Bartus Gábor A HULLADÉKGAZDÁLKODÁS ALAPJAI

Bartus Gábor A HULLADÉKGAZDÁLKODÁS ALAPJAI Tanári kézikönyv

Nemzeti Szakképzési Intézet Budapest, 2006.

2

Tartalom

ELİSZÓ .....................................................................................................................................................5 A HULLADÉK MINT A GAZDÁLKODÁS MELLÉKTERMÉKE.....................................................7 AZ INTEGRÁLT HULLADÉKGAZDÁLKODÁS...............................................................................21 A KÖRNYEZETPOLITIKA ESZKÖZEI A HULLADÉKGAZDÁLKODÁSBAN ..........................45 A HULLADÉKGAZDÁLKODÁSI SZABÁLYOZÁS GYAKORLATA ............................................55 IRODALOMJEGYZÉK ..........................................................................................................................77

3

4

Elıszó

A hulladéktermelés annyira természetes és magától értetıdı tevékenysége mindennapjainknak, hogy az ezzel kapcsolatos megfontolások bizonyára senkiben sem tudatosulnak. Annak, hogy az elhasznált termékeink – a kiolvasott újságoktól a kiürült joghurtos poháron át a gyermekünk megunt játékáig – kidobásával, hulladékká válásával kapcsolatosan gazdálkodnunk kellene, talán elsı pillantásra nem sok értelmét látjuk. Még az ebbıl fakadó költségek is a legtöbbször láthatatlanok számunkra, hiszen a társasházban lakók általában nem találkoznak a „hulladékszállítási díj” feliratú sárga csekkel sem, a hulladékos költségeket a társasházi közös költségbe integrálva fizetik meg. A tájékozottabbak persze igénybe veszik a szelektív hulladékgyőjtési lehetıségeket, az újrahasználatot elısegítı környezettudatosabbak pedig akár félórás sorbanállásra is hajlandók a hipermarketek üvegvisszaváltó pultja elıtt. Pedig a hulladéktermelés egyben a természeti erıforrások végsı számőzését jelenti a gazdaság anyagátalakító – termelési és fogyasztási – folyamataiból. Olyan erıforrásokét, melyek szőkösen állnak rendelkezésünkre, a természeti környezettıl való elsajátításuk (kibányászásuk, kivágásuk, kihalászásuk, stb.) pedig érzékeny sebet ejt az ökoszisztémák finom szövetén. Másfelıl, késıbb, türelmetlenül tiltakozunk a közvetlen környezetünkbe elhelyezni tervezett hulladéklerakó ellen, s okkal bosszankodunk a kedvenc sétahelyünket elcsúfító illegális szemétdombok miatt. A gazdálkodó szerevezetek számára ma már érezhetı gazdasági elınyt (költségcsökkentést) jelent, ha csökkenthetik hulladéktermelésüket, ha hatékonyabb anyagfelhasználás révén állítják elı termékeiket. Ez a könyvecske, amit a Tisztelt Olvasó most a kezében tart, arra hivatott, hogy vázlatszerően bemutassa a hulladékok elıállításának és kezelésének alapvetı környezetgazdasági és szabályozási vonatkozásait. Az elsı részben megismerkedünk a hulladékokra vonatkozó alapfogalmakkal, a hulladékkal kapcsolatos problémák jellegzetességeivel. A második fejezet a problémák megoldására szolgáló integrált hulladékgazdálkodási rendszert és annak eszközeit mutatja be. A harmadik rész ezek után a hulladékgazdálkodás alapvetı környezetgazdaságtani törvényszerőségeit vázolja, míg a negyedik fejezet a gyakorlati megvalósítás útvesztıjén kalauzol végig. A Szerzı

5

6

1 A hulladék mint a gazdálkodás mellékterméke 1.1

A gazdaság anyagátalakító folyamata

Az emberi gazdálkodás középpontjában termékek és szolgáltatások elıállítása és nem utolsósorban elfogyasztása áll. A társadalom, illetve annak tagjai – az emberi faj egyedeit e tevékenységük közben fogyasztóknak nevezzük – a legkülönfélébb tárgyakat, gépeket és berendezéseket használnak minél nagyobb anyagi jólétük biztosításához. Bármilyen gazdasági vagy társadalmi rendszert is alakított ki az emberiség történelme folyamán, azok végsı soron a társadalmi jólét növekedését kívánták szolgálni. A fejlett ipari vagy posztindusztriális társadalmak pedig addig soha nem látott mértékben voltak képesek az anyagi jólét – azaz a termékekkel és szolgáltatásokkal való ellátottság – növelésére. A termékeket és szolgáltatásokat – gazdasági nyelven: jószágokat, azaz azokat az anyaghalmazokat, amik megjelennek a különbözı piacokon – a természettıl elsajátított kiindulási anyagokból: természeti erıforrásokból állítjuk elı. A termékek és szolgáltatások elıállítása közben jószággá nem váló melléktermékek képzıdnek. A piacokon gazdasági értékkel bíró, ott gazdát cserélı jószágok pedig véges használati idıvel rendelkeznek, használatuk után mint elhasznált termékek jelennek meg. Az elhasznált és a melléktermékek halmazát nevezhetjük hulladéknak. Fizikai szemszögbıl a termék elıállítása alapanyagaiból az entrópia csökkenésével, míg a hulladékkeletkezés az entrópia növekedésével jár. Mivel elıbb-utóbb minden hasznos termékbıl hulladék lesz, a gazdasági tevékenységek során alacsony entrópiájú alapanyagokból magas entrópiájú hulladékokat állítunk elı.1 Ráadásul nem minden hulladék keletkezik hasznos termékbıl. Egyes anyagfajták a termelési folyamat melléktermékeként válnak feleslegessé, lesznek hulladékokká. Már a bányászati tevékenységek során is óriási mennyiségő felesleges anyagmennyiség áll elı. Ahhoz, hogy 10 tonna fémrézre szert tegyünk, 2500 tonnánál több ércet kell a felszínre hoznunk, mert a kızetben a réztartalom csupán mintegy 0,4%-os. A termékek elıállításának elsı lépése tehát a szükséges nyersanyagok elsajátítása a természettıl. Ez a folyamat végbemehet valamilyen bányászati tevékenység révén, vagy az erdıgazdálkodásban fakivágással, a halászatban kihalászással. A természeti környezetünk azon elemeire, halmazaira, melyek kiindulási anyagai lehetnek valamely terméknek, természeti erıforrásként tekintünk. Az elsajátító tevékenységek révén az erıforrások kiszakadnak a természeti részrendszerbıl és a gazdasági részrendszer elemeivé válnak. A termelési technológiákban a kiindulási anyagokat több, egymást követı lépésben alakítják át termékké. Az átalakító lépések során – legyenek azok kémiai reakciók vagy fizikai, 1

Ayres (1999)

7

alakadó mőveletek – további melléktermékek keletkeznek. Ezek a melléktermékek bármely halmazállapotban elıállhatnak, s így egyaránt szennyezhetik a levegıt, a vizeket vagy a talajt. A kész terméket a piac közvetíti ki fogyasztójának, aki egy meghatározott ideig fogja használni azt. Ha a termék birtokosa (használója, tulajdonosa) számára a termék már nem tudja az elvárt funkciót betölteni, nem jelent hasznosságot a fogyasztó számára, a birtokos igyekszik mint feleslegestıl megszabadulni az adott jószágtól. Ez általában úgy történik, hogy a most már elhasznált terméket a kukába (hivatalos nevén: hulladékgyőjtı edényzetbe) hajítjuk.

1.2

A hulladék fogalma és csoportosítása

A hulladék tehát a gazdaság anyagátalakító tevékenységeinek mellék- és végterméke; szilárd vagy szilárd hordozóba zárt folyékony halmazállapotú anyag, mely tulajdonosa számára értéktelen, ezért meg kíván szabadulni tıle. A definíció három szempontot tartalmaz. Figyelembe veszi azt, hogy milyen folyamatban miként keletkezik a hulladék, tartalmaz egy halmazállapot szerinti szőkítést (kizárjuk például a gázhalmazállapotú melléktermékeket) és alkalmaz egy közgazdasági kritériumot. Közgazdasági nézıpontból a hulladék fogalma bizonyos értelemben szubjektív, az adott anyagot birtokló személy vagy gazdasági szervezet döntésétıl függ: az elhasznált termék vagy melléktermék értékes-e vagy sem. Egy háztartásban kiürülı befıttes üveg lehet értéktelen, s ezért a szemétbe kerülı dolog (tehát hulladék), de lehet értékes is, ha a családban a nagymama rendszeresen készít lekvárt, s annak tárolásához épp kapóra jönnek az üres üvegek (ekkor gazdasági szempontból értékes jószág: csomagolóeszköz). Ugyanígy egy technológiai fejlesztés eredményeképpen egy termelési folyamatban addig „feleslegesen” keletkezı melléktermék értékessé válhat, mert az új technológiában mint alapanyag szerepelhet. Egy vállalatnál értéktelenként elıálló melléktermék értékes lehet egy újrafeldolgozással foglalkozó cég számára. Számos anyag csak azért kerül hulladékként vissza a környezetbe, mert a hulladékot elıállító gazdasági szereplık nem jól informáltak az adott anyag hasznosítási lehetıségeirıl. Ahogyan egy osztrák tankönyv fogalmazott: a hulladék nem más, mint rossz helyen tárolt alapanyag. A jogszabályok rendszerében a hulladékok fogalma eltér a fentiektıl. Mivel a jog nem tőri a szubjektivitást, szigorúbb hulladék definíciót alkalmaz. A hulladékok körülírása történhet fizikai-kémiai-biológiai paraméterekkel vagy konkrét anyagok listájának megadásával. Így az az anyag lesz hulladék, ami bizonyos tulajdonságokkal rendelkezik (például savas kémhatású vagy gyúlékony, esetleg mérgezı hatású) vagy szerepel egy felsorolásban. A csoportosítás történhet halmazállapot, a keletkezés helye, a keletkezés jellege és a keletkezett hulladék környezeti kockázatai alapján. Halmazállapot szerint a hulladék lehet: • szilárd vagy • folyékony. A keletkezés jellege szerint: • gyártási hulladék (termelési melléktermékek), • amortizációs hulladék (elhasznált termelıeszközök),

8

•

fogyasztási hulladék (elhasznált termékek).

A keletkezés helye szerint: • termelési hulladék: o ipari, o mezıgazdasági, o bányászati, o stb. • háztartási / kommunális / települési hulladék. A környezeti kockázat nagysága szerint: • veszélyes hulladék, • nem veszélyes hulladék. Magyarországon évente mintegy 100 millió tonna hulladék keletkezik a mértékadó becslések szerint. Ennek megoszlása az elıbbi csoportosítási lehetıségeket kihasználva az alábbi: • • • •

75% 18% 4% 3%

termelési nem veszélyes hulladék, települési folyékony hulladék, települési szilárd hulladék (TSZH), termelési veszélyes hulladék.

Míg a politikai érdeklıdés középpontjába a települési hulladékok kerültek, addig nem szabad elfelejtkezni arról a tényrıl, hogy az összes hulladéknak csupán kicsiny (persze nem jelentéktelen) hányada a TSZH. Az EU tagállamokban 1992-97-es periódusban az összes hulladéknak csak 14%-a volt települési hulladék, míg a bányászati és alapanyag-kitermelési tevékenységek termelték a hulladékok 29%-át, a termelési folyamatok a 26%-át, az építıipari tevékenységek (ideértve a bontást is) 22%-ot. A TSZH tipikus, fejlett országbeli összetétele pedig a következı: • 32% lebomló szerves hulladék, • 19% papír, • 5% mőanyag, • 4% fém, • 3% textil, • 3% üveg, • 1% veszélyes hulladék, • 33% egyéb (pl. bontási törmelék).

1.3

A hulladékkal kapcsolatos problémák

A hulladékkal kapcsolatos, s egyre gyakrabban megjelenı problémák öt csoportba rendezhetık: •

környezetegészségügyi kiindulópontjává válik;

problémák,

amikor

a

hulladék

például

járványok

9

•

környezeti problémák, amikor a hulladék nem megfelelı elhelyezése szennyezésekhez vezet;

•

mennyiségi problémák, melyen azt értjük, hogy a rendelkezésünkre álló technológiákkal egyre kevésbé vagyunk képesek követni a hulladékok növekvı mennyiségét;

•

gazdasági problémák, amikor a hulladék okozta környezetszennyezés felszámolása, vagy éppen a szennyezést kizáró hulladékkezelési technológia megvalósítása jelentıs költségeket okoz;

•

társadalmi problémák, amikor a hulladékkal kapcsolatos valamely esemény, jelenség a társadalom egyes csoportjainak elégedetlenségét, nemtetszését váltja ki.

1.3.1

Környezetegészségügyi problémák

A környezetegészségügyi problémák ma már ritkán lépnek fel, hála a minden településre kiterjedt rendszeres hulladékelszállításra. De nincs még túl távol az a kor, amikor emberek tízezrei haltak bele a nem megfelelı köztisztasági állapotokba. Még a XIX. századi Európában is gyakoriak voltak az olyan járványok, melyek terjesztéséért a rossz helyen, rosszul tárolt hulladékokon élısködı állatok voltak felelısek. Ezért vált mindennpos gyakorlattá, hogy a hulladéktól igyekeznek távol tartani mind az embereket mind az állatokat. A lerakóhelyet körbekerítik, tiltják a „guberálást”, napi vagy heti rendszerességgel inert anyagokkal (például bontási törmelékkel) fedik be az aktuálisan lerakott hulladékokat. 1.3.2

Környezetszennyezési problémák

A hulladéklerakásból fakadó szennyezések esetére szemléletes példa a garéi veszélyes hulladék esete.2 Garé Pécstıl 15 km-re délre fekszik. Rögtön Garé külterületén egy 7 hektáros területen található a hulladéklerakó, amelyet a Pécsi Bırgyár, a Mıbiusz Húsfeldolgozó Vállalat és a Budapesti Vegyi Mővek mőködtetett. A garéi hulladéklerakó története 1977-ig nyúlik vissza, amikor is eredetileg egy olyan területnek szemelték ki, amely ideiglenesen fogadja a hulladékot a bır- és a húsfeldolgozótól. A Garé, Bosta, Szalánta községek által körülhatárolt területet – mint veszélyes hulladékok elhelyezésére földtanilag alkalmas térséget – a Magyar Állami Földtani Intézet Dél-Dunántúli Területi Szolgálata javasolta e célra. A hulladéklerakókra a területfelhasználási engedélyeket a Pécsi Járási Hivatal Mőszaki Osztálya adta ki, az akkoriban hatályos jogszabályok figyelembevételével. 1979-ben a Budapesti Vegyimővek (BVM) megvásárolta a lerakó egyharmadát, amelyet aztán a tetraklór-benzol (TCB) maradék hulladékainak tárolására kívántak használni, amelyek a BVM hidasi üzemében halmozódtak fel az elmúlt 10 év alatt, és a hidasi lakosok tiltakozni kezdtek, miután egyre nyilvánvalóbbá vált a talajvizek szennyezettsége. A BVM 1979-tıl 2

10

Az esetet Palkovits Dávid (egyetemi hallgató – BME) összefoglalásában ismertetjük.

1987-ig mintegy 15.500 tonna, (kb. 62.300 db 200 literes fémhordó) zömében klórozott benzolszármazékokat és xilolt tartalmazó hulladékot szállított a garéi átmeneti tárolóba. A garéi hulladék 60 százaléka TCB, mely mérgezı anyag, rákkeltı, magzatkárosító és genetikai elváltozást idéz elı. Az akkori polgármester véleménye szerint „a hulladéklerakó mőködtetésére vonatkozó engedély inkább a hatalom érvényesítésének, mint tárgyalásoknak az eredménye volt”. A BVM nem kérte Garé engedélyét a hulladéklerakó telep létrehozására. A hulladékok állandó szivárgása ellenére majdnem 10 év telt el, mielıtt a garéi lakosok felfedezték a mérgezı szennyezés mértékét a lerakóhelyen. A mőszaki védelem elhagyása, a több ezer sérült göngyöleg és az ömlesztett hulladék mozgatásánál jelentkezı szóródás, majd a hordók erıteljes korróziója miatti kiszivárgás és párolgás következtében a környezetre káros anyagok a lerakóból kijutottak. A környezet szennyezettségi állapotának (1978 óta végzett) felmérései alapján megállapítható, hogy az 1980-as évek végére a térségben már potenciális veszélyhelyzet alakult ki. Legalább 1.000 tonna mérgezı hulladék került a termıtalajba, amelyek eredményeként magas méregkoncentráció alakult ki. Amíg a TCB méregtartalmára vonatkozó magyar szabvány máshol 0,1 mg/kg-ot enged meg, a lerakótelepen lévı TCB készletek alatt fekvı talajban ez az érték 10-tıl több száz vagy ezer mg/kg-ig változott. A szennyezett talaj nagysága kb. 600 ezer m3 volt, és a TCB a lerakóhelyen kívül is néhány m/év-es sebességgel terjedt. A talajvízben némi folyékony TCB tőnt fel a mintavételezés során, miután a lerakó felszíne alatti agyagréteg 30 méteres mélységig beszennyezıdött. A felmérések alapján a talajvíz 8 hektáron dioxinnal, 15 hektáron klórbenzollal szennyezett, a talajban 50 hektáron volt klórbenzol kimutatható. A korábbi, megelızı célzatú intézkedések, illetve próbálkozások ellenére, amelyek során a szivárgást próbálták megfékezni azzal, hogy az eredeti hordókat nagyobbakba helyezték, hiábavalónak bizonyultak, mivel a legtöbb konténer ugyancsak erıteljesen korrodálódott.

1-1. ábra: A garéi hulladéklerakó A garéi történetet a következı fejezetekben még folytatni fogjuk, annak gazdasági és társadalmi vetületei miatt. További számos példát sorolhatnánk fel a hulladékeredető szennyezések bemutatására a romániai Aurul aranybánya hulladékaiból eredı Tiszát ért cián-szennyezéstıl kezdve a dorogi veszélyeshulladék-égetı Dunát terhelı szennyezéséig. Ezen esetekben mindenhol a hulladék valamely komponense idéz elı az ökoszisztémát vagy az emberi egészséget veszélyeztetı változást, minıségromlást a környezeti elemek állapotában.

11

1.3.3

Mennyiségi problémák

Az OECD egy friss felmérése szerint3 a szervezet tagállamaiban a települési szilárd hulladék mennyisége 1990 és 2000 között 14%-kal, 530-ról 605 millió tonnára nıtt. E növekedés részben a 8%-os népességnövekedésnek, részben a 6%-os egy fıre esı hulladéktermelés növekedésének (509 helyett 540 kg/fı/év) volt köszönhetı. Az USA-ban naponta 400.000 tonna háztartási szilárd hulladékot állítanak elı, ami 80%-os növekedés 1960-hoz képest, s az elkövetkezı évtizedben is további 20%-os növekedés várható. A háztartási hulladék eltüntetése évente mintegy 5 milliárd dollárjába kerül az amerikaiaknak, miközben a kidobott hulladékban lévı anyagok elegendıek lennének arra, hogy az alumíniumból minden harmadik hónapban újraépítsék az ország egész utasszállító repülıgép flottáját, a vasból és acélból teljesen ellássák az autóipart, s a fával és papírral 200 évig főthetnének 5 millió otthont.4 Mennyiségi problémán mégsem egyszerően csak a hulladékok mennyiségének növekedését értjük. Semmi problémánk sem lenne ugyanis, ha elegendı területünk lenne például hulladéklerakók építésére, s így a feleslegessé váló anyagainkat gyorsan eltüntethetnénk. Csakhogy egyre nehezebben találunk helyet hulladékainknak. A rendelkezésre álló szabad földterületek rohamosan fogynak. A területeket lakóparkok, bevásárlóközpontok, autópályák, ipari parkok és logisztikai központok foglalják el. Némi területet igyekszünk természetes állapotában megırizni. A fennmaradó szabad területeken sem mindenhol lehet hulladéklerkót építeni, hiszen a környezetvédelmi követelmények szigorodásával körültekintıen kizárjuk a nem megfelelı geológiai aadottsággal rendelkezı (például belvizes) területeket. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a lakosok szeretnék kellı messzességben tudni lakóhelyüktıl a büdös és zajos hulladéklerakókat. A helyzetet jól jellemzi, hogy Budapest hulladékának egyik fele a már majdnem Fejér megyében lévı Pusztazámor közelében kerülhetett csak elhelyezésre. A mennyiségi probléma lényegét tehát inkább úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a hagyományos hulladékkezelı technikáink (lerakás, égetés) kapacitásával nem vagyunk képesek követni a növekvı hulladékmennyiséget. 1.3.4

Gazdasági problémák

Az Amerikai Egyesült Államokban egy évtized leforgása alatt többszörösére növekedtek a hulladékártalmatlanítás költségei. Míg a hetvenes évek végén a veszélyes hulladék lerakása tonnánként 2,50 dollárba és égetése 50 dollárba került, addig 1987-re deponálásért legalább 200, míg az égetésért 200 és 2000 dollár közötti összeget kellett fizetni. A nem veszélyes hulladékot termelı háztartások sem jártak jobban: ık 3 dollár helyett 130 dollárt voltak kénytelenek kiadni ugyanannyi szemét elszállításáért.5 Ugyanígy az európai polgárok is a hulladékos szolgáltatások díjának jelentıs emelkedését voltak kénytelenek tapasztalni.

3

OECD (2004) Buchholz (1998) p. 249. 5 Buchholz (1998) p. 248. 4

12

A hulladék kezelésének költségei emelkedésének több oka is van. Egyfelıl a környezeti elıírások szigorodása (éppen a környezetegészségügyi és a környezetszennyezési problémák elkerülése érdekében) az alkalmazandó technológiák drágulását vonták maguk után. A településektıl egyre messzebb kerülı égetıkbe vagy lerakókba pedig egyre magasabb szállítási költséggel lehet eljuttatni a hulladékot. A környezeti vagy mennyiségi problémák tehát nem eltőnnek, csak átalakulnak, legtöbbször gazdasági nehézségekké. A környezeti problémák megelızése még így is a hatékonyabb megoldás. A létrejött szennyezés utólagos felszámolása rendszerint még többe kerül. Itt vehetjük fel ismét a garéi történet fonalát akkor, amikor a magyar kormány elrendelte, hogy a hulladéklerakó telepet 1997-ig meg kell szüntetni. Nem teljesítés esetére a vállalatot bírság fenyegette. A hulladéklerakó telepen uralkodó problémák elég súlyosak voltak ahhoz, hogy csıdbe vigyék a BVM-et. A létrejött szennyezés felszámolásának költségeit olyan nagyságúra becsülték, ami megegyezett a vállalat teljes eszközértékével. 1998-ban kormánydöntés született, a hulladékot el kell szállítani Garéról, a területet kármentesíteni kell. A szerzıdés, amely a nyertes cég és a Környezetvédelmi Minisztérium között köttetett, 2,3 milliárd forintról szólt. Az ártalmatlanító elıször úgy döntött, hogy külföldre szállítja ezeket az anyagokat. 1999-ben azonban mindössze 47 tonnát szállítottak Németországba és Ausztriába, 2000-ben pedig – az ı bevallásuk szerint – 4690 tonnát. Vészesen közelgett a határidı, ekkor úgy döntöttek, hogy a hulladékot mégsem szállítják külföldre, hanem a saját égetıjükben, Gyırött semmisítik meg. Ez az égetımő azonban nem képes erre, és nem is erre létesült még 1984-ben, hanem a Graboplast égetıjeként tollat, mőanyagot és különbözı oldószereket égettek benne. A garéi hulladékot speciális hulladékégetıkben lehet csak megsemmisíteni. 2000. december 31-e helyett csak 2001 április végére sikerült kiüríteni a telepet. A teljes tisztítás a 2,3 milliárdos összegnek végül legalább a háromszorosába került. Több megvalósíthatósági tanulmány készült az új feladatokról. Ezek alapján többféle, a költséget tekintve jelentısen eltérı megoldás is szóba jött. A legolcsóbb a szennyezett föld “becsomagolása”, azaz alulról és felülrıl történı elszigetelése lett volna. Ennek elınye, hogy jóval kevesebb pénzbe (becslések szerint mintegy 2 milliárd forintba) kerül, mint bármelyik talajtisztítási technológia. Hátránya viszont, hogy noha továbbterjedését megakadályozza, a szennyezés jelenlegi helyén maradna. Környezetvédelmi szempontból elınyösebb, bár jóval drágább (akár 6-7 milliárdba kerülhet), ha a helyszínen vonják ki a különféle szennyezıdéseket a talajból. Erre kémiai vagy termikus módon is lehetıség nyílik. Folytatni kell a szintén elszennyezıdött talajvíz megtisztítását is. Ez a munka a hulladék elszállításával párhuzamosan már pár éve zajlik, a figyelıkutak adatai alapján jó eredménnyel. 1.3.5

Társadalmi problémák

Társadalmi probléma akkor áll elı, amikor a hulladékkal kapcsolatos valamely esemény, jelenség a társadalom egyes csoportjainak elégedetlenségét, nemtetszését váltja ki, esetleg ellenérdekő társadalmi csoportok kerülnek szembe egymással. „Németországban a rendırséggel történt összecsapások kísérték az atomvonatot, noha az még nem is lépett német területre. A franciaországi feldolgozóüzembıl tegnap reggel elindult vonat várhatóan ma vagy holnap érkezik rendeltetési helyére, az alsó-szászországi Gorleben sugárzóhulladék-tároló telepére, ahol az atomenergia-ellenzı lobbi aktivistáinak

13

heves ellenállása várható.” – írták a lapok 2001-ben is, beszámolva a radioaktív hulladékokkal és azok ártalmatlanításával kapcsolatos jelentıs ellenérzésekrıl. De nem csak külföldön jelentenek problémát a hulladékok. Térjünk vissza ismét a garéi történethez: 1991-re a garéi polgármesteri hivatalhoz is eljutott a kérdés, mi történjen a teleppel. A válaszreakciókra vonatkozó elsı tervekben szerepelt az a felvetés, hogy épüljön hulladékégetı Hidason (az eredeti tárolóhelyen, a BVM termelıegységének telephelyén), de a lakosok azon nyomban tiltakozni kezdtek az ötlet ellen. A hordóknak a garéi hulladéklerakótól a tervezett hidasi égetımőig való szállításával kapcsolatos további nehézségek arra indították a BVM döntéshozóit, hogy fontolóra vegyék egy Garén megépítendı hulladékégetı lehetıségét. 1993-ban az EMC ajánlata került elfogadásra, amely egy francia állami vállalat, s hírnevét nyolc csúcstechnológiájú franciaországi hulladékégetı megépítésével alapozta meg, melyek összkapacitása közel 200 ezer tonna/év. A francia cég azért nyerte el a megbízatást, mert jelentıs finanszírozási hátteret és komoly sikereket tudott felmutatni. Ajánlatában 17.700 t/év kapacitású égetımővet javasolt. Az égetımő magas halogéntartalmú hulladékok megsemmisítésére is alkalmas lett volna, így a garéi hulladéktárolóban lévı klórbenzol származékok ártalmatlanítása mellett vállalni tudta volna kezdetben a Dunántúl területén, majd késıbb a Magyarországon tárolt, vagy újonnan keletkezı hasonló jellegő hulladékok elégetését is. Az égetımőhöz salaklerakó telepet is terveztek. Az elképzelés szerint a megalakuló "Hungaropec" nevő vegyes vállalat 74%-ban az EMC, 26%-ban pedig a BVM irányítása alatt állna. A teljes beruházás becsült értéke több mint 4 milliárd forint volt. Amíg a hulladékégetı megépítésére és mőködtetésére vonatkozó ajánlatokat értékelték, Garé városa 30 feltételt szabott a befektetıknek – sikeresen. Mivel Garé nem birtokolna részesedést az üzemben, a lakók éltek azzal a jogaikkal, hogy alkalmassági megkötéseket szabjanak az üzem biztonságával és mőködésével kapcsolatosan. Többek között azt kívánták, hogy a Hungaropec vezetıje lakjon Garén, mivel az emberek úgy gondolták, ha a vezetı családja is ott lakik, sokkal nagyobb óvatossággal járnak el az üzem mőködtetése során. A garéi polgárok kérésére a Hungaropec belegyezett abba is, hogy egy „garéiakhoz tartozó” embert is alkalmaz arra, hogy megfigyeléseket végezzen, és jelentéseket készítsen a vállalaton belüli eljárásokról, folyamatokról. A garéiak hittek abban, ez jó eszköz arra, hogy a Hungaropec nyílt és készséges legyen az üzem mőködésére vonatkozó információk kezelése során. Mindezen felül a garéiak a helyi fıorvost akarták a hulladékégetı üzemorvosának. İt a települési önkormányzat alkalmazta és fizette volna, így a Hungaropec csak kevéssé befolyásolhatta volna az alkalmazottak egészségét és biztonságát érintı döntéseket. Nem volt látványos ellenállás az új hulladékégetıvel kapcsolatban. A BVM vezetése bízott abban, hogy a garéiak általában elégedettek a javasolt új üzemmel és annak biztonságával. Jónéhányan úgy tartották a térségben, hogy az égetımő új munkalehetıséget jelent a garéi lakosok számára, és ez kínálkozik az egyetlen alkalmas megoldásnak a hulladéklerakással járó szennyezés okozta problémákkal kapcsolatban. A Garé környékén elterülı települések lakói már közel sem voltak ilyen lelkesek. Hivatalos tiltakozásra ugyan nem került sor Garéval kapcsolatban, de a környezetvédelmi mozgalmak aktívan véleményezték, és általában ellenezték a terveket. Közösségi összejöveteleken Garéi égetımő-ellenes hangok voltak hallhatók, és tiltakozó röplapok terjedtek a lakosok között. Az EMC szakmai utakat szervezett Franciaországba, a környék polgármesterei, képviselıi és sajtó részére. Hazaérkezés után a résztvevık nyilatkozataiból kitőnt, hogy nem láthatták a salaklerakók

14

területeit és érzetük szerint egy kommunális hulladékégetıt mutattak be, nem pedig magas halogéntartalmú veszélyes hulladék égetımővet. Az üzem nem épült meg. Szalánta nem akart helyben létesülı égetımővet és salaklerakót, mert félt környezeti hatásaitól és a 25-30 évig a környékén mőködı veszélyes üzemtıl. Tartottak az esetleges külföldi veszélyes hulladék beszállítástól is. A Garén lévı hordókat végül részben külföldön, részben Magyarországon ártalmatlanították. Persze ez sem volt mentes vitáktól. A hulladék egy részét ártalmatlanító Dorogi Veszélyes Hulladékégetı kapcsán merült fel éles konfliktus, vajon technológiailag alkalmas-e a dorogi égetı a magas halogéntartalmő anyag elégetésére. A Dorogi Környezetvédelmi Egyesület elnöke például felháborítónak tartotta, hogy az égetést úgy kezdték meg ismét Dorogon, hogy ık nem kapták meg a mérési adatokat. Dávid Anna szerint „a dioxin nemcsak a füstgázokkal távozik, hanem a pernye és a salak is sokat fog tartalmazni, és ezek magyar földön lesznek valahol deponálva”. Vagyis az egyesület továbbra is fenntartotta azt a véleményét, hogy a garéi magas halogéntartalmú, dioxinos veszélyes hulladék megsemmisítésére a helyi égetımő nem alkalmas.

1.4

A problémák általános okai

A problémákat kiváltó okok között a következıket sorolhatjuk fel: •

A népességnövekedés Idıszámításunk kezdetekor 250 millió fıre becsülik a Föld lakóinak számát. S a magyar államalapításkor is csak mintegy 310 milliónyian laktuk a Földet. 1900-ban 1,65 milliárd, 1950-ben 2,5 milliárd fı volt a bolygónk lakossága. A népességnövekedés XX: századi hihetetlen felgyorsulásának eredményeképp 2000-re értük el a 6 milliárdos értéket. 2006 elején 6,5 milliárd ember népesíti be a Földet. Nyilvánvaló az összefüggés a népességnövekedés a hulladékos problémák erısödése között. A populáció nagyságával együtt nı (változatlan termelési-fogyasztási technológiát feltételezve) a termékek iránti igény, amely növeli a természeti erıforrások kitermelését, az anyagátalakító tevékenységek intenzitását, s így a képzıdı hulladékmennyiséget is. Ha többen vagyunk, többet fogyasztunk, s eközben több hulladékot állítunk elı.

15

1-2. ábra: A népesség növekedése az európai gazdasági együttmőködési térségben (EEA-31), az EU „régi” tagállamaiban (EU-15) és az újonnan csatlakozott 10 tagállamban (New-10) Forrás: EEA (2005)

•

Az egy fıre esı fogyasztás növekedése

De nemcsak a népesség bıvülése okozhat növekedést a hulladéktermelésben. Az elıálló hulladékok volumene akkor is növekedhet, ha a stabil népességő tőrsadalom egyes tagjai fogyasztanak többet. A fogyasztás bıvülését pedig a gazdasági növekedés, a materiális életszínvonal emelkedése és a technológiai újítások teszik lehetıvé. Az egy fıre esı fogyasztás növekedése különösen impozáns a jóléti társadalmakban, ahol az állam legitimációját éppen a fogyasztás növelése feltételeinek javításával teremtheti, erısítheti meg.

1-3. ábra: A bruttó hazai termék (GDP) növekedése az európai országokban Forrás: EEA (2005)

A fogyasztás növekedésébıl fakadó hulladékgazdálkodási hatást talán a legszemléletesebben a csomagolási hulladékok példáján mutathatjuk be. A fogyasztói társadalom térhódítása, a modern társadalmakban bekövetkezett életmód-

16

változás egyik következménye ugyanis a csomagolások mennyiségének dinamikus bıvülése. A világ csomagolóanyag-piaca az utóbbi nyolc évben évi átlag 4%-kal bıvült, értéke 2001-ben mintegy 300 milliárd USD volt.6 Ez a növekedés Magyarországot sem kerülte el, s mivel a nemzeti jövedelem gyarapodása hazánkban az ipari országok átlagos növekedésénél nagyobb volt, a csomagolóanyagok felhasználása is az átlagosnál nagyobb arányban bıvült. A hazai csomagolóanyag-fogyasztás értéke 2002-re megközelítette a 300 milliárd forintot (lásd: 1-4. ábra). 2002-ben a hazai csomagolóipar által gyárott mennyiség (lásd: 1-1. táblázat) csak papírból, mőanyagból és üvegbıl elérte az 583 ezer tonnát. 2000 és 2002 között a papír esetében a bıvülés évi 7%-os, mőanyagoknál évi 12,5%-os volt (két év átlagában). Eközben az üveg csomagolások gyártása stagnált, s a fém csomagolások bıvülése is kisebb mértékő volt.7

300 250 200 milliárd Ft

150 100 50 0 2000

2001

2002

1-4. ábra: Hazai csomagolóeszköz felhasználás piaci értéke Forrás: Kertész (2004)

1-1. táblázat: Hazai csomagolóeszköz gyártás ezer tonna 2000 2001 2002

papír mőanyag 279 120 281 135 318 150

üveg 115 116 115

Forrás: Kertész (2004)

A növekvı csomagolóeszköz-felhasználás a döntıen egyutas, azaz nem hasznosított, nem többször használt csomagolóeszközök miatt jelentıs mennyiségő, és dinamikusan bıvülı nagyságú hulladékmennyiséget produkál. Egy másik termékcsoport, melynek elhasználódott elemei jelentısen növelhetik a hulladék mennyiségét manapság, az elektronikai eszközök. Az elektronikai hulladékok döntı részét a számítógépekben, számítástechnikai eszközökben (nyomtató, szkenner, stb.), híradástechnikai berendezésekben, telefonközpontokban, 6 Pack+Log (2004) 7 Kertész (2004)

17

készülékekben, és ipari gépek vezérlıszekrényeiben található nyomtatott áramkörök, transzformátorok, elektronikus részegységek valamint az elhasznált fényforrások adják. Míg Nyugat-Európában a gyártók már az újrahasznosítás lehetıségein dolgoznak, Magyarországon ezen a téren kevés változás történt, bár az Európai Uniós csatlakozással hazánkban is érvényesek lettek az elıírások. Magyarország helyzete nem csak emiatt tér el a nyugat-európai térségétıl. Becslések szerint Magyarország valódi számítógépes Kánaánnak számít, ha a becsült 1,2 millió darab számítógépet figyelembe vesszük. A gépek nagy része azonban elöregedett, egyharmaduk elavult, régi típus. Szemben a számítógéphez szokott nyugati vásárlókkal a magyar felhasználók inkább értéknek tekintik és megtartják régi gépeiket, ezért a hulladékok között ez a típus viszonylag kisebb mennyiségben jelent meg. 100 magyar háztartásra továbbá 112 televíziókészülék jutott a 2000-es évek elején, amelynek jelentıs része a televíziós mősorsugárzásban bekövetkezett változások (kábel TV, PAL norma, stb.) és a nagyfokú elhasználtság miatt hamarosan hulladékká válik. Különös figyelmet kell fordítani az eszközök illegális behozatalára. A számítógépek hardverállományának jelenleg elég nagy százaléka kerül illegálisan az országba. Egyre jelentısebb a nyugatról érkezı használt cikkek kereskedelme is. Megfigyelhetı, hogy nyugat-európai hulladékudvaroknál magyar, cseh, szlovák teherautók várakoznak, hogy használt cikket hozzanak el ingyen. Ebben a használtáru-dömpingben pedig jelentıs hányadot képeznek a késıbb elektronikai hulladékká váló termékek. •

A technológiai, mőszaki adottságok

A hulladékos problémák kialakulásának egy további általános oka a népesség és az egy fıre esı fogyasztás növekedésén túl az életünket determináló fizikai törvényszerőségek sora. Ilyan adottság, hogy kiindulási anyagainkat nem tudjuk anyagveszteség nélkül hasznos termékekké alakítani, mindig keletkeznek valamilyen mértékben melléktermékek. Használati eszközeink sem végtelen hosszú ideig szolgálhatnak minket, egy idı után tönkremennek, elavulnak. A keletkezett mellék- és elhasznált termékek újrahasznosítása pedig energiaigényes tevékenység, hiszen az entrópia csökkentésére irányul. Érdekesség, hogy a termékek elavulása nem csak technikai okokból történhet meg. Sıt, a ma tipizált három avulási formából csupán az egyik múlik a fizikai-technikai adottásgokon. Manapság a termékek avulásának tehát három típusát különböztetjük meg8, ezek:

8

18

•

a funkcionális avulás (Functional Obsolescence): amikor a termék alkalmatlanná válik a tıle elvárt hasznosság nyújtására, holott még mőködıképes, de nincs szükségünk arra a funkcióra;

•

a divatavulás (Fashion Obsolescence): amikor a terméket egy újabb termékre cseréljük le azért, mert elterjedtebbé, kívánatosabbá avagy jobban reklámozottabbá vált, holott az eredeti még mőködéképes volt;

Tietenberg (1992) pp. 214-219

•

•

a tartóssági avulás (Durability Obsolescence): amely a termék technológiai mőködésképtelenné válását jelenti.

A gazdasági „játékszabályok” természete A gazdasági okcsoporton belül három fı tényezıt említhetünk: a) növekedésorientált piaci mechanizmus: a gazdaság minden szereplıje általában elınyösen részesedik a gazdasági növekedés eredményeibıl, s ennek legkézenfekvıbb módja, ha a termelt mennyiség növekszik; b) külsı gazdasági hatások: egy 3. fél részére nyújtott nem szándékos szolgáltatás, melynek nincs ellentételezése (ár vagy kártérítés), melynek hatása, hogy az adott jószág nem optimális egyensúlyi mennyisége alakul ki a piacon, aminek pedig az a következménye, hogy nem optimális erıforrás allokáció történik a gazdaságban; c) a természeti erıforrások mint közjavak problémája: közjószágon azokat a termékeket, szolgáltatásokat értjük, melyek fogyasztásából senki sem zárható ki; általában nincs érdemi tulajdonosuk, melynek eredményeképp használatuk alternatív vagy haszonlehetıség költségét a használók nem fizetik meg; ami megint nem optimális erıforrás felhasználáshoz vezet. Azaz maguk a gazdaság rendezı elveiben, a gazdálkodás gyakorlatában találunk olyan jelenségeket, amelyek elısegítik a természeti erıforrások túlhasználatát, illetve a szennyezések létrejöttét. A környezetszennyezés okai tehát éppen annyira gazdasági természetőek, mint amennyire technológiaiak.

19

20

2 Az integrált hulladékgazdálkodás

A hulladékkal kapcsolatos problémák megoldásának eszköze az integrált hulladékgazdálkodás. Az integrált hulladékgazdálkodás azon tevékenységek összessége, mely a hulladékos problémák környezetileg hatásos, gazdaságilag hatékony megoldását eredményezik. Az integrált hulladékgazdálkodás során több, egymástól különbözı technika kombinációját alkalmazzuk, felismerve az alternatívák egymást hatékonyan kiegészítı elegyét, s abban az egyes eszközök optimális arányát.

2-1. ábra: Az integrált hulladékgazdálkodás mőködési területe A 2-1. ábra bemutatja a gazdasági tevékenységek közötti anyagforgalom kapcsolatait. A hulladékos problémák orvoslása csak az egész rendszer átfogó szem elıtt tartásával valósítható meg. Az integrált hulladékgazdálkodás azt célozza, hogy minden esetben a leghatékonyabb megoldást találjuk meg a szóban forgó probléma megoldására. A hulladékgazdálkodás tehát nem korlátozódhat a már elıállt hulladékok kezelésére, hanem szükség esetén már a természeti erıforrások kitermelésénél vagy a gyártási folyamatok területén módosítást kell tenni a hulladékos probléma megoldása érdekében.

21

2.1

Az integrált hulladékgazdálkodás eszközei - áttekintés

Az integrált hulladékgazdálkodás négy alapvetı, s egymást kiegészítı eszközcsoportja az alábbi: Megelızés mindazon tevékenységek összessége, mely a hulladék keletkezésének elkerülését eredményezi. Célja, hogy minél kevesebb mennyiségő, illetve minél kisebb kockázatot jelentı minıségő hulladék keletkezzen. A megelızés lehetséges módjai például: • Hosszú élettartamú termékek gyártása • Kisebb tömegő termékek gyártása • Javítható termékek gyártása, a kisipari javító szolgáltatások támogatása • Termékhelyettesítés - a hulladékképzı termék felváltása • Takarékos termékhasználat - a használati idı növelése • A fogyasztás csökkentése - bizonyos termékekrıl való lemondás A hasznosítás során a mellék- vagy elhasznált termékké vált anyag újra felhasználásra kerül a termelési-fogyasztási anyagáramban. A hasznosítás alkalmazásával elérhetı célok az alábbiak: • csökken a lerakandó/elégetendı hulladék mennyisége, • csökken a kitermelt természeti erıforrások mennyisége, • csökkennek a kitermelt természeti erıforrás átalakításához szennyezések mennyiségei.

kapcsolódó

2-1.táblázat: Hasznosítással megtakarítható környezetterhelés az eredeti terhelés százalékában környezetterhelés Energiafelhasználás Levegıszennyezés Vízszennyezés Vízfelhasználás Bányászati hulladék

alumínium 90-97 95 97 -----

acél 47-74 85 76 40 97

papír 43-74 74 35 58 ---

üveg 4-32 20 --50 80

A hasznosítás alábbi típusait különböztethetjük meg: • újrahasználat: ebben az esetben nincs lényeges fizikai vagy kémiai átalakítás, a hasznosított anyag megırzi kémiai összetételét és fizikai alakját, formáját (például újrahasználat történik az üveg csomagolóanyagok visszavőáltása majd újratöltése estén); • újrafeldolgozás: itt már lényeges fizikai vagy kémiai átalakítás történik a hasznosításkor (például az elıbb említett üvegpalack visszakerülhet egy üveggyárba, ahol öüvegcserép formájában újraolvasztásra kerül, s adott esetben más termék születik belıle);

22

•

újraelıállítás: ez az átlagosnál mélyrehatóbb kémiai átalakítást jelent, tulajdonképpen az újrafeldolgozás egy alesetérıl van szó (elsısorban a mőanyagok bizonyos hasznosításának – amikor is a polimereket például hıbontással egészen elemi kiindulóanyagaikra, monomerjeikre „szedik szét” – megnevezésére terjedt el).

A hasznosítás lépései között az alábbiakat találjuk: • a hasznosítás elıfeltétele a szelektív hulladékgyőjtés, melynek célja: kellıen tiszta és homogén anyag álljon az újrahasznosítás rendelkezésére; • ezt követi az adott anyag átalakítása a megfelelı technológiával; • végül az elıállított másodnyersanyagot el kell juttatni a piacra (a feldolgozóhoz). Világosan meg kell különböztetni tehát a szelektív hulladékgyújtés és a hasznosítás fogalmát. A politikusok vagy a környezetért aggódók gyakran szokták sürgetni településükön a szelektív hulladékgyőjtés bevezetését, mint a hulladékos problémák megoldásának eszközét. A szelektív hulladékgyőjtést azonban követnie kell a hasznosítás többi lépésének is, hogy az adott anyag továbbra is része legyen a gazdasági anyaghasználati láncnak. A hulladékégetés (vagy a lerakást megelızı más fizikai-kémiai eljárás) az a hulladékgazdálkodási eszköz, mely • a lerakandó hulladék térfogatát vagy • anyagi minıségébıl fakadó kockázatát (veszélyességét) lényegesen csökkenti. Bár önálló hulladékgazdálkodási eszközként tartjuk nyilván, a hulladékégetés nem elválasztható a rendezett lerakástól. Ennek oka, hogy az égetés során a szilárd vagy folyékony hulladékunk csak részben alakul át gázhalmazállapotú égéstermékekké, egy részük továbbra is szilárd formában marad meg. Az égetés szilárd maradékát pedig lerakással ártalmatlanítani szükséges. Mégis jelentıs szerepe van a hulladékégetésnek abban, hogy takarékoskodjunk a szőkösen rendelkezésünkre álló lerakókapacitásokkal, vagy hogy viszonylag ártalmatlan és ne veszélyes hulladékok lerakásával kelljen bajlódnunk. Rendezett lerakás, mely során a hulladékot úgy helyezzük el a földben vagy a föld felszínén, hogy kizárjuk vagy minimálisra csökkentsük a szennyezés valószínőségét. A rendezett lerakás az utolsó lehetıségünk a hulladékgazdálkodásban. Lerakóba azok a hulladékok kerülnek •

amelyeknek keletkezését nem tudtuk elkerülni a megelızés valamelyik technikáját használva,

•

amelyeket nem tudtunk hasznosítani sem.

A hulladékégetést és a rendezett lerakást együtt hulladékártalmatlanításnak is nevezhetjük. A lerakás és az égetés területén egyre több regionális, azaz több települést kiszolgáló létesítmény életrehívását szorgalmazzuk. A regionális hulladékkezelés elınye, hogy kihasználható a lerakásnak (vagy az égetésnek) az a tulajdonsága, hogy a méret növelésével az alkalmazandó technológiák (szigetelés, csurgalékvíz-kezelés, stb.) fajlagosan olcsóbbá válnak, azaz a lerakás határköltsége a lerakott hulladék mennyiség növekedésével csökken. E méretgazdaságossági hatásnak a szállítás egyre növekvı határköltsége szab határt.

23

2.2

A megelızés

A megelızés a legheterogénabb eszközcsoportja az integrált hulladékgazdálkodásnak. Technológiai, tervezési megoldások éppúgy tartoznak ide mint a fogyasztói döntések megváltozásai, módosulásai. A megelızés arra irányuló tevékenység, hogy egyáltalán ne keletkezzenek melléktermékek vagy elhasznált termékek. A megelızés tehát egyaránt megjelenik a termelıi és a fogyasztói szférában. Fontos azonban hangsúlyozni a különbséget az elhasznált, illetve melléktermék létrejöttének megelızése és a hulladékártalmatlanítás elkerülésére irányuló tevékenységek között. Utóbbiak körébe tartozik a hasznosítás is. A megelızés és a hasznosítás együtt adja a hulladékminimalizáló (vagy a hulladékártalmatlanítást elkerülı) tevékenységeket.

Fogyasztói igény

Termék

Termelési technológia

Melléktermékek

Elhasznált termék

2-2. ábra: A megelızés terepei (beavatkozási „helyszínek”) A 2-2. ábra megmutatja a megelızés lehetséges terepeit. A megelızendı hulladékok, a melléktermékek a termelési folyamatok eredményei, míg az elhasznált termékek a fogyasztásból származnak. Tehát a termékek elıállításakor állnak elı a melléktermékek, majd ennek a terméknek az elhasználása eredményezi az elhasznált terméket. A terméket a fogyasztói igények hívják életre. Ennek megfelelıen a megelızés történhet a fogyasztói igény szintjén, a termék szintjén és a termelési technológia szintjén. A fogyasztói igények módosulása azt eredményezheti, hogy kevésbé hulladékképzı terméket vásárolunk. Ez informált és környezettudatos fogyasztókat feltételez. A megelızés eszközei tehát a fogyasztói igények szintjén az alábbiak: • • •

24

kisebb hulladékmennyiséget eredményezı fogyasztói magatartás (a vásárlók a tartós termékeket keresik, elutasítják a nagy mennyiségő hulladékot eredményezı termékeket); a fogyasztók informálása a termékek hulladékképzı tulajdonságáról; a környezettudatosság szintjének növelése az oktatás vagy kampányok révén.

Ugyancsak kevesebb elhasznált terméket eredményez, ha a termékek tulajdonságait változtatjuk meg: • • •

kevesebb anyagmennyiséget tartalmazó termékek gyártása: a termék tömegének csökkentése (ekkor a termék kidobásakor kevesebb anyag megy veszendıbe); hosszabb életidejő, tartósabb és/vagy javítható termékek forgalomba hozatala (az adott életideje megnı, egységnyi idı alatt kevesebb termékbıl lesz hulladék); termékváltás (a korábbi termék helyett kisebb hulladékpotenciállal rendelkezı terméket gyártunk).

Az eddigi módszerek az elhasznált termékek képzıdését akadályozták meg. A melléktermékek mennyiségének csökkentési módszerei a technológia szintjén az alábbiak lehetnek: • •

2.3

a termelési technológia módosítása, hulladékszegény (vagy hulladékmentes) technológia bevezetése; a meglévı technológia során nagyobb technológiai fegyelem alkalmazása.

A hasznosítás

A hasznosítás megtöbbszörözi a rendelkezésünkre álló készleteket. Tegyük fel, hogy egy 1 év használati idejő termék teljes eladott mennyiségének elıállításához éves szinten A nagyságú erıforrás áll rendelkezésünkre. Ha az éves hasznosítási ráta a, akkor az évek során elıször felhasználjuk az A nagyságú készletet, de ennek Aa része a második évben rendelkezésünkre fog állni mint másodnyersanyag. A következı évben ennek a-szorosa ismét felhasználható lesz. A teljes felhasználható alapanyagmennyiség, kellıen hosszú idıhorizonton az A+Aa+Aa2+...+Aan sorozat összegével lesz egyenlı, ami A/(1-a) alakban írható fel.9 A hasznosítással csökkentjük a lerakandó vagy égetendı hulladék mennyiségét. Ezzel mérsékeljük az ártalmatlanítási költségeket, meghosszabbítjuk a lerakónk élettartamát. További – a társadalom szemszögébıl externális – haszon, hogy az újrahasznosított anyag helyébe nem kell elsıdleges nyersanyagot állítani: megvédjük a természeti erıforrásokat is. Megfelelıen mőködı másodnyersanyag-piac esetén ott a szelektíven győjtött újrahasznosítható anyagok eladhatóak, bevételt teremtve a szelektív győjtést végzı szervezetnek.

9

Tietenberg (1992) pp. 193.

25

2-3. ábra: Az alumínium hasznosításának folyamatábrája A hasznosításnak – bármennyire is produktív eszköz a hulladékos problémák megoldására – vannak korlátai.

26

•

Számos melléktermék vagy elhasznált termék fizikai, kémiai vagy biológiai tulajdonságainál fogva alkalmatlan a hasznosításra. Ezekben az esetekben nincs ismert technológiánk a hasznosítás megvalósítására. Vagy a hulladék valamilyen tulajdonsága alapján a hasznosítást kockázatosank tartjuk (például a kórházi hulladékok nem hasznosíthatók fertızıképességük miatt).

•

Számos anyag esetében a hasznosítási ciklusok korlátozottak. A papír esetében például minden egyes újrafeldolgozási folyamat azt eredményezi, hogy a papírt alkotó cellulóz rostok hossza megrövidül. Ha a cellulózrost hossza egy kritikus méret alá csökken, már nem lehet papírt elıállítani belıle. Az újratölthetı ásványvizes PET-palackok esetében a többszöri újratöltés a palack felületének karcosodásához vezet, s elıbb-utóbb esztétikai okokból forgalmazhatatlanná válik.

•

A termékek egy nem elhanyagolható hányada „elvész” a többszöri gyártásiszállítási-fogyasztási-szelektív győjtési ciklusban, az anyaghasználati lánc veszteségeként jelentkezik.. A használó elfelejtkezhet az adott termékrıl, nem juttatja vissza a kereskedınek vagy a gyártónak, az lomként „fekszik el” a háztartásban vagy egy intézményben.

•

A hasznosítás gazdaságilag irracionális (nem hatékony) lehet. Ez akkor következik be, ha a hasznosítás költsége nagyobb, mint az a társadalmi költség (kár), ami a hulladék keletkezésével járna. Azaz itt a környezet terhelésének elkerülése nagyobb kiadást követelne meg, mint amekkora maga a környezetterhelés társadalmigazdasági értéke lenne.

2-4. ábra: Az újrahasznosítás aránya a települési szilárd hulladékok kezelésében az EU „régi” tagállamaiban 1997-99-ben Forrás: EEA (2002)

A fejezetünk elején említett anyag-megtakarítási elınyöket kihasználandó, a fejlett országokban, különösen az Európai Unió tagállamaiban a hasznosítás egyre nagyobb szerepet kap. A XX. Század utolsó évtizedeitıl kezdıdıen a hasznosításnak az integrált hulladékgazdálkodási rendszerben való részaránya dinamikusan emelkedett, számos országban meghaladta a települési szilárd hulladékok mennyiségének harmadát is (lásd a 24. ábrát). Ugyanakkor az is látszik, hogy a hasznosítás önmagában nem lesz képes megoldani a fejlett fogyasztói társadalmak hulladékos gondjait. Ennek oka, hogy amilyen mértékben sikerült növelni a hasznosított anyagmennyiséget, legalább olyan mértékben növekedett a teljes hulladékmennyiség is. Ekkor a hasznosítási eredmények javulása „elemésztıdik” a hulladékbıvülés következtében. Ez a megelızés alkalmazásának jelentıségét hangsúlyozza. 2.3.1

A szelektív hulladékgyőjtés

Ami a szelektív győjtési program kiterjedését illeti, a célokat meg lehet határozni egy kísérleti tervre, egy egész várost érintı tervre, egy regionális tervre vagy egy országos tervre vonatkozóan. A program céljai pontosan körülhatárolódnak, így gondoskodni lehet a

27

sikerrıl, annál is inkább, mivel érvényesül a fokozatosság és a korábbi tapasztalatokra való támaszkodás elve. A TSZH-program céljainak osztályozása kapcsán az elsı szint a hulladékok és újrahasznosítható anyagok egyszerő elkülönítése. Egy magasabb szint a különféle hasznosítható anyagok szétválogatása, még mindig a lakosok által. Még magasabb szintet jelent a késıbbiekben az állampolgári részvétellel történı visszanyerés és újrahasznosítás. A kommunikációs kampányok orientációjára vonatkozóan a céloknak igazodniuk kell a program fejlıdéséhez az információadás, az ösztönzés és a nevelés szintjének meghatározása révén. Ami a kampányok tartalmát illeti, a TSZH-problémával kapcsolatos elvek ismertetését azzal érdemes kezdeni, hogy új szemlélet kialakítására törekszünk a hulladékok kapcsán, célszerően felhasználható anyagokként mutatva be ezeket, majd olyan üzenetekkel folytatjuk, melyek új társadalmi elvként vezetik be a köztudatba a visszanyerés eszméjét és a hulladékból elkülönített másodnyersanyagok értékelését.10 Végül, a javasolt céloknak arányban kell állniuk a vállalható költségekkel, valamint az erıforrások hozzáférhetıségével; amennyiben ezeket a tényezıket nem vesszük figyelembe, a program kudarcba fullad. Az újrahasznosítási program kidolgozásához tehát szükséges: •

A hulladékkeletkezés (mennyiség, idıbeli változás és összetétel) elemzése

•

Az átlagos hulladékösszetétel ismerete

Fontos feladat a saját településünk hulladékának mennyiségét és összetételét, valamint ezek idıbeli (évszakonkénti) változását megismerni, mert ez szolgáltat támpontot, hogy mely frakciókat lehetséges egyáltalán szelektíven győjteni. •

A jelenben mőködı győjtési és ártalmatlanítási rendszer elemzése

A hulladékszolgáltatás mai gyakorlatának értékelése támpontokat adhat az új rendszer kidolgozásában. •

Az újrahasznosítás jelenlegi szintjének felmérése országos, illetve helyi szinten

Ahhoz, hogy a szelektíven győjtött hulladékot értékesíteni tudjuk, ismernünk kell az ország újrahasznosítási gyakorlatát, intézményeit. •

Az újrahasznosítással kapcsolatos lakossági fogadtatás meghatározása

A polgárok aktív részvétele nélkül nincs sikeres szelektív győjtés, ami szükséges elıfeltétele a késıbbi újrahasznosításnak. •

Az újrahasznosítási lehetıségek összehasonlítása a települési szükséglettel

•

A másodnyersanyag-piac felmérése

A szelektív hulladékgyőjtésbe belefogni csak akkor érdemes, ha biztosak vagyunk az így képzıdı másodnyersanyag értékesítésében, vagy az értékesítési lehetıségek létrejöttéig rendelkezünk megfelelı kapacitású tárolóhelyekkel az elkülönített hulladékfrakciók számára. Az újrahasznosítás sikeressége nagymértékben függ attól, hogy az állam milyen módon segíti az újrahasznosításnak kedvezõ környezet létrejöttét. Az Egyesült Államok elsısorban 10 Lásd errıl a 705/91-es PHARE kutatási projekt eredményeit.

28

az újrahasznosító beruházásokhoz kapcsolódó adókedvezményekkel él, míg az európai szabályozásra az újrahasznosítási kvóták (kötelezı újrahasznosítási hányad) elıírása a jellemzı. Ez utóbbi irányba mutat a hazai szabályozás is. Ugyancsak fontos a szelektív győjtésben fıszerepet kapó lakosság befolyásolása a minél aktívabb részvétel érdekében. Ez csak úgy képzelhetõ el, ha a polgárok érdemben beleszólhatnak a győjtési rendszer kialakításába, s a program során állandó visszajelzést kapnak a győjtés eredményeirıl. Elméletileg a települési szilárd hulladék 80 (tömeg)%-a újrahasznosítható. A nyugat-európai és észak-amerikai gyakorlatban 40-60% volt elérhetı. Számos példa bizonyítja tehát, hogy az elméleti maximum fokozatosan megközelíthetı. Az 1990-as évek elejének kísérleti programjaiban az NSZK Niederrhein járásában 58%-os szelektív győjtáési arányt sikerült elérni, Ahrweiler járásban 62%-ot, Berlinben 45%-ot. Az Egyesült Államokban, Seattle-ben pedig 40% volt az eredmény. A szelektív győjtés sikerességének egyik kulcsa a megfelelı győjtési logisztikai rendszer kialakítása, ami a települések adottságaitól függıen különbözı lehet. Mindenféleképpen célszerő a különleges kezelést igénylı hulladékok külön győjtése. Kisebb településeken évente egyszer vagy kétszer elıre kihirdetett idıpontban egy győjtıkocsi járhatja végig a település utcáit, s a megadott helyeken rövidebb idıre megállva begyőjtheti ezeket a hulladékokat (gyógyszermaradékokat, festékeket, lakkokat, oldószereket, szárazelemeket, akkumulátorokat). Nagyobb településeken, ahol ezek nagyobb mennyiségben keletkezhetnek, állandó győjtıhely létesíthetı, ahol a lakosok díjmentesen leadhatják ezeket. Ezen győjtıhelyeken (pl. hulladékudvarok) szakképzett személyzet segítheti a polgárokat a megfelelı hulladékfrakció kiválasztásában, ahová a hulladékukat helyezhetik. A nem különleges kezelést igénylı szokásos frakciók számának meghatározása után (mit győjtünk szelektíven?), meg kell határozni, milyen edényzettel, s azt milyen sőrőn elhelyezve győjtjük a frakciókat. A nagyobb mennyiségben keletkezı hulladékokat a lakásokhoz közel kell győjteni, míg a ritkább hulladékok elhelyezésére a forgalmasabb közterületeken (ABCnél, buszmegállónál) kitett konténer szolgálhat. A szelektív győjtés elsı szakaszában a szelektív győjtés korlátozódhat a hulladékudvarokra is, ahová a polgárok maguk szállítják be az általuk hasznosíthatónak ítélt hulladékfrakciókat. A 2-2. táblázatból kitőnik, hogy a lakásokhoz közel csak kevés frakciót lehet általában győjteni. (Például azért, mert az út mentén csak korlátozott számban férnek el győjtıedények.) Ezért célszerő, ha a legnagyobb tömegben keletkezı frakciót győjtjük a háztartásokhoz legközelebb. A ritkábban és kis tömegben képzıdı frakciók befogadására alkalmasak a hulladékudvarok, ahová a lakos autóval, kerékpárral vagy éppen tömegközlekedési eszközön is elszállíthatja az adott hulladékfrakciót. A keletkezés mennyisége és gyakorisága mellett szempont még az is, hogy mennyire könnyen definiálható egy frakció. Azoknál az anyagoknál (ilyenek például a mőanyagok), ahol bonyolultabb annak eldöntése, hogy egy adott hulladék bekerülhet-e egy frakcióba vagy sem, célszerőbb a hulladékudvaron történı győjtést alkalmazni, ahol a polgár rendelkezésére álló szakszemélyzet segíthet a megfelelı frakció kiválasztásában.

29

2-2. táblázat: Szelektív győjtési helyek mit győjtsünk?

távolság a keletkezés helyétıl kicsi

házak elıtt

a legnagyobb mennyiségben keletkezı 2-4 frakciót

forgalmasabb közterületen ("hulladéksziget")

a nagyobb mennyiségben keletkezı 3-5 frakciót

közepes

hulladékudvar

mindent, ami szelektivitást igényel a veszélyessége vagy hasznosíthatósága miatt

nagy

győjthetı frakciók (példák) - üveg - papír - komposztálható szerves anyagok - maradék - üvegfrakciók (szín szerint külön) - fémek (pl. alumíniumdobozok) - papír - mûanyagok (PE, PP) - festékek, lakkok - szerves oldószerek - gyógyszer-maradékok - szárazelemek, - akkumulátorok - háztartási berendezések - bútorok - fémek - mőanyagok fajta szerint - stb.

A PHARE 705/91 programban elkészült vizsgálatok szerint a szelektív hulladékgyőjtés sikeres lebonyolításában elsısorban a következı akadályokkal kell számolni: • A TSZH-probléma megoldása sürgetı voltának, mértékének, gazdasági és politikai árának figyelmen kívül hagyása vagy nem kellı mérvő figyelembe vétele. Annak tudatosítása, hogy a TSZH-probléma kezelése mennyire sürgıs, szükséges és összetett, nem érhetı el könnyen egyszerő reklámszövegekkel. • A kitartás elégtelensége, vagyis annak nem elégséges mértékő tudatosodása, hogy a társadalmi szemlélet befolyásolására irányuló program nem tudja elérni céljait, ha egy kezdeti (bármennyire intenzív) akcióra korlátozódik, egyetlen idıpontra vagy idıszakra, illetve ha szórványos marad. Folyamatos erıfeszítésre van szükség, melyet hosszabb idın át fenn kell tartani, idıszakonként meg kell ismételni, hogy eredményekhez vezessen, mégpedig annak révén, hogy a program nem csupán tájékoztat, hanem tartós, maradandó szokásokat alakít ki az állampolgárokban. • A program belsı gyengeségei, vagyis a megfelelı struktúra, a módszeresség és a szakmai háttér hiánya. • A területi összehangolás hiánya, azaz olyan programok kialakítása és megvalósítása, melyek a közigazgatási határokat azonosnak feltételezik a környezeti problémák határaival, s

30

így a kívánatossal ellentétes hatásokat keltve a közigazgatási határok közé kényszerítik a környezeti kérdések kezelését, ahelyett, hogy éppen fordítva, a környezeti ügyek valóságos jellegének rendelnék alá a közigazgatási tagolásból eredı korlátokat. • A célok elérhetıségének problémája. Rendkívül szegényes a programok hatékonyságának értékelése, illetve általánosságban annak vizsgálata, milyen arányban áll egymással a kampányok esetében a ráfordítás és az eredmény, milyen a költség-haszon viszony. Mint az látható, a települési szelektív hulladékgyőjtés kialakítása, illetve annak beillesztése a hulladékkezelési rendszerbe nagy szaktudást és hosszas elemzımunkát igénylı feladat.

2.4

A hulladékégetés

A hulladékégetés ma az integrált hulladékgazdálkodás második leggyakrabban használt eszköze (2-5. ábra). A hulladékégetés során a hulladékot magas hımérsékleten, oxigénfeleslegben égetik el. A szilárd vagy folyékony halmazállapotú bemeneti anyagból gázhalmazállapotú égéstermékek (füstgáz) és szilárd maradék (salak) keletkeznek. Mivel az égési folyamatok általában exotermek, a keletkezı hıt hasznosítani lehet távhıszolgáltatás, esetleg villamosenergia-termelés formájában. A hulladékégetés technológiája változatos, számos kialakítása létezik például a tőztérnek, a szabályzó technológiának a környezetvédelmi eljárásoknak. Az alkalmazott technológiától függıen a hulladékégetés – bár éppen a környezetterhelés, a hulladékos problémák elkerülésének egyik eszköze – különbözı mértékő környezeti kockázatot is jelent. A környezeti kockázat a keletkezı füstgáz és salak minıségétıl, összetételétıl és kezelési módjától függ. A 2-3. táblázat egy átlagos, települési szilárd hulladékot ártalmatlanító égetımő tipikus füstgáz-összetételét mutatja be. A 2-6. ábra pedig arra irányítja rá figyelmünket, hogy a hulladékégetık jelentıs részt vállalnak a teljes emberi eredető szennyezés kialakításában.

31

2-5. ábra: Az újrahasznosítás aránya a települési szilárd hulladékok kezelésében az EU „régi” tagállamaiban 1997-99-ben Forrás: EEA (2002)

A hulladékégetés kockázatai tehát a következık: • levegıszennyezés;

2-3. táblázat A TSZH-égetık tipikus szennyezıanyag-kibocsátása szennyezı H2O CO2 O2 SO2 NOx CO HCl HF por

32

koncentráció 10-18 tf% 6-12 tf% 7-14 tf% 200-800 mg/m3 200-400 mg/m3 50-600 mg/m3 0,4-1,5 g/m3 2-20 mg/m3 2-15 g/m3

2-6. ábra

• •

C in

k

a teljes szennyezés %-a

Só sa v H ig an y K ad m iu m

D

io

xi no k

80 70 60 50 40 30 20 10 0

Egyes égetımővekbıl kibocsátott szennyezık aránya a teljes emisszión belül

a salak és a pernye mint kockázatos hulladékok; kellemetlen, bőzös szaghatás vagy füstkibocsátás.

Természetesen, megfelelı technológiákkal e fenti kockázatok minimalizálni tudjuk. A hulladékégetés esetében a következı környezeti kockázat csökkentı technikákat alkalmazhatjuk: • megfelelı helykiválasztás: az égetımő helyét a szélviszonyokra (irány, átlagos erısség), a természeti szempontból értékes területektıl és a lakóterületektıl való megfelelı védıtávolságra való tekintettel jelöljük ki; • a hulladék homogenitásának biztosításával és a nem megfelelı hulladékfajták kiválogatásával biztosíthatjuk az egyenletes égéshıjő anyag-betáplálást, s garantálhatjuk, hogy az égetési technológiának nem megfelelı hulladék ne kerüljön elégetésre; • az égetés körülményeinek (hımérséklet, levegıfelesleg, tartózkodási idı) megfelelı határok között tartása. Például az egyik legveszélyesebb égéstermék, a dioxinok kibocsátását jelentısen tudjuk csökkenteni az égési hımérséklet emelésével; • füstgáztisztítás: a kibocsátandó füstgáz útjába szőrıket, mosókat állítunk, ahol fizikai folyamatok vagy kémiai reakciók segítségével kiszőrjük a távozni készülı szennyezı anyagokat; • a salak és pernye megfelelı lerakóban történı elhelyezése; • a környezetminıség folyamatos ellenırzése (monitoring). Bár a környezetvédelmi technológiák jelentısen megdrágítják az égetést, csak így biztosítható, hogy a hulladékos problémák megoldásával egyidıben ne generáljunk levegıszennyezési gondokat. Ezen technológiák fejlıdése, s a hulladékégetık ezekkel való felszerelése látványosan csökkentette a levegıszennyezés mértékét, mint ahogyan ezt az Angliából származó mérési eredmények mutatják (2-7. ábra, 2-8. ábra).

33

2-7. ábra: A hulladékégetık károsanyag-kibocsátásának csökkenése Angliában

2-8. ábra: A dioxinok kibocsátásának csökkenése az angliai égetıkben Magyarországon az égetés az európai átlagnál kisebb szerepet játszik a hulladékok ártalmatlanításában. A veszélyes termelési vagy kórházi fertızı hulladékok ártalmatlanítását intézı néhány tucatnyi kis kapacitású égetın túl két jelentısebb nagyságú égetı épült hazánkban, a dorogi veszélyes hulladék-égetımő és a rákospalotai kommunális égetı11. 11

A Magyarországon uralkodó fogalmi zőrzavart jól illusztrálja, hogy hivatalosan a rákospalotai égetıt Hulladékhasznosító Mőnek nevezik. Mint azt láthattuk, annak ellenére, hogy az égetés során

34

Jellemzı, hogy ez utóbbi, bár több évtizedes mőködésre tekinthet már vissza, csak 2005-re készült el a teljes füstgáztisztító-rendszere.

2.5

Rendezett lerakás

A lerakás a legrégebbi hulladékkezelési eljárás, már az ókori társadalmakban is ismert és alkalmazott módszer volt. Csak a XIX. század végén – a XX. század elején csatlakozott a lerakáshoz a hulladékégetés és a hasznosítás. (Ez utóbbi esetében annak iparszerően alkalmazott módját illetıen, hiszen a mindennapi hasznosítás – például a kerti vagy élelmiszer-felhasználási melléktermékek komposztálása, továbbhasználata mindennapos gyakorlat volt évszázadokon keresztül.) A lerakás azonban nem csak a legrégebbi, de manapság is a legnagyobb arányban használt hulladékkezelési mód – akár Magyarország, akár Európa vagy a fejlett világ más országai esetében. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) összefoglalója szerint 1999-ben a Nyugat-Európai országokban a települési szilárd hulladék (TSZH) 57 %-a, a KözépKelet-Európai régióban a 83,7 %-a került lerakókba. Mindeközben a tendencia csökkenı, különösen a lerakók száma csökkent jelentıs mértékben – köszönhetıen a regionális lerakók elterjedésének.

2-9- ábra: A hulladéklerakás aránya az EU „régi” tagállamaiban, 1997-99 Forrás: EEA (2002) keletkezı hı valóban hasznosítható, anyaggazdálkodási és hulladékgazdálkodási szempontból ez mégsem sorolható az anyagi struktúrát, minıséget megırzı hasznosítási eszközök közé.

35

A fejlett országok legutóbbi évtizedének tapasztalatai azt mutatták, hogy míg egyre kiterjedtebb intézkedések (lerakásra vonatkozó szabványok, hulladékégetés füstgázkibocsátására vonatkozó határértékek) meghozatalával a hagyományos hulladékártalmatlanítási módok ma már kisebb környezeti kockázattal járnak, addig egyre nagyobb gondot jelent a hulladéklerakó kapacitások szőkössége. Különösen a sőrőn lakott agglomerációkban nem lehet már szabad, lerakásra alkalmas földterületet találni. A lerakás elterjedtségének alapvetı oka, hogy ez a kezelési mód jár általában a legkisebb piaci költségekkel. A hulladékégetés például 1,5-2-szer drágább eljárás, s még támogatott energiaátvételi ár esetén is csak ritkán kompenzálja a többletköltségeket a föld magas alternatív költsége, ami annyira megnövelheti a lerakási költségeket, hogy az égetés versenyképessé válhat. A lerakás dominanciájának okait tehát elsısorban a költségek összehasonlításán keresztül érthetjük meg. A hulladékkezelési eszközök alkalmazása szintén szennyezés forrása lehet, ahogyan ezt az égetés esetében már lattuk is. A hulladéklerakás kockázatai: • •

talajszennyezés; a felszín alatti vizek szennyezése (2-4. tábla);

2-4. táblázat: A lerakás környezeti kockázatai szennyezı Cl As Cd Hg Pb Zn

m.e. mg/l mg/l µg/l µg/l µg/l µg/l

határérték 100 10 1,5 0,05 15 150

csurgalék 743 51 4 1 394 720

talajvíz 214 184 0,2 0,4 7 122

Forrás: RIVM (Hollandia), 1992

• • • •

levegıszennyezés (elsısorban metán kibocsátás); kellemetlen szaghatás; közegészségügyi veszélyforrás; a tájkép kedvezıtlen megváltoztatása.

Fenti kockázatok ellen megfelelı környezetvédelmi technológiákkal védekezhetünk: • • •

•

36

a lerakás megfelelı helyének kiválasztásával (a lerakó megfelelı geológiai adottságit biztosítja; kizárja a vizes élıhelyeket, ártereket, stb.); szigeteléssel (a megfelelı környezeti biztonságot szavatolja; anyaga: agyag, geomembrán vagy mőanyag fólia); különbözı üzemeltetési eljárásokkal: - hulladék tömörítése, - napi, heti takarás, - beérkezı hulladék ellenırzése, - illetéktelenek bejutásának kizárásanapi, heti és végleges takarással; csurgalékvíz-kezeléssel (a lerakóban keletkezı vagy kívülrıl bejutott vizek öszegyőjtése, megtisztítása);

• • •

a lerakógázok (biogáz) összegyőjtésével és elégetésével vagy hıhasznosításával; a környezetminıség folyamatos ellenırzésével (monitoring); a bezárás utáni tevékenységek végzésével: a végleges takarás kialakításával, valamint karbantartással.

2.5.1

Az inputok költségarányai és a hulladékkezelés során alkalmazott technológia ltségarányai és a hulladékkezelés során alkalmazott technológia Mivel Magyarországon a lerakás a legnagyobb arányban használt hulladékgazdálkodási eszköz, érdemes közelebbrıl megvizsgálni, milyen tényezık alakítják ezen ártalmatlanítási mód költségeit.12 A hulladék kezelésének technikai és szervezeti megoldásai alapvetıen függenek a szükséges termelési tényezık relatív árától. A munka és a tıke relatív ára mellett a begyőjtı központok, az átrakó-állomások és leginkább a lerakók miatt igen fontos szerepe van a föld árának is. Az olcsó munkaerı elsısorban a begyőjtés, de az ártalmatlanítás esetében is a munkaintenzívebb technológiák alkalmazásának elıtérbe kerülését jelenti – ez elsısorban a fejlıdı országokra jellemzı. A begyőjtés esetében ez kisebb körzeteket, nem gépesített győjtést és guberálókat jelent, akik a hulladékkezelési lánc szerves részét képezik. Az ártalmatlanítás során tıkében szegény megoldások a kézi, vagy nem specializált gépekkel végzett anyagmozgatást, nyitott lerakók használatát jelentik, és azt az égetést, ami nem égetıben, energianyerés céljából történik, hanem nyílt levegın, a hulladék mennyiségének csökkentése végett. A munkaintenzív megoldásoknak sokkal kisebb a mérethatékonysági lehetıségük13, ugyanis a szakképzetlen munkaerıt foglalkoztató technológiai megoldások hajlamosak a minimális átlagköltséget kisebb kapacitás mellett elérni, mint azok, amelyek intenzívek fiskális és humán tıkében. A fejlıdı országokban sok esetben a magáncégek is a munkaerıintenzív megoldásokat részesítik elınyben. A tıkeintenzív megoldások nagyobb kapacitások kiépítést teszik lehetıvé, amit az is alá támaszt, hogy ezek a technológiák nagyobb mennyiségek mellett mutatnak mérethatékonyságot. A mérethatékonyság ebben az esetben két okból fakad. Egyrészt a növekvı feldolgozott mennyiség csökkenti az ártalmatlanítás fajlagos költségét, másrészt a feldolgozott hulladék mennyiségének növekedése specializált jármővek alkalmazását teszi lehetıvé, ugyanis egy specializált berendezés egy-egy részfeladatot sokkal nagyobb hatékonysággal tud elvégezni, mint egy általános sok tevékenység ellátására kifejlesztett szerkezet. Ezek a gépek azonban nem önmagukban mutatnak mérethatékonyságot, hanem egy magas technológiai környezet részeként, sıt a nem megfelelı kezelési láncban felesleges is lehet az alkalmazásuk14. A föld relatív ára is befolyásolja az alkalmazott technológiát. A tıke és munkaintenzív megoldások közötti választást nagy valószínőséggel az egyes ország jövedelemtermelı képességéhez lehet kapcsolni. A tıkeintenzív megoldások közötti választást az egyes 12 Ez a fejezet Bartus, Kaderják, Kis és Ungvári (1998) munkája egyes részeinek szó szerinti átvételén alapul. 13 Beede és Bloom (1995) 14 Uo.

37

környékeken gazdasági tevékenység számára szabad területek hozzáférhetısége határozza meg. A korlátot ebben az esetben a terület ára vagy a szabályozási rendelkezések jelenthetik. A föld ára regionális különbségeket eredményezhet a hulladék- csökkentési eljárások iránti keresletben. Ahol az elırehaladott (szub)urbanizációs folyamatok miatt nem, vagy csak kevés szabadon felhasználható terület áll rendelkezésre ott a lerakási lehetıségek csökkenı szerepét lehet megfigyelni. Hamburgban, ahol a korai városiasodás és a közigazgatási megoldások miatt már hosszabb ideje nem áll rendelkezésre lerakókapacitás, a hulladékártalmatlanítás égetéses megoldását alakalmazzák. London esetében – szállítási szempontokat is figyelembevéve – az alkalmas lerakók most vannak kimerülıben, ezért a hulladékégetés irányába mozdulnak el a szolgáltatást végzı cégek. Ugyanakkor New Yorkban, ahol a város még egy ideig támaszkodhat a Fresh Kill-ben lévı óriáslerakó müködésére, a hulladékégetık használata nem éri még el a londoni gyakorlat szintjét.15 A fejlettebb technológiák meggyızıbb eredményeik ellenére nem feltétlenül jelentenek megoldást az alacsony munkaköltségő fejlıdı országok számára. A társadalmi kontextusba illeszthetı gazdasági megoldások kidolgozása hatékonyabb megoldás lenne, mint a fejlett technológiák meghonosítására tett újabb és újabb próbálkozások. Ez a megállapítás Magyarország számára is releváns lehet, mivel nálunk is jellemzıek a külföldi fejlett technológia meghonosítására tett kísérletek, segélyek vagy más, transzfert jelentı programokon keresztül, miközben a tıke-, munka- és föld-árarányok egyelıre nem azonosak az ezeket a megoldásokat alkalmazó országokéval. E konfliktus meglétére utal, hogy az önkormányzatok ezidáig ódzkodtak kitenni a lakosságot a fejlett technikájú hulladékkezelés költségeinek. Megpróbálnak árkiegészítéssel élni, korábban pedig a hagyományos “gödörbe öntést” alkalmazták. Az ártalmatlanítás költségeit meghatározó tényezık a következık: •

Mennyiség

A hulladék begyőjtésének és ártalmatlanításának relatív költsége lényegesen átalakult. Míg egy 1952-ben készült tanulmány szerint az Egyesült Államokban a lerakás a hulladékkezelés költségeinek mindössze 15%-át tette ki, addig a megváltozott körülmények hatására, melyek a lerakókapacitás csökkenéséhez vezettek, a lerakás költségei drasztikusan megemelkedtek, olyannyira, hogy mára a hulladékkezeléssel foglalkozó cégek tızsdei értékét az határozza meg, hogy mekkora lerakó kapacitással rendelkeznek. Az ártalmatlanítás mennyiségre vetített költségei jelentıs méretgazdaságosságot mutatnak. Az átlagos, egy tonnára jutó üzemeltetési költség a kezelt mennyiség növekedésével csökken.16 Egyrészt a lerakók üzemeltetésének számos, nagyjából fix költsége miatt, melyek nem függenek az ártalmatlanított hulladék mennyiségétıl, mint például a munkabérek, a terület és a berendezések költsége. Másrészt az átlagköltség az ártalmatlanított mennyiség növekedésével csökkenhet, ami specializált munkások és berendezések használatát teszi lehetıvé. Ezzel szemben a szakképzetlen munkaerıt foglalkoztató technológiai megoldások a minimális átlagköltséget kisebb kapacitás mellett érik el. Az ártalmatlanítás jelentıs fix költségekkel jár, amit a kezelt volumen növelésével lehet ellensúlyozni. Egy, az Egyesült Államokra vonatkozó megfigyelés alapján a mőködtetési költségek 70%-kal csökkennek, ha a lerakó kapacitása 227 tonnáról 2700-ra növekszik.17 A 15 Gandy (1994) 16 Beede és Bloom (1995) 17 DeLong (1994)

38

nagyobb kapacitású lerakók építésének tendenciáját erısítik a lerakókkal szemben foganatosított egyre szigorodó környezetvédelmi elıírások is. •

A telepek, lerakók elhelyezkedése

A hulladék lerakókban történı ártalmatlanítása egyre növekvı költséget jelent. Ez a növekedés több összetevınek az eredménye, a növekvı földárak mögött a rohamosan szőkössé váló, lerakó létesítésére alkalmas területek állnak. Az elmúlt évtizedek környezeti tudatváltozásainak az egyik hatása, hogy erıteljesen szigorodtak a lerakók kialakításának feltételei. A lerakók üzemeltetésével kapcsolatos szigorító rendelkezések hatására például a USA-ban megduplázódott a hulladékgazdálkodás egy fıre jutó költsége. Míg 1988-ban 9 USD, addig 1993-ban már 20 USD (1988-as árakon) az egy fıre jutó költség. A megnövekedett mőszaki követelmények a nagyobb lerakók építése felé terelik a beruházásokat.18 A lerakókapacitás jelenlegi szőkössége számos, olyan – valós és vélt – összetevınek az eredménye, amely befolyásolja, hogy egy-egy területen az ottlakóknak mennyibe kerül a hulladéktalanított környezet. Ahol a település/település-csoport nem a saját területén belül akarja megoldani a hulladékkezelés problémáját és lehetetlenné teszi lerakók kialakítását, ott a lakosok lesznek kénytelenek megfizetni az egyre növekvı költségeket. Ezek egyrészt abból adódnak, hogy a hulladék nagyobb távolságra történı szállítása egyre költségesebb, és a tiltások által kialakuló szőkös kapacitások ára magas, másrészt meg kell fizetniük a jóval drágább, és így már gazdaságilag is szóbajöhetı technológiákat, mint például a szelektív győjtés és az égetés. A lerakók elhelyezésének jelenlegi nehézségeit leggyakrabban a NIMBY-jelenség19 témaköréhez kapcsolódóan tárgyalják, a probléma azt fejezi ki, hogy a lakosság nem szeretné vállalni egy-egy általa is igénybe vett szolgáltatás következményét. Itt két jelenséget kell kiemelnünk: • •

egyrészt a nagyobb lerakók ellen a lakossági tiltakozások is erısebbek, másrészt, a NIMBY-tipusú tiltakozás felemás annyiban, hogy a mások által is generált negatív következmények megjelenése elleni tiltakozás mellett általában az adott környék is máshová exportálná fogyasztásának negatív következményeit. Ezt természetesen csak gazdagabb területek tudják elérni.

A tiltakozás, az ellenállás azonban nem feltétlenül mozog együtt a valósan várható terheléssel. A környezeti mozgalmak véleményének mozgatórugóit tisztelebentartva valószínősíthetı, hogy egy modern technikával felszerelt új lerakó kisebb környezeti kockázatot jelent, mint sok esetben a status quo megoldásai. A kialakult helyzetben nagy szerepe van annak az alapvetı bizalmatlanságnak, melyek a beruházások biztonsági megoldásaival kapcsolatosak. Található példa arra, hogy a lerakás lehetıségét befolyásoló NIMBY-jelenség ipari területeken kevésbé erısen jelentkezik, mert ott a lakosság már hozzászokott a veszélyesnek számontartott tevékenységek jelenlétéhez, és nagyobb a bizalma egyes biztonsági megoldások mőködıképességében. Ebben a kérdésben alapvetı probléma az adatok hitelességrıl való eltérı vélekedés, ez azonban nem tekinthetı országvagy államberendezkedés-specifikusnak, sokkal inkább általánosnak. İsszefoglalva: a hulladékkezeléshez szükséges területek szőkössége meghatározhatja az alkalmazható technológiát. Ez azonban nem általánosítható, csak az adott területre 18 Beede és Bloom (1995) 19 NIMBY = Not in my backyard, azaz Ne az én udvaromba

39

vonatkozólag ad támpontot, hiszen a földterület szőkössége környékenként változó. Mivel nem technológiai, hanem a jelenleg uralkodó – területenként eltérı – preferenciákból következı korlátokról van szó, hosszabb távon feltételezhetı egy differenciálódási folyamat. Ennek alapja a környezeti kockázat valós, és az egyes területeken jellemzınek vélt szintje közötti különbség. Így azok a települések, amelyek befogadnak területükre beruházásokat, az általános ellenzésbıl “többletet” realizálhatnak. Ez munkahelyekben, a helyi szervezetek számára megjelenı és végeredményben a helyi lakosokra fordított kiegészítı jövedelmekben jelenhet meg. A jelenlegi gyakorlat is ezt a feltételezést látszik alátámasztani. A szükséges beruházások elhelyezésének érdekében az érintett települések kompenzációja vált az egyik mőködı megoldássá. Az, hogy létezik ilyen típusú átváltás, arra számos példa akad, például a hulladékégetık telepítésével kapcsolatban a közelmúltban Dél-Baranyában Garé, ahol a szomszédos települések tiltakoztak az építés ellen, a náluk jelentkezı károk figyelmen kívülhagyása miatt. Az természtesen a környezeti határértékek és a mőködtetett technológiákról való vélekedés kérdése, hogy ezt valaki ökológiai gyarmatosításnak fogja-e fel, vagy egy olyan jövedelemnek, amelyet a rendelkezésre álló technológiai kosár egyes megoldásaihoz kapcsolódó negatív attitőd befolyásol, és a társadalom egyes csoportjainak magasabb szintő szolgáltatási igényei tartanak fenn. 2.5.2

A Pusztazámori Regionális Hulladékkezelı Központ

A lerakással kapcsolatos rész lezárásaként látogassunk el a Budapest hulladékainak közel felét befogadó Pusztazámorban felépített lerakóba (a továbbiakban: PRHK), s nézzük meg, miként alkalmazták ott a hulladéklerakás fentebb említett kockázat-csökkentı megoldásait. A Fıvárosi Közterület-fenntartó Rt. már régóta folyamatosan kereste a lehetıséget egy új nagykapacitású bıvítési lehetıséggel rendelkezı szilárd települési hulladéklerakó megépítésére, mely évtizedekre biztosítja Budapest mintegy 5 millió m3-nyi hulladékának ártalmatlanítását.20 Napjainkban a 22/2001. (X.10.) KöM rendeletben megjelent egységes követelményeket tartalmazó jogszabályban elıírtak szerint kell a lerakókat kialakítani. A fenti új jogszabály maradéktalanul összhangban van az Európai Unió ajánlásaival, így az ezeknek megfelelıen tervezett, engedélyezett és kivitelezett és természetszerően ennek megfelelıen üzemeltetett hulladéklerakó az Unióhoz történı csatlakozás után semmilyen külön átalakítást nem igényel. Az elırelátó beruházók már évekkel ezelıtt azzal bízták meg a tervezıket, hogy a hulladéklerakók tervezésénél egyidejőleg vegyék figyelembe az akkori hazai szabályozást, valamint tárják fel az Unióban alkalmazott követelményrendszert, és a tervekben alkalmazott megoldások egyidejőleg elégítsék ki mindkét követelményrendszert, eltérı szabályozás esetén mindig a szigorúbbat figyelembevéve. A PRHK létesítésénél a teljes folyamat generáltervezıje a Mélyépterv Kultúrmérnöki Kft. a terveket ennek megfelelıen készítette. Így lehettet elérni, hogy már a 1999 tavaszán induló kivitelezés során épült létesítmény maradéktalanul megfelelt a csak 2001-ben megjelenı KöM rendelet követelményrendszerének 20

A pusztazámori lerakó bemutatását Taba Miklós (egyetemi hallgató – BME) dolgozata alapján közöljük.

40

A hulladéklerakó telepítésére a környezı településektıl (Pusztazámor, Sóskút, Tárnok, Tordas, Gyúró) viszonylag távol 3-5 km-re egy infrastruktúra nélküli 90 ha-os mezıgazdasági területen került sor. Ugyanakkor az M7 autópálya a kiválasztott terület közelében húzódik, ami lehetıséget teremtett a fıváros irányából történı hulladékszállítás lakott területek érintése nélküli lebonyolítására. Ennek érdekében az M7 autópályán új csomópont, valamint a lerakót megközelítı bekötıút kialakítása vált szükségessé. Ezek a létesítmények közvetlen autópálya csatlakozást biztosítottak több község számára, valamint a terület feltárásával jelentıs fejlesztési lehetıséget biztosított számukra. A PRHK az FKF Rt. beruházásában létesült. Az építkezés 1999-ben kezdıdött, a próbaüzem 2000. július 10-én indult, ma a hulladéklerakás folyamatosan történik. A Pusztazámori Hulladéklerakó létesítményei: A 4500 m hosszon kerítéssel határolt hulladékkezelı központ területe 90.7 ha. Itt helyezkedik el a hulladék lerakótér és bıvítési területei valamint a fogadóterminál az irányítási és üzemviteli épületekkel berendezésekkel. A területen három ütemben az alábbi mérető és kapacitású a hazai szabályozásnak és Európai Unió 31/1999. Tanácsi irányelvében rögzített követelményrendszernek egyaránt eleget tévı mőszaki védelemmel ellátott hulladéklerakó alakítató ki:

2-5. táblázat: A PRHK kapacitása és mőködési idıtartama lerakótér területe depónia teljes térfogata depónia hulladék térfogata beszállított laza hulladék üzemeltetési idı várható üzembe helyezés

ha Mm3 Mm3 Mm3 év év

I. ütem 18 5,6 4,4 17,6 13 2000

II. ütem 14 5,4 4,4 17,6 13 2012

III. ütem 23 9,3 7,7 30,8 22 2025

Összesen 55 20,3 16,5 66,0 48

A beruházás keretében megépült I. ütemő hulladéktároló mőszaki védelemmel ellátott területe 18.6 ha. Jelenleg az I.ütem egy szektorába történik a hulladék lerakás, folyamatos dózerolás és földdel való takarás mellett. A lerakó területérıl eltávolították és a folyamatos rekultivációhoz a közelben deponálták a termıtalajt. A bevágásból kikerülı talajból épült a lerakóteret körülvevı 1600 m hosszúságú szorítótöltés melynek belsı rézsője 1:1.5, külsı rézsője 1: 3 hajlású. A külsı rézsőre felhordásra került a rekultiváció rétegrendjének megfelelıen a szivárgó a termıföldréteg valamint elkészült a növényesítés. A mőszaki védelem kétrétegő szigetelésbıl, ásványi rétegbıl és HDPE lemezszigetelésbıl áll. A lerakótér fenékszintje alatt többtíz méter vastagságban meglévı agyagos talajrétegek találhatók.A lerakótér alatti altalaj vízáteresztıképessége, azonban meghaladta a követelményként támasztott k<1x10-9 m/s értéket ezért az ásványi szigeteléshez mesterséges réteget kellett kialakítani min. 0.5m vastagságban. Az egyenértékő mesterséges szigetelést az altalaj 50 cm vastagságban Consolid eljárással történı vegyi kezelésével alakították ki. Az elıírt minimális vízzárósági követelmény k<5x10-10 m/s. A két független ellenırzı laboratórium vizsgálatai alapján ezt az értéket valamennyi ellenırzı mintánál sikerült elérni és minták nagyrészénél jelentısen túlteljesíteni.

41

Az ásványi szigetelés elkészülte után a körtöltéssel körülvett medencét két belsı osztótöltéssel négy részre osztották annak érdekében, hogy a lerakás elsı éveiben mintegy 4.5 ha terület csurgalékvizeit kelljen kezelni. A még használatba nem vett területrészekrıl a csapadékvizek szabadon elvezethetık. Az ásványi szigetelésre a lerakó teljes területén 10x10 m-es hálóban szenzor érzékelı hálózatot telepítettek a fölé kerülı HDPE lemezszigetelés épségének ellenırzésére. A mintegy 1000 db érzékelı egyenként került kivezetésre a lerakó körtöltésén lévı ellenırzıszekrényekbe. Az ellenırzı szenzorhálózat fölé került lefektetésre a 2,5 mm vastag HDPE lemezszigetelés, mind a medence fenékszintjén mind a töltések rézsőin. A szigetelılemezek kettıs varratú hegesztéssel kerültek összeépítésre. Valamennyi szigetelési varratot nyomástartással ellenıriztek. A lemezszigetelés fölé 600 g/m2 sőrőségő geotextilia védıréteget terítettek és erre került felhordásra a 0.5 m vastag szivárgóréteg. A szivárgómezıt 60 m tengelytávolságban 6 db a vápákban kialakított kétrétegő 32/16 és 8/16 osztályozott kavicsrétegbıl kialakított szívótest és az abban elhelyezett D200 HDPE csurgalékvízgyőjtı dréncsı hálózat, valamint a szívótestek közötti sávban terített durva homokszivárgó alkotja. A kavics szívótestek alatti sávban egy második geotextilia réteg védi a lemezszigetelést. A hulladékkal feltöltött szektorokra hulló csapadék hulladékon átszivárgó részét a mőszaki védelem részeként megépült szivárgómezırıl a dréncsı hálózat a négy szektorból különkülön győjti össze. A dréncsövek páronként a szorítótöltés külsı oldalán létesített csurgalékvízgyőjtı csatornán lévı aknákba vezetik a csurgalékvizeket. A csurgalékvízcsatorna D 300 HDPE anyagú csıbıl készült és az aknák is HDPE lemezzel vannak kibélelve. A csurgalékvízcsatorna gravitációsan vezeti a csurgalékvizeket a csurgalékvízgyőjtı medence mellett telepítet beemelı aknába ahonnan szintvezérléső szivattyúkkal emelik át azokat a medencébe. A csurgalékvizgyőjtı medence 0.8 ha területő, 5 m mély 30.000 m3 térfogatú szigetelt földmedence. Szigetelése alapvetıen megegyezik a lerakónál alkalmazottal, azonban a nagyobb biztonság érdekében kettıs HDPE lemezszigeteléssel készült és a két lemez közé beépített geomenbrán réteg egy csövön keresztül egy ellenırzı aknába kötötték be. Sértetlen szigetelésnél az ellenırzı akna száraz. A ellenırzı szenzorhálózat alsó lemezszigetelés alatt itt is beépítésre került. A csurgalékvízgyőjtı medencébe az ott tárolt szennyvizet 3 db injektorral levegıztetik. A medencében betárolt csurgalékvizet alkalmas idıjárási körülmények között kiemelik és a hulladék felületén kiöntözéssel elpárologtatják. Ennek során a csurgalékvíz gravitációsan jut a kiemelı aknába, ahonnan búvárszivattyúk emelik a közelben telepített nyomásfokozó gépház szivattyúihoz. A nyomásfokozó szivattyúk a csurgalékvizeket a szorítótöltés külsı rézsőlábánál körülfutó öntözı körvezetéken elhelyezett csonkokra csatlakoztatott öntözıgépeken juttatják a hulladék felszínére. Az alapberuházás keretében az I.ütem 1.szektorában 25 db alsóelszívású depóniagáz-győjtı kút épült, kútpáronkénti önálló kivezetéssel és szabályozási lehetıséggel. Amire a hulladékból kezelhetı mennyiségő és minıségő gáz fejlıdik folyamatosan elkészül a további szektorok gázgyőjtı kúthálózata, a fıgyőjtı vezeték valamint a gázmentesítı telep berendezései (szivattyúállomás, fáklya stb.). A gázgyőjtı kutak a szivárgópaplanra helyezett vb. alapra szerelt D160 HDPE anyagú termelıcsıbıl és az azt körülvevı felül zárható végő 0,7 m átmérıjő védıcsıbıl állnak. A két csı közti teret 64/32 osztályozott kaviccsal töltötték ki. A gáz elszívó vezeték valamint a kondenzvizeket elvezetı és elszivárogtató csıcsatlakozások a vb. alaptestbe kerültek beépítésre. A gázkutak magasítása a hulladék feltöltés során a védıcsı lezárásának oldásával, a termelıcsı toldásával és a védıcsı felemelésével, a kavicskitöltés pótlásával majd a védıcsı lezárásával történik.

42

A hulladékudvar épületében kapott helyet a hulladékvizsgáló laboratórium, valamint a lakosság szelektíven győjtött hulladékainak (fehér és színes üveg, papír, karton, fém italdobozok, PET palackok, elemek, jármő akkumlátorok stb,) átvételére és győjtésére szolgáló tárolócsarnokok. Az irányítóépület két oldalán helyezkedik el a belépı és kilépı 60 t méréshatárú hídmérleg, melynek segítségével pontos adatokat nyerünk a lerakott hulladék mennyiségérıl. A beszállított hulladékról a számítógépeken teljes körő nyilvántartást vezetnek, mely a hulladék származásán, fajtáján, beszállítóján stb. kívül arra is kiterjed, hogy a hulladék az adott napon a lerakótér melyik szegmensében és milyen feltöltési szinten került lerakásra. A hulladéklerakó telepen és környékén 19 db talajvíz figyelıkút épült emellett felszíni vízmintavételi zaj-rezgésvédelmi, talajvédelmi levegıminıség ellenırzı mérıpontok kerültek kijelölésre a lerakón és közvetlen térségében.

43

44

3 A környezetpolitika eszközei a hulladékgazdálkodásban

3.1

Környezetgazdaságtani megfontolások

A mai környezetvédelem kétségkívül legdivatosabb politikai jelszava a fenntarthatóság, illetve a fenntartható fejlıdés. Nemzetközi egyezmények, Európai Uniós politikák és magyar jogszabályok egyike sem lehet meg korunkban a fenntarthatóságra utaló vezérelv említése, az arra való hivatkozás nélkül.21 A tudomány mindeközben teljes fegyverzetével próbálja olyan elméleti és gyakorlati tartalommal megtölteni ezt a fogalmat, hogy képes legyen kalkulálható, mérhetı és ellenırizhetı szakmai hátteret nyújtani a környezetpolitikák tervezéséhez, szabályzók bevezetéséhez és az emberi tevékenységek nyomonkövetéséhez. 3.1.1

A fenntarthatóság értelmezése a hulladékgazdálkodásban

Bár jelen kézikönyvnek nem közvetlenül a fenntarthatóság pontos és végsı definiálása (azaz az errıl szóló viták végleges érvényő megoldása) a feladata, ahhoz, hogy az állami beavatkozásnak a fenntarthatóság szempontjából értelmezett hatékonyságát vizsgálhassuk, természetesen szükséges a fenntarthatóság – legalább munkahipotézisként alkalmazott – definiálása. Hétköznapi értelemben hulladékgazdálkodáson a termelési vagy a fogyasztásban keletkezı szilárd, esetleg folyékony melléktermékek és elhasznált termékek környezetkárosítást kizáró módon történı kezelését értjük. Tágabb értelemben azonban a hulladékkeletkezés nem választható szét a gazdaság anyagátalakító tevékenységének többi elemétıl. A hulladékok fogalmi különválasztása az egyéb melléktermékektıl (levegı- vagy vízszennyezések, zaj) meglehetısen önkényes, bár kétségkívül szolgálja a tudományos és jogi munka adminisztratív hatékonyságát. Továbbá a hulladékok és más szennyzı anyagok környezetbe való visszajuttatásával kapcsolatos problémákon túl a gazdaság-természet kapcsolatnak van egy másik lényeges ütközıpontja is, amely a természeti erıforrások kitermelésével (a készletek fogyásával, a kitermelési tevékenységekhez kapcsolódó sokszor nagy volumenő szennyezésekkel) kapcsolatos. Lényeges következtetésként adódhat, hogy habár hulladékgazdálkodásnak csak a „mit kezdjünk a keletkezett elhasznált és melléktermékekkel?” kérdéssel kapcsolatos tevékenységeket szokták tekinteni, a hulladékos problémák hatékony megoldásához szükségünk lehet a korábbiakban vázolt (lásd az 1. fejezetet) emberi anyagátalakítási lánc bármely pontján beavatkozni. A szabályozásban ennek megfelelıen és általában a kormányzatok olyan jellegő beavatkozással szoktak élni, ami a már létrejött hulladékra 21 Lásd például: OHT (2001)

45

vonatkozó elıírást, vagy ahhoz kapcsolódó gazdasági ösztönzést jelent. Ilyen szabályzók például a lerakókra vagy a huladékégetıkre vonatkozó technológiai elıírások, az újrahasznosítást elıíró (kötelezı újrahasznosítási hányad) vagy ösztönzı (termékdíj) eszközök. S kevéssé találunk olyan környezeti szabályzót, amely már az anyaghasználati lánc elején kísérelné meg a beavatkozást (például a természeti erıforrások kitermeléséhez kapcsolt adóval). A hulladékgazdálkodási fenntarthatósági kritériumra vonatkozó – és a jelen fejezet terjedelmi korlátai között nem igazolt, csak hipotézisként bemutatott – javaslatunk a következı: (1) A hulladékkeletkezés optimális (azaz fenntartható) szintje az a hulladékmennyiség, melyre igaz, hogy a hulladékkeletkezéssel járó határköltségek éppen egyenlık a hulladékkeletkezés megelızésének határköltségével, feltéve, hogy mindkét határköltség tartalmazza az összes externális költségelemet is. (2) A keletkezett hulladék kezelésekor a szóba jöhetı hulladékgazdálkodási eszközök (hasznosítás, égetés, rendezett lerakás) alkalmazásának optimális (azaz fenntartható) arányát az adja, hogy az egyes Qi hulladékmennyiség-egységekre melyik eszköz alkalmazása jár a legkisebb határköltséggel, feltéve, hogy a költségek tartalmazzák az externális költségelemeket is. Fenntarthatónak tekintjük azt a hulladékgazdálkodási rendszert, amelyben fenti két kritérium egyszerre teljesül. 3.1.2

Alternatív lehetıségek a fenntartható hulladékgazdálkodás kialakításának támogatására

Könnyedén rendszerezhetjük (lásd a 3-1. táblázatot) a hulladékgazdálkodási társadalmi optimumra vezetı lehetséges szabályzóeszközöket is, aszerint, hogy az anyaghasználati lánc mely pontján történik a beavatkozás. A hulladékgazdálkodás tervezésekor, a szabályozásra vonatkozóan, a közvetlen elıírások dominanciája a jellemzı Európában és Magyarországon is. Ezen elıírások ma is kizárólagosak a veszélyes hulladékok szabályozásában, míg a nem veszélyes hulladékok esetében egyre több gazdasági ösztönzı eszköz jelenik meg. A Közép-Kelet-Európai országokban is megjelentek a gazdasági szabályzók. Leggyakoribbak természetesen a használói díjak, azok az eszközök, melyekkel a hulladéktermelık az elszállítás, győjtés és ártalmatlanítás költségeit fizetik meg. Néhány ország alkalmaz betétdíjakat a folyékony élelmiszerek csomagolóeszközeinél, illetve termékdíjakat például az elemek és akkumulátorok körében. Az elméleti kutatások22 szerint bár az input oldali szabályozás képes az elsıdleges és az újrahasznosított nyersanyagok arányának optimális beállítására adott kibocsátás, illetve hulladékképzıdés mellett, ezek az eszközök nem alkalmasak a hulladékmennyiség optimalizálására. A kibocsátás, illetve a hulladékelıállítás optimális mennyiségét csak olyan politika szolgálja, amely az elıbbi eszközöket kombinálja a termék adóztatásával (termékdíj) vagy támogatásával (a környezetbarát termék szubvencionálása). A legtöbb esetben a 22 Palmer és Walls (1994)

46

kibocsátási díj és a termékdíj, illetve az újrahasznosítás szubvenciója a legelınyösebb megoldás23. Javasolható még a termékdíj és az újrahasznosítási beruházás adókedvezménye párosítás, valamint az elsıdleges nyersanyagok megadóztatása. A legkevésbé hatékony megoldásnak az újrahasznosítási hányad normaként való megszabását tartják. A szubvenciónak különös értelme van továbbá ott, ahol az alacsony fizetési hajlandóság miatt fennáll az illegális hulladékelhelyezés lehetısége24. Ennek ellenére az Európai Unió csomagolóanyagokra és csomagolóanyag-hulladékokra vonatkozó direktívája hatására éppen az újrahasznosítási hányad elıírása terjedt el az EU tagállamaiban25, így Magyarországon is.

3-1. táblázat Lehetséges hulladékgazdálkodási szabályzóeszközök Beavatkozás helye:

Szabályzóeszköz (példák): Erıforrás-adó (járadék) Természeti erıforrások elsajátítása Erıforrás kitermelésének mennyiségi (bányászat, fakitermelés, stb.) korlátozása (kvótarendszer) A legjobb elérhetı technológia (Best Available Technics - BAT) elıírása Alapanyagok átalakítása Integrált Szennyezés Megelızés és Ellenırzés termékekké (termelés) (IPPC) Hulladékkibocsátási díj / Ártalmatlanítási díj Termékdíj Újrahasznosítás Újrahasznosítási beruházás szubvenciója Kötelezı hasznosítási célértékek elıírása Kibocsátási határértékek Hulladékégetés Hulladékégetési díj Minıségi követelmények / technológiai Rendezett lerakás elıírások Lerakási díj Látható, hogy egyre nyilvánvalóbb ellentét feszül a kutatók által optimálisnak tartott szabályozási formákra vonatkozó ajánlások és a ténylegesen, a kormányzatok által bevezetett szabályozási gyakorlat között. Ennek következményeképpen – mivel a nem hatékony szabályozás nem fog (legfeljebb csak véletlenszerően) optimális hulladékgazdálkodási állapotra vezetni – szintén ellentmondás alakul ki a kormányok kinyilvánított politikai céljai és a kormányzati intézkedések tényelges eredményei között. A fenntartható hulladékgazdálkodás kialakulását tehát – sok minden más mellett – maguk a kormányzatok is hátráltatják. Az állam különféle szabályzóeszközökkel befolyásolja a szereplıket. E kényszert vagy ösztönzést jelentı szabályzók – megfelelı kialakításuk esetén – képesek az optimumpont felé terelni a hulladékgazdálkodás jellemzıit. A szabályozás feladata, hogy a külsı 23 Walls és Palmer (2000) 24 Fullerton és Kinnaman (1995); Bartus, Kaderják és Pál (1997) 25 DETR (2001)

47

költségeket minél pontosabban közvetítse a piaci szereplık felé, s így a piaci tevékenységek aggregált eredıje egyenlı lesz a társadalmi szempontból optimális értékkel. A fenntartható fejlıdés eszméje megjelenése óta különös hangsúly helyezıdik a természeti erıforrások megóvására. Az erıforrások csoportosítása szerint megkülönböztethetünk megújuló és nem megújuló erıforrásokat. A nem megújuló erıforrások közé sorolhatjuk azokat is, amelyek újratermelıdnek ugyan, de vagy olyan hosszú távon, hogy az a gazdasági tervezés szempontjából irreleváns, vagy a kitermelés üteme olyan gyors, hogy az újratermelıdés fenntarthatósága nem biztosított. Az elsı kategóriába sorolhatjuk például a fosszilis energiahordozókat, az utóbbiba pedig potenciálisan az erdıket. Egy véges mennyiségben rendelkezésre álló, kimerülı vagy kimeríthetı erıforrás esetében egységnyi erıforrásmennyiség elhasználásának van alternatív költsége, mert az erıforrás elfogyasztása azt jelenti, hogy az a jövıben az nem fog rendelkezésre állni más célokra. Más szavakkal megfogalmazva, az erıforrás értékét az adja, hogy indirekt módon, a termelésen keresztül valamilyen hasznos termék elıállításában közremőködik, és ez az érték vész el, ha egyszer egy erıforrás egységét elhasználjuk. Az adott mennyiségben rendelkezésre álló nem megújuló erıforrások elhasználásának kérdése tehát egy idıbeni allokációs problémát vet fel, amennyiben feltételezzük, hogy akár végtelen idıhorizonton is, de az erıforrást teljes mértékben elhasználjuk. A kérdés általában nem az, hogy az erıforrást bevonjuk-e a termelésbe, hanem az, hogy mikor.26 Az Európai Unió ötödik környezeti akcióprogramjában éppen az erıforrások hatékony felhasználása, allokálása érdekében sürgette megfelelı árjelzések kialakítását

3.2 A szabályozás hatásmechanizmusa – a lerakást terhelı díj

példáján Közgazdasági értelemben a hulladéklerakásra vagy a hulladékégetésre kivetett adó optimális nagysága a hulladéklerakás társadalmi külsı (externális) határköltségével egyenlı. Ha a járulék ennél kisebb, akkor a huladékkibocsátás szintje a társadalmi optimumot meg fogja haladni, ellenkezı esetben egy olyan mértékő hulladékvisszafogás történik, ahol a megelızés költsége nagyobb lesz, mint az a környezeti kárköltség, ami akkor állt volna elı, ha a hulladékkibocsátás megtörténik. Mindkét eltérés az optimumtól társadalmi hatákonyságromláshoz vezet, azaz a társadalom többletterhet ró vagy elkerülhetı környezeti károk vagy túlzott mértékő szennyezéscsökkentı technológiai költségek révén. A szabályozás tervezésének két legfontosabb eleme tehát a szennyezés (jelen esetben: hulladék) kibocsátás optimális szintjének megtalálása és az ezen optimumhoz leghatékonyabban elvezetı szabályzóeszköz kiválasztása. A hazai, hulladékgazdálkodási externáliák nagyságának meghatározására még nem folyt átfogó kutatás, így elsısorban európai adatokra, felmérésekre támaszkodhatunk. A következı táblázatban összefoglaltuk a hulladékok által okozott külsı társadalmi költségek nagyságára vonatkozó európai tanulmányok becsléseit.

26

48

MAKK (2000)

3-2. táblázat A hulladékgazdálkodás külsı költségei (€/tonna hulladék) [Kis és Jánoska (2003) nyomán] Technológia

European Commission (2000) -43 - 77

Égetés energia hasznosítással Égetés energia N.A. hasznosítás nélkül Lerakás 11-20 * széntüzelés kiváltásánál ** átlagos erımővi kibocsátás kiváltásánál

Külsı költség Sedee et. al. Coopers & Lybrand (2000) and CSERGE (1997) 18 -24,8* 14,6** 30 N.A. 9,5

4,4

Az 1997-es Coopers&Lybrand/CSERGE felmérés egyértelmően konzervatív metodikája miatt inkább a másik két forrás értékeivel kalkulálhatunk tovább. Ezek szerint a lerakás külsı költsége 9,5-20 €/t, míg a hulladékégetésé -43-77 €/t között alakul. Figyelembe véve az EU-átlag és Magyarország nemzeti jövedelmében megfigyelhetı különbséget is, a hazai externáliák nagyságát 1450-3000 forint/tonna értékre becsülhetjük a lerakók esetében. Égetésnél pedig –6500-11500 forint/tonna externális költséggel számolhatunk. A középértékeket tekintve pedig lerakóknál (kerekítve) 2250 Ft/t, égetıknél 2500 Ft/t, azaz gyakorlatilag azonos érték adódik. Az optimális mértékő adó mértékének tehát valahol az 1500-2500 Ft/t értékkel jellemzett tartományban kell elhelyezkednie. Ez az eredmény jól korrelál az EU tagállamokban alkalmazott díjmértékekkel, melyek többsége az 5-20 €/t, azaz a (260 Ft/€ árfolyamon) 1300-5200 Ft/t sávba esnek. Egy korábbi kutatás27 felmérte a hulladékkezelési alternatívák költségeit a települési szilárd hulladékok esetében (lásd: 3-1. ábra).

27 Kis és Jánoska (2003)

49

140 000

Határköltség (Ft/t)

120 000 100 000 80 000 60 000 40 000

Mennyiség (t/év) Papír

Mőanyag

Fém

Üveg

Komposztálás

Lerakás

Égetı (létezı)

Égetı (új)

3-1. ábra A hulladékkezelési alternatívák piaci határköltségei (Kis és Jánoska, 2003) Mint az látható, a hulladéklerakás általában olcsóbb az égetésnél, a hasznosítás esetén pedig a papír, az üveg és a fémek esetében kisebb-nagyobb mennyiségek hasznosítási költsége kisebb mint a lerakásé. Ez a megfigyelés egybe esik azzal a tapasztalattal, hogy a papír, üveg és fémek hasznosítása valamilyen mennyiségben akkor is megtörtént (volna), amikor erre különösebb állami beavatkozás még nem volt hatályban. A feltételes mód annak köszönhetı, hogy az ábrán a korszerő, a környezetvédelmi kiegészítı technológiákkal ellátott lerakó határköltsége szerepel, míg ilyen lerakók egyáltalán nem épültek a kilencvenes évekig. Mi történik egy, a lerakást megadóztató járulék bevezetésekor? A járulék – amennyiben azt a lerakóknál vetjük ki – a hulladéklerakás pótlólagos határköltségeként értelmezhetı, a lerakási határköltség-görbe „fölfelé” elmozdulását eredményezi. A következményeket az alábbi ábrán mutatjuk be.

50

500 000

400 000

300 000

200 000

0

0

100 000

20 000

P Hasznosítás Égetés Lerakás járulékkal Lerakás járulék nélkül Q1 Q2

3-2. ábra

Qhulladék

A járulék hatása

Példánkban (3-2. ábra) a járulék bevezetése elıtt Q1 mennyiségő hasznosítás történt, hiszen Q1 mennyiségig volt a hasznosítás határköltsége kisebb a lerakásnál. A lerakásra kivetett járulék megnöveli a lerakás határköltségét, határköltség-görbéjét felfelé tolja el (a nyíl irányában). Ekkor a hasznosítás Q1-rıl Q2-re növekszik, hiszen további tartományban válik olcsóbbá a hasznosítás. Vegyük azonban észre, hogy a lerakásra kivetett járulék nem csak a hasznosítást segítheti, illetve nem mindig képes ezt az ösztönzést megvalósítani.

P Hasznosítás Lerakás járulékkal Égetés Lerakás járulék nélkül Q1 Q2

3-3. ábra

Q3

Qhulladék

A járulék hatása – egy másik eset

A 3-3. ábrán látható esetben a hasznosítás további növelése érdekében még nagyobb járulékot vetnek ki. A hasznosítás azonban mégsem fog Q3 mennyiségig nıni (ahol a hasznosítás és a lerakás határköltsége egyenlıvé válik), mert Q2 mennyiség eléréskor az égetés olcsóbbá fog válni, mint a hasznosítás. Mivel a lerakás költsége a járulék hatására „túlnövekedte” az égetés határköltségét, az égetés általában is olcsóbb, azaz keresettebb lesz a lerakásnál.

51

P Hasznosítás A anyag Hasznosítás B anyag

Lerakás járulékkal Lerakás járulék nélkül Q1 Q2

3-4. ábra

Q3 Q4

Qhulladék

A járulék hatása – egy újabb példa

A 3-4. ábra arra hívja fel a figyelmünket, hogy a járulék nem egyformán mozdítja elı a különbözı anyagok hasznosítását. Azon anyagféleségeknél, melyek határköltség-görbéje lapos (azaz a mennyiség változásával kevéssé nı a hasznosítás határköltsége) a járulék nagyobb ösztönzı hatást fejt ki (az ábrán B anyag hasznosítása Q3-ról Q4-re nı), mint azoknál az anyagoknál, ahol a határköltség-görbe meredek (az A anyag hasznosítás csak kevéssé változik Q1-rıl Q2-re). Természetesen figyelemmel kell lennünk arra is, hogy alkalmaztak-e már más szabályzóeszközt, például a hasznosítás támogatására. Egy ilyen esetet mutat be a 3-5. ábra. Ebben a példában a járulékot bevezetı állam már korábban hatályba léptetett egy, a hasznosítást megszabó szabályozást, mégpedig adott termékkörök esetében kötelezı hasznosítási hányadokkal.

P Hasznosítás Lerakás járulékkal Lerakás járulék nélkül Q1 Q2

3-5. ábra

52

Q3

A járulék hatása – egy további eset

Qhulladék

A járulék elvileg Q1-rıl Q2-re tolná el a hasznosított mennyiséget. Ha azonban egy Q3 hasznosítási mennyiséget már korábban elıírtak a hulladékkibocsátók számára, akkor a járulék hatása nem lesz érzékelhetı, mivel a hasznosítás szintje a járulék bevezetés elıtt és után is Q3 lesz. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy egy hulladéklerakási járulék akkor lesz érdemleges hatással a hasznosított mennyiségek növekedésére, ha •

a járulék hatására nem változik a lerakás és az égetés költségviszonya;

•

a hasznosítási határköltség-görbék nem túlságosan meredekek;

•

nincs érvényben a hasznosított mennyiséget viszonylag magas szinten elıíró, kikényszerítı szabályozás.

Sajnos, a helyzet általában az, hogy a hasznosítási határköltség-görbék többsége meredek, ráadásul az Európai Unióban és Magyarországon már léteznek más hasznosítási szabályzók (termékdíjak, csomagolási direktíva, stb.). Így válik érthetıvé, miért mutatnak kis vagy éppen jelentéktelen ösztönzı hatást az EU-tagállamok már bevezetett lerakóadói. Figyelembe véve a hazai szabályozás már meglévı elemeit és a hasznosítás költségviszonyait azt állíthatjuk, hogy az optimális mértékő (azaz, a számított külsı költségekkel egyezı nagyságú) járulék nem fog jelentıs hasznosítást ösztönzı hatást kiváltani. Fontosnak tarthatjuk azonban, hogy pusztán állami beavatkozás hatására ne változzon a lerakás és égetés aránya. Megállapítottuk, hogy nagyjából azonos külsı társadalmi költség terheli a lerakást és az égetést. Ha csak a lerakásra vonatkozik a járulék, az égetés mentes lesz az ilyenfajta adóktól, az az égetés felé történı kismértékő átrendezıdést válthat ki. A „szennyezı fizet elv” következetes alkalmazása és a környezetgazdaságtani racionalitás arra vezet bennünket, hogy az égetésre is javasoljuk a járulék bevezetését és alkalmazását. Ugyanakkor környezetpolitikai megfontolások – a hulladékgazdálkodás érvényes célkitőzései jelentısen módosítani kívánnak a lerakás/égetés arányon ez utóbbi javára – racionálissá tehetik azt, hogy a kívánatos arány beálltáig mentesítsük a hulladégetést a járulék megfizetése alól. Két amerikai kutató28 megkísérelte elméleti síkon összehasonlítani a lehetséges szabályzóeszközöket. Azt találták, hogy bár az input oldali szabályozás képes az elsıdleges és az újrahasznosított nyersanyagok arányának optimális beállítására adott kibocsátás, illetve hulladékképzıdés mellett, ezek az eszközök nem alkalmasak a hulladékmennyiség optimalizálására. A kibocsátás, illetve a hulladékelıállítás optimális mennyiségét csak olyan politika szolgálja, amely az elıbbi eszközöket kombinálja a termék adóztatásával (termékdíj) vagy támogatásával (a környezetbarát termék szubvencionálása). Az amerikai szerzık szerint a legtöbb esetben a termékdíj és az újrahasznosítás szubvenciója a legelınyösebb megoldás. Javasolják még a termékdíj és az újrahasznosítási beruházás adókedvezménye párosítást, valamint az elsıdleges nyersanyagok megadóztatását. A legkevésbé hatékony megoldásnak az újrahasznosítási hányad normaként való megszabását tartják.

28 Palmer és Walls (1994)

53

3.3

A szabályozottak reakciói - a lakosok fizetési hajlandósága példáján

Magyarországon a környezetvédelem gyakorlatában a technológiai alapú szabályozásnak és a közvetlen elıírásoknak van hagyománya. E szemlélet alapján nem igazán lényeges az, hogy „mit gondolnak a lakosok”; ha egy környezeti problémára vonatkozóan van természettudományos-mőszaki megoldás, akkor azokat, gyakorta azok közül is a legkorszerőbbet kell érvényesíteni. Természetesen a szilárd hulladékok rendezett lerakására vonatkozóan is érvényben vannak ilyen technológiai követelmények. A lerakónak megfelelı szigetelést kell biztosítania, kezelni kell a csurgalékvizeket, mérettıl függıen a keletkezı gázokat, gondoskodni kell napi takarásról, és így tovább. Magyarázatra szorul, hogy a gyakorlatban a jogszabályok által megkövetelt normák be nem tartása a hulladékkezelés területén is tipikus jelenség. Megítélésünk egy fontos magyarázó tényezı a “korszerő” elıírások alkalmazásának túlzott költségeivel kapcsolatos. Az “európai” környezetvédelmi követelményeknek megfelelı lerakó megvalósításának magas költsége, s az ezáltal szükségessé tett szemétdíj sok esetben a lakosok “hasznait” tükrözı fizetési hajlandóságuktól jóval magasabb. A lakosok preferenciáinak és a fizetendı díjnak a jelentıs eltérése - politikai feszültségeken túl - a szabályozás kikerüléséhez, illegális megoldások kereséséhez vezethet. Az illegális lerakás megakadályozása, az ellenırzés jelentıs erıforrásokat igényel; gyakorlatilag szinte kivitelezhetetlen, hogy ellenırzéssel az illegális lerakást teljesen kizárjuk. Az illegális lerakással kapcsolatos költségek számbavétele egyébként érdekes eredményekre vezethet. Egyes szerzık29 szerint, ha az illegális lerakás reális alternatíva, akkor gazdaságilag optimális lehet, ha a hulladéktermelıket szubvencionáljuk a legális megoldások használatáért, ami kedvezményes igénybevételi díjat jelent. A lakosok fizetési hajlandósága és a kalkulált hulladékos szolgáltatási díj jelentıs eltérése esetén is rendelkezésünkre állnak lehetıségek, amelyek kihasználásával fenti különbség csökkenthetı. Intenzív kampánnyal, a lakosok korrekt tájékoztatásával bemutathatók a jelenlegi nem megfelelı hulladékelhelyezéshez kapcsolható károk, illetve bemutathatók a korszerő kezelés elınyei. Vizsgálataink arra utalnak, hogy az informáltsággal együtt nı a fizetési hajlandóság is. Ez az oktatás, a tájékoztatás fontosságára hívja fel figyelmünket.

29 Fullerton és Kinnaman (1995)

54

4 A hulladékgazdálkodási szabályozás gyakorlata

4.1

Az Európai Unió hulladékgazdálkodási prioritásai

4.1.1

Az EU hulladékgazdálkodási céljai

Az Európai Unió államaiban folyamatos gondot okoz az egyre növekvı mennyiségő hulladékáram. Az EU 15 régi tagállamában (EU-15) a legtöbb hulladékfajta mennyisége továbbra is a gazdasági növekedéssel arányosan bıvül. A 2004-ben csatlakozott új tagállamokban (EU-10) némi hulladék menniység csökkenés várható, azaz itt a hulladék bıvülése kisebb lehet a GDP fejlıdés mértékénél. Habár az EU deklarált célja a hulladékkeletkezés leválasztása („decoupling”) a gazdasági fejlıdésrıl: azaz egy olyan fejlıdés elérése, amely úgy biztosít nagyobb jólétet, hogy közben a hulladékok mennyisége nem növekszik, egész Európában ennek ellenkezıjét tapasztalni. Ez a környezetterhelés növekedéséhez vezethet, s jelentısen próbára teszi a tagállamok hulladékkezelési rendszereit mind azok kapacitása, mind minıségük terén. Mindazonáltal néhány kedvezı jelenség is tapasztalható: a 2000-2020 idıperiódusban a fosszilis energiahordozók és a biomassza felhasználásának relatív csökkenése prognosztizálható. A termelési hulladékok képzıdése terén pedig a gazdasági fejlettségnek, az alkalmazott technológiák színvonalának döntı jelentısége van: az erıforrás felhasználási hatékonyság az EU-10 államokban négyszer alacsonyabb, mint az EU-15 térségben, annak ellenére, hogy jelentıs változások történtek régiónkban 1990 óta. Mindez meghatározza az EU hulladékpolitikájának lehetıségeit és beavatkozási területeit is. Amióta csak a társadalmi és gazdasági tevékenységek együttjárnak erıforrás-felhasználással és hulladéktermeléssel, rendkívül széles skálájú környezeti terhelékkel kell számolnunk a biodiverzitás-csökkenéstıl kezdıdıen a talaj- és vízszennyezésen át egészen a klmíváltozásig. Ahogyan az EU hatodik környezeti akcióprogramja is nevesíti, a természeti erıforrások fenntartható használatának egyik kulcstényezıje a gazdasági növekedés ütemének és az erıforrás-kitermelés, illetve a hulladéktermelés mértékének egymástól való elválasztása, „szétkapcsolása” („decoupling”). Ezzel szemben a mostani évtizedekben a hulladékmennyiség folyamatos növekedésének lehettünk tanúi. Az EU tagállamaiban évrıl-évre mintegy 1,8 milliárd tonna hulladék keletkezik, ami a „régi” tagállamokra (EU-15) vonatkozóan 13%-os növekedést jelent 1990 és 2000 között. A hatékonyabb termelési technológiáknak és az aktívabb újrahasznosításnak köszönhetıen az EU nyugati felén 3,8 tonna/év hulladék jut egy lakosra, addig a kelet-közép-európai régióban 5 tonna/év/fı. Ezen hulladék mintegy fele keletkezik a termelı szférában és az építési/bontási tevékenységek során. Bár az üveg és a papír újrahasznosított mennyisége növekedett, nem annyira, hogy érdemben csökkenteni tudja ezen anyagok hulladéklerakókba kerülı mennyiségét. A növekvı hasznosítási ráták ellenére továbbra is a lerakás maradt a meghatározó hulladékgazdálkodási eszköz az EU-

55

ban. Éppen ezért állította a középpontba az EU hatodik környezeti akcióprogramja a hulladékok keletkezésének megelızését, mint a leghatékonyabb eszközét a „szétkapcsolás” megvalósításának. Az EU Bizottság elırejelzése szerint a hulladékmennyiség alakulása az alábbiak szerint várható: •

Az EU-15 országcsoportban a legtöbb hulladék esetében a mennyiségnövekedés kisebb lesz a GDP bıvülési üteménél (ezt az EU szakzsargon „relatív szétkapcsolásnak” hívja), de továbbra is növekedni fog, s nem csökkenni vagy stagnálni (vagyis az „abszolút szétkapcsolás” nem fog bekövetkezni) 2020-ig. 2020ig egyetlen tagállamban sem valószínő, hogy a hulladék mennyiség abszolút értékben csökkenne, csak a GDP növekedéshez képesti kisebb mértékő növekedés várható.

•

A legnagyobb mértékben az ipari hulladékok, illetve a papírhulladék mennyiség fog növekedni, amihez közeli mértékben valószínősítik a csomagolási hulladékok bıvülését. (A papírhulladékok mennyiségének további folyamatos bıvülése azt jelzi, hogy az információtechnológia rohamos fejlıdése, az internet-korszak beköszönte sem volt képes a nyomtatott információk hordozóit érezhetı arányban eltéríteni a hulladéklerakóktól.)

•

Az újonnan csatlakozott tagállamokban (EU-10) jelentıs „relatív szétkapcsolódást” várnak a települési hulladékok körében, ami elsısorban nem a hulladéktermelés radikális csökkentésébıl adódik, hanem ezen országoknak az EU-15 térségét lényegesen meghaladó gazdasági növekedésébıl.

•

2020-ban a majd 2 milliárd tonna hulladékból vélhetıen mintegy 650 millió tonna lesz az ipari és építıipari (építési/bontási) hulladékok mennyisége. A települési hulladékok 250 millió tonna körüli mennyiséggel veszik majd ki részüket a környezetterhelés ezen típusából.

•

A települési hulladéktermelés fajlagos értékei (mennyi hulladékot állít elı egy fı átlagosan egy év alatt) továbbra is rendkívül változatosak maradnak a 25 EU tagállam között. Az átlagos érték 1,3 t/év/fı lehet (az EU-10 régióban 1,2 t/év/fı), míg Spanyolországban 2030-ra akár 2,2 t/év/fı értékig nıhet a mennyiség.

4.1.2

Az EU hulladékokkal összefüggı jogszabályai általában

A tagállamokat, s a tagállamokban érintett hulladékgazdálkodási szereplıket az EU kötelezı másodlagos jogszabályai vezérlik a hulladékgazdálkodásban. Ilyen, kötelezı érvényő jogszabály a rendelet (mely a tagállamok közremőködését nem igénylı, azonnal, teljességében hatályos jogszabály), az irányelv, másnéven direktíva (mely esetben a jogszabály megadja a mindenkire kötelezı célt, de a végrehajtás módja a hazai jogszabályalkotáson múlik), és végül a döntés (mely csak a „címzettjeire” vonatkozik). Az Európai Unió jogtárait böngészve feltőnik, hogy a környezetvédelemmel kapcsolatos joganyag a második legterjedelmesebb, s így a hulladékgazdálkodás szabályozása is kellıképpen részletes. E sorok írásakor majd hatvan érvényben lévı hulladékgazdálkodási EU jogszabály ismeretes. Ezen jogszabályok egy része a hulladékgazdálkodás általános

56

szabályait, kereteit határozza meg, másik részük vonatkozik az ártalmatlanítási mőveletekre, megszabva például a lerakással vagy az égetéssel kapcsolatos technológiai követelményeket. Egy jelentıs része a joganyagnak egyes hulladéktípusokra ír elı különös rendelkezéseket, általában azok újrahasznosítását elısegítendı. A fennmaradó jogszabályok pedig a fenti jogszabályok részletezését, kiegészítését tartalmazzák, elıírva például a statisztikai adatszolgáltatás részletes menetét, vagy átmeneti mentességet biztosítva egyes tagállamok számára az azonnali végrehajtás alól (derogációk). A legfontosabb jogszabályok között említhetjük az alábbiakat: •

a 75/442/EEC számú Tanácsi Irányelv a hulladékokról;

•

a 91/689/EEC számú Tanácsi Irányelv a veszélyes hulladékokról;

•

a 259/93 számú Tanácsi Rendelet a hulladékok EU-ba, EU-ból, illetve EU-n belüli szállításának felügyeletérıl és ellenırzésérıl;

•

a 94/62/EC számú Parlamenti és Tanácsi Irányelv a csomagolásokról és a csomagolóanyag-hulladékokról;

•

a 94/67/EC számú Tanácsi Irányelv a veszélyes hulladékok égetésérıl;

•

az 1999/31/EC számú Tanácsi Irányelv a hulladéklerakásról.

Az EU jogszabályai a következı elvek és célok érvényesülését irányozzák elı: •

a természeti erıforrások megırzése érdekében elı kell segíteni a hulladék visszanyerését és a visszanyert anyagok hasznosítását,

•

a hulladékártalmatlanítással kapcsolatos minden szabályozás alapvetı célja az emberi egészség és a környezet védelme a hulladék győjtése, szállítása, kezelése, tárolása és lerakása által okozott káros hatások ellen,

•

a környezet védelmének biztosítása érdekében engedélyezési rendszert kell felállítani azon vállalkozások részére, amelyek a hulladékot kezelik, tárolják vagy lerakják harmadik fél nevében, felügyeleti rendszert azok részére, akik saját hulladékukat ártalmatlanítják, valamint azok részére, akik mások hulladékát győjtik, és tervet kell készíteni azokról az alapvetı tényezıkrıl, amelyeket számításba kell venni a különféle hulladékártalmatlanítási tevékenységek során.

Az EU szabályozása a tagállamokat hulladékgazdálkodási tervek elkészítésére kényszerítette. A tizenötök közül 12 egy országos szintő, míg 3 több regionális szintő terv megalkotásával tett eleget ezen kötelezettségének. A hulladékgazdálkodás tervezésekor, a szabályozásra vonatkozóan, a közvetlen elıírások dominanciája volt jellemzı. Ezen elıírások ma is kizárólagosak a veszélyes hulladékok szabályozásában, míg a nem veszélyes hulladékok esetében egyre több gazdasági ösztönzı eszköz jelenik meg. A Közép-Kelet-Európai, csatlakozásra váró országokban is megjelentek a gazdasági szabályzók. Leggyakoribbak természetesen a használói díjak, azok az eszközök, melyekkel a hulladéktermelık az elszállítás, győjtés és ártalmatlanítás költségeit fizetik meg. Néhány ország alkalmaz betétdíjakat a folyékony élelmiszerek csomagolóeszközeinél, illetve termékdíjakat például az elemek és akkumulátorok körében.

57

A tagállamoknak négyféle csomagolóeszköz hasznosításáról kell gondoskodnia: papír, mőanyag, fém és üveg. Az anyagában történı hasznosítás (újrahasznosítás, beleértve az újrahasználatoz is) arányának minden anyagfajta esetén el kell érnie a 15%-ot, átlagosan pedig 25% és 45% között kell lennie. A teljes hasznosításnak, ami az energetikai hasznosítást is magában foglalja, a négy anyagfajtára együttesen 50% és 65% közé kell esnie, anyagfajtánkénti elıírás pedig nincsen. A követelmények teljesítésének az irányelvbe foglalt határideje 2001, Magyarország azonban 2005-ig haladékot kapott. Az anyagában történı hasznosításon túl leginkább az energetikai hasznosítás jelent alternatívát, mégpedig a két éghetı anyagfajta, a papír és a mőanyag esetében. Értelmezési vitapont, hogy a csomagolóanyag szempontjából hasznosításnak tekintendı-e az is, ha a csomagolóeszköz válogatatlan hulladék részeként kerül égetésre, amennyiben energia-kinyerés történik a folyamatból.30 A hulladéklerakási direktíva rendelkezései szerint a lerakókba helyezhetı szerves hulladék mennyiségét az 1995-ben lerakott mennyiség 75%-ára kell csökkenteni 2006-ra, 50%-ára 2009-re és 35%-ára 2016-ra. A direktíva legfeljebb négy év haladékot biztosít a fenti követelmények teljesítésére. A lerakott szerves hulladék mennyisége csökkenthetı egyrészt égetéssel, másrészt anyagában történı hasznosítással, ami a papír esetében újrafeldolgozás lehet, egyéb szerves hulladékok esetében komposztálás. A komposztálás történhet a keletkezés helyén, elsısorban kertvárosi övezetekben illetve szelektív győjtést követıen komposztáló telepeken. A fenti követelményrendszer optimális, legkisebb költségő teljesítésének a meghatározása a megvalósításra adódó alternatívák nagy száma és az egyes követelmények összefonódása miatt komplikált feladat. A csomagolóeszközök esetében anyagfajtánként eltérı újrahasznosítási szinteket lehet választani, miközben az átlagos újrahasznosítási szintet is teljesíteni kell. Ezt egészíti ki az energetikai hasznosítás, ami viszont a hulladék elégetésekor realizálódik, a hulladék éghetı csomagolóanyag tartalma következtében. Az elégetett hulladék tartalmaz szerves anyagokat is, ami így a lerakott szerves hulladék mennyiségét csökkenti, sıt a papír csomagolóeszköz, mint szerves anyag elégetése mindkét követelmény teljesítése irányába hat. A csomagolóeszköz anyagában történı hasznosítása ugyanakkor megváltoztatja a maradék hulladék összetételét és így befolyásolja az energetikai hasznosítás hatását a követelményrendszer teljesítésére. Továbbá a követelmények szigorodnak az évek során, így többször is újra kell elemezni ıket. A csomagolóanyagokon és a szerves hulladék lerakásán túl magukra a lerakókra vonatkozó követelmények (pl. depóniagáz győjtése, csurgalékvíz kezelése) betartása is lényeges. Itt azonban nincsenek igazi alternatívák és a költség megfontolások helyi szinten sem hagynak sok mérlegelési lehetıséget: az elıírásokat nem teljesítı lerakókat be kell zárni és rekultiválni kell, esetleg modernizálni szükséges, a kiesı kapacitásokat pedig új lerakók létesítésével kell pótolni. Lényeges döntési lehetıségként merül fel ellenben a lerakók és égetık közötti választás. Az EU jogrendszere közvetlenül nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, a tagországokra bízza a hulladék ártalmatlanításának módját, közvetve azonban mind a csomagolóeszköz direktíva, mint pedig a hulladék lerakására vonatkozó direktíva a gazdaságilag optimálisnál nagyobb arányú égetés irányába mozdíthatja el a hulladékgazdálkodást. 30 Ha például 1000 kg olyan válogatatlan lakossági szilárd hulladék, amelyik összesen 100 kg papír és mőanyag csomagolási hulladékot is tartalmaz, energiát is szolgáltató égetıben kerül megsemmisítésre, akkor ezzel megtörténik 100 kg csomagolási hulladék energetikai hasznosítása.

58

4.1.3

A hulladéklerakás csökkentésére való ösztönzés – egy gyakorlati példa

A 3.1.1 fejezetben megismerkedtünk a hulladéklerakás mennyiségét csökkentı ösztönzı szabályozás közgazdasági elméletével. Ebben a részben arról kaphat képet az olvasó, hogy miként használták ki ezt az elvi lehetıséget az Európai Unió tagállamaiban. A hulladéklerakás megadóztatása egyre szélesebb körben alkalmazott eszközzé vált Nyugat-Európában. 2001-2002-ben kilenc EU-tagállamban alkalmaztak lerakási adót, összesen 1,7 milliárd € bevételt eredményezve. A fejlıdést jellemzi, hogy míg 1990-ben mindössze két ország alkalmazta a lerakási adókat, addig 1992 és 2000 között ezt további hét államban vezették be. A bevezetésre különbözı indokokkal került sor, ide tartozik a lerakóba tartó hulladékáram nagyságának csökkentésére való ösztönzés, a megelızés és a hasznosítás elısegítése, a lerakás externális költségeinek elszámolása, s természetesen a költségvetési bevételek növelése. A legfrissebb értékelések ugyan a lerakási adók hatását igen kérdésesnek ítélik meg a TSZH mennyiségek csökkentése terén, mindazonáltal a lerakási adók árjelzı hatásúak a fenntarthatóbb hulladékgazdálkodási gyakorlat kialakulásának ösztönzésében. A lerakási adó célja, mőködési elve és gyakorlata, továbbá mértéke rendkívül változatos képet mutat, s jelentıs eltérések figyelhetık meg a különbözı országok között. A lerakási adók bevezetésének általános oka a lerakáshoz kapcsolódó környezeti költségek internalizálása. Sıt, Dániában és Hollandiában a lerakási adó a zöld adóreform részeként, bevételének felhasználásával hozzájárul más, elsısorban a munkához kapcsolódó adók kiváltásában. Ausztriában és Svájcban az adóbevételt a korábban nem megfelelıen megépített és üzemeltetett lerakók által okozott szennyezések felszámolására fordítják. A lerakási adót alkalmazó EU-tagállamok felsorolását az alkalmazott adómérték szerint a 41. táblázat tartalmazza. A legmagasabb tonnánkénti díjat, 79 €-t Hollandiában vetnek ki a hulladékokra. Az adómérték lehet differenciált a lerakandó hulladék fajtájától függıen, mint Olaszországban vagy Nagy-Britanniában; s lehet egységes, mint például Svédországban. Dániában (és a nem EU-tag Norvégiában is) nem csak a lerakott, hanem az elégetett hulladékokra is érvényes az adó. Ausztriában pedig differenciált az adómérték attól függıen, hogy a lerakó rendelkezik-e az energiahasznosítást célzó lerakógáz-kezelı rendszerrel vagy sem.

59

4-1. táblázat: Alkalmazott lerakási adók mértéke az EU-tagállamokban, 2004 A lerakási adó nagysága (€/t) 21 – 79 között

5 – 20 között

nem alkalmazzák

Tagállamok Dánia Hollandia Svédország Ausztria Belgium Finnország Franciaország Nagy-Britannia Olaszország Görögország Írország Luxemburg Németország Spanyolország Portugália

Franciaországban az adó – melyet 1993-ban vezettek be – alapja a települési szilárd hulladék és az ipari vegyes (azaz a települési hulladékkal együtt lerakható) hulladék mennyisége. Az adót a lerakóüzemeltetı köteles megfizetni. Nem kell lerakóadót fizetni az újrahasznosított, az elégetett hulladék után, s nem tartozik az adó hatálya alá a veszélyes hulladékok köre. Ugyancsak mentesítették az évi 50 tonnánál kevesebbet elhelyezı lerakókat. Nem kell adót fizetnie azoknak a lerakóknak, ahol kizárólag inert hulladékot raknak le. Mintegy 2500 lerakó érintett a lerakóadó kötelezettséggel kapcsolatban. Az adó megfizetése negyedévenként történik a 20.000 t/év kapacitás fölötti lerakóknál, míg az ennél kisebb hulladékáramot kezelı lerakók évente fizetik azt meg. Az adómérték megállapításánál semmiféle externáliákat kalkuláló számítás, tervezés nem történt, s ex-ante elemzést sem végeztek 2002-ig. Az adó bevezetésénél egyszerően arra számítottak, hogy a lerakás megdrágításával nıni fog a hasznosítással kezelt anyagmennyiség. Az adó nagysága 3,05 €/t volt a bevezetéskor, míg 1999-ben mértéke már 9,15 €/t volt. Az adóbevétel 27,6 millió € volt 1993-ban, s ez 2000-re 225 millió €-ra nıtt. Az adó nélküli lerakási költség arányában kifejezve az adó mértéke 12-15 %-os. Azaz ennyivel drágítja meg a lerakást az arra kivetett adó. Az adóbevételt a Hulladékgazdálkodási Modernizációs Alapon keresztül – melyet a francia nemzeti környezetvédelmi ügynökség, az ADEME menedzsel – visszaforgatják a hulladékkezelés fejlesztésére, például a meglévı lerakók modernizációjára, a szennyezett területek megtisztítására, a területi-regionális hulladékgazdálkodási tervek kidolgozására, innovatív technológiák bevezetésének támogatására. Az adó hatására a települési hulladék mennyisége nem mérséklıdött, viszont a nemveszélyes ipari hulladékok volumene lassú csökkenésnek indult, ugyanis az ipar megvalósította mindazokat a hulladékmegelızési technikákat, melyek határköltsége kisebb

60

volt mint az adó miatt elıálló határköltség-növekmény. Az adó bevezetését követı 4 év alatt mindössze 4 %-kal csökkent a lerakott hulladék mennyisége. (1997-ben 59 % volt a lerakás aránya az adóval érintett hulladékok körében.) A települési hulladékok körében a hulladékmennyiség csökkentı hatás már csak azért sem lehetett volna jelentıs, mert Franciaországban viszonylag kevés település alkalmaz mennyiségarányos díjrendszert. További „ellenhatást” jelentett, hogy a lerakóadó része lett az egységes szennyezéskibocsátási adórendszernek, melynek eleme, hogy bizonyos feltételek mellett ÁFA-csökkenést tesz lehetıvé. Nem vizsgálták, hogy a növekvı lerakóadó és a csökkenı ÁFA eredı hatása mi lett. Nagy-Britanniában 1996 októberében vezették be a lerakóadót (landfill tax). Az adómérték meghatározása a hulladékokhoz kapcsolódó externáliák becslésén alapult. Az adó mértéke a bevezetéskor 7 angol font (kb. 10,5 €) volt tonnánként. Az alapmértéken túl egy kedvezményes mértéket alkalmaztak az inert hulladékok körére 2 angol font (kb. 3 €) értékben. 1999 áprilisában az adómérték 10 fontra (kb. 16 €) nıtt, s 2004-re a 15 font (24 €) érték elérését tőzték ki célul. Nem kell adót fizetnie az állattemetıknek, a folyókból, kikötıkbıl kikotort iszap után, a bányászati hulladék után, ha magának a bányának a területén helyezik el, s adómentes a szennyezett területek rehabilitációja során kitermelt, s hulladéklerakóba kerülı szennyezett föld. Szintén adómentes az a hulladék, melyet a lerakó üzemeltetıje mint hasznosítható hulladékot válogat ki a hulladékáramból, s azt elkülönítve tárolja, majd hasznosításra átadja. Az adót a lerakó üzemeltetıje fizeti meg. Az adó hatása regionális szempontból igen eltérı volt, mert az ország területén a lerakásért fizetendı díj viszonylag széles tartományban változott, 8-tól 20 angol fontig. Azaz volt olyan lerakó, ahol az adó szinte megduplázta a lerakás költségét. Az adó hatását elsısorban úgy jövendölték, hogy az egyszerően áttereli a hulladékokat az égetıkbe, mivel ott nem alkalmaztak semmiféle környezeti adót. Az adó hulladékmennyiség csökkentı hatása viszont eljelentéktelenedett azon, hogy az angol háztatások általában nem mennyiségalapú díjazás szerint fizetnek a hulladék elszállításáért és ártalmatlanításáért. Az 1999 óta folyamatosan növekvı adómérték miatt már nem beszélhetünk arról, hogy a lerakóadó kifejezetten csak a külsı hatásokat internalizáló célú lenne, inkább az egyéb megfontolásokon is alapuló nemzeti hulladékgazdálkodási célokat szolgálja. Ugyanakkor az adó bevételsemleges, mert a lerakóadó növelésével egyidejőleg 10,2-rıl 10 %-ra csökkentették a munkáltató által fizetendı társadalombiztosítási járulékot. Ez azt jelenti, hogy fenti adó- és járulékmódosítás elınyösen érintette a szolgáltató szektort (magas munkaintenzitás, alacsony hulladékintenzitás), míg érzékenyen az ipart (alacsonyabb munkaerıintenzitás, több hulladék). A francia tapasztalatokhoz hasonlóan a lerakóadó nem volt képes a települési hulladékok mennyiségét csökkenteni. A hasznosítás aránya nıtt, bár igen alacsony kezdeti szintrıl. Az adó érdemi hatása Nagy-Britanniában is az ipari hulladékok lerakott mennyiségnek csökkenésében mutatkozott meg. Látványosan csökkent az építésibontási hulladékok lerakása. Ausztriában annak ellenére fontos eleme az 1989-ben bevezetett lerakóadó (Altlastenbeitrag) a hulladékgazdálkodási szabályozásnak, hogy 1999-ben a TSZH-nak csupán 28,5 % landolt a depóniákban. Az adó kivetését az indokolta, hogy fedezetet kívántak elıteremteni a korábban a lerakás által okozott szennyezések felszámolására. A

61

lerakóadóból származó bevétel ilyen kizárólagos felhasználási kötelezettségére egy adott cél érdekében („pántlikázására”) Európában Ausztrián kívül csak Svájcban van példa. A tonnánkénti egységdíj igen változatos képet mutat attól függıen, hogy a) a lerakó egy meghatározott technológiai feltételrendszernek megfelel-e vagy sem, illetve, hogy b) milyen típusú a hulladék: más díj érvényes az építési-bontási hulladékokra, a válogatás utáni maradék hulladékokra és a válogatatlan hulladékokra. Így a tonnánkénti adó 2004-ben 7,20 €-tól (bontási hulladék „korszerő” lerakóban) 65,00 €ig (egyéb hulladék nem „korszerő” lerakóban) terjedı tartományban mozog, átlagos szintje mintegy duplája például a brit adónak. Az adót a lerakó üzemeltetıje fizeti meg éves bevallás alapján. Az adóbevétel segítségével 1991 és 2000 között 99 szennyezett területet (korábbi lerakót) tisztítását finanszírozták. Az adó másodlagos hatását, azaz hogy az adó általi hulladékos díj növekedés volt-e bármilyen hatással a hulladéktermelés szintjére, nem vizsgálták. Annyi bizonyos, hogy az 1990-es évtizedben folyamatosan nıtt a hulladék összes mennyisége. Ezen belül a lerakott TSZH mennyisége csökkent, a hasznosítási arány elérte az 50 %-ot, az égetés szerepe pedig 6-rıl 16 %-ra nıtt. Nem tisztázott, hogy a hasznosítás növekedésében milyen szerepet játszott a lerakási adó, hiszen Ausztria más, igen hatásos intézkedést is tett ennek érdekében (csomagolási rendelet, biomassza rendelet, lerakási rendelet, tudatossági programok). Bizonyosnak látszik azonban, hogy a jelentısen eltérı adómérték a „korszerő” és „nem korszerő” lerakók között, hozzájárult a lerakók korszerősítéséhez. Míg 1996/97-ben 21 a BAT31 elıírásoknak nem megfelelı lerakó volt Ausztriában, addig 1999-ben már csak 4 darab. Az EU-tagállamok eddigi tapasztalatai alapján összefoglalva azt állíthatjuk, hogy • a lerakásra kivetett adó viszonylag könnyen bevezethetı, elterjedt gyakorlat az EU tagállamaiban, az adó alapja egyértelmően meghatározható, a tranzakciós költségek nem magasak, a környezetvédelmi cél világosan bemutatható; • az adónak elsısorban a költséginternalizáló („szennyezı fizet elv”) szerepe és bevételteremtı hatása van, látványos lerakást csökkentı, azaz ösztönzı funkciót nem tudott betölteni, különösen azokban az államokban nem, ahol a települési hulladékok kezeléséért a háztartások nem mennyiségarányosan fizetnek (francia és angol példa) - ott pedig ahol volt mennyiségcsökkenés, más eszközöket is alkalmaztak, így nem egyértelmő, hogy abban mekkora volt a lerakóadó szerepe (osztrák eset); • a lerakóadó által teremtett bevételek (éppen azért, mert kevéssé ösztönzıek) viszonylag stabilak, így egy ilyen környezetvédelmi díj rövidtávon fedezetet teremthet fontos és sürgetı állami feladatok, elsısorban a korábban keletkezett szennyezések felszámolásához, a múltban nem megfelelıen megépített lerakók rekultivációjához, hosszabb távon pedig - feltéve, hogy a környezetvédelmi kiadások tervezése nem a "maradék elven" fog alapulni - eleme lehet egy ökológiai adóreform-csomagnak (azaz más, nem környezeti adók csökkentésének, kiváltásának); 31

62

BAT = Best Available Technics azaz a legjobb elérhetı technológia

• egyetlen országban sem regisztráltak jelentıs makroökonómiai hatást, azaz sem az inflációra, sem a munkahelyek számának alakulására, sem az adóval érintett termékek versenyképességére nem volt érzékelhetı hatással a lerakási adók egyike sem. 4.1.4

Támogatási politika – az EU pénzügyi alapjai

Környezetvédelmi célokat az EU nemcsak elıírásokkal, célértékek megadásával kényszerít ki, hanem támogatja a környezetvédelmi infrastruktúra fejlesztését is, többek között korszerő hulladékgazdálkodási rendszerek (ezen belül: lerakók) létrehozását. Az EU pénzügyi alapjai ma kiemelkedı fontosságú szerepet játszanak a hazai fejlesztések finanszírozásában.32 A Strukturális Alapok az EU regionális politikájának fı pénzügyi eszközei. Az EU már a hetvenes évek óta aktívan finanszírozza regionális politikáját, azonban csak 1988-óta nevezik az Európai Regionális Alapot (ERDF), az Európai Szociális Alapot (ESF) és az Európai Mezıgazdasági Orientációs és Garancia Alap Orientációs Részét (EAGGF GF) együttesen Strukturális Alapoknak, melyekhez ma már az utolsó bıvítés során felállított Halászati Orientáció Pénzügyi Eszközei (FIFG) is hozzátartozik. A 2000-2006-os periódusban a Strukturális Alapok teljes költségvetése 213 milliárd Euro. Magyarország 1989 óta részesül a Strukturális Alapok pénzforrásaiból az elıcsatlakozási programokon keresztül. Ilyen program a PHARE, mely 1989-ben indult és a SAPARD, mely 2000 óta létezik. 2004. május elsejétıl, amikor hivatalosan is csatlakoztunk az Unióhoz, gyakorlatilag megszőntek ezek a programok, bár kifizetések még lehetségesek 2004 után is. E két elıcsatlakozási alapból számos regionális hulladékkezelı részbeni rendszer finanszírozása valósult meg. A Strukturális Alapok igénybevételéhez meg kell határozni az adott tagállam fejlesztési céljait, amit Magyarországon a Nemzeti Fejlesztési Terv tartalmaz, továbbá fel kell állítani azt az intézményrendszert, mely az európai normáknak megfelelıen tudja a Nemzeti Fejlesztési Terv végrehajtását menedzselni, ellenırizni és értékelni. Az Európai Regionális Fejlesztési Alap a Strukturális Alapok legjelentısebb összetevıje, hiszen a regionális politikára szánt összegek legnagyobb része, hozzávetılegesen 45%-a ezen keresztül jut el a tagállamokban. Ráadásul ez az az alap, melybıl környezetvédelmi fejlesztések is pnzelhetık. Elıször 1972-ben a Párizsi csúcstalálkozón merült fel az Európai Területfejlesztési Alap létrehozásának terve, melybıl három évvel késıbb, 1975-ben megszületett az ERDF. Az alap a közös költségvetésbıl több évre elıre meghatározott forrásokkal rendelkezik, melyeket 1988 óta minden költségvetési idıszak elején megemeltek. Az alap feladata a gazdasági és társadalmi kohézió elısegítése, a regionális egyenlıtlenségek felszámolása és a régiók fejlesztésében való részvétel. Támogatásait a következı területekre koncentrálja: • • 32

versenyképességet növelı termelı infrastruktúrafejlesztés, fıleg középvállalatok esetén; új technológiák és innovációk bevezetését támogató kutatás-fejlesztés;

kis-

és

Az EU alapjait a Nemzeti Fejlesztési Hivatal tájékoztató anyagai alapján ismertetjük.

63

• • •

az információs társadalom fejlesztése - a környezet védelme és rehabilitációja a gazdasági fejlesztések során; a nemek közti esélyegyenlıség; nemzetközi, határokon átnyúló és interregionális együttmőködések.

Magyarországon a Nemzeti fejlesztési terven belül a „Környezetvédelem és Infrastruktúra Operatív Program” foglalta össze a környezetvédelmi célú fejlesztések döntı többségét. Az idevonatkozó programrészek a következık: • KIOP 1.2 - A hulladékgazdálkodás fejlesztése A hulladékgazdálkodás fejlesztése érdekében a 2004-2006 idıperiódusban 6,3 milliárd forint támogatás állt rendelkezére. Az intézkedés célja volt a kiemelten kezelendı hulladékáramok esetében gondoskodni ezen hulladékfajták általános szabályozása mellett az anyag specifikus kezelési szabályok betartásáról, a többi hulladéktól való elkülönített győjtési, begyőjtési, kezelési, ezen belül hasznosítási rendszerek kiépítésérıl, a begyőjtı rendszerek kialakításának támogatásáról, valamint a hasznosítás elısegítésérıl, és a veszélyes összetevık csökkentésérıl. •

KIOP 1.3 - Az egészségügyi és építési-bontási hulladékok kezelése Évente mintegy 10 millió tonna építési és bontási hulladék, a kórházakban és a rendelıkben évente összesen 9.500 tonna fertızı és veszélyes hulladék, továbbá közel 400 ezer m3 nem-veszélyes hulladék képzıdik. Az intézkedés 2006 végéig 3,3 milliárd forint támogatást tesz hozzáférhetıvé. A fenti célok kapcsán pályázni lehetett az egészségügyi hulladékgyőjtı rendszerek és berendezések fejlesztésére, a nem megfelelıen mőködı kórházi hulladékégetık korszerősítésére, a lakosságnál található gyógyszerek hulladékainak győjtésére és kezelésére. Továbbá pályázni lehetett még az építési és bontási hulladékot kezelı, feldolgozó és a hulladék újrahasznosítását lehetıvé tevı üzemek kialakítására az inert hulladéklerakó telepekkel kapcsolatban, valamint lakó- és középületek azbesztvakolatainak biztonságos ártalmatlanítására. Pályázhattak önkormányzatok és egészségügyi intézmények. A fejlesztések 5%-át kellett a pályázónak fizetnie.

A Kohéziós Alap a Közösség legszegényebb tagállamai közötti, a fejlettségi szintben meglevı különbségeket hivatott csökkenteni. Ezt a speciális szolidaritási alapot 1993-ban hozták létre, hogy a négy legszegényebb állam: Görögország, Portugália, Írország és Spanyolország helyzetén segítsen. A Kohéziós Alap azon EU tagállamok számára elérhetı, amelyek 1 fıre esı vásárlóerı-paritáson számított GNP-je nem éri el a közösségi átlag 90%-át. A Kohéziós Alapot felhasználva nagy mérető, közlekedési és környezetvédelmi projekteket lehet megvalósítani. A 2000-2006-os periódusra a Kohéziós Alap teljes költségvetése 18 milliárd Euro. A Kohéziós Alap azon ellentmondás feloldásában segédkezik, mely szerint a maastrichti konvergencia kritériumok alapján a tagállamok kötelesek egyes pénzügyi feltételeket teljesíteni, aminek megvalósítása – elsısorban a költségvetési hiányra vonatkozó elıírásé – a hosszú megtérülési idejő projektek elhalasztására ösztönöz. A projektek átlagos megtérülési ideje a közlekedésnél és a környezetvédelemnél a legnagyobb, ezért a koházós Alap támogatási politikája ilyen beruházások finanszírozására koncentrál. A

64

környezetvédelmi és a közlekedési infrastruktúrára vonatkozó beruházások között pedig egyensúlyt állapítanak meg. A felhasználás célrendszerét meghatározó, valamint a támogatni tervezett projektek listáját tartalmazó Kohéziós Alap Keretstratégiát is, továbbá minden projektjavaslatot külön-külön is jóváhagyás céljából az Európai Bizottság elé kell terjeszteni. Az elfogadhatónak ítélt projektpályázatokat a Bizottság egy alapos projektértékelésnek veti alá, vizsgálva azt, hogy az intézkedések mennyiben felelnek meg a részletes kritériumoknak. A projektértékelés alapvetı szempontjai a következık: • • • • • •

gazdasági és társadalmi hasznok hatékony menedzsment hozzájárulás a Közösség környezetpolitikájának megvalósításához hozzájárulás a Transz-Európai Hálózatokhoz és közösségi közlekedéspolitikához a környezetvédelem és a közlekedés közötti megfelelı egyensúly a lehetséges alternatív finanszírozási források figyelembevétele

4.2

Hulladékgazdálkodási szabályozás Magyarországon

4.2.1

Az Országos Hulladékgazdálkodási Terv

A hazai hulladékgazdálkodási politika céljait az Országgyőlés által elfogadott, és a feladatokat 2008-ig meghatározó Országos Hulladékgazdálkodási Terv (OHT) foglalja össze. Az OHT volt az alapja a Nemzeti Környezetvédelmi Program második programidıszaka hulladékgazdálkodási célkitőzéseinek is (NKPII). Magyarországon a települési hulladékok jellemzı ártalmatlanítási módja a lerakás. Az NKPII és az OHT egyaránt célul tőzi ki a lerakásos ártalmatlanítás arányának csökkentését, ezzel együtt értelemszerően a többi kezelési mód, elsısorban a hasznosítás és a megelızés arányának növelését. Ez a környezetvédelmi célkitőzés összhangban van az Európai Unió környezetvédelmi akcióprogramjának elvárásaival, továbbá EU jogszabályi kötelezettségek – például a biológiailag lebomló hulladékok lerakással történı ártalmatlanítási aránya csökkentésének – teljesítésével. Az alábbiakban az OHT célkitőzéseit idézzük: • Teljessé kell tenni a hulladékgazdálkodási szabályozó rendszert, majd a végrehajtási tapasztalatok alapján, valamint a közösségi szabályozás változásának követésére biztosítani kell a folyamatos korszerősítést. •

Tovább kell fejleszteni a hulladékgazdálkodás gazdasági ösztönzı és támogatási rendszereit.

•

Költséghatékony hulladékgazdálkodási rendszerek kialakítása.

•

A termelési technológiák hulladék kibocsátásának megelızése, csökkentése, a képzıdı hulladék veszélyességének mérséklése. • Az Európai Közösség 6. Környezetvédelmi Akcióprogramjának megfelelıen biztosítani kell, hogy a megújuló és a nem megújuló erıforrások fogyasztása ne haladja meg a környezet eltartó képességét. El kell

65

érni az erıforrások felhasználásának és a hulladék képzıdésének elválasztását a gazdasági növekedéstıl, jelentısen javított erıforrás-hatékonysággal, a hulladék keletkezésének és veszélyessé válásának megelızésével. • Megelızési intézkedésekkel kell biztosítani, hogy a képzıdı, kezelendı hulladék mennyisége összességében az idıszak végére ne haladja meg a 2000. évi szintet. Ennek érdekében ösztönözni kell a hulladékszegény technológiák bevezetését, az újrahasználható és a tartós termékek piacra kerülését, valamint a fogyasztói szokásokat ebbe az irányba befolyásoló tájékoztató felvilágosító munkát. • Összességében el kell érni, hogy az idıszak végére a képzıdı, nem biomassza jellegő hulladék mintegy felének anyagában történı vagy energetikai hasznosítása megvalósuljon, lerakásra pedig csak a más módszerrel nem ártalmatlanítható hulladék kerülhessen. • Az ártalmatlanítás területén biztosítani kell, hogy csak a nem hasznosítható hulladék kerüljön lerakásra, és a nem megfelelıen kialakított hulladék-tárolók és lerakók legkésıbb 2009-ig bezárásra, felszámolásra, illetıleg az elıírásoknak megfelelıen felújításra kerüljenek. Ennek érdekében 2003-ig felül kell vizsgálni az ország területén mőködı hulladéklerakókat, és ütemtervet kell kidolgozni azok korszerősítésére vagy bezárására és rekultiválására, annak érdekében, hogy 2009-ben már ne mőködhessen a környezetvédelmi követelményeket maradéktalanul ki nem elégítı lerakó. A hulladék környezetvédelmi szempontból megfelelı égetési feltételeit biztosítani nem tudó berendezéseket legkésıbb 2005-ig fel kell újítani vagy be kell zárni, illetıleg az ilyen hulladékégetést le kell állítani. • A végsı lerakóhelyre kerülı veszélyes és nem-veszélyes hulladék mennyiségét egyaránt mintegy 20 %kal kell csökkenteni. •

A veszélyes hulladékok terén a képzıdés megelızése és a veszélyesség csökkentése a fı cél. Ennek érdekében mérsékelni, egyes esetekben korlátozni kell a veszélyes anyagok felhasználását (toxikus nehézfémek, POP, VOC, PIC anyagok stb.), és ösztönözni kell a hulladékszegény technológiák alkalmazását, a gyártási maradékok visszaforgatását. Biztosítani kell a veszélyes hulladékot eredményezı termékek esetében a fogyasztók megfelelı tájékoztatását, az összetétel feltüntetését. Növelni kell a hasznosítás mértékét, 2008-ig el kell érni legalább a 30%-os hasznosítási arányt. Mind a hasznosítás, mind az ártalmatlanítás terén elsısorban kapacitásbıvítésre van szükség. 4.2.2

A hulladékgazdálkodási jogszabályokról általában

A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény keretjellegénél fogva nem tér ki a hulladékok kezelésének részletes szabályaira. A 3. § (1) bekezdés m) pontja utal arra, hogy a jogalkotó szükségesnek tartja a hulladékokról szóló törvény megalkotását is. A környezet védelmének alapelvei között jelenik meg a hulladékkeletkezés csökkentése (megelızés) és az újrahasznosítás (6. § (2) bek.). A 30. § szól külön a hulladékokról. A helyi önkormányzati környezetvédelmi feladatokat taglaló 46. és 47. §-ok elıírásainak értelmében a helyi önkormányzat települési környezetvédelmi programot dolgoz ki, amelynek része a kommunális hulladékkezelésre vonatkozó program is. A hulladékgazdálkodás általános céljait, a legfontosabb jogokat és kötelezettségeket a hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. törvény tartalmazza. A törvényalkotó a fenntartható fejlıdés elvébıl, az energia- és nyersanyagfogyasztás mérséklésének, valamint a hulladék mennyisége csökkentésének szükségességébıl indult ki. A törvény céljai között említi a természeti erıforrásokkal való takarékoskodást, a hulladékkeletkezés megelızését (a természettıl elsajátított anyag minél teljesebb felhasználását, hosszú élettartamú és

66

újrahasználható termékek kialakítását), a képzıdı hulladék mennyiségének és veszélyességének csökkentését, a keletkezı hulladék minél nagyobb arányú hasznosítását is. Az alapvetı hulladékgazdálkodási stratégiai célok elérése érdekében a következı alapelveket óhajtja érvényesíteni többek között: - a megelızés, ezen belül az integrált szennyezésmegelızés elve alapján legkisebb mértékőre kell szorítani a képzıdı hulladék mennyiségét és veszélyességét, a környezetterhelés csökkentése érdekében; - az elıvigyázatosság elve alapján a veszély, illetıleg a kockázat valós mértékének ismerete hiányában úgy kell eljárni, mintha azok a lehetséges legnagyobbak lennének; - a gyártói felelısség elve alapján a termék elıállítója felelıs a termék és a technológia jellemzıinek a hulladékgazdálkodás követelményei szempontjából kedvezı megválasztásáért, ideértve a felhasznált alapanyagok megválasztását, a termék külsı behatásokkal szembeni ellenállóképességét, a termék élettartamát és újrahasználhatóságát, a termék elıállításából és felhasználásából származó, illetve a termékbıl keletkezı hulladék hasznosításának és ártalmatlanításának megtervezését, valamint a kezelés költségeihez történı hozzájárulást is; - a megosztott felelısség elve, a gyártói felelısség alapján fennálló kötelezettségek teljesítésében a termék és az abból származó hulladék teljes életciklusában érintett szereplıknek együtt kell mőködniük; - az elvárható felelıs gondosság elve alapján a hulladék mindenkori birtokosa köteles a lehetıségeinek megfelelıen mindent megtenni annak érdekében, hogy a hulladék környezetet terhelı hatása a legkisebb mértékő legyen; - az elérhetı legjobb eljárás elve alapján törekedni kell az adott mőszaki és gazdasági körülmények között megvalósítható leghatékonyabb megoldásra; a legkíméletesebb környezet-igénybevétellel járó, anyag- és energiatakarékos technológiák alkalmazására, a környezetterhelést csökkentı folyamatirányításra, a hulladékként nagy kockázatot jelentı anyagok kiváltására, illetıleg a környezetkímélı hulladékkezelı technológiák bevezetésére; - a szennyezı fizet elv alapján a hulladék termelıje, birtokosa vagy a hulladékká vált termék gyártója köteles a hulladékkezelési költségeit megfizetni, vagy a hulladékot ártalmatlanítani; a szennyezés okozója, illetıleg elıidézıje felel a hulladékkal okozott környezetszennyezés megszüntetéséért, a környezeti állapot helyreállításáért és az okozott kár megtérítéséért, beleértve a helyreállítás költségeit is; - a közelség elve alapján a hulladék hasznosítására, ártalmatlanítására a - környezeti és gazdasági hatékonyság figyelembevételével kiválasztott - lehetı legközelebbi, arra alkalmas létesítményben kerülhet sor; - a regionalitás elve (területi elv) alapján a hulladékkezelı létesítmények kialakításánál a fejlesztési, gazdaságossági és környezetbiztonsági szempontoknak, valamint a kezelési igényeknek megfelelı területi győjtıkörő létesítmények hálózatának létrehozására kell törekedni; - az önellátás elve alapján - országos szinten, a területi elv és a közelség elvének figyelembevételével - a képzıdı hulladékok teljes körő ártalmatlanítására kell törekedni, ennek megfelelı ártalmatlanító hálózatot célszerő kialakítani és üzemeltetni;

67

- a fokozatosság elve alapján a hulladékgazdálkodási célokat ütemezett tervezéssel, egymásra épülı lépésekben, az érintettek lehetıségeinek és teherviselı képességének figyelembevételével kell elérni; - a példamutatás elve alapján az állami és helyi önkormányzati szervek a munkájukban érvényesítik a törvény céljait és elveit; - a költséghatékonyság elve alapján a hulladékkezelés szabályainak kialakítása, a hulladékgazdálkodás szervezése során érvényesíteni kell, hogy a gazdálkodók, fogyasztók által viselendı költségek a lehetı legnagyobb környezeti eredménnyel járjanak. A törvény kimondja azt is, hogy minden tevékenységet úgy kell megtervezni és végezni, hogy az a környezetet a lehetı legkisebb mértékben érintse, illetve a környezet terhelése és igénybevétele csökkenjen, ne okozzon környezetveszélyeztetést, illetve környezetszennyezést, biztosítsa a hulladékképzıdés megelızését, a keletkezı hulladék mennyiségének és veszélyességének csökkentését, a hulladék hasznosítását, környezetkímélı ártalmatlanítását. A törvény szerint a hulladékképzıdés megelızése, valamint a keletkezı hulladék mennyiségének és veszélyességének csökkentése érdekében elınyben kell részesíteni: • az anyag- és energiatakarékos, hulladékszegény technológiák alkalmazását; • az anyagnak, illetıleg a hulladéknak a termelési-fogyasztási körfolyamatban tartását; • a legkisebb tömegő és térfogatú hulladékot és szennyezı anyagot eredményezı termékek elıállítását; • a hulladékként kockázatot jelentı anyagok kiváltását. A jogalkotó elıírta, hogy a hulladékban rejlı anyag és energia hasznosítása érdekében törekedni kell a hulladék legnagyobb arányú ismételt felhasználására, a nyersanyagoknak hulladékkal történı helyettesítésére, valamint - ha ezek nem megoldhatóak - a hulladék energiahordozóként való felhasználására, továbbá a keletkezett hulladékot, ha az ökológiailag elınyös, mőszakilag lehetséges és gazdaságilag megalapozott, hasznosítani kell. A hulladék ártalmatlanításával kapcsolatos, hogy a rendezett lerakó, illetve a hulladékégetı létesítése környezeti hatásvizsgálathoz kötött. Az eljárás általános szabályait a környezet védelmének általános szabályairól szóló törvény, míg a különös szabályokat a 152/1995. (XII. 12.) Kormány rendelet tartalmazza. A hulladék mennyiségének csökkenését segítheti elı a környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szóló 1995. évi LVI. törvény. E jogszabály szerint egyes hulladékképzı termékek - így például a gumiabroncsok, a hőtıberendezések, a csomagolóeszközök, az elektromos és elektronikai termékek és az akkumulátorok - után termékdíjat kell fizetni. A szabályozás elsı idıszakában a befolyt termékdíjból a ma már nem létezı Központi Környezetvédelmi Alapon keresztül támogathatóak voltak többek között - a környezetbarát fogyasztói szokások kialakítását ösztönzı fejlesztések, - a termékdíjköteles termékekbıl képzıdı hulladékok visszagyőjtését elısegítı, hasznosításukat, ártalmatlanításukat szolgáló beruházások, - a termékdíjköteles termékek, illetve az azokból nyert anyagok rendszeres újrahasznosítása. A mai termékdíjas szabályozásra viszont nem a pályázati úton elnyerhetı támogatás, hanem a mentességi lehetıségek biztosítása a jellemzı. A termékdíj közgazdasági alapelvétıl

68

eltérıen a termékdíj-köteles termék gyártója mentesül a termékdíj fizetési kötelezettség alól, ha megfelel egyes, jogszabályokban elıírt hasznosítási követelményeknek. A gazdasági racionalitás érvényesülését szolgálja viszont, hogy a hasznosítható hulladékot eredményezı termékek gyártói összefoghatnak, s hasznosítási kötelezettségüknek együttesen is eleget tehetnek. Ebben az esetben úgynevezett hasznosítást koordináló szervezetet hoznak létre (ezek általában non-profit vállalkozások), amelyek a gyártók által fizetett licencdíj fejében megszervezik az adott termékkör megfelelı arányú visszagyőjtését és hasznosítását. Ilyen koordináló szervezet például a Magyarországon a csomagolási hulladékok hasznosítását szervezı Öko-Pannon Kht. A csomagolóeszközök újrahasználatát segíti elı a betétdíj alkalmazásának szabályairól szóló 209/2005. (X.5.) Kormány rendelet. A betétdíj arra ösztönzi az élelmiszerek fogyasztóit, hogy a betétdíj visszaszerzése érdekében visszajuttassák a csomagolóeszközt a vásárlás helyére. A betétdíj rendszerének jogi szabályozása azért volt különösen fontos, mert a csomagolóeszközökre vonatkozó 2005-ös módosítás már az újrahasználatra vonatkozóan is elıírt teljesítési kötelezettségeket. Szintén a hasznosítást támogató szabálycsokor a 109/2005. (VI.23.), a 267/2004. (IX.23.) és a 264/2004. (IX.23.) Kormány rendeletek, melyek az elemek és akkumulátorok, a hulladékká vált gépjármővek és az elektromos és elektronikai berendezések gyártó általi visszavételi kötelezettségét írják elı. A visszavételi kötelezettség segíti a fogyasztót abban, hogy nem kell törnie a fejét, hogyan is szabaduljon meg hulladékká váló egyes használati eszközeitıl; de támogatja a gyártót is, hogy számára kellı mennyiségő „alapanyagot” generál a hasznosítási célértékek teljesítéséhez. A csomagolóanyagokra vonatkozó speciális szabályokat – többek között a kötelezıen elérendı vissazgyőjtési és hasznosítási százalékos értékekkel – a 94/2002. (V.5.) Kormány rendelet tartalmazza. A hulladékégetés múszaki követelményeit és technológiai kibocsátási határértékeit és az azok alkalmazására vonatkozó szabályokat a 3/2002. (II.22.) KöM rendelet határozta meg. A veszélyes hulladékokra vonatkozó részletes szabályozás megoszlik a hulladékgazdálkodási törvény és néhány specifikus rendelet között. Ilyen jogszabály például a veszélyes hulladékok szállításáról szóló 120/2004. (IV.29.) Kormány rendelet. A köztisztasági szolgáltatás lakosság általi igénybevételének kereteit határozza meg a közszolgáltatások kötelezı igénybevételérıl szóló 1995. évi törvény. A közszolgáltató kiválasztásának szabályait a 224/2004. (VII.22.) Kormány rendelet, a díjmegállapítás szabályait a 242/2000. (XII.23.) Kormány rendelet tartalmazza. A szabályozás lényege, hogy a kommunális szférában kizárja a közvetlen versenyhelyzetet a szolgáltatók között. Egy adott településen egy meghatározott ideig egyetlen, monopolhelyzető cég fogja ellátni a települési szilárd hulladék összegyőjtését és kezelését. Ennek magyarázata az, hogy a hulladéklerakók vagy hulladékégetık üzemeltetésében erıs méretgazdaságossági hatás érvényesül, azaz minél nagyobb kapacitású egy ártalmatlanító létesítmény, annál hatékonyabban mőködtethetı. Ez a lakosok és a települési intézmények számára kisebb költségő hulladékos szolgáltatást jelent. A közszolgáltató szolgáltatását a lakosoknak és a helyi intézményeknek kötelezı igénybevenniük („kényszer fogyasztók”). A kényszer fogyasztókat a monopolárazástól az önkormányzati árhatósági jogkör (nem a monopol helyzető szolgáltató joga a díjak mértékének meghatározása, hanem az önkormányzaté), a szolgáltatási jog korlátozott idıtartama (a rosszul teljesítı cég esélytelen lesz a következı idıperiódusra) és a szolgáltatási jog elnyeréséért kötelezıen kiírandó pályázati verseny (a

69

jogért egymással versenyzı cégek kénytelenek alacsonyabb költségeket és jobb minıségő szolgáltatást vállalni a verseny során) védheti meg. A köztisztasággal és a települési szilárd hulladékkal összefüggı tevékenységekrıl szóló 1/1986. (II. 21.) ÉVM-EüM együttes rendelet szabályozza még a TSZH-val kapcsolatos teendıket. Szól az ingatlanok és közterületek tisztántartásáról, a köztisztasági szolgáltatások ellátásáról. Hangsúlyoznunk kell, hogy felsorolásunk korántsem teljes. A listát kiegészíthetnénk még egyes iparágak speciális hulladékairól alkotott szabályokkal vagy éppen a nukleáris hulladékokról szóló joganyagokkal. De nem a ma hatályos mintegy félszáz hulladékgazdálkodási vonatkozású jogszabály hiánytalan és aprólékos felsorolása volt a célunk, hanem annak érzékeltetése, hogy a hazai szabályozás mennyiségi értelemben teljesnek tekinthetı, mivel lefedi a legkülönbözıbb hulladéktípusokat és hulladékgazdálkodási eszközöket. 4.2.3

Egy növekvı szerepő szabályzó: a termékdíj

A környezetvédelmi termékdíj lehetıségét az Országgyőlés 1995-ben, az LVI. Törvény elfogadásával teremtette meg. A szabályozás közvetlenül szennyezı és hulladékképzı termékekre terjed ki. Az elıbbi kategóriába az üzemanyag és az egyéb kıolajtermékek tartoznak, az utóbbiba pedig a gumiabroncs, hőtıberendezések és hőtıközeg, csomagolóeszköz és az akkumulátor. A kenıolaj a hulladékképzı termékek kategóriájába is besorolható, hiszen fáradt olaj formájában győjthetı és feldolgozható hulladékként fejezi be pályafutását. Az üzemanyag termékdíját eleinte fajlagosan, természetes mértékegységre vetítve számították, késıbb pedig a jövedéki adó három százalékában határozták meg. Az összes többi termékdíjköteles termék esetében a termék mennyiségéhez vagy nagyságához kapcsolják a díj mértékét. Mivel a fizetendı termékdíj arányos a termék mennyiségével, a mennyiség pedig általában összefüggésbe hozható az okozott környezeti károkkal, kapcsolat mutatkozik a díjfizetés és a környezeti károk között. Feltételezhetı ugyanakkor, hogy a termékdíj mértéke nem éri el a monetarizált környezeti károk nagyságát, ilyen értelemben tehát nem pigou-i adóról van szó (kivéve talán a használt gumiabroncsok termékdíját). A termékdíj egyik deklarált célja a környezetkárosító termékek fogyasztásának csökkentése, egemelt ár a kereslet visszaesését eredményezheti, helyettesítı termékek esetében pedig azok felé tereli a fogyasztást. A termékdíj termékcsoportokon belüli differenciálása úgyszintén a környezetbarát fogyasztás ösztönzése miatt történik, a környezetet jobban károsító termék esetében a döntéshozók igyekeztek magasabb termékdíj tételeket meghatározni. Így például a környezetbarát védjeggyel rendelkezı termék díjának a felét elengedik, a használtan importált (s így rövidebb ideig használatban maradó, tehát egységnyi használatra esı nagyobb környezeti kárt okozó) termék díja magasabb, mint az új importált termék díja, a nehezen lebomló vagy drágán feldolgozható anyagú csomagolóeszközt valamelyest jobban sújtja a termékdíj a könnyen visszaforgatható anyagúnál. A környezetbarát viselkedést is ösztönzi a törvény. Amennyiben a kenıolaj termékdíj megfizetésére kötelezett vállalat visszagyőjti és ártalmatlanítja, hasznosítja a használt kenıolajat, arányos visszatérítést kérhet a befizetett termékdíjból. Csomagolóeszközöknél a szabályok merevebbek: ha az adott anyagú kezelt csomagolóeszköz mennyisége egy cég esetében meghaladja az összes általa forgalomba hozott, adott anyagú csomagolóeszköz egy

70

bizonyos százalékát (az ún. kötelezı kezelési arányt), akkor teljes mentességben részesül az adott anyagfajtára vonatkozó termékdíj megfizetése alól. Ilyenkor tehát nemcsak a visszagyőjtött és kezelt, hanem a kezeletlen csomagolóeszközök után sem kell termékdíjat fizetnie. Ezzel szemben a kötelezı kezelési arány alulmúlása esetén egyáltalán nem részesül mentességben a szervezet. Ezen kitétel ösztönzı hatása korlátozott: ha egy vállalat nem képes a kötelezı kezelési arány közelébe kerülni, akkor arra sincs motivációja, hogy bármennyit visszagyőjtsön és kezeljen az általa forgalomba hozott csomagolóeszközökbıl. A kötelezı kezelési arány elérése pedig a további visszagyőjtésre és kezelésre vonatkozóan nem ad ösztönzıt. A kötelezı kezelési arány 1996 óta általában emelkedett. A további emelkedés (mely a Környezetvédelmi Minisztérium tervei között szerepel) egyre nehezebben teljesíthetı követelményeket állít az ipar elé, ami a jelenlegi mentességi konstrukcióban és a jelenlegi termékdíj tételek mellett a visszagyőjtés és kezelés mennyiségének csökkenésébe torkollhat. A csomagolóeszköz termékdíj hatékonyságának javítása érdekében érdemes lenne megvizsgálni az „arányos” mentesség lehetıségét. Ebben az esetben nem írnának elı kötelezı kezelési arányt, ellenben a visszagyőjtött teljes mennyiség után mentességben részesülne a kötelezett. Az állami tranzakciós költségek alacsonyan tartása érdekében megfontolandó egy alsó küszöbérték bevezetése, vagyis az arányos mentesség csak abban az esetben járna, ha a kezelés aránya eléri ezt az alsó küszöböt. 4.2.4

A termékdíj alternatívái

A hatékonyabb környezetvédelem érdekében fontolóra kell venni a termékdíj rendszer átalakítását vagy egyes termékek esetében más szabályozóeszközökre történı lecserélését.33 Ebben a pontban a jelenlegi termékdíj általunk tanulmányozott alternatíváit mutatjuk be. •

Megújított termékdíj

Az elızı alpontban írtunk a termékdíj rendszer problémáiról. Ezen problémák kiküszöbölésével az eddiginél gazdaságilag és környezetileg is hatékonyabb rendszer jöhet létre. Az új rendszerre jellemzı lenne a támogatásra pályázó feldolgozók között kialakuló valódi verseny, ami várhatóan alacsonyabb fajlagos kezelési költséggel és nagyobb feldolgozott mennyiséggel járna együtt. Mivel termékdíjról és nem termékadóról van szó, a termékdíj mértékét úgy lenne szükséges megállapítani, hogy az éppen elegendı legyen a termékhez kapcsolódó környezeti probléma célul kitőzött szintő elhárítására. Az egyes termékek esetében még a megújított termékdíjnál is lehet vonzóbb szabályozási alternatíva, a csomagolóeszközökre és a gumiabroncsokra például az iparági önszabályozást megfelelıbbnek találjuk, az akkumulátorok esetén pedig a betétdíjat. •

Betétdíj

Betétdíjat olyan termékek esetén érdemes alkalmazni, amelyeknél a visszagyőjtés nagyobb gondot jelent a feldolgozásnál. Ilyen például a savas akkumulátor, ahol az ólom aktuális világpiaci árának függvényében profitábilis tevékenység lehet az akkumulátorból az ólom kinyerése, a fogyasztók azonban nem érdekeltek az elhasznált akkumulátorok győjtıhelyre történı szállításában. Ha az akkumulátor feldolgozás magas haszonnal kecsegtetı vállalkozás lenne, a feldolgozóknak megérné megvásárolni a használt akkumulátorokat, s a 33

Ez az alfejezet MAKK (2000) munkáját idézi

71

használt akkumulátor ára automatikus ösztönzıt biztosítana a begyőjtési lánc kialakítására. Ha azonban kevésbé profitábilis a begyőjtés, a betétdíj jelentheti azt a pótlólagos ösztönzıt, ami miatt a fogyasztók beszolgáltatják használt akkumulátoraikat. Az akkumulátor termékdíj bevételekbıl sokáig egy akkumulátor-feldolgozó létesítését kívánták támogatni az illetékesek. Amíg azonban az összegyőjtött akkumulátorokat megvásárolják a külföldi feldolgozók, addig közgazdaságilag nonszensz állami forrásból egy ilyen üzembe beruházni, a környezeti kockázatokról nem is beszélve. A használt akkumulátorok exportképessége a betétdíj mellett és a termékdíj ellen szóló érv. Ha betétdíjjal kezelni lehet a problémát, akkor nincs értelme a nagyobb jóléti költségeket generáló termékdíj választásának. Bizonyos csomagolóeszközök esetében is a betétdíj jelentheti a megoldást a visszagyőjtésre (pl. alumínium dobozok, üvegek), ahogy ezt a hazai és külföldi gyakorlat is mutatja. Szükség esetén a betétdíj más eszközzel, pl. termékdíjjal is párosítható, ami a visszagyőjtés ösztönzésén kívül fedezetet teremtene a kezelésre is. •

Termékadó

A termékadó abban különbözik a termékdíjtól, hogy a bevételeket nem a termékkel kapcsolatos környezeti problémák megoldására használják, hanem azok általános költségvetési bevételként jelennek meg. Az üzemanyag termékdíj megtévesztı neve ellenére is inkább egy környezetvédelmi indíttatású termékadó, mint termékdíj, egyrészt, mert elsı körben más üzemanyag adókkal együtt a központi költségvetésbe kerül, másrészt, mert a bevételek nincsenek címkézve az üzemanyaghoz kapcsolódó környezeti problémák megoldására. Környezetvédelmi termékadó kivetése akkor indokolt, amikor a termék „túlfogyasztása” történik, vagyis a társadalmilag optimális szintnél többet fogyasztanak belıle; az utolsó termék fogyasztásához kapcsolódó környezeti költség magasabb az elfogyasztásából eredı hasznosságnál, illetve a helyettesítı környezetbarát termékre váltás költségénél. A termékadó a kínálat megdrágulásán keresztül megemeli a termék árát, s így változatlan keresleti görbe mellett csökken az eladott mennyiség. A pigou-i adó a termékadó azon speciális szintje, amely mellett a termék fogyasztása éppen a társadalmilag optimális szintre csökken. Környezetkárosító termékekre nem szoktak pigou-i adót bevezetni, sıt, szintjének nehéz meghatározhatósága és az ellenérdekeltek nagy száma miatt még levegı- és vízszennyezésre is csak ritkán. Termékadó manapság többféle környezetszennyezı terméken van, pl. az üzemanyagon, gépjármőveken, noha ezen adók indoka gyakran nem környezetvédelmi. Elképzelhetı néhány olyan termékcsoport, különösen a nagy kárt okozó és környezetbarát helyettesítıvel rendelkezı termékek, ahol helye van környezetvédelmi termékadó bevezetésének. Ilyen lehet az illékony szerves vegyületek egy-egy típusa, egyes nehézfémet tartalmazó termékek, magas kéntartalmú tüzelıanyagok, bizonyos építıanyagok. A jelenlegi termékdíjak közül egyiket sem sorolnánk abba a kategóriába, ahol a termékadó lenne a legmegfelelıbb környezeti szabályozóeszköz. •

Iparági önszabályozás

Ez esetben az adott terméket elıállító és forgalmazó iparágra bízza a probléma megoldását a szabályozó hatóság. Ennek formája lehet önkéntes megállapodás az iparág képviselıi és a hatóság között, melyben az iparág önkéntesen, ám az állami szabályozástól tartva, azt elkerülendı vállalja, hogy a környezeti problémát megelızi vagy mérsékli a megállapodásban foglaltak szerint. Egy másik lehetıség az iparágra illetve annak egyes szereplıire vonatkozó elvárások (pl. a termékbıl keletkezı hulladék egy bizonyos kezelési aránya) jogszabályi megfogalmazása, miközben a megvalósítást az iparágra bízza a jogalkotó – példa erre az akkumulátor hulladékok szabályozása az USA több államában (Anderson,

72

1998). Az önkéntes megállapodás megszegését szabályozás bevezetésével „szankcionálja” a hatóság, míg a jogszabályban lefektetett követelmények elhanyagolását ösztönzı nagyságú büntetéssel. Hulladékképzı termékek esetén az iparág feladata mindkét fenti esetben a keletkezı hulladék bizonyos százalékának visszagyőjtése és feldolgozása. Ez történhet egyénileg, cégenként, de a cégek összefogásával is. Utóbbi a legtöbb érintett termelı számára alacsonyabb költségő megoldást jelent, méretgazdaságossági okok miatt. Az iparág képviselıi ilyenkor létrehoznak és fenntartanak egy (vagy több) non-profit szervezetet, melynek feladata, hogy a visszagyőjtést és a feldolgozást megszervezze és finanszírozza. A non-profit szervezet rendszerint nem saját maga végzi el a győjtést és feldolgozást, erre a célra alvállakozókat alkalmaz. A termékdíj rendszerrel összehasonlítva a non-profit szervezet a KAC központi koordináló és redisztribúciós szerepét veszi át, feladatait azonban piaci alapon, nagyobb rugalmassággal és nagyobb hatékonysággal végzi. Amennyiben egy iparági szereplı elégedetlen a vele kapcsolatban lévı non-profit szervezet munkájával, vagy annál olcsóbban tudja ellátni a hulladékkal kapcsolatos feladatait, akkor lehetısége van egy másik non-profit szervezethez átpártolni vagy saját kézbe venni hulladék-kezelési feladatait. Néhány ország gyakorlatában nem megengedett a „különcködés”, minden szennyezınek az egyetlen nonprofit szervezetbe kell belépnie, így biztosítva, hogy mindenki ugyanazon a költségszinten jusson hozzá a hulladék-kezelési szolgáltatásokhoz. Ha az érintett vállalat vagy non-profit szervezet nem éri el az elıírt kötelezı visszagyőjtési és kezelési arányt, akkor bírság fizetésére kényszerül. A bírság nagyságát érdemes oly módon megszabni, hogy a cég érdekelt legyen inkább a hulladék-probléma megoldásában. Az iparág képviselıi saját maguk választhatnak szabályozó eszközöket a probléma megoldására. Alkalmazhatnak pl. betétdíjat a visszagyőjtés elısegítésére, vagy több nonprofit szervezet esetén felvetıdik a forgalmazható kezelési kvóták piaca, ahol a kvótán felül teljesítı szervezetek értékesíthetik kvótáikat az alulteljesítık részére. Egy ilyen rendszer elınye a termékdíjas szisztémával szemben, hogy az iparág érdekeltsége és információi révén nagyobb hatékonysággal, tehát olcsóbban képes a hulladékos problémát kezelni, nagyobb felelısséget érez a probléma megoldása iránt, nem kell más környezeti problémák megoldását finanszíroznia (a KAC-on belül jelenleg nincsenek termékenként címkézve a bevételek), rugalmasan választhat eszközt, s mindezek miatt még könnyebb is az érintettekkel elfogadtatni a rendszert. További elınyként jelentkezik az állami adminisztrációs terhek alacsony nagysága, hiszen csak a környezeti célok megvalósulását kell ellenırizni, a pénzáramlásokat nem. A termékdíj miatt az államnál jelentkezı évi kb. 300-400 millió forintos adminisztrációs költségek jelentıs része megspórolható lenne, míg a versenyszféra ennél valamivel alacsonyabb adminisztrációs terhei vélhetıen csökkennének. S végül, csökken a központosítás mértéke, ami egyébként is célja a (pénzügyi) kormányzatnak. A termékdíj törvény hatálya alá esı termékek közül az iparági önszabályozás jól alkalmazható lenne az akkumulátorokra, a gumiabroncsokra, hőtıberendezésekre, az egyéb kıolajtermékek egy részére (pl. a motorolajra) és a csomagolóeszközökre. Utóbbiakra a legtöbb EU tagországban ilyen rendszert alkalmaznak. A kezelési arány nagysága termékenként változó kell, hogy legyen. A viszonylag könnyen visszagyőjthetı termékek, pl. gumiabroncs, akkumulátor, hőtıberendezések esetén nagyobb, akár 80-95 %-os arány is felállítható, míg bizonyos csomagolóeszközöknél a 40-50 % visszagyőjtése is komoly gondot jelenthet. A csomagolóeszközök esetében már ma is van némi lehetıség egyfajta

73

szőken értelmezett és nem túlságosan rugalmas iparági önszabályozásra. A vállalatok az (évenként változó, s ezért kockázatot jelentı) kezelési arány elérésével mentességet kapnak a termékdíj megfizetése alól. A kezelési arány elérése történhet egyedileg, de ezzel megbízhatnak egy ún. kezelést koordináló szervezetet is. Ez a törvény által kikényszerített önszabályozás egyelıre nem igazán elterjedt, aminek okát elsısorban az alacsony termékdíj tételekben és a szabályozás kiszámíthatatlanságában lehet keresni. Az iparági önszabályozás területén elırelépést jelent a hulladékgazdálkodási törvény (2000. évi XLIII. törvény a hulladékgazdálkodásról) elfogadása, mely a hulladéknak a gyártók illetve forgalmazók általi visszagyőjtésére vonatkozó kötelezettséget rugalmas keretek között, önszabályozással teszi lehetıvé, jórészt a fent leírtak elveknek megfelelıen. 4.2.5 Fókuszban gyakorlatban

a

csomagolási

hulladékok

–

szabályozási

kérdések

a

Az Európai Unió, az EU-tagállamok és Magyarország szabályozása is azt célozza ezen a téren, hogy csökkentse a ténylegesen nem hasznosított csomagolóanyagok mennyiségét. Ezen törekvések oka, hogy a. a csomagolóanyagok részaránya a települési szilárd hulladékon belül dinamikusan növekedett, ezért az önkormányzatok egyre nagyobb hulladékáramokat kényszerülnek elszállíttatni és ártalmatlaníttatni, mely egyre nagyobb költségekkel jár, továbbá, adott esetben, értékes földterületet foglal el más alternatív területhasználatok elıl; b. az újrahasznosított csomagolóanyaghoz – az egyutassal szemben – a környezeti terhelést csökkentı várakozások kötıdnek: a hulladékba kerülı termékek alapvetıen három területen okoznak környezetterhelést, ezze társadalmi költségeket: i.

a hulladékkezeléshez kapcsolódó externáliák;

ii. a hulladékká vált termék helyébe újat kell elıállítani, így a természeti erıforrások kitermeléséhez kapcsolódó externáliákkal kell számolni; iii. a hulladdékká vált termék helyébe lépı új termék elıállítása során, a termelési tevéknységekhez kötıdıen keletkezı szennyezések externáliáit kell figyelembe venni. A világ számos országában végzett életciklus-elemzések döntı többsége egyetért abban, hogy a többutas csomagolóeszközök elıállításához és elfogyasztásához, továbbá hulladékká válásához kötıdı környezetterhelések kisebbek az egyutaséhoz képest (GUA & IFIP, 2000; Platt, B. and Rowe, D., 2002; RDC-Environment and Pira International, 2001; UBA, 2000). Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a Magyarországon érvényes csomagolásokra vonatkozó szabályozás az idevonatkozó környezetstratégiai céloknak formálisan megfelel. Az 1995. évi LVI. törvény a környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról a csomagolásokat is a termékdíjköteles termékek körébe sorolja. Alapszabályként a termékdíjat a nem hasznosított termékek után kell megfizetni. További mentességet szerezhet az a gyártó, aki külön jogszabályban elıírt újrahasznosítási hányadot teljesít (saját maga vagy az általa megbízott úgynevezett koordniáló szervezet segítségével). A termékdíj-törvényt módosító, 2004. november 8-án elfogadott, 2004. évi CIII. törvény értelmében egyes termékek (folyékony élelmiszerek) csomagolását az addig szokásos tömegalapú termékdíj helyett nagyobb fizetési kötelezettséget eredményezı

74

darabalapú termékdíj foglalja el. Az elıbbi termékkörbe nem tartozó csomagolások esetében továbbra is a tömegalapú, de szintén egyre növekvı nagyságú termékdíjak (lásd: 41. ábra) maradnak érvényesek. termékdíj-tételek 45 40 35 30 Ft/kg

25

2003 2004 2005

20 15 10 5 0 mőanyag

társított

alumínium

fém

papír, fa, textil

üveg

egyéb

4-1.ábra: A csomagolásokra vonatkozó termékdíjtételek változása, 2003-2005 (forrás: jogszabályok)

A szabályozás módosítását kezdeményezı környezetvédelmi minisztérium szerint az egyes csomagolásokra kialakított darab alapú díjtétellel együttjáró emelés azt célozza, hogy anyagilag érdekeltté tegye a kötelezetteket a többutas (újrahasználható) termékek jelenleginél nagyobb arányú alkalmazásában, illetve a nem újrahasználható termékek esetén a csomagolás mennyiségének csökkentésében. A darab alapú díjtételnek két összetevıje van. Az egyik összetevı („H” díjtétel) alól a mentesség általános szabályai szerint mentesül a kötelezett, míg a másik hányad („Ú” díjtétel) alól akkor mentesül, ha a forgalomba hozott csomagolás mennyiségének egyéb jogszabályban meghatározott arányában többutas, újrahasználható terméket hoz forgalomba. További kötelezettségeket a 94/2002. (V. 5.) Korm. rendelet és a többször módosított 10/1995. (IX. 28.) KTM rendelet határoznak meg. Ilyen lényeges kötelezettség az elvárt visszagyőjtési, illetve újrahasznosítási arányszámok, melynek teljesítése alapot adhat a termékdíjfizetés alóli mentességre. A termékdíj-törvény módosítása nyomán ezen rendeletek módosítása is várható, mely esetben további elvárt értékek kerülnek majd meghatározásra az újrahasználatra, továbbá a visszagyőjtésen belül a lakosságtól történı visszagyőjtésre vonatkozóan is. A magyar szabályozás által kötelezıen elıírt visszagyőjtési és hasznosítási arányok egyébként megegyeznek az EU direktívájában meghatározott célértékekkel. A stratégiai célokat formálisan kielégítı hazai csomagolási szabályozás ugyanakkor számos, elsısorban hatékonysági kérdést vet fel. Társadalmi jóléti szempontból a hulladékok hasznosításának azért van értelme, mert a hasznosítási költségeknél (szelektív győjtés, szállítás, anyagok válogatása, tisztítása,

75

újrahasználata vagy újrafeldolgozása költségei) nagyobb hasznok származhatnak a természeti erıforrások megtakarításával, a bányászati és más alapanyagátalakító tevékenységek szennyezéseinek megelızésébıl, illetve a hulladékkezelési eljárások szükségtelenné válásából (az újrahasznosítás hasznai). Mivel a piaci, gazdaságföldrajzi és egyéb körülményektıl függıen, továbbá az csomagolások anyagától is meghatározottan a hasznosítás költségei, továbbá a hasznosítás hasznai is eltérhetnek, az ésszerő hasznosítás mértéke meglehetısen variabilis. Közgazdasági értelemben addig érdemes az újrahasznosítás volumenét növelni, amíg a hasznosítás határköltsége éppen egyenlıvé nem válik a hasznosítás határhasznaival. Ezt tekintjük a hasznosítás optimális arányának. Mind az Európai Unióban, mind Magyarországon a szabályozás deficitjét az okozza, hogy a szabályozást elıkészítık és megalkotók kísérletet sem tettek a fent említett optimális arány megállapítására és a szabályozásban való érvényesítésére. A voluntarista újrahasznosítási célérték nem volt, s ma sincs tekintettel az EU különbözı tagállamainak eltérı hasznosítási költségszintjére, s arra, hogy a hasznosítással elkerülhetı környezeti károk, a hasznosítás hasznai is eltérıek az EU földrajzi területén. Az elméleti kutatások szerint bár az input oldali szabályozás képes az elsıdleges és az újrahasznosított nyersanyagok arányának optimális beállítására adott kibocsátás, illetve hulladékképzıdés mellett, ezek az eszközök nem alkalmasak a hulladékmennyiség optimalizálására. A kibocsátás, illetve a hulladékelıállítás optimális mennyiségét csak olyan politika szolgálja, amely az elıbbi eszközöket kombinálja a termék adóztatásával (termékdíj) vagy támogatásával (a környezetbarát termék szubvencionálása). A legtöbb esetben a termékdíj és az újrahasznosítás szubvenciója a legelınyösebb megoldás. Javasolható még a termékdíj és az újrahasznosítási beruházás adókedvezménye párosítás, valamint az elsıdleges nyersanyagok megadóztatása. A legkevésbé hatékony megoldásnak az újrahasznosítási hányad normaként való megszabását tartják. (Palmer és Walls, 1994) A magyar termékdíj ugyanakkor inkább csak nevében, s kevésbé tényleges mőködése szerint tekinthetı termékdíjnak. A kötelezı újrahasznosítási hányad elıírások miatt tulajdonképpen egy, a kvóták nem teljesítési szankcióját jelentı mennyiségarányos bírság elıírással állunk szemben. A szabályozás nem csak alacsony hatékonyságú, de rugalmatlan is. A csomagolóiparban, illetve a csomagolásokkal kapcsolatos technológiai fejlesztések jelentısen átrendezhetik a költség-haszon viszonyokat, miközben a szabályozás követelményei változatlanok maradnak. Mindezzel együtt az EU-n belül is meglévı szabályozási különbségek képesek olyan jelentıs anomáliák elıidézésére, mint például a hazai piacról kiszoruló német dobozos sörök inváziója a magyar piacon. A csomagolóanyagok – környezeti stratégiai céloknak megfelelı – szabályozásának olyan továbbfejlesztése lenne szükséges, amely • képes a társadalmi szintő hatékonyság biztosítására, • rugalmas, az innovációkra viszonylag gyorsan reagáló szabályozást jelent, • nagyobb teret enged a hatékonyabb, a szennyezı fizet elvet is érvényesítı gazdasági ösztönzıeszközök alkalmazására szemben az alacsony hatékonyságú, voluntarista közvetlen elıírásokkal. A szabályozás minıségének, hatékonyságának legfontosabb feladata a hazai hulladékgazdálkodásban.

76

javítása

a

következı

évek

Irodalomjegyzék

Aumınier, S. and Troni, J. (2000) Research Study on International Recycling Experience, London: ERM Ltd. Ayres, R.U. (1999) Materials, economics and the environment In: Handbook of environmental and resource economics (edited by van den Bergh, J.C.J.M.), Edward Elgar, Cheltenham (UK) - Northampton (US), pp 867-894. Balázs G. (2002) A csomagolási hulladékról. Elıadás az Országos Környezetvédelmi Konferencián, 2002. március 4. [EU-Integráció hírlevél, 2002. április]. Bartus G., Kaderják P. és Pál G. (1997) A hulladékelhelyezés megoldási lehetıségei és a lakosok fizetési hajlandósága, Budapest: Kézirat. Barnes, P. M. and Barnes, I. G. (1999) Environmental Policy in the European Union. Cheltenham: Edward Elgar. Bartus G., Kaderják P., Kis A. és Ungvári G. (1998) A kommunális hulladékgazdálkodás önkormányzati finanszírozása. A Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium megbízásából készült tanulmány. Buchholz, R.A. (1998) Principles of Environmental Management – The Greening of Business, Prentice Hall, New Jersey (US). Burger, F., Szabó S. és Zsótér G. (1999) Az EU hulladékgazdálkodási szabályozásának hatásvizsgálata. Budapest: MTA Stratégiai Kutatások. Cooper & Lybrand and CSERGE. (1997) Cost-benefit analysis of the different municipal waste management systems: objectives and instruments for the year 2000. Luxembourg: Office for the Official Publications of the European Communities. Department of Environment, Transport and Regions (DETR). 1999. Limiting Landfill. A Consultation paper on limiting landfill to meet the EC Landfill Directive’s targets for the landfill of biodegradable municipal waste. London: DETR. Department of Environment, Transport and Regions (DETR). 2000. The Implementation of Council Directive 1999/31/EC on the Landfill of Waste. London: DETR. Department of Environment, Transport and Regions (DETR). 2001. Recovery and Recycling Targets for Packaging Waste in 2001 (Regulatory Impact Assessment). London: DETR. ECOTEC (2001) Landfill Taxes In: Study on the Economic and Environmental Implications of the Use of Environmental Taxes and Charges in the European Union and its Member States. Ecotec, Brussels-Birmingham, 153-191.

77

European Commission, DG Environment (2000) A Study on the Economic Valuation of Environmental Externalities from Landfill Disposal and Incineration of Waste. Brussels. European Environment Agency [EEA] (2002) Case studies on waste minimisation practices in Europe, EEA Topic Report 2/2002, , European Environment Agency, Copenhagen. European Environment Agency [EEA] (2003) Europe’s Environment: The third assessment. European Environment Agency, Copenhagen. European Environment Agency [EEA] (2005) European environment outlook, EEA Report, No 4/2005, European Environment Agency, Copenhagen. Fullerton, D. and Kinnaman, T.C. (1995) Garbage, Recycling, and Illicit Burning or Dumping, Journal of Environmental Economics and Management, 29 (1), July, 78-91. Gandy, M. (1994) Recycling and the politics of urban waste, Earthscan, London (UK). GUA & IFIP (2000) Vollwirtschaftliche Analyse von Einweg- und Mehrwegsystemen, Wien Hogg, D. (2001) Costs for Municipal Waste Management in the EU, Final Report to DG Environment. Eunomia Research and Consulting. Jenkins, R.R. (1993) The Economics of Solid Waste Reduction, Edward Elgar, Aldershot (UK) – Brookfield (US). Kahn, J.R. (1998) ’Material Policy: Minerals, Materials, and Solid Waste’ The Economic Approach to Environmental and Natural Resources, The Dryden Press, Forth Worth (US), pp. 257-283. Kertész B. (2004) Környezetvédelem és csomagolás az EU-csatlakozás tükrében, Pack+Log, 2004. július-augusztus, 11. old. Kis A. és Jánoska M. (2003) Az Európai Unió szilárdhulladék-gazdálkodással kapcsolatos egyes jogszabályi kötelezettségei átvételének modellezése, Budapest: Magyar Környezetgazdaságtani Központ Magyar Környezetgazdaságtani Központ [MAKK] (2000) Ökológiai adóreform II. A Környezetvédelmi Minisztérium megbízásából készült tanulmány, Budapest: Magyar Környezetgazdaságtani Központ Magyar Környezetgazdaságtani Központ [MAKK] (2003) Az Európai Unió szilárdhulladék-gazdálkodással kapcsolatos egyes jogszabályi kötelezettségei átvételének modellezése, Budapest: Magyar Környezetgazdaságtani Központ Országos Hulladékgazdálkodási Terv 2003-2008 [OHT] (2001) Az Országgyőlés 110/2002. (XII. 12.) OGY határozata Organisation for Economic Co-operation and Development [OECD] (1993) Applying economic instruments to packaging waste: practical issues for product charges and deposit-refund systems. Paris: OECD. Organisation for Economic Co-operation and Development [OECD] (1996) Pollution Abatement and Control Expenditure in OECD Countries. Paris: OECD.

78

Organisation for Economic Co-operation and Development [OECD] (1998) Considerations for Evaluating Waste Minimisation in OECD Member Countries. Paris: OECD Organisation for Economic Co-operation and Development [OECD] (1999) Pollution Abatement and Control Expenditure in Central and Eastern Europe. Paris: OECD. Organisation for Economic Co-operation and Development [OECD] (2000) Strategic Waste Prevention. OECD Reference Manual. Paris: OECD. Organisation for Economic Co-operation and Development [OECD] (2004) Addressing the Economics of Waste, Paris: Organisatation for Economic Co-operation and Development. ÖKO (2003) A termékdíj törvény módosításának környezeti, társadalmi, gazdasági hatásainak számbavétele a csomagolások személygépkocsik valamint az elektromos és elektronikai termékek tekintetében Budapest: ÖKO Rt Palmer, K. and Walls, M. (1994) Material Use and Solid Waste: An Evaluation of Policies, Resources for the Future Discussion Paper 95-02, Washington, DC: Resources for the Future. Platt, B. and Rowe, D. (2002) Reduce, Reuse, Refill! Washington, DC: Institute for Local Self-Reliance RDC-Environment and Pira International (2001) Evaluation of Costs and Benefits for the Achievement of Reuse and the Recycling Targets for the Different Packaging Materials in the Frame of the Pckaging and Packaging Waste Directive 94/62/EC (Draft) Brussels: European Commission Sedee, C. et. al. (2000) Technical Report on Waste Management. RIVM report 481505017. Prepared for DG Environment. Tietenberg, T. (1992) Environmental and Natural Resource Economics (Third Edition), HarperCollins, New York. UBA (2000) Ökobilanz für Getränkeverpackung II Berlin: Umweltbundesamt Ungvári, G. (1998) A hulladéklerakó építés beruházás szükséglete Magyarországon. Budapest: Fiscal Decentralizaton Initiative of the World Bank. Walls, M. and Palmer, K. (2000) Upstream Pollution, Downstream Waste Disposal, and the Design of Comprehensive Environmental Poicies, Resources for the Future Discussion Paper 97-51, Washington, DC: Resources for the Future. A hatályos hazai jogszabályok szövegének forrása: KJK KERSZÖV „Complex” Jogtár 2006. január 31. A

hatályos EU másodlagos jogszabályok www.europa.eu.int

forrása:

az

EU

hivatalos honlapja

79