Jo Nesbo. Fejvadászok

Jo Nesbo Fejvadászok

Prológus Két jármű ütközése elemi fizikai törvény szerint megy végbe. A véletlenen múlik minden, de a véletlen mint jelenség leírható a következő egyenlettel: energia x idő = tömeg x sebességkülönbség. Helyettesítsük be az értékeket, és kapunk egy egyszerű, igaz és kíméletlen történetet. Például megtudjuk belőle, mi történik, amikor egy 80 km/h-s sebességgel haladó, 25 tonnás, teljesen megrakott kamion beleütközik egy ugyanilyen sebességgel mozgó, 1800 kilós személygépkocsiba. Mivel a becsapódási pont, a karosszéria minősége és a két test egymáshoz viszonyított szöge véletlenszerű, a történetnek számos végkimenetele elképzelhető, amelyek azonban két dologban megegyeznek: mindegyik tragikus, és mindig a személygépkocsi van bajban. Furcsán nagy a csend, hallom a fák között susogó szelet és a folyóágyban fészkelődő vizet. A karom elzsibbadt, fejtetőn lógok, csapdába estem hús és acél között. A fölém került padlóról vér és benzin csöpög rám. Alattam, a sakktáblaszerű plafonon látok egy körömollót, egy leszakadt kart, két halott férfit meg egy nyitott utazótáskát. A fehér királynő eltörött, gyilkos vagyok és a kocsiban nem lélegzik senki. Még én sem. Ezért fogok hamarosan meghalni. Lehunyom a szemem és feladom. Csodálatos érzés feladni. Nem akarok már tovább várni. Ezért kell elmondanom gyorsan ezt a

verziót, ezt a változatot, ezt a történetet a testek egymáshoz viszonyított szögéről. ELSŐ RÉSZ – Első interjú 1 A pályázó A pályázó rémültnek tűnt. Tetőtől talpig a Gunnar Øye-ből válogatott darabokba öltözött: szürke Ermenegildo Zegna öltöny, kézzel varrt Borrelli ing és ondószálmintás, burgundi vörös nyakkendő és Cerruti 1881, ha jól tippeltem. A cipőben azonban biztos voltam: kézzel varrt Ferragamo. Egyszer nekem is volt. Az előttem heverő papírokból az derült ki, hogy a pályázó remek ajánlásokkal felvértezve érkezett: a bergeni Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett, aztán némi időt Sortingetben, a Konzervatív Pártnál töltött, majd négy évig egy középméretű, norvég gyártó cég ügyvezető igazgatója volt. Mindezek ellenére Jeremias Lander meg volt rémülve. Felső ajkán verejték csillogott. Elvette a pohár vizet, amit a titkárnőm tett a kettőnk közt álló, alacsony asztalra. – Szeretném... – kezdtem mosolyogva. Nem nyílt, közvetlen mosollyal, ami arra indítja a vadidegent, hogy tárulkozzon ki, nem is frivol mosollyal, hanem azzal az udvarias, finom mosollyal, amely a szakirodalom szerint az interjúztató profi voltát, objektivitását és analitikus hozzáállását sugallja. Pontosan az érzelmek kimutatásának hiánya miatt bízhat a pályázó az interjúztató feddhetetlenségében. Minek eredményeképp a pályázó is – ugyancsak az említett szakirodalom

szerint – józanabb, objektívebb információval szolgál, hiszen éreztették vele, hogy átlátnak a színlelésen, hogy a túlzást leleplezik és a trükközést megbüntetik. Én viszont nem a szakirodalom ihletésére öltöm fel ezt a mosolyt, hanem mert valóban profi, analitikus és érzelemmentes vagyok. Magasról teszek a szakirodalomra, tele van egy rakás önkényes baromsággal; én már csak az Inbau, Reid és Buckleyféle kilenclépcsős interjúztatási technikára esküszöm. Fejvadász vagyok. Nem nagy vasziszdasz, de én vagyok a kakas a szemétdombon. – Szeretném – ismételtem -, ha beszélne kicsit az életéről. Mármint a munkán kívüli életéről. – Van olyan? – A nevetése másfél hanggal magasabb volt a kelleténél. Ráadásul, amikor az ember a saját rovására tréfálkozik egy állásinterjún, nem bölcs dolog egyszerre nevetni önmagunkon és az interjúztatót is figyelni, hogy telibe találtunk-e. – Nagyon remélem, hogy van – mondtam, mire nevetésből óvatosan torokköszörülésre váltott. – A társaság vezetése nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az új vezető kiegyensúlyozott életet éljen. Olyan embert keresnek, aki sokáig velük marad, amolyan hosszútávfutót, aki be tudja osztani az erejét. Nem olyat, aki négy év alatt kiég. Jeremias Lander buzgón bólogatott és ivott még egy korty vizet. Kábé tizennégy centivel volt magasabb nálam, és három évvel idősebb. Azaz harmincnyolc. Kissé fiatal az álláshoz. Ezt ő is tudta, ezért festette be a haját a halántékánál alig észrevehetően őszesre. Láttam már

ilyet. Láttam én már mindent. Láttam izzadó kezűeket, akik a jobb zakózsebükbe krétát dugva jöttek interjúra, hogy az elképzelhető legszárazabb és legfehérebb kézfogást produkálhassák. Lander torkából önkéntelen hang szökött ki. Az interjúlapra leírtam: Motivált. Megoldásorientált. – Látom, Oslóban él – folytattam. Bólintott. – Skøyenben. – És a felesége... – a lapokat forgattam, arcomon azzal a bosszús kifejezéssel, amitől a pályázókban az a benyomás támad, hogy azt várom, vegyék át a kezdeményezést. – Camilla. Tíz éve vagyunk házasok. Van két gyerekünk. Iskoláskorúak. – Hogyan jellemezné a házasságát? – kérdeztem fel se nézve. Adtam neki két hosszú másodpercet, majd folytattam, mielőtt összeszedhette volna a gondolatait: – Maga szerint még hat év múlva is házasok lesznek, ha az élete kétharmadát munkával tölti? Felsandítottam. Azt az értetlenséget láttam az arcán, amire számítottam. Kiegyensúlyozott élet és elkötelezettség. Valahogy nem passzolt. Négy másodperc telt el, mire válaszolt, ami minimum eggyel több a kelleténél: – Nagyon remélem – mondta. Magabiztos, begyakorolt mosoly. De nem eléggé begyakorolt. Nekem nem. A saját szavaimat használta ellenem, amiért pluszpontot adtam volna, ha szándékos iróniával teszi. Ő azonban sajnos egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy csak utánozza azt, akit maga fölött állónak érez. Gyenge énkép – firkantottam le. És

„remélte”, nem tudta, nem látott a jövőbe, nem fürkészett kristálygömböt, nem mutatta meg, hogy megvan benne a minden menedzsertől elvárt minimum: hogy mások szemében látnoknak tűnjék. Nem tud rögtönözni. Nem egy káoszpilóta típus. – A felesége dolgozik? – Igen. Egy ügyvédi irodában, a városközpontban. – Minden nap kilenctől négyig? – Igen. – És ki marad otthon, ha valamelyik gyerek megbetegszik? – Ő. De szerencsére nagyon ritka, hogy Niclas és Anders... – Tehát nincs más segítségük? Valaki, aki napközben otthon van? Habozott, ahogy a pályázók általában, amikor nem biztosak benne, melyik válasz tünteti fel őket a legjobb színben. Ennek ellenére kiábrándítóan ritkán hazudnak. Jeremias Lander a fejét rázta. – Úgy látom, jó formában van, Lander úr. – Igen, rendszeresem edzem. Ezúttal nem habozott. Mindenki tudja, hogy a cégek olyan felsővezetőket akarnak, akik nem kapnak szívrohamot az első akadálynál. – Netán futás és sífutás? – Igen. Az egész család imád a szabadban lenni. És van egy kis házunk a Norefjell-hegyen. – Ühüm. Kutya? A fejét rázta. – Nincs? Allergiás rá?

Határozottan rázta a fejét. Azt írtam: Nincs humorérzéke? Aztán hátradőltem és piramisszerűen összetettem az ujjaim hegyét. Eltúlzott, arrogáns gesztus, tény és való. Mit mondhatnék? Ilyen vagyok. – Maga szerint mennyit ér a reputációja, Lander? És hogyan tett szert rá? Ráncokba szaladt a máris verejtékes homloka, ahogy kínlódva próbálta átgondolni, mit válaszoljon. Két másodperc múlva rezignáltan megkérdezte: – Hogy érti? Sóhajtottam, mintha világos lenne, mint a nap. Körbenéztem, akárha valami pedagógiai hasonlatot keresnék, amit még sosem használtam. És mint mindig, a falon találtam meg. – Érdekli a művészet, Lander úr? – Kicsit. A feleségemet feltétlenül. – Az enyémet is. Látja azt a képet? – A Sara levetkőzik című, vinillel készült, jó két méter magas festményre mutattam, amely egy zöld szoknyás nőt ábrázol keresztbe tett kézzel, aki éppen le akarja húzni a vörös pulóverét. – A feleségem ajándéka. A művészt Julian Opie-nak hívják, a kép negyedmillió koronát ér. Van önnek hasonló árfekvésű műtárgya? – Ami azt illeti, van. – Gratulálok! Meg tudja mondani, pontosan mennyit ér? – Hát, ha az ember ért hozzá... – Igen, ha az ember ért hozzá. Ezen a textúra nélküli képen van pár vonal, a nő feje egy kör, egy arc nélküli nulla, a színei végtelenül egyszerűek. Ráadásul számítógépen csinálták, egy gombnyomásra több milliót lehet nyomtatni belőle.

– Ejha. – Az egyetlen, és szó szerint az egyetlen dolog, ami miatt ez a kép mégis negyedmilliót ér, az a művész reputációja. Azt pletykálják, nagyon jó, a piac pedig hisz abban, hogy zseni. Nehéz megragadni, mitől zseni a zseni, biztosan pedig lehetetlen megmondani. Mint a legnagyobb filmrendezőknél, Lander úr. – Értem. Reputáció. A rendezőből áradó magabiztosság. Leírtam: Nem idióta. – Pontosan – folytattam. – A reputáció a minden. Nemcsak a rendező fizetése, de a társaság értéke a tőzsdén. Milyen műtárgya van, és mennyit ér? – Egy Edvard Munch-litográfia. A bross. Nem tudom, mennyit ér, de... Türelmetlenül legyintettem. – A legutolsó aukción 350 000 korona volt a kikiáltási ára – fejezte be. – És hogyan biztosította lopás ellen? – A háznak jó riasztórendszere van. Tripolis. A környéken mindenki ezt használja. – A Tripolis-rendszer jó, bár drága. Magam is azt használom – árultam el. – Évi nyolcezer. És mennyit invesztált a személyes reputációja megóvásába? – Hogy érti? – Húszezret? Tízet? Kevesebbet? Vállat vont. – Egy fillért sem – mondtam. – Van egy önéletrajza és egy karrierje, ami tízszer annyit ér, mint az említett litográfia. Még sincs, aki őrizze, nincsen védve. Mert feleslegesnek érzi. Úgy gondolja, a társaságnál elért sikere önmagáért beszél. Nincs igazam?

Lander nem válaszolt. – Nos – hajoltam előre, halkabbra véve a hangom, mintha titkot készülnék megosztani -, ez nem így működik. A siker olyan, mint Opie képei: pár vonal és pár zéró, arc nélkül. A képek semmik, de a reputáció minden. És mi ezt tudjuk önnek ajánlani. – Reputációt? – Maga azért ül itt előttem, mert bent van a legjobb hat pályázó között erre a bizonyos vezetői állásra. Mégsem hiszem, hogy megkapja, mert hiányzik a reputációja, ami egy ilyen pozícióhoz elengedhetetlen. Tiltakozásra nyitotta volna a száját, de nem találta a szavakat. Nekinyomtam magam a szék magas támlájának, mire az megnyikordult. – Jézusom, ember, maga személyesen jelentkezett erre az állásra! Ahelyett, hogy keresett volna valakit, aki felhívja magára a figyelmünket, és amikor mi megkeressük magát, úgy tett volna, mintha semmiről sem tudna. Egy felsővezetőt úgy kell levadászni, nem illik leölve és feldaraboltan megérkeznie. Láttam rajta, hogy ez megtette a kívánt hatást. Zavarba jött. Ez nem egy szokványos interjú volt, nem Cuté, Disc vagy a többi hülye, felesleges kérdőív, amit többékevésbé süket pszichológusok és HR-szakértők gyülekezete állít össze azoknak, akik maguk semmit sem tudnak ajánlani. Újra halkabbra vettem a hangom. – Remélem, a felesége nem lesz nagyon csalódott, amikor délután elmondja neki a hírt. Azt, hogy nem kapta meg az álomállást. Hogy ami a karriert illeti, megint egy évig készenlétben kell állnia. Mint tavaly...

Hátrahőkölt. Telibe. Naná. Roger Brown akcióban, a legfényesebb csillag a verbuválás egén. – T-tavaly...? – Talán nem így volt? Vezetői állásra pályázott a Denjánál. Majonéz és májkrém, ilyennek látja magát? – Úgy tudtam, az ilyesmi bizalmas – mondta Jeremias Lander meghunyászkodva. – Az is. De az én munkám az erőforrások feltérképezése, és felhasználom hozzá az összes módszert, ami csak a rendelkezésemre áll. Butaság olyan állásokra jelentkezni, amiket úgysem kap meg, főleg a maga helyzetében, Lander úr. – A helyzetemben? – A papírjai, az eredményei, a tesztek és a személyes benyomásom mind azt súgják, hogy magában megvan, ami kell. Csak a reputációja hiányzik. Márpedig a reputáció megalapozásának alappillére a kizárólagosság. Azzal, hogy találomra jelentkezik állásokra, aláássa a kizárólagosságát. Maga olyan vezető, aki nem egyszerűen kihívásokat keres, hanem a Nagy Kihívást. Az igazi állást. És mi ezt is kínáljuk majd fel. Ezüsttálcán. – Igen? – próbálkozott megint a tétova, gunyoros mosollyal. Már egyáltalán nem működött. – Szeretném, ha a mi istállónkhoz tartozna. Nem kell több állásra jelentkeznie. Ha más fejvadászügynökségek keresik meg csábító ajánlatokkal, ne fogadja el! Maradjon nálunk! Legyen kizárólagosan a mi emberünk! Építsük fel együtt a reputációját, és törődjünk vele! Legyünk mi az a reputációjának, mint a Tripolis a házának. Két éven belül jobb állás hírével

megy haza a feleségéhez, mint amiről most beszélünk. Ígérem. Jeremias Lander hüvelykés mutatóujjával elgondolkodva vakarta simára borotvált állát. – Hm. Ez az interjú egészen más irányt vett, mint amire számítottam. A vereségtől megnyugodott. Előrehajoltam. Széttártam a karom. Felemeltem a tenyerem. A tekintetét kerestem. A felmérések szerint interjúkon az első benyomás hetvennyolc százalékát a testbeszéd adja, és csak olyan nyolcat az, amit az ember mond. A többit pedig a ruha, a hónalj- és szájszag, vagy éppen az, ami a falon lóg. Az én testbeszédem fantasztikus volt. Most éppen nyitottságot és bizalmat sugallt. Végre abbahagytam a kínzását. – Hallgasson ide, Lander úr! Az igazgatótanács elnöke és a gazdasági igazgató holnap idejönnek, hogy találkozzanak az egyik pályázóval. Szeretném, ha magával is találkoznának. A tizenkét óra megfelelne? – Igen. – Nem is nézte meg a naptárát. Máris jobban szerettem. – Szeretném, ha meghallgatná, amit mondanak, majd udvariasan elmondaná nekik, miért nem érdekli már az állás, elmagyarázná, hogy nem ezt a kihívást keresi, és elköszönne tőlük. Jeremias Lander oldalt billentette a fejét. – Ha így kihátrálok, az nem lesz visszatetsző? – Ambiciózus lesz – feleltem. – Olyan embernek látják majd, aki tisztában van vele, hogy mennyit ér, mit akar, épp ezért teljes mértékben elkötelezett lesz majd. És ez

a kezdete annak a történetnek, amelynek során felépül a... – intettem felé cikornyásan. Mosolygott: – Reputáció? – Reputáció. Megegyeztünk? – Két éven belül? – Garantálom. – És hogyan tudja garantálni? Leírtam: Gyorsan átmegy támadásba. – Úgy, hogy az önnek leginkább megfelelő állásra ajánlom be. – És? Nem maga hozza a döntéseket. Félig lehunytam a szemem. A feleségem, Diana mindig azt mondta, ez a gesztusom egy tunya oroszlánra emlékezteti, kielégült kényúrra. Tetszett a megfogalmazás. – Az én javaslatom az ügyfelem döntése, Lander úr. – Hogy érti? – Ahogy maga sem jelentkezik olyan állásra, amiről tudja, hogy úgysem kapja meg, úgy én sem tettem még soha olyan javaslatot, amit az ügyfél ne fogadott volna meg. – Komolyan? Soha? – De nem ám! Ha nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy az ügyfél elfogadja a javaslatot, nem javaslok senkit, és inkább az egyik versenytársnak adom a munkát. Még ha van is három ragyogó pályázóm és kilencven százalékig biztos vagyok a dolgomban. – De miért?

Mosolyogtam. – A válasz R betűvel kezdődik. Az egész karrierem ezen alapul. Lander nevetett és a fejét ingatta. – Mondták, hogy maga nehéz eset, Brown úr. Most már tudom, hogy értették. Mosolyogtam és felálltam. – Azt javaslom, most menjen haza és mondja meg a gyönyörű feleségének, hogy nem fogadja el ezt az állást, mert magasabbra tör. Ha jól sejtem, kellemes este elé néz. – Miért teszi ezt értem? – Mert a munkaadója által nekem fizetett jutalék a maga első évi bruttó fizetésének a harmada. Tudta, hogy Rembrandt aukciókra járt, hogy felnyomja saját képei árát? Miért adjam el magát évi kétmillióért, amikor egy kis reputációépítés után eladhatom ötért is? Csak annyit kérünk, hogy maradjon nálunk. Megegyeztünk? – nyújtottam kezet. Lelkesen ragadta meg. – Van egy olyan érzésem, hogy ez egy hasznos beszélgetés volt, Brown úr. – Egyetértek – mondtam, miközben magamban megjegyeztem, hogy adnom kell majd neki pár tippet a helyes kézfogásról, mielőtt találkozik az ügyféllel. Amint Jeremias Lander távozott, Ferdinand surrant az irodámba. – Pfű – fintorgott és legyezett. – Eau de camouflage. Bólintottam és kinyitottam az ablakot, hogy friss levegőt engedjek be. Ferdinand úgy értette, az ügyfél túl sok parfümöt pacsmagolt magára, hogy elrejtse az ideges verejtéket, ami a mi szakmánkban megtölti az irodákat.

– De legalább Clive Christian – védtem. – A felesége vette neki, ahogy az öltönyt, a cipőt, az inget és a nyakkendőt is. És az ő ötlete volt az is, hogy őszesre fesse a halántékát. – Honnét tudod? – Ferdinand leült Lander székébe, de azonnal felugrott fintorogva, mert a kárpiton még érezte a nyirkos testmeleget. – Falfehér lett, amikor megnyomtam a feleséggombot – válaszoltam. – Felvillantottam, milyen csalódott lesz az asszony, amikor elmondja neki, hogy nem kapta meg az állást. – ”Feleséggomb”! Honnét veszed ezeket, Roger? – Ferdinand leült egy másik székbe, lábát feltette az asztalra, egy Noguchi dohányzóasztal egész tűrhető másolatára. Elvett egy narancsot és nekilátott meghámozni, frissen vasalt ingére szinte láthatatlan permet szállt. Ahhoz képest, hogy homoszexuális, Ferdinand hihetetlenül ügyetlen. És ahhoz képest, hogy fejvadász, hihetetlenül homoszexuális. – Inbau, Reid és Buckley – mondtam. – Említetted már ezt a módszert, de pontosan mi is a lényege? Jobb a Cuténál? Nevettem. – Ez az FBI kilenclépcsős vallatómodellje. Géppisztoly a fúvócsövek világában, olyan eszköz, amely lyukat robbant a szénakazalba, nem ejt foglyokat, viszont gyors és kézzelfogható eredményt nyújt. – Mégis milyen eredményt, Roger? Tudtam, mire akar kilyukadni, de nem zavart. Ferdinand azt akarta tudni, mitől vagyok különb nála, mitől vagyok én a legjobb, és ő – egyelőre – miért kevesebb

nálam. Megadtam neki, amit akart. Mert ez alapszabály: a tudást meg kell osztani. És mert sosem lesz jobb nálam. Mindig citrustól szagló ingben jelenik meg, mindig azon agyai, hátha másnak van az övénél jobb sémája, módszere vagy titka. – Behódoltatás – feleltem. – Vallomás. Igazság. Nagyon egyszerű elven alapul. – Azaz? – Azaz a gyanúsítottat először a családjáról kell kérdezni. – Ezt én is tudom – legyintett Ferdinand. – Biztonságban érzik magukat, ha olyasmiről beszélhetnek, amit ismernek, ami közel áll hozzájuk. Ettől kinyílnak. – Pontosan. Ugyanakkor a gyenge pontjaikat is fel tudod vele deríteni. Az Achilles-sarkukat. Amit a kihallgatás során később felhasználhatsz. – Klassz terminológia! – Fontos gondoskodni arról is, hogy később a kihallgatás során, amikor meg kell beszélni, mi fáj, mi történt, a gyilkosságot, amivel vádolják, mitől érzi magát magányosnak, mintha mindenki elhagyta volna, és hogy miért akar elbújni, legyen egy tekercs kéztörlő az asztalon, éppen olyan távolságban, hogy a gyanúsított ne érhesse el. – Miért? – Mert a kihallgatás elérkezett a természetes csúcspontjához, és ideje megnyomni az érzelemgombot. Megkérdezed, mit gondolnak majd a gyerekei, amikor megtudják, hogy az apjuk gyilkos. És akkor, amikor könnyek gyűlnek a szemébe, odaadod neki a papírtörlőt.

Legyél te az, aki megérti, aki segíteni akar, akinek meggyónhatja minden bűnét. Azt a buta gyilkosságot, ami mintha magától történt volna meg. – Gyilkosságot? Mi a fenéről beszélsz? Mi embereket keresünk, nem? Nem gyilkosságot akarunk rájuk bizonyítani! – Én igen – vettem le a zakómat a székem hátáról. – Éppen ezért vagyok a legjobb fejvadász Oslóban. Ja, téged írtalak be holnap tizenkettőre az interjúra Landerhez és az ügyfélhez. – Engem?! Kiléptem az ajtón, Ferdinand pedig végig követett az Alfát, ezt a közepes méretű fejvadászcéget jelentő, huszonöt irodát összekötő folyosón. A cég tizenöt éves működése során évi tizenöt-húsz millió koronát kasszírozott, amit, miután mi legjobbak megkaptuk a magunk túlságosan szerény jutalmát, a stockholmi tulajdonos zsebelt be. – Semmi az egész. Minden ott van az aktában. Oké? – Oké – mondta Ferdinand. – Egy feltétellel. – Feltétel? Szívességet teszek neked. – Arról a zártkörű bemutatóról lenne szó, amit a feleséged tart este a galériában... – Mi van vele? – Elmehetek? – Kaptál meghívót? – Ezt kérdem. Kaptam? – Nem hinném. Ferdinand megtorpant, eltűnt a látóteremből. Mentem tovább és szinte láttam magam előtt, ahogy ott áll és lógó karral néz utánam, miközben arra gondol, hogy

megint nem pezsgőzhet együtt Oslo trendmajmaival, éjszakai királynőivel, celebjeivel és mágnásaival, nem élvezheti azt a parányi ragyogást, ami Diana kiállításait övezi, így aztán most sem lesz alkalma értékes kapcsolati tőkére szert tenni: nem talál potenciális partnereket sem a munka, sem a magánélet, sem más bűnös kapcsolatok terén. Szegény csóró. – Roger? – A recepcióslány volt. – Ketten kerestek. Az egyik... – Ne most, Oda – mondtam meg se állva. – Háromnegyed óráig házon kívül leszek. Ne vegyél fel üzenetet! – De... – Ha fontos, majd hívnak megint. Aranyos lány ez az Oda, de még van mit tanulnia. Vagy talán Ida? 2 Szolgáltatóipar Az őszi levegőt átható kipufogófüst csípős, sós ízétől az embernek önkéntelen eszébe jutott a tenger, az olaj kitermelés és a bruttó nemzeti termék. Az irodaépületek ablakaira ferdén tűzött a vakító napfény, éles, kockás árnyakat vetve a néhai iparterületre. Ma már városnegyed túl drága üzletekkel, túl drága lakásokkal és túl drága irodákkal túl drága tanácsadóknak. Álltó helyemből három fitnesztermet is láttam, és reggeltől estig mindegyik tele volt. Egy Corneliani öltönyös és szupertrendi szemüveges fiatal fickó köszöntött tiszteletteljesen, ahogy beléptünk, és én kegyesen bólintottam neki. Gőzöm sem volt, ki lehet,

feltételeztem, hogy egy másik fejvadászcégtől jött. Talán az Edward W. Kelleytől? Csak egy fejvadász üdvözöl egy másik fejvadászt tiszteletteljesen. Vagy, hogy pontos legyek, senki más nem köszönt engem: nem tudják, ki vagyok. Először is, ha nem a feleségemmel, Dianával vagyok, igen szűk társadalmi körben mozgok. Másodszor pedig egy olyan cégnek dolgozom, amely – a Kelleyhez hasonlóan – az elithez tartozik, kerüli a médianyilvánosságot, amelyről az ember mindaddig nem is hall, amíg meg nem érik az ország egyik vezető állására, amikor is mi felhívjuk, neki pedig valami felrémlik: Alfa, hol is hallottam ezt a nevet? Egy új területi igazgató kinevezéséről döntő menedzsermeetingen? Vagyis mégiscsak hallott rólunk. De tudni semmit sem tud. Ugyanis legnagyobb erényünk a diszkréció. Az egyetlen erényünk. Persze munkánk zöme az elejétől a végéig hazudozás, a legmegvetendőbb fajta hazudozás, például, amikor a bevett mantrával fejezem be a második interjút: – Magát akarom erre az állásra. Mert nemcsak hiszem, de tudom, hogy maga tökéletes rá. Ami egyben azt jelenti, hogy az állás is tökéletes magának. Higgyen nekem! Na jó, ne higgyen nekem. Igen, sejtettem, hogy a Kelley embere. Vagy az Amropé. Az öltönye alapján tuti, hogy nem olyan nagy, nem menő, nem exkluzív ügynökségtől jött, mint a Manpower vagy az Adecco. És nem is olyan mikro, menő helyről, mint a Hopeland, mert akkor ismerném. Persze jöhetett az egyik nagyobb, közepesen menő cégtől, mint a Mercuri Urval vagy a Delphi, sőt olyan kicsi, nem menő, névtelen társaságtól is, akik

középvezetőket vadásznak és olykor-olykor lehetőséget kapnak, hogy megmérkőzzenek velünk, nagymenőkkel. Aztán veszítenek és visszamennek üzletvezetőket és gazdasági igazgatókat kajtatni. És a magamfajtákat tisztelettel köszöntik, mert remélik, hogy egy nap eszünkbe jutnak és állást ajánlunk nekik. A fejvadászok között nincs hivatalos rangsor, nincs státuszkutatás, mint a brókerszakmában, és díjkiosztó sincs az év guruinak, mint a tévés és reklámszakmában. De mi tudjuk. Tudjuk, ki a soros kakas a szemétdombon, kik a kihívók, kik állnak a meredély szélén. A diadalok visszhang nélkül mennek végbe, a temetések pedig síri csendben. De a fickó, aki köszönt nekem, tudta, hogy Roger Brown vagyok, az a fejvadász, aki sosem javasolt még pályázót olyan állásra, amit az ne kapott volna meg, aki ha kell, manipulálja, kényszeríti, beerőlteti és benyomja a pályázót, akinek ítéletében az ügyfelei kimondatlanul bíznak, habozás nélkül a kezébe – kizárólag az ő kezébe – adják cégük sorsát. Hogy példával illusztráljam: tavaly nem az Oslo Kikötői Hatóság jelölte ki az új forgalomirányító igazgatót, nem az Avis nevezte ki a skandináviai igazgatóját és kétségtelenül nem a helyi vezetés ültette be az igazgatót a sirdali erőmű székébe, hanem én. Megjegyeztem magamnak a fickót. Jó öltöny. Tudja, hogyan mutasson tiszteletet a megfelelő embernek. A Narvesen kioszk melletti fülkéből felcsörgettem Ovét, közben megnéztem a mobilomat. Nyolc SMS. Kitöröltem mind.

– Van egy pályázónk – mondtam, amikor Ove felvette. – Jeremias Lander, Monolittveien. – Megnézzem, hogy nálunk van-e? – Nem kell, azt tudom, hogy nálatok van. Holnapra hívtuk be második interjúra. Tizenkettőtől kettőig. Tizenkettő nulla nulla. Egy óra kell nekem. Oké? – Stimmt. Más? – Kulcsok. Sushi&Coffee, húsz perc múlva? – Harminc. A macskaköves utcán a Sushi&Coffee felé sétáltam. Állítólag azért választottak zajosabb, kevésbé környezetbarát, ráadásul drágább útburkolatot, mint az aszfalt, mert szükség van idillre, az emberekben él a vágy a hagyományok, a maradandó és autentikus dolgok iránt. Legalábbis ennél a sablonkörnyéknél autentikusabb, ahol valaha munkások verejtékével születtek a dolgok, ahol sziszegő tűz és súlyos kalapácsok zúgása közepette készültek a termékek. Mindezt mára az eszpresszógép sziszegése és a fitnesztermek vascsörgése váltotta fel. Merthogy a szolgáltatóipar diadalt aratott az ipari munkás felett, a design a lakáshiány felett, a fikció a valóság felett. És nekem ez tetszik. Megszemléltem a gyémánt fülbevalót, amin már korábban megakadt a szemem az ékszerész kirakatában a Sushi&Coffee-val szemben. Diana fülén maga lenne a tökély. Viszont katasztrofális hatással lenne az anyagi helyzetemre. Elvetettem az ötletet, átvágtam az utcán, és beléptem arra a helyre, ami névleg szusit kínál, valójában azonban egyszerűen nyers döglött halat szolgál fel. A kávéra viszont egy rossz szót sem lehet

szólni. A hely félig volt. Karcsú platinaszőkék közvetlen edzés után, még a tornaszerkóban, mert eszükbe nem jutna a fitneszteremben mások előtt zuhanyozni. Ami fura, mivel egy vagyont költöttek a testükre, ami szintén a fikció diadalát ünnepli. Ők is a szolgáltatószektorhoz tartoztak, pontosabban a kiszolgáló személyzethez, akik gazdag férjük szükségleteit elégítik ki. Ha nem lennének elég intelligensek, ez még érthető is lenne, de a szépítkezésük részeként jogot, informatikát és művészettörténetet tanultak, norvég adófizetőkkel finanszíroztatták az egyetemen töltött éveiket, hogy túlkvalifikált, otthoni játékszerekként végezzék, és itt üldögélve osszák meg egymással titkaikat arról, mi a legjobb módja, hogy minél tovább fenntartsák cukrosbácsijuk boldogságát, féltékenységét és odaadását. Míg végül le nem láncolják őket gyerekekkel. És persze a gyerek mindent megváltoztat, az erőviszonyok a fejük tetejére állnak, a férfiembert kasztrálják és sakkban tartják. Gyerekek... – Dupla cortadót! – ültem fel az egyik bárszékre. Elégedetten szemléltem a nőket a tükörben. Mázlista vagyok. Diana nem is hasonlít ezekre a csinos, üresfejű parazitákra. Megvolt benne minden, ami belőlem hiányzott. Gondoskodó természet. Empátia. Hűség. Magasság. Azaz gyönyörű lélek egy gyönyörű testben. A szépsége azonban nem mondható klasszikusnak, ahhoz túlságosan egyediek az arányai. Dianát manga stílusban rajzolták meg, ahogy azokat a japán, babaszerű képregényfigurákat. Apró az arca, parányi, keskeny a szája, kicsi az orra és nagy,

csodálkozó a szeme, ami hajlamos kidülledni, ha fáradt. De számomra pontosan az emelte ki a szépségét, hogy eltért az átlagtól. Hogy ő miért választott engem? Egy sofőr fiát, aki az átlagnál picivel jobb közgazdász az átlagnál picivel rosszabb kilátásokkal és jóval átlag alatti magassággal? Ötven évvel ezelőtt a százhatvannyolc centi nem érdemelte volna ki az „alacsony” jelzőt, Európa nagy részén nem. Sőt, bármelyik antropológus megmondhatja, hogy alig száz éve a százhatvannyolc centi volt az átlagmagasság Norvégiában. Aztán sajnos az események számomra kedvezőtlen fordulatot vettek. Hogy egy elmebeteg pillanatában Diana engem választott, az egy dolog, de az már teljesen más, és az én értelmemet meg is haladja, hogy egy olyan nő, mint Diana – aki szó szerint bárkit megkaphatott volna, akit csak akar – reggelente felébredve miért akar újabb és újabb napokon át velem maradni. Miféle rejtélyes vakságtól nem látja, mennyire megvetendő, mennyire álnok természetű, mennyire gyenge vagyok, amikor ellenségességgel találkozom, mennyire agyatlanul gonosz, amikor agyatlan gonoszságba ütközöm? Talán nem akarta látni? Vagy ármány és ügyesség révén sikerült elérnem, hogy az igazi énem ebbe a szerelemtől áldott vakfoltba jusson? Miféle hatalmam van e felett az emberi alakot öltött angyal felett? Diana azt mondja, az első találkozásunkkor elbűvöltem az arroganciám és öniróniám paradox keverékével. Egy skandináv diákesten történt Londonban, és nekem az volt az első benyomásom róla, hogy ugyanolyan, mint az ott ülő többi nő: egy szőke, északi szépség Oslóból, aki

művészettörténetet tanul a nemzetközi nagyvárosban, néha modellkedik, ellenzi a háborút és a nyomort, szereti a partikat és mindent, ami buli. Három óra és fél tucat Guinness kellett, hogy rájöjjek a tévedésemre. Először is, komolyan érdekelte a művészet, már-már mániákusan. Másodszor, el tudta magyarázni, hogy miért frusztrálja, hogy egy olyan rendszer része, amely háborút indít azok ellen, akik nem kémek a nyugati kapitalizmusból. Diana magyarázta el nekem először érthetően, hogy ha a harmadik világ kizsákmányolásából kivonjuk a harmadik világnak juttatott segélyt, akkor kizárólag pozitív előjelű számot kaphatunk. Harmadszor, volt humorérzéke, ami passzolt az enyémhez, márpedig ez előfeltétele annak, hogy a magamfajta fickók megkapjanak százhetvennél magasabb nőket. Negyedszer pedig – és kétségtelenül ez döntötte el a dolgot – gyenge volt a nyelvekben, viszont erős a logikus gondolkodásban. Enyhén szólva is törte az angolt, és mosolyogva árulta el, hogy soha eszébe sem jutott a franciával vagy a spanyollal próbálkozni. Erre megkérdeztem, hogy férfiagya van-e, szereti-e a matekot. Csak vállat vont, de én nem hagytam annyiban, elmeséltem neki, hogy a Microsoftnál az állásinterjúkon a pályázóknak egy speciális logikai problémát kell megoldaniuk. – A lényeg egyrészt az, hogy a pályázó meg tudja-e oldani, másrészt viszont az, hogyan boldogul a kihívással. – Halljuk! – mondta. – A prímszám... – Állj! Mi is az?

– Amelyik csak önmagával és eggyel osztható. – Á, igen. – Még most sem láttam a szemében azt az elrévedő kifejezést, amit általában a nőknél, ha számokra kerül a szó, hát folytattam: – A prímszám gyakran két egymást követő páratlan szám. Például tizenegy és tizenhárom, huszonkilenc és harmincegy. Tudsz követni? – Tudlak. – Lehet három egymást követő páratlan szám is prímszám? – Dehogy lehet – emelte a szájához a söröspoharat. – Nem? Miért nem? – Hülyének nézel? Öt egymást követő szám közül az egyik páratlan számnak oszthatónak kell lenni hárommal. Folytasd! – Micsodát? – Mi a logikai probléma? – Jókorát kortyolt a sörből és őszinte várakozással nézett rám. A Microsoftnál a pályázók három percet kapnak, hogy megtalálják azt a bizonyítékot, amit ő három másodperc alatt. Átlagban százból ötnek sikerül. Azt hiszem, ekkor szerettem bele. Legalábbis emlékszem, lefirkantottam a szalvétámra: Felvéve. És tisztában voltam vele, el kell érnem, hogy belém szeressen, amíg ott ülünk, mert amint felállok, megtörik a varázs. Úgyhogy nyomtam a rizsát. Nyomtam és nyomtam. Felrizsáztam magam száznyolcvanöt centire. A rizsa megy nekem. Csakhogy közbevágott, épp, amikor lendületbe jöttem: – Szereted a focit? – Miért... te szereted? – kérdeztem döbbenten.

– A QPR játszik holnap az Arsenallal a ligakupában. Érdekel? – Naná – mondtam. Persze őrá értettem. Magasról tettem a focira. Kék-fehér csíkos sálat vett fel és rekedtre kiabálta magát a londoni őszi ködben a Loftus Roadon, miközben csóró csapatát, a Queen’s Park Rangerst lenyomta a nagytesó Arsenal. Lenyűgözve figyeltem szenvedélyes arcát, és nem szűrtem le többet a meccsből, mint hogy az Arsenal klassz piros-fehér felsőt viselt, míg a QPR keresztben kék csíkos fehéret, amitől a játékosok mozgó nyalókáknak látszottak. Félidőben megkérdeztem, miért nem egy nagy, nyerő csapatnak szurkol, mint az Arsenal, a vicces kishal QPR helyett. – Mert nekik szükségük van rám – felelte. Esküszöm. Szükségük van rám. A szavak mögött bölcsességet véltem felfedezni, amit nem is értettem. Aztán jött a gurgulázó nevetése, és felhajtotta a műanyag pohár sört. – Olyanok, mint a tehetetlen babák. Most nézz rájuk! Olyan édesek. – Babaruhában is vannak – jegyeztem meg. – Akkor az a mottód, hogy engedjétek hozzám a kisdedeket? – Hm – biccentette oldalt a fejét és nézett le rám széles mosolysugárral -, még az is lehet. És nevettünk. Hangos, felszabadult nevetéssel. Nem emlékszem a meccs végeredményére. Vagyis igen: egy csókra egy szigorú lánykolesz előtt Shepherd’s Bush-ban. És egy hosszú, vad képzelgésekkel teli, álmatlan éjszakára.

Tíz nappal később fentről néztem az arcát egy borosüvegbe dugott gyertya pislákoló fényénél, ami az ágya melletti asztalkán állt. Első alkalommal szeretkeztünk, lehunyta a szemét, homlokán kidudorodott az ér, arcán düh és fájdalom váltakozott, ahogy csípője az enyémnek nyomult. Ugyanaz a szenvedély, amivel nézte, ahogy a QPR-t kipaterolják a ligakupából. Utána azt mondta, szereti a hajamat. Ezt a refrént egész életemben hallottam, ekkor mégis mintha először mondták volna. Hat hónappal később árultam el neki, hogy csak mert apám a diplomáciában dolgozik, nem feltétlenül jelenti, hogy diplomata. – Sofőr – ismételte, majd az arcomat magához húzta és megcsókolta. – Akkor el tudja kérni a nagykövet limuzinját, hogy elvigyen bennünket a templomból? Nem válaszoltam, de azon a tavaszon összeházasodtunk, inkább a körülmények, mint a pompa okán a St. Patricktemplomban, Hammersmith-ben. A pompa hiánya abból eredt, hogy rábeszéltem Dianát a család és barátok nélküli esküvőre. Apa nélkül. Csak mi, tisztán és ártatlanul. Diana szolgáltatta a pompát; ragyogott, mint két nap meg egy hold együttvéve. Történetesen a QPR aznap délután jutott fel a ligába, így aztán a taxi csak araszolni tudott a nyalókaszínű zászlók és lobogók diadalittas rengetegében Shepherd’s Bush-ban, hazafelé a garzonjába. Öröm és vigasság, ameddig a szem ellát. Diana akkor hozta szóba először a gyerekeket, amikor visszaköltöztünk Oslóba. Az órámra néztem. Ovénak már meg kellett volna érkeznie. Felemeltem tekintetem a bár fölötti tükörre, és

találkozott az egyik szőkéével. Épp annyi ideig szemeztünk, amennyi elég ahhoz, hogy eldöntsük, akarjuk-e vagy sem. Pornósztár szinten vonzó, jó plasztikai munka. Nem akartam. A tekintetem elsodródott. Pontosan így kezdődött az egyetlen szégyenletes afférom is: kicsit túl sokáig néztem valaki szemébe. Az első felvonás a galériában történt. A második felvonás itt, a Sushi&Coffee-ban. A harmadik felvonás egy kis lakásban az Eilert Sundts utcában. De Lotte már a múlté, és soha, de soha többé nem történik meg. Tekintetem vándorolt körbe és körbe, majd megtorpant. Ove a bejárat melletti asztalnál ült. Látszólag a Dagens Næringslivet olvasta, egy gazdasági lapot. Önmagában is mulatságos ötlet. Ove Kjikerudot nemcsak hogy untatták a részvények és tőzsdemutatók és szinte minden, ami az úgynevezett társadalomban történt, de ráadásul alig tudott olvasni. És írni. Jól emlékszem a jelentkezési lapjára, amit a biztonsági főnöki állásra benyújtott: annyi helyesírási hiba volt benne, hogy hangosan felröhögtem. Lecsusszantam a bárszékről és odasétáltam az asztalához. Összehajtotta a Dagens Næringslivet. Kérdőn az újság felé biccentettem. Futó mosollyal jelezte, hogy végzett vele. Szó nélkül elvettem és visszamentem a helyemre a pulthoz. Egy perc múlva hallottam, hogy a bejárati ajtó csukódik, és amikor a tükörbe néztem, Ove Kjikerud már nem volt sehol. A részvényoldalra lapoztam, az otthagyott kulcsot diszkréten a tenyerembe csúsztattam, majd a zakózsebembe dugtam.

Amikor az irodába visszaérve megnéztem a mobilom, hat SMS várt. Ötöt olvasatlanul töröltem. Dianáét kinyitottam: Ne felejtsd el az esti zártkörű bemutatót, drágám. Te vagy a kabalám. Odabiggyesztett egy napszemüveges smileyt; a Prada telefon egyik szolgáltatása, amit a harminckettedik születésnapjára kapott tőlem a nyáron. „Erre vágytam a legjobban!”, mondta, ahogy kibontotta az ajándékot. De mindketten tudtuk, mire vágyik a legjobban. És mi az, amit sohasem fogok megadni neki. Ennek ellenére hazudott és megcsókolt. Kaphat az ember ennél többet egy nőtől? 3 Zártkörű bemutató Százhatvannyolc centi. Nem kell nekem agyhalott pszichológus, aki megmondja, hogy kell lenni valami kompenzáló faktornak, hogy az alacsony termet általában teljesítményre motiváló erő. A világ legnagyobb műalkotásainak meglepően nagy százalékát alacsony emberek készítették. Legyőztünk birodalmakat, kiötlöttük a legokosabb gondolatokat, lefektettük a film leggyönyörűbb csillagait. Összegezve: mindig éberen várjuk a legnagyobb patacipőt. A sok idióta felfedezte, hogy a vakok jó zenészek és hogy az autisták fejben tudnak gyököt vonni, amiből arra a következtetésre jutottak, hogy minden hátrányosság tulajdonképpen álcázott áldás. Először is, ez baromság. Másodszor, mindennek dacára nem vagyok törpe, csak éppen az átlagmagasság alá esem. Harmadszor, a legrangosabb vezető beosztásúak több mint hetven

százaléka átlagmagasság fölé esik a maga országában. A magassággal egyenes arányban nő az intelligencia és a jövedelem a népszerűségi felmérések tanúsága szerint. Amikor valakit vezetői állásra javasolok, a magasság az egyik legfontosabb kritériumom. A magasság tiszteletet, bizalmat és tekintélyt sugall. A magas emberek nem tudnak elbújni, ők az urak, minden kétséget kizáróan ki kell állniuk önmagukért. Az alacsony emberek az üledékben járnak, titkos terveik és nagy céljaik vannak, amelyek elérését az a tény motiválja, hogy alacsonyak. Ez persze badarság, de amikor egy pályázót javasolok egy állásra, nem azért teszem, mert a szóban forgó illető teljesít a legjobban, hanem mert tudom, hogy ő az, akit az ügyfél fel fog venni. Adok nekik egy elég jó fejet, ami pontosan olyan testen ül, amilyet akarnak. Az elsőt ők nem tudják megítélni, viszont a másodikat a saját szemükkel látják. Ahogy Diana bemutatóin a kőgazdag, úgynevezett műértők sem képesek megítélni a portrét, de a művész szignóját elolvasni igen. A világ tele van olyan emberekkel, akik komoly pénzt fizetnek jó művészek pocsék képeiért. És közepes fejekkel magas testeken. Szépen vettem a kanyarokat az új Volvo S80-asommal, ahogy haladtam felfelé új, gyönyörű, csak kicsit túl költséges otthonunk felé a Voksenkollenen. Azért vettem meg, mert Diana arcán fájdalmas kifejezést láttam, amikor körbevezettek bennünket. Az ér a homlokán, ami szeretkezéskor megduzzad, elkékült és rebegett mandulavágású szeme fölött. Jobb kezével jobb füle mögé tűrte finom, szalmaszín haja fürtjeit, mintha jobban akarna hallani, alaposabban odafigyelni, nehogy

a szeme becsapja. Ezt a házat kereste. És egy szót sem kellett szólnia, én tudtam. Habár a csillogás kihunyt a szemében, amikor az ingatlanos közölte velünk, hogy már van egy ajánlat másfél millióval a kiindulási ár fölött, én már akkor tudtam, hogy meg kell vennem neki. Mert csak ezt tudtam felajánlani kompenzálásképpen, amiért lebeszéltem a gyerekről, akit annyira akart. Már nem tudom, milyen érveket hoztam fel az abortusz mellett, csak azt tudom, hogy egyik sem az igazság volt. Azaz, hogy noha csak ketten vagyunk háromszázhúsz elképesztő négyzetméterre, még sincs hely gyereknek. Mármint egy gyereknek és nekem. Ugyanis jól ismerem Dianát. Velem ellentétben perverz módon monogám. Én az első naptól gyűlöltem volna azt a gyereket. Úgyhogy helyette új célt adtam az életének: egy otthont meg egy galériát. Bekanyarodtam a kocsibejáróra. A garázsajtó már messziről felismerte a kocsit, és automatikusan kinyílt. A Volvo beparkolt a jeges sötétbe, a motor még fújt egy utolsót, ahogy mögötte az ajtó a helyére gördült. Kiléptem a garázs oldalsó ajtaján és felcaplattam a házhoz. Pompás, 1937-es építmény volt, Ove Bang tervezte, a funkcionalista, aki a hivalkodó luxusnál többre tartotta az esztétikát, ami Diana lelki társává tette. Gyakran eszembe jutott, hogy eladhatnánk és átköltözhetnénk egy kisebb, talán hétköznapibb, sőt akár praktikusabb házba. De ahányszor hazajöttem és láttam, mint most, az alacsonyan álló délutáni nap rajzolta kontúrokat, a fények és árnyak mintáit, a vörösesaranyszínben izzó erdőt, tudtam, hogy képtelenség.

Hogy nem állhatok meg. Egyszerűen azért, mert szeretem Dianát, így nem tehetek mást. És ez hozza magával az összes többit: a házat, a pénznyelő galériát, szerelmem költséges demonstrációit, amire nem volt szüksége, valamint az életmódot, amit nem engedhettünk meg magunknak. Mindez azért, hogy csillapítsa a sóvárgását. Kinyitottam az ajtót, lerúgtam a cipőmet, és abban a húsz másodpercben, mielőtt a Tripolisnál bekapcsolt volna a sziréna, kikapcsoltam a riasztót. Dianával sokat vitatkoztunk a kódról, mire végre megegyeztünk. Ő a DAMIEN-t akarta kedvenc művésze, Damien Hirst után, de tudtam, hogy ezt a nevet adta az elvetetett gyerekünknek is, ezért én ragaszkodtam egy találomra választott betű- és számkombinációhoz, amit nem lehet kitalálni. És ő beadta a derekát. Mint mindig, amikor szembeszálltam vele, ököl az ököl ellen. Vagy inkább ököl a tenyér ellen. Ugyanis Diana puha. Nem gyenge, csak puha és rugalmas. Mint az agyag, amiben a legkisebb erő is nyomot hagy. A furcsa az volt benne, hogy minél inkább beadta a derekát, annál nagyobb és erősebb lett. Én meg annál gyengébb. Végül aztán már úgy magasodott fölém, akár egy gigantikus angyal, akár a bűntudat, adósság és rossz lelkiismeret égboltja. És akármilyen keményen melóztam, akármennyi fejet vadásztam le, akármekkora jutalmat kaptam a stockholmi központi irodától, nem volt elég a feloldozásomhoz. Felmentem az emeletre, a nappalival egybenyitott konyhába, levettem a nyakkendőmet, kinyitottam a SubZero hűtőt és kivettem egy üveg San Miguelt. Nem a

szokásos Especialt, hanem az 1516-ot, az extravilágos sört, amit Diana kedvel, mert a törvény szerinti tisztaságúra főzik. A nappali ablakából lenéztem a kertre, a garázsra és a szomszédokra. Oslo, a fjord, Skagerrak, Németország, a világ. És azt vettem észre, hogy már ki is végeztem a sört. Vettem egy másikat, és leballagtam a földszintre, hogy átöltözzem a zártkörű bemutatóra. A Tiltott Szoba mellett elmenve észrevettem, hogy résnyire nyitva az ajtaja. Kitártam és azonnal kiszúrtam, hogy friss virágokat tett az apró kőalak mellé, ami az ablak alatti alacsony, oltárszerű asztalon áll. Az asztal volt az egyetlen bútor a szobában, és a kőalak az elégedett Buddha-mosolytól gyermekszerzetesnek tűnt. A virágok mellett egy pár pöttöm gyerekcipő és egy sárga csörgő volt. Beléptem, kortyoltam egyet a sörből, leguggoltam és végighúztam az ujjamat a figura sima, csupasz fején. Egy mizuko jizo volt, ami a japán hagyomány szerint oltalmazza az elvetélt gyereket, vagyis mizukót, azaz vízgyereket. Tokióból hoztam egy sikertelen fejvadászat után. Az abortuszt követő hónapokban történt, amikor Diana még össze volt törve, én meg azt gondoltam, kicsit majd megvigasztalja. Az eladó gyatrán beszélt angolul, nem értettem minden részletet, de a japán elképzelés valami olyasmi, hogy amikor a magzat meghal, a gyermek lelke visszatér eredeti folyékony állapotába: vízgyermek lesz. Aki – ha belekeverünk némi japános buddhizmust – az újjászületést várja. Addig is végzed a mizuko kuyo nevű szertartásokat és egyszerű felajánlásokat teszel, amelyek

védik a meg nem született gyermek lelkét, s egyúttal a szülőket is a vízgyermek bosszúja ellen. Az utolsó részt nem mondtam el Dianának. Én boldog voltam, ő meg vigaszt lelt a kőalakban. De a jizo apránként a rögeszméje lett, a hálószobába akarta tenni, úgyhogy kénytelen voltam a sarkamra állni. Kijelentettem, hogy attól kezdve ne imádkozzon az alakhoz, ne hozzon neki áldozatokat. Bár az utóbbit nem vettem szigorúan. Mert tudtam, hogy elveszíthetem Dianát. Ami megbocsáthatatlan lenne. Bementem a dolgozóba, bekapcsoltam a komputert, és addig keresgéltem a neten, amíg nem találtam egy nagy felbontású képet Edvard Munch A bross című litográfiájáról, ami Eva Mudocciként is ismert. A hivatalos piacon háromszázötvenezerre taksálták. Ami alig kettőszáz az enyémen. Ötven százalék a passzernek, húsz Kjikerudnak. Nyolcvanezer nekem. Ez volt a szokásos felosztás, alig éri meg a fáradságot, a kockázatot meg tutira nem. Fekete-fehér kép volt. 58x45 cm. Éppen ráfér egy A2-es lapra. Nyolcvanezer. Ennyi nem elég a következő negyedévi jelzálogtörlesztésre. És messze nem elég a galéria előző évi deficitjére, amit megígértem a könyvelőnek, hogy novemberben befizetek. Valami okból egyre több idő kellett, hogy rendes képek bukkanjanak fel. Az utolsó, Søren Onsager Modell magas sarkúbanja óta több mint három hónap eltelt, és még az is alig hozott hatvanezret. Valaminek sürgősen történni kell. A QPR rúgjon egy mázlis gólt egy lecsúszott beadásból, ami – jogosan vagy sem – a Wembley-be juttatja őket. Ilyesmi

megesik, úgy hallottam. Sóhajtottam és az Eva Mudoccit a nyomtatóra küldtem. Kötelező pezsgőzés várt, hát taxit hívtam. Beszálltam és szokás szerint csak a galéria nevét mondtam, hogy teszteljem a marketingünket, de a taxis, szintén szokás szerint, értetlenül nézett rám a tükörből. – Erling Skjalgssons utca – sóhajtottam. Dianával sokat beszélgettünk a megfelelő helyről, mielőtt kiválasztotta. Én minden erőmmel azon voltam, hogy a Skillebekk-Frogner tengelyen legyen, mivel ott lehet találni fizetőképes ügyfeleket és bizonyos nívójú galériákat. A körön kívül korai halál vár az új galériára. Diana példaképe a londoni Serpentine Galéria volt a Hyde Parknál, és ragaszkodott hozzá, hogy a galéria ne egy forgalmas átmenő útra nézzen, mint amilyen a Bygdøy allé vagy a Gamle Drammensvei, hanem egy csendes utcán álljon, ahol lehet merengeni. Sőt, szerinte a félreeső hely csak kihangsúlyozza a galéria exkluzív voltát, jelzi, hogy a beavatottaknak, ínyenceknek van fenntartva. Egyetértettem, arra gondolva, így talán mégsem lesz katasztrofális a bérleti díj.. Azzal is érvelt, hogy ebben az esetben plusz négyzetmétereken egy szalonnak is helyet lehetne biztosítani, amely a bemutatók utáni fogadásoknak adna otthont. Sőt, már meg is nézett egy helyet az Erling Skjalgssons utcában, ami tökéletes, kívánni sem lehetne jobbat. Én találtam ki a nevét: Galleri E. E mint Erling Skjalgssons utca. Ugyanazon elv alapján, amely alapján a város legmenőbb galériája, a Galleri K is kapta a

nevét. Ezzel egyúttal azt is jelezve, hogy a gazdagokat, a minőségtudatosakat és a menőket célozzuk meg. Nem hoztam fel, hogy norvég kiejtéssel úgy hangzik, mint a galéria. Diana nem kedvelte az efféle olcsó fogásokat. Aláírtuk a bérleti szerződést, megkezdődtek az előkészületek, és rohamléptekkel indultunk a gazdasági csőd felé. Amikor a taxi megállt a galéria előtt, a szokásosnál több Jaguart és Lexust láttam a járda mellett parkolni. Jó előjel, de persze az is elképzelhető, hogy az egyik környező nagykövetségen tartanak fogadást, vagy Celina Midelfart rendez szolid partit. Ahogy beléptem, a hangszórókból basszusorientált, nyolcvanas évekbeli zene szólt kellemesen kis hangerőn. A Goldberg-variációk követi majd. Én írtam meg a CD-t Dianának. Még csak fél nyolc múlt, de már félig megtelt a hely. Jó jel, a Galleri E vendégköre általában nem mutatkozott fél tíz előtt. Diana elmagyarázta nekem, hogy a telt házas bemutató közönséges, a félházas viszont hangsúlyozza a hely exkluzív voltát. A tapasztalataim alapján én mostanra azt szűrtem le: minél több az ember, annál több kép kel el. Biccentettem jobbra-balra, amit senki sem viszonzott, és megcéloztam a mobilbárt. Diana állandó pultosa, Nick a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt. – Drága? – kortyoltam bele a keserű buborékokba. – Hatszáz – felelte Nick. – Akkor jobb, ha eladunk pár képet. Ki a művész? – Atle Nørum.

– A nevét én is tudom, Nick, azt nem tudom, hogy néz ki. – Ott van – bökött Nick nagy fekete fejével jobbra. – A feleséged mellett. Annyit láttam a művészből, hogy egy szakállas behemót, de többet nem, mert ott volt ő. Hosszú, karcsú lábát fehér bőrnadrág rejtette, amitől még magasabbnak tűnt. Egyenesre vágott frufruja két oldalán haja lelógott az arca mellett, és ez a kör alakú keret még inkább kihangsúlyozta a japán mangabenyomást. A spotlámpa alatt a bő selyemblúz szinte kékesfehéren izzott keskeny, ám izmos vállán és a mellén, ami profilból tökéletes hullámnak látszott. Istenem, azt a gyémánt fülbevalót neki szánták! Vonakodva elszakítottam róla a tekintetem és körbepásztáztam a termen. A meghívottak udvariasan csevegtek a képek előtt. A megszokott bagázs. Gazdag, sikeres bankárok (öltöny-nyakkendő), a megfelelő celebek (öltöny designerpólóval) és azok, akik valóban el is értek valamit. A nők (designerruhában) mind színésznők, írók vagy politikusok. És persze a fiatal, úgynevezett ígéretes – és állítólag szegény – lázadó művészek (lyukas farmer, szlogenes póló) raja, akikre én magamban QPR-ként gondoltam. Amikor eleinte fintorogtam, hogy ilyenek is meghívást kapnak, Diana azzal érvelt, hogy szükségünk van „fűszerre”, egy kis életre, valamire, ami veszélyesebb, mint a művészetpártolók, ravasz befektetők és azok, akik csak azért jöttek, hogy az imázsukat megmasszíroztassák. Hát jó, de én tudtam, hogy a söpredék azért jöhetett, mert szépen kértek Dianától meghívást. És bár Diana

tisztában volt vele, hogy suttyomban saját műveikre akarnak vevőt fogni, bizonyítékok támasztják alá, hogy Diana nem tud nemet mondani, ha szívességet kémek tőle. Láttam, hogy többen – főleg férfiak – lopott pillantásokat vetnek irányába. Csak nyugodtan. Ilyen finomsággal az életben nem találkoznak. Ez nemcsak feltételezés volt, hanem megcáfolhatatlan logikai tény. És ő az enyém. Hogy ez mennyire cáfolhatatlan tény, azzal igyekeztem nem kínozni magam. Egyelőre békét leltem a gondolatban, hogy Diana a jelek szerint maradandóan vak más férfiakra. Megszámoltam, hány férfi visel nyakkendőt. Íratlan szabály szerint közülük kerültek ki a vásárlók. Nørum műveinek árfolyama jelenleg négyzetméterenként ötvenezer körül jár. A galéria ötvenöt százalékos jutalékával nem kell sokat eladni ahhoz, hogy az este nyereséges legyen. Másként fogalmazva: remélhetőleg így lesz, mivel nagyon kevés Nørum lógott nagyon nagy térközönként. Most már özönlöttek be az emberek, félre kellett állnom, hogy odaférjenek a pezsgőspoharakkal teli tálcákhoz. A feleségem és Nørum felé ballagtam, hogy megmondjam a művésznek, milyen áhítatos rajongója vagyok. Ami persze túlzás, de nem szemenszedett hazugság; a fickó kétségtelenül tehetséges volt. Már karnyújtásnyira jártam, amikor a művészt elkapta egy köpködő férfi, akit láthatóan ismert, és elrángatta egy vihogó nőhöz, akire láthatóan nagyon ráfért volna a mellékhelyiség meglátogatása.

– Ígéretesnek tűnik a helyzet – álltam meg Diana mellett. – Szia, drágám! – Lemosolygott rám, majd intett a lányikreknek, hogy tegyenek még egy kört a harapnivalóval. A szusi nem jöhetett szóba, mire én javasoltam az új algériai ételkiszállítót. Francia ihletésű észak-afrikai étel, nagyon csípős. De láttam, hogy ő megint a Bagatelle-től rendelt. Jó volt, istenem, de még milyen jó. És háromszor olyan drága. – Jó hír, szerelmem – fogta meg a kezem. – Emlékszel az állásra a horteni cégnél, amiről meséltél? – A Nyomkereső. Mi van vele? – Találtam egy tökéletes jelöltet. Kissé meglepetten néztem rá. Fejvadászként természetesen időről időre hasznát vettem Diana ügyfeleinek és ismeretségi körének, akik között sok fejes is volt. És minden lelkiismeret-furdalás nélkül tettem: végül is én finanszírozom ezt a pénznyelőt. Az volt szokatlan, hogy maga Diana javasolt egy bizonyos jelöltet egy bizonyos állásra. Megfogta a karomat, közelebb hajolt és azt súgta: – Clas Greve a neve. Holland apa, norvég anya. Vagy fordítva. Mindegy. Három hónapja nem dolgozik, és most költözött Norvégiába, hogy felújítsa a házat, amit örökölt. Európa egyik legnagyobb GPS-gyártó cégénél volt ügyvezető igazgató Rotterdamban. Társtulajdonos is volt, amíg az amerikaiak fel nem vásárolták őket tavasszal. – Rotterdam – kortyoltam a pezsgőbe. – Mi a cég neve? – HOTE. A pezsgő cigányútra ment. – HOTE? Biztos?

– Persze. – Megvan a száma? – Nincs. Felnyögtem. HOTE. A Nyomkereső a HOTE-t nevezte meg példaképként Európában. Mint most a Nyomkereső, a HOTE egy kis high-tech cégként indult, amely GPS-technológiával látta el a védelmi ipart Európában. Egy ottani volt vezető valóban ideális lenne. Ráadásul sürgős a dolog. Minden fejvadászügynökség azt mondja, csak azt a megbízást vállalják el, ahol exkluzív jogot kapnak, mert ez a feltétele a komoly, módszeres munkának. De ha a répa elég nagy és sárga, ha a bruttó éves fizetés a hét számjegyhez közeledik, mindenki enged az elveiből. És a Nyomkereső felsővezetői állása roppant nagy, roppant sárga és roppant kompetitív volt. A megbízást három ügynökség kapta meg: az Alfa, az ISCO és a Korn/Ferry International. A három legjobb. Így aztán nem pusztán a pénzről szólt. Amikor „nincs megoldás, nincs pénz” alapon dolgozunk, kapunk előre egy bizonyos összeget a költségekre, majd egy másikat, ha a pályázónk megfelel a kívánalmaknak, amelyekben az ügyféllel megegyeztünk. De ahhoz, hogy megkapjuk az igazi pénzt, az ügyfélnek ki is kell nevezni azt, akit javasolunk. Végső soron tehát mindez nem másról szólt, mint a győzelemről. Arról, hogy én legyek a kakas a szemétdombon. Dianához hajoltam: – Figyelj, édesem, ez fontos. Van valami tipped, hogyan lehet elérni? Kuncogott. – Olyan aranyos vagy, amikor valami felkelti az érdeklődésedet, drágám.

– Tudod, hogy hol...? – Persze. – Hol? Hol?! – Ott áll – mutatta. Nørum egyik kifejező képe – szadomazo csuklyás, vérző férfi – előtt egy vékony, egyenes tartású férfi állt öltönyben. Fényes, bronzszín koponyáján tükröződött a spotlámpa. A halántékán kemény, girbegurba erek dudorodtak. Az öltönye méretre készült. Savile Rownak tippeltem. Ing nyakkendő nélkül. – Idehívjam, drágám? Biccentettem és figyeltem, ahogy Diana érte megy. Közben felkészültem. Láttam finom meghajlását, ahogy Diana odament és felém mutatott. Elindultak. Mosolyogtam, de nem túl szélesen, kinyújtottam a kezem, még mielőtt hozzám ért, de azért nem túl hamar. Egész testemmel felé fordultam, szemem az övére tapadt. Hetvennyolc százalék. – Roger Brown, örülök, hogy megismerhetem. – A nevemet angolosan ejtettem. – Clas Greve. Nagyon örvendek! A nem norvég, formális üdvözléstől eltekintve szinte tökéletesen beszélt norvégul. A keze meleg, száraz volt, a kézfogása határozott, de nem túl hosszú, az ajánlott három másodperc. Tekintete nyugodt, kíváncsi, éber; mosolya barátságos, mégsem erőltetett. Egyedül azt róhattam fel neki, hogy nem olyan magas, mint reméltem. Valamivel száznyolcvan alatt, ami kicsit csalódás volt, mivel a hollandok az antropometriai világbajnokok a 183,4 centiméteres átlagmagasságukkal.

Gitárakkord zengett. Hogy pontos legyek, egy G11sus4, a Beatles „A Hard Day’s Night”-jának nyitóakkordja az azonos című, 1964-es albumról. Onnét tudtam, hogy én vettem fel a Prada mobilra és állítottam be csengőhangnak, mielőtt Dianának adtam. Füléhez emelte a vonzóan karcsú tárgyat, bocsánatkérőn felénk biccentett és távolabb vonult. – Úgy tudom, nemrég költözött ide, herr Greve. – Tisztában voltam vele, hogy a formális „De” és „herr” norvég megszólítással úgy beszélek, mint egy régi rádiójátékban, de az első beszélgetés során fontos alacsony státusról kezdeni. Így is éppen elég hamar elérkezik a metamorfózis. – Megörököltem nagyanyám lakását az Oscars utcában. Pár évig üresen állt, ráfér a felújítás. – Értem. Mindkét szemöldököm mosolyogva felvontam, kíváncsian, de nem tolakodón. Csak amennyire kell. Ha ismeri a társasági kódexet, akkor még megtoldja némi információval. – Igen – tette hozzá Greve. – Kellemes kikapcsolódás annyi év gürcölés után. Nem láttam értelmét a kertelésnek. – A HOTE-nál, ha jól tudom. Kissé meglepetten nézett rám. – Ismeri a céget? – Egy fejvadászügynökségnél vagyok, és a versenytárs, a Nyomkövető velünk dolgoztat. Hallott már róluk? – Ezt-azt. A központ Hortenben van, ha nem tévedek. Kicsi, de tehetséges társaság, nemde? – Szerintem sokat nőttek, amióta ön nem követi figyelemmel a dolgokat.

– A GPS-ipar nagy léptekkel fejlődik – forgatta meg kezében a pezsgőspoharat Greve. – Mindenki terjeszkedik. A mottó: terjeszkedj vagy meghalsz. – Én is így hallottam. Talán ezért vásárolták fel a HOTE-t is? Greve mosolya finom ránchálót vont lebarnult bőrén a sápadt kék szempár körül: – Mint maga is tudja, a leggyorsabb módja a terjeszkedésnek, ha felvásárolják a céget. Szakértők szerint azoknak a cégeknek, akik nincsenek az első öt GPS-cég között, két éven belül végük. – Úgy hallom a hangjából, nem ért egyet ezzel. – Szerintem a túlélés legfontosabb feltétele az innováció és a rugalmasság. A méretnél fontosabb egy kis létszámú egység, ami gyorsan alkalmazkodik, valamint az elégséges tőke. Vagyis be kell vallanom, hogy noha a HOTE eladása révén gazdag lettem, én elleneztem az eladást és utána azonnal lemondtam. Vagyis nyilvánvalóan nem vagyok egy hullámhosszon a jelenlegi gondolkodásmóddal... – Megint a felvillanó mosoly, ami megpuhította kemény, de ápolt külsejét. – Persze lehet, hogy csak a bennem élő gerillaharcos mondatja ezt velem. Maga mit gondol? Máris informálisabb hangot használt. Jó jel. – Én csak azt tudom, hogy a Nyomkövető új vezetőt keres – feleltem, és jeleztem Nicknek, hogy még kérünk pezsgőt. – Olyasvalakit, aki képes ellenállni a külföldi cégek ajánlatainak. – Hm. – És a szavaiból ítélve úgy gondolom, magát roppant érdekes jelöltnek találnák. Érdekelné a dolog?

Greve felnevetett. Megnyerő nevetés volt. – Sajnálom, Roger, engem vár egy felújítandó lakás. Keresztnév. – Nem is gondoltam, hogy igazán érdekelné az állás, Clas. De ha csak beszélgetésszinten? – Nem látta a lakást, Roger. Régi. És nagy. Tegnap egy szobát találtam a konyha mögött. Ránéztem. Nemcsak a Savile Row érdeme, hogy jól állt neki az öltöny, jó formában is volt. Nem, nem jó formában: remek formában a helyes kifejezés. Nem voltak duzzadó izmok, csak inas erő, ami diszkréten mutatkozik meg: a nyaki erekben, a tartásban, az alacsony pulzusszámban, a kék hajszálerekben a keze fején. Ennek ellenére érezni lehetett az izomerőt az öltöny anyaga alatt. Kitartás, gondoltam. Kíméletlen kitartás. Már eldöntöttem: akarom ezt a fejet. – Szereti a művészetet, Clas? – adtam a kezébe az egyik poharat, amit Nick odahozott. – Igen is meg nem is. Szeretem az olyan műveket, amik megmutatnak valamit. De a legtöbb, amit látok, olyan szépségről vagy igazságról akar beszélni, amit valójában nem képes megjeleníteni. A művész fejében talán még megvolt, de a kommunikációs képesség hiányzott belőle. Ha nem látom meg benne a szépséget vagy igazságot, akkor nincs is ott, ilyen egyszerű. Az a művész, aki azt állítja, hogy nem értették meg, szinte mindig rossz művész, akit, sajnálattal mondom, nagyon is megértettek. – Egy véleményen vagyunk – emeltem a poharam.

– A legtöbb embernek elnézem a tehetség hiányát, talán mert nekem is kevés jutott belőle – folytatta Greve, alig nedvesítve meg ajkát a pezsgővel. – De a művészeknek nem. Mi, tehetségtelenek a homlokunk verejtékével keressük meg a kenyerünket, és azért fizetünk nekik, hogy helyettünk játsszanak. Ezt elfogadom, ez a dolgok rendje. De akkor legalább játsszanak is jól, az isten verje meg! Eleget láttam, már biztos voltam benne, hogy a teszteredmények és mélyinterjúk csak megerősítik majd, amit már tudok. Ez az én emberem. Még ha az ISCO vagy a Mercuri Urval kapnának is két további évet, nála tökéletesebb jelöltet akkor sem találnak. – Tudja, mit mondok, Clas? Beszélgessünk el hosszabban! Tudja, Diana ragaszkodik hozzá. – Odaadtam neki a névjegyemet. Nem volt rajta cím, faxszám vagy honlap, csak a nevem, a mobilszámom és az Alfa név parányi betűkkel az egyik sarokban. – Mint mondtam... – kezdte Greve a névjegyet nézve. – Hallgasson ide – vágtam közbe. – Aki nem saját maga ellensége, az nem mond nemet Dianának. Nem tudom, miről fogunk beszélgetni, feltehetőleg művészetről. Vagy a jövőről. Vagy a lakberendezésről. Történetesen ismerem Oslo legjobb és legkedvezőbb árú kézműveseit. A lényeg, hogy beszélgessünk. Mit szólna a holnap délután három órához? Greve egy darabig csak mosolygott rám. Aztán keskeny kezével megvakarta az állát. – Azt hittem, a névjegy célja az, hogy elég információval szolgáljon annak, aki kapja, hogy telefonálhasson.

Előkerestem a Conklin tollamat, a kártya hátára lefirkantottam az iroda címét, és néztem, ahogy eltűnik Greve zakózsebében. – Várom a beszélgetést, Roger, de most haza kell mennem és lelkileg felkészülni arra, hogy lengyelül lehordjam az ácsokat. Köszönjön el a feleségétől a nevemben! – Greve mereven, szinte katonásan meghajolt, majd sarkon fordult és az ajtó felé indult. Ahogy néztem utána, Diana somfordált mellém. – Hogy ment, drágám? – Elképesztő emberpéldány. Nézd, ahogy jár! Macskaszerűen. Tökéletes. – Ezt azt jelenti, hogy...? – Még ki is mondta, hogy nem érdekli az állás. Istenem, akarom ezt a trófeát a falamon, kitömve, vicsorgó foggal. Diana őszinte örömmel tapsikolt, akár egy kislány. – Akkor segítettem? Tényleg segítettem? Felnyúltam és átöleltem a vállát. A terem közönségesen, csodálatosan tömve volt. – Ezennel okleveles fejvadász lettél, én kis virágszálam. Hogy állunk eladásfronton? – Ma este nem adunk el. Nem mondtam volna? Egy pillanatig még élt bennem a remény, hogy csak rosszul hallottam. – Ez csak... kiállítás? – Atle nem akart megválni a képeitől. – Mosolygott, mintha bocsánatot akarna kérni. – Én megértem. Gondolom, te sem akarnál elveszíteni valami szépet, ami a szívedhez nőtt, nem? Lehunytam a szemem és nyeltem egyet. Próbáltam higgadt maradni.

– Szerinted butaság volt, Roger? – hallottam meghökkent hangját, majd a saját válaszomat: – Dehogyis. Aztán éreztem ajkait az arcomon. – Olyan kedves vagy, szerelmem. Később is ráérünk eladni. Ez növeli a presztízsünket és exkluzívvá tesz bennünket. Te magad mondtad, hogy az mennyire fontos. Kipréseltem egy mosolyt. – Hogyne, drágám. Az exkluzivitás jó. Felderült. – És tudod, milyen hírem van még? Szereztem egy DJ-t a fogadásra! A srácot a Blåban, aki hetvenes évekbeli soult játszik, azt mondtad, ő a legjobb a városban... – Tapsolt, én meg úgy éreztem, mosolyom leválik az arcomról és a padlóra loccsan. De felemelt pezsgőspoharának tükörképében még a helyén láttam. Megint megszólalt John Lennon G11sus4 akkordja, és Diana kihalászta nadrágzsebéből a mobilt. Néztem, ahogy twitterel valakinek, aki azt kérdezi, jöhet-e. – Hogyne jöhetnél, Mia! Nem hát, hozd csak a babát is. Az irodában bepelenkázhatod. Hogyne szeretnénk babasírást, feldobja az estét! De én is babusgatni akarom ám! Megígéred? Istenem, mennyire imádom ezt a nőt. Újra végigpásztáztam a csődületen, és megtorpantam egy kis sápadt arcnál. Lehetett volna ő is. Lotte. Ugyanaz a melankolikus szem, amit éppen itt láttam meg először. Nem ő volt. Az már véget ért. Lotte képe mégis egész este a nyomomban loholt, akár egy kóbor kutya. 4 Kisajátítás

– Késtél – támadott le Ferdinand, alighogy beléptem az irodába. – És másnapos vagy. – Lábat le az asztalról! – Megkerültem az íróasztalt, bekapcsoltam a számítógépet, leengedtem a rolót. Így már kevésbé volt zavaró a fény. Levettem a napszemüveget. – Ez azt jelenti, hogy a bemutató sikeres volt? – nyaggatott Ferdinand azon a hangon, amely egyenesen az agy fájdalomközpontjába hatol. – Táncoltunk az asztalon. – Az órámra néztem: fél tíz. – Miért mindig az a legjobb a buli, amelyikről az ember lemarad? – Ferdinand mélyet sóhajtott. – Volt ott ismert ember? – Úgy érted, általad ismert? – Úgy értem, celeb, te tökösmákos – és legyintett egyet csuklóból. Egy ideje már nem bosszantott fel, hogy direkt úgy viselkedik, mintha színpadon lenne. – Néhány – feleltem. – Ari Behn? – Ő nem. Ma délben találkozol Landerrel és az ügyféllel, ugye? – Igen. Hank von Helvete ott volt? Vendela Kirsebom? – Kifelé, dolgoznom kell! Ferdinand sértett képet vágott, de ment. Mire becsapódott mögötte az ajtó, már Clas Greve nevét gugliztam. Pár perc múlva már tudtam, hogy hat évig volt a HOTE főnöke és társtulajdonosa, mielőtt felvásárolták őket, hogy maga mögött tudhat egy házasságot egy belga modellel, és hogy 1985-ben holland katonai pentatlonbajnok volt. Igazából az lepett meg, hogy nem találtam többet. Nem gond, ötre túl

leszünk az Inbau, Reid és Buckley egy diszkrét verzióján, és mindent tudni fogok, amire szükségem van. Előtte azonban még dolgom volt. Várt egy kisajátítás. Hátradőltem és lehunytam a szemem. Imádtam a feszültséget közben, de utáltam a várakozást előtte. A szívem már most is gyorsabban vert a normálisnál. Az elmémben felütötte fejét a gondolat, hogy bárcsak lenne oka még gyorsabban verni. Nyolcvanezer. Kevesebb, mint amennyinek hangzik. Kevesebbet ér a zsebemben, mint Ove Kjikerud része az övében. Néha irigyeltem az ő egyszerű életét, az egyedülálló életét. Ez volt a legelső, amit ellenőriztem, amikor meginterjúztattam a biztonsági főnöki állásra: hogy nincs körülötte túl sok fül. Hogy honnét tudtam, hogy ő az én emberem? Először is ott volt a szembetűnő passzív-agresszív viselkedése. Aztán az, hogy minden kérdésemet úgy hárította el, ami arra utalt, ismeri a kikérdezési technikát. Ezért amikor ellenőriztem a hátterét, szinte meglepett, hogy nem találom a nevét a bűnözők listáján. Úgyhogy felhívtam egy női kapcsolatunkat, aki az ügynökség nem hivatalos bérlistáján szerepel. Az állása révén hozzáfér a SANSAK-hoz, a jogvédelmi archívumhoz, amelyben szerepelnek mindazok, akik vizsgálati fogságban voltak, és akiket aztán elengedtek, de a nevüket – az archívum elnevezése dacára – nem törölték. És a nő közölte, hogy mégsem tévedtem: Ove Kjikerudot annyiszor kikérdezte már a rendőrség, hogy fejből tudja a kilenclépcsős modellt. Vádat azonban sosem emeltek

ellene, ami arról árulkodott, hogy a fickó nem hülye – egyszerűen csak súlyos diszlexiában szenved. Kjikerud viszonylag alacsony volt és hozzám hasonlóan sűrű, sötét hajú. Meggyőztem, hogy vágassa le, mielőtt elkezd biztonsági főnökként dolgozni, mondván, senki sem bízik egy olyan alakban, aki egy kiégett heavy metal banda roadjának néz ki. A fogaival viszont nem tehettem semmit, amiket elszínezett a sok elrágott svéd snus. Sem az arcával, azzal a hosszúkás evezőlapáttal, amelyből úgy kiállt az álla, hogy néha az a benyomásom támadt, a snusfoltos fogsor bármelyik pillanatban kiugorhat és megharaphat valamit, mint az a csodálatos lény az Alien-filmekben. Mert persze ez túl nagy kérés lett volna egy olyan korlátozott ambíciójú embertől, mint Kjikerud. Lusta volt. Viszont nagyon szeretett volna meggazdagodni. Így aztán az Ove Kjikerud vágyai és jellemvonásai közti konfliktus soha véget nem ért; bűnöző volt, erőszakra hajlamos fegyvergyűjtő, aki azonban békés és csendes életet képzelt el magának. Szeretett volna barátokat, sőt ácsingózott utánuk, de az emberek megérezték, hogy valami nem stimmel vele, és kerülték. Mindezek tetejébe pedig áhítatos, gyógyíthatatlan romantikus volt, aki prostituáltaknál kereste a szerelmet. Most éppen egy Natasa nevű, szorgalmas orosz kurvába volt reménytelenül szerelmes, akit nem volt hajlandó megcsalni, noha az – amennyire én tudtam – egyáltalán nem érdeklődött iránta. Ove Kjikerud úszó akna volt: horgony, akarat vagy hajtóerő nélküli ember, aki csak sodortatta magát az áramlattal az elkerülhetetlen katasztrófa felé. Akit csak más menthet meg, olyasvalaki, aki kötelet dob neki, irányt és

értelmet ad az életének. Olyasvalaki, mint én. Olyasvalaki, aki egy társaságkedvelő, szorgalmas fiatalembernek tiszta lapot nyit azzal, hogy biztonsági főnökké teszi. A többi már pofonegyszerű. Kikapcsoltam a számítógépet, és kimentem az irodából. – Egy óra múlva jövök, Ida. Lefelé menet úgy éreztem, ez nem hangzott jól. Kétségtelenül mégiscsak Oda. Tizenkettőkor beálltam egy Rimi szupermarket parkolójába, amely a Sat Navom szerint pontosan háromszáz méterre volt Lander házától. A GPS a Nyomkövető ajándéka volt, gondolom, amolyan előzetes vigaszdíj, ha netán nem mi nyernénk meg a versenyt a főnökük kinevezésére. Gyorstalpalóban el is magyarázták nekem, mi az a GPS (Global Positioning System, ugyebár): hogy ez a huszonnégy műholdból álló hálózat, amely a Föld körül kering, rádiójelek és atomórák segítségével képes meghatározni az ember és a GPS-jeladójának helyzetét akárhol a bolygón háromméteres körön belül. Ha a jelet négy vagy több műhold fogja, még a magasságot is megmondja, azaz hogy földön állunk vagy egy fán csücsülünk. Az egész rendszert – az internethez hasonlóan – az amerikai védelmi minisztérium fejlesztette ki a Tomahawk rakéták, Pavelov bombák és egyéb szeretetcsomagok irányítására, amiket így a megfelelő személyre lehet ledobni. A Nyomkövető utalt arra, hogy kifejlesztettek olyan jeladókat, amik hozzáférnek olyan földfelszíni GPS-állomásokhoz is, amelyekről senki sem tud, és amelyek minden időjárásban működnek, a jeladók pedig vastag házfalakon is áthatolnak. A Nyomkövető elnöke

még azt is elárulta nekem, hogy a GPS működtetése során azt is be kell kalkulálni, hogy egy földi másodperc nem egyenlő az űrben teljes sebességgel hasító műhold egy másodpercével, hogy az idő eltorzul, hogy az öregedés odakint lelassul. A műholdak tulajdonképpen Einstein relativitáselméletét igazolják. Volvóm besiklott az azonos árkategóriájú autók sorába, és leállítottam a motort. Senki sem fog emlékezni a kocsira. Fogtam a fekete irattáskát és felballagtam a dombra, Lander házához. A zakómat a kocsiban hagytam, kék, minden jelzés vagy logó nélküli overallt vettem fel. A sapka eltakarta a hajamat, a napszemüvegen senki sem lepődött volna meg, hiszen azon verőfényes őszi napok egyike volt, amelyekről Oslo híres. Ennek ellenére leszegtem a tekintetem, amikor találkoztam egy Fülöp-szigeteki lánnyal azok közül, akik az uralkodó osztály babakocsijait tolják ebben a kertvárosban. Lander rövidke utcája azonban kihalt volt. A panorámaablakokon meg-megcsillant a napfény. Megnéztem a Breitling Airwolf órámat, amit Dianától kaptam a harmincötödik születésnapomra. Tizenkét óra hat. Jeremias Lander házában hat perce ki lett kapcsolva a riasztó. Csendben történt a biztonsági szolgálat ügyeleti termének egyik számítógépén, az egyik olyan technikai kiskapun keresztül, amely biztosítja, hogy az üzemszünet ne szerepeljen a leállások és áramkimaradások naplójában. Az a nap, amelyen a Tripolis biztonsági főnökét alkalmaztattam, valóban égi ajándéknak bizonyult. Odamentem a bejárathoz, közben hallgattam a távolban csiripelő madarakat és ugató ír szettereket. Az interjún

Lander azt mondta, nincs házvezetőnője, nem marad otthon a felesége vagy felnőtt gyereke, nincs kutyája. De az ember sosem lehet száz százalékig biztos a dologban. Általában kilencvenkilenc és fél százalékos alapon dolgoztam, a félszázaléknyi bizonytalanságért az adrenalin kárpótolt: jobban figyeltem, füleltem és érzékeltem. Elővettem a kulcsot, amit Ove adott át nekem a Sushi&Coffee-ban, a pótkulcsot, amit a Tripolis minden ügyfelének letétbe kell helyeznie, arra az esetre, ha netán betörés, tűz vagy rendszerhiba történne a távollétükben. Bedugtam a zárba, olajozottan elfordult. Aztán beléptem. A diszkrét riasztó műanyag szemét lehunyva szundikált a falon. Felhúztam a kesztyűt és az overall ujjához ragasztószalagoztam, hogy egyetlen szőrszál se hullhasson a padlóra. A sapka alól a fürdősapkát lehúztam a fülemre. A legfontosabb, hogy még véletlenül se hagyjak DNS-nyomot. Ove egyszer megkérdezte, nem lenne-e jobb leborotválni a fejemet. Hiába próbáltam megmagyarázni neki, hogy Diana után a hajam az utolsó, amitől hajlandó lennék megválni. Temérdek időm volt, mégis hihetetlen sebességgel robogtam végig a halion. A lépcső fölötti falon Lander gyerekeinek portréi lógtak. Fel nem foghatom, mi a jó abban felnőtt embereknek, ha arra dobják ki a pénzt, hogy imádott sarjaikról kurválkodó művészekkel cikis, sírógyerek-képeket készíttessenek. Szeretik nézni, hogy a vendégeik elpirulnak? A nappali tele volt unalmas bútorokkal. Kivéve Pesche tűzoltóvörös székét, ami úgy nézett ki, mint egy dundi nő széttett lábakkal, aki éppen megszült egy gyereket: a nagy kockapuffot, amin

megpihentethetjük a lábunkat. Kétséges, hogy Jeremias Lander ötlete. A szék felett lógott a kép. Eva Mudocci, a brit hegedűs, akivel Munch az előző század fordulóján találkozott, és akinek a portréját azonnal kőre rajzolta le. Láttam már a képet, de csak most, ebben a fényben vettem észre, kire hasonlít Eva Mudocci. Lottéra. Lotte Madsenre. A képen látható arcnak ugyanolyan sápadt és melankolikus szeme volt, mint annak a nőnek, akit olyan nyomatékosan kitöröltem az emlékezetemből. Leakasztottam a képet, és hátával felfelé az asztalra tettem. Stanley-kést használtam. A litográfiát bézs papírra nyomták, amit modem keretbe foglaltak, nem kellett kivenni tűt vagy rajzszeget. Pofonegyszerű munka. A csend figyelmeztetés nélkül ért véget. Riasztó. Makacs pulzálás, ami ezer és nyolcezer hertz közötti frekvencián ugrált; ez a hang olyan hatásosan áthatol a levegőn és a háttérzajon, hogy több száz méterről hallani. Megdermedtem. Csak pár másodpercig tartott a ricsaj, aztán az utcai riasztó elhallgatott. Egy feledékeny autótulajdonos. Folytattam a munkát. Kinyitottam az irattáskát, belehelyeztem a litográfiát, kivettem az A2-es Miss Mudoccit, amit otthon nyomtattam ki. Négy percen belül bekeretezve lógott a helyén a falon. Fejemet oldalt döntve vizsgálgattam. Néha hetek teltek el, mire szélhámosságunk áldozatai felfedezték a röhejesen nyilvánvaló hamisítványt. Tavasszal Knut Rose Ló kis lovassal című olajfestménye helyére tettem egy képet,

amit egy albumból szkenneltem be és nagyítottam ki. Négy hét telt el, mire jelentették a lopást. Miss Mudoccit feltehetően a papír fehérsége árulja majd el, de ez is időbe telik. Addigra lehetetlen lesz megmondani a lopás pontos idejét, a házat pedig annyiszor kitakarítják, hogy nem találnak semmi DNSnyomot. Ugyanis én tudtam, hogy elsősorban azt keresnek majd. Tavaly, miután Kjikeruddal négy rablást ejtettünk meg négy hónap alatt, a szőke, médiára gerjedő rendőrpáva, Brede Sperre nyomozó az Aftenpostenben azt állította, profi műkincstolvajok bandája garázdálkodik a városban. És noha az ellopott értékek nem tartoztak a legnagyobbak közé, a rablási osztály – hogy csírájában elfojtsa a dolgot – olyan nyomozói módszerekhez folyamodott, amelyeket normális esetben gyilkosságoknál és nagyszabású kábítószeres ügyeknél alkalmaznak. Oslo polgárai megnyugodhatnak, mondta Sperre, s miközben a fotós kattogtatott, szél lebegtette fiús fürtjeit és egyenesen a kamerába nézett acélszürke szemével. Az igazat természetesen nem árulta el: hogy ez az ügy azért lett kiemelt fontosságú, mert az érintett környékek lakói, a gazdagok, akik kellő politikai befolyással rendelkeznek, nyomást gyakoroltak a megfelelő szervekre, hogy megvédjék magukat és a fajtájukat. És be kell vallanom, meghökkentem, amikor még ősszel Diana elmesélte, hogy az újságban szereplő daliás rendőr benézett a galériába és megkérdezte tőle, érdeklődött-e bárki az ügyfelei vagy olyanok iránt, akiknek otthonában műtárgyak lehetnek. A műkincstolvajok a jelek szerint pontosan tudták, mi lóg ott, ahová mennek. Amikor

Diana rákérdezett, miért ráncolom a homlokom, fanyar mosollyal néztem rá és azt feleltem, nem szeretem, ha egy rivális férfi két méternél közelebb merészkedik hozzá. Meglepetésemre Diana elpirult, mielőtt nevetett rajta. Óvatosan visszamentem a bejárati ajtóhoz, levettem a fürdősapkát meg a kesztyűt, és letöröltem mindkét kilincset, mielőtt bezártam az ajtót és távoztam. Az utcán ugyanolyan délelőtti nyugalom, ropogós őszi szárazság és zavartalan napfény fogadott. A kocsi felé menet az órámra néztem. Tizenkettő tizennégy. Új rekord. A pulzusom gyors, de szabályos volt. Negyvenhat perc múlva Ove aktiválja a riasztót a vezérlőteremből. És nagyjából akkor Jeremias Lander feláll az egyik interjúszobánkban, egy utolsó bocsánatkérés mellett kezet ráz az elnökkel, majd távozik tőlünk és ezzel kivonja magát az irányításom alól. De persze a pályázóink között marad. Ferdinand némi sajnálkozás után elmagyarázza az ügyfélnek – ahogy arra utasítottam -, hogy ha olyan jó pályázókat akarnak megszerezni maguknak, mint Lander, érdemes elgondolkodniuk azon, hogy húsz százalékkal megemelik az ajánlott fizetést. A több harmada, mint tudjuk, több. És ez csak a kezdet. Két óra negyvenhat perc múlva nagyvadra vadászom majd. Nemes vadra. Alulfizetett vagyok, na és? Le van ejtve Stockholm és le van ejtve Brede Sperre: én vagyok a kakas a szemétdombon. Fütyörészni kezdtem. A levelek ropogtak a talpam alatt. 5 Vallomás

Azt mondják, hogy amikor Inbau, Reid és Buckley amerikai rendőrnyomozók 1962-ben megjelentették a Bűnügyi kihallgatás és vallomásnyerés című munkájukat, azzal lefektették a nyugati világban a mai napig használatos vezető kérdezőtechnika alapjait. Igazság szerint ezek a technikák már jóval korábban is léteztek, Inbau, Reid és Buckley kilenclépcsős modellje csak összegezte az FBI tapasztalatát, amelyet százéves történelme alatt gyanúsítottak vallomásra bírása során szerzett. A módszer elképesztően hatékonynak bizonyult bűnösök és ártatlanok esetében egyaránt. Miután a DNS-technológia lehetővé tette a régi ügyek újravizsgálatát, kiderült, hogy csak az USA-ban több száz embert ártatlanul zártak börtönbe. Az elhibázott ítéletek negyede a kilenclépcsős modell alapján kicsikart vallomásokon alapult. Ez mindent elmond arról, milyen fantasztikus eszköz. Az én célom rávenni a pályázót annak beismerésére, hogy blöfföl, hogy alkalmatlan az állásra. Ha átvészeli a kilenc lépcsőt anélkül, hogy ezt bevallaná, van okom elhinni, hogy a pályázó maga is hisz abban, hogy rendelkezik a szükséges képességekkel. És én ezeket a pályázókat keresem. A kilenclépcsős modell egyébként általában férfiak esetében eredményes. Cseppet sem jelentéktelen tapasztalatom szerint nők ritkán jelentkeznek olyan állásra, amelyhez nincs meg a képesítésük. Sőt, jobb szeretnek túlképzettek lenni. De még ilyenkor is a világ legegyszerűbb dolga megtörni az illetőt és bevallatni vele, hogy alkalmatlan. A hamis vallomások a férfiaknál sem ritkák, de ez rendben van. Végül is nem kerülnek miatta börtönbe, csak

lemaradnak egy menedzseri állásról, amelynek pedig természetes velejárója, hogy bírni kell a nyomást. Én minden gátlás nélkül alkalmazom az Inbau, Reid és Buckley-modellt. Szikét ad a kezembe a gyógyfüvek és pszichoblabla világában. Az első lépés a direkt konfrontáció, és sokan már ezen nem jutnak át. Világossá tesszük a pályázó számára, hogy mindent tudunk, hogy olyan bizonyíték van a kezünkben, amely minden kétséget kizáróan igazolja, hogy nem rendelkezik a szükséges képességekkel. – Kissé elhamarkodottan tettem önnek ajánlatot legutóbb, Greve úr – dőltem hátra a székemben. – Végeztem némi kutatást, és úgy fest, hogy a HOTE részvényesei szemében maga kudarcot vallott vezetőként. Úgy vélik, gyenge volt, hiányzott magából a gyilkos ösztön, és a maga hibája, hogy a társaságot felvásárolták. A Nyomkövető is pontosan a felvásárlástól fél, ezért biztosan megérti, ha nehéz lesz magát komoly jelöltként kezelniük. Mindenesetre... – emeltem fel a csésze kávét mosolyogva – élvezzük inkább a kávét és diskuráljunk másról. Hogy halad a lakásfelújítás? Clas Greve egyenes háttal ült a Noguchi-utánzat asztal túlsó felén, tekintetét az enyémbe fúrva. Felnevetett. – Három és fél millió – mondta. – Plusz a részvényopciók, természetesen. – Elnézést, hogy? – Ha a Nyomkövető igazgatótanácsa attól tart, hogy a részvények arra motiválnak, cicomázzam fel a céget potenciális felvásárlók számára, megnyugtathatja

őket, hogy beveszünk egy záradékot a szerződésbe, miszerint a részvények érvényüket vesztik felvásárlás esetén. Nem kell ejtőernyő. Így nekik és nekem közös lesz a motivációnk. Erős céget építeni, olyan céget, amely másokat fal fel, nem őt falják fel. A részvények értékét a Black-Scholes-ármodell alapján számolják és hozzáadják a fix fizetéshez, miután a maga harmadát levonták. Felöltöttem a legjobb mosolyomat. – Attól tartok, néhány dolgot adottnak vesz, Greve úr. Azért van itt még jó néhány nyitott kérdés. Ne felejtse el, hogy maga külföldi, a norvég cégek pedig szeretik, ha... – Tegnap a felesége galériájában maga szó szerint nyálazott utánam, Roger. És jogosan. Az ajánlata után én is utánanéztem a maga és a Nyomkövető helyzetének. Azonnal megértettem, hogy még ha holland állampolgár vagyok is, nem egykönnyen fog nálam jobb jelöltet találni. A gondot az jelentette, hogy akkor még nem érdekelt a dolog. Tizenkét óra alatt azonban rengeteget lehet gondolkodni. És ez idő alatt az ember arra a következtetésre is juthat, hogy a lakásfelújítás hosszú távon csak mérsékelt örömöt nyújt. Clas Greve karba fonta napbarnított kezét. – Ráébredtem, hogy ideje visszaülnöm a nyeregbe. Talán nem a Nyomkövető a legszexisebb cég, ha magam választok, de van benne potenciál, és egy olyan ember, akinek van elképzelése és aki mellé odaáll az igazgatótanács, kihozhat belőle valami igazán érdekeset. Azonban korántsem biztos, hogy az igazgatótanáccsal egyeznek az elképzeléseink, vagyis a maga feladata, gondolom, hogy a lehető leghamarabb összehozzon

bennünket, hogy kiderüljön, van-e egyáltalán értelme folytatni. – Nézze, Greve... – Nem kétlem, hogy a módszerei sok embernél beválnak, Roger, de a kedvemért hagyja a műsort. És hívjon csak Clasnak. Végül is ez elvileg egy baráti beszélgetés. Felemelte a kávéscsészéjét, mintha tósztot készülne mondani. Örültem a lélegzetvételnyi szünetnek és én is csészét emeltem. – Kicsit feszültnek látszik, Roger – jegyezte meg. – Vannak versenytársai is a megbízásra? A gégereflexem hajlamos beindulni, amikor meglepnek. Gyorsan nyeltem, nehogy a Sara levetkőzikre köhögjem a kávét. – Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy apait-anyait bele kell adnia, Roger – hajolt közelebb Greve. Éreztem a testmelegét és egy halvány aromát, ami leginkább cédrusfára és citrusra emlékeztetett. A Cartier Declarationje? Valami ebben az árkategóriában. – Nem sértődtem meg, Roger – folytatta. – Maga profi, ahogy én is. Természetes, hogy jó munkát akar végezni az ügyfelének, hiszen ezért fizetik. És minél érdekesebb a pályázó, annál fontosabb alaposan megdolgozni. Az a blöff, hogy a HOTE részvényesei nem örültek, nem hülyeség. A maga helyében én is ilyesmivel próbálkoztam volna. Szó szerint nem hittem a fülemnek. A képembe vágta az első lépcsőt azzal, hogy hagyjuk a műsort; leleplezte a trükkömet. És most ő kezdi a második lépcsőt, amelyet Inbau, Reid és Buckley úgy ír le: „együtt érezni a

gyanúsítottal a cselekedetei normalizálása révén”. A leghihetetlenebb az volt az egészben, hogy noha pontosan tudtam, mit csinál Greve, mégis megszületett bennem az érzés, amiről annyit olvastam: a gyanúsított vágya, hogy kiterítse a lapjait. Kis híján felnevettem. – Nem egészen értem, mire akar kilyukadni, Clas. – Igyekeztem lazának tűnni, de én is hallottam, hogy a hangom fémesen csikorog, a gondolataim pedig szirupban tapicskoltak. Nem jutott időm ellentámadásra, mert máris jött a következő kérdés: – A több pénz engem nem motivál, Roger. De ha akarja, növelhetjük a fizetést. A több harmada több... ...az több. Most már teljesen átvette a beszélgetés irányítását, a másodikról egyenesen a hetedik lépcsőre ugrott: Javasoljunk alternatívát. Adjunk a gyanúsítottnak más motivációt a vallomáshoz. Tökéletesen kivitelezte. Persze behozhatta volna a családomat is, mondhatta volna, hogy milyen büszkék lennének a halott szüleim vagy a feleségem, ha hallanák, hogy feltornásztam a fizetést, a jutalékunkat, a jutalmamat. De Clas Greve tudta, hogy azzal már túl messzire menne, hogyne tudta volna. Méltó ellenfélre akadtam. – Jól van, Clas – hallottam a hangom -, feladom. Legyen, ahogy akarja! Greve ismét hátradőlt. Mosolyogva szusszant egyet, győzött. Nem diadalittasan, csak örömmel, hogy vége. Nyeréshez szokott, írtam le a lapra, amit, ezt már előre tudtam, úgyis eldobok utána.

A legkülönösebb az volt, hogy mindezt nem éreztem vereségnek, inkább megkönnyebbültem. Igen, határozottan felélénkültem tőle. – Azért az ügyfél konkrét információkat is szeretne – jegyeztem meg. – Nem bánja, ha folytatjuk? Clas Greve lehunyta a szemét, ujjai hegyét összeérintette és a fejét rázta. – Remek – mondtam. – Akkor meséljen nekem az életéről! Jegyzeteltem, miközben Clas Greve előadta élete történetét. Három gyerekből a legkisebb volt. Rotterdamban nőtt fel. Kemény kikötőváros, de a családja a kivételezettek közé tartozott: az apja a Philipsnél volt vezető állásban. Clas és két nővére norvégul tanult a nagyszülők nyaralójában töltött hosszú nyarakon Sonban, az oslói fjordnál. Feszült viszonya volt az apjával, aki úgy vélte, legkisebb gyereke elkényeztetett és fegyelmezetlen. – Igaza volt – mosolygott Greve. – Megszoktam, hogy különösebb erőfeszítések nélkül érek el eredményeket a tanulásban és a sportpályán. Aztán amikor tizenhat lettem, minden untatott, és elkezdtem látogatni a „rázós környékeket”. Rotterdamban nem nehéz ilyet találni. Nem voltak ott barátaim, nem is szereztem. De volt pénzem. Úgyhogy módszeresen kipróbáltam mindent, ami tiltott: alkohol, hasis, prostituáltak, kisebb betörések és apránként a kemény drogok. Apám azt hitte, bokszolni járok, ezért megyek haza feldagadt arccal, vérző orral és véreres szemekkel. Egyre több időt töltöttem ezeken a helyeken, ahol ott alhattam, legfőképp azért, mert békén hagytak. Nem vagyok

benne biztos, hogy szerettem ezt az életet, a körülöttem lévők különcnek néztek, magányos tizenhat évesnek, akit nem értettek. Nekem pont ez tetszett. Aztán ez az életmód lassanként hatással kezdett lenni az iskolai eredményeimre is, de én fütyültem rá. Végül apámnak is leesett a tantusz. Én meg talán azt hittem, végre megkapom, amire mindig is vágytam: a figyelmét. Nyugodt, komoly hangon beszélt velem, én kiabáltam. Néha láttam rajta, hogy kis híján elveszíti a türelmét. Ez nagyon tetszett. Ide küldött a nagyszüleimhez Oslóba, itt fejeztem be a gimnázium utolsó két évét. Maga hogy jött ki az apjával, Roger? Lefirkantottam három „ön”-nel kezdődő szót. Önbizalom. Önirónia. Öntudat. – Nem nagyon beszélgettünk – feleltem. – Nagyon mások voltunk. – Múlt időben? Meghalt már? – A szüleim autóbalesetet szenvedtek. – Mi volt az apja foglalkozása? – A diplomáciában dolgozott. Az angol nagykövetségen. Oslóban találkozott anyámmal. Greve fejét oldalt biccentve nézett rám. – Hiányzik az apja? – Nem. A maga apja él? – Kétlem. – Kétli? Clas Greve nagy levegőt vett és összeszorította a két tenyerét. – Tizennyolc éves koromban eltűnt. Nem jött haza vacsorára. A munkahelyén azt mondták, szokása szerint hatkor elment. Anyám hívta a rendőrséget. Azok azonnal léptek, mivel ez olyan időszak volt, amikor

baloldali terroristák gazdag üzletembereket raboltak el Európa-szerte. Az autópályán nem történt baleset, Bernhard Greve nevű embert nem vettek fel egyik kórházba sem. Nem szerepelt semmilyen utaslistán, a kocsija sem bukkant fel sehol. Sosem találták meg. – Maga mit gondol, mi történt vele? – Én nem gondolok semmit. Talán kocsival átment Németországba és álnéven megszállt egy motelben. Csakhogy képtelen volt öngyilkos lenni. Inkább továbbhajtott az éjszaka közepén, egy völgyben talált egy fekete tavat és belehajtott. Vagy elrabolták a Philips parkolójában, két fegyveres férfi várta a kocsija hátsó ülésén. Ellenszegült, mire golyót röpítettek a fejébe. A kocsit apám testével még aznap éjjel bevitték egy bontóba, fémpalacsintává lapították, amit aztán parányi darabokra aprítottak. Vagy egyik kezében esernyős koktéllal, a másikban egy call-girllel üldögél valahol éppen. Próbáltam olvasni Greve arcából, a hangjából. Semmi. Vagy túl sokszor végiggondolta már ezt, vagy egyszerűen csak egy kőszívű dög. Magam sem tudtam, melyiket szeretném inkább. – Tizennyolc évesen Oslóba jött. Az apja eltűnt. Problémás fiatalember volt – foglaltam össze. – Mihez kezdett? – Kitűnővel leérettségiztem, és beálltam a Holland Királyi Haditengerészethez. – Kommandósnak? Macsós elithelynek hangzik. – Az is volt. – Olyan, ahová százból egy ember kerül be.

– Olyan bizony. Kiválasztottak az előzetes vizsgákra, ami abból áll, hogy egy hónap alatt módszeresen megpróbálják megtörni az embert. Utána, már ha túléli, négy év alatt felépítik. – Mint a filmeken. – Higgye el, Roger, ilyet nem látni filmeken. Ránéztem. Elhittem. – Később csatlakoztam egy terroristaellenes sejthez Dornban. Nyolc évig csináltam. Az egész világot bejártam. Suriname, a Holland Antillák, Indonézia, Afganisztán. Télen gyakorlatozás Harstadban és Vossban. Suriname-ban, egy kábítószer-ellenes bevetésen elfogtak és megkínoztak. – Egzotikusnak hangzik. Tartotta a száját? – Tartottam? – mosolygott Clas Greve. – Csicseregtem, mint a madár. A kokainbárók nem viccelnek a vallatással. Előrehajoltam. – Mit csináltak magával? Greve szemöldökét felvonva, elgondolkodva nézett rám, csak aztán felelt: – Nem hiszem, hogy valóban szeretné tudni, Roger. Kicsit csalódtam, de bólintottam és hátradőltem. – A bajtársait lelőtték? – Nem. Mire a terroristák megtámadták a koordinátákat, amiket megadtam, már mindent elköltöztettek. Két hónapig egy pincében tartottak rohadt gyümölcsön és moszkitólárvákkal teli vízen. Amikor az egységem kimentett, negyvenöt kiló voltam. Elnéztem és próbáltam elképzelni, hogyan kínozhatták. Hogyan viselte. És hogyan nézhetett ki Clas Greve

negyvenöt kilósan. Másként, naná. De azért nem annyira. – Nem csoda, hogy kiszállt – jegyeztem meg. – Nem ezért. A terrorista-elhárításnál töltött nyolc év életem legszebb időszaka volt, Roger. Mert tényleg megvolt benne az, amit a filmeken látni: a bajtársiasság meg a hűség. Ennek tetejébe azt is megtanultam, ami aztán a szakmám lett. – Azaz? – Megtalálni az embereket. Az egységben volt egy NYOM nevű szakasz, amelyik arra specializálódott, hogy embereket kutasson fel minden lehetséges helyzetben és helyen. Ők találtak meg a pincében. Utána jelentkeztem hozzájuk és felvettek. Ott tanultam meg mindent. Az ősi indián nyomkövető technikáktól a tanúkikérdezésig és a létező legmodernebb elektronikai nyomkövető berendezések használatáig. Így kerültem kapcsolatba a HOTE-tal. Csináltak egy inggomb nagyságú jeladót. Ha rátették valakire, minden mozdulatát követni lehetett egy olyan vevővel, amilyet a hatvanas évekbeli kémfilmekben látni, de ami a valóságban sosem működött kielégítően. Még a HOTE inggombja is haszontalannak bizonyult: nem bírta a verejtéket, a mínusz tíz fok alatti hőmérsékletet, és a jel csak a legvékonyabb házfalon volt képes áthatolni. De a HOTE főnöke megkedvelt engem. Nem volt fia... – Magának meg apja. Greve önelégülten mosolygott. – Folytassa – biztattam. – A hadseregben lehúzott nyolc év után mérnöknek tanultam Hágában a HOTE pénzén. A HOTE-nál töltött

első évem alatt kifejlesztettünk egy olyan nyomkövetőt, ami extrém körülmények között is működött. Öt év múlva második voltam a parancsláncban, nyolc év múlva főnök lettem. A többit már tudja. Hátradőltem és a kávét kortyolgattam. Megérkeztünk. Itt a győztes. Már le is írtam: Felvéve. Talán ezért haboztam folytatni, talán volt bennem valami, ami azt súgta, legyek végre elégedett. Vagy talán másról volt szó. – Úgy látom, még valamit szeretne megtudni – jegyezte meg Greve. Kitérő választ adtam: – A házasságáról nem beszélt. – A fontos dolgokról beszéltem — replikázott Greve. — Szeretne hallani a házasságomról? Megráztam a fejem, és úgy döntöttem, jöhet a befejezés. A sors azonban közbeszólt. Clas Greve alakjában. – Szép ez a kép – fordult hátra. – Opie? – Sara levetkőzik. Diana ajándéka. Maga műgyűjtő? – Van egy szerény gyűjteményem. Valami még mindig tiltakozott bennem, de elkésett, már feltettem a kérdést: – Melyik a legértékesebb darabja? – Egy olajfestmény. A konyha mögötti titkos szobában találtam. A családból senki sem tudta, hogy a nagyié. – Érdekes. – A szívem kihagyott egy ütemet. Érdekes. Talán a korábbi feszültségtől. – Milyen festmény? Sokáig vizsgálgatott. Halvány mosoly lopózott a szájára. Miközben válaszolni készült, furcsa előérzetem támadt. Olyan előérzet, amitől a gyomrom összeszorult, akár a bokszoló hasizma, amikor látja a közeledő ütést. Ám aztán ajkai alakot váltottak. És a világ összes előérzete sem készíthetett fel a válaszra, amit adott:

– A Kalüdóni vadkanvadászat. – A... – A szám két másodperc alatt száraz lett, akár a tapló. – Az a bizonyos Vadkanvadászat? – Hallott róla? – Úgy érti... – Peter Paul Rubens képe, igen – fejezte be Greve. Egyetlen dologra összpontosítottam. Megőrizni a maszkot. De valami felvillant előttem, akár az eredményjelző a londoni ködben a Loftus Roadon: a QPR betalált egyet a jobb felsőbe. Az élet tótágast állt. Úton voltunk a Wembley-be. MÁSODIK RÉSZ – Becserkészés 6 Rubens – Peter Paul Rubens képe, igen. Egy pillanatra minden hang, minden mozgás megdermedt a szobában. A Kalüdóni vadkanvadászat Peter Paul Rubenstől. Természetesen jogosan merülhetne fel a gyanú, hogy esetleg csak egy reprodukcióról van szó, egy híres, fantasztikusan jó hamisítványról, ami maga is megér egy-két milliót. Csakhogy volt valami a hangjában, valami a hanghordozásában, valami ebben az emberben, Clas Grevében, ami nem hagyott bennem kétséget. Ez az eredeti, a görög mitológia egyik véres vadászjelenetét, a képzelt állatot ábrázoló festmény, amelyet átdöf Meleagrosz lándzsája. Az a festmény, amit a németek vittek el Rubens szülővárosából, Antwerpenből 1941ben, és amiről a háború végéig azt hitték és remélték, hogy egy berlini bunkerben lapul. Nem vagyok nagy

művészetrajongó, de érthető okokból néha felmegyek a netre és vetek egy pillantást a hiányzó és a keresett művek listáira. A szóban forgó alkotás az első tízben szerepel vagy hatvan éve, egyre inkább csak érdekességként, hiszen mindinkább úgy vélték, hogy a német főváros felével egyetemben elégett. A nyelvem megkísérelt valami kis nedvességet lekaparni a szájpadlásomról. – Csak úgy talált egy Peter Paul Rubens-festményt a konyhája mögötti titkos szobában az elhunyt nagyanyja lakásában? Greve vigyorogva bólintott. – Úgy hallottam, megesik az ilyesmi. Na már most, nem a legjobb vagy legismertebb festménye, de azért csak ér valamit. Szótlanul bólintottam. Ötvenmilliót? Százat? Minimum. Rubens egy másik megtalált képe, Az ártatlanok mészárlása ötvenmillióért kelt el egy aukción alig pár éve. Angol fontban. Az félmilliárd korona. Nagyon vágytam egy korty vízre. – Amúgy nem ért derült égből villámcsapásként, hogy vannak eldugott műtárgyai – cseverészett Greve. – Tudja, a nagyanyám fiatalkorában gyönyörű nő volt, és mint Oslo felső köreiben szinte mindenki, a megszállás alatt összejárt a magas rangú német tisztekkel. Főleg eggyel, egy ezredessel, akit érdekelt a művészet, és akiről sokat mesélt, amikor nála laktam. Azt mondta, a férfi műtárgyakat adott neki, hogy rejtse el a háború végéig. Pechjére az ellenállás az utolsó napokban kivégezte. Ironikus, de több gyilkosa azok közül került ki, akik a pezsgőjét szlopálták, amikor jobb idők jártak a németekre. Én nagyanyám történeteinek a felét se

hittem, amíg a lengyel munkások meg nem találták a rejtett ajtót a konyhából nyíló cselédszoba polcai mögött. – Fantasztikus – rebegtem önkéntelenül. – Ugye? Még nem vizsgáltattam meg, hogy eredeti-e, de... De az, gondoltam. A német ezredesek nem utaztak reprókban. – A munkások is látták a képet? – kérdeztem. – Igen, látták. De nem hinném, hogy fogalmuk van róla, mi az. – Én nem lennék benne biztos. Van riasztó a lakásban? – Értem, mire akar kilyukadni. És a válasz igen. A házban az összes lakást ugyanaz a társaság védi. És egyik munkásnak sincs kulcsa, mivel a házszabályok értelmében csak nyolctól négyig dolgozhatnak. És amikor ott vannak, természetesen én is ott vagyok. – Szerintem továbbra is tegyen így. Tudja, melyik céggel szerződött a ház? – Valami Trio. Meg is akartam kérdezni a feleségét, segítene-e keríteni valakit, aki megvizsgálja a Rubens eredetiségét. Maga az első, akinek beszéltem erről. Remélem, nem említi senkinek. – Ez csak természetes. Szólok Dianának, hogy hívja fel. – Köszönöm, méltányolom. Egyelőre annyit tudok biztosan, hogy még ha eredeti is, nem a legjobb képei közül való. Megvillantottam egy mosolyt. – Pech. De térjünk vissza az álláshoz. Addig szeretném ütni a vasat, amíg meleg. Melyik nap tudna találkozni a Nyomkövető képviselőivel?

– Amelyik nap óhajtja. – Remek. – Az agyam lázasan dolgozott, ahogy a naptárt néztem. A munkások nyolctól négyig vannak ott. – A Nyomkövetőnek az lenne a legjobb, ha munkaidő után jönnének be Oslóba. Horten jó egy óra autóval, szóval, mondjuk, a héten valamelyik nap hat óra megfelelne? – Igyekeztem fesztelennek tűnni, de a hangom alig észrevehetően meg-megbicsaklott. – Persze – mondta Greve, és úgy láttam, nem vett észre semmit. – Már ha nem holnap – tette hozzá felállva. – Az nekik is túl hamar lenne. Majd hívom a megadott számon. Kikísértem a recepcióig. – Hívna egy taxit, Da? – Próbáltam leolvasni Oda vagy Ida arcáról, nem veszi-e rossznéven a rövidítést, de Greve megzavart: – Köszönöm, de kocsival jöttem. Üdvözlöm a feleségét, és várom a hívását! Kezet nyújtott, én pedig széles mosollyal megráztam. – Próbálok még ma éjjel visszaszólni, mert ha jól értem, holnap sok a dolga. – Bizony. Nem tudom, miért nem álltam meg itt. A beszélgetés ritmusa, az érzés, hogy a dialógus véget ért, azt súgta, mondjam ki a záró „Viszlát”-ot. Talán megérzés volt, talán belém fészkelte magát valamiféle rettegés, ami különösen óvatossá tett. – Szó, ami szó, a lakásfelújítás igencsak lefoglalja az embert – jegyeztem meg. – Nem arról van szó – felelte. – Holnap reggel Rotterdamba repülök. A kutyámért. Karanténba tették. Csak késő este érek vissza.

– Á – engedtem el a kezét, hogy észre ne vegye, teljesen megmerevedtem. – Milyen fajta? – Niether terrier. Nyomkövető kutya, de olyan agresszív, mint egy harci kutya. Elkel a házban, amikor ilyen kép lóg a falon, nem gondolja? – De bizony – feleltem -, nagyon is. Kutya. Utálom a kutyákat. – Vettem – hallottam Ove Kjikerudot a vonal túlsó végén. – Clas Greve, Oscars utca 25. Itt a kulcs. Átadom a Sushi&Coffee-ban egy óra múlva. A riasztót holnap délután ötkor, azaz tizenhét óra nulla nullakor lekapcsolom. Majd kell valami ürügyet találnom, hogy miért dolgozom délután. Apropó, mi ez a rohanás? – Holnapután már kutya lesz a lakásban. – Értem. És miért nem munkaidőben, ahogy szoktuk? A fiatal fickó a Corneliani öltönyben és szupertrendi szemüvegben a nyilvános telefon felé tartott a járdán. Hátat fordítottam neki, hogy ne kelljen köszönnöm és a kagylót a számhoz nyomtam: – Száz százalékig biztos akarok lenni benne, hogy nincsenek ott munkások. Úgyhogy azonnal hívd fel Göteborgot, hogy szerezzen egy tisztességes Rubensmásolatot. Van rengeteg, de mondd meg, hogy nekünk jó minőségű kell. És legyen meg, mire este mész a Munch-nyomattal. Nincs sok időnk, de fontos, hogy holnapra nálam legyen, érted? – Jó, jó. – És mondd meg Göteborgnak, hogy az eredetit holnap este viszed is. Emlékszel a kép címére? – Persze. Katalóniai vadkanvadászat. Rubens.

– Majdnem. Száz százalék, hogy bízhatunk ebben az ürgében? – Jézusom, Roger. Századszor is igen! – Csak kérdeztem, na. – Figyelj, a tag tudja jól, hogy ha bármikor átvág, egy életre kiesik a játékból. És senki sem bünteti keményebben a tolvajt, mint a tolvajok. – Remek. – Még valami. Azt a második göteborgi utat egy nappal el kell halasztanom. Ez valójában nem volt gond, csináltunk már ilyet, a Rubens biztonságban lesz a tetőkárpitban, mégis felállt a szőr a hátamon. – Miért? – Holnap este látogatóm jön. Egy hölgy. – Tedd át! – Bocs, de nem lehet. – Nem? – Natasa az. Alig hittem a fülemnek. – Az orosz ringyó? – Ne nevezd így! – Miért, nem az? – Én se mondom a feleségedre, hogy szilikonbaba, nem? – Egy kurvához hasonlítod a feleségemet? – Éppen azt mondtam, hogy nem nevezem szilikonbabának. – Jobban is teszed. Diana száz százalékig a természet ajándéka. – Nem létezik. – Pedig ez az igazság.

– Nos, akkor le a kalappal. Mindenesetre holnap éjszaka nem megyek, és kész. Három hete vagyok Natasa várólistáján, és filmre akarom venni a dolgot. – Filmre? Most csak szívatsz. – Kell valami, amit nézhetek a legközelebbi alkalomig. Isten tudja, mikor lesz. Felröhögtem. – Megvesztél. – Ezt most miért mondod? – Egy kurvába vagy szerelmes, Ove! Egy igazi férfi nem szerethet egy kurvát. – Mit tudsz te erről? Felnyögtem. – És mit fogsz mondani az imádott hölgynek, amikor előveszed az istenverte kamerát? – Nem fog tudni róla. – A gardróbba dugtad? – A gardróbba? A házam tele van biztonsági kamerákkal, öreg. Ove Kjikeruddal kapcsolatban már semmi sem lepett meg. Még az elején elmondta, hogy amikor nem dolgozik, főleg tévét néz egy kis házban fent a Tonsenhagenben, egy erdő szélén. És szeret a készülékre lőni, ha olyasmit adnak, ami nem nyeri el a tetszését. Eldicsekedett az osztrák Glock pisztolyaival, „hölgyeivel”, ahogy nevezte őket, mert azokban nincs kalapács, ami feláll elsütés előtt. Általában vaktölténnyel lőtt a tévére, de egyszer elfelejtette, hogy éles muníciót tett bele és ripityára lőtt egy vadonatúj Pioneer plazmatévét, ami harminc rongyot kóstált. Amikor nem a tévére lövöldözött, akkor az ablakon át egy baglyoknak szánt tojóládára, amit maga tett fel egy fára a ház mögött. Aztán egy este hallott valamit

csörtetni az erdőben, hát kinyitotta az ablakot, célzott a Remington puskával és lőtt. A golyó a homloka közepén találta el az állatot, és Ove kénytelen volt kipakolni a fagyasztóból a Grandiosa pizzákat. Hat hónapig ette a jávorantilop-bifszteket, jávorantilophamburgert, jávorantilop-pörköltet, jávorantilophúsgolyót és jávorantilop-oldalast... Amikor aztán megcsömörlött tőle, megint kiürítette a fagyasztót és újra telepakolta Grandiosa pizzával. Mindezt teljesen hihetőnek találtam. De ez... – Tele van kamerával? – A Tripolis-állásnak vannak járulékos előnyei is ám. – És be tudod úgy kapcsolni a kamerákat, hogy a nő nem veszi észre? – Ühüm. Elmegyek érte, belépünk a lakásba. Ha nem kapcsolom ki a riasztót a jelszóval tizenöt másodpercen belül, a kamerák automatikusan működésbe lépnek a Tripolisnál. – És a lakásban üvölt a sziréna? – Nem, néma riasztás. Természetesen ismertem a szisztémát. A riasztó csak a Tripolisnál szólal meg. Az a lényege, hogy ne ijessze el a betörőket, amíg a Tripolis csörög a rendőrségnek, akik tizenöt percen belül a helyszínre érnek. Tetten kell érni a betörőket, mielőtt lelépnek a zsákmánnyal, vagy ha ez nem sikerül, azonosítani lehet őket a videofelvétel alapján. – Ja, és szóltam a fiúknak a műszakban, hogy nem kell kijönni. Csak dőljenek hátra és élvezzék a műsort. – Úgy érted, a munkatársaid nézik, ahogy te meg az orosz k... meg Natasa...?

– Az örömünket másokkal is meg kell osztani, nem igaz? De gondoskodtam róla, hogy az ágyat ne vegye kamera. Az privát. De majd úgy intézem, hogy az ágy lábánál vetkőzzön le, a tévé melletti széken, érted? Én adhatom az utasításokat, ez benne a csodás. Odaültetem, hogy magához nyúljon. Tökéletes kameraszög. A világítást is beállítottam. Hogy tudjak rejszolni kamerán kívül. Átléptük azt a határt, ami az általam óhajtott információmennyiséget jelentette. Köhögtem: – Akkor ma este eljössz a Munchért, holnap meg a Rubensért, ugye? – Ja. Minden rendben veled, Roger? Olyan gondterhelt a hangod. – Minden rendben – töröltem meg a homlokom a kézfejemmel. – Minden a legnagyobb rendben. Letettem a telefont és mentem a dolgomra. Befelhősödött, de alig vettem észre. Mert tényleg minden rendben van, nem igaz? Multimilliomos leszek. Meg tudom majd vásárolni a szabadságomat, a teljes szabadságomat. A világ és benne minden – Dianát is beleértve – az enyém lesz. A távoli mennydörgés moraja szívből jövő hahotának hangzott. Aztán elkezdett csepegni az eső, és cipőm talpa vidáman cuppogott a macskaköveken, ahogy futásnak eredtem. 7 Terhesség Hat óra volt, az eső elállt, és nyugatról arany szivárgott az oslói fjordba. Beálltam a Volvóval a garázsba, leállítottam a motort és vártam. Miután a garázsajtó becsukódott, felkapcsoltam a belső világítást,

kinyitottam az irattáskát és elővettem az aznapi fogást. A bross. Eva Mudocci. Alaposan megvizsgáltam az arcát. Munch szerelmes lehetett belé, különben nem tudta volna így megrajzolni. Megragadta a néma fájdalmat, a csendes vadságot. Mint Lotte. Káromkodtam a bajszom alatt, nagy levegőt vettem és a fogaim közt sziszegve kifújtam. Aztán félrehúztam a kocsi plafonjának kárpitját a fejem felett. A saját leleményem, hogy ide rejtsem azokat a képeket, amiket át kell vinni a határon. Csak meglazítottam a kárpitot ott, ahol a szélvédő tetejéhez csatlakozott, aztán két tépőzárcsíkot ragasztottam a belsejére, és a mennyezeti világítást gondosan körülvágva tökéletes rejtekhelyet kaptam. A nagyméretű képeket, főleg a régi, száraz olajfestményeket csak fektetve szabad szállítani, nem lehet összetekerni, mert fennáll a veszély, hogy a festék megrepedezik, és a kép tönkremegy. Azaz a szállításhoz hely kell, a szállítmány pedig elég szembetűnő. De egy kábé négy négyzetméteres tetőfelület még a nagy képek számára is elegendő helyet nyújt, és nem szúr szemet a kíváncsi vámosoknak meg a kutyáiknak, amik szerencsére nem keresnek festéket vagy lakkot. Becsúsztattam az Eva Mudoccit, a tépőzárral visszaerősítettem a kárpitot, majd kiszálltam és felballagtam a házhoz. Diana egy cetlit ragasztott a hűtőajtóra, miszerint elment Cathrine barátnőjével, éjfél körül ér haza. Az még majdnem hat óra. Kinyitottam egy San Miguelt és leültem az ablak melletti székbe, hogy megvárjam. Elmentem még egy üvegért, és eszembe jutott egy

idézet a Johan Falkberget-könyvből, amit Diana olvasott fel nekem, amikor mumpszos lettem: „Mind aszerint iszunk, amilyen szomjasak vagyunk.” Lázasan feküdtem, sajgó arccal és füllel, akár egy izzadt gömbhal, mialatt az orvos megnézte a lázmérőt és azt mondta: „nem vészes”. És nem is volt vészes. Csak miután Diana erőltette, akkor mondott olyan ronda szavakat, mint meningitis és orchitis, amit még inkább vonakodva fordított le agyhártyagyulladásra és heregyulladásra, de azonnal hozzátette, hogy „ebben az esetben igen valószínűtlen”. Diana olvasott nekem és hideg borogatást tett a homlokomra. Johan Falkberget A negyedik éjjeli őrség című regényét olvasta, és mivel mással nem tudtam lefoglalni gyulladástól fenyegetett agyamat, feszülten hallgattam. Két dolog különösen megragadta a figyelmemet. Az első Sigismund, a pap kijelentése, aki azzal oldoz fel egy piást: „Mind aszerint iszunk, amilyen szomjasak vagyunk.” Talán mert vigaszt jelentett nekem így nézni az emberiséget: ha ez a természeted, akkor rendben van. A másik egy Henrik Pontoppidan-idézet, amelyben kijelenti, hogy az ember képes megölni egy másik ember lelkét, megfertőzni, bűnbe rántani úgy, hogy a megváltásra esélye sincs. Ebben kevesebb vigaszt leltem. És a gondolat, hogy angyalszárnyakat szennyezhetek be, azt jelentette, sosem avathatom be Dianát azokba a dolgokba, amelyekből a pluszjövedelmem származott. Négy napon és éjszakán keresztül ápolt, ami nekem egyszerre volt öröm és bosszúság forrása, hiszen

tudtam, hogy én nem tettem volna meg ugyanezt érte, legalábbis akkor nem, ha csak egy vacak mumpsza van. Amikor végül megkérdeztem, miért csinálta, komolyan érdekelt. Egyszerű és őszinte választ adott: – Mert szeretlek. – Csak mumpsz volt. – Lehet, hogy máskor nem lesz lehetőségem kimutatni. Nagyon egészséges vagy. Szinte vádnak hangzott. És bizony másnap, hogy felkeltem az ágyból, elmentem egy állásinterjúra az Alfa nevű fejvadászcéghez, és közöltem velük, hogy idióták, ha nem alkalmaznak. És tudom, hogy miért tudtam ezt olyan tántoríthatatlan magabiztossággal állítani. Mert a férfi attól nő a leginkább önmaga fölé, ha egy nő azt mondja neki, szereti. És még ha hazudik is, a férfi egy része mindig hálás lesz ezért, és némi szeretetet érez a nő iránt. Fogtam Diana egyik művészettörténeti könyvét és megkerestem benne Rubenst. Ejtettek pár szót a Kalüdóni vadkanvadászatról is. Alaposan megszemléltem a képet. Aztán félretettem a könyvet és próbáltam lépésről lépésre végiggondolni a másnapi műveletet az Oscars utcában. Társasház esetében fennáll a kockázat, hogy a lépcsőházban belefutok egy szomszédba. Egy potenciális tanúba, aki megnézhet magának. Igaz, csak pár másodpercre. Valószínűleg nem gyanakodna, nem tűnne fel neki az arcom, mivel overallban leszek és egy olyan lakásba megyek be, amiről tudja, hogy éppen felújítják. Akkor mitől félek? Tudtam én jól, hogy mitől félek.

Az interjú alatt Greve úgy olvasott bennem, akár egy nyitott könyvben. De hányadik oldalig jutott? Gyaníthat valamit? Kizárt. Csak felismerte a vallatási módszert, amit a katonaságnál maga is használt, ennyi az egész. Felkaptam a mobilomat és tárcsáztam Greve számát, hogy megmondjam neki, Diana nincs itthon, a szakértő nevére, aki majd megvizsgálja a kép eredetiségét, várnia kell, amíg visszatér Rotterdamból. Greve üzenetrögzítője angolul beszélt: „Kérem, hagyjon üzenetet!” Hagytam. Az üveg kiürült. Elgondolkodtam a whiskyn, de aztán elhessegettem az ötletet, nem akartam másnaposan ébredni éppen holnap. Akkor még egy sör, remek. A felénél jártam, amikor rájöttem, mit művelek. Lekaptam a fülemről a mobilt és gyorsan megszakítottam a hívást. Lotte számát hívtam, ami a diszkrét L betű alatt szerepel a telefonkönyvemben: az L, amitől megremegtem, ahányszor megjelent hívó félként. Úgy állapodtunk meg, hogy csak én hívom. Bementem a telefonkönyv menübe, megkerestem az L-t, és töröltem. – Valóban törölni akarja? – kérdezte a telefon. Megvizsgáltam a lehetőségeket. A gyáva, hitetlen „nem”-et és a hazug „igen”-t. Megnyomtam az „igen”-t. Tudtam, hogy a száma úgy bevésődött az agyamba, hogy azt nem lehet törölni. Hogy ez mit jelent, azt már nem tudtam, és nem is akartam tudni. Idővel majd elhalványul. Elhalványul és eltűnik. Muszáj neki. Diana öt perccel éjfél előtt ért haza.

– Mit csináltál ma, drágám? – kérdezte, ahogy odajött a székhez, leült a karfájára és átölelt. – Nem sok mindent. Meginterjúvoltam Clas Grevét. – És hogy ment? – Tökéletes lenne, attól eltekintve, hogy külföldi. A Nyomkövető azt mondta, norvég vezetőt akar. Határozottan kijelentették, hogy nagy hangsúlyt fektetnek rá, hogy minden szempontból norvég legyen. Úgyhogy meg kell őket győzni. – Abban te vagy a világon a legjobb. – Homlokon csókolt. – Hallottam már, hogyan beszélnek az eredményeidről. – Milyen eredményeimről? – Hát, hogy te vagy az az ember, aki mindig felveteti a jelöltjeit. – Á, arra gondolsz – mondtam meglepetést színlelve. – Ez is sikerülni fog. – Milyen volt Cathrine-nel? Diana beletúrt a sűrű hajamba. – Fantasztikus. Szokás szerint. Kicsit talán még a szokásosnál is jobb. – Egyszer még belehal abba a nagy boldogságba. Diana a hajamba temette az arcát és annak beszélt: – Most derült ki, hogy terhes. – Akkor egy darabig nem lesz neki annyira fantasztikus. – Ugyan már – motyogta. – Ittál? – Egy keveset. Koccintsunk Cathrine-re? – Én lefekszem. Kimerített ez a boldog beszélgetés. Jössz? Ahogy feküdtem az ágyban hozzábújva, és éreztem a gerincét a mellkasomon és a hasamon, hirtelen megértettem valamit, ami a Greve-interjú óta járhatott a

fejemben. Hogy most már teherbe ejthetem. Hogy végre szilárd talajon járok, biztos terepen, egy gyerek már nem túrhat ki a helyemről. A Rubensszel végre én leszek az oroszlán, a kényúr, akiről Diana beszélt. A pótolhatatlan családfenntartó. Nem mintha Diana eddig kételkedett volna benne, de én igen. Kételkedtem benne, hogy lehetek a fészek őre, amit Diana megérdemel. És hogy éppen egy gyerek gyógyítja majd ki áldott vakságából. De most már megláthat mindent, megláthat olyannak, amilyen valójában vagyok. Legalábbis többet láthat belőlem, mint eddig. Az ablak felől érkező csípős, hideg levegőtől libabőrös lettem, és éreztem, hogy feláll a farkam. De Diana már mélyen, egyenletesen lélegzett. Elengedtem. A hátára fordult, biztonságban és védtelenül, akár egy csecsemő. Kicsusszantam az ágyból. Tegnap óta nem nyúlt a mizukó oltárhoz. Ritkán telt el nap úgy, hogy ne változtatott volna rajta valamit: kicserélte a vizet, új gyertyát, új virágot tett rá. A nappaliba mentem, töltöttem magamnak egy whiskyt. Az ablaknál a parketta hideg volt. Harmincéves Macallan whisky volt, egy elégedett ügyfél ajándéka. Azóta már a tőzsdén vannak. Lenéztem a holdfényben fürdő garázsra. Ove valószínűleg már úton van. Bemegy a garázsba és a pótkulcsával beül a kocsimba. Kiveszi az Eva Mudoccit, az irattáskába teszi, és visszamegy a saját kocsijához, amit biztonságos távolságban parkolt le, elég messze ahhoz, hogy ne hozhassák összefüggésbe a házunkkal. Elhajt a műkereskedőhöz Göteborgba, leadja a képet, és kora reggelre visszaér.

De az Eva Mudocci már nem érdekes, csak egy bosszantó töltelékmunka, amin túl kell esni. Mire Ove visszaér Göteborgból, remélhetőleg lesz nála egy használható Rubens-repró, amit a Volvo mennyezeti kárpitjába rejt, mielőtt a szomszédok vagy mi felébredünk. Régebben Ove az én kocsimmal járt Göteborgba. Én sosem beszéltem a műkereskedővel, és reméltem, nem tudja, hogy Ovén kívül más is benne van a buliban. Így terveltem ki, a lehető legkevesebb kapcsolattal, a lehető legkevesebb emberrel, akik esetleg rám tudnak majd mutatni. A bűnözőket előbb-utóbb elkapják, így aztán fontos volt, hogy maximalizáljam a távolságot köztük és köztem. Ezért nem láthattak soha nyilvánosan beszélni Kjikeruddal, ezért hívtam mindig fülkéből. Nem akartam, hogy bármelyik számom szerepeljen Kjikerud híváslistáján, ha letartóztatják. Az osztozkodást és a stratégiai tervezést egy félreeső kalyibában ejtettük meg, Elverum térségében. Ove egy remete farmertől bérelte, és mindig külön érkeztünk oda. Egyszer éppen ebbe a kalyibába tartottam, amikor rádöbbentem, mekkora kockázatot vállalok azzal, hogy Ove az én kocsimmal viszi a képeket Göteborgba. Elhajtottam egy traffipax mellett, és megláttam Ove majdnem harmincéves Mercedesét, egy menő fekete 280SE-t: egy rendőrautó mellett állt. És rájöttem, hogy Kjikerud is azok közé a sofőrök közé tartozik, akik képtelenek betartani a sebességhatárt. A fejébe vertem, hogy mindig vegye le az éves autópálya-matricát a szélvédőről, amikor a Volvómmal Göteborgba megy, mert azt számon tartják, és nem akartam a rendőrségnek

magyarázgatni, miért hajtok ide-oda az E6-oson éjnek idején évente több alkalommal. De amikor Elverum felé tartva elmentem Ove Mercedese mellett, rájöttem, hogy ez a legnagyobb kockázat: hogy a rendőrség megállítja a gyorshajtót, akiről kiderül, hogy régi cimborájuk, Ove Kjikerud úton Göteborgba, és eltöprengenek, vajon mit keres nála a, hm, tiszteletre méltó fejvadász, Roger Brown autója. És attól kezdve gáz van. Mert a Kjikerud kontra Inbau, Reid és Buckley csak egyféleképp végződhet. Mintha valami mozgást láttam volna a sötétben a garázs mellett. Holnap lesz a nagy nap. Nagy kaszálás. Nagy álom. Nagy befejezés. Ha minden a terv szerint alakul, ez lesz az utolsó akció. Szerettem volna abbahagyni, kiszállni, megúszni a dolgot. A város ígéretesen csillogott alattunk. Lotte az ötödik kicsengésre vette fel. – Roger? – Szólt a telefonba óvatosan, gyengéden. Mintha ő ébresztett volna fel engem, nem pedig fordítva. Letettem. És egy húzásra kiittam a whiskyt. 8 G11sus4 Hasogató fejfájással ébredtem. Felkönyököltem, és Diana formás, bugyis fenekét láttam gömbölyödni, ahogy a retiküljében és az előző napi ruhája zsebeiben matatott. – Keresel valamit? – érdeklődtem. – Jó reggelt, drágám! – mondta, de hallottam a hangján, hogy korántsem az. És egyetértettem vele.

Kikecmeregtem az ágyból, bevánszorogtam a fürdőszobába. Megláttam magam a tükörben, és tudtam, hogy a nap ennél már csak jobb lehet. Jobbnak kell lennie. Jobb is lesz. Beálltam a zuhanyba és a jéghideg vízsugár alatt hallgattam, hogy Diana halkan káromkodik a hálóban. – És... TÖKÉLETES LESZ! – kiáltottam dacosan. – Mentem! – szólt be Diana. – Szeretlek. – Én is szeretlek – kiáltottam, de nem tudom, hallotta-e, mielőtt becsapódott mögötte az ajtó. Tízkor már az irodámban ültem és próbáltam koncentrálni. A fejem olyan volt, mint egy áttetsző, pulzáló ebihalé. Észrevettem, hogy Ferdinand szája jó pár perce nyitva van. Magában vélhetőleg a következő kíváncsiskodó mondatának szavait formálta. És noha a szája nyitva volt, nem mozgatta, csak bámult rám, várakozónak tűnő tekintettel. – Ismételd meg a kérdést! – mondtam. – Azt mondtam, klassz, hogy én csinálom a második interjút Grevével meg az ügyféllel, de előtte mesélj kicsit a Nyomkövetőről. Semmit sem tudok róluk, tiszta hülyének látszom majd! – Itt a hangja megemelkedett a kötelező hisztérikus fejhangig. Sóhajtottam. – Apró, szinte láthatatlan jeladókat csinálnak, amiket emberekre lehet tenni és követni lehet egy vevőn keresztül, ami a világ legfejlettebb GPSrendszeréhez csatlakozik. Forradalmi technológia, ergo potenciális felvásárlási célpont. Olvasd el az éves jelentést. Még valami? – Elolvastam! A termékekkel kapcsolatban minden titkos. És az, hogy Clas Greve külföldi? Hogyan

nyomjam le ezt a nyilvánvalóan nacionalista ügyfél torkán? – Te sehogy. Majd én. Ne aggódj miatta, Ferdy! – Ferdy?! – Igen. Gondolkodtam rajta, a Ferdinand túl hosszú. Megfelel? Elképedve bámult rám: – Ferdy? – Persze nem az ügyfél jelenlétében. – Mosolyogtam és máris enyhült a fejfájásom. – Befejeztük, Ferdy? Befejeztük. Ebédig Paralgint rágtam és az órát fixíroztam. Ebédidőben kiruccantam az ékszerészhez a Sushi&Coffee-val szemben. – Azt kérem! – mutattam a gyémánt fülbevalóra a kirakatban. Volt fedezetem a kártyán. Már ameddig tart. A skarlátszín doboz düftin külseje olyan puha volt, mint a kiskutya szőre. Ebéd után folytattam a Paralgin-rágást és az órabámulást. Pontban ötkor leparkoltam az Inkognitogatán. Nem volt nehéz helyet találni: akik itt dolgoztak és akik itt éltek, nyilvánvalóan épp úton voltak hazafelé. Az imént esett, cipőm talpa cuppogott az aszfalton. Az irattáska könnyű volt. A repró átlagos minőségű volt és persze tizenötezer svéd koronáért méregdrága, de pillanatnyilag ez nem érdekelt. Amennyiben van Oslóban divatos utca, az Oscars az. A lakótömbök sokféle építészeti stílust ötvöznek, zömében azonban az újreneszánsz képviselteti magát. Az újgótikus homlokzatok és gondozott kertek

emlékeztetnek rá, hogy a 19. század végén igazgatók és felsőbb osztálybeli köztisztviselők laktak itt. Egy pudlit sétáltató férfi közeledett. Itt, a központban nincsenek vadászkutyák. Átnézett rajtam. Városközpont. Megkerestem a 25-ös számú épületet, amely az internet szerint a „középkori ihletésű építészet hannoveri variánsa”. Érdekesebbnek találtam azt az információt, miszerint a spanyol követség elköltözött, vagyis remélhetőleg nem lesznek bosszantó biztonsági kamerák. Nem láttam senkit a ház előtt, amely néma, fekete ablakokkal üdvözölt. Az Ovétól kapott kulcsnak passzolni kellett a bejárati ajtóba és a lakásajtóba is. A bejáratiba passzolt. Felmentem a lépcsőn. Céltudatosan. Se nem nehéz, se nem könnyű léptekkel. Mint az az ember, aki tudja, hová tart, és nincs mit rejtegetnie. A kezemben volt a kulcs, hogy ne a lakás előtt kelljen matatnom, mert az ilyen zaj messzire elhallatszik egy régi lakóházban. Második emelet. Az ajtón nem volt névtábla, de tudtam, hogy ez az. Dupla ajtó hullámos üveggel. Nem voltam olyan nyugodt, mint vártam, a szívem a bordáimat ütötte és elvétettem a kulcslyukat. Ove mondta egyszer, hogy amikor az ember ideges, először a motorikus koordináció zavara jelentkezik. Egy kézitusáról szóló könyvben olvasta, hogy amikor egy másik lőfegyverrel nézünk farkasszemet, a fegyverünk megtöltése hirtelen nehézséget okoz. Másodszorra azért beletaláltam. És a kulcs hangtalanul, simán, zökkenőmentesen elfordult. Lenyomtam a kilincset és magam felé húztam az ajtót. Befelé nyomtam az ajtót. Nem nyílott. Megint

meghúztam. A rohadt életbe! Greve feltetetett még egy zárat? Minden álmom és tervem tönkrevágja egyetlen átkozott zár? Teljes erővel húztam a kilincset. Kezdtem pánikba esni. Az ajtó hangos reccsenéssel elvált a kerettől, és az üveg megremegett, ahogy a visszhang leszaladt a lépcsőházban. Besurrantam, óvatosan betettem az ajtót, és fújtam egyet. És az előző éjjeli gondolat hirtelen hülyeségnek tűnt. Nem hiányozna ez az izgalom, amihez már annyira hozzászoktam? Ahogy levegőt vettem, orromat, számat és tüdőmet oldószerek szaga töltötte meg: festék, lakk és ragasztó. Átléptem festékdobozokon és tapétatekercseken a hallban és elindultam a lakásban. Szürke védőpapír a kockás tölgyfa parkettán, lambéria, téglapor, régi ablakok, amiket nyilván ki fognak cserélni. Kisebb bálterem méretű szobák egymás után. A középső szoba mögött találtam a félig kész konyhát. Szigorú vonalak, fém és fa, drága, az biztos, Poggenpohlnak tippeltem. Bementem a cselédszobába, ahol a könyvespolc mögött valóban ott volt az ajtó. Számításba vettem azt is, hogy talán bezárták, de tudtam, hogy a lakásban lesz szerszám, amivel kinyithatom. Nem volt rá szükség. A zsanér figyelmeztetőn nyikorgott, ahogy az ajtó kinyílt. Beléptem a sötét, üres, hosszúkás helyiségbe, overallomból elővettem a kis elemlámpát, és a halványsárga sugarat a falra irányítottam. Négy kép lógott ott. Hármat nem ismertem. A negyediket igen. Ott álltam előtte és ugyanúgy kiszáradt a szám, mint amikor Greve kimondta a címét.

– Kalüdóni vadkanvadászat. A pontosan négyszáz éves festékrétegekből mintha fény sugárzott volna. Az árnyékokkal együtt olyan körvonalat és alakot adott a vadászjelenetnek, aminek a nevét Dianától tudtam: clair-obscure, azaz árny-fény játék. A képnek szinte fizikai hatása volt, mágnesessége, amely beszippantott, mint amikor találkozunk egy karizmatikus személlyel, akit előtte csak fényképekről és hírből ismertünk. Nem voltam felkészülve erre a tömény szépségre. Felismertem a színeket korábbi, ismertebb vadászképeiről, amiket Diana könyvében láttam: Oroszlánvadászat, Krokodil- és vízilóvadászat, Tigrisvadászat. Tegnap a könyvben azt olvastam, ez volt Rubens első vadászjelenete, a kiindulási pont a későbbi remekművekhez. A kalüdóni vadkant Artemisz istennő küldte, hogy öljön és tomboljon Kalüdónban, bosszúból, amiért az emberiség elfeledkezett róla. Végül Kalüdón legjobb vadásza, Meleagrosz lándzsájával ledöfte. Néztem Meleagrosz meztelen, izmos felsőtestét, gyűlölettel telt arckifejezését, ami emlékeztetett valakire, az állat testébe behatoló lándzsát. Annyira drámai, mégis tiszteletteljes. Annyira csupasz, mégis titokzatos. Annyira egyszerű. És annyira értékes. Leemeltem a képet, átvittem a konyhába és letettem a padra. A régi keret hátán képfeszítő volt, amire számítottam. Elővettem a két, magammal hozott szerszámot: egy árat és egy drótvágót. A legtöbb rajzszöget lecsíptem, amiket használni akartam, azokat kihúztam: meglazítottam a feszítőt és az árral kipiszkáltam a tűket. A szokásosnál többet vacakoltam; talán Ovénak igaza volt a motorikus koordinációval

kapcsolatban. De húsz perc múlva a repró a keretben volt, az eredeti meg a portfolióban. Felakasztottam a képet, betettem magam mögött az ajtót, ellenőriztem, nem hagytam-e nyomot, és kimentem a konyhából, izzadt tenyeremben szorongatva az irattáska fogantyúját. Ahogy átvágtam a középső szobán, kinéztem az ablakon, és megpillantottam egy fa megritkult koronáját. A megmaradt izzó levelektől a fa mintha lángolt volna a nap ferde sugaraiban, amelyek kiszivárogtak a felhők közül. Rubens. A színek. Az ő színei. Varázslatos pillanat volt. Diadalittas pillanat. Az átváltozás pillanata. Az ilyen pillanatokban az ember mindent annyira tisztán lát, hogy az addig bonyolultnak látszó döntések hirtelen evidensnek tűnnek. Apa leszek, éjjel el is akartam neki mondani, de most megértettem, hogy ez a megfelelő pillanat. Most, itt a bűntett helyszínén, a Rubensszel a hónom alatt és ezzel a gyönyörű, fenséges fával a szemem előtt. Ezt a pillanatot kéne bronzba önteni, örök emléknek, amelyet Dianával megosztunk és esős napokon előveszünk. Ő ártatlanul azt hiszi majd, a döntés a megvilágosodás pillanatában kizárólag az iránta és a leendő gyermekünk iránt érzett szeretetemből fakad. És egyedül én, az oroszlán, a családfő fogom tudni a sötét titkot: hogy a zebra torkát lesből elharaptam, hogy a talaj bizony véres lett, mielőtt a zsákmányt eléjük, ártatlanok elé fektettem. Igen, így kell megszilárdítani a szerelmünket. Elővettem a mobilt, lehúztam az egyik kesztyűt és bepötyögtem a Prada

telefon számát. Míg kicsengett, próbáltam fejben összerakni a mondatot. „Gyereket akarok csinálni neked, drágám!” Vagy: „Drágám, hadd csináljak neked...” Megszólalt John Lennon G11sus4 akkordja. „Egy nehéz nap éjszakája volt...” Milyen igaz. Mámorosan mosolyogtam. Aztán belém hasított. Hogy hallom. Hogy valami nem stimmel. Leengedtem a telefont. És a távolban, de elég tisztán, hallottam a Beatlest és az „A Hard Day’s Night”-ot. Diana csengőhangját. A lábam mintha oda lett volna betonozva a padlót borító szürke papírra. Aztán elindult a hang irányába, szívem pergődobon játszott. A hang az egyik félig nyitott ajtó mögül jött, a fogadószobák mellől. Benyitottam. Hálószoba volt. A középen álló ágyat bevetették, de láthatóan használták. Az ágy lábánál bőrönd állt, mellette egy szék, a támláján ruhák. A nyitott gardróbban öltöny lógott. Az az öltöny, amit Clas Greve viselt az interjún. Valahol a szobában Lennon és McCartney énekeltek uniszónóban olyan energiával, ahogy aztán soha többé egyik felvételen sem. Körülnéztem. És letérdeltem. És lehajoltam. És ott volt. A Prada mobil. Az ágy alatt. Kicsúszhatott Diana nadrágzsebéből. Valószínűleg

akkor, amikor Greve letépte róla a ruháját. És csak akkor vette észre, hogy nincs meg, amikor... amikor... Magam előtt láttam csalogatóan formás fenekét reggel, a dühös kutatást a ruhákban és a retikülben. Felálltam. Túl gyorsan, mert a szoba forogni kezdett velem. Egyik kezemmel a falnak támaszkodtam. A rögzítő bekapcsolt, Diana hangja azt csiripelte: – Helló, Diana vagyok. A telefonom nincs kéznél... Milyen igaz. – ...de tudod, mit kell tenned... Igen, tudtam. Az agyam figyelmeztetett, hogy a kesztyűtlen kezemmel támaszkodtam a falnak, ne felejtsem el letörölni. – Csodás napot! Az bajos lesz. Bíp. HARMADIK RÉSZ – Második interjú 9 Második interjú Apám, Ian Brown, lelkes, habár nem túl jó sakkozó volt. Az apja tanította meg ötéves korában, olvasott sakkkönyveket és tanulmányozott klasszikus játszmákat. Engem azonban csak tizennégy éves koromban tanított meg, a legfogékonyabb éveim után. Volt tehetségem hozzá, tizenhat évesen vertem meg először. Mosolygott, mintha büszke lenne rám, de tudtam, hogy pocsék érzés neki. Újra felállította a figurákat és azon melegében elkezdtük a visszavágót. Szokás szerint én voltam fehérrel; így próbálta elhitetni velem, hogy direkt előnyt ad. Pár lépés után kiment a konyhába, és tudtam, hogy meghúzza a ginesüveget. Mire visszatért, két bábut

megcseréltem, de nem vette észre. Négy lépés múlva leesett állal nézte fehér királynőmet a fekete királya előtt. Látta, hogy egy lépés és mattot kap. Annyira vicces látvány volt, hogy nem tudtam türtőztetni magam és felnevettem. Láttam rajta, hogy megértette, mi történt. Felállt és lesöpörte a figurákat a tábláról. Aztán megütött. A térdem megcsuklott és elestem, inkább az ijedségtől, mint az ütés erejétől. Még sosem ütött meg azelőtt. – Megcseréltél pár bábut – sziszegte. – Az én fiam nem csal. Vért éreztem a számban. A fehér királynő előttem hevert a földön. A koronájából letört egy darab. A torkomat és mell kasomat úgy égette a gyűlölet, akár az epe. Felvettem a törött királynőt és visszatettem a táblára. Majd a többit is. Egyenként. Pontosan úgy, ahogy voltak. – Te lépsz, apa! Mert ezt teszi a játékos a leghidegvérűbb gyűlölettel, amikor nyerésre áll és ellenfele váratlanul képen vágja, oda üt, ahol a legjobban fáj, megfélemlíti. Átlátja az egész táblát, félreteszi a rettegést és tartja magát a tervéhez. Lélegzik, rekonstruál, folytatja a játékot, és győztesen távozik. Diadalmas gesztus nélkül hagyja el a színt. Ültem az asztal mögött és néztem Clas Greve mozgó száját. Láttam, hogy az arca megfeszül-ellazul, szavakat formál, amelyek nyilvánvalóan imponálók voltak Ferdinand és a Nyomkövető képviselői számára, legalábbis láthatóan kielégítették mindhármukat. Hogy gyűlöltem azt a szájat. Gyűlöltem a szürke-rózsaszín

ínyt, az erős sírkőfogakat, igen, még a förtelmes testnyílás alakját is: egyenes hasadék két felfelé mutató sarok között, mosolyt sejtetve, ugyanazt a bemetszett mosolyt, amivel Bjørn Borg kábította a világot. És amivel Clas Greve éppen elcsábította leendő munkáltatóját, a Nyomkövetőt. Leginkább az ajkait gyűlöltem. Az ajkait, amik megérintették a feleségem ajkait, a feleségem bőrét, valószínűleg halványpiros mellbimbóit és kétségtelenül nedves, nyitott vagináját. Úgy tetszett, szőke fanszőrt látok húsos alsó ajkának egyik repedésében. Némán ültem majd’ fél órán át, mialatt Ferdinand idióta eltökéltséggel sorolta az interjúztató kézikönyv idióta kérdéseit, mintha a sajátjai lennének. Az interjú elején Greve kizárólag hozzám beszélt, aztán kezdte felfogni, hogy csak passzív megfigyelőként vagyok jelen, és hogy a mai feladata a három másikat megtéríteni Greve evangéliumával. Időnként azért kurta kérdő pillantásokat vetett felém, mintha próbálná kifürkészni, mi is az én szerepem. Egy idő múlva a Nyomkövető két embere, a társaság elnöke és a PR-menedzser, feltették a kérdéseiket, amelyek természetesen főleg a HOTE-nál töltött idejére vonatkoztak. És Greve elmesélte, a HOTE-val hogyan vállaltak vezető szerepet a NYOM kifejlesztésében, ami egy lakkszerűség milliliterenként száz jeladóval és amit bármilyen felületre fel lehet vinni. Előnye, hogy szinte láthatatlan és a közönséges lakkhoz hasonlóan úgy rátapad az adott tárgyra, hogy festékkaparó nélkül lehetetlen megszabadulni tőle. A hátránya, hogy a jeladók parányi mérete miatt nem elég erős a jel, hogy

áthatoljon a levegőnél sűrűbb anyagon, ami esetleg befedi az adót, mint például víz, jég, sár vagy igen sűrű por, aminek a járművek a sivatagi harcokban ki lehetnek téve. Másrészről a falak, még a vastag téglafalak sem jelentenek akadályt. – Tapasztalatunk szerint a NYOM-mal bekent katonák elvesztették a kapcsolatot a vevővel, amikor a rájuk rakódott koszréteg elért egy bizonyos szintet – mondta Greve. – Még nincs meg a technológiánk a mikroszkopikus jeladók hatékonyabbá tételére. – Nekünk viszont, a Nyomkövetőnél megvan – közölte az elnök. Ötvenes, ritkuló hajú férfi volt, aki folyton a nyakát tekergette, mintha attól félne, hogy megmerevedik, vagy lenyelt volna valami nagyobb falatot, ami nem megy le a torkán. Gyanítottam, hogy önkéntelen görcs, amit egy olyan izombetegség okoz, amelynek egyetlen kimenetele lehetséges. – Viszont sajnos nincs a birtokunkban a NYOM-technológia. – Technológiai szempontból a HOTE és a Nyomkövető tökéletes házaspár lenne – vélte Greve. – Bizony – mondta az elnök célzatosan. – Ahol a Nyomkövető a feleség, akinek a havi költőpénzből csak nyomorúságos fillérek jutnak. Greve kuncogott. – Igaz. Amúgy meg könnyebb a Nyomkövetőnek megszerezni a HOTE technológiáját, mint fordítva. Ezért hiszem, hogy a Nyomkövető előtt egyetlen lehetséges választás áll. Saját magának kell megtenni az utat. Láttam, hogy a Nyomkövető vezetői összenéztek.

– Mindenesetre imponáló az életrajza, Greve úr – mondta az elnök. – De mi a Nyomkövetőnél nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy az adminisztrációs igazgatónk hosszú távra köteleződjön el mellettünk... minek is nevezik ezt a HR-szakmában? – Farmer – segítette ki buzgón Ferdinand. – Farmer, igen. Jó metafora. Más szóval olyasvalaki, aki a már meglévőt gondozza, és aki tégláról téglára épít. Aki kitartó és türelmes. És a maga eredményei... hm, látványosak és drámaiak, de nem árulják el, megvan-e magában az a kitartás és makacsság, ami a mi igazgatói pozíciónkhoz feltétlenül szükséges. Clas Greve komoly képpel hallgatta az igazgatót, és most bólogatott. – Először is, azt kell mondanom, hogy osztom a nézetüket arról, milyen típusú igazgatót keresnek. Másodszor, nem érdekelt volna a kihívás, ha nem éppen ilyen lennék. – Ezek szerint ilyen? – kérdezte óvatosan a Nyomkövető másik képviselője, a diplomatikus fickó, akit már akkor PR-osnak tippeltem, mielőtt bemutatkozott volna. Én is kineveztettem jó párat. Clas Greve mosolygott. Szívből jövő mosollyal, ami nemcsak megpuhította a kemény arcot, de teljesen megváltoztatta. Párszor már láttam ezt a trükköt, aminek az volt a célja, hogy megmutassa, tud ő kisfiús zsivány is lenni. Ugyanazt a hatást váltotta ki, mint az Inbau, Reid és Buckley által javasolt testi érintés, az intim érintés, a megszavazott bizalom, ami azt sugallja: én most kitárulkozom.

– Hadd meséljek el egy történetet! – mosolygott rendületlenül Greve. – Azt a tulajdonságomat illusztrálja, amit nem egykönnyen ismerek be. Nevezetesen, hogy pocsék vesztes vagyok. Aki még azt is nehezen viseli, ha akár egy pénzfeldobást elveszít. Mindenki kuncogott a szobában. – De remélem, elárul valamit a kitartásomról és a lojalitásomról – folytatta. – A terroristaelhárító egységgel egyszer üldözőbe vettem egy, szomorúan mondom, igen jelentéktelen drogdílert Suriname-ban... Láttam, hogy a Nyomkövető két embere önkéntelenül előredől pár centit. Ferdinand gondoskodott a kávé újratöltéséről s közben magabiztos mosolyt küldött felém. És Clas Greve szája mozgott. Előrearaszolt. Mohón falta be azt, amihez nem volt joga. Vajon Diana sikoltozott? Naná. Diana nem tudja visszafogni magát, könnyű prédája Greve buja vágyainak. Az első szeretkezésünkkor a Cornaro-kápolna Bernini-szobra jutott eszembe: a Szent Teréz extázisa. Egyrészt Diana félig nyitott szája, a szinte fájdalmas arckifejezése, a feszült véna és a határozott barázda miatt a homlokán. Másrészt mert Diana sikoltozott, és mindig azt hittem, Bernini karmelita szentje is sikolt, ahogy az angyal kihúzza a nyilat a mellkasából, hogy újra beledöfje. Nekem legalábbis ilyennek tűnik: ki-be-ki, az isteni behatolás ábrázolása, a legemelkedettebb dugás, de attól még dugás. De még egy szent sem sikolt úgy, mint Diana. Diana sikolya fájdalmas trilla, nyílhegy a dobhártyában, amitől borzongás fut végig az egész testemen. Hosszas, jajongó nyögés, emelkedő-zuhanó

hang, akár egy repülőgépmodell bukdácsolása. Olyan átható, hogy az első szeretkezés után csengő füllel ébredtem, és három hét szeretkezés után úgy véltem, a fülzúgás első jeleit tapasztalom magamon: állandó vízesésrobaj, de minimum patak, amit fütyülő hang kísért, ami jött és ment. Szóvá tettem, hogy aggódom a hallásomért, persze csak viccből, de Diana nem találta viccesnek. Ellenkezőleg, megrémült és kis híján könnyekben tört ki. És amikor legközelebb szeretkeztünk, éreztem puha kezét a fülemen, amit először szokatlan simogatásnak véltem. De amikor meleg tenyeréből védőcsészét formált a fülemen, rájöttem, milyen szeretetten cselekedet ez. Akusztikus szempontból korlátozott eredményt hozott – a sikoly így is behatolt az agyamba -, de érzelmileg annál hatásosabbnak bizonyult. Nem könnyen sírom el magam, de amikor elélveztem, zokogtam, akár egy csecsemő. Talán mert tudtam, hogy soha senki nem fog úgy szeretni, mint ez a nő. Ahogy most figyeltem Grevét, abban a biztos tudatban, hogy Diana az ő ölelésében is sikoltozott, próbáltam nem belegondolni, ez milyen kérdést vet fel. De ahogy Diana, én sem tudtam türtőztetni magam: az ő fülét is befogta? – A nyom főként sűrű dzsungelben és mocsárban vezetett – mesélte Greve. – Nyolc órákat meneteltünk egyhuzamban. Ennek ellenére mindig kicsivel mögötte voltunk, mindig éppen elkéstünk. A többiek egyenként feladták. Láz, vérhas, kígyómarás vagy csak teljes kimerültség. Pedig a fickó nem volt nagymenő. A dzsungel elemészti a gondolkodást. Én voltam a

legfiatalabb, a végén mégis én kaptam meg a parancsnokságot. És a macsetét. Diana és Greve. Amikor a Volvóval beálltam a garázsba, miután Grevétől hazahajtottam, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy letekerem az ablakot, hagyom járni a motort, és beszívom a szén-dioxidot, -monoxidot vagy mi a fenét. Állítólag kellemes halál. – Miután hatvanhárom napon és háromszázhúsz kilométeren keresztül követtük az elképzelhető legnehezebb terepen, a vadászcsapat megcsappant, én maradtam és egy fiatal suhanc Groningenből, aki ahhoz is hülye volt, hogy megháborodjon. Kapcsolatba léptem a főhadiszállással és kaptunk egy Niether terriert. Ismerik a fajtát? Nem? A legjobb vadászkutya a világon. És hihetetlen hűséges, megtámad mindent, amire ráuszítja az ember, akármekkora is az. Életre szóló barát. Szó szerint. Alig egyéves kölyök volt, helikopter dobta le a dzsungel közepén a hatalmas Sipaliwini körzetben, ahová a kokaint is szállították. A ledobási pont azonban tíz kilométerre esett a rejtekhelyünktől. Csoda kellett hozzá, hogy a kutya huszonnégy órát egyáltalán kibírjon a dzsungelben, nemhogy még meg is találjon bennünket. Az a kutya alig két óra alatt megtalált. Greve hátradőlt. Most már teljesen irányítása alá vonta a helyzetet. – Csörgőkígyónak neveztem el. Tudják, a hőkövető rakéta után. Ezért van ma is Niether terrierem. Tegnap elmentem érte Hollandiába. Csörgőkígyó unokája. Diana a nappaliban ült és tévézett, amikor Greve kirablása után hazaértem. Brede Sperre nyomozó

sajtótájékoztatót tartott egy erdőnyi mikrofon mögött. Egy gyilkosságról beszélt. Egy megoldatlan gyilkosságról. Egy sokáig megoldatlan gyilkosságról, amit elmondása szerint végül egymaga oldott meg. Sperre hangja férfiasan csikorgott, mint egy zajos rádió, mondandóját időnként áramszünet okozta sistergés zavarta meg. – Az elköve-ő holnap bí-óság elé áll. Egyéb kérdés? – Mostanra Kelet-Oslo nyoma is eltűnt a hangjából, a Google szerint nyolc évig az Ammerudban kosarazott. A rendőrtiszti főiskolát évfolyamának második legjobbjaként végezte el. Egy női magazinnak adott interjúban nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre, van-e partnere, mégpedig szakmai okból. Arra hivatkozott, a partnerére nemkívánatos figyelem irányulna a média és a bűnözői körök részéről. De az abban a magazinban megjelent képeken – félig kigombolt ing, kissé lehunyt szem, halvány mosoly – semmi sem utalt partnerre. Megálltam Diana széke mögött. – Most a Kriposnál van – mondta. – Gyilkossági ügyek és hasonlók. Persze tudtam róla, hetente rákerestem Brede Sperrére, hogy tudjam, mit csinál épp, nem jelenti-e be hivatalosan, hogy le szándékozik csapni a műkincstolvajokra. Ezenfelül pedig személyesen is érdeklődtem Sperre után, amikor csak alkalmam adódott. Oslo nagy város. Tudtam ezt-azt. – Sajnálhatod – mondtam. – Többet nem látogat el a galériádba.

Diana nevetett és felnézett rám, én meg lenéztem rá, mosolyunk és arcunk fordított volt egymáséhoz képest. És egy pillanatig azt hittem, Grevével mégsem történt semmi, csak túl élénk színekkel festettem magam elé a rémképet, ahogy az ember arra néha hajlamos, próbáltam elképzelni a legrosszabbat, ha másért nem, hát azért, hogy érezzem, milyen, elviselhető-e. És mintha meg akarnám erősíteni, hogy csak álom volt, azt mondtam, meggondoltam magam, igaza van, foglaljuk le azt az utat Tokióba decemberben. Mire ő meglepve nézett rám és azt mondta, pont karácsony előtt nem zárhatja be a galériát, merthogy az a csúcsidőszak. És különben sem megy senki Tokióba decemberben, amikor dermesztő hideg van. Erre a tavaszra módosítottam, javasoltam, hogy foglaljuk le előre az utat. Erre meg azt mondta, az túlságosan hosszú távú terv, nem igaz, majd meglátjuk, hm? Jó, feleltem, és mondtam, hogy megyek lefeküdni, kikészültem. A földszinten bementem a gyerekszobába és letérdeltem a mizuko jizo alak elé. Az oltár továbbra is érintetlen volt. Túl hosszú távú terv. Majd meglátjuk. Akkor kivettem a kis vörös dobozt a zsebemből, ujjbegyemet végigfuttattam a sima felületen, és a kis kőbuddha mellé tettem, ami a vízgyerekünket vigyázta. – Két nap múlva megtaláltuk a drogcsempészt egy kis faluban. Egy nagyon fiatal külföldi lány bújtatta, akiről később kiderült, hogy a barátnője. Általában kerestek maguknak egy ártatlannak látszó lányt, akit futárnak használtak. Amíg a lány le nem bukott a vámon, és életfogytiglanit kapott. Hatvanhat nap telt el a vadászat

kezdete óta. – Clas Greve nagy levegőt vett. – Nekem meg se kottyant volna még hatvanhat. Végül a PR-igazgató törte meg a beálló csendet. – És letartóztatta a férfit? – Nem csak őt. Ő meg a barátnője elég információval szolgáltak ahhoz, hogy később még huszonhárom kollégáját letartóztathassuk. – Hogyan... – kezdte az elnök – hogyan tartóztat le egy ilyen embert? – Ebben az esetben nem volt benne semmi drámai – felelte Greve és kezét összefűzte a tarkóján. – Az egyenlőség megérkezett Suriname-ba is. Amikor megrohantuk a házat, a fegyvere az asztalon volt, és éppen a barátnőjének segített húst darálni. Az elnök harsogó nevetésben tört ki, majd a PRigazgatóra pillantott, aki kötelességtudóan csatlakozott hozzá szaggatott, visszafogottabb nevetéssel. A kórust háromszólamúvá bővítette Ferdinand a maga visító nyerítésével. Néztem a négy sugárzó arcot, és az járt a fejemben, bárcsak lenne nálam kézigránát. Miután Ferdinand lezárta az interjút, úgy intéztem, hogy én kísérhessem ki Clas Grevét, míg a másik három rövid szünetet tartott az utolsó felvonás előtt. A lifthez kísértem Grevét, és megnyomtam a hívógombot. – Meggyőző előadás. – Összefűztem ujjaim az öltönynadrágom előtt, és a kijelzőn sorjázó emeletszámokat néztem. – A csábítási technikája nagyon sikeres. – Csábítás? Nem is tudom. Gondolom, maga sem tekinti becstelenségnek, ha az ember eladja magát, Roger.

– Dehogyis. A maga helyében én is ugyanezt tettem volna. – Köszönöm. Mikor írja meg a jelentést? – Ma este. – Pompás. A liftajtó kinyílt, beléptünk, várakozva álltunk. – Azon gondolkodtam – szólaltam meg -, hogy a fickó, akit üldöztek... – Mi van vele? – Véletlenül nem ugyanaz az ember volt, aki megkínozta magát a pincében? Greve mosolygott. – Honnét jött rá? – Csak tippeltem. – A liftajtó becsukódott. – És beérte a letartóztatásával? Greve felvonta a szemöldökét. – Nehezére esik elhinni? Vállat vontam. A lift megindult. – Az volt a tervem, hogy megölöm – mondta Greve. – Bosszút akart állni mindazért, amit elszenvedett? – Igen. – És mit mondott volna a gyilkossági vádakra a holland hadseregnek? – Gondoskodni kell róla, hogy ne kapjanak el. Curacittal. – Méreggel? Azzal, amiben a nyíl hegyét is megmártják? – A fejvadászok ezt használják mifelénk. Feltételeztem, hogy a kétértelmű szóhasználat szándékos. – Curacit-oldatot teszünk egy szőlőszem nagyságú gumilabdába, amin van egy alig észrevehető, éles tű. Ezt elrejtjük a célpont matracában. Amikor lefekszik, a

tű átszúrja a bőrét, és saját testsúlya belenyomja a mérget a testébe. – De ő otthon volt – vetettem ellen. – Ráadásul ott volt tanúnak a lány. – Pontosan. – Akkor hogyan vette rá a fickót, hogy kiadja a haverjait? – Egyezséget ajánlottam neki. Egy kollégám lefogta, én meg beledugtam a kezét a húsdarálóba, és közöltem, hogy ledarálom, és végignézetem vele, hogy a kutya megeszi. Beszélt. Bólintottam és elképzeltem a jelenetet. A liftajtó kinyílt, a bejárathoz sétáltunk. Kinyitottam neki az ajtót. – És miután beszélt? – Hogy érti? – hunyorgott az égre Greve. – Maga megtartotta a szavát? – Nos... – a mellényzsebéből előhalászott egy Maui Jim titán napszemüveget és feltette -, én mindig megtartom a szavam. – És egy sima letartóztatás megért kéthavi üldözést és az élete kockáztatását? Greve halkan nevetett. – Nem érti, Roger. A magamfajtának a hajsza feladása szóba sem jöhet. Olyan vagyok, mint a kutyám, gének és kiképzés terméke. Számomra a kockázat nem létezik. Ha egyszer kilőnek, hőkereső rakéta vagyok, amit nem lehet megállítani, ami tulajdonképpen a saját pusztulását keresi. Tesztelje le az elsős pszichológiakönyvvel. – Akkor a karomra tette a kezét, és halvány mosollyal súgta: – De a diagnózist tartsa meg magának!

Az ajtót fogva álltam. – És a lány? Őt hogyan vette rá, hogy beszéljen? – Tizennégy éves volt. – És? – Mit gondol? – Fogalmam sincs. Greve mélyet sóhajtott. – Nem tudom, miért szerzett rólam ilyen benyomást, Roger. Nem vallatok ki kiskorú lányokat. Magammal vittem Paramaribóba, a zsoldomból vettem neki egy repülőjegyet, és feltettem az első gépre haza a szüleihez, mielőtt a suriname-i rendőrök a markukba kaparinthatták volna. Követtem a tekintetemmel, ahogy a parkolóban álló ezüstszürke Lexus GS 430 felé ment. Az őszi időjárás bódítóan gyönyörű volt. Az esküvőm napján bezzeg zuhogott. 10 Szívelégtelenség Harmadszor nyomtam meg Lotte Madsen csengőjét. A neve nem volt kiírva, de elég ajtón csengettem már az Eilert Sundts utcában, hogy tudjam, melyik az övé. Korán sötétedett és gyorsan lehűlt a levegő. Szabályosan vacogtam. Sokáig habozott, amikor ebéd után felhívtam és megkérdeztem, nyolc körül meglátogathatom-e. És amikor végül egyetlen szótaggal audienciát adott, tudtam, hogy megszegett egy magának tett ígéretet: hogy többé semmi köze nem lesz ahhoz a férfihoz, aki olyan csúnyán elhagyta. Zümmögött a zár, én meg feltéptem az ajtót, mintha attól félnék, hogy ez az egyetlen esélyem. Nem akartam lifttel menni, hátha beszáll mellém egy kíváncsi

szomszéd, akinek van ideje megfigyelni és következtetéseket levonni. Lotte résnyire már kinyitotta az ajtót. Megpillantottam sápadt arcát. Beléptem, betettem magam mögött az ajtót: – Újra itt vagyok. Nem szólt rá semmit. Általában nem. – Hogy vagy? – kérdeztem. Lotte Madsen vállat vont. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint amikor először megláttam: félénk kutyakölyök, apró és bozontos, barna szemében ijedtség. Arca mindkét oldalán zsíros haj lógott le, görnyedten tartotta magát, alaktalan, színtelen ruhái azt a benyomást keltették, hogy az a fajta nő, aki inkább elfedi a testét, mintsem ráirányítja a figyelmet. Amire semmi oka nem volt: Lotte karcsú és formás, bőre pedig sima, makulátlan. Viszont az a fajta megadás sugárzott belőle, ami abból a nőből, akit mindig megvernek, mindig elhagynak, aki sosem kapja meg, amit megérdemelne. Talán ez ébresztett fel bennem valamit, aminek a létezéséről magam sem tudtam: a védelmező ösztönt. Valamint a kevésbé plátói érzéseket, amelyek ugródeszkaként szolgáltak rövid távú kapcsolatunkhoz. Vagy afférunkhoz. Affér. A viszony jelen idejű, az affér viszont múlt. Először Diana egyik zártkörű bemutatóján pillantottam meg Lotte Madsent. A terem túlsó végében állt, engem bámult és kicsit későn kapta el a tekintetét. Mindig hízelgő, ha az ember ilyesmin kap egy nőt, de amikor láttam, hogy a figyelme nem fog visszatérni rám, a képhez ballagtam, amit nézett, és bemutatkoztam.

Persze főleg kíváncsiságból, hiszen – a természetemet figyelembe véve – mindig is döbbenetesen hű voltam Dianához. Gonosz nyelvek akár azt is állíthatnák, hogy hűségem inkább kockázatelemzésen, semmint szerelmen alapult. Hogy tudtam, Diana magasabb osztályban játszik, mint én, mármint vonzerő tekintetében, és hogy következésképp nem vagyok abban a helyzetben, hogy kockázatot vállaljak, hacsak nem akarok életem végéig az alacsonyabb ligában játszani. Talán. Lotte Madsen viszont az én ligámba tartozott. Különc művésznek látszott, és én automatikusan feltételeztem, hogy az is, esetleg az egyik művész szeretője. Más magyarázat nem volt rá, hogyan kapott meghívást a kopott, barna kordnadrág és az unalmas, feszes szürke pulóver a bemutatóra. Legnagyobb meglepetésemre azonban kiderült, hogy vevő. Persze nem a saját pénzén, hanem egy dán társaság számára vásárolt, akik épp az új irodájukat rendezték be Odensében. Szabadúszó fordító volt norvégból és spanyolból: brosúrák, cikkek, használati útmutatók, filmek és néha egy-egy szakkönyv. A dán cég az egyik állandó megbízója volt. Halkan és óvatos mosollyal beszélt, mintha nem értené, miért pocsékolja bárki a drága idejét arra, hogy szóba elegyedik vele. Azonnal belebolondultam. Igen, a belebolondultam a helyes kifejezés. Édes volt. És kicsi. Egy hatvan. Kérdeznem se kellett, jó szemem van a magassághoz. Mire aznap este távoztam onnét, megvolt a telefonszáma, mondván, a kiállító művészek más

képeiről is küldök fotókat. Akkor talán még magam is azt hittem, hogy tisztességesek a szándékaim. Másodszor kávéra találkoztunk a Sushi&Coffee-ban. Azt mondtam neki, inkább mutatok kinyomtatott képeket, mint küldök e-mailben, mert a képernyő – mint én – hazudik. Miután sebtében végigpörgettem a képeket, elárultam neki, hogy boldogtalan a házasságom, de kitartok, mert kötelességemnek érzem feleségem felém irányuló, határtalan szeretete miatt. A világ legrégibb kliséje a „nős férfi felcsíp egy egyedülálló nőt” helyzetben vagy a fordítottjában, de volt egy olyan gyanúm, hogy ő még sosem hallotta. Ami azt illeti, én sem, de hallottam róla és feltételeztem, hogy beválik. Az órájára nézett és azt mondta, mennie kell, én meg megkérdeztem, egyik este beugorhatnék-e megmutatni neki egy másik művészt, akit még jobb befektetésnek tartok az odensei ügyfelének. Vonakodva beleegyezett. Vittem magammal néhány gyenge képet a galériából meg egy üveg jó vörösbort a pincéből. Úgy láttam, elfogadja sorsát attól a pillanattól, hogy ajtót nyitott nekem azon a meleg nyári estén. A balfogásaimról szóló történetekkel szórakoztattam; az ilyesmi elvileg rossz fényben tünteti fel az embert, de valójában azt mutatja, vagyok olyan magabiztos és sikeres, hogy megengedhessek magamnak egy kis öniróniát. Ő elmesélte, hogy egyke, fiatalkorában bejárta a világot a szüleivel, és az apja főmérnök egy nemzetközi vízműépítő cégnél. Egyik ország sem igazán az otthona, Norvégia éppúgy megfelel neki, mint bármi más. Ennyi. Ahhoz képest, hogy több nyelven

beszél, keveset mondott. Tipikus fordító, gondoltam. Jobb szereti mások történeteit, mint a sajátját. A feleségemről kérdezett. A feleséged, így mondta, noha tudnia kellett Diana nevét, hiszen meghívást kapott tőle a bemutatóra. Ebben az értelemben kétségtelenül megkönnyítette a dolgomat. És a sajátját is. Azt mondtam neki, hogy a házasságom nagy pofont kapott, amikor a feleségem terhes lett, és én nem akartam megtartani a gyereket. És őszerinte meggyőztem, hogy vetesse el. – És tényleg? – kérdezte. – Lehetséges. Láttam valamit Lotte arcán, és megkérdeztem, mi a baj. – A szüleim engem is rábeszéltek egy abortuszra. Mert tinédzser voltam, és a gyereknek nem lett volna apja. Ma is gyűlölöm őket ezért. Őket és magamat. Nagyot nyeltem. Nyeltem és megmagyaráztam: – A magzatunk Down-kóros volt. A hasonló helyzetbe került szülők nyolcvanöt százaléka az abortuszt választja. Azonnal megbántam. Hogy jutott eszembe? A Downkór talán érthetőbbé teszi, hogy nem akarok gyereket a saját feleségemtől? – Nagy a valószínűsége, hogy a feleséged amúgy is elvetélt volna – mondta erre Lotte. – A Down-kór gyakran jár együtt szívelégtelenséggel. Szívelégtelenség, gondoltam, és magamban megköszöntem neki, hogy csapatjátékos, hogy megint csak megkönnyíti a dolgomat. Dolgunkat. Egy óra múlva nem volt rajtunk ruha, amit valóságos diadalként ünnepeltem. Egy győzelmekhez szokott embernek talán

ez csak egy olcsó siker lett volna, de én napokig a fellegekben jártam tőle. Hetekig. Pontosabban három és fél hétig. Szeretőm volt, bizony. Akit huszonnégy nap után elhagytam. Ahogy most elnéztem Lottét, az egész olyan valószínűtlennek tűnt. Hamsun azt írta, hogy mi, emberek hamar eltelünk a szerelemmel. Nem kérünk semmiből, amit túlzottan nagy adagban tálalnak. Tényleg ilyen banálisak lennénk? Ezek szerint. De velem nem ez történt. Velem az történt, hogy megrohant a bűntudat. Nem azért, mert nem tudtam viszonozni Lotte szerelmét, hanem mert Dianát szerettem. Szükségszerű felismerés volt, de az utolsó csapás egy bizarr epizód után ért. Nyár vége volt, vétkességem huszonnegyedik napja, Lotte ágyában voltunk a zsúfolt kétszobás lakásban az Eilert Sundts utcában. Szeretkezés előtt egész este beszélgettünk, vagyis én beszéltem. Leírtam és elmagyaráztam, én hogyan látom az életet. Jó vagyok benne amolyan Paulo Coelho-mélységben, vagyis ami lenyűgözi az intellektuálisan fejlődésre szorulókat, de ami bosszantja a figyelmesebb hallgatókat. Lotte melankolikus barna szeme az ajkaimon függött, itta minden szavam, szó szerint láttam, ahogy belép kezdetleges fantáziavilágomba, az agya magáévá teszi a gondolatmenetemet, szerelmes lesz az elmémbe. Ami engem illet, én már rég szerelmes lettem a szerelmébe, a hűséges szemébe, a némaságába és a mély, alig hallható nyögdécselésébe szerelmeskedés közben, ami annyira elütött Diana körfűrészvijjogásától. A szerelem pedig az állandó bujaság állapotában tartott három és fél hétig.

Így, amikor végül abbahagytam a monológot, csak néztünk egymásra, előrehajoltam, kezem a mellére tettem, ő megborzongott – vagy én? -, és rohantunk a hálószoba és a 101 centiméter széles, invitáló Brekke fantázianevű IKEA-ágy felé. Ezen az estén a nyögés a szokásosnál hangosabb volt, és dánul a fülembe suttogott valamit, amit nem értettem, mivel objektíven nézve a dán nehéz nyelv – egész Európában a dán gyerekek tanulnak meg a legkésőbb beszélni -, ennek ellenére kivételesen erotikusnak találtam, és növeltem a tempót. Lotte általában ellenezte a gyorsítást, de ezen az estén megragadta a fenekemet és magába húzott, amit én úgy értelmeztem, azt akarja, még jobban növeljem a lökések erejét, intenzitását. Engedelmeskedtem, közben az apámra gondoltam a nyitott koporsóban a temetésen, amely módszer általában eredményesnek bizonyult a korai magömlés megelőzésére. Vagy mint ez esetben, a teljes megelőzésére. Noha Lotte azt mondta, szedi a tablettát, a terhesség puszta gondolatától is szívdobogást kaptam. Nem tudtam, Lotténak volt-e orgazmusa, amikor szeretkeztünk; csendes visszafogottsága arra utalt, hogy az orgazmus csak a felszín apró fodraiban jelentkezett nála. És túlságosan finom teremtés volt, hogy stressznek tegyem ki a nyílt kérdéssel. Éppen ezért nem voltam abszolút felkészülve arra, ami ekkor történt. Éreztem, hogy meg kéne állnom, de engedélyeztem magamnak még egy döfést. És éreztem, hogy eltaláltam valamit mélyen benne. A teste megmerevedett, szeme és szája tágra nyílt. Utána reszketés következett, és egy apró, őrült pillanatig attól féltem, hogy epilepsziás rohamot

idéztem elő. Aztán valami forróságot éreztem, még forróbbat, mint a vaginája, és ez a forróság körbevette a nemi szervemet, majd dagályként söpört végig a hasamon, csípőmön és golyóimon. Két kezemre támaszkodva feltoltam magam és hitetlenkedve, szörnyülködve néztem le oda, ahol testünk összeért. Hasa alja összeszorult, mintha ki akarna lökni magából, mélyen felnyögött, ilyet még nem is hallottam, majd jött a következő hullám. Víz ömlött belőle, kispriccelt a csípőnk között, lefolyt a matracra, ami még az első hullámot sem szívta be. Jézus isten, gondoltam. Kilyukasztottam. Az agyam pánikba esve próbálta értelmezni a történteket. Terhes, gondoltam, én meg kiböktem azt a zsákot, amiben a magzat van, és most az összes cucc az ágyba folyik. Istenem, élet-halálban úszunk, egy vízgyerek, egy másik vízgyerek! Jó, talán olvastam a nők úgynevezett nedves orgazmusáról, oké, talán láttam is egy-két pornófilmben, de trükknek véltem, csalásnak, hímfantáziának egy partnerről, akinek ugyanolyan kilövellési jogai vannak. Ahogy ott feküdtem, csak arra tudtam gondolni, hogy ez az istenek büntetése azért, amiért rávettem Dianát az abortuszra: hogy megöltem még egy ártatlan gyereket a nyughatatlan farkammal. Lekecmeregtem a padlóra, lehúzva az ágyról a paplant. Lotte megrezzent, de nem néztem összehúzott, meztelen testére, csak a lepedőn növekvő sötét, nedves kört bámultam. Lassan esett le, hogy mi is történt. Pontosabban, hogy szerencsére mi nem történt. Azonban ami történt, megtörtént, nem volt visszaút.

– Mennem kell! – mondtam. – Ez nem mehet így tovább. – Mit csinálsz? – suttogta Lotte alig hallhatóan, magzatpózból. – Szörnyen sajnálom, de haza kell mennem Diana bocsánatáért könyörögni. – Nem kapod meg – suttogta Lotte. Egy hangot sem hallottam a hálóból, mialatt lemostam a szagát a kezemről és a számból a fürdőben, és elmentem, gondosan bezárva magam mögött az ajtót. És most, három hónappal később ismét a hallban álltam, és tudtam, most nem Lotténak van kiskutyaszeme, hanem nekem. – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdeztem. – Miért, ő nem tudott? – mondta Lotte monoton hangon. De lehet, hogy csak a dán kiejtés tette. – Nem mondtam el neki. – Miért nem? – Nem tudom. Nagyon sanszos, hogy szívbajom van. Fürkészőn végigmért. És mosolyt véltem felfedezni a nagyon melankolikus, barna szeme mélyén. – Miért vagy itt? – Mert nem tudlak elfelejteni. – Miért vagy itt? – ismételte olyan határozottan, amilyennek még nem is hallottam. – Azt hiszem, nekünk... – kezdtem, de közbevágott: – Miért, Roger? Sóhajtottam. – Többé nem tartozom neki. Szeretője van. Hosszú szünet következett. Kicsit kinyomta az alsó ajkát. – Összetörte a szíved? Bólintottam.

– És azt akarod, hogy én ragasszam össze? Még sose hallottam, hogy egy nő ilyen könnyedén, erőfeszítés nélkül fejezze ki magát. – Azt nem tudod, Lotte. – Nem, gondolom, hogy nem. Tudod, ki a szeretője? – Egy fickó, aki egy állásra jelentkezett nálunk, amit, hogy is fogalmazzak csak, nem fog megkapni. Beszélhetnénk másról? – Csak beszéljünk? – Te döntesz. – Igen, én. Csak beszélünk. Ami a te asztalod. – Igaz. Hoztam egy üveg bort. Alig észrevehetően biccentett. Aztán megfordult, és én követtem. Végigbeszéltem a borozást, aztán elaludtam a kanapén. Amikor felébredtem, a fejem az ölében volt, a hajamat cirógatta. – Tudod, mit vettem észre először rajtad? – kérdezte, amikor látta, hogy ébren vagyok. – A hajamat. – Mondtam már? – Nem. – Az órámra néztem. Fél tíz. Ideje volt hazamenni. Vagyis az otthon romjai közé. Rettegtem tőle. – Visszajöhetek? – kérdeztem. Láttam, hogy habozik. – Szükségem van rád – mondtam. Tudtam, hogy ennek az érvnek vajmi kevés a súlya. Egy nőtől kölcsönöztem, aki azért választotta a QPR-t, mert úgy érezte, a klubnak szüksége van rá. De más érvem nem volt.

– Nem tudom – felelte. – Gondolkodnom kell rajta. Amikor beléptem, Diana a nappaliban ült és egy nagy könyvet olvasott. Van Morrison azt énekelte, „...olyan, mint te, miattad megéri”, és nem hallott meg, csak amikor már előtte álltam és a borítóról olvastam le hangosan a címet: – Gyermek születik? Összerezzent, de felderült és sietve letette a könyvet a polcra a háta mögé. – Későn jöttél, drágám! Csináltál valami jót, vagy csak dolgoztál? – Is-is – mentem az ablakhoz. A garázs fehér holdfényben fürdött, de Ove úgyis csak órák múlva jön a festményért. – Telefonáltam párat, és kicsit gondolkodtam azon, melyik pályázót javasoljam a Nyomkövetőnek. Lelkesen összecsapta a kezét. – Jaj, de izgalmas! Az lesz, akit én mondtam, a... jaj, hogy is hívják? – Greve. – Clas Greve! Annyira feledékeny vagyok. Remélem, ha megtudja, vesz tőlem egy jó drága képet. Megérdemlem, nem? Derűsen felnevetett, kinyújtva maga alá dugott karcsú lábát. Egy karom fonta körül a szívemet, és szorította, mint egy vízzel töltött lufit. Gyorsan az ablak felé fordultam, hogy ne lássa arcomon a fájdalmat. A nő, akit minden színlelésre képtelennek tartottam, nemcsak sikeresen megőrizte a maszkját, de profin játszotta a szerepét. Nyeltem egyet és megvártam, amíg biztosan ura leszek a hangomnak.

– Greve nem a megfelelő ember – mondtam, az ablakban figyelve a tükörképét. – Mást választok. Félprofin. Ezt már nem kezelte annyira jól. Láttam, hogy leesik az álla. – Csak viccelsz, drágám, ugye? Tökéletes! Te mondtad... – Tévedtem. – Tévedtél? – Nagy megelégedésemre mély döbbenetet hallottam a hangjában. – Az ég szerelmére, hogy érted? – Greve külföldi. Nincs egy nyolcvan. És súlyos személyiségzavarral küzd. – Nincs egy nyolcvan! Jézusom, Roger, te még egy hetven sem vagy. Te küzdesz személyiségzavarral! Ez fájt. Nem a személyiségzavar, abban igaza lehetett. Igyekeztem nyugodt hangon folytatni: – Mi ez a szenvedély, Diana? Én is nagy reményeket fűztem Clas Grevéhez, de gyakran megesik, hogy csalódunk emberekben, nem érnek fel a reményeinkhez. – De... de tévedsz. Hát nem látod?! Igazi férfi! Felé fordultam és igyekeztem leereszkedően mosolyogni. – Idehallgass, Diana, én vagyok az egyik legjobb ebben. Mármint az emberek megítélésében és kiválasztásában. A magánéletemben talán követek el hibákat... Parányit megrándult az arca. – De a munkámban soha. Soha. Hallgatott. – Kidöglöttem – mondtam. – Éjjel nem sokat aludtam. Jó éjt! Az ágyban fekve hallottam felettem a lépteit. Nyugtalanul járkált, fel-alá. Hangokat nem hallottam, de

tudtam, hogy telefonálás közben járkálni szokott. Eszembe ötlött, hogy ez azokra a nemzedékekre jellemző, amelyek a drót nélküli kommunikáció előtt nőttek fel. Még mindig úgy mozgunk a telefonnal beszéd közben, mintha azon álmélkodnánk, hogy ez lehetséges. Valahol azt olvastam, hogy a modem ember hatszor annyi időt tölt kommunikációval, mint eleink. Tehát többet kommunikálunk. De vajon jobban kommunikálunk? Például miért nem mondtam Diana szemébe, hogy tudom, hogy szeretkezett Grevével a lakásán? Mert tudtam, hogy képtelen lesz megmagyarázni, miért, és nekem kell kitalálni? Például mondhatta volna, hogy tévedés volt, egyszeri alkalom, de én tudtam volna, hogy nem igaz. Egyetlen nő sem próbálja rávenni a férjét, hogy szerezzen egy jól fizető állást egy olyan férfinak, akivel csak egy futó kalandja volt. Azonban más oka is volt, hogy tartsam a számat. Amíg úgy teszek, mintha nem tudnék róla és Grevéről, senki sem vádolhatott azzal, hogy nem tudom pártatlanul felmérni a jelöltségét, és ahelyett, hogy a kinevezését Ferdinandra hagynám, békében és csendben élvezhetem szánalmas kis bosszúmat. Aztán ott volt az is, hogyan magyarázom meg Dianának, hogy mitől ébredt fel a gyanúm. Hiszen az szóba sem jöhetett, hogy bevalljam, tolvaj vagyok, aki rendszeresen betör mások lakásába. Forgolódtam az ágyban, hallgattam, ahogy tűsarka monoton, megfejthetetlen morzejeleket küld felém. Aludni akartam. Álmodni akartam. Menekülni akartam. És úgy ébredni, hogy mindent elfelejtettem. Mert persze ez volt a legfontosabb oka,

miért nem szóltam egy árva szót sem. Amíg a dolgok kimondatlanok maradnak, van rá esély, hogy elfelejthetjük őket. Hogy tudunk úgy aludni és álmodni, hogy felébredve eltűnjön, absztrakt képzelgés legyen, olyan jelenet, ami csak a fejünkben játszódott le, azon a szinten, ahol azok az álnok gondolatok és fantáziák fogannak, amelyek mindennapos hűtlenségként jelen vannak minden – még a legemésztőbb – szerelmi kapcsolatban is. Felötlött bennem, hogy ha most mobiltelefonon beszél, akkor újat kellett vennie. És hogy az új telefon látványa cáfolhatatlan, kézzelfogható, közhelyes bizonyíték arra, hogy ami történt, nem csak álom volt. Amikor végül belépett a hálóba és levetkőzött, úgy tettem, mintha aludnék. De a függönyök között besurranó halvány holdfénycsíkban megpillantottam, ahogy kikapcsolja a telefont, mielőtt a nadrágzsebébe csúsztatja. Ugyanazt a telefont. Egy fekete Pradát. Tehát akár álmodhattam is az egészet. Éreztem, hogy az álom magával ragad és lefelé húz. Vagy talán Greve vett neki egy ugyanolyat. A lefelé sodródás megtorpant. Vagy talán megint találkoztak, és Diana megtalálta a telefont. Felfelé emelkedtem, áttörtem a felszínen, és tudtam, hogy ma éjjel már nem fogok aludni. Éjfélkor még ébren voltam, és a nyitott ablakon át halk zajt hallottam a garázs felől. Minden bizonnyal Ove volt, aki a Rubensért jött. Füleltem, de elmenni nem hallottam. Talán közben nyomott el az álom. Tenger alatti világról álmodtam. Boldog, mosolygó emberekről, néma nőkről és gyerekekről, akik szájából buborékok

bugyogtak és szálltak fel. Semmi sem utalt a lidércnyomásra, amely az álom végén várt. 11 Curacit Nyolckor keltem és egyedül reggeliztem. Ahhoz képest, hogy az igaztalanok álmát aludta, Diana roppant jól aludt. Csak pár órám volt. Háromnegyed kilenckor lementem a garázshoz és kinyitottam. Egy közeli ablakból a Turbonegrót hallottam; nem a zenéről ismertem fel, hanem az angol kiejtésről. A villany automatikusan felgyulladt, és ott csillogott a Volvo S80. Fenségesen, ugyanakkor szolgaian várta gazdáját. Megragadtam az ajtókilincset és hátrahőköltem. Valaki ült a kormány mögött! Az első rémület elmúltával felismertem Ove Kjikerud evezőlapát arcát. Az elmúlt pár nap éjszakázása a jelek szerint megtette a magáét, mert lehunyt szemmel és tátott szájjal ült ott. És nyilván mélyen aludt, mivel meg sem rezzent, amikor kinyitottam az ajtót. Elbődültem, mint ahogy velünk csinálták a három hónapos tiszthelyettes-tanfolyamon, amire apám óhaja ellenére mentem el: – Jó reggelt, Kjikerud! A szeme sem rebbent. Levegőt vettem, hogy még egy ébresztőt harsogjak, amikor észrevettem, hogy a mennyezeti kárpit nyitva van és kilóg a Rubensfestmény széle. Hirtelen megborzongtam, mint amikor bolyhos tavaszi felhő suhan el a nap előtt. Ahelyett, hogy hangoskodtam volna, megragadtam és megráztam a vállát. Semmi. Erősebben ráztam. Feje előre-hátra billegett a nyakán.

Hüvelykés mutatóujjamat odatettem, ahol a főütőeret sejtettem, de képtelen voltam megmondani, hogy amit érzek, az ő pulzusa vagy a saját hevesen dobogó szívem. De a teste hideg volt. Talán túlságosan is hideg? Reszkető ujjakkal felemeltem a szemhéját. Ez lezárta a kérdést. Az élettelen fekete pupilla láttán önkéntelenül hátrahőköltem. Mindig is olyan embernek tartottam magam, aki kritikus helyzetben tisztán gondolkodik, aki nem esik pánikba. Persze talán csak azért, mert igazán sosem voltam még olyan kritikus helyzetben életemben, hogy pánikba essek. Kivéve, amikor Diana terhes lett, ugye, akkor nem esett nehezemre pánikolni. Szóval talán mégis pánikolós típus vagyok. Mindenesetre ebben a pillanatban határozottan irracionális gondolatok fordultak meg a fejemben. Hogy a kocsira ráfér a mosás. Hogy Kjikerud az ingét – a rávarrt Dior címkével – valószínűleg az egyik thaiföldi nyaralásán vette. És hogy a Turbonegro tulajdonképpen egész tisztességes banda, bár mindenki másképp gondolja. De tisztában voltam vele, hogy mi történik, hogy éppen kiszalad alólam a talaj, hát szorosan lehunytam a szemem és kisöpörtem a gondolatokat a fejemből. Aztán újra kinyitottam a szemem, és elfogadtam, hogy egy apró reménysugár csak besurrant. Pedig hiába, a valóság nem változott, Ove Kjikerud holtteste még mindig ott ült. Az első következtetés egyszerű volt: Ove Kjikerudnak mennie kell. Ha itt megtalálják, minden kiderül. Határozottan a kormányra döntöttem Kjikerudot, ráhajoltam a hátára, átkaroltam a mellkasát és

kicibáltam az ülésből. Nehéz volt, a karjai felemelkedtek, mintha ki akarna csusszanni a markomból. Megint felemeltem, újra fogást kerestem rajta, de ugyanaz történt; keze a képembe lendült, egyik ujja beleakadt a szám sarkába. Lerágott köröm kaparta végig a nyelvemet; elszörnyedve köptem egyet, de a nikotin keserű íze maradt. A garázs padlójára ejtettem, kinyitottam a csomagtartót, de amikor felhúztam, csak a zakója és a hamis Dior inge jött, ő maradt a betonon. Káromkodtam, egyik kezemmel megragadtam az övét belül, felrántottam és fejjel előre belenyomtam a 480 literes csomagtartóba. A feje halkan koppant a padlón. Lecsaptam a csomagtartót, összedörgöltem a kezem, ahogy az ember a jól végzett fizikai munka után szokta. Aztán visszamentem a vezetőüléshez. Nem láttam vért a fagolyós ülésvédőn, amit a taxisok használnak az egész világon. Mi az istenbe halt bele Ove? Szívrohamba? Agyvérzésbe? Valami túladagolásba? Észbe kaptam, hogy amatőr diagnózisra pocsékolni az időt elég nagy luxus, hát beültem és furcsamód azt vettem észre, hogy a fagolyók még őrzik a testmelegét. Ez az ülésvédő volt az egyetlen, amit apámtól örököltem, aki az aranyere miatt használta, én pedig megelőzésképpen, hátha örökletes. Hirtelen fájdalom nyilallt a fenekembe, amitől ijedten előreugrottam és a térdemet jól bevertem a kormányba. Kikecmeregtem. A fájdalom már elmúlt, de valami kétségtelenül megcsípett. Az ülés fölé hajoltam és alaposan végignéztem, de semmi szokatlant nem láttam a derengő belső világítás fényénél. Talán egy döglődő méh, ami időközben elmászott? Így az ősz végén kizárt. Valami megcsillant a fagolyók között.

Közelebb hajoltam. Egy vékony, szinte láthatatlan fémhegy állt ki az ülésből. Az agy néha olyan gyorsan következtet, hogy az értelem lemarad mögötte. Csak ezzel tudom magyarázni a homályos előérzetet, amitől a szívverésem meglódult, még mielőtt felemeltem a huzatot és megláttam azt a dolgot. Valóban akkora volt, mint egy szőlőszem. És gumiból, ahogy Greve lefestette nekem. Nem szabályos gömb, az alja lapos, nyilván, hogy az ellenkező oldalán a tű felfelé mutasson. A fülemhez tettem és megráztam, de nem hallottam semmit. Szerencsére a tartalma Ove Kjikerudba injektálódott, amikor ráült. A fenekemet dörzsölve figyeltem magamon az esetleges hatást. Kicsit kába voltam, de ki ne lenne az, miután egy kollégája holttestét emelgeti, majd megszúrja egy rohadt Curacitos tű, egy gyilkos fegyver, amit minden valószínűség szerint nekem szántak? Éreztem, hogy rám tör a vihogás; a félelem néha ilyen hatással van rám. Lehunytam a szemem és belélegeztem. Mélyen. Összpontosítva. A nevetés elapadt; düh vette át a helyét. A kurva életbe, ez hihetetlen! Vagy éppen hogy nem? Egy Clas Greve-féle erőszakos pszichopatától nem éppen azt várná az ember, hogy így szabadul meg egy férjtől? Dühösen belerúgtam a gumiba. Egyszer, még egyszer. Szürke folt jelent meg a John Lobb cipőm orrán. De hogy fért hozzá Greve a kocsimhoz? Hogy az istenbe...? Nyílt a garázs ajtaja, és besétált a válasz. 12 Natasa

Diana bámult rám a garázsajtóból. Láthatóan kapkodva öltözött fel, a haja rendezetlen volt. Alig hallhatóan suttogta: – Mi történt, drágám? Miközben farkasszemet néztem vele, agyamban ugyanez a kérdés száguldozott. A választól pedig a már így is összetört szívem még apróbb darabokra hullott. Diana. Az én Dianám. Ő tette a mérget az ülésbe. Ő és Greve összejátszottak. – Épp le akartam ülni, amikor észrevettem ezt a tűt az ülésen – tartottam fel a gumilabdát. Odajött és a gyilkos fegyvert óvatosan a tenyerére tette. Árulkodó óvatossággal. – Észrevetted ezt a tűt? – kérdezte és nem tudta palástolni hangjában a kételkedést. – Éles a szemem – feleltem, de nem hiszem, hogy feltűnt neki a keserű kétértelműség, vagy ha igen, nem törődött vele. – Akkor mázli, hogy nem ültél rá – vizsgálgatta az apró tárgyat. – Amúgy mi ez? Profi volt, de az ám. – Nem tudom – mondtam lezseren. – Miért jöttél? Rám nézett, a szája kinyílt, és egy pillanatig beleláttam a semmibe. – Én... – Igen, drágám? – Az ágyban feküdtem, és hallottam, hogy lejössz, de azt nem, hogy elhajtasz. Gondoltam, valami történt. És tulajdonképpen igazam volt. – Valójában nem történt semmi. Csak egy tű, drágám! – Az ilyen tűk veszélyesek lehetnek, szerelmem!

– Igazán? – Nem tudtad? Elkaphatod a HIV-et, veszettséget, mindenféle vírust vagy fertőzést. Felém lépett, és felismertem a mozdulatot, azt, ahogy a tekintete ellágyult, az ajka lefittyedt: meg fog ölelni. Ám a mozdulat félbeszakadt, valami megállította. Talán a szememben látott meg valamit. – Jaj, drágám! – nézett le a gumilabdára, és letette a munkapadra, amit sosem használok. Aztán gyorsan hozzám lépett, átkarolt, némileg meggörnyedve, hogy csökkentse a magasságkülönbséget, állát a nyakamon pihentette, és bal kezével beletúrt a hajamba. – Tudod, kicsit aggódom miattad, szerelmem... Mintha egy idegen ölelt volna. Már minden más volt körülötte, még az illata is. Vagy ez Greve illata? Undorító. Kezével előre-hátra masszírozó mozdulatokat tett, mintha samponozna, mintha a hajam iránti lelkesedése éppen ebben a szent pillanatban érné el új csúcspontját. A legszívesebben megütöttem volna a kezem fejével. Azért azzal, hogy érezzem a bőrt a bőrön, érezzem a fájdalmat és a sokkot. Ehelyett lehunytam a szememet és hagytam, hadd csinálja, hadd masszírozzon, puhítson, cirógasson. Talán tényleg beteg ember vagyok. – Mennem kell dolgozni! – mondtam, amikor nem akarta abbahagyni. – Délre el kell döntenem, kit jelölök. De nem engedett el, és végül úgy kellett lefejtenem magamról. Valami csillant a szeme sarkában. – Mi van? – kérdeztem. De nem felelt, csak a fejét rázta. – Diana...

– Szép napot! – suttogta, és kicsit remegett a hangja. – Szeretlek. Azzal kisietett. Szívem szerint utánaszaladtam volna, de csak álltam ott. Mi értelme megvigasztalni a saját gyilkosodat? Mi értelme bárminek? Hát beszálltam a kocsiba, fújtam egy nagyot, és megnéztem magam a visszapillantóban. – Éld túl, Roger! – suttogtam. – Szedd össze magad, és éld túl! Aztán visszanyomtam a Rubenst a kárpit alá és lezártam. Indítottam, hallottam, hogy mögöttem felemelkedik a garázsajtó, kitolattam, és a kanyarokat lassan véve legurultam Oslo felé. Ove kocsija négyszáz méterre állt, a járda mellett. Helyes, hetekig itt maradhat, mire bárkinek feltűnne, egész addig, amíg meg nem jön a hó és a hókotrók. Jobban aggasztott, hogy egy holttest van a kocsimban, amitől meg kell szabadulnom. Alaposan átgondoltam mindent. Paradox módon a Kjikeruddal való óvatos kapcsolattartás most meghozta gyümölcsét. Ha valahol kirakom a holttestet, senki sem tud kapcsolatba hozni vele. De hol? Először a hulladékégető jutott eszembe Grønmóban. Mindenekelőtt bele kell csavarnom valamibe a testet, aztán odahajtok vele a hulladékégetőhöz, kinyitom a csomagtartót, felviszem a tetemet a rámpán és belelököm a felcsapó lángokba. Az ötlet ellen szólt, hogy összetalálkozhatok más szemétlerakókkal, nem is szólva a munkásokról, akik az égetőt felügyelik. És ha magam égetném el egy félreeső helyen? Az emberi test elég csúnyán meg tud égni. Olvastam, hogy Indiában tíz

órába telik elégetni egy testet a halotti máglyán. És ha visszamennék a garázsba, miután Diana elment a galériába, és végre használatba venném a munkapadot és a körfűrészt, amit minden irónia nélkül az apósomtól kaptam egyik karácsonyra? Felvágnám a testet megfelelő méretű darabokra, azokat egy-két kővel becsomagolnám, aztán elsüllyeszteném az Oslo környéki száz erdei tó valamelyikébe? Az öklömmel többször a halántékomra csaptam. Mi a fene jut eszembe? Feldarabolni? Miért? Először is: hát nem láttam elég Helyszínelők-epizódot, hogy tudjam, azzal csak a saját lelepleződésemet kockáztatom? Itt egy vércsepp, ott apósom fűrészének egy foga, és máris nyakig ülök a szarban. Másodszor: Minek próbálnám egyáltalán elrejteni a tetemet? Miért ne kereshetnék egy viszonylag elhagyatott hidat, és dobom át Kjikerud földi maradványait a korláton? Valószínűleg a felszínre emelkedik és megtalálják, na és? Engem semmi sem kapcsol a gyilkossághoz, nem ismertem semmiféle Ove Kjikerudot, még a „Curacit” szót sem tudom lebetűzni. A Maridal-tóra esett a választásom. Autóval csak tízpercnyire van a várostól, senki sem lesz ott hétköznap délelőtt. Felhívtam Idát/Odát, hogy ma későn érek be. Fél óra alatt több millió köbméter erdő és két eldugottnál is eldugottabb település mellett hajtottam el, amelyek sokkolóan közel feküdtek a norvég fővároshoz. Aztán előbukkant egy kavicsos mellékút, amely ahhoz a hídhoz vitt, amit kerestem. Megálltam és öt percet vártam. Se ember, se autó, se ház nem volt látó- vagy hallótávolságon belül, csak egy-egy madár rikoltott fel néha. Holló? Valami fekete. Olyan fekete, mint a

titokzatos állóvíz alig egy méterre az alacsony fahíd alatt. Tökéletes. Kiszálltam és kinyitottam a csomagtartót. Ove úgy feküdt, ahogy betettem, karjai az oldala mellett, csípőből meghajolva, feneke kiállt. Még egyszer körülnéztem, hogy tényleg egyedül vagyok-e. Aztán cselekedtem. Gyorsan és hatékonyan. A vízbe csapódó test hangja meglepően diszkrét volt, inkább cuppanásszerű, mintha a tó cinkostársam lett volna ebben a sötét cselekedetben. A korlátnak dőlve néztem le a néma, összezárult vízre. Azon töprengtem, mi legyen a következő lépésem. És eközben Ove Kjikerud mintha felemelkedett volna hozzám: egy sápadt, zöld arc tágra nyílt szemmel, ami a felszínre akart emelkedni, egy szellem sárral a szájában és hínárral a hajában. Éppen arra gondoltam, innom kéne egy kis whiskyt, hogy lecsillapítsam az idegeimet, amikor az arc áttört a tó felszínén és tovább emelkedett felém. Felsikoltottam. A tetem is sikoltott, és a hörgő hang kiszívta az oxigént a levegőből körülöttem. Aztán megint eltűnt, a fekete tó visszanyelte. Bámultam le a sötétbe. Tényleg megtörtént? Hogy a fenébe ne történt volna meg: a visszhang még mindig zörgött a fák tetején. Átlendültem a korláton. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy a jeges víz körülöleljen. Testemen rémület szaladt végig a talpamtól a fejem tetejéig. És azt vettem észre, hogy szilárd talajon állok, csak derékig a vízben. Vagyis nem teljesen szilárd talajon, mert valami mozgott az egyik lábam alatt. Belenyúltam a sáros vízbe,

megragadtam azt a valamit, amit először hínárnak hittem, amíg meg nem éreztem alatta a fejbőrt. Akkor megrántottam. Ove Kjikerud arca jelent meg, kipislogta a vizet a szempilláiból, és megint jött az a mély hörgés, amikor az ember egész lényével levegő után kapkod. Ez már túl sok volt. Egy pillanatig elfogott a kísértés, hogy elengedjem és hagyjam eltűnni. De nem tehettem, nem igaz? Elkezdtem a part felé rángatni a híd végénél. Ove tudata újra adásszünetet tartott, én meg küszködve igyekeztem a víz felett tartani a fejét. Többször is majdnem elestem a csúszós mederben, ami besüppedt az immár tönkrement John Lobb cipőm alatt. De pár perc elteltével végre sikerült mindkettőnket kicipelnem a partra, majd be a kocsiba. Fejemet a kormányra hajtva lihegtem. Az a rohadt madár megvetően cserregett, ahogy a kormányt a fahíd irányába tekertem és elhajtottam. Mint mondtam, sosem jártam Ove lakásán, de tudtam a címét. Kinyitottam a kesztyűtartót, kivettem a fekete GPS-t, és menet közben bepötyögtem az utca nevét meg a házszámot, kis híján eltalálva egy szemből jövő kocsit. A GPS kiszámolta, ésszerűsítette és csökkentette a távolságot. Analitikusan, érzelemmentesen. A gyengéd, higgadt női hangot, ami irányított, cseppet sem zavarták a körülmények. Most már nekem is ilyennek kell lennem, parancsoltam magamra. Helyesen cselekedni, mint egy gép, nem véteni hülye hibákat. Fél óra múlva a megadott címhez értem. Csendes, keskeny utca. Kjikerud apró kis háza a felső végén volt,

a háttérben sötét lucfenyőerdő zöld fala húzódott. A lépcső előtt megálltam, egy pillantást vetettem a házra, és ismét megállapítottam, hogy a ronda építészet nem modem lelemény. Ove mellettem ült, ő is bűn ronda volt, hamuszürke és olyan vizes, hogy a ruhája cuppogott, amikor átkutattam a zsebeit a kulcsa után. Miután egy kis életet ráztam bele, csipás szemmel hunyorgott rám. – Tudsz járni? – kérdeztem. Úgy nézett rám, mintha űrből csöppent idegen lény lettem volna. Az álla még a normálisnál is jobban kiállt, amitől a húsvét-szigeti kőszobrok és Bruce Springsteen ötvözetének látszott. Megkerültem a kocsit, kicibáltam és nekitámasztottam az ajtónak. Az első kezembe akadó kulcs nyitotta az ajtót, és ahogy behúztam Ovét, átfutott az agyamon, hogy talán végre megfordul a szerencsém. Már elindultam befelé a lakásba, amikor eszembe jutott: a riasztó. Most aztán tényleg nem akarom, hogy a Tripolis biztonsági emberei idejöjjenek, vagy hogy a kamerán élőben lássanak a félholt Ove Kjikeruddal. – Mi a jelszó? – kiabáltam Ove fülébe. Megrándult, majdnem kicsusszant a markomból. – Ove! A jelszó? – He? – Ki kell kapcsolnom a riasztót. – Natasa... – motyogta csukott szemmel. – Ove! Szedd össze magad! – Natasa...

– A jelszót! – csaptam pofon keményen, és azonnal tágra nyílt a szeme. – Azt mondom, te barom. NATASA! Elengedtem, hallottam, hogy a padlóra zuhan, ahogy visszairamodtam a ház bejáratához. Az ajtó mögé dugva megtaláltam a riasztó dobozát; jól tudtam, a Tripolis emberei hová szeretik tenni. Kis vörös fény villogott, ahogy a riasztó visszaszámolt. Beütöttem az orosz kurva nevét. Már az utolsó „a”-nál tartottam, amikor eszembe jutott, hogy Ove diszlexiás. Isten tudja, hogyan betűzte a nevét! De a tizenöt másodperc már majdnem lejárt, nem volt idő megkérdezni. Megnyomtam az „a”-t és behunytam a szemem, felkészülve a ricsajra. Vártam. Semmi. Kinyitottam a szemem. A vörös fény már nem villogott. Fújtam egyet, és nem akartam belegondolni, hány másodpercem maradhatott. Amikor megfordultam, Ove már nem volt ott. Követtem a vizes nyomokat a nappaliba. A helyiség láthatóan egyszerre szolgált lazításra, munkára, evésre és alvásra. Mindenesetre az egyik végén az ablak alatt volt egy nagy ágy, a másikon a falon plazmatévé, a kettő közt dohányzóasztal, annak tetején kartondoboz egy pizza maradványaival. A hosszabb falnál satupad állt egy lefűrészelt csövű puskával, amit nyilván éppen átalakított. Ove bemászott az ágyba, és most ott feküdt nyöszörögve. Fájdalmak közt, feltételeztem. Halvány sejtelmem sem volt, mit tesz a Curacit az emberi szervezettel, de feltételeztem, hogy semmi jót. – Hogy vagy? – mentem közelebb. Belerúgtam valamibe, ami elgurult a kopott parkettán. Lenézve

láttam, hogy az ágy körül a padló tele van üres tölténypatronokkal. – Haldoklom – nyögte. – Mi történt? – Beleültél egy Curacittal töltött tűbe a kocsimban. – CURACIT?! – Felemelte a fejét és rám meredt. – A méreg?! Kibaszott Curacit van bennem? – Igen. De a jelek szerint nem elég. – Nem elég? – Hogy belehalj. Biztos elvétette a dózist. – Kicsoda? – Clas Greve. Ove feje visszahanyatlott a párnára. – Bassza meg! Ne mondd, hogy elcseszted! Lebuktattál bennünket, Brown? – Nem én – húztam egy széket az ágy lábához. – A tű a kocsiülésen... más ügy. – Nem az, hogy kicsesztünk vele? Mi a fasz lehet még? – Nem szeretnék róla beszélni. De engem akart kicsinálni. – Curacit! – üvöltött fel Ove. – Kórházba kell mennem, Brown! Haldoklom! Mi a picsának hoztál ide? Hívj mentőt! – Az ágy melletti asztalka felé biccentett. Először azt hittem, két meztelen nő műanyag modellje az úgynevezett 69-es pózban, de most láttam, hogy egyben telefon is. Nyeltem egyet. – Nem mehetsz kórházba, Ove. – Nem-e? Muszáj! Nem hallod, hogy haldoklom, barom? Haldoklom! Feldobom a bakancsot! – Figyelj rám! Ha rájönnek, hogy megmérgeztek Curacittal, azonnal hívják a rendőrséget. Curacitot nem lehet csak úgy venni. A leghalálosabb méregről

beszélünk a világon, egy szinten a ciánhidrogénnel meg az anthraxszal. A Kripos vallatna ki. – És? Tartom a számat. – És hogyan fogod megmagyarázni, mi? – Majd kitalálok valamit. Megráztam a fejem. – Esélyed sincs, Ove. Főleg ha az Inbau, Reid és Buckley-t veszik elő. – Mi? – Megtörnek. Itt kell maradnod, érted? Különben is, jobban vagy már. – Mi a faszt tudsz te erről, Brown? Orvos vagy? Nem, kibaszott fejvadász vagy. Ég a tüdőm. A lépem megrepedt, és egy óra múlva a vesém megadja magát. Kórházba kell mennem azonnal! Félig felült, de odaugrottam és visszanyomtam. – Figyelj rám, keresek tejet a hűtőben. A tej semlegesíti a mérgeket. A kórházban se tudnának mit csinálni veled. – Ja, mert tejet öntenének belém, mi? Megint próbált felülni, de durván visszalöktem, és hirtelen kiszaladt belőle a szusz. A szeme kifordult, a szája elnyílt, a feje csak feküdt a párnán. Fölé hajoltam, és meggyőződtem róla, hogy még érzem a büdös, cigiszagú lélegzetét. Aztán átkutattam a házat, fájdalomcsillapítót keresve. Csak lőszert találtam. Rengeteget. A hivatalos vörös kereszttel díszített gyógyszerszekrény tele volt dobozokkal, amelyek a címke szerint kilencmilliméteres töltényeket tartalmaztak. A konyhafiókban is lőszeres dobozok voltak, néhányon „vaktöltény” felirat, amit az őrmesterkurzuson mi vörös fingnak neveztünk. Ove

biztos ezekkel lő azokra a tévéműsorokra, amik nem tetszenek neki. Beteges. Kinyitottam a hűtőt, és ugyanazon a polcon, ahol egy doboz Tine félzsíros tej állt, találtam egy fényes, ezüstös pisztolyt. Kivettem. Az agya dermesztően hideg volt. Az acélba belevésték a gyártmány nevét: Glock 17. A tenyeremen méricskéltem. Nem láttam biztosítózárat, de a töltényűrben volt egy golyó. Azaz egy mozdulattal fel lehet kapni és elsütni, például ha az ember éppen a konyhában van és váratlan, hívatlan látogatót kap. Felpillantottam a biztonsági kamerákra a plafonon. Megértettem, hogy Ove Kjikerud sokkal paranoiásabb, mint hittem, hogy itt talán már valóban betegségről van szó. A tej mellett a pisztolyt is magammal vittem. Legalább sakkban tarthatom vele, ha megint rájön a dili. Befordultam a nappaliba és láttam, hogy felült az ágyban. Csak színlelte az ájulást. Egy görnyedt műanyag nőt tartott a kezében. – Küldjenek mentőt! – mondta a kagylóba hangosan és tisztán, dacosan a szemembe nézve. Úgy gondolta, megteheti, mivel a másik kezében egy olyan fegyvert tartott, amilyet eddig csak filmekben láttam. És bevillant a kép: rossz környék, bandaháború, feketék feketék ellen. Azaz egy Uzit. Egy olyan pici és kézre álló, olyan ronda és halálos géppisztolyt, hogy az már nem is vicces. És rám szegezte. – Ne! – kiáltottam. – Ne csináld, Ove! Hívják a rend... Tüzelt. Olyan hangja volt, mint a pattogatott kukoricának a serpenyőben. Volt időm erre gondolni, volt időm azt

hinni, hogy erre a zenére halok meg. Éreztem valamit a gyomromnál, és lenéztem. Láttam, hogy az oldalamból lövellő vérsugár eltalálja a kezemben tartott tejesdobozt. Fehér vér? Rájöttem, hogy fordítva van, a doboz lyukadt ki. Gépiesen, elkeseredetten felkaptam a pisztolyt, kissé meglepődve azon, hogy képes vagyok rá, és lőttem. A fegyverrel együtt a dühöm is elsült: a dörrenése legalább hangosabb volt, mint azé a rohadt Uzié. Leengedtem a fegyvert, és láttam, hogy Ove a homlokát ráncolva bámul rám. A ráncos homlok közepén pedig egy apró, elegáns, fekete lyuk tátongott. Majd a feje hátrahanyatlott és halk puffanással a párnára esett. A dühöm elpárolgott. Pislogtam és pislogtam, mintha egy tévékép ragadt volna a retinámra. Valami azt súgta, Ove Kjikerud többé már nem tér vissza a halálból. 13 Metán Az E6-oson hajtottam padlógázzal, eső verte a szélvédőt, Kjikerud Mercedes 280SE-jének ablaktörlői kétségbeesetten söpörtek erre-arra. Negyed kettő volt. Csupán négy óra telt el azóta, hogy felkeltem, és már túléltem feleségem gyilkossági kísérletét, partnerem testét egy tóba dobtam, majd élve kimentettem, hogy aztán hálából megpróbáljon lelőni, minekutána egy szerencsés lövéssel tettem róla, hogy ismét tetem legyen, én meg gyilkos. És még csak félúton járok Elverum felé. A zuhogó eső úgy fröcsögött az aszfalton, akár a felvert tej; a kormány fölé görnyedtem, nehogy elszalasszam a lehajtót. Mert ahová tartottam, azt a címet nem táplálhattam be a Nyomkövető GPS-ébe.

Mielőtt elhagytam Kjikerud házát, száraz ruhát vettem fel, amit a szekrényben találtam, fogtam Ove kocsikulcsát, tárcájából kivettem a készpénzt és a hitelkártyát. Ovét otthagytam az ágyon fekve. Ha megszólal a riasztó, az ágy az egyetlen hely a házban, ahol nem látja kamera. Magammal vittem a Glockot is, mivel ésszerűnek tűnt a gyilkos fegyvert nem otthagyni a gyilkosság helyszínén. Meg vittem a kulcscsomót a ház kulcsával és találkahelyünkével, a kalyibáéval Elverum mellett. A meditálás, tervezés és ötletelés helye volt. Ahol senki sem fog keresni, mivel senki sem sejtette, hogy tudok a hely létezéséről. Sőt mi több, tulajdonképpen csak ide mehettem, ha nem akartam Lottét is belekeverni ebbe az ügybe. De hát miféle ügyről is van szó pontosan? Pillanatnyilag annyi bizonyos, hogy egy őrült holland vadászik rám, aki hivatásos embervadász. És nemsokára a rendőrség is színre lép, ha csak kicsit okosabbak annál, mint amilyennek tartom őket. Ha esélyt akarok adni magamnak, meg kell nehezítenem a dolgukat. Például autót kell cserélnem, mivel kevés dolog könnyíti meg jobban egy ember azonosítását, mint egy hét számjegyű regisztrációs szám. Megvártam, hogy csipogjon a riasztó, ami automatikusan bekapcsolt, amikor kiléptem Ove házából, aztán hazahajtottam. Tisztában voltam vele, esélyes, hogy Greve ott vár rám, ezért az egyik mellékutcában parkoltam le. Vizes ruhámat a csomagtartóba raktam, a kárpit alól kivettem a Rubenst, beletettem az irattáskába, a kocsit bezártam és otthagytam. Ove kocsiját ott találtam, ahol reggel

láttam. Beszálltam, az irattáskát betettem magam mellé az ülésre és elindultam Elverum felé. Jött a lehajtó. A semmiből tűnt fel, óvatosan kellett fékeznem. Rossz látási viszonyok, vízátfolyás – ilyenkor könnyű az árokba hajtani, és most nagyon nem hiányzott a rendőrség vagy a sérülés. Aztán kiértem az ismerős vidékre. Ködpászmák úsztak a farmok és a hullámzó szántóföldek fölött, amelyek az egyre keskenyebbé, egyre kanyargósabbá váló utat övezték. Beterített vízzel egy Sigdal konyhák feliratú kamion. Valósággal megkönnyebbültem, amikor jött a következő lehajtó és magam maradtam az úton. A kátyúk egyre terebélyesedtek és sűrűsödtek, a farmok egyre zsugorodtak és fogytak. Harmadik lehajtó. Kavicsos út. Negyedik. Átkozott puszta! Esőtől nehéz, alacsony ágak kaparták a kocsit, akár vakok ujjai az idegen arcát. Még húsz perc csigatempóban, és odaértem. Pont ennyi ideje nem láttam házat. Ove pulóverének kapucniját a fejemre húztam, és elkocogtam a pajta mellett, amihez furcsán megdőlt fészer csatlakozott. Ove azt mondta azért, mert Sindre Aa, a mogorva, remete farmer, aki itt lakik, olyan zsugori, hogy nem alapozta meg a fészert, ami az évek során persze centiről centire szépen belesüllyedt az agyagba. Én sose beszéltem a farmerrel, ezt Ove intézte, de párszor láttam messziről, így most felismertem ösztövér, görnyedt alakját a ház lépcsőjén. Isten tudja, hogyan hallotta meg a kocsit ebben az esőben. Kövér macska dörgölőzött a lábához. – Helló! – kiáltottam jó messziről. Nem felelt.

– Helló, Aa! – ismételtem. Még mindig semmi válasz. Megálltam a lépcső alján és vártam. A macska lejött a lépcsőn. Én meg még azt hittem, hogy a macskák rühellik az esőt. Mandulavágású szeme volt, mint Dianának, és úgy dörgölőzött nekem, akárha régi barát lennék. Vagy talán vadidegen. A farmer leengedte a puskát. Ove mondta, hogy Aa egy régi puska távcsövével veszi szemügyre az érkezőket, mivel természetesen ahhoz is fukar, hogy vegyen egy rendes messzelátót. Ugyanezért nem költ töltényre sem, vagyis valószínűleg biztonságban voltam. Feltételeztem, hogy a fegyver az esetleges látogatók számát is csökkenti. Aa átköpött a korláton. – Mikor gyün az a Kjikerud, Brown? – Hangja csikorgott, mint a zsírozatlan ajtó és a „Kjikerud” szót úgy köpte, akárha ördögűző varázsszó lenne. Hogy honnét tudja a nevem, fogalmam se volt, de az biztos, hogy nem Ovétól. – Később – feleltem. – Beállhatok a kocsimmal a pajtába? Aa megint köpött. – Nem lesz ócsó. És az nem a maga kocsija, Kjikerudé. Ő hogyan gyün? Nagy levegőt vettem. – Sítalpon. Mennyi lesz? – Napi ötszáz. – Ötszáz?! Vigyorgott. – Az úton ingyér is hagyhassa. Elővettem Ove három kétszázasát és felmentem a lépcsőn, ahol Aa kinyújtott kézzel várt. Duzzadó tárcájába tömte a pénzt és megint köpött. – A visszajáró később is ráér – mondtam.

Nem felelt, csak bement és keményen becsapta maga mögött az ajtót. Betolattam a kocsival a pajtába, és a sötétben majdnem felnyársaltam egy silórakodó éles acélvillájára. Szerencsére a rakodó, ami Sindre Aa kék Massey Ferguson traktorjának hátulján volt, felemelt helyzetben volt, így nem szúrta át a kocsi hátulját vagy lyukasztotta ki a gumit, csak az alja kaparta végig a csomagtartó tetejét. Ez figyelmeztetett, mielőtt a villa bejött volna a hátsó ablakon. Leparkoltam, kivettem az irattáskát és a kalyibához futottam. Szerencsére a lucerdő olyan sűrű volt, hogy alig hatolt át rajta az eső, így amikor beengedtem magam az egyszerű fakalyibába, a hajam meglepően száraz volt. Tüzet akartam gyújtani, aztán mégsem tettem. Ha már a kocsit elrejtettem, nem tartottam jó ötletnek füsttel jelezni, hogy a kalyibában laknak. Csak most vettem észre, milyen éhes vagyok. Ove farmerdzsekijét egy székre terítettem a konyhában, aztán átkutattam a szekrényeket. Végül találtam egy magányos ragukonzervet, ami legutóbbi itt jártunkkor maradhatott itt. A fiókokban nem volt se evőeszköz, se konzervnyitó, de a Glock tusával sikerült lyukat vágnom a fedélbe. Leültem és kézzel ettem a zsíros, sós konzervet. Aztán bámultam ki az ablakon az esőverte erdőre meg az apró udvarra a kalyiba és a vécé között. Átmentem a szobába, a Rubens-irattáskát a matrac alá dugtam és lefeküdtem az alsó ágyra gondolkodni. Nem sokáig tartott. Az aznapi adrenalin tehetett róla: amikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy elszundikáltam.

Az órámra néztem. Délután négy. Kibányásztam a mobilomat, és láttam, hogy nyolc nem fogadott hívásom volt. Négy Dianától, aki biztos aggódó feleséget akart játszani és megkérdezni, hogy hol a fenében vagyok, miközben Greve a válla felett hallgatózik. Három Ferdinandtól, aki a jelölésről akart hallani, vagy legalább egy utasítást kapni arra nézve, hogy mit csináljanak a Nyomkövető üggyel. És egy szám, amit nem ismertem fel azonnal, mert töröltem a telefonkönyvből. De nem a memóriámból vagy a szívemből. És ahogy a számot néztem, rájöttem, hogy nekem – aki a bolygón töltött bő harminc évem alatt elég iskolai barátot, volt barátnőt, kollégát és üzleti kapcsolatot gyűjtöttem össze, hogy megtöltsön két megabájtot az Outlookban – egyetlen ismerősöm maradt, akiben megbízhatok. Egy nő, akit szigorúan véve csak három hétig ismertem. Na jó, három hétig keféltem. Egy barna szemű dán lány, aki madárijesztőként öltözött, egyszótagos szavakban beszélt és öt betűből állt a neve. Nem tudom, ez melyikünkre vetett tragikusabb fényt. Felhívtam a tudakozót és egy külföldi számot kértem. A legtöbb tudakozó Norvégiában négykor zár, talán mert a telefonkezelők zöme hazamegy, a statisztikák szerint egy beteg partnerhez, abban az országban, ahol a legrövidebbek a munkaórák, legnagyobb az egészségügyi büdzsé és legmagasabb a betegszabadság aránya. A HOTE recepciósa úgy válaszolt a kérdéseimre, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Nem tudtam se nevet, se osztályt, de kockáztatnom kellett:

– Tudná kapcsolni az új embert? – Az új embert, uram? – Tudja, a technikai osztály vezetőjét. – Felsenbrink aligha új, uram. – Nekem az. Szóval Felsenbrink bent van? Négy másodperc múlva egy hollanddal beszéltem, aki nemcsak hogy még dolgozott, de a hangja frissnek és udvariasnak hangzott annak ellenére, hogy egy perccel múlt négy. – Roger Brown vagyok az Alfa Munkaerő-közvetítő Irodától. – Igaz. – Mr. Clas Greve adta meg az ön nevét referenciaként. – Hamis. – Értem – mondta a férfi cseppet sem meglepve. – Clas Greve a legjobb vezető, akivel valaha dolgoztam. – Szóval maga... – kezdtem. – Igen, uram, szívből ajánlom. Tökéletes jelölt a Nyomkövetőnek. Vagy, ami azt illeti, bármelyik másik társaságnak. Haboztam, majd meggondoltam magam. – Köszönöm, Mr. Fenselbrink. – Felsenbrink. Szívesen. A mobilt a nadrágzsebembe dugtam. Nem tudtam, miért, de valami azt súgta, hibát követtem el. Odakint kíméletlenül zuhogott az eső, hát jobb híján elővettem a Rubens-festményt és a konyhaablaknál megvizsgáltam. A vadász, Meleagrosz dühödt arca, ahogy ledöfi a vadat. És rájöttem, kire emlékeztetett, amikor először megláttam: Clas Grevére. Eszembe jutott valami. Véletlen persze, de Diana egyszer mondta, hogy a Diana név eredetileg a vadászat és gyermekszülés római istennőjének neve, a görög

Artemisz megfelelője. És nem Artemisz küldte Meleagroszt vadászni? Ásítottam és a saját szerepemet kerestem a képem, amikor rájöttem, hogy keverem a dolgokat. Fordítva volt: Artemisz az állatot küldte. Megdörgöltem a szemem. Az alvás ellenére fáradt voltam. Ebben a pillanatban tűnt fel, hogy valami megváltozott időközben, csak annyira lekötött a kép, hogy elmulasztottam. Kinéztem az ablakon. A hang. Elállt az eső. Visszatettem a képet az irattáskába, és úgy döntöttem, keresek neki rejtekhelyet. El kellett mennem venni eztazt, és Sindre Aa-ban, ebben a kígyóban cseppet sem bíztam. Körülnéztem, és tekintetem kivándorolt az ablakon. Az árnyékszék. A mennyezete laza deszkákból készült. Ahogy átmentem az udvaron, úgy éreztem, elkelt volna a farmerdzseki. Az árnyékszék lényegében egy fészer volt az alapvető kellékekkel: négy fal, repedésekkel a deszkák között, hogy legyen szellőzés, valamint egy fadoboz a tetején kör alakú lyukkal, amit négyszögletes, durván tákolt fedéllel takartak le. A fadoboz tetejéről levettem a három guriga vécépapírt és egy magazint, amin Rune Rudberg szinte pupilla nélküli képe díszelgett, majd felálltam rá. Nyújtózkodva értem el a laza mennyezetet, és kilencmilliomodszor is azt kívántam, bárcsak magasabb lennék. Végül csak sikerült meglazítanom egy deszkát, a tető alá dugni az irattáskát, majd visszatenni a deszkát. És ahogy ott álltam terpeszben a

vécén, kinéztem az egyik résen a deszkák között, és megdermedtem. Most már fülsiketítő csend honolt odakint, csak néha hullott le vízcsepp egy-egy ágról. Ennek ellenére egyetlen hangot sem hallottam: egy gally nem reccsent, egy lépés nem cuppant a sáros ösvényen. És a kutya sem nyüszített, ahogy gazdája mellett állt az erdő szélén. Ha a kalyibában vagyok, nem veszem észre őket: az ablakból nézve vakfoltban álltak. A kutya csupa izom, csupa állkapocs és csupa fog jószág volt egy boxer testében, csak kisebb és zömökebb. Hadd ismételjem meg: gyűlölöm a kutyákat. Clas Greve terepszín köpenyt és zöld katonai sapkát viselt. A kezében nem volt fegyver; hogy a köpenye alatt mi lehetett, csak találgathattam. Megértettem, hogy ez tökéletes hely Grevének. Kihalt, tanúk nélkül, gyerekjáték elrejteni egy holttestet. Mester és masztiff egyszerre indultak el, mintha kimondatlan parancsnak engedelmeskednének. A szívem rettegve vert, de akaratom ellenére lenyűgözött, milyen gyorsan és hangtalanul haladnak az erdő szélétől a kalyibáig, majd végig annak fala mentén, majd – pillanatnyi habozás nélkül – be az ajtón, amit tárva-nyitva hagytak maguk mögött. Tudtam, hogy pár másodpercem van, mire Greve felfedezi, hogy a kalyiba üres, mire megtalálja a farmerdzsekit a széken, ami elárulja, hogy a közelben vagyok. És... a fenébe is!... meglátja a Glockot, amit a konyhában hagytam az üres konzervdoboz mellett. Az agyam pörgött, de egyetlen következtetést tudott levonni, hogy nincs

semmim: se fegyverem, se rejtekhelyem, se tervem, se időm. Ha megpróbálok elfutni, tíz másodperc múlva egy húszkilós Niether terrier lesz a sarkamban és egy kilencmilliméteres golyó a koponyámban. Vagyis ez az ötlet kuka. Ekkor az agyam pánikot javasolt. Helyette azonban valami egészen hihetetlent csinált. Egyszerűen megtorpant és visszalépett. Vissza ahhoz, hogy „kuka”. Egy ötlet. Minden tekintetben kétségbeesett és visszataszító ötlet. Ennek ellenére ötlet, és egyetlen dolog szólt mellette: hogy nem volt semmi más ötletem. Fogtam az egyik vécépapír-gurigát és a számba dugtam. Igyekeztem úgy rázárni a számat, hogy ne maradjon rés. Aztán felemeltem a vécé fedelét. Megcsapott a bűz. Másfél méter mély volt a tartály, benne ürülék, vizelet, vécépapír és esővíz ocsmány kotyvaléka. Minimum két ember kellett, hogy a tartályt az erdei gödörhöz vigye; igazi rémálom munka. Szó szerint. Ovéval egyszer csináltuk, és utána három éjszaka a locsogó szarról álmodtam. A jelek szerint Aa is halogatta: a másfél méteres tartály csurig volt. Ami nekem most történetesen kapóra jött. Ebben még egy Niether terrier sem szagol ki semmit. A vécéfedelet a fejemen egyensúlyozva, a lyuk két oldalán fogózkodva lassan leengedtem magam. Valószerűtlen érzés volt szarba merülni, emberszar nyomását érezni a testemen, ahogy felemelt kézzel mind mélyebbre fúrtam magam. Amikor a fejem a lyuk széle alá került, a vécéfedél a helyére zökkent. A szaglóérzékem talán túlterhelődött, de az biztos, hogy szabadságra ment, és csak a könnycsatornáim felgyorsult tevékenységét észleltem. A tartály felső,

folyékony rétege jeges volt, de alatta egész meleg, talán mert különféle kémiai folyamatok zajlottak benne. Nem azt olvastam valahol, hogy metángáz fejlődik az ilyen emésztőkben? És ha az ember túl sokat szív be belőle, bele is halhat? Szilárd talajt éreztem a lábam alatt, lekuporodtam. Könny csörgött az arcomon, folyt az orrom. Hátradőltem, hogy a számban szorongatott vécépapírhenger felfelé mutasson, lehunytam a szemem és próbáltam lazítani, hogy uralkodni tudjak az öklendezésen. Aztán óvatosan még jobban összegörnyedtem. A fülem megtelt szarral és csenddel. Vigyáztam, hogy a gurigán keresztül vegyem a levegőt. Működött. Már nem kell mélyebbre menni. Persze roppant szimbolikus halál lett volna Ove és a saját ürülékemtől teli orral-füllel megfulladni, de nem vágytam az ironikus halálra. Élni akartam. Nagyon távolról hallottam, hogy nyílik az ajtó. Kezdődik. Súlyos léptek vibrálását éreztem. Dobogást. Aztán csend lett. Kaparó léptek. A kutya. A vécé fedele felemelkedett. Tudtam, hogy Greve lebámul rám. Belém. Egy vécépapír-gurigába nézett, ami egyenesen a belsőmbe vezetett. A lehető leghalkabban vettem a levegőt. A guriga kartonja átnedvesedett és megpuhult, tudtam, hogy hamarosan ereszteni kezd és összeroppan. Dobbanást hallottam. Ez meg mi volt? A következő hangot nem lehetett nem felismerni. Hirtelen pukkanás, ami sziszegő, lamentáló bélhanggá vékonyodott, majd elhalkult. Jóleső nyögés zárta le. A picsába, gondoltam.

Onnét bizony. Pár másodperc múlva csobbanást hallottam, és újabb súly nyomta le felfelé fordított arcomat. A halál egy pillanatig elfogadható alternatívának tűnt, de nem sokáig. Paradox helyzet volt: még sosem volt kevesebb okom élni, mégsem akartam soha jobban életben maradni. Hosszabb nyögés következett; nyilván bélnyomást alkalmazott. Csak nehogy a gurigába menjen! Fokozódott bennem a pánik, mintha egyre kevesebb levegő jött volna a gurigán át. Újabb csobbanás. Szédültem, combizmaim már sajogtak a guggolástól. Kicsit kiegyenesedtem. Az arcom felszínre került. Pislogtam és pislogtam. Clas Greve szőrös, fehér hátsófelét bámultam. És egy méretes, sőt mi több, imponáló farok körvonalát. És mivel a péniszirigységet még a halál sem űzi el a férfiból, Diana jutott eszembe. Akkor és ott tudtam, hogy vagy Greve öl meg engem, vagy én ölöm meg őt. Greve felemelkedett, fény szivárgott be a lyukon, és láttam, hogy ott valami nem stimmel, valami hiányzik. Lehunytam a szemem, és ismét lemerültem. Már nagyon-nagyon szédültem. Metánmérgezésbe fogok belehalni? Egy ideig csend volt. Vége lenne? Éppen levegőt készültem venni, amikor rájöttem, hogy nincs mit beszívnom. A levegő útja elzáródott. Beindult az elemi ösztön, és fulladozni kezdtem. Fel kell állnom! Az arcom éppen akkor tört felszínre, amikor egy koppanást hallottam. Pislogtam és pislogtam. Odafent sötét volt. Aztán súlyos léptek dobogtak, ajtó nyílt, karmok kopogtak, ajtó csukódott. Kiköptem a gurigát, és

megláttam, mi történt. Fehér valami feküdt rajta, elfedve a nyílást: a papír, amivel Greve kitörölte a seggét. Kitornáztam magam a tartályból, és a deszkák rései közt láttam, hogy Greve az erdőbe küldi a kutyát, ő meg bemegy a kalyibába. A kutya felfelé tartott, a hegy teteje felé. Néztem, amíg el nem nyelte az erdő. És abban a pillanatban – talán mert egy pillanatig engedtem a megkönnyebbülésnek, hagytam, hogy felvillanjon a menekülés reménye – önkéntelenül felzokogtam. Nem, parancsoltam magamra gondolatban. Ne reménykedj! Ne érezz! Nincs érzelem. Analitikusan. Gyerünk, Brown. Gondolkodj! Prímszámok. Az egész sakktáblát nézd! Oké. Hogyan talált meg Greve? Honnét a fenéből tudhatta? Diana nem is hallott erről a helyről. Kivel beszélhetett Greve? Nincs válasz. Na jó. Mik a lehetőségeim? Menekülnöm kell, és két dolog játszik a kezemre: sötétedik és a testszagomat elnyomja a szar. A fejem viszont fájt, egyre jobban szédültem; nem várhattam meg a teljes sötétedést. Lecsusszantam a tartály hátulján, míg talpam az árnyékszék mögötti lejtőre nem ért. Leguggoltam és felbecsültem a távolságot az erdőig. Onnét eljutok a pajtáig, és menekülhetek kocsival. A kulcs a zsebemben van, nem? Kutattam. A bal zsebemben pár bankót, Ove bankkártyáját és a saját kulcsomat meg Ove házának kulcsát találtam. Jobb kéz. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor a mobil alatt megtaláltam a kocsikulcsot. A mobil. Hát persze!

A mobiltelefon helyzetét mérték be. Igaz, csak a térséget tudják azonosítani, nem a konkrét helyet, de ha a Telenor egyik bázisa regisztrálta itt a mobilomat, nem lehetett sok választás: Sindre Aa háza az egyetlen egy kilométeres körön belül. Ehhez persze Grevének kellett, hogy legyen egy embere a Telenornál, de vele kapcsolatban engem már többé semmi sem lepett meg. Kezdett derengeni, mi történt. És Felsenbrink, aki mintha várta volna a hívásomat, megerősítette a gyanúmat. Ez nem egy egyszerű szerelmi háromszög köztem, a feleségem és egy daliás holland között. Ha igazam van, sokkal nagyobb bajban vagyok, mint hittem. 14 Massey Ferguson Óvatosan kidugtam a fejem és a kalyiba felé néztem. A fekete ablaktáblák semmit sem árultak el. Szóval nem kapcsolt villanyt. Oké. Itt nem maradhatok. Megvártam, amíg szél rezgeti meg a fákat, akkor futásnak eredtem. Hét másodperc múlva elértem az erdő szélét, a fák rejtekét. De az a hét másodperc majdnem kikészített: a tüdőm sajgott, a fejem lüktetett, épp úgy szédültem, mint amikor apám először és utoljára elvitt vidámparkba. A kilencedik születésnapomra kaptam ajándéknak. Apámmal mi voltunk az egyetlen látogatók, kivéve három becsípett tinédzsert, akik egy kólásüveget adtak körbe valami áttetsző löttyel. Dühös, darabos norvégjával apám lealkudta az egyetlen nyitva lévő játék árát: pokoli szerkezet volt, amelynek célja, hogy addig pörgessen körbe-körbe, amíg kiköpöd a vattacukrot, abban a reményben, hogy a szüleid

vigasztalásképp majd vesznek neked popcornt meg üdítőt. Nem voltam hajlandó az életemet kockáztatni a rozoga masinán, de apám makacskodott, és ő maga csatolta be az övet, aminek meg kellett védeni. És most, negyedszázaddal később, újra abban a mocskos, szürrealista vidámparkban találtam magam, ahol mindennek vizeletszaga volt, és egész idő alatt féltem és öklendeztem. Mellettem csermely csörgedezett. Kivettem a mobilt, és beleejtettem. Most nyomozz le, te kibaszott urbánus indián. Aztán az erdő puha talaján a farm irányába kocogtam. A fenyők közt már leszállt az éjszaka, de mivel más növényzet nem volt, gyorsan haladtam. Alig pár perc után megláttam a farmház külső villanyát. Kicsit még tovább szaladtam, hogy a pajta köztem és a ház között legyen, csak akkor léptem ki az erdőből. Minden okom megvolt azt hinni, hogy Aa magyarázatot követel, ha meglát ilyen állapotban, ami után a következő logikus lépés a helyi rendőr hívása. A pajtához osontam, elhúztam a reteszt. Megnyomtam az ajtót és beléptem. A fejem. A tüdőm. A sötétben pislogva igyekeztem kivenni a kocsit és a traktort. Mi a fenét csinál az emberrel a metángáz? Megvakít? Metán. Metanol. Valahol van kapcsolat. Mögöttem lihegés és mancsok halk, alig hallható hangja. Aztán a hang elhalt. Tudtam, mi az, de nem jutott időm megfordulni. Ugrott. Minden elcsendesedett, még a szívem is abbahagyta a munkát. A következő pillanatban előreestem. Nem tudom, a Niether terrier fel tud-e ugrani és bele tudja-e mélyeszteni a fogát egy átlagos magasságú kosaras nyakába, de én – mint talán

már említettem – nem vagyok kifejezetten kosaras alkat. Előrezuhantam, az agyamba fájdalom robbant. Karmok kaparták a hátamat, és hallottam, hogy jön le a hús, csont zörög. Az én csontom. Meg akartam ragadni az állatot, de a tagjaim nem engedelmeskedtek, mintha a nyakamra záródott állkapcsok elvágták volna a kommunikációt az agyammal. A parancsok egyszerűen nem jutottak át. Hason feküdtem, még a számba ment fűrészport se tudtam kiköpni. Nyomás a főütőéren. Az agyamból elfogyott az oxigén. A látóterem csökkent. Hamarosan elveszítem az eszméletem. Hát így halok meg, egy kövér, ronda kutya szájában. Enyhén szólva nyomasztó. A fejem égett, testemet jeges hideg töltötte meg, egész az ujjaim hegyéig. Megmagyarázhatatlan, örömteli káromkodás és hirtelen, életadó erőroham adott újabb lendületet. Feltápászkodtam, a kutya úgy lógott a nyakamról, akár egy élő szőrstóla. Tántorogva lengettem a karom, de így sem tudtam megragadni. Tudtam, hogy ez az energia testem utolsó esélye, és hogy hamarosan kiszámolnak. A látóterem úgy leszűkült már, mint a James Bondfilmek elején, amikor szól a nyitó – vagy az én esetemben záró – zene, és minden fekete, kivéve egy kis kört, amiben egy szmokingos férfi ránk céloz pisztollyal. De a lyukon át én egy kék Massey Ferguson traktort láttam. És egy utolsó gondolat merült fel az agyamban: gyűlölöm a kutyákat. Támolyogva hátat fordítottam a traktornak, hagytam, hogy a kutya súlya áthelyezze a testsúlyomat a talpam elejéről a sarkamra, aztán határozottan hátraléptem. Hanyatt zuhantam. A hátsó villa találkozott velünk. És a

hasadó kutyabunda hangjából tudtam, hogy nem egyedül hagyom el ezt a világot. A látóterem bezáródott, a világ elfeketedett. Egy ideig eszméletlen lehettem. A földön feküdtem, beleláttam egy kutya nyitott szájába. A teste a levegőben lebegett, magzatpozícióba görbülve. Két acélvilla állt ki a hátából. Talpra álltam, forgott velem a pajta, kénytelen voltam pár lépést tenni oldalra, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Megtapogattam a nyakam, és friss vért éreztem ott, ahol a kutya foga belém mélyedt. És rájöttem, hogy az őrület határán lehetek, mert ahelyett, hogy beszállnék a kocsiba, ott állok és csak álmélkodom. Műalkotást hoztam létre. A kalüdóni felnyársalt kutya. Gyönyörű volt, komolyan mondom. Főleg a halálban is tátott szája. Talán a sokktól begörcsölt az álla, vagy ez a fajta így döglik meg. Mindenesetre nekem tetszett a dühös és csodálkozó kifejezés, mintha amellett, hogy a kutyaéletét megrövidítették, még ezt az utolsó sértést is el kellett viselnie, ezt a megalázó halált. Le akartam köpni, de nem volt nyálam. Megkerestem a zsebemben a kocsikulcsot, Ove Mercedeséhez tántorogtam, kinyitottam, és elfordítottam a zárban. Semmi. Újra elfordítottam és megnyomtam a gázpedált. Döglött, mint a dodo. Kibámultam a szélvédőn. Nyögtem egyet. Aztán kiszálltam és felcsaptam a motorházfedelet. Ekkorra már úgy besötétedett, épp csak ki tudtam venni a kiálló, elvágott vezetékeket. Fogalmam sem volt a funkciójukról, de sejtettem, hogy létfontosságúak ahhoz a kis csodához, ami az autókat hajtja. Baszd meg azt a

korcsot, Greve! Reméltem, hogy Greve még mindig a kalyibában ülve vár. De talán már azon tűnődik, mi történt a kutyájával. Nyugi, Brown. Oké, most már csak Sindre Aa traktorján jutok ki innét. Nem lesz gyors, Greve hamarosan a nyomomban lesz megint. Vagyis meg kell keresnem, mivel jött – az ezüstszürke Lexust biztos lejjebb hagyta valahol az úton -, és ki kell iktatnom, ahogy ő tette a Mercedesszel. Szapora léptekkel a farmházhoz mentem, arra számítva, hogy Aa megjelenik a lépcsőn, mivel láttam, a bejárati ajtó résnyire nyitva van. Nem jött. Kopogtam, majd beljebb nyomtam az ajtót. A tornácon láttam a távcsöves puskát a falnak támasztva egy mocskos gumicsizma mellett. – Aa? Az „oh”-nak ejtett név úgy hangzott, mintha arra kérném, folytassa az elkezdett történetet. Ami tulajdonképpen így is volt. Beléptem a házba, makacsul ismételgetve az idióta egy szótagos nevet. Mozgást észleltem, megpördültem és a maradék vérem is megfagyott. Egy fekete, kétlábú szörny torpant meg velem egy időben, és most engem bámult a feketeségből kivillanó, kitágult fehér szemével. Felemeltem a jobb kezem. Ő a balját. Felemeltem a bal kezem, ő a jobbját. Tükör. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Az ürülék megszáradt rajtam és teljesen befedett: cipőmet, testemet, arcomat, hajamat. Továbbmentem. Benyitottam a nappaliba. Hintaszékben ült hátradőlve, arcán vigyor. Az ölében terpeszkedő kövér macska felpillantott rám mandulavágású Diana-szemével. Felemelkedett és

leugrott. Mancsa halkan ért a padlóra, és ringó hátsóval felém indult. Rögtön meg is torpant. Hát, nem volt rózsaillatom. Rövid habozás után aztán mégis megindult mély, invitáló dorombolással. A macska alkalmazkodó állat, tudja, mikor kell új gazdát keresnie. Merthogy az előző meghalt. Sindre Aa vigyorát ajkainak véres meghosszabbítása okozta. Kékesfekete nyelv meredt ki a vágásból, láttam a fogínyét és az alsó fogsorát. A mogorva farmer egy régi videojáték figurájára emlékeztetett, ahogy ott ült, de nem az új, fültől fülig mosoly volt a halál oka. A két vércsík X-et formált a torkán. Hátulról fojtották meg vékony nejlonnal vagy acéldróttal. Az orromon keresztül, zihálva vettem a levegőt, miközben az agyam gyorsan, spontán rekonstruálta a történteket: Greve elhajtott a farm mellett, meglátta a kocsim nyomát a sáros udvaron. Talán továbbhajtott, valahol leparkolt, visszajött, benézett a pajtába és meggyőződött róla, hogy ott áll a kocsim. Sindre Aa ekkorra már a lépcsőn állhatott. Gyanakodva, ravaszkodva. Kiköpött és kitérő választ adott Greve rám vonatkozó kérdésére? Greve pénzt ajánlott neki? Bementek a házba? Mindenesetre Aa még éber lehetett, amikor Greve a nyakába dobta a fojtózsinórt, mert lekapta az állát, így az nem a nyakát vágta át. Küzdelem következett, a drót belecsúszott a szájába, és Greve meghúzta, elvágva Aa arcát. De Greve erős, és végül mégiscsak a kétségbeesett vén pacák nyakára csúsztatta a drótot. Néma tanú, néma gyilkosság. De Greve miért nem az egyszerűbb megoldást választotta, a lőfegyvert? Hiszen a legközelebbi szomszéd is kilométerekre van. Talán,

hogy ne halljam, hogy jön? Aztán leesett a nyilvánvaló válasz: nem hozott magával lőfegyvert. Magamban káromkodtam. Mert most már volt neki, új gyilkos fegyverrel láttam el, amikor otthagytam a Glockot a konyhapulton. Lehetnék még ennél is hülyébb? Csepegésre lettem figyelmes, és a macska a lábaim közé állt. Rózsaszín nyelve ki-be járt, az ingemről a padlóra csöpögő vért lefetyelte. Kábító fáradtság zuhant rám. Háromszor mély levegőt vettem. Koncentrálni kell. Gondolkodni, cselekedni, csak így tarthatom magamtól kartávolságnyira a zsibbasztó félelmet. Először is meg kell keresnem a traktor kulcsait. Céltalanul tévelyegtem szobáról szobára, fiókokat húzogattam ki. A hálóban találtam egyetlen üres patronosdobozt. A hallban találtam egy sálat, amit a nyakamba kötöttem, hogy kicsit felfogja a vért. De traktorkulcsot sehol. Az órámra pillantottam. Greve most már biztos nem érti, hol lehet a kutyája. Végül visszamentem a nappaliba, Aa teste fölé hajoltam, és átkutattam a zsebeit. Megvan! A kulcskarikán még a Massey Ferguson név is rajta állt. Sürgetett az idő, de nem lehettem hanyag, mindent rendesen kellett csinálnom. Ha megtalálják Aa-t, ez bűnügyi helyszín lesz, és DNS-nyomot fognak keresni. A konyhába siettem, megvizeztem egy törülközőt, és feltöröltem a véremet a padlóról az összes szobában. Letöröltem minden lehetséges ujjlenyomatot mindenről, amihez hozzáértem. A tornácon álltam indulásra készen, amikor észrevettem a puskát. Lehet, hogy végre szerencsém lesz, és maradt még benne patron? Felkaptam és a filmekben látott

mozdulatokat utánoztam: megrántottam a závárt, vagy mi a fene a neve, míg végül sikerült kinyitnom, és kis vörös rozsdafelhő lebegett fel a sötétbe. Patron nem volt benne. Neszt hallottam, felkaptam a fejem. A macska a konyha küszöbén állt gyászos és vádló pillantással: csak nem hagyom itt? Káromkodva a hűtlen állat felé rúgtam. Hátraugrott, majd visszaszaladt a nappaliba. Aztán letöröltem a puskát, visszatettem, kimentem és betettem a konyhaajtót. A traktor harsogva indult. Harsogva hajtottam ki a pajtából. Az ajtót be se csuktam, mert hallottam, mit harsog a traktor: „Clas Greve! Brown menekülni próbál! Siess, siess!” Rátapostam a gázpedálra. Arra mentem, amerről jöttem. Most már szuroksötét volt, a traktor reflektorának fénye vadul táncolt a döcögős úton. Hiába kerestem a Lexust. Itt kell lennie valahol! Nem, nem gondolkodom világosan: feljebb is hagyhatta. Pofon vágtam magam. Pislogj, végy nagy levegőt, nem vagy fáradt, nem vagy kikészülve. Szedd össze magad! Keményen rá a pedálra. Kitartó, folyamatos harsogás. Hová? El. A reflektor fénye szűkült, a sötétség egyre zárult össze. Megint a csőlátás. Nemsokára elájulok. Olyan mély levegőt vettem, amilyet csak tudtam. Oxigént az agynak. Maradj ijedt, maradj éber, maradj életben! A motor monoton morajához magasabb hang társult. Tudtam, mi az, és még szorosabban markoltam a kormányt. Egy másik motor. Fény villant a visszapillantóban.

Egy autó követett nyugodt tempóban. És miért is ne? Egyedül vagyunk itt a pusztában. Annyi időnk van, amennyit csak akar. Egyedül abban reménykedhettem, hogy magam mögött tudom tartani, nehogy elállja az utat. A kavicsos út közepén mentem, a kormányra hajolva, hogy a lehető legkisebb célpontot kínáljam a Glocknak. Kiértünk egy kanyarból, ahol az út hirtelen kiegyenesedett és kiszélesedett. És mintha jól ismerné a környéket, Greve már előtte gázt adott és egyből mellém ért. Jobbra kaptam a kormányt, hogy az árokba szorítsam, de elkéstem, már elsurrant mellettem. Kétségbeesetten pörgettem vissza a kormányt, a traktor csúszott a kavicson. Sikerült az úton tartanom. Ekkor két vörös fény villant előttem. Egy kocsi féklámpája, jelezve, hogy megállt. Én is megálltam, de járó motorral vártam. Nem akartam itt meghalni, egyedül egy rohadt farmer földjén, akár egy buta birka. Az egyetlen esélyem az volt, hogy kiszáll, és akkor elütöm, kilapítom a hatalmas hátsókerékkel, összezúzom, mint csigát a lánctalp. A kocsi ajtaja kinyílt. Lábujjheggyel felbőgettem a motort, hogy érezzem, milyen gyorsan reagál. Hát, nem túl gyorsan. Megint szédültem, a látásom megint egyre homályosodott, de azt láttam, hogy egy alak kiszáll és felém tart. Becéloztam a traktorral és hevesen kapaszkodtam a tudatomba. Magas, vékony alak. Magas? Vékony? Greve se nem magas, se nem vékony. – Sindre? – Mi? – kérdeztem angolul, bár apám belém verte, hogy azt mondjam: „elnézést” vagy „sajnálom, uram” vagy „miben lehetek a szolgálatára, hölgyem?”. Félig már

lecsúsztam az ülésen. Megtiltotta anyának, hogy az ölébe vegyen. Azt mondta, puhány lesz tőle a gyerek. Látsz most, apa? Puhány lettem? Az öledbe ülhetek már, apa? Egy hangot hallottam a sötétből azzal a csodálatos, éneklő norvég intonációval: – Maga a... ööö... a menedékjogot kérők központjából van? – Menedékjog? A traktor mellé jött, én meg a kormányba kapaszkodva oldalvást ránéztem. – Ó, elnézést – mondta. – Úgy nézett ki, mint a... ööö... Beleesett a trágyadombba? – Balesetem volt, igen. – Azt látom. Azért állítottam meg, mert láttam, hogy Sindre traktorja. És mert a végéről egy kutya lóg. Ennyit a koncentrációmról. Haha. Elfelejtettem azt a rohadt kutyát, hallod ezt, apa? Nem jut elég vér az agynak. Ez már túl sok... Az ujjaim elzsibbadtak, annyit még láttam, hogy lecsúsznak a kormányról. Aztán elájultam. 15 Látogatási idő A mennyországban ébredtem. Minden fehér volt, és egy szelíd szemű angyal tekintett le rám, ahogy a felhőn feküdtem, és azt kérdezte tőlem, tudom-e, hol vagyok. Bólintottam, mire azt mondta, valaki beszélni akar velem, de nem kell sietni, ráér. Igen, gondoltam, ráér. Mert ha meghallja, mit tettem, azonnal kihajít ebből a puha, kellemes fehérségből, aztán zuhanok és zuhanok,

le oda, ahová tartozom, a kovácsműhelybe, az olvasztókemencébe, az örök savfürdőbe bűneimért. Lehunytam a szemem és azt suttogtam, egyelőre szeretném, ha nem zavarnának. Az angyal megértően bólintott, megigazította rajtam a felhőt és fakopogással eltűnt. Mielőtt az ajtó becsapódott mögötte, a folyosóról hangokat hallottam. Megérintettem a kötést a nyakamon. Pár pillanattöredék merült fel az emlékezetemben. A magas, sovány férfi arca fölöttem; egy kocsi hátsó ülése, ami nagy sebességgel robog kanyargós utakon; két férfi fehér kórházi köpenyben feltesz egy hordágyra. A zuhany. A hátamon fekve zuhanyoztam! Kellemes meleg víz, aztán megint elájultam. Most is ehhez lett volna kedvem, de az agyam közölte, hogy ez a luxus átmeneti, hogy az idő homokja pereg, hogy a föld még forog, hogy az események végkimenetele elkerülhetetlen. Hogy egyelőre rám várnak, egyelőre visszatartják a levegőt. Gondolkodj! Igen, a gondolkodás fájt, könnyebb volt feladni, lemondani, nem lázadni a sors gravitációja ellen. Csak éppen a dolgok hülye, triviális folyása olyan bosszantó, hogy az embert kihozza a sodrából. Akkor gondolkodj! Csoda lenne, ha nem Greve várna odakint, de lehet a rendőrség is. Az órámra néztem. Reggel nyolc. Ha a rendőrség már megtalálta Sindre Aa testét és engem gyanúsít, akkor nem valószínű, hogy csak egy embert küldenek, pláne hogy az udvariasan kint vár. Talán csak egy közrendőr, aki azt akarja megtudakolni, mi történt,

talán mert a traktort az út közepén hagytam, talán... Talán kicsit remélem is, hogy a rendőrség az. Talán elegem van, talán nem maradt más, mint menteni a bőrömet, talán elmondok nekik mindent. Az érzéseimet vizsgáltam. És nevetés duzzadt bennem. Igen, egy ROBBANÁS! Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, hallottam a hangokat a folyosóról, és egy fehér köpenyes férfi lépett be. Egy csiptetős írótáblát nézett elmerülten. – Kutyaharapás? – emelte fel a fejét és rám mosolygott. Azonnal felismertem. Az ajtó becsapódott mögötte és kettesben maradtunk. – Sajnálom, nem tudtam tovább várni – suttogta. A fehér orvosi köpeny illett Clas Grevére. Isten tudja, hol szerezte. Isten tudja, hogy talált meg; emlékeztem, hogy a mobilt egy patakba dobtam. De Isten is tudta, és én is tudtam, mi vár rám. És mintha a várakozásomat igazolná, Greve a zakója zsebébe nyúlt és elővett egy pisztolyt. Az én pisztolyomat. Pontosabban Ove pisztolyát. Még pontosabban egy Glock 17-est kilencmilliméteres ólomgolyókkal, amelyek az emberi szövetbe becsapódva szétforgácsolódnak, így az ólommassza aránytalanul sok húst, izmot, csontot és agyvelőt visz magával – miután átment a testen – és a falra keni Barnaby Furnas festményeihez hasonlóan. A cső rám szegeződött. Gyakran hallani, hogy ilyen helyzetben kiszárad az ember szája. És tényleg. – Remélem, nem gond, ha a pisztolyát használom, Roger – mondta Greve. – Az enyémet nem hoztam magammal Norvégiába. Manapság olyan macerás a

repülés. De mindegy is, erre – tárta szét a karjait – aligha számíthattam. Ráadásul külön jó, hogy a golyót sehogyan sem lehet hozzám kapcsolni, nem igaz, Roger? Nem feleltem. – Nem igaz? – ismételte. – Miért...? – kezdtem olyan rekedt hangon, akár a sivatagi szél. Clas Greve őszinte érdeklődéssel várta a folytatást. – Miért csinálja ezt az egészet? – rebegtem. – Egy nő miatt, akit öt perce ismer? A homlokát ráncolta. – Dianáról beszél? Tudta, hogy mi...? – Igen – vágtam közbe, hogy megkíméljen a folytatástól. Kuncogott. – Maga idióta, Roger? Komolyan azt hiszi, hogy ez róla, rólam és magáról szól? Nem feleltem. Hogy eredetileg ezt hittem. Hogy nem olyan triviális dolgokról, mint élet, érzelem és hozzátartozók. – Diana csak eszköz egy célhoz, Roger. Arra használtam, hogy a maga közelébe jussak. Mivel az első csalit nem kapta be. – A közelembe? – Igen, oda. Négy hónapja tervezzük ezt, amióta megtudtuk, hogy a Nyomkövető új vezetőt keres. – Ki az a mi? – Találja ki! – A HOTE? – És az új amerikai tulajdonosok. Ha őszinte akarok lenni, gazdasági értelemben a csőd szélén álltunk,

amikor idén tavasszal megkerestek bennünket. Kénytelenek voltunk elfogadni pár feltételüket. A tranzakció talán felvásárlásnak látszott, de a valóságban mentőakció volt. Az egyik feltétel az volt, hogy a Nyomkövetőt is szállítjuk nekik. – Szállítják? Hogyan? – Maga is tudja, amit én, Roger. Hogy papíron ugyan a részvényesek és az igazgatótanács hozza a döntést egy cégnél, a gyakorlatban azonban a vezérigazgató. Lényegében ő dönti el, hogy eladják-e a társaságot, és ha igen, kinek. Úgy vezettem a HOTE-t, hogy tudatosan olyan kevés információval láttam el az igazgatótanácsot és olyan bizonytalanságban tartottam, hogy kénytelenek voltak állandóan rám hagyatkozni. Ami egyébként hasznukra volt, a történtektől függetlenül. A lényeg, hogy az igazgatótanács bizalmát bírva minden viszonylag kompetens vezető képes manipulálni és meggyőzni az eléggé tájékozatlan részvényeseket, hogy azt csinálják, amit ő akar. – Túloz. – Igazán? Tudomásom szerint maga ugyanezt csinálja: lyukat beszél ezeknek az úgynevezett igazgatóknak a hasába. Persze igaza volt. És ez csak megerősítette azt a gyanúmat, ami azután merült fel bennem, hogy Herr Felsenbrink a HOTE-nál olyan lelkesen ajánlotta Grevét a HOTE legnagyobb riválisának vezetői posztjára. – Szóval a HOTE... – kezdtem. – Igen, a HOTE meg akarja szerezni a Nyomkövetőt. – Mert az amerikaiak ehhez a feltételhez kötötték, hogy megmentsék magukat a csődtől?

– A pénzt, amit mi, HOTE-részvényesek kaptunk a számlánkra, befagyasztották, amíg a tranzakció végbe nem megy. De persze mindebből sehol semmi nincs leírva. Lassan bólintottam. – Szóval maga csak azért mondott le, látszólag az új tulajdonosok elleni tiltakozásul, hogy ez hiteles jelöltté tegye, és majd átvehesse a Nyomkövető vezetését? – Naná! – És amikor megkapja az állást, a társaságot az amerikaiak kezére játssza? – Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb kifejezés. Amikor pár hónap múlva a Nyomkövető rájön, hogy a technológiájuk immár nem ismeretlen a HOTE számára, megértik, hogy önmagukban már nincs esélyük, hogy a legjobb út az együttműködés. – Mert maga titokban kiszivárogtatja ezt a technológiát a HOTE-nak? Greve mosolya vékony és sápadt volt, akár egy galandféreg: – Mint mondtam, tökéletes házasság. – Tökéletes kényszerházasság, nem? – Ha úgy tetszik. De a HOTE és a Nyomkövető technológiáit egyesítve az összes katonai szerződést megszerezhetjük a nyugati féltekén. És még párat a keletiben is... Megér egy kis manipulációt, nem gondolja? – És úgy tervezte meg, hogy magának adjam az állást? – Amúgy is erős jelölt lettem volna, nem? – Greve az ágy lábához állt, háttal az ajtónak, a pisztolyt csípőmagasságban tartotta. – De abszolút biztosra akartunk menni. Gyorsan kiderítettük, melyik

ügynökségek kapták a megbízást, és kutattunk kicsit. Kiderült, hogy maga a legjobb a szakmában, Roger Brown. Ha maga javasol egy pályázót, azzal már el is dőlt, ki nyer felvételt az adott pozícióra, ezt mondják. Igazi rekordtartó. Így aztán természetes volt, hogy magán keresztül akartuk véghezvinni. – Megtisztelő. De miért nem hívta fel egyenesen a Nyomkövetőt, hogy érdekli az állás? – Ugyan már, Roger! A nagy gonosz kivásárolt farkas volt főnöke vagyok, elfelejtette? Az összes vészcsengő megszólalt volna. Úgy kellett „rám találniuk”. Például egy fejvadász révén. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy úgy tűnjön, minden hátsó szándék nélkül kerülök a Nyomkövetőhöz. – Értem. De miért kellett ehhez Diana? Miért nem közvetlenül engem keresett meg? – Most csak játssza a hülyét, Roger. Ha magát keresem meg, ugyanúgy gyanakodott volna. Messzire elkerült volna. Igaz volt, hogy játszottam a hülyét. És az is igaz volt, hogy ő legalább olyan hülye volt. Hülye és annyira büszke a briliáns, mohó tervére, hogy nem tudta megállni, hogy ne dicsekedjen el vele, amíg valaki be nem jön azon a rohadt ajtón. Valaki előbb-utóbb csak bejön megnézni, végül is betegen fekszem, az isten szent szerelmére! – Túl sok nemes szándékot tulajdonít nekem meg a munkámnak, Clas – mondtam, arra gondolva, hogy csak nem végez ki, ha a keresztnevén szólítom. – Azokat a pályázókat választom, akiket úgy gondolom,

elfogadnak, és nem feltétlenül azokat, akik a legjobbak lennének az adott cég számára. – Komolyan? – ráncolta a homlokát Greve. – Még egy magafajta fejvadász se lehet ennyire erkölcstelen. – Nem sokat tud a fejvadászokról, ha jól sejtem. Nem lett volna szabad belekevernie Dianát! Ezen jót derült. – Nem? – Hogy szerezte meg? – Tényleg tudni akarja, Roger? – Leheletnyit felemelte a fegyvert. Egy méter. A szemem közé? – Meghalok, hogy tudjam, Clas. – Ahogy óhajtja. – Picit megint leengedte. – Párszor beugrottam a galériába. Vettem ezt-azt. Idővel egyre inkább az ő javaslatára. Meghívtam kávéra. Beszélgettünk mindenféléről, igen személyes dolgokról is, úgy, ahogy csak idegenek tudnak. Párkapcsolati problémákról... – Beszéltek a házasságunkról? – Kicsúszott. – Bizony. Végül is elváltam, tele vagyok együttérzéssel. Például megértem, hogy egy gyönyörű, érett és termékeny nő, mint Diana, nem biztos, hogy elfogadja férjnek azt, aki nem hajlandó neki gyereket csinálni. Aki meggyőzi, hogy vetesse el a babáját, mert az Downkóros. – Greve vigyora olyan széles volt, mint Aa-é a hintaszékben. – Főleg, mivel jómagam egyszerűen imádom a gyerekeket. A vér és a józan ész kiszállt a fejemből, egyetlen gondolatot hagyva: hogy megölöm ezt az embert, aki előttem áll. – Maga... azt mondta neki, hogy gyereket akar?

– Nem – felelte Greve halkan. – Azt mondtam neki, hogy tőle akarok gyereket. Összpontosítanom kellett, hogy uralkodni tudjak a hangomon. – Diana sose hagyna el egy ilyen sarlatánért... – Elvittem a lakásba, és megmutattam neki az állítólagos Rubens-festményt. Megzavarodtam. – Állítólagos...? – Igen, a festmény természetesen nem eredeti, csak egy nagyon jó másolat Rubens korából. A németek sokáig eredetinek hitték. A nagyanyám megmutatta nekem, amikor ott éltem. Sajnálom, hogy hazudtam róla. Ennek az információnak hatással kellett volna lennie rám, de érzelmileg már annyira kiszikkadtam, hogy csak elraktároztam. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy Greve még nem fedezte fel a cserét. – Azért a másolat is hasznos – folytatta. – Diana eredetinek hitte, és szerintem akkor és ott vonta le a következtetést, hogy nemcsak gyereket csinálnék neki, de gondoskodni is tudnék róla. Dióhéjban: megadnám neki azt az életet, amiről álmodik. – És ő... – Ő belement, hogy segít a leendő férjének megszerezni a vezetői állást, ami révén az elismertséget szerez, és ami persze magával hozza a megfelelő anyagiakat is. – Azt akarja mondani... hogy az az este a galériában... meg volt rendezve az elejétől a végéig? – Naná! Csak éppen nem ment olyan simán, mint reméltük. Amikor Diana felhívott, hogy maga mégsem engem jelöl... – Színpadiasan a szemét forgatta. – El tudja képzelni a megdöbbenésemet, Roger? A

csalódottságomat? A dühömet? Egyszerűen nem értettem, miért nem kedvel. Miért, Roger? Mit vétettem én maga ellen? Nyeltem. Abszurd módon nyugodt volt, mintha annyi ideje lenne golyót röpíteni a fejembe, szívembe vagy bármelyik testrészembe, amennyit csak akar. – Túl alacsony – mondtam. – Tessék? – Szóval rávette Dianát, hogy tegye a curacitos labdát a kocsimba? Öljön meg, hogy ne tudjak kedvezőtlen jelentést írni? Greve a homlokát ráncolta. – Curacit? Érdekes, hogy meg van győződve arról, hogy a felesége képes lenne gyilkolni egy gyerekért és egy zsák aranyért. Ki tudja, talán igaza van. De nem kértem erre. A labdában csak Ketalar-Dormicum-keverék volt, egy gyorsan ható érzéstelenítő. Igaz, meglehetősen erős, így aztán nem teljesen kockázatmentes. Úgy terveztük, amikor beül, elájul, és Diana majd elhozza a kocsit egy előre megbeszélt helyre. – Milyen helyre? – Egy kalyibába, amit kibéreltem. Hasonló ahhoz, ahol éjjel magát kerestem. Csak kedvesebb és kevésbé kíváncsi a tulajdonosa. – És ott akart...? – Meggyőzni. – Hogyan? – Tudja. Egy kis csábítással. Esetleg egy kis fenyegetéssel, ha muszáj. – És egy kis kínzással?

– A kínzásnak van szórakoztató oldala, de először is nem szeretek fájdalmat okozni másoknak, csak magamnak. Másodszor, bizonyos fázisban már kevésbé hatékony, mint az ember hinné. Szóval nem, nem igazán kínzással. Épp csak hogy megízlelje, hogy felébredjen magában az a leküzdhetetlen félelem a fájdalomtól, ami mindannyiunkban él. Tudja, nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől válik az ember irányíthatóvá. Éppen ezért a hivatásos vallatok nem is mennek túl a könnyű kínzáson – elvigyorodott -, legalábbis a CIA szerint. Jobb az FBImodellnél, amit maga használ, nem, Roger? Éreztem, hogy verejték gyűlik a kötés alatt a torkomon. – És mit remélt ezzel elérni? – Hogy megírja a jelentést úgy, ahogy mi akarjuk. Fel is adtuk volna postán. – És ha nem engedelmeskedtem volna? Még több kínzás? – Nem vagyunk szörnyetegek, Roger. Ha megtagadja, akkor csak ott tartottuk volna. Amíg az Alfa az egyik kollégájának nem adja a munkát. Feltehetően annak a Ferdinandnak. – Ferdy – mondtam hevesen. – Pontosan. Ő amúgy is nagyon pozitívan viszonyult hozzám. Ahogy a Nyomkövető elnöke és PR-igazgatója is. Magának is ez volt a benyomása, Roger? Egyetért, hogy az egyetlen dolog, ami utamba állhatott volna, az egy negatív jelentés magától, Roger Browntól? Nem akartuk bántani. – Hazudik! – Hazudok?

– Esze ágában sem volt életben hagyni – mondtam. – Hogy kockáztassa, hogy utána leleplezem? – Jó ajánlatot tettem volna. Örök élet örök hallgatásért. – Az elárult férj nem racionális üzlettárs, Greve. Ezt maga is tudja. A fegyverrel az állát vakarta. – Ez igaz. Valószínűleg igaza van. Valószínűleg megöltük volna. Mindenesetre ezt mondtam Dianának. És ő elhitte. – Mert el akarta hinni. – Az ösztrogén vakká tesz, Roger. Nem tudtam mit mondani. Miért nem jön már vala...? – Találtam egy NE ZAVARJANAK táblát a szekrényben, ahol a köpenyt – magyarázta, mintha olvasna a gondolataimban. – Azt hiszem, akkor teszik ki, amikor a beteg ágytálazik. A cső most egyenesen rám szegeződött, és láttam, hogy ujja a ravaszra görbül. Nem emelte fel a fegyvert, nyilván csípőből lő, mint James Cagney a negyvenötvenes évekbeli gengszterfilmekben, hihetetlen pontossággal. Sajnos valami azt súgta, Clas Greve a hihetetlenül pontos mesterlövészek közé tartozik. – Szerintem a felirat nagyon is illik ide – jegyezte meg Greve, már hunyorogva, készülve a lövésre. – A halál végül is intim dolog, nem? Lehunytam a szemem. Végig igazam volt: a mennyországban vagyok. – Elnézést, doktor úr! A hang bezengte a szobát. Kinyitottam a szemem. Három férfi állt Greve mögött, az ajtón belül, ami épp most csukódott be mögöttük.

– A rendőrségtől jöttünk – mondta az előbbi hang tulajdonosa, a civil ruhás. – Gyilkossági ügyről van szó, sajnos figyelmen kívül kell hagynunk a táblát. Most láttam, hogy igenis van hasonlóság mentőangyalom és James Cagney között. Talán csak a szürke köpeny tette, vagy a gyógyszer, amit beadtak nekem, mert a fekete rendőrruhát viselő kollégái valószerűtlennek tűntek: egyformák, mint két borsó, kövérek, mint a disznó, magasak, akár a ház. Greve megmerevedett, vadul meredt rám, de nem fordult meg. A fegyver, amit a rendőrök nem láthattak, még rám szegeződött. – Remélem, nem zavartuk meg ezzel a mi kis gyilkosságunkkal, doktor úr? – mondta a civil ruhás, nem palástolva a bosszúságát, hogy a fehér ruhás rá se hederít. – Dehogy – mondta Greve, még mindig háttal neki. – A pácienssel épp végeztünk. – Félrehúzta a fehér köpenyt, és a pisztolyt a nadrágja derekába dugta. – Én... – kezdtem, de Greve közbeszólt: – Csak nyugalom. A feleségét majd értesítem az állapotáról. Ne aggódjon, gondoskodunk róla. Érti? Többször pislogtam. Greve előrehajolt és megpaskolta a paplant a térdemen. – Gyengédek leszünk, rendben? Némán bólintottam. Csak a gyógyszer lehet. Ez nem történhet meg. Greve mosolyogva kiegyenesedett. – Apropó, Dianának igaza van, magának nagyon szép a haja. Azzal megfordult, leszegte a fejét, és az írótáblára nézve kimenet odasúgta a rendőrnek: – A maguké. Egyelőre.

Miután az ajtó becsukódott, James Cagney előrelépett. – Sunded vagyok. Lassan bólintottam, a kötés a torkomba vágott. – Épp jókor jött, Sundet. – Sunded – ismételte komolyan. – A vége -ded. Az oslói Kripos gyilkossági csoportjának nyomozója vagyok. A Kripos az... – Kriminalpolitisentralen. Kiemelt bűnügyek osztálya, tudom. – Helyes. Ők Endride és Eskild Monsen az elverumi rendőrségtől. Lenyűgözve néztem rájuk. Két ikerfóka egyforma egyenruhában, egyforma bajusszal. – Először is felolvasnám a jogait – kezdte Sunded. – Várjunk csak! Ez meg mit akar jelenteni? Sunded halványan elmosolyodott. – Ez, Herr Kjikerud, azt jelenti, hogy le van tartóztatva. – Kji... – elharaptam. Sunded egy bankkártyát mutatott. Egy kék kártyát. Ove kártyáját. A zsebemből. Kérdőn felvonta a szemöldökét. – A fenébe is! – dörmögtem. – Miért tartóztat le? – Sindre Aa meggyilkolásáért. Csak bámultam, ahogy Sunded köznapi nyelven, a saját szavaival, és nem az amerikai filmekből ismerős miatyánkszerű halandzsával elmagyarázta, hogy jogom van ügyvédhez és tartani a pofámat. Azzal fejezte be, hogy a konzultáns orvos megengedte, hogy magukkal vigyenek, amint visszanyerem az eszméletemet. Végül is csak pár öltést kaptam a tarkómba. – Rendben – mondtam, amikor még be sem fejezte. – Boldogan magukkal tartok!

16 Nulla Egyes járőr Mint kiderült, a kórház Elverum mellett volt, vidéki környezetben. Megkönnyebbülve néztem, ahogy a matracszerű fehér épületek eltűnnek mögöttünk. Annál is inkább, mert nem láttam sehol ezüstszürke Lexust. Egy öreg, de karbantartott Volvóban mentünk, aminek olyan csodálatosan szólt a motorja, hogy azt gyanítottam, hot rod volt, mielőtt átfestették a rendőrségi színekre. – Hol vagyunk? – kérdeztem a hátsó ülésről, Endride és Eskild Monsen imponáló fizikuma közé préselve. A ruhámat, azaz Ovéét a tisztítóba küldték, de egy nővér hozott egy teniszcipőt meg egy zöld melegítőt a kórház nevének kezdőbetűivel, szigorúan meghagyva, hogy kimosva juttassam vissza. Továbbá visszakaptam az összes kulcsomat és Ove tárcáját. – Hedmark megyében – felelte Sunded az anyósülésről, amit az afroamerikai bandák állítólag fegyverülésnek neveznek. – És hová megyünk? Ahhoz semmi köze – fortyant fel a fiatal, pattanásos sofőr, jeges pillantást lövellve felém a visszapillantón keresztül. A rossz zsaru. Fekete nejlondzseki, a hátán sárga betűkkel: ElvErum Ko-daw-ying Club. Feltételeztem, hogy egy újonnan felkapott, ősi harcművészeti ágról nevezték el. Biztos a heves rágózástól lett olyan izmos az álla, hogy immár aránytalanul nagy teste többi részéhez képest. Pattanás olyan vékony és keskeny vállú volt, hogy két karja V

alakot adott, amikor a kormányon tartotta a kezét, ahogy most. – Az utat nézze! – szólt rá Sunded halkan. Pattanás motyogva a nyílegyenes aszfaltot fixírozta, ami átvágott a palacsintalapos szántóföldeken. – Az elverumi rendőrségre megyünk, Kjikerud – mondta nekem Sunded. – Oslóból jöttem fel, ma kikérdezem, és ha kell, holnap is. És azután. Remélem, maga értelmes ember, mert semmi kedvem huzamosabb ideig Hedmarkban rostokolni. – Ujjaival egy kis utazótáskán dobolt, amit Endride adott neki előre, mert hárman másképp nem fértünk el hátul. – Értelmes vagyok – mondtam. A karjaim zsibbadni kezdtek. A Monsen ikrek egy ritmusra lélegeztek, azaz minden negyedik másodpercben összenyomtak, akár a majonézes tubust. Meg akartam kérni őket, hogy egyikük más ritmusra vegye a levegőt, de inkább nem tettem. Greve pisztolya után ez biztonságos érzést nyújtott. Eszembe juttatta azt, amikor kiskoromban apa elvitt magával dolgozni, mert anya beteg volt, és két komoly, de kedves felnőtt között ültem a követségi limuzin hátsó ülésén. És mindenki elegáns volt, de senki sem annyira, mint apa, aki sofőrsapkát viselt, és stílusosan, elegánsan vezetett. És utána apa vett nekem fagyit, és azt mondta, igazi úriemberként viselkedtem. Megreccsent a rádió. – Pszt! – teremtett csendet a kocsiban Pattanás. – Minden járőrnek – mondta egy nő orrhangon. – Mindkét járőrnek – dörmögte Pattanás és felhangosította.

– Egmont Karlsen bejelentette, hogy ellopták a kamionját és az utánfutóját... Az üzenetet elnyomta Pattanás és a Monsen ikrek röhögése. Testük remegett, egész kellemes masszázst adva nekem. Azt hiszem, a gyógyszer még hatott. Pattanás felvette a mikrofont: – Karlsen a hangja alapján józannak tűnt? Vége. – Nem igazán – felelte a nő. – Akkor megint ivott és elfelejtette, hol parkolt le. Hívd fel a Barnsét! Fogadok, hogy ott áll a kocsma előtt. Egy tizennyolc kerekes kamion, Sigdal konyhák felirattal. Vége. Visszatette a mikrofont, és mivel úgy láttam, a hangulat derűsebbre fordult, megragadtam az alkalmat: – Azt értem, hogy valakit megöltek, de megkérdezhetem, mi köze ennek hozzám? A kérdést csend fogadta, de láttam Sunded tartásán, hogy elgondolkodott. Aztán hátrafordult és tekintetét az enyémbe fúrta. – Jó, akár most is túleshetünk rajta. Tudjuk, hogy maga tette, Herr Kjikerud, nem tud kibújni alóla. Tudja, van egy holttest, egy helyszín, és megvan a bizonyíték is, ami magát mindkettőhöz kapcsolja. Annak kellett volna következnie, hogy megdöbbenek, elszörnyedek, hogy a szívem kihagy vagy felpörög vagy mit csinál, amikor egy diadalittas rendőr kijelenti, megdönthetetlen bizonyítéka van, amivel egy életre dutyiba zár. De nem éreztem semmit. Mert én nem diadalittas rendőrt hallottam, én az Inbau, Reid és Buckley-t hallottam. Első lépés. Direkt konfrontáció. Vagy a kézikönyvet idézve: A nyomozó a kihallgatás

elején tegye nyilvánvalóvá, hogy mindent tud. Mondjuk azt, „mi” és „a rendőrség”, sose azt, hogy „én”. És „tudjuk”, nem pedig „hisszük”. Torzítsuk el a kikérdezett személy énképét, az alacsony státusú személyt szólítsuk „Herr”-nek, a magas státusút a keresztnevén. – Magunk között szólva – folytatta Sunded halkabb hangon, aminek nyilván bizalmat kellett volna sugallnia -, a hallottak alapján nem nagy kár Sindre Aa-ért. Ha nem maga használt volna kötelet a vén szarházi ellen, remélhetőleg megteszi más. Elfojtottam egy ásítást. Második lépés. Érezzünk együtt a gyanúsítottal a tett normalizálásával. Amikor nem feleltem, Sunded folytatta: – A jó hír, hogy ha gyorsan vallomást tesz, az enyhítő körülménynek számít és kedvezően befolyásolhatja az ítéletet. Te jó ég, a Kimondott ígéret! Az Inbau, Reid és Buckley abszolút tiltja ezt az eszközt, a jogi csapdát, amit csak a legelkeseredettebb nyomozók vetnek be. Ez az ember tényleg gyorsan haza akar menni Hedmarkból. – Szóval miért tette, Kjikerud? Kinéztem az oldalsó ablakon. Földek. Farmok. Földek. Farmok. Földek. Patak. Földek. Csodálatosan álmosító. – Miért, Kjikerud? – Sunded az utazótáskán dobolt. – Hazudik – mondtam. A dobolás abbamaradt. – Hogy mondta? – Maga hazudik, Sunded. Fogalmam sincs, kicsoda az a Sindre Aa, és magának semmiféle bizonyítéka sincs ellenem.

Sunded kurta fűnyírónevetést hallatott. – Nincs? Akkor mondja meg, hol volt az utóbbi huszonnégy órában. Megteszi ezt nekünk, Kjikerud? – Talán. Ha maguk elárulják, miféle ügy ez. – Vágd pofon, Endride! – hördült fel Pattanás. – Vágd képen... – Kuss! – szólt rá nyugodtan Sunded, majd felém fordult. – És miért árulnánk el, Kjikerud? – Mert akkor talán beszélek. Különben meg se mukkanok, amíg meg nem jön az ügyvédem. Oslóból. – Láttam, hogy Sunded szája összeszorul, így aztán rátettem még egy lapáttal: – Ha mázlink van, már holnap... Sunded félrebillentette a fejét és úgy nézett rám, mintha rovar lennék, amiről még nem döntötte el, hogy a gyűjteményébe szánja, vagy egyszerűen eltapossa. – Jól van, Kjikerud. Az egész akkor kezdődött, amikor a maga mellett ülő illető telefonhívást kapott, miszerint egy traktort az út közepén hagytak. Megtalálták a traktort meg egy csapat varjút, ami a hátsó villáján lakmározott. A kutya puha részeit már eltüntették. A traktor Sindre Aa tulajdona volt, de mivel nem vette fel a telefont, amikor hívtuk, egyikünk kiugrott a helyszínre, és a hintaszékben találta, ahová maga tette. Találtunk egy Mercedest a pajtában megrongált motorral, a rendszám pedig magához vezetett, Kjikerud. Végül az elverumi rendőrség összekapcsolta a döglött kutyát és a kórházi jelentést egy férfiról, akit félig eszméletlenül, talpig mocskosan találtak, és csúnya kutyaharapással vettek fel. Az ügyeletes nővér elmondta telefonon, hogy a férfi eszméletlen, de a zsebében

találtak egy Ove Kjikerud névre kiállított bankkártyát. És presto, itt vagyunk. Bólintottam. Hát így találtak meg. De Greve hogy a fenébe talált meg? A kérdés csak kotyogott kótyagos fejemben, válasz nélkül; Clas Grevének a rendőrségen is lehet kapcsolata? Valaki tett róla, hogy a rendőrség előtt érjen a kórházba? Téves! Hiszen ők mentettek meg, amikor épp jókor érkeztek. Téves! Sunded mentett meg, a beavatatlan kívülálló, a Kripos embere Oslóból. Fejfájás közeledtét éreztem, ahogy a következő gondolat befutott: tegyük fel, hogy a helyzet úgy áll, ahogy attól leginkább tartok – miféle védelmet remélhetek egy vizsgálati fogság alatt? A Monsen ikrek szinkronlélegzése hirtelen cseppet sem volt megnyugtató. Semmi sem volt megnyugtató, úgy éreztem, senki sem maradt a világon, akiben bízhatnék. Senki. Kivéve talán egyetlen embert. A kívülállót az utazótáskával. Ki kéne terítenem a lapjaimat, elmondani Sundednek mindent, tenni róla, hogy másik rendőrőrsre vigyen, mert Elverum korrupt, az már biztos, ebben a kocsiban is lehet több álruhás merénylő is. Megint reccsent a rádió. – Nulla Egyes járőr, jelentkezz! Pattanás felkapta a mikrofont. – Igen, Lise? – Nincs kamion a Bamse kocsma előtt. Persze, ha mindent elmondok Sundednek, akkor azt is el kell mondanom, hogy tolvaj vagyok. És hogyan bizonyítom be, hogy önvédelemből lőttem le Ovét, szinte véletlenül? Ovét, aki annyira elszállt Greve szerétől, hogy keresztbe állt a szeme? – Ne már, Lise! Kérdezz körbe! Errefelé senki sem tud elrejteni egy tizennyolc méter hosszú kamiont, oké?

A hang kissé bosszúsan válaszolt: – Karlsen azt mondja, általában te keresed meg a kamionját, mert rendőr vagy és a sógora. Vége. – Én aztán nem! Felejtsd el, Lise! – Azt mondja, nem nagy kérés. A legkevésbé ronda húgát kaptad. Megint a Monsen ikrek nevetése masszírozott. – Mondd meg annak az idiótának, hogy ma kivételesen igazi rendőrmunkát kaptunk! – acsargott Pattanás. – Vége. Sejtelmem se volt, hogyan játsszam ezt a dolgot. Csak idő kérdése, hogy kiderüljön, nem az vagyok, akinek hisznek. Mondjam meg most, vagy még hasznát vehetem később? – Most maga jön, Kjikerud! – nógatott Sunded. – Kicsit utánanéztem ám magának! Már régi ismerősünk. A papírok szerint nem nős. Akkor mit akart a doktor azzal, hogy gondoskodik a feleségéről? Dianát mondott, ugye? Ez a kártya füstbe ment. Sóhajtva kinéztem az ablakon. Megműveletlen föld, megművelt föld. Szembejövő forgalom semmi, ház egy se, csak egy-egy traktor vagy kocsi porfelhője a horizonton. – Nem tudom – feleltem. Világosabban kell gondolkodnom. Világosabban. Az egész sakktáblát nézni. – Milyen kapcsolatban állt Sindre Aa-val, Kjikerud? Kezdett leamortizálni, hogy ezen a néven nevez. Éppen felelni akartam, amikor rájöttem, hogy valami nem stimmel. Megint. A rendőrség tényleg azt hiszi, hogy Ove Kjikerud vagyok! Ezen a néven vettek fel a kórházba. De ha ezt a nevet adták meg Grevének, ő

miért jött el meglátogatni Kjikerudot a kórházban? Ő sosem hallott Kjikerudról; a világon senki sem tudta, hogy Kjikerudnak bármi köze van hozzám, Roger Brownhoz! Ez így sehogy sem állt össze. Valahogy máshogy jutott el hozzám. Láttam, hogy a porfelhő az úton közeledik. – Hallotta a kérdést, Kjikerud? Greve előbb megtalált a kalyibában. Aztán a kórházban. Pedig akkor már nem volt nálam a mobil. Grevének nincs kapcsolata se a Telenornál, se a rendőrségnél. Akkor hogy a fenébe csinálta? – Kjikerud? Hahó! A mellékúton a porfelhő sokkal gyorsabban haladt, mint messziről látszott. Megláttam előttünk egy kereszteződést, és az az érzésem támadt, hogy az a jármű felénk tart, hogy ütközőpályán vagyunk. Reméltem, hogy a másik autó tudja, miénk az elsőbbség. De talán Pattanás azért jelezhetne, dudálhatna neki. Jelezhetne. Dudálhatna. Mit mondott Greve a kórházban? „Dianának igaza van, nagyon szép a haja.” Lehunytam a szemem, és éreztem, ahogy Diana keze a hajamba túrt a garázsban. A szag. Más illata volt. Greve illata. Nem, nem Greve. HOTE. Közeleg. És lassítva minden a helyére kattant. Hogy miért nem esett le korábban? Kinyitottam a szemem: – Halálos veszélyben vagyunk, Sunded. – Az egyetlen, aki itt veszélyben van, az maga, Kjikerud. Vagy hogy is hívják valójában? – Mi?

Sunded a tükörbe nézett és felemelte a bankkártyát, amit a kórházban mutatott. – Maga még csak nem is hasonlít erre a Kjikerudra a fényképen. És amikor kikerestem Kjikerud aktáit, az állt benne, hogy egy hetvenhárom magas. Maga meg... mennyi? Hatvanöt? Csend lett a kocsiban. A gyorsan közeledő porfelhőt bámultam. Nem kocsi volt. Kamion pótkocsival. Már olyan közel ért, hogy elolvashattam a feliratot az oldalán: Sigdal konyhák. – Egy hatvannyolc – mondtam. – Szóval akkor ki a fene maga? – morogta Sunded. – Roger Brown vagyok. És balra ott van Karlsen ellopott kamionja. Minden fej balra fordult. – Mi az isten folyik itt? – hörögte Sunded. – A kamiont egy Clas Greve nevű ember vezeti. Aki tudja, hogy ebben a kocsiban vagyok, és meg akar ölni – mondtam. – Hogyan...? – GPS-nyomkövetője van, amivel bárhol megtalál. Akkor került rám, amikor a feleségem reggel megsimogatta a hajamat a garázsban. Egy marék zselével, amiben mikroszkopikus jeladók vannak, amelyek a hajra tapadnak, és lehetetlen lemosni. – Ne kamuzzon már! – csattant fel a Kripos nyomozója. – Sunded... – szólalt meg Pattanás. – Ez tényleg Karlsen kamionja. – Meg kell állnunk és vissza kell fordulnunk! – mondtam. – Különben megöl mindnyájunkat! Álljon meg!

– Hajtson csak tovább! – mondta Sunded. – Hát nem látja, mi történik? – kiabáltam. – Mindjárt meghal, Sunded! Sunded jött a fűnyírónevetésével, csakhogy a fű túl magas volt. Most már ő is látta. Látta, hogy késő. 17 Sigdal konyhák Két jármű ütközése elemi fizikai törvény szerint megy végbe. A véletlenen múlik minden, de a véletlen mint jelenség leírható a következő egyenlettel: energia x idő = tömeg x sebességkülönbség. Helyettesítsük be az értékeket, és kapunk egy egyszerű, igaz és kíméletlen történetet. Például megtudjuk belőle, mi történik, amikor egy 80 km/h-s sebességgel haladó, 25 tonnás, teljesen megrakott kamion beleütközik egy ugyanilyen sebességgel mozgó, 1800 kilós személygépkocsiba. Mivel a becsapódási pont, a karosszéria minősége és a két test egymáshoz viszonyított szöge véletlenszerű, a történetnek számos végkimenetele elképzelhető, amelyek azonban két dologban megegyeznek: mindegyik tragikus, és mindig a személygépkocsi van bajban. Amikor tíz óra tizenháromkor a Greve vezette kamion a pótkocsival belerohant a Nulla Egyes járőrautóba, egy 1989-es gyártmányú Volvo 740-esbe kicsivel a sofőrülés előtt, a motor, mindkét első kerék és Pattanás lába oldalvást belepasszírozódott az autóba, majd a jármű a levegőbe repült. Légzsák nem fújódott fel, mivel az 1990 előtti Volvókba ezt még nem szerelték be. A rendőrautó – ami már ekkor szinte totál volt – átrepült az úton, magasan át a korlát felett, és egy

csoport sűrűn álló lucfenyőn landolt, amelyek a lejtő alján futó folyót szegélyezték. Mielőtt a rendőrautó áttörte az első lombot, két és fél bukfencet hajtott végre másfél csavarral. Nem volt szemtanú, aki igazolhatná ezt az állításomat, de tény, hogy pontosan így történt. Elemi fizika, mint már említettem. Mint ahogy az a tény is, hogy a viszonylag ép kamion ment tovább a kihalt kereszteződésben, majd fékcsikorgatva megállt. Prüszkölt egyet, akár a sárkány, ahogy a fékpofák végre elengedtek, de még percekig érződött az égett gumi és az égett fékbetétek szaga. Tíz tizennégykor a lucfenyők ringása elcsitult, a por leülepedett, a kamion járó motorral várt, a nap pedig rendületlenül tűzött le a hedmarki földekre. Tíz tizenötkor haladt el az első autó a bűntett helyszíne mellett, de a sofőr valószínűleg nem vett észre semmi különöset, csak a kavicsos mellékúton várakozó kamiont és a gumik alatt csikorgó üvegcserepeket. Nem láthatta a feje tetejére fordult rendőrautót a fák alatt, a folyó partján. Azért tudom mindezt, mert a helyzetemből adódóan érzékeltem, hogy a kocsi tetején fekszünk, és eltakarnak az úttól a folyót szegélyező fák. Az időt Sunded órája szolgáltatta, ami éppen előttem ketyegett és pontosan járt. Legalábbis azt hiszem, hogy az övé; egy szürke esőköpenyből lógó, leszakadt kézen volt. Egy széllökés hozta magával a fékbetétek szagát és a járó dízelmotor duruzsolását. A napfény a felhőtlen égből szűrődött át a fákon, de körülöttem esett. Benzin, olaj és vér. Csöpögött, szivárgott. Mindenki meghalt. Pattanásnak már nem volt

pattanása. Arca sem volt. Sunded maradványa összepréselődött, akár egy kartonfigura; láttam, hogy a saját lába között kukucskál át. Az ikrek többé-kevésbé egészben maradtak, de már nem lélegeztek. Hogy én életben maradtam, azt kizárólag annak köszönhettem, hogy a Monsen család hajlamos volt az elhízásra, és az ikrek teste tökéletes légzsákot képezett körülöttem. Ám azok a testek, amelyek az imént megmentették az életemet, most ki akarták préselni belőlem. A kocsi eleje összenyomódott, fejjel lefelé lógtam az ülésről. Az egyik karom szabad volt, de úgy beszorultam a két rendőr közé, hogy se moccanni, se levegőt venni nem bírtam. Az érzékeim egyelőre hibátlanul működtek. Ezért is láttam a csöpögő benzint, éreztem, ahogy végigcsorog a nadrágszáramon, a testemen, ki a melegítő nyakán. És hallottam a kamiont, hallottam, hogy horkant, hogy a torkát köszörüli, hogy ráng. Tudtam, hogy Greve ott ül és töpreng, mérlegel. A nyomkövetőjén látja, hogy nem mozgok. Mégis az jár a fejében, hogy lejön és a saját szemével megbizonyosodik róla, hogy mindenki meghalt. Viszont trükkös kis produkció lenne lejönni a lejtőn, és még trükkösebb lenne felmenni. Egy ilyen ütközést csak nem élhetett túl senki, nem igaz? De az ember annyival jobban alszik, ha a saját szemével látja... Hajts tovább, könyörögtem neki magamban. Hajts tovább! Az volt a legrosszabb abban, hogy magamnál voltam, hogy nagyon is el tudtam képzelni, mi történne, ha benzinben ázva találna. Hajts tovább! Hajts már tovább!

A kamion dízelmotorja úgy hümmögött, mintha magában beszélne. Világos lett előttem minden, ami történt. Greve nem azért ment fel Sindre Aa-hoz a lépcsőn, hogy megkérdezze, hol vagyok, mert azt látta a GPS-en. Aatól meg kellett szabadulnia, mert látta őt és a kocsiját. De mialatt Greve az ösvényen a kalyibához tartott, én kimentem az árnyékszékre, és mivel nem talált a kalyibában, újra megnézte a GPS-t. És megdöbbenve látta, hogy a jel megszűnt. Mert az adók a hajamban akkor az ürülékbe merültek, amin a HOTE jeladói, ahogy korábban volt már szó róla, nem tudtak áthatolni. Amilyen idióta barom vagyok, nagyobb mázlim volt, mint amekkorát érdemeltem. Greve várakozás közben kiküldte utánam a kutyát. Továbbra sem volt jel, mert az adóra rászáradt szar blokkolta, miközben átkutattam Aa testét, majd a traktoron menekültem. Greve GPS-e csak az éjszaka közepén kezdett el ismét jelet fogni. Amikor a hordágyon feküdtem a kórházi zuhanyzóban, és a szart kimosták a hajamból. Greve beugrott a kocsijába, és pirkadatra a kórháznál volt. Isten tudja, hogyan lopta el a kamiont, de gond nélkül újra megtalált engem, Brownt, a habogó idiótát, aki szinte könyörgött, hogy kapja el. Sunded leszakadt karjának ujjai még mindig az utazótáskája fogantyúját szorongatták. Az órája ketyegett. Tíz tizenhat. Egy perc, és elveszítem az eszméletemet. Kettő, és megfulladok. Dönts már, Greve! És döntött.

Hallottam, hogy a kamion böffent. A fordulatszám csökkent. Elfordította a slusszkulcsot; úton van ide! Vagy sebességbe tette? Halk morgás. Kavics ropogott a huszonöt tonnás jármű alatt. A morgás erősödött. És fokozódott. És halkult. Elnyelte a vidék. Elhalt. Lehunytam a szemem és hálaimát rebegtem, amiért nem égek el, csak az oxigénhiányba halok bele. Mert az messze nem a legrosszabb halál. Az agykamrák egyenként lezáródnak, álmos leszel, elzsibbadsz, megszűnnek a gondolatok, és velük az összes probléma. Tulajdonképpen hasonló ahhoz, mint amikor az ember gyorsan legurít pár pohárka töményet. Ja, gondoltam, ilyen halállal tudnék élni. A gondolattól szinte felnevettem. Én, aki egész életemben apám ellentéte akartam lenni, úgy végzem, ahogy ő: autóbalesetben. És mennyiben lettem más, mint ő? Amikor túl idős lettem, hogy a részeg rohadék engem üssön, én kezdtem el őt ütni. Ugyanúgy, ahogy ő anyát: látható nyom nélkül. Vagy például, amikor felajánlotta, hogy megtanít vezetni, udvariasan nemet mondtam, és közöltem vele, hogy nem akarok jogosítványt szerezni. És megdugtam a nagykövet ronda, elkényeztetett lányát, akit apa vitt iskolába minden nap, hogy aztán hazavihessem hozzánk vacsorára, és megalázzam vele apámat. Amikor láttam, hogy anyám a konyhában sír a főfogás és a desszert között, megbántam. Jelentkeztem egy iskolába Londonba, amiről hallottam, hogy apám azt mondja, előkelő iskola az átkozott társadalmi parazitáknak. De ezt nem fogadta olyan rosszul, mint reméltem. Még egy

mosolyt is kipréselt magából, büszkének tettette magát a ravasz disznó, amikor elmeséltem. Aztán amikor később azon az őszön megkérdezte, anyámmal eljöhetnének-e meglátogatni a campuson, nemet mondtam, mert nem akartam, hogy a diáktársaim megtudják, apám a diplomáciában csak egyszerű sofőrszerepet tölt be. Ez érzékenyen érintette. Nem úgy értve, hogy meghatódott, hanem hogy fájt neki. Két héttel az esküvő előtt felhívtam anyámat, hogy elveszek egy lányt, megmondtam, hogy egyszerű szertartás lesz, csak mi és két tanú, de ő eljöhet, ha apa nélkül jön. Anya erre kijött a sodrából: szó sem lehet arról, hogy nélküle jöjjön. A nemes, hűséges lelkeket gyakran gúzsba köti, hogy hűségesek még az emberiség söpredékéhez is. Úgy volt, hogy Diana a szemeszter vége után, nyáron találkozik a szüleimmel, de három héttel azelőtt, hogy elindultunk volna Londonból, tudomást szereztem a balesetről. A nyaralójukból hazafelé történt, mondta a rendőr a recsegő telefonban. Este, esőben túl gyorsan mentek. A régi utat átmenetileg lezárták autópályahosszabbítás miatt. Egy új, kissé logikátlan kanyar volt, de táblák figyelmeztettek a veszélyre. Az újonnan lefektetett aszfalt persze elnyelte a fényt. Egy leparkolt útfektető gép. A rendőr szavába vágva kértem, hogy végezzenek apámon alkoholszondás vizsgálatot. Csak hogy igazolják azt, amit én már tudtam: hogy ő ölte meg anyámat. Aznap este ittam először alkoholt egyedül egy pubban a Barons Courton. És először sírtam mások előtt. Aznap este, miután lemostam könnyeimet a bűzlő vécében,

apám petyhüdt, részeg arcát láttam a repedt tükörben. És emlékeztem a nyugodt, éber izzásra a szemében, amikor lesöpörte a sakkfigurákat, a királynő pörgött a levegőben – két és fél szaltót -, majd a padlón csattant. Aztán engem ütött meg. Csak egyszer, de rám emelte a kezét. A fülem alatt talált el. És akkor láttam meg a szemében azt, amit anya úgy nevezett: betegség. Ocsmány, kecses és vérszomjas szörnyeteg lakozott a szemében. De az apám volt ő is, a saját húsom és vérem. Vér. Felszínre emelkedett valami, ami régóta a mélyben szunnyadt, a tagadás rétegei alatt. Egy gondolat ködös emléke, ami többé nem hagyta magát elnyomni. Konkrét formát öltött. A fájdalom artikulálta. Igazsággá lett. Igazsággá, amelyet eddig sikerült hazugsággal kartávolságnyira tartanom magamtól. Nem azért nem akartam gyereket, mert attól féltem, hogy kitúr a helyemről. A betegségtől féltem. Féltem, hogy én, a fiú is hordozom. Hogy ott lappang a szemem mélyén. Hazudtam mindenkinek. Azt mondtam Lotténak, nem akartam a gyereket, mert volt egy betegsége, szindrómája, kromoszóma-rendellenessége. Holott a rendellenesség bennem volt. Lassanként minden elfolyt. Az életem egy elhunyt hagyatéka, és agyam most porfogót terített a bútorokra, bezárta az ajtókat, kikapcsolni készült az áramot. A szemem csöpögött, folyt, áradt, rá a homlokomra, bele a hajamba. Két emberi léggömb fojtogatott. Lottéra gondoltam. És ott, a küszöbön végre felderengett. Megpillantottam a fényt. Megláttam... Dianát? Mit keres itt az áruló? Léggömbök...

Szabadon lógó kezem az utazótáska felé araszolt. Zsibbadt ujjaim kifeszegették Sunded kezéből és kinyitották. Benzin csöpögött rólam a táskába, miközben matattam benne: kihúztam egy inget, egy pár zoknit, egy alsót és egy neszesszert. Más nem volt. Szabad kezemmel kinyitottam a neszesszert és kiürítettem a tetőre. Fogkrém, elektromos borotva, sebtapasz, sampon, áttetsző műanyag zacskó, mint amilyet reptéri biztonsági ellenőrzésnél adnak, vazelin... ez az! Egy olló, az a kis hegyes, aminek a vége behajlik, és amit sokan előnyben részesítenek a modem körömvágóval szemben. Végigtapogattam az egyik ikret, a hasát, a mellkasát, cipzárt vagy gombot kerestem. Ujjaim azonban kezdtek zsibbadni, nem engedelmeskedtek a parancsnak, és nem küldtek információt az agynak. Akkor megragadtam az ollót és beledöftem... mondjuk, Endride hasába. A nejlon kellemes reccsenéssel engedett, félrecsúszott és kék rendőringbe csomagolt, duzzadó pocak tűnt fel. Felvágtam az inget, mire szőrös, kék-fehér bőr löttyedt ki. Most következett a legrémesebb rész. De hát minden viszolygásomat elnyomta a lehetséges jutalom – azaz hogy élve megúszom -, úgyhogy teljes erőből meglendítettem az ollót, bele a hasába a köldöke fölött. Aztán kirántottam. Semmi sem történt. Fura. Volt egy lyuk a hasában, mégse jött ki semmi belőle, semmi, ami csökkentette volna a rám nehezedő nyomást. A léggömb ugyanolyan zárt volt, mint előtte. Újra döftem. Még egy lyuk. Még egy eredménytelen próbálkozás.

Mint egy elmebeteg, megint meglendítettem az ollót. Nyikk, nyikk. Semmi. Mi a nyavalyából vannak ezek az ikrek? Szín zsírból? A járványos elhízás áldozata leszek én is? Újabb autó húzott el odafent az úton. Sikítani akartam, de nem maradt hozzá levegőm. Erőm maradékával belenyomtam az ollót a gyomrába, de ezúttal ki sem húztam, mert egyszerűen nem bírtam. Kis szünet után elkezdtem mozgatni. Kihúztam a hüvelykés mutatóujjamat az ollóból, majd belenyomtam a lyukba. Vájtam-vájtam. Meglepően könnyen ment. És akkor valami történt. Vér buggyant ki a lyukból, lefolyt a hasán, és eltűnt a ruha alatt, majd újra felbukkant a szakállas torkon, végigfutott az állán, rá az ajkára, és bele az egyik orrlyukába. Vájtam tovább. Most már eszeveszetten. Rájöttem, hogy az ember valójában törékeny lény, mert a testét úgy fel lehet nyitni, ahogy a tévében a bálnákat. Ráadásul egy parányi körömollóval! Nem álltam meg, míg a hasból vérpatak nem folyt a derekától a bordáiig. Viszont a vér és a belek, amikre számítottam, csak nem jöttek. A karom ereje pedig elapadt, elejtettem az ollót, és visszatért régi társam, a csőlátás. A résen át a tető belsejét láttam. Szürke sakktáblamintát. A törött sakkfigurák pedig körülöttem hevertek. Feladtam. Lehunytam a szemem. Csodálatos érzés volt feladni. Úgy éreztem, a gravitáció a föld középpontja felé húz, fejjel előre, mint a babát az anyja hasából, úgy nyomnak ki, a halál újjászületés lesz. Már a szülési fájdalmakat is éreztem, kellemesen masszíroztak a

fájdalomrezgések. Aztán a fehér királynő. Pukkanást hallottam, és magzatvíz loccsant a padlóra. És a szag. Istenem, a bűz! Megszülettem, az életem zuhanással kezdődött, fejre estem, majd vaksötét lett. Vaksötét. Sötét. Oxigén? Fény. Kinyitottam a szemem. A hátamon feküdtem, felettem a hátsó ülést láttam, ahol az ikrekkel nyomorogtunk. A tetőn heverhettem, a sakktáblán. És lélegeztem. Halálszag, emberi belek szaga terjengett. Körülkémleltem. Mintha mészárszékben lettem volna, kolbásztöltő üzemben. De furcsamód ahelyett, amire a természetem hajlott – elnyomni, tagadni, menekülni -, az elmém kitárult, hogy az érzéki benyomások teljes skáláját befogadhassa. Úgy döntöttem, maradok. Beszívtam a bűzt. Néztem. Füleltem. Felszedegettem a sakkfigurákat a padlóról. Egyenként a helyükre tettem. Utolsónak a csorba királynő került sorra. Alaposan megszemléltem. Aztán közvetlen a fekete király elé állítottam. NEGYEDIK RÉSZ – A kiválasztás 18 Fehér királynő Ültem a roncsban és az elektromos borotvát bámultam. Az embernek támadnak bizarr gondolatai. A fehér királynő eltörött. Az, akivel apámat, a múltamat, igen, az egész életemet sakkban tartottam. Az, aki azt

mondta, szeret, és akinek megígértem – még ha hazudtam is -, hogy énem egy része mindig szeretni fogja pusztán ezért. Ő, akit jobbik énemnek neveztem, mert őszintén hittem, hogy ő az én másik felem: a jobbik énem. Csakhogy tévedtem. És gyűlöltem. Nem, még ezt se: Diana Strom-Eliassen már nem is létezett a számomra. Ennek ellenére ültem egy autóroncsban négy tetemmel, kezemben egy elektromos borotvával, és egyetlen gondolat keringett a fejemben: Vajon Diana szeretne a hajam nélkül? Mint mondtam, az embernek támadnak bizarr gondolatai. Elhessegettem a gondolatot és bekapcsoltam a gépet. A borotva, ami Sundedé volt, rezgett a kezemben. Megváltozom. Meg akarok változni. A régi Roger már amúgy is meghalt. Munkához láttam. Negyed óra múlva megszemléltem magam a visszapillantóban maradt tükördarabkában. Nem nyújtottam kellemes látványt. A fejem mogyoróra emlékeztetett, amin rajta a héja, hosszúkás volt, középen egy kis boggal. Leborotvált fejbőröm sápadtan és fehéren fénylett sokkal barnább arcom fölött. De én voltam: az új Roger Brown. A hajam a lábam közé szóródott. Belesöpörtem a műanyag zacskóba, amit aztán Eskild Monsen egyenruhanadrágjának hátsó zsebébe tömtem. Egy tárcát is találtam ott. Benne némi pénz és egy bankkártya. Mivel nem akartam nyomot hagyni magam után Kjikerud bankkártyájával, a tárcát magamhoz vettem. Ismét fontolóra vettem, hogy az előbb a pattanásos fiatalember fekete nejlondzsekijében talált

öngyújtóval felgyújtsam-e a benzin áztatta roncsot. Lassítaná a testek azonosítását, adna nekem kábé egynapi egérutat. Viszont a füstöt észrevennék, még mielőtt kikerülnék a térségből, míg ha nincs füst, és van egy kis szerencsém, órák telhetnek el, mire megtalálják a kocsit. Néztem-néztem a hústömböt, ami valaha Pattanás arca volt, és döntöttem. Majdnem húsz percbe telt levenni a nadrágját és a kabátját és felhúzni rá az én zöld melegítőmet. Fura, milyen gyorsan megszokjuk mások darabolását. Amikor lecsippentettem a bőrt mindkét mutatóujjáról (nem emlékeztem, hogy bal vagy jobb kézről vesznek-e ujjlenyomatot), egy sebész összpontosításával és hatékonyságával tettem. Végül a hüvelykujjába is belevágtam, hogy ne tűnjön egyértelműen szándékosnak. Utána két lépés távolságról végigmértem a roncsot. Vér, halál, csend. Még a liget melletti barna folyó is mintha néma mozdulatlanságba dermedt volna. Morten Viskumhoz méltó installáció. Ha lett volna kamerám, lefényképezem és elküldöm Dianának, hogy akassza ki a galériában. Mintegy jóslatként arra nézve, hogy mi következik. Mit is mondott Greve? Nem a fájdalom, a félelem teszi irányíthatóvá az embert. Elindultam a főúton. Kockáztattam, hogy esetleg meglát az erre hajtó Greve, de nem érdekelt. Először is, nem ismerné fel a kopasz fickót a fekete nejlondzsekiben ElvErum Ko-Daw-Ying Club felirattal. Másodszor, az illető nem úgy jár, mint az a Roger Brown, akit ő ismer, hanem egyenesebb tartással és lassabban. Harmadszor, a GPS világosan mutatja neki, hogy még a roncsban

vagyok, egy métert sem mozdultam. Nyilván. Mivelhogy meghaltam, ugye. Egy farmhoz értem, de mentem tovább. Egy kocsi húzott el mellettem, fékezett, talán kíváncsi volt, ki lehetek, de aztán gyorsított és eltűnt az éles őszi fényben. Kellemes illat vett körül. Föld és fű, tűlevelű erdő és marhatrágya. A nyakamon a seb kicsit sajgott, de testem merevsége enyhült. Nagy léptekkel mentem, mély, életigenlő lélegzeteket véve. Fél óra gyaloglás után még ugyanazon az úton jártam, de megláttam a távolban egy kék táblát és egy menedéket. Buszmegálló. Negyed órával később felszálltam egy szürke távolsági buszra, készpénzzel fizettem Eskild Monsen tárcájából, és megtudtam, hogy a busz Elverumba tart, ahonnét vonattal eljutok Oslóba. Leültem két harmincas platinaszőkével szemben. Egyikük sem méltatott egyetlen pillantásra sem. Elszundikáltam, de hamarosan arra ébredtem, hogy sziréna szól, a busz lelassít és lehúzódik. Egy rendőrautó süvített el mellettünk kék villogóval. A Nulla Kettes járőr, gondoltam, és észrevettem, hogy az egyik szőke engem néz. Ahogy elkaptam a pillantását, önkéntelenül le akarta sütni a szemét: túl direkt voltam, rondának talált. De nem tudta megtenni. Fanyar mosolyt küldtem felé, és az ablak felé fordultam. A régi Roger Brown városa napfényben fürdött, amikor az új leszállt a vonatról tíz perccel három után, de jeges szél fújt a megcsonkított tigrisszobrok szájába az Oslói

Központi pályaudvaron, ahogy átvágtam a téren Skippergata felé. A Tollbugata dílerei és kurvái rám néztek, de nem kiabáltak ajánlatokat, ahogy a régi Roger Brownnak tették. Megálltam a Leon Hotel bejárata előtt, és felnéztem a homlokzatra, amin a pattogzó gipsz fehér sebhelyeket hagyott. Az egyik ablak alatt lógó poszter négyszáz koronáért ígért szobát. Bementem a recepcióhoz. A pult mögött álló férfi fölött olvasható volt az angol kiírás: RECEPTION. – Igen? – kérdezte a meleg fogadtatás helyett, amihez a régi Roger Brown az általa látogatott hotelekben hozzászokott. A recepciós arcát verejték borította, mintha keményen edzett volna. Túl sok kávé. Vagy csak ideges természetű. Nyughatatlan szeme az utóbbit sugallta. – Van egyágyas szobájuk? – kérdeztem. – Van. Mennyi időre? – Huszonnégy órára. – Teljes huszonnégy? Még sosem voltam ilyen hotelben, mint a Leon, de párszor elhajtottam előttük, sejtettem, hogy egy-egy órára is adnak ki szobát azoknak, akik hivatásszerűen szeretkeznek. Más szóval azoknak a nőknek, akik nem elég eszesek vagy szépek ahhoz, hogy a testükkel Ove Bang által tervezett házat szerezzenek és saját galériát Frognerben. Bólintottam. – Négyszáz – mondta a fickó. – Előre. – Svéd akcentusa volt, amit a tánczenekarok énekesei és valamiért a prédikátorok preferálnak.

A pultra dobtam Eskild Monsen kártyáját, ami bank- és hitelkártya is volt egyben. Tapasztalatból tudom, hogy a hoteleket nem érdekli, stimmel-e az aláírás, de biztos, ami biztos, a vonaton a tűrhető utánzáson dolgoztam. A problémát a fénykép jelentette. Egy kerek állú férfit ábrázolt, hosszú, göndör hajjal és fekete szakállal. Még az alulexponáltság sem leplezte, hogy egyáltalán nem hasonlít az előtte álló férfira a keskeny arccal és borotvált fejjel. A recepciós megnézte a kártyát. – Nem hasonlít a képre – mondta, fel sem nézve. Vártam, míg szeme az enyémbe nézett. – Rák – mondtam. – Mi? – Citotoxin. Háromszor pislogott. – Három kezeléssorozat. Az ádámcsutkája nagyot ugrott, ahogy nyelt. Láttam rajta, hogy komoly kétségei vannak. Ne már! Agyba kellett feküdnöm, a torkom pokolian fájt. Nem eresztettem a szemét. De ő az enyémet igen. – Sajnálom – nyújtotta vissza a kártyát. – Nem kerülhetek bajba. Szemmel tartanak. Nincs készpénze? Megráztam a fejem. A vonatjegy megvásárlása után egy kétszázasom meg egy tízkoronásom maradt. – Sajnálom – ismételte, és nyújtotta a kezét, mintha könyörögne, míg a kártya a mellkasomat nem érte. Elvettem és kiballagtam. Nem volt értelme más hotellel próbálkozni; ha a Leonban nem fogadják el, sehol máshol sem. Legrosszabb esetben még a rendőrséget is hívják. Jött a B terv.

Új voltam, idegen a városban. Pénz nélkül, barátok nélkül, múlt és identitás nélkül. A homlokzatokat, az utcákat és a bennük járó embereket másnak láttam, mint Roger Brown. Vékony felhőcsík siklott a nap elé, a hőmérséklet pár fokot zuhant. Az Oslói Központi pályaudvaron meg kellett kérdeznem, melyik busz megy Tonsenhagenbe, és ahogy felszálltam, a sofőr valamiért angolul szólt hozzám. A buszmegállótól Ove házáig megmásztam pár meredek dombot, mégis majd’ megfagytam, mire odaértem. Pár percig körbejártam, nincsenek-e rendőrök a környéken. Aztán az ajtóhoz mentem és beengedtem magam. Meleg fogadott. Idő- és termosztátvezérelt radiátorok. Bepötyögtem, hogy Natasa, deaktiválva a riasztót, majd bementem a nappali-hálóba. Ugyanaz a szag. Mosatlan edények, használt ágynemű, fegyverolaj és kén. Ove az ágyon feküdt, ahogy előző nap hagytam. Mintha egy hete történt volna. Megkerestem a távirányítót, befeküdtem Ove mellé és bekapcsoltam a tévét. Végigpörgettem a teletextet, de semmit sem találtam eltűnt rendőrautóról vagy halott rendőrökről. Az elverumi rendőrség biztos gyanút fogott és keresést indított, de a bejelentéssel várnak, amíg csak lehet, ha netán az egész banális félreértésnek bizonyulna. Előbb-utóbb azonban rájönnek. Vajon mennyi idő alatt fedezik fel, hogy az ujjatlan tetem a zöld melegítőben nem az őrizetbe vett egyén, Ove Kjikerud? Minimum huszonnégy óra. Maximum negyvennyolc.

Persze nem tudtam ezt pontosan megítélni, valójában halvány sejtelmem sem volt róla. És az új Roger Brown sem tudott többet a rendőrségi eljárásokról, de azt legalább felfogta, hogy a helyzet bizonytalan információra alapozott határozott döntéseket követel, kockázatos cselekedetet ahelyett, hogy haboznék, amíg késő, és annyi félelem elviselését, amennyi még élesíti az érzékeket, de nem bénít le. Így aztán lehunytam a szemem és elaludtam. Amikor felébredtem, a teletext óráján 20:03 állt. És alatta egy címsor, miszerint Elverum mellett autóbalesetben minimum négyen meghaltak, köztük három rendőr. A járőrautó eltűnését reggel jelentették, és délután találták meg egy facsoport mellett a Trekk folyónál. Egy ötödik személy, szintén rendőr, eltűnt. A rendőrség úgy véli, az autóból a folyóba esett, a keresést folytatják. A rendőrség keresi egy lopott Sigdal konyhák kamion sofőrjét, amit egy erdei úton találtak elhagyva, húsz kilométerre a balesettől. Ha kiderítik, hogy Kjikerud az eltűnt személy, előbbutóbb megjelennek itt. Kellett keresnem egy helyet éjszakára. Nagy levegőt vettem, aztán áthajoltam Ove testén, felvettem a kagylót az ágy melletti asztalkáról, és tárcsáztam az egyetlen számot, amit fejből tudtam. A harmadik csengésre felvette. A szokásos félénk, de meleg „szia” helyett Lotte alig hallhatóan szólt bele: – Igen? Azonnal letettem. Csak azt akartam tudni, hogy otthon van-e. Reménykedtem benne, hogy éjjel is otthon lesz. Kikapcsoltam a tévét, és felkeltem.

Két perc alatt két pisztolyt is találtam: egyet a fürdőszobában, egyet a tévé mögé dugva. A tévé mögötti kisebbet választottam, kimentem a konyhába, kivettem a két tölténydobozt, az éles és a vak feliratút, és élessel megtöltöttem, majd rátoltam a biztosítóreteszt. Aztán a pisztolyt az övembe dugtam, ahogy Grevétől láttam. Utána bementem a fürdőbe, és a másik fegyvert visszatettem a helyére. Miután becsuktam a szekrényajtót, megnéztem magam a tükörben. Az arc finom formája és mély árkai, a fej brutális meztelensége, a szinte lázas bőr és száj – laza és eltökélt, néma és kifejező. Akárhol ébredek holnap reggel, a lelkiismeretemet gyilkosság terhe nyomja majd. Ráadásul előre megfontolt gyilkosságé. 19 Előre megfontolt gyilkosság A saját utcádban jársz. A szürkületben egy facsoport alatt állsz és nézed a saját házad fényeit, a függöny lebbenését, ami mögött a feleséged lehet. Egy angol szettert sétáltató szomszéd meglát, és egy idegent lát egy olyan utcán, ahol a legtöbben ismerik egymást. A férfi gyanakszik, a szetter meg halkan morog, mindketten érzik rajtad, hogy gyűlölöd a kutyákat. Az emberekhez hasonlóan az állatok is összefognak a behatolók és tévelygők ellen itt a hegyoldalon, ahol beásták magukat, magasan a város zűrzavara, a kamatok meg határidők káosza felett. Itt fent csak azt akarják, hogy a dolgok menjenek tovább, ahogy eddig, mert a dolgok jól állnak, minden rendben, a lapokat nem szükséges újraosztani. Nem bizony, maradjanak csak a

kezükben az ászok és a királyok, a bizonytalanság rontja a befektetői bizalmat, a stabil gazdasági helyzet viszont elősegíti a termelékenységet, ami pedig a közösség érdekét szolgálja. Először termelni kell valamit, csak utána lehet szétosztani. Fura belegondolni, hogy a legkonzervatívabb ember, akit ismertem, egy olyan sofőr, aki nála négyszer többet kereső embereket fuvarozott, mégis olyan leereszkedően szólt hozzájuk, amit leginkább a legfájdalmasabb udvariasság fejez ki. Apa egyszer azt mondta, ha szocialista leszek, nem lát szívesen a házában, és ez vonatkozik anyámra is. Ha őszinte akarok lenni, nem volt józan, amikor ezt mondta, ami még inkább alátámasztja, hogy szó szerint értette. Úgy vélte, hogy sok minden szól az indiai kasztrendszer mellett, hogy Isten akarata szerinti státusba születünk, és kötelességünk egész nyomorult életünket ott is töltenünk. Vagy, ahogy a sekrestyés feleli, amikor Johan Falkberget papja, Sigismund közvetlenebb megszólítást javasol: „A sekrestyés az sekrestyés. A pap meg pap.” Így aztán sofőr fiaként a következőképp lázadtam: oktatás, egy gazdag ember lánya, Ferner Jacobsen öltöny és egy ház a Voksenkollenen. Abszolút tévút. Apának volt pofája megbocsátani, sőt ravaszul még büszkeséget is színlelt. És tudtam, amikor zokogtam a temetésen, akár egy csecsemő, hogy nem anyámat gyászolom, hanem apámra vagyok dühös. A szettert és a szomszédot (fura, de már nem emlékeztem a nevére) elnyelte a sötétség, és én átvágtam az utcán. Nem láttam ismeretlen autót, és

amikor arcom a garázsablaknak nyomtam, üresen találtam. Beosontam a nyers, szinte tapinthatóan fekete éjszakában a kertbe, és elhelyezkedtem az almafa alatt, ahol nem láthattak a nappaliból. De én láthattam őt. Diana fel-alá járkált. A türelmetlen mozdulatokból, valamint a füléhez nyomott Prada telefonból arra következtettem, hogy valakit hív, aki nem veszi fel. Farmerban volt. Senkin sem áll úgy a farmer, mint Dianán. Habár fehér gyapjúpulóvert viselt, szabad kezét a mellkasára fonta, mintha fázna. Az 1830-as években épült nagy háznak időbe tart felmelegedni, akárhány radiátort kapcsolsz is be. Vártam, amíg teljesen biztos nem lettem benne, hogy egyedül van. Megtapogattam a nadrágom derekába dugott pisztolyt. Nagy levegőt vettem. Ennél nehezebb dolgom még sosem volt. De tudtam, hogy sikerülni fog. Az új embernek igen. Talán ezért folytak a könnyeim: mert az eredmény garantált volt. Nem is próbáltam visszatartani. Forró cirógatásként szaladtak le az arcomon, miközben összpontosítottam, hogy ne mozogjak, ne essek ki a légzés ritmusából, ne zokogjak. Öt perc múlva elapadtak a könnyek, letöröltem az arcom. Aztán gyors léptekkel az ajtóhoz mentem, és amilyen halkan csak tudtam, beléptem. A folyosón megálltam és füleltem. Noha a ház visszatartotta lélegzetét, a csendet megtörték Diana léptei az emeleten, a nappali parkettáján. Hamarosan azok is megszűnnek.

Este tíz volt, és a résnyire nyitott ajtóban megpillantottam egy sápadt arcot és egy barna szempárt. – Itt aludhatok? – kérdeztem. Lotte nem felelt. Ahogy általában sem. De úgy bámult rám, mintha kísértetet látna. Általában nem bámult és nem ijedt meg. Vigyorogva megsimogatta kopasz kobakom. – Leborotváltam... – kerestem a megfelelő szót – ...az egészet. Kettőt pislogott. Aztán kinyitotta az ajtót és besurrantam. 20 Feltámadás Felébredtem, az órámra néztem. Nyolc. Ideje nekilátni. Úgynevezett nagy nap állt előttem. Lotte az oldalán feküdt háttal nekem, paplan helyett lepedőbe burkolózva. Kicsusszantam az ágyból és csúcssebességgel felöltöztem. Csípős hideg volt, csontig átfagytam. Kiosontam a haliba, felvettem a kabátot, kalapot, kesztyűt, és bementem a konyhába. Az egyik fiókban találtam egy nejlonzacskót, amit a nadrágzsebembe dugtam. Aztán kinyitottam a hűtőt, és az járt a fejemben, hogy ez az első nap, amikor gyilkosként ébredek. Egy férfi, aki lelőtt egy nőt. Ahogy az újságban írják, azokban a cikkekben, amelyeket mindig átugrottam, mert a bűnesetek olyan fájdalmasak és banálisak. Kivettem egy doboz rózsaszín grépfrútlevet és éppen bele akartam inni, amikor meggondoltam magam, és a felső szekrényből kivettem egy poharat. Csak mert gyilkos lettél, még ne hagyd el magad teljesen. Megittam, kiöblítettem a poharat, a

dobozt visszatettem, majd átmentem a nappaliba és leültem a kanapéra. A kabátzsebemben a kis fekete pisztoly hasba bökött. Kivettem. Még volt szaga, és tudtam, ez a szag örökre a gyilkosságra fog emlékeztetni. A kivégzésre. Egyetlen golyó elég volt. Közelről, ahogy át akart ölelni. Ölelés közben lőttem, a bal szemét találtam el. Szándékosan? Talán. Talán el akartam venni tőle valamit, ahogy ő is el akart venni tőlem mindent. És a hazug áruló magához ölelte a golyót. Úgy hatolt belé a fallikus golyó, ahogy valaha én. De soha többé. Meghalt. A gondolatok így jöttek, kurta mondatokban támasztották alá a tényeket. Jó. Továbbra is így akartam gondolkodni, megőrizve a nyugalmamat, nem engedve szabadjára az érzelmeket. Még maradt vesztenivalóm. Fogtam a távkapcsolót és bekapcsoltam a tévét. A teletexten nem volt semmi újdonság; gondoltam, a szerkesztők nem kelnek korán. Még mindig az állt ott, hogy a négy holttestet másnap, azaz ma azonosítják, és egy személy hiányzik. Egy személy. Az „egy rendőr”-t megváltoztatták. Ezek szerint már tudják, hogy az eltűnt személy az őrizetes? Talán igen, talán nem, mindenesetre a kutatásról nem esett szó. A karfán áthajolva felvettem a sárga telefonkagylót, azt, amit elképzeltem Lotte szájánál, amikor felhívtam. Nyelve hegye a fülemnél volt, ahogy megnedvesítette az ajkát. Tárcsáztam az 1881-et, két számot kértem, és amikor a tudakozós elkezdte, hogy egy géphang majd felolvassa, félbeszakítottam:

– Szeretném öntől hallani, hátha a hang torz, és nem értem. Elmondta a két számot, én megjegyeztem, aztán megkértem, kapcsolja az elsőt. A Kripos központja a második csengetésre vette fel. Runar Bratli néven mutatkoztam be, azt mondtam, Endride és Eskild Monsen rokona vagyok, a család kért meg, hogy menjek el a ruhájukért. De nem tudom, pontosan hová, és kit keressek. – Egy pillanat! – mondta a központos, és várakozóra tett. A „Wonderwall” egy meglepően jó pánsípos változatát hallgattam és Runar Bratlira gondoltam. Egy vezetői menedzseri állásra pályázott valaha, amire nem javasoltam, noha messze ő volt rá a legalkalmasabb. És magas is volt. Annyira magas, hogy az utolsó interjún arra panaszkodott, szinte kétrét görnyedve ül a Ferrarijában, amely befektetés, ismerte be kisfiús mosollyal, gyerekes szeszély; inkább középkorú pánik, gondoltam. És azt írtam le magamnak: Nyitott, elég magabiztos, hogy felfedje saját ostobaságát. Azaz az egész tankönyvi eset volt. Kivéve az ezt követő megjegyzését: „Ha belegondolok, hányszor bevertem már a fejem a tetőbe, szinte irigylem magát, hogy...” A végét elharapta, tekintetét rólam az ügyfél egyik képviselőjére kapta, és arról kezdett fecsegni neki, hogy elcseréli a Ferrarit egy SUV-ra, amit az ember a feleségének is oda mer adni. Mindenki nevetett. Én is. És egy rezzenéssel sem árultam el, hogy magamban befejeztem a mondatát: „irigylem magát, hogy ilyen

alacsony”. Azzal áthúztam a nevét. Sajnos semmi értékes műtárgya nem volt. – A patológián van – jelentkezett a központos. – A Rikshopitaletben, Oslóban. – Igen? – próbáltam nem túljátszani a naiv embert. – Hogyhogy? – Ez a rutineljárás, amikor felmerül a gyanú, hogy bűncselekmény történhetett. Úgy fest, hogy a kocsiba szándékosan rohant bele egy kamion. – Értem. Gondolom, ezért kértek meg engem. Tudja, Oslóban lakom. A nő nem felelt. Szinte láttam magam előtt, hogy a szemét forgatja és hosszú, gondosan festett körmével türelmetlenül dobol az asztalon. De persze tévedhettem is. Attól még, hogy valaki fejvadász, nem feltétlenül jó emberismerő vagy akár empatikus. Ha valaki ebben a szakmában a csúcsra akar jutni, szerintem ez akár hátrány is lehet. – Tudná informálni az illetékest, hogy úton vagyok a patológia felé? – kérdeztem. Hallottam, hogy habozik. Ez nyilván nem tartozott a munkaköri leírásába. A közszférában a munkaköri leírások teljesen zagyvák, higgyék el, én még olvasom ezeket. – Nekem semmi közöm az egészhez, csak szívességet teszek nekik – győzködtem. – Remélem, hogy valaki várni fog rám és gyorsan túl leszek rajta. – Megpróbálom – felelte. Letettem és tárcsáztam a másik számot. Az ötödik csengésre vette fel. – Igen? – szólt bele türelmetlenül, szinte bosszúsan.

A háttérzajból igyekeztem megállapítani, hol lehet. Az én házamban vagy a saját lakásában. – Huhu – mondtam és letettem. Clas Greve figyelmeztetve lett. Nem tudtam, mi lesz a következő lépése, de sejtettem, hogy azonnal bekapcsolja a GPS-t, hogy kiderítse, hol lehet a kísértet. A hálószoba ajtajához mentem. A sötétben épp csak ki tudtam venni Lotte testének körvonalát. Ellenálltam a hirtelen jött késztetésnek, hogy levetkőzzem és hozzábújjak. Az a fura érzés kerített hatalmába, hogy ami történt, nem Dianáról szólt, hanem rólam. Halkan betettem a háló ajtaját, és távoztam. A lépcsőházban most sem volt senki, akinek köszönnöm kellett volna. Az utcán sem találkoztam senkivel, hogy barátságosan biccentsek; senki sem nézett rám, senki sem vett tudomást rólam. Most ébredtem rá, mi ez az érzés: nem létezem. Legfőbb ideje volt újra megtalálnom önmagam. A Rikshospitalet Oslo számos hegygerincének egyikén áll, magasan a város felett. Előtte egy kis bolondokháza állt a helyén. A nevet aztán megváltoztatták elmegyógyintézetre. Aztán zárt, majd pszichiátriai osztályra. És így tovább, amint a lakosság újra és újra rájött, hogy az új kifejezés is egyszerűen elmebeteget jelent. Személy szerint én sosem értettem, miért van szükség ezekre a szójátékokra, de a vezetők valószínűleg azon a véleményen lehetnek, hogy a közvélemény csupa előítéletes idiótából áll, akik előtt ködösíteni kell. Nem mintha nem lenne igazuk, de azért

üdítő volt hallani, hogy a nő az üvegfal mögött azt mondja: – Le kell mennie a hullaházba a pincében, Bratli úr. Ezek szerint a hulla szó rendben van. Senki sem háborodik fel azon, ha egy halottat hullának neveznek, vagy mondja, hogy jobb halott személynek lenni, mint halottnak, vagy jelenti ki, hogy a hulla szó az embert ledegradálja puszta húsdarabbá, amiben történetesen nem ver a szív. És akkor mi van? Vagy talán az egész csak amiatt van, mert a hullák nem kérhetnek kisebbségi státust, mivel gyalázatosan nagy többségben vannak? – Azon a lépcsőn menjen le! – mutatta. – Leszólok, hogy megy. Követtem az utasítását. Lépteim visszhangot vertek a csupasz fehér falak között; amúgy csend honolt. Egy hosszú, keskeny, fehér folyosó túlsó végén, fél lábbal az ajtóban egy zöld kórházi ruhát viselő férfi állt. Lehetett volna sebész is, de a túlságosan is nyugodt tartása vagy talán a bajsza azt súgta nekem, hogy lejjebb van a hierarchiában. – Bratli? – kiáltotta olyan hangosan, hogy az szinte szándékos sértésnek tűnt a pincében szundikálókkal szemben. A visszhang baljósan görgött erre-arra a folyosón. – Igen – siettem felé, hogy ne kelljen többet kiabálnia. Tartotta nekem az ajtót, beléptem. Egy öltözőszerűség volt. A férfi odament és kinyitotta az egyik szekrényt. – A Kriposból szóltak, hogy jön a Monsen fiúk holmijáért – mondta még mindig azon a túlzottan erős hangon.

Bólintottam. A pulzusom szaporábban vert, mint vártam. De nem annyira gyorsan, mint amitől féltem. Végül is ez volt a kritikus fázis, a terv gyenge pontja. – Szóval ki maga? – Harmadfokú unokatestvér – feleltem könnyedén. – A vérrokon kért meg, hogy ugorjak be és vigyem el a ruhát. Csak a ruhát, semmi mást. Sokat gondolkodtam a „vérrokon”-on. Gyanúsan hivatalos, de nem tudtam, hogy a Monsen ikrek megnősültek-e, élnek-e a szüleik, ezért olyan szó kellett, ami minden lehetőséget lefed. – Miért nem Monsen asszony jön érte? – kérdezte a férfi. – Délre amúgy is idejön. Nyeltem egyet. – Gondolom, nem bírja a sok vért. Elvigyorodott: – És maga igen? – Igen – vágtam rá, reményeim szerint olyan szenvedéllyel, ami elejét veszi a további kérdezősködésnek. A férfi vállat vont és egy írótáblára csíptetett papírt tolt elém. – Itt írja alá az átvételi elismervényt! Lefirkantottam egy R-t, utána hullámos vonalat, majd egy B-t és egy pontot az i-re. A férfi elgondolkodva nézte. – Van igazolványa, Bratli úr? Ettől féltem. A terv összes eresztéke recsegett. Megtapogattam a zsebeimet, majd bocsánatkérőn mosolyogtam. – A kocsiban hagyhattam lent, a parkolóban. – Mármint fent, a parkolóban? – Nem, lent. A Kutatóintézet parkolójában állok. – Olyan messze?

Láttam rajta, hogy habozik. Természetesen gondoltam erre az eshetőségre is. Ha elküldenek igazolványért, egyszerűen nem jövök vissza, és kész. Nem lenne katasztrófa, csak éppen kútba dőlne a terv. Vártam. És az első szóból már tudtam, hogy ellenem döntött. – Sajnálom, Bratli úr, de biztosra kell mennünk. Ne vegye magára, de a gyilkosságok rengeteg fura alakot vonzanak. Elképesztő fura érdeklődéssel. Úgy tettem, mintha csodálkoznék. – Csak nem azt akarja mondani... hogy elviszik a gyilkosságok áldozatainak ruháit?! – El se hinné, egyesek mire vetemednek. Mit tudom én, maga talán sohasem találkozott a Monsen fiúkkal, csak olvasott róluk a lapokban. Sajnálom, de a szabály az szabály. – Jó, mindjárt jövök! – indultam az ajtó felé. Ott megtorpantam, mintha eszembe jutott volna valami, és kijátszottam az utolsó kártyámat is. Pontosabban a bankkártyát. – Jut eszembe... – túrtam a zsebembe. – Endride legutóbb nálam hagyta a bankkártyáját. Odaadná az anyjának, amikor lejön? A kezébe nyomtam. Fogta, nézte a nevet és a szakállas fiatalember fényképét. Szinte lassított felvételen mentem kifelé, de így is már majdnem kiértem, mire utánam szólt: – Ez megfelel, Bratli úr. Tessék, itt vannak a ruhák! Megkönnyebbülten fordultam vissza. Elővettem a nadrágzsebembe gyűrt nejlonszatyrot és beletömtem a ruhákat. – Megvan minden?

Megtapogattam Endride nadrágjának hátsó zsebét. Éreztem, hogy még ott van a zacskó a hajammal. Bólintottam. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne úgy rohanjak kifelé. Feltámadtam, ismét léteztem, ami felvillanyozó érzés volt. A kerekek újra forogtak, a szívem vert, a vérem keringett, és a szerencsém fordult. Nagy léptekkel mentem fel a lépcsőn, majd nyugodt léptekkel el a nő előtt az üvegkalickában, és kezem már a kilincsen volt, amikor ismerős hang szólalt meg mögöttem: – Hahó, uram! Egy pillanat. Naná. Túl könnyen ment. Lassan megfordultam. Egy ismerős férfi tartott felém. Felmutatott egy igazolványt. Diana titkos szerelme. És átvillant a fejemen: elegem van. – Kripos – mondta a férfi mély pilótahangon. Atmoszferikus hang, dühtől szemcsés. – Válthatnánk pár szót, u-am? – Mint az írógép, aminek elkopott egy billentyűje. Azt mondják, a filmeken vagy tévében látott embereket önkéntelenül embernagyságnál nagyobbnak képzeljük el. Brede Sperrével nem ez volt a helyzet. Ő még annál is nagyobb volt, mint amekkorának elképzeltem. Erőt vettem magamon, hogy nyugton álljak, ahogy felém tart. Aztán fölém tornyosult. A magasból, a szőke, fiús fürtök alól, amelyeket úgy vágtak le, hogy a haja vadnak, mégis bizalomgerjesztőnek tűnjön, acélos szempár nézett rám. Azt híresztelték Sperréről, hogy egy közismert és igen férfias norvég politikussal van viszonya. Persze, ha homoszexualitással vádolnak, az a

végső bizonytéka annak, hogy híresség vagy, mondhatjuk, hogy ez már szinte amolyan védjegy. Csakhogy akitől ezt hallottam – Baron von Bulldog ruhatervező egyik férfimodellje, aki bekönyörögte magát Diana zártkörű megnyitójára -, állította, hogy hagyta magát szodomizálni a „rendőristentől”, ahogy áhítattal emlegette. „Á, ez csak pletyka”, mondtam akkor merev mosollyal, és reméltem, hogy a nyugtalanság nem látszik a szememben. – Igen, miszter. Hallottam, hogy maga a Monsen fiúk harmadfokú unokatestvére, jól ismerte őket. Segítene nekünk azonosítani a holttesteket? Nyeltem egyet. Az udvarias megszólítás és a félig vicces „miszter” egy mondatban. De Sperre szeme semleges volt. Most státusjátékot játszik, vagy nála gépiesen jön, szinte szakmai reflexként? Hallottam magam, hogy az „azonosít” szót dadogom, mintha abszolút ismeretlen lenne előttem a fogalom. – Az édesanyjuk pár óra múlva jön – mondta Sperre -, de ha időt spórolhatnánk... Nagyon hálásak lennénk. Csak pár pe-c az e-ész. Nem akartam. A testem tiltakozott, az agyam azt hajtogatta, hogy tűnjek el innen. Merthogy felébredtem. Immár az a személy – a zacskónyi haj – vagyok, aki újra feltűnt Greve GPS-én. Csak idő kérdése, hogy folytassa a vadászatot; már éreztem a kutya szagát, fokozódott bennem a pánik. Csakhogy agyam másik része, az új hang azt mondta, hogy nem utasíthatom vissza. Hogy gyanút keltene. Hogy csak pár perc az egész.

– Természetesen – mondtam és majdnem elmosolyodtam, de még időben észbe kaptam, hogy ez illetlen reakció lenne, amikor az embernek a saját rokonai tetemét kell azonosítani. Visszamentünk arra, amerről jöttem. Ahogy bementünk az öltözőbe, a férfi vigyorogva biccentett. – Készüljön fel! Az elhunytak elég rossz állapotban vannak – nyitott ki egy súlyos fémajtót Sperre. Beléptünk a hullaházba. Megborzongtam. Minden a hűtőt juttatta eszembe: fehér falak, mennyezet és padló, pár fokkal nulla alatti hőmérséklet, és lejárt szavatosságú hús. A négy tetem sorban feküdt, mindegyik külön fémasztalon. A lábfejük kilógott a fehér lepel alól, és már láttam, hogy a filmhagyomány e tekintetben a valóságon alapul: valóban volt egy fémlapocska a nagylábujjukra kötve. – Mehet? – kérdezte Sperre. Bólintottam. Két leplet nagy mozdulattal lerántott, akár egy bűvész. – Közlekedési baleset – mondta a rendőr a sarkán hintázva. – A legszörnyűbb fajta. Nehéz azonosítani a holttesteket, amint láthatja. – Hirtelen az az érzésem támadt, hogy Sperre abnormálisan lassan beszél. – Öt embernek kellett volna lenni a kocsiban, de csak négyet találtunk. Az ötödik a folyóba zuhanhatott és valószínűleg elsodorta a víz. Bámultam, nyeltem és az orromon át vettem a levegőt. Persze színészkedtem. Mert a Monsen ikrek még meztelenül is jobban festettek, mint az autóroncsban.

Ráadásul itt nem volt bűz. Se gázok, se vér- és benzinszag, se emberi belsőségek bűze. Az ötlött fel bennem, hogy a vizuális benyomást túlértékelik, hogy a hangok és szagok sokkal hatásosabban terrorizálják az érzékelés gépezetét. Például egy nő fejének loccsanása a padlón, miután szemen lőtték. – A Monsen ikrek – suttogtam. – Igen, ezt sikerült kitalálnunk. A kérdés... Sperre hosszú, nagyon hosszú, színpadias szünetet tartott. Istenem! – ...hogy melyik Endride és melyik Eskild? A szoba téli hőmérséklete dacára kivert a víz a ruha alatt. Direkt beszél ilyen lassan? Új vallatási módszer, amit nem ismerek? Tekintetem végigvándorolt a meztelen testeken, és megtaláltam a saját jelemet. A seb a bordáktól a hasig még nyitva volt, a szélén fekete hegek. – Az Endride – mutattam. – A másik Eskild. – Hm – dorombolta Sperre elégedetten, miközben jegyzetelt. – Maga jól ismerhette őket. Még a kollégájuk sem tudta megmondani. Bánatosan bólintottam. – Az ikrekkel közel álltunk egymáshoz. Főleg újabban. Elmehetek? – Persze – mondta Sperre, de ahogy rendületlenül jegyzetelt, az nem tűnt elbocsátásnak. Az órára néztem a feje fölött. – Egypetéjű ikrek – írt egyre Sperre. – Nem ironikus? Mi a fenét ír már annyit? Az egyik Endride, a másik Eskild, hány szó kell ehhez?

Éreztem, hogy nem szabadna, mégis megkérdeztem: – Mi ironikus? Sperre abbahagyta az írást és felnézett. – Ugyanabban a másodpercben születtek ugyanabból a petéből. Ugyanabban a másodpercben haltak meg ugyanabban a kocsiban. – Ebben szerintem nincs irónia. – Nincs? – Én nem látok benne. – Mm. Igaza van. Talán a „paradoxon” szó jobban illik a helyzetre. – Sperre mosolygott. Éreztem, hogy a vérem bugyogni kezd. – Nem is paradoxon. – Mindenesetre furcsa. Van benne valamiféle kozmikus logika, nem gondolja? Elvesztettem az önuralmamat, az ujjperceim elfehéredtek, ahogy szorítottam a szatyrot, és hallottam saját remegő hangom: – Nem irónia, nem paradoxon, nem kozmikus logika. – A hangom erősödött. – Csak az élet és halál véletlen szimmetriája, ami nem is véletlen, mivel más egypetéjű ikrekhez hasonlóan szerettek sok időt egymás közelében tölteni. Akkor csapott be a villám, amikor éppen együtt voltak. Ennyi az egész. A végén már szinte kiabáltam. Sperre elgondolkodva méregetett. Hüvelykujja és mutatóujja eddig szája két sarkánál volt, most leengedte őket az állán. Ismertem ezt a pillantást. Sperre a kevesek egyike: vallató pillantása volt, olyan szeme, ami feltárja a hazugságot. – Valami zavarja, Bratli úr?

– Sajnálom – mondtam halovány mosollyal, és tudtam, most valami igazat kell mondanom, amitől nem leng ki a rám szegeződő hazugságvizsgáló tűje. – Este veszekedtem a feleségemmel, most meg ez a baleset. Rossz passzban vagyok. Nagyon sajnálom. Már megyek is. Sarkon fordultam és távoztam. Sperre mondott valamit, talán elköszönt, de elnyomta a mögöttem becsapódó fémajtó és a halottasházban felhangzó basszus. 21 Meghívás A Rikshospitalet előtt felugrottam a villamosra, fizettem a kalauznak és azt mondtam: – A központig. – Somolyogva adta a visszajárót, talán egységár van, bárhová megy az ember. Persze gyerekként sokat villamosoztam, de már nem emlékeztem a szabályokra. A hátsó ajtón kiszállni, a jegyet készenlétben tartani, időben megnyomni a leszállásjelző gombot, nem zavarni a sofőrt. Sok minden megváltozott. A sínek nem zörögtek olyan fülsiketítően, a reklámok viszont hangosabbak és figyelemfelkeltőbbek lettek. Az emberek pedig introvertáltabbak. A városközpontban járművet váltottam, buszra szálltam, ami északkeletnek vitt. Megtudtam, hogy a villamosjegy erre is jó. Fantasztikus. Fillérekért átszelhetem a várost, nem is tudtam. Mozgásban voltam. Villogó pont Greve GPS-micsodáján. Szinte átéreztem az értetlenkedését: Mi a franc történik? Szállítják a holttestet? Az Årvollnál leszálltam, és elindultam a dombokon fel Tonsenhagen felé. Ove házához közelebb is

leszállhattam volna, de immár mindennek jelentősége lett. Az ilyen lakóövezetekben csendes a reggel. Görnyedt öreg néni totyogott a járdán, egy sikító, olajozatlan kerekű bevásárlókocsit húzott maga után. Ennek ellenére rám mosolygott, mintha csodálatos napra ébredtünk volna, a világ gyönyörű, az élet pedig szép lenne. Mit gondolhat most Greve? Hogy egy halottaskocsi viszi Brownt a szülőházába, vagy ilyesmi, de hirtelen lelassul – talán dugóba került? Két rágózó, kisminkelt tinédzserlány közeledett iskolatáskával, feszes nadrágjuk a zsírpárnáikat felfelé nyomta. Rám pillantottak, de közben hangosan valami olyasmiről diskuráltak, ami nyilvánvalóan bosszantotta őket. Annyit kaptam el: – De olyan... unfair! – Úgy tippeltem, éppen lógnak a suliból, mennek a cukrászdába Årvollban, és az unfair nem arra vonatkozott, hogy a Föld lakosságának nyolcvan százaléka nem engedheti meg magának a krémes fánkot, amit nemsokára befalnak. És arra gondoltam, ha Dianával akkor megtartjuk a gyereket, ő – meggyőződésem, hogy lány lett volna, noha Diana Damiennek nevezte el – egy nap ugyanilyen kifestett szemmel nézett volna rám és azt kiabálta volna, ez olyan unfair, az isten szerelmére, a barátnőjével Ibizára akarnak menni, és elég idősek, nemsokára érettségiznek! És hogy én... elviseltem volna, azt hiszem. Az út egy park mellett haladt el a közepén tavacskával, és elindultam az egyik barna ösvényen, amely az egyik ligethez vezetett. Nem azért, mert le akartam rövidíteni az utat, hanem hogy a jel Greve GPS-én elhagyja az

utakat. A holttestet vihetik kocsival, de gyalog aligha. Ez reményeim szerint megerősítette a gyanúját, amelyet a reggeli hívásom elültetett a holland fejvadász fejében: hogy Roger Brown feltámadt halottaiból. Hogy Brown nem a Riskhospitalet hullaházában feküdt, ahogy a GPS mutatta, hanem talán egy ágyban. De a hírekben azt mondták, a kocsiban mindenki meghalt, akkor hogyan...? Talán nem vagyok különösen empatikus, de az intelligenciát igenis fel tudom mérni, hiszen Norvégia legnagyobb cégeinek kerestem vezetőket. Így, amíg a tó körül kutyagoltam, végigvettem Greve lehetséges gondolatmenetét. Egyszerű volt. Fel kell kutatnia és ki kell iktatnia engem, még ha sokkal kockázatosabb is, mint korábban. Mert immár nemcsak a HOTE terveit tudom áthúzni, hogy megszerezze a Nyomkövetőt, de szemtanú is vagyok, aki börtönbe juttathatja Sindre Aa meggyilkolásáért. Ha életben maradok addig, amíg az ügy bíróságra kerül. Azaz olyan meghívást küldtem neki, amit nem utasíthatott vissza. Átértem a park másik oldalára, és ahogy elmentem egy bükkfaliget mellett, ujjaimmal megcirógattam a vékony, fehér, hámló kérget, a törzsnek nyomtam és behajlítottam az ujjaimat, körömmel megkapartam a felszínt. Megszagoltam az ujjamat, megálltam, lehunytam a szemem, és beszívtam az aromát, miközben a gyermekkorjáték, nevetés, csoda, vidám szörnyülködés és felfedezés emlékei öntöttek el. Az összes apróság, amit elveszettnek hittem, de persze ott volt, bezárva, nem tűnt el, mint megannyi vízgyerek. A

régi Roger Brown nem fért hozzájuk, de az új igen. Meddig él az új? Már nem sokáig. De nem baj, az utolsó óráit intenzívebben éli meg, mint a régi a harmincöt évét. Kimelegedtem, mire Kjikerud házához értem. Bementem az erdő szélére, és leültem egy fatuskóra, ahonnét jól láthattam a teraszos házakat és háztömböket az úton. És megállapítottam, hogy az Oslo keleti részén élőknek nincs olyan kilátásuk, mint nekünk, akik a nyugati felén élünk. Mi mind látjuk a Post Girót és a Plaza Hotelt. A város nem volt se csúnyább, se vonzóbb. Az egyetlen különbség, hogy innét látni lehetett a nyugati oldalt. Amiről eszembe jutott Gustave Eiffel története, amikor a híres tornyot megépítette az 1889-es párizsi világkiállításra; kritikusai szerint az Eiffel-torony kínálta a legjobb kilátást Párizsra, mert onnét magát a tornyot nem lehet látni. És arra gondoltam, Clas Grevének lenni ilyen lehet: hogy ő kevésbé látja ocsmánynak a világot, mert önmagát nem látja mások szemén át. Például az enyémen. Én láttam őt. És gyűlöltem. Olyan intenzitással és szenvedéllyel gyűlöltem, ami még engem is megijesztett. És nem zavaros gyűlölet volt, éppen ellenkezőleg, tiszta, tisztességes, szinte ártatlan gyűlölet, ahogy a keresztes lovagok gyűlölhették az istenkáromlókat. Ezért tudtam Grevét halálra ítélni ugyanazzal a kimért, naiv gyűlölettel, amivel az ájtatos keresztény amerikai képes a szomszédját villamosszékbe küldeni. Sok tekintetben megtisztító gyűlölet volt. Például megértette velem, hogy amit apám iránt érzek, nem gyűlölet. Harag? Igen. Megvetés? Talán.

Szánalom? Határozottan. És hogy miért? Számos oka volt. De már láttam, hogy a dühöm abból a mélyben lappangó érzésből fakadt, hogy hasonlítok hozzá, hogy hajlamos vagyok olyan lenni, mint ő: részeges, szánalmas feleségverő, akinek a kelet az kelet, és sosem lehet nyugat. És immár teljesen ő lettem, véglegesen. Nevetés bugyogott fel bennem. Nem fojtottam vissza. Csak amikor a fatörzsek közt visszhangzott, és egy madár felröppent az egyik ágról fölöttem. Akkor megláttam egy közeledő autót. Egy ezüstszürke Lexus GS 430-ast. Gyorsabban ideért, mint vártam. Felpattantam és lementem Kjikerud házához. A lépcsőn megálltam, a kulcsra bámultam a kezemben. Alig lehetett észrevenni a kezem remegését, de én azért láttam. Ösztön, ősfélelem. Clas Greve olyan állat, amelyiktől a többi állat fél. Elsőre beletaláltam a kulcslyukba. A kulcs elfordult, kinyílt az ajtó, gyorsan beléptem. Most se volt szag. Leültem az ágyra, hátracsúsztam, amíg hátam az ágy támlájához ért. Ellenőriztem, hogy Ove a paplan alatt fekszik-e. Vártam. Ketyegtek a másodpercek. A szívem is. Két dobbanás másodpercenként. Greve óvatos volt, mondanom sem kell. Meg akart róla bizonyosodni, hogy egyedül vagyok. És noha egyedül voltam, most már tudta, hogy korántsem vagyok olyan ártalmatlan, ahogy eleinte hitte. Először is, volt némi közöm a kutyája halálához. Másodszor, biztosan járt már ott, látta a testet, tudta, hogy képes vagyok ölni.

Nem hallottam az ajtót. Nem hallottam a lépteit. Csak azt láttam, hogy az ajtóban áll. Gyengéd hangon, őszinte, bocsánatkérő mosollyal mondta: – Bocs, hogy így rád török, Roger. Greve feketébe öltözött. Fekete nadrág, fekete cipő, fekete garbó, fekete kesztyű. A fején fekete sapka. Az egyetlen, ami nem volt fekete, a fényes ezüst Glock a kezében. – Semmi gond! – feleltem. – Látogatási idő van. 22 Némafilm Azt mondják, a légy sajátos időérzéke, amiért a felé csapó tenyeret is ásítóan lassúnak találja, annak a ténynek tulajdonítható, hogy összetett szemével hatalmas mennyiségű adatot kap egyszerre, ezért a természet extragyors processzorral volt kénytelen ellátni, hogy képes legyen mindennel valós időben boldogulni. Másodpercekig teljes csend volt a nappaliban. Nem tudom, hány másodpercig. Légy voltam, a tenyér felém közeledett. Kjikerud Glockja a mellkasomra irányult, Greve szeme pedig fényes kobakomra. – Aha! – mondta végül. Ebben az egy szóban minden benne volt. Minden arról, hogy mi emberek hogyan tudtuk meghódítani a Földet, uralkodni az elemeken, megölni nálunk gyorsabb és erősebb lényeket. Processzorkapacitás. Greve ahája egy gondolatlavinát zárt le, hipotézisek keresését és válogatását, könyörtelen dedukciós erőt, amely elkerülhetetlen következtetéshez vezetett: – Leborotváltad a hajad, Roger.

Greve, mint azt korábban sejtettem, intelligens ember volt. Természetesen ezzel nemcsak azt a banális tényt állapította meg, hogy a hajam el lett távolítva, de azt is, mikor, hogyan és miért. Ez tisztázta a zűrzavart, megválaszolta az összes kérdést. Ezért tette hozzá inkább következtetésként, mint kérdésként: – Az autóroncsban. Bólintottam. Leült a székre az ágy lábánál, két lábra billentve hátradőlt vele a falhoz. Eközben a fegyver csöve meg sem rezzent. – És aztán? Az egyik holttestnél elrejtette? A kabátzsebembe nyúltam. – Ne mozduljon! – bődült el, és láttam, hogy ujja megfeszül a ravaszon. Nincs felhúzott ütőszeg. Glock 17. A hölgy. – A bal kezem – mondtam. – Oké. Csak lassan! Lassan kihúztam a kezem, és a zacskó hajat az asztalra hajítottam. Greve biccentett, a szemét le nem véve rólam. – Szóval tudta – mondta -, hogy az adó a hajában van. És hogy ő tette oda. Ezért ölte meg, igaz? – Veszteségként érte, Clas? – dőltem hátra. A szívem dübörgött, mégis elképesztően nyugodt voltam utolsó órámban. A hús halálos rettegése és a lélek higgadtsága. Nem felelt. – Vagy csak... hogy is mondta? Eszköz volt egy célhoz? Kényszerű kiadás a bevétel érdekében? – Miért akarja tudni, Roger?

– Mert tudni akarom, léteznek-e olyanok, mint maga, vagy ez csak kitaláció. – Mint én? – Akik képtelenek szeretni. Greve nevetett. – Ha erre kereste a választ, csak a tükörbe kellett volna néznie, Roger. – Én szerettem valakit. – Talán eljátszotta a szerelmet. De valóban szerette? Van rá bizonyítéka? Én csak az ellenkezőjére látok: megtagadta Dianától az egyetlen dolgot, amit magán kívül akart: egy gyereket. – Még azt is megadtam volna neki. Megint felnevetett. – Meggondolta magát? Mikor? Mikor lett bűnbánó férj? Amikor rájött, hogy mással kefél? – Hiszek a bűnbánatban – feleltem halkan. – És a megbocsátásban is. – Most már késő. Diana nem kapott magától se gyereket, se megbocsátást. – Magától sem. – Eszem ágában se volt gyereket csinálni neki, Roger. – Nem, de ha akart volna, se tudott volna. – Hogyne tudtam volna. Azt hiszi, impotens vagyok? Gyorsan beszélt. Olyan gyorsan, hogy csak egy légy vette volna észre a nanoszekundumnyi habozást. Levegőt vettem. – Láttam, Clas Greve. Láttam... békatávlatból. – Mi a faszról beszél? – Pontosan arról. Közelebbről láttam a szaporítószervét, mint szerettem volna. Az álla lassan leesett. Folytattam:

– Egy árnyékszékben, Elverum mellett. Greve szája szavakat formált, de hang nem jött ki belőle. – Így bírták szóra abban a pincében Suriname-ban? A golyóit vették célba? Ütötték? Vagdosták? A vágyat nem oltották ki, csak a képességet. A bal golyója maradványát elég durván varrták össze. Greve szája becsukódott. Egyenes vonal lett egy kőarcban. – Ez magyarázza a fanatikus hajszát a dzsungelben az után, akiről maga is azt mondta, hogy csak egy jelentéktelen kábítószercsempész volt, Clas. Hatvanhat nap, ugye? Mert ő volt az, nem igaz? Aki összekaszabolta a férfiasságát. Megfosztotta a képességtől, hogy reprodukálja magát. Elvett magától mindent. Majdnem mindent. Maga meg az ő életét. És én megértem. Igen, Inbau, Reid és Buckley, a kettes lépcső alpontja: javasoljunk morálisan elfogadható motivációt a bűntettre. Csakhogy már nem akartam kicsikarni a vallomását. Ő kapta meg az enyémet. Önként. – Megértem, Clas, mert én is pontosan ezért akarom megölni. Elvett tőlem mindent. Majdnem mindent. Greve szájából nevetésre emlékeztető hang tört elő. – Ki ül itt fegyverrel, Roger? – Úgy ölöm meg, ahogy a rohadt kutyáját. Láttam, hogy megfeszül az álla, amikor összeszorítja a fogát, láttam a fehér ujjperceit. – Nem látta, mi? – kérdeztem. – Varjúeledelként végezte. Aa traktorának villáján.

– Maga undorító, Roger. Itt moralizál, közben meg állat- és gyerekgyilkos. – Igaza van. De a kórházban tévedett. Abban, hogy a gyerekünk Down-kóros volt. Ellenkezőleg, minden vizsgálat szerint egészséges volt. Azért vettem rá Dianát az abortuszra, mert nem akartam osztozni rajta senkivel. Hallott már ilyen infantilis dolgot? Színtiszta gyűlölet egy magzat iránt. Gondolom, kiskoromban nem kaptam elég szeretetet. Maga mit gondol? Talán maga is így járt, Clas? Vagy eleve gonosznak született? Nem hiszem, hogy Clas felfogta, miket kérdeztem tőle, mert olyan képpel bámult, mint akinek az agya lázasan dolgozik. Rekonstruálta a dolgokat, visszakövette a döntések fájának ágait a törzsig, az igazságig, ahol minden kezdődött. És megtalálta. Egyetlen mondat a kórházban. Amit ő maga mondott: „...vetesse el a babát, mert Down-kóros volt.” – Szóval árulja el – mondtam, amikor láttam rajta, hogy felfogta végre -, szeretett valaha valakit a kutyáján kívül? Felemelte a pisztolyt. Másodpercek maradtak az új Roger Brown életéből. Greve jegeskék szeme szikrázott, gyengéd hangja suttogásig halkult: – Azt gondoltam, egyetlen golyót röpítek a fejébe, mintegy a tisztelet jeleként, amiért a vadászhoz méltó vad volt, Roger. De azt hiszem, visszatérek az eredeti tervhez. Hasba lövöm. Meséltem a haslövésről? A golyó átmegy a lépen, ahonnét kitör a sav és szétmarja a beleket. Aztán megvárom, amíg könyörög majd, hogy öljem meg. Mert könyörögni fog, Roger!

– Mi lenne, ha fecsegés helyett inkább lőne, Clas? Ha nem várna olyan sokáig, mint a kórházban? Greve ismét nevetett. – Á, nem hiszem, hogy idehívta a rendőrséget, Roger. Megölt egy nőt. Ugyanolyan gyilkos, mint én. Ez a kettőnk dolga. – Gondolkodjon, Clas! Maga szerint miért kockáztattam, hogy elmegyek a patológiára és kiravaszkodom tőlük a hajamat? Greve vállat vont. – Egyszerű. DNS-bizonyíték. Talán az egyetlen, amit felhasználhattak volna maga ellen. Még mindig azt hiszik, hogy Ove Kjikerudot keresik. Vagy talán csak vissza akarta kapni a szép sörényét? Netán parókának? Diana mondta, hogy nagy becsben tartja a haját. Hogy a magasságát kompenzálja vele. Vagy inkább a hiányát? – Helyes és helytelen – feleltem. – A fejvadász néha elfelejti, hogy a fej, amire vadászik, képes gondolkodni. Nem tudom, haj nélkül jobban gondolkodik-e, de ez esetben csapdába csalta a vadászt. Greve lassan pislogott, láttam, hogy a teste megfeszül, trükköt gyanít. – Én nem látok semmiféle csapdát, Roger. – Itt van – rántottam félre a paplant mellettem. Láttam, hogy tekintete Ove Kjikerud testére szegeződik. És a mellkasán heverő Uzira. Fénysebességgel reagált, a pisztolyt rám szegezte. – Ne próbálkozzon semmivel, Brown! A géppisztoly felé nyúltam. – Ne! – visította Greve. Felemeltem. Greve tüzelt. A dörrenés megtöltötte a szobát.

Grevére szegeztem a fegyvert. Félig felemelkedett, még egyet lőtt. Meghúztam a ravaszt, erősen megrántottam. Az ólom rekedt robajjal szórta meg a levegőt, Ove falait, a széket, Clas Greve fekete nadrágját, alatta a tökéletes izmokat, feltépte az ágyékát és reményeim szerint a nemi szervét, amely Dianában is járt, fejlett hasizmait és az általa védett szerveket. Hanyatt zuhant a székre, a Glock a padlóra esett. Hirtelen csend lett, csak egy töltényhüvely gurult a parkettán. Fejemet félrebiccentve néztem le Grevére. Sokktól elfeketedett szemmel viszonozta a pillantást. – Így már nem fog átmenni a Nyomkövető orvosi vizsgálatán, Greve! Sajnálom! Sosem lopja el a technológiájukat. Akármilyen alapos. Sőt, a rohadt alapossága lett a veszte! Greve alig hallhatóan nyögött valamit hollandul. – Az alapossága csalta ide, az utolsó interjúra. Mert tudja, mi a helyzet? Pont ilyen embert kerestem erre a munkára. A munkára, amiről nemcsak hiszem, de tudom, hogy tökéletes rá. És a munka is tökéletes a maga számára. Higgye el, Herr Greve! Greve nem felelt, csak végignézett magán. A vértől a fekete garbó még feketébb lett. Folytattam: – Ezennel kinevezem bűnbaknak, Herr Greve! Aki megölte Ove Kjikerudot, a mellettem fekvő tetemet. – Megpaskoltam Ove hasát. Greve nyögött és felemelte a fejét. – Mi a nyavalyáról beszél? – Hangja kétségbeesett volt, ugyanakkor kába, álmos. – Hívjon mentőt, mielőtt újra gyilkost csinál magából, Brown! Gondolja meg! Egy amatőr úgysem

menekülhet meg a rendőrség elől. Hívja a mentőt és megmentem! Lenéztem Ovéra. Békésen feküdt. – De hát nem én ölöm meg, nem érti? Kjikerud. – Jézusom, hívjon már egy rohadt mentőt! Elvérzek, nem látja? – Sajnálom, már késő. – Késő? Hagy meghalni? Valami volt a hangjában. Talán könnyek? – Kérem, Brown! Ne itt, ne így! Könyörgök! Könnyek bizony. Patakzottak az arcán. Talán nem is olyan furcsa, ha igazat mondott a haslövésről. Láttam, hogy vér csöpög nadrágja belsején a kisuvickolt Prada cipőre. Könyörgött. A halálban nem volt képes megőrizni a méltóságát. Hallottam, hogy senki sem képes rá, hogy akik mégis úgy tesznek, azoknál is csak az érzelmi sokk váltja ki. Greve számára az volt a legmegalázóbb, hogy annyi tanúja volt. És még több lesz. Ugyanis tizenöt másodperccel azután, hogy beléptem Kjikerud lakásába úgy, hogy nem ütöttem be a „Natasa” kódot, a biztonsági kamerák bekapcsoltak, és a Tripolisnál megszólalt a riasztó. Elképzeltem, hogyan gyűlnek a monitor köré, hitetlenkedve nézik a némafilmet, amiben Greve az egyetlen látható szereplő, látják, hogy mozog a szája, de hallani nem hallják. Látják, hogy lő, hogy eltalálják, és szidják Ovét, amiért nincs olyan kamerája, ami az ágyat mutatná. Az órámra néztem. Négy perc telt el a riasztó megszólalása és úgy saccoltam, három perc a rendőrség riasztása óta. A rendőrség pedig riasztotta a Deltát, a

fegyveres egységet. Akiknek időbe telik ideérni. Tonsenhagen ráadásul elég messze van a központtól. Persze ezek csak feltételezések, de az első rendőrautó aligha érkezhet meg negyedórán belül. Ugyanakkor nem volt értelme tovább húzni a dolgot. Greve kettőt kilőtt a tizenhetes tárból. – Jól van, Clas – tártam ki az ablakot az ágy mögött. – Utolsó esély. Vegye fel a pisztolyt! Ha le tud lőni, gondolom, mentőt hívni is tud egyedül. Üres szemmel meredt rám. Jeges szél csapott a szobába. A tél megérkezett, nem kérdés. – Na, mi lesz, mi veszítenivalója van? Ez eljutott a sokktól összezavart agyáig. Gyors mozdulattal, sokkal gyorsabban, mint amire ilyen sérülésekkel képesnek hittem volna, oldalt vetődött és felkapta a pisztolyt. A géppisztoly golyói, plumbum, a puha, nehéz, toxikus fémek felszaggatták a parkettát a lába között. De mielőtt a golyózápor elérte, mielőtt végigsöpört a mellkasán, kilyukasztotta a szívét és a tüdejét, amitől kilehelte a lelkét, ez előtt sikerült egyet lőnie. Egyetlenegyet. A hang a falak közt remegett. Aztán csend lett. Halálos csend. Csak a szél dalolta mély dalát. A némafilm megdermedt, megfagyott a szobába lopakodó hidegben. Vége volt. ÖTÖDIK RÉSZ – Az utolsó interjú egy hónappal később 23 Különkiadás A Különkiadás című hírműsor szignálja egy olyan gitárriff volt, amihez a néző inkább bossa novát, ringó

csípőket és színes italokat társítana, nem pedig komor tényeket, politikát és nyomasztó társadalmi problémákat. Vagy mint ma este: a bűnözést. A dallam rövid volt, hogy jelezze, a Különkiadás olyan program, amely nem kertel, egyenesen a lényegre tér. Valószínűleg ezért kezdődött a felső kamerával, ami fentről mutatta a panelbeszélgetés résztvevőit a 3-as stúdióban, majd ereszkedett, ereszkedett, és végül a műsorvezető, Odd G. Dybwad közelijén állt meg. Ahogy a zene csúcsra ért, Dybwad szokás szerint felpillantott a papírjaiból és levette olvasószemüvegét. Ez a producer ötlete lehetett, aki talán úgy gondolta, ettől az a benyomás támad a nézőben, hogy a hír most érkezett, olyannyira friss, hogy Dybwad is csak az imént olvasta. Dybwadnak a halántékánál őszülő, rövid, sűrű haja volt, az arca alapján negyvenesnek tűnt. Negyvennek látszott harmincévesen és negyvennek most is, hogy ötven lett. Dybwad társadalomtudományt tanult, elemző alkat, jó verbális képességekkel megáldott és született szenzációhajhász riporter. Feltehetőleg nem eme jellemvonása miatt döntött úgy a csatorna, hogy saját beszélgetős műsort kap, hanem mert Dybwad fél emberöltőn át volt hírolvasó. A feladata tulajdonképpen abban állt, hogy felolvassa az előre megírt szöveget a helyes intonációval és arckifejezéssel, a megfelelő öltönyben és megfelelő nyakkendőben, de Dybwad esetében az intonáció, az arckifejezés és a nyakkendő olyannyira megfelelő volt, hogy hitelesebbé tette minden élő embernél Norvégiában. És egy ilyen műsorhoz bizony elengedhetetlen volt a hitelesség.

Furcsa módon az, hogy nyilvánosan többször elmondta, elégedett a nézettséggel, és a szerkesztőségi üléseken ő, nem pedig a csatorna kért több kommersz hírt, csak erősítette Dybwad sérthetetlenségét. Vitáiban az érzelmeket akarta felkavarni, nem pedig különféle nézőpontokat bemutatni és érveket keresni. Ezt pedig a legjobban vezércikkekkel lehetett elérni. Amikor erről kérdezték a médiumokban, mindig azt felelte: „Miért hagynánk a királyi család, a homoszexuális mostohaszülők, a munkanélküli segélyekkel való visszaélés megtárgyalását frivol médiaalakokra, amikor mi is meg tudjuk csinálni a Különkiadásban?” A Különkiadás hatalmas siker lett, Odd G. Dybwad pedig sztár. Akkora sztár, hogy egy rendkívül fájdalmas és rendkívül nyilvános válás után nyugodtan elvehette feleségül a csatorna egyik fiatal, feltörekvő sztárját. – Ma este két téma vár ránk – mondta és hangja máris remegett kissé az elnyomott érzelemtől, ahogy átható tekintettel nézett ki a tévéképernyőről. – Az elsőben áttekintést adunk a norvég történelem egyik legdrámaibb gyilkosságsorozatáról. Egy hónapos alapos nyomozás után a rendőrség úgy véli, felgöngyölítette az úgynevezett Greve-ügy összes szálát. Összesen nyolc gyilkosságról van szó. Egy férfit a farmján fojtottak meg Elverum mellett, négy rendőr járőrautójába belerohant egy lopott kamion, egy nőt pedig oslói otthonában lőttek le. Mindezek után a két főszereplő lelőtte egymást egy házban Tonsenhagenben, itt Oslóban. A dráma utolsó epizódját a házban lévő biztonsági kamera filmre is vette, mint azt önök is

tudják, mivel a felvétel kiszivárgott, hetek óta az interneten is elérhető. És Dybwad minderre még rá is tett egy lapáttal. – És mintha ez még nem lenne elég, a bizarr ügy középpontjában egy világhírű festmény áll. Peter Paul Rubens Kalüdóni vadkanvadászat című képét az utolsó világháború óta eltűntnek hitték, úgy vélték, végleg elveszett. Négy héttel ezelőtt azonban megtalálták... – itt Dybwad olyan izgatott lett, hogy dadogott – egy... egy... árnyékszékben itt Norvégiában! A bevezető után Dybwad visszavett, hogy majd újra nekilendülhessen: – Ma esti vendégünk segít nekünk a Greve-ügy mélyére hatolni. Brede Sperre... Dybwad rövid szünetet tartott, amivel jelezte a producernek, hogy váltsanak a kettes kamerára. A producer úgy döntött, profilból mutatja a ma esti egyetlen vendéget, egy magas, jóképű, szőke férfit. Köztisztviselőhöz képest elegáns öltönyben volt, nyitott nyakú ingben gyöngyház gombokkal; feltehetőleg az ELLE stylistja állította össze az öltözékét, akit Sperre titokban – vagy majdnem titokban – dugott. Egyelőre egyetlen női néző sem fog csatornát váltani. – Ön vezette a nyomozást ebben a gyilkossági ügyben. Majdnem tizenöt éves tapasztalata van a rendőrségnél. Találkozott már valaha is hasonlóval? – Minden ügy más – mondta Brede Sperre könnyed magabiztossággal. Nem kellett jósnak lenni, hogy az ember tudja, a mobilja utána tele lesz SMS-ekkel. Egy nő, aki arra kíváncsi, egyedülálló-e, és kávézna-e egy érdekes emberrel. Egy egyedülálló anya, aki Oslo

mellett él, van kocsija és rengeteg szabadideje a jövő héten. Egy fiatalember, aki az idősebb, elszánt emberekhez vonzódik. Néhányan elhagyták a körítést és egyből fényképet küldtek. Olyat, amelyikkel elégedettek: kellemes mosoly, egyből a fodrász után, kellemes ruha, megfelelően mély dekoltázs. Esetleg arc nélkül. Vagy ruha nélkül. – De persze nyolc gyilkosság egyetlen ügyben cseppet sem nevezhető mindennapinak – folytatta Sperre, majd hozzátette, mivel hallotta, hogy nyilatkozata kissé közömbösre sikerült: – Sem itthon, sem olyan országokban, amelyekhez te-mészetesen hasonlí-ani szoktuk magunkat. – Brede Sperre – mondta Dybwad, aki bevezető gyanánt mindig többször elismételte a vendég nevét, hogy megragadjon a nézőben. – Ez az ügy nemzetközi érdeklődést keltett. A nyolc ember meggyilkolásán kívül a fokozott figyelem elsősorban annak szól, hogy egy világhírű festmény is kapcsolható az ügyhöz, nemde? – A művészetkedvelők kétségtelenül ismerik. – Úgy vélem, nyugodtan kimondhatjuk, hogy világhírű! – Dybwad próbálta elkapni Sperre tekintetét, talán hogy emlékeztesse arra, mit beszéltek meg a műsor előtt, hogy egy csapatban játszanak, együtt kell elmondaniuk egy fantasztikus történetet. A festmény hírnevének leértékelése a történet fantasztikus voltát is csökkenti. – Mindenesetre Rubens festménye központi jelentőségű lehetett, amikor a Kriposnak túlélők és szemtanúk nélkül kellett összerakni a kirakós darabjait. Nem így van, Sperre nyomozó?

– Valóban. – Ön holnap adja le a végső jelentést, de úgy tudom, már ma este elmondhatja nézőinknek, mi is történt valójában a Greve-ügyben, az egész eseményláncot az elejétől a végéig. Brede Sperre bólintott, mégsem kezdett beszélni, hanem felvette az asztalról az előtte álló poharat és belekortyolt. Dybwad a képernyő jobb oldalán sugárzón mosolygott. Talán együtt tervelték ki ezt a kis színházat, ezt a hatásszünetet, amitől a nézők lélegzet-visszafojtva várják a folytatást. Vagy talán Sperre vette át a színpadi irányítást. A rendőr letette a poharat és nagy levegőt vett. – Mielőtt a Kriposhoz csatlakoztam, mint tudja, a vagyon elleni bűncselekmények osztályán szolgáltam, sok műkincsrablási ügyben nyomoztam, amelyeket Oslóban követtek el az utóbbi két évben. A hasonlóságok arra utaltak, szervezett banda áll az esetek mögött. Még a legelején felfigyeltünk a Tripolis biztonsági cégre, amely a legtöbb házat védte, ahová betörtek. És most már tudjuk, hogy a rablások mögött álló egyik ember a Tripolisnak dolgozott. Ove Kjikerudnak volt hozzáférése a kulcsokhoz, amiket a tulajdonosok a Tripolisnál hagytak letétben. Ki tudta kapcsolni a riasztót is. Ráadásul Kjikerud valahogy törölte ezeket az üzemszüneteket a rendszer adatbázisából. Feltételezésünk szerint Kjikerud maga hajtotta végre a legtöbb rablást. Azonban szüksége volt valakire, akinek rálátása van a művészvilágra, aki beszél más oslói műgyűjtőkkel, és megtudja, hol milyen kép lóg.

– És itt jön a képbe Clas Greve? – Igen. Neki is szép gyűjteménye volt az Oscars utcai lakásában, és összejárt más műkedvelőkkel, főleg a Galleri E-ben, ahol gyakran látták. Ott beszélgethetett olyanokkal, akiknek volt értékes képük vagy tudták, kinek van. Ezt az információt aztán Greve továbbadta Kjikerudnak. – Mit csinált Kjikerud az ellopott képekkel? – Egy névtelen bejelentés révén sikerült elkapnunk egy passzert, egy orgazdát Göteborgban, a rendőrség régi ismerősét, aki már beismerte, hogy kapcsolatban állt Kjikeruddal. Az illető azt mondta svéd kollégáinknak, hogy utoljára akkor hallott Kjikerudról, amikor az felhívta, hogy a Rubens-kép úton van. Az orgazda azt állítja, nem hitte el, hogy ez igaz. És se a kép, se Kjikerud nem érkezett meg Göteborgba... – Nem bizony – morogta Dybwad tragikus komolysággal. – Mert mi történt? Sperre somolygott, mielőtt folytatta, mintha szórakoztatná a műsorvezető mesterkélt hanghordozása: – Kjikerud és Greve úgy döntöttek, kihagyják a göteborgi kapcsolatot. Talán úgy gondolták, maguk adják el a képet. Ne feledjük, hogy az orgazda az eladási ár ötven százalékát megtartja, és ez esetben egészen más nagyságrendű summáról volt szó, mint korábban. Greve előtte egy holland műszaki vállalat vezetője volt, amely oroszokkal és több volt keletiblokk-országgal üzletelt, így rengeteg kapcsolata volt, nem feltétlenül a törvényes oldalon. És most Greve és Kjikerud előtt ott állt a lehetőség, hogy életük végéig anyagi jólétben éljenek. – De Grevének látszólag volt elég pénze, nem?

– A társaság, amelynek társtulajdonosa volt, épp nehéz időszakot élt meg, és Greve nemrég elveszítette a pozícióját. A megszokott életmódja fenntartásához bevételre volt szüksége. Tudjuk, hogy nemrég megpályázott egy vezetői pozíciót egy norvég cégnél, Hortenben. – Tehát Kjikerud nem jelent meg az orgazdával tervezett találkozón, mert Grevével maguk akarták eladni a képet. Mi történt ezután? – El kellett valahol rejteniük a képet, amíg nem találnak rá vevőt. Ezért elmentek egy kis kalyibába, amit Kjikerud bérelt Sindre Aa-tól éveken át. – Elverum mellett. – Igen. A szomszéd szerint nem nagyon használták, időről időre két férfi jött oda, és egyikük se köszönt soha. Szinte mintha bujkáltak volna. – Ön szerint tehát Kjikerud és Greve voltak? – Hihetetlen profik voltak, nagyon óvatosan érintkeztek másokkal. Nem akartak olyan nyomot hagyni, ami a másikukhoz vezethet. Nincsenek tanúk, akik együtt látták volna őket, nincsen bizonyítékunk, hogy akár telefonon beszéltek valaha egymással. – Ám ekkor előre nem látható esemény történt. – Igen. Hogy pontosan mi, azt nem tudjuk. Kimentek a kalyibába eldugni a képet. Nem ritka eset, hogy amikor kimagaslóan magas összegről van szó, a partnerek gyanakodni kezdenek egymásra... Talán összevitatkoztak. És be is lehettek lőve, mert kábítószert találtunk mindkettejük vérében. – Kábítószert?

– Ketalar és Dormicum keverékét. Erős szer, az oslói drogosok között ritka, gondolom, Greve hozhatta magával Amszterdamból. Talán ettől lettek óvatlanok, a végén pedig teljesen elvesztették az önuralmukat. Ami végül Sindre Aa halálához vezetett. Utána... – Egy pillanat – vágott közbe Dybwad. – Meg tudná magyarázni a nézőknek, pontosan hogyan történt az első gyilkosság? Sperre felvonta a szemöldökét, mintha nem helyeselné a műsorvezető leplezetlen vérszomját, majd beadta a derekát: – Nem, csak találgatunk. Kjikerud és Greve talán Sindre Aa-nál folytatták a bulit, és eldicsekedtek vele, milyen híres festményt loptak. Mire Aa azzal fenyegette meg őket, hogy hívja a rendőrséget, sőt talán meg is próbálta. Minekutána Clas Greve szorítóval megölte. – Az mi? – Vékony drót vagy nejlon, amit az áldozat nyakára feszítenek, és elzárja az oxigén útját az agyba. – Aki meghal? – Ööö... meg. A vezérlőben megnyomtak egy gombot, és az élő monitoron – ami azt a képet mutatta, amit a tévénézők ezrei látnak – Odd G. Dybwad lassan bólogatott, miközben a begyakorolt elszörnyedt arckifejezéssel bámulta Sperrét. Hagyta, hogy mindenki felfogja az elhangzottakat. Egy, két, három másodperc. Három tévéév. A producer már biztos izzadt. Aztán Dybwad megtörte a csendet: – Honnét tudják, hogy Greve hajtotta végre a gyilkosságot?

– Bizonyítékaink vannak rá. Megtaláltuk a szorítót Greve kabátzsebében. Rajta volt Sindre Aa vére és Greve bőre. – És az is bebizonyosodott, hogy Greve és Kjikerud is Aa nappalijában voltak a gyilkosság idején? – Igen. – Ezt honnét tudják? Szintén bizonyíték révén? Sperre fészkelődött. – Igen. – Mi az a bizonyíték? Brede Sperre köhintett és Dybwadra pillantott. Talán beszélgettek erről előtte. Sperre talán megkérte, hogy ne feszegesse a dolgot, de Dybwad ragaszkodott hozzá, hogy fontos pontja a történetnek. Sperre összeszedte magát. – Ürüléknyomokat találtunk Sindre Aa holtteste mellett. – Ürüléket? – csapott le Dybwad. – Emberi ürüléket? – Igen. Elküldtük a laborba DNS-elemzésre. Többnyire egyezik Ove Kjikerud DNS-profiljával, és részben Clas Grevéével is. Dybwad széttárta a tenyerét. – Hogy kerülhetett oda, Sperre nyomozó? – Nehéz a teljes képet összerakni, de úgy tűnik, hogy Greve és Kjikerud... – újra összeszedte magát – magukra kenték a saját ürüléküket. Vannak ilyen emberek. – Azaz nagyon beteg emberekről beszélünk. – Kábítószerrel éltek, mint említettem. De igen, kétségtelen a... deviáns viselkedés. – Mert ugye itt nem ért véget a dolog. – Nem.

Sperre elhallgatott, ahogy Dybwad felemelte a mutatóujját: a megbeszélt jel, hogy Sperre tartson egy kis szünetet. Eleget, hogy a nézők megemészthessék az információt, és felkészüljenek a következőkre. Aztán a nyomozó folytatta: – Ove Kjikerud bekábítószerezve szadista játékot játszott Greve kutyájával. Felnyársalta egy traktor villájával. Csakhogy harci kutyáról volt szó, ami a küzdelem hevében mélyen beleharapott Kjikerud nyakába. Utána Kjikerud összevissza hajtott a környéken a traktorral, amiről még ott lógott a kutya. Annyira be volt lőve, hogy alig tudta a traktort az úton tartani, ezért egy autós megállította. Fogalma sem volt, mibe avatkozik bele, azt tette, amit minden értelmesen gondolkodó állampolgár kötelességének érez: a kocsijába tette Kjikerudot és elvitte egy kórházba. – Micsoda ellentétek feszülnek az emberi tulajdonságok között – jegyezte meg Odd G. Dybwad. – Fogalmazhatjuk így is. Ez az autós mondta el nekünk, hogy Kjikerudot saját székletével borítva találta meg. Azt hitte, trágyadombba esett, de a kórházi személyzettől, akik lemosdatták Kjikerudot, tudjuk, hogy nem állati, emberi ürülék volt a testén. Volt már tapasztalatuk a... a... – Mit csináltak Kjikeruddal a kórházban? – Kjikerud alig volt eszméleténél. Először lefürdették, majd ellátták a sebét és elhelyezték az egyik kórteremben. – A kórházban mutatták ki a kábítószert a vérében?

– Nem. Vettek ugyan vért tőle, de azt később rutinszerűen megsemmisítették. A boncolás során találtunk kábítószert a vérében. – Értem. De folytassuk a történetet! Ott tartottunk, hogy Kjikerudot felvették a kórházba, Greve pedig még a farmon volt. Utána mi történt? – Greve természetesen gyanakodni kezdett, amikor Kjikerud nem tért vissza. Felfedezte, hogy eltűnt a traktor, elment a kocsijáért és elkezdte keresni a társát. Feltételezzük, hogy Greve autójában volt rendőrségi rádió, így tudta meg, hogy a rendőrség megtalálta a traktort és másnap reggel Sindre Aa holttestét is. – Tehát Greve bajban volt. Nem tudta, hol a társa, a rendőrség megtalálta Sindre Aa holttestét, a farm tetthely lett, a gyilkos fegyver után kutatva a rendőrség megtalálhatja a Rubens-festményt. Vajon mi zajlott le ekkor Greve fejében? Sperre habozott. Miért? A rendőrségi jelentések mindig kerülik, hogy mit gondolhattak az emberek, és arra szorítkoznak, amit bizonyíthatóan mondtak vagy tettek. Maximum célozhatnak rá, szerintük mit gondoltak. De ebben az esetben senki sem mondott semmit. Másrészről Sperre tudta, elő kell rukkolnia valamivel, életre kell kelteni a sztorit, hogy... hogy... Valószínűleg nem engedte magának végiggondolni a logikus következtetésig, mert sejtette, mi várja a végén. Hogy szeret olyan ember lenni, akit a média megkeres, akitől kommentárt vagy magyarázatot várnak, szeret az utcán elismerő biccentéseket kapni és MMS-képeket a mobiljára. De ha abbahagyja, akkor a média rá irányuló figyelme megszűnik? Akkor mit is ér az egész

tulajdonképpen? Az integritás kontra médiafigyelem, kollégák tisztelete kontra népszerűség az utca emberénél? – Greve arra gondolt... – mondta Brede Sperre -, hogy trükkös helyzetbe került. Hajtott az autójában, és már reggeledett. Aztán hallotta a rendőrségi frekvencián, hogy Kjikerudot letartóztatják, a rendőrség elviszi a kórházból kikérdezni. És Greve tisztában volt vele, hogy trükkösről elkeserítőre durvult a helyzet. Merthogy tisztában volt vele, hogy Kjikerud nem kemény legény, hogy a rendőrség nem lesz kíméletes vele, hogy Kjikerudnak talán csökkentett büntetést ajánlanak, ha feladja a társát, és persze azt is tudta, hogy Kjikerud nem akar bűnrészes lenni Sindre Aa megölésének vádjában. – Logikus – bólintott Dybwad, és előrehajolva ösztökélte. – Tehát Greve megértette, hogy egyetlen esélye, ha megmenti Kjikerudot a rendőrségtől, mielőtt kikérdeznék. Vagy... Sperrének nem is kellett Dybwad diszkréten felemelt mutatóujja, hogy érezze, ez a megfelelő pont egy újabb hatásszünetre. – Vagy ha megöli. A tévéjelek szinte recsegtek a stúdió levegőjében, ami olyan száraz volt, hogy bármikor lángra kaphatott. Sperre folytatta: – Úgyhogy Greve újabb autót keresett. És egy parkolóban meglátott egy üres kamiont pótkocsival. Mivel valaha egy elit holland katonai egységben szolgált, tudta, hogyan indítsa be. Magával vitte a

rendőrségi rádiót, és megnézte a térképen, a rendőrautó melyik úton viszi majd Kjikerudot a kórházból Elverumba. Egy mellékúton várta őket a kamionban... Dybwad ujja drámai rázásával vetette magát a történetbe. – És ekkor történik az ügy legnagyobb tragédiája. – Igen – szegte le a szemét Sperre. – Tudom, hogy fájdalmas ez önnek, Brede – mondta Dybwad. Brede. Keresztnév. Újabb végszó. – Közeli Sperrére – mondta a producer az egyes kamera fejhallgatójába. Sperre nagy levegőt vett. – Négy jó rendőr vesztette életét ebben a balesetben, egyikük közeli kollégám a Kriposnál, Joar Sunded. Olyan óvatosan közelítettek rá, az átlagnéző észre sem vette, hogy Sperre arca a képernyő nagyobb részét betölti, csak azt érezte, a légkör feszültebb, intimebb, jobban bele tud bújni az érzelmileg felkavart, elszánt rendőr bőrébe. – A rendőrautó átrepült a korláton és eltűnt a folyó melletti fák alatt – folytatta Dybwad. – Csodával határos módon Kjikerud túlélte az ütközést. – Igen – szedte össze magát Sperre. – Kimászott a roncsból, vagy egyedül, vagy Greve segítségével. Aztán beszálltak Greve kocsijába és a kamiont elhagyva Oslóba jöttek. Amikor a rendőrség megtalálta a rendőrautót, és egy személy hiányzott, azt hitték, a folyóba esett. Ráadásul Kjikerud az egyik rendőrt felöltöztette a saját ruhájába, ami egy ideig fokozta a zavart, hogy ki is maradt életben.

– De noha Kjikerud és Greve pillanatnyilag biztonságban voltak, a paranoiájuk nem csökkent. – Úgy van. Kjikerud tisztában volt vele, hogy amikor Greve a kamionnal nekiment a rendőrautónak, szükségszerűen nem érdekelte, ő életben marad-e vagy sem. És Kjikerud megértette, hogy az élete veszélyben forog, hogy Grevének minimum két nyomós oka van őt megölni. Az első, hogy tanúja volt Sindre Aa meggyilkolásának, a második, hogy Grevének ne kelljen osztoznia vele a Rubens-festmény bevételén. Tisztában volt vele, hogy Greve lecsap, amint arra alkalom kínálkozik. Dybwad izgatottan előrehajolt. – És ezzel kezdődik a dráma utolsó felvonása. Megérkeztek Oslóba, Kjikerud visszament a lakásába. De nem pihenni. Tudta, hogy neki kell először lépnie. Hatalmas fegyverarzenáljából kiválasztott egy kis fekete pisztolyt, egy... egy... – Rohrbaugh R9-est – segítette ki Sperre. – Kilencmilliméteres, félautomata, hat golyó a tárb... – És – vágott közbe Dybwad – elment oda, ahol Clas Grevét hitte. Annak szeretőjéhez. Igaz? – A Greve és a nő közti kapcsolatban nem vagyunk biztosak, de azt tudjuk, hogy rendszeresen érintkeztek, hogy találkoztak, és Greve ujjlenyomatait megtaláltuk egyebek közt a hálószobában is. – Tehát Kjikerud elment a szeretőhöz, és ott állt a fegyverrel, amikor a nő ajtót nyitott. Beengedte a haliba, Kjikerud pedig lelőtte. Aztán átkutatta a lakást Greve után, de az nem volt ott. Kjikerud a nőt az ágyba tette, és visszament a saját lakásába. Gondoskodott róla, hogy

legyen kéznél fegyver, még az ágyban is. És akkor megjelent Greve... – Igen. Nem tudjuk, hogyan jutott be, talán feltörte a zárat. Mindenesetre arról fogalma sem volt, hogy bekapcsolta a hangtalan riasztót, s azzal együtt a biztonsági kamerákat. – Azaz a rendőrség birtokában vannak az ez után történtekről – a két bűnöző közötti végső leszámolásról – készült videofelvételek. Azok kedvéért, akiknek nincs hozzá gyomruk, hogy megnézzék az interneten, összefoglalná nekünk, mi történt? – Elkezdtek lőni egymásra. Greve két lövést adott le a Glock 17-esével. Csodával határos módon egyik sem talált. – Csodával határos? – Ilyen közelről az. Hiszen Greve képzett kommandós volt. – A falba lőtt? – Nem. – Nem? – Nem. Az ágy fejénél, a falban nem találtunk lövedéket. Az ablakot találta el. Vagyis azt sem, mert tárva-nyitva volt. Kilőtt rajta. – Kilőtt az ablakon. Ezt honnét tudják? – Megtaláltuk a golyókat odakint. – Igen? – Az erdőben, a ház mögött. Egy baglyoknak kitett madárházban. – Sperre szárazon elmosolyodott, mint aki maga is azt hiszi, alábecsül egy sikertörténetet. – Értem. És aztán?

– Kjikerud visszalőtt egy Uzi géppisztollyal, amit az ágyában tartott. Látjuk a filmen, ahogy a golyók belecsapódnak Greve ágyékába és hasába. Greve elejtette a pisztolyt, de aztán megint felkapta és sikerült harmadszor is lőnie. A golyó Kjikerud homlokát találta el, a jobb szeme fölött. Ez súlyos károsodást okoz az agyban. De nem úgy, ahogy az emberek a filmeken látják. Nem minden fejlövés idéz elő azonnali halált. Kjikerudnak ugyanis még maradt ereje egy lövésre. Ami megölte Clas Grevét. Hosszú szünet állt be. A producer valószínűleg felemelt ujjal jelezte Dybwadnak, hogy egy perc maradt, ideje összefoglalni és lekerekíteni a történetet. Odd G. Dybwad hátradőlt, immár nyugodtabban. – Vagyis a Kriposnak kétsége sincs afelől, hogyan történt mindez? – Nincs – felelte Sperre, tekintetét Dybwadra szegezve. Aztán széttárta a karját. – De mondanom se kell, hogy mindig maradnak bizonytalan részletek. Kisebb ellentmondások. Például a helyszínen a patológus azt mondta, Kjikerud testhőmérséklete meglepően gyorsan zuhant. A szokásos táblázatok és adatok alapján majd huszonnégy órával korábbra tette volna a halál beálltának idejét. De a helyszínelők rámutattak, hogy az ágy mögötti ablak nyitva volt, amikor megérkeztek. És mint emlékszünk, ez volt az első nap Oslóban, hogy fagypont alá esett a hőmérséklet. Az efféle bizonytalanságok gyakran előfordulnak, a munkánk velejárója. – Igen, és noha Kjikerudot nem látni a felvételen, a golyó Kjikerud fejében...

– Greve Glockjából való, igen – mosolygott ismét Sperre. – A bizonyítékok, ahogy a sajtóban mondják, „megkérdőjelezhetetlenek”. Dybwad ideillően mosolygott, ahogy összerázta a papírokat maga előtt, jelezve, hogy a dolog végére értek. Most már csak az maradt, hogy megköszönje Brede Sperrének, az egyes kamerába nézzen és rátérjen az est következő témájára: a mezőgazdasági támogatások újabb körére. Ekkor azonban félig tátott szájjal megdermedt, szeme befelé figyelt. Üzenetet mondtak a fülére? Valamit elfelejtett? – Még egy dolog, nyomozó – mondta nyugodtan, rutinosan. – A lelőtt nőről mit tudnak? Sperre válla megroggyant. – Nem sokat. Mint mondtam, feltehetőleg Greve szeretője volt. Az egyik szomszéd látta Grevét jönni és elmenni. Nem szerepel bűnügyi nyilvántartásban, de az Interpol révén tudjuk, hogy köze volt egy kábítószeresethez sok évvel ezelőtt, amikor a szüleivel Suriname-ban élt. Az egyik ottani drogbáró barátnője volt, de amikor azt megölte egy holland különleges kommandó, segített nekik felgöngyölíteni a bandát. – Nem emeltek vádat ellene? – Kiskorú volt. És terhes. A hatóságok visszaküldték a családját a hazájukba. – Ami..? – Öhm, Dánia. Ettől kezdve ott élt, amennyire tudjuk, csendes életet. Mígnem három hónapja Oslóba jött, ahol élete tragikus véget ért. – Apropó, tragikus vég, sajnos, ideje megköszönnöm és elköszönnöm, Brede Sperre. – Szemüveg le, kamerába

bámul. – Vajon termeljen Norvégia saját paradicsomot drágán? A Különkiadás következő vendége... A tévékép ponttá zsugorodott, ahogy kinyomtam a távirányítót a bal hüvelykujjammal. Általában a jobbal csinálom, de annak most más feladata volt. És noha a gyenge vérkeringéstől elzsibbad majd, a világért meg nem mozdítottam volna. Mert a leggyönyörűbb fejnek szolgált párnául, akit csak láttam. A fej felém fordult, a karja eltolta rólam a paplant, és jól megnézett magának. – Tényleg az ágyában aludtál, miután lelőtted? Mellette? Mit mondtál, milyen széles volt? – Százegy centi – feleltem. – Az IKEA katalógus szerint. Diana nagy kék szeme elszörnyedve nézett rám. De ha nem tévedtem, némi csodálat is volt a pillantásában. Gézszerű neglizsét viselt, Yves Saint Laurent kreáció, ami hűs volt, amikor simogatott, mint most, de égetett, amikor testét az enyémhez nyomta. Felkönyökölt. – Hogy lőtted le? Behunytam a szemem és felnyögtem. – Diana! Megegyeztünk, hogy erről nem beszélünk! – Igaz, de már el tudom viselni, Roger, becsszó. – Drágám, hallgass rám... – Nem! Holnap közzéteszik a rendőrségi jelentést, úgyis megtudom. Inkább tőled hallanám. Sóhajtottam. – Biztos? – Abszolút. – Szemen lőttem. – Melyiken?

– Ezen – tettem mutatóujjam finom bal szemöldöke fölé. Lehunyta a szemét és lassú, mély lélegzetet vett. Be és ki. – Mivel lőtted le? – Egy kis fekete pisztollyal. – Honnét...? – Ovénál találtam. – Az ujjamat a homlokáról az arcára húztam, megcirógattam. – És ott is hagytam. Persze az ujjlenyomataim nélkül. – Hol lőtted le? – A hallban. Diana már gyorsabban vette a levegőt. – Mondott valamit? Megijedt? Értette, mi történik? – Nem tudom. Lelőttem, amint beléptem. – Mit éreztél? – Bánatot. Halványan elmosolyodott. – Bánatot? Komolyan? – Igen. – Annak ellenére, hogy bele akart csábítani Clas csapdájába? Az ujjam megállt. Még most, egy hónap elteltével sem szerettem, hogy a keresztnevén emlegeti. De persze igaza volt. Lotte feladata az volt, hogy a szeretőm legyen; ő mutatott volna be Clas Grevének, és győzött volna meg, hogy hívjam be interjúra a Nyomkövetőhöz, és gondoskodott volna róla, hogy őt javasoljam. Meddig tartott neki, hogy a horgára kapjon? Három másodpercig? Én meg tehetetlenül csapdostam, mialatt ő szépen behúzott. Ám akkor váratlan dolog történt. Ejtettem. Egy férfi annyira szerette a feleségét, hogy önszántából lemondott egy önfeláldozó és semmit sem

követelő szeretőről. Nagyon-nagyon meglepő. És tervet kellett váltaniuk. – Azt hiszem, sajnáltam – mondtam. – Én is azok közé a férfiak közé tartoztam, akik élete során cserbenhagyták Lottét. Éreztem, hogy Diana összerezzent, amikor kimondtam a nevét. Helyes. – Beszéljünk másról? – kérdeztem. – Ne, most akarok erről beszélni. – Jól van. Beszéljünk arról, hogy Greve hogyan csábított el és vett rá, hogy te legyél a manipulátora. Kuncogott. – Ahogy akarod. – Szeretted? Felém fordult, pillantása hosszan időzött rajtam. Megismételtem a kérdést. Sóhajtott és közelebb húzódott. – Szerelmes voltam. – Szerelmes? – Gyereket akart csinálni nekem. Szerelmes lettem. – Ilyen egyszerű? – Ilyen, de nem egyszerű, Roger. Természetesen igaza volt. Nem egyszerű. – És hajlandó voltál feláldozni mindent egy gyerekért? Még engem is? – Igen, még téged is. – Még ha azt is jelenti, hogy az életemmel fizetek érte? Megbökte a vállam a homlokával. – Nem, azt nem. Nagyon jól tudod, hogy azt hittem, csak arra akar rávenni, hogy kedvező jelentést írj róla. – Komolyan ezt hitted, Diana? Nem felelt. – Komolyan, Diana?

– Igen. Azt hiszem. Meg kell értened: ezt akartam hinni. – Annyira, hogy azt a Dormicummal teli labdát az ülésre tetted? – Igen. – És amikor lejöttél a garázsba, el kellett volna vinned egy helyre, ahol ő meggyőz, ugye? – Ezt már megbeszéltük, Roger. Azt mondta, ez jár a legkevesebb kockázattal minden érintettnek. Tudnom kellett volna, hogy őrültség. És talán tudtam is. Nem tudom, mi mást mondhatnék. Gondolatainkba merülve hallgattuk a csendet. Nyáron hallottuk a szelet és az esőt a leveleken a kertben, de most nem. Most minden csupaszra vetkőzött. És csendbe burkolózott. Csak az vigasztalt, hogy jön még tavasz. Talán. – És meddig voltál szerelmes? – kérdeztem. – Amíg rá nem jöttem, mit művelek. Amikor éjjel nem jöttél haza... – Igen? – Azt hittem, belehalok. – Nem úgy értettem, hogy belé. Hanem belém. Kuncogott. – Azt csak akkor tudom megmondani, ha már majd nem szeretlek. Diana szinte sosem hazudott. Nem mert nem tudott, Diana csodás hazudozó volt, hanem mert nem kellett vele vesződnie. A gyönyörű embereknek nincs szükségük burokra, nem kénytelenek megtanulni azt a sok védekezőtechnikát, amit mi többiek kifejlesztünk, hogy megvédjük magunkat a visszautasítástól és csalódástól. De amikor a Dianához hasonló nők eltökélik, hogy hazudnak, akkor nagyon alaposak és

hatékonyak. Nem mert kevésbé erkölcsösek a férfiaknál, hanem mert mesterei az álnokság eme aspektusának. És én pontosan ezért mentem Dianához azon az estén. Mert tudtam, hogy tökéletes jelölt a feladatra. Miután kinyitottam az ajtót, megálltam a hallban, és egy darabig hallgattam lépteit a parkettán az emeleten, majd felmentem a nappaliba. Hallottam, hogy a léptek megállnak, a telefon a dohányzóasztalra esik, a suttogott-zokogott „Roger...”-t, láttam a szemébe gyűlő könnyeket. Nem állítottam meg, amikor a nyakamba vetette magát. – Hála istennek, hogy élsz! Tegnap egész nap hívtalak, és ma is egész nap hívtalak... hol voltál? És Diana nem hazudott. Sírt, mert azt hitte, elveszített. Mert engem és a szerelmemet elküldött az életéből, kipaterolt, akár az elaltatásra szánt kutyát. Nem, nem hazudott. Ezt mondta a megérzésem. De mint mondtam, nem vagyok jó emberismerő, Diana viszont csodás hazudozó. Úgyhogy amikor bement a fürdőbe lemosni a könnyeit, felvettem a telefont és ellenőriztem, tényleg az én számomat hívta-e. Biztos, ami biztos. Amikor visszajött, elmondtam neki mindent. A világon mindent. Hol jártam, ki voltam, mit tettem. A műkincslopásokat, a telefont Greve ágya alatt, a dán Lottét, aki beültetett a hintába. A beszélgetést Grevével a kórházban, amiből végül megértettem, hogy Greve ismeri Lottét, hogy ő a szövetségese, hogy nem Diana kente a hajamba a nyomkövető zselét, hanem a barna szemű, sápadt arcú lány a mágikus ujjaival, a fordító, aki beszélt spanyolul, és jobb szerette más történeteit a sajátjánál. Hogy már azelőtt este a hajamban volt, hogy

megtaláltam Kjikerudot a kocsiban. Diana némán, csodálattal telt szemmel hallgatott. – Greve azt mondta a kórházban, azért vettelek rá az abortuszra, mert a baba Down-kóros volt. – Down-kóros? – Diana jó pár perce ekkor szólalt meg először. – Ezt meg honnét vette? Én nem mondtam... – Tudom. Én találtam ki, amikor Lotténak beszéltem róla. Azt mondta, a szülei őt is abortuszra kényszerítették tinédzserként. Hát kitaláltam a Downkóros sztorit, mert azt reméltem, jobb fényben tüntet fel. – Szóval ő... – Igen. Csak ő mondhatta ezt Grevének. Vártam. Hagytam, hogy megértse. Aztán elmondtam neki, mi következik. Elszörnyedve bámult rám és azt kiáltotta: – Nem tudom megtenni, Roger! – Dehogynem tudod. Meg tudod és meg is fogod tenni, szerelmem. – Így az új Roger Brown. – De... de... – Hazudott neked, Diana. Nem tudna gyereket csinálni neked. Meddő. – Meddő? – Majd én csinálok neked gyereket. Csak tedd meg ezt nekem! Ellenkezett. Sírt. Kérlelt. És aztán megígérte. Amikor aznap este elmentem Lottéhoz, hogy gyilkos legyek, utasításokkal láttam el Dianát, és tudtam, hogy végrehajtja a feladatát. Láttam magam előtt, hogy fogadja Grevét, a káprázatos álnok mosolyt, a konyak már kitöltve, odaadja neki, tószt a győztesre, a jövőre, a

még meg nem fogant gyerekre. Foganjon meg, amint lehet! Hátrahőköltem, amikor Diana megcsípte a mellbimbómat. – Most mire gondolsz? Felhúztam a paplant. – Arra az éjszakára, amikor Greve idejött. Hogy itt feküdt, ahol most én. – És? Te meg egy halott mellett feküdtél. Eddig bírtam visszatartani a kérdést, nem tovább: – Szeretkeztetek? Kuncogott. – Sokáig visszafogtad magad, drágám. – Szeretkeztetek? – Hadd mondjam így: a labdában maradt még Dormicum, amit belenyomtam az italába, és gyorsabban hatott, mint hittem. Kicsíptem magam és bejöttem, de már aludt, mint a bunda. Másnap viszont... – Visszavonom a kérdést – vágtam közbe fürgén. Diana megcirógatta a hasamat és felnevetett. – Másnap reggel nagyon is ébren volt. Nem miattam, hanem mert felhívtad. – A figyelmeztetés. – Igen. Azonnal felöltözött és ment. – Hol volt a pisztolya? – A kabátzsebében. – Ellenőrizte, mielőtt elment? – Nem tudom. Amúgy se vette volna észre, mert a súlya nem változott. Csak kicseréltem a felső három golyót. – Igen, de a vaktöltény végén, amit adtam, volt egy vörös V betű. – Hát, ha látta is, talán azt hitte, azt jelzi, az a golyó „vége”.

Két ember nevetése töltötte meg a szobát. Élveztem a hangot. Ha minden jól megy, és a lakmuszteszt pozitív, hamarosan három ember nevetése tölti meg. És elnyomja a visszhangot, amire éjjelente felébredek. A durranást, ahogy Greve lőtt, a cső villanását, a másodperc töredékét, mialatt átsuhant a fejemen, hogy talán Diana mégse cserélte ki a töltényeket, hogy mégis Greve mellé állt. Aztán a visszhang, az üres töltény koccanása a parkettán, amit már töltényhüvelyek borítottak, éles és vak, régi és új, olyan sok, hogy a rendőrség nem is tudja szétválogatni, attól függetlenül, sejtik-e, hogy a videó megrendezett volt. – Féltél? – kérdezte. – Hogy féltem-e? – Igen. Sose mondtad el, milyen érzés volt. És a képeken nem látszol... – Képeken... – hátrébb húzódtam, hogy lássam az arcát. – Azt akarod mondani, hogy megnézted a filmet a neten? Nem felelt. Én meg arra gondoltam, hogy még mindig sok mindent nem tudok erről a nőről. Talán egy egész életre elég rejtély maradt. – Igen, féltem – mondtam. – Mitől? Tudtad, hogy a fegyverében nincs... – Csak az első három nem volt éles. Úgy kellett rendeznem, hogy ezeket kilője, hogy a rendőrség ne találjon vaktöltényt a tárban, és ne lásson át a tervemen. De az élesek közül is könnyen kilőhetett volna párat. És akár a tárat is kicserélhette volna. Vagy hozhatott volna magával egy segítőtársat.

Csend lett. Amíg suttogva meg nem kérdezte: – Szóval mástól nem féltél? Tudtam, hogy arra gondol, amire én. – De igen – fordultam felé. – Még egy dologtól féltem. Gyors, forró lélegzete az arcomat érte. – Hogy megölt téged éjjel – mondtam ki. – Grevének esze ágában se volt családot alapítani veled, és veszélyes tanú voltál. Tudtam, hogy kockáztatom az életedet, amikor megkértelek, hogy légy csali. – Tudtam, hogy egész idő alatt veszélyben vagyok, drágám – suttogta. – Ezért adtam neki italt, amint belépett. És nem ébresztettem fel, amíg nem hívtad. Tudtam, hogy a kísértetet meghallva elrohan. És különben is, kicseréltem azt a három golyót, nem? – De. – Mint mondtam, Diana jó kapcsolatban van a prímszámokkal és a logikával. Megcirógatta a hasamat. – Ráadásul értékelem, hogy tudatosan és szándékosan veszélyeztetted az életemet... – Igen? Keze lejjebb vándorolt, a péniszemre. Kezébe fogta a golyóimat. Méricskélte őket, finoman megszorította. – Az egyensúly lényeges. Ez minden jó, harmonikus kapcsolatra vonatkozik. Egyensúly a bűntudatban, szégyenben és lelkiismeret-furdalásban. Ezt megrágtam, próbáltam megemészteni, felfogni a kissé súlyos gondolatot. – Úgy érted... – kezdtem, aztán feladtam és újra nekilendültem. – Úgy érted, halálos veszélynek tetted ki magad a kedvemért, mert...

– ...mert ez megfelelő ár volt azért, amit veled tettem, igen. Mint ahogy a Galleri E megfelelő ár volt az abortuszért. – És már régóta így gondolod? – Persze. És te is. – Igaz. Penitencia... – Penitencia, az. A lelki béke megszerzésének igen alábecsült módja. – Kicsit erősebben szorította a golyóimat, én meg igyekeztem lazítani, élvezni a fájdalmat. Beszívtam az illatát. Csodálatos volt, de elfelejtem valaha az emberi ürülék szagát? Hallok még valaha olyasmit, ami elnyomja Greve kilyukadt tüdejének szuszogását? Utána üveges, megbántott szemmel nézte, ahogy Ove hideg ujjait az Uzi ravaszára és tusára nyomom, és a kis fekete Rohrbaugh pisztolyra, amivel Lottét lelőttem. Fogok még enni olyasmit, ami elnyomja Ove halott húsának ízét? Fölé hajoltam az ágyon, és metszőfogamat a nyakába mélyesztettem. Addig szorítottam az állkapcsom, míg át nem szakítottam a bőrét, és a tetem íze megtöltötte a számat. Vér szinte nem is serkent, és amikor elnyomtam az öklendezést és letöröltem a nyálat, megszemléltem az eredményt. Elment kutyaharapásnak egy olyan nyomozó szemében, aki kifejezettem ezt keresi. Aztán kimásztam a nyitott ablakon Ove ágyának fejénél, vigyázva, hogy a kamerába ne kerüljek bele. Gyorsan bementem az erdőbe, találtam ösvényeket, utakat. Barátságosan üdvözöltem a sétálókat. Minél magasabbra értem, a levegő annál hidegebb lett, hűtött egész a Grefsentoppenig. Ott leültem és néztem az ősz színeit, amit a tél már elkezdett kiszívni az erdőből, a

városból, a fjordból, a fényből. A fényből, ami mindig megelőlegezi a közelgő sötétséget. Éreztem, hogy a vér a farkamba tolul, hogy a hímvesszőm lüktet. – Gyere – suttogta a fülembe. Magamévá tettem. Módszeresen és alaposan, mint aki tudja, mit csinál. Aki élvezi a munkáját, de azért munkának tekinti. És dolgozik, amíg meg nem szólal a sziréna. A sziréna megszólal, és a nő védekezőn a férfi fülére teszi a kezét, és a gyeplő elengedve, a férfi belelövell mindent, életadó magot, noha a hely már foglalt. Utána a nő elalszik, ő meg fekszik és hallgatja a nő lélegzését, érzi a jól végzett munkával járó elégedettséget. Tudja, hogy a dolgok nem lehetnek többé ugyanazok. De lehetnek hasonlóak. Vár még rájuk közös élet. Tud gondoskodni a nőről. Tud szeretni valakit. És ha ez önmagában nem lenne elég, még értelmet is lát benne, mert eszébe jut egy londoni ködben látott focimeccs és egy érv: „Mert szükségük van rám.” Epilógus Az első hó jött és ment. Olvastam a neten, hogy a Kalüdóni vadkanvadászat kiállítási jogait megvették egy párizsi aukción. A Los Angeles-i Getty Múzeum volt a vásárló, amely kiállíthatja a képet – hacsak egy kétéves időszak alatt a tulajdonos meg nem jelenik és vissza nem kéri -, és opciója van a végleges megvásárlásra. Írtak pár rövid mondatot az eredetéről, és arról vitatkoztak, eredeti-e vagy más festő műve, hiszen semmilyen forrás nem bizonyítja, hogy Rubens valaha megfestette a kalüdóni

vadkanvadászatot. De a szakértők immár egyetértettek abban, hogy Rubens műve. Arról nem írtak, hogyan került elő a kép, hogy a norvég állam volt az eladó, és nem említették az árát sem. Diana belenyugodott, hogy terhesen nem tudja egyedül irányítani a galériát, ezért – miután velem megbeszélte – úgy döntött, társat vesz be, aki törődik a gyakorlati dolgokkal – mint például a büdzsé -, ő pedig tud koncentrálni a művészetre és a művészekre. És a házunkat is meghirdettük eladásra. Megbeszéltük, hogy egy kicsit kisebb, teraszos ház vidékiesebb környezetben ideálisabb lenne egy gyereknek. És már kaptam is egy igen kedvező ajánlatot. Abban a percben hívott, hogy meglátta a hirdetést az újságban, és időpontot kért, hogy még aznap este megnézhesse csak ő. Felismertem, amint belépett. Corneliani öltöny és szupertrendi szemüveg. – Talán nem Ole Bang legjobb munkája – kommentálta, miután végigrohanta a szobákat, én meg a sarkában loholtam -, de megveszem. Mennyit kér érte? A hirdetésben megadott összeget mondtam. – Plusz egymilliót adok – mondta. – A határidő holnapután. Mondtam neki, hogy megfontoljuk az ajánlatát, és az ajtóhoz kísértem. Odaadta a névjegykártyáját. Csak a neve és egy mobilszám volt rajta. A fejvadászcég nevét olyan kis betűkkel nyomták, hogy szinte olvashatatlan volt. – Mondja – szólt már a lépcsőn -, régebben nem maga volt a kakas a szemétdombon? – És mielőtt felelhettem volna: – Terjeszkedünk. Talán felhívjuk.

Mi. Kis betűk. Hagytam a határidőt elillanni, nem említettem az ajánlatot se az ingatlanügynöknek, se Dianának. Nem hallottam többet „rólunk” sem. Mivel elvből nem dolgozom pirkadat előtt, ezen a napon – ahogy a legtöbb napon – utolsónak érkeztem az Alfa parkolójába. „Elsőkből lesznek az utolsók.” Ezt a privilégiumot én magam alkottam és élveztem, mert ez a privilégium csakis a cég legjobb fejvadászának jár. Ez egyben azt is jelenti, hogy senki sem veheti el a parkolóhelyemet, noha papíron aki kapja, marja alapon megy, ahogy mindenhol. Ezen a napon mégis állt ott valaki. Egy ismeretlen Passat, biztos az egyik ügyfelünké, aki azt hitte, oké itt parkolni a láncon lógó tábla miatt, egy féleszűé, aki a bejárat melletti nagy táblát már nem olvasta, ami az ÜGYFÉLPARKOLÓ felé irányítja. Ennek ellenére kicsit elbizonytalanodtam. Talán az Alfánál is arra jutott valaki, hogy már nem én vagyok a... nem fejeztem be a gondolatot. Miközben bosszúsan másik helyet kerestem, egy férfi lépett ki az irodaépületből és indult el nagyjából a Passat irányába. Passat-tulajdonos járása van, véltem, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Ezek szerint nem a helyért versenyez velem, csak egy ügyfél. Tüntetően leálltam a Passat elé, vártam és reménykedtem. Talán mégis jól indul a nap, talán kiabálhatok az idiótával. És bizony az alak kopogott az ablakomon, és egy kabáttal néztem farkasszemet hasmagasságban.

Vártam pár másodpercet, utána megnyomtam a gombot, aztán az üveg lassan lecsúszott, kicsit talán gyorsabban, mint azt szerettem volna. – Nézze... – kezdte, de én félbeszakítottam a következő, gondosan elnyújtott szavakkal: – Miben segíthetek, jóember? – Rá sem pillantva felkészültem, hogy üdítő táblaolvasó leckét adok neki. – Arrébb menne kicsit? E-állja az u-at. – Inkább maga állja el az enyémet, jó... A légkörzajok végre elérték az agyamat. Kikémleltem az ablakon, felfelé. A szívem majdnem megállt. – Persze, egy pillanat. – Eszeveszetten matattam az ablakemelő gombja után. De a motorikus koordinációm egyszerűen leblokkolt. – Várjon egy pillanatot! – mondta Brede Sperre. – Nem találkoztunk mi már? – Kétlem – feleltem, igyekezve nyugodt, laza basszushangon beszélni. – Biztos? Én úgy emlékszem. A rohadt életbe, hogy a fenébe ismerhette fel a Monsen testvérek állítólagos harmadfokú unokatestvérét a patológiáról? Az kopasz volt és úgy öltözött, mint egy paraszt. Ennek sűrű haja van, Ermenegildo Zegna öltönye és frissen vasalt Borrelli inge. De azt is tudtam, nem jó, ha nagyon lekezelem, mert akkor Sperre védekező módba kapcsol, az agya beindul, és minden az eszébe jut. Nagy levegőt vettem. Fáradt voltam, fáradtabb, mint amilyennek szabadott volna lennem. Ezen a napon kellett bizonyítanom. Megmutatni, hogy felérek még a régi reputációmhoz.

– Ki tudja? – mondtam. – Őszintén szólva, maga is ismerős nekem... Először meghökkent az ellentámadáson, de aztán felöltötte nyerő, fiús vigyorát, amitől annyira passzolt a vizuális médiába: – Mindenki ezt mondja. Talán a tévében látott... – Igen, azt hiszem, maga is ott láthatott engem. – Igen? – kérdezte kíváncsian. – Melyik programban? – A maga programjában. Mivel azt hiszi, találkoztunk. Mert a tévéképernyő nem ablak, amin át látjuk egymást, nem igaz? A kamera a maga oldalán inkább olyan, mint... a tükör, nem? Sperre kissé meghökkent. – Viccelek – mondtam. – Arrébb állok. Szép napot! Felhúztam az ablakot és hátratolattam. Azt pletykálták, hogy Sperre most Odd G. Dybwad új feleségét dugja. És hogy a régit is dugta. És hogy Dybwadot is. Ahogy Sperre kihajtott a parkolóból, megállt, mielőtt kifordult, és két másodpercig egy vonalba kerültünk. Láttam a szemét. Engem nézett, mintha érezte volna, hogy átverték, és erre csak most jött rá. Küldtem neki egy barátságos biccentést. Aztán a gázra taposott és elhajtott. Én meg a visszapillantóba néztem és azt suttogtam: – Isten hozott, Roger! Beléptem az Alfához, és fülsiketítőn azt harsogtam: – Jó reggelt, Oda! – aztán már érkezett is Ferdinand rohanva. – Na? Eljöttek? – kérdeztem. – Igen, készen állnak – botladozott utánam a folyosón Ferdinand. – Apropó, járt itt egy rendőr. Magas, szőke, egész... khm, jóképű. – Mit akart?

– Azt akarta tudni, Clas Greve mit mondott magáról az interjúkon. – Már rég halott. Még mindig vizsgálódnak? – Nem a gyilkossági ügyben. A Rubens-kép után. Nem tudnak rájönni, kitől lopta. Senki sem jelentkezett. Most próbálják kinyomozni, kikkel állt kapcsolatban. – Nem olvastad a mai lapokat? Már megint kételkednek benne, hogy eredeti Rubens. Talán nem is lopta, talán örökölte. – Bizarr. – Mit mondtál a rendőrnek? – Odaadtam neki a jelentésünket. Nem nagyon érdekelte. Azt mondta, még jelentkezik, ha van valami. – És te reméled, hogy lesz, mi? Ferdinand visítva nevetett. – Jól van, intézd csak te, Ferdy! Bízom benned. Láttam, hogy megemelkedik és összezsugorodik, hogy a felelősségtől megnő, a becenévtől összemegy. Az egyensúly a minden. A folyosó végére értünk. Megálltam az ajtó előtt, ellenőriztem a nyakkendőm csomóját. Bent rám vártak, felkészülve az utolsó interjúra. A pecsétre. Mert a pályázó már ki lett választva, ki lett nevezve, csak az ügyfél még nem tudta, azt hitte, még van szava az ügyben. – Pontosan két perc múlva küldd be! Százhuszonkét másodperc múlva. Ferdinand bólintott és az órájára nézett. – Még egy apróság – mondta. – Ida a neve. Kinyitottam az ajtót és beléptem. Székcsikorgás közepette felálltak.

– Elnézést a késésért, uraim – ráztam meg a három felém nyújtott kezet -, de valaki elvette a parkolóhelyemet. – Az bosszantó – mondta a Nyomkövető elnöke a PRigazgatónak, aki élénken bólogatott. A munkavállalókat képviselő szakszervezeti bizalmi is jelen volt, vörös V nyakú pulóverben, alatta olcsó, fehér ing, kétségtelenül a legszomorúbb fajta mérnök. – A pályázónak bizottsági ülése lesz tizenkettőkor, talán vágjunk is bele! – ültem le az asztalfőre. A túlsó végét már előkészítették annak az embernek, akit másfél óra múlva boldogan fogadnak fel a Nyomkövető új ügyvezető igazgatójának. A fények úgy lettek beállítva, hogy a legkedvezőbb színben mutassák, a széke olyan, mint a miénk, de a lábai kicsit hosszabbak, és előre kitettem a neki hozott bőr aktatáskát a kezdőbetűivel meg egy arany Montblanc tollat. – Remek – mondta a vállalat elnöke. – Apropó, tartozom egy vallomással. Mint tudja, nagyon tetszett nekünk Clas Greve. – Igen – értett egyet a PR-igazgató. – Azt hittük, megtaláltuk a tökéletes jelöltet. – Külföldi volt – tekergette a nyakát az elnök, akár a kígyó -, de úgy beszélt norvégul, mintha itt született volna. És miközben ön kikísérte, azt mondtuk, a hollandok mindig is jobban értettek nálunk az exportpiachoz. – És hogy talán tanulhatunk tőle nemzetközibb vezetési stílust – tette hozzá a PR-igazgató.

– Úgyhogy amikor maga visszajött, és azt mondta, nem biztos, hogy ő a mi emberünk, nagyon meglepődtünk, Roger. – Valóban? – néztem rá nyugodtan. – De még mennyire. Úgy véltük, az ítélőképessége némi kívánnivalót hagy maga után. Azt fontolgattuk, visszavonjuk a megbízást, és közvetlenül lépünk kapcsolatba Grevével. – És megtették? – kérdeztem száraz mosollyal. – Azt nem értjük – mondta a PR-igazgató összenézve az elnökkel és felvillantva egy mosolyt -, hogyan tudta kiszúrni, hogy valami nem stimmelt vele? – Hogyan érezte meg azt ösztönösen, amit mi nem láttunk? – kérdezte az elnök hangos torokköszörüléssel. – Hogy lehet valaki ilyen jó emberismerő? Lassan bólintottam. A papírokat öt centivel előrébb toltam és hátradőltem a magas hátú székben. Az hátrabillent, nem nagyon, csak kicsit. És kinéztem az ablakon. A fényre. A sötétségre, ami közelgett. Száz másodperc. A szobában csend lett. – Ez a munkám – feleltem. A szemem sarkából láttam, hogy mindhárman nyomatékosan bólogatnak. És hozzátettem: – Mellesleg, már akkor találtam alkalmasabb jelöltet. A három fej felém fordult. És készen voltam. Gondolom, így érzi magát a karmester másodpercekkel a koncert előtt: a zenekar szeme a pálcájára mered, hallja a közönség várakozó neszeit lassan elcsitulni. – Ezért hívtam ide ma önöket. A férfi, akivel találkozni fognak, új csillag, nemcsak a norvég, de a nemzetközi vezetői égen is. Az utolsó körben úgy véltem, nem is

lehet majd elszakítani az állásától. Hiszen a vállalatánál ő az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Tekintetem arcról arcra vándorolt. – Anélkül, hogy túl sokat ígérnék, odáig elmegyek, hogy azt mondom, talán sikerült bogarat ültetnem a fülébe. És ha megkapnánk... – forgattam a szemem, mintha álmodnék, igazi utópiát, de akkor is... És az elnök meg a PR-igazgató önkéntelenül közelebb hajoltak, ahogy arra számoltam. Még a keresztbe font karral üldögélő szakszervezetis is előrehajolt és kezét az asztalra tette. – Ki az? – kérdezte a PR-igazgató. Százhúsz. Nyílt az ajtó. És ott állt egy harminckilenc éves férfi, a Bogstadveien utca híres üzlete, a Kamikaze egyik öltönyében, ahol az Alfa történetesen tizenöt százalék kedvezményt kap. Ferdinand bőrszínű hintőport hintett a jobb kezére, mielőtt beküldte, mert mint tudtuk, izzadós. De a pályázó tudta, mit kell tennie, mert pontos utasításokat kapott tőlem, a legapróbb részletekre is felkészítettem. A halántékánál alig észlelhetően őszesre festette a haját, és valaha a birtokában volt Edvard Munch A bross című litográfiája. – Hadd mutassam be Jeremias Landert! – mondtam. Fejvadász vagyok. Nem különösebben nehéz szakma, de én vagyok a kakas a szemétdombon.