JUSSI ADLER-OLSEN NYOMTALANUL SKANDINÁV KRIMIK

JUSSI ADLER-OLSEN

NYOMTALANUL SKANDINÁV KRIMIK

Copyright © JP/Politikens Forlaghus Kobenhavn 2007 A mű eredeti címe: Kvinden i buret Fordította: Szöllősi Adrienne KA A

Prológus Véresre kaparta a körmét a sima falon, öklével csapkodta a vastag ablaküveget, míg szét nem verte a kezét. Legalább tízszer nekifutott a vasajtónak, körmét az ajtó és a keret vékony hasadékába mélyesztette, de hiába feszegette, az ajtó nem engedett. Fáradtan rogyott le a jéghideg padlóra. Zihálva bámult bele a lüktető sötétbe. Pupillája kitágult, szíve hevesen vert. Felordított. Ordított, míg bele nem remegett a dobhártyája és a hangja el nem csuklott. Feje hátrahanyatlott, orrát megcsapta a padlás felől áramló friss fuvallat. Valahogy fel kellene oda jutnia. Bárcsak találna egy helyet, ahol fel tudna kapaszkodni. Lehet, hogy onnan végre látna valamit. Valamikor azok a szörnyetegek is bejönnek hozzá megint. Majd a sötétben kitapogatja, és kiszúrja a szemüket. Nem tévesztheti el. Ha elég gyors, sikerülni fog. Akkor végre kiszabadulhat. Pillantása vérző ujjaira esett, majd letette a tenyerét a földre, mintha el akarna rugaszkodni. Felnézett. Alig látott valamit. Lehet, hogy van ott valami, amibe meg tud kapaszkodni. Meg kell próbálnia. Levette a dzsekijét és gondosan összehajtva betette az egyik sarokba. Nem akart ráesni. Majd nekilendült a földről és kinyújtott karral felugrott, ameddig csak bírt. Sehol semmi kapaszkodó. Nekifutott újra és újra, minden erejét összeszedve. Egyik lába megbicsaklott a csúszós padlózaton. Elvágódott. Egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor válla a betonhoz csapódott, fejét pedig beverte a falba. Csillagokat látott a fájdalomtól. Egy darabig csendben feküdt, pedig legszívesebben felzokogott volna, de nem akarta, hogy fogvatartói meghallják. Még félreértenék. Azt hihetnék, hogy feladta.

1 2007 Carl közelebb ment a tükörhöz és mutatóujjával végigsimított a halántékán, ahol a golyó érte. A seb begyógyult, a forradás alig láthatóan bújt meg a haja alatt. – Ki a francnak kellenék így? – mormogta, miközben nézegette magát. Kénytelen volt belátni, hogy megváltozott az arca. A szája körül mélyebbek lettek a ráncok, a szeme alatt sötét karikák ültek, tekintete közömbösséget sugárzott. Carl Morck, a tapasztalt bűnügyi nyomozó nem volt önmaga többé: nem az az ember, aki valaha élt-halt a munkájáért. Többé már nem volt az a magas, elegáns, zsidó férfi szépen ívelt szemöldökével és szájával. Nehezen vette tudomásul a változást. Begombolta az ingét, felvette a zakóját, állva kiitta az utolsó korty kávét, majd bevágta maga mögött a bejárati ajtót, olyan erővel, hogy bizonyára felébredt, aki még aludt a házban. Pillantása a névtáblára esett. Itt az idő, hogy kicserélje. Jó ideje már annak, hogy Vigga elköltözött tőle, ha hivatalosan nem váltak is el. Kilépett a kapun, és elindult a Hestestien felé. Ha húsz perc múlva eléri a vonatot, fél óra múlva már fent lehet Hardynál a kórházban, még mielőtt bemenne a rendőrőrsre. Ahogy a csupasz fák mögé magasló vörös templomtornyot nézte, megpróbálta arra emlékeztetni magát, mekkora szerencséje volt. Csupán két centiméter jobbra, és Anker még mindig élne. Ha viszont az a bizonyos golyó két centiméterrel balra ér célt, ő már nem lenne az élők sorában. Carl hiába próbálta megérteni, nem talált magyarázatot a halál természetére. Csak annyit tudott róla, hogy jobbára váratlanul érkezik, végtelen csendben, és biztos a célpontjában. Néhány héttel a rendőrtiszti főiskola befejezése után egy gyilkossági ügyben nyomoztak. Az áldozat látványa mélyen beleégett a retinájába. Egy alacsony, vékony nőt zsinórral fojtott meg a férje. A halott nő pillantása, látványa, ahogy a földön feküdt, hetekre sokkolta. Azóta volt már jó néhány ügye. Mindennap ugyanazzal kellett szembesülnie; véres ruhák, viaszfehér arcok, szenvtelen fotók. Mindennap ugyanazokat a hazugságokat és mentegetőzéseket kellett végighallgatnia. Mindennap ugyanaz a bűntény, csupán némi változással a kontextusban. Mindent látott, amit csak huszonöt év alatt a gyilkossági osztályon láthatott. Így teltek a napjai, egészen a legújabb bűntényig, ami még az ő megkérgesedett szívét is megérintette. Ankert, Hardyt és őt küldték ki az egyik helyszínre, egy düledező barakkhoz, valamelyik mocskos, amageri sikátorba, ahol egy újabb hulla várta, hogy elmesélhesse a történetét. Ahogy az általában lenni szokott, most is a szag keltette fel valamelyik szomszéd figyelmét. Egy darabig azt hitték, hogy egy hajléktalan, aki itt bújt el, hogy kilehelje a lelkét, de azután felfedezték a koponyán a sérüléseket, amelyeket egy szögbelövő pisztollyal ejthettek az áldozaton. A koppenhágai rendőrség bűnügyi nyomozói végül emiatt kapcsolódtak be az ügy felderítésébe.

Aznap Carlon volt a sor, ami ellen sem neki, sem két asszisztensének nem volt kifogása, bár enélkül is túlterheltek voltak, míg a többieknek mindig akadt legalább egy szusszanásnyi idejük. Senki nem sejtette azonban, milyen végzetessé válik majd ez az ügy. Alig léptek be a hullaszagú barakkba, és Anker már egy vértócsában feküdt, Hardy is elesett, és soha többé nem kelt fel, Carl lelkében pedig kialudt az a tűz, ami nélkülözhetetlen volt a munkájához.

2 2002 A pletykalapok imádták Merete Lynggaardot, a demokraták második emberét. Szerették éles hangú parlamenti felszólalásait és hogy semmiféle tiszteletet nem mutatott a miniszterelnök és bábjai iránt. Szerették nőies külsejét, kihívó pillantását és arcán az apró gödröcskéket, amikor mosolygott. Szerették fiatalságáért és sikeréért, de leginkább azért, hogy újra és újra feltehették a kérdést, hogy egy ilyen tehetséges és gyönyörű nő miért nem mutatkozik soha nyilvánosan férfi társaságában. Merete Lynggaarddal el lehetett adni bármelyik lapot. Végül is mindegy, hogy leszbikus-e vagy sem, tökéletes címlapnő. – Miért nem randizol Tage Baggesennel? – kérdezte a titkára, miközben a nő kicsi kék Audija felé lépkedtek a parlament parkolójában. – Van néhány rajongód, de ő egyenesen odavan érted. Elég sokszor próbálkozott. Megszámoltad már, hány üzenetet hagyott eddig az íróasztalodon? Még ma este is. Adj már neki egy esélyt, Merete! – Miért nem randizol vele te? – kérdezte Merete, miközben hátradobott egy dossziényi papírt a hátsó ülésre. – Mit kezdjek a Radikális Centrum közlekedési szakértőjével? A végén még engem is megszakértene. Merete pillantása a játékmúzeum épületére esett. Egy fehér ballonkabátos férfi épp a bejáratot fotózta. Közben mintha őt is lefényképezte volna. Vagy mégsem? Ez már tiszta paranoia. Itt az ideje, hogy lazítson egy kicsit. – Tage Baggesen harmincöt éves, és piszok jól néz ki – folytatta Marianne. – Oké, lehet, hogy van rajta egy kis súlyfelesleg, de mindezért kárpótolhat a nyaralója Vejbyben. Na és a jütlandi birtokok. Hm? Kell ennél több? Merete asszisztensére nézett, és megcsóválta a fejét. – Harmincöt éves ugyan, de még mindig az anyjával él. Miért nem szeded fel te? Hiszen bolondulsz érte. Legyen a tiéd! – mondta, majd kivett egy újabb adag dokumentumköteget Marianne öléből, és azt is a többi után hajította a hátsó ülésre. A műszerfal órája 17:30-at mutatott. Késésben volt. – Hiányozni fogsz ma este a parlamenti ülésen – sajnálkozott Marianne. – Mit tegyek? – sóhajtott fel Merete, és megvonta a vállát. Még amikor képviselő lett, megegyezett a demokraták frakcióvezetőjével, hogy hat után maga rendelkezik az idejével. Kivéve persze, ha szükség volt a szakértelmére vagy a szavazatára. Egyébként senkinek nem volt problémája a távollétével. – Merete, mondd már meg, hová mész – kíváncsiskodott Marianne. – Igazán elárulhatnád, hogy hívják. De Merete csak elmosolyodott, majd becsukta az ajtót. Itt az ideje, hogy lecserélje a titkárnőjét.

3 2007 A gyilkossági csoport főnökének irodájában iszonyatos volt a rendetlenség, de ez őt cseppet sem zavarta. Mert Marcus Jacobsen fejében egyébként tökéletes volt a rend. Sosem veszett el a részletekben, és vágott az esze, mint a borotva. Csak akkor tekintett némi bosszúsággal a szobájában eluralkodott káoszra, amikor valamely ügy megbeszélésekor, mint az imént is, az iroda megtelt munkatársaival. Felemelte csorba, Sherlock Holmest ábrázoló bögréjét, nagyot kortyolt a hideg kávéba, és a kabátja zsebében lapuló pipájára gondolt, aznap immár tizedszer. Ezen az átkozott napon még arra sem volt ideje, hogy lemenjen a kis négyszögletes udvarra pöfékelni. – Akkor most elmondom még egyszer! – mondta helyettesének, Lars Bjornnek, miután a többiek már távoztak. – Ezzel a Valby Park-i biciklis gyilkossággal még meggyűlhet a bajunk, ha nem figyelünk oda. Lars Bjorn egyetértően bólogatott. – Ennek a nyavalyás Carl Morcknek is most kellett visszajönni. Ráadásul elvitte a négy legjobb nyomozómat. Mindenki csak panaszkodik rá. És kinek? Nekem – csapott a mellkasára. Mintha rajta kívül senki más nem lenne képes arra, hogy hasonló jellegű problémákat megoldjon. Csakhogy elkésett. Ugráltatja az embereit, mindent feldúl maga körül, nem válaszol, ha kérdezik, az irodája tiszta káosz, és ha minden igaz, leszóltak az igazságügyi szakértőktől is. Érted? Az igazságügyiektől! A francba! Nem tudom, mit kavart velük, de ha nem csinálunk valamit, bezárhatjuk a boltot, vége a csoportnak. Marcus felhúzta a szemöldökét. Lelki szemei előtt megjelent Carl. Tulajdonképpen bírta a fickót, de gúnyos tekintetével és a csípős megjegyzéseivel képes volt bárkit felbosszantani. – Igazad van. Csak Hardy és Anker tudott együtt dolgozni vele. De, valljuk be, velük sem stimmelt minden. – Marcus, az emberek nehezen mondják ki az igazságot, de Carl rendkívül kártékony és ez nem fog megváltozni. Képtelen együttműködni a többiekkel, de a mi munkánk olyan, hogy nagyon is függünk egymástól. Carl alkalmatlan a csoportmunkára. Képtelen vagyok felfogni, miért hoztad ide. – Mert nagyon jó nyomozó, Lars. Ezért. – Értem, értem. Jó, jó… nem hajíthatjuk ki csak úgy az utcára. De muszáj valami megoldást találnunk, Marcus. – Alig egy hete jött vissza a betegszabadságáról. Adjunk neki egy kis időt. Esetleg figyelmeztethetjük. – Biztos vagy benne? Az elmúlt hetekben több ügyünk lett, mint korábban talán bármikor. Ráadásul van néhány kimondottan rázós közöttük. Ezt te is tudod. Ott van például a tűzeset. Tudod, az Amerikavejon. Gyújtogatás és gyilkosság. Azután ott a lány, akit megerőszakoltak Támbyben. Nem is beszélve a syndhavni késelős bandáról. És akkor még nem is említettem a biciklisgyilkosságot. Soroljam a többit is? Mert lenne még néhány, amivel alig jutottunk valamire. És erre itt van nekünk ez a Morck, akiről nem mondhatnám, hogy jó csapatjátékos. Nem én vagyok az egyetlen, akit zavar a megátalkodottsága, a keserűsége, a gáncsoskodása, hogy semmibe veszi a többieket.

Úgyhogy, azt hiszem, itt az ideje, hogy megszabaduljunk tőle. Ránk férne már egy kis vérfrissítés. Tudom, hogy nem szívesen hallod, amit mondok, de ez a véleményem a dologról. A gyilkossági csoport vezetője bólintott. Eszébe jutott, milyen volt a megbeszélés hangulata. Az egész társaság hallgatag volt, keserű és fáradt. Muszáj tennie valamit. Helyettese az ablaknál állt, és a szemközti épületeket bámulta. – Azt hiszem, tudom, mi a megoldás. Talán lesz vele egy kis gondunk, de nem biztos. – Lars, a fenébe is, ha arra gondoltál, hogy csökkented a hatáskörét, akkor ne késlekedj. – Magasabb pozícióba kell helyeztetnünk. – Mi van? Most Marcuson volt a sor. Neki kellett figyelnie. Helyettese rendkívül jó nyomozó volt, de személyzetisként még volt mit tanulnia. Mintha az olyan egyszerű lenne: lejjebb vagy feljebb helyeztetni valakit a ranglétrán! – Elárulnád, mégis hogy gondolod? És ki kapná meg a megüresedett helyét? – Tudom, hogy egész éjjel talpon voltál, és hogy még reggel is a valbyi gyilkossággal voltál elfoglalva. Gondolom, nem követted figyelemmel a legújabb fejleményeket. A gyilkossági csoport vezetője a fejét rázta, valóban, fogalma sincs semmiféle új fejleményről, annyira lekötötte a munkája, amióta a Valby Parkban elkövetett gyilkossági ügy új fordulatot vett. Tegnap estig volt egy megbízható tanújuk, egy nő, akinek egészen biztosan lett volna még mondanivalója. Biztosak voltak abban is, hogy közel állnak már az ügy megoldásához. Csakhogy a nő nem beszélt. Egészen biztosan megfenyegették őt magát vagy valakit a környezetében. Kihallgatták a lányait, az anyját, de senki nem mondott semmi használhatót. Érezhetően féltek valamitől. Nem, nem, tényleg nem aludt valami sokat. És valóban csak arra volt ideje, hogy átfussa az újságok főcímeit. – Csak nem a Dánia Párt valami újabb ötletéről van szó? – Eltaláltad. A jogi szakértőjük előrukkolt egy javaslattal. A rendőrség munkájának a támogatásáról. És ez alkalommal meg fogják szavazni. Érted, Marcus? Piv Vestergárd keresztülviszi az akaratát. – Nem hiszem el. – Húsz percig beszélt, rendkívüli meggyőző erővel. A kormánypártok természetesen támogatták, a jobboldal persze belekötött. – És? – Na, mit gondolsz? Előhozakodott négy olyan üggyel, amelyről sem ő, sem a közemberek nem gondolják úgy, hogy meg kellene róla feledkeznünk. És az a sejtésem, hogy még nem rukkolt elő mindennel. – Mit képzel ez a nő? Csak nem gondolja komolyan, hogy a bünügyiek szándékosan elfektetnek ügyeket? – Csak utalt arra, hogy bizonyos ügyeket. – Szuper. És mégis milyeneket? – Hát, megemlített néhányat, amikor a saját pártja vagy a Liberális Párt valamelyik tagja bűntény áldozatául esett. Országos ügyekről beszélt. – Az a nő nem normális – bosszankodott Marcus. De a helyettese csak a fejét rázta. – Gondolod? Ez csak egy része volt a hozzászólásának. Beszélt még a gyerekek eltűnéséről, politikai szervezetek terrorfenyegetettségéről, bestiális gyilkosságokról. – Szavazatokat akar szerezni. – Naná. Különben nem vitte volna az ügyet a parlament elé. De nincs egyedül. Van még néhány párt, akik így szeretnének célt érni. Még észbe kapni se lesz időnk, és az ügy már a gazdasági bizottság előtt lesz. Ha engem kérdezel, tizennégy napon belül döntést hoznak.

– Ha szabad kérdeznem, pontosan miről fognak dönteni? – Hogy a rendőrségnél felállítsanak-e egy új osztályt. A képviselőnő már nevet is adott neki: Q-ügyosztály. Szóval nem viccelnek. Hiába is szeretnénk azt hinni. – És a cél? Ugyanaz? – Igen. A lehető legrövidebb úton kezelni az úgynevezett „különös fontosságú ügyeket”. – Aha. Különös fontosságú ügyek, értem – bólogatott Marcus. – Ez a kifejezés igazán illik Piv Vestergárd stílusához. Úgy hangzik, mint aminek van is tartalma. És azt ki fogja eldönteni, hogy melyik ügy illik bele a profilba? Erről nem beszéltek? Helyettese megvonta a vállát. – Szóval majd megkérnek minket arra, hogy csináljunk valamit, ami amúgy is a dolgunk lenne. Most már csak azt mondd meg, hogy mi hogyan kapcsolódunk mindehhez? – Az országos főkapitányság dolga lesz, hogy eldöntse, de ha tisztán adminisztratív szempontból nézem az ügyet, akkor az új osztályt a koppenhágai rendőrség bűnügyi osztálya alá fogják rendelni. Marcusnak leesett az álla. – Ekkora baromságot! Még hogy adminisztratív szempontból… – Nem akkora ördöngösség. Csinálunk egy költségvetést, osztunk, szorzunk. És mi biztosítjuk a személyzetet. És a helyiségeket. – Ezzel azt akarod mondani, hogy a koppenhágai részleg felel ezentúl azért is, hogy tisztázza a legkülönbözőbb kerületekben elkövetett még felderítetlen ügyeket? A kerületiek ehhez soha nem fognak hozzájárulni. Kivéve, ha nem küldhetnek képviselőt a részlegbe. – Nem hinném. A kerületek felé ezt majd úgy kommunikálják, hogy ezzel csak a munkájukat akarják megkönnyíteni. – Számomra ez mégis azt jelenti, hogy hamarosan a reménytelen ügyek megoldása is ránk tartozik, és az embereim adják majd ehhez a hátteret. Nem, barátocskáim, nem. Ez nekem nem tetszik. – Marcus, csak néhány embert kellene jobban leterhelni. Ez igazán semmiség. – Ez nem semmiség. – Figyelj, Marcus, el kell döntened, hogy csatlakozol-e. A gyilkosságiak vezetője a homlokát ráncolta. Nem érezte, hogy döntési helyzetben lenne. – Marcus, pénz van a dologban – mondta Lars, és jelentőségteljes pillantást vetett főnökére. – Na jó, nem milliárdok, de elegendő ahhoz, hogy teremtsünk egy új állást, és hogy még néhány milliót befolyassunk a saját részlegünkbe. Egy kis extra juttatás, és nem kell elhanyagolnunk más dolgokat. – Oké, szóval egy pár millió, értem – bólogatott elgondolkodva Marcus. – Rendben van. – Ugye, hogy zseniális? Pillanatok alatt összerántjuk az új ügyosztályt. Persze ők azt hiszik, hogy majd pitizni fogunk nekik, de nem. Majd kapnak egy elfogadható költségvetést, és Carlt oda ültetjük az egész élére. Vezetheti az új ügyosztályt. Persze nem lesz túl sok vezetnivaló, mert egyedül lesz. Kellő távolságra a többiektől. Ezt ígérhetem. – Carl Morck mint a Q-ügyosztály vezetője! – mondta Marcus, és látszott rajta, hogy gond nélkül maga előtt látja a képet. Egy ügyosztály, ami egymillió alatti éves költségvetéssel működik. És ebben benne foglaltatik az utazások és a laboratóriumi vizsgálatok költsége is. Ha négymilliót kérnek, éppen elegendő pénze marad arra, hogy felvegyen még néhány nyomozót a saját csoportjába. És így lenne lehetőségük arra, hogy

lassanként felderítsék a régi ügyeket. Persze nem a Q-ügyosztály ügyeit, de hasonlókat. Kitágítják a határokat. Ez a kulcsmondat. Zseniális.

4 2007 Hardy Henningsennél magasabb nyomozó még soha nem dolgozott a koppenhágai rendőrségen. A katonaigazolványa szerint két méter és hét centi volt. Ha letartóztattak valakit, mindig Hardy volt az, aki felolvasta a gyanúsított jogait, s az kénytelen volt őt hátrahajtott fejjel végighallgatni. Elmondhatatlanul hiteles benyomást keltett. Hardy magassága azonban a kórházban nem volt túlzottan előnyös. Hosszú, lebénult lábát soha nem nyújtották ki, és amikor Morck azt javasolta, hogy szedjék le az ágy végéről a rácsot, a nővér a fejét rázta, és annyit mondott, hogy ez nem az ő hatásköre. Hardy nem beszélt senkivel, a tévé folyamatosan ment, emberek jöttek-mentek körülötte, de ő nem reagált semmire. Csak feküdt a hornbseki klinika gerincsebészetén, és próbált életben maradni. Képes volt megrágni az ételt, megvonni a vállát, de attól lefelé mozgásképtelen volt. Mialatt az ápolók lemosdatták, tisztába tették, kihúzták, majd újra bedugták a katéterét, Hardy mindvégig a plafont bámulta. – Visszamentem dolgozni, Hardy – mondta Carl, és közben megigazgatta a beteg takaróját. – Teljes erőbedobással dolgoznak, bár eddig még nincs eredmény. Mégis biztos vagyok benne, hogy kiderítik, ki támadott ránk. Hardynak a szeme sem rezdült. Nem érdekelte sem Carl megjegyzése, sem pedig a TV2 unalmas híradója, amelyből kiderült, hogy kiraboltak egy iljúsági házat. Közömbösnek tűnt minden iránt. Még csak dühös sem volt. Carl mindenkinél jobban ismerte. S bár Hardynak nem ezt mutatta, neki is tökéletesen mindegy volt minden. Abszolút közömbös volt számára, hogy ki lőtt rájuk. Mi változna, ha kiderülne, hogy ki volt az? Ha nem az egyik, akkor a másik. Van épp elég az efféle szemétből odakint az utcán. Carl biccentett a nővérnek, aki kezében egy friss adag infúzióval belépett a szobába. Legutóbbi látogatásakor megkérte, hogy várjon odakint, amíg rendbe teszi Hardyt. A nővér haragos pillantásán látszott, hogy emlékszik Carlra. – Már megint ebben az időben jött? – Munka előtt a legegyszerűbb beugranom. Van valami gond? A nővér az órájára nézett és válaszra sem méltatta. Felemelte Hardy kezét, és ellenőrizte az infúziós tűt a kézfején. Majd kinyitotta az ajtót és beengedte a gyógytornászt. Carl megpaskolta a helyet, ahol a takaró alatt Hardy jobb karja rajzolódott ki. – Azt hiszem, Hardy, jobb, ha most megyek. Majd holnap reggel benézek megint. Addig vigyázz magadra. Hardy, Carl és Anker még jóval a többiek előtt kiért az amageri helyszínre, természetesen az előírásnak megfelelő felszereléssel és öltözetben, ami ez esetben az eldobható műanyag ruhát, kesztyűket és fejvédőt jelentette. Egy fél órája volt, hogy megtalálták az öregembert homlokában a szöggel. Mire a többiek odaértek, már nem nagyon maradt tennivaló. Aznap rengeteg idejük volt, mivel a gyilkossági csoport vezetője a rendőrkapitánnyal együtt egy értekezleten vett részt, amelynek témája a strukturális átalakítás volt. Mindezek

ellenére biztosak lehettek abban, hogy Marcus Jacobsen mihamarabb felbukkan, mert hivatali teendői nem tarthatták vissza attól, hogy kimenjen egy gyilkosság színhelyére. – Itt aztán nem sok keresnivalója lenne egy politikusnak – mondta Anker, amikor bakancsa belemélyedt az eső áztatta földbe. Carl körbenézett. Az esetet bejelentő szomszéd fapapucsának lenyomatán kívül más nyomot nem látott. A közeli házat méregette. Elég ramaty állapotban volt. A tetőgerendák megsüllyedtek, a tetőt borító kátránypapír széttöredezett, a homlokzati fal is sérült néhol, s a nedvesség is kikezdte. A névtábla, amelyre valaha filctollal írták fel a Georg Madsen nevet, szinte teljesen szétrohadt. Mindehhez már csak a holttestből áradó szag hiányzott, amely a repedéseken át szivárgott kifelé. – Beszélek a szomszéddal – mondta Anker, és elindult a férfi felé, aki akkor már egy fél órája várta, hogy kihallgassák. Házikójának a verandája úgy öt méterre lehetett a romos épülettől. Hardy elég jól bírta a hullaszagot. Talán azért is, mert magasabb volt, mint a többiek, és ezért nem ért fel annyira hozzá a bűz. – Ezt a borzalmat – mormogta Carl. A kicsi nappali ajtajában álltak és belebújtak a műanyag cipőkbe. – Kinyitok egy ablakot – mondta Hardy, és a szűk előszobából belépett a szobába. A leengedett redőny túl sok fényt nem eresztett be ugyan, de legalább látni lehetett a jobb sarokban ülő alakot. Bőre szürkészöld volt, arcát kelések borították, amelyek jó része már felpattogzott. Orrából vöröses folyadék szivárgott, az inggombok pattanásig feszültek a felfúvódott testen. Szeme tompán fénylett, akár a viasz. – A szöget egy Paslode-gázpisztolyból lőtték a homlokába – mondta a háttérben Hardy, miközben felhúzta a pamutkesztyűjét. – Itt van bent az asztalon. És egy akkumulátoros fúrógép. Még mindig van benne áram. Mindenképpen ellenőriznünk kell, meddig bírja feltöltés nélkül. Már jó ideje vizsgálódtak a szobában, mire Anker is utánuk ment. – A szomszéd csak január tizenhat óta lakik itt – mondta. – Egészen pontosan tíz napja. És ezalatt nem találkozott az áldozattal. Elmondása szerint a verandán üldögélt, és a szép időt élvezte, amikor felfigyelt a szagra. Szegény ördög, még mindig a hatása alatt van. Hogy ezután mi történt, Carl meglehetősen ködösen volt képes leírni, és ebbe mindenkinek bele kellett nyugodnia. Többek állítása szerint nem volt magánál. A valóság azonban másképp festett. Carl túlságosan is pontosan emlékezett mindenre. Egyszerűen nem volt kedve beszélni róla. Hallotta, hogy valaki belép a konyhaajtón, de nem foglalkozott vele. Talán eltompította a szag, vagy egyszerűen csak azt gondolta, hogy a helyszínelők értek oda. Csak pár másodperccel később érzékelte a látóterében a piros kockás inget viselő alakot, amint beront a szobába. Eszébe jutott, hogy kirántja a pisztolyát, de nem tette. Nem működtek a reflexei. Csak a sokk hatását érzékelte, amikor látta, hogy a golyó eltalálja Hardyt, aki belekapaszkodott, majd teljes testével rázuhant. Kollégája ránehezedő súlyától elcsúszott a gerince és szétzúzódott a térde. Utána jött a két lövés, ami Ankert a mellkasán érte, neki pedig súrolta a halántékát. Pontosan emlékezett arra, milyen érzés volt, ahogy Hardy teste az övén rángatózott, és ahogy Hardy vére rácsorgott és átitatta a ruháját, ahogy kettejük vére összekeveredett a padlón. Látta a szobában fel-alá mászkáló gyilkosokat, és a pisztolyához próbált hozzáférni. Anker mögötte feküdt a padlón és próbált megfordulni, miközben a tettesek az előszobában beszélgettek. Amikor visszajöttek, hallotta, hogy Anker „állj”-t ordít feléjük. Csak később tudta meg, hogy kollégája rájuk is lőtt.

A gyilkosok nem késlekedtek a válasszal, még egyszer rálőttek Ankerre, és ez alkalommal szíven találták. A lövésbe a padló is beleremegett. Ennyi történt. A tettesek a konyhaajtón át távoztak, és Carl nem mozdult. És nem szólalt meg. Még akkor sem, amikor a halottkém megérkezett. Később azt mondták neki, biztosak voltak abban, hogy ő is meghalt. A kórházban nyitotta ki először a szemét. Egy halott pillantása, mondták azok, akik látták. Többen azt gondolták, hogy ez a sokk miatt van. De nem. A szégyen volt az, ami mindennél jobban gyötörte. – Segíthetek? – kérdezte egy fehér köpenyes, harminc körüli férfi. Carl felé fordult. – Hardy Henningsennél jártam. – Hozzátartozója? – Nem, a kollégája. A főnöke voltam. – Értem. – Mondana valamit az állapotáról? Képes lesz még járni? A fiatal orvos kicsit hátralépett. Viselkedése mindent elárult. Nem volt kötelessége beszámolni Carlnak páciense állapotáról. – Sajnos nem adhatok felvilágosítást, csak a legközelebbi hozzátartozóknak. Remélem, megérti. Carl megragadta az orvos kezét. – Vele voltam, amikor ez az egész történt. Érti? Engem is meglőttek. Az egyik kollégánk meghalt. A társam, és ezért szeretném tudni, hogy mi van vele. Szeretném tudni, hogy képes lesz-e megint járni. – Sajnálom – mondta az orvos, és határozott mozdulattal kihúzta a karját Carl szorításából. – Önnek lehetősége volna arra, hogy érdeklődjön Hardy Henningsen állapotáról, hiszen rendőr. Én azonban nem adhatok felvilágosítást. Legjobb lesz, ha mind a ket-en a saját dolgunkkal foglalkozunk. Abból nem lesz baj. Az orvos hangjából kiszűrődő tekintélytudat, a megfelelően adagolt magabiztosság, és ahogy beszéd közben felvonta a szemöldökét, Carl számára, akinek egy szikra is elegendő lett volna, hogy robbanjon, csak olaj volt a tűzre. Legszívesebben behúzott volna egyet az orvosnak, de inkább galléron ragadta és odarántotta magához. Arcuk szinte összeért. – Ajánlom, hogy a saját dolgoddal foglalkozz – vicsorogta. – És takarodj innen, te beképzelt barom, de sürgősen! Vágod? Carl olyan határozottan szorította a gallért, hogy az orvos remegni kezdett. – Amikor a lányod nem ér haza este tízre, akkor minket hívsz fel, vagy akkor, amikor megerőszakolták a feleségedet, esetleg a kibaszott bézs színű BMW-d nincs a parkolóban, ahol hagytad. Mi megyünk ki minden alkalommal, értetted, te szemét? Akkor most még egyszer megkérdezem. Képes lesz Hardy újra járni? Az orvos levegő után kapkodva tántorgott egy darabig, amikor Carl elengedte. – Mercedesem van, és nincs feleségem – mondta, mintha ki akarná zökkenteni Carlt a lelkiállapotából. Minden bizonnyal egy pszichológiaóra keretében sajátította el ezt a technikát, amit nagy nehezen besuvasztottak két anatómiaelőadás közé. Egy béna humoros megjegyzés majd feloldja az agressziót. Legalábbis így tudta. Csakhogy Carl esetében nem működött. – Iratkozz be még valami kurzusra az egyetemen és tanuld meg, mi az, hogy arrogancia, te kis pöcs – mondta Carl, és nagyot taszított az orvoson. – Még nem tudsz eleget. Már várták az irodájában: a gyilkossági csoport vezetője és a kis Lars Bjorn. Ezt nyugtalanító jelként értékelte. Az orvos segélykiáltása minden bizonnyal áthatolt a klinika

vastag falain. Carl megpróbálta felmérni a helyzetet. Nem, nem. Inkább arról lehet szó, hogy valami elvetélt ötlet beférkőzött a bürokrata agyukba. Vagy krízis van, és a segítségére van szükségük? Érződött rajtuk a cinkosság. Csak nem akarják megint arra ítélni, hogy valami pszichológussal megvitassa, mik a poszttraumás állapot tünetei, és hogyan lehet leküzdeni őket? Majd újra jön egy nyugodt tekintetű férfi, aki az agytekervényeiben kurkászik, hogy hozzásegítse ahhoz, hogy kimondja a kimondhatatlant. Hát ezt megspórolhatnák maguknak, mert nagyon is jól tudja, miről van szó. Az ő problémájáról nem lehet beszélni. Régóta együtt élt vele, csakhogy az amageri eset kibillentette az egyensúlyából. – Nos, Carl… – mondta a gyilkosságiak főnöke, és Carl üres széke felé biccentett. – Larssal elemeztük kicsit a helyzetedet, és több szempontból is úgy gondoljuk, el kell válnunk egymástól. Ki akarják rúgni? Carl dobolni kezdett az asztal szélén, és főnöke szemébe nézett. Tényleg ki akarja rúgni? Az bizony nem lesz olyan könnyű. Carl kinézett az ablakon, a Tivoli irányába, arra, ahol a város felett összezárulnak a felhők. Ha ezek tényleg kirúgják, azonnal lemegy az Andersen sugárútra, még mielőtt leszakad az ég, egyenesen a rendőrszakszervezet épületébe, nem vacakol a helyi szakszervezeti bizalmival. Még hogy kirúgnak egy kiváló kollégát egy héttel azután, hogy visszatért a sebészetről, és két hónappal azután, hogy meglőtték, és elveszítette két társát. Ez nem fog menni. A világ legrégibb rendőrszakszervezete majd megmutatja nekik. – Tudom, hogy váratlan, amit mondok, de úgy döntöttünk, hogy nem ártana neked egy kis levegőváltozás, ráadásul úgy, hogy jobban ki tudd használni remek nyomozói képességeidet. Arról van szó, hogy kinevezünk egy ügyosztály élére. Egészen pontosan a Q-ügyosztály élére, amelynek az lenne a célja, hogy régi, felderítetlen ügyeknek járjon a végére. Olyan ügyekről lenne szó, amelyeknek különösen nagy a társadalmi hatása. Ezek a gazemberek! – gondolta Carl. – Egyedül fogod vezetni az ügyosztályt, mert ki más lenne nálad alkalmasabb erre a szerepre? – Bárki – mondta Carl, és a fal felé fordult. – Figyelj, Carl! Tudjuk, hogy nehéz időszak áll mögötted, és ezt a munkát egyszerűen neked találták ki – folytatta a főnöke. Mi a francot tudsz te erről? – gondolta Carl. – Egyedül leszel az ügyosztály élén, Carl. A kerületi kapitányokkal összegyűjtjük az ügyeket, de te döntheted el a fontossági sorrendet, és te dönthetsz a munka menetéről is. Fedezzük az útiköltségeidet is, neked csak annyi lesz a dolgod, hogy havonta jelentést küldj. Carl a homlokát ráncolta. – A kerületi kapitányok? – Igen, mivel az egész országot lefedő dologról lenne szó. Éppen ezért kapsz egy új irodát, ami itt van a központban, de tőlünk független. Már el is kezdték berendezni. Milyen ravaszak. Mindenképp igyekeznek megúszni. – Megkérdezhetem, hol van ez az új iroda? Esetleg vethetnék rá egy pillantást? A gyilkossági csoport főnöke ennél a mondatnál mintha veszített volna határozottságából. – Hogy hol van az irodád? Nos, pillanatnyilag a pincében, de ezen később mindenképp változtatni fogunk. Először szeretnénk látni, hogyan működik a dolog. Carl megint a felhőket nézegette. Szóval a pincében. Jól hallotta. Ezek el akarják lehetetleníteni. Ki akarják készíteni, el akarják üldözni, elszigetelni, hogy depressziós legyen. Mintha bármi különbség lenne aközött, hogy mindez odalenn vagy idefent történik. Úgyis azt csinálja, amihez kedve van. Akkor meg nem mindegy?

– Ja, és hogy van Hardy? – kérdezte a főnöke meglehetősen hosszú szünet után. Carl a főnökére nézett. Ez volt az első alkalom, hogy kérdést tett fel neki.

5 2002 Merete Lynggaard este végre egyedül lehetett. Hazafelé menet, ahogy az útelválasztó vonal csíkjai eltünedeztek a kocsi alatt, úgy érezte, hogy minden egyes kis vonallal maga mögött hagy valamit, ami nem illik bele a tiszafákkal szegélyezett Magleby kisvárosi nyugalmába. Amikor lekanyarodott a csendesen pihenő mező felé, majd áthajtott a Tryggvaslde patak felett átívelő hídon, érezte magán a változást. Uffe jó szokásához híven egy csésze hideg teával a kezében ült a dohányzóasztalnál. Alakját bevilágította a televízió, ami teljes hangerőre volt állítva. Amikor Merete leparkolt a garázsban, majd az udvaron át a hátsó ajtóhoz ment, ki tudta venni a redőny mögött a férfi alakját. Mindig ugyanaz a kép. A csendes és mozdulatlan Uffe. Az előszobában lerúgta magas sarkú cipőjét, felakasztotta a kabátját, mappáit lerakta a dolgozószobájában. Levette Filippa K.-nál vásárolt nadrágkosztümjét és a mosógép melletti székre tette, majd felvette a fürdőköpenyét és a kényelmes papucsát. Bement a konyhába, kotorászott kicsit az egyik bevásárlószatyorban, és talált az alján egy zacskó selyemcukorkát. Bekapott egyet, és ahogy a nyelvén olvadozni kezdett az édesség, érezte, hogy emelkedni kezd a vércukorszintje. Most már képes volt arra, hogy bemenjen a nappaliba. – Szia! Megjöttem! Mindennap ugyanaz a rituálé. Tudta, hogy Uffe látta az autó fényszóróját felvillanni, már akkor, amikor felhajtott a domboldalon, ám egyiküknek sem volt igénye arra, hogy kommunikálni kezdjen még azelőtt, hogy elérkezett volna annak az ideje. – Hahó! Csak nem Trine Sicket nézel? A férfi elmosolyodott, szeme körül kirajzolódtak a szarkalábak, de tekintete továbbra is a tévére tapadt. – Te aztán megéred a pénzed! – mondta Merete, és megfogta a férfi kezét. Meleg volt és puha. Ahogy máskor is. – Pedig jobban szereted Lotte Mejlhedet. Azt hiszed, nem tudom? A férfi arcán a mosoly vigyorrá változott. Megvolt a kapcsolat. Uffe remekül elvolt magában. És mindig kifejezte, hogy mi az, ami tetszik neki. Merete is letelepedett a tévé elé, és megnézte a műsor két utolsó bejátszását. Az egyik az élelmezésügyi tanács felhívásáról szólt, hogy tiltsák meg a transzzsírsavak ipari gyártását, a másik témája a dán baromfivágóhidak egy félresikerült marketingkampányáról szólt, amit állami pénzből finanszíroztak. Jól ismerte az esetet. Ráment két éjszakája. Odafordult Ufféhoz, és beletúrt a hajába. A férfi tarkóján láthatóvá vált egy hosszú heg. – Na, gyere, te lustaság! Csináljunk valami vacsorát – mondta mosolyogva, és az egyik díszpámával finoman megcsapkodta a férfi nyakát. Uffe visítozni kezdett örömében és kézzel-lábbal védekezett. Merete elengedte Uffét, majd valósággal felpattant az ágyról és elindult a lépcső irányába. Tudta, hogyan kell bánni a férfival, akiből felszabadult az elfojtott életöröm. Nevetve kapaszkodott belé. Felvonatoztak az emeletre, zakatolva, azután le, ki az udvarra, elmentek a garázs előtt, majd megint vissza a nappaliba és végül ki a konyhába, hogy bevigyenek magukkal egy kis vacsorát, abból, amit a házvezetőnő

főzött, és megegyék a tévé előtt. Tegnap egy Mr. Bean-filmet néztek meg, tegnapelőtt Chaplint. Ma ismét Mr. Beanen volt a sor. Merete videogyűjteménye kizárólag olyan filmekre korlátozódott, amelyeket Uffe szeretett. Összesen egy fél órát volt képes filmet nézni, utána elaludt. Merete ilyenkor betakarta egy pokróccal, és hagyta, hogy aludjon tovább a szófán. Éjszaka azután Uffe többnyire felébredt, és magától befeküdt a franciaágyba Merete mellé. Ilyenkor megfogta Merete kezét, mormogott valamit, majd álomba merült. Amikor Uffe egyenletes légzése jelezte, hogy mélyen alszik, Merete felkapcsolta a villanyt, és nekilátott, hogy felkészüljön a következő napra. Így teltek Merete estéi és éjszakái. Nagyon szerette Uffét, csendes, kedves öccsét.

6 2007 Egész biztosan volt valamikor egy réztábla a Q-ügyosztály ajtaján, amelyet kiakasztottak a helyéről, és most a fűtéscsőnek támaszkodva állt a pincefolyosón. Tíz félig teli festékesvödör állt és párolgott a helyiségben, amelyről azt mondták Carlnak, ez lesz az irodája. A plafonról fénycső lógott, ráadásul az a fajta, ami egy fél óra elteltével villogni és pattogni kezd, és iszonyú fejfájást okoz az embernek. – Éljen Marcus Jacobsen – mormogta Carl, és megpróbálta áttekinteni a helyzetet. A pincefolyosó hátsó része teljes sötétségbe borult. De az ő irodája előtti folyosórészen sem volt természetes fény, levegő és emberek. Mintha várfogságra ítélték volna. Volt azonban két vadonatúj számítógépe, teledugdosva vezetékekkel. Már rá voltak kapcsolva a rendszerre. Az egyik számítógép a belső kommunikációt biztosította számára, a másik pedig összekötötte a világ fennmaradó részével. Szóval ezen a gépen szörfözhet a neten addig, amíg csak akar. Semmi szabály, ami megakadályozná a korlátlan használatot, vagy tűzfal, amit a szerver védelmében építettek be. Szemével hamutartót keresett vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót, majd kivett egy doboz Gron Cecilt a dobozából. „A dohányzás káros az ön és környezete egészségére”-olvasta a cigarettásdobozon a feliratot. Körbenézett. Kiváló hely pincebogaraknak. Remekül éreznék itt magukat. Rágyújtott. Szóval ilyen érzés főnöknek lenni. – Majd leküldjük a cuccaidat – ígérte Marcus Jacobsen, de egy A5-ös papírlapon kívül semmit nem talált az íróasztalon, és a polcok is üresen tátongtak. Talán azt gondolták, hogy majd berendezi magának a szobát, mielőtt beindul a munka. Csakhogy Carlnak édes mindegy volt. Majd csinál valamit, ha nagyon muszáj. Hátratolta az irodai székét, lábát feltette az íróasztal sarkára, így üldögélt otthon is a betegszabadsága alatt. Az első néhány héten csak bámult maga elé. Egyik cigarettát szívta a másik után, és megpróbált emlékezni Hardy testének bénító súlyára és Anker hörgésére élete utolsó pillanataiban. Később netezett egy kicsit, csak úgy, összevissza, minden cél nélkül. Kábítóan hatott rá. Majd ezt csinálja most is. Ránézett az órájára. Még öt óra, és hazamehet. Carl Allerodön lakott. A felesége akarta, hogy ide költözzenek, néhány évvel azelőtt, hogy elhagyta őt. Allerod békés kisváros volt, zöldellő mezővel a környékén és egy erdővel, amit gyalog is el lehetett érni, ráadásul kellemes boltokkal, mozival, közösségi élettel. Felesége teljes extázisban volt. Itt kedvezményes áron vehetnének egy lakást egy sorházban, ahol mind a ketten kényelmesen elférnének, és a fiának is jutna elegendő hely. És mindehhez teniszpálya és uszodahasználat is jár. És ott van a közösségi ház és rengeteg kedves szomszéd. Azt olvasta, hogy abban a lakóközösségben könnyen összejönnek egymással az emberek. Carl akkor még nem tulajdonított ennek túl nagy jelentőséget, hülyeségnek tartotta. Később mégis fontos lett neki, mert barátok nélkül megőrült volna. Először elhagyta a felesége. Válásról nem beszélt, de beköltözött egy tengerparti faházba. Egyik fiatal szeretőjét cserélte le a másik után, és megvolt az a rossz szokása, hogy élményeit megosztotta Carllal a telefonban. Végül felesége fia megelégelte az életet a faházban, és a legszömyübb pubertáskorban visszaköltözött Carlhoz. Az amageri

lövöldözés fordulópont volt az életében, mert elvágta mindentől, amihez addig ragaszkodott: biztos életvitel, néhány jó kolléga. Ha nem lettek volna a szomszédságában barátai, nem bírta volna. Amikor hazaért, letette a biciklijét a konyha előtti tárolóban, majd megállapította, hogy a ház két másik lakója is otthon van. Bérlőjének, Morten Hollandnak megvolt az a jó szokása, hogy teljes hangerővel hallgasson operát a pincében, míg fogadott fia első emeleti ablakából halálmetál zene üvöltött. Ennél rémesebb zenei összhatást el sem lehetett volna képzelni. Belépett az infernóba, ahol elég volt néhányszor dobbantania a lábával és a Rigoletto máris tompa zajjá szelídült. Az emeleti fickóval nehezebb volt a dolga. Hármasával szedte felfelé a lépcsőket és legkevésbé sem udvariasan dörömbölni kezdett az ajtón. – Jesper! Az ég szerelmére…! A hanghullámok a szomszéd utcában már betörtek két ablakot. És te fogod kifizetni! – ordította olyan hangosan, ahogy csak tudott. Jesper nem először hallotta a fenyegetőzést, úgyhogy továbbra is a számítógép billentyűzete fölé görnyedt. – Hé! – ordította Carl egyenesen a fülébe. – Vagy lehalkítod, vagy lekapcsollak az ADSL-ről. Ez már hatásosabb volt. Odalenn a konyhában tányércsörgés hallatszott, Morten Holland nekilátott, hogy megterítse az asztalt. Az egyik szomszéd a 73-ból anyapótléknak titulálta Mortent, de nem volt igaza. Morten nem anyapótlék volt, hanem a legeslegjobb háziasszony, aki valaha Carl közelében megfordult. Bevásárlás, mosás, főzés, takarítás, és még a szobáért is fizetett. – Voltál az egyetemen, Morten? – kérdezte Carl, bár sejtette, milyen választ fog kapni. Morten harminchárom éves volt és tizenhárom éve szorgalmasan tanulta azokat a tárgyakat, amelyekre nem iratkozott be, amelynek eredményeképpen elképesztő tudással rendelkezett mindarról, amire a megélhetéséhez egyébként nem lett volna szüksége. Amikor Carl belépett a konyhába, Morten kövérkés hátát látta, amint egy fortyogó fazék fölé görnyed. – Úgy döntöttem, hogy államigazgatást fogok tanulni. Carlnak rémlett, hogy Morten mintha már emlegette volna ezt, de a jelek szerint meg is valósította. – A fenébe is, Morten, az még nem jutott az eszedbe, hogy előbb be kellene fejezned a politológiát? Morten szórt némi sót a fazékba, majd gondosan megkeverte. – A legtöbb évfolyamtársam a kormánypártra szavazott. Nekem ez annyira nem jön be. – Morten, miből gondolod ezt, amikor szinte alig jársz be? – Tegnap is bent voltam. Elmondtam nekik egy viccet Karina Jensenről, aki ugyebár balról indult, aztán a liberálisoknál kötött ki, hogy mi a közös vonása a politikusok véleményének és a pelenkának. Hogy mind a kettőt gyakran cserélgetik. Nem nagyon nevettek rajta. Morten sajátos figura volt. Egy nagyra nőtt gyerek, androgén jelenség, akinek a szociális kapcsolatai kimerültek abban, hogy vicceket mesélt az évfolyamtársainak az egyetemen, és aki leginkább azzal volt elfoglalva, hogy a spenótot tejszínnel vagy anélkül tálalja. – Annak, hogy nem nevettek a vicceden, Morten, több oka is lehet. Én sem nevettem, pedig nem szavaztam a kormánypártra.

Morten csak a fejét rázta. Carl mondhatott neki, amit akart. Amíg el tudta tartani magát a videokölcsönzőben kapott fizetéséből, teljesen mindegy volt, hogy milyen szakot vesz fel. – Államigazgatás… elég unalmasnak hangzik. Morten megvonta a vállát, és belevágott még néhány répát a készülő ételbe. Egy darabig meg sem szólalt, ami egészen nagy teljesítménynek számított az ő esetében. Carl azonban már sejtette, hogy mit fog mondani. – Vigga telefonált – mondta végül némi aggodalommal a hangjában. Ilyenkor általában hozzátette a következő mondatot: „Don’t shoot me, I’m only the piano player.” De most elhallgatott. Carl megjegyzést sem tett, csak arra gondolt, ha Vigga akar valamit, akkor telefonáljon, amikor tudja, hogy otthon van. – Azt hiszem, fázik odakint a parton a faházban – mondta nagy bátran Morten, miközben tovább kavargatta a fazék fortyogó tartalmát. Carl odament Mortenhez. Jó volt az illata annak, amit főzött. Rég nem volt már ennyire éhes. – Szóval fázik. Akkor fűtsön be valamelyik régi szeretőjével. – Miről beszéltek? – kérdezte valaki az emeletről. Még a falak is beleremegtek, amikor Jesper kinyitotta a szobája ajtaját. Kész csoda, hogy hallották, mit mondott. Amikor Carl már harmadik napja azzal múlatta az időt, hogy vagy a Google-t vagy az íróasztalával szemközti falat bámulta, és már azt is elunta, hogy az alagsori vécét használja, és amúgy meg soha nem érezte magát ilyen kipihentnek, rászánta magát, hogy felmenjen azon a sok lépcsőfokon, ami a gyilkossági csoporthoz vezetett, a második emeletre. Szerette volna elérni, hogy végre fejezzék be a pincében a munkálatokat, és hogy tegyék vissza az ajtót, mert legalább szeretné jól bevágni, ha éppen arra támad kedve. És finoman emlékeztetni szerette volna őket arra, hogy még mindig nem kapta meg azon ügyek anyagát, amelyekkel állítólag dolgoznia kellene. Talán azt remélte, hogy egykori kollégái kíváncsian vizslatják majd, hogy közel áll-e az összeomláshoz, esetleg viaszossárga lett-e az arcbőre a sötétségben eltöltött időnek köszönhetően. Már felkészült a kíváncsi, esetleg gúnyos pillantásokra, de nem arra a látványos nyüzsgésre, ami fogadta. – Mi a fene történik itt? – kérdezte az egyik alaktól, akit azelőtt soha nem látott, és aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy az egyik irodából költöztetődobozokat cipelt ki. A fickó a kezét nyújtotta felé. – Peter Vestervig, még új vagyok itt. Viggo csapatához tartozom. – Viggo csapatához? Viggo Brink? – kérdezte őszinte csodálkozással Carl. Hogy lehet Viggo csoportvezető? Hacsak nem tegnap nevezték ki… – Igen, épp tegnap. És te melyik osztályon dolgozol? Carl röviden megszorította a fiatalember kezét, és anélkül, hogy mondott volna valamit, körbenézett a szobában. Még két embert nem ismert. – Ők is Viggo csoportjába tartoznak? – Csak ő nem, aki ott ül hátul az ablaknál. – Ha jól látom, a bútorok is újak. – Igen. Az imént érkeztek. Carl Morckhoz van szerencsém? – Valaha úgy hívtak – mondta Carl, és Marc Jacobsen irodája felé vette az irányt. Marc ajtaja nyitva állt, de Carlt ebben a pillanatban semmilyen zárt ajtó nem lett volna képes visszatartani.

– Látom, szépen megszaporodtatok idefenn – mondta minden átmenet nélkül, és még az sem zavarta, hogy éppen értekezletet tartanak. Marcus helyettesére pillantott. Látszott rajta, hogy már csak Carl hiányzott neki. – Ha jól látom, Carl felbukkant a mélyből. Fél óra múlva folytatjuk. Elnézést – mondta helyettese és egy titkárnő felé fordulva. Carl gúnyosan végigmérte a főnökhelyettest, amikor az elment mellette, de Lars pillantása sem volt barátságosabb. Lars Bjorn mindig gondoskodott arról, hogy Carl ne érezze jól magát a jelenlétében. – Mi a helyzet odalenn, Carl? Jól haladsz az ügyek értékelésével? – Hogyne. Különösen azokkal, amik már eljutottak hozzám. Amúgy, mi folyik odakinn? – kérdezte és a folyosó felé bökött. – Jogos kérdés – felelte Marc, és fejével az íróasztalán tornyosuló iratok felé bökött, amit a kollégák egymás közt csak a pisai ferde toronynak hívtak. – Nos, az előttünk tornyosuló rengeteg megoldatlan ügy miatt kénytelenek vagyunk még két nyomozó csoportot felállítani. – Az enyém mellett? – kérdezte gúnyosan Carl. – Igen – hangzott a válasz. Carl összevonta a szemöldökét. – Három csoport… Hogy a fenébe tudjátok finanszírozni? – Rendkívüli juttatásokból. A rendőrségi reformokkal kapcsolatos intézkedés, hiszen tudod. – Tudnom kellene? Ugyan honnan? A fenébe… – Pontosan miért is jöttél, Carl? – Az várhat még. Előbb utána kell járnom valaminek. Majd visszajövök. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a Jobboldal Pártja padsoraiban sok képviselő ül, aki jó viszonyt ápol a munkaadói szervezetekkel, vagy korábban az ő alkalmazásukban álltak. Nem csoda hát, ha igyekeztek az érdekeiknek megfelelő döntéseket hozni. A dán jobboldal, ki tudja, miért, mindig vonzotta a rendőröket és a katonákat is. Carl tisztában volt azzal, hogy a rendőrség christianborgi épületében ketten is vannak, akik kapcsolatot tartanak fenn a Jobboldal Pártjával. Egyikük egy megbízhatatlan figura volt, aki amilyen gyorsan karriert csinált a rendőrségen, olyan gyorsan le is lépett onnan. A másik egy különös alak, egy idős felügyelő-helyettes volt, akit Carl még onnan ismert, amikor ő is Randersben dolgozott. Az öreg nem volt különösebben konzervatív, de jól kijött vele, ráadásul rendesen meg is fizették. Kurt Hansen Randers parlamenti képviselője lett, és azon belül is a jogi bizottság tagja, és Carl legjobb forrása, ha politikai ügyekben akart tájékozódni. – Ha jól sejtem, Kurt Hansen felügyelő-helyettessel beszélek – mondta Carl, amikor meghallotta a hangját a telefonban. – Rég beszéltünk, Carl – mondta egy barátságos, mély hang a vonal másik végén.– Örülök, hogy jól vagy. Hallottam, hogy megsebesültél. – Már semmi bajom. Jól vagyok, Kurt. – Sajnálom a két kollégádat. Hol tart a nyomozás? – Egész jól haladunk. – Nagyszerű! Épp egy törvényjavaslaton dolgozunk, amely jócskán megnöveli majd a rendőrség hatáskörét. Azt hiszem, ez nagy segítség lesz. Igyekszünk támogatni benneteket, akik kint harcoltok a barikádokon. – Remek. Egyébként a koppenhágai gyilkossági ügyosztályt is támogattátok egy rendkívüli juttatás keretében, ha jól tudom. – Szerintem nem, legalábbis én nem tudok róla.

– Ha nem a gyilkossági ügyosztályt, akkor valami mást itt a kapitányságon. Vagy nem beszélhetsz róla? – Szerinted lehet titkot tartani rendkívüli juttatás ügyében? – kérdezte Kurt és jóízűen felnevetett. – Akkor ki kapta ezeket a juttatásokat? Netán valaki a központban? – Igen, egy vadonatúj ügyosztályról van szó, amely adminisztrációs szempontból a gyilkosságiak alá tartozik. Ez az ügyosztály foglalkozik a különös fontosságú ügyekkel, de erről minden bizonnyal te is tudsz. – A Q-ügyosztályra gondolsz? – Hát így hívjátok? Egész jó név. – Mekkora volt a támogatás? – Akasszanak fel, ha pontosan meg tudom mondani, de úgy hat-nyolc millió között lehet évente, ráadásul a fenntartási összeget megszavazták az elkövetkező tíz évre. Carl körbenézett föld alatti birodalmában. Most már érti, hogy Marcus és Lars miért akarták száműzni ide, a senki földjére. Tehát hat és nyolcmillió között… Van mit a tejbe aprítani a gyilkossági osztályon. Azok a nyavalyások még nem tudják, hogy ez mibe fog nekik kerülni. A gyilkossági osztály vezetője még egyszer felnézett rá. Szemüvegét most is éppen úgy az orrára tolta, mint amikor egy gyilkossági helyszínen vizsgálja a nem túl jól látható nyomokat. – Azt mondod, hogy szükséged lenne egy szolgálati autóra? Akkor talán felidézném az emlékezetedben, hogy a koppenhágai rendőrségen senkinek nincs szolgálati autója. Amennyiben szükséged van autóra, kénytelen leszel a gépkocsiparkot üzemeltető osztályhoz fordulni és ott igényelni egyet. Mindenki ezt teszi, Carl. Nem lehetsz kivétel. – Csak adminisztrációs szempontból tartozom a koppenhágai rendőrség alá. – Carl, ugye tudod, hogy nagy lesz idefent a felháborodás, ha kivételt teszünk valakivel. Ráadásul még hat embert akarsz magad mellé. Most komolyan, teljesen megőrültél? – A Q-ügyosztályt akarom felépíteni. Az a célom, hogy működőképes legyen. Vagy rosszul gondolom? Gondold csak el, milyen nagy teher, hogy egész Dániával kell foglalkoznunk. Szóval nem adsz nekem hat embert? – Nem. A fenébe is, Carl… – Akkor négyet. Na, jó. Legyen három. A gyilkosságiak főnöke a fejét rázta. – Ezek szerint magamra maradok az összes feladattal. Marcus bólintott. – Akkor kénytelen vagy beismerni, hogy szükségem van egy szolgálati autóra, ami kizárólag az én rendelkezésemre áll. Mi van, ha Aalborgba vagy Naestvedbe kell mennem? Nagy rajtam a nyomás. Még azt sem tudom pontosan, hány üggyel kell majd foglalkoznom – mondta Carl és leült főnökével szemben, majd kávét öntött magának abba a pohárba, amit Marcus helyettese otthagyott. – És ha mást nem, de egy mindenest legalább biztosíthatnátok nekem. Valakit, akinek van jogosítványa, és képes ügyeket intézni. Aki például tud faxolni, rendet tartani. Túl sok lesz a dolgom. Hiszen eredményeket kell majd felmutatnunk. Hiszen ezt várja tőlünk a parlament. Csak telik abból a nyolcmillióból. Az elég sok pénz.

7 2002 Nincs az a határidőnapló, amely elegendő rubrikát tartalmazott volna a demokraták frakcióvezető-helyettese számára. Reggel héttől este hétig egymást érték a találkozók a különböző érdekképviseletekkel. Ez naponta úgy tizennégy találkozót jelentett Merete Lindstram számára. Legalább négy új arc, akik tőle mint az egészségügyi bizottság vezetőjétől elvárták, hogy ismerje a múltjukat és egyengesse a jövőjüket, tudományos pályafutásukat. Ha még meglett volna a régi titkárnője, Marianne, egész jól mentek volna a dolgok, de az új, Sos Norup, meglehetősen lassúnak bizonyult. Viszont diszkrét volt. Egyszer sem került szóba egyetlen magánjellegű téma sem. A szervezet, amelynek képviselői Merete előtt ültek, körbelátogatták az egész parlamentet. Először a kormánypártoknál tettek látogatást, majd a legnagyobb ellenzéki pártok következtek, így kerültek el Meretéhez is. Elszántnak tűntek, ami nem csoda, mert a parlamentben mindenki a farumi botránnyal foglalkozott, valamint a polgármester miniszterek elleni támadásával. A delegáció mindent megtett annak érdekében, hogy Merete megértse a nanorészecskék esetleges negatív hatását a gyógyulási folyamatokban. Beszéltek immunreakciókról, felismerő molekulákról és méhlepényvizsgálatokról is. Különösen ez utóbbi volt a kedvenc témájuk. – Tisztában vagyunk a kérdés etikai hátterével, ezt ki kell emelnem – mondta a szóvivő. – Tisztában vagyunk azzal is, hogy a kormánypártok képviselik leginkább az állampolgárok véleményét, és tisztában vagyunk azzal is, hogy szembe fognak szegülni, ha javasoljuk a méhlepények általános begyűjtését, mégis kénytelenek leszünk felvetni a kérdést. A delegáció szóvivője egy elegáns, negyvenes férfi volt, aki milliókat keresett a szakmájában. Ő volt az alapítója a sokat vitatott BasicGen nevű cégnek, amely elsősorban orvosi alapkutatásokat végzett más cégek megbízásából. Minden egyes alkalommal, ha új ötlete támadt, felkereste az egészségügyi bizottság aktuális vezetőjét. Merete a többieket nem ismerte. A BasicGen alapítója mögött állt egy fiatalabb férfi, aki feltűnően bámulta Meretét. Időnként adatokkal egészítette ki, amit a milliomos orvosi vállalkozó mondott. – Ha megengedi, bemutatnám kollégámat, Daniel Hale-t, aki angolosan csengő neve ellenére igazi dán. Daniel a laboratóriumokkal kapcsolatban segíti a munkámat. Merete a kezét nyújtotta a férfinak. Jólesett a kézfogása. – Szóval ön Daniel Hale – mondta Merete. A férfi elmosolyodott. Merete egy pillanatra lesütötte a szemét. Ez nagyon kínos, állapította meg magában. Tekintete titkárnőjét kereste a szobában, mint egyetlen semleges pontot. Elődje, Marianne egy ilyen helyzetben valamelyik kezében lévő irat mögé rejtette volna a mosolyát. Szerencsére jelenlegi titkárnője nem mosolygott. – Ezek szerint egy laboratóriumban dolgozik? – kérdezte Merete. A delegáció vezetője ezen a ponton beleavatkozott a bontakozó dialógusba. Felhívta a figyelmüket, hogy minden másodperc, amit itt töltenek, kincset ér. Hiszen a következő

küldöttség már ott áll Merete Lynggaard ajtaja előtt. És ki tudja, mikor lesz lehetőségük legközelebb egy hasonló találkozóra. Az idő pénz. – Danielnek van a legjobb kis laboratóriuma Skandináviában. Ami már nem is olyan kicsi, miután megkapta még azt a két épületet – mondta és bólogatott, arcán széles mosollyal, majd a férfi felé fordult. – Amennyiben megengedi, itt hagynánk önnek ezt a beszámolót – folytatta. – Talán lesz annyi ideje, hogy belepillantson. Rendkívüli fontossággal bírna az utókor számára, ha komolyan kezelnék az ügyet. Nem számított rá, hogy a kávézóban találkozik Daniel Hale-lel. A férfi szemmel láthatóan rá várt. Hét közben az irodájában ebédelt, de az elmúlt évben minden pénteken együtt ebédelt a szocialisták és a Radikális Párt egészségügyi szakértőjével. Ez a három tehetséges nő már nem egy alkalommal bosszantotta fel a Dánia Pártot. Már az is bosszantó volt sokak számára, hogy jól érezték magukat egymás társaságában. A férfi egy oszlop takarásában üldögélt az egyik Kasper Salto által tervezett széken, előtte egy csésze kávé gőzölgött. Azonnal észrevették egymást, amikor Merete belépett a terembe. Nehezére esett aznap a többiekre figyelni. Amikor Merete két kolléganője elment, a férfi odament hozzá. A jelenet senkinek nem kerülte el a figyelmét. A férfi kétségtelenül hatással volt rá.

8 2007 Carl elégedett volt magával. A munkások szépen haladtak a pincehelyiségben. Ő maga a folyosón ücsörgött az egyik asztalnál, kávézgatott és egyik cigarettát szívta a másik után. A Q-ügyosztály irodájába végre került egy szőnyeg, a festékesvödrök és egyéb felújításhoz használt eszközök eltűntek a műanyag zsákokban, az ajtót visszaillesztették a helyére. Az irodában elhelyeztek még egy tévét, egy táblát és egy flip chartot. A könyvespolcra felkerültek a régi mappái, még mielőtt lába kelt volna bármelyiknek. A zsebében pedig ott lapult egy sötétkék Peugeot 607-es kulcsa. Az autót nemrég selejtezte le a rendőrség eszközellátási osztálya, mert a királynőt mégsem kísérhették a testőrei egy olyan autóban, amelynek össze van karcolva a karosszériája. A kocsi eddig még csak negyvenötezer kilométert ment, és a Q-ügyosztályon kívül senki nem használhatta. Micsoda ékessége lesz majd az autó a magnoliavangi parkolónak, úgy húsz méterre a hálószobája ablakától. Pár nap múlva munkába áll a titkára, legalábbis ezt ígérték, sőt még azt is sikerült elérnie, hogy a folyosó végén még egy szobát kiürítsenek a pinceszinten. Eddig itt tárolták az Ungdomshuset körül kialakult zavargások során megsérült sisakokat és pajzsokat. Most asztal és székek kerültek a helyiségbe más berendezési tárgyakkal egyetemben. Sőt még azt a fénycsövet is sikerült idehozatnia, amit odafent, az irodájában használt. Marcus Jacobsen betartotta a szavát és felvett egy mindenest, akit Carl szolgálatába állítanak majd, cserébe annyit kért, hogy tartsa rendben az egész pincefolyosót. Ezt persze Carl majd később úgyis megvétózza, amivel Marcus Jacobsen az első perctől számolt. Csupán játék volt ez kettejük között, amiben hol az egyikük, hol a másikuk kerekedett felül. Pillanatnyilag Carl irodája volt a sötét pincében, míg Marcusé fent, kilátással a Tivolira… Egy órakor végre lehozták a vizsgálandó ügyek anyagát az irattárból. A két irattáros tájékoztatta Carlt, hogy amennyiben az összegző anyagokon túl másra is kíváncsi, tartalmas háttéranyag áll a rendelkezésére, csak kérnie kell. Legalább lesz valaki, akivel a régi osztályáról fenn tudja tartani a kapcsolatot. Legalábbis egyikükkel, a kedves Lissel mindenképpen. Lis szőke volt, metszőfogai kicsit kuszán álltak, és Carl a szakmai kapcsolaton túl mást is el tudott volna képzelni vele. Megkérte az irattárosokat, hogy a dossziékat rendezzék el az íróasztal két oldalán. – Mondd csak, Lis, mindig ilyen jól nézel ki, vagy csak akkor, amikor velem találkozol? A másik irattáros lány lesújtó pillantást vetett Carlra. Minden bizonnyal régen volt, hogy utoljára bókoltak neki. – Kedves Carl – mondta Lis jól tudod, hogy a kellemes megjelenésemet a férjemnek és a gyerekeimnek tartogatom. Mikor jegyzed már meg végre? – Nem akarlak elkeseríteni, Lis, de azt hiszem, soha. Kolléganője nehezen palástolta meglepetését. Carl még hallotta, milyen megjegyzést tesz vele kapcsolatban, mielőtt elindultak volna felfelé a lépcsőn.

Egyik anyagba sem lapozott bele egy ideig. Az aktákat azonban megszámolta. Van még elég időm, gondolta, legalább húsz év a nyugdíjazásomig. Nekilátott pasziánszozni. Amikor az utolsó lapot is lerakta, már-már megfordult benne a gondolat, hogy mégiscsak belenéz az egyik mappába. Már vagy huszadszorra rakta ki ugyanazt a figurát, amikor megcsörrent a mobilja. Nem ismerte a kijelzőn megjelenő számot. Azt viszont látta, hogy Koppenhágából hívják. – Igen? – szólt bele a telefonba, és már felkészült arra, hogy Vigga egzaltált hangját hallja majd a vonal másik végén. Mindig talált valakit, aki kölcsönadta neki a telefonját. Jesper folyton mondogatta neki, hogy szerezzen már magának egy mobilt, mert baromira idegesítő, hogy a szomszédnál kell neki üzeneteket hagyni. – Jó napot – hallotta Carl, a hang pedig egyáltalán nem Viggáéra emlékeztette. – Brita Martinsen vagyok, pszichológus a gerincsebészeten. Hardy Henningsennel történt egy kis baleset. Sajnos víz került a tüdejébe, amikor inni akart. Most már rendben van, de magával szeretne beszélni. Megtenné, hogy bejön? Azt hiszem, sokat jelentene neki. Megengedték, hogy egyedül maradjon Hardyval, bár a pszichológuson látszott, mennyire szeretné hallani, hogy miről beszélnek. – Ha jól sejtem, öregem, eleged van ebből a tipródásból – mondta Carl és megfogta Hardy kezét. Alig volt benne élet. Mégis mintha megmozdult volna a középső és a mutatóujja, mintha megpróbálná közelebb húzni Carlt. – Igen? – mondta Carl, és közelebb hajolt barátjához. – Üss agyon, Carl – suttogta. Carl felemelte a fejét és egyenesen barátja szemébe nézett. Ennek a hatalmas embernek volt a legkékebb szeme a világon. És ezek a szemek most aggodalommal és kétségbeeséssel voltak tele. És könyörgéssel. – A francba, Hardy – suttogta. – Nem tehetem. Egészséges leszel megint. Egészséges leszel, és járni fogsz megint. Van egy fiad, aki hazavárja az apját. – Húszéves, boldogul már egyedül is – suttogta Hardy. Carl tudta, hogy nem tréfál. Tiszta volt a tudata. Tényleg így gondolta. – Nem tehetem, Hardy, ki kell bírnod. Hidd el, felépülsz. – Lebénultam, és ez nem fog megváltozni. Ma kimondták az ítéletet. Semmi esély a javulásra. Az az érzésem, hogy Hardy Henningsen a segítségét kérte az öngyilkossághoz – jelentette ki a pszichológusnő Carlnak, és egyben biztosította a titoktartásról. Pillantása elárulta, hogy nem kíváncsi a válaszra, biztos a dolgában. Ilyen eset nem először fordulna elő a praxisában. – Semmi ilyesmire nem kért meg. – Elhiszem magának, bár egyáltalán nem csodálkoznék, ha mégis… – Hardy?! Soha. – Azért örülnék neki, ha elmondaná, hogy miről beszéltek. – Hogyne – válaszolta Carl, és kibámult az ablakon a Havne-veienre. Sehol semmi mozgás. Furcsa. – Szóval? – Azt hiszem, elpirulna, ha elmesélném. Igazán nem mondhatok el ilyesmit egy hölgynek. – Próbálja meg. – Nem. Semmiképpen.

9 2002 Merete sokat hallott már a Nansen utcai kávéházról, amelynek falát kitömött állatokkal díszítették. Soha ezelőtt nem járt ott. Ban-kerátnak hívták a helyet. A barátságos zsongás, ami fogadta, és a hideg fehérbor hatására kellemesen érezte magát. Alig helyezte magát kényelembe, és még el sem jutott odáig, hogy jövő hét végi berlini kiruccanásukról meséljen, amit öccsével terveztek, amikor megszólalt a telefonja. A gondozónő volt az. Uffe rosszul volt. Egy percre hátradőlt, behunyta a szemét, hogy összeszedje magát. Hiú ábránd volt abban reménykednie, hogy megengedhet magának egy randevút. Miért kell még ezt is elrontania? A forgalom ellenére egy óra alatt hazaért. Uffénak rohamai voltak, és egész este zokogott. Ez általában azon ritka estéken fordult elő, amikor Merete nem ment haza a szokott időben. Uffe nem szavakkal kommunikált, ezért nehéz volt kikövetkeztetni a szándékát. Néha annyira csöndes volt, hogy akár meg is feledkezhettek volna a jelenlétéről. Most azonban másképp festett a helyzet. Uffe nagyon rossz állapotba került. A gondozónő is magánkívül volt. Merete biztos volt abban, hogy soha többé nem vállal nála munkát. Uffe csak akkor hagyta abba a sírást, amikor Merete felvitte a hálószobába, és ráadta kedvenc baseballsapkáját. De továbbra is nyugtalan volt. Merete nyugtatni próbálta, mesélt neki a kávéházról, a sok vendégről és a különös kitömött állatokról. Addig mesélt, amíg Uffe le nem csillapodott. Már tíz-tizenegy éves korában is ez a módszer vált be. Uffe sírása ugyanis tudat alatti mélységekből tör fel. Mintha visszaemlékezne arra, ami a balesete előtt történt vele. Akkoriban teljesen normális kisfiú volt. Vagy mégsem. Nem normális. Inkább különleges, briliáns elmével, ragyogó ötletekkel. Reményteljes jövő állt előtte. Másnap Merete már hatkor bent volt az irodájában. Keményen dolgozott egész nap, hogy majd este hatra hazaérjen. Ám nemigen segítette az odaadó munkát, amikor egy csokor virágot talált az íróasztalán. Éppen egy tárgyalásról tért vissza. A titkárnője szemmel láthatóan ideges volt. Ha még Marianne lenne a titkárnője, minden bizonnyal ódákat zengedezett volna a virágokról, mintha Merete legalábbis a koronaékszereket kapta volna ajándékba. Nem, nem. Új titkárnőjétől nem kapott támogatást a magánügyeiben, és ez jobb is volt így. Aztán három nap múlva kapott egy Valentin-napi táviratot. Életében először jutott eszébe valakinek Valentin-napkor, bár az időzítés furcsa volt, mivel február 14. után két héttel érkezett meg az üdvözlet. A képeslap fedőlapján két száj és a „Love & Kisses for Merete” felirat díszelgett. Titkárnője szemmel láthatóan dühös volt, amikor átadta neki. A távirat szövege a következő volt: „Beszélnem kell veled!”

Egy darabig csak állt és csóválta a fejét, ahogy az egymást csókoló szájakat bámulta. Eszébe jutott a Bankerátban töltött este. El kellett jönnie, mielőtt bármi történhetett volna. Néhányszor elismételte magában, hogy mit is szeretne mondani, majd felhívta a számot, és várt, amíg az üzenetrögzítő megszólalt. – Szia, itt Merete – mondta lágy hangon. – Sokat gondolkodtam azon, amiről beszéltünk, de nem jutottam messzire. A munkám és az öcsém rengeteg időmet elveszi, és ez mostanában nem is fog változni. Nagyon, nagyon sajnálom. Bocsáss meg! Miután befejezte, kitörölte a számot a telefonkönyvből. A titkárnője lépett váratlanul a szobába, és megállt az íróasztala előtt. Merete felnézett rá, titkárnője elmosolyodott. Még soha nem látta így mosolyogni. A férfi a parlament kertjében várta. Nem volt rajta kabát, pedig elég hideg volt. A férfi csak Meretére koncentrált, nem vette észre a Slotsplads felől érkező fotóst. Merete megpróbálta a bejárati ajtó felé húzni, ám a férfi most sem kapcsolt. – Merete – mondta halkan és a nő vállára tette a kezét. – Nem hagyhatjuk, hogy így legyen. Teljesen összezavartál. – Nagyon sajnálom – nézett rá a férfire, s valahogy különös érzése támadt. Volt valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanító a tekintetében. A fotós ebben a pillanatban emelte a szeméhez a gépét. Már csak az hiányzott, hogy egy paparazzo lekapja egy ilyen helyzetben. – Bocsáss meg, nem segíthetek. Egyszerűen nem megy – mondta és odarohant a kocsijához. – A francba! – kiabálta zokogva, és öklével az asztalra csapott. Elkeseredett volt és frusztrált. Az utóbbi időben egyre gyakrabban a hatalmába kerítette ez az érzés. Uffe csodálkozva nézett nővérére. Hiszen minden úgy indult, mint máskor. Éppolyan lassan emelte a szájához a kanalat, mint minden este, és éppúgy mosolygott, amikor a teli kanál a szájához ért. Amikor felébredt, utolsó álomképei még belefolytak a valóságba. Az egész olyan gyönyörű és félelmetes volt egyszerre. Csodás reggel volt. Fagyott odakint és havazott is kicsit, ami csak fokozta ünnepi hangulatát. Tele voltak élettel. Ő tizenhat, Uffe tizennégy. Szüleik telepakolták az autót ajándékokkal, és ők boldogok voltak, egészen addig, amíg meg nem történt. Karácsony reggele. Milyen elképesztően összetett és örömteli szó… Tele ígéretekkel. Uffe egy CDlejátszót kért. Akkor még nem tudták, hogy életében ez lesz utolsó alkalom, amikor még képes kifejezni a kívánságait. Végül elindultak. Boldogok voltak és nevettek. Uffe is, ő is. Ahová tartottak, ott már várták őket. A hátsó ülésen ültek, és Uffe elkezdte csapkodni. Húsz kilóval kevesebb volt, mint ő, és úgy tudott viselkedni, mint a kölyökkutya, amelyik nagy igyekezettel furakszik be a többiek közé, hogy neki is jusson étel. Merete a láma szőrsapkájával legyintett vissza. A játék kezdett elvadulni közöttük. Az erdei út egyik kanyarában Uffe megint csapkodni kezdte, erre ő megragadta, és lenyomta az ülésre. Uffe kiabált és rugdalózott, visított a nevetéstől, és Merete egyre lejjebb nyomta. Apjuk ebben a pillanatban hátranyúlt, hogy felhúzza mindkettőjüket, amikor egy Ford Sierra előzni kezdte őket. A másik kocsiban egy negyvenes pár ült elöl, és mereven bámultak maguk elé. A hátsó ülésen egy lány és egy fiú, éppen olyanok, mint ők. Merete és Uffe rájuk vigyorgott. A fiú pár évvel lehetett csak fiatalabb Mereténél.

Rövid volt a haja. A fiú észrevette a lány vad pillantását, ahogy az apja karja után kapott. Amikor Merete visszamosolygott rá, a fenyőerdőből kiszűrődő remegő fényben észrevette, hogy a fiú tekintete hirtelen megváltozott. Apja elvesztette a kontrollt az autó fölött. Pillantása egy másodpercre összefonódott a fiú rémült tekintetével, majd elvesztették egymást. Az egymáshoz súrlódó fémek csikorgása és a betört ablaküvegek csörrenésének a hangja összemosódott egymással. A másik kocsi hátsó ülésén a két gyerek oldalra csapódott, Uffe rágurult, közben betört mögötte a hátsó szélvédő, csomagok estek az ölébe, majd összevissza csapódtak. Nem látta, hogy melyik autó csapódott neki a fának, csak annyit látott, hogy Uffe testére rátekeredett a biztonsági öv és valósággal fojtogatta. Hirtelen fülsiketítő dörrenés hallatszott, előbb a másik autóból, majd az övékéből is. Az üléshuzatot és a szélvédőt vér borította be, ami hóval és földdel keveredett. Merete lábába belefűródott egy gally, az autó megpördült az ütközés következtében. Az autó nagyot csattant, amikor földet ért, majd oldalra borult, éppen azon az oldalon, ahol Uffe ült. A karja az ég felé ágaskodott, a lába pedig teljesen belepréselődött anyja ülésébe, ami az ütések hatására elmozdult. Merete nem látta, mi történt a szüleivel, csak Uffét látta. Arra tért magához, hogy olyan hevesen ver a szíve, hogy az már szinte fáj. Teste jéghideg volt és ragacsos az izzadtságtól. Állj meg, Merete – mondta hangosan saját magának, és megpróbált mély lélegzetet venni. Mellkasára tette a kezét és megpróbálta elhessegetni a fejéből a képeket. Csak álmában látta ilyen tisztán az egészet. Amikor megtörtént, képtelen volt felfogni a részleteket, egészben látott mindent. Fény, kiabálás, vér, sötétség, majd megint fény. Vett még egy nagy levegőt, majd oldalra nézett. Az ágyban ott feküdt mellette Uffe és sípolva lélegzett. Arcvonásai kisimultak. Odakint lassan csordogált az eső az ereszről. Szerencsére ritkán voltak ilyen álmai.

10 2007 – Jó napot! Assadnak hívnak – mondta a férfi, majd odanyújtotta szőrös kezét Carlnak. Carl nem volt teljesen biztos abban, hogy tudja, hol is van valójában, és ki az, aki beszél hozzá. Ez a reggel nem volt különösebben felemelő. Már kényelembe helyezte magát az íróasztalnál, lábát kényelmesen felpolcolta az asztal szélére. Félig lebénult lábát gyorsan levette az asztalról és az előtte álló alacsony, sötét figurára meredt. Biztos volt benne, hogy idősebb nála. – Assad, értem – mondta lustán. Fogalma sem volt, mi köze ehhez az emberhez. – Te vagy Carl Morck, ugye? Ez van kiírva az ajtóra. Segítenem kell neked. Ezt mondták. Jó helyen járok? Carl becsukta a szemét és azt mérlegelte, hogy jól értette-e. Ez az alak azért jött, hogy segítsen neki? – Persze, remélem is, hogy segítesz. Most szembesült azzal, mennyire nem gondolta végig, mit is akar valójában. Felelősséggel tartozott az irodájában felbukkanó alacsony termetű lényért, és erre csak most döbbent rá. Egyrészt munkát kellett adnia neki, másrészt el kellett érnie, hogy magától is képes legyen megtalálni, mi a dolga. Igen, ezt nem gondolta végig. Nem teheti azt, amit szokott egy számára normális napon, amíg a fickó itt áll mellette és bámul rá. Lesz itt tennivaló a számára, gondolta még néhány órával ezelőtt is. Takarítania kell, le kell főznie néhány adag kávét, rendszerezni a mappákat. De azok is már szépen, abécésorrendben sorakoznak a polcon, és csak arra várnak, hogy hasznukat vegye végre valaki. A fickó két és fél óra alatt végzett a feladattal. – Van jogosítványa? – kérdezte reménykedve Carl. Mert amennyiben Marcus Jacobsen nem vette figyelembe a felvételnél ez utóbbi szempontot, kezdhetik újra a keresést. – Igen. Van engedélyem taxi és személygépkocsi vezetésére. Ezenkívül teherautót, T55-öst, T-62-es tankot, páncélozott járműveket és motorbiciklit is vezethetek, de oldalkocsisat nem. Carl ezek után azt javasolta beosztottjának, hogy üljön nyugodtan még néhány órán keresztül, keressen magának egy könyvet a Carl mögötti polcon és olvasgasson. Assad a hozzá legközelebb eső könyvet választotta. A rendőrfelügyelő kézikönyve, írta A. Haslund. Végül is miért ne? – Figyelj a mondatstruktúrára, Assad. Lehet belőle tanulni. Sokat olvasol dánul? – Persze. Elolvasom az összes újságot, végigolvastam az alkotmányt meg hasonlókat. – Esetleg sudokuzhatnál… – javasolta Carl, és Assad orra alá tolta az újságot. Aznap délután belefájdult a háta az ülésbe. Assad erős kávéjától úgy felélénkült, hogy végül lapozgatni kezdett a mappákban. Egyik-másik ügyet már kívülről fújta, de volt jó néhány olyan is, amit más kerületekből küldtek, és olyan is, ami még akkor történt, mielőtt idekerült volna a rendőrséghez. Kivétel nélkül mindegyik ügy nagy figyelmet kapott a médiában, gyakran belekeveredtek ismert személyek, és a nyomozati munka egy adott szintjén nem vezettek tovább a nyomok.

Nagyjából három kategóriába lehetett őket besorolni. Az egyik a klasszikus gyilkossági ügyek kategóriája, amikor igen jó bizonyítékok állnak rendelkezésre, mégsem akad kézre a tettes. A második kategóriát azok a gyilkossági ügyek jelentették, amelyek jellegüknél fogva sokkal bonyolultabbnak tűntek, ahol nem vagy nehezen találtak indítékot, és több áldozata is lehetett. Előfordult, hogy a tettestársakat elítélték, de a főbűnöst soha. A gyilkosságot többnyire nem tervelték ki előre, és összefüggésben lehetett más ügyekkel. Ezekben az esetekben a bizonyítási eljárást sokszor véletlenek szerencsés összjátéka segítette elő. Véletlenül fölbukkanó tanúk, más bűnügyek során használt kocsik, besúgók, akik cserébe hasznot reméltek. De sokat számított egyszerűen szólva a szerencse is. A harmadik esetben gyakran előfordult, hogy gyilkosság történt, vagy vélhetően gyilkosságot követtek el gyújtogatással, rablással, gazdasági bűncselekménnyel fűszerezve. Ebben az esetben előfordulhatott az is, hogy az ügynek politikai vonatkozása is volt. A rendőrség nem jutott messzire ezekben az ügyekben, és az igazságszolgáltatás becsülete is sokat sérült. Egy kisbabát elloptak a babakocsijából, egy idős embert zsinórral fojtottak meg az idősek otthonában, egy gyárigazgatót holtan találtak a karupi temetőben, de itt van annak a diplomatanőnek is az esete az állatkertben. És még lehetne sorolni. Carl mindenesetre elismerte, hogy Piv Vestergárd szavazatgyűjtő akciójának igenis volt értelme. Bármelyik rendőrt lázba hozzák az efféle ügyek. Rágyújtott még egy cigarettára, és a dossziék fölött ferdén átnézett Assadra. Nyugodt ember, gondolta. Ha a jövőben is ilyen marad, remekül együtt tudnak majd működni. A mappákat három oszlopba rendezte és felhalmozta maga előtt. Még fél óra kényelmesen, keresztbe tett karral lazítva, és mehet is haza. – Min dolgozol? – hallotta meg egyszer csak a kérdést. Carl felriadt a bóbiskolásból, és amikor felnézett, Assad sötét szemöldökét látta meg először. Az apró termetű ember az íróasztala fölé hajolt, és egyik kezében a Nyomozók kézikönyvét tartotta. Egyik ujját bedugta a félig csukott könyvbe, hogy tudja, hol tart. Carl könnyen megállapíthatta, hogy elég sokat olvasott aznap. – Egy perc, Assad. Éppen megakasztottál egy gondolatmenetben – mondta Carl, és megpróbált úgy tenni, mintha nem kellene ásítania. – Nos, ezek olyan régi ügyek, amelyeknek elakadtak a nyomozásában. Assad felhúzta a szemöldökét. – Hát ez érdekes – mondta és felemelte az íróasztalról az egyik mappát. – Szóval senki nem tudja, hogy ki, mikor és mit csinált. Carl kinyújtóztatta a nyakát és az órájára nézett. Két óra múlt. Felemelte a mappát és csak annyit mondott: – Nem ismerem az ügyet. A sprogo-i ásatásokkal kapcsolatos, amikor a Storebaelts hidat építették. Kiástak egy hullát, de ennél tovább nem nagyon jutottak. A helyi rendőrök kezdtek nyomozni az ügyben. Azok az idióták. – Idióták, értem – bólogatott Assad. – Ezek szerint ez lesz az első? Carl értetlenül nézett rá. – Úgy érted, amin elkezdek dolgozni? – Igen, erre gondoltam. Carl a homlokát ráncolta. Túl sok kérdés volt ez egyszerre. – Az a helyzet, hogy először végigolvasom az összeset, és csak utána döntöm el. Az apró ember egy darabig némán álldogált, mint egy kisgyerek, akitől megtagadták a fagyit, de jól tudta, ha kitartó lesz, lesz még esélye. Farkasszemet néztek egy darabig. – Igen? – kérdezte Carl zavarodottan. – Van még valami?

– Ha megígérem, hogy nem zavarlak semmiben idelenn, és hallgatok, mint a sír, belenézhetek a mappákba? – Assad, ez nem a te dolgod. – Értem, de akkor megmondanád, hogy pontosan mi is a munkám? Már a negyvenötödik oldalon tartok a könyvben, és úgy érzem, beleférne még az időmbe valami más is. – Értem – felelte Carl, és körbenézett a szobában, hátha akad valami feladat, amivel nem csupán Assad szellemi energiáit, de izmos karját is leterhelheti. Kénytelen volt belátni, hogy pillanatnyilag semmiféle munkát nem tud neki adni. – Idefigyelj! Ha megesküszöl mindenre, ami számodra szent, hogy rajtam kívül senkivel, de senkivel nem beszélsz arról, amit a mappákban olvasol, megengedem – mondta, és a külső aktakupacot Assad felé tolta. – Három csoportra vannak osztva, úgyhogy légy szíves ne turkálj közöttük összevissza. Ez egy nagyon érzékeny rendszer. Én magam találtam ki, és elég sok időmbe tellett, mire mindent eszerint raktam össze. És még egyszer: eszedbe ne jusson, Assad, hogy bárkinek akár egy szót is ejts erről – mondta Carl, és a számítógépe felé fordult. – Még valami. Rengeteg dolgom van, Assad. Magad is láthatod, hogy mennyi a tennivaló. Éppen ezért ne várd el tőlem, hogy megbeszélem veled az ügyeket. Azért vettek fel, hogy tarts körülöttem rendet, hogy kávét főzz, és elvigyél a kocsival oda, ahova kell. Ha már végeztél mindennel, ami a munkád, semmi kifogásom az ellen, hogy olvass. De ez nem része a munkádnak. Rendben? – Igen – mondta. Egy darabig még ott álldogált az íróasztalnál és tekintetével a középső mappaoszlopot fürkészte. – Fölfogtam, hogy különleges ügyekről van szó. Elviszem a három legfelsőt. És ígérem, hogy nem turkálok közöttük összevissza. Átmegyek olvasni a szobámba, de ha bármire szükséged lenne, csak szólj és jövök. Carl szemével követte Assadot, ahogy a hóna alatt a három mappával és a Kriminalisztikai kézikönyvvel távozik a szobából. Úgy érezte, aggasztó a helyzet. Egy óra sem telt el, és Assad megint ott állt mellette az irodában. Carl éppen Hardyra gondolt. Szegény, azt szerette volna, ha átsegíti a túlvilágra. Hogy is tehetett volna ilyet? Assad elé tette az egyik mappát. – Ez az egyetlen ügy, amire még én is emlékszem. Akkor történt, amikor dántanfolyamra jártam. Sokat olvastunk róla az újságokban. Nagyon érdekesnek tartottam akkoriban. De most is. – Ezek szerint 2002-ben jöttél Dániába? – kérdezte Carl, és felemelte a mappát. – Nem. 1998-ban. De 2002-ben iratkoztam be a dántanfolyamra. Már akkor is te nyomoztál ebben az ügyben? – Nem. A különleges ügyosztály nyomozott az ügyben. De az még az átalakítások előtt volt. – Mert egy politikusnőt gyilkoltak meg? – Nem, mert…- mondta Carl, de nem fejezte be a mondatot, mert felfigyelt Assad csodálkozó tekintetére. – Igen… igazad van – helyesbített gyorsan. Igazán nincs értelme most ebbe belemenni. – Remek nő volt. Merete Lynggaard. Szerintem, legalábbis – tette hozzá a férfi szégyenlős mosollyal. – Remek? – tűnődött el Carl, és felidézte magában a szép Merete Lynggaard arcát. – Igen, azt hiszem tényleg remek nő volt.

11 2002 Az elkövetkező napokban Merete egyik üzenetet kapta a másik után. Titkárnője nehezen palástolta, mennyire idegesítőnek találja az egészet, de igyekezett megőrizni a nyugalmát. Időnként elnézte főnökét munka közben, amikor az nem vette észre. Egyszer felajánlotta neki, hogy menjen el vele a hét végén squasholni, de Merete visszautasította. Nem tartotta helyénvalónak, hogy barátkozzon az alkalmazottaival. Titkárnője így hamarosan visszazökkent a régi kerékvágásba, és megint a távolságtartó énje kerekedett felül. Merete felvette íróasztaláról az utolsó két üzenetet, amit ott talált, amikor péntek délután elindult hazafelé, néhányszor elolvasta, majd bedobta a szemetesbe, összekötötte a szemeteszacskót és kidobta a konténerbe. Véget kell vetnie ennek a dolognak. Pocsékul érezte magát. Házvezetőnője főztje az asztalon várta. Még langyos volt, amikor Ufféval befejezték szokásos játékukat a ház körül. A tűzálló tál mellett egy üzenet fogadta. Biztos fel akar mondani, gondolta Merete, majd felemelte a papírlapot. Egy boríték volt alatta. „Egy férfi hozta a borítékot, gondoltam, a minisztériumból küldték.” Merete felemelte a borítékot és kinyitotta. „Kellemes berlini hétvégét”, ennyi volt az üzenet. Ekkor felbukkant mellette Uffe, és reményteljes mosollyal az arcán felé nyújtotta üres tányérját. Orrcimpái meg-megremegtek, amikor megérezte a finom illatot. Merete összeszorította a száját, nehogy elsírja magát, miközben teleszedte Uffe tányérját. A tengeren felerősödött a keleti szél, és a magasra korbácsolt hullámok fel-felcsaptak a fedélzetre. Uffe nagyon szeretett a fedélzeten ácsorogni. Nézte a hajó után fodrozódó farvizet és a fölötte kiterjesztett szárnnyal lebegő sirályokat. Merete örült, ha boldognak látta az öccsét. És most az volt. Örült annak is, hogy rászánták magukat az útra. Berlin igazán csodálatos város. Kicsit arrébb egy idősebb pár álldogált, és őket nézte, arrébb a kéménynél egy család, termosszal és otthonról hozott szendvicsekkel felszerelkezve. A gyerekek éppen befejezték az evést, Merete rájuk mosolygott. Az apa ránézett az órájára, mondott valamit a feleségének, mire elkezdtek összepakolni. Eszébe jutott, amikor ők is hasonló kirándulásokat tettek a szüleikkel. Régen volt nagyon. Merete megfordult. Az emberek elindultak lefelé. Nemsokára Puttgardenbe érnek. Még tíz perc. Nem volt mindenkinek annyira sietős. Lejjebb, a hajó panorámaablakánál, az orr fölött két negyvenes férfi állt, nyakukat gondosan körbetekerték sállal. Egyikük rendkívül soványnak és erőtlennek tűnt. Néhány méterre álltak egymástól, úgy tűnt, nem együtt utaznak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kivette a zsebéből a borítékot, és még egyszer elolvasta az üzenetet, majd felemelte a kezét, a papírlap lobogott a levegőben, és hagyta, hogy a szél kisodorja a kezéből. A papírlap egy ideig lebegett, majd továbbtáncolt a hullámok fölé,

ahol bucskázott egyet-kettőt, majd elmerült a habokban. Uffe nevetett, aztán hirtelen felvisított, levette a baseballsapkáját, és a levél után hajította. Az egész annyira gyorsan történt, hogy Merete nem tudta megakadályozni. A sapka is eltűnt a tengerben. Uffe karácsonyra kapta a sapkát és nagyon szerette. És abban a pillanatban, amikor a sapkát elnyelte a víz, Uffe már meg is bánta, amit tett. – Ne, Uffe! – kiabálta Merete. – Nem tudod visszaszerezni! Uffe azonban már feltette a lábát a korlátra, és ordítozva kihajolt. Félő volt, hogy elveszíti az egyensúlyát. – Uffe, fejezd be! Maradj nyugton! – kiabálta Merete, de Uffe erős volt, sokkal erősebb, mint ő, és látszott rajta, hogy messze járnak a gondolatai, valahol lent, a habokban, ahol a baseballsapka, amit karácsonyra kapott, elsüllyedt. Szerencsétlen életének egy fontos darabja. Merete pofon vágta az öccsét. Még soha ezelőtt nem tett ilyet. Kezét ijedten húzta vissza. Uffe nem értette az egészet. A sapkáról megfeledkezve az arcához kapott. Évek óta nem érzett a mostanihoz fogható fájdalmat. Nem értette. Nővérére nézett, és visszaütött.

12 2007 Marcus Jacobsen felügyelő aznap éjjel sem aludt túl sokat. A Valby Parkban elkövetett biciklisgyilkosság tanúja megpróbálta túladagolni magának az altatót. Vajon miért döntött így? Miért nem gondolt gyermekeire, anyjára? Még tanúvédelmet is ígértek neki. Éjjel-nappal figyelték. Egyelőre azt sem tudták megállapítani, hogyan jutott a tablettákhoz. – Menj haza, és pihenj végre – fogadta a helyettese, amikor főnöke péntek reggel visszaért a főfelügyelővel folytatott megbeszélésről. Marcus bólintott. – Oké, talán egy pár órára. Viszont menjetek el Bakkal a kórházba, és próbáljátok meg kihallgatni a nőt. Gondoskodjatok arról is, hogy az anyja és a gyerekek meglátogathassák. Vissza kell hoznunk a valóságba. – Vagy inkább távol kellene tartanunk tőle – felelte Lars Bjorn. Marcus megkérte a titkárnőjét, hogy szűrje meg a hívásait. – Csak Margit királynőt és Henrik herceget irányíthatja át – mondta. Most mégis csöngött a telefon. A felesége volt az. – Igen – mondta a telefonba, és hangja sokkal fáradtabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. A következő hívás a rendőrfőnöktől jött. – A rendőrfőnök az – suttogta Lars Bjorn, miközben kezével letakarta a telefonkagylót. Marcus átvette a hívást, helyettese pedig kiosont a szobából. – Üdvözlöm, Marcus – hallotta a rendőrfőnök asszony jellegzetes hangját. – Azért hívom, hogy tájékoztassam: az igazságügyminiszter és a bizottságok igen gyorsan dolgoztak, és a különleges támogatás ügye keresztülment. – Ennél jobb hírt nem is mondhatott volna – mondta Marcus, és lelki szemei előtt már megjelent, hogyan fogják elosztani a költségvetést. – Tudja jól, hogy van ez. Piv Vestergárd és a Dánia Párt jogi bizottsága ma találkozott az igazságügy-miniszterrel. Nem aprózták el a dolgot. És ennyi elég volt, hogy beinduljon a gépezet. A nyomozóiroda és a központi rendőrkapitányság főnöke kérdezteti általam, hogy talált-e megfelelő személyt a különleges ügyosztály élére. – Hogyne – mondta Marcus, és Carl fáradt arca úszott be elé. – Nagyszerű! Mindenképp tájékoztatom őket. És melyik ügy lesz az első? Marcus kezdte nagyon fárasztónak érezni a beszélgetést. *** Carl hazafelé készülődött. A falon az óra 16.36-ot mutatott, de a belső órája sokkal előbbre járt. Ezért extra büntetésként élte meg, amikor Marcus Jacobsen felhívta, hogy lemegy hozzá, szeretné meglátogatni. – Sokan kíváncsiak a munkádra. Látnom kell, hogy mit csinálsz, hogy el tudjam nekik mondani.

Carl kétségbeesett pillantást vetett a táblára, ami üresen állt, és a számos mosatlan kávéscsészére, ami a tárgyalóasztalon díszelgett. – Húsz perc, Marcus, és jöhetsz. Még be kell fejeznünk valamit. Letette a kagylót, nagy levegőt vett és kifújta. Felállt és kiment a folyosóra. A másik szobában Assad tisztességesen berendezkedett. Az egyik falnál lapát, felmosó mop, porszívó és rengeteg tisztítószer sorakozott. A polcon műanyag kesztyűk, egy kisebb tranzisztoros rádió beépített magnóval, mellette jegyzettömb, toll, a Korán és néhány arab nyelvű újság. A polc előtt egy összetekert imaszőnyeg, ami minden bizonnyal kisebb volt annál, mintsem hogy Assad térdepelve elférhetett volna rajta. Aprócska íróasztalán két fénykép díszelgett, mindkettő csoportkép volt, megszámlálhatatlanul sok emberrel. Az íróasztala fölött egy plakát lógott, rajta arab felirat és egy egzotikus épület fotója. Carl nem ismerte fel, mi lehet az. A szoba kimondottan festői volt. – Assad – szólt Carl. – Van egy kis dolgunk. Húsz perc múlva lejön a gyilkosságiak főnöke és addig el kell rendeznünk néhány dolgot. Amikor itt lesz, hálás lennék, ha nekilátnál felmosni a folyosó másik végét. Egy kis túlórázás, de remélem, ennyi belefér. – Tudod, Carl – mondta Marcus Jacobsen, és fáradt tekintetével a tábla felé intett –, azt hiszem, elég jól összeraktad a dolgokat. Mintha kezdenél magadhoz térni. – Magamhoz térni? Hát persze. Megteszem, ami tőlem telik. De még korántsem vagyok a régi. – Csak szólnod kell, és összehozunk egy újabb találkát a pszichológusunkkal. Komoly traumák értek az elmúlt időben, nem becsülhetjük le a hatását. – Nem hinném, hogy szükségem lenne rá. – Értem, Carl, de tudd, hogy a lehetőséged megvan rá. Marcus tekintete a szemben lévő falra esett. – Szóval van LCD-tévéd is – állapította meg a negyvencolos képernyőt bámulva, amelyen éppen a TV2 híreit sugározták. – Igen. Követnünk kell, mi történik a világban – és nagy hálával gondolt Assadra, aki röpke öt perc alatt csatlakoztatta a készüléket a hálózatra. Ehhez is értett. – Hallom, a biciklisgyilkosság tanúja öngyilkosságot kísérelt meg. – A francba. Hát erről is tudnak már? – kérdezte döbbenten Marcus, és látszott rajta, hogy ez igen rosszul érinti. Carl megvonta a vállát. Marcus tíz éve vezeti a gyilkossági osztályt. Megszokhatta volna már, hogy a sajtó előtt nem titkolózhat. – Három kategóriát állítottam fel – mondta Carl, és a mappák felé bökött. – Elég kacifántos ügyek. Eddig is sokat vacakoltam már az egésszel, de kell még idő, Marcus. – Rendben, annyi időt kapsz, amennyire szükséged van. A lényeg, hogy közben fel tudjunk mutatni némi eredményt – mondta és mosolyogni próbált. – Egyébként melyik üggyel kezded? – Kicsit még képlékeny a dolog, de azt hiszem, Merete Lynggaard lesz az első. A gyilkossági osztály főnökének földerült az arca. – Az valóban figyelemre méltó ügy volt. A Rodby és Puttgarden közötti kompon történt. Néhány perc leforgása alatt. Nem volt szemtanú. – Van néhány furcsaság abban az ügyben – mondta nyomatékkai Carl, és megpróbált legalább egyre visszaemlékezni. – Az öccsét vádolták meg azzal, hogy a vízbe lökte, ha jól emlékszem, de később felmentették a vád alól. Ezen a nyomon akarsz elindulni? – Lehetséges. Még nem tudom. Ki kell derítenem, hol lakik most. Azért vannak más, szembeötlő nyomok is.

– Az aktában az áll, hogy egy észak-sjadlandi elmegyógyintézetbe szállították – mondta a főnöke. – Értem. De lehet, hogy már rég nincs ott – Carl megpróbált aggódó képet vágni. Menj már vissza az irodádba, főnök! – fohászkodott magában. Hogy unja már ezeket a kérdéseket. Ha visszamenne, végre belelapozhatna az aktába. Csak öt percre lenne szüksége. – Egy Egely nevű helyen van, Fredriksundben – hallatszott az ajtóból. Assad volt az, állt az ajtóban, és a felmosófára támaszkodott. Mintha egy másik bolygóról csöppent volna oda. Elefántcsont fehérségű mosolyával, zöld kesztyűjében és a köpenyben, ami jócskán nagy volt rá, úgy festett, mint egy földönkívüli. Marcus Jacobsen elképedve bámulta a jelenést. – Hafez-al-Assad – mondta a férfi, és felé nyújtotta gumikesztyűs kezét. – Marcus Jacobsen – mutatkozott be a gyilkossági osztály vezetője, és megrázta a férfi kezét, majd kérdő tekintettel Carlhoz fordult. – Az új munkatársunk. Assad hallotta, hogy beszélek az ügyről – magyarázta Carl, és sokatmondó pillantást küldött Assad felé. – Értem – mondta a gyilkossági osztály vezetője. – Morck helyettes felügyelő sokat dolgozott az ügyön. Én csak besegítettem neki ittott – jegyezte meg mosolyogva Assad. – Én csak egy dolgot nem értek. Miért nem találták meg Merete Lynggaard holttestét a vízben? Szíriában, ahonnan származom, ez érthető lenne, mert a tenger tele van cápákkal. De a Balti-tengerben, úgy tudom, más a helyzet. Előbb vagy utóbb meg kellett volna találni. A hullák egy idő után olyanok lesznek, mint egy léggömb, hiszen a belsejükben rothadó anyagok gázt termelnek. – Igaz – mondta mosolyogva Carl. – De Dánia körül itt-ott nagyon mély a tenger. Gyakran előfordul, hogy nem kerül elő a vízbe fulladtak holtteste. – Assad – mondta és az órájára nézett. – Menj haza. Holnap találkozunk. Assad bólintott, majd összeszedte a takarítóeszközeit. Később fölbukkant még egyszer az ajtóban, köszönt és távozott. – Nem semmi figura ez a Hafez-al-Assad – mondta Marcus, amikor a férfi lépései már elhalkultak a folyosón.

13 2007 Amikor Carl hétfőn bement az irodájába, a helyettes felügyelő sorai várták az e-mailjei között. Tájékoztattam Bakot, hogy elkezdtél dolgozni a Merete Lynggaard-ügyön. Bak részt vett a nyomozás utolsó szakaszában, tud segíteni. Pillanatnyilag a biciklisgyilkossággal van elfoglalva, de megkértük, hogy amint jut ideje rá, beszéljen veled. Lars Bjorn Persze, amint jut ideje rá, beszéljen veled – mormogta Carl. Ez a Bak egy felfújt hólyag. Önimádó, beképzelt alak. Egy nyavalyás kis stréber. Igazi bürokrata. A feleségének minden bizonnyal adatlapokat kell kitöltenie, lehetőleg három példányban, ha ágyba akar bújni vele. De legalább tudja, hogy Baknak is volt egy felderítetlen ügye. Szinte már motiválja ez az információ, hogy kibogozza a szálakat. Elővette a mappát, és megkérte Assadot, hogy főzzön neki egy kávét. – Ha lehet, ne olyan erőset, mint tegnap – fűzte még hozzá gyorsan. – Kicsit messze van az irodám a folyosó végi WC-től. A Lynggaard-ügy meglehetősen összetett volt. Rendelkezésükre állt az összes jelentés, amely az áldozat öccse, Uffe állapotát ismertette, a kihallgatások jegyzőkönyvei, az esettel kapcsolatban megjelent újságcikkek válogatása, beleértve a pletykalapokat is, Merete Lynggaarddal készült interjúk, kollégák videonaplói, a hajó utasainak vallomásai, azoké, akik látták a testvérpárt a napozóteraszon. Volt az anyagban néhány fotó a napozóteraszról és a korlátról, valamint a korlát és a víz közötti távolságról, ezenkívül néhány ujjlenyomatelemzés. Az ujjlenyomatok arról a helyről származtak, ahol Merete eltűnt. Carl egy címlistát is talált, azon utasokét, akik fényképeket készítettek a Scandlines fedélzetén. Sőt beleolvashatott a hajónaplóba is, amiből kiderült, hogy a kapitány hogyan reagált az esetre. Ám Carl mindezzel nemigen tudott mit kezdeni. – Meg kellene néznem a videofelvételeket – mondta, és elkeseredett pillantást vetett a számítógépe DVD-lejátszójára. – Assad, van számodra egy feladatom – mondta lelkesen, amikor kollégája kezében egy gőzölgő kávéscsészével belépett az irodába. – Fel kellene menned a gyilkossági osztályra, a második emeletre, keresztül a zöld ajtón, végig a piros folyosón, egészen addig, ahol a folyosó kitágul… Assad letette az asztalra a kávéscsészét. – Kitágul? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Tudod, ahol a piros folyosó kiszélesedik. Ott ül az egyik irodában egy szőke hajú nő. Lisnek hívják. Nagyon csinos. Neki kellene megmondanod, hogy Carl Morcknek szüksége van egy videolejátszóra. Jó barátok vagyunk – mondta és rákacsintott Assadra, aki visszakacsintott rá. – De ha csak a barna hajú nő van bent, akkor inkább ne mondj semmit, és gyere vissza.

Assad bólintott. – És hozz egy csatlakozót is! – kiáltott még utána. – A barna hajú volt csak bent – mondta Assad, amikor visszaért. – Adott két videolejátszót, és azt mondta, hogy majd vigyük vissza. Nagyon kedvesen mosolygott, és ő is szép volt. Carl a fejét rázta. Az lehetetlen, akkor lecserélték a személyzetet. Az egyik felvétel a televíziós Hírújságé volt, 2001. december 20-án készült, ahol Merete Lynggaard egy informális londoni egészségügyi és klímaügyekkel foglalkozó konferenciát véleményezett, amelyen maga is részt vett. Az interjú elsősorban Merete Bruce Jansen szenátorral folytatott tárgyalásaival, illetve az amerikaiaknak a WHO-val és a kiotói egyezménnyel kapcsolatos álláspontjával foglalkozott, amely Merete személyes véleménye szerint optimizmussal tölthet el bennünket a jövőt illetően. Ilyen könnyű lenne átverni ezt a nőt? – tűnődött Carl. – Remek nő. És gyönyörű – kommentálta Assad a látottakat az ajtóból. A másik film 2002. február 21-én készült, amikor Merete a magát klímaszkeptikusnak nevező Bjarke Omfeldnek a Dán Szkeptikusok Társaságához való csatlakozásáról nyilatkozott. Ez alkalommal egy kevésbé politikus, sokkal inkább egy közvetlen Merete állt a kamerák elé. – Ez a nő… ez a nő nagyon szép… – sóhajtott Assad. Carl kollégájára nézett. A nők külseje ezek szerint rendkívüli fontossággal bírt az ő mindenese számára. Egyébként igaza volt. Volt valami egészen különös kisugárzása ebben az interjúban. A nőket akkor veszi körül ez a különös aura, ha jól érzik magukat, ami egyszerre sokatmondó, de felkavaró is környezetük számára. Carl tovább lapozott a mappában. Végigolvasta a pletykalapok cikkeit, amelyekből megtudta, hogy Merete nem élt párkapcsolatban. A politikusnőt soha senkivel nem látták, akivel közelebbi kapcsolatban lett volna, sem férfival, sem nővel. – Szerintem szerelmes volt – kommentálta Assad a látottakat, miközben kezével elhessegette a cigarettafüstöt. Olyan közel hajolt a képernyőhöz, hogy az embernek az volt az érzése, hogy bele akar bújni. – Nézd csak meg! Azt a piros foltot az orcáján! Carl csak a fejét rázta. – Szerintem piszok hideg lehetett aznap. Úgy két fok. A külső interjúkon mindig egészségesebbnek látod a politikusokat. De Assadnak igaza volt. Elképesztő volt a különbség a két interjú között. Valami történhetett közben. Képtelenség, hogy az a tény, hogy Bjarke Omfeldről, erről az idióta megélhetési politikusról kellett beszélnie, aki képes volt arra, hogy úgy beszéljen természeti katasztrófákról, mintha azok meg sem történtek volna, ennyire lázba hozta volna. Carl egy darabig üres tekintettel bámult a levegőbe. Minden ügynél elérkezett az a pillanat, amikor a nyomozó nagyon szeretett volna élve találkozni az áldozattal. Ez a különös pillanat most sokkal korábban érkezett el. – Assad, kérlek, hívd fel azt az intézetet, tudod, ahol Merete Lynggaard öccsét kezelik, és kérj egy időpontot Morck felügyelőhelyettes nevében. – Morck felügyelőhelyettes? Ki az? – kérdezte Assad. Most tényleg ilyen hülye, vagy csak tetteti magát – tűnődött magában Carl és tovább lapozgatta az újságot. – Mégis ki más? – mondta végül oda kollégájának. – Én eddig azt hittem, hogy rendőrfelügyelő-helyettest kell mondanom. Nem ez a rangja a belső reform szerint?

Carl nagy levegőt vett. Az a beteg rendőrségi reform. Legszívesebben eltörölné az egészet. Az egelyi intézet igazgatója tíz perc múlva már vissza is hívta őket, és alig titkolt kíváncsisággal próbálta kideríteni, hogy miért elevenítik fel megint az ügyet. Assad igyekezett magyarázatot adni a dologra, zavarban volt. Carl felnézett sudokujából, és egy biztató fejbólintással jelezte, hogy Assad jól csinálja. A nyomaték kedvéért azért Carl is átvette a telefont, és ő is összefoglalta, miről van szó. Az igazgató erre értésére adta, hogy Uffe Lyngaard nem tud beszélni az agysérülése miatt. Ráadásul nem áll gyámság alatt, így az intézet dolgozói is csak akkor nyilatkozhatnak vele kapcsolatban, ha a hozzájárulását adja. Carl nem tágított. – Ismerem az engedélyezési folyamatot. Természetesen nem áll szándékomban, hogy megsértsem a titoktartási kötelezettséget. Csakhogy a nővére eltűnése ügyében nyomozok, ezért úgy gondolom, hogy Uffe szívesen beszélgetne velem. – Úgy hallom, elkerülte a figyelmét, hogy Uffe nem tud beszélni. – Higgye el, nem ez lenne az első eset. Kevesen tudnak beszélni, akiket kihallgatunk, de eddig sikerült áthidalnunk a problémát. A Q különleges ügyosztályon képesek vagyunk dekódolni az ilyen jellegű információkat. – Q különleges ügyosztály? – A kapitányság elit egysége vagyunk. Mikor indulhatunk? Az intézetigazgató felsóhajtott a vonal másik végén. Nagy gyakorlata volt abban, hogy felismerje, ha egy buldoggal állt szemben. – Meglátom, mit tehetek, és értesíteni fogom. – Assad, holnap eljössz értem Allrodbe, ahol lakom. Kocsikázunk egy kicsit. Mit szólsz hozzá? A férfi megrándította a vállát. – És ugye nem lesz gond, ha azt is magammal viszem – mondta, és az imaszőnyegére bökött. – De össze tudom tekerni. – Persze, hozd csak. És mégis honnan tudod, hogy merre van Mekka? Assad a fejére bökött, mintha egy beépített GPS lenne a halántéka mögött. – És ha valamilyen oknál fogva mégsem tudnám, hát az segít a meghatározásban – mondta, és a polc felé bökött, ahol az újságok tetején egy iránytű hevert. Carl a fémcsövek felé mutatott. – Itt nem működik az iránytű. Assad megint a fejére bökött. – Allah nagy és segít. Négy nyomozó kapta fel idegesen a fejét, amikor Carl belépett Bak irodájába. Senkinek semmi kétsége nem fért ahhoz, hogy Bak csoportvezető irodáján nagy volt a nyomás. A falon a Valby Park óriási méretű térképe feszült, rajta bejelölve az eset összes fontosabb helyszíne: ahol a gyilkos fegyvert, egy régi borotvakést megtalálták, ahol a tanú megtalálta a hullát, és látta a feltételezett gyilkost, valamint az út, amit a tanú bejárt a parkban. Mindent megvizsgáltak, lemértek, kielemeztek, de a részletek valahogy nem illettek össze. – Várnunk kell még azzal a beszélgetéssel, Carl – mondta Bak és megigazította rövid, fekete bőrdzsekije ujját. A ruhadarabot előző főnökétől örökölte. Szinte már jelképévé vált fanatizmusának, ami a munkához való viszonyát jellemezte. A szobában legalább negyven fok volt, a radiátorok szinte forrtak. Bak pedig készülődött az aznapi bevetésre.

Carl végignézte a falitáblára felragasztott fotókat. Nem volt felemelő látvány. A hullát szemmel láthatóan meggyalázták a gyilkosság után. A mellkason mély vágások, az egyik füle hiányzik. Fehér ingére egy keresztet rajzoltak a saját vérével. Carlnak az volt az érzése, hogy a levágott fület használták ecset gyanánt. A biciklit összetaposták, az első kerék küllői teljesen tönkrementek. A halott férfi táskája nyitva hevert a földön, mellette széjjelszórva a kereskedelmi iskolai tankönyvek. – Szóval, várjunk a csevejjel, azt mondod. Rendben. De az talán még nem terheli le annyira az agyadat, ha elárulod, mit mondott a tanúd, aki beszélt az áldozattal közvetlenül a halála előtt. A négy nyomozó ezt hallva úgy nézett Carlra, mintha szentségtörést követett volna el. Bak szeme szikrát szórt. – Nem a te dolgod, Carl. Majd később beszélünk. Jobb, ha kimaradsz ebből. Nekem viszont most sietnem kell. Carl bólintott. – Értem, látom, hogy sok a munkátok. Látszik a jóllakott napközis fejeteken. Persze, hogy rohannotok kell. Remélem, nem feledkeztetek meg arról sem, hogy feldúljátok házkutatás címén a tanú lakását, miután befektették a kórházba. A négy rendőr egymásra nézett. Tekintetük egyszerre tükrözött haragot és értetlenséget. Szóval még ez sem jutott eszükbe, gondolta Carl. Tényleg lusta disznók. Marcus Jacobsen már az irodájában volt, mielőtt Carl megérkezett volna. Jól nézett ki, mint mindig. Tekintete élénk és figyelmes, hajában a választékot mintha számítógéppel tervezték volna meg. – Marcus, átkutatták már a szemtanú lakását az öngyilkossági kísérlet után? – kérdezte, és a mappára bökött, ami az íróasztal kellős közepén feküdt. – Mire gondolsz? – Gondolom, nem találtátok meg az áldozat egyik fülét. – És szerinted a tanú lakásán esetleg megtalálhatjuk. – Én nekilátnék megkeresni, ha én dolgoznék az ügyön, főnök. – Hát… valóban sokat lendítene az ügyön, ha megtalálnánk. – Én a szemetesben keresném a kertben. És a vécében. – Ugyan már, hiszen azt rég lehúzták már. – Gondolom, ismered a történetet a szarról, amit lehetetlen lehúzni, mert újra és újra fölbukkan? – Rendben van, Carl. Megnézzük. – Osztályunk gyöngye, Mr. Stréber nem hajlandó beszélni velem. – Legyél már egy kicsit türelmes, találunk időpontot. – Nem bánnám, ha ez minél hamarabb lenne. Mert ugyancsak hátráltat a munkámban. – Akkor kezdj bele addig egy másik ügybe, ha szabad javasolnom – mondta Marcus, és a tollával kopogni kezdett az íróasztalon. – Megkérdezhetem, hogy mi a helyzet a segédeddel? Remélem, nem vonod be a nyomozásba. – Tudod, olyan rengetegen dolgozunk a különleges ügyosztályon, hogy minden bizonnyal semmit nem fog föl abból, ami ott történik – válaszolt Carl gúnyosan. Marcus idegesen dobta a tollát az egyik jegyzetkupacra. – Carl, az az ember nem rendőr. Téged pedig köt a titoktartási kötelezettséged. Jó lenne, ha erről nem feledkeznél meg. Carl bólintott. Majd ő maga eldönti, hogy mi az, amit megoszt vele. – Egyébként, megkérdezhetem, hol találtatok Assadra? Gondolom, nem a munkaközvetítőnél. – Fogalmam sincs. Kérdezd meg a helyettesemet. Vagy magát a fickót.

Carlon látszott, hogy van még mondanivalója. – Egyébként meg szeretnék kérni egy teljes alaprajzot a pincéről az égtájak feltüntetésével. Marcus Jacobsent mintha kezdte volna fárasztani Carl jelenléte, legalábbis arcvonásai ezt tükrözték. Kevesen mertek ilyen és ehhez hasonló hajmeresztő kérdéssel elébe állni. – Carl, az egész alaprajz fent van az intraneten. Pofonegyszerű hozzájutni! – Itt van – mutatta Assadnak a pince alaprajzát. – Látod azt a falat? Oda szoktad rakni az imaszőnyegedet. És itt az észak felé mutató nyíl. Most már pontosan betájolhatod az irányt. Assad elismerő pillantást vetett rá. Carl mostantól biztos lehetett abban, hogy remek csapatot fognak alkotni. – Ketten is kerestek, amíg nem voltál itt. Mindkettőjüknek megmondtam, hogy visszahívod őket, amint megjöttél. – Igen? – Az egyik az intézetigazgató volt, a másik egy hölgy, akinek be nem állt a szája. Alig bírtam leállítani. Carl fölsóhajtott. – Ő Vigga, a feleségem. Ezek szerint megszerezte az új munkahelyi számát. Vége a nyugalomnak. – A feleséged? Hát van feleséged? – Assad, ezt nem olyan egyszerű elmagyarázni. De egyszer majd elmesélem. Assad összeszorította a száját és bólintott. Carl mintha együttérzést látott volna átvillanni az elkomolyodott arcon. – Assad, hogy jutottál ehhez az álláshoz? – Ismerem Lars Bjornt. – Tényleg? – Hónapokon keresztül mindennap bementem hozzá, hogy van-e állás a számomra. – Nap mint nap zaklattad Lars Bjornt, hogy adjon neked egy állást? – Imádom a rendőrséget. Amikor hazaért, visszahívta Viggát. Amióta elhagyta, Carl ragaszkodott hozzá, hogy betartsanak bizonyos játékszabályokat. – Vigga, a francba, tudod, hogy mennyire nem örülök, ha betelefonálgatsz. Mondtam már, hogy rengeteg dolgunk van. – Carl, drágám! Morten nem mondta, hogy mennyire fázom idekint? – Nem tudom, miért olyan különös ez, Vigga. Egy faházban laksz, a tengerparton. Mindenféle szar anyagból tákolták össze. Mindenféle hulladék fából. Ráadásul még 1945ben. Költözz el onnan. – Nem költözöm haza, Carl. Carl fellélegzett. – Bevallom, én is ebben reménykedtem. Nem igazán tudnálak besuvasztani téged és a kis alkalmi barátaidat Morten mellé a pincébe. Mert ugyebár vannak más lakások is a városban, ahol meleg van. – Semmi jó megoldás nem jut az eszembe. Carl nem türtőztette tovább magát. – Az igazán jó megoldás, Vigga, a válás lenne! Egyszer úgyis bekövetkezik. A felesége majd követelni fogja tőle a ház értékének a felét. Az elmúlt években a recesszió ellenére a lakásárak egyre feljebb mentek, jobban járt volna, ha ő adja be a válókeresetet, még akkor, amikor a ház a felét érte, de azzal már elkésett. Költözni meg nem nagyon volt kedve.

Tekintete óhatatlanul is a plafon repedéseire tévedt Jesper szobája alatt. Az övékénél senkinek nem volt magasabb az áramfogyasztása a környéken. Jesper már minden bizonnyal VIP ügyfélnek számít az áramszolgáltatónál. Így akkor sem lesznek magasabbak a költségei, ha kölcsönt kell felvennie, hogy kifizesse a feleségét. Ráadásul Vigga kénytelen lesz összeköltözni a fiával. – Válás? Nem én fogok válni, Carl. Már egyszer elváltam. És nem működött valami jól a dolog, te is tudod. A férfi a fejét csóválta. Kíváncsi lett volna, hogy felesége minek nevezné az állapotot, ahogyan már évek óta élnek. – Egy galériát szeretnék, Carl. Egy saját galériát. Sejthette volna, hogy megint ezzel fog jönni. Maga előtt látta Vigga egy méter magas halványpiros és bronz színű mázolmányait. Galériát? Persze. Ha berendezi magának a tengerparti vityillóban. – Szóval egy galériát szeretnél. Gondolom, egy jó nagy kályhával. Ott ülhetnél egész nap a kellemes melegben, és számolgathatnád a millióidat, ami a képekből befolyik. – Még megvan a régi humorérzéked, Carl – mondta Vigga és felnevetett. Ez a nevetés mindig megborzongatta. Ez az elképesztően gyönyörű nevetés. – Hát ez fantasztikus, Carl. Elképesztő lehetőségek nyílnának meg előttem, ha lenne egy galériám. Gondolj csak bele! Jespernek lenne egy híres anyukája! Hát nem elképesztő? Inkább hírhedt, mormogta magában Carl. – Gondolom, már találtál is magadnak helyet – mondta hangosan. – Carl, gyönyörű az a hely! És Hugin már beszélt is a tulajdonossal. – Hugin? – Igen, Hugin. Egy nagyon tehetséges festő. – De egyelőre kevesebb az eladott képe, mint amennyi raktáron van. – Jaj, Carl…! – hangzott fel ismét a nevetés. – Ez igazán nem volt kedves tőled.

14 2002 Merete azon a fedélzeten várta Uffét, ahol a vendéglő is volt. Megmondta neki, hogy siessen, még mielőtt becsapta volna maga után a WC ajtaját. A kávézóban csak a személyzet maradt hátra, az utasok már lementek a parkolószintre. Igazán siethetne már, gondolta, még akkor is, ha mi állunk leghátul az Audival. Ez volt az utolsó gondolata, ami még a régi életéhez kötötte. A támadás hátulról érte, még kiabálni sem maradt ideje. Csak a kendőt érezte és a kezet, ami durván befogta az orrát és a száját. Azután hallotta, hogy valaki halkan kopogott az ajtón, ami a parkolószintre vezetett. Az ajtó kinyílt. Egy darabig még érzékelte, mi történik körülötte, látta a lépcső fémkorlátját, hallota a fémes zörejeket. Majd elsötétült körülötte minden. A betonpadló, amin ébredt, rettenetesen hideg volt. Felemelte a fejét, és akkor belényilallt az iszonyatos fájdalom. A nyelve nehéz volt, fájt a válla, amikor megfordult a padlón. Nagy nehezen felült, és megpróbált tájékozódni a vaksötétben. Szeretett volna kiabálni, de nem mert. Hosszú időbe telt, mire feltápászkodott, lassan és nagyon óvatosan. Fülelt, hátha hall valami hangot. Valami hangot, amibe megkapaszkodhat. De semmi. Lassan tisztulni kezdtek a gondolatai, azután észrevétlenül hatalmába kerítette a félelem. A bőre felforrósodott, a szíve egyre hevesebben vert, mintha lázas lenne. Riadt tekintete ide-oda csapongott a szobában. Mi fog történni vele? Az ember annyi szörnyűségről olvasott már. Nőkről, akik eltűntek. Óvatosan tapogatózni kezdett maga körül a lábával. Ki tudja, hol van, mi veszi körül, mitől sérülhet meg. Lehet, hogy üvegszilánkok vagy éles tárgyak vannak szétszórva a padlón. De nem talált semmit. Aztán villámcsapásként hasított belé a gondolat: Uffe…! Vajon hol van, mi lehet most vele…?! Beletelt néhány órába, mire összeállt fejében a helyiség alaprajza. Úgy hét-nyolc méter hosszú, öt méter széles lehetett. Végigtapogatta a hideg falakat és fej magasságban felfedezett két üvegablakszerűséget. Nagyobb méretű, kör alakú hajóablakra emlékeztette. Cipőjével erős ütést mért rá, hátraugrott, de az üveg nem tört össze. Utána egy boltív peremét tapintotta ki a falban, talán egy ajtó, vagy mégsem? Sehol nem talált rajta kilincset. Így haladt végig aprólékosan a fal mellett, reménykedve, hogy talál valamit, kilincset, villanykapcsolót. De sehol semmi, csak a hideg, csupasz fal. Nem adta fel. Apró lépésekben, szisztematikusan egyik faltól a másikig letapogatta a padlót. Amikor az egyik sávval végzett, arrébb lépett egy kicsit és folytatta. Amikor befejezte, kénytelen volt megállapítani, hogy rajta kívül semmi, de semmi nincs a szobában. Talán az lesz a legjobb, ha odahúzódom ahhoz a valamihez, ami egy ajtóra emlékeztet. Akkor legalább nem láthatnak az ablakból. Ha valaki bejönne hozzá, legalább el tudja gáncsolni az illetőt és fejbe rághatja.

Még a gondolatra is megfeszültek az izmai és izzadni kezdett. Lehet, hogy ez lesz az egyetlen esélye. Amikor egy ideje már így ült, megfeszült izmokkal, felállt és átment a szoba másik sarkába. Pisilnie kellett. Nem szabad elfelejtenie, hogy ezt a sarkot használta. Egy sarok, amit WC-nek használ, az ajtó, ahol várakozik és egy másik sarok, ahol alszik. A vizelet szaga szétterjedt a helyiségben. Rádöbbent, hogy legutoljára a hajó kávéházában ivott, annak pedig jó néhány órája már. Bár fogalma sem volt, mennyi ideig volt eszméletlen, az is lehet, hogy napokon keresztül. Csak egy dolog volt biztos, hogy nem volt éhes, csak szomjas. Felhúzta a nadrágját, felállt. Megpróbálta összerakni az eseményeket, amire emlékezett. Ufféval utoljára akkor voltak együtt, amikor a WC előtt várt rá. Előtte pedig a napozóteraszon. A két férfi, akik rajtuk kívül még ott voltak, eltűntek, mire ők ketten elindultak lefelé. Köszönt az egyik pincérnek, aki épp akkor jött ki a kávézóból, az ajtónál gyerekek játszottak a kilinccsel, utána ők is eltűntek a parkolóba vezető lépcsőn. Ő pedig Ufféra gondolt, hogy igazán befejezhetné már. Istenem, mi lehet most Ufféval? Szegény, mennyire megijedhetett, amikor nem találta őt. Ráadásul teljesen kikészült a baseballsapkája miatt. Még akkor is vörös volt az arca, amikor bement a WC-be. Mi lehet vele? Kattanást hallott a feje felett. Összerezzent. Gyorsan odaosont a boltívhez, amit ajtónak sejtett. Még egy kattanás. A szíve egyre hevesebben vert. Amikor meghallotta a ventilátor hangját, megértette, hogy leereszthet. Ezek szerint a kattanás csak valami bekapcsolódó relé hangja volt. Arcát a kellemesen langyos levegő felé fordította. Így állt addig, amíg a ventilátor leállt, magára hagyva az érzéssel, hogy a beáramló levegő pillanatnyilag az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Megdörzsölte a szemét, koncentrálni próbált. Lehet, hogy soha többé nem kerül ki innen. Rettenetes volt belegondolnia. Örökre itt marad. És egyedül, magányosan kell majd meghalnia. Senki nem tudja, hol van. Még ő maga sem. Bárhol lehet. Több órányi útra a kikötőtől. Dániában, Németországban, bárhol. Vagy még messzebb. A halál, mint helyzetének lehetséges megoldása, egyre valószerűbbnek tűnt számára. Az éhség és a szomjúság olyan fegyverek, amelyekkel szemben nehéz lesz védekeznie. A test lépésről lépésre kikapcsol, ahogy kihunynak az életösztön tápláló energiái, és beáll az apátia, majd a megváltó nyugalom. Néhány ember fog csak hiányolni, gondolta Merete. Uffe egészen biztosan. Neki nagyon fog hiányozni. Szegény, szegény kis Uffe. Merete alig tudta elfojtani a könnyeit. Tényleg csak ennyi lett volna az élete? Tényleg véget fog érni? Nem lesznek már gyerekei, nem lesz társa, semmit nem tud már megvalósítani abból, amiről álmodozott? Képtelen lesz beteljesíteni a feladatát, ami szülei halála után rámaradt? A magányosság és elhagyatottság keserű érzése tört rá. Csendben felzokogott. Egy darabig azzal a tudattal üldögélt, hogy Uffe magára maradt a világban, és ez a legborzalmasabb, ami megtörténhetett vele. Magával ragadta ez az érzés. Meg fog halni egyedül, akár egy állat. Senki nem tud majd arról, hogy mi történt vele és Uffe meg a többiek nélküle élik tovább az életüket. Amikor abbahagyta a sírást, rádöbbent, hogy sokkal rosszabbra is fordulhat a helyzete. Azok után, amin még keresztülmehet, a halál is megváltásnak tűnik majd. Nem egy elrabolt emberről olvasott, akit megkínoztak és megerőszakoltak. Lehet, hogy már most is szemmel tartják. Infravörös kamerával figyelik az ablak mögül gonosz tekintetek. Látják és hallják. Az ablak felé pillantott, és nyugalmat erőltetett magára. Szánjanak meg, kérem! – suttogta az ablak felé.

15 2007 A Peugeot 607-es meglehetősen halk járműként élt a köztudatban, de akik hallották, hogy parkolt le Assad Carl hálószobaablaka előtt, megváltoztatták a véleményüket. – Zsír – mormogta Jesper, amikor kinézett az ablakon. Carl nem tudta felidézni, mikor volt utoljára, hogy nevelt fia ilyen korán reggel képes volt kimondani egy értelmes szót. A tény mindenesetre meglepő volt. – Vigga hagyott neked üzenetet – mondta még Morten, mielőtt Carl elindult volna. Semmi kedve nem volt most ahhoz, hogy Vigga üzeneteit olvasgassa. Már a gondolatra is, hogy esetleg vele kellene tartania, hogy megnézze a galériát, ráadásul egy vékonydongájú, pancser festő társaságában, akit ráadásul Huginnak hívnak… Hát nem. Ehhez most egyáltalán nem volt kedve. – Jó reggelt! – üdvözölte Assad a kocsi ajtajának támaszkodva. Fején teveszőr sapkát viselt, amit ki tudja, hol szerzett be, egyszóval sok mindenre hasonlított, csak nem a rendőrség hivatalosan kirendelt sofőrjére, már amennyiben létezett ilyen beosztás. Carl felnézett az égre. Az ég világoskék volt, a hőmérséklet teljesen elviselhető. – Pontosan tudom, hol van Egely – mondta Assad, és a GPS-re mutatott, amikor Carl beült mellé az anyósülésre, majd fáradtan a képernyőre meredt. Az Egelyt jelölő kereszt elég messze volt ahhoz a Roskilde fjordtól, hogy az intézet lakói ne pottyanhassanak bele, de elég közel ahhoz, hogy az intézet igazgatója gyönyörködhessen a nordsjaellandi táj szépségében. Csak elég volt kinéznie az ablakon. A szellemi fogyatékosokkal foglalkozó intézetek gyakran feküdtek hasonló helyen. Ki tudja, miért? Assad nagy sebességgel kitolatott a parkolóból, majd a Magnoliavangról, és csak akkor állt meg, amikor már félig feltolatott a Parkvej másik oldalát szegélyező útpadkára. Még mielőtt Carl reagálni tudott volna, Assad iszonyatos tempóval sebességet váltott és ötvennel ment ott, ahol csak harminccal mehetett volna. – Assad, a fenébe is! Menj már lassabban! – kiabálta Carl, mielőtt még kiértek volna a körforgalomhoz, ahol az út kiszélesedett. De Assad csak hamisan rákacsintott, mint egy bejrúti taxisofőr, hirtelen jobbra kapta a kormányt és már kint is voltak az országúton. – Jó gyors kocsi – kiabálta Assad elégedetten. Az Egely Intézet épületét fehérre meszelték, ami illett a hely jellegéhez. Ide senki nem tette be önként a lábát. És kijutni sem volt olyan egyszerű. Gazdag és tekintéllyel bíró emberek helyezték el itt problémás rokonaikat. És elvárták, hogy az alkalmazottak komolyan végezzék a munkájukat. Az intézet igazgatója tökéletesen beleillett a környezetbe, komor, csontos, sápadt figura volt. – Uffe Lynggaard tartózkodását a Lynggaard-alapítványból fedezzük – felelte az igazgató Carl kérdésére. Carl a könyvespolcot nézegette. Elég sok dossziét látott rajta, amin az alapítvány neve állt. – Értem. És megmondaná, hogy ki hozta létre a Lynggaard-alapítványt?

– A szülők, akik abban az autóbalesetben haltak meg, amiben Uffe is megsérült. És természetesen a nővére örökségéből. – Képviselő volt, úgyhogy nem hinném, hogy túl sok maradt volna utána. – Ez igaz, de a ház eladásából is befolyt kétmillió korona, miután elálltak a gyilkosság vélelmétől. Most összesen huszonkét millió van az alapítvány számláján. De ezt ön is legalább olyan jól tudja, mint én. Az igazgató kicsit sípolva beszélt. Ez eddig fel sem tűnt neki. Huszonkét millió, öt százalékos kamaton, ez minden bizonnyal fedezni fogja Uffe itt-tartózkodását. Carl az intézetvezetőre sandított, majd folytatta. – Uffe nem mondott semmit a nővére eltűnéséről. – Nem. A balesete óta nem mondott semmit. – Segítenek neki abban, hogy javuljon az állapota? Az igazgató ennél a kérdésnél levette a szemüvegét és szúrós tekintettel nézett Carlra. – Lynggaard állapotát rendszeresen vizsgáljuk. A baleset során megsérült a beszédközpontja. Ez épp elég magyarázat lenne a némaságára. Ehhez járulnak még hozzá a baleset során elszenvedett traumák, a szülők halála, az egyéb sérülések. Gondolom, erről azért tájékozódott? – Igen, olvastam a jelentést – mondta Carl, ami persze nem volt igaz, mert a jelentést Assad olvasta el, de kellő mélységben beavatta Carlt a nordsjaelandi országúton idefelé jövet. – Uffénak vérzések voltak a májában, a lépében és a tüdőszövetében, valamint látászavara is keletkezett. Az igazgató finoman bólintott. – Igazán pontos meghatározás. Még az is benne áll a jelentésben, hogy Uffe több héten keresztül nem látott. Ugyanis a szaruhártyája is erőteljesen bevérzett. – És most? Normálisan működik? Úgy értem, fiziológiailag. – Minden jel erre mutat. Erős fiatal férfi. – Harmincnégy éves. Ezek szerint ebben az állapotban van huszonegy éve. A sápadt férfi rábólintott. – Ezért remélem, megérti, hogy nem jut vele messzire. – Szóval, ne beszéljek vele. – Nem látom értelmét. – Ő volt az utolsó, aki élve látta Merete Lynggaardot. Beszélnem kell vele. Az igazgató felállt, és kinézett az ablakon át a fjordra. Carl sejtette, hogy így tesz majd. – Nem hinném. Az ilyen fickók megérdemelnék, hogy valaki egyszer jól megruházza őket. – Tudom, hogy nem bízik abban, hogy megfelelő módon vagyok képes közeledni hozzá, de az a gyanúm, hogy kénytelen lesz. – Miért? – Ismeri a rendőröket. Az igazgató Carl felé fordult. Arca hamuszürke volt, és egyfolytában a homlokát ráncolta. – Miért akar annyira beszélni vele? – Tudja, mi rendőrök kíváncsi népség vagyunk. Előfordul, hogy napokon keresztül agyalunk valamin, ha az befészkeli magát a fejünkbe. És addig nem nyugszunk, amíg meg nem kapjuk rá a választ. – És mi lenne a kérdés? – Mit kapnak a pácienseik a pénzükért? Öt százalékot huszonkét millióért? Adó persze levonva. Igazán nagy nyereség. Megéri nekik itt lenni? És mi van az állami támogatással? És mindenki ugyanannyit fizet? – kérdezte Carl, majd lehajtotta a fejét. Élvezte a fjord felől beáramló fényt. – Látja, mennyi kérdés merül fel egyszerre, amire az ember nem kap

választ? Ilyenek a rendőrök. Mint a buldog. Lehet, hogy betegség, de úgy tűnik, gyógyíthatatlan. Az igazgató arca mintha egy árnyalattal élénkebb lett volna. – Valahogy az az érzésem, hogy nem közeledünk egymáshoz. – Akkor engedje meg, hogy beszéljek Uffe Lynggaarddal. Most komolyan, mi baj lehet belőle? Végül is nem börtönben van! A képek, amelyeket a Merete Lynggaard-dossziéban találtak Uffé-ról, nem voltak túl hízelgőek. Rendőrségi fotók, rajzok a kihallgatásról és néhány sajtófotós képe. Ezeken a képeken egy sápadt, hajlott hátú fiatalember volt látható; érzelmileg retardált, passzív, nehéz felfogású ember. A valóság azonban mást mutatott. Uffe egy kellemes szobában üldögélt, a falakon képek, és a kilátás legalább olyan szép volt, mint az igazgató szobájában. Ágya bevetve, cipői kitisztítva, ruhái rendben. Az embernek nem az volt az érzése, mintha egy gyógyintézetben lenne. Karja erős volt, haja szőke és hosszú, válla széles. És minden bizonnyal magas termetű. Sokan szépnek tartották volna. Semmi hiányosság vagy rendellenesség nem volt látható Uffe Lynggaardon. Az igazgató és az egyik főnővér figyelték a felügyelőt az ajtóból. Carl körbejárta a szobát, de a viselkedésén nem volt semmi kivetnivaló. Majd visszajön ő még ide. Kicsit jobban felkészülve. És akkor majd beszél Ufféval. De az később lesz. Most inkább más dolgok kötötték le a figyelmét a szobában. Az egyik fényképről Merete nevetett vissza rá, egy másikon a szülei mosolyogtak, egymást átkarolva. Azután ott voltak a falon azok a rajzok. Nem olyan gyerekrajzszerűek, amiket más hasonló helyen lát az ember, és nem olyanok, amelyek valamiképpen visszatükröznék a borzalmakat. Ezek boldog képek voltak. – Vannak más rajzai is? Mondjuk a fiókban? – kérdezte, és találomra a komódra mutatott. – Nem – mondta a főnővér. – Uffe azóta nem rajzolt, hogy bekerült ide. Ezek a rajzok az otthonából származnak. – Mit csinál Uffe egész nap? A nővér felnevetett. – Sok mindent. Sétálni jár kísérettel, fut a parkban. Tévét néz. Azt nagyon szereti. A nővér kedvesnek tűnt. Carl úgy döntött, hogy legközelebb vele próbál majd beszélgetni. – Mit szeret nézni? – Ami éppen van. – Reagál is rá? – Előfordul. Olyankor nevetni szokott – mondta a nővér, és egyre szélesebb lett a mosolya. – Nevet? – Igen. Mint egy csecsemő. Tudja, olyan önfeledten. Carl az igazgatóra nézett, aki úgy állt az ajtóban, mint egy jégcsap. Majd Ufféra vetett egy pillantást, aki azóta le nem vette a szemét Carlról, hogy az belépett a szobába. Carl érezte, hogy a fiatal férfi figyeli, ám amikor ő is ránézett, tekintete kiüresedett. Mint olyasvalakié, aki egyáltalán nincs jelen. Carlnak kedve lett volna megijeszteni, érdekelte volna a férfi reakciója. Odaállt az ablak elé, és megpróbálta elkapni Uffe csapongó pillantását. Carl sejtette, hogy Uffe felfogja, látja a történéseket, de nem érti. Mintha értené, de mégsem. – Ülj át a másik ülésre, Assad – szólt a segédjére, aki egész idő alatt az autóban ülve várta.

– Üljek át? Szóval nem akarod, hogy vezessek? – kérdezte. – Még egy darabig szeretném megtartani a kocsit, ha nem gond. ABS-fékje van és szervokormánya. És örülnék, ha ez mind egyben maradna. – És akkor ez most mit jelent? – Ez azt jelenti, hogy az anyósülésről nézed végig, hogyan szeretném, hogy vezesd az autót. Már amennyiben még egyszer megengedem, hogy a kormány mögé ülj. Carl halálos nyugalommal beütötte a GPS-be a következő állomás nevét, és nyugalmában még az a szóáradat sem zavarta meg, amit Assad arabul rázúdított, amíg átkászálódott az egyik ülésről a másikra. – Mondd csak, vezettél már egyáltalán Dániában? – kérdezte, amikor már jó ideje Stevn felé haladtak. Assad mély hallgatása kielégítő válasz volt a számára. Végül megtalálták a házat Maglebyben. A városka szélén feküdt, a mezőhöz közel. Nem helyreállított parasztház volt, hanem egy olyan kőház, amely abból az időből származott, amikor a ház külseje tükrözte még a ház lelkét. Előtte sűrűn egymás mellett tiszafák, amelyek mögül kimagasodott a ház oromzata. Akinek kétmillióért sikerült megvennie ezt a házat, az nagyon jó üzletet csinált. Valakit viszont jól becsaptak. Peter és Erling Moller-Hansen régiségkereskedése, állt a réztáblán, de a tulajdonos vagy azok egyike, aki végül ajtót nyitott nekik, inkább arisztokrata külsővel rendelkezett, akár egy von Rosenstjsert. Vékony, átlátszó bőre, kék szeme és az egész testéből áradó illat uralta megjelenését. A férfi kedves volt és szívesen válaszolt a kérdéseikre. Elvette Assad sapkáját és betessékelte őket az empire stílusú nappaliba. Sajnos nem ismerte Merete Lynggaardot és az öccsét sem. A személyes holmijukat vagy elszállították vagy eladták. Nem voltak különösebben értékes dolgaik. Zöld teával kínálta őket, amit papírvékonyságú kínai porcelánban szervírozott, majd elegánsan, lábát kecsesen átvetve a másikon leült a kanapé szélére. Le sem tagadhatta volna a társadalmi osztályt, ahonnan származott. – Szörnyű, hogy szegény egyszerűen belefulladt a tengerbe. Ilyen iszonyatos halál. A férjem egy vízesésbe esett bele még Jugoszláviában, és mondhatom önöknek, iszonyatos élmény volt. Carl figyelmét nem kerülte el Assad döbbent arckifejezése, amikor a férfi a férjéről kezdett beszélni. Carl pillantása azonban elegendő volt ahhoz, hogy Assad is fölmérje a helyzetet. Van még mit tanulnia a dán társas kapcsolatok sokszínűségéről. – A rendőrség összegyűjtötte a Lynggaard testvérpár összes hivatalos dokumentumát, amit itt talált a házban. – folytatta Carl. – Talált azóta esetleg valamit, naplót, levelet, faxot, üzenetet, ami az ügyet egy másik oldalról világítaná meg? A férfi a fejét rázta. – Mindent elvittek – és egy drámai karlegyintéssel támasztotta alá a mondottakat. – Nem nagyon maradt utánuk semmi. Néhány bútor, de a fiókokban néhány fényképalbumon, irodaszeren kívül nem maradt más. Esetleg még egy-két apróság. Azt hiszem, nagyon egyszerű emberek lehettek. – És a szomszédok? Ismerték a Lynggaard testvérpárt? – Tudja, nem nagyon járunk össze a szomszédokkal, de úgy tudom, hogy ők is nemrég költöztek ide. Eddig talán valahol külföldön éltek. Egyébként nem nagyon jártak össze ők senkivel. A városban sokan még azt sem tudták, hogy van egy öccse. – Szóval nem volt senki a környéken, akire számíthattak olykor? – Dehogynem, Helle Andersen. Ő vigyázott Merete öccsére.

– A házvezetőnő – sietett Carl segítségére Assad. – A rendőrség őt is kihallgatta, de nem nagyon tudott semmit mondani. Illetve annyit, hogy Merete Lynggaard egy nappal azelőtt, hogy vízbe fulladt volna, kapott egy levelet. A házvezetőnő vette át. Carl felvonta a szemöldökét. Most már tényleg alaposan át kell rágnia magát a nyomozati anyagon. – A rendőrség megtalálta a levelet? – kérdezte Assadhoz fordulva. A kis szíriai megrázta a fejét. Carl ismét a vendéglátójukhoz fordult. – Mondja, ez a Helle Andersen itt lakik a városban? – Nem, Holtungban, a Gjor-folyó másik partján. De tíz percen belül itt lesz. – Tényleg? – Igen, beteg a férjem – mondta és szomorúan lesütötte a szemét. – Nagyon beteg. Azért jön, hogy segítsen kicsit. A szerencse nem hagyja el a félkegyelműeket, gondolta Carl, majd megkérte házigazdájukat, hogy vezesse körbe őket a házban. A ház kellemes elegye volt a finom bútoroknak, a vastag aranykeretbe foglalt festményeknek. Mintha egy aukciósházban laknának. A konyha azonban modern volt, a falakat lefestették, a padlót újracsiszolták. – Oóó, Uffe! Olyan édes kis gyerek volt – mondta lelkesen a szögletes arcú, pirospozsgás Helle Andersen. Egészen elképesztő méretű, világoskék köpeny volt rajta. Biztos, hogy nem valami helyi boltban vásárolta. – Mondtam a rendőröknek is, hogy az a fiatalember soha nem ártott volna a nővérének. – De néhány tanú megerősítette, hogy megütötte a nővérét. – Néha kicsit megvadult, de azt nem kellett komolyan venni. – Uffe elég magas és erős. Előfordulhatott az is, hogy véletlenül lökte a nővérét a vízbe. Helle Andersen fölhúzta a szemöldökét. – Biztos, hogy nem – jelentette ki határozottan. – Uffe maga volt a jóság. Előfordult, hogy kihozta valami a sodrából, valami, amitől bármelyikünk kiborulna, de ez tényleg csak ritkán fordult elő. – Ön főzött neki? – Főztem is meg csináltam minden mást, úgy, hogy mire Merete hazajött, már minden készen volt. – Vele gyakran találkozott? – Előfordult. – De nem a halálát megelőző napokban? – Egyik este vigyáztam Ufféra. De a fiú valami rohamfélét kapott, és fel kellett hívnom Meretét, aki azonnal hazajött. Akkor tényleg ki volt borulva. – Történt aznap valami szokatlan? – Ha csak az nem, hogy Merete nem jött haza este hatra, ahogy szokott. Uffe ezt nem szerette. Nem értette meg, hogy időnként lehet más dolga a nővérének. – Hiszen Merete képviselő volt. Gondolom, nem tudott mindig hatra hazaérni. – Előfordult olykor. Például amikor szolgálati úton volt, de olyankor is egy vagy két éjszakáról volt csak szó. – Ezek szerint akkor este is szolgálati úton volt? Itt Assad is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Istenem, milyen idegesítő tudott néha lenni. – Nem szolgálati úton volt. Vacsorázni ment. – Értem. És kivel? – Azt nem lehet tudni. – Nincs benne a jelentésben?

Assad bólintott. – Sos Norup, az új titkárnője látta, hogy felírja a vendéglő nevét a naptárába. A vendéglőben emlékeztek is rá, hogy ott volt, csak arra nem, hogy kivel. Carl egyre inkább szükségét érezte annak, hogy belenézzen abba a jelentésbe. – Mi a neve a vendéglőnek, Assad? – Café Bankerát. Lehetséges? Carl a házvezetőnőhöz fordult. – Randevúja volt? Volt esetleg valakije? Az asszony elmosolyodott, arcán egy apró gödröcske jelent meg. – Lehetséges. De nem beszélt róla. – És nem mondott semmit? Úgy értem, amikor hazajött. Miután fölhívta. – Nem. Én azonnal elmentem. Uffe meg, tudja, nagyon ki volt borulva. Csörrenés hallatszott, a ház új gazdája lépett ünnepélyes arccal a szobába, kezében egy ezüst tálca, amelyet olyan büszkén vitt, mintha a világ legínyencebb ételeit hozta volna rajta. – Házilag készült – mondta büszkén, majd letette az apró ezüst tálkákba adagolt, pudingszerű édességet az asztalra, és elosztotta a süteményeket. Assadon látszott, mennyire értékeli a figyelmes tálalást. – Helle, az áll a jelentésben, hogy a Merete eltűnése előtti napon maga átvett egy levelet. Tudna erről kicsit többet mondani? Mindez benne volt már a kihallgatásról készült jegyzőkönyvben, de Carl szerette volna, ha még egyszer elmondja. – Sárga boríték volt, kicsit olyan pergamenszerü. – Milyen nagy? – A5-ös méretű. – Volt rajta címzés? Pecsét, feladó? – Nem. Nem volt rajta. – Ki hozta a levelet? Ismerte azt, aki hozta? – Nem, sosem láttam. Csengettek, én kinyitottam az ajtót, egy férfi állt odakint. Átadta a borítékot és elment. – Nem találta különösnek? A leveleket normális esetben a postás hozza. Az asszony kedvesen megveregette Carl vállát. – Persze, hogy van postásunk, de ő aznap később jött. Az a férfi a déli Hírmagazin kellős közepén állított be. – Délben? Az asszony bólintott. – A kezembe nyomta a levelet, és már ment is. – Nem mondott semmit? – Annyit, hogy a levelet Merete Lynggaardnak hozta. Mást nem. – Miért nem dobta be a postaládába? – Szerintem fontos volt neki, hogy Merete azonnal megkapja, amint hazajön. – Értem. Merete ezek szerint tudhatta, hogy ki hozta a levelet. Mondott valamit erről? – Nem tudom. Már nem voltam ott, amikor felbontotta. Assad helyeslően bólintott. Ezek szerint pontosan így szerepelt a rendőrségi beszámolóban is. Carl a profi pillantásával mérte végig Assadot, aki ebből megértette, hogy egyáltalán nem felesleges ugyanazokat a kérdéseket többször is feltenni. És ez volt az a pont, amikor Carl legszívesebben a pinceirodájában üldögélt volna a számítógép előtt. Éveken át azzal volt elfoglalva, hogy információt szedegessen ki az emberekből. Kezdett elfáradni. Még

egy kérdés, és kezdheti az egészet elölről. A Lynggaard-ügy kinyomozhatatlan volt az első perctől kezdve. Átesett a korláton. Ennyi. Megesik az ilyen. – Egyébként már úgyis mindegy volt. Ha nem adtam volna oda a borítékot, akkor is… – sóhajtott az asszony. Carlnak feltűnt, hogy Hellének egy pillanatra elkalandozik a tekintete. És nem a pudingos sütemények irányába. – Mit akar ezzel mondani? – Merete egy nappal később halt meg, igaz? – Ha nem tévedek, nem ezen tűnődött el. – Dehogynem. Assad az asztalra tette a süteményét. Neki is feltűnt a házvezetőnő furcsa tekintete. – Látom magán, hogy valami másra gondolt. Mire gondolt akkor, amikor azt mondta, hogy már úgyis mindegy volt? – Hát, amit mondtam, hogy másnap meghalt. Carl a zavartan tébláboló vendéglátójukra nézett. – Megengedi, hogy négyszemközt beszéljünk Helle Andersen asszonnyal? A férfi szemmel láthatóan nem örült a kérésnek, és Helle Andersen sem. Idegességében a köpenye szélét egyengette, de nem volt mit tenni, már kimondta. – Kérem, mondja meg, mire gondolt – mondta Carl az asszonynak, amikor a régiségkereskedő kitipegett a szobából. – Ha bármit tud, amit eddig még nem mondott el, most megteheti. – Nincs semmi, amit még elmondhatnék. – Vannak gyerekei? A nő lebiggyesztette a szája szélét. Nem értette, mi köze van a gyerekeinek az ügyhöz. – Értem. Szóval kinyitotta a borítékot, ugye? Helle hátravetette a fejét. – Nem nyitottam ki. – Sajnálom, asszonyom. Az a gyanúm, hogy a gyerekei kénytelenek lesznek nélkülözni önt egy ideig. Helle reakciója meglehetősen gyors volt. Kezét a szája elé emelte, lábát a kanapé alá húzta, rekeszizma összehúzódott. Mintha kijelölte volna a határait a rendőrrel szemben. – Nem nyitottam ki a borítékot! – kiabálta. – Csak a fény felé tartottam. – Megmondaná, mi volt benne? Helle szinte odavakkantotta: – Hát az, hogy jó utat Berlinbe! – Tudja, hogy miért utazott Merete Berlinbe? – Csak kirándulni akartak egyet Ufféval. – Miért volt fontos ennek a valakinek jó utat kívánnia? – Azt én nem tudom – mondta Helle. – Ki tudhatott még erről az útról? Mert ha jól értettem, Merete meglehetősen zárkózott életet élt Ufféval. Helle csak megvonta a vállát. – Talán valaki a kollégái közül. – Miért nem írt neki e-mailt? – Én azt nem tudhatom – mondta Helle. A hangján érződött, hogy kellemetlen neki az egész. Lehet, hogy még mindig nem mondott igazat. – Jó utat Berlnibe, ez volt a levélben. Semmi más? – Semmi más. Ahogy mondom. – Aláírás?

– Nem. Csak ennyi – mondta Helle és kezébe temette az arcát. – Nagyon drága öltönyben volt… – motyogta alig hallhatóan. – És…? Mire emlékszik még? – Az a férfi magasabb volt, mint én, pedig a lépcső alján állt. Volt a nyakában egy zöld sál. Majdnem eltakarta a száját is. Talán az eső miatt viselte, de hallatszott a hangján az is, hogy meg van fázva. – Náthás volt? – Nem, csak olyan megfázós volt a hangja. – A szeme kék? Barna? – Kék. Azt hiszem. Talán szürke. De felismerném, ha újra találkoznék vele. – Hány éves volt? – Velem egykorú lehetett. Ez nem volt túl pontos felvilágosítás Carl számára, úgyhogy rákérdezett. – És ön, Andersen asszony? Ön hány éves? Helle csodálkozva nézett a nyomozóra. – Betöltöttem a harmincötöt – mondta, és szemét a padlóra szegezte. – Látta a férfi kocsiját? – Nem kocsival jött. Nem láttam autót a parkolóban. Itt mindenesetre nem. – Nem jöhetett el idáig gyalog! – Igen, ezt én is furcsának találtam. – Nem nézett utána kicsit a dolognak? – Sajnos nem. Uffe várta az ebédjét. Megszokta, hogy akkor eszik, amíg én a déli híreket hallgatom. Carl megvitatta Assaddal a levéllel kapcsolatos új fejleményeket a kocsiban. Assad csak annyit tudott hozzáfűzni, hogy a rendőrségi nyomozás megfeneklett egy ponton a levéllel kapcsolatban. – Mi a fenéért lehetett annyira fontos, hogy elhozza azt a levelet? Biztos volt valami oka rá. Azt még érteném, ha egy csokor virágot is mellékelt volna hozzá. Na de egy teljesen szokványos boríték és egy semmitmondó sor aláírás nélkül? – Ez a Helle – mondta Assad, miközben felkanyarodtak a Bjelkerupvejra, ahol a járási egészségügyi osztály épülete volt található – nem tudhat valami sokat. Carl az épületet méregette. Jó lenne egy bírói ítélettel a zsebében bemenni. – Várj meg a kocsiban – mondta Assadnak, aki nem volt elégedett Carl kérésével. A nyomozó némi kérdezősködés után megtalálta a vezető irodáját. – Igen. Uffe Lynggaardot rendszeresen látogatta valaki a gondozói hálózatunkból – mondta, míg Carl visszadugta rendőrjelvényét a zsebébe. – De sajnos kicsit el vagyunk maradva a régi dokumentumaink archiválásával. Tudja, az új önkormányzati törvény. Carl számára világossá vált, hogy ettől a nőtől nem fog túl sokat megtudni. Keresnie kellett valaki mást. Nem igaz, hogy nincs senki ebben a rohadt intézményben, aki közelebbről ismerné Uffe Lynggaard és a nővére történetét. Még a legkisebb információ is aranyat érne számára. Talán járt valaki náluk többször is, és észrevett valamit, ami közelebb viheti az ügyhöz. – Beszélhetnék azzal, aki akkoriban felelős volt Uffe Lynggaard ellátásáért? – Sajnos nyugdíjba ment. – Megtudhatnám a nevét? – Nem. Sajnos nem. Csak mi adhatunk információt régi ügyekkel kapcsolatban. – És rajta kívül nincs senki más, aki segíthetne az Uffe Lynggaard-ügyben? – Minden bizonnyal van, de minket kötelez a titoktartás.

– Igen, tudom, hogy ez így van, és hogy Uffe Lynggaardot nem helyezték gyámság alá. De addig nem megyek el innen, amíg nem szereztem meg a szükséges információkat. Belenézhetek a vele kapcsolatban vezetett iratokba? – Maga is pontosan tudja, hogy nem lehet. Ellenben beszélhet a jogászunkkal. Az anyagához pedig már mi sem jutunk hozzá, mivel már nem ebben a járásban lakik. – Ezek szerint most már mindent Fredrikslund járásban kell keresnem? – Ezt sajnos nem tudom megmondani. Hülye tyúk, gondolta Carl. Kiment a folyosóra, egy darabig még ott álldogált és nézelődött. – Elnézést – mondta egy feléje tartó nőnek, aki elég fáradtnak tűnt ahhoz, hogy ne tudja lerázni magáról. Előhúzta a zsebéből a rendőrigazolványát és bemutatkozott. – Meg tudná mondani annak az alkalmazottjuknak a nevét, aki tíz évvel ezelőtt felelős volt a beteglátogatásokért Magleby-ben? – Kérdezze meg ott bent! – mondta a nő, és az iroda felé bökött, ahonnan az imént jött ki. Ezek szerint szüksége lesz a bírósági végzésre meg egyéb papírokra. Pedig hogy utálja ezt a felhajtást. – Nem fogom elfelejteni a kedvességét. Ha segítségre lesz szüksége, én is megteszem majd, amit tudok. Visszafelé menet bementek a gerincsebészetre Hombaskbe. – Assad, onnan már én vezetem a kocsit. Haza tudsz menni vonattal? Kiteszlek Kogénél. Egyenesen a főpályaudvaron tesz le. Assad bólintott. Nem dobta fel a hír. Carlnak fogalma sem volt róla, hogy hol lakik. Egyszer majd megmondja neki. Carl észrevette, hogy Assad elkomorodott. – Holnap majd belenézünk más ügyekbe is. Ez elég nehézkesen megy – mondta, de Assad ettől sem lett lelkesebb. Hardyt átvitték egy másik szobába. Nem volt valami jó színben. Az arcszíne nem volt rossz, de a szeme mélyén ott ült a reménytelenség. Carl a vállára tette a kezét. – Gondolkodtam azon, amit a legutóbb kértél. Sajnos nem fog menni. Nagyon sajnálom. Nem megy. Hardy nem felelt. Carl értette a reakcióját, de nem akart róla tudomást venni. – Mi lenne, ha segítenél nekem a nyomozásban, Hardy? Elmondom, hol tartok, és te segítesz. Szükségem van a segítségre, Hardy. Nem bírom egyedül, de ha segítesz, learathatjuk a babérokat. Ha nem, legfeljebb együtt sírunk. – Tényleg még jobban el akarsz keseríteni, Carl? – kérdezte beteg kollégája, és elfordította a fejét. Nincs ma szerencséje, állapította meg Carl bosszankodva.

16 2002 A sötétben az ember elveszíti időérzékét, és az idő érzékelésének megszűnésével a test ritmusa is megváltozik. Az éjszakák egybefolynak a nappalokkal. Csak egy biztos pont volt Merete életében, a boltíves ajtó felől hallható kattanás. Amikor először hallotta megszólalni a hangszóróban az elváltoztatott hangot, halálra rémülten remegni kezdett, és összekucorodott a padlón. Tulajdonképpen a hangnak köszönheti, hogy nem halt éhen vagy szomjan. Bár ki tudja. Lehet, hogy jobb lett volna. Lassan már nem érzett se éhséget, se szomjúságot. A ránehezedő fáradtság elnyomta ezt az érzést. A félelmet felváltotta a szorongás, a szorongás pedig szinte biztos jele volt annak, hogy közeledik a halál. Várta, teljes nyugalomban, hogy teste feladja a küzdelmet, amikor meghallotta a kattanást, ami azt jelezte számára, hogy nincsen egyedül, valamint azt, hogy engedelmeskednie kell majd valaki más akaratának. – Merete – szólalt meg egy női hang. – Beküldünk neked egy műanyag dobozt. Hallani fogsz egy kattanást, amire kinyílik a zsilip fent a sarokban. Láttuk, hogy már megtaláltad. Lehet, hogy csak úgy képzelte, hogy felkapcsolják a villanyt, mindenesetre behunyta a szemét, hogy képes legyen kontrollálni magát, és megőrizni a nyugalmát. A villanyt végül nem kapcsolták fel. – Hallasz, Merete? – kérdezte a hang, mire ő bólintott és mély lélegzetet vett. Fázni kezdett. Az éhezés kimerítette a szervezetét, csak most érzékelte, hogy mennyire sebezhető. – Felelj! – Igen, igen. Hallak. Ki vagy? – kérdezte, és meresztgetni kezdte a szemét a sötétben. – Amikor hallod a kattanást, azonnal menjél oda a zsiliphez. Eszedbe ne jusson, hogy belebújj. Nem fog sikerülni. Amikor elvetted az első csomagot, jön a következő. Az egyik egy mozgó WC, hogy el tudd végezni a szükségleteidet. A másik csomagban étel és víz megy. Mindennap kicseréljük a WC-t és kapsz friss vizet és élelmet. Értetted? – Mire megy ki ez az egész? Ezek szerint elraboltatok? Pénzt akartok értem cserébe? – Jön az első csomag. Zaj és surrogó hang hallatszott a sarokból. Odabotorkált a boltíves ajtóhoz, és látta, ahogy kinyílik és megérkezik az első küldemény, ami alig volt nagyobb egy papírkosárnál. Amikor odahúzta magához az alkalmatosságot, becsukódott az ajtó. Tíz másodperc múlva ismét kinyílt, és egy valamivel nagyobb méretű vödröt talált a zsilipben. Minden bizonnyal száraz vécé. A szíve hevesen dobogott. Ha ilyen gyorsan átjuttatják egyik küldeményt a másik után, valaki minden bizonnyal áll a zsilip másik oldalán. Egészen közel. – Nem mondják meg, hol vagyok? – kérdezte, és arrébb csúszott a térdén egészen odáig, ahol úgy sejtette, hogy a hangszóró lehet. – Mennyi ideje vagyok itt? – kérdezte, de nem kapott választ. – Mit akarnak tőlem?

– Az élelmiszeres dobozban találsz vécépapírt is. A héten kapsz még egy másik tekercset. Ha mosakodni akarsz, használd a száraz vécé tartályát. És jegyezd meg, a szobában nincs sehol lefolyó, kénytelen leszel a vécé fölött mosakodni. Merete érezte, hogy összeszorul a torka. Dühös volt, és fojtogatta a sírás. Remegett az ajka. – Itt kell ülnöm mindvégig a sötétben? – zokogta. – Legalább egy pillanatra kapcsolják fel a villanyt. Kérem! Ismét a kattanás, rövid surrogás és a zsilip becsukódott. Ezek után napokon keresztül semmi mást nem hallott, csak a ventilátor hangját, majd naponta egyszer a kattanást, és az azt követő surrogást a zsilip felől. Olykor végtelennek tűnt a két zsilipnyitás között eltelt idő, máskor meg mintha csak órák teltek volna el és már jött is a következő adag élelem. Az étkezések jelentették a fénypontot az életében, pedig csak egy kis krumplit, főtt zöldséget és húst kapott. Mindennap ugyanazt. Mintha egy kifogyhatatlan fazékból osztották volna az adagokat, ami ott volt, abban a világban, ahol fény volt, az áthatolhatatlan fal másik oldalán. Azt remélte, hogy idővel annyira hozzászokik a szeme a sötétséghez, hogy meglátja majd a részleteket, de nem így történt. Olyan volt, mintha megvakult volna. Csak abban bízhatott, hogy sikerül megőriznie az ép elméjét, ami nem volt könnyű feladat. Sokszor elfogta a rettegés, hogy előbb-utóbb elveszíti a józan eszét. Megpróbált emlékezni a kinti világra, ahol fény van. Apró pillanatokra, szavakra, amelyek simogatták. De feltörtek más emlékek is; a magányról, a vágyról és az örökös törekvésről. Később felvett egy sajátos ritmust, amelyben hosszú alvási periódusok váltották egymást evéssel, meditációval. És futással. Futott, ameddig a padlóhoz csapódó lábainak a zaja már elviselhetetlenné vált számára, vagy összeesett a fáradtságtól. Minden ötödik nap tiszta fehérneműt kapott, a szennyest a száraz vécébe kellett tennie. Még a gondolatától is irtózott, hogy idegenek hozzányúlhatnak. Az összes többi ruhája az volt, amiben ide hozták. Vigyáznia kellett rájuk. Vigyázott, amikor ráült a vécére, vagy amikor óvatosan lefeküdt aludni. Megpróbálta kisimítani minden alkalommal, amikor fehérneműt váltott, és megpróbálta vízzel kitisztítani azokat a részeket, amelyekről úgy gondolta, hogy összepiszkolódtak. Örült, hogy aznap, amikor elrabolták, volt rajta elég ruha, meleg kabát, sál, blúz, trikó, nadrág és vastag zokni. Ahogy teltek a napok, a nadrág egyre jobban lógott rajta, a cipője talpa pedig egyre jobban elvékonyodott. Ezentúl mezítláb fogok futni, gondolta Merete, és belekiabált a sötétbe: – Nem tudom, mit akarnak tőlem! Mit szeretnének tudni? Vagy politikai ügyről van szó? Zsarolnak valakit? Mondják meg végre! A hang, ami beszélni szokott hozzá, hidegen csengett: – Nem mentél át a próbán, Merete. És most megkapod a büntetésed. De ne aggódj, könnyű lesz. – Istenem, ez nem történhet meg – zokogott fel Merete, és térdre esett. Közben hallotta a zsilip felől érkező surrogó hangot, ami hirtelen sustorgássá változott. Gabonamezők és zöld fű illata áramlott a szobába. Ez lenne a büntetés? – Két atmoszférával növeljük nálad a levegő nyomását. Meglátjuk, hogy működik. Sajnos, nem tudjuk, hogy milyen magas nyomást bír el az ember, de majd rájövünk, ahogy telik az idő. – Édes Istenem! – suttogta Merete, miközben érezte a fülében a nyomáskülönbséget. – Ne hagyd, hogy így legyen! Ne hagyd, hogy így legyen!

17 2007 Az üvegcsörgést és a lakásából kiszűrődő harsány hangokat már a parkolóban is jól lehetett hallani. Mi a fene történik odahaza? Carl gyorsan rájött, hogy néhány barátja tesz-vesz nála a szomszédból, akik fanatikusan szeretnek grillezni, mert úgy vélik, hogy a marhahús akkor finom igazán, ha alaposan átjárta a faszén füstje, és már képtelenség megkülönböztetni, milyen húsról is van szó. Nos, ezek a fanatikus grillezők gyakran összeverődtek, és különösen Carl teraszán szerettek találkozni. A nyomozó kedvelte őket, vidám fickók voltak, és mindig eltakarították maguk után az üres üvegeket. Kenn egy baráti öleléssel fogadta a teraszon, kezébe nyomott egy behűtött dobozos sört, egy tányért a szokásos húsbrikettel, majd szomszédai barátságos pillantásaitól övezve bement a nappaliba. Szerencsére soha nem zaklatták, ha látták rajta, hogy nincs beszédes kedvében. És most is volt min tűnődnie. Hardyn. Kicsit felkavarta a találkozó. Talán még egyszer végig kellene gondolnia az egészet. Lehet, hogy mégis át tudná segíteni Hardyt a másvilágra – anélkül, hogy bárki rájönne. Esetleg egy légbuborék az infúziójába, vagy csak elég lenne, ha rátenné a tenyerét a szájára. Gyorsan menne, mert Hardy nem védekezne. De képes lenne rá? És akarja egyáltalán? És mi lenne valójában az igazi segítség? Talán nagyobb segítség lenne Hardynak, ha Carl összeszedné magát, felmenne Marcushoz, és visszakérné a régi ügyet, amin dolgozott. És még az is mindegy lenne neki ebben a helyzetben, hogy kivel raknák össze. Ha segíthetne Hardyn azzal, hogy elkapja azokat a gazembereket, akik rájuk lőttek odakint Amagerben, hát állna elébe. Persze személyesen is érintett a dologban. Ha megtalálná őket, semmi nem tudná visszatartani attól, hogy lepuffantsa az összeset. És az kinek használna? – gyűrte le nyomban az indulatait. Neki biztosan nem. – Carl, tudsz adni egy kis pénzt? – hallotta. Jesper volt az, a nevelt fia. Látszott rajta, hogy zabszem van a fenekében. Biztos volt benne, hogy a Lyngében lakó barátaihoz megy sörözni. Jespernek volt néhány barátja a környéken, akik gond nélkül beszereztek akár több láda sört is kölyköknek, akik még nem töltötték be a tizenhatot. Persze így néhány koronával többe került, de Jespernek ez nem okozott gondot, mert mindig sikerült Carlból megfelelő összeget kiszednie. – Jesper, ha jól emlékszem, ezen a héten ez már harmadszor fordul elő – jegyezte meg, miközben kivett némi pénzt a tárcájából. – És holnap iskolába kell menned, ugye? – Persze… – felelte Jesper. – És a leckédet is megcsináltad… – Persze…. Vagyis nem. Carl összehúzta a szemöldökét. – Lazíts, Carl! Nem akarok tizedikben még az Engholmba járni. Átjelentkezem a gimnáziumba. Ez igazán vigasztaló, gondolta Carl. Ezentúl még arra is figyelhet, hogy ez a naplopó bejár-e az iskolába.

– Ne vágj már ilyen képet! – kiabálta Jesper, aki már rohant is a biciklitároló felé. – A Lynggaard-ügy nyomaszt ennyire? – kérdezte Morten, amikor az utolsó üres üveget is összeszedte a teraszon. Soha nem ment el úgy aludni, hogy ne csillogott-villogott volna minden a konyhában. Képtelen lett volna másnap egy koszos konyhában reggelizni. – Hardyn jár az eszem. A Lynggaard-ügy megdöglött. A nyomok kihűltek, és senkit nem érdekel az egész. Beleértve engem is. – A Lynggaard-ügyet tudtommal amúgy is lezárták. Belefulladt a tengerbe. Mit kell azon még nyomozni? – Hm. Szóval szerinted egyértelmű. Én meg felteszem a kérdést. Miért fulladt volna a tengerbe? A tenger nem volt viharos. Sehol egy nagyobb hullám. Semmi oka nem volt az öngyilkosságra. Stabil volt az anyagi háttere, szép volt, sikeres. Nagy jövő állt előtte. Igen, magányos volt, de előbb vagy utóbb életének ez a része is rendeződhetett volna. Carl megrázta a fejét. Még hogy nem érdekli az ügy! Persze, hogy érdekli. Minden ügy érdekli, ha az megválaszolatlan kérdéseket rejt. Rágyújtott egy cigarettára, és belekortyolt az egyik dobozos sörbe, amelyet valamelyik vendég nyitott ki. – A nő – mondta eltöprengve – rendkívül intelligens volt. És az intelligens áldozatokkal mindig baj van. Semmi oka nem volt az öngyilkosságra. Nem voltak ellenségei, az öccse szerette. Miért tűnt el mégis? Ha ilyen lenne a háttered, Morten, mondd csak, öngyilkos akarnál lenni? Morten Holland kikerekedett szemmel nézett Carlra. – Hiszen baleset volt. Veled még soha nem fordult elő, hogy megszédültél, amikor nekitámaszkodtál a korlátnak, és csak nézted a fodrozódó vizet? Oké, számoljunk a gyilkosság lehetőségével is. Szerintem vagy az öccse ölte meg, vagy van valami politikai ügy a háttérben. Miért ne lenne a demokraták leendő vezetőjének, aki ráadásul ennyire szép, néhány ellensége? – kérdezte Morten és lehajtotta a fejét. Kezdett elálmosodni. – Nem igaz, Carl, hogy nem látod. Mindenki utálta. Úgy értem, mindenki, akit lekörözött a saját pártjából. És a kormánypártból. Mit gondolsz, a miniszterelnöknek és a talpnyalóinak talán tetszett, hogy egyfolytában nyilatkozott a tévében? Az imént mondtad, hogy vágott az esze, mint a borotva – fűzte még hozzá Morten, miközben letörölte a csap körül szétfolyt vizet. – Mindenki tisztában volt azzal, hogy ő lesz az ellenzéki koalíció vezetője a következő választásokon. Ő volt az esélyes – mondta, majd morogva folytatta. – Soha többé nem iszom retsinát. Ki a fenének jut eszébe egy grillpartira ilyesmit hozni. Az embernek olyan száraz utána a torka, mint a sivatag. Carl összefutott néhány kollégájával a rendőrség belső udvarán. Éppen hazafelé indultak. Az egyik oszlop mögött Bak állt az embereivel és intenzíven tárgyaltak valamit. Amikor elment mellettük, gyilkos pillantást vetettek rá. Pletykás vénasszonyok, mormogta Carl, és hátat fordított nekik. Végül egyik kolléganőjétől, Bente Hansentől kapott magyarázatot. Bente azelőtt az ő csapatához tartozott. – Tudod, Carl, az a gond, hogy igazad volt. Az áldozat levágott fülét megtalálták a tanú lakásában, a vécétartályban. Elismerésem, te vén kopó! Nagyszerű. Legalább a biciklisgyilkossággal előbbre vannak. – Bak és a kollégái már bent voltak a kórházban, hogy vallomást csikarjanak ki a nőből – folytatta Bente. – Gondolhatod, nem jutottak messzire. A nő totál ki van készülve. – Akkor beszéljenek valaki mással. – Igazad van. De kivel?

– Mikor követnél el öngyilkosságot? Ha nagy nyomás alatt állnál, vagy akkor, ha más módon nem menthetnéd meg a gyerekeidet. Szerintem az egész a gyerekekkel lehet kapcsolatban. – A gyerekek nem tudnak semmit. – Nem, de az anyja annál inkább. Carl a plafonra szegezte tekintetét. Talán ügyet kellene cserélnie Bakkal. Az bizony visszhangot keltene az épületben. – Egész nap az ügyön gondolkodtam – mondta Carlnak Assad. – Muszáj tovább haladnunk vele – fejezte be a mondatot, és átnyújtott Carlnak egy csésze gőzölgő kávét. Az ügyet tartalmazó mappák mellett egy tálca sütemény illatozott. Úgy látszik, a titkára el akarja bűvölni. Még Carl irodájában is rendet rakott. A mappákat szép sorban elrendezte egymás mellett, mintha Carlnak egy bizonyos sorrendben kellene haladnia az olvasással. Legalább hat óta itt lehet, különben ezt nem tudta volna összehozni. – gondolta Carl. – Mit készítettél ide nekem? – kérdezte, és a papírokra bökött. – Itt van egy számlakivonat Merete bankjától, amiből kiderül, milyen mozgás volt rajta a halála előtti héten. És egy vendéglőben sem fizetett. – Más fizette ki helyette, Assad. Nem ritka, hogy szép nőket meghívnak vacsorázni. – Hát ez az, Carl. Meghívták. Egész biztosan valami politikus vagy valami udvarló lehetett. – Hát őt bajos lesz előkeríteni…. – Nem lesz egyszerű, hiszen már öt év telt el azóta. – helyeselt Assad, és egy újabb adag papírra mutatott. – Itt az áttekintőlista mindarról, amit a rendőrség lefoglalt a nő otthonából. Nincs köztük semmiféle határidőnapló, amiről az új titkárnője beszélt. Lehet, hogy még mindig a parlamentben lapul valahol. – A legvalószínűbb, hogy a határidőnapló a táskájában volt, és vele együtt a tengerbe veszett. Assad bosszúsan bólintott. – Jó, jó, de kérdezzük csak meg a titkárnőjét! Itt van a vallomásának a másolata. Egy szót sem szólt semmiféle vacsorázásról. Úgyhogy kérdezzük meg tőle újra! – Magad mondtad Assad, hogy már öt év telt el azóta. Ha akkor nem emlékezett semmi ilyesmire, miért jutna eszébe éppen most? – Oké. De esetleg arra emlékezni fog, hogy Merete Lynggaard kapott egy Valentin-napi táviratot. Ráadásul jóval Valentin-nap után. Mi lenne, ha ennek járnánk utána? – Annak a táviratnak bottal üthetjük a nyomát. Még pontos dátumunk sincs. Úgy pedig különösen nehéz bármire is jutnunk, hogy még a kézbesítőcég nevét sem tudjuk. – A TelegramsOnline kézbesítette. Carl titkárára nézett. Ez a fiú aranyat ér. Ki hinné, ahogy itt áll a zöld gumikesztyűjében. – Ezt meg honnan tudod, Assad? – Nézd csak – mondta, és a vallomásra mutatott. – A titkárnő arra emlékezett, hogy a táviraton a „Love and Kisses for Merete” felirat volt. És két száj. Két piros száj. – És? – Szóval, a TelegramsOnline a nevet is rányomtatja a táviratra. És ott van még a két száj. – Mutasd. Carl megnyomta Assad számítógépén a space gombot, mire a TelegramsOnline oldala ismét felbukkant, és ott volt a távirat is. Pontosan úgy nézett ki, ahogy Assad leírta. – Biztos vagy benne, hogy csak ennél a cégnél van ilyen típusú távirat? – A fejemet rá.

– De, Assad, a dátum még mindig nincs meg. Mit mondtál? Valentin-nap előtt vagy után kézbesítették? És ki volt a megrendelő? – Felhívhatjuk a céget, és megkérdezhetjük, mikor kézbesítettek táviratot a Christianborg palotába. – Gondolom, ezt már elvégezték azok, akik előttünk nyomoztak az ügyben. – Sajnos ezzel kapcsolatban semmit nem találtam a mappában – mondta Assad, nem leplezett kárörömmel, és elvigyorodott borostái mögött. – Oké, Assad, akkor kérdezősködj kicsit a cégnél. Neked való feladat. És mivel nekem elég sok dolgom van, megtennéd, hogy a saját szobádból telefonálsz? Carl megveregette titkára vállát és finoman kitessékelte a szobából. Miután Assad távozott, rágyújtott egy cigarettára, kezébe vette a Lynggaard-mappát, leült, lábát feltette az íróasztalra és olvasni kezdett. Zavaros az egész. Semmi megoldás. Annak idején is, a rendőrség egyfolytában csak találgatott. Még csak indítékot sem találtak. Ha öngyilkos lett volna? Miért? Az egyetlen, ami biztos volt, hogy a kocsija leghátul állt a hajón, a parkoló fedélzeten, és hogy Merete eltűnt. Később kiderítették, hogy Merete Lynggaard nem volt egyedül. Néhány tanúvallomásból kiderült, hogy egy fiatalemberrel volt a fedélzeten, akit jól ismert. Egy nyugdíjas házaspár, akik bevásárlótúrán voltak Heiligenhafenben, ezt véletlenül még fotóval is dokumentálhatta. Amikor a képet nyilvánosságra hozták, a Store Hedding-i önkormányzat igazolta, hogy a fiatalember Merete öccse volt. Carl jól emlékezett az esetre, mert néhány kollégája megrovást kapott azért, hogy nem néztek utána jobban a dolognak. Ezek után adódik a kérdés: lehet, hogy az öccse a gyilkos? Ha igen, miért ölte volna meg a nővérét? Először azt hitték, hogy Uffe is eltűnt, csak néhány nappal később találtak rá rendkívül zavart állapotban, Fernem környékén. Egy szemfüles német rendőr azonosította. Soha nem sikerült kideríteni, hogyan jutott olyan messzire. Carl belehallgatott egyik-másik felvételbe, hogy maga is meggyőződjön arról, hogy Uffe valóban egész végig hallgatott kihallgatása során. Pedig a nyomozók igazán mindent elkövettek. Bevetették a jó fiú-rossz fiú játékot, de hiába. Később egy pszichológus, Uffe betegségének a specialistája és egy szociális munkás Stevn járásból érte el, hogy Uffét ne zaklassák tovább. Itt aztán megfeneklett az ügy. Mind a dán, mind pedig a német hatóságok átkutatták az érintett hajózási útvonalakat. Búvárokat vetettek be, és a halászok segítségét is kérték, hogy azonnal szóljanak, ha találnak a vízen táskát, ruhadarabot, bármit. De senki nem talált semmit, ami Merete Lynggaard nyomára vezetett volna. A média megkezdte ámokfutását. Merete Lynggaard folyt a vízcsapból is egy hónapon át. Még régi gimnáziumi fotók is előkerültek egy osztálykirándulásról, ahol szűk fürdőruhában pózolt. Felállították a profilját, amelyet nyilvánosságra is hoztak, és életmódkutatók láttak neki az elemzésének. A szexuális életével kapcsolatos találgatások arra késztettek néhány újságírót, hogy utánajárjon a pletykáknak. Uffe létezése pedig valóságos bombaként robbant. Igazi csemegének számított. Legközelebbi kollégái pedig bizonyítottnak látták korábbi feltételezésüket, miszerint Merete rejtegetett valamit a magánéletével kapcsolatban. Persze nem elégedtek meg a rokkant testvérről szóló hírekkel, kellett, hogy legyen még valami más is. Az újságok reggeli kiadványainak címoldalán képek jelentek meg az egykori autóbalesetről, és hosszan taglalták szülei halálát és Uffe sérüléseit. Ahogy általában lenni

szokott, az információk fogyni kezdtek. Előtte azonban minden apró lehetőséget megragadtak, hogy írjanak róla. Jó téma volt életében is, de halála után még inkább. Háború Boszniában, egy dühös trónörökös feleség, az egyik előváros polgármesterének alkoholizmusa és végül egy vízbe fulladt képviselő. Belefért a sorba. Remek képanyag is volt hozzá. Bemutatták a nézőknek és az olvasóknak a Merete Lynggaard hálószobájában készült fotót a nagy franciaágyról. Nem lehetett tudni, hogyan jutottak hozzá, de a képek alatt megjelent szöveg mindenesetre durva volt. Viszonyuk volt egymással a testvérpárnak? Talán ez volt az oka Merete halálának? Miért csak ez az egy ágy volt a házban? Ezt mindenki furcsának találta. Amikor a Meretével kapcsolatos témák elapadtak, rácuppantak Ufféra. Vajon miért engedték szabadon? Kemény rendőrségi módszereket vetettek be ellene? Túl könnyen megúszta? Az igazságszolgáltatás naivitásáról van szó vagy inkább a nem megfelelő ügykezelésről? Később felröppent egy újabb hír Uffe intézetbe vitelével kapcsolatban. Ezek után mindenki úgy érezte, hogy az ügy már lerágott csont. Végre elérkezett az uborkaszezon, 2002 nyara, hol esett, hol meleg volt, a trónörökös párnak gyereke született és futball-világbajnokság volt. A dán sajtó ismerte az egyszerű olvasó igényeit. Merete Lynggaard nem volt többé aktuális. A nyomozást hat hónap után lezárták. Volt a rendőrségnek épp elég feladata. Carl gyorsan elővett a fiókból két A4-es lapot, és elkezdett írni: Gyanúsítottak: 1, Uffe 2, Az ismeretlen postás. A berlini levél. 3, Férfi/nő az étteremből 4, Kollégák a parlamentből 5, Talán egy rablógyilkos? Mennyi pénz volt a táskájában? 6, Szexuális erőszaktevő A másik papírra a következőket írta: Ellenőrizni: Ügyintéző Stevnben Távirat Titkárok Christianborgból Tanúk a Schleswik-Holstein kompról Miután átnézte a listáit, felírt még valamit a második papírlapra: A baleset utáni gondozó, családtagok, diáktársak az egyetemről. Jellemző volt rá a depresszió? Alighogy befejezte, már csöngött is a telefon. Marcus Jacobsen várta a tárgyalóban. Felfelé menet beintegetett Assadnak a kuckójába. Valósággal a fülére tapadt a telefon, ahogy ült és a beszélgetésekre koncentrált. A zöld gumikesztyű nélkül komoly kolléga benyomását keltette. Mindenki összegyűlt Marcus irodájában, akinek csak köze volt a biciklisgyilkossághoz. Marcus rámutatott a székre, amin Carl szokott ülni a megbeszéléseken.

– A tanúnk, Annelise Kvist, mint tudjátok, tanúvédelmet kért. Azzal fenyegették meg, hogy elevenen megnyúzzák a gyerekeit, ha nem engedelmeskedik. Mindvégig információkat titkolt el előlünk, és közben a maga módján együttműködő volt. Olykor elhintett egy-két fontos infót, ami továbbvitte a nyomozást, de az igazán lényeges adatokat visszatartotta. Miután komolyan megfenyegették, teljességgel elzárkózott a segítségnyújtástól. Összegezném a dolgokat: az áldozat nyakát húsz óra húszkor elvágják a Valby Parkban. Sötét van és hideg, a park néptelen. Annelise Kvist azonban néhány perccel a gyilkosság előtt látja az elkövetőt és áldozatát beszélgetni. Úgy gondoljuk, hogy a gyilkosságot nem tervelték ki előre. Ellenkező esetben Annelise Kvist megjelenése meghiúsította volna a gyilkosságot. – Miért ment át Annelise Kvist a parkon? Ő is biciklizett? Milyen irányból jött? – hangzottak az újoncok kérdései. Ők sajnos még nem tudták, hogy okosabb lett volna megvárniuk, hogy Bak „főnyomozó” is megszólaljon. – Egy barátnőjénél járt a park másik oldalán. A biciklijének kilyukadt a kereke, ezért volt kénytelen tolni. Azért gondoljuk, hogy az elkövetőt látta, mert a tetthelyen csak két különböző lábnyomot fedeztünk fel. Alaposan feltérképeztük Annelise Kvist kapcsolatrendszerét, hátha találunk benne egy gyenge láncszemet. Valamit, ami indokolná a velünk kapcsolatos viselkedését. Egy időben erőteljesen kötődött a rockervilághoz, de mostanra már tudjuk, hogy az elkövetőt nem közöttük kell keresnünk. Az áldozat, a valbyi rockerközösség aktív tagja, Carlo Brandt, kimondottan jómódban élt. Tudjuk róla, hogy ha kis tételben ugyan, de drogokkal is kereskedett. Most már azt is tudjuk róla, hogy Annelise Kvist nemcsak ismerte, de valaha intim kapcsolatban is állt vele. A lényeg, hogy Annelise ismerte mind a gyilkost, mind az áldozatot. Ami a tanú félelmét illeti, nos, az édesanyja elmondta, hogy a lánya régebben rendszeres zaklatásnak volt kitéve – lelki terrornak, verésnek – és mindez a mai napig hatással van rá. Anyja szerint magának okozza a bajt, mert nem elég körültekintő a párválasztásban, kénytelenek voltunk azonban megállapítani, hogy Annelise szexuális és szociális szokásai semmiben nem különböznek más fiatal nők szokásaitól ezen a téren. A tény, hogy megtaláltuk Annelise vécétartályában az áldozat levágott fülét, azt bizonyítja, hogy a gyilkos tudta, hogy hol lakik, a tettes nevét azonban még nem tudtuk kiszedni belőle. A gyerekeit Koppenhágától délre helyezték el egy családnál, és ez egy kicsit végre felrázta. Most már azt is tudjuk, hogy valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt állt, amikor öngyilkosságot akart elkövetni. Mindezt a laborvizsgálatok is alátámasztják. A gyomra tele volt euforizáló hatású anyaggal, amit kapszulában szedett be. Carl gyakorlatilag csukott szemmel ülte végig a megbeszélést. Már Bak puszta látványa is felzaklatta. A lassú és körülményes esetleírástól pedig egyenesen felforrt az agyvize. Amúgy sem értette, hogy miért kell ott ücsörögnie, amikor semmi köze nincs az ügyhöz. Egy pillanatra sem szabad megfeledkeznie arról, hogy az irodája odalent van, a pincében. A főnöke csak gesztust akart gyakorolni feléje, mivel egy lépéssel előbbre vitte a nyomázást az ötletével. Nem érdemes többet beszélni erről. Lenne még néhány ötlete, de attól inkább megkíméli a többieket. – Nem találtuk meg a gyógyszereket tartalmazó üveget, így feltételezzük, hogy azt a gyilkos hozta magával, majd arra kényszerítette, hogy bevegye – mondta Bak. Carl továbbra sem szólt egy szót sem. – Megállapíthatjuk, hogy az Annelise Kvist elleni gyilkossági kísérlet nem sikerült. Ám a fenyegetettség érzése arra késztette őt, hogy hallgasson – folytatta Bak. Marcus Jacobsen látta, hogy az új kollégák türelmetlenül fészkelődnek. Megelőzendő az esetlegesen majd rájuk zúduló kérdések folyamát, közbevágott.

– Annelise Kvist és az édesanyja azt kérte, hogy helyezzük őket tanúvédelem alá – mondta Marcus. – Az első lépés az lesz, hogy elköltöztetjük őket. Reméljük, hogy ha már biztonságban érzi magát, megered a nyelve. Be kell vonnunk az ügybe a kábítószereseket is. A nőben nagy adag szintetikus THC-t találtak, valószínűleg Marinolt. Tablettában vette be. Ehhez nem olyan egyszerű hozzájutni még egy dílemek sem, úgyhogy ki kell derítenünk, hogy a környéken ki terít ilyesmit. Úgy tudom, hogy chrystal és methylfenidat nyomát is megtalálták Annelise gyomrában. Elég sajátos koktél. Carl a fejét csóválta. Elég sokoldalú elkövető. Az egyik áldozatának elvágja a torkát, a másiknak egy egész gyógyszeres fiola tartalmát nyomja le a torkán. Miért nem várják meg a kollégái, hogy az a némber végre elmondja, hogy mit látott? Kinyitotta a szemét, és egyenesen főnökére nézett. – Valami nem stimmel, Carl? Van más ötleted is, amivel elősegíthetnéd a nyomozást? – kérdezte mosolyogva. Rajta kívül senki nem nevetett. – Az a fickó, aki arra kényszerítette Annelisét, hogy lenyelje a tablettákat, nagyon érti a dolgát. Hiszen tudjuk, hogy ha valaki túl sok THC-t szed be, hányni fog. Miért nem várjuk meg, amíg a tanú magától is elmeséli, hogy mit látott. Még egy-két nap ide vagy oda, igazán nem számít. Úgyis van egy csomó dolgunk – mondta, és körbenézett a teremben. – Legalábbis nekem. A titkárságon, mint általában, most is őrültekháza volt. Lis headsettel a fülén verte a számítógép billentyűzetét. Carl körbejáratta a tekintetét a szobában az Assad által csinosnak leírt barna hajú nőt keresve, de csak Lis kolléganőjére, a hírhedten pedáns Sorensen asszonyra illett Assad leírása, akit a kollégák csak házisárkányként emlegettek. Neki tényleg barna haja volt. Carl behunyta a szemét, és azon tűnődött, vajon mit láthatott Assad ebben a nőben, ami eddig mindenkinek elkerülte a figyelmét. – Szükségünk lenne egy normális fénymásolóra a lenti irodában – mondta Lis felé fordulva, aki, ahogy észrevette Carlt, boldog mosollyal hagyta abba a klaviatúra püfölését. – Meg tudnátok oldani délutánra? – Meglátom, mit tehetek érted, Carl – mondta Lis kedvesen. – Majd én megkérdezem Marcus Jacobsent – hallatszott egy jókedvű női hang a háttérben. Carl megfordult, és szembetalálta magát egy ismeretlen, barna szempárral. A legcsodálatosabb barna szempárral, amivel életében találkozott. Az ismeretlen nő a titkárnőkhöz fordult. – Ön lenne Mona Ibsen? – kérdezte Sorensen asszony. – Igen. – Már várják. A két nő egymásra mosolygott, Sorensen asszony felállt, hogy mutassa neki az utat. Mona Ibsen követte. – Ki a fene ez a Mona Ibsen? – kérdezte csodálkozva Carl – Csak nem a biciklisgyilkossághoz van valami köze? – Ő az új pszichológusunk, tudod, krízishelyzetekre. Ezentúl minden osztállyal szorosan együttműködve fog dolgozni. – Tényleg? – kérdezte Carl, és érezte, hogy nehezen sikerült elrejtenie nemtetszését. Carl nem törődve a szorító érzéssel, amit a torkában érzett, kopogtatás nélkül benyitott Marcus irodájába. – Bocsánat – mondta. – Nem tudtam, hogy vendéged van. Visszajöhetek később, ha gondolod.

A nő Carl felé fordult, meglepte ez a szervilis hang. A szája gyönyörű volt, életteli. Harmincas évei közepén járhatott. Elmosolyodott, amikor meglátta Carlt, akinek egy pillanatra megroggyant a térde. – Mi járatban, Carl? – kérdezte Marcus. – Felmerült bennem, hogy Annelise Kvist esetleg személyes kapcsolatban állt a gyilkossal. – Már megkérdeztük tőle, de nem. – Tényleg? Akkor kérdezzétek meg tőle, hogy mi a gyilkos foglalkozása. – Már ezen is túl vagyunk. De Annelise nem mondott semmit. Szerinted együtt dolgoztak? – Lehetséges. Vagy az, hogy valamilyen módon függ a munkája a gyilkosétól. Jacobsen bólintott. Ezt már csak akkor tudják kideríteni, amikor a tanút és családját biztonságos helyre vitték. Nem baj. Legalább Carl találkozott Mona Ibsennel. Carl nem tudta levenni a szemét a pszichológusnőről. – Csak ennyit akartam – mondta, és olyan kedvesen mosolygott, ahogy még soha. – Engedd meg, hogy bemutassam neked Mona Ibsent, az új pszichológusunkat. Elképzelhető, hogy nemsokára közelebbről is megismeritek egymást. Örülnénk, ha az egyik legjobb nyomozónk megint teljes erőbedobással tudna dolgozni. Carl közelebb lépett Monához és kezét nyújtotta felé. Közelebbről is megismerik egymást… Úgy legyen, ámen. – Sikerült! – lelkendezett Assad, amikor összefutott vele a lépcsőházban. Carl megpróbált koncentrálni, de Mona Ibsent nehéz volt kiverni a fejéből. – Mégis mi? – Felhívtam a TelegramsOnline-t. Legalább tízszer próbálkoztam, mire úgy negyedórával ezelőtt sikerült is. Elképzelhető, hogy utána tudnak járni, ki küldte Merete Lynggaardnak a táviratot. Rajta vannak a dolgon.

18 2003 Merete meglehetősen rövid idő alatt hozzászokott az új körülményekhez. Mindennap egy kis fémes surrogás: ennyi volt a napi kapcsolata a világgal. Tulajdonképpen nem a ránehezedő pszichés nyomás volt a legborzalmasabb. A lámpa zavarta, ami a plafonon világított. Az örök világosság sokkal rosszabb, mint az örök sötétség. A fény ráébresztette önnön nyomorúságára. A szürkés falak, a sarkok éles kontúrja, a szürke vödrök, a színtelen étel. Minden hideg volt körülötte. A fény azzal szembesítette, hogy nem tudja áttörni az őt körülzáró falakat. Az ajtóba épített zsilip nem jöhetett számba, mint menekülési útvonal. Ez a betonpokol volt a koporsója. De itt még meghalni sem lenne olyan egyszerű, ha elérkezne az idő. A fény áthatolna csukott szemhéján. Csak akkor tudott elaludni, ha már holtfáradt volt. Az idő végtelennek tűnt körülötte. Mindennap, amikor befejezte az evést és lenyalta ujjait, belebámult a levegőbe és megpróbált emlékezni az aznapi dátumra. „Ma van 2003. július 27-e.” Harminckét éves és huszonegy napos vagyok. Száznegyvenhét napja vagyok itt. A nevem Merete Lynggaard. Jól vagyok. Az öcsémet Uffénak hívják, és 1973. május 10-én született.” Olykor felsorolta szülei nevét és adatait, olykor másokét. Egyik nap sem feledkezett meg arról, hogy emlékeit előhívja: nevekét, dátumokét, a friss levegőét, illatokét, a kutyaugatásét. És a gondolatok más gondolatokhoz vitték el, amelyek segítségével kisurranhatott a hideg szobából. De hiába minden, tudta, hogy egy nap meg fog bolondulni. Egyre nehezebb volt távol tartani magától sötét gondolatait. Távol tartotta magát az ablakoktól, amelyek az első napokban még vonzották. Fej magasságban voltak, és nem hatolt rajtuk keresztül semmi. Amikor a szeme néhány nap után megszokta a fényt, előfordult, hogy félni kezdett saját tükörképétől. Ilyenkor felállt, nagyon óvatosan, felemelte a fejét és farkasszemet nézett önmagával. A látvány lelke mélyéig hatolt. Kirázta a hideg. Az élmény olyan sokkszerű volt, hogy be kellett csuknia a szemét. Nem az rázta meg, ahogyan kinézett. Nem zsíros, összetapadt haja vagy sápadt arcának látványa. Inkább az rázta meg, hogy egy elveszett ember tükörképét látta a tökéletesen elsötétített ablakokban. Egy emberét, akit halálra ítéltek, és teljesen egyedül áll a világban. – Merete, te vagy az…? – mondta ki hangosan, és látta, amint kimondja. – Én vagyok az, aki itt áll – mondta, és azt kívánta, hogy bárcsak ne lenne igaz. Mintha a teste levált volna róla, miközben önmagát látta. Úgy érezte, megőrül. Azután elment az ablaktól, és letérdelt a földre. Énekelni próbált, de a hangja, mintha egy másik emberé lett volna. Utána lefeküdt a földre, és magzatpózba kuporodva imádkozni kezdett. Azt kívánta, hogy a lelkét emeljék ki ebből az elmebeteg helyzetből, és helyezzék át máshová. Majd álomba ringatta magát, de előtte megfogadta, hogy soha többé nem megy oda az ablakhoz, hogy megnézze magát benne. Ahogy telt az idő, kezdte tudatosabban kezelni teste jelzéseit. Amikor a gyomra jelezte, hogy késik az étel. Vagy amikor kicsit ellazult, máris képes volt jobban aludni.

A vödrök kicserélése meglehetősen szabályos időközönként zajlott. Megpróbálta lemérni az időt, ami aközött telt el, hogy a gyomra korogni kezd, és aközött, amikor megérkeztek a vödrök. Előfordult, hogy fél órát késtek. Az idő méréséhez egyetlen vonatkozási pontja volt. Mindennap csak egyszer kapott enni. Odakint a természet rendjének megfelelően váltakoztak az évszakok. Elmúlt a nyár, az ősz és beköszöntött a tél. Odabent, bár semmit nem érzékelt ebből, elképzelte, hogy a nyári eső lemossa róla a fásultságot és mocskot. Látta a Szent Iván-éj i tüzeket és a feldíszített karácsonyfákat. Számon tartotta a napok múlását, az ünnepnapokat. És tisztában volt ezek jelentésével – mármint azzal, amit a külvilág számára jelentenek. Ült a szoba csupasz padlóján, és gondolatait megpróbálta a külvilágra terelni. Nehezen tudott folyamatosan koncentrálni. De mindig visszaterelte a figyelmét. Ufféra gondolt azon a napon, amikor öccse huszonkilenc és fél éves lett. Nekitámaszkodott a hideg falnak. Képzeletben megsimogatta a haját és felköszöntötte. Milyen jó lett volna tortát sütni neki. Elmenni a boltba és megvenni a hozzávalókat. Feladni rá a kabátját, és dacolni az őszi viharokkal. És ott vásárolna be, ahol csak akarna. Bármelyik áruházlánc delikát részlegében. És azt venne meg, amihez csak kedve van. Semmi nem lehet elég jó ezen a jeles napon. Merete várt, és számolta a napokat. Sokat tűnődött azon, kik lehetnek az elrablói, és mi lehet a szándékuk vele. Olykor mintha árnyak mozgását vélte volna látni az ablak mögött. Rettegés töltötte el. Ilyenkor még akkor is eltakarta a testét, amikor mosakodott. Háttal állt az ablak felé, amikor meztelen volt. A vécéként használt vödröt olyan helyre tette, ahonnan nem láthatják. Biztos volt benne, hogy ott voltak. Különben az egésznek nem lenne értelme. Régebben még beszélt is hozzájuk, de abbahagyta végül, mert soha nem szóltak hozzá. Kérte, hogy hozzanak neki egészségügyi betétet, de nem kapott. Amikor a vécépapír is elfogyott, tehetetlenül vette tudomásul a tényeket. Fogkefét is kért, de erre sem reagáltak. A fogkefe hiánya aggasztotta Meretét. Mutatóujjával rendszeresen masszírozta az ínyét, fogait öblögetéssel próbálta tisztán tartani, de érezte saját magán, hogy egyre rosszabb a lehelete. Dzsekije kapucnijából kihúzta a műanyag merevítőt és kisebb darabokra törte. Boldog volt, amikor sikerült. Nekilátott, hogy kitisztogassa szájában a fogközöket. Amikor végre az összessel végzett, boldogság töltötte el. A hang beszélt hozzá. Kicsit korábban, mint ahogy Merete számított volna rá. Aznap volt a harmincharmadik születésnapja. Felébredt, és sötétség vette körül. Úgy érezte, hogy soha többé nem fogja meglátni a napvilágot. Csak ült és a tükörszerű ablaküveget bámulta, megpróbálta kitalálni, hogy mi történhet még vele. Kérdések és válaszok cikáztak a fejében. Nevek bukkantak fel az emlékezetéből és lehetséges magyarázatok, de most sem jutott eredményre, ahogy egy évvel ezelőtt sem. Biztos, hogy ennek az egésznek köze van a pénzhez. Az internethez. Lehet, hogy egy kísérlet részese. Egy őrült kísérleté, ami azt hivatott megfigyelni, mit bír ki az emberi test és lélek ilyen mostoha körülmények között. Csakhogy nem adja fel! Még ilyen körülmények között sem. Váratlanul érte, amikor megszólalt a hang. A gyomra nem jelezte, hogy itt lenne az ideje. Megrémült. Különösen attól, hogy a váratlan esemény milyen feszültséget keltett benne.

– Boldog születésnapot, Merete! – mondta a női hang. – Boldog harmincharmadik születésnapot. Látjuk, hogy jól érzed magad. Nagyon rendes lány voltál ebben az évben. Gyönyörű napsütés van odakint. Csak ezt ne mondta volna… – Gondolkodtál már azon, hogy miért tartunk fogságban? Miért kell végigcsinálnod ezt az egészet. Rájöttél végre a megoldásra, vagy megint meg kell büntetnünk? Mit érdemeltél ki? Ajándékot vagy büntetést? – Adjanak legalább valami támpontot! – Úgy látom, még mindig nem érted a játék lényegét. Magadtól. Most beküldőm a vödröket. Addig gondolkodj! Az egyikben lesz az ajándékod. Reméljük, hogy tudod majd használni. Gondolkodj, sürget az idő. Végre valami emberi szín is csengett a hangban. Merete megállapította, hogy a hang nem lehet fiatal nőé. Olyan körültekintéssel formálta a hangokat, ami az idősebb generációra volt jellemző, és valamiféle műveltségről is tanúskodott. – Nincs kedvem játszani. Maguk elraboltak és bezártak ebbe a ketrecbe. Mondják meg végre, hogy mit akarnak! Ha pénzt akarnak, nem sok hasznuk van abból, hogy itt tartanak fogva. Így soha nem kapnak semmit az alapítványtól. Miért nem értik meg már végre? – Gyermekem – mondta a női hang –, ugye te is tisztában vagy azzal, hogy ha a pénzed kellene, már rég nem lennél itt. A zsilip ajtaja kinyílt. Megérkezett az első vödör. Merete magához rántotta, és azon tűnődött, hogy mit kérdezhetne még, amivel még egy kicsit tudná húzni az időt. – Nem tettem soha semmit, amivel ezt érdemeltem volna ki. Újabb csattanás, és a második vödör is ott volt. – Látom, kezded végre kapiskálni, te buta liba. És tévedsz, mert megérdemled. Merete éppen tiltakozni akart, de a nő hangja megállította. – Egy szót se többet, Merete! Nem vagy olyan ártatlan, mint amilyennek hiszed magad. Inkább nézz bele a vödörbe. Remélem, tudsz örülni az ajándékodnak. Merete óvatosan emelte le a vödör tetejét, mintha attól tartana, hogy gyilkos kobrákkal van tele. Amit látott, rosszabb volt bárminél. A vödörben egy zseblámpa lapult. – Jó éjszakát, Merete, aludj jól! Újabb egy atmoszférával növeljük a nyomást. Talán ez majd megmozgatja a memóriádat. A zsilipkapu nagyot csattant, parfüm- és napfényillat csapta meg Merete orrát. Odabent ráborult a sötétség.

19 2007 A fénymásoló, amit a Nemzeti Nyomozóirodától kaptak kölcsön, vadonatúj volt. Carl rezzenéstelen arccal vette át a szállítmányt, majd azon nyomban parancsba adta Assadnak, hogy másolja le az összes aktát. – Az sem érdekel, ha egész nap ezt csinálod – mondta és a gépre bökött. – Ha elkészültél, menj fel kocsival a gerincklinikára, és avasd be a nyomozásba régi cimborámat, Hardy Henningsent. Levegőnek fog nézni, de mit se törődj ezzel. Olyan a memóriája, akár egy elefánté, a füle pedig mint egy denevéré. Szóval láss neki! Bak felügyelő mobiltelefonja megint a szokásos üzenetet játszotta le, miszerint Bak felügyelő nyomozás miatt sajnos nem tudja felvenni a telefont. Titkárnője, akinek meglehetősen kuszán álltak a metszőfogai, azt a felvilágosítást adta, hogy a felügyelő Valbybe ment, hogy letartóztasson valakit. – Liz, ígérd meg nekem, hogy szólsz, amikor az a szörnyű főnököd visszaér. Másfél óra múlva csörgött Carl telefonja. Bak és kollégája már javában belefogtak a kihallgatásba, amikor Carl berontott. A vádlott egy teljesen normális kinézetű fiatalember volt. Látszott rajta, mennyire fáradt és hogy rettenetesen náthás. – Hozzatok már neki papírzsebkendőt és fújjátok ki az orrát! – mondta Carl, és a férfi taknyos orrára mutatott. Ha ez a gyanúsítottjuk, a nyakam rá, hogy nehezen fogják szóra bírni, gondolta magában. – Úgy látom, elfelejtettél dánul – mordult Carlra dühösen Bak. – Várnod kell odakint. Nem jöhetsz be csak úgy. Zavarod a kihallgatást. – Öt perc, oké? És már el is tűnök. Carl végül megkapta, amit akart, Karen Mortenssen, a nyugdíjazott előadó telefonszámát, aki Uffe ügyeivel foglalkozott. És Claes Damsgaard felügyelő számát is, aki akkoriban az üggyel foglalkozott, és azóta a közép-sjsellandi körzetet irányítja. Miért nem tudta azt mondani Bak, hogy keresse a fickót Roskildében? A másik felügyelő, akit akkoriban ráállítottak az ügyre, azóta meghalt. Két évvel a nyugdíjazása után. Nem ő volt az első, akivel ez történt. Claes Damsgaard főfelügyelőt más fából faragták, mint Bakot. Kedves volt, érdeklődő és közvetlen. Persze, hogy hallott a Q-ügyosztályról, és hogyne tudná, hogy ki az a Carl Morck felügyelő. Hogyne emlékezne, hiszen Morck oldotta meg azt az esetet, amikor egy lány vízbe fulladt Femorenen, és azt az átkozott ügyet, amikor azt a szerencsétlen öregasszonyt kidobták a nyugati negyedben az ablakon. Carlt mindig megelőzi a híre. A jó rendőrök érdemeiről nehéz megfeledkezni. És szívesen látja Roskildében egy látogatás erejéig. Az ügy azóta is nyomja a lelkét, úgyhogy szívesen segít, ha tud. Jópofa fickó, gondolta Carl, egészen addig, amíg Damsgaard azt nem mondta, hogy a látogatást úgy három hét múlva tudják nyélbe ütni, mert ő most elutazik a Seychelle-

szigetekre a feleségével, a lányával és a vejével. Még mielőtt az északi-sarki jég elolvadna, és elöntené a szigeteket, tette hozzá még nevetve. – Mi a helyzet? – kérdezte Carl Assadtól, és végignézett a folyosó mentén oszlopokba halmozott iratokon. A sor a lépcsőig nyúlt. – Ne haragudj, Carl, de sok az újságcikk, és azokat a legnehezebb fénymásolni. – Az egész újságot lemásolod? – kérdezte. Assad nem szólt egy szót sem, de Carl szó nélkül is értette, hogy miről van szó. – Ne tedd. Elég csak az ügyre vonatkozó részeket lemásolnod. Szerintem Hardyt nem érdekli, hogy melyik herceg hány fácánt lőtt Smorumbavelsében. – Hogy ki lőtt le kit? – kérdezte Assad. – Felejtsd el! – legyintett Carl. – Másold le, ahogy mondtam, ami az üggyel kapcsolatos. Az is épp elég sokáig fog tartani – mondta, és magára hagyta Assadot, majd felhívta Stevn járás azóta nyugalmazott szociális ügyvivőjét. Talán feltűnt neki valami, ami továbblendíti a nyomozást. – Sajnos nem nyilatkozhatok Uffe Lynggaard ügyében. Kérem, forduljon a Store Heddinge-i hivatalhoz. – Már megtettem – mondta Carl. – Asszonyom, nekem az a dolgom, hogy kiderítsem, mi történhetett Uffe nővérével. – Uffét felmentették az összes vád alól – mondta a nő gyorsan. – Igen, tudom és nagyon örülök neki, de az a helyzet, hogy szerintem Uffe tud valamit, amit eddig nem mondott el. – A nővére meghalt. Miért kell bolygatni a dolgokat? Uffe amúgy sem beszél, nem tudom, mit akar megtudni tőle. – Ha meglátogatnám önt, hajlandó lenne válaszolni a kérdéseimre? – Amennyiben nem Ufféról kérdez. – Nem értem. Beszéltem már néhány emberrel az ügyben, és valamennyien azt mondták, hogy Merete mindig pozitívan nyilatkozott önről. Hogy mind ő, mind az öccse milyen sokat köszönhetnek az ön pontos és szakavatott munkájának. Az asszony ezen a ponton félbe akarta szakítani, de Carl nem hagyta magát. – Miért nem akar egy kicsit segíteni abban, hogy megváltoztassuk a Merete Lynggaard halálával kapcsolatban kialakult szóbeszédet? Hiszen ön is tudja, hogy az emberek azt rebesgetik, hogy öngyilkos lett. Mi van, ha mégsem? A vonal másik végén halkan szólt a rádió. Karen mintha még mindig azt a mondatot emésztgetné, hogy „Merete mindig pozitívan nyilatkozott önről”. – Tudomásom szerint – szólalt meg néhány másodperccel később Karen –, Merete a szociális osztályon kívül senkinek nem beszélt sem Ufféról, sem az állapotáról – mondta némileg bizonytalanul. – Ebben teljesen igaza van, de tudja, más családtagok viszont fecsegtek. A jütlandi rokonságról van szó – Carl itt egy kis szünetet tartott, azon tűnődött, hogy kikre hivatkozzon, ha a nő esetleg neveket szeretne hallani. Szerencsére Karen Mortenssen ráharapott a csalira. – Akkoriban ön személyesen látogatta Uffét? – kérdezte gyorsan. – Nem, a főnökünk. De én felügyeltem az ügyet. – Volt esetleg olyan benyomása, hogy Uffe állapota rosszabbodott ebben az időszakban? Karen tétovázott. Carl érezte, hogy most nagyon kell ügyelnie arra, hogy a nő nehogy kicsússzon a kezéből. – Csak azért kérdezem, mert nekem az eddigi vizsgálódásaim alapján ez a benyomásom támadt. De lehet, hogy tévedek. A telefon másik végén döbbent csend lett.

– Maga találkozott Ufféval? – kérdezte elképedve. – Természetesen. Sármos fiatalember. Lenyűgöző a mosolya. Az ember nem is gondolná, hogy bármi baja van. – Igen. Nem maga az első, aki ezt mondja. Gyakran előfordul az efféle sérüléseknél. Meretét dicséret illeti azért, hogy nem hagyta tönkremenni az öccsét. – Fennállt ennek a veszélye? – Szerintem igen. És igaza van abban, hogy elevenek tudnak lenni a vonásai. És, ha jobban belegondolok, nem romlott az állapota az évek során. – Ön szerint felfogta, hogy mi történt a nővérével? – Biztosan nem. – Nem furcsa? Ugyanakkor teljesen kiborult, ha a nővére nem érkezett haza időben. – Szerintem Uffe nem látta, hogy a nővére beesett a vízbe. Ha Merete beesett volna a tengerbe, Uffe hisztérikusan reagált volna, és még az is előfordulhatott volna, hogy utána akar ugrani. Ezenkívül a nővére eltűnése után néhány napig Femeren kóborolt, úgyhogy volt ideje arra, hogy kiboruljon, hogy sírjon, zokogjon. Amikor megtalálták, már csupán az elemi szükségleteit szerette volna kielégíteni. Azalatt a néhány nap alatt egészen biztosan nem evett, nem ivott. Három-négy kilót le is fogyott. – Elképzelhető, hogy kilökte a nővérét a hajóból, és tisztában volt azzal, hogy mit csinál? – Sejtettem, hogy ide fog kilyukadni. Carl érezte, hogy óvatosabbnak kell lennie. Nem akarta felébreszteni a nőben az alvó oroszlánt. – Tudja, most legszívesebben lecsapnám a kagylót, de nem teszem. Inkább elmesélek valamit, hogy legyen min gondolkodnia. Carl figyelt, ahogy csak tudott. – Ugye tudja, hogy Uffe látta meghalni a szüleit – kérdezte a nő. – Igen. – Nos, én azt gondolom, hogy Uffe kapcsolata abban a pillanatban megszakadt a valósággal. Senki nem pótolhatta a szüleit. Merete sem. Számára a nővére a nagy testvért jelentette, aki a játszótársa volt. Amikor elkezdett amiatt hisztizni, hogy Merete nem volt ott időben, csak azért tette, mert azt érezte, hogy a játszótársa becsapta. Valahol a lelke mélyén még mindig az a kisfiú, aki arra vár, hogy a szülei visszatérjenek. A játszótárs elvesztése kisebb gond. Könnyebben túlteszik magukat rajta. És most jön a történet. – Figyelek. – Egyszer meglátogattam őket. Nem tudták, hogy megyek. Ez soha azelőtt és azután nem fordult elő, de akkor éppen a környéken jártam, és látni szerettem volna őket. Felmentem az úton és láttam, hogy Merete autója nem parkol a ház előtt. Pár perc múlva már megérkezett, csak leugrott a boltba a kereszteződésnél. Azóta megszűnt a bolt. – Értem. – Szóval, amikor ott álltam a kertben, nyöszörgést hallottam a nappalijuk felől. Azt hittem, egy kisgyerek, de Uffe volt az. Csak akkor jöttem rá, amikor már ott jártam előtte. Egy kupac kőtörmelék mellett ült, motyogott valamit, de nem értettem. Azt viszont sejtettem, hogy mire készül. – Uffe látta önt? – Igen, azonnal észrevett. De arra már nem maradt ideje, hogy eltakarja azt, amit csinált. – És mit csinált? – A kőtörmeléket hosszanti irányban elegyengette, apró ágakat szúrt a kövek közé két oldalt, a törmelék tetejére pedig egy építőkockát rakott. – Igen?

– Nem érti, hogy mit csinált, ugye? – Próbálom, de nem megy. – A kőtörmelék és az ágacskák egy utat és az utat szegélyező fákat jelentették. Az építőkocka a szülei autóját. Uffe rekonstruálta a balesetet. Elképesztő, gondolta Carl. – És nem akarta, hogy ön észrevegye, hogy mit csinál? – Egy mozdulattal szétrombolta az egészet. Ezzel győzött meg. – Miről? – Hogy képes emlékezni. Csend állt be a beszélgetésben. A háttérben hangosabban szólt a rádió, mintha valaki felhangosította volna. – Elmesélte Merete Lynggaardnak, hogy mit látott? – Igen. De szerinte túlreagáltam a dolgot. Azt mondta, Uffe mindenfélével játszik, ami a keze ügyébe kerül. És biztos csak azért rombolta szét, mert megijedt, amikor észrevett. – Elmondta neki azt is, hogy Uffe úgy viselkedett, mintha leleplezte volna, mit művel? – Igen, de ahogy mondtam már, szerinte Uffe csak megijedt. – Természetesen ön másképp gondolja. – Szerintem is megijedt, de nem azért rombolta szét, amit épített. – Ön szerint Uffe sokkal több mindent megért annál, mint amire képesnek tartjuk? – Azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy emlékszik a balesetre. Talán ez az egyetlen dolog, amire valóban emlékszik. Az már nem olyan biztos, hogy a nővére eltűnésével kapcsolatban emlékszik valamire. Sőt, az sem biztos, hogy a nővérére emlékszik még. – Tesztelték Uffét Merete eltűnésével kapcsolatban? – Uffe nehéz eset. Próbáltam segíteni a rendőrségnek, amikor Uffe a fogdában volt. Megpróbáltam neki segíteni abban, hogy vissza tudjon emlékezni arra, ami a kompon történt. Mutattunk neki képeket a kompról, sőt modelleztük a fedélzetet, apró emberkéket helyeztünk el rajta, mellette egy edénybe vizet tettünk. Reméltük, hogy majd elkezd játszani. Egy pszichológussal együtt figyeltük, hátha történik valami, de semmi nem történt. – Semmire nem emlékezett? Pedig csak pár nappal azelőtt történt a baleset. – Legalábbis nem derült ki. – Pedig jó lenne valami utat találni Uffe emlékezetéhez. – Értem. – Elmesélte a rendőrségnek az építőkockás jelenetet? – Hogyne, elmondtam. Egy bizonyos Borge Baknak. Nem is tudta, hogy Bak keresztneve Borge. Ez mindent megmagyaráz. – Jól ismerem a kollégát. Erről azonban nem olvastam a beszámolójában – futott még ki a száján. – Arról én már nem tehetek. Soha többé nem kérdezett erről. Lehet, hogy bekerült a vallomásom a pszichiáterek és pszichológusok által készített jelentésbe, de én azt nem olvastam. – Lehet, hogy Egelyben van már az anyag, ott, ahol most Uffe lakik. – Elképzelhető, de nem hinném, hogy sokat segítene az előrehaladásban. Többen úgy vélték, hogy az építőkockás jelenet csupán egyszeri alkalom volt. Uffe minden bizonnyal már nem képes emlékezni, és semmi értelme tovább erőltetni ezt az irányt. – És utána szabadon is engedték. – Pontosan.

20 2007 – A kurva életbe, Marcus, nem tudom mitévők legyünk – mondta némileg zaklatottan Lars, és főnökére nézett. – Biztos vagy benne, hogy az újságírók nem velem akarnak beszélni? Vagy a sajtóosztállyal? – kérdezte a gyilkossági osztály vezetője. – Elég egyértelműen fogalmaztak. Carllal szeretnének interjút készíteni. Piv Vestergárd irányította őket hozzá. – Miért nem mondtad nekik azt, hogy beteg vagy hogy bevetésen van, vagy… bármit. Szó sem lehet róla. Azok a firkászok darabokra fogják szedni. – Én is tisztában vagyok vele. – Rá kell vennünk, hogy nemet mondjon. Érted, Lars? – Jobb, ha te beszélsz vele erről. Tíz perc múlva Carl Morck főnöke irodájában volt. – Üdv, Carl! Sikerült előrehaladnod az ügyben? Carl csak a vállát vonogatta. – Baknak fogalma sincs a Lynggaard-ügyről. Jobb, ha tudod – mondta, és lehuppant az egyik székre. – Neked viszont annál inkább. – Arra szerettem volna utalni, hogy ne várj csodákat. – Ezek szerint nincs túl sok mondanivalód. – Még nincs. – Akkor az a legegyszerűbb, ha azt mondom a Híradó riportereinek, hogy várjanak azzal az interjúval. – Még jó…! Főnöke megkönnyebbült. Mosolyogva folytatta: – Megértelek, Carl. Az efféle régi ügyek felderítéséhez nyugalom kell. Velünk, akik a friss ügyeken dolgozunk, más a helyzet. Továbbítom a válaszod. Minden a legnagyobb rendben. – Szeretnék másolatot kapni Assad munkaszerződéséről. Marcus egy pillanatra megdöbbent. Mit képzel ez a Carl? Ő a főnöke és nem a titkárnője. – Hogyne, Carl – mondta mosolyogva. – Majd Lars intézkedik. Amúgy elégedett vagy a fickóval? – Eddig igen. A többi majd kiderül. – Remélem, tartod magad ahhoz, hogy nem vonod be a nyomozásba! Ahogy megbeszéltük! – Hogyne – mondta Carl és cinkosan elmosolygott. – Tudtam. Tudtam, hogy hiába beszélek neked! – bosszankodott Marcus. – Most épp Hardynál van a sebészeten. Felküldtem vele néhány másolt aktát. Remélem, ez ellen nincs kifogásod. Nem tagadhatod, hogy Hardynak olyan a szeme, mint a sasé. Másrészt legalább leköti magát valamivel.

– Végül is, rendben – mondta Marcus, de nem volt túl lelkes. – Hardynak van kedve hozzá? Újabb vállvonogatás. Éppen ez volt az, amit Marcus várt. Carl bólintással jelezte, hogy távozik, Marcus pedig intett, hogy az audiencia véget ért. – Majdnem elfelejtettem valamit – mondta Carl, és visszafordult az ajtóból. – Amikor majd interjút adsz helyettem a Híradónak, mindenképp említsd meg, hogy a Qügyosztályon összesen másfél ember dolgozik. Ennek Assad nem biztos, hogy örülni fog, de mindegy. Ja, és azoknak is feltétlenül említsd meg, akiktől a pénzt kaptuk. Egyétek meg, amit főztetek, gondolta Carl bosszúsan. – Én is megfeledkeztem valamiről – mondta Marcus, és már várta, mit szól majd a vén róka a mondandójához. – Amint tudod, van ismét pszichológus az osztályon. Remélem, meglátogatod. Nem sikerült kiborítania Carlt. Furcsa mosoly ült az arcára. – Azt hiszem, igazad van. Még mindig nem dolgoztam fel Anker halálát, és Hardy depressziója is aggaszt.

21 2007 Marcus Jacobsen tévéinterjúja után az összes kolléga szerencsét kívánt Carlnak. Először a kolléga, akivel a metrón utazott együtt, majd a beszerzésről, sőt a nyomozók a második emeletről is váltottak vele néhány kedves szót. – Boldog vagy? – kérdezte Assad is. – Minek is kellene ennyire örülnöm? – Jaj, ne már! Marcus Jacobsen egyfolytában dicsérte az ügyosztályt, különösen téged. A feleségem is azt mondta, hogy büszkék lehetünk magunkra – mondta, és főnökére kacsintott, amitől Carlt némileg kirázta a hideg. – A végén még főfelügyelő leszel. – Miket hordasz itt össze? – Kérdezd csak meg Sorensen asszonyt. Azt mondta, hogy majd lehozza a papírokat, amiket ki kell töltened. Assad az ördögöt festette a falra. Carl már hallotta is a fúria kopogó lépteit a pince folyosóján. – Gratulálok – préselte ki magából nagy nehezen, és közben édesen mosolygott Assadra. – Töltsd ki ezeket a papírokat. Hétfőn indul a tanfolyam. – Csodás asszony – mondta Assad, amikor a nő kilibegett az irodából. – Milyen tanfolyamra mégy, Carl? Főnöke felsóhajtott. – Az emberből nem lesz csak úgy főfelügyelő. Előtte végig kell ülnie néhány tanfolyamot. Assad elszomorodott. – Elmész innen? Carl a fejét rázta. – Egy frászt. Tapodtat sem mozdulok. – Nem értem. – Majd megérted. Inkább mesélj arról, hogy mi volt tegnap Hardynál. Assad szeme kikerekedett. – Hát, nem volt kellemes látvány. Az a nagydarab férfi, ahogy feküdt az ágyban. Csak a feje látszott ki. – Tudtál beszélni vele? – Igen – bólintott Assad. – De nem volt könnyű, miután azt mondta, hogy menjek el. Erre bejött egy ápolónő és ki akart dobni. Szép asszony volt a maga módján – mondta ábrándozva. – Azt hiszem, megjegyzett magának. Carl azt hitte, rosszul hall. – Assad! Az ég szerelmére, Hardyról kérdeztelek. Mit szólt az anyaghoz? Elolvasta legalább? – Igen. Két és fél órába telt. Utána elaludt. – És? – Hát elaludt. Carlt nehezen lehetett kihozni a sodrából, de Assadnak most sikerült. Mégis visszafogta magát.

Assad folytatta. – Ne aggódj, visszamegyek még. Már csak azért is, mert az ápolónő olyan kedvesen mosolygott rám, amikor elbúcsúztam tőle. Carl egyre jobban elkeseredett. – Látom, értesz a nőkhöz. Éppen ezért arra kérlek, hogy menj fel a titkárnőhöz és add oda neki ezt a papírt. Assadnak felcsillant a szeme. Szerette az ilyen feladatokat. Carl egy darabig csendben ült, és csak meredt maga elé. Karen Mortenssen járt a fejében. Érdekes dolgokat mondott. Ezek szerint valamiképp csak kommunikációra lehet bírni Uffét. Lehet, hogy ott van Uffe fejében az egész Lynggaard-ügy megoldása. Lehet, hogy az autóbaleset a kulcs. – Assad, egy pillanatra – kiáltott asszisztense után. – Még valami. Kérlek, gyújts össze minden rendelkezésre álló anyagot, amit arról a balesetről találsz, amelyben Uffe és Merete szülei az életüket vesztették. Legyen az bármi. Újságcikk, a helyszínelők és a közlekedésbiztonságiak jelentése, fotók. Bármi. Mégpedig vészes gyorsasággal. – Vészes gyorsasággal? – Ez azt jelenti, hogy nagyon gyorsan. Szóra kell bírnom Uffét. Többet tud a balesetről, mint gondolnánk. – Még hogy Ufféval beszélni… – mormogta Assad elgondolkodva. Könnyű szívvel lemondott egy reggeli értekezletet. Vigga nyaggatta már egy ideje, hogy nézze már meg azt a csodálatos helyet, amit galériának akartak berendezni. A galéria a Nansengadén volt, elég jó helyen, cserébe persze a bérlők inge-gatyája ráment a bérleti díjra. A világon semmi nem tudta volna rábírni Carlt, hogy akár egy kisebb összeget is áldozzon arra, hogy Hugin, ez a mázolmányokat gyártó figura a feleségével együtt állíthassa ki a képeit. A rendőrség előcsarnokában Marcus Jacobsen jött vele szemben határozott léptekkel, tekintetét a mintás kőpadlóra szegezve. Jacobsen tisztában volt azzal, hogy Carl tréfát űzött vele. Érzelemmentes arcáról persze semmit nem lehetett leolvasni. Ezért volt a főnökük. – Hallom, Marcus, hogy agyba-főbe dicsértél. Mit is mondtál az újságíróknak, hogy hány esettel végeztünk már a Q-ügyosztályon? Állítólag azt is mondtad, hogy a nagy durranás még csak ezután jön. El se tudod képzelni, mennyire örülök. Ez igazán nagyszerű hír. Főnöke egyenesen a szemébe nézett. Pillantása mindent elárult. Beszélnie sem kellett. – És most – folytatta Carl –, rohannom kell, ha még ebéd előtt el akarok intézni mindent. – Majd elfelejtettem megkérdezni – fordult vissza még gyorsan az ajtóból. – Mondd csak, Marcus, mennyivel lesz magasabb a fizetésem? – kiabálta főnöke után, aki már majdnem eltűnt a bronzoszlopok árnyékában. – Ó, és még valami. Említetted már a pszichológusnak, hogy megyek hozzá? Carl kilépett az épületből. Egy darabig hunyorgott a fényben. Jobb, ha nem szól Viggának a fizetésemelésről. A helyiségben, amit Vigga kinézett magának, eredetileg kötött pulóvereket árultak, de időközben volt ott könyvkiadó, nyomda, iparművészeti tárgyakat és CD-ket árusító bolt is. Az eredeti berendezésből már csak az opálüveg plafon maradt meg. Mindössze harmincöt négyzetméter volt, de kétségtelenül volt hangulata. Ablakai a belső tavakra nyíltak, a hátsó bejárata pedig kertre, és majdnem közvetlen szomszédságban volt a Bankerát nevű étteremmel, ahol néhány nappal a halála előtt Merete Lynggaard is járt. Igazi párizsi idill.

Carl megfordult, és azon nyomban észrevette Viggát és a pasiját, amint elhaladtak a pékség mellett. Vigga úgy vonult az utcán, mint egy matador az arénában. Le sem tagadhatta volna, hogy valamilyen művészettel foglalkozik, ruhája, fellépése erről tanúskodott. Mindezt viszont nem lehetett volna elmondani beteges külsejű barátjáról. Szűk, fekete ruhát viselt, bőre holtsápadt, szemei alatt mély, sötét karikák. Jól mutatott volna egy Drakula-filmben. – Édesem – kiáltotta Vigga Carl felé még akkor, amikor keresztezték az Ahlefeldtsgadét. Ez a kedvesség még sokba fog neki kerülni… Mialatt a sovány kísértet megnézte a boltot, Vigga már meg is puhította Carlt. Kétharmadot fizetne ő, Vigga pedig a maradékot. – Meglátod majd, dőlni fog a pénz! – jelentette ki Vigga széles karmozdulattal. – Egyelőre inkább csak folyik ki a kezünkből – mormogta Carl, majd gyors számolást végzett. Havonta kétezer-hatszáz korona pluszköltséggel kell számolnia. Talán mégis csak jobb, ha elvégzi azt a felügyelő-tanfolyamot. Beültek a Bankerát Kávéházba, hogy átnézzék a szerződést. Carl inkább a kávéházban nézett körül. Szóval itt járt Merete Lynggaard. És két héttel azután eltűnt… – Ki a kávéház tulajdonosa? – kérdezte Carl az egyik pincérlánytól. – Jean-Yves, ott ül hátrébb a sarokban – mutatott egy teljesen hétköznapi figurára. Nem úgy festett, ahogy az emberek általában a franciákat elképzelik. Carl odalépett a fickóhoz. – Megkérdezhetem, hogy mióta van a kávéház az ön tulajdonában? – kérdezte és felmutatta az igazolványt. A férfi barátságos mosolyából ítélve nem nagyon volt szükség rá, de Carl úgy döntött, hogy egyszer s mindenkorra végére jár ennek az ügynek. – 2002 óta. – Emlékszik esetleg arra, hogy pontosabban mikortól? – Miről van szó? – Egy politikusról, Merete Lynggaardról. Bizonyára értesült arról, hogy eltűnt. – Hogyne. – Az eltűnése előtt két héttel itt volt a kávéházban. Ön is itt volt aznap? A férfi megrázta a fejét. – 2002. március 1-jén vettem át az üzletet egy barátomtól. Még emlékszem is arra, hogy kikérdezte a rendőrség. Azt szerették volna tudni, hogy kivel járt itt a nő. De sajnos senki nem emlékezett – mondta a férfi mosolyogva. – Talán én emlékeznék, ha itt lettem volna. – Talán – mosolygott rá Carl. – Sajnos lekéste egy hónappal. Előfordul az ilyesmi. Vigga időközben mindent aláírt, amit elébe toltak. Mindig is bőkezűen osztogatta az aláírását. – Hadd nézzem csak át… – mondta Carl, amikor visszament az asztalhoz, és gyorsan kivette Hugin kezéből a szerződést, majd kiteregette maga előtt az asztalon. Nehezen tudott koncentrálni. Az emberek általában gyanútlanul élik az életüket, anélkül, hogy egyszer is belegondolnának, hányféle veszély leselkedik rájuk, gondolta. Merete Lynggaard is itt ült azon a fagyos februári estén, és nézte az ablakon keresztül az utcát, mit sem sejtve sorsa tragikus fordulatáról. Amikor visszaért az irodába, Assad még a titkárságon volt. Remek, gondolta Carl. Épp erre van szükségem. A Viggával és azzal a kísértetszerű lénnyel való találkozás minden

energiáját leszívta. Muszáj lazítanom egy kicsit. Feltette a lábát az íróasztalra, és megpróbálta kiüríteni a fejét. Már tíz perce ült ebben a pózban, amikor különös érzése támadt. Olyasmi, amit a rendőrfelügyelők gyakran éreznek munka közben. A nők ezt intuíciónak neveznék. A tudattalanja működésbe lendült. A látszólag összefüggéstelen események egyszer csak kezdtek rendszerré formálódni. Felállt, és megnézte a jegyzetlapokat, amiket a falon függő mágnestáblán helyezett el. Az egyik papírlapon áthúzta a Karen Mortensen Stevnből feliratot, majd alatta megnézte, hogy mi áll az ellenőrizni felirat alatt: Távirat – titkárnők a parlamentben – tanúk a Schleswig-Holstein nevű kompról. A távirat kulcsfontosságú lehet. Ki vette át először a parlamentbe érkező táviratot? Miért járt állandóan az a fejében, hogy maga Merete Lynggaard volt az? Viszont a titkárnőjének is látnia kellett. Különben nem tudna róla. Carlnak esze ágában sem volt azzal gyanúsítani, hogy kutatott Merete magánéletében, vagy mégis? És ez a „mégis” rettenetesen idegesítette Carlt. – Megkaptuk a választ a TelegramsOnline-tól – hallatszott a háta mögött. Assad volt az. Carl felnézett. – Azt nem tudták megmondani, mi volt a szövege, azt viszont igen, hogy ki küldte. Elég fura neve volt az illetőnek – mondta Assad, és ránézett a cédulájára. – Tage Baggesen. Megkaptam a telefonszámot is, amiről a táviratot küldte. Megtudtam, hogy parlamenti számról van szó. Csak ezt akartam mondani. – Elkezdtem a balesettel kapcsolatos anyagot is összeállítani. Várnak rám odafent. Carl bólintott, majd elővette a telefonját, és beütötte a számot. Egy női hang válaszolt kedvesen a kérdésére, sajnos a képviselő urat nem tudja adni, mert a Feröer-szigetekre utazott a hétvégére. De hagyhat neki üzenetet. – Nem, köszönöm – mondta Carl. – Majd keresem hétfőn személyesen. – Csak annyit jegyeznék meg, hogy a képviselő úrnak hétfőn nagyon sűrű a programja. Csak azért mondom, hogy tudja – tájékoztatta a hang. Carl ezek után kénytelen volt időpontot kérni a demokraták titkárságán. Ezúttal egy meglehetősen fáradt hang szólt bele a telefonba. Carl nem adta fel egykönnyen. Ha jól emlékszik, egy bizonyos Sos Norup volt Merete titkárnője akkoriban. Igen, a fejét tenné rá, hogy jól emlékszik – világosította fel a hang gazdája. De csak rövid ideig dolgozott mellette, kapcsolódott be a beszélgetésbe egy másik hang a háttérből. Majd folytatta. Úgy tudja, hogy egy munkaközvetítő iroda küldte, akik az államigazgatás számára dolgoznak, és vissza is ment oda, pedig felajánlották neki, hogy legyen Merete utódának a titkárnője. „Sos Norup tiszta görcs volt”, jegyezte meg a hang. Így maradt meg sokak emlékezetében. Még szerencse, gondolta Carl. A seggfejekre könnyű emlékezni. Majd felhívta a munkaközvetítőt is, ahol azt a választ kapta, hogy Sos Norup nem ment vissza hozzájuk, az eset után egyszerűen felszívódott. Carl letette a telefont. Már megint valaki, aki nyomtalanul eltűnik. Nem az első ebben az ügyben. Egyelőre semmi kedve nem volt egy eltűnt titkárnőt felkutatni, aki talán tudott valamit a táviratról, talán ismerte a személyt, aki küldte, talán emlékszik még rá, hogy Merete milyen idegállapotban volt úgy öt évvel ezelőtt. Inkább felment, hogy megnézze, Assad mire jutott a saját dokumentátoraikkal a nyomorult autóbalesettel kapcsolatban. Az egyik tárgyalóban talált rájuk, ahol már körbebástyázták magukat faxok, fényképek és más dokumentumok másolatával. A szoba úgy nézett ki, mintha Assad az elnökválasztási kampányt irányítaná. A három nő fecsegett, Assad teát töltött nekik, és lelkes bólogatásokkal buzdította őket.

Carl óvatosan megkocogtatta az ajtófélfát. – Igazán imponáló a dokumentumok mennyisége, amit összegyűjtöttek – mondta Carl, és tekintetével végigpásztázott a jelentős mennyiségű papíron. Nem igazán reagáltak a jelenlétére, csak Sorensen asszony nézett rá, de az a pillantás nem hiányzott Carlnak. Kénytelen-kelletlen otthagyta őket. Különös érzés kerítette hatalmába: a féltékenység. – Carl Morck? – hallatszott a háta mögött. A hang elfeledtette vele a vereség nyomasztó érzését. – Marcus Jacobsen említette, hogy időpontot szeretne velem egyeztetni. Carl megfordult. Mona Jacobsen állt mögötte. Időpontot egyeztetni? Hát hogyne… hogyne… szeretne…

22 2003-2005 Amikor lekapcsolták a harmincharmadik születésnapján a villanyt, Merete egész nap aludt. Nehezen fogadta el a helyzetet, hogy jelenlegi életének minden lépését meghatározták számára. Érezte, hogy az összeomlás határán van. Csak másnap nyitotta ki a szemét, amikor meghallotta a zsilipajtó kattanását, amin keresztül újabb adag ételt juttattak be számára. Tájékozódni próbált. A nagy ablak felé nézett, ahonnan különös fény áradt a szobába. Tudta, hogy a fényt odakint gyújtották. Nem volt nagyobb fénye, mint egy gyufaszál lángjának, de így is előidézett egy kis világosságot. Felállt, szerette volna felfedezni a fény eredetét, de az ablak mögött minden homályos volt. Megfordult. A fény annyira legalább bevilágította a szobát, hogy Merete ki tudja venni a részleteket. Nem fért hozzá semmi kétség, hogy néhány nap alatt hozzászokna a szeme. Boldog volt. Azután eszébe jutott a szomorú tény, hogy a fényt meg is lehet szüntetni. És sajnos nem az ő oldalán volt a kapcsoló. Amikor fel akart állni, keze egy keskeny fémcsövet tapintott meg, közvetlenül a közelében. Az elemlámpa, amit a születésnapjára kapott. Megragadta, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Az elemlámpa mindenképpen arra utal, hogy odakint előbbutóbb le fogják kapcsolni a villanyt. Különben miért adtak volna neki elemlámpát. Majdnem felkapcsolta. Pusztán azért, mert megtehette. Végre valami, ami tőle függött. Nagy volt a kísértés. Mégsem tette meg. Még jó a szemed, Merete, biztatta magát és letette a lámpát a vödör mellé. Ha felkapcsolná, és utána megint lekapcsolná, hosszú percekbe telne, mire a szeme megint megszokná a sötétséget. Olyan lenne ez, mintha sós vízzel akarná csillapítani a szomjúságát. A fény nem tűnt el. Gyenge fényében Merete felfedezhette a szobát, amelyben tizenöt hónapot töltött el. És akkor történt valami. Merete árnyakat vélt látni az ablak mögött. A padlón feküdt, és könyvekre gondolt, amiket olvasott, mert nem akart megint arra gondolni, hogy milyen lehetne az élete, ha másképp alakul. Ha könyvekre gondolt, hirtelen egy másik világban találta magát. Maga volt a boldogság, ha elképzelte a papír szárazságát, zizegését, a cellulóz illatát, a súlyát. Ismét belépett virtuális könyvtárába, hogy kihozzon egy könyvet, az egyetlent az összes közül, amelynek minden részletére emlékezett. És a jókedvre is emlékezett, amit a könyv keltett benne. Édesanyja olvasta fel neki és Uffénak. Most itt ült a sötétben, és megpróbálta saját magának felolvasni. Egy ügyes, okos kismackóról szólt, aki a nagy kerek erdőben él. Merete éppen elmerült volna egy újabb mackómesében, amikor egy sötét folt jelent meg az ablak mögött. Biztos volt benne, hogy nem képzelgett. Kiverte a víz. Végtagjai elgyengültek. Régen zaklatta fel ennyire bármi is. Az az árnyék rosszat akar nekem, gondolta. Maga köré fonta a karját, és az ablaküveget bámulta. Az árnyék egyre nőtt, majd megállt és nem mozdult. Ott állt közvetlenül az ablak mellett.

Vajon látnak onnan? – kérdezte, és a falra pillantott, a háta mögött. Jól látta ő is a fehér falat, világos volt számára, hogy kintről is éppen olyan jól látják. Különösen ők, akik a világosban élték az életüket. Ha a falat látják, őt is láthatják. Alig néhány órája lehetett csak, hogy beküldték neki az élelemmel teli vödröt. A teste jelzései nem csapták be. Minden egyes napja pontosan ugyanabban a ritmusban telt. Még hosszú időnek kell eltelnie a következő vödör érkezéséig. Miért áll odakint az az alak? Mit akarhat tőle? Felállt, az ablak felé indult, de az alak nem mozdult. Amikor odaért, kezét az ablaktáblára tapasztotta, ott, ahol az árnyékot sejtette. Látta saját maga halovány tükörképét is az üvegben. Csak állt, állt sokáig, amíg kételkedni nem kezdett saját ítélőképességében. Ki tudja, mi az. Lehet, hogy nincs is ott. Miért állna egyáltalán bárki az üveg másik oldalán? Azelőtt soha nem tettek ilyet. – A pokolba veletek! – ordította, és a teste beleremegett. És akkor az árnyék megmozdult. Finoman hátrálni kezdett, alakja ott sejlett az ablak mögött. – Tudom, hogy ott vagytok! – ordította Merete remegő ajkakkal. Az árnyék nem mozdult. Merete leült, és az ölébe rejtette az arcát. A ruhája dohos volt és büdös. Három éve ugyanaz a blúz volt rajta. Az árnyék attól kezdve mindennap megjelent. Röviddel azután, hogy Merete megette az ételt, amit beadtak neki, kirajzolódott az alakja az üveg mögött. Pontos volt. Az első hetekben kicsi volt és halvány, de ahogy telt az idő, egyre nagyobb és sötétebb lett. Merete tudta, hogy kintről remekül látják. Egy szép napon majd ráirányítják a fényt, és ki tudja, mire kérik majd. Ki tudja, miféle perverz állatok rejtőznek odakint. Amikor a harmincötödik születésnapja közeledett, megjelent egy másik árnyék is az ablak mögött. Kicsit nagyobb volt, kicsit halványabb, de magasabb, mint az, akit eddig megszokott. Már ketten vagytok, állapította meg Merete, és félni kezdett. Lassan hozzászokott az új helyzethez, ám egy napon úgy gondolta, hogy meglepi őket. Amikor elérkezett az ideje, közvetlenül az ablak alá feküdt. Ott egészen biztos, hogy nem láthatják. Vajon meddig lesznek képesek várni arra, hogy előbújjon a rejtekhelyéről? Amikor már nem bírta tovább pisilés nélkül, előbújt. Ahogy mindig, most is világított a halvány fény az ablak mögül, de az árnyak nem voltak sehol. Három napig játszotta ezt a bújócskát ellenük. Szóljanak, ha látni akarnak, gondolta. A negyedik napon úgy érezte, nem bírja tovább. Lefeküdt az ablak alá, türelmesen várt, a könyveire gondolt, de kezében ott volt a zseblámpa. Amikor elérkezett az árnyékok megjelenésének az ideje, kicsit kihajolt az ablak árnyékából, hogy meggyőződjön arról, tényleg ott vannak-e. Az árnyak ott sötétlettek az ablak mögött, csak most közelebb húzódtak, mint valaha. Amikor észrevették Meretét, visszahúzódtak kicsit, majd kicsit később ismét előrehajoltak. Merete abban a pillanatban előugrott rejtekhelyéről és a bekapcsolt zseblámpát nekinyomta az üvegnek. A fény egy része visszapattant és a szemben lévő falon tükröződött. Egy másik része viszont áthatolt az üvegen és megvilágította az ablak mögött állókat. A két alak Meretét nézte. Megpróbált felkészülni a látványra, ami eléje tárul, de arra nem készült fel, mennyire vésődik majd be az emlékezetébe annak a két arcnak a látványa.

23 2007 Két időpontot is kapott a parlamentbe. Egy magas, vékony nő fogadta, aki csodálatra méltó otthonossággal vezette végig Carlt az épületen, egészen a demokraták folyosójáig. Birger Larsen tapasztalt politikusnak számított, amikor átvette Merete helyét a párt helyettesi pozíciójában. Azóta azzal szerzett hírnevet magának, hogy képes volt a párt két széthúzó platformját egyben tartani. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy Merete öngyilkos lett – jegyezte meg Birger Larsen, majd töltött egy kis langyos kávét Carlnak. Nála életvidámabb emberrel nem találkoztam a parlamentben. De hát, ez is csak azt támasztja alá, milyen kevéssé ismerjük felebarátainkat… Carl bólintott. – Voltak ellenségei? Úgy értem a kollégák között? Birger Larsen felnevetett. – Kinek nincsenek? Amúgy Merete volt az egyik legveszélyesebb nő itt a parlamentben. Mármint a kormány jövője szempontjából. Veszélyes volt Piv Vestergárd, a Radikális Centrum számára, hiszen minden esélye megvolt arra, hogy miniszterelnöki pozícióba kerüljön, ha még életben marad néhány évig. – Tud arról, hogy Merete esetleg valamilyen fenyegetést kapott? – Ó, kedves Morck, a parlamenti képviselők túl okosak ahhoz, hogy így üzenjenek hadat egymásnak. – Esetleg voltak olyan privát kapcsolatai, amelyek okot adhattak féltékenységre, gyűlöletre? – Amennyire én tudom, Meretének nem voltak privát kapcsolatai. Nem nagyon volt élete a munkán kívül. Azóta ismertem, hogy együtt hallgattunk államigazgatást az egyetemen. Még velem szemben is tartotta a három lépés távolságot. – Mindenkivel szemben? A férfi elmosolyodott. – Tudja, ismerek néhány kollégát idebent, akik szívesen feláldozták volna a családi békét, ha tíz percet vele tölthettek volna. – Magát is beleértve? – kérdezte Carl mosolyogva. – Nehéz volt neki ellenállni – mondta a férfi immár komolyan. – De mi barátok voltunk Meretével. Én pontosan tudtam, hol a helyem. – Ezek szerint voltak olyanok, akik nem tudták. – Kérdezze csak meg Marianne Kochot. – A régi titkárnőjét? – kérdezte Carl, de Larsen bólintásából már tudta is a választ. – Tudja esetleg, miért bocsátották el? – A pontos okát nem tudom. Éveken keresztül dolgoztak együtt. Azt hiszem, Marianne stílusa túlságosan is közvetlen volt Meretének. – Tudja, hol találom meg Mariannát? Larsen megint elmosolyodott. – Alig tíz perccel ezelőtt üdvözölte.

– Szóval Marianne most az ön titkárnője? – kérdezte Carl döbbenten, és letette a kávéscsészét az asztalra. – Aki odakint ül? Marianne Koch alacsony volt, de formás, fekete haja sűrű és hullámos. Maga volt a kísértés. – Miért ment el Merete Lynggaard mellől közvetlenül az eltűnése előtti időszakban? – kérdezte Carl a szokásos bevezető frázisok elmondása után. – Magam sem tudom – mondta Marianne elgondolkodva. – Most is csak találgatni tudok. Akkor nagyon dühös voltam rá. Aztán kiderült, hogy van egy retardált öccse, akire vigyáznia kellett. – És? – Én az hittem… szóval olyan titokzatos volt…, hogy azt hittem jár valakivel, és ezért siet mindig olyan gyorsan haza. Carl elmosolyodott. – És ezt megmondta neki? – Igen. Butaság volt. Most már tudom. Azt hittem, közelebb állunk egymáshoz és megengedhetem magamnak. De hát az ember holtig tanul – mondta, és elmosolyodott. Arca megtelt gödröcskékkel. Ha Assad ezt látná, gondolta Carl, az életben nem tudnám elvonszolni innen. – Volt valaki idebenn, aki érdeklődött iránta? – Persze. Mindenféle meghívásokat kapott ettől-attól, de csak egyvalaki volt komolyan szerelmes belé. – Elárulja, hogy ki volt az? Marianne megint elmosolyodott. Látszott rajta, hogy alig várja, hogy elmondhassa. – Tage Baggesen volt az. – Ezt a nevet már hallottam. – Az könnyen lehet. Éveken keresztül ő töltötte be a Radikális Centrum szóvivői posztját. – Mondta ezt már valakinek? – A rendőrségnek, de nem nagyon foglalkoztak vele. – Maga szerint van ennek a dolognak bármi jelentősége? Marianne megvonta a vállát. – Mások? – Sokan, de azoknak nincs jelentősége. Szerintem Merete nem a kollégák között keresgélt. És biztos megkapta, amit akart. – Maga szerint könnyen kapható volt? – Neem, hogy mondhat ilyet! – mondta Marianne és elfordult, mert a nevetés környékezte. – Nem, nem volt az. De apáca sem volt. Csak azt nem tudom, hogyan oldotta meg életének ezt a részét. Erről ugyanis soha nem beszélt nekem. – De a férfiakat kedvelte, ugye? – Hát, eléggé szórakoztatta, amikor a pletykalapokban mást olvasott. – Elképzelhetőnek tartja, hogy Merete Lynggaard megrendezze a halálát, és új életet kezdjen valahol? – Most arra gondol, hogy Merete esetleg Mumbaiban ül, és élvezi a napfényt? – kérdezte Marianne döbbenten. – Vagy máshol. Mindegy. Ahol egyszerűbb az élet. El tudja képzelni? – Ez teljesen abszurd ötlet. Elképesztően lelkiismeretes volt. Tudom, hogy volt már ilyesmire példa, de Merete soha nem tett volna ilyet – mondta és eltűnődött. – Egyébként örülnék, ha így lenne. Akkor legalább élne.

Carl bólintott. Az eltűnés után ezer pszichológiai profilt felállítottak Meretével kapcsolatban, és mindegyik ugyanarra az eredményre jutott. Merete Lynggaard nem tett volna ilyet. Még a bulvárlapok sem számoltak ezzel a lehetőséggel. – Hallott valamit egy táviratról, amit az utolsó nap kapott valakitől itt a parlamentben? Egy Valentin-napi táviratról van szó. Úgy tűnt, mintha a nőt idegesítené a nyomozó kérdése. Minden bizonnyal bosszantotta, hogy nem lehetett aktív részese annak az időszaknak. – A rendőrség már kérdezett erről, de akkor is csak azt tudtam mondani, hogy forduljanak Sos Noruphöz, aki átvette a helyemet. – Látom, ez még mindig bosszantja – jegyezte meg Carl. – Maga nem lenne dühös? Két évig minden gond nélkül dolgoztunk együtt. – Van valami sejtése azzal kapcsolatban, hol fogom megtalálni az említett hölgyet? Marianne megvonta a vállát. Látszott rajta, hogy ez érdekli a legkevésbé. – És Tage Baggesent? Őt hol találom? – kérdezte még Carl, mire Marianne gyorsan lerajzolta neki egy darab papírra, hogyan juthat el a legegyszerűbben az irodájához. Majd fél órába telt, mire a parlament útvesztőjében megtalálta Baggesen irodáját a Radikális Centrum folyosóján. Baggesen felelt pártja közlekedéspolitikájáért. Bár őt is jobban érdekelte, hogyan gondoskodhat a saját biztonságos jövőjéről. És persze arról sem feledkezett meg, hogy addig is élvezze az életet. Carl végignézett az iroda falán, ami tele volt a különböző golfversenyeken szerzett oklevelekkel, valamint a nyaralóiról készült légi felvételekkel. Már majdnem kiszaladt a száján a kérdés, hogy melyik párthoz is tartozik Baggesen, de a képviselő még időben megveregette a vállát, és kezet nyújtott neki. – Javaslom, hogy csukja be az ajtót – mondta Carl, és a folyosó felé bökött. Baggesen joviálisan elmosolyodott. Ez a kis fogás bizonyára remekül bevált az autópálya-felügyelettel folytatott tárgyalásokon, de egy nyomozóval szemben nem sokat ért. – Semmi szükség rá, nincs rejtegetni valóm a kollégáim előtt. – Úgy tudjuk, hogy különös érdeklődést tanúsított Merete Lynggaard iránt, hogy ajándékokat küldött neki, de ami minket elsősorban érdekel, az egy Valentin-napi távirat. A távirat szó hallatán Baggesen arca mintha egy árnyalatnyit fehéredett volna. – Egy Valentin-napi távirat? Sajnálom, de nem emlékszem. Carl bólintott. A férfi hihetetlenül rosszul hazudott. Semmi gond. – Amikor arra kértem, hogy csukja be az ajtót, azt azért tettem, mert szeretnék feltenni egy kínos kérdést. Maga volt az, aki meggyilkolta Merete Lynggaardot? Hiszen szerelmes volt belé, ő viszont számtalanszor elutasította. Erre maga elveszítette a fejét, így történt? Egy másodperc erejéig Tage Baggesen minden egyes agysejtje azzal volt elfoglalva, hogy odarohanjon-e az ajtóhoz és becsapja, vagy pedig üvöltve rohanjon ki a szobából. Arcának színe lassan vörösbe váltott át, lassan ugyanolyan színű volt, mint a haja. Teljesen kikészült, semmi kétség nem fért hozzá. Carlt meglepte a férfi reakciója. Ha valóban ő a tettes, akkor ezek után nyugodtan aláírhatja a vallomását. Ha mégsem ő tette, akkor valami egészen más állhat a túlzott reakció hátterében. Ügyelnie kell arra, hogy ezek után mit mond neki. Minden bizonnyal még senki nem beszélt így a tisztelt képviselő úrral. Carl mosolyogni próbált rá. Talán sikerül észhez térítenie. Csak megbújik valahol a sok álarc mögött a normális ember? – Figyeljen rám, kérem. Kétség nem férhet ahhoz, hogy mindenféle üzeneteket küldött Meretének. A régi titkárnője, Marianne, különös érdeklődéssel figyelte a közeledéseit, ezt bizonyossággal állíthatom. – Itt mindenki írogat mindenkinek – hebegte Baggesen, miközben próbálta valahogy visszanyerni higgadtságát.

– Ezek szerint az üzeneteinek nem volt személyes tartalma? A képviselő ennél a kérdésnél felállt, és becsukta az ajtót. – Igaz, hogy komoly érzelmeket tápláltam Merete Lynggaard iránt – mondta újfent olyan arckifejezéssel, hogy Carl valósággal aggódni kezdett érte. – Nehéz volt túltennem magam a halálán. – Értem, és megígérem, hogy megpróbálom rövidre fogni a mondandómat – mondta a nyomozó. Baggesen hálásan rámosolygott. Látszott rajta, hogy teljesen kikészült. – Bizonyítani tudjuk, hogy 2002-ben Valentin-napi táviratot küldött Lynggaardnak. A táviratküldő cég megerősítheti. A férfi egyre jobban összeomlott. A múltból feltámadó emlékek szemmel láthatóan megviselték. Felsóhajtott. – Tudtam, hogy Merete semmiféle érzelmet nem táplál irántam. Legalábbis olyat nem, amit én szerettem volna. Akkor már régóta tudtam ezt. – És mégis próbálkozott. – Igen. – Mi volt a távirat szövege? Kérem, hogy most az igazságot mondja. A férfi oldalra hajtotta a fejét. – Csak a szokásos. Hogy látni szeretném. Valami ilyesmi. Már nem emlékszem. Tényleg nem. – Ezért ölte meg? Mert nem lehetett a magáé? A férfi szeme elkeskenyedett, száját szorosan összezárta. Látszott rajta, hogy hamarosan elsírja magát. Carl ezt nem szerette volna megvárni. Baggesen végül Carlra emelte a tekintetét. Nem úgy, mintha a hóhért látná benne, aki majd nyakára teszi a kötelet, hanem mint a gyóntatójára, akinek végre őszintén kiöntheti a szívét. – Miért gyilkolná meg az ember azt, aki értelmet ad az életének? Carl a férfira nézett és feltette a következő kérdést: – Tud arról, hogy Meretének voltak ellenségei a kollégák között? Nem politikai ellenfelek, valódi ellenségek? Tage Baggesen megtörölte a szemét. – Mindannyiunknak vannak idebenn ellenségei, de nem abban az értelemben, ahogy maga gondolja. – Senki olyan, aki még arra is hajlandó lett volna, hogy elvegye az életét? Tage Baggesen megrázta a fejét. – Meglepne. Mindenki tisztelte őt, még az ellenfelei is. – Szóval úgy véli, hogy a munkája során nem tett semmi olyasmit, amivel komoly ellenségeket szerezhetett volna magának? Nem volt valaki, aki valamiért meg akarta állítani? Érdekcsoportok, akik veszélyeztetve érezték a pozíciójukat? Tage Baggesen türelmesen Carlra nézett. – Jobb, ha a pártjában teszi fel ezt a kérdést. Ennyire nem bíztunk egymásban. Sőt. Gyanakszik valamire? – A politikusoknak a világon mindenhol felelniük kell a nézeteikért. Legyen szó az abortusz ellenzéséről, fanatikus állatvédelemről, rasszizmusról, vagy épp az ellenkezőjéről. Bármivel erőszakos reakciót válthatnak ki. Volt már erre példa Svédországban, Hollandiában vagy az USA-ban. Carl Baggesen nagy megkönnyebbülésére távozni készült.

– Kérem, hogy keressen meg, ha eszébe jut valami, amit az üggyel kapcsolatban fontosnak tart – mondta Carl, és odaadta a névjegykártyáját. – Nem is annyira miattam. Merete miatt. Kevesen szerették őt annyira, mint ön. Az utolsó mondat megtette a hatását. Baggesen sírni kezdett, Carl pedig finoman becsukta maga mögött az ajtót. A lakossági nyilvántartás szerint Sos Norup utolsó bejelentett lakhelye a szülei lakásában volt a Fredriksbergben, Koppenhága legelőkelőbb negyedének kellős közepén. Vilhelm Norup kereskedő és Katja Brandt Norup színésznő, állt az ajtó réztábláján. Becsengetett. A vastag tölgyfaajtó mögött óraütés hallatszott. – Megyek már! – kiáltotta bentről valaki. Az ajtót nyitó férfi nem volt már fiatal. A mellényéből és a nyakkendőjéből ítélve a vagyona még mindig jelentős volt. Beteg szemével úgy nézett Carlra, mintha maga a kaszás állna az ajtajában. – Ki maga? – kérdezte udvariatlanul, és látszott rajta, hogy közel áll ahhoz, hogy becsapja az ajtót. Carl bemutatkozott. Elővette az igazolványát és megkérdezte, hogy beljebb mehetne-e. – Csak nem Sossel történt valami? – kérdezte a férfi számonkérő hangsúllyal. – Azt hittem, itthon van. – Már nem lakik itt. Már amennyiben a lányunkkal akart volna beszélni. – Ki az, Vilhelm? – kérdezte távolabbról egy fáradt hang. – Valaki, aki Sossel szeretett volna beszélni, drágám. – Akkor keresse máshol, mondd csak meg neki! A férfi megragadta Carl karját. – Valbyben lakik. Mondja meg neki, ha beszél vele, hogy vigye el innen a holmiját, ha még mindig nem gondolta meg magát az életformájával kapcsolatban. – Az életformájával kapcsolatban? Nem kapott választ. Címet viszont igen. A kis társasház kapucsengőjén összesen három név állt. Régebben minden bizonnyal sokgyerekes családok lakhattak a házban. Ám a ház idővel elegáns külsőt nyert. A tetőtéri lakásban lakott Sos Norup az élettársával, egy negyvenes évei közepén járó nővel. Az élettárs azonnal elsápadt, amint meglátta Carl rendőrigazolványát. Sos Norup arca sem tűnt sokkal frissebbnek a barátnőjénél. Sem a munkaközvetítőnél, sem a parlamentben nem hullathattak könnyeket a távozásakor, állapította meg magában Carl. – Merete Lynggaard komolytalan főnök volt – kommentálta az eseményeket. – Nem nőtt fel a feladatához? Mert én eddig mást hallottam. – Mindent rám hagyott. – Gondolom, ő ezt megtiszteltetésnek szánta – mondta Carl és jobban szemügyre vette a nőt. Látszott rajta, hogy mindig rövid pórázon tartották. Az apja, a gazdag kereskedő és egykoron minden bizonnyal híres anyja alaposan megszabhatták a kereteket. Egyetlen gyerekként bizonyára volt idő, amikor istenítette a szüleit. Ma meg talán szereti és gyűlöli is őket. És nincs sok csodálkozni való azon, hogy egész felnőtt életében a helyét kereste. Legalábbis Carl így gondolta. Pillantása a barátnőjére tévedt, aki laza öltözékben, szájában egy majdnem leégett cigarettával ült a kanapén. Most ő gondoskodik arról, hogy legyen egy biztos pont Sos Norup életében. – Egyébként úgy hallottam, hogy Merete Lynggaard nagyon elégedett volt magával. – Értem – hagyta rá kurtán a lány.

– Feltennék néhány kérdést Merete magánéletével kapcsolatban. Elképzelhetőnek tartotta, hogy terhes volt, amikor eltűnt? Sos Norup a homlokát ráncolta és hátrahajtotta a fejét. – Terhes? – kérdezett vissza olyan hangsúllyal, mintha Carl azt kérdezte volna, hogy Merete pestises volt-e. – Biztos vagyok benne, hogy nem – mondta és élettársára sandított. – És honnan tudja ilyen biztosan? – Hát onnan, hogy állandóan tőlem kért kölcsön betétet, amikor megjött neki. – És menstruált, mielőtt eltűnt volna? – Igen. Egy héttel azelőtt. Egyszerre volt meg mind a kettőnknek, amíg ott dolgoztam. – Volt Meretének barátja, szeretője? – Már legalább százszor feltették nekem ezt a kérdést. – Megtenné, hogy válaszol rá még egyszer? Sos Norup beleszívott a cigarettájába, majd dühösen a hamutartóba hajította. – A férfiak úgy néztek rá, mintha azonnal meg akarták volna dugni az íróasztalon. Honnan tudhatnám, hogy melyikkel volt viszonya? – A beszámolóban az áll, hogy kapott egy Valentin-napi táviratot. Tudta, hogy Tage Baggesen küldte neki? – Nem tudtam. – Gondolom, azt sem tudja, hogy volt-e viszonyuk? – Hát nem. Az ég szerelmére, öt éve történt! – mondta, és egyenesen Carl képébe fújta a füstöt, amit az élettársa egy mosollyal jutalmazott. Carl hátrébb húzódott. – Rendben. Pár perc múlva elmegyek, de addig tegyünk úgy, mintha segíteni akarnánk egymásnak – mondta és egyenesen a nő szemébe nézett. – Nos, Sos – ha megengedi, hogy így szólítsam (a nő gyilkos pillantást vetett rá, ezzel próbálva rejtegetni a bizonytalanságát) emlékszik valamilyen eseményre, ami Merete eltűnése előtt történt, és fontosnak véli a nyomozás szempontjából? Mondok egy-két példát, és ha úgy gondolja, hogy volt ehhez hasonló, állítson meg. Tehát: magánjellegű telefonbeszélgetés, üdvözlőkártyák, amit az íróasztalára tettek, emberek, akik túlságosan bizalmasan közeledtek hozzá, csokoládé, virágcsokor, új gyűrű az ujján? Elkalandozott-e néha a tekintete? – tette fel az utolsó kérdést Carl, és a vele szemben ülő zombira nézett. Színtelen ajka meg sem rebbent. Tett még egy próbálkozást. – Megváltozott-e a magatartása, korábban járt-e haza, kiment-e a parlamenti ülésről, hogy felvegye a telefonját? Előfordult, hogy később ért be a munkahelyére? Carl jelentőségteljesen ránézett, hátha pillantásával felébreszti közömbösségéből. A nő mélyet szívott a cigarettába, majd kifújta a füstöt és megkérdezte: – Befejezte? Carl felsóhajtott. Ezt az elutasító viselkedést! De miért is várt többet ettől a tetszhalottól? – Igen, befejeztem. – Rendben – mondta a nő és felszegte a fejét. – Már elmondtam a rendőrségnek, amit a táviratról tudtam. És azt is, hogy találkozott valakivel a Bankerát Kávéházban. Láttam, hogy felírja a naptárába. Azt nem tudom, hogy kivel találkozott ott, mindenesetre aznap elkalandozott a figyelme. – Mégis, ki lehetett az? A nő a vállát vonogatta. – Tage Baggesen? – kérdezte Carl.

– Bárki lehetett. Annyi emberrel találkozott a parlamentben. Fogadott egyszer egy delegációt is, és úgy tűnt, hogy az egyik férfi nagyon érdeklődik iránta. Sokan nyüzsögtek körülötte. – Milyen delegáció? És mikor? – Néhány nappal az eltűnése előtt. – Emlékszik a nevére? – Öt év elteltével? Viccel? – Miért keresték meg? A nő kezdett dühös lenni. – Valami immunrendszerrel kapcsolatos dolog volt. De folytatnám, ahol félbeszakított. Merete egyszer kapott egy virágcsokrot is. Kétség sem fért hozzá, hogy olyasvalakitől, akihez személyes kapcsolat fűzte. Nem tudom, mi hogyan függ össze egymással az ügyben, de ezeket már egyszer elmondtam a rendőrségnek. Carl megvakarta az állát. Ő mindenesetre nem olvasta, amit most hallott. – Megmondaná, hogy hívták a nyomozót, akinek ezeket elmondta? – Nem emlékszem. – Esetleg Borge Bak? A név hallatán a nő Carl felé bökött a mutatóujjával, ami azt jelentette, hogy eltalálta. Az az átkozott Bak! Elég furcsán szelektált az emlékei között jelentésírás közben. Még egyszer szemügyre vette Sos Norup önként választott cellatársát, és beleborzongott. Látszott rajta, mennyire várja, hogy Carl végre lelépjen. Felállt, Sos Norup felé biccentett. A falon lógott néhány fotó, többek között a nő szüleiről, még azokból az időkből, amikor jobb állapotban lehettek. Túl sok ugyan nem látszott belőlük, mert Sos Norup összefirkálta a fotókat. És hirtelen Meretéről is megpillantott egy összekaristolt, újságban megjelent képet. Úgy látszik, azoknak az embereknek a fényképeit gyűjti, akiket gyűlöl. Talán egyszer Carlnak is kijut ez a megtiszteltetés. Borge Bakot végre egyedül találta az irodájában. Gyűrött bőrdzsekije arról tanúskodott, hogy egyfolytában dolgozott. – Már egyszer megkértelek arra, hogy ne rontsál be csak úgy az irodámba – mondta, amikor meglátta Carlt. – Lehetséges, Borge. Ki tudja, hogy a megjegyzésével, vagy azzal, hogy keresztnevén szólította kollégáját, mindenesetre elérte a megfelelő hatást. – Merete Lynggaard virágcsokrot kapott néhány nappal a halála előtt. Előtte ilyesmi nem fordult elő. Ezt sikerült kiderítenem. – És? – kérdezte Bak, hangjában a közöny és a fölényérzet elegyével. – Ha elkerülte volna a figyelmedet, egy gyilkossági ügyben nyomozunk. A tettes lehet akár egy szerető is. – Már ennek is utánajártunk. – De a csokor a jelentésből kimaradt. A férfi közömbösen megvonta a vállát. – Jobb lenne, ha nem kritizálnád mások munkáját, Carl. Különösen azokét, akik dolgoznak, amíg te akadékoskodsz. Gondolod, hogy nem tudom eldönteni, hogy minek kell bekerülnie egy jelentésbe, és minek nem? – kérdezte, és jegyzettömbjét dühösen odacsapta az asztalra. – Lehet. Csakhogy te azt is elfelejtetted lejegyezni, amit egy bizonyos Karin Mortensen nevű szociális munkás mondott Ufféval kapcsolatban. Karin látta, hogy Uffe egy játék során rekonstruálta a balesetet. Mi van, ha arra a napra is emlékszik, amikor Merete Lynggaard eltűnt? Csakhogy ti nem jártatok utána.

– Karen Mortensen. Karen Mortensennek hívták. És még te kéred rajtam számon, hogy nem vagyok elég alapos? – Mondd csak: tisztában vagy azzal, milyen jelentőséggel bír Karen Mortensen vallomása? – Na, álljunk csak meg! Lenyomoztuk ezt a szálat, de Uffe használhatatlan volt. Agyilag zokni, felfognád végre? – Merete Lynggaard a halála előtt fogadott egy delegációt. Egy immunológiai kutatás miatt keresték fel. De a jelentésedben ez sem szerepel. – A pokolba is, Carl. Hogyne tudnék erről? – Akkor miért nincs benne a jelentésben? – Nem tudom. Gondolom azért, mert a pasas meghalt. – Meghalt? – Egy nappal azután, hogy Merete eltűnt. Daniel Hale. Így hívták – mondta lassan és tagoltan, hogy Carl fölfogja, nincs semmi baj az emlékezetével. – Daniel Hale… – ismételte meg Carl. Ő az, akinek a nevét Sos Norup elfelejtette. – A delegáció tagjaként érkezett. A méhlepényprogramjukhoz kérték Merete támogatását. Laboratóriuma volt Slangerupben. Bak olyan határozottan adta tovább az információkat, hogy sejteni lehetett, most biztonságos talajon mozog. – Ha egy nappal Merete eltűnése után halt meg, még nem zárhatjuk ki a bűnösségét. – De igen. Éppen Londonból jött haza. – Szerelmes volt a nőbe? Sos Norup szerint minden jel arra mutatott. – Akkor nagyon sajnálom, mert Meretének nem jött be. – Biztos vagy benne, Borge? – kérdezte Carl. Kollégája szemmel láthatóan rosszul reagált, ha a keresztnevét hallotta. – Lehet, hogy ezzel a Daniel Haleval vacsorázott a Bankerátban? – Carl. A biciklisgyilkosságon dolgozunk teljes gőzzel. Nem várhatna ez az egész még egy kicsit? Daniel Hale meghalt. Ennyi. Már nem támasztod fel. Nem volt az országban, amikor a nő meghalt. Egyébként is vízbe fulladt, és Danielnek semmi köze a halálához. Oké? – Ellenőriztétek, hogy Daniel Haleval vacsorázott a Bankerát-ban? Mert ez sincs benne a jelentésben. – Akkor most jól figyelj ide. A nyomozás arra a következtetésre jutott, hogy minden bizonnyal baleset történt. És rajtam kívül még húsz ember dolgozott az ügyön. Mi lenne, ha mást zaklatnál a kérdéseiddel? És most hagyj békén, ha szabad kérnem.

24 2007 Amikor Carl hétfőn reggel megérkezett a munkahelyére, úgy érezte, hogy a rendőrség központi épületének pincéje egy cseppet sem különbözik Kairó bazárnegyedétől, már ami a szagokat és a zajokat illeti. A lépcsőn összefutott az egyik kolléganőjével, aki aktákkal megpakolva éppen jött felfelé, és furcsa tekintettel mérte végig Carlt. Tíz perc múlva már az egész épület tudni fogja, mi zajlik a pincében. A magyarázatot természetesen Assad kuckójában találta meg, akinek az íróasztalán frissen sült ételek, sárga rizs, valamilyen ismeretlen zöldség és fokhagyma díszelgett különböző tányérokban. Nem csoda, ha a kolléganő furcsán nézett rá az imént. – Mi van itt, Assad? – kérdezte és lehalkította a magnót. Assad csak mosolygott. Carl leült vele szemben a székre. – Remek az illata mindennek, de az a helyzet, hogy a koppenhágai rendőrség központi épületében, és nem egy libanoni büfében vagyunk. – Kóstold csak meg Carl, vagy talán hamarosan felügyelő uraznom kell téged – mondta Assad, és egy sült tésztaszerűséget tolt a főnöke elé. – A feleségem készítette. A lányaim pedig a papírdíszítést. Carl követte Assad karjának mozgását, amivel a selyempapírral feldíszített polcokra és a mennyezetről lelógó lámpák felé mutatott. A látvány figyelemre méltó volt. – Tegnap jártam Hardynál is. Vittem neki is kóstolót. És a legtöbb aktát felolvastam neki. – Azt állítod – kérdezte döbbenten, miközben megjelent előtte a nővérekkel kokettáló Assad és Hardy, amint keleti ínyencségekkel etetik –, hogy a szabadnapodon a kórházban voltál? – Hardy azt mondta, hogy gondolkodik az ügyön. Remek egy fickó. Carl bólintott, és evett egy falatot. – Betettem az íróasztalodra a balesettel kapcsolatos anyagot. Az összeset. Ha gondolod, elmesélem, mit olvastam. Carl megint bólintott egyet, és arra gondolt, hogy Assad legközelebb a beszámolóval is elkészül, még mielőtt lezárnák az ügyet. 1986 karácsonyán egész Dániában hat fok körüljárt a hőmérséklet, kivéve Sjaellandon, ahol a rendkívüli időjárás tíz ember halálát okozta. Öten egy földúton haladtak egy erdőn át Tibirkébe, öten autóbalesetben haltak meg, közöttük Merete és Uffe Lynggaard szülei. Egy Ford Fiestát előztek egy olyan útszakaszon, ahol a szél apró jégkristályokkal hordta tele az utat. Senkit nem tettek felelőssé a balesetért, és senkit nem köteleztek kártérítésre. A kocsi, amit előztek, belerohant egy fába és kigyulladt, Merete szüleinek a kocsiját tizenöt méterrel arrébb találták meg. Merete anyja kirepült az ablakon, és törött nyakcsigolyával feküdt a hóban. Apjuk tíz percig vívta haláltusáját, altestében az autóból

kiszakadt alkatrészdarabbal. Mellkasába egy törött fenyőág fúródott. A helyszínelők véleménye szerint Uffe végig a tudatánál volt. Sikerült kimenteni a kocsiból, ahogy a nővérét is. Uffe egy percre sem engedte el a lány kezét, még akkor sem, amikor Meretét elsősegélyben részesítették. A másik autó négy utasából ketten haltak meg, egy kislány és az édesapja. Az idősebb gyermek, egy fiú nagyobb sérülések nélkül úszta meg a balesetet. Az anyát, aki a terhessége utolsó trimeszterében járt, azonnal a kórházba szállították. Még az autóban megszülte ikreit, fejét férje élettelen testére hajtotta, lába az ülések közé szorulva. Bár a tűzoltók gyorsan végezték munkájukat, az ikerpár egyikét már nem sikerült megmenteni. A szörnyű eset karácsony másnapján természetesen az újságok címlapjára került. Assad megmutatta neki mind a helyi újságokból, mind pedig az országos napilapokból származó újságkivágásokat. A cikkek lényegében pontosan számoltak be az eseményekről. A képanyag sokkoló volt. A fának ütközött autó, a jeges út, az édesanya az újszülöttjével és a nagyra nőtt, zokogó kamasz fiúval a mentőben, Merete Lynggaard az út kellős közepén, fején oxigénmaszk, mellette a szomorú szemű Uffe, aki kétségbeesetten szorongatja eszméletlen nővére kezét. – Nézd csak – mondta Assad, és Carl asztalára tette a „Gossip” nevű bulvármagazin akkori számát. – Lis szerint Merete hivatalba lépésekor gyakorlatilag még egyszer lehozták a baleset képeit a lapok. A Tibirkében dolgozó fotós több bőrt is lehúzott a fotósorozatról. Ugyanaz a fotós, aki Merete szüleinek a temetésén készítette a képeket. Ez alkalommal színesben. Jól komponált, éles fotók a tizenéves Merete Lynggaardról, aki kézen fogva vezeti öccsét, amikor a szülők urnáit elhelyezik a Nyugati Temetőben. A másik család temetése a legnagyobb csendben zajlott. – Mi a fenét csináltok? Miattatok van olyan szaga az épületnek, mint egy fűszerboltnak? Sigurd Harms volt az, az egyik asszisztens. Elképedve bámulta a színpompás irodát. – Gyere csak, Sigurd, ha már így kiszagoltad – mondta neki Carl, és elébe tolta az egyik tésztában sült hústekercset. – Örülj, hogy maradt még. Ha vársz még egy kicsit, vízipipázhatsz is velünk. Carlt kisvártatva hívatta a főnöke. Amikor belépett az irodájába, Marcus sötét kifejezéssel az arcán, egy aktakupacba temetkezve ült az íróasztalánál. Carl már majdnem nekifogott, hogy elmondja, beszünteti a gyrosbüfét a pincében, és teljesen ura a helyzetnek, amikor megérkezett Lars Bjorn és Terje Ploug helyettes nyomozó, aki abban az ügyben nyomozott, melynek során Carl is megsérült. Marcus befejezte az olvasást, és Carlhoz fordult. – Ma reggel két fiatal férfi holttestére bukkantak egy autószerelő-műhelyben Soré területén kívül. Carl föl nem foghatta, miért kellett ezért idejönnie. – A koponyájukban egy-egy kilencven milliméteres szöget találtak, ami egy Pasolade márkájú szögbelövő pisztolyból származott. Azt hiszem, Carl, neked ismerős ez a helyzet. Carl egy darabig szóhoz sem tudott jutni, és csak bámult ki az ablakon. – Folytatod, Terje? – hallotta főnöke hangját valahonnan nagyon messziről. – Erős a gyanúnk, hogy a sorai gyilkos azonos azzal az emberrel, aki Georg Madsennel végzett. – Szabad kérdeznem, miért vagytok ennyire biztosak ebben? – Mert a tegnapi gyilkosság áldozatainak egyike Madsen unokaöccse. Carl megint kibámult az ablakon.

– Stolz felügyelő ezért arra kér, hogy menj ki hozzá, hogy a rendelkezésükre álló személyleírást össze tudják hasonlítani azzal, amit te adtál. – Alig láttam valamit. Nem voltam magamnál. Carlnak nem tetszett, ahogy Terje Ploug nézett rá. Ha már úgyis olyan alaposan végigolvasta a beszámolóját, mi a fenének akarja, hogy személyesen is odamenjen? Mintha nem mondta volna már el néhányszor, hogy nem volt tudatánál. Hogy is lett volna egy olyan lövés után, ami a halántékát súrolta. Csak akkor kezdett magához térni, amikor rákapcsolták az infúzióra. De ezek szerint süketeknek beszélt. – A beszámolóban az áll, hogy láttál egy piros kockás inget, még mielőtt elkezdődött volna a lövöldözés. Szóval az ing böki a csőrüket… – Azt szeretnék, hogy azonosítsak egy inget? – kérdezte. – Mert ha igen, jobb lenne, ha inkább küldenének egy fotót e-mail-ben. – Nem tudjuk, hogy mit szeretnének. Ezért lenne a legjobb, ha odamennél. A te érdekedben is. – Semmi kedvem hozzá – mondta és az órájára nézett. – És nagyon késő van már. – Szóval semmi kedved hozzá – mormogta Marcus. – Mondd csak, megbeszéltél már egy időpontot a pszichológussal? Carl a szájába harapott. Mi a fenének kürtöli világgá Marcus, hogy pszichológushoz fog járni? – Holnap. – Remek. Javaslom, hogy menj el még ma Sorobe, holnap pedig beszéld meg Mona Ibsennel a benyomásaidat – mondta felületes mosollyal Marcus, és szórakozottan kivett egy aktát a legmagasabb kupacból. – Ja, és itt van Hafez el-Assad aktája, amit a bevándorlási hivataltól kaptunk. Parancsolj! Aznap Assad vezette az autót. Még uzsonnát is csomagolt maguknak a csípős tekercsekből és a háromszög alakú szamoszaszerű ételből. Nekivágtak az E20-as autópályának. Assad a volán mögött boldognak és elégedettnek tűnt, ami nem csupán a mosolyán, de a mozgásán is látszott, ahogy jobbra-balra ringatta magát az ülésen, a rádióból szóló zene ritmusára. – Megkaptam a papírjaidat a bevándorlási hivataltól – mondta Carl. – Még nem olvastam el. Mi lenne, ha inkább elmondanád, hogy mi van benne. A sofőrje egy pillanatra ránézett. – A születésnapom, a szülőhelyem, ilyesmi. Mégis mi lenne benne, Carl? – Miért kaptál olyan tartózkodási engedélyt, ami hosszú időre szól? Az is benne van? A férfi bólintott. – Ha visszamegyek, megölnek. Ennyire egyszerű. A szíriai kormány nem kedvel valami nagyon. – Miért? – Mert másképp gondolkodtunk az életről, mint ők. Ennyi. – Ennyi? – Szíria nagy ország. Az emberek könnyen eltűnnek benne. – Szóval azt mondod, hogy azért, mert végeznek veled, ha visszamégy? – Így valahogy, Carl. – Az amerikaiaknak dolgozol? Assad megint ráemelte a tekintetét: – Miért kérdezel ilyeneket? Carl az utat bámulta. – Hát csak megkérdeztem.

Arra számított, hogy a soroi rendőrségen majd megkérik, hogy adjon leírást a piros kockás ingről. De nem. Nem volt ilyen egyszerű. Négy rendőr várt rá, az arcukon olyan kifejezéssel, mintha legalábbis az ő családtagjaik közül is meghalt volna valaki az éjszakai lövöldözésben. – Jorgensen – mutatkozott be egyikük, és feléje nyújtotta a kezét. Jéghideg volt a kézfogása. Jorgensenen látszott, hogy az imént még farkasszemet nézett valamelyik helybéli suhanccal, aki a gyanúsítottak listájára került, és alig aludhatott az éjjel. – Megmutassam a helyszínt? – kérdezte. – Fontos? – kérdezett vissza Carl. – Nem pont olyan, mint az amageri esetnél. Egy autószerelő-műhelyben történt. Az egyik áldozattal a csarnokban, a másikkal az irodában végeztek. A lövéseket közelről adták le. Alaposan körül kellett nézni, hogy megtaláljuk a nyomokat. Egy másik rendőr fényképeket tett elé. – Meg tudnád mutatni, hogy melyik emlékeztet leginkább arra az ingre, amit az amageri helyszínen láttál? Ez volt a legkülönösebb szembesítés, amin valaha is részt vett. Az egész valami rossz tréfának tűnt a számára. – Tudom, Carl, hogy régen volt, de jó lenne, ha megpróbálnál emlékezni – kérlelte Jorgensen fáradtan. – Miért gondoljátok azt, hogy az elkövető hónapokkal később is ugyanabban az ingben flangál? Gondolom, még a vidéki tahók is szeretik a változatosságot. Jorgensen elengedte a füle mellett Carl beszólását. – Lássunk neki… – javasolta. – Azt pedig végképp nem értem, hogy láthatta a tanú olyan pontosan az elkövetőt. Éjszaka volt. El nem tudom képzelni, hogy pontos leírást tudjon adni az ingről. Ráadásul, ami piros kockás. Hiszen egyik olyan, mint a másik. Carl most az arcot vette szemügyre, amit a személyleírás alapján az ing fölé rajzoltak. Teljesen átlagos figura. Nyugodtan dolgozhatna Slagelsében a fénymásoló szalonban. Kerek szemüveg, simára borotvált arc, bizalomgerjesztő szemek, kicsit inas vonások a száj körül. – Nem ismerem fel. Mit mond a tanú, hány éves lehetett? – Úgy negyvenöt körüli. Elvették a rajzot és az ingekre mutattak. Carl kénytelen volt újra alaposan végignézni az összeset. Most is éppolyan egyformának tűntek. Carl becsukta a szemét. Megpróbált csak az ingre összpontosítani. – Mi történt? – kérdezte Assad, Koppenhága felé menet. – Semmi. Egyik ing olyan volt, mit a másik. Nem tudok ennél pontosabban visszaemlékezni arra az átkozott ingre. – Fogadok, hogy adtak egy fotót az útra is, hogy nézegesd. Carl nem felelt. Gondolatai elkalandoztak. Látta maga előtt Ankert. Halott volt, mellette feküdt, Hardy pedig rajta. Miért is nem lőtt azonnal? Elég lett volna, ha megfordul, amikor meghallotta az idegen hangokat a barakkban. Akkor ez az egész nem történt volna meg. Akkor most Anker ülne mellette. Ő vezetné az autót és nem ez a különös figura, akit Assadnak hívnak. És Hardy! Hardy pedig nem lenne élete hátralevő éveire ágyhoz kényszerítve. – Miért nem tudták első körben egyszerűen csak átküldeni a képeket? – kérdezte Assad. Carl sofőrjére nézett. Olykor volt valami angyalian ártatlan az arckifejezésében. – Megtehették volna, Assad. Meg bizony. Az út menti táblákat bámulta. Már csak néhány kilométer Tástrupig.

– Itt kanyarodj le – szólt váratlanul. – Miért? – Mert szeretném látni a helyet, ahol Daniel Hale meghalt. – Kicsoda? – A fickó, aki szerelemes volt Merete Lynggaardba. – Honnan tudsz erről, Carl? – Bak mesélte. Merete eltűnése után egy nappal halt meg autóbalesetben. Itt a közlekedésiek beszámolója – mondta Carl. A sebességmérőt nézte. Assad lassíthatna kicsit. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy bekerüljön a közlekedési szabálysértők nyilvántartásába. Annak ellenére, hogy öt éve történt a baleset a kappelevi országúton, még mindig ki lehetett venni a nyomait. Ugyan azt az épületet, amibe az autó belerohant, már gondosan renoválták, és természetesen az utat is azonnal letakarították, Carl figyelmét nem kerülte el néhány dolog. Végignézett az úton. A pasi különösen balszerencsés volt. A baleset helyszínén kívül sehol egy ház a környéken. Ha csak pár méterrel arrébb jár pórul, a zöld mezőn kötött volna ki. – Micsoda balszerencse! – jegyezte meg Assad. – Bizony az. Assad belerúgott a fatuskóba, ami még mindig ott volt a ház közelében. – A fickó nekiment a kiálló tuskónak, ami megdobta, és nekilökte a falnak. A kocsi kigyulladt. Carl bólintott és megfordult. Kicsit lejjebb volt egy elágazás. Onnan kellett, hogy jöjjön a másik kocsi. Legalábbis ez állt a jelentésben. Carl észak felé mutatott. Daniel Hale onnan, Tástrup felől jött a Citroenjével. A másik sofőr beszámolója és a jelentés szerint pontosan ott ütközhettek – mutatott az elválasztó vonal irányába. – Szerintem Hale elaludt a kormánynál. De legalábbis áthajtott a másik oldalra, és nekiment a szemből jövő kocsinak. Az ütközés visszalökte Hale kocsiját, úgy hogy az nekiment a fatuskónak, majd a házfalnak ütközött. Mindez másodpercek töredéke alatt történt. – Mi lett a másik sofőrrel? – Kirepült a másik irányba – mutatott Carl a mezőre. – És ő túlélte? – kérdezte Assad. Carl eltöprengve bólintott. – Szerinted nem különös? – kérdezte. – Mi? Hogy belehajtott a házba? – Nem. Inkább az, hogy egy nappal Merete eltűnése után halt meg. Éppen az a fickó, akivel Merete találkozgatott, aki talán szerelmes is volt belé. Ez azért… – Csak nem öngyilkosságra gyanakszol? Gondolod, hogy annyira elkeseredett a nő eltűnése miatt? – kérdezte Assad némi beleéléssel. – Esetleg azért lett öngyilkos, mert előtte végzett Méretével? Van, aki erre tippelne. – Öngyilkosság? Nem. Ennek egyszerűbb módja is van. Mondjuk, ha pont itt jut eszébe, egyenesen belehajt a házba. De egyébként sem ölhette meg. Egy repülőn ült az eltűnés pillanatában. – Oké – mondta megadóan Assad. – De akkor nem ő volt az a férfi, aki a „Jó utat Berlinbe” szövegű üzenetet hozta. Carl bólintott, és a látóhatár felé nézett, ahol már készült lenyugodni a nap. – Nem, egészen biztosan nem ő volt… – Akkor minek jöttünk ide, Carl? – kérdezte Assad.

– Minek jöttünk ide? – kérdezett vissza Carl, miközben a mezőt bámulta, ahol már sarjadni kezdett a fű. – Megmondom neked Assad, hogy miért jöttünk ide. Nyomozni. Ez a dolgunk.

25 2007 – Köszönöm, hogy elintézte! Ráadásul ilyen gyorsan – mondta Carl, és erősen megrázta Birger Larsen kezét. – Nem fog sokáig tartani – ígérte Carl, és végignézett az ismerős arcokon, akik a demokraták elnökhelyettesének az irodájában ültek. – Kedves Carl, itt ül mindenki, aki közvetlen kapcsolatban állt Meretével az eltűnése előtti időszakban. Néhányukat már minden bizonnyal ismeri. Igen, Carl ismerte néhányukat. Ott ült vele szemben azoknak a politikusoknak a jelentős része, akik a következő választásokkor kimozdíthatják a jelenlegi kormányt a helyéről. A szóvivő, a fontos képviselők, néhányan a titkárságról, Marianne Kochot is beleértve. A nőről valahogy a pszichológusuk, Mona Ibsen jutott az eszébe, akivel hamarosan találkozni fog. – Ahogy Birger Larsen képviselő úrtól már hallhatták, én vezetem azt a nyomozást, amelynek célja, hogy alaposabban felderítsük az ügyet, mielőtt végképp lezárnánk. Éppen ezért örülök minden olyan információnak, ami elősegíti a nyomozást, ami kiegészíti azt a képet, ami Merete Lynggaard utolsó napjaival kapcsolatban kialakult, és segít megérteni, hogy milyen lelkiállapotban volt az eltűnése előtt. Meggyőződésem, hogy a nyomozás első szakaszában a rendőrség túlságosan hamar letette a voksát azon lehetőség mellett, amely szerint Merete Lynggaard szerencsétlen körülmények összjátéka folytán beleesett a tengerbe. Én sem zárom ki ezt a lehetőséget, de biztosan nyilván nem állíthatjuk, hiszen a holttest nem került elő. Valamennyien egyetértettek Carl eszmefuttatásával, és komoly tekintettel bólogattak. – Kétségtelen, hogy a nyomozás során felderített események sokasága utal balesetre. Elég nehéz lenne pillanatnyilag bizonyítani az ellenkezőjét. De a Q-ügyosztály híres a szkepticizmusáról, minden bizonnyal ezért is kértek fel minket arra, hogy újravizsgáljuk az ügyet – mondta Carl, mire hallgatósága elmosolyodott, s a legtöbben továbbra is lelkesen bólogattak. – Emlékszik-e önök közül valaki arra, hogy néhány nappal az eltűnése előtt megkereste Lynggaard képviselőt egy küldöttség, akik méhlepényvizsgálatokhoz kérték a támogatását. – Igen – mondta egy hang a titkárságról. – Bille Antvorskov programja miatt keresték fel a BasicGentől. Körúton voltak. Ezért keresték meg Meretét is. – Vele mentek volna körútra? – kérdezte Carl. – Nem – mosolyodott el a nő. – Körútnak nevezzük, amikor különböző érdekcsoportok felkeresik a pártok képviselőit, hogy támogatást szerezzenek maguknak. – Készült valami beszámolóféle a találkozóról? – Minden bizonnyal. Szerintem Merete akkori titkárnőjének a gépén kell keresni. – Létezik még az a gép? – kérdezte. Alig akart hinni a fülének. – Mindig eltesszük a régi hard disc-eket, amikor rendszert váltunk – mondta mosolyogva a nő. – Amikor áttértünk a Windows XP-re, legalább tíz lemezt kellett kicserélnünk. – Nincs fenn az ilyesmi valami közös szerveren? – Dehogynem. Csak Merete titkársága és még néhány másik akkor még nem kapcsolódott rá.

– Féltek valamitől? – Lehetséges. – Meg tudná nekem keresni azt a beszámolót? A nő bólintott. Carl a többiek felé fordult. – A találkozón részt vett egy Daniel Hale nevű férfi. Egyes beszámolók szerint Merete és a férfi között szimpátia alakult ki. Kérem, ha ezzel kapcsolatban bárkinek lenne hozzáfűznivalója, tegye meg. Többen is bólogattak, mintha tudnának valamit, csak az volt a kérdés, ki vállalja fel, hogy elmondja, amit tud. – Nem tudom, hogy hívták a férfit, de láttam őket a kávézóban – szólalt meg végül a szóvivő. – Látszott is rajta, hogy tetszik neki a férfi. Szerintem ez másoknak is feltűnhetett rajtam kívül. – De egyébként úgy viselkedett, mint máskor? – Ez volt az első alkalom, hogy Meretét szétszórtnak láttam, hogy elkalandozott a figyelme. – Gondolja, hogy mindez Daniel Hale miatt volt? – Azt azért nem tudhatom biztosan. – Vannak még mások is, akik észrevették? – nézett körbe Carl. A többiek a fejüket csóválták. – Emlékszik arra, hogyan nézett ki az a férfi? – Egy oszlop mögött ült. De magas volt, elegáns, napbarnított. – Hány éves lehetett? A nő megvonta a vállát. – Kicsit idősebb, mint Merete. Magas, vékony, elegáns, napbarnított és idősebb. Ez a teremben ülő férfiak többségére jellemző. Kérdés persze, hogy a kicsit idősebb mit jelent. – Gondolom, voltak olyan jegyzetek, dokumentumok, amelyek nem kerültek automatikusan az utóda tulajdonába… – vetette fel Carl, és Birger Larsenre nézett. – Naptárak, jegyzetfüzetek, ilyesmi. Az érdekelne, hogy mi történt ezekkel. Feltételezem, hogy esetleg megmaradtak, már amennyiben számoltak Merete visszatérésével. – A rendőrség a nagy részét elvitte, a maradékot pedig kidobtuk. Nem hinném, hogy túl sok minden maradt volna – mondta ugyanaz a titkárnő, aki az előbb is beszélt. – Mi a helyzet a naptárával? Az hová került? A nő megvonta a vállát. – Az nem került a kezünkbe. – Merete mindig magával vitte a naptárját – szólalt meg Marianne Koch. Hangja határozottan csengett. – Mindig – ismételte meg nyomatékkal. – Le tudná írni, hogy nézett ki az a naptár? – Egy teljesen egyszerű TimeSystem naptár volt. Kicsit kopott, piros színű bőrtokban. Naptár, jegyzetfüzet és telefonkönyv egybekötve. – Tehát ilyesmi nem került elő. Valószínűleg eltűnt vele együtt a tengerben. – Azt nem hinném – mondta Marianna. – Miért? – kérdezte Carl. – Azért, mert Merete mindig egy kis kézitáskát vitt magával, ha ment valahová. A naptárat a diplomatatáskájában hagyta, azt pedig egészen biztosan nem vitte magával a fedélzetre. Egyébként is szabadságra ment, miért vitte volna magával? A kocsiban sem találták meg? Carl megrázta a fejét. Legalábbis ő nem tud róla.

A formás, szép szemű pszichológusnő eléggé megváratta Carlt, aki ettől egyre használhatatlanabbnak érezte magát. Ha a nő pontos lett volna, talán képes lett volna fesztelenül viselkedni. A várakozás húsz perce alatt azonban volt ideje arra, hogy előre átgondoljon bizonyos mozdulatokat, hangsúlyokat, mondatokat. Eltűnt a pillanat varázsa. Amikor Mona előkerült, ugyan az őszinte sajnálkozásnak a nyoma sem látszott rajta, de mindenesetre bocsánatot kért. A nő határozottsága még jobban felcsigázta Carl érdeklődését. Vigga is ezzel vette le a lábáról, amikor először találkoztak. Határozottságával és állandó jókedvével. Mona Ibsen leült Carllal szemben. Hátulról megvilágította az utcáról beáramló fény, amitől úgy nézett ki, mintha glória lett volna a feje fölött. A fény látni engedte arcán az apró ráncokat. Szája piros és érzékien telt volt. Melle a lélegzetvételnél finoman hullámzott. Carl úgy érezte, az elébe táruló látvány maga a tökély. Mona megkérte, hogy mondja el, mi történt Amagerben. A történet minden mozzanata érdekelte. Mindenről kifaggatta, még a látszólag jelentéktelen dolgokról is. Carl határozottan élvezte a helyzetet. Izgalmasnak találta. A nő kicsit előredőlve jegyzetelt. Amikor Carl arról kezdett beszélni, milyen érzés volt látni, hogy lelövik a barátját, s hogy alig tudott aludni az eset utáni éjszaka, Mona letette elé az asztalra a névjegyét, majd nekilátott összepakolni. – Most mi van? – kérdezte Carl. – Ezt inkább saját magától kellene megkérdeznie – mondta Mona. – Hívjon föl, ha majd hajlandó lesz végre elmondani az igazságot. – Ezt most nem értem. Minden, amit elmondtam, tökéletesen megfelel a valóságnak. Mona felemelte a mappáját és feszes melléhez szorította. – Olvastam a jelentést, úgyhogy nem tud velem bármit megetetni – mondta Mona, majd mielőtt Carl ellenkezni próbált volna, folytatta. – És a szeme elárulja, amikor Hardy Henningsenről vagy Ankerről beszél. Mintha tartozása lenne velük szemben, mert megúszta a lövöldözést, nem úgy, mint ők. Szóval, ha készen áll, hogy elmondja végre az igazságot, keressen fel. Addig nem tudok segíteni. Carl mormogott valamit, de nagyon halkan. – Egy pillanat – szólt a nő után. – Igaza van. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan átlát rajtam. Monát láthatóan hidegen hagyta Carl mentegetőzése. Indulni készült. Carl érezte, hogy elő kell rukkolnia valamivel, mielőtt a nő elmegy. – Mi lenne, ha egy vacsora közben beszélgetnénk erről? – kérdezte, de hamar rá kellett jönnie, hogy mellétalált. Olyannyira, hogy Mona még csak nem is reagált. Látszódott a pillantásán, hogy komolyan kezd aggódni Carlért. Bille Antvorskov ötvenes férfi volt. Igazi jolly joker, nem tudtak felvetni előtte olyan témát, amihez ne tudott volna hozzászólni. Ráadásul remekül mutatott a képernyőn, mint az elegáns üzletember és a rosszfiú sajátos keveréke. És még valami. Rekordidő alatt olyan vagyont gyűjtött, hogy már-már Dánia leggazdagabb emberei között emlegették. Ráadásul olyan gyógyászati projekteket vezetett, amelyekkel nap mint nap kockára tette a pénzét. Mindezzel pedig kivívta a közvélemény csodálatát és elismerését. Carl nem ezekkel az érzésekkel várt rá. Kénytelen volt megállapítani, hogy kevés lesz az idő, amit a férfi rá akar áldozni. Rajta kívül még négyen ültek az előszobában, ölükben laptopjukkal, s szemmel láthatóan nem voltak kíváncsiak a többiekre. Látszott rajtuk, hogy ők is nagyon fontos emberek, és sokat várnak az Antvorskovval való találkozástól.

A titkárnő Carlra mosolygott, de valójában a pokolba kívánta. Carl kellő határozottsággal erőszakolta ki magának az időpontot, ami rendkívül idegesítette Antvorskov titkárnőjét. Főnöke kedves udvariassággal fogadta Carlt és megkérdezte tőle, hogy járt-e már a koppenhágai kikötő üzleti negyedében, majd karjával egy ívet leírva végigmutatott az elébük táruló panorámán, a kék égen, a kikötő vizén, a darukon, a horgonyzó hajókon. – Úgy tudom, hogy a kétezer-kettő február másodiki christianborgi látogatásomról szeretne velem beszélni – mondta, majd keresgélni kezdett a számítógépén. – Hát ez különös… – mondta. – Mi olyan különös? – kérdezte Carl. – A dátum. A sok kettes. Ráadásul aznap két óra két perckor találkoztam a volt feleségemmel. Pezsgőt bontottunk – mosolyodott el. De gondolom, ön inkább arra kíváncsi, hogy miért mentünk el Merete Lynggaardhoz. – Igen. Ám először az érdekelne, hogy Daniel Hale miért volt ott. Mi is volt pontosan a feladata? – Érdekes, hogy épp őt említi. Neki ugyanis nem volt túl sok szerepe az említett találkozóval kapcsolatban. Daniel Hale és kiváló kollégái a labortechnológia fejlesztéséért voltak felelősek. Az ő munkája nélkül nehezebb lett volna ilyen sikereket elérnünk. – Ezek szerint ő nem a projektfejlesztésben dolgozott. – Pontosabban nem a projektek pénzügyi és politikai vonalán. Az ő területe a technológiai fejlesztés volt. – Akkor miért volt ott mégis a találkozón? A férfi elgondolkodott. – A saját kérésére. Nem is értettem, hogy miért. De mivel igen sok pénzébe kerültek volna az esetleges fejlesztések, joga volt ahhoz, hogy átlássa a projekt politikai összefüggéseit is. Okos ember volt, ezért is tudtunk olyan jól együtt dolgozni. Carl kihallotta a mondatból az öndicséretet is. Némelyik üzletembernek szüksége van arra, hogy ha burkoltan is, de dicsérgesse saját magát. – Milyen embernek ismerte Halét? – Nem ismertem közelebbről. Természetesen megbízható és lelkiismeretes, remek alvállalkozó, de nem voltam a barátja. – Ezek szerint nem volt része a magánéletének? – Hát nem – mondta Antvorskov olyan mosollyal az arcán, amit a médiában szokott bevetni. Soha nem találkoztunk a christianborgi találkozó előtt. Összevissza röpködött a világban. Egyik nap még Connecticutban volt, másnap már Aalborgban. Nem mondom, én is összegyűjtöttem már néhány bónuszpontot a repülőútjaim során, de semmi vagyok hozzá képest. – Azt mondja, hogy nem találkozott vele azelőtt soha? – Nem. – Ez különös. Nem találkoztak azelőtt semmilyen megbeszélésen, mielőtt neki adta volna a munkát? – Nézze, ezeket a dolgokat az embereim intézik. Ismertem Hale munkáját, elég volt néhány telefonbeszélgetés ahhoz, hogy megbízzak benne. A többi már nem rám tartozott. – Megengedné, hogy beszéljek valakivel a kollégái közül, aki kapcsolatban volt vele? Antvorskov akkorát sóhajtott, hogy a szék is beleremegett, amin ült. – Nem tudom, hogy ki dolgozik még itt azok közül, akik részt vettek a projektben. Tudja, a mi szakmánkban nagy a jövés-menés. Az emberek mindig újabb kihívásokat keresnek.

– Értem – mondta Carl, miközben arra gondolt, lehetetlen, hogy Antvorskov a füle hallatára beismeri, hogy nem tudja megtartani az embereit. – Ezek szerint nem tud segíteni? Nem tudja megadni Hale cégének a címét? A férfi elhúzta a száját. Az ilyesmit is az emberei szokták megoldani. Hat évvel ezelőtt adták át az irodaházat, ahol az Interlab Rt. is működött, mégis vadonatújnak néztek ki. A parkoló előtti területet szökőkutak díszítették, itt állt a céget reklámozó tábla is. Ezek szerint nem húzták le a rolót a kormányos távozása után sem, állapította meg Carl. A recepcióban úgy néztek Carl rendőrigazolványára, mintha egy jelmezboltban vásárolta volna, tíz perc várakozás után mégis leküldtek érte valakit. Elmondta, hogy milyen céllal érkezett, mire betessékelték egy elegáns tárgyalóba, amelynek a közepén nyírfából készült asztal volt, körülötte pedig bőrfotelek álltak. Egy zsúrkocsin különféle italok sorakoztak. A külföldi vendégek minden bizonnyal ebben a szobában kezdenek ismerkedni az Interlab hatékonyságával. A falat ugyanis a világ legkülönbözőbb részeiről származó oklevelek és tanúsítványok díszítették, valamint fotók, amelyek a cég projektjeit dokumentálták néhány diagram társaságában. A szoba a felső emeletek felé vezető, japán stílusban berendezett lépcsőház felől kapta a fényt. Most is verőfény árasztotta el. Daniel Hale apja lehetett a cég egykori alapítója. Az egyik fotón együtt állt egymás mellett apa és fia. Az apa konzervatívan mellényben és öltönyben, ahogy az akkoriban szokás volt, fia még kamaszként, széles mosollyal az arcán. Látszott rajta, hogy ég a tettvágytól. Carl lépéseket hallott maga mögött. Egy gömbölyded nő állt mögötte, és kíváncsian méregette. – Elárulná, hogy pontosan… hm, mi járatban van? – kérdezte. A cég kommunikációs igazgatójaként mutatkozott be. A ruháján lévő kitűzőn az Aino Huurinainen név állt. Szóval finn, állapította meg magában Carl. – Olyasvalakivel szeretnék beszélni, aki jól ismerte Daniel Hale magánéletét is, netán részese is volt annak. Valakivel, akivel Hale feltehetően megosztotta legbensőbb gondolatait is. A nő olyan képet vágott, mintha Carl valami perverz ajánlatot tett volna neki. – Ismer valakit, aki segíteni tudna? – Azt hiszem, Niels Bach Nielsen, az eladásért felelős igazgatónk az ön embere. De van egy olyan sejtésem, hogy nem óhajt önnel Daniel Hale magánéletéről beszélgetni. – Miért nem, ha szabad kérdeznem? Csak nincs valami rejtegetni valója? A nő pillantása magáért beszélt. – Nielsnek nincs semmi rejtegetnivalója, ahogy Danielnek sem volt. De Niels soha nem tudta magát túltenni Daniel halálán. Carl kezdte kapiskálni a dolgot. – Úgy érti, hogy Niels és Daniel együtt voltak? – Igen. Niels a legfőbb bizalmasa volt, mind a magánéletben, mind pedig a munkában. – Elnézést, ezt nem tudtam. – Nos? – Nincs véletlenül egy fényképük Daniel Haleról, amit kölcsön tudnának adni a nyomozáshoz? A nő szó nélkül elvett a mellettük álló asztalról egy prospektust. – Parancsoljon. Remélem, megfelel. Némi vita után, amit Bille Antvorskov titkárnőjével volt kénytelen folytatni, kapcsolták neki az igazgatót.

– Beszkenneltem egy fotót, amit átküldenék önnek. Ha megkapta, szeretnék ezzel kapcsolatban néhány szót váltani önnel. Antvorskov beleegyezett, és megadta az e-mail címét, Carl megnyomta a küldés gombot és le sem vette a szemét a gépről, amíg át nem ment az üzenet. A prospektusban igazán remek kép szerepelt Daniel Haleról. Magas, szőke, napbarnított, elegáns férfit örökített meg a fotós. Egyezett a leírás azzal a férfiéval, akit a parlamenti kávézóban többen is láttak. Heteroszexuális férfi benyomását keltette. – Megérkezett a levél – hallotta Bille Antvorskov hangját. – Már nyitom is a mellékletet. Mit csináljak most? – Kérem, erősítse meg, hogy Daniel Halét látja a képen, akivel a parlamentben is járt – kérte Carl. – Azt nem tehetem – mondta Antvorskov. – Ugyanis nem ismerem ezt a férfit.

26 2005 A harmincötödik születésnapján visszakapcsolták a mennyezeti világítást a szobájában, a leselkedő árnyak viszont eltűntek. A fénycsövek közül jó néhány kiégett már. Kénytelenek lesznek bejönni, hogy kicseréljék, gondolta Merete, különben egy napon teljesen rám borul a sötétség. Biztos volt benne, hogy most is figyelik. Egyszer be kell, hogy jöjjenek. Csökkentik a nyomást, és bejönnek. Kivárja a pillanatot. A legutóbbi születésnapján növelték a levegő nyomását. Merete már egyáltalán nem foglalkozott ezzel. Ha túlélte a négy atmoszférát, majd túléli az ötöt is. Nem tudta, hogy mi az emberi szervezet számára az elviselhetőség határa, de tudta, hogy még nem tartanak ott. Bár úgy egy éve hallucinálni kezdett. Úgy látta, mintha a szoba tágulna, a falak távolodnának. Ő pedig könnyűnek és boldognak érezte magát. A valóság távol került tőle. A különös érzés eltartott néhány napig. Ám amikor visszatért a valóságba, fülzúgás kezdte kínozni. A zúgás kezdetben távolinak tűnt, de két hét alatt az elviselhetetlenségig erősödött. Leginkább ahhoz a hanghoz hasonlított, amit akkor hallhatunk, amikor a tévében nincs adás. Idegesítő, sercegő hang. Majd megszűnik, ne izgulj már, vigasztalta magát. Megszűnik, amint hozzászoktál a nyomásszinthez. A zúgás azonban csak nem szűnt meg. Már az öngyilkosság lehetőségét latolgatta. Itt fog elpusztulni, ebben a sírkamrának rendelt szobában. Nincs más hátra, csak a halál. És ezt látta az asszony arcában is, amikor belevilágított. Nincs esély a menekülésre. Soha. Akkor inkább önkezével vet véget életének. Maga dönti el, mikor jön el az ideje. Igen ám, de hogyan, mivel. Rendelkezésére állt egy elemlámpa, két vödör, az egyik az élelem számára, a másikat vécének használta, volt nála mindig egy tekercs vécépapír és a kabátjából kivett két műanyag merevítő, az egyik a fogtisztítója. A szoba különben teljesen üres volt, falai csupaszok. Sehol semmi, amire valahogy, mondjuk a kabátjából tépett anyaggal felakaszthatta volna magát. Csak egyetlen módja maradt az öngyilkosságnak, hogy halálra éhezteti magát. Megtagadja az egyhangú táplálékot, amit kap, és nem iszik többet. Lehet, hogy csak erre várnak. Nem szorult beléjük semmi könyörületesség. Nem először fordulna elő a történelemben, hogy emberek más emberek szenvedésén élvezkednek. Elege volt ebből. Odaállította az egyik vödröt a falhoz, az ablak alá és felállt rá. Elmondta fogvatartóinak, hogy elege van. Ezentúl nem fog sem enni, sem inni. Lefeküdt a padlóra, és becsukta a szemét. Számításai szerint október hatodika volt aznap, és úgy számolta, hogy körülbelül egy hete van hátra. Halála napján az életkora harmincöt év, három hónap és egy hét lesz. Ha jól számolta, ez összesen tizenkétezer-háromszáz nap. Rajta kívül csak a gyilkosai ismerik majd halála időpontját. Pillanatnyilag ő az egyetlen, aki sejti, hogy 2005. október 13-án fog meghalni. Már másodszorra szóltak be neki, hogy cserélje ki a vödröket. Mi történik, ha nem fogad nekik szót? Két lehetőségük van, vagy benne hagyják a vödröt a zsilipaknában, vagy kiveszik.

Fogvatartói nem vették ki a vödröt, és hasonlóképpen cselekedtek az elkövetkező néhány napban is. Kiabáltak vele, megfenyegették, hogy még jobban növelik a nyomást, és ha ez sem hat, akkor kiszívják a szobából a levegőt. Mintha nem értették volna, hogy hiába fenyegetik a halállal, amikor épp arra vágyott. Lehet, hogy bejönnek hozzá, lehet, hogy nem, mert érdektelen a számukra. Fejében gyors sebességgel cikáztak a gondolatok, egyik kép a másikat követte, muszáj volt elnyomnia valamivel a zúgást. Az ötödik napon minden összefolyt, a boldogságról való álmodozás, a karrierje, Uffe, ahogy áll, magára hagyva a hajón, a szerelem, amit nem fogadhatott el, a meg nem született gyermekei, Mr. Bean és a televíziózással töltött nyugodt órák. Érezte, ahogy szépen lassan elengedi a vágyait. Megkönnyebbülve feküdt a padlón, különös állapotba került. Telt az idő, és a zsilipben hagyott vödörben rohadni kezdett az étel. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett, amikor lüktetni kezdett az állkapcsa. Kábultságában először azt hitte, hogy a remegés valahonnan kívülről jön. Mindez elég ok volt arra, hogy résnyire nyissa a szemét. Tovább nem. Lehet, hogy bejönnek hozzá, gondolta, majd visszazuhant kábultságába, amelyből hasogató fájdalomra ébredt. Mintha kést szúrtak volna az arcába. Nem tudta, hány óra van, nem tudta, hogy figyelik-e odakintről, csak ordított, ahogy a torkán kifért. Úgy érezte, mintha kettéhasadna az arca. A fogából kiinduló fájdalomtól lüktetett az egész állkapcsa. Óvatosan a szájába dugta az ujját. Az egyik foga begyulladt. Megnyomta a duzzanatot, mire elviselhetetlen fájdalom hasított belé. Alig kapott levegőt. Kisvártatva összeszedte az erejét, és bedugta a szájába a fogpiszkálót, hátha talál valamit a fog és az íny között, amitől begyulladt. De alig ért a fogához, máris poklok kínját kellett elviselnie. Ki kell valahogy tisztítania a lyukat, de amikor ismét a szájába dugta a fogpiszkálót, hányingere lett. Képtelen volt megtenni, egyszerűen képtelen. Odarohant a zsilipaknához, hátha talál benne valami ennivalót, vagy valamit, ami enyhítené a fájdalmát. Lehet, hogy elég egy korty víz, amivel kiöblögeti a száját, és máris jobb lesz. Belenézett a vödörbe, ami olyan finomságokkal volt tele, amelyekről már régóta álmodni sem mert. Két banán, egy alma, egy darab csokoládé. Teljes képtelenség. Rá akarják venni, hogy egyen. Nem fog sikerülni. Kivette a vödörből a gyümölcsöket, és az ujját a vizeskannába dugta, majd a szájába, így próbálva vizet juttatni a gyulladt fogra. Nem érzett semmi változást. Merete letérdelt az ablak védelmező árnyékába, és imádkozni kezdett. Tudta, hogy a teste egy ponton úgyis feladja a szolgálatot. Úgy látszik, élete utolsó néhány napját ez a szörnyű fájdalom kíséri végig. Mintha a túlvilágról szóltak volna hozzá a hangok. A nevén szólították. Kinyitotta a szemét és látta, hogy még mindig a vödör mellett fekszik, az ablak alatt. A fogában megszűnt a fájdalom. A mennyezetre emelte a tekintetét, ahol az egyik fénycső, közvetlenül fölötte, villogni kezdett. A hangok is valahonnan onnan jöttek, vagy csak hallucinál? – Igazad van – mondta egy ismeretlen hang. – Tényleg kivette a gyümölcsöt. Nem álmodik, állapította meg Merete. Egy férfi hangja volt. Merete felemelte a fejét, de csak annyira, hogy kintről ne vegyék észre. – A padlón vannak, innen jól lehet látni – mondta egy női hang. Ezt már ismerte. Az a nő volt, aki évente egyszer beszélni szokott hozzá. Bármikor felismerte volna. Biztos elfelejtették lekapcsolni a hangszórót az előbb, amikor beszéltek hozzá. – Biztos odafeküdt az ablak alá – hallatszott a nő hangja.

– Szerinted meghalt? Egy hete már, hogy nem eszik – tette hozzá a férfihang a legnagyobb természetességgel. – Jellemző lenne rá, a kis szuka! – Mi lenne, ha kiegyenlítenénk a nyomást, és megnéznénk? – És szerinted mi történne akkor? Testének minden egyes sejtje az öt atmoszféra nyomáshoz szokott hozzá. Hetekbe telne átszoktatni. Ha most kinyitod, nem éli túl. Vele nem az történne, mint a mélyvízi búvárokkal, nem az eszméletét veszítené el. Szétrobbanna a teste. Láttad, hogy néz ki a széklete. A vizeletéről nem is beszélve. Ne felejtsd el, hogy három éve gyakorlatilag ebben a magasnyomású kamrában él. – Nem tudnánk egyszerűen csak újraéleszteni? A nő nem válaszolt. Merete egyre nehezebben lélegzett. Elképesztette, amit hallott. A gonoszságnak ez a mértéke. Ha tehetnék, szétszednék és összeraknák megint. Kísérleteznének vele. A pokol tornácán volt. Örök szenvedésre kárhoztatták. Próbáljatok meg csak bejönni, szemét disznók, gondolta, és görcsösen megmarkolta a zseblámpát, amikor a zúgás a fülében kezdett megint elviselhetetlenné válni. Az elsőnek, aki belép, beleállítja a zseblámpát a szemébe. Nem adja olyan könnyen az életét, megkapják, amit megérdemelnek. – Megbeszéljük Lasséval, ha visszajött, rendben? – mondta a nő, ellentmondást nem tűrő hangon. – Megőrültél? Egy évszázad, mire Lasse ideér! Nem fogja addig bírni – mondta a férfi. – Lasse kitekeri a nyakunkat. Egy darabig nem szóltak egymáshoz. A szobára nehezedő súlyos csend egyre fúllasztóbbá vált. Merete egyre görcsösebben szorongatta a kezében a zseblámpát. Várt. A fájdalom váratlanul csapott le megint, akár a villám. Visszafogta a lélegzetét, meg kellett állítani a fájdalmat, mielőtt felordított volna. Sikerült. Rohamokban tört rá a hányinger, de képes volt kontrollálni a testét. Csak a sírását nem tudta elfojtani. Hátrahajtotta a fejét, és hagyta, hogy a szeméből patakokban folyjék a könny. Nem szabad, hogy meghalljanak. Elég, ha én hallom őket. A torkát szorongatta, hogy elfojtsa a feltörni készülő kiáltást. Testének minden egyes porcikájában érezte a kínt. Végül nem bírta tovább. A kiáltás kiszabadult, saját önálló életét élte. Valahonnan a teste mélyéből szakadt fel, és ott maradt kitartóan. – Itt van. Hallod? Tudtam, hogy itt van! – mondta a nő, majd egy kattanás hallatszott. – Gyere elő, hogy láthassunk! – hallatszott megint a nő visszataszító hangja. Akkor már ők is sejtették, hogy valami nincs rendben. – Beragadt a kapcsoló! – kiabálta. Hallatszott, hogy összevissza kapcsolgatja, de nem tudta megoldani a problémát. – Hallottál mindent, te kis ribanc! – ordította. Nyers és kegyetlen volt a hangja. – Majd Lasse elintézi, ha visszaért – mondta a férfi. Merete úgy érezte, hogy szétrobban az állkapcsa. Tehetetlenül felállt, bár nem szeretett volna. Muszáj volt elterelnie a figyelmét a fájdalomról. Először feltérdelt, állkapcsát égette a fájdalom, majd felemelkedett. – Hogy nézel ki, te ribanc! – hallatszott kintről az állatias hang, majd hangosan nevetni kezdett. – Begyulladt a fogad, ribanc? Te szerencsétlen! Merete az ablak felé fordult. Önmagában ez a mozdulat is iszonyatos fájdalmat okozott neki. – Ne aggódj, még utolér a bosszúm! – mondta a nő, és az üveghez szorította az arcát. – Nem fogod megúszni – rikácsolta. – Ha nem eszel, hamarabb elpatkolsz, mint gondolnád – tette még hozzá.

A puszta gyűlöleten kívül azonban más is volt a hangjában. Akár a macska az egérrel, úgy játszott Meretével. És a macska még nem fejezte be a játékot. Áldozatának még élnie kellett. – Nem fogok enni – sóhajtotta Merete. – Begyulladt a fogad? – kérdezte a férfi. Merete bólintott. – Nem segíthetünk – mondta hidegen a férfihang. Merete saját tükörképét látta az ablakban. A vele szemben álló nőnek iszonyatosan be volt dagadva az egész arca. Látta, hogy a szeme majdnem kiesik a fájdalomtól az üregéből. Hátat fordított, majd nekidőlt az ablaknak, lecsúszott a földre és sírt. Szörnyű felfedezés volt számára, hogy a teste élni akar, és még képes az életre. Ha megeszi az ételt, amit a vödörbe tettek, szétszaggatja a fájdalom. Vagy nem. Majd kiderül. Mindenesetre nem adja fel olyan könnyen. Már csak azért sem, mert épp az imént ígérte meg annak a szemétnek. És ő is megkapja még majd, amit megérdemel. A fájdalom békén hagyta egy darabig, hogy azután újult erővel törjön föl a mélyből. Merete ordított, ahogy csak tudott. A fájdalom betöltötte a száját és felkúszott egészen a halántékáig. – Találsz a vödörben egy kis elsősegélyt is – mondta a nő röhögve. – Használd egészséggel. Merete magához húzta a vödröt és belenézett. Egy harapófogó volt benne.

27 2007 Carl mintha bal lábbal kelt volna fel aznap. Az egész Jesperrel kezdődött, aki elviselhetetlen zenéit üvöltette. Majd amikor végre beszállt az autójába, rá kellett döbbennie, hogy a benzinkijelző a nullán áll. Amikor végre beért a helyére, és a pincehelyiségében meglátta Assad energiától duzzadó arcát, úgy döntött, hogy azonnal a nyugdíjazását kéri, és élete hátralévő részét egyedül, egy békés helyen tölti majd el. Carl fáradtan biccentett asszisztensének. Enerváltan nyúlt a kávékiöntő után, de az üres volt. Assad gyorsan a maga teájából kínálta. – Nem értem én ezt az egészet, Carl. Azt mondtad, hogy Daniel Hale meghalt egy autóbalesetben. Erre kiderül, hogy az a férfi, aki a parlamentben járt, nem is ő volt. Ha nem ő volt, akkor meg kicsoda? – Fogalmam sincs róla. Azt mindenesetre tudjuk, hogy Halenak az égadta világon semmi dolga nem volt Merete Lynggaarddal. Azzal a férfival volt valami ügye, aki Hale helyébe lépett – mondta, és belekortyolt Assad mentateájába. Négy-öt kanállal kevesebb cukorral még élvezhető is lett volna. – Ezek szerint nem Hale vitte Merete lakására a borítékot, és nem vele vacsorázott a Bankerátban. – Igen. Mivel a munkatársai szerint akkor nem is volt Dániában – mondta Carl, és Assadhoz fordult. – Emlékszel, mi állt a rendőrségi jelentésben Hale kocsijával kapcsolatban? Mindent rendben talált a vizsgálat, vagy találtak valami hibát? – Mire gondolsz? Hogy a fékek jól müködtek-e? – Mindenre. A fékek, a kormány… Minden. Volt-e olyasmi, ami gyanúra adott volna okot? Assad megvonta a vállát. – Azt hiszem, nehéz lett volna megállapítani, Carl, mivel az autó kiégett. A jelentés szerint baleset volt. Semmi gyanús körülmény. Carl is erre emlékezett. – Még tanúk sem voltak, akik látták volna, hogy mi történt. – Tudom, Assad, tudom. – Csak az a férfi, aki belehajtott. – Hát ez az, Assad, ez az! – mondta Carl, és megint belekortyolt a teába. Egy pillanatra kirázta a hideg. A végén még függővé válik. – Mi van a másik férfival, akibe Hale belehajtott? Beszélnünk kéne vele! – Már ráállítottam List, hogy keresse meg – mondta Carl. Assad elszomorodott. – Nyugi, neked találtam egy másik feladatot. Menj el Holtugba, és beszélj még egyszer Helle Andersennel. Tudod, a gondozónő. Vidd magaddal Daniel Hale fotóját, és kérdezd meg, hogy ez a férfi hozta-e a borítékot. – De hát nem ő volt, a másik volt az, aki… – vetette ellen Assad, de Carl egy kézmozdulattal leállította.

– Értem, Assad. A lényeg, hogy mi ketten tudjuk, hogy ki ez a férfi. Ha Helle Anderson sem ismeri, ahogy azt előre feltételezzük, kérdezd meg, hogy hasonlít-e arra a férfira, aki a levelet vitte. Kérdezd meg még azt is, hogy Uffe látta-e azt a másikat, aki a levelet vitte. És végül kérdezd meg, emlékszik-e arra, hogy hol rakta le Merete a diplomatatáskáját, amikor hazament. Mondd el neki, hogy a táska fekete, és volt az egyik oldalán egy nagy karcolás. Amúgy Merete apjáé volt, és ott volt az autóban, amikor a baleset történt. Ezek szerint sokat jelenthetett neki – tette még hozzá, és intett Assadnak, hogy várjon még egy kicsit. – Utána bemész a régiségkereskedőkhöz, akik megvették a házat Maglebyben, és megkérdezed őket is, hogy látták-e valahol a táskát. Holnap találkozunk, és megbeszéljük a dolgot. Nyugodtan vidd magaddal a kocsit, én taxizom, este meg vonattal megyek haza. Assadnak valahogy nem akaródzott még elindulni. – Igen? – kérdezte Carl. – Egy pillanat. Ha nem probléma, hozom a jegyzettömbömet. Elmondanád még egyszer, pontosan mit is kell csinálnom? Hardy csukott szemmel feküdt, halántékán kidagadtak az erek. Arca ugyanakkor nyugalmat árasztott. Carlnak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy nem zavarja, és hazamegy. A szobából kivitték a kezeléséhez használt gépek egy részét, csak a lélegeztetőgép maradt benn. Talán ez jó jel, tűnődött el Hardy, de nem volt biztos benne. Már sarkon is fordult, és elindult az ajtó felé, amikor Hardy hangja megállította. – Hová mégy? Képtelen vagy néhány percig csendben figyelni valakit? Carl megfordult. Hardy ugyanabban a pózban, csukott szemmel feküdt. – Ha azt szeretnéd Hardy, hogy maradjanak a látogatóid, jelezd valamivel. Legalább úgy, hogy kinyitod a szemed. – Ma sajnos nem megy. Képtelen vagyok kinyitni a szemem. Carl bólogatott. – Így tudok különbséget tenni a napjaim között. – Értem, értem. – Holnap csak jobbra fogok nézni. Carl erre nem tudott mit válaszolni. Pillanatnyi csend után megkérdezte: – Ugye nem volt baj, hogy ide küldtem hozzád Assadot az aktákkal? – Új fejlemények vannak a Lynggaard-ügyben? – Ez volt az első alkalom, hogy Hardy hangjában nyoma volt az érdeklődésnek. Carl elérzékenyült. – Igen. Történt ez-az – mondta, és beszámolt a Daniel Haleval kapcsolatos dolgokról. – Kíváncsi vagy, hogy mit gondolok? – kérdezte Hardy. – Szerintem arra gondolsz, hogy van egy új nyom, amin el lehet indulni. – Bizony. Itt nagyon bűzlik valami – jegyezte meg, és egy pillanatra kinyitotta a szemét, felnézett a plafonra, majd megint becsukta. – Találtál politikai indítékot? – Abszolút semmit. – Beszéltél a sajtóval? – Mire gondolsz? – Bármelyik parlamenti tudósítóval. Van orruk az ilyesmihez. Vagy valakivel az egyik bulvárlaptól. Pelle Hyttested a Gossiptól. Az a fickó olyan mélyről elő tud ásni bármit, hogy az hihetetlen. Kérdezd csak meg, és biztos többet fogsz tudni, mint most – mosolyodott el egy pillanatra, majd elhallgatott. Beszélnem kell neki a gyilkosságról, gondolta Carl. Mégpedig most, ez a megfelelő pillanat. – Hardy, figyelj ide. Történt egy gyilkosság Soron, ami félelmetesen hasonlít az amageri esetre. Hardy kifejezéstelen arccal hallgatta.

– És? – Ugyanazok a körülmények, ugyanaz a fegyver. Ugyanaz a piros kockás ing, feltételezhetően ugyanazok az emberek. – Azt mondtam, hogy és? – Értem, ezért kezdtem el mesélni… – És? Mennyiben érint ez engem? Carl lapzárta után érkezett a Gossip szerkesztőségébe. Az újságírók egykedvűen ültek íróasztaluknál, ügyet sem vetettek a közöttük manőverező rendőrre. Úgy tűnt, nem ismerték fel. Pelle Hyttested a sarokban ült, és rövidre vágott vörös szakállát simogatta. Carl hallomásból ismerte az újságírót. Azt is tudta, hogy pénzért sok mindenre kapható. A dánok imádták vitriolos stílusát. Ellentétben áldozataival. Visszatérő vendége volt a bíróságoknak becsületsértési perek miatt, de a főszerkesztő mindig kiállt az újság fenegyereke mellett. Hyttested garancia volt a magas példányszámra. Az újságíró rövid pillantást vetett Carl rendőrigazolványára, majd kollégái felé fordult. – Nem látja, hogy dolgozom? – kérdezte. Carl gondolkodás nélkül elővette a tárcáját és meglebegtetett egy ezerkoronást a fickó orra előtt. – Miről van szó? – kérdezte Hyttested, és pillantása a pénzre tapadt. Talán éppen azt számolgatta magában, hogy hány italra elég az ezerkoronás Andy bárjában. – Merete Lynggaard ügyében nyomozok. A kollégám, Hardy Henningsen azt állítja, hogy ha valaki, akkor maga tudja, hogy van-e félnivalója valamelyik politikusnak a Lynggaard-ügyben. – Félnivalója? Hát ezt szépen megfogalmazta. Megmondaná, miért érdekli? – kérdezte. – Csak nincsenek új fejlemények? Egy pillanatra mintha fordult volna a kocka. Valójában Carlnak kellett volna kérdéseket feltennie. – Új fejlemények? Nem. Csupán olyan pontra jutott az ügy, amikor végképp tisztáznunk kell bizonyos kérdéseket. Pelle Hyttested Carlra meredt. – Öt évvel az eltűnése után? Ne etessen már! Inkább mondja el, mit tud, és én is elmondom, mit tudok. Carl ismét meglebegtette az ezerkoronást. – Beszéljen inkább arról, kinek állhatott útjában Merete. – Sokan utálták azt a kis kurvát. Ha nem lettek volna olyan jó mellei, már rég kirakták volna. Hyttested nem a demokraták szavazótáborába tartozik, állapította meg magában Carl. – Értem. Szóval nem tud semmit – mondta Carl, és a többiek felé fordult. – Talán maguk tudnak segíteni. Bármivel. Az sem gond, ha nem az ügy politikai hátterével van kapcsolatban. Pletykák, randevúk, amikor a maguk lesifotósai is jelen voltak… Nos? Carl végignézett a többieken. – Azt mondja, hogy Hardy Henningsen küldte ide? – kérdezte Hyttested. – Te juttattad Hardyt kórházba. Emlékszem, hogy egy bizonyos Carl Morck volt az, aki a többi kollégáját használta fedezék gyanánt. Nem maga az véletlenül? Carl elképedve hallgatta az újságírót. Hogyan juthatott hozzá ilyen belső információkhoz? – Ezt ugye azért mondja, mert valójában azt szeretné, hogy behúzzak egyet a szemtelen képébe, és eltapossam, mint egy kis tetűt, hogy azután legyen témája a következő héten is?

Carl megjegyzése óvatosságra intette az újságírót, aki ismét az ezerkoronás felé kezdett kacsingatni. – Hardy Henningsenért az életemet adtam volna, úgyhogy vigyázzon legközelebb, hogy kérdezés nélkül miről kezd beszélni. Hyttested győzedelmesen kollégái felé kacsintott. Megvolt a következő kiadás szalagcíme. Carl lesz az áldozat. Már csak egy fotós hiányzott. Carl érezte, hogy egyszerűbb, ha elmegy. – Megkapom az ezrest, ha megmondom annak a fotósnak a nevét, aki Merete Lynggaardra specializálta magát? – És? Mire megyek vele? – Azt én honnan tudjam. Maga a rendőr. De nekem mindegy. – Hogy hívják? – Jonas. Vele kell beszélnie. – Jonas? Pontosabban? – kérdezte, Carl és már csak pár centiméter választotta el Hyttestedet az ezerkoronástól. – Jonas Hess. – Oké. És hol találom? Itt dolgozik a szerkesztőségben? – Nálunk ilyenek nem dolgoznak. Nézze meg a telefonkönyvben. Carl felírta a nevet a jegyzetfüzetébe, amit végül az ezerkoronással együtt a zsebébe csúsztatott. Hyttested így is, úgy is írni fog róla a következő számban. Egyébként pedig soha nem fizetett az információkért. Hyttestednek korábban kell felkelnie ahhoz, hogy kifogjon rajta. – Szóval az életedet adtad volna érte? – kérdezte az újságíró, amikor Carl elindult kifelé. – Akkor miért nem tetted meg? Miután Jonas Hess címét megkapta a recepción, a taxi már röpítette is a Vejland fasor irányába. Hess háza előtt egy feldőlt bicikli hevert, az ablakok koszosak voltak. Carl nekifeküdt a csengőnek. – Fogd már be a pofád – hallotta bentről. Egy vörös képű férfi nyitott ajtót. A másnaposság minden jellegzetes tünete látható volt rajta. – A francba is, hány óra van? – kérdezte, és zavartan hunyorgott bele a napfénybe, majd elindult befelé. A szoba úgy nézett ki, mint amit atomtámadás ért, ám ez a lakóját szemmel láthatóan nem zavarta. Lehuppant a kanapéra, ami elég rendesen meghajlott alatta, majd húzott egyet a mellette heverő whiskysüvegből. Szeme sarkából Carl mozgását próbálta követni. Hát, nem a kedvencem, gondolta Carl. Tapasztalatból tudta, hogy az ilyen alakok tanúként nem állják meg a helyüket. Carl átadta Hyttested üdvözletét, remélte, hogy a név hallatán kicsit oldódik majd a hangulat. Nem így történt. – Az a szemét tartozik nekem. Carl megmutatta a fickónak a rendőrigazolványát, majd visszatette a zsebébe. – A rendőrségnek egy olyan osztályán dolgozom, ami megoldatlan rejtélyek megfejtésén munkálkodik – mondta kedvesen, nehogy elijessze. Hess kezében megállt az üveg. Talán túl sok volt ez így egyszerre az ő állapotában. – Merete Lynggaard ügyében keresem – próbálkozott tovább Carl. – Úgy hallottam, hogy maga őrá specializálódott. – Ezt kurvára kevesen tudják – mondta a fickó mosolyogva. – És mi van vele? – Van róla olyan képe, amit még nem publikáltak? A férfi mosolyogni próbált.

– Apukám, el sem hinnéd, mennyi. Minimum tízezer! – Tízezer? Ez remekül hangzik. – Figyelj ide! Naponta két-három tekercset lőttem el két-három év alatt. Szerinted ez mennyi? – Biztosan több mint tízezer – jegyezte meg Carl. – Azt hiszem. Egy óra múlva a jelentős mennyiségű whisky ellenére Hess képes volt megmutatni Carlnak a sötétkamráját, ami egy betonépületben volt a ház mögött. A helyiségben meglepő rend uralkodott. Carl járt már néhány sötétkamrában, de egyik sem volt ilyen rendezett, mint Jonasé. Kihúzott egy fiókot, gondosan végigpásztázta a szemével, majd elővett egy mappát, amelyen a „Merete Lynggaard 2001.11.13.–2002.03.01.” felirat állt. – Itt vannak az elmúlt időszak negatívjai. Carl kinyitotta a mappát, és hátulról lapozgatni kezdte. A műanyag tasakok mindegyikében egy teljes film negatívját találta. Kivéve az utolsót. Abban összesen öt kép volt. A dátum: 2002.03.01. – Tehát készített róla képeket az eltűnése előtt egy nappal. – Igen. A parlament parkolójában. Csak pár kép. Épp vártam odalenn, és megláttam. – Rá várt? – Nem feltétlenül. Úgy általában. Bármelyikükre. Ha tudnád, hány furcsa helyzetről csináltam már képet az udvar hátsó lépcsőjénél. Az ember csak vár, és egyszer csak szembe jön vele az alkalom. De a nagy fogás, úgy látom, nem aznap jött – mondta a férfi, és kivilágította a képeket. Carl ráközelített a negatívra. Jól látszott Merete diplomatatáskája. A hóna alá szorította. Hihetetlen – csóválta a fejét. Rögtön az első képen ott a bizonyíték. Mereténél ott volt a táska, amikor hazafelé indult. Egy régi, lestrapált diplomatatáska. – Kölcsönkérhetem ezt itt? – kérdezte Jónást. A fényképész jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Soha nem kölcsönzők ki negatívot. És nem adom el. Viszont készíthetek másolatot. Beszkennelem. Talán nem gond, ha nem annyira tiszta a kép – mondta Jonas és krákogva felnevetett. – Köszönöm. Bőven jó lesz egy másolat. És küldje a számlát az osztályomra – mondta Carl, és odaadta neki a kártyáját. Jonas a negatívokat nézegette. – Valóban. Aznap nem történt semmi izgalmas. Nyáron annál inkább, különösen a hűvösebb napokon. Olyankor nagyon jól lehetett látni a mellbimbóit a blúza alatt. Azokért a képekért mindig sokat fizettek. Ismét felnevetett, furcsán krákogósan, majd odament egy kis piros hűtőszekrényhez. Amikor kinyitotta, megzörrentek benne a vegyszeres üvegcsék. Jonas kivett belőle egy üveg sört, és Carl felé nyújtotta, de mire az reagált volna, már ledöntötte a tartalmát. – Az lett volna a nagy dobás, ha lekapom az egyik szeretőjével – belenézett a hűtőbe, hátha talál benne még valamit, amit magába dönthet. – Egy nappal előtte majdnem sikerült is. Becsukta a hűtőszekrényt, felemelte a mappát, és lapozgatni kezdett benne. – Van itt egy kép Meretéről, amikor a kollégáival vitatkozik a terem előtt. Csináltam is a képről néhány másolatot. Na nem a vita volt az érdekes a képen, hanem inkább ő – mondta Jonas, és egy nőre mutatott, aki szorosan Merete mellett állt. – Talán nem látszik olyan jól a negatívon, de a nagyításon annál inkább. Az a nő, az új titkára, teljesen odáig volt érte.

Carl a negatív fölé hajolt. Igen, kétségtelenül Sos Norup az. Másképp nézett ki ezen a képen, mint valbyi otthonában a sárkány-természetű barátnője társaságában. – Nem tudom, hogy volt-e köztük valami, vagy csak a titkára volt, annyira odavolt érte. De nem is ezt akartam mutatni – mondta és tovább lapozott. – Itt van. Február huszonöt. Azért emlékszem ennyire pontosan, mert akkor van a húgom születésnapja, és valami drága ajándékot akartam venni neki, mert úgy éreztem, hogy ez a kép egy aranybánya. Itt van – mondta, és az asztalra tette a képet. – Ez volt aztán a jó fogás. Egy pasival beszélgetett a lépcső aljában – mondta Jonas egyre lelkesebben. – Nézd csak, milyen zavarban van a nő. Van valami a pillantásában, amiből kiderül, hogy valami nem hétköznapi dolog történik – lelkendezett, és Carl kezébe nyomott egy nagyítót. Carl nem értette, hogy a fotós hol a fenében látta Merete szemében az izgatottságot, mert ő csak két fehér foltot látott a képen. – Sajnos észrevette, hogy ott vagyok. A pasit csak hátulról tudtam lekapni. Utána próbálkoztam még, de sajnos eltűnt. A másik irányban ment ki az utcára, a kerten keresztül, a híd irányában. Szerintem ez csak egy afféle futó kaland lehetett. Semmi komoly. Jó páran szerettek volna még ilyen helyzetbe kerülni azzal a nővel. – Van erről is másolatod? Jonas nyelt egyet. – Hogy van-e még másolatom? Van, ha lemész a sarki boltba és hozol nekem még egy pár Pilsnert. Carl beleegyezően bólintott. – Rendben, de előtte kérdeznék még valamit. Ha ennyire rajta voltál azon, hogy lekapd Merete Lynggaardot valamelyik szeretőjével, biztos vagyok benne, hogy jártál Stevnsben is, a házánál. A fickó fel sem nézett, a mappát lapozgatta, amikor válaszolt Carlnak: – Voltam ott néhányszor. – Nem értem. Ezek szerint láttad Meretét a sérült öccse társaságában. Igaz? – Persze. Sokszor – mondta, és megjelölte az egyik képet. – Itt van egy jó kép Meretéről és arról a pasiról. Majd adok erről is másolatot. Talán te tudod, kiről van szó. De akkor elmesélhetnéd nekem is. Carl megint csak bólintott. – Miért nem fotóztad le az öccsével, Uffével? Akkor legalább az egész világ megtudta volna, miért megy haza olyan korán a parlamentből. – Igen, nem fotóztam le. Mégpedig azért nem, mert az én családomban is van valaki, aki sérült. A húgomról van szó. Ráadásul ő sokkal rosszabbul van. – Nem értem, hiszen a képekből élsz. Jonas Carlra nézett, aki a pillantásából fölfogta, hogy jobb, ha most kimegy azért a néhány üveg sörért, különben nem jut a másolataihoz. – Tudod – mondta a fickó –, lehet, hogy egy gazember vagyok, de azért vannak határok, amiket nem lépek át. Gyalog indult hazafelé az Allerod állomástól. Az utca összképe sokat romlott, mióta utoljára erre járt. Az út egyik oldalát luxuslakásnak álcázott betonkaszárnyák szegélyezték, és nemsokára az út másik oldaláról is eltűnnek a kellemes, földszintes kis házak. Egy éve még nem hitte volna el, hogy így történik majd, de az építkezés lassan elérte az ő lakónegyedét is. Otthon, a Ronneholtparkban már javában zajlott a kerti mulatság. Március huszonhetedike volt, ilyenkor kezdődik igazán a tavasz.

Morten Holland megragadta az alkalmat, és felvette a marokkói útján szerzett lebernyegszerű ruhát. Ilyen klepetusokban szoktak új szektákat alapítani, állapította meg Carl. – Épp időben jöttél! – mondta Carlnak Morten és egy szelet tarját tett a tányérjára. Szomszédasszonya, Sysser Petersen kicsit kapatos volt már, de méltósággal viselte. – Én nem bírom tovább – mormogta. – Eladom ezt a kócerájt, és elköltözöm. Jó nagyot kortyolt a poharából, majd folytatta: – Az önkormányzatnál mindenért kérelmeket kell benyújtanunk. Pedig csak az embereknek szeretnénk segíteni. Ha a politikusoknak is ennyi folyamodványt kellene kitölteniük, mondjuk azért, ha sofőrt, titkárnőt szeretnének, vagy szolgálati útra szeretnének menni, hát levegőt venni nem maradna idejük. Nemhogy aludni vagy utazni. Érted ezt? Carl sejtette, hogy hamarosan a kormány véget nem érő kritikája következik. Talán csak akkor fejezik be, ha már elfogyott az utolsó pohár bor és az utolsó szelet hús is. Így nem tehetett mást, mint megölelte Syssert és barátságosan vállon veregette Kennt, majd a tányérjával együtt felment a szobájába. Mással kellett most foglalkoznia.

28 2007 Hajnali háromkor Carl arra ébredt, hogy a Soroben végignézett piros kockás ingek közül az egyik mégiscsak ismerősnek tűnik neki. A szíve hevesen vert. Rossz kedve volt. Nehezére esett erre az ügyre koncentrálnia, de tudta, ha elaludna, folytatódna a rémálom a szögbelövő pisztolyokról és a piros kockás ingekről. Arról nem is beszélve, hogy az a semmirekellő újságíró, Pelle Hyttested képes lesz, és megírja a Gossipnak a cikket. Semmi más nem hiányzott neki, mint egy olyan szalagcím, mint mondjuk, rendőrfelügyelő a pácban. Még a gondolatra is összeszorult a gyomra. Ezek után egész éjjel álmatlanul forgolódott. – Fáradtnak tűnsz – mondta a főnöke. Carl egy kézlegyintéssel intézte el az egészet. – Szóltál Baknak, hogy át kellene jönnie? – Öt perc, és itt van – mondta Marcus és előredőlt. – Ahogy látom, még nem jelentkeztél a vezetőképzésre. Jó lenne, ha komolyan vennéd. Nemsokára lejár a határidő. – Értem, de ha lekésném, ott a következő határidő. – Carl, vedd már komolyan! Megbeszéltük, hogy miért van erre szükség. Nincs más választásod. Hiába van mögötted egy egész osztály, ha nincs meg hozzá a hatásköröd. Addig ne is várd, hogy a régi kollégáid ugrani fognak minden kérésedre. El kell menned arra a tanfolyamra. – Attól nem leszek jobb nyomozó, ha visszaültetsz az iskolapadba. – Egy új ügyosztály vezetője vagy, meg kell szerezned hozzá a megfelelő papírokat is. Különben máshová helyeznek át, mint beosztott nyomozót. Carl tekintete a vidámpark hullámvasútja felé kalandozott. Az ablakból jól látta a munkásokat, amint a tavaszi ellenőrzést végzik a szerkezeten. Próbálná csak ki Marcus Jacobsen, hogy milyen vele lesiklani. Egy-két menet elég lenne ahhoz, hogy térden állva könyörögjön kegyelemért. – Tisztelt főnök úr, végig fogom gondolni. Nem volt túl kellemes a hangulat, amikor Borge Bak fekete bőrdzsekijét a vállára vetve belépett a szobába. – Nos Bak, a Lynggaard-ügyról lenne szó. Van néhány arra utaló jel, hogy más irányba is kutakodnotok kellett volna. Nem értem, hogy ez miért nem történt meg – szólt Marcus, és talán tekintélyét fokozandó, felvette a szemüvegét. – Végül is mi volt az, ami miatt megakadt a nyomozás? – Látom Carl kellő mértékben tájékoztatott már az ügyről – mondta és jelentőségteljesen kollégájára nézett. – Ha jól tudom, némi utánjárás után Carlnak is sikerült megállapítania, hogy a megboldogult Daniel Hale nem ugyanaz a személy, akivel Merete a parlamentben találkozott. Igazán örülök, hogy sikerült megerősítenie, amit mi már az előző nyomozás után is megállapítottunk. – Meglehet – szólt közbe Carl –, de azt például tudtad-e, hogy Hale meleg volt, és nem is volt Dániában Merete eltűnésekor? Elég lett volna annyi, hogy megmutatjátok Hale fotóját Merete titkárnőjének, Sos Norupnek, vagy a delegáció vezetőjének, Bille Antvorskovnak, és rájöttetek volna, hogy valami nem stimmel.

Bak visszafogta magát. Volt neki épp elég baja a saját nyomozásával, miért kell most még Carlt is végighallgatnia. – Még mindig úgy gondolod, hogy teljes mértékben kizárhatjuk a bűntény lehetőségét? – kérdezte Carl, és a főnöke felé fordult. – Mit gondolsz, Marcus? – Ha jól sejtem, Carl, nincs más hátra, mint kivizsgálni Daniel Hale balesetének körülményeit. – Már neki is láttunk – mondta Carl, és Bak felé fordult. – A hornbseki Gerincsebészeti Klinikán fekszik egy régi kolléga, akinek szerencsére helyén van az esze – mondta, és kiteregetett néhány fényképet főnöke asztalára. – Hardy segítsége nélkül soha nem jutottam volna el ahhoz a fotóshoz, aki többek között olyan képek birtokában van, amelyek bizonyítani tudják, hogy Merete Lynggaard hazavitte magával a diplomatatáskáját az eltűnése előtti napon. Mellesleg van néhány fotója, amely alátámasztja, hogy leszbikus titkárnője erőteljes vonzalmat érzett főnöke iránt, valamint, hogy Merete egy férfival beszélgetett a parlament egyik hátsó lépcsőjénél, szintén az eltűnését megelőző napon, és hogy a fickó minden kétséget kizáróan megmozgatta Merete fantáziáját is. A fotóst egyébként Jonas Hessnek hívják – fűzte még gyorsan hozzá, majd a képre mutatott, amely Meretét és a férfit ábrázolta. – Sajnos csak hátulról látható a fickó, de testalkata, haja színe, tartása alapján azt mondhatjuk, hogy hasonlít Daniel Halera – mondta, majd Jonas képei mellé odatette az Interlabtól beszerzett prospektust is. – Szerinted – folytatta Carl, és Bak felé fordult –, nem különös, hogy Merete Lynggaard diplomatatáskájának egyszerűen nyoma veszett a parlament és az otthona között? Mert ha jól sejtem, nem találtátok meg. És azt nem találtad különösnek, hogy Daniel Hale a Merete eltűnése utáni napon meghalt egy balesetben? Bak megvonta a vállát. Persze, hogy neki is feltűnt. Bolond lenne, ha nem vallaná be. – A dolgok időnként eltűnnek. Lehet, hogy egy benzinkútnál felejtette, vagy máshol. Kerestük a munkahelyén, a házában és nem találtuk. Megtettünk minden tőlünk telhetőt. – Szóval egy benzinkútnál felejtette. És lehet, hogy még mindig ott van? A bankszámlakivonata arról árulkodik, hogy nem állt meg sehol hazafelé menet. Miért nem ismered már be végre, hogy nem végeztetek alapos munkát? A másik nyomozón látszott, hogy pillanatokon belül robban. – Mint említettem, megtettünk mindent, ami tőlünk tellett. – Azt hiszem, Borge is egyetért velem abban, hogy van még tennivalónk az ügyben – szólt közbe Marcus. – Oké, akkor szeretném még egyszer megkérdezni. Komolyan gondolod, hogy mindent megtettél, ami tőled tellett? Mert érdekes módon a jelentésedből kimaradt a Daniel Haleval kapcsolatos rész, de arról is megfeledkeztél beszámolni, amit Karin Mortensen figyelt meg Ufféval kapcsolatban. Úgyhogy arra szeretnélek kérni, hogy most mondd el, amiről eddig megfeledkeztél. Bak leszegte tekintetét, orrlyuka kitágult. Nehezen állta meg, hogy ne vágjon vissza durván. Megpróbálta összeszedni magát, hogy úgy viselkedjen, mint egy profi nyomozó. Marcus tekintetével intette nyugalomra Carlt. És Carl visszafogta magát. Egyetértett főnökével. Baknak időre volt szüksége. A nyomozó a haját simogatta, amit az egyik oldalról a másikra fésült át, így takarva el feje búbján a kopaszságát. – A féknyomok – mondta. – A féknyomok Hale baleseténél. – Mire gondolsz? Bak felnézett.

– Ahogy a jelentésben is írtam, nem találtunk nyomokat az úton egyik járműtől sem. Ahogy mondom, semmit. Mintha Hale figyelmetlenségből ment volna át a szemközti oldalra, és hajtott bele a másik kocsiba. És akkor összeütköztek – mondta Bak, és összeütötte a tenyerét. – Nem maradt idő arra, hogy fékezzenek. Ezt feltételeztük. – Igen, ez a jelentésben is így van. Miért mondtad el? – Néhány héttel a baleset után véletlenül arra jártam. Emlékeztem a helyre, így megálltam. – És? – Féknyomokat akkor sem találtam, viszont jól lehetett látni, hogy hol ütköztek. Akkor még nem távolították el a kettétört fát, és a falon sem javították ki a sérüléseket. A mezőn is jól láthatóak voltak még a másik autó nyomai. – Igen. És? Bak bólintott. – És akkor mégiscsak találtam nyomot, huszonöt méterrel arrébb, a Tástrup felé vezető úton. Alig volt látható, és amúgy is csak egy nagyon rövid, fél méter hosszú nyom volt. Eszembe jutott, hogy talán ez a nyom is a balesetből származik. Carl igyekezett lépést tartani Bak gondolatmenetével, de Marcus idegesítő módon megelőzte. – Egy elkerülő féknyom? – Pontosan – bólogatott Bak. – Azt mondod, hogy Hale összeütközött valamivel, amiről nem tudjuk, hogy mi volt az, fékezett, majd kicsit oldalra csúszott. – Igen. – És a másik útpályán volt szembe forgalom – mondta Marcus és helyeslően bólogatott. – Elképzelhető. Carl közbeszólt. – A jelentés szerint a másik oldalon ütköztek össze. Ezzel mintha azt mondanád, hogy mégsem volt véletlen. Azt mondod, hogy az ütközés az út közepén történt, és a másik oldalon szembejövő autó vezetőjének már nem volt ideje arra, hogy bármit is tegyen azért, hogy elkerülje? Bak felsóhajtott. – Igen, akkor és ott azt gondoltam, azután nem foglalkoztam vele. De most úgy vélem, hogy ez is egy lehetőség. Valaki vagy valami megjelenik Hale oldalán, ő megpróbál kitérni, mire a szemből jövő autó teljes erővel beléhajt a középvonal kellős közepén. Lehet, hogy sokkal lejjebb még akcelerációs nyomokat is találtunk volna. Lehet, hogy a szemben jövő autó még fel is gyorsított, hogy a megfelelő pillanatban kapja el Hale kocsiját. – Ha az az ember, aki váratlanul Hale elé lépett és az, aki kihajtott az útról, előre megfontolt módon cselekedtek, nem beszélhetünk többé balesetről. Ebben az esetben Merete Lynggaard eltűnésével kapcsolatban is felmerülhet, hogy egy szerencsétlen véletlen áldozata lett – fejezte be az eszmefuttatást Marcus Jacobsen. – Lehetséges – mondta Bak némileg megkönnyebbülve. Carl felállt. – Nincsenek tanúink, így elég nehéz információhoz jutni. Mindenesetre elkezdtük keresni a másik kocsi vezetőjét – mondta, és Bakra emelte tekintetét, aki addigra szinte teljesen eltűnt nagy bőrdzsekijében. – Nekem is voltak hasonló sejtéseim, ezért kérlek, hogyha legközelebb is eszedbe jut valami, mindenképp keress meg! Bak bólintott. – Van egy jó és egy rossz hírem, Carl – mondta másnap Assad. – Melyikkel kezdjem?

– Mindegy – sóhajtott Carl. – Csak kezdd el valamelyikkel. Assad leült az íróasztal szélére. Carl meglepődött. Legközelebb már az ölébe fog ülni. – Oké, akkor kezdem a rosszabbal – mondta Assad, széles vigyorral a képén. Ezek után Carl igazán kíváncsi volt, milyen képet vág majd Assad, amikor a jó hírhez ér. – Meghalt a fickó, aki belement Daniel Hale kocsijába – mondta és kíváncsian várta főnöke reakcióját. – Lis telefonált az előbb, tőle tudom. Amúgy fel is jegyeztem – mondta Assad, és egy cetlire mutatott, ami tele volt arab írásjelekkel. Carl számára az is állhatott volna a papíron, hogy havazott a Spitzbergákon. Carl hallgatott. Mi másra számított volna? Talán arra, hogy a fickó majd fölkeresi és bevallja, hogy miután kiadta magát Halenak, végzett Merete Lynggaarddal, majd magát Halét is eltette láb alól? – Lis azt is mondta, hogy a fickó megérte a pénzét. Többször volt börtönben súlyos közúti baleset miatt. Skaevingéből származott, Észak-Sjaellandról. Az ágyában találták holtan, a vérének az alkoholtartalma hihetetlenül magas volt. A saját hányásától fulladt meg. Még gyógyszert is vett be. – Értem. Mikor történt? – Röviddel a baleset után. A rendőrségi beszámoló szerint nem tudta feldolgozni, hogy újból balesetet okozott. – Hogy azért itta volna magát halálra? – Igen. Posztdramatikus stressz. – Poszttraumatikus, Assad – magyarázta Carl, és idegesen dobolt az ujjával az asztalon. Ezek szerint hárman voltak a baleset helyszínén, és ebben az esetben már gyilkosságról kell beszélniük. És ha gyilkosság volt, akkor a sjsellandi fickónak jó oka volt arra, hogy öngyilkos legyen. De hol van a harmadik? Az a valaki, aki Daniel kocsija elé lépett. Vajon az is véget vetett az életének? – Hogy hívták a fickót? – kérdezte Carl. – Dennis. Dennis Knudsen. Huszonhét éves volt. – Megvan a címe? Esetleg valamelyik rokonáé? – Igen. A szüleivel lakott. Damaszkuszban is sokan a szüleikkel laknak huszonhét évesen – tette hozzá mosolyogva. Carl felhúzta a szemöldökét. Úgy érezte, hogy Assad közel-keleti tapasztalatai nem nagyon illenek most a szövegkörnyezetbe. – Azt mondtad, hogy jó híreid is vannak. Assad arca megint felderült. Rettenetesen büszkének tűnt. – Itt van! – mondta, és egy fekete műanyag zsákra mutatott, ami mellette volt a padlón. – Értem. És mi van benne? – kérdezte türelmesen Carl. – Húsz kiló szezámmag? Carl felállt és belenyúlt a zsákba. Izgalmában kiverte a víz. Úgy volt, ahogy sejtette. Merete diplomatatáskája lapult a zsákban. Pontosan úgy nézett ki, mint Jonas Hess fotóján. Annyi különbséggel, hogy a hátoldala is sérült volt. – A fenébe is, Assad! Benne van a határidőnaplója is? – Carlnak bizseregni kezdett a bőre az izgalomtól, amikor Assad bólintott. Mintha a Szent Grál birtokába került volna. Csak bámulta a táskát. Nyugi, Carl, mondogatta magának, majd felkattintotta a zárat és kinyitotta. Ott volt, amit keresett, Merete TimeSystem határidőnaplója, a kopott, barna bőrkötésben. Sőt! Mellette a mobiltelefonja, a telefontöltője, kézzel írott jegyzetei, néhány golyóstoll és egy csomag papír zsebkendő. Carl egyáltalán nem számított rá, hogy a táska ekkora kincseket rejteget. – Hihetetlen…- mondta halkan, majd azon gondolkodott, hogy leadja-e nyomban az egészet a technikusoknak.

– Voltam Helle Andersennél is. Megmutattam neki Daniel Hale fényképét, de nem emlékezett arra, hogy látta volna azelőtt. Carl a táskát bámulta, és megint türelemre intette magát. Majd az is sorra kerül. – És Uffe? Ott volt, amikor a férfi a levelet hozta? Azt is megkérdezted? Assad bólintott. – Helle Andersen azt mondta, hogy ott volt mellette. Nagyon érdekelte az egész. Mint mindig, ha valaki becsöngetett az ajtón. – A bejárónő szerint a férfi hasonlított Halera? – Nem igazán. A fickó, aki a levelet hozta, fiatalabb volt, férfiasabb jelenség, mint Hale, sötétebb volt a haja, az orra kampós. – És utána megkérdezted a táskáról. Assad arcát megint eltöltötte az örömteli büszkeség. – Igen. Megkérdeztem, de nem tudott válaszolni. Nem is tudhatott, hiszen nem volt ott, amikor Merete hazaérkezett. – Assad, az ég szerelmére! Térj már a lényegre. Hol találtad meg? – A fűtőtestnél, a mosókonyhában. – Ezek szerint Maglebyben is jártál a régiségkereskedőknél? Assad bólintott. – Helle Andersen azt mondta, hogy Merete mindig mindent ugyanabban a sorrendben csinált, amikor hazaért. A cipőjét mindig az előszobában vette le, de előtte mindig benézett az ablakon. Uffét nézte. Utána levette a ruháját, és a mosógép mellé tette. Nem azért, mert mindig piszkos volt, hanem egyszerűen ezt szokta meg. Utána felvette a fürdőköpenyét. A testvérével mindig ugyanazt a videofilmét nézték meg. – És a táska? – Hát, erről nem nagyon tudott semmit sem mondani. Soha nem látta. Csak úgy gondolta, hogy vagy a bejáratnál tehette le, vagy a mosókonyhában. – Hogy a fenében találtad meg, amikor a bűnügyi helyszínelők egész hada kereste az eltűnése után? Nem értem, miért nem vették észre. Arról nem is beszélve, hogy az volt a benyomásom, hogy a régiségkereskedők mániákusan rendben tartanak mindent. Hogy a fenében találtad meg? – Megengedték, hogy körülnézzek odalenn. Én meg végigjátszottam az egészet, ahogy történhetett. Lerúgtam a cipőmet, felakasztottam a kabátomat a fogasra, vagyis fogas már nem volt. És akkor rájöttem, hogy Merete keze tele volt, és addig nem tudta levenni a kabátját, amíg a diplomatatáskát le nem rakta valahová. – És a fűtőtest volt a legközelebb? – Igen, éppen mellette. – Nem értem, miért nem vitte be magával a táskát a szobába. – Mindjárt elmagyarázom. Amikor felnéztem, észrevettem, hogy a fűtőtest és a plafon között még van egy jókora rész. – Remek – mondta Carl egykedvűen. – Eszembe jutott, hogy nem rakhatja csak úgy le a koszos fűtőtest tetejére, hiszen valaha az apjáé volt. Vagyis vigyázott rá. – Nem értem igazán. – Hát ez az. Nemcsak úgy felhajította a tetejére, hanem felállította rá. Mintha a padlóra tette volna. Hely volt bőven. – Szóval ez történt. Azután a táska becsúszott mögé. Assad mosolya válasznak is beleillett. – A sérülés a másik oldalán teljesen új. Carl becsukta a táskát, és megfordította. A sérülés egyáltalán nem tűnt újnak.

– Biztos akkor koszolódott be, amikor letöröltem a táskát. Tiszta por volt. Amikor megtaláltam, teljesen frissnek tűnt a sérülés. – Assad, ezt nem mondod komolyan? Letörölted? Gondolom, a belsejébe is belenyúltál. Assad bólogatott, de már nem olyan lelkesen. – Ha legközelebb egy hasonlóan fontos bizonyítékra akadsz, tartsd távol tőle a mancsodat! – A mancsomat? – A kezedet, a francba is, Assad. Fontos nyomokat tehetsz tönkre, érted? Asszisztense bólintott. – Az ingujjammal takartam be a kezem, Carl. – Oké. Ennek örülök. Szóval azt mondod, hogy a másik karcolás is hasonló módon keletkezett – mondta, és felemelte a táskát. A két karcolás kétségtelenül hasonló volt. Ezek szerint nem a balesetben sérült meg, még 1986-ban. – Gondolom, nem ez volt az első alkalom, hogy beesett a fűtőtest mögé. Szabályosan beszorult a csövek közé. Ki kellett rángatnom, ha ki akartam venni. Biztos, hogy Merete is ezt csinálta. – De miért csak e két alkalommal esett a fűtőtest mögé? – Biztos többször is. Elég huzatos a mosókonyha. Szóval többször is leesett, de talán nem szorult be. – Akkor most visszatérnék kedvenc kérdésemhez, Assad. Miért nem vitte be magával a szobába? – Talán mert nyugton szeretett volna lenni. Így nem hallotta a mobiltelefonját sem – jegyezte meg Assad kikerekedett szemmel. – Vagy nem? Carl belenézett a táska belsejébe. Érthető, hogy hazavitte a mobilját, a naptárát, a jegyzeteit, sőt még más dokumentumokat is, amivel otthon dolgoznia kellett. Mindig rengeteg dolga volt. Volt otthon egy vonalas telefonja is, de annak a számát csak néhány kiválasztott tudta. A mobilszámát többen ismerték, hiszen az szerepelt a névjegykártyáján is. – Biztos vagy benne, hogy nem lehetett hallani a mobilt a lakásban, ha a táskát a mosókonyhában hagyta? – No way. Carl megdöbbent, nem tudta, hogy Assad angolul is tud. – Látom, remekül szórakoztok – szólalt meg mögöttük egy női hang. Egyikük sem hallotta meg Lis lépteit. – Hoztam nektek egy-két dolgot. Először is a délkelet-jütlandi körzetből – mondta. Lis olyan illatfelhőt húzott maga után, ami kiütötte Assad füstölőinek az illatát, csak a hatása kicsit más volt. – Sajnálják, hogy ilyen sokat késtek, de több emberük is betegszabadságon volt. Lis átadta a rendkívül lelkes Assadnak a mappákat, majd olyan pillantást vetett Carlra, ami a legtöbb férfi érzékeit nem hagyta volna érintetlenül. Carl Lis nedves ajkait nézte, és azon tűnődött, hogy mikor volt utoljára nővel. Egy elvált asszony kétszobás lakása derengett fel előtte. Levendula illatozott egy vázában, az asztalon egy gyertyatartó, az éjjeliszekrény lámpájára vörös kendőt terítettek. – Carl, megkérdezhetem, mit mondtál Baknak? A férfi kizökkent erotikus képzelgéseiből, és Lis világoskék szemébe nézett, ami most mintha kicsit sötétebbnek tűnt volna, mint egyébként. – Csak nem panaszkodott? – Hazament. A kollégái azt mondták, hogy halálsápadtan jött ki a megbeszélésről.

Carl nekilátott, hogy feltöltse Merete telefonját. Csak reménykedni tudott, hogy az akkuja nem ment tönkre ennyi év alatt. Assad ujjainak a nyoma mindenütt ott volt a táskában, ingujj ide vagy oda. A technikusok fel is adták a keresgélést. A jegyzetfüzet első három lapján voltak csak jegyzetek, a többi üres volt. A jegyzetek a házi betegápolási szolgálattal voltak kapcsolatban. Nem túl izgalmas olvasmány, mindenesetre jellemző lehetett Merete mindennapjaira. Az egyik oldalsó zsebből három kisebb papírtekercs került elő. Az egyik egy Jack & Johns felső számlája volt, amit 2001. április 3-án vett, a másik kettő harmonika formájúra hajtogatott papírlap volt. Kisiskolások szoktak így üzeneteket küldeni egymásnak. Carl kihajtogatta az egyiket. A közepén a TB monogram állt. Tage Baggesen. Lehetséges. Carl kihajtogatta a másikat is, és érdeklődve olvasta, ami rajta állt. „Nem tudom, milyen lavinát indítasz el, ha nyilvánosságra hozod, Merete. Az egész ügy rendkívül mélyen érint. Kérlek, hogy ne tedd. TB.” Végül az utolsót is kigöngyölítette. A szöveg alig látszódott, a tinta elkopott, mintha valaki újra és újra elővette volna, hogy elolvassa. Carl nagy nehezen, szóról szóra haladt a szövegben. „Azt hittem, értjük egymást, Merete. Az egész ügy mélyen érint. Még egyszer esedezve kérlek, ne hagyd, hogy következményei legyenek az ügynek. Én a magam részéről befejeztem.” Ez alkalommal nem szerepelt a szövegen monogram, de egyértelmű volt, hogy az írás ugyanattól a személytől származik. Carl előkereste a telefonját és felhívta Kurt Hansent. A parlamenti titkárságon azt az udvarias választ kapta, hogy a képviselő úr épp tárgyal. Carl próbálta kiszedni a titkárnőből, hogy meddig tart a megbeszélés, mire kiderült, hogy már csak néhány percig. Miközben várt, a papírlapokat nézegette. Lehet, hogy semmi jelentőségük, de lehet, hogy Merete azért őrizte meg, mert fontosnak tartotta őket. A telefonban halk csevegés hallatszott, majd egy kattanás. – Miben segíthetek, Carl? – hallotta Kurt Hansen jellegzetes hangját. Nem teketóriázott. – Honnan tudhatom meg, hogy Tage Baggesen benyújtott-e valamikor egy adóreformjavaslatot? – Mi a fenének neked ez az információ, Carl? – kérdezte Kurt Hansen és felnevetett. – Semmi nem unalmasabb a Radikális Centrum adóval kapcsolatos elképzeléseinél. – Szükségem van egy meglehetősen pontos dátumra. – Az nem lesz valami könnyű. Tage Baggesen minden pillanatban előrukkol valami törvényjavaslattal – nevetett. – De félre a tréfával. Tage Baggesen öt évig volt a Radikális Centrum közlekedési szóvivője. Nem tudom, mikor volt felelős az adóügyekért, de utánanézhetek – mondta. Tartotta a telefont, miközben kérdezett valamit a titkárnőjétől. – Kiderült – folytatta némi szünet után –, hogy 2001 elején volt ebben a pozícióban, a régi kormány idején. – Kösz, Kurt – mondta Carl elégedetten. – Mondd csak, tudnád nekem kapcsolni? Néhány kattanás a telefonban, majd megszólalt Baggesen titkárnőjének a hangja. Arról tájékoztatta Carlt, hogy a főnöke tanulmányúton van külföldön. Magyarországra, Svájcba és Németországba kellett utaznia, hogy az ottani vasúthálózatról tájékozódjon. Hétfőn ér vissza. Tanulmányút? Vasúthálózat? – képedt el Carl. Elég lenne csak kimenniük vidékre. Carl szerint az efféle tanulmányutakat nyugodtan hívhatták volna nyaralásnak is. – Megadná a mobilszámát? – Attól tartok, hogy ez nem kötelességem.

– Idefigyeljen, egyszerűbb, ha most megadja a számot, mintha a pártja parlamenti irodájából kellene megszereznem. Nem hinném, hogy Tage Baggesen örülne, ha hallaná, hogy a titkársága akadályozta a rendőrség munkáját. Remek volt a vétel, Tage Baggesen hangján tisztán lehetett hallani, hogy egyáltalán nem lelkesedik a hívásért. – Van előttem néhány régi cédula, és nagyon örülnék, ha segítene kicsit a tartalom értelmezésében – mondta Carl ártatlan hangon. El tudta képzelni, milyen döbbent arcot vághat Baggesen. – Megmondaná pontosan, miről is van szó? – kérdezte Baggesen kimért hangon. Carl felolvasta a három cédula tartalmát. Amikor az utolsóhoz ért, az volt a benyomása, mintha a vonal végén már nem lenne senki. – Tage Baggesen? – kérdezte. – Ott van még? Letette. Remélem, nem veti magát valami folyóba, gondolta Carl, és miközben megpróbálta felidézni, hogy hívják a folyót, ami keresztülfolyik a magyar fővároson, felírta Baggesen nevét a mágnestáblára a „parlamenti kollégák” felirat alá. Megszólalt az asztali telefonja, és egy Beate Lunderskov nevű nő jelentkezett be. Carlnak fogalma nem volt róla, hogy ki lehet. – Azért keresem, mert megvizsgáltuk Merete Lynggaard régi gépének a merevlemezét. Sajnos mindent letöröltek róla. Carlnak derengeni kezdett, ki is lehet, aki a vonal másik végén van. Az egyik nő a demokraták titkárságáról. – Legutóbb azt mondták, hogy minden adatot megőriznek, ami a merevlemezen van. – Normális esetben igen, de úgy látszik, senki nem tájékoztatta Merete titkárnőjét az adatok megőrzésének fontosságáról. – Ez mit jelent? – Azt jelenti, hogy mindent letörölt. Még kedvesen fel is írta rá, hogy formatálva 2002. március 20-án, Sos Norup. Itt van a kezemben. – Három héttel Merete eltűnése után történt, ha jól számolom. – Igen. Az a szarházi Borge Bak! Megint kiderült, hogy nem úgy vezette a nyomozást, ahogy a nagykönyvben meg van írva. – Biztos van valaki, aki képes még ilyen állapotában is előkotorni a lemezről a kitörölt dokumentumokat. – Várjon csak! Találtam valamit – mondta és folytatta. – Már elvitték a lemezt egy céghez, ami ilyesmire szakosodott, a nevük Down, és a Store Kongensgadén van a székhelyük. Még 2002. április elején történt. Nézzük csak, a cég munkatársa itt tájékoztat arról, miért nem lehetett visszahozni a törölt tartalmakat. Felolvassam? – Semmi szükség rá, köszönöm – mondta Carl. – Sos Norup minden bizonnyal tudta, hogyan kell alapos munkát végezni. – Az bizony lehet. Meglehetősen alapos volt mindenben. Elköszöntek egymástól. Carl egy darabig csak ült, és maga elé meredt. Végül rágyújtott, és úgy vette a kezébe Merete Lynggaard naptárát, mintha imádságoskönyv lenne. Mindig ilyen hangulatba került, amikor valamilyen módon sikerült kapcsolatot teremtenie elmúlt idők történéseivel. Merete meglehetősen röviden és olvashatatlanul jegyzetelt, ami időhiányra vallott. Olykor lemaradt a szavak vége, vagy összefolytak értelmezhetetlenül. Carl a 2002. február 20-i bejegyzésekkel kezdte, amikor a méhlepény hasznosításával foglalkozó küldöttség járt nála. Kicsit lejjebb egy rövid bejegyzés volt: Bankerát, 18:30. Semmi több.

A következő nap tele volt tűzdelve programokkal, de sehol semmi, ami a nyomozás szempontjából hasznos lenne. Semmi személyes. Az eltűnése napjához közeledve szinte semmi érdekeset nem talált. Carl elérkezett az utolsó naphoz, 2002. 03. 01. Két bizottsági és egy csoportmegbeszélés. Carl arrébb tolta a naptárt és belenézett a diplomatatáskába. Elképesztő. Öt éven keresztül a csövek közé szorulva várta, hogy valaki megtalálja. Az nem lehet, hogy nem rejt még több információt. Újra átolvasta a naptár bejegyzéseit, aztán átfutotta a telefonkönyvet. Hátulról kezdte. Merete telefonkönyve összehasonlíthatatlan volt a sajátjával. Míg az övé teli volt ronneholtparki szomszédjainak a nevével, Meretének mintha nem lettek volna barátai. Carl a telefonkönyvben felsorolt nevek gazdáinak kilencven százalékát ismerte. A gyönyörű és fiatal Meretének az idejét agysérült öccse és rengeteg munkája foglalta le. A”H”-hoz közeledve kezdett izgatottá válni. Leperegtek a fejében a Lynggaard-ügy állomásai. Először balesetnek gondolták, majd öngyilkosságnak. És itt megakadt az egész egy időre. Majd előkerültek bizonyítékok, amelyek arra utaltak, hogy az ügy akár bonyolultabb is lehet, mint hitték. Merete írása csúnya, állapította meg magában újra, még a nevelt fia is szebben ír. Egy valami azonban biztos: Merete Lynggaard nem javított a jegyzetein, megfontolt, hibátlan gondolatokat írt le. Mindezek alól az egyetlen kivétel a telefonkönyvben a „H” alá beírt információ volt. Daniel Hale neve állt itt ugyanis, amelyet Merete egy határozott mozdulattal kihúzott. Mégpedig vastagon. Az áthúzás alatt ott állt Daniel Hale telefonszáma. Elmosolyodott. Mégis szüksége lesz a technikusokra. Mégpedig nagyon gyorsan. – Assad! – kiabálta. – Gyere be! Már hallotta is asszisztense csoszogását a folyosón, majd meg is jelent az ajtóban egy műanyag vödörrel és zöld gumikesztyűvel felszerelkezve. – Van számodra egy feladatom. Mondd meg a technikusoknak, hogy bányásszanak innen elő egy telefonszámot – mondta, és az áthúzásra mutatott. – Lis majd segít neked, hogy megy az ilyesmi. Azt is mondd meg nekik, hogy sürgős. Nagyon sürgős. Carl óvatosan bekopogott Jesper ajtaján. Furcsállotta, hogy a több száz decibel helyett, ami normális esetben majd szétfeszíti nevelt fia szobájának falait, most csend honol. Már megint nincs itthon, gondolta Carl, de tévedett. Amikor benyitott, valaki felsikoltott. Jesper éppen a szomszédlány blúzában kotorászott, szeme villámokat szórt, amikor megpillantotta Carlt. Meleg volt a helyzet. A lány arca elvörösödött, a színe olyan lett, mint a Che Guevara-plakáté Jesper ágya fölött. Carl jól ismerte, még csak tizennégy éves volt, de sokkal többnek látszott. Carl tudta, ki az anyja, és kénytelen volt arra gondolni, hogy egy bizonyos kor után nem jó, ha idősebbnek nézik az embert. – Mi a fenét keresel itt? – kérdezte dühösen Jesper, és felugrott a szófáról. Carl sűrűn bocsánatot kért és utalt arra, hogy ő kopogott. – Igazán nem akartalak megzavarni benneteket, csak kérdezni szeretnék valamit. Emlékszel még, Jesper, hogy hová tetted a Playmobil-játékaidat? Jesper azt hitte, Carl viccelődik vele. Carl végül belátta, hogy nem a legjobb az időzítés. Magyarázkodva a lány felé fordult: – Egy nyomozáshoz lenne szükségem egy-két figurára. Bár tudom, hogy furcsán hangzik. Jesper szeme villámokat szórt. – Meg is veszem tőled, ha gondolod – mondta a fiú felé fordulva. – Kopjál le, Carl. Menj inkább le Mortenhez – hangzott a nem túl udvarias válasz. – Szerintem tőle majd megveheted, amire szükséged van.

Elég rég járt utoljára Morten szobájában. Bérlője ugyan teljes otthonossággal mozgott a nappali szintjén, az ő pincebirodalma sérthetetlen volt a fent lakók számára. Mivel a Morten által fizetett bérleti díj a lakáskölcsön egy részét fedezte, Carl jobbnak látta, ha semmi olyasmit nem tud róla, ami elvenné a kedvét attól, hogy neki adja ki a pinceszintet. Az aggodalom persze fölösleges volt, mert Morten azonkívül, hogy néhány kigyúrt, izomagyú fickó plakátjával díszítette a szobáját, teljesen ártalmatlan volt. Akár lakhatott volna néhány utcával lejjebb is a Valdemar herceg fasoron, az öregek otthonában. Amikor Jesper Playmobil-figuráiról kérdezte, Morten szó nélkül a szaunához vezette, ami a ranneholtparki házak kilencvenkilenc százalékában vagy megszűnt létezni, vagy tárolóhelyiségként szolgált. – Parancsolj! – mondta Morten, és szélesre tárta Carl előtt a szauna ajtaját. A padlótól a plafonig terjedő polcok kindertojás játékok, Star Wars- és Tininindzsa-figurák, valamint Playmobil-figurák alatt roskadoztak. – Nézd csak! Ez itt az 1974-es nürnbergi játékkiállítás két limitált szériájából származó figurája – mutatott Morten két sisakos fickóra a polcon. – A 3219-es számú az ott, amelyiknek kapa van a kezében, a 3220-as pedig az a kalauzfigura. Elképesztő, nem? Carl bólogatott, ennél megfelelőbb kifejezést ő sem találhatott volna. – A 3218-as még hiányzik. Akkor teljes lenne a készletem. Nem baj, kárpótoltam magam a 3201-sel és a 3203-sal. Csodásak! Szerintem Jesper soha nem játszott velük. Megint csak bólogatott. Jesperrel kapcsolatban nem ez volt az egyetlen dolog, ami pénzkidobásnak számított. – Van olyan, amit nélkülözni tudnál holnapig? Például azokat ott – mutatott egy családra kutyával. Morten Holland elképedt Carl kérdése hallatán. – Te teljesen megőrültél. Ez a 3965-ös doboz 2000-ből. A lakásuk is megvan, balkonnal, mindennel – bökött a legfelső polcra. – Akkor valamelyik másikat. Csak holnap estig. Morten arca egészen elváltozott. Úgy viselkedett, mintha Carl azt kérdezte volna meg tőle, hogy bokán rúghatja-e.

29 2007 Mozgalmas péntekre számíthatott Carl és Assad. Carl még csütörtök este visszaosont a Playmobil-figurákért az egykori szaunába. Szerencsére Morten ügyeletes volt a videotékában, úgyhogy ment minden, mint a karikacsapás. A sksevingei ház, ahol Dennis Knudsent megtalálták saját hányásába fagyva, a legutolsó volt a faluban. Nem volt valami vonzó látvány lepusztult teraszával és pórusbetonból emelt falaival, nem is beszélve a rozoga ablakokról, bár e lepusztultságban kétségtelenül volt valami romantikus. Carl a ház külsejéből ítélve azt gondolta, hogy majd valami megtermett építőmunkás nyit neki ajtót, de legnagyobb meglepetésére egy mutatós, harmincas évei végén járó nő állt az ajtóban. A nyomozónak az ugrott be róla elsőként, hogy bizonyára valamelyik exkluzív eszkortcégnek dolgozik. A nő beinvitálta a nem túl ízlésesen berendezett nappaliba, amelynek padlóját bolyhos szőnyeg takarta, a falakat festett tányérok és dúsan faragott polcok fedték. Carl kérdezősködni kezdett, mire kiderült, hogy a ház eredetileg Camilla nagymamájáé volt. Tőle örökölték meg a szülei, akik megtartották a ház eredeti berendezési tárgyait. – A szüleim halála után – mondta Camilla – én lettem az örökös, és miután nemrégiben elváltam, úgy döntöttem, ide költözöm. Szerencséje, hogy itt talált, mert még nem lakom itt, amint látja, alapos felújításra szorul itt minden. Carl felfigyelt egy bekeretezett fényképre, ami a szoba talán egyetlen elfogadható bútorán, egy diófa komódon állt. Családi fotó, amin a szülők, valamint Camilla és Dennis is rajta voltak. Boldognak tűntek. A képen a „Sok boldogságot!” felirat állt. Camilla veszettül csinos volt a szűk farmerében, Dennis fekete mellényt és egy Castor Oil feliratú baseballsapkát viselt. Carl újabb fényképeket fedezett fel a kandalló párkányán. Kérdezgetni kezdte Camillát a családi életükről. – Dennis imádta a sebességet és mindent, ami összefüggésben volt vele. A férfi szobája tökéletes ellentétben állt a ház stílusával. Bútorai újabbak és világosak voltak. A gardróbban takaros rendben sorakoztak a jó minőségű, divatos ruhák. A fal tele volt Dennis bekeretezett diplomáival, a nyírfapolcok pedig teli serlegekkel. – Dennis minden versenyt megnyert, amin elindult. Motorgyorsasági versenyt, traktorversenyt, a stockcar-race-t, ralikat. Szörnyű, hogy meghalt. A szüleim a bánatba haltak bele. Dennis jó fiú volt és jó testvér. Carl próbált megértően viselkedni, de egyre kevesebbet értett az egészből. Tényleg Dennis Knudsen volt az, akiről Lis mesélt? – Örülök, hogy nyomoznak az ügyben, de jobb lett volna, ha akkor kezdik, amikor anya és apa még élt. – Mire gondol, amikor ügyről beszél? A balesetre? Camilla bólintott. – Igen. Tudom, előfordult, hogy Dennis a pohár fenekére nézett, de droghoz nem nyúlt. Ezt elmondtuk a rendőrségnek is. Sőt! A fiatalokat is folyton győzködte, hogy ne éljenek szerekkel. De ez nem érdekelte a rendőrséget. Elég volt nekik Dennis büntetett előélete és

a gyorshajtások miatt rárótt bírságok. És amikor megtalálták a táskájában az ecstasy tablettákat, csak ez számított, én hiába beszéltem. – Ki tudja. Lehet, hogy gyorsan pénzre volt szüksége. Vagy egyszer azért ki akarta próbálni. A nő arca elkomorodott. – Biztos vagyok benne, hogy valaki befolyásolta. De ezt már mondtam akkor is. – Valóban? – húzta fel a szemöldökét Carl. Úgy vetette rá magát a lehetséges nyomra, mint egy vadászkutya. – És mit gondol, ki befolyásolhatta? Camilla levett egy fényképet a falról. Carl azonnal arra gondolt, hogy neki is volt egy hasonló fotója, amit még az édesapja készített, amikor megnyert egy úszóversenyt Brandslevben. Dennis tízéves lehetett a fényképen. Olyan büszkén ült nyakában az ezüstéremmel a kis gokartban, mintha a Forma-1 futamát nyerte volna meg. – Róla beszélek – mondta a nő, és egy szőke hajú fiúra mutatott, aki az öccse mögött állt, és a kezét a vállára tette. – Atomosnak hívták és egy verseny alkalmával ismerkedtek meg. Dennis bárhová követte volna. Szerintem az a fickó egy gazember. – Szóval gyerekkoruk óta ápolták a barátságot. – Elszakadtak egymástól egy időre, amikor Dennis úgy tizenhat körül lehetett, de pár év elteltével megint összemelegedtek. Emlékszem, mert anya sokat panaszkodott rá. – Miért gondolja, hogy ennek az Atomosnak köze van a fivére halálához? Camilla egy darabig nem válaszolt, a képet bámulta. – Mert szemét alak volt. – Megmagyarázná, mire gondol? Mert ez önmagában még… – Valami nem volt rendben vele. Még Dennis is azt mondta, hogy bolond. – Ennek ellenére barátok voltak. Vajon miért? – Talán mert ő volt az, aki rávette Dennist arra, hogy vezessen. Ezenkívül néhány évvel idősebb is volt nála. Az öcsém istenítette. – Az öccse a saját hányásától fulladt meg. Öt ecstasy maradványát találták a gyomrában, és 4,1 százalék volt a vérének az alkoholtartalma. Nem tudom, mennyi volt a súlya, de ez a mennyiség egy elefánttal is végzett volna. Volt valami oka arra, hogy ilyen sokat igyon? Történt vele valami? Voltak depresszióra utaló tünetei a baleset után? Camilla elkomorodott. – Igen. A szüleim mesélték, hogy megváltozott a baleset után. Dennis remekül vezetett. Soha nem okozott balesetet. Ez volt az első. És az a férfi meghalt. – Tudomásom szerint Dennis már kétszer ült azért, mert mások életét veszélyeztette vezetés közben. Annyira remekül mégsem vezethetett. – Ez nem igaz. Soha senki életét nem sodorta veszélybe. Ha gyorsan hajtott is, mindig tudta, hol van a határ. Carl elmosolyodott. Hányszor hallott már hasonlót. A bátyámnak, a fiamnak, a férjemnek soha nem állt szándékában. Hány esetben tapasztalta már azt, hogy a bűnözők családja nem akart szembenézni a valósággal. – Nem gondolja, hogy kicsit naivak az öccsével kapcsolatos elképzelései? A nő dühösen megragadta Carl karját és az arcába sziszegte: – Na idefigyelj! Kezd elegem lenni belőled! Az öcsémmel minden rendben volt, érted? Ajánlom, hogy vigyázz a szádra! Carlt meglepte a nő agresszivitása. Elképesztő volt ez a metamorfózis! Utolsó kérdése előtt mindvégig szelídnek és kezesnek tűnt. De Carl sem maradt adósa: – Ha ezt még egyszer megengeded magadnak, fölpofozlak, és azt mondom, hogy azért történt, mert rám rontottál az öcséd valamelyik kibaszott serlegével. Ha majd bedagadt képpel ücsörögsz a hillerodi fogdában, és a fehér falakat bámulod, emlékezni fogsz még arra, hogy mit mondtam!

– Én csak azt mondom, hogy az öcsém remek fickó volt, és ezt jobb, ha elhiszed – mondta fagyos tekintettel a nő. – Értem – felelte. – Elárulod, hol lakik ez az Atomos? – kérdezte, és most már óvatosabban figyelte a kaméleontermészetű nő reakcióit. – Emlékszel még valamire vele kapcsolatban? – Tudod, öt évvel volt fiatalabb, mint én. Úgyhogy nem érdekelt. – Van valami különleges ismertetőjegye? Ki ismerte még a városban? – Azt hiszem, hogy egy gyermekotthonban nőtt föl Tisvildele-jében – mondta, majd elgondolkodott. – Ha megígéred, hogy visszahozod, odaadom a képet, hogy kérdezősködhess kicsit a gyerekotthonban – mondta, és Carl felé nyújtotta a fényképet. Carl megállt az útkereszteződésnél és a lehetőségeit mérlegelte. Vagy elindul észak felé és kérdezősködik egy fiú után, aki húsz évvel azelőtt ott lakott és Atomosnak hívták, vagy délnek veszi az irányt, Egely felé és playmobilozik kicsit Ufféval a szanatóriumban. Esetleg leparkolhatna az út mellett, becsukhatná a szemét és gondolkodhatna. Ez az utóbbi lehetőség tűnt számára a legvonzóbbnak. Igen ám, de ha ma estig nem viszi vissza a Playmobil-figurákat Morten Holland gyűjteményébe, nagy botrány fog kerekedni. Nem maradt más hátra, mint kiengedni a kéziféket, és balra kanyarodni, dél felé. Egelyben éppen ebédelni készültek. Az épületet belengte a paradicsomszósz és a kakukkfű illata. Az igazgató egy teakfa asztalnál ült a teraszon. Mint legutóbbi találkozásuk alkalmával, az igazgató most is maga volt a kifinomultság. Fején szalmakalap, ölében szalvéta, és a villával óvatosan szúrt bele a lasagnéba. A világ mintha megszűnt volna létezni körülötte, ahogy kollégái és az ápolónők számára is, akik szintén a teraszon ebédeltek. Carl feltűnése véget vetett a valóságon kívüli létezésüknek. Elhallgattak. Még a légy zümmögése is hallatszott. – Jó étvágyat – mondta vidáman Carl, majd leült az igazgató asztalához, épp vele szemben. – Meg kell kérdeznem, hogy volt-e tudomása arról, hogy Uffe Lynggaard játék közben rekonstruálta a szülei balesetét. Karen Mortensen, tudja, a hölgy, akit Uffe felügyeletével bíztak meg Stevnben, állítja, hogy képes erre. Az igazgató bólintott és tovább rágta a falatot, amit épp a szájába vett. Carl a tányérjára nézett, és kénytelen volt megállapítani, hogy beletelik még egy kis időbe, mire Egely koronázatlan királya leereszkedik az olyan földi halandókhoz, mint ő. – Szerepel ez a képesség Uffe kórlapján is? – kérdezte Carl. A fickó bólogatott, miközben minden falatot alaposan megrágott. – Azóta is előfordult valami hasonló? Az igazgató megrázta a fejét. – Szeretnék egy kicsit egyedül maradni Ufféval. Tíz-tizenöt percet. Semmi reakció. Carlnak nem maradt más választása, mint hogy megvárja, amíg az igazgató befejezi az ebédelést, a fogpiszkálóval kitisztítja a fogait, iszik egy korty vizet és befejezettnek tekinti a szeánszot. – Nem. Nem maradhat egyedül Ufféval. – Megkérdezhetem, hogy miért? Az igazgató lenéző pillantását Carlra vetette. – Nem áll a mi foglalkozásunk egy kicsit távol egymástól? Nem kockáztathatom, hogy visszaveti Uffét a fejlődésben. – Ezek szerint fejlődik? Nem tudtam.

Csend ereszkedett föléjük. Carl oldalra pillantott, ahol az a gondozónő ült, aki sokkal kedvesebb volt vele, mint a főnöke. Most is mosolygott rá. – Majd én segítek – mondta meglepő határozottsággal, és a főnökére nézett. – Amúgy is sétálni szerettünk volna Ufféval. Majd én elkísérem a nyomozó urat. Uffe mellett ballagott. A fiatalember nagyon magas volt. Karja hosszan lógott lefelé, és az egész testtartása arról tanúskodott, hogy gyakran ül az asztal fölé hajolva. A főnővér kézen fogta Uffét, ami a fiút szemmel láthatóan nem érdekelte, mert amikor kiértek a fjord fölé, a bozót szélére, Uffe fogta és kirántotta magát a kezéből, majd leült a fűbe. – Órákig képes itt ülni és nézni a kárókatonákat – mondta az ápoló, és a fjord felé mutatott. – Szeretnék valamit mutatni neki – mondta Carl. A főnővér csodálkozva nézett a Playmobil-figurákra és a játékautóra, amit Carl egy nejlonzacskóból húzott elő. – Én is emlékszem arra, amit Karen Mortensen mondott. Olvastam a jelentésben, de nem gondolom, hogy érdemes lenne megismételni. – Miért? – Maga azt gondolja, hogy ha még egyszer végigvezeti vele a balesetet, majd megnyílik benne valami? – Igen. – Sejtettem – mondta a főnővér. – De nem értek egyet önnel – mondta. Látszott rajta, hogy legszívesebben véget vetne ennek az egésznek. Carl letette a figurákat a fűbe, Uffe rakosgatni kezdte őket, papa, mama, gyerekek, mindenki a megfelelő helyre került az autóban. – Brrrrr – berregett Carl, és óvatosan előre-hátra tologatta az autót Uffe előtt a fűben. Rámosolygott Ufféra, és kezével egyengette az autó előtt az utat. Uffét mintha mindennél jobban érdekelte volna a látvány, ahogyan a lelapított fű újra kiegyenesedik. – Figyelj csak, Uffe! Most elindulunk és visszük magunkkal apát és anyát és Meretét is. Nézd csak, Uffe! Behajtunk az erdőbe… Carl a nővér arcát leste. Feszült figyelemmel követte az eseményeket, mintha ő is bevonódott volna a játékba. Uffe csak tologatta az autót, és hagyta, hogy történjenek vele a dolgok. – Vigyázz, apa! – mondta Carl magas női hangon. – Csúszós az út – folytatta, majd kicsit megrázta az autót. – Vigyázz a másik autóra, az is megcsúszhat. Vigyázz, összeütközünk! Carl fékcsikorgást és összeütköző autók zaját utánozta. Most már Uffe figyelmét is sikerült felkeltenie. Carl ebben a pillanatban felborította az autót, a figurák kirepültek a fűbe. – Vigyázz Meretére, vigyázz Ufféra! – kiabálta Carl továbbra is magas hangon. A főnővér nyugtatóan Carl vállára tette a kezét. – Nem hiszem, hogy ennek… – kezdett bele. Carl attól tartott, hogy a következő pillanatban a nővér fogja, és elvonszolja onnan Uffét. – Bang! – mondta Carl, és hagyta, hogy az autó felboruljon a fűben. Uffe nem reagált. – Azt hiszem, egyelőre képtelen igazán koncentrálni – mondta Carl, és jelezte, hogy befejezték. – Még csak annyit – folytatta –, hogy szeretnék mutatni Uffénak egy fotót, és utána tényleg békén hagyom magukat.

– Egy fotót? – kérdezte a főnővér, de Carl már vette is elő a fényképeket egy másik műanyag zacskóból. A Dennis Knudsen nővérétől kölcsönkért képek voltak. Melléjük tette még a Daniel Hale fotóját tartalmazó prospektust is. Uffe izgatottnak tűnt. Mint a majmok a ketrecben, amikor végre történik valami más. – Ismersz valakit, aki a képeken szerepel? – kérdezte, és Uffe arcát figyelte. Úgy vélte, hogy a legkisebb jel is elegendő lehetne arra, hogy továbblépjen. – Járt nálatok valamelyik Maglebyben? Emlékszel? Levelet hozott neked és Hellének? Emlékszel? – kérdezte, és Daniel Hale képére bökött. – Ő volt az? Uffe bámulta a képet, de semmit nem lehetett leolvasni az arcáról. Tekintete továbbkalandozott a bekeretezett fényképre. Carl figyelte a reakciót. Uffe szeme kikerekedett, pupillái kitágultak, kinyitotta a száját. Le sem lehetett volna tagadni, hogy hatással volt rá, amit látott. – Láttad őt valamikor? – kérdezte Carl és Uffe elé tartotta a Knudsen család fotóját. – Láttad? – ismételte meg a kérdést. A nővér felállt, de Carlt ez most egyáltalán nem érdekelte. Szerette volna látni még egyszer a fiú reakcióját, hogy biztos legyen a dolgában. Ám Uffe lenyugodott, mintha mi sem történt volna az előbb. – Itt az ideje, hogy befejezzük – mondta a főnővér és finoman megérintette Uffe vállát. – Látta, hogy reagált? A nő nemet intett. Ez lehetetlen, gondolta Carl. Nem volt más választása, kijátszotta az utolsó kártyáját. Fogta a bekeretezett képet, és letette a fűbe a másik fotó mellé, amit Dennis Knudsenről kapott kölcsön. Uffe összerándult. Először a felsőteste mozdult meg, mintha valami beszippantotta volna a mellkasát, majd remegő jobb karját a mellkasára szorította. Egyre lassabban és szabálytalan időközönként vette a levegőt. Pupillája kitágult, mint a blende a régi fényképezőgépeken. A fiatal férfi a fűre szegezte tekintetét, és Carl követte a pillantását. Végre megvolt, amit akart. – Szóval felismered… – mondta Carl és közelebb emelte Uffe arcához a bekeretezett képet, ami Dennis Knudsen szüleinek az ezüstlakodalmán készült. Uffe egy erőteljes mozdulattal félretolta, és olyan hangokat adott ki magából, mint egy súlyos asztmában szenvedő beteg. Az ápolónő azt üvöltötte, hogy Carl menjen már el. A nyomozó még egyszer követte Uffe tekintetét, most már biztos volt a dolgában. Uffét nem a bekeretezett kép zaklatta fel, hanem ami mellette volt, az, amin Dennis és a barátja, Atomos volt látható a verseny után. – Így nézett ki a fickó? – kérdezte Carl és Dennisre mutatott, aki gokartversenyző ruhájában feszített a képen. Uffe azonban a mögötte álló fiút bámulta. Carlnak az volt az érzése, hogy még soha nem látott intenzívebb figyelmet egy arcon. Mintha az a fickó a képen megbabonázta volna. Szinte várható volt, ami történt. Uffe felordított, az ápolónő félrelökte Carlt, és magához húzta a fiút.

30 2005-2006 Három napig tartott, mire Merete iszonyatos szenvedések árán ki tudta húzni a fogát. Amikor a fogó hozzáért gyulladt ínyéhez, a lüktető fájdalom elszívta minden energiáját. Ha egy kicsit is elfordította a fogót, újabb fájdalomhullám öntötte el az ínyét. Néhány másodpercig pihent, szíve hevesen vert, majd megint nekirugaszkodott egy újabb menetnek. Megpróbálta erőteljesebben megragadni a fogát, de újra és újra elhagyta az ereje és a bátorsága. Tudta, hogy fogvatartói végig figyelik. A férfi, akit Lasse néven emlegettek, még nem érkezett meg, a hangszóró kapcsolóját még nem sikerült megjavítani. Nem beszélgettek egymással, de Merete hallotta a lépteiket és lélegzetüket, amely – úgy tűnt számára – lassúvá és elnyújtottá vált, ha többet szenvedett. Mintha szexuálisan izgatónak találták volna a látványt. Amikor a fog alól végre kifolyt a genny, kezdtek kitisztulni a gondolatai. Várjanak csak! Nem ússzák meg! Bosszút fog állni rajtuk. De most össze kell szednie magát. Végül éjjel szabadult meg a fogától, amikor egyedül volt. A gyulladt fog alól felszabaduló váladék és a vér keverékének szörnyű íze volt. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle, majd sírni kezdett. A véres masszát a tenyerébe köpte, és felkente az ablakra. Mindezt addig ismételte, amíg el nem állt szájában a vérzés. Az egyik ablakrészből így már csak egy negyven négyzetcentiméteres rész maradt szabadon. Így már nem volt olyan egyszerű odakintről bámészkodni. Most már ő határozza meg, hogy mikor és milyen szögből láthatják. Merete másnap a nő káromkodására ébredt, aki megdöbbenve bámulta az éjszaka végbement változásokat. – Nézd csak meg! Ez a kis kurva összekente valami szaros mocsokkal az ablakot – mondta, amikor elhelyezte az ételliftben a vödröket. A férfihang megjegyezte, hogy az nem más, mint vér. – Hát ez a hála azért, hogy kaptál tőlünk egy fogót? Ez a hála? Hogy bekened a mocskos véreddel az ablakot? Majd lekapcsoljuk a világítást, és addig nem kapcsoljuk vissza, amíg le nem tisztítod. Merete meghallotta, hogy vissza akarják húzni aznapi élelemadagját, mire gyorsan odaugrott, és a nyílásba dugta a fogót. Nem hagyja, hogy elvigyék. Az utolsó pillanatban sikerült kivennie az ennivalós vödröt. – Ezt a kártyát ma még kijátszhattad, de holnap már nem lesz lehetőséged rá – mondta dühösen a nő. – Ha nem törlőd le a mocskot, romlott ételt adok be neked mindennap – fejezte be, majd lekapcsolták a lámpát a plafonon. Merete egy darabig az ablakot bámulta, amelyen most gyérebben áramlott be a fény. Látta, hogy a nő megpróbál felágaskodni a szabadon hagyott foltig, de az túl magasan volt. Régóta nem volt ilyen boldog. Ám tudta jól, hogy az érzés nem fog sokáig tartani. Megpróbálta kiélvezni ezeket a pillanatokat. Aznap éjjel kapcsolta be utoljára már bizonytalanul pislogó elemlámpáját, hogy az ablak tisztán maradt részében megnézze, hogyan gyógyul ínyén a seb. Azután gyorsan megvizsgálta, hogyan működik az étellift ajtaján az elektromos zár. Látta már néhányszor,

de most igyekezett megjegyezni minden apró részletet. Ki tudja, mikor kapcsolják vissza megint a világítást. A zsilipet úgy alakították ki, hogy légmentesen záródjon. A csapóajtó illeszkedésénél sem volt még csak egy hajszálvékonyságú rés sem. Az alsó részére egy fémcsapot hegesztettek, ami szükség esetén nyitva tudta tartani az ajtót. Merete mindent alaposan az agyába vésett. Végül kialudt a fény. Attól kezdve a sötétben üldögélt, és azon tűnődött, hogy mitévő legyen. Úgy érezte, három dolog van, amit mindenképpen tud irányítani. Az egyik az, hogy mit látnak belőle kintről. Még fogsága legelején végigtapogatta a falakat rejtett kamerák után kutatva, de nem talált egyet sem. Ezek a vadállatok vélhetőleg úgy gondolták, hogy az ablak elegendő. Ezenkívül képes volt arra, hogy karbantartsa az elméjét. Voltak napjai és éjszakái, amikor ijesztő lelkiállapotba került, de mindig képes volt arra, hogy végül a megfelelő mederbe terelje a gondolatait. Minden bizonnyal nem ő volt az első fogoly, akinek ez sikerült. Hányszor eszébe jutott Monté Cristo grófjának a története. Ha neki sikerült, neki is sikerülni fog. Gondolatait filmek, regények felé terelte, és kellemes emlékeket próbált előcsalogatni. Azt is tudta, hogy képes lesz megválni az életétől, ha eljön a pillanat. Az a gonosz szuka azt mondta, hogy majd az a bizonyos Lasse dönt a sorsáról, de Merete biztos volt abban, hogy a végrehajtást a nőre fogja bízni. Elég lesz majd kinyitnia a zsilipkaput, és kiegyenlíteni a légnyomást… A négy év, amit Merete fogságban töltött, fogvatartói számára sem múlt el nyomtalanul. Kápója szeme egyre beesettebb lett, és a hangjával is történt valami. Ezenkívül úgy tűnt, hogy két őrzője nincs teljesen tisztában a technika működésével. Egy kapcsolót képtelenek voltak megjavítani. Merete őszintén remélte, hogy a légnyomást sem képesek kintről kiegyenlíteni, legfeljebb úgy, ha kinyitják a csapóajtót. Tehát ha ő belülről gondoskodik arról, hogy ezt ne tudják megtenni, bármikor öngyilkosságot tud elkövetni. A fogót nem kellett visszaadnia. Biztosan sikerülne valahogy feltépni az ereit, ha azok ott kint elkezdenék kiegyenlíteni a nyomást. Az a halálnem mindennél szörnyűbb volna. Nem tudta, milyen céllal építették a szobát, de nem lehetett olcsó. Biztos volt benne, hogy az építésénél be kellett tartani bizonyos biztonsági előírásokat. A lámpákhoz közel, a plafonon volt néhány kisebb fém szellőzőnyílás. Talán a levegőt is azon keresztül pumpálták be hozzá. Ez esetben viszont kell, hogy legyen ott is nyomáskiegyenlítés. Egészen addig csak a közvetlen veszélyforrásokra koncentrált. Letekerte az elemlámpa tetejét, kivette az elemeket és megállapította, milyen kemény a fém, amiből a lámpa készült. A zsilip széle és a padló között csak kicsi volt a távolság. Ha ásna egy lyukat pontosan a csap alá, és beleállítaná az elemlámpát, meg tudná akadályozni, hogy kinyissák az ajtót. Megpaskolta az elemlámpát. Hihetetlen, hogy ez a kis alkalmatosság lehetővé teszi számára, hogy dönthessen a sorsáról. Mint amikor először szedett fogamzásgátlót, vagy amikor először szállt szembe nevelőszüleivel. Számított rá, hogy irgalmatlanul nehéz lesz lyukat ásnia a betonba. Ráadásul ahogy fogyott az ennivalója, eltűnt kezéből az erő. Az étel, amit az elmúlt néhány napban beadtak neki, egyszerűen ehetetlen volt. Betartották a szavukat. A vödrökből olyan bűz áradt, hogy még a közelükbe se nagyon akart menni. Mintha döglött állatok rohadtak volna bennük. Minden éjjel öt-hat órán keresztül kaparta a csapóajtó alatt a betont, ami végül engedett. Nem tévedhetett. Nem áshatta túl nagyra a lyukat, mert akkor nem tud stabilan megállni benne az elemlámpa. Ügyelnie kellett arra, hogy a lyuk átmérője a megfelelő legyen. Öt nap alatt úgy két centimétert haladt lefelé. Mardosta a gyomrát a gyomorsav.

A banya mindennap elmondta a feltételeit. Addig nem kapcsolja vissza a világítást, és nem ad neki ehető ételt, amíg le nem tisztítja az ablakot. A férfi megpróbált közvetíteni kettejük között, de nem nagy sikerrel. És ez így ment volna ki tudja meddig, ha Meretének nem kezd iszonyúan fájni a gyomra. Belátta, ha nem jut megfelelő táplálékhoz, nem tudja véghezvinni a tervét. Végül nem bírta tovább, és beszélt velük. – Nem tudom letörölni az ablakot, ha nincs mivel. – Használd a kezed és a vizeleted. Ha tiszta az ablak, lesz megint fény és étel. – Egy új kabátot is szeretnék. A nő visszataszító, szinte már fájó, hisztérikus nevetésben tört ki. Alig tudta abbahagyni. – Nem kapsz – mondta határozottan, amikor lenyugodott. Végül teljesítette Merete kérését. Bár fogvatartói az utóbbi időben megint egyre gyakrabban jelentek meg, fogalmuk sem volt arról, hogy Merete mire készül. Szerencsére volt rendszeresség a látogatásaikban. Merete tudta, hogy az éjszaka csak az övé. Amikor már négy centi mélyre ásott a betonban, különös dolog történt. Ült a villogó lámpák fényében, várta az ebédjét. Egyszer csak eszébe jutott, hogy nemsokára itt van Uffe születésnapja. Május van. 2006 májusa. Ült a vödör mellett, ujjaival tisztította a fogát és hirtelen maga előtt látta Uffe arcát. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet odakint a májusi égbolt. Biztos jól van. Ki tudja, hol, de jól van. Hiszen ő is jól van. Ezt próbálta elhitetni magával. – Erről a kapcsolóról van szó, Lasse – szólalt meg a nő váratlanul. – Sajnos nem tudtuk megjavítani, úgyhogy mindent hall, amit mondunk. – Mióta? – kérdezte egy visszafogott hang. – Amióta elmentél. Úgy öt-hat hónapja. – Róla is beszéltetek? – Dehogy! Egy darabig egyikük sem szólalt meg. – Nemsokára úgyis teljesen mindegy. Nem bánom, hadd halljon mindent. Mi lesz nemsokára úgyis mindegy? Mire gondolt? – Elég rosszul viselkedett a távollétedben. Először ki akarta magát éheztetni, utána vérrel kente be az ablakot, hogy ne lássunk be, azután egyszer blokkolta a zsilipet. – Brormand azt mondja, hogy fájt a foga. Kár, hogy nem láttam – mondta ez a Lasse. A nő szárazon felnevetett. Tisztában voltak vele, hogy Merete minden egyes szót hall odabenn. El sem tudta képzelni, mit árthatott nekik. – Ártottam nektek, ti mocskos állatok? – kiabálta hangosan. – Kapcsoljátok le a villanyt, hogy lássalak benneteket! Hadd nézzek a szemetekbe, miközben hozzátok szólok! A nő megint felnevetett: – Lekapcsoljuk? – fordult Lasséhoz, aki egy darabig tűnődött a lehetőségen. – Miért ne? – kérdezte. – Úgyis a vége felé közeledünk. Miért ne lehetne izgalmasabb? Merete fölfogta a szavak súlyát. A nő tiltakozott egy darabig, majd mégis lekapcsolták nála a villanyt. Először csak pislogott a félhomályban, próbált hozzászokni a gyenge fényhez, ami kívülről beáramlott. A szíve egyre gyorsabban vert. Először csak a körvonalaikat tudta kivenni, majd egyre tisztábban kirajzolódott az alakjuk. A nő az ablak alsó pereménél, a férfi sokkal feljebb. Merete sejtette, hogy Lasse az. A férfi egyre közelebb lépett. Magas volt, széles vállú, jó testfelépítésű, nem úgy, mint a másik. Először látta Lassét, ami egyszerre volt nyugtalanító és izgató. Tudta, hogy a férfi dönti el, mit tudhat Merete és mit

nem. Most azonban úgy gondolta, hogy kiáll magáért. Ám a férfi még közelebb lépett, és teljes valójában megmutatta magát. Meretének elakadt a lélegzete. Most már tudta, ki ő.

31 2007 Carl elnézést kért a Playmobillal okozott incidensért, majd magára hagyta a nővért az ordítozó Ufféval. Uffe kétségtelen bizonyságát adta, hogy van egyfajta kapcsolata a külvilággal. Farkasszemet nézett ezzel az Atomosszal, és ez szemmel láthatóan felkavarta. Ezzel nagyon sokat segített. Kicsit később megállt az út mellett. Betáplálta a godhavni gyermekotthon címét az autóban lévő GPS-be. Az intézet személyzete minden bizonnyal nem most volt először kapcsolatban a rendőrséggel. Carl bizonyos szempontból hálás volt az ebből adódó közvetlenségért. – Nyugodjanak meg – fogott bele a mondókájába. – Nem olyasvalaki miatt jöttem, aki itt lakik az intézményben. Az illető itt lakott a nyolcvanas évek elején. Nem tudom, mi a valódi neve, csak azt, hogy a barátai Atomosnak hívták. Emlékeznek rá esetleg? – A nyolcvanas évek elején? – kérdezte az ügyeletes. – Akkor még nem dolgoztam itt, de megnézhetjük a nyilvántartásunkban. Bár kétlem, hogy ezzel a névvel megtaláljuk. Biztos, hogy nem tudja a nevét? – Sajnos nem – mondta Carl. – Nincs olyan kollégája, aki már akkor is itt dolgozott? Az ügyeletes felsóhajtott. – Az állandó munkatársak között biztos nem. De John talán tud segíteni. Már nyugdíjban van, viszont hetente többször is feljár segíteni. Imádja a gyerekeket, a gyerekek meg őt. Ha valaki, hát ő az, aki emlékezhet ennyire régi bentlakókra. – Ma nem jön véletlenül? – Ma? Nem. A Kanári-szigeteken nyaral. Diszkont áron. Az ilyesminek nehéz ellenállni. Ezt ő szokta mondogatni. Hétfőn azonban már itthon lesz. Érdeklődjön akkor. – Tudja az otthoni számát? – Sajnos nem adhatom meg. Tudja, ez van a szabályzatban. Sose tudhatjuk, hogy kinek adjuk ki. – Carl Morck vagyok, és – ahogy mondtam – a gyilkosságiaknál dolgozom. A női hang a telefon végén felnevetett. – Akkor biztos le tudja nyomozni. Én mégis azt tanácsolnám, hogy várjon hétfőig. Carl az órájára pillantott. Déli egy óra van. Még van annyi ideje, hogy utánanézzen: Merete mobilja működik-e. Ha bedöglött az akkumulátor, szereznie kell egy újat. A dombok mögött, a mezőn sirályok rikoltoztak. Az úton egy traktor közeledett és teleszórta az utat a kerekéről lepattogzó földdel. Carl elindította a motort. Mielőtt a gázra lépett volna, egy pillantást vetett a traktor vezetőfülkéjében ülő férfira. Látszott rajta, hogy komolyan veszi a feladatát. A képe vörös volt kicsit, kockás inget viselt. Olyat, amilyet az erdészek is szoktak. – A fenébe… – káromkodott Carl. Elfelejtette felhívni a soroi kollégákat. Meg kell mondania nekik, hogy melyik volt az az ing, amit az amageri gyilkos is hordott. Gyorsan bepötyögte a számot a telefonjába. Az ügyeletes vette fel, majd kapcsolta a nyomozás vezetőjét, Jorgensen felügyelőt. – Carl Morck vagyok a koppenhágai rendőrségről. Azt hiszem, most már meg tudnám mondani, hogy melyik ing volt az, amit az amageri gyilkos is viselt.

A felügyelő nem reagált. Carl nem értette az egészet. Ott van még egyáltalán a vonal végén? – Tudja – folytatta Carl –, sokat álmodtam az elmúlt napokban a gyilkosságról, és egyre tisztábban bukkannak elő a képek az emlékezetemből. Így az ing is. Teljesen világosan látom magam előtt. – Aha… – mondta Jorgensen, majd megint hallgatásba burkolózott. – Tényleg nem érdekli, hogy az ingek közül, amelyeket megmutatott nekem, melyik a gyilkosé? – Tényleg emlékszik? Carl elszámolt magában tízig. – Akkor megosztja velem vagy sem? Carlnak erőteljesen vissza kellett fognia magát. Mit képzel ez a büdös bunkó? – Az volt, amelyik balra, az asztal legszélén volt. Amelyik a legközelebb volt az ablakhoz. – Oké – felelte Jorgensen. – A tanúnk is ezt mondta. – Hát ennek igazán örülök. Majd megírom e-mailben, hogy rögzítve legyen. A traktor egyre közelebb ért Carlhoz. A vizelet és a trágya szaga egyre áthatóbbá vált a levegőben. Gyorsan feltekerte az ablakot és éppen el akart köszönni, amikor Jorgensen megszólalt: – Még egy pillanatra. A kollégáimmal biztosak vagyunk benne, hogy a tettesek egyikét sikerült elfognunk. Jó lenne, ha valamikor ide tudna jönni szembesítésre. Mondjuk, holnap? – Holnap? Az nem fog menni. Tudja, szombat van, és az a szabadnapom. Amikor felébredek, főzök egy kávét, majd megint visszafekszem az ágyba. És lehet, hogy ezt fogom csinálni egész nap. Amúgy többször elmondtam, de tudomásom szerint a jelentésbe is belekerült, hogy az elkövetők egyikét sem láttam. És az a helyzet, hogy az álmaimban sem jelent meg. Úgyhogy nem megyek. Ugye, megérti? Már megint az a hallgatás a vonal másik végén. – Hogy én megértem-e, azt hiszem, teljesen mindegy. Végül is a maga barátairól van szó. – Köszönöm, Jorgensen, és sok szerencsét! Majd tájékozódom az újságokból. – Remélem, azzal tisztában van, hogy nem ússza meg a tanúskodást a tárgyaláson. Hiszen az ing köti össze a két ügyet, amit beazonosított. – Ott leszek, semmi gond. Jó vadászatot! Kimondottan rosszul érezte magát, amikor lerakta a telefont. Csak ült a kocsiban, és várta, hogy megszűnjön a mellkasában a szorító érzés. A traktoros bekukkantott hozzá, és feléje biccentett. Carl elindult. Néhány száz méterrel arrébb kinyitotta az ablakot és vett néhány mély levegőt. Össze kellett görnyednie, hogy megszűnjön testében a feszültség. Ismerte a pánikbetegség tüneteit, és látta már egy-két emberen. Különös volt épp saját magán megtapasztalni. Leállt az út szélén, és megpróbált kikászálódni az autóból, ki az árok szélére. A felhők gyorsan szálltak fölötte, és úgy érezte, mindjárt rászakad az ég. Kivette a mobilját. Mégsem halhat meg csak úgy itt, az út szélén. Fülén a mobiltelefonnal ébredt, szájában némi földdel. Megnedvesítette az ajkait, és köpködni kezdett. A mellkasához szorította a kezét. Nyugodtabb lett a szívverése. Visszakászálódott az autóba. Még fél kettő sem volt. Ezek szerint nem feküdt túl sokáig eszméletlenül. Mi történik veled, Carl? – kérdezte magától. Szájában a nyelve a kétszeresére dagadt. Lába olyan hideg volt, mint a jégcsap, mellkasa és háta verítékben fürdött. Az összeomlás szélén vagy, vigyázz? – figyelmeztette egy belső hang, majd megszólalt a mobilja.

– Van egy kis gond – hallotta Assad hangját. – A technikusok nem mernek hozzányúlni a kihúzott telefonszámhoz Merete telefonkönyvében – folytatta. – Azt mondják, hogy mind a kettőhöz ugyanazt a tollat használták, így félő, hogy a kihúzással együtt a szám is eltűnik. Carl a mellkasához kapott. Rettenetesen fájt a mellkasa. Mint amikor beszorul a levegő a bordái közé. Tényleg infarktusa lenne? – Azt mondják, hogy Angliába kell küldenünk, mert ott alkalmaznak egy olyan technikát, ami a digitalizálást kombinálja kémiai oldószerrel. Vagy valami hasonló. Assad várta, hogy Carl kijavítsa, de Carl nem tette. Épp eléggé lekötötte a figyelmét, hogy kordában tartsa a testén elhatalmasodó fájdalmat. – Megjegyeztem, hogy az bizonyára sokáig tart. Mire ők azt mondták, hogy úgy háromnégy hétig. Carl koncentrálni próbált, de Assad nem kímélte. – Figyelj csak. Jobb, ha beavatlak. Ismerek egy fickót, aki meg tudná ezt nekünk csinálni – mondta, és várta a reakciót. – Ott vagy még, Carl? – Itt vagyok – rebegte Carl. Beletelt egy kis időbe, mire képes volt folytatni a beszélgetést. – Ki az? – kérdezte végül. – Jobb, ha nem tudod, de ügyes fickó. Földim. Hidd el, meg tudja csinálni. Szóljak neki? – Egy pillanat, Assad! Hagyj már egy kicsit gondolkodni. Kikászálódott az autóból, négykézlábra ereszkedett, és előrehajtotta a fejét. A vér áramlani kezdett az agyában, arcába visszatért az élet, és a mellkasi fájdalmai is tompultak. Sokkal jobban érezte magát. Bár a szántó fölött még mindig ott ült a frissen szórt trágya szaga, Carlt most ez nem zavarta. Lassan felemelkedett. Egyre jobban érezte magát. – Assad, most már tudok figyelni – mondta. – Remélem, nem valami útlevél-hamisítót akarsz megbízni? – Ezt meg ki mondta? Én biztos, hogy nem. – Akkor meg kit? – Olyasvalakit, aki ügyes ebben. Képes úgy eltávolítani pecséteket, hogy azt ne lehessen észrevenni. Szerintem jobb, ha nem tudsz róla, és neki sem kell tudnia, hogy mire is kérjük valójában. Úgyis sok dolga van. Gyorsan dolgozik, és nem kerül semmibe. Tartozik nekem. – Milyen gyorsan? – Hétfőig kész lesz. – Akkor kezdje el – mormogta Carl. Assad is mormogott valamit a másik oldalon. Biztos azt, hogy oké, arabul. – Még egy valami. Sorensen asszony hívott, hogy a biciklisgyilkosságban a tanú mondott ezt-azt és abból kiderült, hogy…. – Várj, Assad! Az nem a mi ügyünk – mondta, és beült a kocsiba. – Van épp elég dolgunk. – Tudod, Sorensen asszony utalt rá, ha nem is konkrétan, de nekem az jött le, hogy a nyomozók szívesen kikérnék a véleményed. Na, nem közvetlenül, csak úgy… – Jól van. Kérdezd ki egy kicsit Sorensen asszonyt, persze óvatosan. Azután menj fel Hardyhoz hétfőn, és mondd el neki az egészet. Szerintem többre mész vele, mint velem. Utána gyere le taxival a központba, majd ott találkozunk. Ja, és mára elég volt, pihenj egy kicsit. És mondd majd meg Hardynak, hogy benézek hozzá a héten.

Amikor előkereste Mona Ibsen telefonszámát, újra szorítást érzett a mellkasában. Mi volt ez már megint? Egyszerűen csak felgyorsult a szívverése az izgalomtól, vagy az, amitől leginkább tartott? Alig kapott levegőt, amikor a nő beleszólt a telefonba. – Carl Morck – mondta kurtán. – Kész vagyok a gyónásra. – Akkor a Szent Péter-templomba menjen – mondta Mona szárazon. – Nem, komolyan beszélek. Pánikrohamom volt. Azt hiszem. Nem vagyok jól. – Értem. Hétfő tizenegyre tudok adni időpontot. Beszéljünk a hétvégén, vagy átvészeli anélkül is? – Persze, átvészelem – mondta Carl, de ebben egyáltalán nem volt biztos. Kegyetlenül gyorsan telt az idő. Még két óra, és Morten Holland munkája véget ér a videotékában. Levette Merete Lynggaard telefonját a töltőről. A készülék a PIN kódot kérte. Hálistennek működik. Jó kis régi Siemens. Mindig számíthat rá az ember. Carl az 1-2-3–4 kombinációval próbálkozott, de a készülék hibásnak ítélte. Megpróbálta visszafelé, de úgy sem ment. Elővette Merete Lynggaard anyagát, hogy megnézze a születési dátumát. Persze az is lehet, hogy Uffe születésnapja a PIN kód. Szerencsére azt is megtalálta. Még az is lehet, hogy a kettőt kombinálta össze valahogy. Úgy döntött, hogy az utóbbival próbálkozik. És Ufféét táplálta be először. Amikor Uffe képe felvillant a készülék kijelzőjén, amint Merete nyakába csimpaszkodva mosolyog, megszűnt a mellkasában a nyomás. Legszívesebben felordított volna örömében, de ezt most nem kockáztatta. Inkább feltette a lábát az asztalra. Nekilátott, hogy leellenőrizze a bejövő és kimenő hívásokat a 2002. február 15. körüli időszakban. A telefontársaság archívumában minden bizonnyal megtalálja majd a számok akkori tulajdonosát. Egy darabig elbabrált vele, de azután kénytelen volt megállapítani, hogy Merete Lynggaard kollégáival és különböző társszervezetek képviselőivel beszélt csak az adott időszakban. A harmincadik hívás a titkárságáról jött március 1-jén. Ezek szerint a férfi, aki Daniel Halenak adta ki magát, egy belső vonalas számról hívta. Már, ha egyáltalán hívta. Egy darab papírt tett az asztal közepére, a lába mellé. Legszívesebben seggbe rúgta volna Borgét. Jó lett volna, ha összeállítanak egy listát a belső hívásokról, amelyek a házon belülről indultak, de úgy tűnik, erről is megfeledkeztek. Legjobb lesz, ha ennek kiderítésével Assadot bízza meg, míg ő Mona Ibsenhez megy kezelésre. Az alleredi játékboltban elég széles volt a választék Playmobil-játékokból, ám meglehetősen borsos áron kínálták valamennyit. Carl ismét kénytelen volt megállapítani, hogy a gyerekek felnevelése nem éppen olcsó mulatság. Kiválasztotta az egyik legolcsóbb szettet, ami egy rendőrautóból és a hozzá tartozó két rendőrfigurából állt. Még a számlát is elkérte, ha Morten Holland esetleg szeretné másra cserélni. Amikor hazaért, Morten már a konyhában tüsténkedett. Előre próbálta lejátszani, hogyan fog majd mentegetőzni, amiért az ő tudta nélkül hozta el a figurákat. Elmondja majd, mennyire megbánta, és hogy soha többé nem lép Morten felségterületére az ő távollétében. Morten rendkívül rosszul reagált a vallomásra. Carl a harag és a sértődöttség megnyilvánulásának már számos formáját látta, de Morten érzékeny reakciója meglepte. Dühösen nézte az asztal szélén heverő műanyag figurákat, és azt kívánta, bárcsak soha ne történt volna meg ez az egész, mivel a mellkasába visszatért a jól ismert szorító fájdalom. Morten, aki lelki sebei nyalogatásával volt elfoglalva, észre sem vette, milyen rosszul van Carl. Csak akkor figyelt fel rá, amikor Carl görcsbe rándult teste eldőlt a padlón. Most már nem csak a mellkasa fájt. Úgy érezte, mintha a bőrét szétfeszítené az

erekben kialakult nyomás, mintha a hasfala mögül ki akarnának törni belső szervei. Alig kapott levegőt. Morten föléje hajolt, megkérdezte, hozhat-e neki egy pohár vizet, de Carl képtelen volt válaszolni. Mit kezdjek a pohár vízzel, futott át az agyán. Nem is tudja kinyitni a görcstől a száját. Legfeljebb rálocsolhatta volna. – Köszönöm, Morten – mondta végül nagy nehezen, de alig tudta kipréselni a száján azt a néhány szót. Amikor látszott Carlon, hogy jobban van már, és bekucorodott a szófa egyik sarkába, felülkerekedett Mortenben a pragmatizmus. Ha egy ilyen kemény fickó, mint Carl, a bocsánatkérését egy ilyen látványos rosszulléttel is köríti, akkor biztos komolyan gondolta. – Rendben – mondta Morten. – Hajlandó vagyok megfeledkezni az egészről. Carl bólintott. Jobb a nyugalom itthon. Valahogy ki kell húznia hétfőig, amikor Mona Ibsen végre leás a probléma gyökeréig.

32 2007 Carl elrejtett a polcon a könyvek mögött néhány félig teli whiskys és ginesüveget. Szerencsére Jesper még nem szagolta ki, és nem fosztotta ki Carl titkos raktárát, hogy a spontán jelleggel szerveződő kamaszpartikra magával vigye. Elkortyolgatott valamennyit belőlük, hogy a hétvégét átvészelje valahogy. Heverészett, el-elbóbiskolt. Hétfőn reggel Jesper lármázása keltette fel. – Carl! Adj pénzt kajára, totál üres a hűtőszekrény. Carl alig tudta nyitva tartani a szemét a reggeli fényben. – Hány óra van…? – kérdezte kábán. – Gyerünk már, el fogok késni az iskolából. Carl az ébresztőórára pillantott, amit még Vigga felejtett nála, persze nem véletlenül, hiszen a felesége nemigen foglalkozott az idő múlásával. Pillanatok alatt felébredt. Tíz perc múlva tíz. Alig ötven perc múlva Mona Ibsennel szemben kell ülnie a vallatószékben. – Úgy látom, nem sokat ad a pontosságra – mondta a pszichológusnő, és a karórájára pillantott. – És látom, még mindig rosszul alszik – fűzte rögtön hozzá, mintha konkrét adatokkal rendelkezne Carl alvási szokásairól. Carl dühös volt, még zuhanyozni sem volt ideje, úgy rohant el otthonról. Csak remélni merte, hogy nem büdös. Mona Ibsen halálos nyugalomban ült vele szemben, keresztbe téve selyemharisnyás lábait. A haja rövidebb volt, mint legutóbb és tépetten volt megvágva. Szemöldöke koromfekete. Félelmetes benyomást keltett. Carl elmesélte, hogy mi történt vele az Egelyből hazafelé vezető úton. Szerinte megérdemelt volna egy kis megértést. – Úgy érzi, hogy cserbenhagyta a kollégáit? – kérdezte határozottan a pszichológusnő. Carl emlékezetéből képek bukkantak elő, egy pisztolyról, ami hamarabb is előkerülhetett volna, ösztönökről, amelyek eltompultak az évek során a bűnözők ellen folytatott harcban. – Szerintem úgy érzi, hogy cserbenhagyta a kollégáit. Az a helyzet, hogy addig nem lesz jobban, amíg be nem látja, hogy nem történhetett volna másképp. – A dolgok mindig történhettek volna másképp. Mona Ibsen úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. – Hardy Henningsent is én kezelem. Ezért két oldalról látom az eseményeket. Ugyan nincsenek olyan szabályok, amelyek ezt tiltanák, de meg kell kérdezzem: ennek tudatában is szeretné-e, hogy én legyek a pszichológusa. Arról biztosíthatom, hogy nem fogom tájékoztatni Henningsent az önnel folytatott beszélgetésekről, ahogy Henningsen felé is betartom a titoktartási kötelezettséget. – Rendben – mondta Carl, de valójában épp az ellenkezőjét gondolta. Ha nem találta volna a nőt ilyen átkozottul vonzónak, már rég véget vetett volna ennek az egész

cirkusznak. – De nekem is beszélnem kell Hardyval. Nem lehetnek titkaink egymás előtt, ez egész egyszerűen nem működik. A pszichológusnő bólintott. – Került már valaha olyan helyzetbe, amelyről kiderült, hogy nem tudja kontroll alatt tartani? – Igen – felelte Carl. – Mikor? – Épp most – felelte, és mélyen a nő szemébe nézett. Mona Ibsennek a szeme sem rebbent. – Mit adna azért, hogy Hardy és Anker visszatérhessenek a normális életbe? – kérdezte Mona, majd még négy hasonló jellegű kérdést tett fel gyors egymásutánban, és szorgalmasan jegyzetelt a füzetébe. Mintha sarokba akarta volna szorítani Carlt. Nem kímélte, de pontosan tudta, meddig szabad elmennie. Látta végigcsordulni Carl orrán a verítékcseppeket, és látta azt is, ahogy könny gyűlik a szemében. Szedd össze magad, gondolta Carl. Nem értette, mi megy végbe benne. Nem félt a sírástól, és az sem zavarta, ha Mona Ibsen előtt erednek el a könnyei, csak azt nem értette, miért éppen akkor, abban a pillanatban kell megtörténnie. – Sírjon csak nyugodtan – biztatta a pszichológusnő a lehető legtermészetesebb hangon. Húsz perccel később véget ért az ülés. Carlnak aznapra éppen elég volt ennyi az önmagába nézésből. Mona Ibsen ismét megjegyezte, hogy nem tehet a lövöldözés kimeneteléről, majd adott neki egy újabb időpontot. – Kérem, hogy feltétlenül keressen meg, ha valami nyomasztani kezdené. Bármi. Mindennek van jelentősége. – Lenne egy kérdésem – szólalt meg Carl, és inas kezével megfogta a szék támláját. – Éspedig? Carl összekapta magát. Most vagy soha. – Mit szólna egy – itt egy pillanatra megállt – szóval, mit szólna egy vacsorameghíváshoz? Mona Ibsen arcára ráfagyott a mosoly. – Azt hiszem, jobban tenné, ha egyelőre az kötné le az energiáit, hogy rendbe hozza magát. Hódítani ráér utána is. Amúgy pedig azt tanácsolom, hogy nagyobb körültekintéssel válogassa meg az áldozatait. – Nem értem, ezt miért mondja. Ezek szerint fogalma sincs róla, milyen hatással van a férfiakra – mormogta Carl, akit felbosszantott Mona megjegyzése. Mona az éppen távozni készülő férfi felé fordult, és megmutatta neki az ujját, amin gyűrű volt. – Pontosan tudom – mondta a nő, majd becsukta utána az ajtót. Carl leforrázva állt a folyosón. Hogy lehetett ilyen idióta? Hogy kerülhette el a figyelmét egy ilyen alapvető dolog? Még aznap telefonáltak a godhavni gyermekotthonból, hogy John Rasmussen, a nyugdíjas pedagógus visszaérkezett a nyaralásából, és másnap meglátogatja a nővérét Koppenhágában. Rasmussen azt mondta, hogy szívesen útba ejti Carlt is. Fél tíz körül érkezne, ha ez megfelel. Végre visszatért a valóságba a Mona Ibsennel lezajlott kellemetlen incidens után. Szóval a godhavni szociálpedagógus befejezte nyaralását a Kanári-szigeteken és meglátogatja. Remélte, hogy Rasmussen végre pontos információkkal szolgál majd a fiúról, akit Atomosnak neveztek a társai.

A Lynggaard-ügyben egyre több szálon futnak az események, gondolta, végre nem ártana ezeket összekötni. Egyik legfontosabb feladata az volt, hogy megmutassa Helle Andersennek, Uffe egykori ápolónőjének a Dennis Knudsen házából származó fotókat. Talán sikerül rávennie, hogy eljöjjön Koppenhágába, a központba. Semmi kedve nem volt most nekivágni egy hosszabb autóútnak. Fel is hívta, de csak a férjét sikerült elcsípnie. Az úgy beszélgetett Carllal, mintha régi cimborák lettek volna. Elpanaszolta, hogy még mindig súlyos gyomorbántalmakkal fekszik otthon, és locsogott megállás nélkül, ami annyi haszonnal járt, hogy időközben Helle Andersen is hazaérkezett. Carl hallani vélte, amint Helle Andersen leszidja a férjét, aki megint alaposan a pohár fenekére nézett. Még jó, hogy a társadalombiztosító nem tud erről, gondolta. A nő a telefonba már szívélyes hangon szólt bele. Carl megköszönte a segítséget, amit Assadnak nyújtott legutóbbi látogatásakor, majd megkérdezte, hogy megnézne-e néhány fényképet, amit e-mailen átküldene neki. – Most? – kérdezte Helle. A hangjából érződött, hogy nincs túl sok kedve az egészhez. – Hoztam haza két pizzát, tudja? És salátát. És az az igazság, hogy a pizza frissen jó. Ha kihűl és összeesik, ehetetlen. Helle húsz perc múlva visszahívta Carlt. Amikor beleszólt a telefonba, úgy hangzott, mintha az utolsó falatot épp akkor nyelte volna le. – Sikerült kinyitni a levelet? – kérdezte Carl. – Igen, persze. – Akkor nézze meg, kit lát az első mellékleten? – Ez Daniel Hale, akinek a képét már az asszisztense is megmutatta nekem. Vele soha nem találkoztam. – Akkor nyissa ki a következőt. Mi a helyzet a következő képpel? – Ki ez a fickó? – Ugyanezt a kérdést szerettem volna én is feltenni. Nézze meg jobban. Nem találkozott a fickóval kicsit idősebb kiadásban? Dennis Knudsen a neve. – Őszintén szólva az unokabátyámra emlékeztet, Gormra – kuncogott Helle a vonal másik végén –, de ő kétszer ilyen kövér. – Jó, akkor nézzük a harmadikat. Látja azt a férfit, aki Meretével beszélget a parlament hátsó lépcsőjénél? A képet röviddel Merete eltűnése előtt készítették. Ugyan hátulról fotózták le a fickót, de talán felismeri. Nézze meg a haját, a ruháját, a tartását, a magasságát. Helle elhallgatott. Carl biztató jelnek tekintette a csendet. – Nos, így hátulról elég nehéz megállapítani, de mintha láttam volna már. Miért gondolta, hogy ismerhetem esetleg? – Valahogy ez volt az érzésem – mondta Carl, és közben arra gondolt, hogy Helle kicsit gondolkodhatna még. – Az a gyanúm, hogy azt szeretné hallani, hogy ez a fickó nem más, mint az a figura, aki a levelet hozta. Őt is láttam hátulról, de nem ez a ruha volt rajta. Hasonlít rá, de bizonytalan vagyok. – Akkor ne mondj semmit, drágám – hallatszott a háttérből. – Rendben. Akkor küldök még egy képet – mondta, és a kép már ment is. – Megjött – hallatszott Helle hangja. – Akkor mondja, kit lát. – Ha jól látom, az a fickó van a képen, aki a második fényképen is volt. Ugyan itt még gyerek, de az arcvonásai alapján felismerhető. Ha jól látom, gokartban ül. Megjegyzem, hogy az unokabátyám, Gorm is hajtott ilyet.

– Akkor most nézze meg a Dennis Knudsen mögötti fickót – mondta gyorsan Carl, mert nem volt kedve újabb történeteket hallgatni Gormról. Helle Andersen elnémult. Carl türelmesen várakozott. – Ez borzasztó – mondta némi gondolkodás után az asszony, döbbenettel a hangjában. – Ez ő. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez ő. – Arra a férfira gondol, aki a levelet vitte Merete házába? – Igen, ez ő. Őt keresik? Van valami köze Merete eltűnéséhez? Félnem kellene tőle? – kérdezte Helle őszinte aggodalommal a hangjában. – Öt évvel ezelőtt történt ügyben nyomozunk, nem hinném, hogy aggódnia kellene. Biztos, hogy ő az, aki a levelet is hozta? Biztos benne? – kérdezte a sóhajtozó Hellétől. – Igen. Teljes mértékben. Annyira jellegzetes a szeme. Nem lehet eltéveszteni. Carl megköszönte a segítséget, és letette a kagylót. Tekintete a Merete Lynggaardról készült színes sajtófotókra tévedt. Eddig még soha nem érezte ebben az ügyben, hogy biztos a dolgában. Ott állt az elkövető és az áldozat között. Már csak azt kell kiderítenie, miért éppen Merete Lynggaardra csapott le. Miért és főleg hogyan? Fellelkesítették a fejlemények. Mona Ibsen meg csak fényesítgesse a gyűrűjét. Pár perccel később már Bille Antvorskovnak is elküldte a képeket. Öt perc múlva már meg is kapta a következő választ: igen, a fickó a képen nagyon hasonlít a férfira, akivel a parlamentben volt. Bár nem esküdne meg rá. Carl elégedett volt. Biztos volt benne, hogy Bille Antvorskov soha nem esküdne meg semmire, amit előtte molekuláris szintig meg nem vizsgált. Csöngött a telefon. Vagy Assad az, vagy az öreg a godhavni intézetből. Esetleg Vigga? Csak ő ne! – Hol a fenében vagy? – vibrált a felesége hangja a telefonban. – Mégis hol lennék? – kérdezte Carl értetlenül. – Már fél órája elkezdődött a fogadás, de még senki nem dugta ide az orrát. Pedig vettem tíz üveg bort és húsz zacskó csipszet. Ha már te sem jössz el, akkor igazán nem értem az egészet. – A galériádban? Vigga gyorsan kifújta az orrát. – Nem mondtad, hogy fogadást rendeztek. – Hugin kilencven meghívót küldött szét még tegnapelőtt – szipogta Vigga a telefonba. – Legalább rád számíthatna az ember. Hiszen egy csomó pénzedet befektetted, Carl! – Kérdezd meg a Drakula-jelöltet. – Elárulnád, kit hívsz Drakula-jelöltnek? Csak nem Hugint? – Miért? Ismersz még valaki mást is a környezetedben, akire a leírás ráillene? – Huginnak éppúgy érdeke, hogy beinduljon az üzlet. Ebben Carl sem kételkedett. Különben a kutya nem állította volna ki a képeit, amelyekre fehémeműreklám-motívumokat és Happy Meal-figurákat festett. – Azt gondolom, Vigga, hogy nem kell Einsteinnek lenni ahhoz, hogy az ember ki tudja számolni: ha szombaton adja postára a meghívókat, körülbelül hétfő délután érkeznek meg. – A fenébe, igazad van! – sóhajtott fel Vigga. – Hugin még megkapja a magáét. Carl kopogtatásra kapta fel a fejét. Épp rá akart gyújtani, amikor Tage Baggesen lépett be az irodájába. Konyakszagot árasztott.

– Sajnálom, hogy megzavartam telefonálás közben. Sokat gondolkodtam az utóbbi időben a múlt eseményein – mondta. Carl hellyel kínálta és megkérdezte, hogy kér-e inni valamit, de a képviselő egyik kezével nemet intett, a másikkal odahúzta magához a széket. Nem, inni egészen biztosan nem kér. – Mégis milyen eseményekre gondol? – kérdezte Carl. – Holnap lemondok a képviselői mandátumomról – mondta, és elnehezült tekintettel körbenézett a szobában. – Ha önnél végeztem, átmegyek a pártom elnökéhez, és beszélek vele. Merete megmondta, hogy így lesz, ha nem hallgatok rá. És igaza lett. Carl szeme elkeskenyedett. – Ha jól értem, el akar mondani nekem valamit, mielőtt elmenne a pártfőnökéhez, vagy ki az atyaúristenhez. Baggesen belekezdett a vallomásba. – Részvényeket vettem kétezerben, és egy évvel később is. És nyertem rajtuk. – Milyen részvényeket? – Mindenfélét. Volt egy pénzügyi tanácsadóm, aki azt mondta, hogy amerikai és francia fegyvergyárak részvényeibe fektessek. Biztosan nem az a fickó volt, aki Carlnak szokott tanácsokat adni a helyi bankfiókban, hogy hol fialtathatja jobban a pénzét. Nagyot szippantott a cigarettájába, és arra gondolt, hogy a pacifista Radikális Centrum minden bizonnyal nem díjazná Baggesen ötletét. – Két ingatlanomat masszázsszalonoknak adtam bérbe Merete lakóhelye közelében. Akkoriban elég sok mindennel foglalkoztam. És persze fecsegtem Meretének, mert az gondoltam, ha megtudja, milyen vastag vagyok, majd jobban fog érdeklődni irántam. Persze nem így történt. Ő nem volt olyan – mondta Baggesen, és kényszeresen masszírozta a nyakát. – Merete megkérte, hogy hagyja abba? – Nem. Nem. – Akkor mit mondott? – Azt mondta, hogy nem szeretné, ha el kellene fecsegnie a titkárának, akkor még Marianne Kochnak, hogy mi mindennel foglalkozom. Elég világos beszéd volt. Ha Marianne megtudott valamit, az könnyen elterjedt a parlamentben. Merete csak figyelmeztetett. – Miért érdekelték egyáltalán a maga ügyei? – Nem érdekelték. Ez volt a lényege az egésznek – mondta Baggesen, és a kezébe temette a fejét. – Olyan sokáig zaklattam, hogy megelégelte. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljon tőlem. Nem hibáztatom. Ezt kellett tennie. – Ezek szerint békén hagyta, cserébe viszont űzhette tovább a kis üzleteit. – Felmondtam a masszázsszalonok bérleti jogát, a részvényeket viszont megtartottam. Egy részét eladtam kicsivel szeptember 11. után. Carl bólogatott. Jól tudta, hogy jó néhányan meggazdagodtak a katasztrófának köszönhetően, amikor a fegyvergyári részvények az egekbe szöktek. – Mennyit kaszált ezen az üzleten? Baggesen felnézett rá. – Jó tízmilliót. Carl elgondolkodott. – Ezért végzett Meretével? Mert nem akarta, hogy kiderüljenek a disznóságai? A férfi pontosan ugyanolyan képet vágott, mint amikor Carl először találkozott vele a parlament épületében.

– Nem, nem. Miért tettem volna ilyet, hiszen nem tettem semmi olyasmit, ami törvénybe ütköző lett volna. Ha nyilvánosságra kerülnek a pénzügyeim, az történt volna, amire ma is készülök. – Attól tartok, ez esetben arra kérték volna, hogy lépjen ki pártja képviselői csoportjából, és nem hagytak volna lehetőséget arra, hogy önként távozzon. Baggesen tekintete nyugtalanul végigpásztázta a szobát, majd megakadt a mágnestáblán, amire Carl az ő monogramját is felírta. – Ezt nyugodtan törölheti – mondta, és távozott. Assad három körül bukkant fel a központban. – Mi a fenét csináltál mostanáig? – kérdezte Carl. – Hardytól jövök – válaszolt mosolyogva Assad. – Hiszen te kértél meg arra, hogy segítsek. – Hét órán keresztül voltál Hardynál? – kérdezte Carl, és az órájára mutatott. – Elmeséltem neki mindent, amit csak tudok a biciklisgyilkosságról. És tudod, mit mondott? – Megmondta, ki a gyilkos? Assad csodálkozva nézett Carlra. – Jobban ismered őt, mint én. – Nem hinném, hogy nevén nevezte. – Ó, nem – felelte Assad. – De azt mondta, hogy olyan személyt kell keresnünk, akinek köze van a tanú gyerekeihez. Valakit, aki szorosan kötődik a gyerekekhez. Talán a tanú volt férje, a gyerekorvos, valaki, aki képes befolyásolni az életüket. Lehet, hogy valamelyik tanáruk. Lényeg, hogy az illető mind a két gyerekkel kapcsolatban legyen. – Értem – mondta Carl. Mindig meglepte Hardy találékonysága. – El tudom képzelni, Bak mennyire elképed majd… – fűzte hozzá még gyorsan. – Elképed? – ismételte meg a szót érdeklődve Assad. – Lehet. Majd kiderül. Carl újabb kérdést szegezett Assadnak. – És még mit intéztél? Látta asszisztense tekintetén, hogy valamit titkol. – Nézd csak, Carl! – mondta és előhúzta a táskájából Merete Lynggaard naptárát. – Nézd csak, milyen ügyesen dolgozott a barátom. Carl kinyitotta a naplót, és döbbenten szemlélte a „H” betű alatt bekövetkezett változásokat. Ahol eddig egy vastag fekete csík éktelenkedett, ott most a következőt olvashatta: Daniel Hale, 25772060. Tényleg elképesztő. De még elképesztőbb volt a sebesség, amivel bepötyögte a számot a számítógépébe, hogy leellenőrizze. Attól tartott, hogy a szám azóta érvénytelenné vált. És sajnos igaza lett. Fel kell hívnia List, hogy gyorsan ellenőrizze ő is a számot. Meg kell tudniuk, kié volt öt évvel ezelőtt. – Siess, Assad, beszélj Lissel. Meg kell tudnia, hogy melyik mobilszolgáltatóé volt a szám – mondta, és biztatóan megveregette asszisztense vállát. Carl rágyújtott, hátradőlt a székében, és megpróbálta összegezni az eddig történeteket. Merete Lynggaard a parlamentben találkozott a hamis Daniel Haleval, minden bizonnyal flörtölt is vele, majd dobta néhány nap után. A szenvedély, ahogy kitörölte számát a telefonkönyvéből, jól látszott a vonal vastagságán, szintén elgondolkodtató volt. Bármi volt is az oka a szakításnak, az érzés, ami a férfihoz fűzte, erős lehetett. Maga előtt látta Meretét, a gyönyörű politikusnőt, aki egy olyan figurával találkozik, aki pontosan az ellentéte. Egy csalóval, egy olyan férfival, akinek tisztességtelenek a szándékai. Helle Andersen, Uffe házi gondozója azt mondta, minden bizonnyal az Atomos

nevű férfi hozta Meretének Maglebybe a levelet, amelyben a „Jó utat Berlinbe” felirat állt. Bille Antvorskov szerint ez az Atomos nevű fickó volt az, aki később Daniel Halenak adta ki magát. És ez az Atomos volt Dennis Knudsen gyermekkori barátja is, aki rávette Dennist, hogy ütközzön össze a valódi Daniel Hale kocsijával, és okozzon ezzel halálos balesetet. Volt még néhány esemény, ami elgondolkodtató volt. Például Dennis Knudsen váratlan halála közvetlenül a baleset után. Szintén különös volt Uffe reakciója, ahogy a fiatal Atomos képére reagált. A sor végén pedig ott volt Merete Lynggaard eltűnése. Carlnak összeszorult a torka. Egyvalakivel még nem beszélt. A nyugdíjazott pedagógussal az intézetből. Arra is mi a fenének kell annyit várni! Jobb lett volna minél hamarabb beszélni vele. Rágyújtott egy újabb cigarettára, és nekilátott, hogy táblára írt listáját újra áttanulmányozza. Gyanúsítottak: 1, Uffe 2, Az ismeretlen postás. A berlini levél. 3, Férfi/nő az étteremből 4, Kollégák a parlamentből, T. B. 5, Talán egy rablógyilkos? Mennyi pénz volt a táskájában? 6, Szexuális erőszaktevő Ellenőrizni: Ügyintéző Stevnben Távirat Titkárok Christianborgból Tanúk a Schleswik-Holstein kompról A baleset utáni gondozó, családtagok, diáktársak az egyetemről. Jellemző volt rá a depresszió? Terhes, szerelmes volt? Az „ismeretlen postás” helyére beírta a következőt: Atomos, aki Halenak adta ki magát. Törölte Tage Baggesen monogramját és az utolsó sorból a „terhes” szót. A hármas ponton kívül még az ötös és a hatos várt megválaszolásra. Carl jól tudta, hogy még egy kisebb pénzösszeg is elegendő ahhoz, hogy valaki akár gyilkoljon érte. A hatos, ami a szexuális erőszakra utalt, képtelenségnek tűnt az idő rövidsége miatt. Sajnos eddig még nem sikerült beszélnie a tanúkkal a kompról, sem pedig a gondozó családdal vagy évfolyamtársakkal az egyetemről. A rendőrségi jelentésből erre vonatkozóan nem sok minden derült ki. Az öngyilkosságot egyértelműen kizárhatja. Carl nem tűnt elégedettnek. Elővette Merete Lynggaard telefonkönyvét és vizsgálgatni kezdte. Assad barátja alapos munkát végzett. A vastag vonal, ami a telefonszámot takarta, végleg eltűnt. Hihetetlen. – Elárulod, hogy kinek sikerült összehoznia ezt a remekművet? – kiabálta át Assadnak, aki egy kézmozdulattal leállította. Carl akkor vette észre, hogy asszisztense a telefonkagylót a fülére tapasztva telefonál. Arcán látszott, hogy nem tűnik túlzottan lelkesnek. Minden bizonnyal nem sikerült előkerítenie a régi telefonszám tulajdonosát. – Nem volt a mobilban valami kártya, ami rögzítette volna a hívások idejét? – kérdezte Assadtól, aki egy papírlappal a kezében lépett be az irodájába, és egy ideges mozdulattal elhessegette maga elől a cigarettafüstöt. – De igen – felelte Assad, és Carl orra alá tolta a papírlapot. – Kiderült, hogy a telefon egy akkor tizenhárom éves kislányé volt, aki Grevében járt iskolába. A telefonját a kabátja

zsebében tartotta, ami a folyosón lógott egy fogason. Innen lopták el 2002. február 18-án. A lopást csak néhány nappal később jelentették, és fogalmuk nincs róla, hogy ki követhette el. Carl bólintott, legalább az előfizető nevét tudják. Persze jobb lett volna, ha annak a nevét sikerül megtudni, aki ellopta és használta a telefont. Most már biztos volt benne, hogy Merete Lynggaard eltűnése nem véletlen események sorozata volt. Biztos volt benne, hogy a titokzatos férfihoz fűződő viszonya az oka az eltűnésének. Csakhogy azóta öt év telt el, és számolnia kellett a legrosszabb lehetőséggel is. – Lis azt kérdezi, hogy folytassa-e a munkát – mondta Assad. – Mire gondol? – Hát arra, hogy összehasonlítsa-e Merete Lynggaard régi parlamenti telefonjának a híváslistáját ennek a telefonnak a híváslistájával? – válaszolt Assad, és meglobogtatta Carl előtt a cetlit, amelyen a kislány adatai álltak, 25772060, Sanne Jonsson, Tvaerager 90, Greve Strand. Az írás Assadé volt. Elképesztő, gondolta Carl. Ezek szerint asszisztense olvashatóan is tud írni. Carl némi gondolkodás után bólintott. Meglepte, hogy ezt a feladatot adta Lisnek. Egyáltalán nem emlékezett rá. Ezek szerint kezdődő Alzheimere van. Nem ártana vigyázni. – Persze… – mondta hangosan, a legnagyobb természetességgel. – Beletelik néhány napba, azt ugye tudod? Lisnek elég kevés az ideje mostanában, és azt is mondta, hogy még az is lehet, hogy nem talál semmit – mondta Assad igencsak aggódó tekintettel. – Mondd csak, ki végezte ezt a csodálatos munkát? – kérdezte, és Merete naptárára mutatott. Assad nem válaszolt, mire Carl megjegyezte, hogy a titkolózás nem tesz jót a munkakapcsolatuknak. Szerencsére, amikor ide jutott az eszmefuttatásban, megszólalt a telefon. Az igazgató volt az egelyi intézetből. Hangjából csak úgy sütött a gyűlölet. – Csupán szeretném tájékoztatni, hogy Uffe Lynggaard elhagyta az intézetet röviddel az ön felejthetetlen látogatása után. Fogalmunk sincs róla, hol lehet. Természetesen értesítettük a fredriksundi rendőrséget. Ha bármi baja esik Uffénak, azért maga lesz a felelős, és garantálom, hogy lehetetlenné teszem a karrierjét – mondta, majd lecsapta a telefont. Pár perccel később a főnöke telefonált, és arra kérte, hogy azonnal menjen fel az irodájába. Carl nem nagyon kérdezte, miért, már a hangsúlyból érezte, hogy nem számíthat semmi jóra.

33 2007 Már az alleradi vasútállomáson elkezdődött a rémálom. A Gossip magazin kibővített húsvéti számmal jelentkezett. Mindenki értesülhetett arról, hogy ki is az a Carl Morck főfelügyelő-helyettes. A képe ugyanis ott virított az újság első oldalán, közvetlenül a herceg és francia szeretője házasságával kapcsolatos hír alatt. Néhány helybéli zavartan húzódott el, hiszen a „rendőrfelügyelő fenyegette meg az újságírót” az „igazság a halálos lövésekről” című feliratok nem vetettek valami jó fényt Carl személyére. A vonaton megbámulták Carlt, aki kénytelen volt megállapítani, hogy a mellkasában megint érzi a kellemetlen szorítást. A munkahelyén sem lett jobb a helyzet. Előző nap Uffe Lynggaard eltűnése miatt volt kénytelen elviselni főnöke kirohanását. Aznap, amikor beért, már várta az üzenet, hogy ismét várják a főnöki irodában. – Carl, igazán nem tudom, mit csináljak veled – fogott bele Marcus Jacobsen. – Jövő héten már azt fogom olvasni az újságban, hogy pszichikai terrort alkalmaztál egy szellemi fogyatékossal szemben. Gondolom, sejted, hogy ha Uffe Lynggaardnak valami baja esik, netalán meghal, azt nem ússzuk meg szárazon – és egy képre mutatott, amely egy néhány évvel ezelőtti tetthelyen ábrázolja Carlt, nem túl előnyös helyzetben. Carl még emlékezett, milyen nehéz volt kitennie a sajtót a lezárt helyszínről. – Akkor még egyszer feltenném a kérdést. Mi legyen veled, Carl? Carl dühösen a kezébe vette a lapot, és elolvasta a vörös alapon sárga betűvel nyomtatott szöveget. Ezek a firkászok tényleg tönkre tudják tenni egy ember életét, ha nagyon akarják. – Senkinek nem nyilatkoztam az ügyben a Gossiptól. – Annyit mondtam, hogy az életemet is adnám Hardyért és Ankerért. Semmi mást. Ne törődj vele, vagy állíts rá egy ügyvédet, Marcus – mondta, majd ledobta az újságot az asztalra és felállt. – A TV2 kriminalisztikai műsora is jelentkezett, tudod, a Station2. Szerettek volna meginterjúvolni. Mondtam nekik, hogy felejtsék el. – Remek – vágta rá Carl. – Azt szerették volna tudni, mi igaz a Gossip vádaskodásából. – Elárulod, mit feleltél nekik? – Azt mondtam, hogy légből kapott koholmány az egész. – Ez jó – bólogatott Carl keserűen. – És mondd csak, ezt komolyan is gondolod? – Carl, figyelj rám! Elég régóta dolgozol a rendőrségnél, úgyhogy tudhatod, hogy mindig akad valaki, akiről a sajtó azt gondolja, hogy sarokba szoríthatja. Hányszor kerültél már ennél sokkal rosszabb helyzetbe? Amikor az életedet veszélyeztették. Mindegy, hogy mivel: baltával, késsel, pisztollyal, széttört sörösüveggel. És ki tudja, hányszor kerülsz még ilyen helyzetbe, és hogyan keveredsz ki belőle. És ez mindannyiunkra érvényes, Lars Bjornre és Bakra is. Ha nem kerültél volna ilyen helyzetbe, nem lennél igazi rendőr. Carl bólintott, megint érezte a szorítást a mellkasában, de most egészen más módon. – Elmondanád, hogy mit gondolsz valójában ezzel kapcsolatban? – kérdezte Carl és az újságra bökött.

Marcus szó nélkül fölállt, kinyitotta a vidámparkra nyíló ablakot és széles mozdulattal kihajította a szennylapot az utcára. Carl szinte már meghatottan nézett főnökére majd azt mondta: – Nagyon közel vagyok már ahhoz, hogy újdonságokkal szolgáljak a Lynggaardügyben. – Ennek igazán örülök. És ne feledkezz meg arról sem, hogy jelentkezned kell a vezetőképzésre. Ugye tudod, hogy holnap lejár a határidő? Carl bólintott, de mindketten tudták, hogy ennek semmi jelentősége. A négyperces út, amit főnöke irodájától a pincelejáróig meg kellett tennie, olyan volt, mint valami vesszőfútás kollégái rosszalló pillantásai által kísérve. Assad is látta természetesen a cikket, de ő megveregette főnöke vállát, és csak annyit jegyzett meg, hogy a fénykép jó, de az újság baromi drága volt. Tíz óra körül felhívták a recepcióról, hogy egy bizonyos John Rasmussen szeretne felmenni hozzá, és öt perc múlva léptek hallatszottak a folyosóról. – Halló! Van itt valaki? – kérdezte egy bátortalan hang. Carl erre már kidugta az irodájából az orrát, és különös jelenséggel találta magát szemben. A férfi vastag, norvég mintás pulóvert és kordbársony nadrágot viselt. – John Rasmussen vagyok, velem beszélte meg az időpontot. Tudja, a nevelő a godhavni intézetből – mondta. – Érdekes, nem maga van az egyik hetilap címlapján? – kérdezte némi csodálkozással az arcán, és a kezét nyújtotta. A férfi kicsit lassúnak, körülményesnek tűnt, Carl örült, hogy nem kell vele hosszabb időt töltenie. Mindenesetre kiderült, hogy emlékszik Atomosra. – Átfaxolom az összes rendelkezésünkre álló dokumentumot. Már kértem is rá engedélyt. Nincs túl sok adatunk róla, ugyanis néhány éve eltűnt a mappája, és amikor megtaláltuk, meglehetősen hiányos volt. – Miért került az intézetükbe? Rasmussen megvonta a vállát. – Tudja, gondok voltak a családjában, és a nevelőszülei kiválasztása sem volt szerencsés. Tehetséges gyerek volt, sok energiával, de ezt mindig rossz dolgokkal vezette le. – Volt valami rendőrségi ügye? – Elképzelhető, de ha voltak is, csak kisebbek lehettek. Mert azt biztosan tudom, hogy nem ezek miatt került Godhavnba. Carl elővette a jegyzeteit. – Feltennék néhány rutinkérdést. Megkérem, hogy gyorsan válaszoljon rájuk. Ha nem jut eszébe hirtelen semmi, még visszatérhetünk ezekre a kérdésekre később. Oké? A férfi barátságosan nézett Assadra, aki éppen megkínálta az általa készített ragacsos italok egyikével, amit virágmintás csészében szervírozott. Rasmussen elvette a csészét, és Carl meggondolatlannak tartotta ezért a cselekedetéért. Az öreg bólintott, hogy kezdhetik. – Mi a fickó valódi neve? – Lars Erik vagy Lars Henrik. A családneve, úgy rémlik, valami egyszerű. Talán Petersen? De utánanézek és átfaxolom. – Miért hívták Atomosnak? – Az apjával volt összefüggésben. Azt hiszem, nagyon büszke volt az apjára. Az intézetbe kerülése előtt néhány évvel veszítette el őt. Mérnök volt, és a risoi atomfizikai kutatóintézetben dolgozott. Talán minderre egyszerűbben fény derül, ha rákeres a srác személyi számára. – Megvan önöknek a személyi száma?

– Többek között ez is eltűnt, amikor Atomos anyagai eltűntek, de szerencsére van a könyvelésünkön adat a támogatásokról, ami a megyéktől érkezett, úgyhogy azokat is lefűztük, majd megnézheti. – Mennyi ideig volt önöknél? – Három-négy évig. – Ez elég hosszú idő. – Igen is meg nem is. Elég nehéz volt reintegrálni a normális világba. A nevelőszüleihez nem akart menni, az igazi családjának pedig ennyi időbe tellett, mire vissza tudta fogadni. – Hallott azóta róla? – Igen, néhány évvel az elbocsátása után. Akkor úgy tűnt, hogy remekül beilleszkedett. Helsingorben találkoztunk. Steward volt vagy kormányos, nem tudom, de egyenruha volt rajta. – Azt mondja, tengerész lett? – Valami olyasmi. El kell kérnem a Schleswig-Holstein legénységének a listáját a Scandlinestól, gondolta Carl. Vagy már megszerezték? – tűnődött tovább, és lelki szemei előtt megjelent Bak aggodalmaskodó arca, amilyennek a főnökük irodájában látta, még csütörtökön. – Voltak pszichopátiára vagy egyéb pszichés eltérésre utaló személyiségzavarai? Képes volt empátiával viseltetni a társai iránt? Atomos egykori nevelője az üres csészébe meredt. Végül sóhajtva felhúzta a szemöldökét: – Tudja, ezeknek a gyerekeknek a többsége, érti, akik hozzánk kerülnek, többnyire labilisak érzelmileg. De Atomos esetében épp azt figyelhettem meg, hogy képes volt empatikusan viselkedni. Nagyon aggódott például az édesanyjáért. – Volt oka az aggodalomra? Talán szenvedélybeteg volt az anyja? – Nem, nem. Úgy emlékszem, hogy nagyon beteg volt. Éppen ezért kellett Atomosnak ilyen sokáig maradnia nálunk. Amikor elköszöntek, Carl figyelmeztette az öreget, hogy ne felejtsen el faxot küldeni, ha lehet, még aznap. Később Carl az íróasztalán talált egy üzenetet, amin az állt, hogy Bak nem tudott semmiféle legénységi listáról. Mi mást is várhatott volna. Assad kuckójából halk hümmögés hallatszott. A segédje minden bizonnyal imádkozik. A vártnál hamarabb érkezett Rasmussen faxa. Az öreg udvarias ember volt, legelőször megköszönte a szívélyes fogadtatást. A további oldalak a Carl által kért dokumentumokat tartalmazták, amelyek rövidségük ellenére kincset értek. A fiút, akit Atomosnak neveztek el a társai, valójában Lars Henrik Jensennek hívták. A személyi száma 020172-0619 volt, tehát 1972-ben született. Ezek szerint egyidősek voltak Merete Lynggaarddal. Ennél szokványosabb neve nem is lehetne, bosszankodott Carl. Azt pedig végképp idegesítőnek találta, hogy Bak és kollégái nem nyomtatták ki a Schleswig-Holstein nevű komp legénységének listáját. Ki tudja, hogy öt évvel később elő tudja-e bányászni? Pedig az már fél siker lenne, ha kiderülne, hogy a fickó a kompon szolgált a politikusnő eltűnésének idején. Csak remélheti, hogy a Scandlines képes lesz teljesíteni a kérését. Még egyszer átfutotta Rasmussen faxát, majd épp tárcsázta volna a hajótársaság központi irodáját, amikor egy hang szólt bele a telefonba. Carl alig akart hinni a fülének. Mona Ibsen volt az. Minden bizonnyal abban a pillanatban kapcsolták át hozzá, amikor felvette a telefont.

– Láttam a Gossip mai számát – mondta a pszichológusnő. – Hogyan érintette? – Éreztem már magam jobban is… Lehet, hogy évekig megússzuk sértetlenül, de a szerencse forgandó. Előbb-utóbb belebotlunk valamelyik szenzációhajhász firkászba. – Mit szólna hozzá, ha hamarabb találkoznánk, mint terveztük? Mona Ibsen szavai most nem csengtek olyan csalogatóan, mint néhány nappal ezelőtt. A Scandlines Hajótársaság alkalmazottja nem volt meglepve. Nem először kérte a rendőrség a legénység listáját, olykor épp eltűnési ügyekben. Egyébként az említett listát – jegyezte meg – még közvetlenül a sajnálatos esemény után elfaxolták a rendőrségnek. Carlt ennek hallatán a guta ütögette. El sem tudta képzelni, hová süllyeszthette az említett faxot Bak és kis csapata. – Van egy személyi számom – mondta Carl. – Esetleg az alapján elő tudja keresni? – Sajnos ma nem megy. Egyedül vagyok, a kollégáim tanfolyamon vannak – hangzott a kelletlen válasz. – Annyit azért megtenne, hogy rákeres a Lars Henrik Jensen névre? A vonal másik végén sóhaj hallatszott. Mintha Carl kérése valami sziszifuszi munkával járt volna. Amíg a kolléga az említett nevet keresgélte. Assad befejezte az imádkozást, egy, a sarokban elhelyezett kehelyből benedvesítette az arcát, és feltett egy újabb kanna teavizet. – Nem találtam ilyen nevű embert – hangzott végül a Carl számára lesújtó válasz. – Csak nem amiatt a nyavalyás újságcikk miatt vágsz még mindig ilyen savanyú képet? – kérdezte Assad. – Hidd el, nincs jelentősége. Végül is, nem vágtad el senkinek a torkát. Te aztán igazán értesz a vigasztaláshoz, gondolta magában Carl, mielőtt kedélyállapota okáról szólt volna egy szót is. Assad kedvesen hátba veregette főnökét. – Ha a fickó nincs is rajta, de a listát megszerezted – mondta olyan hangon, ahogy a gondos apa szokta a gyerekeit dicsérni. – Sajnos azzal nem megyünk sokra. De a személyi számát tudom. Átküldték a godhavni intézetből. Meg fogjuk találni azt az embert – válaszolta Carl, és már be is írta a számot a rendszerbe. Assad szorosan mögötte állt, és figyelte, mit dob ki a kereső. De csalódniuk kellett. – Ez meg mit jelent? – kérdezte Assad, és a képernyőre mutatott. Carl elengedte az egeret, és nagyot sóhajtott. – Sajnos azt, hogy a gép nem találja a személyi számot. Egészen pontosan azt, hogy a Dán Királyságban nincs olyan ember, akinek ez lenne a személyi száma. – Lehet, hogy rosszul írtad fel a számot. Nézzük csak, mi áll a faxon? – vette fel Assad a papírt. Minden stimmelt. – Nem lehet, hogy átírták? – vetette fel, és tüzetesebben megvizsgálta a lapot. – Ez a két szám nekem gyanús – mutatott Assad a számsor végére. Nehéz volt megállapítani, hogy igaza van-e Assadnak, mindenesetre mintha tényleg javítás nyomai lettek volna a papíron. – Ha csak két számot változtatott is meg valaki, szépszámú kombinációt kell leellenőrizni – masszírozta a halántékát Carl. – Ó, hát Sorensen asszony biztosan segít. Egy fél óra alatt leellenőrzi nekünk. Legfeljebb veszünk neki egy csokor virágot – állt elő az ötlettel Assad. Carl elképedve hallgatta készséges segítőjét. Hihetetlen, milyen gyorsan kiismerte a kapitányság embereit. – Jó, jó, ezt is megtehetjük, de előbb bekérjük az eredeti kartotékot, és azon megvizsgáljuk a számokat.

Carl nem vesztegette az időt, azonnal felhívta a godhavni intézetet, és megkérte őket, hogy küldjék el az eredeti adatlapot Koppenhágába. Kérésére azt a választ kapta, hogy az szabályellenes lenne. Mire Carl emlékeztette a munkatársat arra, hogy gyilkossági ügyben nyomoz, és ha nem marad más választása, hivatalos útra tereli a dolgot. Végül megegyeztek egy adatlapkikérő e-mailben. – Mondd csak, Carl, tudjuk, hogy miért kapta a fickó ezt a fura becenevet? – kérdezte Assad, amint főnöke letette a telefont. – Elárulod, hogy mire gondolsz? Assad a homlokát ráncolta, és elgondolkodva a Lynggaard-mappa után nyúlt. Kis idő múlva meg is találta, amit keresett. – Mondd csak, ez véletlen lenne? – kérdezte, és az egyik jelentésre mutatott. Carl elolvasta a címet egyszer, majd még egyszer, azután hirtelen a helyükre kerültek a dolgok.

34 2007 Valójában nem az volt a legmegrázóbb élmény számára, hogy egyik kínzójában felismerte Danielt, azt a férfit, aki iránt valaha olyan mély vonzalmat érzett. Az sokkolta, hogy ki ez a férfi valójában. Amikor farkasszemet néztek egymással, azonnal felismerte. És ezzel visszatért a bűntudata, amit egész felnőtt életében cipelt, amitől soha nem volt képes megszabadulni. A férfi szeméből sugárzó fájdalmat és kétségbeesést már látta egyszer: egy tizennégy éves fiú szemében, aki egy jeges téli napon apja kocsijának ablakából kinézve látta, amint egy kamaszlány verekszik a testvérével egy másik kocsi ülésén, elvonva ezzel apja figyelmét a csúszós útról. Öten vesztették életüket a balesetben, és hárman sérültek maradandóan. Csak ő és Lasse úszták meg ép bőrrel az ütközést. Most már mindent értett, és átadta magát a sorsának. A következő néhány hónapban Lasse, akit Danielként ismert meg, és aki iránt valaha mély érzelmeket táplált, mindennap eljött, és hosszú perceken keresztül bámulta az ablakon át. Időnként csak bámulta, akár egy ketrecbe zárt vadállatot. Olykor beszélt is hozzá. – Amikor apád előzni kezdte az autónkat, és először megpillantottalak, arra gondoltam, hogy életemben nem láttam még ilyen szépet. Ám amikor felfogtam, hogy a verekedéseddel mit okoztál, egy pillanat alatt meggyülöltelek. Megpördült a kocsink, és hallottam, ahogy a húgom nyaka eltörik, amikor nekiütődik a vállamnak. Hallottam a reccsenést. Van fogalmad arról, hogy milyen érzés volt? Rettenetes volt a férfit hallgatni. Merete túlságosan is tisztán emlékezett mindenre. És Lasse nem kímélte. Beszámolt az életét tökéletesen megváltoztató percekről. Beszélt apjáról, ahogy különös mosollyal búcsúzott tőle és az élettől. Beszélt a húgáról, aki szétroncsolódva feküdt alatta, anyjáról, akinél megindult a szülés, újszülött testvéréről, aki keservesen sírt, ikerpárjáról, aki nyakára tekeredett köldökzsinórral jött a világra, beszélt a felcsapó lángokról. – Anyám a baleset óta nem tud járni. Az öcsém soha nem járhatott iskolába, soha nem tanulta meg azt, amit más gyerekek megtanulhatnak. Mindenünket elveszítettük miattad. Szerinted milyen érzés, amikor egyik pillanatról a másikra visszafordíthatatlanul megváltozik az életed? És ennek te vagy az oka. Ebben a pillanatban a nő is odalépett az ablakhoz. Lasse folytatta. – Utána nevelőszülőkhöz kerültem. Nekem, akit addig szeretet és gondoskodás vett körül, rettenetes volt átélnem, hogy nem törődnek velem. Nem is sejted, Merete, hányszor eszembe jutottál. Belém vésődött a felelőtlen pillantásod, és hogy minden nyomorúságomat neked köszönhetem – mondta Lasse, majd némi szünet után folytatta. – És megfogadtam, hogy bosszút állok rajtad a szeretteimért. Kerül, amibe kerül. És most boldog vagyok. Mert bosszút álltam rajtatok. Az öcséd életét megkíméltem, mert ő is a te áldozatod. Nem úgy a nevelőapámét. És a tiédet sem fogom, Merete. Lasse akkor került intézetbe, amikor végezni akart a nevelőapjával. A család nem akarta elmondani, hogy pontosan mi történt. Nem mondták el a rendőrségnek, hogy a férfi

homlokán a csúnya sebet egy lapátütés okozta. Csak annyit mondtak, hogy a fiú bolond, és nem tudnak többé felelősséget vállalni érte. Inkább egy másik gyereket választanának. Eltelt öt év, két hónap és tizenhárom nap, mire Lasse anyja olyan állapotba került, hogy magához vehesse már majdnem felnőtt fiát, és enyhén szellemi fogyatékos öccsét. Az ikerpár egyike olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett a tűzben, hogy nem élte túl, másik öccse, a nyakára tekeredett köldökzsinór ellenére életben maradt. Másfél millió koronát kaptak kártérítésül szétrombolt életükért. Lasse megígérte az anyjának, hogy amint elintézték Meretét, szép sorban majd követik őt a többiek, a biztosítók alkalmazottai és az ügyintézők, akik ott nehezítették, ahol csak tudták, hogy hozzájussanak jóvátételükhöz. Merete érezte, hogy közeledik a pillanat, amikor búcsút kell mondania az életének. Félelmet és megkönnyebbülést érzett egyszerre. Öt évet töltött ezen a helyen, visszataszító körülmények között. A légnyomást hat atmoszférára emelték, a plafonon már csak egyetlen fénycső pislákolt. 2006 szilveszter éjszakája volt. Lasse, az anyja és az öccse odaléptek az ablakhoz. Valamennyien az ünnepnek megfelelően voltak öltözve, boldog új évet kívántak Meretének, és felhívták a figyelmét arra, hogy ez lesz számára az utolsó esztendő. – Azt hiszem, te is pontosan tudod, mikor fogsz meghalni, ugye, Merete? Számold csak ki, hány évet, hónapot és napot töltöttem magányosan, távol a szeretteimtől – szólalt meg Lasse. – Emlékezz csak vissza, hogy mikor raboltalak el, és minden nehézség nélkül kiszámíthatod a halálod napját. Pontosan ugyanannyit kell magányosan töltened, amennyit nekem is kellett. Egy perccel sem többet. Amikor itt az idő, kinyitjuk a zsilipet. Nem lesz kellemes élmény, érezni fogod minden porcikádban. Az itt töltött évek során jelentős mennyiségű nitrogén halmozódott fel a zsírszövetedben. A nyomás hirtelen kiegyenlítődése miatt elkezdenek majd tágulni a csontjaid és szétfeszítik a szöveteidet. Szét fog robbanni a tested. Gondolj erre, ha majd érzed az elviselhetetlen fájdalmat a vállés csípőízületeidben. Hidd el, tudni fogod, mikor jött el az idő. Számold csak ki. Öt év, két hónap és tizenhárom nap. Az első nap 2002. március 2. Csak egy valamiben reménykedhetsz, abban, hogy a tüdődben és az agyadban kialakuló vérrögök lebénítanak. Esetleg szétrobban a tüdőd és elájulsz. De gondoskodom arról, hogy ne úszd meg olyan könnyen. Ezek szerint 2007. március 2-án fog meghalni. Pontosan kilencvenegy napja van addig. Szilveszter éjszakája óta mindennap megfordult a fejében, hogy önkezével vet véget életének. Újra és újra kezébe vette a harapófogót, és ujjait végighúzta annak éles peremén, megtapogatta a műanyag tűt, amit a kabátjából húzott ki, és elgondolkodott, hogy kettétörje-e. Ha behúzódna az ablak alá, könnyen fel tudná vágni az ereit. Így tengette az utóbbi időben a napjait, egészen addig, amíg egy alkalommal, amikor felhúzták a zsilipet, hogy beadják az ételadagját, meghallotta, hogy anya és fia veszekednek egymással. – Vigyázz vele, Lasse – csattant fel az idős nő hangja. – Képes lenne arra, hogy megosszon minket. Vigyázz vele, ez egy áspiskígyó. Még mindig ott van nála az a harapófogó. Bármikor végezhet magával. És akkor az övé volt az utolsó szó. Ezt akarod, Lasse? Elhallgattak, majd Lasse hangja törte meg a csendet. – Ugye hallottad, amit az anyám mondott? – kérdezte hidegen. Mit is felelhetne erre? – Jobb, ha mostantól kezdve távol tartod magad az ablaktól. Folyamatosan szem előtt kell lenned. Húzd a vödröt, amibe ürítesz, a falhoz. Most azonnal! Jegyezd meg, hogy

mostantól fogva nincs trükközés. Ha megpróbálsz elrejtőzni, vagy megint ki akarod éheztetni magad, azonnal elkezdem csökkenteni a nyomást, mégpedig olyan gyorsan, hogy nem lesz időd reagálni. Ha megszúrnád a karod, a vér vízesésként fröcsköl majd az ereidből. Érezni fogod, ahogy szétrobban a tested, mielőtt elveszítenéd az eszméleted, hidd el, gondoskodom róla, hogy így legyen. Kamerákat fogok felállítani, hogy huszonnégy órában kövessék minden mozdulatod. Az ablakokhoz reflektorokat állítunk, amelyek bevilágítják a szoba legeldugottabb sarkát is. A szobában távirányítóval is megváltoztathatom a nyomást, ha akarom. De ki tudja. Lehet, holnapra mind elpusztulunk. Mondjuk ételmérgezésben az ínycsiklandó lazactól, amit vacsorára eszünk meg. Sose lehet tudni. Úgyhogy tarts ki, Merete. Lehet, hogy eljön érted a herceged és kiszabadít. Úgyhogy tartsd be a szabályokat. Merete felnézett, és az egyik ablaktábla mögött kirajzolódott Lasse alakja. A halál sötét angyala, aki itt köröz az élők között. – Hogyan végeztél a nevelőapáddal? Vele is ilyen kíméletlen voltál? – kiabálta felé. Hangjára a másik két alak is az ablakhoz jött. – Tíz évig vártam, Merete. Addigra húsz kilóval többet nyomtam, és a legkevesebb tiszteletet sem mutattam az emberek felé. Egyébként agyonvertem. Nem volt benne semmi találékonyság, csak nyers erő. – Gratulálok, Lasse, remek ember vagy. És még kivel végeztél? Hány ember élete szárad még a lelkeden? Merete sejtette, hogy nem ez a gyilkosság volt az egyetlen, amit a férfi elkövetett. Mégis döbbenten hallgatta, hogyan férkőzött Daniel, azaz Lasse Hale közelébe, hogyan lépett a férfi helyébe, hogy bizalmas viszonyba kerüljön Meretével, hogyan szabadult meg tőle, nehogy a tudós leleplezze, végül hogyan végzett Dennis Knudsennel, az egyetlen tanúval, aki tudott a gyilkosságról. – Ugyan már, Merete! Ne légy már ilyen álszent! Te hány embernek oltottad ki az életét? – Miért nem végeztél velem már réges-rég, te aljas állat? – kiabálta az ablak felé. – Hiszen megfigyeltél minket, ledöfhettél volna bármikor, amikor kiléptem a kertbe! Lasse némi hallgatás után folytatta. – Ó, úgy túl egyszerű lett volna. Látni akartuk a szenvedésed, ami nem tarthatott rövidebb ideig, mint amit nekünk át kellett élnünk. Azt akartam, hogy szeresd meg Daniel Halét, majd tanulj meg rettegni tőle. Azt akartam, hogy bizonytalanságban, szorongva kelj útra Ufféval. Ha tudnád, milyen jó érzés volt… – Te háborodott! – Igen? Háborodott? És arról mi a véleményed, hogy anyámat visszautasította a Lynggaard Alapítvány azzal az indokkal, hogy csak Lotte és Alexander Lynggaard közvetlen leszármazottait támogatják? Pedig pontosan tudták, hogy kicsoda. Csak nyavalyás százezer koronát kért tőlük, amikor kijött a kórházból, hogy új életet kezdhessen. Gondolhatod, mennyire gyűlöl téged, te rohadt kurva! – üvöltözte Lasse. – Igazán nem hiányzott volna neked az a százezer korona! Merete elcsigázva hallgatott. Mondhatta volna, hogy semmit nem tudott az egészről, de mi értelme lett volna? Semmi. Lasse és az öccse még aznap este felállították a kamerákat, és reflektorokkal bevilágították a helyiséget. Az erős fény kérlelhetetlenül szembesítette Meretét kiszolgáltatottságával. Behunyta a szemét. Később vezetékeket húztak át az ablak fölött, amelyeket gyújtószerkezettel kötöttek össze, hogy „szükség esetén”, ahogy mondták, fel tudják robbantani az ablakot.

Lasse közölte Meretével, hogy miután a nyomáskiegyenlítésnek köszönhetően ő felrobban, a maradványaira robbantják majd az egész helyiséget. És ezúttal a biztosító fizetni fog. Soha nem fog kiderülni, hogy ő készítette elő az egészet. – Úgyis rájönnek, hogy hazugság az egész – motyogta magában Merete, és a lehetőségeit latolgatta. Néhány napon keresztül hátát a falnak támasztva ült, és a fogó hegyével karcolni kezdett valamit a betonba. A kabátmerevítőből fabrikált fogpiszkálóval pedig majd felvágja a vénáját. Jó volt tudni, hogy itt van ez a lehetőség. Egy hétig tartott, mire a szöveget olyan mélyen sikerült belevésnie a betonba, hogy feltehetően ellenálljon a robbanásnak. A vésést porral fedte be, és erősen hitte, valaki olvasni fogja ezeket a sorokat. E ház tulajdonosa, Lasse, meggyilkolta nevelőapját, Daniel Halét, annak egyik barátját, majd végzett velem is. Kérem, hogy vigyázzanak az öcsémre, Ufféra, és mondják meg neki, hogy a nővére az elmúlt öt évben minden egyes nap gondolt rá. Merete Lynggaard, akit 2002. március 2-án raboltak el, és zártak be erre az elátkozott helyre. 2007.02.13.

35 2007 Carl újra fellapozta a közlekedésrendészet jelentését a balesetről, amiben Merete Lynggaard szülei is meghaltak. Assad jól emlékezett, a Lynggaard szülőkön kívül még hárman veszítették életüket a balesetben, egy újszülött, egy nyolcéves kislány és a másik kocsi vezetője, Henrik Jensen, aki a Jensen Industries nevű mérnökcég alapítója volt. Most, hogy újra átolvasta a jelentést, feltűnt neki egy kézzel írott széljegyzet. „Sikeres cég, gáztömítéses acélcsatlakozók gyártásával foglalkozik.” Lejjebb egy másik idézőjeles bejegyzés volt olvasható: „a dán ipar egyik sikersztorija”. Tehát Henrik Jensen… Talán van valami kapcsolata ezzel a Lars Henrik Jensennel. – Elő kellene keresni az akkoriban megjelent tudósításokat. Valamelyik újság bizonyára nyilvánosságra hozta a balesetben elhunytak és a sérültek névsorát. Vajon miért nem lepődnék meg azon, ha Henrik Jensen fiát Lars Henriknek hívnák? – jegyezte meg Carl. – És másolnál nekem egy-egy példányt ezekből? – mondta, és rámutatott az Assad előtt heverő újságkivágásokra. A képek szörnyűek voltak. A lángok éppen elnyelni készültek a Ford Sierrát. A következőn már a kiégett, elszenesedett roncsot örökítették meg. – Itt az áll – szólalt meg Assad –, hogy a feleségét Ulla Jensennek hívták, és hogy mindkét sípcsontja szétroncsolódott a balesetben. Sajnos a fiú neve nem szerepel sehol. Úgy emlegetik, hogy a házaspár legidősebb gyereke. És hogy tizennégy éves volt. – Az stimmelne is Lars Henrik Jensen születési dátumával. Már amennyire hihetünk a Godhavnból kapott személyi számnak – mondta Carl, és tovább nézegette az újságcikkeket. Meglepte a cikkek stílusa és a képek szenzációhajhász beállítása. Elmorzsolt a bajusza alatt pár szitokszót, majd felkiáltott: – Itt van, Assad, itt van! – kiáltott fel. – Azt írják, hogy Alexander Lynggaard autója belement Henrik Jensen kocsijába. Felsorolja a sérülteket, a feleségét, a negyvenéves Ulla Jensent, az újszülött ikrek egyikét, és legnagyobb fiát, a tizennégy éves Lars Henrik Jensent. Erre már Assad is felkapta a fejét. – Add csak ide a közlekedésiek jelentését! – kérte asszisztensét. – Talán összeszedték az összes érintett személyi számát. Csak a két családfőé volt benne. – Az apa személyi száma alapján meg kellene találnunk a fiúét is! – vélte Assad. – Összehasonlíthatjuk a godhavni számmal. Carl bólintott. – Megnézem kicsit közelebbről ennek a Henrik Jensennek az előtörténetét. Te pedig kérd meg List, hogy ellenőrizze a személyi számokat. Mondd, hogy ki akarjuk deríteni Lars Henrik Jensen címét. Ha nincs bejelentett lakcíme, keressetek rá az anyja neve alatt. Amennyiben Lis megtalálja a személyi számát, keressetek rá az összes lakcímére. A baleset időpontjától kezdjétek. Vidd magaddal a mappát. Siessetek! Carl is nekilátott keresgélni a neten, de sem a „Jensen Industries”, sem pedig a „gáztömítéses acélcsatlakozók” alatt nem talált semmi kézzel foghatót néhány

németországi és franciaországi linken kívül. Már majdnem feladta, amikor talált egy pdf fájlt egy kogei céggel kapcsolatban, amelyben felbukkant a jelentésben is idézett mondat: „a dán ipar egyik sikersztorija”. Hálát rebegett magában annak a munkatársnak, aki szokatlanul részletesen elmerült a jelentés megírásában. Sajnos a célzottabb keresés sem vezetett eredményre a Jensen Industries tekintetében. Egy régebbi cégjegyzék-katalógus szerint nem szerepelt Henrik Jensen neve és személyi száma alatt semmiféle ipari tevékenység. Az egész teljes képtelenségnek tűnt. Persze az is lehet, hogy a cég külföldi tulajdonban van, vagy valaki más nevére jegyezték be, esetleg egy részvénytársaság nevén szerepel. Rágyújtott egy cigarettára. A füstöt a szellőző felé fújta. Egyszer úgyis leleplezik. A végén még beindul a riasztó. Már a gondolatra is elmosolyodott, és egy nagyobb adag füstfelhőt küldött a szellőző nyílása felé. Azután eszébe jutott, amit John Rasmussen, Atomos egykori godhavni nevelője mondott, hogy a fiú apja a risoi atomkísérleti intézetben dolgozott. Carl előkereste a számot, azt remélve, hogy ott mindenképpen tudnak neki segíteni. Az ügyeletes udvariasan továbbirányította egy Mathiasen nevű mérnökhöz, aki úgy vélte, hogy majd egy Stein nevű ember tud rajta segíteni, míg végül kikötött egy bizonyos Jonassennél. Mikkel Jonassen eléggé foghegyről beszélt vele, de rögtön érdeklődőbbnek tűnt, amikor Carl feltette a kérdést, hogy ismer-e olyan céget, amely a nyolcvanas években gáztömítésekkel foglalkozott Dániában. – Hogyne, ez a HJ Industries, akkoriban egyike volt a legjobbaknak a világon. HJ Industries… – Carlnak nagyot dobbant a szíve az izgalomtól, hát persze H, azaz Henrik, J, azaz Jensen. Mi más is lehetne! Igazán rákereshetett volna így is a cégjegyzékben. – Henrik Jensen cége volt az, amúgy Trebeka Zrt.-ként jegyezték. Ne kérdezze, miért. Az egész világon HJI-ként ismerték. A standardjaik a mai napig érvényesek. Emlékezetes esemény volt Henrik Jensen hirtelen halála, és utána a gyors összeomlás. Az ő szakmai és vezetői kvalitásai kellettek volna ahhoz, hogy a cég sikeres maradjon. Ráadásul éppen abban az időpontban kezdett jelentős átalakításokba. Szóval mindenféle szempontból a legrosszabb időpontban történt a baleset. Elképesztő tudás és érték veszett így kárba. Ha akkoriban a risoi intézetünk beavatkozott volna, képesek lettünk volna megmenteni. De az akkori vezetésnek ez nem állt szándékában. – Meg tudná mondani, hol volt a HJI központja? – Sokáig Kogében működtek, de röviddel a baleset előtt elköltöztek, Koppenhágától délre. Sajnos nem tudom megmondani pontosan, hová. Ha vár egy kicsit, előkeresem a régi telefonkönyvem. Carl a háttérben hallotta a férfi matatását. Ide-oda pakolt és közben káromkodott, elég alaposan kihasználva a dán nyelv lehetőségeit. – Sajnos nem találom – mondta némi szomorúsággal a hangjában. – Pedig mindig mindent meg szoktam találni. Próbáljon beszélni Ulla Jensennel. Remek asszony. Igazán sajnálom azért, ami történt vele. – Valóban sajnálatos – mondta Carl reflexszerben. – Elképesztő dolgokat hoztak létre – folytatta a férfi. – A hegesztési módszereik például zseniálisak voltak. A legjobb gépekkel dolgoztak. A legelképesztőbb szivárgásokat is meg tudták állítani. Volt egy szobájuk, amiben akár hatvan fokozatú atmoszféranyomást is képesek voltak elérni. Itt vizsgálták a termékeik tartósságát. A legnagyobb ilyen kamra, amit valaha láttam. Első osztályú berendezésekkel dolgoztak. A férfi úgy beszélt, mintha legalábbis részvényei lettek volna a cégben. – Tudja, hol lakik Ulla Jensen? – szakította félbe az áradozást Carl.

– Szerintem ott lakik, ahol a cég székhelye volt utoljára. De a lakossági nyilvántartóban biztosan megtalálja. – Tehát valahol Koppenhágától délre? – Pontosan. Hogy a fenébe mondhat ilyet, hogy „pontosan”. Ennél pontatlanabb meghatározást még nem is hallott. Még hogy Koppenhágától valahol délre! Amikor letette a kagylót, Carl észrevette, hogy Assad áll az ajtóban. Ki tudja, mennyi ideje figyelhette már. – Nos? – kérdezte Carl. – Kiderült, amit szerettünk volna? Mi a helyzet a személyi számmal? Assad a fejét rázta. – Azt hiszem, jobb, ha felmész és beszélsz velük. Odafent kissé feszültek. Carl lassan közelített Lis irodája felé, ahogy a vadász is óvatosan keríti be az áldozatát. A mindig csinos Lis most nem volt jólfésült, nemegyszer túrhatott bele idegesen a hajába. – Mi történt? – kérdezte kolléganőjét, amikor sikerült vele végre szemkontaktust teremteni. – Nem tudom. Hiába lépek be az állami adatbázisokba, valami mindig visszadob. Mintha megváltoztatták volna a hozzáférésünket. – Az internetkapcsolattal nincs gond. – Ezt én is látom. De próbálj csak belépni, mondjuk, a személyi számok adatbázisába. Carl egy darabig Lis háta mögött ácsorgott, és figyelte, ahogy minden egyes belépés után visszautasító választ küld a gép. Megvonta a vállát. Végül is neki nem annyira sürgős. A legésszerűbb megoldás, ha visszamegy a pincébe, megiszik még néhány csésze kávét és elmélkedik. – Carl – kiáltotta a háta mögött egy hang. A főnöke volt. – Örülök, hogy végre látlak. Bejönnél egy kicsit a kávézóba? – kérdezte, és Carl számára úgy tűnt, hogy csak igen lehet a válasz. – Van itt egy-két kérdés a biciklisgyilkossággal kapcsolatban. Szerintem téged is érdekelni fog. Tizenöten voltak a kávézóban. Carl leghátul a főnökével, néhányan a kábítószeresektől, azután ott volt Lars Bjorn, a főnök helyettese és persze Borge Bak, az ablakot támasztva. Természetesen Bak kollégái sem hiányozhattak. Lars Bjorn intett Baknak, aki elmondta azoknak, akik esetleg még nem tudták, hogy reggel letartóztatták az ügy gyanúsítottját, és azt várják, hogy a holnapi nap folyamán az ügyvédje segítségével megfogalmazza a vallomását. Bak elmosolyodott. Ez most az ő napja volt. – A koronatanú, Annelise Kvist, amint megtudta, hogy letartóztattuk a gyanúsítottat, jelezte, hogy vallomásával igazolni fogja a feltevésünket. Egy valbyi szakorvosról van szó, aki azok után, hogy végzett a dílerével, megfenyegette Annelise Kvistet, hogy végez a gyerekeivel, és öngyilkossági kísérletre biztatta – mondta Bak, majd asszisztensére pillantott, aki folytatta. – A gyanúsított lakásán tartott házkutatás alkalmával több mint száz kilogramm különféle kábítószert találtunk – itt egy pillanatra hatásszünetet tartott. – Kétségtelen, hogy a vádlott valóságos hálózatot alakított ki más orvosokból, akik jelentős összegeket kerestek olyan vényköteles gyógyszerek árusításával, mint a Metadon, Stesolid, Valium, Fenemal és Morfium. És akkor még nem beszéltünk az Amfetaminról, a Zopiclonról, a THC-ről vagy az Acetofanazinról. Mindre találtak vevőt. Az anyagok terítéséről az a férfi gondoskodott, akit a Valby parkban öltek meg. Feltételezésünk szerint az áldozat zsarolni próbálta az orvost, aki a gyilkosságot nem

tervelte ki előre. Annelise Kvist szemtanúja volt a gyilkosságnak, és szerencsétlenségére az elkövetővel ismerték egymást, aki így könnyen utána tudott nyúlni – ismertette az összefüggéseket Bak asszisztense. – Most már tudjuk, hogy közvetlenül a gyilkosság után felkereste a nőt a lakásában – folytatja Bak. Az orvos amúgy tüdőgyógyász, és Annelise asztmás gyerekeit kezelte éveken keresztül. Úgy alakította a gyógyszerezésüket, hogy életben maradásukhoz feltétlenül szükség legyen az ő közreműködésére. Nem csoda, ha Annelise ezek után nem nagyon akart beszélni. Annelise vallomását tulajdonképpen az anyjának köszönhetjük. Tudta, hogy a lánya szemtanúja volt a gyilkosságnak. Látva lánya sokkos állapotát, nagy nehezen kiszedte belőle, hogy mi történt, azt azonban már nem sikerült megtudnia, hogy ki volt az elkövető. – A történet további részét már ismeritek, azt viszont kevesen tudjátok, hogy jelentős segítséget kaptunk új ügyosztályunktól, személyesen Carl Morcktől, a Q-ügyosztály vezetőjétől – mondta Bak, és Carlhoz fordult. – Bár nem vettél részt a nyomozásban, Carl, mégis volt néhány remek ötleted, ami továbblendítette a munkánkat. Köszönet a kollégádnak is, aki Hardy Henningsennel tartotta a kapcsolatot. Csak hogy tudd, küldtünk Hardynak a kórházba egy csokor virágot. Carl szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Egyik-másik kolléga nagy nehezen elmosolyodott. – Igen, azt hiszem, ez nagyon szép összmunka volt – kapcsolódott be az osztályvezetőhelyettes is. – Dicséretet érdemeltek ti is, fiúk! – mondta, és a kábítószeresek felé biccentett. – Nagyon köszönjük. A munkátokkal rengeteg időt spóroltatok nekünk. Carl megvárta, amíg mindenki elhagyja a termet. Pontosan tudta, hogy Baknak nem lehetett egyszerű dicséreteket zengenie róla. Odament hozzá és a kezét nyújtotta neki. Borge Bak egy darabig nézte a feléje nyújtott kezet, majd nekilátott, hogy összeszedje a papírjait. – Eszedbe ne jusson megköszönni, Carl. Én sem tettem volna, ha Marcus Jacobsen nem kényszerít erre. Carl bólintott. Legalább tudja, hogy mihez tartsa magát. A folyosón állt a bál. A számítógépes rendszer megmagyarázhatatlan viselkedését tárgyalták. Valaki megpróbált behatolni a központi szerverbe. Nem sokan képesek erre, és a tettes előkerítése máris elkezdődött. Mivel az adatbázis nélkül nem tudták tovább folytatni a munkát, Carl befejezettnek tekintette a munkanapot. Már a klinika felé vezető úton hallotta a rádióban, hogy valaki vírussal fertőzte meg a központi adatbázisokat. Úgy vélték, hogy ezt csak olyasvalaki tehette, akinek magas szintű hozzáférése volt a rendszerhez. Informatikusok és biztonsági szakértők próbáltak a végére járni ennek a képtelenségnek. – Bak üdvözöl – mondta Carl, és Hardy ágya mellé húzott egy széket. – Mi a fenét akar tőlem az a beteges barom? – kérdezte Hardy értetlenül. – Tudod, Assad továbbadta neki a tippedet, hogy Bak nézzen kicsit körül Annelise Kvist környezetében, már ami az orvosokat illeti. Azóta le is tartóztatták az elkövetőt. – Milyen ügyről beszélsz? – Hardy, nem emlékszel? A biciklisgyilkosság. Hardy a homlokát ráncolta. – Ide figyelj, Carl. Te egyfolytában a Merete Lynggaard-üggyel nyomasztasz, az a rémes pszichológusnő meg az amageri gyilkossággal. Carlnak kezdett gyanús lenni a dolog. – Assad nem beszélt neked a biciklisgyilkosságról? Gondjaid vannak a memóriáddal, Hardy?

– Fogd már be, Carl! Semmi kedvem végighallgatni a nyavalygásaidat. Igen, nem emlékszem, hogy beszélt volna erről. És akkor mi van? – Ne haragudj. Ezek szerint Assad rosszul informált. Megtörténhet. Magában persze valami egészen mást gondolt.

36 2007 Másnap reggel csend fogadta az asztalnál. Nevelt fia, Jesper, soha nem volt valami beszédes, de Morten hallgatása meglepte. A Morgenavisen aznapi száma az asztalon hevert. A főcím Tage Baggesen visszalépésével foglalkozott, majd kicsit lejjebb felfedezte a saját fényképét. Ugyanaz volt, mint a Gossip előző napi számában, csakhogy itt szerepelt még mellette Uffe Lynggaard fotója. A cikk szerint a Q-ügyosztály neve, amelyet a felderítetlen bűnügyek megoldására hoztak létre, az elmúlt két napban két kínos dolog kapcsán is felmerült. A Gossip újságírójával kapcsolatos afférjáról keveset írtak, nem úgy az Egelyben történtekről. A klinika alkalmazottai meglehetősen részletesen beszámoltak Carl Morck nyomozó sajátos kihallgatási módszeréről. A nyomozót hibáztatták Uffe Lynggaard eltűnése miatt. Különösen a főnővér tűnt dühösnek. Az asszony inkorrektségről, szellemi erőszaktételről és manipulációról beszélt. A cikk azzal zárult, hogy lapzártáig nem sikerült egy illetékest sem megszólaltatni a rendőrség részéről. – Záróvizsgám lesz – törte meg Jesper hirtelen a csendet. Carl felpillantott az újságból. – Miből? – Matekból. Ez nem hangzott túl biztatóan. – Felkészültél? A fiú megvonta a vállát. Látszott rajta, hogy indulni készül. – Várj csak! – kiabálta utána Carl. – Ez most mit jelent? Nevelt fia feléje fordult. – Ez azt jelenti, hogy ha nem sikerül átmennem, akkor nem vesznek át a gimnáziumba. A központba érve sikerült minden feltűnés nélkül lejutnia az irodájába. A Morgenavisenben megjelent cikknek köszönhetően már minden bizonnyal az egész rendőrség értesült a pszichiátriai klinikán történtekről. Már csak abban reménykedett, hogy Marcus Jacobsennek, a főnökének, a reggeli vezetői értekezlet után kisebb dolga is nagyobb lesz annál, hogy az ő ügyével foglalkozzon. Assadot a helyén találta, s rögtön kérdőre vonta. – Hazudtál nekem – mondta Carl. – Soha nem beszéltél Hardyval a biciklisgyilkosságról. Bár nekem azt állítottad, hogy igen. Az ötleted remek volt, de nagyon zavar, hogy egy hazugságba bugyoláltad. És ennek sajnos lesznek következményei – fejezte be a mondanivalóját, és közben Assad arcát fürkészte. Azon a zavar legkisebb jele sem látszott. Carl úgy érezte, hogy még keményebb hangnemre kell váltania. – Jó lesz, ha visszafogod magad. Ki vagy te valójában? Most már elárulhatnád. És hol jártál, amikor Hardyhoz kellett volna menned? – kérdezte, majd intett Assadnak, aki éppen közbe akart vetni valamit, hogy hallgasson. – Jó lesz, ha elárulod, mi a fenét műveltél.

Assad hallgatott. És hallgatása egyáltalán nem volt megnyugtató. Látszott rajta, hogy nem kedveli ezt a macska-egér játékot, és ha ellenségek lennének, már rég Carl torkának ugrott volna. – Válaszolj néhány kérdésemre – folytatta Carl, és böngészni kezdett a Google-ban. Assad némán állt vele szemben. – Hallod egyáltalán, mit mondok? Assad mintha hümmögött volna valamit, hogy persze, hallja. – Az aktádban az áll, hogy 1998-ban jöttél Dániába a feleségeddel és a két lányoddal. A sandholmi táborban voltatok 1998 és 2000 között, majd elnyertétek a menekültstátuszt. Assad bólintott. – Elég gyorsan megkaptátok, nem igaz? – Ez akkoriban így volt, Carl. Mostanában más a helyzet. – Szíriából jöttél, ugye? De nem szerepel, hogy melyik városból – fordult szigorúan a férfi felé. – Ez most kihallgatás, Carl? – Fogjuk rá. Van valami kifogásod ellene? – Sok olyan dolog történt velem, amibe nem akarlak beavatni. Nem voltak jó dolgok, és csak rám tartoznak. – Értem. De miért nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy melyik városból jöttél? – Sab Abar egyik elővárosában éltem. – Ha jól látom a Google-mapen, az a város a nagy semmi közepén fekszik. – Nem értem, hogy ennek mi a jelentősége. – Milyen messze van Sab Abar Damaszkusztól? – Úgy egy napra. Kétszáz kilométer. – Szóval egy napra? – Igen. Nem olyan egyszerű. Először be kell menni a városba, majd átkelni a hegyeken. Igen, a térképen is így néz ki. Ennél kietlenebb fekvésű helyet el sem lehet képzelni. – Hafez el-Assad a neved. Legalábbis ez áll a papírjaidban – mondta, majd bepötyögte a nevet a keresőbe. – Elég szokványos lehet arra felétek. Assad megvonta a vállát. – Ráadásul egy olyan diktátor nevével azonos, aki huszonkilenc évig uralkodott Szíriában. A szüleid tagjai voltak a Baath Pártnak? – Igen. – Ezek szerint róla kaptad a neved? – Nem én vagyok az egyetlen a családban, akit így hívnak. Assadon látszott, hogy nehezére esik ez a beszélgetés. – Ki volt Hafez el-Assad utóda? – kérdezte váratlanul Carl. Assad meglepődve nézett Carlra. – A fia, Bahsar. Nem értem, miért van erre szükség, Carl. – Nem baj. És hogy hívták a másik fiát, aki 1994-ben meghalt egy autóbalesetben? – Nem emlékszem. – Hát, ez különös. Mert itt az áll, hogy ő volt az apja kedvence, és őt jelölte meg utódaként. Basilnak hívták. Szerintem az összes, veled egykorú szíriainak kívülről kellene fújnia a család történetét. – Igen, valóban így hívták – bólintott Assad. – De sok mindent elfelejtettem. Nem akarok emlékezni. Én ezeket megpróbáltam… Itt megállt egy pillanatra és kereste a megfelelő szót. – Megpróbáltad elnyomni? – Igen, azt hiszem, ez a megfelelő szó.

– Tudod, mit gondolok, Assad? Azt gondolom, hogy hazudsz! Nem is ez a neved. Csak ez volt az első, ami eszedbe jutott, amikor menedékjogot kértél. Szerintem valaki hamis papírokat gyártott neked, és gyanítom, hogy arról az emberről van szó, aki a Merete Lynggaard-ügyben is segített. – Carl, kérlek, ezt most fejezzük itt be. – Honnan jössz valójában, Assad? Már megszoktam ezt a nevet, úgyhogy továbbra is hívhatlak így, ha akarod. – Szír vagyok, és Sab Abarból származom. – Sab Abar egyik elővárosából, nem igaz? – Igen. Északkeletre a városközponttól. Igaznak tűnt minden, amit Assad mondott, de Carlnak mást mondott a szimata. Az évek során szert tett némi kihallgatási rutinra. – Valójában iraki vagy. És attól félsz, hogy visszaküldenek oda, ahonnan jöttél. Assad arckifejezése megváltozott. Homlokán kisimultak a ráncok. Lehet, hogy igazat mondott. – Irakból? Nem, Carl – felelte. – Talán gyere el hozzám, és nézd meg a holmijaimat, beszélj a feleségemmel. Ért kicsit angolul. Vagy a lányaimmal. Rá fogsz jönni, hogy igazat mondtam. Politikai menekült vagyok, és nagyon sok rossz dologban volt részem. És nem szeretnék ezekről beszélni. Mi lenne, ha békén hagynál? Valóban nem voltam Hardynál, de segítenem kell az öcsémnek, hogy ő is kijusson, az ilyesmi pedig időbe telik. Legközelebb nem fogok titkolózni. Carl hátradőlt. – Valójában azt sem értem, miért kaptad meg ilyen könnyen ezt a rendőri munkát. Nagyon örülök a segítségednek, mert agyafúrt fickó vagy. De jobban örülnék, ha elárulnád, honnan származol. Amúgy, az iskoláidról sincs túl sok a dokumentumok között. – Mert nem nagyon lett volna miről írni. Az apámnak volt egy kis cége, ami konzervekkel kereskedett. Pontosan meg tudom mondani neked, mennyi ideig áll el egy paradicsomkonzerv ötvenfokos melegben. – És azután nem tudtad magad távol tartani a politikától, és kénytelen voltál felvenni ezt a nevet. – Valami ilyesmi. – Megkínoztak? – Igen, de nem akarok erről beszélni. – Értem. Azt viszont ígérd meg kérlek, hogy ezentúl elmondod, hogy merre jársz a munkaidődben. Carl pillantása már egyáltalán nem volt olyan kérlelhetetlen. Assad felé nyújtotta a kezét. – Oké, Assad. Vessük bele magunkat a munkába. Épp elég tennivalónk van. Meg kell találnunk ezt a Lars Henrik Jensent. De addig is, amíg nem működnek a központi szerverek, felkeressük az anyját, Ulla Jensent. Megtudtam, hogy Koppenhágától délre lakik valahol. – Az Ulla Jensen ritka névnek számít? Carl megrázta a fejét. – Most már tudjuk Henrik Jensen cégének a nevét. Így legalább van némi kiindulópontunk. Első körben felhívom a cégbíróságot. Azután Ulla Jensen nyomába eredünk. Végigbogarásszuk utána a délre eső városokat. Kezdjük mondjuk Brondbynél, majd még délebbre haladva folytassuk Glostruppel, Tástruppel, Greve-Kildebrondével. Nem kell egészen Kogéig eljutnod. Ott volt ugyanis régebben a férfi cége. Szerintem attól északra fogjuk megtalálni. Assad fellélegzett. Már épp indulni készült, amikor hirtelen megfordult és átölelte Carlt.

Amikor Assad végre visszament az irodájába, Carl még hosszú ideig nem tért magához az érzelmek ezen túláradásától. Hamarosan választ kaptak mindkét kérdésükre. A cégbíróság adatbázisa a központi adatbázis összeomlása ellenére is működött. A HJ Industries valóban a Trabeka Zrt. tulajdonát képezte. A Zrt. tulajdonosi körére nem derült fény, viszont közölték a cég telephelyének a hollétét. Carl átkiabált Assadnak, mire ő visszakiabált, hogy neki is jó hírei vannak. Miután összehasonlították az adataikat, kiderült, hogy Ulla Jensen a csődbe jutott cég címén lakik Grevében, a Strohusvejen. Carl gyorsan megnézte a térképen. A Strahusvej úgy száz méterre lehetett attól a ponttól, ahol Daniel Halét baleset érte. Az az út lesz az, ami a kappelevi úttól kicsit lejjebb, a malom mellett kanyarodott el. Kezdett izgalmassá válni a helyzet. Alig húsz perc alatt oda is érnének. – Mi lenne, ha előbb felhívnánk őket? – kérdezte Assad, és egy papírcetlit nyomott Carl kezébe. – Rendkívül jó ötlet lenne arra az esetre, ha egy teljesen üres házat szeretnénk találni. A ház eredetileg egy klasszikus dán parasztgazdaság része volt, ahol volt istálló, gabonatároló és körülötte szántóföldek. Úgy tűnt, mintha némelyik épületet soha nem használták volna. Egy tíz-tizenkét méter magas épület falán hatalmas nyílások tátongtak, a bele való ablakok nélkül. Carl nem is értette, hogy a helyi önkormányzat hogyan hagyhatta a környéket ilyen állapotban. Sehol semmi mozgás, elhagyatottnak tűnt minden. – Egy autó sincs az udvaron – jegyezte meg Assad. – Lehet, hogy már rég nem lakik itt senki. Carl összeszorította a száját. Nem örült annak, amit látott. Lars Henrik Jensent bizonyára nem fogja itt találni. – Azért menjünk csak le, és nézzünk kicsit körül – javasolta Carl, és leparkolt az út szélén. Fasor szegélyezte a házhoz vezető utat. A házat megkerülve egy gaztól burjánzó kertbe jutottak, ahol néhány árva ribizlibokor és káposzta küzdött az életért. A ház ablakait ki tudja, mikor tisztíthatták, és amikor bekukucskáltak a házba, odabenn is hasonló állapotokat találtak: az asztalt, a polcon a könyveket vastagon borította a por. A sarokban papírdobozok, a földön összetekert szőnyegek, mintha soha nem lettek volna használatban. A tárgyak arról tanúskodtak, hogy az egykor itt lakó család meglehetős jómódban élt. – Épp akkor történt a baleset, amikor ideköltöztek. Henrik Jensen egykori kollégája is ezt mondta, amikor a kutatóintézetben jártam – meredt a látványra Carl. – Nézd csak! – mondta Assad, és a szoba belseje felé mutatott. A szobát az egyik ajtón keresztül bevilágította a fény. Az ajtón túl azonban másnak tűnt minden. Sehol semmi por, a padló tisztán csillogott. – Hát ez érdekes… – ismerte el a főnöke. Átvágtak az egykori konyhakerten, és átjutottak a ház másik oldalára. Carl egészen közel ment az ablakhoz. Odabent egy asztalt látott, körülötte néhány széket. Odatapasztotta a homlokát az ablakhoz. Egyértelmű volt, hogy a szobát használja valaki. Lassan, fegyelmezetten lélegzett, egyik kezét ösztönösen az övére tette, arra a helyre, ahol a szolgálati pisztolya volt. A földön néhány ing hevert, mellette egy matrac, rajta ágynemű a matrac szélére tolva, mint amikor felkel valaki, de nem ágyaz be. Arrébb egy

pizsama. Carl meg mert volna esküdni rá, hogy egy hasonlót látott nemrég, az egyik áruház katalógusában. – Itt aludt valaki – mondta Assadnak, aki tőle kicsit arrébb állt. – Ahogy itt is volt valaki – szólt Assad is. Assadnak igaza volt, a konyhát is kitakarították. Egy ajtón keresztül beláttak a használaton kívüli szobába, amelyet a ház másik oldaláról is láttak. Innen olyannak tűnt, mint valami sírkamra, ahová tilos belépni. Carlnak megfordult a fejében, hogy házkutatási engedély nélkül körülnéznek egy kicsit. Ha botrány lenne belőle, mondhatná, hogy kénytelen volt, nem várhatta ki az engedélyt. A holnap reggelt azonban igazán megvárhatják – gondolta végül. Lehet, hogy akkor még találnak is itt valakit. Oldalra nézett, és meglátta Assadot, aki elindult a szántók felé, ahol az egyik szomszéd épp elindult a traktorjával. Odament hozzájuk. – Igen, ott laknak a nagy házban – mondta a férfi –, és a leghátsó ház felé bökött. – Az anya visszaköltözött a fiával. Nem értem, miért nincsenek otthon. Pedig reggel láttam az asszonyt. Carl megmutatta neki a jelvényét, amitől érezhetően komolyabbra változott a beszélgetés hangulata. – A fia, akivel lakik – kérdezte Carl –, Lars Henrik? A fickó elgondolkodott. – Nem. Nem így hívják. Valami fura neve van. De mi a fene is? – Mindenesetre nem Lars Henrik? – Nem. Biztosan nem. – Szóval, azt mondja, hogy az a legfelső ház lenne az, ahol laknak? A férfi bólintott. – Tudja, honnan van a jövedelmük? – Hát, én bérlek tőlük egy darab földet, meg a szomszédom, Kristoffersen, ott lejjebb. Ebből bejön nekik egy kis pénz, meg gondolom, az asszonynak van nyugdíja. Hetente egyszer jön hozzájuk egy teherautó, és lerak nekik valami műanyagtároló-féléket. Talán, hogy tisztítsák ki. Lehet, hogy élelmet is visznek nekik. Szerintem az asszony és a fia egész jól megvannak – mondta vigyorogva a férfi. – Itt, vidéken egész jól eléldegélünk. – A kocsi az önkormányzattól jön? – Nem. Alkatrészeket szállítanak. Mintha valami hajóépítő műhelyből hoznák. Olyan embléma is van rajta, amit a tévében lehet látni a nagy hajótársaságok hajóin. Fogalmam sincs, honnan hozzák. Tudja, a hajók meg a tenger soha nem érdekelt. A férfi már a malomnál járt a traktorral, amikor Carl és Assad felértek a leghátsó épülethez. Furcsa, hogy az útról nem vették észre, pedig elég nagy épület volt. A központi épületeken és egy félig kész csarnokon túl még három lapos épület tartozott a telekhez. Körülöttük murva borította a területet. A falak körül, a kövek között gaz burjánzott, az épületeket összekötő úton kívül mindent beborított az elvadult növényzet. Assad a keskeny keréknyomokra mutatott, ami jól láthatóan húzódott végig az úton. Minden bizonnyal egy kerekes szék nyoma. Már majdnem odaértek, amikor megszólalt Carl mobilja. Vigga volt az. Mindig a legalkalmatlanabb pillanatot választotta ki a híváshoz. Hányszor hívta már fel helyszínelés közben, vagy amikor szirénázó rendőrautóval tartottak egy gyilkosság színhelyére. Ilyenkor általában a legképtelenebb kérésekkel állt elő. Carl elnémította a csengőhangot.

Amikor felemelte a tekintetét, egy magas, sovány, húsz év körüli fiatalemberrel találta magát szemben. A feje rendkívül hosszú volt, szinte már deformált, arca egyik felét égési sérülések nyomai csúfították el. – El kell menniük innen – mondta nekik olyan hangon, ami sem felnőttére, sem gyermekére nem hasonlított. Carl megmutatta neki a jelvényét, de a fiún látszott, hogy fogalma sincs róla, mit jelent ez. – Rendőr vagyok – mondta barátságosan Carl. – Az édesanyáddal szeretnék beszélni. Tudjuk, hogy odabent van. Megkérdeznéd, hogy bemehetünk-e hozzá? Igazán örülnék, ha tudnánk vele beszélni. A fiatalemberre semmilyen hatással nem volt sem a jelvény, sem pedig a két férfi jelenléte. – Meddig várjak még? – kérdezte Carl, most már kevésbé barátságosan, és a fiúra nézett, aki eltűnt az ajtó mögött. A fiú távozása után Carl érezte a mellkasában a szorítást, és hirtelen arra gondolt, hogy az amageri baleset óta egyszer sem használta a pisztolyát. – Assad, ügyelj arra, hogy mindig szorosan a hátam mögött legyél – mondta, és lelki szemei előtt már meg is jelent a Morgenavisen reggeli számában a felirat: A rendőrfelügyelő veszélybe sodorta asszisztense életét. Carl Morck felügyelő-helyettes, a Qügyosztály vezetője a koppenhágai rendőrség szégyene. Hogy nyomatékot adjon a szavának, maga mögé húzta Assadot, majd szorosan az ajtó mellé húzódott. Kis idő elteltével a fiatalember megjelent az ajtóban, és intett, hogy jöjjenek be. A nő egy kerekes székben ült és dohányzott. A korát nehéz lett volna megállapítani. Az arca szürke volt és ráncos, nagyon rossz állapotban volt. A fiú életkora alapján ítélve valamivel hatvan felett lehetett. Púposnak tűnt, ahogy a székben ült. Alsó lábszára csökevényesnek látszott, törékeny és vékony volt, akár egy faág. A baleset egy életre megnyomorította. Carl körülnézett. A szoba tekintélyes méretű volt, úgy százötven négyzetméter, mégis betöltötte a cigarettafüst. A plafon alatt tíz Velux ablakon jött be némi fény. A bejárati ajtó mellől nyílt a konyha és a fürdőszoba. Mindenütt IKEA bútorok, a padlón olcsó szőnyegek, a helyiség végében hálósarok. Carlnak feltűnt, hogy Assad micsoda figyelemmel pásztázza végig a helyiséget. Tekintete már-már félelmetes volt, ahogy körbejáratta a termen, és valósággal lefotózta, amit látott, miközben egész teste megfeszült a koncentrálástól. Az asszony, mondhatjuk, barátságosan fogadta látogatóit, de csak Carlnak nyújtott kezet. Carl bemutatkozott, és bemutatta a kollégáját is. Elmondta, hogy a nagyobbik fiával szeretne beszélni. Megkérte, hogy ne nyugtalankodjon, csupán néhány rutinkérdést szeretne neki feltenni. Az asszony elmosolyodott, és azt mondta, hogy a fia, Lasse, a tengeren van. Szóval Lassénak hívja. – Egy hónap múlva kötnek ki. Majd megmondom neki, hogy keresték. Van önnél egy névjegy, amit átadhatnék neki? – Sajnos nincs – mondta Carl mosolyogva, de az asszony nem volt fogékony a kedvességére. – Természetesen küldök egyet, ha visszaértem a munkahelyemre – fűzte hozzá, és megint mosolyogni próbált. Ezúttal nagyobb sikerrel járt. Ezek szerint működik a szabály. Mondj valami pozitívat, mosolyogj, és megtörik ajég. – Még annyit mondjon meg, asszonyom, hogy a fiának melyik hajótársasággal van kapcsolata?

– Ó, bár csak emlékeznék – mondta megjátszott bizonytalansággal Lars Henrik Jensen anyja. – Olyan sok cégnek dolgozik – fűzte hozzá, és elmosolyodott. Carl látott már sárga fogakat, de az asszonyéhoz foghatót még soha. – A fia, ugye, kormányos? – Nem. Konyhafőnök. Nagyon ügyesen főz. Carl előtt megjelent a fénykép, ahol a fiú, akit a többiek Atomosnak hívtak, mert az apjának valamilyen atomenergetikával foglalkozó cége volt, Dennis Knudsen vállára teszi a kezét. Vajon hol szerezte konyhaművészeti ismereteit? A nevelőszüleitől? Godhavnban? Vagy még kiskorában az édesanyjától? – Jó dolog, ha az ember gyereke ilyen jól ért valamihez. – mondta. – És ön, fiatalember? Ön visszavárja már a testvérét? – fordult a sérült fiúhoz, aki bizalmatlanul figyelte őket az egész beszélgetés alatt. Mintha attól tartott volna, hogy lopni jöttek. A fiú az anyjára pillantott, de az rezzenéstelen arccal nézett rá. Carl biztos volt benne, hogy a fiú meg sem fog mukkanni. – Mégis merre szokott hajózni a fia? – Általában a Keleti-tengeren hajózik, de most az Északi-tengeren van – mondta az asszony. Arcáról eltűnt a mosoly. Sárga fogai eltűntek száraz ajkai mögött. – Tényleg nem emlékszik, melyik hajótársaságnak dolgozik? Biztos nem valami kis cég. Talán az eszébe tudja idézni a lógójukat. – Sajnos nem. Tudja, nem olyan jó már a memóriám. Carl a fiatalemberre nézett. Látszott rajta, hogy mindennel tisztában van, és talán a lógót is le tudná rajzolni, ha az anyja megengedné. – Úgy tudjuk, hogy egy autó hetente szállítmányt hoz önöknek – szólt közbe váratlanul Assad, amitől a fiatalembernek azonnal zavaros lett a tekintete, az anyja pedig sűrű füstfelhőbe burkolózott. – Az egyik szomszédjuk mesélte – mondta Carl. – Nem nagyon értettük, mit akar ezzel mondani – fejezte be Carl, és megfogta Assad karját. – Nos… köszönjük, hogy fogadott minket. Mára ennyi lett volna – mondta az asszonynak Carl. – Kérem, mondja meg a fiának, hogy keressen fel bennünket. Lenne hozzá néhány gyors kérdésünk. Carl és Assad elindult kifelé, az idős hölgy pedig utánuk indult a kerekes székén. – Segíts, Hans –, szólt a fiatalemberhez. Egy kis friss levegőt szeretnék szívni. Carl tisztában volt vele, hogy inkább arra kíváncsi, hogy tényleg elhagyják-e a területet. Talán azért nem látnak sehol egy autót sem – tűnődött –, mert titokban szeretnék tartani, hogy Lars Henrik is ott van, valamelyik házban. – Csodálatos ez az épületegyüttes – jegyezte meg még gyorsan. – Valamilyen gyár volt valaha? Az asszony szorosan mögötte haladt a kerekes székkel. – A férjemnek volt egy cége, ami magas színvonalú tárolókat szállított atomerőmüveknek. Épp akkor költöztünk el Kogéből, amikor a baleset történt. – Emlékszem az esetre. Borzalmas történet – mondta Carl, majd a két első, lapos tetejű épület felé mutatott. – Azokban az épületekben zajlott volna a gyártás? – Igen. És a nagy csarnokban – felelte az asszony, és körbemutatott. – Ott lett volna a hegesztőműhely, a másikban pedig az összeszerelés. Ott, ahol most én lakom, a kész tárolókat raktároztuk volna. – Miért nem laknak inkább a házban? Szerintem nagyon jól néz ki – mondta Carl, és a ház felé mutatott. Csak most tűnt fel neki, hogy a ház előtt meglehetősen sok szürkésfekete vödör áll. Talán az előző tulajdonos hagyta ott. Az ilyen helyeken néha nagyon lassan múlik az idő. – Tudja, annyi régimódi dolog van abban a házban. Arról nem is beszélve, hogy a küszöbökön nem tudok átjutni – mondta az asszony, és a kerekes székére bökött.

– Assad, a kocsink ott van fönt – szólt rá Carl Assadra, és a másik út irányába bökött. – Én inkább keresztülvágnék ezen a fasoron – javasolta Assad, akinek a figyelmét két törmelékhalom kötötte le. – Azok már akkor is ott voltak, amikor ideköltöztünk – mondta az asszony, mintha ez az információ bármit is szépített volna a telek amúgy is siralmas állapotán. Nem nagyon lehetett tudni, milyen szemetet halmoztak fel a betonon. Az egyik teteje például tele volt a sötétszürke, egyforma vödrökkel. Assad se szó, se beszéd máris odasietett, és keresztülgázolt a vékony acéllemezek és műanyag csövek halmazán. – Bocsásson meg, asszonyom, az asszisztensem igazi gyűjtő. Találtál valami izgalmasat, Assad? Assadnak azonban esze ágában sem volt részt venni a játékban. Belekotort a halomba, és kicsit lejjebb talált egy vékony, úgy fél méter széles és négy méter hosszú fémlemezt, rajta az Interlab Rt. felirattal. Assad főnökére nézett, aki elismerő pillantást vetett rá. Micsoda fogás! Az Interlab Rt. Daniel Hale laboratóriuma, ami Slangerupbe költözött. Végre tudja, hogy honnan az ismeretség. – A férje cégét, ugye, nem Interlabnak hívták? – kérdezte az asszonyt, és kedvesen rámosolygott. – Valóban nem. Ez volt az a cég, amelyik eladta nekünk a telket és az épületeket. – A bátyám – mondta Carl – a Novónak dolgozott. Emlékszem, mintha emlegette volna ezt a céget – folytatta és magában bocsánatot kért a bátyjától, aki tájvédelmi felügyelőként dolgozott Fredrikshavnban. – Ha jól tudom, az Interlab enzimekkel foglalkozott. – Itt volt a kísérleti laboratóriumuk. – Hale, ugye? Halenak hívták a cégvezetőt. Daniel Halenak. – Igen, a Hale családtól vettük meg. De nem Daniel Halétól. Ő akkor még csak kisfiú volt. A család északabbra költöztette a céget, azután, amikor az apa meghalt, még egyszer elköltöztek. De innen indultak, az kétségtelen – mutatott a pillanatnyilag siralmasan festő törmelék- és szeméthalomra. Carl alaposan megfigyelte a nőt, miközben az beszélt hozzá. Az eddig nagyon zárkózott Ulla Jensen hirtelen megnyílt. Csak úgy dőlt belőle a szó. De nem volt a hangjában semmi jele az izgatottságnak, ellenkezőleg, nagyon is összeszedett volt. És éppen ez volt a gyanús. – Nem őt érte autószerencsétlenség épp itt a környéken? – vágott közbe Assad. Carl legszívesebben sípcsonton rúgta volna asszisztensét. Erről még kénytelen lesz beszélni vele. – Ez igaz? Erre nem is emlékszem – mondta gyorsan Carl, és néhány villámló pillantást küldött Assad felé, majd az asszonyhoz fordult. – Olyan szívesen megnézném a helyet, ahonnan az Interlab indult. Szívesen elmesélném a bátyámnak. Tudja, épp azon tűnődik, hogy saját céget alapítson. Szívesen eljönnék vele, de csak magánemberként. A nő rámosolygott. Túlságosan is barátságosan. Minden bizonnyal nemet fog mondani. Szeretett volna már megszabadulni tőlük. – Tudja, olyan szívesen megtenném, de a fiam lezárt mindent, én pedig nem vagyok abban az állapotban, hogy kinyissam az ajtókat. De lesz alkalmuk megkérdezi erről is, ha majd beszélnek vele. És persze, akkor hozza majd el a testvérét is. Assad egy kukkot sem szólt, amikor elhajtottak a kocsival a ház mellett, ahol Daniel Hale meghalt. Még akkor is csöndben volt, amikor elérték Ishojt, és sokasodni kezdtek körülöttük a lakótelepek. Rezzenéstelen arccal bámult maga elé akkor is, amikor megszólalt Carl mobilja. – Igen – mondta Carl, és felkészült Vigga emelt hangjára. Sejtette, miért hívja.

– Helle vagyok, Helle Andersen Stevnsből. Carl azonnal visszakapcsolt egy kisebb sebességbe. – Uffe itt van a háznál. Épp meglátogattam valakit, amikor feltűnt egy taxi Ufféval. A sofőr régen sokat szállította Meretét és őt, ezért azonnal felismerte Uffét a lellingei lehajtónál bóklászó alakban. Szerencsétlen teljesen kimerült. Itt ül most velem a régi konyhájukban, és az egyik pohár vizet issza a másik után. Mit csináljunk? Carl körbenézett a kereszteződésben. Nyugtalanság fogta el. Mi lenne, ha most Ualakban megfordulna? – Egyébként jól van? – Nem tudom igazán megmondani – mondta Helle Andersen bizonytalanul. – Hát elég koszosnak látszik, mintha a csatornából mászott volna ki. És valahogy nem olyan, mint szokott lenni. – Ezt meg hogy érti? – Csak ül itt, mintha valamin töprengene. Azután körbenéz a konyhában, mintha nem tudná, hol van. – Azt nem csodálom – mondta Carl, és eszébe jutott a régiségkereskedő által berendezett konyha, a falon a rézedényekkel, a szekrényekben a kristálypoharakkal. – Olyan, mintha félne itt valamitől, de ugyanakkor nem akar velem kijönni a kocsiba. – Hova akarta vinni? – A rendőrségre. Félek, hogy esetleg megint megszökik. De nem akar jönni. – Mondott valamit? Esetleg hallatott valami hangot? – Nem. De egyfolytában reszket. – Helle – vágott közbe Carl. – Azonnal telefonáljon Egelybe. Uffe négy napja szökött el tőlük. Tudniuk kell, hogy jól van. Így lesz a legjobb. Most nem avatkozhat be ennél jobban az ügybe. Az újságok megint cikkezni kezdenének. Assadra pillantott. Asszisztense mintha ott sem lett volna. Carl megbökte. Semmi reakció. Erre kinyitotta a kesztyűtartót, és kivett belőle egy doboz Lucky Strike-ot. – Fejezd már be, Carl! – szólalt meg végre Assad. – Már így is épp elég büdös van a kocsiban. Na, jó, gondolta Carl. Talán ideje hazaküldeni Assadot. – Legalább a kocsiban ne – kérlelte Assad. Carl becsukta a kesztyűtartót, és rákanyarodott a partra vezető keskeny útra. – Ez az egész elképesztő, Carl – mondta Assad sötét tekintettel. – Végig azon gondolkodtam, amit ott lent láttunk. Valami nagyon bűzlik azon a helyen. Carl bólintott. – Az öregasszony lakásában legalább négy tévékészülék volt. – Én csak egyet láttam. – Volt még három kisebb méretű, az ágya mellett, a padlóhoz közel. Letakarták, de engem nem tudtak átverni. – Hogy a fenébe vehetted észre, amikor majdnem teljesen sötét volt a szobában? – Valójában nem igazi tévékészülékek voltak, hanem olyan… – Monitorok? Assad kurtán bólintott. – És tudod, mit? A monitorok működtek. Kékes-zöldes fény szűrődött át a szőnyegen, amivel letakarták. Miért működtek a készülékek? És miért voltak letakarva? Talán azért, hogy mi ne lássuk, mi megy benne? És még valami, Carl… Most viszont főnöke volt az, akit lekötöttek a gondolatai. Ha most visszamennek a központba, legalább két óra, mire újra vissza tudnak indulni.

Megint csöngött a mobilja. Ha Vigga az, elutasítja a hívást. Miért képzeli ez a nő, hogy éjjel-nappal a rendelkezésére kell állnia? De Lis volt az. – Marcus Jacobsen azt kéri, hogy menj be hozzá. Hol vagy most, Carl? – Várnia kell. Épp nyomon vagyok. Csak nem az újságcikk zaklatta fel? – Gyanítom. – Akkor mondd meg neki, hogy Uffe Lynggaard megkerült, és jó állapotban van. Én pedig tovább dolgozom az ügyön. – Milyen ügyön? – Azon, hogy azok a szemét újságok végre valami jót is írjanak rólunk – mondta, majd éles ívben megfordult, és bekapcsolta a szirénát. – Mit is akartál mondani az előbb? – fordult Assad felé. – Valamit a cigarettákkal kapcsolatban. – És mi lenne az? – Mennyi ideje dohányzol? Carl elgondolkodott. Mióta is létezik a Lucky Strike márkanév? – Az ember nem vált olyan könnyen márkát, igaz, Carl? Annak a nőnek legalább tíz csomag Prince volt az asztalán. Bontatlan dobozok. Az ujjai sárgák voltak a nikotintól. A fiának nem. – Mire akarsz kilyukadni, Assad? – A nő filteres Prince-t szívott, a fia pedig egyáltalán nem dohányzik. – Na és? – Akkor miért volt filter nélküli cigarettacsikk a hamutartóban? Carl ezen a ponton belelépett a gázba.

37 Még aznap Lassan haladt a munkával. A beton sima volt, és közben arra is kellett figyelnie, hogy őrzőinek semmi ne tűnjön föl. Egész éjszaka a földön ült, háttal a kameráknak. A kabátja kapucnijából kihúzott műanyag merevítőt kettétörte. Különös, hogy épp ez a műanyag valami biztosítja számára, hogy elhagyja ezt a világot. Végighúzta az ujját a két műanyagdarabon. Az egyik olyan hegyes volt, mint a nyíl, a másikat elkeskenyítette az egyik oldalon, amitől élessé vált, mint egy kés. Valószínűleg ezt fogja használni, ha készen áll a végső elhatározásra. Gyorsan és hatékonyan kell majd cselekednie, mert ha észreveszik, miben mesterkedik, azonnal csökkenteni kezdik a nyomást. Semmi kedve az ő szabályaik szerint meghalni. Amikor hangokat hallott a folyosóról, azonnal elrejtette a két műanyagdarabot a kabátja zsebében, és előredőlt, mintha abban a testhelyzetben aludt volna el. 2007. április 4-e volt. Még negyvenegy napja van hátra az életéből. Az utolsó nap előtt öngyilkosságot fog elkövetni. Aznap, május 10-én lesz Uffe harmincnégy éves. Mielőtt fölvágná az ereit, szerencsét kíván majd neki élete hátralévő részére. Uffe tekintete lesz az utolsó, amire emlékezni fog, mielőtt kialudna a fény. – Ez kemény helyzet volt – kiabálta az öregasszony. – Lasse tíz percen belül itt van, addigra készíts elő mindent. Szedd össze magad, fiú! – ordította. Feltűnően izgatottnak tűnt. Merete a zsilipkapu felé pillantott, de onnan semmi mozgást nem hallott. Korai is lenne, a belső órája sem jelzett semmit. – Igen, anya – felelte a fiú. – Van itt egy másik akkumulátor is. A másikban nincs áram. Ki kell cserélnünk. Lasse is ezt mondta még néhány napja. Áram? Miről beszélnek ezek? Merete hátán futkosott a hideg. Csak nem most akarják kezdeni? Feltérdelt és teljes erőből csiszolni kezdte a kés formájú műanyagot a betonpadlón. Ha elég mélyen sebet tud ejteni, talán öt percen belül elveszíti az eszméletét. Letörölte homlokáról az izzadtságot. Lehet, hogy a fogával is fel tudja tépni az ütőerét. Megpróbálta megragadni a csuklóján a verőeret, de nem sikerült. Nem ment. – Mi a fenét csinál az odalent? – rikácsolta az öregasszony, és az ablaknak tapasztotta az arcát. A pillantása izgatottnak tűnt. Arcának többi része árnyékban maradt a reflektoroknak köszönhetően. – Nyisd ki a zsilipet! Itt az idő! – utasította a fiát. Merete a zseblámpára nézett, ami a zsilip alján feküdt, készen arra, hogy használatba vegye, ahogy tervezte. Ledobta a műanyagdarabot és négykézláb a zsiliphez kúszott. Egész testében remegett a félelemtől. Kattanás hallatszott, működésbe kezdett a motor, ami a zsilipet felhúzza. Merete feszülten figyelt. Ha az elemlámpa nem lesz elég erős, nem tud elég sokáig ellenállni, Merete teste felrobban a nyomás kiegyenlítődése közben. Arrébb húzódott. A fülét különös hang ütötte meg. Mint amikor egy kamera lencséjét beállítják.

– Istenem, segíts! – sóhajtotta Merete. Újabb kattanás, a külső zsilip kapuja kinyílt. A belső zsilipkapu következett. A zseblámpa bírta a ránehezedő nyomást, de a kapu néhány milliméterre mégiscsak kinyílt, mert sziszegő hang hallatszott, a fülében dobolás kezdődött, homloka pedig úgy feszült, mint amikor influenzás volt. – Anya, Merete elzárta az ajtót! – kiabálta a fiatalember. – Akkor kapcsold ki, és kezdd újra, te szerencsétlen! – rikácsolta a nő. Többször is megpróbálták kinyitni a belső zsilipkaput, de hiába. – Az lenne a legegyszerűbb, ha most azonnal végeznénk vele – ordította a nőstényördög. – Ott van a nagy kalapács a falnak támasztva, az ajtó mögött. Hozd be! Merete felnézett az ablak irányába. Ez az üveg volt az, ami elválasztotta a külvilágtól, de meg is védte ezektől a szörnyetegektől. Megpróbálta felvágni az ütőeret a bal kezén. Már néhányszor elképzelte magában, és most meg is tette. A sötét ér ott feszült a vékony bőr alatt. Erősen rányomta a műanyagot, de a bőre ellenállt. Az eszköz nem volt elég éles. Gyorsan felkapta a tűszerű másik darabot, és megpróbálta megállapítani, hogy az ütőér melyik részén a legvékonyabb a bőr. Amikor kitapintotta a megfelelő részt, belenyomta a tűt. Nem is fájt annyira, mint ahogy számított rá, a vér vörösre festette a tű hegyét. Merete testét nyugalom árasztotta el, amint meglátta kibuggyanni a vért a sebből. – Már látom, miben mesterkedsz, te büdös kurva! Felvágtad az ereidet – ordította az öregasszony. Hangját visszaverték a falak. Merete nem törődött már vele. Lefeküdt a földre, és a fénycsövet bámulta a plafonon. Még működött. – Bocsáss meg, Uffe! – mondta halkan. – Nem várhattam tovább. – Öccse arcát látta maga előtt. Rámosolygott. A kalapács nagyot dörrenve ütődött neki az egyik ablaknak, de nem engedett. A fiú a másiknál próbálkozott, de azt sem sikerült betörnie. Merete mosolygott. Már-már boldog volt. A testére már nem gondolt. Valami más vár rá. A mostaninál minden következő élet csak jobb lehet. Oldalra pillantott, és kénytelen volt megállapítani, hogy a csuklója körüli véres folt a padlón nem nagyobb a tenyerénél. Felült. Szomorúan látta, hogy a vérzés elállt. Már nem hallotta odafentről az ütések zaját, viszont egyre gyorsabban áramlott befelé a levegő és a fülében az ér egyre erőteljesebben lüktetett. A feje fájni kezdett, végtagjai és ízületei érzékennyé váltak. Felvette a földről a műanyag tűt és a lyukba mélyesztette, majd ide-oda mozgatta, hogy egyre szélesebb és mélyebb legyen. – Itt vagyok, anya! Megjöttem! – hallatszott Lasse hangja. – Ki akartam cserélni az akkumulátort, de anya azt kérte, hogy verjem be az ablakot – mondta ijedt hangon az öccse. – Nem tudtam beverni, pedig hidd el, megtettem mindent, ami csak tőlem tellett. – Ezt nem lehet csak úgy beverni – felelte a bátyja. – Másképp kell csinálni. Remélem, nem tetted tönkre a detonátorokat! – Nem, nagyon vigyáztam – mondta. – Figyeltem, hogy hova ütök. Merete csuklója alig vérzett. Egy vénát találhatott el, nem egy artériát. Beledöfte a tűt a másik csuklójába is. – Nem tudtuk megakadályozni, hogy a rendőrség bejöjjön a telepre – rikácsolta az öregasszony. Meretének elakadt a lélegzete. Itt járt a rendőrség? Beleharapott a szájába. Egyre jobban fájt a feje. A szíve összevissza kalapált.

– Tudják, hogy a gyár azelőtt a Hale családé volt – mondta a nő. – Az egyik azt mondta, hogy nem is tudta, hogy Daniel Hale itt halt meg a közelben, de én láttam rajta, Lasse, hogy hazudik. Merete fülében egyre nőtt a nyomás. Tátogott, mint a repülőgépen szokás, de ez most nem segített. – Mit akartak? – kérdezte Lasse. – Csak nem az a felügyelő, aki valami új ügyosztályon elfekvő ügyekkel babrál? Teli vannak vele mostanában a lapok. – Nem tudom, Lasse – mondta sóhajtva a nő. – Nem tudom. – Miért gondolod, hogy visszajönnek? – kérdezte. – Nem mondtad neki, hogy a tengeren dolgozom? – Igen, Lasse, mondtam. De már biztos kiderítették, hogy hónapok óta nem dolgozol. És biztosan tudják, hogy ellátórészlegen voltál. Nem lesz nehéz rájönniük, hogy a maradék ételből szállíttatsz ide minden héten. Vissza fognak jönni, és akkor lesz náluk házkutatási parancs. Meretének elállt a lélegzete. Visszajön a rendőrség? Házkutatási paranccsal?! Hihetetlen. A csuklójára nézett, és egyik ujját a vérző sebre tapasztotta. A vér azonban feltört alatta, és lefolyt a csuklóján. – Ugyan már! Mi okuk lehetne arra, hogy körbenézzenek? – kérdezte Lasse. Merete fülében egyre nőtt a nyomás. Hiába tátogott, nyelt, nem enyhült. És most már nyomást érzett a csípőjében és a fogaiban is. – A felügyelő még azt is mondta, hogy a bátyja a Novónál dolgozik, és szívesen visszajönne vele, hogy megmutassa neki az Interlab egykori székhelyét. – Remélem, nem hitted el ezt a rizsát. – Ezért kértem, hogy gyere haza. – Pontosan mikor voltak itt? – Alig húsz perce. – Akkor van egy óránk. Talán arra lesz időnk, hogy eltakarítsuk. De nem. Ezalatt csak annyit tudunk tenni, hogy elintézzük, hogy ne tűnjön fel nekik semmi. Akkor majd békén hagynak. – Nem akartad felrobbantani a házat? – ordította az asszony. – Nem. Most még nem. El kell hitetnünk velük, hogy minden rendben. Ha felrobbantjuk a házat, keresgélni kezdenek a romok között. És soha nem kapjuk meg a biztosítási pénzt, anya. És akkor örökre el kell tűnnünk innen. – Képtelen vagyok rá, Lasse… Akkor halj meg velem együtt, te boszorkány! – gondolta Merete. Az éttermi randevújuk óta soha nem hallotta ilyen kedvesen beszélni a férfit. – Azt mondod, hogy eltorlaszolta a zsilipkaput? – kérdezte Lasse. – Igen. Hát nem hallod? – Akkor beindítom az időzítőt. – Az időzítőt? Húsz perc, mire a levegőbefúvó elindul. Nincs más megoldás? Ráadásul felvágta az ereit. Nem tudjuk valahogy leállítani a levegőkiegyenlítőt? Hát nem azt mondták, hogy bármikor képesek szabályozni a nyomást? Szóval hazudtak. Érezte, hogy kezdi hatalmába keríteni a kétségbeesés. – Az nem jó semmire – hallatszott Lasse hangja. Meglehetősen idegesnek tűnt. – Tegnap cseréltük ki a levegőt. Nyolc nap, mire a levegő elhasználódik. Beállítom az időzítőt. – Csak nem gondotok akadt? Nem működik a szaros szerkezeted, Lasse? – kérdezte Merete, minden erejét összeszedve.

– Te csak légy nyugodt – válaszolt a férfi. – Az apám tervezte. Ez a világ legpontosabb nyomásmérő szerkezete. Itt gyártották a legtökéletesebb tárolókat a világon. Az időzítő ellenőrzi a helyiség hőmérsékletét és nedvességtartalmát. Minden lehetséges faktort beleszámított, hogy a nyomás ne egyenlítődjön ki túl gyorsan. Hát ezért tart ennyi ideig, Merete. – Őrültek vagytok, és ti sem fogjátok megúszni – préselte ki Merete a szavakat. – Őrültek? – ordította az asszony. – Majd meglátod, hogy mennyire. Kisvártatva izgatott jövés-menés zaja hallatszott odakintről. Majd kirajzolódott az üveg mögött egy árnyék, valami nagyot robaj lőtt, az üveg színe fehérre változott. Az elkövetkező néhány percben Merete még hat dörrenést hallott. De mindkét üveg egyben maradt. Kicsivel később úgy érezte, hogy majd szétfeszül a válla. Utána egyre erősebb nyomást érzett a homlokában, az arcüregében és az állkapcsában. Ha mindezt annak a minimális nyomáskiegyenlítődésnek köszönhette, amit a zsilipkapun keletkezett minimális rés okozott, el sem akarta képzelni, mi történik majd, ha a nyomás normálisan kezd kiegyenlítődni. Egész biztosan elviselhetetlen lesz. Szomorúan leeresztette a kezét, és vérző csuklóját nézte. A rendőrség biztos nem ér vissza időben. Le kell vennie az ujját a sebről, hogy megint elindulhasson a vérzés. Húsz perc múlva beindítják a levegőfúvót. A másik karján melegség áradt végig. Kinyílt a csuklóján a másik seb is. Lassénak igaza volt. A testébe növekvő nyomás hatására a testéből valósággal ki fog spriccelni a vér. – Aktiválom az időzítőt, Merete – hallatszott kintről. Húsz perc múlva a légfúvók lecsökkentik a szobában a nyomást úgy egy atmoszférára. Lehetséges, hogy ezalatt öngyilkosságot tudsz elkövetni. De én azt már nem fogom látni. Az ablakokon már nem lehet átlátni. És, ha én nem látom, úgy mások sem láthatják. Eltakarjuk kívülről a nyomáskamrát. Van idekint egy csomó gipszkarton. Úgyhogy vagy így, vagy úgy, de meg fogsz halni. – Gyere, öcsém, segíts! – mondta Lasse egészen más hangon, mint ahogy hozzá szólt. A helyiségben egyre sötétebb lett, kikapcsolták a reflektorokat, és az ablakokat fokozatosan befedték. Végül teljes sötétség borult Meretére. – Jó éjszakát, Merete – mondta odakint a férfi halkan. – A lelked a pokol örök tüzén égjen – fejezte be a mondatot, majd kikapcsolta a mikrofont.

38 Még aznap Az E20-as autóút rémesebb volt, mint valaha. Bár a rendőrségi sziréna hangjától ők majd megőrültek a kocsiban, a többi autós mintha meg sem hallotta volna. Minden bizonnyal teljes hangerőre kapcsolták az autórádiót, csak hogy ne kelljen kapcsolatot tartani a világgal. Amikor végre leparkoltak az udvaron, Assad megszólalt. – Ez a kocsi az előbb még nem volt itt. A kocsi úgy száz méterre tőlük egy bozótos mögött bújt meg. – Vagy csak nem vettük észre – felelte Carl, és megpróbálta nem meghallani mobilja csörgését. Végül mégis felvette. A központból hívták. – Carl Morck – mondta és tekintetével végigmérte az udvart. Sehol semmi mozgás. Lis volt az. – Ide figyelj Carl. Végre beindultak a központi szerverek. Sorensen asszony bepötyögte Lars Henrik Jensen összes lehetséges személyiszám-kombinációját. Ahogy Assad kérte. Nem volt kis munka. Jöttök neki egy csokor virággal. De hála az égnek, megtalálta a megfelelő férfit. A személyi számából két számot teljesen megváltoztattak, pont úgy, ahogy Assad gondolta. Grevébe van bejelentve, a Strohusvejra – mondta Lis, és felolvasta a házszámot. Carl felnézett: a beolvasott házszám egyezett azzal, ami előtt éppen leparkoltak. – Köszönöm, Lis – mondta lelkesen. – Mondd meg Sorensen asszonynak is, hogy nagyon köszönöm. – Rendben, Carl, de ez még nem minden. Lars Henrik Jensen büntetett előéletű, a foglalkozását tekintve szakács. A Merconi hajótársaságnak dolgozik, és többnyire a Keleti-tengeren hajózik. Az élelmiszer-ellátásért felel a hajókon. A főnöke szerint ügyes ember. Egyébként mindenki Lassénak hívja. – Esetleg a mobilszámát is kiderítettétek? – Csak a vezetékes számát tudjuk. Lis beolvasta a számot, de Carl nem jegyezte le. Nem látta értelmét. – A ház egy bizonyos Hans Jensen nevén van. Az a fiatal férfi lesz, akivel már találkoztunk, állapította meg Carl, majd még egyszer megköszönte a segítséget. – Mit mondott? Carl kivette a kocsi forgalmiját a kesztyűtartóból. – Semmi olyasmit, Assad, amit eddig ne tudtunk volna. Alig kopogtattak, és a sovány, magas fiatalember már ki is nyitotta az ajtót. Békés család benyomását keltették, ő és az anyja épp az asztalnál ültek a hatalmas szoba mélyén, és vacsoráztak. – Házkutatási parancsunk van – mondta Carl, és meglobogtatta előttük egy pillanatra a forgalmi engedély papírját. – Körülnézhetünk kicsit? – kérdezte, és Assadot egy mozdulattal a monitorok felé terelte.

– Gondolom, ez úgyis csak egy udvariassági kérdés volt – mondta az öregasszony. Zaklatottnak tűnt. A szeméből eltűnt a rátartiság, de nem látszott rajta, hogy félne. – Mire használják ezeket a monitorokat? – kérdezte Carl, és a zöld fényre mutatott, ami az egyik terítő alól szivárgott ki. – Ó, ez Hans ötlete volt. Tudja, itt lakunk kint a semmi közepén, és az ember annyi mindent hall. Tudja, ezzel a néhány kamerával meg tudjuk figyelni az egész környéket. Assad lehúzta a monitorokat fedő takarót. – Egyiken sincs adás, Carl. – Kénytelen vagyok feltenni a kérdést, Hans: miért vannak bekapcsolva a monitorok, ha semmire nincsenek ráirányítva? A fiú az anyjára nézett. – Mindig be vannak kapcsolva. Az áramot az elosztóból kapják. – És hol van az az elosztó? – Azt nem tudom. Azt Lasse tudja – mondta az öregasszony, és elégedetten nézett Carlra. – Felhívtuk a hajótársaságot és megtudtuk, hogy Lasse most nincs a tengeren. Megmondaná, hogy hol van? – Ha nincs a tengeren, valamelyik barátnőjénél lehet. Tudja, nem köti az orromra a nőügyeit. Szerencsére – mondta nevetve, és kivillantotta sárga fogait. – Gyere, Assad! Benézünk a többi épületbe is – szólt Carl. A szeme sarkából még látta, hogy a nő a cigarettásdoboza után nyúl. Már nem mosolygott. – Az az érzésem, Assad, hogy nagyon résen kell lennünk. Nézzük meg először azt az épületet – mutatott a többi fölé magasodóra. – Én bemegyek. Te addig figyeld innen, hogy van-e mozgás a többi épület körül. Rendben? Assad bólintott. Carl hátat fordított, amikor egy sajátos, kattanó hang ütötte meg a fülét. Megfordult. Assad kezében egy rugós kés villant. – Megőrültél? Honnan a fenéből… Assad megvonta a vállát. – Varázslat, Carl. És ne aggódj, ha már nem kell, épp olyan észrevétlenül eltüntetem, mint ahogy előkerült. – Azonnal tedd el! Carl a plafonon volt. A rendőrnyomozó asszisztense törvénytelen fegyverrel a kezében. Újra csámcsoghatna valamin a sajtó. – Értsd meg, Assad, hivatalosan kell eljárnunk. És ebbe a rugós kés nem fér bele. Semmilyen kés nem fér bele. Ide vele, de azonnal! A nagycsarnok épületét kikezdte az idő. Az épületbe befolyó víz nyoma már látszott a talapzaton. Az ablakok helye sötéten és üresen tátongott a falon, a fagerendákat sem kímélte az idő. A csarnok hatalmas volt, és teljesen üres, eltekintve tizenöt-húsz lefedett vödörtől. Carl belerúgott az egyikbe. Az felborult, mire iszonyú bűz áradt belőle, valami undorító folyadék kíséretében, amiben mintha papírfoszlányok úsztak volna. Végül is, bármi lehetett a vödörben, ami az idő elteltével rohadni kezdett. A vödör alján a Merconi társaság lógóját fedezte fel. Ezek szerint ezt is a munkaadójától szerezte Lasse. Carl felkapott a földről egy vasrudat, kiment Assadhoz, és átmentek a többi épülethez, a magas csarnok mögé.

– Maradj itt és figyelj, és ha bármi gyanúsat látsz, azonnal szólj! – mondta Carl és szemügyre vette az ajtón a zárat. Assad készségesen kivette főnöke kezéből a lapos vasat. A zár egy szempillantás alatt a betonon landolt. A helyiség arra a teremre hasonlított, amelyben Lasse anyja is lakott, csakhogy ez különböző színű hegesztőpalackokkal és egy hosszan elnyúló vas polcrendszerrel volt tele. A leghátsó sarokban rozsdamentes acéllapokat halmoztak fel, és kissé arrébb Carl egy ajtót pillantott meg. A zár új volt és hasonló ahhoz, amit a bejáraton találtak. – Assad! – kiáltott Carl. – Gyere be, és hozd magaddal a vasat is. A szoba levegője meglehetősen áporodott volt. A berendezéssel amúgy minden rendben volt, ágy, asztal, számítógép, a falon tükör, a padlón szőnyeg. A fal mellett a szekrényben néhány sötétkék egyenruha, mellette mosdó, a mosdó felett üvegpolc, amelyen arcszeszes üvegek sorakoztak. Az ágy bevetve, az asztalon a papírok szépen elrendezve. – Szerinted miért ez a nagy bezárkózás, Carl? – kérdezte Assad, és benézett az asztal alá, majd az ágy alá is. Ezen Carl is elgondolkodott. Mi a fenének zárják ezt a szobát, amikor az épület maga is zárva van, és nincs itt semmi különös, amit félteni kellene. – Kell, hogy legyen itt valami, Carl. Különben nem szerelt volna egy ilyen zárat az ajtóra. Carl bólintott. Benézett a ruhásszekrénybe. Már megint az az émelyítő illat. Megkocogtatta a szekrény hátoldalát, de nem hallott semmi különöset. Assad felemelte a szőnyeget, de nem talált alatta semmi érdekeset. Megvizsgálták a plafont, a falakat, a tükröt. A tükör körül feltűnően fehér volt a fal. Carl végigkopogtatta a falat, de nem tűnt üregesnek. Lehet, hogy a tükör mögött van valami. Megpróbálta leemelni, de mintha oda lett volna ragasztva. – Szerintem a másik oldalról van rögzítve – vetette fel Assad. – Kell, hogy legyen itt valahol valami zár. Assad a tükör mögé préselte a kezét, és keresgélni kezdett. Majd megragadta a tükör szélét és megrántotta. Ahogy a tükör elfordult, végigsiklott benne a szoba képe, mögötte pedig egy ember nagyságú üreg tárult fel. Legközelebb jobban felkészülök, ha terepre jövünk, gondolta Carl. Sajnos a zseblámpáját az íróasztalán felejtette, így most kezével a falon tapogatózva keresett valami kapcsolót. Hirtelen érezte a mellkasában a nyomást. Mélyet lélegzett. Biztos volt benne, hogy nincs odabenn senki, hiszen az ajtót zárva találták. Ugyan ki lenne képes arra, hogy kívülről lelakatolja magát? Esetleg megkérte az anyját vagy a testvérét, hogy zárja rá kívülről az ajtót egészen addig, amíg a rendőrség ott van. Végre talált egy kapcsolófélét. A fénycsövek némi villódzás után életre keltek. És Carl megállapíthatta, hogy a megfelelő személyt csípték el. Assad hangtalanul osont utána, miközben ő közelebb lépett a falra akasztott mágnestáblához és az előtte álló fém asztalhoz. A tábla tele volt aggatva Merete Lynggaard fotóival, első parlamenti felszólalásától kezdve az otthonában készült idillikus képekig. És az asztalon szépen rendbe rakva ott volt az egész eset dokumentumgyűjteménye, olyan sorrendben, ahogy Lars Henrik Jensen, alias Lasse, végigdolgozta magát az ügyön. Assad az egyik papíroszlopra mutatott. Ez Lasse és Daniel Hale levelezése volt. Csak pár levélbe kellett beleolvasniuk, hogy kiderüljön: az Interlab nem kapta meg a teljes eladási árat a Lasse apjának eladott épületekért. Daniel Hale 2002 elején faxon értesítette Lassét arról, hogy be fogja perelni. Kétmillió koronáról volt szó. Szerencsétlen férfi nem tudta, kivel húz ujjat. Nem volt tisztában ellenfele valódi erejével. Lehet, hogy ezzel indult el az egész lavina.

A következő faxot, egy levelet és egy szerződésmintát, Daniel Hale halálának napján küldte át Lasse: Megszereztem a hiányzó összeget. A mai napon pontot tehetünk az ügy végére. Az ügyvédem magával hozza a hiányzó papírokat. Ez a fax tartalmazza a szerződéstervezetet is. Várom esetleges javításait, javaslatait. A kész szerződést hozza magával… Carl megnézte a faxon szereplő dátumot és a fax küldésének pontos idejét. Semmi kétség nem fért ahhoz, hogy Halét odacsalogatták. Dennis Knudsen pedig várt rá a bekötőútnál, lábával a gázpedálon. – Nézd csak, Carl – mutatott Assad egy újabb adag papírra. A tetején egy újságkivágás volt, amelyben Dennis Knudsen haláláról írnak, miszerint meghalt kábítószertúladagolásban. Összeállt a kép. Lasse elég sok pénzt ígért Dennis Knudsennek azért, hogy kiprovokálja a balesetet. Az is kétségtelen, hogy Lasse testvére, Hans volt az, aki kisétált Hale elé, hogy az félrerántsa a kormányt. Mindent gondosan elrendezett. Egy dolgot kivéve. Nem akarta kifizetni Knudsennek a megígért összeget. Knudsen dühös lett. Egy meglepően jól fogalmazott levélben a megígért háromszázezer korona kifizetésére szólította fel Lassét. Ha nem teszi meg, ő is számíthat egy véletlen autóbalesetre. A mágnestáblán kirajzolódott Lars Henrik Jensen félresiklott élete a balesettől, a biztosítótól kapott elutasításon át a Lynggaard Alapítvány visszautasító leveléig. Egyértelmű volt a motivációja. – Szerinted megőrült? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Assad, és Carl kezébe nyomott valamit. Egy egyszerű, piros Nokia telefon volt. Látszott rajta, hogy alig használták. A másik oldalán a következő név állt: Sanne Jonsson. Ki tudja, hogy az iskoláslány mit szólna ahhoz, ha kiderülne, hogy még mindig megvan a telefonja. Carl a homlokát ráncolta. – Nem is merek belegondolni, Assad – szólalt meg Carl. – Itt van előttünk az egész ügy… Majd a táblára nézett, ahol megpillantotta Lasse anyjának egy fotóját, amelyen a kórházi ágyában ül és sír. Képek a godhavni intézetből, majd egy másik fotó, ami alá a következőt írta: Sátán, a nevelőapám. Újságkivágások, amelyek Lasse apját dicsérték a HJ Industries megalapításáért, amivel úttörő munkát végzett. Majd legalább húsz részletes fotó a Schleswig-Holstein nevű kompról. Mindent felmért. A távolságokat, a lépcsők számát. Két oszlopban percnyi pontossággal időpontok voltak megadva. Az egyik Lasse, a másik a testvére számára. – Minden jel arra mutat, hogy elrabolták Merete Lynggaardot, és később talán végeztek vele valahol – foglalta össze Carl az eddig látottakat. – És ez vajon mi lehet? – kérdezte Assad, és egy kupac műszaki rajzra és dossziéra mutatott. Carl felvette az első dossziét, amelyen a következő felirat állt: Búvárkézikönyv – Tengerészeti Búvárakadémia, 1985. augusztus. Carl végigpörgette a könyvet: a merülés fiziológiája, búvárszelepek, dekompressziós táblázatok, az oxigénkezelés táblázata, Boyle törvénye, Dalton törvénye. – Gondolom, nem a foglalkozásához kellett – jegyezte meg Assad. – Talán a szabadidejében merült – vélte Carl. A tárolók nyomáspróbájának leírási szabályzata – 1986. 11.10. – állt a következő dosszién. – El tudod ezt olvasni, Carl? – kérdezte Assad. A lapon diagramokon ábrázolták a telep már meglévő vezetékrendszerével kapcsolatos átalakítások specifikációját. Carl az írott szövegből leginkább a „nyomáskamra” és a „zárószelep” szót értette meg.

Elgondolkodva felpillantott, és a szeme megakadt Merete Lynggaard egy fotóján. Majd hirtelen eszébe jutott a „nyomáskamra” szó. Ez nem lehet igaz, gondolta Carl, és gyöngyözni kezdett az izzadtságtól a homloka. – Mi történt? – nézett rá csodálkozva Assad. – Menj ki, és tartsd szemmel a terepet! Gyorsan! Assad hitetlenkedve megismételte a kérdést, mire ugyanazt az ideges választ kapta. Carl asszisztense kezébe nyomta a vasrudat, amivel az ajtót sikerült kinyitniuk. Gyorsan belelapozott a mappába. Tele volt matematikai számításokkal, valószínűleg egy részét maga Henrik Jensen számolhatta ki, a többi másoktól származott. Nem ezt kereste. Még egyszer megnézte a fotót, ami Merete Lynggaardról készült. Meglepte a kép élessége. Minden bizonnyal közelről készült, még mielőtt észrevette volna, hogy fotózzák és oldalra fordult volna. Volt a szemében valami különös, eleven csillogás, ami fogva tartotta a szemlélőt. Carl biztos volt benne, hogy Lasse nem ezért tette ki a fotót. Épp ellenkezőleg. A kép szélén lévő sérülésekből látszott, hogy néhányszor levették már és újra felrakták valahová. Carl levette a kép négy sarkáról a mágnest, s a kép hátoldalán a következő szöveget találta: A szemed majd kibuggyan az üregéből. Nevetséges mosolyodat majd vér mossa le az arcodról. A hajad elsorvad majd, akár a gondolataid. Fogaid kirohadnak a szádból. Mindenki így fog emlékezni rád, te pokolfajzat, te rohadt gyilkos. Az átkozódás alatt néhány szám és dátum állt egymás alatt: 6/7 2002: 2 atmoszféra 6/7 2003: 3 atmoszféra 6/7 2004: 4 atmoszféra 6/7 2005: 5 atmoszféra 6/7 2006: 6 atmoszféra 15/5 2007: 1 atmoszféra Carl úgy érezte, mintha ráomlanának a falak. Kezével végigsimított a homlokán, és megint izzadni kezdett. Itt van Merete valahol. Most már biztos volt benne. Itt van a közelben. Öt hét múlva, május 15-én akarják megölni. De az is lehet, hogy már meg is tették. Épp elég ok erre Assad és az ő látogatása. Itt kell lennie valahol… Mi a fenét csináljak… – tűnődött, és tehetetlenségében csapkodta a homlokát. Elővette a mobilját, és felhívta Kurt Hansent, egykori kollégáját, aki most a parlamentben dolgozott. Amikor a meghallotta Kurt Hansen jellegzetes hangját, azt mondta neki, hogy ne kérdezősködjön, most gyorssegélyre van szüksége, csak válaszoljon arra, amit kérdez. – Mi történik akkor, ha valakit öt év alatt fokozatosan hat atmoszféra nyomásnak tesznek ki, majd a nyomást hirtelen lecsökkentik? – Néha igazán furcsa kérdéseid vannak, Carl – válaszolta Kurt döbbenten. – Gondolom, az egész csupán hipotetikus. – Válaszolj, légy szíves, te vagy az egyetlen, aki erre a kérdésre választ tud adni a kollégák közül. Sőt, senkit nem ismerek a környezetemben, akinek búvárvizsgája lenne. Felelj, kérlek! – Hát, meghal. – Milyen gyorsan? – Azt nem tudom, de meglehetősen mocskos dologról van szó. – Hogy érted? – Valósággal felrobban. A tüdejében kipukkadnak a léghólyagok, a csontjait szétrobbantja a nitrogén, a szervei, mindene kitágul, mert a szervezete tele van levegővel. Vérrögök képződnek az ereiben, agyvérzése lesz és…

– Ki tud segíteni egy ilyen helyzetben? – Aktuális a helyzet, Carl? – Attól tartok, igen. – Akkor hívd a tengerészetet. Nekik van mobil dekompressziós kamrájuk. Carl azonnal hívta a kollégájától kapott számot. – Készüljenek fel a legelképesztőbb lehetőségekre, és kérem, értesítsék a rendőrséget. Erősítésre lesz szükségem…

39 Óvatosan megközelítették az utolsó épületet. Ezt az ajtót is lelakatolták, amit Assad ez alkalommal is ki tudott nyitni. A csarnok előterében édeskés illat terjengett. Ugyanaz az eau de cologne, amit Lasse Jensen hálószobájában is éreztek, amivel valamiféle állatias illat keveredett, olyasmi, amit az állatkertek nagyvadketrecei körül lehet érezni. A földön különböző méretű tárolók hevertek, némelyiket már becsomagolták, némelyik csomagolásra várt. Úgy tűnt, hogy annak idején itt tényleg komoly gyártó tevékenységre számítottak. Csakhogy minden másképp alakult. Carl intett Assadnak, hogy kövesse a következő ajtó irányába, és jelezte, hogy eszébe ne jusson megszólalni. Assad bólintott, és erősen markolta a vasrudat, ujjai valósággal elfehéredtek. Teste összegörnyedt, mint aki támadásra indul. Carl kinyitotta az ajtót. Világos volt a helyiségben. Fénycsövek világítottak be egy folyosót, amelyről ablaktalan irodahelyiségek nyíltak. A másik falon egy ajtó egy újabb folyosóra vezetett. Carl jelezte Assadnak, hogy gyorsan vizsgálja át az irodákat, ő pedig elindult a keskeny folyosón. Iszonyatos szag terjengett odabent. Mintha székletet kentek volna szét a falon és a padlón bizonyos rendszerességgel. Nehéz volt elképzelni, hogy régen fehér köpenyes mérnökök dolgoztak ebben a részlegben. A folyosó végén újabb ajtót talált. Egyik kezével megragadta a kilincset, míg a másikkal a zsebében lapuló kést szorongatta. Carl felkapcsolta a villanyt. Úgy tűnt, hogy valamiféle tárolóhelyiségbe érkezett, ahol oxigén- és hidrogénpalacktól a gipszkartonon át sok mindent felhalmoztak. Valami nagyon gyanús volt mégis, mintha lőpor szagát érezte volna, mintha nemrég elsütöttek volna itt egy fegyvert. – Semmit nem találtam az irodákban – jelentette Assad, aki közben utolérte. Carl bólintott. Úgy gondolta, hogy itt sem fognak semmi különösebbet találni. Kivéve a rettenetes hangulatot, amit a folyosó árasztott. Assad körülnézett. – Szóval nincs itt… – mondta. – Nem is őt keressük – felelte Carl. Assad a homlokát ráncolta. – Kiről beszélsz egyáltalán? – Maradj csendben. Nem hallod? – Mit? – Figyelj csak! Mintha suttogna valaki? – Suttogna…? Carl ismét csendre intette asszisztensét, majd becsukta a szemét, hogy jobban tudjon koncentrálni. Mintha ventilátor surrogna valahol. Esetleg a víz áramlását hallja a csövekben. – Carl, ez levegőáramlás. Mintha levegőt fújnának valahonnan bizonyos rendszerességgel. – Csak azt nem tudom, honnan jön – mondta Carl, és óvatosan megfordult.

Képtelen volt megállapítani, honnan jön a zaj. A helyiség úgy három és fél méter széles lehetett és öt-hat méter hosszú. Úgy tűnt, hogy a hang minden irányból érkezik. Carl megpróbálta rögzíteni az emlékezetében a folyosó elrendezését. Tőle balra, egymás mellett négy gipszkarton takarta a falat. A folyosó végén néhány maradék gipszlapot csak úgy ferdén a falnak támasztottak. Felnézett a plafonra, ahol négy kisebb mélyedést látott, közöttük vezetékek és rézhuzalok tömkelege indult és eltűnt a gipszkartonok mögött. – Van valami a kartonok mögött – jegyezte meg Assad. Carl bólintott. Talán a ház fala, talán valami más. Nekiláttak, hogy eltávolítsák a fal mellől a gipszkartonokat. Ahogy közeledtek a falhoz, egyre erőteljesebben hallották a szivárgó hangot. Amikor az utolsót is arrébb rakták, egy kapcsolószekrénnyel találták szemben magukat, amelybe néhány mérőműszert is beleépítettek. A szekrény mellett egy boltíves ajtót építettek a falba, ami két részre oszlott. Az ajtót fémlapok borították. Az ajtó mellett két kerek ablak, a keretben tejüveg. Az ablaküvegre vastag ragasztószalaggal vezetékeket rögzítettek. Olyan volt, mint valami hatalmas detonátor. Minden ablak alatt megfigyelő kamerák álltak egy fémállványon. A kamerák alatt fekete golyók fúródtak a falba. Amikor Carl közelről is megvizsgálta, megállapította, hogy valóban lövést adtak le az ablakra. Mintha a Jensen család tagjai valami miatt elveszítették volna a fejüket. Fülét a falra tapasztotta. A szivárgó hang valahonnan a falból jött. Nem az ajtóból, nem az ablakokból. Valahonnan mögülük. El sem tudta képzelni, mi lehet az. – A műszerek több mint négy bárt mérnek, Carl – szólalt meg Assad. Carl is ellenőrizte a nyomásmérőt. Megkocogtatta az ujjával. Assadnak igaza volt. A négy bar öt atmoszféra nyomásnak felelt meg. Ezek szerint egy atmoszférával már csökkentették a nyomást a szobában. – Assad, sajnos az az érzésem, hogy Merete Lynggaard ott van a fal másik oldalán. Asszisztense a boltíves ajtót vizsgálta. – Gondolod? Carl bólintott. – Csökken a nyomás, Carl. Igaza volt. A mérőműszer mutatója lassan balra mozgott. Carl a kábeleket vizsgálta. A vékony vezetékek, amelyek a detonátorból indultak, a padlón végződtek. Ezek szerint azt tervezték, hogy a kábeleket majd rákötik valami robbanóegységre. Megpróbálta összerakni magában a látottakat. A rézvezetékek egyenesen a másik helyiségbe vezettek. Ha jól számolta, összesen tíz vezetékről volt szó, de honnan a fenéből tudhatná, hogy melyik az, amelyikkel csökkentik és melyikkel növelik a nyomást. Ha elvágja az egyiket, lehet, hogy éppen az következik be, amit nagyon szeretett volna elkerülni. A zsilipkapuhoz lépett, hogy megnézze a relédobozt. Itt minden érthetően jelölve volt. Külső ajtó nyit, külső ajtó zár, zsilipkapu nyit, zsilipkapu zár. Belsőzsilip nyit, belsőzsilip zár. – Ez meg mi lehet? – kérdezte Assad és a Be/Ki jelölésű gombra mutatott a kapcsolótáblán. – És nézd csak, a többi kapcsoló valami barna anyagból készült, ez meg itt egészen másféle. Talán ez a kapcsoló tehet pontot a folyamat végére. Különben nincs értelme – mondta Assad. Carl örült volna, ha konkrétabban is meg tudják fogalmazni a lényeget. Vett egy nagy levegőt, és arra gondolt, hogy legalább tíz perce már annak, hogy beszélt a tengerészettel.

Ám beletelik még egy kis időbe, mire ideérnek. Muszáj addig is tenniük valamit, mert ki tudja, mi történik odabenn Merete Lynggaarddal. – Fordítsd el… – kérte Assadot bizonytalanul. Abban a percben a szivárgó hang hirtelen felerősödött. Carlnak a torkában dobogott a szíve. Egy szempillantás alatt felfogta, hogy drasztikusan csökkentették a nyomást. Felnézett a plafonra, és azonnal rájött, hogy a négy mélyedés négy hangszórót rejt. A sziszegő hang ugyanis onnan jött, vagyis ez közvetítette az odabenn végbemenő változásokat. – Mi a fene ez? – kérdezte Assad, és a fülére tapasztotta a kezét. – Azt hiszem, hogy bekapcsoltad a hangszórót – mondta Carl, és a plafon felé fordult. – Odabenn van? Merete? – kiabálta, majd még háromszor megismételte ugyanezt. Vetett egy pillantást a nyomásmérőre. Négy és fél atmoszférát jelzett. Túl gyorsan megy végbe a folyamat. Egy pillanatra az volt az érzésük, hogy a hangszórókból valamiféle nyöszörgést hallanak, olyan hangot, amit akkor adnak ki magukból az emberek vagy az állatok, amikor nagyon nagy bajban vannak. – Merete, maga az? Csendben füleltek és valóban hallottak egy igenhez hasonló szót. – Mit tegyünk, Merete…?! – kiáltotta, de ugyanabban a pillanatban lövés dördült, majd egy másik. A lövéseket egy sörétes puskából adták ki. Carl elterült a földön, és látta szétspriccelni a vérét. Assad vérző karjához kapott, majd ő is a földre esett. A lövések a gipszkarton mögül jöttek. Ezt már csak akkor állapították meg, amikor a gipszfal eldőlt, és mögüle előlépett egy alak. Nem volt nehéz azonosítani. Eltekintve a ráncoktól, Lasse Jensen pontosan úgy nézett ki, mint fiatalkori fényképein. Lasse előbújt rejtekéből, kezében a sörétes puskával, és olyan tárgyilagossággal nézett végig a két sebesültön, mintha egy beázás okozta kárt mérne fel. – Hogy találtatok rám? – kérdezte határozottan, miközben utántöltötte a fegyvert. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy használni fogja, ha úgy érzi, hogy eljött a megfelelő pillanat. – Jobb, ha befejezed, Lasse – mondta Carl és felkönyökölt, hogy Assad kicsúszhasson alóla. – Különben életfogytiglani kapsz gyilkosságért. A fickó hangosan felnevetett. – Akkor keveset tudtok rólam – mondta, és Assad halántékához nyomta a puska csövét. Csak azt hiszed, gondolta Carl. Észrevette, hogy Assad keze óvatosan a kabátzsebe felé közelít. – Már hívtam erősítést. A kollégáim pillanatokon belül itt vannak. Add ide a puskát, akkor minden rendben lesz. Lasse megrázta a fejét. Nem hitt neki. – Lelövöm a kollégádat, ha nem válaszolsz a kérdésemre. Hogy találtatok rám? Carlt meglepte a férfi fegyelmezettsége. Iszonyatos nyomás nehezedett rá, mégsem esett szét. – Uffe érdeme – felelte Carl. – Uffe? – kérdezte Lasse őszinte csodálkozással. Valahogy nem tudott mit kezdeni ezzel a válasszal. – Hülyeség! Uffe Lynggaard semmit nem fog fel abból, ami történik körülötte, még beszélni sem tud. Hazudsz! Carl érezte, hogy Assad keze megragadja a vadászkést. A hangszóróból nyöszörgés hallatszott. – Uffe Lynggaard felismert egy fényképen – folytatta Carl. – Egy közös fotón, Dennis Knudsennel. Még kamaszkorotokból, amikor a többiek Atomosnak hívtak.

Lasse beleremegett, amikor Carl kimondta ezt a nevet. Semmi kétség nem fért ahhoz, hogy Lasse Jensen emlékezetéből fájdalmas képek törtek elő. Összeszorította az ajkait. – Értem. Szóval tudtok mindent. Gondolom, akkor azt is sejtitek, hogy nem úszhatjátok meg élve. Követhetitek Meretét a számára kijelölt úton. – Már mondtam, hogy kértem erősítést. Nem fogod elérni, amit szeretnél – mondta Carl, és kicsit oldalra fordult, hogy Assad ki tudja húzni a kést a zsebéből. Lasse elmosolyodott. – Tévedsz, nagyon tévedsz – felelte Carlnak Lasse. Carl ezután egy kis rántást érzett a zsebénél, majd a késpenge gyors villanását látta. Felpillantott. Azt látta, hogy Lasse combja vérzik, és Assad sérült kezével kiveri a kezéből a puskát. Lasse ösztönösen meghúzta még a ravaszt, és a golyó Carl füle mellett süvített el. Lasse teste elvágódott a betonon, Assad pedig rávetette magát, felemelt kezében a késsel. – Ne! – kiabálta Carl. Megpróbált felállni, de azzal kellett szembesülnie, hogy ez nem megy. Erősen vérzett. Kezét a combjára tapasztva még egyszer megkísérelte, hogy felálljon. Assad vérző testtel ült Lasse mellkasán és a kést a torkának szorította. Carl nem hallotta, hogy mit mond Assad Lassénak, csak annyit látott, hogy a férfi arcon köpi kollégáját. Lassan kezdett visszatérni a hallása. Hallotta, hogy a benti helyiségből levegő préselődik a folyosóra. Vagy már hallucinál? – Hogy tudjuk leállítani ezt a szerkezetet, te szemét? Hogyan tudjuk kikapcsolni a szelepeket? Mondd meg, te mocskos állat! – ordította Assad, és még erősebben Lasse torkához nyomta a kést. – Hidd el, nem te lennél az első, akinek elvágom a torkát – ordította, és megrázta Lassét, mire sebesült karjából a férfi arcába csöpögött a vér. Carl megkövülten nézte az eseményeket. – Akkor sem mondanám meg, ha tudnám – sziszegte Lasse. Carl szemügyre vette Lasse sérülését a combján. Nem tűnt túl komolynak. Nem találta el a nagy artériát. A nyomásmérő jelezte, hogy jelentősen csökkent odabenn a nyomás. Mikor jön már a segítség? Lehet, hogy a tengerészettől nem értesítették a koppenhágai kollégákat? Carl nekitámaszkodott a falnak, és előkereste a mobiltelefonját. Talán az ügyelet segíthetne. Ütést érzett a vállán, kezéből kiesett a mobil, oldalra fordult, és csak annyit látott, hogy egy sovány alak áll mögötte, kezében a vasrúddal. A vékony alak ismét lesújtott, Assad eldőlt a földön. Lasse öccse széttaposta a mobilt. Az alkatrészek szétrepültek a folyosón. – Kisfiam! Úgy látom, komoly a helyzet – hallatszott valahonnan hátulról. Lasse anyja begördült a kerekes székén a helyszínre. Elhajtott Carl mellett, az eszméletlen Assadra sem fordított figyelmet, csak a vérző Lassét nézte. – Nem történt semmi különös, anya – mondta Lasse, majd kivett a zsebéből egy zsebkendőt, levette az övét, és öccse segítségével elkötötte a combján a sebet. Az öregasszony odagördült a nyomásmérő elé és hangosan megkérdezte: – Hogy érzed magad, szuka? Lasse Assadra nézett, aki kezdett magához térni az eszméletvesztésből. Carl tekintetével a vadászkést kereste, de nem látta sehol. Talán Assad alatt van, talán arrébb csúszott néhány méterrel. A fiatalembernek feltűnt Carl viselkedése. Nem tudta, mire készül. Pillantásába belesűrűsödött a gyermekkor keserűsége, a kiközösítettség érzése, a frusztráció, hogy egyedül van, nem kell senkinek. Szorosan megmarkolta a vasat és Carl nyakára meredt. – Végezzek vele, Lasse? Ügyesen megoldom – kérdezte.

– Maradj nyugton! – förmedt rá az anyja, és közelebb gördült. – Próbálj meg ellazulni – fegyelmezte Lasse is, és megpróbált teljesen felülni. – Keresd meg az akkumulátort, Hans. Felrobbantjuk a házat. Ez az egyetlen, amit pillanatnyilag tehetünk. Igyekezz. Tíz percünk van. Kibiztosította a fegyverét, és Carlra tapasztotta a tekintetét. Carl lecsúszott a földre, pontosan a zsilipkapu elé. Lasse odasántikált az ablakokhoz, és leszedte a robbanószerkezeteket. Gyors mozdulattal Carl nyaka köré tekerte a zsinórokat és a detonátort. – Ne félj, semmit nem fogsz érezni. De neki, odabent, nem lesz ilyen könnyű halála. Ez már csak így van – mondta Lasse hidegen, majd a fal mellé húzta a gázpalackokat. Addigra visszaért az öccse is az akkumulátorral és újabb adag vezetékkel. – Most másképp csináljuk, Hans. Magunkkal visszük az akkumulátort. Itt csak kapcsold rá a vezetékre – mondta, majd megmutatta, hogyan kapcsolja a Carlra szerelt detonátort a vezetékhez. – Remélem, elég hosszú lesz, mert ki kell érnie egészen az udvarig. Lasse felnevetett, és belenézett Carl arcába. – Odakint majd rákapcsolunk egy kis áramot, azután a gázpalackokkal együtt a levegőbe röpítjük a fejedet. – De mi van akkor, ha leszedi, ha letépi magáról az egészet? – kérdezte az öccse, és a belső helyiség felé mutatott. – Akkor talán az a legjobb, ha leütöd. Akkor majd elveszíti az eszméletét, és nem árthat nekünk. – Azért annyit árulj még el, hogy jöttél rá? Dennis Knudsent és Uffét nem volt olyan egyszerű hozzám kapcsolni. – Számtalan hibát követtél el. Látszott, hogy ennek hallatán Lassét végtelen düh önti el. Közel volt ahhoz, hogy egyszerűen lepuffantsa Carlt. Carl nyugodt tekintettel nézett Lasse öccsére. A fiatalember a vezetékeket tapogatta. Assad sérült karja megmozdult a földön. Carl behunyta a szemét, és megpróbálta előhívni emlékezetéből élete fontosabb pillanatait. Nem sikerült. Kinyitotta a szemét, és várt. Tényleg ilyen kevés fontos dolog történt vele egész életében? – Anya, jobb, ha most kimész – mondta Lasse az anyjának. – Menj ki az udvarra, minél messzebb az épülettől. Egy perc múlva mi is kimegyünk, és utána eltűnünk innen. Az öregasszony bólintott. Még egyszer az ablakra nézett, amely mögött Merete raboskodott, és köpött egyet. Carl már előre látta, hogy Ulla Jensen nem fog elférni a kerekes székkel Assad lába mellett. Amikor nekiment Assad lábának, a férfi felüvöltött, és egy ugrással a nő és az ajtó között termett. Lasse és Hans, akik az ablak előtt álltak, az üvöltésre megfordultak. Lasse azon nyomban a vállához emelte a puskát, mire Assad vérző halántékkal lebukott a kerekes szék mögé. Hirtelen akciófilmbe illő jelenet kerekedett. A két férfi egymásnak ugrott, majdnem felborították a kerekes széket. Assad üvöltött, Ulla Jensen visított, a levegő pedig sziszegő hangot adva áradt ki a belső helyiségből. Assad meg akarta szerezni a fegyvert, megragadta Lasse torkát, és kis idő múlva nála volt a fegyver. Assad hátrálni kezdett, félrelökte a kerekes széket, majd a fegyverrel arra kényszerítette Lassét, hogy álljon föl. – Látod, meg lehet állítani ezt a mocskot! – mondta Assad Carl felé fordulva. – Legjobb lesz, ha felrobbantjuk ezt a három mocskot. Meretének már lassan úgyis mindegy –

mondta és a nyomásmérőre nézett, ami négy atmoszféra alatt volt már. – Ennél többet nem tehetünk érte. Carl asszisztense szemébe nézett. Az apró ember kedves barna szemében most a gyűlölet tüze égett. Megrázta a fejét. – Ezt nem tehetjük, Assad. – Dehogynem…! – felelte, és kivette Carl kezéből a detonátort, letekerte róla a vezetéket, és Lasse nyakára tekerte. Lasse tekintete anyját és az öccsét kereste. Assad Carlra pillantott, tekintete félreérthetetlen volt. Addig kell játszaniuk a játékot, amíg Lasse hinni nem kezd nekik. Lasse nem fog küzdeni a saját életéért, annál inkább az anyjáért és az öccséért. Assadnak igaza volt. Assad felemelte Lasse karját, és összekötötte a detonátor kivezető kábeleit a hosszabbító kábeleivel. Pontosan úgy, ahogy Lasse az előbb az öccsének elmondta. – Álljatok a sarokba – adta ki az utasítást Carl az asszonynak és kisebbik fiának. – Vedd az anyád az öledbe, Hans. A fiú riadtan engedelmeskedett. Ölébe vette az anyját, mint egy kisgyereket, és leült vele szorosan a fal mellé. – Felrobbantunk mindenkit, ha nem mondod meg, hogy működik az az ördögi szerkezet – mondta Carl, miközben a detonátor egyik vezetékét rákötötte az akkumulátorra. Lasse az anyjára nézett, majd Carl felé fordult. – Nem tudom, hogy kell leállítani – mondta nyugodtan. – El kellene olvasnom a kezelési útmutatót, de arra most nincs idő. – Hazudsz! Csak az időt akarod húzni – üvöltötte Carl, miközben a szeme sarkából látta, hogy Assad meg akarja ütni a fickót. – Azt csinálsz, amit akarsz – mondta az, és mosolyogva Assadra nézett. Carl bólintott. Sajnos nem hazudott. Érezte. Hosszú évek tapasztalata mondatta vele, hogy a fickó igazat mond. Lasse tényleg nem tudja, hogyan kell leállítani a szerkezetet. – Nem tudja, tényleg nem tudja… – mondta Assad felé fordulva, aki a puskatussal arcon akarta ütni Lassét. Assad bólintott, és leeresztette a fegyvert. Carl óvatosan kivette a kezéből. – Assad, kérlek, keresd meg a leírást, én nem nagyon tudok most futni. Ha jól emlékszem a leghátsó papíroszlopban van. Legfelül. Siess! Minden perc számít. Lasse mosolygott, csakhogy abban a pillanatban, ahogy Assad eltűnt, Carl az álla alá szorította a puskát. Lasse egy gladiátor tekintetével kezdte felmérni Carl erejét. Hátha győzelemre tudja fordítani a harcot. Látszott rajta, hogy Carllal szívesebben felveszi a harcot, mint Assaddal. Lasse kötözködni kezdett. – Nem mersz lelőni. A társad megtette volna, de te nem mered. Fogom magam, és elsétálok. Nem fogsz tudni megakadályozni ebben. – Azt te csak hiszed – mondta dühösen Carl, és olyan erővel szorította meg a férfi torkát, hogy az mozdulni sem tudott. Végre megszólaltak a távolban a rendőrségi szirénák. – Rohanj! – kiabálta Hans, majd felállt és a kerekes széket nekilökte Carlnak. A következő pillanatban Lasse már rohant is kifelé. Carl megpróbált utánafutni, de képtelen volt. Nem maradt más választása, mint hogy a fegyvert Hansra és anyjára szegezze. Hallotta, ahogy a kerekes szék a folyosó végén a falnak ütközik.

A vezeték, amit Lasse maga után húzott, ide-oda tekergeti a padlón. Lasse szemmel láthatóan hiába próbált tőle megszabadulni. Amikor a vezetékek már nem bizonyultak elég hosszúnak, megrántották az akkumulátort, ami felborult és nekiütközött az ajtónak. A még szabad vezeték vége az ütközés közben elérte a még szabad másik pólust. Pár pillanat múlva hallották az udvarról a robbanás hangját. A földön enyhe remegés futott végig. *** Merete a sötétben feküdt, és hallgatta az áramló levegő sistergő hangját. Közben megpróbált úgy helyezkedni, hogy mindkét csuklóját el tudja szorítani. Egy pillanatra mintha éles fény villant volna fel a helyiségben. Tudta, hogy sokkal rosszabb lesz a helyzet, amikor a tömés a fogában nem bírja tovább. Megfordult a fejében, hogy elengedi a csuklóját. A feje egyre elviselhetetlenebbül fájt, ízületei majd szétrobbantak a fájdalomtól és belső szervei valósággal egymásnak feszültek. Közben egyre gyakrabban érzett hányingert, végül öklendezni kezdett, amitől egyre kevésbé kapott levegőt. Mozdulni is alig bírt. Izmai begörcsöltek. Először a farizmai, majd a rekeszizma, aztán az egész mellkasa. Túl lassú ez az egész, gondolta kétségbeesetten, miközben megpróbálta elnyomni csuklóin a vérzést. Hallucinálni kezdett. Próbált Ufféra gondolni, de a képbe minduntalan színek és fények úsztak be. Amikor az első tömései szétrobbantak, szitkozódott, ahogy csak bírt. Nem hallotta a saját hangját, mert a légfúvókból áradó hang mindent elnyomott. A sistergő hang végül egyik percről a másikra abbamaradt. Egy darabig azt hitte, hogy végre kiszabadítják. Hangokat hallott kívülről. A nevén szólították. Abbahagyta az üvöltést. Valaki azt kérdezte, hogy odabent van-e. Igen, én vagyok az, szerette volna válaszolni. Talán ki is mondta, nem tudta megállapítani. Azután Ufféról beszéltek, majd lövés dörrent, és meghallotta Lasse hangját. Összetört benne a remény. A csuklójára nézett. Képtelen volt a vérzést visszaszorítani. Nem érzett sem fájdalmat, sem enyhülést. Majd megint elindult a sistergő hang. Amikor megremegett alatta a föld, egyszerre kezdte rázni a hideg, és öntötte el a testét a forró veríték. Istent hívta magában. Hirtelen villanást látott, amit robbanás követett, majd fény, egyre több fény. Elvesztette az eszméletét.

Epilógus A Lynggaard-ügy felderítése sikertörténetté vált, amiből senki nem szeretett volna kimaradni. Piv Vestergárd a Dánia Párttól számos alkalommal elmondta, hogy az ő ötlete volt az esetet felderítő ügyosztály felállítása. Természetesen azonnal megragadta az alkalmat, hogy azok inkompetenciáját hangsúlyozza, akik ellenezték az ötletét. Carl combjából kioperálták a sőréteket, lemondta a találkozót pszichológusával, Mona Ibsennel, mehetett minden megint a régi kerékvágásban. Assaddal visszatértek a pincében található irodájukba. A mágnestáblára két műanyag zacskót lógattak fel. Az egyikben huszonöt sörét volt, a másikban tizenkettő. Az egyik Carlé volt, a másik Assadé. Carlt mostanában nem igazán érdekelte, hogy Assad mikor jön és megy, Assad pedig nem okoskodott annyit. Három hét lazítás, cigizgetés után, miközben kénytelen volt a háttérben Assad macskazenéjét hallgatni, Carl végre hajlandó volt kiemelni egy újabb aktát a kupacból. Érdekes esetnek tűnt. – Csak nem a Faslledparkba indulsz? – kérdezte Assad a szobájából. Carl gyanakodva nézett rá. – Tudod, május elseje van. Az emberek kint sétálgatnak az utcán és ünnepelnek, vagy nem? Carl bólintott. – Talán később, Assad. De te nyugodtan menj, ha akarsz – mondta és az órájára nézett. Tizenkettő volt. Assad megcsóválta a fejét. – Ez nem nekem való, Carl. Túl sok odakint az ember. Carl bólintott. – Holnap belenézünk a mappákba – mondta, és rácsapott az egyikre. – Rendben? Assad elmosolyodott. Szeme körül finoman szétszaladtak a szarkalábak. – Minden jót, Carl! Megszólalt a telefon. Lis volt az. A gyilkossági osztály vezetője Carllal szeretne beszélni. Mielőtt felment volna, kivette a fiókjából a faxot, amit a Q-ügyosztály felállításával kapcsolatban kapott a parlamenti kapcsolatától. – Hogy vagy, Carl? – kérdezte Marcus Jacobsen, ezen a héten egészen pontosan harmadszor. Carl megvonta a vállát. – Melyik ügyön kezdtetek dolgozni? Válasz helyett Carl ismét megvonta a vállát. Marcus levette az olvasószemüvegét, és az íróasztalán lévő csatatérre dobta. – Az ügyész ma egyezséget ajánlott Ulla Jensen és a fia védőjének. – Aha. – Nyolc év az anyának és három a fiúnak. Carl bólintott. Úgy érezte, hogy ez várható volt. – Ulla Jensent minden bizonnyal pszichiátriai gondozás alá helyezik. Carl ismét bólintott. Valahogy az volt az érzése, hogy Ullát hamarosan a fia is követi. Szerencsétlen figura. Főnöke lehajtotta a fejét.

– Van valami friss hír Merete Lynggaarddal kapcsolatban? Carl megrázta a fejét. – Még mindig mesterséges kómában tartják. Nem fűznek túl sok reményt a felépüléséhez. Az agya túl sokáig nem kapott oxigént. Marcus Jacobsen bólintott. – Te megtettél minden tőled telhetőt – mondta, és egy újságot dugott Carl orra alá. Carl a kezébe vette a lapot. Először arra gondolt, hogy a lap szerkesztői elfelejtettek helyesen írni. Aztán látta, hogy a cím norvégul van. – Egy norvég búvármagazin, Carl. Lapozz a negyedik oldalra. Carl szót fogadott, és egy darabig csak nézegette a képeket. Egy régi fotó Merete Lynggaardról. Egy másik a nyomásmegtartó gépről, amit a kollégák a zsilipkapuhoz rögzítettek. Mindez arra kellett, hogy a kollégák egyenesen a mozgó nyomáskamrába tudják tenni Meretét. Kicsit lejjebb tájékoztató jellegű leírást olvashattak az előkészületekről, a kamra csatlakoztatásáról, majd arról, hogy feljebb nyomták a kamrában a nyomást, hogy el tudják állítani a vérzést a nő csuklóján. A szöveg mellett rajzok következtek a házról, egy keresztmetszet a Drager Duocom cég nyomáskamrájáról, a kollégáról, aki elsősegélyben részesítette Meretét a kamra belsejében. Utána újabb fotók következtek a Központi Kórházról, ahogy az óriási szerkezetet fogadják az épület előtt. Még egy fotó Mikael Overgaard hadnagyról, aki a kamra belsejében kísérte Meretét a kórházig. Végül egy elnagyolt kép Carlról és Assadról úton a kórház felé. „Egyedülálló csapatmunka a tengerészet búvárjai és a rendőrség újonnan felállított egysége között” – állt a képek alatt norvégul. – Igen – jegyezte meg Marcus mosolyogva. – Ennek az esetnek köszönhetjük, hogy közvetlen kapcsolatba kerültünk az oslói központi rendőrséggel. Szeretnének minél többet megtudni a munkádról, Carl. Ősszel küldenek néhány kollégát, úgyhogy arra kérlek, légy kedves velük. Carl szinte látta saját magát kívülről, ahogy lebiggyedt ajkakkal a főnökéhez beszél. – Ne felejtsd el, hogy csak ketten vagyunk a szuper ügyosztályon Assaddal. Nekem ilyesmire nincs időm – mondta, és arra gondolt, hogy a fene akar a norvég kollégákkal eszmét cserélni. Marcust nem lehetett olyan könnyen lerázni. – Még valami, Carl. Most, hogy már meggyógyultál, ideje aláírnod ezt a kérvényt – mondta, és Carl orra alá dugta a vezetői tanfolyam elvégzésével kapcsolatos nyomtatványt. Carl épphogy csak ránézett. – Ide figyelj főnök, nem akarok én erre elmenni. – Elárulnád, hogy miért nem? – Ennek számos oka van. Ott van például a jóléti reform. Már hetvenéves korunk előtt is nyugdíjba mehetünk. Teljesen mindegy, hol állunk a ranglétrán. És az a helyzet, hogy nem akarok aktákat tologatni. Nem akarok több ember főnöke lenni. Nincs kedvem tanulni, vizsgázni. Én ehhez már öreg vagyok. Nem akarok új névjegykártyát. Nem akarom, hogy előléptessenek. Hát ezért. – Épp arról van szó, hogy nem nagyon kellene ilyesmivel foglalkoznod, ha elmennél a tanfolyamra. Arról viszont ne feledkezz meg, hogy a tanfolyam elvégzése feltétele annak, hogy a Q-ügyosztály vezetője maradhass. Carl megrázta a fejét. – Nem, nem Marcus. Nem megyek több tanfolyamra. Nekem épp elég, hogy a nevelt fiamnak kell segítenem, hogy megoldja a matekleckéjét. Bár most meg fog bukni. A Q-

ügyosztálynak meg épp elég, ha egy felügyelőhelyettes vezeti. Igen, szeretem a régi beosztásomat. Ennyi. Carl elővette a zsebéből a faxot és Marcus íróasztalára tette. – Látod ezt, Marcus? Itt pontosan elolvashatod, milyen költségvetéssel indította el a parlament a Q-ügyosztályt. Tudok róla. Marcus felsóhajtott. Carl a végeredményre mutatott. Ötmillió korona évente. – Ha jól sejtem, épp négymillió különbség van aközött, amennyibe kerül az osztályom pillanatnyilag, és amennyibe kellene kerülnie. Ez nem igazán korrekt. – Mit akarsz egészen pontosan, Carl? – kérdezte Marcus a homlokát ráncolva. – Szívesen megfeledkezem erről a faxról, ha te is megfeledkezel a kérvényről. A gyilkossági osztály vezetője elsápadt. – Ez egyszerűen zsarolás, Carl. Idebenn az ilyesmi nem szokás. – Persze, hogy nem – mondta Carl, majd elővette a zsebéből az öngyújtóját és elégette a faxot. Ezután odanyújtotta az öngyújtót Marcusnak is. Amikor visszament a pincébe, Assad éppen imádkozott. Carl gyorsan ráírt valamit egy papírlapra, majd Assad íróasztalára tette. Holnap találkozunk – állt a papíron. A hombaeki klinikához vezető úton végig azon tanakodott, hogy mit mondjon Hardynak az amageri esetről. Mondjon neki egyáltalán valamit? Az elmúlt hetekben nem volt valami jó bőrben. Egy csomó értéke rosszabbodott, és egyre nehezebben tudott beszélni. Az orvosok azzal biztatták, hogy csak átmeneti állapotról van szó. Át is szállították egy jobb szobába, ahol oldalra fektetve láthatja a hajókat, amint az Oresundön áthaladnak. Egy évvel ezelőtt Bakkenben ünnepelték Hardy győzelmét egy vitorlásversenyen, marhahúst ettek fűszervajjal, és ő Viggára panaszkodott. Most meg itt ül Hardy ágya szélén, és eszébe nem jutna bármire is panaszkodni. – A soroi kollégák kénytelenek voltak elengedni a gyanúsítottat. – Miért? – kérdezte Hardy. – Alibije volt. Pedig mindenki biztos volt benne, hogy ő az, akit keresnek. Ő lőtt le. És ő a felelős a soroi gyilkosságokért is. De el kellett engedni… – Leszarom – mondta Hardy, és köhögni kezdett. Carl gyorsan átment az ágy másik oldalára, hogy hozzon neki egy papír zsebkendőt. – Mit számít már mindez? – Ez a dolgunk, Hardy. Az a dolgunk, hogy elkapjuk az ilyen embereket. Attól tartok, hogy be kell majd szállnom abba a nyomozásba. Az a disznó nem úszhatja meg. – Jó szórakozást, Carl… – suttogta Hardy, majd kicsit megemelte a hangját. – Anker özvegye járt nálam tegnap. Carl jól emlékezett az asszony tekintetére. A férje temetésén úgy érezte, hogy folyton őt nézi, és minden haragját rá összpontosítja. – Mondott valamit rólam? Hardy nem válaszolt. Csak feküdt, és az ablakot bámulta. Mintha a hajók látványa megbabonázta volna. – Még mindig nem akarsz átsegíteni a másvilágra? – kérdezte váratlanul. Carl a homlokát ráncolta. – Bárcsak meg merném tenni, barátom. De nem megy. – Akkor segíts abban, hogy hazaengedjenek. Nem bírom már itt tovább. – A feleségeddel beszéltél már erről? – Még nem. Most határoztam el. – Hozd el magaddal egyszer, Carl, és beszélj vele. Sokat segítenél ezzel.

Carl a távolba révedt. Sejtette, hogy Hardy még meg fogja bánni ezt a döntését. Carl betartotta az ígéretét, és elment Minna Henningsenhez, Hardy feleségéhez. Minna betessékelte Carlt a nappaliba, ahol egy vidám baráti társaság ült. Valamennyien nők. Hatan voltak, színes ruhákban, kalapban és igencsak emelkedett hangulatban. – Emlékszel, Carl? Így szoktunk mi ünnepelni – mutatott körbe Minna a társaságon. Carl bólintott egyik-másik hölgynek, akit ismerősnek vélt. Nagy nehezen sort kerített rá, hogy elmondja Minnának férje kérését. Erre kivonszolta a konyhába, megfogta Carl kezét, és azt magyarázta neki, hogy milyen nehezen mennek mostanában a dolgai, és mennyire hiányzik neki a régi élete. A vállára hajtotta a fejét, sírdogált egy kicsit, és elmagyarázta, hogy miért nem tudja vállalni, hogy otthonában ápolja a férjét. Amikor felszárította a könnyeit, megkérdezte Carltól, hogy átjönne-e hozzá valamelyik nap vacsorázni. Olyan régen beszélgetett már valakivel, mondta, de szavai mögött más szándék rejtőzött, amit talán nem is akart annyira takargatni. A tengerparti sétány csendes volt. Megfordult a fejében, hogy lemegy az egyik kávézóba, és megiszik egy sört. Ráférne egy kis lazítás. Aztán mégis elindult a kocsija felé. Még a slusszkulcsa után matatott, amikor megszólalt a telefonja. Assad volt az, és meglehetősen izgatott volt a hangja. – Lassabban, kérlek. Még mindig a rendőrségen vagy? Mi történt? – A kórházból átszóltak, hogy az orvosok felébresztették Merete Lynggaardot a kómából. Assad izgatottsága Carlra is átragadt. – Mikor? – Délelőtt. Gondoltam, érdekelni fog. Carl megköszönte Assadnak, hogy felhívta. A fákat bámulta, ahogy világoszöld lombkoronáik megremegtek a szélben. Nem igazán örült. Milyen élete lesz, ha semmit nem fog érzékelni belőle? Vetett még egy pillantást a parkra, beült az autóba, és a Központi Kórházhoz hajtott. A folyosón türelmetlen újságírók csoportjába ütközött, akik – amint meglátták Carlt kiszállni a liftből – azonnal megrohanták a kérdéseikkel. – Vannak információi arról – kérdezte az egyik –, hogyan vélekednek az orvosok Merete Lynggaard agysérüléséről? – A felügyelő-helyettes úr meglátogatta már korábban is? – hangzott az újabb kérdés. – Hé, Morck, mit gondol, jól végezte a munkáját? Büszke magára? – hallatszott oldalról egy ismerős hang. Amikor oldalra nézett, látta, hogy Pelle Hyttested az. Carl nem vett róla tudomást. Elsütött pár tőmondatot a többi újságíró felé fordulva. Azt egyikük sem kérdezte, mit is keres itt valójában. Az igazat megvallva, ő sem tudta. S már megint érezni kezdte azt az ismerős nyomást a mellkasában. Több látogatóra számított, de az egelyi intézet főnővérén kívül, aki Uffe mellett üldögélt, senkit nem ismert. Merete Lynggaardot két hétig búvárorvosok kezelték az intenzív osztályon. Majd átkerült egy hétre a traumatológiára. Utána az idegsebészetre, majd idehozták a neurológiára. Carl óvatosan közeledett Ufféhoz és a főnővérhez.

Legnagyobb meglepetésére az asszony felállt, hogy üdvözölje, és a kezét nyújtotta. Látszott rajta, hogy elfogódott, de egy szót sem szólt. Visszaült a helyére, és csak meredt az ajtóra, hóna alatt szorongatva Uffe karját. A szobában nagy volt a sürgés-forgás. Orvosok jöttek-mentek, biccentettek nekik. Végül egy nővér megkérdezte, hogy kérnek-e kávét. Carl belekortyolt a kávéjába, és Uffét figyelte. A fiatalember mereven bámulta az ajtót. Le nem vette volna róla a szemét. Carl elkapta a főnővér pillantását, és megkérdezte tőle, hogy van Uffe. A nővér rámosolygott, és egy grimasszal azt jelezte, hogy jól is meg nem is. Néhány perc múlva, amikor Carl visszajött a mosdóból, a folyosó már üres volt. Odament a kórterem ajtajához, és résnyire kinyitotta. Csend volt odabent. Uffe az ágy mellett állt, kísérője a vállán nyugtatta a kezét. Egy kórházi nővér a műszerekről leolvasott adatokat jegyzetelte. Merete Lynggaardból nem sok minden látszott. A takarója az álláig fel volt húzva, a fejét pedig kötések borították. Békésen alvó ember benyomását keltette. Szája kicsit nyitva, szemhéja megmegrebbent. – Nyugodtan menjenek közelebb hozzá – mondta a nővér, miközben tollát a köpenye zsebébe csúsztatta. – Megpróbálom megint felébreszteni, de ne számítsanak túl nagy reakcióra a részéről. Mindez nem csupán az agysérülése és a kóma miatt van. Még mindig nagyon rosszul lát mindkét szemével, és egyelőre több izma nem működik. A helyzet azért nem reménytelen. Elképzelhető, hogy képes lesz újra járni, de hogy beszélni képes lesz-e, azt végképp nem tudhatjuk. Persze az ember ne veszítse el a reményt – mondta, majd odalépett pácienséhez, és valamit belecsepegtetett az infúziójába. – Nézzék csak! Azt hiszem, magához tért egy kis időre. Ha bármi baj lenne, kérem, húzzák meg azt a zsinórt és visszajövök – mondta, majd fapapucsában kopogva kiment a teremből. Némán állták körül Merete ágyát. Merete lassan kinyitotta a szemét, látszott rajta, hogy zavarja a fény. Szeme fehérjét behálózták az erek. Carlnak elakadt a lélegzete. Merete pislogott néhányszor, mintha fókuszálni akarna. – Gyere, Uffe… – mondta a kísérője –, ülj ide a testvéred mellé. Uffe jól értette a felszólítást, ő maga húzott az ágyhoz egy széket, és olyan közel hajolt a nővéréhez, hogy annak lélegzetétől mozogni kezdett a fiatalember haja. Carl is közelebb merészkedett, és megállt a főnővér mellett az ágy lábánál. A fiatal férfi megfogta nővére kezét és arcát Meretéére hajtotta. Olyan volt, mint az elkóborolt kiskutya, aki hosszú hányattatások után visszatalál a gazdájához, és élvezi a meleget és a biztonságot. Végül, némi tétovázás után megcsókolta nővére homlokát. Merete teste megremegett, mély sóhaj hagyta el az ajkát, és öccsére emelte tekintetét. Uffe levegőt sem mert venni. Arca elvörösödött, testével előre-hátra ringatózott, összeszorította a szemét, elengedte nővére kezét és saját torkát fogta át, amelyet sajátos nyöszörgés hagyott el. – Mmmmmm – mondta és a kimerültségtől szaporán vette a levegőt. – Mmmmm – hangzott fel újra. – Mmmmerete – mondta ki végül hatalmas erőfeszítéssel. A nővér halkan elsírta magát, és Carl vállára támaszkodott. Uffe ismét megfogta Merete kezét. Felemelte, csókolgatta, rázogatta, amibe a nő egész teste beleremegett. Merete váratlanul hátrahajtotta a fejét, szeme mereven bámult előre, teste görcsösen megfeszült, ahogy kezén az ujjai is, mire a főnővér odament az ágyhoz, és meghúzta a zsinórt.

Mély, sötét hang tört fel Meretéből, majd ellazult az egész teste. Szeme továbbra is nyitva volt, és az öccsét nézte. Még egyszer feltört belőle a különös hang, és elmosolyodott. Kinyílt a szoba ajtaja. A nővér és egy fiatal orvos sietett be. Ellenőrizték a műszereket, de minden életfunkciót rendben találtak. Uffe nővére szájára hajtotta a fülét, és Merete mindenki számára hallhatóan suttogta: – Köszönöm, Uffe! Majd pillantását Carlra emelte… KA A