés, a karrier érdekében valóban sokan elfojtották magukban a forradalom puszta emlékét is, és ez elősegítette, hogy a felnövő generációk semmilyen vagy torzított képet alakítsanak ki magukban a történtekről.2 Ez ellen a kollektív amnézia ellen lépett fel az 1970-es évektől az itthon ellenzéknek, szamizdatosnak, külföldön disszidensnek, demokratikus ellenzéknek nevezett csoport, akik a „második nyilvánosság” fórumain célul tűzték ki a forradalom hiteles bemutatását. Semmi sem áll tőlem távolabb, mint kétségbe vonni vagy kisebbíteni e csoport és egyes tagjai érdemeit, jelentőségét a forradalom emlékének felelevenítésében. Történetírásunk és nyomában a közgondolkozás azonban elsiklott afölött, hogy számos családban és baráti körben mennyire erősen élt ama tizenhárom nap emléke, s hogy milyen sokan nem váltak Kádár János lelkes hívévé. További kutatások révén még feltárható a fenti véleményemet bizonyító csekély, de létező anyag. Komolyan mellette szóló érv azonban az a tény, hogy a rendszerváltozás kezdetén, 1988 őszén hirtelenül és váratlanul megjelentek az ellenzéki tömegek, a meg- illetve újjáalakuló pártok gyorsan megerősödtek, s a kommunista rendszert egyértelműen tagadó pártok végül az 1990-es szabad választásokon hatalmas arányú győzelmet arattak – rácáfolva a nyugati sajtóban 1985-ben szinte egyeduralkodó felfogásra, miszerint Kádár egy szabad választáson is meggyőző fölénnyel nyert volna. A semmiből hirtelen naggyá vált ellenzék „népi” hátterű, illetve konzervatív vagy kereszténydemokrata, a sajtó által adott jelző szerint „nemzeti” illetve „jobboldali” szárnyának vezető, irányító gárdája és elsődleges bázisa 1956-ban kóstolt bele a közéletbe, és akkori emlékei nagyban motiválták, hogy fiatalkori eszményei megvalósításért most, amikor erre esélyt látott, harcba szálljon. Ez magyarázza a Magyar Demokrata Fórumhoz első éve alatt csatlakozók nagy számát, és a párt átütő sikereit az 1989 nyarán kikényszerített képviselői pótválasztásokon. Az ’56-ot követő könyörtelen megtorlás és megfélemlítés ellenére a társadalom széles köreiben megmaradt egy belső, érzelmi szembenállás és erős ellenszenv Kádár és növekvő számú támogatója iránt. Ezt én csöndes vagy lappangó ellenzéknek nevezem. Megvan ennek a hagyománya történelmünkben, például a Bach-korszakot végig kísérő „passzív rezisztencia”. De akkor a résztvevők és támogatók jó része számára ott volt a biztos háttér, a föld, a családi vagyon, tudtak „tűrni” és várni. 1956 után a rezisztencia sokkal korlátozottabb keretek közé kényszerült. A lappangó ellenzék ellenállása elsősorban abban merült ki, hogy hallgatta a nyugati rádióadásokat, családi körben, baráti társasáGYÖRGY Péter: Néma hagyomány – Kollektív felejtés és a kései múltértelmezés. 1956 1989-ben (A régmúlttól az örökségig), Magvető, Budapest, 2000 szerint a forradalom „példátlan amnézia sorsára jutott”. Ezt vitatta GYÁNI Gábor: 1956 elfelejtésének régi-új mítosza, Élet és Irodalom 2001. február 9., 8. Litván György rámutatott, hogy „felejtés helyett sokkal inkább elfojtásról beszélhetünk, […] a Kádár-korszakban éppen az irodalom és a filmgyártás bizonyította a legszembetűnőbben, hogy a felszín alatt kiolthatatlanul ott parázslik 1956 feldolgozatlan, letaposott emléke” (LITVÁN György: Az elnémult hagyomány, Élet és Irodalom 2001. április 13.). Vö. K. Horváth Zsolt hozzászólásával, amely György álláspontját árnyaltabbnak látja. 2

104


2009.11.03.

Jeszenszky

14:10

Géza:

Page 105

1956

és

a

rendszerváltozás

gokban „szidta a rendszert”, és terjesztette a sok politikai viccet. A Kádár-rendszerrel szembeni ellenérzések új erőre keltek az 1968-as „prágai tavasz” elfojtása után. Az MSZMP-tagok között is megjelenő tiltakozók köréből nőtt ki – nagyban ösztönözve a „keményvonalas” irányzat Moszkvából vezérelt 1972-es felülkerekedésétől – az aláírásokban, majd illegális kiadványokban jelentkező nyílt ellenzék. Ezt rokonszenvvel figyelte, olvasta, szamizdatjaik vásárlásával támogatta az említett lappangó ellenzék. A lappangás elsődleges oka egzisztenciális volt. Vagyonnal és politikai támogatókkal nem rendelkező, szerény havi fizetésből élő családos emberek nem kívánták kockáztatni megélhetésüket, nem tudták vállalni a szinte bizonyos állásvesztést azért a dicsőségért, hogy nevük megjelenik a „második nyilvánosság”-ban és – esetleg – a nyugati sajtóban.3 A Helsinki Záróokmány, az utókonferenciák rendszere, a Charta ’77, majd az emberi jogok védelmében kibontakozó nemzetközi kampány, nem utolsósorban pedig a lengyel Szolidaritás példája tovább erősítette az ellenzéki hangokat. A ’80-as években a szocialistának nevezett szovjet blokk gazdasági válsága, az afganisztáni fiaskó, valamint a belső reformkísérletek nyomán Magyarországon a szamizdatos ellenzék mellett megszólalt – óvatosabb hangon, elsősorban folyóiratokban, mint a Tiszatáj és az akkori Mozgó Világ – a korábbi lappangó ellenzék mind több tagja, elsősorban írók és költők, s ígéretes szövetség volt kibontakozóban a két ellenzéki csoport között. Miközben 1987ben ez a szövetség (feltehetőleg beépített ügynökök által is szítva) megrendült, az állampárton belül is megindult az erjedés, kialakult a „reformkommunisták” kezdetben kicsiny csoportja. A fennálló hatalmi rendszert három oldalról bíráló mozgalom közös nevezője 1956, az események átértékelése volt, célja pedig az 1956-os követelések felelevenítésével a többpárti demokrácia megteremtése. A továbbiakban a lappangó, eddig alig észlelt ellenzék létének néhány megnyilvánulását mutatom be, s kapcsolatait az egyre nyíltabban fellépő szamizdatosokkal.

Egy másik urbánus generáció Sosem szerettem a „népi” és az „urbánus” kategorizálást, már csak azért sem, mivel pontatlan. Ahogy Konrád György éppen Lakiteleken felvetette: miért urbánus ő, a Debrecenben született és falusi környezetben, Berettyóújfalun nevelkedett, református gimnáziumba járt író? A 20. században városlakóvá, „urbánussá” vált a régi köznemesség döntő többsége, miközben a hirtelen felduzzadt városi lakosság falusi, „népi” gyökerekkel rendelkezett. Az 1945 után Budapesten felnövő generáció – tanúsíthatom – társadalmi és vallási hátterétől függetlenül a városi közeget érezte magáénak, de semmilyen tekintetben nem állt szemben a vidékiekkel, nem nézte le a faluról jötteket, és értetlenül fogadott minden – nyílt vagy kódolt formában jelentkező – zsidó–nem-zsidó szembeállítást. SzáJoggal állapította meg Heller Ágnes 1973-as állásvesztésük kapcsán: „A Nyugat érdeklődése csak addig élénk és szolidáris, amíg újsághíreket szolgáltatunk. Imádtak bennünket mint magyar ellenzékieket, s még jobban szerettek volna, ha magyar börtönökben hűsölünk, de egy nyugatnémet egyetemi katedrát már nem kevertek bele a pakliba.” HELLER Ágnes: Bicikliző majom. Kőbányai János interjúregénye, Múlt és Jövő, Budapest, 2004, 362. 3

105


2009.11.03.

14:10

Page 106

Kommentár • 2009|5 – 1956

munkra a kommunizmus és a kommunisták jelentettek súlyos problémát, őket tekintettük „rossz magyarnak”, egy idegen hatalom ügynökeinek, már 1956 előtt is. Szüleinkhez képest, akik átélték és megszenvedték a két világháborút és a történelmi haza megsemmisülésének minden következményét, a gazdasági világválságot, a náci valamint a kommunista diktatúrát, mi, az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején születettek mégis szerencsés nemzedéknek mondhatjuk magunkat. Túléltük az ostromot, Rákosi diktatúráját ugyan már megtapasztaltuk, de gyermekek számára a nélkülözés és a félelem légköre sokkal könnyebben elviselhető. Viszont kamaszok voltunk az 1956-os forradalom idején, s aligha van közöttünk olyan, akinek azok a napok ne vésődtek volna be kitörülhetetlenül a tudatába. Tipikusnak tekinthető, hogyan éltük meg a forradalom, majd az azt követő és bennünket is komolyan érintő megtorlások időszakát iskolámban, a Toldyban.4 Az viszont osztályom óriási szerencséje volt, hogy 1957 tavaszán Antall József lett a történelemtanárunk, majd osztályfőnökünk is. Tanárként nem „izgatott” ő a szó büntetőjogi értelmében, de puszta tények említésével, ironikus megjegyzésekkel megerősítette a kommunista rendszert elutasító gondolkodásunkat. Órái a letartóztatások, majd a Nagy Imre-per időszakában a szellemi ellenállás megnyilvánulásai voltak. Nekünk sosem mondott olyant, hogy „alá kell merülni”, hogy „ki kell bekkelni” a nehéz időket,5 de így is meg lehetett fogalmazni a túlélés stratégiáját. Antall szavaival és személyes példájával a megalkuvástól óvta diákjait. Azt magyarázta, hogy nem szabad félni, csak most óvatosabbnak kell lenni, oktalan és gyermeteg hősködéssel nem szabad fejjel menni a falnak. Mint 1849 után, túl kell élni az önkényuralmat, és fel kell készülni arra az időre, amikor ismét lesz értelme, lesz esélye a bátor cselekvésnek. Ha nem is ennyire tudatosan, de az ’50-es évek végén érettségizettek sokfelé hasonló módon gondolkoztak. Ha később be is léptek a KISZ-be, esetleg az MSZMP-be, ezt vagy természetes karriervágyból tették, vagy magukat is meggyőzve, hogy most belülről kell küzdeni a rendszer megjavításáért. Kétségtelen, hogy nem Antall és a budai gimnazisták voltak jellemzőek az ország többségének 1957 utáni viselkedésére. Aki „ugrált”, az könnyen a börtönben találhatta magát, jobb esetben kirúgták a munkahelyéről. Ez az 1956 előtti párttagokra is vonatkozott, ha nem fogadták el az októberi események hivatalos értékelését.6 A perek és az erőszakszervezetek mellett a spiclik és a lehallgató berendezések meg a levélcenzúra is hozzájárult a társadalom elhallgattatásához. Sok szülő pedig azért nem beszélt otthon a politikáról, ’56-ról, nehogy gyermekének megnehezítse a dolgát az iskolában. Az emberek azonban – sok párttag is – csak hallgatták a nyugati rádiókat, és élvezték, terjeszErről írt beszámolómat lásd BUZINKAY Géza: Iskola a lovagvárban. A budai Toldy Ferenc Gimnázium 150 éve, Toldy Ferenc Gimnázium, Budapest, 2005, 176–180. 5 Sajnos eldönthetetlen a vita, hogy ezekkel a szavakkal fogalmazta-e meg Antall egyetemi barátja, Fehér Ferenc előtt a Kádár-rendszerrel szembeni életfelfogását, vagy másként (vö. HELLER, I. m., 451). A „kibekkelni” kifejezés valóban nem illett Antallhoz, nem azért, mert „pórias”, ahogy Heller véli, hiszen a falun nevelkedett Antalltól egyáltalán nem állt távol a népnyelv, hanem mert a külvárosi jassz-kifejezéseket valóban nem használta. 6 Ez történt „az 56-ból nem engedő” (akkor még marxista) filozófus Heller Ágnessal és (akkor még) be nem hódoló férjével, Hermann Istvánnal, valamint számos bölcsészkari oktatóval is 1958 első felében. Lásd Uo., 171–173. 4

106


2009.11.03.

Jeszenszky

14:10

Géza:

Page 107

1956

és

a

rendszerváltozás

tették a rendszerellenes vicceket. Az „ellenforradalom” kifejezést szinte mindenki kerülte, kezdetben sokan használták az OSE („az októberi sajnálatos események”) körülírást, a nép pedig csak forradalomként emlegette ’56-ot. Több budapesti középiskolában az 1956-ot átélt diákok sokáig bojkottálták a KISZ-t.7

Perek a 10. évfordulón Volt azonban komolyabb ellenállás is, ám az 1961 utáni politikai perek még kevéssé vannak feldolgozva.8 Aligha volt egyedülálló eset az a „fegyveres összeesküvés”, amelyre a Somlóvidéken került sor a ’60-as évek első felében. Szőlősgazdák és néhány Devecser járási székhelyen tanító tanár (ahol bizonyára sokan emlékeztek még Szamuely Tibor 1919-es vérengzésére) a présházakban borozgatva minden október 23-án megemlékeztek a forradalomról. Vaczkó László és barátai „Októberi Front”-nak nevezték ártalmatlan szervezetüket, és arról ábrándoztak, hogy a nemzetközi fejlemények rövidesen véget vetnek a kommunizmusnak. Írott programjukban egy szociálisan igazságos „szabad, független, demokratikus és semleges Magyarország” létrejöttét jelölték meg célként, a forradalom tizedik évfordulójára pedig játéknyomdán készített és postai úton terjesztett röplapokon hívták fel a figyelmet. 1966 elején a rendőrség megtalálta a „tetteseket”, a veszprémi bíróság pedig sok évi börtönnel sújtotta az „összeesküvőket”.9 Ennél az ügynél is kínosabban érintette a Pap János mindenható megyei első titkárról csak „János pap országá”-nak nevezett megyét néhány Ajkán dolgozó bányász tette. Ugyancsak 1966-ban – Vaczkóéktól függetlenül – egy új forradalom kirobbanásában reménykedtek, és biztatásként a budapesti és a szombathelyi Lenin-szobor felrobbantását tervezték. Főpróbaként a bányából kihozott paxittal Városlőd határában felrobbantották a vasúti sínt, és egy tehervonat ki is siklott. Hamar megtalálták a tetteseket, a társaság vezetőjét, Hamusics János vájárt felakasztották, társai súlyos börtönbüntetést kaptak.10 A forradalom 10. évfordulóján 991 személy ellen emeltek vádat államellenes cselekmény címén, ebből hatot minősítettek fegyveres szervezkedésnek, egy-egy elrejtett (általában hasznavehetetlen) régi pisztoly alapján. (1965-ben 594, 1967-ben 529 eljárás indult állambiztonsági ügyben.11) Ezek a perek nem támasztják alá, hogy az ország kényelemből, megalkuvásból „elfelejtette” ’56-ot. Igaz, hogy az „összeesküvők” csak néhány embert tudtak megnyerni szervezkedésüknek, de a diktatúrában a szervezkedők Így volt ez a Toldy mellett a Rákóczi, a Petőfi és a József Attila Gimnáziumban, ahogy oda járó barátaim és rokonaim mesélték. De feleségem általános iskolájában, a Váci utcában a gyerekek még úttörők sem akartak lenni, végül az iskola vezetése bejelentette, hogy mindenki úttörő. 8 Kivétel KAHLER Frigyes: Joghalál Magyarországon, 1945–1989, Zrínyi, Budapest, 1993; ZINNER Tibor: XX. századi politikai perek, Rejtjel, Budapest, 1999; UŐ.: A kádári megtorlás rendszere, Hamvas Intézet, Budapest, 2001. 9 A szervezkedés vezetője megírta az ügy történetét, lásd VACZKÓ László: Virrasztótűz. Egy ellenálló mozgalom története, Kortárs, Budapest, 2002. 10 Lásd KAHLER Frigyes: 1956 szellemének megtorlása tíz év után. Vaczkó László és Hamusics János ügye, Aetas 2006/1., 38–56. 11 CSEH Gergő Bendegúz: Állambiztonsági helyzetjelentés az 1956-os forradalom tizedik évfordulóján = Trezor 2. A Történeti Hivatal Évkönyve, 2000–2001, Budapest, 2002, 279–301. 7

107


2009.11.03.

14:10

Page 108

Kommentár • 2009|5 – 1956

számának növelésével exponenciálisan nő a lebukás veszélye. És az is sokat mond, hogy a fenti szervezkedésekben való részvételt visszautasítók ezt csak félelemből tették, de nem siettek feljelenteni az ügyet.

Enyhülés és tiltakozás Senki sem vonja kétségbe, hogy az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszó, az 1963-as (nem teljeskörű) amnesztia, a származási kategorizálás megszüntetése, döntő mértékben pedig az életszínvonal javulása, a külföldre utazás megkönnyítése, a nagyobb szellemi szabadság jelentősen csökkentette a Kádár és rendszere iránti ellenszenvet. Az enyhülésnek azonban törvényszerű velejárója volt a különféle tiltakozási formák felerősödése. Az értelmiség jelentős hányada ugyan megkötötte a maga kompromisszumát a rendszerrel, egészen a párttagságig elmenve, viszont igen sokan – jobbára a régi középosztályból származók – éppen ezt a lépést utasították vissza, s ez maga is a szembenállás jele volt.12 Szakmai karriert már az egykori ’56-osok, még a börtönviselt értelmiségiek is befuthattak, csakúgy mint a Rákosi-korszakban kitelepítettek gyermekei, de az ilyenek szinte sosem adták fel elvi oppozíciójukat. Figyelemreméltó az is, hogy a műszaki értelmiségből milyen kevesen vállaltak aktív politikai szerepet. Azt mindenki tudomásul vette, hogy a vezetői posztokhoz párttagság kell, de a magasabb fizetés ellenére ezt az árat sokan nem vállalták, inkább lemondtak a karrier csúcsairól. (A besúgás vállalása más kategória, itt a kényszer, a zsarolás szerepe erősebb volt, de a puszta karrierizmus is elvezethetett ide. A besúgók neve és száma lassan ismertté válik, de legalább ennyire fontos azoknak a magas száma, akik visszautasították a beszervezési kísérleteket – noha erről pontos adat feltehetőleg soha nem fog rendelkezésre állni.) A gazdasági mechanizmus reformjától sokan sokat vártak,13 de a reményeket alaposan lehűtötte a „prágai tavasz” elfojtása. Ez azonban nem a félelem, hanem az ellenszenv erősödését vonta maga után, ami elsősorban a munkahelyi beszélgetésekben nyilvánult meg.14 Fontos jele Jellegzetes egy neves építész barátom – ’56-ban nemzetőr, majd Gimesék letartóztatásáig az Október Huszonharmadika terjesztője – visszatekintése hozzám írt magánlevelében: „Elvégezhettem az egyetemet, dolgozhattam. Lehet, hogy önáltatás volt, de sohasem mondtam ki az »ellenforradalom« szót és nem léptem be a pártba. A forradalom hihetelen szépsége, méltósága tartást adott sokunknak, emlékét gyémántként őriztük magunkban.” 13 Lásd V ERES András: Kis magyar értelmiségtörténet, SzocHáló – Társadalomtudomány Online, www.szochalo.hu/hireink/article/102035/1333. 14 A múzeumok, könyvtárak, levéltárak akkoriban tele voltak származásuk, politikai felfogásuk miatt az egyetemekről kitett, száműzött tudósokkal, akik nem nagyon titkolták „reakciós” nézeteiket. A prágai bevonulás másnapján léptem be új munkahelyemre, az Országos Széchényi Könyvtárba. Új kollégáim, a „Lordok Házá”-nak nevezett Szakozó Osztály munkatársai engem, az ismeretlent azzal fogadtak, hogy mit szólok ehhez a felháborító lépéshez, s hogy ennek Magyarország is résztvevője. Az egyetem, majd két évi iskolai tanítás fojtott légköre után nagy élmény volt az akkori OSZK szabad szelleme, ami Sebestyén Géza helyettes főigazgató mellett olyan kitűnő tudósoknak és könyvtárosoknak volt köszönhető, mint Berlász Jenő, V. Windisch Éva, Kemény G. Gábor, Tőkés Lászlóné, Schneller Károly, Kiszely Olivér, Pethes Iván és mások. Mi, az akkor oda került fiatalok (köztük Jeremiás Éva és Karsay Orsolya) tovább erősítettük ott a rendszerkritikus hangulatot, amit Keresztury Dezső szemináriumai is bátorítottak. 12

108


2009.11.03.

Jeszenszky

14:10

Géza:

Page 109

1956

és

a

rendszerváltozás

volt a rendszerrel szembeni nyílt ellenérzésnek, hogy 1971. március 15-én a főként fiatalokból álló tömeg a Múzeumkertben, majd Petőfi szobránál a Himnusz újabb eléneklésével mutatta ki elégedetlenségét – nem csak a hivatalos ünnepséggel szemben. Ez kiváltotta a hatóságok ijedtségét és haragját, a spontán megemlékezés szétverését. Az ilyen „összecsapások” a következő években rendszeressé váltak, egészen a rendszerváltozásig tartottak. Litván György ezeket a középiskolásokhoz köti,15 én azt tapasztaltam, hogy noha a fiatalság oroszlánrészt vállalt e tüntetésekben, azokon minden korosztály jelen volt. Talán csak a letartóztatások irányultak inkább a fiatalokra, elrettentő célzattal. Az antiszemita felhangokkal is kísért 1972-es belpolitikai félfordulatot követő ideológiai alapú állásvesztések már nyilvánosságot kaptak, felgyorsították a marxizmusban korábban hívők kiábrándulását, és az első nyílt ellenzék megjelenéséhez vezettek. Ehhez a fejleményhez az is hozzájárult, hogy a Szovjetunióval ellentétben Magyarországon nem került sor olyan keményebb elnyomó lépésekre, mint bebörtönzés, elmegyógyintézetbe zárás, a kivándorlásra kényszerítés pedig (ami valamivel későbbi retorzió volt) nem volt igazán elrettentő hatású. A demokratikus ellenzéknek nevezett csoport történetének alapvetése16 és további irodalma csak a szamizdatokat és azok szerzőit, illetve szervezett megnyilvánulásaikat veszi számításba. Jól nyomon követhető, ahogy ez a kör, amelynek nagy része 1956-ban még gyermek volt, és a szimpátia mellett – családi háttere okán – némi fenntartással gondolt 56-ra,17 az „ifjú Marx” felfedezésétől fokozatosan eljutott a „burzsoá demokrácia” és 1956 elfogadásáig. Ebben a Helsinki Záróokmány „harmadik kosará”-nak, az emberi jogokért kibontakozó világméretű küzdelemnek, közelebbről pedig a csehszlovákiai Charta ’77 példájának nagy szerepe volt.18 Ami viszont különleges volt ebben a folyamatban, azt a párizsi aktív magyar emigráns Kende Péter fogalmazta meg, amikor 1979-ben Kolozsvárott találkozott a két vezető szamizdat-szerzővel, Bence Györggyel és Kis Jánossal: „Én azt próbáltam elmagyarázni nekik, hogy egy magyarországi szellemi ellenzék csak ’56-tól indulhat el.”19 Az 1970-es éveknek valóban jellemzője volt a „gulyáskommunizmus”, az anyagi gyarapodás lehetőségeinek kihasználása, a „kicsi”-vel szemben a „kocsi” választása, de „a legvidámabb barakk” kifejezésben benne volt annak a tudata, hogy a puhább diktatúra azért csak diktatúra. A párt- és a tanácsi apparátuson, valamint az értelmiségnek a rendszert lihegve kiszolgáló kisebbségén kívül – az ingyen vagy erősen kedvezményes áron lakáshoz jutókat leszámítva – mindenki a cinizmus, a félelem és az utálat keverékével tekintett a rendszerre. Miért nem csatlakoztak többen a nyílt ellenzékhez? Döntően – mint családos emberek – egzisztenciális megfontolásokból, látva, hogyan vesztik el állásukat a bírálatot nyilvánosan megfogalmazó értelmiségiek. A kommunizmusban „[…] az 1970-es években a középiskolások sorozatos március 15-i megmozdulásai – a Himnusz-énekléssel, a spontán felvonulásokkal – ötvenhat emlékét idézték fel nemcsak a hatalom képviselőiben (akik rettegésüket eláruló brutalitással fojtották el ezeket a diákmegmozdulásokat), hanem a forradalmat még el nem felejtő »felnőttekben« is.” LITVÁN: 1956 emlékének szerepe… 16 Vö. CSIZMADIA Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968–1988), I–III., T-Twins, Budapest, 1995. 17 Lásd KŐSZEG Ferenc: 1956: a magunk képére formált forradalom, Beszélő 1997/7. 18 CSIZMADIA Ervin: A szamizdat szubkultúrája, Budapesti Negyed 22. (1998/4.). 19 KŐSZEG: I. m.; Kende szavairól lásd CSIZMADIA: A magyar demokratikus ellenzék…, 46. 15

109


2009.11.03.

14:10

Page 110

Kommentár • 2009|5 – 1956

senkinek sem volt vagyona, amiből megélhetett volna, mindenkinek a munkahelyén keresett „havi fix”-ből kellett kijönnie, amihez csak az utolsó években jött a másodállás, a különmunka lehetősége. Az nem volt valószínű, hogy Rajk László fiát bebörtönzik, néhány szamizdatos alkalmi írásokból, fordításokból fenn tudta tartani magát, az értelmiség egésze azonban nemhogy nem gyakorolt „osztályuralmat”, ahogy Konrád és Szelényi állította, hanem teljességgel kiszolgáltatott helyzetben volt. Azért tudott mégis megélni, boldogulni, szakmai karriert csinálni, mert a ’70-es években szíve mélyén itt már szinte senki sem hitt a kommunizmusban.20 Viszont annak belátható időn belüli összeomlásában senki sem bízott, s ez nagyban hozzájárult a rendszer felszíni stabilitásához, amit a külföldi megfigyelők gyakran Kádár elfogadásaként értelmeztek.

A „fellazítás” és ’56 A Kádár-korszak második felének korlátozott „liberalizmusa” nem terjedt ki a szellemi életre; ahogy a figyelmeztetés szólt, „az ideológiában nincs békés együttélés”. Az informális cenzúra, a publikálási korlátok és a könyvtárakban „zárolt”, olvasási tilalom alá eső kiadványok ellenére az érdeklődő értelmiség – egykori tanúk és az eltitkolt igazság- Milosz ra kíváncsi fiatalabbak – Czeslaw szavaival a „rabul ejtett értelem” béklyóit feszegetve egyre többet tudott meg a forradalomról a külföldön megjelent könyvek és a magyar emigráció jóvoltából. Postai úton ezekben az években brit és amerikai kiadóktól és alapítványoktól is sokan kaptunk angol nyelvű tudományos munkákat. Ennek az akciónak a politikai vonatkozásait csak sejtettük, mindenesetre nagy örömmel fogadtuk, olvastuk és kölcsönöztük ezeket a politikailag nem kényes munkákat is.21 Hiba volna lebecsülni az „ideológiai fellazítás” ezen közvetett eszközeit, de még fontosabbak voltak a magyar emigráció kiadványai és az ezek terjesztését biztosító helyek. Londonban a Szent Pál katedrális mellett egy kis könyvesbolt volt a fő forrás, de a többi frekventált nyugateurópai fővárosban is meg lehetett találni a megfelelő könyvesboltot, esetleg személyt. 1956 és a 20. század más drámái mellett az aktuális politikai kérdésekkel foglalkozó írások izgatták elsősorban a Nyugatra nagyobb számban utazni tudó, az otthon tiltott információra éhes, főként lengyel és magyar állampolgárokat. A kapott újságokat, folyóiratokat gyakran még külföldön tudtuk – és volt célszerű – kiolvasni, a könyvek tartalmáról legrosszabb esetben a magyar határon kellett vitatkozni. Elismerem, hogy csak egy viszonylag szűk réteget tudott elérni ez a fajta intellektuális blokádtörés, de meggyőződésem, hogy a Nyugaton számos forrásból kapott információk eredményesen ellensúlyozták az ’56-tal kapcsolatos itthoni hazug propagandát, miközben elősegítették az ellenzéki szellemű gondolkodást. Antall bécsi orvostörténész barátja, Erna Lesky professzor akkoriban mondogatta, hogy azért szeret Magyarországra jönni, mert itt olyan kevés a kommunista. 21 Vö. John P. C. MATTHEWS: The West’s Secret Marshall Plan for the Mind, International Journal of Intelligence and CounterIntelligence 16. (2003), 409–427. Magyarul: A Nyugat titkos szellemi Marshall-terve, Magyar Szemle 2007. december – 2008. február. 20

110


2009.11.03.

Jeszenszky

14:10

Géza:

Page 111

1956

és

a

rendszerváltozás

Bibó István hatása Litván Györgynek 1956 és a rendszerváltozás kapcsolatáról – sajnos már posztumusz – megjelent tanulmánya felidézi, hogy az 1978-ban Szalai Pál lakásán indult ún. hétfői szabadegyetem és a Kende Péter által Párizsban indított Magyar Füzetek kiemelt témája volt az ’56-os forradalom. Viszonylag jól ismert az is, hogy Bibó István személyisége, ’56-os szerepe és egész életműve milyen jelentős befolyást gyakorolt a rendszerrel szembenálló illetve szembeforduló emberekre. Életének utolsó éveiben a hazai szellemi életben megindult egy rendkívül örvendetes oldódás két meghatározó szellemi hagyomány és újabb képviselőik, folytatóik között. Teret nyert a felismerés, hogy mennyire értelmetlen és helytelen szembeállítani a nyugatosodást, a progressziót a hazafisággal, a nemzeti érzéssel, a „magyar gondolat”-ot a „szabad gondolat”-tal. A kettőnek a reformkorig visszamenő és a századelőn Jászi Oszkár által aktualizált, kívánatos összhangjára nemcsak Litván György nagy hatású tanulmánya hívta fel a figyelmet,22 ez lett a nem opportunista értelmiség közös nevezője. 1956 is ezen a talajon állt, s ez hozta össze Bibó 1979. május 21-i temetésén a sok száz nyilvánosan gyászolót. Ez „volt az első nagy, spontán, nyilvános demonstráció ’56 szelleme mellett. […] a tömeg – amelyben a titkosrendőrség hallgatózó és buzgón fényképező megbízottai is jelen voltak – messze nemcsak családtagokból és barátokból, személyes tisztelőkből állt, hanem sok olyan emberből, akik éppen ’56 mellett akartak demonstrálni Bibó István temetésén való részvételükkel”.23 Az Illyés Gyula méltó és cizellált gyászbeszéde után a tömeg számára váratlanul megszólaló Kenedi János az 1956 és az 1945–48 közötti szerves kapcsolat kifejtésével egy jövendő kommunizmusellenes koalíció alapjait fektette le, összhangban azzal, hogy a gyászolók között egykori parasztpártiak és ’56-os börtönviseltek mellett ott volt a tíz évvel későbbi MDF és SZDSZ számos prominens személyisége, köztük Antall József, Csoóri Sándor, jómagam, valamint Kis János, Bence György, Szabó Miklós és a Történettudományi Intézet közel fele, élén Litván Györggyel.24 Újabb állomása volt e formálódó ellenzéki összefogásnak az egy évvel később kéziratban megjelent és terjesztett Bibó Emlékkönyv és annak 75 szerzője.25 Miért volt Bibó személye illetve emléke alkalmas arra, hogy összegyűjtse mindazokat, akik készek voltak tevékenyen fellépni a „puha” diktatúra ellen, tesztelve annak tűréshatárát? Mert szellemi hagyatéka, gyakorlati politikai tevékenysége és morális példája mellett kapcsolati háttere egyedülállóan predesztinálta e szerepre. Erdélyi és alföldi köznemesi gyökerei, a Ravasz püspök leányával kötött házassággal is megerősített hívő kálvinizmusa, az üldözött zsidók mentését a zsidókérdésről írott tanulmányával tetéző kiállása, kisgazda és parasztpárti baráti köre, 1956-ban, majd a börtönben tanúsított bátorsága és emberiessége igen széles körben váltott ki tiszteletet, s mindez olyan értékeket képviselt, melyek22 LITVÁN György: „Magyar gondolat – szabad gondolat”. Nacionalizmus és progresszió a század eleji Magyarországon, Magvető, Budapest, 1978. 23 LITVÁN: 1956 emlékének szerepe… 24 Személyes emlékeimet egészítette ki Varga János („Jajó”) barátom 2007. május 9-i elektronikus levele. 25 Nyomtatásban csak a rendszerváltozás után jelent meg: Bibó-emlékkönyv, Századvég – Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Budapest–Bern, 1991.

111


2009.11.03.

14:10

Page 112

Kommentár • 2009|5 – 1956

kel a tisztességes és jószándékú emberek csak azonosulni tudtak. Az Emlékkönyv szerzői között ennek megfelelően ott voltak régi parasztpárti barátok, börtönt szenvedett ’56-osok, a marxizmusból kiábrándult vagy azt mindig is elutasító zsidó és nem zsidó származású városi értelmiségiek, tekintélyes történészek és más társadalomtudósok, a szociális és/vagy a keresztény eszmékre fogékony gondolkodók.26 Külön jelentőséggel bírt, hogy egyharmaduk (24 személy) 40 év alatti volt, akik elsősorban nehezen hozzáférhető írásai alapján ismerték meg Bibót. Azt is kiemelendőnek tartom, hogy Bibó ugyan nem kímélte a megpróbáltatásoktól megviselt szervezetét, és kiszabadulása után is igen sokat dolgozott, de kevéssé járt társaságba, nem vett részt a közéletben, nem gyűjtött maga köré tanítványokat – mert senkit sem akart politikailag kompromittálni –, mégis egyre több híve lett.27 A hatalom szempontjából érthető volt a riadalom, hogy a rendszer elutasításában egymásra találtak az „urbánusok” és a „népiek”, ráadásul addig bajt nem okozó értelmiségieket is bevonva, s a közös nevezőjük 1956 volt. Az MSZMP KB számára készült ún. Kornidesz–Knopp-jelentés elszörnyedve állapítja meg, hogy „A kötet ellenzéki szerzői 1956-ot forradalomként, »egy önérzetében mélyen megbántott nép elemi erejű felkeléseként« rehabilitálják. 1956-ban szerintük kísérlet történt az 1948 előtti állapot, a demokratikus intézmények és a többpártrendszer visszaállítására, a jogfolytonosság megteremtésére. E demokratikus kísérletet a szovjet csapatok vérbefojtották: intervenciójuk következménye a Kádár-kormányzat, amely ily módon az illegitim hatalomgyakorlás folytatása csupán. Időközben a Szovjetunió külpolitikája nem változott, nagyhatalmi, hegemonikus törekvései céljára a sztálini korszak óta változatlanul kihasznál minden lehetőséget.”28 A Donáth Ferenc írásán alapuló, tankönyvbe kínálkozó, pontos összefoglalás vajon hány párttag olvasóját gondolkoztatta el? A pártvezetés konklúziója is sokat elárul: a fő feladat „a kötetben szerepet vállaló különböző indíttatású és szándékú szerzők megosztása”.29 Bibóhoz is kapcsolható az a tényező, amely ugyancsak összehozta a szamizdatos ellenzéket a rendszer hagyományos, polgári beállítottságú, lappangó ellenzékével: a határon túl romló anyagi és politikai körülmények között élő magyar kisebbségi közösségek 26 „Kenedi János az Emlékkönyv »páratlan kísérletének« jelentőségét abban látja, hogy általa »megindult az összeszoktatási folyamat a pártállam megosztási taktikája által széttagolt csoportok között. Donáth Ferenc politikai tehetségének köszönhető az a felismerés, miszerint egyedül Bibó reálpolitikai érzéke és társadalomfilozófiai gondolatai köré rendezhető el az a demokratikus minimum, amely még összefoghatja a népiesek és urbánusok, antimarxisták és revizionisták, az establishmenthez tartozó tudósok és foglalkoztatási tilalom alatt álló gondolkodók csoportját«…” CSIZMADIA: A szamizdat szubkultúrája. (Csizmadia maga is fontos megállapításokat tesz az Emlékkönyvvel kapcsolatban.) 27 Személyes emlékem: noha önhibámból, a határidő lekésése miatt nem szerepeltem az Emlékkönyv szerzői között, de családi és baráti szálak révén Bibó megtisztelt azzal, hogy dedikálta Angliában megjelent The Paralysis of International Institutions and the Remedies (Harvester Press, Sussex, 1976) c. könyvét. A politikailag sokkal kényesebb Harmadik út címűt azonban azzal adta vissza, hogy még bajom lehet belőle, ha egy házkutatáson megtalálják nálam az ő ajánlásával. 28 Az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály Tájékoztató Jelentése az Agitációs és Propaganda Bizottságnak a Bibó-Emlékkönyvről (1981), a birtokomban lévő példány 3. oldalán. Közölte CSIZMADIA: A magyar demokratikus ellenzék, 105–119. Vö. MURÁNYI Gábor: A (Huszár–)Knopp–Kornidesz-jelentés, Élet és Irodalom 2005. október 21. 29 CSIZMADIA: A szamizdat szubkultúrája.

112


2009.11.03.

Jeszenszky

14:10

Géza:

Page 113

1956

és

a

rendszerváltozás

ügye. A következő évek első és második nyilvánosságában a három téma: az aktuális politikai viszonyok bírálata, 1956 elhallgatott igazságai és a határontúli magyarokra nehezedő és növekvő nyomás szinte elválaszthatatlanul jelent meg.

’56 vetése beérik 30 A forradalom évfordulói (1976, 1981, 1986) kitűnő alkalmat jelentettek megemlékezésekre, konferenciákra és kiadványok megjelentetésére, a nyugati sajtó – és a hazai hatóságok – figyelmének felkeltésére. Valóságos szenzáció volt Nagy Gáspár 1956-ra és Nagy Imréék meggyilkolására utaló verse (Öröknyár – Elmúltam 9 éves), amely az Új Forrás 1984. októberi számában jelent meg, és a lap betiltásához, a szerző állásvesztéséhez vezetett. Noha a másológépek használata akkoriban még szigorúan ellenőrzött volt, a vers másolatokban (írógéppel vagy kézírással, indigóval másolva) széles körben elterjedt. 1985. júniusában 45 ismert író és ellenzéki a monori kempingben vitatta meg az ország súlyos politikai és társadalmi problémáit. Itt személyesen találkoztak a marxizmusból kiábrándult értelmiségiek, mint Donáth, Vásárhelyi, Bence és Kis, valamint a hazai „szocializmus”-ból kiábrándult népi gyökerű írók, mint Csoóri, Csurka és Csengey az 1956-os szerepe miatt börtönbüntetést szenvedett Litván Györggyel és Vásárhelyi Miklóssal, valamint „befutott” értelmiségiekkel, mint Antal László, Benda Kálmán, Levendel László, Réz Pál, Szűcs Jenő, Tardos Márton és Vekerdi László. Sem Monoron, sem az októberben a budapesti európai Kulturális Fórum kapcsán szervezett ellenfórumon, de még az 1987. szeptember 27-én Lakiteleken Lezsák Sándorék kertjében felállított sátorban közel 181 résztvevővel lezajlott ellenzéki szellemű tanácskozáson sem esett sok szó 1956-ról, mert a vita az aktuális helyzetről és „a magyarság esélyei”-ről szólt, de a forradalom harmincadik évfordulója nagy visszahangot váltott ki az országon belül és kívül is. Itthon sokan azt várták, hogy változni, enyhülni fog a hivatalos megítélés, de ennek inkább az ellenkezője jellemezte a médiában levezényelt kampányt. A 30. évfordulóra én írtam – álnéven – a Bécsi Napló vezércikkét. Ebben rámutattam, miért alaptalan a ’67-eshez hasonlító kiegyezésnek nevezni a Kádár-féle konszolidációt: míg 1867 nyilvánosan elégtételt adott 1848 elveinek és szereplőinek, „az 1956-os törvényes magyar kormány kivégzett tagjai továbbra is jeltelen sírban nyugszanak, a hivatalos propaganda hosszú hallgatás után az elmúlt öt évben ismét hangsúlyozottan ellenforradalomról beszél, sőt az ennek nyugati előkészítéséről szóló gyermeteg meséket is fölelevenítette. Ez a hazai hangos újkonzervatív 56-kép cáfolja a rendszernek önmaga által hirdetett hírét a nemzeti megbékélésről, a társadalmi konszenzusról. A magyar társadalom emlékező részében undort és rossz előérzetet kelt, s nagyban gátolja a nyugaton élő magyarsággal folytatott további dialógust és kapcsolatépítést.” Írásom végén szorgalmaztam, hogy a hazai vezetés lépjen át önmaga árnyékán, és változtassa meg an30 Az 1970-es évektől kibontakozó ellenzéki jellegű mozgalmak tömör áttekintését adja ROMSICS Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás, Rubikon, Budapest, 2003, 23–37; de ebben nem emeli ki 1956 kulcsszerepét. Ezen első szintézis kritikus elemzése: GRÓH Gáspár: „Volt egyszer egy rendszer…”, Bárka 2005/2.

113


2009.11.03.

14:10

Page 114

Kommentár • 2009|5 – 1956

nak a hivatalos megítélését, amikor „a soha még ilyen egységet nem mutató magyar nép, munkások, katonák, diákok próbáltak egy szabadabb, demokratikus és szociális Magyarországot teremteni a történelmünk legszebb, legtisztább, legfelemelőbb fejezetét alkotó forradalomban”.31 Külföldön azért is övezte nagy figyelem ezt az évfordulót, mert ekkorra Magyarország vált a szovjet blokk legígéretesebb, legszabadabb államává, és a világ kíváncsian figyelte, hová vezet mindez. Nem feladata e tanulmánynak annak bemutatása, mi és hogyan vezetett a Monorban összetalálkozott kétféle ellenzék eltávolodásához, külön pártalapításához, majd a szembenálláshoz. Amikor a fokozatosan itthon is elterjedő szóhasználat szerint a „demokratikus ellenzék”, az egykori szamizdatosok 1988 tavaszán megalakították a Szabad Kezdeményezések Hálózatát, már nyilvánosan működött egy sereg erősen kritikus hangvételű kör, klub, társaság és független szakszervezet, sőt egy független ifjúsági politikai szövetség, a Fidesz is. Ekkoriban jött létre a Történelmi Igazságtétel Bizottság azzal a céllal, hogy a forradalom harminc éve kivégzett mártírjai megkapják a méltó végtisztességet, valamint a jogi és politikai rehabilitációt. E testületben, csakúgy, mint a Hálózatból 1988. november 13-án megalakult pártszerű Szabad Demokraták Szövetségének vezetői, „szóvivői” között ott volt a forradalomban aktív szerepet vitt Vásárhelyi Miklós (Nagy Imre sajtófőnöke) és Litván György, az ugyancsak börtönviselt Göncz Árpád és Mécs Imre. Az SZDSZ Elvi nyilatkozata az elődök sorában (Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Jászi, Kéthly, Bibó stb.) említette az 1953–56 közötti pártellenzéket, „amely szembeszállt a sztálinizmussal, és pártja parancsánál többre tartotta a nép akaratát”, valamint Nagy Imrét. Célként jelölték meg 1956 programjából a többpártrendszert, az önigazgatást, a függetlenséget és a semlegességet, a munkásság valódi érdekvédelmét. A második lakiteleki találkozón, 1988. szeptember 3-án megalakult Magyar Demokrata Fórum is a forradalom talaján állt, az akkori célok megvalósítását akarta. Az 1988as 2-300 alapító tag között ugyan nem voltak olyan prominens politikai elítéltek, mint az SZDSZ-ben, de az MDF első húszezer tagja – élén Antall Józseffel – és 1990-es koalíciós partnerei közül igen sokan vállaltak annak idején szerepet, vezető funkciót az ’56-os forradalmi bizottságokban. Nagy Imre és mártírtársai húsz évvel ezelőtti ünnepélyes temetése a rendszerváltozás három csoportjának, a szamizdatosok, a lakitelekiek és az MSZMP Pozsgay és Németh Miklós vezette reformerei közös eredménye, utolsó találkozása volt. E csoportok azóta szétváltak és fölbomlottak, de találkozásuk nélkül aligha történt volna meg a történelmet alakító fordulat. Nem tudom, hogy 1956 körül mikor fognak megnyugodni a kedélyek. De abban bizonyos vagyok, hogy amikor már a személyes résztvevők és tanúk eltávoznak, 1956 fénye nem halványulni fog, ellenkezőleg, forradalmunk akkor fogja igazán és véglegesen elfoglalni méltó helyét a nemzeti panteonban és a világtörténelemben.32 KÁKAY Aranyos: Forradalom és kiegyezés?, Bécsi Napló 1986/6. (november–december), 1. Ellentétben a közvélekedéssel, efelé tett lépésnek értékelem az 50. évfordulót, annak minden sajnálatos és méltatlan megnyilvánulása ellenére. Erről szólt írásom: A háromszor győztes magyar forradalom, Heti Válasz 2006. december 14. 31

32

114


2009.11.03.

14:10

Page 115



Besztercebánya, Mátyás tér (20. század eleji képeslap)


A Hugyecz-ház egyik szobája (a falon Hudec László tervei)

115


2009.11.03.

14:10

Page 116

Kommentár • 2009|5 – In memoriam

Hatos Pál „HA ISTEN NINCS…” Leszek Kolakowski halálára A leghitelesebb és legnépszerűbb könyvek a 20. század „nagy illúziójáról”, a kommunista eszme hideglelős hatalmáról olyan kiemelkedő alkotóktól és gondolkodóktól születtek, akik valaha maguk is e csábítás igézetében éltek és tevékenykedtek. Akiket nem érintett meg soha a kommunizmus, akik született ellenfelek voltak, vagy egyszerűen áldozatok a sok-sok millió többi áldozat között, úgy tűnik, nem tudták olyan hatásosan megfogalmazni a totalitarizmus és az intellektus viszolyogtató és hosszan tartó nászát, mint azok, akik – mint Arthur Koestler, François Furet, Ignazio Silone és mások – így vagy úgy, rövidebb-hosszabb időre vagy tartósan maguk is bűnbe estek. Közöttük kettőjüknek lengyel az anyanyelve, s száműzetés lett az osztályrésze. Egyikük, - Milosz a költő, író és irodalomtudós Czeslaw – aki az elsők között, 1953-ban jelentette meg A rabul ejtett értelem (The Captive Mind) című esszéjét, a totalitarizmus értelmet legyűrő hatalmának tömör és ma is érvényes elemzését – bár kommunista soha nem volt, de mint a marxizmushoz egy időben vonzódó baloldali értelmiségi, diplomataként maga is hozzájárult a kommunizmus II. világháború utáni lengyelországi berendezkedéséhez, míg 1951ben az emigrációt választotta. A másik az idén nyáron elhunyt filozófus, Leszek Kolakowski. Az 1927-ben született Kolakowski a lengyel-litván gyökerei között választani nem akaró világpolgár Czeslaw hasonlóan atipikus pályát futott be, családi ha- Miloszhoz gyományai révén nem kötődött a katolikus Lengyelországhoz, szabadkőműves és baloldali vonzalmakkal rendelkező apja, akit a Gestapo röviddel Lengyelország lerohanása után kivégzett, meg sem keresztelte. A fiatal Kolakowski a háború alatt vidéki rokonoknál bujdosva jórészt audidakta módon szerezte hatalmas olvasottságát, de nem csak ezt, hanem a két világháború közötti és 1939-ben porig alázott lengyel nacionalizmussal szembeni ellenszenvét, valamint a nemzeti-katolikus politikai hagyománnyal való szembeállását is. 1945 után karrierje gyorsan ívelt felfelé, hamar fontos ideológiai pozíciókhoz jutott, s részt vett a hagyományos akadémiai elit (többek között egykori professzora, a neves eszté- Tatarkiewicz) eltávolításában is. Azonban a rendszer jutalomnak ta és filozófus Wladyslaw szánt gesztusa, egy 1950-es ösztöndíj Moszkvába, a sztálini paradicsomba elindította azt a folyamatot, amely előbb a belső pártellenzék hangadójává, később, a hatvanas években a lengyel értelmiségi ellenzék vezetőjévé tette. 1968-as emigrációja után oxfordi profeszszorként s neves amerikai egyetemek vendégtanáraként, mint az egyik legismertebb és legfontosabb külföldön élő lengyel gondolkodó missziót teljesített: 1971-es esszéjének, a Tézisek a reményről és a reménytelenségről címűnek komoly szerepe volt a lengyel ellenzéki mozgalmak 1970 évek közepétől datálható újjászerveződésében, s később is szerepet vállalt a Szolidaritás mozgalmának szellemi előkészítésében. Kolakowski a kommunizmus bukása után is, egészen haláláig az egyik legnagyobb tekintélye maradt a lengyel szellemi életnek. 116


Hatos

Pál:

2009.11.03.

„Ha

14:10

Isten

Page 117

nincs…”

–

K o l- a k o w s k i

halálára

Ami ismertté és egyben a 20. századi eszmetörténet megkerülhetetlen alakjává tette Leszek Kolakowskit, a marxizmus gondolati hagyományát tárgyaló háromkötetes monumentális összefoglalása, a hetvenes évek közepén jelent meg először Párizsban, lengyelül (Glowne Nurti Marksizmu, Instytut Literacki, 1976). Igazán híres és nemzetközi hatást kiváltó a néhány évvel későbbi, az Oxford University Press által gondozott angol fordítás lett (The Main Currents of Marxism, Clarendon Press – Oxford University Press, Oxford, 1978), amely mélyebben rombolt le a kommunizmushoz kapcsolódó hiedelmeket és reményeket, mint Szolzsenyicin fél évtizeddel korábban megjelent A Gulág szigetcsoportja, mert nem a rossz gyakorlatot, a táborok kegyetlen és halálos valóságát mutatta be annak, ami, hanem a forrásról, Marx műveiről és a marxi gondolati hagyományról (amelyből a kommunista délibáb megannyi bűne ellenére mindig újjászületett hívei körében) bizonyította be, hogy méreggel teli a racionális reflexiót fel nem adó szellem számára. Sokak szerint ezekre a könyvekre és leleplezésekre aligha a vasfüggöny mögött rekedt nemzetek polgárainak volt szükségük, kevés számú – bár az intelligencia befolyásos csoportját képező – értelmiségi hitt meggyőződéssel a marxizmusban; s talán nem is elsősorban a szerzőknek maguknak, akiknek az öncsalás, az utópia, a mindentudás igézete és a progresszió ígéreteivel való leszámolás folyamata – ha olykor hosszú, évtizedes folyamat eredménye volt is, mint Kolakowski esetében – többé nem újfajta messianizmusok neofita keresését, hanem az újra megtalált értelem hűvös józanságát, szkeptikus belátását hozta el. Sem Kolakowski, sem kortársa, a francia történész Furet műve nem illeszkedik a rousseau-i vallomások exhibicionista hagyományába. Nem, ezekre a könyvekre leginkább a marxizmus társadalomalakító tapasztalatától megkímélt nyugati értelmiségnek volt szüksége. Ők voltak azok, akik a sztálinizmust jobban tolerálták nemcsak Francónál és Salazarnál, de Adenauernél és de Gaulle-nál is, ők voltak később, akik a XX. kongresszus, 1956 véres megtorlása és a prágai tavasz eltiprása után is legfeljebb a marxizmus „revizionista” értelmezéséig jutottak el, a marxi ideálok újbaloldali szintéziséig, ami persze aligha volt gondolati rendszer, hanem hisztérikus ragaszkodás a progresszió és a társadalomformálás voluntarista képzetéhez. Ma is szép számmal akadnak, akiknek intellektuális programja a szocializmust megvalósíthatónak véli – marxista torzítások nélkül –; mások szerint a marxi tanításokból nem következik a proletárdiktatúra; s olyanok, is akik a kommunizmus ideálját megkülönböztetik a gyakorlat súlyos kudarcától. Húsz évvel a berlini fal leomlása után a bolsevizmus győzelmének kilenc évtizedes történeti analógiája mint erkölcsi probléma továbbra is kísért, mert a progresszió apologétái ma is úgy látják, ahogy Lukács György 1918 decemberében a bolsevizmus győzelmét: az, hogy „esetleg nagy kulturális és civilizatórikus értékeket semmisítene meg, sohasem lehet döntő ellenérv azok szemében, akik erkölcsi vagy történetfilozófiai okokból mellette döntöttek”. Lukács mondatának – mely lakonikus tömörséggel nyilatkoztatja ki a spekuláció primátusát a valóság felett – nemcsak az ad súlyt, hogy annyi tehetséges gondolkodó önként vagy megalkuvásból, kényszerből vagy alkalmazkodásból adta nevét és képességeit a kommunizmus és a történelmi materializmus prométheuszi mítoszának szolgálatába, hanem az is, hogy a marxizmus és a kommunizmus univerzális nyelvet biztosított, s 117


2009.11.03.

14:10

Page 118

Kommentár • 2009|5 – In memoriam

mintegy az emberiség jobbításának, a humanizmusnak és progressziónak archetipikus metaforájává lett. Azzá lehetett, először is, mert a hosszú 19. század viszonylagos békéjének garanciáját, a szabadság és a rend (mai kifejezéssel a kapitalizmus és közjó) konzervatív-liberális kompromisszumát felemésztette a nemzeti büszkeség és öncélúság romantikus mítosza Ypern, Verdun, Przemys´l és az I. világháború többi lövészárkában. (Milosz és Kolakowski makacs oppozíciója a lengyel és minden más nacionalizmussal szemben innen ered. A közösség, amely kifelé zárva határozza meg önmagát, végül mindig megkevesebbedik: az erkölcsi relativizmus önpusztító útjára lép azzal, hogy kettős mércéje vagy az áldozati szerep nárcisztikus ruhájában, vagy a győztesek önelégült rövidlátásában csalja csapdába.) De a marxizmus nyelve a jelentésadás, a mimézis forrása lehetett faute de mieux is, mert a marxizmus és a kommunizmus, ahogy Kolakowski megállapította, az európai történelemben folyamatosan jelenlevő apokaliptikus eszkatológia modern változata volt, s mint ilyen vallásként tudta megkövetelni híveitől a szenvedélyes azonosulást. Amióta a történelmet és a politikai cselekvést többé nem a kereszténység jövendölte végidőkre való várakozás határozza meg, Európában a vallási közömbösségre épül a politikai közösség integrációja, ez azonban, ahogy Hegel figyelmeztetett rá, meglehetősen nehéz legitimációs erő, nem véletlen, hogy a forradalmi erőszak szekuláris vallásként igenelt mítosza ilyen vagy olyan formában minden nemzedékben megújítja támadását a társadalmi béke formálódó status quója ellen. A marxizmus vallásos narratívája azonban pszeudo-vallás, pontosan azért, mert szekuláris vallás, hit helyett tudást ígért, s a Gondviselés helyébe a történelmi fejlődés törvényeit. Amelyek nincsenek, így a történelmet megismételni vagy éppen „csinálni“ nem lehet, Klió nem a jövőnek, „a boldogság akarásának” múzsája. Ismerete híján azonban, őseink, a holtak és elnémultak dolgainak emlékezete nélkül létünk minden fogódzót elveszítene, s a felejtés révén csak a rossz hatalma uralkodna el a Földön, mert az Ördögöt nem lehet sem megszelídíteni, sem megváltani. Nem véletlen, hogy az ironikus Kolakowski igazi nagy témája a vallás mibenlétéből, s ezen belül is a keresztény örökség és a modernitás találkozásának dilemmáiból fakadtak. A „korszerűtlen” Kolakowski, szemben a 20. századvég vallásos diskurzusával, melyben egyre inkább elhalványul a rossz tudata, tisztában volt a páli és ágostoni hagyomány szerint értelmezett eredendő bűn hatalmával. Öt évtizeden keresztül sorjázó könyvei egy monumentális Gipfelwanderung állomásai Spinozától és Pascaltól Bergsonig, a janzenistáktól Husserlig, a mítosz és a logika ellentmondásaitól az Isten-kérdés radikális következéseinek végiggondolásáig. „Ha Isten nincs…” – Dosztojevszkij vacogó dilemmájáról az öregedő Kolakowski sétabotjára támaszkodva, fura kalapjában, Oxford esőtől párálló kövezetén és az európai eszmetörténet múltján nagylelkűen végigvezetve régimódi kérdéseket tett fel. S persze érdekelte még tucatnyi „nagy kérdés” az ifjúságról, a hírnévről, a hitről, kérdések, amelyeket „a megoldás kényszere és becsvágya nélkül” boncolgatott, s valószínű – ha végül belement a pascali fogadásba –, hogy a válaszokat most, útja végén már ő is ismeri.

118


2009.11.03.

14:10

Page 119

Kommentár • 2009|5 – Szemle

Ötvös István ELÉRNI A „KITŰZÖTT CÉLT: MINDENKIRŐL MINDENT TUDNI” A politikai rendészeti osztályok 1945–1946. Dokumentumok a magyar politikai rendőrség történetéből I. Szerk., bev., jegyz. Krahulcsán Zsolt – Müller Rolf, főszerk. Gyarmati György, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2009.

Ha esetleg bárkinek kételyei lettek volna eddig, hogyan is kezdődött a kommunista hatalomátvétel hazánkban, akkor mostantól elvetheti összes illúzióját. Mert a kommunizmus kapcsán sokat és sok mindent lehet mondani a marxizmusról, az ideális célokról – amelyeket szavakban kitűzött, de soha nem valósított meg. Lehet beszélni más politikai és gazdasági rendszerek igazságtalanságairól és bűneiről is – amelyek kétségtelen tények. De ami ebből a kötetből kirajzolódik, az egy rendszer gyakorlata és gondolkodásmódjának lényege. A történet ott kezdődött, hogy a világháború végeztével Magyarországon megjelent a kommunista párt, amely a szovjet hadsereg kétségtelen támogatásával elkezdte kiépíteni a hatalmát. De nem az általa létrehozott szociális ellátórendszerrel, nem az általa befolyásolt oktatási intézményeken keresztül – vagy egyéb bevett módokon – próbálta meggyőzni a társadalmat saját igazságáról. Erre különböző okoknál fogva nem is volt ideje. Hanem egyszerűen az erőszakszervek révén akarta – szó szerint – „átverni” a maga igazát. A háború utáni helyzetben ehhez kellett a szovjet segítség, hiszen a megszállt országban a legális fegyveres szerv felállítása az ő hozzájárulásuktól függött. Ezzel a hátszéllel jött létre az új magyar rendőrség, annak politikai rendészeti része és a Katonapolitikai Osztály. A rendőrségnek a köztörvényes és igazgatási ügyeivel foglalkozó része jelen esetben nem annyira fontos. A katonákkal a kötet érthető módon nem foglalkozik, ám az első kettő létrejöttéről és működésének első két esztendejéről nagyon kiválóan válogatott dokumentumokat tett közzé a két szerkesztő. Az összegyűjtött dokumentumokból egyértelműen kiviláglik néhány tény, amellyel talán még ma is sokan szeretnének vitatkozni. Mindenekelőtt az, hogy a kommunisták számára a politikai rendőrség kézben tartása mindenekfeletti cél volt. Nem csupán a szerv vezetését, hanem teljes állományát megbízhatóvá akarták tenni saját maguk számára. Maga Péter Gábor ismerte el, hogy „Az első napokban az volt az elgondolásunk, hogy a politikai rendőrség tagja csak kommunista párttag legyen, az ill[egális]. mozgalomban kipróbált ember” (Péter Gábor beszámolója, 1945. február). Aztán persze felismerték, hogy ez azonnal lehetetlen. De csak technikai szünetet tartottak, a célok nem változtak. A politikai rendőrség másik – kevésbé ismert – létrehozójának megfogalmazásában: „A jó politikai rendőrség anélkül, hogy zavarná legcsekélyebb mértékben is az 119


2009.11.03.

14:10

Page 120


ország demokratikus rendjét, rajta tartja kezét ütőerén” (Tömpe András rendőr ezredes előadása a vidéki politikai rendőrség konferenciáján, 1945. október 1–3.). (Azért a Tömpe-féle „demokráciát” ne vegyük túl komolyan, a kommunista mozgalom olyan élharcosa számára, mint Tömpe, ez egyenlő volt pártja egyeduralmával. A lényeg, hogy az ütőéren legyen a kéz, aztán hogy azzal mikor kezdjük azt az eret elszorítani, az már csak a politikai helyzet függvénye.) A dokumentumokból tehát egyértelművé válik a törekvés, és annak megvalósítása: itt pártrendőrség épült, pártcélok irányították, és a hatalomátvétel eszközévé vált. Van a pártrendőrség létrehozásának egy, furcsa – és a későbbi Rajk-per értelmezése szempontjából is releváns – eleme. „A csoportok [a nyomozócsoportok] összeállításánál figyelemmel voltam arra is, hogy a rendőrségi munka elvégzésére alkalmas embereken kívül olyanok is legyenek a csoportokban, akik a munkásosztályon belüli frakciós, provokátor munkát végzők leleplezésében és kézre kerítésében értékes segítséget tudnak nyújtani” (75) – írja Péter Gábor. És ezzel rávilágít arra, hogy mielőtt a hatalom megszerzésének rögös útján elindultak volna, a saját pártjukban kellett megszilárdítani a hatalmukat. Ezzel kezdték a „munkát” és – miután az ellenzéküktől megszabadultak – ezzel is fejezték be. Sajátos pályaív, 1949-re visszatértek oda, ahol Demény Pál és más „elhajlók” őrizetbe vételével elkezdték. Talán egyszer meg lehet írni a hazai kommunista mozgalom valódi teljes történetét, mert a világháború után természetesen a „frakciósok” a hivatalos párttörténetírásból – ahogy az már lenni szokott – mindig kimaradnak. A rendőrség vezetőinek tollából született dokumentumokon túl a szerkesztők közreadtak néhány olyan interpellációt is, amelyet a rendőrségi túlkapások miatt adtak be kisgazdapárti képviselők. Ezek szövegéből – a hozzájuk fűzött kiváló lábjegyzetek segítségével – megismerhetünk néhány valóban kirívó esetet a korszak rendőri gyakorlatából. Másrészt viszont az interpellációk és a mellettük sorakozó dokumentumok együttesen rávilágítanak arra az iszonyatos szakadékra, amely a szervezkedő és szervező kommunista rendőri irányítók és a kisgazda képviselők hozzáállása között volt. Míg az egyik társaság mindenen és mindenkin keresztülgyalogolva építette a politika rendőrségét, a másik – a parlamentarizmust komolyan véve – próbált törvényes és jogi kereteken belül gátat szabni ennek. A kisgazda próbálkozások természetesen sikertelenek maradtak. És ezen a ponton kezdhet azon gondolkodni az olvasó, hogy ha a kommunista hatalmat a kezdetétől ilyen „belügyes” gondolkodásmód jellemezte, amellyel szemben a jogi eszköztár voltaképpen rendkívül halvány erőt tud felmutatni, akkor lehetséges-e egy ilyen típusú rendszert „fehérkesztyűs” hozzáállással lebontani. Ebben a „belügyes gondolkodásban” mindenki „kapcsolat”, „informátor”, ügynök. Mindenki ellenség, aki nem ért teljesen egyet a hatalommal, és természetesen állandóan mindenki összeesküvéseket sző. Mert ugyan a sorozat csak az első kötetnél tart, de azért nincsenek kétségeink afelől, hogy a rendszer kimúlásáig ugyanilyen gondolkodásmód jellemezte a döntéshozókat. Csak legfeljebb már nem kellett kiépíteni a politikai rendőrséget – mert már megtették Rákosiék –, és interpellációtól sem kellett tartani – mert már felszámolták a parlamenti demokráciát. 120


2009.11.03.

Ötvös

István:

14:10

Page 121

Elérni

a

„kitűzött

célt…”

De ha tovább tágítjuk szemlélődésünk körét, akkor azon is el lehet gondolkodni, hogy milyen belső következményekkel jár egy ilyen eszköz bevetése a hatalmi harcba. Mert a hatalomátvétel ténye mellett annak mikéntje is rendkívül fontos. Aki egy ilyen eszközt vet be, annak fejére ez a bűn előbb-utóbb visszahull. És itt már nem a Rajk-perre gondolunk. Sokkal inkább arra, hogy a törvénysértő eszköz alkalmazása felszámolja az adott hatalom legitimitását. Amikor pedig ez bekövetkezett, akkor már nincs visszaút: az illegitimitás tényéből következik a hatalmon levők félelme, és ezért szükségszerűvé válik a megtorló gépezet folyamatos fenntartása és alkalmazása. Ebből a folyóból pedig nehéz, sőt lehetetlen kilépni. Ezért hát – bármennyire is megkérdőjelezhető a hatékonysága – jobb az alkotmányos úton haladni.

121


2009.11.03.

14:10

Page 122


Keller Márkus KOMPORSZÁG NYUGATNAK INDUL Litván György: Sorstársak és kortársak. Noran, Budapest, 2008, 288 oldal, 2499 Ft

Veszélyes dolog egykori hírlapi cikkeket egybegyűjtve kiadni. Ritkán őrzik meg frissességüket, érdekességüket, és újbóli megjelentetésük általában a szerző vagy tanítványai önértékelési problémáit tükrözi. Az elenyésző kivételek közé tartozik Litván György Kortársak és sorstársak című kötete. Azáltal ugyanis, hogy egymás mellé kerültek kortársairól és szellemi példaképeiről írt rövid, nagyrészt életrajzi esszék, új minőséget vettek fel. A szövegek nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is összekapcsolódtak, és kirajzolják azt a kapcsolati hálót, amelyben Litván György mozgott, illetve azt a szellemi hátteret, ahonnan érkezett. A kötet szerkesztői (Gál Éva és Kende Péter) a szövegek hármas tagolásával ki is hangsúlyozták ezt (a Szellemi elődök fejezetet után az Utolsó mohikánok és a Rabtársak, pályatársak fejezet következik). A könyv esszéi-nekrológjai azért is különösen érdekesek, mivel a műfaj kötetlensége, szabadsága és (nagyrészt) önkéntessége lehetőséget ad arra, hogy a magát a szerzőt megismerjük. Kik a példaképei, kik azok, akikkel egy generációba, körbe sorolja magát, mit gondol róluk, magáról és végsősoron a 20. századi magyar történelemről? Nyilván ezek az írások nem szaktörténészi fejtegetések, de éppen mivel szubjektívek, mutatnak meg az átlagosnál többet, nem köti őket a történész kötelező távolságtartása. A szerkesztők is megerősítik a recenzenst ebben a véleményében, hiszen ahogy az előszóban írják: „Litván György saját, személyes Magyarországának szereplőivel találkozhatunk e lapokon” (10). Ez a „személyes Magyarország”, ez a szellemi háttér nemcsak Litván György miatt fontos és érdekes, hanem azért is, mert Litván személyében egyik utolsó képviselőjét tisztelhettük annak a nagyrészt polgári származású csoportnak, amely a 20. század kezdetétől az egyik legelkötelezettebb harcosa volt annak, hogy Magyarországot és társadalmát az általuk példaképnek tartott Nyugat-Európához közelítse: a Huszadik Század című folyóirat és a radikális párt körül gyülekezett értelmiségiek és fiaik közösségének képviselőjét. A magyarországi „intellectuelles” két nemzedékének kollektív biográfiája jelenik meg Litván írásain keresztül. Ezenkívül személyes biográfia is egyben, ha nem is annak klasszikus formájában, hiszen valódi és szellemi útkeresését megírta Litván ezekben az esszékben, akkor is, ha saját magát sohasem helyezte a középpontba. Kevés olyan csoportja, rétege van a 19–20. századi Magyarország társadalmának, mely egyértelműen megfeleltethető valamilyen nyugat-európai társadalmi csoportnak. De a kötet által kirajzolódó kollektív biográfia alapján nehéz lenne tagadni, hogy az itt megjelenő két nemzedék, ha társadalmi hátterében nem is teljesen, de gondolkodásában, szellemi gyökereiben, értékrendjében és céljaiban a Dreyfus-affér körül megszer122


2009.11.03.

Keller

Márkus:

14:10

Page 123

Kompország

nyugatnak

indul

veződő francia „intellectuel” csoport/réteg magyarországi párja. A társadalom racionális megszervezése, a pozitivizmus, a hagyomány- és vallásellenesség, illetve később a marxizmus voltak (többek között) azok az értékek, elvek, amelyek összekötötték őket és melyek mentén mindkét csoport a közéleti csatározások ringjébe szállt. Nem érdektelen ennek a két csoport sorsának az összehasonlítása. Mindkét országban 19–20. század fordulóján ez a két csoport számarányát tekintve a hagyományos értelmiségi elitekkel szemben kisebbségben volt. Ez azonban csak felerősítette aktivizmusukat, azt a hitüket, hogy éppen kívülállóságuk okán képesek a társadalmi problémákra megoldásokat kínálni. Céljuk azonban sohasem a konkrét cselekvés volt (bár, mint láttuk, Magyarországon kétszer is megpróbálkoznak ezzel), hanem a felvilágosítás, a közvélemény befolyásolása. Mozgósító erejük is a sajtó és a nyilvánosság eszközeinek tudatos használatában rejlett. Addig azonban, míg a francia baloldali értelmiség (nevezzük most már jobb magyar megfelelő híján őket így) a 19–20. század fordulójától kezdve befolyását fokozatosan növelni tudta, addig a Huszadik Század körének és fiaiknak nemzedékei sokkal hamarabb megtapasztalták eszméik korlátosságát, és kényszerültek arra, hogy felülvizsgálják saját szellemi értékválasztásaikat. Franciaországban az „intellectuel”-rétegnek – mely 1945 után a szellemi életet dominálta – a kommunista pártokkal illetve a Szovjetunióval való feltétlen szimpátiáját sem a valószínűleg ellenkező irányú személyes tapasztalatok (mint például Sartre 1954-es Szovjetunió-beli utazása), sem az 1956-os forradalom vérbefojtása nem tudta tartósan megváltoztatni. A baloldali értelmiségnek Szolzsenyicin A Gulág szigetcsoport című könyvének megjelenéséig (1974-ig) nem kellett/sikerült szembenéznie önnön értékválasztásainak problematikus voltával. Egyetlen (nagyobb hatású) kivétel talán Raymond Aron, de a felvázolt tendenciát az ő munkássága sem változtatta meg. Magyarországon már az 1918-as őszirózsás forradalom megmutatta, hogy Szabó Ervin, Jászi Oszkár, a Huszadik Század körül csoportosuló értelmiségiek minden jó szándék, filozófiai felkészültség és tettvágy ellenére sem képesek a magyarországi és a nemzetközi politikai csatározások kihívásainak megfelelni. Jászi később maga is megfogalmazta ezt a dichotómiát; amikor saját magát az „elvi politikusok” körébe sorolta, csak magáról beszélt, de érvényes volt a vele együtt munkálkodók egészére Somló Bódogtól Károlyi Mihályig, akik mind megjelennek a Szellemi elődök című fejezetben. Maga Litván is konstatálja, hogy a Huszadik Század köréből 1918 után a balodalon csak ketten, Jászi Oszkár és Vámbéry Rusztem tartottak ki, de őket is elszigetelte egymástól Jászi egyre erősödő antikommunizmusa (14). Nem véletlen az sem, hogy az e fejezetben megjelenők szinte mindegyikének személyes sorsa tragikus. Hogyan magyarázza azonban Litván az általa megrajzolt portrékban ennek a csoportnak (az apák generációjának) kudarcát, és miben látja az 1918-as forradalom bukásának okait? Talán nem meglepő, hogy legfőbb példaképének, Jászinak érvelését elfogadva, átvéve, az elvi munka és a gyakorlati cselekvés közötti kapcsolat nehézségét nevezi meg problémaként. Olvassuk akár Somló Bódogról, Szabó Ervinről, akár Károlyiról (aki persze nem tartozott a Huszadik Század köréhez) írott gondolatait, mindig a gyakorlati politikai kérdésekben való naivitás, illetve az elméleti és a gyakorlati ember alkati különbsége téte123


2009.11.03.

14:10

Page 124


leződik fel a kudarcok okaként – értelemszerűen az apák generációját elméleti embereknek tartva. Az apákat követő fiúk nemzedéke (Litván „rab- és pályatársai”) talán az apák „tehetetlensége” ellen is lázadva, határozottabban és elvi kétségeiket leküzdve vetette bele magát a napi politikába 1945 és 1956 között, lett tagja előbb a Magyar Kommunista Pártnak, majd a Magyar Dolgozók Pártjának és vett részt a Rákosi-diktatúra felépítésében és működtetésében. Az eredmény számtalan történészi munkából és személyes vallomásból ismert. Legkésőbb az 1956-os forradalom leverése világossá tette számukra, hogy a Szovjetunió által irányított Kelet-Európában – és így a kádári Magyarországon – nincs helye az általuk vallott (nevezzük így) liberális-szociáldemokrata értékeknek, azok következetes elvi képviseletének és megvalósításának. A gyakorlati kudarc ellenére az 1953–1956-os időszak az a másik identifikációs pont, ahonnan Litván barátait és szellemi társait szerzi. Ez marad számára az örök viszonyítás, amelyhez igyekszik visszatérni a rendszerváltás után is. A történész a sztálinizmus elfogadásának személyes, egyéni okairól őszinte és ma is érvényes tanulmányt írt,1 most portréiban inkább arra keressük a választ, hogyan látta Litván az 1956-os forradalom utáni korszakot. Nem meglepő, hogy elkötelezett ötvenhatosként a Kádár-korszak sem volt igazán ínyére, még akkor sem, ha világosan látta, hogy a Nagy Imre körül csoportosuló reformkommunista csoport, tehát ő is, legkésőbb az 1960-as évek végére szakképzettségének megfelelő munkahelyet kapott, és lassan bekapcsolódhatott a szellemi életbe, szemben például Bibó Istvánnal, akinek ez nem adatott meg (151). Ha megértő szeretettel is, de rámutatott azon pályatársainak ellentmondásos, önmagukat is megtévesztő viselkedésére, akik azt képzelték, hogy egyszerre lehet 1956-hoz és a kádári Magyarországhoz hűségesnek lenni. A Kádár-rendszer „langyos és önkorlátozó, gyakran szellemi vegetálásba fulladó létformáját” (153) a rendszerváltás törte fel, reményt keltve, hogy az a baloldali, demokratikus látás- és cselekvésmód, amelynek kidolgozása a 19–20. század fordulóján kezdődött meg, újra teret nyerhet. Az, hogy ezen elvek képviseletének és megvalósításának nehézségei nem kizárólag a Kádár-rendszer antidemokratikus működésmódjának köszönhetőek, már a rendszerváltás utáni idők keserű felismerése volt, ahogy erről a Tardos Mártonról írt nekrológjában vall Litván (259). A nagy terv megvalósításához, Magyarország modernizálásához két generáció erőfeszítései három nekifutásban sem voltak elegendőek. Az, hogy ennek a kiinduló elvek életidegensége, az elvekhez való túlzott ragaszkodás, a megvalósítók esendősége, vagy pusztán a nem megfelelő történelmi körülmények voltak a legfőbb okai, bizonyára még sokáig vita tárgya marad (bár némi sejtésünk már lehet erről). De bármit is gondolunk, „Litván-jelenségről”, az a mai értékhiányos és végtelenül pragmatikus politikai közéletünkben (önkritikájával együtt!) mindenképpen friss erővel hat, és gondolkozásra kényszerít, még akkor is, ha a végső következtetés levonása, a kudarccal való elméleti szembenézés elmaradt.2 1 LITVÁN György: „Mi kommunisták különös emberek vagyunk…”, Századvég 1988/6–7. (kötetben: UŐ.: Magyar gondolat – szabad gondolat, Osiris, Budapest, 2008, 290–305). 2 Vö. RAINER M. János: Magyar nemzedékek, Mozgó Világ 2009/2., 109–113.

124


2009.11.03.

Keller

Márkus:

14:10

Page 125

Kompország

nyugatnak

indul

Mi a feladata az értelmiségnek, ha az értékvezérelt, de a politikai pártoktól és az államhatalomtól független, a politikára (a politikában) mégis hatni kívánó értelmiségi szerep, úgy tűnik, mára (nem csak Magyarországon) egyre inkább veszít népszerűségéből? A feladat vonzása nemcsak azért csökken, mert a szellemi foglalkozásúak körében alacsony presztízse van, hanem a politikusok is egyre kevésbe igénylik az ilyesfajta útmutatást. De mit tegyen az értelmiség, amely valamikor a 19. század elején azzal indult hódító útjára, hogy tudására alapozva megjavítja a világot, ha az a politika, amely elvileg – legyen az diktatórikus vagy demokratikus – a társadalmat irányítja, nem kér az értelmiségi által termelt javakból?

125


2009.11.03.

14:10

Page 126


Kommentár 2009/5 Issue Contents In our introductory essay titled ’Climate Change As Apocalypse’, Gábor Bartus attempts to demonstrate the falsifiability of the hypothesis made up by scientists dealing with climate change prognosis and experts that work for them. The protection of the environment is a crucial issue but the attitude demonstrated by the so-called ’climate alarmists’, as the author puts it, has a negative effect on developing the proper attitude towards the problem. In our section titled ’Műhely’ (Workshop), Szabolcs Panyi comes up with a suggestion for a potential conservative concept of art and ethics, Gergely Egedy introduces the major philosophical ideas of George Sanatayana and Benedek Láng takes a closer look at the various methods of artifical language construction and their underlying streams of thought observable from the nineteenth century onwards. In the section dedicated to acknowledged Hungarian political and cultural personalities, Péter Hámori investigates the histographic tradition of Hungarian peasant society through works by Béla Grünwald (1839-1891) and Ignác Acsády (1845-1906). Júlia Csejdy outlines the lifetime activity of architecht Leslie Hudec who made a great influence on Shanghai architecture. András Körösényi and Attila Károly Molnár draw a balance on the past twenty years of Hungarian democracy. According to Körösényi, Hungarian democracy is not in crisis but has found itself in a pathological state where things are likely to remain unchanged. Attila Molnár Károly tackles the failure of modernist pragmatic and liberal principles in Hungary and provides basic characteristics of an anticipated conservative renewal. In our section ’Total Past’, historian Tamás Kovács presents the overarching career of a police spy who managed to survive many totalitarian regimes in the middle of the twentieth century. In an essay composed by former Minister of Foreign Affairs and former Washington Ambassador Géza Jeszenszky and in the writing of Mateja Rezek, some light is shed on various selected aspects of the 1956 revolution that took place in Hungary. Jeszenszky demonstrates the influence of the 1956 revolution on the regime change in 1990 and the historical remembrance while Rezek assesses the impact of the revolution on Tito’s Yugoslavia and especially Slovenia. Among our reviews is an analytical essay on the Critical Review’s special issue on the global economic crisis written by Tamás Halm and a commemorative piece on Leszek Kolakowski by Pál Hatos. Márkus Keller provides a review on a posthumous essay compilation by one of the most outstanding figures of leftwing liberalism, György Litván, while István Ötvös reviews a volume on the evolution of the Hungarian communist political police. Our recent issue is illustrated by the photos of Leslie Hudec taken of his Shanghai buildings. (Pleier Alexandra összeállítása. Készült a Tihanyi Alapítvány és a Kommentár közös programjának keretében.)

126


2009.11.03.

14:10

Page 127


Számunk munkatársai BARTUS GÁBOR (1968, Békéscsaba) környezetgazdász, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója CSEJDY JÚLIA (1964, Budapest) művészettörténész, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársa EGEDY GERGELY (1953, Budapest) történész, a Budapesti Corvinus Egyetem Államigazgatási Kar Társadalomelméleti Tanszékének vezetője HATOS PÁL (1971, Budapest) történész JESZENSZKY GÉZA (1941, Budapest) történész, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének magántanára KELLER MÁRKUS (1974, Lipcse) történész, az 1956-os Intézet munkatársa KOVÁCS TAMÁS (1979, Kaposvár) történész, a Magyar Országos Levéltár munkatársa KÖRÖSÉNYI ANDRÁS (1959, Budapest) politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara Politikatudományi Intézetének egyetemi tanára LÁNG BENEDEK (1974, Budapest) tudománytörténész, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Filozófiai és Tudománytörténeti Tanszékének munkatársa MOLNÁR ATTILA KÁROLY (1961, Kaposvár) eszmetörténész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának és az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója ÖTVÖS ISTVÁN (1972, Budapest) történész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója PANYI SZABOLCS (1986, Budapest) irodalomtörténész, az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója ˆ MATEJA REZEK (1970) történész, a Szlovén Legújabbkori Történeti Intézet munkatársa

KOMMENTÁR TARTALOM Bartus Gábor: A klímaváltozás mint apokalipszis 3

Recommend Documents