NNCL v2.0. Joyce Carol Oates Napforduló

NNCL481-363v2.0

Joyce Carol Oates Napforduló

ÁRKÁDIA, BUDAPEST 1989 FORDÍTOTTA PREKOP GABRIELLA ÁRKÁDIA, BUDAPEST A KIADÁSÉRT AZ ÁRKÁDIA KÖNYVKLUB IGAZGATÓJA FELEI. SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ ÜZEM (888284/10) NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA FELELŐS VEZETŐ BENKŐ ISTVÁN VEZÉRIGAZGATÓ KÉSZÜLTDEBRECENBEN, 1989-BEN A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 1026.66-14-2 FELELŐS SZERKESZTŐ PÁSZTOR PÉTER A FEDÉLTERV MACZÓ PÉTER MUNKÁJA TIPOGRÁFIA: MACZÓ ZSUZSANNA MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 15,2 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN, BASKERVILLE BETŰVEL ISBN 963 307 125 9 JOYCE CAROL OATES: SOLSTICE E. P. BUTTON INC., NEW YORK, 1985 COPYRIGHT (C) 1985 BY THE ONTARIO REVIEW, INC. ALL RIGHTS RESERVED. HUNGARIAN TRANSLATION (C) PREKOP GABRIELLA, 1989 ALAPKIADÁSEURÓPAKÖNYVKIADÓ, 1989 ÁRKÁDIA, BUDAPEST

Nagy kín után csak üres héj marad – A kövült idegek mint sírkövek – A merev szív kérdi, ő szenvedett, És tegnap vagy évszázadok előtt? A gépies láb körbejár A földből, légből, semmiből Merev, közönyös Út kinő, Kvarcmegnyugvás, akár a kő Az ólom-óra ez, Ha túlélt, emlegetett, Mint fagysérültnek hóra gondolas Elébb fagy, kábulat, majd megadás Emily Dickinson, 1862*

*

Károlyi Amy fordítása

I A SEBHELY

l Monica Jensent egy enyhe és illatos késő szeptemberi estén, az igazgató házában tartott zsúfolt fogadáson mutatták be Sheila Trasknak, hetekkel azután, hogy Monica a pennsylvaniai Glenkillbe költözött, és megkezdte a tanítást a Glenkilli Kollégiumban. A találkozás során Monica félszeg volt, nem mondott semmi feltűnően okosat, így aztán eszébe sem jutott, hogy Sheila Trask majd emlékszik rá, vagy hogy egyáltalán találkoznak még. Monica már akkor megtudta, amikor az elmúlt tavasszal meghallgatásra utazott Glenkillbe (némi nyugtalansággal vette tudomásul, hogy rajta kívül még féltucat “kitűnő képesítésű" tanár pályázik az állásra), hogy Sheila Trask, a festőművész, az év nagy részét Glenkill mellett tölti. A régi, Bucks megyei birtokot és a tizenkilencedik század elején épült, Edgemont nevű házat a férje, Morton Flaxman, a szobrász hagyta rá. Monica úgy tudta, Sheila Trask országosan nem különösebben ismert, de a környéken mégis mint hírességet tartották számon – bár lehet, hogy csak hírhedettsége miatt. Kiderült, hogy Bucks megyében sok művész él. Közülük a legismertebb Andrew Wyeth, aki kicsivel távolabb, dél felé, Chadds Fordban lakott, de a többiek nevét is szoba-szóba hozták, mintegy véletlenül: meg annyi társalgási kavics, amelyet az ember hajlandósága szerint fölemelhet, megvizsgálhat, eltűnődhet felette, vagy elejthet. Az urak, akik Monicát ebédelni vitték egy fogadóba a Delaware partján, és két óra hosszat kérdezgették szakmai tapasztalatairól, olyan diszkréten és fesztelenül, hogy akár azt is hihette volna, pusztán társasági alkalomról van szó, szintén megemlítették Sheila Trask és néhai férje, Flaxman nevét. Szerencsére Monica ismerte Flaxman műveit, így mondhatott róla néhány intelligens és elismerő mondatot, bár nem túlozta el a lelkesedést. A súlyos fehér tömegek, a töretlen vonalak, alaktalan domborulatok, primitív formák, amelyek az életnek pusztán csak a látszatát keltették, mindig bizonytalan, szorongó érzéssel töltötték el, és nyomasztották, miközben a Modern Művészet Múzeumának szoborkertjében üldögélt egy csésze tea mellett – egyik csésze teát a másik után hagyta kihűlni –, és azon töprengett, hogyan találjon kiutat az élete zsákutcájából, így aztán most, amikor Flaxman neve elhangzott, legalább volt mit elképzelnie, de amikor Sheila Traskot említették, semmi nem jutott eszébe. Amikor Mr. Greene-ről, az iskola igazgatójáról Mr. Farlcyra, az angol tanszék vezetőjére nézett, Monica nem tudta eldönteni, hogy készségesen beismert tudatlansága vajon mellette vagy ellene szól-e. – Azt hiszem, mondhatjuk, hogy Miss Trask festészete kísérleti jellegű – jegyezte meg Mr. Greene mosolyogva. – Erőteljes... és absztraktelég nehéz volna leírni, hogy milyen. – Nem sokat tud a kortárs művészetről, sem az amerikairól, sem az európairól, mormolta nem

egészen bocsánatkérően Monica; sajnos többnyire üresnek, embertelennek és furcsa módon fantáziátlannak találja a modern alkotásokat. – Igen, pontosan – válaszolta Mr. Greene. Aztán a nyár elején, miközben különböző bérelhető házakat mutatott meg Monicának, az ingatlanügynök ejtette el, mintegy véletlenül, hogy Sheila Trask gyakorlatilag a szomszédja lesz, ha egy bizonyos házat vesz ki – éppen arról az öt hálószobás tanyaházról beszélt, ami a legjobban tetszett Monicának. Persze, mondta a nő, nem valószínű, hogy valaha is találkozik majd Sheila Traskkal, hiszen sokat utazik. És nagyon sok időt New Yorkban tölt. Meg aztán zárkózott, egy kicsit talán különc is, kiismerhetetlen, nehéz a kedvében járni – legalábbis ezt mondják a helybeli kereskedők; szóval nem örvend túlzott népszerűségnek. Monica habozott, nem akart kíváncsiskodni – szerette volna, ha itt, Glenkillben egészen más embernek ismerik meg –, de Betty Connor olyan nyílt és őszintén barátságos nő benyomását keltette, hogy nem tudott ellenállni, és megkérdezte, miben nyilvánul meg Sheila Trask különcsége. – Különböző módokon – visszakozott azonnal Mrs. Connor. – Természetesen nem ismerem személyesen... Bizonyára találkozik majd vele. – Talán a modora szándékosan bántó? – érdeklődött Monica. – Hát – felelte Mrs. Connor –, azt nem lehet mondani, hogy bántó, sőt a legtöbbször bájos, igazán bájos, és egy bizonyos típusú férfinak nagyon tetszik is – meg azt hiszem, egy bizonyos típusú nőnek is. De talán majd személyesen is megismeri. És akkor véleményt formálhat róla. Hónapok múltán, Greene-ék partijának idején Monica már egészen megfeledkezett Sheila Traskról. Az első tanítási hetek feszültségének, kimerültségének és gyakori eufóriájának hatására nagyon sok mindenről megfeledkezett; míg egyik helyről a másikra sietett, és vidáman próbált száz vagy még több új nevet az emlékezetébe vésni, Monica olyan lett, mint aki amnéziás: előző életére, előző elfoglaltságaira csodával határos módon homály borult. Sok évvel ezelőtt népszerű, aranylány volt, és most úgy érezte, hogy életének talán újabb árnyékmentes korszaka következik el. Ha óvatosan halad. Ha nagyon, nagyon okosan viselkedik. – Egyáltalán nem emlékeztetek önmagámramormolta hangosan és jókedvűen Monica. – Olyan boldognak látszom. Mindenki meglepődött, de legfőképpen a volt férje, amikor úgy döntött, hogy egy vidéki fiúiskolában fog tanítani Pennsylvaniában. Ennél biztosan találhatott volna jobbat is. Miért nem várt, amíg valami kellemesebb lehetőség nem kínálkozik? De életének ebben a szakaszában Monica már leszámolt azzal, hogy valami megérdemelt jobbra, a jó sorsra számítson; alig várta, hogy viszonylag kevéssel beérhesse. Alig várta, hogy végre felejthessen. így aztán, amikor Greene-ék zajos partiján meglátta a szobába lépő magas, fekete hajú, lomposan öltözött nőt, Monicának csak annyi jutott eszébe, hogy különös és

meghökkentő alak; “karakter", bár hogy miért, azt nehéz volna megmondani. Talán harmincöt-harminchat éves lehetett, öt-hat évvel idősebb Monicánál, egész csinos, sőt, majdnem szép: fekete szeme gúnyos, szemöldöke sűrű és fekete, szája széles, mosolytalan és csúfondáros. Alakja szinte fájdalmasan szögletes volt, rosszul tartotta magát, a válla előregörnyedt. Nem úgy, mint Greene-ék többi vendége, ő nem vette komolyan az alkalmat, és nem öltözött ki: formátlan, cupfos, lábszárközépig érő fekete szoknyát viselt, olcsó, agyonmosott ingblúzt, és szövetblézert, amely valószínűleg férfizakó volt; begombolatlanul lógott le sovány válláról. Mint egy furcsa ragadozó madár, gondolta Monica, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy jobban megfigyelhesse. Egyszerű lapos sarkú cipő volt rajta, sáros vagy festékes, és sápadt, áttetsző bőrű, kicsit inas lábán nem viselt harisnyát. Ruganyosán járt, egy kicsit úgy, mint egy ló – az biztos, hogy lovagol vagy sportol –, amikor kezet fogott, előrehajolt, és furcsán, nőietlenül (akármit jelent is pontosan a nőies, gondolta Monica) leszorította a könyökét. A mozdulat férfias sem volt, leginkább egy gátlásos, kicsit morcos kamaszra emlékeztetett. Volt ebben a nőben valami félszeg, valami örömtelen és mégis jókedvű, valami rögtönzött és szétszórt, kócos hajába fehér kaméliát tűzött, romantikus (vagy gúnyos-romantikus) gesztussal, de a virág most hervadtán, elfeledve lógott, mintha le akarna hullani. Míg Harry és Ruth Greene élénk figyelemmel vették körül, a nő őszinte érdeklődéssel, a sarkán hintázva, kezét hanyagul zsebre vágva, szemügyre vette a szobát. A csevegő, mosolygó tömegben egyedül ő nem mosolygott, és mintha fél szavakkal válaszolt volna Greene-ék kérdéseire. Monica az igazgató és felesége viselkedéséből ítélve úgy vélte, nem lehet jelentéktelen vendég ; most a lelkész és a felesége és több más fontos személyiség is odament hozzá. Talán valamelyik felügyelő bizottsági tag felesége, vagy éppenséggel alapítványi tag, gondolta Monica, bár ehhez fiatal. Nem kétséges, hogy valamelyik környékbeli csodálatos birtokon él, és az sem kétséges, hogy telivéreket lovagol: a tartásában, ahogyan kicsit, alig észrevehetően megroggyantja a térdét, van valami arrogáns... Nyilvánvaló, hogy gazdag és magabiztos ; az a fajta nő, akit Monica általában került. És mégis volt benne valami ismerős is – fekete cigányszemében, széles ajkában, nyugtalan modorában. Abban, ahogyan a tekintete ide-oda cikázott a tömegben, látszólag céltalanul, találomra, lecsapásra készen. Monica egy rövid pillanatig izgatottan tűnődött, vajon találkozhattak-e már valahol. Ha bárhol, akkor valószínűleg New Yorkban. Bár ő és a férje meglepően kevés barátot szereztek a két év alatt, amíg ott éltek, mégis nagyon sok embert ismertek; örökké változó számú, sokfele embert, “ismerős" arcú idegeneket, akik a partikon egész barátságosan viselkedtek, sőt, nagyon barátságosan, de egyébként névtelenek maradtak... A fekete hajú nő a lovashoz illő tartása

ellenére is igazi New York-inak tűnt, de amikor ide-oda vándorló tekintete Monicához érkezett, sem felismerésnek, sem érdeklődésnek nem mutatta jelét. – Az a nő ott, akinek olyan bámulatos szemöldöke van – szólalt meg halkan Monica egyik férfikollégája –, aki úgy néz ki, mintha csak úgy betévedt volna, és már menni készül, az Sheila Trask, a festőnő; hasonlít a fényképeihez? – Soha nem láttam róla fényképet – felelte Monica. Néhány perc múlva Mrs. Greene odavezette Monicát, és olyan szívélyes hangon mutatta be őket egymásnak, mintha “Miss Traskot" csakugyan érdekelhetné “Miss Jensen", a Glenkilli Kollégium ígéretes új tanereje. Láthatóan megsértette Sheila Traskot, amikor közölte vele, hogy Monica és ő szomszédok lettek, mert Monica éppen most költözött be egy tanyaházba az Olcottsville úton, ahonnan Edgemont, Sheila háza a Szegény Tanya úton mindössze két mérföld észak felé. – Nekem sajnos szinte nincsenek szomszédaim. Edgemont nagyon elszigetelt – mormolta Sheila Traks. A hangja egyszerre volt bocsánatkérő és dühös. Azért készségesen kezet fogott Monicával a maga merev, gúnyosan szertartásos modorában. Sovány, hűvös és meglepően erős ujjai voltak. Nem viselt gyűrűt, és bár rövidre vágta a körmét, még így is halvány piszok vagy festékcsík bújt meg alatta. Dohány, terpentin, tisztításra szoruló gyapjú és a hervadt kamélia halvány, édeskés szaga lengett körülötte. Monica megfigyelte, hogy közelről még soványabb, mint amilyennek távolabbról látta, de izmos és inas. Inkább negyven-egynéhány éves. A bőre forró égövi, piszkos benyomást keltett, furcsa olaj barna árnyalata rossz táplálkozásra utalt. A legszebb vonása mélyen ülő, sűrű szempillákkal árnyékolt, csillogó fekete szeme volt; tekintetéből gyanakvás sugárzott. Fekete szemöldöke majdnem összeért az orra nyergén, bosszús, fordított V alakban. Udvariasságból feltett egy-két kérdést Monica bérelt házáról; Monica röviden, félszegen, nem éppen szellemesen válaszolt. Ruth Greene anyáskodó mosollyal most egy másik új tanárt vezetett oda, újabb elmormolt kérdések és válaszok következtek, mosolyok, kézfogások, néhány kínos, bár jó szándékú megjegyzés Sheila Trask munkájáról. (Ezeket a szigorú tekintetű nő teljes némasággal fogadta – mintha semmit sem hallott volna.) Azért a fiatalember tovább igyekezett, megköszörülte a torkát, és kijelentette, hogy “lelkes híve" Morton Flaxman munkájának is. – Megtisztelőnek tartaná – válaszolta Sheila Trask hirtelen rosszmájú vidámsággal –, ha még életben volna, és hallaná. Amikor félóra múlva Monica eljött a fogadásról, Sheila Trask már elment; legfeljebb húsz percig maradhatott. Különös, gondolta Monica, vajon minek jött el egyáltalán? Hiszen olyan nyilvánvaló, hogy kényelmetlenül érzi magát,

amiért a középpontba került, és róla beszélnek. És az is, hogy felsőbbrendűnek tartja magát a glenkillieknél. A ház előtti feljárón hervadt, tépett virág hevert – egy kamélia. Monica alig tudta leküzdeni az ösztönös mozdulatot, hogy felemelje. – Majd férjhez mész újra – mondták a barátai; nem tudták, milyen bántóak ezek a szavak. Monica minden erejét összeszedte, és igyekezett méltósággal válaszolni: – Igen... sokféle házasság létezik. Monica nem a lelke üdvösségéért – már nem hitt sem a “lélekben", sem az “üdvösségben" –, hanem egyszerűen a túlélés végett jött el tanítani a Glenkilli Kollégiumba (jó hírű, drága, konzervatív, Alapította 1847-ben a Barátok Társasága, hirdette büszkén a tábla), és hogy végre maga mögött hagyja a múltat. A túlélés tiszta, őszinte, egyszerű igény, primitív szükséglet; Monica azt remélte, kemény munkával és idealizmussal majd sikerül olyasmivé alakítani, ami már hasonlít az élethez. Ő, aki mindig fiatal volt, néhány hónap múlva harmincéves lesz. Megsebesítette – igen, szó szerint, és nem pusztán átvitt értelemben – a dicstelen közelmúlt. Gyakran azon kapta magát, hogy a már alig látható, nyolc centiméteres sebet simogatja, elnyert díját, keserű vigaszát. “Nézd, mit tettél velem, nézd, mit tettél", kiáltotta diadalmasan, mert azonnal és ösztönösen vádolni és kárörvendeni akart, viszonzásul olyan sebet ejteni, amely remélhetőleg halálos. De az ő vére csordult ki. Egész pontosan nem fedte a valóságot, hogy Monica Jensen valamikor az aranyifjak és – lányok közé tartozott, bár a kifejezés tetszett neki, Shakespeare szomorkás soraira emlékeztette. “Koldus, arany ifjú, lány: Egyként por lesz mindahány".* Csodálatosan hamis demokráciát sugall: a Végtelenben minden emberi lény egyenlő lesz, és akkor mire való az irigység, rosszindulat, bánat, fájdalom és boldogtalanság most? Sovány vigasz a koldusoknak, akik fiatalon halnak meg, és nemcsak porrá válnak, hanem abban is élnek; de megnyugtató kép az arany ifjaknak és lányoknak, akiknek így nem kell bűntudatot érezniük önző kiváltságukért. Monica nem volt érzelgős, tudta, hogy valamikor olyan lány volt, akinek egy időre sikerült – és hogy honnan származott ez a képessége, arról fogalma sem volt – meggyőzni másokat arról, hogy ő is arany és különleges. És ebből logikusan következik, hogy mások szeretik. Huszonegy éves korában férjhez ment, és huszonkilenc éves korában elvált. Nagyjából nyolc évről kellett számot adnia. (Hét vagy nyolc hónappal a házasságuk előtt már együtt élt a vőlegényével, de a dacos gesztusra sem a *

Cymbeline, IV/2. (Lator László fordítása.)

vőlegénye családja, sem az övé nem reagált.) Kezdett felejteni. Már nagyon sok mindent elfelejtett. Mindennapi életük – amelyben nem voltak nagyon gyakorlottak – gyorsan feledésbe merült, csak néhány mereven elszigetelt esemény maradt vissza. Ezeknek a pusztán incidensnek tekinthető történéseknek csak annyi volt a szerepük, hogy megvilágítsák a bennük résztvevőket: az esküvő, a rosszul időzített terhesség, az abortusz, a gyász, a csend... és a többi. Ha egy élmény különleges, mondta magának szigorúan Monica, akkor gonoszság volna elfelejteni; de nem volt különleges, hiszen az ő nemzedékéből túlságosan is sokan megélték ugyanezt. A házasságot és felbomlását két egymással ellentétes – mégsem igazán különböző – szertartás tette zárójelbe. Ezek is személytelen eseménnyé váltak. Az idő, amely azelőtt mindig bonyodalommentesen mozgott előre, és valamiképpen a “javulás"-hoz vagy “haladás"-hoz kapcsolódott, most kegyetlenül összetorlódott: Monica alig szokta meg, hogy mint férjes asszonyra gondoljon önmagára, máris férj nélkül maradt. Belökték egy alagútba, és mielőtt még hozzászokott volna a szeme a sötétséghez, megint kikényszerítették belőle: kábultan, megrendültén, és sokkal öregebben. Nyolc év múltán ismét “önmaga" lett – Jensen és nem Bell –, akármit jelent is ez. Ahelyett, hogy egy háromszobás lakáson osztozna a Hatodik sugárút környékén egy férfival, akiről azt mondták, hogy a férje, most egy öt hálószobás, zsindelyes, gerendás tanyaházban lakik egyedül, Glenkilltől egy mérföldre, Pennsylvania államban. Előző tavasszal még nem tudott ennek a vidéknek a létezéséről; a dimbes-dombos szántóföldek, erdők, földutak, ösvények falinaptárra illő komoly szépsége és tökéletessége titokzatos, meghatározhatatlan módon a valóságérzetét fenyegette. Pontosabban azt az érzetet, hogy mi az, amit megérdemel. (“Azt hiszed, csak úgy kiléphetsz ebből az egészből?" kérdezte a férje gyűlölettől remegő hangon; és Monica nem merte kimondani, amit válaszolni akart.) De a válás mégis megtörtént. És mind a ketten szabadok lettek. (Közös ismerősöktől tudta meg, hogy a férje a nyugati partra költözött, és most valami kulturális alapítványnak dolgozik San Franciscóban. A nevét is mondták – az alapítványt bizonyára valamelyik olajnagyvállalat tette –, de Monica nem emlékezett rá pontosan.) Glenkillben egyedül élt, és ha furcsán, lépetten is, de visszanyerte szűziességét. Milyen érzés, ha az ember huszonkilenc éves, kérdezte magától, és senki vágyának, senki szerelmének, senki különleges érdeklődésének nem tárgya? Milyen érzés, hogy átalhatja az éjszakát? Hogy eredményesen dolgozhat napi tizenkét vagy még több órát? Amióta a Munka Ünnepe előtti napon beköltözött a tanyaházba, Monicára többször is rohamszerűen rátört a szorongás: nem érdemelte meg a szerencséjét, előbb-utóbb úgyis megkapja a büntetését. Aztán kárörvendve gondolta: “Nem

igaz, nem lesz megbüntetve! – Igenis kiléptem az egészből, s nem szúrtak hátba sem." Micsoda érzés, kérkedett Monica a tükörképének, olyan kimerültnek lenni, hogy az ember még sírni sem tudna, ha volna miért. A tanszékvezető beosztotta óráit, még szombat reggel nyolcra is kapott egy harmadikos fogalmazásórát, kinevezte több különböző bizottságba, és az egyik diákszervezet angolos tanácsadójának is. Varázslatos módon “Miss Jensen" lett a tanítványainak, az új kollégáinak “Monica" ; ő is megtanulta két hét alatt az új neveket, és erre nagyon büszke volt. Egyáltalán nem bánta, hogy több mint száz diákja van (ami többek között azzal jár, hogy minden héten több mint száz dolgozatot kell kijavítania), sőt, hálás volt, amiért most megmutathatja, milyen keményen tud dolgozni, anélkül, hogy akár csak tréfából is panaszkodna. Olyan élvezetet lelt a kimerültségben, mint valami kábítószerben; éppen úgy, mint annak idején, amikor hosszú-hosszú órákig gyalogolt Manhattanben, a 11. utcától a Central Parkig, részeg, cikcakkos útvonalon, nem törődve a levegőtlenséggel, a kánikulával, a mindenütt jelenlévő buszokból áradó bűzzel. Élvezte, ahogy elszivárog minden ereje, és mire eljön az éjfél, éppen csak annyi marad, hogy beállítsa az ébresztőórát másnap reggel fél hétre, és belezuhanjon az ágyba. (Ahol kusza, rohanó, szédítő álmokat látott: bizarr képek villantak fel gyors egymásutánban szemhéja alatt.) így aztán nem volt rá módja, hogy a múlt felett töprengjen, ami végül is elmúlt. Nem volt rá módja, hogy belesüppedjen az önsajnálatba, és szemrehányásokat tegyen magának. Nem gyűlölte meg önmagát, mint sok nőismerőse, akinek a házassága “szintén" rosszul végződött. Hol rontottam el, kérdezték maguktól ezek a döbbent nők, mit csináltam rosszul, hogyan kerülhettem volna el...? Én, én, én... Monica megvetette őket. Az első tanítási hét végén Monica annyira kimerült, hogy nem tudta befejezni a vásárlást Olcottsville-ben: a félig megtöltött kocsit az élelmiszeráruház egyik gondolája mellett hagyta, és pislogva, szédelegve botorkált ki a kocsijához. Szabad óráiban, főleg a hétvégeken, a házban dolgozott, felsúrolta a rétegekben lerakódott piszkot, ablakot mosott, fafelületeket csiszolt le, tapétákat hántolt le, és beosztotta, hogy melyik szobát fesse ki, melyiket zárja le. Igyekezett eldönteni, vajon kölcsönözzön-e pénzt a javításokra és bútorvásárlásra, vagy hónapról hónapra költsön a házra, ahogy megkeresi. Utoljára a házassága első hónapjaiban érzett így: háztulajdonos lett, és otthont akart teremteni. Akkoriban a megfelelő, a tökéletes díszlet az ő és a férje szenvedélye számára szinte már fontosabbá vált, mint maga a szenvedély.

A kémények, figyelmeztette Mrs. Connor, valószínűleg repedtek, ha sok eső esik, a pincét valószínűleg elárasztja a víz. Egyik-másik ablak megvetemedett, néhány zsindely egészen elkorhadt, és a két megmaradt fészer – őszintén szólva – életveszélyes; semmiképpen ne menjen oda felfedezni és kotorászni, főleg ne a szénapadlásra; a ház tulajdonosa külön záradékban hárított el minden felelősséget a fészereket illetően. Monica ennek ellenére arról álmodozott, hogy egy napon megveszi a tanyát. A ma pár holdas birtok valamikor több száz hold szántóból, legelőből és erdőből állt, és Monica arról ábrándozott, egyszer visszavásárolja az egészet. Három oldalról szántóföldekre és nyílt mezőkre látott, a negyedik oldalon saját viharvert fészereire; más emberlakta hely nem volt a közelben, és a keskeny és burkolatlan Olcottsville úton alig volt forgalom... Visszaemlékezett Sheila Trask bosszúságára, amikor azt mondták neki, hogy szomszédok lettek; most már megértette. Nem őt akarta megsérteni – csak a nyilvánvaló igazságot mondta ki. Néha, amikor porszívózott, vagy vizet engedett, úgy képzelte, hogy szól a telefon. De amikor kikapcsolta a porszívót, és figyelni kezdett, semmit sem hallott – csak a csendet. Ritkán hívták fel, ő is ritkán telefonált, és kevés levelet kapott. Ha nem örült is neki, mindez megnyugtatta. A házat a kor és a por meghatározhatatlan szaga töltötte be, és néha, főleg éjszaka, mintha ismeretlen életektől és történetektől visszhangzottak volna a falak, de Monica azt mondta magában, itt, vidéken, biztonságban van, nem úgy mint Manhattanben. Senkivel sem kell megosztania a házát. Itt nem fordulhat elő, hogy egy másik személy nagy zajjal kinyisson egy ajtót, amit ő becsukott, és a nevét kiabálja... Bár egyszer-kétszer úgy képzelte, hogy valaki szólítja: Monica, halkan, könnyedén: Monica! De nem a volt férje hanghordozásával. Nem ismerte ezt a hangot. Voltak tervei és stratégiai elképzelései, hiszen végtére is van hivatása, és nem ostoba, hervadó leánysága és halk szavú modora ellenére sem. Az elkövetkező tíz hónapban belefeledkezik munkája apró részleteibe: órákra készül, dolgozatokat javít (olyan kényes alapossággal, hogy mindenki csodálni fogja elszántságát), legjobb képességei szerint tanít, értekezletekrejár, és barátságos lesz – bár nem túlzottana kollégáival. Jutalmul minden szabad percét a házának szenteli. Mosogatót és kádat súrol, meszel, lakkoz, fest, függönyöket vesz, vidám, csíkos sötétítőket, díszpárnákat... Bár a férje megvető gesztussal minden bútort neki adott, Monica így is csak a ház néhány szobáját tudta berendezni. Még hónapokig élvezheti a bútorkeresés örömeit, bejárhatja a környékbeli üzleteket, olcsó és jó vételre vadászva. Régi lámpákat, régi órákat vesz majd, esernyőtartókat, régi könyveket... Párnákkal felpolcolva ül az ágyban, és olyan írókat olvas majd, akiknek már a nevét is

rég elfelejtették: a Brandy wine és Delaware völgyének szerelmes históriáit, levált borítójú és megsárgult lapu könyveket... Mint egy második házasság, gondolta Monica. Igen, valami olyasmi. Az idő furcsa módon összetorlódott, és elnyelt nyolc évet az életéből. De most majd kiterjeszkedik. Többé nem ketyegnek olyan sürgetően az órák. Soha többé nem fog arra gondolni, hogy önmagának ártson, önmagát okolja, önmagát vesse meg. Soha többé nem fekszik majd gyűrött lepedők között, tulajdon izzadtságát és nyomorúságát szagolva, azon tűnődve, hogy hol rontotta el, mit csinált rosszul, mik a jellemhibái... – De miért gondolok a múltra? Hát hol a múlt? – szólalt meg hangosan, hirtelen haragra gerjedve Monica. Amikor haragos volt, élvezte saját hangját. Amikor senki más nem hallotta.

2 Egy október eleji délután Monica a ház hátsó ajtajának támaszkodva pihent, amikor némi távolságra, az erdő szélén, egyszer csak megjelent egy lovas. Férfi vagy nő? Monica hunyorított, de nem tudta kivenni. Meleg volt, a nap tűzött. A levegő rovaroktól zümmögött. Monica várta, hogy az első mögött a második lovas is megjelenjen – ezen az ösvényen már öt vagy hat lovast is látott –, de amikor senki sem jött, és a lovas a ház felé fordult, megijedt. Pontosabban szólva nem is félelem fogta el. Hanem egyszerű éberség, rossz előérzet. Nem akarta, hogy megzavarják a magányát. Mégsem húzódott be a házba. A napfényben hunyorogva, egészen magába feledkezve bámulta a közeledő lovast, aki hol lépésben, hol élénken, jókedvűen ügetve tartott feléje. Monica nagyon keveset tudott a lovakról, de úgy vélte, hogy ez a hatalmas, magasra tartott fejű, fehér foltos pej gyönyörű állat, és lovasa, aki kicsit előrehajolt a nyeregben, csodaszépen üli meg. Ó az, gondolta Monica. Zavarában néhány pillanatig nem emlékezett a nő nevére, aztán eszébe jutott: Sheila Trask. Kimondani nem merte volna, mert nem tudta, hogyan illenék megszólítania. Az biztos, hogy nem hívhatja egyszerűen “Sheilá"-nak. De a “Miss Trask" is képtelenség. Sheila Trask Monica mosolyára gyorsan és nem egészen érthetően elmormolt mentegetőzéssel válaszolt, amiért hívatlanul állított be. De véletlenül erre lovagolt. És kíváncsi, vajon mit csinált Monica a Dorr-házzal? A ház néhány évvel ezelőtt egy Dorr nevű házaspáré volt, akit Sheila és a férje ismert. Úgy emlékezett, hogy a ház bizonyos vonatkozásokban kellemes, de más tekintetben kényelmetlen. És szívesen inna egy pohár jeges vizet... – Természetesen, jöjjön be, kérem, jöjjön bemondta Monica. Elpirult, és kicsit idegesen hozzátette: – Néztem, ahogy közeledik, olyan gyönyörűen lovagol, hogy azt reméltem, olyasvalaki lesz, akit ismerek... Bár persze egyáltalán nem értek a lovakhoz... a lovagláshoz... Monica hangjában lehetett valami bizonytalan és habozó, alighanem az arcán is átvillant a vonakodás, mert Sheila Trask egy hosszú, feszült pillanatig mereven, kezét összekulcsolva ült a lován, és tágra nyílt szemmel fürkészte. Nagyon csinos volt a maga durva, rendetlen módján. Fekete szeme gúnyosan és egyben cinkosán csillogott, mintha gyerek módjára ajánlkozna, legyenek barátok, ismerjék meg egymást. De az is látszott rajta, hogy fél a visszautasítástól, a kelletlen fogadtatástól. Olyan gyorsan és olyan halkan beszélt, hogy Monica alig hallotta: – ...ha zavarom a munkájában, ha dolga van... esetleg vendége...

– Nem, nem, dehogy – mondta Monica. – De hívatlanul jöttem... – Nagyon kérem, igyon valamit – mondta Monica –, vizet, vagy amit csak kíván... úgy értem, ami csak van itthon... azt hiszem, van grapefruitlé és kóla... egy kis bor... bár persze – tette hozzá gyorsan Monica – nem első osztályú bor, biztos nem ízlene... – Egész biztos? – kérdezte Sheila Trask, és csak bámult rá. Monica egészen biztos volt benne; már hogyne lenne biztos. Nevetségesnek érezte magát az esetlen régi ruháiban, amiért ott áll az ajtóban, mint aki látogatókat vár; alig tudta, mit beszél, vagy mit érez. – Kora reggeltől dolgozom... szívesen abbahagynám egy időre... Úgy értem, nagyon örülnék, ha... – Hát... nem akarom háborgatni – mondta lassan Sheila. Leszállt a lóról, megveregette a nyakát, a kantárt egy kerítésoszlopra dobta, gyorsan megkötötte, és közben beszélt: – ... tudom, milyen az, amikor valaki csak úgy beállít. Azt hinné az ember, vidéken biztonságban van, mégis hányszor jönnek váratlan látogatók, talán mert egyedül érzik magukat, és az ember kínos helyzetbe kerül... Ugye emlékszik rám? Greene-éktől. Sheila? Monica tiltakozott. Hogyne tudná, hogy kicsoda, csak nem tudta, hogyan szólítsa. – Például Sheilának – felelte nevetve a nő. Sheila Trask erősen izzadt, és kicsit ki volt fulladva. Barna lovaglónadrágja piszkos volt, ingét átizzadta a hóna aljánál, piszkos és trágyafoltos volt a csizmája is. A haja nagyon sűrű volt, fénytelen és göndör, úgy rezgett a feje körül, mintha a belső feszültsége így törne ki belőle. A ragyogó októberi napfényben egyszerre látszott rosszul tápláltnak és furcsán virulónak, túltengőnek. – Én is emlékszem a nevére... Monica, ugye? De a vezetéknevét nem jól hallottam... Monica megmondta a nevét, és kezet fogtak. Amikor Sheila erős, száraz keze megszorította az övét, Monicát érthetetlen pánik fogta el, bár alig tartott tovább egy másodpercnél: valami megrebbent a mellkasában, és a torka kellemetlenül elszorult. Később arra a következtetésre jutott, hogy azért rémült meg annyira, mert majdnem a férje nevén mutatkozott be Sheilának. És ez utálatos baklövés lett volna. Monica természetesen tervezte, hogy később majd vendégeket hív, elsősorban a kollégáit és a diákokat az iskolából, és minden barátját, aki vállalkozik az utazásra. De most még nem, most még nem készült fel lelkileg, még néhány hétig várni akart. Bántotta a büszkeségét, hogy valaki más szemén át lássa a saját élete szegényességét; nem akart sem szánalmat, sem

felesleges együttérzést ébreszteni. És most éppen Sheila Trask lép be a házba, és úgy megy a konyhába, mint aki már sokszor járt itt, és ismeri az utat! Fennhéjázó, erőszakos, kellemetlen nőszemély, gondolta Monica; az arca még erősebben égett, mint korábban, bár közben csevegett, mint szívélyes baráthoz vagy szomszédhoz illik, bizonygatta Sheilának, hogy valóban szívesen látja, sőt, ő az első látogatója, és talán még tanácsot is adhatna, mert neki bizony arra nagy szüksége van... Még soha nem bérelt házat vidéken, sőt, házat sem bérelt még soha. És ez olyan különleges, olyan nagy... Nyilván nagyon sok gondja lesz vele... Sheila Trask egyszerűen ráhagyta, pedig ilyen helyzetben ezt senki más nem tette volna: – Igen, az biztos. Egy kicsit még kapkodva lélegzett, és a konyha szűkebb terében, mi tagadás, érezni lehetett az izzadságszagát. És a ló szagát is, legalábbis Monica úgy gondolta, hogy valószínűleg a lóé; valami állati, áporodott és bőrszerű – tulajdonképpen nem kellemetlen, de átható. Monica éles pillantása Sheila csizmájára esett: az is biztos, hogy jó sok piszkot hord be. Persze észre sem veszi. Megbeszélték, hogy mindketten jeges teát isznak; Monica szerencsére aznap reggel csinált egy kancsóval. Sheila kijelentette, hogy majd meghal a szomjúságtól. A nap melegebben tűz, mint várta. Gátlástalanul, akár egy gyerek, letépett egy csomó papírtörülközőt a gurigáról, ami Monica konyhaasztalán hevert, és megtörülte izzadt arcát. Monica megmutatta a szőnyegtelen ebédlőt, majd a nappalit, beszélt a házról és a problémáiról, így legalább megteremtette a beszélgetés látszatát, miközben Sheila szótlanul, kíváncsian nézett körül. Kicsivel magasabb volt Monicánál, és félszcgen mozgott – hol gyors, hol lassú, oldalazó lépésekkel. A szája széles, vastag és mozgékony volt, a mosolya leginkább ideges rángáshoz hasonlított. Néhányszor úgy tűnt, hogy válaszolni akar Monica egy-egy megjegyzésére, de aztán mégsem szólalt meg. Furcsa nő, gondolta Monica, de van benne valami különös báj, és egész vonzó: főleg a gyorsan cikázó szeme szép. És az erős arccsontja. A hosszú, egyenes orra. Sheila elmesélte, hogy ő és a férje ismerték a házaspárt, akiké a ház volt néhány évvel ezelőtt. Sőt, egy darabig még ők is a tulajdonosai voltak, de hogy miért, azt maga sem értette egészen világosan, talán az adó miatt? De most egy philadelphiai férfié, aki nem törődik vele; kár, hiszen olyan szép, olyan elszigetelt. Háborítatlan. – Manhattanből költözött ide, ugye?... Valaki említette – mondta Sheila. – Az a szörnyű nő, a lelkész felesége. Ő beszélt magáról. Monica meglepetten nevetett. Nagyon jólesett neki Sheila bizalmas hangvétele, de nem tudta, mit válaszoljon erre; a lelkész felesége, Jill Starkie,

rettentően kedves volt hozzá, amióta csak megérkezett Glenkillbe, és nyilvánvaló, hogy melegszívű, nagylelkű, jó szándékú nő, akárcsak a férje, James; aligha illett volna, hogy Monica rosszat mondjon rá. Bár igaz, hogy Mrs. Starkie elég túláradó személyiség, az a típus, aki mindig megragadja az ember kezét, megöleli, és mindenért lelkesedik, ami néha nagyon fárasztó, de Monica hálás volt a meleg fogadtatásért, így aztán óvatosan válaszolt Sheila megjegyzésére, és csak nagyon keveset árult el magáról, igen, most költözött el New Yorkból, évek óta tanít, de eddig csak félállásban, és még soha nem tanított magániskolában, mindez vadonatúj; elmerülni egy iskola életében, intenzíven dolgozni... csodálatos érzés... Nagy szüksége volt rá, hogy megváltozzon az élete... Sheila, ez a rugalmas, karcsú figura maszatos lovaglónadrágban és fehér ingben, ide-oda mászkált a nappaliban, és gyermeki kíváncsisággal vizsgálta a fonott bútort, az össze nem illő asztalokat és székeket, a nyersfa könyvespolcokat, a világoszöld szőnyeget, amit Monica kiárusításon vásárolt Edgarsville-ben, harmincöt dollárért. Bár Sheila nem szólt semmit, Monica titokban mégis reménykedett, hogy talán tetszik neki a berendezés, az anyagok, stílusok és színek összevisszasága, az egy-két szép darab a sok “alkalmi vétel" között. Annyi biztos, hogy nem jelent meg gúnyos mosoly az arcán. Sheila megitta a jeges teát, a poharat letette egy halom dolgozatfüzetre. Szórakozottan mondta: – Nagy szüksége volt a változásra? Egy férfi miatt? Látom az arcán azt a kábult, bizonytalan kifejezést, az ilyesminek ez az egyik látható tünete, a maga módján egészen vonzó... mintha tojásokból rakott gúlában hordozná az életét... – Felfelé fordított tenyérrel, szétterpesztett ujjakkal mutatta. – Bár elég valószerűtlen kép. De ugye érti, mire gondolok? Valaki mondta, hogy nemrégiben vált el, és hogy Glenkill nem szívesen látja az egyedülálló nőket. Mindezt egy szuszra. Pedig itt igenis szívesen látják az egyedülálló nőket, ne hagyja, hogy megtévesszék. Ne engedje, hogy bebeszéljék magának, hogy magányos. Monicát meghökkentette a szóáradat, elképzelni se tudta, mit válaszolhatna. Sheila elgondolkozva folytatta: – Ne engedje, hogy bármit is beszéljenek magának. Harry Greene híres, mondhatnám hírhedt arról, hogy rabszolgaként dolgoztatja a fiatal kollégákat. Monicának sikerült kellő lelkesedéssel és meggyőződéssel kijelentenie, hogy egyelőre nem érzi magát magányosnak Glenkillben, az iskolai munkát sem találja elviselhetetlenül soknak, és különben is ő szeret dolgozni, szereti, ha a kimerültségig hajszolhatja magát, kezdi azt hinni, hogy talán született pedagógus... Meg aztán Greene-ék, Starkie-ék és még sokan mások rendkívül segítőkésznek mutatkoztak... És beszélt, beszélt. Kicsit megdöbbent a nő

őszinte, bizalmas és furcsa módon mégis nemtörődöm szavain, meg ahogyan ránézett, kicsit mosolyogva, kökényszínű szemét összehúzva. És a fekete szemöldöke, ami majdnem összeért az orra felett... Szóval ez Sheila Trask? Akiről mindenki olyan bizonytalanul beszélt, értetlenül, kicsit helytelenítően, de nyilvánvaló tisztelettel? – pedig biztos, hogy valamennyiüknek idegen. Míg Monica védelmezte helyzetét, Sheila odament a könyvespolchoz, és leguggolt, hogy megnézze az alsó polcokat is. Válasz helyett bizonytalanul mormolt valamit, ami bárki más részéről gorombaságnak minősült volna, de Sheila Trask esetében valószínűleg egészen természetes, sőt ártatlan megnyilvánulás volt. Monica szavai a semmibe vesztek, érezte, hogy olyan fájdalmasan ég az arca, mint még soha, arra gondolt, hogy éppen ilyen semmitmondó választ érdemelt, hiszen idegességében csak fecsegett összevissza, maga sem tudta, hogy komolyan gondolja-e vagy sem, csak azt tudta, hogy komolyan kellene gondolnia... Sheila néhány pillanatig szinte megfeledkezett róla, puha fedelü könyveket vett le a polcról, és hirtelen támadt érdeklődéssel vizsgálgatni kezdte őket. Göndör, fekete haja összekunkorodott a párás melegben, és fiús bájt kölcsönzött az arcának. Az izzadságtól átnedvesedett vékony pamutinge, most megfeszült a hátán, a csontos csigolyáin, a karja alatt göndör pihék csillantak meg. Akár húsz évvel is fiatalabb lehetett volna koránál, nem látszott híres személyiségnek, és semmiképpen sem Morton Flaxman özvegyének. Monica bámulta, és nem tudta eldönteni, hogy mély utálatot érez-e Sheila Trask iránt, vagy éppen ellenkezőleg, erőteljesen vonzódik hozzá. Sheila, mint aki hangosan gondolkodik, azt mondta, irigyli Monicától a könyveit, főleg ezeket (a Brontëk, Dickens, George Eliot, Trollope narancsszínű Penguin kiadásait), mert olyan szamárfülesek és megviseltek, tele vannak aláhúzásokkal és megjegyzésekkel, nyilvánvaló, hogy nem egyszerűen elolvasták, hanem át is élték őket. És mit ér egy regény, kérdezte Sheila, ha az ember nem élheti bele magát? Ha csak ügyesen elrendezett szavakból áll? Ő maga is belefeledkezik a munkájába, ha nem is éppen rabja, azért nagyon elfoglalja és leköti, évek óta rögeszmésen igyekszik, hogy “bizonyos problémákat képileg megoldjon"; ma már szinte sohasem olvas, és végleg lemondott arról, hogy ezeket a komótos, terjedelmes, világot átfogó viktoriánus regényeket valaha is elolvassa. Pedig magát a műfajt irigyli. Irigyel minden olyan foglalkozást, amelynek könyvekhez, lapokhoz, nyomtatáshoz van köze. A nyomtatott sor rendezett és világos, kronológiailag meghatározott: kényszeríti az olvasót, hogy sort sor után, oldalt oldal után olvasson, az adott sorrendben; egészen más, mint a kép, amely voltaképpen a semmiből ugrik elő, és támad a szemre felkészítés nélkül, nincs hatalma a nézője fölött, nem követelhet tőle többet egy pillanatnyi felületes vizsgálatnál.

Egészen rosszul van, egészen megvadul, amikor látja a lassan járkáló, imbolygó alakokat a galériákban, amint mesterműveken siklik át a tekintetük, éppen csak ránéznek egy-egy Vermeer-, Monet- vagy Mondrian-fest ményre... Az emberi szem olyan unintelligens, olyan tájékozatlan... És természetesen ugyanezt végignézni, amikor a saját képei kerülnek kiállításra, valóságos kínszenvedés... Monica félénken helyeselt. El tudja képzelni, micsoda megpróbáltatás lehet; nem hiszi, hogy ő valaha is vállalni merné, neki nem volna bátorsága ahhoz, hogy így közszemlére kerüljön. Még ha hinne is a saját tehetségében, tette hozzá. Vagyis – ha volna tehetsége. Sheila talán meg sem hallotta ezt a különös megjegyzést. Tovább tűnődött, hangosan gondolkozott: – ...Morton mindig mondta, hogy egy könyv tökéletesen ésszerű... mert végleges. A könyv, a terjedelmétől függetlenül, egy teljes világot zár magába. Pedig gyakorlatilag nem foglal el valós helyet a világban. Gondoljunk csak a nagyságára, a súlyára... ha egy nagyméretű szoborral vagy festménnyel hasonlítjuk össze. Úristen, hogy irigylem ezért. A tömörségéért, a szerénységéért... a józanságáért... Kicsit bizonytalanul felállt, és megtapogatta lovaglónadrágja zsebét – valószínűleg cigarettát keresett, de nem talált. Csalódottan, dolguk végezetlenül bújtak elő az ujjai. Mennie kell, mondta hirtelen, estére szállóvendéget vár Edgemontba, még semmit sem készített elő, és különben is, éppen elég sokáig zavarta Monicát....Monica természetesen tiltakozott, egyáltalán nem zavarta. Hiszen csak most jött, nem akar néhány percre leülni és pihenni?... Nem kér még egy pohár jeges teát? Látszott, hogy Sheilának jólesik a meghívás, de visszautasította. Csak hirtelen szeszélyből lovagolt át, mert arra gondolt... de már nem emlékszik rá, hogy mire. Szereti Monica a lovakat? Úgy emlékszik, biztosan téved, de... mintha mondta volna valaki... Monica habozva felelte, hogy szereti a lovakat, és szívesen megtanulna lovagolni. De még soha nem vett órákat. Egyelőre nem rendezkedett be, és biztos nincs jó kondícióban... Sheila hirtelen elmosolyodott, olyan volt ez a mosoly, mint egy ideges rángás, aztán nem éppen tapintatosan kijelentette, hogy Monica már nincs abban a korban, hogy lovaglóleckéket vegyen, vagy komolyan foglalkozzék a lovaglás gondolatával. – Tizenegy-tizenkét évesnek kellene lennie. Akkor kezdődik. Akkor jön az inger. Rádöbben, hogy lovat akar a combja közé szorítani, mert ez szenvedély, hirtelen támadt tiszta, kifinomult, szinte vallásos szenvedély. Minden ló csődör – még a kancák is. Képes volna egész nap lovagolni, és éjszaka a lovaglásról álmodik, a lóról, a saját lováról. Néhány év múltán ez a szenvedély elhalványul. A legtöbb lányban fokozatosan elhal. De

néhányunknak, például nekem, egy életen át tartó szenvedéllyé válik. Maga, azt hiszem, az a fajta lány, akiben ez a szenvedély már régen elhalványult volna. Monica kicsit megrökönyödött és nevetett vendége szókimondásán: a gorombaság és segítőkészség furcsa keverékén. – Értem. Értem – felelte. – Nem tudtam. Sheila megint ide-oda mászkált a szobában, kezét csípőre téve, oldalazó, fiús lépésekkel. Megnézte a falikarokat, amelyeket, mondta, Dorrék szereltettek fel: sajnos egyiküknek se volt jó ízlése. Megnézte a díszes gipszrozettákat, a márvány kandallópárkányt (két helyen is meg volt repedve), és a felette lógó alumíniumkeretes nyomatot a Modern Művészet Múzeumából, egy tarka, levegős, árnyéktalan Bonnard-t, amiért Monica hirtelen, érthetetlen módon elszégyellte magát. Biztosan rosszul választott. De hát mit ajánlott volna Sheila Trask? Monica elbúvölten, magában mulatva figyelte. Összepiszkolta a szőnyeget, de észre sem vette, a kihúzgált puha fedelű könyveket otthagyta rendetlenül. És mégsem lehet megsértődni a szemtelenségén: mert itt van, mert egyszerűen és dacosan önmaga. Alaposan megkavárta a levegőt maga körül. Szerénységnek nyoma sincs benne. Piszkos lovaglónadrág, borotválatlan hónalj, lószag, a szégyentelenül kíváncsi, kökényszínű szeme... Az egyik magas ablakból rézsűt ráeső fényben, amelyet rózsaszínűvé lágyított a damasztfüggöny – Monica éppen az előző nap akasztotta fel őket –, Sheila mégis egészen szép volt, sőt, komolyan, nyugtalanítóan szép. De csak egy pillanatig. Megfordult, tovább járkált és beszélt minden összefüggés nélkül. (Csakugyan, mint Monica később visszaemlékezett, Sheila társalgása egyre céltalanabb és mulatságosabb lett.) Bizonytalanul és sietve kifejezte azon reményét, hogy Monica hamarosan meglátogatja Edgemontban. Talán vacsorára. Megjegyezte, hogy Monica valószínűleg szokatlanul nagy érdeklődést kelt Glenkillben, hiszen egyike a mindössze fél tucat tanárnőnek, aki a tiszta fiúiskolában tanít, ráadásul a legfiatalabb és legcsinosabb. Bocsánatot kért, amiért olyan elutasítóan beszélt a lovaglóleckékről, természetes, hogy a Monica korú nők, sőt idősebbek is megtanulnak lovagolni, és nagyon élvezik is. Tehát, ha Monica komolyan érdeklődik, megadhatja néhány megbízható lovaglóiskola címét a környéken... Talán még lovagolni is elmehetnek egyszer együtt, mondta. (De a bizonytalanul elhalkuló szavakból nagyon kevés meggyőződés sugárzott.) Megint visszakanyarodott Dorrékra, a ház régi tulajdonosaira. Ő és a férje csak felületesen ismerték és nem igazán kedvelték őket – Dorrék nyaranként

laktak itt, kapcsolatban álltak az olcottsville-i színházzal, ripacskodó, iszákos dilettánsok voltak, harsányak és lármásak, híresek a kegyetlen, de rendkívül mulatságos történetekről, amelyeket az ismerőseikről meséltek a hátuk mögött. De semmi fontosat nem mondhat róluk Monicának. Kíméletlen, gondatlan, felületes emberek voltak – csupa felszín mind a kettő. Az egyetlen “esemény", amely itteni tartózkodásukhoz fűződik – ha Sheila jól emlékszik –, egy baleset volt. Mrs. Dorr revolverrel több lövést adott le egy madárra – valószínűleg egy seregélyre –, amely valahogy berepült a kéményen át, és rémülten repkedett a házban. Persze a golyók nem találták el a madarat, hanem súrolták a férje fülét, betörtek egy ablakot, mert az ostoba teremtés természetesen részeg volt, mindketten részegek voltak, mint később kiderült. – Éppen olyan rosszindulatú történet, mint amilyet ők terjesztettek másokról – mondta Sheila. Az ajtó felé oldalazott, nyilván úgy vélte, itt az ideje, hogy elmenjen. A szemét – ragyogó, most hirtelen mosolygó szemét – Monicára emelte. – Az ő szellemük legalább nem kísérthet – mondta. – Nem voltak sem gonoszak, sem bonyolult lelkűek. És úgy tudom, most is élnek, azt hiszem, Európában. Kifelé menet Monica tréfásan megjegyezte, milyen kár, hogy ilyen emberek laktak a házban. Neki mindenféle romantikus elképzelései voltak... bár pontosabban nem tudná megfogalmazni... De a ház, a düledező magtárak, a vidék... Sheila megnyugtatta; Dorrék nagyon új keletű, szinte említésre sem méltó lakók voltak, hiszen a házat valószínűleg közvetlenül a polgárháború után építették, és azóta nagyon sok ember lakhatta már. Ha Monica abban reménykednék, hogy kísértet járja... Monica tiltakozott, dehogy akarja ő, hogy kísértet járjon itt, ő nem az a fajta. De egy romantikus történet talán inspirálná egy kicsit. Eltávolítaná önmagától, saját korától. Saját történetétől. Sheila megjegyezte, hogy Monica különben sem úgy néz ki, mint aki babonás. Szőke, egészséges, nyílt. Nappali személyiség. – Úgy érti, nappali, és nem éjszakai? – kérdezte Monica. Igyekezett mosolyogni, hogy leplezze a belenyilalló furcsa sértődöttséget és bosszúságot; egész belefájdult a szája sarka. – De hát ilyen könnyű másokat megítélni? A látszatból? Sheila szája megfeszült, és különös vigyorra húzódott; kivillant a fogsora. – Elfelejti, kivel beszél – mondta. – Tessék? – kérdezte rémülten Monica. – Nem értem.

– Művésszel beszél, festővel – felelte Sheila. Gúnyosan ropogtatta hosszú, formás ujjait. – Én csak abban hiszek, ami látható. A festékben. A vásznon. Két dimenzióban. Amint Sheila elment, Monica sietve töltött magának egy pohár vörösbort, és felment az emeletre, a hátsó szobába, amelyet hálószobának használt. A magas mennyezet alatt visszhangzottak gyorsan kopogó lépései, meg-megreccsentek a padlódeszkák. Monica tudta, Sheila számít rá, hogy ő majd nézi, amint gyorsan ügetve a szomszédos búzaföld mellett visszalovagol az erdei ösvényre. Tudta, hogy akár nézi, akár nem, Sheila úgyis azt hiszi, hogy igen. Egész elgyengült a kimerültségtől. A látogatás alig fel óráig tartott, ő igazán keveset beszélt, mégis úgy kimerült, mintha egész nap tanított volna. Milyen különös, milyen riasztó, lehet, hogy a végén még elájul...? Elgyengülve támaszkodott az ablakpárkánynak, forró homlokát az üvegre hajtotta; nézte a lovat és lovasát, irigykedve figyelte, milyen természetesen és kecsesen tartja magát Sheila Trask, minden mozdulata milyen tökéletes összhangban van az állatéval. Könnyedség, önbizalom, merészség, és némi öngúny is, amiért semmi erőfeszítésbe nem kerül a mutatvány... – Tudja, hogy figyelik – gondolta Monica. – Ez az élete. Nézte, amint a pej kiüget a látóköréből. Ha belegondol, ez nem kis dolog – egy ember, egy asszony, megül egy ekkora állatot, uralma alá vonja a szellemét, az állat hatalmas izmait alárendeli az emberi akaratnak. Az ember vagy uralja a lovat, vagy a ló uralja őt, mondták egyszer Monicának. Egyik lehetőség sem vonzotta különösebben. Kiitta a bort, a feje lüktetett. Sheila Trask elment, és a ház most szokatlanul csendes volt. Monica olyan kimerültnek érezte magát, hogy legszívesebben ruhástul lefeküdt volna az ágyra, és átadta volna magát az álomnak, kábult délutáni szunyókálásnak. Ehelyett bement a fürdőszobába, kinyitotta a csapot, és hideg vízzel gyorsan leöblítette az arcát. Míg felhevült arcát paskolta, haragudott magára, amiért így kifáradt. Az ócska tükörben homályosnak és színtelennek látta az arcát. Természetellenesen csillogó, de felismerhetetlen színű szempár, kipirult arc, aggodalmas kicsi ráncoktól redőzött homlok. A nyolccentis sebhely az állán, amelyről egyszer azt hitte, hogy az életét fogja megváltoztatni, a hónapok során megfakult, és most már majdnem láthatatlanná vált. Gyakran rajtakapta magát, hogy öntudatlanul simogatja, pedig gyűlölt hozzáérni. Kíváncsi volt, vajon megérintette-e, amíg Sheila Trask itt volt. És vajon észrevette-e Sheila Trask. Olyan figyelmesen nézett meg mindent. Valószínűleg nem találkoznak többé, gondolta Monica.

A következő hét elején Monica véletlenül találkozott Sheilával Glenkillben; az egyikük éppen kilépett, a másik belépett a postahivatalba. Sheila régi, öves pulóvert és festékfoltos farmernadrágot viselt; összehúzott szemmel egy darab papírt vizsgálgatott a kezében. Amikor felnézett Monicára, fekete szemének tekintete szúrós és kérlelhetetlen volt, aztán elmosolyodott. A két nő váratlanul azon kapta magát, hogy a barátnők boldog lelkesedésével üdvözlik egymást, mintha a távollét idején kölcsönös vonzalom fejlődött volna ki bennük egymás iránt. – Mit csinál itt, Monica? – kérdezte Sheila, mintha valami isten háta mögötti helyen találkoztak volna, és Monica nevetve válaszolt: – Maga mit csinál itt? Kábító, zavarba ejtő érzés volt, a lehető legkülönösebb fejlemény – egy barátság, amely titokban gyökeret eresztett, és ki is hajtott, anélkül, hogy tudatosan irányították volna. Monicának még soha nem volt ilyen különleges élményben része. Örömest fogadta hát Sheila meghívását másnap vacsorára – ha megtalálja Edgemontot. – Meg fogja találni – mondta Sheila. Aztán hozzátette: – Hétkor elmegyek magáért.

3 Így kezdődött. Az elkövetkező hetekben a két nő gyakran találkozott, kivéve, amikor Sheila, legalább egyszer egy héten, de gyakran háromszor, négyszer is, elutazott. (New Yorkba? Philadelphiába? Máshová?) Csak nagyon ritkán beszéltek telefonon, mert Sheila gyűlölte a telefont: úgy érzi magát, mint egy nyomorék, mint egy afáziás – magyarázta –, ha beszéd közben nem gesztikulálhat, így aztán hosszú és igen elmélyült beszélgetéseket folytattak hol egyikük, hol másikuk otthonában, vagy Sheila műtermében. Olyan sok mindent kellett elmondani, olyan sok mindent kellett végre szavakba önteni... Monica most döbbent rá, milyen kétségbeejtően magányos volt, és még csak nem is tudta. Sheila Trask érdeklődése kicsit megszédítette, és nagyon hízelgett neki. – Nahát! – mondta Sheila, Monicára bámulva. – Milyen különös! Milyen fantasztikus! Magyarázd meg...! Lehet, hogy ő valóban fantasztikus? – tűnődött Monica. A beszélgetések mindig mélyrehatóak és kimerítőék voltak, még hétköznap is csak jóval éjfél után fejeződtek be. Egy-egy ilyen beszélgetés után Monica fizikailag teljesen kimerült, de lelkileg úgy felfrissült, mintha a szabadban sportolt volna. Minden érzéke éber volt, a magatartása kissé harcias... Amikor másnap reggel álomittasan, kábultan, erejét nem egészen visszanyerve felébredt, tisztán emlékezett Sheila Trask villogó sötét szemére, gyakran változó arckifejezésére, nevetésére, kissé harsány hangjára; tisztán emlékezett Sheila szörnyen rendetlen műtermére, vagy Sheila konyhájára, a finom, kék-fehér mintás, általa felrakott francia csempére. Minderre tisztán emlékezett, de azt, hogy mi mindenről beszéltek hosszú órákon át, már nemigen tudta felidézni. Sheila kérdéseket tett fel, és ő válaszolt, Sheila részletesen kikérdezte valamiről, néha Sheila beszélt szenvedélyesen... Mintha a beszélgetések elmélyültsége és az időnkénti nézeteltérések felemésztették volna a tulajdonképpeni szavakat; mintha ezek az álomszerű viták nappal szükségszerűen semmivé foszlanának. Arra azonban emlékezett Monica, hogy egy este tiltakozott a barátságukban kialakult képlet miatt: míg ő nyíltan beszélt, és olyan bizalmas dolgokat mondott el Sheilának, amit még senki másnak, Sheila mindig zárkózottá vált, ha Monica magáról kérdezte, a házasságáról, gyerekkoráról, családjáról. Ilyenkor Sheila jó erősen megdörgölte az arcát, és valami olyasmit motyogott, hogy Monicát ez úgysem érdekelné, az ő élete nem különösebben érdekes, mert mindent, aminek jelentősége van, megfestett a képeiben, azon felül semmi nem maradt meg. Amúgy sem igen emlékszik semmire. – Olyan

vagyok, mint egy földön guruló kerék – mondta játékos, széles gesztussal –, a jelenben élek... Csak érinteni a földet... mindig csak érintem... mindig mozgásban vagyok. – Ha becsípett, éneklő hangon beszélt, gyerekesen és harciasán. – Szóval nem úgy, mint mi, többiek? – kérdezte élesen Monica. – Tinektek nem muszáj – felelte Sheila. Monica ebben a pillanatban értette meg Sheila természetes felsőbbrendűségét: olyan könnyedén fejezte ki, mintha egy pénzérmét dobott volna az asztalra kettőjük közé. De válaszolni nem tudott, önnön felsőbbrendűségét nem tudta megfogalmazni, csak ült némán, és bámult rá. Sheilát érdekelte, Monica nem tűnődik-e el időnként azon, hogy nincs-e valami... szóval fonák a helyzetében: fiatal és nagyon csinos tanárnő egy fiúiskolában? Természetesen a glenkilli diákok mind tanulnivágyók és céltudatosak – ilyen korú fiúkhoz képest szokatlanul jó magaviseletűnck tartják őket –, de akkor is kamaszok, aligha uralkodhatnak a gondolataikon, álmaikon és képzelőerejükön. És biztos, hogy álmodozásukban Monica fontos szerepet tölt be, jegyezte meg Sheila, és ravaszul figyelte. Monica elpirult bosszúságában. De nem kérdezte meg, miféle álmodozásra gondol Sheila. A témát ezzel lezárhatták volna, de a következő pillanatban Sheila kijelentette: – Persze talán nem is bánod. Végtére ez is a szerelem egyik fajtája. A glenkilli ismerősöktől Monica megtudta, hogy a Flaxman házaspár, ahogyan a környéken emlegették őket, “szokatlan" pár volt, akik amolyan “kísérleti jellegű" házasságban éltek. Sokat utaztak, nemcsak Európában, hanem a világ távoli, egzotikus részeiben is – Afganisztánban, Új-Guineában, Patagóniában. Néha hónapokra eltűntek, és senki nem tudta, hová. Néha csak az egyikük tűnt el, és a másik – nos, a másik úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Vagy nyíltan, szégyenkezés nélkül megvigasztalódott valakivel. “Különös" vendégek laktak náluk, néha hónapokig: a pletyka szerint ilyenkor vad bulikat tartottak, ittak, kábítóztak, verekedtek, és más igen bizarr dolgok is történtek. Egyszer megjelent Morton Flaxman egyik elhagyott szeretője Edgemontban, puskával a kezében... Máskor Sheila Trask jamaicai szeretője vadult meg, és vert szét mindent piszkavassal... (Persze, figyelmeztették Monicát, mindez csak pletyka, másod-, harmadkézből hallották, nem biztos, hogy igaz.) Morton Flaxman huszonhárom évvel volt idősebb Sheila Trasknál; amikor elvette a tizenkilenc éves Sheilát, negyvenkét éves volt, és már országos hírű szobrász. Közel százkilencven centi magas volt, és vagy száz kiló. A neve

mellett gyakran jelentek meg nyomtatásban ilyesfajta jelzők: “Gargantua-termetű" – “Rabelais-i", “falstaffi" – ami nagyon tetszett Monicának, bár örült, hogy személyesen nem kellett megismerkednie vele. (Flaxmanról, mint sok szobrászról, az a hír járta, hogy nagy nőcsábász, bár közel sem volt olyan sok kalandja, mint a legendák állították. Sőt, néhányan “rendkívül hűséges" férjként emlegették... végül is, a házasság tizenhét évig tartott.) Monica látta Flaxman egy fényképét, amely a halála előtt egy-két évvel készült, és meglepődött: hatalmas méretei ellenére is joviális és kedves embernek látszott. Korosodó, de még nem öreg, szakállas, majdnem kopasz férfi, az arcán töprengő, atyai kifejezés. A válla széles és izmos, a csuklója vastag, de a félig összekulcsolt kezét kecsesen tartotta, volt benne valami keletiesen finom és habozó. Monicába belenyilallt az irigység: megértette, hogy egy fiatal nő, mint Sheila Trask, hogyan szerethetett bele – legalábbis életének egy bizonyos szakaszában – egy ilyen férfiba. Monica glenkilli értesülése szerint Flaxman agyvérzésben halt meg egy távoli városban – Tokióban vagy talán Calcuttában –, “tisztázatlan körülmények között". (Talán egy kuplerájban? Monica akarata ellenére eltűnődött a lehetőségen. Vagy talán olyasvalakivel utazott, akiről Sheila nem tudott?) Végrendelet nélkül halt meg, de mert két előző házasságából nem voltak germekei, sem más közeli rokonai, Sheila örökölte az egész vagyonát: ingatlanokat Bucks megyében és másutt, műtárgyakat, részvényeket. A környéken Sheila Traskot többszörös milliomosnak tartották, bár rosszul öltözött (egyesek szerint természettől lompos, mások szerint művészhez illően lezser), ütött-kopott Honda furgonon járt, és állítólag fösvényen élt Edgemontban. (Azt suttogták, Sheila bűnösen hanyag lett a férje halála óta, engedi, hogy a régi ház tönkremenjen, mert nincs kedve a tatarozással bajlódni.) A méltóságteljes, ha nem is szép, hússzobás stukkós kőházat egy glenkilli földbirtokos építtette 1830-ban, és nagyon sokan, így a Bucks Megyei Történelmi Társaság is, szívesen megvásárolták volna, de Sheila Trask semmi hajlandóságot nem mutatott rá, hogy eladja. Makacs volt, közönyös, vagy csak egyszerűen ravasz, és nagyon magas árajánlatra várt?... bár talán érzelmileg kötődik a birtokához, azért nem képes megválni tőle. Állítólag megsértett egy glenkilli nőt, mert az megkérdezte, mik a “tervei" a jövőre és a házra nézve. “Tervek? Mit ért azon, hogy «tervek»? Miért kellene bármit is terveznem? És magának mi köze hozzá...? " Pedig egészen ártatlan kérdés volt. Monica tudta, hogy Sheila válaszát szó szerint kellett volna érteni, pusztán szó szerint. Nem voltak tervei sem a jövőre, sem Edgemontra, sem önmagára

nézve; Sheila agya másképp működött. Másképp és sokkal lebilincselőbb módon. Lehet, hogy gyakorlatilag milliomos volt, Sheila mégis folyton aggodalmaskodott a pénz miatt: azok szoronganak így tehetetlenül, kétségbeesetten, rémülten, mindenfajta cselekvésre és elhatározásra képtelenül, akiknek a közgazdaságról és a Sorsról primitív elképzelésük van. Ráadásul babonás volt: a lehető legkomolyabban magyarázta el Monicának, hogy a “jó" év a festészetben mindig “rossz" év a magánéletében, és fordítva; ha a festményeit egy bizonyos évben megveszik, az mindössze annyit jelent, hogy a következő évben a hatóság adóellenőrzést rendel el. (Gyűlölték a férjemet és gyűlölnek engem – mondta Monicának a szenvedélytől elfehérült ajakkal. – Tönkre akarják tenni a művészeket, mert gyűlölik a művészetet: valamennyiünket ki akarnak zsigerelni.) Morton hat évvel azelőtt halt meg – amikor Sheila harminchat éves volt –, és a pénzügyei csak mostanra rendeződtek. Olyan volt, mint egy iszonyú, pokoli káosz, csak az mentette meg Sheilát az őrülettől, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen belökött egy fiókba, bizonyos borítékokat, amelyeken bizonyos feladók szerepeltek, fel sem bontott, hanem évente kétszer-háromszor elküldte őket a könyvelőinek Philadelphiába. (De a könyvelőiben sem bízott. Mortontól örökölte őket, ő sem bízott bennük, csak belenyugodott, hogy becsapják.) Ami Edgemontot illeti – a ház százötven, több melléképület százéves, mindent mindig javíttatni kell, és nem elég csak javíttatni, előre kell látni, hogy legközelebb mi szorul javításra, és neki nincs arra ideje, hogy ilyen kicsinyes dolgokkal foglalkozzon, nincs hozzá energiája, kedve, és különben sem bízik a helyi vállalkozókban, akik arról híresek, hogy becsapják az özvegyeket. Egyébként Morton szinte minden vállalkozóval összeveszett a környéken, így ha ő mégis el akar végeztetni valami munkát – ha csak költségvetést akar csináltatni –, kénytelen messziről mesterembert hozatni. És az idegenekben ugyanúgy nem bízik meg... (Monica nevetve kérdezte: – Akkor kiben bízol, Sheila? – És Sheila nem mosolyodott el, mert semmi tréfásat nem látott a kérdésben: – Ezt tényleg nem tudom.) És ami a művészvilágot illeti... Sheila egy este berúgott a Moët Chandontól, amit ő hozott Monicának a vacsorához, és dühödt monológot tartott arról, hogy a férjét azért csapták be egész életében, mert közömbös volt, sőt, olimposzi megvetést érzett a műkereskedők, újságírók, kritikusok és gyűjtők iránt; és most, hogy meghalt, és a szobrai nagyon sokat érnek, még jobban összekuszálódott minden, ő képtelen kibogozni Morton ügyeit, és ugyanakkor a saját munkájával is foglalkozni. – Régen őt csapták be, ma engem, hát miért betegedjek bele az aggodalomba? – kérdezte. – És mégis

aggódom, nem tehetek róla, aztán hirtelen azon kapom magam, hogy tojók az egészre... hetek múlnak el, és még csak nem is gondolok rá... mintha soha nem ismertem volna Morton Flaxmant, nemhogy vele aludtam volna tizenhét évig. – Elhallgatott, megdörgölte már amúgy is kivörösödött szemét. – Azt hiszem, végső soron csakugyan nem érdekel. Akár holnap elköltözhetnék, és ha valahol másutt dolgozhatnék tovább, Edgemont eszembe se jutna. Nem érzem magam híres ember özvegyének. Senki özvegyének nem érzem magam... ehhez én túlságosan önző vagyok. Monica felajánlotta, hogy segít Sheilának a könyvelésben, vagy utánanéz, mit kell megjavíttatni a házon... esetleg katalogizálhatja, felcímkézheti a műveket is... Sheila úgy bámult rá, mintha Monica megőrült volna. – Hiszen olyan sok órád van, és annyi más dolgod, honnan lenne erre időd? Ne légy nevetséges – mondta. – Felajánlkozol, hogy kizsákmányoljanak? Morton elfogadta volna, azonnal igent mondott volna, hogyne szívem, segíts, de én csak annyit mondok, köszönöm, nem. – És mintha nem tudna ellenállni annak, hogy hangsúlyozza különállását, és elhatárolja magát Monica figyelmességétől, hozzátette: – Meg aztán, nekem fontos, hogy egyedül legyek. Egy másik nap azonban váratlanul azzal állt elő, hogy pénzt ad kölcsön Monicának, hogy Monica rendbe hozathassa a saját házát, esetleg annyit ad, hogy Monica letehesse a foglalót a házra. – Vagy megveszem én – mondta bizonytalanul, izgatottan –, és bérbe adom neked havi száz dollárért. Vagy az sok? Ragaszkodott hozzá, hogy ha együtt mennek valahová, a saját hitelkártyájával fizessen. (Néha együtt ebédeltek az elegáns Olcottsville fogadóban, ahol Sheilát Mrs. Flaxmannak szólították, és roppant ünnepélyesen bántak vele, ami nagyon mulattatta; máskor, farmerban és pulóverben, kocsival kimentek valamelyik vendéglőbe a 29-es országút mentén. Már a barátságuk elején kialakult a szokás, hogy szerda esténként Glenkill egyetlen kínai éttermében vacsorázzanak; a szerda volt Monica legnehezebb napja az iskolában: háromnegyed nyolckor kezdett, és a sokféle tanítás utáni elfoglaltsága miatt csak este hatkor végzett.) Sheila minden megfontolás nélkül ajándékokat vett Monicának, egy gyönyörű Shetland pulóvert, kézzel varrott bőrcsizmát, egy másfél méteres narancsfát hordóban. (– Olyan szép lesz abban az alkóvban az ebédlőben!) Monicát zavarba hozták az ajándékok, de visszautasítani nem merte őket. Egyszerűen képtelen volt megértetni Sheilával, hogy az ilyesfajta nagylelkűség leereszkedő. – Hát nem érted – kérdezte Monica habozva, kínlódva –, milyen tapintatlanság felhívni rá a figyelmemet, hogy sokkal szegényebb vagyok nálad?

– Nem tudom, miért volna akár “tapintatos", akár “tapintatlan" – mondta mereven Sheila –, ha egyszer ez az igazság. De ha Monica mégis vett valamit viszonzásul Sheilának, mindig rosszul választott: kézzel kötött kesztyű Törökországból, amit úgy elszabtak, hogy Sheila nem tudta felhúzni; egy Scarlatti-lemez, ami egyáltalán nem érdekelte, szinte rá sem nézett, és otthagyta volna Monica konyhájában, ha Monica nem viszi utána. Legbecsvágyóbb és legdrágább ajándéka, egy Eliot Porter-fotóalbum az Antarktiszról, hasonlóképpen nem aratott tetszést; Monica látta, hogy hétről hétre érintetlenül hever ugyanott Sheila műtermében. Néha, amikor Sheila meghívta Monicát Edgemontba vacsorára, egyszerűen képtelen volt abbahagyni a munkát – csak még egy órára, még két órára van szüksége... Könyörgött Monicának, hogy maradjon: szörnyen magányos lenne, ha most elmenne, miért nem néz körül a házban vagy a kertben, vagy miért nem keres magának egy csendes sarkot, ahol olvashat, vagy akár dolgozhat is egy kicsit...? Sheila ilyenkor majd szétrobbant a feszültségtől, és erősen ki volt pirulva; a kérés nemhogy sértette, inkább hízelgett Monicának ; rendkívülinek találta, hogy ez a csodálatos nő érdeklődést érez őiránta. Sheila állította, hogy még azt is Monicának köszönheti, hogy az egyik vászna tónusa világosabbá vált; egy tematikus sorozat utolsó darabja, amelyet egy kiállításra készített. – A te hatásod... a te szőke aurád – mondta Sheila. – A különbség valóban jelentős. Az első műterem-látogatás előtt, még október elején, Monica félt. Attól tartott, hogy esetleg kénytelen lesz hazudni Sheila munkájáról, mert a férjétől tudta, milyen “sértően átlátszóan" hazudik. De a festmények nagyon szokatlanok, nagyon hatásosak voltak. Összesen kilenc kép volt, hat nagyméretű triptichon és három kisebb vászon, a stílusukat ő absztraktnak nevezte volna, bár nagyon keveset tudott a kortárs művészetelméletről. Előítéletei, amelyeket még azelőtt formált, hogy megismerkedett volna Sheila Traskkal – önelégült, affektált és szenteskedő előítéletek – már rég szétfoszlottak ; most már szégyellte magát, amiért valaha azt képzelte, hogy tud valamit. (– De hát azt csak tudod, hogy mi tetszik? – kérdezte Sheila, és kacsintott. – Vagy mi az, amiről úgy gondolod, hogy tetszhet?) Sheila egy sorozaton dolgozott, amely február végén került volna kiállításra. Bőven van ideje, mondta, most nem fogja elszenvedni az utolsó hetek szokásos őrületét és szorongását, most nem követi el ugyanazt a taktikai hibát, mint legutóbb. (– Hogy érted azt, hogy “legutóbb"? Mi történt? –

kérdezte Monica. – Nem akarok beszélni róla – felelte kurtán Sheila.) Ezt a festménysorozatot három esztendővel ezelőtt, még Morton halála előtt kezdte el, aztán félretette, és más, kevésbé nagyszabású képeken dolgozott tovább, fontos volt, hogy elfoglalja magát, nehogy elapadjon, vagy ellene forduljon saját ideges energiája. (– Ha nem dolgozom, megbetegszem, és ha beteg vagyok, nem tudok dolgozni... Sose tudtam, melyik következik be először – mondta Sheila.) A tetőablakon beáradó napfény úgy elvakította Monicát, hogy kénytelen volt a szeme elé emelni a kezét. Nézte a vásznakat, érezte Sheila közelségét, a szagát, látta ragyogó, fekete, kicsit gúnyos tekintetű szemét, a szájából lógó cigarettát, az önmagát gúnyoló, félszeg, aggodalmas tartását. Monica egyik vászonról a másikra nézett. Egy másodpercre rémület fogta el... egész beleszédült. Csakugyan olyan jók a képek, mint ő hiszi?... Olyan szépek?... Vagy csak a kivételes bánásmód zavarta meg a tisztánlátását?... Sheila Trask iránta tanúsított vonzalma, Sheila Trask mély és kitartó érdeklődése őiránta? Sheila megszólalt: – Ha most arra próbálod rábeszélni magadat, hogy tetszenek neked, Monica... ha megfelelő jelzőket keresel... akkor ne fáradj, nem ezért hoztalak fel ide. A sorozat címe Ariadné fonala volt. A labirintus ideáját vagy emlékét festette meg, magyarázta Sheila, nem a valóságos labirintust, amelyben – mondta rejtélyesen Sheila – nem mindig hiszünk. – A kilenc vászonból csak három készült el, ezeket a hátsó falnak támasztotta. Sheila a többit vaktában állította fel a műterem különböző pontjain, volt, amelyik az eléggé piszkos padlón feküdt. Tompa és árnyalt színeket használt: a szürkék mályvaszínűvé szelídültek, a mályvaszínek pedig fátyolos fehérré: felhőket, az idegek hálózatát, az agy titkos tekervényeit sugalmazták. Valamiféle nem egészen szabályos rács alkotta a kép szerkezetét, bár a durván felhordott festékrétegek alól csak egy-egy része látszott ki. Monica csak bámulta, már fájt, annyira feszülten figyelte, úgy vélte, valóban felfedezhető valamiféle haladás a legkorábbi vászontól a legutolsóig, amely csakugyan a legvilágosabb és legderűlátóbb volt a kilenc között. Ezen látta a legkevesebb tekervényt is, ez azt jelentené, hogy a labirintust legyőzték? Monica mormolt néhány mondatot: nagyon tetszenek neki a képek, vagy legalábbis nagyon elgondolkodtatónak, nyugtalanítónak tartja őket... szerinte rendkívüliek... persze nem tudná megmagyarázni, hogy miért... olyan szerencsétlennek érzi magát... nem talál szavakat, hogy kifejezze, amit érez... – Dehogy – mondta Sheila, és a karjára tette a kezét. – Nem te vagy a szerencsétlen. Sheila elnyomta a cigarettáját egy kávéscsészében, de majdnem azonnal rágyújtott a következőre. Szinte mellékesen megemlítette, hogy Morton halála

óta, és valami más óta, ami nagyjából ugyanakkor történt vele... a testével... elveszítette a vágyat, és valószínűleg a képességet is, hogy egy témát közvetlenül fessen meg. Valószínűleg a hitét veszítette el abban, hogy a tárgy létezik, hogy az ő érzékelése is létezik a tárgyról valamiféle abszolút módon, és hogy a tárgy belső (szellemi, szerkezeti) lényege valóban megfelel a küllemének. – Mindnyájan a testünkben, a testünk csapdájában élünk... ha jobban belegondolunk – mondta izgatottan Sheila. Ő nem érez megvetést művésztársai iránt, akik realistának tartják magukat, folytatta, sőt, irigyli őket, mert olyan fiatalok, olyan ártatlanok, a művészetükben van valami gyermekes és harcias. De ő már nem tud így festeni, mert már nem tud így gondolkozni. Még a szeme is másképp “gondolkozik", vagyis “lát". És akkor különös dolgot mondott: – Én most úgy látom, hogy mindent eltorzít az ész. – Az “ész"? De miért mondod, hogy az “ész"? – kérdezte Monica. – Miért általánosítasz, amikor nyilván úgy gondolod, hogy a te saját...? Úgy látszott, Sheilát meglepi és kicsit bosszantja a kérdés. – Nem, dehogy gondolom úgy – mondta türelmetlenül –, csak nem képzeled, hogy az én kis eszem engem egy cseppet is érdekel? Sheila sokkal magabiztosabb volt, amikor Morton Flaxman müveiről mutatott fényképeket Monicának – az ország szinte minden galériájában és jelentősebb gyűjteményében akadtak művei –, vagy amikor más művészek festményeiről, akik közül sokan a férje barátai voltak, és az ötvenes években lettek híresek, mint Milton Avery, Adolph Gottlieb, Hans Hofmann, Franz Kline. Sheila nappalijában ott lógott de Kooning egyik Asszony-festménye, amely azonnal magára vonta a tehetetlen tekintetet: olyan barbár, olyan dühödt, olyan esztelen benyomást keltettek az örvénylő festékkötegek. Amikor Monica először látta, tiszta idegességében felnevetett: – Úristen, hogy lehet ezzel élni...? – kérdezte. Ez az egyik legszebb festmény, amit valaha festettek, felelte hidegen Sheila. Egy délután levitte Monicát a műterem alatti raktárba, és megmutatta neki néhány korábbi munkáját, rajzokat, akvarelleket, olajfestményeket. Monica szomorúan látta, hogy egyik sincs bekeretezve, és sok megrongálódott. Egyik-másik kép még Sheila növendékkorából származott, amikor a New York-i Művészeti Akadémián tanult; sokat a házassága első éveiben festett. Monica meghökkent, amikor Sheila ügyetlenül guggolva átlapozott egy nagy halom szamárfüles rajzpapírt; ezeket a rajzokat olyan régen készítette, hogy már egyetlenegyre sem emlékszik: lovak, fák, sziklaormok, befejezetlen csendéletek, sok-sok emberi alak, női és férfiaktok (több a férjéről, gondolta Monica, bár lehet, hogy téved, Sheilát annyira nem érdekelték a rajzok). A

karját durva mozdulattal végighúzta izzadó homlokán, elképzelni sem tudja, minek őrizgeti ezt a sok szemetet, mondta, ha volna benne egy csöpp szégyenérzet – ha volna felesleges energiája –, egymásra hányná ezt a sok kacatot, és elégetné. Monica megdöbbent. – De hát ezek borzasztóan érdekes dolgok... szerinted nem értékesek? –... Geológiai rétegek, régi halott napok, sőt, hetek és évek – mondta kipirult arccal Sheila. – Mennyi remény és várakozás... és merő szorgalom... És most, hogy arra kényszerültem, hogy a te szemeddel lássam őket, az agyam teljesen üres. Mintha egy vízsugárral kimosták volna. Nem tudom, mit gondoljak... még azt sem tudom, hogy mit látok. – Ezt nem mondhatod komolyan – mondta lelkesen Monica. – Minden, amit csinálsz, Sheila... minden, amit valaha csináltál... értékes. És egyik-másik ezek között nagyon jó. Sheila bizonytalanul mosolygott, és hunyorogva nézett fel rá. Összehúzott szemöldöke majdnem összeért az orra felett, s ettől gúnyos, kérdő kifejezés ült az arcára. Monica nagyon nem szerette ezt az arckifejezését, egyenesen elcsúnyította a barátnőjét. – Csakugyan? – kérdezte Sheila. – De miért? Mert valaki, aki jó szándékú, azt mondja? Mert te mondod? Monica tudta, hogy ezt Sheila nem sértésnek szánta, sőt Sheilától egy ilyen kérdés még csak nem is tapintatlan. Lehet, hogy Sheila a lehető legkomolyabban tette fel a kérdést, de ő mit válaszoljon rá...?

4 Monica maga sem tudta, hogyan, de a Glenkilli Kollégiumban lassan mindenki tudomást szerzett Sheila Traskkal való barátságáról. Sheila Trask, a festő, Sheila Trask, a Morton Flaxman özvegye, Sheila Trask, akié – Edgemont, ugye? – az a hatalmas, régi ház a Szegény Tanya úton. Ha eltűnődtek is azon, hogy Sheila Trask hogyan és miért barátkozott össze Monica Jensennel (Talán Monica is művész? Valami köze van a művészetekhez?), nem kérdezték meg, legalábbis nem Monicától: kérdéseket kizárólag Sheila Traskról tettek fel. Milyen, igazából milyen? Csakugyan olyan különc, mint a híre? És Edgemont milyen belülről? És miért jár azon az ütött-kopott furgonon? És miért, az isten szerelmére, miért öltözik úgy? Monica meg sem próbálta leplezni ingerültségét, még idősebb kollégáival szemben sem. Elmagyarázta, hogy Sheila Trask “bonyolult" személyiség. És nagyon “magának való". Méltóságteljes kis beszédet fogalmazott, amelyet egy napon a tanári étkezőben magának Brian Farleynek mondott el, dühtől remegve: – Sheilát rettenetesen bántja, hogy itt olyan emberek pletykáinak róla, akik nem is ismerik, akik még a lábukat sem tették be Edgemontba. Monica nemhogy nem bánta, de örült volna a kihívásnak, ha Sheila művészetéről kérdezik: min dolgozik most, követ-e valamilyen “iskolát" vagy “stílust", hogy tetszik Monicának amit csinál – ? De Jill Starkie-t kivéve (aki “Teremtője iránt érzett vallásos tiszteletét" istállókról és hidacskákról készített vízfestményekkel fejezte ki) senki sem hozta szóba Sheila munkáját. Ha mégis szóba került a hivatása, az csakis Morton Flaxmannal kapcsolatban történt, aki évekig a környék “híressége" volt. Munkáit az egész világon megvették a múzeumok és galériák, országos lapokban írtak róla, díjakat nyert, díjakat utasított vissza, megbízásokat fogadott el, megbízásokat utasított vissza, Moore-ral, Calderrel, Lipschitzcel, Dávid Smithszel együtt emlegették a nevét... Ellentmondásos figura volt a maga idejében: szókimondó ember hírében állt. Egy korai művét, egy kőből, alumíniumból és bronzból készült alakzatot nagy büszkén az iskolai könyvtár előtt állítottak fel; a szobor a rejtélyes Napforduló címet viselte. Flaxmant elfogadták, mert bizonyítottan híres ember volt, de a felesége, az özvegye, bár sokan mondták, hogy a művészvilágban egészen jó neve van, ismeretlen tényezőnek számított. Beszélték, hogy talán csődöt kell jelentenie, és az egész birtokát lefoglalják adó fejében.

Beszélték, hogy egy vagyont keres – nem is kis vagyont – azzal, hogy eladja a férje munkáit. Beszélték, hogy újra férjhez megy egy nála sokkal fiatalabb férfihoz. (Sőt – talán a férje egyik tanítványához? Akivel együtt utaztak Keleten, amikor Flaxman meghalt?) Beszélték – De egy biztos: Sheila Trask önpusztító életet él. Viszonyt folytat – és ezt mindenki tudta – más művészekkel, “magafajta emberekkel". Sheila műterme egy átalakított kocsiszín emeletén helyezkedett el, némi távolságra a ház mögött. Tágas, levegős, kellemes helyiség volt, a mennyezetén tetőablakkal, az egyik fal helyén táblaüveggel. Monica rettentően rendetlennek és mocskosnak találta. Festőeszközök, régi vásznak, piszkos csészék, tányérok és evőeszközök hevertek mindenütt, a földön újságpapír, napokig kiürítetlen hamutartók, hetekig kiürítetlen, szeméttel teli kartondobozok, a székek támláján piszkos ruhadarabok, festékfoltos törülközők... A helyiség átható festék-, terpentin-, cigarettafüst- és izzadságszagtól bűzlött – Sheila őszinte, leplezetlen izzadságszagától –, érezni lehetett a frissen főtt kávé illatát, és még valami másét, egy édeskés, kicsit avas szagot, amit Monica nem tudott azonosítani. Amikor először járt a műteremben, eléggé megdöbbentette, de hamarosan nagyon megszerette. A mocsok, a szagok, meg ahogy Sheila Trask áll vagy guggol egy-egy vászna előtt... Sheila Trask megengedte neki, hogy belépjen, felruházta a tanú kiváltságaival... Még a barátnője hangulatai is érdekelték. (Sheila néha izgatott volt, szinte vadul feldobott; néha haragudott magára, bosszús volt és megvető, amiért csak ennyit “haladt".) Még az is vonzotta Monicát, bár eleinte bántotta, hogy Sheila képes megfeledkezni róla, átnéz rajta, néha percekig nem is tudja, hogy ott van. Mintha régi, bizalmas társak volnának, talán testvérek... Házassága utolsó, nyomorúságos évében Monica és a férje úgy éltek, akár az alvajárók, udvariasan, óvatosan, módszeresen nem vettek tudomást egymásról, örökös szorongás kínozta őket. Osztoztak a közös téren és a pontosan kimért időn. Monica nem létezett a férje számára, és a férje sem létezett az ő számára: Monica fokozatosan belesüppedt a gyűlölet majdnem állandó révületébe: tudta magáról, hogy láthatatlanná lett, kitöröltetett, hogy nincs többé... Ez viszont Sheila Traskkal egészen más volt. De mennyire más. Sőt, Monica már-már meg nem érdemelt kiváltságnak érezte, jutalomnak, hogy bár fizikailag jelen van, fizikailag megfeledkeznek róla. De ha néha suttogva szólt, hogy elmegy, majd később telefonál, Sheila gyakran megfordult, és azt mondta: – Ne! Várj. Mindjárt készen vagyok. –

Hol metsző, parancsoló, hol már-már bocsánatkérő, könyörgő hangon. – Várj... mindjárt készen vagyok. Monica Sheilára gondolt, Monica “Sheila Traskra" gondolt. Őszinte akart lenni – mindig büszke volt rá, hogy ha másokkal nem is, önmagával őszinte, sőt kíméletlen. Amit Sheila Trask iránt érzett, több volt egyszerű vonzalomnál: keveredett bele csodálat, tisztelet, sőt – talán – irigység is. (Bár ez nem éppen nemes érzelem. Mennyivel készségesebben bevallja az ember, hogy gyűlöl valakit, mint azt, hogy irigyli, töprengett Monica.) De belátta, hogy Sheila Trask jelentős mértékben különbözik tőle, és mindenki mástól, akivel valaha is közelebbi kapcsolatba került. Sheila gyakran beszélt arról, hogy reggelenként fogcsikorgatva lép be a műterembe. Pokolian szenved, és ez egyre rosszabb lesz. Gyűlöli a reggelt, reggelenként gyűlöli önmagát, amiért olyan feszült, minden ízében remeg, a szívdobogása természetellenesen felgyorsul, mintha még gyermek volna, mintha még soha semmiben nem bizonyított volna!... minden mozdulata, minden ecsetvonása, minden döntése kérdésessé válik. Monica megkérdezte, hogy Morton Flaxman együttérzett-e vele, segítette-e jó tanáccsal, mire Sheila nevetve és bosszúsan felelte: – Hiszen ő éppen így kínlódott... gyakran még sokkal jobban. Csúfondárosan összehúzott szemmel, vigyorogva mondta: – A legtöbbször úgy viselkedett, mint egy őrült, és nekem volt annyi eszem, hogy ne kerüljek a szeme elé. Irigyelte, hát igen, egy kicsit féltékeny volt rá, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért; vajon tudta egyáltalán, hogy miért? Egyszer majdnem összeveszett Sheilával, és utána órákig zaklatott volt; egy esős, novemberi vasárnap ott találta a huzatos, hideg műteremben, dolgozott, pedig influenzás volt, és szemmel láthatóan lázas. (Monica nagyon megdöbbent, amikor meglátta; már napok óta nem találkoztak. A szeme gyulladt volt, a szája fehér és cserepes, a melle lógott a vékony pamuttrikó alatt. És a tönkrement bőre... És a szaga... a betegség áporodott szaga.) Feküdj le, tanácsolta neki Monica, hívj orvost, vagy még jobb lesz, ha elviszlek az orvoshoz... vigyáznod kell az egészségedre. Sheila megvetően felelte: – Amit “egészségnek" neveznek, engem a legkevésbé sem érdekel, ha nem értem el valamit. Saját erélyes válasza Monicát is meglepte: – Elég gyerekes álláspont. És önző is. Egy kicsit féltékeny volt. De sikerült eltitkolnia. Lassanként megértette, hogy az ő életében semmi nincs, ami hasonlít Sheila munkájához, és

munkájába vetett monomániás hitéhez ; még ha valószínűleg viharosabb volt is Sheila házassága Monicáénál, sokkal sikeresebb és jelentősebb házasság volt. (Majdnem megvonaglott szégyenében, amikor “Harold Bell"-t “Morton Flaxman" mellé állította. Úristen, ha Sheila valaha ismerte volna Haroldot! Egyetemista korában nagyképű volt, szorgalmas, okos, gyors eszű, néha egészen “zseniális", mondták a tanárai Bloomingtonban, de a képzelete, sőt még az ambíciói is konvencionálisak maradtak. Monica emlékezett rá, amint borotválkozás közben összehúzott szemmel méricskéli arcát a tükörben, mintha komolyan aggasztaná, amit lát: mindennapos, szabályos arc, ritkuló haj, pedig még csak huszonhét éves, túlságosan közel ülő szempár. – Nem gondolod, hogy túlságosan közel ülő a szemem? – kérdezte egyszer Monicától egy furcsa, sebezhető hangulatában, és Monica magában mulatva felelte: – Ugyan, dehogy, hogy jut eszedbe!) Sheila szenvedélyessége, Sheila szeszélyes hangulatai... Ehhez sem hasonlított semmi Monica életében: semmi, ami Jensen volt, nem dicsekedhetett semmi rendkívülivel. Sheila mégis kikérdezte, valósággal kihallgatta a gyermekkoráról, vallásos volt-e a családja, milyen volt Wrightsville-ben, Indiana államban felnőni, mi volt az első élménye a halálról?... a szexről? És honnan tudta, hogy “szerelmes" a férfiba, akihez végül hozzáment? (Monica öntudatlanul végighúzta ujját az állán, végigsimította a sebhelyet, és gondolkozott, nagyon erősen gondolkozott ; közben érezte, hogy ég az arca, amiért annyira nem illik össze barátnője érdeklődése és az ő sovány élményanyaga. Hallotta saját magát, amint olyan dolgokat mesél el, amelyek talán nem is voltak egészen igazak: igen, csúnyának tartotta a testét kamaszlány korában, igen, megrémült és megalázottnak érezte magát, amikor először menstruált, igen, félt attól, hogy talán elvérzik... Igen, néha gondolt rá, hogy milyen megőrülni, ahogyan mindenki, vagy nem? Es a halálra is. Megőrülni, meghalni. Nem gondol erre mindenki?) Monica titokban tudta, hogy képessége a szerelemre – a szerelemre, és amit “szenvedélyen" értenek – korlátozott, ha összehasonlítja Sheila Traskéval. Tudta, hogy Sheila eltúlozza az ő melegszívűségét, jó természetét, “szőke optimizmusát" – ezeket a titokzatos és kissé lenézett tulajdonságokat, amelyeket benne felfedezni vélt. Vajon hízelgő, vagy fonákul komikus, hogy annyi ember közül éppen Sheila Trask tekint rá tisztelettel, egyszerűen azért, mert túljutott egy napon – egy meglehetősen egyszerű napon: órákat tartott, bizottsági ülésen vett részt, megbeszélést tartott a diákjaival, elment a kötelező kávéra az igazgató villájába, miközben Sheila ugyanezt a napot a műtermében töltötte, bámulta egyik vásznát a másik után, és semmi kapcsolatot nem tudott felfedezni közöttük, semmiféle logikus kapcsolatot; nem fogta el az inger,

hogy dolgozzon, hanem engedte, hogy a mélabú s a bénultság legyűrje. Ilyenkor, mondta Sheila, úgy érzi magát, mintha a Jupiter bolygón volna, ott lehet ilyen erős és gyilkos a gravitáció. – Ne felejtsd el, hogy engem megfizetnek a munkámért – mondta Monica. – Élvezem... valóban nehéz munka... de a nap szinte az akaratomtól függetlenül önmagát falja fel... meg aztán, nem csinálnám, ha nem fizetnének érte. – Nem gondolod, hogy végül engem is megfizetnek? – kérdezte bosszúsan Sheila. – Akármit csinálok is a “pályámnak" ebben a szakaszában, azt Sheila Trask csinálta... Bár ettől csak még szörnyűbb a helyzet. A gravitáció. – Nem értem – mondta Monica, talán túl könnyedén. – Persze hogy nem – felelte Sheila, és másról kezdett beszélni. Monica azt mondta magának, hogy nem irigylilegföljebb egy kicsit – Sheila Trask tehetségét. És a hírnevét. (Monica titokban eltöltött néhány órát a könyvtárban, és igyekezett “Sheila Trask", a megfoghatatlan művész nyomára bukkanni. Átnézte a Művészeti Hírek, a Művészet Amerikában, az Amerikai Művész régi példányait. Míg a fényes papírra nyomott képes újságokban lapozgatott, az illusztrációkat és hirdetéseket nézegette, Monica érezte, ahogy a régi előítéletei enyhe undor formájában visszaáradnak. Talán nem is maga a művészet sértette, hanem az, hogy olyan komolyan írnak róla, és olyan értékesnek tartják, természetesen anyagi szempontból. Kötéltekercs egy képtár padlóján, csúf fehér “humanoid" gipszfigurák, fatáblára festett fekete csíkok, törött cserepek, festékbe mártott amerikai zászlók, egy hatalmas göngyöleg kerítésdrót; “Akció Festészet", “Assemblage Szobrászat", “Pop Art". Megbámulta egy középkorú festő fényképeit, aki módszeresen felsebezte magát égő cigarettával, és késsel különös kis rovátkákat hasított a bőrén; a férfi igen ünnepélyes és büszke arcot vágott, az “új és forradalmi művészet" előhírnökének szerepében tetszelgett. Valaki mást azért ünnepelt a sajtó, mert több miami szigetet fluoreszkáló-rózsaszín műanyagba “csomagolt", és egy másik művészt ugyanígy ünnepeltek, amiért nyilvánosságra hozta az ötletét – pusztán az ötletét –, hogy az egész földgolyót csomagolják be hasonló anyagba... Ebben a szövegkörnyezetben Monicát nem lepte meg, amikor azt olvasta, hogy Sheila Traskot a nonfiguratív, de rendkívül részletező vásznai miatt “konzervatív"-nak, sőt “hagyományos"-nak tartják. Stílusát egyfajta “absztrakt expresszionizmusként" határozták meg, “lírikus" szakaszában, amely rokonságot tart a minimalizmussal, sőt, a kezdeti strukturalizmussal is – akármit jelent is ez utóbbi, Monica úgy vélte a szobrászathoz lehet valami

köze. Trask munkái “aszketikusak"... “hedonisztikusak"... “intellektuálisak"... és “impulzívak". Művészete bevallottan a kubizmusból ered, de azért van benne egy kevés az akciófestészetből, sőt néhány felhang a német expresszionizmusra utal. Egyik elődje Hans Hofmann volt – hacsak nem de Kooning –, és természetesen Morton Flaxman hatását sem szabad alábecsülni. Az Amerikai Művész-ben egy hosszadalmas cikk fényképet is közölt Trask műterméről. A komor, földre sütött szemű, nagyon fiatal és nagyon sovány Sheila két hatalmas, falnak támasztott festmény között állt kezeslábasban, zsebre vágott kézzel; Monicának az a benyomása támadt, hogy maga Sheila Trask sokkal érdekesebb, mint a munkái. Hatalmas vásznak, furcsa, nyugtalanító festéknyalábokkal és hurkokkal, színes és üresen hagyott foltokkal – mit lehet kezdeni velük? Milyen szavakkal lehetne leírni őket?) Természetesen Monica büszke volt a munkájára. Mégsem akarta képmutatón azzal ámítani magát, hogy a Glenkilli Kollégiumban tanítani olyan, mintha például a Bronx déli részébe került volna, ahol egy tanár találékonyságát, energiáját és erkölcsi bátorságát valóban próbára teszik a körülmények. Mindazonáltal hétről hétre nőtt az önbizalma, és úgy érezte – talán hamarosan mondják is majd –, hogy Miss Jensen egyike a “népszerű" tanároknak. A diákjai eleinte nem nagyon bíztak benne (mert nő? – nagyon remélte, hogy csak ezért), de most már felengedtek, és barátságosak voltak, nevettek humoros megjegyzésein, minden jel szerint tisztelték, komolyan vették a feladataikat, és egészen nyilvánvaló volt, hogy tanulnak is valamit. Ami a glenkilli közösséget, a felnőtteket illeti, úgy látszott, ők is becsülik Monicát. Egy kicsit talán még meg is kedvelték. (Szabad-e megengedni, hogy a népszerűség ilyen sokat számítson, még felnőttkorban is? – aggódott Monica. De hát végül is, az állásáról van szó.) Sheilának az volt a meggyőződése, hogy az emberek csalók, álszentek, felületesek és jelentéktelenek. A lelkük – mondogatta szívesen – nem mélyebb egy pléhkanálnál. (Amikor ezt a különös hasonlatot már harmadszor vagy negyedszer hallotta, Monica szerette volna megkérdezni, hogy vajon az ezüstkanál “mélyebb"-e a pléhkanálnál.) Az emberek, mondta Sheila, egyik felületes élményt élik meg a másik után, és közben “tapasztalatról" fecsegnek, és hogy az nekik mit jelent; váltogatják az érdeklődésüket, a foglalkozásukat vagy elfoglaltságukat. De valójában semmi sem érinti meg őket – az embereket nem lehet megbántani. – Lehet szeretetet érezni irántuk – mondta Sheila –, de az igazi barátságra, az igazán mély kapcsolatra alkalmatlanok. Valahogy nehéz hinni a létezésükben. Felcserélhetőek. Nem fontosak. Monica rémülten gondolta: Rólam beszél. De vajon tudja-e?

Egy nagyon sötét éjszaka, amikor Sheila hazavitte Monicát, és az Olcottsville úton hajtottak, Monica hirtelen megszólalt: – Gondolod, hogy a sebezhetőség lelki mélységre vall? Ha valakit el lehet árulni, meg lehet bántani, az komoly ember? Sheila elég gyorsan hajtott ahhoz képest, hogy az út milyen keskeny és kanyargós volt, és a kocsi fékje sem működött valami jól, gyakran panaszkodott is miatta. Bizonytalanul, szórakozottan kérdezte:Milyen ember? Mi?... Nem hallottam.

5 Egy délután, miután önként ajánlkozott, hogy átnézi az évek alatt összegyűlt holmit (képet és kacatot, mondta Sheila) a műterem hatalmas szekrényében, Monica talált egy gyönyörüszép, téli tájat ábrázoló, bekeretezetlen, kis akvarellt. “Realista" téli táj volt, még a helyet is felismerte: néhány mérfölddel odébb álltak a régi “szegény tanya" romjai egy kis törpefenyves közepén. Milyen gyönyörű festmény! Milyen finom! Kicsit remegő kézzel, diadalmasan vitte oda Sheilához, hogy megmutassa neki. – Ez? Mi a fene ez? – kérdezte hunyorítva Sheila. A képen nem volt sem dátum, sem aláírás, sem kézjegy, de biztos, hogy ő festette, és ha Monicának annyira tetszik, akár meg is kaphatja, csak ne mondja el úton-útfélen mindenkinek, hogy ki festette. – Igazán ügyes kis tájkép – mondta gúnyosan Sheila –, de azért télies és komor is; látod ezeket a sziklákat? Majdnem olyan jó, mint egy Andrew vagy egy Jamie Wyeth. Szerinte a kép igenis szép, válaszolta Monica védekezőén. És bizonyára nagyon sok pénzt ér, tehát nem fogadhatja el ajándékba. Azt remélte, hogy Sheila talán eladja neki... – Az isten szerelmére – horkantott fel Sheila, olyan nevetségesnek találta a helyzetet –, velem ne beszélj ilyen hangon. Kérlek. Ne. Ha tetszik, és ha van hová tenned, vidd el; vidd el, és fogd be a szádat, de előbb nézz körül, nincs-e valahol egy tisztességes keret, hogy bekeretezhessem. Az egész tranzakció négy és fél percig fog tartani, azzal kész. Hidd el nekem, nem ér annyit, hogy vitatkozzunk rajta. Monica megismételte, hogy meg akarja venni a képet. Eszébe sem volt elkunyerálni, ő is dolgozó nő, akárcsak Sheila. És hisz abban, hogy... – Megkértelek, hogy ne beszélj ezen a hangon – mondta Sheila, most már elkomolyodva. – Bántó, nagyképű és értelmetlen. Te találtad, a tiéd. – De Sheila... – Különben összetépem, azt akarod, hogy összetépjem? – Nincs igazad. Én csak... – Nézd, felesleges vitatkozni. Nem vagyok hajlandó vitatkozni. Nekem most dolgom van, nincs időm vitatkozni, és ami a legfontosabb: voltaképpen nagyon boldog lennék, ha a kép hozzád kerülne, ha csakugyan tetszik, ha csakugyan szépnek találodmondta Sheila. – Itt nem létezik. Nincs értéke. De lehet, hogy nálad, a házadban talán valamiféle életre kel. Monicának felborzolódott az érzékenysége, a pulzusa felgyorsult, izgatott volt, és harcias. Milyen erőszakos ez a Sheila! Milyen kibírhatatlanul nagyképű! De Monica meghátrált. Elbizonytalanodva mondta: – De... biztos vagy benne? Úgy értem... Nem állt szándékomban... De tényleg olyan szép...

Sheila hirtelen megenyhült. Pár méterről megvizsgálta a kicsit megviselt akvarellt; fejét félrehajtotta, mintha arra azért nem tudná rákényszeríteni magát, hogy egyenesen ránézzen. – Nos... szóval te azt mondod, “szép"? A te szemedben ez “szép"? – Bámulta a képet, fintorgott, a nyelve hegyét végighúzta a fogsorán. – Jézusom, bárcsak ma is érdekelne az ilyesmi. Ez a fajta szépség. Ez a finomság. Bár meglátnám. Monica gyorsan eltette a vízfestményt, mint aki attól fél, hogy a barátnője puszta jelenléte kárt tehet benne. Néhány percet azzal töltött, hogy megfelelő keretet keresett neki ; és közben csodálatos, diadalittas érzés töltötte el, szinte ujjongott. Lehet, hogy végül mégiscsak elkunyerálta a képet? Lehet, hogy ez az egész csak játék volt, ő megjátszottá az erkölcsi felháborodást, Sheila pedig a megvetést? De nem – Sheila kis híján kikapta a kezéből, és majdnem kettétépte az akvarellt. De igen – ez is, ez az erőszakoskodás is része lett volna a játéknak. És Monica sikoltó tiltakozása is. – De Sheila, ez nem igazságos... – mondta később. – Mit adhatnék neked cserébe? Nekem semmim nincs, ami értékes... semmim nincs, ami kellhetne neked. A megjegyzéstől kínos csend támadt. Monica gondolkodás nélkül, melegen, lobbanékonyan, rá nem jellemzően beszélt – és Sheila nem tudott mit válaszolni. És mégsem hallgathatott, hiszen a hallgatása sértő lehetett volna. Végül zavartan mormolta: – A barátság nem cserebere dolga... nem igaz?

6 – Az egyetlen különcsége – mondta mereven Monica, amikor a legközelebb kérdezték Sheila Traskról – az, hogy nagylelkű. Én még soha nem ismertem hozzá hasonló embert.

7 Ariadné fonala: a labirintus mint lelkiállapot, a lélek egy régiója, hősies erőfeszítés, amelynek középpontjában nincs Hős. (– Csak Ariadné fonaláról van szó, semmi köze Thészeuszhoz – mondta dühösen Sheila.) Monica bámult, nagyon erősen, de az elmozdított szögeket és síkokat, a szerkezetrácshoz alkalmazkodó színek finom fokozatait nem tudta egészen megérteni. A logikáját érezte – a belső értelmét. Vagyis azt mondta magának, hogy érzi. De egy nap hibát követett el. Komoly baklövést. Jókedvűen, bőbeszédűen locsogott, mint korábban, a barátságuk kezdetén – úgy vélte, Sheila szívesen hallgatja –, és véletlenül kicsúszott a száján: – Mi lenne, ha most abbahagynád, és többé nem nyúlnál hozzá? – kérdezte, és a triptichonra mutatott, amin Sheila néhány napja dolgozott. Sheila elfehéredett a méregtől. Alig tudott megszólalni. Monica belátta, hogy tapintatlan volt, és mi tagadás, ostoba: azonnal visszakozott. Természetesen Sheila tudja, hogy mit csinál, és mit akar. Monica nem tud semmit. Monicának csak nagy a szája, buta, és rettentően sajnálja. Utána félénken megkérdezte Sheilát, hogy csakugyan olyan dühös volt-e, amilyennek látszott. Sheila azt felelte: – Soha ne tégy próbára. Soha. Soha. Monica egyre szívesebben járt a barátnője műtermébe, ahol minden csupa feszültség, idegesség, kemény küzdelem... Hirtelen kitörő nevetések, friss kávé, mohón elfogyasztott sütemények – Sheila keze remeg, mert már nagyon régóta nem evett, és Monica az ő “irgalmas angyala". (– De hogyan bírod ki ilyen hosszú ideig evés nélkül? – kérdezte elképedten Monica. – Egyszerűen elfelejted? A tested engedi, hogy elfelejtsd?) Sheila Trask műterme: kitörő jókedv és titkos menedék... Shcilának volt telefonja, de szinte mindig ki volt húzva. (Bár néha, késő éjszaka bekapcsolta, és felhívta a pontos időt!... A műteremben nem tűrt meg órát.) A házat Sheila házvezetőnője, meg az az egy-két takarítónő, akik hetenként egyszer jöttek, nagyjából tisztán tartották. Időről időre felfogadott egy-egy embert a ház körüli munkára, kertészkedésre, és egy tizenéves fiú járt át egy szomszédos tanyáról, ő segített ellátni Sheila három lovát. De ezek közül az emberek közül soha senki nem jött a kocsiszín közelébe. Még olyankor is, amikor tudta, hogy várják, Monicát gyakran elfogta a félelem, hogy tilosban jár, hogy veszély fenyegeti, amikor megy fel a lépcsőn. Mi lesz, ha zárva találja az ajtót? És Sheila, bár odabent van, nem nyitja ki?

Monica megkedvelte a festék és a terpentin fanyar, erős szagát, úgy képzelte, kitisztítja a fejét, ha könnyeket csal is a szemébe, élesedik tőle a látása. Már nem törődött a mocskos szőnyegekkel, a szakadt újságpapírral, a cserepekkel, Sheila régi pulóverével, ami hetek óta ott hevert egy szék mellett a piszoktól mereven. Elbűvölték a tetőablakból áradó, állandóan változó – kiszámíthatatlanul változó – fényfokozatok. Ügy képzelte, hogy a szerelem nem más, mint fény – lágyan halványuló, nyersen intenzív fény. Sheila Trask a téli nap delelő kíméletlen fehér fényében nem volt szép – az arcán, még fénytelen szétálló göndör haján is döbbenetesen megmutatkozott a kor. De egy borús délután lassan kihunyó fényében Sheila Traskból olyan ünnepélyes, aszketikus szépség áradt, amely valósággal megigézte Monicát. (És milyen váratlanul vált széppé! Ő maga még csak nem is sejtette.) Ariadné fonalába áhítatosan megkapaszkodnak az ujjak. A labirintus, mint lelkiállapot; mint a lélek állandó állapota. Monica ide-oda vándorolt benne; tökéletesen elégedett volt. De minden titok Sheiláé maradt. Sheila keményen tartotta magát, és semmit sem árult el. Kéretlenül mosolygott, nevetni is váratlanul nevetett, és néha kicsit harsányan, Monicát mindig kizárva. Sheila azzal dicsekedett, hogy az élete – akárcsak a teste – bizonyos távolságra van tőle. Az övé, de nem ő. Monica kényszeredetten nevetett, és úgy tett, mintha értené. (– Mire gondoltál, Sheila, amikor azt mondtad, hogy valami történt veled – a testeddel – a férjed halála idején? És hogy utána megváltozott a viszonyod a festészetedhez? – kérdezte. Sheila kifejezéstelen arccal, óvatosan válaszolt: – Ugyan, mikor mondtam neked ilyet? – Majd a következő pillanatban hozzátette: – Hülyeség.) De érzéketlen, sőt kegyetlen volt, amikor Monica magánéletéről esett szó. Ahogy telt az idő, Sheila szinte kisajátította Monica múltját, úgy viselkedett, mint akinek joga van hozzá, hogy kedvére boncolgassa és elemezze. Főleg késő éjszaka. Főleg, ha aznap rosszul ment a munka. Vagy ha Monicánál üldögéltek a nappaliban, ahol a kandallóban ropogott a tűz, amit Sheila rakott almafából, vagy Sheilánál beszélgettek, a fehérre meszelt, kék-fehér csempés, a gerendákról lógó rézedényekkel díszített, rusztikus konyhában, ahol kettőjük között, az asztalon majdnem üres vörösboros üveg állt. Talán húsz perccel éjfél után, talán már öt perccel egy óra előtt; Sheila nyugtalan és türelmetlen, és mert túl sokat ivott, provokálja Monicát; Monica is be van csípve kicsit, és nagyon idegenül cseng neki a saját hangja. Ezeknek a látogatásoknak egyik furcsasága volt – ez nagyon emlékezetébe vésődött –, hogy Sheila ír szetterje, Siegmund, lassan átaraszolt a konyhakövön, és végül nehéz fejét Monica lábára hajtva szuszogva megpihent.) – Biztos, hogy nem zavar? – kérdezte

kétkedve Sheila. – Majdnem tizenkét éves... magányos, csupa szeretet... nagyon aranyos... de néha kicsit idegesítő. Látod a szemét? Emberibb, mint az enyém.) Sheila kérdéseket tett fel, de (mondta magának Monica) nem vájkált benne. A barátnője, és Monica nagyon érdekli. Igazán hízelgő, ha valaki ennyire érdeklődik az ember iránt... amikor az élet egyébként olyan kényelmes és egyhangú. Beszélj a házasságodról, sürgette Sheila, cigarettára gyújtott, és erősen, szánakozás nélkül figyelte; magyarázd meg, miért akarod egy legyintéssel elintézni, mondván, hogy “tévedés" volt. Miért nem akarod vállalni érte a felelősséget. Miért képzeled, hogy egyszerűen kiléptél belőle, és most szabad vagy. Monica nevetett, keze fejét arcához szorította. Vajon részeg? Olyan melege van, és kábult a bortól. Nem volt veszélyérzete. Nos, talán volt némi kis veszélyérzete. Úgy beszélt a házasságáról, mintha másvalakivel történt volna meg, egy ostoba áldozattal, aki éppen ezt érdemelte, egy nagyon fiatal nővel. Pedig tudnia kellett volna előre: Harold egészen nevetséges módon megvetette a csúnya nőket, az ápolatlan nőket, azokat, akik túl erősen festették magukat, vagy akiknek a hónalja vagy a lába nem volt elég simára borotválva. Haroldot ez sértette. Igen, pontosan: minden férfi számára sértő, ha véletlenül egy ilyen nőre pillant. – De most szabad vagy – mondta Sheila. A hangjában gunyoros nógatás bujkált, de fekete szeméből szeretet áradt. – Szabad vagyok – mondta könnyedén Monica. – Most Pennsylvaniában lakom, pedig egy évvel ezelőtt még azt sem tudtam, hogy ez a hely létezik. – És boldog vagy? – kérdezte Sheila. – Boldog vagyok – mondta ugyanolyan könnyedén Monica. – Nagyon boldog vagyok. – Tudod, miért? – kérdezte Sheila, és nagyon erősen figyelte. Monica kiürítette a poharát. A hangja bátor volt, bár remegett egy kicsit. – Mert itt vagyok – felelte. – Glenkillben. A saját életemben. A nevem megint Jensen; mindig is Jensen volt. Nem kell azzal törődnöm, hogy van-e “férjem"... hogy vajon hűséges-e, vagy hűtlen... hogy túlságosan szeret-e... ahogy egyszer ő maga hitte... vagy egyáltalán nem szeret... Sheila félbeszakította. Megkérdezte, hogy Monica férje hűtlen volt-e hozzá, és ha igen, miért tartotta ezt fontosnak? – Így vagy úgy, a férfiak mindig hűtlenek a nőkhöz – mondta Sheila. – Így ereztél, amikor a férjed hűtlen volt hozzád? – kérdezte élesen Monica.

Sheila vállat vont. Mosolygott; kivillant nedves, ragadozó fogsora. – Nem emlékszem – felelte. El kellene mennie, ideje hazamenni, mondta magában Monica, már rég haza kellett volna mennie, reggel nagyon nyomorultul fogja érezni magát. De maradt. Olyan meleg, olyan megnyugtató volt a kutya álla a lábán; már majdnem kellemesnek érezte, ahogyan fájt a feje: távoli tompa lüktetés a tarkóban. Kettőig maradt, kettő tízig, kettő húszig. Odakint megeredt a fagyos eső, csapkodta az ablakokat. Azon kapta magát, hogy hadarva, kicsit eszelősen beszél a házasságáról. Igen, így volt, igen, úgy volt, de nem, hazudik; igen, Monica hazudik; a titkok olyan ügyetlenek, olyan nyilvánvalóak; miért sír?... Miért teszi magát nevetségessé?... Részeg és érzelgős, az ilyen nőket mindig utálta a férje; és persze a lelke éppen olyan sekélyes, mint egy pléhkanál. Sheila azonnal átlátott rajta, Sheilát nem lehet becsapni... Hallotta, amint elmagyarázza, hogy a házassága azért volt kudarcra ítélve, mert nem volt megáldva – mert van “áldott" házasság –, bár megmagyarázni nem tudja, és már nem is vallásos, de hiszi – Sheila nem? –, hogy bizonyos kapcsolatok áldottak, míg más kapcsolatok áldatlanok. És az ember mindig tudja, mondta Monica, és a szavai összefolytak, az ember mindig tudja. Aztán az áldásról és az átokról beszélt. Az erőfeszítésről, amikor ragaszkodunk egy téves eszméhez:Minden erődet elszívja, olyan, mint a terhesség első tizenkét hete, az új élet, ami a tiédből táplálkozik... – Aztán megint sírt. Vagy abba se hagyta, öklével dörgölte szemét, ahogy Sheilától látta, ahogy gyerekkorában sírt. Folyt az orra, arca forró volt és nedves, torka fájdalmasan összeszorult. Harold kényszerítette, hogy vetesse el a gyereket. Nem, Harold csak akarta, ez volt a kívánsága. Elképzelni sem tudja, hogyan hibáztathatta érte őt, Monicát, mégis őt hibáztatta. Persze, az ő hibája volt, Monicáé. Harold tudta. Harold rájött. Monica taktikázott, így akart kifogni Haroldon. Úgy gondolta, hogy ha teherbe esik, megváltozik az életük, kikényszeríti a változást. Majd én kikényszeríteni, gondolta mániás izgalommal. És utána a bűntudat... lubickolni a bűntudatban, megbánásban... hisztérikusan zokogni Harold karjában, hogy gyilkosok, hogy együtt estek csapdába egy rendkívüli jelentőségű cselekedetben; az egész csak fortély volt; Monica szerepet játszott, Monica kezdettől nem szerette Haroldot. Monica nem képes a szerelemre, de azt persze szereti, ha őt szeretik. – Csak az én hibám volt – mondta –, mégis engem sajnáltak. Ő “kényszerített" az abortuszra, aztán “többé nem szeretett". Szégyenkező arccal sírt és nevetett; a meglepetéstől csuklóit és nyelt: eddig a pillanatig maga sem tudta, hogy ez így történt. Sheila meg csak nézte, Sheila előrehajolt és nézte Monicát, hogy micsoda hazug egy nő Monica, és milyen okos volt a férje, hogy észrevette. Még akkor is hazudott, amikor sírt. Amikor

vonaglott, és meg akart halni. Végül azt mondta, mégis szereti a férjét, mire a férje azt felelte: – Akkor ez tévedés, ne szeress. – És röviddel ezután azt mondta: – Nem, most megint hazudsz. – És ő azt hitte, kitépik a szívét a testéből. Olyan volt, mintha az embrió-életet – az ő életét – másodszor is kiszívták volna a testéből. Magába roskadva zokogott, fájt a melle. A hasa, az ágyéka. Egy pillanat múlva Sheila kinyújtotta a kezét, és megérintette a sebet Monica állán; mutatóujja a sebre nyomódott, nem különösebben gyengéden: – Ehhez volt valami köze? Mindig meg akartam kérdezni. Monica azonnal elhúzódott. Nem, ez véletlen volt. A nyakától forró vérhullám emelkedett az arcába: baleset volt. ... Veszekedtek, és Harold megtaszította... Harold is majdnem sírt, dühös volt, kimerült... megtaszította, és Monica megbotlott, az állat beverte egy éles, kiálló perembe... nem, nem volt szándékos... nem igazán szándékos... nagyon fájt... a fájdalom úgy hasított bele, mint a villámcsapás... és Harold ugyanúgy megrémült, mint Monica: vér csurgott le a nyakán és mellérn, beleivódott a ruhájába. Nem olyan emberek voltak, akik szándékosan tesznek ilyet. Nem tudta abbahagyni a sírást. Sheila felállt, szó nélkül lehajolt, magához húzta Monica fejét, kicsit ringatta, vigasztalta. Monica tökéletesen tehetetlenné vált, nem tudta volna megmondani, hol van, csak sírt, belekapaszkodott valakibe, egy jelenlétbe, egy erőbe, amely magasabbrendű az övénél. Az erős, a meleg Sheila dohány-, bor- és izzadságszaga Monicában összekeveredett a rémület és vér régi bűzével, az állába hasító fájdalommal, a testébe vájt emlékezettel. Utána arra gondolt – és nem tudta, hogy szégyellje-e magát: természetesen Sheila mindvégig tudott a sebhelyről.

II A TÜKÖR-SZÖRNY

1 – És kik a barátai, Monica? Úgy értem, rajtad kívül – kérdezte egy este Jill Starkie, amikor Monica vacsorára volt hivatalos Starkie-ékhoz, az iskola parkjában álló házukba. Jill japán kimonót viselt, amely kicsit szétnyílt, amikor előrehajolt; édes, komoly gyöngyvirágillatot árasztott. Mint háziasszony már jó ideje egyfolytában csak mosolygott, és időközben rózsaszín rúzsos száján a mosoly kísértetiesen megfagyott. Monica nem tudta, mit válaszoljon, maga elé bámult, és ide-oda huzigálta villáját az ír damasztabroszon. Jill még jobban előrehajolt, nem tágított; – De ugye vannak barátai? Ügy értem, rajtad kívül. – Persze hogy vannak barátai – mondta Monica. De a feje kiürült, eszébe jutott az a vagy féltucat ember, akivel futólag, minden ceremónia nélkül találkozott Edgemontban; emlékezett rá, hogy Sheila említette barátaik nevét New Yorkban, Mexikóban, Costa del Solon és Marokkóban; beszélt elhunyt férje barátairól, művésztársairól, ismerőseiről. De most, amikor Jill Starkie és az asztalnál ülők várakozva néztek rá, Monicának egyetlen név sem jutott eszébe. – Furcsa történetek keringtek róla, a szeretőiről, akik a legrosszabb pillanatban bukkantak fel – szólalt meg egy másik vendég az asztalnál –, ha ugyanarról a nőről beszélünk, Morton Flaxman özvegyéről? – Sheila Trask – javította ki kicsit szemrehányóan Jill Starkie. – Ismernie kell a nevét, David, majdnem olyan tehetséges, mint a férje, sőt, én jobban szeretem a munkáját... ne fintorogjon, Brian, mert így van – úgy értem, már amennyit láttam belőle, úgy értem... Flaxman szobrai olyan lehengerlőek és monolitikusak, ha szabad ilyet mondani... olyan agresszíven monumentálisak... és szerintem túlbecsültek is... Ekkor James Starkie segítőkészen, kicsit túlzottan is szívélyes hangon közölte az asztalnál ülőkkel, hogy Monica Sheila Trask barátnője. – Igen, Monica összebarátkozott Sheila Traskkal – ismételte meg Jill, kicsit kifulladva. Idegesen babrált a nyakán, a jobb kezén hatalmas drágakőgyémánt? hegyi kristály? – csillogott-villogott. – így arra gondoltunk... vagyis én arra gondoltam... éppen a minap... még nem volt rá időm, hogy megbeszéljem veled, Monica... arra gondoltam, hogy ez kiváló alkalom lehetne... úgy értem, Glenkill számára... az iskola számára... hogy meghívjuk, tartson előadást a fiúknak, azoknak a fiúknak, akiket érdekel a művészet... aztán valamennyien együtt vacsorázhatnánk... itt vagy Greene-éknél... tudom, hogy Harry és Ruth nagyon örülnének. – Egy másodpercig szünetet tartott, de csak azért, hogy levegőt vegyen. –...Néhányan talán még emlékeztek rá, amikor Morton Flaxman járt itt?

Persze régen volt... James és én akkoriban kerültünk ide... Mr. Flaxman csodálatos előadást tartott... amolyan szabad asszociációs fejtegetést... remek humora volt... fanyar és mély... persze ivott egy kicsit... de valóban zseni volt, ezt mindenki tudja... Csupa energia, lelkesedés, hozzáértés... bár, mint mondtam, szerintem a munkáit kicsit túlbecsülik... és persze anyagilag is túlértékelik. Néhányan egyszerűen nem akartuk elhinni, mit fizetett a kuratórium azért a szoborért ott a könyvtár előtt!... Természetesen megrendelésre készült... és gondolom, nagyon különleges mű... de azért... a művészvilágban persze csillagászati árak vannak. Kíváncsi vagyok, vajon Sheila Trask is ekkora tiszteletdíjat kér-e. Biztos nem... hiszen fiatalabb és... és nő. Fantasztikusan érdekes lenne megismerkedni vele, és meghallgatni... Azt hiszem, azon az estén nem jött el a férjével – mondta Jill, és homlokát ráncolva a férjére pillantott –, nem, biztos, hogy nem. Greene-ék természetesen meghívták, de valamilyen oknál fogva nem jött el. Monica érezte, hogy meg kellene szólalnia, és meg kellene védenie a barátnőjét. De ki tudja, miérttalán egy csepp rosszindulat? –, hallgatott. A desszertvillával kereszteket rajzolt az abroszra. – A művészek, akiket mi ismertünk, kicsit mind zárkózottak – mondta James Starkie. – Még azok is, akik tanítottak itt. Ezt tiszteletben kell tartani... a természetükhöz tartozik. Én ezt tiszteletben tartom. – Én is tiszteletben tartom, James – mondta gyorsan Jill –, de Sheila Trask olyan közel lakik, és ezt kár volna nem kihasználni. Ha találkozna a diákjainkkal, és látná, milyen okosak, milyen tehetségesek és aranyosak – hát nem aranyos egyik-másik? – tudom, hogy megtetszenének neki. Mit gondolsz, Monica? Megbeszéled vele? Valamikor a karácsonyi szünidő után? – Sheilának kiállítása lesz februárban – mondta Monica. – Biztos nem lesz rá ideje, hogy meglátogasson bennünket. – Akkor természetesen február után – mondta Jill, és úgy mosolygott Monicára, mintha Monica valami nagy butaságot mondott volna. – Bőségesen van időnk, és tudom, hogy Harry és Ruth is nagyon örülnének... Monica érezte a burkolt célzást, érezte, hogy kényszeríteni akarják. De csak bizonytalan, semleges, alig hallható választ mormolt. James tréfás mosollyal megjegyezte, hogy a művészek, akikkel Jill meg ő találkoztak – és találkoztak jó néhánnyal, már az egyetemen, az Ohió-beli Columbusban is, ahol megismerkedtek –, szóval a művészek, akiket ismertek, valóban színes és különleges egyéniségek voltak – kiszámíthatatlanok –, sőt, eléggé gyermetegek is. Nehéz kijönni velük, de néha nagyon rokonszenvesek. Szeretetreméltóak. – Engem sosem lepett meg – ömlengett tovább James –, bármit hallottunk is időnként Flaxmanékról, és eszembe se jutott, hogy emiatt ők... erkölcstelenek volnának. Egész egyszerűen más mértékrendszerhez

igazodnak, mint mi, többiek, és Isten országában minden embernek csak önmagáról kell számot adnia – akármit prédikálnak is a farizeusok. James Starkie nagydarab, jó kedélyü, negyvenes férfi volt, külsőre is, viselkedésre is akár egy huszonéves. Ohióban futballsztár volt – mint Monicának sokszor elmondták –, és Glenkillben igen büszkék voltak rá, hogy rajongva szeretett lelkésztanáruk sportember, aki így igazi társává lehet a fiatal versenyzőknek, a neve is mindig visszatér az évkönyvekben. A fiúk imádták, legalábbis majdnem mind; kötetlen jó kedélye és az örök mosolytól villogó fogsora csak a “problematikusabb" fiúkat nem bűvölte el. Monica szerette. Szeretni akarta. Világosan látta, hogy mind James Starkie, mind a felesége igaz keresztény, becsületes, derűs, cseppet sem álszent; bizakodó, hisz az üdvözülésben... régimódi, a kétkedést nem ismeri, őszinte. Biztos, hogy jót akarnak. Jót. És ha nem lett volna Sheila Trask, Monica hálás lett volna a gyakori vacsorameghívásokért, és amiért olyan gondoskodóan bánnak vele. (Ősz elején Jill meghívta ebédre, megnyugtatta, ne féljen attól, hogy Glenkillben magányos lesz, Glenkillben senki nem lehet magányos – a glenkilli tanári kar és a diákok úgy élnek, mint egy nagy család. – Mert csakugyan egy család vagyunk – mondta Jill. – Csak persze az új tanárok kicsit kívülállónak érzik magukat... egyszerűen azért, mert újak a családban, és aggódnak, érti ugye, aggódnak... – Egy pillanatig habozott, és kicsit zavarba jött. – Nyugtalankodnak, hogy meghosszabbítják-e a szerződésüket, meg ilyesmi. De csak azért, mert még újak. – Impulzív mozdulattal megszorította Monica kezét, és olyan közel hajolt hozzá, olyan boldogan mosolygott, hogy Monicát elfogta az ijedtség, mi lesz, ha hirtelen megöleli? De csak annyit mondott: – Tudom, hogy magával nem így lesz, Maura, úgy értem, Monica, mert maga alapvetően nem ez a típus, úgy értem, aki mindenből kimarad és magányos, félrehúzódik, és onnan kritizál, maga olyan, mint én – az első percben láttam, hogy maga olyan, mint én.) Monica azt remélte, hogy nem beszélnek többet Sheila Traskról, de most Brian Farley, az angol tanszék vezetője vette át a szót. Bikanyakú, nagy testű férfi volt, jó ötvenes, a maga kicsit ragyás és megviselt módján jóképű, az iskolában a szellemességéről, “a rendkívüli műveltségéről" és Evelyn Waugh iránti rajongásáról volt nevezetes. Néha affektáltan angolos hanglejtéssel beszélt, és az arca, főleg a szeme körül, már valóban kezdett hasonlítani Waugh-hoz. Csípősen megkérdezte Monicától, milyen Edgemont belülről, Sheila Trask vajon gondoskodik-e a házról, vagy pusztulni hagyja, ahogy a pletyka járja? Végül is, bizonyos felelősséggel jár, ha valaki egy ilyen ház “úrnője". Monica csendesen válaszolt; bár ő nem ért az ilyesmihez, de legjobb tudomása szerint Edgemont kitűnő állapotban van. Természetesen Sheilának

megvan a maga munkája, minden energiáját szinte kizárólag erre fordítja, “végül is nem egy múzeum gondnoka, sem egy szentély papnője". Farley látszólag barátságosan elmondta, hogy mindig is csodálta Morton Flaxman munkáját: erőteljes, nem szentimentális, nem modoros. Ami Sheila Trask “munkáját" illeti: olvasott róla egy képekkel illusztrált cikket valamelyik lapban, a Time-ban vagy a Newsweek-ben, nem emlékszik, mert legalább öt éve már, de ő bizony nem tudta, szörnyülködjön-e vagy nevessen, amiért egyáltalán figyelemre méltatják ezt a szemetet. Csupa vad tekervény, önkényes szín, összefüggéstelen folt ; csak a publikumból űznek gúnyt, mint már annyiszor – “a kielégíthetetlenül ostoba publikumból" –, és éppen olyan komikus, mint a többi, hogy is hívják őket, Jasper – Johns? – Pollock? – meg az a francia, aki a szeméttárolókból kikotort holmiból csinált kollázsokat – hogy is hívják...? Starkie-ék vendégei nevettek, bár Monica miatt kicsit zavarban voltak. Jill az ujjával fenyegette meg Farleyt, és azt mondta, Farley egyszerűen nem érti, és nem is próbálja megérteni – ugye? Farley ugyanazon az álnokul barátságos hangon most Monicához intézte a szavait. Elég érdekes dolgokat hallott a barátnőjéről, mondta. Köztudott, hogy kábítószeres, ajzószereket használ, erősen iszik, valószínűleg alkoholista. Kíséret nélkül látták távoli vidéki kocsmákban, messze, Edgarsville-ben, Bethanyben. “Szenvedélyes viszonyt" folytat mind nőkkel, mind férfiakkal, festőkkel, és mindenféle furcsa dolgok történnek körülötte... Meg aztán a híres Dorr-eset, mesélt tovább Farley, most már szélesen mosolyogva; a férfinak viszonya volt Sheila Traskkal, de lehet, hogy a nőnek, a feleségnek, annak a vörös hajú színésznőnek volt viszonya Flaxmannal, és egy éjszaka a házaspár megpróbált végezni egymással. Nem tudja egész pontosan a részleteket, de arra emlékszik, hogy az asszony a férje revolverével eltalálta a férje fülét, aztán megpróbálták rákenni az egészet egy betörőre – ugye, így szólt a történet? Úgy tűnt, Farley Monicának teszi fel a kérdést; Monica mereven válaszolt, alig tudott uralkodni a gyűlöleten, amely elfogta Farley iránt: – Én igazán nem tudhatom. Csak szeptember óta lakom abban a házban. Farley a homlokára csapott, mint aki őszintén meglepődik, sőt szégyelli magát. – Elfelejtettem, hogy maga a volt Dorr-házban lakik – mondta bocsánatkérően. Hirtelen úgy látszott, hogy valóban kínosan érzi magát. – Hát... ez csak szóbeszéd – mondta, és pillantása végigsiklott az asztal körül ülőkön –, amolyan helyi mendemonda, én bizony nem esküdnék meg rá, hogy akár egy szó is igaz belőle. Még arra sem – mondta hirtelen kópésan, vigyorogva –, hogy az úr fülét lőtték-e meg. Hátha csak eufemizmus volt egy szalonképtelenebb testrészre?

Ezen az éjszakán, amikor a hideg hálószobában, egyetlen lámpa fényénél levetkőzött, Monica megpillantotta imbolygó alakját a fiókosszekrény feletti tükörben, és eltűnődött, mennyire megváltozott. Fakuló “aranyhajából" mintha minden színt kiszívtak volna, a szeme természetellenesen csillogott, az arca kipirult, ragyogott – ugyanolyan szép volt, mint valaha. És senki nem látja. Azért pirult ki ennyire, azért csillog úgy a szeme, gondolta, mert még mindig remeg a haragtól. Szerette volna felhívni és figyelmeztetni Sheilát, szerette volna megóvni, együtt sajnálkozni vele; gyűlöli az ilyen embereket, az ilyen kicsinyes, önelégült, irigy embereket! Farleyt az elégedett buldogképével, az angolos affektálásával... Farleyt, aki ismeretségük során most mutatkozott először ellenségnek, az ő és Sheila ellenségének... Feküdt az ágyban, álomtalanul kínlódva, és megint hallotta a fecsegést a vacsoraasztalnál, Farley gúnyos hangját, a saját hűvös válaszát. Vajon elárulta Sheilát, amiért olyan nyugodtan beszélt? – olyan szenvedélytelenül? Amiért nem mondta meg nekik, milyen megvetésre méltóak valamennyien... milyen végtelenül sekélyesek egy olyan nővel összehasonlítva, mint Sheila Trask? Azon kapta magát, hogy a láthatatlan sebhelyet simogatja az állán. Talán vigasztalódni akart. Vigasztalódni a haragban. Melegen, forrón lüktetve simult az ujja alá a sebhely; a testébe vájt emlékezet, gyönyörteljes titok. Bár, jutott eszébe, ha szigorúan vesszük, már nem titok.

2 Aztán december első hetében váratlan és titokzatos dolog történt az életében, amolyan kisebbfajta rejtély, ami inkább érthetetlen, mintsem ijesztő: valaki “érdeklődött" utána Glenkillben. Egy meghatározhatatlan korú és arcú férfi, halkan és hangsúlytalanul, diszkrét kérdéseket tett fel, anélkül, hogy a kérdezősködés okát elárulta volna. Járt a patikában, a fűszeresnél, a vegyeskereskedésben, még az ingatlanügynökségen is – sőt! még a Glenkilli Kollégiumba is ellátogatott, és információkat kért Miss Monica Jensenről. – De hát miféle kérdéseket tett fel? – idegeskedett Monica. – Ki lehetett? Hogy nézett ki? Mit mondtak neki? Monicát mindenki megnyugtatta, talán túl nyomatékosan is, hogy természetesen a világon semmit sem mondtak annak a férfinak. A kábult és émelygő Monica előtt vízióként jelent meg a volt férje: összeroppant, hirtelen őellene fordult, kémkedik utána, azt reméli, hogy tönkreteheti az új életét. Hihetetlen, de ki másnak lehetne fontos, hogy ő Glenkillbe költözött...? Ki más akarhat tudakozódni felőle? Pedig ő azt hitte, Karóidnak nincsenek érzelmei vele kapcsolatban, ahogyan a vége felé már ő sem érzett semmit Harold iránt. Amikor néhány hónappal ezelőtt utoljára beszéltek telefonon, a beszélgetés rövid, felületes, sőt, sietős volt, egy cseppet sem keserű. – Viszlát – mondta Harold, és Monica ugyanígy válaszolt; ennyi volt az egész: lezártak nyolc évet. Az igazgató titkára, egy kifogástalanul öltözött, igen jól ápolt, nagyjából Monicával egykorú fiatalember, négyszemközt beszélt vele az ismeretlen érdeklődőről. – Magánnyomozó volt, Miss Jensen, én azonnal rájöttem – mondta zavartan. – De kérem, higgye el, senki semmit nem mondott neki. Mi soha nem működünk együtt az ilyen emberekkel. Magánnyomozó...? Magándetektív? Monica csak bámult, és sokáig nem jutott szóhoz. – Azt mondta – vagyis inkább célzott rá, éppen csak célzott rá –, hogy valamiféle állami ügynök, talán adóügyi, de nem tudta igazolni magát, még egy jelvény sem volt nála, nyilván hazudott – mondta az igazgató titkára. Látszott rajta, hogy sajnálja Monicát, de az sem kerüli el a figyelmét, hogy ez bizony undorító helyzet. – Akárhogyan is, Miss Jensen, mi nem adtunk felvilágosítást. Amikor ilyesmi történik, mert előfordul néha, hogy egy fiú apja válás esetén, amikor még vitás a gyermek elhelyezése, nyomoztat – szóval amikor ilyesmi történik, mi soha nem adunk felvilágosítást. Mr. Greene mindig ehhez tartja magát. De Monica továbbra is szótlanul bámult rá.

Aztán mentegetőzött. Nem érti, mondta, miért érdeklődik, miért nyomoztat bárki is utána, de sajnálja, nagyon sajnálja, és reméli, hogy ezt elmondja Mr. Greene-nek is, ha Mr. Greene aggódna emiatt... – Szó sincs róla – mondta a fiatalember egy kicsit mereven, befejezve a beszélgetést. – Semmi szükség rá, hogy ön mentegetőzzék. Mint mondtam, amikor ilyesmi történik, sem az iskola, sem a közösség nem szolgál felvilágosítással, Glenkillben ez a szokás. – Szokás? – kérdezte elhaló hangon Monica. Monica szerette volna felhívni Sheilát, hogy elmondja neki ezt a megdöbbentő, hihetetlen és undorító dolgot, de Sheila Washingtonba utazott, “Flaxman-ügyben", mint ő mondta, (szobrokat adott el? kiállítást szervezett néhai férje munkáiból egy múzeumban? Sheila mindig rejtélyeskedett), és amikor visszatért, Monica úgy döntött, mégsem meséli el neki. Gusztustalan, mocskos ügy. És volt valami egészségtelen Monica reakciójában is; egész izgatott lett attól a gondolattól, hogy ő ilyen fontos. Végül is, mint mindenki biztosította, a “nyomozó" nem tudott meg róla semmit. Éppen azon a napon, amikor Sheila visszatért Washingtonból, Monica levelet kapott a férjétől az iskola címén. Ott volt a postaládájában – egy egészen közönséges, ártatlan levél, egyszerű fehér borítékban, takarosán rágépelve a feladó, Harold Bell, és a cím; minden nagyon nyilvánvaló, nincs benne semmi titokzatos. Egy ilyen levél csak nem tartalmazhat esztelen vádakat és fenyegetéseket...? De amikor Monica meglátta, mégis megrémült, gyorsan a retiküljébe dugta, mintha attól félne, hogy valaki figyeli. Ettől az embertől levelet kapni már majdnem bűnrészesség. Majd később elolvassa, gondolta, amikor kicsit erősebbnek érzi magát. Végül Monicának még felbontania sem kellett a levelet, Sheila tette meg helyette. Monica odaadta neki, és elmagyarázta, hogy nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy most Haroldról halljon; most nem tudná elviselni. – Nem akarom megtudni, mi mondanivalója van a számomra, de eldobni sem akarom – mondta remegő hangon Monica. Furcsa, halvány, reménykedő mosollyal nézett Sheilára. Egymással szemben ültek a megszokott helyükön a kínai étteremben, Sheila éppen a teát töltötte ki. – Nem merem eldobni – mondta Monica. – De ha én bontom fel, úgy érzem majd magam, mintha leskelődnék – mondta a homlokát ráncolva Sheila.

Monica hűvös kezét az arcára szorította, és igyekezett megnyugodni. A tea finom virágillata jólesett neki, és izgatta is. – Az a probléma, hogy nem akarom elolvasni, de eldobni sem akarom anélkül, hogy elolvasnám... Sheila megforgatta a borítékot. – Különös... írni akartam neked Washingtonból. Abból az ocsmány, fertőtlenítőszagú, méregdrága washingtoni szállodából. Egy jó hosszú levelet... de féltem, hogyha elkezdem, nem tudom majd abbahagyni... meg aztán nem írok jól, a természetem túl nyers, túl kíméletlen a szavakhoz. Látod, én nem írtam neked Monica, és helyettem írt valaki más. – Mit akartál írni nekem? – kérdezte meglepetten Monica. – Honnan tudjam? Ha írtam volna – mondta Sheila, és idegesen megnyalta az ajkát –, akkor tudnám. Ha az ember megtett már valamit, csak akkor tudja, nem igaz? – Megint megforgatta a borítékot, mintha méricskélné, aztán gyorsan feltépte, és átfutotta a tartalmát; a szeme elkeskenyedett, és az arcán átsuhant valami, talán utálat, talán undor. – Semmi – mondta semleges hangon. Mielőtt Monica még szóhoz jutóit volna (valóban meg volt rémülve, kapkodva lélegzett), Sheila gyorsan hozzátette: – De semmi értelme, hogy elolvasd, Monica. Bizonyos szavak, ha egyszer hallottuk vagy olvastuk őket, örökre belevésődnek az emlékezetünkbe; többé nem lehet őket kitörülni. Óvatosan, feltűnés nélkül, mintha kis, titkos szertartást végezne, Sheila apró darabokra tépte Harold levelét. És amint Monica figyelte, furcsa módon egyszerre érzett megkönnyebbülést és fájdalmat – sőt még jókedvet is: mintha a szakadó papír hangja közvetlen kapcsolatban állna az idegrendszerével, a leikével. A vacsora hátralevő részét nevetgéléssel és locsogással töltötték. Sheila elképesztő, félig komoly, félig vicces történeteket mesélt Washingtonról. Monica gyakran félbeszakította a gyerekes megjegyzéseivel és izgatott nevetésével. Bárcsak örökké tartana ez az este, és sose lenne vége, gondolta Monica.

3 Monica sokat töprengett, vajon mi állt Harold levelében. De arra még kíváncsibb volt, mit írt volna Sheila, ha valóban levelet ír neki. Megfigyelte, hogy Sheila kevesebb időt tölt a műtermében, a munkája most sokkal kevésbé érdekli, és nem szívesen beszél róla. Legföljebb zavaros célzást tesz rá. Egy nap megvetően kijelentette, hogy a pénz pénzt fiadzik; “a kerekek forognak tovább, a halálod után csak még őrültebben", de másnap már anyagi gondokról beszélt, hogy megkétszereződtek régi aggodalmai. Bizonyára (következtetett Monica) újabb adóellenőrzés fenyeget. Vagy egy galériatulajdonosra gyanakszik, hátha becsapja. Vagy egy barát, egy volt barát akar megint pénzt kölcsönkérni, de nem mondja meg, mennyi kamatot hajlandó fizetni. – Rendszeresen kérnek tőled kölcsön pénzt? – kérdezte Monica. – Nem rendszeresen – nevetett Sheila. – Végül is nem vagyok én bank. De igen, vannak barátok, volt barátok, művésztársak a régi időkből, a korai évekből, akiket Morton hol kisegített (“Elképesztően nagylelkű volt, így juttatta kifejezésre a megvetését"), hol a pokolba küldött; és persze Sheila valamennyiüket örökölte. – Egyszerűen képtelen vagyok nemet mondani jelentette ki Sheila. – És egész belebetegszem, amiért folyton igent mondok. De ha Monica tovább faggatta, vagy felajánlotta, hogy Sheila helyett majd ő beszél valamelyik ilyen “baráttal", Sheila gyorsan másra terelte a szót. Nyugtalan, ingerlékeny, rosszkedvű? – állandó fejfájás kínozza? Semmi köze a munkájához, sem a magánéletéhez, mondta védekezőén Sheila; december van, közeledik a napforduló: ez a kíméletlenül sötétülő nappalok és kíméletlenül hosszabbodó éjszakák betegsége. Az acélszürke égbolt lyukat fúr a koponyájába. Monica szinte túl élénken mondta: – “Van valami ferde fény / Téli délután, / Ránk nehezül mint a hang / Templom-orgonán."* – Igen – mondta Sheila összehúzott szemmel, és a keze fejével megtörölte az orrát – Jól mondod, barátom. Sheila most ráért, sőt nagyon sok szabad ideje volt, amit Monicával tölthetett. Volt ideje rá, hogy váratlanul hívja meg Monicát ebédre a parányi, elegáns Soup du Jourba, vagy a glenkilli önkiszolgáló étterembe, ahova a munkások jártak, pedig Monicának sokszor éppen csak egy szabad órája akadt, de mégis *

Emily Dickinson: Van valami ferde fény... (Károlyi Amy fordítása.)

lázasan izgatott, boldog és végtelenül hálás volt (ó, nem is tagadhatta volna! ), amiért ilyen meghitten, ilyen magától értetődően látják a városban Sheila Traskkal. A tanári klubban többé nem találkoztak, mert Monica féltékeny volt rá, nem akarta, hogy a barátnője másokra figyeljen, nem akarta, hogy a kollégák odamenjenek hozzájuk, vagy kihallgassák és továbbadják a beszélgetésüket. És Sheila többnyire ócska, festékfoltos ruhát viselt. És túl hangosan nevetett, ha valamit mulatságosnak tartott. És persze Monica soha nem tudta előre, milyen hangulatban lesz majd Sheila. Nyomasztóvá vált az idő... Sheila nem tudott mit kezdeni az idejével; szokásává vált, hogy a legváratlanabb pillanatban hívja fel Monicát. Csak éppen hogy üdvözölje. Csak éppen, hogy hallja a hangját. (Magányos volt, vallotta be, “mohón vágyott" már egy emberi hangra.) Néha üzleti ügyben kocsival New Yorkba ment... de még aznap, késő éjszaka visszatért. A város kikészíti az idegeit, mondta, egyszerűen nem tudja elviselni az izgalmakat, és arra nem hajlandó, arra semmi esetre sem hajlandó, hogy úgy nyugtassa meg magát, mint a barátai. Aztán azt tervezte, hogy néhány napot egy régi kedves barátjával Puerto Rico-ban tölt, de valahogy sosem jutott el odáig, hogy repülőjegyet foglaltasson. Bizonytalanul, de mégis kellemetlenül csökönyösen hajtogatta, hogy elviszi Monicát hat hétre Marokkóba, Tangerbe. Azt a helyet látnia kell, mondta Sheila. És micsoda embereket ismer ott! Nem olyanok, mint akikkel Monica tölti a napjait az iskolában. – Marokkó? – kérdezte Monica. – Tanger? De hát én nem mehetek el, Sheila. A tavaszi szünet csak egy hét, nem hat. Sheila talán meg sem hallotta. – Ha a pénz miatt aggódsz – mondta könnyedén –, én fizetem a repülőjegyet, és állom a költségeket. Minden költséget. Különben is, egy barátomnál fogunk lakni, és nem szállodában. Imádni fogod azt a villát, a víz mellett – primitív, de gyönyörű. – Nem a pénzről van szó – mondta megbántva Monica. – Tudod, hogy nem a pénzről van szó. Sheila erőszakos volt; Sheila szorongott. Nyugtalanul járkált ide-oda Monica társaságában, tréfálkozott, hosszú, bonyolult anekdotákat mesélt, olyan élénken, olyan mulatságosán – gyakran rendkívül mulatságosán –, hogy könnyű volt nem észrevenni a tréfás hang mögött meghúzódó kétségbeesést. Mi a baj? Vajon miért nem dolgozik? Mert ugye nem dolgozik? Talán meg sem hallotta Monica kérdéseit. Megjelent Monicánál, meglepetésként hozott valami finomságot, valami ínyencséget egy olcottsville-i csemegeüzletből: kaviárt, egy nagy darab Stilton-sajtot, francia májpástétomot – ami olyan drága volt, mint az arany –, két üveg algériai bort (nagy engedménnyel vette, dicsekedett Sheila); nem vett

tudomást Monica mosolygó tiltakozásáról, hogy nagyon sok a készülnivalója másnapra, és szeretne korán lefeküdni. Nem számít, nem számít: Sheila magányos, Sheila nyugtalan, Sheila iszonyúan mulatságos; túlárad benne a jókedv. Szinte mindenről képes volt tréfálkozni, még az öngyilkosságról is: a témáról, az elméletről. (“Amint Nietzsche mondja, az öngyilkosságon való tűnődés sok hosszú éjszakán átsegíti az embert – ugye így van?") A férfiakról is nagyon mulatságosán beszélt. “Ha egy férfi nem csal meg, valószínűleg csak azért nem teszi, mert nem képes rá." Rengeteget cigarettázott, és ettől görcsösen köhögött, túl sokat ivott, és valószínűleg (Monica rájött, de megkérdezni nem merte) ajzószereket is szedett. Fekete szeme természetellenesen csillogott, sápadt bőre tüzelt. És csak mondta, hadarva mondta a magáét – ez Monicának már végképp nem tetszett –, s közben idegesen a hajába túrt, és szélesen gesztikulált. Még nézni is fárasztó, gondolta Monica, és szerette volna lefogni Sheila kezét. Sheila egyik új témája az öregedés jelensége volt. Fordított csoda, mondta. Igen, banális, és igen, tragikus – azért tragikus, mert olyan banális. Egy bizonyos kor után, mondta Sheila, és igyekezett tréfás hangon beszélni, megjelenik a tükör-én – a “tükör-szörny". – Az ember ilyenkor döbben rá, milyen hiú volt azelőtt. Olyan rendkívül hiú, hogy soha nem nézett tükörbe! Most bezzeg belenéz a tükörbe, méghozzá egyre gyakrabban. Mert természetesen elképzelni sem tudja előre, mit fog látni. Hogy mennyire tönkrement az arca. Hogy milyen idegen, hogy milyen rémisztő. De Sheila nem úgy beszélt, mint aki valóban meg van rémülve, ő csak fecsegett, keresztbe rakta és szétvetette hosszú lábát, megette az ennivaló nagy részét, amit Monicának hozott, egyik pohár bort itta a másik után. Monica gyanította, hogy Sheila otthon már nem is eszik, csak nála, vagy amikor együtt ülnek egy vendéglőben. Az evés furcsa kis rítussá vált Sheila számára; gyorsan és mohón evett, de kicsit szégyenkezve, mintha bántaná, hogy Monica csak nézi, és nem eszik vele. (– Te nem vagy éhes? Ebből vegyél – mondta Sheila, és Monica zavartan válaszolt:Sheila, én már vacsoráztam. – Mire Sheila, mintha meg sem hallotta volna: – Olyan rohadt drága ez a szar, valakinek csak meg kell ennie, egyél már.) Arról beszélt, hogy öregszik, egyre jobban öregszik. Az óra csak egy irányban mozog, ez az órák nagy fortélya. A szeme fekete volt, könnyesen fekete; halántékán kidagadtak a halványlila erek: milyen furcsa lett, – gondolta Monica, és csak nézte meredten: milyen gyönyörű! Az anyja haláláról kezdett beszélni – aztán elhallgatott.

És Monica nem mert kérdezősködni, tapasztalatból tudta, hogy Sheilát nem lehet kikérdezni. –...Ő is halálra rémült a szörnytől a tükörbenmondta Sheila, és gúnyos köszöntőre emelte poharát. – “Nem tudom, ki az a nő", mondta nekünk, “nem tudom, miféle lény, de eszemben sincs még egyszer megnézni." Pedig tudta. Tudta. Monica megnyalta a szája szélét; sajnálom, mondta halkan. – Mit sajnálsz? – kérdezte ingerülten Sheila. – Terád is vár a tükör-szörny, még akkor is, ha te arany lány vagy. Sheila eltűnt, Philadelphiában töltötte a napot, Bostonba repült, San Franciscóba repült... aztán váratlanul megjelent Monicánál, még csak nem is telefonált... vagy cédulákat tűzött Monica ajtajára (a kézírása majdhogynem olvashatatlan volt, Monica mennyit idegeskedett, míg kibetűzte, hátha fontos az üzenet). Minduntalan szóba hozta Marokkót, és nyaggatta Monicát, hogy menjen vele hat hétre Marokkóba; a tengerparti villába, talán Egyiptomba is átmehetnének, Monica még soha nem járt Egyiptomban? (– Persze hogy nem – mondta nevetve Monica –, tudod, hogy sehol sem voltam. – Akkor keresünk neked egy muzulmán szeretőt – mondta lelkesen Sheila –, és talán soha többé nem akarsz majd visszajönni Pennsylvaniába.) Egy napon, amikor Monica hazaért, Sheila a kocsijában ült, cigarettázott, és éppen a barátnője postáját nézte át. Egy levelet sem bontott fel – és amennyire Monica látta, egyet sem vágott zsebre –, de amikor észrevette őt, elég bűntudatosan viselkedett. – Hátha a férjed, a volt férjed zaklat – mondta Sheila. – Gondoltam, megnézem a leveleket. Nem akarom, hogy felizgasson, Monica... tudod, milyen könnyen felizgatod magad. Egy szeles vasárnap délután Sheila heréit pejlován, Parsifalon (“Hát illene rá más név?") átlovagolt Edgemontból, rendetlenül és kipirulva érkezett meg Monica házába, sajnos a lehető legalkalmatlanabb órában. Monicának dolgozatokat kellett javítania, órákra készülnie, leveleket írnia (– Csakugyan? Leveleket? Kinek? – kérdezte gyanakodva Sheila), és bár habozott, hogy elmondja-e Sheilának, estére vacsorára hívta meg egy férfi a városból, az iskola egyik jogásza, akit Jill Starkie mutatott be neki. – Olyan nagyon kedves ember- mondta Jill –, olyan nagyon, nagyon kellemes, magányos, civilizált férfi! Á, tudom én, hogy tetszeni fog. – És Monicának tetszett is, bizonyos mértékig.) Megmagyarázta a barátnőjének, hogy most sok dolga van, borzasztóan szorítja az idő, mire Sheila azonnal megsértődött. – Igazság szerint nekem is

sok dolgom van – mondta Sheila. – Csak azért lovagoltam át, mert már egy pár napja nem beszéltünk. Tudni akartam, hogy vagy. Nem áll szándékomban itt maradni. – Iszol valamit legalább? – kérdezte bűntudatosan Monica. Sheila nem válaszolt azonnal, talán meg akarta büntetni Monicát. Igen, iszik egy csésze kávét, feketén. Nem, inkább egy pohár fehér bort kér – ha van még abból az algériaiból. Leült, keresztbe vetette lábát, rágyújtott, és megint, szinte már szokásból, Marokkóról kezdett beszélni, Tangerről, egy nílusi hajókirándulásrólMortonnal egyszer elmentek egy ilyen nílusi kirándulásra, még a házasságuk elején, nagyszerű élmény volt, Monica biztos nagyon élvezné. Ha Sheila átvészelte a kiállítás megpróbáltatásait, neki is nagy szüksége lesz egy kis változatosságra. – Bizonyára – mondta Monica kényelmetlenül. – De én nem mehetek veled. Sheila alig húsz percig maradt, és csak egy pohár bort ivott. Fáradt volt és zavart; meglátszott rajta a kora. Kifelé menet, miután már felhúzta a cipzárt piszkos steppelt dzsekijén, és nyakára tekerte piros mohairsálját (Monica egyetlen ajándékát, amelyet használni is hajlandó volt), váratlanul megkérdezte, tudja-e Monica, hogy az iskola kizsákmányolja. Tudja? Vagy nem is akarja tudni? – A világ teli van emberekkel, akik alig várják, hogy kiszívják a véredet, ha hagyod – mondta rejtélyesen Sheila. – És te az a fajta nő vagy, aki hagyja, Monica, ezt én kezdettől láttam. Te nem tudod megvédeni magadat. Monica kicsit bosszúsan, kicsit magában mulatva válaszolt. Ő igenis képes rá, hogy megvédje magát, felelte. Sheila kiment a lovához, a szép, rozsdabarna Parsifalhoz, felült rá, és hirtelen büszkeségében vagy közönyében vissza sem nézett Monicára. Monica dideregve állt az ajtóban, de megmakacsolta magát, és nem kiabált utána. (Pedig semmi gondot nem okozna, sőt, öröm volna lemondani az estét Keithszel, vacsorát készíteni Sheilának és magának, egytálételt vagy talán chilit – Sheila rettentően szerette a chilit-, aztán beállítani az ébresztőórát reggel hatra, hogy még legyen ideje befejezni a munkáját. Nem okozna gondot, sőt, milyen szívesen tenné...) De nem szólt. Állt az ajtóban, didergett, és nézte, ahogy a néma csendben hullanak a lágy, nedves, virág nagyságú hópelyhek. Hogy ló és lovas mikor tűnt el a hulló hóban – az erdő menti ösvényen –, nem tudta volna megmondani.

Néhány óra múlva az Olcottsville fogadó női toalettjében Monica pénzt dobott a telefonautomatába, és Sheila számát tárcsázta. Türelmetlenül hallgatta, amíg a telefon csak berregett és berregett Sheila üres konyhájában, a hosszú, huzatos nappaliban, a beüvegezett teraszon, ami teli van könyvekkel és képeslapokkal, az emeleti szobákban (amelyeket Monica soha nem látott), és a műteremben: csengett és csengett, de makacsul nem vette fel senki. (Ha Sheila a műteremben van, márpedig biztosan ott van, a telefon ki van húzva. És senki, a világon senki nem tud vele kapcsolatot teremteni.) Monica visszaakasztotta a kagylót, az automata visszaadta a pénzt, Monica újra próbálkozott. Idegességében talán rossz számot tárcsázott. És megint a csengetés. Elhagyatott, kicsit haragos hangon. Az Olcottsville fogadó női mosdója húsrózsaszín volt, mint egy cukorkásdoboz vagy az anyaméh benseje; fodros organdifüggönyök, süppedős, ciklámenszínű szőnyeg; a fertőtlenítő nem éppen romantikus szagát gyöngyvirágillatú légfrissítővel akarták leplezni. Két, egymással szemben álló, hamis óarany keretes tükörben egy rézcsillár tükröződött végtelenségig. – Édes istenem, a versailles-i effektus! – mondta egyszer Sheila, és horkantott jókedvében –, éppen itt, idehaza! Monica hallgatta és hallgatta. És a telefon csak csöngött tovább. Senki nem fogja felvenni. Amikor végre visszament hozzá (“ma esti partneréhez" – hiába is tagadná, hiszen az), Keith úriemberhez méltó buzgalommal és kellemes mosollyal üdvözölte, igen, természetesen feláll, amikor Monica az asztalhoz ér, mert valóban úriember, és nagyon kedves, amint Jill ígérte, nagyon civilizált, és láthatóan magányos; nem az a fajta férfi, aki bosszús, vagy kimutatja bosszúságát, amiért a “partnere" olyan sokáig volt távol, és telefonált. “Keith" és “Monica" szerencsére még nem tartottak ott, hogy Keith megkérdezhesse: valami aggaszt, Monica? Valami bánt? Mire gondolsz Monica, ha nem rám? Ránk?

4 Kinek ír Monica, kérdezte Sheila. Természetesen nem akart tapintatlan lenni, Sheila szándékosan soha nem volt tapintatlan. (Sheila bevallotta, hogy ő nagyon rossz levélíró. Talán a vérmérsékletéből fakad, hogy képtelen olyan emberek létezésében, ontologikus létezésében hinni, akik testileg nincsenek jelen; akik, hogy úgy mondja, nincsenek vele egy szobában. – Akkor te nagyon könnyen felejtesz, ugye? – kérdezte könnyedén Monica. – Hát... igyekszem – felelte Sheila.) De Monica nem kímélte magát, Monica valóban igyekezett. A szerelem elillan, de a barátság megmaradhat – Monica ezt a középiskolában és az egyetemen tanulta meg, ahol, és ezt felesleges volna tagadni, rendkívül népszerű lány volt... vagy legalábbis, rendkívül népszerű személyiség. Monica már annak idején is tudta, hogy a barátnők később esetleg fontosabbak lesznek, mint a fiúbarátok, meg aztán egy lelkiismeretes nagynéni is figyelmeztette, hogy ha a kamaszkor elmúlik, többé nem lesz alkalma komoly barátságok kötésére, így aztán Monica leveleket írt, kötelességtudóan és lelkesen, és nagyon bántotta, ha egy barátnője a második, sőt a harmadik levelére sem válaszolt... Harold úgy tett, mintha csodálná Monica hűségét, holott igazság szerint nagyon gyerekesnek tartotta roppant igyekezetét. Ő senkivel sem folytatott baráti levelezést, egyszerűen nem volt rá ideje, és persze barátai sem voltak (ha már erről van szó), akikkel levelezhetett volna. – Azt hiszem, a nők mások – mondta kétkedve Monica. És írta tovább a leveleit. Kézzel. Maga alá húzott lábbal ült a kanapén, vagy az ágytámlának támaszkodott, és lassan, szándékosan lassan rótta a betűket, hallgatta saját belső hangját, a néma, egyoldalú beszélgetést; még mindig jobb, mint a semmi, gondolta Monica. Nagy bánatára egyszer visszakapott egy levelet, amit a barátnőjének írt Bostonba; Rebecca elköltözött, és nem hagyta meg az új címét. Monica csalódottan bontotta fel saját levelét, és amikor elolvasta, meglepődött: ez a hang, ez az önelégült, dicsckvő hang, ez tényleg az övé...? Nem elég, hogy a levélbeli Monica hamis lelkesedéssel beszélt a munkájáról és a “baráti hangulatban" lezajlott válásról, de nem egyszer, hanem többször is beszúrta Sheila Trask nevét. És olyan könnyedén, mintha nem is szándékosan tenné. Sheila Trask, a jól ismert festő... Sheila Trask, a szomszédom... Sheila Trask, a híres Morton Flaxman özvegye... Monica émelyegve dobta el a levelet; sokáig ült magába roskadva, fejét karjára hajtva.

Sheila Trask, a szomszédom, Sheila Trask, a legjobb barátnőm, Sheila Trask, akivel majdnem mindennap találkozom, aki (alighanem) nagyon megkedvelt engem.

5 Monica megtanulta, hogy Sheila munkája felől soha ne kérdezősködjék, még barátilag sem. Monica megtanulta, hogy soha semmiről ne kérdezősködjék. – Nem érdekes – mondta hidegen Sheila –, unalmas. Vagy Monicára villantva féloldalas, gúnyos mosolyát: – Nem igazán érdekel, úgyhogy beszéljünk másról. Egészen nyilvánvaló volt, hogy Sheila életében nincs minden rendben; talán a közeledő kiállítás nyomasztotta. Egy-egy telefonhívástól is elkeseredett, néha megrendült, de sosem magyarázta meg, hogy miért. Jó hangulatban viszont ugyanolyan ellenállhatatlanul mulatságos volt, mint azelőtt. Tréfás történeteket mesélt önmagáról, elképesztő, komikusjeleneteket írt le, amelyek régen estek meg, vagy a minap, New Yorkban: – Egy férfi, pedig nem is látszott csavargónak, a Houston Streeten, néhány méterre a járdától pisilt, egy cseppet sem szégyellte magát, és egyáltalán nern volt zavarban! – Amikor úgy látta, hogy Monica, félénk, egyszemélyes közönsége nevetni fog, ő is vele nevetett. Monica mindig nagyon igyekezett felismerni barátnője pillanatnyi hangulatát, és néhány perc múlva már igazodott is hozzá: ő is szeles lett, és tágra nyílt szemmel, pléhpofával bohóckodott. Mortonnak, mesélte Sheila, nagyon különös humora volt: néha óriási hahotára fakadt, máskor viszont csak bámult megvetően. – Sose számíthattam rá – jegyezte meg mellékesen. Nagyjából ebben az időben Sheila addig piszkálta, addig kunyerált neki, míg rá nem vette Monicát, hogy menjen vele “kocsmázni", amint ezeket az útjait emlegette; járják végig az országút melletti helyeket Edgarsville-ben és Swedesboróban. Csupa jobbnál jobb hely, állította Sheila, persze Glenkill előkelő lakói a lábukat be nem tennék egy ilyen krimóba, van itt tekecsarnok, falusi ivó, táncterem, kamionos pihenő meg hasonlók; Monicának éppen erre van szüksége, és Sheilának is szüksége van most egy kis változásra. – Olyan vagy már, mint egy prűd aggszűz – mondta Sheila, – “Jensen kisasszony" a Glenkilli Kollégiumból. Monica arca megrándult, aztán nevetett, mintha a megjegyzés csak vicc lett volna, hiszen persze hogy az volt. Smiley krimója, Határőr fogadó, Rabló-Hús-Tanya, Hedy kávéháza, Swedesboro söröző, Mulató az Öreg Mitch-hez, Buddy-Bár, Fekete Billy ivója... Ezeken a helyeken nem találkozhatnak ismerőssel, mondta Sheila, és soha senkivel nem futhatnak össze, aki őket ismeri. Így aztán feltűnően szűk, fényes fekete nadrágban és zöld szaténblúzban Sheilából “Sherrill Ann" lett, jókedvű elvált asszony Edgarsville környékéről, a telefontársaságnál

dolgozott, vagy titkárnő volt, esetleg kisebb kozmetikaszalon tulajdonosa. Monica, a csinos, szőke “Mary Beth", szintén elvált asszony Edgarsville-ből, ő piros magas nyakú pulóvert viselt és farmernadrágot, a nyakában vékony aranyláncot és medált, és Sherrill Ann kolléganője volt, vagy talán a kozmetikaszalonjában dolgozott... Barátságos, szókimondó, minden bonyodalomtól mentes lányok voltak, akik szerették a csapolt sört, a tekét, szívesen fecsegtek a férfiakkal a bárpultnál, de ragaszkodtak hozzá – és ez alól nem volt kivétel –, hogy az italukért maguk fizessenek, és együtt menjenek haza, ahogy jöttek. Az életüknek ezen a pontján, árulta el Sherrill Ann, nincs szükségük még ártatlan férfikísérőre sem, nem akarnak férfiakkal vigasztalódni, abból egyelőre éppen elegük van: a kettőjüknek van összesen öt gyereke. Szeretnének kicsit kikapcsolódni, és hazaérni, mielőtt a gyereklány türelmetlenkedni kezd. Ez azt jelenti, hogy nem adják meg a telefonszámukat, nem mondják meg a vezetéknevüket, nem kezdenek ki senkivel, nem játsszák meg magukat, és fizetik a saját italukat. Mindig. Ez azt jelenti: szeretnek szórakozni, és nem veszik túl komolyan magukat. Sherrill Ann szaténblúzt visel a nadrágjába tűrve, kifényesedett antilopmellényt, karika fülbevalót, széles bőrövet, magas sarkú nappabőr csizmát; egyik cigarettáról a másikra gyújt, és harsányan nevet, míg a férfiakkal viccelődik, Sherrill Ann-nek déli akcentusa van (vagy nem?), de a családjáról ritkán beszél, hát, tudják, a férje sokat utazott, nyugtalan fajta volt, az ilyenben nem lehet megbízni, amint az események később igazolták is. Mary Beth csendes, Mary Beth szőke, pisze és aranyos, könnyen elpirul, míg Sherrill Ann a férfiakkal viccelődik, és barátságosan vitatkozik lovakról, ír szetterekről, gazdálkodásról, vadászatról és horgászásról, a helyi politikusokról, autókról, furgonokról, traktorokról... melyik a jó vétel, melyik nem. Sheila, aki két vagy három korsó csapolt sörtől becsípett, gondtalanul nevetett még a durva megjegyzéseken is – Mary Beth ilyenkor úgy tett, mintha ő meg sem értené ezeket, és néha valóban nem értette –, de azért Sherrill Ann nem olyan lány, akivel bármit meg lehet etetni, Sherrill Ann nem tűri, hogy bárki túllépje a határt. (Hazafelé Monica hangosan tűnődött, félig csodálóan, félig helytelenítően, hogyan képes Sheila ilyeneket mondani idegeneknek! Sheila megmagyarázta, hogy éppen ez,a lényeg: valóban idegenek, tehát nem számítanak. – “Mary Beth" különben is túl komolyan vesz mindent – mondta.) Ezeken a vad, mulatságos estéken Sheila kibontva viselte vállig érő haját, vagy régimódi lófarokban: – Elveszített ártatlanságom hajviselete – mondta Monicának. Száját vörösre rúzsozta, mint egy ruhatároslány, szemét rikító

színekre pingálta, mindig sápadt arcát csábos-pirosra festette. Es a kölnije – nos, a kölnije orrfacsaróan erős volt. Amikor levegőt vett, a blúzanyag megfeszült kicsi, hegyes mellén; és hasonlóképpen a feszes kis feneke is jól kidomborodott a szűk nadrágban, amikor a bár mellett állt jellegzetes lovaglótartásával. Sheila nagyon jól kiismeri magát – vagyis Sherrill Ann –, a pillantása villogó, egyenes, gúnyos és kacér, ugyanakkor a lehető legközönyösebb. Monica nem szerette a csapolt sört, Monica nem szerette a füstös levegőt, de hát egy-két korsó után a Határőr fogadóban, aztán még egy-két korsó után a Buddy-Bárban (ahol hétvégeken egy kültelki együttes, a Delaware Gap játszott) és egy utolsó korsó után, már hazafelé, a 30-as országút mellett, Flahertynél... nos, ezután Monica már nemigen törődött vele, mi ízlik, és mi nem, az egész csodálatos, jó móka volt, Sherrill Ann igazi “karakter", és már Mary Beth sem ünneprontó, ő is kezd felengedni. A pasasokat Gradynek, Buzznak, Billynek, Orrinnek, Masonnak, Ryannak hívták. A Massey-Ferguson gyárban dolgoztak Bethanyben, vagy a General Motors üzemében Edgarsville-ben ; teherautót vezettek, vagy gazdálkodtak egy kis tanyán, talán autót szereltek, vagy éppen “két állás közt" tengődtek. A többségük házasember volt – már amennyire. Hacsak nem elvált. Sokat ittak, de nem rúgtak be mindig, csak néha, de ettől még nem (vagy nem mindig) kellemetlenkedtek vagy durváskodtak, nem érzelegtek vagy reménykedtek. A legtöbbször megkérdezték Sherrill Annt és Mary Betht, hogy isznak-e még egy pohárral, hogy nincs-e kedvük megvacsorázni valahol, vagy táncolni...? – Hogyne – mondta Sherrill Ann a csípőjét riszálva –, én benne vagyok. (– Hogy lehet, hogy maga nem akar táncolni? – kérdezte ilyenkor valamelyik férfi Monicától, és Monica zavartan, gyorsan felelt: – Nem tudom ezeket a táncokat. – Mire a férfi: – A csudába is, könnyű, majd én megtanítom. – Mire Monica: – Sajnos én nem szeretek táncolni, nekem két bal lábam van. – Mire a férfi mosolyogva, elképedten mondta, talán úgy, hogy közben végigmérte a lábát: – Az biztos, hogy nem látszik meg magán. Na jöjjön, majd én megmutatom. – Mire Monica, most már mosolytalanul: – Köszönöm, de inkább nem. – Mire a férfi: – De a barátnője táncol, odanézzen csak, az istenit! – Mire Monica, hogy véget vessen a vitának, élesen azt felelte: – Igen, de én nem a barátnőm vagyok, ugyebár, én valaki más vagyok.) Ha a férfiakat kezdetben inkább Mary Beth hullámos, világosszőke haja és megnyugtatóan csinos arca vonzotta – kicsi, pisze orra, finom vonásai –, lassanként mégis átpártoltak Sherrill Annhez, a furcsa, izgatott, bőbeszédű Sherrill Annhez. Lehet, Mary Beth akár huszonegy éves, Sherrill Ann pedig

lehet, hogy már megvan harmincöt, de hiába, Sherrill Annben van élet, Sherrill Ann a belevaló lány. Monica, aki Mary Beth, és Mary Beth, aki Monica... most egy kicsit részeg, kicsit kóvályog a fejében zümmögő érzéstől... azért tartja magát... tökéletesen uralkodik magán... Monica szintén csinosan kifestette a szemhéját, ezüstzöldre, a pilláját feketére, Monicának hullámos a haja, a pillantása óvatos, csupa figyelem... és kezdi megtanulni, hogyan oldódjék fel, hogyan engedje el magát, hogy ő is jól mulasson. Már hogy volna ő prűd, nézzék csak: nevet a vicceken, együtt dúdol a zenével, karját Sherrill Ann derekára csúsztatja, amikor Sherrill Ann nevetve, imbolyogva átöleli a derekát. Nem volt részeg, de hangosan nevetett, haja az arcába hullt. Nem volt részeg, de mulattatta, hogy milyen komolyan veszik a férfiak őt meg Sherrill Annt a szaténblúzában és ugráló lófarkával. Minden olyan mulatságos volt... még az is, hogy évekkel a halála után mindmáig Elvis Presley a zenegép királya nyolc dallal; Sherrill Ann kijelentette, hogy neki az “Amcsika" a kedvence. (Mary Beth kedvence az “Ölellek" volt Billy Joetól. És egy rock-and-roll szám, amit egy Forced Entry nevű zenekar játszott, meg a Jump-in-the-Saddle gitárszáma, de a szomorkás, susogó szerelmi dal a Pindee Sisiers-től is – csupa zenegép-csillag.) És mulatságos volt a karácsonyi dekoráció is a Buddy-Bárban (pislogó piros és fehér fények, ezüst girland a falakon, akár egy ünnepi pókháló; a bárpult felett zöld, műanyag fenyőfák álltak, és pirospozsgás télapók reklámozták a Pabst, Schlitz, Miller High Life, Miller “Lite" és Coors söröket). Fekete Billnél egy majdnem életnagyságú furnér télapót erősítettek a tetőre, szánkóval és rénszarvassal: Hedynél jégvirágot és piros gyertyát festettek az ablaküvegre, Waltnál, a tizenkét tekepályán, közvetlenül a bábuk fölött, ezüstgirlandok lógtak. Meg aztán Sherrill Ann, aki úgy táncol és vonaglik, mint egy tizenhat éves lány; Sherrill Ann, aki tekézés közben is csak bohóckodik (szabadfogású csupa láb és könyök technikájával hol az árokba futtatja a golyót, hol, mindenki mulatságára, látványos eredményt produkál). Sherrill Ann, aki úgy tesz, mintha mélyen elmerülne a szerencsejátékban; a hajában kamélia kókadozik. Büszke rá, hogy lépést tart Gradyvel, Bennel, Buzz-zal és Orrinnal, és ugyanannyit iszik, mint ők – vagy majdnem annyit, vitatkozik velük a lótenyésztés kényes problémáiról, együtt érez velük, amikor panaszkodnak az “igazságtalanul sok" nőtartásról és gyerektartásról, és hogy milyen láthatással kell beérniök. A bíróság – az ügyvédek – a szociális gondozók – mind elfogultak a férfiak rovására, akik apák, de már nem férjek: ez tény! Ezt nem lehet tagadni! Arra megy ki a játék, hogy mennyit tudnak kiszipolyozni az emberből, panaszkodott Grady vagy Buzz Sherrill Ann-nek –

miután eldöntötték, hogy már nem kell nekik az ember; és Sherrill Ann, aki ezen az estén csendesebb volt, mint máskor, azt mondta: – Talán az volna a jobb, ha az emberek egyáltalán nem házasodnának össze. Tessék: elég ha engem megnéznek. Monica egy este a Swedesboro sörözőben azon kapta magát, hogy erősen figyeli Sheilát a légypiszokkal borított tükörben a bárpult fölött, és arra gondol: Mit csinál? Miért csinálja? Sheila egy Mick vagy Mike nevű teherautó-sofőrrel táncolt, aki azelőtt rendőr volt (senki se tudta, hogy most miért nem az), Sheila bal karja a férfi vállán, jobb karja behajlítva, a férfi karja – húsos, vastag, szőrös karja – Sheila derekán. A zene nyávogott, lüktetett, a megszokott country és western bömbölt a zenegépből, a levegő áporodott volt a füsttől, mindkét táncos kicsit be volt csípve, összeért az arcuk, a hasuk, a combjuk, a lábuk alig mozdult. Monica akaratlanul is erősen figyelte őket, szeme égett a dohányfüsttől. Nem aggódik, nem érzi kínosan magát, nem bosszankodik a barátnője miatt, hajtogatta magában: Sheila csak tréfál, játszik, úgy viselkedik, mint egy bakfis az első fiújával... vagy mint egy tinédzser kurva. Monica látta, hogy a férfi hirtelen meginog, látta, hogy Sheila jó erősen megragadja, nehogy elessen, és hallotta Sheila harsány nevetését. A férfi megcsókolta, vagyis félig bohóckodva, de azért komolyan megpróbálta megcsókolni, de Sheila egyszerűen ellökte. Jól mulatnak. Szórakoznak. Hiszen ezért visel Sherrill Ann bőr cowboykalapot helykén a homlokába húzva, és nagyon szűk fiúfarmert, amit állítólag Edgemontban talált valahol, talán egy elfelejtett vendég hagyta ott? Sheila visszament Monicához, félbeszakította a férfit, aki éppen Monicához beszélt (a szemtelenségről, hogy a Swedesboro Megyei Bíróság letiltotta a fizetését a nőtartás miatt), és nevetve mondta: – Oké, Mary Beth, idd ki, látom, nagyon berendezkedtetek itt ti ketten, de a gyereklány kivágja a huppot, ha nem kotródunk haza most rögtön. Hazafelé Sheila néha rábeszélte Monicát, hogy álljanak meg egy pizzára (“flancos pizzára", amin van minden), vagy egy tejszínhabos amerikai palacsintára, a Palacsintaházban. Monica ilyenkor legfeljebb csak egypár falatot tudott lenyomni, és Sheila még a felét is ritkán ette meg annak, amit rendelt. Végül is csak az ötlet számít. A pizzeria és a palacsintás hangulata. Teljesen ártalmatlan, gondolta Monica. És mókás. Ha egy kicsit durva is. ...De az biztos, hogy ártatlan. És olyan más, mint az igazi élete (a tanári élete, a fejében szüntelenül zajgó élete), meg aztán egészséges, fiatalít, és jót tesz a léleknek, ahogy Sheila állítja. (– Azt hiszem, túl beszűkültek vagyunk, túl óvatosak – töprengett Sheila. – Felszedhetnénk két pasast, és elhozhatnánk őket hozzám... vagy elmehetnénk egy motelba... mit gondolsz? Szerinted

megérné? Vagy csak bajjal járna? Unalmas volna? – Meg sem várta Monica válaszát, hanem beszélt tovább, mint aki hangosan gondolkozik: – A fenébe is, úgyis csak trippert kapnánk tőlük, vagy kivernék pár fogunkat. Az az igazi mulatság, amit most csinálunk – és nem csinálunk.) Néha, amikor Monica nem változott át igazán Mary Bethszé – vagyis amikor nem csípett be eléggé –, kénytelen volt beismerni, hogy ezek a kiruccanások egyre kimerítőbbek és egyre kiszámíthatóbbak. A dohányfüsttől mindig émelygett egy kicsit, a bömbölő zenétől zúgott a feje, gyűlölt bizonyos meghatározhatatlan szagokat, és persze elkerülhetetlen volt, hogy gyakran használja a női vécét... A tülekedés az ivóban, a zsúfoltság, a hangos, jó szándékú viccelődés, ami néha erőszakossá vált, a nyílt ajánlatok, amelyeket mint “viccet" sütöttek el (Menjünk el most rögtön valahová, és basszunk, mondta egy férfi Sheilának, mire Sheila csak annyit mondott, hogy Nem) ; a vetélytárs nők, az alighanem titkos szórakozást kereső feleségek, elvált asszonyok vagy éppen félprofi utcalányok egyszerre alattomosan és megvetően figyelték Sherrill Annt és Mary Betht. És szegény Sherrill Ann, néha megpróbált lépést tartani a fiúkkal, túl sokat ivott, és ilyenkor hányt a mocskos mosdóban vagy a parkolóban... vagy az út mellett, hazafelé. (Sheila rossz éjszakáin Monica vezetett.) Egyszer Sheila megfogta a karját, jól megszorította, és lelkesen felkiáltott: – Jó fej vagy te, Mary Beth, szivi... sose hittem volna rólad! És Monicát akarata ellenére, azonnal gyermeki hála öntötte el. Na és hogy van Sheila a férfiakkal? – tűnődött Monica. Igazából mit gondol, mit érez a férfiakkal kapcsolatban...? Nehéz őket komolyan venni, mondta Sheila. Aztán ravaszul hunyorogva hozzátette: – Senkit sem könnyű komolyan venni. Ha Monica megpróbálta kifaggatni, Sheila tartózkodóvá vált, talán szégyellte magát, és a kérdéseket tréfával, egy-egy könnyed bon mot-val ütötte el, megvonva sovány vállát. Amikor kicsit berúgott, azzal dicsekedett, hogy ő olyan nő, aki szereti a férfiakat, néha kívánja a férfiakat, de igazság szerint “nagyon jól megvan velük is, nélkülük is, hiszen ha meggondoljuk, olyan köznapi az egész." Természetesen Mortont kivéve. Mortont kivéve, akit szeretett – nem igaz? – Úgy is mondhatnánk, hogy bolondultam érte... “bolondultam érte" – mondta Sheila, és megdörgölte a szemét. – De ez nagyon régen volt, Monica. Nyilvánvaló, hogy most nincsenek férfiak az életében, legfeljebb barátok – művészbarátok, két vagy három környékbeli birtokos, ismerősök New

Yorkban, Key Westben, Mexikóban, Észak-Afrikában. És Párizsban. Sheila megmutatta Monicának egy Párizsban élő jamaicai fényképét; izmos, majdnem kopasz, nagyon jóképű, fekete férfi volt, festékfoltos pulóvert és farmert viselt, villogott a csodálatos fogsora, és roppant magabiztosnak látszott. Na, mit szólsz Henrihoz, kérdezte Sheila, és úgy bökte meg Monicát, ahogyan a férfiak szokták, amikor egy csinos nő fényképét nézik együtt. Monica mosolyogva mondta, bár nem tudta, hogy szabad-e mosolyognia: – Hát... az biztos, hogy szokatlan jelenség. A szeretőd volt? Most is...? De Sheila csak horkantott egyet, megvetően nevetett, és eltette a fényképet. – Henri...! – mondta. Amikor Sherrill Ann és Mary Beth szórakozni mentek, Sheila feladata volt – és ezt szívvel-lélekkel teljesítette is –, hogy lerázza, a tolakodó, erőszakos vagy éppen érzelmes húrokat pengető férfiakat. Jake-nél, Hedynél, Walt Tekebirodalmában vagy másutt Sheila egyszerűen bejelentette, hogy kíséret nélkül jöttek, kíséret nélkül szándékoznak elmenni, és kész. Sheila szívesen fecsegett Mackkel, Mike-kal, Budd-dal és a többiekkel, amíg a beszélgetés mulattatta, és a szócsata személytelen és könnyed maradt. Ha valamelyik kérdezősködni kezdett, Sheila azonnal felhúzta az orrát (“Hány gyerek? Hát nem azt mondta, hogy három van?"), és azt sem tűrte, ha zavarba hozták az aranyos kis Mary Betht. Ilyenkor azzal dühítette a férfiakat, hogy összekeverte a nevüket (“Buzz? – ja persze, Bud- hogyne, persze hogy Bud"), mintha nem sokat számítana, hogy melyik másik. Reggelenként felhívta Monicát, megkérdezte “hogy van a feje", és megbeszélte vele előző esti kalandjaikat; ilyenkor kiderült, hogy tényleg nem tudja őket megkülönböztetni egymástól – Fitchet, Gradyt, Maxot, Johnnyt, Steve-et, Jeb O.-t, Ryant. Sajnálja őket, mondta. Annyi gondjuk van, állás, házasság, az adósságok, a régimódi, megrendült férfi-felsőbbrendűségük, aminek nem tudnak hol érvényt szerezni. – Ha ennyire megveted őket – mondta egy reggel bosszúsan Monica, mert fájt a feje, és tudta, hogy egész nap csak kóvályogni fog –, minek jársz közéjük? Miért járunk szórakozni? – Egyáltalában nem vetem meg őket – mondta Sheila. Monica kérdése egész megdöbbentette, egy kicsit meg is bántódott. – ... Én szeretem őket, és szeretem, hogy ők is szeretnek engem. Monica sokszor az iskolában, az osztályban, a tanári ebédlőben egész nap magával hordozta egyik-másik névtelen férfi képét; a fülében ott dobolt a zenegép ostoba ricsaja, és teljesen irracionális, de ellenállhatatlan érzés kerítette hatalmába: ő valaki más, nem egészen saját maga, hanem fiatal lány, megint fiatal arany lány, aki előtt még ott van az egész felnőtt élete.

Amit Sheila és ő csinálnak, az ugye ártalmatlan... és ártatlan? És persze nagyon mulatságos. Idegenek megnézik és megcsodálják őket; ha névtelenül és eredménytelenül is, de vágyat ébresztenek férfiakban ; rejtélyesnek látszanak, még akkor is, ha Monica tudja, hogy ő cseppet sem rejtélyes. Még előttem az egész élet, gondolta Monica, és ironikusan elhúzta a száját. Roppant ostoba gondolat, és mégis jólesett. (Amikor a házassága felbomlott, azt mondta magának, hogy a sebe nem igazán mély, hiszen nem volt olyan fontos, nem volt olyan jelentős; akárcsak a házassága, a válása is “mindennapos", “átlagos", “tipikus", tehát nem okozhat szenvedést. Ne vedd magadat túl komolyan, Monica! Természetesen az évek során Harold szexuális érdeklődése fokozatosan csökkent iránta. Kilenc évig tartott a “kapcsolatuk". Hevesen kezdődött, mohó, szinte kíméletlen szenvedélyességgel, ha akarja, akár romantikusnak is nevezheti, és persze hízelgett neki, hiszen kinek ne hízelegne, ha hevesen kívánják...? Aztán egy napon, pontosabban egy éjszaka, Harold már nem nézett Monicára, már nem volt fontos neki, hogy rá nézzen, bár egy testre továbbra is szüksége volt – egy törvényes női testre –, csak így lehetett a szexuális élete “normális". Csak az volt a kérdés, hogy Monica és a teste összetartoznak-e; magvas kis kérdés, roppant kínos is, így aztán Monica nem merte feltenni. Mert szavak már nem voltak. Nem-banális, nem-elkoptatott, nem-megáporodott szavak. Végül is Monica azért igazán nem tehetett szemrehányást a férjének, hogy megcsalja a saját testével, hogy azzal a testtel szeretkezik – ha volt ebben “szeretet" –, amellyel egy ágyon és egy vezetéknéven osztozik, bár a maga külön gondolatait gondolja, álmodja. Talán, gondolta Monica, az egyik fantomkép, akivel megcsalja, egy korábbi, fiatalabb Monica, titokzatos és illékony, még nem az övé...? ) De az újdonság varázsa kezdett megkopni. A nagy örömből lassan üröm lett. ...Péntek este a Buddy bárban nagy mulatságot okozott, amikor egy bogár Mary Beth hajába esett (a mennyezetről?). Mary Beth szörnyen kétségbeesett, amikor a hólyagja megdagadt a sörtől, vécére kellett mennie (mocskos kis helyiség, egyetlen fülkével), de valaki elfoglalta, nem jött ki, nem és nem... Végül Buddy védelme alatt, még Sherrill Ann is őrt állt, a férfivécét kellett használnia. (– Iszonyúan mocskos – mondta utána Monica, szégyenkezve – ; émelyítő. – Sheila közömbösen nevetve válaszolta: – Voltam én már rosszabb helyen is, és még örültem is neki. El vagy kényeztetve. – ) Csütörtök este Walt Tekebirodalmában Swedesboro mellett, nagy zaj és vidámság közepette – a vidámság főleg a hatalmas zajból állt – Sherrill Ann, az elvált asszony, két gyerek anyja (vagy háromé?) új, fényes bőr kezeslábasban (mókás, hatalmas

cipzárral, a nadrágon bokacsiptetővel) páváskodott és bohóckodott, így sikerült magára vonnia néhány férfi figyelmét, akikkel még nem találkoztak, ebből aztán nemsokára kellemetlen szóváltás kerekedett, és ebben már semmi romantikus, rejtélyes vagy érdekes nem volt, Sheilát és Monicát “faszállító szukának" nevezték, és végül azzal eresztették útnak, hogy “Melegségben szenvednek?! Egy kis pucapirin kéne nekik", s ezt Sherrill Ann nagyon mulatságosnak tartotta. (– Nem gondolod, hogy veszélyessé válhat, most, hogy kezdenek ismerni bennünket? – kérdezte Monica. – Bennünket egyáltalán nem ismernek – felelte kurtán Sheila. – Éppen ez a lényeg: – minket nem ismernek. – ) Aztán megtörtént, egy éjszaka, decemberben... Edgarsville-ben egy kocsma előtt Sheila és Monica éppen a kocsijuk felé siettek, amikor egy férfiakkal tele kocsi állt meg mellettük, és az egyik férfi, Fitch, odakiabált nekik. Fitchnek már pár hete megtetszett Sherrill Ann, de valamin összevesztek, bár nem volt egészen világos, hogy min: Fitch talán összetévesztette egy másik nővel, bár Fitch ezt tagadta. Fitch most azt akarta, hogy mindketten szállj anak be a kocsijába, mert Sherrill Ann megígérte neki, hogy megnézi a gyerekeit, igen, Sherrill Ann mondta, hogy látni akarja őket, Fitch fényképeket mutatott neki, mire Sherrill Ann azt mondta, szeretné megnézni őket, akkor meg miért tesz most úgy, mintha fogalma se volna róla, hogy ő ki a fene, mit képzel Sherrill Ann meg a barátnője, miféle vicc ez...? Fitch barátai is odamentek, kicsit mind be voltak rúgva, és jókedvük volt, bár nem lesz soká jókedvük, ha Sherrill Ann nem hajlandó tudomást venni róluk, és Mary Beth is úgy viselkedik, mintha leprásak volnának, vagy mi, meg hogy le se szarják őket... Sherrill Ann meg ő tetszettek egymásnak, folytatta Fitch, és most Sherrill Ann mégis úgy tesz, mintha meg sem ismerné. – Ezt meg kell beszélnünk – mondta Fitch. – Megígérte, hát nem emlékszik rá, hogy megígérte? – De Sherrill Ann azt válaszolta, hagyja békén őket, haza kell menniök, már így is elkéstek, ha negyed órán belül nincsenek otthon, a gyereklány felhívja a rendőrséget, de Fitch csak annyit mondott: – Gyertek csak velünk mind a ketten, ezt őszintén meg kell beszélni –, mire Sherrill Ann szólt Mary Bethnek, hogy azonnal szálljon be a kocsiba, és zárja be az ajtót, és Mary Beth engedelmeskedett, Fitch pedig megpróbálta megakadályozni, hogy Sherrill Ann beszálljon melléje. – Én nem szeretem, ha egy kurva hazudik nekem, nem tűröm, hogy egy kurva hazudjon nekem – jelentette ki Fitch, mire Sherrill Ann csak annyit mondott, márpedig ők nem szállnak be Fitch kocsijába, hanem hazamennek, és kész. – Máskülönben a gyereklány telefonál a rendőrségre – mondta dühösen, emelt, talán egy kicsit remegő hangon Sherrill Ann –, tudja, mikorra kell hazaérnünk, és azt is tudja, hogy itt voltunk. Erre a férfiak elengedték őket.

De utánuk mentek, dudáltak, a kocsijuk gumija csikorgóit a murván. Iszonyatos, tizenkét mérföldön át tartó hajsza következett Edgarsville-ből Glenkillig: Sheila a rémülettől sápadtan, kénytelen volt hol negyvennel, hol nyolcvanöttel hajtani, hogy meneküljenek, és Monica, attól a biztos tudattól, hogy mind a ketten meg fognak halni, bénultan magába roskadva ült mellette, csendesen szipákolt, és azt suttogta: Miért jaj miért, mi a fenének, miért... Fitch túl részeg volt, így az egyik haverja vezetett, Sheila mellé húzott, egyre közelebb, mintha le akarná szorítani az útról, aztán gyorsított, mintha azzal fenyegetne, hogy eléje vág, közben Fitch kihajolt a jobb oldali ülésről, disznóságokat kiabált és gesztikulált, beintett nekik, és az öklét rázta. A két kocsi néha olyan közel volt, hogy Fitch majdnem betörte Sheila ablakát, mindezt részeg jókedvében, mulatságból, csak ugratta a lányokat, csak marháskodott, de a lányok igenis kikezdték velük, igenis faszállítók, és megérdemlik, és jobb lesz, ha többé nem tolják ide a seggüket Edgarsville-be... Az üldözésnek Glenkill határában vége lett, a férfiak lemaradtak, de Sheila száguldott tovább. Monica házánál Sheila Monica karjára tette a kezét, és azt mondta: – Nézd... nincs semmi baj, nem kerültünk igazán veszélybe, de ha felizgattad magad, ha valóban felizgattad magad, itt maradhatok éjszakára, vagy... – itt elbizonytalanodott a hangja, hiszen ő is meg volt rémülve; – és hazajöhetsz velem te is... Ezért én vagyok a felelős... pokolion érzem magam... Igen, gondolta dühösen Monica, te vagy a felelős, te…! De mondani azt mondta, semmi baj, örül, hogy él, az a fő, hogy megúszták ezt az estét. – Nem haragszol...? – kérdezte Sheila. – Nagyon kimerült vagyok ahhoz, hogy haragudjak – válaszolta Monica, és kinyitotta az ajtót, mert egyedül akart maradni, elmenni, szabadulni Sheilától.

6 Sheila könnyedén kijelentette, hogy az öngyilkosságnak az ő családjában nincs különösebb “jelentősége". – Azon az alapon, hogy ha az embernek egyszer elege van, akkor valóban elege van – mondta Monicának. Lassan már szokásává vált, hogy esténként, hét óra körül, amikor Monica már biztosan hazaért az iskolából, felhívja telefonon. (Hacsak nem ment el valahova este, amit előre meg kellett volna mondania Sheilának.) Csak azért hívta fel, hogy üdvözölje, hogy megkérdezze Monicától, hogy van. Ami őt illeti, nos, a dolgok jól mennek, persze nem jobban, mint várni lehet, talán jobb nem firtatni... Néha, amikor Monica kinyitotta az ajtót, hallotta, hogy odabent szól a telefon; ilyenkor belenyilallt a félelem. Kimerítette az egész napi munka az iskolában, kimerítették a fejében kavargó gondolatok, kimerült volt... De muszáj fölvennie, ha nem veszi fel a telefont, Sheila talán megérzi, Sheila talán megérti. Talán azért, mert akadozott a munkájában – Monica legalábbis erre következtetett-, Sheila túlzottan érzékennyé vált, és a legapróbb dolog miatt is megsértődött. Ha Sheila udvariasan megkérdezte Monicától, nem fáradt-e ahhoz, hogy beszélgessen, nem volt szabad igennel válaszolnia, kénytelen volt megnyugtatni, hogy egyáltalán, cseppet sem fáradt, sőt, nagyon örül, hogy Sheila felhívta, ő is fel akarta hívni Sheilát úgy tíz perc múlva. – Biztos? – kérdezte kétkedve Sheila. – Ha akarod, visszahívhatlak később is. Vagy holnap. – Dehogy – felelte Monica –, beszélgessünk csak most. – Fejét a hűvös szekrénynek támasztotta, lehunyta a szemét, és érezte, ahogyan újra megfájdul a feje. Az ismerős, tompa fájdalom majdhogynem megnyugtató volt. Sheila energikus volt és jókedvű, Sheila rosszkedvű volt, depressziós, “önmaga alatt". Hírt kapott egyik barátjától, de rossz hírt, vagy talán jót – mindenesetre elképzelhető, hogy megváltozik tőle az élete. (– De csak azután, hogy megvolt a kiállításom – tette hozzá titokzatosan.) Hogy megy a munkája? – nos, hogy megy Monica munkája? (Kérdezte ártatlan rosszindulattal.) Monica aggodalmát többnyire könnyedén elhárította, de néha fakó, csendes hangon közölte, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy remélte, egyáltalán nem úgy mennek, ahogy remélte; kora reggel, hajnalban, sokszor bénultan fekszik az ágyában, annyira retteg attól, hogy felkeljen, és átmenjen a műterembe, elébe nézzen egy újabb napnak. – Persze az öngyilkossághoz nemeslelkűnek kell lenni, nem gondolod? – kérdezte. Kinyújtotta a kezét, az ujjait, nézegette őket, majd Monicára pillantott.

– Nem hiszem, hogy én képes volnék nemeslelkű cselekedetre. Neked mi a véleményed, drága kis Mary Beth? – Erre nem tudok felelni – mondta Monica, és hirtelen elfogta a tehetetlenség érzése –, nem ismerlek olyan jól. – “Ismerni" valakit...! – szólalt meg Sheila. – Azt hiszem, mi valamennyien túl jól “ismerjük" egymást. “Sherrill Ann" és “Mary Beth" többé nem kelt életre, és mintha csak kölcsönösen megállapodtak volna benne, az edgarsville-i eset után jó ideig még a neveket sem említették. Aztán Sheila váratlanul célozgatni kezdett az országutakra, a “kocsmázásokra", és hogy milyen magányos lesz Sherrill Ann Mary Beth nélkül... Monica csak bámult rá, majd megkérdezte, hogy ezt hogy érti. Éppenhogy megmenekültek, csak nem akarja folytatni? – Edgarsville-be természetesen nem mennénk vissza – mondta Sheila. – Van más hely éppen elég... Nézd, ilyesmi soha többé nem fordulhat elő. Megígérem. – Én is megígérem – mondta ironikusan Monica. Sheila nevetett, és másról kezdett beszélni, de időnként újra szóba hozta a dolgot, mintha csak piszkálni akarná Monicát. Célzott rá, hogy “Mary Beth" túl félénk és prűd, és újabban mániásán foglalkoztatja a tanári becsülete. Monica mereven azt felelte, nem érzi kötelességének, hogy most védekezzék. Nem is kell védekeznie, mondta Sheila, ugyanis senki nem támadja. Monica közölte, hogy elment a kedve a vidéki kocsmáktól, a kuglitól és a csapolt sörtől – még a szagától is hányinger fogja el –, és különben is, ő csak Sheila kedvéért ment el, hogy Sheila ne legyen egyedül. “Mary Beth" igazából sohasem létezett. Gyorsan, kicsit dacosan beszélt, majd zavartan elhallgatott; Sheila le nem vette róla ragyogó fekete szemét, és láthatóan jól mulatott rajta. – ... Azt mondod, “Mary Beth" sosem létezett? – mormolta. – Én azért ezt nem hiszem el. Egyszerűen elcsomagoltad valahová. Sheila többé nem kérte meg Monicát, hogy kísérje el, bár néha – mindig odavetőleg – célzott rá, hogy Sherrill Ann “magányos", és “kicsit unatkozik" a barátnője nélkül. De Monica, aki számított valami ilyesmire, nem reagált. Ezen, gondolta ujjongva, ezen ő már túl van.

7 Amikor kinyitja az ajtót, hallja, hogy szól a telefon, csöng, berreg elhagyatottan, szemrehányóan, csörömpölése visszhangzik az üres házban. Keith azt mormolja, reméli – tekintve, hogy késő van, éjfél –, nem valami rossz hír, de Monica még csak nem is válaszol neki. Érzi, hogy a szíve lassan és elszántan nagyokat dobban, nem, a keze nem remeg, és még csak nem is ingerült, amikor felkapja a kagylót, és azt mondja, halló, aztán megismétli, halló, halló, igen? Kiderül, hogy senki nincs a vonalban, hogy a hívó (talán) egyszerűen csak tárcsázott, és a készülék mellé tette a kagylót, elment, és megfeledkezett arról, hogy valakit felhívott. Újabban Sheila különös, szeszélyes órákban telefonált. Igazság szerint nemigen tudta, hány óra, egész nap és éjjel dolgozott, vagy ivott. – Remélem, nincs...? – kérdezi Keith. Tapintatos férfi, úriember, tartja a távolságot, áll az ajtóban, nem akarja háborgatni Monicát. – Téves kapcsolás. Semmi – feleli Monica. Lenyomja a villát, tárcsázza Sheila Trask számát, foglalt, a vonal valóban foglalt, Edgemontban mellétették a kagylót, amint gyanította... – Semmi – mondja könnyedén Monica. – Vicc. Másnap reggel, korán, hét előtt, Monica felhívja Sheilát. A kagylót azonnal, az első csengetésre felveszik, de Sheila gyorsan, elég hűvösen mondja, hogy most nem beszélhet, baj van, szegény Siegmund egész éjjel kint csavargóit, és most beteg, hány, valószínűleg megmérgezték, Morton valamelyik régi, környékbeli ellensége, állatorvoshoz kell vinnie. – Később felhívlak – mondja Monicának, de mielőtt letenné, hozzáteszi: – Remélem, semmi életbevágó?

8 – Ariadné fonala elszakadt, és a szegény teremtés most a labirintusban vándorol – mondta Sheila; nyújtózkodott és ásított. – De majd kitalál. Nemsokára. A múltban is mindig kitalált. Mert ha nem, akkor éhenhal, megfullad, a pokolba vele. – Szívesen segítenék... – mondta habozva Monica. Sheila nevetett. Aztán kijózanodva mondta: – Te olyan kedves vagy, Monica. De köszönöm, nem, nem hiszem, hogy bármiben is segíthetnél. Elég, ha vagy. Sheila hol kirobbanóan jókedvű volt, hol kábult és kimerült, ilyenkor a tekintete elhomályosult, arcbőre pórusai kitágultak, és nem volt éppen vonzó. Hol azzal töltötte a délelőttöt, hogy ide-oda autózott mellékutakon, hol egész délelőtt telefonált. Váratlanul vendéget fogadott Edgemontban (rokont? az unokatestvérét?), sokszor betoppant Monicához egy nagy zacskó finomsággal: kecskesajttal, norvég rozskenyérrel, falusi májpástétommal, amit annyira szeretett, és egy tucat valódi német dobozos sörrel. Úristen, de éhes! – ki van éhezve! Meg aztán, ahogy a napok telnek, múlnak, felkel a nap, felkel a hold, és megint a nap, hess, és vége máris: az ember végül már csak ül, és hipnotizáltán bámulja az órát, akármilyen szaros órát, nézi, ahogy másznak előre a mutatók, és lélegezni is elfelejt. Érti Monica? Meg a tükörszörny, a tükörpióca. Voltaképpen “testvérünk". Az ember nem ismeri fel őt, de ő megismer minket. Érti Monica? Vagy ez is csak rejtőzködés, mint “Mary Beth"? Monica úgy tervezte, hogy a karácsony utáni hetet Indianában tölti, a családjánál, de most aggódott, félt egyedül hagyni Sheilát. Nem mintha Sheila vele akarta volna ünnepelni a karácsonyt, vagy ajándékokat váltani: kijelentette, hogy utálja a karácsonyt, utálja a szertartásos ajándékozást. Utálja az évnek ezt a szakaszát... a levegő ízét, a fény szövetét. A régi, régi lélekfogyatkozást... Az ő korában, mondta komor vidámsággal Sheila, az évszakok egymást követik, az embernek nincs szüksége rá, hogy fölhívják a figyelmét az “új"

évre, és kénytelen legyen rádöbbenni, hogy megint csak az “óév" kezdődött el újra. Boldog ünnepeket! Aki mértékkel iszik, az nem karambolozik! Azért Sheila gyanította, hogy Monica olyasfajta ember, aki titokban imádja az ünnepeket. Titokban nagyon is jól ért a háztartáshoz, tudja, hogy kell fűszeres almabort, osztrigás pulykasültet készíteni; és jól ért az érzelgős apróságokhoz is, nem? igen? – És a barátod, Keith? – kérdezte óvatosan Sheila. – Mi van vele? – Mik a tervei karácsonyra? Itt marad, vagy elutazik? Monica megpróbált gondolkozni. – Nem tudom – mondta végül. – Talán nincsenek tervei. Sheila erősen bámulta, mosolyogva, kritikusan. – Az évnek ebben a szakaszában – mondta – mindenkinek vannak tervei. Kivéve... azokat, akiknek nincsenek. – Nekem nincsenek terveim – felelte Monica. Sheila cigarettára gyújtott, megint ásított, élvezettel nyújtózkodott, mint egy macska, majd szándékosan másról kezdett beszélni... minden kéményt, minden szaros kéményt át kell építeni Edgemontban... a vandálok, a környékbeli kölykök, áthajtanak a kerítéseken az aeroszánjukkal... és a cobolyszőr ecsetek, már tizennégy éves kora óta használja őket, és mintha az áruk növekedésével egyenes arányban válnának egyre silányabbá. Ami Siegmundot illeti, a szegény kutyát valóban megmérgezték, Sheila erről meg van győződve, bár az állatorvos gyáva, nem meri kimondani, nem akarja, hogy Sheila a rendőrséghez forduljon, és őt is belekeverje. Szegény Siegmund! Megváltás volt neki, amikor végre elaltatták, de a megváltás nem jött elég gyorsan, megszenvedett előtte. Monica szemét csípte a könny. – Nagyon sajnálom – mondta. – Nagyon szerettem Siegmundot. – Hát – mondta Sheila, beleszívott a cigarettába, és úgy ráncolta a homlokát, mintha undorítaná az íze –, Siegmund is nagyon szeretett téged. Monica meghívta Sheilát és Keitht vacsorára, hogy végre megismerkedjenek; Keith készségesen, boldogan elfogadta a meghívást – tényleg magányos, gondolta Monica –, de Sheila udvarias, homályos kifogásokkal hozakodott elő. Azt hiszi, ő már ismeri Keitht. Vagyis évekkel ezelőtt bemutatták őket egy másnak. Keith Renwicknek hívják, nem igaz? Őrá nem emlékszik tisztán, de a nevét nem felejtette el. Monica megbántódott, és bosszús lett.

Sheila azt mondta, mintha ezzel akarná megelőzni Monica tiltakozását: – Én csak akkor érzem jól magam ügyvédekkel, ha én fizetem őket. Mintha csak viszonozni akarná Monica meghívását, Sheila néhány nap múlva felhívta telefonon, és meghívta koktélra Edgemontba – hogy megismerkedjen Jake Halleronnal, a szobrásszal. – Biztos hallottál róla, mindenütt látni a munkáit. Morton régi barátja, baráti riválisa. – Halleron a maga módján ugyanolyan feltűnő figura volt, mint Morton Flaxman: nagyon magas volt, vagy százkilencven centi, az arca beesett, a szeme mélyen ülő, fényes, kopasz fejét acélszürke hajkoszorú övezte, hosszú karja és lába volt, hosszú és tompa végű ujj ai, szokatlanul nagy, négyszögletes körmökkel. Udvariasan csapta nekik a szelet, gunyoros volt, de mégis kedves, szépen beszélt; néha különös, kicsit rosszmájú pillantásokat vetett a háziasszonyára, mintha sok mindenben osztoznának, mintha közös múltjuk volna, amelyről nem illik beszélni; hajlott az angolos szarkazmussal tele hóbortosságra. Velencében lakik – vagy nem? Nem, Monica félreértette, Vence-ben. De van egy háza és műterme Montaukban is, Long Islanden, Monica talán ismeri a környéket? Ott lakik a menazsával – vagy menazséria? –, a szellemes célzások gyorsan, ravaszul, egymásba folyva áradtak, és mire Monicának eszébe jutott, hogy mosolyogjon, már el is tűntek. A férfi megfélemlítette, és eszébe jutott, hogy Sheila talán éppen ezért hívta át őt is. Idősebb, majdhogynem idős ember létére – hiszen legalább hatvannyolc-hetven éves lehetett –, Halleron a lehető legfiatalosabban viselkedett. Fehér hímzett szegélyes, világospiros selyeminget viselt, fehér horgolt nyakkendővel. Vadnyugati öltönyt, amely egészen nyilvánvalóan jelmez volt, bár Monica nem tudta eldönteni, azért visel-e jelmezt, hogy mulattassa vagy hogy lenyűgözze őket ezen a havas délutánon Pennsylvaniában. Sheila megmosta a haját, és éppen úgy öltözködött, ahogyan egy vidéki birtokos feleségéhez illik: lábszárközépig érő tweedszoknya, fekete kötött harisnya, homokszínű kasmírpulóver, amelyet Monica még sosem látott rajta, a nyakában piros sál. Halleronnal kihívó volt, harcias, de furcsa módon mégis tisztelettudó, mert persze, gondolta Monica, Halleron mégiscsak Morton Flaxman nemzedékéhez tartozik, és nincs kizárva, hogy ő és Sheila szeretők. Sheila igyekezett őt is bevonni a társalgásba, bár elég ügyetlenül, gondolta Monica, és felkelteni Halleron érdeklődését iránta – őiránta, mint dolgozó, imflligens és jó ízlésű nő iránt, de nyilvánvaló, hogy az érdeklődés középpontja Sheila Trask és Jake Halleron maradt: a közös – de biztosan nem mindennapi – múltjuk; az emberek (élők, halottak, haldoklók, “eltűntek"), akiket ismertek; a műalkotások, komoly-komikus vagy tragikus kalandok,

anekdotikus esetek, amelyek velük történtek meg. A dohányzóasztalon fényképek hevertek szétszórva, ezeket nézegették, mielőtt Monica megérkezett; korábban Sheila megmutatta Halleronnak új festményeit, és most Halleron véleményének utóhatásában sütkérezett vagy fortyogott. Valószínűleg ezért volt ilyen élénk, szókimondó, ideges és mégis emelkedett hangulatban, ez volt a lányos kokettálás, a harsány nevetés és a váratlanul melankolikus arckifejezés magyarázata. Monicára vetett pillantásai – nedves, sötéten csillogó, árnyékos szeméből – megfejthetetlenek és nagyon zavaróak voltak. Hát szeretők? – gondolta hirtelen rémülettel Monica; vagy szeretők voltak? Aztán nyugodtabban: Nekem ehhez semmi közöm. A látogatás nem tartott tovább egy óránál, mégis különös, meghatározhatatlan élmény lesz belőle – élmény-légzsák vagy vákuum –, amely minden életben előfordul; megmagyarázhatatlan, nyugtalanító, mert megmagyarázhatatlan; túlságosan idegesítő ahhoz, hogy el lehessen felejteni. Sheila sokat ivott egy óra alatt, de alighanem sokkal jobban uralkodott magán, mint máskor; Halleron bizonyára nem is sejti, milyen feszültségben él, milyen vadul váltakozó a hangulata és kedélye. Monicát meglepte, hogy olyan kíméletlenül aprólékosan pletykálkodnak; nem a művészetről beszéltek, hanem művészekről és galériákról (Halleron a mulatságos kis anekdoták valóságos kincsesbányája volt, egyik-másik sztorija elég ocsmány volt, de roppant mulatságos: megtiltotta mind Sheilának, mind Monicának, hogy továbbadjanak egy kínos történetet Philip Guston utolsó napjairól; neki is a legszigorúbb titoktartás mellett mondták el). Sheila munkájával kapcsolatban kizárólag a technikáról, “utalásokról", “célzásokról" és “fogásokról" esett szó, amelyeket Halleron nagy vonalakban elfogadhatónak tartott. Ahol Monica egyfajta meghatározhatatlan, kísértő, elillanó szépséget látott, vagy értelmet fedezett fel, ott Halleron a vászonról beszélt, a vászon szövéséről, arról, hogy hogyan kell oldott festéket áztatni a vászonba, foltot hagyni, lucskosan festeni, beledörgölni, pacát ejteni, ecsettel kenni; hogy kell a terpentint használni, lemosni; beszélt beszáradt területekről, “hamis tér"-ről, Hans Hofmann (elégikus, bár talán túl hangsúlyos) hatásáról, meg egy-két másik fogásról és fortélyról, amelyet véleménye szerint Sheila nem tudott még kezelni. És Flaxman keze nyoma – az ő súlyos keze nyoma –, ő még most is látja, őt még most is zavarja, bár talán másokat nem. Monicára nézett, és kacsintott. Azt akarja, hogy erősítse meg, amit mond – vagy azt, hogy vitatkozzon vele?

Sheila hallgatta, nagyon figyelt, mosolygott, kivillant a fogsora, hadd lássa Halleron, hogy ő azért nem veszi túl komolyan a szavait; nincs megbántva, nem ideges, nem zavarta meg, nem haragszik – ez egyszerűen nem Sheila Trask stílusa. Mindenesetre, mondta Halleron kedvesebben, Sheilának érdekes problémákat kell megoldania. – Igen – mondta Sheila halkan, és a kezében lévő pohárra bámult –, igen, így is lehet mondani. Amikor Monica felállt, hogy elbúcsúzzon, Sheila azt mondta, maradjon ott vacsorára, ha akar, de zavartan beszélt, nem éppen meggyőzően. Amikor jó éjszakát kívánt neki – Halleron is ott állt mellettük –, Sheila impulzív, rá nem jellemző gesztussal arcon csókolta, hideg ajkával megérintette Monica arcát – egy háziasszony búcsúzik ilyen felületesen, megszorította a kezét, és azt mondta, hamarosan felhívja. Monica érezte arcán a kísérteties csók lenyomatát, a hideg, rögtönzött búcsúét, és egész úton hazafelé azon tűnődött, mi lehet a jelentősége. Bár talán nincs is semmi jelentősége, azon kívül, hogy Halleron ott állt, és figyelte őket.

9 Sheila nem telefonált, hanem hívatlanul beállított Monicához másnap este. Láthatóan fel volt dobva – alkoholtól, tablettáktól? – Halleron látogatásának feszültségétől? Hozott magával egy féltucat dobozos sört, modortalanul nem vett tudomást Monica aggodalmáról (mert Monicának komolyan dolgoznia kellett volna; Monicának nagyon sok munkát kellett még elvégeznie), hanem kényelembe helyezkedett a kanapén, és egy óra hosszat, másfél óra hosszat beszélt, csevegett, ásított, tréfált, panaszkodott bánatosan és leverten, vadul elkeseredett humorral. Monica igyekezett megnyugtatni, és kideríteni, hogy mi a baj. Ez a váratlan és nem egészen kívánatos látogatás Monicát Sheila legelső meglepő látogatására emlékeztette (amely mintha nagyon régen, évekkel ezelőtt történt volna), amikor Monica annyira összezavarodott, hogy még azt sem tudta eldönteni, tetszik-e neki Sheila Trask, vonzódik-e hozzá, vagy éppen ellenkezőleg, undorodik tőle. Olyan tapintatlan! – olyan harsány! – úgy el van telve önmagával, még olyankor is, amikor a lehető legelmarasztalóbb dolgokat mondja saját magáról, mintha csak azt akarná kierőszakolni Monicától, hogy egyetértsen vele. Igen, részeg volt. És bár Monicának most már nem maradt más választása, mint hogy “szeresse" – már túl messzire mentek –, mégis azt kívánta, bár tűnne el erre az estére, erre az éjszakára. Az év hátralévő részére. Sheila most nem úgy nézett ki, mint egy vidéki birtokos felesége. A haja kócos volt, piszkos trikót és trágyafoltos lovaglónadrágot viselt. Nyilván aligha számít, hogy néz ki és mit visel Monica házában, ahogyan az sem számít, hogy miféle hóbortos, bizarr, értelmetlen dolgokat hord össze. Itt nem kell megjátszania magát. Keserűen panaszkodott az ellenségekre, becsmérlőkre, a galériatulajdonosokra, akik becsapták őket, őt és Mortont, a “barátok"-ra, akik még most is félrevezetik, a művész-paraziták világára, a kritikusokra, ügynökökre, műkereskedőkre, gyűjtőkre, “művészettörténészek"-re: csupa élősködő, mégis megbecsülik, gazdagon megfizetik és csodálják őket, keresik a társaságukat, hízclegnek nekik. Úristen, hogy gyűlöli őket! Bár fordulna föl valamennyi! Kiivott egy doboz sört, kinyitott egy másikat, a nyitógyűrűt Monica dohányzóasztalára hajította. Monica Halleronról kérdezte, nős-e, dolgozik-e még, de Sheila talán meg sem hallotta. Mondta a magáét: – De hát nincs is miről beszélni a halandóságot kivéve. Mindig és örökké: a halandóság. Semmi más nem köt le, semmi más nem rémit meg, de valahogy nem tudom kifejezni a munkámban, versenyt fut az agyam, forog körbe-körbe, és én nem

tudok belőle kilépni, minden kiejtett hang puszta önsajnálat, pedig nem ezt akarom – és az ecsetjeim csakugyan pocsékok. Szaros, nyamvadt ecsetek, nem csoda, hogy nem tudok dolgozni, hallottál már ennél szánalmasabbat? Persze nagyon mulatságos volt, ügyes és mulatságos, a fintorai, a gesztusai, a szavak időzítése: nagyon ügyesen csinálta. De Monica nem volt hajlandó nevetni. Monica mosolytalanul bámult rá, és azt mondta: – Sheila, kérlek. Ne. Ne folytasd. Ha a segítségedre lehetek, segítek, de... Sheila szerető megvetéssel nézett Monicára. Szándékosan bcleszürcsölt a sörbe, megtörölte a száját, és bizonytalan méltósággal felállt: – “De", mondja Mary Beth csendesen, “de" mondja az aranyos kis Mary Beth, és ez annyit jelent, hogy “tűnj el a házamból, én nem tudok véget vetni a nyomorúságodnak, és nem tudlak megvigasztalni, ha neked ez kell, keríts egy hivatásosat, barátom". – Letette a sörösdobozt, felkapta steppelt dzsekijét, és indulni készült. – Nem lett volna szabad átjönnöm. Csak kihasználom a jóságodat. A te túl jó, túl édes, szőke jóságodat. Jó éjszakát. Monica kiment a konyhába Sheila után, és tiltakozott. Nem akarja, hogy Sheila elmenjen. Igyon még valamit, maradjon itt vacsorára... Miért nem mondja el, mi a baj...? – Az ünnepek – mondta vidáman Sheila. – Ilyenkor egyikünk se felelős azért, amit mond vagy tesz. Vagy gondol. – De mi a baj? Sheila? – kérdezte Monica. – Miért nem tudsz dolgozni? Miért vagy olyan boldogtalan? Megyáltoztál... – Én soha nem változom meg, csak még inkább önmagámmá válok – mondta Sheila, és komikus kisfiúarcot vágott, miközben felhúzta a dzsekije cipzárját, és nyakára tekerte mohairsálját. Felfigyelt kettőjük tükörképére az egyik konyhaablakban, és közelebb húzta magához Monicát, hogy mind a ketten szemben álljanak az ablakkal. – ...egy halálfej, meg egy szőke szépség. Biztosan a gének, az arccsontok. A lélek furakodik ki a bőrön át. Vagy maga a bőr a lélek? Minden csak felület, minden két dimenzió, ahogyan lennie kell. Jó éjszakát és boldog karácsonyt! Monica megdöbbent, és hirtelen rémület fogta el, kiment Sheila után a tornácra. Szúrták a hópelyhek, ahogyan az arcába vágta őket a szél. Megpróbálta visszatartani Sheilát – megpróbálta megfogni a kezét –, de a nő vékony, erős ujjai kicsúsztak a kezéből. Sheila élesen mondta: – Nem szeretem, ha lekezelnek, Monica. És mindenek felett nem szeretem, ha hozzám nyúlnak. Monica nézte, ahogyan elhajt, és rémülten gondolta: Soha többé nem látom. Valami szörnyű fog történni.

És újra és újra és újra: kényszerítenem kellett volna, hogy maradjon. Át kellett volna ölelnem. Hogy értette azt, hogy véget vetni a nyomorúságának, megvigasztalni...

10 A telefon szól, de soha nem Sheila az. Most, hirtelen, soha nem Sheila Trask beszél, és Monica nem meri felhívni. Vacsorára hívja Brian Farley felesége. Vacsorára hívja Jill Starkie (“Karácsony estére, Monica, ha egyedül leszel"); Keith is hízelgő gyakorisággal telefonál; van néhány téves kapcsolás is: hadd fogja el az izgalom, hadd dobogjon a szíve. Hazamegy Indianába – nincs oka rá, hogy ne menjen –, hiányzik a családja, vagy legalábbis a család, az otthon képzete. December 24-én a nap nagy részét azzal tölti, hogy eredménytelenül igyekszik kapcsolatba lépni Sheilával. Újra és újra tárcsázza a számot, hallgatja a csengetést a túloldalon, a szája megmerevedik a haragtól. Valami savanyút ízlel – savanyút és fémeset –, bámul a formátlan égre, a szürke, redőzött tájra. Ez a téli napforduló, micsoda nyomorúság, de az égnek végül engednie kell a fénynek és melegnek, az új esztendőnek, az életnek; vagy legalábbis ezt ígérik a legendák. Amikor Sheila Trask végre felveszi a kagylót, Monica csak annyit fog mondani csendesen: “Gyűlöllek, miért nem halsz meg", de szerencsére Sheila Trask sosem veszi fel a telefont. Talán már valóban halott. Karácsony reggel Monica kocsival átmegy Edgemontba, pedig megfogadta, hogy nem megy oda. Látja, hogy Sheila furgonja ott parkol a kocsiszín előtt, puderszerű vékony rétegben borítja be a hó. Más kocsi nem áll mellette. Felmegy a műterembe vezető lépcsőn – a lépései hangosan csattognak –, azt akarja, hogy Sheila tudja, hogy itt van – ő van itt –, és ő most nagyon dühös. Kiabál: – Sheila? Én vagyok az, Monica. Engedj be! Kopogtat az ajtón. Lenyomja a kilincset. – Sheila? Bent vagy? Tudom, hogy bent vagy, engedj be. Az ajtó kulcsra van zárva, senki sem válaszol. Monica lélekerősítőnek ivott egy pohár whiskyt, mielőtt elindult volna, és most úgy érzi, a whisky mégiscsak jót tett, az idegei bizseregnek az izgalomtól, az életkedvtől, a hangja nem remeg, nagyon is uralkodik magán. – Sheila? Kérlek... Én vagyok, Monica. Megint megpróbálja lenyomni a kilincset. Lihegve áll, lehajtott fejjel hallgatózik, néhány méterrel odébb megreccsennek a deszkapallók. Sheila az? Sheila hallgatózik a másik oldalon? Szinte látja sápadt, feszült, ravasz arcát – rajta a beteges lelke ragyogását – sötét szemében a rosszindulatot, kárörömöt, a diadal villogását – Monica gyűlöli, igen, Monica Jensen őszintén gyűlöli Sheila Traskot, de ehhez már túl

messzire mentek, ehhez már késő, azt kívánja, bár meghalna, igen, de közben majdnem elájul a rémülettől, hogy talán valóban meghalt, és ő elkésett, már nem segíthet. – Sheila, kérlek – mondja halkan, a fejét az ajtónak támasztva – ,...az Isten verjen meg, kérlek. Érzi, hogy Sheila odajött, ott áll az ajtó túloldalán. Fél méterre tőle. Vagy annyira sem. Lábujjhegyen odalopakodott, kárörvendve és diadalmasan; az idegei ugyanúgy megfeszülnek, mint Monicáé, a bőre ugyanúgy ég, a szemét összehúzza. Nem, nem fogja kinyitni az ajtót. De igen, kinyitja – muszáj kinyitnia. De nem. Persze hogy nem nyitja ki. Forró arcát az ajtóhoz szorítja, közel, egészen közel Monicáéhoz, a bőre fénytelen, betegesen sápadt, Monica érzi a teste melegét, titkos remegését. Monica halkan mondja: – Sheila... tudom, hogy ott vagy. Azt akarom, hogy nyisd ki az ajtót. Hallod? Tudni akarom, hogy nincs semmi bajod. Utána elmegyek – megígérem. De tudni akarom, az isten verjen meg, tudni akarom, hogy jól vagy-e... nem tettél-e kárt magadban... nem vagy-e beteg. Hallod? Hallja a lélegzését – igen, tévedés kizárva! –, gyors, erős, forró lihegés. Egy állat ravaszsága, egy állat rémülete. Az az áporodott testszag. Amikor lenyomja a kilincset, érzi, hogy Sheila fogja, hogy Sheila nem engedi. Monica halkabban, mézédesen elnyújtva a szavakat mondja: – Sherrill Ann, tudom, hogy ott vagy, gyere ki. Sherrill Ann? Szivi? Itt Mary Beth – tudod ki van itt. De a próbálkozás ügyetlen, nem meggyőző, kínos. Monica még jobban fogja gyűlölni Sheilát, amiért így megszégyenítette. Feje lüktet, szemét égetik a könnyek. Dühös. Megnézi a régi ajtó deszkáittömör tölgyfaajtó-, és azon töpreng, mekkora erő kellene hozzá, micsoda kétségbeesést kellene ahhoz magába szívnia, hogy képes legyen az öklével betörni. Saját magát is meglepi, milyen nyugodtan mondja: – Sheila. Tudod, milyen nap van ma? Karácsony. Csak tudni szeretném, hogy jól vagy-e, csak látni akarlak, és utána elmegyek. Megígérem. De Sheila nem akar, nem hajlandó válaszolni. És micsoda megaláztatás, hogy Monica így kiadja magát! Ő, Monica, aki olyan óvatosan tartózkodó volt! – Vagy mondd, hogy menjek el. Mondd, hogy menjek a fenébe. Ha tudom, hogy jól vagy, hogy nem vagy beteg... nem tettél kárt magadban... Megérzi, hogy odabent az ajtó mögött, alig pár centire tőle valaki mozog. Hallja, hogy Sheila levegőt vesz, meg akar szólalni. De nem szól.

Semmi. Monica csendesen mondja: – Elmegyek. Persze hogy jól vagy – tudsz te vigyázni magadra. – Szünetet tart, hátralép. – Nem zavarlak tovább, Sheila. Egyébként hányok ettől az egésztől, tőled, mindentől... sajnálom, hogy valaha találkoztunk... nem is értem, miért találkoztunk. Soha nem zavarok ott, ahol nem látnak szívesen, úgyhogy most elmegyek, és kérlek, többé ne jelentkezz. A hangja megremeg a diadaltól, élvezi tulajdon rosszindulatát. Tudja, hogy nyert, most már csak el kell menni, méltósággal lemenni a lépcsőn, kecsesen, de mégis gyorsan, nehogy elveszítse helyzeti előnyét. Ha lezuhanok, ha bajom esik, az ő hibája, ő bánhatja, gondolta Monica. Feje hevesen lüktet, arca csupa könny, bár nem vette észre, hogy sír. De minden baj nélkül leér a lépcső aljára. Senki sem hívja vissza. Semmiféle hangot nem hall, csak a saját, rekedt zihálását és a szívverését. Képtelenség, képtelenség, hogy így dobogjon! Ezt még megbánod – suttogja.

III “VAKÁCIÓ”

1 Pihentető lesz hazamenni egy hétre, gondolta Monica. Lábadozás titokban. Gyógyító stratégia: elmenni valahova, ahol senki nem ismeri. Természetesen több meghívást is le kellett mondania Glenkillben, sőt, udvariasságból úgy kellett tennie, mintha ez nagyon bántaná. Valóban szomorú volt – ezekben a napokban az élete minden zugába magával cipelte a bánatát –, így nem volt nehéz elhitetnie az emberekkel, hogy a bánatának hozzájuk van köze. Akárhogyan is, senkit sem akart megsérteni. Nem akart itt is kudarcot vallani. Ezekben az utolsó hetekben eszébe jutott, miért érezte annak idején, kamasz lány korában olyan fontosnak, olyan kulcsfontosságúnak, hogy “szeressék", hogy “népszerű", sőt, “nagyon népszerű" legyen. Nagyon amerikai és nagyon ártatlan volt ez a népszerűségbe vetett ifjúkori hite. A mosolygó, rajongó arcok gyűrűje nagyon jó gyógyír a személyes bánatra, a figyelem még akkor is jóleső, ha az embert voltaképpen nem a valódi énjéért kedvelik. Monicának most eszébe jutott, hogy tizenöt éves korában, amikor titokban boldogtalan volt, sőt, nyomorultul érezte magát, mennyi mindenen átsegítette, hogy az osztálytársnői irigylik. És Keith Renwick érdeklődése mégis nyomasztotta: úgy érezte, csal. Nem érdemelte meg, nem akarta, mégis jólesett. Persze nem árt vele senkinek. Keith agglegény volt, de – amint olyan óvatosan megfogalmazta – több évig tartó “kapcsolat fűzte" egy nőhöz, így aztán a szerelem neki is éppen olyan kínos volt, mint Monicának. (Monica nagyon keveset mondott el Keithnek a házassága és a válása történetéből; szokásává vált úgy célozni a múltjára, mint tipikus statisztikai adatra, amelynek nincs különösebb személyes jelentősége.) A szerelem, csakúgy, mint a barátság, a létezés kategóriája. De egy kapcsolat kezdeti szakasza meghatározhatatlan – legalábbis az ő kapcsolatuk kezdeti szakasza az volt. Ha ő és Keith lefeküdtek volna, gondolta Monica, akkor most azt mondhatná, szeretője van, és ez valószínűleg jelentene valamit. Szeretőm van. Megint van szeretőm. De nem feküdtek le, nem szerettek egymásba, és amennyire Monica meg tudta állapítani, barátok sem voltak. – Felhív majd, amikor visszajön Indianából? – kérdezte Keith, és Monica az ezekben a napokban rá jellemző hamis lelkesedés meleg hangján válaszolta: – Hát persze! Monica már postán hazaküldte karácsonyi ajándékait – bűntudatos pontossággal emlékezett meg mindig az ünnepekről és évfordulókról –, de az utolsó pillanatban mégis elment kocsival Philadelphiába, és újabb ajándékokat

vett. Szédült, megrészegült kis vásárlási roham vett erőt rajta. Legalább egy évtizede nem csinált ilyet. Miből telik rá, kérdezte magától vidáman, míg a hitelkártyájával fizetett, vagy papír pénzt vett ki a tárcájából; hirtelen jómódú lettem? Megkezdődött a vakáció. Végre. Később talán megbánja, amikor majd januárban megjönnek a számlák, de az csak később lesz, már az “Új Évben". Indianában, Jensenék régi, tágas, stukkós téglaházában az Arlington Boulevardon, Wrightsville-ben, volt sok ölelkezés, csókolózás és örömteli meglepett kiáltozás: Milyen csinos Monica! Milyen nagyszerű, hogy újra láthatják! A hosszú-hosszú idő, majdnem két év utáni újratalálkozás kényszeredettségét feloldotta a már-már hisztérikus ünnepi hangulat. Nincs abban semmi különös, ha Monica hirtelen sírva fakad, ha feltűnik valakinek, azt is hihetik, hogy az ünnepi hangulat hatotta meg, és kimerítette a hosszú repülőút Philadelphiából. Monicának az a dolga, hogy jól érezze magát Wrightsville-ben, elengedje magát, figyelje a többieket, másoktól lesse el a végszót. Ez a felfüggesztettség ideje, a meghosszabbított ártatlanságé. Wrightsvilleben mindig “Monica Jensen" volt, leány és unoka, nővér és unokahug, már jóval azelőtt, hogy “Monica Bell" néven eltűnt valahol Keleten. Ez volt az egyetlen hely a világon, ahol Monica soha nem volt más, mint “Monica Jensen". És ez nagyon megnyugtató. Itt még most is fiatal lány, akit frissen konfirmáltak az anglikán szertartás szerint. Egy leány, akit az apja és anyja is kényeztet. Nagyon jó tanuló, pedig rendkívül csinos, és gyakran elhanyagolja az iskolai munkát. Minden szombat délelőtt zongoraórát adott neki egy Mrs. Martin nevű, kövér, izzadó idős nő, aki fényes ruhákat viselt, több sor gyöngyöt, nagy gombfülbevalót. A legszívesebben ő foglalta el Monica helyét a zongoraszéken, ilyenkor eltökélten bemutatta, hogyan kellene játszania: “És most figyelj! Nem ismétlem meg." Az iskolában Monicának voltak barátnői és barátai, mindig volt legjobb barátnője, és egy fiú, akivel “járt", bár ezeknek a lányoknak és fiúknak a személye elég gyakran cserélődött. Most, ha eszébe jutott egy név, már fogalma sem volt róla, hová helyezze az évek egymásutánjában, amelyből az iskolai “élete" állott. Mégis, Wrightsville volt az aranyifjúság, a kicsi, aprócska, szívdobogtató diadalok helyszíne. Milyen csinos Monica! – mondták, és alaposan megnézték. Milyen csodálatos újra látni Monicát, mikor is volt itt utoljára? – szóltak mindenfelől. A szép ajándékot, amelyet Monica eredetileg Sheila Trasknak szánt, most nagy lelkesedéssel Monica sógornője vette át. (- Nahát, hiszen ez gyönyörű, Monica – mondta halkan Esther, amikor kibontotta a türkizkék perui kendőt a

papírból. – Hol találtál ilyen gyönyörű holmit? – kérdezte, mintha megsejtené a kendő értékét, és hogy milyen valószerűtlen, hogy neki szánták.) Monica második ajándékhullámát egészében véve jól fogadták. Bár a család nem egészen értette, miért lett Monica hirtelen ilyen bőkezű, ilyen pazarló, miért akar ilyen izgatottan és mohón örömet szerezni. Milyen boldog, milyen nagyon boldog, amiért otthon lehet, és milyen nagyon boldogok, amiért láthatják; bár a második napon Monica anyja megkockáztatott egy megjegyzést, mely szerint “egy egész kicsit fáradtnak" látszik, “kicsit sápadtnak", és vajon nem dolgozik-e túl sokat, mire Monica sértetten, bosszúsan azt válaszolta, hogy egyáltalán nem fáradt, remekül érzi magát, és nagyon boldog, amiért otthon lehet, az egyszerűen kizárt, hogy fáradtnak lássék! – Csak a szemed körül, szívem – felelte Monica anyja. Hat napra jött, és még öt hátra van. Izzadt, nyugtalan éjszaka, egy test nehezedik rá, az érzés az ágyékában olyan éles, mintha valóban férfival volna. Mintha egy merev hímtag rontana bele a testébe. De nem Monica lánykori szobájában voltak, az ágyában, hanem (hirtelen) táncoltak: a testüket egymáshoz dörgölték, és vicsorogva csókolózni próbáltak. Dühösen. Mohón. És micsoda szégyen: nézték őket, nyilvános hely volt, idegenek vették körül, és bámulták őket. Monica felébredt, és az érzés az ágyékában azonnal eltűnt. Sírni tudott volna; szerette volna, ha megmarad; szerette volna, ha valami még áthatóbb, még hatalmasabb érzéssé növekszik. A szíve kellemetlenül vert, az oldalán kis patakban izzadság folyt végig. Nem, nem akar szexuális izgalmat, még csak gondolni se akar rá; most nem. Nem akarja, hogy a férje vagy bármilyen más férfi emléke bemocsolja most. Tudod, itt boldog vagyok, gondolta Monica, ezen a helyen, ahol te sohasem jártál, és ahol a nevedet sem ismeri senki. Akár az alvajáró, úgy ment végig a régi életén, a régi élete szobáin, lélegezni is alig mert, érezte, hogy a szíve ellágyul... a szeretettől?... biztosan a szeretettől... a szülei iránt érzett szeretettől, és a bizonytalanságtól, a vég sejtelmétől. Mély barázdák ültek az apja arcán, szemmel láthatóan megöregedett, amióta Monica utoljára látta; Monica úgy gondolta, ezért részben ő a felelős. (Házasságának kudarca, a válás, “jelenlegi helyzetének"

titokzatossága, a “jövőjének" problémája. Hogy lehet ez, kérdezte Monica apja, hogy egy magániskolában tanít Glenkillben, Pennsylvaniában? Miért? Miért nem kap nőtartást Haroldtól? És ha Monica hivatásszerűen tanítani akar, akkor biztosan taníthatna másutt is, Indianában, talán Indianapolisban, és miért nem itt Wrightsville-ben, ahol nem kellene egyedül élnie...? ) Évekkel ezelőtt Monica anyját súlyos hólyagfertőzéssel kórházba vitték, azóta sem gyógyult ki belőle egészen. Amikor közölték a diagnózist, Monica mindjárt azt gondolta: Rák. Azt gondolta: Most valamennyien elnyerjük a büntetésünket. De nem rák volt. Monica anyja nem halt meg. (És mert nem halt meg, Monicának az volt a rögeszméje, hogy valami hibádzik a világmindenségben, a szerencséjüket nem érdemelték ki, ő most adósa Istennek, akiben tizennégy éves kora óta nem tud hinni... és ezért az anyja élete még most is veszélyben van. Amikor ezt a furcsa érvelést bevallotta Sheilának, Monica eltöprengett, hogy lélekben nem maradt-e gyermek, várakozásaiban infantilis. Sheila azt felelte, dehogynem, hát nem így vagyunk ezzel valamennyien...?) Hat nap otthon, a lutheránus temetőre néző régi házban az Arlington Boulevardon. Hat nap kegyelem. Örömet szerzett az anyjának, mert segített neki a konyhában, és jó étvággyal evett, örömet szerzett az apjának, mert csinos volt, élénk és bonyodalommentes, amilyennek az apja emlékezett rá. Még néhány régi darabot is elzongorázott nekik, a szamárfüles “Zongora-klasszikusok"-ból: egy Mozartmenüettet, több rövid Chopin-preludöt, Schumann Álmodozás-át; a rég elfeledett hangjegyek szinte előugrottak az ujjaiból. Habozva, mereven játszott, de mégis emlékezett a darabokra; különös volt, hogy milyen jól emlékszik, pedig annyi mindent elfelejtett. Röviddel azelőtt, hogy Monica felszállt a repülőre az indianapolisi repülőtéren, az anyja váratlanul erősen magához ölelte, aztán hátrahajolva a szemébe nézett, és halkan azt mondta, jól tartja magát, sokkal jobban, mint ő tartotta volna magát hasonló körülmények között. – Erős nő vagy – mondta Mrs. Jensen, és bíráló tekintettel nézte –, bár nem annak látszol. Monica nevetett, bár érthetetlen módon sértve érezte magát. – Miért kellene olyan nagy jelentőséget tulajdonítani neki? – kérdezte óvatlanul, és ellépett az anyja mellől. – Végül is csak barátság volt.

2 És csakugyan vége lett, egyszerűen és visszavonhatatlanul. Kiégett. Ennyi az egész. Ámen, gondolta Monica. Szabad, kereshet más barátokat; szabad, nem kell más barátokat keresnie: azt tehet, amit akar. Wrightsville-ben Estherrel, a sógornőjével fodrászhoz ment, és levágatta a haját. Miután beszárították, levegősen felemelkedett a homlokán, a szeme így nagyobbnak és egzotikusabbnak látszott. Wrightsville-ben, a régi szobájába zárkózva, sok részegítő (és kimerítő) órát töltött azzal, hogy átlapozta a régi, középiskolás albumait; megkereste az aranylány Monicát, a gólyabál-királynő Monicát (ez lett volna társadalmi emelkedésének szédítő csúcsa?). Szeretett volna bátorságot meríteni ezekből a korai sikerekből. Akkor még tudta, hogyan kell mosolyogni, ez látszott a fényképeken; akkor még tudta, hogyan kell boldogságtól sugározni, még akkor is, ha éppen nem boldog. Igen, gondolta lelkesen Monica, újra megpróbálom: újra ilyen lány leszek. Persze csak bizonyos mértékig. Végtére is néhány hónap múlva harmincéves lesz. Addig halogatta, míg végül nem hívta fel Keith Renwicket, amint megígérte neki. Aztán egy nap meglátta Olcottsville főutcáján egy nővel – egy csinos fiatal nővel, aki bundát viselt, és túlméretezett, divatos szemüveget –, és úgy okoskodott, hogy most talán már nincs is értelme telefonálni. Ha beszélni akar velem, majd felhív, gondolta Monica. Ha nem, nem. És mégis belenyilallt az alantas vágyakozás: akar valakit, akit eddig nem akart, csak azért, mertlegalábbis úgy látszik – az illetőt most valaki más is akarja. És nincs-e mindig valami alantas és lealacsonyító a vágyakozásban? – gondolta Monica. Akár irigységből, akár másból fakad. Sheila Trask akvarellje bambuszkeretben, tojáshéjszínű paszpartuval: a kis remekmű, amelyről Sheila azt állította, hogy ő már képtelen “látni". Az a bizonyos kép, amelyet Monica legszívesebben visszaküldött volna a művésznek (erre ösztönözte bosszúálló büszkesége), de nyugodtabb pillanataiban tudta, hogy meg kell tartania. Ha visszaküldi, az azt jelenti, hogy Sheila azonnal – minden érzelgés nélkül – megsemmisíti. És Monica, noha már semmit nem érzett Sheila Trask iránt (nem gyűlöli, egyáltalán nem), az akvarellhez különös módon mégis ragaszkodott.

Állt a kép előtt, és nézte. Az akvarellfestésnek nagyon nehéz a technikája: gyorsan, percek alatt kell elkészíteni, néhány helyesen választott ecsctvonással, mert tévedésre, fontolgatásra nincs lehetőség, kitörölni és újrakezdeni nem lehet. Ebben az esetben a művész téli tájat örökített meg (á, megörökített! – hogy kigúnyolná Sheila ezt a kifejezést!) – kora téli tájat; a föld sápadt színei a hó piszkosfehér árnyalataival keveredtek, lombtalan fák (még csak nem is szépek), kiugró sziklák; egy régi kőépület, talán egy magtár romjai: és mégis, ami a festményben titokzatos volt, ami a képet azzá tette, ami, annak gyakorlatilag nem volt köze a témájához – csak a festő érzelmeinek mélységéhez, a szemhez és a kézhez, amely olyan mesterien “örökítette meg" a táját, a hangulatot, a múló pillanatot, így nézte Monica, így töprengett Monica. Kár, gondolta végül, hogy soha nem ismerte a nőt, aki az akvarellt festette – ő csak a jelenbeli Sheila Traskot ismeri, aki nemcsak utálja az ilyen falinaptárra illő művészetet, ahogy ő nevezi, hanem még arra is képtelen, hogy lássa. Tehát a művészetet meg kell szűrnie az észnek – akármit jelent is ez –, a torzító értelemnek. Egy januári szombaton, a kimerítő félévkezdés után, Jill Starkie és a tízéves kislánya betoppant Monicához. Jill a lányát vitte haza Olcottsville-ből, balettóráról, és nem tudta megállni, hogy ne ugorjon be váratlanul – “előre megfontolatlanul" – Monicához. Remélte, hogy Monica nem haragszik: – Nem szeretek megzavarni senkit, aki annyira elfoglalt, mint te – mondta Jill afféle örömteli ódzkodással, és közben ide-oda cikázott a tekintete, mintha Monica különleges elfoglaltságának bizonyítékait keresné. – De Molly és én csak egy percig maradunk. Megígérjük. Ugye, Molly? Monica mosolygott, erősen mosolygott; megnyugtatta az anyát és a lányát, hogy nagyon szívesen látja őket. Jöjjenek be, vegyék le a kabátjukat, és innának-e valami meleget...? Olyan hideg van odakint. Az éles szemű Jill pillanatokon belül felfedezte az akvarellt a kandallópárkányon. – Milyen gyönyörű... milyen csodálatosan gyönyörü – mondta, és megállt előtte, gyűrűs kezét összekulcsolva. – Mennyire hasonlít egy kínai tájképhez, és mégis olyan összetéveszthetetlenül amerikai. A régi Szegény Tanya romjai, ugye? Néhány mérföldre ide? A művész bizonyára idevalósi – mondta Jill, és hunyorogva nézte a képet. – De nem ismerős a stílusa. Nincs rajta szignó? – Olcottsville-ben vettem – mondta Monica. – Azt hiszem, nincs rajta szignó. – A hátoldalán biztos van valami? – Nincs. – Megnézted?

– Igen, persze hogy megnéztem. Jill felnézett rá, mert megérzett valamit Monica hangjában. Mosolygott, a festmény elbűvölte és meglepte, beszélni akart még róla. – A művész bizonyára idevalósi, mert a Szegény Tanya mindössze pár mérföldre van ide. Nem szívesen vallom be, de tudod, én is megpróbáltam már lefesteni ezeket a romokat, nem is egyszer! Mert olyan szívszaggató, olyan nyomasztó látvány. Láttam litográfiákat a Szegény Tanyáról, az 1800-as évek elején épült, és egy híres angol elmegyógyintézetről mintázták, a nevét már elfelejtettem. Olyan csúnya! Ormótlan, de a maga módján méltóságteljes – nem tudom megmagyarázni. Ez az akvarell valóban megmutatja, milyen – olyan sokat megmutat belőle. És mégis, az embernek az az érzése, mint mindig, ha igazi művészről van szó, hogy nem is próbálkozott. Egyszerűen bekövetkezett! – mondta Jill lemondóan, de mégis könnyedén. – És ez jelöli meg a művészt, ez választja el az olyan emberektől, mint mi: nekünk próbálkoznunk kell. Próbálkozni és újra próbálkozni... – Egész olcsón vettem – mondta Monica. – Azt mondták, már évek óta náluk van. – De hát a művészet nem megy tönkre a korral – mondta összeráncolt homlokkal Jill. – Kik lehetnek ezek az emberek? Micsoda tudatlanság! Melyik galériában találtad? Vagy valamelyik régiségkereskedésben? Nem tudja, már elfelejtette, mormolta Monica. – Bár én láttam volna meg először – mondta Jill. Amikor rádöbbent, mit mondott, bűntudatosan tette hozzá: – Persze ez a lényeg, hogy nem én láttam meg, hanem te. Igen, mormolta Monica. Molly nyilvánvalóan nyugtalan volt, így aztán Jill sóhajtott, letette a kávésbögrét, és felállt. Reméli, hogy Monica hamarosan meglátogatja őket, bármikor. Ő és James annyira sajnálják, hogy Monica nem tudott elmenni vacsorára karácsony este – de hát megértik, ilyenkor mindenkinek annyi a dolga. Az ajtóban, miközben fejére tekerte a gyapjúsálat, Jill hirtelen visszatért az akvarellre. A Szegény Tanya körüli földet nem müvelik, mondta, mert Flaxmanéké, vagyis Sheila Traské. – Errefelé mindenki más bérbe adja a földjét megművelésre, de ő, tudod, nem akar ezzel bajlódni – mondta Jill, és fürkésző pillantást vetett Monicára. – Nyilván annyira elmerül a munkájában, hogy nem marad ideje ilyen gyakorlatias dolgokra... pénzügyekre... ő nem olyan, mint mi. Hát nem szerencsés? És olyan tehetséges... – Igen? – kérdezte Monica. Miután elmentek, Monica felvitte a hálószobájába az akvarellt. Nyilván jobb helye lesz egy kisebb térben. Itt majd senkinek sem szúr szemet.

3 Sheila Trask várta vagy nem várta, hogy Monica felhívja telefonon. Akárhogyan is, ez nem változtatott Monica életén. Most már volt saját élete, megint volt saját, teljes élete- a tanítás, amelyben mélyen elmerült, tanszéki és bizottsági értekezletek, az ebédek kollégákkal vagy új ismerősökkel a városban, néha egy-egy vacsorameghívás, sőt még egy ambiciózus tudományos vitakörbe is belépett. A glenkilli iskola fiatalabb tanárai szervezték, minden második csütörtökön találkoztak, és “ellentmondásos" új elméleteket vitattak meg kötetlenül (a dekonstrukciós irodalomelmélet, a radikális francia feminizmus, a nukleáris fegyverkezés a leszerelés etikája, a “biológiai forradalom" bonyodalmai, az amerikai külpolitika Dél-Amerikában és így tovább: élvezték ekletikusságukat, ha más hasznuk nem is volt belőle). Monica környékbeli kamarakoncertekre is eljárt, kényszerítette magát, hogy figyeljen, valóban hallgassa, ne csak hallja a zenét, míg a gondolatai – akár melankolikusak, akár nem – szabadon vándorolnak. Egy ragyogó, napfényes napon egyedül bement kocsival Philadelphiába, és megnézte a múzeumot. Az lett a vége, hogy kicsit túlságosan is egyedül érezte magát, és túlságosan is kiürültnek, így a kísérteties Duchamp-szárnyban a korszak tekintélyromboló képei egyáltalán nem hatottak rá. Az a kor rég letűnt, és Monica véleménye szerint igazán soha nem is létezett. (“Mit kellene ereznem? – kellene ereznem valamit?" tűnődött Monica, és egy tökéletesen érthetetlen műalkotásra bámult: A menyasszonyt levetkőztetik ifjú lovagjai [Nagy Üveg] 1915-1923. Ahogyan a finoman repedezett üveget a teremben elhelyezték, jelezte titokzatos értékét – szent, talizmánszerű értékét –, amely a profán szemlélőnek nyilván érthetetlen. Az sem sokat segített, amikor Monica, akár egy kötelességtudó iskoláslány, elolvasta a katalógusban, hogy a Nagy Üveg, amely tökéletes egyensúlyban tartja a “racionális és nem racionális elemeket", a 20. század egyik nagy műve; és az sem segített igazán, amikor maga Duchamp szólt hozzá a falra erősített rejtélyes idézetben: “Nincs megoldás, mert nincs probléma".) Amikor visszatért Philadelphiából, Monica néhány mérföldes kitérőt tett, és elhajtott Fekete Billy ivója előtt a 29-es úton. Nyomasztó egy helynek látszott így nappal, az ember aligha nézte volna meg kétszer. Monica megvetően pillantott a parkolóra, ahol máris vagy féltucat kocsi állt, a fal közelében, pedig még csak délután volt. Most látta csak, hogy a Fekete Billynek nincsenek ablakai; az ablakokat fóliaszerű anyaggal vonták be. Igazán nem érdemes rá, hogy az ember alaposabban megnézze. Vagy egyáltalán gondoljon rá.

Monica rendszeres úszást is előírt magának, fél óra minden másnap, késő délután vagy kora reggel az Olcottsville-i Keresztyén Ifjúsági Egyesület uszodájában. Tanulási és olvasási rendet is készített, újra akarta olvasni az amerikai klasszikusokat, amelyeket a felső osztályos angolórán tanított, A skarlát betű-t, a Walden-t, a Tamás bátya kunyhójá-t, a Fűszálak-at, a Huckleberry Finn-t. Péntek délutánonként felolvasásokat szervezett, amelyeken a diákok váltakozó lelkesedéssel saját műveikből, verseikből és naplójegyzeteikből olvastak fel. Mindez nagyon hasznos volt neki, és nagyon... kimerítő. De nagyon hasznos. Most nem beszélhetek, mondja majd Monica udvariasan Sheila Trasknak, amikor Sheila felhívja. Köszönöm, hogy hívtál, már kíváncsi voltam, mi van veled, mondja majd óvatosan Monica, de e pillanatban nem tudok beszélni, talán ha holnap visszahívhatnálak? Otthon leszel? Kíváncsiságból, pusztán csak kíváncsiságból, Monica felhívta a galériát Manhattanben – a Laurence James-Galériát az 57. utcában –, és érdeklődött a tervezett Trask-kiállítás felől. Olvasott róla, mondta bizonytalanul, valamikor februárban nyitják meg, igaz? Nem, mondta a titkárnő, a kiállítást április végére tervezik. – Azt hittem, februárban lesz – ismételte Monica. Úgy volt, hogy februárban lesz, igen, de most áprilisra halasztották – április 27-én lesz a megnyitó. Ha Monica meghagyja a nevét és címét, a galéria nagyon szívesen küld neki értesítést. Monica megkérdezte, miért halasztották el a kiállítást. Egy pillanatnyi szünet után azt a választ kapta, hogy a művész külföldre utazott. – Külföldre!... Az nem lehet – mondta Monica. Engem nem manipulálhatsz, gondolta Monica. Az isten verjen meg. Néhány nap múlva Monica véletlenül tudta meg, hogy Sheila Trask csakugyan elutazott Marokkóba. Festeni? Barátokhoz? Nyaralni? Amint Betty Connor csevegve elmagyarázta az élelmiszer-áruházban, ahol összefutottak, Sheila Trasknál egyáltalán nem szokatlan, hogy hirtelen, egyik percről a másikra “összecsomagol és megy", a legtöbbször valami egzotikus helyre. Flaxman is ilyen volt. Új-Guinea, Kenya, Zimbabwe, Dél-Afrika – egyszer Afganisztánba mentek, emlékezett Betty (mintha megírta volna a helyi újság? – Morton Flaxman ugyanis fertőző májgyulladást kapott). Flaxman utolsó éveiben köztudottan elég bogaras lett, az utazásaira mindig egész udvartartás kísérte el, akik már Edgemontba is beköltöztek; bohém

figurák, művészek vagy leendő művészek. Bár Betty Connor most úgy tudta, Sheila Trask egyedül utazott Marokkóba, és azt mondta a házvezetőjének, hogy sokáig nem jön haza – talán őszig sem. – Őszig! – mondta halkan Monica. – De hát nem lesz kiállítása tavasszal?... New Yorkban? – Igen? – kérdezte Betty Connor, és Monicára nézett. – Persze én úgyse tudnám. – Azt hittem, nagyszabású kiállítása lesz... A hangvételéből ítélve, Betty Connor nem tudott Sheila Trask és Monica barátságáról, amiért Monica egyszerre érzett megkönnyebbülést és oktalan haragot, bár inkább megkönnyebbülést, így aztán fontos volt, hogy a kérdései könnyedek maradjanak. – Igen, nagyszabású kiállítása lesz. Én úgy hallottam... – Hát – mondta Betty Connor, és eloldalazott Monica mellett –, én úgysem tudnék róla. Sosem mozogtam annak a nőnek a köreiben. Monica tovább tolta a kocsit, Monica feje lüktetett, ez nem igazság, ez gonoszság, anélkül, hogy szólt volna neki, anélkül, hogy elbúcsúzott volna tőle, ez nem igazság, nem; bár persze éppen erre kellett volna számítania, ez olyan jellemző Sheila Traskra, a mérhetetlen önzésére. – Én soha nem zavarnék ott, ahol nem látnak szívesen – suttogta Monica. De ahogy múltak a percek, úgy érezte, fázik, sőt, kiveri a hideg veríték. Izzadt, és mégis fázott. Az influenza kezdődik így – a legrosszabb fajta influenza, a bélfertőzéses. A betegség lassan elborítja az egész testet, és végül megbetegíti a lelket is. El kell mennie innen, mert komolyan rosszul lesz. Csak hatalmas erőfeszítéssel sikerült továbbmennie. Vásárolni: tolni a kocsit az élelmiszer-áruház gondolái között; végezni az élet rutinszerű mozdulatait, az ő életéét: béna ujjakkal ismerős formák után nyúlni – konzervek, üvegek, rikító színű dobozokholmi, amely valami egészen titokzatos és felfoghatatlan módon kapcsolatban áll az ő jólétével. Ezeket a formákat, ezeket a márkaneveket, ezeket a dolgokat nem lehetne úgy látni, mint valami megnyugtatót és biztatót? Mint annak a bizonyítékát, hogy Monica igenis tudja magáról, hogy kicsoda, mi a dolga, és hogyan végezheti el a legeredményesebben. Végül mégsem lett rosszul az élelmiszer-áruházban. A hányinger és ájulásos gyengeség később érte utol, amikor már otthon volt.

4 Egy február eleji estén, Keith társaságában Monica egyszerre csak észrevette – különösebb megrázkódtatás nélkül –, hogy a világ anyagai finoman megváltoztak. Aminek ragyogónak, csillámlónak, titokzatosnak kellett volna lennie, az most egyszerűen felület volt. Persze mint felület azért szép. De mégiscsak felület: két dimenzió. Az olcottsville-i új Hyatt Regency átriuméttermében ültek; jól öltözött, jó modorú, láthatóan jól összeillő fiatal vagy fiatalos pár. Ültek a szökőkutak és piros, rózsaszínű és krémfehér virágok között, az igen ízlésesen és visszafogottan berendezett teremben. Egy szmokingos zongorista – szintén visszafogottan – érzelgős dalokat játszott – például a Füst száll a szemedbe kezdetűt –, halkan, alig zavarva a szökőkutak csobogását és a beszélgetés zümmögését. Monica martinit ivott, amit voltaképpen szeretett, hallgatta Keitht, aki értelmes dolgokat mondott a jelenlegi politikai, pénzügyi és erkölcsi krízisekről, amelyek szerinte “kölcsönösen összefüggenek". (Egyik kedvenc szava a “krízis" volt, a másik a “holtpont".) Keith olyan úriemberhez illően, olyan árnyaltan volt ironikus, hogy Monica nem mindig értette meg a célzásait: vajon a jelenlegi washingtoni kormányzatot veti meg, vagy azokat, akik a kormányzatot bírálják? A hosszadalmas vacsora egy pillanatában Monica hallotta saját magát, amint szellemesen, bár talán nem egészen helytállóan kijelenti: “Talán azért nincs megoldás, mert nincs probléma." Keith ránézett és értetlenül mosolygott. Keith Renwick, ügyvéd, a virginiai egyetem egykori hallgatója; sűrű göndör haja őszül, a szeme meleg, nedves és intelligens; szokása, hogy beszéd közben alig észrevehetően bólogat; nem kimondottan agresszív, de láthatóan igen önálló ember. Monicának sokkal jobban tetszett, amikor nem voltak együtt, mint amikor együtt voltak, de ez talán nem lesz probléma; Harolddal kapcsolatban ugyanígy érzett a barátságuk kezdetén. Hosszú idő múltán Keith azt felelte: – Mindig van megoldás, ha az ember tudja, hogy kihez forduljon. Nem voltak szeretők, és némiképp kétséges volt, hogy valaha lesznek-e – melyikük vállalja a kockázatot, melyikük tegye meg a visszavonhatatlan, jóvátehetetlen lépést? Még a barátságuk is kétséges volt, nagyon kétséges, de jól érezték magukat egymás társaságában, és szépen mutattak együtt.

És Keith még arra is képes volt, hogy meglepetést okozzon Monicának; Monica nem érezhette úgy, hogy leereszkedik Keith-hez. Mert mint kiderült, Keitht rendkívül érdekelte a túlélés – a túlélőmozgalom. Hogyan lehet túlélni a nukleáris világégést, az amerikai civilizáció összeomlását és így tovább. Monica, aki nagyon keveset tudott a mozgalomról, meglepődött, amikor jókora könyvtárat fedezett fel Keith lakásán, folyóiratokból és kézikönyvekből – A Túlélés hírei; Ami egy hátizsákban elfér; Megélni a Jóidból; Te és a tieid; Puskák és kézifegyverek kézikönyve; Túlélni! Amikor erről kérdezgette, Keith eleinte kitérő válaszokat adott, de aztán egyre növekvő lelkesedéssel és hozzáértéssel beszélt. Természetesen ő nem veszi túl komolyan a mozgalom félkatonai jellegét (– Félkatonai? – csodálkozott Monica), és nem lett rögeszméje a táborozás, a gyalogtúrák hátizsákkal, nehéz körülmények között, legföljebb nyaranként, pár hétre. Mégis, mondta, amikor látta Monica meghökkent érdeklődését, senki sem tagadhatja, hogy az Egyesült Államokat rendkívüli módon veszélyezteti egy nukleáris támadás, de a legpesszimistább elméletekkel ellentétben a lakosság nagy hányada igenis túlélhet egy ilyen támadást. – Természetesen a lakosoknak tudniok kell, hogy mit tegyenek – mondta halvány mosollyal Keith. – Ami a világégés után jön, az nem a műkedvelők világa lesz. Monica átlapozott egy vászonkötésű könyvet; Élet az ítélet napja után volt a címe. Listákat tartalmazott az “elsődleges", “másodlagos" és “harmadlagos" célpontokról az Egyesült Államok területén, “a várhatóan szennyezett zónákról", a “viszonylag szennyezésmentes, «menedék»-övezetek"-ről (a floridai Everglades, az észak-karolinai fennsík, a Sangre de Cristo-hegység Új-Mexikóban, Wisconsin homokos síkságai), ahol a túlélőmozgalom tagjai megbújhatnának. Monica akarata ellenére odavetően mondta: – A legtöbben úgyis magunkkal vinnénk a szennyezettséget –, és Keith, mintha készült volna erre a megjegyzésre, sőt, mintha ő és a társai már nagyon is sokszor hallották volna, azt felelte: – A legtöbben igen... de nem mi.

5 Tél dereka. Télutó. Hófoltos földek, ragyogó, harsány, rézsútosan napsugaras napok váltakoztak olyan napokkal, amikor a nap nem bukkant elő, egyetlen pillanatra sem bukkant elő. Monica egy ideig beteg volt, de mások még betegebbek voltak; kitört a szokásos évi influenzajárvány; a hosszadalmas, lázas betegséget kiszámíthatatlanul adta át egyik ember a másiknak a tanári karban vagy a diákok között. Monica nem tudott észérveket felhozni a betegség ellen, hiszen a betegség azt jelenti, hogy a boldogság soha nem lehetséges, tehát érvelni sem lehet ellene. Nagy, formás betűkkel írta fel a táblára az osztályában: A természetet nehéz legyőzni, de le kell győzni. Henry David Thoreau, akit sokszor, tévesen, kritikátlan természetszeretőnek tartottak, vajon mit értett ezen a rejtélyes kijelentésen...? (Szereti a Természetet, érveltek az okosabb fiúk, de gyűlöli az emberi természetet. Nem: valójában gyűlöli a Természetet, hiába ír róla oly költőien. Vagy: valami másra gondol, mint amit a szavak látszólag jelentenek.) Valószínűleg a láz, az idegfeszültség miatt Monica olyan szenvedéllyel vetette bele magát a tanításba, hogy szinte érezni vélte a zuhanás szédületét... a merülést... és ahogyan a nap végén, nagyon kimerültén, ismét a felszínre bukkan. Nem habarodott bele a tanítványaiba, még a két vagy három legvonzóbb fiúba sem, de valóban voltak órák, amikor annyira elkábította a tulajdon hangja és tulajdon elképzelt képe a szemükben, hogy érezte a szerelem lüktetését, a már-már testi szerelemét; amikor az ember nem akar elszakadni, nem akarja, hogy a pillanatnak valaha is vége legyen. Egy nap Monica levelet kapott Haroldtól, és gyorsan, óvatlanul felbontotta. Nem talált benne sem fenyegetést, sem vádaskodást, sem alattomos, idegesítő célzásokat. Harold egy tucatnyi szépen legépelt sorban érdeklődött Monica hogyléte felől, és beszámolt saját egészségéről, általános hogylétéről. És szakmai “kilátásairól". A levél felületes volt, tökéletesen személytelen, Monica egyszerűen nem értette, egyáltalán miért írta meg. Harold így akarta jelezni, hogy még létezik? így akarta megpiszkálni és felébreszteni a féltékenységét? Hihetetlen, hogy ez ugyanaz az ember, aki mindössze pár hónappal ezelőtt magándetektívvel nyomoztatott utána... A februárközép szürke, opálos fényében ez tökéletesen valószerűtlennek hatott, bár igaz, hogy ebben a fényben semmi sem látszott valószerűnek. Nem kell törődni vele, gondolta Monica,

Úgy esett, hogy Monica, Miss Jensen, több fiúnak (Mitchell, Alen, Jeremy, néha Sean) bizalmasává vált ; ezek a fiúk mind, valami titokzatos oknál fogva, boldogtalanok voltak otthoni problémák miatt. (- Á, családi problémák! – kiáltott fel Jill Starkie, majd sóhajtott. – “Családi problémák" mindig, mindig vannak. – ) Monicának az volt a dolga, hogy figyelmesen és együttérzően meghallgassa őket, próbáljon megfontolt tanácsot adni, és kerülje a kegyetlen általánosításokat (“A kamaszkor mindig nagyon nehéz időszak"), hiszen a tanítványai egyéniségek, dacos és tehetetlen személyiségek, akik a maguk módján büszkék a gondjaikra. Időnként egy-egy fiú még sírt is Monica irodájának magányában, de Monica ellenállt a szinte kinetikus ingernek, hogy megérintse (nemhogy átölelje, magához szorítsa), mert ezt nem szabad, ez valóban ostobaság volna. Nem azt sugallta annak idején a durva gondolkodású Sheila Trask, hogy Monica talán szerepel tanítványai erotikus képzelgéseiben? És milyen szörnyű volna, ha a magánytól meghibbant Monica kezdene a tanítványairól képzelegni... Keith Renwick soha többé nem hozta szóba a túlélés tanát, és Monica sem akart többé beszélni róla. És a múltjukat sem beszélték meg részletesebben, Keith biztosan kíváncsi volt Monica rosszul sikerült házasságának a történetére, de körültekintően és tapintatosan viselkedett. Nagyon is gondos jogi képzésben részesült, sosem tett volna fel bizalmas kérdéseket egyenesen. Tudomásul vették, hogy mind a ketten csalódtak a szerelemben, mind a ketten többé-kevésbé boldogtalanok, sőt, most kicsit depressziósak is. Egyébként – mi közös még bennük? Monica úgy számította, hogy Keith legkevesebb harminchét, legföljebb negyvenhárom éves lehet. (Utóbb megtudta, hogy harmincöt éves.) Bár a homloka megmagasodott, homokszínű őszülő haja a feje tetején sűrűn göndörödött, az orra erős volt, telt, a hegye széles; a szeme intelligens és óvatos. Enyhén érezni lehetett a közép-déli akcentusát; és tudott szívből lelkesen nevetni. Teniszezett és golfozott, minden áldott reggel hatkor kelt, és az Olcottsville-i Atlétikai Klubban háromezer métert úszott; talán néhány kilóval több volt rajta, mint kellett volna, főleg a derekán, de nem állt rosszul neki. Átlagos magasságú, átlagos felépítésű férfi volt. És egész jóképű, vélte Monica. Kétdimenziós tárgy, nyájas felületek összessége, egész jóképű. Ha érzett is Monica iránt szexuális vágyat, nyilván erősen uralkodott rajta. Sőt, Monicának az volt az érzése, hogy kicsit úgy bánik vele, mint egy lábadozó beteggel. (Talán Jill Starkie a maga enyhén hisztérikus modorában célzott rá, hogy Monica még nem épült fel a válása okozta sérülésből, és hogy a férje bántalmazta – megverte? – ) Ha megcsókolta, udvariasan tette, a

simogatása gyengéd volt. Mindig közéjük férkőzött valami bocsánatkérő hangulat: a kicsit kínos érzés, hogy ők már öregek az ilyesmihez, de ahhoz mégis fiatalok, hogy lemondjanak róla. Egy este, amikor Monicánál kávéztak, Monica csak úgy vaktában az öngyilkosságról kezdett beszélni. – Voltak valaha, öngyilkos barátai? – kérdezte Keithtől. A hangja elég semleges volt, nehogy megijessze vagy megbántsa; ha akar, adhat kitérő választ. Keith csak némi idő múltán válaszolt. – Igen – mondta végül, az állat simogatva –, egy jó barátom. A szobatársam az egyetemen. De már évek óta nem gondoltam rá. – Miért nem? – kérdezte Monica. Több pohár fehér bort megivott a vacsorához, és szokatlanul merésznek érezte magát. – Tényleg, miért nem? – Steven és én a legbizalmasabb barátok voltunk évekig – mondta Keith. – Együtt jártunk a Choatera, aztán egy szobában laktunk Virginiában, első éves korunktól fogva. Miután végeztünk, valami történt Stevennel, és végül megölte magát. A hegyekben vadászott, és “baleset" történt... – Keith halkan, színtelen hangon beszélt, mintha a szavainak sűrűsége, súlya lett volna. – Persze mindenki tudta, hogy Steven évek óta boldogtalan, de nehéz volt komolyan venni, mert... mert évek óta tartott, olyan lett ez nála, mint valami állandó ideges rángatózás. Morbid volt, de elviccelte. Sőt, mindig viccelt. Ha az ember szaván akarta fogni, mindig gúnyolódni kezdett. Meg aztán iszonyatosan nyomasztó volt, hogy az ember olyan tehetetlennek érzi magát... Keith hangjában bosszúság bujkált. – Milyen szomorú – mondta Monica, és nagyon ostobának érezte magát, miközben a kávéscsészéjébe bámult. De nem tudott ellenállni – miért kellene ellenállnia? –, és megkérdezte Keitht, miért lett öngyilkos a barátja. – Hogy “miért"?! – mondta türelmetlenül Keith. – Azt hiszi, ők tudják? olyan ez, mint valami bohóctréfa... ripacskodnak... – Ripacskodnak? – Bárgyú önmarcangolás. Akármilyen ok megteszi: szakmai kudarc, egy rossz hétvége, egy sikertelen szerelmi ügy, nem túl kellemes gyerekkori emlékek. Ha valaki meg akarja ölni magát, nincs mit tenni. Ezek az emberek hihetetlenül makacsok és ravaszak. Meg akarnak halni, eltökélték, hogy meghalnak, és ennek voltaképpen semmi köze más emberekhez, sőt, még a saját életükhöz se, a szerencséjükhöz, a szerencsétlenségükhöz – semmihez. A lelkűkben van valami nyomorék és csökevényes. – Keith elhallgatott; talán észrevette, hogy elég drámaian beszélt. Mosolyogni próbált, aztán folytatta: – Az az igazság, hogy egyáltalán nem törődnek másokkal. És mi ezért nem szeretjük őket – mert mi vagyunk a mások. – Értem – mondta Monica.

Mélyen meghatották Keith szavai, érezte, hogy a szemébe könnyek szöknek. De kiért? Az elveszett Stevenért? Keithért, aki a sértettségtől és csalódástól még most is remeg...? A következő pillanatban azonban megdöbbentette Monicát, mert olyan gépies hangon mondta, mintha jogi tanácsot adna: – Ha ismer valakit, aki hajlamos az öngyilkosságra, Monica, remélem, egyszerűen elkerüli az illetőt. Ilyen emberrel barátkozni olyan, mint zsákutcába vagy labirintusba tévedni. Az erő az egészségesből az egészségtelenbe áramlik, de közben elillan: hiábavaló, minden szempontból kilátástalan a helyzet. – Elhallgatott; elővett egy frissen mosott és vasalt zsebkendőt, és könnyedén megnyomogatta vele a száját. – Remélem, nem valaki a családjában? Nem hiszem, hogy errefelé lenne valaki. – Nem tudom – mondta kényelmetlenül Monica. Aztán rájött, hogy ez milyen kétértelműén hangzik. – Nem, a személy, akire gondolok, Észak-Afrikában van. Azt hiszem. Több ezer mérföldre. És nem tartjuk a kapcsolatot. Keith erősen figyelte. – Helyes – mondta. – Legyen okos, kerülje el azt a férfit vagy nőt – akármelyik is. És tartsa szerencsésnek magát. – Ó, igen – felelte Monica. – Igen. Szerencsésnek tartom magamat. És ha a világ titkos ajtajai bezáródnak? és minden sima, árnyéktalan felületté válik? és nem marad sem mélység, sem ellenállás? és még gyászolni sem lesz képes? és az élete már csak annyi, hogy élni tovább – és tovább – és tovább?

6 A ház, amelyben lakott, nem volt az övé, soha nem is lesz az övé, Monica mégis nagyon sokat dolgozott a ház körül, mintha legalább látszólag a sajátja volna. Mohón vágyott a tulajdonra, a tulajdon fizikai tenyéré, az “ingatlan" vagyonra. Súrolt, csiszolt, levakarta a tapétát, befestette a padlót, a falakat, még a mennyezetet is. (– Nem segíthetnék? – ajánlotta félénken Keith, de Monica valami kifogást mormolt. Monica nem akarta, hogy akár egy ujját is mozdítsa a házért, félt, hogy ha bármi módon rajta hagyja a keze nyomát, akkor majd meg akarja venni, és hozzá akar költözni. Azt akarja majd, hogy menjen hozzá feleségül; nem ez lenne a természetes következő lépés?) Minthogy a haza írt leveleiben be kellett bizonyítania a szüleinek, hogy igenis boldog, igenis elmerült az új életben, Monica hosszasan írt a tanításról és a munkájáról – a fizikai munkáról a házban. (Azzal, hogy szigorúan véve nem az ő háza, nem foglalkozott.) Kis vázlatokat, alaprajzokat is készített, és vidám kis beszámolókat írt arról, hogy miként halad. Mindez Wrightsville-ben persze nem jelentett semmit. Egyszer Monica anyja a telefonban kimondta a szörnvű szavakat: – Hát, Monica... csakugyan fontos, hogy elfoglald magad. – Monica úgy érezte, magát, mint akit szíven szúrtak. Persze az anyjának igaza volt. Elfoglalta magát. Monica órákat töltött a pince takarításával. Mocskos, régi dzsekit és kesztyűt viselt, a haját kendővel kötötte be, nehogy pókhálós legyen. Ahogy halomba söpörte a bűzös szemetet, úgy ismételte magában, mint akit megbabonáztak: Milyen jó, milyen egészséges, ez a. igazi, ez a teljesség. Párás volt a lehelete, a mozdulatlan, hideg levegőben. Úgy képzelte, hallja, hogy szól a telefon... cseng és cseng. Ügy képzelte, hallja, hogy a hátsó ajtót (amit mindig zárva tartott) valaki felfeszíti. Úgy képzelte, lépéseket hall, közvetlenül a feje fölött... A férfiaké a világ, mondta az egyik ápolónő a klinikán, ahol az abortuszt csinálták, évekkel ezelőtt. A férfiaké a világ, mondta sóhajtva, mintha az időjárásról beszélne. A férfiaké a világ: a fluoreszkáló fényű, a fertőtlenítőszagú klinika, amit kizárólag nők népesítenek be. De miért jutott eszébe ez most, amikor ilyen biztonságban van a föld alatt? És miért jut eszébe, hogy Sheila egyik barátja betör a házába, Eddy, Buzz, Grady vagy Fitch, hiszen rég elfelejtették már Mary Betht. Soha nem is ismerték Mary Betht. Nem, ha valaki betörne a házába, az idegen lenne, tűnődött Monica: egy férfi, akit még soha nem látott, akire soha nem gondolhatott volna.

Monica a pincében talált egy tábla festett üveget, a falnak támasztva állt egy sarokban, egy halom szemét között. A több helyütt vékonyán megrepedezett, egy méterszer félméteres üvegtábla önálló művészi alkotás volt: karmazsinpiros, zöld és türkiz üveglapok vettek körül egy stilizált, századvégi liliomot, olyasfajta liliomot, amilyet Klimt vagy Beardsley is alkothatott volna. Miután tisztára mosta, Monicát megdöbbentette a szépsége, és a ritka szerencse, hogy rátalált: Ez is teljesség, gondolta diadalmasan, bár nem tudta pontosan, hogyan érti ezt. Az üveget óvatosan a konyhaablakba állította, déli irányba, hogy reggel fényt kapjon. Ösztönösen arra gondolt, hogy telefonál Sheilának: jöjjön át, és nézze meg.

7 Olyan fáradhatatlanul jók voltak, olyan fárasztóan önzetlenek, hogy nem lehetett nem csodálni őket, James és Jill Starkie-t, a glenkilli lelkészt és odaadó feleségét: Jamest a magas nyakú, hangaszürke skót pulóverjében, Jillt a narancsszínű, hímzett hosszú ruhájában, a drámaian vállára vetett mexikói kendővel. Jamesből pipadohány dús illata áradt, Jillből szédítő, talán túlságosan is erős Chanel No. 5. James magas volt, testes: jó egészség és keresztényi jó kedély sugárzott belőle, Jill izgatott volt és vidám, szinte remegett az anyai féltéstől, nagylelkűségtől, túlcsorduló vidámságtól. Minden üdvözlése egy felkiáltás volt, lihegő, mohó kiáltás: Mennyire örülök, hogy látom! Milyen csodálatosan néz ki! Milyen kedves tőled, hogy eljöttél! James Starkie széles, fehér fogsorú mosolya olyan volt, mint egy fénycsóva, szinte szédítően ragyogó. És a hatalmas keze, amikor megszorította Monicáét, ha nagyon rövid pillanatra is, de valódi fájdalmat okozott. Jill üdvözlése gyengédebb volt, de intezitásában ijesztőbb: megölelte, majdnem magához szorította Monicát, arcon csókolta (biztos otthagyta a kárminpiros rúzsa nyomát), és enyhe szemrehányással mondta: – Mostanában soha nem látlak, Monica! Starkie-ék szinte minden este megnyitották az iskola parkjában álló házukat – a “megnyitották" valóban pontos kifejezés volt – egy összevissza csapat embernek, diákoknak, tanároknak, glenkilli barátoknak és ismerősöknek, városon kívüli látogatóknak, kollégáknak. Jill Starkie nem találta megerőltetőnek, hogy harminc vagy negyven embernek spagettit főzzön; hogy az egész napját azzal töltse, hogy büfévacsorát készítsen hatvan embernek; hogy száz embernek küldjön szét meghívókat sherry- és fonduepartikra egy-egy futball- vagy kosárlabdameccs megünneplésére. Imádta a rögtönzött estéket, amelyeken a lehető legkevésbé összeillő vendégek jelentek meg (egy átutazóban lévő teológus, a fiúk úszóedzője, hallgatók, az angol tanszék titkárnője és a férje, egy vízvezetékszerelő). Ültek a ropogó tűz körül, kakaót ittak és ügyetlenkedve mályvacukrot pirítottak. Úgy alakult – vajon miért? –, hogy Monica Jensen, aki új volt Glenkillben, aki hajadon, és ezért bizonyára magányos, gyakran szerepelt a meghívottak között, sokszor az utolsó pillanatban hívták fel, és kikönyörögték vagy kierőszakolták, hogy elmenjen. Jill néha úgy viselkedett, mintha komoly kegyet gyakorolna azzal, hogy meghívja Monicát, máskor viszont, éppen ellenkezőleg, azt sugallta a modora, hogy Monica részesíti őt óriási megtiszteltetésben, amiért a meghívását elfogadja. Ott aztán hatalmas zűrzavar volt mindig: a nevek, bemutatkozások, kézfogások, ölelések szédítő forgataga. (Jill gyakran eltévesztette Monica nevét – Myrának, Maurának, Monának

hívta –, amikor nagyobb csoport embernek mutatta be. James minden alkalommal kijavította kis éllel a hangjában, de közben úgy emelte fel a mutatóujját, mintha valamelyik gyerekét kapta volna haszontalanságon. Jill ilyenkor elpirult, Monica kezét szorongatva könyörgött, hogy bocsásson meg neki; nagyon mulatságos volt, és egészen megható: – Úgy összezavarodom, folyton összekeverem a neveket, nemcsak a ticdet, Monica – mondta Jill –, hiszen éppen olyan jól tudom, hogy téged hogy hívnak, mint saját magamat!) Glenkillben mindenki szerette Starkie-ékat. Azt beszélték, a fiúk rajonganak Jamesért, hiszen csakugyan rendkívüli egy ilyen lelkész egy iskolában: olyan tökéletesen, olyan céltudatosan férfi. És Jillt is dicsérték soha nem lankadó melegszívűségéért, a nagylelkűségéért, a kicsit bizarr megjelenéséért. A neveletlenebb glenkilli fiúk kigúnyolták ugyan a háta mögött, elmondták a szokásos kamaszvicceket, de a legtöbben nagyon is szerették, és sütkéreztek a mindenkire áradó anyai szeretetében. Olyan egyértelműen, olyan szégyenkezés nélkül keresztény volt – Monica sohasem találkozott még hozzá hasonló emberrel. Jill a lehető legtermészetesebb hangon említette meg társalgás közben Istent vagy Jézust, mintha Isten jelenléte az ő otthonában egészen természetes volna. – Ugye ti is értitek, hogy Jézus ma itt ül velünk? Éppen olyan emberek gyűltek össze, akikkel remekül megértené magát! – kiáltott fel váratlanul Jill, vagy ha komolyabb hangulatban volt: – Érzem Isten jelenlétét, ti nem? Amikor James elkezdte mondani az áldást, megéreztem őt... – És Starkie-ék hirtelen nyugtalanul egymásra pillantó vendégei alighanem úgy érezték, hogy természetfeletti lény van közöttük: Starkie-ék legbecsesebb vendége. Jill az első félév kezdete óta fáradhatatlanul üldözte Monicát. Feltétlenül le kell ülniök, és beszélgetniük – Monica talán eljöhetne hozzájuk ebédre vagy uzsonnára, vagy bemehetnének együtt Philadelphiába, és eltölthetnének egy délutánt a Szépművészeti Múzeumban, vagy a Rodin-múzeumban, azt feltétlenül látnia kell. De a meghívásból valahogy soha semmi nem lett. És Monica nem erőltette – annyira azért nem magányos, hogy Jill Starkie társaságára vágyjon. Jill a harmincas évei végén járt, de úgy öltözött és úgy viselkedett, mintha a lányai nővére volna. Feltűnő répaszínűre festette és divatos göndörre daueroltatta a haját, szemöldökét drámaian feketére húzta, szája gyöngyházszínű ajakfénytől csillogott. Mindig egzotikus ruhákat viselt, kaftánt, szárit, lábszárközépig felfűzhető sarut, hosszú, színes parasztszoknyát, kámzsás izlandigyapjú kötött kabátot, meghökkentően átlátszó indiai muszlinruhát. Jill valóban pompás jelenség volt, de cseppet sem csinos, az arca a színpadi festék és dauerolt, narancssárga haj alatt kicsit kemény és

csúnya volt. Monicát a legjobban Jill hatalmas önbizalma bűvölte el – önmagát kiváltságos, bőkezű nőnek tartotta, aki két kézzel szórja az áldást másokra, mint Krisztus vagy az újszövetségi “örömüzenet" hírnöke. – Ha arra gondolok, hogy ezeket a fiúkat, ezeket a csodálatos fiúkat, ezeket a sebezhető, vágyakozó fiatal lelkeket miránk bízták, tőlünk várják, hogy a lépéseiket irányítsuk... – mondta egyszer Jill, összekulcsolta a kezét, és Monicára meredt. – Gondolj csak bele: gondolj csak bele, mekkora kiváltság... mekkora lehetőség... lelkeket menthetünk meg, életeket változtathatunk meg, jót tehetünk. James és én minden áldott nap, életünk minden percében hálát adunk istennek, amiért ekkora áldásban részesített bennünket, és itt lehetünk a Glenkilli Kollégiumban. És bár Monica visszahőkölt Jill modorától, és a szavakban rejlő öntömjénezéstől, be kellett ismernie, hogy van igazság abban, amit Jill mond. Csakugyan kiváltság egy ilyen kitűnő iskolában tanítani, ilyen kitűnő tanítványokat; sőt voltaképpen bármilyen tanítványt tanítani csodálatos lehetőség. – Hát nem olyan, mint egy csoda, Monica? Hogy itt lehetünk? Velük? – kérdezte könyörögve Jill, és Monica zavartan válaszolta: – De igen, azt hiszem, igen. Sheila utálta Jill Starkie-t, egyszerűen mint a papnét emlegette. Monica egyszer azzal szórakoztatta el Sheilát, hogy mocskos magánéletet talált ki Jillnek: hiszen éppen az a sztereotipikus “boldog", “elégedett" asszony, aki, amint az ember közelebbről megismeri, egyre több rémes titkot árul el magáról... Mindenfélét kitalált: Jillnek abortuszai voltak, mániás depressziós rohamai, a gyerekei kábítószeresek, a férje hűtlen, vagy ami még jobb, titokban homoszexuális: Jill nyugtatókkal él, vagy délutánonként iszik. De sajnos semmi ilyesmire nem derült fény: Jill továbbra is rendkívül derűs és rendkívül boldog maradt, mindenkor, a nap bármely órájában, soha nem ingott meg, soha a legcsekélyebb jelét sem mutatta kimerültségnek, kétségnek vagy cinizmusnak, íme, egy ember, gondolta elítélően Monica, aki valóban olyan, amilyen a külseje. – Nem kétséges, nagyon sokat tanulhatnék tőle – gondolta Monica –, de mit...? Egy február végi estén, kicsivel azután, hogy tudomást szerzett Sheila utazásáról, Monica elfogadott egy utolsó pillanatban érkezett vacsorameghívást Starkie-ékhoz. Kicsit szórakozott volt ugyan – de azért az este jól sikerült, egész jól. Vacsora után azonban meglepő dolog történt, egy sajátos incidens, amelyre Monica soha nem talál majd megfelelő magyarázatot. Monica segített leszedni az asztalt, majd egyedül találta magát

James Starkie-val a konyhában, egymásba botlottak, nevettek, kicsit be voltak csípve, és James Starkie hatalmas ujjaival váratlanul megragadta Monica vállát túláradó örömében és jókedvében, lehajolt, és megcsókolta: a bortól édes száját keményen az övére szorította, aztán felegyenesedett, és gyorsan elfordult, mintha mi sem történt volna; éppen ekkor rontott be Jill a konyhába a narancsszínű, hosszú ruhájában, a haja kicsit összekócolódott, az arca ragyogott az örömtől. Persze semmit sem látott, nem is gyanakodott, Monica pedig később arra a következtetésre jutott, hogy a csók semmit sem jelentett: James nem akart többet vele, mint a csontropogtató kézfogásaival vagy alkalmi áldásaival. Vajon megpróbál majd később kapcsolatba lépni vele? tűnődött Monica, és kínosan érezte magát. És ő vajon örülne, ha jelentkezne? Legalább arra jó lenne, hogy elterelje a gondolatait. Nem. Dehogy. Hiszen az a csók egy fiú csókja volt, és nem egy férfié – gyors, ügyetlen, jó szándékú, feledhető.

8 Monica nem szívesen ismerte volna be, de szokásává vált hazamenet a Szegény Tanya mellett vezető út felé kerülni. Az út erre négy mérfölddel hosszabb volt, de a táj érdekesebb és változatosabb (így áltatta magát). A dimbes-dombos szántókat elválasztó erdősávok elérnek egészen az útig, és a fák közé hajtva az embernek furcsa, kellemes érzése támad, mintha egy alagútba robogna be, és elvesztené az irányt. A magasabb fák többsége fenyő volt, így a tél közepén éppen olyan sötét volt az erdő, mint nyáron. Gyakran, egy-egy nagyobb havazás után még sötétebb lett. Kísérteties érzés volt ezekbe a sávokba belerohanni. Érezni, hogy a pupillája azonnal tágulni kezd, alkalmazkodik a hirtelen fényváltozáshoz. Érezni, hogy... hogy talán az ország egy másik vidékén bukkan majd elő... nem Bucks megyében, nem a Szegény Tanyához vezető úton, amely Sheila Trask háza előtt halad el, hanem talán valamelyik elszigetelt területen, a túlélők gyülekezőhelyén... Észak-Karolinában, Montanában, Új-Mexikóban... Wisconsin homokvidékein. Vad vidékek, távoli, hófödte hegycsúcsok, holdbéli táj, amely nem ismer szánalmat rideg szépségében; talán fodros patak folyik majd az út mentén. “És ha eltűnnék, senki sem tudná, hogy hol vagyok" – gondolta Monica, és ettől kellemesen megborzongott. “Ő sem tudná meg soha." De az út egyszerűen csak folytatódott, kibukkant az erdőből, visszatért az ismerős tájba, és ennek meg kellett volna nyugtatnia Monicát. Természetesen nem volt rá oka, hogy a Szegény Tanya felé kerüljön, vajon nem tilosban jár?... nem kockázatos ez? Ez nem az ő útja, hanem Sheiláé. Titokzatos, megbűvölt rettegés fogta el, amint meglehetős gyorsan hajtott valamelyik kanyar felé, a kátyúk és lyukak, a keskeny, omladozó betonhidak felé. Hóvihar után az út egyetlen sávra szűkült, napokig nem takarították el a havat... Sheila Traskot mindenütt vakmerő vezetőként tartották számon, de főleg ezen az úton, az “ő" útján. Túl nagy sebességgel vette a kanyarokat, szórakozottan átcsúszott a másik sávba, ijesztő módon rángatta a kormányt, mert egy doboz cigarettát igyekezett kihalászni valamelyik zsebéből, aztán gyufát keresett, rágyújtott... Néha olyankor is vezetett, amikor nem volt egészen józan... Monica ellenállt az ingernek, nem gyorsított. Nem utánozza Sheilát. Ismerős földek, erdők, néhány elszórt tanya, a régi szegényház romjai mellett haladt el, aztán hirtelen Edgemont következett: a késő délutáni fényben komoran, viharverten állt a hosszú, behavazott kocsifeljáró végében. Milyen

képtelenség, micsoda nagyképűség nevet adni egy háznak, mintha Sheila Trask vagy Morton Flaxman nemesi származású volna. A mesterkélt stílusú ház – valamikor egy vidéki földbirtokos rezidenciája – mészkőből és téglából épült stukkóval, sok csúcsos tetővel, hatalmas kéményekkel. Az idilli környezetbe nem illett ez a komor tekintélyt sugalló építmény. Sheilának el kellene adnia a birtokot, és elköltöznie, gondolta Monica. Fölösleges pazarlás, hogy egy egyedülálló, ilyen temperamentumu nő egy ekkora ház úrnője legyen, mint Edgemont; egyedül éljen vidéken, miközben a szomszédai titokban figyelik és elítélik. Ahogy múltak a napok, Edgemont körül nagyon kevés változott. Valaki bevitte a postát, használta a kocsifeljárót, de Monica soha senkit nem látott. Amikor elhajtott előtte, nem tudta megállni, hogy ne lassítson... és kíváncsian, keserűen be ne nézzen a hosszú kocsifeljáróra. Természetesn innen nem látta a kocsiszínt, de feltételezte, hogy Sheila ócska furgonja ott parkol a szokásos helyén. A kocsiszínt pedig bizonyára lezárták, és a hó érintetlen az ajtó előtt.

9 És akkor, egy március végi napon egyszer csak ott volt a furgon – Sheiláé és nem másé –, ott parkolt Monica háza előtt. És ott volt maga Sheila is, zsebre vágott kézzel sétált a szomszédos réten, a szájában cigaretta lógott. Monica felhajtott a házához vezető útra, fékezett, a kocsi zökkenve megállt. Ülve maradt a kocsiban, remegett, és Sheilát bámulta. Sheila üdvözlésképpen udvariasan felemelte a kezét, és lassan elindult feléje... lassan, mintha ő is meg volna rémülve. A két nő üdvözölte egymást, kezet fogtak, kínosan mosolyogtak, szóltak néhány szót, elhallgattak. Monica feje lüktetett, és Sheila is láthatóan ideges volt. – Látom, nem repesel az örömtől, amiért újra látsz – szólalt meg végül Sheila halkan, gyorsan. Monica idegesen nevetett. – Gondolod – ? Sheila ravasz és bátortalan félmosollyal nézte, a fejét félrehajtotta, mintha nem tudná rávenni magát, hogy egyenesen Monicára nézzen. Majd vádlón felemelte hangját: – Pedig sokáig távol voltam. Nem is hiányoztam neked? Monica nevetve tiltakozott. Az arca furcsán felforrósodott, a szeme égett, és majdnem engedett az ösztönös vágynak, hogy beleöklözzön Sheilába – gyerekesen, játékosan, de azért elég keményen ahhoz, hogy fájjon. Igen, játékból, de elég keményen ahhoz, hogy fájjon. – Nem hibáztatlak – mondta Sheila, és nehéz sóhajjal nagy füstfelhőt fújt. – Visszajöttem volna hamarabb is, tudod... csak... féltem a haragodtól... az ítéletedtől. És mégsem hibáztatlak – mondta töprengő hangon. Monica már egyáltalán nem volt biztos benne, miről beszélnek. Kicsit túl pattogósán felelte: – Hát... örülök, hogy látlak. Hogy visszajöttél. Milyen volt Marokkóban? Ugye... De Monica elakadt, mintha elveszítette volna szavai fonalát, és úgy látszott, Sheila amúgy sem hallja: körmével lecsípett egy szál dohányt a nyelvéről, és eldobta. Bizonytalanul mondta: – És te hogy éltél? Gondolom, dolgoztál... tanítottál... embereikkel találkoztál... – Igen – felelte Monica. – Sok emberrel. Sheila feltűnő öltözéket viselt, lovaglónadrágot, csizmát, és hetyke, bokáig érő szövetpelerint. Sűrű haját laza kontyba tekerte, egy-egy elszabadult szál a homlokán, a szeme előtt lebegett. Feltűnő jelenség volt még ebben a rideg téli verőfényben is, amely felfelé veti kékes fényét, árnyékba borítja a szemet, hangsúlyozza a mélyedéseket, a ráncokat a száj körül, és kiszívja a színt a bőrből. Sovány volt, szikár és

türelmetlen, volt benne valami metsző élességű; különös módon keveredett benne a szemtelenség, az alázat és az önbecsmérlés: Sheila Trask a fekete ragadozószemével, a túl vastag szemöldökével, a bizonytalanul mosolygó széles szájával. Monica emlékezett rá, hogy egyszer azt gondolta Sheila műtermében, a tetőablakon beáradó, kegyetlen fényben, hogy a szépség végül csak a fény függvénye, a fény és a látás fokozatainak függvénye. De most, míg Sheilát bámulta, és egészen elmerült a Sheiláról való elmélkedésben, rádöbbent, hogy Sheila szépségének semmi köze a véletlen fényhez, a látás fokozataihoz, vagy ahhoz, hogy ő, Monica elragadtatottságában milyennek látja. Itt van Sheila, itt van, és tökéletesen önmaga. Bár látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, és nyugtalan. Akadozva megszólalt: – Biztos még a képemet is utálod. – Monica természetesen azonnal rávágta: – Ne légy nevetséges. – Aztán élesebb hangon hozzátette: – Miért utálnálak? Túl komolyan veszed magadat.

IV. A LABIRINTUS

1 Sheila ajándékai Marokkóból: egy pár míves ezüst fülbevaló, amely gyönyörű hurkokban és spirálokban majdnem Monica válláig csüngött; egy halványzöld, aranyszállal hímzett arab betűumintás kendő; egy nyaklánc szabálytalan alakú ametisztekből, topázokból és különböző méretű díszkagylókból. Sheila meredten figyelte, amint Monica átcsúsztatja fején a nehéz nyakláncot, megtapogatja a köveket és kagylókat, és homlokát ráncolja a csodálattól. A nyaklánc valóban egzotikus volt; elég volt a nyakába akasztani, és máris úgy érezte, hogy megváltozott... A kagylók inkább csigahéjra hasonlítottak, de finoman barázdáltak és csípős szagúak voltak, ami egyáltalán nem volt kellemetlen, Monicának a sós tengervizet juttatták eszébe. Homályosan az is átvillant az agyán – késő volt, több pohár vörösbort megivott –, hogy a kagylókat talán nem tisztították ki rendesen, belül oszladozó húscafatok bújnak meg, névtelen tengeri lények maradványai, amelyek talán mérgezőek is, és a láncot nem volna szabad ilyen közel viselni az arcához. – Gyönyörű – mondta Sheila, és Monicára bámult. Semmi nem változott, mondta magában Monica. Aztán, diadallal: Minden megváltozott. Most óvatos lesz – most ő lesz a helyzet ura. Monica figyelmesen hallgatta Sheilát, amikor Marokkóról beszélt; figyelt, mert szerette volna pontosan megtudni, mi történt ott, miféle titkos kalandjai voltak Sheilának, ha voltak egyáltalán. (De hát bizonyára ezért tűnt el? – kalandot keresett, titkosat vagy nem titkosat? Hogy beszélhessen róluk, célozzon rájuk, amikor hazatér?) Észak-Afrika az elemi tények színhelye, mondta Sheila. Az amerikaiak primitívnek, ijesztőnek tartják. Nem kétséges, hogy az: akármit jelent is a “primitív" szó. A levegő rendkívül száraz, a nap akadálytalanul, iszonyú erővel süt, fehéren izzik és éget... Az ember folyton az eget figyeli, és az a különös érzés kerülgeti, hogy bármelyik pillanatban történhet ott valami. És bármi történik is itt a földön, még ha velünk magunkkal is, annak nincs jelentősége. Csak a közösségi álom. Természetesen, mondta nyersen Sheila, az észak-afrikaiak, akármilyen odaadóan vallásosak is, aligha misztikusak. Lehet, hogy Allah titokzatos istenség, aki az égben lakik, de ők maguk nagyon is cselekvőképesek, ravaszak, testiek... rendkívül testiek. Legalábbis a férfiak. Ami a nőket illeti: Sheila tulajdonképpen egyetlen muzulmán nővel sem ismerkedett meg. (Sheila keserű élvezettel ismételt el egy mondást: Egy nő

csak háromszor megy el egész életében: először, amikor megszületik, és elhagyja anyja mehet, másodszor, amikor férjhez megy, és elhagyja apja házát, és harmadszor, amikor meghal és elhagyja ezt a világot.) És a férfiak, kérdezte Monica. Sheila nem vett tudomást a kérdésről; Monica valóban nagyon halkan tette fel, könnyen lehet, hogy meg sem hallotta. Tovább beszélt Tanger építészetéről, a muzulmán festészetről (“egyfajta absztrakt expresszionizmus, egészen hatásos"), a mediterrán világ szépségéről, a ciprusokról, a szoroson túli Spanyolországról, a Szaharáról (“Tudtad, hogy Hasszán háborúzik a Szaharában? azt mondja, valami lázadást kell levernie, de igazából nyerészkedésből") ; a muzulmánokról, akik úgy élik le az életüket, hogy állandóan Allahot emlegetik, minden dolog előidézőjét és mértékét (“egy másik ember ellen elkövetett bűn csak akkor bűn, ha Allahot is sérti – és semminek sincs jelentősége, ami neki nem számít"); beszélt az elszigeteltségről és a szívet tépő magányról, amely mindenütt jelenvaló, még a legzsúfoltabb utcákban és bazárokban is. – Mégis megszerettem. Rájöttem, hogy ezért mentem oda: nem azért, hogy magammal legyek egyedül, hanem hogy egyedül legyek – mondta Sheila. Monica fürkészve nézte, és parányi bosszúságot, talán féltékenységet érzett. És vajon igazat mond Sheila? Beszél valaha is őszintén, vagy csak ha rögtönöz? Kicsit korábban gyerekesen eldicsekedctt vele, hogy Marokkóban visszahízta a négy vagy öt kilót, amit karácsony előtt lefogyott; visszahíztam az izmaimat, mondta, és játékosan megtapogatta a bicepszét és a combizmait. De Monica semmiféle jelentős változást nem vett észre Sheilán, leszámítva, hogy aranybarnára sült, aranyos árnyalatú olajbarnára, de máris kopni kezdett. – De hát nem tartoztál valamilyen körhöz? – kérdezte kétkedve Monica. – Ott élő amerikaiakhoz, párizsiakhoz? Művészekhez? Nem egy barátod villájában laktál a tengerparton? Sheila türelmetlen, elhárító mozdulatot tett, mintha az olyan tényező, mint az ember, nem számítana. – Egy ideig, igen – mondta. – És egész megkedveltem őket... többnyire. Én szeretem az embereket, tudod. De a második hét után már járkáltam egyedül is. Figyelmeztettek, hogy veszélyes... egy nő egyedül... egy “keresztény" nő... egy hitetlen... de én voltaképpen nem nőként utaztam, és soha semmi komoly baj nem történt. Monica bámult rá. – Semmi komoly...? De hát mi történt? – Majd egyszer elmesélem – mondta Sheila. – Különben tényleg nem fontos. Nekem csak az számított, hogy egyedül vagyok, hogy ott vagyok, hogy látok valamit a tájban, a fényben, amit még soha azelőtt nem láttam. – Lassan, eltöprengve beszélt: – Igen, új volt. Azt hiszem, nem áltatom

magamat. Egy bizonyos látásmód, egy bizonyos szemszög, talán úgy is mondhatnánk, hogy a látás valamiféle ritmusa; éppen úgy, ahogyan egy idegen országban az emberi hallás ritmusa is idomul az új környezethez. És most, hogy idehaza vagyok, nem áll szándékomban ezt elveszíteni.

2 Sheila újra dolgozott, keményen dolgozott, és úgy határozott, hogy amíg be nem fejezi a képeket, remeteként él. Azért napjában legalább egyszer felhívta Monicát, általában estefelé, és megkérdezte, mi van vele. (Sheilával semmi sem történt – nincs miről beszámolnia.) így Monica kénytelen volt mesélni a bizottsági ülésekről, a kollégákkal elfogyasztott ebédekről, az óráiról, amelyek szokatlanul jól sikerültek, vagy csalódást okoztak (“A fejükbe vették, hogy Mark Twain fajgyűlölő volt"), egy hosszú és kínos beszélgetésről az egyik szegényebb tanítványának szüleivel. Csupa olyan dolog, amely különben senki mást nem érdekelne, de ilyenkor roppant fontossá vált, sőt, jelképessé, mert úgy látszott, hogy mindaz, amit Monica tesz és mond, Sheila képzeletében rendkívülivé, titokzatossá és jelentőssé növekszik. – Miért kérdezed ezt tőlem...? – hallgatott el zavartan egy este Monica, és Sheila úgy meglepődött, hogy először válaszolni sem tudott, majd azt mondta: – Azt hiszem, azért... mert ha nem kérdeznélek... nem mondanád cl. Semmi sem változott, gondolta Monica, kivéve azt, hogy most én vagyok a helyzet ura. Mert ezúttal ő marad a helyzet ura. Hiszen máris így van, nem igaz? – ő a helyzet ura. Igen, ő. A helyzet ura. Nagyon tetszett neki a kifejezés; van benne valami elegáns. A helyzet ura. Ura. – Ezúttal – mondta – én vagyok a helyzet ura.

3 Aztán mintegy véletlenszerűen, odavetőleg, Sheila megemlítette, hogy talán ismét elhalasztja a kiállítást. Nem tudja elviselni a kényszert, mondta. Gyűlöli, amit eddig csinált. És már nincs ideje arra, hogy helyrehozza. – Holtpontra jutottam – mondta könnyed gúnnyal. (Monica elmesélte neki, mennyire szereti ezt a szót Keith Renwick.) – “Krízishez" közeledem. – Menj szépen dolgozni – mondta ilyenkor könnyedén Monica, és igyekezett leplezni az aggodalmát. Vagy: – Tarts egypár óra szünetet, az isten szerelmére... lovagolj egyet, Parsifalon... vagy gyere át, és iszunk valamit. Sheila megint emlegette Sherrill Annt és Mary Betht, bár nem a régi lelkesedéssel? a haverok a Swedesboro sörözőben meg Waltnál biztos kíváncsiak rá, hová tűntek. És tényleg, hová tűntek? Monicának eszébe jutott, amikor a piszkos ülőke felett guggolt, és szégyenében forró és elakadó sugarakban pisilt, miközben a kocsmáros és “Sherrill Ann" pár lépéssel odébb, a bezárhatatlan ajtó túloldalán őrködött. A csapolt sör, az avas sült krumpli, a pizza szaga és íze... a zenegépből áradó country és western zene... a cigarettafüst és hajolaj szaga. És Fitch arcából merő gyűlölet árad: olyan érzelem, amit Monica akkoriban nagyon jól megértett. – “Mary Beth" volt a nevem? – kérdezte hirtelen Monica. – Nem... “Marie Beth"... “Merrill Beth"? Nem emlékszem. – Úristen – mondta elképedve Sheila. – Nem tudom. Azt hiszem, “Mary Beth"... vagy nem? – A te nevedre emlékszem: “Sherrill Ann", de a sajátomra nem – felelte Monica. – Azt hiszem, “Mary Beth" volt. – “Mary Beth"?... ha te mondod. Nem volt hajlandó elmenni Sheilával, még a legártalmatlanabb kocsmába sem, az ilyesmivel ő egyszer s mindenkorra végzett, mondta. – Akkor kénytelen leszek egyedül menni – mondta Sheila. – Nem – felelte Monica. De Sheila nyilván elment egyszer-kétszer egyedül, talán többször is, és másnap célzott rá, hogy micsoda kalandja volt... egész érdekes kalandja, és félig tréfásan panaszkodott, hogy másnapos. Egy éjszaka mély álomból verte fel Monicát, Hedy kávéházából telefonált hajnali kettőkor, ahol, mondta, megismerkedett egy nagyon érdekes férfival, akinek van egy nagyon érdekes

haverja, mindkettő rendőr (most nincsenek szolgálatban), és mindkettő jóképű a maga módján. Nincs kedve Mary Bethnek csatlakozni hozzájuk? – Részeg vagy – mondta dühösen Monica, és letette a kagylót.

4 Másnap, amikor Monica hazatért Glenkillből, a postaládájában talált egy ügyes kis ceruza- és szénrajzot, Sheila nyilván így akart bocsánatot kérni. Igen stilizált portré volt Monicáról, csupa jellegzetes folt, elkenődés és titokzatos árnyék: egy valóban mosolytalan portré. La Belle Dame Sans... így szólt az ajánlás. Mintha semmi sem változott volna, Sheila újra megmeglátogatta Monicát, mindig azzal az egyszerű kifogással, hogy éppen arra járt; talán valami elintéznivalója miatt be kellett mennie Glenkillbe. Egyszer-kétszer még az iskolában is megjelent, hátha Monica ráér, és ebédelhetnek együtt – igen? nem? Április elején egy fogadáson Greene-éknél, amelyet egy látogatóba érkező öregdiák, egy gazdag bostoni gyáros tiszteletére adtak, Sheila későn érkezett, de a látogatása emlékezetes maradt, ugyanis nem kegyelmezett a díszvendégnek, aki jószándékúan elutasította a modern művészetet. (Mert természetesen kiderült, hogy az úr semmit sem ismer, néhány nevet leszámítva – Pollock, Rothko, Warhol? – Mondrian?) Egy másik este, amikor többen összegyűltek vacsorára a kínai étteremben, Sheila vitte a szót, a látás módjairól beszélt, azokról, amelyeket politikai megfontolások befolyásolnak csupán. – Ha valaki nem gondolkodik jól, nem is lát jól: ez ilyen egyszerű – mondta Sheila. A társaság férfitagjainak, Monica kollégáinak, Sheila láthatóan tetszett, bár egyikük sem tudta, hogyan bánjon vele. Szabad-e szemből nekitámadni? Vagy figyelmesen meg kell hallgatni, és egyetérteni vele? Hogy lehetne elnyerni a kizárólagos figyelmet? Hogyan lehetne tiszteletet ébreszteni benne? Az egyik fiatalember másnap megkérdezte Monicától, hogy Sheila Trask vajon mindig ilyen? – Mindig milyen? – kérdezte hidegen Monica. Sheilának azt mondta, szerinte nem okos, nem megfontolt dolog, hogy ilyeneket mond, ráadásul ilyen hevesen és vadul, olyan emberek előtt, akik nem művészek, még csak nem is értelmiségiek; az lesz a vége, hogy elferdítve adják tovább a megjegyzéseit, sőt, kigúnyolják. – Úristen – mondta Sheila, és úgy pislogott, mint aki szédül –, mit mondtam? Nern emlékszem. – A hajába túrt, és hunyorogva bámult Monicára. – Morton volt ilyen... ritkán beszélt, de akkor túl sokat... bár többnyire nem vette a fáradságot, csak ült. Tudom, hogy rengeteg hülyeséget hordok össze, ha egy kicsit becsípek... miért nem rúgtál belém az asztal alatt, akkor elhallgattam volna... piszkosul sajnálom, nem akartalak kínos helyzetbe hozni. Monica meghatódott. Megenyhülve mondta: – Engem sosem hozol kínos helyzetbe, Sheila. Tudod te is. De mások nem értenek meg, csak azért lesik a

szavaidat, hogy mindenkinek elmeséljék, miket mondtál. Fel akarnak vágni vele, hogy ismernek. – Igen. Értem. Legközelebb rúgj bokán az asztal alatt – felelte Sheila –, ha megint előfordulna. És Sheila hirtelen megint inni kezdett, és megint túl sokat dohányzott. És ajzószert szedett – vagy legalábbis Monica úgy gondolta. (Tangerben, mesélte Sheila, szerzett egy kevés elsőrangú hasist. Nagyon jót tett a fejének. De ahhoz már gyáva volt, hogy hazacsempésszen belőle, márpedig ilyen minőséget sehol sem kap, hacsak nem utazik érte New Yorkba.) Részegen, és kicsit repülve, szellemesen, élénken, gúnyosan fecsegett a végkimerülésig, és olykor bejelentette, hogy ő művész, igazi művész, és néha azt is hozzátette, hogy “valószínűleg vége van". Ilyenkor fakó, gyászos hangon beszélt. A pályája véget ért; befejeződött. Kiégett, meghalt. Monica az ilyesmit azonnal elvetette, igyekezett tréfával, nevetéssel elűzni a rossz hangulatát, de Sheila tántoríthatatlan maradt. – Egy pályafutás ugyanúgy meghal, mint egy ember – mondta. – De a kerekek forognak tovább. Az összeakaszkodott és csikorgó fogaskerekek a helyükön maradva forognak tovább. A jó öreg szív szuszog tovább. Monica tiltakozott, de Sheila makacsul nem válaszolt. Féltek attól, hogy megérintsék egymást, még attól is, hogy véletlenül egymáshoz érjenek. Monica nem felejtette el, hogyan rótta meg Sheila sziszegve: nem szeretem, ha hozzám nyúlnak, és ő maga is megmerevedett, ha Sheila egy túláradóbb hangulatában közelebb lépett hozzá. Érezte Sheila meleg leheletét, Sheila szagát. Sheiláét, aki valahogy sokkal több helyet foglalt el, mint vékony alkatából következett volna. Hetek múltak el, mire Sheila szóba hozta a karácsonyt, és Monica látogatását otthon. – Milyen volt a családod? – kérdezte óvatosan. – Jól vannak – mondta Monica. – Nagyon jól. – Gondoltam, hogy odamész... Indianába. – Igen – felelte Monica. Várta, hogy Sheila bocsánatot kérjen (dühödten vert a szíve, amint visszaemlékezett, hogyan könyörgött Sheilának az ajtón át; milyen szánalmasan próbált viccelődni, hogy szóra bírja). Várta, pedig már várakozás közben is tudta, hogy Sheila soha egy szót sem fog szólni. Az a Sheila, aki az ajtó túloldalán rejtőzködött, kicsit összegörnyedve, lehajtott fejjel, és rekedten sípolva vette a levegőt. Az a Sheila, aki hallotta őt, és mégsem szólt egy szót sem.

– Igen – mondta Monica –, nagyon jól sikerült a látogatásom. Leszámítva, hogy nagyon rá akartak beszélni, hogy menjek vissza, és tanítsak Indianában. – Nem hibáztatom őket – mondta semleges hangon Sheila. – Szeretnek, persze hogy azt akarják, hogy közelebb légy hozzájuk. Végül is most nagyon messze vagy tőlük. Monica nem szólt semmit, és nem is nézett Sheilára. – És ha meghaltál volna... – mondta hirtelen, suttogva. – Ha későn érkeztem volna, és te már... Sheila elfordult, Sheila elbizonytalanodva mondta: – Igen, gondoltam, hogy odamész, haza a családodhoz. Végül is karácsony volt... – Igen – mondta dühösen Monica. – Karácsony. Es a témát soha többé nem hozták szóba.

5 Monicának jól ment a tanítás, Monica első éve egészen jól sikerült, vagyis bizonyára sikerülni fog a félév végére, és ő mégis aggódott, töprengett, számítgatott. Miféle jövője lehet itt, Glenkillben? Miért nem ajánlottak neki hároméves szerződést, az egyéves, megújítható helyett (ahogy ők nevezték)?... Hallotta, hogy az egyik fiatalabb férfikollégájának ilyen hároméves szerződést ajánlottak, és ő hálásan aláírta. Vajon ellene szól-e, hogy elvált asszony, tűnődött. Talán nem éppen bölcs, nem okos, hanem naiv dolog, hogy olyan lelkesen tanít? Emlékezett Haroldra, aki egyszer azt mondta, a kollégák nem szeretik a túlzott lelkesedést, mert őket tünteti fel rossz színben. Sheila azt állította, hogy a Glenkilli Kollégium, Greene és a bandája, kizsákmányolják Monicát. Greene hírhedt erről, mondta Sheila. A fiatalabb tanárokat a végsőkig nyúzza, elvárja, hogy gyakorlatilag ingyen dolgozzanak, pénz helyett barátsággal, vacsorameghívásokkal és ingyen kosárlabda-jegyekkel fizeti meg őket. A glenkilli tanári kar egy nagy, boldog család. Egy nagy, boldog család, Papával az élen. – Majdnem ugyanennyire jönne ki az órabéred, ha egy bárpult mögött szolgálnál föl – mondta Sheila nem éppen tapintatosan. – De hol zsákmányolnának ki ilyen kellemes körülmények között? – felelte könnyedén Monica. – Ilyen vonzó, művelt emberek? Egy másik alkalommal Sheila azt mondta, Monica tartozik magának azzal, hogy egyszer-egyszer beteget jelentsen. Mint mindenki más. Ostobaság tőle, hogy hétszámra, megszakítás nélkül csak tanít, mintha ez dicséretére válna, mintha sztoikus belenyugvását bizonyítaná így. Meg aztán Sheilának üzleti ügyben New Yorkba kellett mennie, és irtózott a gondolattól, hogy egyedül ennyit vezessen, Monicának vele kell mennie. – Köszönöm, nem – mondta Monica. Aztán meggondolta magát. – Miért nem vársz szombatig? Fél tízkor elindulhatnánk. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha karamboloznál, amiért ilyen hosszú útra mentél egyedül. – Nem áll szándékomban karambolozni – mondta kimérten Sheila. – De természetesen nagyon örülnék, ha velem tartanál. – Hosszú az út – mondta Monica. – Hosszú, unalmas út – felelte Sheila – egyedül.

A kocsiban Sheila a tangeri kalandjairól mesélt, a “két vagy három" arab szeretőjéről, a találkozásról régi barátjával, Henrival. – Á, “Henri"! – mondta semlegesen Monica. – Henrinak az a titka, bár persze nem előttem, hogy homokos, bár megjátssza, hogy nem az, és úgy tesz, mintha a nők kizárólag azért léteznének, hogy bebizonyítsák az ő normális hajlamait, holott – amint Henri nagyon jól tudja – a hajlamai nem normálisak. – Sheila Monicára pillantott, talán azt szerette volna, ha Monica vele nevet, de Monica maga elé bámult, a forgalmas útra. – Azért mindig próbálkozik, és mindig elbolondít, mert olyan komolyan csinálja. És olyan jóképű. Mert jóképű a nyavalyás, ugye? Láttad a képét. De nagy csalódást okozott, cseppet sem volt jó... és utána mutatott nekem egy képet a kisbabájáról – az ő kisbabájáról! –, egy olajbarna bőrű, de nagyon világos hajú és szemű kisbabáról. Henri kisbabája! De az benne a vicc, Monica – Sheila most már gyorsan és izgatottan beszélt, alig figyelt a kocsira –, nem fogod elhinni, de az benne a vicc, hogy Henri senkivel nem feküdt le, semmiféle nőhöz nem volt köze, az anya egy francia leszbikus költőnő, valószínűleg ismert, bár én sose hallottam róla, akit egy meleg “bába" – ezeket így hívják – termékenyített meg Henri spermájávalmagvával –, hát nem őrületes? Hát nem eszelős? Büszkén elmesélte nekem, hogy belemaszturbált egy üvegbe, odaadta az üveget a bábának, az csinált belőle egy spray- vagy fecskendőoldatot, vagy mit – addigra már úgy kellett nevetnem, hogy alig hallottam –, hát nem muris? Henri mint apa! – és azt belespriccelik saját magukba, és ha sikerül, ha megfogan, akkor férfi nélkül lesz kisbabájuk, és közben ezek – ezek a leszbikusok – “férjnél vannak". Azt mondják, nagyon jó anyák. Hát lehet ezt elhinni? Hát nem őrület? Hihetetlen! Monica az utat figyelte; Monicának belecsikordult a foga. – Jézusom, ez egyszerűen hihetetlen! – mondta Sheila, és a kormányt püfölte. Hangtalanul, görcsösen nevetett. – És szegény Henri olyan büszke volt, folyton dicsekedett. “A fiam, nézd", én meg arra gondoltam, ahogyan abba az üvegbe maszturbált, és nem tudtam abbahagyni a nevetést... – Figyelj, hova mész! – mondta élesen Monica. Sheila megrántotta a kormányt, és az autó visszakanyarodott a megfelelő sávba, már egészen átsodródott balra. – Figyelek – mondta. De csak nem tudta abbahagyni a nevetést, patakzott a könnye, fájdalmasan eltorzult az arca. Végül Monica a kormányt követelte. – Jól vagyok, tökéletesen jól vagyok – mondta Sheila, csuklott és zokogott, a szemét törülgette, de majdhogynem készségesen adta át a kormányt Monicának. Később Monica azt mondta: – Nem tudom, mi olyan mulatságos benne. Szerintem inkább megható. Ha persze a gyerek nem tudja meg...

Mire Sheilából újra csak kitört a nevetés. A térdét csapkodta, sikoltozva, fuldokolva nevetett. Egy idő után Monica sem bírta tovább, és vele nevetett. Olyan mulatságos volt, valahogy.

6 Most én vagyok a helyzet ura, gondolta óvatosan Monica. Most pontosan tudom, mit csinálok, pontosan tudom, meddig terjedhet a barátság. Monica azon kapta magát, hogy mégis egyre több időt tölt Edgemontban. Egy darabig Sheila azt akarta, hogy minden délután menjen el a műterembe, nem azért, hogy dicsérjen, vagy tanácsot adjon, hanem egyszerűen azért, hogy csendben nézelődjék. (– Nekem óriási különbség – vallotta be Sheila –, ha tudom, hogy később benézel. Benézel, tudomásul veszed, hogy létezem, és a festmények is léteznek. – ) Monica gyakran egyenesen az iskolából odament, Sheilával vacsorázott, aztán hazament, és elvégezte munkáját. Szombatonként a délután nagy részét Sheilánál töltötte. A vasárnapot pedig nem hivatalosan úgy tekintették, mint együtt töltendő napot; Monicának magyarázkodnia kellett Keithnek, hogy miért nem ér rá soha vasárnap. De az éjszakát soha nem töltötte Edgemontban. Akármilyen későn jutott is haza, soha nem engedett Sheila unszolásának, hogy maradjon ott éjszakára. (Van otthonom, Sheila – mondta, és Sheila azt felelte tréfásan: – Miért ne lehetne két otthonod? – ) Monicát egészen kihozta a sodrából, hogy Sheila milyen felelőtlen a gyakorlati élet dolgaiban. Az íróasztalfiókok, szekrényfiókok, még a konyhafiókok is számlákkal voltak teletömve (kifizetett, kifizetetlen, rég elfeledett számlákkal); felbontatlan levelekkel (az adóhivataltól, Merryl Lynchtől, Sheila egyik-másik bankjától, könyvelőktől, ügyvédektől), különböző kérésekkel (érdekelné-e Sheila Traskot egy egyetemi tanári állás, beleegyezik-e, hogy interjút készítsenek vele a televíziónak, a rádiónak, egy országos művészeti folyóiratnak), amelyekre Sheila soha nem válaszolt. – Hogyan élhetsz így! – kiáltott fel Monica őszinte megbotránkozással. És Sheila döbbent, gyerekes mozdulattal a fülére szorította a kezét: – Ne mondj ilyet. Ne ijessz rám – könyörgött. Nem volt mit tenni, Monica Jensennek közbe kellett lépnie. Már amennyire az idejéből futotta. Pedig a problémák, a kellemetlenségek olyan kézenfekvőek voltak, Sheila takarítónője ügyetlen volt, trehány, vagy szándékosan tisztességtelen; a Parsifalt gondozó fiú olyan rosszul dolgozott, hogy – mint Monica nagy elképedésére megtudta – a munka nagy részét Sheila végezte el, és nem akart vagy nem mert szólni a fiúnak; a derítőtisztító férfi (akármilyen valószerűtlen, Roman Valentinónak hívták), négyszázötven dollárt számolt fel Sheilának,

legalább háromszoros árat. (Monica ezt nagyon egyszerűen néhány telefonhívással nyomozta ki.) Az edgarsville-i tetőfedők képtelenül magas költségvetést készítettek a háztető javítására, ezért Sheila nem akarta elvégeztetni a munkát, de odáig sem jutott el, hogy más vállalkozóktól kérjen költségvetést. Megőrjíti, amikor rájön, hogy becsapják, mégis, mondta, kénytelen belenyugodni. Mortont mindig becsapták, így egész természetes, hogy őt is becsapják, mit tehetne ellene... Monicát dühítette, hogy Sheila ilyen sorsszerűén fogja fel ezeket a dolgokat, és a két nő összeveszett. – Az egész olyan kicsinyes, olyan lélekölően kicsinyes – mondta Sheila –, hadd csapjanak be a nyomorultak, ha ez kell nekik. – Mire Monica kétségbeesetten mondta: – – Ne légy nevetséges, éppen erre számítanak! Ne légy ostoba. – Így aztán Monica átnézte a számlákat, nyugtákat, leveleket, Monica ellenőrizte Sheila folyószámláit (mint kiderült, három folyószámlája volt), Monica telefonált, keményen és nyomatékosan beszélt, ahogyan soha nem beszélt volna, ha saját magáról van szó. (Mert kicsoda Monica Jensen “Sheila Trask"-hoz képest?) Őszinte örömet szerzett neki, hogy felháborító vétségeket tehet jóvá, hogy közölheti a helybeli kereskedőkkel, a számlájuk mérhetetlenül magas, és legyenek szívesek szabályos számlát küldeni, különben elveszítik a vevőjüket. Meg aztán közeledett Sheila kiállítása, ami mindennél sokkal fontosabb volt. (Május 17-re halasztották, a szezonban ez a lehető legutolsó dátum.) A galériából naponta telefonált vagy az igazgató, vagy a tulajdonos, és megkérdezte, készen lesz-e idejében Sheila? Jól van Sheila? Miért nem jön a telefonhoz? Számtalan dolgot kellett elintézni: szétküldeni a meghívókat, elolvasni a katalógus kefelevonatát, megállapodni a festmények árában, kapcsolatot teremteni az utolsó pillanatban a sajtóval, televízióval. Természetesen pezsgős megnyitót terveznek, és Sheilának muszáj ott lennie. (– Megígérem, hogy ott lesz – felelte Monica nagyobb bizonyossággal, mint ahogyan érzett.) Miután Monica sok időt töltött Edgemontban, megkímélte Sheilát a telefonálás rettegett megpróbáltatásától. Újabban, amióta visszatért Észak-Afrikából, egyre jobban undorodott a telefontól, már szinte betegesen gyűlölte. – Olyan hálás vagyok neked, Monica – mondta, és Monica türelmetlenül válaszolt: – Voltaképpen nem is a te kedvedért csinálom, hanem a képeid miatt, és mert nem tudom elviselni a gondolatot, hogy olyan sok ember kihasznál. Azt akarom, hogy tudják – folytatta –, hogy van itt valaki, aki a helyzet ura.

7 Sheilának voltak jó napjai a műteremben, de ezeket szükségszerűen rossz napok ellensúlyozták, az ő sajátos, külön kozmológiája szerint. A magasságokat mélységek követik: az életvidámságot depresszió. Pedig bizonygatta, orvosi szempontból nem beteg:Én ezen már nemegyszer átestem – mondta titokzatosan. Monica feladata, Monica előjoga volt segíteni Sheilának abban, hogy megőrizze érzelmi egyensúlyát: a feladat sok idejét elrabolta, de nagyon lelkesítő volt. Mint kötélen járni, jó magasan a föld felett. Elszántan előreszegezett tekintettel, kiterjesztett karral egyensúlyozva. Az a lényege, hogy nem szabad lenézni, sohasem szabad lenézni. Monica kimaradt a csütörtök esti vitacsoportból, bizonytalan, őszintén bocsánatkérő, büntudatos kifogásokat hozott fel Keithnek; természetesen nem maradt ideje arra, hogy úszni menjen Olcotsville-be; mindent lemondott, csak a tanítás maradt, az iskolai értekezletek, amelyekről semmiféle ürüggyel nem menthette ki magát, és kapcsolata Sheila Traskkal. Rendkívül fontos, hogy a festmények elkészüljenek, és a kiállítás a tervezett időben megnyíljon. És az intéznivalók, a számtalan intéznivaló, ami még hátra van...! És mert a jó napjain Sheila sokkal szívesebben festett, mint evett, Monicának erre is nagyon kellett figyelnie. Órákon át – nyolc, tíz, tizenkét órán át képes volt feketekávén és ajzószereken élni; türelmetlenül magyarázta, arra neki nincsen ideje, hogy leüljön, és egyen, és különben sincs étvágya, hacsak – hacsak Monica nem tart vele, hacsak Monica nem csinál valami finomat, mert abban valóban van valami különleges, ahogy Monica főz. (És csakugyan, Monica kitűnő érzékkel kotyvasztott különlegességeket a turmixgépben: egzotikus leveseket, amelyek Sheilának mindig, amint mondogatta, nagyon ízlettek: joghurtot rákkal és kaporral, almapürét curryvel, karfiolt hagymával és sárgarépával, erőlevest kakukkfűvel és frissen őrölt borssal.) Ennie úgyis kell, gondolta Monica, vacsorát főzni otthon is kell, akkor miért ne csinálhatná Sheila szép konyhájában Edgemontban? A kék-fehér csempés konyhában, a rézedények között, ahonnan a nagy ablakokból olyan gyönyörű kilátás nyílik a dombos tájra. Néha azonban Monica minden fáradozása hiábavalónak bizonyult, és Sheila képtelen volt enni: görnyedten ült az asztalnál, igyekezett, a homlokán veritékcseppek gyöngyöztek, megpróbálta, megpróbálta felemelni a kanalat vagy a villát. Kérlek, egyél, könyörgött Monica, enned kell, mondta szigorúan Monica; volt leves, omlett, többféle sajt, francia kenyér, bőséges zöld saláta

csupa olyasmivel, amit Sheila szeretett, és máskor szívesen, mohón megevett. Enned kell, mondta Monica, és ült az asztalnál, szemben a barátnőjével, és nézte; megszakad a szívem, ha nem eszel! – mondta tréfásan. De Sheila nem tudott enni. A gyomra összehúzódott, a torka összeszorult, úgy érezte, mintha papírgombócokat kéne lenyelnie, semminek nincs íze, attól fél, hogy ha lenyel is pár falatot, kihányja; nagyon kéri Monicát, értse meg. – Igen – mondta lassan Monica, és Sheilára bámult –, megértem. De akkor is megszakad a szívem! Viccelődött, ha kellett, piszkálta Sheilát, hízelgett neki, aztán megbántva, dühösen, értetlenül, aggódva hazament. (Vajon nem kellene felhívnia Sheila orvosát Philadelphiában? Nem kellene rávennie Sheilát, hogy menjen el hozzá? Mintha Sheilát bármi ilyesmire rá lehetne beszélni.) Monica egy napon Sheila egyik fiókjában, egy halom számla és nyugta között megdöbbentő dokumentumra bukkant: egy számlára a manhattani Árgus Nyomozószolgálattól, ezerkétszáz dollárról, előző év decemberében dátumozva, rábélyegezve, hogy FIZETVE. Monica néhány percig csak ült és bámult. Árgus Nyomozószolgálat. Előző év decembere... Aztán felkapta a számlát, átszaladt a kocsiszínbe, fel a lépcsőn Sheila műtermébe, zokogott haragjában, hogy merészelted, hogy merészelted, te kurva, motyogta maga elé, berontott a műterembe, ahol Sheila ecsettel a kezében az egyik vászna előtt guggolt, a papírt Sheila döbbent arca elé dugta, és sikítani kezdett, ordítozott és zokogott. – Hogy merted, hogy lehettél ilyen aljas, ilyen közönséges... közönséges...! – Sheila furcsa, üres tekintettel nézett rá, és meg sem próbált védekezni, amikor Monica hirtelen, vadul rátámadt, pofon ütötte és megtaszította, úgy, hogy Sheila elveszítette az egyensúlyát. – Sheila, az isten szerelmére, hogy tehetted!... hogy tehetted! Bár Sheila nem tudhatta, mi a baj, mégis bűntudatosan kuporgott a padlón, és a karjával óvta a fejét; úgy összehúzta magát, mint egy rémült kisgyerek. – Hogy tehetted! – sikította utoljára Monica. A dühroham ugyanolyan gyorsan múlt el, ahogy feltámadt. Monica állt Sheila felett, lihegett és zokogott, úgy érezte, mindjárt megőrül, és talán valami jóvátehetetlent tesz... De a roham elmúlt. A műteremben csend honolt, csak a két nő rémült zihálása hallatszott.

(És ezt az epizódot soha többé, egyikük sem hozta szóba. Monica haragjában összegyűrte a sárga nyugtát, és ledobta a földre; Sheila később biztosan felvette és megnézte, de soha nem beszélt az Árgus Nyomozószolgálatról Monicának, és soha nem kért bocsánatot. Nagyon valószínű, hogy Sheila egyszerűen elfelejtette, mert minden eljárás közül ez a legbölcsebb és legpraktikusabb.)

8 Monica fortyogott haragjában – és sértettségében, és pár napig nem ment el Edgemontba; hiszen neki megvan a saját élete (mondta magának), de amikor újra látta Sheilát, megrémült, mert nagyon megváltozott... és azon töprengett, vajon az ő hibájából-e. Sheila valóban betegnek látszott; bizonytalan volt, kábult, és kimerült. A bőre fakó volt, halottfehér, mégis szemcsés, mintha kamaszkori pattanásai volnának; a szeme körüli lágy hús megpuffadt. Felgyorsult állapotában (a “felgyorsult" Sheila saját kifejezése volt) idegesítő forróság sugárzott belőle, tiszta hőenergia, de ebben a mostani állapotában (amelyre nem volt megfelelő kifejezés) a hangja elmosódott, a testmozgása szervezetlenné vált. Megöli magát, gondolta Monica, és csak bámult rá. Aztán: Nem öli meg magát. Sheila nagyon jól látta a helyzet komikumát, Sheila nem akarta, hogy szánakozzanak rajta, már csak büszkeségből sem, pedig ha csakugyan jobbá akarná tenni a világot, mondta, fel kellene vágnia az ereit. Csakhogy erre már igazán nincs ideje. – Szerinted ez mulatságos? – kérdezte Monica. – Mert szerintem nem. Sheila védekezett, de közben elkerülte Monica pillantását: – Nézd, az én családomban az öngyilkosságnak nincs olyan nagy jelentősége. Az anyám lehet, hogy nem egészen “természetes" módon halt meg, mégsem volt az semmiféle szempontból érzelgős gesztus, sőt, véletlen balesetnek minősítették, ami valamennyiünknek nagyon sok bosszúságot megtakarított. Nem hagyott búcsúlevelet sem. Az egyik nagybátyám negyvenkilenc éves korában egyszerűen kiloccsantotta az agyát, és két unokatestvérem is öngyilkos lett, nem, kérlek, ne vágj ilyen kétségbeesett arcot, amint látod, ennek nincs különösebb jelentősége, csupán arról van szó, hogy a kellő pillanatban az ember érvényesíti az akaratát. Ha az ember mindent megélt, amit megélhetett, ha tökéletesen kiégett, és a puszta gondolat, hogy tovább éljen az új évszakokban és az új években, ó édes Jézus... Ha az ember megtorpan, megsemmisül, mattot kap, akkor ez cseppet sem jelentős, cseppet sem érzelgős gesztus, hanem valami, amit egyszerűen csak csinál. És akkor vége. – Csak éppen nincs vége – mondta Monica halk, remegő hangon. Sheila bosszúsan legyintett. Sheila kioldalgott a szobából, és többé nem volt hajlandó a témáról vitatkozni.

Még csak nem is válaszolt, amikor Monica utánakiabált: – Csak éppen nincs vége... nagyon jól tudod, hogy nincs! – Ha kevesebbet dohányoznál – mondta szigorúan Monica. – És nem innál. Meg azok az istenverte tablettáid. – Igen – mondta Sheila. – Figyelsz?... megpróbálod? – Hogyne – mondta Sheila, és a kezébe temette az arcát. Aztán egy napon Monica egy rettentően zsúfolt hetének pénteki napján, Sheilának az a képtelen ötlete támadt, hogy csatlakozik egy női csoporthoz – művészek, írók, tanárok csoportjához –, és május elején elutazik velük Kínába. Bármit, mondta, csak szabaduljon Edgemonttól, a műteremtől, a saját f éjétől. Sheila Trask a Külügyminisztériumon át kapta a meghívást Kínába hónapokkal korábban, és természetesen gondolkodás nélkül visszautasította. (Illetve a levelet egy fiókba dobta, és nem válaszolt rá.) Nagyon finom kínai ételeket kapunk itt, Glenkillben is – mondta Monicának –, mi a fenének utaznánk olyan messzire? Most többször telefonált Washingtonba, felhívta az egyik szervezőt New Yorkban, hátha mégis el tudják intézni, hogy ő is elmehessen. Neki ez fontos! Szeretne belemerülni a kínai kultúrába, mondta. Az a zord pekingi klíma, amelyről már olvasott – hosszú hideg tél, rövid tavasz, porviharok, szárazság és nyomor mindenütt – egy hely, ahol az individualizmus nem létezik (legfeljebb patologikus esetként), ahol az Állam mindenkit elnyel, és ahol nincs helye (hogyan is lehetne?) a személyes szorongásnak és a személyes vágynak. Szorongás és vágy – érvelt Sheila –, hát nem ugyanaz a kettő? Esetleg talál majd egy kínai alteregót, egy lelki testvért, egy “Sheila Trask"-ot abban a világban, valakit, aki Sheila ugyan, de teljesen átalakult, megtisztult a gyarlóságaitól, a bűneitől. – Nagyon sokat tanulhatnék tőle – mondta szertelenül Sheila. – Ha még nem késő. Egy nővér – ott – ott – a világ másik felében – ha még nem késő... Szerencsére semmi sem lett Sheila hirtelen támadt érdeklődéséből Kína iránt. Amikor a washingtoni kulturális cserebizottságtól visszahívták, Sheila már meggondolta magát. Lehetetlen, kétségbeesett ötlet volt, magyarázta. És éppen most gondolja újra a festményeit, rettentően feszült, most ne zavarják; beszélne velük Monica? Megmagyarázná nekik Monica? És Monica beszélt velük, és Monica megmagyarázta nekik.

9 Május elején Sheila váratlanul elhatározta, hogy vacsorát ad. Belefáradt a faragatlan kamionosokba – még rendes vezetéknevük sincs, mondta tréfásan. Társasági életre vágyik, olyan kalandra, amilyenben neki meg Mortonnak gyakran volt része a helybeli előkelőségek körében. – Ne légy nevetséges – mondta Monica. – Ezt nem mondhatod komolyan – mondta Monica. Sheila nevetett, Sheila beletúrt a hajába. – De te vagy az első számú vendégem – mondta, és kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná bökni Monicát, vagy bele akarna csípni, bár egyiket sem tette –, hacsak persze nem utasítod vissza. Ugye eljössz? Egy józanabb pillanatban elmondta Monicának, hogy már évek óta nem adott estélyt, nem hívott vendégeket igazi vacsorára. Pedig Morton, ha megfelelő hangulatban volt, élvezte az ilyen összejöveteleket: azt mondta, olyanok, mint az élet fonákja, mint a fényképek negatívja. A társaság ilyenkor a helybeli birtokosokból áll, egyetlen művész sincs közöttük, vagyis komoly művész, és bár birtokosok, mégsem igazi gazdálkodók, csak úri farmerek, akik a vidéki földesúr szerepét játsszák, és csak szórakozásból élnek itt; tartanak ugyan néhány tehenet a látszat kedvéért, de a legelőikből szívesebben csinálnak golfpályát. Természetesen Sheila egész álló nap főzni fog. Hosszú ruhát vesz fel, és háziasszony lesz. Monicának arra az estére már randevúja volt Keithszel, és bár Sheila közömbösen azt mondta, “jó, hozd el magaddal", Monica mégsem tette. Kíváncsi volt Sheilára, mint Edgemont úrnőjére, szerette volna zavartalanul szemügyre venni ezt a másik Sheilát. Az est első meglepetése az volt, hogy Sheilának partnere volt az estére, egy Hen – azaz Hennessey – nevű férfi, egy szomszéd, akiről Monica még sohasem hallott. A modorából, könnyed viselkedéséből, általános jókedvéből ítélve gyakorlatilag a házigazda szerepét játszotta Sheila mellett. – Monica szívem, ez itt Hen – mondta Sheila élénk, hamis hangon, és úgy húzta előre Monicát, mint egy csökönyös gyereket. – Hen régi, régi szomszédunk... úgy értem, régi barátunk, régi és kedves barátom, igaz, Hen? Hosszú évek óta ismerjük egymást, bár ritkán találkozunk, hát nem gyalázat? Hen, ez itt Monica Jensen, Monica az új barátnőm... nagyon kedves, új barátnőm, azt a házat bérli, amelyik valamikor Mortoné meg az enyém volt, tudod, az Olcotsville úton, igen, amelyikben Dorrék laktak, és Monica a kollégiumban tanít, hát nem érdekes? Az a rengeteg kamasz…

Hennessey magas volt, széles vállú és jóképű, bár az arca kicsit a kelleténél vörösebb, vagy ötvenegynéhány éves lehetett. A kézfogása erőteljes, a mosolya meleg. Néhány másodperc múlva már eltévesztette a nevét (“Mona? – ja igen, Monica") és összekeverte a Glenkilli Kollégiumot egy másik környékbeli iskolával, a New Hope-i Kvéker Iskolával (“Szintén kitűnő hely, a fiam, Josh járt oda"), de igen lovagiasan bánt Monicával, mint Sheila barátnőjével, ez megnyugtatta Monicát, és így legalább egy darabig nem érezte, hogy hibát követett el, amiért eljött. És a többi vendég, “a lovas" társaság, a vidéki birtokosok a nejükkel: ők szintén rendkívül érdekesek voltak, és valóban jó modorúak. Éppen úgy, mint Hen, roppant barátságosak voltak, és valamennyien ugyanazokat a kérdéseket tették fel Monicának (“Hogy érzi magát itt?" “Mióta van itt?" “Igazából milyen hely a kollégium? Annyi ellentmondásos hírt hall az ember") ; hízelgőén figyelmesek voltak vele, bár (Monica nagyon jól tudta) ez nem lehet őszinte. Hen erős italt kevert Monicának, Monica hálásan elfogadta, és míg idegesen, eltöprengve megitta, rájött, milyen naivitás volt tőle, amiért meglepte, hogy Sheila ilyen jó viszonyban van egy férfival, akiről soha nem beszélt neki. Hen, Hennessey, egy régi, kedves barátja és szomszédja, akinek háromszáz hektárnyi földje van a New Egypt-i dombon túl; igazán vonzó férfi, aki nyilvánvalóan gazdag is. Talán szeretők, vagy valamikor szeretők voltak, na és? Kétségtelen, hogy nagyon sok férfi él még szcrteszéjjel a világban – a szeretői, a korábbi szeretői, a bizalmasai, a régi kedves barátai: egy egész hálózat – akikben az a közös, hogy kapcsolatban állnak Sheila Traskkal törvényes vagy egyéb módon. Vajon irigy vagyok, tűnődött Monica. Vajon megkeseredtem, tűnődött Monica. Később, miután jobban megfigyelte Sheilát és Hent együtt, észrevette, milyen magas, erőszakoltan vidám hangon beszél Sheila, és milyen modorosan lovagias Hen, mennyire túlzásba viszi a nyájasságot és flörtölést. Monica ebből arra következtetett, hogy a kapcsolatuk csak felületes. Hen és Sheila: felületes kapcsolat. Felületes akkor is, ha szeretők, akkor is, ha “régi, kedves barátok". Mégis, Sheila nagy hatással volt Monicára a háziasszonynak, Edgemont úrnőjének a szerepében. Természetesen Sheila roppant feszült volt, nyilván már előre feltöltekezett terápiás italokkal, de a fellépése mégis mérsékelt és kifinomult volt; semmi jelét nem mutatta, hogy kényelmetlenül erezné magát; végül is, valóban ő Edgemont úrnője, és a megjelenése is illett a szerepéhez.

Monica ezen az estén rendkívül szépnek látta Sheilát, szebbnek, mint valaha. Bíborszínű, hosszú bársonyruhát viselt, a szabása szárira emlékeztetett, és finoman, nagyon finoman, de kellőképpen látszott a melle áttetsző, sápadt bőre; a nyakában több súlyos, pompás aranylánc lógott, és az arany fülbevalója – amely kicsit hasonlított Monica marokkói ezüst fülbevalójához – kecses karikáival, szinte a vállát súrolta. Új arcot festeni az ember saját arcára, mondta egyszer Sheila, ha az ember nem veszi túl komolyan, mulatságos, sőt élvezetes feladat, ő még a művészi érzékét is felhasználja a stílusos szemfényvesztéshez: a megfakult és megtágult pórusú bőrből porcelánsima felületet varázsol, élénkre színezi az ajkát, egy pici kefével több különböző árnyalatú festéket ken a szemhéjára (mályva, krém, sötétbarna), kicsit kihúzza a szemöldökét, hogy ne legyen olyan vad, de egzotikus maradjon. Az ilyen szépség színtiszta csalás, mondta Sheila, de éppen ez a játék lényege: az ember legalább néhány kábult órára azzá válik, aminek látszik, hiszen az ember valóban szép, ha szépnek látszik. És ez olyan ártatlan, hát nem? Bár sovány volt, csaknem ösztövér, Sheilának sikerült valamiféle ünnepélyes látszatot keltenie drótszőrű fekete hajával, nyomott bársonyruhájával, a fülbevalókkal, az aranyláncokkal, az ujján csillogó-villogó gyűrűkkel. (Aznap reggel terpentinnel tisztára súrolta a kezét, és Monica meglepetésére egészen jó munkát végzett.) Ugyanakkor sikerült gyerekes vidámságot és szűzies tisztaságot árasztania, annak ellenére, hogy Hen és ő tovább folytatták a flörtölést és viccelődést, és ha néha Sheila egy részeget utánozva megingott (mert természetesen részeg volt), Hen nyaka köré fonta a karját, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Amikor Sheila és Monica tekintete találkozott, Monica úgy vélte, hogy a barátnője kicsit zavarban van, hiszen ez az egész olyan hamis – maszkabál, csalás –, de a következő pillanatban Sheila már mosolygott, a fogsorát villogtatta, és agresszíven kiáltotta, hogy minden vendége meghallja: – Milyen gyönyörű vagy ma, Monica! – Kérem, ne mondja, hogy maga is művész, mint Sheila – mondta Monicának a mellette ülő férfi, és jól megnézte. – Maga inkább egy művész modellje lehetne. – Komolyan? – kérdezte Monica, remekül mulatva. – Miféle művészé? Tudta, hogy szokatlanul csinos, és az sem ártott, hogy Sheila Trask asztalánál ő a legfiatalabb nő. A férfi, Winnek hívták, Winthropnak, úgy mosolygott rá, mintha Monica valami szellemeset mondott volna, és lehet, hogy tényleg szellemes volt.

Monica hosszú ujjú, fekete fodros muszlinruhát viselt, és selyemövvel szorosra kötötte, hogy hangsúlyozza karcsú derekát; a fülében arany fülbevaló függött, a nyakában a nehéz marokkói lánc. Így aztán sokkal nagyvilágibbnak látszott, mint maga Sheila Trask, és majdnem ugyanolyan szabadosán viselkedett. Nem volt részeg, de egy kicsit becsípett; na és? Sheila vendégei nagyon megcsodálták a szokatlan nyakláncot, és Monica Sheilára hárította a bókokat: (“Sheilának mondják, tőle kaptam."). Fényesre kefélte a haját, csattal összefogta, és játékos, ihletett kedvében kicsi, fehér, margaréta nagyságú orchideát tűzött a bal füle mögé, a virágot aznap délután vette Olcotsville-ben. Jót tesz a lelkének, gondolta Monica, amikor kritikus pillantással megnézte magát a hálószobai tükörben, ha egyszeregyszer ilyen feltűnően csinos: aranylány, mint régen, mielőtt még a szerencséje és kilátásai olyan titokzatos módon elapadtak. Win most komolyabban megismételte a kérdést, hogy művész-e Monica? Hogyan ismerkedtek meg Sheilával? És Monica hallotta, amint bizonytalan, selymesen lágy hangon válaszol Winnek; hirtelen ő is flörtöl egy férfival. Winnek láthatóan tetszett Monica, egyedül jött el a vacsorára (nőtlen? elvált?); és különben is, Monicának kellemesen fejébe szállt a bor. (Sőt, minden testrészébe eljutott, melegítette és megnyugtatta. Élvezetes, titkos érzés volt.) Win olyan figyelmesen, olyan hízelgő érdeklődéssel nézte, hogy nem számított, Monica mit mond, csak az volt a fontos, hogyan mondja: a hanghordozása, a mosolya, a tekintete: a csábítás régi trükkjei, amelyeket már elfelejtett. (Vagy csak kijött a gyakorlatból, tűnődött magában mulatva Monica.) A többiek az asztalnál lovakról beszélgettek – úristen, milyen hosszan tudtak lovakról beszélni! És persze nagy hűhót csaptak a paella miatt, amit Sheila készített (Hen tálalta fel kedvesen, bár túl ünnepélyesen, és míg a tányérokat megrakta, felsorolta, mi minden van benne: csirke, rák, kolbász, tintahal; és mintha valami ostoba viccet is elsütöttek volna a tintahallal kapcsolatban, mert az egyik nő azt mondta, fél tőle); így aztán Monica és Win hosszan, félbeszakítás nélkül beszélgethettek – de miről is, töprengett utólag Monica –, és megállapíthatták, hogy tetszenek egymásnak, hogy nagyon tetszenek egymásnak. A férfit Jackson Winthropnak hívták, a barátainak Win (– Maguk mind “Win"-ek és “Hen“-ek, igaz? – kérdezte Monica. – Ez valami kód? – ) Winnek Olcottsville másik oldalán volt a farmja, jó negyvenes lehetett, három éve vált el. Dicsekedve, ironikusan mondta, hogy úri farmer, bár már nem gazdálkodik, és ha úr is, biztosan nem azért, mert ő akarta. – Csak a génektől, öröklődéstől, az anglikán iskoláktól van – mondta. Nagy sóhajjal, Monicához hajolva kijelentette: – Átlagos elvált férfi, megkeseredett, elszegényedett, de még bizakodó.

Monica úgy döntött, nem mondja meg neki, hogy ő is elvált. Nappal, a józanság tárgyilagos fényében, Monica a beszélgetésüket komolytalannak, sőt, veszélyesnek találta volna. De Sheila elegáns ebédlőjében, a magas gyertyák villódzó fényében, a talpas velencei kristálypoharak között, amikor Monica nagyon is tudatában volt önmagának – látta képmását, az áttetsző és gyönyörű szőke kísértet-szépséget, amint ott lebeg a tükörben, Sheila antik, spanyol tálalója felett –, ebben a környezetben Win szavait nagyon is jelentőségteljesnek, nagyon is izgatónak érezte. És főleg hízelgőnek. Win csakugyan vonzó, gondolta Monica, bár kicsit túl magabiztos, a mosolya agresszív, a modora bizalmaskodó. Bort töltött Monica poharába, feléje hajolt, a keze fejével – biztosan véletlenül – végigsúrolta a mellét; a szeme élénk volt és vidám, pedig szinte alig volt szempillája. Milyen kevéssé hasonlít szegény Keith Renwickhez, gondolta Monica. (Belehasított a bűntudat, és egy kis félelem is. Amikor felhívta Keitht, hogy lemondja a randevújukat – a lehető leggyengébb kifogással: Sheila Trasknak a segítségére van szüksége Edgemontban, a közeledő kiállítás stb. –, Keith csak kurtán válaszolt, és nem kérdezte meg, mikor találkoznak legközelebb. Sajnálom, mondta neki Monica, és hirtelen valóban sajnálta, de talán máris késő, talán utoljára sértette meg, és többé nem hall felőle.) – Nagyon megkönnyebbültem, hogy maga nem művész, mint Sheila – mondta halkan Win. – Olyan nehéz eldönteni, hogyan bánjon vele az ember, nem igaz? Azt mondják, nagyon, nagyon jó... azt mondják, nagyon sok pénzt érnek a képei... de én egyszerűen nem látom... úgy értem, megpróbáltam, mi itt valamennyien megpróbáltuk, de egyszerűen nem látjuk. Azt hiszem, Flaxman munkái érthetőbbek voltak – az ember legalább annyit látott, hogy sokat dolgozott a szobrain –, de Sheila dolgai, Sheila művészete olyan titokzatos. Nem gondolja? Maga mit gondol? Egy este, ennél az asztalnál, Flaxman vitatkozni kezdett valakivel Jackson Pollockról, maga persze tudja, ki az – az a sok tekergő, vastag festékcsík, nyers festék –, Flaxman azt mondta, Pollock a huszadik század egyik legnagyobb művésze, mire az egyik vendég, nem tudom ki, de nem én, azt mondta, baromság, “baromság, és ezt be is tudom bizonyítani", minekutána egy időre igencsak felforrósodott a levegő. Képzelheti. Monica felnézett Sheilára, aki mélyen elmerült az asztali gyorsfőző kezelésében (Hen segített neki – a desszert ugyanis nagyon finom soufflé au rhum volt), és nem figyelt oda Monica beszélgetésére. – Nos? Hogy bizonyította be? – kérdezte Monica. – Mit? – kérdezte Win.

– Azt mondta, “baromság, és ezt be is tudom bizonyítani". Kíváncsi vagyok, hogy bizonyította be? – kérdezte Monica. Win rámosolygott, az arca meggyűrődött, és gödröcskés lett. Biztos azt hitte, Monica valami különösen szellemeset mondott, mert egyáltalán nem válaszolt. Éjfélkor Monica csalódást okozott Winnek, és Sheilának is, mert azt mondta, mennie kell. Win azonnal felajánlotta, hogy hazaviszi, de Monica, aki számított erre, mondta, hogy kocsival van, egyedül jött Edgemontba, és egyedül akar hazamenni. – Ez becsületbeli ügy – mondta, és kacsintott. – Kérlek, maradj – mondta Sheila. – Nem mondhatod komolyan, hogy most elmész. De Monica hajthatatlan volt, Monica már indult. Sheila és Win kikísérték a kocsijához. Win kezet fogott vele, Sheila pedig azzal lepte meg, hogy elég durván megölelte, és szájon csókolta – a csók is durva volt, sietős, aligha szeretetteljes. – Hát, ha mindenáron menni akarsz, akkor jó éjszakát! – mondta Sheila játékos haraggal, és megigazította a kis orchideát Monica füle mögött. Míg kényelmesen hazahajtott, Monica szándékosan semmire sem gondolt. Mintha erotikus melegség ömlött volna végig rajta, lüktető, erotikus melegség, amely az ágyékában összpontosult, de kisugárzott, csodálatosan kisugárzott a teste minden részébe. Ezen az éjszakán egy rendkívüli festményről álmodott: cseppfolyós volt, háromdimenziós, és élettől lüktetett: talán Sheila festménye volt, részben képzeletbeli, részben kész. Monica nézte a festményt, és ugyanakkor benne volt, úszott az édes, kisugárzó melegében, a test édes, erotikus melegében; lélegezni is alig mert, olyan csodálatos érzés volt, olyan törékeny, olyan fenyegető. És jaj! – ha valaki keményen, türelmetlenül szájon csókolná – akkor mi lenne?

10 – Nagyszerűen sikerült az estélyed! – kiáltott fel Monica, amikor másnap felhívta Sheilát. – Igen? – kérdezte közömbösen Sheila. A vacsora nyilván nem érdekelte, nem akarta szóba hozni, úgy tetszett, máris megfeledkezett róla. Mielőtt befejezték volna a beszélgetést, Sheila váratlanul megkérdezte, hogy Jack Winthrop felhívta-e már. – Nem – felelte Monica. – Fel fog hívni – mondta Sheila. – A helyedben nem találkoznék vele.

11 Ariadné fonala, a labirintus rejtelmei, az emberi agy tekervényei... A vásznaknak tizenkét napon belül el kell készülniük, és akkor teherautóval elviszik őket. Monica egyetlen délelőtt legalább hatszor telefonált és intézkedett, végül egészen berekedt. Egy vasárnap Edgemontba érkezett valaki a Laurence James-galériától, hogy beszéljen Sheilával; Sheila ragaszkodott hozzá, hogy Monica is jelen legyen; egyedül nem bírna elviselni most egy látogatót, mondta. (A fiatalember sovány volt, szőke, jóképű és nyugtalan, egyik cigarettáról gyújtott a másikra, akár Sheila, és csak maradt és maradt és maradt... nincs mit tenni, gondolta Monica, meg kell hívni vacsorára: majd ő készít valamit hármójuknak Sheila konyhájában.) Az estély óta Sheila nagyon sokat veszített a kedvéből és energiájából. Monica rábeszélésére már nem szedett gyógyszereket – lassan, letargikusan mozgott, mintha gúnyolódna, s ez kihozta a sodrából Monicát. (Nem igazán beteg, mondta magában óvatosan Monica. Ez valamiféle stratégia, így készül a művészet.) És ami magukat a festményeket illeti – Monica olyan gyakran látta őket, olyan gyötrően gyakran, hogy még álmában is megjelentek, így végül már egyáltalán nem is “látta" őket. A sorozatban belső logika volt, amit Monica megérzett, bár beszélni nem tudott volna róla. Valami olyasmit mormolni, hogy a festmények szépek, erőteljesek, megragadóak, líraiak vagy “líraian erőszakosak" (amint a fiatalember mondta a Laurence James-galériából), csak mellébeszélés lett volna. Mindaz, ami a képekben jelentőségteljes, az belső, titkos és meghatározhatatlan; önmagukban teljesek: vannak. Monica kezdte megérteni barátnője szinte már fanatikus elmerülését a technikában, hiszen az “idea" kizárólag a technika révén ölthet testet; Sheila a művészet fogalmakkal való megragadásának még a gondolatától is irtózott: a szavakat a kudarc beismerésének tartotta, így a műteremben teljes csendben múltak az órák. Ezen a helyen nem a nyelv határozta meg a cselekvést. Ez olyan hely, gondolta néha Monica, amely megelőzi a nyelvet. Ide belépni – ide bemerészkedni – azt jelenti, hogy le kell mondani a szavak hatalmáról, és egészen másfajta hatalomnak kell önmagunkat alárendelni. A festmények sikerültek. Valóban szépek voltak a maguk rejtelmesen következetes módján. Ebben Monica egészen biztos volt. – Igen, jó, de az a kérdés – mondta a szőke fiatalember, és Monicára szegezve tekintetét, újabb cigarettára gyújtott; bizalmasan, kicsit

szemrehányóan nézett rá, ami Monicának egyáltalán nem tetszett –, vajon idejében elvihetjük-e őket? Készen vannak, de neki ezt persze nem lehet megmondani... ennek a nőnek semmit nem mer megmondani az ember. Őszintén szólva, Monica, nem tudom, mióta nem láttam ilyen rossz állapotban Sheilát. Mi valamennyien azt hittük a magával folytatott telefonbeszélgetések után, hogy maga ura a helyzetnek... úgy értem, kedvesem, egy kicsit jobban ura a helyzetnek.

12 Monica úgy érezte, lassan megbetegszik; néha különös gondolat lepte meg, úgy megtaszította, hogy egészen beleszédült; mi van, ha mindez nem valóságos?... Nem a körülötte lévő világot (falakat, mennyezetet, padlót, ablakokat, a diákok figyelmes arcát) érezte valótlannak, hanem önmagát, aki bizonytalanul mozog ebben a világban. Tavasszal mulasztott néhány órát. Semmi rendkívüli – mulasztott pár órát. Nem tudott elmenni néhány értekezletre; egy általános tantestületi értekezletre, és az angol tanterv megbeszélésére. Halaszthatatlan dolga volt. Természetesen elmondta a mentségeit, és őszintén sajnálta, nagyon sajnálta. És ha délután eltűnt az irodájából – 4-től 5-ig volt fogadóórája-, és az ajtajára ragasztott cédulán mondta le az aznapi megbeszéléseit –, ha átsietett a dús, már zöldellő fíivön (amelyet tulipánok, sárga és fehér nárciszok szegélyeztek rendben), beszállt a kocsijába, és elmenekült a szabadságba – mert szükség volt rá, nagy szükség volt rá Edgemontban: szinte állandóan ez a tudat gyötörte –, és ha ezzel néhány fiúnak csalódást okozott, biztosan nem fognak bosszút állni rajta, és nem panaszolják be a tanszékvezetőnél... Hiszen mindenki szereti, csodálja, ebben majdnem egészen biztos volt. – Majd jóváteszem a kiállítás megnyitása után – gondolta Monica. – Ha majd megnyílik a kiállítás. Akkor... Sheila halkan, erőtlenül bejelentette, hogy nem engedi elvinni a vásznakat a műteremből. Dehogy akarja ő elpusztítani őket, csak most már világosan látja, hogy több havi munka áll még előtte: a kiállítás korai lenne még; kiszolgáltatná magát, s az az ő végét jelentené. – Elszámítottam magam – mondta Sheila –, nem lett volna szabad elmennem Észak-Afrikába. – Elhallgatott, keményen, gyűlölködve meredt Monicára. – Nem lett volna szabad elmennem Észak-Afrikába miattad. Majd szétszakadt a fejem a sok fénytől – külső fénytől. Szaros külső fény, és annak itt semmihez semmi köze sincs. Monicát bántották a szavak, de nem lepődött meg igazán. Egyre inkább kiveszett belőle a meglepődésre való képesség: úgy elapadt az ereje, mint Sheila Traské, de ő közel sem volt olyan erős. Nyugodtan, szinte szigorúan felelte, hogy már mindenben megállapodtak a galériával. Minden megvan, a teherautó, a sofőr, a meghívók; már megszervezték a pezsgős fogadást, utána a vacsorát, a sajtótájékoztatót. (– Ne aggódj, ott leszek veledmondta Monica. – Megígértem; ott leszek.)

Látszott, hogy Sheila megértette, de egy perc múlva mégis elismételte, hogy a festmények még nincsenek készen, még nem lehet őket kiakasztani. Ha Morton itt volna, ő tudná: ő rögtön felmérné a helyzetet, és kész. Ő soha nem próbált a kedvében járni, mondta Sheila. Magába roskadtan ült az ablakpárkányon, a meleg, párás napfénnyaláb előnytelenül világította meg sárgás bőrét, táskás szemét. Lassan elhúzta kezét a szája előtt. Morton soha nem zsákmányolta ki, soha nem manipulálta, mondta. Megint keményen Monicára meredt, és a szája megrándult, mint aki mindjárt sírva fakad, vagy káromkodik egy nagyot. – Senki nem zsákmányol ki, és senki nem manipulál – mondta óvatosan Monica. – Tudod te is. – Tudom? Tudom? Mit tudok én? Csak azt, amit ti, szarháziak mondtok nekem! – Sheila, ezt nem mondod komolyan. – Monica könnyedén Sheila vállára tette a kezét. Majd ő megnyugtatja, gondolta Monica, addig simogatja, míg meg nem adja magát. Ijedt állatot vagy gyereket szokás így simogatni. De Sheila elütötte a kezét. – Ne nyúlj hozzám! Monica még sokáig fog emlékezni rá: A Glenkilli Kollégium, az Alapítók Terme: hatalmas terméskő kandalló, ólomüveges kiugró ablakok, a falon diófa burkolat, otthonosan kopott keleti szőnyegek, hasonlóan kopott barna bőrkanapék, összehajtható székek, tavaszi virágok kerámiavázákban. Késő délután egy esős májusi napon, Monica egyik hosszú, végeérhetetlen, tekervényes napján, amikor kábult kimerültségében már azt sem tudta volna megmondani, mikor kezdődött a nap, hogyan vagy miért. Itt ül (de miért van ő itt?), Monica itt ül, és hallgatja a tizenöt-tizenhét éves fiúkat, akik legújabb “munkájukból" (költészet, próza, egyéb) olvasnak fel. A hallgatóság harminchat fiúból áll (Monica megszámolta), és néhány tanárból (először nyolcan voltak, de közben ketten vagy hárman elmaradtak), és természetesen itt van a lelkész felesége, Jill Starkie: Jill élénk kék bársonykazakot visel farmernadrággal, a földön ül a kandalló előtt, kezét a térdére kulcsolja, és a fejét félrehajtja, mint aki mélyen elragadtatva figyel. Egy fiú a halálról olvas fel egy verset, az eső fürge hullámokban veri az ablakokat, és Monica figyel, Miss Jensen igenis figyel, az arca csupa éberség, csupa figyelem, a szeme megüvegesedik a tanáros együttérzéstől. (A legtöbb fiú, aki ma délután felolvas, az ő osztályából való.) Szórakozottan simogatja a sebhelyet az állán, a titkos bordazatot a testén, az ő testén, őrajta. Koncentrál a fiúra és a versre, de nem hallja a szavakat, mert más szavakat hall, gyűlöllek, meg akarok halni, utállak és megvetlek, meg akarok halni; a saját hangját hallja, amely felerősödik, rikácsol a kimerültségtől és kétségbeeséstől, de

milyen szavakat mondott? Arra már nem emlékezett. Talán nem mondott semmit, talán csak képzelte az egészet. Amikor vége a felolvasásnak, siet, hogy felhívja telefonon Sheilát. Talán – mert valószínű, hogy a telefon úgyis csak cseng és cseng és cseng – az volna a legbölcsebb, ha kocsiba ülne, és elmenne Edgemontba. Most egy fiú, Monica egyik legkomolyabb tanítványa, prózaverset olvas fel, amelyet “kubista kollázs"-nak nevez. A vers hallucinált dialógustöredékből és leírásokból áll ; Monica figyelni próbál, Monica nagyon szeretne együttérzést mutatni. Megkedvelte az elmúlt félévben ezt a fiút, aki nyilvánvalóan rajong érte; ha arra kerül a sor (vajon igen?), talán éppen az ilyen fiúkon múlik majd a karrierje itt Glenkillben. Mert Monica már nem tanít olyan jól, mint azelőtt, és Monicát már nem... nem érdekli annyira az iskola és az iskolai munka. – Meg voltam sértve, igen, komolyan meg voltam sértve, és úgy érzem, el kell neked mondanom! Megsértődtem – mondta neki Jill Starkie néhány nappal korábban, miután sarokba szorította Monicát a könyvtárban. – Kifejezetten megígérted, hogy eljössz, és James is sietett vissza Philadelphiából, külön erre az alkalomra... – De amikor jelen van, mint most (ezen a hosszú napon, délután 5.40-kor), akkor valóban azt a látszatot kelti, hogy mélyen érdeklődik, hogy csupa figyelem és odaadás tanítványai iránt. Monica felfigyel egy különös jelenségre, amikor a nárciszok kezdenek elvirágozni, a szirmuk papírvékonnyá lesz. A színes közepük ép marad (sárga vagy narancssárga), de a külső szirmok áttetszővé válnak. Monica felfigyel arra, hogy a fiúk többsége, akik az Alapítók Termében a kanapékon, az összecsukható székeken és szőnyegen ülnek, a legújabb diákdivat szerint vannak öltözve: persze viselik az iskola nyakkendőjét, és a fehér inget, itt-ott még egy-egy blézert is látni, de a cipőt (mokaszint vagy tornacipőt) zokni nélkül hordják, és így hordták egész télen – függetlenül a hidegtől. (– Nem törik fel a sarkatok zokni nélkül? – kérdezte tőlük Monica, magában mulatva, de őszinte kíváncsisággal. – Nem töredezik meg a bőr, nem vérzik? – A fiúk megmagyarázták, hogy ezek a megfontolások nekik egyáltalán nem számítanak; hogy Miss Jensen ezt egyszerűen nem érti, nem értheti. Ha a cipőt zokni nélkül kell viselni, akkor a cipőt zokni nélkül viselik, és nem számít, hogy mennyire kényelmetlen.) Monica magához tér a kábulatból, és felfigyel a hirtelen támadt nyugtalanságra a teremben: sustorgás és elfojtott nevetés hallatszik. A fiú, aki ünnepélyesen szavalja a kubista kollázst, hibát követett el... ízlésbeli vagy ítéletbeli hibát... majdnem érthetetlen szavalatát olyan zavaró szavakkal fűszerezi, mint hányás, belek, sperma, szerelem... és úgy látszik (lehetséges?),

hogy a prózavers homoszexuális fantázia, egy vers, amely a homoszexualitást ünnepli líraian... Monica megijed, szeretne odahajolni a fiúhoz, megparancsolni, hogy hagyja abba; nem szabad így kiszolgáltatnia magát egy ilyen intoleráns társaságban; tudnia kell, hogy a többi fiú, aki most nagyon figyel, később ki fogja gúnyolni, meg fogja bámulni, vigyorogni fog rajta, kételkedve, megvetően... Persze nem tudja elhallgattatni, és különben is, a fiú néhány perc múlva befejezi. Gyengén megtapsolják – nagyon gyengén, amit ő dacos mosollyal mégis megköszön. Brian Farley megállítja Monicát, amint Monica számított is rá, és megrója, amiért nem ellenőrizte, mit akarnak felolvasni a tanítványai. – Leonard nem éppen kiegyensúlyozott személyiség, mint bizonyára tudja – mondta Farley –, és ez a ma délutáni felolvasás nem fog jót tenni neki. Monica tudja, hogy Farleynak igaza van, de a vérkeringése mégis felgyorsul, és indulatba jön. Makacsul kijelenti, hogy nem ellenőrizheti a tanítványai írásait, nincs joga hozzá, hogy cenzúrázza őket. És hirtelen ott vitatkoznak az Alapítók Terme előtt a folyosón. – A kollégái szakítottak időt rá, hogy megnézzék a tanítványaik anyagát, és senki nem “cenzúrázott" semmit – mondja Farley. – Ez csak jó ízlés és ítélőképesség kérdése. – A mi diákjaink nem gyerekek – mondja Monica –, mi nem utasíthatjuk őket. Leonard írónak tartja magát, nagyon komoly fiú, és nem tudom, hogy én hogyan... – Hagyjuk Leonardot! – mondja dühösen Farley. – Az a lényeg, hogy bár a hallgatók nem gyerekek, még nem is felnőttek. Kamaszok, egyik-másik rendkívül éretlen, és tőlünk várják, hogy irányítsuk őket. Ez a lényeg, igaz? – mondja, miközben Monica elhúzódik, az arca megmerevedik az ellenkezéstől –, ez az iskola lényege, nem? Ezért vannak tanárok, ezért vagyunk mi, nemde? Monicát jó messzire, mérföldekre elviszi a méreg, aztán hirtelen lefékezi a kocsit a Szegény Tanyához vezető úton, mert szédül... kábultságában úgy érzi, hogy a világ túl élénk, túl tömör és túl kemény peremű ahhoz, hogy őt magába foglalja. A pánikszerű roham mintegy tíz percig tart. És amikor végül – lassan – elmúlik, észreveszi, hogy csuromvíz, fázik és didereg. Először nem emlékszik rá, honnan jön, és hová tart: hová tartott olyan kétségbeesett sietséggel.

13 Órák múltán Sheila telefonált, és bocsánatot kért. Azt mondta, elment az esze, nem tudta, mit beszél, mit akar, reméli, Monica megbocsát neki. (De mit mondott? Nem emlékezett rá.) Nyomorultul érzi magát, és magányos, mondta. Azt mondta, tartja magát a megbeszélt tervekhez, ha Monica is így véli helyesnek. Azt mondta, hamar túlesnek rajta. Azt mondta, leghőbb kívánsága, hogy egyszerűen meghaljon, és az egész ügynek vége legyen, de (ezt a vidámságtól remegő hangon közölte) megrémíti a gondolat, hogy az ünnepélyes “gyászolók" esetleg emlékszertartást tartanak a tiszteletére, érzelgős semmiségeket mondanak róla, és ezeket talán ki is nyomtatják. Végül, kis szünet után, Monica szólalt meg. Erősen megszorította a hallgatót, és azt mondta, ő nagyon kétli, hogy Sheila meg akarna halni. – Gondold csak el, milyen unalmas lenne – tette hozzá. Sheila egyetértett. De az a probléma, hogyan jusson túl a következő órán, félórán, a következő öt percen. – Ha ez sikerül, bármi sikerül – mondta lassan. – Egyik lélegzet, aztán a következő, és megint a következő... – Igen – mondta Monica. – Egyik lélegzet a másik után. – És ha majd megvolt a kiállítás... – Igen. – Akkor, akkor... – Igen. – Akkor szabad leszek – mondta Sheila. – És akkor majd meghálálom neked mindazt, amit a kedvemért elviseltél. – Elhallgatott, Monica hallotta rekedt, gyors zihálását. – Akkor majd képes leszek rá, hogy szeresselek – mondta. – Most senkit nem tudok szeretni. De akkor... Ha nem árulsz el...

14 Monica kivett egy szabadnapot, egy egész napot, azzal a kifogással – és ez igaz volt –, hogy megbetegedett egy barátnője; egy barátnője, akinek szüksége van a segítségére, és kocsival bevitte Sheilát Philadelphiába, az orvosához, de amikor Monica leparkolt, Sheila váratlanul kijelentette, hogy nem tud bemenni az orvoshoz, nem akar bemenni hozzá. Az orvos csak kitalálna róla dolgokat, azt állítaná, betegebb, mint amilyen, és különben is, ő nem beteg, jól érzi magát. így aztán ültek a kocsiban, és veszekedtek. Tíz perc. Tizenöt. Monica hangja remegett, Monica sírva fakadt, Monica kiabált, miért nem gondolta meg előbb Sheila, még otthon. –...örömet akartam szerezni neked, Monica – mondta halkan Sheila. – Tudom, hogy haragszol rám, örömet akartam szerezni neked. Csak a te kedvedért jöttem el... Monica megbeszélt egy időpontot egy fiatal orvossal Edgarsville-ben, akit valaki melegen ajánlott az iskolában, de ezúttal ravasz volt, nem mondta meg előre Sheilának. Pontosan kilenc órakor megérkezett Sheila műtermébe, és közölte vele, hogy tíz órakor várja egy orvos, legyen szíves, készüljön el, mert azonnal indulnak. Sheila gyengén tiltakozott, végül engedett. És ezúttal valóban bement az orvoshoz, Monica jó háromnegyed órát várt, amíg megvizsgálták, és amikor végül kijött, mosolygott; szemrehányóan és diadalmasan közölte Monicával, hogy éppen az történt, amit ő mindvégig tudott: példás egészségnek örvend. – Nem kell bemenned a kórházba kivizsgálásra? Legalább egy vérvizsgálatra? – kérdezte kétkedve Monica. – Szó sincs róla – mondta Sheila. – Semmi baj a véremmel. – Biztos...? – Semmi baj, se a véremmel, se velem – mondta Sheila. Míg sebesen hajtott a kanyargó vidéki utakon, a füle csengett, és a szeme üveges volt a fáradtságtól, Monica hirtelen arra gondolt: Mindketten meghalhatunk. Hiszen logikus (napnál is vakítóbban világos): ha az egyikük meghal, a másik túléli, és minden kibillen az egyensúlyából. De ha mindketten meghalnak, helyreáll az egyensúly.

15 Monica később úgy gondolta, figyelmeztetés nélkül következett be – ezt a sablonos kifejezést használta –, pedig nem kétséges, hogy voltak figyelmeztető jelek. Csak ő nem vett tudomást róluk. Az arca hatalmas gyűrött hold, a szeme a gyűlölettől ragyog. Az erek kidagadnak a homlokán. Mint a dühödt vörös giliszták, az erek lüktetnek, forróságot árasztanak. –...Hát akkor mi a fenének jöttél fel ide? – kérdezte, és a tenyere peremével Monica meztelen vállára ütött, a hangjában kétely volt és gúny, talán így akart könnyednek látszani. – ...egy ilyen nagy lány. Egy ilyen felnőtt, nagy lány. Később, fölé hajolva azt mondta: – Tudom, hogy elítélsz, hogyan lennék képes bármire is, ha elítélsz... Monica ajka annyira kicserepesedett, annyira elzsibbadt, hogy nem tudott válaszolni. Kérhetett volna bocsánatot, de nem tudott válaszolni. A kivörösödött, rücskös arca, a remegő hájhurkák a derekán, combján és hasán. Monica elfelejtette a nevét, becenév volt, kedves, aranyos, barátságos név. És mintha ő is elfelejtette volna Monica nevét, míg kimerültén küszködött: – Jaj, szivi... Jézusom... szivi... te drága kis kurva... te drága... Az ágy mellett gyorsan, hangosan ketyegett egy óra. Monica arra gondolt: Nem fog megfojtani, nem az a típus. Monica arra gondolt: A neve Win vagy Hen, ez egy titkos kód. Igyekezett nem felkiáltani fájdalmában, de végül felkiáltott, egyszerűen nem tudta megállni: hirtelen rémület fogta el, hogy a belső részei nem gyógyultak be (az abortusz, a kaparás, a tíz-tizenegy napig tartó menstruációk), és hogy el fog vérezni. Win most a szájához dörgölte az övét, a csupasz foga úgy verődött az övéhez, mintha mindketten vigyorognának, és azt mondta: – ...minek jöttél fel ide, ha... Te kurva... – Szétfeszítette, felsértette a száját. Monica vért ízlelt a szájában, de (talán) csak képzelte. Annyi mindent csak képzel az ember, annyi minden csak hisztéria. Hen, Win, Win, Hen. Bár az ostoba, részeg aranylány mindenben engedett, nem ellenkezett, a szeretője mégis türelmetlen volt, mégis csalódott volt, és mindenáron meg akarta büntetni. Böködi az óriásira duzzadt nyelvével. A hatalmas nyelvével. És a nem egészen merev péniszével próbál beléje hatolni. Az óra ketyegett, Monica elernyedt; régi taktika, feleségmódszer. Ariadné fonalára gondolt. Az ember a kezébe fogja, bízik benne, aztán elszakad az ujjai között... Valami álomszerűre és folyékonyra gondolt, egy közegre, amin az embernek nagy erőfeszítéssel kell átverekednie magát. A fulladás veszélye; és, hogy a szív egy dobbanás közben megáll...

Tehetetlenül, szégyenkezés nélkül zokogott. Vége volt, de nem tudta abbahagyni a sírást. Nem akart (mondta) durva lenni, nem akarta elveszíteni a fejét, Monica miért nem szólt, hogy fáj neki. – Jézusom – mondta, és Monicára bámult –, egy ilyen nagy, felnőtt lány, Sheila Trask barátnője...

16 Sheila magához szorította a fejét, ringatta, és megkérdezte, vigye-e el orvoshoz. Akarja-e, hogy feljelentse azt a gazembert a rendőrségen. Mert végül is, kényszerítette. Gyakorlatilag és a törvény értelmében ez nemi erőszak. Monica nevetni kezdett, aztán megint sírt, összekuporodva Sheila karjában. Nem, nem akar orvoshoz menni, és nem akarja, hogy Wint feljelentsék a rendőrségen, elsősorban az ő hibája, hagyni kell az egészet. Sheila ringatta, cigarettára gyújtott, a füstöt elfújta Monica feje felett, simogatta a haját, soha nem lett volna szabad találkoznia Jack Winthroppal, mormolta, az ő hibája, soha nem lett volna szabad bemutatnia őket egymásnak, az egész egy szörnyű tévedés volt. Bárcsak Monica... Monica elhúzódott; megmerevedett az ellenkezéstől. Azt suttogta, hogy Sheila hazamehet, ha akar, a krízis, ha az volt, elmúlt, ő már nem akar semmit, csak aludni. – Ha biztos vagy benne, hogy jól vagy – mondta bizonytalanul Sheila. – Ha nem akarsz orvost... – Köszönöm, nem, Sheila – felelte Monica. – Azt hiszem, éppen eleget fáradtál.

17 Sheila Trask kiállítását egy szerdai napon nyitották meg, a pezsgős fogadás fél hétkor kezdődött, de Monica kimentette magát, és nem ment el, Monicának órái voltak. Utána bent maradt az üres tanteremben, ült, és a semmibe bámult. Tudta, hogy beteg, de nem tudta, mennyire komoly: vajon tavaszi influenza-e, a szokásos fertőzés, ami egyik diáktól a másikig, egyik tanártól a másikig terjed. Mi itt Glenkillben egy nagy, boldog család vagyunk, tréfálkozott James Starkie hónapokkal ezelőtt, és ez azt jelenti, tette hozzá kacsintva, hogy a betegségeinket is körbeadogatjuk, mire Monica és egy másik vendég (az arcát és nevét Monica rég elfelejtette) meglepett, derűs pillantást váltottak. James Starkie nem szellemesnek szánt megjegyzésére egyébként senki sem figyelt fel ; lármás, ünnepi este volt a lelkész házában, Jill Starkie Chanel No. 5-jétől és túl édes sherrytől illatos. New York államból való bor, mondta James Starkie, mintha ennek valami jelentősége lett volna. Monica emlékezett rá, hogyan csókolta meg James, milyen váratlanul, milyen impulzívan, jószándékúan és barátian, egy ilyen csók semmivel sem fenyeget, és nem okoz fájdalmat. Most Starkie-ék nem szeretik. A mosolyuk erőltetett, az üdvözlésük visszafogott. Csalódást okozott nekik, mert nem tett meg valamit, aztán másodszor sem tett meg valamit, és ezzel megbántotta Jillt, talán jóvátehetetlenül megsértette Jillt, de vajon szabad egy keresztény nőnek ilyen könnyen megsértődnie... Monica száraz szemmel felnézett, és látta, hogy az egyik ötödikes tanítványa áll az ajtóban. A fiú láthatóan zavarban volt, a hangja kicsit remegett, amikor megkérdezte, hogy nincs-e valami baja. – Észrevettük, hogy... szóval, hogy nem ment ki óra után, és már elég késő van, és arra gondoltunk... hogy esetleg baj van – mondta a fiú. Monicának nem a legjobb diákja volt, de megbízható, jó és jeles tanuló, segítőkész az osztályban, jó kedélyű, csinos. Azt akarja, hogy előtte omoljak össze, gondolta Monica, valamennyien erre várnak, így aztán csendesen válaszolta: – Nem. Nincs semmi baj. Kérlek, csukd be az ajtót, amikor kimész.

18 A telefon csengett, csengett, és Monica végül felvette, a szájának áporodott íze volt az alvástól. Sheila beszélt, Sheila beszélt izgatottan, és Monica igyekezett megérteni a szavait; micsoda rumli, micsoda felhajtás! – és micsoda rongyrázás! (– Monica, hogy a fenébe lehet az, hogy nem vagy itt, nem értem! – ) ; aztán egy idő után, sok-sok perc után Monica félbeszakította, azt mondta, nem beszélhet tovább, visszamegy lefeküdni. Sheila most már higgadtabban megköszönte a virágokat, egy tucat hosszú szárú, piros rózsát; de Krisztusom, hogy hiányzik Monica! A megnyitó voltaképpen egész jól sikerült. Sheila voltaképpen egész jól tartotta magát. Volt ott néhány remek ember, régi barátok, szerette volna, ha Monica megismerkedik velük, meg néhány fiatal művész, az egyik, egy Peck nevű kölyök, óriási tehetség. Monica elismételte, hogy visszamegy lefeküdni. Amikor Sheila nem válaszolt, egyszerűen letette a kagylót. Az éjszaka hátralévő része zavartalanul telt el.

19 Most kezdődik a büntetésem, gondolta Monica. Feküdt az ágyában, didergett és izzadt. Képtelen volt aludni, a feje fájt, a gyomra görcsölt, és hirtelen mégis úgy érezte, hogy álmából veri fel a heves, télies szél és az ablakoknak csapódó eső lármája. Reggel, amikor kivonszolta magát az ágyból, látta, hogy a vadalmafákról – négy szép kis fa, gyönyörű rózsaszín virágokkal – az éjszaka leszaggatta a virágszirmokat a szél. Felhívták az iskolából, együttérzően, kíváncsiskodva. Nyugodt, határozott hangon mondta, hogy pillanatnyilag nem érzi jól magát. De másnap biztosan bemegy, az a szándéka, hogy reggel nyolckor ugyanúgy megtartja az óráját, mint máskor. Igazán nem vádolhatják bűnös hanyagsággal. Visszafeküdt, és érezte Win szívdobogását – hirtelen eszébe jutott a dühödt lüktetés, amelyet átvett tőle a teste. Mintha Win szíve abban a döntő pillanatban az övé lett volna; Monica mellüregébe került, ahol az ő saját szívének kellett volna lennie. Egy dolog bántotta Monicát; amióta a Glenkilli Kollégiumban tanít, még nem volt annyi ideje, hogy felfedezze a bukszuslabirintust az igazgató villája mögött. Ha a kert az ő épülete és a parkoló között lett volna, bizonyára sétált volna benne egyszer-egyszer, de kicsit kiesett az útból, és ő valahogy mindig sietett, a haja lobogott a szélben. Most kellemesen meglepte, hogy a kertben találja magát, egyedül, senki nem figyeli, oda sétálhat, ahova csak akar, és maga diktálja a tempót; pedig most is ott feküdt a nyirkos lepedők közt, összeragadt szemmel. A labirintust bukszusból, repkényből és szép, fényes levelű borostyánból nevelték. Monica bámult, Monica vándorolt. Még nem tévedt el. Mindig tudta, hogy a nyesett, formázott alakzatok, az illattalan virágok, a keskeny, apró, rózsaszín kaviccsal és osztrigatörmelékkel felszórt sétányok az iskola gazdagságát és jó ízlését, az anglofil hagyományt dicsérik. A labirintus közepén, a kicsiny szökőkúton két karcsú kőfigura, egy faun és egy nimfa hancúrozott mindörökre a ragyogó, csillámló vízben. Monica meggyorsította a lépéseit. Félt, izgatott volt. Nem tévedhet el, igazán, hiszen ez csak (nem igaz?) az igazgató kertje, egy kicsi, zárt terület. És biztos figyelik. A glenkilli tanári kar, a glenkilli diákok. A tanítványai, akiket nagyon megszeretett a maga melegszívű, szórakozott módján. Nem fogják megengedni, hogy ártson magának, nem fogják gúnyosan kinevetni, nem

fognak félreállni, és sorsára hagyni. Szegény Monica, szegény Miss Jensen, fel se öltözött rendesen, bűzlik az ágytól, izzadságtól és hányástól, zokogva járkál, eltévedt a bukszuslabirintusban... Hagyjatok békén, suttogta Monica. Hagyjatok meghalni.

20 Miután Sheila kiállítása megnyílt a Laurence Jamesgalériában, sok minden történt, és gyorsan. Először is, a kiállítást sikeresnek ítélték. Sőt (a galéria egyik munkatársa szerint, akivel Monica telefonon beszélt) “nagyon sikeresnek". Egy jómódú gyűjtő, aki annak idején megvette Flaxman jó pár munkáját, most komoly érdeklődést mutatott Sheila iránt, és meg akart venni néhány nagyobb vásznat. Ezt persze nem tartották egészen titokban, ami azzal a kellemes eredménnyel járt, hogy más gyűjtők kíváncsiságát is felkeltette. Meg aztán jelentkeztek más galériák, a Modern Művészetek Múzeuma, a Whitney, a Guggenheim, a... De Sheilát mindez szinte alig érdekelte. Azt mondta Monicának, hogy a kiállítás csak azért sikeres, mert a képeket olcsón adják, ha magasabb árat kérnek, talán egyet sem adnak el. Sheila beleegyezett, hogy interjút ad, aztán az utolsó pillanatban mindig lemondta. Négy óráig tartott, amíg sikerült lefényképezni egy Vogue-cikk számára; izgett-mozgott, eufóriás volt, egyszerűen nem tudott nyugton maradni. Szinte még a haja is pattog a felgyülemlett feszültségtől, de nem a kiállítására gondolt, a sikerére, a hirtelen figyelemre, amellyel körülvették, hanem egy új tervre, a következő tervére. A nappal és éjszaka csodálatosan összefolyt, ötletek, benyomások és képek bombázták. Nyitott szemmel álmodik, mondta, lehet ennél bármi csodálatosabb? Ezek a képi ötletek, tartalom nélküli formák, mozognak és hullámzanak, mint a hajszálvékony repedések (például) egy nagy jégtömbön, amelyek egyszerre több irányba, talán még több dimenzióba is szétsugárzanak. (Az idő dimenzió? kérdezte Sheila.) Persze nem tudja ő ezt szavakkal megmagyarázni! Ennek így semmi értelme. Váratlanul bejelentette, hogy néhány hét múlva Dél-Amerikába repül. Onnan hajóval elmegy a Déli-sarkra. Egyedül akar utazni. Nos, mint később kiderült – talán mégsem egészen egyedül. Mert hirtelen ott volt Peck. A huszonöt éves Peck, aki eljött Edgemontba néhány napra, Peck magas volt és ösztövér, csendes és komor, bár (állította Sheila) egész barátságos, ha az ember jobban megismeri. Peck véletlenül osztozott Sheila érdeklődésében a Déli-sark iránt. Pecknél ez már majdhogynem rögeszme volt: jégtáblákat, jéghegyeket, fagytól csillogó levegőt akart festeni, mindig csak festeni; tudta, mit akar, de (mint Sheila mondta) egyelőre nincs abban az anyagi helyzetben,

hogy amit akar, meg is szerezze. Több csoportos kiállításon vett már részt, és volt két önálló kiállítása, egész jó kritikákat kapott, bár nem sok helyen írtak róla; egy rendkívüli karrier legelején tart, ebben Sheila biztos volt, sőt egészen meglepte, milyen jó szemű, milyen szellemes és tisztánlátó festő... Peck valódi tehetség, mondta Sheila; a szemét furcsán összehúzta, egyszerre volt elragadtatott és elutasító; kölyök még, de valódi tehetség. A nyavalyás! Sheila meghívta Monicát Edgemontba, hogy találkozzék a csodagyerekkel, de Monica kimentette magát: nincs egészen jól, sok a dolga. (Meg aztán – de ezt nem akarta megmondani Sheilának – valóban betegnek látszik, és nem akarja, hogy bárki, főleg Sheila, ilyen állapotban lássa.) Sheila hosszasan beszélt még fiatal művészbarátjáról, aki, mint kiderült, nagy csodálója a Sheila munkájának... alkatánál fogva vonzódik a munkájához... bár (furcsa, nem?) Flaxman dolgai általában hidegen hagyták. Társaságban, mesélte Sheila, Peck képes órák hosszat haragos arccal, némán ülni, de amikor kettesben maradnak, gyönyörűen beszél, pedig fiatal, nem járt rendes iskolába, mégis sokat tud, sokkal többet tud, mint Sheila tudott ebben a korban. Monicának feltétlenül meg kell ismernie. (– Kell? – kérdezte Monica ironikusan.) Bár Sheila elvben ellenezte a valóságábrázoló művészetet, mégis lenyűgözte Peck előző télen készült festménysorozata, sőt kettőt meg is vett, felakasztja a műtermében, Monica megnézheti; persze a képek szigorúan véve nem realisták – nincs bennük semmi otrombaság, semmi fényképszerű, talán álomállapotokat sugallanak: nagy, meghatározatlan terek, amelyekben ajtók állnak nyitva, különböző fokozatokban, úgy, hogy az egyik ajtón át belátni egy árnyékos belsőbe, ahol egy másik ajtó áll nyitva rézsútosan és így tovább. Vannak ablakok is, furcsa, érthetetlen szögekben nyílnak, de szavakkal nem lehet ezt leírni, a képek hatása egészen másPecket persze a tér problémájának megoldása érdekli, a nyitott és zárt terek viszonya... Majd meglátod, Monica, majd meglátod, amikor átjössz. Végül Sheila hívatlanul áthozta Pecket Monicához, csak pár percig maradhatnak, mondta, útban vannak valahová. Sheila szokatlanul jó hangulatban volt, nagyon csinos, hangos, izgatottságában leülni sem tudott, miközben Peck, aki alig köszönt, alig vette észre Monicát, lustán elterült a kanapén, hosszú lábát szétvetette, kezét ernyedten pihentette a párnákon. Pontosan annyi idősnek látszott, amennyi volt: huszonöt évesnek. Borostás volt, rosszkedvű, láthatóan unatkozott, mégis bosszantóan figyelmesen bánt Sheila Traskkal, aki ide-oda mászkált, túl élénken beszélt, nagyokat kortyolt, és elmesélte Monicának, hogy ő és Peck a lehető legnagyszerűbb élményben osztoznak... Álmukban mindketten óriási jégszigeteket látnak, kihunyt vulkánokat, száraz, vulkáni hamuval borított völgyeket... tűhegynyi, intenzív fénypontokkal pettyezett éjszakai égboltokat... a havon ragyogó napsütést... és

amikor ezekről az álmokról beszélnek, mindegyikük azonnal tudja, hogy a másik mire gondol... mintha csak azonos időben azonos álmot láttak volna. Magány és csend; odalent a Déli-sarkon még nem kezdődött el a “történelem". Mikor mentek már, akarta kérdezni Monica.

21 Aztán megbetegedett, komolyan megbetegedett, de nem volt mit tenni, csak várni, amíg elmúlik. Az idő megugrott, összetorlódott. Hol elkábították a rikító, élénk napfénycsíkok a falon, hol alkonyodott, hol éjszaka volt, és valaki mászkált odalent. Hallotta a ló patájának csattogását. A hallban? Az ő házában? Sheila nem merne ilyet tenni, még tréfából sem...! Látta Peckel, amint elterül a kanapén, a homlokát ráncolja, és erősen, féltékenyen figyeli Sheila Traskot; érezte a fiú szemgolyóinak ideges mozgását, amelyek a saját szemgolyói voltak. Kifelé menet úgy mentek át Monica konyháján, hogy észre sem vették a festett üvegliliomot az ablakba támasztva, de Monica nem sértődött meg, Monicát nem érdekelte, ő csak remegett a félelemtől, hogy Peck elítéli, és utána mond róla valamit, ha egyáltalán eszébe jut Monica. Egy csúf sebhely, amely tapintásra olyan érzékeny, mint egy nyílt seb, és látványra is éppen olyan visszataszító. Mintha Monica lába volna széttárva. Mintha az a seb volna ott közszemlére téve. Viszlát! viszlát! kiabálta Sheila az ő nagy, kiáltó örömében, és távolodott. Viszlát! Monica arra gondolt: Az én hibám. Monica arra gondolt: az én hibám, tehát úgy helyes, hogy szenvedjek, és bemocskoljam a lepedőket. Sztoikus lesz ezzel a megalázó betegséggel kapcsolatban (virulens bélinfluenza, fejfájás, láz, “valótlanság"), hiszen tudja, hogy nem hal bele. Az ember nem hal meg egy apróság miatt. Az ember nem hal meg csak azért, mert megérdemli, hogy meghaljon. Alomnak, ágynak esni: zuhanás. Beleszeretni valakibe: zuhanás. Egyszer vagy kétszer, amikor Monica lement a földszintre, majdnem lezuhant a kimerültségtől, mert a szíve túl kevés (vagy túl sok) oxigént pumpált az agyába. Ez is zuhanás, gondolta. Ebbe is bele kell nyugodni. Belekapaszkodott a széktámlákba, az asztalba, lassan, imbolyogva ment, nem emlékezett rá pontosan, hova készül – frizsider? – ennivaló? –, de édes istenem, még a gondolattól is rosszul van! Kihányna mindent a mosogatóba, még a vécéig se jutna el. Ágyba zuhanni, álomba zuhanni. Zuhanni.

Kicsit eltűnődött, vajon nem zuhan-e majd túl messzire–elkábította a zuhanás gondolata –, és akkor nem tér vissza soha. Belezuhanhat-e az ember a saját teste mélységeibe, visszajuthat-e abba a kicsi, kuckószerű, jól megvilágított helyre, mélyen az agyban, összekuporodhat-e ott, szorosan, mégis ernyedten, ha tetszik, bénultan, de egészen ernyedten? – Ernyedt, halálos álomba merülve, amely minden álom legélvezetesebbike? Amit el kell kerülni, gondolta Monica, amikor kinyitotta a szemét, mert szólt a telefon, az az önsajnálat. Ezért nem merte felvenni a telefont. Még akkor sem merte volna, ha sikerül eljutnia a telefonig. Ugyanis a jelenlegi állapotában képtelen lett volna kiiktatni az önsajnálatot a hangjából. Mert ebben az állapotban csak egyetlen telefonhívás érdekelte, egyetlen hang, amelyet természetesen – mert nem volt ostoba, még harminckilenc fokos lázzal sem – tudta, hogy úgysem hall majd. Észrevette, hogy a haja piszkos, elzsírosodott. Az arany haja, amit annyira csodáltak! Amikor megmosta, amikor utoljára megmosta – mikor is volt? –, megrémült, hogy milyen erősen hullik, a hajszálak a mellére, a hasára, a lábára tapadtak, megakadtak a zuhanyozó lefolyójában. Émelyítő látvány volt. Lehet, hogy kinyilatkoztatás, de neki most nincs szüksége kinyilatkoztatásokra; a láza felszökkent, már a plafonon játszott, káprázott tőle a csukott szeme; elege van a kinyilatkoztatásokból. Haj a zuhanyban és a mosdóban; Haroldé, amit véletlenül vett észre, ügyesen kiszedte, és nem nagyon törődött vele, egyszerűen megtette, végül is mindig csinál éppen valamit, az év minden órájának minden percében, miért ne szedhetné ki a férje haját a mosdóból, a házasság nem tart örökké. Ha lett volna ereje, talán a fal felé fordította volna Sheila vízfestményét, vagy belökte volna a szekrénybe, vagy az ágy alá. Ha lett volna rá ereje, talán a fal felé fordította volna a tükreit, hogy az ő kinyilatkoztatásuktól is megkímélje magát. Riasztó volt szembenézni önmagával a fürdőszobai szekrényke tükrében: fakó, megviselt arc, bedagadt szem, tompa és üveges tekintet – ő, az aranylány! – most imbolyog és hány, és rohadtul hálás, hogy van egy hely, egy titkos hely, ahol kiokádhatja a belét, mert ez a lényeg, ez az egyetlen lényeg, nem igaz?

22 Abban a fürdőszobában, a gyógyszeres szekrénykében, a legalsó polcon, egy használt fogkefe, egy szemöldökcsipesz és egy körömolló között ott van Monica borotvája: ott hever egy gyűrött papír zsebkendőn. A borotva láttán mindig kicsordult a könnye, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért. A borotva láttán mindig felgyorsul a pulzusa, elfogja a megkönnyebbülés és várakozás delíriumos érzése.

23 A harmincadik születésnapján Monica ravaszul megelőzte a szüleit, és hazatelefonált, mielőtt ők hívták volna; egész vidáman beszélt, ha hellyelközzel elég gyenge hangon is; ezt tehát elintézte. Igen, hallotta saját magát, ó igen, hogyne, igen, persze, igen, igen, már csak néhány hét van hátra, valamikor június közepén szabadul, igen, a vizsgák meg az évzáró, igen, hogyne, nagyon jól, nagyon jól, igazán nagy szerencséje volt. Ezt elintézte, nem omlott össze, nem fakadt sírva, a könnyekhez már úgyis késő, csak megdöbbentené és zavarba hozná őket. A hálóingei bűzlöttek, de mit tehetne? – ahhoz nem volt ereje, hogy kimossa őket. A fehérneműjében aludt vagy meztelenül. Milyen különös, meztelen, és az ingatlanügynök, Mrs. Connor, mintha észre se venné. Betty Connor, mutatkozott be, és erősen megrázta a kezét; így bánik egy dolgozó nő a másikkal, kiteríti a kártyáit, nyílt és őszinte; Monica mégis megértette, hogy Betty Connor bolondnak tartja, amiért vállalja a felelősséget, amely egy ekkora házzal jár. Egyedül lakik majd itt? kérdezte Betty Connor. Egyedül? Az egyik szemöldökét értetlenül felhúzta, a szája sarka felfelé kunkorodott. Meztelen volt akkor is, amikor az iskolában könyörgött egy férfinak. Farleynak. Farley volt az, bár finoman megváltozott. Megvetően beszélt Monicához, és nem nézett rá. (Miféle szexuális érdeklődést kelthet egy csontváznő, akinek a szeme belesüppedt a koponyájába...?) Monica úgy könyörgött neki álmában, ahogyan az életben soha; engedje meg, hogy visszamenjen dolgozni, de Farley túl jól ismerte, tudta a szívébe zárt titkot, az alattomos, szörnyű igazságot, hogy őt nem érdekli Farley, nem érdekli a munkája, őt csak egyetlen dolog érdekli, egyetlen személy, és ha ezt elveszíti, akkor őt már az élet nem érdekli... élni: egyik lélegzetet venni a másik után. Néhány nappal azelőtt, hogy komolyan megbetegedett, valóban megpróbált beszélni Farley-val. De sohasem találta az irodájában, mindig valamelyik adminisztrátorhoz kapcsolták, és a hideg, önelégült kis hang megőrjítette. Miss Jensen így, Miss Jensen úgy, alig észrevehető lenézéssel, gúnnyal, megvetéssel. Szerette volna megmagyarázni, hogy aznap nem megy be tanítani, de másnap biztosan bemegy. De a beszélgetés nehezen ment, Monica végül lecsapta a kagylót. Egy másik alkalommal, amikor az iskolába telefonált, azt mondták, hogy az óráit a félév végéig átveszi egy kollégája. Igen, már mindent elrendeztek.

Igen, a döntés visszavonhatatlan. Monica megkérdezte, ki a kolléga, megmondták, hogy... Monica felismerte a nevet, de azonnal elfelejtette, mintha álmában beszélgetne, és az álomból semmit nem őrizhetne meg. Megnyalta kiszáradt ajkát, nyelt, megpróbálta összeszedni magát, és hallotta saját hangját, amint bocsánatot kér... hallotta a saját hangját, amint Farley t csalással, előítélettel vádolja... még egy lehetőségért könyörög. Bemegy, ígérte, a délutáni óráira bemegy. De a másnap délelőtti óráit biztos megtartja. Legalább a születésnapja kellemetlenség nélkül múlt el; belépett a harmincegyedik életévébe, és biztosan életben marad. Monica jó fej, hallotta, bár a háta mögött mondták. Hálás volt a pokoli fejfájásokért és a beleibe hasító, éles görcsért, ami egy újabb hasmenésroham előjele volt; végül is ez annak a jele, hogy él; még él; még nem olvadt bele a környező levegőbe. (És a levegő fájt, felhorzsolta érzékeny bőrét. Olyan volt a levegő, mint egy ragadozó: mintha mohón fel akarná falni, belé akarna hatolni, és magával akarná hurcolni.) Az abortusz utáni napokat – talán heteket, hónapokat? – borongós állapotban töltötte, nagyon keveset érzett, nagyon kevés dologgal törődött, úgy nézte meg a véres egészségügyi betéteket, mintha valaki más ostobaságát és nem az övét bizonyítanák. Meg aztán elkábították a gyógyszerek és az öncsalás, de most utolérte a büntetés, elfoglalta a teste minden porcikáját, bátran el kell viselnie. Azt pletykálták, híresztelték, hogy Sheila Trask megint elutazik, és nem egyedül. És mégis Monica vezette Sheila zörgős furgonját, és vitte Sheilát a Szegény Tanya felé vezető úton, és látszólag nem volt semmi baj. Vakítóan ragyogott a nap. A hó magasra tornyosult az árokban. Monica nem mert az ég felé pillantani, de érezte a kemény, hideg, porcelánkék nyomását: kék, akár a csempe Sheila konyhájában. A nők halkan beszélgettek... nevettek... Monica nem hallotta, mit mondanak, de értette a hangulatukat... és tudta, hogy Sheila csak tréfált, amikor kinyúlt, megfogta a kormányt, és megrántotta. Monica végül is ura volt a helyzetnek; Monica tökéletesen ura volt a helyzetnek; semmi baj nem lehet belőle, ha Sheila ugratja. A nehéz kocsi megcsúszott, és ide-oda csapódott az úton. Monica megpróbálta kitépni a kormányt Sheila erős fogásából, beletaposott a gázba, és azt suttogta, mi van, ha elfogadom a kihívásodat, Sheila, de mindkét nő nevetett, mindketten rettentően jól mulattak, mi veszély rejtőzhet egy kisjátékban? Gyerekesjátékban? Monica erősen fogta a kormányt, Sheila tovább rángatta, az út vakító fényfallá oldódott, és mindkét nő nevetett, torka szakadtából nevetett.

24 Tíz nap, két hét, és Monica kezdett gyógyulni. Május vége volt, csalóka meleg, főleg délutánonként. Az ember valóságos kísértést érez, hogy kimenjen. Keresgéljen a régi pajtákban, elfeküdjön a nedves, dús fűben, mászkáljon a földeken. Párás lenne a tavasz, balzsamos, orgonaillatú tavasz ; az öngyilkosság évszaka; mint elrohadt leveleket a televényből, ilyenkor lehet előkotorni a régi sérelmeket és megaláztatásokat. A hasmenés idültté vált, de mivel nagyon keveset evett és ivott, kevesebbet szenvedett. A gyomra (talán) dió nagyságúra zsugorodott. A feje üresen zúgott, de a fájdalom alábbhagyott: most már csak várnia kell. Még akkor is tudta, amikor a legbetegebb volt, milyen fontos, hogy senki se tudja meg, mi történt. Hogy hirtelen így elgyengült, ilyen kiszolgáltatott lett. A seb, a női seb, a remegő idegvégződések – még elgondolni is undorító. Türelmes lesz, nem adja meg magát a rémület szégyenének. (Mint például amikor a svábbogár a hajába esett. És mindenki, Sheila is, visítva nevetett.) Visszafeküdt, még túl gyenge volt; órákig, még órákig nem tudta újra felemelni a fejét. Mégis! – az áldott béke, a nyugalom. Remegve állt egyenesen, kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, és meglátta a legalsó polcon a borotvát, a csomag borotvapengét, ezt az izgató vigaszt. (Mit mondott neki Sheila egyszer...? Elment egy halottasházba, egy boncterembe, és kényszerítette magát, hogy nézze a tetemeket, kényszerítette magát, hogy hallgassa a tréfálkozó medikusokat, csak az első vágás nehéz, mondták Sheilának, utána már szakma, mint bármi más, utána az ember már teljesen elmerül a technikában, de az első vágás valóban nehéz, ezt jobb ha elhiszi, akarja nézni...? ) Monica elbóbiskolt, de felrázta magát, Monica arra gondolt, hogy újra kimegy, kimerészkedik a friss levegőre. Ha már ilyen kedve van, inkább egy valódi trágyadombon kotorászik ; az sokkal biztosabb út az egészség felé! De hirtelen megint elgyengült. Lehet, hogy végül mégsem sikerül.

25 Monica tévedett, nem lábadozott, hanem lázas gyorsasággal egyre betegebb lett. Nyugtalanul gondolt rá, hogy a csontjai hamarosan átlyukasztják a bőrét: a medencecsont, a kulccsont, a bordák. Nyugtalanította, amikor arra gondolt, hogy ez a védelmező bőrréteg, az ő bőre, hamarosan elolvad, és akkor az egész világ beáramlik rajta. Most már talán telefonált volna segítségért, de túlságosan legyengült. Felhívhatta volna Jensenéket az indianai Wrightsville-ben, de túlságosan legyengült. Gyenge volt ahhoz is, hogy megvédje magát Sheila Trask ellen: Sheila föléje tornyosul, Sheila megsérti Monica magányát, pedig Monicának semmi szüksége rá. Mert Sheila hirtelen itt volt, és még a levegő is beleremegett. Mert Sheila szaladt fel hirtelen a lépcsőn, rémülten, dühösen kiabálta Monica nevét, és berontott a szobába. – Monica, Monica, az isten szerelmére! Mit tettél! – lezökkent az ágy peremére, csapás volt a súlya is, és félelmetesen hideg kezét Monica homlokára tette. – Tényleg beteg vagy? – kiabálta Sheila. – Az vagy hát, az hát! Úristen! – bámult hitetlenül Monicára. – Hogy tehettél ilyet magaddal! Sheila keze hűvös volt, száraz és erős, de Monica visszarettent a vádló, erős hangtól. – Hogy miket hallottam... New Yorkban voltam... Miért nem vetted fel soha a telefont, az isten verjen meg! – kiabált Sheila. – Valóságos csontváz vagy, égsz a láztól, biztosan kiszáradtál – mondta lihegve, míg Monica álomtól ragacsos szemmel nézte; túl kimerült volt, nem tudott védekezni. Sheila arca sötétvörös volt, a szeme haragtól, undortól villogott; Monica fölé hajolt, és azt mondta: – Miért nem vetted fel azt a szaros telefont, nem tudod, hányszor hívtalak és hívtalak, és most... most, amikor nem érek rá... Monica gyenge, elbocsátó mozdulatot tett, de Sheila megragadta sovány csuklóját, és nagyon erősen megszorította. Hogy szerette volna felpofozni Monicát, hogy égett a vágytól, hogy jó erősen ráüssön az égő arcára!

26 Monica szeretne tiltakozni, Monica szeretné megparancsolni Sheilának, hogy menjen el, és hagyja békén, de túl gyenge, és különben is, Sheila nagyon izgatott, úgyse hallgatna rá. Mert Sheila Trask azt csinálja, amit ő akar, nem számít, mekkora bánatot és szégyent okoz vele Monicának. Micsoda színház, micsoda melodráma: mentőautó rohan az álmos vidéki utakon, villog a vörös lámpa, visít a sziréna, Monica fehérbe bugyolálva, biztonságban leszíjazva, az arcát könnyek perzselik. Meg fog halni, nem fog meghalni; ha Sheila eléri, amit akar, nem hal meg, és Sheila Trasknak muszáj elérnie, amit akar. Akkor már a mentőautóban vannak, és elindulnak, Sheila lassan megnyugszik, a lihegése alábbhagy, cigaretta után kotorászik a zsebében, de (persze) dohányozni tilos. Motyogva káromkodik, ül Monica mellett, kicsit hintázik a helyzete miatti haragjában. – Nem lett volna szabad ilyet tenned... nem lett volna szabad kételkedned bennem... hosszú, hosszú ideig barátok leszünk – mondja –, hacsak az egyikünk meg nem hal.