SKANDINÁV KRIMIK Jo Nesbø DENEVÉREMBER WALLA

1

SKANDINÁV KRIMIK

Jo Nesbø

DENEVÉREMBER „És ekkor elindult a légen át, kiterjesztett szárnyakkal, majd zuhanórepülésbe kezdett, a szárnyak egy ember testére erősített köpennyé váltak, amelybe belekapott a szél." Frank Miller

WALLA 1. Sydney, Mr Kensington és három csillag Valami nem stimmelt. Az útlevelét ellenőrző nő először szélesen rámosolygott: – How areyou?1 – I'm fine2 – hazudta Harry Hole. Több mint harminc óra telt el azóta, hogy elhagyta Oslót, majd Londont érintve Bahreinbe repült, s az ottani átszállás után órákat gubbasztott azon a nyomorult ülésen közvetlenül a vészkijárat előtt. A biztonsági előírások miatt az ülést alig lehetett hátradönteni, és már Szingapúr előtt úgy érezte, hogy beszakad a dereka. Most pedig már a pult mögött álló hölgy sem mosolygott. Helyette feltűnő érdeklődéssel tanulmányozta az útlevelét. Nehéz lett volna megállapítani, hogy az imént a fotója miatt lett olyan jókedve, vagy mert a nevét olvasta angolosan. – Üzleti úton? Harry Hole meg volt róla győződve, hogy az előírások szerint hozzá kellett volna tennie az „uram" megszólítást, de úgy látszik, az 2

effajta udvariassági frázisok nem voltak túlságosan elterjedtek Ausztráliában. Nem mintha sokat adott volna a dologra. Egyetlen vágya pillanatnyilag az volt, hogy mihamarabb elnyúlhasson szállodai szobája ágyán. – Igen – válaszolta, s közben ujjaival a pulton dobolt. Ekkor a nő összecsücsörítette ajkát, amitől az arca kifejezetten csúnya lett, és éles hangon azt kérdezte: – Miért nincs a vízum az útlevelében, uram? Harry szíve önkéntelenül ugrott egyet, mint mindig, amikor katasztrófa közeledtét sejtette. Lehet, hogy az uramozást csak akkor dobják be errefelé, amikor a helyzet rosszra fordul? – Elnézést, elfelejtettem – mormolta és lázas igyekezettel kotorászott a zakója belső zsebében. Miért nem ragasztották be a speciális vízumot is az útlevelébe, mint a normálisat? A háta mögötti sorból egy walkman zümmögése hallatszott. Ez csak az ülésszomszédja lehet. A pasas egész úton ugyanazt a kazettát hallgatta. Hogy a fenébe nem emlékszik rá, hogy melyik zsebébe tette? Ráadásul, az este tíz óra dacára, még mindig borzalmasan meleg volt. Harry érezte, hogy viszketni kezd a feje búbja. Végre sikerült rábukkannia a dokumentumra, és megkönnyebbülten a pultra tette. – Maga rendőr? A nő felpillantott a speciális vízumból és kutató pillantással méregette. A csücsörítésnek azonban már nyoma sem volt. – Remélem, nem gyilkoltak meg pár szőke, norvég nőt? Majd csilingelő kacagásba kezdett és vidáman a vízumra csapta a bélyegzőt. – Well, just one3 – válaszolta Harry Hole. Az érkezési csarnok csak úgy hemzsegett az utazási irodák képviselőitől és a limuzinsofőröktől, akik táblákat szorongattak, de egyiken sem szerepelt a Hole név. Harry már épp indult, hogy szerezzen egy taxit, amikor észrevette, hogy a névtáblák között utat törve magának, egy világos farmert és hawaii inget viselő, szokatlanul széles orrú, göndör hajú fekete férfi közeledik felé komótosan. – Mister Holy, presume!4 – állapította meg diadalmasan. Harry Hole egy pillanatra megdermedt. Felkészült rá, hogy ausztráliai tartózkodásának első napjait azzal fogja tölteni, hogy a 3

vezetéknevének a kiejtését korrigálja majd, ami angolosan kiejtve lyukat jelentett. A Mr Szent ehhez képest igazán vonzó megoldásnak tünt. – Andrew Kensington vagyok, hogy van? – a férfi vigyorogva nyújtotta felé vaskos mancsát. Harry mintha egy présbe dugta volna a kezét. – Isten hozta Sydneyben! Remélem, kellemes volt az útja – folytatta az idegen szívélyesen, mintha csak a légiutas–kísérő húsz perccel korábban elhangzott szavait visszhangozta volna. Azután felmarkolta Hole ütött–kopott bőröndjét, és anélkül, hogy hátrapillantott volna, a kijárat felé indult. Harry szorosan a nyomában haladt. – A rendőrségen dolgozik? – érdeklődött. – Persze, mate.5 Óvatosan! A forgóajtó egyenesen Harry orrára csapódott, amitől azonnal könnyek szöktek a szemébe. A legpocsékabb bohózat sem kezdődhetne rosszabbul. Harry norvégul káromkodva masszírozta az orrát. Kensington együttérző pillantást vetett rá. – Bloody doors, ya?6 – jegyezte meg. Harry nem tudta, mit is mondhatna erre, úgyhogy inkább nem szólt semmit. A parkolóban Kensington egy kis, leharcolt Toyota csomagtartójába tette a bőröndöt. – Vezetni akar, pajtás? – érdeklődött meglepett arccal. Harry ekkor fedezte fel, hogy az autó volán melletti oldalán ácsorog. A francba, persze, hiszen Ausztráliában bal oldali közlekedés van. Az anyósülés viszont annyira tele volt szórva papírokkal, kazettákkal és szeméttel, hogy Harry teketóriázás nélkül a hátsó ülést választotta. – Maga bizonyára őslakos – jegyezte meg, miközben kihajtottak az autópályára. – Nézzenek oda, vág az esze, nyomozó – válaszolta Kensington a visszapillantó tükörbe nézve. – Norvégiában ausztrál– négernek mondják. Kensington a tükörben továbbra is Harryt mustrálta. – Csakugyan? Harry hirtelen kényelmetlenül kezdte érezni magát. – Öhm, úgy értem, hogy a maga ősei nyilvánvalóan nem azok között a fegyencek között voltak, akiket Angliából küldtek ide kétszáz évvel ezelőtt – szabadkozott Harry, hogy jelezze, a legalapvetőbb dolgokkal azért tisztában van az ország történelmét illetően. 4

– Így van, Holy, az őseim egy kicsivel korábban bukkantak fel itt. Negyvenezer éve, hogy egészen pontos legyek. Kensington a tükörbe vigyorgott, Harry pedig megfogadta, hogy egy ideig befogja a száját. – Ühüm. Szólíts Harrynak. – Oké, Harry. Én Andrew vagyok. Az út további részében Andrew beszélt. A Kings Crossba vitte Harryt, s közben elmondta, hogy ez a városrész Sydneyben a prostitúció, a drogkereskedelem, valamint minden egyéb gyanús tevékenység fellegvára. A feltételezések szerint a városban történő botrányos események fele a környék szállodáihoz vagy sztriptízbárjaihoz köthető. – Itt is volnánk – közölte Andrew hirtelen. A járda mellé kanyarodott, majd kipattant az autóból és kiemelte Harry bőröndjét a csomagtartóból. – Viszlát holnap – búcsúzott, azzal el is tűnt. Harry pedig ott állt merev háttal, a jetlag tüneteivel küszködve, a bőröndjével a kezében, és hirtelen egyedül találta magát egy városban, ahol annyian éltek, mint egész Norvégiában. Előtte a Crescent Hotel impozáns homlokzata magasodott. A bejárat mellett három csillag díszelgett. Oslo rendőr–főkapitánya nem arról volt híres, hogy különösebben nagyvonalú a beosztottai elszállásolását illetően. Ez esetben azonban úgy tűnt, kivételt tettek. Bizonyára kedvező ajánlatuk volt köztisztviselők és a nevetségesen szűk szobák kombinációjára, morfondírozott Harry. És nem is tévedett.

2. Egy tasmán ördög, egy bohóc és egy svéd nő Harry óvatosan megkocogtatta a Sydney South rendőrségi körzet vezetőjének ajtaját. – Gyere be! – mennydörögte egy hang. Az ablak előtt terpeszkedő tölgyfa íróasztal mögött egy lenyűgözően nagy hasú, tagbaszakadt férfi állt. Ritkás haja alól őszes, bozontos szemöldök meredt elő, a szemét azonban mély nevetőráncok szőtték körbe. 5

– Harry Holy Oslóból, uram. – Üljön le, Holy. Átkozottul frissnek tűnik így kora reggel. Remélem, nem került máris közelebbi ismeretségbe valamelyik narkós gazemberrel. – Neil McCormack szívből jövő hahotára fakadt. – Jetlag. Hajnali négy óta ébren vagyok, uram – magyarázkodott Harry. – Hát, persze. Csak egy belső poén volt. Tudja, néhány évvel ezelőtt volt egy nagyobbacska korrupciós ügyünk, amelyben tíz rendőrt ítéltek el többek között azért, mert drogot árultak – egymásnak. A gyanú úgy merült fel, hogy egyesek túlságosan éberek voltak – ráadásul egész álló nap. Tulajdonképpen nincs ebben semmi vicces – brummogta jóindulatúan, majd az orrára tolta a szemüvegét és az előtte fekvő papírokat kezdte lapozgatni. – Tehát, magát azért küldték ide, hogy segítse a nyomozást, amit Inger Holter, munkavállalói vízummal rendelkező norvég állampolgár meggyilkolása ügyében folytatunk. A képek tanúsága szerint csinos, szőke lány volt. Huszonhárom éves, igaz? Harry bólintott. McCormack arca mostanra teljességgel elkomolyodott. – Halászok bukkantak rá a Watson’s Bay–nél a parton, egészen pontosan a Gap Parknál. A testet félig lemeztelenítették. Minden jel arra mutat, hogy megerőszakolták, majd megfojtották, spermanyomokat azonban nem találtunk. Azután az éjszaka leple alatt a parkba szállították, és a testét lehajították a sziklákra. Harry arca grimaszba rándult. – Rosszabb idő esetén a hullámok alighanem elsodorták volna, így azonban a kövek között maradt, amíg másnap reggel rá nem bukkantak. Mint mondtam, nem találtunk spermát, mégpedig azért, mert a tettes úgy felhasította a lány hüvelyét, mint valami halfiiét, a tengervíz pedig mindent elmosott. Ugyanezen okból kifolyólag ujjlenyomatunk sincs. A halál beálltának időpontját azonban sikerült megállapítanunk... – McCormack levette a szemüvegét és megdörgölte az arcát. – És persze hiányzik a gyilkosunk. Nos, mihez kezd most mindezzel, Mr Holy? Harry válaszolni akart, de McCormack beléfojtotta a szót: – Persze, tudom, úgy tervezi, hogy itt marad, amíg le nem csukjuk azt a szarházit, és közben folyamatosan biztosítja a norvég sajtót arról, milyen kiválóan együttmüködünk. Természetesen arra is lesz gondja, hogy ne zaklassuk feleslegesen a hozzátartozókat, de ezt 6

leszámítva az itt–tartózkodását inkább nyaralásnak tekinti, ahonnan időnként egy–egy képeslappal örvendezteti majd meg elbűvölő rendőr–főkapitányát. Hogy s mint van egyébként a hölgy? – Amennyire tudom, kiválóan. – Nagyszerű teremtés. Bizonyára azt is elmagyarázta, mit várunk majd itt magától. – Nagy vonalakban. Részt kell vennem a nyomo... – Csodás. Felejtse el! Nálunk más szabályok vannak. Először is: ettől a pillanattól kezdve kizárólag rám hallgat. Másodszor: az égvilágon semmi olyasmiben nem vesz részt, amire előzőleg nem kértem meg kifejezetten. Harmadszor pedig: egyetlen szabályszegés, és azonnal a hazafelé tartó repülőgépen találja magát. McCormack mosolyogva sorolta a szabályokat, de Harry számára világos volt az üzenet: el a kezekkel, itt legfeljebb megfigyelőként tartózkodhat. Ennyi erővel akár fürdőnadrágot és fényképezőgépet is csomagolhatott volna. – Ha jól értettem, Inger Holter valamiféle tévés híresség volt Norvégiában. – Többé–kevésbé, uram. Egy ifjúsági műsort vezetett néhány évvel ezelőtt. Már szinte feledésbe merült a neve, amikor a gyilkosság történt. – Igen, hallottam róla, hogy a norvég sajtóban elég nagy port vert fel az ügy. Némelyik lap még a riportereit is ideküldte. Tájékoztattuk őket, de mivel nem volt túl sok információnk, az a gyanúm, hogy hamarosan megelégelik a dolgot és hazatérnek. Arról nem tudnak, hogy maga itt van. Van elég bébiszitterünk, akik elintézik ezeket a dolgokat, úgyhogy ne foglalkozzon velük. – Köszönöm, uram – bólintott Harry, és őszintén hálás volt. A gondolat, hogy túlbuzgó norvég újságírók lihegjenek folyamatosan a nyakába, egy cseppet sem volt vonzó. – Oké, Holy, teljesen őszinte leszek magával és elmondom, mi a helyzet. A felettesem egyértelműen a tudtomra adta, hogy Sydney város képviselői azt szeretnék, ha az ügyet a lehető leghamarabb felderítenénk. Szokás szerint most is politikáról és pénzkérdésről van szó. – Pénzkérdés? – Nos, előzetes becsléseink szerint idén Sydneyben a munkanélküliségi ráta tíz százalék fölé emelkedik, így a városnak minden dollárra szüksége van, ami az idegenforgalomból származik. Itt van a nyakunkon a 2000–ben megrendezendő olimpia, ráadásul egyre nagyobb számban érkeznek hozzánk a 7

skandináv turisták. A gyilkosság, különösen a felderítetlen gyilkosság nem éppen a legvonzóbb reklám a városnak. Úgyhogy megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Az ügyön egy négyfős nyomozócsoport dolgozik, és mindent azonnal biztosítunk, ami csak szükséges, legyen az adatbázis, bűnügyi technikusok, laboránsok, bármi. McCormack előbányászott egy papírlapot és összeráncolt szemöldökkel tanulmányozni kezdte. – Az eredeti elképzelések szerint Wadkins lett volna a kísérője, Holy, de mivel maga kifejezetten azt kérte, hogy Kensingtonnal dolgozhasson együtt, szívesen teljesítem az óhaját. – Uram, tudomásom szerint én nem... – Kensington rendes fickó. Nem sok őslakos viszi olyan sokra, mint ő. – Valóban? McCormack megvonta a vállát. – Ez már csak így megy. Rendben, Holy, ha adódna valami, tudja, hol talál. Van esetleg valami kérdése? – Ó, csak egy kis formalitás, uram. Azon tűnődöm, hogy az „uram” megfelelő megszólítása–e az elöljáróknak magunknál, vagy esetleg egy kissé... – Formális? Merev? Igen, meglehetősen. Én viszont kedvelem. Arra emlékeztet, hogy tényleg én vagyok a főnök ebben a kuplerájban. – McCormack bömbölve elnevette magát és egy csontropogtató kézfogással zárta a megbeszélést. – Ausztráliában januárban van a legnagyobb turistaszezon – mesélte Andrew, miközben előrébb furakodtak a Circular Quay melletti forgalomban. – Mindenki az Operaházat akarja látni, meg hajókázni és a nőket bámulni a Bondi Beachen. Kár, hogy dolgoznod kell. Harry vállat vont. – Nem vészes. Az ilyen turistacsalogató helyektől amúgy is csak kiver a víz és ingerült leszek. Rákanyarodtak a New South Head Roadra, ahol a Toyota végre felgyorsulhatott. Kelet felé haladtak, a Watson Bay irányába. – Sydney keleti pereme nem éppen olyan, mint Londoné – magyarázta Andrew, miközben az egyik pazar villát a másik után hagyták maguk mögött. – Ezt a környéket Double Pay–nek nevezik. – Inger Holter merre lakott? 8

– Egy ideig Newtownban élt a barátjával, majd miután szakítottak, egy másik városrészbe, Glebe–be költözött egy kisebb garzonba. – A barátja? Andrew megvonta a vállát. – Egy ausztrál pasas, informatikus. Akkor ismerkedtek meg, amikor a lány két évvel ezelőtt itt töltötte a szabadságát. Alibije van a gyilkosság éjszakájára, de egyébként sem kifejezetten az a gyilkos típus. But, ya never know, do ya? 7 Leparkoltak a Gap Park előtt, ami Sydney számtalan zöld területeinek egyike volt. Meredek kőlépcső vezetett fel a szélfútta parkhoz, ami északon a Watson’s Bay, keleten pedig a Csendes–óceán fölé magasodott. Amikor kinyitották a kocsi ajtaját, a meleg szinte mellbe vágta őket. Andrew egy jókora napszemüveget biggyesztett az orrára, amiben Harryt leginkább valami helyi pornókirályra emlékeztette. Ráadásul aznap valamilyen oknál fogva egy igen szűk öltönyt viselt, így a nagydarab fekete férfi meglehetősen komikusán festett, ahogy felfelé döcögött előtte a kilátóhelyhez. – Ez itt a Csendes–óceán, Harry. A következő megálló, mintegy kétezer nedves kilométert követően, Új–Zéland. Harry körülnézett. Nyugatra a központot és a Kikötő Hidat pillantotta meg, észak felé a strandot és a Watson’s Bay vitorlásait, a szoros északi részén pedig a zöld elővárost, Manlyt. Kelet felé a horizont a kék különböző árnyalataiba görbült. Alattuk a sziklafal függőlegesen zuhant lefelé, odalenn a mélyben a hullámok hosszú utazása robajló crescendóban ért véget a kövek között. – Nos, Harry, ebben a pillanatban történelmi helyszínen ácsorogsz – mondta Andrew. – Az angolok 1788–ban küldték el Ausztráliába az első fegyencekkel megrakott hajóikat. Valamivel délebbre, Botany Bay–en akartak letelepedni, ám amikor megérkeztek, a jó Philip kapitány meglehetősen szűkösnek ítélte azt a vidéket, és az egyik kisebb hajót északra küldte, hogy nézzenek szét a part mentén, hátha találnak valami jobbat. A hajó megkerülte a földnyelvet, amelyen most állunk és rábukkant a világ legjobb kikötőjére. Kevéssel ezután Philip kapitány is befutott a flotta többi részével: tizenegy hajóval, hétszázötven elítélttel, férfiakkal és nőkkel vegyesen, négyszáz tengerésszel, négy haditengerészeti századdal és két évre elegendő ellátmánnyal. Ez a föld azonban keményebb, mint amilyennek tűnik, és az angolok nem tudták úgy a 9

szolgálatukba állítani a természetet, ahogy a bennszülöttek, akik az évszázadok során megtanultak bánni vele. Amikor a következő hajó befutott az ellátmánnyal, az angolok már az éhhalál küszöbén álltak. – Úgy tűnik, azért idővel jóra fordultak a dolgok – intett Harry Sydney zöld dombjai felé, és érezte, ahogy egy izzadságcsepp végiggördül a lapockái között. Meg lehet itt bolondulni a melegtől. – Az angolok számára mindenképpen – jegyezte meg Andrew, és átköpött a szakadék széle fölött. Pillantásukkal követték a nyál útját, amíg az szét nem porladt a szélben. – Az a lány örülhet, hogy a zuhanást már nem érte meg – mondta Andrew. – Valószínűleg a sziklákhoz csapódott, mert amikor megtalálták, jókora húsdarabok hiányoztak róla. – Mennyi ideje volt már halott, amikor rábukkantak? Andrew grimaszolt. – Az orvos negyvennyolc órát mondott. De a fickó... A férfi a hüvelykujja hegyét a szájához illesztette. Harry bólintott. Az orvosszakértő ezek szerint nem veti meg az alkoholt. – Azért vagy szkeptikus, mert túlságosan kerek az időpont? – Péntek reggel találták meg, úgyhogy induljunk ki abból, hogy valamikor szerda éjszaka halt meg. – Találtatok valami nyomot? – Ahogy látod, rögtön itt is le lehet parkolni, a terület pedig nincs kivilágítva éjszaka, ráadásul eléggé elhagyatott. Egyetlen tanúnk sincs, és őszintén szólva nem is reménykedünk benne, hogy a továbbiakban felbukkan valaki. – Akkor most mit csinálunk? – Azt tesszük, amit a főnök meghagyott: elmegyünk egy étterembe és könnyítünk némileg a testület reprezentációs költségkeretén. Mégiscsak te vagy a norvég rendőrség legmagasabb rangú képviselője jó kétezer kilométeren belül. Legalább. Andrew és Harry egy fehér abroszos asztalnál ült. A Doyle’s hal– étterem egészen lenn feküdt a Watson’s Bay–en, mindössze egy keskeny, homokos partsáv választotta el a víztől. – Szinte már giccses, nem? – szólalt meg Andrew. – Igazi képeslapfotó. Közvetlenül előttük egy kisfiú és egy kislány homokvárat épített, mögöttük az azúrkék öböl és az élénk zöld dombok, valamivel távolabb pedig Sydney látképe alkotta a hátteret. Harry fésűkagylót 10

és tasmán pisztrángot kért, Andrew pedig valamilyen ausztrál lepényhalat, amiről Harry még soha nem hallott. Andrew rendelt egy üveg Rosemount Chardonnay–t, ami „bár egyáltalán nem illik ehhez a fogáshoz, viszont jó kis fehérbor és éppen belefér a keretbe”, és kissé meglepett arccal fogadta, mikor Harry közölte, hogy nem iszik alkoholt. – Kvéker vagy? – Nem, nem ilyesmiről van szó – rázta meg a fejét Harry. Ahogy Andrew–tól megtudta, a Doyle’s egy régi, családi vállalkozás volt és Sydney egyik legjobb haléttermének számított. Főszezon volt, az étterem zsúfolásig telt, ezért aztán Harry nem is csodálkozott azon, hogy a pincér megvárakoztatta őket. – Olyanok itt a pincérek, mint a Plútó – morogta kissé paprikás hangulatban Andrew. – Folyton a periférián keringenek, csak húszévente bukkannak elő és olyankor sem láthatóak szabad szemmel. Harry képtelen volt bosszankodni mindezen, helyette inkább elégedett sóhajjal hátradőlt a széken. – Viszont eszméletlenül jól főznek – jegyezte meg. – Ezek szerint az étterem a magyarázat az öltönyre. – Is. Te is látod, itt nem adnak különösebben a külsőségekre. Nekem viszont jó tapasztalataim vannak arról, amikor nem farmerban és pólóban jelenek meg az ehhez hasonló helyeken. Muszáj kompenzálnom egy kicsit a kinézetemet. – Ezt hogy érted? Andrew Harryra nézett. – Az őslakosok státusza nem túl magas ebben az országban, ezt talán már te is észrevetted. Az angolok már az első időkben megírták az otthon maradiaknak, hogy az őslakosok az alkohol és a lopás elkerülésének tekintetében bizonyos kihívásokkal küszködnek – magyarázta. Harry érdeklődve hallgatta. – Úgy vélték, ez a génjeinkben van. Egyikük egyenesen azt írta, hogy „az egyetlen tevékenység, amire alkalmasak, hogy fújkálással valamiféle pokoli zenét csaljanak elő azokból a hosszú, üreges fadarabokból, amiket didzseridunak neveznek”. Tudod, Ausztrália folyton azzal kérkedik, hogy képes volt többféle kultúrát működőképes társadalommá olvasztani. Csak az a kérdés, hogy mégis kinek a szempontjából működőképes? A probléma – avagy a szerencse, attól függ, honnan nézzük – az, hogy a bennszülöttek gyakorlatilag egyáltalán nem érzékelhetőek. Az őslakosok szinte 11

egyáltalán nem vesznek részt Ausztrália társadalmi életében, kivéve, ha olyan politikai kérdésekről van szó, ami közelről érinti az érdekeiket vagy kultúrájukat. Az ausztrálok letudják a maguk részét azzal, hogy bennszülött művészeti alkotásokkal díszítik a házaikat. Ugyanakkor az őslakosok kiemelkedő számban vannak jelen a szociális irodák előtt kígyózó sorokban, az öngyilkossági statisztikákban és a börtönökben. Ha az ember őslakos, huszonhatszor nagyobb esélye van arra, hogy börtönben kössön ki, mint a többi ausztrálnak. Gondolj csak bele, Harry Holy. Andrew kiitta a maradék borát, Harry pedig gondolkodott. Többek között azon, hogy minden bizonnyal ez volt harminckét évének legjobb halból készült fogása. – Ennek ellenére semmivel sem nagyobb itt a rasszizmus, mint bárhol másutt, hiszen multikulturális nemzet vagyunk, a világ minden tájáról telepednek le itt emberek. A lényeg az, hogy érdemes öltönyt húzni, amikor az ember étterembe készül. Harry bólintott. Ehhez nem lehetett mit hozzáfűzni. – Inger Holter egy bárban dolgozott, ugye? – Úgy van. Az Albury–ben, Paddingtonban az Oxfort Streeten. Arra gondoltam, hogy este elvinnélek oda. – Miért nem most azonnal? – Harry kezdett kissé türelmetlen lenni a nagy komótosságtól. – Mert előbb meg kell látogatnunk a főbérlőjét. Plútó figyelmeztetés nélkül bukkant fel a csillagos égen. A Glebe Point Road barátságos, kis forgalmú utca volt, ahol egymást érték a világ különböző nemzeteinek étkeit felsorakoztató kisebb éttermek és büfék. – Korábban ez volt Sydney művésznegyede – mesélte Andrew. – Egyetemista koromban, a hetvenes években, én is ezen a környéken laktam. A vegetáriánus éttermek, a leszbikus könyvesboltok és társaik a mai napig megvannak, de az egykori hippik, csodabogarak és különcök már eltűntek. Majd mivel a Glebe egyre inkább belső kerületnek kezdett számítani, a lakásbérleti árak is az egekbe szöktek. Ma már a rendőri fizetésemből sem tudnám megengedni magamnak, hogy itt éljek. Bekanyarodtak jobbra a Hereford Streetre, leparkoltak az 54. szám előtt, majd a kapuhoz indultak. Egy fekete, loncsos kis jószág apró 12

éles fogait mutogatva, csaholva közeledett feléjük. A csöppnyi szörnyeteg határozottan dühösnek tűnt és elképesztő hasonlóságot mutatott az utazási irodák prospektusaiban oly gyakran látható tasmán ördöggel. Az ismertető szövegek szerint ezt az agresszív, kifejezetten barátságtalan állatot napjainkra már szinte teljesen kiirtották. Harry őszintén bízott benne, hogy ez igaz. Amikor a dühös hasonmás hatalmasra tátott pofával neki akart ugrani, Andrew felemelte a lábát és nagyot kurjantva a sövény felé irányította az állatot. Épp felfelé tartottak a lépcsőn, amikor egy hordóhasú, savanyú arcú férfi bukkant fel az ajtóban. Láthatólag nemrég ébredt. – Hová lett a kutya? – Épp a rózsabokrokkal ismerkedik – tájékoztatta Andrew széles mosollyal. – A rendőrségtől jöttünk, gyilkossági csoport. Mr Robertson? – Igen, igen, emlékszem. Mit akarnak már megint? Hiszen már mindent elmondtam maguknak, amit tudtam. Rövid csönd állt be, ami alatt Andrew továbbra is rendületlenül mosolygott, Harry pedig egyik lábáról a másikra állt. – Nézze, Mr Robertson, nem áll szándékunkban a szükségesnél tovább visszaélni a türelmével, ez az úr azonban itt Inger Holter bátyja, és szeretne egy pillantást vetni a húga szobájára. Amennyiben nem nagy gond. Robertson tartása egy csapásra megváltozott. – Bocsásson meg, fogalmam sem volt róla... Jöjjenek be! – Azzal kitárta az ajtót és elindult előttük fölfelé a lépcsőn. – Nem is tudtam, hogy Ingernek van egy bátyja. De most, ahogy mondja, szembeötlő a hasonlóság. A férfi háta mögött Harry Andrew felé fordult és a plafonra emelte pillantását. Láthatólag senki nem vette a fáradságot, hogy kitakarítsa Inger szobáját. Mindenfelé ruhák, magazinok, teli hamutartók és üres borosüvegek hevertek. – Öhm, a rendőrség azt kérte, hogy ne nyúljak semmihez. – Persze, világos. – Egyik este egyszerűen nem jött haza. Mintha a föld nyelte volna el. – Köszönjük, Mr Robertson, olvastuk a vallomását. – Mindig mondtam neki, hogy esténként ne a Bridge Roadon és a halpiac mellett vezető úton jöjjön haza. Rémesen sötét van arrafelé, ráadásul csak úgy hemzsegnek a feketék és a sárgák... – A férfi rémült arccal meredt Andrew Kensingtonra: – Elnézést, nem úgy értettem... 13

– Semmi gond. Elmehet, Mr Robertson. Robertson lebotorkált a lépcsőn. A konyhából kisvártatva üvegcsörömpölés hallatszott fel. A szoba berendezését mindössze egy ágy, néhány könyvespolc, egy kisebb ruhásszekrény és egy íróasztal képezte. Harry pillantása körüljárta a helyiséget, és megpróbált valami benyomást összeállítani magában Inger Holterről. Homályosan még emlékezett a fesztelen, szemtelenül fiatal lányra a tévé képernyőjéről, kissé naiv lelkesedésére és ártatlan, kék szemére. Jól láthatóan nem tartozott azok közé a nők közé, aki minden szabadidejüket a lakásuk csinosítgatására fordítják. Az íróasztalon egy fotó, a csupasz falakon pedig mindössze A rettenthetetlen moziplakátja árválkodott, Mel Gibsonnal, amire Harry csupán azért emlékezett, mert valami teljesen felfoghatatlan okból Oscar–díjat nyert a legjobb film kategóriájában. Nos. Ezek szerint Ingernek nem volt különösebben jó ízlése a filmeket illetően. A férfiakról nem is beszélve. Ő maga azok táborát erősítette, akik személyes sérelemnek tekintették, amikor Mad Max hollywoodi sztárrá avanzsált. A fotó Ingert ábrázolta egy padon egy színes, western stílusú homlokzat előtt, egy csapat hosszú hajú, szakállas fiatallal körülvéve. A lány bő, lila ruhát viselt, komoly arcát egyenes, szőke haj keretezte. A kezét szorongató fiatalember egy kisbabát tartott az ölében. Az egyik polcon egy doboz dohány, néhány asztrológiával kapcsolatos könyv, valamint egy durván faragott famaszk hevert, aminek hosszú orra úgy hajlott lefelé, mintha csőr lenne. Harry megfordította a maszkot. Az árcédulán a Made in Papua New Guinea felirat szerepelt. Az a kevés ruhadarab, ami nem a padlón vagy a földön hevert, a ruhásszekrényben lógott. Néhány gyapjúing, egy kopott kabát, a kalaptartón pedig egy jókora szalmakalap. Andrew az íróasztal fiókjából egy csomag cigarettapapírt kotort elő, és sodort magának néhány vaskos cigarettát. – Találtatok drogot? – kérdezte Harry. Andrew a fejét rázva a cigarettapapírra mutatott. – De az a gyanúm, hogy ha a hamutartókat tüzetesebben megvizsgáltuk volna, találtunk volna 14

némi cannabismaradványt. – És miért nem néztétek meg? Nem jártak itt helyszínelők? – Először is, semmi okunk rá, hogy tetthelyként kezeljük a szobát. Másodszor, a marihuánafogyasztás nem olyan nagy ügy. Itt Új– Dél–Walesben lényegesen gyakorlatiasabb a hozzáállásunk a marihuánához, mint Ausztrália többi tagállamában. Azt persze nem mondhatjuk, hogy a gyilkosságnak biztosan semmi köze a drogokhoz, de ebben az összefüggésben egy–két jointnak nincs túl nagy jelentősége. Azt, hogy használt–e más anyagot, nem tudhatjuk biztosan. Az Alburyben mindenféle dizájner drog előfordul, de akikkel beszéltünk, azok közül senki nem utalt ilyesmire, és a vérvizsgálat során sem találtak semmit. Kemény drogot legalábbis biztosan nem használt. Nem találtunk a testen tünyomokat sem. Egyébként is elég jól ismerjük itt a környéken a kemény magot. Harry Andrewra pillantott. A férfi megköszörülte a torkát. – Legalábbis ez a hivatalos változat. Viszont van itt valami, amiben a segítségünkre lehetsz. Andrew egy norvégul írott levelet nyújtott át neki. A levél „Kedves Elisabeth” megszólítással kezdődött, és láthatólag nem fejezték be. Harry átfutotta: Igen, igen, tényleg csodásán érzem magam, és ami még ennél is fontosabb: szerelmes vagyok! A pasi természetesen gyönyörű, mint egy görög isten! Hosszú, barna, göndör fürtjei vannak, a feneke kőkemény, a pillantása pedig mindent elárul, vagyis hogy most azonnal a magáévá akar tenni, a ház falának döntve, a mosdóban, az asztalon, a padlón, bárhol. Evansnek hívják, harminckét éves, elvált (micsoda meglepetés) és van egy Tom–Tom nevű tündéri, másfél éves kisfia. Jelenleg nincs állandó munkája, önállóan próbál boldogulni. Igen, tudom, hogy bajt szimatolsz, de megígérem, hogy nem hagyom magam betörni. Legalábbis egyelőre. De ennyi elég is Evansről. Még mindig az Alburyben dolgozom. Miután egyik este Evans a bárban járt, „Mr Bean" végre felhagyott azzal, hogy folyton utánam koslasson, és ez már nagy fegyvertény. A pillantását viszont továbbra sem tudom levakarni magamról. A francba! Az igazat megvallva, már kezd nagyon elegem lenni ebből a munkából, de muszáj folytatnom, amíg meg nem hosszabbítják a 15

tartózkodási engedélyemet. Beszéltem a norvég tévével. Úgy tervezik, hogy jövő ősszel folytatódik a sorozat, és ha akarok, van rá lehetőség, hogy együtt dolgozzak velük. Döntések, döntések! A levél itt végződött, nem volt rajta sem aláírás, sem dátum. Harry kifelé menet kezet fogott Robertsonnal, aki válaszképpen enyhe meghajlás kíséretében részvétét fejezte ki, és biztosította arról, hogy Inger remek teremtés volt, továbbá csodálatos albérlő, az egész ház büszkesége, ha nem a teljes szomszédságé is, ki tudja? A férfiből erős sörszag áradt, és kissé nehezen forgott a nyelve. Ahogy kiléptek a bejárati ajtón, a rózsabokrok alól nyüszítés hallatszott és egy ijedt szempár meredt rájuk. Egy apró vietnami étteremben kaptak asztalt a Darling Harbourön, ahol rajtuk kívül csak ázsiaiak tartózkodtak. A legtöbbjük láthatólag törzsvendég volt, érthetetlen párbeszédeket folytattak a pincérrel, hektikusan fel–alá ugráló hanglejtéssel. – Olyan, mintha időnként héliumot szippantanának, amitől pont olyan hangjuk lesz, mint Donald kacsának – jegyezte meg Harry. – Nem bírod az ázsiaiakat? – érdeklődött Andrew. Harry megvonta a vállát: – Tudja a fene. Nem ismerek egyet sem. Hogy úgy mondjam, semmi okom nincs rá, hogy ne kedveljem őket. Tisztességes, keményen dolgozó, szorgalmas embereknek tűnnek. Te hogy állsz velük? – Nagyon sok ázsiai akar Ausztráliába jönni, és sokaknak ez nem tetszik. Nekem semmi kifogásom senki ellen. Mindig azt mondom, hogy jöjjenek csak. Harry a sorok között hallott valamiféle lemondást, miszerint „már úgyis mindegy, az én népem rég elveszítette ezt az országot”. – Néhány évvel ezelőtt gyakorlatilag lehetetlen volt, hogy az ázsiaiak tartózkodási engedélyhez jussanak. A hatóságok a lehető legfehérebben akarták tartani az országot, arra hivatkozva, hogy el akarják kerülni a nagyobb kulturális konfliktusokat, mivel az őslakosok társadalomba való integrálása során szerzett tapasztalatok finoman szólva nem voltak túl pozitívak. De miután a japánok felajánlották, hogy jelentős beruházásokat hajtanának végre 16

Ausztráliában, hirtelen más szelek kezdtek fújni. Egyszer csak azt kezdték szajkózni, hogy nem szabad elszigetelődni, figyelembe kell venni, hogy mégiscsak Ázsia a legközelebbi szomszédunk, és hogy a Japánhoz fűződő gazdasági kapcsolat kiemelkedően fontos. Így aztán a japán szállodaláncok lehetőséget kaptak arra, hogy turistaszállókat építsenek a Gold Coaston Brisbane irányába, és hogy magukkal hozzák többek között a menedzsereiket, a szakácsaikat és a recepciósaikat. Az ausztrálok pedig elhelyezkedhettek náluk szobalányként vagy pincérként. Pedig senki nem szeret cipőpucoló lenni a saját hazájában. – Gondolom, ugyanez érvényes a saját népedre is? Andrew zordan elmosolyodott. – Az európaiak soha nem kérvényeztek az őslakosoknál semmiféle tartózkodási engedélyt. Harry az órájára pillantott. Volt még néhány óra addig, amíg Inger Holter egykori munkahelye, az Albury kinyit. – Nem akarsz hazamenni előtte? – kérdezte Andrew–t. – Mostanában úgysem találkoznék otthon senkivel – rázta meg a fejét a férfi. – Mostanában? – Nos, az utóbbi tíz évben. Elváltam. A feleségem Newcastle–ben él a gyerekekkel. Próbálok olyan gyakran találkozni velük, amennyire csak lehet, de eléggé messze vannak, a lányok pedig lassan olyan nagyok már, hogy saját terveik vannak hétvégente. Nemsokára kénytelen leszek belátni, hogy már nem én vagyok az egyetlen férfi az életükben. Tudod, amolyan szépséges kis ördögfiókák. Tizennégy és tizenöt évesek. A mindenit, csapatostul kell majd elhajtanom az ajtó előtt tülekedő udvarlókat! Andrew szélesen elmosolyodott, és Harry sem tudta megállni, hogy ne nevessen vele a hirtelen kifakadáson. – Ez a világ sora, Andrew. – Így van, haver. És mi a helyzet veled? – Hm, se feleség, se gyerek. Se kutya. Mindössze egy főnököm van, egy apám meg néhány fickó, akiket még mindig a cimboráimnak nevezek, pedig néha évek telnek el, mire felhívnak. Vagy én őket. – Ebben a sorrendben? – Ebben a sorrendben. 17

– Megint nevettek és a kezdődő délutáni csúcsforgalmat nézték. Andrew rendelt egy újabb Victoria Bitter sört. A bankokból és az üzletekből csak úgy özönlöttek az emberek: ősz hajú, sasorrú görögök, sötét öltönyt viselő, szemüveges ázsiaiak, továbbá hollandok és hosszú orrú, vörös hajú lányok, akik minden kétséget kizáróan brit származásúak voltak. Igyekeztek, hogy elérjék a Paramattába induló buszt, vagy a Bondi Junction felé tartó metrót. Rövidnadrágos üzletemberek – tipikus ausztrál jelenség, jelezte Andrew akik a hajókikötők felé siettek, hogy az egyik komp hazavigye őket a Port Jackson–öböl északi részén fekvő elővárosok egyikébe. – És most mit csinálunk? – kérdezte Harry. – Cirkuszba megyünk! Itt van a közelben, és úgyis megígértem egy ottani barátomnak, hogy valamelyik nap benézek hozzájuk. A mai nap pedig pont megfelelő, nem? A Powerhouse–ban egy kisebb cirkuszi csapat már megkezdte ingyenes délutáni előadását a nem túl népes, ám annál lelkesebb ifjú közönség előtt. Az épület korábban erőmű volt, később pedig, amikor Sydneyben közlekedtek még villamosok, remízként funkcionált. Manapság egyfajta kortárs technikai múzeumként működött. Néhány kidolgozott izmú lány épp befejezte nem különösebben látványos trapézszámát, amit a közönség hatalmas tapssal jutalmazott. Ezután egy bohóc sétált be a porondra, ahová vele egy időben egy jókora guillotine–t is begurítottak. A bohóc tarka jelmezt és csíkos sapkát viselt, ruházatát nyilvánvalóan a francia forradalom inspirálta. Botladozott és mindenféle csínyekkel szórakoztatta a hálás gyerekközönséget. Azután egy újabb, hosszú fehér parókás bohóc is felbukkant a színen, aki Harry feltételezése szerint XVI. Lajost volt hivatott megtestesíteni. – Többségi szavazással halálra ítéltük – jelentette be a csíkos sapkás bohóc. Az elítéltet a vesztőhelyre vezették, ahol az a fejét – továbbra is a gyerekek zajos elragadtatásától kísérve – hangos jajveszékelés közepette egyenesen a kés alá fektette. Rövid dobpergés következett, majd a penge lezuhant és – Harryt is beleértve – mindenki meglepetésére éles csattanás kíséretében levágta az uralkodó fejét, ami parókástul egy kosárba gurult. Kialudt a világítás, és amikor újból felkapcsolták, ott állt a fejét 18

vesztett király a rivaldafényben, a saját kobakjával a hóna alatt. A gyerekek üdvrivalgása nem akart véget érni. Azután újra lekapcsolták a lámpákat, és amikor legközelebb fénybe borult a porond, már a teljes csapat ott állt és meghajoltak. Az előadás véget ért. Mialatt a nézők a kijárat felé áramlottak, Andrew és Harry a színfalak mögé vette az irányt. Az ideiglenes öltözőben az artisták már javában vetkőztek és a sminkjüket törölgették. – Ottó, hadd mutassam be neked egy barátomat Norvégiából – bömbölte Andrew. Egy arc fordult feléjük. XVI. Lajos határozottan kevésbé volt méltóságteljes paróka nélkül és elkenődött sminkben: – Tuka! – Harry, ez itt Ottó Rechtnagel. Ottó rangjához méltóan, lazán lelógó kézfejjel nyújtotta előre karját, és felháborodott pillantást vetett a kissé zavart Harryra, aki beérte annyival, hogy finoman megszorította a kezet. – Semmi kézcsók, csini fiú? – Ottó nőnek érzi magát. Egészen pontosan nemesi származású hölgynek – magyarázta Andrew. – Badarság, Tuka. Ottó nagyon is tisztában van azzal, hogy férfi. Zavarban van, fiatalember? Szeretne esetleg saját maga meggyőződni róla? – Ottó nevetése meglehetősen magas regiszterekben trillázott. Harry érezte, ahogy a füle elvörösödik. A műszempillák szemrehányóan verdestek Andrew irányába: – A barátod beszélni is tud? – Elnézést. Engem... Harry... öhm... Holynak hívnak. Klassz volt a számuk. Csodásak a jelmezek. Nagyon... ööö... életszerű volt. És szokatlan. – A XVI. Lajos–szám? Hogy szokatlan? Épp ellenkezőleg! Ez egy régi klasszikus. Legelőször a Jandaschewsky bohóccsalád adta elő, mindössze két héttel a valódi kivégzés után 1793 januárjában. A nép imádta. A nyilvános kivégzések mindig nagy népszerűségnek örvendtek. Tudja maga, hányszor ismétlik meg évente az amerikai tévéadók a Kennedy–gyilkosságot? Harry csak a fejét rázta. Ottó elgondolkodva meredt a plafonra.

19

– Rengetegszer. – Ottó a nagy Jandy Jandaschewsky utódjának érzi magát – magyarázta Andrew. – Csakugyan? – A híres bohóccsaládok nem tartoztak kifejezetten Harry érdeklődési körébe. – Valami azt súgja, a barátod nem mozog valami otthonosan ezen a területen, Tuka. A Jandaschewsky család zenebohócokból álló utazó csoport volt, akik az ezerkilencszázas évek elején érkeztek Ausztráliába, és le is telepedtek itt. Egészen 1971–ig, Jandy haláláig játszottak. Jandyt hatéves koromban láttam először. Attól a naptól kezdve tudtam, hogy mi akarok lenni. És most az is vagyok. Ottó szomorú bohócmosollyal nézett rájuk az elmázolt sminken keresztül. – Honnan ismeritek ti egymást? – kíváncsiskodott Harry. Andrew és Ottó egymásra pillantott. Amikor Harry látta, ahogy a két férfi szája sarka megrándul, rögtön tudta, hogy ingoványos talajra lépett. – Úgy értem... egy rendőr és egy bohóc... nem éppen... – Ez egy hosszú történet – könyörült meg rajta Andrew. – Mondhatni, együtt nőttünk fel. Ottó persze az anyját eladta volna, hogy egy harapásnyit kapjon a seggemből, de nekem már egészen fiatalon megmutatkozott a vonzódásom a lányok és az efféle undorító hetero–dolgok irányába. Ez minden bizonnyal a genetikán és a környezeten múlik, nem gondolod, Ottó? Andrew csak nevetett, amikor Ottó feléje legyintett. – Nincs neked se stílusod, se pénzed, és túlságosan nagyra vagy a hátsó feleddel – rikácsolta Ottó. Harry a csoport többi tagja felé pislogott, akiket a jelenet láthatólag teljesen hidegen hagyott. Az egyik tornászlány bátorítóan rákacsintott. – Harryval az Alburyben van dolgunk ma este. Velünk tartasz? – Tudod jól, hogy soha többé nem teszem be oda a lábamat, Tuka! – csattant fel Ottó. – Lassan túl kellene már lépned ezen, Ottó. Az élet megy tovább. – Úgy érted, mindenki más élete. Az enyém viszont itt megáll, pontosan itt. Ha a szerelem meghal, nekem is végem van. – Ottó színpadias mozdulattal a homlokához emelte a kezét. – Ahogy gondolod. – Egyébként is haza kell előbb mennem, hogy megetessem Waldorfot. Menjetek csak, később esetleg csatlakozom hozzátok. – A viszontlátásra – köszönt el Harry, és engedelmesen Ottó kinyújtott kézfejére nyomta ajkait. – Már alig várom, Helyes Harry. 20

A nap már leszállt, mire felhajtottak Paddingtonban az Oxford Streetre és egy kisebb zöldterület mellett leállították az autót. „Green Park”, hirdette egy tábla, a füvet azonban egészen barnára égette a nap, az egyetlen zöld dolog közel s távol a park közepén álló pavilon volt. A fák között a fűben egy őslakos feküdt. Szakadt rongyokat viselt, ő maga pedig annyira mocskos volt, hogy már nem is feketének tűnt, hanem szürkének. Amikor észrevette Andrew–t, üdvözlésre emelte a karját, a nagydarab rendőr pillantása azonban elsiklott fölötte. Az Albury annyira tele volt, hogy szinte be kellett préselődniük az üvegajtón. Miután bejutottak, Harry megtorpant, és körbenézett a helyiségben. A vendégek színes sokasága túlnyomórészt fiatal férfiakból állt: hosszú loboncú rockerek agyonmosott farmercuccokban, fényesre nyalt hajú, öltönyös yuppie–k, kecskeszakállas művészek, jóvágású, napszítta hajú, hófehér mosolyú szörfös srácok, valamint fekete bőrbe csomagolt motorosok. A helyiség közepén a bárban már javában folyt a show: hosszú combú, szinte félmeztelen lányok ugráltak mindenfelé bíborpiros, mélyen dekoltált topokban, és Gloria Gaynor I Will Survive című számára tátogtak vörösre rúzsozott, széles szájukkal. A lányok folyamatosan váltották egymást, így azok, akik épp nem szerepeltek a számban, a vendégeket szolgálták ki, s közben nyíltan flörtöltek velük. Harry előreverekedte magát a pultig és rendelt. – Coming up right away, blondie8 – szólt oda neki a római sisakot viselő pincérnő mély basszushangon, ajkán huncut mosollyal. – Mondd csak, egyedül mi vagyunk normálisak ebben a városban? – kérdezte Harry, amikor egy sörrel és egy pohár gyümölcslével felszerelkezve visszaért Andrew–hoz. – San Francisco után Sydneyben van a legtöbb meleg a világon – mondta Andrew. – Ausztrália vidéki lakossága a szexuális másság tekintetében nem a toleranciájáról ismert. Így mikor szélesebb körben elterjedt a hír, hogy itt mekkora a választék, természetesen az összes homoszexuális parasztfiú Sydneybe akart jönni. Egyébként nem csak ausztrálokról van szó, naponta özönlenek hozzánk a melegek a világ minden tájáról. Átnyomakodtak a 21

helyiség hátsó felében lévő bárpulthoz, és Andrew odakiáltott valamit az egyik lánynak, aki a pult mögött állt, nekik háttal. Harry még életében nem látott ilyen vörös hajat. A zuhatag egészen a szűk farmernadrág hátsó zsebéig ért, de nem rejtette el a derék ívét és a kellemesen gömbölyödő csípőt sem. A lány megfordult és keskeny, szép arcából hófehér mosolyt villantott rájuk. A szeme azúrkéken ragyogott, az arcát pedig megszámlálhatatlan mennyiségű szeplő borította. Felelőtlen pazarlás, ha ő sem nőnemű, cikázott át Harry agyán. – Emlékszik rám? – igyekezett túlharsogni Andrew a hetvenes évek diszkózenéjének dübörgő ritmusát. – Én jártam itt korábban és Ingerről kérdeztem. Beszélhetnénk néhány percet? A vörös hajú lány arca elkomolyodott. Bólintott, majd szólt az egyik lánynak, hogy kimegy, és hátravezette őket a konyha mögötti apró dohányzóhelyiségbe. – Any news about what happened? 9 – kérdezte, Harrynak pedig ennyi is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: a lány valószínűleg jobban beszél svédül, mint angolul. – Találkoztam egyszer egy öregemberrel – szólalt meg norvégul. A lány elképedve bámult rá. – Hajóskapitány volt az Amazonason. Mindössze három szót mondott portugálul, de azonnal tudtam, hogy svéd. Pedig már harminc éve ott élt, én pedig egy szót sem tudok portugálul. A vörös hajú először zavartan meredt rá, majd elnevette magát. Trillázó, boldog nevetéssel, ami Harryt valami ritka erdei madárra emlékeztette. – Tényleg ennyire nyilvánvaló? – kérdezte a lány immár svédül. Nyugodt, mély hangja volt és enyhén raccsolva ejtette az r–eket. – A hanglejtés – bólintott Harry. – Attól soha nem fognak megszabadulni. – Do you guys know each other? 10 – pislogott rájuk gyanakodva Andrew. Harry a lányra pillantott. – Dehogy – válaszolta a vörös hajú. De nem bánnám, tette hozzá magában Harry. A vörös hajút, mint kiderült, Birgitta Enquistnek hívták, már négy éve Ausztráliában élt és egy éve dolgozott az Alburyben. – Természetesen beszéltünk egymással itt a bárban, de ezenkívül nem volt közelebbi kapcsolat közöttünk, Inger inkább magának való 22

volt. Van pár lány a bárban, akikkel néha eljárunk bulizni, olyankor előfordult, hogy ő is felbukkant, de tényleg nagyon ritkán. Nem sokkal azelőtt költözött el valami newtoni sráctól, hogy elkezdett itt dolgozni. Az egyetlen személyes dolog, amit tudok róla, hogy azt a kapcsolatot egy ideje már túl szűkösnek és unalmasnak érezte. Új impulzusokra vágyott. – Azt tudja, hogy kivel járt? – Igazából nem. Ahogy már mondtam, nem igazán láttam bele az életébe. És különösebben nem is vágytam erre. Októberben Queenslandbe utazott, ahol találkozott valami sydneyi társasággal, akikkel azóta is tartotta a kapcsolatot. Azt hiszem, megismert ott egy pasast, aki egy este járt is itt. De ezt már elmondtam maguknak egyszer – mondta a lány kissé rezignáltan. – Drága Enquist kisasszony, én csupán azt akartam, hogy norvég kollégám egyenesen magától hallja mindezt, és egyúttal lássa, hol dolgozott Inger. Végül is Harry Holy Norvégia legjobb nyomozója, és elképzelhető, hogy mi esetleg átsiklottunk valamin, ami az ő számára jelentősséggel bír. Harry hirtelen heves köhögőrohamot kapott. – Ki az a Mr Bean? – kérdezte elkínzott hangon. – Mr Bean? – bámult rá értetlenül Birgitta. – Vagy valaki, aki hasonlít arra az angol humoristára... Rowan Atkinson, vagy hogy is hívják. – Ja, hogy Mr Beanre gondol! – nevetett Birgitta újra trillázva. Ez jó, csak így tovább, gondolta Harry. – Alex az, a bár főnöke. Még nincs itt, csak később jön be. – Okunk van feltételezni, hogy érdeklődést mutatott Inger iránt. – Igen, Alex szemet vetett Ingerre. De nem csak őrá, a bárban dolgozó lányok többsége kénytelen elviselni Alex elkeseredett közeledési kísérleteit. Akit egyébként magunk között Fiddler Raynek nevezünk. Inger kezdte Mr Beannek hívni. Szerencsétlennek nem lehet valami könnyű. Elmúlt már harminc, de még mindig otthon lakik az anyjánál. És nem is nagyon fog kikeveredni ebből a helyzetből. Viszont tényleg nagyon rendes főnök. És teljesen ártalmatlan, ha esetleg erre céloznak. – Ezt miből gondolja? Birgitta az orrát ráncolta. – Nem az a típus. 23

Harry úgy tett, mintha feljegyezne valamit egy noteszbe. – Van–e esetleg tudomása arról, hogy Inger kapcsolatban állt vagy találkozott olyasvalakivel, aki... öhm, az a típus? – Hát, itt elég sokféle alak megfordul. Nem mind meleg, és Inger, amilyen szép, biztosan feltűnt nekik. Vagyis szép volt. De semmi konkrétum nem jut az eszembe. Csak... – Igen? – Nem, semmi. – A jelentés szerint Inger azon az estén is dolgozott, amikor a feltételezésünk szerint megölték. Tud arról esetleg, hogy volt–e aznapra még valamilyen találkozója vagy egyenesen hazament? – Magával vitt némi maradék húst a konyhából, azt mondta, hogy valami vonyító dögnek kell. Úgy tudtam, hogy nincs kutyája, ezért megkérdeztem, hogy hová készül. Azt mondta, hogy hazamegy. Ennél többet nem tudok. – A tasmán ördög – mormolta Harry. A lány kérdő pillantást vetett rá. – A főbérlőjének van egy kutyája – tette hozzá magyarázatképpen. – Biztosan azt akarta megvesztegetni a maradékkal, hogy ép bőrrel jusson be a házba. Harry megköszönte a segítséget. Épp indulni készültek, amikor Birgitta megszólalt: – Itt a bárban mindannyiunkat nagyon felzaklattak a történtek. Hogy fogadták a hírt Inger szülei? – Attól tartok, nem túl jól – válaszolta Harry. – Mind a ketten sokkos állapotban vannak és magukat hibáztatják, hogy engedték, hogy a lányuk idejöjjön. Holnap szállítják haza Norvégiába a holttestet. Ha szeretnének virágot küldeni a temetésre, megpróbálom megszerezni az oslói címet. – Köszönöm, ez igazán kedves lenne magától. Harry szívesen feltett volna még egy kérdést, de egy halálról és temetésről folyó beszélgetés közepette nem érezte ildomosnak. Útban kifelé egyfolytában a lány búcsúmosolya lebegett a szeme előtt. És tudta, hogy egy jó ideig nem tud majd szabadulni tőle. – A fenébe is – mormolta magában. – Vagy–vagy. Odakinn a bárban az összes transzvesztita, valamint a vendégek egy része is a pulton állva vonaglott a Katrine & The Wavesre. Walking On Sunshine, bömbölték a hangszórók. – Egy olyan helyen, mint az Albury, nincs túl sok idő a bánatra és a hosszas elmélkedésre – jegyezte meg Andrew. 24

– Ez így is van – bólintott Harry. – Az élet megy tovább. Megkérte Andrew–t, hogy várjon egy percet, visszament a hátsó bárpulthoz és magához intette Birgittát. – Elnézést, lenne még egy kérdésem. – Igen? Harry nagy levegőt vett. Máris megbánta, amire készült, de már késő volt visszakozni. – Tud a városban egy jó thai éttermet? Birgitta elgondolkodott. – Igen, van egy a Cityben, a Bent Streeten. Tudja, merre van? Állítólag az nagyon jó. – Olyan jó, hogy akár el is jönne velem? Ez nem is hangzott olyan rosszul, állapította meg magában Harry. Bár eléggé amatőr. Birgitta megadóan felnyögött, de épp csak annyira, hogy azt akár még bátorításnak is lehetett venni. Aztán megpróbálva visszatartani nevetését, azt kérdezte: – Gyakran próbálkozik ezzel a trükkel, biztos úr? – Meglehetősen. – És működik? – Statisztikailag? Nem igazán. A lány nevetett, majd oldalra billentett fejjel, kíváncsian Harryra pillantott. Azután vállat vont. – Miért ne? Szerdán szabad vagyok. Kilenc körül megfelel? És te fizetsz, kopó.

3. Egy püspök, egy bokszoló és egy szakállas medúza Amikor Harry szeme kipattant, még csak hajnali négy óra volt. Megpróbált visszaaludni, de Inger Holter halálának a körülményei és a gondolat, hogy Oslóban este nyolc óra van, ébren tartották. Ráadásul folyton lelki szemei elé tolakodott egy szeplős arc, amelynek a tulajdonosával mindössze két percet beszélgetett, mégis arra késztette, hogy teljesen bénán viselkedjen. – Ez nem volt valami elegáns, Hole – suttogta a hotelszoba sötétjébe és csendben szitkozódott. Hat órakor arra jutott, hogy akár fel is kelhetne. Egy frissítő zuhanyt követően elindult, hogy valami reggelizőhelyet keressen. A sápadtkék égen bágyadtan vibrált a reggeli napfény. Bár a belváros moraja már most felszürődött, ide, a tüsarkak és feketére sminkelt szemek világába még nem ért el a 25

reggeli csúcsforgalom. Volt a Kings Crossnak valami hanyag sármja, valami életteli szépsége, amitől séta közben egyszeriben dudorásznia kellett. Néhány megkésett éjszakai tivornyázótól, egy pártól, akik takaróba burkolózva aludtak az egyik lépcsőn, és egy sápadt, lengén öltözött prostituálttól eltekintve az utcák még üresek voltak. Az egyik kávézó előtt a tulajdonos a járdát locsolta, Harrynak pedig sikerült kimosolyognia tőle egy nyitás előtti reggelit. Miközben a bacont és a pirítóst ropogtatta, egy szertelen fuvallat megpróbálta elragadni a szalvétáját. – Korán kelt, Holy – állapította meg McCormack. – Nagyon helyes, az agy fél hét és tizenegy között dolgozik a leghatékonyabban. Ha engem kérdez, ami azután történik, már csak szöszmötölés. Azonkívül itt csak kora reggel van csend. Azután, amikor kilenckor elszabadul a pokol, azt is alig tudom megmondani, mennyi kettő meg kettő. Magának megy? A fiam azt állítja, hogy muszáj zenét hallgatnia, miközben leckét ír, mert ha csend van, azonnal elkalandozik a figyelme. Maga érti ezt? – Hm. – Mindenesetre tegnap elegem lett, bevonultam a szobájába és lecsavartam a hangerőt azon az átkozott masinán. „De nekem ez kell, különben nem tudok gondolkodni!”, nyafogta a kölyök. Mondtam neki, hogy tanuljon úgy, mint minden normális ember. „Az emberek nem egyformák, apa”, válaszolta dühösen. A kamaszok már csak ilyenek, tudja. McCormack elhallgatott és az asztalán álló fotók egyikére bámult. – Magának van gyereke, Holy? Nincs? Olykor én is eltűnődöm, hogy mi a fenének csináltam. Egyébként melyik patkány lyukban szállt meg? – A Crescentben a Kings Crosson, uram. – A Kings Cross, igen. Nem maga az első norvég, aki ott lakik. Néhány évvel ezelőtt hivatalos látogatást tett nálunk egy norvég püspök vagy valami hasonló, már nem emlékszem pontosan. Az oslói titkársága mindenestre a Kings Cross Hotelben foglalt neki szobát. Azt hitték, hogy a szálloda nevének valamiféle bibliai jelentése van. Amikor a püspök és a kísérete este megérkezett a hotelbe, egy vén, aszott prosti a papi gallérját megpillantva tett neki egy szaftos ajánlatot. 26

Azt hiszem, a püspök hamarabb kijelentkezett, mint ahogy a csomagja a szobájába ért volna. McCormack szemébe könnyek szöktek a nevetéstől. – Bizony, bizony, Holy. És mi a terve mára? – Azon tűnődtem, hogy vetnék egy pillantást Inger Holter holttestére, mielőtt Norvégiába szállítják, uram. – Kensington elviheti magát a hullaházba. De emlékeim szerint megkapta a boncolási jegyzőkönyvet, nem? – Igen, megkaptam, csak... – Csak? – Jobban forog az agyam, ha előttem van a holttest. McCormack az ablak felé fordult és mormogott valamit, amit Harry beleegyezésnek vett. A kinti huszonnyolc fokos reggeli hőséggel szemben a hullaház pincéjében mindössze nyolc fokig kúszott a hőmérő higanyszála. – Nos, okosabb lettél valamivel? – Andrew vacogva húzta összébb magán a zakóját. – Okosabb? Nem – rázta a fejét Harry Inger Holter földi maradványait szemlélve. A lány arca egészen jól átvészelte a sziklákkal való találkozást. Bár az orra felszakadt és az arccsontja az egyik oldalon mélyen benyomódott, semmi kétség nem volt afelől, hogy a viaszsápadt arc ugyanazé a lányé, aki a rendőrségi jelentéshez csatolt fotón olyan sugárzóan mosolygott. A nyakán fekete foltok éktelenkedtek. A teste többi részét véraláfutások, sebek borították, és néhány nagy, mély vágás. Az egyik olyan mély volt, hogy a csont is látszott benne. – A szülei látni akarták a képeket. A norvég nagykövetség figyelmeztette őket, hogy nem ajánlják, de az ügyvéd ragaszkodott hozzá. Egy anyának nem lenne szabad így látnia a lányát – mondta Andrew a fejét csóválva. Harry a lány nyakán lévő véraláfutásokat tanulmányozta egy nagyítóval. – A gyilkos puszta kézzel fojtotta meg. Egyáltalán nem könnyű így ölni. Az elkövető vagy nagyon erős volt, vagy nagyon eltökélt. – Vagy nem most csinálta először. Harry Andrew–ra bámult. – Ezt hogy érted? – Nem találtunk börmaradványokat a lány körme alatt, nincs rajta kéztől származó ütésnyom, de még egy hajszál sem a ruháján, ami a gyilkostól származhatna. Az egész olyan gyorsan és szakszerűen 27

történt, hogy a lánynak arra sem volt ideje, hogy különösebb ellenállást tanúsítson. – Emlékeztet ez esetleg valamire, amivel korábban találkoztatok? Andrew megvonta a vállát. – Ha az ember hosszabb ideje dolgozik már ebben a szakmában, minden gyilkosság egy másikra emlékezteti, amit látott már azelőtt. Nem, gondolta Harry. Épp ellenkezőleg. Az ember az idők folyamán megtanulja észrevenni a nüansznyi különbségeket az egyes gyilkosságok között, az apró részleteket, amelyek az adott esetet megkülönböztetik a többitől és egyedivé teszik. Andrew az órájára nézett. – A reggeli megbeszélés fél óra múlva kezdődik. Igyekeznünk kell. A nyomozócsoport vezetője Larry Wadkins volt, egy jogi végzettséggel is rendelkező detektív, aki gyors léptekkel haladt felfelé a szamárlétrán. Keskeny szája volt, gyér haja és gyorsan, tárgyilagosan beszélt, mellőzve a hanglejtést és egyéb felesleges cicomát. – És semmi szociális érzéke nincs – mondta Andrew köntörfalazás nélkül. – Wadkins átkozottul jó nyomozó, de azt például nem szabad rábízni, hogy közölje a szülőkkel a lányuk halálhírét. Ráadásul, ha stresszhelyzetbe kerül, azonnal káromkodni kezd – tette hozzá. Wadkins jobb keze Sergej Lebie volt, egy mindig jól öltözött, kopasz jugoszláv, fekete kecskeszakállal, aki valamiféle öltönybe bújt Mefisztóra emlékeztette Harryt. Andrew saját bevallása szerint általában eléggé szkeptikus volt azokkal a férfiakkal, akik annyit foglalkoztak a kinézetükkel, mint ő. – De Lebie más eset. Azt hinnéd, hogy páváskodó alak, de valójában inkább csak mindenre túlságosan ráfeszül. Van pár furcsa szokása, például hogy a körmét tanulmányozza, miközben az emberrel beszél, de ha ismered, tudod, hogy nem arroganciából teszi. Aztán minden nap ebéd után kitisztítja a cipőjét. Ja, és ne várd, hogy sokat beszéljen, se magáról, se más egyébről. A csapat legfiatalabb tagja Yong Sue volt, egy alacsony, vékony, barátságos fickó, akinek folyton mosoly játszott az arcán. Yong Sue családja harminc évvel korábban települt ide Kínából. Tíz évvel ezelőtt, amikor Yong tizenkilenc éves volt, a szülei hazautaztak 28

Kínába látogatóba, és soha többé nem kerültek elő. A nagyapja szerint a fia valószínűleg valami „politikai dologba” keveredett. Sue–nak soha nem sikerült kiderítenie, mi is történt valójában. Most ő gondoskodik a nagyszüleiről és két húgáról, napi tizenkét órát dolgozik, ebből legalább tizet mosolyogva. „Ha van egy pocsék vicced, bátran meséld el Suenak, ő mindenen nevet”, mesélte róla Andrew. A megbeszélés egy apró, szűk szobában zajlott, ahol a sarokban egy nyikorgó ventilátor gondoskodott némi légmozgásról. Wadkins a tábla előtt állt és bemutatta Harryt a többieknek. – Norvég kollégánk lefordította a levelet, amit Inger lakásában találtunk. Van esetleg valami érdekesség, amit hozzá tudna nekünk fűzni, Hole? – Holy. – Elnézést, Holy – Nos, úgy tűnik, épp mostanában kezdődött a kapcsolata Evansz– szel. A levél alapján okunk van feltételezni, hogy Evans az a személy, aki az íróasztalon álló képen Inger kezét fogja. – Ellenőriztük – vetette közbe Lebie. – Úgy véljük, hogy Evans White a neve. – Valóban? – emelkedett fel Wadkins egyik szemöldöke. – Nem tudtunk meg róla túl sokat. A szülei a hatvanas évek végén jöttek ide az Egyesült Államokból és megkapták a tartózkodási engedélyt. Akkoriban ez nem jelentett különösebb problémát – tette hozzá Lebie magyarázatképpen. – Egy Volkswagen busszal járták az országot, és alighanem vegetáriánus koszton, marihuánán és LSD–n éltek, ahogy ez akkoriban teljesen megszokott volt. Azután megszületett a fiuk, később elváltak, majd amikor Evans tizennyolc éves lett, az apja visszament az USA–ba. Az anyja gyógyítással, szcientológiával és mindenféle asztrális misztikával foglalkozik. Egy bizonyos Crystal Castle nevezetű helyen tevékenykedik egy ranchon, a Gold Coaston. Áldást hozó köveket és Thaiföldről importált drogot árul turistáknak és útkereső lelkeknek. Evans tizennyolc évesen úgy döntött, hogy azt teszi, amit az ausztrál fiatalok többsége – mondta Lebie és Harryhoz fordult: – Azaz semmit. Andrew Harryhoz hajolva mormolta: – Ausztrália tökéletes hely azok számára, akik szeretnek utazgatni meg szörfölgetni, egyszóval szívesen élvezik az életet az adófizetők számlájára. Kitűnő szociális háló és kiváló klíma. Csodálatos országban élünk. – Azzal újra 29

hátradőlt. – Pillanatnyilag nincs lakcíme – folytatta a beszámolót Lebie. – De úgy véljük, hogy nem sokkal ezelőttig itt tanyázott Sydneyben egy városszéli barakkban, egy csapat fehér léhűtővel. Akikkel odakinn beszéltünk, mind azt mondták, hogy egy ideje már nem látták. Soha nem tartóztatták le, ezért sajnos csak egyetlen újabb képet sikerült előkeríteni róla, azt, ami tizenhárom éves korában készült az útleveléhez. – Le vagyok nyűgözve – mondta Harry teljesen őszintén. – Hogy sikerült egyetlen fotó és egy keresztnév alapján ilyen rövid idő alatt előkeríteniük egy fickót, akinek még csak rendőrségi aktája sincs? Ráadásul tizennyolc millió lakos közül! Lebie Andrew felé pillantott. – Andrew felismerte a várost a képről. Elfaxoltuk a fotót a helyi rendőrőrsnek, ők szerezték meg a nevet. Azt mondták, ismert figura a környéken. Ami annyit tesz, hogy valószínűleg ő az egyik marihuánakirály. – Bizonyára nagyon kis városról van szó – mondta Harry. – Nimbin lakossága alig valamivel több, mint ezer fő – szólt közbe Andrew. – Nagyrészt a helyi tejfeldolgozó üzemből éltek egészen addig, amíg 1973–ban egy diákszervezet ki nem találta, hogy ott rendezik meg az úgynevezett Aquarius fesztivált. Az asztal körül halk nevetgélés támadt. – A fesztivál eredetileg az idealizmusról, az alternatív életstílusról, a természethez és a gyökerekhez való visszatérésről szólt. A lapok azonban csak a „fiatalok–drog–szex” hármasról cikkeztek. A fesztivál több mint tíz napig tartott, és sokak számára még mindig nem ért véget. Nimbin körül kiválóak a feltételek a növénytermesztéshez. Bármiféle növényéhez. Hogy úgy mondjam, kétlem, hogy odafönn még ma is a tejfeldolgozás lenne a legjelentősebb bevételi forrás. A főutcában, mindössze ötven méterre a helyi rendőrőrstől, található Ausztrália legnyíltabb marihuánapiaca. És tartok tőle, hogy az LSD–é is. – Mindenesetre – vetette közbe Lebie, – az ottani rendőrség nemrégiben látta a fickót. – Mostanában nagyon résen vannak. Új– Dél–Wales kormányzója ugyanis két nagy kampányt is szervezett odafenn – mondta Wadkins. – Canberra vezetése erős nyomást 30

gyakorol rá annak érdekében, hogy tegyenek valamit az egyre növekvő drogkereskedelem ellen. – Ez így van – bólintott Lebie. – A rendőrség kisrepülőgépeket és helikoptert vetett be, hogy a magasból lefényképezhessék a földeket, ahol a kendert termesztik. – Oké – mondta Wadkins. – Megtaláljuk a pasast. Kensington, ahogy látom, elég jól kiismeri magát odafönn, Holy, magának pedig bizonyára nincs ellenére, hogy valamivel többet lásson Ausztráliából. Megkérem McCormacket, hogy hívja fel a nimbini őrsöt és tájékoztassa őket az érkezésükről. Yong, maga továbbra is a számítógépnél marad, hátha sikerül kiderítenie valamit. Gyerünk emberek, tegyék hasznossá magukat! – Oké – pillantott Andrew Harryra. – Akkor gyerünk ebédelni. Elvegyültek a turisták között és az egyvágányú vasúttal Darling Harbourbe utaztak. A Harbourside–nál szálltak ki, és kerestek egy asztalt a kikötőre nyíló kilátással. Tűsarkakban végződő hosszú lábak billegtek el mellettük. Andrew a szemét forgatta, és szégyentelenül utánuk fütyült. Az étteremben néhányan ingerülten feléjük fordultak. Harry megcsóválta a fejét. – Hogy van Ottó barátod? – Hát, eléggé a padlón van. Elhagyták, ráadásul egy nőért. Azt mondja, ha egy szerető elkezd mindkét irányba tekintgetni, végül mindig egy nő mellett köt ki. De most is túl fogja élni. Harry legnagyobb meglepetésére néhány esőcseppet fedezett fel, és valóban: északnyugat felől vastag felhőtakaró úszott föléjük szinte észrevétlenül. – Hogy sikerült Nimbint csak a képen látható homlokzat alapján felismerned? – Nimbint? Nem meséltem még, hogy egy vén hippi vagyok? – vigyorodott el Andrew. – Azt szokták mondani, hogy aki emlékszik az Aquarius fesztiválra, az biztosan nem járt ott. Nos, én, ha másra nem is, a főutca házaira emlékszem. Pontosabban arra, hogy olyanok voltak, mintha egy törvényen kívüli város díszletei lennének egy középkategóriás westernfilmből, csak éppen pszichedelikus lilára és sárgára mázolva. Bár az igazat megvallva, azt hittem, hogy csak bizonyos anyagok érzékelésre gyakorolt hatásának köszönhetően láttam mindent lila–sárgában. Amíg meg 31

nem pillantottam mindezt az Inger lakásában lévő fotón. Amikor ebéd után visszatértek a kapitányságra, Wadkins egy újabb megbeszélést hívott össze a tárgyalóban, ugyanis Yong Sue néhány figyelemre méltó információt csalogatott elő a számítógépből. – Végignyálaztam az utóbbi tíz év felderítetlen gyilkossági ügyeit Új–Dél–Walesben, és találtam négyet, ami nagyon emlékeztet a mostani gyilkosságra. A holttestekre félreeső helyeken bukkantak rá: kettőre szeméttelepeken, egyre az egyik autópálya mellett húzódó erdő szélén, a negyedik pedig a Darling–folyóban sodródott. Az erőszak és a gyilkosság nagy valószínűséggel mindegyik áldozat esetében máshol történt, és csak később vitték őket ezekre a helyekre. És ami a legfontosabb: mindannyiuknak ujjnyomok voltak a nyakán, vagyis megfojtották őket. Yong Sue arca ragyogott. Wadkins megköszörülte a torkát. – Azért ne kapkodjunk ennyire. A fojtogatás nemi erőszak esetén nem annyira szokatlan elkövetési mód. Mi a helyzet a földrajzi összefüggésekkel, Yong? A Darling– folyó a világ végén, a vadonban folyik, több mint ezer kilométerre Sydneytől. – Sajnos ezzel nincs szerencsénk, uram. Nem találtam semmilyen földrajzi összefüggést. Yong arca őszinte sajnálatról árulkodott. – Nos, négy megfojtott hulla tíz év alatt az állam különböző pontjain elszórva nem éppen... – Lenne még valami, uram. Mind a négy nőnek világos haja volt. És nem egyszerűen szőke, hanem az a majdnem fehér platinaszőke. Lebie halkan füttyentett. Az asztal körül csend lett. Wadkins továbbra is szkeptikusnak tűnt. – Nem tudná ezt valahogy statisztikailag kiértékelni, Yong? Jó lenne tudni, hogy a feltevéseink az ésszerűség határain belül mozognak–e egyáltalán, még mielőtt farkast kiáltanánk. A biztonság kedvéért nem bánnám, ha egész Ausztráliára kiterjesztené a vizsgálódását. És vegye hozzá a felderítetlen nemi erőszakokat is, nem kizárt, hogy azok között is találunk valamit. – Ez el fog tartani egy ideig, de megpróbálhatom, uram. – Yong szája újra mosolyra görbült. – Oké. Kensington és Holy, maguk miért nincsenek még úton Nimbin felé? – Holnap reggel indulunk, uram – felelte Andrew. – Most értesültünk egy nemi erőszakról Lithgow–ból, aminek előbb utána szeretnék nézni. 32

Valami azt súgja nekem, hogy lehet összefüggés az esetek között. Épp oda indultunk. Wadkins a homlokát ráncolta. – Lithgow? Mi itt csapatban dolgozunk, Kensington. Aminek az a lényege, hogy együttmüködünk, megvitatjuk és összehangoljuk a dolgokat, nem pedig a saját szakállunkra lófrálunk ide–oda. Tudomásom szerint eddig egyáltalán nem volt szó semmiféle lithgow–i nemi erőszakról. – Csak egy megérzés, uram. Wadkins felsóhajtott. – Igen, McCormack mintha említett volna valamit a maga hatodik érzékéről... – Nekünk őslakosoknak sokkal szorosabb a kapcsolatunk a szellemvilággal, mint maguknak, sápadtarcúaknak, uram. – Az én osztályomon a rendőri munka nem alapoz ilyen dolgokra, Kensington. – Csak vicc volt, uram. Ennél valamivel több minden lapul a zsebemben az üggyel kapcsolatban. Wadkins megcsóválta a fejét. – Nem bánom. De holnap reggel legyenek a repülőgépen, világos? Lithgow egy tíz–tizenkétezer lakosú ipari város volt, Harryt azonban inkább emlékeztette egy közepes falura. A rendőrőrs épülete előtt egy oszlop állt, amire villogó kék fényt erősítettek. A helyi rendőrfőnök szívélyesen fogadta őket. Larsennek hívták, túlsúlyos, barátságos férfi volt, dupla tokával és néhány távoli rokonnal Norvégiában. – Ismer Larseneket Norvégiában, barátom? – kérdezte Harryt. – Nos, vannak jó néhányan. – Igen, tudom, a nagyanyám mesélte, hogy nagy a család odafenn északon. – Bizonyára. Larsen jól emlékezett az erőszakra. – Lithgow–ban szerencsére nem fordul elő túl gyakran ilyesmi. A bűncselekmény november elején történt. Az elkövető egy mellékutcában csapott le az áldozatra, amikor az hazafelé tartott a gyárból az esti műszak után. Berángatta egy autóba és elhajtott vele. Megfenyegette egy hatalmas késsel, és egy elhagyatott erdei útra hurcolta a Kék–hegység lábánál, majd a hátsó ülésen megerőszakolta. Aztán a nő nyakára kulcsolta a kezét és fojtogatni kezdte, amikor egy autó dudálni kezdett mögöttük. A sofőr a hétvégi házába tartott, és azt hitte, hogy egy szeretkező párt lepett meg a kihalt erdei úton, ezért nem akart kiszállni az autóból. Amikor a tettes visszaült az első ülésre, hogy odébbálljon, a nőnek 33

sikerült kimenekülnie az autóból és a másik járműhöz rohant. Az elkövető ekkor már látta, hogy vége a játéknak, gázt adott és eltűnt. – Látta valaki a rendszámot? – Nem, sötét volt, és az egész nagyon gyorsan történt. – A nő meg tudta figyelni valamennyire a férfit? Van esetleg személyleírásuk róla? – Nem igazán. Mint már említettem: sötét volt. – Van nálunk egy fotó, amit megmutatnánk a hölgynek. Meg tudná nekünk adni a címét? Larsen az iratszekrényhez lépett és lázas keresésbe kezdett. Elég nehezen vette a levegőt. – Jut eszembe – szólalt meg Harry. – Nem tudja, az áldozat szőke? – Szőke? – Igen, világosszőke, tudja, az a már–már fehér árnyalat. Larsen duplatokája remegni kezdett, és még jobban zihált. Harry elképedve látta, hogy a nevet. – Nem, nem hinném, pajtás. A nő koori. Harry kérdő pillantást vetett Andrew–ra, aki a plafonra emelte a tekintetét. – Fekete – mondta. – Mint a szén – tette hozzá Larsen. – Ezek szerint a koori egy törzs? – kérdezte Harry, amikor elindultak a rendőrőrsről. – Nem egészen – válaszolta Andrew. – Nem egészen? – Hosszú történet, de a lényeg az, hogy amikor a fehérek Ausztráliába érkeztek, az itt élő hétszázötvenezer őslakos úgy hat–hét ezer törzsre oszlott. Több mint kétszázötven nyelvet beszéltek, amelyek közül több legalább annyira különbözött egymástól, mint az angol és a kínai. Azonban a puskapor és az ólom, valamint a fehér emberek által behurcolt idegen betegségek miatt drámaian csökkenni kezdett a bennszülött lakosság lélekszáma. Egyes törzsek teljesen kihaltak. Amikor az eredeti törzsi struktúra eltűnt, a megmaradtakra sokkal általánosabb megnevezéseket kezdtek használni. Itt, a kontinens délkeleti részén, az őslakosokat kooriknak nevezik. – Mi a bánatért nem kérdeztél utána, hogy szőke–e az áldozat? – Baki. Valószínűleg félreolvastam valamit. Norvégiában sosem fordul elő, hogy vibrál a képernyő? – A fenébe is, Andrew, nincs időnk arra, hogy vaktában lövöldözzünk! – Dehogy nincs. Sőt, még valami olyasmire is van, amitől jobb kedved kerekedik majd – válaszolta Andrew, és hirtelen lekanyarodott jobbra. – Hová megyünk? 34

– Egy valódi ausztrál mezőgazdasági vásárra. – Mezőgazdasági vásárra? Ma este vacsorázni megyek valakivel, Andrew. – Ó! Miss Svédországgal, ha nem tévedek. Nyugi, gyorsan végzünk. De ha már itt tartunk, felteszem, tisztában vagy azzal, milyen következményekkel járhat, ha a magánéletben érintkezel egy lehetséges tanúval? – Ez a vacsora természetesen a nyomozás részét képezi. Nagyon fontos kérdéseket kell átbeszélnünk. – Naná. A szabadtéri piac jókora üres területen feküdt, csak néhány gyárcsarnok és garázs árválkodott a szomszédságában. Éppen befejeződött a traktorfutamok utolsó fordulója. A kipufogógáz még mindig sürün gomolygott a föld fölött, amikor bekanyarodtak egy nagy sátor elé. A tér csak úgy zsongott a különböző programoktól, a látogatók egyik standtól a másikig kiabáltak, és mintha mindenki sörrel a kezében és mosollyal az ajkán járt–kelt volna. – Ünnep és üzlet csodás egységben – jegyezte meg Andrew. A sátor falán egy hatalmas plakát lógott, aminek a tetején öles, piros betűkkel a „The Jim Chivers Boxing–Team” felirat pompázott. Alatta egy kép, amely tíz bokszolót ábrázolt, mellettük pedig olyan fontos adatok szerepeltek, mint a név, kor, születési hely és a testsúly. A plakát alján pedig ez állt: A kihívás. Készen állsz rá? Odabenn a sátorban az első bokszoló már javában melegített a ringben. Sima, csillogó anyagból készült köntöse ide–oda libegett rajta, miközben a sátor tetejéről érkező sápadt fényben árnyékbokszolt. Azután egy viseltes szmokingban feszítő, alacsony, zömök férfi lépett a ringbe, akit hatalmas ováció fogadott. Láthatólag nem először járt itt, mert a közönség azonnal skandálni kezdte a nevét: – Ter–ry, Ter–ry! A férfi egy határozott kézmozdulattal csendre intette a nézőket, majd megragadta a sátor tetejéről lógó mikrofont: – Hölgyeim és uraim! Ki akarja felvenni a kesztyűt? – Újabb ováció. Ezután egy bő lére eresztett, agyoncifrázott beszéd következett „az önvédelem nemes művészetéről”, becsületről, hírnévről, valamint a hatóságok bokszhoz való konok hozzáállásáról. Bizonyos szónoki fordulatok 35

akár egy ördögűző rituáléba is beleillettek volna. A beszéd azzal zárult, hogy a szónok újra feltette a kérdést: – Ki veszi fel a kesztyűt? Karok lendültek a magasba, Terry pedig előrébb intette őket. Felsorakoztak egy asztal előtt, ahol úgy tűnt, arra kérték őket, hogy írjanak alá valamit. – Most mi történik? – kíváncsiskodott Harry. – Ezek a környékbeli srácok meg fogják próbálják legyőzni Jim Chivers bokszolóinak valamelyikét. Ha sikerrel járnak, a jókora díj mellett elismerést és hírnevet is szereznek maguknak a környéken. Most épp egy nyilatkozatot írnak alá, mely szerint egészségesek és gyorsak, továbbá tudatában vannak annak, hogy a szervezők mindenféle felelősséget elhárítanak magukról, amennyiben az egészségügyi állapotukban hirtelen valamilyen változás állna be. – Jó ég, és ez legális? – Hm – igyekezett Andrew kitérni a válaszadás elől. – 1971–ben hoztak valami tiltó rendeletet, úgyhogy némileg változtatni kellett a formai dolgokon. De tudod, ez egy olyan szórakozási forma, aminek meglehetősen nagy hagyománya van errefelé. A nevet lopták, a valódi Jimmy Chivers egy egykori bokszcsapat vezetője volt, akik a második világháború után utazták körbe az országot és különböző vásárokon és búcsúkban léptek fel. Az a fickó egy intézmény volt. Jimmy csapatából később többen is alapítottak saját vállalkozást. Mindenféle náció felbukkant nála: kínaiak, olaszok, görögök. No és őslakosok. Akik jelentkeztek a versenyekre, maguk választhatták meg az ellenfelüket. Így ha valaki például antiszemita volt, akkor választhatott magának egy zsidót. Akkor is, ha minden esélye megvolt rá, hogy épp egy zsidó verje ki belőle a lelket is. Harry hitetlenkedve nevetett. – Nem erősítette ez fel a rasszok közti ellentéteket? Andrew meg vakarta az állát. – Talán. Vagy mégsem. Mindenesetre kiváló módja volt annak, hogy az elfojtott agresszió a felszínre kerüljön. Ausztráliában az emberek megszokták, hogy több rasszal és különféle kultúrákkal élnek együtt, és ez többnyire egészen jól is működik. De mindig lesznek súrlódások. Olyankor viszont még mindig jobb, ha a ringben mennek egymásnak, mint ha az utcákon. Vegyünk például egy fehér és egy bennszülött közötti összecsapást. Ezek a meccsek általában nagy közönséget vonzanak. Egy olyan őslakos, aki vitte valamire Jimmy csapatában, gyorsan hőssé vált ott, ahonnan 36

származott. A sikere összekovácsolta folytonos megalázottságban élő földijeit és némi önérzetet kölcsönzött nekik. Nem hiszem, hogy emiatt tovább mélyülne a rasszok közötti szakadék. Ha egy fekete megruház egy fehér srácot, az sokkal inkább tiszteletet vált ki, mint gyűlöletet. Ilyen szempontból az ausztrál elég sportszerű népség. – Tisztára úgy beszélsz, mintha valami fehér tuskó lennél. Andrew elnevette magát. – Csak egy egyszerű, vidéki fickó vagyok. – Az aztán biztosan nem. Andrew erre csak harsányabban nevetett. – Elkezdődött az első meccs. Egy vörös hajú, zömök kis fickó, akinek saját bokszkesztyűje és szurkolótábora is volt, csapott össze egy még nála is kisebb fickóval Chivers csapatából. – Ír az Ír ellen – állapította meg Andrew hozzáértő szemmel. – Ezt a hatodik érzéked súgja? – érdeklődött Harry. – Inkább a két szemem. Vörös hajúak, tehát írek. Bivaly kis fickók, ez hosszú küzdelem lesz. – Go–go– Johnny–go–go–go! – üvöltötte a szurkolótábor. A lelkes csapatnak mindössze még kétszer sikerült elharsognia biztatást, mielőtt a meccs véget ért. Ekkor ugyanis Johnny három akkora ütést kapott az orrára, hogy feladta a küzdelmet. – Már az írek sem a régiek – sóhajtotta Andrew. A közönség soraiban máris megkezdődött a fogadás a következő mérkőzés eredményeire. Az emberek két, széles karimájú bőrkalapot viselő férfi körül tülekedtek, akik nyilvánvalóan bukmékerek voltak. Mindenki igyekezett túlkiabálni a többieket, miközben a gyűrődésmentes ausztrál bankjegyek gazdát cseréltek. Őrületes iramban köttettek a szóbeli megállapodások, csupán a bukmékerek rövid biccentése jelezte, hogy a fogadás áll. – És mi van a szerencsejáték–törvénnyel? – mormolta Andrew, majd ordított néhány szót, de Harry nem értette, mit. – Mit csinálsz? – Feltettem száz dollárt arra, hogy a Chivers bokszolója még a második menet vége előtt kiüti az ellenfelét. – És szerinted meghallotta ezt bárki is ebben a lármában? Andrew megint hahotázni kezdett. Úgy tűnt, tetszik neki a mentori szerep. – Nem láttad, hogy a bukméker megemelte az egyik szemöldökét? Ezt nevezik szimultán kapacitásnak, Harry. Részben veleszületett, részben tanult képesség. Több dolgot meghallani egyszerre, kiszűrni a zajból, észrevenni, ami fontos. – Meghallani. 37

– Igen, meghallani. Próbáltad már, Harry? Sok helyzetben kifejezetten hasznos. Recsegni kezdtek a hangszórók, és Terry a mikrofonnal a kezében felkonferálta Robin „The Murri” Toowoombát a Chivers csapatából és Bobby „The Lobby” Paint, egy bátor harcost a helyiek közül, aki hatalmas üvöltés közepette ugrott a kötelek fölött a ringbe. Azután letépte magáról a pólót és megmutatta erőteljes, szőrös mellkasát és dagadó karizmait. Közvetlenül a ring mellett egy fehér ruhás nő ugrált, akinek Bobby búcsúzóul még odadobott egy csókot, mielőtt a segítői ráadták a bokszkesztyűt. A csarnokon halk moraj söpört végig, amikor Toowoomba a kötelek között bebújt a ringbe. Magas növésű, rendkívül fekete, szép férfi volt. – The Murri? – kérdezte Harry. – Queensland területéről származó őslakos. Amikor Johnny szurkolói rájöttek, hogy Bobby nevét is bele tudják építeni a csatakiáltásukba, újra erőre kaptak. Felhangzott a gong, majd a két bokszoló közeledni kezdett egymáshoz. A fehér majd egy fejjel magasabb volt fekete ellenfelénél, de még a gyakorlatlan szem is látta, hogy közel sem mozog olyan gyors eleganciával, mint a murri. Bobby előrelendült és teljes erőből Toowoomba felé ütött, aki könnyedén odébb siklott. A sátor közönsége felnyögött, a fehér ruhás nő pedig lelkesen óbégatott. Bobby néhányszor még a levegőbe talált, azután Toowoomba közelebb lépett és egy óvatos, szinte puhatolózó ütést küldött az arcába. Bobby két lépést tett hátra és úgy festett, mint aki számára máris véget ért az este. – Kétszázat kellett volna feltennem – morogta Andrew. Toowoomba megkerülte Bobbyt, adott neki néhány kisebb, provokáló pofont és továbbra is könnyedén odébb siklott, amikor Bobby ütésre lendítette fatörzsszerű karját. Bobby levegő után kapkodott és újra meg újra csalódott bömböléssel vette tudomásul, hogy Toowoomba soha nem ott van, ahol egy másodperccel azelőtt volt. A közönség fütyülni kezdett. Úgy tűnt, mintha Toowoomba üdvözlésre nyújtotta volna a kezét, helyette azonban Bobby gyomrában landolt az ökle, aki összecsuklott és meggörnyedve a ring egyik sarkába húzódott. Toowoomba kétlépésnyit hátrált és egy kissé aggódó arcot vágott. 38

– Végezd már ki, te fekete gazember! – ordította Andrew. Toowoomba meglepetten feléjük fordult, és nevetve, a feje fölé emelt kézzel odaintett nekik. – Ne csak vigyorogj ott, hanem végezd a munkádat, te féleszű! – A pénzem múlik rajtad! Toowoomba visszafordult, láthatólag épp meg akarta adni a kegyelemdöfést Bobbynak, amikor felhangzott a gong. A két bokszoló a ring két sarkába vonult, miközben a konferanszié magához ragadta a mikrofont. A fehér ruhás nő már fenn is volt Bobby mellett a sarokban és hevesen szitkozódott, miközben az egyik segítő egy üveg sört nyomott a férfi kezébe. Andrew bosszús volt. – Robin nem akarja, hogy a fehér srác megsérüljön, és ezzel nincs is semmi baj. De ez a szarházi igazán tiszteletben tarthatná, hogy pénzt tettem fel rá! – Ismered? – Igen, jól ismerem Robin Toowoombát – felelte Andrew. Újra megszólalt a gong. Bobby felállt, de nem mozdult, hanem a sarokban várta Toowoombát, aki határozott léptekkel közeledett felé. Bobby a magasba emelte a kezét, hogy az arcát védje, így Toowoomba a testére mért egy ütést. Bobby hátrasüppedt a kötelek közé. Toowoomba megfordult, és könyörgő pillantást vetett a döntőbíróként is funkcionáló Terryre, hogy vessen véget a küzdelemnek. Andrew felordított, de már késő volt. Bobby ütése hanyatt küldte Toowoombát a ring padlójára. Amikor kábultan feltápászkodott, Bobby tomboló dühvei támadt neki. Az ütések egyenesek és precízek voltak, Toowoomba feje pingpong– labda módjára csapódott előre és hátra. Az orrából vékony csíkban szivárogni kezdett a vér. – A rohadt életbe! Csaló! – bömbölte Andrew. – Csaló? – Bobby barátunk úgy tett, mintha amatőr lenne. Régi trükk, arra szolgál, hogy kicsalogassa a másikat a fedezékből. Valószínűleg ez a pasas a helyi bajnok. A fenébe is, Robin, ezt nagyon benézted! Toowoomba az arca elé kapta a kezét és hátrálni kezdett, miközben Bobby egyre csak követte. Bal karja egyenesen előre csapott, ezt egy súlyos jobbhorog és egy felütés követte. A közönség extázisba esett. A fehér ruhás nő újra talpra ugrott, és a magánhangzót hosszan, fülsértőén kitartva, Bobby nevének első szótagját ordította: 39

– Booo... Terry a fejét csóválta, miközben a szurkolótábor már az új refrént próbálgatta: – Go–go–Bobby–go–go–go, Bobby, be good! – Ennyi. Ennek vége – mondta Andrew rezignáltan. – Toowoomba veszíteni fog? – Megőrültél? – Andrew elhülve pillantott Harryra. – Toowoomba ki fogja nyírni a fickót. – Valójában abban reménykedtem, hogy ma nem lesz olyan csúnya vége a dolognak. Harry nagyon koncentrált, hogy megértse, mit is mond Andrew. Toowoomba háttal a köteleknek dőlt és szinte nyugodtnak tűnt, miközben Bobby a hasát püfölte. Harry egy hosszú pillanatig azt hitte, hogy Toowoomba mindjárt elalszik. A fehér ruhás nő megrántotta a kötelet a murri mögött. Bobby taktikát váltott és megpróbált fejre találni, Toowoomba azonban felsőteste lassú, szinte lusta előre – és hátramozgatásával kitért az ütések útjából. Egészen olyan, gondolta Harry, mint egy... Kobra! Bobby az ütés közepén megdermedt. Kissé félrefordított arcán elképedés látszott. Azután fennakadt a szeme, a fogvédő kicsúszott a szájából és vékony sugárban spriccelni kezdett a vére, onnan, ahol az orrcsontja eltörött. Toowoomba várt, amíg Bobby félig elzuhan, majd újra lesújtott. A sátor egészen elcsendesedett, Harry pedig tisztán hallotta az undorító csattanást, amint az ütés másodszor is eltalálja Bobby orrát és a női hangot, ami a férfi nevének második felét sivítja: – ...biii! Bobby izzadsággal keveredő vére halványvörös sugárban áztatta a ring sarkát. Terry előviharzott, és némileg felesleges igyekezettel jelezte, hogy a harcnak vége. A sátorban még mindig csend volt, csak a fehér ruhás nő cipőjének a sarka kopogott a deszkákon, ahogy a középső folyosón végigvágva kirohant a sátorból. A ruhája eleje vöröslött a vértől, és ugyanolyan elképedt arcot vágott, mint Bobby. Toowoomba megpróbálta talpra húzni Bobbyt, de a férfi segítői félrelökték. Néhányan tapsolni kezdtek, de a tetszésnyilvánítás hamarosan el is halt. A füttykoncert azonban annál hangosabb volt, amikor Terry előrelépett és Toowoomba karját a magasba emelte. Andrew megcsóválta a fejét. 40

– Nem kevés pénzt tettek ma fel a helyi bajnokra – mondta. – Az idióták! Gyere, szerezzük meg a pénzünket és váltsunk néhány szót ezzel a félnótás murrival! – Robin, te féleszű, komolyan mondom, téged le kellene csukatni! Toowoomba arcán hatalmas mosoly ragyogott fel. Az egyik szemére törülközőbe csavart jeget szorított. – Tuka! Hallottalak odabenn. Már megint belevágtál a szerencsejátékba? – Toowoomba halkan beszélt. Olyan férfi lehet, aki hozzászokott, hogy odafigyelnek rá, gondolta Harry önkéntelenül. A hangja kellemes volt és szelíd, egyáltalán nem olyannak tűnt, mintha a tulajdonosa épp az imént törte volna be egy nála majdhogynem kétszer nagyobb férfi orrát. Andrew felhorkant. – Szerencsejáték? Az én időmben még nemigen volt köze a szerencsének ahhoz, ha az ember valamelyik Chivers–srácra fogadott. Persze, manapság már semmi nem biztos. Gondolj csak bele, hagyják, hogy egy ilyen alávaló, fehér szarházi rászedje őket. Hová vezet ez? Harry megköszörülte a torkát. – Ó, igen. Robin, bemutatom neked egy barátomat. Ez itt Harry Holy. Harry, ez itt Queensland legmegátalkodottabb vadembere és kéjgyilkosa, Robin Toowoomba. Amikor üdvözölték egymást, Harrynak újra az az érzése támadt, mintha a keze valami présbe szorult volna. Nagy nehezen kinyögött egy „how are you”–t, amiért cserébe egy „absolutely magnificent, cobber – how are you yourself?”11–et kapott és egy széles, hófehér mosolyt. – Soha jobban – válaszolta Harry a kezét masszírozva. Ezek az ausztrál üdvözlési szokások kezdtek az idegeire menni. Andrew szerint ráadásul az egész elsősorban arra szolgál, hogy az ember jelezze, milyen remekül érzi magát. Egy amolyan egyszerű „köszönöm, jól vagyok” válasz akár sértésnek is tűnhet. Toowoomba hüvelykujjával Andrew felé bökött. – Apropó, vadember... Azt elmesélte már neked Tuka, hogy annak idején ő is Jim Chiversnél bokszolt? – Úgy tűnik, van jó néhány dolog, amit még nem tudok... öhm, Tukáról. Meglehetősen titokzatos a fickó. – Titokzatos? – nevetett Toowoomba. – Inkább csak folyton eltér a tárgytól. Tuka mindent elmesél neked, de tudni kell, hogy mire figyelj oda. De ezek szerint 41

azt még nem mondta, hogy azért kellett abbahagynia a Chiversnél a bokszolást, mert túlságosan veszélyesnek találták! Éveken keresztül ő számított Új–Dél–Wales legígéretesebb boksztehetségének. Volt azonban egy kis problémája, nevezetesen, hogy nem tudott uralkodni az indulatain. Egyszerűen képtelen volt az önfegyelemre. Végül az egyik meccsen leütötte a bírót, mert úgy vélte, hogy az túl korán leállította a küzdelmet. Ráadásul Tuka javára! Ezt nevezem én vérszomjnak. Két évre felfüggesztették. – Három és félre, köszönöm! – vigyorgott Andrew. Láthatólag nem volt kifogása az ellen, hogy kitálalták Harrynak egykori bokszkarrierjét. – Én mondom neked, az egy igazi balfék volt. Épp csak meglöktem azt a nyavalyás bírót, de nem fogod elhinni, az a szerencsétlen megbotlott és eltörte a kulcscsontját. Toowoomba és Andrew szívből felnevetett és egymás tenyerébe csaptak. – Ez a tejfelesszájú még a világon sem volt, amikor én már bokszoltam. Csak azt szajkózza, amit én meséltem neki – fordult Andrew Harryhoz. – Robinnal egy hátrányos helyzetű fiatalokból álló csoportban találkoztam, akikkel a szabadidőmben foglalkoztam. Bokszedzéseket tartottunk nekik, és amikor az önuralom jelentőségéről papoltam nekik, elmeséltem néhány történetet a múltamból, amiben persze volt némi csúsztatás. Robin nagy buzgalmában bizonyára félreértett valamit. Toowoomba hirtelen elkomolyodott. – Mi valójában egészen kedves fiúk vagyunk, Harry. Hagyjuk, hogy néhányszor megüssenek, azután beviszünk nekik néhány finomabb találatot, hogy tudják, kinek a kezében van a gyeplő, érted? Utána általában már nincs sok hátra ahhoz, hogy feladják a meccset. Ez a fickó viszont nagyon is tudott bokszolni, meg is sérülhetett volna valaki. Az ilyenek csak azt kapják, amit érdemelnek. Kinyílt az ajtó: – A rohadt életbe, Toowoomba, mintha nem lenne már e nélkül is elég bajunk! Muszáj volt betörnöd a helyi rendőrfőnök vejének az orrát? – Terry meglehetősen bosszúsnak tűnt, amit azzal is nyomatékosított, hogy a padlóra köpött. – Teljesen ösztönös volt, főnök – válaszolta Toowoomba a bagótól barna köpetet szemlélve. – Többet nem fordul elő. – Azzal titokban Andrew–ra kacsintott. 42

Felálltak. Toowoomba és Andrew összeölelkeztek és váltottak néhány szót egy olyan nyelven, amiből Harry egy kukkot sem értett. Ő maga igyekezett gyorsan vállon veregetni Toowoombát, hogy megússzon egy újabb csontropogtató kézfogást. – Miféle nyelv volt, amin az előbb beszéltetek? – kérdezte Harry, amikor újra az autóban ültek. – Ja, az? Kreol. Angol és bennszülött szavak keveréke. Nagyon sok őslakos beszéli országszerte. Hogy tetszett a boksz? Harry nem is tudta pontosan, mit válaszoljon. – Érdekes volt figyelni, ahogy kerestél néhány dollárt, de mostanra már akár Nimbinben is lehetnénk. – Ha nem jöttünk volna ide, akkor ma este nem lehetnél Sydneyben – hűtötte le Andrew. – Az ember nem azért beszél meg randit egy ilyen nővel, hogy utána egyszerűen lelépjen. Lehet, hogy a jövendőbeli feleségedről és gyermekeid anyjáról van szó, Harry. Erre mindketten elnevették magukat, s az autó nekilódult a lemenő nap fényében. Jócskán besötétedett, mire visszaértek Sydneybe, de a város közepén álló tévétorony hatalmas villanykörteként mutatta nekik az utat. Andrew nem messze az Operaháztól, a Circular Queynél leparkolt. Az autó fényszórója előtt egy denevér cikázott. Andrew rágyújtott és intett Harrynak, hogy maradjon ülve. – Tudtad, hogy az őslakosoknál a denevér a halál szimbóluma? Harry nem tudta. – Képzelj el egy helyet, ahol az emberek több mint negyvenezer éve élnek teljes elszigeteltségben. Vagyis még soha nem hallottak sem a zsidó, sem a keresztény vallásról, az iszlámról nem is beszélve, mivel egy óceán választja el őket a legközelebbi kontinenstől. Ennek ellenére megvan a saját teremtéstörténetük. Az első ember Ber–rok–boorn volt. Őt Baiame alkotta, aki mindennek a kezdete volt, aki maga a szeretet, és védelmezője az összes teremtett dolognak. Tényleg elég kedves fickó volt ez a Baiame, vagyis a Nagy Szellem. Miután Ber–rok–boornnak és a feleségének egy mindenféle szempontból kiváló helyet adott lakóhelyül, szent jelét egy közeli yarran fára tette, amelyre egy méhrajt telepített. – „Bárhonnan gyűjthettek magatoknak élelmet ezen a földön, amit nektek adtam, de ez itt az én fám”, figyelmeztette az emberpárt. „Ha mégis megpróbálnátok a fáról élelmet szerezni, rengeteg baj és 43

gonoszság ér majd benneteket és utódaitokat”. Valahogy így hangzott. A lényeg az, hogy egy nap, amikor Ber–rok–boorn elment tűzifát gyűjteni, a felesége a yarran fa felé vetődött. Amikor észrevette a fölébe terebélyesedő szent fát, először megijedt, de azután látta, hogy rengeteg tűzifa hever alatta, így mégsem az első gondolatának engedelmeskedett, ami az volt, hogy iszkoljon onnan, amilyen gyorsan csak tud. Baiame egyébként sem említette egy szóval sem a tűzifát. Miközben összeszedegette az ágakat, halk zümmögést hallott a feje fölül. Felnézett, és megpillantotta a méhrajt és a fa törzsén lefelé csordogáló mézet. Azelőtt egyszer kóstolt csak mézet, akkor is mindössze egy csöppet, itt viszont több étkezésre is elegendő volt belőle. A nap fénye szinte szikrázott az édes cseppeken, Ber–rok–boorn felesége pedig képtelen volt ellenállni a kísértésnek és felmászott a fára. – Abban a pillanatban feltámadt a szél és egy óriási, fekete szárnyú, hátborzongatóan sötét alak kezdett keringeni körülötte. Narahdarn volt az, a denevér, akit Baiame a fa őrzésével bízott meg. Az asszony leesett a földre, majd visszarohant a barlangjukba, és elrejtőzött. De már késő volt, mert beengedte a halált a világba, amit Narahdarn, a denevér szimbolizált, és Ber–rok–boorn minden leszármazottját ez az átok sújtja. A yarran fa pedig keserű könnyeket hullatott a tragédia miatt. Könnyei végigcsorogtak a törzsén és megdermedtek, ezért van, hogy a yarran fa kérgén vörös gumi található. Andrew elégedetten beleszippantott a cigarettába. – Az ausztrál Adám és Éva, nem igaz? Harry bólintott. El kellett ismernie, hogy a két történet majdhogynem azonos. – Talán egyszerűen arról van szó, hogy az emberek, függetlenül attól, hogy a bolygó mely pontján élnek, valamilyen módon ugyanazokkal a látomásokkal és fantáziaképekkel bírnak. Hogy ezek természetünknél fogva ott lakoznak bennük, mondhatni ott vannak készen mindenki merevlemezén. És hogy a különbözőségek ellenére előbb vagy utóbb végül ugyanazokhoz a válaszokhoz jutunk. – Reméljük – bólintott Andrew, és összehúzott szemmel vizsgálta a cigarettafüstöt. – Reméljük. Harry már a második kóláját rendelte, amikor Birgitta kilenc után 44

tíz perccel megérkezett. Egyszerű, fehér pamutruhát viselt, vörös haját pedig lófarokba kötötte. – Már attól féltem, hogy nem is jössz – mondta Harry. Bár ugratásképp mondta, valójában teljesen komolyan gondolta. Tulajdonképpen attól a perctől kezdve ettől tartott, hogy a találkozót megbeszélték. – Tényleg? – kérdezte Birgitta svédül, és hamiskás pillantást vetett Harryra, aki ösztönösen érezte, hogy kellemes estének néznek elébe. Zöld sertéscurryt és wokban készített kesudiós csirkét rendeltek, valamint egy üveg Chardonnay–t és egy Perrier–t. – Meg kell, hogy mondjam, nagyon meglepődtem, hogy Skandináviától ilyen távol is találkozhatok svédekkel. – Pedig nem olyan meglepő, ugyanis nagyjából kilencvenezer svéd él Ausztráliában. – Micsoda? – A legtöbben a második világháború előtt vándoroltak ki. Azután a nyolcvanas években, amikor nőni kezdett munkanélküliség Svédországban, szintén nagyon sok fiatal költözött ide. – Én meg abban a hitben éltem, hogy nektek svédeknek már akkor hiányozni kezd a húsgombóc és a májusfa, amikor épp csak elértétek Helsingørt. – Alighanem összekeversz bennünket a norvégokkal. Olyan eszelősek tudtok lenni! Az összes norvégnak, akivel idelenn találkoztam, már néhány nap elteltével honvágya volt, két hónap múlva meg már utaztak is haza. Vissza a norvég mintás pulcsikhoz! – Csak Inger nem? Birgitta elcsendesedett. – Nem, Inger nem. – És azt tudod, hogy ő miért maradt itt? – Ugyanazért, amiért a legtöbbünk. Az ember ideutazik nyaralni, beleszeret az országba, a klímába, a könnyed életbe vagy valami pasiba. Megpróbálja meghosszabbíttatni a tartózkodási engedélyét. A skandináv lányok általában könnyen találnak munkát a bárokban, aztán hirtelen távol kerül az otthon, és már nem is olyan nehéz maradni. – Veled is így történt? – Valahogy így. Egy ideig csendben ettek. A curry nagyon jó volt, sűrű és erős. – És mit tudsz Inger új barátjáról? – Ahogy a múltkor is mondtam, csak 45

egyszer járt a bárban. Inger Queenslandben találkozott vele. Azt hiszem, a Fraser–szigeten. A pasas úgy nézett ki, mint egy tipikus hippi, pedig én azt hittem, hogy azok már rég kihaltak. De mint kiderült, itt Ausztráliában még mindig rengetegen vannak, mintha mi sem történt volna. Hosszú copfokba font haj, színes, bő szabású ruhák, szandál. Úgy festett, mintha egyenesen Woodstock tengerpartjáról termett volna ide. – Woodstock az ország belsejében fekszik. New Jerseyben. – De volt ott valami tó, amiben fürödtek, nem? Legalábbis nekem úgy rémlik. Harry alaposabban megnézte a lányt. Kissé előrehajolva ült és az evésre koncentrált. A szeplők szinte összenőttek az orrán. Harry elképesztően bájosnak találta. – Neked erről nem is kellene tudnod, annyira fiatal vagy. A lány nevetett. – És te mi vagy? Nagypapi? – Én? Hát, néhanap bizony az vagyok. Ez a munka olykor ezzel jár – valahol idebenn mintha gyorsabban öregedne az ember. De remélhetőleg még nem vagyok annyira kiábrándult és kiégett, hogy itt és most ne érezzem élőnek magamat. – Ó, te szegény... Harrynak nevetnie kellett. – Azt hiszel, amit akarsz, de nem azért mondtam, hogy az anyai érzéseidre apelláljak – bár talán az sem lett volna elvetendő ötlet –, hanem tényleg ez a helyzet. A pincér épp az asztaluk mellett ment el, Harry pedig kihasználta az alkalmat és kért még egy üveg ásványvizet. – Egy gyilkossági ügy felderítése során az ember mindig megsérül valamelyest. Sajnos, egy–egy ilyen történet mögött rendszerint kevesebb rafinéria és több emberi mocsok meg szomorú sors van, mint amennyit az ember az Agatha Christie–krimik alapján feltételez. Kezdetben én is az igazság bajnokaként tekintettem magamra, de mára már inkább érzem magam kukásnak. A gyilkosok általában nyomorúságos flótások, és csak ritkán nehéz tíz jó okot találni arra, hogy miért váltak olyanná, amilyenek. Ezért minden nyomozás rendszerint úgy végződik, hogy az ember leginkább frusztráltnak érzi magát. Mégpedig azért, mert ezek az emberek nem elégszenek meg azzal, hogy tönkreteszik a saját életüket, hanem másokat is magukkal rántanak a mélybe. Valószínűleg ez egy hangyányit még mindig szentimentálisán 46

hangzott... – Sajnálom, nem akartam cinikusnak tűnni. Értem, mire gondolsz – mondta a lány. Az utca felől meleg fuvallat érkezett, amitől az asztalukon álló gyertya lángja táncba kezdett. Birgitta mesélt magáról és a barátjáról, arról, hogyan pakolták össze a hátizsákjukat négy évvel ezelőtt és indultak útnak Svédországból. Elmondta, hogyan jutottak el busszal és stoppal Sydneyből Cairnsbe, hogy sátorban és olcsó ifjúsági szállókon éjszakáztak, majd utóbbihoz hasonló helyeken dolgoztak recepciósként és szakácsként. Búvárkodtak a Great Barrier Riefnél, teknősök és pörölycápák között úszkáltak. Meditáltak az Ayers Rocknál, elvonatoztak Adelaide–ből Alice Springsbe, voltak a Crowded House koncertjén Melbourne–ben és végül egy sydneyi motelben kötöttek ki. – Különös, hogy valami, ami ennyire jól működik, ekkora... tévedés tud lenni. – Tévedés? Birgitta egy kissé habozott. Talán úgy volt vele, hogy már így is eleget mesélt ennek a tolakodó norvégnak. – Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Útközben elveszítettünk valamit. Valamit, ami korábban adott volt és magától értetődőnek vettünk. Nem néztünk már egymásra és lassacskán nem is érintettük meg egymást. Egész egyszerűen útitársakká váltunk, akik azért vannak együtt, mert a kétágyas szoba olcsóbb és kettesben biztonságosabb sátorban éjszakázni. Amikor Noosában találkozott egy német milliomos lányával, én tovább utaztam, hogy nyugodtan beteljesedhessen az affér. Számomra teljesen közömbös volt az egész. Amikor megérkezett Sydneybe, azt mondtam neki, hogy beleszerettem egy amerikai szörfösbe. Nem tudom, hogy hitt–e nekem, valószínűleg megértette, hogy mindkettőnknek ürügyet szolgáltattam a szakításra. Megpróbáltunk veszekedni egy sydneyi motelszobában, de még az sem ment. Végül megkértem, hogy utazzon előre Svédországba, én majd hamarosan követem. – És időközben elég nagy előnyt kapott. – Hat évig voltunk együtt. Elhiszed nekem, ha azt mondom, hogy szinte már nem is emlékszem arra, hogy néz ki? – Persze. Birgitta felsóhajtott. – Én sosem hittem volna. Annyira biztos voltam benne, hogy összeházasodunk, gyerekeink lesznek és Malmö egyik elővárosában fogunk majd élni egy kis 47

házban. Kertünk is lesz, reggelente ott hever majd a lépcsőn a Sydsvenska Dagbladet, erre most – most már szinte nem is emlékszem a hangjára, vagy hogy milyen volt vele szeretkezni, vagy... – Harryra pillantott. – Vagy hogy mindig túl udvarias volt ahhoz, hogy megkérjen, fogjam már be végre, amikor néhány pohár bor után folyamatosan jártattam a számat. Harry szélesen elmosolyodott. Birgitta nem tette szóvá, hogy egyáltalán nem ivott a borból. – Nem udvarias vagyok, hanem érdekel – válaszolta. – Most már inkább te mesélj magadról valami többet annál, hogy rendőr vagy. Birgitta előrehajolt az asztal fölött. Harry igyekezett nem a dekoltázsába bámulni. Halványan megcsapta a lány illata, és mohón beszívta a levegőt. Nem hagyhatja becsapni magát. Csak Karl Lagerfeld vagy Christian Dior minden hájjal megkent emberei tudják ilyen pontosan, mivel lehet az orránál fogva vezetni egy szerencsétlen flótást. A lány illata fantasztikus volt. – Nos – vágott bele Harry. – Van egy húgom, az anyám néhány évvel ezelőtt meghalt, egy olyan lakásban élek Oslo Tøyen városrészében, amitől nem bírok megszabadulni. Nem tudok felmutatni semmilyen hosszú távú kapcsolatot, sőt, mindössze egy olyan eset volt, ami valóban nyomot hagyott bennem. – Tényleg? És most sincs senki az életedben? – Igazából nincs. Van néhány nő, akikkel könnyed és felszínes viszonyt ápolok, őket néha felhívom, ha egy ideje nem jelentkeztek. Birgitta a homlokát ráncolta. – Valami baj van? – kérdezte Harry. – Nem tudom, hogyan vélekedjek az ilyen típusú férfiakról. Vagy nőkről. Ebből a szempontból egy kissé régimódi vagyok. – Mindezt természetesen már magam mögött hagytam – mondta Harry, és felemelte az ásványvizes palackot. – És azt sem tudom, hogy az ilyen ügyes védéseket kedvelem–e – tette hozzá Birgitta, és koccintott Harryval. – Akkor mi a fontos neked egy férfiban? A lány a kezébe támasztotta az állát és a levegőbe bámult. – Nem tudom. Azt hiszem, arról többet tudok, hogy mit nem szeretek egy pasiban, mint arról, hogy mit szeretek. – Mi az, amit az ügyes válaszokon kívül nem szeretsz? – Azokat a férfiakat, akik megpróbálnak kikezdeni velem. – Nagyon kikészít? Birgitta elnevette magát. – Hadd adjak neked 48

néhány tippet, Casanova. Ha el akarsz kápráztatni egy nőt, el kell érned, hogy kivételesnek és páratlannak higgye magát, hogy úgy érezze, különleges bánásmódban van része, olyasmiben, amiben senki másnak. Azok a férfiak, akik bárokban próbálnak lányokat felszedni, egyszerűen képtelenek ezt felfogni. De mit jártatom itt a számat, az ilyen szabadelvű fickóknál, mint te, olyan ez, mint gyöngyöt vetni a disznók elé. Harry nevetett. – A néhány alatt valójában kettőt értettem. Azért mondtam néhányat, mert az egy kicsit vadabbul hangzik, szinte... háromnak. Az egyikük ráadásul az utolsó találkozásunkkor azt mondta, hogy éppen vissza készül térni az exéhez. Megköszönte, hogy nem bonyolítottam túl a dolgokat és hogy a kapcsolatunk olyan... felszínes volt. A másikuk pedig egy olyan nő, akit egyszer valamikor nagyon szerettem volna megszerezni és akinek most meggyőződése, hogy – bár én közben szakítottam vele –, nekem kötelességem gondoskodnom arról, hogy neki – amíg valamelyikünknek új kapcsolata nem lesz –, legalább minimálisan kielégítő szexuális élete legyen. Egy pillanat... Miért is kell most nekem védekeznem? Én tényleg rendes fickó vagyok, a légynek sem tudnék ártani. Gondolod, hogy megpróbálok elkápráztatni valakit? – Ó, igen. Megpróbálsz elkápráztatni engem. Ne is próbáld tagadni! Harry nem tagadta. – Rendben. És hogy megy? Birgitta belekortyolt a borba, és elgondolkodva nézett maga elé. – Azt hiszem, egészen jól. De legalábbis nem reménytelen. Szerintem nem lesz itt semmi baj... Egészen jól boldogulsz. – Ez olyan gyenge kettesnek hangzott. – Úgy valahogy. Odalenn a sötét és szinte teljesen elhagyatott kikötőben friss szél fújdogált. A kivilágított Operaház lépcsőjén egy elképesztően testes ifjú pár pózolt a fényképész előtt. A fotós ide–oda vezényelte őket, a friss házasoknak pedig láthatólag nehezükre esett, hogy súlyos testüket újra át – és áthelyezzék. Végül azonban sikerült dűlőre jutniuk, és a fotózás nagy kacagások közepette véget ért. – Ilyen lehet az, amikor az embert majd szétveti a boldogság – jegyezte meg Harry. – Vagy svédül nincs ilyen kifejezés? – De, 49

előfordul, hogy használjuk. – Birgitta kihúzta a hajából gumit és megállt az Operaház előtti korlátnál. – Igen, előfordul – ismételte meg, inkább csak magának. Szeplős orrát a tenger felé fordította, és a szél hátrafújta vörös haját az arcából. Úgy nézett ki, mint egy szakállas medúza. Harrynak eddig fogalma sem volt róla, hogy egy szakállas medúza ilyen szép lehet.

4. Egy Nimbin nevű város, egy kávéfőző és Edvard Grieg Amikor a gép leszállt Brisbane–ben, Harry órája tizenegyet mutatott, pedig a stewardess a hangszóróban határozottan azt állította, hogy még csak tíz óra van. – Queenslandben nem használnak nyári időszámítást – magyarázta Andrew. – Nagy politikai ügy kerekedett belőle idefenn, aztán végül népszavazásra bocsátották, és az itt élők egyhangúlag leszavazták. – Te jó ég, úgy tűnik, mintha a begyepesedett fehér tuskók földjére érkeztünk volna. – Én mondtam, haver. Nem sokkal ezelőttig a hosszú hajú férfiak nem léphettek be az államba. Egyszerűen kitiltották őket. – Most csak viccelsz, ugye? – Queensland bizony más. Lehet, hogy legközelebb a skinheadek következnek... Harry vigyorogva simított végig rövidre nyírt, szőke haján. – Van még valami, amit érdemes tudnom Queenslandről? – Hát, ha lapul némi marihuána a zsebedben, akkor jobb, ha a gépen hagyod. A queenslandi drogtörvények szigorúbbak, mint a déli tagállamoké. Nem véletlen, hogy az Aquarius fesztivált Nimbin–ben rendezték meg, ami még éppen Új–Dél–Wales északi határán fekszik. Megkeresték az Avis autókölcsönző irodáját, ahol már előkészítettek számukra egy autót. – Cserébe viszont Queenslandhez tartozik például a Fraser–sziget, ahol Inger Holter Evans White–tal találkozott. Az a sziget olyan, mint egy hatalmas homokpad, a közepén azonban esőerdők és a világ legtisztább vizű tavai rejtőznek. A homok pedig olyan fehér, mintha a part márványból lenne. Kvarchomoknak nevezik, mert 50

sokkal magasabb a szilíciumtartalma, mint a normál homoké. Akár azonnal a számítógépbe lapátolhatja az ember. – A bőség földje, nem igaz? – mosolygott a pult mögött álló férfi, és egy kulcsot nyújtott feléjük. – Ford Escort? – húzta a száját Andrew, de azért aláírta a nyomtatványt. – Még mindig létezik? – Különleges akció, uram. – Azt nem kétlem. A napfény élesen tűzött le a Pacific Highway–re, a távolban pedig kristálycsillár módjára ragyogtak Brisbane üveg – és kőépületeinek körvonalai. – Szép – jegyezte meg Harry. – Olyan tiszta és rendezett. Mintha egy egyszerű vázlat alapján hirtelen felépítették volna az egészet. – Annyira nem is jársz messze az igazságtól, Brisbane majdhogynem vadonatúj város. Néhány évvel ezelőtt még csak egy nagyobbacska falu volt itt, néhány ezer földművessel. Ha jól megfigyeled, az itt élők egy részének még mindig karikalába van. Olyan a város, mint egy modern konyha egy parasztházban: csillogó, letisztult és praktikus – egy rakás kérődző tehénnel körülvéve. – Ez igazán érzékletes kép volt, Andrew. – Nem kell élcelődni, kibic! Miután elhagyták a főutat, hullámzó, zöld tájon, erdők és megművelt földek között haladtak tovább kelet felé. – Isten hozott az ausztrál vidéken – mondta Andrew. A réteken kérődző tehenek mélán bámultak a kocsi után. Harry felnevetett. – Mi az? – kérdezte Andrew. – Ismered az a Larson képregényt, amelyikben a tehenek két lábon állva, cigarettázva csevegnek a mezőn, amikor az egyik felkiált: „Vigyázz, autó!” Csend. – Ki az a Larson? – Felejtsd el. Alacsony, verandás házak mellett hajtottak el, az ablakokon szúnyogháló, a feljárókon pedig kisteherautók parkoltak. Az utak mentén méhkaptárok, széles hátsójú, mélabús tekintetű igáslovak, valamint karámok váltogatták egymást, ahol disznók dagonyáztak 51

elégedetten a sárban. Az utak egyre keskenyebbé váltak. Dél körül megálltak tankolni egy kis településen, amelynek a helységtábláján az Uki felirat szerepelt, valamint az az információ, hogy a települést kétszer egymás után is Ausztrália legtisztább városának választották. – Szentséges ég – nyögte Harry, amikor begurultak Nimbinbe. A város kicsiny központja a szivárvány összes színében pompázott, a járókelőket pedig mintha egyenesen Harry videogyüjteményének egyik Cheec és Chong filmjéből telepítették volna ide. – Ez tiszta hetvenes évek! – fakadt ki. – Úgy értem... Odanézz, ott van Peter Fonda és épp Janis Joplinnal smárol. A főutcán lassan végigguruló autót álmatag tekintetek kísérték. – Ez fantasztikus. Sosem hittem volna, hogy vannak még ilyen helyek. Komolyan mondom, meg kell szakadni a röhögéstől. – Miért? – kérdezte Andrew. – Szerinted nem vicces? – Vicces? Mi ezen olyan vicces? – dörmögte Andrew. – Értem én, hogy ma már könnyű nevetni ezeken az álmodozókon. Tudom, hogy a mai fiatalok számára a virággyermekek generációja csupán egy csapat füvest jelent, akik nem csináltak mást, csak dobgitáron játszottak, felolvasták egymásnak a verseiket és ötletszerűen dugtak egymással. És azt is látom, hogy Woodstock egykori szervezői ma már nyakkendőben adnak interjút, és nevetve mesélnek a régi eszmékről, amelyek mostanra már számukra is elképesztően naivnak tűnnek. De azok nélkül az eszmék nélkül, amelyekért ez a generáció kiállt, a világ ma egészen más lenne. Az olyan jelszavak, mint béke és szeretet, talán közhelynek hatnak, de mi akkoriban komolyan gondoltuk. Teljes szívünkből. – Nem voltál te egy kicsit idős ahhoz, hogy hippi legyél, Andrew? – Dehogynem. Egy ravasz, vén hippi voltam – vigyorodott el Andrew. – Nem egy fiatal teremtés részesülhetett abban a kiváltságban, hogy Andrew bácsi vezette be elsőként a szerelem változatos misztériumába. Harry Andrew vállába bokszolt. – Én meg már azt hittem, hogy épp az idealizmus témáját feszegeted, te 52

vén szoknyapecér. – Természetesen idealizmus volt – méltatlankodott Andrew. – Nem hagyhattam ezeket a törékeny rügyeket holmi otromba, pattanásos tizenévesekre, hogy aztán szegény lányok traumatizálva töltsék a hetvenes éveket. – Vagyis ez volt a hetvenes évek legfontosabb vívmánya? Andrew a fejét rázta. – Dehogyis, ember. A legfontosabb dolog ott volt a levegőben. A szabadság, az emberekbe vetett hit, a lehetőség, hogy fel lehet építeni valami újat. És még ha Bill Clinton azt is állítja, hogy soha nem szívott marihuánát, akkor is ugyanazt a levegőt, ugyanazt a szellemiséget lélegezte be, mint mi, többiek. És ez természetesen hatással volt mindarra, amivé lettünk. A fenébe is, legalább öt évig vagy még tovább vissza kellett volna fojtanod a lélegzetedet ahhoz, hogy ne kerüljön belőle semmi a véredbe! Úgyhogy, csak nevess, Harry Holy. Húsz év múlva, amikor a trapéznadrág és a rémes versek már végképp feledésbe merülnek, egészen más fénybe kerülnek majd az akkori eszmék, emlékezz a szavamra! Harry továbbra is csak nevetett. – Ne vedd magadra, Andrew, de tudod, én egy generációval később nőttem fel. Ahogy ti kiröhögtétek az ötvenes évek generációjának szűk ingjeit és brillantinos frizuráit, úgy mi is nevettünk a Lennon– szemüvegeken és a hajba tűzött virágon. Szerinted a mai tizenévesek nem az olyan fazonokon vihognak, mint én? Ez a világ sora. Itt viszont teljesen úgy érzi az ember, mintha a hetvenes évek soha nem értek volna véget. Andrew lemondóan legyintett. – Szerintem itt Ausztráliában különösen jó feltételei vannak az ilyesminek. A hippihullám soha nem halt el teljesen, hanem inkább átment ebbe a New Age– mozgalomba. A könyvesboltokban minimum egy fal kizárólag olyan könyvekkel van tele, amik az alternatív életstílussal, a természetgyógyászattal, a belső énnel, a vegetarianizmussal foglalkoznak, meg azzal, hogy miként éljünk harmóniában önmagunkkal és a környezetünkkel. Csak éppen nem szív mindenki füvet. – De ez itt nem a New Age, Andrew! Ezek itt a jó öreg, beszívott hippik, se több, se kevesebb. Andrew kinézett a kocsi ablakán és elnevette magát. Az egyik padon egy hosszú, ősz szakállú férfi ült 53

köntösben és az ujjaival V–t formázva feléjük intett. Azután egy tábla következett, rajta a „Marihuána Múzeum”, felirattal és egy régi, sárga Volkswagen busz rajzával. Alatta kisebb betűkkel ez állt: „Belépődíj: egy dollár. Ha nem tudsz fizetni, egyszerűen csak menj be.” – A drogmúzeum – intett a tábla felé Andrew. – Nagyrészt csak limlomokat állítottak ki, de ha jól emlékszem, van néhány eredeti fotó Ken Kesey, Jack Kerouac és a többi úttörő mexikói útjairól abból az időből, amikor tudattágító szerekkel kísérleteztek. – Azokból az időkből, amikor az LSD még veszélytelen volt? – A szex pedig simán csak egészséges. Csodálatos idők voltak, Harry Holy. Bírtad volna, haver. Jóval feljebb parkoltak le a főutcán, majd visszasétáltak. Harry levette az orráról Ray Ban napszemüvegét és igyekezett civilnek tűnni. Láthatólag csendes nap volt a mai Nimbin életében, így aztán Harry és Andrew útja a kereskedők közt vesszőfutássá változott: – Nagyon jó fű! A legjobb Ausztráliában, haver! Pápua Uj–Guineá– ból való, valami eszméletlen! – Pápua Új–Guinea – horkantotta Andrew. – Még itt, a fű fővárosában is azt hiszik, hogy csak azért, mert messzebbről jön, jobb lehet az anyag? Én csak annyit mondok: vegyél ausztrált! A múzeum előtt egy állapotos, de különben nagyon vékony lány üldögélt, és magához intette Harryékat. Nehéz lett volna megállapítani a korát, lehetett húsz, de akár negyvenéves is. Bő, színes ruhadarabokat viselt, az inge alsó gombjai nyitva voltak, kiálló, meztelen pocakján úgy feszült a bőr, mint a dobon. Harrynak valahogy ismerősnek tűnt, de talán csak hasonlított valakire. A lány pupillája egyértelműen elárulta, hogy reggelije a fűnél valami lényegesen pörgősebb anyagot tartalmazott. – Valami mást keresnek? – kérdezte Harryékat. Láthatólag felmérte, hogy egyikük sem mutatott különösebb érdeklődést a marihuána iránt. – Nem... – kezdte Harry. – Acid? LSD? LSD–t akartok, ugye? – a nő gyorsan, nyomatékosan beszélt és közben feléjük hajolt. – Nem, nem akarunk LSD–t – válaszolta Andrew halk, határozott hangon. – Valami mást keresünk, világos? A lány ülve maradt és rájuk bámult. Andrew jelezte, hogy induljanak tovább, mire a lány, mintha a hasa csöppet 54

sem akadályozná, felpattant, és megragadta Andrew karját: – Oké. De azt nem tudjuk itt lebonyolítani. Tíz perc múlva találkozunk abban a bárban. Andrew biccentett, a nő pedig sarkon fordult, majd hatalmas hasát maga előtt tolva elindult lefelé az utcán, egy kölyökkutya pedig utána szegődött. – Tudom, mi jár a fejedben, Harry – gyújtott meg egy cigarettát Andrew. – Hogy nem volt szép dolog egy láthatólag jólelkű anyát abba a hitbe ringatni, hogy heroint fogunk venni tőle. És hogy a rendőrőrs mindössze száz méterre van innen, ahol bizonyára megkaptunk volna minden információt ahhoz, hogy megtaláljuk Evans White–ot. De valami azt súgja, hogy így tanulságosabb lesz. Menjünk, igyunk meg egy sört, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Fél órával később a jólelkű anya egy férfival az oldalán lépett be a szinte üres bárba. A férfi legalább annyira hajszoltnak tűnt, mint a nő, pontosabban úgy festett, mint Drakula Klaus Kinski–féle kiadása: sápadt volt, csontsovány, fekete ruhát viselt és sötét karikák éktelenkedtek a szeme körül. – Ezt a figurát nézd meg – suttogta Andrew. – Őt aztán igazán nem lehet azzal vádolni, hogy nem teszteli le, amit árul. A jólelkű anya és a Kinski–klón szaporán lépkedtek feléjük. Utóbbi láthatólag nem kívánt a szükségesnél több időt tölteni a nappali fényben, így gyorsan át is ugrotta az udvariassági formulákat: – Mennyit akartok venni? Andrew látványosan hátat fordított neki. – Még mindig túl sokan vannak itt ahhoz, hogy konkrét legyek, mister – közölte anélkül, hogy megfordult volna. Kinski odaintett a jólelkű anyának, aki savanyú arcot vágva odébbállt. Feltehetőleg százalékot kapott, és Harry meglátása szerint Kinski és közte a bizalom olyan szinten állhatott, mint általában a narkósok között szokott: vagyis nullán. – Semmi nincs nálam, ha pedig netán zsaruk vagytok, letépem a tökeiteket. Előbb mutassátok a lét, aztán eltűnünk innen. – A férfi idegesen hadart, a pillantása pedig nyugtalanul ugrált. – Messze van innen? – kérdezte Andrew. – It’s a short walk, but a lo–ong trip12 – A férfi mosoly gyanánt egy rövid pillanatra felvillantotta fogsorát. 55

– Jól van, haver. Ülj le és fogd be a szád – közölte Andrew a magasba emelve igazolványát. Kinski megdermedt. Harry, nyomatéket adván társa szavainak, felemelkedett és megütögette hátul a derekán az övét. – Mi ez az amatőr színjáték? Mondtam már, hogy nincs nálam semmi – zökkent le a férfi dacos képpel az Andrew előtt álló székre. – Gondolom, ismered a helyi seriffet meg a helyettesét? Felteszem, ők is elég jól ismernek téged. De vajon azt is tudják, hogy újabban heroint is árulsz? A pasas vállat vont. – Ki beszélt itt heroinról? Én azt hittem, hogy fűről... – Természetesen, szóba sem került a heroin, sőt, az sincs kizárva, hogy a továbbiakban sem vesztegetünk rá egy szót sem, feltéve, ha kapunk tőled néhány információt. – Most csak vicceltek, ugye? Kockáztassam, hogy spicliskedés miatt letépjék a fejemet, csak mert két vadidegen zsaru, akiknek az égvilágon semmi nincs a kezükben ellenem, hirtelen beállít és... – Miféle spicliskedés? Itt futottunk össze, de sajnos nem tudtunk megegyezni sem az árról, sem az áruról – ennyi. Még tanúd is van rá, hogy egy teljesen szokványos üzlet miatt találkoztunk. Csak tedd, amit mondunk és soha többé nem látsz bennünket idefenn sem te, sem mások. Andrew rágyújtott és hunyorogva méregette az asztal túloldalán gubbasztó, szerencsétlen narkóst, majd a füstöt az arcába fújva folytatta: – Ha nem kapjuk meg, amit akarunk, nem kizárt, hogy távozásunkkor kitűzzük magunkra a rendőrségi jelvényeket, és lesz néhány letartóztatás, amik miatt nem leszel túl népszerű a környéken. Azt nem tudom, hogy valóban bevett retorzió–e errefelé a spiclikkel szemben az általad említett fejletépés, mivel a füvesek általában békés népek. De talán tudnak egyet–mást, és egyáltalán nem lennék meglepve, ha a seriff egy este merő véletlenségből rábukkanna a teljes raktáradra. Tudod, a füvesek egyébként sincsenek odáig attól, hogy keményebb anyagokkal üzletelő konkurenciájuk van. A nagy mennyiségű heroinnal való kereskedésért kiszabható büntetés mértékével pedig te is tisztában vagy, nem igaz?

56

Kinski arcába újabb adag cigarettafüst érkezett. Nem adatik meg minden nap a lehetőség, hogy az ember telefüstölje egy ilyen rohadék képét, gondolta Harry. – Oké – mondta Andrew, amikor a férfi nem válaszolt. – Evans White. Szépen elmeséled nekünk, hogy ki ő, hol van, és hogyan tudunk rajtaütni. Gyerünk! Kinski körülnézett. Ahogy beesett arcú, nagy feje körbefordult vékony nyakán, egy keselyűhöz hasonlított, aki a tetem mellett gubbasztva azt kémleli, nem jönnek–e vissza az oroszlánok. – Csak ezt? – kérdezte. – Semmi többet? – Semmi többet – válaszolta Andrew. – És biztos lehetek abban, hogy tényleg nem jöttök vissza és akartok majd még többet? – Ebben egyáltalán nem lehetsz biztos. A férfi bólintott, mintha előre tudta volna, hogy ez lesz. – Oké. A pasas egyelőre még nem nagy hal, de az alapján, amit hallottam róla, jó úton halad. Korábban Madame Rosseau–nak, az itteni drogkirálynőnek dolgozott, de mostanra már a saját üzletét építgeti. Fű, LSD és talán valamennyi morfium. A fű ugyanaz, amit a többiek árulnak idefenn, helyi termesztés. De alighanem jó összeköttetései vannak Sydneyben is, ahová füvet szállít olcsó és tiszta LSD–ért cserébe. Most az a sláger. – Nem az extasy vagy a heroin? – kérdezte Harry. – Már miért azok lennének? – kérdezte Kinski savanyú képpel. – Nos, én csak abból indulok ki, hogy felénk mi a helyzet, de a felmérések szerint Angliában is hasonló. A house–hullám után a tizenhat éven felüliek több mint ötven százaléka próbálta már az extasyt. A Trainspotting után pedig a heroin lett divatdrog... – Mi? House? Trainspotting? – A férfi értetlenül bámult rá. Harry már máskor is észrevette, hogy a narkósok gyakran észrevétlenül elmennek a jelen történései mellett. – Hol találjuk meg Evanst? – kérdezte Andrew. – Sokat van Sydneyben, de néhány nappal ezelőtt láttam a városban. Van egy fia, aki gyakran felbukkan itt az anyjával Brisbane–ből. Azt nem tudom, hogy a nő most merre van, de amikor Evans Nimbinben tartózkodik, a gyerek többnyire az ő birtokán van. Röviden elmagyarázta nekik, merre találják a birtokot. – Miféle fazon ez a White? – tudakolta Andrew. 57

– Nos, hogy is fogalmazzak? – vakarta meg az állát Kinski. – Egy elbűvölő seggfej, azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Andrew és Harry biccentettek, hogy értik, mire gondol. – Ami az üzletet illeti, nagyon egyenes, viszont nem szeretnék a nője bőrében lenni, ha értitek, mire gondolok. Harryék kérdő pillantással rázták a fejüket. – White egy igazi szépfiú, aki nem éppen arról híres, hogy egyszerre egy csajjal beérné. Állandóan van valami ribillió a női között, visítoznak, tépik egymást, úgyhogy senki sem lepődik meg azon, amikor egyikük–másikuk időnként monoklival bukkan fel. – Hm. Ismersz egy Inger Holter nevű, szőke, norvég lányt? A múlt héten holtan találták Sydneyben a Watson Bay–en. Meggyilkolták. – Valóban? Soha nem hallottam róla. – Kinski nyilvánvalóan nem sokat bújta a lapokat. Andrew elnyomta a cigarettát, majd felálltak az asztaltól. – Biztos lehetek benne, hogy tartjátok a szátokat? – kérdezte gyanakvó arccal Kinski. – Hogyne – válaszolta Andrew, és az ajtó felé vette az irányt. A rendőrőrs a főutcán volt, mintegy százméternyire a múzeumtól, és pont úgy festett, mint egy közönséges lakóház. Az egyetlen különbséget az előkertbe állított „Rendőrőrs” feliratú tábla jelentette. A seriff és helyettese egy–egy hatalmas íróasztal mögött ült a tágas helyiségben, amelynek berendezését ezenkívül egy kanapé, egy dohányzóasztal, egy tévé, egy lenyűgöző cserepesnövény–gyűjtemény és egy alacsony szekrény alkotta, amin egy jókora kávéfőzőgép trónolt. – Jó napot! – köszönt Andrew. – Jó napot, uram – válaszolta kórusban a seriff és a helyettese. – Kensington vagyok, ez pedig a kollégám, Holy. Tudomásom szerint a sydneyi kapitányság tájékoztatta magukat a jövetelünk céljáról. – Igen is meg nem is – válaszolta a seriff, egy barátságos külsejű, kék szemű, cserzett bőrű, negyvenes férfi, akinek kőkemény volt a kézfogása. Harryt az apafigurára emlékeztette a Skippy kalandjai vagy a Flipper című filmekből: khakiszínű ruhába bújt, szilárd, hétköznapi ausztrál hős, aki erkölcsi példaképként szolgál, és mindent kibír. – Sydney nem volt különösebben bőbeszédű. Annyit mondtak, hogy egy férfit keresnek, azt viszont nem akarták, hogy behozzuk az illetőt. – A seriff felállt és rántott egyet a nadrágja derekán. – Talán 58

attól féltek, hogy valamit elszúrunk? Maguk azt hiszik, hogy nekünk itt fenn gőzünk sincs a rendőri munkáról? – Nem kell azonnal támadni, főnök. Tudjuk, hogy minden energiájukat a marihuánaültetvények feltérképezése foglalja le, úgyhogy nem akartuk még ennek a fickónak a felkutatásával is magukat terhelni. Megszereztük a címét, és tényleg csak néhány kérdést akarunk feltenni az illetőnek. Andrew az alsó ajkát előrebiggyesztve illusztrálta, hogy valóban jelentéktelen ügyről van szó. A seriff elégedetlenül morgott. – Sydney vagy Canberra, egyre megy. Parancsolgatnak, ideküldik az embereiket, miközben mi, akik itt ülünk, mi értesülünk utolsóként mindenről. És persze, ki a hibás, ha valami rosszul sül el? – Úgy van – dörmögte a helyettes az asztala mögül. Andrew bólintott. – Ne is mondja. Mi ugyanezt éljük át nap mint nap – mondta. – Mindenhol akadnak olyan főnökök, akik nem hajlandók bemocskolni a kezüket. Ez már csak így megy. Mi vagyunk kint a terepen és mi tudjuk, mi a dörgés, mégis olyan középszerű, jogi diplomás irodai patkányok dirigálnak nekünk, akiket csak a saját karrierjük érdekel. Harry igyekezett egyetértően bólogatni és sokatmondóan felsóhajtott. A seriff gyanakodva méregette őket, de Andrew arca kifürkészhetetlen volt. A férfi végül rezignáltan megcsóválta a fejét és kávéval kínálta őket. – Óriási a kávéfőzőjük – intett Harry a szekrényen terpeszkedő monstrum felé. A megjegyzés telitalálatnak bizonyult. – Egy perc alatt lefőz egy litert – düllesztette ki a mellét büszkén a seriff, majd rövid bevezetést tartott a gép működésének rejtelmeibe. Néhány csésze kávé után azt is megtudták, hogy a North Sydney Bears rögbicsapata sznob pojácák gyülekezete és hogy Samantha Riley norvég gyorskorcsolyázó pasija minden bizonnyal rendes fickó lehet. – Látták a tüntetésre hívó plakátokat a városban? – kérdezte a helyettes. – Arra buzdítanak, hogy holnap mindenki jöjjön a leszállópályára és borítsák fel a helikopterünket. Szerintük ugyanis a magántulajdon fotózása alkotmányba ütköző cselekedet. Tegnap öten hozzáláncolták magukat a géphez, úgyhogy csak kora délután tudtunk felszállni. 59

A sokatmondó vigyorgás alapján sem a seriff, sem a társa nem bánta a történteket. Egy újabb kávéval később Andrew és Harry felszedelőzködtek, mondván, ideje beszélni Evans White–tal, és megköszönték a vendéglátást. – Mellesleg – torpant meg Andrew az ajtóban, – úgy hallottam, hogy valaki heroint árul a városban. Egy vékony, sötét fickó. Úgy néz ki, mint valami éhségsztrájkoló vámpír. A seriff felkapta a fejét. – Heroint? – A leírás szerint Mondale lesz az – állapította meg a helyettes. – Mondale, te megveszekedett idióta! – ordított fel a seriff. Andrew megbökte nem létező kalapját. – Gondoltam, biztosan érdekli magukat. – Jut eszembe, milyen volt a tegnapi vacsora a mi svéd tanúnkkal? – érdeklődött Andrew útban White birtoka felé. – Remek. Elég csípős, de finom – válaszolta Harry szaporán bólogatva. – Gyerünk már, Harry, miről beszélgettetek? – Mindenféléről. Norvégiáról és Svédországról. – Aha. És ki nyert? – Ő. – Miért, mije van Svédországnak, ami Norvégiának nincsen? – kérdezte Andrew. – Hát, hogy először a legfontosabbat említsem: néhány kiváló filmrendezője. Bo Widerberg, Ingmar Bergman... – Ugyan már, filmrendezők – horkantotta Andrew. – Azok itt is vannak. Edvard Griegetek viszont csak nektek van. – A mindenit – lepődött meg Harry. – Nem is tudtam, hogy komolyzenei szakértővel van dolgom. Többek között. – Grieg zseni volt. Vegyük csak a C–moll szimfónia második tételét... – Bocs, Andrew – szabadkozott Harry. – Én kétakkordos punk– bandákon nőttem fel, és akkor kerültem legközelebb a szimfóniához, amikor a Yes és a King Crimson szólt. Nem hallgatok múlt századi zenét, oké? Minden, ami 1980 előtt történt, az számomra kőkorszak. Van egy norvég együttes, akiket DumDum Boysnak hívnak, ők... – A C–moll szimfóniának 1981–ben volt az ősbemutatója – szólt közbe Andrew. – DumDum Boys? Elég nagyzolós név... Harry megadóan felsóhajtott. 60

Evans White félig leeresztett szempillákkal nézett rájuk. Göndör fürtjei az arcába hulltak. Megvakarta az ágyékát és tüntetőleg böfögött. Láthatólag nem lepődött meg különösebben azon, hogy felbukkantak nála. Nem mintha várta volna őket, inkább csak hozzá volt szokva, hogy az emberek felkeresik. Végül is ő kotlott a környék legjobb LSD–jén, Nimbin pedig kisváros volt, ahol gyorsan terjedtek a hírek. Harry úgy tippelte, hogy White nem olyan fazon, aki kicsiben üzletel, és főleg nem a saját portáján, ez azonban aligha akadályozza meg az embereket abban, hogy olykor felbukkanjanak nála és megpróbáljanak valamilyen vásárt nyélbe ütni. – Itt valami tévedés lesz. Próbáljátok meg odabenn a városban – közölte, és becsukta a szúnyoghálós ajtót. – A rendőrségtől jöttünk, Mr White – emelte fel Andrew az igazolványát. – Beszélni szeretnénk magával. Evans hátat fordított nekik. – Ne most. Nem bírom a zsarukat. Jöjjenek vissza egy letartóztatási vagy házkutatási paranccsal, mit bánom én, aztán majd meglátjuk, mit tehetek magukért. De addig is: jó éjszakát. Azzal a belső ajtót is becsapta. Harry az ajtókerethez hajolva utána kiabált: – Evans White! Hall engem? Azt szeretnénk tudni, hogy maga van–e ezen a fotón, uram! És ha igen, ismeri–e ezt a szőke lányt, aki maga mellett ül a képen. Inger Holternek hívják, és meghalt! Egy pillanatnyi csend támadt. Azután megnyikordultak a sarokvasak. Evans White kikukucskált. Harry a szúnyoghálóhoz emelte a képet. – Akkor sajnos nem volt ilyen jó bőrben, amikor a sydneyi rendőrség rátalált, Mr White. A konyhaasztalon szétszórt újságok hevertek, a mosogatóban hegyekben álltak a tányérok és a poharak, a padló pedig aligha látott felmosóvizet az utóbbi néhány hónapban. Harry egy pillantással felmérte a helyzetet, és a látszat ellenére arra jutott, hogy a ház egyáltalán nem olyan, mint egy szakadt narkós otthona. A valódi pusztulás jelei hiányoztak. Nem voltak penészes étel maradékok, nem terjengett vizeletszag és a függönyöket sem húzták össze. így hát Harry arra következtetett, hogy Evans White egyelőre még kézben tartja az életét. Leültek a konyhaasztal mellé, Evans pedig 61

kivett egy üveg sört a hűtőszekrényből és azonnal bele is kortyolt. Ismét belebüfögött a csöndbe, majd elégedetten röhintett. – Meséljen nekünk az Inger Holterhez fűződő viszonyáról, Mr White – kérte Harry, miközben igyekezett odébb hessegetni a böfögés bűzét. – Inger egy kedves, csinos és meglehetősen ostoba lány volt, aki azt vette a fejébe, hogy mi ketten boldogok lehetnénk együtt. – Evans a plafonra emelte a tekintetét, majd újra elégedett röhögcsélésbe kezdett. – Azt hiszem, egészen jól összefoglaltam a lényeget – tette hozzá. – Van esetleg valami elképzelése arról, hogy ki lehetett a tettes, vagy hogy hogyan gyilkolhatták meg? – Nimbinben is vannak újságok, úgyhogy tudok róla, hogy megfojtották. De hogy ki lehetett az? Gondolom, egy fojtogató. – Hátrahajtotta a fejét és elvigyorodott. Egy göndör fürt a homlokába hullott, hófehér fogai megvillantak napbarnított arcában, a nevetőráncok pedig sötét szemétől egészen a nehéz kalózkarikákkal teleaggatott füléig szaladtak. Andrew megköszörülte a torkát. – Mr White, egy nő, akit maga jól ismert és akivel intim kapcsolata volt, gyilkosság áldozata lett. Az, hogy magának mit kellene, vagy kellene–e egyáltalán bármit is éreznie, az nem tartozik ránk. Azt azonban bizonyára megérti, hogy egy gyilkos után nyomozunk, úgyhogy amennyiben itt és most nem hajlandó a segítségünkre lenni, kénytelenek leszünk bevinni a sydneyi kapitányságra. – Úgyis lenne dolgom Sydneyben, vagyis ha ez azt jelenti, hogy állják a repülőjegyemet, akkor ezer örömmel. – White megvetően megrántotta a fejét. Harry nem tudta, mit gondoljon. Vajon tényleg olyan gátlástalan a fickó, mint amilyennek mutatni próbálja magát, vagy inkább csak, finoman szólva, korlátozottan beszámítható? – Ahogy akarja, Mr White – mondta Andrew. – Repülőjegy, koszt és kvártély, védőügyvéd, valamint az ügy első számú gyanúsítottjának járó reklámtevékenység – természetesen minden ingyen. – Áll az alku. Negyvennyolc órán belül úgyis kint vagyok. – Amikor is szintén grátisz huszonnégy órás felügyeletet, valamint ébresztőszolgálatot biztosítunk, hogy éjszakánként ellenőrizhessük, otthon van–e, olykor egy–két razziával fűszerezve. És ki tudja, mire bukkanunk ezek során? 62

Evans felhajtotta a sör maradékát, majd egy kis ideig az üveg címkéjét kapirgálta. – És mégis mit akarnak tudni az urak? – kérdezte végül mogorván. – Én csak annyit tudok, hogy egy nap hirtelen eltűnt. Sydneybe kellett mennem, úgyhogy megpróbáltam felhívni, de nem volt sem otthon, sem a munkahelyén, és mire megérkeztem a városba, az újságok már azzal voltak tele, hogy megölték. Két napon keresztül úgy járkáltam, mint valami zombi. Úgy értem, meg–öl–ték? Mégis mekkora a statisztikai esélye annak, hogy valakit halálra szorongatnak? – Nem túl nagy. Ezek szerint van alibije a gyilkosság időpontjára? Az jó... – mondta Andrew és feljegyzett valamit. Evans összerezzent. – Alibi? Ezt meg hogy érti? Csak nem mondja komolyan, hogy gyanúsított vagyok? Vagy ez azt akarja jelenteni, hogy a rendőrségnek több mint egy hét alatt nem sikerült egy tisztességes nyomot felmutatnia? – Minden lehetséges nyomnak alaposan utánanézünk, Mr White. Meg tudná nekem mondani, hol volt két nappal azelőtt, hogy Sydneybe jött? – Természetesen itt voltam a birtokon. – Egyedül? – Nem egészen. – Evans elvigyorodott, és elhajította a sörösüveget, ami elegáns ívet írt le a levegőben, majd hangtalanul a konyhaszekrény előtti szemetesben landolt. Harry elismerően biccentett. – Megkérdezhetem, kivel volt? – Épp azt teszi, nem? Rendben, nézze, nincs rejtegetnivalóm. Egy Angeline Hutchinson nevű hölggyel voltam. Itt lakik a városban. Harry jegyzetelt. – A szeretője? – kérdezte Andrew. – Olyasmi – válaszolta Evans. – Mit tudna nekünk Inger Holterről mesélni? Milyen ember volt? – Nem ismertük egymást annyira régen. Sydneyben találkoztunk, abban a bárban, ahol dolgozott, az Alburyben. Beszélgetni kezdtünk, ő pedig elmesélte, hogy spórol, mert el szeretne utazni Byron Bay–be, márpedig az csak néhány mérföldnyire van innen, úgyhogy megadtam neki a nimbini telefonszámomat. Néhány nappal később felhívott, és megkérdezte, hogy itt tölthet–e egy éjszakát. Végül több mint egy hétig maradt. Ezután csak Sydneyben találkoztunk, amikor ott jártam. Mindössze 63

két vagy három alkalommal, ami azért lássuk be, édeskevés ahhoz, hogy öreg házaspárnak számítsunk. Ezenkívül kezdett már egy kissé terhessé válni. – Terhessé? – Igen. Nagyon a szívébe zárta a kisfiamat, Tom–Tomot, és már családról meg vidéki házról álmodozott. Hozzám ez nagyon nem passzol, de hagytam, hadd csinálja. – És miért? Evans mocorogni kezdett a széken. – Inger az a fajta lány volt, akinek az elején még nagy a szája, de ha az ember egy kicsit megcsiklandozza az álla alatt és azt mondja neki, hogy kedveli, azonnal kenyérre lehet kenni és azt sem tudja, hogy kényeztesse az embert. – Vagyis gondoskodó, kedves lány volt? – kérdezte Harry. Evansnek láthatólag nem volt ínyére, hogy a társalgás ebbe a mederbe terelődött. – Igen, talán az volt. De ahogy említettem, nem ismertem túlságosan. Jó ideje nem látta már a családját, lehet, hogy egyszerűen csak ki volt éhezve... az emberekre, valakire, aki épp ott volt. Honnan tudjam? De ahogy már mondtam, egy buta, romantikus kislány volt, nem volt benne semmi rosszindulat... Evans hangja hirtelen elcsuklott, és a konyhára csend telepedett. Vagy nagyon jó színész vagy mégiscsak vannak emberi érzései, tűnődött Harry. – Ha nem látott semmiféle jövőt a kapcsolatukban, akkor miért nem szakított vele? – Már kifelé tartottam a dologból. Hogy úgy mondjam, épp az ajtóban álltam és el akartam köszönni tőle, de már nem volt lehetőségem rá, mert addigra eltűnt. Csak így – csettintett az ujjával Evans. Mégis érezhet valamit, gondolta Harry, hisz egészen berekedt. Evans lepillantott a kezére: – Szépen lelépett, nem igaz?

5. Egy anya, egy hatalmas pók és Bubbur Meredek hegyi utakon kanyarogtak felfelé. Az egyik kanyar után egy tábla bukkant fel, ami a Crystal Castle felé vezető utat mutatta. – Az a kérdés, hogy Evans White igazat mondott–e? – gondolkodott hangosan Harry. Andrew kitért egy szembejövő traktor útjából. – 64

Hadd osszam meg veled egy tapasztalatomat, Harry. Több, mint húsz éve beszélgetek emberekkel, akik különböző okokból kifolyólag vagy igazat mondanak vagy hazudnak nekem. Bűnösökkel és ártatlanokkal, gyilkosokkal és zsebtolvajokkal, idegroncsokkal és kibillenthetetlen jéghegyekkel, kékszemű babaarcúakkal, sebhelyes gazemberképűekkel, szociopatákkal, pszichopatákkal, filantrópokkal... Andrew további példák után keresgélt. – Vettem a lényeget, Andrew. – ...bennszülöttekkel és fehérekkel. Mind elmesélték a történetüket, és közben egytől–egyig abban bíztak, hogy hinni fogok nekik. És tudod, mit tanultam mindebből? – Hogy képtelenség megállapítani, ki hazudik és ki nem? – Pontosan, Harry! – Andrew hirtelen felélénkült. – A klasszikus krimikben minden valamire való nyomozó csalhatatlan szimattal kiszúrja, ha valaki hazudik. Baromság! Az emberi természet egy hatalmas és átláthatatlan rengeteg, ahol senki sem ismeri ki magát igazán. Még egy anya sem ismeri a gyermeke legrejtettebb titkait. Egy nagy, zöld kert előtt parkoltak le. A szökőkutak, virágágyások és egzotikus fák között keskeny, kaviccsal felszórt ösvény kanyargott. A kert mélyén terpeszkedő hatalmas épület minden kétséget kizáróan a Crystal Castle volt, amit a nimbini seriff mutatott meg nekik a térképen. A Kristálypalota. Érkezésüket az ajtó fölött lógó harang jelezte. Láthatólag népszerű hely lehetett, mert az üzlet tele volt emberekkel. Egy sugárzó mosolyú, erős testalkatú nő olyan lelkesedéssel köszöntötte Harryékat, mintha ők lettek volna hónapok óta az első emberek, akikkel találkozik. – Most vannak itt először? – érdeklődött, mintha természetesnek venné, hogy üzlete olyan függőséget kelt, hogy az emberek újra és újra elzarándokolnak ide. Azok alapján, amit hallottak róla, ez akár így is lehetett. – Irigylem magukat – lelkendezett, amikor megerősítették, hogy nem jártak még itt. – Most először fogják átélni a Crystal Castle–élményt! – Menjenek végig azon a folyosón. Jobbra találnak majd egy kitűnő vegetáriánus büfét, ami a lehető legcsodálatosabb fogásokkal áll rendelkezésükre. Amikor ott végeztek, menjenek át balra a kristály – és ásványszobába. Ott várja magukat az igazi meglepetés! Most 65

pedig, rajta, menjenek, menjenek! Azzal elhessegette őket. Egy ilyen bevezető után tagadhatatlanul kijózanítóan hatott, hogy a beharangozott csoda tulajdonképpen egy teljesen hétköznapi büfé volt, ahol kávét, teát és joghurtos salátát szolgáltak fel, valamint salátás szendvicset. Az úgynevezett kristály – és ásványszobában békésen üldögélő Buddha–figurák, kék és zöld kvarckristályok és egyszerű kőzetek sorakoztak, gondosan megkomponált világításban. A helyiségben enyhe füstölőillat terjengett, amit álmosító pánsípmuzsika és csörgedező víz hangja egészített ki. Harry magát az üzletet szépnek találta, de ez a kompozíció már megfeküdte a gyomrát. Az egyedüli, amitől valóban elállt a lélegzete, azok az árak voltak. Andrew az árcédulák láttán hangosan felnevetett. – Ez a nő zseniális! Azzal az üzletben bolyongó, zömmel középkorú és jólszituáltnak tűnő vevőkre mutatott: – A virággyermekek generációja felnőtt. Felnőtt munkájuk van, felnőtt keresetük, a szívüket azonban továbbra is valahol az asztrális síkon felejtették. Visszamentek a pulthoz, ahonnan az asszony töretlen mosolya ragyogott feléjük. A nő hirtelen megragadta Harry kezét és egy kékeszöld követ nyomott a tenyerébe. – Maga Bak, nem igaz? Tegye ezt a követ a párnája alá, minden negatív energiát elűz majd a szobájából. Valójában hatvanöt dollárba kerül, de mivel komolyan úgy érzem, hogy szüksége van rá, most öt vénért megkapja. Azután Andrew–hoz fordult. – Maga pedig bizonyára Oroszlán. – Öhm, nem asszonyom, én rendőr vagyok – emelte fel Andrew diszkréten az igazolványát. A nő elsápadt és rémülten meredt rájuk. – Ó, te jó ég. Remélem, nem csináltam semmi rosszat. – Tudomásom szerint nem, asszonyom. Amennyiben nem tévedek, maga Margaret Dawson, azelőtt White? Válthatnánk néhány szót? Margaret Dawson már visszanyerte arcszínét és odakiáltott az egyik lánynak, hogy vegye át a kasszát. Azután lekísérte Harryékat a kertbe, ahol egy fehér asztal mellé telepedtek. Nem messze tőlük két fa állt, közöttük jókora háló feszült. Harry először azt hitte, halászháló, de ahogy alaposabban szemügyre vette, kiderült, hogy egy hatalmas pókháló. – Úgy fest, esőt kapunk – jegyezte meg a nő 66

a kezét dörzsölve. Andrew megköszörülte a torkát. Az asszony az ajkába harapott. – Elnézést, biztos úr, csak olyan ideges lettem. – Semmi baj. Nahát, micsoda hálójuk van. – Ja, az? Az Billyé, az egérpókunké. Itt alszik valahol a közelben. Harry önkéntelenül felrántotta a lábát. – Egérpók? Az azt jelenti, hogy... egeret eszik? – kérdezte. Andrew elmosolyodott. – A kollégám norvég. Nincs hozzászokva az efféle jól megtermett pókokhoz. – Ó, akkor megnyugtathatom, hogy nem a nagyok az igazán veszélyesek – mondta Margaret Dawson. – Ellentétben például az aprócska vöröshátú pókkal. Ő azonban jobban szeret a városban élni, ahol, hogy úgy mondjam, el tud tűnni a tömegben. A sötét pincéket és a nedves sarkokat kedveli. – Ez ismerősen hangzik – jegyezte meg Andrew. – De térjünk vissza a tárgyhoz, asszonyom. A fiáról lenne szó. Mrs Dawson most valóban elfehéredett. – Evansről? Andrew Harryra pillantott. – Amennyire tudjuk, a fiának ez idáig nem volt dolga a rendőrséggel, Mrs Dawson – mondta Harry. – Nem, egészen biztosan nem volt. Hála az égnek. – Azért ugrottunk be magához, mert láttuk, hogy a Crystal Castle szinte útba esik visszafelé Brisbane–be. Arra lennénk kíváncsiak, hogy ismert–e egy bizonyos Inger Holtert? A nő néhány pillanatig gondolkodott, azután megrázta a fejét. – Evans nem ismer olyan sok lányt. Ha megismerkedett valakivel, akkor mindig elhozta bemutatni nekem. Miután gyereket csinált annak... annak a rémséges gyereklánynak, akinek a nevére nem is akarok emlékezni, megtiltottam neki... megmondtam neki, hogy jobban teszi, ha vár egy kicsit. Amíg meg nem találja az igazit. – Miért? – kérdezte Harry. – Mert én azt mondtam. – És miért mondta ezt, asszonyom? – Mert... mert rosszul veszi ki magát – a nő egy pillantást vetett az üzlete felé, hogy jelezze, drága az ideje. – És mert Evans olyan érzékeny fiú, olyan sebezhető. Nagyon sok negatív energia volt az életében, és olyan nőre van szüksége, akiben teljes mértékben 67

megbízhat. Nem az ilyen... szajhákra, akik csak összezavarják. Az asszonynak könnyek szöktek a szemébe. – Gyakran találkozik a fiával? – kérdezte Andrew. – Evans olyan gyakran jön ide, ahányszor csak tud. Szüksége van az itteni békére. Szegény, olyan keményen dolgozik. Próbálták valamelyik gyógynövényt, amit árul? Néha hoz ide is, teát főzünk belőlük a büfében. Andrew megköszörülte a torkát. Harry a szeme sarkából valami mozgást érzékelt a fák között. – Nekünk lassan indulnunk is kell, asszonyom. Csak még egy utolsó kérdést engedjen meg. – Igen? Andrew alighanem félrenyelt – egyre csak köszörülte a torkát. A pókháló ringatózni kezdett. – Mindig ilyen szőke volt, Mrs Dawson? Késő estére járt, amikor a gépük leszállt Sydneyben. Harry hullafáradt volt és már csak a szállodai szoba dupla ágyára tudott gondolni. – Egy italt? – javasolta Andrew. – Nem, kösz – rázta meg a fejét Harry. – És az Alburyben? – Az szinte munka – állapította meg Harry. – Pontosan. Birgitta rájuk nevetett, amikor megjelentek a bárban. Kiszolgált egy vendéget, azután odament hozzájuk. A pillantását Harryra függesztette. – Szia – köszönt. Harry úgy érezte, hogy legszívesebben bevackolódna a lány ölébe és aludna. – Két dupla gintonikot, a törvény nevében – mondta Andrew. – Én inkább egy grépfútlevet kérnék – szólt közbe Harry. A lány kiszolgálta őket, majd áthajolt a pult fölött. – Köszönöm a szép estét – súgta svédül Harrynak, aki ennek folyományaként kénytelen volt végignézni a lány mögötti tükörben, amint idióta vigyor terül szét a saját arcán. – Hé, hé, ha kérhetem, hagyjuk a skandináv hablatyolást. Amíg én fizetem az italokat, addig angolul beszélünk, világos? – szólalt meg Andrew morcoskodva. – Most pedig ide hallgassatok, fiatalok! Ugye 68

tudjátok, hogy a szerelem nagyobb misztérium a halálnál? Rövid hatásszünet következett. – Andrew bácsi elmesél nektek egy ősi ausztrál legendát, mégpedig Walla és az óriáskígyó, Bubbur történetét. Közelebb húzódtak egymáshoz, Andrew pedig elégedett cuppogással rágyújtott. – Volt egyszer egy fiatal harcos, akit Wallának hívtak, és aki szerelmes volt egy szép, fiatal nőbe, Moorába. A lány is nagyon szerette őt. Walla kiállta a törzs beavatási szertartását, immáron férfisorba lépett és megnősülhetett. Moora is alig várta, hogy végre egymáséi lehessenek. A hagyomány azonban arra kötelezte Wallát, hogy előbb vadászni induljon, majd az elejtett zsákmányt a választottja szüleinek ajándékozza. Csak ezután lehetett megülni az esküvőt. Ezért egy szép reggelen, amikor még harmatcseppek borították a leveleket, Walla útnak indult. Alig tudott elválni kedvesétől. Moora búcsúzóul egy fehér kakadutollat adott neki, amit a férfi a hajába tűzött. – Amíg Walla távol volt, Moora azon fáradozott, hogy mézet gyűjtsön az ünnepre. Nem volt könnyű dolga, sokkal messzebb el kellett távolodnia a táborhelyüktől, mint korábban bármikor. Egyszer egy völgybe érkezett, amelyben hatalmas kövek hevertek. A völgyet különös csönd ülte meg, nem csicseregtek a madarak, de még egy bogár zümmögését sem lehetett hallani. Már éppen tovább akart indulni, amikor egy fészket pillantott meg, amiben néhány nagy, fehér tojás volt, a legnagyobb tojások, amiket valaha látott. Magammal kell vinnem őket az ünnepre, gondolta, és feléjük nyújtotta a kezét. – Ebben a pillanatban meghallotta, hogy valami hatalmas siklik végig a köveken, és még mielőtt megmoccanhatott vagy kiálthatott volna, egy óriási sárgásbarna kígyó tekeredett a dereka köré. A lány hiába küzdött, nem tudott szabadulni, a kígyó pedig egyre szorosabban fonódott köré. Moora felpillantott a völgy fölötti kék égboltra és megpróbálta Walla nevét kiáltani, de már nem volt elég levegő a tüdejében hozzá. A kígyó szorítása egyre erősebbé vált, míg végül teljesen kipréselte a lányból az életet, összeroppantva minden csontját. Azután a kígyó visszasiklott az árnyékba, ahol nem lehetett észrevenni, mivel éppen olyan volt a színe és a 69

mintája, mint amikor a napfény a fák lombjai között átszűrődve a völgyben fekvő kövekre esik. – Két napba telt, mire Moora összezúzott testét megtalálták a völgyben. A szülei vigasztalhatatlanok voltak. Az anyja egyre csak zokogott, az apja pedig azt ismételgette, hogy mit mondanak majd Wallának, amikor visszatér a vadászatból. Andrew csillogó szemmel pillantott Harryra és Birgittára. – A tábortűz már szinte leégett, amikor Walla másnap hajnalban visszaért a vadászatból. Bár fáradságos út állt mögötte, a léptei könnyűek voltak, a szeme pedig ragyogott a boldogságtól. Egyenesen Moora szüleihez ment, akik csendesen üldögéltek a tűz mellett. „Itt az ajándékom a számotokra”, mondta nekik. Gazdag zsákmány volt: egy kengurut, egy vombatot és egy emu két combját hozta el nekik. – „Még éppen idejében ideértél a temetésre, Walla, te, akinek a fiunkká kellett volna válnod”, mondta neki Moora apja. Walla úgy állt ott, mint akit letaglóztak. Alig tudta elrejteni a bánatát és a fájdalmát, de miután edzett és kemény harcos volt, visszatartotta könnyeit és hűvösen ezt kérdezte: „Miért nem temettétek még el?” „Mert csak ma találtunk rá”, válaszolta az apa. „Akkor elkísérem és visszakövetelem a lelkét. A wirinun, a gyógyító meg tudja forrasztani összetört csontjait, én pedig visszaadom a lelkét és újra életre lehelem.” „Túl késő”, mondta az apa, „a lelke már ott van, ahol a többi halott nőé. De aki megölte őt, még mindig életben van. Ugye, tudod a kötelességedet, fiam?” – Walla egy szót sem szólt, csak hazament. Egy barlangban lakott a törzs többi nőtlen férfitagjával, de hozzájuk sem szólt egy szót sem. Hónapok teltek el anélkül, hogy Walla részt vett volna az éneklésben és a táncban, mindig csak magányosan üldögélt. Néhányan úgy hitték, hogy a szíve kővé vált és próbálja elfelejteni Moorát. Mások szerint azt tervezte, hogy Moora után megy a halott nők birodalmába. „Ez soha nem fog sikerülni neki”, mondogatták. „Hiszen a férfiaknak és a nőknek külön helyük van.” – Azután egy asszony telepedett a tűz mellé. „Tévedtek”, mondta. „Azon gondolkodik ennyire, hogyan álljon bosszút a szerelméért. Vagy talán azt hiszitek, hogy elég megragadni egy lándzsát és csak úgy le lehet szúrni Bubburt, a hatalmas, sárgásbarna kígyót? Ti 70

sosem láttátok azt az állatot, én azonban egyszer fiatalkoromban láttam, azon a napon őszültem meg. A legrémisztőbb látvány volt, amit el tudtok képzelni. Higgyetek nekem, Bubburt csak egyféleképpen lehet legyőzni, mégpedig bátorsággal és ravaszsággal. És azt hiszem, ez a fiatal harcos egyiknek sincs híján.” – A következő napon Walla odament a tűzhöz. A szeme lángolt, és szinte jókedvűen kérdezte meg a többiektől, hogy ki tart vele gumit gyűjteni. „Hiszen van gumink”, mondták az emberek meglepődve Walla jó hangulatán. „Szívesen adunk neked belőle.” „De nekem friss gumira van szükségem”, válaszolta a fiatal harcos. Azután elnevette magát a többiek riadt tekintetén és ezt mondta: „Gyertek velem, és megmutatom nektek, mire kell.” Azok kíváncsian vele tartottak, majd miután elegendő gumit gyűjtöttek, elvezette őket a völgybe, ahol a nagy kövek feküdtek. A legmagasabb fa tetejére egy lest épített, majd arra kérte a többieket, hogy húzódjanak vissza a völgy torkolatához. Azután felvitte magával a legjobb barátját a fa tetejére, és elkezdte kiabálni Bubbur nevét, miközben a visszhang végigsöpört a völgyön és a nap egyre magasabbra emelkedett az égen. – És akkor hirtelen előbukkant Bubbur – hatalmas, sárgásbarna feje ide–oda lengett, ahogy a hang forrását kereste. Körülötte kisebb sárgásbarna kígyók hemzsegtek, bizonyára azokból a tojásokból keltek ki, amelyeket Moora látott. Walla és a barátja jókora labdákat gyúrtak a gumiból. Amikor Bubbur felfedezte őket a fa tetején, kitátotta hatalmas száját, kiöltötte a nyelvét és feléjük nyújtózkodott. A nap ekkor már magasan járt az égen, a sugarai megcsillantak Bubbur fehéren és vörösen tátongó torkában. Amikor megpróbált rájuk támadni, Walla a legnagyobb labdát egyenesen Bubbur kitátott pofájába hajította. A kígyó ösztönösen összeharapott, és a fogai mélyen a gumiba süppedtek. – Bubbur összetekeredett a földön, de nem tudott megszabadulni a pofájába ragadt gumitól. Wallának és a barátjának sikerült ugyanezzel a módszerrel a kisebb kígyókat is ártalmatlanná tenniük. Azután Walla odahívta a többi embert is, akik nem ismertek könyörületet és az összes kígyót elpusztították. Végül is Bubbur megölte a törzs legszebb lányát, az utódai pedig egy nap épp olyan 71

óriásira nőttek volna, mint az anyjuk. Andrew kiitta a gintonik maradékát. – És mi a történet erkölcsi tanulsága? – kérdezte Birgitta. – Hogy a szerelem nagyobb misztérium a halálnál. És hogy az embernek óvatosnak kell lennie a kígyókkal. Andrew kifizette a számlát, majd biztatóan megveregette Harry vállát és hazaindult.

MOORA 6. Egy köntös, statisztika és egy akváriumi hal Kinyitotta a szemét. A függöny bágyadtan intett neki, odakintről behallatszott az ébredező nagyváros lármája. Pillantása a szoba túlsó falán lógó rémségre esett: a svéd királyi párt ábrázoló fényképre. A nyugodt, magabiztosan mosolygó királynőre és a királyra, aki úgy festett, mintha valaki legalábbis fegyvert tartana a hátához. Harry sejtette, hogyan érezheti magát az uralkodó, harmadikos korában őt is rábeszélték, hogy játssza el a királyfi szerepét egy iskolai színielőadáson. Vízcsobogás hangja szűrődött be hozzá. Harry az oldalára fordult, és megszagolta a lány kispárnáját. A lepedőn hosszú, vörös hajszál hevert, mint egy medúza ottfelejtett csápja. Hirtelen a Dagbladet sportrovatának egyik címe villant az eszébe: „Erland Johansen, Moss Futball Klub – vörös haj és hosszú passzok”. Próbálta megfogalmazni, hogyan is érzi magát. Könnyűnek. Mint egy tollpihe. Olyan könnyűnek, hogy attól félt, a függöny csapkodása felemeli az ágyból és kisodorja az ablakon, és csak a reggeli csúcsforgalomban álló autósorok fölött lebegve jön majd rá, hogy egyáltalán nincs rajta ruha. Vajon ez a könnyed érzés azzal magyarázható, hogy bizonyos testnedveiből jelentős mennyiséget vesztett az éjszaka folyamán? – Harry Hole, oslói rendőr–főkapitányság – különös ötletek és üres golyók – mormolta az orra alatt. – Hogyan? – kérdezte egy hang svédül. Birgitta egy rendkívül csúf köntösbe burkolózva állt a szobában, fején egy fehér törülközőből csavart vastag turbánnal. 72

– Ó, jó reggelt, te gyönyörű. Csak „Nemakarom” király portréján merengtem. Szerinted nem lenne boldogabb, ha inkább túrhatná a földet valahol? Nekem nagyon úgy tűnik. A lány a kép felé fordult. – Az életben nem mindenkinek adatik meg, hogy a megfelelő helyre kerüljön. Veled például mi a helyzet, zsarukám? Birgitta lehuppant Harry mellé. – Ütős kérdés így kora reggel. De mielőtt válaszolnék, követelem, hogy vedd le ezt a köntöst. Igazán nem akarlak megbántani, de azt hiszem, ez a legförtelmesebb ruhadarab, amit valaha láttam. Birgitta elnevette magát. – Én csak lohasztónak becézem. Akkor kerül bevetésre, amikor egyes nagyszájú, idegen férfiak kezdenek túlságosan tolakodóvá válni. – Vajon létezik egyáltalán neve ennek a színnek? Szerintem egy eddig ismeretlen árnyalatot birtokolsz, a színskála egy szégyenfoltját, valahol a barna és a zöld között. – Ne tereld el a szót, te norvég mókamester! – Birgitta egy párnát vágott Harry fejéhez, de egy rövid birkózást követően ő maradt alul. Harry lefogta a kezét és a fogával próbálta meglazítani a köntös övét. Birgitta, amikor rájött, miben mesterkedik, felkiáltott, majd kiszabadította az egyik térdét és eltökélten a férfi álla alá nyomta. Harry felnyögött és az oldalára fordult. A lány villámgyorsan fölékerekedett és a karjára térdepelt. – Válaszolj! – Oké, oké, megadom magam. Igen, én a megfelelő helyre kerültem az életben. Én vagyok a legjobb zsaru, akivel valaha találkoztál. Szívesebben kergetem a rosszfiúkat, mint hogy földet túrjak, gálavacsorákra járjak vagy erkélyekről integessek a tömegnek. És igen, azt is tudom, hogy mindez elég perverz. Birgitta szájon csókolta. – Nyugodtan megmoshattad volna a fogad – mormolta Harry összeszorított szájjal. Amikor a lány hátravetett fejjel nevetni kezdett, Harry kihasználta a lehetőséget, villámgyorsan felemelte a fejét, ráharapott a köntös övére és meghúzta. Az anyag félrecsúszott, ő pedig maga fölé rántotta a lányt. Birgitta bőre meleg volt, és még nedvesen gőzölgött a zuhanyozástól. – Rendőrség! – sikoltotta a lány, és Harry köré fonta a lábát, aki érezte, hogy a vér végigdübörög az egész testén. 73

– Erőszak – suttogta Birgitta, és a fülébe harapott. Azután az ágyon heverve a plafon repedéseit bámulták. – Szeretném, ha... – szólalt meg Birgitta. – Igen? – Nem, semmi. Felkeltek és felöltöztek. Harry az órára pillantva megállapította, hogy máris elkésett a reggeli megbeszélésről. A bejárati ajtónál Birgitta köré fonta a karját. – Azt hiszem, tudom, mire vágysz – mondta Harry. – Azt szeretnéd, ha többet beszélnék magamról. Birgitta Harry vállgödrébe fektette az arcát. – Tudom, hogy nem szívesen teszed – mondta. – Csak úgy érzem, hogy mindent, amit rólad tudok, szinte harapófogóval szedtem ki belőled. Hogy az anyád, aki kedves, okos és félig lapp volt, hat évvel ezelőtt halt meg. Hogy az apád tanár és bár nem szereti a munkádat, ezt soha nem említi. És hogy a húgod, akit a világon mindennél jobban szeretsz, Down–szindrómás. Én szeretek ilyen dolgokat tudni rólad. De jobb érzés lenne, ha magad akarnád őket elmondani. Harry megcirógatta Birgitta nyakát. – Valami rendeset szeretnél végre tudni? Egy titkot? A lány bólintott. – A titkok megosztása óhatatlanul összeköti ám az embereket – súgta Harry a hajába. – És az ember nem mindig azt kapja, amit hallani szeretne. Csendben álltak a folyosón. Harry nagy levegőt vett. – Egész életemben olyan emberekkel voltam körülvéve, akik szerettek. Mindig mindent megkaptam, amit kértem. Vagyis semmiféle magyarázat nincs arra, miért lett belőlem az, ami. Az ablak felől érkező szellő olyan finoman simított végig Harry haján, hogy be kellett hunynia a szemét. – Alkoholista. Keményen és egy kissé túl hangosan ejtette ki a szót. Birgitta továbbra is mozdulatlanul simult hozzá. – Elég sok kell ahhoz, hogy Norvégiában lapátra tegyenek egy köztisztviselőt. Az alkalmatlanság önmagában még nem indok, a lustasággal is hasonló a helyzet, a főnöködet meg annyit szidhatod, amennyit akarod, nem lesz belőle probléma. Őszintén szólva szinte azt csinálhatsz, amit akarsz, a törvény többnyire a te oldaladon áll. Az ivást kivéve. 74

Amennyiben a rendőrségnél kettőnél többször jelensz meg ittasan, az elegendő indok az azonnali elbocsátásra. Nálam pedig lassan már egyszerűbb volt azokat a napokat számolni, amikor józanul jelentem meg. Lazított az ölelésen és egy kicsit eltolta magától a lányt. Látni akarta a reakcióját. Azután újra magához húzta. – Ennek ellenére, valahogy mégis minden ment a maga útján, akik pedig tudtak a dologról, félrenéztek. Valakinek talán szólnia kellett volna, de a rendőrségnél borzasztóan erős a lojalitás és az összetartás. Egy este az egyik kollégával felmentünk a Holmenkollásenre, hogy feltegyünk néhány kérdést egy pasasnak egy gyilkossági ügyben, ami kábítószeres körökben történt. A férfi még csak gyanúsított sem volt, de amikor a kapuban állva arra vártunk, hogy beengedjen minket, váratlanul teljes gázzal kirontott a garázsból az autójával. Azonnal kocsiba vetettük magunkat és üldözőbe vettük, villogó kék fénnyel robogtunk lefelé száztízzel a Sørkedalsveien. Az út elég kanyargós volt, és néha nekiütköztünk a járdaszegélynek. A kollégám megkérdezte, ne vegye–e át a kormányt. Én viszont annyira el voltam foglalva azzal, hogy ne tévesszük szem elől a másik autót, hogy leintettem. Ami ezután történt, azt Harry is csak az elbeszélésekből tudta meg. A Vinderennél egy autó épp kikanyarodott a benzinkútról. Egy fiatal fiú vezette, friss jogosítvánnyal, aki csak cigarettáért ugrott be a kútra az apjának. Harryék belerohantak az autóba, és a kerítésen keresztül magukkal vonszolták a vasúti sínekre, miközben a megállóban letaroltak egy utasvárót, ahol két perccel korábban még öt–hat ember várakozott. Végül a sínek túlsó oldalán, a peronon álltak meg. Harry kollégáját, aki a szélvédőn keresztül kiröpült az autóból, húsz méterrel odébb találták meg. Olyan erővel zuhant bele fejjel egy kerítésoszlopba, hogy az oszlop teteje meggörbült. Ujjlenyomatot kellett venniük tőle, hogy azonosítani tudják. Az elcsapott autóban ülő fiú nyaktól lefelé megbénult. – Később meglátogattam a Sunnás nevezetű rehabilitációs kórházban – folytatta Harry. – A srác még ma is arról álmodik, hogy egyszer talán újra vezethet majd. Engem az autóban találtak meg törött koponyával és súlyos belső vérzésekkel. Heteken keresztül feküdtem lélegeztetőgépre kapcsolva. Az anyja minden áldott nap bement hozzá a húgával, mesélt tovább Harry. Az ágy két 75

oldalán ültek és a kezét fogták. Az apja esténként jött, látogatási idő után. A súlyos agyrázkódás miatt Harrynak látászavarai voltak, ezért nem tudott olvasni és tévét sem nézhetett, így az apja olvasott fel neki. Ott ült szorosan Harry mellett az ágyban és a fülébe suttogott, hogy ne merítse ki túlságosan. – Megöltem egy férfit, egy másiknak pedig tönkretettem az életét, mégis ott feküdtem a szeretet és a gondoskodás meleg inkubátorában. Mikor többágyas kórterembe kerültem, az első dolgom az volt, hogy megvesztegessem a szobatársamat, hogy vetessen nekem egy üveg gint a bátyjával. Harry visszafojtotta a lélegzetét. Birgitta nyugodtan és egyenletesen vette a levegőt. – Sokkoltalak? – kérdezte a lányt. – Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy alkoholista vagy – felelte Birgitta. – Az apám is az. Harry nem tudta, mit mondjon erre. – Meséld tovább – kérte a lány. – A többi... a többi a norvég rendőrség ügye. Jobb is, ha nem tudsz róla. – Messze vagyunk Norvégiától – mondta Birgitta. Harry gyorsan magához szorította. – Mára eleget hallottál – válaszolta. – Majd legközelebb folytatom, most indulnom kell. Nem baj, ha ma este is benézek az Alburyba, hogy akadályozzalak a munkában? Birgitta mosolya egy kissé szomorúnak tűnt, Harry pedig úgy érezte, hogy kezd a kelleténél jobban belebonyolódni ebbe az ügybe. – Elkésett – állapította meg Wadkins, amikor Harry befutott az irodába. A nyomozó épp egy halom fénymásolatot tett az asztalára. – Van valami újság? – kérdezte Harry. – Hoztam egy kis olvasnivalót. Yong Sue előásott egy rakás régi erőszakos közösülési ügyet. Kensingtonnal épp azokat nézik át. Harrynak mindenekelőtt egy tisztességes kávéra volt szüksége, ezért felment az étkezőbe, ahol a jókedvű McCormackba botlott. Egy–egy fiat white nevű, cappuccinóra hasonlító különlegesség társaságában az egyik asztalhoz telepedtek. – Felhívtak az igazságügyi minisztériumból, hogy a norvég hatóság már érdeklődött. Az imént beszéltem Wadkinsszal, és úgy értesültem, találtak egy férfit, akinek köze lehet a dologhoz. – 76

Evans White. Talán. Azt állítja, hogy van alibije a gyilkosság időpontjára. Megkértük a nimbini kollégákat, hogy hallgassák ki a hölgyet, akire hivatkozik. White–nak pedig megmondtuk, hogy nem hagyhatja el a várost anélkül, hogy közölné velünk, hova megy. McCormack elégedetten dörmögött. – A saját szemével látta a fickót, Harry. Ő az? Harry a kávéját tanulmányozta. A fehér tejhabcsíkok csillagköd módjára örvénylettek a csészében. – Megengedi, hogy egy analógiával éljek, uram? Tudta, hogy a Tejútrendszer egy többszáz milliárd csillagból álló spirálgalaxis? Olyan hatalmas, hogy ha ezer évig utaznánk rajta fénysebességgel, akkor sem érnénk a végére. – Ez nekem túl elvont így kora reggel, Holy. Hová akar kilyukadni? – Oda, hogy az emberi természet egy nagy és sötét erdő, és senki nem képes rá, hogy egy kurta emberöltő alatt kiismerje. Sejtelmem sincs, uram. McCormack aggódó pillantást vetett Harryra. – Kezd úgy fogalmazni, mint Kensington, Holy. Lehet, hogy hiba volt hagyni, hogy együtt dolgozzanak, az a fickó is túl sokat gondolkodik feleslegesen. Yong egy fóliát helyezett a vetítőgépre. – Ausztráliában évente mintegy ötezer feljelentés érkezik nemi erőszakról. Ezt kellett a mostanihoz hasonló esetekre leszűkíteni, hátha találunk olyanokat, amik túlmutatnak a véletlen egyezésen. – Először azokat a felderítetlen nemi erőszakokat és gyilkossági eseteket vettem alapul, amelyeknek leírása tartalmazza a „fojtogatás” szót vagy valamely hasonló kifejezést. Tizenkét gyilkosság és többszáz nemi erőszak maradt fenn a rostán. Ezután tovább szűkítettem a kört: az áldozatokat tizenhat és harmincöt év közötti szőke nőkre korlátoztam, méghozzá az ország keleti partjáról. A nyilvános statisztikák és az útlevélhivatal hajszínre vonatkozó adatai szerint egyébként ez a csoport a női lakosság kevesebb mint öt százalékát teszi ki. Ennek dacára még mindig hét gyilkosság és több mint negyven nemi erőszak maradt a listán. Yong egy oszlopdiagramokkal és százalékszámokkal teli fóliát tett az írásvetítőre, és hagyta, hogy a többiek megemészthessék az adatokat. Hosszú csend következett, amit végül Wadkins tört meg: – Ez azt jelenti... 77

– Nem – szakította félbe Yong. – Ez nem jelenti azt, hogy bármi olyasmit tudnánk, amit korábban nem. A véletlen egyezés esélye túl nagy. – De mondjuk, feltételezhetjük – szólt közbe Andrew hogy létezik egy személy, aki rendszeresen szőke nőket erőszakol meg és valamivel kevésbé rendszeresen meg is öli őket. Továbbá örömet okoz neki, ha a kezét női nyakakra kulcsolhatja. Hirtelen mindenki egyszerre kezdett beszélni, így Wadkins kénytelen volt csendet kérni. Először Harry kapott szót: – Hogyhogy nem derült fény már jóval korábban erre az összefüggésre? Mégiscsak hét gyilkosságról és több mint negyven nemi erőszakról van szó, amiknek nyilvánvalóan közük van egymáshoz. Yong Sue megvonta a vállát. – Sajnos, a nemi erőszak Ausztráliában is mindennapos jelenség, és talán nem mindig szentelnek nekik annyi figyelmet, amennyi elvárható lenne. Harry bólintott. Nem érezte indokoltnak, hogy melldöngetve előhozakodjék saját hazája gyakorlatával. – Ezenkívül az erőszaktevők általában ott csapnak le, ahol élnek, és utána nem szoktak elköltözni onnan. Épp ezért a tagállamok között nincs szoros együttmüködés az ilyen esetek felderítésében. A statisztikámba foglalt eseteknél pedig pontosan a földrajzi szóródás jelenti a problémát. Yong a helységneveket és dátumokat tartalmazó listára mutatott. – Az egyik nap Melbourne–ben, egy hónappal később Cairns–ben, egy hétre rá Newcastle–ben. Három különböző tagállamban két hónapon belül. Néha sapkában, olykor maszkban, legalább egy alkalommal nejlonharisnyával a fején, néhány esetben pedig az áldozatok egyáltalán nem látták a támadót. A helyszínek változatosak, a sötét mellékutcától a parkokig. Volt, akiket kocsiba rántottak be, megint másokra a saját otthonukban törtek rá az éjszaka közepén. Röviden nincs semmink, amit kirajzolódó mintázatnak nevezhetnénk, mindössze néhány, talán véletlen azonosságunk: az, hogy az áldozatok szőkék, fojtogatták őket és hogy egyikük sem tudott személyleírást adni az elkövetőről. Illetve lenne még valami. A gyilkossággal végződő eseteknél a tettes nagyon tisztán dolgozott. Valószínűleg lemosta az áldozatait, minden nyomot eltakarított, ami rá utalhatna: ujjlenyomatot, 78

spermát, ruhafoszlányt, hajszálakat, az áldozat körme alól az esetleges bőrmaradványokat, mindent. De ezen túlmenően nincs semmi, ami bármilyen módon sorozatgyilkosra emlékeztetne: nyoma sincs groteszk rituálénak, vagy a rendőrség számára hátrahagyott „névjegykártyának”, jelzésnek. Az imént felsorolt három erőszak után, amelyeket két hónapon belül követett el, egy teljes évig nyugton volt. Feltéve, hogy nincs köze egyéb esetekhez, amelyeket az adott év során jelentettek be. De erről természetesen fogalmunk sincs. – És mi van a gyilkosságokkal? – kérdezte Harry. – Azoknak nem kellett volna beindítaniuk valami vészjelzést? Yong megrázta a fejét. – Földrajzilag nagyon távol történtek egymástól. Ha a rendőrség talál egy hullát Brisbane–ben, akit meg is erőszakoltak, értelemszerűen nem Sydneyben kezdik el keresni a tettest. Ezenkívül a gyilkosságok időben is annyira messze esnek egymástól, hogy nehéz is lett volna egyértelmű összefüggést látni közöttünk. Nemi erőszak esetén a fojtogatás egyébként sem szokatlan emberölési módszer. – Ausztráliában nincs működőképes szövetségi rendőrség? – képedt el Harry. A kérdését kedélyes nevetgélés fogadta, így Harry jobbnak látta, ha inkább témát vált. – Amennyiben sorozatgyilkosról van szó... – vágott bele. – Akkor kellene lennie valami mintának vagy sémának – folytatta Andrew. – Itt viszont nincs semmi, nem igaz? Yong bólintott. – Bizonyára akadtak olyanok a rendőrségnél, akikben az évek során felmerült, hogy mi van, ha esetleg egy sorozatgyilkos áll a háttérben. Az sincs kizárva, hogy ők is utánanéztek a korábbi ügyeknek, de egyszerűen túl sokféle variációja van az eseteknek ahhoz, hogy ez a gyanú megerősödhessen. – De ha sorozatgyilkosról van szó, akkor nem kellene egy többé– kevésbé tudattalan vágynak dolgoznia a fickóban, hogy elkapják végre? – vetette fel Lebie. Wadkins megköszörülte a torkát. Ez az ő szakterülete volt. – A szakirodalom gyakran úgy állítja be, hogy az effajta bűncselekmény bizonyos szempontból segélykiáltás. Ezért van, hogy az elkövető apró, kódolt üzeneteket hagy hátra, ami kvázi annak a tudattalan kívánságnak a megnyilvánulása, hogy valaki végre állítsa meg őt. Néhány esetben ez így is van. De attól tartok, 79

hogy ez nem ennyire egyszerű. A legtöbb sorozatgyilkos pont olyan, mint az emberek nagy része: nem akarja, hogy elkapják. És ha ez a fickó valóban sorozatgyilkos, akkor ő végképp ilyen, tekintve, hogy nem hagyott nekünk túl sok kiindulási pontot. Van itt néhány dolog, ami nagyon nem tetszik nekem... Wadkins felső ajkát felhúzva elővillantotta sárga fogsorát. – Először is, a gyilkosságok nyilvánvalóan nem azonos sémára épülnek, attól eltekintve, hogy az áldozatok szőkék voltak és hogy megfojtotta őket. Ez utalhat arra, hogy a gyilkosságokat teljesen különállóan kezeli, esetleg valamiféle műalkotásnak tekinti őket, s az újnak mindig ki kell emelkednie azok közül, amelyeket azelőtt alkotott. Ez pedig csak még nehezebbé teszi a munkánkat. Természetesen az sincs kizárva, hogy mégiscsak lapul a gyilkosságok mögött valami rendező elv, csak egyelőre még nem ismertük fel. De az is elképzelhető, hogy alapvetően egyáltalán nem is tervez gyilkosságot, de néha mégiscsak szükségszerűvé válik: például mert az áldozata meglátja az arcát, ellenáll, segítségért kiált vagy egyéb, előre nem látható esemény történik. – Az is lehet, hogy csak olyankor gyilkol, amikor nem áll fel neki – vetette fel Lebie. – Esetleg megkérhetnénk egy pszichológust, hogy vessen egy pillantást ezekre az ügyekre – javasolta Harry. – Lehet, hogy sikerülne felállítani egy pszichológiai jellemzést, ami a segítségünkre lehet. – Elképzelhető – bólintott Wadkins, de láthatólag egészen más járt a fejében. – És mi a másodszor, uram? – kérdezte Yong. – Hogy? – tért magához Wadkins. – Azzal kezdte, hogy „először is”. Mi az, amit még furcsáll? – Hogy túl hirtelen állt le – válaszolta Wadkins. – Ennek megintcsak számtalan kézenfekvő oka lehet, például elutazott vagy megbetegedett. De az is lehet, hogy tudja, valakinek hamarosan észre kell vennie az összefüggést. Úgyhogy leállt egy időre. Csak így, egyszerűen – csettintett. – Ha ez a helyzet, akkor bizony igen veszélyes emberrel van dolgunk. Valakivel, aki éppoly fegyelmezett, mint amilyen ravasz, és biztosan nem az az önpusztító szenvedély hajtja, ami a sorozatgyilkosokat végül rendőrkézre juttatja. Egy ilyen okos, 80

számító gyilkost aligha fogunk nyakon csípni addig, amíg nem rendez igazi vérfürdőt. Persze, ha sikerül egyáltalán elfogni. Komor csend telepedett a szobára. Harry megborzongott. Hány olyan sorozatgyilkos lehet, akit azért nem kaptak el soha, mert a gyilkosságok hirtelen abbamaradtak és a nyomozás megrekedt? Hányan rejtőzködhetnek átmeneti fedezékükben? – És most hogyan tovább? – kérdezte Andrew. – Minden nyugdíjkorhatár alatti szőke nőt arra kérünk, hogy sötétedés után maradjon otthon? – Azzal csak azt érnénk el, hogy a gyilkos felszívódna, és soha az életben nem találnánk meg – válaszolta Lebie, aki időközben egy bicskát varázsolt elő a zsebéből, és aprólékos műgonddal tisztogatni kezdte a körmét. – Másfelől viszont hagyhatjuk–e, hogy Ausztrália összes szőke nője potenciális csali legyen? – jegyzete meg Yong. – Semmi értelme arra kérni az embereket, hogy maradjanak otthon – mondta Wadkins. – Ha a fickó újabb áldozatot keres magának, akkor úgyis találni fog. Sőt, nem azt mondtátok, hogy több áldozat lakásába is betört? Ezzel az égvilágon semmire sem mennénk. Ki kell füstölni a pasast. – És mégis hogyan? Az ország keleti felében mindenütt felbukkant már, és nem lehet tudni, hol és mikor csap le újra. Teljesen véletlenszerűen gyilkol. – Lebie egyenesen a körmeihez intézte szavait. – Azért ez nem teljesen igaz – szólalt meg Andrew. – Aki ilyen hosszú időn keresztül tevékenykedik sikeresen, az nem hiszem, hogy a véletlenre bízná magát. Tudjuk, hogy a sorozatgyilkosok egy része kifejezetten arra vágyik, hogy a tetteik minél nagyobb figyelmet kapjanak. Ők azok, akik ott hagyják a kézjegyüket a gyilkosság helyszínén, mintegy azonosítják magukat. Ebben az esetben azonban szó sincs ilyesmiről. Sőt, emberünk kifejezetten igyekszik ezt elkerülni. Mindössze a fojtogatás iránti vonzódása lehet árulkodó, egyébként teljesen kiszámíthatatlan. Legalábbis ő ezt hiszi. De nagyon téved, mert mindig létezik egy minta. Nem azért, mert megtervezi a támadásokat, hanem mert az ember alapvetően a szokások rabja. Ebben egyikünk sem különbözik az erőszaktevőktől. Csak arra kell rájönnünk, hogy ez a fickó mely szokások megszállottja. – Szerintem a pasas egyszerűen 81

csak őrült – jelentette ki Lebie. – Végül is minden sorozatgyilkos skizofrén, nem? Hangokat hallanak, és azt állítják, azok utasítják gyilkosságra őket. Én egyetértek Harryval: vonjunk be egy agykurkászt a nyomozásba. Wadkins megvakarta a nyakát. Majdhogynem tanácstalannak tűnt. – Egy pszichológus minden bizonnyal sokat tudna mesélni nekünk a sorozatgyilkosokról, de én nem vagyok meggyőződve arról, hogy a mi emberünk az – mondta Andrew. – Hét gyilkosság történt. Ez egy sorozatgyilkos – rázta a fejét Lebie. – Hallgassatok ide! – Andrew az asztal fölé hajolt és felemelte nagy fekete mancsát. – Egy sorozatgyilkos a szexuális aktust a gyilkosság alá rendeli. Számára teljességgel értelmetlen úgy megerőszakolni valakit, hogy utána ne gyilkolja meg. Emberünk számára viszont az erőszak a legfontosabb. Így, ahogy azt már Wadkins is felvetette, azokban az esetekben, amikor gyilkolt, sokkal inkább praktikus okok vezérelhették. Például az, hogy az áldozata azonosíthatta volna, mert meglátta az arcát – Andrew szünetet tartott. – Vagy mert tudta, hogy ki ő – azzal visszaejtette a kezét az asztalra. A ventilátor panaszosan nyikorgott a sarokban, a levegő mégis fojtogatóbb volt, mint valaha. – A statisztika szép és jó – szólalt Harry. – De ne hagyjuk, hogy esetleg félrevezessen bennünket. Ha túlságosan ragaszkodunk hozzá, megeshet, hogy – ahogy mifelénk mondják – nem látjuk meg a fától az erdőt. Wadkins egy kendőt rángatott elő a zsebéből és letörölte a homlokáról az izzadságot. – Attól tartok, hogy Mr Holy minden bizonnyal találó norvég szófordulatából én egy kukkot sem értek – mondta. – Úgy értettem, hogy ne hagyjuk ki a számításból, hogy Inger Holter meggyilkolása esetleg egy teljesen különálló esemény volt. Végül is a pestisjárvány idején is előfordult, hogy néhányan tüdőgyulladásban haltak meg, nem? Induljunk ki abból, hogy Evans White nem sorozatgyilkos. Az pedig, hogy Ausztráliában egy másik fickó szőke nőket gyilkol, még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy Evans White ölte meg Inger Holtert. – Kissé körülményesen fejezte ki, Holy, de értjük a lényeget – bólintott Wadkins, majd összegezte a hallottakat: – Oké, emberek. Egy erőszaktevőt keresünk és egy lehetséges – hangsúlyozom – 82

lehetséges sorozatgyilkost. McCormacken múlik, hogy bővítjük–e ez irányba a nyomozást. Addig is azzal dolgozunk tovább, amink eddig van. Kensington, van valami új momentum, amiről beszámolna nekünk? – Nos, mivel Holy nem ért ide a reggeli megbeszélésre, gyorsan elismétlem: újra felhívtam Robertsont, Inger Holter főbérlőjét, hogy megtudjam, mond–e neki valamit Evans White neve. Úgy tűnik, időközben a köd némileg eloszlott a fejében, ugyanis valami derengett neki, úgyhogy délután odamegyünk és beszélünk vele. Ezenkívül jelentkezett még Nimbin kiváló rendőrfőnöke is, aki arról számolt be, hogy Angeline Hutchinson megerősítette Evans White állítását, miszerint valóban White–tal volt abban a két napban, amelyekre Inger Holter halálának időpontja eshetett. Harry káromkodott. Wadkins összeütögette a kezét. – Oké, munkára, emberek. Kapjuk el ezt a szemétládát! – harsogta, de valahogy mégsem volt túl meggyőző. Harry olvasta valahol, hogy a kutyák rövid távú memóriája legfeljebb másodpercekig terjed, megfelelő számú ismétléssel azonban jelentősen fejleszthető. Mint Pavlov kutyájánál. Iván Pavlov orosz fiziológus volt és kutyákkal kísérletezett, az idegrendszer feltételes reflexeit vizsgálta. Pavlov egy bizonyos időn keresztül minden etetés előtt csengetett. Egy idő után észrevette, hogy a kutyáknál az etetést jelző csengőszóra megindul nyálelválasztás, akkor is, ha nem teszi eléjük ténylegesen az ételt. Maga a felfedezés, ami azt bizonyította, hogy kellő számú ismétlés esetén a test „emlékezni kezd”, talán nem volt különösen egetverő, Pavlov mindenesetre Nobel–díjat kapott érte. Ezért aztán, amikor Andrew egy jól irányzott rúgással néhány napon belül másodjára is a sövénybe küldte Robertson „tasmán ördögét”, minden remény megvolt arra, hogy ez az esemény némileg tovább megmarad majd az állat emlékezetében, mint az első alkalom után. Még az sincs kizárva, hogy ha legközelebb idegen lépteket hall a kapu felől, ahelyett, hogy gonosz kis agya forrni kezdene, sajogni kezdenek majd a bordái. Robertson a konyhában ültette le Harryékat, és sörrel kínálta őket. Andrew köszönettel elfogadta, Harry pedig egy pohár ásványvizet 83

kért helyette, de mivel azzal Robertson nem szolgálhatott, úgy döntött, beéri egy cigarettával. – Sajnálom – mondta Robertson, amikor Harry előhúzta a cigis dobozt. – A házban tilos a dohányzás. A cigaretta ártalmas az egészségre – tette hozzá, majd felhajtott egy fél üveg sört. – Ó, ezek szerint egészségügyi kérdések is foglalkoztatják? – köhintett Harry. – Hogyne – bólogatott Robertson, mit sem érzékelve az iróniából. – Ebben a házban senki sem dohányzik, valamint húst és halat sem fogyasztunk. Friss levegőt lélegzünk be és azt esszük, amit a természet ad nekünk. – A kutyára is ez vonatkozik? – A kutyám kölyökkora óta nem evett sem húst, sem halat. Igazi kis lakto–vegetáriánus jószág – húzta ki magát büszkén a férfi. – Ez meg is magyarázza a rosszkedvét – dörmögte Andrew. – Mr Robertson, ha jól értettem, maga ismerte Evans White–ot. Mit tud nekünk mondani róla? – kérdezte Harry, és előhúzta a noteszét. Eszében sem volt jegyzetelni, de a tapasztalatai azt mutatták, hogy az emberek komolyabban veszik a tanúvallomásukat, ha noteszszel a kezében kérdezgeti őket. Önkéntelenül is alaposabban átgondolják a mondandójukat, pontosabbak az időpontok, nevek, helyszínek tekintetében. – A biztos úr felhívott – intett Robertson Andrew felé –, hogy megkérdezze, kik látogatták meg Inger Holtert, mialatt itt lakott. Elmeséltem neki, hogy amikor fenn voltam Inger szobájában és megláttam az asztalon lévő képet, akkor ugrott be, hogy azt a férfit láttam már, aki a babával az ölében ül. – Valóban? – Igen. Ha jól emlékszem, kétszer is járt itt. Az egyik alkalommal két napra bezárkóztak Inger szobájába, és eléggé... öhm, hangosak voltak. A szomszédok miatt kénytelen voltam folyamatosan bömböltetni a zenét, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam őket. Úgy értem, Ingert és a pasast. Bár nem úgy tűnt, mintha különösebben zavartatták volna magukat. A másik alkalommal csak egészen rövid ideig volt itt a férfi. Nagyon gyorsan lelépett. – Veszekedtek? – Így is mondhatjuk. 84

Inger azt kiabálta utána, hogy majd elmeséli annak a bigének, hogy mekkora szemétláda volt. És hogy majd egy bizonyos férfinak mesélni fog a pasas terveiről. – Egy bizonyos férfinak? – Mondta a nevét, de már nem emlékszem rá. – És a bige? Ő ki lehet? – kérdezte Andrew. – Igyekszem tiszteletben tartani a bérlőim magánéletét, biztos úr. – Kitűnő ez a sör, Mr Robertson. Ki a bige? – Andrew úgy tett, mintha az imént nem hallotta volna a főbérlő közbevetését. – Ugyan honnan tudhatnám? – Robertson pillantása idegesen ugrált Harry és Andrew között, és közben próbált mosolyt erőltetni az arcára. – De gondolom, a nyomozás szempontjából fontos lehet, nem igaz? – A kérdés a levegőben lógott, de csak egy pillanatig. Andrew hangos koppanással az asztalra állította az üveget és egészen Robertson arcába hajolt. – Túl sokat nézi a tévét, Robertson. Nem fogunk maga elé tolni egy százast a névért cserébe, aztán szó nélkül eltűnni. A való életben ilyenkor az történik, hogy szépen telefonálunk egyet, és kisvártatva befut egy szörnyen hangosan szirénázó járőrkocsi, majd magát, kellemetlenség ide vagy oda, bilincsbe verve, a szomszédok szeme láttára az autóhoz vezetjük. Azután bevisszük a kapitányságra, egy csupasz villanykörtét nyomunk a képébe és ha továbbra sem mond semmit, és az ügyvédje sem igyekszik, akkor az éjszakát egy zárkában tölti majd potenciális gyanúsítottként. Feltehetőleg információ visszatartásával fogják vádolni, és azzal, hogy egy gyilkosságot próbált fedezni. Emiatt pedig automatikusan bűnrészessé válik, amiért hat évig terjedő börtönbüntetés jár. Nos, mi legyen, Mr Robertson? Robertson elfehéredve tátogott, képtelen volt bármit is kinyögni. Leginkább egy halra emlékeztetett, amely most ébredt rá, hogy itt most nem őt fogják megetetni, hanem ő maga lesz a vacsora. – Én... én ezzel nem arra akartam utalni, hogy... – Utoljára kérdezem: ki az a nő? – Azt hiszem, hogy az a csaj a képen... az, aki itt volt... – Milyen képen? – Aki Inger és a pasas mögött áll azon a fotón. 85

Az az alacsony, homlokpántos. Azért ismertem fel, mert néhány héttel ezelőtt itt járt és Ingert kereste. Lehívtam a lányt, és beszélgetni kezdtek kinn a lépcsőn. De hamarosan már kiabáltak és válogatott sértéseket vágtak egymás fejéhez. Azután az ajtó becsapódott, Inger pedig sírva rohant fel a lépcsőn. Azóta nem láttam azt a lányt. – Legyen olyan szíves és hozza le nekünk azt a képet, Robertson. Az irodában felejtettem a másolatát. Robertson maga volt a megtestesült szolgálatkészség, ahogy buzgón feltrappolt a lány szobájába. Amikor visszatért, Harrynak elég volt egy pillantást vetnie a fotóra ahhoz, hogy megállapítsa, ki az a nő, akire Robertson célzott. – Ezért tűnt annyira ismerősnek az arca, amikor találkoztunk vele – jegyezte meg. – Hiszen ez a jólelkű anya – képedt el Andrew. – És ha jól sejtem, a valódi neve Angeline Hutchinson. Amikor elindultak, a tasmán ördög nem mutatkozott sehol. – Gondolkodtál már azon, hogy miért szólít mindenki biztos úrnak, Kensington nyomozó? – kérdezte Harry, amikor beszálltak az autóba. – Úgy vélem, ez bizalomgerjesztő lényemnek köszönhető. Biztos úr – hát, nem úgy hangzik, mintha valami joviális nagybácsiról lenne szó? – morfondírozott Andrew elégedetten. – Egyszerűen nincs szívem hozzá, hogy kijavítsam őket. – Igen, te valóságos játék mackó – nevetett Harry. – Koalamaci – javította ki Andrew. – Hat évig terjedő börtönbüntetés – folytatta Harry. – Hazudós. – Hirtelen ez jutott az eszembe – vonta meg a vállát Andrew.

7. Terra nullius, egy strici és Nick Cave Sydneyben zuhogott az eső. A víz hangosan kopogott az aszfalton, felcsapódott a házak falára és apró patakokban csordogált végig a járdák mentén. Az emberek menedéket keresve ugráltak, miközben derékig összecsapkodták magukat a felfreccsenő pocsolyákban. Néhányan azért hittek a reggeli időjárás–jelentésnek, ők most jókora, színes esernyőkkel imbolyogtak az utcákon, mint a jól 86

megtermett teknősbékák. Andrew és Harry a William Street és a Hyde Park kereszteződésében vesztegelt a piros lámpánál. – Emlékszel arra az őslakosra, aki a múltkor az Albury melletti parkban feküdt? – kérdezte Harry. – A Green Parknál? – Integetett neked, de nem viszonoztad a köszönését. Miért nem? – Nem ismertem. A lámpa zöldre váltott, Andrew pedig beletaposott a gázba. Az Albury szinte kihalt volt, amikor Harry belépett az ajtón. – De korán jöttél – fogadta Birgitta, aki éppen a tiszta poharakat pakolta fel a polcra. – Arra gondoltam, a nagy roham előtt biztosan jobb a kiszolgálás. – Nálunk senki nem marad ital nélkül – simogatta meg Birgitta Harry arcát. – Mit kérsz? – Csak egy kávét. – A ház ajándéka. – Köszönöm, kincsem. Birgitta elnevette magát. – Kincsem? Az apám szokta ezt mondani az anyámnak – felült egy bárszékre, és a pult fölött Harryhoz hajolt. – Igazából most idegesnek kellene lennem, mert nem bírom, ha egy pasi, kevesebb mint egy hét ismeretség után már becézget. Harry beszívta a lány illatát. A tudomány továbbra sem ismeri a magyarázatát annak, hogy az agy szaglóközpontja hogyan alakítja át a szaglósejtek idegi impulzusait tudatos érzéki benyomásokká. Harry azonban egy pillanatig sem törte a fejét a hogyanon, ő csak annyit tudott, hogy amikor megérzi a lány illatát, a fejében és a testében mindenféle különös dolgok történnek. Például félig leereszkedik a szemhéja, az arcán széles mosoly terül el, a hangulata pedig jelentősen megemelkedik. – Nyugalom – mondta. – Nem tudtad, hogy a „kincsem” a veszélytelen becézések közé tartozik? – Azt sem tudtam, hogy léteznek egyáltalán ilyenek. – Bizony, hogy léteznek. Ilyen például a „kedvesem”, az „édes” vagy a „cica”. – És mi tartozik a veszélyesek közé? – Nos, például a „kutyulimutyuli” – válaszolta Harry. – Micsoda? – Kutyulimutyuli. Mackókám. 87

Tudod, nem az elcsépelt és személytelenné vált becenevek veszélyesek, hanem a nagyon is személyre szabott, intim kifejezések. Ráadásul gyakran orrhangon mondogatják őket, amitől olyan lesz az egész, mintha egy gyereknek gügyögnének. Na, attól tényleg könnyen klausztrofóbiás rohamot kap az ember. – Mondanál még néhány példát? – Mi is van azzal a kávéval? Birgitta hozzávágta a konyharuhát. Azután kávét töltött egy jókora csészébe, majd hátat fordított Harrynak, aki hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy áthajoljon a pult fölött és megérintse a lány haját. – Akkor most megint én jövök. Hallani akarom a történet végét – ült vissza Birgitta a székre. A kezét Harryéra fektette. Harry belekortyolt a kávéba és a lányt nézte. Azután nagy levegőt vett. – A kollégámat Stiansennek hívták. Ronny Stiansennek. Igazi rámenős fickóhoz illő név. Pedig nem is volt az. Kedves, segítőkész fiú volt, aki imádta a munkáját. Legalábbis többnyire. A temetésekor én még lélegeztetőgépre voltam kötve. A főnököm később meglátogatott a kórházban és átadta az oslói rendőrfőkapitány üdvözletét. Tulajdonképpen már ekkor meg kellett volna neszelnem a veszélyt. De a hangulatom padlón volt, mert akkor már két napja nem ittam. Az ápolónő ugyanis rájött, hogy alkoholt csempésztek be nekem, és a szomszédomat másik szobába költöztette. „Tudom, mi jár a fejedben”, mondta a főnököm. „Tegyél le róla. Ott van a munkád, amit végezned kell.” Azt hitte, hogy az öngyilkosságot fontolgatom. Tévedett. Kizárólag azon törtem a fejemet, hogy juthatnék alkoholhoz. – A főnököm nem az a fajta férfi, aki sokáig kerülgeti a forró kását. „Stiansen meghalt. Érte már nem tehetsz semmit.”, mondta. „Akiért tehetsz valamit, az te magad vagy és a családod. És mi. Olvastad az újságokat?” Azt válaszoltam, hogy egyáltalán nem olvastam semmit, az apám olvasott fel nekem néhány könyvet, és hogy kívánságom szerint egyetlen szót sem ejtettünk a balesetről. A főnök bólintott és azt mondta, rendben van. Merthogy sokkal egyszerűbbé teszi az ügyet, ha senkivel nem beszéltem róla. „Ugyanis nem te vezetted az autót.”, mondta. „Vagy hogy másképp fejezzem ki magam, nem egy részeg rendőrtiszt ült a volánnál.” Azután megkérdezte, hogy felfogtam–e, amit mondott. Hogy 88

Stiansen vezetett. Vagyis az a tiszt, akiről a vérvizsgálat során bebizonyosodott, hogy színjózan volt. – Megmutatta nekem az előző hetek újságjait, amik – ahogy még mindig kissé homályos látásommal kibetüztem azt írták, hogy a sofőr azonnal meghalt, mellette helyet foglaló kollégája pedig súlyos sérüléseket szenvedett. „De én vezettem.”, ellenkeztem. „Kétlem. Ugyanis a hátsó ülésen bukkantak rád”, válaszolta a főnököm. „Ne felejtsd el, hogy súlyos agyrázkódásod volt. Gyanítom, hogy az egész útból nem emlékszel semmire.” Természetesen értettem, hogy mire akar kilyukadni. A sajtót csak a sofőr vértesztje érdekelte, és amíg az rendben volt, velem nem törődtek. Az egész ügy már e nélkül is elég rémes volt a testületre nézve. Birgitta két szemöldöke között mély ránc jelent meg. Zaklatottnak tűnt. – De hogy voltak képesek azt mondani Stiansen szüleinek, hogy a fiuk vezette az autót? Hogy lehettek ennyire érzéketlenek? Hogyan... – Ahogy már említettem, a rendőrségnél borzasztóan erős a lojalitás. Olykor inkább vannak tekintettel a testületre, mint a hozzátartozókra. De az is lehet, hogy Stiansen családja is könnyebben együtt tud élni ezzel a verzióval. Szolgálat közben bárkit érhet baleset, s az, hogy Stiansen egy feltételezett gyilkos és drogdíler üldözése közben vállalta a száguldás kockázatát, nem olyan rossz változat. A másik autóban ülő srác kezdő vezető volt, egy tapasztalt sofőr valószínűleg máshogy mérlegelte volna a helyzetet és nem hajtott volna ki elénk. Hiszen be volt kapcsolva a kék fény. – Igen. És száztízzel hajtottatok. – Ott, ahol csak ötvennel lehetett volna. Így van, a fiú természetesen semmiért nem hibáztatható. De a lényeg az, hogy miért kellett volna Stiansen családjának megtudnia, hogy a fiuk csak utas volt? Jobb lett volna, ha azt hallják, hogy tétlenül tűrte, hogy a részeg kollégája vezessen? A főnök egyre csak az ő verziója mellett szóló érveket ismételgette nekem. A fejem már annyira fájt, hogy azt hittem, menten szétrobban. Végül kihajoltam az ágyból és elhánytam magam. Másnap bejött hozzám Stiansen családja: a szülei és a húga. 89

Virágot hoztak és azt ismételgették, hogy remélik, hamarosan felépülök. Ronny apja az mondta, hogy magát okolja azért, amiért korábban nem lépett fel elég következetesen a fia vad vezetési stílusa ellen. Úgy sírtam, mint egy gyerek. Minden egyes másodperc olyan volt, mintha lassan kínoznának. Több mint egy órát maradtak. – Atyaisten, mit mondtál nekik? – Semmit. Ők meséltek. Ronnyról. Hogy milyen tervei voltak, mit szeretett volna elérni. A barátnőjéről, aki az Egyesült Államokban tanult. És arról, hogy sokat mesélt rólam, arról, hogy milyen rátermett rendőr vagyok és jó barát. Olyasvalaki, akiben meg lehet bízni. – És mi történt ezután? – Két hónapon keresztül feküdtem a kórházban. A főnököm néhányszor meglátogatott. Egyszer megismételte, amit az első alkalommal mondott. „Tudom, mi jár a fejedben. Tegyél le róla.” Ez alkalommal viszont igaza volt. Nem akartam már mást, csak meghalni. Nem a hazugság volt a legrosszabb az egészben. A legrosszabb az volt, hogy a saját bőrömet mentettem. Talán egy kissé különösen hangzik, de én magam is nagyon sokat gondolkodtam rajta. Várj, megpróbálom jobban elmagyarázni, hogy értem. – Az ötvenes években egy Charles Van Doren nevű egyetemi tanár azzal vált ismertté az Egyesült Államokban, hogy egy televíziós kvízjátékban még a leglehetetlenebb kérdésekre is elképesztő magabiztossággal válaszolt. Hétről hétre legyőzte a kihívóit. A kérdések egy része nagyon nehéz volt, ezért mindenki csodálattal figyelte a férfit, aki mindenre tudja a választ. A postaládáját házassági ajánlatok árasztották el, rajongói klubja lett, az egyetemen pedig egy gombostűt sem lehetett leejteni az előadásain. Aztán az egyik nyilvános fellépése alkalmával elmesélte, hogy a műsor producerétől előre megkapta a kérdéseket. – Amikor megkérdezték tőle, hogy miért leplezte le a csalást, elmesélte, hogy egyszer az egyik nagybátyja bevallotta a feleségének, hogy hűtlen volt hozzá. A vallomás természetesen éktelen nagy ribilliót keltett a családban. Van Doren később megkérdezte a bácsikájától, hogy mégis miért vallotta be a hűtlenségét. A félrelépés ugyanis évekkel korábban történt, és a 90

kapcsolat is rég megszakadt már. A nagybácsi erre azt válaszolta, hogy nem is a hűtlenkedés ténye bántotta őt legjobban, hanem az, hogy a tette észrevétlen maradt, ő pedig büntetlenül úszta meg az egészet. Charles Van Doren is pontosan így volt ezzel. – Szerintem az történik, hogy az emberek sokszor nem képesek elviselni a saját cselekedeteiket, és valamiféle igény támad bennük arra, hogy megbűnhődjenek. Legalábbis én így voltam vele. Arra vágytam, hogy megbüntessenek, hogy megkorbácsoljanak, megkínozzanak, megalázzanak. Mindegy mi lesz, csak el tudjak végre számolni magammal. De nem akadt senki, aki megbüntetett volna. Még csak ki sem rúghattak, hiszen a hivatalos verzió szerint józan voltam. Sőt, mivel sérüléseimet szolgálat közben szenvedtem el, kitüntetést kaptam a rendőr–főkapitánytól. Így aztán én büntettem meg magamat. A lehető legsúlyosabb büntetést szabtam ki: úgy döntöttem, hogy életben maradok és abbahagyom az ivást. A bárba lassan szállingózni kezdtek a vendégek. Birgitta intett nekik, hogy azonnal jön. – És azután? – Újra talpra álltam, és dolgozni kezdtem. Többet és keményebben, mint a kollégáim. Edzettem. Hosszú sétákat tettem, sokat olvastam és egy kis jogot is hallgattam. Megszakítottam a kapcsolatot a „rossz”–nak ítélt barátokkal. Mellesleg a jókkal is. Azokkal, akik azután is mellettem maradtak, hogy az alkohol vette át az irányítást az életem fölött. Valójában nem tudom, miért. Az egész olyan volt, mint valami nagytakarítás. A régi életemből – mindennek mennie kellett, legyen az jó vagy rossz. Egy nap leültem és végigtelefonáltam mindenkit, akiről úgy gondoltam, hogy a régi életemben szerepet játszott: „Helló, többé nem találkozhatunk. Örülök, hogy ismertelek.” A legtöbben elfogadták. Néhányan kifejezetten örültek neki. Többen viszont figyelmeztettek, hogy teljesen el fogok magányosodni. Nos, lehet, hogy nekik lett igazuk. Az elmúlt három évben többet voltam a húgommal, mint összességében bárki mással. – És az életedben lévő nők? Harry végigpillantott a bárpulton. A vendégek közül néhányan kezdtek türelmetlenkedni. – Az egy másik és ugyancsak hosszú történet. És elég régi is. A baleset óta nincs semmi, amiről érdemes lenne beszélni. Magányos farkas lettem, aki csak a saját dolgával 91

törődik. A fene tudja, még az is lehet, hogy sokkal vonzóbb voltam részegen – Harry töltött még egy kis tejet a kávéjába, és úgy tűnt, jót mulat utolsó megállapításán. – Miért küldtek ide? – Alighanem úgy vélték, hogy hasznomat vehetik az ügyben, és egyúttal tesztnek is jó, hogy mennyire bírom a nyomást. Ha nem szúrok el semmit, akkor javulnak az esélyeim odahaza. – És szerinted ez fontos? Harry megvonta a vállát. – Nem tűnik annyira őrülten fontosnak – válaszolta, majd a pult másik vége felé biccentett. – Legalábbis nem annyira, mint azoknak a srácoknak a következő pohár sörük. Birgitta munkához látott, Harry pedig a kávéját kavargatta, majd a bár felett lógó tévé vonta magára a figyelmét. Éppen a híradó ment, és sikerült kiszűrnie a hangfoszlányokból, hogy egy csoport őslakosról tudósítanak, akik jogot formáltak bizonyos földterületekre. – ...az ősi tulajdonjogról újonnan hozott törvények értelmében. .. – mondta épp a műsorvezető. – Hogy aztán az igazság győzedelmeskedjen... – harsogta egy hang Harry háta mögött. Harry megfordult. Elsőre nem ismerte meg a fölé magasodó, szőke parókás, hosszú lábú nőt, de aztán pillantása az elnagyolt vonásokra, a vaskos orra és a metszőfogak közti hézagra esett. – A bohóc – szólalt meg. – Ottó... – Ottó Rechtnagel, teljes életnagyságban, szépfiú. Ez a hátránya a magassarkúnak. Igazából jobb szeretem, ha a pasijaim magasabbak nálam. Szabad? – Azzal felült a Harry melletti bárszékre. – Mit iszol? – kérdezte Harry, és megpróbálta felhívni magára a pultban sürgölődő Birgitta figyelmét. – Ne fáraszd magad, tudja, mit kérek – mondta neki Ottó. Harry cigarettával kínálta, amit Ottó szó nélkül elvett, és rózsaszínre festett szája sarkába dugott. Azután Harry tüzet adott, Ottó pedig beszédes tekintettel méregette, miközben a láng fölé hajolva beleszippantott a cigarettába. Rövid ruhája alól kivillant harisnyába bújtatott, vékony combja. Harry kénytelen volt elismerni, hogy Ottó öltözéke felért egy kisebb műalkotással. Ebben a holmiban sokkal nőiesebben nézett ki, mint a legtöbb nő, akivel neki valaha dolga volt. Harry végül elszakította róla tekintetét és visszatért a 92

képernyőhöz. – Hogy értetted azt, hogy az igazság győzedelmeskedik? – Nem hallottál még a terra nulliusról? És Eddy Mabóról? Harry a fejét rázta. Ottó erősen erotikus ó–t formázó száját két vaskos füstkarika hagyta el, amik lustán továbblebegtek a levegőben. – Tudod, a terra nullius igen mókás fogalom. Néhány angolnak ötlött az eszébe, amikor annak idején azzal szembesültek, hogy Ausztráliában alig van megművelt földterület. Az őslakosok ugyanis félnomád népek voltak, jobbára vadászó–gyűjtögető életmódot folytattak, vagyis azt ették, ami a természetben magától megtermett. És csak mert nem töltötték fél életüket a krumpliföldön görnyedve, az angolok úgy vélték; hogy alacsonyabb rendűek náluk. Azt hitték, hogy a földművelés minden civilizáció fejlődésében kötelező lépcsőfok, és megfeledkeztek arról a tényről, hogy amikor az első angolok ide érkeztek, majdnem éhen haltak, amikor megpróbálták megművelni a terméketlen földet. Az őslakosok azonban töviről–hegyire ismerték a természetet, mindig arra a területre húzódtak, ahol az adott évszakban táplálékra leltek és látszólag bőségben éltek. Cook kapitány a legboldogabb embereknek nevezte őket, akikkel valaha találkozott. Egyszerűen nem volt szükségük arra, hogy földművelésbe fogjanak. És mivel ezért sehol nem telepedtek le hosszabb időre, az angolok úgy határoztak, hogy a földnek nincs tulajdonosa, tehát lakatlan. Ez a terra nullius, vagyis a senki földje elve, aminek értelmében az angolok tulajdonosi igazolást állíthattak ki a telepesek számára, mit sem törődve azzal, hogy a bennszülöttek mit szólnak mindehhez. Hiszen nem vették birtokba a földjüket. Birgitta egy Margaritát tett Ottó elé. – Néhány évvel ezelőtt aztán felbukkant a Torres–szorosbeli Murray–szigetekről származó Eddy Mabo, aki azt hangoztatta, hogy a terra nullius–elv téves, és hogy annak idején igazságtalanul rabolták el a földet az őslakosoktól. 1992–ben a legfelsőbb bíróság igazat adott Eddy Mabónak és kimondta, hogy az ausztrál törvények elismerik az őslakosok jogát a földhöz. A bennszülötteknek joguk van azokhoz a területekhez, amelyeken és amelyekből azelőtt éltek, hogy a fehérek betelepedtek, feltéve, hogy a mai napig ott tartózkodnak. Természetesen mindez a fehérek többségét éktelenül 93

felháborította, hatalmas lármát csaptak amiatti félelmükben, hogy elvesztik a földjeiket. – És most mi történik? Ottó belekortyolt a sóba mártott szegélyű koktélos pohárba, majd olyan savanyú arccal, mintha ecetet kóstolt volna, óvatosan megtörölgette a szája sarkát egy szalvétával. – Nos, az ítélet már megvan. De átültetése a gyakorlatba még mindig nem zökkenőmentes. A hirtelen támadt pánik persze idővel elült, mert arról azért nincs szó, hogy szerencsétlen fölműveseknek attól kellene rettegniük, hogy egyik napról a másikra elveszíthetik a birtokaikat. Itt ülök egy bárban, gondolta Harry, és egy transzvesztitát hallgatok, aki ausztrál politikai kérdésekről tart kiselőadást. Hirtelen körülbelül annyira érezte otthonosan magát, mint Harrison Ford a Csillagok háborúja bárjelenetében. A híreket reklám szakította meg, amelyben szélesen mosolygó, flanelinget és bőrkalapot viselő férfiak sört népszerűsítettek, amelynek mintha az lett volna a legelőnyösebb tulajdonsága, hogy ausztrál gyártmány. – Akkor igyunk a terra nulliusra – javasolta Harry. – Proszit, szépfiú. Ó, majd elfelejtettem! Lesz a jövő héten egy új előadásunk a St. George’s Theatre–ben a Bondi Beachen. Követelem, hogy gyertek el Andrew–val és nézzétek meg. Nyugodtan hozz magaddal még valakit. És kérlek, tartalékoljátok a tapsot az én jelenetemre. Harry mély meghajlással vette át a három belépőjegyet, amit Ottó eltartott kisujjal nyújtott oda neki. Amikor Harry az Alburyből a Kings Cross felé haladva elment a Green Park mellett, önkéntelenül a kosztól elszürkült bennszülöttet kereste a tekintetével, de ezen az estén csak néhány részeg fehér ült a padokon a gyér lámpafényben. A felhők mostanra elvonultak, csillagfényes, tiszta este lett. Útközben két férfival találkozott, akik épp hevesen veszekedtek. Az utca két ellentétes oldaláról ordibáltak egymásnak, Harrynak pedig kettejük között kellett elhaladnia. – Azt egy szóval sem mondtad, hogy egész éjszakára kimaradsz! – kiabálta az egyikük vékony, sírós hangon. Az egyik vietnami étterem előtt egy pincér cigarettázott a falnak dőlve. Úgy festett, mint akinek hosszú nap áll a háta mögött. A Darlinghurst Roadon 94

kígyózó kocsisor lassan hömpölygött a Kings Cross felé. Andrew a Baywater Road sarkán állt, sült kolbászt falatozva. – Itt is vagy – jegyezte meg. – Percre pontosan. Mint egy igazi germán. – Nem egészen. Németország... – A németek teutonok. Te északi germán vagy. Legalábbis kiköpött olyan vagy. Meg akarod tagadni a saját gyökereidet, fiam? Harrynak kedve lett volna visszadobni a kérdést, de végül letett róla. Andrew kirobbanó hangulatban volt. – Olyasvalakivel kezdjük, akit ismerek – közölte. Abban maradtak, hogy azt a bizonyos tűt a szénakazal kellős közepén kezdik keresni: nevezetesen a Darlinghurst Road prostijai között. Nem volt nehéz rájuk bukkanni. Harry már fel is ismerte némelyiküket. – Mongabi, öregem, hogy megy az üzlet? – torpant meg Andrew, és szívélyesen megrázta egy fekete fickó kezét, aki szűk öltönyt és méretes ékszereket viselt. A férfi szájából egy aranyfog villant elő. – Tuka, te kéjsóvár csődör! Tudod, hogy nem panaszkodhatok. Ő legalább tényleg úgy néz ki, mint egy strici, gondolta Harry. – Harry, ez itt Teddy Mongabi, Sydney legmocskosabb stricije. Már húsz éve űzi az ipart, és még mindig itt áll kinn az utcán a lányokkal együtt. Nem vagy már egy kicsit vén ehhez, Teddy? Teddy széttárta a karját és szélesen elmosolyodott. – Én szeretek idekinn lenni, Tuka. Itt zajlik minden. Ha egy irodában ülsz, nincs igazi rálátásod a dolgokra és könnyen kicsúszhatnak a kezedből. Ebben a szakmában pedig a felügyelet mindennek az alfája és ómegája. A lányokat és a kuncsaftokat is szemmel kell tartani. Az emberek olyanok, mint a kutyák. Az a jószág, amelyikre figyelnek, boldog lesz. A boldogtalanok pedig harapnak, tudod? – Ha te mondod, biztosan így van, Teddy. Idehallgass, szeretnék beszélni néhány lánnyal. Egy rosszfiú után nyomozunk. Nincs kizárva, hogy itt is felbukkant. – Hogyne. Kivel akarsz beszélni? – Sandra itt van? – Minden percben befuthat. Biztos vagy benne, hogy nem lesz több belőle? Úgy értem, a beszélgetésnél. – Kösz, Teddy. A Palladiumban leszünk. Odaküldenéd Sandrát? A Palladium előtt egy behívóember állt, aki sikamlós mondásokkal igyekezett becsalogatni az embereket a 95

bárba. Ahogy megpillantotta Andrew–t, az arca azonnal felragyogott. Váltottak néhány szót, majd a férfi beengedte őket a kassza mellett. Lementek a keskeny lépcsősoron a gyéren megvilágított sztriptízklubba, ahol az asztalok körül egy maroknyi férfiember várakozott a következő műsorszámra. – Úgy tűnik, itt mindenki ismer téged – állapította meg Harry, miután leültek egy hátsó asztalhoz. – Mindenki ismer, akinek ez érdekében áll. És én is ismerek mindenkit, akit ismernem kell. Feltételezem, nálatok is létezik ez a fajta szimbiózis a rendőrség és az alvilág között, nem igaz? – Hogyne. De nekem úgy tűnik, mintha téged némileg szívélyesebb viszony fűzne a kapcsolataidhoz, mint bennünket odahaza. Andrew elnevette magát. – Talán rokon lelkek vagyunk. Ha nem rendőrnek mentem volna, nincs kizárva, hogy most én is ebben a szakmában igyekeznék boldogulni. A lépcsőn egy fekete miniszoknya botorkált lefelé tűsarkain. A fekete frufru alól fáradt, fátyolos tekintet pásztázta végig a helyiséget, majd a nő az asztalukhoz lépdelt. Andrew odahúzott egy széket. – Sandra, ez itt Harry Holy. – Valóban? – a nő mosolyra húzta széles, vörösre festett száját. Az egyik szemfoga hiányzott. Harry megrázta a felé nyújtott hideg, hullafehér kezet. Ismerősnek tűnt neki a nő, biztosan a Darlinghurst Roadon látta valamelyik este, csak akkor talán másképp volt sminkelve, vagy másik ruhát viselt. – Na, miről lenne szó? Csak nem valami gazfickót keresel, Kensington? – De, egy egészen különleges gazfickót, Sandra. Ez a pasas imád fojtogatni, méghozzá puszta kézzel. Ismerősen hangzik? – Hogy ismerős–e? Ez legalább a kuncsaftok felére ráillik. Bántott valakit? – Valószínűleg csak olyanokat, akik azonosíthatták volna – válaszolta Harry. – Látta már ezt a férfit? – emelt egy Evans White– ot ábrázoló fotót a nő orra elé. – Nem – felelte a nő anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a képre, és Andrew–hoz fordult. – Ki ez a fazon veled, Kensington? – Norvégiából jött – mondta Andrew. – Rendőr, a húga pedig az Alburyben dolgozott. A lányt a múlt héten megerőszakolták, majd megfojtották. Huszonhárom éves volt. Harry szabadságot vett ki, és 96

ideutazott, hogy megtalálja a férfit, aki ezt tette. – Sajnálom – mondta Sandra, és a képre pillantott. – Igen. Harry felélénkült. – Ezt hogy érti? – Úgy értem, hogy igen, láttam már a pasast. – Mármint, öhm... találkozott vele? – Nem, de többször is járt a Darlinghurst Roadon. Fogalmam sincs, mit keresett ott, de az arca ismerős. Esetleg kérdezősködhetek egy kicsit... – Köszönöm szépen... öhm, Sandra – mondta Harry. A nő arcán halvány mosoly suhant át. – Most vissza kell mennem dolgozni, fiúk. Viszlát! – Azzal a miniszoknya eltipegett arra, ahonnan az imént érkezett. – Ez az! – sóhajtott fel Harry. – Ez az? Csak mert valaki látta a pasast? Abban még semmi törvénytelen nincs, ha valaki a Darlinghurst Roadon mutatkozik. Sőt, abban sem, ha prostikkal dug, már amennyiben emiatt járt ott. Legalábbis nem olyan vészes. – Te tényleg nem érzed, Andrew? Négymillió ember él Sydneyben, ez a lány pedig pont azt az egyet látta, aki után mi nyomozunk. Természetesen ez önmagában még semmit nem bizonyít, de mégiscsak egy jel, nem igaz? Te nem érzed, hogy nagyon közel járunk a megoldáshoz? A zene elhalkult, a fények pedig tompábbra váltottak. A vendégek figyelme a színpad felé fordult. – Te egészen biztos vagy ebben az Evans White–ban, igaz? Harry bólintott. – Van egy olyan érzésem, hogy ő lesz az. Minden porcikám ezt súgja. – Egy érzésed? – Ha jobban belegondolsz, az intuíció nem csupán holmi hókuszpókusz, Andrew. – Elképzelhető, Harry. De nekem egyetlen porcikám sem súg az égvilágon semmit. Magyarázd el, légy szíves, hogy mégis hogy működik ez nálad. – Nos... – Harry kutató pillantást vetett Andrew–ra, hogy kiderítse, nem csak ugratni akarja–e. Andrew azonban őszinte érdeklődéssel nézett vissza rá. – Az intuíció egyszerűen azoknak a tapasztalatoknak az összessége, amivel az ember rendelkezik. Ezt úgy értem, hogy minden, amit az ember valaha átélt, amit tud és amit tudni vél. Sőt, az is, amiről nem is hinné, hogy tudja, mert valahol a tudattalanjában szendereg. Rendszerint nem is veszed észre, hogy ott van, olyan, mint valami 97

alvó állat, ami csendben gyűjti az újabb és újabb benyomásokat. Néha azonban pislog egy kicsit, nyújtózik egyet és azt morogja, hogy hé, ezt a képet láttam már. És aztán azt is elárulja neked, hogyan függnek össze a képen lévő dolgok. – Csodás, Holy. De biztos vagy benne, hogy ez a te alvó jószágod az összes részletet látja azon a bizonyos képen? Az, hogy mit lát, talán inkább azon múlik, hogy milyen szögből nézi a képet. – Ezt hogy érted? – Vegyük például a csillagos eget. Amit Norvégiában látsz, az pontosan ugyanaz a csillagos ég, mint ami itt tárul eléd. De miután most idelenn vagy, nagyjából a fejed tetején állsz ahhoz képest, ahogy odahaza lennél, ugye? Ezért aztán minden csillagképet fejjel lefelé látsz. És ha ezzel nem vagy tisztában, akkor összezavarodsz és hibázol. Harry Andrew–ra pillantott. – A feje tetején, mi? – Ó, igen – nyomta el Andrew a cigarettáját. – Én az iskolában úgy tanultam, hogy a csillagos ég itt egészen más, mint amit nálunk látni. Ausztráliában a földgolyó épp eltakarja azokat a csillagokat, amiket Norvégiában látnál éjszaka. – Így mondják – folytatta Andrew magabiztosan. – Ettől függetlenül az egész azon múlik, hogy honnan nézzük a dolgokat. A lényeg az, hogy minden relatív, nem igaz? És éppen ez teszi olyan átkozottul komplikálttá az egészet. A színpad felől, sziszegő hang kíséretében fehér füst gomolygott elő. Majd a füst vörösre színeződött, és vonósok hangja kúszott feléjük. Azután egy fehér ruhás nő és egy fehér inges férfi bukkant elő a füstből. Harry hallotta már ezt a zenét. A repülőgépen. Ez volt az, amit a szomszédja walkmanja egész úton zümmögött. A szöveget viszont most tudta először kivenni. Egy női hang arról énekelt, hogy vadrózsának hívták, de nem tudja, miért. A kislányos ének éles kontrasztot alkotott a mellette felzengő mély, komor férfihanggal: „And I kissed her good–bye, I said, „All beauty must die” And lent down and planted a rose between her teeth...”13 98

Harry épp csillagokról és sárgásbarna kígyókról álmodott, amikor finoman megkopogtatták a hotelszobája ajtaját. Egy pillanatig csak feküdt csendben és arra koncentrált, hogy milyen elégedett is most. Odakinn újra eleredt, az esőcseppek vidáman kopogtak a párkányon. Kikelt az ágyból, majd meztelenül az ajtóhoz ment és sarkig tárta abban a reményben, hogy éledező erekciója kellő meglepetést kelt majd. Birgitta felnevetett és a karjába vetette magát. A hajából csöpögött a víz. – Mintha három óráról lett volna szó – próbált sértődött képet vágni Harry. – A vendégek egyszerűen nem akartak hazamenni – válaszolta Birgitta, szeplős arcát felé fordítva. – Vadul, gátlástalanul és fülig szerelmes vagyok beléd – suttogta Harry, szorosan a két tenyerébe fogva a lány arcát. – Tudom – válaszolta a lány komolyan és hideg, vizes kezét Harry péniszére kulcsolta. – Nahát, ez itt az enyém? Harry az ablaknál állt, és a minibárból szerzett narancslevet kortyolgatva nézte az eget. A felhők elvonultak, és valaki egy jókora villával többször is belebökött a fekete bársonytakaróba, hogy az isteni fény kiszűrődhessen mögüle. – Mi a véleményed a transzvesztitákról? – szólalt meg Birgitta az ágyban. – Úgy érted, mit gondolok Ottóról? – Is–is. Harry eltűnődött, majd elnevette magát. – Azt hiszem, bírom azt az arrogáns stílusát. A félig leeresztett szemhéjakat, a folyton elégedetlen arckifejezést. Mindig úgy csinál, mintha már rettenetesen belefáradt volna az életbe. Hogy is mondjam? Az egész olyan, mint valami melankolikus kabaré, amelyben mindennel és mindenkivel flörtöl. Felszínesen és önmagát parodizálva. – És ez tetszik neked? – Szeretem az ilyen fajta vakmerőséget. Hogy meg meri testesíteni mindazt, amitől a többség irtózik. – És mi az, amitől a többség irtózik? – A gyengeség. A sebezhetőség. Az ausztrálok folyton verik a mellüket, hogy mennyire liberális népek. Lehet, hogy így is van. De én azt is látom, hogy az ideál most is az 99

az egyszerű, becsületes, keményen dolgozó ember, aki a jó adag hazafiság mellett némi humorérzékkel is meg van áldva. – True blue. – Micsoda? – Szleng. True blue–nak nevezik őket. Vagy dinkumnak. Nagyjából azt jelenti, hogy valaki vagy valami igazi, autentikus ausztrál. – Csak éppen e mögött a kedélyes „igaz ausztrálság” mögött jelentős mennyiségű szar van összelapátolva. Ezzel szemben számomra, a csábítást, megtévesztést és hamisságot sugalló összes külsősége ellenére mégiscsak Ottó tűnik a legigazabbnak, akivel ebben az országban találkoztam. Meztelen, sebezhető és valódi. – Ha érdekel a véleményem, ez politikailag igencsak korrektnek hangzott, Harry Holy, minden melegek legjobb barátja – állapította meg csúfondárosan Birgitta. – Rémes vagyok? Harry visszafeküdt az ágyba és ártatlan szemekkel pislogott a lányra. – Annyira örülök, hogy nincs kedvem újra magához, kisasszony. Merthogy holnap olyan szörnyen korán kell kelnünk. – Ezt csak azért mondod, hogy teljesen felhúzz – nevetett Birgitta, és kiéhezett vadak módjára egymásnak estek.

8. Egy kedves prostituált, egy különös dán és a krikett Harry a Dez Go–Go előtt talált rá Sandrára. A lány a járdaszegélyen ácsorgott és Kings Cross–beli birodalmát pásztázta. Kissé roggyantan imbolygott tűsarkain, a karját keresztbe fonta maga előtt. Ujjai közt cigaretta füstölt, arcán pedig álmatag kifejezés ült, ami egyszerre volt hívogató és elutasító. Vagyis pont úgy festett, mint akármelyik kurva a világ bármely pontján. – Jó reggelt! – köszönt rá Harry. Sandra a felismerés leghalványabb jele nélkül pislogott rá. – Emlékszik rám? A lány szája sarka némileg megemelkedett. Minden bizonnyal mosolynak szánta. – Hát hogyne, szivi. Menjünk. – Holy vagyok. A rendőr. 100

Sandra hunyorogva méregette. – Persze, a francba, emlékszem már. A kontaktlencséim reggelre már nem az igaziak. Biztos a kipufogógáz miatt. – Meghívhatom egy kávéra? – kérdezte Harry udvariasan. A lány vállat vont. – Itt már úgysincs semmi, akár be is fejezhetem mára. A sztriptízklub ajtajában hirtelen a gyufaszálat rágcsáló Teddy Mongabi bukkant fel, és odabiccentett Harrynak. – Hogy fogadták a szüleik? – kérdezte Sandra, kávéját kavargatva. Harry reggelizős törzshelyén ültek, a Bourbon & Beef nevezetű bárban, ahol a pincér már fejből tudta mit kér: Eggs Benedict, a röszti angol változatának is nevezhető hash browns és kávé, egy flat white. Sandra csak egy szimpla feketét kért. – Hogyan? – A húga... – Ja, persze. – Harry gyorsan a szájához emelte a kávéscsészét, hogy egy kis időt nyerjen. – Nos, ahogy ezt a szülőktől várni lehet, köszönöm a kérdését. – Nyomorult egy világ ez. A nap még nem érte el a Darlinghurst Road házainak tetejét, az ég azonban már azúrkék volt, csak néhány vattapamacsszerü felhő gomolygott a kémények fölött. Olyan volt, mint egy gyerekszoba tapétája. De ez nem segített sokat azon a tényen, hogy a világ egy nyomorult hely. – Beszéltem néhány lánnyal – mondta Sandra. – Azt a pasast a fotón White–nak hívják. Speeddel és LSD–vel kereskedett, a lányok közül néhányan vásároltak is tőle. De egyiküknek sem volt a kuncsaftja. – Talán nincs szüksége rá, hogy fizessen azért, hogy kielégítsék az igényeit – vélte Harry. Sandra szárazon felnevetett. – A vásárolt szex sokak számára már önmagában is izgalmas. Arról nem is beszélve, hogy mi olyasmit is megteszünk a kuncsaftoknak, amit otthon nem kapnak meg. Higgyen nekem. Harry készséggel elhitte. – A dátumoknak is utánakérdezett, amiket említettünk? – Az egyik lány azt mondta, hogy azelőtt este, hogy a húgát megtalálták, LSD–t vett tőle. Harry előrehajolt és olyan hirtelen tette le a csészéjét, hogy a kávé kilöttyent az asztalra. Halkan és gyorsan beszélt. 101

– Beszélhetek vele? Megbízható lány? Sandra vörösre mázolt szája széles mosolyra húzódott. A hiányzó szemfog helyén fekete lyuk tátongott. – Ahogy említettem, LSD–t vett tőle, ami Ausztráliában sem legális. Nem beszélhet vele. Ami pedig a másik kérdést illeti: maga szerint mégis mitől lenne megbízható egy LSD–s prosti? Sandra megvonta a vállát. – Én elismételtem, amit mondott, de hogy úgy mondjam, nem vennék rá mérget, hogy nem kavarja a szerdai eseményeket a csütörtökiekkel. A tárgyalóban pattanásig feszült a hangulat. Még a ventilátor is mélyebben kerepelt a szokásosnál. – Sajnálom, Holy. White–ot ejtjük a játékból. Nincs indítéka, ráadásul a barátnője is megerősítette, hogy a gyilkosság időpontjában Nimbinben tartózkodott – mondta Wadkins. Harry felemelte a hangját: – Maguk egyáltalán nem figyelnek arra, amit mondok? Angeline Hutchinson gyakorlatilag speeden él, és csak az ég tudja, még min. Ráadásul gyereket vár, minden valószínűség szerint Evans White–tól. Atyaég, emberek, White a dílere! Vagyis ura és parancsolója, úgyhogy ő mindent meg fog erősíteni, amit a pasas állít. Beszéltünk a főbérlővel, amiből kiderült, hogy ez a nő gyűlölte Inger Holtert, ráadásul minden oka megvolt rá, végül is a lány megpróbálta elcsábítani tőle ezt az aranyifjút. – Lehet, hogy alaposabban utána kellene nézni ennek a Hutchinson nevű hölgynek – jegyezte meg halkan Lebie. – Akárhogy nézzük, neki legalább egyértelmű indítéka van. Elképzelhető, hogy neki van szüksége alibiként White–ra és nem fordítva. – White hazudik! Látták Sydneyben egy nappal azelőtt, hogy Ingert megtalálták. – Harry felpattant és idegesen fel–alá kezdett járkálni a szűk szobában. – Egy LSD–függő prostituált látta, aki nem hajlandó vallomást tenni – mutatott rá Wadkins, majd Yonghoz fordult: – Mit mondtak a légitársaságoknál? – A nimbini kollégák a saját szemükkel látták White–ot a városka főutcáján három nappal a gyilkosság előtt. White neve nem szerepel sem az Ansett, sem a Quantas utaslistáin ezen időpont és a gyilkosság napja között. – Az még nem jelent semmit – dörmögte Lebie. – Egy drogdíler nyilván nem fog a saját neve alatt utazni. 102

Ezenkívül vonatozhatott is, vagy ha volt elég ideje, akár autóval is mehetett. Harry mostanra már teljesen tüzbe jött. – Hadd ismételjem meg: az amerikai statisztikák szerint az áldozatok az esetek hetven százalékában ismerték a gyilkost. Ennek ellenére mi mégis egy sorozatgyilkos fantomra fókuszálunk, pedig mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy annak az esélye, hogy megtaláljuk, nagyjából akkora, mint megütni a lottófőnyereményt. Mi lenne, ha inkább ott próbálkoznánk, ahol már van valami a kezünkben? Végtére is itt ez a fickó, aki ellen több közvetett bizonyítékunk is van. Csak annyi a dolgunk, hogy egy kicsit megpuhítsuk. Addig kell cselekednünk, amíg frissek a nyomok. Hozassuk be és lengessünk meg egy letartóztatási parancsot az orra előtt. Érjük el, hogy valami hibát kövessen el. Ebben a pillanatban pontosan ott vagyunk, ahová terelni akart bennünket: mégpedig a... egy... – de sehogy sem jutott eszébe a „holtvágány” szó angolul. – Hm – vette át Wadkins a szót, és hangosan töprengett. – Valóban nem venné ki magát szerencsésen, ha most elszalasztanánk a pasast, aki itt kínálja magát az orrunk előtt, s később mégiscsak bűnösnek bizonyulna. Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó, és Andrew sétált be a tárgyalóba. – Jó reggelt emberek, elnézést a késésért, de valakinek arról is gondoskodnia kell, hogy az utcák biztonságosak legyenek. Mi a baj, főnök? Olyan mély a ránc a homlokán, mint a Jamison–völgy. Wadkins felsóhajtott. – Éppen azon tűnődünk, hogy nem ártana egy kissé átcsoportosítani erőinket. Pihentetni kellene egy darabig a sorozatgyilkoselméletet, hogy helyette Evans White–ra koncentrálhassunk. Vagy Angeline Hutchinsonra. Holy úgy véli, hogy egyiküknek sem túl erős az alibije. Andrew elnevette magát és egy almát varázsolt elő zakója zsebéből. – Azt azért megnézném, ahogy egy cirka negyvenöt kilós, terhes lány az utolsó szuszt is kiszorítja egy életerős, skandináv amazonból. Azután még meg is dugja. – Csak egy kósza gondolat volt – morogta Wadkins. – Ami pedig Evans White–ot illeti, nyugodtan elfelejthetjük az egészet. – Andrew a zakója ujjába dörgölte az almát. – Igen? – Beszéltem az egyik informátorommal, aki a gyilkosság napján Nimbinben járt, hogy némi füvet szerezzen be, és a fülébe jutott Evans White kitűnő minőségű termékeinek a híre. – És? – Azt 103

azonban senki nem említette neki, hogy White nem otthonról bonyolítja az üzleti ügyeit, ezért kiment egyenesen a birtokára, ahonnan aztán egy morcos fickó sörétes puskával tessékelte ki. Természetesen megmutattam neki a fotót. Sajnálom, emberek, a gyilkosság napján Evans White valóban Nimbinben tartózkodott. A tárgyalóra csend telepedett. Csak a ventilátor zúgása és az a friss harsanás hallatszott, ahogy Andrew beleharapott az almába. – Akkor vissza a munkához, emberek – rendelkezett Wadkins. Harry öt órára beszélt meg találkozót Birgittával az Operaháznál, hogy megigyanak együtt egy kávét, mielőtt a lány dolgozni indul. Ám a kávézót zárva találták, az ajtajára ragasztott papírlap tanúsága szerint valami balettelőadás miatt. – Mindig van valami – jegyezte meg Birgitta. Megálltak a korlát mellett és Kirribillit nézték az öböl túlsó partján. A kikötőből egy orosz zászlós, csúnya, rozsdás hajó futott ki éppen, a Port Jackson előtt a távolban pedig kifeszített fehér vitorlák lebegtek szinte mozdulatlanul a vízen. – Mit csinálsz most? – kérdezte a lány. – Itt már nem maradt túl sok tennivalóm. Inger Holter koporsóját hazaküldték. Ma reggel hívtak az oslói temetkezési vállalattól, és azt mondták, hogy a nagykövetség intézte a szállítást. – És mikor utazol? – Amint sikerült mindenkivel beszélnünk, aki bármiféle kapcsolatban állt Inger Holterrel és tisztáznunk, hogy egyiküknek sincs köze a halálához. Holnap reggel beszélek McCormackkel. Valószínűleg még a hétvége előtt elutazom, hacsak addig nem bukkan fel valami konkrét nyom. Ha nem történik semmi, és látszik, hogy az ügy még hosszan el fog húzódni, akkor megyek, és a nagykövetség gondoskodik majd a további kapcsolattartásról. Birgitta bólintott. Egy japán turistacsoport sereglett melléjük. A csacsogásból, sirályrikoltozásból és az elhaladó hajók motorzúgásából álló kakofóniába videokamerák surrogása keveredett. – Tudtad, hogy az Operaház tervezője egyszerűen lelépett? – kérdezte hirtelen Birgitta. Mialatt az építkezés költségeinek túllépése miatti viták a tetőfokára hágtak, a dán építész, Jørn Utzon 104

tiltakozásképpen ejtette az egész projektet és visszavonult. – Igen – válaszolta Harry. – Beszéltünk róla a múltkor, amikor itt jártunk. – Gondold el, hogy lehet csak úgy lelépni, amikor belekezdtél valamibe? Valamibe, amiről tényleg azt gondoltad, hogy jó lesz. Azt hiszem, nekem ez nem menne. Harry felajánlotta Birgittának, hogy sétáljanak el együtt az Alburybe, így a lány nem szállt buszra. Nagyokat hallgatva ballagtak végig az Oxfort Streeten Paddigton irányába. A távolból mennydörgés moraja hangzott feléjük, Harry pedig meglepetten pillantott föl a szikrázóan kék, tiszta égboltra. Az egyik sarkon egy ősz hajú, disztingvált, idősebb úr állt makulátlan öltönyben, nyakában egy táblával: „A titkosszolgálat elvette tőlem a munkámat, az otthonomat és tönkretette az életemet. Hivatalosan nem léteznek, nincs sem címük, sem telefonszámuk és az állam költségvetésében sem szerepelnek. Azt hiszik, ellenük senki nem tud vádat emelni. Segítsenek nekem megtalálni ezeket a banditákat, hogy végre megbünhődjenek gaztetteikért. írják alá ezt itt, vagy adakozzanak.” A férfi egy ívet tartott a kezében, aminek az oldalait aláírások borították. Egy lemezbolthoz értek, Harry ösztönösen megtorpant, és bementek. A pult mögött, a félhomályban egy napszemüveges férfi állt. Harry megkérdezte tőle, hogy vannak–e Nick Cave–albumaik. – Hogyne lennének. Nick Cave ausztrál – válaszolta a pasas, és levette a szemüvegét. Egy sas volt a homlokára tetoválva. – Egy duettet keresek. Valami vadrózsa... – kezdte Harry. – Igen, igen, tudom, melyikre gondol. „ Where The Wild Roses Grow” a Murders Ballads című albumáról. Az egy elég szar dal. És szar album. Válasszon inkább a jó lemezei közül. Az eladó visszatette a szemüveget az orrára, és eltűnt a pult mögött. Harry elképedve pislogott a félhomályba. – Mi olyan különleges abban a dalban? – kíváncsiskodott Birgitta, amikor kiléptek az utcára. – Tulajdonképpen semmi – nevetett Harry. A lemezboltos pasas jókedvre derítette. – Cave és az a nő egy gyilkosságról énekelnek. És mindezt olyan szépen teszik, mintha valami szerelmi vallomásról lenne szó. De persze a dal minden bizonnyal szar. – Újra csak nevetett. – Azt hiszem, kezdem 105

megkedvelni ezt a várost. Továbbindultak. Harry végigpillantott az utcán. Szinte az ő párosuk volt az egyetlen, amely nem két fiúból vagy két lányból állt. Birgitta megfogta a kezét. – A Mardi Gras fesztivál alatt kellett volna itt lenned, a melegfelvonuláson – jegyezte meg Birgitta. – Itt masíroztak végig az Oxford Streeten. A hírek szerint tavaly több mint félmillió ember érkezett az ország minden részéből, hogy megnézze a fesztivált, vagy hogy maga is részt vegyen rajta. Kész őrület volt. Melegutca. Leszbiutca. Harry csak most vette észre, miféle ruhák vannak az üzletek kirakatában. Latex, bőr. Testhez álló felsők és aprócska selyembugyik, cipzárak és szegecsek. De mindez exkluzívan és stílusosan tálalva, mentesen a Kings Cross sztriptízbárjainak trágár közönségességétől. – Gyerekkoromban lakott a közelünkben egy meleg pasas – mesélte Harry. – Olyan negyven körüli lehetett, egyedül élt és a szomszédságban mindenki tisztában volt vele, hogy a férfiakat preferálja. Télen hógolyóval dobáltuk, utánakiabáltuk, hogy „seggdugó”, azután, mint az őrültek, elrohantunk. Meg voltunk győződve róla, hogy ha elkapna minket, ellátná a baját a hátsónknak. De soha nem futott utánunk, csak mélyebben a homlokába húzta a sapkáját és hazament. Egy nap aztán elköltözött. Soha nem tett nekem semmi rosszat, én pedig folyton azon töprengtem, hogy miért is utálom ennyire. – Az ember mindentől fél, amit nem ért. Amitől pedig fél, azt gyűlöli. – Hogy te milyen okos vagy – állapította meg Harry, mire Birgitta játékosan a gyomrába bokszolt. Harry ordítva a járdára zuhant, a lány nevetett és felszólította, hogy ne csináljon jelenetet. így hát Harry feltápászkodott és Birgitta után rohant. – Remélem, ide költözött – jegyezte meg végül. Miután elbúcsúzott Birgittától (arra jutott, hogy innentől kezdve érdemes minden elválást, még ha csak kis időre szól is, búcsúnak tekintenie), lecövekelt egy buszmegállóban. A előtte álló fiú hátizsákját egy norvég zászló díszítette. Épp azon tűnődött, hogy ráköszönjön–e, amikor begördült a busz. A sofőr felnyögött, amikor meglátta Harry húszdollárosát. – Ötvenes nem lenne esetleg? – morogta a férfi. 106

– Ha lett volna, azt kapott volna, seggfejkém – közölte Harry szélesen mosolyogva, norvégul. A sofőr savanyú arckifejezése mit sem változott, majd végül beleszámolta a markába a visszajárót. Harry úgy döntött, hogy végigjárja az útvonalat, amit Inger követett a halála éjszakáján. Nem mintha az itteni kollégák ezt elmulasztották volna: Lebie és Yong az útba eső összes bárt és éttermet végigjárták a lány fotójával – természetesen minden eredmény nélkül. Harry megpróbálta rávenni Andrew–t, hogy tartson vele, ő azonban nem volt hajlandó megmozdulni, mondván, hogy csak időpocsékolás lenne, és akkor inkább tévézik. – Nem viccelek, Harry. A tévénézés önbizalmat ad. Amikor látod, milyen ostoba emberek vannak a tévében, azonnal hihetetlenül intelligensnek kezded érezni magad. Kutatások is bizonyítják, hogy a magukat okosnak vélő emberek sokkal kelendőbbek, mint azok, akik ostobának érzik magukat. Erre az eszmefuttatásra Harry nemigen tudott mit mondani, Andrew mindenesetre megadta neki egy bár nevét a Bridge Roadon, és egyúttal megbízta, hogy adja át üdvözletét a tulajnak. – Aligha lesz mesélnivalója a számodra, de talán kapsz egy kólát féláron – közölte elégedett vigyorral. Harry a városházánál szállt le a buszról, és Pyrmont városrész felé indult. Felpillantott a magas házakra és figyelte, ahogy az emberek amolyan nagyvárosias tempóval elsietnek mellettük. De hogy mi történhetett Inger Holterrel azon az estén, arról hallgatott a környék. A halpiac mellett beült egy kávézóba és lazacos, kapribogyós bagelt rendelt. Az ablakból a Blackwattle Bay fölött átívelő hidat és Glebét látta. Odakinn a téren épp egy szabadtéri színpadot építettek, a plakátok tanúsága szerint a jövő vasárnapi nemzeti ünnep, az Australian Day alkalmából. Harry kávét kért a pincértől, majd megpróbált megküzdeni a Sydney Morning Herald aznapi kiadásával, amibe akár egy rakomány halat bele lehetett volna csomagolni. A lap még akkor is komoly kihívást jelentett, ha az ember csak a képeket akarta megnézegetni benne. De volt még egy jó óra a sötétedésig, Harry pedig látni akarta, hogy miféle állat kúszik elő Glebéből az este beálltával. A Cricket tulajdonosa egyúttal büszke birtokosa volt egy meznek is, amit a nemzeti hős, Nick Ambrose viselt, amikor Ausztrália a nyolcvanas évek elején egymás után három felkészülési meccsen is 107

megverte az angolokat krikettben. A póló bekeretezve függött a falon, közvetlenül egy félkarú rabló fölött. Odébb két faütő lógott, valamint az a labda, amit 1978–ban használtak azon a mérkőzésen, ahol Ausztrália hosszú idő után végre legyőzte Pakisztánt. Miután a bejárati ajtó fölül korábban egyszer lába kelt a Dél–Afrika elleni meccs során használt kapu pálcáinak, a tulajdonos jobbnak látta értékesebb csecsebecséit erősen a falhoz szegezni – aminek követeztében aztán egy feldühödött rajongó cafatoká lőtte a legendás Willard Staunton egyik térdvédőjét, mivel szépszerével nem sikerült levennie a falról. Amikor Harry belépett, a falakat díszítő kincsek és a feltehetőleg krikettrajongó vendégek alkotta miliőt látva az jutott eszébe, hogy talán nem ártana felülbírálnia azon véleményét, hogy a krikett a sznobok sportja. Sem a bár közönsége, sem a pult mögött álló Borroughs nem volt túl elegáns jelenség. – ’Estét! – köszönt a férfi. A hangja nagyjából olyan volt, mint amikor a kaszán végighúzzák a fenőkövet. – Egy tonikot kérek gin nélkül – mondta Harry, majd hozzátette, hogy nem kér vissza a tízdollárosból. – Borravalónak túl sok, megvesztegetésnek viszont nevetséges – lengette meg Borroughs a bankjegyeket. – Maga rendőr? – Ennyire látszik? – kérdezte csalódottan Harry. – Amíg meg nem szólal, mert onnantól inkább valami nyavalyás turistának tűnik, igen. Borroughs letette a visszajárót Harry elé, és elfordult tőle. – Andrew Kensington barátja vagyok – mondta Harry. A férfi villámgyorsan visszafordult, és felmarkolta a visszajárót a pultról. – Miért nem ezzel kezdte? – dörmögte. Hogy Borroughs nem emlékszik rá, hogy valaha is látta volna Inger Holtert, az Harry számára nem volt újdonság, mivel Andrew korábban már beszélt a férfival. De ahogy az oslói kapitányságon öreg mestere, „Lumbágó” Simonsen mondta mindig: – Inkább kérdezz rá még egyszer. Harry körülnézett a helyiségben. – És mi a felhozatal? – kérdezte. – Grillnyárs van görög salátával – válaszolta Borroughs. – Napi menü, hét dollár. – Bocs, hülyén tettem fel a kérdést – szabadkozott Harry. – Az érdekelne, hogy miféle népek járnak ide, milyenek a vendégek? 108

– Hát, mit szépítsem, többnyire olyanok, akiket az alsóbb rétegekhez sorolnak – nevetett Borroughs rezignáltan. Ez a nevetés sok mindent elárult a mindennapjairól, és arról, mi lett az álmaiból, amikkel annak idején belevágott ebbe a vállalkozásba. – Ők ott törzsvendégek? – biccentett Harry a helyiség egyik sötét sarka felé, ahol öt férfi emelgette a korsóját egy asztalnál. – Persze. A többségük az. Ez nem az a hely, ahová csapatostul sereglenek a turisták. – Nem gond, ha felteszek nekik néhány kérdést? – érdeklődött Harry. Borroughs habozott. – Jobb ha tudja, azok a srácok nem éppen mintagyerekek. Sejtelmem sincs róla, mivel keresik meg a sörre valót, és őszintén szólva, nem is akarom tudni. De hogy úgy mondjam, náluk biztos, hogy nem nyolctól ötig tart a munkaidő. – Szerintem pedig egy vendégre sem gyakorol nagy vonzerőt, hogy a környéken ártatlan lányokat erőszakolnak és fojtanak meg. Még az olyan fiúkra sem, akik nem veszik annyira szigorúan a törvényeket. Elriasztja az embereket, nem tesz jót az üzletnek, függetlenül attól, hogy mit kínál a vendéglős. Maga nem így gondolja? Borroughs kissé kényszeresen egy poharat törülgetett. – A maga helyében azért én óvatos lennék. Harry odabiccentett neki, majd lassú lépésekkel a sarokban álló asztalhoz sétált, hogy az ott ülőknek legyen idejük észrevenni őt. Az egyik férfi már azelőtt felemelkedett ültéből, hogy melléjük ért volna. Karba tette a kezét, ezzel felfedve az izomtól dagadó alkarjára tetovált tort. – Ez a sarok már foglalt, szöszi – közölte rekedtes, halk hangon. – Lenne egy kérdésem... – kezdte Harry, de a rekedt hangú máris rázta a fejét. – Csak egy. Ismeri valamelyikük ezt a férfit? Evans White–ot? Harry felemelte a képet. A vele szemben ülő két férfi, akik eddig inkább csak közömbösen méregették, Evans White nevének hallatán újult érdeklődéssel kezdték tanulmányozni. Harrynak az sem kerülte el a figyelmét, hogy ezzel egy időben a neki háttal ülő két pasas nyakán megrándult a bőr. – Életemben nem hallottam róla – válaszolta a rekedt hangú. – Épp egy... öhm magántermészetű beszélgetés közepén tartunk, miszter. Viszlát. – Ugye, a beszélgetés még véletlenül sem olyan anyagok értékesítéséről folyik, amelyek az ausztrál törvények szerint tiltottnak minősülnek? 109

A kérdést hosszú csend követte. Életveszélyes taktikát választott. Az ember csak akkor engedheti meg magának a közvetlen provokációt, ha stabil fedezékkel vagy legalább valamiféle visszavonulási lehetőséggel rendelkezik, Harry viszont egyikkel sem rendelkezett. Inkább csak azt akarta, hogy történjen végre valami. Az egyik tarkó emelkedni kezdett. És egyre csak emelkedett. Amikor szinte már a plafont súrolta, tulajdonosa megfordult, megmutatva csúf, ragyás elülső oldalát. A szája sarkából induló fényes, lecsüngő bajusz erősen keleties külsőt kölcsönzött az arcának. – Dzsingisz kán! De jó újra látni, azt hittem, már rég nincs az élők sorában! – robbant ki Harryból az elképedés, és előrenyújtotta a kezét. Kán kinyitotta a száját. – Maga meg kicsoda? A kérdés úgy hangzott, mint valami halálhörgés, a gurgulázó basszushangért bármelyik death metál banda ölni tudott volna. – Rendőr vagyok és nem hiszem... – Mutassa – pillantott le a kán Harryra a magasból. – Tessék? – Az igazolványát! Harry úgy vélte, a szituáció némileg többet követel az oslói rendőrfőkapitányság műanyag kártyájánál, amelyen a régi útlevélfotója szerepel. – Mondták már magának, hogy a hangja kiköpött olyan, mint a Sepultura énekeséé? Hogy is hívják... Harry mutatóujját az álla alá támasztva igyekezett azt a benyomást kelteni, hogy lázasan töri a fejét. A rekedt férfi közben megkerülte az asztalt. Harry rámutatott: – Maga pedig Rod Stewart, nem igaz? Á, szóval, itt ülnek a Live Aid 2–t tervezgetve és... Az ütés pontosan Harry fogsorát találta. Imbolyogva bár, de talpon maradt és a szájához emelte a kezét. – Ezt értsem úgy, hogy nincs jövőm stand up komikusként? – kérdezte, majd a tenyerére pillantott. Tele volt vérrel, nyállal és fehér fogtörmelékkel. Kissé szemrehányóan Rod felé emelte a kezét. Rod gyanakvó pillantást vetett Harryra, majd előrehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye az eredményt. Azután tett egy lépést hátrafelé és újra ütött. Harry előtt egy pillanatra elsötétült a világ, de még mindig állva maradt. – Na, most nézd meg, mi van benne – javasolta őszinte kíváncsisággal Rod. Harry tisztában volt vele, hogy ostobaságot 110

csinál. Sajgó szája, józan esze és összes élettapasztalata is ezt súgta, jobb keze viszont egészen más véleményen volt és magához ragadta a kezdeményezést. Ökle állcsúcson találta Rodot, hallotta, ahogy a férfi állkapcsa összecsattan, mielőtt kétlépésnyit hátratántorodott, ami elkerülhetetlen következménye egy súlyos és jól irányzott horogütésnek. Egy ilyen ütés az állkapcson keresztül egyenesen a kisagyig hatol (a kisagy elnevezést Harry ebben az esetben határozottan találónak vélte), és amennyiben az érintettnek szerencséje van, pillanatnyi, ha nincs, tartós eszméletvesztéshez vezet. Rod esetében úgy tűnt, az agya képtelen eldönteni, mi legyen: teljes filmszakadás vagy csak múló megrázkódtatás. Kán kolléga viszont nem kívánta kivárni a döntést, helyette megragadta Harryt a gallérjánál, vállmagasságig emelte és elhajította. Nagyjából úgy, ahogy a liszteszsákot szokták a teherautó platójára dobni. A párocskának, akik épp a hétdolláros menüt fogyasztották, a szó szoros értelmében hajszál került a tányérjába, s ők szökkenve rebbentek odébb, amikor Harry háttal az asztalukra nyekkent. Atyaég, remélem, azonnal elájulok, gondolta Harry, amikor beléhasított a fájdalom és a felismerés, hogy a kán újra felé tart. A kulcscsont törékeny jószág, ráadásul eléggé kiemelkedik. Harry célzott, majd rúgott, de a Roddal támadt nézeteltérés láthatólag okozott némi zavart a térérzékelésében, mert csak a levegőt taposta. – Schmerzen!14 – ígérte a kán, és a feje fölé emelte a karját. Nem volt szüksége kalapácsra. Az ütés Harry mellkasát érte, és egy hosszú pillanatra megbénította összes agyi funkcióját és elállította lélegzetét. Ezért aztán nem látta és nem is hallotta azt a fekete férfit, aki ebben a pillanatban lépett be a bárba, majd levette a falról a labdát, amivel az ausztrálok csúfos vereséget mértek Pakisztánra: egy hetvenhat milliméter átmérőjű, százhatvan grammot nyomó, kőkemény kis golyót. Az újonnan érkezett rövid nekifutás után hatalmas erővel meglendítette a karját – de nem nyújtva, mint a krikettben, hanem hajlított könyökkel, mint a baseballban – és a labda már süvített is egyenesen a cél felé. Rodéval ellentétben a kán kisagya egy pillanatig sem tétovázott, amikor a kemény labda közvetlenül a hajtöve alatt a homlokának 111

csapódott: nála azonnal kialudt a fény. A hatalmas férfi zuhanni kezdett, lassan és feltartóztathatatlanul, mint egy felrobbantott toronyház. Ekkorra, igen komor képpel, a másik három is felállt az asztal mellől. A fekete férfi hanyagul az arca elé emelt kezekkel táncolt előre. Az egyik ellenfél nekirugaszkodott, Harry pedig – aki kábulata ellenére felismerni vélte az újonnan érkezőt – jól tippelt: a fekete alak félresiklott, azután újra előretáncolt két lépést, és bevitt két könnyed balegyenest, mintha csak a kettőjük közötti távolságot akarná felmérni, végül a jobbjával lentről egy megsemmisítő felütéssel le is zárta a harcot. A helyiség ezen végében szerencsére annyira szűk volt a hely, hogy nem tudtak egyszerre mindannyian rárontani. Mialatt az első férfit kiszámolták, a második támadásba lendült. Némileg megfontoltabban mozgott, mint a cimborája, s abból, ahogyan maga elé emelte a kezét, látszott, hogy nem állnak távol tőle a különböző ázsiai küzdősportok tévéközvetítései. Az első próbálkozásai rendre fennakadtak a fekete férfi védelmén, és mire az obligát karaterúgás elvégzése céljából megpördült, ellenfele már rég odébbállt, így a rúgás csak a levegőt érte. A gyors bal–jobb–bal kombináció azonban nagyon is telibe talált, amitől a karatebajnok hátrafelé botorkálva a falnak zuhant. A fekete alak utána táncolt és egy balegyenessel úgy megküldte, hogy a feje hátrabicsaklott és undorító csattanással a falnak csapódott. Úgy csúszott le a földre, mint valami ételmaradék, amit valaki a falhoz vágott. A fekete odacsapott neki még egyet, bár egyértelműen feleslegesen. Rod lerogyott az egyik székre és üveges tekintettel követte az eseményeket. A harmadik férfi rugós kése hangos kattanással nyílt ki. Abban a pillanatban, amikor előredőlve a fekete férfi felé rontott, Rod lehányta a cipőjét. Az agyrázkódás csalhatatlan jele, állapította meg Harry elégedetten. Egy hangyányit ő maga is émelygett, különösen amikor észrevette, hogy az első férfi feltápászkodik és az egyik krikettütőt leemelve a falról a bokszoló háta mögé oson. A késes pasas ekkor már közvetlenül Harry mellett állt, de ügyet sem vetett rá. – Mögötted, Andrew! – kiáltotta Harry, és a mellette álló férfi kést tartó kezére vetette magát. Hallotta a faütő száraz, tompa 112

puffanását, valamint a felboruló asztalok és székek hangját, de a késesre kellett koncentrálnia, aki közben kiszabadította magát és most széles, színpadias karmozdulatokkal és elmebeteg vigyorral az arcán kerülgette. Harry a férfira szegezte pillantását, s közben a háta mögött álló asztalon tapogatózva próbált valami használható fegyverre lelni. A háttérben tovább puffogott a krikettütő. A férfi röhögve közeledett hozzá, miközben egyik kezéből a másikba zsonglőrködte a kést. Harry előreugrott, odaszúrt, majd hátralépett. A késes férfi jobb karja ernyedten a teste mellé hullott, fegyvere pedig csörömpölve a kőpadlóra esett. A sebesült döbbent arccal meredt a vállára, amiből egy grillezőnyárs állt ki, rajta egy magányos gombaszelettel. Bal kezével hitetlenkedve megtapogatta a nyársat, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy tényleg ott van–e és nem csak a képzelete játszik vele. Biztosan valami ideget talált el, gondolta Harry, miközben lesújtott. Csak annyit érzett, hogy valami nagyon keménybe csapódott az ökle, és égető fájdalom vág végig az egész karján. A késes férfi hátratántorodott, és gyűlölködő pillantással meredt Harryra. Az egyik orrlyukából vastag, sötétvörös sávban patakzott a vér. Harry megdörgölte sajgó jobb öklét, majd újra ütésre emelte. Aztán mégis meggondolta magát. – Ez marhára fáj! Nem lehetne, hogy egyszerűen csak feladod? – kérdezte. A késes férfi bólintott és lezökkent Rod mellé, aki a két térde közé lógatta a fejét. Harry megfordult, és látta, hogy Borroughs pisztolyt szegez az első férfira és hogy Andrew élettelenül fekszik a felborított asztalok között. A többi vendég közben vagy lelépett, vagy kíváncsian bámészkodott, de volt olyan is, aki változatlanul a tévére függesztette pillantását. Hisz végül is épp Anglia és Ausztrália mérkőzött egymással. Amikor a mentőautók megérkeztek, Harry gondoskodott róla, hogy Andrew az első kocsiba kerüljön. Mellette maradt, amikor kivitték a hordágyon. Andrew csúnyán hörgött minden egyes levegővételkor, az egyik füle pedig még mindig vérzett, de legalább már magánál volt. – Nem is tudtam, hogy krikettben is jó vagy, Andrew. Jó kis dobókar, nem mondom. De muszáj volt ennyire erőset dobnod? – Igazad van, rosszul ítéltem meg a helyzetet. Teljesen kézben 113

tartottad az eseményeket. – Őszintén szólva nem teljesen – mondta Harry. – Oké – válaszolta Andrew. – Akkor én is őszinte leszek: kegyetlenül fáj a fejem és már rég megbántam, hogy egyáltalán beleártottam magam. Sokkal igazságosabb lenne, ha te feküdnél most itt. És ezt komolyan gondolom. A mentők jöttek–mentek, végül már csak Harry és Borroughs maradt a bárban. – Remélem, nem okoztunk nagyon nagy kárt a berendezésben – mondta Harry. – Egyáltalán nem vészes. Sőt, a vendégeim még értékelik is, ha van néha egy kis élő műsor. De jobb lesz, ha a közeljövőben egy kicsit óvatosabban jár–kel. A srácok főnöke nem lesz elragadtatva, ha a történtek a fülébe jutnak – válaszolta Borroughs. – Igen? – kérdezte Harry. Úgy érezte, hogy Borroughsból valami kikívánkozik. – És ki a főnökük? – Én nem mondtam semmit, de az a fickó a képen, amit itt lengetett, átkozottul hasonlít hozzá. Harry elgondolkodva bólintott. – Akkor nem árt felkészülnöm és megfelelően felfegyverkeznem. Van ellene kifogása, hogy magammal vigyek még egy nyársat?

9. Két mutogatás, egy részeg, egy meleg és a fekete vipera Harry talált egy fogorvost a King Crosson, aki a szájába pillantva közölte, hogy szép munka lesz újra felépíteni a félbetört metszőfogát. Azután ellátta egy ideiglenes pótlással, amiért olyan szemérmetlenül magas összeget kért, hogy Harry őszintén bízott benne, hogy az oslói rendőr–főkapitányt egyszer elég széles jókedvében találja majd ahhoz, hogy megtérítsék a költségeit. Az irodában megtudta, hogy Andrew–nak eltört három bordája, továbbá erős agyrázkódást kapott, így aztán a következő hetekben aligha hagyhatja majd el a betegágyat. Ebéd után Harry megkérte Lebie–t, hogy tartson vele a kórházba, mert szeretne néhány látogatást tenni. Elhajtottak a St. Etienne Kórházhoz, ahol belépéskor be kellett írniuk a nevüket egy méretes, vaskos könyvbe, amely egy még méretesebb apáca előtt hevert, aki karba tett kézzel trónolt egy ablak mögött. Harry megpróbált 114

útbaigazítást kérni tőle, de az apáca csak a fejét rázta és a folyosó felé mutogatott. – Nem beszél angolul – adta meg a magyarázatot Lebie. Azután egy recepcióspulthoz jutottak, ahol egy fiatal, mosolygós férfi nyomban beütötte a keresett betegek nevét a számítógépbe, megadta nekik a szobaszámokat, majd útba is igazította őket. – Tíz másodperc alatt a középkorból a huszonegyedik század kapujába – jegyezte meg Harry. Váltottak néhány szót a kék és sárga árnyalatokban pompázó Andrew–val, aki meglehetősen rossz hangulatban volt, és röpke öt perc alatt kimorogta őket a szobájából. A késes fickót egy emelettel feljebb, egy egyágyas szobában találták meg. A karja felkötve, cipóra dagadt arcából pedig épp olyan gyűlölködő tekintet villant Harryra, mint előző este. – Mi a francot akarsz, te mocskos zsaru? – kérdezte. Harry egy széket húzott az ágy mellé, és leült. – Tudni akarom, hogy adott–e Evans White megbízást Inger Holter meggyilkolására, hogy ki kapta a feladatot és miért. A késes nevetni próbált, de köhögés lett belőle. – Sejtelmem sincs, miről beszélsz, fakabát, de az a gyanúm, hogy neked sincs. – Hogy van a vállad? – érdeklődött Harry. A férfi szeme hirtelen mintha kidülledt volna. – Meg ne pró... Harry előhúzta a grillnyársat a zsebéből. A késes homlokán egy vastag, kék ér rajzolódott ki. – Csak szórakozol... Harry egy szót sem szólt. – Te teljesen megőrültél! Nehogy azt hidd, hogy ezt megúszod! Ha csak egyetlen karcolást találnak rajtam, miután elhúztatok innen, azonnal repülsz a szaros állásodból, te rohadék! Az utolsó szavakat már fej hangon sipította. Harry a késes szájára nyomta mutatóujját. – Csendesebben, ha szabad kérnem. Látod azt a nagydarab, kopasz pasast az ajtóban? Talán nem olyan feltűnő a hasonlóság, de annak a férfinak az unokaöccse, akinek tegnap betörtétek a fejét egy krikettütővel. Kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy velem jöhessen ma. Az a dolga, hogy befogja a szádat, míg én leszedem rólad a kötést és pontosan oda szúrom ezt a helyes kis jószágot, ahol nem lesz nyoma. Hiszen úgyis van már ott egy lyuk, nem igaz? Óvatosan megszorította a késes jobb vállát, akinek ettől patakzani kezdett a könnye, a mellkasa pedig hevesen hullámzott. A pillantása 115

Harry és Lebie között ugrált. Az emberi természet egy vad és átláthatatlan rengeteg, amelyen mintha valóságos futótűz vágott volna utat Harry szeme láttára, és a késes végül kinyitotta a száját. Minden kétséget kizáróan igazat mondott. – Semmi olyat nem tehettek velem, amit Evans White ne torolna meg rajtam tízszeresen, ha megtudja, hogy elárultam. Ti is nagyon jól tudjátok, hogy lenne miről mesélnem, de tartom a számat. Úgyhogy csak tessék. De előbb hadd közöljem veletek: rossz nyomon jártok. Méghozzá kicseszettül rossz nyomon. Harry a kollégájára pillantott, aki alig észrevehetően megrázta a fejét. Harry rövid gondolkodás után felállt, és az éjjeliszekrényre tette a nyársat. – Jobbulást – mondta végül. – Hasta la vista – válaszolta a késes, mutatóujjával Harryra célozva. A szálloda recepcióján Harryt egy üzenet várta. Felismerte az őrs központi számát, és a szobájából azonnal vissza is hívta. Yong Sue jelentkezett. – Újra végigmentünk az összes személyi aktán – mondta. – Ezúttal valamivel alaposabban. Nem tudom, hallottál–e róla, de nálunk vannak olyan enyhébb szabálysértések, amiket három év után törölnek a hivatalos személyi aktákból. Itt így működik a törvény, nem vehetünk figyelembe elévült kihágásokat. De mivel szexuális vonatkozású ügyről van szó... Hogy is mondjam, van tartalékban egy másolt fájlunk, ami a legkevésbé sem hivatalos, viszont találtam benne valami érdekeset. – Igen? – Inger Holter főbérlőjének, Hunter Robertsonnak makulátlan volt az aktája. De amikor egy kissé alaposan utánanéztünk, kiderült, hogy két alkalommal is elítélték mutogatásért. Elég súlyos volt. Harry megpróbálta elképzelni, milyen lehet a nem súlyos mutogatás. – Pontosabban? – Nyilvánosan fogdosta a nemi szervét. Ez persze önmagában semmit nem jelent, de van itt még valami. Lebie ma elment hozzá, de Robertson nem volt otthon, csak egy izgága dög, aki a bejárati ajtó mögül ugatott. Miközben Lebie várt, felbukkant a szomszéd. Mint kiderült, szerda esténként ő szokta megsétáltatni és megetetni Robertson kutyáját és saját kulcsa van a 116

lakáshoz. Lebie természetesen megkérdezte tőle, hogy Inger Holter halálának estéjén is így történt–e, amire a férfi igennel válaszolt. – És utána? – Robertson korábban azt vallotta, hogy ezen az estén otthon tartózkodott egyedül. Gondoltam, jobb, ha mihamarabb tudomást szerzel róla. Harry érezte, ahogy a pulzusa felgyorsul. – Most mit csináltok? – Holnap reggel kimegy érte egy járőrkocsi, behozzuk, még mielőtt munkába indulna. – Hm. Annak idején hol és mikor történtek azok az iszonytató gaztettek? – Lássuk csak. Ha jól emlékszem, egy parkban. Meg is van. Green Park. Az egy kis... – Ismerem – szakította félbe Harry, és már döntött is. – Azt hiszem, sétálok egyet. Úgy láttam, mintha a parknak állandó lakói is lennének. Hátha tudnak valamit. Harry feljegyezte az esetek pontos időpontját abba a kis, fekete naptárba, amit az apjától kapott karácsonyra. Minden karácsonyra kapott egyet. – Csak a móka kedvéért, Yong. Mi számít nem súlyos mutogatásnak? – Mondjuk, tizennyolc évesen, ittasan a hátsónkat mutogatni az elhaladó járőrkocsinak a norvég nemzeti ünnepen. Harry hirtelen szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Yong elégedetten kuncogott a vonal túlsó végén. – Ezt meg hogyan...? – hápogta Harry. – Hihetetlen, mit ki nem lehet deríteni néhány jelszó és egy dán kolléga segítségével, aki a szomszéd irodában ül. – Yong most már szívből kacagott. Harry érezte, ahogy lassan elfogja az idegesség. – Remélem, nem haragszol – Yong hangja hirtelen aggodalmassá vált. Alighanem most hasított belé, hogy talán átlépett egy határt. – A többieknek nem árultam el. Olyan boldogtalannak tűnt, hogy Harry már nem is tudott volna haragudni rá. – A járőrkocsiban ülő rendőrök egyike nő volt – közölte Harry. – Utólag azt mondta, hogy nagyon jó seggem van. Yong nevetése újra felszabadultan csengett. A parkban épp akkor kapcsolódtak fel a lámpák, amikor Harry a padok felé indult. Azonnal felismerte az ott üldögélő szürke férfit. – Jó estét!

117

A férfi feje, ami eddig a mellkasán pihent, lassan felemelkedett és egy barna szempár hunyorgott Harryra, de a pillantása nagyon távolinak tűnt. – Fig? – kérdezte kásás hangon. – Hogyan? – Fig, fig – ismételte a férfi, két ujjával a levegőben hadonászva. – Oh, fag. Egy cigarettát szeretne? – Yeah, fig. Harry két szálat halászott elő a csomagból, és az egyiket a férfinak nyújtotta. Rágyújtottak. Egy pillanatig csendben ültek, csak a cigarettára koncentrálva. Egy milliós nagyváros közepén voltak, Harrynak hirtelen mégis az az érzése támadt, mintha valahol a világ végén üldögélnének. Talán a sötétség és a láthatatlan tücsöklábak ciripelése miatt volt. Vagy az együtt dohányzás szertartásossága és időtlensége okán. – Megveszed a kabátomat? Harry vetett egy pillantást a férfi kabátjára, egy vékony anyagból készült, feketében és harsány pirosban pompázó széldzsekire. – Az őslakosok zászlója – magyarázta a férfi, és Harry felé fordította a dzseki hátát. – Az unokaöcsém csinálta nekem. Harry udvariasan visszautasította az ajánlatot. – Hogy hívnak? – kérdezte a bennszülött. – Harry? Az angol név. Nekem is angol nevem van, Josephnek hívnak. Ph–val. Igazából zsidó név. Tudod, mint Jézus apja. Joseph Walter Roderigue. A törzsi nevem Ngardagha. N–gar–dag–ha. – Gyakran vagy itt a parkban, Joseph? – Igen, gyakran. – Joseph újra visszaváltott az ezerméteres pillantásra. Aztán nagyobbacska gyümölcsleves üveget húzott elő a dzseki alól, odakínálta Harrynak. Azután alaposan meghúzta, és gondosan visszacsavarta a kupakot. Amikor a dzseki félrecsúszott, Harry egy tetoválást pillantott meg a férfi mellkasán. A „Jerry” felirat futott át keresztben egy feszületen. – Szép a tetoválásod, Joseph. Megkérdezhetem, ki az a Jerry? – Jerry a fiam. Az én kisfiam. Négy éves. – Joseph szétterpesztette az ujjait a levegőben, miközben megpróbált elszámolni négyig. – Négy. Értem. És hol van most Jerry? – Otthon – hadonászott Joseph a levegőben, feltehetőleg abba az irányba, amerre az otthont sejtette. – Az anyjánál. – Idehallgass, Joseph. Egy Hunter Robinson nevű 118

férfit keresek. Fehér, alacsony, kopaszodik. Időnként felbukkan itt a parkban. És előszeretettel... mutogatja magát. Tudod, kire gondolok? Láttad már ezt a férfit, Joseph? – Persze, persze jönni fog – bólogatott Joseph, majd unottan megdörgölte az orrát, mintha Harry valami teljesen magától értetődő dologról beszélne. – Csak várj, jönni fog. Harry megvonta a vállát. Nem volt benne biztos, hogy komolyan lehet venni bármit, amit Joseph mond, de miután nem volt más választása, ott maradt és adott még egy cigarettát a férfinak. Üldögéltek a padon, miközben lassan leszállt az este, és a sötétség szinte tapinthatóvá vált. Amikor a távolban megszólalt egy harang, Harry már a nyolcadik ciginél tartott. Mélyen leszívta a füstöt. Søs azt mondta neki, amikor utoljára moziban voltak, hogy ideje lenne leszoknia végre. Választásuk a Robin Hood, a tolvajok fejedelme című filmre esett, a lehető legrosszabb szereposztással, amit Harry a 9–es terv az űrből óta látott. Søst azonban egy pillanatig sem zavarta, hogy Kevin Costner Robin Hoodja ékes amerikai angolsággal válaszolgat Notthingham seriffjének. Søst semmi sem zökkentette ki: sikkantgatott a gyönyörűségtől, amikor Costner rendet tett a sherwoodi erdőben, és könnyekkel a szemében szipogott, amikor Marian és Robin végül egymásra találtak. Mozi után egy kávézóba mentek, ahol Harry kakaót rendelt Søs– nek, ő pedig elmesélte, milyen gyönyörű lakást kapott a Sogn központban, bár néhány szomszédjának, akikkel egy folyosón lakik, valami nem stimmel a fejével. Azután közölte Harryval, hogy le kellene szoknia a dohányzásról. – Ernst szerint veszélyes – mondta Søs. – Hogy bele lehet halni. – Ki az az Ernst? – kérdezte Harry, de Søs válasz helyett csak kuncogott. Azután újra elkomolyodott: – Nem szabad dohányoznod, Harald. Nem halhatsz meg, hallod? A „Harald” még az anyjuktól származott. Harry keresztnevét az apja harcolta ki. Olav Hole, aki rendes körülmények között mindenben igazat adott a feleségének, felemelte a hangját és jottányit sem engedett abból, hogy a fiát a nagyapja után nevezzék el, aki tengerész volt, és már önmagában csak ezért is pompás fickó. Az anyja végül egy gyenge pillanatában 119

engedett neki, amit aztán keserűen meg is bánt. – Létezik bárki, aki vitte bármire is ezzel a névvel? – mondogatta mindig. Mindenesetre az anyja elkezdte Harryt a saját nagybátyja után Haraldnak szólítani, és most, anya halála után Søs is követte a példát. Talán így próbálta kitölteni az utána maradt űrt. Harry nem tudta. Olyan sok furcsaság bolyongott ennek a lánynak a fejében. És amikor megígérte neki, hogy ha nem is azonnal, de előbb–utóbb egészen biztosan abbahagyja majd a dohányzást, könnyes szemmel, tejszínhabbal az orra hegyén mosolygott vissza. Ő pedig most a padon ülve azt képzeli, hogy a cigarettafüst óriási kígyó módjára a teste körzé tekeredik. Bubbur. Joseph felriadt. – Az őseim a varjúnemzetséghez tartoztak – mondta mindenféle bevezetés nélkül és feltámaszkodott. – Tudtak repülni. – Úgy tűnt, az alvás teljesen felélénkítette. Kezével erősen megdörgölte az arcát. – Repülni nagyon klassz dolog. Van egy tízesed? Harrynak csak egy húszdollárosa volt. – Az is jó lesz – közölte Joseph, és elmarta a bankjegyet. Úgy tűnt, hogy az imént csak egy pillanatra tisztult ki a kép, és Joseph agyát máris újra elborítják a felhők. Érthetetlen motyogásba kezdett, ami arra a nyelvre hasonlított, amelyen Andrew beszélt Toowoombával. Kreol. A bennszülött álla végül újra a mellkasára csúszott. Már éppen eldöntötte, hogy miután elszívta a cigarettát, útnak indul, amikor Robertson mégiscsak felbukkant. Harry félig–meddig arra számított, hogy a férfi kabátban lesz, végtére is egy valamirevaló mutogatóst általában így képzel el az ember, Robertson azonban teljesen hétköznapi öltözéket, fehér pólót és farmert viselt. Jobbra–balra forgatta a fejét és furcsa ringatózó lépésekkel sétált, mintha olyan zene ritmusára mozogna, ami csak az ő fejében szól. – Jó estét, Robertson. Próbáltuk elérni magát. Üljön le. Robertson körülnézett, majd odatipegett Harryhoz. Nagyon úgy festett, mint aki a legszívesebben kereket oldana, de végül rezignált sóhajjal leült a padra. – Már mindent elmondtam, amit tudok – közölte. – Miért kínoznak még mindig? – Mert megtudtuk, hogy a múltban maga kínzott másokat. – Másokat kínoztam? De hát én soha nem bántottam senkit! 120

Harry alaposan végigmérte a férfit. Robertson az a fajta ember volt, akit csak nagy erőfeszítések árán lehetett szimpatikusnak találni, de Harry ennek ellenére sehogy sem tudta elképzelni róla, hogy sorozatgyilkos lenne. Ettől aztán eléggé mogorva lett, mivel ez egyúttal azt is jelentette, hogy csak az idejét vesztegeti. – Tudja, hány fiatal lánynak okozott álmatlan éjszakákat? – Harry igyekezett annyi megvetést erőltetni a hangjába, amennyi csak tőle telt. – Hogy hányan képtelenek megszabadulni attól az émelyítő képsortól, amint maga előttük maszturbál? Hányan érzik úgy, hogy képletesen megerőszakolta őket? Hiszen betolakodott a tudatukba, megfosztotta őket a biztonságérzetüktől és elérte, hogy sötétedés után ki se merjenek lépni az utcára. Megalázta és bemocskolta őket. Robertson nem tudta megállni nevetés nélkül. – Van még, biztos úr? És mi van azokkal, akiknek megnyomorítottam a szexuális életét? Vagy akik azóta olyan rettegésben élnek, hogy életük végéig gyógyszerezni kell őket? De ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg: a kollégája jobban teszi, ha vigyáz magára. Az, amelyik azt mondta nekem, hogy hat évet kaphatok bünrészességért, ha nem állok vigyázzban és nem teszek vallomást a magukfajta huligánoknak. Időközben viszont beszéltem az ügyvédemmel, aki fel fogja keresni a főnöküket. Úgyhogy ne próbáljon megint blöffölni nekem! – Oké, többféle módon is csinálhatjuk, Robertson – mondta Harry, de maga is érezte, hogy közel sem ér el olyan hatást a tróger rendőr szerepében, mint Andrew. – Elmesélheti nekem itt és most, amit tudni akarok, vagy... – ...vagy bevitet a kapitányságra. Köszönöm, ezt már hallottam. Úgyhogy legyen szíves, vitessen be, hogy az ügyvédem egy órán belül kihozhasson, én pedig beperelhessem magát meg a kollégáit zaklatás miatt. Csak tessék! – Én nem egészen erre gondoltam – folytatta Harry nyugodtan. – Inkább valami laza, diszkrét szivárogtatásra céloztam egy kellőképpen szenzációéhes vasárnapi magazin számára. A forrást természetesen lehetetlen lenne kinyomozni. Már látom is a címlapot. „Inger Holter főbérlője (lásd a fotón), akit korábban mutogatásért ítéltek el, a rendőrség figyelmének a középpontjába került...” 121

– Elítéltek? Pénzbírságot kellett fizetnem, könyörgöm! Negyven dollárt! – Hunter Robertson hangja egyre magasabb régiókba csapott. – Igen, tudom, hogy csak kisebb botlás volt – bólogatott Harry megértően. – Olyan kicsi, hogy a mai napig könnyedén titokban tudta tartani még a közvetlen környezete előtt is. De persze a környéken mindenki bújja a vasárnapi lapokat, nem igaz? Kínos. És mit fognak szólni a munkahelyén...? A szüleiről nem is beszélve. Robertson összezuhant. A tartás úgy illant el belőle, mint a levegő egy kipukkadt gumilabdából. Ahogy ott ült, egy liszteszsákra emlékeztette Harryt. Nyilvánvaló volt, hogy a szülők említésével fájó pontra tapintott. – Maga szívtelen rohadék – fújtatta Robertson rekedtes, elkínzott hangon. – Hogy a fenébe teremhetnek a földre olyan emberek, mint maga? – Rövid szünet után hozzátette: – Mit akar tőlem? – Mindenekelőtt azt akarom tudni, hol volt azon az estén, amikor Inger Holtert meggyilkolták. – Már elmondtam a rendőrségnek, hogy otthon voltam, egyedül és... – Nos, ez a beszélgetés akkor véget is ért. Remélem, a szerkesztőség talál majd valami klassz képet magáról – állt fel Harry. – Oké, oké. Nem voltam otthon! – Robertson szinte már kiabált. Hátrahajtotta a fejét és behunyta a szemét. Harry visszaült. – Egyetemista koromban a város egyik legjobb negyedében laktam albérletben. Az utca túloldalán egy özvegyasszony lakott – szólalt meg hirtelen Harry. – Minden péntek este pontban hét órakor félrehúzta a függönyöket. Ugyanazon az emeleten laktam én is, így teljes rálátásom nyílt a nappalijára. Különösen péntekenként, amikor felkapcsolta a hatalmas kristálycsillárt. Az özvegy a hét többi napján az a fajta jelentéktelen, szemüveges, gyapjúkardigános hölgy volt, akivel az ember a villamosmegállóban vagy a patikában találkozik. De péntek este hétkor, amikor az előadás megkezdődött, az embernek eszébe sem jutott az a köhécselő, savanyú képű figura, aki lenni szokott. Olyankor japán motívumokkal díszített selyemköntöst viselt fekete, tüsarkú cipővel. Fél nyolckor pedig férfilátogatója érkezett. Háromnegyed nyolckor levette a köntöst és felfedte fekete fűzőjét. Nyolc órára már a fűzőtől is megszabadult, 122

és az események a Chesterfield kanapén folytatódtak. Fél kilenckor a látogató távozott, a függönyt behúzták és az előadás véget ért. – Érdekes – nyugtázta Robertson szarkasztikusan. – Az sokkal érdekesebb volt, hogy soha nem lett belőle semmiféle botrány. Ha valaki az utcának azon az oldalán lakott, ahol én, óhatatlanul is szemtanúja lett olykor az eseményeknek. Sőt egészen biztos vagyok benne, hogy a szomszédaim többsége rendszeresen figyelte is az előadást. De soha senki nem beszélt róla, és amennyire tudom, nem is jelentették fel. A másik érdekesség az alkalmak rendszeressége volt. Először azt gondoltam, hogy talán a partnere az oka, az ő időbeosztásához, munkájához alkalmazkodnak, vagy talán házas az illető, de idővel arra jutottam, hogy csak az időpont állandó, a partnerek viszont változtak. És ekkor értettem meg, hogy az özvegy tisztában van azzal, amit minden tévécsatorna is tud: ha az ember hozzászoktatta a közönséget ahhoz, hogy egy programot mindig ugyanabban az időpontban sugároz, akkor a lehető legnagyobb kárt azzal okozhatja a műsornak, ha megváltoztatja a kezdés időpontját. Neki pedig pontosan a közönség volt az, ami megfűszerezte a szexuális életét. Érti? – Értem – válaszolta Robertson. – Nos, hogy miért is meséltem el magának ezt a történetet? Akkor jutott eszembe, amikor emitt horpasztó Joseph barátunk olyan határozottan állította, hogy maga jönni fog ma este. Én pedig utánanéztem a naptáramban, és minden egybevágott. Szerda van, és Inger Holter is szerda este tűnt el. És ugyancsak szerda volt mind a két alkalommal, amikor mutogatásért nyakon csípték. Magának is állandó előadása van, nem igaz? Robertson nem válaszolt. – Ezért a kérdésem így hangzik: hogyhogy nem jelentették fel magát többször? Hiszen az utolsó alkalom óta már négy év telt el. Az emberek általában nem nagyon értékelik, ha valaki kislányoknak mutogatja magát. – Ki mondta, hogy kislányokról volt szó? – kérdezte mogorván Robertson. – És ki mondta, hogy nem értékelik? Harry, ha tudott volna füttyenteni, most megtette volna. Az utcán veszekedő meleg pár jutott az eszébe, akikbe a múltkor botlott bele. – Vagyis férfiaknak mutogatja magát – állapította meg, inkább csak magának. – A környék melegeinek. Így már érthető, miért nem abajgatják. A közönsége is állandó? Robertson megvonta a vállát. 123

– Jönnek–mennek. De azt tudják, hogy mikor és hol láthatnak. – És tényleg soha semmi feljelentés nem volt? – Néha előfordul egy–egy kósza járókelő, de már sokkal óvatosabbak vagyunk. – Akkor, ha jól sejtem, ma este is akad itt néhány tanú arról az estéről, amikor Inger Holternek nyoma veszett? Robertson bólintott. Egy ideig csendben ültek és Joseph hortyogását hallgatták. – Lenne még valami, ami nem egészen stimmel – szólalt meg végül Harry. – Egy ideje itt motoszkál már az agyamban, de igazán csak akkor figyeltem fel rá, amikor meghallottam, hogy szerda esténként a szomszédja eteti a kutyáját. Néhány férfi sétált el mellettük, majd megálltak az utcai lámpák fényének a peremén. – Azon tűnődtem, hogy miért kellett aznap megetetni, amikor Inger maradék húsokkal felpakolva indult haza az Alburyből? Először azt gondoltam, hogy talán csak nem beszéltek egymással, vagy hogy a lány a maradékot másnapra szánta. De azután az is eszembe jutott, hogy a maga kutyája nem eszik... vagy legalábbis nem ehet húst. Ebben az esetben mit akart Inger a maradékokkal? A bárban azt mondta, hogy a kutyának lesz. Miért hazudott volna erről? – Nem tudom – válaszolta Robertson. Harry észrevette, hogy a férfi az óráját nézi. Lassan itt lehet az előadás kezdete. – Még egy utolsó kérdés, Robertson. Mit tud Evans White–ról? Robertson vizenyős, kék szemében Harry mintha a félelem halvány szikráját vélte volna felfedezni. – Nagyon keveset – válaszolta Robertson. Harry feladta. Nem jutott túlságosan sokra. Hiába forrt benne a vágy a vadászat iránt, ez az egész valahogy folyton kisiklott az ujjai közül. A fenébe is, néhány nap múlva így is, úgy is hazautazik. Ám ez a gondolat egy kicsit sem derítette jobb kedvre. – Amit a tanúkról mondott az imént – szólalt meg hirtelen Robertson. – Örülnék, ha nem... – Nem fogom tönkretenni az előadását, Robertson. Tudom, hogy a közönsége nagyra értékeli. – Harry a cigarettásdobozba kukkantott, kivett belőle még egy szálat, és a maradékot Joseph zsebébe dugta. Azután felállt. – Én a magam részéről legalábbis rendkívül hálás voltam az özvegy magánszámáért. Az Alburyben szokás szerint fergeteges hangulat uralkodott. A hangfalak az „It’s Raining Men”–t bömbölték teljes 124

hangerőn, a bár színpadán pedig három fiú állt mindössze egy–egy hosszú stólába burkolózva. A közönség üvöltött a gyönyörűségtől és bömbölve énekelt. Harry egy darabig nézte a show–t, majd Birgittához indult a bárpulthoz. – Te miért nem énekelsz, szépfiú? – kérdezte egy jól ismert hang. Harry megfordult. Ottó ezen az estén nem női ruhát, hanem egy mélyen kigombolt, rózsaszín selyeminget viselt, ám a jelzésértékű, leheletnyi sminkkel együtt ez is gondosan megkomponált összhangot sugárzott. – Sajnálom, Ottó, de nincs semmi hangom. – Eh, ti skandinávok mind egyformák vagytok. Egyszerűen nem tudtok kibújni a bőrötökből addig, amíg nem isztok eleget ahhoz, hogy már ne legyetek olyan... ó, tudod te, mire gondolok. Ottó leeresztett szemhéját látva Harry elnevette magát. – Velem ne flörtölj, Ottó. Reménytelen eset vagyok. – Reménytelenül hetero, mi? Harry bólintott. – Akkor legalább hadd hívjalak meg egy italra, szépfiú. Mit kérsz? Ottó Harrynak egy grépfrútlevet, magának pedig egy Bloody Maryt rendelt. Koccintottak, és Ottó egy lendülettel felhajtotta az itala felét. – Az egyetlen, ami szerelmi bánat idején segít – közölte, majd felhörpintette a maradékot is. Megborzongott, rendelt még egyet, azután Harryra függesztette pillantását: – Tehát, még soha nem szexeltél férfival. És még csak nem is álmodoztál róla? Harry a poharat forgatta a kezében. – Az attól függ, hogy mit értesz álmodozás alatt. Én legfeljebb rémálomnak nevezném. – Látod, látod, ez az – csóválta meg a fejét Ottó. – Ezek szerint álmodban már feltetted magadnak a kérdést. Az ösztönöket nem lehet elnyomni, szépfiú. Látom a szemeden, hogy benned van. Már csak az a kérdés, hogy mikor aktivizálódik. – Mindig is arra vártam, hogy valaki felébressze bennem a homoszexuálist – válaszolta Harry szárazon. – Sajnálom, de én nem hiszek ebben. Ez már a születéskor eldől. Az ember vagy meleg, vagy nem. Az, hogy a környezet vagy a neveltetés befolyásolná, épületes baromság. – Mit nem mondasz? Én meg mindig azt hittem, hogy az anyám és a nővérem tehetnek mindenről... – fakadt ki Ottó, és színpadiasan a homlokára csapott. Harry nem reagált a nagyjelenetre, hanem folytatta a gondolatot: 125

– Ezt a tudósok is bebizonyították, ugyanis az utóbbi években egyre több olyan kutatást végeztek, ahol melegek agyát vizsgálták. Az AIDS megjelenése óta egyre több olyan holttest hozzáférhető a kutatók számára, akikről határozottan tudni lehet, hogy homoszexuálisok voltak... – Kétségtelenül ez a betegség egyik legpozitívabb hozadéka – jegyezte meg Ottó velősen, és beleszürcsölt a szívószálba. – Arra jutottak, hogy fizikai különbségek vannak a hetero – és a homoszexuálisok agya között. – Igen, arra, hogy a heterók agya lényegesen kisebb, mint a miénk. Valami olyat mesélj, szépfiú, amiről még nem hallottam. – Viszont az a paradoxon is felmerült, hogy a kutatók szerint ennek az aprócska különbségnek, amitől az ember meleg lesz, örökölhetőnek kell lennie. Ottó a szemét forgatta. – És akkor mi van? Azt hiszed, hogy egy meleg nem szexel nőkkel is, ha rá van kényszerítve? Ha a társadalom ezt követeli tőle? Ha nincs más alternatívája? – kérdezte Ottó hatalmas gesztusok kíséretében. – Miért ne lehetne egy nő pótlék? Ez pontosan ugyanolyan, mint amikor a heteró férfiak egymással dugnak a börtönben. – Ezek szerint akkor a melegek nőkkel is lefekszenek? – kérdezte Harry. – Szerencsére én még soha nem kerültem olyan kényszerhelyzetbe, mint amit a melegek többségének el kell viselnie. Müvészcsaládból származom, és már tízéves koromban kijelentettem, hogy homoszexuális vagyok, bár akkoriban inkább csak az vezérelt, hogy érdekessé tegyem magam. Később azonban egyetlen okot sem találtam arra, hogy visszavonjam a kijelentésemet. Épp ezért számomra pont ugyanolyan nehéz elképzelni, minek kellene történnie ahhoz, hogy egy nővel csináljam, mint neked azt, hogy rávesd magad egy hamvas cellatársadra. Bár az az érzésem, hogy neked valamivel azért könnyebb dolgod lenne... – Jól van, elég lesz! – szólt rá Harry. – Miféle beszélgetés ez tulajdonképpen? – Te kérdezősködsz itt mindenféléről, ami az oldaladat fúrja, szépfiú. – Ottó Harryéra tette a kezét. – Talán nem ártana egy nap kielégíteni a kíváncsiságodat. Harry érezte, hogy a füle lángolni kezd. Csendben átkozta ezt a meleg bohócot, akinek sikerült annyira zavarba hoznia, hogy most úgy fest, mint egy elővigyázatlan angol, aki hat órát töltött a spanyol tengerparton. 126

– Kössünk egy rém vulgáris fogadást – javasolta Ottó csillogó szemmel. – Fogadok száz dollárban arra, hogy még mielőtt visszatérsz Norvégiába, a kecses, puha kacsód érinteni fogja nemesebb részeimet. Mered állni a fogadást? Harry bíborszínű ábrázata láttán Ottó kezét összecsapkodva hahotázott. – Ha ragaszkodsz hozzá, hogy kidobd a pénzed az ablakon, én benne vagyok – válaszolta Harry. – De mintha úgy értesültem volna, hogy szerelmi bánatod van, Ottó. Neked most nem otthon kellene ülnöd összezuhanva, ahelyett, hogy heterókat térítgetsz? – Alig ejtette ki a kérdést a száján, máris megbánta. Maga is rosszul viselte, ha valaki az ő kárára élcelődött. Ottó visszahúzta a kezét és sebzett pillantást vetett Harryra. – Elnézést, csak fecsegek összevissza. Nem úgy gondoltam – tette hozzá gyorsan Harry. Ottó megvonta a vállát. – Van valami fejlemény a nyomozásban? – kérdezte. – Semmi – felelte Harry némileg fellélegezve a témaváltás miatt. – Nagyon úgy fest, hogy a lány ismeretségi körén kívül kell keresgélnünk. Ismerted egyébként? – Itt mindenki ismerte Ingert. – Beszéltél is vele néha? – Hát, igen, váltottam vele néhány szót. Ha engem kérdezel, egy kissé könnyelmű volt. – Könnyelmű? – Hajlamos volt elcsavarni a hetero vendégek fejét. Kihívóan öltözködött, a pillantása és a mosolya is egy kicsit intenzívebb volt a kelleténél, mintha folyton egy kis extra borravalóra számított volna. – Úgy érted, hogy a vendégek közül valaki...? – Én csak azt gondolom, hogy talán nem is kell olyan messze keresgélni, biztos úr. – Ezt meg hogy érted? Ottó körbepillantott és felhajtotta az italát. – Csak fecsegek összevissza, szépfiú – válaszolta, és elkezdte összeszedegetni a holmiját. – Most pedig azt teszem, amit javasoltál. Hazamegyek és összezuhanok. Vagy nem ezt rendelte, doktor úr? Azzal odaintett az egyik stólás fiúnak a pult mögött, aki erre egy papírtasakot nyomott a kezébe. – Ne feledkezz meg az előadásról! – kiáltott vissza Ottó a válla fölött. 127

Az Albury most már zsúfolásig megtelt. Harry diszkréten ücsörgött a bárpult mellett, ahonnan zavartalanul bámulhatta Birgittát munka közben. Követte a mozdulatait: a kezét, ahogy sört csapol, pénzt vált és italt kever, a testét, ahogy kiszámított mozdulatokkal ide– oda hajlong, lépked és pördül a pult mögött. Láthatólag az összes távolság beléivódott már: a sörcsaptól a kasszáig, majd vissza a pulthoz. Megbabonázva bámulta, ahogy az arcába hulló haját gyors mozdulattal hátrasimítja, miközben a pillantása időnként végigsuhan a vendégek során, hogy elcsípje az újabb rendeléseket – és persze Harryt is. A szeplős arc ilyenkor felderült, Harry pedig érezte, hogy a szíve zakatolni kezd. – Épp az előbb volt itt Andrew egyik barátja – mondta Harrynak, amikor végre odajutott hozzá. – Meglátogatta Andrew–t a kórházban és átadta az üdvözletét. Utánad is érdeklődött, azt hiszem, még mindig itt ül valahol előrébb. Igen, ott van. Birgitta az egyik asztalra mutatott, Harry pedig azonnal felismerte a szép, fekete férfit. Toowoomba volt az, a bokszoló. Harry átnyomakodott a tömegen az asztalához. – Zavarok? – kérdezte. – Dehogy! Ülj le. – mosolygott rá szélesen a férfi. – Csak üldögélek itt és várom, hátha felbukkan valami régi cimbora. Harry leült. Robin Toowoomba, „The Murri” továbbra is szélesen mosolygott. Hirtelen kissé kínossá vált a csend, úgyhogy Harry igyekezett feldobni valami témát: – Ma beszélgettem valakivel a varjú törzsből. Nem is tudtam, hogy ilyenfajta törzsi nevek is léteznek. Te melyikhez tartozol? Toowoomba csodálkozva nézett rá. – Ezt hogy érted, Harry? Én queenslandi vagyok. Harry most jött rá, milyen ostobán hangzott a kérdése. – Elnézést, hülye kérdés volt. Úgy tűnik, ma egész nap gyorsabban jár a szám, mint az agyam. Nem akartalak... Őszintén szólva, nem tudok túl sokat a kultúrátokról. Csak azon tűnődtem, hogy bizonyára mindannyian egy–egy törzshöz vagy... efféléhez tartoztok. Toowoomba barátságosan megveregette Harry vállát. – Ugyan már, Harry, csak vicceltem. Lazíts, öregem. – A férfi halkan nevetett, Harry pedig ha lehet, még ostobábbnak érezte magát. 128

– Ne aggódj, pont úgy reagáltál, mint a fehérek többsége – mondta Toowoomba. – Mi mást várna az ember? Hiszen tele vagy előítéletekkel. – Előítéletekkel? – kérdezett vissza Harry, és érezte, hogy kezd ingerült lenni. – Mondtam esetleg olyasmit... – Nem arról van szó, amit mondtál – szakította félbe Toowoomba. – Hanem azokról a dolgokról, amiket tudat alatt vársz tőlem. Azt hiszed, hogy valami butaságot mondtál, és automatikusan azt várod, hogy úgy reagáljak rá, mint egy sértett gyerek. Az eszedbe sem jut, hogy esetleg elég intelligens vagyok ahhoz, hogy toleránsán fogadjam, mivel mégiscsak külföldi vagy. Hiszen te sem sértődsz vérig azon, ha egy Norvégiába látogató japán turista nem tud mindent az országról, nem igaz? Például, hogy a királyotokat Karaidnak hívják. Toowoomba Harryra kacsintott. – Nem csak rólad van szó, Harry. Az Ausztráliában élő fehérek is már–már hisztérikusan figyelnek arra, nehogy valami rosszat mondjanak. És pontosan ez szüli az ellentmondást. Először elvették a népemtől a büszkeségét, most pedig, amikor már nincs sehol, halálosan rettegnek attól, hogy belénk taposnak. A férfi felsóhajtott és kitárta hatalmas, fehér tenyerét. Mintha egy lepényhalat fordított volna a hasával felfelé, gondolta Harry. – De mesélj inkább valamit Norvégiáról, Harry. Olvastam már róla, nagyon szép lehet ott nálatok. És nagyon hideg. Harry pedig mesélt. A hegyekről, a fjordokról és az ott élő emberekről. Az uniókról Dániával és Svédországgal, az elnyomásról, Ibsenről, Nansenről és Griegről. Az országról ott a messzi északon, amely, bár lakosait szorgalmas, haladó szellemű népnek tekintik, leginkább egy banánköztársaságra hasonlít. Aminek erdői és kikötői rendelkezésre állnak, amikor a hollandoknak és az angoloknak fára van szüksége, vízesései kínálják magukat, ha áramot kell termelni, és ahol mindennek a tetejébe még olajat is találtak. – Nekünk soha nem volt olyasmink, mint a Volvo vagy a Tuborg – mesélte Harry. – Mi csupán a természeti kincseinket exportáltuk és hagytuk a gondolkodást. Úgyszólván bearanyozott hátsóval születtünk – mondta anélkül, hogy tükörfordítás helyett megpróbálta volna megtalálni a megfelelő angol kifejezést. Azután mesélt Åndalsnesről, arról a magas hegyekkel körülölelt aprócska településről odafenn Romsdalenben, ami olyan gyönyörű 129

volt, hogy az anyja mindig azt mondogatta, Isten egészen biztosan ott kezdte a munkáját, és annyi időt töltött vele, hogy a világ többi részét szinte kutyafuttában kellett összecsapnia, hogy elkészüljön vasárnapig. Mesélt arról is, milyen volt az apjával júliusi reggeleken a fjordon horgászni vagy apálykor a tenger illatával az orrában a parton heverészni – miközben körülötte sirályok rikoltoztak, a hegyek pedig mozdulatlan, néma gárdisták módjára vigyázták kicsiny birodalmukat. – Az apám Lesjaskogból származik, egy kis településről a völgy másik végéből. Anyával Åndalsnesben találkoztak egy falusi mulatságon. Folyton arról álmodoztak, hogy nyugdíjas korukra visszaköltöznek Romsdalenbe. Toowoomba bólintott és a sörét kortyolgatta, Harry pedig egy újabb grépfrútlevet iszogatott. A gyomrát lassan kezdte szétmarni a sav. – Én is boldogan mesélnék arról, hogy honnan származom, Harry, de az a helyzet, hogy engem egyetlen helyhez sem köt semmi. Brisbane külvárosi részén nőttem fel egy kunyhóban a megemelt autópálya alatt. Senki sem tudja, hogy apám melyik törzsből származik, olyan hirtelen csöppent bele anyám életébe, majd tűnt el onnan, hogy senkinek sem volt érkezése megkérdezni. Az anyámat pedig teljesen hidegen hagyta a saját származása, neki csak az számított, hogy sikerüljön összekaparni egy kis pénzt egy üveg borra. Be kell érnem annyival, hogy murri vagyok. – És Andrew? – Nem mesélte el neked? – Mit? Toowoomba homlokán mély ránc rajzolódott ki. – Andrew Kensington, ha lehet, még nálam is gyökértelenebb. Harry nem kérdezősködött tovább, de egy újabb sör után Toowoomba maga tért vissza a témára. – Talán jobb lenne, ha hagynám, hogy maga mesélje el neked, mivel Andrew egészen különös körülmények között nőtt fel. Ő a bennszülöttek család nélküli generációjához tartozik. – Az mit jelent? – Ez egy hosszú történet. 130

Az egész leginkább a rossz lelkiismeretről szól. A huszadik század elejétől az őslakosokat érintő politikai döntéseket a mindenkori kormány lelkiismeret–furdalása határozta meg, az a bűntudat, amit a bennszülöttek elleni túlkapások miatt éreztek. Csakhogy a jóakarat nem mindig elegendő ahhoz, hogy javítson a helyzeten. Ha az ember egy népet akar kormányozni, akkor nem árt, ha érti is őket. – És az őslakosokat nem értették meg? – A legkülönfélébb politikai korszakok váltogatták egymást. Én ahhoz a generációhoz tartozom, akiket urbanizálódásra kényszerítettek. A második világháború után a kormány úgy döntött, hogy szakítani kell a korábbi hozzáállással és elszigetelés helyett meg kell próbálni városiasítani az őslakosokat. Igyekeztek beleszólni abba, hogy hol éljünk, sőt, abba is, hogy kivel házasodjunk. Sokakat akaratuk ellenére beköltöztettek a városba, hogy alkalmazkodjanak az európai, a városi kultúrához. Az eredmény persze katasztrofális volt. Rövid időn belül az összes kínos kérdésben a statisztika élére kerültünk, legyen az alkoholizmus, munkanélküliség, válás, prostitúció, bűnözés, erőszak vagy a droghasználat. Szociális értelemben az őslakosok maradtak Ausztrália vesztesei. – És Andrew? – Andrew a háború előtt született. A kormány akkoriban éppen úgy kezelt minket, mintha valami veszélyeztetett állatfaj lennénk. Ezért csak korlátozott lehetőségeink voltak arra, hogy például földet birtokolhassunk vagy munkát vállaljunk. A legbizarrabb mégis az volt, hogy a törvény jogot biztosított a hatóságoknak arra, hogy az őslakos anyáktól elvehessék a gyermeküket, amennyiben felmerül annak a gyanúja, hogy az apa nem bennszülött. Ha az én történetem nem is a világ legkedélyesebb sztorija, de legalább van mit mesélnem. Andrew– nak semmije sincs. Soha nem látta a szüleit. Újszülöttként vették el az anyjától, és egy gyermekotthonba dugták. Mindössze annyit tud, hogy az anyját a gyermekrablás után nem sokkal holtan találták egy buszmegállóban Bankstownban, mindössze öt mérföldnyire az intézettől. Senki nem tudta, hogy került oda, vagy hogy miben halt meg. A fehér apa nevét titokban tartották Andrew előtt, és egy idő múlva már nem is érdekelte. Harry megpróbálta feldolgozni a 131

hallottakat. – Ez tényleg törvényes volt? És hol volt ilyenkor az ENSZ meg az emberi jogok nyilatkozata? – Azt csak a világháború után adták ki. – És mi történt ezután Andrew–val? – Tehetséges diáknak találták és egy angol magániskolába küldték. – Azt hittem, hogy Ausztrália jobban törekszik az egyenlőségre annál, hogy magániskolába küldjön egyeseket. – Az egészet a hatóságok irányították és fizették. Minden bizonynyal azt akarták, hogy Andrew egy olyan politikai kísérlet sikeres iskolapéldája legyen, amely politika egyébként csak mérhetetlen sok fájdalmat és emberi tragédiát okozott. Amikor visszatért, beiratkozott a sydneyi egyetemre. Ekkor csúszott ki a kezéből a gyeplő. Többször is bajba keveredett, hamarosan elkönyvelték mint erőszakos alakot, a jegyei pedig egyre gyatrábbak lettek. Amennyire tudom, az egész egy boldogtalan szerelemhez köthető, méghozzá egy fehér lány iránt, aki azért hagyta el, mert a családja nem értett egyet a választásával. Andrew soha nem akart beszélni erről. Akárhogy is, ez egy nagyon sötét időszak volt az életében, és még ennél rosszabbra is fordulhattak volna a dolgok. Angliában tanult meg bokszolni, mindig azt mondta, hogy csak ennek köszönhető, hogy túlélte az internátust. Az egyetemen újra belekezdett, majd amikor felkínálták neki a lehetőséget, hogy csatlakozzon a Chivers egyik turnéjához, otthagyta a tanulmányait és egy időre lelépett Sydneyből. – Nemrég láttam bokszolni – jegyezte meg Harry. – Láthatólag nem felejtett el semmit. – Valójában csak egy kis kitérőnek tekintette a bokszolást, szándékában állt visszatérni az egyetemre. De miután egyre nagyobb sikereket ért el a Chiversben, ráadásul a sajtó is érdeklődni kezdett utána, mégis folytatta. Amikor pedig sikerült elbokszolnia magát az ausztrál bajnokság döntőjéig, néhány profi ügynökség is megjelent, hogy megnézzék maguknak. De a döntő előtti este történt valami Melbourne–ben. Az étteremben, ahol vacsoráztak, valaki azt állította, hogy Andrew kikezdett egy másik döntős barátnőjével. A fickót Campbellnek hívták, a lány pedig olyan gyönyörű volt, hogy később Új–Dél–Wales szépének választották. Végül verekedés robbant ki a konyhában, ahol Andrew, Campbell edzője, az ügynöke és még valami fickó nagyjából mindent szétvertek. Andrew–t a mosogató mellett találták meg felrepedt szájjal, a homlokán egy vágott sebbel és kificamodott 132

csuklóval. Nem lett a dologból feljelentés, de az a hír kelt szárnyra, hogy Andrew erőszakoskodott Campbell barátnőjével. Persze vissza kellett lépnie a döntőtől, és ezután úgy tűnt, lőttek a karrierjének. Bár néhány jó bokszolót azért kiütött még a turnékon, a sajtó elvesztette az érdeklődését iránta és az ügynökök sem bukkantak fel többé. – Felhagyott a versenyzéssel, majd miután újra pletykálni kezdek róla az állítólagos alkoholproblémái miatt, egy nyugati parti turné után arra kérték, hogy távozzon a Chiverstől is. Állítólag néhány amatőrt túlságosan helybenhagyott. Ezután eltűnt. Nehéz lenne megmondani, mi is történt vele ebben az időszakban, annyi bizonyos, hogy néhány éven keresztül céltalanul lődörgött az országban, majd visszatért az egyetemre. – A boksszal végleg felhagyott? – kérdezte Harry. – Igen – bólintott Toowoomba. – És mi történt ezután? Toowoomba intett a felszolgálónak, hogy rendezni szeretné a számlát. – Andrew jóval nagyobb lendülettel vetette bele magát a tanulmányaiba, mint azelőtt, és egy darabig jól is mentek a dolgok. Csakhogy aztán beköszöntött a hetvenes évek, a hippik, a partik és a szabad szerelem kora, Andrew pedig minden kétséget kizáróan nagykanállal habzsolta a különböző tiltott szereket. Azért úgy– ahogy letette a vizsgáit. Toowoomba elmosolyodott. – Azután egy nap felébredt, belepillantott a tükörbe és számot vetett magával. Elképesztően másnapos volt, a szeme körül rejtélyes eredetű zúzódások éktelenkedtek, elmúlt harmincéves, de még mindig nem fejezte be az egyetemet és egyre szorosabb viszony fűzte mindenféle kémiai anyaghoz. Háta mögött egy kudarcba fúlt bokszolói karrier, előtte pedig a finoman szólva is bizonytalan jövő. Mihez kezd ilyenkor az ember? Jelentkezik rendőrnek. Harry elnevette magát. – Csak Andrew–t idéztem – szabadkozott Toowoomba. – Viharos múltja és életkora ellenére csodával határos módon mégiscsak sikerült bekerülnie a rendőrtisztire, amit alighanem főként annak köszönhetett, hogy a kormány emelni akarta az őslakosok számát a rendőrségen belül. Így aztán Andrew levágatta a haját, kivette a karikákat a füléből és leszámolt a kemikáliákkal. A 133

többit már tudod. Karrierizmussal éppen nem vádolható, de így is Sydney legjobb nyomozói között tartják számon. – Még mindig Andrew–t idézed? Toowoomba nevetett. – Természetesen. Mögöttük a színpadon már az aznap esti show fináléja zajlott, a hangfalakból egy örök siker, a Y. M. C. A. bömbölt a Village People–től. – Elég sok mindent tudsz Andrew–ról – jegyezte meg Harry. – Andrew olyan nekem, mintha az apám lenne – mondta Toowoomba. – Amikor annak idején Sydneybe költöztem, az egyetlen célom az volt, hogy a lehető legmesszebb kerüljek az otthonomtól. Andrew szó szerint az utcán szedett össze, és néhány hasonszőrű fiúval együtt engem is edzeni kezdett. Ő beszélt rá arra is, hogy kezdjem el az egyetemet. – A mindenit, még egy diplomás bokszoló? – Angol és történelem szak. Remélem egy nap majd a saját népemet taníthatom. – Toowoomba hangja büszkén és eltökélten csengett. – És addig is részeg tengerészekből és vidéki fajankókból vered ki a lelket? Toowoomba elmosolyodott. – Az embernek szüksége van némi kezdőtőkére ahhoz, hogy boldogulni tudjon a világban. Nekem pedig nincsenek illúzióim afelől, hogy mennyit keres egy tanár. Egyébként nem csak amatőrök ellen bokszolok, ebben az évben az ausztrál bajnokságra is jelentkeztem. – Hogy megszerezd a címet, ami nem lehetett Andrew–é? Toowoomba koccintásra emelte a poharát. – Még az is lehet. A show végeztével a bárban oszlani kezdett a tömeg. Birgitta azt mondta, hogy valami meglepetést tartogat erre az estére, így aztán Harry türelmetlenül várta a zárórát. Toowoomba már rendezte a számláját, de még mindig csak ült és a poharát forgatta. Harrynak hirtelen az a bizonytalan érzése támadt, hogy a férfi akar valamit, valami mást, mint amiről eddig beszéltek. – Jutottatok valamire azzal az üggyel, ami miatt ideutaztál, Harry? – Fogalmam sincs – válaszolta Harry őszintén. – Az embernek néha az az érzése, hogy távcsővel keresgél, pedig a megoldás olyan közel van hozzá, hogy csak valami homályos foltnak tűnik a lencsén. – Vagy hogy teljesen rossz irányba nézelődik. Harry a férfira pillantott, miközben felhajtotta a gyümölcslé maradékát. 134

– Lassan indulnom kell, Harry, de hadd meséljek el még egy történetet, ami talán tovább bővítheti az ismereteidet a kultúránkról. Hallottál már a fekete viperáról? Harry bólintott. Mielőtt Ausztráliába utazott, olvasott valamit erről a nem különösebben méretes, de annál veszélyesebb mérges kígyóról. – Helyes. Ha a mesék igazat mondanak, a fekete vipera nem volt mindig ilyen. Valamikor régen, még az álmok idején, teljesen ártalmatlan kígyó volt. Az iguána ellenben, ami akkortájt sokkal nagyobbra nőtt, mint manapság, halálos méreggel rendelkezett. Ráadásul emberekkel és állatokkal táplálkozott. Egy nap aztán a kenguru tanácskozásra hívta az állatokat, hogy kitalálják, miként számolhatnának le a mohó gyilkossal, Mungoongalival, az iguánák vezérével. Ouyouboolooey – a fekete vipera –, ez a félelmet nem ismerő kis kígyó azonnal lecsapott a feladatra. Toowoomba hátradőlve, halkan és nyugodtan mesélt, a pillantását azonban mindvégig Harryra szegezte. – A többi állat kinevette a kis kígyót, és azt mondták, hogy sokkal nagyobb és erősebb harcosra van szükség ahhoz, hogy legyőzzék Mungoongalit. „Na, csak várjátok ki a végét!”, mondta nekik Ouyouboolooey, és elkúszott a hatalmas gyík fészke felé. Amikor odaért, illően köszöntötte a szörnyeteget és azt mondta neki, hogy ő csupán egy aprócska kígyó, az íze sem különösebben kellemes, és csak egy olyan helyet keres, ahol nyugta lehet a többi állattól, mert azok folyton gúnyolják és kínozzák őt. „Ügyelj arra, hogy ne legyél láb alatt, különben pórul jársz”, mondta neki Mungoongali, akit láthatólag hidegen hagyott a kis csúszómászó. – Amikor Mungoongali másnap reggel vadászni indult, Ouyouboolooey utána siklott. A gyík egy tábortűz mellett ülő utazót nézett ki magának. Az embernek még pislogni sem volt ideje, és Mungoongali máris rárontott és egy jól irányzott, hatalmas ütéssel összezúzta a koponyáját. Azután a gyík a hátára dobta az utazót, és visszavitte a fészkéhez. Mielőtt nekiállt felfalni a friss emberhúst, kivette a méregzacskóját a pofájából. Ouyouboolooey ekkor villámgyorsan odacsapott, felkapta a méregzacskót és már el is tűnt a bokrok alatt. Mungoongali utána vetette magát, de sehol nem találta a kis kígyót. A többi állat még mindig tanácskozott, amikor Ouyouboolooey visszatért hozzájuk. 135

– „Idenézzetek!”, kiáltotta és kitátotta a száját, hogy mindannyian szemügyre vehessék a méregzacskót. Az állatok köré sereglettek és hálálkodva gratuláltak neki, amiért megmentette őket Mungoongali–tól. Amikor a többiek hazamentek, a kenguru Ouyouboolooeyhoz ugrált, és azt mondta, hogy most már köpje a folyóba a mérget, hogy a jövőben végre mindenki nyugodtan alhasson. Ouyouboolooey azonban válaszképpen megmarta a kengurut, aki bénultan zuhant a földre. – „Mindig is megvetettetek engem, de végre eljött az én időm”, mondta Ouyouboolooey a halott kengurunak. „Amíg ez a méreg az enyém, nem jöhettek a közelembe. Egyetlen állat sem fogja megtudni, hogy még mindig nálam van. Azt hiszik majd, hogy a megmentőjük és védelmezőjük vagyok, én pedig ezalatt a legnagyobb nyugalomban, szép sorban bosszút állhatok rajtuk.” Azzal a folyóba gurította a kenguru tetemét, ami azonnal el is süllyedt, ő pedig visszasiklott a bokrok közé. És a mai napig ott találod. A bokrok közt. Toowoomba kiitta az utolsó cseppeket is a poharából és felállt. – Későre jár. Harry is felemelkedett az asztal mellől. – Köszönöm a történetet, Toowoomba. Hamarosan hazautazom Norvégiába, ha már nem találkoznánk, akkor sok sikert kívánok a bajnoksághoz. És a jövőbeni terveidhez is. Egy pillanat múlva már azon töprengett, hogy vajon mikor fogja végre megtanulni, hogy az ausztrálok kézfogásával jobb vigyázni. Toowoomba szinte összezúzta a kézfejét. – Remélem, megtalálod, ami elhomályosítja a lencsét – mondta Toowoomba. Már rég az utcán járt, amikor Harry rájött, mire is gondolt.

10. A tengeri szörny, Mr Bean és még egy páciens Az őr egy zseblámpát nyomott Birgitta kezébe. – Tudod, hol találsz, Birgitta. Aztán csak óvatosan, nehogy felfaljon benneteket valami – figyelmeztette őket nevetve és visszasántikált a fülkéjébe. Birgitta és Harry szinte koromsötétben kanyarogtak végig 136

a Sydney Akvárium hatalmas épületének hosszú folyosóin. Hajnali két óra volt, Ben, az idős éjjeliőr engedte be őket, aki Harry óvatlanul elejtett kérdésére, hogy miért van az összes lámpa lekapcsolva, valóságos kiselőadással válaszolt. – Természetesen takarékoskodunk is, de elsősorban azért, mert így jelezzük a halaknak, hogy éjszaka van. Legalábbis azt hiszem. Régebben, amikor este egyszerűen csak lekapcsoltunk a villanyokat, és egy csapásra koromsötét lett mindenhol, szinte hallani lehetett ahogy a sokk végigmorajlik az akváriumon. A több száz hal teljes pánikba esve próbált elrejtőzni. Ben hangja drámaian elmélyült, kezével pedig a halak cikcakk mozgását utánozta. – Utána még perceken keresztül ficánkoltak és csapkodták a vizet. Némelyik faj, például a makrélák teljesen eszelőssé váltak a hirtelen vaksötéttől. Lendületből nekimentek az üvegnek és elpusztultak. Végül fényerő–szabályozót szereltettünk fel, amely a természetes fény változásával egy ritmusban fokozatosan tompítja a benti világítást, vagyis az este beálltát imitálja. Ez nagyon jót tett az állatoknak, még a megbetegedések száma is csökkent. Meg vagyok róla győződve, hogy a halaknak, csakúgy mint nekünk, szükségük van egy természetes napi ritmusra ahhoz, hogy ne legyenek stresszesek. A halaknak is van biológiai órájuk, amibe nem szabad belepiszkálni. Néhány tenyésztő, például odalenn Tasmániában, ahol barramundit tenyésztenek, ősszel több fényt biztosít a halaknak, így azok azt hiszik, hogy még mindig nyár van, ezért jóval többet ívnak. – Ha rákattan egy témára, Ben elég bő lére tudja ereszteni – jegyezte meg Birgitta, amikor továbbmentek. – Majdnem annyira imád emberekkel beszélgetni, mint a halaival. – Birgitta az elmúlt két nyáron az Akváriumban dolgozott kisegítőként, és ezalatt barátkozott össze Bennel, aki állítása szerint a létesítmény megnyitása óta itt volt. – Hihetetlenül békés itt éjszaka – mondta Birgitta. – Ne mozdulj! Odanézz! – irányította a lámpát az egyik üvegfalra, amely mögött épp egy sárga–fekete mintás muréna bújt elő a rejtekhelyéről és rájuk villantotta apró, hegyes fogait. A fény odébb mozdult és két kékpettyes tüskés rájára esett, amelyek szárnycsapásszerű 137

mozdulatokkal, lassított felvételként lebegtek át a zöld üveg mögötti vízen. – Hát, nem csodálatos? – suttogta a lány csillogó szemmel. – Mint egy zene nélküli balettelőadás. Harry úgy érezte, mintha egy hálótermen lopakodnának végig. Csak a lépteik zaja és az akváriumok egyenletes, halk bugyborékolása hallatszott. Birgitta megállt egy hatalmas terrárium üvegfala előtt. – Meg is érkeztünk a queenslandi Matildához, a mi saltie–nkhoz – mondta a lámpát az üvegre irányítva. Odabenn egy mesterségesen kialakított folyómederben egy kiszáradt fatörzs hevert. – Mi az a saltie? – kérdezte Harry, miközben megpróbált valami élőlényt felfedezni az üvegtábla mögött. Ebben a pillanatban a fatörzs felhúzta a szemhéját és zöldesen csillogó szemét rájuk villantotta. – Sósvizi krokodil. A másik csoport, a freshie–k főként halakkal táplálkoznak, ezért azok az emberre nem veszélyesek. – És a saltie–k? – Tőlük nagyon nem árt óvakodni. A legtöbb veszélyesnek tartott vadállat csak akkor támad az emberre, ha fenyegetve érzi magát vagy ha behatolnak a territóriumára. A saltie viszont roppant egyszerű lélek. Ő csak a testedet akarja. Az északi mocsaras területeken a krokodilok nagyon sok embert ölnek meg. Harry az üvegfalhoz hajolt. – És nem alakult ki velük szemben... öhm... valamiféle ellenszenv? India bizonyos részein azzal az ürüggyel irtották ki a tigriseket, hogy felfalják a csecsemőket. Ezeket az emberzabálókat miért nem pusztítják ki? – Ausztráliában az emberek többsége kábé úgy áll a krokodiltámadáshoz, mint az autóbalesethez. Ha utakat akarsz, akkor azzal is számolnod kell, hogy esetleg ott ér majd a halál, nem? A krokodilokkal ugyanez a helyzet. Ezek az állatok felfalják az embereket – ez az élet rendje. Harry megborzongott. Matilda szemhéja úgy ereszkedett vissza, mint egy Porsche bukólámpája. A víztükör egyetlen rezdülése sem árulta el, hogy az üvegtáblától csupán fél méternyire fekvő morózus fadarab valójában másfél tonnányi izom és fog. – Gyerünk tovább – javasolta Harry. – És már itt is vagyunk Mr Beannél – világított meg Birgitta egy lepényhalhoz hasonlító, kicsi, világosbarna halat. – Ez itt a Fiddler Ray, ami a hegedűrája–félék családjához tartozik. Így nevezzük 138

Alexet a bárban, Inger viszont mindig Mr Beannek hívta. – És miért épp Fiddler Ray? – Nem tudom. Már akkor is ez volt a gúnyneve, amikor odakerültem. – Előkelő. Ha jól látom, szeret a víz fenekén lapulni. – Igen, ezért is kell óvatosnak lenni, ha fürdesz. Ugyanis mérgező, és ha rálépsz, megcsíp. Lementek egy kanyargós lépcsőn, ami az Akvárium egyik legnagyobb tartályához vezetett. – Ezek a tartályok igazából nem is akváriumok a szó szoros értelmében, hanem egyszerűen elkerítették a Port Jackson egy részét – magyarázta Birgitta, miközben továbbhaladtak. A plafonról csíkokban hullámzó, halovány, zöld fény esett rájuk. Ahogy rávetült Birgitta arcára és testére, Harrynak az az érzése támadt, mintha egy diszkógömb alatt állnának. Azután a lány felemelte a zseblámpát. Harry csak ekkor vette észre, hogy minden oldalról víz veszi őket körbe. Egy üvegalagútban álltak a tenger alatt, a fény pedig kívülről jött, a vízen túlról. Ekkor egy hatalmas árnyék lebegett el közvetlenül mellettük, amitől önkéntelenül összerezzent. Birgitta halkan nevetett, és egy hosszú farkú, hatalmas rájára irányította a fényt, ami az üvegfal mellett úszott el. – Ördögrája – mondta. – Atyaég, mekkora! – suttogta Harry megilletődve. Az állat olyan volt, mint egy megtestesült hullám, egy végtelen vízágyra emlékeztetett. Harry már attól elálmosodott, hogy nézte. Azután a rája megfordult, oldalra dőlve odaintett nekik és fekete kísértet módjára ellebegett a sötét vízi világ mélyére. Birgitta egy plédet terített a földre, majd két poharat, egy gyertyát és egy címke nélküli vörösboros üveget varázsolt elő a hátizsákjából. Egy barátjától kapta, aki Hunter Walley egyik borászatában dolgozik, mesélte, miközben kinyitotta a palackot. Azután egymás mellé heveredtek a pléden, és a vizet bámulták maguk körül. Mintha egy fejre állított világban feküdtek volna, ahol az égen halak lebegnek a szivárvány összes színében pompázva és mindenféle furcsa teremtmények, amilyeneket eddig legfeljebb álmaikban láttak. Közvetlenül fölöttük egy kékesen derengő, csodálkozó, holdvilágképű hal cövekelt le, finoman remegő melluszonyokkal. – Hát, nem csodálatos, ahogy időtlenül és látszólag céltalanul lebegnek itt? – suttogta Birgitta. – Érzed, ahogy 139

lefékezik az időt? – Hideg kezét finoman Harry nyakára kulcsolta. – Érzed, ahogy a pulzusod lelassul? Szinte abba is marad. Harry nyelt egyet. – Semmi kifogásom az ellen, ha az idő lassan múlik. Most nincs – mondta. – Ebben a pár napban. Birgitta szorítása leheletnyit erősebbé vált. – Ne beszélj erről – mondta. – Megesik, hogy néha azt gondolom: „a fenébe is, Harry, lehet, hogy nem is vagy te olyan ostoba”. Például észrevettem, hogy Andrew mindig úgy emlegeti az őslakosokat, hogy „ők”. Harmadik személyben beszél a saját népéről. Ezért már azelőtt egész sok mindent megsejtettem a történetéből, hogy Toowoomba elmesélte volna a konkrét részleteket. Azt például feltételeztem, hogy Andrew nem az övéi között nőtt fel és hogy nem tartozik igazán sehová. Kívülállóként nézi a dolgokat. Valahogy úgy, ahogy most mi szemléljük ezt a másik világot, amelynek mi magunk nem vagyunk a részesei. A Toowoombával való beszélgetésem után még egy dolgot megértettem: Andrew a születésekor nem kapta meg azt az ösztönös büszkeséget, ami velejárója annak, ha az ember egy néphez tartozik, ezért meg kellett teremtenie a magáét. Először azt hittem, hogy szégyelli az övéit, de most már értem, hogy a csak a saját szégyene ellen küzd. Birgitta mormolt valamit. Harry folytatta: – Ha nem értek valamit, és egyre próbálkozom összerakni, akkor gyakran előfordul, hogy hirtelen teljes zűrzavarba fordul minden. Gyűlölöm ezt a zűrzavart, egyszerűen képtelen vagyok belenyugodni. Vagy ne legyek ilyen, hogy ennyire megragad bennem minden részlet, vagy legyen birtokomban az a képesség is, hogy értelmes képpé tudjam összeállítani a töredékeket. – Birgitta felé fordult, és a lány hajába temette az arcát. – Elég nagy melléfogás volt Isten részéről, hogy egy nem túl okos férfit ilyen jó megfigyelőképességgel áldott meg – tette hozzá, miközben megpróbált rájönni, hogy mire emlékezteti Birgitta hajának az illata. De az emlék annyira régi volt, hogy nem sikerült előásnia. – És most mi a helyzet? – kérdezte a lány. – Mintha mindenki valami olyasmire próbálna utalgatni, amiről fogalmam sincs. – És mitévő leszel? – Nem tudom. 140

Komolyan mondom, teljesen olyan az egész, mint a nőkkel. Történeteket mesélnek, amelyek persze mindig valami mást jelentenek. Ami a sorok között van, alighanem túlságosan is egyértelmű, de ahogy már mondtam, belőlem egyszerűen hiányzik a képesség, hogy felismerjem, mi lehet az. Ti nők, miért nem vagytok képesek egyszerűen csak közölni, hogy mit akartok? Túlértékelitek a férfiak értelmezési képességeit. – Te most rám akarod kenni az egészet? – kiáltotta nevetve Birgitta, és Harry felé csapott. A visszhang végighömpölygött a földalatti folyosón. – Pszt, ne ébreszd fel a tengeri szörnyet – mondta Harry. Beletelt egy kis időbe, mig Birgitta észrevette, hogy Harry hozzá sem ért a borospoharához. – Egy kis pohár bor csak nem árt meg – mosolygott Harryra. – De igen – felelte Harry. – Megárt. – Mosolyogva magához húzta a lányt. – De ne beszéljünk erről. – Azután megcsókolta. Amikor szétváltak, Birgitta olyan hosszan és remegve szívta be a levegőt, mintha már egy örökkévalóság óta várta volna ezt a csókot. Harry felriadt. A gyertya elaludt, koromsötét volt. Nem tudta, hogy korábban honnan jött a vízen keresztül érkező zöldes fény, a hold volt–e vagy a kikötő fényei, mindenesetre mostanra kialudt. Valahogy mégis az volt az érzése, hogy figyelik. Kitapogatta a zseblámpát Birgitta mellett és fel kattintottá. A lány a pléd felébe burkolózva, meztelenül, kisimult arccal aludt. Harry az üvegfal felé irányította a lámpa fényét. Először azt hitte, hogy a saját tükörképét látja, de aztán a szeme hozzászokott a fényhez, ő pedig érezte, ahogy a szíve még egy utolsót dobban, majd megfagy. A tengeri szörny állt mellette, és hideg, élettelen szemével rá bámult. Harry tüdejéből kiszakadt a levegő, és az üvegtáblán átderengő halovány, elázott arc bepárásodott. Mintha egy vízbe fúlt férfi kísértete lett volna, csak éppen akkora volt, hogy az egész tartályt kitölteni látszott. A állkapcsából kimeredő fogakat mintha egy gyerek rajzolta volna, a háromszögforma, fehér tőrök cikcakkjai mintha csak véletlenszerűen rendeződtek volna vérszomjas sorokba. 141

Azután elindult fölfelé. Elúszott Harry feje fölött, és közben mindvégig rászegezte gyűlölködő pillantásba merevedett, halott szemét. A fehér, élettelen test lassú, kígyózó mozgással siklott el a lámpa fénye mellett és mintha soha nem akart volna vége szakadni. – Akkor holnap utazik? – Igen. – Harry üres kávéscsészéjét szorongatva üldögélt. McCormack felkelt az íróasztal mellől és fel–alá kezdett járkálni az ablak előtt. – Ezek szerint úgy véli, még nagyon messze járunk attól, hogy felderítsük az ügyet? És hogy valamiféle pszichopatáról van szó, egy arctalan gyilkosról, aki hirtelen elhatározásból öl és nem hagy semmiféle nyomot maga után? Mi pedig nem tehetünk mást, mint várunk és közben azért imádkozunk, hogy a következő alkalommal végre elkövessen valami hibát, és lecsaphassunk rá? – Én nem ezt mondtam, uram. De úgy gondolom, hogy itt már nem tudok érdemben hozzátenni semmit a nyomozáshoz. Ezenkívül Oslóból is kerestek már, hogy szükségük lenne rám. – Rendben. Jelezni fogom nekik, hogy elégedettek voltunk az itteni munkájával, Holy. Ha jól értettem, odahaza épp az előléptetését mérlegelik. – Nekem erről senki nem szólt semmit, uram. – Vegyen ki szabadságot a nap további részére, és nézzen szét még egyszer Sydneyben, mielőtt elutazik, Holy. – Előbb még ellenőrzőm ezt az Alex Tomarost. Biztos akarok lenni abban, hogy nincs köze az ügyhöz, uram. McCormack megtorpant és kinézett a borús és hőségtől fuldokló városra. – Néha nagyon hazavágyom, Holy. Át arra a szépséges szigetre. – Uram? – Én kivi vagyok, Holy. Itt így nevezik az új–zélandiakat. A szüleim tízéves koromban jöttek ide. Odaát az emberek sokkal kedvesebbek egymással. Legalábbis úgy emlékszem. – Csak órák múlva nyitunk – közölte mogorván az ajtóban álló asszony, és kirázta a kezében lévő törlőrongyot. – Értem, nekem viszont találkozóm van Mr Tomarosszal – válaszolta Harry, és azon tűnődött, volna–e bármiféle meggyőző ereje annak, ha felmutatná a 142

norvég rendőrigazolványát. De végül nem volt rá szükség. Az asszony kinyitotta az ajtót, de épp csak annyira hogy becsusszanhasson a bárba. A helyiségben állott sör – és tisztítószerszag terjengett. Nappali fényben és üresen az Albury valahogy sokkal kisebbnek tűnt. Alex Tomarost, alias „Mr Beant” vagy „Fiddler Rayt” a hátsó irodában találta. Harry bemutatkozott. – Miben lehetek a segítségére, Mr Holy? – A férfi gyorsan, de egy kis akcentussal beszélt, ahogy azok a külföldiek, akik már jó ideje élnek egy másik országban. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogadott, Mr Tomaros. Tudom, hogy a kollégáim már jártak magánál és mindenre kiterjedően, alaposan kikérdezték, ezért nem fogom sokáig feltartani, csupán... – Ennek örülök, ugyanis rengeteg dolgom van. A könyvelés, tudja... – Értem. A vallomása szerint ön Inger Holter eltűnésének estéjén itt tartózkodott az irodában és az elszámolással foglalatoskodott. Volt itt önnel valaki? – Ha alaposabban elolvasta volna a papírokat, akkor bizonyára azt is látta volna, hogy egyedül voltam. Én mindig egyedül vagyok... – Alex Tomaros arrogáns arcát és nedves, beszéd közben apró nyálcseppeket záporozó ajkát látva Harry ezt meg is tudta érteni. – ...amikor az elszámolást csinálom. Egyes–egyedül. Igen, ha akarnám, százezrekkel rövidíthetném meg ezt a helyet anélkül, hogy bárki észrevenné. – Vagyis gyakorlatilag önnek nincs alibije arra az estére, amikor Holter kisasszony eltűnt? Tomaros levette a szemüvegét. – „Gyakorlatilag” kettőkor felhívtam az anyámat, hogy közöljem vele, most indulok hazafelé. – Vagyis a bár bezárásától, azaz egy órától két óráig egészen sok minden beleférhetett az idejébe, Mr Tomaros. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy bármivel is gyanúsítanánk... Tomaros pislogás nélkül bámult rá. Harry a noteszét lapozgatta és úgy tett, mintha keresne valamit. – Egyébként miért hívta fel az édesanyját? Nem furcsa egy kissé az éjszaka közepén egy ilyen banális dolog miatt telefonálni? – Az anyám szereti tudni, hogy hol vagyok. A rendőrség már vele is beszélt, úgyhogy nem igazán értem, miért megyünk át ezen újra. – Ön görög, nem igaz? – Ausztrál vagyok, húsz éve itt élek. De igen, a szüleim görögök voltak. Az anyám most már ausztrál 143

állampolgár. Óhajt még tudni valamit? – A férfi egy pillanatra sem hagyta magát kizökkenteni. – Ön magántermészetű érdeklődést is tanúsított Inger Holter iránt. Hogyan fogadta, amikor a lány visszautasította magát, de más férfiak közeledése nem volt ellenére? Tomaros megnyalta a száját, de végül nem szólalt meg. Aztán a nyelve hegye újra előbukkant. Mint egy aprócska kígyó, akit mindenki megvet és akiről mindenki azt hiszi, hogy a légynek sem tudna ártani. – Amennyiben erre céloz, igen, Holter kisasszonnyal megbeszéltük, hogy egyszer elmegyünk vacsorázni. Nem ő volt itt az egyetlen, akit meghívtam, kérdezze csak meg a többieket. Például Cathrinét és Birgittát. Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy jó viszonyt ápoljak az alkalmazottaimmal. – Az ön alkalmazottai? – Nos, mivel én vagyok... – Az üzletvezető. Nos, üzletvezető úr, hogyan viselte, amikor felbukkant a lány szeretője? Tomaros álarca foszladozni kezdett. – Inger több vendéggel is jóban volt. Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy melyikük a szeretője? Milyen jó neki... Harrynak nem kellett pszichológusnak lennie ahhoz, hogy átlásson Tomaros tettetett közömbösségén. – Ezek szerint sejtelme sincs róla, hogy a lány kivel ápolt különösen közeli viszonyt, Tomaros? A férfi megvonta a vállát. – Ott volt például a bohóc, bár az ő érdeklődése meglehetősen más irányba mutat... – A bohóc? – Ottó Rechtnagel, egy törzsvendég. Inger rendszeresen vitt ételmaradékot a... – ...a kutyájának! – kiáltotta Harry. Tomaros felpattant a székről. Harry felállt és öklével a tenyerébe csapott. – Ez az! Ottó tegnap egy zacskót kapott a bárban. Ételmaradék volt. Most már emlékszem rá, egyszer említette is a kutyáját. Inger azon az estén azt mondta Birgittának, hogy elviszi a maradékot a kutyának, mi pedig egész idő alatt abban a hiszemben voltunk, hogy a főbérlője kutyájáról beszélt. De a tasmán ördög vegetáriánus. Nem tudja, milyen maradék volt? És hogy hol lakik Rechtnagel? – Atyaég, mégis honnan kellene tudnom? – kérdezte Tomaros rémült arccal. A székét már egészen nekitolta a könyvespolcnak.

144

– Oké, figyeljen ide. Nem említse senkinek ezt a beszélgetést, még a kedves édesanyjának se, különben visszajövök és letépem a fejét! Megértett, Mr Bea... Mr Tomaros? Tomaros némán bólintott. – Most pedig használni szeretném a telefonját. A ventilátor panaszosan nyikorgott, de a szobában senki nem figyelt rá. Mindannyiuk figyelme Yongra összpontosult, aki egy Ausztrália térképét ábrázoló fóliát helyezett az írásvetítőre. A térképen piros pöttyök voltak, mellettük dátumok szerepeltek. – Ezek itt azoknak a nemi erőszakoknak és gyilkosságoknak a helyszínei és időpontjai, amelyek mögött vélhetően az emberünk áll – mondta. – Korábban hiába próbáltunk földrajzi vagy időbeli mintát találni. De úgy tűnik, Harry most megtalálta nekünk. Yong egy másik fóliát fektetett az előző fölé. Az újabb térképen lévő kék pöttyök szinte az összes piros pontot lefedték az alsó fólián. – Ez mi? – kérdezte Wadkins türelmetlenül. – A kék pontok az Australian Travelling Showpark, egy utazó vidámpark turnéinak állomásait jelölik, pontosabban a turnék azon állomásait, amelyeken a bűncselekményekkel egybeeső időpontokban tartózkodtak. A helyiségben egyetlen pisszenést sem lehetett hallani. – Szentséges ég, megtaláltuk! – robbant ki Lebie– ből. – Annak az esélye, hogy mindössze véletlen egybeesésről van szó, nagyjából egy a négymillióhoz – mosolyodott el Yong. – Várjunk csak, várjunk csak! Kit is keresünk? – szólt közbe Wadkins. – Ezt a férfit – felelte Yong, és egy harmadik fóliára cserélte az előző kettőt. A vetítővásznon egy szégyenlős mosolyú, sápadt, kissé püffedt arc jelent meg. – Harry fogja elmeséli, hogy kiről is van szó pontosan. Harry felállt. – Ez itt Ottó Rechtnagel, negyvenkét éves hivatásos bohóc, az utóbbi tíz évben együtt utazott az Australian Travelling Showpark– kal. Amikor a vidámpark nincs úton, egyedül él Sydneyben és szabadúszóként vállal fellépéseket. Pillanatnyilag egy kisebb cirkusszal dolgozik együtt, akik a városban tartanak előadásokat. Amennyire utána tudtunk nézni az aktájának, soha nem volt büntetve, de még csak nem is került soha a rendőrség látókörébe. Barátságos, nyugodt fickóként ismerik, bár némileg excentrikus. Úgy került képbe, hogy ismerte Inger Holtert. Annak az étteremnek 145

a törzsvendége, ahol a lány dolgozott, és annak idején össze is barátkoztak. Inger azon az éjszakán, amikor meggyilkolták, valószínűleg Ottó Rechtnagel lakásához tartott. Ételmaradékot vitt a férfi kutyájának. – Maradékot a kutyának? – nevetett Lebie. – Éjjeli fél kettőkor? Akkor, ha jól sejtem, talán más is járt a bohócnak. – Éppen ez a legfurcsább az egészben – mondta Harry. – Ottó Rechtnagel ugyanis tízéves kora óta száz százalékig homoszexuálisnak vallja magát. Az információ heves sustorgást váltott ki az asztal körül. Wadkins felnyögött: – És maga szerint ez a minden kétséget kizáróan homoszexuális férfi ölt meg hét nőt és erőszakolt meg több, mint negyvenet? Ebben a pillanatban McCormack lépett be a tárgyalóba, akit előzetesen már tájékoztattak a fejleményekről: – Ha az ember egész életében meleg volt és csakis meleg barátokkal volt körülvéve, egyáltalán nem furcsa, hogy halálra rémül, amikor egyszer csak észreveszi, hogy egy formás női mell látványától megmozdul valami a nadrágjában. A fenébe is, emberek, Sydneyben élünk, ahol szinte már az számít természetellenesnek, ha az ember hetero. McCormack bömbölő nevetése elnyomta Yong nyerítését, akinek a szeme két keskeny csíkká változott. Wadkins azonban nem engedte, hogy a jó hangulat magával ragadja. Elgondolkodva vakarta meg a feje búbját. – Mégis van néhány dolog, ami nem stimmel. Miért adja ki magát hirtelen ennyire valaki, aki mindaddig kifejezetten hideg és számító módon viselkedett? Meghívja magához az áldozatot... Végül is nem tudhatta, hogy Inger nem mondta–e el valakinek, hogy hova készül. Miért kockáztatja, hogy a lány akár egyenesen hozzá vezethet? Ezenkívül az összes többi áldozatot látszólag teljesen véletlenszerűen választotta ki. Mi miatt kellett hirtelen ennyire megváltoztatnia a módszereit, és megölni egy lányt, akit ismer? – Az egyetlen, amit erről a nyomorultról tudtunk, hogy semmiféle rendszer nem volt, amit követett volna – mondta Lebie, és rálehelt a gyűrűjére, majd az inge ujjával dörgölni kezdte. – Épp ellenkezőleg, nagyon is úgy tűnt, hogy szereti a változatosságot. Eltekintve attól, hogy az áldozatok mindegyike szőke volt és hogy előszeretettel fojtogatta őket. – Egy a négymillióhoz – ismételte meg Yong. 146

Wadkins felsóhajtott. – Oké, feladom. Lehet, hogy egyszerűen meghallgatásra találtak az imáink. Ez volt az a hiba, amire annyira vártunk. – Mi a következő lépés? – kérdezte McCormack. Harry magához ragadta a szót: – Ottó Rechtnagel pillanatnyilag aligha tartózkodik otthon, ma este lesz ugyanis a cirkusz új előadásának a bemutatója a Bondi Beachen. Azt javaslom, menjünk oda, hagyjuk fellépni, és közvetlenül az előadás után vegyük őrizetbe. – Azt hiszem, norvég barátunk jó adag drámai érzékkel van megáldva – jegyezte meg McCormack. – Ha félbeszakítjuk vagy megakadályozzuk az előadást, a sajtó azonnal a nyakunkban liheg majd, uram. McCormack lassan bólintott. – Wadkins? – Részemről rendben van, főnök. – Oké. Akkor kapják el, fiúk. Andrew egészen az álláig húzta a paplant. Az arcát borító duzzanatok különös árnyalatokban pompáztak, és amikor megpróbált Harryra mosolyogni, az arca összerándult a fájdalomtól. – Jézusom, még ez is ennyire fáj? – kérdezte Harry. – Minden fáj. Még a gondolkozás is – válaszolta Andrew mogorván. Az éjjeliszekrényen egy csokor virág állt. – Egy titkos hódolótól? – Nevezd, ahogy akarod. Ottótól kaptam. Holnap Toowoomba látogat meg, ma pedig te vagy itt. Jó érzés, hogy szeretnek. – Én is hoztam neked valamit. De csak akkor vedd elő, amikor nem lát senki. – Harry egy vaskos, csaknem fekete szivart húzott elő. – Ah, egy maduro. Természetesen. Az én kedves, norvég barátomtól – Andrew arca felragyogott és olyan óvatosan nevetett, amennyire csak tudott. – Mióta is ismerlek téged, Andrew? Andrew úgy cirógatta a szivart, mint egy kismacskát. – Már hosszú napokban mérhető, öregem. Lassan tesóknak számítunk. – És szerinted mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember rendesen megismerjen valakit? – Rendesen? – Andrew elragadtatott arccal szimatolta végig a szivart. – Nos, Harry, az hogy egy hatalmas, sötét rengetegben a leginkább kitaposott ösvényeket megismerjük, nem telik feltétlenül sok időbe. Vannak embereknek, akiknél szépen rendben tartott utak vannak, lámpákkal és útjelző táblákkal. Mintha minden egyszerű, egyértelmű és nyitott volna. De ilyenkor kell a 147

legóvatosabbnak lenni, nem szabad magától értetődőnek tekinteni a dolgokat. Mert az erdő állatait nem a széles, kivilágított utakon fogod megtalálni, azok odabenn rejtőznek az aljnövényzetben és a tüskés bokrok közt. – És mennyi idő kell ahhoz, hogy egy ember megbízzon a másikban? – Az attól függ, hogy ki jár ott. És azt erdőtől. Némelyik rengeteg sokkal sötétebb, mint a többi. – És a tiéd? – kérdezte Harry. – Sötét. Mint egy maduro szivar. – Andrew Harryra pillantott. – De erre nyilván már te magad is rájöttél. – Beszélgettem rólad az egyik barátoddal, aki valóban hozott egy kis fényt az Andrew Kensingtont körülvevő sötétségbe. – Nos, akkor már tudod, miről beszélek. Nem szabad hagyni, hogy a kivilágított utak félrevezessenek. De nálad is van néhány sötétebb zug, úgyhogy gondolom, ezt nem kell tovább magyaráznom. – Ezt hogy érted? – Mondjuk úgy, hogy látok egy férfit, aki felhagyott néhány dologgal. Például az ivással. – Ez azért nem túl extra – mormolta Harry. – Amit az ember maga mögött tud, az nyomot hagy benne, nem igaz? Az élet, amit már leéltünk, azok szemében, akik képesek olvasni benne, olyan, mint egy nyitott könyv. – És te tudsz olvasni benne? Andrew Harry vállára tette fekete mancsát. Figyelemreméltóan gyorsan felélénkült, vélte Harry. – Kedvellek téged, Harry. A barátom vagy. Azt hiszem, tudod, miről van szó, ezért ne keresgélj rossz helyen. Én csak egyike vagyok annak a sokmilliónyi magányos léleknek, akik próbálnak boldogulni ezen a földgolyón. És igyekszem ezt minél kevesebb végzetes hiba nélkül csinálni. Eközben néha az is előfordul, hogy sikerül valami jót tennem. Ez minden. Ebben én nem vagyok fontos, Harry. Hogy engem jól ismerj, nem vezet sehová. Az ördögbe is, hát, még én sem akarok mindent tudni magamról! – Miért nem? – Amikor valaki olyan sötét erdőt birtokol, hogy ő maga sem ismeri ki magát benne egészen, akkor jobban jár, ha nem tesz túl gyakran felfedezőutakat a mélyére, mert még a végén beleszédül egy 148

szakadékba. Harry bólintott és a virágcsokrot nézte. – Hiszel a véletlenekben? – kérdezte. – Hm – válaszolta Andrew. – Végül is maga az élet is valószínűtlen véletlenek összefüggő sorozatából áll. Amikor megveszel egy sorsjegyet, amin mondjuk, a nyolszázhuszonkétezer ötszázharmincegyes szám áll, akkor annak az esélye, hogy éppen ezt húzzák majd ki, nagyjából egy a millióhoz. Harry újra csak bólintott. – Engem csak az zavar ebben az egészben – mondta –, hogy most már egymás után többedjére kaptam ugyanazt a sorszámot. – Igen? – Andrew nyögve felült az ágyban. – Mesélj csak. – Alig érkeztem meg Sydneybe, azonnal azt hallottam, hogy eredetileg nem is lettél volna benne az Inger Holter–gyilkosság nyomozásában, de te ragaszkodtál hozzá, sőt, kifejezetten kérted, hogy velem, a külföldivel dolgozhass együtt. Már ezen a ponton fel lehetne tenni néhány kérdést. A következő, amit teszel, hogy bemutatsz egy barátodnak annak apropóján, hogy egy közepes cirkuszi számmal akarod agyoncsapni az időt. Sydney négymillió lakosa közül már az első estémen megismerem ezt a fickót. Egyvalakit a négymillióból. Azután ez az illető újra felbukkan, sőt, még egy igencsak személyes fogadásba is belebonyolódunk, de a lényeg mégis az, hogy éppen abban a bárban bukkan fel, ahol Inger Holter dolgozott és mint kiderül, egészen jól ismerték egymást! Megint csak egy a négymillióhoz! És mialatt mi megpróbálunk bekeríteni egy lehetséges gyilkost, nevezetesen Evans White–ot, hirtelen előrukkolsz egy ismerősöddel, aki állítólag látta White–ot – egyvalaki a kontinens tizennyolcmillió lakosa közül, egy informátor, aki egészen véletlenül Nimbinben tartózkodott azon a bizonyos estén! Andrew úgy festett, mint aki mélyen a gondolataiba merül. Harry folytatta: – Azután, mintha mi sem lenne természetesebb, megadod nekem egy bár címét, ahol Evans White bandájának a tagjai egészen véletlenül törzsvendégek, és némi nyomás hatására megerősítik azt a sztorit, amit láthatólag mindenki nagyon szeretne elhitetni velem: hogy White–nak semmi köze az egészhez. Két ápolónő lépett a szobába. Az egyikük lecövekelt az ágy lábánál, a másik pedig kedvesen, ám határozottan közölte: – Sajnálom, de vége a látogatási 149

időnek. Mr Kensingtonnak EEG–re kell mennie, az orvosok már várják. Harry Andrew füléhez hajolt: – Én a legnagyobb jóindulattal is csak egy közepesen intelligens férfi vagyok, Andrew. Azt azonban felfogtam, hogy a tudtomra akarsz adni valamit. Csak azt nem értem, miért nem lehet egyszerűen csak elmondani. És hogy miért van szükséged rám. Valaki a markában tart, Andrew? Harry az ágy mellett topogott, míg a két ápolónő kigurította Andrewt az ajtón, és a folyosón sem maradt le. Andrew visszaeresztette a fejét a párnára és behunyta a szemét. – Harry, azt mondtad, hogy a fehéreknek és az őslakosoknak azért olyan hasonlóak az első emberpárról szóló történeteik, mert a nagy kérdéseket illetően működik valami azonos, belénk kódolt gondolatmenet és végül ugyanazokhoz a válaszokhoz jutunk. Egyfelől ezt elég nagy ostobaságnak tartom, másfelől viszont egy kicsit bízom is abban, hogy igazad van. Ebben az esetben pedig elég, ha az ember behunyja a szemét és figyel... – Andrew! – Harry egyenesen Andrew fülébe fújtatott. Megálltak a teherlift előtt, és az egyik ápolónő kinyitotta az ajtót. – Idehallgass, Andrew, ne szórakozz velem! Ottó az? Ottó játssza Bubburt? Andrew kinyitotta a szemét. – Hogyan... – Ma este letartóztatjuk, Andrew. Az előadás után. – Ne! – Andrew félig felegyenesedett, de a nővér óvatosan, ám határozottan visszanyomta az ágyra. – Az orvos azt mondta, hogy nyugodtan kell feküdnie, Mr Kensington. Ne felejtse el, hogy komoly agyrázkódást szenvedett. – Azután Harryhoz fordult: – Sajnálom, de nem jöhet tovább. Andrew újra feltápászkodott az ágyban. – Még ne, Harry! Adj nekem két napot. Még ne! ígérd meg, hogy vártok két napot! Menjen a fenébe, nővér! – lökte félre az ápolónő kezét, aki ismét vissza akarta nyomni az ágyra. Harry Andrew fejénél állt, visszatartotta az ágyat és a beteg füléhez hajolva hadarta: – A többiek egyelőre nem tudják, hogy Ottó ismer téged, de nyilvánvalóan csak idő kérdése, hogy napvilágra kerüljön. Akkor pedig elkezdenek majd azon agyalni, hogy mi a szereped neked ebben az egészben. Addig nem tudom megakadályozni a 150

letartóztatást, amíg nem adsz nekem valami átkozottul jó okot. Mégpedig most azonnal! Andrew megragadta Harry gallérját: – Nézz jobban a dolgok mögé, Harry! Használd a szemedet! Lásd meg... – Andrew feladta és visszahanyatlott a párnára. – Mit? – nyögött Harry, de Andrew behunyta a szemét, és elutasítóan intett. Harry hirtelen nagyon öregnek és kicsinek látta. Öregnek, kicsinek és feketének egy nagy, fehér ágyban. Az egyik nővér gorombán odébb tolta Harryt, és mielőtt a lift ajtaja összezárult, az utolsó, amit látott, Andrew még mindig elutasítóan felemelt, nagy, fekete keze volt.

11. Egy kivégzés és Birgitta vetkőzése A Bondi Beachen vékony felhőfátyol takarta el a délutáni napot. A part kezdett kiürülni, egyenletes hullámokban áramlottak feléjük az ország legismertebb és legelbüvölőbb strandját benépesítő emberek: fehérre naptejezett orrú és ajkú szörfösök, terpeszben döcögő bodybuilderek, levágott szárú farmerben görkorcsolyázó lányok, napbarnított celebek és szilikonnal felpumpált vízi nimfák, röviden: a fiatalok, szépek és – legalábbis a felszínen – sikeresek. A ruhaüzletekkel, kicsi, ám mégis nagyon népszerű szállodákkal és egyszerű, de aránytalanul drága éttermekkel zsúfolt Campbell Parade a napnak ebben a szakában zsúfolt sétánnyá változott. A dugóban nyitott sportautók furakodtak, mint a türelmetlenül bőgő szarvasok, miközben a sofőrök foncsorozott napszemüvegük mögül a járdán vonuló tömeget mustrálták. Harry Kristinre gondolt. Arra a nyárra, amikor InterRail kőrútjukon Cannes–ban leszálltak a vonatról. Főszezon volt, és egyetlen megfizethető szobát sem tudtak felhajtani az egész városban. Akkor már olyan régen úton voltak, hogy a pénzük a végét járta, így aztán szó sem lehetett arról, hogy a számtalan luxushotel valamelyikében töltsék az éjszakát. Így aztán kiderítették, mikor indul a következő vonat Párizsba, a hátizsákokat a pályaudvar csomagmegőrzőjében hagyták, majd lementek a 151

Croisette–re és ott sétálgattak föl s alá, közben pedig az embereket bámulták, akik egytől egyig gyönyörűek voltak és gazdagok. Hosszan figyelték a saját legénységgel rendelkező őrületes jachtokat – amikhez minimum egy, a tathoz erősített kabinos cruiser is dukált, hogy legyen mivel megközelíteni a partot, valamint egy helikopter–leszállópálya a fedélzeten –, és ott helyben megesküdtek arra, hogy életük végéig a baloldalra fognak szavazni. Végül annyira megizzadtak a korzózásban, hogy úgy döntöttek, fürdenek egyet. A törülközők és a fürdőruhák a hátizsákokban lapultak, így aztán alsóneműben kellett nekivágniuk. Kristin aznapra már kifogyott a tiszta bugyikból, ezért Harry egyik lehangoló férfialsójában volt. Boldogan kacagva gázoltak be a méregdrága tangabugyik és súlyos ékszerek közt elhaladva a Földközi–tengerbe. Fürdés után Harry a homokban fekve nézte, ahogy Kristin egy pólót csomóz a derekára, és lehúzza magáról a vizes, meglazult alsónadrágot. Élvezettel bámulta a lány izzó bőrén megcsillanó vízcseppeket, hosszú, napbarnított combján a felcsúszó pólót, a csípője lágy ívét, no meg a francia férfiak sóvár pillantását. És ugyanígy élvezte, amikor Kristin rajtakapta a bámészkodáson. Mert a lány mosolyogva a szemébe nézett és lassú mozdulatokkal belebújt a farmerjébe, azután a kezét a póló alá csúsztatta, mintha a cipzárját akarta volna felhúzni, de aztán ott felejtette, felszegte a fejét és lehunyta a szemét... Végül csúfondárosan végigfuttatta a nyelve hegyét az ajkán, majd a nevetéstől rázkódva Harryra zuhant. Később egy indokolatlanul drága, tengerre néző étteremben ettek, és amikor naplementekor szorosan egymáshoz simulva a parton ültek, Kristin elpityeredett, mert olyan gyönyörű volt az egész. Azután úgy döntöttek, hogy bejelentkeznek a Carlton Hotelbe, ahonnan majd fizetés nélkül lépnek le, és még az is lehet, hogy lemondanak a Párizsra szánt két napról. Amikor Kristinre gondolt, mindig ez a nyár jutott legelőször az eszébe. Az egész annyira intenzív volt, és utólag visszagondolva nem volt nehéz kijelenteni, hogy ennek a már levegőben lógó elválás volt az oka. De Harry nem emlékezett rá, hogy akkoriban ez megfordult volna a fejében. Ezután Harry ősszel bevonult, Kristin 152

pedig még karácsony előtt találkozott egy zenésszel, akivel később Londonba költözött. Harry, Lebie és Wadkins egy kávézó teraszán üldögélt a Campbell Parade és a Lamrock Avenue sarkán. Az asztaluk így, késő délután már árnyékban volt, de még nem volt annyira késő, hogy a napszemüvegeik túlságosan feltűnőek legyenek. A zakóviselés a hőséget tekintve már lényegesen kellemetlenebb volt, de az egyetlen alternatíva az lett volna, ha ingben és a hónuk alatt pisztolytáskával ücsörögnek. Nem beszéltek sokat, inkább csak várakoztak. A strand és a Campbell Parade közötti parti sétány közepén ott állt a St. George’s Theatre szép, sárga épülete, ahol Ottó Rechtnagel hamarosan színpadra lép. – Használt már korábban Browning Hi–Powert? – kérdezte Wadkins. Harry megrázta a fejét. Amikor megkapta a raktárból a pisztolyt, megmutatták neki, hogyan kell megtölteni és kibiztosítani, de ez volt minden. Őszintén szólva, nem is nagyon számított arra, hogy Ottó egyszer csak előránt egy gépfegyvert és mindenki lemészárol. Lebie az órájára pillantott. – Ideje készülődni – mondta. A fején valóságos izzadságcsepp– koszorú díszelgett. Wadkins megköszörülte a torkát. – Oké, vegyük át utoljára: amikor az előadás végén az összes fellépő a színpadon van, Harryval bemegyünk a színpad melletti ajtón. Beszéltem a gondnokkal, nyitva fogja hagyni. Egy jókora névtáblát is kiragasztott Rechtnagel ajtajára. Megvárjuk az öltözője előtt, és letartóztatjuk. Egyszerűen rákattintjuk a csuklójára a bilincset, a fegyvert elő sem húzzuk, ha nem muszáj. Aztán a hátsó ajtó előtt várakozó rendőrautóhoz kísérjük. Lebie a nézőtéren marad és walkie–talkie–n jelez, ha Rechtnagel elindult az öltözőhöz. Valamint abban az esetben is, ha Rechtnagel netán megneszelne valamit, és a nézőtéren átvágva megpróbálna a főbejáraton keresztül lelépni. Menjünk, foglaljuk el a helyünket és imádkozzunk, hogy odabenn legyen légkondicionálás. A St. George’s Theatre apró, bensőséges hangulatú nézőtere zsúfolásig megtelt, és a közönség már akkor lelkesen tapsolt, amikor a függöny felgördült. Pontosabban, amikor legördült. A 153

bohócok először összezavarodva bámultak az összezáruló függönyre, majd egy rövidebb, széles taglejtésekkel kísért vitát követően, egymásban orra bukva rohangálni kezdtek a színpadon, hogy valahogy széthúzzák a függönyt, s közben bocsánatért esedezve lengették kalapjukat a nézők felé. Buzgóságukat nevetés és bátorító bekiabálások kísérték. Úgy tűnt, a nézők jelentős részét a fellépők barátai és ismerősei teszik ki. Azután végre rendet teremtettek, a színpad vesztőhellyé alakult, majd egy magányos dobon játszott gyászinduló hangjaira Ottó jelent meg a színen. Harry a guillotine láttán azonnal tudta, hogy annak a számnak egy változatáról van szó, amit a Powerhouse–ban látott. Ma este láthatólag a királynén volt a sor, ugyanis Ottó vörös báli ruhát és hatalmas, fehér parókát viselt, az arcát pedig vastag fehér púder borította. A hóhér is új jelmezben feszített, fekete, testhez álló öltözékben volt, csuklyáján fülek meredeztek, a karja alatt pedig valami hártyaszerű szárny volt, amitől úgy nézett ki, mint maga az ördög. Vagy egy denevér, gondolta Harry. A nyaktiló bárdja felemelkedett, egy tököt helyeztek alá, majd a bárd lezuhant és tompa puffanással a guillotine aljára érkezett, mintha a tök ott sem lett volna. A hóhér győzedelmes mozdulattal emelte fel a kettévágott tököt a nézőtér ovációja és füttyögése közepette. Néhány szívfacsaró jelenet után, amelyek során hiába zokogott, könyörgött és próbálta behízelegni magát a feketeruhásnál, a királynőt a guillotine–hoz vonszolták, ő pedig vadul kalimpált ruhája alól kilógó lábaival, a közönség nagy gyönyörűségére. A guillotine bárdja dobpergéstől kísérve újra a magasba emelkedett. A dob hangja egyre erősebb lett, a színpad fényei pedig fokozatosan elhalványultak. Wadkins előrehajolt. – Ezek szerint a színpadon is szőkéket gyilkol? A dobpergés egyre fokozódott. Harry körülnézett a teremben. A közönség szinte tűkön ült, egyesek tátott szájjal előrehajolva, mások kezüket a szemük elé tartva. Ahogy generációk sora ült évszázadokon keresztül és hagyta magát halálra rémiszteni ugyanezzel a számmal. Wadkins, mintha csak olvasott volna Harry gondolataiban, újra előrehajolt: – Az erőszak pont olyan, mint a Coca–Cola és a Biblia. Klasszikus. A dobpergés csak nem akart abbamaradni, Harry pedig úgy vélte, hogy az egész kezd kissé túlságosan elhúzódni. Amikor először látta 154

ezt a számot, nem telt el ennyi idő, míg a bárd lesújtott. A hóhér nyugtalannak tűnt, előrearaszolt, és úgy pillantott fel a guillotine–ra, mintha valami nem stimmelne. Azután hirtelen, anélkül, hogy bárki bármit tett volna, a penge süvítve lezuhant. Harry önkéntelenül megdermedt, a termen pedig halk sóhaj futott keresztül, amikor a bárd elérte a nyakat. A dobpergés hirtelen abbamaradt, és a fej tompa koppanással a földre esett. Fülsiketítő csend következett, amit végül egy hangos sikoly tört meg néhány sorral Harryék előtt. A termen nyugtalanság lett úrrá, Harry pedig erőlködve próbálta kivenni a félhomályban, hogy mi történhetett. Csak annyit látott, hogy a hóhér hátrahőköl. – Atyaég! – suttogta Wadkins. A színpad felől valami zaj hallatszott: mintha valaki tapsba kezdett volna. Aztán már Harry is látta. A lefejezett királynő nyakfodrából úgy meredt ki a gerince, mint egy fehér féreg. A vér pedig pulzálva lövellt a véres csonkból a padlóra. – Tudta, hogy úton vagyunk! – suttogta Wadkins. – Tudta, hogy jövünk! Sőt, úgy öltözött ki, mint azok a kibaszott áldozatai! – Egészen Harry arcába hajolt. – A rohadt életbe, Holy! A rohadt életbe! Harry hirtelen nem is tudta eldönteni, mitől kezdett el émelyegni: a töménytelen mennyiségű vértől, attól amit vagy ahogyan Wadkins mondott, vagy a férfi rémes szájszagától. A színpadon pillanatok alatt hatalmas vértócsa keletkezett, amin a láthatólag sokkos állapotban lévő hóhér megcsúszott, amikor fel akarta emelni a fejet. Az hangos puffanással a földön landolt, miközben két másik bohóc rohant be a színpadra, és egymás szavába vágva kiáltoztak: – Kapcsolják már fel a lámpákat! – Engedjék le a függönyt! Még két bohóc futott be a függöny két sarkát maguk után vonszolva, aztán megtorpantak, és felváltva bámultak egymásra és a függöny felfüggesztésére a színpad fölött. A színfalak mögül egy kiáltás hallatszott, azután sercegni kezdtek a reflektorok, majd hangos csattanás kíséretében kialudt a fény és a terem teljes sötétségbe borult. – Ez nekem nagyon bűzlik, Holy, gyerünk! – ragadta meg Wadkins Harry karját, majd felpattant és indulni akart. – Üljön vissza! – suttogta Harry, és visszarántotta társát a székbe. 155

– Hogyan? Azután újra kigyúltak a fények, és a színpad, ami néhány másodperccel korábban még vér, fejek, guillotine–ok, bohócok és függönyök kavalkádjától nyüzsgött, most üres volt – leszámítva a hóhért és Ottó Rechtnagelt, aki a színpad szélén állt, a királynő véres fejével a hóna alatt. A teremben hatalmas ováció tört ki, amit a szereplők mély meghajlással fogadtak. – Menten megőrülök – nyögte Wadkins. A szünetben Wadkins megszavazott magának egy sört. – Ez volt az első olyan cirkuszi szám, ami majdnem elvette az eszemet – mondta. – A fenébe is, még mindig remegek. Lehet, hogy azonnal őrizetbe kellett volna vennünk a fickót, ez a várakozás teljesen kikészít. Harry megvonta a vállát. – A pasas nem megy sehová és nem is gyanakszik. Kövessük csak az eredeti tervet. Wadkins diszkréten bekapcsolta az adóvevőt, hogy ellenőrizze, rendben van–e a kapcsolat Lebie–vel, aki a biztonság kedvéért a nézőtéren maradt. A hátsó ajtóhoz kért járőrkocsi már a helyén volt. Harrynak el kellett ismernie, hogy a műsorszám technikai újításai kifejezetten hatásosak voltak, de még mindig azon töprengett, hogy miért cserélte le Otto XVI. Lajost egy szőke nőre, akit korántsem biztos, hogy mindenkinek sikerült azonosítania. Bizonyára számított rá, hogy Harry felhasználja majd az ingyenjegyeket és ott lesz a nézőtéren. Így akarta volna provokálni a rendőrséget? A szakirodalom szerint egyáltalán nem szokatlan jelenség, hogy a sorozatgyilkosok az idő előre haladtával egyre magabiztosabbá válnak. Vagy inkább valamiféle kérés akart ez lenni, hogy végre állítsa meg valaki? És ott van persze a harmadik lehetőség is: hogy egész egyszerűen egy cirkuszi számról van szó, amin változtattak egy keveset. Felhangzott a második rész kezdetét jelző gong. – Akkor rajta – mondta Wadkins. – Remélem, ma este már nem ölnek meg több embert. Valamivel később Ottó újra színre lépett. Vadászjelmezben lopakodott be a színpadra, puskával a kezében és méregetni kezdte a kicsit odébb felállított fákat. A lombok felől madárfütty 156

hallatszott, amit a vadász utánozni próbált, miközben az ágak közé célzott. Azután egy dörrenés hallatszott. A puska csövéből kisebb füstfelhő tört elő, és a fáról valami fekete zuhant a színpad deszkáira. A vadász odarohant és legnagyobb meglepetésére egy fekete macskát emelt fel a földről. Ottó meghajolt és tapsvihar közepette távozott. – Én ezt nem értettem – motyogta Wadkins. Harry is jobban értékelte volna az előadást, ha nem lett volna ennyire feszült. Főként az órájára koncentrált, nem arra, ami a színpadon történik. Ezenkívül a jelentek zömében megbúvó politikai szatíra értékeléshez Harry nem ismerte eléggé a helyi viszonyokat. Végül felharsant a zene, kigyulladtak a lámpák és az összes színész megjelent a színpadon. Harry és Wadkins sűrű bocsánatkérések közepette kiverekedték magukat a sorból és gyors léptekkel a színpad melletti ajtóhoz mentek. Az ajtó a megállapodásnak megfelelően nyitva volt. Egy folyosóra jutottak, ami hátulról félkörben megkerülte a színpadot. A folyosón megkeresték az „Ottó Rechtnagel, bohóc” felirattal ellátott ajtót, és megálltak. A színházteremből beszűrődő zene és dübögés megremegtette a falakat. Ebben a pillanatban Wadkins adóvevője röviden felzúgott. Felvette. – Máris? – kérdezte. – De hiszen még szól a zene. Vége. Lebie válaszától elkerekedett a szeme. – Mi?! Ismételd meg! Vége. Harry tudta, hogy valami baj van. – Maradj a helyeden és tartsd szemmel a színpad ajtaját. Vége és kilép! Wadkins visszadugta a walkie–talkie–t a belső zsebébe, majd előhúzta a fegyverét: – Lebie nem látja Rechtnagelt a színpadon! – Nem lehet, hogy csak nem találja a sok agyonsminkelt szereplő között? – Az a disznó nincs a színpadon! – ismételte meg Wadkins, és megrántotta az öltöző kilincsét, de az ajtó zárva volt. – A fenébe is, Holy, érzem, hogy valami nagy gáz van! A picsába! A folyosó szűk volt, így Wadkins a falnak vetette a hátát és belerúgott az ajtóba. A harmadik próbálkozás után a fa szilánkokra tört a zár körül és az ajtó megadta magát. Behatoltak az üres öltözőbe, amelynek levegőjében fehér gőz gomolygott. A padlón csordogált a víz. Egyértelmű volt, hogy a félig nyitva hagyott fürdőszobaajtó 157

mögül jön mindkettő. Megálltak az ajtó két oldalán, Harry is előhúzta a pisztolyát és kibiztosította. – Rechtnagel! – ordította Lebie. – Rechtnagel! Nem érkezett válasz. – Nem tetszik ez nekem – suttogta. Harry is elég krimit látott már ahhoz, hogy hasonló véleményen legyen. Egy fürdőszoba, ahol meg van nyitva a zuhany és ahonnan nem érkezik válasz, nem sok jót ígér. Wadkins mutatóujjával Harryra bökött, majd hüvelykjével a fürdőszoba felé intett. Harrynak kedve lett volna a középső ujja feltartásával válaszolni, de megértette, hogy most ő következik. Berúgta az ajtót, és tett két lépést a tűzforró ködpokol belseje felé. Egy pillanat alatt átnedvesedett rajta minden. Közvetlenül az orra előtt egy zuhanyfüggönyt vett ki. A pisztolyt maga elé emelve, hirtelen mozdulattal félrerántotta. A fülke üres volt. A karja vörösre égett, míg ékes norvég káromkodások közepette elzárta a csapot. Aztán odébb tocsogott, hogy az oszladozó gőzben alaposabban körülnézzen a helyiségben. – Itt nincs senki! – kiáltotta. – Miért van itt ilyen kurva sok víz? – Valami eldugaszolja a lefolyót. Egy pillanat! Harry bedugta a kezét a vízbe ott, ahol a lefolyót sejtette. Egy kicsit körbetapogatózott, majd a keze valami puha és sima dologba ütközött, ami szilárdan be volt ékelődve a lefolyóba. Megragadta, és kihúzta. Egy csapásra émelyegni kezdett. Nagyokat nyelt és próbált mélyeket lélegezni, de úgy érezte, hogy a gőz, amit beszív, azonnal megfojtja. – Mi történt? – kérdezte Wadkins az ajtóból a guggoló Harryt. – Azt hiszem, elveszítettem egy fogadást és jövök Ottó Rechtnagelnek száz dollárral – válaszolta Harry csendesen. – Legalábbis annak, ami maradt belőle. A későbbiekben Harry úgy emlékezett vissza arra, ami ez után a St. George’s Theatre–ben történt, mintha ködön keresztül szemlélte volna az eseményeket. Az Ottó zuhanyzójából előgomolygó gőz mintha mindenhová befurakodott volna: kizúdult a folyosóra és elmosta a gondnok sziluettjét, aki a kelléktár ajtaját próbálta kinyitni, majd begomolygott a kulcslyukon keresztül a feltáruló helyiségbe, ahol mintegy vörös szűrőként lebegett a szemük előtt, amikor 158

megpillantották a vérben úszó guillotine–t. És a fülükbe is bekúszott, hogy eltompítsa a sikolyokat és az ordítást, ugyanis nem sikerült megakadályozniuk, hogy a társulat tagjai belépjenek a kelléktárba és megpillantsák Ottó Rechtnagel maradványait, amelyek az egész szobát beterítették. A bohóc végtagjait a helyiség négy sarkába dobálták, mintha csak egy játék baba karjai és lábai lettek volna. A padlót és a falakat valódi, sűrű vér borította, ami idővel megalvad majd, és feketévé válik. A végtagok nélküli test a guillotine padján hevert – egy hús és vér torzó, tágra nyílt szemmel, bohócorral, valamint rúzstól vörös szájjal és orcákkal. A gőz beette magát Harry bőrébe, beletapadt a szájába és a torkába. Lebie mintha lassított felvételen bukkant volna elő a ködből, odalépett hozzá és halkan a fülébe súgta: – Andrew eltűnt a kórházból. Wadkins még mindig a guillotine mellett állt, mintha odaszögezték volna. – Hogy ez milyen undorítóan arrogáns – hallotta Harry a férfi hangját valahonnan a távolból. És milyen logikus, gondolta Harry. A gyilkos egy fehér parókát nyomott Ottó fejébe. Valaki alighanem megolajozta a ventilátort, mert szinte hangtalanul, egyenletesen zúgott. – Vagyis, ha jól értettem, az egyetlen ember, akit a járőrkocsiban ülő tiszt a hátsó ajtón keresztül távozni látott, a feketébe öltözött hóhérfigura volt? McCormack mindenkit az irodába hivatott. Wadkins bólintott. – Így van, uram. Még várjuk a jelentést, hogy a színészek és a személyzet láttak–e valamit, jelenleg is folyik a kihallgatásuk. A gyilkos vagy a teremben ült, és a nyitott oldalajtón keresztül jutott be a folyosóra, vagy a hátsó ajtón át érkezett, még mielőtt a rendőrautó elfoglalta volna a helyét. Felsóhajtott. – A gondnok azt állítja, hogy az előadás alatt a hátsó ajtó zárva volt. Ebben az esetben a gyilkosnak vagy saját kulcsa volt, vagy a színészekkel együtt surrant be észrevétlenül, és elbújt valahol. Aztán a macskás szám után, amikor Ottó már a fináléra készülődött, egyszerűen bekopogtatott az öltözőjébe. Minden valószínűség szerint elkábította, a helyszínelők ugyanis éter nyomát találták a 159

helyszínen. Legalábbis nagyon remélem, hogy így történt – tette hozzá Wadkins. – Bárhogy is volt, a fickó igazi, hidegvérű gyilkos. A test feldarabolása után magával vitte az áldozat levágott nemi szervét az öltözőbe, és megnyitotta a csapot, hogy mindenki, aki esetleg Ottót keresné, a vízcsobogás miatt azt gondolja majd, hogy zuhanyozik. McCormack megköszörülte a torkát. – És mi a helyzet ezzel a guillotine–nal? Egyszerűbb módja is van annak, ha az ember el akar tenni valakit láb alól... – Meg vagyok róla győződve, uram, hogy a guillotine használata improvizáció volt. A gyilkos aligha tudhatta, hogy a szünetben a kelléktárba szállítják az eszközt. – Ez egy nagyon, nagyon beteg ember – közölte Lebie a körmeivel. – Mi van az ajtókkal? Hiszen az összes zárva volt. Hogy jutottak be a kelléktárba? – Utánakérdeztem a gondnoknál – mondta Harry. – Társulati vezetőként Ottónak volt egy komplett kulcscsomója a színházhoz, de eltűnt. – És mi a helyzet ezzel az... ördögjelmezzel? – A szám után a levágott fejjel és a parókával együtt a guillotine kosarában volt, uram. Az elkövető a gyilkosság után alighanem felvette, hogy álcázza magát. Ez is ravasz húzás volt, és aligha tervezte meg előre. McCormack a tenyerébe ejtette a fejét. – Maga mit szól mindehhez, Yong? Yong, miközben a többiek beszéltek, folyamatosan a számítógépén dolgozott. – Felejtsük el egy kis időre ezt a feketébe öltözött ördögöt – mondta. – Minden arra utal, hogy a gyilkos a társulat egyik tagja volt. Wadkins méltatlankodva felhorkant. – Hadd mondjam végig, uram – kérte Yong. – Olyasvalakit keresünk, aki ismerte az előadás menetét, hiszen tisztában volt azzal, hogy Ottónak a macskás jelenet után nincs több száma, ezért a fináléig, ami nagyjából húsz perc múlva következett, nem is fogják hiányolni a színpadról. Ha a társulat tagja az illető, akkor az épületbe sem kellett belopóznia – mellesleg kétlem, hogy bárkinek is sikerült volna észrevétlenül bejutnia. Azt pedig legalább az egyikük kiszúrta volna, ha valaki a színpad melletti ajtót használja. A többiek egyetértően bólogattak. – Ezenkívül kiderítettem, hogy a társulatból hárman szintén az Australian Travelling Showpark tagjai voltak. Ami annyit tesz, 160

hogy ma este három másik személy is tartózkodott a színházban, akik az adott időpontokban a korábban átbeszélt helyszíneken jártak. Ez alapján nem kizárt, hogy Ottó csak egy ártatlan ember volt, aki vesztére túl sokat tudott. Keresgéljünk inkább ott, ahol van némi esélyünk rábukkanni valamire. Úgyhogy én azt javaslom, hogy ahelyett, hogy az operaház fantomját hajkurásznánk, aki már rég hét határon túl jár, kezdjünk inkább a társulattal. Wadkins a fejét rázta. – Nem tekinthetünk el attól a tényről, hogy egy ismeretlen személy közben elhagyta a helyszínt, méghozzá egy olyan öltözékben, amit a gyilkos fegyver mellett tároltak. Kizárt, hogy semmi köze ne lenne a gyilkossághoz. Harry csatlakozott: – Szerintem kizárhatjuk a társulat többi tagját. Először is, semmi nem bizonyítja, hogy ne Ottó lett volna a mi emberünk. Több oka is lehet annak, ha valaki el akar tenni láb alól egy sorozatgyilkost. Például, hogy az illető valamilyen módon belekeveredett a dologba. Talán tudott róla, hogy a rendőrség le akarja tartóztatni Ottót, és nem akarta megkockáztatni, hogy az a vallomásával őt is belerángassa az ügybe. Másrészt egyáltalán nem biztos, hogy a gyilkos valóban tudta, hogy mennyi ideje van – ki is kényszeríthette Ottóból, hogy elmondja neki, mikor kell visszatérnie a színpadra. Harmadszor pedig mindenki hallgasson a megérzéseire! Azzal behunyta a szemét. – Maguk is érzik, nem igaz? A denevérember a mi emberünk. Narahdarn! – Mi van? – értetlenkedett Wadkins. McCormack kiválóan szórakozott. – Úgy tűnik, hogy norvég barátunk tölti ki az űrt, amit Kensington kollégánk hagyott átmenetileg maga után – nevetgélt. – Narahdarn – ismételte meg Yong. – Az őslakosok halálszimbóluma, a denevérember. – Van itt még valami, ami némi nyugtalansággal tölt el – folytatta McCormack. – Az elkövetőnek lehetősége volt rá, hogy az előadás alatt észrevétlenül lelépjen a hátsó ajtón keresztül, ahonnan már csak öt métert kell megtenni ahhoz, hogy Sydney legforgalmasabb részére jusson, ahol aztán egy pillanat alatt eltűnhet a tömegben. Ennek ellenére képes volt arra vesztegetni az idejét, hogy felvegyen egy kosztümöt, ami egészen biztos, hogy feltűnést kelt. Szinte az az érzésem, hogy tudott arról, 161

hogy egy járőrkocsi figyeli a hátsó bejáratot. És ha ez így van: mégis hogyan fordulhatott elő? Csend lett. – Egyébként mi újság Kensingtonnal a kórházban? Jobban van már? – McCormack egy pasztillát kotort elő egy dobozból, majd a szájába dobta és rágni kezdett. Ha lehet, még nagyobb lett a csend. Csak a ventilátor forgott hangtalanul. – Már nincs ott – szólalt meg végül Lebie. – A mindenit ezt nevezem én viharos felépülésnek! – mondta McCormack. – Nagyon helyes, mihamarabb szükségünk van minden emberre, mert meg kell, hogy mondjam: a feldarabolt bohócok lényegesen nagyobb szalagcímekre számíthatnak, mint a megerőszakolt lányok. És ahogy korábban is mondtam már, fiúk, ha bárki is abba a hitbe ringatná magát, hogy nem kell törődnünk a sajtóval, az nagyon téved. Nem egy rendőrfőnök befeketítése és elbocsátása szárad a lelkükön. Vagyis, ha nem akarják, hogy folyamatosan a sarkukban legyek, akkor tudják, mi a dolguk! De először is, most mindenki menjen haza és aludja ki magát! Igen, Harry? – Semmi, uram. – Rendben. Jó éjt! Valami megváltozott. A szállodai szoba ablakai előtt nem volt összehúzva a függöny, s így Birgitta a Kings Cross neonlámpáinak a fényében vetkőzött. Neki. Harry az ágyban feküdt. A lány a szoba közepén állva egymás után vált meg a ruhadarabjaitól, s közben komoly, szinte szomorú arccal nézte Harryt. Birgitta hosszú lábú és karcsú volt, fehér bőre úgy világított a sápadt fényben, mint a hó. A félig nyitva álló ablakból intenzív éjszakai élet zajai szűrődtek be – autók és motorkerékpárok zúgása, csörömpölő játékautomaták és tompán dübörgő diszkózene. És ami az egész alapját adta: hangos vitatkozás, felháborodott kiáltások és dévaj kacajok. Abban, ahogy Birgitta a blúzát gombolgatta, semmi tudatosan csábító vontatottság nem volt, mindössze lassú volt. Egyszerűen csak levetkőzött. Nekem, gondolta Harry. Azelőtt is látta már meztelenül, de ezen az estén valahogy más volt az egész. Olyan szép volt, hogy szinte elszorult a torka. Korábban 162

nem értette a lány félénkségét, hogy miért csak akkor veszi le a felsőjét és a bugyiját, amikor már bebújt a takaró alá, és miért csavar maga köré valamit, amikor kimegy a fürdőszobába. Idővel aztán rájött, hogy nem arról van szó, hogy szégyelli a testét, hanem arról, hogy nem akarja lemezteleníteni magát. Hogy Birgitta arra várt, hogy kialakuljon a bizalom időből és érzelmekből szőtt kis fészke, az egyetlen, amit Harrynak adhat. Ezért volt más a ma éjszaka. Volt valami szertartásosság abban, ahogy levetkőzött, mintha a meztelenségével azt akarta volna megmutatni, mennyire sebezhető. És hogy azért merte megtenni, mert bízik benne. Harry érezte, ahogy dübörög a szíve. Részben, mert büszkeséggel és örömmel töltötte el, hogy ez az erős és gyönyörű nő a bizalmáról biztosítja, részben pedig mert halálosan rettegett attól, hogy nem bizonyul méltónak erre a bizalomra. De leginkább azért, mert sejtette, hogy minden, amit gondol és érez, világosan leolvasható az arcáról, egyértelműen látható a reklámtáblák vörösen, kéken és zölden váltakozó fényében. Hogy a lány nem csupán önmagát, hanem Harryt is lemeztelenítette. Amikor Birgitta teljesen levetkőzött, hófehér bőre mintha az egész szobát bevilágította volna. – Gyere – mondta neki Harry sokkal érdesebb hangon, mint szerette volna, és odébb húzta a takarót. A lány azonban nem mozdult. – Nézd – suttogta. – Nézd.

12. Egy kövér hölgy és egy törvényszéki orvos Dzsingisz kán még aludt, amikor reggel nyolckor az ápolónő hosszas és intenzív rábeszélés hatására végre beengedte Harryt a szobájába. Szeme azonnal felpattant, amikor Harry egy széket húzott az ágya mellé. – Jó reggelt – mondta Harry. Remélem, jól aludt. Emlékszik rám? Én vagyok az a pasas, aki levegő után kapkodott a Cricket asztalán heverve. Dzsingisz kán felnyögött. A feje körül nagy, fehér kötés éktelenkedett és korántsem tűnt annyira félelmetesnek, mint amikor 163

a bárban Harry fölé magasodott. Harry egy krikettlabdát húzott elő a zsebéből. – Épp az imént beszéltem az ügyvédjével, aki azt mondta, hogy maga nem akarja feljelenteni a kollégámat. Harry a jobb kezéből átdobta a balba a krikettlabdát. – Annak fényében, hogy maga az életemre tört, természetesen nagyon kellemetlenül érintene, ha fel akarná jelenteni azt a fickót, aki megmentett. De úgy tűnik, az ügyvédje komolyan azt hiszi, hogy van valami a kezükben. Ugyanis azt állítja, hogy maga nem megtámadott engem, hanem mindössze leválasztott az egyik barátjáról, akit én éppen bántalmazni akartam. Valamint, hogy mindössze a vakszerencsének köszönhető, hogy maga egy koponyatöréssel megúszta, mert a krikettlabda akár meg is ölhette volna. Feldobta a labdát a levegőbe, majd közvetlenül a nagydarab férfi sápadt orra előtt elkapta. – És tudja, mit? Egyetértek vele. Egy ilyen gyors labda, négy méterről, egyenesen a homlokába – nos, tényleg piszkosul nagy mázlija van, hogy túlélte. Az ügyvédje ma felhívott az irodában és tudni akarta, pontosan hogyan is történt mindez. Úgy véli, elég alapjuk van rá, hogy kárpótlást követeljenek, már amennyiben maradandó sérülései lesznek. A hozzá hasonló ügyvédek, mint ismeretes, a keselyűfélék családjához tartoznak, és igényt tartanak a megítélt fájdalomdíj harmadrészére, de ezt bizonyára magának is elmondta, nem? Megkérdeztem tőle, hogyhogy nem sikerült rábeszélnie magát, hogy pert indítson, mire azt válaszolta, hogy szerinte ez csak idő kérdése. Nos, arra vagyok kíváncsi, hogy valóban csak idő kérdése–e, Dzsingisz? Dzsingisz óvatosan megrázta a fejét. – Nem. És kérem, most távozzon – hörögte halkan. – De miért nem? Mi vesztenivalója van? Ha megrokkan, az rengeteget hozhat a konyhára. Ne felejtse el, hogy itt most nem valami csóró magánszemélyt akar beperelni, hanem magát az államot. Utánanéztem, és még a személyi aktája is viszonylag rendben van. Úgyhogy ki tudja, az sincs kizárva, hogy az esküdtszék megszánja és milliomossá teszi. És még csak meg sem akarja próbálni? Dzsingisz nem válaszolt, csak nézte Harryt azzal a ferde metszésű, bánatos szemével a fehér kötés alól. 164

– Lassan kezd az idegeimre menni, hogy folyton a kórházban ülök, Dzsingisz, úgyhogy rövid leszek. A maga támadása következtében két bordám eltört és majdnem kilyukadt a tüdőm. Mivel nem viseltem egyenruhát, nem mutattam fel az igazolványomat és nem is parancsot teljesítettem, ráadásul Ausztrália jócskán kívül esik a felségterületemen, így jogi értelemben nem hivatalos, hanem magánszemélyként léptem fel. Ami azt jelenti, hogy én magam dönthetem el, hogy feljelentem–e magát a támadás miatt, vagy sem. És ezen a ponton vissza is kanyarodhatunk a maga majdnem makulátlan személyi aktájához. Hangsúlyozom, csak majdnem, mert ott van az a testi sértés, amiért hat hónap felfüggesztettet kapott. Ha ehhez hozzácsapunk újabb hat hónapot, az kereken egy év. Egy év börtön... vagy most azonnal elmeséli nekem... – Harry a férfi füléhez hajolt, ami úgy kandikált ki a fehér kötés alól, mint egy szomorú, piros gomba, és ordítani kezdett: – ...hogy mi a bánatos fene folyik itt! Azzal visszahuppant a székre. – Nos, hogy dönt? McCormack Harrynak hátat fordítva állt. Az ablakon bámult kifelé, s közben egyik kezével az állát simogatta. Odakinn a sürü köd magába szippantotta a színeket és megfagyasztotta a mozdulatokat, így a kilátás olyan volt, mint egy életlen fekete–fehér fotó. A csendet halk, kopogó hang törte meg. Beletelt egy kis időbe, mire Harry rájött, hogy McCormack körme az, amivel a felső fogsorát kocogtatja. – Tehát, Kensington ismerte Ottó Rechtnagelt. És maga egész idő alatt tudta ezt? Harry megvonta a vállát. – Tudom, hogy korábban kellett volna szólnom, uram. De nem éreztem úgy, hogy... – ...hogy a maga dolga lenne, hogy elmesélje, kit ismer Kensington és kit nem? Ez érthető. De most, hogy Kensington lelépett a kórházból, és az égvilágon senki nem tudja, hogy hol van, kezd rossz előérzete lenni? Harry egyetértően bólintott McCormack hátának. McCormack az ablaküvegben tükröződő Harryra pillantott, majd egy fél piruett után egyenesen felé fordult. – Egy hangyányit... – McCormack megismételte a piruettet és újra hátat fordított Harrynak. – ...nyugtalannak tűnik, Harry. Netán bántja valami? Van még valami, amit el szeretne mondani nekem? 165

Harry megrázta a fejét. Otto Rechtnagel lakása a Surrey Hillsen volt, éppen félúton az Albury és Inger Holter glebei lakása között. Amikor megérkeztek, egy leírhatatlanul kövér hölgy torlaszolta el a lépcsőfeljárót. – Láttam az autót. Maguk a rendőrségtől jöttek? – kérdezte a nő magas, rikácsoló hangon. Majd anélkül, hogy megvárta volna választ, folytatta: – A kutyája. Egész álló nap ez megy! Ottó lakásának ajtaja mögül rekedt ugatás hallatszott. – Borzalmas, ami Mr Rechtnagellel történt, de most már tényleg el kell vinniük innen ezt a dögöt. Megállás nélkül ugat és lassan mindenkit az őrületbe kerget a házban. Egyáltalán, be kellene tiltani, hogy kutyát lehessen itt tartani. Ha nem csinálnak vele valamit, kénytelenek leszünk... Nos, tudják, mire gondolok. Az asszony a szemét forgatva széttárta húsos karjait. Hirtelen savanyú izzadságszag és orrfacsaró parfüm elegye töltötte be a levegőt. Pedig Harry már eddig is zsigerileg iszonyodott a hatalmas némbertől. – A kutya tudja – jegyezte meg Lebie, miközben két ujjával végigsimított a lépcső korlátján, majd rosszalló tekintettel nézegette az összeszedett port, mintha csak azért jött volna, hogy a lépcsőház tisztaságát ellenőrizze. – Ezt meg hogy érti, fiatalember? – csikorogta a hústorony csípőre tett kézzel. Nem úgy tűnt, mint aki el akar mozdulni az útból. – Hogy meghalt a gazdája, asszonyom – mondta Harry. – A kutyák nagyon érzékenyek, ha ilyesmiről van szó. Gyászol. – Gyászol? – A nő gyanakodva méregette őket. – Egy kutya? Még ilyet. – Maga mit tenne, ha valaki levágná a gazdija kezét és lábát, asszonyom? – nézett Lebie egyenesen az asszony szemébe. A nő tátott szájjal bámult vissza rá. – És a farkát is – egészítette ki Harry, remélve, hogy a dick kifejezés Ausztráliában is használatos. – Már amennyiben van gazdija – mustrálta végig Lebie tetőtől talpig a nőt. Miután a hatalmas asszonyság visszavonulót fújt, előhalászták a kulcscsomót, amit Ottó nadrágzsebében találtak az öltözőben. Odabenn a csaholást morgás váltotta fel, a kutya pontosan tudta, hogy idegenek közelednek. A bullterrier szétterpesztett lábbal, támadásra készen várakozott az előszobában, amikor az ajtó kinyílt. Lebie és Harry megálltak az 166

ajtóban és csak nézték a furcsa, fehér kutyát, hogy jelezzék felé, most neki kell magához ragadnia a kezdeményezést. A morgás erőtlen ugatássá szelídült, végül a kutya az egész haditervet feladva beporoszkált a nappaliba. Harry utánament. A fény két hatalmas ablakon át áradt be a nappaliba, ami az ausztrál szokásokhoz képest jócskán túl volt bútorozva: egy hatalmas, vörös kanapé, bőven megpakolva jókora, színes párnákkal, előtte egy alacsony, de monumentális zöld üvegasztal, a falon óriási festmények. A szoba két sarkát egy–egy porcelánleopárd őrizte. Az asztalon egy lámpaernyő állt, aminek semmi keresnivalója nem lett volna ott. A kutya, orrát egy nedves folthoz szorítva állt a nappali közepén. A folt fölött egy pár férficipő lógott a levegőben. A helyiségben átható vizelet – és ürülékszag terjengett. Harry tekintete elindult a lábon felfelé, elérte a zoknit, majd a zokni és a nadrág szára között előbukkanó fekete bőrt. Aztán végigsiklott a nadrágon, és egy másodpercre megpihent az élettelenül lógó jókora öklön. Harrynak kényszerítenie kellett magát, hogy feljebb haladjon a fehér ingen. Nem azért, mert nem látott még azelőtt akasztott embert, hanem mert már a cipőket felismerte. A fej az egyik vállra billent, a villanykörtében végződő vezeték pedig lelógott a mellkasra. A kábel egy masszív kampóra volt erősítve – valamikor régen talán egy csillár lógott rajta –, és háromszor Andrew nyakára volt tekerve, akinek a feje csaknem a plafont súrolta. Álmodozó, megtört pillantással meredt a semmibe, kékesfekete nyelve kilógott a szájából, mintha nyelvet akarna ölteni a halálra. Vagy az életre. A dohányzóasztal mellett egy feldöntött szék hevert. – A fenébe – suttogta Harry. – A fenébe, a fenébe, a fenébe! – Erőtlenül ledöccent egy székre. Lebie, aki ekkor lépett a szobába, halkan felkiáltott. – Keress egy kést – mondta neki Harry. – És hívd fel a mentőket. Vagy akiket ilyenkor hívni szoktatok. Onnan, ahol Harry ült, Andrew ellenfényben látszott, így a himbálódzó test csak egy idegen, fekete sziluett volt a napfényes ablak előtt. Harry azt javasolta a Teremtőnek, hogy mielőtt még ő újra felállna, helyezzen valaki mást a vezeték végére. Megígérte, hogy ha megteszi, egy szót sem szól senkinek erről a csodáról. Csak javaslatnak szánta. 167

Nem imádságnak. Lépteket hallott a folyosón, majd hirtelen Lebie bömbölése hallatszott a konyhából: – Kifelé innen, zsíros szörnyeteg! Harry az anyja temetése után öt napon keresztül úgy járt–kelt, hogy tudta, éreznie kellene valamit. Mindenki azt mondogatta neki, hogy a férfiaknál, akiket egész életükben arra edzettek, hogy uralkodjanak az érzelmeiken, a gyászreakció gyakran várat magára. Ezért is lepődött meg, amikor a kanapé párnái közé süppedve érezte, ahogy a könnyek elöntik a szemét és feltartóztathatatlanul előtör belőle a zokogás. Nem mintha nem sírt volna már korábban is. Akkor is elszorult a torka, amikor a bardufossi laktanya hálójának magányában Kristin levelét olvasta arról, hogy „...ez a legjobb, ami az életben történt… A szövegösszefüggésből nem derült ki világosan, hogy kettőjükre érti vagy az angol zenészre, akivel kisvártatva útra kelt. Harry csak annyit tudott, hogy ez a legrosszabb, ami az életben történt. Ennek ellenére a sírás valahol benn szorult a torkában. Émelygett, mintha hányni készülne. Felállt a kanapéról, és felnézett. Andrew–t nem cserélték ki másra. Arra gondolt, hogy oda kellene mennie a székhez és felállítani, hogy legyen mire fellépniük, amikor levágják, de képtelen volt megmozdulni. Csak állt ott, amíg Lebie vissza nem tért egy konyhakéssel. Csak kollégája furcsálkodó tekintete láttán ébredt rá, hogy a meleg könnyek még ott csorognak az arcán. Jesszusom, ez egyáltalán nem rosszabb, képedt el Harry. Szótlanul levágták Andrew–t, majd a padlóra fektették és átkutatták a zsebeit. Két kulcscsomó is volt nála, egy nagyobb és egy kisebb, valamint egy magányos kulcs, ami, ahogy Lebie azonnal le is ellenőrizte, a bejárati ajtót nyitotta. – Nincs nyoma idegenkezűségnek – jelentette ki Lebie egy gyors, felületes ellenőrzést követően. Harry kigombolta Andrew ingét. A mellkasára egy krokodil volt tetoválva. Harry a nadrágja szárát is felhúzta és megvizsgálta a lábát. – Semmi – mondta. – Az égvilágon semmi. – Meglátjuk, mit mond az orvos – dörmögte Lebie. Harryt újra a sírás kerülgette, így csak egy vállrándításra futotta tőle. 168

A délelőtti csúcsforgalom kellős közepén araszoltak vissza az irodába. – A rohadt életbe! – ordította Lebie, és dühösen a dudára tenyereit. Harry a The Australian aznapi példányát tartotta a kezében, aminek a teljes címlapját a bohócgyilkosság foglalta el. „Saját nyaktilójával darabolták fel”, állt a véres guillotine–t ábrázoló fotó alatt. Egy kisebb kép Ottó Rechtnagelt ábrázolta bohócjelmezben, a fotót a műsorfüzetből szerezték. A riport könnyed, majdhogynem humoros hangvételű volt, alighanem az ügy bizarrságából kifolyólag. „Rejtélyes okoknál fogva a gyilkos a bohóc fejét a nyakán hagyta”, írta a riporter, aki arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkosság aligha a közönség általános véleményét tükrözte: „...annyira ugyanis nem volt rossz az előadás.” A szerző, bár kissé savanyúan, de azt kénytelen volt elismerni, hogy a rendőrség szokatlanul gyorsan felbukkant a helyszínen. „Ennek ellenére Wadkins nyomozó a sydneyi rendőrségtől nem fűzött további kommentárt ahhoz, hogy a rendőrség megtalálta a gyilkos fegyvert...” Harry hangosan olvasott. – Nagyon vicces – morogta Lebie, majd újra a dudára tenyereit és felmutatta középső ujját egy taxisofőrnek, aki a szomszéd sávból eléjük furakodott. – Az anyád... – Az a műsorszám, amiben a vadász a madárra les... A mondat ott maradt a levegőben, míg át nem verekedték magukat a következő két közlekedési lámpán. – Mit is... – Semmi, nem érdekes. Csak azon a jeleneten töprengtem. Valahogy nem volt semmi értelme. Egy vadász, aki azt hiszi, hogy egy madárra lő, majd váratlanul felfedezi, hogy a zsákmány egy macska, vagyis olyasvalami, ami maga is madarakra vadászik. Eddig világos, de mit akar ez jelenteni? Lebie azonban nyilvánvalóan egy hangot sem hallott a fejtegetéséből, ugyanis éppen az ablakon lógott kifelé: – Takarodj a picsába, nyomorult seggfej, hihetetlen, hogy mekkora faszkalap vagy... Harry talán még soha nem látta ilyen közlékenynek. Ahogy Harry előre sejtette, az irodában hatalmas volt a felfordulás. – A Reuters is lehozta – mondta Yong. – Az AP át akar küldeni egy fotóst és a polgármesteri hivataltól is telefonáltak, hogy az NBC ide 169

akar reptetni egy forgatócsoportot, mert jó sztorit látnak az ügyben. Wadkins a fejét csóválta. – Ha Indiában hatezren meghalnak egy szökőárban, legfeljebb egy rövidhírt szentelnek neki. De ha egy homokos bohócnak levágják néhány végtagját, azonnal világszenzáció lesz belőle. Harry mindenkit a tárgyalóba hívott. – Andrew Kensington meghalt – mondta. Wadkins és Yong hitetlenkedve meredt rá. Röviden elmesélte, hogyan találtak rá Andrew plafonról lógó hullájára Ottó Rechtnagel lakásán. Egyenesen a szemükbe nézett, még csak a hangja sem remegett: – Azért nem telefonáltunk, nehogy bármi is kiszivárogjon. Talán jobb, ha egyelőre megpróbáljuk titokban tartani a történteket. Ráébredt, hogy ha rendőrségi ügyként tekint a történtekre, akkor érzelmek nélkül is tud beszélni róla. Így konkrét feladattá vált, amivel sokkal könnyebben elbánt. Egy holttest, a halál oka, tények és feltételezések. Ettől maga a halál, ez az idegen valami, amihez fogalma sem volt, hogyan kellene viszonyulnia, távolabb került tőle. – Oké – bólintott Wadkins kissé zavarodottan. – Most pedig nyugalom. Nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonnunk. Letörölte az izzadságcseppeket a felső ajkáról. – Hadd hozzam ide McCormack–et! A nyomorult életbe! Mi az eget csináltál, Kensington? Ha ezt a sajtó kiszimatolja... – Azzal eltűnt az ajtóban. A másik három összeroskadva ült és a ventilátor surrogását hallgatta. – Csak néhány ügy kapcsán dolgozott velünk a gyilkossági csoportnál – szólalt meg Lebie. – Ha úgy vesszük, nem is tartozott közénk, de azért mégis... – Kedves fickó volt – mondta Yong a padlónak. – Kedves ember. Nagyon sokat segített nekem, amikor idekerültem... Kedves volt. McCormack titoktartást rendelt el. Egyáltalán nem volt ínyére a dolog, a lépései a szokásosnál is nagyobbakat döngtek, amikor bozontos, szürke szemöldökét összevonva, föl s alá kezdett mászkálni a szűk helyiségben. A megbeszélés után Harry leült Andrew asztalához és átfutotta az ott talált feljegyzéseket. Túl sokat nem tudott kihámozni belőlük. Talált néhány címet és telefonszámot, amelyek, mint kiderült, két 170

autószerelő műhelyhez tartoztak, valamint néhány érthetetlen ákom–bákomot egy darab papíron. A fiókok néhány irodaszertől eltekintve üresek voltak. Ezután a két kulcscsomót vette szemügyre, amit Andrew–nál találtak. Az egyik kulcstartón Andrew monogramja szerepelt, amiből arra a következtetésre jutott, hogy azok a saját kulcsai. Feltárcsázta Birgitta otthoni számát. A lányt szinte sokkolta a hír. Feltett néhány kérdést, de jobbára hagyta, hogy Harry beszéljen. – Én ezt nem értem – mondta Harry. – Meghal egy fickó, akit alig egy hete ismerek, én meg úgy sírok, mint egy gyerek, miközben a saját anyámért egyetlen könnycseppet sem tudtam kipréselni magamból. Az anyámért, a világ legnagyszerűbb asszonyáért! És akkor itt van ez a pasas... azt sem tudom, valójában barátok voltunk–e. Hol van ebben a logika? – Ugyan már – mondta Birgitta. – Ennek az égvilágon semmi köze a logikához. Egyébként a logikában sem lehet annyira megbízni, amennyire az ember szeretne. – Csak azt akartam, hogy tudd. Ne beszélj róla senkinek. Ha végeztél, eljössz hozzám? A lány habozott. Éjszaka a szüleitől várt telefont. – Ma van a születésnapom – mondta. – Isten éltessen. Harry letette. Érezte, ahogy egy régi ellenség morogni kezd a gyomrában. Lebie és Harry fél órát autózott, mire Andrew Kensington Chatwickben lévő otthonához ért a Sydney Roadra, egy kellemes elővárosi utcácskába. – A mindenit, jó helyen járunk? – álmélkodott Harry. A személyzeti osztályról megszerzett házszám alatt egy hatalmas, duplagarázsos villa állt, gondozott, füves előkertjében szökőkúttal. A lenyűgöző méretű mahagóni ajtóhoz kaviccsal felszórt utacska vezetett. A csengetésükre egy fiatal fiú jelent meg az ajtóban. Komoly arccal bólintott, amikor Andrew lakása után érdeklődtek, majd magára mutatott és a szája elé emelte az egyik kezét, amiből megértették, hogy néma. Azután a fiú a ház hátsó részéhez kísérte őket, és a hatalmas kert túlsó végében álló kicsi, alacsony téglaházra mutatott. – Be szeretnénk menni – mondta Harry. Észrevette, hogy némileg túlzásba viszi az artikulációt. Mintha a fiú fülével is baj lenne. 171

– A kollégái va... voltunk. Andrew meghalt. Felemelte Andrew kulcscsomóját. A fiú néhány pillanatig zavartan bámulta a kulcsokat és levegő után kapkodott. – Hirtelen halt meg, ma éjszaka – mondta Harry. A srác karja élettelenül csüngött és a szemét lassan elfutotta a könny. Nyilvánvaló volt, hogy jól ismerték egymást. Andrew majdnem húsz éve lakott itt, a fiú pedig alighanem a nagy házban nőtt fel. Harry lelki szemei előtt akaratlanul is képek bukkantak fel: a kisfiú és Andrew, ahogy a kertben fociznak, ahogy a gyerek sír, a férfi pedig vigasztalja, vagy ahogy Andrew pénzt ad a kölyöknek, hogy vegyen maguknak sört és jégkrémet. Igen, lehetséges, hogy ez a srác a szomszéd házikóban lakó Andrew nevű rendőr jó tanácsait és nagyrészt valós történeteit hallgatva nőtt fel. Amikor elég nagy lett, talán még azt is tőle tudta meg, hogy kell a lányokkal bánni, no és hogy az ember soha nem visz be egy jobbegyenest úgy, hogy közben saját magát védtelenül hagyja. – Egyébként nem jól mondtam. Andrew nem csak kolléga volt. Barátok voltunk. Mi is – tette hozzá. – Nem gond, ha bemegyünk hozzá? A fiú összeszorított szájjal pislogott, majd bólintott. Harry magában káromkodott. Szedd már össze magadat, Hole! Lassan kezdesz úgy beszélni, mint valami nyálas amerikai filmhős. A kis legénylakásba lépve elsőként a rend és tisztaság tűnt fel nekik. A szerényen bútorozott nappaliban nem hevertek újságok, sem a dohányzóasztalon, sem a hordozható tévé körül, a konyhában pedig nem várakoztak koszos edények a mosogatóban. A folyosón glédában álltak a cipők, a fűzők végét gondosan a lábbelik belsejébe dugták. A szigorú rend emlékeztette Harryt valamire. A hálószobában az ágy kifogástalan, hófehér ágyneművel volt megvetve, a lepedőt és a takarót olyan feszesen tűrték a matrac alá, hogy legfeljebb cipőkanállal préselhette volna be közéjük magát az ember. Harry bekukkantott a fürdőszobába is. A tükör előtti polcon a borotva és a szappan mellett mindössze egy arcszesz, egy fogkefe, egy fogkrém és egy sampon sorakozott. Ez volt minden. Itt sincs nyoma fölösleges lomnak, állapította meg Harry – majd hirtelen eszébe jutott, mire emlékezteti a kínos rend: a saját lakására, miután felhagyott az ivással. 172

Harry, új élete kezdetén azt az egyszerű elvet kezdte követni, hogy mindennek meglegyen a maga helye, polca, fiókja, ahová használat után azonnal vissza is kell kerülnie a tárgynak. Még csak egy golyóstoll sem heverhetett a konyhaasztalon, holmi kiégett biztosítékról valami doboz alján nem is beszélve. Természetesen szimbolikus jelentősége is volt az egésznek: úgy vélte, a lakásában uralkodó rend összefügg az élete egyéb területein uralkodó renddel. Átnézték a hálószobái szekrényt és a komódot is. Amíg csak lehetett, húzta az időt, de Harry végül a tükör melletti fürdőszobaszekrényt is kénytelen volt sorra keríteni. Ott feküdtek a két felső polcon katonásan egymásra halmozva, mint egy kisebb rakomány, egyenesen rászegeződő miniatűr robbanófej: néhány tucat vákuumcsomagolású, egyszer használatos fecskendő. Természetesen ez akár jelenthette volna azt is, hogy Andrew Kensington cukorbeteg volt, akinek inzulininjekcióra volt szüksége, de Harry tudta, hogy nem azt jelenti. Ha alaposabban felforgatták volna a házat, bizonyára előkerült volna a többi holmi is: a por, a kanál, de erre semmi szükség nem volt. Harry így is megtudta, amit akart. Dzsingisz kán nem hazudott, amikor azt mondta, Andrew narkós volt. Harry tulajdonképpen már akkor megbizonyosodott efelől, amikor Otto lakásában rábukkantak a holttestre. Egy olyan éghajlaton, ami jobbára rövid ujjú inget vagy pólót követelt, egy rendőr nem járkálhat tűnyomokkal teli alkarral. Ezért olyan helyre kell szúrni a tűt, ahol nem olyan könnyű felfedezni – például a láb hátsó részébe. Andrew lába és térdhajlata telis–tele volt tűnyomokkal. Amennyire Dzsingisz emlékezett, Andrew a Rod Stewart hangú pasas ügyfele volt. Szerinte Andrew az a típus volt, aki a heroin használata ellenére is képes volt helytállni a munkában és a társas életben is egész normálisan működött. – Ez nem is olyan ritka, mint gondolnánk – mondta Dzsingisz. – De amikor Speedy valahogyan megtudta, hogy a pasas rendőr, teljesen pánikba esett és le akarta puffantam. Azt hitte, hogy tégla vagy ilyesmi. De sikerült lebeszélnünk róla. Végül is a pasas hosszú éveken keresztül az egyik legjobb kuncsaftja volt. Soha nem 173

alkudozott, a lé tiszta volt, betartotta a megállapodásokat, nem jártatta feleslegesen a száját, soha nem csinált semmi ostobaságot. Egyetlen bennszülöttet sem láttam, aki ilyen jól boldogult volna a droggal. Sőt, egy frászt, soha senkit nem láttam, akinek ez ilyen jól ment volna! Arról viszont fogalma sem volt, hogy beszélt–e valaha Andrew Evans White–tal. – White–nak idelenn semmi köze nincs a kuncsaftokhoz, ő csak a nagykereskedő, és kész. De ahogy hallottam, korábban előfordult, hogy a Kings Crosson dílerkedett. Gőzöm sincs, miért, mivel enélkül is elég jól megy neki a szekér. De azt hiszem, egy ideje már abbahagyta – úgy hallottam, összerúgta a port néhány prostival. Dzsingisz kertelés nélkül beszélt. Lényegesen nyíltabban annál, mint ami szükséges lett volna ahhoz, hogy mentse a bőrét. Sőt, úgy tűnt, mintha szórakoztatná a dolog. Nyilván tisztában volt azzal, hogy Harry nem jelent különösebben nagy veszélyt rá, tekintve, hogy az egyik kollégája a kuncsaftjaik közé tartozott. – Adja át üdvözletemet a fickónak és mondja meg neki, hogy visszavárjuk. Nem vagyunk haragtartóak – mondta végezetül szélesen vigyorogva. – Teljesen mindegy, kicsodák, micsodák, végül mindig visszatérnek. Mindig. Harry visszament a hálóba, ahol Lebie minden különösebb lelkesedés nélkül turkált az alsóneműk és a papírok között. – Találtál valami érdekeset? – kérdezte Harry. – Nem, semmi különöset. És te? – Semmit. Egymásra néztek. – Menjünk innen – mondta Harry. A St. George’s Theatre gondnoka a színház társalgójában ült, és mivel emlékezett Harryra előző estéről, szinte megkönnyebbülten fogadta. – V–végre valaki, aki nem csak azért jön, hogy arról kérdezősködjön, hogyan festett a helyszín. Az újságírók egész á– álló nap itt rajzanak – panaszkodott. – Plusz ezek a maguk helyszínelői is. De ők legalább elfoglalják magukat, és nem f– faggatóznak folyton. – Igen, épp elég dolguk van idebenn. – Az biztos... Nem aludtam valami sokat az éjszaka. Végül az asszonynak adnia kellett egy szemet az a–altatójából. Borzalmas, 174

hogy miket kell átélnie az embernek. De maguk már biztosan m– megszokták... – Azért ez egy kicsit erősebb volt annál, mint amit megszoktunk. – N–nem is tudom, hogy képes leszek–e valaha újra belépni oda. – Ó, túl lesz rajta. – Nem hinném. Nem is bírom k–kelléktárnak nevezni, látja, csak úgy beszélek róla, hogy „oda”. – A gondnok elkeseredetten csóválta a fejét. – Idővel elmúlik majd – biztatta Harry. – Higgyen nekem, van elég tapasztalatom. – Remélem, igaza van, biztos úr. – Hívjon csak Harrynak. – Kér egy kávét, Harry? Harry köszönettel elfogadta, és egy kulcscsomót tett kettőjük közé az asztalra. – Nézzenek oda – mondta a gondnok. – A kulcscsomó, amit Rechtnagelnek adtunk kölcsön. M–már attól féltem, hogy soha nem kerül elő és az összes zárat ki kell cseréltetünk. Hol bukkantak rá? – Ottó Rechtnagel lakásában. – Micsoda? De hiszen tegnap este is használta a kulcsokat. Az öltözőjének a kulcsa... – Ne is törődjön vele. Arra lennék kíváncsi, hogy a színészeken kívül más is tartózkodott–e tegnap este a színpad mögött. – Hogyne. Lássuk csak. A v–világosító, a két rendezőasszisztens és a hangmérnök. Nem volt sem öltöztető, sem sminkes, ez egy k–kis produkció. Igen, összesen ennyien voltak. Az előadás alatt pedig csak a két rendezőasszisztens és a színészek voltak ott. És persze én. – Senki mást nem látott? – Nem – válaszolta a gondok teljes meggyőződéssel. – A hátsó bejáratot és a színpad melletti ajtót leszámítva van egyéb lehetőség arra, hogy valaki bejusson oda? – Nos, van egy oldalsó folyosó odafenn az erkélyen. Oda ugyan nem adtunk el jegyeket tegnap este, de az ajtaja nyitva volt, mert a világosító odafenn ült. Beszéljen vele. A minden bizonnyal pajzsmirigyproblémákkal küzdő világosító szeme úgy dülledt ki az üregéből, mint egy mélytengeri halé, amit az imént rántottak ki a vízből. 175

– Várjunk csak, de igen, a szünetig ült egy fickó idefenn. Ha előre látjuk, hogy nem lesz telt ház, csak a földszintre adunk el jegyeket. De semmi különös nincs abban, ha valaki mégiscsak feljön, végül is az erkély bejárata nem szokott zárva lenni, még ha a jegyek csak lentre szólnak is. A leghátsó sorban ült teljesen egyedül. Még csodálkoztam is rajta, hogy miért ül ilyen messze a színpadtól. Nincs túl sok fény idefenn, de azért láttam. Aztán mire visszajöttem a szünetről, mint már mondtam, eltűnt. – Bejuthatott a színpad mögé ugyanazon az útvonalon, ahol maga is? – Hát – vakarta meg a fejét a világosító. – Gondolom, igen. Ha azonnal a kelléktárba ment, akkor elég valószínű, hogy senki sem látta. Ha jobban belegondolok, a pasas nem festett túl jól. Egen. Most dereng csak: volt valami, ami már akkor is gondolkodóba ejtett, mintha valami nem stimmelt volna... – Figyeljen ide – mondta Harry. – Most mutatni fogok magának egy képet... – Egyébként volt még valami azzal a férfival... – ...de először is – szakította félbe Harry –, azt kérem, hogy próbálja meg felidézni magában a férfit, akit tegnap látott, és amikor megmutatom magának a képet, ne gondolkodjon, csak mondja azt, ami legelőször az eszébe jut. Azután lesz még ideje módosítani, vagy pontosítani a kijelentését, de most csak az első reakciójára van szükségem. Rendben? – Rendben – bólintott a világosító, és ha lehet, még nagyobbra meresztette dülledt szemét, amitől teljesen békaszerü lett. – Készen állok. Harry megmutatta neki a képet. – Ő az! – vágta rá azonnal a férfi. – Akkor most szánjon egy kicsivel több időt a képre, és utána mondja el, amit gondol – mondta Harry. – Semmi kétség. Épp ezt próbáltam elmondani magának, biztos úr, hogy a férfi fekete volt... egy őslakos. Ő az emberük! Harry halálosan fáradt volt. Már eddig is épp elég hosszú volt a nap, arra pedig inkább gondolni sem akart, ami ezután várt rá. Amikor az egyik asszisztens bekísérte a boncterembe, az alacsony, tömzsi doktor Engelsohn épp egy hatalmas, hájas női test fölé hajolt, amely egy műtőasztal–féleségen feküdt az erős lámpák alatt. Harry úgy érezte, hogy ma már nem képes több kövér nőt elviselni, ezért megkérte az asszisztenst, hogy szóljon az orvosnak, hogy 176

megérkezett. És hogy ő telefonált néhány órával ezelőtt. Engelsohn pont úgy festett, mint a filmekben az őrült professzor. Gyér haja a szélrózsa minden irányába meredezett, világos arcszőrzete pedig véletlenszerűen szétszóródva helyezkedett el pirospozsgás malacképén. – Igen? Harry látta rajta, hogy már rég elfelejtette a két órával ezelőtti telefonbeszélgetést. – Harry Holy vagyok, telefonon beszéltünk. Én kértem Andrew Kensington boncolásának első eredményeit. Bár maga a terem is tele volt a különböző oldószerek idegen szagával, Harry orrát mégis azonnal megcsapta az orvos ginszagú lehelete. – Ó, igen. Persze. Kensington. Szomorú, nagyon szomorú. Többször is beszéltem vele. Amíg még élt, természetesen. Most pedig olyan némán fekszik abban a fiókban, mint egy hal. Engelsohn a háta mögé bökött a hüvelykujjával. – Nem kétlem, doktor. Mit sikerült kiderítenie? – Ide hallgasson, Mr... hogy is hívják?... Ja, igen, Holy! Egy egész sornyi hulla van itt és mind első akar lenni. Mármint nem a hullák, hanem a nyomozók. De mindenkinek szépen ki kell várnia a sorát. Itt ez a szabály, nincs furakodás, érti? Úgyhogy amikor ma reggel maga a méltóságos McCormack telefonált ide személyesen és közölte, hogy előre kell vennünk egy öngyilkosságot, furdalni kezdett a kíváncsiság. Nem volt időm megkérdezni McCormack–et, de maga talán meg tudja nekem mondani, Mr Hogan, hogy mi a fene olyan rendkívüli ebben a Kensingtonban? Gőgös pillantással hátrahajtotta a fejét és további ginfelhőt szusszantott Harryra. – Nos, abban bízunk, hogy ennek a kiderítésében maga lesz a mi segítségünkre, doktor. Talált valami rendkívülit? – Rendkívülit? Mégis mit ért azon, hogy rendkívüli? Hogy három lába van vagy négy tüdeje, esetleg mellbimbók nőnek a hátán? Harry halálosan fáradt volt. A legkevésbé egy ittas törvényszéki orvosra vágyott most, aki kellemetlenkedni akar, mert úgy érzi, hogy a tyúkszemére léptek. És tudvalevőleg a köztisztviselők tyúkszeme mindig sokkal érzékenyebb, mint más halandóké. – Volt valami... szokatlan? – fogalmazta újra a kérdést. Engelsohn fátyolos tekintettel meredt rá. – Nem – rázta meg a fejét. – Nem volt semmi szokatlan. Az égvilágon semmi szokatlan. Majd tovább 177

ingatta a fejét, amiből Harry arra következtetett, hogy még korántsem fejezte be mondandóját. Csak hatásszünetet tartott, ami alkoholgőzbe burkolózott agyában rövidebbnek tűnt, mint amilyennek Harry érezte. – Itt nálunk ez egyáltalán nem szokatlan – folytatta végül az orvos hogy a hullák csordultig vannak drogokkal. Ebben az esetben példának okáért heroinnal. Az egyetlen szokatlan momentumot az jelenthetné, hogy az illető rendőr volt, ám mivel viszonylag ritkán kerülnek kollégák erre az asztalra, nem merném megsaccolni, hogy pontosan milyen szokatlannak számít ez. – A halál oka? – Nem azt mondta, hogy maga találta meg? Maga szerint mitől hal meg egy ember, aki egy vezetékkel a nyakában lóg a plafonról? Szamárköhögéstől? Harry agya lassan kezdett elborulni, de egyelőre még sikerült fenntartania a nyugalom látszatát. – Vagyis oxigénhiány végzett vele és nem túladagolás? – Bingó, Horgan. – Oké. A következő kérdés a halál időpontja. – Mondjuk, úgy éjfél és hajnali kettő között következett be. – Némileg pontosabban? – Jobban aludna, ha az mondanám, hogy egy óra négy perckor történt? – Az orvos kivörösödött arca még élénkebb árnyalatot öltött. – Jó, akkor mondjuk azt, hogy egy óra négy perckor halt meg. Harry vett néhány mély levegőt. – Elnézést, ha netán rosszul fejezem ki magam... vagy esetleg pimasznak tűnök, doktor, csak tudja, az angolom nem mindig olyan... – ...amilyennek lennie kellene – segítette ki Engelsohn. – Pontosan. Maga kétségkívül nagyon elfoglalt ember, doktor, úgyhogy nem is zavarnám tovább. Mindössze szeretném, ha biztosítana arról, hogy megértette McCormack utasítását, amely szerint erre a boncolási jegyzőkönyvre nem a szokásos ügymenet vonatkozik, hanem egyenesen és közvetlenül az ő kezébe kell eljuttatnia. – Ez aligha fog menni. Erre vonatkozóan egyértelmű előírások vannak, Horgan. Ezt nyugodtan közölje McCormackkel és egyúttal adja át neki szívélyes üdvözletemet. A zömök, őrült professzor szétterpesztett lábbal, karba tett kézzel és magabiztos tekintettel állt Harry előtt. A szemében csak úgy lángolt a harci kedv. – Előírások? Nem tudom, milyen jelentőséggel bírnak a sydneyi rendőrség előírásai, de ahonnan én jöttem, ott az előírások arra valók, hogy az emberek akkor is tudják, mi a dolguk, ha az 178

elöljárójuk nem magyarázza el nekik azt közvetlenül – mondta Harry. – Felejtse el, Horgan. A szakmai etika láthatólag nem áll valami magas szinten magunknál, úgyhogy kétlem, hogy gyümölcsöző diskurzust tudnánk folytatni erről a témáról. Mi lenne, ha ezen a ponton meg is állnánk és búcsút vennénk egymástól, Mr Horgan? Harry nem mozdult. – Nos, mit gondol? – tudakolta Engelsohn türelmetlenül. Harry látta, hogy ez az ember meg van győződve arról, hogy már semmi vesztenivalója nincs. Egy alkoholista, középkorú és középszerű törvényszéki orvos állt előtte, akinek már kilátása sincs arra, hogy valaha előrébb jusson, ezért aztán nem is tart semmitől és senkitől. Mégis mit tudnának kezdeni vele? Harrynak a mai volt a leghosszabb és legborzalmasabb napja eddigi életében. Torkig volt. Megragadta az orvost fehér köpenyének gallérjánál fogva, és felemelte. Néhány varrás elpattant. – Nos azt gondolom, hogy előbb eszközlünk magánál egy vértesztet, és majd azután átbeszélhetjük a szakmai etikai kérdéseket, doktor Engelsohn. Ezenkívül még azt is gondolom, hogy egy füst alatt azt is gyorsan megvizsgáljuk, hányan tudják tanúsítani, hogy Inger Holter boncolásakor holtrészeg volt. Valamint az a gondolatom is támadt, hogy nem ártana beszélnünk valakivel, aki olyan helyen dolgozik, ahol a szakmai etika valóban nagy jelentőséggel bír, és aki szépen kirúgja végre magát, és elintézi, hogy az orvosi engedélyét ne legyen többé alkalma máshol sem használni. Nos, mit gondol, doktor Engelsohn? És mi a véleménye most az angoltudásomról? Doktor Engelsohn úgy vélte, hogy Harry egészen kiváló nyelvérzékkel rendelkezik, majd némi hezitálást követően úgy döntött, hogy ez alkalommal kivételesen az is megoldható lesz, hogy a boncolás eredménye elkerülje a hivatalos útvonalat.

13. A Frognerbad tízméterese és egy régi ellenség ébredése McCormack újra a hátát mutatta Harrynak és kinézett az ablakon. Odakinn a nap lassan lenyugodott, de a csalogatóan kék tengeren 179

még meg–megcsillant a fénye a toronyházak és a harsogóan zöld Királyi Botanikus Kert között. Harrynak kiszáradt a szája és egyre jobban hasogatott a feje. Épp az imént ért a végére egy háromnegyed órás monológnak Ottó Rechtnagelről, Andrew Kensingtonról, a heroinról, a Cricketről, a világosítóról, Engelsohnról – röviden mindenről. McCormack egymáshoz illesztette ujjbegyeit. Jó ideig egy szót sem szólt. – Tudta, hogy ott valahol a távolban, Új–Zélandon laknak a világ legostobább emberei? Az egész sziget csakis az övék, egyetlen szomszédjuk sincs, aki zavarhatná őket, nincs senki, csak az a végtelen sok víz. Ennek a szigetnek a népe mégis részt vett a huszadik század összes nagyobb háborújában. Egyetlen más ország, még a Szovjetunió sem veszített a lakosság számához képest annyi fiatal férfit a második világháború alatt, mint Új–Zéland. Az új– zélandi nők magas aránya legendás. És miért volt ez a rengeteg háborúsdi? Hogy segítsenek. Hogy odaálljanak valaki mellé. Ezek az ártalmatlan félnótások, akiknek soha nem kellett harcolniuk a saját földbirtokaiért, fogták magukat, hajóra és repülőgépre szálltak, hogy olyan messze, amennyire csak lehet, elmenjenek – meghalni. Segítették a szövetségeseket a németek és az olaszok ellen, a dél– koreaiakat Észak–Korea ellen, valamint az amerikaiakat a japánok és Eszak–Vietnam ellen. Az apám is ezeknek a félnótásoknak az egyike volt. Visszafordult az ablaktól, és már Harryval szemben ülve folytatta: – Az apám mesélt nekem egy tüzérről, akivel egy hajón szolgált Okinawánál 1945–ben. Az ellenséges japánok kamikaze gépeket indítottak, és alakzatba rendeződve, egyedi harcmodorban támadtak. Úgy nevezték, hogy „pipacsszirom módjára hullani”. És pontosan ezt tették. Először csak egy repülőgép bukkant fel, majd ha azt kilőtték, két másik jött mögötte, utánuk négy és így tovább, zuhanó repülőgépek végtelennek tűnő piramisa. Apám hajójának a fedélzetén mindenki halálra rémült. Maga volt a színtiszta őrület: pilóták, akik önként vállalják a halált, csak azért, hogy a bombával megrakott repülőgépek ott landoljanak, ahova szánják őket. Egyetlen módon lehetett megállítani őket, a légvédelmi ágyúk sűrű zárótüzével, amin ha a legkisebb rés támadt, a japánok máris fölöttük voltak. A mieink kiszámolták, hogy minden lőtávolságon 180

belülre kerülő repülőgépet húsz másodpercen belül ki kell lőniük, különben a pilótának nagy valószínűséggel sikerül a hajóra zuhannia. A tüzérek tisztában voltak azzal, hogy minden egyes lövésnek találnia kell, pedig olykor az is előfordult, hogy a légitámadás egy teljes napig tartott. Az apám többször is mesélt arról, milyen volt az ágyúk folyamatos dübörgése és a zuhanórepülésben érkező repülőgépek magas, egyre erősödő sivítása. És azt is elmondta, hogy azóta sem telt úgy el éjszaka, hogy ez a hang ne kísértette volna. – Az ütközet utolsó napján épp a hídon állt, amikor látta, hogy az egyik repülőgépnek sikerült áttörnie a zárótűzön és egyenesen a hajójuk felé tart. A hajóágyúk szakadatlanul dübörögtek, ám a repülőgép egyre csak közeledett. Olyan volt, mintha mozdulatlanul állna az égen, de másodpercről másodpercre nőtt egy kicsit. Végül már a pilótafülkét és a benne ülő pilóta körvonalait is világosan ki tudták venni. A repülőről indított lövedékek már a fedélzetet csapkodták, amikor a hajóról végre eltalálták. A gránátok szinte meghámozták a repülőgépet. Szárnya, farokrésze elröppent, majd apránként, mint egy lassított felvételen, az egész gép darabjaira esett, míg végül csak a propeller maradt belőle, ami tüzet és füstöt okádva a fedélzetre csapódott. A többi tüzér már az újabb célpontra koncentrált, amikor a híd alatti lövegtoronyból előmászott egy fiatal tizedes, akit az apám még Wellingtonból ismert, nevetve odaintett az apámnak, és ezt mondta: – Meleg van ma. – Aztán fogta magát, átugrott a fedélzeti korláton és eltűnt. Talán a fény volt az oka, de Harry úgy látta, mintha McCormack hirtelen nagyon megöregedett volna. – Meleg van ma – ismételte meg McCormack. – Az emberi természet egy nagy, sötét rengeteg, uram. McCormack bólintott. – Ezt már hallottam valahol, Holy, és talán így is van. Azt mondják, maguk elég jól összeismerkedtek Kensingtonnal. Mint ahogy az is a fülembe jutott, hogy néhányan úgy vélik, nem ártana Andrew szerepét megvizsgálni ebben az ügyben. Maga mit gondol erről, Holy? Harry a nadrágját tanulmányozta. – Fogalmam sincs, mit gondoljak, uram. McCormack felállt és róni kezdte jól ismert köreit az ablak előtt. – Én egész életemben rendőr voltam, Holy, de fiatalabb kollégáimat elnézve mindig azon tűnődöm, hogy mi viszi rá őket, hogy erre adják a fejüket? Hogy 181

folyton mások harcait vívják. Mi hajtja őket? Miféle emberek azok, akik hajlandóak szenvedni azért, hogy mások igazságának érvényt szerezzenek? Megmondom, Holy, ostobák. Azok vagyunk. Ráadásul olyan hihetetlenül ostobák, hogy tényleg elhisszük, hogy elérhetünk valamit. – Darabjainkra hullunk a levegőben, tönkremegyünk, és közben végtelen naivitásunkban elhisszük, hogy vannak, akiknek szükségük van ránk. És amikor egy nap mégiscsak leszámolunk ezzel az illúzióval, már túlságosan késő lesz, mert már végérvényesen rendőrökké váltunk. Ott állunk a magunk kis lövészárkában és nincs visszaút. Akkor már csak azon törhetjük a fejünket, hogy mi a fene történt, mégis mikor hozhattuk magunkat ebbe a helyzetbe. Arra ítéltettünk, hogy életünk végéig naiv, jótét lelkek legyünk – és hogy folyton kudarcot valljunk. Szerencsére azonban az igazság meglehetősen relatív dolog. És rugalmas is. Úgy csürjük–csavarjuk, hogy nekünk is jusson belőle. És persze néha jut mellé egy kis lelki béke, amikor nyakon csípünk egy rosszfiút. Azzal viszont mindenki tisztában van, hogy nem egészséges egész életünkben kártevőket irtani. Az ember megízleli a saját mérgét. – Tehát, mi is a lényeg, Holy? Egy férfi egész életében a lövegtoronyban állt, most pedig halott. Mit lehet ehhez még hozzátenni? Az igazság relatív. Aki soha nem élt át hasonlót, annak nem olyan könnyű megértenie, hogy a tartós és szélsőséges megterhelés mit tehet egy emberrel. Vannak pszichiátereink, akik megpróbálnak határvonalat húzni a betegek és a bűnözők között, ők azért hajlítgatják az igazságot, hogy belepasszoljon az elméleti modelljükbe. Van egy jogrendszerünk, amelytől a legjobb indulattal is csak remélni tudjuk, hogy eltávolít néhány destruktív elemet a közösségből, és vannak újságíróink, akik előszeretettel tetszelegnek a jófiú szerepében, merthogy akkor jutnak feljebb, ha leleplezik, hogyan szegik meg a játékszabályokat mások, akik azt hiszik, hogy mindezt az igazságosság nevében teszik. De hogy mi az igazság? – Az igazság az, hogy senki sem az igazságból él, és ezért az igazság nem is érdekel senkit. Az az igazság pedig, amit magunknak teremtünk, mindannak az összessége, ami a saját érdekeinket szolgálja, és ráadásul még attól is függ, mekkora hatalmunk van. McCormack Harryra szegezte a pillantását. 182

– Tehát, kinek áll érdekében, hogy kiderüljön az igazság Andrew Kensingtonról? Kinek az érdekeit szolgálja, ha összegyúrunk valami csúf, kitekert igazságot, aminek az élei és a sarkai mindenfelé kilógnak majd, vagyis sehogyan sem akarnak beleilleni a képbe? A rendőrkapitányét semmiképpen, sem a városvezetőkét vagy azokét, akik az őslakosok jogaiért küzdenek. De a szakszervezetét vagy a nagykövetségekét sem. Senkiét. Vagy? Harrynak kedve lett volna megemlíteni Inger Holter hozzátartozóit, de végül nem szólt semmit. McCormack megtorpant egy portré előtt, ami a fiatal II. Erzsébetet ábrázolta. – Jobban szeretném, ha mindaz, amit az imént elmesélt nekem, köztünk maradna, Holy. Bizonyára maga is megérti, hogy így lesz a legjobb. Harry egy hosszú, vörös hajszálat csippentett fel a nadrágja száráról. – Beszéltem a polgármester irodájával – folytatta McCormack. – Hogy ne keltsen túlságosan nagy feltűnést, az Inger Holter–ügy egy darabig még elsőbbséget élvez. Amennyiben nem találunk mást, az emberek egy idő múlva beletörődnek majd abba, hogy a bohóc ölte meg a norvég lányt. Hogy a bohóc halála kinek a lelkén szárad, azt már némileg nehezebb lesz megmagyarázni, de elég sok momentum utal arra, hogy egy crime passionel–lel állunk szemben, egy féltékenységi drámával vagy egy titkos, megcsalt szeretővel, ki tudja? Az ilyen esetekben az emberek könnyebben megemésztik, ha a tettes megússza az egészet. Természetesen soha semmit nem fogunk tudni bizonyítani, de néhány év múlva már senki nem fog emlékezni az egészre. Az, hogy netán egy sorozatgyilkosról lehetett szó, mindössze egy lehetséges teória volt, amit a rendőrség egy idő múlva el is vetett. Harry szedelőzködni kezdett. McCormack megköszörülte a torkát. – Éppen az itt végzett munkájáról írom az értékelést, Holy. Csak azután küldöm el a rendőr–főkapitányuknak Oslóba, miután elutazott. Reggel indul, igaz? Harry biccentett, majd távozott. Fejfájását az enyhe esti szellő sem enyhítette. A békülékeny sötétség sem színezte barátságosabbá a képet. Harry céltalanul rótta az utcákat. A Hyde Park egyik ösvényén egy kis állat vágott keresztül. Először azt hitte, hogy egy nagyobbacska patkány, de 183

amikor közelebb ért hozzá, látta, hogy nem így van. A vastag bundájú, apró állatka felbámult rá. Tágra nyílt szeme visszaverte a park lámpáinak a fényét. Harry korábban még soha nem látott ilyen állatot, de úgy tippelt, talán egy oposszum lehet. A rágcsáló láthatólag nem ijedt meg tőle, sőt, kifejezetten kíváncsian szimatolt a levegőbe, s közben különös, panaszos hangot hallatott. Harry leguggolt hozzá. – Te is azon tűnődsz, hogy tulajdonképpen mit is keresel ebben a hatalmas városban? – kérdezte. Az állatka válaszképpen oldalra hajtotta a fejét. – Mit gondolsz, holnap lelépünk innen és hazamegyünk? Te a saját erdődbe, én pedig az enyémbe. Az oposszum persze elszaladt, nem hagyta magát rábeszélni, hogy bárhová is elmenjen innen, hiszen az ő otthona itt volt a parkban, az autók, az emberek és a szemeteskukák között. Woolloomooloohoz kiérve egy bár előtt haladt el. A nagykövet telefonált. Az ígérte, hogy visszahívja őket. És hogy mit gondol Birgitta? Nem mondott túl sokat. És nem is igazán kérdezősködött. A mai születésnapjáról sem szólt előre, talán mert attól tartott, hogy Harry majd valami hülyeséget csinál. Túllő a célon. Túlságosan drága ajándékot vásárol, vagy olyan dolgokat mond, amelyekre semmi szükség, csak mert ez az utolsó estéjük, és lelkiismeret–furdalása van, amiért ez az utolsó estéjük. – Mi értelme? – gondolja talán. Mint Kristin, amikor hazajött Angliából. A Frognerpark kávézójának teraszán találkoztak. Kristin megmondta, hogy két hónapig itthon marad. Barnára sült, boldognak tűnt és a régi mosolyával nevetett rá a söröspohár fölött, ő pedig pontosan tudta, hogy mit kell mondania és tennie. Olyan ez, mint amikor az ember egy múltbéli dalt játszik a zongorán, amiről azt hitte, hogy már rég elfelejtette – a fej üres, de az ujjak tudják a dolgukat. A találkozás úgy végződött, hogy teljesen leitták magukat, de az iménti jelenet még akkor zajlott, amikor csak fontolgatták, hogy be kellene rúgniuk, így Harry világosan emlékezett az egészre. Levillamosoztak a városközpontba, és Kristin bemosolyogta magukat a Sardine’s előtt kígyózó sor elejére. Azután éjszaka, a tánctól izzadtan fogtak egy taxit, és visszavitették magukat a parkba, átmásztak a Frognerbad strand kerítésén, aztán fel az ugrótorony tetejére, és tíz méterrel a néptelen liget fölött 184

megittak egy újabb üveg bort, miközben a várost bámulva arról beszélgettek, hogy mi lesz belőlük – és ez mindig más volt, mint a legutóbbi alkalommal. Azután megfogták egymás kezét és nekifutottak. Zuhanás közben a lány sikolya kissé túljátszott, de kellemes tűzjelző módjára csengett a fülében. Harry már hangosan nevetve feküdt a medence szélén, amikor a lány kimászott a vízből és a testére tapadt ruhában felé indult. Másnap reggel szorosan egymáshoz simulva ébredtek Harry ágyában, izzadtan, másnaposán és teljesen begerjedve. Harry kinyitotta az erkélyajtót, majd föl s alá ugráló erekcióval visszatért az ágyhoz, amit Kristin kitörő örömmel üdvözölt. Fejvesztve és teljes odaadással dugtak, és a hátsó udvarban játszó gyerekek lármáját nemsokára elnyomta a tűzjelző rikoltása. Csak ezután történt, hogy a lány feltette azt a felfoghatatlan kérdést: – Mi értelme? Mi értelme, ha úgysem lehet ennél több közöttük? Ő visszamegy Angliába, Harry pedig olyan egoista, és egyáltalán, annyira mások, hogy úgysem házasodnának össze soha, nem csinálnának gyereket és nem építenének együtt házat sem. Mert úgysem vezetne semmire. – Az elmúlt huszonnégy óra nem elég ok neked? – kérdezte Harry. – Mi van, ha holnap mellrákot állapítanak meg nálad? Akkor mi értelme lesz? Vagy amikor ott üldögélsz majd a házaddal, a gyerekeiddel, monoklis szemmel és arra vársz, hogy a férjed elaludjon, mire ágyba kerülsz, akkor mi értelme lesz? Tényleg ennyire biztos vagy benne, hogy ezzel a mesteri tervvel megcsíped a szerencsédet? Kristin erkölcstelen, sekélyes hedonistának nevezte Harryt, majd közölte, hogy más is van az életben a dugáson kívül. – Értem én, hogy mit akarsz – válaszolta Harry. – De ahhoz pontosan arra van szükséged, hogy egy lépéssel visszahúzódj ettől a nagy boldogságkergetéstől. Amikor az öregek otthonában kuksolsz majd, már rég nem fogsz emlékezni az étkészlet színére, amit az esküvődre kaptál, de a tízméteres ugrótoronyra igen, és arra is, ahogy utána a medence szélén keféltünk. Kettőjük közül állítólag Kristin volt a bohém, aki szembement a konvenciókkal és nagykanállal habzsolta az élvezeteket, mégis az 185

volt az utolsó mondata, mielőtt becsapta maga mögött az ajtót és elvonult, hogy Harry az égvilágon semmit nem ért és ideje lenne végre felnőnie. – Mi értelme? – kiáltotta Harry a Harmer Streeten, mire egy arra sétáló pár utána fordult. Birgitta sem érti? Attól fél, hogy túlságosan felerősödnének az érzések amiatt, hogy holnap hazautazik? Ezért választotta inkább a telefonos távszülinapot Svédországból? Persze, akár meg is kérdezhette volna ezt tőle, de ahogy már mondta: mi értelme lenne? Borzasztóan fáradtnak érezte magát, de tudta, hogy képtelen lenne elaludni. Megfordult és visszament a bárhoz. A plafonon világító neoncső tele volt halott rovarokkal, a falak mellett játékautomaták sorakoztak. Keresett egy asztalt az ablak mellett, és miközben a pincér felbukkanására várt, úgy döntött, ha senki nem veszi észre, hogy itt ül, akkor nem rendel semmit. Egyszerűen csak üldögélni akart. Amikor a pincér mégis odament hozzá, az itallap hosszas tanulmányozása után egy kólát kért. Megkérte Birgittát, hogy majd jöjjön el a temetésre. A lány azt válaszolta, hogy természetesen elmegy. Az ablakban duplán felbukkanó tükörképét nézve arra gondolt, hogy Andrew–nak most itt kellene lennie vele, hogy valakivel átbeszélhesse az ügyet. Mint amikor gyerekkorában a krimik végén futó stáblista alatt az apjával megvitatták a történteket, miközben az anyja, aki soha nem értett egy szót sem a filmből, buta kérdésekkel traktálta őket. Csak épp most nem egy filmről volt szó, és momentán Harry volt az, aki nem értette a lényeget. Andrew azt próbálta a tudtára adni, hogy Ottó Rechtnagel ölte meg Inger Holtert? És ha igen, akkor miért? Létezne olyan hisztérikus furcsaság, mint az elfojtott heteroszexualitás, ami olyan sorozatgyilkost teremt, aki szőke lányokon áll bosszút? És hogyhogy nem képes felfogni azt, amit Andrew meg akart értetni vele? A felvezetés, a részletekbe menő utalások, a nyilvánvaló hazugság az állítólagos nimbini szemtanúról, aki látta White–ot – lehet, hogy mind azt a célt szolgálták, hogy elszakadjon végre White–tól és felfogja, amit fel kéne? 186

Andrew maga gondoskodott arról, hogy hozzá kerüljön az ügy és hogy egy külföldivel dolgozhasson együtt, akiről azt gondolta, hogy befolyásolni tudja majd. De miért nem állította meg ő maga Ottó Rechtnagelt? Miféle kötelék volt kettőjük között, hogy Harryra is szükség volt közvetítőnek? Szeretők voltak? Ottó szerelmi bánatának Andrew volt a tárgya? És ha így is volt, miért pont akkor ölte meg Ottót, amikor éppen el akarták kapni? Talán Andrew–nak más terve volt? Egy olyan terv, amivel úgy állította volna meg a bohócot, hogy ne derüljön ki róluk, hogy szeretők voltak? Például az, hogy helyette Harry gyanúsítja meg Ottó Rechtnagelt, azután rendeznek egy gyors letartóztatást amelynek során Andrew „önvédelemből” vagy „menekülési kísérlet”–re hivatkozna lelövi Ottót. De miután Andrew kórházban volt, amikor megoldották az ügyet, az események felgyorsultak és az eredeti tervet nem lehetett kivitelezni. – Adj nekem két napot – ezt kérte. Harry hosszan ízlelgette ezt a lehetőséget, de valahogy nem volt a fogára való. Harry elhessegetett egy részeg nőt, aki le akart ülni mellé. De miért ölte meg magát Andrew a gyilkosság után? Hiszen ki sem derült volna, hogy ő tette. Vagy mégis? A világosító látta őt, Harry tudott az Ottóhoz fűződő barátságáról és alibije sem lett volna a gyilkosság időpontjára. Úgy tűnt, tényleg itt az ideje a stáblistának. A fenébe is, nem! Harry nagy nehezen elfogadta azt a lehetőséget, hogy Andrew esetleg valóban azt tervezte, hogy egy balszerencsés őrizetbe vétel során lelövi Ottót. Egy olyan letartóztatás, amit Ottó túlél, elkerülhetetlenül egy hosszadalmas bírósági eljáráshoz vezetett volna, az ehhez kapcsolódó médiafelhajtásról nem is beszélve. Andrew azt kockáztatta volna, hogy minden nyilvánosságra kerül. Olyan szalagcímekkel, mint „Fekete nyomozó a sorozatgyilkos ex– szeretője”, és szép, nagy képekkel illusztrálva. És az sincs kizárva, hogy Andrew–t bűntudat gyötörte, amiért nem állította meg Ottót korábban, és ezért olyan büntetést szabott ki magának, amit az ausztrál törvények nem mérhettek rá – halált.

187

Egy tanúk nélküli, megrendezett lövöldözés működhetett volna, ám egy valódi gyilkosság megúszása már egészen más tészta. Harry gyomrában dühödt morgás támadt. Andrew–nak számtalan lehetősége lett volna arra, hogy még azelőtt leszámoljon Ottóval, hogy Harry és a többiek figyelme ráirányult. Ráadásul az sem illik igazán a képbe, hogy egy olyan városban, ahol majdhogynem mindenkit melegnek tekintenek addig, amíg be nem bizonyítja az ellenkezőjét, valaki azért darabolja fel az exét, hogy elrejtse szexuális elhajlását. És hogy passzol az a képbe, hogy utána magát is megölte? Harry kezdődő fejfájása mostanra hasogatássá erősödött, úgy érezte magát, mintha valaki üllőnek használná a koponyáját. A szikraeső mögött megpróbált egy gondolatmenetre koncentrálni, de folyton újabb gondolatok jöttek, amelyek félrelökték az előzőeket. Talán mégiscsak McCormacknek van igaza, és egyszerűen csak egy túl meleg nap volt ez egy agyonnyúzott lélek számára. Harry nem akart az egyéb lehetőségekkel foglalkozni. Nem akarta végiggondolni hogy Andrew Kensingtonnak talán lényegesen több rejtegetnivalója volt, hogy sokkal nagyobb dolgok elől menekült, mint attól, hogy néhanapján nem vetette meg a szőrös férfilábakat sem. Az asztalra árnyék vetődött, Harry felpillantott. A pincér feje épp eltakarta a fényt, a sziluettből Harry mintha Andrew kékesfekete nyelvét látta volna kilógni. – Hozhatok még valamit, uram? – Láttam, hogy van egy Black Snake nevű ital... – Jim Beam és kóla. Odalenn a gyomrában egyre vadabbá vált a csaholás. – Remek. Hozzon nekem egy dupla Black Snake–et kóla nélkül. Harry eltévedt. Előtte lépcső nyújtózott, mögötte víz és még több lépcső. A káosz egyre fokozódott, a vitorlások csúcsai ide–oda imbolyogtak odakinn az öbölben, neki pedig fogalma sem volt arról, hogy kötött ki ezeken a lépcsőkön. Úgy döntött, felfelé indul el. – Felfelé a legjobb – mondogatta az apja is mindig. Nem volt zökkenőmentes az út, de a házfalaknak támaszkodva felküzdötte magát a lépcső tetejére. Egy táblán a Challis Avenue felirat állt, ami nem mondott neki semmit, ezért egyenesen továbbment. Megpróbálta megnézni az óráját, de nem találta. Az 188

utcák sötétek voltak és csaknem teljesen kihaltak, úgyhogy arra jutott, hogy elég későre járhat. Amikor egyszer csak még több lépcsővel találta szemben magát, úgy döntött, hogy mára elég lesz a lépcsőzésből és befordult jobbra a Macleay Streetre. Jó ideje úton lehetett már, mert a talpa égett a kutyagolástól. De az sincs kizárva, hogy futott. A nadrágja bal térdén húzódó repedés mindenesetre egy nagyobb esésre utalt. Több bárt és éttermet is elhagyott már, de mind zárva volt. Igaz, hogy késő van, de kizárt, hogy ne lehetne egy italhoz jutni egy többmilliós nagyvárosban. Kilépett a járda szélére, és leintett egy kivilágított, sárga taxit. Az autó lefékezett, de a sofőr aztán meggondolta magát és továbbhajtott. A fenébe, ezek szerint elég mocskosul nézhetek ki, nevetgélt magában. Valamivel feljebb már egyre több emberrel találkozott az utcán, s nőtt az autózúgásból, zenéből, emberi hangokból összeálló lárma is, és amikor a következő sarokhoz ért, már azt is tudta, merre jár – egyenesen a Kings Crossra jutott. A Darlinghurst Road feküdt előtte pislogó fényeivel és megnyugtatóan ismerős lármájával. A lehetőségek egész tárháza tárult fel. Az első bárba ugyan nem engedték be, de egy kis kínai bódéban végre hozzájutott a whiskyjéhez, amit egy nagy műanyag pohárban szervíroztak neki. A helyiség szűk volt és sötét, a játékgépek pedig kibírhatatlanul csörömpöltek, úgyhogy miután legurította az italt, újra nekivágott az utcának. Az elsuhanó autókat bámulva erősen megkapaszkodott egy oszlopban és próbált az agyából elhessegetni egy halvány emléket, amely szerint az este folyamán egyik–másik bárban összehányta a padlót. Ahogy ott ácsorgott, érezte, hogy valaki megérinti a hátát. Megfordult és egy nagy, vörös szájjal találta szemben magát. – Hallottam, mi történt Andrew–val. Nagyon sajnálom – mondta a száj, amelyből hiányzott az egyik szemfog, majd újra rágózni kezdett. Sandra volt az. Harry válaszolni próbált, de valami történhetett a kiejtésével, mert Sandra értetlenül bámult vissza rá. – Szabad vagy most? – kérdezte végül a nőtől. Sandra elnevette magát. – Igen. De nem hinném, hogy te bármire is képes lennél. – Miért, ez feltétel? – nyögte ki nagy nehezen Harry. Sandra 189

körülnézett. Harry mintha egy fényes zakót látott volna megvillanni a szeme sarkából. Teddy Mongabi nem járhatott túlságosan messze. – Idehallgass, nekem dolgoznom kell. Jobb lenne, ha most hazamennél, kialudnád magad, és holnap majd beszélgetünk kicsit. – Tudok fizetni – mondta Harry, és elkezdte előrángatni a pénztárcáját. – Tedd el! – szólt rá Sandra, és visszanyomta a tárcát Harry zsebébe. – Rendben, elkísérlek, de fizetned kell majd valamennyit. De nem itt, világos? – Menjünk a szállodába. Itt lakom a következő sarkon a Crescent Hotelben – mondta Harry. Sandra megvonta a vállát. – Nem bánom. Útközben megálltak egy italboltnál, ahol Harry szerzett két üveg Jim Beamet. Amikor odaléptek a recepcióhoz, a Crescent Hotel éjszakai portása tetőtől talpig végigmérte Sandrát. Nagyon úgy tűnt, mintha mondani szeretne valamit, de Harry megelőzte. – Még soha nem látott beépített ügynököt? A portás, egy öltönyös, fiatal ázsiai, bizonytalanul elmosolyodott. – Nos, akkor felejtse is el, hogy látta és adja ide a kulcsomat. Dolgunk van odafönn. Harry nem vett volna rá mérget, hogy a portást a magyarázat győzte meg, a kulcsához mindenesetre sikerült hozzájutnia. Fenn a szobában Harry kitárta a minibár ajtaját és az összes alkoholt tartalmazó üveget a dohányzóasztalra rámolta. – Ez az enyém – markolt fel egy miniatűr Jim Beames üveget. – A többi a tied lehet. – Te aztán tényleg nagy whisky–rajongó lehetsz – jegyezte meg Sandra, és kinyitott egy doboz sört. Harry meghökkent arccal bámult rá. – Azt mondod? – kérdezte. – A legtöbben általában többfélével mérgezik magukat. A változatosság gyönyörködtet, nem igaz? – Tényleg? Te iszol? Sandra habozott. – Valójában nem. Próbálom abbahagyni. Fogyókúrázom. – Valójában nem – ismételte meg Harry. – Akkor nem is tudod, miről beszélsz. Láttad a Las Vegas, végállomást Nicolas Cage–dzsel? – Mit? – Hagyjuk. Egy alkeszról szól, aki úgy dönt, hogy halálra issza magát. Eddig még értem is. Viszont az a probléma, hogy a pasas bármit megiszik. Gint, vodkát, whiskyt, bourbont, brandyt... bármit. És ez oké is, ha az embernek nincs más választása. De ez a pasas Las Vegas legjobb italboltjában ácsorog, tele van pénzzel, viszont nincs egyetlen ital 190

sem, amit jobban szeretne, amint a többit. Egyetlen kicseszett kedvence sincs! Még soha nem találkoztam olyan alkoholistával, akinek tökmindegy lett volna, hogy mit iszik. Ha egyszer megtalálod a mérgedet, akkor kitartasz mellette, nem? És még Oscar–díjra is jelölték érte! Harry hátrahajtott fejjel legurította a miniatűr üveg tartalmát, majd kinyitotta az erkélyajtót. – És mi lett a vége? – kíváncsiskodott Sandra. – Halálra itta magát – felelte Harry. – Úgy értem, megkapta az Oscar–díjat? – Vedd ki az egyik üveget a táskából és gyere ide. Szeretném az erkélyen üldögélve a várost nézni. Épp déjá vu érzésem van. Sandra fogta az üveget meg két poharat, és hátát a falnak döntve leült Harry mellé. – Felejtsük el egy pillanatra, hogy ez az ördögfi mit csinált életében. Koccintsunk Andrew Kensingtonra! – Harry megtöltötte a poharakat. Egy darabig csendben kortyolgatták az italukat. Azután Harry nevetni kezdett. – Vegyük például ezt a pasast a The Band–ből, Richard Manuelt. Komoly problémái voltak, nemcsak az alkohollal, hanem... nos, magával az élettel is. Végül nem bírta tovább és felakasztotta magát egy hotelszobában. A házában aztán kétezer üveget találtak, mindet egy és ugyanazon márkából – Grand Marnier. Csak ezt. Érted? Egy kicseszett narancslikőr! De ő legalább megtalálta a maga anyagát. Nicolas Cage – bah! Micsoda világban élünk... Azzal a Sydney fölött szikrázó csillagos ég felé intett, és tovább ittak. Harry szeme lassan lecsukódott, Sandra pedig az arcára simította a kezét. – Figyelj csak, Harry, vissza kell mennem dolgozni. Azt hiszem, ideje ágyba bújnod. – Mennyibe kerül egy egész éjszaka? – Harry újratöltötte a poharát. – Nem hiszem, hogy... – Maradj itt. Iszunk, aztán majd csináljuk. ígérem, gyorsan elmegyek – vihogott Harry. – Nem, Harry Most megyek. – Sandra felemelkedett és összefont karral megállt. Harry is feltápászkodott, de azonnal el is vesztette az egyensúlyát és hátratántorodott a korlát felé, Sandrának épp idejében sikerült megragadnia a karját. Harry a nő vékonyka válla köré fonta a karját, rátámaszkodott és ezt 191

suttogta: – Nem tudnál egy kicsit vigyázni rám, Sandra? Csak ma éjjel. Andrew kedvéért. Ugyan, miket beszélek? Az én kedvemért. – Teddy már biztosan tudni akarja, hogy hová... – Teddy megkapja a pénzét és befoghatja. Kérlek! Sandra habozott, de aztán felsóhajtott: – Legyen. De előbb vegyük le ezeket a rongyokat, Mr Holy. Bevonszolta Harryt az ágyhoz, lehúzta róla a cipőt és a nadrágot. Csodával határos módon az inget sikerült Harrynak magának kigombolnia. Sandra egy mozdulattal kibújt a fekete miniruhából. Így pucéran még vékonyabbnak tűnt, váll – és csípőcsontja majd átfúrta a bőrét, a bordái élesen kirajzolódtak apró mellei alatt. Amikor a villanykapcsolóhoz lépett, Harry látta, hogy a hátát és a combja hátsó oldalát két foltok borítják. Azután lefeküdt Harry mellé és végigsimította szőrtelen mellkasát és hasát. Sandrának enyhe izzadság – és fokhagymaszaga volt. Harry a plafonra meredt. Meglepte, hogy ebben az állapotban egyáltalán még képes bármilyen szagot is felismerni. – A szag – kérdezte a tiéd vagy azoké a férfiaké, akikkel ma éjjel együtt voltál? – Gondolom, mindkettő – válaszolta Sandra. – Nagyon zavar? – Nem – válaszolta Harry anélkül, hogy biztos lett volna benne, hogy a nő a szagra vagy a férfiakra értette a kérdést. – Nagyon részeg vagy, Harry, nem muszáj... – Nézd csak – szakította félbe Harry, majd megragadta a nő meleg, nyirkos kezét és a lába közé húzta. Sandra elnevette magát. – A mindenit. Pedig az anyám mindig azt mondta, hogy a részeges pasiknak csak a szája nagy. – Nálam ez pont fordítva van – mondta Harry. – Az alkohol megbénítja a nyelvem, de felpumpálja a farkamat. Ez az igazság. Nem tudom, hogy lehetséges, de mindig is így volt. Sandra föléguggolt, félrehúzta a vékony bugyit és minden további fecsegés nélkül magába vezette Harryt. Harry nézte, ahogy a nő föl– le mozog rajta. Sandra viszonozta a pillantását, egy picit elmosolyodott, de aztán elfordította a tekintetét. Az a fajta mosoly volt, amit a villamoson kap az ember, amikor véletlenül túl hosszan találkozik a pillantása valaki máséval. Harry behunyta a szemét, és az ágy ütemes nyikorgását hallgatva megállapította, hogy az érzékenység, ami miatt, ahogy Sandrának 192

ígérte is, általában hamar elment, most nincs sehol. Sandra állhatatosan dolgozott tovább, miközben Harry gondolatai előkúsztak a takaró alól, majd az ágyat elhagyva kiszálltak az ablakon. Ő pedig már a feje tetejére állított csillagos ég alatt úszott a tenger fölött, míg el nem jutott egy partig, amit fehér sáv szegélyezett. Ahogy közeledett, látta, hogy egy homokos tengerpart az, amit nyaldosnak a hullámok. Amikor még közelebb ért, azt is látta, hogy egy város az, ahol járt már azelőtt, és hogy a strandon egy ismerős lány fekszik a homokban. A lány aludt, úgyhogy óvatosan ért földet mellette, nehogy felébressze. Azután ő is leheveredett és behunyta a szemét. Amikor felébredt, a nap már majdnem lenyugodott, ő pedig egyedül volt. Mögötte a parti sétányon emberek mozogtak, akik szintén ismerősnek tűntek neki. Némelyikükre mintha filmekből emlékezett volna. Voltak, akik napszemüveget viseltek és a túloldalon emelkedő hatalmas szállodák előtt pici, vézna kutyákat vezettek pórázon. Harry lesétált a vízhez és éppen bele akart gázolni, amikor észrevette, hogy tele van szakállas medúzával. A víz felszínén lebegtek és hosszú, vörös tapogatóikat nyújtogatták, és ő ezekben a puha, zselészerű tükrökben arcok körvonalait sejtette. Egy hajó zúgott el mellettük. Egyre közeledett, Harry pedig hirtelen felriadt. Sandra rázta föl. – Van kinn valaki! – suttogta. Harry hallotta, hogy kopogtatnak. – Ez a szarházi recepciós! – morogta, majd kiugrott az ágyból és egy párnát tartva az ágyéka elé kinyitotta az ajtót. Birgitta volt az. – Szia! – mondta a lány, de a mosolya megdermedt, amikor észrevette Harry elkínzott arckifejezését. – Mi az? Valami baj van, Harry? – Igen – válaszolta Harry. – Valami baj van. – A feje úgy hasogatott, hogy minden egyes érverésnél elsötétült előtte a világ. – Hogyhogy itt vagy? – Nem hívtak. Csak vártam, aztán végül hazatelefonáltam, de nem vették fel a kagylót. Valószínűleg félreértették az időpontot és akkor hívtak, amikor dolgoztam. Tudod, a nyári időszámítás miatt, biztosan elnézték az időeltolódást, tipikus papa. Birgitta hadarva beszélt, miközben igyekezett úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy szálloda folyosóján 193

ácsorog az éjszaka közepén és hétköznapi dolgokról csacsog egy pasassal, akinek láthatólag esze ágában sincs beengedni őt a szobájába. Csak álltak és nézték egymást. – Van nálad valaki? – kérdezte a lány. – Igen – felelte Harry. A lánytól kapott pofon hangja a száraz faág reccsenéséhez hasonlított. – Te részeg vagy!– futották el Birgitta szemét a könnyek. – Birgitta, figyelj... Harryt olyan erővel érte a lökés, hogy hátratántorodott a szobába, Birgitta pedig utánament. Sandra ekkorra már visszahúzta magára a ruhát és épp az ágyon ülve próbálta felvenni a cipőjét. Birgitta úgy görnyedt össze, mintha hirtelen gyomorgörcs jött volna rá. – Te kurva! – sikoltotta. – Talált – válaszolta Sandra szárazon. Bár lényegesen higgadtabban vette az eseményeket, mint a másik kettő a szobában, láthatólag nem kívánt tovább itt időzni. – Fogd a cuccaidat és tűnés! – kiabálta Birgitta sírástól elcsukló hangon, és a széken heverő táskát Sandra felé hajította. A táska, tartalmát szanaszét szórva, az ágyon landolt. Harry meztelenül és kissé imbolyogva ácsorgott a padlón és elképedve konstatálta, hogy hirtelen egy palotapincsi termett az ágyon. A szőrös kis akármi mellett egy hajkefe, egy cigarettásdoboz, egy kulcscsomó, egy zöldesen fénylő kövecske és a legszélesebb óvszerkínálat hevert, amit Harry valaha látott. Sandra megadóan a plafonra emelte a tekintetét, majd nyakon ragadta a palotapincsit és visszatömködte a táskájába. – Akkor már csak a dohány van hátra, édes – mondta. Mivel Harry nem mozdult, Sandra felnyalábolta a nadrágját és kihúzta a zsebéből a pénztárcát. Birgitta leroskadt egy székre, és egy pillanatig csak Sandra halk, megfontolt számolása és Birgitta fuldokló zokogása hallatszott. – Akkor én meg is volnék – mondta Sandra elégedetten, és már el is tűnt az ajtóban. – Várj! – kiáltott utána Harry. De az ajtó már becsapódott. – Várj?! – meredt rá Birgitta. – Azt mondtad neki, hogy várjon? – sikoltotta és felugrott a székről. – Te rohadt kurvapecér, te undorító, részeg disznó. Nincs jogod... 194

Harry megpróbálta a lány köré fonni a karját, de Birgitta lerázta magáról. Úgy álltak egymással szemben, mint két birkózó. Birgitta úgy festett, mintha valamiféle transzban lenne: a szeme csillogott és szinte sütött belőle gyűlölet, a szája széle remegett a haragtól. Harry arra gondolt, hogy ha módja lenne rá, a lány most habozás nélkül megölné. – Birgitta, én... – Akkor idd magad halálra és takarodj az életemből! – fordult sarkon a lány és kiviharzott. Az egész szoba beleremegett, amikor becsapta maga mögött az ajtót. Megszólalt a telefon. A recepció volt az. – Mi folyik ott, Mr Holy? A szomszéd szobából letelefonált egy hölgy, hogy... Harry letette a kagylót. Hirtelen iszonyatos düh fogta el, és indulatosan körülnézett a szobában, hogy mit tehetne tönkre. Felkapta a whiskysüveget az asztalról, és már lendítette, hogy a falhoz csapja, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Az önuralmat életünk végéig gyakorolnunk kell, gondolta, azután kinyitotta az üveget és a szájához emelte. Kulcszörgés hallatszott, majd Harry arra riadt fel, hogy kinyílik az ajtó. – Nem kértem szobaszervizt, kérem, jöjjön vissza később! – bömbölte Harry a párnába. – Mr Holy, a szálloda vezetőségének nevében jöttünk. Harry megfordult. Két öltönyös figura lépett be a szobába. Nem keltettek különösebben határozott benyomást, ahogy az ágytól tisztes távolságban lecövekeltek. Harry egyikükben az éjszakai recepcióst ismerte fel. A másik folytatta: – Ön megszegte a szálloda házirendjét, ezért sajnálattal arra kell kérnem, hogy a lehető leggyorsabban rendezze a számláját és hagyja el a hotelt, Mr Holy. – A szálloda házirendjét? – Harry érezte, hogy pillanatokon belül hányni fog. Az öltönyös megköszörülte a torkát. – Egy hölgyet hozott fel a szobájába, akiről azt gyanítjuk, hogy... öhm, prostituált volt. Majd az éjszaka kellős közepén felverték a fél folyosót a lármázásukkal. Ez egy köztiszteletben álló szálloda, ezért őrizkednünk kell az ilyesfajta eseményektől. Ezt bizonyára ön is megérti, Mr Holy. Harry mormolt valamit válaszképpen, majd a hátára fordult. 195

– Rendben, Mr Szállodavezetőség–nevében. Ma úgyis elutazom. Hagyjanak aludni, aztán kijelentkezem. – Azt már órákkal ezelőtt meg kellett volna tennie, Mr Holy – jegyezte meg a recepciós. Harry az órájára hunyorgott. Negyed három volt. – Próbáltuk felébreszteni. – A gépem... – nyögte Harry, és megpróbált kikecmeregni az ágyból. A második próbálkozása sikerrel járt, szilárd talajt érzett a lába alatt és felemelkedett. Megfeledkezett róla, hogy meztelen, a két szállodai alkalmazott pedig ijedten hőkölt hátra az eléjük táruló látványtól. Azután forogni kezdett vele a világ, a szoba bukfencezett párat körülötte, ő pedig visszarogyott az ágy szélére és hányni kezdett.

BUBBUR 14. Egy recepciós, két kidobóember és egy Speedy nevű pasas A Bourbon & Beef pincére érintetlenül vette el az Eggs Benedictet az asztalról és együttérző pillantást vetett a vendégre. A férfi több mint egy hete minden áldott nap betért hozzájuk, hogy megreggelizzen és átlapozza a friss újságokat. Máskor is előfordult, hogy fáradtnak tűnt, de még egyszer sem látta annyira nyúzottnak, mint ma. Ráadásul lassan fél háromra járt, mikor felbukkant. – Nehéz éjszakája volt, uram? A vendég borostás arccal és vörös szemekkel meredt maga elé. Az asztal mellett ott állt a bőröndje is. – Igen, kimerítő volt. Elég sok... dolgom akadt. – Szerencsés fickó. Erre való a Kings Cross. Hozhatok még valamit, uram? – Köszönöm, de el kell érnem a gépemet... A pincér őszintén elszomorodott. Kezdte megkedvelni a nyugodt norvégot, aki bár egy kissé magányosnak tűnt, mindig nagyon barátságos volt és a borravalóval is bőkezűen bánt. – Igen, látom a bőröndöt. Amennyiben ez azt jelenti, hogy egy ideig nem jön hozzánk, akkor engedje meg, hogy a mai reggelire a vendégünk legyen. Biztos benne, hogy nem kér mégis egy bourbont vagy egy Jack Danielst? Útravalónak. A férfi meglepetten bámult 196

rá. Mintha a pincér valami annyira kézenfekvő javaslattal állt volna elő, ami neki magától soha nem jutott volna az eszébe. – Hozzon egy duplát, legyen szíves. A Springfield Lodge tulajdonosát Joe–nak hívták. Kedves, meglehetősen túlsúlyos fickó volt, és lassan húsz éve vezette józan megfontoltsággal a Kings Crosson lévő, kicsi és némileg lepukkant szállodáját, amely semmivel sem volt jobb, vagy rosszabb, mint a negyed többi hasonló árfekvésű hotelje, de a vendégek mégis szinte kivétel nélkül elégedetten távoztak tőle. Ez a már említett barátságosságon kívül annak volt köszönhető, hogy Joe ragaszkodott ahhoz, hogy mielőtt döntenének, a vendégek nézzék meg a szobát, valamint annak, hogy öt dollárt engedett az árból, ha több mint egy éjszakára maradtak. S az sem volt elhanyagolható szempont, hogy többnyire sikerült távol tartania a szállodától a hátizsákos turistákat, az alkoholistákat, a drogosokat és a prostituáltakat. Még az elutasított vendégeknek is nehezünkre esett, hogy ne rokonszenvezzenek Joe–val. A Springfield Lodge–ban ugyanis senkit nem méregettek gyanakvó pillantásokkal, nem utasítottak el nyersen, csupán egy sajnálkozó mosoly kíséretében tudatták vele, hogy pillanatnyilag sajnos nincs szabad szobájuk, de amennyiben a következő héten lemondanak egy foglalást, akkor szívesen látják a kedves vendéget. Joe jó emberismerő volt, gyorsan és biztos szemmel osztályozta a szálláskeresőket, így szinte mindig kiszűrte a bajkeverőket. Csak elvétve fordult elő, hogy rosszul mérte fel, milyen ember áll előtte, s olyankor neki is kijutott a keserű tapasztalatokból. Pontosan ezek a tanulságos esetek suhantak át az agyán, miközben villámgyorsan igyekezett megmagyarázni magának az előtte álló, magas, szőke férfival szembeni ellenérzéseit. Egyszerű, de jó minőségű ruhákat viselt, ami arra utalt, hogy bár távolról sincsenek pénzügyi gondjai, mégis megfontoltan költekezik. Szintén sokat nyomott a latban, hogy külföldi, velük rendszerint kevesebb volt a gond. Ráadásul bőrönd volt nála. A belföldi, hátizsákos turisták általában egyet jelentettek a vad bulikkal és a hiányzó törülközőkkel. 197

Szemügyre vette a bőröndöt: jól meg volt pakolva és nem tűnt túl használtnak, amiből Joe arra következtetett, hogy a gazdája nincs folyton–folyvást úton. Bár a férfi igen borostás volt, a haján látszott, hogy nemrégiben járt fodrásznál. Ezenkívül a körme tiszta volt és ápolt, a pupillája pedig nagyjából normális méretű. Mindezen benyomások és annak dacára, hogy az illető az imént helyezett a pultra egy Visa–kártyát és norvég rendőrtisztként igazolta magát, Joe–nak már a nyelve hegyén volt a „sajnálom, de.. kezdetű mondat. Ugyanis a férfi minden kétséget kizáróan részeg volt. Méghozzá merev részeg. – Igen, jól látja, legurítottam néhány pohárral – szólalt meg a férfi meglepően jó angolsággal, amikor észrevette Joe tétovázását. – Tegyük fel, hogy ámokfutó módjára nekiesem a szobának. Induljunk ki ebből. Szétverem a tévét, a fürdőszobai tükröt és összehányom a szőnyeget. Nem ez lenne az első eset. Ezer dollár elég lesz biztosítéknak? Ezenkívül csak annyira áll szándékomban lerészegedni, hogy ne hangoskodjak, ne zavarjam a többi vendéget és ne mutatkozzak túl sokat a folyosókon vagy a recepción. – Sajnálom, de erre a hétre már megtelt a szálloda. Talán... – Greg, aki ezt a helyet ajánlotta nekem a Bourbon & Beefben, arra kért, hogy adjam át az üdvözletét Joe–nak. Maga az? Joe hosszan nézte a férfit. – Tegyen róla, hogy ne bánjam meg – mondta, és átadta a férfinak a 73–as szoba kulcsát. – Halló? – Halló, Birgitta, itt Harry. Én... – Vendégeim vannak, Harry, most tényleg nem alkalmas. – Csak azt szeretném mondani, hogy nem akartam, hogy... – Figyelj rám, Harry. Nem haragszom és nem történt semmi. Szerencsére megvannak a határai annak, hogy egy pasas, akit csak egy bő hete ismerek, mennyire tud megbántani. Ettől függetlenül örülnék, ha nem keresnél többet. Rendben? – Nos, nem. Igazából nem... – Ahogy már említettem, nem vagyok egyedül, úgyhogy további kellemes itt–tartózkodást, és bízom benne, sikerül épp bőrrel visszajutnod Norvégiába. Minden jót. – Szia. Teddy Mongabi egyáltalán nem örült annak, hogy Sandra az egész éjszakát a norvég rendőrrel töltötte. Valami bajt szimatolt. Amikor a 198

rogyadozó térddel és lógó karokkal közeledő férfit megpillantotta a Darlinghurst Roadon, az első gondolata az volt, hogy gyorsan eltűnik a tömegben. De mivel túlságosan furdalta az oldalát a kíváncsiság, végül karba tett kézzel a dülöngélő rendőr útjába állt. A férfi megpróbálta kikerülni, ám Teddy vállon ragadta és maga felé fordította. – Nem is üdvözli a barátját, haver? A másik üveges tekintettel bámult rá. – A strici... – mondta kifejezéstelenül. – Remélem, Sandra megfelelt az elvárásainak, biztos úr. – Sandra? Lássuk csak... Sandra csodás volt. Hol van most? – Szabadnapja van. De talán valami másra elcsábíthatom, biztos úr. A rendőr tett egy lépést oldalra, hogy visszanyerje az egyensúlyát. – Biztosan, biztosan. Gyerünk, maga strici. Csábítson el! Teddy nevetett. – Erre, biztos úr! – Azzal letámogatta a részeg rendőrtisztet a klubba vezető lépcsőn, és leültette az egyik asztal mellé. Csettintett, mire egy lengén öltözött hölgy ugrott oda hozzájuk. – Hozz két sört, Amy. És szólj Claudiának, hogy táncoljon nekünk. – A következő előadás csak nyolckor kezdődik, Mr Mongabi. – Akkor nevezzük ezt extra előadásnak. Gyerünk, Amy! – Máris, Mr Mongabi. A rendőr arcán bugyuta vigyor terült el. – Tudom, ki jön most – mondta. – A gyilkos. A gyilkos jön. – Ki? – Nick Cave. – Nick kicsoda? – És az a szőke énekesnő. Biztosan ő is parókát visel. Figyeljen... A diszkózenét lehalkították, a rendőr pedig a levegőbe emelte mindkét mutatóujját, mintha egy láthatatlan szimfonikus zenekart akarna dirigálni, de a zene egyelőre váratott magára. – Hallottam, mi történt Andrew–val – mondta Teddy. – Borzalmas. Egyszerűen borzalmas. Ha jól értettem, felakasztotta magát. Most mondja meg, egy ilyen életvidám embert mégis mi a fene visz rá, hogy... – Sandra parókát hord – közölte a rendőr. – Kiesett a táskájából. Ezért nem ismertem fel, amikor idelenn találkoztam vele. Igen, pontosan itt! Andrew–val ott ültünk, annál az asztalnál. Az első napokban láttam néhányszor a Darling Streeten, de akkor parókát viselt. Világosszőke parókát. Miért nem hordja már? – Á, 199

szóval a biztos úr a szőkéket preferálja. Akkor azt hiszem, van valami, ami tetszeni fog... – Miért? Teddy megvonta a vállát. – Sandra? Ja, igen. Néhány nappal ezelőtt egy fickó eléggé megszorongatta. Sandra azt állította, hogy a paróka miatt volt, ezért úgy döntött, egy darabig nem fogja hordani. Ha netán újra felbukkanna, tudja. – Ki volt az? – Nem tudom, biztos úr. És ha tudnám, sem árulnám el. A mi szakmánkban a diszkréció elengedhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy maga is megérti. Sajnos, elég rossz a névmemóriám, hogy is hívják? Ronny? – Harry. Beszélnem kell Sandrával. – A rendőr megpróbált feltápászkodni, s közben majdnem kiütötte a tálcát Amy kezéből, aki épp ekkor ért oda az asztalukhoz a két sörrel. – Hol van? Megvan a telefonszáma, strici? – hajolt a rendőr nehézkesen az asztal fölé. Teddy elhessegette Amyt az asztaltól. – A lányok címét vagy telefonszámát elvből nem adjuk meg a kuncsaftoknak. Pusztán biztonsági okokból. Gondolom, ez érthető. – Teddy azon bosszankodott, hogy miért nem hallgatott inkább az első megérzésére és tartotta magát távol a részeg és egyre fárasztóbb norvégtól. – Értem. A számot! Teddy elmosolyodott. – Ahogy már mondtam, nem ad... – Most! – Harry megragadta a fényes, szürke öltöny gallérját és whiskyvel elegy hányásszagot zúdított Teddyre. A hangfalakból behízelgő hegedűszó kúszott elő. – Háromig számolok, biztos úr. Ha addig nem enged el, kénytelen leszek szólni Ivannak és Geoffnak. Ami azt jelenti, hogy irány a hátsó ajtó és a friss levegő. Valamint a hátsó ajtótól levezető húsz, igen meredek lépcsőfok. Harry elvigyorodott és még erősebben kapaszkodott Teddy gallérjába. – Meg akar ijeszteni, maga mocskos strici? Nézzen rám. Olyan részeg vagyok, hogy az égvilágon semmit sem fogok érezni belőle. I’m fuckin’ indestructable, man15 Geoff! Ivan! A bár hátsó részét beborító árnyékban mozgás támadt. Amikor Harry odafordult, Teddy egy mozdulattal kiszabadította magát a szorításából. Azután meglökte Harryt, aki hátratántorodott, majd a székét és a szomszédos asztalt is magával sodorva nagy robajjal a földön landolt. Azután ahelyett, hogy feltápászkodott volna, a földön fekve vigyorgott Geoffra és Ivanra, akik kérdő pillantással fordultak Teddy felé. 200

– Dobjátok ki a hátsó ajtón – mondta Teddy, majd figyelte, ahogy a két izomkolosszus felnyalábolja a rendőrt, és egyikük széles, fekete szmokingos vállára dobják, mint valami rongybabát. – Egyszerűen nem értem, mi üt néha az emberekbe – jegyezte meg Teddy, és megigazította gyűrődésmentes öltönyének gallérját. Ivan előrement és kinyitotta az ajtót. – Ez a nyomorult meg mi a fenét nyelhetett be? – morfondírozott Geoff. – Szabályosan rázkódik a röhögéstől. – Mindjárt meglátjuk, meddig fog röhögni – mondta Ivan. – Tedd ide. Geoff óvatosan a földre csúsztatta Harryt, aki enyhén imbolyogva megállt előttük. – Tud titkot tartani, miszter? – kérdezte Ivan szégyenlős mosollyal és a padlót kezdte tanulmányozni. – Tudom, hogy tipikus rosszfiús közhely, de én gyűlölöm az erőszakot. Geoff vihogni kezdett. – Maradj már, Geoff, tényleg így van. Kérdezd csak meg a cimboráimat. Ők majd megmondják, hogy tényleg nem bírom. Nem tudok aludni és teljesen magam alá kerülök tőle. A világ így is épp elég kemény egy ilyen balféknek, felesleges még szarabbá tennünk azzal, hogy egymás kezét és lábát törjük, nincs igazam? Szóval most menj haza, és ne csináljunk nagyobb balhét, ha nem muszáj, oké? Harry bólintott és a zsebeiben kotorászott valami után. – Bár ma este éppenséggel pont te voltál a rosszfiú – mondta Ivan. – Te! Azzal a mutatóujjával megbökte Harry mellkasát. – Te! – ismételte meg és ezúttal valamivel erősebbet bökött. A szőke rendőr vészjósló imbolygásba kezdett. – Te! Harry ekkor már a sarkán billegett, karjával pedig a levegőben hadonászott. Nem fordult hátra, hogy felmérje, mi van mögötte, de úgy tűnt, tudja mi vár rá. Az arcán széles mosoly terült el, amikor ködös pillantása találkozott Ivanéval. Azután hátrazuhant, és hangosan felnyögött, amikor a háta és a nyaka az első lépcsőfokkal találkozott. A lefelé vezető út további részében egyetlen hangot sem hallatott. Joe hallotta, hogy valaki a bejárati ajtót kaparássza, majd az új vendég összegörnyedt sziluettjét felismerve megállapította, hogy megint hibát követett el. Amikor kinyitotta az ajtót, a férfi egyenesen rázuhant. Ha Joe súlypontja nem lett volna olyan alacsonyan, mind a ketten a padlón kötöttek volna ki. Joe a nyaka köré vonta a férfi karját és a recepcióspult mögötti székhez 201

támogatta, majd alaposabban szemügyre vette. A szőke alkoholista már a bejelentkezéskor sem nyújtott különösebben kellemes látványt, mostanra azonban egyenesen borzalmasan festett. Az egyik könyökéről jókora darabon lehorzsolta a bőrt, úgy, hogy a csupasz hús vörösen és fehéren villant elő, az egyik orcája feldagadt, az orrából pedig mocskos nadrágjára csöpögött a vér. Az inge elszakadt és minden egyes levegővételnél csúnyán hörgött. De legalább még lélegzett. – Mi történt? – kérdezte Joe. – Legurultam egy lépcsőn. Nincs semmi baj, csak le kell dőlnöm egy kicsit. Joe nem volt orvos, de a férfi hörgéséből arra következtetett, hogy egy–két bordája biztosan eltört. Fertőtlenítőkrémet és sebtapaszt keresett elő, ideiglenesen összefoltozta a vendég legcsúnyábbnak tűnő részeit és vattacsomót tömködött az orrába. A férfi csak a fejét rázta, amikor Joe fájdalomcsillapítót próbált belédiktálni. – A fájdalomcsillapító a szobámban van – dünnyögte. – Jobb lenne, ha egy orvos is megnézné. – mondta Joe. – Én... – Nem kell orvos. Néhány óra és rendbe jövök. – Ez a hörgés elég rosszul hangzik. – Mindig is ilyen volt. Asztma. Két óra alvás, és már itt sem vagyok. Joe felsóhajtott. Tudta, hogy most készül elkövetni a kettes számú hibát. – Felejtse el. Többre van szüksége néhány óránál. Arról meg végképp nem maga tehet, hogy ebben a városban ilyen átkozottul meredek lépcsők vannak. Majd reggel meglátjuk, hogy van. Betámogatta a vendéget a szobájába, lefektette az ágyra és megszabadította a cipőjétől. Az asztalon három üres és két bontatlan Jim Beam–es üveg állt. Joe absztinens volt, de elég élettapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy tudja, egy alkoholistával képtelenség vitatkozni. Ezért kinyitotta az egyik üveget és az éjjeliszekrényre állította. A pasas alighanem csillagokat fog látni a fájdalomtól, amikor magához tér. – Crystal Castle, tessék. – Halló, beszélhetnék Margaret Dawsonnal? – Én vagyok az, mondja csak. – Ha bevallja nekem, hogy Evans ölte meg Inger Holtert, segíthetek a fiának. – Micsoda? 202

Kivel beszélek? – Egy baráttal. Bíznia kell bennem, Mrs Dawson, különben a fia elveszett. Érti, amit mondok? A fia ölte meg Inger Holtert? – Mit jelentsen ez? Maga szórakozik velem? Ki az az Inger Holter? – Mrs Dawson, Ön Evans édesanyja. Inger Holternek is voltak szülei. Csak mi ketten segíthetünk a fiának. Ismerje el, hogy ő tette! Hallgasson rám! – Hiszen maga teljesen részeg. Azonnal hívom a rendőrséget. – Mondja meg! – Most leteszem a kagylót. – Mo... Idióta picsa! Amikor Birgitta belépett Alex Tomaros irodájába, a férfi összefonta ujjait a tarkója mögött és hátradőlt a széken. – Ülj csak le, Birgitta. A lány leült a szerény íróasztal előtt álló székre, Alex pedig kihasználta az alkalmat, hogy alaposan végigmérje. Birgitta meglehetősen nyúzottan festett: a szeme körül fekete karikák éktelenkedtek, boldogtalannak tűnt és a szokásosnál is sápadtabb volt. – Néhány nappal ezelőtt kihallgatott egy külföldi rendőr, bizonyos Mr Holy. Ennek során kiderült, hogy mással is beszélt a személyzet tagjai közül, akitől vagy akiktől, hogy is mondjam... hm, bizalmas természetű információkat kapott. Természetesen mindannyian nagyon fontosnak tartjuk, hogy elfogják Inger gyilkosát, azonban szeretném leszögezni, hogy a jövőben az ehhez hasonló kijelentéseket... hm, illojalitásnak fogjuk tekinteni. Gondolom, nem szükséges megemlítenem, hogy egy olyan kemény szakmában, mint a miénk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan embereket alkalmazzunk, akikben nem bízunk meg. Birgitta egy szót sem szólt. – Ma délután idetelefonált egy férfi, és véletlenül éppen én vettem fel a kagylót. Megpróbálta elváltoztatni a hangját, de felismertem az akcentusát. Mr Holy volt az, és téged keresett, Birgitta. Birgitta felkapta a fejét. – Harry? Ma délután? Alex levette a szemüvegét. – Te is tudod, hogy kedvellek, Birgitta, és be kell vallanom, hogy ez a... hm, szivárogtatás egy kissé érzékenyen érintett. Mindig is bíztam abban, hogy idővel jó barátokká válhatunk. Úgyhogy légy szíves, ne légy hülye és ne tedd tönkre az egészet. – Norvégiából 203

telefonált? – Bár úgy lenne, de sajnos, nagyon is helyi hívásnak tűnt. Nagyon jól tudod, Birgitta, hogy nincs rejtegetnivalóm, legalábbis semmi olyasmi, ami ezt az ügyet érintené. És emiatt szaglásznak itt, nem igaz? Ingeren már nem fog segíteni, ha mindenfélét elfecsegsz másoknak. Szóval, megbízhatok benned, kedves Birgitta? – Mégis mit értesz mindenféle alatt, Alex? A férfi meglepett arccal bámult Birgittára. – Azt hittem, Inger elmesélte neked. A kocsikázást. – Miféle kocsikázást? – Munka után. Inger incselkedését biztatásnak véltem, de azután a dolgok egy kissé elharapóztak. Én csak haza akartam vinni, eszemben sem volt megijeszteni, de attól tartok, hogy túlságosan komolyan vette a kis tréfámat. – Fogalmam sincs miről beszélsz, Alex, de őszintén szólva, nem is akarom tudni. Mondott Harry valamit arról, hogy hol van? Vagy hogy visszahív? – Hé, hé, várjunk csak! A keresztnevén szólítod és elpirulsz, ha csak szóba kerül. Mi folyik itt tulajdonképpen? Csak nincs köztetek valami? Birgitta kétségbeesetten tördelte a kezét. Tomaros az asztal fölé hajolt, hogy megsimogassa a haját, de a lány ingerülten félrelökte a kezét. – Hagyd abba, Alex! Egy igazi tuskó vagy, és nem ez az első eset. Ha újra hívna, légy szíves, legyél egy kicsit kedvesebb. És kérdezd meg tőle, hogy hol érem utol, oké? – Azzal felpattant és kiviharzott az irodából. Speedy nem akart hinni a szemének, amikor belépett a Cricket ajtaján. Borroughs csak a vállát vonogatta a pult mögött. – Már két órája ott ül – mondta. – Teljesen részeg. A sarokban lévő törzsasztaluknál az a férfi ült, aki miatt, legalábbis közvetetten, két cimborája is kórházban kötött ki. Speedy megtapogatta vadonatúj 45 ACP kaliberű HK pisztolyát a combjára erősített tokban, majd az asztalhoz indult. A pasas álla a mellkasára bukott, úgy tűnt, elnyomta az álom. Az asztalon egy félig kiürült whiskysüveg állt. – Hé! – ordított rá Speedy. A férfi lassan felemelte a fejét és bárgyún rámosolygott. – Épp téged vártalak – dünnyögte botladozó nyelvvel. – Rossz asztalnál ülsz – közölte vele Speedy. Épp elég dolga volt még az este folyamán, nem engedhette meg magának, hogy erre az idiótára fecsérelje az idejét. Bármikor felbukkanhat egy kuncsaft. – Szeretném, ha előbb elmesélnél nekem valamit – 204

mondta a fickó. – Mégis miért? – Speedy érezte, ahogy a pisztoly a lábához simul. – Mert itt bonyolítod az üzleteidet, és mivel épp az imént léptél be az ajtón, feltételezhetően az összes áru nálad van, vagyis nem szeretnéd, ha itt és most megmotoználak ezek előtt a tanúk előtt. Ne mocorogj. Speedy csak most vette észre a pasas ölében a Hi– Powert, ami jelenleg hanyagul őrá szegeződött. – Mit akarsz tudni? – Hogy milyen gyakran vásárolt nálad Andrew Kensington és mikor járt itt utoljára. Speedy gondolkodni próbált. Rosszul viselte, ha fegyvert fogtak rá. – Diktafon is van nálad, fakabát? A férfi elmosolyodott. – Nyugalom. A fegyverrel ki kényszerített tanúvallomás amúgy sem számít. A legrosszabb, ami történhet, hogy keresztüllőlek. – Oké, oké. Speedy érezte, hogy kiveri a víz. Azt latolgatta, milyen gyorsan éri el a combjára erősített pisztolytáskát. – Ha tényleg igaz, amit hallottam, és a pasas meghalt, akkor már nemigen tud nekem ártani. Óvatos volt, egyszerre csak keveset akart. Hetente kétszer jött és mindig egy zacskónyit vett. Ez volt a bevett rutin. – A múltkori krikettezés előtt hány nappal vásárolt nálad? – Három. Másnap lett volna esedékes a következő. – Előfordult, hogy mástól is vásárolt? – Soha. Ebben biztos vagyok. Hogy úgy mondjam, az ilyesmi bizalmi kérdés. Ráadásul rendőr volt, úgyhogy nem kockáztathatta meg, hogy túlságosan sokakat beavasson. – Ezek szerint, amikor itt járt, szinte már semmi anyag nem volt a birtokában. Néhány nappal később mégis annyira túladagolta magát, hogy ha az a vezeték nem előzi meg, vélhetőleg bele is halt volna. Ez mennyire klappol szerinted? – Végül is kórházba került, ahonnan tutira a narkóhiány miatt lépett le. Fene tudja, talán volt még valamennyi tartalékja. A rendőr fáradtan felsóhajtott. – Igazad van – mondta, majd a zakója belső zsebébe dugta a pisztolyt és megragadta az előtte álló poharat. – Elegem van már ezekből a talánokból! Mi a fenéért nem tudja már valaki egyszer egyértelműen azt mondani, hogy ez és ez így van, és kész. Punktum. Komolyan mondom, egy csomó ember dolgát megkönnyítené.

205

Speedy óvatosan feljebb húzta a nadrágja szárát, de aztán meggondolta magát. – És hová lett a fecskendő? – mormolta maga elé a rendőr. – Mi? – kérdezte Speedy. – A helyszínen nem találtunk semmiféle fecskendőt. Lehet, hogy lehúzta a vécén. Végül is, ahogy te is mondtad: óvatos pasas volt. Még közvetlenül a halála előtt is. – Meghívsz egy pohárra? – ült le Speedy az asztalhoz. – A te májad – vonta meg a vállát a zsaru, és odatolta elé az üveget.

15. Erik Mykland, ejtőernyőzés és egy rokokó szófa Harry keresztülrohant a keskeny sikátorban gomolygó füstön. A zenekar olyan hangosan játszott, hogy minden beleremegett. Kesernyés kénszag terjengett, a felhők pedig olyan alacsonyan lógtak az égen, hogy a fejével szinte végigszántotta őket. A lármából mégis sikerül kiszűrnie egy hangot, egy rémes frekvenciát. Fogak csikorgása és láncok csörgése az aszfalton. Egy kutyafalka rohant a nyomában. A sikátor egyre szűkebb lett. Végül kénytelen volt maga elé emelni a karját, nehogy beékelődjön a magas, vörös falak közé. Felpillantott. A téglaépületeken nyíló ablakokból apró fejek lógtak ki. Kékeszöld színű zászlókat lobogtattak és együtt énekeltek a mindent túlharsogó zenével. – This is the lucky country, this is the lucky country, we live in the lucky country!16 Harry nyáltól fröcsögő csaholást hallott maga mögül. Felordított és elvágódott. Legnagyobb meglepetésére hirtelen minden elsötétült körülötte, és ahelyett, hogy nekicsapódott volna az aszfaltnak, egyszerűen továbbzuhant. Valószínűleg egy gödörbe esett, de vagy Harry zuhant nagyon lassan, vagy a gödör bizonyult nagyon mélynek, mert a zuhanás csak nem akart véget érni. Odafent a zene egyre távolodott, és ahogy a szeme hozzászokott a sötéthez, észrevette, hogy a gödör oldalán is ablakok nyílnak körben, bennük pedig embereket látott. Atyaég, átzuhanok az egész világon, gondolta! – Maga svéd – állapította meg egy női hang. 206

Mire Harry körbepillantott, a zene és a fény is visszatért. Egy téren ácsorgott, éjszaka volt, a háta mögött álló színpadon pedig egy zenekar játszott. Ő maga egy tévéket árusító üzlet kirakata előtt szobrozott, amelyben tucatnyi különféle készülék villogtatta a maga csatornáját. – Maga is az Australian Dayt ünnepli? – kérdezte egy férfihang valami ismerős nyelven. Harry megfordult. A háta mögött egy férfi meg egy nő állt és bátorítóan mosolyogtak. Igyekezett viszonozni a mosolyt, de csak remélni tudta, hogy legalább félig–meddig sikerült. Nem volt túlságosan ura a testének. A szervezete ugyanis fellázadt és jelenleg éppen folyt a harc a látásáért és a hallásáért. Az agya gőzerővel dolgozott azon, hogy rájöjjön, mi is történik éppen. Nem volt egyszerű dolga, mert folyamatosan torz és jórészt abszurd információkkal bombázták. – Mi dánok vagyunk. Engem Poulnak hívnak, ő pedig itt a feleségem, Gina. – És miből gondolják, hogy svéd vagyok? – hallotta Harry a saját hangját. A pár egymásra pillantott. – Az imént magában beszélt, fiatalember. Észre sem vette? A tévét bámulta és közben azon morfondírozott, hogy Alice vajon az egész földgolyón átzuhan–e. És bizony így történt, haha! – Ja, hogy az – válaszolta Harry, miközben fogalma sem volt, miről beszél a másik kettő. – Ez a közelébe se ér a mi Szent Iván– éjünknek, nem igaz? Nevetséges, ami itt folyik. A fellőtt rakétáknak csak a hangja hallatszik, a tűzijátékból az égvilágon semmit nem látni a ködtől. Cserébe viszont jól fel lehet gyújtani vele a toronyházak tetejét. Haha! Érzi a puskapor szagát? A nedvesség miatt ilyen erős. Maga is turista? Harry gondolkodóba esett. Nagyon alaposan körüljárhatta a dolgot, mert mire kiötlötte a választ, a dánok már rég továbbálltak. Visszafordult a kirakatban lévő tévékhez. Az egyik képernyőn lángoló dombok, a másikon tenisz. Évente visszatérő események Melbourne–ben: erdőtűz és az Australian Open – egy fehér ruhás tinédzser milliomos lesz, és közben néhány kilométerrel odébb egy újabb család válik földönfutóvá. Egy másik tévé épp Gru Harlem Brundtlandot mutatta, majd norvég halászhajók és a tenger habjait szántó kékesfekete bálnatestek következtek. És mintha mindez nem lett volna még elég, egy negyedik képernyőn a norvég 207

futballválogatott bukkant fel, amint épp egy fehér mezes csapat ellen játszik. Harrynak rémlett, hogy a Sydney Morning Heraldban olvasott valamit egy Ausztrália, Új–Zéland és Norvégia közötti bajnokságról. Hirtelen Erik „Myggen” Mykland arca bukkant fel a képernyőn, mire Harry hangosan felnevetett. – Te is itt vagy, Myggen? – suttogta a hűvös kirakatüvegnek. – Vagy csak hallucinálok? Mit szólnál egy kis LSD–hez? – Megőrültél? Mégiscsak a fiatalok példaképe vagyok – válaszolta Myggen. – Hendrix is csinálta. Bjørneboe is. És Harry Hole is. Az acid kitisztítja a fejed, Myggen. Sőt, mi több! Segít, hogy olyan összefüggéseket is megláss, amelyek nem is léteznek... – nevetett Harry. Myggen elhibázott egy lövést. – Ja és nyugodtan beszélhetsz egy tévéhez a kirakaton keresztül és még választ is kapsz. Ismered Rod Stewartot? Ő hívott meg erre a kis papírfecnire, aminek hála az agyam most egyszerre képes követni hat tévéprogramot, két dán állampolgárt és egy zenekart. Komolyan mondom, ezt a cuccot már rég legalizálni kellett volna. Te mit gondolsz, Myggen? Az egyik hírműsorban szörfösök bukkantak fel, majd egy síró nő és egy harapásoktól darabokra hullt sárga neoprénruha maradványai kerültek a képernyőre. – Odanézz, Myggen, ez csakis a tengeri szörny lehetett, aki az Akváriumból lógott ki, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Ebéd a szabadban, hehehe. Egy másik csatornán a rendőrség narancssárga kordonszalagja lobogott a szélben egy erdő szélén, miközben műanyag zsákokat szorongató egyenruhások futkostak ide–oda. A képernyőt egy nagy, sápadt arc töltötte be, egy rossz minőségű fotó egy nem túl szép, szőke lányról, aki szomorúan meredt a világba, mintha azon búslakodna, hogy miért nem lehet helyesebb egy kicsit. – Szépség – jegyezte meg Harry. – Furcsa dolgok ezek. Tudtad, hogy... Az egyik nyilatkozó rendőr mögött Lebie sétált át a képen. – A francba! – bömbölte Harry. – A rohadt életbe! – Tenyerével ütögetni kezdte a kirakatüveget. – Hangosítsák fel! Adjanak már rá hangot! Valaki...! A kép ekkor Ausztrália keleti partjának meteorológiai térképére váltott. Harry az üveghez nyomta az orrát és az egyik kikapcsolt készülék monitorján John Belushi arcát látta tükröződni. – Ugye, csak képzelődtem, Myggen? Végül is egy elég 208

erős hallucinogén anyag hatása alatt állok. Myggen egy újabb passzal próbálkozott, de megszerezték tőle a labdát. – Szedd már össze magad. Szedd már össze magad, te szerencsétlen! – Engedjetek be! Beszélnem kell vele... – Menj haza és aludd ki magad. Ennyi részeget... Hé! – Engedj be! Mondtam már, hogy Birgitta barátja vagyok, itt dolgozik a bárban. – Tudjuk, nekünk viszont az a dolgunk, hogy a hozzád hasonlókat távol tartsuk a bártól. Elég érthető voltam, szöszi? – Aú! – Nyughass már végre, különben kénytelen leszek eltörni a karodat... Uhh! Bob! Bob! – Sajnálom, de kezd elegem lenni abból, hogy folyton fogdosnak. Kösz a szép estét! – Mi az, Nickie? Az a fickó volt az? – A picsába! Hagyd, hadd fusson. Egyszerűen kicsavarta magát a kezemből, és beküldött egyet a gyomromba. Segíts felállni, légy szíves. – Ez a város tényleg kezd kifordulni a sarkából. Láttad az esti híradót? Megint megerőszakoltak és megöltek egy lányt. Délután találtak rá a Centennial Parkban. Komolyan azon gondolkodom, hogy visszaköltözöm Melbourne–be. Harry lüktető fejfájással ébredt. A fény égette a szemét, és épp csak sikerült megállapítania, hogy egy gyapjútakaró alatt fekszik, amikor máris az oldalára kellett vetnie magát. Az émelygés heves hullámokban tört rá, és a kőpadlóra hányt. Azután visszazuhant a padra, és miközben az epe a torkát égette, azon a klasszikus kérdésen tűnődött, hogy vajon hol a csudában lehet. A filmszakadás előtti utolsó dolog, amire visszaemlékezett, egy gólya volt, amely szemrehányó tekintettel méregette a Green Parkban. Most egy kör alakú helyiségben feküdt, ahol a falak mentén padok álltak, középen pedig egy nagyobb asztal trónolt. A falakon ásók, gereblyék és egyéb szerszámok lógtak, valamint egy slaug, a padló közepén pedig egy lefolyót látott. A fény néhány koszos, keskeny ablakon át küzdötte be magát és egy vas csigalépcső vezetett fel a következő emeletre. A lépcső alatt egy elektromos fűnyíró állt. Azután a lépcső rázkódni és csikorogni 209

kezdett. Egy férfi jött lefelé. – Jó reggelt, fehér testvérem – mondta egy ismerős, mély hang. – Bár ahogy elnézem, a szokásosnál is fehérebb – tette hozzá, amikor közelebb ért. – Maradj csak fekve. Joseph volt az, a szürke bennszülött – a varjak nemzetségének a tagja. A férfi megnyitott egy csapot a falon, majd fogta a slaugot és felmosta a hányást. – Hol vagyok? – kérdezte Harry. – A Green Parkban. – De... – A kerti lakban. A fűben aludtál, aztán amikor eleredt az eső, behoztalak ide. – De... – Nyugalom. Van saját kulcsom. Ez itt az én második otthonom. – Joseph kinézett az egyik ablakon: – Szép napunk van ma. Harry felpillantott rá. Egy alkoholistához képest meglehetősen buzgónak tűnt. – Már elég régen ismerem a gondnokot, és van egy megállapodásunk – magyarázta Joseph. – Olykor kivesz egy–egy szabadnapot anélkül, hogy értesítené a park kezelőjét. Ilyenkor én gondoskodom mindenről – összeszedem a szemetet, kiürítem a kukákat, levágom a füvet, ilyesmi. Cserébe bevackolhatom magam ide. Néha még ennivalót is hoz nekem. Sajnos, ma épp nem. Harry hiába próbált valamivel többet kinyögni annál, hogy „de”. Joseph viszont beszédes kedvében volt: – Hogy őszinte legyek, jobb szeretem, ha akad valami tennivalóm. Kitölti a napot és a gondolataimat is eltereli. Sőt, néha egyenesen az az érzésem támad, hogy valami hasznosat csinálok. Joseph szélesen elmosolyodott és aprókat bólogatott. Harrynak nem fért a fejébe, hogy ez itt ugyanaz a fickó, aki néhány napja kóma közeli állapotban feküdt odakinn a padon, és egyszerűen nem lehetett szót érteni vele. – Amikor tegnap este megláttalak – mondta Joseph –, alig tudtam elhinni, hogy ugyanaz a fickó vagy, aki néhány nappal ezelőtt színjózanul, egyenes háttal ült a padon és cigarettát adott. Ehhez képest tegnap egyszerűen képtelenség volt szót érteni veled. – Touché – mondta Harry. Joseph eltűnt, majd kisvártatva egy zacskó sült krumplival és egy 210

kólával tért vissza. Nézte, ahogy Harry óvatosan magához veszi az egyszerű, de meglepően hatásos reggelit. – A Coca–Cola előfutárát egy amerikai gyógyszerész találta fel, aki a másnaposság tünetei ellen akart készíteni valamit – mesélte Joseph. – De azt hitte, hogy elhibázott valamit, és nyolc dollárért eladta a receptet. Ha engem kérdezel, nem létezik még egy ilyen hatékony ellenszer. – Jim Beam – közölte Harry tele szájjal. – Igen, a Jim Beamtől eltekintve. Valamint Jacktől, Johnnytól és még néhány másik fickótól. Hehe. Hogy érzed magad? – Jobban. Joseph két üveget állított az asztalra. – Hunter Valley legolcsóbb vörösbora – mondta. – Iszol velem egy pohárral, sápadtarcú? – Hálásan köszönöm, Joseph, de a vörösbor nem éppen az én... Nincs valami másod? Mondjuk, valami barna? – Szerinted nekem itt készleteim vannak? Joseph egy kissé megbántottnak tűnt, amiért visszautasították nagyvonalú ajánlatát. Harry nehézkesen feltápászkodott. Megpróbálta betömni a lyukat az emlékezetén a két esemény közt: ahogy Rod Stewartra szegezi a pisztolyt és amint a szó szoros értelmében egymás nyakába borulva megosztoznak egy kevés LSD–n, de képtelen volt felidézni, mi vezethetett ehhez a hirtelen támadt kölcsönös szimpátiához – természetesen a Jim Beamet leszámítva. Arra viszont tisztán emlékezett, hogy megütötte az Albury ajtónállóját. – Harry Hole, te szánalmas alkoholista – mormolta az orra alatt. Kitelepedtek a kerti lak elé a fűbe. Bár a nap Harry szemébe sütött, és a tegnapi szesz még égette a bőrét, ettől eltekintve nem is érezte rosszul magát. Kellemes szellő fújdogált, ők pedig hanyatt fekve az égen úszkáló vattapamacs felhőket bámulták. – Igazi ugróidő van ma – mondta Joseph. – Eszem ágában sincs ugrálni – válaszolta Harry. – Egészen nyugodtan fogok feküdni, legfeljebb lassú, megfontolt mozdulatokra vagyok hajlandó. Joseph a nap felé hunyorgott. – Nem is olyan ugrálásra gondoltam, hanem amikor fentről ugrasz. Ejtőernyős ugrásra. – Micsoda? Te ejtőernyős vagy? Joseph bólintott. Harry beárnyékolta szemét a tenyerével és felpislogott az égre. – És mi van azokkal a felhőkkel? Nincsenek útban? – Semmi probléma. Ezek cirrusok, fátyolfelhők. Több mint tizenötezer láb magasan vannak. – Egészen elképesztesz, Joseph. 211

Nem mintha lenne bármi fogalmam, milyenek az ejtőernyősök, de az nem igazán fér a képbe, hogy... – Alkoholisták? – Például. – Hehe. Pedig nagyjából ugyanarról szól. – Gondolod? – Voltál már valaha teljesen egyedül a levegőben? Ugrottál már olyan magasságból, hogy úgy érezted, a levegő megpróbál fenntartani, felkap és simogatja a testedet? Joseph már jelentős részét benyakalta az első üveg bornak, és a hangja melegebben csengett. Lelkesen mesélt Harrynak a szabadesés szépségeiről: – Minden érzékedet megnyitja. Az egész tested azt sikoltja, hogy nem tudsz repülni. „Hiszen nincsenek szárnyaim”, üvölti és megpróbálja túlharsogni a levegő zúgását a füled mellett. A tested meg van róla győződve, hogy hamarosan itt a vég és teljes riadót fúj: annyira megnyitja minden érzékedet, amennyire csak lehetséges, abban bizakodva, hogy valamelyik segítségével esetleg találhat valami kiutat a biztos halálból. Az emberi agy a legösszetettebb szerkezet a világon. Mindent regisztrál: a bőr érzékeli, ahogy zuhanás közben emelkedik a levegő hőmérséklete, a füled az egyre növekvő nyomást, és közben minden egyes barázdát és színárnyalatot észreveszel az alattad elterülő tájon. Sőt, még az egyre közeledő bolygó szagát is érzed. És amikor sikerül a halálfélelmedet háttérbe szorítani, akkor egyetlen másodpercen keresztül te magad vagy a saját őrzőangyalod. Negyven másodperc alatt végigélsz egy egész életet. – És ha nem sikerül elűznöd a halálfélelmet? – Nem űzöd el, csak háttérbe szorítod. Muszáj, hogy ott legyen valahol, mint egy éles, tiszta hang, mint egy jeges vízcsepp a bőrön. Az érzékeket nem a zuhanás, hanem a haláltól való rettegés nyitja meg. Úgy kezdődik, mint egy erős lökés, hirtelen meglódul a vér az ereidben, amikor kiugrasz a repülőgépből. Mint amikor beléd fecskendeznek valamit. Azután a szérum belemosódik a véredbe és boldoggá, erőssé tesz. Behunyod a szemedet és azt látod, hogy mint egy gyönyörű, mérges kígyó, ott 212

fekszik a közeledben és téged figyel delejes pillantásával. – Olyan, mintha valami doppingszerről beszélnél, Joseph. – Mert ez tényleg doppingszer! – Joseph ekkorra már vadul gesztikulált. – Pontosan az. Azt kívánod, bár örökké tartana a zuhanás, és ha már ugrottál párszor, észreveszed, hogy egyre nehezebb meghúzni a kioldó zsinórt. Végül rettegni kezdesz attól, hogy egy nap túladagolod magad és nem húzod meg a zsinórt. Ekkor úgy döntesz, abbahagyod az ugrást. Csakhogy rájössz, hogy késő, függővé váltál. Az önmegtartóztatás darabokra hullik benned, az életed értelmetlenül triviálisnak tűnik, és végül újra ott találod magad a pilóta mögötti szűk ülésen szorongva az öreg kis Cessnán, amivel egy örökkévalóságnak tűnik elérni a tízezer láb magasságot, ellenben az összes spórolt pénzed rámegy. Joseph behunyt szemmel beleszimatolt a levegőbe. – Röviden, Harry, ugyanannak a dolognak a két oldaláról van szó. Az élet maga pokol, az alternatíva pedig még annál is rosszabb. Hehe. Joseph feltámaszkodott a könyökére és belekortyolt a borba. – Én egy olyan madár vagyok, aki nem tud többé repülni. Tudod, mi az az emu, Harry? – Egy ausztrál strucc. – Ügyes fiú. Amikor Harry behunyta a szemét, Andrew hangját hallotta. Mert természetesen Andrew feküdt mellette a fűben, ő tartott előadást a fontos és ő locsogott a jelentéktelen dolgokról is. – És a történetet is hallottad, hogy miért nem tud az emu repülni? Harry megrázta a fejét. – Akkor elmesélem neked, Harry. Még az álmok idején az emunak igazi szárnya volt és repülni is tudott. A feleségével egy tó mellett éltek, a lányuk pedig hozzáment Jabiruhoz, a gólyához. Egy nap Jabiru és a felesége halászni mentek. Bőséges fogásuk volt, de fel is faltak szinte mindent, megfeledkeztek arról, hogy a legjobb darabokat félretegyék az öregeknek, ahogy szokták. Amikor a lány beállított a maradékkal, Emu, az apja, méregbe gurult. „Amikor vadászni voltam, én nem a legjobb falatokat hoztam nektek haza?”, dühöngött, majd fogta a buzogányát és egy lándzsát, és átrepült Jabiruhoz, hogy alaposan móresre tanítsa. – De Jabirut sem olyan fából faragták, hogy szó nélkül eltűrje a verést, úgyhogy fogott egy nagy fahusángot és amikor apósa sújtásra emelte buzogányát, félrelökte azt. Azután akkorát csapott Emu mindkét oldalára, hogy annak mindkét szárnya 213

eltört. Emu nagy nehezen feltápászkodott és a veje után hajította a lándzsát. A fegyver a hátán találta el Jabirut, s úgy beléfúródott, hogy a csőrén lógott ki a vége. A gólya a fájdalomtól magánkívül repült el a mocsaras vidékig, ahol a lándzsa végül még hasznára is vált halászáskor. Emu azonban a szárazabb területekre húzódott, ma is ott futkos kurta, erőtlen szárnyaival. Joseph újra a szájához emelte az üveget, de az utolsó cseppekkel kellett beérnie. Sértett arccal az üveg fenekére pislogott, majd visszatömködte a dugót a helyére. Azután kinyitotta a második palackot. – A te történeted is hasonló, Joseph? – Nos... Joseph ivott. – Nyolc éven keresztül dolgoztam odafenn Chessnockban ejtőernyős oktatóként. Klassz csapat volt, nagyon összetartottunk. Senki nem gazdagodott meg belőle, sem mi, sem a klub tulajdonosai, akiket leginkább a lelkesedés hajtott. A pénzt, amit kerestünk, mi oktatók a saját ugrásainkra használtuk fel. Jó oktató voltam. Némelyek szerint a legjobb. Egy szerencsétlen eset miatt mégis elvették az engedélyemet. Azt állították, hogy egy alkalommal részegen ugrottam a tanfolyam egyik diákjával. Mintha képes lennék belerondítani egy ugrásba azzal, hogy iszom! – Mi történt? – Ezt hogy érted? A részletek érdekelnek? – Talán nem érsz rá? – Hehe. Na jó, elmesélem. A borosüveg megcsillant a napfényben. – Szerencsétlen egybeesések előre nem látható láncolata volt az egész. Először is ott volt az időjárás. Amikor felszálltunk, olyan nyolcezer láb magasságban felhőtakaró borította az eget. Ezzel önmagában semmi gond nincs, hiszen a zsinórt négyezer láb fölött úgysem oldja ki az ember. A legfontosabb, hogy amikor a diákok kinyitják az ernyőt, tudjanak tájékozódni. Látniuk kell a földön lévő jelzéseket, hogy nehogy elkormányozzák magukat valahová Newcastle irányába. A biztonságos földet éréshez figyelembe kell venniük a szélirányt és a terepviszonyokat. Amikor felszálltunk, volt ugyan néhány alacsonyan közeledő felhő, de úgy tűnt, hogy még jócskán odébb vannak. Csakhogy a klubnak mindössze egy ősrégi Cessnája volt, amit leginkább a szentlélek meg a ragtapasz tartott össze. Több mint húsz percbe telt, mire elértük vele a tízezer láb magasságot, ahonnan ugorni akartunk. Míg emelkedtünk, 214

feltámadt a szél, és miután áthatoltunk a nyolcezer láb magasan lévő felhőrétegen, egy másik felhőréteget fújt be alá, amit mi természetesen odafentről nem láthattunk. – De nem volt rádiókapcsolatotok a földi irányítással? Ők nem tudtak volna szólni nektek az alacsonyabban fekvő felhőtakaróról? – A rádió, na, igen. Hehe. A rádió is azok közé a dolgok közé tartozott, amiket később elmaszatoltak. A pilóta ugyanis tízezer lábhoz közeledve mindig Stonest bömböltetett a pilótafülkében, hogy felrázza és felbátorítsa a diákokat, nehogy maguk alá csináljanak félelmükben. Ha jelentkeztek is a rádióban, semmit nem hallhattunk belőle. – De az ugrás előtt nem kellett volna egy utolsó ellenőrzés céljából felvenni a kapcsolatot a földiekkel? – Harry! Ne tedd még nehezebbé a dolgot. Oké? – Oké. – A következő gondot a magasságmérő jelentette, amit a repülőgép felszállása előtt mindig nullára kell állítani, hogy a föld fölötti relatív magasságot mutassa. Csak röviddel az ugrás előtt vettem észre, hogy a saját magasságmérőm nincs nálam, a pilóta viszont – akinél mindig volt ugrófelszerelés, számítva rá, hogy a repülő egy szép napon egyszerűen széthullik a levegőben –, kölcsönadta nekem a sajátját. Amikor elértük a tízezer láb magasságot, és a pilóta lehalkította a zenét, hallottunk a rádióban, hogy alacsony felhők vannak előrenyomulóban, azt viszont nem, hogy valójában már ott is vannak. Ezért hirtelen sietőssé vált az ugrás, és már nem volt időm arra, hogy a magasságmérőmet összevessem a diákéval – az övét természetesen még odalenn ellenőriztem, hogy nullára állította–e. Gondoltam, nagyjából összhangban van a pilóta magasságmérőjével, még ha ő nem is nullázta le minden egyes felszálláskor. Nem csináltam nagy ügyet ebből, hiszen ötezer ugráson túl az ember már akkor is viszonylag pontosan meg tudja ítélni a magasságot, ha csak a földet nézi. – Készen álltunk. A diákomnak három egészen jó ugrás volt a háta mögött, úgyhogy nem aggódtam. A kiugrás jól is sikerült, tanítványom stabilan feküdt a levegőben, amikor az első felhőtakarón átzúgtunk. Egy kissé megijedtem, amikor észrevettem az újabb felhőréteget magunk alatt, de úgy voltam vele, hogy csináljuk csak meg a kitűzött gyakorlatot és majd akkor ellenőrizzük a magasságot, amikor már közeledünk a felhőhöz. A 215

diákom csinált néhány fordulást és hasonlót, majd újra felvettük a szokásos szabadeső testtartást. Az én magasságmérőm hatezer lábat mutatott, így amikor a diák a kioldózsinórja után kezdett tapogatózni, jeleztem neki, hogy várjon. Ő rám nézett, de elég nehéz a másik arckifejezéséből olvasni, amikor az arca és a szája úgy lobog valahol a füle körül, mint a kötélen száradó mosott ruha a viharos szélben. Joseph megállt és elégedetten bólintott. – Mint a kötélen száradó mosott ruha a viharos szélben – ismételte meg. – Ezt kicseszettül szépen mondtam. Egészségünkre. A borosüveg alja az ég felé fordult. – A magasságmérőm ötezer lábat mutatott, amikor elértük az alsó felhőtakarót – folytatta Joseph, amikor újra levegőhöz jutott. – Vagyis még ezer láb volt hátra a zsinórok kioldásáig. Erősen fogtam a diákomat, a szememet pedig a magasságmérőn tartottam arra az esetre, ha túlságosan vastagnak bizonyulna a felhőtakaró és az ernyőt a közepén kellene kinyitnunk, de szinte azonnal túl is jutottunk rajta. Aztán a szívverésem is kihagyott, amikor megpillantottam a felénk rohanó földet, a fákat, a füvet, az aszfaltot... Olyan volt, mint amikor az ember villámgyorsan zoomol egy kamerával. Azonnal meghúztam mindkettőnk zsinórját. Ha ne adj’ isten bármelyikünk ejtőernyője rossz lett volna, egészen biztosan nem lett volna időnk arra, hogy a póternyőt kinyissuk. Ugyanis, mint kiderült, az alacsonyabbik felhőtakaró nagyjából kétezer láb magasságában feküdt. A földön lévő embereket a frász kerülgette, amikor megláttak bennünket ernyő nélkül kizuhanni a felhőből. Az a szerencsétlen diák ráadásul még pánikba is esett, és sikerült felkormányoznia magát egy fára. Ezzel még nem is lett volna baj, de négy méterrel a föld felett lógva fennakadt, és ahelyett, hogy megvárta volna a segítséget, kikapcsolta magát, a földre zuhant és eltörte az egyik lábát. Azután panaszt tett, és azt állította, hogy alkoholszagom volt. Az ügy a szövetség igazgatótanácsa elé került, engem pedig egy életre felfüggesztettek. Joseph végzett a második üveg borral is. – És mi történt utána, Joseph? A férfi elhajította a palackot. – Ez itt, amit látsz. Segély, rossz barátok és bor. – A nyelve kezdett botladozni. – Letörték a szárnyaimat, Harry. Én a varjak népének sarja vagyok, nem arra születtem, hogy emu módjára éljek. 216

A park árnyai kezdtek újra megnyúlni. Harry arra ébredt, hogy Joseph fölötte áll. – Én most hazamegyek, Harry. Kell valami a kerti lakban lévő holmidból, mielőtt lelépek? – Ó, a francba, a pisztoly és a zakóm kellene. Harry feltápászkodott. Legfőbb ideje volt, hogy szerezzen magának egy italt. Miután Joseph bezárta a lak ajtaját, néhány másodpercig még ott ácsorogtak egymással szemben az épület mellett. – Szóval, úgy tervezed, hogy hamarosan visszatérsz Norvégiába? – A napokban, igen. – Remélem, legközelebb eléred a gépet. – Délután akartam felhívni a légitársaságot. És az otthoni munkahelyemet is. Már biztosan szeretnék tudni, hová tűntem. – A francba – csapott a homlokára Joseph, majd újra előbányászta a zsebéből a kulcsot. – Azt hiszem, túl sok a csersav a vörösborban, már szétmarta az agyamat. Már megint nem emlékszem rá, hogy lekapcsoltam–e a villanyt, és a gondnok mindig tajtékzik, ha égve találja. Kinyitotta az ajtót. A villany le volt kapcsolva. – Hehe. Tudod, hogy van ez, amikor már töviről hegyire ismerünk egy helyet, a villany lekapcsolása teljesen automatikussá válik. Ami azt eredményezi, hogy ha agyonütnek, sem emlékszünk rá, hogy... Valami baj van, Harry? Harry döbbent arccal meredt Josephre. – A villany – mondta. – Le volt kapcsolva. A St. George’s Theatre gondnoka értetlenül rázta a fejét, és töltött Harrynak még egy csésze kávét. – Ilyet én még nem láttam. M– minden áldott este telt ház van. És amikor a guillotine–szám megy, az emberek hisztérikusan sikoltoznak és őrülten ha–hadonásznak. Ráadásul most már a plakáton is ez áll: „A tévéből és a lapokból ismert, halálos guillotine – nem most öl először...” Ez a szám lett a műsor sztárja. E–elképesztő. – Tényleg az. Ezek szerint találtak valakit, aki helyettesíti Ottó Rechtnagelt és nem változtattak a programon? – Többé–kevésbé. Soha nem volt m–még csak hasonló sikerük sem. – És mi van azzal a számmal, amelyikben lelövik a macskát? – Azt kihúzták. Nem volt túlságosan átütő jelenet. Harry fészkelődni kezdett a széken. Az inge lassan átnedvesedett az izzadságtól. 217

– Őszintén szólva én sem értettem igazán, mit akarnak azzal a jelenettel... – Rechtnagel saját ötlete volt. Fiatalkoromban magam is kacérkodtam a b–bohóc szakmával, ezért mindig örömmel követem a próbákat, amikor cirkuszosok lépnek fel nálunk. Ezért is emlékszem rá, hogy ez a szám csak a szerencsétlenség előtti utolsó p–próbán került bele a műsorba. – Gondoltam, hogy Ottó állhatott mögötte – vakargatta Harry frissen borotvált állát. – Van néhány dolog, amivel nem jutok dűlőre, és arra gondoltam, hogy maga talán a segítségemre lehet. Lehet, hogy én vagyok túlságosan földhözragadt, de arra kérem, hogy hallgassa végig az elméletemet és mondja meg, mit gondol róla: Ottó tisztában van azzal, hogy ott ülök a nézőtéren. Valamit szeretne az értésemre adni, de különböző okok miatt nem állhat elő vele nyíltan. Vagyis ezt a jelentet egyenesen nekem szánta. Az akarja megértetni velem, hogy akire vadászom, az maga is vadász. Olyan, mint én, vagyis egy kolléga. Tudom, hogy egy kicsit meredeken hangzik, de maga is tudja, hogy Ottó milyen különös és excentrikus volt néha. Mit gondol? A gondnok hosszasan nézte Harryt. – Biztos úr, szerintem magának innia kellene még egy kis k–kávét. Annak a jelenetnek az égvilágon semmi köze nincs magához. Az egy klasszikus Jandy J–jandaschewsky–szám, ezt bárki megmondja, aki egy kicsit is konyít a cirkuszhoz. Se több, se k–kevesebb. Sajnálom, ha b–belerondítottam az elméletbe, de... – Épp ellenkezőleg – könnyebbült meg Harry. – Valójában magam is valami ilyesmiben reménykedtem. Ez esetben nyugodt lelkiismerettel kizárhatom ezt az elméletet. Azt mondta, hogy van még egy kis kávé? Harry azután megkérte a gondnokot, hadd nézze meg újra a guillotine–t, úgyhogy átmentek a kelléktárba. – Még mindig a hideg futkározik a hátamon, ha be kell jönnöm ide, de legalább már tudok aludni éjszaka – mesélte a gondnok, miközben az ajtót nyitotta. – Két napon keresztül súroltuk a helyiséget. Amikor kinyílt az ajtó, a kelléktár hűvös lehelettel fogadta őket. – Felöltözni! – mondta a gondnok, majd felkapcsolta odabent a villanyt. A guillotine úgy trónolt a szoba közepén egy lepedő alatt, mint egy pihenő díva. – Felöltözni? 218

– Ó, csak egy házon belüli tréfa. Ezt szoktuk kiabálni, mielőtt belépünk egy sötét szobába. – És miért? – kérdezte Harry, miközben felhajtotta a lepedőt és megtapogatta a guillotine pengéjének az élét. – Ez egy régi történet, még a hetvenes évekből. Akkoriban egy belga úriember, bizonyos Albert Mosceau volt a főnök. Elég temperamentumos férfi volt, de mi alkalmazottak nagyon kedveltük, igazi színházi ember volt, az Isten nyugosztalja. Mindig az mondják, hogy a színházi emberek szabados erkölcsű, r– romlott szoknyapecérek, és talán van is ebben valami. Én csak azt mondom, amit látok. Mindenesetre játszott akkoriban a társulatban egy kiváló, ismert színész, a n–nevét nem mondom, aki tényleg egy igazi vén kujon volt. A nők elgyengültek tőle, a férfiak pedig bosszankodtak miatta és persze, majd megette őket a sárga irigység. Akkoriban szokás volt, hogy igény esetén körbevezették az érdeklődőket az épületben. Egy szép nap az idegenvezető egy k– komplett iskoláscsoport élén lépett be a kelléktárba, és amikor felkapcsolta a villanyt, igen érdekes látvány tárult eléjük: az Üvegfigurák című darabban használt rokokó szófán a vén kujon épp javában ügyködött az egyik b–büfés hölgyön. – A helyzet még menthető lett volna, mivel az ismert színész épp az ajtónak háttal helyezkedett el. Ám az idegenvezetést végző fiatalember, maga is színészi babérokra tört és kollégái többségéhez hasonlóan ő egy hiú majom volt, ezért soha nem hordta a szemüvegét. Vagyis egyszerűen nem vette, mi folyik a kanapén és azt hitte, hogy az ajtóban támadt hirtelen cs–csődület az ő különösen érdekfeszítő előadásának köszönhető. Úgyhogy lelkesen folytatta a mesélést Tennessee Williamsről, míg a vén kujon, közben azon igyekezve, hogy továbbra is csupán szőrös tomporát mutassa az ajtó felé, torkaszakadtából el nem káromkodta magát. Az idegenvezető persze rögtön felismerte a hangját és hangosan megjegyezte: – Nahát, maga meg mit keres itt, Bruce Lieslington? A gondnok ijedten az ajkába harapott. – A f–fenébe... Harry nevetve emelte fel a kezét: – Semmi baj, már el is felejtettem a nevét. – Mindenesetre Mosceau másnap a színház összes dolgozóját összehívta egy megbeszélésre, amelyen röviden beszámolt a történtekről és azt mondta, hogy ezt az esetet nagyon 219

komolyan kell venni. „Nincs szükségünk az efféle nyilvánosságra”, mondta. „Ezért kénytelen vagyok a jövőben v–visszautasítani az ilyesfajta 1–1–látogatói kéréseket.” A kelléktár falai visszaverték a gondnok nevetését. Harry kénytelen volt vele nevetni. Csak az acélból és fából készült díva maradt néma és megközelíthetetlen a lepedő alatt. – És mi történt a boldogtalan idegenvezetővel? Színész lett belőle? – Az ő bánatára, ám a színházművészet határtalan szerencséjére: n– nem. De itt maradt a társulatban és most ő a színház v–világosítója. Tényleg, el is felejtettem, hiszen találkozott is vele... Harry lassan beszívta a levegőt. Odabenn a gyomrában morgás és lánccsörgés támadt. Mi a fenétől van itt ilyen meleg? – Igen, így van. De gondolom, ma már kontaktlencsét használ, nem? – Egy f–frászt. Azt állítja, hogy kifejezetten jobban megy a munka, ha egy kissé életlenül 1–látja a színpadot. Merthogy így az egészre tud koncentrálni, és nem vész el a részletekben. Elég f–fura szerzet. – Fura szerzet – ismételte meg Harry.

16. Halott kenguruk, egy paróka és egy temetés Kristin néhány évvel később visszaköltözött Oslóba. Harry barátoktól hallotta, hogy hozott magával egy kétéves kislányt is, az angol zenész viszont Londonban maradt. Aztán egy este megpillantotta Kristint a Sardinesben. Csak ahogy közelebb ment hozzá, akkor látta, mennyire megváltozott. A bőre sápadt volt, a haja élettelenül lógott az arcába. Amikor a lány is észrevette őt, erőltetett mosoly ült ki az arcára. Harry üdvözölte Kjartant, Kristin egy „zenész barátját”, aki ismerősnek tűnt neki. A lány lényegtelen dolgokról fecsegett idegesen, nem hagyott Harrynak lehetőséget arra, hogy feltegye a kérdéseit, mert jól tudta, hogy mik lennének azok. Később a terveiről is mesélt, de a szeméből már hiányzott a régi tűz, és egykor jellegzetes, heves taglejtéseit is lassú, fásult mozdulatok váltották fel. Harrynak egy ponton úgy tűnt, mintha 220

Kristin elsírta volna magát, de akkorra már annyira részeg volt, hogy nem tudta teljes bizonyossággal eldönteni. Kjartan lelépett, majd később újra felbukkant és súgott valamit Kristin fülébe, aztán egy Harryra vetett fölényes mosoly kíséretében kiszabadította magát a lány öleléséből. Végül mindenki hazament, csak Harry és Kristin üldögélt még a kiürült cigarettásdobozok és poharak között, amíg ki nem hajították őket. Nehéz lett volna megmondani, hogy ki kit támogatott és hogy melyiküknek jutott eszébe, hogy menjenek el egy szállodába, mindenesetre a Savoyban kötöttek ki, ahol nem sokat teketóriáztak és miután kifosztották a minibárt, ágyba is bújtak. Harry kötelességtudó, ám hiábavaló kísérletet tett arra, hogy megdugja Kristint, de már túl késő volt. Természetesen túl késő volt. Kristin a párnába fúrt arccal zokogott. Harry, amikor reggel magához tért, kiosont mellőle, fogott egy taxit és elvitette magát egy kávézóba, ami egy órával korábban nyitott, mint a többi. Ott gubbasztott és azon tűnődött, mennyire nagyon késő már. – Igen? – Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak, Lebie. Harry Holy vagyok. – Holy? Nahát. Hány óra van most Norvégiában? – Fogalmam sincs. Figyelj, nem Norvégiában vagyok. Volt valami gáz a repülőgéppel. – Micsoda? – Hogy úgy mondjam, egy kissé korán indult, és nem olyan egyszerű új helyet foglalni. Szükségem lenne a segítségedre néhány dologban. – Mondd csak. – Találkoznunk kellene Ottó Rechtnagel lakásánál. A biztonság kedvéért hozz magaddal egy feszítővasat is, hátha nem boldogulunk az álkulcsokkal. – Oké. Most azonnal? – Az lenne a legjobb. Hálás lennék, öregem. – Úgyis rosszul aludtam. – Halló? – Doktor Engelsohn? Egy holttestről lenne szó, a nevem... – Magasról teszek rá, hogy ki maga, hajnali... három óra van, az ég szerelmére! Hívja doktor Hanssont, ő az éjszakai ügyeletes! Jó éjszakát! – Maga rosszul hall? Azt mondtam, jó... – Holy vagyok. Kérem, ne tegye le újra. 221

– Az a Holy? – Örülök, hogy emlékszik a nevemre, doktor. Valami érdekességre bukkantam abban a lakásban, ahol Andrew Kensingtont holtan találták. Szeretnék még egy pillantást vetni rá, pontosabban a ruhájára, amit a halálakor viselt. Még maguknál van a holmija, ugye? – Igen, de... – Találkozzunk fél óra múlva a hullaház előtt. – Drága Holy, tényleg nem látom ér... – Hadd ne kelljen az egészet megismételnem, doktor. Kizárás az orvosi kamarából, az érintettek kártérítési igényei, a sajtó mocskolódása... folytassam még? – Félóra alatt lehetetlen odaérni. – Ilyenkor nem olyan nagy a forgalom, doktor. Nekem valami azt súgja, hogy menni fog. McCormack behúzta maga mögött az irodája ajtaját és az ablakhoz lépett. A szeszélyes sydneyi időjárás továbbra sem tagadta meg magát: egész éjszaka esett. McCormack elmúlt már hatvanéves, jócskán túl volt rendőrökre vonatkozó nyugdíjkorhatáron és elő–elő – fordult, hogy hangosan dünnyögött magában. Ez többnyire kisebb, hétköznapi észrevételekben merült ki. Most például azt mondta: – A mindenit, úgy tűnik, ma is borús marad az ég. Majd: – Úgy látom, ma is én vagyok az első. Bizony, bizony. A kanapé felől érkező hangokra csak akkor figyelt fel, amikor a zakóját be akarta akasztani a szekrénybe. Elképedve nézte, amint valaki fekvőhelyzetből ülésbe tornázza magát a jelzett bútordarabon. – Holy? – kérdezte McCormack döbbenten. – Elnézést, uram. Remélem, nem haragszik, amiért kölcsönvettem a kanapét... – Egyáltalán hogy jutott be ide? – Nem volt rá időm, hogy leadjam az igazolványomat, úgyhogy az éjszakai portás beengedett. Az irodája ajtaja pedig nyitva állt. Mivel úgyis magával akartam beszélni, gondoltam, megvárom idebenn, aztán egy kicsit ledőltem. – Magának rég Norvégiában kellene lennie, Holy. Már a felettese is keresett maga miatt. Mellesleg elég rosszul fest. – És mit mondott neki, uram? – Hogy úgy tűnik, maradni akart Kensington temetésére. – De honnan... – Az itteni irodai számát adta meg a légitársaságnak, ők pedig, miután fél órával a felszállás előtt még 222

híre–hamva sem volt a repülőtéren, idetelefonáltak. Már akkor sejtettem, hogy miről lehet szó. A többi sajnálatos részlet a Crescent igazgatójával folytatott telefonbeszélgetésből vált világossá. De hiába próbáltuk előkeríteni. Én is tudom, milyen ez az egész, Holy, úgyhogy azt javaslom, lépjünk is túl rajta. A történtek után ez teljesen normális reakció. Most az a legfontosabb, hogy összeszedje magát és hogy szerezzünk magának egy másik gépet. – Köszönöm, uram. – Nincs mit. Megkérem majd a titkárnőmet, hogy hívja fel a légitársaságot. – Előbb lenne még néhány dolog, amit meg kellene beszélnem magával, uram. Az éjszaka dolgoztunk egy keveset, és bár a végleges eredményekhez csak akkor jutunk hozzá, ha a technikusok hozzálátnak a munkához, én már most is meglehetősen biztos vagyok felőlük. Az öreg ventilátort hiába olajozták meg, végül mégis megadta magát, és egy nagyobb, majdhogynem hangtalanul működő utóddal pótolták. Harry újra megállapította, hogy a világ a távollétében is haladt a maga útján. A jelenlévők közül csak Wadkins és Yong nem volt tisztában a részletekkel, Harry mégis a legelejéről kezdte a mondandóját. – Erre nem gondoltunk, amikor Andrew holttestét megtaláltuk, mivel fényes nappal történt. És akkor sem jutott eszembe, amikor megtudtam a halál időpontját. Csak később hasított belém, hogy amikor beléptünk Ottó Rechtnagel lakásába, a villany le volt kapcsolva. Vagyis ha minden úgy zajlott volna, ahogy eddig feltételeztük, akkor a következő történik: Andrew lekapcsolja a nappali ajtaja melletti villanykapcsolót, majd a koromsötét szobában, hajnali kettőkor, herointól bódultán eltapogatózik a rozoga székig, felkapaszkodik rá és beledugja a fejét a hurokba. A beálló csendben egyértelművé vált, hogy még a legmodernebb technológiák alkalmazásával is lehetetlen olyan ventilátort készíteni, aminek legalább valami halk, idegesítő alapzúgása ne volna. – Igen, ez így elég furcsán hangzik – ismerte el Wadkins. – És ha mégsem volt teljesen sötét a szoba? Nem lehet, hogy beszűrődött az utcai lámpák fénye? Vagy bármi másé? – Lebie–vel hajnali kettőkor 223

odamentünk és ellenőriztük. A nappaliban teljes sötétség honolt. – És mi van akkor, ha mégiscsak égett a lámpa a szobában, amikor megtaláltátok Andrew–t, csak éppen nem vettétek észre? – vetette közbe Yong. – Végül is fényes nappal volt. Aztán valamelyik helyszínelő kapcsolta le később. – Késsel vágtuk le Andrew–t a vezetékről – válaszolta Lebie. – Mivel nem akartam, hogy megrázzon az áram, előtte direkt ellenőriztem, hogy le van–e kapcsolva a villany. – Oké – bólintott Wadkins. – Akkor induljunk ki abból, hogy Kensington szívesebben lógott a sötétben. Nincs ebben semmi meglepő, végül is elég fura fickó volt. – De nem sötétben akasztotta fel magát – mondta Harry. McCormack a szoba másik végében megköszörülte a torkát. – Ezt Rechtnagel lakásában találtuk – emelt fel Harry egy villanykörtét. – Látják itt ezt a barna foltot? Égett és megolvadt műselyem nyoma. – Azután egy fehér ruhadarabot emelt a magasba. – Ez pedig itt az az ing, amit Andrew viselt, amikor megtaláltuk. Nem gyűrődő, hatvan százalék műselyem, ami kétszázhatvan fokon olvad. A villanykörte felülete pedig nagyjából négyszázötven fokra melegszik fel. Látják ezt a barna foltot a mellzseben? Itt érintkezett a villanykörte az inggel, amikor megtaláltuk Andrew–t a vezetéken. – Lenyűgöző fizikai ismeretek, Holy – mondta Wadkins. – Vagyis akkor maga szerint mi történt? – Két eset lehetséges – felelte Harry. – Valaki még előttünk odaért a lakásba, látta, hogy Andrew a nappaliban lóg, majd lekapcsolta a villanyt és távozott. Ez esetben a probléma mindössze annyi, hogy a lakásnak két nyilvántartott kulcsa van, azokat pedig Ottónál és Andrew–nál találtuk meg. – Fogadjunk, hogy a bejárati ajtón biztonsági csapózár van – okoskodott Wadkins. – Talán az illető, miután bejutott a lakásba, a kulcsot Andrew zsebébe te... Ja, nem, hiszen Andrew–nak is be kellett jutnia valahogy. Wadkins arca enyhe bíborszínt öltött. – Mégis lehet benne valami igazság – mondta Harry. – Az én elméletem az, hogy Andrew–nak egyáltalán nem volt kulcsa a lakáshoz, hanem egy másik személy engedte be, aki vagy már ott tartózkodott, vagy Andrew–val együtt érkezett. Ez a személy lehet a másik kulcs eredeti birtokosa. És ott volt a helyszínen, amikor 224

Andrew meghalt. Azután a kulcsot Andrew zsebébe tette, hogy úgy tűnjön, mintha ő maga nyitotta volna ki az ajtót. Az is erre utal, hogy a kulcs nem Andrew kulcscsomóján lógott a saját kulcsai mellett. Azután lekapcsolta a villanyt, becsapta maga mögött az ajtót és távozott. Rövid csend következett. – Vagyis maga szerint Andrew Kensingtont meggyilkolták? – kérdezte végül Wadkins. – Ez esetben hogyan történhetett? – Szerintem Andrew–t először is arra kényszerítették, hogy túladagolja magát heroinnal. Alighanem pisztolyt szorítottak a fejéhez. – Az nem lehet, hogy önszántából lőtte be magát még azelőtt, hogy megjelent a lakásban? – kérdezte Yong. – Először is, kizártnak tartom, hogy egy olyan fegyelmezett és rutinos heroinista, mint Andrew egy nap véletlenül túladagolja magát. Ráadásul ilyen mértékben. Másodszor pedig Andrew–nak nem volt elég heroin a birtokában ahhoz, hogy túladagolja magát. – De akkor miért kellett felakasztani? – A túladagolás nem egy egzakt tudomány. Nem olyan könnyű előre megmondani, hogyan fog egy heroinfüggő szervezete reagálni. Szerintem inkább az volt a lényeg, hogy Andrew ne tanúsítson ellenállást, amikor felállítják a székre és a nyakára hurkolják a vezetéket. Apropó, vezeték. Lebie? A megszólított némi ajak – és nyelvgimnasztikával a szája egyik sarkából a másikba manőverezte a fogpiszkálót. – Megkértük a technikusokat, hogy vizsgálják meg a vezetéket. A plafonról lógó kábeleket viszonylag ritkán csutakolja az ember, úgyhogy abban bíztunk, hogy találnak majd rajta néhány ujjlenyomatot. A vezeték azonban olyan tiszta volt, mint... öhm... Lebie keze a levegőben körözött. – Mint valami, ami nagyon tiszta? – sietett a segítségére Yong. – Pontosan. Kizárólag a saját ujjlenyomatunkat találták meg rajta. – Vagyis, hacsak Andrew nem tisztította le a vezetéket, mielőtt felakasztotta magát – gondolkozott Wadkins hangosan és dugta be a fejét úgy a hurokba, hogy nem használta hozzá a kezét, akkor valaki másnak kellett megtennie helyette. Erre akarnak kilyukadni? – Nagyon úgy tűnik, főnök. – De ha ez a fickó olyan agyafúrt, mint amilyennek be akarják állítani, akkor miért kapcsolta le utána a villanyt? – tárta szét Wadkins a kezét és körülpillantott a 225

tárgyalóban. – Mert teljesen automatikusan tette, anélkül, hogy végiggondolta volna, hogy mit csinál – válaszolta Harry. – Mint amikor az ember elhagyja a saját lakását. Vagy egy olyan lakást, ahol a saját kulcsával szabadon jöhet–mehet. Harry hátradőlt a széken. Szakadt róla a víz, és fogalma sem volt róla, meddig bírja még ital nélkül. – Azt hiszem, hogy a férfi, akit keresünk, Ottó Rechtnagel titkos szeretője volt. Lebie beszállt Harry mellé a liftbe. – Ebédelni indultál? – kérdezte. – Olyasmi – válaszolta Harry. – Nem bánod, ha veled tartok? – Egyáltalán nem. Lebie kiváló társaság volt, ha az ember nem akart túl sokat beszélni. A Market Streeten lévő Southernbe ültek be. Harry egy Jim Beamet rendelt. Lebie felpillantott az étlapból. – Hozzon nekünk két barramundisalátát, feketekávét és friss fehérkenyeret. Harry meglepetten nézett Lebie–re. – Köszönöm, de én egyelőre az italon kívül nem kérek mást – mondta a pincérnek. – Hozza csak, amit kértem – mondta Lebie mosolyogva. – A cimborám amint megkóstolja a barramundijukat, azonnal meggondolja majd magát. A pincér eltűnt, Harry pedig továbbra is Lebie–t méregette, aki szétterpesztett ujjakkal az asztalra fektette két kezét, és úgy nézett egyikről a másikra, mintha valami különbséget próbálna felfedezni közöttük. – Fiatalkoromban felstoppoltam Cairnsbe a tengerpartra, végig a Nagy–korallzátony mentén – mesélte a kézfejének. – Útközben találkoztam két német lánnyal, akik éppen körülhajózták a világot. Kölcsönöztek egy autót, elvittek egy darabon és egész úton arról meséltek, merre jártak, miért és mennyi ideig voltak éppen ott és hogy mit terveznek az út további részére. Látszott, hogy semmit nem bíznak a véletlenre. A német mentalitás. Aztán megkérdeztem őket, hogy láttak–e kengurut útjuk során, ők pedig fölényesen nevetve biztosítottak róla, hogy természetesen láttak, ez is ki van pipálva a listájukon. De amikor megkérdeztem tőlük, hogy megálltak–e megetetni őket, értetlenül meredtek rám: – Dehogy! 226

– Miért nem? Nagyon édesek, nem kell tőlük félni. – Hiszen halottak voltak! Harryt annyira elképesztette Lebie hosszú monológja, hogy még nevetni is elfelejtett. Az autóutakon átugráló kenguruk Ausztrália– szerte gyakori közlekedési problémát jelentettek. A városokon kívül gyakran lehetett kengurutetemeket látni az utak mentén. A pincér kihozta Harry italát. Lebie a pohárra pillantott. – Láttam tegnapelőtt egy lányt, aki olyan édes volt, hogy legszívesebben néhány bók kíséretében megsimogattam volna az arcát. A húszas évei elején járhatott, kék ruhát viselt és mezítláb volt. És már nem élt. Világosszőke haja volt, megerőszakolták és kék foltok borították a nyakát. – Ma éjszaka pedig azt álmodtam, hogy Ausztrália útjai mentén ezeknek az őrülten fiatal és elpazarolt szépségű lányoknak a hullái borítják az árkokat – Sydneytől Cairnsig, Adelaide–tól Perth–ig és Darwintól Melbourne–ig. És az egésznek mindössze egyetlenegy oka van. Az, hogy becsuktuk a szemünket, mert nem bírtuk elviselni a valóságot. Hogy nem vetettük be minden erőnket. Hogy gyengék voltunk. Harry rájött, hova akart Lebie kilyukadni. A pincér megérkezett a hallal. – Te jutottál a fickóhoz a legközelebb, Harry. Te vagy az, aki a földhöz szorítottad a füledet, és akár közeledő lépteinek rezgése alapján is felismered őt. Mindig lesz ezer jó ok arra, hogy az ember leigya magát, de ha egy szállodai szobában fekszel és azzal ütöd el az időt, hogy összehányod a padlót, akkor nem leszel a segítségünkre. Ebben a szörnyetegben ugyanis semmi emberi vagy esendő nincs. Ezért mi sem lehetünk esendőek. Mindent ki kell bírnunk és mindennek ellen kell állnunk. Lebie az ölébe terítette a szalvétáját. – Most viszont együnk. Harry a szájához emelte a whiskys poharat és Lebie–re szegezett pillantással lassan felhajtotta az italt. Azután egy grimasz kíséretében felmarkolta a kést és a villát. Az ebédidő további része csendben telt. Harry nem tudta visszafojtani a nevetést, amikor meghallotta, hogy Wadkins Yongot bízta meg azzal, hogy kérdezze ki Ottó Rechtnagel kövér szomszédasszonyát. – Reménykedjünk benne, hogy nem fog ráülni a boldogtalanra – jegyezte meg Lebie, aki elvitte Harryt 227

Kings Crossra. – Köszönöm, Szergej. Azt hiszem, jobb, ha innentől egyedül intézem a dolgot. Lebie kezét a homlokához emelve elköszönt, majd továbbállt. Sandra a szokott helyen állt. Csak akkor ismerte fel Harryt, amikor az már közvetlenül előtte állt. – Kösz a múltkori estét – mondta a nő. A pillantása távoli volt, a pupillái szükek. Átmentek a Bourbon & Beefbe, ahol a pincér azonnal hozzájuk sietett és Sandra alá tolta a széket. Harry megkérdezte a nőtől, hogy mit kér, majd rendelt egy kólát és egy whiskyt. – Anyám, azt hittem, hogy ki fog hajítani – mondta a nő megkönnyebbülten. – Amolyan törzsvendég vagyok itt – nyugtatta meg Harry. – Hogy van a barátnőd? – Birgitta? – Harry habozott. – Fogalmam sincs. Nem hajlandó szóba állni velem. De remélem, szarul. – Miért szeretnéd, hogy rosszul érezze magát? – Mert az azt jelentené, hogy szeret. Sandra rekedten felnevetett. – És te hogy vagy, Harry Holy? – Szarul – mosolyodott el szomorúan Harry – De talán egy kicsit jobban fogom érezni magam, ha elkapok egy gyilkost. – És szerinted én segíthetek neked ebben? – kérdezte Sandra, és rágyújtott. Az arca, ha lehet, még a múltkorinál is sápadtabbnak és kimerültebbnek tűnt, a szeme vörös volt. – Hasonlítunk egymásra – állapította meg Harry az asztaluk melletti sötétített ablaküvegben látszó tükörképükre mutatva. Sandra nem válaszolt. – Ha homályosan is, de emlékszem rá, hogy amikor Birgitta az ágyra dobta a táskádat, minden kiborult belőle. Először azt hittem, hogy egy palotapincsit hurcolsz magaddal. – Harry kis hatásszünetet tartott. – Mondd csak, mire kell neked az a szőke paróka? Sandra kinézett az ablakon. Pontosabban az üveget nézte, talán a tükörképüket. – Az egyik kuncsaft vette nekem. Viselnem kell, amikor együtt vagyunk. – Ki... Sandra megrázta a fejét. – Felejtsd el, Harry. Úgysem mondom meg. Tudod, az én szakmámban nincs túl sok szabály, de az, hogy nem pofázunk a vendégekről, az kőbe van vésve. És hidd el, nem véletlenül lett kitalálva. Harry felsóhajtott. – Te félsz – mondta. 228

Sandra szeme szikrákat szórt. – Ne próbálkozz, Harry. Nem mégy vele semmire, világos? – Nem kell megmondanod, Sandra, anélkül is tudom, ki az. Csak kíváncsi voltam, hogy el mered–e árulni. – Tudom, ki az – majmolta Sandra Harryt bosszúsan. – Ugyan honnan tudnád? – Láttam a követ, ami a táskádból gurult ki, Sandra. A zöld kristálykövet. Felismertem a ráfestett csillagjegyet. Ő adta neked. A kő az anyja üzletéből származik, a Crystal Castle–ből. A nő hatalmas, fekete szemekkel bámult rá. Vörös szája csúf grimaszba torzult. Harry óvatosan a karjára tette a kezét. – Miért félsz ennyire Evans White–tól, Sandra? Miért nem akarod átadni nekünk? Sandra elrántotta a karját és visszafordult az ablak felé. Harry várt. A nő szipogni kezdett, mire Harry egy textilzsebkendőt nyújtott felé, amit valamilyen érthetetlen okból folyton a zsebében hurcolt. – Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki szarul érzi magát – suttogta Sandra egy idő múlva. A szeme most még vörösebben égett, ahogy visszafordult Harryhoz. – Tudod, mi ez? – húzta fel a ruhája ujját és megmutatta neki vörös, gyulladt sebecskékkel teli alkarját. Némelyik már hegesedett. – Heroin? – kérdezte Harry. – Morfium – válaszolta Sandra. – Sydneyben nem sok díler választékában szerepel, hiszen a legtöbben úgyis a heroinnál kötnek ki. Én viszont allergiás vagyok a heroinra. Egyetlenegyszer próbáltam ki, de majdnem belehaltam. Úgyhogy az én mérgem a morfium. És az utóbbi években a Kings Crosson mindössze egyvalaki van, aki képes elegendő mennyiségben morfiumot szerezni. És egy szerepjáték formájában kéri el az árát. Kisminkelem magam és felveszek egy világosszőke parókát. Amíg megkapom érte, ami jár, nekem édes mindegy, miféle élvezetet okoz ez neki. Egyébként sokkal betegebb emberek is vannak annál, mint ha valaki arra gerjed, hogy egy prosti úgy néz ki, mint a saját anyja. – Az anyja? – kérdezett vissza Harry. – Azt hiszem, White gyűlöli az anyját. Vagy éppen hogy valamivel jobban szereti, mint ami egészséges lenne. Nem tudom pontosan, mi az igazság, ő pedig nem akar beszélni róla. És mérget vehetsz rá, hogy én sem akarok! – nevetett rekedtesen. – Miből gondolod, hogy gyűlöli az anyját? – kérdezte Harry. – Az utolsó pár alkalommal durvább volt a szokásosnál – felelte Sandra. 229

– Szereztem is jó néhány kék foltot tőle. – Fojtogatott? – kérdezte Harry. Sandra a fejét rázta. – Azt csak egyszer próbálta. Miután a lapok tele voltak annak a norvég lánynak a halálával, akit megfojtottak. A nyakamra tette a kezét és arra kért, hogy feküdjek nyugodtan és ne féljek. De azután nem is nagyon foglalkoztam ezzel. – Miért nem? Sandra felvonta a vállát. – Az emberekre minden hatással van, amit látnak vagy olvasnak. Mondhatni inspirálja őket. Például, amikor a 9 és ½ hét ment a mozikban, hirtelen egy csomó kuncsaft azt akarta, hogy meztelenül tekergőzzünk a padlón, miközben ők egy széken ülve bámulnak bennünket. – Az egy elég szar film – jegyezte meg Harry. – És mi történt? – A nyakam köré tette a kezét, a két hüvelykujját pedig a gégémre csúsztatta. Egyáltalán nem volt erőszakos vagy durva. Én viszont levettem a parókát és közöltem vele, hogy az ilyen játékokban nem vagyok benne. Ettől magához tért, és azt mondta, hogy semmi baj. Hogy csak rájött valami, és az egésznek semmi jelentősége. – Elhitted neki? Sandra megint csak a vállát vonogatta. – Fogalmad sincs róla, hogy már egy egészen enyhe függőség is mennyire befolyásolja azt, ahogy az ember a dolgokat érzékeli – mondta és felhajtotta a whisky maradékát. – Tényleg? – kérdezte Harry mogorván, és savanyú pillantással méregette az érintetlen kólásüveget maga előtt. McCormack türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalon. Harryról szakadt a víz, pedig a ventilátor teljes gőzzel dolgozott. Ottó Rechtnagel kövér szomszédasszonyának bőven akadt mesélnivalója. Túlságosan is bőven. Csak éppen semmi olyat nem mondott, ami érdekes lett volna a számukra. Még Yongnak is nehezére esett eljátszani a jó hallgatóságot az asszony kellemetlen társaságában. – Ekkora segget még életemben nem láttam – válaszolta nevetve, amikor Wadkins azt kérdezte tőle, mi volt a benyomása az asszonyról. – Van valami hír a Centennial Parkban talált lányról? – kérdezte McCormack. 230

– Nem sok – válaszolta Lebie. – Annyit mindenesetre megtudtunk róla, hogy nem volt annyira jó kislány. Speedezett, és mostanában kezdett dolgozni a Kings Cross egyik sztriptízbárjában. Éppen onnan tartott hazafelé, amikor meggyilkolták. Illetőleg van két tanúnk, akik állítólag látták, amikor bement a parkba. – Egyéb? – Egyelőre nincs más, uram. – Harry – mondta McCormack az izzadságot törölgetve a homlokáról. – Hadd halljuk a teóriáját. – A legújabbat – mormolta Wadkins épp elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. – Nos – vágott bele Harry. – Azóta sem találtuk meg azt a bizonyos tanút, aki Andrew állítása szerint látta Evans White–ot Nimbinben Inger Holter meggyilkolásakor. Az viszont kiderült, hogy White–ot a szokásosnál lényegesen jobban foglalkoztatják a szőke nők. Meglehetősen kiegyensúlyozatlan gyermekkora volt és érdemes lenne többet megtudnunk az anyjához fűződő kapcsolatáról. Soha nem volt állandó munkája, sem állandó lakhelye, ezért szinte lehetetlen nyomon követni a korábbi mozgását. Nem lehet teljes bizonyossággal kizárni, hogy titkos viszony fűzte Ottó Rechtnagel– hez, illetve azt sem, hogy követte Ottót a turnék során. Esetleg hotelszobákban szállt meg és az adott településeken talált rá áldozataira. De ez tényleg csak egy elmélet. – Lehet, hogy Ottó Rechtnagel a sorozatgyilkos – mondta Wadkins. – Lehet, hogy olyasvalaki ölte meg Rechtnagelt és Kensingtont, akinek semmi köze a többi gyilkossághoz. – A Centennial Parkban viszont egészen biztosan a sorozatgyilkosunk járt – ellenkezett Lebie. – Erre minden vagyonomat hajlandó lennék feltenni. Mondjuk, túl sokat éppenséggel nem kockáztatnék... – Lebie–nek igaza van – bólintott Harry. – A mi emberünk még mindig szabadon kószál. – Rendben – mondta McCormack. – Úgy látom, hogy a mi Harry barátunk bevette a szótárába a „nincs kizárva” és a „nem lehetetlen” fordulatokat, ami igazán dicséretes és okos dolog. Túlzott magabiztossággal ugyanis nem érünk el semmit. Ezenkívül időközben bizonyára mindannyiunk számára világossá vált, hogy egy átkozottul intelligens férfival van dolgunk. És nem kevésbé magabiztossal. Gyakorlatilag kész válaszokat szállított a kérdéseinkre, ezüsttálcán adta át nekünk a gyilkost – és 231

persze arra számít, hogy beérjük ezekkel a válaszokkal és nyugodtan hátradőlünk. Hogy lezártnak tekintjük az ügyet, mivel a bűnös végzett magával. És amikor mintegy Kensingtonra bökött, természetesen tisztában volt azzal, hogy nem fogjuk nagydobra verni a dolgot – és ezt nagyon jól gondolta. McCormack Harryra nézett, és folytatta: – Azzal pedig, hogy nem akarjuk nagydobra verni az ügyet, nyilván a további nyomozásról is le kellene mondanunk. Most annyi előnyben vagyunk, hogy az emberünk biztonságban hiszi magát. Az olyan emberek pedig, akik biztonságban érzik magukat, gyakran elővigyázatlanok. Nekünk most azt kell eldöntenünk, hogy hogyan tovább. Van egy új gyanúsítottunk és nem engedhetünk meg magunknak egy újabb hibát. Nagyon óvatosnak kell lennünk, mert ha túl sokat nyúlkálunk a vízbe, esetleg elijesztjük a nagy halat. Ezért acél idegekkel, mozdulatlanul kell várnunk addig, amíg egyértelműen és tévedhetetlenül fel nem ismerjük, és amíg olyan közel nincs hozzánk, hogy még véletlenül sem véthetjük el – csak ekkor hajíthatjuk el a szigonyt. Végigfuttatta a pillantását az asztal körül ülőkön. Mindenki egyetértően bólintott a főnök kétségbevonhatatlanul józan gondolatmenetére. – Ehhez pedig arra van szükség, hogy defenzíven, kiegyensúlyozottan és szisztematikusan végezzük a munkánkat – tette hozzá McCormack. – Ezzel nem értek egyet – szólalt meg Harry. A többiek egy emberként fordultak felé. – Van egy másik módja is annak, hogy fölösleges hullámok gerjesztése nélkül fogjunk halat – folytatta. – Némi zsinór és egy horog kell hozzá, valamint egy csali, amire biztosan tudjuk, hogy harapni fog. A szél porfelhőket kavart maga előtt a kavicsos úton, és a temető alacsony kőkerítése fölött a kis csoportosulás irányába lódította őket. Harry összehúzott szemmel tűrte a por támadását, miközben a szél a gallérokat és a felöltők szárnyát cibálta, amitől egy bizonyos távolságból úgy tűnt, mintha az Andrew Kensington temetésére egybegyűltek valamiféle táncot járnának a sír mellett. – A pokol átkozott szele – morogta Wadkins a lelkész prédikációja alatt. Harry egy pillanatra eltöprengett Wadkins szavain, és őszintén 232

bízott benne, hogy kollégájának nincs igaza. Természetesen senki nem tudhatta, hová igyekszik ennyire a szél, de ha azért jött, hogy Andrew Kensington lelkét magával vigye, akkor nem érhette az a vád, hogy félvállról veszi a munkáját. Megtépkedte az énekeskönyvek lapjait és a zöld ponyva sarkát, amit a sír melletti földkupacra terítettek, és pimaszul ráncigálta a kalapokat. Harry egy szót sem hallott a lelkész beszédéből, helyette a sír túlsó oldalát vizslatta összehúzott szemmel. Birgitta haja óriási lángnyelv módjára lebbent hátra. A lány kifejezéstelen tekintettel viszonozta pillantását. Az egyik széken, botját az ölében tartva egy reszketeg, ősz öregasszony ült. A bőre sárgás színben játszott, jellegzetes angol lóarcán mély nyomokat hagyott az idő. A szél egy kissé félretolta a kalapját. Harry időközben rájött, hogy az idős hölgy minden bizonnyal Andrew nevelőanyja, de annyira öreg és rozoga volt már, hogy nemigen tudott mit kezdeni Harry részvétnyilvánításával a templom előtt, csak biccentett rá és érthetetlenül motyogott valamit. Mögötte egy kis, fekete, szinte láthatatlan asszony állt egy kislánnyal a karján. A lelkész egy marék földet dobott a koporsóra. Andrew az anglikán egyházhoz tartozott, ami a katolikus mellett a legelterjedtebb volt Ausztrália–szerte. Harry, aki felnőttként eddig mindössze két temetésen vett részt, nem látott különbséget a norvég szertartáshoz képest. Még az időjárás is hasonló volt. Az anyja temetésekor csúf, ólomszürke felhők úsztak a Vestre temető fölött, de szerencsére sietősen odébb is álltak anélkül, hogy esőt zúdítottak volna a nyakukba. Ronny temetésekor sütött a nap, de Harry akkor a kórházban feküdt, gondosan behúzott függönyök mögött, mert a fénytől megfájdult a feje. A gyászolók jó részét azon a napon is bizonyára rendőrök tették ki, mint most. Még az is lehet, hogy ugyanezt a zsoltárt énekelték a szertartás végén: – Közelebb hozzád, Istenem! A gyülekezet szétszéledt, az emberek az autókhoz indultak. Harry közvetlenül Birgitta mögött ballagott. Aztán a lány egy pillanatra megállt és bevárta Harryt. – Betegnek tűnsz – mondta a lány anélkül, hogy felpillantott volna. – Fogalmad sincs róla, hogy nézek ki, amikor beteg vagyok – válaszolta Harry. – Miért, amikor beteg vagy, nem tűnsz betegnek? – kérdezett vissza a lány. – Tökmindegy, csak annyit mondtam, 233

hogy betegnek tűnsz. Beteg vagy? Hirtelen egy szélroham söpört végig a temetőn, Harry arcába csapta a nyakkendőjét. – Talán egy kicsit beteg vagyok – felelte. – De nem nagyon. Te meg úgy festesz, mint egy szakállas medúza ezzel a rengeteg hajaddal, amit a szél... mind az én arcomba fúj. – Harry egy hosszú, vörös hajszálat halászott ki a szájából. Birgitta elnevette magát. – Örülj, hogy nem kockamedúza vagyok – mondta. – Kocka? – értetlenkedett Harry. – Az – mondta Birgitta. – Kockamedúza. Egész sok van belőlük errefelé. Hogy úgy mondjam, egy hangyányit veszélyesebbek, mint a szakállas medúzák... – Kockamedúza? – szólalt meg egy ismerős hang mögöttük. Toowoomba volt az. Harry elmagyarázta, hogy Birgitta arcába csapó fürtjei juttatták eszébe a medúzákat. – Hát, ha egy kockamedúza lett volna, akkor most vörös csíkok szelnék át az arcodat és úgy üvöltenél, mint akit korbácsolnak – mondta Toowoomba. – Majd néhány másodperc múlva összerogynál, a méreg megbénítaná a légzőszerveidet, és ha nem jönne azon nyomban segítség, hihetetlen fájdalmak közt végeznéd. Harry védekezően maga elé emelte a kezét. – Köszönöm, Toowoomba, de mára épp elég volt a halálból. Toowoomba egyetértően bólintott. Fekete selyemszmokingot viselt csokor nyakkendővel. Észrevette Harry pillantását. – Ez az egyetlen ruhadarabom, ami legalább távolról öltönyre emlékeztet. Ráadásul ezt a szmokingot még Andrew–tól örököltem. Természetesen nem most, hanem néhány évvel ezelőtt – tette hozzá Toowoomba. – Andrew azt állította, hogy már nem fér bele. Természetesen mellébeszélt. Nem akarta bevallani, de én tudtam, hogy még annak idején az ausztrál bajnokság előtt vette, ebben ment volna utána a bankettre. Remélem, hogy a szmoking velem átélheti majd azt, ami Andrew–nak végül nem adatott meg. A kavicsos úton sétáltak, miközben az autók lassan elhajtottak mellettük. – Kérdezhetek valami személyeset, Toowoomba? – szólalt meg Harry. – Gondolom, igen – válaszolta a férfi. – Szerinted Andrew hova került? – Ezt hogy érted? – Szerinted a lelke odafenn kötött ki, vagy inkább odalenn? 234

Toowoomba arca elkomolyodott. – Én egy egyszerű ember vagyok, Harry. Nem tudok különösebben sokat az efféle dolgokról. Tudok azonban néhány dolgot Andrew Kensingtonról, és ha valóban van odafenn valami és a jó lelkek végül odakerülnek, akkor az övé biztosan oda tart. – Toowoomba arca felragyogott. – De ha odalenn is van valami, akkor azt hiszem, Andrew szívesebben lenne ott. Gyűlölte az unalmas helyeket. Halkan nevettek. – De hadd válaszoljak valami személyesebbet, ha már ilyet kérdeztél, Harry. Azt hiszem, hogy Andrew és az én őseimnek igaza volt. Nagyon józanul álltak a halálhoz. Bár több törzs is hitt a halál utáni életben. Vagy olyan formában, hogy a lélek emberéletről emberéletre vándorol, vagy úgy, hogy a lélek szellemként visszajárhat. De olyan törzs is volt, akik meg voltak győződve arról, hogy a holtak lelke az égbolton ragyog csillagként. És még folytathatnám. Azt viszont mindannyian elfogadták, hogy az ember előbb vagy utóbb, ezek után a stádiumok után egyszer végleg és visszavonhatatlanul meghal. Egy halomnyi kővé válik és egyszerűen eltűnik. Ez a gondolat valamiért nagyon szimpatikus nekem. Az öröklét eshetősége inkább csak elszívja az ember erejét. Te mit gondolsz erről? – Azt, hogy Andrew sokkal többet hagyott maga után, mint ez a szmoking – válaszolta Harry. Toowoomba elnevette magát. – Ennyire hallatszik? – kérdezte. – Egyenesen a mester hangja – mosolyodott el Harry. – A pasasnak lelkésznek kellett volna mennie. Megálltak egy poros kis autó előtt, ami nyilvánvalóan Toowoombáé volt. – Figyelj csak, Toowoomba – mondta Harry hirtelen sugallat hatására. – Előfordulhat, hogy szükségem lesz valakire, aki ismerte Andrew–t. A gondolkodását. Hogy mit miért tett. Kihúzta magát, és találkozott a tekintetük. – Azt hiszem, Andrew–t valaki megölte – mondta Harry. – Baromság! – csattant fel Toowoomba indulatosan. – Nem hiszed, hanem pontosan tudod, hogy így történt! Aki csak ismerte Andrew–t, tudja, hogy soha semmilyen partiról nem távozott önként. Márpedig Andrew számára az élet volt a legnagyobb parti. Nem ismerek még egyet, aki annyira szeretett volna élni, mint ő. Teljesen mindegy, mit tettek vele. Ha ez a fajta önkéntes kicsekkolás az ő stílusa lett volna, már épp elég oka és 235

lehetősége lett volna rá korábban, hogy megtegye. – Akkor egyetértünk – bólintott Harry. – Ezen a mobilszámon szinte mindig utolérsz – mondta Toowoomba, és felfirkálta a számot egy gyufásdobozra. Azután elzötyögött régi, fehér Holdenjén észak felé, Harry pedig azt javasolta Birgittának, hogy próbálják meg előkeríteni valamelyik kollégáját, és megkérni, hogy vigye vissza őket a városba, de úgy tűnt, a legtöbben már elmentek. Hirtelen egy régi, elegáns Buick fékezett le mellettük, a sofőr letekerte az ablakot, s kidugta rajta vörös arcát és döbbenetes orrát. Olyan volt, mintha több összenőtt krumpliból állt volna, vékony vérerek hálózták be, és ha lehetséges, még az arc többi részénél is vörösebb volt. – A városba tartanak, emberek? – kérdezte az orr gazdája, majd felajánlotta nekik, hogy szálljanak be. – Engem Jim Connollynak hívnak. Ez pedig a feleségem, Claudia – mondta, miután Harryék elhelyezkedtek a hátsó ülésen. Sugárzó mosolyú, apró, sötét arc fordult feléjük az anyósülésről. A nő indián származásúnak tűnt, és olyan kicsi volt, hogy a feje alig érte el a háttámla tetejét. Jim Harryt és Birgittát méregette a visszapillantó tükörben. – Andrew kollégái? Barátok? Mialatt óvatosan átkormányozta a járgányt a kavicsos út végén, Harry megválaszolta a kérdéseit. – Szóval Norvégiából és Svédországból jöttek. Az tényleg messze van. Bár ebben az országban ez nem újdonság. Claudia például Venezuelából jött, ahonnan az a sok szépségkirálynő származik. Hány Miss Universe címet is szereztetek, Claudia? A tiedet is beleértve, persze. Hehehe. – Jim szeme szinte eltűnt az orra körüli ráncokban, Claudia pedig vele nevetett. – Én ausztrál vagyok – folytatta Jim. – Az ük–ükapám Írországból érkezett. Rablógyilkos volt, hehehe. Tudták, hogy annak idején az emberek nem szívesen vallották be, hogy börtöntöltelékektől származnak? Még akkor sem, ha az a bizonyos ős már kétszáz éve halott volt. Én viszont világéletemben büszke voltam rá. Végül is, néhány matrózzal és katonával kiegészülve ők alapították és építették fel ezt az országot. Méghozzá egy nagyszerű országot. Mi idelenn csak úgy hívjuk, „the lucky country”. Bizony, bizony, a dolgok változnak. Ma már egyre–másra azt hallom, hogy egyenesen sikké vált, ha valakinek a gyökerei az egykori elítéltek 236

valamelyikéig nyúlnak vissza. Hehehe. Elég randa ügy ez, ami Andrew–val történt, nem igaz? A férfi hadarása mellett gyakorlatilag képtelenség volt szóhoz jutni, így aztán Harry és Birgitta legfeljebb egy–egy rövid mondatot tudott beszúrni. Ráadásul Jim minél gyorsabban beszélt, annál lassabban hajtott. Pont mint David Bowie Harry régi, kazettás magnóján. Az apjától kapta a magnót gyerekkorában, elemes volt és minél inkább felhangosította, annál lassabban játszotta le a szalagot. – Andrew–val együtt bokszoltunk Jim Chiversnél. Tudták, hogy Andrew–nak soha nem tört el az orra? Bizony, soha senkinek nem sikerült csúffá tennie. Bár az őslakosoknak egyébként is elég lapos orruk van, nem látszik rajta annyira a sérülés. De Andrew odabenn is mindig teljes egész volt. Ép lélek és ép orr. Már amennyire ép lélekkel fel lehet dolgozni, hogy az embert a hatóságok újszülöttként elrabolják a családjától. No meg azt a sorscsapást, ami Melbourne–ben történt vele az ausztrál bajnokság előtt. Biztosan hallottak róla maguk is. Andrew azon nagyon sokat vesztett. – Már negyvennel sem haladtak. – Campbellnek, a bajnoknak ez a barátnője bolondult Andrew–ért, és miután a lány ahhoz szokott, hogy a szépsége miatt körülötte forog az egész világ, egyszerűen nem volt képes elviselni az elutasítást. Ha képes lett volna, talán minden egészen másként alakul. De amikor azon az estén bekopogtatott Andrew szállodai szobájába, aki udvariasan arra kérte, hogy távozzon, nem tudta lenyelni a békát. Egyenesen a kedveséhez rohant és azt állította, hogy Andrew kikezdett vele. Feltelefonáltak Andrew szobájába és lehívatták a konyhába. A verekedésről a mai napig folynak a találgatások. Mindenesetre Andrew élete ezután holtvágányra került. De az orrát senkinek nem sikerült betörnie. Hehehe. Maguk együtt járnak? – Nem, nem egészen – hebegte Harry. – Pedig úgy néznek ki – mondta Jim a visszapillantó tükörből. – Talán nincsenek tudatában, de amellett, hogy a temetés láthatólag megviselte magukat, igenis ott van az a tűz a szemükben. Javítsanak ki, ha tévednék, de pont úgy festenek, mint Claudia és én, amikor újdonsült szerelmesek voltunk. Úgy az első húsz–harminc évben, hehehe. Ma már csak szimplán szerelmesek vagyunk, hehehe. Claudia csillogó szemmel nézte a férjét. 237

– Az egyik turnén találkoztam Claudiával. Mint kígyónő lépett fel, és még ma is úgy össze tudja hajtogatni magát, hogy beleférne egy borítékba. Nem is értem, minek nekünk ekkora Buick, hehehe. Kerek egy éven keresztül udvaroltam neki folyamatosan, mire végre megengedte, hogy megcsókoljam. Azután bevallotta, hogy első pillantásra belém szeretett. Ami már önmagában is szenzáció, tekintve, hogy az orrom már addigra is több ütést kapott, mint Andrew mindenestül egész életében. De hogy egy egész éven keresztül játszotta az álszemérmes királykisasszonyt? A nők néha tényleg az őrületbe kergetik az embert. Igazam van, Harry? – Igen – bólintott Harry. – Abszolút értem, mire gondol. Birgittára pillantott, aki halványan elmosolyodott. Miután az egyébként húszperces utat közel háromnegyed óra alatt abszolválták, a Town Hall felhajtója előtt Harry és Birgitta megköszönte a fuvart és kiugrottak az autóból. A szél ekkorra már a városba is betört és felfrissítette a levegőt. Azután csak álltak ott és nem igazán tudták, mit kellene mondaniuk egymásnak. – Hát, nem egy hétköznapi pár – jegyezte meg Harry. – Ühüm – bólintott Birgitta. – Boldogok. A park fáit heves forgószél cibálta, Harry pedig a szeme sarkából épp elcsípte, ahogy egy szőrös kis árny villámsebesen menedéket keres a bokrok között. – És most mihez kezdünk? – kérdezte Harry. – Hazajössz velem. – Jó – válaszolta Harry.

17. Döglött legyek, kölcsönkenyér visszajár és egy csali Birgitta egy cigarettát dugott Harry szájába, majd meggyújtotta. – Megdolgoztál érte – mondta. Harry gondolatban végigpásztázta a testét. Határozottan jól érezte magát. Azután nyakig húzta magán a takarót. – Szégyenlős vagy? – nevetett Birgitta. – Csak nem szeretem a kéjsóvár pillantásodat – védekezett Harry. – Lehet, hogy nem vagy hajlandó tudomásul venni, de akkor sem vagyok gép. – Biztos vagy benne? – harapott Birgitta finoman Harry alsó ajkába. – 238

Nem versz át. Lássuk csak, itt ez a dugattyú... – Na, na, muszáj épp most ilyen közönségesnek lenned, szívem, amikor az élet olyan csodaszép? Birgitta hozzábújt és a mellkasára hajtotta a fejét. – Azt ígérted, hogy elmondod a történet végét – sustorogta. – Így van – Harry mélyen leszívta a füstöt. – Lássuk csak. Az egész azzal kezdődött, hogy végzős korunkban új lány került a gimnázium egyik párhuzamos osztályba. Kristinnek hívták és három hét sem kellett hozzá, hogy összejöjjön a legjobb cimborámmal, Terjével, aki egészen véletlenül az iskola legfehérebb fogsorával rendelkezett, ráadásul egy együttesben gitározott. Az egésszel csak az volt a probléma, hogy Kristin volt az a lány, akire egész életemben vártam. Harry megakadt a mesélésben. – És mit csináltál? – kérdezte Birgitta. – Semmit. Várakoztam. És közben Kristin szemében lassan én lettem Terjének az a haverja, akivel nagyszerűen el lehet beszélgetni bármiről. Akit a bizalmába avathat, ha Terjével éppen nem úgy működnek a dolgok, ahogy szeretné. Persze közben sejtelme sem volt róla, hogy ez a jó barát titokban örül ennek és csak a lehetőségre vár, hogy végre lecsaphasson rá. Harry elvigyorodott. – Atyaég, mennyire gyűlöltem magamat. – Mélységesen megrendültem – mormolta Birgitta, és végigsimított Harry haján. – Aztán az egyik barátunk az egész haveri kört meghívta a nagyszülei távoli tanyájára egy olyan hétvégén, amelyen Terje együttesének fellépése volt. Házi bort ittunk, majd késő este Kristinnel a kanapén kötöttünk ki és beszélgetni kezdtünk. Egy idő múlva elhatároztuk, hogy egy kicsit felfedezzük a hatalmas házat, és felmentünk a padlástérbe, ahol egy bezárt ajtóra bukkantunk. Kristin azonban talált egy szögre akasztott kulcsot, ami éppen illett a zárba és kinyitotta az ajtót. Leheveredtünk egy rövid kis baldachinos ágy párnáira. Az ágynemű gyűrődéseiben és árkaiban valami fekete réteg gyűlt fel, engem pedig a szívbaj kerülgetett, amikor rájöttem, hogy döglött legyekből áll. Több ezer lehetett belőlük. Néztem Kristin döglött legyekkel körülvett arcát a fehér párnán, közvetlenül az enyém mellett. Az ablakon bekandikáló hold kékesfehér fényében a bőre szinte átlátszónak tűnt. – Pfuj – közölte Birgitta, és megvonaglott. Harry hosszasan nézte. 239

– Az égvilágon mindenről beszélgettünk. Azután csak feküdtünk és a csendet hallgattuk. Néha egy–egy magányos autó fénye suhant végig a plafonon és mindenféle különös árnyak lopakodtak át a szobán. Kristin pedig két napra rá szakított Terjével. Harry az oldalára gördült, Birgitta pedig a hátához simult. – És azután mi történt, Valentino? – Elkezdtünk titokban találkozgatni. Aztán már nem lehetett titokban tartani. – Terje mit szólt hozzá? – Nos, az emberek olykor pontosan úgy reagálnak, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Felszólította a barátainkat, hogy válasszanak: ő vagy én. Azt hiszem, az ilyesmit nevezik elsöprő győzelemnek. Az iskola legfehérebb fogsorának a javára. – Borzasztó lehetett. Magányos lettél? – Nem is tudom, melyik volt a rosszabb. Vagyis hogy kire haragudtam jobban, Terjére vagy magamra. – De legalább együtt voltatok Kristinnel. – Igen. De addigra az egész egy kicsit már vesztett a varázsából. Legalábbis az álomnő eltűnt. – Ezt hogy érted? – Hogy olyan csajom volt, akit a legjobb barátja kedvéért hagyta el a pasiját. – Te pedig egy olyan ember voltál a számára, aki bármiféle erkölcsi aggály nélkül felhasználta a barátját arra, hogy megszerezze őt. – Pontosan. És ez valahogy mindig ott lebegett közöttünk. A felszín alatt persze, de végig ott parázslott valami kimondatlan, kölcsönös megvetés. Mintha valami szégyenletesen gyáva gyilkosságot követtünk volna el közösen. – Vagyis egy olyan kapcsolattal kellett beérned, amelyben nem volt minden tökéletes. Isten hozott a valóságban! – Ne magyarázd félre! Én tényleg hiszek abban, hogy ez a közös bűn valahogy erősebben összekötött bennünket. És abban is, hogy egy ideig tényleg szerettük egymást. Néhány nap pedig... tényleg tökéletes volt. Mint az esőcseppek vagy egy gyönyörű festmény. Birgitta nevetett. – Imádom, amikor mesélsz, Harry. A szemed valósággal ragyog, amikor ilyeneket mondasz. Mintha újra ott lennél, újra átélnéd. Visszavágysz néha? – Kristinhez? – Harry elgondolkodott. – Az előfordul, hogy visszavágyom abba az időszakba, de hogy Kristinhez? Az emberek változnak. Az a személy, aki után vágyódik az ember, talán már nem is létezik. És a fenébe is, maga 240

az ember is változik. Amikor legelőször átélsz valamit, utána már késő, soha többé nem élheted át pontosan ugyanazt az érzést, mint a legelső alkalommal. Szomorú, de ez már csak így működik. – Mint amikor először leszel szerelmes? – kérdezte Birgitta halkan. – Mint amikor először leszel... szerelmes – mondta Harry, és megsimogatta a lány arcát. Azután nagy levegőt vett: – Szeretnélek megkérni valamire, Birgitta. Egy szívességre. A zene fülsiketítőén hangos volt, így Harrynak egészen előre kellett hajolnia, hogy egyáltalán halljon valamit. Teddy a legújabb, mindössze tizenkilenc éves felfedezettjéről, Melissáról áradozott, aki éppen azon volt, hogy az egész házat a feje tetejére állítsa, Harrynak pedig el kellett ismernie, hogy a férfi ömlengése többé– kevésbé jogos. – Az a lényeg, hogy beszéljenek róla. Hogy híre menjen. Annál nincs fontosabb – jelentette ki Teddy. – Annyit reklámozhatod magad és olyan marketingtervet dolgozhatsz ki, amennyit csak bírsz, az egyetlen, ami valóban működik az, ha beszélnek róla. És a dolog szemmel láthatóan működött, mert mióta Harry ismerte, ez volt az első alkalom, hogy a bár tele volt. Melissa cowboyos– lasszós száma végén a férfiak a székekre felpattanva tomboltak, és még a jelentős kisebbségben lévő női közönség is udvariasan tapsolt. – Látja? – mondta Teddy. – És ez nem a szám különlegességének szól. Ez is csak egy teljesen szokványos sztriptíz, erre akár meg is esküszöm magának. Biztosan van itt vagy egy tucat lány, aki hajszálpontosan meg tudná csinálni ugyanezt a műsort, de a közönségnek arcizma sem rándulna. Hogy ennek az előadásnak mégis ekkora sikere van, az két dolognak köszönhető: az ártatlanságnak és a beleélésnek. Teddy azzal is tisztában volt, hogy az effajta népszerűségi rohamok rendszerint gyorsan lecsengenek. Részben, mert a közönség folyamatosan az újdonságot keresi, részben pedig mert ennek a szakmának megvan az a rossz szokása, hogy felemészti a saját gyermekeit. – Tudja, a jó sztriptíz megköveteli a lelkesedést – próbálta túlharsogni Teddy az üvöltő diszkózenét. – Ezek közül a lányok közül csak kevesen tudják sokáig megtartani a lelkesedésüket. 241

Iszonyatosan meg kell dolgozniuk érte. Minden áldott nap négy show, nem csoda, hogy egy idő múlva unni kezdik az egészet és elfelejtik a közönséget. Számtalanszor láttam már. Lehetnek bármilyen felkapottak, egy sokat látott szem rögtön fel tudja mérni, mikor kezd egy csillag veszíteni a ragyogásából. – És mégis hogyan? – Nos, ezek a lányok táncosok. Figyelniük kell a zenére, bele kell élniük magukat az előadásba, tudja. De egy idő után kezdenek elcsúszni a ritmussal és egy hangyányival meg–megelőzik a zenét. És ez bizony nem a túlbuzgóság jele. Épp ellenkezőleg: azt mutatja, hogy kezd elegük lenni, és mihamarabb túl akarnak lenni rajta. Ezenkívül önkéntelenül rövidebbé válnak a mozdulataik, a végén szinte már csak jelzésértékűek lesznek. Olyan ez, mint amikor az ember túlságosan sokszor meséli el ugyanazt a viccet: egy idő múlva elkezdi elhagyni az apró, ám jelentőséggel bíró részleteket, mert minél hamarabb a poénhoz akar érni, hogy végre nevessen a publikum. Az ilyesmit borzasztóan nehéz kiküszöbölni, mert a testbeszéd mindig elárulja az igazat, és tudja, ezt a közönség is megérzi. Ezzel a lány is tisztában van, ezért, hogy feldobja a show– t, és sikerüljön tűzbe hozni a nézőket, felhajt néhány pohárral, mielőtt felmenne a színpadra. Néha túlzásba is viszi. És azután... – Teddy a mutatóujját jelentőségteljesen az egyik orrcimpájához nyomta. Harry bólintott. Ismerős történet. – Felfedezi a port, ami az alkohollal ellentétben élénkít és feldob, ráadásul az is a fülébe jut, hogy fogyasztószernek sem utolsó. Aztán egyre többre lesz szüksége ahhoz, hogy minden este felpörgesse magát és a maximumot nyújthassa. Később már ahhoz is kelleni fog, hogy egyáltalán végig tudja csinálni a show–t. A legvégén pedig már nem is érzi a hatását, csak azt veszi észre, hogy képtelen koncentrálni és gyűlölni kezdi az ordítozó, részeg közönséget. Ami végül odáig fajul, hogy egy este egyszerűen levonul a színpadról. Dühösen zokogva. Összerúgja a port a menedzserrel, kivesz egy hét szabadságot, majd visszatér. De hiába, mert már soha többé nem tudja ugyanazt a hangulatot elérni, mint korábban, bárhogy erőlködik. A terem egyre üresebb lesz, és végül megérik az idő az utcára és az új feladatkörökre. 242

Na igen, Teddy valóban átlátta a dolgok menetét. De ez egyelőre a távoli jövő. Most csak az a fontos, hogy a tehén, amely hatalmas bociszemekkel és feszes tőgyekkel ott áll a színpadon és minden jel szerint boldogan teszi a dolgát, jól tejeljen. – El sem hinné, kik meg nem fordulnak itt, hogy szemügyre vegyék az aktuális tehetségeinket – hahotázott Teddy, és lesöpörte a zakója gallérját. – Néhányan a maga brancsából is fel–felbukkannak. És ők nem éppen azok a srácok, akik soha nem veszítik el a józan ítélőképességüket – ha érti, mire gondolok. – Egy kis vetkőzés még nem árt senkinek. – Az lehet – válaszolta Teddy szkeptikusan. – De amíg nem rendezik a károkat, addig gondolom, egy–két karcolás sem fog ártani. – Ezt hogy érti? – Hagyjuk, nincs jelentősége – legyintett Teddy. – Inkább árulja el, mi szél hozta újra a mi kis birodalmunkba, biztos úr? – Két dolog miatt jöttem. Kiderült, hogy a lány, akinek a holttestét a Centennial Parkban találták meg, nem az a ma született bárány, akinek első pillantásra gondoltuk. A tesztek kimutatták, hogy tele volt pumpálva amfetaminnal, és némi vizsgálódás után a nyomok ide vezettek. Kiderült, hogy az eltűnése előtt nem sokkal épp ezen a színpadon táncolt. – Igen, Barbara. Tragikus, ami történt, nem igaz? – Teddy igyekezett gyászos képet vágni. – Nem mondanám egy különösebb vetkőzőtalentumnak, de nagyon kedves, igyekvő lány volt. Jutottak valamire az ügyben? – Valójában abban reménykedtünk, hogy esetleg maga segít nekünk továbblépni, Mongabi. Teddy idegesen végigsimított fekete haján. – Sajnálom, biztos úr. Barbara nem az én lányaim közé tartozott. Beszéljen Sammyvel, később biztosan felbukkan majd. Egy pillanatra két hatalmas, szaténcsomagolású mell takarta el a kilátást, és egy nagy pohár színes ital landolt Harry előtt az asztalon. – Azt mondta, két dolog miatt jött, biztos úr. Mi lenne a másik? – Ó, igen. A másik egy teljes mértékben magántermészetű ügy, Mongabi. Azon tűnődtem, hogy látta–e már korábban azt a barátomat, aki odaát ül? – mutatott Harry a bárpult felé, ahonnan egy magas, szmokingba öltözött, sötét alak intett vissza nekik. Teddy megrázta a fejét. – Egészen biztos benne, Mongabi? Ugyanis 243

a pasas eléggé ismert figura. Hamarosan ő lesz Ausztrália bokszbajnoka. Rövid csend állt be. Mongabi nyugtalankodni kezdett. – Mit akar ezzel mo... – Nehézsúlyban, természetesen. – Harry kikereste a szívószálat a napernyők és citromkarikák rengetegéből, és belekóstolt a gyümölcskoktélba. Teddy mosolyt erőltetett az arcára. – Nézze, biztos úr, ha nem tévedek, eddig kedélyesen elbeszélgettünk, nem? – Hát, hogyne – mondta Harry széles mosollyal. – De az élet nem csak kedélyeskedésből áll, nem igaz? Itt az ideje, hogy véget vessünk a csacsogásnak. – Figyeljen, Mr Holy, ami itt a múltkoriban magával történt, azt én sem találtam szórakoztatónak. Sajnálom. Bár az a véleményem, hogy maga sem volt vétlen az események alakulásában. Amikor ma este bejött ide, és leült az asztalhoz, azt gondoltam, ez annak a jele, hogy fátylat boríthatunk a múltra. Meg vagyok róla győződve, hogy sok dologban egyet tudnánk érteni. Tudja, biztos úr, maga és én egy nyelvet beszélünk. Az üvöltő zene egy másodpercre elhallgatott. Teddy visszafojtotta a lélegzetét. Harry poharából hangos szürcsölés közepette az ital utolsó cseppjei is eltűntek. Teddy nyelt egyet. – Például egészen véletlenül tudom, hogy Melissának az este további részére nincs semmi különösebb programja. – A férfi könyörgő pillantást vetett Harryra. – Köszönöm, Mongabi, ez igazán kedves gondolat. De most sajnos tényleg nem érek rá. Előbb el kell intéznem ezt a dolgot, utána pedig muszáj mennem. Harry egy fekete, rendőrségi gumibotot húzott elő a zakójából. – Annyira kell sietnünk, hogy még azt sem tudom, hogy lesz–e időm rendesen összeverni magát – mondta. – Mi a fra... Harry felállt. – Remélem, Geoff és Iván van ma éjszaka szolgálatban. A cimboráim már alig várják, hogy találkozhassanak velük. Teddy megpróbált feltápászkodni a székről. – Csukja be a szemét – mondta neki Harry, és ütött. – ’gen? – Halló, Evans? – Talán. Ki az? – Helló, Birgitta vagyok, tudod, Inger svéd barátnője. Találkoztunk néhányszor az Alburyben. Hosszú, világos hajam van, kissé 244

vöröses. Emlékszel rám? – Persze, emlékszem rád. Birgitta, ugye? Hogy vagy? Hogy szerezted meg ezt a számot? – Köszönöm, megvagyok. Egy kicsit hullámzóan, tudod. Azt hiszem, egy kicsit megborultam az Ingerrel történtek miatt. De biztosan sok dolgod van, úgyhogy nem akarlak nagyon feltartani. A számot még Inger adta meg arra az esetre, ha utol kellene őt érni valami miatt Nimbinben. – Á, értem. – Öhm, szóval, azért hívtalak, mert van valamid, amire szükségem lenne, Evans. – Igen? – Olyan... dolog. – Értem. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked, de kétlem, hogy lenne bármim, amire szükséged lenne. Figyelj... öhm, Birgitta... – Nem érted? Muszáj találkoznom veled! – Nyugalom. Amire szükséged van, azt több százan megszerezhetik neked. Viszont azt javasolom, így telefonon ne beszélj olyasmiről, amiről nem muszáj. Sajnálom, hogy nem tudok segíteni neked. – Ami nekem kell, az nem h–val kezdődik, hanem m–mel. És abból csak neked van. – Marhaság. – Tudom, hogy van még néhány forrás, de nem bízom bennük. Figyelj, nem csak nekem kell. Sokat vennék és rendesen fizetek. – Az a helyzet, hogy most elég sok dolgom van, Birgitta. Többet ne hívj ezen a számon, légy szíves. – Várj! Tudok... tudok pár dologról. Tudom, hogy mire vagy rákattanva. – Hogy mire vagyok rákattanva? – Hogy... mi az, amit tényleg szeretsz. Amit élvezel. – Egy pillanat. – Bocs, ki kellett dobnom valakit. Állandóan ez megy. Szóval, mi az, amire rá vagyok kattanva, Birgitta? – Azt nem mondhatom meg telefonon, de... De szőke a hajam, és én... én is szeretem. – Ó, hogy az a...! Barátnők! Komolyan mondom, mindig elkápráztattok. És én még komolyan azt hittem, hogy Inger tartani fogja a száját. – Akkor találkozhatnánk, Evans? Sürgős lenne. – Holnapután Sydneybe kell utaznom, de talán mehetnék egy korábbi géppel... – Igen! – Hm. – Mikor tudnánk... 245

– Várj egy kicsit, gondolkodnom kell. – Oké, Birgitta, figyelj rám. Gyere el holnap este nyolckor a Darlinghurst Roadra. A Hungry John bal oldalához. Egy fekete Holdent keress, sötétített szélvédővel. Ha nincs ott fél kilencig, akkor ne várj tovább. És ügyelj rá, hogy láthassam a hajad. – Utoljára? Kristin egy este váratlanul felhívott. Azt hiszem, egy kicsit be volt rúgva. Valamiért nagyon letolt, de már nem rémlik, miért. Valószínűleg amiatt, hogy tönkretettem az életét. Hajlamos volt azt gondolni, hogy a körülötte lévő emberek folyton tönkreteszik azokat a dolgokat, amiket ő olyan klasszul eltervezett. – Így szokott ez lenni az olyan kislányokkal, akik gyerekkorukban túl sokat játszottak egyedül a babáikkal – jegyezte meg Birgitta. – Elképzelhető. De tényleg nem emlékszem rá. Én sem voltam egészen józan. Harry feltámaszkodott a könyökére a homokban és a tengert nézte. Amikor a hullámok feltornyosultak, a tetejük fehér lett, és a hab egy pillanatra megállt a levegőben, mielőtt a napsütésben megcsillanva visszazuhant volna a Bondi Beach szikláira. – De ezután még láttam egyszer. Meglátogatott a kórházban a baleset után. Amikor kinyitottam a szemem és megláttam, ahogy ott ül az ágyam mellett sápadtan, szinte áttetszőén, először azt hittem, hogy csak álmodom. Ugyanolyan szép volt, mint amikor legelső alkalommal láttam. Birgitta Harry oldalába csípett. – Eltúlzom? – kérdezte Harry. – Dehogy, folytasd csak. – A lány kuncogva a hasára fordult. – Most mi van? Nem kellene neked most egy parányit féltékenynek lenned, amiért így beszélek egy korábbi fellángolásomról? Hm? Ehhez képest ahogy elnézlek, nagyon is tetszik neked, ahogy részletekbe menően ömlengek a romantikus múltamról. Birgitta a napszemüvege fölött Harryra hunyorgott. – Csak örömmel látom, hogy a macsó zsarumnak mégiscsak volt valaha érzelmi élete. Még akkor is, ha ez az időszak már rég a múlté. – A múlté? Akkor ezt most minek nevezed? 246

– Ez itt, kérlek, egy érett fejjel alaposan átgondolt nyári románc, méghozzá kellő távolságtartással, hogy ne váljon túlságosan szorossá, de kellő mennyiségű szexszel is, hogy megérje a fáradságot. Harry a fejét csóválta. – Te is tudod, Birgitta, hogy ez nem igaz. – Igen, Harry, tudom. De ez most így jó. Épp egy elég zűrös időszakon vagyok túl, tudod? Folytasd! Majd szólok, ha egyes részleteknél túlságosan elragadtatnád magad. Különben meg kölcsönkenyér visszajár, megkapod te ezt még, amikor én mesélek majd az exemről. Birgitta elégedett arccal hasalt vissza a homokba. – Illetve exeimről. Harry lesöpörte a homokot a lány fehér hátáról. – Biztos vagy benne, hogy nem fogsz leégni? Ez az itteni nap és a te hófehér bőröd... – Emlékeim szerint maga kente be a hátamat, Mr Hole! – Nem tudom, hogy elég magas volt–e a faktorszám. Oké, felejtsd el. Csak nem akarom, hogy leégj itt nekem. Harry a lány érzékeny bőrét nézte. Amikor megkérte, hogy segítsen nekik, Birgitta habozás nélkül igent mondott. – Lazíts már, apukám, és folytasd! A ventilátor nem működött. – A rohadt életbe, de hát vadonatúj! – bosszankodott Wadkins a szerkezet hátulját csapkodva, miközben ki–be kapcsolgatta. Teljesen feleslegesen erőlködött. A készülék már nem volt több, mint egy adag néma alumínium és halott vezetékek. – Hagyja a fenébe, Larry – dörmögte McCormack. – Inkább szóljon Laurának, hogy szerezzen egy másikat. Ma van a nagy nap, úgyhogy ennél sokkal fontosabb dolgunk is akad. Larry? Wadkins ingerülten visszatette a helyére a ventilátort. – Minden készen áll, uram. Három autónk lesz ott a környéken. Ms Enquistet rádióadóval és mikrofonnal szereljük fel, úgyhogy minden pillanatban tudni fogjuk, hol van és mindent hallani fogunk, ami történik. A terv az, hogy hazaviszi White–ot a saját lakásába, ahol Holy, Lebie és jómagam várakozunk majd; egy a hálószobaszekrényben, egy az erkélyen, a harmadik pedig a lakás bejárata előtt a folyosón. Arra az esetre, ha az autóban történne valami, vagy máshová hajtanának, a három kocsink követi majd őket. – Mi a taktika? Yong megigazította a szemüvegét. 247

– Ms Enquist feladata az lesz, hogy rávegye White–ot arra, hogy elejtsen valamit a gyilkosságokról. Zsarolni kezdi azzal, hogy mindent elmond a rendőrségnek arról, amit Inger Holter mesélt neki a férfi szexuális szokásairól. Ha White biztosnak érzi, hogy a lány nem tud lelépni, akkor talán felfedi magát. – Mennyi idő múlva megyünk be? – Csak miután kézzelfogható bizonyítékunk van. A legrosszabb esetben pedig akkor, ha White támadásba lendül. – Rizikó? – Természetesen nem teljesen kockázatmentes a dolog, de ilyen gyorsan nem lehet megfojtani egy embert. Egész idő alatt olyan közel leszünk, hogy másodperceken belül közbe tudunk avatkozni. – És ha fegyver van nála? Yong vállat vont. – Az alapján, amit a gyanúsítottról tudunk, ezt jó eséllyel kizárhatjuk, uram. McCormack felállt és megkezdte néhány lépésből álló sétáját a szűk szobában. Harryt leginkább arra az öreg, kövér leopárdra emlékeztette, amit még gyerekkorában látott az állatkertben. Olyan kicsi volt a ketrece, hogy a felsőteste már elkezdett visszafordulni, mire a hátsó része befejezte volna az előző kanyart. Oda–vissza. Oda–vissza. – És mi van, ha White szexelni akar, még mielőtt bármit mondana vagy tenne? – A lány nem fog belemenni. Azt mondja majd, hogy meggondolta magát és csak azért mondta, hogy White megszerezze neki a morfiumot. – És aztán hagyjuk, hogy elsétáljon? – Nem zavarhatjuk fel a vizet, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy elkaphatjuk, uram. McCormack előretolta az alsó ajkát. – Miért ment bele a lány ebbe az egészbe? Hallgatás. – Mert nem kedveli az erőszakoskodókat és a gyilkosokat – válaszolta Harry. – Különösen, ha ismeri az áldozatot. – És ezen túlmenően? Még hosszabb szünet következett. – Mert megkértem rá – mondta Harry végül. – Zavarhatlak egy kicsit, Yong? Yong Sue mosolyogva nézett fel a számítógépéből. – Persze, haver. Harry leereszkedett az egyik székre. Yong felé fordult, de az ujjai továbbra is buzgón futkároztak a billentyűzeten és fél szemmel a monitort leste. – Szeretném, ha ez kettőnk közt maradna, Yong. Az a helyzet, hogy időközben elvesztettem a hitem az egészben. Yong ujjai 248

megtorpantak. – Azt hiszem, Evans White vakvágány – folytatta Harry. Yong zavartan bámult rá. – Hogyhogy? – Nem könnyű elmagyarázni, de van néhány dolog, ami egyszerűen nem megy ki a fejemből. Andrew megpróbált elmondani nekem valamit a kórházban. Sőt, már korábban is. Harry megállt. Yong biccentett neki, hogy folytassa. – Azt próbálta a tudtomra adni, hogy a megoldás sokkal közelebb van, mint gondolnám. Szerintem a tettes olyan személy, akit valamilyen oknál fogva ő maga nem kaphatott el. Ezért egy kívülállóra volt szüksége. Például rám – aki egyszer csak idepottyan a semmiből és a következő géppel tovább is áll. Ez volt az egyik oka annak, hogy azt hittem, Ottó Rechtnagel a gyilkos. Mivel közeli barátja volt Andrew–nak, azt hittem, nem akarja ő maga leleplezni. De legbelül éreztem, hogy ez az egész valahogy sántít. Időközben rájöttem, hogy Andrew nem őt akarta megállíttatni velem, hanem valaki mást. Yong megköszörülte a torkát: – Nem említettem korábban, Harry, de nekem már az is különösnek tűnt, amikor Andrew előhozakodott azzal a bizonyos tanúval, aki a gyilkosság napján állítólag látta Evans White–ot Nimbinben. Utólag aztán rájöttem, hogy Andrew–nak egy másik oka is volt arra, hogy eltávolítsa Evans White–ot a gyanúsítottak közül, s vele a szemünk elől. Mégpedig az, hogy White–nak volt valami a kezében ellene. Tudta, hogy Andrew heroinfüggő, márpedig ha ez kiderül, ő repül a testülettől, ráadásul még börtönbe is kerül. Nem vagyok odáig ezért az ötletért, de számba vetted azt a lehetőséget is, hogy Andrew esetleg ígéretet tett White–nak, hogy távol tart minket tőle? – Lassan kezd ez az egész kissé komplikálttá válni, Yong, de igen, végiggondoltam ezt a lehetőséget is. És el is vetettem. Ne felejtsd el, hogy éppen Andrew érdeme volt, hogy egyetlen fotó alapján azonosítottuk Evans White–ot. – Na, igen – vakarta meg egy ceruzával az állát Yong. – Erre alighanem nélküle is rájövünk, viszont lényegesen tovább tartott volna. Tudod te, milyen nagy az esélye annak, hogy az aktuális partner a gyilkos? Ötvennyolc százalék. Miután lefordítottad Inger levelét, Andrew tisztában volt vele, hogy minden erőnkkel azon leszünk, hogy előkerítsük a lány titokzatos szeretőjét. Vagyis ha tényleg védeni akarta White–ot anélkül, hogy önmagát gyanúba keverné, akár segíthetett is. A 249

látszat kedvéért. Nem találtad különösnek, hogy néhány ház homlokzata alapján felismert egy helyet, ahol száz évvel ezelőtt járt, akkor is befüvezve? – Talán igazad van, Yong, nem tudom. Amúgy sem hiszem, hogy túl sok értelme lenne most, hogy mindenki tudja, mi a dolga, kételyt ébreszteni a fiúkban. Lehet, hogy mégiscsak Evans White az emberünk. De ha valóban hittem volna ebben, soha nem kértem volna meg Birgittát, hogy vállalja el a csali szerepét. – Akkor szerinted ki az emberünk? – Gondolom, úgy teljes a kérdés, hogy „ez alkalommal”... Yong nevetett. – Valahogy úgy. Harry megdörgölte az állát. – Már kétszer megnyomtam a vészcsengőt, Yong. Ha az ember túl sokszor kiált farkast, végül senki nem hisz neki. Ezért most teljesen biztosnak kell lennem a dolgomban. – Miért hozzám jöttél ezzel az egésszel, Harry? Miért nem valamelyik főnöknek mondtad el? – Mert te meg tudnál nekem csinálni egy–két dolgot. Fel kellene tenni néhány diszkrét kérdést és meg kellene szerezni néhány adatot anélkül, hogy házon belül megtudnák. – Senki nem tudhat róla? – Tudom, hogy egy kicsit gyanúsan hangzik, és azzal is tisztában vagyok, hogy neked sokkal több a vesztenivalód, mint másoknak. De te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem, Yong. Mit mondasz? Yong hosszasan nézte Harryt. – Segíteni fog abban, hogy megtaláld a gyilkost, Harry? – kérdezte végül. – Nagyon remélem.

18. A terv és egy séta a parkban – Bravo, jelentkezz. A rádió hangszórója pattogni kezdett. – Vétel – hallatszott Lebie kiabálása. – Mi újság odabenn? – Minden rendben – válaszolta Harry. A megvetett ágy szélén ült és Birgitta fotóját nézte az éjjeliszekrényen. A kép a lány konfirmációján készült. A túlexponálás miatt nem látszottak a szeplői, s ettől valahogy hihetetlenül fiatalnak, idegennek és komolynak tűnt a képen. Nem 250

festett túlságosan jól. Birgitta azt mondta, hogy ösztönzésképpen tette ki a fotót a rossz napokra, emlékeztetőül, hogy történjen bármi, a dolgok végül valahogy mégis továbbmennek. – Hol tart az ütemterv? – kiabálta Lebie a konyhából. – Birgitta negyedóra múlva végez a munkával. Az Alburyben épp most teszik fel rá a rádióadót és a mikrofont. – Autóval viszik át a Darlinghurst Roadra? – Dehogy. Nem tudhatjuk, hogy White nincs– e már a környéken. Nem hiányzik, hogy észrevegye, amint Birgitta épp kiszáll az autóból, és gyanút fogjon. Gyalog megy át az Alburyből. A lépcsőházból Wadkins lépett be a lakásba. – Úgy tűnik, minden rendben. Lenn az átjáróban el tudok rejtőzni az egyik kiszögellés mögött és egészen az ajtóig követem őket. Végig a lányon lesz a szemünk, ne aggódjon. Hol bujkál, Holy? – Itt vagyok benn, uram. Köszönöm, ezt jó hallani. – A rádió? Lebie? – Megvan a kapcsolat, uram. Mindenki a helyén. Kezdődhet. Harry újra és újra végiggondolta az egészet. Oda–vissza, keresztül– kasul. Hosszas vitába bocsátkozott saját magával, de végül úgy döntött, nem érdekli, ha a lány reménytelenül közhelyesnek vagy gyerekesnek fogja találni a meglepetését. Kicsomagolta a vörös vadrózsát, amit magával hozott, és a fotó mellett álló vizespohárba tette. Egy kicsit elbizonytalanodott. Mi van, ha ez eltereli a lány figyelmét? Vagy ha Evans White elkezd kérdezősködni, amikor meglátja a rózsát a lány ágya mellett? Az ujjával óvatosan megérintette a rózsa egyik tövisét. Nem, Birgitta érteni fogja a bátorítást, a rózsa látványa erőt ad majd neki. Az órájára pillantott. Nyolc óra. – Gyerünk, essünk túl rajta! – kiabált ki a nappaliba. Valami nem stimmelt. A rádió recsegni kezdett a nappaliban. Harry nem tudta kivenni, mit mond, csak azt tudta, hogy túlságosan is hosszan szól. Mindenki tisztában volt a feladatával, és ha minden a terv szerint zajlik, nincs szükség ilyen hosszú üzenetekre. – A francba, a francba, a francba – szitkozódott Wadkins. Lebie levette a fejhallgatóját és Harryhoz fordult. – Birgitta nem érkezett meg – mondta. – Micsoda? – Az Alburyből pontban háromnegyed nyolckor indult el. Onnan legfeljebb tíz perc alatt a Kings Crossra kellett volna érnie. De már 251

huszonöt perc is eltelt. – Arról volt szó, hogy egész idő alatt szemmel tartjátok! – Onnantól kezdve, hogy a találkozási pontra ér. Miért kellett volna... – És a mikrofon? Már akkor be volt kapcsolva, amikor elindult. – Elveszítették a kapcsolatot. Egy darabig mindent hallottak, aztán hirtelen megszűnt a jel. Egyetlen hang sincs. – Van egy térképünk? Milyen útvonalon ment? – Harry gyorsan beszélt és halkan. Lebie egy várostérképet húzott elő a táskájából és odanyújtotta Harrynak. – Mi volt az útvonala? – szólt bele Lebie a rádióba. – A lehető legegyszerűbb: végig a Victoria Streeten lefelé. – Itt van – mondta Harry. – Az Oxford Streetről rákanyarodott a Victoria Streetre, aztán végig a St. Vincent Kórház és a Green Park mellett a kereszteződésig, ahol a Darlinghurst Road kezdődik, onnan pedig a Hungry John csak kétszáz méterre fekszik. Ennél egyszerűbb nem is lehetne! Wadkins a szájához emelte a mikrofont. – Smith, két autó fésülje át a Victoria Streetet, és kerítsék elő a lányt. Szóljon az Alburyben tartózkodó kollégáknak, hogy ők is segítsenek. A harmadik kocsi maradjon a Hungry Johnnál, hátha közben mégis odaér. Siessenek, és lehetőleg ne keltsenek feltűnést. És azonnal jelentést kérek, amint megtudnak valamit! Wadkins ledobta a rádiót. – A rohadt életbe! Mi a fene folyik itt? Elütötték? Megtámadták, vagy megerőszakolták? A rohadt életbe! Lebie és Harry egymásra pillantottak. – Mi van, ha White véletlenül pont a Victoria Streeten hajtott végig, és útközben felszedte a lányt? – vetette fel Lebie. – Hiszen korábban találkoztak már az Alburyben, úgyhogy könnyen felismerhette. – Az adókészülék! – kiáltott fel hirtelen Harry. – Még működnie kell! – Bravo, Bravo! Itt Wadkins. Fogják a lány rádióadójának a jeleit? Igen? Az Albury irányából? Akkor nem lehet messze. Gyerünk, igyekezzenek! Rendben. Vége. A három férfi csendben várt. Lebie lopva Harryra pillantott. – Kérdezd meg, hogy látták–e White kocsiját – kérte Harry. – Bravo, jelentkezz. Itt Lebie. Mi van a fekete Holdennel? Látta valaki? – Senki. Wadkins felpattant és csendben káromkodva járkálni kezdett a szobában. Harry azóta guggolt, hogy a hálószobából átjött a nappaliba, és csak most vette észre, hogy teljesen elzsibbadt. A 252

rádió megreccsent. – Charlie, itt Bravo, jelentkezz! Lebie felkapta a készüléket. – Itt Charlie. Mondd! – Itt Stoltz. Megtaláltuk a táskáját az adókészülékkel és a mikrofonnal a Green Parkban. A lányt viszont mintha a föld nyelte volna el. – Micsoda? – kérdezte Harry. – Ezeket nem a testére kellett volna ragasztaniuk? Wadkins dühöngött. – Biztosan elfelejtettem szólni, de azon töprengtünk, hogy mi van akkor, ha White... közeledni próbál a lányhoz... öhm, megérinti, na, érti. Kikezd vele. Ms Enquist is azon a véleményen volt, hogy jobb, ha a felszerelés inkább a táskájába kerül. Harry ekkorra már fel is markolta a zakóját. – Hova megy? – kérdezte Wadkins. – Az a szemét várt rá – mondta Harry. – Lehet, hogy már az Alburytől kezdve követte. Talán még sikoltani sem volt ideje. Valószínűleg megint valami éterrel átitatott kendőt használt, ahogy Ottó Rechtnagelnél. – A nyílt utcán? – kérdezte Lebie szkeptikusan. – Dehogy. A parkban. Odamegyek. Van ott egy ismerősöm. Joseph görcsös igyekezettel próbálta nyitva tartani a szemét. Olyan részeg volt, hogy Harry a legszívesebben elsírta volna magát tehetetlenségében. – Azt hittem, hogy smárolnak, Harry. – Ezt már negyedszer mondod, Joseph. Hogy nézett ki a pasas? Hová mentek? Kocsival volt? – Mikkevel gondoltuk is, amikor elvonszolta mellettünk a lányt, hogy szegényke talán még nálunk is jobban el van ázva. Azt hiszem, Mikke egy kicsit még irigykedett is rá emiatt, hehehe. Ez itt Mikke. Finnországból jött. Mikke a szomszédos padon feküdt teljesen kiütve. – Joseph, nézz rám! Nézz rám! Meg kell találnom a lányt. Érted? Az a pasas valószínűleg egy gyilkos. – Próbálom, Harry. Tényleg próbálok visszaemlékezni. A fenébe is, segíteni szeretnék neked! Joseph összeszorította a szemét és az öklével a homlokát ütögetve dünnyögött. – Olyan pokolian sötét ez a park, hogy alig láttam valamit. Azt hiszem, az a fickó elég nagydarab volt. – Kövér? Magas? Világos, sötét? Szemüveges, sánta? Szakállas, kalapos? Joseph a szemét forgatta. – Van egy cigid, haver? Tudod, attól jobban menne a dolog. De a világ összes cigarettája sem lett volna elég ahhoz, hogy Joseph 253

agyából kiszorítsa az alkoholgőzt. Harry odaadta neki a maradék cigarettáját és megkérte, hogy ha Mikke újra magához tér, faggassa ki, hátha emlékszik valamire. Nem mintha ettől sokat remélt volna. Éjjel kettőre járt, amikor Harry visszaért Birgitta lakásába. Lebie a rádió mellett gubbasztott és együttérző pillantással nézett rá. – Gave it a burl, did ya? No good, ay?17 Harry egy szót sem értett abból, amit Lebie kérdezett, de egyetértően rábólintott, és leroskadt egy székre. – Mi a helyzet a kapitányságon? – kérdezte Lebie. Harry a cigarettája után kotorászott, de aztán eszébe jutott, hogy Josephnek adta a dobozt. – Elég nagy a káosz. Wadkins lassan teljesen elveszti az eszét, és most fejetlen csirkék módjára szirénázva száguldoznak körbe a városban. Az egyetlen, amit tudnak, hogy White valamikor napközben elhagyta Nimbint és a négyórás géppel Sydneybe repült. Azóta senki nem látta. Harry lejmolt egy cigarettát Lebie–től és egy darabig szótlanul dohányoztak. – Menj haza és aludj néhány órát, Szergej. Én itt maradok éjszakára, ha Birgitta mégis felbukkanna. Hagyd bekapcsolva a rádiót, hogy követni tudjam az eseményeket. – Szívesen maradok, Harry. Harry megrázta a fejét. – Menj haza! Hívlak, ha van valami. Lebie egy baseballsapkát nyomott kopaszra borotvált fejébe. Az ajtóban egy pillanatra még megtorpant. – Megtaláljuk, Harry. Érzem. Komolyan, haver. Harry ránézett. Nehéz lett volna megmondani, hogy Lebie tényleg el is hiszi–e, amit mond. Amint egyedül maradt, kitárta az ablakot és kibámult a háztetőkre. Kissé lehűlt a levegő, s a szellő lágyan besodorta a szobába a város, az emberek és a környék büféiben főzött ételek szagát. A világ egyik legszebb nyári éjszakája volt a világ egyik legszebb városában. Felnézett a csillagokra. Végtelen sok apró, pislákoló fényforrás, ha elég sokáig nézi őket, szinte életre kelnek. Óvatosan megpróbálta körülírni az érzéseit. Óvatosan, mert nem adhatta át magát nekik. Most még nem. Először valami jó érzést. Csak egy egészen kicsit, nehogy elgyengüljön tőle. Birgitta arcát a kezei közt, a szemében bujkáló nevetést. Azután a rosszak 254

következtek. Tudta, hogy egy ideig még távol kell tartania magát tőlük, de muszáj volt kicsit felmérnie, milyen erővel bírnak. Úgy érezte, mintha egy tengeralattjáróban ülne valahol nagyon mélyen, a kétségbeesés és a reménytelenség tengerének fenekén. A víz nyomása egyre nőtt, be akart törni hozzá, és a tengeralattjáró már minden eresztékében recsegett. Csak reménykedni tudott abban, hogy az önuralom állandó gyakorlása most megtérül és segít neki fenntartani a járművet. Harry azokra a lelkekre gondolt, amelyek csillagokká váltak, miután a hozzájuk tartozó test meghalt. De hiába kereste, azt a különleges csillagot nem sikerült megtalálnia.

19. Két beszélgetés egy gyilkossal, egy kokabura madár és egy álom Harry a baleset után gyakran megkérdezte magától, hogy ha tehetné, elcserélné–e a sorsát. Elcserélné–e a hazugságot, a bűntudatot, a szégyent? Lenne–e ő, aki a kerítésoszlopot meggörbítette a Sørkedalsveien? Aztán egy ünnepélyes temetés az egyenruhás kollégák és a gyászoló szülők körében, egy kép a rendőr–főkapitányság folyosóján, majd az évek múlásával egy egyre halványodó, ám kedves emlék. Látszólag értelmetlen és önkínzó kérdés volt. Harry azonban úgy érezte, hogy a válasz megadja neki a bizonyosságot, amire ahhoz volt szüksége, hogy újra tudja kezdeni. Ugyanis nem akart cserélni. Boldog volt, hogy életben maradt. Minden reggel, amikor a kórházban gyógyszerektől kábán és üres fejjel felébredt, azt volt az érzése, hogy itt valami szörnyű tévedés van. Rendszerint beletelt néhány álomittas másodpercbe, mire az emlékezete beindult és kérlelhetetlenül a tudtára adta, hogy ki ő, hol van, és mi történt. A következő gondolata mégis mindig az volt, hogy szerencsére életben van. Hogy még mindig itt van a pályán, nem esett ki a játékból. Talán ez nem túl sok, de Harry számára abban a helyzetben épp elég volt. Miután elhagyhatta a kórházat, kapott egy időpontot egy pszichiáterhez. 255

– Tulajdonképpen egy kicsit későn jött – mondta a pszichiáter. – A tudattalanja már minden bizonnyal eldöntötte, hogyan fogja feldolgozni a történteket, így ezt már aligha tudjuk befolyásolni. Választhatta például azt, hogy elfojtja őket. Persze még megpróbálhatjuk rávenni arra, hogy meggondolja magát, mert az elfojtás nem valami jó megoldás. Harry csak azt tudta, hogy a tudattalanja szerint jó, hogy életben van és nem akarta megkockáztatni, hogy a pszichiáter rávegye arra, hogy máshogy döntsön, ezért ez volt az első és egyben az utolsó alkalom is, hogy betette a lábát a rendelőjébe. A rákövetkező időkben azt is megtanulta, hogy pocsék taktika egyszerre harcolni mindennel, ami a fejében van. Először is, mert nem tudta pontosan, mi van odabenn, és gyakran érezte úgy, mintha egy olyan szörnyeteggel küzdene, amelyet még soha nem látott. Másodszor rájött, hogy lényegesen nagyobb esélye van a győzelemre, ha a háborúját több kisebb ütközetre bontja. Így van ideje felmérni az ellenfelét, kikémlelni a gyenge pontjait, majd lecsapni és ártalmatlanná tenni. Valahogy úgy, mint amikor az ember papírt gyömöszöl egy iratmegsemmisítőbe. Ha túl sokat akar egyszerre beletenni, a gép pánikba esik, köhögni kezd és végül megadja magát, az ember pedig kezdheti elölről az egészet. Az egyik kollégájának a barátja, akit Harry egy vacsorán ismert meg, pszichológus volt. A férfi furcsálkodva méregette, amikor Harry mesélt neki a módszerről, amivel az érzéseit próbálja feldolgozni. – Háború? – kérdezte. – Iratmegsemmisítő? A pszichológus arcán őszinte aggodalom tükröződött. Harry kinyitotta a szemét. A reggel első fényei bevillantak a függönyök résein. Az órára hunyorgott. Hat óra. A rádió megreccsent. – Itt Delta. Charlie, jelentkezz. – Harry felpattant a kanapéról és felmarkolta az adóvevőt. – Delta, itt Holy. Mi történt? – Megtaláltuk Evans White–ot. Egy nő névtelen bejelentést tett, hogy látta a Kings Crosson, úgyhogy odaküldtünk érte három autót. Behozták, épp kihallgatják. – És mit mondott? – Egészen addig mindent tagadott, amíg le nem játszottuk neki a Ms Enquisttel folytatott telefonbeszélgetését. Ezt követően elmesélte, hogy nyolc óra után háromszor hajtott el egy fehér Hondával a 256

Hungry John előtt. De miután a lány nem volt sehol, feladta, és hazament a bérelt lakásába. Később elment egy éjszakai klubba, végül ott bukkantunk rá. Egyébként a nő, akitől a füles származott, utánad kérdezősködött. – Ezt le mertem volna fogadni. Sandrának hívják. Átkutatták White lakását? – Igen, de semmit nem találtunk. Az égvilágon semmit. Smith pedig azt mondta, hogy tényleg látta a fehér Hondát háromszor elhajtani a Hungry John előtt. – Miért nem a fekete Holdennel ment, ahogy megbeszélték? – White azt mondta, hogy szándékosan hazudott a telefonban az autóról arra az esetre, ha Ms Enquist esetleg át akarná verni és netán valami csapda lenne az egész, így viszont észrevétlenül tehetett néhány kört, hogy felmérje, tiszta–e a levegő. – Rendben. Átmegyek magukhoz. Kérem, telefonálják körbe a többieket, és keltsék fel őket. – A többiek két órával ezelőtt mentek haza, Holy. Egész éjszaka dolgoztak, és Wadkins azt kérte... – Teszek rá, mit mondott Wadkins. Hívja őket! A régi ventilátor visszakerült a tárgyalóba. Nehéz lett volna megmondani, hogy jót tett–e neki a szünet, mindenesetre teli torokból protestált, amiért visszarendelték a jól megérdemelt nyugdíjból. A megbeszélés véget ért, Harry azonban ott maradt a tárgyalóban. Az inge hónalján nagy, nedves folt díszelgett, előtte az asztalon egy telefon állt. Lehunyt szemmel néhány mondatot mormolt maga elé, azután felemelte a kagylót és beütögette a számot. – Igen? – Itt Harry Holy. – Harry! Örülök, hogy a vasárnap ellenére ilyen kora reggel talpon vagy. Derék szokás. Már vártam a hívásodat. Egyedül vagy? – Igen. Egy másodpercig a vonal mindkét végén csak a lélegzés hallatszott. – Rájöttél, ugye? – Igen, egy ideje tudom, hogy te lehetsz az. – Szép munka, Harry. Most pedig azért hívtál, mert van nálam valami, amit vissza akarsz kapni, így van? – Így van. Harry letörölte az izzadságot az arcáról. – És minden bizonnyal azt is megérted, hogy magammal kellett hoznom, ugye, Harry? – Nem. Nem értem meg. 257

– Ugyan már, Harry, nem vagy te olyan ostoba fickó. Amikor a fülembe jutott, hogy valaki kutatgatni kezdett, rögtön tudtam, hogy csak te lehetsz az. Viszont a te jól felfogott érdekedben bízom benne, hogy elég okos voltál és nem járt el a szád. Ugye? – Nem szóltam róla senkinek. – Ez esetben van még rá esély, hogy viszontlásd a vörös hajú barátnődet. – Hogy csináltad? Hogyan fogtad el? – Tudtam, hogy mikor ér véget a munkaideje. Az Albury előtt vártam az autómban, és amikor elindult, követtem. Amikor bement a parkba, arra gondoltam, hogy valakinek figyelmeztetnie kellene, hogy ilyen kései órán nem tanácsos arrafelé sétálgatni. Ezért kiugrottam a kocsiból, és utána futottam. Szippantott néhányat a kendőből, ami nálam volt, majd besegítettem az autóba. Ezek szerint nem vette észre a lány táskájába rejtett műszereket, gondolta Harry. – Mit akarsz, mit tegyek? – Idegesnek tűnsz, Harry. Nyugalom. Nem kérek sokat. A te munkád az, hogy elkapd a gyilkosokat, én pedig pontosan erre akarlak kérni. Hogy végezd a munkád. Birgitta ugyanis elmesélte nekem, hogy a fő gyanúsítottatok egy díler, bizonyos Evans White. Ártatlan vagy sem, ő és a hasonszőrű társai több embert ölnek meg évente, mint én az egész életem során. Az pedig már tényleg valami, hehehe. De nem hinném, hogy ezt részletekbe menően ki kellene fejtenem neked. Mindössze szeretném, ha gondoskodnál arról, hogy Evans White–ot elítéljék azokért a bűncselekményekért, amelyeket elkövetett. És az enyéim közül is néhányért. Az talán elég bizonyíték lesz, ha White lakásában találnak némi vért és bőrfoszlányt, ami Inger Holtertől származik, nem? Végül is ismered a törvényszéki orvost, ő esetleg szerezhetne neked bizonyítékként felhasználható anyagot, amit aztán elhelyezhetsz a helyszínen, mit gondolsz? Hehe. Csak vicceltem, Harry. És mi lenne, ha én gondoskodnék neked bizonyítékról? Mi van, ha valahol pedánsan szortírozva, műanyag zacskókban őrzöm az egyes áldozatok vérét, bőrdarabkáit és egy–két hajszálát? Csak a biztonság kedvéért, hiszen az ember sosem tudhatja, nem lesz–e szüksége rájuk ahhoz, hogy egy kis zavart keltsen, hehehe. Harry szorosan markolta a telefonkagylót. Gondolkodni próbált. A férfinak nyilvánvalóan fogalma sincs arról, hogy a rendőrség tud 258

Birgitta elrablásáról, és hogy a feltételezett gyilkos személyét illetően megváltozott a véleményük. Vagyis Birgitta nem árulta el neki, hogy tegnap este épp a rendőrség felügyelete alatt készült találkozóra Evans White–tal. Ezek szerint a pasas anélkül, hogy tisztában lett volna vele, egy tucat rendőr orra előtt kaparintotta meg a lányt! A hang kizökkentette a gondolataiból: – Csábító lehetőség, nem igaz, Harry? Hogy pont egy gyilkos segítsen rács mögé juttatni a társadalom egy másik ellenségét. Nos, azt javaslom, maradjunk kapcsolatban. Van... mondjuk, negyvennyolc órád arra, hogy letartóztasd. Azt akarom, hogy a kedd esti híradó beszámoljon az örvendetes fordulatról. Addig pedig megígérem neked, hogy egy úriembertől elvárható maximális tisztelettel fogok bánni a vörös hajúval. De ha a jó hír elmarad, félek, nem fogja megérni a szerdát. Viszont eseménydús kedd estét ígérhetek neki. Harry letette a kagylót. A ventilátor egyre csúnyább csörömpöléssel méltatlankodott. A kezére pillantott. Egy kicsit remegett. – Mit gondol, uram? A széles hát, ami egész idő alatt moccanatlanul szobrozott a tábla előtt, most megmozdult. – Azt, hogy el kell kapnunk ezt a rohadékot – válaszolta McCormack. – De mielőtt a többiek visszaérnének, Harry, mondja el, miből jött rá, hogy ő az! – Hogy őszinte legyek, uram, nem volt túl sok minden, amiből rájöhettem volna. Ez is csak egy volt a számtalan teória közül, ami végigfutott az agyamon, és eleinte magam is teljesen elrugaszkodottnak találtam. Aztán a temetés után Jim Connolly, Andrew egykori bokszolótársa hozott vissza a városba, akinek a felesége a megismerkedésük idején cirkuszi artista volt. Jim elmesélte, hogy kapcsolatuk hajnalán egy éven keresztül udvarolt a nőnek folyamatosan, mire az beadta a derekát. Először nem is foglalkoztam ezzel, amíg szöget nem ütött a fejembe a gondolat, hogy mi van, ha Jim szó szerint értette a dolgot, vagyis ha valóban minden nap látták egymást a választottjával egy éven át. Azután eszembe jutott az is, hogy a Jim Chivers egy hatalmas sátorban tartotta a mérkőzéseket, amikor Andrew–val Lithgow–ban láttuk őket, és hogy egy vidámpark is volt mellettük. Ezért megkértem 259

Yongot, hogy hívja fel a Jim Chivers ügynökét és nézzen utána a dolognak. És stimmelt. Amikor a bokszcsapat turnén volt, szinte mindig vele tartott egy utazó cirkusz vagy vidámpark is. Yong ma reggelre megkapta a korábbi turnék állomásainak listáját, és mint kiderült, a vidámparknak, ami a Jim Chivers turnéit az utóbbi években kísérte, nem sokkal ezelöttig saját cirkuszi csoportja is volt. Mégpedig Ottó Rechtnagelé. – Értem. Vagyis a Jim Chivers bokszolói is a helyszínen voltak az adott időpontokban. De a csapatból többen is ismerték Andrew–t, nem? – Andrew viszont csak egyvalakit mutatott be közülük, nekem pedig rá kellett volna jönnöm, hogy nem amiatt a vakvágánynak bizonyult nemi erőszak miatt akart Lihtgow–ba utazni velem. Andrew a fiaként tekintett erre az emberre. Annyi hasonló dolgon mentek keresztül és olyan szoros volt a közöttük lévő kapocs, hogy talán ő volt az egyetlen a föld kerekén, akivel a lelenc Andrew Kensington valóban valamiféle rokonságot érzett. És bár Andrew soha nem adta jelét, hogy szorosabb kapcsolat fűzné a népéhez, én mégis azt hiszem, hogy Toowoombát azért szerette jobban, mint bárki mást, mert egy vérből valók voltak. És ezért nem tudta ő maga megállítani. Az erkölcsi érzéke éles ellentétbe került a népe iránt érzett lojalitásával és a Toowoomba iránti szeretetével. Kegyetlen konfliktus lehetett. Olyan megoldást kellett találnia, ami megmenti attól, hogy úgyszólván el kelljen pusztítania a saját fiát. Ezért volt szüksége rám, egy kívülállóra, akit a cél felé irányíthatott. – Toowoomba? – Toowoomba. Andrew rájött, hogy ő áll a gyilkosságok mögött. De az is lehetséges, hogy az elkeseredett, megbántott szerető, Ottó Rechtnagel mondta el neki az igazat, miután Toowoomba elhagyta. Andrew–nak talán sikerült meggyőznie Ottót arról, hogy ne forduljon a rendőrséghez, és cserébe megígérte neki, hogy úgy oldja meg az ügyet, hogy ők ketten nem fognak belekeveredni. De azt hiszem, Ottó ekkor már nagyon közel járt ahhoz, hogy összeroppanjon. Jó oka volt rá, hogy félteni kezdje az életét, miután világossá vált a számára, hogy Toowoombának aligha van szüksége egy volt szeretőre, aki bármikor leleplezheti. Toowoomba tudta, hogy Ottó kapcsolatba lépett velem, és hogy ez azzal fenyeget, hogy 260

hamarosan vége a játéknak. Ezért úgy döntött, hogy az előadás alatt megöli Ottót. Mivel a társulat korábban is nagyjából ugyanezzel a műsorral utazott, Toowoomba pontosan tudta, hogy az előadás mely pontján kell lecsapnia. – De miért nem a lakásában ölte meg Ottót? Hiszen kulcsa is volt hozzá. – Ugyanezen töprengtem én is. – Harry tétovázott. McCormack sürgetni kezdte. – Ugyan, Harry, annyi mindent feltálalt már itt nekem, egy–két elmélet ide vagy oda már tényleg nem számít. – Hiúságból. – Hogy micsoda? – Toowoomba nemcsak pszichopata, hanem végtelenül hiú is. Ezt pedig nem szabad alábecsülni. Míg a szexuális indíttatású gyilkosságai olyan mintát követtek, ami kényszeres cselekedetekkel magyarázható, addig a „bohócgyilkosság” valami egészen más volt: egy teljesen racionális, szükségszerü emberölés. Ennél a bűnténynél megszabadult a többi gyilkosságot meghatározó pszichózisaitól. Itt volt a lehetőség, hogy valami valóban látványos dolgot alkothasson, hogy feltegye a koronát az életművére. És mi tagadás, sikerült neki: a bohócgyilkosságra még akkor is emlékezni fognak, mikor a meggyilkolt lányokat már rég elfelejtették. – Értem. Andrew pedig azért lépett le a kórházból, hogy megállítsa a rendőrséget, amikor rájött, hogy Ottót le akarják tartóztatni? – Én inkább úgy sejtem, hogy egyenesen Ottó lakására ment, hogy beszéljen vele, felkészítse őt a letartóztatásra és hogy a lelkére kösse, mennyire fontos, hogy tartsa a száját Toowoombáról, nehogy ők ketten még jobban belekeveredjenek az ügybe. Meg akarta nyugtatni, hogy Toowoombát el fogják kapni, csak még egy kis időre van szüksége, hogy a terve sikerüljön. Pontosabban, hogy nekem van szükségem még egy kis időre. De valami félrecsúszott. És fogalmam sincs róla, hogy mi lehet az. De hogy végül Toowoomba küldte a másvilágra Andrew–t, abban egy percig sem kételkedem. – Hogyhogy? – Intuíció. Valamint egy apróság. – Micsoda? – Amikor Andrew–nál voltam a kórházban, azt mondta, hogy Toowoomba másnap készül hozzá látogatóba. – És? – A St. Etienne Kórházban még mielőtt a recepcióig eljutnának, minden látogatót felírnak. Megkértem Yongot, hogy hívja fel a kórházat, és mint kiderült, egyetlen Andrew–hoz tartó látogatót vagy neki szóló telefonhívást nem jegyeztek be azután, hogy én ott jártam. – Attól tartok, nem tudom követni, Harry. – Ha valami közbejött volna 261

neki, Toowoomba egészen biztosan felhívta volna Andrew–t, hogy lemondja a látogatást. Mivel ezt nem tette meg, kizárt, hogy azelőtt megtudhatta volna, hogy Andrew nincs már a kórházban, hogy a recepcióhoz eljutott volna. Vagyis be kellett volna, hogy jegyezzék a nevét a látogatói naplóba. Kivéve... – Kivéve, ha előző este ő volt az, aki megölte Andrew–t. Harry széttárta a karját. – Az ember nem látogat meg olyasvalakit, akiről tudja, hogy már nincs ott, uram. Nagyon hosszú vasárnapnak néztek elébe. A fenébe, pedig már eddig is épp elég hosszú volt, gondolta Harry. A tárgyalóban gubbasztottak felgyürt ingujjakkal és próbáltak zseniálisak lenni. – Szóval, a mobilján hívta fel – összegezte Wadkins. – Vagyis maga szerint nincs a lakásán? Harry megrázta a fejét. – A pasas nagyon óvatos. Egész biztos, hogy valahová máshová vitte Birgittát. – Viszont lehet, hogy találnánk valamit nála, amiből esetleg kiderülhet, hogy hol rejtette el – vetette fel Lebie. – Nem! – jelentette ki Harry határozottan. – Ha rájön, hogy a lakásán jártunk, tudni fogja, hogy eljárt a szám, és elintézi Birgittát. – De ahhoz előbb értelemszerűen haza kell mennie, mi pedig ott várjuk teljes készenlétben és őrizetbe vesszük – mondta Lebie. – És mi van akkor, ha ez neki is eszébe jut és úgy intézi, hogy anélkül is meg tudja ölni Birgittát, hogy fizikai valójában a helyszínen lenne? – replikázott Harry. – Mondjuk megkötözi valahol, de nem lesz hajlandó elárulni, hogy hol. – Körbepillantott. – Lehet, hogy a lány egy ketyegő bombán ül, amit egy bizonyos időn belül hatástalanítani kell, különben a levegőbe röpíti? – Állj! – csapott az asztalra Wadkins. – Lassan már egy képregény szintjére jutunk! Gondolkodjunk már reálisan, ne kezdjük a pasast hirtelen bombaszakértőnek képzelni, csak mert megölt néhány lányt! Az idő viszont telik, úgyhogy nem ülhetünk tovább a babérjainkon. Nekem nem tűnik olyan rossz ötletnek, hogy tegyünk egy látogatást Toowoomba lakásában. És egészen biztos vagyok benne, hogy sikerül csapdát állítanunk neki, amibe szépen belesétál majd, ha haza próbál menni. – Ez a pasas nem hülye! – csattant fel Harry. – Komolyan ennyire nehéz felfogni, hogy ezzel Birgitta életét kockáztatjuk? Wadkins megcsóválta a fejét. 262

– Sajnálom, Holy, de attól tartok, hogy az elrabolt hölgyhöz fűződő viszonya némileg elhomályosítja a józan ítélőképességét. Azt tesszük, amit mondtam. A délutáni napfény megcsillant a Victoria Street fái között. Az egyik szomszédos pad háttámláján egy apró kokabura madár melegítette hangszálait az esti koncertre. – Biztosan furcsának találod, hogy az emberek képesek ilyen jókedvűen jönni–menni – mondta Joseph. – Hogy jelenleg, miközben épp a strandról, az állatkertből vagy a nagymamától tartanak hazafelé, máson sem jár az eszük, csak a vasárnapi ebéden. Személyes sértésnek érzed, ahogyan a nap a fák lombjaival játszik, miközben te legszívesebben sírnál nyomorúságodban. Mit mondhatnék neked, Harry, barátom? Az élet már csak ilyen. A vasárnapi sült pedig vár, nincs mese. Harry a nap felé hunyorgott. – Lehet, hogy éhes vagy megsérült. De a legrosszabb a tudat, hogy biztosan borzasztóan fél. – Nagyon jó feleség lesz belőle, ha kiállja a próbát – mondta Joseph, és visszafüttyögött a kokaburának. Harry kérdő tekintettel nézett rá, de Joseph teljesen józannak tűnt. Mondta is, hogy a vasárnap a pihenőnapja. – Régen a bennszülött nőknek három próbát kellett kiállniuk az esküvőjük előtt – adta meg a magyarázatot Joseph. – Először is, a lánynak le kellett tudnia győzni az éhségét. Két napon keresztül kellett segédkeznie a vadászatban és halászatban úgy, hogy közben egy falatot sem ehetett. Azután egy tábortűz mellett találta magát egyedül, egy szaftos kengurusült vagy valami egyéb finomság mellett. De még ekkor is uralkodnia kellett a mohóságán és csak annyit ehetett belőle, hogy elég étel maradjon a többiek számára is. – Gyerekkoromban ez nálunk is így volt – jegyezte meg Harry. – Viselkedni kellett az asztalnál. De azt hiszem, mára kiment a divatból. – A második a fájdalom elviselésének próbája volt. – Joseph vadul gesztikulált. – Tűket döftek az orrába meg az arcába, és különféle jeleket karcoltak a bőrébe. – Na és? A lányok ezért ma egy vagyont fizetnek – mondta Harry. – Fogd már be, Harry. Aztán amikor a tűz ellobbant, néhány faágat szórtak a parázsra, neki pedig rá kellett feküdnie. De a harmadik próba volt a legnehezebb. – A félelem? 263

– Eltaláltad. Miután lement a nap, a törzs tagjai a tábortűz köré gyűltek, és az öregek mindenféle hajmeresztő rémtörténeteket meséltek a lánynak szellemekről és muldarpéról, az ördögök ördögéről. Amikor ezzel végeztek, elküldték a lányt aludni távol a többiektől, esetleg az ősök sírjai mellé, aztán az éjszaka leple alatt fehérre mázolt arccal vagy félelmetes maszkokat viselve odalopóztak... – Nem vitték egy kicsit túlzásba? Gondolom, már e nélkül is eléggé... – ...és rémisztő hangokat hallattak. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Harry, de pocsék hallgatóság vagy. Joseph sértődött képet vágott. Harry megdörgölte az arcát. – Tudom – mondta némi hallgatás után. – Ne haragudj, Joseph. Azért jöttem ide, hogy egy kicsit hangosan gondolkodhassak és hogy megnézzem, nem hagyott–e mégis valami nyomot maga után, ami arra utalhat, hogy hová vitte Birgittát. De egyszerűen nem jutok előrébb, és pillanatnyilag te vagy itt az egyetlen, akin kitölthetem a frusztrációmat. Ez most biztosan úgy hangzott, mintha cinikus, érzéketlen seggfej lennék. – Nem, inkább úgy hangzott, mintha azt vetted volna a fejedbe, hogy egyedül kell megküzdened az egész világgal – válaszolta Joseph. – De ha néha nem ereszted le a karod a védekezéshez, akkor hamar el fog fáradni a csapkodásban. Harry elmosolyodott. – Egészen biztos vagy benne, hogy nem volt egy bátyád? Joseph elnevette magát. – Sajnos, az anyámat már nem kérdezhetem meg erről, de szerintem említette volna. – Komolyan mondom, teljesen olyan, mintha testvérek lennétek. – Mondtad már néhányszor, Harry. Lehet, hogy aludnod kellene egy kicsit. Joe arca felderült, amikor Harry belépett a Springfield Lodge ajtaján. – Gyönyörű délutánunk van, nem igaz, Mr Holy? Megjegyzem, ma ragyogóan néz ki. Van itt egy csomag magának. – A férfi egy szürke papírba göngyölt csomagot emelt ki a pult alól, amin nagy betűkkel a „Harry Holy” felirat állt. – Kitől van? – kérdezte Harry meglepődve. – Nem tudom. Egy taxisofőr hozta néhány órával ezelőtt. Harry az ágyán ülve kicsomagolta a papírból a benne rejtőző dobozt, és kinyitotta. Már akkor sejtette, kitől származhat, amikor Joe átadta 264

neki, de a doboz tartalma minden további kételyt eloszlatott, ugyanis hat darab, felcímkézett kis műanyag csövet tartalmazott. Kivette az egyiket. A címkén Inger Holter halálának a dátuma és a „szeméremszőrzet” felirat szerepelt. Nem kellett túl sok fantázia ahhoz, hogy kitalálja, a többi cső is hasonló dolgokat tartalmaz: vért, hajszálakat, ruhafoszlányokat. Fél órával később telefoncsörgésre ébredt. – Megkaptad a csomagot, amit küldtem neked, Harry? Gondoltam, mihamarabb hozzájuk szeretnél jutni. – Toowoomba. – Szolgálatára, uram. Hehehe. – Megkaptam. Feltételezem, a tartalma Inger Holtertől származik. Kíváncsivá tettél, Toowoomba. Hogy ölted meg? – Nem volt nagy boszorkányság – válaszolta készségesen Toowoomba. – Már–már túlságosan is egyszerű volt. Épp az egyik barátnőm lakásán voltam, amikor késő este becsengetett. Vagyis Ottó egy barátnő volt? Harrynak már a nyelve hegyén volt a kérdés, de még idejében visszafogta magát. – Inger ételmaradékot hozott a barátnőm kutyájának. Jobban mondva a néhai barátnőmének. Akit mellesleg hiába vártam egész álló este, ő szokásához híven megint a városban töltötte az estét. Harry tisztán hallotta, hogy a férfi hangja élesebb lett. – Nem volt így túlságosan kockázatos a dolog? – kérdezte Harry. – Mi van, ha valaki tudja, hogy a lány épp a... öhm, barátnőd lakásához tart? – Dehogy, direkt rákérdeztem – felelte Toowoomba. – Rákérdeztél? – hitetlenkedett Harry. – Az emberek hihetetlenül naivak tudnak lenni. Gyorsabban jár a nyelvük, mit az eszük. Ha biztonságban érzik magukat, akkor azt hiszik, már nem is kell gondolkodniuk. Inger pont ilyen édes, ártatlan lány volt. „Nem, senki sem tudja, hogy itt vagyok. Miért?” Hehe. Úgy éreztem magam, mint a farkas a Piroskáról szóló mesében. Úgyhogy elmagyaráztam neki, hogy a lehető legjobbkor jött. Most mondtam volna azt neki, hogy épp alkalmatlan a látogatása? Hehehe. A folytatást is akarod hallani? Harry szívesen végighallgatta volna a folytatást. A legszívesebben mindent végighallgatott volna, a legapróbb részletekig, hogy milyen volt Toowoomba gyerekkorában, mikor ölt először, hogy miért nem voltak állandó rituáléi, miért volt az, hogy néha csak 265

megerőszakolta a nőket, hogy hogyan érezte magát a gyilkosságok után, és hogy más sorozatgyilkosokhoz hasonlóan ő is lehangolt lett–e az extázist követően, mert már megint nem volt tökéletes a dolog, nem olyan volt, amilyennek megálmodta, eltervezte. Tudni akarta, hányan voltak, mikor és hol, a módszereket és az eszközöket. És meg akarta érteni az indítékot is, a szenvedélyt, ennek az egész őrültségnek a mozgatórugóját. De nem ment, képtelen volt rá. Most nem. Ebben a pillanatban hidegen hagyta, hogy Ingert azelőtt erőszakolta–e meg, hogy meggyilkolta, vagy csak utána, hogy a gyilkosság bosszú volt–e azért, mert Ottó egyedül hagyta, hogy megmosdatta–e a lányt utána, és hogy a lakásban ölte meg, vagy a kocsiban. Nem akarta tudni, hogy a lány könyörgött–e neki, sírt–e vagy el kerekedett–e a szeme a rémülettől, amikor rájött, hogy meg fog halni. Nem akarta tudni, mert nem sikerült volna megakadályoznia, hogy ne Birgitta arca kússzon Ingeré helyébe. És az elszívta volna minden erejét. – Honnan tudtad, hogy hol lakom? – kérdezte Harry, inkább csak hogy mondjon valamit, és meg ne szakadjon a beszélgetés. – Ugyan már, Harry! Csak nem kezdesz elfáradni? Te magad mesélted el, amikor a legutóbb együtt lógtunk. Tényleg, jó kis este volt. Milyen figyelmetlen vagyok, amikor reggel beszéltünk, el is felejtettem megemlíteni. – Figyelj csak, Toowoomba... – Komolyan elgondolkodtam rajta, Harry, hogy miért hívtál fel aznap este azzal, hogy segítsek neked. Attól eltekintve, hogy egy kicsit helyre kellett rakni azt a két szmokingos kokszbajnokot abban az éjszakai klubban. Nem mondom, mókás volt, de tényleg csak azért voltunk ott, hogy köszönetet mondj annak a stricinek a különleges bánásmódért? Lehet, hogy nem vagyok túl jó emberismerő, Harry, de nekem valahogy nem áll össze ez az egész. Egy gyilkossági ügy kellős közepén vagy, mégis ilyen kicsiségekre fecsérled az időt és az energiát, csak mert egy éjszakai klubban nem bántak veled túl kesztyűs kézzel? – Nos... – Igen, Harry? – Nem csak erről volt szó. A lány, akit a Centennial Parkban találtunk, történetesen abban a klubban dolgozott, és azt feltételeztem, hogy aki megölte, talán ott 266

volt a klubban aznap este, majd megvárta a hátsó bejáratnál, és amikor hazaindult, követni kezdte. Látni akartam, hogyan reagálsz, amikor rájössz, hogy melyik bárba megyünk. És mivel elég szembeötlő jelenség vagy, meg akartalak mutatni Mongabinak is, hogy megtudjam, látott–e téged azon az estén. – És nem jártál szerencsével? – Nem. Feltételezem, nem jártál ott. Toowoomba elnevette magát. – Fogalmam sem volt róla, hogy a lány sztriptíztáncosnő – mondta. – Csak láttam, hogy bemegy a parkba és gondoltam, nem ártana, ha valaki felvilágosítaná, hogy milyen veszélyes ez ilyen késői órán. És megmutatná neki, mi történhet vele. – Nos, akkor az ügy meg is oldódott – jegyezte meg Harry szárazon. – Kár, hogy ennek rajtad kívül senki más nem örülhet – mondta Toowoomba. Harry úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel. – Mivel úgysincs más, aki örülhet neki, akár azt is elmesélhetnéd, hogy mi történt Andrew–val Ottó Rechtnagel lakásában. Mert az a bizonyos barátnő Ottó volt, nem igaz? A vonal másik végén csend lett. – Nem akarod inkább azt tudni, hogy van Birgitta? – Nem – válaszolta Harry, és kényszerítette magát, hogy ne beszéljen se túl gyorsan, se túl hangosan. – Azt mondtad, hogy úriemberként fogsz bánni vele. Én megbízom benned. – Remélem, nem azzal próbálkozol, hogy lelkiismeret–furdalást ébressz bennem, Harry. Az én esetemben ezzel nem mégy semmire. Pszichopata vagyok. Meglep, hogy tudok róla? Toowoomba halkan nevetett. – Ijesztő, nem igaz? Nekünk pszichopatáknak valójában nem kellene tudnunk erről. De én egész idő alatt tudtam. És tudta Ottó is. Ahogy azt is, hogy néha meg kell büntetnem őket. De nem volt képes tovább tartani a száját. Kitálalt Andrew–nak, ezért mielőtt minden összeomlott volna, cselekednem kellett. Azon a délutánon, amikor Ottónak előadása volt a St. George’s Theatre–ben, elmentem a lakására, hogy eltávolítsak mindent, amit kapcsolatba lehetett volna hozni velem – fotókat, ajándékokat, leveleket, minden ilyesmit. Aztán hirtelen valaki becsöngetett. Óvatosan kikukucskáltam a hálószoba ablakán és elképedve láttam, hogy Andrew az. Először arra gondoltam, hogy nem nyitok ajtót. De aztán világossá vált a számomra, hogy az eredeti tervemet így aligha tudom már kivitelezni. Ami az lett volna, hogy másnap meglátogatom Andrew–t a kórházban és titokban megajándékozom 267

egy teáskanállal, egy öngyújtóval, egy fecskendővel, valamint egy kis zacskónyival a hőn áhított mocskából, némileg feldúsítva a saját házi keverékemmel. – Egy halálos koktéllal. – Így is mondhatjuk. – És miért voltál olyan biztos benne, hogy be fogja adni magának? Hiszen tisztában volt azzal, hogy gyilkos vagy. – Arról viszont fogalma sem volt, hogy én is tudom, hogy tudja. Ugye, tudsz követni, Harry? Nem tudta, hogy Ottó elárulta magát. Ezenkívül egy drogos, akinek kezdődő elvonási tünetei vannak, hajlandó bizonyos mértékű kockázatot vállalni. Például megbízni valakiben, akiről azt hiszi, hogy apaként tekint rá. De ezen már igazán nincs értelme tovább tépelődni. Andrew tehát lelépett a kórházból, és ott állt a kertkapuban. – Te pedig végül úgy döntöttél, hogy mégis beengeded a lakásba. – Tudod te, milyen elképesztően gyorsan tud dolgozni az emberi elme, Harry? Tudtad, hogy az álmunkban látott hosszú, szövevényes történetek, amelyekről azt hisszük, hogy az egész éjszakát betöltötték, a valóságban néhány másodperc alatt játszódnak le? Nos, nagyjából ugyanilyen gyorsan formálódott meg a terv a fejemben. Hirtelen belém hasított, hogy egyáltalán nem lehetetlen úgy rendezni a dolgokat, mintha Andrew Kensington állt volna az egész mögött. Esküszöm neked, hogy egészen addig soha nem gondoltam erre! Úgyhogy megnyomtam a kapunyitó gombot és az ajtó mögé bújva vártam a kendőmmel... – Az éterrel átitatott kendővel. – Azután szorosan egy székhez kötöztem Andrewt, elővettem a felszerelésemet és beadtam neki azt a kevéske heroint, ami még nála volt, hogy biztos legyek abban, hogy nyugton marad, amíg visszaérek a színházból. A visszaúton újabb adag drogot vásároltam, hogy az utolsó esténk tényleg jó legyen. Mit mondjak, végül tényleg sikerült teljesen elszállnunk, és amikor eljöttem a lakásból, Andrew a nappaliban lógott. Megint ez a halk nevetés. Harry minden erejével arra koncentrált, hogy egyenletesen és nyugodtan vegye a levegőt. Annyira félt, mint azelőtt még soha. – Hogy értetted azt, hogy meg kellett büntetned őket? – Tessék? – Az előbb azt mondtad, hogy meg kellett büntetni őket. 268

– Ja, hogy azt. Nos, mint te is tudod, a pszichopaták gyakran paranoidok vagy egyéb kényszerképzetektől szenvednek. Az én életfeladatom, vagy ha úgy tetszik kényszerképzetem az, hogy bosszút kell állnom a népemért. – Azzal, hogy fehér nőket erőszakolsz meg? – Gyermektelen fehér nőket. – Gyermektelen? – képedt el Harry. Ez hát a közös vonás az áldozatokban, amire ők nem jöttek rá. Végül is miért tűnt volna fel nekik? Teljesen normális, hogy az ilyen fiatal nők még nem szültek. – Persze. Tényleg nem esett le? Terra nullius, Harry! Amikor idejöttetek, tulajdon nélkülieknek neveztetek bennünket, csak mert nem vetettünk magot a földbe. Aztán elvettétek tőlünk a földünket, majd a szemünk láttára megerőszakoltátok és megöltétek. Toowoombának nem kellett hangosan beszélnie. A szavainak így is elég nagy súlya volt. – Nos, a ti gyermektelen nőitek az én terra nulliusom, Harry. Senki nem termékenyítette meg, vagyis senki nem birtokolta őket. Én csupán a fehér ember saját logikáját követem és azt teszem, amit ő. – De hát te magad is kényszerképzetnek nevezed, Toowoomba! Te is tudod, mennyire beteg ez az egész. – Igen, persze, hogy beteg. De betegnek lenni teljesen normális dolog, Harry. A kényszerképzeteket pedig nem szabad alábecsülni. Azok minden kultúrában fontos szerepet játszanak. Vegyük például a tiédet. A kereszténységben egészen nyíltan beszélnek arról, hogy milyen nehéz hinni, és hogy olykor a legjobb és legistenfélőbb lelkészeket is kétségek kínozzák. De hát a kétség nem pontosan annak a beismerése, hogy a hit, ami szerint élni szeretnénk, egy kényszerképzet, egy olyan csalóka elképzelésekből alkotott rendszer, ami ellen a józan eszünk minden erejével tiltakozik? Az ember ennek ellenére nem szívesen adja fel a kényszerképzeteit, Harry Hiszen lehet, hogy a szivárvány másik végén jutalom várja. Harry hanyatt dőlt az ágyon. Megpróbált nem Birgittára gondolni és arra, hogy a lánynak nincs gyermeke. – Honnan tudtad, hogy nem volt gyerekük? – hallotta saját rekedt hangját. – Megkérdeztem tőlük. 269

– Mi... – Néhányan azt válaszolták, hogy van, mert azt hitték, akkor megkímélem őket. Harminc másodpercet kaptak arra, hogy bebizonyítsák. Ha engem kérdezel, egy anya, aki nem hord magával fotót a gyerekéről, az nem is igazi szülő. Harry nyelt egyet. – És miért a szőkék? – Valójában ez nem volt kőbe vésve. Csak annak a lehetőségét minimalizálta, hogy a saját népem vére folyjon az ereikben. Harry próbálta elhessegetni a szeme elől Birgitta tejfehér bőrének a képét. Toowoomba halkan nevetett. – Megértem, hogy sok mindent szeretnél tudni, Harry, de a mobiltelefon nem olcsó mulatság, és a hozzám hasonló idealistákat nem veti fel a pénz. Tudod, mit kell tenned. És azt is, hogy mit nem. Azzal le is tette. Időközben bealkonyodott, és a szoba szürkeségbe burkolózott. Az ajtó alatt egy csótány tapogatózó csápja bukkant elő, ellenőrizte, tiszta–e a levegő. Harry magára húzta a takarót és összegömbölyödött. Az ablak előtt egy magányos kokabura belekezdett esti koncertjébe, a Kings Cross pedig már az újabb, végeláthatatlan éjszakára készülődött. Harry Kristinről álmodott. Lehet, hogy csak néhány másodpercnyi agymunkába került, de miután az álom egy fél életet felölelt, nincs kizárva, hogy mégis tovább tartott. A lány Harry zöld köntösét viselte, végigsimított a haján és arra kérte, hogy kísérje el. Harry megkérdezte tőle, hogy hová akar menni, de Kristin addigra már a nyitott erkélyajtóban állt a függöny lebegő szárnyai között, Harry pedig a hátsó udvarban játszó gyerekek lármájától nem hallotta, mit válaszol. A nap annyira elvakította, hogy a lány alakja szinte egészen eltűnt a szeme elől. Felkelt az ágyból és közelebb ment, hogy hallja, amit a lány mond, de Kristin nevetve kiszaladt az erkélyre, felmászott a korlátra és ellebegett, mint valami zöld léggömb. Lassan a háztetők fölé emelkedett, és közben egyre csak kiabált: – Mindenki jöjjön! Mindenki jöjjön! – Harry később az összes ismerősét körbeloholta, hogy megtudja, hol lesz a buli, de azok vagy nem tudták, vagy már elindultak otthonról. Azután elment a Frognerbadba, de mivel nem volt nála elég pénz, át kellett másznia a kerítésen. 270

A kerítés túlsó oldalán észrevette, hogy megsérült. A vére vörös nyomot hagyott a fűben, a csempén és a tízmétereshez felvezető lépcsőfokokon. Odafenn nem volt senki, úgyhogy hanyatt feküdt és az eget bámulta, miközben a vércseppek nedves koppanását hallgatta, ahogy leérnek a medence szélére. Odafenn a távolban, a nap közelében mintha egy lebegő, zöld alakot látott volna. A kezét távcső módjára a szeme elé emelte, és hirtelen egészen tisztán látta a lányt. Nagyon szép volt. Szinte áttetsző. Valami csattanásra riadt fel, ami akár egy pisztolylövés is lehetett. Aztán csak feküdt, és az esőt és a Kings Cross zúgását hallgatta. Egy kis idő múlva visszaaludt. Újra Kristinről álmodott, úgy tűnt, egész éjjel. Csak éppen a lánynak néha vörös volt a haja és svédül beszélt.

20. Egy számítógép, a Lady Bay és a mobiltelefonok működése Reggel kilenc. Lebie az ajtóhoz támasztotta a homlokát és behunyta a szemét. Két, fegyvert szorongató, golyóálló mellényt viselő rendőrtiszt állt mellette, akik feszült figyelemmel követték a ténykedését. Wadkins, Yong és Harry mögöttük álltak a lépcsőn. – Megvan – mondta Lebie, és óvatosan kihúzta az álkulcsot a zárból. – Ne felejtsék el, hogy ha a lakás üres, semmihez nem nyúlhatnak! – suttogta Wadkins a két tisztnek. Lebie az ajtókeret mellé húzódva kitárta az ajtót, a két rendőrtiszt pedig, fegyverüket előírásszerűen két kézzel markolva, benyomult a lakásba. – Biztos, hogy nincs odabenn riasztó? – suttogta Harry. – A város összes biztonsági szolgálatát ellenőriztük, de a lakást sehol nem regisztrálták – válaszolta Wadkins. – Csitt, mi ez a hang? – kérdezte Yong. De a többiek hiába hegyezték a fülüket, nem hallottak semmi különöset. – Ennyit a bombaszakértőről szóló elméletről – jegyezte meg Wadkins szárazon. A bejárati ajtóban felbukkant az egyik 271

rendőrtiszt. – Tiszta – jelentette. Megkönnyebbült sóhajjal bementek a lakásba. Lebie fel akarta kapcsolni az előszobában a villanyt, de nem működött. – Különös – mondta, majd a kicsi, ám tiszta és rendezett nappaliban lévő kapcsolóhoz lépett, de azt is hiába nyomogatta. – Biztos kiment a biztosíték. – Nem baj – legyintett Wadkins. – Villany nélkül is van elég fény a kereséshez. Harry, magáé a konyha, Lebie–é a fürdőszoba. Yong? Yong már egy számítógépet méregetett, ami a nappali ablaka előtt állt egy asztalon. – Valami azt súgja, hogy... – mondta. – Lebie, fogj egy zseblámpát és vess egy pillantást a biztosítékokra az előszobában. Lebie kiment, majd kisvártatva felgyulladt a villany és a számítógép is életre kelt. – A francba – mondta Lebie, amikor visszatért. – Egy huzal volt a biztosíték köré tekerve, előbb ki kellett szabadítanom. A huzal a bejárati ajtóig vezet. – Ezek szerint a biztosítékot a zárhoz kötötték, vagyis, amikor kinyitottuk az ajtót, lecsapta az áramot. A zaj, amit odakint hallottunk, a számítógép ventilátorának a hangja volt, amikor a gép lekapcsolta magát – magyarázta Yong a billentyűzetet nyomkodva. – Szerencsére van a gépen gyors visszaállítás funkció, úgyhogy meg tudjuk nézni, melyik program volt megnyitva, amikor kikapcsolt. A képernyőn egy kékes árnyalatú földgömb bukkant elő, a hangszóróból pedig rövid, vidám dallam hangzott fel. – Ezt nem hittem volna! – fakadt ki Yong. – Ez a pasas tényleg egy minden hájjal megkent gazember! Látjátok ezt? – bökött a képernyő egyik ikonjára. – Yong, az ég szerelmére, hadd ne töltsük már ezzel a drága időt – mondta Wadkins. – Uram, kölcsönvehetem egy percre a mobilját? – A kis kínai választ sem várva elmarta Wadkins Nokiáját. – Mi az itteni telefonszám? Harry felolvasta a számítógép mellett lévő telefonról a számot Yongnak, aki beütögette Wadkins mobiljába. A telefon megcsörrenésével egy időben a számítógép felzúgott, egy ablak kinyílt és teljes képernyőre ugrott. – Pszt! – mondta Yong. Néhány másodperccel később rövid sípoló hang hallatszott. Yong villámgyorsan megszakította a hívást. Wadkins homloka mély 272

ráncokba gyűrődött. – Esetleg megosztaná velünk, hogy mi az eget művel, Yong? – Uram, attól tartok, hogy Toowoomba mégiscsak kiépített egy riasztórendszert, amit mi sikeresen működésbe is hoztunk. – Fejtse ki bővebben! – Wadkins türelme láthatólag a végéhez közeledett. – Látja az ablakot, ami felugrott a képernyőre? Egy teljesen átlagos üzenetrögzítő program, amit egy modemen keresztül a telefonhoz kapcsoltak. Mielőtt Toowoomba elindul itthonról, ezen a mikrofonon keresztül rámondja az üdvözlő üzenetét a számítógépre. Amikor valaki telefonál, a program aktiválja magát, lejátssza Toowoomba üzenetét, majd a sípszó után, amit az imént hallottak, a telefonáló üzenetet hagyhat a számítógépen. – Köszönöm, Yong, tudom, hogy működik az üzenetrögzítő. Hol itt a probléma? – Uram, az előbbi hívásomkor hallott bármilyen üdvözlő szöveget a sípszó előtt? – Nem... – Ez azért történt, mert az üdvözlő szöveget anélkül táplálták be, hogy eltárolták volna. Wadkinsnak derengeni kezdett a dolog. – Ezzel azt akarja mondani, hogy amikor elment az áram és a számítógép kikapcsolt, az üdvözlő szöveg eltűnt? – Így van, uram – Yong arcán, bár ez enyhén szólva nem illett a helyzethez, ragyogó mosoly terült szét. – Toowoomba számára pedig ez a vészjelzés, uram. Vagyis ez maga a katasztrófa, gondolta Harry. – Szóval ha Toowoomba idetelefonál, és meghallja, hogy eltűnt az üdvözlő szöveg az üzenetrögzítőről, azonnal tudni fogja, hogy betörtek a lakásába. És nyilván azzal is tisztában lesz, hogy csak mi lehettünk. A szoba elcsendesedett. – És anélkül nem is fog felbukkanni, hogy előtte ide ne telefonálna – tette hozzá Lebie. – A francba, a francba, a francba! – dühöngött Wadkins. – Akár perceken belül is jelentkezhet – mondta Harry. – Időt kell nyernünk. Valami javaslat? – Nos – szólalt meg Yong. – Beszélhetnénk a telefontársasággal, hogy helyezzék üzemen kívül a számot és tegyenek be helyette egy hibaüzenetet. – És mi van, ha felhívja a telefontársaságot? – Kábelszakadás a környéken folyó... öhm, földmunkák miatt. – Ez nem hangzik túl meggyőzően. Különben is elég, ha ellenőrzi, hogy a szomszédok telefonvonala él–e – mondta Lebie. – Akkor az 273

egész környéken üzemen kívül kell helyeztetni a vonalakat – jelentette ki Harry. – Meg tudja oldani, Wadkins? Uram? Wadkins a feje búbját vakargatta. – A rohadt életbe! Ekkora káoszt... – Uram, sürgős lenne! – A fenébe is! Adja a telefonomat, Yong. Ez McCormack hatásköre. Akárhogyan is, nem tudjuk egy egész városnegyed telefonvonalát a világ végezetéig blokkolni. Máris el kell kezdenünk gondolkodni a következő lépésen! A picsába! Fél tizenkettő. – Semmi – mondta Wadkins lemondóan. – Itt az égvilágon semmi nincs! – Nos, azt azért mégsem várhattuk, hogy egy darab papíron meghagyja nekünk, hogy hová rejtette Birgittát – jegyezte meg Harry. Lebie a fejét rázva lépett ki a hálóból. Yong, aki a pincét és a padlást kutatta át, szintén üres kézzel jött vissza. Leültek a nappaliban. – Azért ez egy kissé különös – szólalt meg Harry. – Ha kölcsönösen átkutattuk volna egymás lakását, egészen biztosan találtunk volna valamit. Egy érdekesnek tűnő levelet, egy elrejtett pornólapot, egy régi barátnő fotóját, egy foltot a lepedőn, bármit. Ez a pasas viszont sorozatgyilkos, és ehhez képest nem találunk semmit, ami arra utalna, hogy élete is van. – Még soha nem láttam ennyire rendes legénylakást – mondta Lebie. – Hihetetlen – vágta rá Yong. – Szinte már ijesztő. – Mi az, amin átsiklunk? – töprengett Harry a plafonra meredve. – Mindent végignéztünk – mondta Wadkins. – Ha van is bármilyen nyom, az biztosan nem itt lesz. A pasas gyakorlatilag semmit nem csinál itt azonkívül, hogy eszik, alszik, tévét néz, szarik és üzeneteket hagy a számítógépén. – Igaza van – szakította félbe Harry. – A sorozatgyilkos Toowoomba nem itt lakik. Ebben a lakásban egy teljesen normális fickó él, akinek nincs félnivalója, s akinek bárki belenézhet a kártyáiba. De mi van a másikkal? Lehet, hogy van egy másik hely is? Egy másik lakás? Egy nyaraló? – Semmi olyasmi, ami a neve alatt volna nyilvántartva – mondta Yong. – Utánanéztem, mielőtt idejöttünk volna. Wadkins telefonja megszólalt. McCormack volt az, aki beszélt a telefontársasággal. Az indoklásra, hogy emberélet forog kockán, azt a választ kapta, hogy akkor is emberéletekről lehet szó, ha a negyed lakóinak esetleg 274

mentőt kéne hívniuk. Végül a polgármester közbenjárásával mégis sikerült elérnie, hogy a környéken este hétig szüneteltessék a szolgáltatást. – Akkor akár rá is gyújthatunk idebenn – közölte Lebie, egy vékony szivarkát varázsolva elő. – Összehamuzzuk a szőnyeget és hagyunk néhány lábnyomot a folyosón. Van valakinél tűz? Harry egy doboz gyufát húzott elő a zsebéből és tüzet adott neki. Majd egyre növekvő érdeklődéssel kezdte nézegetni a gyufásskatulyát. – Tudjátok, mi a különleges ebben a gyufában? – kérdezte. A többiek közömbösen megrázták a fejüket. – Itt az áll, hogy vízálló. „Mindenkinek, aki a tengeren vagy a hegyekben időzik.” Van bármelyikőtöknek vízálló gyufája? Újabb fej rázás következett. – Lehet, hogy tévedek, de szerintem az ilyesmit csak speciális üzletekben lehet kapni, és drágább is, mint a normál gyufa, nem? A többiek a vállukat vonogatták. – Mindenesetre érdekes. Még soha nem hallottam róla – mondta Lebie. Wadkins alaposabban szemügyre vette a dobozt. – A sógorom mintha ilyet tartana a hajóján – mondta. – Toowoombától kaptam a dobozt – mondta Harry. – A temetésen. A beálló csendben Yong halkan megköszörülte a torkát. – A folyosón van egy vitorlást ábrázoló kép – mondta tétován. Egy óra. – Köszönöm a segítséget, Liz – mondta Yong a mobiltelefonba, majd letette. – Megvan! A Lady Bay jachtkikötőben áll, egy bizonyos Gert van Hoos nevére bejegyezve. – Oké – mondta Wadkins. – Yong itt marad a két tiszttel arra az esetre, ha Toowoomba felbukkanna. Mi pedig azonnal indulunk. Lebie Toyotája elégedett zúgással repesztett végig a gyér forgalmú New South Head Roadon. – Nem kérünk erősítést, uram? – kérdezte Lebie. – Ha ott is van, három embernek elégnek kell lennie – mondta Wadkins. – Yong szerint nincs fegyverviselési engedélye, és egyébként sem tűnik olyan típusnak, aki lőfegyverrel kezdene hadonászni. Harry képtelen volt tovább uralkodni magán. – És ezt melyik megérzése súgja, uram? Az, amelyik azt diktálta, hogy jó 275

ötlet betörni a lakásába? Vagy az, amelyik szerint jobb helyen van a rádiókészülék Birgitta táskájában, mint a testén? – Holy, én... – Csak érdeklődtem, uram. Amennyiben a maga megérzéseire hagyatkozunk, akkor az eddigiekből kiindulva, hamarosan egy puskacsővel fogunk farkasszemet nézni. Nem mintha... Harry észrevette, hogy túlságosan felemelte a hangját, és gyorsan elhallgatott. Ne most, csitítgatta magát. Ne most. Aztán lényegesen halkabban fejezte be a megkezdett mondatot. – Nem mintha ellenemre lenne, hogy teleszórjam ólommal. Wadkins inkább nem mondott semmit, csak savanyú képpel bámult kifelé az ablakon, miközben csendben suhantak tovább. Harry a visszapillantó tükörben elcsípte Lebie óvatos, kifürkészhetetlen mosolyát. Fél kettő. – A Lady Bay Beach – mutatott előre Lebie. – Megjegyzem, találó név. Ugyanis ez itt Sydney első számú homokos strandja. Úgy döntöttek, hogy az autót a kerítésen kívül hagyják. Átvágtak a füvön és a kis jachtkikötő felé vették az irányt, ahol a hajók árbocai szorosan egymás mellett sorjáztak a keskeny úszómóló két oldalán. A terület bejáratánál egy álmos őr üldögélt kifakult, kék egyeningben. A férfi azonnal feléledt, ahogy Wadkins az orra alá dugta az igazolványát, és elmagyarázta nekik, merre találják Gert van Hoos hajóját. – Van valaki a fedélzeten? – kérdezte Harry. – Nem tudok róla – válaszolta az őr. – Persze ilyenkor nyáron nehezebb követni az eseményeket, de szerintem a napokban nem járt senki a hajón. – És azt megelőzően? – Ha jól emlékszem, Mr van Hoos szombaton késő este itt volt. Közvetlenül a víz mellett szokott leparkolni. Aztán még az éjszaka folyamán távozott is. – Azóta tehát senki nem járt a hajón? – kérdezte Wadkins. – Az én műszakom alatt nem. – Hoos egyedül volt? – Amennyire emlékszem, igen. – Esetleg felvitt valamit a fedélzetre? 276

Cipekedett? – Biztosan, de nem emlékszem. A legtöbben folyton pakolásznak valamit. – Le tudná nekünk írni Mr van Hoos külsejét? – kérdezte Harry. Az őr a fejét vakarta. – Nem, nem igazán. – Hogyhogy nem? – kérdezte Wadkins meglepett arccal. Az őr körbepillantott. – Hogy teljesen őszinte legyek, nekem az összes őslakos egyformának tűnik. A kora délutáni nap megcsillant a kikötő nyugodt vizén, de valamivel távolabb, nagy, súlyos hullámok csapódtak a parthoz. Harry lassan lépkedett az imbolygó mólón. A képen lévő hajó oldalára pingált regisztrációs szám és név alapján viszonylag könnyen rábukkantak a vitorlásra. A szemmel láthatólag gondosan karbantartott „Adelaide” nem tartozott a nagy hajók közé. Yong elmagyarázta nekik, hogy a segédmotorral rendelkező vitorlásokat csak egy bizonyos méret fölött kötelező regisztrálni, ezért tulajdonképpen elég nagy szerencséjük volt. Akkora, hogy Harrynak az a balsejtelme támadt, hogy ezzel a végére is értek. A gondolattól, hogy Birgitta talán a hajó fedélzetén van, a szíve heves dübörgésbe kezdett. Wadkins intett Lebie–nek, hogy ő lépjen elsőként a fedélzetre. Harry kibiztosította a pisztolyát és a kabinajtóra célzott, miközben Lebie óvatosan átlépett a hajóra. Wadkins azonban szerencsétlen módon megbotlott a horgonykötélben, így hangos dobbanással érkezett a tatra. Megtorpantak, és lélegzetüket visszafojtva hallgatózni kezdtek, de szélzúgáson és vízcsobogáson kívül semmit nem hallottak. A szalon és a tatkabin bejáratán is lakat lógott. Lebie elővette az álkulcsokat, munkához látott, és néhány percen belül sikerrel is járt. A szalon ajtaja kitárult. Harry mászott be elsőként, majd leguggolt és előre tartott pisztollyal várt, amíg az őt követő Wadkins elhúzta a függönyöket. Egyszerű, de ízlésesen berendezett hajó volt. A szalon mahagóniból készült, de ezt leszámítva nem volt egyéb fényűzés. Az asztalon egy széthajtott térkép feküdt. A falon egy fiatal bokszoló képe lógott. – Birgitta! – kiáltotta Harry. – Birgitta! Wadkins megérintette a vállát. – Nincs itt – állapította meg Lebie, miután az utolsó szögig 277

átfésülték a hajót. Wadkins épp a tatfedélzet egyik ülése alatt nyíló tárolóba dugta a fejét. – Talán itt volt – mondta Harry a tengert bámulva. A szél felélénkült, és a távolban a hullámok csúcsát fehér hab koronázta. – Hívjuk a nyombiztosítókat, és majd meglátjuk, mit találnak – egyenesedett fel Wadkins. – Viszont ez alighanem azt jelenti, hogy van még egy búvóhelye. – Vagy hogy... – kezdte Harry. – Ne beszéljen ostobaságokat, Harry! Elrejtette valahol, csak arra kell rájönnünk, hogy hol. Harry leült. Lebie megpróbált rágyújtani egy újabb szivarkára, de a szél már annyira fújt, hogy néhány próbálkozás után letett róla. – És most mit csinálunk? – kérdezte. – Először is el kell tűnnünk a hajóról – mondta Wadkins. – Ha netán idejön, már az útról meglát bennünket. Felálltak, visszazárták az ajtókat, Wadkins pedig okulva a korábbiakból, magasra emelt lábbal lépte át a horgonykötelet, nehogy orra essen benne. Lebie megtorpant. – Mi az? – kérdezte tőle Harry. – Nos – válaszolta Lebie. – Én nem tudok túl sokat a hajókról, de ezt így szokták csinálni? – Mit? – Akkor is kivetik a horgonyt, amikor a hajó mindkét vége ki van kötve? Egymásra bámultak. – Gyerünk, szedjük ki! – mondta Harry. Három óra. Végigrobogtak az úton. Az égen felhők száguldottak keresztül, az út szélén álló fák megrázkódtak és utánuk integettek. A fü elfeküdt a viharos szélben, a rádió pedig halkan sistergett. A nap megfakult és sötét árnyak suhantak át a tenger fölött. Harry a hátsó ülésen ült, és semmit nem érzékelt a körülöttük támadt viharból. Csak a nyálkás, zöld kötelet látta, amint lassan kiemelkedik a tengerből. A kötélről a vízbe hulló vízcseppek úgy csillogtak, mintha kristálydarabkák volnának, odalenn a mélyben pedig egy fehér kontúr rajzolódott ki lassan, ahogy erőlködve egyre feljebb húzták a kötelet. Az egyik nyári szünetben az apja elvitte csónakázni és fogtak egy óriás laposhalat. Fehér volt és olyan elképesztően nagy, hogy Harry–nak egészen kiszáradt a szája és a keze remegni kezdett az izgalomtól. Amikor a zsákmánnyal beállítottak a konyhába, anyja és 278

nagyanyja lelkendezve csapták össze a kezüket és azonnal nekiláttak, hogy nagy, csillogó késeikkel feldarabolják a hideg, véres halat. A nyár további részében Harry a csónakban vergődő óriási, kidülledő szemű halról álmodott, aki meredten bámult a sokktól, mintha képtelen lenne elhinni, hogy hamarosan meg fog halni. Karácsonykor aztán nagy, kocsonyás darabok kerültek belőle a tányérokra, és az apja büszkén elevenítette fel, hogyan fogta ki Harry az óriást az Isfjord–ból. – És milyen jó, meglett az új karácsonyi menü – mondta anya. De az ételnek halál – és bomlásíze volt, Harry pedig keserű könnyekkel a szemében és dühösen állt fel asztaltól. Most pedig egy száguldó autó hátsó ülésén ül, és egyre csak saját magát látja, ahogy a vízbe mered, arra a halványan derengő valamire, ami úgy nézett ki, mint egy szakállas medúza, s ami a kötél minden rándulásánál szétterítette hosszú, vörös tapogatóit, mintha el akarna úszni onnan. Amikor elérte a víz felszínét, legyező alakban széttárta karjait, mintha csak el akarta volna rejteni a fehér, meztelen testet maga alatt. A horgonykötél rá volt hurkolva a nyakra, és az élettelen test valahogy idegennek tűnt Harry számára. Aztán a hátára fordították, Harryt pedig ismerős érzés dermesztette meg. Az a pillantás volt. Arról a nyárról. Egy megtört szem, amiben egy utolsó kérdés tükröződött döbbenten: Ez minden? Valóban így lesz vége? Az élet és a halál tényleg ennyire banális? – Ő az? – kérdezte Wadkins, Harry pedig nemmel felelt. Amikor Wadkins megismételte a kérdést, Harry pillantása a lány kiálló lapockájára esett, a vörösen feszülő bőrön húzódó fehér csíkra, amit a bikini felső része hagyott. – Leégett – válaszolta meglepetten. – Megkért, hogy kenjem be a hátát. Azt mondta, hogy megbízik bennem, de leégett. Wadkins megállt előtte, és Harry vállára tette a kezét. – Nem a maga hibája, Harry. Hallja? Ez így is, úgy is megtörtént volna. Nem maga tehet róla. Érzékelhetően sötétebb lett, a hatalmas eukaliptuszfákat heves széllökések cibálták, amitől úgy néztek ki, mintha életre keltek volna és megpróbálnának kiszabadulni a földből. – A gyíkok énekelnek – szólalt meg hirtelen Harry a hátsó ülésen. Ez volt az első szava, amióta beültek az autóba. Wadkins 279

hátrafordult, Lebie pedig a visszapillantó tükörből nézett rá. Harry megköszörülte a torkát. – Andrew mesélte egyszer. A gyíkok és a gyíkok családjába tartozó emberek esőt és vihart tudtak kerekíteni az énekükkel. Azt is mondta, hogy a Nagy Árvizet a gyíkok családja idézte elő, hogy beleveszejtsék a kacsacsőrü emlősöket. Énekeltek és közben kovakéseikkel véresre vagdosták magukat. – Harry halványan elmosolyodott. – Szinte az összes kacsacsőrü emlős elpusztult. De néhány túlélte. Tudtátok, hogy csinálták? Megtanultak a víz alatt lélegezni. Az első kövér esőcseppek már remegve kapaszkodtak a szélvédőn. – Nincs sok időnk – mondta Harry. – Toowoomba hamarosan rájön, hogy a nyomában vagyunk, és akkor gyorsabban tűnik majd el, mint egy patkány az odújában. Én vagyok az egyetlen, aki kapcsolatban áll vele, és most mindenki azon töri a fejét, hogy képes leszek–e rá. Mit mondhatnék erre? Azt hiszem, szerettem ezt a lányt. Wadkins döbbenten bámult, Lebie pedig lassan bólintott. – De úgy döntöttem, hogy megtanulok a víz alatt lélegezni. Fél négy volt, és a tárgyalóban senki nem vett tudomást a ventilátor siránkozásáról. – Oké, tudjuk, ki az emberünk – mondta Harry. – Ő viszont azt hiszi, hogy a rendőrségnek fogalma sincs róla. Alighanem azt képzeli, hogy ebben a pillanatban épp Evans White ellen próbálok bizonyítékokat gyártani. De attól tartok, ez a helyzet már nem tartható fenn túl sokáig. Korlátozott az idő, ameddig a lakása körüli háztömb telefonvonalát blokkolni tudjuk, és minél tovább tart ez az állítólagos hiba, annál gyanúsabb lesz neki az egész. – A lakásában ott tartózkodik néhány kolléga arra az esetre, ha netán mégis felbukkanna, a hajónál szintén. De én biztos vagyok benne, hogy túlságosan óvatos ő ahhoz, hogy valami hülyeséget csináljon. Elég valószínű, hogy az éjszaka folyamán rájön majd, hogy a lakásában jártunk. Csak két lehetőségünk van. Teljes riadót fújunk, nyilvános körözést adunk ki ellene, bemutatjuk a tévében és reménykedünk, hogy elkapjuk, mielőtt végképp köddé válik. Ez ellen a változat ellen az szól, hogy aki ilyen rafinált riasztórendszert épített ki a lakásában, az nyilván a továbbiakat is alaposan végiggondolta. Ahogy megpillantja magát a tévében, nagy valószínűséggel nyomtalanul felszívódik. Vagyis a másik 280

lehetőségünk, hogy azt a kevéske időt, amink még a telefonvonal helyreállításáig hátra van, és amíg még viszonylag biztonságban érzi magát, arra használjuk fel, hogy elkapjuk. – Én arra szavazok, hogy kapjuk el – mondta Lebie. – Hogy kapjuk el? – dörmögte Wadkins. – Jelzem, egy többmilliós nagyvárosban vagyunk, és a leghalványabb fogalmunk sincs arról, hol lehet. Még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy Sydneyben van! – Nos – mondta Harry. – Az elmúlt másfél órában egészen biztosan Sydneyben volt. – Micsoda? Ezzel azt akarja mondani, hogy megfigyelés alatt tartják? – Yong? – adta át Harry a szót. – A mobiltelefon! – vágott bele a kínai, mintha csak arra kérték volna, hogy olvassa fel a fogalmazását az osztály előtt. – A kommunikáció úgynevezett bázisállomásokon keresztül zajlik, amik jeleket küldenek és fogadnak. A telefontársaság utána tud nézni, hogy az egyes bázisállomások mely előfizetők jelzéseit fogadják. Ezeknek a bázisállomásoknak a hatótávolsága cirka egy mérföld. A jól lefedett környékeken egy telefonkészüléket rendszerint több bázisállomás is érzékel egyszerre. Nagyjából úgy, mint a rádióadók. Vagyis, amikor használjuk a telefont, a telefontársaság meg tudja mondani, hogy egymérföldes körzeten belül hol tartózkodunk. Amennyiben a jelet egyszerre két bázisállomás is érzékeli, akkor ez a terület arra a zónára csökken, ahol a két állomás hatósugara fedi egymást. Ha három bázisállomás fogja, akkor a terület még tovább csökken és így tovább. – Ebben a pillanatban a telefontársaság három munkatársával vagyunk kapcsolatban, akiknek nincs más dolguk, mint a Toowoomba telefonjáról beérkező jelzések követése. Be tudunk kapcsolni a tárgyalóba egy közvetlen vonalat, hogy semmit ne szalasszunk el. Eddig két bázisállomásról kaptunk szimultán jelzéseket, amelyeknek közös hatósugara lefedi a teljes belvárost, a kikötőt és fél Woolloomooloot. A jó hír viszont az, hogy a pasas mozgásban van – tette hozzá. – Most már csak egy kis szerencse kéne – mondta Harry. – Abban reménykedünk, hogy egész kicsire leszűkíthetjük a vadászterületet, ha olyan jelet kapunk, amit három vagy több bázisállomás fed le egyszerre. Ha ez sikerül, az összes civil járművel kivonulunk az adott környékre, és lehet rá némi esélyünk, hogy megtaláljuk. Wadkins meglehetősen szkeptikusnak 281

tűnt. – Vagyis most és az elmúlt másfél órában beszélt valakivel, és mind a két alkalommal Sydneyben lévő bázisállomások fogták a jelzéseit. – foglalta össze. – És most annak vagyunk kiszolgáltatva, hogy használja–e még a hülye telefonját. És mi van, ha nem? – Mi nem tudjuk felhívni? – vetette fel Lebie. – Ez az! – kiáltotta Wadkins, és vörös foltok gyúltak az arcán. – Hatalmas ötlet! Minden negyedórában felhívjuk, és hol telefonos ébresztőszolgálatnak, hol az ördög öreganyjának adjuk ki magunkat! Csak hogy biztosan a tudomására hozzuk, hogy nem tanácsos a mobiltelefonját használnia. – Nem kell használnia a telefonját – mondta Yong. – Akkor ho... – Elég, ha a készülék be van kapcsolva – mondta Harry. – Toowoomba szemmel láthatólag nincs tisztában azzal, hogy amíg nem kapcsolja ki a mobiltelefonját, az minden félórában automatikusan jelzést bocsát ki. Hogy jelezze, fogadóképes állapotban van. Ezeket a jelzéseket a bázisállomások ugyanúgy regisztrálják, mint a beszélgetéseket. – Akkor... – Akkor csak be kell kapcsolni azt a bizonyos közvetlen vonalat, be kell készíteni egy kávét, majd leülni a fenekünkre és reménykedni.

21. Egy jó fül, egy balegyenes és három lövés A kihangosított telefonon egy fémes hang jelentkezett: – A hármas és a négyes bázisállomáson vettük a jelzését. Yong a táblára fellógatott Sydney–térképre mutatott, amin számokkal jelölt körök jelezték az egyes bázisállomások által lefedett területeket. – Pyrmont, Glene és Balmain egy része. – A pokolba is! – fakadt ki Wadkins. – Ez túl nagy terület. Menynyi az idő? Hazatelefonált már? – Hat óra van – válaszolta Lebie. – Az elmúlt órában kétszer is megpróbálta felhívni a lakását. – Nemsokára gyanút fog – mondta McCormack, és újra felállt. – Még nem – mondta Harry halkan. Az utóbbi két órában némán és mozdulatlanul ült leghátul a falnál. – Mi a helyzet az időjárással? – kérdezte Wadkins. 282

– A hírek szerint egyre rosszabb lesz – válaszolta Lebie. – Éjszaka erősödik a vihar, és orkán erejű széllökések várhatóak. A percek egyre csak teltek. Yong újabb adag kávéért indult. – Halló! – A hang a telefonból jelentkezett. Wadkins felpattant. – Igen? – Az előfizető az imént beszélgetést kezdeményezett. A hármas, a négyes és a hetes bázisállomás fogadta a telefonja jelzését. – Várjunk csak! – Wadkins a térképhez fordult. – Az Pyrmont egy része és Darling Harbour, igaz? – Így van. – A fenébe! Ha a kilences vagy a tízes is fogta volna, most meglenne! – Amennyiben nem mozog – tette hozzá McCormack. – Kit hívott? – A ügyfélszolgálatunkat – felelte a fémes hang – Azt akarta tudni, mi a gond az otthoni vonalával. – A francba, a francba! – Wadkins feje rákvörös volt. – Le fog lépni! Riadót kell fújnunk! Teljes kivonulás! – Fogja be! – A szoba elnémult. – Elnézést a tiszteletlenségért, uram – mondta Harry. – De azt javaslom, várjuk meg a következő jelet, mielőtt elkapkodnánk a dolgot. Wadkins kidülledt szemmel bámult Harryra. – Holynak igaza van – mondta McCormack. – Üljön le, Wadkins. Az otthoni telefonja egy órán belül újra működni fog. Vagyis egy, legfeljebb két jelzés van hátra addig, amíg Toowoomba rájön, hogy hiba van a kréta körül. Bár Pyrmont és Darling Harbour nem olyan nagy kiterjedésű terület, de bent vannak a központban és rengeteg ember jár arrafelé ebben az időpontban. Ha odaküldenénk egy rakás autót, az csak óriási káoszhoz vezetne, amiben Toowoomba pillanatok alatt felszívódna. Úgyhogy várunk. Fél hét után tíz perccel újabb jelentés érkezett: – A jelet továbbra is a hármas, a négyes és a hetes bázisállomások fogadták. Wadkins felnyögött. – Köszönöm – mondta Harry, és kinyomta a kihangosítót. – Ugyanaz a terület, mint legutóbb, vagyis akár abban is reménykedhetünk, hogy lecövekelt. Hol lehet? A térkép köré sereglettek. – Lehet, hogy edz – vetette fel Lebie. – Kiváló ötlet! – vélte McCormack. – Van a környéken bokszterem? Tudja valaki, hogy hol edz a pasas? – Azonnal utánanézek, uram. – Yong már el is tűnt az ajtóban. – Egyéb javaslat? – A környék tele van turistalátványosságokkal, amelyek egész este nyitva vannak – mondta Lebie. – Lehet, hogy a Kínai kertben van. – Ebben a rémes 283

időben kizárt, hogy a szabadban tartózkodna – ellenkezett McCormack. Yong a fejét rázva tért vissza. – Felhívtam az edzőjét. Először semmit nem akart mondani, de aztán közöltem, hogy a rendőrségtől keresem. Toowoomba edzőterme odakint van Bondi Junctionban. – Hát, ez remek! – füstölgött Wadkins. – Szerinted mégis mennyi időbe fog telni, amíg az edző kikeresi Toowoomba mobilszámát és megkérdezi a pasast, hogy mi a fenét akar tőle a rendőrség? – Felforrósodott a helyzet – mondta Harry. – Felhívom Toowoombát. – Hogy megkérdezze tőle, hogy hol van? – ékelődött Wadkins. – És hogy lássuk, mi történik – bólintott Harry, és felmarkolta a telefonkagylót. – Lebie, indítsd a felvevőt és mindenki fogja be a száját! A szoba elnémult. Lebie vetett egy pillantást a régi felvevőkészülékre, majd felemelte a hüvelykujját. Harry nyelt egyet. Az ujjai zsibbadtan ütögették be a számot. Toowoomba a harmadik csöngetésre jelentkezett. – Halló? A háttér... Harry visszafojtott lélegzettel szorította a kagylóhoz a fülét. Embereket hallott. – Ki az? – kérdezte Toowoomba halkan. Hirtelen zaj hallatszott, amit örömteli gyerekzsivaj követett. Azután meghallotta Toowoomba mély, nyugodt nevetését. – Nahát, te vagy az, Harry? Vicces, hogy pont most hívsz, ugyanis éppen te jártál a fejemben. Úgy tűnik, valami gond van az otthoni telefonommal, és azon töprengtem, hogy van–e esetleg valami közöd hozzá. De remélem, tévedek. Harry? Újabb zaj. Harry minden erejét összeszedve koncentrált, de nem sikerült felismernie, mi lehet az. – Nyugtalanít, hogy nem válaszolsz, Harry. Kifejezetten aggasztónak találom. Nem tudom, mit akarsz, de lehet, hogy jobb lesz, ha kikapcsolom a telefonomat. Te vagy az, Harry? Próbálsz a nyomomra akadni? Az a hang... – A pokolba! – kiáltotta Harry. – Letette. Lezökkent az egyik székre. – Toowoomba tudta, hogy én vagyok az. Hogy a fenébe csinálta? – Tekerjük vissza a felvételt – mondta McCormack. – És hívják ide Marguezt. Yong elszaladt, a többiek pedig elkezdték visszahallgatni a felvételt. Harry önkéntelenül megborzongott, amikor meghallotta Toowoomba hangját a hangszóróból. 284

– Mindenesetre annyi kiderült, hogy nyilvános helyen van – szögezte le Wadkins. – Mi lehet ez a csattanás? Hallgassák csak, gyerekhangok! Talán egy vidámpark? – Tekerjük vissza és hallgassuk meg még egyszer – javasolta McCormack. – Ki az? – ismételte meg Toowoomba, amit az a bizonyos zaj és gyermekkiabálás követett. – Mi lehet...? – kezdte Wadkins. – Vízcsobbanás – hallatszott az ajtó felől. Odafordultak. Harry egy fekete fürtökkel keretezett, kicsi, barna fejet pillantott meg, keskeny szakállal és apró, ám annál vastagabb szemüveggel. A kis fej egy hatalmas testen ült, amit mintha biciklipumpával fújtak volna pattanásig. – Jesus Marguez, a testület legkiválóbb füle – mutatta be McCormack. – És még csak nem is vak. – Csak majdnem – mormolta Marguez, és megigazította a szemüvegét. – Hadd halljam, mi ez! Lebie újra lejátszotta a felvételt. Marguez csukott szemmel hallgatta. – Zárt tér. Téglafalak. És üveg. A zajokat nem tompítja el semmi, nincs se szőnyeg, se függöny. Emberek, fiatalok, mindkét nemből, valószínűleg kisgyerekes családok. – Hogy tudja mindezt ebből a kis zajból megállapítani? – kérdezte Wadkins gyanakodva. Marguez felsóhajtott. Nyilván hozzá volt szokva a szkepticizmushoz. – Van fogalmuk róla, milyen fantasztikus műszer a fül? – kérdezte. – Több mint egymillió különböző frekvenciát képes észlelni. Több mint egymilliót. Egy adott zaj pedig akár több tucat különböző frekvenciából is összetevődhet. Ez több tízmillió lehetőséget jelent. A többi csak gyakorlás kérdése. – Mi az a hang, ami folyamatosan beszűrődik a háttérből? – kérdezte Harry. – Az a száz–százhúsz hertz közötti? Azt nem olyan egyszerű megmondani. Lenn a stúdióban ki tudjuk szűrni a többi közül, de az beletelik némi időbe. – És az nekünk most nincs – mondta McCormack. – De honnan tudta, hogy Harry az, anélkül, hogy egy szót is mondott volna? – kérdezte Lebie. – Vagy csupán intuíció volt? Marguez levette a szemüvegét és szórakozottan felsóhajtott. – Az intuíciót, barátom, mindig támogatják a háttérből az érzéki benyomások. De ezek a benyomások sokszor olyan gyengék, hogy inkább csak érzésnek gondoljuk őket. Ha nem tudjuk megmondani, mitől támadt egy bizonyos asszociációnk, akkor intuícióról kezdünk beszélni. Talán egyszerűen abból jött rá, ahogy... öhm, Harry a levegőt veszi. – Visszafojtottam a lélegzetemet – mondta Harry. 285

– Korábban is hívta innen? Akkor lehetett akár az akusztika vagy a háttérzajok miatt is. Az embereknek elképesztően jó az emlékezetük a hangokat illetően, rendszerint sokkal jobb, mint gondolnánk. – Igen, korábban már hívtam innen... – Harry az öreg ventilátorra meredt. – Hát, persze – mondta. – Hogy erre nem gondoltam. – Hm – mormolta Jesus Marguez. – Nagyon úgy hangzik, mintha valami igazi nagyvadra vadásznának. Mekkora a vérdíj? – Jártam ott – folytatta Harry, továbbra is meredten bámulva a ventilátorra. – Hát, persze. Ezért volt ismerős a háttérzaj. Már jártam ott. A bugyborékolás... Megfordult: – Az Akváriumban van! – Hm – mondta Marguez, a szemüvege tisztaságát vizsgálgatva. – Az beleillik a képbe. Én is jártam már ott. Azt az erőteljes vízcsobbanást könnyedén okozhatta például egy méretes sósvízi krokodil farka. Mire újra felpillantott, teljesen egyedül volt a szobában. Hét óra. Kész szerencse, hogy a vihar szinte teljesen elűzte az utcákról az embereket és az autókat, különben a kapitányságtól a Darling Harbourig vezető rövid útszakaszon könnyen baj történhetett volna. Lebie apait–anyait beleadott, és gyaníthatóan csak az autó tetején villogó kék fénynek volt köszönhető, hogy egy magányos gyalogos még időben félreugrott, az a néhány szembejövő autó pedig villámgyorsan felkotródott az útról a járdaszegélyre. Wadkins megállás nélkül káromkodott a hátsó ülésen, McCormack pedig az anyósülésről a Sydney Akváriumot hívta, hogy felkészítse őket a rendőri akcióra. Bevágódtak az Akvárium előtti térre. A Darling Harbour zászlói kifeszültek a szélben, a hullámok átcsaptak a rakpart fala fölött. Az épület előtt már parkolt néhány járőrkocsi, az egyenruhások épp a kijáratokat torlaszolták el. McCormack kiadta az utolsó utasításokat. – Yong, gondoskodjon róla, hogy az embereink megkapják Toowoomba fotóját. Wadkins, maga velem jön a kontrollszobába, az ottani kamerák az épület egész területét lefedik. Lebie és Harry, maguk elkezdik a keresést. Az Akvárium perceken belül bezár. Itt vannak az adóvevők, fülhallgatókat a fülekbe, mikrofonokat a 286

gallérokra és ellenőrizzék a kapcsolatot! Mi fentről irányítjuk magukat, oké? Amikor Harry kiszállt az autóból, egy erős szélroham csaknem feldöntötte. Kocogva igyekeztek védett helyre kerülni. – Szerencsére nincs akkora tömeg, mint egyébként – szuszogta McCormack. Már ez a néhány futólépés is kifullasztotta. – Biztosan az időjárás miatt. Ha itt van, akkor megtaláljuk! A biztonságiak vezetője fogadta őket, és McCormacket meg Wadkinst azonnal el is kísérte a kontrollszobába. Harry és Lebie ellenőrizték a rádiókapcsolatot. Miután átkísérték őket a jegypénztárak között, szűk folyosóra jutottak, ahol elég nehéz volt átvergődni a látogatókon. Harry megtapogatta a pisztolyát a válltokban. A fényekkel és a rengeteg emberrel az Akvárium most egészen másként festett. Hirtelen úgy érezte, mintha végtelenül sok idő telt volna el azóta, hogy Birgittával itt jártak. Mintha az egy másik időszámítás lett volna. Próbált nem elmerülni a gondolatban. – Megérkeztünk a kontrollszobába. – McCormack hangja határozottan és megnyugtatóan csengett a rádióban. – Épp a kamerák képeit ellenőrizzük. Yong néhány emberrel végigjárja a mosdókat és a kávézót. Egyébként látjuk magukat. Haladjanak csak tovább befelé. Az Akvárium folyosói egy teljes kört írtak le, azaz végül a bejárathoz vezettek vissza. Harry és Lebie a szokásos menetiránnyal ellentétesen indultak el, hogy az összes szembejövő arcát szemügyre vehessék. Harry szíve majd kiugrott. A szája kiszáradt, a tenyere pedig izzadni kezdett. Idegen nyelvű beszédfoszlányok zümmögtek a fejében, a különböző nemzetiségű, bőrszínű és ruházatú emberek örvényként kavarogtak körülötte. Végigmentek azon a tenger alatti alagúton, ahol Birgittával az éjszakát töltötték, és ahol most gyerekek csodálták a víz alatti életet, orrukat az üveghez nyomva. – A hideg ráz ettől a helytől – suttogta Lebie, aki kezét a zakója alá rejtette. – ígérd meg, hogy idelenn nem fogsz lőni – mondta neki Harry. – Nem szeretném a fél Jackson Bay–t és egy tucat fehércápát a nyakamba. – Ne aggódj – válaszolta Lebie. 287

Átértek az Akvárium másik oldalára, ami mostanra szinte teljesen kiürült. Harry káromkodott. – A pénztárak hétkor bezártak – mondta Lebie. – Lassan mindenki kifelé tart. McCormack hangját hallották: – Sajnos, úgy tűnik, hogy a madárka elrepült. Jöjjenek vissza. – Várj meg itt – mondta Harry Lebie–nek. Odakinn a kasszáknál egy ismerős, egyenruhás alak álldogált. Harry odaügetett hozzá. – Helló, Ben, emlékszik még rám? – kérdezte Harry. – Birgittával voltam itt az egyik este. Ben megfordult, és felpillantott a szőke üstökre. – Hát, persze – válaszolta. – Harry, nem igaz? Nahát, csak nem eljött újra? A legtöbben visszatérnek. Hogy van Birgitta? Harry nyelt egyet. – Figyeljen, Ben. Én rendőr vagyok. Biztosan hallotta, hogy egy nagyon veszélyes férfit keresünk. Eddig nem találtuk meg, de nekem valami azt súgja, hogy még itt van. Maga ismeri a legjobban az Akváriumot, Ben. Van itt olyan hely, ahol elrejtőzhetett? Ben gondolkodóba esett, arca mély ráncokba gyürődött. – Nos – mondta. – Tudja, hogy merre van Matilda, a sósvízi krokodil? – Igen. – Fiddler Ray és a nagy tengeri teknős között. Illetve a teknőst már elköltöztettük onnan, és a helyére néhány kisebb édesvízi kroko... – Tudom, hol van. Ha lehet, egy kicsit gyorsabban, Ben! – Jó. Ha valaki elég sportos és nem ijed meg a saját árnyékától, átugorhat fent az üvegfal fölött a sarokban. – Úgy érti, hogy be a krokodilhoz? – Az többnyire úgyis csak félálomban heverészik. A saroktól öthat lépésre van az ajtó, amin keresztül a személyzet be szokott menni, ha ki kell takarítani Matilda ketrecét vagy etetés van. De észnél kell ám lenni, mert hihetetlenül gyors tud lenni, egy pillanat alatt legyűri az embert a két tonnájával. Egyszer ki kellett... – Köszönöm, Ben! – Harry futásnak eredt, az emberek pedig félreugráltak előle. A szájához húzta a zakója gallérját és beszélni kezdett: – McCormack, itt Holy. A krokodilketrec mögött fogom keresni. Elkapta Lebie karját, és maga után vonszolta. – Az utolsó lehetőség – lihegte. Lebie szeme elkerekedett, amikor Harry a krokodil ketrece előtt megtorpant, majd nekifutott. – Kövess! – 288

vetette oda neki Harry, majd felugrott az üvegfalra és átlendült a túloldalára. Ahogy a lába elérte a talajt, a terrárium medencéjének vize fortyogni kezdett. Fehér tajték fröcskölt a magasba, és miközben Harry az ajtó felé indult, egy zöld Forma–1–es autót látott habverő módjára pörgő gyíklábakon kilőni a vízből. Harry elrúgta magát, de megcsúszott a laza homokon. A háta mögül egy ordítást hallott, a szeme sarkából pedig látta, ahogy a versenyautó motorháztetője felnyílik. Visszarántotta maga alá a lábát, az ajtó felé sprintelt és megragadta a kilincset. A másodperc törtrésze alatt átfutott az agyán, hogy mi van, ha az ajtó még sincs nyitva. De a következő pillanatban már odabenn volt. Az agya hátsó részéből a Jurassic Park egyik jelenete tolult fel, és gyorsan becsapta maga mögött az ajtót. Előhúzta a pisztolyt. A dohos helyiségben tisztítószer és rothadt hal szagának az émelyítő keveréke terjengett. – Harry! – McCormack volt a vonalban. – Először is, egyszerűbben is megközelíthette volna helyiséget, mint annak a bestiának a tányérján keresztül. Másodszor pedig maradjon nyugton, amíg Lebie oda nem ér a másik irányból. – Ne... llottam... mit mo... rossz... vétel... ram! – válaszolta Harry, miközben a körmével a mikrofont kaparászta. – Egye... megy......vább! Kinyitotta a kamra másik végében lévő ajtót. Egy toronyba jutott, amiben egy csigalépcső futott végig. Harry feltételezte, hogy ha lefelé menne, akkor a tenger alatti alagúthoz jutna, ezért úgy döntött, inkább fölfelé indul rajta. A következő kiszögellésen újabb ajtóval találta szemközt magát. A pillantása követte a lépcsőt felfelé, de úgy tűnt, több ajtó már nincs. Lenyomta a kilincset, és az előrenyújtott pisztollyal a kezében, óvatosan kinyitotta az ajtót. Odabenn koromsötét volt, és a rothadt halszagtól felfordult a gyomra. Az ajtó mellett talált egy villanykapcsolót, de hiába nyomkodta, a szoba sötét maradt. Eleresztette az ajtót, és tett két óvatos lépést előre. A talpa alatt valami megroppant. Harry sejtette, mi lehet az, és némán visszahátrált az ajtóhoz. Valaki széttörte a plafonon lógó villanykörtét. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Van még valaki a szobában? Csak a szellőztető berendezés zúgását hallotta. Visszacsusszant a lépcsőházba. – McCormack – suttogta a mikrofonba. – Azt hiszem, odabent van. Tegyen meg nekem egy 289

szívességet és hívja fel a mobilját! – Holy, hol van? – Most, uram! Kérem. – Ne csináljon személyes vendettát ebből, Harry, ez nem... – Meleg van ma, uram. Akar segíteni, vagy sem? Harry hallotta McCormack nehéz lélegzetét. – Rendben, hívom a számát. Harry a lábával belökte az ajtót, majd terpeszállásban, a pisztolyát két kézzel maga elé emelve várta a telefoncsörgést. Két másodperc telhetett el, de egy nyikkanást sem lehetett hallani. Még sincs itt, gondolta Harry. Aztán három dolog történt egyszerre. Először is McCormack beszélni kezdett: – Kikapcsolta a mo... Másodszor Harrynak leesett, hogy nem kellett volna magát felkínálnia az ajtónyílásban élesen kirajzolódó sziluettjével, harmadszor pedig a világ hirtelen millió csillaggá és vörös folttá robbant szét előtte. Harry emlékezett pár dologra Andrew boksszal kapcsolatos kiselőadásából, amivel a nimbini útjuk alkalmával örvendeztette meg. Például arra, hogy egy profi bokszoló egyetlen horogütése elég ahhoz, hogy egy átlagos férfit padlóra küldjön. A csípő megfelelő mozdulatával ugyanis az egész felsőtestet bele lehet vinni az ütésbe, amitől olyan ereje lesz, hogy az ellenfél agya egy pillanatra kihagy. Egy állcsúcsra elhelyezett precíz felütés pedig garantált ájulás. Csakúgy, mint a jobbkezes bokszolok jobbegyenese. De ami a legfontosabb: ha nem látod, hogy ütés közeledik, a tested nem fog tudni reagálni és kitérni. Mert már egy kis fejmozdulat is jelentősen tompítani tudja az ütés erejét. Hogy Harry nem vesztette el az eszméletét, az egyedül annak volt köszönhető, hogy a férfi a sötétben a bal oldalánál állt. Mivel Harry az ajtónyílásban cövekelt le, a másik nem találhatta el a halántékát, a végzetes felütést vagy horgot pedig lehetetlenné tette, hogy Harry a pisztoly miatt maga elé emelte a karját. A jobbegyeneshez közvetlenül a pisztoly elé kellett volna állni, úgyhogy az egyetlen lehetőség egy balegyenes volt, amit Andrew csak „kisasszonyütésnek” titulált. Szerinte ez csak arra alkalmas, hogy felbosszantsa az ellenfelet, de valódi harcban teljességgel használhatatlan. Nincs kizárva, hogy Andrew–nak igaza volt, mindenesetre Harryt az ütés háttal nekiküldte a csigalépcső korlátjának, a keresztcsontja nagyot csattant a peremen, ő pedig majdnem lezuhant. 290

Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a szoba másik végében lévő ajtó tárva–nyitva áll, Toowoomba minden bizonnyal arrafelé menekült. Közben azonban egy fémesen kolompoló hangot is hallott, ami minden kétséget kizáróan a pisztolya lehetett, ahogy bukdácsolt lefelé a fém lépcsőfokokon. A pisztoly mellett döntött. Egy öngyilkos ugrással levetette magát a lépcsőn, sikeresen lehámozta a bőrt a térdéről és az alkarjáról, cserébe viszont még idejében elérte a pisztolyt az egyik lépcsőfok szélén, mielőtt az a húsz méter mély akna fenekén landolt volna. Térdre rogyva köhögött, és megállapította, hogy mióta ebbe az átkozott városba érkezett, már a második fogának mondhat búcsút. Amikor felegyenesedett, érezte, hogy nem sok választja el attól, hogy elájuljon. – Harry! – ordította egy hang a fülébe. Azt is hallotta, hogy valahol alatta feltépnek egy ajtót, majd dübörgő léptek rázzák meg a csigalépcsőt. Botladozva megcélozta a szobát, és bár nekiment az ajtónak, de bent volt. Néhány pillanatra megtorpant, hogy visszanyerje az egyensúlyát, majd a helyiség túlsó vége felé indult a nyitva hagyott ajtóhoz. Ezt az ajtófélfát is telibe kapta, így azzal az érzéssel botorkált ki a félhomályba, hogy a válla alighanem kiugrott a helyéről. – Toowoomba! – ordította bele a szélbe. Körülnézett, előtte ott feküdt a város. Az Akvárium tetején állt és egy tüzlétra tetejébe kapaszkodott, hogy el ne vigye az orkán. A vihar habosra korbácsolta a tenger vizét, a levegő pedig sós lett. Közvetlenül maga alatt egy fekete alakot vett észre, aki éppen azon a tűzlétrán mászott lefelé, amibe ő kapaszkodott. Az alak egy pillanatra megtorpant és körülnézett. Tőle balra egy járőrkocsi állt, villogó kék fénnyel a tetején, előtte pedig, egy kerítés túloldalán, két hatalmas víztartály nyúlt ki az Akvárium épületéből. – Toowoomba! – bömbölte Harry és megpróbálta felemelni a pisztolyt. De a válla nem engedelmeskedett, ő pedig üvölteni kezdett a fájdalomtól és a tehetetlen dühtől. Az alak közben leért a létrán, a kerítéshez rohant és elkezdett felkapaszkodni rá. Harry ebben a pillanatban értette meg, mire készül: át akar kelni a tartályon, hogy utána kiússzon a kikötőhöz, onnan aztán másodpercek alatt eltűnhet a város forgatagában. Harry inkább 291

zuhant, mint mászott lefelé a tűzlétrán. Úgy rohamozta meg a kerítést, mintha egyenesen le akarná bontani, fél karral átkínlódta magát rajta, majd hangos csattanással a betonon landolt. – Harry, jelentkezzen! Kitépte a dugót a füléből, és a tartályhoz rohant. Az ajtaja nyitva állt. Harry berohant és térdre zuhant. A tartály íves tetőszerkezetéről lógó megszámlálhatatlan lámpa fényében a Sydney Bay elkerített darabkája feküdt. A tartály közepén egy keskeny pontonhíd húzódott, aminek a közepén ott futott Toowoomba. Az út jó részét megtette már. Fekete, magas nyakú pulóvert viselt fekete nadrággal, és az ingatag terephez képest hihetetlenül lazán és elegánsan mozgott. – Toowoomba! – kiáltotta Harry immáron harmadszorra. – Én vagyok az, Harry. Lövök! Hasra dőlt. Nem mintha nem tudta volna egyenesen tartani magát, hanem mert képtelen volt felemelni a karját. Aztán célba vette a fekete alakot és meghúzta a ravaszt. Az első lövés közvetlenül Toowoomba előtt csapódott a vízbe, aki megállás nélkül, nyugodt tempóban futott tovább. Harry most egy kissé hátrébb célzott. Ezúttal közvetlenül Toowoomba mögött csobbant a lövedék. A kettőjük közti távolság közben majdhogynem száz méterre nőtt. Harrynak egy abszurd gondolat furakodott az agyába: minden olyan volt, mint az økerni lőcsarnokban – a lámpák a plafonon, a lövések visszhangja a falak között, ujjának pulzálása a ravaszon és az elmélyült koncentráció. Mintha csak otthon edzenék, gondolta Harry és harmadszor is meghúzta a ravaszt. Toowoomba előrebukott. Harry később azt mondta, hogy feltételezése szerint a lövés Toowoomba bal combját érte, ami aligha volt halálos. Természetesen mindannyian tudták, hogy mindez csak találgatás, mert lehetetlen megmondani, hogy száz méter távolságból pontosan hol talált el az ember valakit egy szolgálati pisztollyal. Harry egyébként is azt mondhatott volna, amit akart, senki nem tudta volna cáfolni az állítását. Nem volt ugyanis holttest, amit felboncolhattak volna. Miközben Harry a pontonhídon Toowoomba felé rohant, a férfi bal karját és lábát a vízbe lógatva ordított. Harry szédült, émelygett, és kezdett minden elmosódni a szeme előtt: a víz, a plafonról érkező 292

fény és az ide–oda imbolygó híd is. Mialatt futott, Andrew szavai jutottak az eszébe. Hogy a szerelem nagyobb misztérium a halálnál. A vér szaggatottan zúgott a fülében. Ő volt Walla, a fiatal vadász, Toowoomba pedig Bubbur, a kígyó, aki elvette Walla szerelmének, Moorának az életét. És Bubburt most meg kell ölnie. Szerelemből. McCormack későbbi beszámolója során nem tudta felidézni, mit ordított Harry Holy a mikrofonba, miután a lövések eldördültek. – Csak annyit hallottunk, hogy rohan és hogy feltehetőleg az anyanyelvén kiabál valamit. Maga Harry sem emlékezett már rá, mit üvöltött. Hisz versenyt futott az idővel és a halállal. Toowoomba teste megrándult. Egyetlen rándulás volt, de az egész pontonhíd beleremegett. Harry először azt hitte, hogy valami a hídnak ütközött, de azután rájött, hogy épp lecsapni készülnek a kezéről zsákmányát. A tengeri szörny volt az. Kiemelte halálos, fehér fejét a vízből, és kitátotta a pofáját. Olyan volt, mint valami lassított felvétel. Harry biztos volt benne, hogy magával ragadja Toowoombát, de a szörnynek nem sikerült ügyes fogást találnia rajta, így csak valamivel beljebb rántotta az üvöltő testet a vízbe, majd dolga végezetlenül lemerült. Kar nélkül, gondolta Harry, és eszébe jutott egy régi, régi születésnap még a nagyapjánál Åndalsnesben, amikor hátuk mögé tett karokkal, csak a szájuk segítségével próbáltak almákat kihorgászni egy vizeshordóból, és az anya annyira nevetett, hogy utána le kellett feküdnie a szófára. Harminc méter volt még hátra. Azt hitte, meg tudja csinálni, de akkor a tengeri szörny újra felbukkant. Harry olyan közel járt már, hogy látta, ahogy a hideg szem a teljes eksztázisban befelé fordul, miközben győzedelmesen felvillan a dupla fogsor. A szörnynek ez alkalommal sikerült megragadnia egy lábat, majd ide–oda csapott néhányat a fejével. A felspriccelő víz mindent beterített, Toowoomba pedig végtag nélküli baba módjára a levegőbe repült, a sikoltása pedig egy csapásra elnémult. Harry ekkor ért oda. – Te átkozott szörnyeteg! Ő az enyém! – ordította Harry elcsukló hangon, majd felemelte a pisztolyt és a tárban maradt töltényeket a vízbe lőtte. A víz világosvörösre színeződött, Harry pedig látta, hogy odalenn, a víz alatt húzódó alagutakban kisebb tömeg verődött 293

össze, hogy részesei legyenek egy valódi természeti drámának, ami a maga borzalmas módján s a médiafigyelmet tekintve semmiben nem marad majd el az úgynevezett bohócgyilkosság mögött.

22. A tetoválás Gene Binoche világéletében ízig–vérig rock’n’ roll arc volt, az utolsó cseppig kiélvezte az életet, és ezen már nem is szándékozott változtatni. – Felteszem, odalenn is elkél egy jó tetoválóművész – mondta, és megnyomta a tűt. – A sátán úgyis odavan a válogatott kínzásokért, nem igaz, haver? Ám a kuncsaft, akihez beszélt, merev részeg volt, a feje is egyre jobban lógott, vagyis aligha fogott fel bármit Gene életről és halálról szóló filozófiai fejtegetéseiből. Ahogy a vállán futó tűből sem. Gene először nemet mondott az üzletbe betoppanó fickónak, aki motyogva és különös, éneklő akcentussal adta elő kívánságát. Mivel soha nem vállalt részegeket, Gene megkérte a férfit, hogy jöjjön vissza másnap. A pasas azonban egy ötszázast dobott az asztalra a legfeljebb százötven dolláros tetoválásért cserébe, és mivel az utóbbi hónapok finoman szólva nem sokat hoztak a konyhára, Gene végül engedett az elveiből, előpakolta a szerszámait, és munkához látott. Az italt azért, amivel a férfi megkínálta, visszautasította. Gene Binoche már húsz éve tetoválta embertársait, büszke volt a munkájára és egy jottányit sem engedett abból, hogy komoly szakemberek nem isznak munka közben. Legalábbis whiskyt semmiképpen. Amikor elkészült, egy darabka vécépapírt ragasztott a tetovált rózsára. – Ne menj a napra és az első héten csak vízzel szabad lemosni a helyét. A jó hír az, hogy a fájdalom éjszakára csillapodni fog és hogy holnap leveheted róla a papírt. A rossz, hogy vissza fogsz jönni újabb tetoválásokat csináltatni – vigyorodott el. – Mind visszajönnek. – Nekem csak ez az egy kell – válaszolta a fickó, és kiimbolygott az ajtón. 294

23. Négyezer láb és egy vég A szél fülsiketítőén bömbölt odakinn. Harry az ajtónyílásban térdelt. – Készen állsz? – kiáltotta mögötte egy hang. – Négyezer lábnál húzd meg a zsinórt, és utána ne felejts el számolni. Ha nem érzed három másodpercen belül az ernyő rándulását, akkor valami gáz van. Harry bólintott. – Kimegyek! – kiáltotta a hang. Harry nézte, hogyan cibálja a szél a kis, fekete overallos férfit, miközben az kimászik a szárny alatti tartórúdra. A sisakja alól kikandikáló gyér hajba belekapott a szél. Harry a mellkasán lévő magasságmérőre pillantott, amely szerint valamivel tízezer láb fölött jártak. – Köszönöm még egyszer! – kiáltotta a pilótának. A pilóta megfordult. – Nincs mit, kolléga! Ez lényegesen jobb móka, mint marihuánaültetvényeket fotózni! Harry kidugta a jobb lábát a repülőgépből. Olyan érzés volt, mint amikor gyerekkorában Ándalsnesbe utaztak vakációra, ő pedig letekerte az autó ablakát és kidugta a kezét, hogy „repüljön”. A szél ereje félelmetes volt, Harrynak szabályosan előre és lefelé kellett kényszerítenie a lábát a tartórúdon. Szép sorban, ahogy Joseph tanította: jobb láb, bal kéz, jobb kéz, bal láb. Azután ott állt Joseph mellett a szárny alatt. Néhány felhőfoszlány közeledett feléjük, beburkolta őket, majd a következő pillanatban tovább is állt. Alattuk a zöld, a sárga és a barna ezer árnyalatában pompázó patchwork takaró feküdt. – Mehetünk? – ordította Joseph a fülébe. – Igen! – kiáltotta vissza Harry, és a pilótafülke felé fordult, ahol a pilóta felemelte a hüvelykujját. – Viszlát! Azután a sisakos–szemüveges Josephre nézett, aki szélesen vigyorgott. Harry előredőlt, és felemelte a jobb lábát a vasrúdról. – Rajta! És máris a levegőben voltak. A távolodó repülőgép nyugodt mozgását figyelve Harry úgy érezte, mintha hátrafelé fújná a szél. A szeme sarkából látta, ahogy a gép irányt változtat, de aztán rájött, hogy ő maga fordult el. Nézte a horizontot, a földgömb kirajzolódó 295

ívét, ahol az ég kékje végül beleveszett a Csendes–óceán azúrjába, amelyen annak idején Cook kapitány idehajózott. Joseph rántott rajta egyet, mire Harry lejjebb préselte a csípőjét, hogy a testtartása szabályosabb legyen. A magasságmérőre nézett. Kilencezer láb. Atyaég, még tengernyi idejük van! Elcsavarta a felsőtestét, kinyújtotta a karját és csinált egy fél fordulatot. Mint egy kicseszett Superman! Előtte, nyugat felől a Kék–hegység húzódott, ami attól volt kék, hogy az ottani eukaliptuszfák egyfajta kék párát árasztottak, ami ködként lebegett az erdő fölött. Ezt Joseph mesélte neki. Arról is mesélt, hogy a hegyek mögött az a föld fekszik, amit az ő ősei a hazájuknak neveztek. A végtelen, száraz síkságok, amik ennek a hatalmas kontinensnek a legnagyobb részét borítják. Hihetetlennek tűnt, hogy ebben a könyörtelen kemencében bárki életben tudott maradni, Joseph népének azonban több ezer éven keresztül sikerült, mielőtt a fehérek megérkeztek. Harry lepillantott. Olyan békésnek és elhagyatottnak tűnt odalenn minden, mintha ez csakis egy csendes, szeretetre méltó bolygó lehetne. A magasságmérő szerint hétezer lábnál jártak. Joseph, ahogy megbeszélték, elengedte. Az előírások ezt persze tiltották, de azokat már eleve azzal is megszegték, hogy egyedül voltak idefenn. Harry nézte, ahogy Joseph oldalra nyújtja karját, majd elképesztően gyorsan eltűnik balra lefelé. Harry egyedül maradt. Persze, az ember mindig egyedül van. Csak éppen ez a tény sokkal jobban érzékelhető hatezer lábbal a föld fölött, szabadesés közben. Kristin egy szürke hétfő reggelen hozta meg a döntését egy szállodai szobában. Valószínűleg felébredt, már előre halálosan kimerülve az új naptól, ami még el sem kezdődött, kinézett az ablakon, és úgy döntött, hogy elég volt. Harry nem tudta, milyen gondolatok járhattak a fejében. Az emberi lélek egy mély, sötét rengeteg és a döntéseket egyedül hozzuk meg. Ötezer láb. Lehetséges, hogy Kristin jó döntést hozott? Az üres gyógyszeres üveg mindenesetre arra utalt, hogy nem voltak kétségei. És egy szép napon be kellett fejezni. Amikor a legfőbb ideje volt. Ám az, hogy az ember irányítani akarja, mi módon hagyja el a világot, mégis egyfajta hiúságról vagy gyengeségről árulkodik. 296

Négyezerötszáz láb. Másoknak meg épp az élet a gyengéje. Ennyire egyszerű. Persze, annyira talán nem is egyszerű, de most minden olyan távol van odalenn. Egészen pontosan négyezer lábnyira. Harry megragadta a narancssárga fogantyút a mellkasa jobb oldalánál, határozott mozdulattal meghúzta a kioldózsinórt, és számolni kezdett: – Egy, kettő...

Impresszum Az ausztrál tengerparton holtan találnak egy fiatal norvég nőt. Megerőszakolták és megfojtották. Harry Hole, az oslói rendőr– főkapitányság nyomozója Sydneybe utazik, hogy segítségére legyen ottani kollégáinak. Bár a vendéglátók csak jelképes szerepet szánnak az idegen nyomozónak, Harry alaposan belekeveredik az ügybe. S miközben az őslakos legendák halált hozó denevérembere után kutat, megismeri a többmilliós város sötétebb oldalát, a prostik, stricik, drogdílerek világát. És találkozik a megölt lány kollégájával, a gyönyörű, vörös hajú Birgittával, aki Harry számára hamarosan többet kezd jelenteni, mint egy egyszerű tanú...

297

Fotó: Cato Lein Jo Nesbø ígéretes labdarúgó–tehetségként indult, de a profi karrierről egy sérülés miatt le kellett mondania. Érettségi után szerződéses katonának állt, majd Bergenben közgazdász diplomát szerzett, s néhány évig pénzügyi elemzőként dolgozott. Országosan ismert azonban zenészként és szövegíróként lett, együttesének albumai többször vezették a norvég sikerlistákat. Első kéziratát álnéven küldte el az egyik vezető norvég kiadóhoz, mivel nem szerette volna, ha rocksztárként való ismertsége befolyásolja bírálóit. Könyvével azonnal zajos sikert aratott, elnyerte vele az Üvegkulcsot, azaz a legjobb skandináv krimiért járó díjat, amelyet másodszor is kiérdemelt első, magyarul is megjelenő művével, a Vörösbeggyel. Jo Nesbø műveit világszerte olvassák! DENEVÉREMBER Az első Harry Hole–sztori! Harry Hole korábban megjelent esetei:

298

Vörösbegy • Nemeszisz • Boszorkányszög A megváltó • Hóember • Leopárd

Copyright © Jo Nesbø, 1997 A mű eredeti címe: Flaggermusmannen Published by agreement with Salomonsson Agency Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2012 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Megjelent a NORLA (Norwegian Literature Abroad) támogatásával Fordította: Petrikovics Edit Szerkesztette: Kukucska Zsófia Korrektor: Thész Dóra Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó ISBN 978 963 324 068 7 ISSN 1788–9510 Kiadta az Animus Kiadó 2012–ben Felelős kiadó: a kiadó igazgatója [email protected] www.animus.hu Az 1795–ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők 299

Egyesülésének tagja

Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft. Borítóterv: Váraljai Nóra Sorozatterv: Beleznai Kornél A nyomtatás és a kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató 1

- Hogy van?

2

- Jól.

3

Hát, csak egyet.

4

Mr Holy, ha jól sejtem!

5

Kb: haver, pajtás

6

Rohadt ajtók, mi?

7

De hát sosem lehet tudni, nem igaz?

8

Azonnal jövök, szöszi.

9

Van valami hír arról, hogy mi történt?

10

Ti ismeritek egymást?

11

Valami csodásán öreg, hát te?

12

Csak egy rövid séta, de hosszú utazás.

13

Azután búcsúcsókot adtam neki, És azt mondtam: „Minden szépségnek pusztulnia kell”, Végül lehajoltam hozzá és egy rózsát dugtam a fogai közé...

300

14

Fájni fog!

15

Kurvára elpusztíthatatlan vagyok, ember.

16

Ez a boldog ország, ez a boldog ország, boldog országban élünk!

17

Megpróbáltad, mi? Aztán nem jött be?

301