NNCL Bv1.0 ROBERT MERLE. Libben a szoknya

NNCL1117-47Bv1.0

ROBERT MERLE Libben a szoknya

Európa Könyvkiadó Budapest 1995 Fordította Mihancsik Zsófia ISBN 963-07-5769-9

-1-

Előszó Mikor a Francia história sorozat befejeződött, végre hátradőlhettem, hogy szemügyre vegyem az elkészült művet: kilencesztendőnyi szinte szerzetesi munka, a Nemzeti Könyvtárban eltöltött hosszú napok, napi öt óra írás, de mindenekelőtt - az első kötettől kezdve a hatodikig, s mind a mai napig - az olvasó jóindulata. Pillanatnyilag annak örülök, hogy sorozatom számára jó véget találtam, mely lekerekíti a történetet, s jól elvarrja a szálakat. Ez az 1599-es év: a XVI. század utolsó esztendeje, ám mindenekelőtt a nantes-i ediktum beiktatásának éve a párizsi parlamentben, mellyel IV. Henrik rákényszerítette a királyságra a protestáns templom és a katolikus székesegyház együttélését. A tett forradalmi volt, legalább olyan súlyú, mint Kopernikuszé, mikor a mítoszok világába száműzte a geocentrikus világképet, melyből a teológia oly hosszú ideig élt. A nantes-i ediktum előtörténete kegyetlen harcok sorozata. A Francia história hat kötetéhez ez adja a vezérfonalat, s ez biztosítja egységüket. A harcot III. Henrik kezdte meg, akinek tisztánlátása és bátorsága annál is figyelemre méltóbb, mert igen kevesen álltak mellette, ráadásul maga is nagy katolikus volt -, és IV. Henrik fejezte be, miután fegyverrel visszaszerezte a királyságot, és mindkét fél fanatikusaira rákényszerítette a békét. Néhány évvel a Francia história befejezése után azonban rájöttem, hogy túlságosan is optimista voltam, mikor művemet a nantes-i ediktummal fejeztem be, mintha az a lelkiismereti szabadság győzelme s egy új korszak hajnala volna. Valójában ez a győzelem részleges és bizonytalan volt: IV. Henrik uralkodásának végén újra elkezdődtek a harcok, s a Ligához húzó prédikátorok nyíltan támadták a szószékek magasából a nantes-i ediktumot és a királyt, olykor fenyegető szavak kíséretében. IV. Henrik utolsó három évének volt még egy sajátossága: az a viharos élni vágyás és életöröm, mely az udvarban és a király szívében uralkodott. Henrik annyi időt töltött el kártyázással, vadászattal és a szoknyák utáni futkosással, hogy mindenki szinte megfeledkezett róla, mekkora hadikincstárat gyűjtött össze a Bastille-ban, milyen aktív diplomatatevékenységet folytatott, s hogy hatalmas hadsereget toborzott, mert végezni akart a spanyol királlyal s egyben a franciaországi Katolikus Ligával. Így jutottam oda, hogy kigondoljam a Francia história folytatását. Ez lett a „Libben a szoknya”: freskó, melynek korrajzként már a címében is frivolnak, egyszersmind a mélyrétegekben feszültnek és drámainak kell lennie, egészen addig a pillanatig, amikor a királyi tolerancia ellen felgyülemlett gyűlölet vérengzésbe fordul. Miközben a „Libben a szoknyá”-n dolgoztam, gyakran töprengtem el rajta, hogy ha folytatni akarom annak a harcnak a leírását, melyet a lelkiismereti szabadságért vívtak a vallási vagy ideológiai fanatizmussal szemben, történetemet egészen napjainkig el kellene vinnem, s az egész világra kiterjesztenem. Minthogy azonban nem tudnék átfogni egy ekkora témát - noha ez korunk egyetlen komoly problémája, hiszen törékeny bolygónk sorsa attól függ, hogy megoldódik-e vagy sem: életben maradunk vagy eltűnünk az atomháborút követő hidegben és sötétségben -, megmaradok ennél a kezdődő XVII. századnál s az említett rövid három évnél. Minthogy az olvasó bizonyára tudni szeretné, szánok-e folytatást a „Libben a szoknyá”-nak, itt szeretnék felelni neki. Valószínűnek tartom, hogy igen; ugyanis míg ezt a könyvet írtam, nagyon megszerettem a bájos kis trónörököst, akit Madeleine Foisil hatalmas és nagyszerű munkája, mellyel megfejtette és a maga teljességében közreadta „Héroard doktor naplójá”-t, új megvilágításba helyezett. Lajos valóban megérdemli, hogy megismerjük és erényeit elismerjük, különösen abban a harcban, melyet atyja halála után egy helyzetével visszaélő anya régenssége ellen folytatott. Ez azonban, mint Kipling mondta, „már egy másik történet”. ROBERT MERLE Megjegyzés A volte a keringő őse, legalábbis a lépéseket tekintve. A szó a lovaglásból jön: az idomított ló teljes fordulatát jelenti. Vertugadinnek (XVI. és XVII. század) először azt a kör alakú párnát nevezték, melyet az előkelő hölgyek a csípőjük körül viseltek, hogy deréktól lefelé felduzzasszák a ruhájukat. Nemsokára azonban a szó magát az egész szoknyarészt jelentette. A vertugadin aztán egyre tökéletesedett: ebből lett a XVIII. századra az úgynevezett kámvás rokolya, majd a XIX. századra a krinolin. Terjedelme, mely nagyban befolyásolta a karosszékek szélességét, a társadalmi helyzet jelzésére is szolgált. Vertugadint csak a nemességbe tartozó hölgyek s a vagyonos polgárasszonyok viseltek. A nép köreiből származó lányoknak és asszonyoknak be kellett érniük az egyszerű szoknyával, mely jobban követte a természetes formákat, ennélfogva kevesebbe került s a munkában is nagyobb kényelmet nyújtott. Ebből az is kiderül, hogy a fut a szoknya után kifejezésnek eredetileg volt egy olyan jelentése, mely mára már eltűnt: a nemesurak és a gazdag polgárok számára sokkal biztosabb és könnyebb vállalkozás volt ez, mint a vertugadin után futni, mellyel esetleg egy párbajt vagy egy pereskedést is kockáztattak. -2-

Az a tény, hogy a szoknya olykor a lábszárt is szabadon hagyta, csak fokozta vonzerejét. Ki ne érezné, hogy La Fontaine milyen gyönyörűséggel írja le Perrette-et, amint fején épp egy tejescsuprot egyensúlyoz? Könnyű ruhát visel, nagy léptekkel megyen, lapos sarkú cipőt vett aznap, kurta szoknyát, talán, hogy kényelmes legyen. Azt kell tehát gondolnunk, hogy a közönséges szoknya, különösen télen, hosszabb is lehetett. Abból, hogy a vertugadin teljes egészében elrejtette a lábat a kíváncsi tekintetek elől, némely jó lelkek optimista szófejtésre jutottak: szerintük itt az erény megőrzéséről (vertu garder) van szó. Valójában a vertugadin a spanyol verdugóból származik, mely egyebek közt ostort, az ostor nyomát, zúzódásokat, kínzást vagy épp hóhért jelent. Amiből arra következtethetünk, hogy a jó közérzetet és a kényelmet tekintve a magas rangú hölgyek szívesen cseréltek volna szobalányaikkal, még Spanyolországban is. R. M. Első fejezet Ha egy ember sorsát a keresztelője alapján kellene megítélni, az enyém oly dicsőséges volt, hogy különösebb botorság nélkül azt kellene remélnem, egy napon a legmagasabb állami rangra jutok. De nem tudom, ily magasan kell-e hordanom az orromat. Ha IV. Henrik volt is a keresztapám, az biztos, hogy ez nem egy síró gyermekcse érdemeinek tudható be, hanem annak a kegynek, melyet atyám, az első Siorac márki már akkoriban is élvezett, meg jó keresztanyám, Guise hercegné sürgető kéréseinek, aki már születésem előtt is oly gyengéd szeretettel viseltetett irányomban, hogy az legidősebb fiában keserűséget szült. Igaz, hogy az ifjú hercegnek, mint azt Richelieu állítólag oly kegyetlenül megfogalmazta, „szelleme sem volt nagyobb, mint az orra”; e nyúlványt az udvar az ő esetében nevetséges kicsinyességgel ítélte meg. Így érett koromból visszatekintve keresztelőm pompázatossága nem kápráztat el különösebben. IV. Henrik három keresztgyermeke közül valóban én voltam az egyetlen, akire a szerencse méltóztatott rámosolyogni, de ezt sokkal inkább köszönhettem hűséges szolgálataimnak, mint ama dicsőséges kezdetnek. A királyi keresztgyermekek leghíresebbikét, II. Henri de Montmorencyt XIII. Lajos uralkodása alatt felségárulásért lefejezték. A legkevésbé ismert legalábbis származását tekintve - Marie Concini, Concino Concini és Léonora Galigai lánya meg nyolcéves korában meghalt. Egyéves voltam, mikor megkereszteltek - minthogy akkoriban a kései keresztelő dívott -, s gondolhatja az olvasó, hogy ebben a korban igen kevéssé voltam fogékony ama megtiszteltetésre, hogy maga a király a keresztatyám. Épp ellenkezőleg. Mert az elbeszélések szerint - melyeket leg-alább százszor végighallgattam - mikor elhagytam elzászi szoptatósdajkám, Greta puha ölét, hogy a királyi karokra bízassam, ez utóbbiak oly rosszul ragadtak meg, hogy majdnem kifordultam belőlük a földre, s csak az utolsó pillanatban kaptak el, de oly durvasággal, hogy e heves megrázkódtatás feletti nagy izgalomban torkom szakadtából rikoltozni kezdtem. - Micsoda rettenthetetlen torkú gyerek ez! - mondta a király. - Nagy szónokot faragunk belőle, akkorát, mint barátunk, Du Perron... Mire minden jelenlévő nevetni kezdett, beleértve Du Perron érsek urat is; ő keresztelt meg, Courtil apát, a Saint-Germain-l'Auxerrois plébánosa és papjai asszisztálása mellett. - Jaj, Sire! - mondta Guise hercegné -, vigyázzon, le ne ejtse a fiamat! - A fiát, jó kuzinom? - szólalt meg a király. - Nyilván keresztfiút akart mondani! Noha Henrik ezt tréfának szánhatta, az érsek úr, mondta Greta, ezúttal csak ímmel-ámmal mosolygott. - Az mán igaz, hogy mintég, míg a píporos misézett - folytatta Greta, aki elzászi lévén a „v”-t „f'-nek, a „d”-t „t”-nek és a „b”-t „p”-nek ejtette -, a királynak csak Ferneuil márkiné úrasszonyra folt szeme, aki szép folt, mint a szerelmesketés, egész pompázatos zöltbe folt öltözve, és legalápp tizenkét gyémánt ragyogott appa a szép fekete hajápa. - Hogyhogy, Greta - kérdeztem, lévén már nagyobbacska -, megszámoltad őket? - Nem úgy a! Hanem elhagyfa a Saint-Germain-l'Auxerrois-t, hogy fisszamenjünk a Loufre-ba, ahol szép lakoma fárt ránk, hát mit mont a király a márkinénak: „Galambom, önnek csak tizenkét gyémánt van a hajában. A mai módi szerint tizenötöt kellene viselnie. - Amiből én arra következtetek, Sire, vágott vissza legott a márkiné, hogy megkapom majd öntől a hiányzó hármat.” A huncut némpere! És hogy milyen ügyesen tutta forgatni a nyelfét, hogy lépre csalja az utfarlóját! - És miképpen volt szép a márkiné? - kérdeztem. - Nézzenek mán ota! - mondta Greta. - Alig pujt ki a tojáspól, egy tarap tojáshéj még ott a fején, és a mi kiskakasunk már a tyúkok iránt érteklőtik! No te ilyet! - folytatta, megfeledkezve róla, hogy ő mondta az imént: Verneuil aszszony „szép folt, mint a szerelmesketés”. - Nem folt az semmilyen, fégül is egy nagytarap parnaság, kicsit sárga arccal, meg egy nagy száj! Azzal indult, mint mindig, hogy előkeresse a keresztlevelemet egy ládikából, melyet atyám utasítása szerint egy kis ébenfa kredenc titkos fiókjában rejtettek el. A kezembe adta, s arra kért, hangosan olvassam -3-

fel, minthogy ő nem tudta kiolvasni a betűket. Az volt írva ezen a szép pergamenen, hogy a Saint-Germain-l'Auxerrois templomban Du Perron érsek úr megkeresztelte Pierre-Emmanuel de Sioracot, Siorac márki úr és Angelina de Montcalm kisasszony fiát, akinek keresztatyja őfelsége a király, keresztanyja pedig a nagyméltóságú Guise hercegné volt. A keresztelés őfelsége, a nagyméltóságú asszony, Siorac márki úr, az atya, Verneuil márkiné asszony, Sully herceg úr, Villeroi úr és Sillery úr jelenlétében történt. Azon a napon figyelmesebben fürkésztem a jelenlévők aláírását, mint addig bármikor, mivel akkortájt épp azon buzgólkodtam, hogy leírjam a saját nevemet: kis ideje minden energiámat ebbe a vállalkozásba fektettem, mintha csak egész jellemem, rossz vagy jó sorsom, állami előmenetelem, minden jövendőbeli szerelmem, mit mondjak, egész életem egy szépen rajzolt kacskaringón múlna. - De Greta, miért, hogy az anyám egyáltalán nem írta alá? - Merthogy egyáltalán nem folt ott. - Micsoda? Távol maradt a fia keresztelőjéről? Nem volt jól? - Nem tutom, kicsikém - mondta Greta -, a márki úrtól kéne megkérteznet. - És miért adták nekem ugyanazt a keresztnevet, mint Pierre bátyámnak, aki tizenöt évvel idősebb nálam? - Mert a hercegné így akarta. - És miért nem az anyám döntött ebben? - Nem tutom. - És miért e helyt nevelnek engem, miért nem nála, Montfort-l'Amauryban? - Kicsikém - mondta Greta igen nagy zavarban -, nem szereti ön az atyját, és nem fagyok én semmi se önnek, éppúgy, mint Mariette és mi minnyájan, akik oly igen polontulunk önért? - s kék szeméből könnyek folytak végig szép rózsás arcán. - Jaj, Greta - kiáltottam, és a karjába vetettem magam -, de hát tudod te azt jól! Nagy szeretettel szeretem atyámat és téged is, és mindenkit itt az otthonunkban! Greta az óriás lakáj, Franz liebchen-je volt, aki Montpensier hercegné alkalmazásában állt, mikor atyám megismerte. Párizs ostroma idején éhen halt volna, ha atyám némi hússal meg nem segíti, minthogy a szerencsétlen már annyira el volt csigázva liebchen-jével együtt, hogy titkon úrnője gyertyáit ette - aki az ostrom feloldása után ezt bűnéül rótta fel és az utcára tette. Atyám akkor fogadta szolgálatába, magiordomó-t csinált belőle, s igen elégedett volt vele, minthogy Franz megvesztegethetetlenül uralkodott szobalányaink fölött, mert Gretához való hűsége felvértezte őt aranyoskáink incselkedéseivel és ajakbiggyesztéseivel szemben. Pólyásként és kisgyermekként is oly közel álltam Gretához - hiszen az ő melléről szívtam az életet, Frédérique, a lánya az egyikről, én a másikról -, hogy meg nem tudtam volna mondani, nagy volt-e vagy kicsi, szőke-e vagy barna. Amire azt mondhatná bárki, hogy túl fiatal voltam még, s így nem emlékezhetem jól ezekre az időkre. Jaj, dehogynem! Négyéves koromig szoptam Greta mellét. S nagyon is eszemben van a kemény, édes és jó szagú hús, melybe kezecskéimmel beleakaszkodtam, a gömbölyded idomok, melyekre vaksi szemem rátapadt, s a szopás, maga is kész gyönyörűség, mely számba juttatta az édes tejet. E gyönyöröknek, sajnos, csak akkor jutottam tudatára, mikor megfosztottak tőlük, s csak akkor, nagy erőfeszítéssel véve fel a kikényszerített távolságot, láttam meg végre a dadámat. Micsoda nagy és hatalmas nőszemély volt! Szőke hajú, kék szemű, rózsaszín bőrű, széles vállú, tág mellkasú, nagy mellű, kerek csípejű, erős combú - termete, súlya, terjedelme tökéletesen alkalmassá tette rá, hogy egy óriás felesége legyen! Nem beszélve a szívéről - mely nagylelkűen dobogott bordái alatt az élet hétköznapjaiban is -, meg a legkiegyensúlyozottabb kedélyről, a leggyöngédebb tekintetről, s noha ebből az elzászi kolosszusból jött elő, minden hangok leglágyabbikáról. Minthogy bizonyára nehezemre esett nevének „gr”-jét kimondani, „Tá”-nak hívtam, s aztán már mindenben ez az egyszerűsítés vezérelt: atyámat „Pá”-nak hívtam, „Iette”nek Caboche szakács Mariette-jét, és „Ise”-nek, igencsak tiszteletlenül, Guise hercegnét. Greta után Mariette-hez ragaszkodtam leginkább a házban. Mint férje, Caboche, s ennek unokatestvére, Lachaise, herkulesi termetű kocsisunk, ő is Auvergne-ben látta meg a napvilágot. Barna bőrű és hajú, kicsi, gömbölyded, pufók asszony volt, de húsa feszes és izmos; olyan kemény volt és olyan fekete, mint a saint-flouri bazalt, s nyelve úgy fel volt vágva, hogy Párizs egyetlen locsifecsije sem tudott volna fölébe kerekedni. Ezért aztán atyám mindig őt küldte alkudozni a piacra, mert gyorsan a fejébe szállt a gőz, ha a hentes, a zöldségárus vagy a heringeskofa megpróbálta becsapni. A párizsi nemes családoknál akkoriban az a szokás járta, hogy rábízták magukat egy szállító gondjaira, aki naponta ellátta őket mindenféle élelmiszerrel. Atyám azonban, a „bűnbánó hugenotta”, aki csak azért volt hajlandó eljárni a misére, hogy jobban szolgálhassa III. Henriket, jó reformátusként túlságosan is takarékosan bánt a dénárjaival ahhoz, hogy megbízzon egy ilyen intendánsban, mert úgy tartotta, hogy az meglopná őt, hiszen annyi alkalma volna rá. Mariette-tel semmiféle ilyen kockázatot nem vállalt, minthogy ő nem az az asszony volt, aki „az öszvérpatkóról is leveszi a sápot”. - Az öszvérpatkóról is leveszi a sápot? Mit jelent ez, atyámuram? - Amolyan párizsi kiszólás, fiam! - mondta nevetve atyám. - A párizsi öszvérpatkoló kovácsokat tartják a teremtés legnagyobb tolvajainak, akik ügyességben még a Szajna folyó hajósait is felülmúlják, pedig azok igazán rossz fiúk. -4-

- És meggazdagszanak ebből a játékból? - Meghiszem azt! Némelyik annyira, hogy még földet is tud venni magának vidéken, amelynek aztán fölveszi a nevét, és megjátssza a nemest. - Olyan jól megy ez a dolog? - Még annál is jobban! Tekintve, hogy az öszvér a szegények lova, s hogy több van belőle Párizsban, mint lóból, több tízezernyi, s hogy a sáros és undorító trágya, mely utcáink kövezetét borítja, leszívja a vasat az állatokról, s így az előbb ereszti el a patájukat, mintsem elkopna. Atyám, aki arra törekedett, hogy mindenben tájékozott legyek, nemcsak a szépirodalomban, mely gyerekkoromtól fogva táplálékomul szolgált, hanem az élet minden dolgában, még a legegyszerűbbekben is, elküldött Mariette-tel hisz akkor még csak kis tacskó voltam - az Újpiacra; lábamon fapapucs az utcákat borító vastag ganéjréteg miatt, kezemben meg egy ecettel átitatott zsebkendő, hogy az arcom elé tehessem, ha az utcai bűzök fojtogatnának. A másik kezemmel fognom kellett és semmilyen körülmények között el nem engedhettem Lachaise óriási kezét. Két katonánk, akik rendszerint Mariette-et kísérték a piacra, mögöttünk haladtak csizmában, fegyverben, előttünk meg Mariette, határozott lépteivel. Kosarai kétoldalt domborodtak a csípőjén, s úgy hasította a tömeget kemény auvergne-i melleivel, mint egy hajóorr, miközben azt kiáltozta: „Vigyázat! Vigyázat! Jó emberek! Engedjenek bennünket!” Néhány perccel azelőtt, hogy e fedezet kíséretében elindultam volna, emlékszem, hogy atyám üzenetet kapott a Louvre-ból, s vidám szívvel nyomban tudatta is mindazokkal, akik ott voltak, hogy a firenzei hercegnő, Medici Mária, V. Károly kis unokahúga kikötött Franciaország partjainál, Marseille-ben, hogy nőül menjen jó királyunkhoz, Henrikhez. - Az Isten és a Jó Szűzanya áldja meg őket! - mondta Mariette. - Isten áldja őket! - mondta atyám, de Máriát nem említette. Két katonánk, Pisseboeuf és Poussevent nem auvergne-iek voltak, hanem gascogne-iak, és a piacon rettenetes henyeséggel flanéroztak mögöttünk, miközben éles pillantásokat vetettek jobbra és balra. Mindig elkísérték Mariette-et, persze azért is, hogy súlyt adjanak az árusokkal való perlekedéseinek, de mindenekelőtt azért, hogy megvédjék pénzét, húsát és öltözékét a köpenylerántóktól és zsebmetszőktől, akik farkasokként ólálkodtak a mészárszékek körül, s egy szempillantás alatt letépték a nyakadból a kabátodat, vagy egyenest a kosaradból lopták ki a báránycombot. Mariette, mielőtt vásárolt volna, tapogatott, szimatolt, kóstolgatott, messziről kiszagolta a csalást, és alkalomadtán harsány hangon le is leplezte. - Micsoda? - mondta mindig a péknél. - Te ezt gonesse-i fehér kenyérnek nevezed? Engem akarsz te rászedni, csirkefogó? Egyenest Chaillot-ból jön ez a te kenyered, ahol azok a hitvány molnárok árpával keverik a búzát, aztán meg krétával fehérítik ki, hogy megtévesszék a vevőket. Nem kérek belőle! De nem kért a vanves-i vajból sem, csak az ízletes jó bretagne-iból. Ami meg a zöldségeket illeti, amiket ő „füveknek” hívott, azoknak a saint-denis-i lapályon kellett teremniük, nem a porcherons-in, mert azt lenézte. A halaknál meg a frissességükre gyanakodott. - Még hogy ezek a te makréláid frissek! Elég, ha csak ránézek a szemükre, máris tagadom! Ördögfajzat heringeskofája, miféle szalasztottnak nézel te engem? Hiába is locsolod naponta tízszer sós vízzel, nem frissebbek azok, mint a te üleped! S ha a heringes kofa megpróbálkozott a visszabeszéddel, Pisseboeuf vagy Poussevent előrelépett, s két kézzel megragadta az asztalát, mintha fel akarná borítani, s lusta hangon, félig lehunyt szemmel azt mondta: - Komámasszony, csak nem rossz nevelést kapott véletlenségből? Mikor aztán a megfelelő árut megtalálta, Mariette addig alkudozott az áron, míg teljesen meg nem bolondította az árusokat; mikor meg végre kicsikarta belőlük a megállapodást, akkor a súlyokon, a mérlegen és a mérésen tartotta rajta a szemét. Alighogy gyanúja beigazolódott, olyan fenyegetésözönt zúdított a bűnösre, hogy abban meghűlt a vér. Ki hitte volna, hogy ez a kemény auvergne-i asszony, aki oly nagyszájú volt az Újpiacon, otthonunkban oly udvarias lehet atyámmal, oly gyöngéd a férjével, oly barátságos a szobalányokkal, s oly szeretetteljes velem? Mihelyt elválasztottak, ő váltotta fel Gretát, s kedvemért kitúrva helyéből Caboche-t, elárasztott pépekkel, lágy tojással és apróra vágott bárányhússal, édességekkel meg krémekkel és kompótokkal, amiket kiskanállal rakott a számba, angyali türelemmel, édes mosolyok és gügyögő szavak kíséretében. Greta persze felhánytorgatta, hogy csak úgy egyszerűen pótolták őt, de anyám, földesúri jogaival élve eldöntötte a vitát: „Akinek teje van, tejet adjon! Aki pecsenyét süt, pecsenyét adjon!” Mindazonáltal továbbra is Greta feladata volt, hogy felébresszen, megmosdasson, felöltöztessen, s részt vegyen az étkezéseimen, melyek alatt két dajkám, miközben folyton szemmel tartott, végeérhetetlenül köszörülte a nyelvét másokon. Begubózva ez édes asszonyi melegbe, gyorsan nőttem testben és lélekben egyaránt, szavam pergővé vált, fülem hallásra mohóvá, szemem kémlelővé. Guise hercegnéről, aki hetente kétszer vagy háromszor, néha még többször is eljött meglátogatni keresztfiát, az én két fecsegőm gyakran beszélt, mindig jóindulatúan, de olyan pillantások, hangsúlyok és elhallgatások kíséretében, melyek számomra homályosak voltak. Az egyik vasalt, a másik varrt, én meg egy kis asztalkánál ültem terjedelmes szoknyájuk tövében, s kezemben a kanállal lakmároztam, de feléjük emelt arccal és éber füllel. Milyen szépnek láttam az én -5-

dajkáimat! S mennyire szerettem csókolgatni, becézgetni őket, s mennyire szerettem, ha mértéktelen szenvedéllyel viszonozták simogatásaimat! Hanem azt a világot, melyet szavaik felidéztek, igencsak idegennek s bizonytalannak láttam! Nem különös, hogy oly kínos számomra lemerülni letűnt gyermekségem homályába, hogy azt sem tudnám pontosan megmondani, hány éves koromban kezdtem eljutni a megértéshez, sem azt, hány hónap kellett még, hogy dajkáim szavainak értelme megvilágosodjon előttem? Egy nap Mariette azzal keltette fel a figyelmemet, hogy csodálkozott, vajon miért nem járt a hercegné már egy hete otthonunkban, holott, mint Mariette mondta, „annyira bolondja ennek itt”. Márpedig én határozottan tudtam, hogy ez az „ez itt”, meg „ennek itt” - ezek a kifejezések gyakran visszatértek locsogásaik során - én voltam. Én viszont azon csodálkoztam erősen, hogy az én két szájalóm azt hiszi, olyan mulya vagyok, hogy még mindig nem értem meg a beszédjüket. - Lehetséges, hogy a hercegné gyengélkedik - mondta Greta. - Fagy tán elment Reimspe, hogy meglátogassa a fiát. - Azt a ficsúrt! Azt az orratlan kis herceget, aki csak az adósságaiból él! Tudod, Greta, az akkora henye, hogy mikor már nagykorúságában lefeküdt a hercegné körüli hölgyekkel, jobb szeretett az ágyban megfeledkezni magáról, mint hogy felkeljen, és az árnyékszéken végezze el a dolgát! - Galampocskám! Galampocskám! - mondta Greta. - Ifjúi fülek is hallhatják! - De hát mondd meg nekem, kedveském, hogy az istenben lehetséges az, hogy egy ilyen jó és ilyen csinos anyával, mint a hercegné, meg egy apával, aki mielőtt Blois-ban meggyilkolták volna, korának legszebb férfija volt, ez csak egy ilyen kis pöcs udvari báb lett, aki mindenkivel csak a gőgöst meg a fensőbbségest játssza? - Az már igaz, hogy ennek itt a kisujjáfal se ér fel! - mondta Greta. - De hát azt is el kell ismerni - mondta Mariette -, hogy jó tej, jó kismacska! - Hálás köszönet neked érte - mondta Greta, s egy könnycsepp, mely mindig könnyen jött neki, jelent meg a szempillája végén. - De ha összefetjük ezzel itt, feltühötök, ha eszempe jut, hogy mer ez a legkisepp, még csak márki se lesz pelőle! - Légy egy kis türelemmel, Greta! A gyerkőcnek van esze! Előre fog ez jutni! Nézd csak, hogy fikszíroz bennünket, csak úgy hegyezi a fülét, a szeme meg csillog. - Ó, milyen aranyos az én kis aranyosom! - mondta Greta. S odahagyva a vasalóját nagy ruhasuhogások közepette lehajolt hozzám, és megcsókolt. - Az piztos, hogy a hercegné joppan szereti ezt itt, mint a kis herceget. - És okkal! - mondta Mariette, s kacsintott egyet. - A nyelvet, Mariette, a nyelvet! - A nyelvem - mondta Mariette - igen jó szolgálatot tesz nekem, s egy ilyen szerszámmal senkitől se félek én. Hála neki, maguk a gazdáék is többet eltűrnek tőlem, mint bárki mástól! Nem mintha arcátlan akarnék lenni, de a segítségével sok mindent megtudok. - Péltául? - kérdezte Greta. - A minap, itt a házban, látom ám, amint a hercegnő babusgatja ezt itt, és teli szájjal csókolgatja; hát nem azt találtam mondani neki, hogy: „Asszonyom, emlékszik a keresztelő napjára, mikor így szólt a királyhoz: Ó, Sire! Vigyázzon, le ne ejtse a fiamat! - Istenem, Mariette, feleli nekem, hogy remegtem én akkor!” Aztán hirtelen, mikor kicsit utánagondol, de már késön, hát tessék, nem elvörösödik! Elvörösödik! Annyira, de annyira, hogy hátat is fordítottam neki, nehogy zavarba hozzam. - De hát igazán, Mariette! Micsoda gyalázatosság, így szégyenpe hozni az empereket! És mennyire sajnálom, hogy elmeséltem neket ezt a dolgot, hisz látom, mire használot. - Lárifári! Mi rosszat tettem vele? Semmit! Magunk közt voltunk, csak a mi fülünk hallotta, nők egymást közt... - Nők egymás közt! - mondta Greta. - Igenis, bármennyire hercegnő is, nincs az más anyagból szabva, mint én. És a gyerekeit ő se a kisujjával csinálta. A királyok meg a hercegek, csupa selyem, brokát meg gyöngy, de vedd le róluk ezt a hamis cifraságot, és akkor nagyon is olyanok, mint mi vagyunk! Szeretik a simogatást, és elfutnak az ütések elől! És ha meghalnak, attól ők se hugyoznak meredekebbet. - Akkor is! - mondta Greta. - Én nagyon is boldog vagyok, mikor olyan gyönyörűnek látom őket azokpan a szép öltözékeikpen. Engem meg az keserít el, hogy a hercegné soha máshogy nem látogat meg minket, mint ványatt lovak húzta pérelt kocsin, ahelyett hogy a szép aranyozott hintóján jönne ite, meg a lipériás lakájaifal. Mer az nekünk nagy tisztesség folna, itt a Virágmező utcápan! - Na jó, de akkor örökké csak a pletykaság menne! - Pletykaság? - csudálkozott el Greta. - Miért menne a pletykaság? - Volna miért - mondta Mariette -, hiszen azt mondanák, hogy kicsit túlságosan is szereti ezt itt. Azzal odaemelte a vasalót az arcához, hogy megnézze, elég meleg-e. Greta meg letette a tűjét, és mindketten nagy egyetértésben néztek rám, én meg csendesen fürödtem gyöngéd pillantásuk tüzében. Mikor elmúltam ötéves, atyám úgy vélte, itt az ideje, hogy kivonjon, ha nem is dajkáim jó gondoskodása, de legalábbis szélsőséges bálványozása alól, s házitanítókat rendeljen mellém, akik irodalommal táplálnak majd, s formálják szellememet. Minthogy III. Henrik és IV. Henrik uralkodása alatt atyámat küldetései gyakran szólították vidékre -6-

vagy külföldre, sokszor volt kénytelen távol lenni grosrouvre-beli Chéne Rogneux-i uradalmától, következésképp hitvesére, Angelina de Montcalmra hagyni fivéreim és nővéreim taníttatásának kötelezettségét. Ő meglehetősen rosszul látta el feladatát, minthogy neki magának sem volt több kedve a szellem dolgaihoz, mint annak a nemesi és ősi családnak, amelyből származott. Ez a közömbösség tökéletesen ellenkezett azokkal a hugenotta hagyományokkal, melyek az atyai ágat jellemezték, hiszen ez a királyi seregben tanúsított bátorságával egészen a nemességig felkapaszkodva s vállalkozásaiból meggazdagodva, megőrizte a polgári szorgalom hagyományát, lévén hogy a polgárságból jött. Nagyatyám, Jean de Siorac, Mespech bárója Périgord-ból - aki ötödik születésnapomon lépett nagy hetykén nyolcvanhatodik életévébe - igen művelt ember volt; a montpellier-i orvosi kollégiumban szerzett licenciátust, majd később nagy jártasságra tett szert a mezei gazdálkodásban, buzgón merítve új gondolatokat Olivier de Serres „A földmívesség színterei” című könyvéből. Atyám, aki orvosdoktor volt, előbb e minőségében szolgálta III. Henriket, majd titkos diplomáciájának egyik ügynöke lett. Utazásai, távoli országokban való hosszas időzései, kalandjai, a veszélyek, melyekkel szembenézett, mind hozzájárultak szelleme formálódásához, s ha le is szakított menet közben számos kis virágot, a szerelem sohasem feledtette vele, hogy gondja legyen műveltségének gyarapítására. Épp ellenkezőleg: szép hölgyei, Lady Markby, Dona Clara és a Pasticciera ajkairól tanulta meg a szomszédos királyságok nyelvét. Tartozom még magamnak vele, hogy megemlítsem itt szeretett nagybátyámat, Samson de Sioracot, aki a patikusság titkait tanulta ki a montpellier-i orvosi kollégiumban, s üzletet nyitott Montfort-l'Amauryban, noha a felszerelést kénytelen volt hitvese nevén megvásárolni, hogy meg ne fosszák nemességétől; a nemeseknek engedélyezett vállalkozások ugyanis az üvegfúvásra és a tengeri kereskedésre korlátozódtak, ez utóbbira is csak azzal a feltétellel - mulatságos feltétel! -, ha nem kiskereskedelmi tevékenységként folyik. Sokszor hallottam kifakadni atyámat a szokások ostobasága ellen, amelyek azt követelték a nemesektől, hogy a vadászat és a háborúzás kivételével mindenre alkalmatlanok legyenek, s így oly nyomorúságos tudatlanságba merültek, s maradtak is benne egész életükre, hogy sokan sem olvasni, sem írni nem tudtak, s nevüket aláírni is csak alig. Miáltal arra ítélték őket, mondogatta atyám, hogy soha ne legyenek képesek magas állami funkciókat betölteni, így azok magától értetődően szálltak át a képzett polgárságra, csakúgy, mint az ipar, a kereskedés, a pénzügyek egyre növekvő javadalmai. „Persze, fűzte hozzá mindig (ebben a perszében a hugenottasága érződött), van az udvarban is néhány igen művelt nemes: Bassompierre, Bellegarde, Sully, hogy csak a barátaimat említsem. De ha pontosan össze akarnánk számlálni őket, lefogadom, hogy nehezen találnánk tucatnál többet.” Atyám jó barátja és bensőséges társa, La Surie lovag úr ügyelt a tanulmányaimra. Saját tréfás önmeghatározása szerint az a „senki fia és sehonnai”, aki ő volt, önerejéből tanult meg latinul. Előbb atyám szolgája volt, majd titkára lett, osztozott életében és veszedelmeiben, ott harcolt az oldalán Ivryben, s a király végül nemesi rangra emelte. Negyvenkilenc évesen még mindig oly mohón vágyta a tudást, hogy örömmel vette a megbízatást, mely szerint tanítóimat kellett felügyelnie s részt vennie az óráimon; ez utóbbit kétségkívül azzal a titkos reménnyel vállalta, hogy maga is hasznot húz majd belőlük. La Surie-nek - s ez gyermekségemben nagy csodálkozással töltött el - felemás színű szeme volt: az egyik kék, a másik barna, az egyik inkább hideg, a másik meleg pillantású, ami igen jól tükrözte jellemét, melyben az óvatosság és a szenvedély keveredett. Vékony volt, sőt inkább tán cingár, de ruganyos és edzett, mint egy jó kard. Atyám mindig meghallgatta a tanácsait, sót szemrehányásait is elviselte, olyan megfontoltnak tartotta, hiszen La Surie igen jól kiismerte magát az embereken, de még a nőkön is, noha ez utóbbi téren, atyámmal ellentétben, mindig csak az egyik tappancsát tolta előre, miközben a másik máris hátrálásban volt. Ő választotta tanítóimat, s jól választotta meg őket. Philipponeau tanított latinra, franciára és történelemre. Jezsuita volt, s a Társaság egy gazdag özvegyasszony mellé helyezte gyóntatónak, ám ő igen megkívánta a hölgy vagyonát. Az özvegy aztán oly édesnek találta emberünk „gyónásait”, hogy belészeretett. Ez meg őbelé. Összekötötték hát az életüket, s közjegyző előtt egymásra hagyták összes mulandó javaikat. Ezt persze csak úgy mondták, merthogy Philipponeau úrnak a maga részéről nem volt mása, mint a papi öltözéke, s az is csak rövid ideig, mivel a Jézus Társaság feldühödött az árulásán, és leszedte róla; kiugrott papként aztán az a veszély fenyegette volna, hogy hátralévő napjait valamelyik egyházi börtönben kell eltöltenie, ha Párizs püspöke nem veszi pártfogásába. Nem mintha a párizsi püspök annyira szerette volna Philipponeau úr személyét, viszont gyűlölte a jezsuitákat, akik azt állították, hogy az ő joghatóságán kívül állnak, s csak saját generálisuktól függnek. El volt hát ragadtatva, mikor feloldhatta a szerencsétlent szerzetesi fogadalma alól, és megházasíthatta. A mi Philipponeau-nk tehát a világ legboldogabb embere volt, s még inkább az lett, mikor Chátelben gyilkosságot kíséreltek meg a király ellen, és a parlament, minthogy a jezsuiták kezét gyanította benne, kitiltotta őket a királyságból. Philipponeau középtermetű ember volt, nagyon sovány, és nem volt rajta más figyelemre méltó, mint a szeme: hatalmas, sötétfekete, igen sűrű szempillákkal és szemöldökkel, s teli olyasfajta tűzzel, mely nemcsak a szellemből táplálkozott - már ha az ember annak alapján ítélt, amilyen pillantásokat Philipponeau szobalányainkra vetett. Mindazonáltal igen nagy tudású ember volt, s mint annak idején „gyónásaiban”, tanításában is oly sok szelídséget mutatott, hogy az ember úgy érezte, tartozik neki azzal, hogy megerőlteti magát. -7-

Martial úr - egykor tüzér a királyi hadseregben, melyet azért hagyott ott, mert Amiens ostrománál egy golyó az ágyújához szögezte - tanított matematikára. Bajuszos, felmeredő szemöldökű, borzas hajú, durva szőrzetű és lelkű ember, aki szívesen megkorbácsolt volna a legkisebb vétségért is, ha atyám hagyja. Különben jól értette a dolgát, s mindössze egy hibája volt: minthogy írt egy tudós művet az erődépítés tudományáról, hajlamos volt elkalandozni a nézetek, az oldalvédművek, az árkászat és ellenárkászat felé, ahelyett, hogy megmaradt volna a számoknál. Mindazonáltal elkalandozásai a későbbiekben nagy hasznomra voltak. A végére tartogattam Saint-Hubert kisasszonyt, aki az angolt és az olaszt tanította nekem. Anyja angol volt, s hozzáment egy jó családból való, de lapos erszényű francia nemesemberhez, aki korábban titkárként szolgált Ossat bíboros úrnál, még akkoriban, mikor az egyszerű kis apát volt, s Rómában folytatott titkos tárgyalásokat IV. Henrik kiátkozásának feloldásáról. Az ügy évekig elhúzódott, s ezalatt Saint-Hubert asszony meg a lánya- főként a lánya, aki akkor még igen fiatalka volt - tökéletesen megtanult olaszul. Geneviéve de Saint-Hubert immár nagyocska, takaros, barna, elmélázó tekintetű, hajlékony nyakú, kecses termetű lány volt. Ha fiú, egy tömött erszényű szűz polgárlánynak adhatta volna nemesi nevét. De lány volt, s így még csak nem is álmodozhatott ilyesmiről. Még egy zárda is hozományt követelt volna tőle, s atyja, aki aprócska járadékokból tengődött, csak levest, meleget és szállást tudott neki adni, semmi egyebet. Tizennyolc éves volt, mikor megjelent Virágmező utcai otthonunkban, s felderítette üde szépségével. Én ötéves voltam, s mihelyst megláttam, eszeveszetten belészerettem. „Eszeveszetten”, valóban ez az ideillő szó, bármit gondoljon is róla az olvasó. Frédérique, a tejtestvérem - aki sírásaival elérte, hogy jelen lehessen a tanóráimon, majd hamarosan, amilyen éles eszű volt, azt is, hogy részt vehessen a tanulásban volt az első, aki rájött erre, s dühödt neheztelés támadt benne. Két egymás mellé tett, egyforma ágyban aludtunk, egy kis szobában, s többször egymás karjaiban, mint szétválva. Olyanok voltunk, mintha ikrekké tett volna bennünket az a tény, hogy ugyanabból a nagylelkű emlőből szoptuk ugyanazt a tejet. Geneviéve de Saint-Hubert volt első veszekedésünk oka. Minthogy Frédérique rájött, milyen szenvedélyes érzelmekbe sodort engem e hajadon, egy teljes héten át, mihelyt elaludtam, véresre csipkedett, hogy ébren tartson. S ha visszamenekültem a saját ágyamba, oda is követett, hogy folytathassa kegyetlen kínzásomat. Végül Greta fürdetés közben felfedezte rajtam a kék foltokat, melyek beborították az egész testemet. Frédérique mindent bevallott, megkorbácsolták, mindent megbánt, s megígérte, hogy megjavul. Egy hét múlva újrakezdte, ezúttal azonban, minthogy pontosan tudtam, rossz, amit tesz – amiben mindaddig nem voltam biztos, míg meg nem büntették -, megvertem. S minthogy hosszan sírdogált, elfogott iránta a részvét: teljes testemmel ráfeküdtem, és sebzett arcát millió csókkal szórtam tele. Kis idő múlva a karjába szorított, s viszonozta a csókjaimat. S engem akkor elfogott az egymásra találás és együvé tartozás teljességgel gyönyörűséges érzése - s valóban oly eleven volt az az érzés, hogy még ma is örömmel emlékezem rá. Geneviéve de Saint-Hubert rendelkezett mindazon készségekkel, melyekre, úgy tartották, meg kell tanítani a lányokat, akkoriban, mikor csak haszontalan dísztárgynak vélték őket. Csembalózott, énekelt és szavalt. Én kevésbé voltam fogékony a hangszerek muzsikájára, mint a szavakéra, de mikor ott álltam mellette, szerettem nézni, amint könnyű ujjai végigfutnak a billentyűkön, csak-úgy, mint szép fehér karjának mozgását. Igen nagy hévvel játszott, s mikor a darab véget ért, kis izzadságcseppek gyöngyöztek homlokán, s melle meg-megemelkedett az izgalomtól, melynek játék közben átadta magát. Ilyenkor még egy pillanatra ülve maradt a csembalója mellett, emelt fővel, álmodozó szemmel, keze mozdulatlanul pihent a billentyűzeten, s minthogy arcom, tekintve akkori termetemet, meztelen karja magasságában volt, egy napon odáig merészkedtem, hogy rátapasztottam ajkamat, annyira szépnek és kellemesen gömbölyödőnek találtam. Legnagyobb meglepetésemre Saint-Hubert kisasszony hevesen megremegett, és elvörösödött. S csak pár pillanat múlva, mikor látta mérhetetlen zavaromat, kezdett el nevetni, majd magához vont és megcsókolt. A gyerekekben sokkal több ravaszság van, mint általában hiszik. Nagyon jól emlékszem, mennyire vártam, hogy Frédérique ne legyen bent a szobában, s megkockáztathassam ezt a csókot, melyről többször is álmodoztam. Utána nagyon merésznek éreztem magam, mert kipróbáltam, s igen elégedettnek a hatás láttán. Lehet, hogy addig úgy képzeltem, az asszonyok azért vannak, hogy elfogadják a simogatásokat, s nem azért, hogy zavarba jöjjenek tőle. Úgy értem, a felnőtt korú hölgyek. Érzésem szerint Frédérique-kel folytatott kis éjszakai játszadozásaimnak semmi közük nem volt ahhoz, ami akkor történt. Guise asszony persze tudomást szerzett Frédérique csípéseiről és a Saint-Hubert kisasszonytól lopott csókról is, s úgy összeszólalkozott atyámmal, hogy ma is úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. A földön játszottam egy sereg ólomkatonával, melyet Martial úr javaslatára La Surie úr ajándékozott nekem. S az igazság kedvéért azt is meg kell mondanom, hogy maga Martial úr is szívesen játszott vele, azzal az ürüggyel, hogy az erődépítés művészetére tanít. Csapataimat a szobalányok szokásos útvonalán kívül helyeztem el, a nagy terem melletti kis szobában, melyet katonáim két, azonos létszámú, egymással szemben álló táborra osztottak. Az egyik fölött én parancsnokoltam, következésképp a másik a védelem céljait szolgálta. Csak azt nem tudtam még, katonai tehetségem, melyet Martial úr gyakorlata inspirált, hogyan lát majd hozzá, hogy győzelemre vigye csapataimat, mikor a félig nyitott ajtón át Guise asszony hangját hallottam a nagyteremből, amint heves szavakkal beszél rólam és Frédérique-ről. Igen nyugtalan lettem, és el is halasztottam lovasaim fenyegető -8-

rohamát. - Uram - mondta Guise asszony -, nem kellene megengednie, hogy Frédérique továbbra is Pierre szobájában aludjon. - Ugyan miért? - zúgolódott atyám. - Mi rosszat lát benne? - Na de hát csipkedi! - Mert féltékeny. És ki nem az? Én magam is ismertem egy magas rangú és tekintélyes hölgyet, aki hűtlennek hitt, ezért aztán nem is tudom már, hány balzsamos és krémes tégelyecskét vágott a fejemhez. Alig tudtam őket egy zsámollyal kivédeni. - Majd nevetve hozzáfűzte: - Szükséges-e kegyedet emlékeztetnem rá? - Uram, én komolyan beszélek. - S én ugyanúgy felelek kegyednek. - Miért kell kegyelmed fiának elszenvednie ennek az ostoba libának a cselekedeteit? - Tanul a vele való érintkezésből. - Szép kis tanulás! Az a lány csipkedi át! - Ő meg megveri a lányt! Tehát megértette, asszonyom, hogy nem kell mindent elviselni a kegyed szeretni való nemétől. S meglehet, hogy később ez a tudás sok szenvedéstől kíméli majd meg. - De hát egy fiú meg egy lány ugyanabban az ágyban! Ez aztán igazán nem illő dolog! - Nem volt még rá példa, hogy egy fiú gyereket csináljon hatéves korában. - Nem gyerekről beszélek! Egyszerűen csak az illemről. - Nem értem, ki sértené itt az illemet? Az ő korában nekem is volt egy kis játszótársam. Nagyon szerelmes voltam bele. Isten ments, hogy megfosszam Pierre-t a játszótársától. Végül is Frédérique a tejtestvére. Nagy oktalanság volna részemről, hogy azt ne mondjam, embertelenség, ha erőszakkal megbontanék egy ilyen erős kapcsolatot. - Ugyan már, uram! Ha hagyja, hogy a fia ilyen korán kezdje, egy nagy kurafit farag belőle! - Asszonyom - mondta atyám visszafojtott haraggal -, tegye hozzá, könyörgök, hogy „olyat, mint az apja”, s ezzel mindent megmondott. - Uram! - mondta váratlanul Guise asszony halk, sírós hangon -, ne beszéljen velem ilyen fogvicsorgatva! Én ezt nem tudom elviselni! Ezután olyan hosszú csend támadt, hogy kíváncsiságtól hajtva négykézláb elmásztam a nagyterem ajtajáig, s bekukucskáltam rajta. Atyám, aki háttal állt nekem, karjában tartotta Guise asszonyt. Ebből arra következtettem, hogy Frédérique a szobámban marad, mely következtetésem helyesnek bizonyult; s arra is, hogy a szóváltás lezárult, amiben viszont tévedtem. Mert alighogy visszakúsztam a csatamezőre, ahol lovaim türelmetlenül toporzékoltak, hogy rohamra indulhassanak, az ellenségeskedés folytatódott atyám és keresztanyám között. - De azért a dajkák kissé túlzottan is csodálják a kegyelmed fiát - mondta Guise asszony. - Ez csakugyan így volt, asszonyom. De már kevésbé van így, mióta tanítókra bíztam őt. - Tanítókra. És egy tanítónőre. - Talán valami kifogása van e tanítónő ellen? - Elmesélték nekem, hogy mialatt a hölgy csembalózott, Pierre megcsókolta a karját. - Az ő korában én is így tettem volna. - Vagyis az ostoba libája megfelel kegyelmed ízlésének! - S a kegyedének nem? - Nagyon is érti kegyelmed, mit akarok mondani! - mondta ingerülten keresztanyám. - Nem, asszonyom! - mondta atyám egyenesen. - Nem értem kegyedet. Saint-Hubert kisasszony tizennyolc éves, én elmúltam ötven. Mi a valószínűsége annak, hogy egy őszülő szakállú... - Igencsak zöldellő szakállú... - Galambocskám, hálás vagyok kegyednek a megtiszteltetésért. - Ne nevessen, uram! Nem láttam-e, ezzel a két szememmel, hogy mikor a leányzó bemegy egy szobába, ahol kegyelmed is ott van, egyfolytában csak kegyelmedet nézi? - Asszonyom, el kellene döntenie, hogy csábító vagyok vagy csábított? - Mindkettő. - Egyik sem. Nem fogok eltéríteni a kötelezettségeitől egy jó családból való leányt, akinek atyját becsülöm, minthogy igen jól ismertem Rómában, mikor még Ossat bíboros alkalmazásában állt. - Rómában, uram, ahol mindenki tudtával és szeme láttára birbitélte a Pasticcierá-t! Mondhatom, szép kis habos torta! S minthogy volt kegyelmedben annyi szemérem, hogy nem akart osztozni rajta egy fél tucat legyecskével!... Ezen a mondaton annyira megdöbbentem, hogy abba is hagytam a hallgatózást. Megpróbáltam elképzelni atyámat, amint habos tortát eszik, amelyért legyek versengenek vele. Hogyhogy nem csapta agyon őket a tenyerével, ahogy én szoktam, hogy ne kelljen „osztoznia rajta” a legyekkel? A rejtély egyre csak ott járt az agyamban, de nem találtam rá megoldást. Aztán megfeledkeztem róla, de különös erővel tért vissza az emlékezetembe, mikor tíz évvel később atyám Emlékirataiban elolvastam azt a részt, ahol elmeséli római találkozását a Pasticcierá-val, és leírja a római nagyurakat, akikkel közösen tartották ki. Miután keresztanyám lehiggadt és elment, atyám átjött a szobámba, vetett egy pillantást a csatarendemre, majd fél térdre ereszkedett, és azt kérdezte: -9-

- Uram, mivel van felfegyverezve a lovassága? - Szablyával és muskétával. - Dzsidával nem? - Nem, atyámuram. - Akkor ne vesse be szemből az ellenséges lovasság pikái ellen. Be fog szorulni. Vezesse körbe, süttesse el vele a fegyvereket, vonja össze megint távolabb, töltessen újra, és rohamozza meg az ellenséget... Azzal megölelte a vezérezredest, beszólította az apródját, és magához rendelte Gretát és Mariette-et. Lihegve érkeztek meg. - Melyikük mesélt Guise asszonynak Frédérique csípéseiről? - Én - mondta nyomban Mariette. - És melyikük mesélte el neki a Saint-Hubert kisasszonytól lopott csók történetét? - Én - mondta Mariette. - Magam is így gondoltam... Mariette - folytatta -, maga fürge és fecsegő nyelvet hord a szájában, amely igen nagy szolgálatunkra van, mikor alkudozni megy az Újpiacra. De e helyt, mikor az imént említett hölgy netán látogatóban van nálunk, tartsa a mondott nyelvet erős fogai mögött, s a száját jó erősen zárja rá. Önmagát fölösleges szimatolástól és futkározástól kíméli meg, engem meg a gondoktól. - Így fogok tenni, márki úr - mondta Mariette, s én jól láttam, hogy megbánása jeléül szeretné lehajtani a fejét, de nem tudja teljesen, tekintettel mellének erős domborodására. Jó keresztanyám akkoriban igen kevéssé különbözött attól a képtől, melyet atyám festett róla az Emlékirataiban: „karcsú és igen gömbölyded, hűvös és heves, szeme levendulakék, pillantása oly őszinte, hogy szinte már naiv, ajka lágy és gyönyörű szőke haja, mely sűrű és dús, bájos fürtökben omlik puha nyakára”. Ennyit a külsejéről. Ami meg a természetét illeti, egyszer IV. Henrik - akinek Guise asszony anyja, Marguerite de Bourbon révén elsőfokú unokatestvére volt - mondta róla atyámnak (aki továbbadta nekem), hogy a „gyermekes őszinteségek” és a „naivságok”, melyek magatartásában megfigyelhetőek, „édessé és kellemessé” teszik a társaságát. Az ítélet helytálló volt, de egy olyan trón magasságából fogalmazódott meg, mely előtt a magas rangú és szép hölgyek, mély dekoltázsukban, térdet szoktak hajtani. Ha a király is csak egy márki lett volna, mint atyám, mi több, „bizalmas és rendíthetetlen barátja a hercegnének”, ő is máshova tette volna a hangsúlyt. Mert ha jó volt is keresztanyám szívének mélyéről és jóságában volt az -, s a bolondulásig szeretett is bennünket atyámmal, annak azért sok híja volt, hogy társasága mindig elbűvölő legyen, s szeretete könnyen elviselhető. Merthogy erőszakos volt, bolondult saját rangjáért, s vélekedéseihez, melyek többnyire megalapozatlanok voltak, konokul ragaszkodott. Nem volt annál elragadóbb, mint Guise asszony elengedett pillanataiban. Oly gyöngéd volt ilyenkor, oly mosolygós, sőt oly pajkos is, hogy csak feleannyi idősnek látszott. De a tiszta napsütést olykor felhők takarták el, s akkor igencsak ügyelni kellett rosszkedvére, vagy mert búskomorságba fordult, vagy mert váratlanul szabadjára eresztette veszekedős hajlamait. Mikor atyám otthonunkban volt, őrá nehezedett a hercegné hipochondriájának teljes súlya. De az ő távollétében, s mihelyt elértem tizenéves koromat, nekem kellett állnom e sötét hadak ostromát. - Jaj, keresztfiam! - kezdte nyomban, mihelyt átlépte otthonunk küszöbét, s levette maszkját. Kérem, tartózkodjon tőle, hogy akár egy pillantást is vessen rám! Kimondhatatlanul csúf vagyok ma! Lelkemre mondom, már a tükörbe se merek nézni, annyira megijedek magamtól! Látott már valaha is visszataszítóbb dolgot, mint ez az arcszín? Nincs rá orvosság! Tennék rá egy leheletnyi púdert, de semmit sem használna! Hogy a szememről már ne is beszéljünk: a fehére sárga, az írisze meg piszkoskék. Nem, nem, keresztfiam, ne nézzen rám! Undorodna tőlem! Sajnos! A dolog egyértelmű! Szörnyeteg lett belőlem! Nincs más hátra, mint kiállni a vásárokban, és mutogatni magam, hogy megrémítsem a bámészkodókat!... A hercegné szertelen szavait ezernyi taglejtéssel kísérte. Fel s alá járkált a nagyteremben. Kezét tördelte, arcát szégyenkezve takarta el, s mihelyt elindultam feléje, hátat fordított nekem. Ez az őrület a végtelenségig is eltartott, s nem tudom, mennyit kellett bizonykodni, esküdözni, bókolni, hízelegni, hogy véget vessen neki az ember. Mindent összevetve nem voltak ellenemre a perlekedései, noha nem fogom egyhamar elfelejteni azt, ami életkorom tizenkettedik évfordulóján szakadt a nyakamba. Alighogy elértem a férfikort, s felismertem kétségtelen jeleit, atyám tanításaihoz híven, melyeket a kérdésre vonatkozóan kaptam tőle, futottam hozzá, hogy értesítsem, s ő minden dolgát félbehagyva jött is, hogy szemrevételezze következményeit az ágyamban. - Nos hát, fiam - mondta, s kezét a vállamra tette egyszerre büszke és meghatott arccal -, immár férfi lett. Örülök neki, de kétlem, hogy első hallásra örül majd kegyelmed annak, ami ebből következik. Kénytelen leszek ugyanis késlekedés nélkül cselekedni, s minthogy a dolog sürget, s haladéktalanul elvágni egy olyan köteléket, mely kedves kegyelmednek. Fiam, igen bánatos vagyok kegyelmed miatt, de Frédérique a jövőben Greta szobájában fog aludni. - Micsoda? De atyámuram! - kiáltottam fel, megözvegyültnek és vigasztalannak érezve magam e szörnyű hír hallatán. - Muszáj? El kell veszítenem szeretett nővéremet? - 10 -

- Lárifári! Frédérique csak annyiban nővére kegyelmednek, amennyiben ugyanazon az anyatejen osztoztak. Istennek hála, ez nem vérségi kötelék! Ha az volna, vajon finoman szemet hunytam volna-e kegyelmed kis játszadozásai fölött (ezekre a szavakra elvörösödtem), amelyek az én felfogásom szerint csak egy olyan gyermekcse csacsogásai voltak, aki most tanul beszélni. De a nemjóját, fiam, kegyelmed már beszél! A dolog immár nem következmények nélkül való! Fel akarja csinálni? Túl azon, hogy nemesemberhez méltatlan volna, ha tizenkét évesen lenne egy fattya, engedje meg, hogy orvosként szóljak kegyelmedhez: szegényke túl fiatal ahhoz, hogy kibírná az anyaságot. Csontjai még növésben vannak. Igen törékeny teremtés. Mellei még csak kezdemények. Az az igazság, hogy félteném az életét, ha a dolog bekövetkezne... Az érv megcáfolhatatlan volt. Beletörődtem a dologba. De a következő napokban egyre mogorvábbnak és nyomorultabbnak éreztem magam, én is csaknem a búskomorság szélére jutottam: az asztalnál étvágytalan voltam, kissé a tanulásban is, s noha csak a nappalokat lestem, minthogy Frédérique éjszakáitól megfosztottak, sohasem láttam őt egyedül, mert Greta, Mariette vagy valamelyik szobalányunk örökké ott volt köztünk harmadiknak. Egyébként ő is megváltozott, kitanították: menekült a simogatásaim elől. Úgy is mondhatnám, hogy a természet, miközben férfit faragott belőlem, több mindentől fosztott meg, mint amennyit cserébe adott. Ilyetén állapotban töltöttem el egy hónapot: nem volt kedvem semmihez, s jövendő életemben semmi kellemeset nem láttam, mikor egy délután - szomorúságomat próbáltam eloszlatni éppen Suetonius „Caesarok élete” című könyvének olvasásával - belépett szobácskámba, ahol a mondott módon foglalatoskodtam, egy húsz év körüli, csinos és takaros barna leány, aki számomra teljesen ismeretlen volt. - Jó napot, uram! - mondta. - Hogy van ebben a szép napos időben? - Jól. S még jobban lennék, ha tudnám, ki vagy. - Toinon a nevem. Én vagyok itt az új szobacica. - Szobacica? Nocsak! Mi is beletanulunk az új módiba? S mi nálunk a szereped? - Megvetem az ágyakat, rendet rakok, felsikálok. - Mi azokat, akiket e helyt ilyen rendeltetéssel alkalmazunk, szobalányoknak szoktuk hívni. - De én szobacica vagyok - húzta fel az orrát Toinon. - Már Bassompierre úrnál is így hívtak, aki most átadott engem a kegyelmed atyjaurának. - Bassompierre úr? Az udvar legszebb piperkőce? Nem fogod sajnálni a gazdádat? Azt mondják, vidám élet járja Bassompierre úrnál. - Ez igaz, csak hosszú távon fárasztó élet az, noha azok az urak ott igen udvariasak. - Milyen urakról beszélsz, Toinon? - Lehetséges volna, hogy kegyelmed nem ismeri gazdám barátait? - Lehetséges. - Akkor majd felsorolom őket: Sehomberg, Bellegarde, Joinville, D'Auvergne, Sommerive, hogy csak az ő nevüket említsem. Teljesen elhűltem, amint ilyen bensőségesen sorolta ezeket a nagy neveket, mintha csak kis boltosinasokról volna szó. - Na és te nem szeretted őket? - Jaj, dehogyisnem, uram! - mondta. - Hiszen oly igen kedvesek, tényleg, és ráadásul mind olyan jóképű, olyan szép szál ember, hogy annál nem is lehetne jobban! De Bassompierre úrnál egyre megy, éjszaka van-e vagy nappal. Gyertyafénynél ugyanúgy élik az életet, mint napvilágnál. Szinte nincs olyan pillanat, mikor az ember nyugodtan alhatna. Én meg, uram, szerencsétlenségemre, úgy alszom, mint a mormota. És örülök, hogy ma egy igen rendes házba léphetek be, mert azt mondják, a kegyelmeteké ilyen. Én meg csak hallgattam őt, mivel úgy találtam, szobalány létére ügyesen beszél. S csak jóval azután, hogy befejezte kis szónoklatát, és munkához látott a szobámban, kezdtem jobban szemügyre venni, annál is szívesebben, mert ahogy az ágyam körül forgolódott, minden oldalról megnézhettem. Ám mégis elszántam magam a beszédre, mivel hallgatásom még engem is nyomasztott, s azt sem akartam, hogy társalgásunk véget érjen. - Így hát - szólaltam meg, noha nem nagyon tudtam, mit mondjak, s nem is a szavakon járt az eszem -, te vagy az új szobalányunk? Toinon kihúzta magát, elfintorodott, és tetőtől talpig kecsesen megvonaglott. - Szobacica, uram, szolgálatára! Kegyeskedjék így hívni engem: különben még azt hinném, lefokoztak. - Azt hinnéd, lefokoztak! Toinon, nem vagy te egy kissé modoros? - Mit ért ezen, uram? - Hát olyasvalaki, aki sokat faksznizik. - Á, nem, uram! Nem ilyen az én természetem! Én roppant együgyű vagyok. Én azt szeretem, aki engem szeret. Szó sincs modorosságról! S ha meg akar bizonyosodni róla, uram, csak a karjába kell kapnia. Azzal egy másik kis grimaszt küldött felém, oly kedvesen és oly vonzón, hogy felkeltem a zsámolyomról, s otthagyva Suetoniusomat, nyomban úgy tettem, ahogy mondta, s igen elégedett voltam, minthogy testemnek feszülő kis teste gömbölyű volt és fürge. - Nos hát, uram - kérdezte -, hazudtam-e önnek? Kényeskedek-e én? Hol látja itt a modorosságot? Nem vágtam-e neki bátran, szívből-igazán? - 11 -

Hát persze! Ha akkor kicsit idősebb vagyok, én is bátran nekivágtam volna, szívből-igazán, s azonnal megvetettem volna vele együtt az ágyat, melyet az imént ő maga vetett be. De még alig múltam tizenkét éves, s noha koromhoz képest igen magas és erőteljes voltam, nem volt még bennem ilyesfajta merészség. Frédérique-kel nem mentem túl a becézgetésen, s ezekre is mintha csak az ágy homálya és langyossága csábított volna bennünket. S hogy kereken kimondjam: a legrosszabb, amitől atyám rettegett, nem következett be köztünk. Megvolt rá a képességem. Nem volt meg hozzá a tudásom. Haboztam. Toinon megérezte. Nem akarta oly mértékig siettetni a dolgot, hogy a végén kudarcot valljak. Igen kecsesen kiszabadította magát a karomból, de nem mulasztotta el, hogy megígérje, visszatér még oda; eltökélte - mint ki is mutatta -, hogy fokonként jutunk el a véghez, melyre vágyom. Amilyen tudatlan és tejfölösszájú voltam akkor, úgy képzeltem, hogy előzékenysége vagy mutatós arcomnak szól, melyet a vágyakozásig magasztaltak dajkáim és keresztanyám, vagy még inkább az asszonyok általános simulékonyságának tudható be, melynek révén ez az édes nem azonnal fogékonnyá válik a férfivágyra, mihelyt az kifejezésre jut. Minthogy atyám nem bátorított rá, hogy külsőmmel hencegjek, nem jutottam tovább a fenti elképzelésnél, s még emlékszem, milyen megbotránkozás és elképedés fogott el, mikor három évvel később egy kokett, akinek udvaroltam, visszautasított. A beszélgetéseink során, bízva rangomban és kevéske tudásomban, szívesen játszottam Toinon mellett az úr szerepét. De ha eljutottunk a tettekhez, voltam annyira bölcs, hogy tapasztaltságára bízzam magam, s a fogat irányítását és vezetését átengedtem neki. S az az igazság, hogy Toinon csodákat művelt, mivel nem érte be vele, hogy kioktat. Megtanított a szívelkedésekre, a közeledésekre, a kedveskedésekre: a gyöngédséget, mondta mindig, egy asszony legalább annyira becsüli a lovagnál, mint a férfiasságot. Mindazonáltal, kéréseim ellenére, márpedig azok sürgetőek s ismételtek voltak, sohasem tudtam elérni nála, hogy velem töltse az éjszakát. Úgy érvelt, hogy egy másik szobalánnyal osztja meg az ágyát, s nem akarja őt megriasztani azzal, hogy távol marad a fekhelyétől. Az első pillanatban hittem neki, aztán meg nem hittem, hiszen hamar rájöttem, hogy szerelmeskedésünk a házban il segreto de Pulcinella. Ezért aztán arra gondoltam, hogy Toinon, aki nagy alvó, alaposan ki akarja aludni magát. De ez még mindig nem az igazi válasz volt. Azt csak jóval később tudtam meg, Mariette szájából, mikor Toinon már elhagyott minket atyám bőséges ajándékaival -, hogy hozzámenjen egy pékhez. „Még hogy nagy alvó, uram? Lelkemre mondom, szó sincs ilyesmiről! Megparancsolták neki, hogy kímélje az ön éjszakáit, mert tudták, hogy ez a tüzes nőszemély nem fél seggel üli meg a lovat, és attól féltek, még azon az áron is kielégítené önt, hogy közben kikészíti.” Szegény Frédérique-em - aki soha többé nem látott engem bizalmas kettesben, s mikor látott, akkor sem mert még csak megérinteni sem - tágra nyílt kék szemével vigasztalan pillantásokat vetett rám. Nagy lelkifurdalást éreztem, hogy oly szomorúnak látom, mikor én oly vidám vagyok, mely vidámság új erőt vitt a tanulásomba s a testgyakorlásaimba is. Őszintén szólva gyakran töprengtem rajta, vajon az az érv, amellyel atyám előállt, hogy szétválassza alvásunkat, miért nem működik Toinonnál is. Naivitásomban feltártam a dolgot az érintett előtt is. Csak nevetett rajta: „Ez azért van így, kicsikém, mondta, mert én megtanultam, hogy felvértezzem magam ezen csapda ellen! Csakugyan, ha ebben a percben annyi gyerekem volna, ahány lovagom volt, már rég éhen pusztultam volna, a gyermekcsékkel együtt!” Ha ma eszembe jut, még mindig némi keserűség fog el: sajnálom kis tejtestvéremet, akinek, legalábbis ezen a földön, jóval kevesebb méltánylásban volt része erényeiért, mint Toinonnak a bűneiért. Már tizenkét éves koromban sem vádolhattak volna azzal, amivel az ifjú Guise herceget, hogy semmit sem kezdek a napjaimmal. Reggelenként hét órától tizenegyig tanóráimon voltam Philipponeau úrral, Martial úrral és Geneviéve de Saint-Hubert-rel. Gyors étkezés után, tizenegykor, lovaglóleckét vettem Pluvinel úr híres lovardájában és vívóleckét Garé úrral, aki a nagy Silvie tanítványa volt. Atyám rendszeresen részt vett ezeken az órákon, s maga is szeretett kardra kelni Garé úrral, hisz mindig is jó vívó volt. Délután, egy újabb étkezést követően, mely ugyanolyan könnyű volt, mint az első, atyám utasítása szerint szundikáltam egy órácskát, bár őszintén szólva többet álmodoztam ilyenkor, mint amennyit aludtam. Ezután nekiültem az olvasmányaimnak és feladataimnak, melyeket tanítóim előírtak. Ez az elfoglaltság hat óráig vett igénybe; akkor vacsoráztunk ugyanis, atyám, La Surie meg én. Attól a pillanattól fogva, hogy Toinon belépett az életembe, sziesztám ábrándozásainak helyébe sokkal kézzelfoghatóbb élvezetek léptek. Az az igazság, hogy sokkal inkább felüdülés volt ez, mint pihenés, hisz az én koromban, s amilyen eleven és fáradhatatlan voltam, nem annyira alvásra volt szükségem, mint inkább ellazulásra, hisz napjaim igen kemények voltak: a vacsora órájáig atyám és La Surie úr sem mulasztotta el soha felhasználni az alkalmat, hogy próbára tegye vagy gyarapítsa ismereteimet, úgyhogy tényleg az éjszaka volt az egyetlen napszak, amikor nem tanultam semmit. Történt pedig egy kedd délután, hogy szobácskámban éppen az élet rózsáit szedegettem Toinonommal, mikor hallom, hogy egy kocsi gördül be udvarunk kövezetére. Guise asszony soha nem mulasztotta el, hogy keddenként meglátogasson minket, így nem volt kétségem felőle, hogy ő érkezett meg; minthogy azonban azt gondoltam, szokás szerint hosszas és gyöngéd beszélgetést folytat majd atyámmal, mielőtt feljön, hogy meglátogasson - hisz különben igencsak tiszteletben tartotta a pihenőidőmet -, lankadatlanul folytattam a megkezdett szedegetést. Csak később tudtam meg Mariette-től, hogy mivel a hercegné nem találta otthon atyámat, s látszott, hogy igen forrongó s fontoskodó állapotban van, „az orcái”, mondta Mariette, „mintha csak felfúvódtak volna - 12 -

a nagy újságtól, mely kegyelmedet érintette, kicsikém, s melyet meg akart osztani kegyelmeddel”, elhatározta, hogy rögvest feljön hozzám, s elmeséli a dolgot, noha a grádics megmászása némi nehézséget okozott neki, minthogy előző nap megrándította a bokáját, s bottal volt kénytelen járni. „De hát Mariette, mondtam, nem tudtad volna valamilyen ürüggyel feltartóztatni? Hát már hogy tudtam volna! Ismeri a nagyméltóságú asszonyt! Ha valamit a fejébe vett, még a király nehézpuskásai sem tudnák megállítani!” Hallottam lépteit s botja kopogását a szobácskámhoz vezető folyosón, és hangját is, mely diadalmasan kiáltotta, még mielőtt benyitott volna az ajtón: „Keresztfiam, ébredjen! Ön Franciaország királyának az apródja!” A következő pillanatban nyílt az ajtó, s a villám lecsapott ránk. Nem rögtön csapott le. Először különös, vihar előtti szélcsend támadt. Mikor kibontakoztam Toinon karjaiból (nem minden nehézség nélkül, mivel ő nem hallott semmit, hisz már nem ebben a világban járt), s az ajtó felé fordultam, fölkelve és sebtében eligazgatva magamon a térdnadrágomat, ott láttam a jó hercegnét, odaszögezve a küszöbre; szeme, mely egyébként is elég kerek volt már, még jobban kikerekedett az elképedéstől, s ide-oda járt, Toinonról rám és rólam Toinonra, mintha csak képtelen volna elhinni, amit lát; noha a látvány eléggé ékesszólóan bizonyította, hogy nem téved, mivel Toinon a nagy sietségben nem tudta visszagyömöszölni bűnös kis hátsóját az alsószoknyába, s mikor végre sikerrel járt, ugyanilyen nehézséget okozott neki, hogy beszorítsa aranyos melleit a ruhaderékba. Jól láttam én ezzel együtt is, hogy a hercegné szeme, bármilyen kék volt is, egészen elsötétült, s hogy a vihar ki fog törni. Valóban, csak annyi időre volt szüksége, hogy visszanyerje lélegzetét, lélekjelenlétét és szavait, s az özön sistergő villámlással s csapkodó esővel máris a fejünkre zúdult. - De hát mi van itt? Mi van itt? Mit látok? Az ön korában, keresztfiam! Énelőttem! A lógóját lóbálja! Azon a napon, melyen bejelentem önnek, hogy a király apródjai közé fogadja! Mi? Ön itt birbitél, mint kukac a sajtban! S mi több, egy szutykoskatával! Képtelen volt folytatni, elment a hangja. - Hercegné asszony - mondta Toinon vörösen a szégyentől és a dühtől; ujjai remegtek, miközben megpróbálta befűzni a ruhaderekát -, bocsásson meg, de én nem vagyok szutykoskata. Én szobacica vagyok e házban. - Istenverte pimasza! Még válaszolni mer! Ez az égetni való kurva merészel visszabeszélni nekem! - Hercegné asszony - húzta ki magát Toinon, mintha csak egy kis kígyó állt volna a farkára -, ha valaki szereti a házasságon kívüli szerelmet, bűnt követ el persze, de attól még egyáltalán nem kurva. Ha nem így volna, sokakat kéne e névvel illetni ebben az országban! S ki tudja, tán még előkelő hölgyeket is, akiknek nem mentségük a fiatalságuk, mint nekem. Szegény keresztanyám e csípős megjegyzésre - hisz egyáltalán nem számított rá, minthogy oly mélyről jött - elvörösödött, mint egy sebzett nőstény oroszlán, s oktalan haragvásában gondolkodás nélkül felkiáltott: - A nyavalyatörés essen a szemérmetlenjébe! Micsoda! Még mindig visszabeszél! Merészel! Ez a kis ürülékdarab nem éri be azzal, hogy bűzlik, még azt a kis szar száját is kinyitja. Mars ki, lotyó! - rikoltotta. Mars ki, te pokol culája! Mars ki, sárló kanca! Majd én elkergetlek téged innen, de tüstént! Eridj vissza a putridba, csomagolj és tűnj el! Ne lássam többé e helyt azt az aljas képedet! Neked nem itt van a helyed! A te helyed a gőzfürdőkben van, ott árulhatod a lavórodat a pestiseseknek! - Jó keresztanyám! - kiáltottam fel, minthogy úgy találtam, a dolog már tényleg minden határon túlment. De két ilyen éles nyelv közé beszorítva nem volt időm folytatni. Az én kis kígyóm újból a farkára állt, majd keményen és egyenesen odacsapott a filippika gyenge pontjára, megmutatva, hogy - tépőfogat tépőfogért, mérget méregért - a szobacica bizony felér a nagyméltóságúval. - Hercegné asszony - mondta -, minden kötelező tiszteletem mellett (bár a tekintete s a hangsúlya meghazudtolta ezt) meg kell mondanom kegyednek, hogy én e helyt Siorac márki úr szolgálatában állok. Ő alkalmazott engem, minthogy bizonyára ízlése szerint valónak talált, tehát senki más nem küldhet el, csak ő. Meg kell vallani, hogy ez az „ízlése szerint való” ritka álnok húzás volt, hiszen Toinonnak - minthogy jó barátnők voltak Mariette-tel, s mindig odafigyelt a lármázásaira tudnia kellett, milyen nagy szerelemmel viseltetik keresztanyám atyám iránt. - Micsoda? - üvöltötte a hercegné. - Még dacolni mersz velem, te kis senki! Azzal nekirontott az ellenségnek, gyorsabb léptekkel, mint egy megrándult bokától várhatta volna az ember, és ráemelte a botját. Elég fürge voltam, hogy elkapjam a végét, s magam felé rántsam, de oly hirtelen, hogy akaratlanul is kitéptem a kezéből. - Micsoda? - fordult felém fájdalmas-dühös arccal. - Keresztfiam! Kegyelmed erőszakoskodik velem? Velem, a keresztanyjával, aki majdnem az anyja vagyok? Itt Toinon komiszul vihogni kezdett. Ami csak megkettőzte a hercegné dühét, s a puszta két kezével vetette rá magát a szobacicára, én azonban az útjában voltam, s nagyobb és nyilvánvalóan erősebb is lévén nála, belebotlott az akadályba; veszett dühében arcul ütött. A pofont azonban nem a tenyerével adta, hanem a kézfejével, így aztán az a nagy gyémánt, melyet a kisujján viselt, felsebezte az arcomat. Én meg se rezdültem, nem is szóltam, csak néztem rá. Később értettem meg, hogy ez a nézés volt az egyetlen jó válasz, amit adhattam, mert egy szempillantás alatt lecsillapodott, csak állt előttem némán, s könnyek szöktek a szemébe. Nagyon szégyelltem magam miatta, hogy így elvesztette a lelke fölötti kapitányságot: elsírta magát egy szolgáló előtt, aki oly keményen rátámadt. Toinonhoz fordultam, és - 13 -

felszólítottam, hogy tüstént vonuljon vissza a szobácskájába. Hangom nem tűrt választ, s a huncut nőszemély egy mukk nélkül engedelmeskedett, de igen csalatkozott képpel nézett rám, s távozás közben indulatos hátát mutatta felém, mely után némi sajnálkozással néztem: olyan csinos volt. Azt hittem, bölcsen cselekedtem, mikor elküldtem. Épp fordítva volt. Mert útközben Toinon összetalálkozott atyámmal, aki épp akkor érkezett haza. Haragvásában és a maga értelmezésében mindent elmondott neki: a sértéseket, a botot, menesztését és a pofont, vagyis minden olyan dolgot, melyet én erősen megszépítettem volna, ha én magam mesélem el atyámnak, nem akarván, hogy mértéktelen harag lobbanjon benne szegény keresztanyám iránt, aki teljesen kétségbe volt esve, amiért megütött engem, s szinte rémülten szegezte szemét az arcomból folyó vérre. Mihelyt Toinon elment, átöleltem Guise asszonyt, s dédelgetni kezdtem, mint azt atyámtól oly gyakran láttam, mert korom ellenére is éreztem, hogy van benne valami gyerekes, s hogy kíméletesnek kell lenni vele, még akkor is, ha ő velem igen durván bánt. Szegény már beszélni se tudott. Teljesen elgyengült, s miután leültettem, letérdeltem elé, kezét (igen kicsi volt) kezembe fogtam, és folyamatosan beszéltem hozzá, nemigen törődve vele, mit mondok, hisz jól tudtam, hogy ilyenkor nem annyira a szavak számítanak, mint inkább a hang és a tekintet. Erre fel atyám berobbant a szobába, léptei csak úgy döngtek a padlón. - Ugyan már, fiam! - mondta erőteljes hangon: - Kegyelmed nyaldossa a kezet, mely megütötte? Nem mondtam-e el százszor is kegyelmednek, saját példámmal igazolva, hogy ne legyen oly gyöngéd e gyöngéd nem iránt, ha ő maga is megfeledkezik a gyöngédségről? A mártírság volna kegyelmed hivatása? S kegyed, asszonyom, ha jól látom, sír! Ennek volna most itt az ideje? Nem tudott volna-e találni magában egy darabka észt, hogy végiggondolja az őrültségét, mielőtt belelovalja magát, s fenekestül felfordítja a házamat? Kegyed sértegeti az embereimet! Botot emel rájuk! El óhajtja zavarni őket! Arcul üti a fiamat! A nemjóját, asszonyom! Nem én vagyok tán e ház ura? Át kell-e adnom kegyelmednek a kulcsait s a parancsnokságát, mihelyt méltóztatik meglátogatni engem? E dorgálás első szavaira felálltam, igen megzavarodva, minthogy kétfelől is megszidtak, a hercegné, s atyám is, de mindent összevetve korántsem elégedetlenül, hisz „e ház urának” szájából tudtam meg, hogy a hercegné Toinonra vonatkozó rendelkezései erőtlenül hullottak vissza saját lábaihoz. S az ő számára is ez maradt meg a szónoklatból, de igencsak más beállításban, mint nálam. Mert könnyei éppoly gyorsan elapadtak, mint ahogy kiszöktek: felállt, intett, hogy adjam oda a botját, rátámaszkodott, s emelt fővel lecövekelt atyám előtt. - Uram - mondta -, ez azt jelentené, hogy kegyelmed megtartja itt e nőszemélyt, miután én ráparancsoltam, hogy csomagoljon? Őt, akit azon kaptam e helyt, hogy a keresztfiammal birbitél? - S mi ebben a rossz? Azt hitte, asszonyom, hogy keresztfia nemcsak erős, mint a kő, hanem ugyanolyan érzéketlen is? Azt szeretné, ha behúzott farokkal élne itt, mint egy bencés a cellájában, örökösen a könyvei fölé görnyedve? - De uram, gondoljon bele, hogy Pierre még csak tizenkét éves! - Tizenkét éves, pont ennyi idős korában adták férjhez Rambouillet asszonyt! S melyik lány ne részesítené előnyben a házasságot a kolostorral szemben? Ami meg a fiúkat illeti, némelyek úgy vélik, s én ezek közé tartozom, hogy jobb már férfikoruk hajnalán hozzászoktatni őket a lányokhoz, s nem átengedni őket azoknak az itáliai erkölcsöknek, melyek nagyban hozzájárultak szegény elhunyt királyunk lejáratásához. Azonkívül ha Pierre-nek egy férfi kötelességeivel kell megbirkóznia - hisz reggeltől estig dolgozik -, nincs-e joga az örömeihez is? S miért vonnám meg tőle azokat a kellemességeket, melyeket én is élveztem az ő korában, s melyek, ezt kegyednek kell legjobban tudnia, mind a mai napig szokásaim közé tartoznak? - Uram - mondta a hercegné, és kihúzta magát -, kegyelmed arcátlan, ha így beszél velem, és igen feslett, ha fiát ily korán beadja a bűn iskolájába ehhez a culához, akiből nyilván kegyelmed is kóstolót vett, mielőtt a fiának adta volna! - Kóstolót vettem belőle? Azt a kékhasú mindenségit! Kinek jutott ez eszébe? És ki mondta? - Maga a lotyó: a saját szájából hallottam. Pierre a tanú rá! - Asszonyom - mondtam -, bocsásson meg, de Toinon semmi ilyesmit nem mondott. Azt mondta, hogy atyám fogadta fel őt, mert „bizonyára ízlése szerint valónak találta”. De ez csak amolyan szurkapiszka volt, mellyel kellemetlenkedni akart, mivel kegyed igen megbántotta a sértéseivel. - Jóságos Isten! - kiáltott fel kezét tördelve a hercegnő. - Mi mindent kell még megérnem szerencsétlen életemben! Atya és fiú ágaskodnak ellenem! Én ebbe bele fogok halni, érzem. Ez már sok! - Igen, asszonyom - atyám megemelte a hangját -, ez már sok! Ez sok, hogy jelenetet rendez semmiért! Kegyed elhamarkodottan ítél, óvatlanul és megfontolatlanul. S ugyanígy beszél! Legyen az Saint-Hubert kisasszony vagy Toinon, vagy tudom is én, kicsoda. A legkisebb szoknya, melyet e helyt megpillant, feldúlja kegyedet. Márpedig az az igazság, hogy a keresztfia szereti kegyedet, s én is szeretem, ez a lány meg sohasem jelentett számomra semmit! Ez után a kijelentés után nagy csend támadt, melyet kis sóhaj követett. - Uram, megesküszik rá? - Természetesen. - Az üdvösségére? - Ha kívánja. - 14 -

- Uram, nem könnyű kis esküt kívánok, csak úgy átabotában. Ez komoly dolog, saját üdvösségünkre esküdni. Ha hazudik, pokolra jut. - S azt hiszem, kegyedet is ott fogom találni - mondta olaszul atyám, minthogy ez a nyelv tökéletesen ismeretlen volt a hercegné számára. - Mi az? - Latin, asszonyom. - Esküszik? - Esküszöm az üdvösségemre. - Mire esküszik? - Pfúj, asszonyom! Tudja azt kegyed jól! Mint egy kisiskolás, verbatim kell elmondanom kegyed után az esküvéseimet? Pokolba az őrültségeivel, asszonyom: nem tepertem le Toinont, esküszöm az üdvösségemre! A nemjóját, most már boldog? A hercegné nem válaszolt, hanem hirtelen támadt kedvességgel, ám korántsem olyan bűnbánóan, mint azt atyám valószínűleg óhajtotta volna, odament hozzá, lábujjhegyre emelkedett, s kétfelől arcon csókolta. Lefogadom, ha nem vagyok ott, többet is tett volna, oly mohón vágyott atyámra, hiszen bolondulásig szerette, s atyám is őt - de nem feltétel nélkül, mint később megértettem: e kapcsolat zsarnoksága nyomasztotta. Atyám csak egy pillanattal később viszonozta a csókjait, annyira ingerült volt még mindig, s mikor végre rászánta magát, akkor is egyenes maradt, s keresztanyám volt kénytelen nyújtózkodni, hogy felérje az arcát. Micsoda pontossággal vésődött az emlékezetembe ez a kép atyámról! Milyen szép férfi volt: termete roppant arányos, végtagjai vékonyak, de izmosak, mozgása fürge és tetszetős, fejét magasan hordta, szeme tiszta, haja csak halántékán őszült kissé - s az új divat szerint, mely nem ifjúságáé volt, bajusza hetykén felmeredő, ajka alatt szőrpamacs, az arca meg simára borotválva, minthogy a szakáll csak az áll vonalát rajzolta ki; arckifejezése bátor, egyszersmind óvatos, szava könnyű, de visszafogott, s szeme kékje gyöngéd, vidám, eleven, sohasem fénytelen; viselkedésében semmi fennhéjázás, de tudható, hogy azt másoktól sem tűri el, mindenkivel barátságos, főként a kicsikkel, hódolója a hölgyeknek, az udvari érintkezésben ügyes, ám alantasság nélkül az; szeretetre méltó, egyszóval olyan, amilyen csak egy périgord-i lehet, merthogy az is volt; s utoljára hagytam legjelentéktelenebb tulajdonságát, noha szememben nem volt utolsó, hogy mindig a legválasztékosabban öltözött, ám mindig sötét tónusú ruhákba, s mikor divatba jött, ő volt az első, aki nagy, hímzett gallért hordott, mely szabadon hagyja a nyakat, nem úgy, mint a Medici-gallér, mely megrövidítette; „olasz találmány, mondta mindig, a legostobábbak közül való”. Így néztem én ifjonti csodálattal minden férfiúi erények eme mintaképét, amint átölelve tartja gyerekes nagyméltóságúját, ezt a naivságában is elbűvölő, kedélyhullámzásaiban oly nehezen kezelhető asszonyt. Boldog voltam, hogy megtarthatom Toinont, s hogy látom, amint atyám s keresztanyám barátságosan kiegyeznek egymással. Sajnos ez csak haladék volt! A következő pillanatban egy megjegyzés, melyet a hercegné engesztelésnek szánt, véget is vetett a nyugalomnak, s ismét viharosan támadt fel a hideg és metsző szél! - Tud kegyelmed arról a nagy jelentőségű hírről, melyet az imént már közöltem ezzel itt, mikor megleptem a libával? Azt kértem a királytól, s el is értem nála, minthogy bizonyosan legkedveltebb kuzinja vagyok, hogy keresztfiamat vegye maga mellé apródnak. S lelkemre mondom! ez már befejezett ügy: Pierre hétfőn a király szolgálatába lép! Ezekre a szavakra atyám, aki addig vállánál fogva tartotta átölelve a hercegnét, hirtelen elengedte, hátralépett, s rettenetes haragra gerjedt; állkapcsa görcsösen összerándult, szeme szikrákat vetett. - De hát kegyelmed megőrült, asszonyom! S ami még ennél is rosszabb, konok is! Ki hatalmazta fel rá, hogy ilyesmit kérjen a királytól? Hogyan dönthetett ilyesmiről egymaga? Kívántam én kegyedtől bármi ehhez hasonlót? Muszáj kegyednek mindig olyan hűbelebalázs módjára cselekednie, mintha bogara volna? Azt hiszi tán, hogy fiam a kegyed tulajdona, akinek sorsáról úgy dönthet, hogy még csak meg sem tanácskozza velem a dolgot? Nem látja, hogy ostoba kezdeményezésével előidézte annak a veszélyét, hogy összezördülök őfelségével? - Hogyhogy összezördül? - mondta sápadtan és elhűlve szegény keresztanyám. - Ebben az országban nem arról álmodik-e minden nemesi család, hogy olyan fia legyen, aki a király mellett apródkodik, akinek szabad bejárása van a Louvre-ba, s naponta ott van a királyi személy közelében? - De az nem az én fiam, asszonyom! Korántsem! Ezt megtudhatta volna tőlem, ha méltóztatott volna beszélni velem, mielőtt meggondolatlanul belevág az ügybe. Tudja meg, én úgy tartom, hogy apródnak lenni a Louvre-ban nem más, mint a semmittevés és a korrupció iskolájába járni; ezek legjobb esetben is csak bizalmas szolgák! Legrosszabb esetben kis lakájok, lótifutik, közvetítők, sőt olykor még fiúszeretők is! Még akkor is, megengedem, ha az uralkodó királlyal ebben semmi kockázat nincs. Nem ilyen körülmények között szeretném látni a fiamat! - Hanem milyen körülmények között szeretné látni őt az úr - lázadozott Guise asszony - , aki oly magas lóról beszél velem? - A tankönyvei mellett, hogy ne maradjon tudatlan és tanulatlan, mint oly sok nagy, akiket most megnevezhetnék itt kegyednek! - S mi szüksége van neki ezekre a silány kis iskolamesteri tudományokra, ha egyszer az én keresztfiam? Miért kell latinul tanulnia? Püspöksüveget akar a fejébe nyomni, a kezébe meg keresztet? S - 15 -

miért kell törnie a fejét, hogy megértse a matematikát? Kereskedőt akar faragni belőle? S mi haszna lesz ebből a sok angolból meg olaszból, amivel ez a liba, aki naponta idejön kényeskedni, teletömi a fejét? Csak tán nem valami követ éhenkórász tolmácsolója lesz belőle? Ez volna, uram, a legnagyobb becsvágy; amit a keresztfiammal kapcsolatban táplál? - Azt a kékhasú mindenségit, asszonyom! Kegyed mindig ugyanoda lyukad ki! Hamis elképzelései olyanok, mint a gyom! Ha az ember egy gyökerét kitépi, tízet növeszt a helyére! - Mert vége, nem tudom többé elviselni, hogy mindenáron ragaszkodik a vaskalaposságához! A könyvek, mindig csak a könyvek! Hogy őszinte legyek, uram, itt látszik az, mennyire kiütközik kegyelmedből a hugenotta, bármennyire állítja is, hogy megtért! Jól mondják: a hordón nagyon is érzik, ha előtte hering volt benne. - Asszonyom - atyám sápadt volt a haragtól -, nyomorúságos beszéd az ilyen! Ha ez a hordó itt bűzlik a heringtől, akkor csak egyet tanácsolhatok kegyednek: a jövőben tartózkodjék attól, hogy a közelébe menjen. Azzal hátat fordított neki, s ökölbe szorított kézzel elkezdett fel-alá járkálni a szobában, egy pillantásra sem méltatva a hercegnét. Én meg úgy véltem, igen kegyetlen dolog ilyesmit mondani egy szerelmes asszonynak. Szegényke teljesen rémültnek látszott, nem tudta, hihet-e a fülének, ingadozott a gőg meg a könnyek közt, s képtelen volt eldönteni, melyikre szánja el magát. Ide-oda járkálása közben atyám hátat fordított nekünk egy pillanatra, s én felhasználtam az alkalmat, hogy odamenjek keresztanyámhoz, s a fülébe súgjam: - Engedjen, asszonyom, engedjen! Engedett, de együgyűségében oly módon, hogy az sokkal rosszabbnak bizonyult, mint lázadásának következményei. - Hát jó, uram! - mondta. - Minthogy e tárgyban vita van köztünk, bármennyire biztos vagyok is igazamban, kegyelmed oly nagy zsarnokló, hogy jobb, ha megadom magam. Már holnap felkeresem őfelségét, hogy megmondjam neki, nem óhajtja a kegyet, melyben kegyelmedet részesítette. - Az ég szerelmére, asszonyom! - vörösödött el atyám, karját amaz ég felé emelve, melyhez fohászkodott. - Őrizkedjen ettől! Azt akarja, hogy a király meggyűlöljön minket, a fiamat meg engem, amiért ilyen sértést követtünk el vele szemben? Nem tudja, milyen dühös és haragvó tud lenni, még ha oly jó is a szíve mélyén? A nemjóját, asszonyom! Kérem, ne avatkozzon többé az ügybe! Már így is eléggé megkavarta! Majd én magam simítom el, s megkeresem rá a legjobb orvosságot! - Így hát olyan korlátolt volnék, hogy nem találnám meg a király előtt a megfelelő szavakat?... - Nem, asszonyom - mondta atyám lassanként lehiggadva -, kegyed nem korlátolt. Rosszabb: meggondolatlan. S minthogy ott tartunk, hogy a legegyszerűbb dolgokban is esküdöznünk kell egymásnak, esküdjön meg, kérem, esküdjön meg a lelkiismeretére, hogy egy szót sem ejt erről őfelségének, mi több, még azt is kerülni fogja, hogy megjelenjen ott, ahol ő, míg el nem rendezem ezt az ügyet vele. - Esküszöm rá, uram - mondta, s olyan arccal szegezte rá kék szemét, amely jól mutatta, hogy ha hajlandó is megfeledkezni rangjáról, nagyon jól tudja, hogyan kell bánnia atyámmal. Majd kis csend támadt, s pillantások váltása folyt, ami érzésem szerint igen jól elrendezte a dolgot, noha a viszály folytatódott, de már csak saját tehetetlenségi erejénél fogva s olyan hangon, mely sejteni engedte, hogy pusztán becsületből tartanak ki mellette, meg hogy ne kelljen oly gyorsan engedniük a másiknak, mint az óhajtaná. - Így hát, asszonyom - mondta atyám összevont szemöldökkel, de félig-meddig mosolyogva -, én a kegyed szemében egy nagy zsarnokló volnék? Nem túl kíméletes velem, úgy veszem észre. - És én, uram, ha jól értem kegyelmedet, bajkeverő volnék, s olyasvalaki, akinek bogara van? - Bogarat mondtam volna? - vonta fel atyám a szemöldökét. - Biztosan. - Akkor hát bocsánatát kérem érte. A kegyed szeretni való nemére tekintettel méhecskét kellett volna mondanom. S hogy olyan csinos, szőke méhecskére leljek, amilyen kegyed, asszonyom - mondta atyám gunyoros, ám mégis szerelmes hangon -, még azt a veszélyt is vállalnám, hogy bemegyek a leghangosabban dongó méhkas közepébe. - Nem tudom, szeretnék-e méhecske lenni - mondta a hercegné úgy találván, hogy ez a bók amolyan nesze semmi, fogd meg jól. - Egy méhecske szúr, és meghal. - Ebben különbözik kegyedtől, asszonyom: kegyed szúr, de nem hal meg. - Hogyan? - kérdezte a hercegné elragadó kis grimasszal. - Kegyelmed szúrósnak talál engem? - Az eltévedt fullánkok falánkok! - mondta atyám, aki legalább annyira szerette a giochi de parolé-t, mint La Surie úr. - Hogyhogy? Mikor volt ilyen? - Nohát! - mondta atyám, s úgy tett, mintha körülszaglászna a szobában. - Mintha heringeshordó szagát érzeném magam körül... - Jaj, milyen gonosz is kegyelmed! - azzal a hercegné odament hozzá, s meglegyintette az ujjaival, de olyan volt az, mint egy simogatás. - Tizenkét éve ismerem... - Tizenhárom - mondta atyám, s egy pillantást vetett felém. - Már több mint tízszer tréfáltam így kegyelmeddel... - Ez talán eggyel több a kelleténél. Vagy az is lehet, hogy a fűszerezés volt rossz. - 16 -

- Hogy érti, uram? - Túl sok ecet, kevés olaj. - Mit tehetnék, hogy javítsak az adagoláson? - kérdezte keresztanyám csinos kis szemvillanással. Egy mosoly változtatna a dolgon? - Gyengécske fűszer. Sokkal testesebb ízek kellenek... Erre a hercegnéből kitört a nevetés, én meg, világosan látva, merrefelé tart ez az évődés, hang nélkül kisurrantam a szobából, s jól is tettem, mert tízlépésnyire se jutottam még a grádicshoz vezető folyosón, mikor hallottam, hogy megcsikordul szobám retesze, noha én fél órával korábban bölcsen bereteszeltem az ajtót. A grádics első fokán ott ült az én Toinonom, s minthogy úgy mentem el mellette, hogy nem vettem észre, lévén a folyosó sötét, elkapta a kezemet, és leültetett maga mellé. - Mi az, Toinon? - boldog voltam, hogy ott érzem magam mellett, ha már látni nem is látom. Hallgatózol az ajtó mögött? - Muszáj - mondta józanul. - Rólam volt szó. - Akkor hát tudod, hogy nem mégy el! - Tudom, és örülök neki. Mert hát jól megvagyok itt. Kevés a dolog, s az is mind kellemes. Ugyan! Nem nyugtalankodtam én olyan nagyon. Valaki kinyitott egy ajtót a földszinten, s a fény ráesett Toinon arcára. Egyáltalán nem látszott csüggedtnek a hercegnével folytatott nagy párbaja után. Csodáltam a bátorságát, de csak jóval később értettem meg, miből fakadt: megingathatatlanul hitt saját szépségében. - Tíz perce az ember még azt mondta volna - folytatta nevetve -, hogy mindjárt megölik egymást, most meg egymás taknyát nyalják. Hát pontosan ilyen ez a világ! - Mindenesetre - mondtam -, semmi sem változott. Te itt maradsz e helyt, én meg maradok a könyveimnél. Az egész nagy ügyet eltemettük. Hála istennek, sose leszek a király apródja! - Ugyan! - mondta Toinon. - Mit jelentsen ez az „ugyan”? - Hogy én ebben kétkedem. Minthogy nem tudtam, mit feleljek erre, beleakaszkodtam a nyelvtanba. - Kételkedem. - Bocsásson meg, uram, de Bassompierre úrnál úgy mondják: kétkedem. - S honnan veszed, hogy velem szemben neki van igaza? - kérdeztem, s kis féltékenység nyilallt belém. - Jaj, uram, ez egészen biztos: az ön egy könyvére nála száz is jut! Második fejezet Mihelyt Guise asszony elhagyta otthonunkat, híven és kimerítően beszámoltam atyámnak mindarról, ami megérkezése előtt elhangzott. Hívatta is nyomban Toinont, s erélyesen megdorgálta kárhozatos arcátlanságáért, melyet igencsak fékeznie kellett volna, a kapott sértések ellenére is, tekintettel a nagyméltóságú asszony rangjára. Ezúttal még megbocsátott neki, de a lelkére kötötte, nehogy még egyszer ilyesmire vetemedjen, s különösen attól óvakodjon, hogy az esetet kifecsegje Mariette-nek vagy bárkinek, ha nem akarja, hogy azonnal elzavarják. Toinon maga volt az alázat: lesütött szem, könnyek és bűnbánó ígéretek; meg is lágyította atyámat, engem viszont nemigen győzött meg, minthogy kezdtem alaposan kiismerni a huncutját, s biztos voltam benne, hogy lelke mélyén nagyon elégedett magával, hisz minden egyes sértést visszaadott szegény keresztanyámnak. Atyám az egész ügyről roppant mulatságos beszámolót tartott La Surie-nek a könyvtárszobában, ahova az esti étkezés után szívesen vonult vissza a lovaggal és velem, hogy kommentálja a nap eseményeit, és megpróbálja levonni belőlük a tanulságokat. Az elbeszélés el is szomorította, meg is nevettette a lovagot; mikor aztán atyám elhallgatott, egy pillanatig csendben nézte felemás színű szemével, s komoran megkérdezte tőle, óhajtaná-e hallani a véleményét az összeszólalkozás tárgyában. - De hát pontosan ezt szeretném - mondta atyám. - Nos hát - mondta a lovag -, két megjegyzésem lenne. Az első, hogy bizony el kellett volna küldenie Toinont, minthogy arcátlansága túlment minden határon. - Ez valóban kívánatos lett volna - mondta atyám -, de abban a pillanatban, hogy a hercegné a beleegyezésem nélkül így döntött, veszedelmes precedenst teremtek, ha alávetem magam a döntésének. - De az is lehet, hogy önérzete eltúlozta a veszélyt - mondta mosolyogva La Surie. - Én azt látom, hogy mióta kegyelmed a hercegné barátja, inkább ő szokta alávetni magát a kegyelmed akaratának, mint fordítva... Kívánja hallani a második megjegyzésemet? - Szívesen. - Beszámolóját hallgatva az az érzésem, hogy kissé keményen bánt Guise asszonnyal. Atyám éles pillantást vetett rám, majd elfordította a fejét, és néma maradt. - De hát végül is ez nem rám tartozik - mondta kis idő múlva La Surie. - Miroul - szólalt meg atyám, áttérve a tegezésre, s azon a néven szólítva meg a lovagot, melyet nemesi rangra emelése előtt viselt, mivel a La Surie birtokainak neve volt -, tudod jól, hogy szívesen veszem - 17 -

a véleményedet, minthogy bízom a bölcsességedben. Van valami elképzelésed róla, hogyan mondjam meg a királynak, anélkül hogy megsérteném, mennyire nem fűlik hozzá a fogam, hogy Pierre az apródja legyen? Nem kerülte el a figyelmemet, hogy atyám kérdése nem válaszolt La Surie megjegyzésére, mellyel Guise asszony iránt tanúsított keménységét illette, s az sem, hogy a „te”-nek meg a „Miroul”-nak az volt a célja, hogy bocsánatot nyerjen e némaságért. A lovag is így fogta fel, mert vékony és hegyes arca mosolyra derült, s barna szeme felcsillant, noha kék szeme hideg maradt. Mindvégig, míg velünk volt - s velünk volt, Istennek hála, haláláig, rövid idő múlva követve atyámat a sírba -, több ezerszer láttam ezt a kifejezést az arcán, s mindannyiszor meghatott, már akkor is, mikor még túl kicsi voltam hozzá, hogy jelentését szavakba öntsem: határtalan szeretet volt benne atyám iránt, s némi élvezet is, amellyel kis stratégiáit figyelte. - Nos hát - mondta a lovag némi gondolkodás után -, ismeri a királyt. Sok esze van. Érzékeny, gyors felfogású, könnyedén és jól mesél, szereti a szellemes megjegyzéseket, és gyűlöli a hosszadalmas szónoklatokat: röviden és szellemesen mesélje el neki az ügyet, attól a pillanattól kezdve, mikor a hercegné meglepte Pierre-t Toinonnal. - Isten az égben! - kiáltottam fel. Atyám meg nagyot nevetett. - Na látja! - folytatta a lovag. - A király is nevetni fog, márpedig nevetve nem lehet megsértődni a visszautasításon. Ráadásul, mint a hercegné kegyelmeddel kapcsolatban megjegyezte, rajta is érződik még a „heringszag”: jobban megérti majd, mint bárki azt a hugenotta gondot, melyet a fia nevelése jelent kegyelmednek. - Ezt jól kigondolta - mondta atyám. - Azt hiszem, holnapután találkozom őfelségével, s ha sikerül vele kettesben maradnom, elmesélem neki a dolgot, ahogy uraságod tanácsolta. Addig meg - tette hozzá, és felállt - megyek és kedvemre álmodozom az ágyamban. - Azt is álmodja meg, hogy ad valami kedves ajándékot a hercegnének... - Micsoda? - atyám úgy tett, mintha méltatlankodna. - Épp kegyelmed biztat engem, lovag úr, fényűző kiadásokra? Kegyelmed, aki máskor oly fukarul bánik a dénárjaimmal? Aki oly nagy ellensége a fölösleges luxusnak? - Az antik Görögországban - mondta a lovag -, ha egy istennőt akár a legcsekélyebb mértékben is megsértettek, siettek áldozati ajándékot helyezni a lábai elé. - Hát ez igazán kedves! De vigyen el az ördög, ha tudom, miért kellene bocsánatot kérnem! Talán mert igazam volt? - Természetesen - mondta a lovag. - Nagy igazságtalanság, ha igazunk van egy baráttal szemben, s még rosszabb ugyanez egy szeretővel. - Akkor uraságod is adjon nekem ajándékot! - mondta nevetve atyám. Azzal melegen megölelte a lovagot, engem meg átkarolt, úgy vezetett el a szobácskámba, mely az övé mellett volt. Atyám rákövetkező nap, hogy a hercegnével összeszólalkozott, megtudta a Louvre-ban, hogy Sully csütörtök reggel, napkeltekor a királyhoz készül, egyedül: elment hozzá, és megkérte, hadd kísérje el. Mint később elmesélte nekem, nem minden aggodalom nélkül szánta rá magát erre a lépésre. Nagyon jól ismerte Sully herceget, még abból az időből, amikor se herceg nem volt, se Sully. Akkoriban még atyja nevét viselte: Rosnynak hívták, s jó családból való, de ismeretlen nemesúr volt. Bátorsága, a királyhoz való hűsége és a pénzügyek intézése terén megmutatkozó tehetsége révén Sully kétségkívül kiérdemelte a felemelkedést. De rátartisága mindenki szemében gyűlöletessé tette. Nemcsak hogy örökösen erényeivel kérkedett, nemcsak hogy elhencegett saját szolgálataival - amelyek valóban nagyok voltak -, hanem a másokéit is eltulajdonította. És főként különös szenvedély rabja volt: szeretett megtámadni másokat. Kincstárnok lévén természetesen folyton kérvényekkel ostromolták; ezek többsége megalapozatlan volt. De ő nem érte be a kemény elutasítással: valamiféle megvetést is kevert hozzá, s minél magasabb állami rangban volt a kérelmező, ez annál élesebb volt. Mintha csak dicsősége abból a megvetésből táplálkozna, amelyet a legnagyobbak iránt mutat. Ez az udvariatlanság az idők során szinte második természetévé vált. Még őfelségéék sem voltak biztonságban tőle. Megdorgálta a királynét könnyelműségeiért. Megleckéztette a királyt szeretői miatt. Végül őfelsége már annyira belefáradt ebbe, hogy nem sokkal halála előtt arra gondolt, leváltja Sullyt. Bár kétségtelen, volt rá más oka is, hogy ne szeresse a kincstárnokot. Nyilván tudta, hogy ha ez a nagy moralista ilyen jól feltöltötte az államkincstárt, nem mulasztotta el, hogy a sajátját is alaposan ellássa. Őszintén szólva egy kincstárnok esetében ezen még csak nem is csodálkozott volna. De hogy a fösvénység ilyen hajthatatlan erényességgel párosult, ez már zavarta a királyt. Mindazonáltal Sully főként azokkal az emberekkel mutatkozott ilyen arrogánsnak, akiket rangjuk vagy származásuk fölébe helyezett. Atyámmal, akit túl kicsinek ítélt ahhoz, hogy gyanakvással kezelje, kedves volt, és beleegyezett, hogy másnap reggel hét órakor elkísérje őt a királyhoz, minthogy a csütörtök valóban az államtanács napja volt, s a király ilyenkor komoly erőfeszítéseket tett, hogy korán ébredjen. Magától értetődik, hogy Sullynek joga volt belépni a királyi hálószobába, egyedül és elsőként. Ehhez előbb át kellett haladnia a svájciak alsó termén (mely atyám elbeszélése szerint bőr- és izzadságszagú volt), majd megmászni a „király kis lépcsőjét”, mely egy igen meredek, de kényelmes és diszkrét csigalépcső volt: s a király általában ezen hagyta el a Louvre-t. A királyi baldachin függönyei még szorosan össze voltak húzva, s noha Sully és atyám csaptak némi zajt, a királyi pár nem adott életjelt. Sully, aki annyira azért nem volt gőgös, hogy ne tartsa tiszteletben a formákat, s még azt sem engedte volna meg magának, hogy tüsszentsen, mielőtt a király megszólítja, - 18 -

hatalmas hajbókolásba kezdett a behúzott függönyök előtt; atyám nyomban utánozni kezdte, mivel észrevette, hogy Sully gerince merev, ízületei ropognak, mozdulatai pedig igen kevéssé olaszosak. Atyám, akinek ragyogó érzéke volt a komikum iránt (ami Sullyből bizonyára hiányzott), magában képtelenségnek találta ennyiszer leborulni olyasvalaki előtt, aki nem láthatja őket. Mégis, addig-addig hajbókoltak, hogy néma mesterkedésük végül magára vonta az alvó figyelmét, vagy azért, mert félig-meddig már fölébredt, vagy azért, mert félálomban meghallotta Sully végtagjainak ropogását és fújtató légzését. - Mi az? Mi az? - szólalt meg rekedt hangon. - Sire - mondta felegyenesedve és nem minden méltóság nélkül Sully -, felséged kincstárnoka van itt. - Á, te vagy az, Rosny! - mondta a király. Azzal széthúzta a függönyt a látogatóknak fenntartott oldalon. Fedetlen mellel ült az ágyában. Atyám még abban az időben, amikor Henrik hadban állt királysága visszaszerzéséért, rendszerint „hozzávarrva a páncéljához, mint a teknős”, több százszor látta csata után ilyen egyszerű öltözékben. De azon a napon az orvos szemével nézte, és soványsága megdöbbentette. Persze izmos volt a király, de a felsőteste olyan kiszáradt és göcsörtös, mint egy szőlőtőke. Az arca is megöregedett: szőrzete ászült, bőre száraz volt, hosszú Bourbon-orra csak még jobban kiugrott beesett arcából. Csak a szeme volt fiatal, tiszta, élénk, okos. Tekintete pillanatonként változott, hol furfangos volt, hol kihívó, hol meghatott: vidám, de mindig megvillant benne egy csipetnyi szomorúság és fáradtság. Ezzel együtt is, gondolta atyám, száz évre van teremtve, feltéve ha hajlandó kevésbé őrülten élni: kevésbé őrülten inni, enni, dolgozni, játszani, bujálkodni. - De nem vagy egyedül! S ha szemem nem csal, az én Szakállasom van itt!... - Igen, Sire - mondta atyám -, Siorac vagyok. Kinek ne hízelgett volna egy ilyen fogadtatás? A király „Szakállasnak” nevezte atyámat; ezt a becenevet még akkoriban adta neki, mikor atyám kelmekereskedőnek álcázva valóban csupa szőr volt, s a fellázadt Párizsban számos és veszélyes küldetést teljesített a király megbízásából. Henrik mindig is nagyon odafigyelt rá, hogy így juttassa kifejezésre barátságát régi bajtársai iránt: bármennyire bosszantotta is olykor Sully, soha nem mulasztotta el, hogy Rosnynak szólítsa és tegezze. - És mit akarsz tőlem, Szakállas? - kérdezte a király. - Sire - mondta atyám, s térdet hajtott -, kéréssel fordulnék felségedhez. - Látatlanban beleegyezem - mondta gúnyosan Henrik -, feltéve ha nem pénzt vagy kormányzói helyet kérsz. - Sem egyiket, sem másikat. - Helyes! És te, Rosny, mit akarsz tőlem ezen a hajnali órán? - Sire, elhoztam a felséges és kegyes királynénak azt a kétszáz tallért, melyet felséged tegnap kért tőlem a felséges asszonynak. - Kétszáz? - A király összevonta a szemöldökét. - Ez csak előleg, Sire. Segédeim még déli tizenkét óra előtt elhozzák neki a többit. Sire, kívánja, hogy személyesen adjam át a kegyes királynénak? - Kegyes? - kérdezte a király. - Egyáltalán nem az, különösen velem! Egész éjszaka csak gyötört. - Asszonyom - mondta Sully, mintha nem hallotta volna a megjegyzést -, íme az előleg abból az összegből, melyet őfelsége kért tőlem kegyed számára. De Medici Mária az ágy túloldalán, fejét és hátát elfordítva, meg se moccant. - Sire, a királyné alszik? - kérdezte hangját lehalkítva Sully. - A kegyes királyné nem alszik - mondta a király. - Bármennyire kegyes is, most duzzog. Add ide nekem azokat a tallérokat, Rosny: majd én átadom neki, mihelyt elmosolyodik. - Ki van zarva! - szólalt meg ekkor Mária. És meg sem fordulva, karját átnyújtotta őfelsége teste felett, s megragadta a talléros zacskót. - Egyeb se hianyzik - tette hozzá dühösen -, mint hogy az egészet eljatssza Bassompierre úrral a kartyan! - Asszonyom - mondta Sully -, ha a király Bassompierre úrral játszik, egyfolytában csak nyer. - Ami azt bizonyítja - mondta Henrik -, hogy Bassompierre Franciaország királyának jó alattvalója, még akkor is, ha német. - Nagy isten, csak nem fogok ezen vitatkozni! - szólalt meg a királyné. - Túlsagosan is almos vagyok én ehhez! Megyek aludni a kisszobamba! S kezében a talléros zacskóval kikelt az ágyból, minden ceremónia nélkül lement a lépcsőn, átlépett az aranyozott korláton, és eltűnt egy kis ajtó mögött. - Atyámuram - kérdeztem, mikor atyám beszámolt La Surie-nek és nekem a történtekről -, milyen volt a felséges királyné hálóruhában? - Nagydarab és hájas. - Hát ezért cserélte le a király Verneuil asszony véznaságát! - mondta La Surie. - Igen, noha az a véznaság igencsak tevékeny volt - mosolyodott el atyám. A mondatból és a mosolyból semmit sem értettem, minthogy a nőket kizárólag Toinon alapján tudtam megítélni. - A király - folytatta atyám - nagyot sóhajtott, s mihelyt a királyné eltűnt, azt mondta: - Rosny, emlékszel a bibliai mondatra: egy veszekedős asszony olyan, mint egy hosszú, esős nap. - Sire - mondta Sully nyersen -, a királynénak nyilván megvan rá a jó oka, hogy veszekedjen - 19 -

felségeddel. - Rosny - vonta össze szemöldökét a király -, igen korai még ez az erkölcsi tanulság. Tartsd melegen az államtanácsra! Szükségünk lesz rá. Nos hát, Szakállas - fordult hozzám, újra szokásos vidámságával -, mit akarsz tőlem kérni? - Inkább beszámoló ez, mint kérés, Sire - mondta atyám. - Hát akkor meséld a mesét! - mondta a király. - De aztán vidám legyen! Ma éjjel és reggel már bőven megkaptam a veszekedésadagomat. Atyám már kigondolta a beszámolót. Gyors volt, rövid és szórakoztató. Mi több, még el is játszotta; különösen Toinont és a hercegnét figurázta ki, minden válasznál elváltoztatva a hangját. Ezen a király hatalmasat nevetett, s mikor végül atyám elővezette a kérését, a játszma már meg volt nyerve: az aranyozás könnyen lenyelette a keserű pirulát. - A szent szürke hasára, Szakállas! - mondta a király, aki visszanyerte természetes vidámságát. Szó sem lehet róla, hogy egy ilyen szorgalmas keresztfiút elragadjak a tanulmányaitól. Ráadásul saját érdekeimről is szó van. Minél többet tanul, annál jobban szolgál majd engem! Ami meg az én jó Guise kuzinomat illeti, adná az ég, hogy ő legyen a királyné egyetlen és bizalmas barátnője ehelyett a Leonora Galigai helyett, aki most a királyné haját csavarja, s őfelsége teljesen be van csavarodva tőle. És tudod te azt, Szakállas, hova mennek ezek a tallérok, amelyeket az imént csikart ki tőlem? Egyenest ennek a sehonnai nőszemélynek, ennek az ördögtől való firenzeinek, ennek a csúf szörnyetegnek az ölébe, minthogy a királyné egyetlen gondja, hogy őt gazdaggá tegye, miközben udvarom legelőkelőbb nemesuraival fennhéjázón és morcosan viselkedik! De ebből elég! Jó Guise kuzinomra tekintettel néma maradok, mint a sír, s nem szólok a meséről, mellyel kis hóbortjairól beszámoltál. Különben is, e hóbortok ellenére továbbra is ugyanúgy szeretem. Az tetszik benne, hogy a végletekig naiv. Szakállas, hogy megvigasztaljuk, amiért a keresztfia nem lesz az apródom, vidd el neki ezt a kis aranyszemekből készült olvasót! A saint-germaini vásárban vettem Moret grófnőnek. De nem kellett neki: „Sire, mondta nekem, bocsásson meg, de nem tudnám úgy morzsolgatni ezt az olvasót, hogy ne gondoljak előkelő adományozójára, s arra a bűnre, melyre ő szolgáltat nekem édes alkalmat: ezek a gondolatok túlságosan is ellentétesek egymással ahhoz, hogy boldoggá tehetnének.” Mit gondolsz, Szakállas? Lehet-e bárki is szellemdúsabb, mint ez a szép angyal? - Kétségtelen - mondta atyám -, hogy Moret grófnő igen szép és nagyon okos is. - Hát ez igen gáláns dolog volt a hölggyel szemben - mondta La Surie, mikor atyám elismételte nekünk szavait. - Mindazonáltal kegyelmed nem nevezte „angyalnak” Moret-t. Talán mert hallotta, hozzám hasonlóan, hogy fittyet hány az aranynak: csak a gyémántot fogadja el. - Nem tudtam, de sejtettem - mondta atyám. - Bármilyen nagy politikus legyen is a király a férfiak világában, ha a szeretőiről van szó, ő a naiv. Mindent bevesz, amit azok a szájukon kiejtenek. Guise asszony rajongott azért a régi és igen különös, Szűz Máriát ábrázoló aranymedálért, melyet atyám a nyakában viselt, s melyet anyja, Isabelle de Caumont halálos ágyán hagyott rá, megesketve, hogy soha nem veszi le. Atyám az ígéretét, noha akkoriban még hugenotta volt, lelkiismeretesen megtartotta, s a dolognak különös következményei lettek: a mellén lógó Szűzanya majdnem az életébe került a nimes-i öldöklés alatt, amikor a hugenották katolikusnak nézték. Viszont megmentette őt a Szent Bertalan-éjszakán, mikor az üldözésére indult katolikusok annak bizonyítékát látták benne, hogy atyám az ő emberük: szomorú korszak, amikor mindkét tábor megszállottjai azt keresik, hogyan ölhetnék meg egymást. Mikor atyám átadta Guise asszonynak az aranyszemekből készült olvasót, melyet Henrik küldött általa (s melyet Moret grófnővel ellentétben a hercegné nagy örömmel fogadott), érezte, hogy a király ajándéka nem pótolja azt, melyet a lovag tanácsa szerint neki kellene adnia a hercegnének, s hogy egy csepp méz, összezördülésük minden keserűsége után, több mint örömteli fogadtatásra találna a nagyméltóságú asszonynál. Megbízott hát egy zsidó ékszerészt, hogy anyja szent örökségéről készítsen pontos másolatot. Úgy képzelte, a medál az ő változatlan szeretetének tanúbizonysága lesz. De Guise asszony, aki romantikus lélek volt, afféle szimbólumot látott benne. Végtelen boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy csinos nyakát ugyanolyan medál díszíti majd, mint amilyet a szeretője hord. Mint azt atyámnak rajongva és készségesen tudomására is hozta, ő „az örök szerelem zálogát” látta benne. Atyámat kínosan érintette a dolog, szinte megrémült tőle. „Még hogy örök!, mondta jelenlétemben a lovagnak, de hát honnan veszik a nők ezt a magabiztosságot?” Szavain elcsodálkoztam. Magamban azt gondoltam, hogy ha atyám és keresztanyám már tizenhárom éve jó viszonyban vannak, nyugodtan szerethetik egymást az idők végezetéig is. Odáig merészkedtem, hogy gondolatomat elmondtam atyámnak is, aki először meglepődött rajta, majd meglehetősen jó szívvel egyetértett velem. Csak jóval később fogtam fel, mi volt az oka visszahőkölésének: az „örökké” szó a halált juttatta eszébe. Az 1607-es év nagy eseményt hozott Guise asszony életébe - mely esemény az ő számára elég fontos volt -, s az én életembe is: egy találkozást, mely először jelentéktelennek látszott, de később oly súlyos következményekkel járt, hogy idővel életem fordulataként értékeltem. Valóban, 1607-ben, ha jól emlékszem, június közepén jelent meg az Astrée, Honoré d'Urfé híres szerelmes regénye. Alig száradt meg a nyomdafesték lapjain, számos szép arc máris könnyben ázott, legalábbis azon előkelő hölgyeinké, akik tudtak olvasni. Sajnos keresztanyám esetében épp ez volt a - 20 -

bökkenő! Merthogy alig tudta kibetűzni a szavakat. De annyit hallott a felindulásról, melybe e fennkölt olvasmány sodorta oly sok barátnőjét, hogy nem volt nyugta addig, míg fel nem fogadott egy nemes hajadont, hogy az minden este hangját kölcsönözze azon kellemességeknek és finomságoknak, melyek áradtak az elbeszélésből. Ennek az lett a következménye, hogy minden este felhevült állapotban aludt el, s másnap szemrehányást tett atyámnak, amiért nem szereti át annyira, mint Céladon, a pásztor imádta Astrée-t, a pásztorlányt, a durva elutasítások ellenére is. - Ez azért van - vágott vissza atyám -, mert én jobb pásztor vagyok, mint Céladon. Ahelyett, hogy szép hálátlanom lábainál sóhajtoznék, én a birkáimat gondozom... - Ugyan, maga gonosz ember! - mondta ilyenkor a hercegné. - Mintha bármilyen örömöm telne benne, hogy a kegyetlent játsszam itt kegyelmed előtt: úgyis csak nevetne rajta! Az Astrée megjelenését követő július oly végtelenül száraz és forró volt, hogy egész Párizs panaszoktól és nyögésektől volt hangos a fullasztó levegő és az utcák bűze miatt. Akkor Bassompierre úr, aki megtudta, hogy atyám a saint-germain-en-laye-i kastélyba szándékozik menni, hogy meglátogassa Héroard doktort, és azt megelőzően Mansan urat, fölajánlotta neki, hogy hajózzanak le együtt a Szajnán az ő dereglyéjén, hogy élvezhessék a víz frissességét. Minthogy a nagy kanyarok miatt, melyeket a Szajna Párizstól nyugatra ír le, az utazás meglehetősen hosszúnak ígérkezett, úgy állapodtak meg, hogy pitymallatkor szállunk hajóra a Louvre előtti Széna-kikötőben, és a legrövidebb úton előreküldjük a kocsikat, hogy a saint-germaini domb lábánál várjanak be bennünket, s minél kényelmesebben kapaszkodhassunk fel a kastélyhoz vezető meredek domboldalon, majd látogatásunk végeztével visszatérhessünk, immár nem a folyón, hanem ugyanezen kocsikkal az országúton. Mert persze más az, lehajózni Párizsból Saint-Germainbe, a víz sodrására bízva a dereglyét, amit még a hajósok evezői, sőt adott esetben a vitorla is megtámogathat, s megint más a víz ellenében haladni Saint-Germainből Párizs felé: ez beláthatatlan időt venne igénybe. Bassompierre azt tanácsolta atyámnak, hogy az útra jól szerelkezzen fel muskétákkal, s kövesse őt La Surie lovag és két katonánk; ő maga is erős kísérettel jön. Mert amint túljut az ember a Szajna első nagy kanyarulatán, s mielőtt még elérné Jatte nagy szigetét, folyami kalózok támadhatják meg a dereglyét, maguk is szörnyen felfegyverkezve, s hajónk megcsáklyázását csak erőteljes puskatűzzel és gyors manőverezéssel tudjuk megakadályozni. Ez volt az oka annak, hogy Bassompierre, aki nem bízott a szajnai hajósokban, minthogy igen rossz hírűek voltak, csak német hajósokat fogadott fel evezősnek: pátriájának csupa nagy erejű és becsületes rakodója, mind odaadó híve gazdájának. Ez volt az oka annak is, hogy a hajóhidat övező mellvédbe lőrések voltak vágva. Ez a szajnai nagy utazás számomra szinte már Odüsszeusz bolyongásaival ért fel, hisz még majdnem gyerek voltam, s vihar híján roppantul izgatott a gondolat, hogy talán meg kell vívnunk az ellenséggel. Nem értem be vele, hogy felcsatoltam a kardomat; engedélyt kértem atyámtól, hogy egy kis íjpuskát is magammal vihessek, melyet nemrégiben saját dénárjaimból vásároltam. Később aztán megbántam, hogy ragaszkodtam az íjpuskához, mert mikor a fedélzetre értünk, jól láttam én, hogy a kis hajítófegyver mosolyt vált ki Bassompierre kíséretének egyik-másik tagjából. A dereglye mintegy hat öl hosszú volt, egyetlen árboca a hajó elején magasodott, rajta nagy négyszögletű vitorla, amely, mint azt készségesen elmagyarázták nekem, csak akkor tudta teljesíteni kötelességét, ha a szél oldalról vagy hátulról kapaszkodott bele. Az árboc mögött a hajóhíd teljesen szabad volt, egészen a hajó faráig, ahol egy nagy és igen szép lenvászon tető emelkedett - ez alatt foglaltunk helyet -, melynek oldallapjait le lehetett ereszteni vagy éppen felemelni, aszerint, hogy az ember mit akart: a nap ellen védekezni, vagy élvezni az enyhe szellőt. Kérdésemre, melyet La Surie fülébe súgtam, a jó lovag elmondta, hogy azért nem látom az evezősöket, mert a helyükön vannak, a híd alatt, s nem is láthatni belőlük mást, mint evezőiket a hajó jobb- és balfelén, ha már felemelték a hajófalnyílás fedelét, hogy érintkezésbe lépjenek a folyóval - ami viszont azt feltételezte, hogy már elvontattak minket a rakparttól. - De kezdetben kevés munkájuk lesz - fűzte hozzá -, kivéve, ha fékezni kell a hajó úszását, mert az áramlás igen erős ezekben a napokban. - De tegyük fel - mondtam -, hogy valamelyik szűk helyen egy kalózdereglye beáll a folyó közepére, hogy utunkat elállja. - Akkor mi rárohanunk, és keresztülhasítjuk azzal az erős vassarkantyúval, melyet a hajóorron látott. De legnagyobb bánatára, szép öcsém - folytatta mosolyogva a lovag -, mindebből kegyelmed semmit sem fog látni. Bassompierre úr dereglyéje elég erős ahhoz, hogy ne támadják meg, s biztos lehet benne, hogy ezt a kalóz urak is nagyon jól tudják, s inkább kötnek bele kevésbé védett dereglyékbe, amelyek viszont gabonát, húst vagy gyapotot szállítanak. Nyitott szemmel figyelje a környezetét, Pierre-em, de csak azért, hogy élvezze e szépséget, mert ritkán láthat szebb dolgot, mint amilyen a Szajnán való lehajózásunk lesz! Az utolsó pillanatban, mikor már hajnalodott, s az egyik hajós már kezében tartotta a köteleket, hogy hajónkat eloldja, Bassompierre felfegyverzett hintójában megérkezett egy öt vagy hat igen fiatal és igen csinos hölgyből álló csoport; mihelyt lábukat a dereglyére tették, hufándlik suhogása, ruhaujjak csapkodása, nevetések és csivitelések közepette Bassompierre úr köré sereglettek. E vidám raj láttán kiszáradt a torkom, s moccanni se bírtam a helyemről, noha nagyon szerettem volna odamenni hozzájuk; ám így csak messziről s irigykedve néztem, amint Bassompierre úr körül repdesnek. Végül aztán ruhaujjánál fogva magamhoz vontam La Surie-t, s halkan megkérdeztem tőle: - Uram, ezek előkelő személyek? - 21 -

A lovag elmosolyodott. - Miből gondolja, hogy nem volnának azok? - Nem viselnek maszkot. S amilyen ifjúnak látom őket, úgy vélem, hogy nevelőnőnek kellene vigyáznia rájuk. Láttam La Surie szemében, mindenekelőtt barna szemének hirtelen felvillanásában, hogy megjegyzésem felvidította. Mindazonáltal mikor megszólalt, barna szeme már nem ragyogott, s ugyanolyan komolynak látszott, mint a kék szeme. - Minthogy a hintóból egyenest a dereglyére szálltak, nem jártak az utcákon, következésképp nem látom, miért volna illetlenség a maszk hiánya. Ami meg a nevelőnő hiányát illeti, mi azért nem vagyunk annyira spanyolok, hogy mindenhol duenákat állítsunk a fiatalok mellé sereghajtónak. Azonfelül ezek a hajadonok legalább öten vannak, s számuknál fogva meg tudják védeni magukat. - Mégis, uram, nem szemtelenek kissé Bassompierre úrral? - Bizonyára meghitt viszonyban vannak vele. Lehet, hogy az unokahúgai? Unokahúgok vagy sem, odaültek velünk a ponyvatető alá; Bassompierre úr hanyagul közölte velünk sorban a keresztnevüket, majd bejelentette, hogy könnyű reggelit fognak nekünk felszolgálni. Ami a hajadonokból kis örömkiáltásokat váltott ki. Közben azonban, minthogy a dereglye már megmozdult, mikor odahozták az asztalokat és a húsokat, én a manőverezést figyeltem. Mikor a két kötelet már visszadobták a hajóra, két hajósunk, egyik az orrban, másik a farnál, hosszú csáklyákkal ellökte a dereglyét a parttól; a hajófalnyílásokból nyomban kiszökkentek az evezők, s csapkodni kezdték a vizet, de úgy vettem észre, különösebb erőfeszítés nélkül. A kormányos balra lökte a kormányrudat, s máris a folyó közepén jártunk. Ezután visszavette a kormányrudat jobbra. A rudat igen vaskosnak, görbének és nagyon hosszúnak láttam, s észrevettem, hogy a kormányosnak, noha nagydarab és erős ember volt, mindkét kezét igénybe kellett vennie a manőverezéshez. Mikor ezzel végzett, a rudat nekitámasztotta az oldalának, s mozdulatlanná merevedett, mint egy szobor, mely a kelő nap sápadt korongjának s a folyó párájának hátteréből emelkedett ki. A hajó fara magasabban volt, így tetőponyvánk fölött jól láthatta az utat, és észrevettem, hogy egy másik hajós, aki teljes hosszában elterült az orrban, jobb kezét felemelve időnként jeleket ad neki: valószínűleg a veszélyeket és akadályokat jelezte, melyeket a kormányos arról a helyről, ahol állt, nem láthatott. Az evezők ütemes csapkodása, bármilyen kellemes volt is a fülnek, elég lassúnak hatott, mintha csak arról lett volna szó, hogy kísérniük, s nem gyorsítaniuk kell a sodrás sebességét. A kormányos mögött tekintetem a szép Párizsra tévedt, s elcsodálkoztam, hogy máris sokkal messzebb van tőlem, mint hittem volna; ilyen távolságból a Louvre vártornyai számosabbnak és jelentősebbnek tűntek, s mögöttük, a lassan felszálló ködből kibontakozva, a főváros százegy templomának tornya csakúgy, mint az Autruche negyed sok tornyocskája és bástyaorma, távol a bűzlő utcák mocskától, roppant takarosnak, nemesnek s igen vidámnak látszott az aranyló napfényben. A dereglye balra maga mögött hagyta a Nesle-tornyot, jobbra pedig a Louvre fatornyát, s már odalátszottak Párizs megerősített falai, rajta végig bástyák és hatalmas kapuk, melyeket kis előtornyok védtek. Tátott szájjal bámultam a nagyszerű körfalat, mikor atyám, akit nem láttam közeledni, vállamra tette a kezét: - Ne higgyen a látszatnak: közelről nézve ez az egész omladozik. S még ha nem így volna is, ennek az erődrendszernek igencsak korlátozott az értéke. Atyám helyesen mondta: „Nincs jó fal, csak jó emberek vannak.” Ma Párizst kiváló kapitány védi: a király, s erős hadsereg: az övé. Jöjjön enni, fiam, tányérja elunja a várakozást. A ponyvatető alatt gazdagon terített asztal állt, nagy halom étellel, gyümölccsel és borral megrakva. Mikor elfoglaltuk a helyünket, Bassompierre úr épp a távoli Bnci-kaput mutatta meg unokahúgainak. - Fürjecskéim, emlékeztek rá? Ott szöktünk ki Párizsból az utolsó nagyböjt idején, hogy elmenjünk a vásárba. - Lelkemre mondom - szólalt meg egyikük -, nagyon is eszemben van még az a förtelmes saint-germaini külváros, melyen át kellett kelnünk, hogy eljussunk a vásárba. Mindenütt csak nyomorúságos ólak, mocskos falak s az a szörnyűséges sár, a környéken meg csak úgy hemzsegtek a condrások, koldusok, köpenylerántók, sárló kancák és ülepalkuszok. - Jeannette - intette le egy másik csinos unokahúg -, az ember nem mond ilyet, hogy ülepalkusz. Ez végtelenül közönséges. Ezeket kerítőnek hívják. - Bassompierre úrnak mi a véleménye erről? - kérdezte Jeannette. - Mindkettő helyes - mondta Bassompierre úr egy sült combot rágcsálva. - De nekem Jeannette kifejezése jobban tetszik. Jobban megmozgatja a képzeletet. Ezen jót nevettünk, Jeannette meg csodálkozva vonta fel szemöldökét szép fekete szeme fölött: - Min nevetnek? - Biztos, hogy nem rajtad, galambom - mondta Bassompierre, s előrenyúlva a tálba, kézzel leszakított egy ínycsiklandó darabot a hizlalt kappan-sültből, s legkedvesebb mosolya kíséretében átnyújtotta neki. Mivel nem voltam szokva hozzá, hogy ilyen korai órán túlságosan teletömjem magam, alig nyúltam a húsokhoz, s ha eltekintünk attól a néhány pillantástól, melyet titokban vetettem Bassompierre úr szeretetre méltó unokahúgaira, igen figyelmesen néztem a tájat, a lovag tanácsa szerint. Őszintén szólva én se - 22 -

tartottam többre Párizs külvárosait, mint Jeannette. Az embernek az az érzése támadt ott, hogy a főváros minden bűne és egész söpredéke azokban a viskókban adott randevút egymásnak, ahova, mint atyám mondotta, még a rendőrfőnök és a poroszlói sem merték volna betenni a lábukat. Mihelyt azonban túljutottunk e romos és mocskos hajlékok során, s jobb és bal oldalon kezdett feltünedezni a vidéki táj, felálltam a helyemről, és siettem elhelyezkedni a dereglye orrában, nehogy valamiből is kimaradjak. Éreztem, mint telik meg szemem a látás örömével, s tüdőm mily boldogan tágul ki, hogy beeressze azt az igencsak másfajta minőségű levegőt, mint amely alig elviselhetően sújtott bennünket Párizsban. Még a mi utcánkban is, pedig az igen közel volt a Louvre-hoz, valóságos kényszermunka volt, bizonyos órákban, a puszta lélegzés is, ott pedig, ahol álltam, minden egyes levegővétel újabb örömöt jelentett, oly tiszta, könnyű és jó szagú volt a levegő. Atyám és a lovag hamarosan csatlakoztak hozzám az orrban, s mikor a hajós, aki ott feküdt, ezt észrevette, kissé torokhangú beszédével megkért bennünket, hogy álljunk oldalra, ne zavarjuk a jelzéseket, melyeket a kormányosnak ad. Alig több mint öt perc múlva az undorító saint-germaini külváros átadta a helyét nyílegyenes zöldségágyásoknak, szépséges erdőknek, oly zöld legelőknek, hogy az ember megirigyelte a rajtuk hempergő csordákat, többségükben a déli fekvésű domboldalakra telepített szőlőknek, s ami mindennél jobban elbűvölt, mintegy tucatnyi malomnak: színes vitorláik forogtak a reggeli fuvallatban. Helyenként, többnyire a magaslatokon, kis falvak emelkedtek, s köztük, a vízparton, ferdén épült fogadók, ezeket, mint a lovagtól megtudtam, csapszéknek hívják. A párizsi kisemberek vasárnaponként kijönnek ide inni, táncolni és dobókorongozni. De valamivel feljebb a lankákon szép nyaralók is voltak, melyeket, így mondták, tőkeerős polgárok építtettek, akik minden vasárnap kijöttek ide élvezni az árnyékot és a friss levegőt. - És a nemesség? - A nemességnek - mondta La Surie - megvannak a maga vidéki kastélyai, de csak azért jár oda, hogy földjeiből kivegye a pénzét, melyet aztán az udvarban költ el - kivéve természetesen kegyelmed atyjaurát és jómagamat, mert mi másként fogjuk fel a javainkkal való gazdálkodást. - Atyámuram - szóltam oda atyámnak -, kegyelmed a Chene Rogneux-i uradalomból húzza a jövedelmét? - Nem csak. Van két szép palotám Párizsban, melyet bérbe adok előkelő személyeknek. Az egyiket évi 2400 frankért, a másikat 3000-ért. Mindazonáltal én hivatalosan nem vagyok benne ezekben az ügyletekben. - És miért nem, atyámuram? - Mert az udvar legtöbb nemese méltatlannak ítélné őket. Ha ők pénzszűkében vannak, inkább eladják a földjeiket, elidegenítik a méltóságaikból származó jövedelmeket, megszabadulnak az ezüstneműiktől, vagy alamizsnát koldulnak a királytól. - Majd mosolyogva hozzátette: - La Surie úr azonban még nálam is bölcsebb. Jövedelmének csak a felét költi el, a másik felét meg kikölcsönzi egy zsidónak. - Hogyhogy? - kérdeztem álmélkodva. - A zsidó is kikölcsönzi ezt a pénzt, sokkal magasabb áron, mint a kamat, melyet a lovagnak fizet. - S a lovag miért nem maga kölcsönzi ki ezen a sokkal magasabb áron? - A keresztényeknek tilos kamatra pénzt kölcsönözni. A tilalom azonban nem vonatkozik a zsidókra. - Miért nem? - Mert ők nem keresztények. - De hát nem túl nagy kiváltság ez, amellyel a zsidókat illetik? A lovag és atyám egymásra néztek, és összemosolyogtak. - Valóban nagy kiváltság, noha a legmélyebb megvetéssel jár együtt. De hajlandó vagyok lefogadni, hogy a zsidók fütyülnek rá, s hogy lelkük mélyén a világ legostobább embereinek tartják a keresztényeket legalábbis e tekintetben. S ekkor atyám imént még mosolygós és vidám arca elszomorodott. - Látja azt a falut ott fenn, jobbra? - szólalt meg elváltozott hangon. - Milyennek találja? - Nagyon békésnek ezen a szép reggelen. - Chaillot-nak hívják. S ha békés, ez csak azért van, mert nem tudja vagy nem akarja tudni, mi történt a lábainál néhány évvel ezelőtt. Ha megfigyeli, fiam, a Szajna folyó ezen a helyen nagy kanyart ír le. Így aztán, mivel a sodrás gyengébb az egyik parton, magas füvek nőttek ki a vízben. E magas füvek között vetődött partra több ezer lemészárolt hugenotta. Párizsban dobták őket a Szajnába, miután agyonszúrták őket, s az áramlat idáig sodorta a holttesteket. Mindez Szent Bertalan éjszakáján történt, s a pápa, mikor hírét vette e szörnyűségnek, örömtüzeket gyújtatott Róma terein. Látja ezeket a füveket s a nádast? Száz és száz holttest feküdt itt. Atyámra néztem. Egy könnycsepp folyt végig az arcán. - Fiam, emlékezzék Chaillot-ra! És Chaillot magas füveire. És emlékezzék arra is, hogy Istent természetesen szeretnünk kell, de sohasem annyira, hogy emiatt meggyűlöljük az embereket! Azzal sarkon fordult, s elindult Bassompierre úrhoz a ponyvatető alá, nyomában La Surie úrral. Hosszan néztem utánuk, szomorúan; nyomorultul éreztem magam. Azonban alig egy perce ültem a helyemen, mikor Bassompierre úr egyik unokahúga, odatolva az orrom elé mellét, melyet kivágott ruhája jórészt szabadon hagyott (s ami még inkább megindító volt, az a finom, puha kis rés a két ikerhalom között), lágyan rám nézett, s elbűvölő mosollyal megkérdezte: - 23 -

- Uram, nem kér egy kicsit a marcipánomból? Itt van ni! Nyomban megfeledkeztem Chaillot-ról, annyira felkavart ez a pillantás s ez a mosoly. Naivságomban azt hittem, hogy a huncutja általuk kínálkozik fel nekem. Elfogadtam a marcipánt, de annyi erőm se volt, hogy egy köszönömöt kinyögjek. A szívem hevesen dobogott. Megnémultam. Éreztem, hogy elsápadok. Istenem, milyen mamlasz voltam! Akkor még nem tudtam, hogy némely nők kis csalétekként használják az ilyen pillantásokat és mosolyokat, melyeket örökösen kivetnek maguk körül, hogy a figyelem, melyet kihalásznak vele, megerősítse őket abban a tudatban, hisz sosem teljesen biztosak benne, hogy szépek és tetszenek. Mindazonáltal mikor megfigyeltem, hogy a kis aranyos ugyanezt az ajánlatot teszi a lovagnak, atyámnak, sőt még a hatalmas kormányosnak is, akinek valami édességet kínált, melyet az, pillantásra sem méltatva a hölgyet, morogva utasított vissza, arra a következtetésre jutottam, hogy még egy medvére is ilyen simogatóan nézne s így mosolyogna rá, ha cserébe felfedezhetné nem emberi szemében a csodálat felvillanását. Nyomban kiábrándultam belőle, s ezt halkan el is mondtam La Surie-nek. - Ugyan már! - mondta - Semmiség! A férfiaknak is vannak pillantásaik és mosolyaik, amelyek a hamis pénzhez hasonlatosak. Meg kell tanulni megkülönböztetni őket az igazitól... Alig nyeltem le, noha nem szívesen, a kacér nőszemély marcipánját, mikor parancs hangzott fel, németül. S a dereglye evezői erőteljesen visszafelé kezdtek húzni. Mikor láttam, hogy Bassompierre, atyám és a lovag elindulnak a hajó orra felé, ott hagytam a hűtlen teremtést, hogy utánuk menjek; akkor láttam, hogy evezőseink azért csapkodják oly erősen s oly gyorsan sodrással szemben a vizet, nehogy nekiütközzünk a neuillyi kompnak, mely épp abban a pillanatban szelte át a folyót a kis falucska, Puteaux felé haladva. - Hát most láthatja azt a kompot - mondta Bassompierre -, melyet alkalomadtán a király hintója is igénybe vesz, ha Saint-Germain-en-Laye-be tart. - Igaz, hogy a hintó egyszer felborult? - kérdezte atyám. - Megpróbálták eltussolni az ügyet - mondta Bassompierre -, de úgy veszem észre, kitudódott. - Kegyelmed ott volt? - Nem. De a Gesztenyés mindent elmesélt nekem. A kocsis rosszul hajtotta rá lovait a kompra. Két kerék a semmiben lógott, s a kocsi elbillent arra az oldalra, ahol a királyné ült. Szerencsére a Gesztenyés azonnal lemerült, s hajánál fogva kihúzta őfelségét a folyó fenekéről. - A királynét! A hajánál fogva! - mondta La Surie. - Ez felségsértés! - A felséges királyné nem sértődött meg miatta. Kiköpte a vizet, ami a szájában volt, s miután visszanyerte a lélegzetét, az első szavával azt tudakolta, épségben van-e a király. - Mily szép példája a házastársi szeretetnek! – mondta atyám. - Nem tudom - felelt halvány mosollyal Bassompierre. - Az illető, akiről beszélünk - tette hozzá halkan -, a világ legkevésbé szerető és legkevésbé gyengéd asszonya, még a gyerekeivel szemben is. - Hallottam róla - mondta La Surie. - Na látják. Egy udvarban minden kitudódik. Egy királynak meg egy királynénak nincs magánélete. Veszekedéseik köztudottak. Szeszélyeiket számon tartják. Ha Henrik hajlamos volna rá, hogy elhagyja olykor a férfiereje, azt is tudnánk. De minthogy nem az, így azt tudjuk meg, hogy a királyné jutott-e gyönyörhöz vagy sem. Ráadásul alighogy terhes lett, máris pontosan tudtuk, hányszor adta vissza az elfogyasztott ételt a természetnek. Mikor lebetegszik, azt legalább száz ember előtt teszi, s ha eléri a halál, mindenki, aki számít az udvarban, végignézi, hogyan haldoklik. S a királlyal ugyanez a helyzet. - Szavaiból úgy veszem ki - mondta atyám -, hogy uraságod nem szeretne király lenni. - S ugyan mit nyernék vele? - mosolyodott el Bassompierre. Ekkor egyik csinos unokahúga otthagyta a többieket, s átkelve a hídon odajött hozzánk; kecsesen meghajolt Bassompierre előtt, s közölte, hogy küldöttségben jár: arra kérné őt, csatlakozzon hozzájuk a ponyvatető alatti asztalnál, mert messzemenő következményekkel járó kérdésük van hozzá. - Messzemenő következményekkel járó! - mondta Bassompierre úr. - A kurvák hasára! Mit fogok én hallani ezekről a lágy ajkakról? S elindult a ponyvatető felé, lovagiasan karját nyújtva az üzenethozónak, aki, elvörösödve a nagy tisztességtől, le se vette róla a szemét. Erről aztán eszembe jutott, hogy Toinon egyszer azt mondta, Bassompierre (aki akkoriban huszonnyolc éves volt) „olyan jóképű, olyan szép szál ember, hogy annál nem is lehet jobban”. Ez a „jobban”, jó tanítványa lévén Philipponeau úrnak, elgondolkoztatott, hogy nyelvtanilag vajon helyes-e, de abban a pillanatban és azon a napon elragadónak találtam, meg nem tudnám mondani, miért. Mikor elismételtem atyámnak e szavakat, először ő is jót nevetett rajta, majd hozzáfűzte: - Bassompierre valóban nagyon jóképű lovag, de egyben az udvar legműveltebb embere is, minthogy beszéli a görögöt, a latint és még legalább négy idegen nyelvet, mindenben széles ismeretekkel rendelkezik, az esze meg oly gyors, oly eleven s oly éles, hogy némi tanulással minden területen fényesen szerepelhetne, ahol alkalmazni akarják. Csak ismételni tudom, fiam, ne higgyen a látszatnak! Bassompierre úgy öltözik, mint egy piperkőc, gúnyolódik, évődik, szóvicceket csinál, őrült módjára táncol, fut a szoknyák után, órákig képes klopit meg egyéb kártyajátékokat játszani, de mikor hajnalban hazamegy, meggyújtja a lámpását és tanulmányaiba merül. Övé Franciaország leggazdagabb könyvtára. Több mint kétezer kötet van - 24 -

benne, és biztosíthatom, hogy mindet elolvasta, sőt talán ki is jegyzetelte... A dicshimnusz tárgya a ponyvatető alatt ült, s miután intett egy inasnak, hogy mindenkinek töltsön könnyű vörösbort, vidám pillantással méregette az aranyoskákat, akik közeledtére összenéztek és elhallgattak. - Nosza, fürjecskéim! - mondta végül Bassompierre. - Mit kívánnak kérdezni tőlem? Vagy hirtelen halakká változtak? Oly félelmetes vagyok én? - Jaj, uram, dehogy! - mondta Jeannette. - De nem szeretnénk olyasmit kérdezni uraságodtól, amit sértőnek találhat. - Az életem kifogástalan - mondta könnyed hangon Bassompierre. - Nem félek a tapintatlan kérdésektől: nem lehetnek azok, csak ha a válaszaim azok. Márpedig én mestere s ura vagyok nyelvemnek, mint azt ti is tudjátok, fürjecskéim. Erre az aranyoskák nem tudták, hogy mosolyogjanak vagy megbántódjanak: még nagyobbakat hallgattak, s szemüket lesütötték. - Mi lesz? Gyerünk már! - mondta Bassompierre. - Nekem kell megtermékenyítenem az eszeteket? Aki először felteszi nekem a „messzemenő következményekkel járó” kérdést, annak adom ezt az öröktüzű kis rubint, amely a kisujjamat díszíti. Ahogy a kínai közmondás tartja: „A sár elrejti a rubint, de nem ejt rajta foltot.” - Hát akkor majd én beszélek mindannyiunk nevében - mondta hevesen a marcipános incselkedő, aki, úgy vettem észre, a legnagyobb kópé volt köztük, s a legarcátlanabb is. Uram, azt kérdezzük kegyelmedtől... Azzal elnémult, Bassompierre meg, aki már levette a kis rubint kisujjáról, nyomban visszahúzta rá. - A kurvák hasára! Vagy inkább azt kellene mondanom: a tiedre! Tudd meg: aki nem szól semmit, annak semmije sincs. - Uram - próbálkozott meg nagy erőfeszítéssel újra az incselkedő -, azt kérdezzük kegyelmedtől, igaz-e... - Beszélj, a nemjóját! - Igaz-e, hogy egyszer egy tündér beleszeretett kegyelmed egyik német ősébe, s ezért van az, hogy kegyelmed ilyen szép lovag lett? - Ami a tündért illeti, az igaz - mondta Bassompierre. - S az is igaz, hogy ebből a szerelembál valami egyedi sajátosságot örököltem. De nem azt, amit ti mondotok. - Jaj, uram! Mesélje el nekünk ezt a regényt! - mondták az unokahúgok egyhangúlag (a kifejezés itt kissé ostoba, csak a párbeszéd lerövidítése miatt használom). - Nem regény ez - mondta Bassompierre. - Nem találnak benne Astrée-t, aki hagyja, hogy Céladon epedezzen utána. A tündéreknél sokkal természetesebben mennek a dolgok, mint a mi nemes hölgyeinknél, hiszen ők nem halandók, s nem kell megvédeniük a becsületüket. - Nem értem kegyelmedet, uram - mondta az egyik unokahúg. - Majd megértetek, ha meghalljátok a folytatást. Íme: egy bizonyos erdőn áthaladva, ahol rendszerint lesből vadászni szokott, német ősöm, Orgevilliers gróf találkozott egy tündöklő szépségű tündérrel. A tündér, miután fejét oldalra hajtva egy pillanatig csendben méregette őt, szó nélkül kézen fogta, elvitte egy Sommerhaus-ba - vagy ahogy franciául mondják, egy nyári lakba -, amely ráadásul a grófé volt, levetkőzött, és nekiadta magát. - Csak nem? - kérdezte az incselkedő. - Még csak nem is udvaroltak neki? Csak úgy egyszeriben? Ráadásul szó nélkül? - A szavak utána jöttek. És őrizkedj tőle, babám, hogy magadban szemérmetlenkedéssel vádold a tündért, mert biztos, hogy meghallja a gondolatodat, és varázspálcájával oly csúffá változtat, mint Léonora Galigai. - De hát Léonora Galigait senki sem látta - mondta La Surie. - De igen, én! - mondta Bassompierre. - Elzárva él a Louvre egyik kis lakosztályában, egy emelettel a királynéé fölött. Márpedig egy délután, mikor kártyáztam a felséges asszonnyal, Léonora Galigai meggondolatlanul belépett a szobába. Mihelyt meglátott, azonnal visszavonult. Csak egy villanás volt az egész. De két dolgot láttam: a csúnyaságát és értelmesen csillogó szemét. De hol is tartottam? - A szavaknál, melyeket a tündér azután mondott - felelte atyám. - Beszéde tömör volt. Bár az egész örökkévalóság előtte állt, nem gondolta, hogy ez ok volna rá, hogy haszontalan beszédre pazarolja az idejét. „Barátom, mondta halk és dallamos hangon, jövő hétfőn jöjjön vissza az erdőbe lesből vadászni.” Ezzel eltűnt. A gróf meg visszatért a kastélyába, elégedett testtel és nyugtalan lélekkel. Jó német volt, bölcs és szorgalmas. Nem félt a fáradozástól, hogy birtokait felvirágoztassa. Három lánya volt, akiket határtalanul szeretett, s egy erényes hitvese, akit már megszokott. És persze tartott tőle, hogy ebben a furcsa kalandban elveszít birtokot, lányokat és feleséget, hogy a lelkéről ne is beszéljünk. - És elvesztette őket? - kérdezte atyám. - Egyáltalán nem. Birtokai virágzottak, lányai szépen nőttek, hitvese szelídebb lett. Bizonyságául annak, hogy a tündér nem asszonyi démon volt, amitől a gróf először félt. Két év elteltével azonban a gróf felesége, akinek kicsit lassú volt az észjárása, észrevette, hogy hétfőnként a férje mindig üres tarisznyával jön meg a lesről. Ezen a körülményen eltöprengett, és egy hétfői napon elindult a gróf után; elment az - 25 -

erdőben álló leshelyig, ám azt üresen találta. Ekkor továbbment, egészen a Sommerhaus-ig, ahol ott látta, egy nyoszolyán elterülve, meztelenül, egymás karjaiban mély álomba szenderülve a férjét meg a tündért. - S akkor - mondta La Surie - hüvelyéből előrántotta hosszú tőrét, és átszúrta a szívüket. - Ugyan már! Micsoda zagyvaság ez! Egy Sommerhaus-ban? A grófné sokkal előrelátóbb módon járt el. Levette fejéről a fátylát, letette a bűnösök lábához, és elment. Mikor a tündér felébredt, észrevette a fátylat és hatalmasat kiáltott: „Jaj, barátom!, mondta zokogva (mert bármennyire tündér volt is, tudott sírni), vége van a mi szép szerelmünknek! Többé nem tudok eljönni kegyelmedhez! De még csak százmérföldes körzetében sem maradhatok!” Mindazonáltal, mielőtt elhagyta volna a grófot, három ajándékot adott neki a három lánya számára: egy ezüstpoharat a legidősebbnek, egy aranyozott kanalat a középsőnek, a legkisebbnek meg egy aranygyűrűt. „Lányai és az utódaik, mondta, gondosan őrizzék meg e szerény ajándékokat, s a világ minden boldogsága az övék lesz.” - És a gróf? - kérdezte az egyik unokahúg. - Gyermekem - mondta Bassompierre -, a legnagyobb hálával tartozom kegyednek, amiért oly nagy együttérzést tanúsít iránta. Minden nagyon szép és jó kegyedben, gyermekem: a szíve éppúgy, mint a melle, mely szíve fölött díszeleg. A gróf, gyermekem, nehéz léptekkel visszatért kastélyába, muskétáját szomorúan a kandalló fölé akasztotta, s így szólt a hitveséhez: „Asszonyom, nem megyek többé az erdőbe. Lemondok a lesvadászatról.” S hűségének bizonyítékául csinált neki egy gyereket. Aki fiú lett. De igen kevés alkalmuk volt rá, hogy örvendezzenek neki, mert lévén már születésekor is a lemondás gyermeke, igen mogorva volt. Mihelyt megtanult járni, csak ment egyik szerencsétlenségből a másikba, napjai végeztéig. Nem szerette az életet, s az élet ezért alaposan megfizetett neki. - És a lányok? - kérdezte atyám. - A lányok - kiáltott fel Bassompierre -, itt van a boszorkányság elásva! Már az is kész csoda volt, hogy egy pogány tündér ilyen nagy tiszteletet mutatott a keresztény házasság iránt. Igaz, hogy itt egy német tündérről van szó, akinek érzéke volt a rendhez. Emlékeztek rá, fürjecskéim, hogy a legidősebb egy ezüstpoharat kapott, a középső egy aranyozott kanalat, a legkisebb meg... - Egy aranygyűrűt - mondta az incselkedő. - S mindegyik féltékenyen vigyázott a tündér ajándékára: nagyon meg voltak elégedve vele. Mindhárom lány csodálatosan szép volt, mi több, az öregség legvégső határáig az is maradt. Ráadásul, mint azt a tündér megígérte, részük volt a világ minden boldogságában, vagy legalábbis mindabban a boldogságban, melyet ők annak tartottak. A legidősebb, aki szerette a pénzt, egy őrgrófhoz ment féleségül; a gróf egy év múlva meghalt, s hatalmas vagyont hagyott rá. A középső, aki igen hiú volt s nagyra tartotta a rangot, egy osztrák főherceget kapott férjül. A legkisebbnek meg, aki túlságosan is szerette a férfiakat ahhoz, hogy megmaradjon egynél, nagyszámú szeretője volt, s mindegyik oly kielégítő, mint mondták, hogy senki sem értette, miért cseréli őket oly gyakran. - S uraságod melyiktől származik? - kérdezte la Surie. - De hát a legkisebbtől, természetesen! S ez a gyűrű, mely bal kezem középső ujját díszíti, tőle való. Mindazonáltal nekem nem célom az a szűken vett boldogság, ami az övé volt. Persze örülök annak, hogy boldog vagyok a szerelemben, amennyire ember csak boldog lehet; ugyanígy a játékban és a tanulmányokban is. De én szeretnék nagy vállalkozásoknak is részese lenni. Az öt unokahúg egyszerre állt fel, hogy közelebbről is szemügyre vegye az aranygyűrűt. Körbefogták Bassompierre-t, ki oldalról, ki a válla mögül, ki a térdénél. Nagyon kecses tabló kerekedett ki ebből, minthogy a kis aranyosok lágyszínű ruhaderekat és hufándlit viseltek, többnyire rózsaszínt és mályvát, ami igen erősen kiemelte üde pofikájukat. Szívesen elidőztem volna szemlélésükkel, sőt még egy képzeletbeli választást is megejtettem volna köztük, ha a szél, mely Párizs óta haragban volt velünk, nem kezd el váratlanul pajkosan fújni a hátunk mögött. A hajósok nekifogtak, hogy felvonják a négyszögletű vitorlát, s mihelyt számos német káromkodás közepette végeztek vele, otthagytuk Bassompierre-t az unokahúgainak, s a hajóorrba mentünk; megcsodáltuk, hogy az orrtőke micsoda erővel hasítja a vizet, mely elegáns csigavonalban hullott vissza jobbra és balra, a széthasított selyem hangjához hasonló zajjal. - Atyámuram - mondtam kis idő múlva -, mit gondoljak arról, amit az imént Bassompierre úr elmesélt nekünk? - Uram - felelte olyan hangon, hogy nem tudtam eldönteni, komolyan beszél-e, vagy tréfál -, mint tudja, katolikus hitünk tiltja, hogy tündérekben higgyünk. - Ezzel szemben hiszünk az angyalokban, a démonokban, a lidércekben és a boszorkányokban mondta a lovag. - De akkor hogyan magyarázzam - kérdeztem - az aranygyűrűt, az aranyozott kanalat meg az ezüstpoharat? - Lehetséges - mondta a lovag -, hogy a hölgy volt annyira huncut, hogy tündérnek adja ki magát, Orgevilliers gróf meg annyira naiv, hogy el is higgye. - Vagy a grófnak volt annyi fantáziája, hogy utólag ezzel magyarázza a vadászat iránti szenvedélyét - mondta atyám. Eleget hallottam. Elnémultam. A világon semmi sem okozott volna nagyobb szomorúságot nekem, mint ezek a válaszok. Mennyi mindenben szerettem volna továbbra is hinni! Hogy a hölgy tündér volt; az én kis huncutom őszinte; s hogy Toinon valami csoda folytán tűnt fel az életemben. Ezt jelenti hát, kérdeztem magamban, a elnőtté válás? Észrevenni a valót a látszatok mögött, s a drótokat a bábuk mögött? - 26 -

Atyám igen szerette Héroard doktort (akinek a nevét így ejtette: Éruar), azon egyszerű okból, hogy csikóéveiben tanítványa volt a montpellier-i kollégiumban, s mint ő maga is, orvosként szolgálta III. Henriket. Az a tény is hozzájárult atyám iránta érzett rokonszenvéhez, hogy Héroard hugenotta volt, minthogy atyám nem minden szívfájdalom nélkül volt kénytelen megtenni a református templomból a katolikus székesegyházba vezető utat, s „hajlamai ellenére” cselekedni. Akkor szánta rá magát, mikor III. Henrik, értékelve ügyességét, olyan küldetésekkel bízta meg, melyek teljesítése lehetetlen lett volna, ha nem katolikus. Mikor jobban megismertem atyámat, az sem kerülte el a figyelmemet, hogy ragaszkodása a reformált egyházhoz inkább érzelmi, mint vallásos jellegű kötődés volt. Keresztények vagyunk, neki elég volt ennyi. Nem gondolt a dogmatikai vagy szertartásbeli vitákkal. Mint a lovag esetében is, aki vele egy időben (s hogy őt szolgálhassa) „fordított a vitorlán”, vallásossága a minimumra korlátozódott: meghallgatta a vasárnapi misét, pénteken böjtölt, húsvétkor gyónt. Tőlem sem követelt többet, s leszólta előttem dajkáim „örökös színleléseit és babonásságát”. Egy este meg, mikor szobámba belépve ott látott engem az ágyam előtt térdelve (tízéves voltam akkor), azt mondta: „Ugyan már, uram, nem imádkozott ma reggel az Istenhez? - Azt tettem, atyámuram. - Hát akkor az elég is. Ne tegyen úgy, mint ezek a vakbuzgók és álszentek, akik reggeltől estig Istenhez imádkoznak, s alkalmasint a világ leggonoszabb emberei. Fiam, hagyja nyugodni a nyelvét: a tetteivel imádkozzon.” Mint atyám elbeszéléséből megtudtam, Héroard doktor Lajos, a trónörökös és a többi királyi gyermek orvosa volt, akik mind együtt nevelkedtek a saint-germain-en-laye-i kastélyban. Ma ez a „mind együtt” igen jelentéktelennek hangzik, de akkoriban korántsem volt az, nevezetesen a királyné számára. Mert a három fiúhoz és a három lányhoz, akiket ő szült IV. Henriknek, őfelsége nem félt hozzácsapni azt a nyolc gyermeket, akiket egymást követő szeretői adtak neki, s akik közül egyik-másik ugyanazon a héten betegedett le, mint a királyné, s a két szoptatós dajka is csaknem egy időben érkezett Saint-Germain-en-Laye-be, hogy ott, a jó levegőn nevelje fel a louvre-beli és a párizsi gyermeket, minthogy azok bizonyára nem örvendtek kicsattanó egészségnek. Atyám, aki előtt egyszer kifejeztem csodálkozásomat, hogy így összekeverik a törvényeseket a törvénytelenekkel, úgy vélekedett, hogy nincs ebben semmi rendkívüli, tekintettel arra, hogy egy francia nemesúr mindig tisztelettel viseltetik saját vére iránt. - Nagyatyja - fűzte hozzá -, Mespech bárója sem tett másként. A kegyelmed nagybátyja; Samson de Siorac, aki egy hét különbséggel ugyanakkor született, mint én, velem együtt nevelkedett Mespech várában, minthogy anyját nem sokkal a gyermek születése után elvitte a pestis. - S mi lett vele? - Anyám és bátyám, Francois gyűlölték Samsont, de én szerettem, s még most is szeretem. - S Lajos, a trónörökös hogyan fogadja a dolgot? - Elég rosszul, mint hallom. A hintóban, mely a dereglyéről a kastélyba vitt bennünket, elbóbiskoltam, hiszen ez sziesztám ideje volt (noha sziesztáim alatt egyre kevesebbet aludtam), s talán a levegő fülledtsége is zavart, mert álmot láttam, amely még ébredésem után is igen levertté tett: egy szépséges erdőben sétáltam, kezemben az íjpuskámmal, s madarakra lestem, mikor összetalálkoztam egy káprázatosan szép hölggyel; alighogy félénken megközelítettem, nyomban elriasztott, s igen keményen azt mondta: „Fiatal barátom, én nem vadászom fészkén ülő sólyomfiókára. Menjen játszani!” Sajnos körülbelül ugyanezt mondta nekem atyám is, mikor a testőrkapitány, miután megvizsgálta menetleveleinket, bebocsátott bennünket a kastélyba. „Fiam, mondta, beszélgetésem Héroard-ral kissé hosszadalmas lesz. Belepusztulna az unalomba. Várjon meg a kastélykertben. Igen tágas, falak veszik körül, s biztosan talál ott egy eldugott helyet, ahol gyakorolhat az íjpuskájával. Így legalább nem hiába hozta el...” Majd odafordult Mansan kapitányhoz, ki az imént engedélyezte belépését a kastélyba, és hozzáfűzte: - Mansan úr, okoz ez valamiféle kényelmetlenséget? - Egyáltalán nem - mondta Mansan úr. - Jelenleg senki sincs abban a kertben, hacsak a fiam nem. Lesütött szemmel, olyan udvariasan, ahogy csak tőlem telt, meghajoltam atyám akarata előtt, tisztelegtem Mansan úrnak, és sarkon fordultam, hogy kimenjek a kertbe, melyet ott láttam a bal oldalamon. Nem is érezhettem volna ennél megalázottabbnak magam: kitagadtak a felnőttek társadalmából, s visszavetettek a gyerekkorba, annak haszontalan játékai közé, noha én már annyi bizonyítékát adtam a világ iránti érdeklődésemnek s kitartásomnak, mellyel az oly hőn áhított tudásban előrehaladtam. Amint meghánytam-vetettem ezt az igazságtalanságot, a szívem haraggal telt meg, s mihelyt látótávolságon kívül voltam, szabadjára engedtem indulataimat, s hevesen belerúgtam egy kőbe, kisebb fájdalmat okozva ezzel neki, mint önmagamnak. S volt még rosszabb is: arra gondoltam, hogy kis íjpuskámat nyomban összetöröm egy fán, hiszen abban a pillanatban szinte gyűlöltem, noha oly szépnek és bámulatosnak találtam, mikor alig öt napja megláttam egy kézműves ablakában kitéve. Még hogy összetörjem?, gondoltam aztán egyre növekvő dühvel. Emiatt aztán végképp gyerekességgel vádolnának! Sohasem jutok hát túl ezen!, gondoltam kétségbeesve. Mi hasznom volt akkor belőle, hogy megtanultam latinul, hogy folyékonyan beszélek olaszul, s jobban, mint elég jól angolul, hogy van valami fogalmam a matematikáról, s fejből tudom királyaink végeérhetetlen névsorát csakúgy, mint a - balsikerű - 27 -

vagy szerencsés kimenetelű - csaták dátumait, ha kiküldenek játszani a kertbe, mint egy gyermekcsét. S mi több, mondtam magamban, nagy merészen Toinonra gondolva, nem vagyok-e már férfi? Legalábbis nem adom-e bizonyságát nap mint nap? Soha még kellemesebb, szebben beültetett, változatosabb és tágasabb kertre nem nézett a szépségek befogadására kevésbé hajlamos, sőt meglátásukra is alkalmatlan szempár, mint az enyém aznap. Minden, amit akkor észrevettem, az égető nap volt - káromkodtam is miatta eleget -, egy platánsor, egy gyertyánlugas s egy íjlövészet számára fenntartott, zárt terület. Nem emlékszem, hogy a legcsekélyebb mértékben is észrevettem volna a virágokat, noha júliusban jártunk, s bizonyára ott tarkálltak özönével az ágyásokban. A platánokat sem fenséges megjelenésük, hanem árnyékuk miatt kerestem fel. Mindazonáltal a hűs levegő, mely lombkoronájuk alatt fogadott, jót tett nekem. Járásom lelassult, lehiggadtam, s egy perc múlva már némi szégyenkezés is elfogott, amiért lelkem mélyén így elragadtattam magam minden atyák legjobbikával szemben. Eszembe jutott, mily gondoskodással vett körül gyermekéveimben, helyrehozta hibáimat, de közben soha nem tett nevetségessé, és sebeket sem okozott, parancsolataiban szigorú volt, de mindig kész a megbocsátásra, soha nem járult hozzá, hogy akár dajkáim, akár nevelőim megkorbácsoljanak, s mindig oly szeretetteljes, azt is mondhatnám, gyöngéd volt irányomban, hogy atyámként bár, de anyám is volt. Ezért aztán már abban is kételkedni kezdtem, hogy szavaiba, az íjpuskámat emlegetve, iróniát vitt volna. Hiszen ez annyira nem vallott egész viselkedésére. Mindig a lehető legudvariasabban szólt hozzám, s komolyságához mindig épp annyi jó kedélyt kevert, hogy ébren tartsa az érdeklődésemet, és soha ne untasson. Különben is, ha jobban belegondol az ember: nem lehetett-e meg a jó oka rá, hogy távol tartson Héroard doktorral folytatott megbeszéléséről, például azért, mert esetleg egy harmadik személy betegségéről akart konzultálni vele? Egyszóval, mielőtt eljutottam volna a hosszú platánsor végére, hirtelenében megbékéltem atyámmal s egyúttal önmagammal is, mert most, hogy újfent ennyi jót gondoltam róla, jogosnak véltem, hogy megbocsássam magamnak vele kapcsolatos hirtelen felindulásomat. A fasor végén ismét csak a tűző nap fogadott, ám nem messze onnan észrevettem egy gyertyánlugast, mely árnyékkal kecsegtetett, s így arrafelé irányítottam a lépteimet. De amint odaértem, fegyverbe hívó dobpergés harsant, s alighogy magamhoz tértem meglepetésemből, hogy egy kertben ilyen laktanyahangokat hallok, máris beleestem a másikba, mert miközben a mondott gyertyánlugas körül forgolódtam a bejáratát keresve, alig hatlépésnyire tőlem észrevettem egy fiúcskát, aki a keresett nyílás előtt állt, s oly ügyesen, oly tökéletes biztonsággal kezelte a dobverőket, amit az ő korában nem várt volna az ember, merthogy úgy láttam, nem volt több hat- vagy hétévesnél. Megálltam, s mivel észrevettem, hogy dobolás közben katonás keménységet visz a magatartásába, kedvet éreztem rá, hogy beszálljak a játékába: hatlépésnyire tőle megálltam, és vigyázzba vágtam magam. Meglehetősen elégedettnek látszott, hogy ilyen erősítést kap, de csak egy szempillantásnyi időre, aztán tovább szorgoskodott a feladatán, s nekem bőven volt rá időm, hogy alaposan megnézzem magamnak. Mindig is igen nagy tetszéssel vizsgáltam felebarátaim arcát, olyannyira, hogy atyámnak, még ifjontibb éveimben, nemegyszer figyelmeztetnie kellett: „Fiam, mondta mindig, tartózkodjon attól, hogy szemét ily állhatatosan szegezze az emberekre. Némelyek megsértődhetnek miatta, s ha nagy lesz, oly könnyű megtenni azt a lépést, mely a sértődéstől a kardig vezet.” Az én kis dobosommal nem ez lehetett a helyzet, s különben sem látott engem, annyira átadta magát a dobolásnak. Noha szemét lesütötte, emlékeztem rá, hogy az fekete; az orrát kissé hosszúnak láttam, ajka piros volt és húsos, arca gyerekes, úgy értem, pufókabb, mint az enyém, s minthogy nemrégiben tanultam meg a „prognát” szót, azon töprengtem, vajon alkalmazhatnám-e az ő állára. Úgy határoztam, hogy nem. Előreugró volt ugyan, de egyáltalán nem kellemetlen módon. Ekkor a fiúcska felemelte szemét a dobverőkről, rám nézett, s én magamban eldöntöttem, hogy kedvelem őt. Ha ma magyarázatot kellene rá adnom, nem tudnék mit mondani, talán csak annyit, hogy tekintetét őszintének láttam, s hogy úgy vettem észre, örül a társaságomnak. Lehet, hogy Mansan úr fia kissé egyedül érzi magát ebben a kertben s a kastélyban? Talán meg van tiltva neki, hogy a királyi gyermekekkel játsszon? Hibátlanul játszotta végig a fegyverbe hívó dobpergést, s az utolsó hangok után úgy forgatta meg a dobverőket, hogy az egy tapasztalt dobosnak is dicsőségére vált volna. Majd egymás után becsúsztatta őket a két párhuzamosan elhelyezkedő tokba, mely vállszíján díszelgett, s testtartásából nyomban eltűnt minden merevség: ő is pihenőállásba helyezkedett. Bizonyára valami - számomra hallhatatlan - hangot hallott, mely kiadta neki a parancsot. Ekkor rám nézett. Pontosabban igen figyelmesen megnézte az íjpuskámat, az arcomat és a kalapomat. Majd kis idő múlva azt mondta, udvarias rosszallással a hangjában: - Ulam, kegyelmed itt moszt nem vette le előttem a kalapját... Nemcsak az „s” okozott neki nehézséget, melyet pöszén ejtett, s nemcsak az „r”, hisz raccsolt, hanem még enyhén dadogott is. - Meg kellett volna tennem, uram? - kérdeztem azzal a szeretetteljes komolysággal, mellyel atyám beszélt velem. - Biztosz vagyok benne, hogy igen - mondta némileg duzzogva. - Uram - mondtam ugyanazon a hangon -, kalapot emelnék kegyelmed előtt, ha tudnám, kit tisztelhetek uraságodban. - Én vagyok - mondta, s megpróbálta megvastagítani a hangját - a flancia kilályi tesztőlszég - 28 -

kapitánya. Én palancsnoklok ebben a kasztélyban. Meghatott az a naivitás, mellyel atyja személyiségét kisajátította, s úgy határoztam, folytatom a játékot, ha már annyira kedvét leli benne. - Uram - széles mozdulattal levettem a kalapomat, s meghajoltam -, alázatos szolgája vagyok. - Szolgám, ulam - mondta méltóságteljesen -, mi a neve? A kérdést olyan hangon tette fel, ahogy a tiszt beszél a közkatonával. - Pierre Emmanuel de Siorac. Feltehetem a kalapomat? - folytattam. - Igen erős a nap. - Tegye fel, Sziolac. Minthogy az én kapitányom elnémult, láthatóan kifogyva a parancsokból, s talán rekrutájának termete is megijesztette, így folytattam: - Uram, feltehetek egy kérdést? - Tegye fel, Sziolac. - Hogy lehet az uram, hogy kegyelmed dobol, holott kegyelmed a kapitány? - Csak helyetteszítem a doboszt. Melt beteg. - A kifogást szemmel láthatólag előre kigondolta, s a válasz meglehetősen talpraesett volt. - Tud ulaszágod íjpuszkával lőni? - kérdezte aztán. - Nem, még nem próbáltam. - Jöjjön, van ott egy céltábla az íjászoknak. - Kihúzta magát, s újra felvette a katonás hangot: - Én megyek elöl. Velem a dobot, ulaszágod meg lépészt taltva követ. - És most mit fog dobolni, uram? - Telmészeteszen a csatadalt. Ami magától értetődött, ha meggondoljuk, hogy én egyedül voltam századának százhúsz embere. Követtem hát, s próbáltam tartani mögötte a lépést, ami nem ment könnyen, tekintve az ő lába s az enyém hosszúságát. Ezzel együtt sem jutott eszembe, hogy bárki rendkívül komikusnak tarthatná a látványt, amint egy nagy mamlasz francia testőrséget játszik és lépteit aprózva követ egy aprócska dobost. Aminek az volt az oka, hogy az én szememben semmivel sem volt nevetségesebb az, amit csinálok, mint az, amit atyám csinált, mikor hasra feküdt mellettem a földön, és segített „csatasorba állítani” a katonáimat. Hála istennek, többé nem az a tacskó voltam, akit egy kis íjpuskával kiküldtek játszani a kertbe, hanem egy engedékeny felnőtt, aki alkalmazkodik egy gyermek játékaihoz. Az én kis kapitányom a dob hangjai mellett elvezetett egy lőtérre, melyen kis házikó állt, hogy megvédjen az időjárástól egy szalmából font célpontot és számos íjat, melyek közül az egyik, a legkisebb, láthatóan a fiúcskának volt fenntartva. Miután megszabadult a dobjától, megragadta az íjat meg egy kis tegezt, s bemutatta nekem ügyességét, melyen valóban elcsodálkoztam: mintegy tizenöt lépésről öt íjat egyenesen a célpont közepébe lőtt. Én kevésbé voltam szerencsés a kis íjpuskámmal, mert mintegy harminc lépésről belelőttem ugyan a célba azt a három nyilat, melyet magammal hoztam, de még sok híja volt annak, hogy oly szépen csoportosuljanak ott, a cél közepén, mint az övéi. Nem is folytattam tovább, mivel láttam, hogy társam ég a vágytól, hogy. maga is lőhessen a fegyveremmel. Legnagyobb meglepetésemre azonban igen energikusan elutasította, hogy segítsek neki megforgatni a fogantyút, mellyel ki lehetett feszíteni az íjpuska húrját. Fogát összeszorítva kétszer is megpróbálkozott vele, s az erőfeszítéstől, hogy a dolognak sikeresen a végére járjon, még a vér is az arcába tódult. Ugyanolyan távolságról lőtt, mint én, miután gyorsan rájött, hogy ha egyszer sikerült kifeszítenie a húrt a gépezet segítségével, többé nem kell törődni vele, elég csak megnyomni az elsütő szerkezetet, ahogy a tűzfegyvereknél is; ám itt annyival előnyösebb a helyzet, hogy a fegyvert nem vállhoz kell emelni, minthogy nincs hátrasiklása, hanem az arcot kell odaszorítani a tartófához, s úgy beállítani a célt. Már első lövésével is jobb eredményt ért el, mint én, aminek oka valószínűleg az volt, hogy nagy gyakorlatra tett szert az íjászatban, s talán az is, hogy a kis íjpuska jobban illett az ő termetéhez, mint az enyémhez. Felváltva lőttünk meglehetősen hosszú ideig, ám ezalatt lelkesedése és igyekezete egyetlen percre sem lanyhult. Nagy haladást ért el. Én meg elég kicsit. Úgyhogy már azon kezdtem gondolkozni, helyesen jártam-e el, mikor ezt a kis fegyvert megvettem. Mialatt így foglalatoskodtunk, a fiúcska némileg megfeledkezett róla, hogy ő az én kapitányom, s bizonyos ragaszkodást tanúsított irántam, miközben azért megtartott köztünk bizonyos távolságot, mintha csak nem tett volna le róla teljesen, hogy parancsnokoljon fölöttem. Én meg, aki mindig csak felnőttekkel voltam körülvéve, semmilyen iskolába nem jártam, s fivéreimmel és nővéreimmel is alig volt kapcsolatom különben is sokkal idősebbek voltak nálam -, nagyon is örömömet leltem a társaságában. Őszintén szólva teljesen elérzékenyültem tőle. Mintha csak az ő korabeli magamat láttam volna, noha én akkor is sokkal ügyetlenebb voltam, viszont a nyelvem, mint atyám mondta volna, sokkalta „fecsegőbb és fürgébb” volt. Egy röpke óra múltán ránézett az órájára, melyet a nyakába vetve hordott (ekkora luxus meglepett egy kapitány fiánál), s azt mondta, most már vissza kell térnie otthonába, s hogy „hálász” köszönettel tartozik nekem. Azzal odajött hozzám, szép fekete szemét az enyémbe mélyesztve, karjával átfogta a nyakamat, és lábujjhegyre emelkedve kétfelől arcon csókolt. Majd elvörösödött, mintha csak zavarba jött volna attól, ami tett, hátat fordított, nyugodtan eltette az íját, és felvette a dobot. Ekkor, minthogy meglehetősen meghatott a fellángolás, melyet irányomban tanúsított, s amely annál is megindítóbb volt számomra, mivel addig oly kimért volt velem, én is hirtelen ötletnek engedelmeskedve így szóltam hozzá: - Uram, e délután emlékére kegyeskedjék elfogadni tőlem ezt a kis íjpuskát. Sokkal jobban illik kegyelmedhez, mint hozzám, s uraságod jobban is lő. - 29 -

Újfent elvörösödött, ám ezúttal örömében, aztán hirtelen kihunyt szemében a tűz, s dadogva azt mondta, képtelen elfogadni, minthogy cserébe nem adhatja nekem a dobját, azon okból, hogy az „a papa ajándéka”. - Megértem én - mondtam -, hogy Mansan urat megbántaná vele... Láttam, hogy csodálkozva villan meg a szeme, és szája elnyílik, mintha csak valamit mondani készülne. De nyilván meggondolta magát, mert szótlan maradt. Igaz, hogy nem szívesen beszélt, mivel kiejtési nehézségei nem könnyítették meg számára a feladatot. - Én meg mit is kezdenék egy dobbal - folytattam. - Nem tudok játszani rajta, és nincs a családomban senki, aki megtaníthatna rá. Uram, könyörgök, ne essék szó cseréről! Fogadja el, kérem, ezt a kis fegyvert úgy, ahogyan kapja: jó szívvel. Kicsit még ellenkezett, de úgy, mint aki szeretne alulmaradni, hiszen tekintetét pillanatonként levette rólam, hogy a kis íjpuskára szegezze, melyet feléje nyújtottam. Végül engedett, elvette, újból „hálászan” megköszönte, és elment. Mikor aztán megint együtt voltam atyámmal, Bassompierre-rel és a lovaggal a hintóban, mely Párizs felé tartott velünk (a hintó Bassompierre-é volt, a miénkben, mely nem volt ennyire fényűző, katonáink követtek bennünket), féltem, hogyan fogadja majd atyám, hogy saját tulajdonommal megajándékoztam egy fiúcskát, akit egy órával előbb még nem is ismertem. Úgy határoztam hát, hogy elébe megyek a dolognak, s elmesélem előtte, mulattatóan, a tények egymásutánját, ami oda vezetett, hogy megszabadultam kis íjpuskámtól. Amit meg is tettem, nagyjából azokkal a szavakkal, melyeket az imént olvastak, csak atyám iránti nagy haragvásomat hallgattam el, amit az szült bennem, hogy kiparancsolt játszani a kertbe. A mesén jól szórakoztak útitársaim, s mihelyt a végére értem, atyám, aki nyilván érezte, hogy mindezt az ajándékozás miatti aggodalom mesélteti el velem, jóságosan azt mondta: - Uram, most bizonyára helytelenítésben lenne része, ha ezt az íjpuskát a keresztanyjától, a lovagtól vagy tőlem kapta volna. De tekintve, hogy a saját dénárjaiból vette, tetszése szerint rendelkezhetett vele. - Mindazonáltal veszélyes szokás - mondta mosolyogva a lovag - általánossá tenni ezt a gyakorlatot, és saját javainkat elosztogatni a környezetünknek. Így nyomorban végzi majd... - Vagy szentté avatják - mondta Bassompierre. - Igen, csakhogy ahhoz idő kell! - mondta nevetve atyám. - Legalábbis Rómában. Mert merem remélni, hogy az égben sokkal gyorsabb az eljárás. - Kis szünet után folytatta, Bassompierre úrhoz fordulva: - De nem is tudtam, hogy Mansan úrnak van egy fia. - Mansan úrnak valóban van egy fia - mondta Bassompierre -, de ő már tizennyolc éves. Nem vele játszott Pierre-Emmanuel. - De hát ki mással? - kiáltottam fel. - A saint-germain-en-laye-i kastélyban - mondta Bassompierre - csak egyetlen olyan hatéves fiúcskát ismerek, aki hibátlanul végig tudja játszani a fegyverbe hívó dobpergést vagy a csatadalt: Lajost, a trónörököst. - A trónörökös! - mondtam elhűlve. - De hát miért nem mondta meg? - Kicsikém - mondta Bassompierre -, a trónörökös kapitányt játszott, mikor kegyelmed találkozott vele. Egyszerűen csak folytatta a játékot. Bizonyságául annak, hogy nincs híján a következetességnek. - Sem a konokságnak, mint mondják - tette hozzá a lovag. - Ezért aztán, mint hallom, mindennap megkorbácsolják. - Kivéve nyáron - mondta atyám. - Hogyhogy kivéve nyáron? - Basompierre-t láthatólag meglepte, hogy nem tud mindenről, ami az udvarban történik. - Héroard-nak sikerült meggyőznie a királynét, hogy ha Lajost melegben megkorbácsolják, az veszélyezteti az egészségét... Ezen nagyot nevettünk, és dicsőítettük Héroard humanizmusát, majd atyám szavát vette Bassompierre-nek, hogy nem meséli tovább, amit hallott - „és főként nem, tette hozzá kis félmosollyal, egy olyan nemes hölgy leányának, aki igen jó barátném”. - Nem tudom, kire céloz ezzel - mondta Bassompierre, ám látszott rajta, hogy nagyon is jól tudja -, de megígérem. La Surie és atyám összenéztek, s kénytelen voltam ráeszmélni, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem érti, amit mindhárman oly jól értenek; kicsit bosszankodtam is miatta. Miért kell mindig előttem, de mégis a fejem fölött beszélni? A nemjóját! Hát én már mindig fészkén ülő sólyomfióka leszek, mint azt lidérces álmom hölgye mondta? És nem éppen a madárkereskedő dolga volna-e, hogy kiokítson, ahelyett, hogy örökre csuklya alatt tartaná a fejemet. - De hát miért, hogy a trónörökös egyedül volt abban a kertben - kérdeztem -, mikor azt mondják, hogy reggeltől estig nyomában vannak és felügyelet alatt tartják? - Ez így is van - mondta Bassompierre -, de igen tapintatosan, hogy fel ne bosszantsák. Biztos lehet benne, hogy voltak emberek abban a gyertyánligetben, ahová kegyelmed nem lépett be, s hogy mindvégig nem vesztették szem elől kegyelmedet, míg vele játszott. - De ha ez tényleg a trónörökös volt - mondtam -, miért, hogy ez a kis íjpuska oly nagy örömöt okozott neki? - A trónörökösnek, aki igen szereti a fegyvereket, legalább egy tucat íja, íjpuskája és szakállas - 30 -

puskája van... Az ajándék volt az, ami meghatotta, különösen, hogy olyasvalakitől jött, aki nem ismerte a rangját. A trónörökös mohón vágyik a szeretetre. - Nem azzal van körülvéve? - De igen - mondta Bassompierre -, mindenki szereti, kivéve azt az egyetlen személyt, akinek a szeretete annyira fontos volna számára. Harmadik fejezet Azt követő vasárnap, hogy dereglyén felhajóztunk a Szajnán, elmentünk meghallgatni Cotton atyát, a király jezsuita gyóntatóját, aki Saint-Germain-l'Auxerrois-ban prédikált őfelsége jelenlétében; a király elvitte magával nagyméltóságú húgát és miniszterét, Sullyt, a két megrögzött hugenottát, hogy mint mondta, megtérítse őket a katolikus hitre. Cotton atya a jó szamaritánus példázatát magyarázta, abból is azt a részt, amelyben a szamaritánus elviszi a sebesült és kifosztott vándort egy fogadóba, ad két dénárt a fogadósnak, hogy ápolja a szerencsétlent, s azt mondja neki: „Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked.” Ez az ezen fölül, érvelt Cotton atya, igazolja azt a vagyont, amelyet a pápa a búcsúcédulák árusításával felhalmozott, hiszen ebből tudja fenntartani a jótékonykodást, amit másként képtelen lenne táplálni. A prédikáció tizenegy órakor volt. Nagy tömeg gyűlt össze, hogy meghallgassa, már csak a király jelenléte miatt is, és mert mindenütt könyörgések folytak a király nagyméltóságú húga és Sully megtéréséért. A miséről kifelé menet atyám észrevette a főtisztelendő Fogacer apát urat, Du Perron bíboros orvosát, aki éppen a királlyal beszélgetett, s atyám meglehetősen örült neki, hogy a nagy tolongásban sikerült elérnie át, épp mikor őfelsége otthagyta, s nagy hirtelenében meghívni ebédre Virágmező utcai otthonunkba. Fogacer a legnagyobb örömmel fogadta a meghívást, és a templom pitvarában erőteljesen és melegen ölelt meg bennünket, atyámat, a lovagot és jómagamat (különösen engem). Majd megkérdezte atyámtól, fogadná-e vele együtt asztalánál az ifjú akolitust, akit Velencéből hozott magával, hogy a misénél segédkezzen neki. Amibe atyám, nem minden mosolygás nélkül, beleegyezett. Minthogy hosszú lába volt (amit a reverenda csak még hosszabbnak mutatott), végeérhetetlen karja és rendkívüli soványságú teste, Fogacer-t már messziről meg lehetett ismerni pókszerű alakjáról, közelről meg fekete szemöldökéről, amelyet mintha ecsettel rajzoltak volna ki, meghosszabbítva egészen a halántékáig, s ezáltal kicsit ahhoz a képhez vált hasonlóvá, amilyennek a Sátánt képzeljük. Ezt a képet, szokta volt mondani atyám, ha nem is ellenkezik némely eretnek gondolatával, nagyon is meghazudtolja mogyorószín szemének jósága. Egy éve nem láttuk már, azon oknál fogva, hogy elkísérte Itáliába Du Perron bíborost, aki ott, a király parancsára, igen kényes tárgyalásokba kezdett a szentatyával Velence ügyében. Hintónk kitérőt tett Fogacer otthona felé, hogy felvegye akolitusát, akiben pufók, nagyon göndör, nagyon barna suhancot ismertünk meg; élénken falta be ételünk rá eső részét, minthogy szájának nagyobb élvezetben volt része asztalunknál, mint fülének, tekintve hogy egyáltalán nem tudott franciául, s olaszul se sokkal jobban, hisz a velencei dialektust beszélte. - Halljuk hát, Fogacer! - mondta atyám, alighogy lenyelte az első falatot. - Hogy állunk eme felettébb nagy vitával, mely Velence és a pápa közt folyik? - Minden rossz abból ered - mondta Fogacer, összevonva ördögi szemöldökét -, hogy a bíborosoknak két évvel ezelőtt az a különös ötletük támadt, hogy erényes pápát választanak... - S ez önmagában nem jó dolog? - kérdezte a lovag ártatlan arccal. - Egyáltalán nem az. A kereszténységnek olyan pápa kell, aki erényekben közepes és tapasztalatokban gazdag. Ehelyett most itt van nekünk V. Pál, egy olyan pápa, akinek erényei nagyok, tapasztalatai kevesek. Ez az oka, hogy oly mereven ragaszkodik a katolikus egyház tradícióihoz és privilégiumaihoz, s nyomban tüzet s lángokat kezd hányni, mihelyt Velence lefog és börtönbe vettet két bűnöző papot. - Mit kellett volna tennie Velencének? - kérdeztem. - Az említett privilégiumok és tradíciók szerint átadni őket a pápának, hogy Rómában egyházi bíróság ítélkezzék fölöttük. De a dózse ezt megtagadta, élve a Velencei Köztársaságnak azon jogával, hogy ítélkezhet saját polgárai felett, V. Pál meg haragvásában kimondta Velencére az interdiktumot. Kicsikém folytatta hozzám fordulva (a megszólítás teljesen másként hangzott az ő szájából, mint a Bassompierre-éből) -, minthogy most meg fogja kérdezni tőlem, mi az az interdiktum, megmondom kegyelmednek. Tilalom mondatott ki a pápa által arra, hogy világi és egyházi papok misét mondjanak és feladják a szentségeket Velence területén. Nos hát, kicsikém, mit gondol erről? Atyámra néztem, aki pillantásával bátorított, hogy mondjam csak ki a véleményemet. - Azt gondolom, hogy szertelenség egy egész népet megfosztani a vallásától ilyen kicsinység miatt. - Kitűnő! Igen kitűnő! - kiáltott fel Fogacer, égnek emelve pókszerű kezét. - Ifjú Eljákim, a bölcsesség szól a te szádból! Mint magad is helyesen gondolod, Velence ebbe nem nyugodott bele. A dózse közzététette, hogy az egyházi és világi papságnak folytatnia kell a misézést és a szentségek feladását, s minthogy a jezsuiták ezt testületileg megtagadták, a dózse kiűzte őket Velencéből. Furore a Vatikánban! Un cieco furore! A pápa nyomban hadsereget toborzott. Velence is! Botrány és aggódás szerte a keresztény világban! - 31 -

- S mindez két bűnöző pap miatt! - mondtam. - Végül is kit érdekel, ki fogja elítélni őket? - Maga a józan ész! - mondta Fogacer, s hosszú ujjaival végigszántott csillogó fehér haján. - Itt most már nemcsak egy Eljákimmal állok szemben, aki szép fogaival marcangolja a táplálékát, hanem egy Dáviddal is, aki a törvény szerint ítél! - Mit tett ez a két pap? - kérdezte a lovag. - Az egyik megölt egy embert, ami, meg kell mondanunk, igen keresztényietlen cselekedet, a másik meg - mondta Fogacer undorodva - megpróbálta elcsábítani az unokahúgát. Trahit sua quemque voluptas. - S mi lett az eredménye? - kérdezte atyám. - Választott bíróként a mi Henrikünk ítélete, melyet végeláthatatlan tárgyalások követnek. Végezetül pedig egy átlagban kivetett járadék. Velence nem hívja vissza a jezsuitákat, de átadja a pápának a két bűnözőt. - S mit tesz velük a pápai bíróság? - kérdezte La Surie. - Amit a velencei bíróság is tett volna. Elítéli és felakasztja őket. - Szegényes nyereség szegény ördögöknek! - mondta atyám. - De nagy nyereség Joyeuse bíborosnak és Du Perron bíborosnak, hogy tárgyalásokkal tölthetik a telet, ki Velencében, ki Rómában. Meg nekem, hogy elhozhattam Velencéből ezt a bájos kis emléket, mutatott Fogacer az akolitusára. - Trahit sua quemque voluptas - mondta a lovag. Halkan beszélt, de én igen jól hallottam, s még jobban megértettem, mihelyt kezdtem kellemetlennek találni Fogacer rám telepedő figyelmét. - S a király elégedett ezzel a szerencsés végkimenetellel? - kérdezte atyám. - Nem túlzottan. Pontosan tudja, hogy Velence kevéssé szereti, a pápa meg egyáltalán nem, minthogy mindkét félből engedményeket kellett kicsikarnia. - S Cotton atya prédikációjáról ő mit gondolt? - Nem tudom, de Sully, aki még mindig olyan merev, mint volt, azt mondta a miséről kifelé jövet, hogy ez az egész csak „fecsegés”. A király húga meg mogorva csendbe burkolózott. - El kell ismerni - mondta a lovag -, hogy a szellem embereként Cotton atya rendkívül ügyetlennek mutatkozott. Búcsúcédulákról beszélni kálvinisták előtt olyan, mint vörös kendőt lengetni egy bika előtt. - Vagy áttért hugenották előtt - mondta ravaszkás mosolyával Fogacer. - De nem valóságos visszaélés-e elhitetni az emberekkel - mondta atyám -, hogy ha tízszer elmondják ugyanazt az imát, vagy pénzt adnak a papoknak a jótékonykodásra, többnapi bűnbocsánatot nyernek, amit majd leírhatnak a purgatóriumi évekből, noha azért vannak ott, hogy megtisztuljanak, mielőtt belépnek a paradicsomba? - Ez mutatja - mondta hevesen a lovag -, hogy egy visszaélés mindig egy másikból következik. És időben az első a purgatórium volt, ez a kárhozatos találmány, melyet a Harmincak Tanácsának püspökei ötöltek ki, hogy a pokol örökké tartó gyötrelmeit mulandó gyötrelmekké enyhítsék. - Uram, uraim! - kiáltott Fogacer, s hosszú karját kinyújtva az asztalra tette a tenyerét, mintha csak az ördögöt akarná elűzni. - Mintha heringeshordó bűzét érezném itt! Ne toldják meg asztaluk kiváló vendéglátását szavaik botrányosságával! - Mi ez? - vonta fel atyám a szemöldökét. - Fogacer, kegyelmed már nem szkeptikus? - Nem jobban, mint voltam – mondta édes arccal Fogacer. - A reverenda már hozzátapadt a bőrömhöz. Sőt bizonyos értelemben az a bőröm. Olyannyira, hogy ma már az ateizmusomban is kezdek komolyan kételkedni. Ami nem azt jelenti, hogy jobban hiszek, hanem hogy kevésbé nem hiszek... - Egyszóval hiteltelenedik a hitetlensége - mondta a lovag, aki képtelen volt ellenállni egy gioco di parolé-nak. - Ha mondhatnék valamit... - próbálkoztam. - Beszélj csak, beszélj, kicsikém! - kiáltotta Fogacer. – Te, aki a megbocsátásban Eljákim vagy, az ítélkezésben meg Dávid... Ezen a bátorításon megfeneklettem volna, ha atyám tekintete nem lök vissza tüstént a rendes kerékvágásba. - Ami engem illet - mondtam -, én jobban szeretném a mulandó gyötrelmeket, ami különben talán az isteni könyörületességnek is jobban megfelel, mint hogy az örökkévalóságig nyögjem bűneimet a pokolban. - Kitűnő! Igazán kitűnő! - kiáltotta Fogacer - Kicsikém, én Ganümédészt üdvözlöm benned, aki az olümposzi istenek kupájába a józan ész ambróziáját tölti. - Az isteni könyörületesség - mondta komolyan atyám - bizonyára működik, de oly módon, melyet arcátlanság nélkül nem tudunk megítélni. A szentírásban semmi sem utal a purgatórium létére. - Ezen lehetne vitatkozni - mondta Fogacer. De nem tette, s elég hosszú csend állt be, minthogy sem a lovagnak, sem Fogacer-nek, sem atyámnak nem volt különösebben kedve teológiai vitába bonyolódni. - Nos hát - szólalt meg Fogacer -, most, hogy én végeztem római mesémmel, halljuk, mi történt a szép Párizzsal hosszú távollétem alatt? - A király - mondta a lovag - februárban befejezte a Pont-Neuföt. Igen örült neki. Többször is áthaladt rajta, nem mintha ment volna valahová, pusztán csak az átkelés kedvéért, hol hintón, hol lovon, hol gyalogosan. És minden alkalommal el volt ragadtatva tőle. Aztán mikor észrevette, hogy átkelvén a hídon, nagy kitérőt kell tenni a Pavée utcán és a Saint-André-des-Arts utcán, hogy az ember elérje a Buci-kaput, - 32 -

melyen át kijuthat Párizsból, elhatározta, hogy megvásárolja az összes házat a Pont-Neuf és a Buci-kapu között, csak azért, hogy lebontsa, és a helyükbe egy új utat építsen, mely egyenes vonalban köti össze a hidat a kapuval. „Ez nagy díszére lesz Párizsnak, s nagy kényelmére a köznek.” - De ezek a házak - mondta Fogacer - az Ágostonrendiek tulajdonában vannak: a Szajna rakpartjaitól egészen a Saint-André-des-Arts utcáig, a Nevers-palota kivételével, minden az övék. - Legyen egészen nyugodt - mondta a lovag -, az Ágoston-rendiek jól megkérték az árát, amit a király habozás nélkül meg is fizetett. Ami a jó atyákat nem akadályozta meg abban, hogy amint szélsebesen bezsebelték a harmincezer frankot, könnyeikkel öntözzék őfelsége lábát: „Sire, nyöszörögték, most, hogy eleget tettünk felséged parancsának, nincsenek többé szép kertjeink. - A szent szürke hasára, jó atyáim!, mondta a király, a pénz, amit a házakból kiszedtek, megér tán néhány fej káposztát!” Ezen Fogacer igen jól mulatott, minthogy a világi papság valamennyi szerzetesek ellen irányuló elfogultságban osztozott. - És hogy nevezi majd a király - kérdezte - a Pont-Neuftől a Buci-kapuig vezető utat? - Dauphin utcának - mondta La Surie. - Hát ez igazán megható! - mondta Fogacer. - De nem lep meg. Mindenki tisztában van vele, mennyire bolondul Henrik Lajosért. - Még akkor is, ha olykor kissé kemény vele - mondta atyám. - Minthogy ifjúi éveiben őt magát sokszor megvesszőzték, hisz az ostor meggyőző erejében. Azt már nem látja, hogy az ő esetében a fenyítést az anyai szeretet ellensúlyozta. Lajosnál nem ez a helyzet. A megjegyzés megdöbbentett, s a figyelmem kissé elkalandozhatott, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy a lakmározás már jócskán belenyúlik a sziesztámba. S őszintén szólva szerettem volna már, ha Fogacer elmegy, noha meglehetősen kedveltem őt, s akkor is kedveltem volna, ha nem ajándékoz meg mindezekkel a nevekkel. Az még csak hagyján, hogy Eljákimnak és Dávidnak nevezett, lévén az egyik jámborságáról, a másik bátorságáról híres, de azt nem gondolhatta, hogy nem tudom, miféle romlott szándékkal rabolta el Jupiter Ganümédészt. Mintha csak a gondolataimban olvasna, Fogacer felállt, végeláthatatlanul és csontvázszerűen, hófehér hajával, ébenfekete szemöldökével. Udvariasan búcsút vett tőlünk, és hosszú lábain szökdécselve távozott, nyomában pufók, nagy fenekű és bodros akolitusával, aki csak még képtelenebbül kicsinek látszott, amint ott haladt mögötte. Alighogy becsukódott mögöttük a kiskapunk, megkopogtatták a nagykapunkat. Franz odament, hogy megnézze, ki az, s nyomban kaput is nyitott. Guise asszony érkezett meg, szokása szerint most is úgy, hogy előzőleg nem jelentette be magát egy kis lótifutival. A terem ablakából láttam, hogy mihelyt bérelt hintója beér az udvarunkba, ő sietve kiszáll, és dühödt mozdulattal tépi le az álarcát. Arca sápadt volt a haragtól, s akkora léptekkel, amekkorákat csak kis lábai engedtek neki, bezúdult szállásunkra, és sem egy intéssel, sem egy mosollyal nem válaszolt, mint az egyébként szokása volt, embereink köszöntésére. Nem belépett, berontott a terembe. - Uram - mondta, s közben szikrázó pillantásokat vetett atyámra -, kegyelmed áruló! S én rettenetesen haragszom kegyelmedre! - Jó kezdés! - mondta atyám. A lovag, bámulatos fürgeséggel, oly gyorsan surrant ki a szobából, hogy az ember abban sem volt biztos, egy másodperccel előbb még tényleg ott látta-e. Én is felálltam, hogy kövessem példáját, de a hercegné dühösen azt mondta: - Maradjon, keresztfiam, most az én számból fogja hallani, micsoda szörnyeteg az atyja! Szavai annyira ellenemre voltak, hogy Guise asszony szemébe nézve azt mondtam, minden különösebb kímélet és tisztelet nélkül: - Asszonyom, csak akkor maradok e helyt, ha atyám úgy parancsolja. - Maradjon, fiam! - mondta nyugodtan atyám. Nehezen türtőztettem magam már akkor is, amikor Fogacer késleltette a távozásomat; most, hogy atyám maradást parancsolt, s ezzel tovább késleltette Toinonnal való sziesztámat, még bánatosabb voltam. S noha szerettem a hercegnét, abban a pillanatban heves harag fogant bennem, amiért nem kértem elbocsátásomat, még mielőtt belépett volna a terembe. - Maradjon, fiam! - ismételte meg atyám. - Még nem ismerem az okát ennek a ránk zúduló hullámnak, de lefogadom: minthogy habként emelkedett fel, a szilárdsága is ehhez lesz fogható. - Mit jelentsen ez? - kérdezte a hercegné, akit zavarba ejtett ez a kép. - Hogy minden valószínűség szerint csak egy semmiség miatti civakodásról van szó. - Semmiség? - kiáltott fel igen dühösen Guise asszony. - Semmiség? Az semmiség, ha azt mondom kegyelmednek, ezentúl ne számítson a barátai közé, azon oknál fogva, hogy nem akarom többé látni sem e helyt, sem másutt, sem ezen a világon, sem a másikon a kegyelmed áruló képét? - Ez esetben, asszonyom - mondta atyám meghajolva -, megengedi, hogy nyomban a kocsijához kísérjem kegyedet, s kellemes visszatérést kívánjak a Grenelle-palotába? - Mi? Még csak meg sem akar hallgatni? - kiáltotta a hercegné. - Mire volna jó, asszonyom? Már elítélt, hiszen bejelentette a szakítást, még mielőtt sérelmeit előtárta volna. - Uram - mondta a hercegné -, én semmit sem értek ebből a zavaros beszédből. És ne higgye, hogy - 33 -

körmönfont okoskodásaival eltántoríthat szándékomtól. Döntő fontosságú szemrehányást kell tennem kegyelmednek, és ha a pokol százezer ördöge akadályozna is benne, akkor is megteszem, akár tetszik, akár nem! - Asszonyom - mondta atyám, s ismét hűvösen meghajolt -, hagyjuk a százezer ördögöt békén a pokol finom melegében, s ez után az üvöltő bevezetés után hatoljunk a kérdés mélyére, ha már kegyed így kívánja! Különös, de a hercegné habozott, mielőtt belevágott volna „döntő fontosságú szemrehányásába”. - Uram - szólalt meg végül -, ma reggel megtudtam, hogy kegyelmednek minden kétséget kizáróan benne volt a keze elhunyt férjem meggyilkolásában. - Benne volt a kezem Guise herceg meggyilkolásában? - atyám nyugalmát elképedés váltotta fel. - S hogyan volt benne a kezem, asszonyom? Meg tudja nekem mondani? Részt vettem a gyilkosság kitervelésében? Vagy a végrehajtásában vettem részt? - Ezt nem tudnám megmondani - mondta a hercegné, s magabiztossága láthatóan megingott. - Hogyhogy? Nem tudná megmondani? Pedig vagy az egyik, vagy a másik. - Nem tudnám megmondani - ismételte meg a hercegné. - Nos hát, asszonyom, minthogy nem tudja, majd én megmondom kegyednek. III. Henrik tervezte el, hogy véget vet Guise herceg életének, minthogy attól félt, a herceg, miután hatalmába kerítette Párizst, őt meg kiűzte saját fővárosából, netán tettlegességre vetemedik vele szemben, hogy megszerezze a trónját. A döntést a király hozta meg Bloisban, egy szűk létszámú tanács támogatásával, melynek nem voltam tagja, minthogy csak őfelsége orvosa voltam. És a tervet a király hálószobájában nyolc magántestőre hajtotta végre. Az én szerepecském az ügyben, asszonyom, a következőkre korlátozódott: a herceg meggyilkolása után orvosi minőségemben hívatott a király, hogy megállapítsam a kegyed férjének halálát. - De uraságod eddig ezt titkolta előttem! - kiáltott fel Guise asszony. - Ez tán nem a leghitványabb sértés? Mióta csak ismerem kegyelmedet, egy szóval sem említette a dolgot! - Miért tettem volna, asszonyom? Hogy elszomorítsam ennek a hátborzongató vizsgálatnak a felidézésével? S nem tudtam-e, hogy kegyed pontosan tisztában van vele, mi történt Blois-ban, hála Bassompierre úr atyjának, aki időben elmenekülvén a városból, lóhalálában Párizsba sietett, hogy értesítse kegyedet, s megpróbálja megvigasztalni? E szavakra Guise asszony rózsaszínűvé vált, és nem tudott mit felelni. Mire atyám, aki, úgy vettem észre, nem véletlenül idézte fel Bassompierre atyjának látogatását, tovább növelte előnyét. - És megmondaná nekem, asszonyom, ki ültette el a kegyed fejében ezt az igaztalan gyanút? - Nagyon is óvakodnék ettől, uram. Még kihívná párbajra. - Dehogy, asszonyom, dehogy! - kiáltott fel hevesen atyám. - Dehogy, nekem semmi dolgom ilyesmivel! A párbajt fertelmes szokásnak tartom. Ráadásul, mint tudja, én vagyok az egyetlen örököse Jarnac csizmájának, melynek még soha senki nem találta meg az ellenszerét. Már csak ezért sem hívok ki senkit, s engem sem hívott ki soha senki az udvarban. Ugyan, asszonyom, ugyan, a csudába ezzel a titkolózással! Az informátorának a nevét, könyörgök! - Esküdjön meg, hogy nem fogja... - Épp az imént biztosítottam róla. - A fiam, Guise lovag. - Guise lovag! - kiáltott fel atyám karját égnek emelve, s látszott rajta, nem tudja eldönteni, hogy nevessen vagy dühöngjön. - A lovag, a posztumusz gyermek! Asszonyom, ez már sok! Még csak meg sem született a blois-i gyilkosság idején! Ha nem tévedek, atyja halála után hét hónappal látta meg a napvilágot. Mit tudhat ő erről? Nem merült fel kegyedben, asszonyom, hogy ez a kelekótya csak azokat az udvari pletykákat ismételgeti, amelyeket hallott? Ó, asszonyom! Nagyon elkeserít a családja! Van négy fia... - Öt - mondta halkan Guise asszony. - És a négyből - folytatta atyám, aki úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbeszólást - az egyetlen, akinek nincs adóssága, az a reimsi érsek. Miközben a legidősebb fia, Guise herceg a tunyaságban és a hóbortjaiban fetreng. Mint hallom, most egy nőstény oroszlánt tart a palotájában, s szívesen ebédel a társaságában... Isten ne adja, hogy ő legyen egyszer az oroszlán tápláléka! - Uram! - Joinville herceg, aki oroszlánkölykei közül, asszonyom, kétségkívül a legsikerültebb s az egyetlen, akinek némi esze is van, ezt arra pazarolja, hogy mint az árült, fut a szoknyák után. - Kegyelmed is futott utánuk. - De korántsem őrült módjára, asszonyom. Soha nem jutott volna eszembe, hogy a király szeretőjének udvaroljak! - Kegyelmed éppoly jól tudja, mint én, hogy ez évben a király elhagyta Moret grófnőt, és csak Charlotte des Essarts-ral törődik. - De az ellenére van, hogy valaki meghúzza azt a serleget, amelyből ő ivott, s melyet csak azért tett félre, hogy majd visszatérjen hozzá. Ami meg Guise lovagot illeti, aki oly jámbor, hogy máltai lovagot csináltak belőle, s oly éles látású, hogy már embriókorában világosság gyúlt benne a blois-i gyilkosság ügyében, róla mindenki tudja az udvarban, mindenekelőtt kegyed, hogy milyen jellem: alaptalanul rosszmájú, oktalanul civakodó, hihetetlenül hebehurgya s oly erőszakos, hogy mérget vehet rá, egyszer még beleakad valami nagyon csúnya ügybe. - 34 -

- Ó; uram! Kegyelmed túlságosan kegyetlen! - Korántsem, asszonyom, az igazat mondom. - Legalább a lányomra nem mondhat rosszat. Őt az egész világ csodálja. - Louise-Marguerite valóban igen szép. Neki is sok esze van, s hozzá igen jó kedélyű, de miért kellett, asszonyom, miért kellett őt hozzáadni egy ilyen vén szamárhoz, mint Conti herceg? - Ó, uram! Az ember nem beszél így egy királyi hercegről! Azonkívül Conti herceg igen gazdag, s kegyelmed is jól tudja, hogy vannak házasságok, amelyek felszabadítják a nőt a férfiak számára, úgy, hogy az azért nem jelent terhet a férfiaknak. - Micsoda szörnyűséges erkölcs ez! - Kegyelmed a szörnyű, uram, hogy ennyi rosszat mond nekem az enyéimről. Annyira neheztelek kegyelmedre emiatt, hogy nem is vagyok hajlandó megbocsátani, csak ha eljön az augusztus tizenhatodikai bálomra. S nagy haragjáról megfeledkezve Guise asszony ott termett atyám mellett, s két kezét kezébe fogva naiv és hízelgő arccal nézett rá. - Nem megyek el, asszonyom, már megmondtam kegyednek. - Ó, uram! Ha szeret, eljön. Képes lenne ilyen csúfságot tenni velem? Eljön, méghozzá szép keresztfiammal együtt! Mivégre ajándékoztam meg őt egy tánctanárral, ha sohasem táncol? Erre atyám nem mondott sem igent, sem nemet, de ami engem illet, én már eleget hallottam ahhoz, hogy úgy ítéljem meg, jelenlétem többé nem kívánatos. Őrizkedtem attól, hogy engedélyt kérjek a távozásra. Kisomfordáltam a helyiségből, s felkerestem hálószobácskámat, ám nagy csalódásomra nem találtam ott Toinont. Ó, milyen üresnek, csúnyának és barátságtalannak láttam én azt a kis szobát! Futottam le a cselédekhez, hogy megkérdezzem Gretát, hol lehet az én szobacicám. - Kicsikém - mondta Greta -, Toinon jócskán fárt tégetet a szopácskátpa, majt egy órán átal, de aztán elment alkudozni az új piacra Mariette-tel meg a katonákkal. - De ő nem szokott a piacra járni! - kiáltottam fel kétségbeesetten. - Mariette nem szereti őt, a katonák meg túlságosan is szeretik! - Meglehet, hogy le akart tégetet hűteni. Ez az elrontott szieszta sokáig megfekszi majt neki a szívét. - Ó, Greta! - mondtam, s a karjaiba vetettem magam. - Ez a legnagyobb igazságtalanság! Nagyon is nem szívesen mulasztottam el. Nem tudta volna, hol vagyok és kivel? - Már hogyne tutta volna. Süketnek kellett ahhoz lenni, hogy az emper ne hallja a nagyméltóságú asszonynak a kiapálását. - Hát akkor miért tette velem ezt a csúfságot? - kiáltottam, arcomat a mellébe fúrva. - Mert asszony a lelkem. Galampom, hozzá kéne már szoknot ennek az állatfajtának a viselketéséhez... Már öregkoromban olvastam Blaise Pascal gyötrődő tollából, hogy az ember nem lehet más, mint végtelenül boldogtalan, mert a képzelet csalóka erői által megtévesztve olyan örömöket hajszol, amelyeket gyönyörűségeseknek hisz. Ám mihelyt a birtokukba jut, csak undort és csömört lel bennük. Úgy vélem, ez azon igazságok közül való, melyek messze nem olyan általános érvényűek, mint Pascal azt teljes bizonyossággal hitte. Persze az ember eltelik étellel-itallal, de a fösvény felhagy-e valaha is vele, hogy aranyat aranyra halmozzon? A nagyravágyó, hogy címeket s kitüntetéseket gyűjtsön? A parázna, hogy a szoknyák után fusson? Az ember sokkal kevésbé kényes anyagból van szőve, mint azt Pascal valaha is álmodta volna. Ami engem illet, soha életemben nem éreztem a legkisebb csömört sem naponta kielégített vágyaim miatt. Különösen nem, ha ehhez a kielégüléshez a leggyöngédebb felizgulások keveredtek. Akkor léptem tizenötödik életévembe, mikor Guise asszony annyira készült augusztus tizenhatodiki báljára. Három éve volt már, hogy Toinon megosztotta velem a fekhelyemet. S ha munkás délelőttöm végén hálószobácskám felé siettem, mindig ugyanaz a gyönyörűséges türelmetlenség vibrált bennem. A megszokás sohasem koptatta el azokat a csodálatos szívelkedéseket, melyeket megízleltem vele, s mikor három évvel később elhagyott, csillapíthatatlan vágy maradt bennem. Az én szobacicámnak mindvégig, míg rajtam uralkodott, csak egyetlen riválisa volt: a tanulás. Oly rendkívüli buzgalommal vetettem bele magam, hogy még a legszigorúbb oktató is elégedett lett volna vele. Nem csak úgy fél kézzel csináltam, mint a diákok többsége, hanem mindkettővel, vágtában és nyargalva. Ezzel a sebességgel gyorsan haladtam. Az én jezsuitám egyfolytában merő elképedés volt, ő, aki megadott témáról tízoldalas dolgozatokat kért tőlem latinul, s miután kijavítottuk, azt követelte, hogy a cicerói nyelven beszélgessünk a vitás kérdésekről. S ami még ennél is jobb vagy rosszabb: önszántamból latin verseket írtam. Minden versláb a helyén volt bennük, a mondattannal sem volt baj. De attól tartok, a poézis nem nyert velük sokat, bármekkora csodálója voltam is Vergiliusnak, s ha ihletet a Bucolicá-ból merítettem is. Minthogy atyám maga is odavolt e szép nyelvért, melyet sokszor megízlelt III. Henrik társaságában ő volt Valois hercegeink legműveltebbike és legékesszólóbbika -, bátorította az erőfeszítéseimet. Ő is bolondult, mint annak idején maga III. Henrik is, a jól bonyolított mesékért, a szellemi csörtékért, a szópárbajokért, a pikáns jellemrajzokért, a szellemes szójátékokért. La Surie úr osztozott e hajlamában, mely nála olykor már a hóbort határát súrolta. Mindketten ízesen beszélték a nyelvet, périgord-i és archaikus kifejezésekkel tarkítva, melyben nagy gyönyörűségemet leltem, utánozni azonban nem akartam őket; - 35 -

Philipponeau úr ugyanis meggyőzött, hogy nekem saját századomban kell élnem, s nem az övékben. Mindazonáltal legszívesebben pironkodtam volna, hogy nem vagyok oly ékesszóló, mint ők. - Az ékesszólás - mondotta atyám -, nem több, mint ékesszólás. Kegyelmed, aki még ifjú, mint magam is voltam egykor, s előrejutását a világban csak önmagának köszönheti majd, nem fog másutt találkozni vele, mint az udvarban, ahol a tetszés szabályai mindenek fölött állnak. És hogyan tetszhet az ember a királynak, a főnemeseknek és a hölgyeknek - akik oly hatalmasak ez országban -, ha nem azzal, hogy ékesszólóan beszél a dolgokról, vagyis szavait és szellemét illetően bizonyos kifinomultsággal. Minthogy Guise asszony ismereteknek híján volt ugyan, de rendelkezett az előkelő társasági fellépéssel s a szív megérzéseivel, szívósan, napról napra, a leghevesebb szónoklatokkal őrölte fel atyám ellenállását, hogy rávegye, jelenjen meg velem együtt a bálján. - Uram - mondta -, augusztus tizenhatodika a születésnapom. S igen nagy udvariatlanság volna kegyelmedtől, lévén barátaim közt az első, ha nem állna ott, ha nem is szorosan mellettem, minthogy ezt az illemszabályok tiltják, de legalábbis a közelemben. Minthogy ezen a napon rokonaim szeretetében kívánok fürödni, csak a számomra legkedvesebbeket hívom meg: a fiaimat, a lányomat, a keresztfiamat, kegyelmedet... - És ráadásnak még egy csomó embert - mondta atyám. - A királyt, az uralkodó királynét, az elvált királynét, a két kegyencnőt (mindhármat, ha Verneuil márkiné hajlandó lesz elmenni), a királyi hercegeket, Franciaország marsalljait, Auvergne grófját, a Párizsban tartózkodó hercegeket és paireket, beleértve Sully herceget, akit kegyed egyáltalán nem szeret, de aki fizeti a kegyed költségeit, és Épernon herceget, akit kegyed gyűlöl, de akinek a neheztelésétől fél; ezek a nagyurak aztán, mint az rangjukhoz illik, mindannyian a jó francia nemesség kíséretében jönnek. Tessék, ilyen a kegyed bensőséges ünnepsége, kis szeretetfürdője!... - Kegyelmed elfelejti, hogy én anyám révén Bourbon vagyok? - kérdezte a hercegné a legcsekélyebb gőg nélkül, mintha csak a legközönségesebb családi kapcsolatra hivatkozott volna. - Én tartozom magamnak azzal, hogy meghívjam Henriket, hiszen unokatestvérem. S hogyan hívhatnám meg Henriket, ha nem hívom meg a királynét, és Margó királynét, és a kegyencnőket, a királyi hercegeket, a hercegeket, egyszóval, a kíséretekkel együtt, mintegy száz személyt. - Pontosan itt szorít a csizma, asszonyom. Nem születésnap lesz ott, hanem tolongás! Zabálnak, locsognak, izzadnak, fuldokolnak, a csillárjairól a fejére csöpög a gyertya, a lámpásai mindent telefüstölnek; minthogy hosszan állnia kell, megfájdul majd a lába és a térde; szép hölgyeink parfümje és lovagjaink szagos vize a fejébe száll. És mit csinál ott az ember? Táncol, vagy inkább úgy tesz, hisz oly nagy a hangzavar, hogy még a hegedűket se hallani. Ordítozni kell, ha valakivel üdvözölni akarják egymást. Senki nem hallja, mit beszél a másik, ami egyébiránt nem nagy veszteség, minthogy csak semmiségeket mondanak egymásnak. És akkora a tolongás az asztaloknál, hogy egy pohár sillerhez is csak nagy nehézségek árán jut hozzá az ember. S ahogy múlik az idő, hiába is keresne egy helyet, ahol könnyíthet magán... - Erre is gondoltam! - mondta diadalmasan a hercegné. - Berendeztem egy árnyékszéket, ahol jó tucat ülőke lesz. - Úgy érti, klozetnyílás? - Pfúj, uram! Ma már nem hívják így! Ez sérti az illemet! - Akkor gondoskodjék egy másik árnyékszékről is a hölgyeknek - mondta atyám. - Különben az illem teljes egészében meg lesz sértve. - De hát ez magától értetődik - mondta a hercegné. - És az ajtaját két svájci óriás őrzi majd. Manapság már a süldő lányok erényeiben sem lehet megbízni. Tud róla, hogy még a Louvre-ban is, az udvarhölgyek lakrészében, ott találták Termes bárót Sagonne kisasszony szobájában? A királyné üvöltött dühében. Nyomban elzavarta Sagonne-t, majd futott a királyhoz, hogy megkérje, „vétesse fejét” a bárónak. - Mit mondott a király? - Fuldoklott a nevetéstől. „A szent szürke hasára, asszonyom! mondta, biztos, hogy a fejére gondol? S nem a kegyed dolga volna-e, hogy jobban vigyázzon a hölgyeire?” Atyám jót vidult a történeten, s Guise asszony, hogy derűsebbnek látta a tekintetét, újból reménykedni kezdett. - Ó, uram - mondta a legbehízelgőbb hangján -, kérem kegyelmedet! Ha tetszeni akar nekem, kegyeskedjék eljönni! - Asszonyom, és a következőkre gondolt-e? Hogy ne fessek túl siralmasan a bálján, szükségem volna egy tafotazekére, egy dupla csipkesoros ingnyakra, skarlátvörös cipőre, halvány meggyszínű selyemharisnyára, aranysarkantyús csizmára meg egy drágakövekkel ékesített kardgombra. Ráadásul ezt az egész költséges öltözéket csak egyszer vehetném fel, tekintettel arra, hogy a következő bálra már kimegy a divatból, minthogy szép udvari piperkőceink így döntenek. - Nos hát, uram - mondta már-már a kétségbeesés határán a hercegné, egy lapra téve fel mindent -, akkor jöjjön a szokásos fekete bársonyöltözékében! Kegyelmedtől, a megtért hugenottától ez elmegy, feltéve ha a nyakában viseli a Szentlélek Lovagrend láncát. Egy olyan nemesúron nem gúnyolódnak, aki a királyi kegynek ilyen jelét magán viselheti. - Fekete bársonyöltözékben! Augusztus tizenhatodikán! Ilyen tömegben! Azt akarja, hogy megfulladjak? Nem, nem, asszonyom, erről ne is beszéljünk többet! Még összevesznénk! S én épp az - 36 -

ellenkezőjét szeretném. Ezzel megfogta Guise asszony párnás kis kezét, a szájához emelte, s igen különös módon csókolta meg, ami köztük bizonyára egyfajta szerelmi nyelvezet volt, mert Guise asszony megremegett, elpirult, és úgy elnémult, mint az apácák hajnali ájtatosságkor. Hát akkor, gondoltam magamban, az ügy elrendeződött, az én szép kis bálom meg kútba esett. Mert noha a tisztelet tiltotta, hogy atyám előtt feltárjam véleményemet, minthogy az ellenkezett az övével, forrón vágytam rá, hogy elfogadja Guise asszony meghívását, legalább annyira azért, hogy örömet okozzon jó keresztanyámnak, mint hogy saját szememmel lássam végre Guise asszony szép Grenelle-palotáját s mindazokat a magas udvari előkelőségeket, akiknek a neve, jelleme, hőstettei vagy nevetséges hibái szüntelenül visszatérő témaként voltak jelen a hercegné, Fogacer, Bassompierre és atyám társalgásában. S miért titkolnám itt el azt a heves élvezetet, melyet híres szépségeink szemrevételezésétől reméltem - még ha csak egy eldugott sarokból nézhettem volna is őket -, akikről szobalányaink órák hosszat pletykáltak, hiszen Verneuil márkiné, Moret grófnő, Charlotte des Essarts a király kegyencnői voltak, lesznek vagy épp azok. Már a puszta nevük is zene volt a fülemnek: megindította a képzeletemet, és álmodozásra késztetett. Noha a sziesztámból már csak kevés idő maradt a tagolt nyelvre, két sóhaj között megosztottam Toinonnal az elveszett bál miatti csalódásomat. Igen kevés megértésre találtam nála. - Lelkemre mondom, uram, nem hinném, hogy sokat veszít vele! Ezek a nemességhez tartozó szemérmetlen nőszemélyek mind jobban ki vannak csinosítva, mint mi, de vegye csak le róluk a rokolyát, a fűzőt, a hufándlit, az álfürtöket, az álülepet, az álszíneket, amikkel kipingálják magukat, mit talál akkor? Hozzánk igencsak hasonlatos asszonyokat, tán még kicsivel rosszabbakat is, mellekkel, köldökkel meg egy micsodával, amelyik lentről fölfele vagy fentről lefele, ahogy akarja, van felhasítva, de sohase jobbról balra! A teremburáját, hol itt a különbség? Legfeljebb ott, galambocskám, hogy ha engem levetkőztet, egy olyan hátsó van a szeme előtt, amelyik mindent a természetnek köszönhet, meg olyan mellek, amik semmivel se tartoznak a szabónak. Lárifári! Megesz a fene, ha látom, hogy a férfiak ott térdelnek ez előtt az állatfajta előtt, hogy a lábujjukat nyalogassák, meg hogy imádják őket! Csak mert affektálnak meg kényeskednek nekik, meg elszédítik őket élveteg pillantásaikkal, kis biggyesztéseikkel meg a képmutatásukkal. Én mondom kegyelmednek, uram, náluk minden a külcsín; semmi a belbecs! Én, azért az évi hatvan frankért, amit a márki úrtól kapok, s amire rájön még a pecsenye meg a szállás, több jót teszek kegyelmednek, mint amire ezek a kokettek egész életükben képesek lennének. Arról nem is beszélve, hogy magam is örömömet lelem benne, mert uraságod szemre csinos, tapintásra kellemes, tiszta, mint egy új ötgarasos, és ami egy férfiembernél ritka, mindig szívelkedésre kész. Augusztus tizenhatodikával kapcsolatos csalódásomat Toinon elmesélte Gretának, minthogy ő volt az egyetlen a cselédségünkben, aki elviselte Toinon rátartiságát. Greta, saját kitalációival megtoldva, továbbadta Mariette-nek, aki minthogy szokása volt, hogy egy macskakölyökből is hatalmas tigrist csináljon kis csalódottságomat nagy kétségbeesésre változtatta át, aztán megtárgyalta Geneviéve de Saint-Hubert-rel, mihelyt az eljött hozzánk. Márpedig Saint-Hubert kisasszony vajpuha természet volt, s ennek megfelelően meglágyítani sem volt nehéz. Mindannyiszor sírva fakadt, ha meglátott egy kisegeret a macska karmai közt vergődni. Azon a napon alighanem megint olasz dalokat akart énekeltetni velem, amit csembalón szokott volt kísérni, mert, mint gyakran mondogatta, ez kiváló gyakorlat arra, hogy megszokjam e szép nyelv hangzásait. Kecsesen leült, csinos ujjait végigfuttatta a billentyűkön, de ennél tovább nem jutott. Felém fordította nagy fekete szemét, melyben egy könnycseppecske csillogott, s azt mondta, megérti a bánatomat, s tudja, micsoda keserűség ez nekem, minthogy magának is le kellett mondania egy bált, melytől igen sokat várt. Én nyomban megéreztem, micsoda előnyöket kínál ez a nyitás. Lesütöttem a szememet, felsóhajtottam, adtam a vigasztalhatatlant. Ez már sok volt neki. Karjaiba zárt, és száz csókkal halmozott el. Gondolhatják, hogy ezek után nem vágtam vidám képet. Elcsukló hangon megköszöntem a jóságát, ami arra késztette, hogy ráduplázzon. Egy perc múlva, mint akit ennyi gyöngéd gondoskodás teljesen legyűrt, kezdtem viszonozni a csókjait, de oly fájdalmas arccal, hogy eszébe se jutott megsértődni, de talán még a merészségemet se vette észre. Ki gondolta volna, hogy zárdai neveltetése ilyen naivvá vagy ilyen alamuszivá tette? Hosszú perceket töltöttünk így: ő jámborul vigasztalt engem, én meg a világ legszomorúbb képével, de olyan hátsó gondolatokkal fogadtam a vigasztalásait, amelyek nem nyerték volna el az ég tetszését, ha előrerakom őket. Javában benne jártunk e gyöngéd érintkezésben, mikor kopogtak az ajtón. Kibontakoztam csinos karjaiból (melyek pucérok voltak a fullasztó meleg miatt), felálltam, és kikiabáltam, hogy szabad. Szerencsére Greta jelent meg az ajtóban, s istennek hála, hogy nem Mariette, akinek éles szeme rögtön felfedezte volna zavarunkat. Greta rövidlátó volt, s mint gyakran mondogatta, elmosódottnak látta a világot. Ami kétségkívül hozzájárult természetes jóindulatához és nézeteinek bizonytalansághoz. - Uram - mondta -, falamiféle tollforgós kis nemesúrfi fan itt, aki azt montya, a királytól fan, és üzenetet hoz Siorac úrnak. - Vezesd be, Greta! Akármilyen vaksi volt is, igen jól leírta az újonnan jöttet, merthogy az roppant fiatal volt és roppant kicsi, bár ezt megpróbálta orvosolni jelentékeny cipősarkaival meg a remekbe szabott fehér és bíbor strucctoll dísszel, mely gyöngycsatos fekete hódprém sapkájára volt erősítve. Bársonyzekéjének, térdnadrágjának és harisnyájának színei oly élénkek voltak, oly csillogóak, s oly jól illettek egymáshoz, hogy attól félek, igazságtalanságot követnék el viselőjük választékos ízlése ellen, ha netán tévednék, mikor leírom - 37 -

őket. De azt mindenképp tanúsíthatom, hogy öltözékéből, a tetejétől az aljáig semmi olyasmi nem hiányzott csipkeszegélyek, aranypaszományok, selyemhímzések, zsinórok, szalagok -, amit a legelegánsabb udvari élősködő is megkövetelt volna a szabójától. Számomra ezzel együtt is a kesztyűje volt a legfeltűnőbb, mert bársonyból készült (ami ebben a melegben igen kényelmetlen lehetett), óriási hímzett hajtóka szegélyezte, és csuklótól könyökig hosszú aranyrojtok díszítették, melyek minden mozdulatánál röpködtek a levegőben. - Uram - mondta a szája sarkából, mintha csak a francia nyelv szavai túlságosan is közönségesek volnának ahhoz, hogy teli szájjal mondja ki őket az ember -, szabad megkérdeznem, hogy kegyelmed volna-e Siorac úr? - Igen, uram - mondtam. - Én vagyok. Ez pedig Saint-Hubert kisasszony, aki olyan kedves, hogy hajlandó csembalón kísérni engem. - Asszonyom - mondta, s kecsesen meglóbálta fejdíszét, tollforgójával végigsöpörve a padlót, de igen finoman, nehogy kettétörje a tollakat -, kérem, fogadja legalázatosabb hódolatomat. - Uram, alázatos szolgája vagyok - mondta Saint-Hubert kisasszony. Az illető visszatette a fejdíszét, majd felém fordulva nyomban újfent meglóbálta, és üdvözölt; de korántsem olyan mélyen, és egyfajta gőgöt keverve alázatába. Minden bizonnyal az öltözékem alapján ítélt meg. - Uram - mondta -, álluk szulgálatára. - Uram - mondtam kicsit csodálkozva, hogy vajon miért „u”-nak ejti az „o”-kat -, állok szolgálatára. Megtudhatnám, hogyan nevezik uraságodat, s mi dolga van velem? - Rubert de Rumurantin-nek neveznek - mondta a kakaska kis meghajlással, mely érzésem szerint sokkal inkább szólt önmagának, mint nekem. - Rumurantin? - kérdeztem. - Ismerek egy Romorantint. - Pfúj, uram! Jó ideje már, hogy nem beszélnek így jó társaságban! Irtózunk az „o”-tól, és „u”-nak ejtjük. Így például azt mondjuk: a buldugság jú dulug. Láttam, hogy Saint-Hubert kisasszony szája elé kapja a kezét, hogy elrejtse mosolyát, én meg úgy döntöttem, folytatom a játékot, mint azt oly gyakran láttam atyámtól, mikor úgy akart kigúnyolni valakit, hogy azért ne sértse meg. - Ah! – mondtam -, hogy ez milyen ízléses! A buldugság jú dulug! Csodálatos! - Uram, bocsásson meg - mondta Romorantin -, de mi úgy mondjuk: „csuálatus”. Ugyanis a „d”-t sem szeretjük, minthogy dentális és barbár. S ha bárhol találkozunk vele, azonnal kihagyjuk. - De akkor hogy mondják azt, hogy „Kegyelmed dőre”? - Ez roppant egyszerű: „Kegyelme őre.” - De hát ez zavart okoz - mondta Saint-Hubert kisasszony -, mert ez azt jelenti, hogy valaki kegyelmének az őrzője, és nem azt, hogy kegyelmed oktalan. - De hát én nem is vagyuk uktalan - mondta Romorantin, újabb kis meghajlással. - Biztusíthatum, hogy az udvarban engem mindenki nagyra becsül, különösképpen a hölgyek. - Uram - mondtam -, ezen nincs is mit csodálkozni: uraságod oly szép alakú s oly jól öltözött, hogy elegánsabb már nem is lehetne. - Kegyelmed pedig, uram - mondta Romorantin - igen művelten beszél, már ami a szavak kiválasztását illeti. Mindazonáltal, ha ennyit megenged nekem, kegyelmed túl pulgáriasan ejti a szavakat: higgye el nekem, nem érdemlik meg, hogy ilyen tisztán tagolják őket. Csak ki kell folyatni őket a száj sarkán és elhullatni, amúgy erőtlenül, kis grimasszal, egy hm-hm-mel a mondat végén és hanyagul odavetett mosollyal. - Hanyagul odavetett mosollyal - mondtam -, hát nem csuálatus? Hugy csinálja, kérem? - A szája egyik sarkábúl kell csinálnia - de úgy, hugy közben ne látszújun ki a fuga -, miközben ügyel rá, hugy felvunja a szemöldökét, mintha saját maga is csuálkuzna rajta, hugy valami még elszúrakuztathatja kegyelmedet. - Valahogy így? - Ez meglehetős. - Vagy így? - kérdezte Saint-Hubert kisasszony. - A szemöldök jú, asszunyurrt, de a musuly egyáltalán nem. Túl vidám. - Uram - mondtam -, bucsássa meg, hugy ily sukáig feltartuttam a kérdéseimmel. Azt mondta, dolga van velem. - Valuban - mondta kis meghajlással. Amennyire kicsiny termetéből tellett, kihúzta magát, megfeszítette két lábát, s csípőre tett kézzel ünnepélyesen azt mondta: - Uram, van szerencsém őfelsége aprújának lenni, s ő megparancsulta, hugy eme levelet adjam át a kezeibe, s hugy bizalmas kettesben szúljak kegyelmeddel. Uraságod vulna az, akit említettem? - Igen, uram. - Bucsássun meg, uram, de ez a válasz igencsak együgyű, s nem érzik rajta a jú muur. - És mit kívánna itt a jó modor? - Nus hát, tételeztük fel pélául, hugy azt kérezik tőlem: Uram, valúban kegyelmed vulna Rumurantin úr? Én azt felelném: Kétségkívül én vagyuk az! Érzi, hugy ez a határuzúszú mennyi eleganciát visz a mundandújába? Feltéve természetesen, ha a szája sarkábúl ejti ki, s mint munduttam, minden artikuláciú - 38 -

nélkül hullatja el. Uram, hajlandó volna-e újra kezdeni? - Szíves örömest. Úgy vélem, a kegyelmed múszere minden ponton csuálatus, s igencsak okulok, uraságodat hallgatva. - Hálás köszönet. Uram, valóban kegyelmed volna Siorac? - Kétségkívül én vagyok az. - Akkur hát, uram, levelem van uraságu számára a királytú. Azzal beletúrt selyemzekéje karkivágásába, és az ott elhelyezett zsebből, körülményes kézmozdulatok közepette, melyek táncra perdítették a kesztyűje csuklórészéhez erősített aranyrojtokat, előhúzott egy levélborítékot. Majd átadta, nem minden pompa és ceremónia nélkül. Ezután meghajolt Saint-Hubert kisasszony felé, majd énfelém, mindkettőnk előtt külön-külön emelve meg a kalapját. Aztán hirtelen sarkon fordult - a sarok magas volt, bíborvörös és csillogó sarkantyú díszlett rajta -, s már azt hittem, végeztem vele, mikor egyszer csak felém csavarintotta darázsderekát, megállt, s szája sarkából azt mondta, hanyagul odavetett mosollyal: - Uram, el vagyuk ragadtatva, hugy kegyelmedben ulyan embert ismerhettem meg, aki ily furrún vágyik önnön kiművelésére, s szeretném azt is elmundani, hugy uraságod az uvariasságával teljesen meghuított engem saját személyének. - Mi az ördögöt jelent ez a zagyvaság? - kérdeztem, mikor végre elment. - Hogy uraságod meghódította őt az udvariasságával. Így van az, ha két kiátkozott hang is van egy szóban. Ennyi hóbortos beszédtől Saint-Hubert kisasszonnyal hatalmas nevetésre fakadtunk - nem mintha nem lett volna bennem némi sajnálkozás, minthogy e vidámság nem hozott oly közel bennünket egymáshoz, mint az a gyönyörűséges szomorúság, melyben az imént osztoztunk. Volt abban valami szelíd és finom lejtő, de egyikünk sem akarta feltenni magának a kérdést, hova vezethetett volna el bennünket. Mindazonáltal Saint-Hubert kisasszony nyilván tartozott magának néhány utólagos észrevétellel, az ő koráról meg az enyémről, házunkban elfoglalt helyzetének kényszereiről és a bűnről, mely megkísértette, mivel az a pillanat soha többé nem tért vissza. És azontúl soha mást nem kaptam tőle, mint szerető pillantásokat s időnként enyhe kézszorításokat, oly enyhéket, hogy már-már azon töprengtem, nem álmodtam-e őket. - Szóval a király írt kegyelmednek - mondta váratlanul Saint-Hubert kisasszony. - Ezek után hogyan merném én uraságodat bármire is tanítani? - A király atyámnak írt, de hogyan magyarázhattam volna el ennek a bábunak? Képes lett volna visszavinni a levelet! Újra kitört belőlünk a nevetés, s eközben bukkant fel atyám; minthogy meglepettnek látszott, elmagyaráztam neki vidámságunk okát. Megvonta a vállát. - Az ilyesfajta nyelvi kényeskedések, ahogyan manapság ezeket a szellemtelen szófacsarásokat nevezik, minden udvarban megvoltak, különösen békeidőben, mikor a nemesurak, minthogy kardjukat hüvelybe dugták, nem tudtak mit kezdeni magukkal a nagy tétlenségben. III. Henrik idejében, az ifjú piperkőcök - pedig Isten a megmondhatója, milyen bátrak voltak a csatában - selypítve kényeskedtek, és minduntalan azt mondogatták: „Lelkemre!”, vagy azt, „Meg kell tőle halni!” és egyéb ostobaságokat. Olykor az asszonyok is csatlakoztak hozzájuk, s ez a sajátos beszédmód hatalmuk egyik eszköze lett: aki nem alkalmazkodik hozzá, nem méltó rá, hogy szeressék. Hol van a király levele? - A csembalón, uram - mondta Saint-Hubert kisasszony, aki, mióta atyám belépett, le se vette róla a szemét: nem állítom, hogy figyelme nem keltett bennem némi féltékenységet. Mihelyt azonban atyám feltépte a királyi borítékot, a kisasszonynak eszébe jutott, mi a kötelessége, szép meghajlással búcsút vett tőle, és távozott. Atyám odament az ablakhoz, hogy jobban lásson, elolvasta az üzenetet, s úgy tűnt, gondolataiba merül. - Pierre-em - mondta kis idő múlva -, íme, az újdonság az életében. Nagyon jó, bár talán hosszú távon kevésbé jó. Ki tudná megmondani? Mutatóujja hegyével megveregette a pergament. - Ez a levél Henrikre vall: szívélyes és erőszakos. Megsimogat, de szeretné ő azt látni, hogy nem engedelmeskednek neki! Olvassa el, minthogy első helyen kegyelmedet érinti. Nem tudom, mi lett a levéllel, melyre az üzenet volt írva, de kívülről tudom minden szavát, s nem hinném, hogy valaha is elfelejtem őket. Így hangzottak: „Szakállas! Az Ivry csata első embere nem lehet utolsó a bálban. Augusztus tizenhatodikán szeretnélek ott látni téged jó Guise unokahúgomnál, s veled együtt a keresztfiamat, Siorac lovagot, kiről azok, akiket szeretek, igen sok jót mondanak. Henrik.” - De miért nevez engem a király Siorac lovagnak? - kérdeztem. - Nem nevezi. Kinevezi. Gondolja meg, hogy a király mindig mérlegre teszi a szavait. Kegyelmed eddig egy ifjú nemes volt, cím nélkül. Most már címe is van. - De hát nem nagy kegy ez az én koromban? - A legnagyobb! Én is ifjú nemes voltam, de csak a III. Henrik szolgálatában eltöltött, veszélyes - 39 -

küldetésekkel teli évek után csinált belőlem őfelsége lovagot. Erre nagy szemeket meresztettem, s kicsit kínosan éreztem magam, mert mintha atyám hangjából árnyalatnyi keserűség érződött volna ki. - De kinek, minek köszönhetem e rendkívüli előmenetelt? - A király megmondja levelében: azok, akiket szeret, igen sok jót mondtak kegyelmedről. - Guise asszony? - Guise asszony és a trónörökös. - A trónörökös, uram? - Héroard szerint a trónörökös, minthogy keveset és rosszul beszél, nem mutat sokat, de nincs híján az észnek. Figyel, hallgat, ítél. És biztos lehet benne, hogy nem feledkezett meg a kegyelmed kis íjpuskájáról, hogy meghatotta az ajándék, s hogy a királynak is beszélt róla. - Bocsásson meg, atyámuram, de nem tudom elhinni, hogy azért lettem lovag, mert egy kis íjpuskát adományoztam a trónörökösnek. - Igaza van. Nemcsak erről van szó. A király Bourbon, és kegyelmed is az. Elpirultam, és torkomon akadt a szó, persze nem zavaromban, hanem mert most fordult elő először az otthonunkban, hogy születésemről nyíltan esett szó. Olyan izgatott voltam, hogy kezeimet a hátam mögé rejtettem, s egymáshoz szorítottam őket, hogy megakadályozzam a remegésüket. Azt azonban mégiscsak észrevettem, micsoda különbség van azon igazság között, melyről mindenki tud, bár egy kukkot se szól róla, meg aközött, amely nagy hirtelen felerősödik, új értelmet nyer, pusztán csak azáltal, hogy beszélnek róla. - Kegyelmed nem tudta ezt, fiamuram? Atyám, mint mindig, most is bizonyos ünnepélyességgel beszélt, de hangja és szeme annyi jóságról és szeretetről árulkodott irányomban, hogy elfogott a vágy, hogy a karjába vessem magam. Mindazonáltal nem tettem meg, félve, hogy zavarba hozom. - De igen, atyámuram - mondtam, s kissé tompának hallottam saját hangomat. - Kora gyerekkorom óta tudom. Dajkáim sokat fecsegtek róla a jelenlétemben, abban a hitben, hogy úgyis kicsi vagyok még hozzá, hogy megértsem. De valamit nem értek. Hogyan tarthatja számon a király a születésemet, ha egyszer az nem törvényes? Az egyház azt tanítja nekünk, hogy a házasság szent kötelék. - De a királynak - mondta atyám somolyogva - igen kevés érzéke van a szentségekhez! S honnan is volna neki, ha egyszer a körülmények oly gyakran rákényszerítették, hogy vallást cseréljen? Ráadásul egy olyan régi vágású nemesúr számára, mint amilyen Henrik is, a vér jobban számít, mint a házasság. Minthogy az ő szemében kegyelmed Guise asszony révén Bourbon Margit unokája, így az ő unokaöccse is. Mindazonáltal a kegyelmed kinevezésével nemcsak a vért honorálta. Hanem a Siorac nevet is. Minden polgárháborúk legrosszabbikában a Sioracok sohasem hallgattak a lázadás szirénhangjaira. Tántoríthatatlan hűséggel ragaszkodtak királyukhoz, még akkor is, ha az, mint ez IX. Károly esetében megtörtént, üldözte a hugenottákat. - Annyi mindenesetre bizonyos, atyámuram, hogy nem érdemeltem meg ezt az előmenetelt. - Kegyelmed előtt a jövő, hogy kiérdemelje. Legyen nyugodt, a király nagyon is számít rá, hogy ez a kitüntetés majd hozzá és a trónörököshöz köti kegyelmedet. Ezután csendben maradtunk, egymás szemébe nézve, de mindegyikünk saját gondolataiba merülve, melyeket atyám esetében, úgy éreztem, némi búskomorság színezett, az enyéim pedig türelmetlen vággyal remegtek a jövőért. Aztán hirtelen eszembe jutott, mit mondott atyám a királyi levél „szívélyes és erőszakos” természetéről, s arra gondoltam, hogy a király kívánsága, vagyis hogy augusztus tizenhatodikán látni szeretne minket Guise asszonynál, felér egy paranccsal. A gondolat felvidított. - Kegyelmed mosolyog? - vonta fel atyám a szemöldökét. - Igen, atyámuram - feleltem nyomban. - Meg kell-e mondanom, mire gondoltam magamban? - Nincsenek ilyen kötelezettségei. Mondja meg, ha úgy kívánja. - Nem szeretném megsérteni atyámuramat. - Nem fog megsérteni. - Nos hát, azt gondolom, hogy augusztus tizenhatodikán mégiscsak elmegyünk arra a bálra... Atyám nevetni kezdett, majd odajött hozzám, erősen megölelt, és kétfelől megcsókolta az arcomat. - A képességei olykor elfeledtetik velem, hogy kegyelmed még csak gyerek! De mind kevésbé az. Ezt már tisztán látom. Augusztus tizenhatodikán Guise asszony, pontban déli tizenkettőkor egy lótifuti fiúcskát menesztett levelével atyámhoz, aki mikor elolvasta a levelet, ezekkel a szavakkal nyújtotta át nekem: - Szeresse Guise asszonyt, tisztelje őt, de ne írjon úgy, mint ő! Íme a levél: „Baráttom. Kűgye el hozám a kereszt fiam nyoc orára a házamban. Elkűdöm érte a kocsim. Eggy orával a báll előt látni akarom Catherine.” - Mit akar tőlem, egy órával előbb? - 40 -

- Lefogadom, hogy ki akarja tanítani. - S kegyelmed, atyámuram, nem akar? - Egyetlen tanács elég, azt meg már ismeri. Ne szegezze mohó tekintetét se túl sokáig, se túl gyakran ugyanazon személyre, legyen az férfi vagy nő. Tanulja meg, hogy érdeklődése tárgyát csak futó pillantásokkal súrolja, mint azt az asszonyok oly kiválóan csinálják. Ami meg a többit illeti, megbízom az ítélőképességében. Éles marakodás bontakozott ki dajkáim és Toinon közt abban, kire szálljon a tisztesség, hogy segédkezhet a bálra való készülődésemben és öltözködésemben; dajkáim azzal érveltek, hogy már pólyáskoromban és gyermekéveimben is ők foglalatoskodtak velem, Toinon meg azzal, hogy mióta a férfikorba léptem, ez őrá tartozik (csakúgy, mint az ágyam, a szobám és még más egyéb is). Itt tartott a tálalóban egymással nagy vicsorogva folytatott beszédük, mikor La Surie úr, a földesúri igazságszolgáltatás küldötte, kinek feladatául szabatott rendet teremteni háztartásunkban, elvágta a vitát: Toinon dolga, hogy megborotváljon és bebodorítsa a hajamat, amihez tehetségét Bassompierre úr szolgálatában szerezte, a dajkáké meg, hogy kiöltöztessenek. Toinon nagy műgonddal oldotta meg a feladatát, de mogorva arccal és duzzogva. Mikor megláttam, kezében egy hajsütő vassal, megkérdeztem tőle: - Toinon, teljesem be fogsz bodorítani? - Nem - mondta merev és kioktató hangon. - Az asszony haját bodorítják apró fürtökbe, melyek aztán lelógnak, végig az arc mellett. A férfi haját, még ha ugyanolyan hosszú is, széles hullámokba sütik, melyek elfedik a fület, és a nyakon végződnek. - Az enyém tehát itt fog végződni. - Így kell. Ez a divatos. Bár kegyelmednél ez fölösleges pazarlás, tekintve hogy úgy egyáltaljában uraságod nem igazán szép. - Hogyhogy? - kérdeztem sértődötten. - Még egy hete sincs, hogy az ellenkezőjét mondtad! - Merthogy meg akartam vigasztalni kegyelmedet, amiért nem megy abba az ördög báljába. - Úgy hát ma mérgedben beszélsz. - Nem, uram. Az igazat mondom kegyelmednek. Persze nem nagyon csúnya. Azonkívül, hogy nagy és erős, szép szeme van és jó nézése. Meg a haja se rossz, egy cseppet se, minthogy szőke, vastag szálú, és könnyű vele dolgozni. De az orra! Majd mély szánalmat sejtetve elhallgatott. - Az orrom? - ragadtam fel az öltözőasztalról egy kis velencei tükröt, s tanácstalanul megnéztem magam benne. - Az orrom olyan, mint atyámé. - Egyáltalán nem. Az atyjáé rövid és egyenes. A kegyelmedé hosszú, s ami ennél is rosszabb, kicsit görbe a hegyénél. Az ember már-már azt mondaná, hogy zsidós. - Az én orrom zsidós! Letettem a tükröt a komódra, és fagyos arccal, némán ültem, vártam, hogy Toinon megbánja, amit beszélt. Meg is tette, nem mintha tőlem félt volna, hanem attól, hogy atyám megszidja, ha elmesélem neki, mit mondott. - Végül is egy férfinél ez elmegy! - mondta. - Jobb egy olyan korántsem csinos orr, mint a kegyelmedé, mint Guise herceg teljes orrhiánya. Akinek orra nincs, töke sincs. Én ezt mondom. - Micsoda ostobaság ez! Guise herceg csak úgy futkos a szoknyák után. - Szűzanyám, csak tudnám, mivel! - Toinon! A Szűzanyára hivatkozni, miközben orról és tökről beszélsz! - Ez igaz - mondta Toinon, és szégyenében egészen elpirult. - Ó, ezer bocsánat, Szűzanyám! Azzal a sütővasat áttette jobb kezéből a bal kezébe, és jobbjával keresztet vetett. - Gondolod, hogy egy kereszt elég lesz a Szent Szűz kiengesztelésére, hiszen igencsak megsértetted? - kérdeztem gúnyosan. És álnokságát viszonzandó folytattam, tudván, hogy igen takarékosan bánik a dénárjaival: - Szerintem nem úszod meg kevesebbel, mint hogy egy nagy és erős gyertyát állítasz a Szűz oltárára. - Nagy és erős gyertyát! - kiáltott fel szörnyűlködve. - Lelkemre mondom! Uraságod tönkre akar tenni? S hogy a csapást csócsálja, befogta a száját. Ami engem illett, én bezárultam, mint egy kagyló, erősen neheztelve rá, amiért megpróbálta megingatni reményeimet, hogy jó külsőmmel meghódíthatom a bál szépeit. Az olvasó bizonyára emlékszik rá, hogy ez idő tájt még oly ifjú s oly naiv voltam, hogy minden nőről azt hittem, ugyanolyan készségesen engedelmeskedik majd vágyaimnak, mint az én szobacicám. A dajkáimmal egészen más volt a helyzet, miközben segítettek az öltözködésben; de különös módon a hatalmas dicséreteknek, melyekkel kedveskedtek nekem, nem sikerült teljesen begyógyítaniuk a sebet, melyet Toinon körme hagyott rajtam. Arra a napra még ma is bosszankodva emlékszem vissza, noha keserűség nélkül, mert pontosan értem, hogy az én cicám éppúgy szerette a bálokat, mint bárki más, s nem volt túl boldog, hogy otthon kell maradnia, mialatt én azokkal a lánykákkal hancúrozom, akiknek öltözéke, ékszerei, könnyedsége és modora sosem lesz az övé, minthogy nem közéjük született. Alig félórája volt, hogy elkészültem, mikor Guise asszony kocsija - mely csillogott az aranytól, ajtajára rá volt festve a címer, négy pompás pej húzta, nem kevésbé pompás, a Guise-ek színeit viselő libériába öltözött kocsis hajtotta, s hágcsóján két óriási és felcicomázott svájci állt - bebocsáttatást kért - 41 -

udvarunkba. Ami nem ment némi lárma nélkül, s hajlékunk ablakaiban megjelentek a hamvas szobalányarcok, melyek igen jól elszórakoztak emez együttes szemlélésével, az meg külön nagy büszkeségükre szolgált, hogy e fényes személyzet miattam jött; a fejecskékben máris fogalmazódni kezdtek a mesék, melyekről aztán majd beszámolnak az utcánkban lakó vén pletykafészkeknek. Az egyik svájci kinyitotta előttem a kocsi ajtaját, s míg leeresztette a hágcsót, én felnéztem az említett hölgyekre, s kalapomat - melyet zekém színeihez illő halványlila és mandulazöld tollak díszítettek nagy ívben megemelve, búcsút vettem tőlük. El voltak ragadtatva e kalaplengetéstől, s nevetgélve, viháncolva, tapsikolva lelkesen megéljeneztek, mintha csak színházi előadáson volnának. „S ez valóban az is volt, mondta később atyám. Mi értelme volna nagyjaink fényűzésének, ha nem lenne a jó nép, mely szájtátva megnézi és megtapsolja őket?” Csak mikor már bent ültem Guise asszony kocsijában, akkor jöttem rá, hogy Toinont egyáltalán nem láttam az ablakban bámészkodók között. Hajlottam volna rá, hogy elszomorodjam, amiért magára maradt otthonunkban, ha nem eresztette volna meg azt a gonosz megjegyzést az orromról; csak úgy tudtam megfeledkezni erről, ha azt is elfelejtem, aki tette. Így aztán én is gonosz voltam kissé, mikor kiűztem őt a gondolataimból, s azzal próbáltam lekötni figyelmemet, hogy részletesen szemrevételeztem a kocsi belsejét, melyben szinte kéjesen üldögéltem, annyira tetszett pazar fényűzése. Tény, hogy semmi nem volt benne a miénk spártai egyszerűségéből; a mi kocsink ülése durva bőrborítást kapott (a bőrt atyám választotta, tartóssága miatt), s a belső oldalát szürke posztó fedte: „Sosem láttam még ennél kolostoribbat!”, mondta Bassompierre, aki egyszer véletlenül felült rá atyámmal. Ez az ülés viszont, melyen végighenteredtem, miközben Guise asszony kocsija a Grenelle-palota felé tartott velem, puhaságban semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, minthogy a két oldalajtóhoz hasonlóan kék steppelt selyemmel volt borítva, melyet a négy sarokban aranyszegélyek emeltek ki; az egészet nagy fekete levelekkel átszőtt, éjkék damasztból készült ablakfüggönyök tették még emelkedettebbé. A díszítés tehát igen szép volt, de kétszer olyan drága, vélekedtem (felülkerekedvén bennem a hugenotta-fi), először is az eredeti elkészítése miatt, másodszor, mert rendbe kell hozatni majd, ha megfakul. Most első alkalommal tettem be a lábam ebbe a csodás hintóba, s a Grenelle-palotába is most voltam először meghíva. Bizonyságául annak, mondtam magamban, hogy megváltoztak az idők, s hogy most már, ha nem vagyok is teljesen elfogadott, de úgy fogadnak, mintha az volnék. Észleltem persze a különbséget, de nem szomorkodtam miatta, minthogy becsvágyam nem az örökölt érdemek felé húzott. Úgy vélhetnék, meglehetősen nagy elbizakodottságra vall, hogy ifjúkoromra emlékezve is már becsvágyról beszélek. Azonban ha becsvágyam céljai még kevéssé voltak is körülhatároltak, a törekvés és az energia, mely elérésüket egy napon majd lehetővé teszi számomra, már ott volt bennem: éreztem türelmetlen remegésüket. Guise asszony palotáját - mely igencsak különbözött a Nevers-palotától, ahol keresztanyám sógora, Mayenne herceg lakott, s mely, minthogy nemrégen készült, kőből és téglából (istenverte újdonság! mondotta atyám) volt építve - szép és jó terméskőből húzták fel, osztott üvegű ablakok voltak rajta, előtte meg egy legalább kétszer akkora udvar, mint a miénk. Egy testes és méltóságteljes nemesúr fogadott, mihelyt az egyik svájci kinyitotta előttem a kocsi ajtaját, és leengedte a hágcsót. - Lovag úr - mondta mély meghajlással -, alázatos szolgája vagyok. Szíveskedjék megengedni, hogy megnevezzem magam: Réchignevoisin úr vagyok, a nagyméltóságú asszony maggiordomó-ja. Mindazonáltal ő kamarásának szeret nevezni. - Kamarás úr - mondtam -, állok szolgálatára. Réchignevoisin úr, miután beburkolt meleg és jóindulatú pillantásába, úgy látszott, elégedett velem, s kegyesen rám mosolygott. Én visszamosolyogtam, ami nem volt nehéz, minthogy nevét kissé mulatságosnak találtam, oly kevéssé illett a megjelenéséhez. Bizonyára valamelyik őse érdemelhette ki sértődős természetével. De az a Réchignevoisin, akit én magam előtt láttam, arcán és egész lényében annyi kedvességet hordozott, hogy lehetetlen volt akár csak feltételezni is: egy napon esetleg összevész valakivel, legyen az akár maga az ördög. Kerek feje volt, kerek, dülledt szeme, orra hegye gömbölyű, ajka vastag és széles, pocakja mintha csak azért lett volna ott, hogy felfogja az ütődéseket, s úgy járt vastag lábain, mintha szökdécselne. Hangja oly állandósággal ült meg a mély és suttogó regiszterekben, hogy beszélgetőtársára óhatatlanul megnyugtatóan hatott, s őt hallgatva nem volt nehéz elképzelnem, mily hasznos lehet rendíthetetlen szelídsége Guise asszonnyal való kapcsolatában - mindkettőjüknek. - Lovag úr - mondta -, a nagyméltóságú asszonynak az az óhaja, hogy mutassam meg kegyelmednek a nagytermünket, mielőtt hozzá vezetném. Ami könnyű lesz - tette hozzá mosolyogva, amitől kövér és gömbölyded arca szétáradt a fülei irányába -, sőt azt is mondhatnám, elkerülhetetlen, minthogy át kell mennünk a nagytermen, ha el akarunk jutni a nagyméltóságú asszony szobájába. Talán előfordult az olvasóval, hogy még gyerekkorában ledobott egy labdát a lépcső tetejéről, s jól mulatott, míg nézte, hogyan szökdécsel lefelé fokról fokra, míg el nem éri a lépcső alját. Képzelje most el gondolatban erőszakot téve a természet törvényein -, hogy a labda fokról fokra haladva hogyan pattog fel hozzá, s akkor hű képe lesz arról, mint mászta meg előttem Réchignevoisin úr az emeletre vezető lépcsőt; teljesen elképedtem ennek a nagy, kövér embernek a könnyedségén és léptei rugalmasságán. Noha az említett lépcső elég magas volt, minthogy azon földszinti rész fölött emelkedett, ahol valószínűleg a palota egész személyzete s a nagyszámú cselédség volt elszállásolva, az én fürge kamarásom a lépcsőfordulóhoz - 42 -

érkezvén még csak nem is lihegett, hogy visszanyerje nyugodt lélegzését. - Hát ez itt a nagytermünk. Állítólag még a Louvre-ban sincs ennél szebb - mutatott körbe széles karmozdulattal, s közben kedvesen csepegtette fülembe szavainak szótagjait, melyek alighogy elhagyták ajkát, oly simává váltak, mint a csecsemő bőre, s oly lággyá, mint a méz. Én akkor még sohasem láttam a Louvre-t belülről, s nemes termeinek egyikét sem, de ez itt teljesen elkápráztatott méreteivel és fényűzésével. Hosszában nem volt kevesebb tizenöt ölnél, széltében meg hat ölnél, s csillárjainak száma sem volt kevesebb háromnál, melyek mindegyike száz gyertyát tartott. Még nem gyújtották meg őket, ahogy azokat az ezüst falikarokat sem, amelyek egymástól azonos távolságra nyúltak ki a falakból, hogy fáradhatatlanul hordozzák nyalábjaikat. Réchignevoisin úr udvariasan elmagyarázta, hogy ezek a falikarok olyan illatosított gyertyákat tartanak, amelyeket Afrikában készítettek. A fény, amely ezen az augusztusi estén beáramlott még kétoldalt, a hatalmas osztott üvegű ablakokon, elég volt hozzá, hogy a palota személyzete az utolsó előkészületeken szorgoskodhasson. Mikor beléptem, markos lakájok a Guise-ek libériájában, melyet a hátán nagy lotharingiai kereszt díszített, éppen két pompás török szőnyeget göngyöltek össze (s nem szét, mint az ember hihette volna, a tiszteletemre); rögtön el is vitték őket, s nyomukban ott maradt a berakásos parkett, mely kétségkívül alkalmasabb volt a táncra. - A falon, jobbra kegyelmedtől - mondta Réchignevoisin úr a legbizalmasabb vallomás hangján flandriai szőnyegeket láthat, állatokkal és ligetekkel díszítve. A balján szintén flandriai szőnyegek vannak, de azok növényeket és személyeket ábrázolnak. És négy nagy arcképet is lát, szimmetrikusan elhelyezve: jobbra Cléves úr és Marguerite de Bourbon kisasszony, ők a nagyméltóságú asszony szülei, szemben férje, Henri de Guise, akit Blois-ban gyilkoltak meg, és apósa, Francois de Guise, akit, sajnos, szintén meggyilkoltak néhány évvel később. Ezt a „sajnos”-t igen helyénvalónak éreztem, mert az ember, hallván, mily kedvesen ejti ki Réchignevoisin úr a meggyilkolták” szót, azt hihette volna, hogy itt csupa jelentéktelen eseményről van szó. Közben Réchignevoisin úr elhallgatott, mintha csak tőlem várna valamiféle kommentárt. De gondolható, hogy hugenotta-fi és a ligások esküdt ellensége lévén nem voltam köteles e merényletek helyénvalóságáról nyilatkozni, s tartottam is szorosan a nyelvemet fogaim börtönében. - Megfigyelheti - folytatta Réchignevoisin úr -, hogy a falból kinyúló ezüstkaroknak az arcképek egyik s másik oldalán az a szerepük, hogy éjjel is kellően megvilágítsák a képeket. - Ha hihetek az arcképének - mondtam, hogy megtörjem a csendet, mely hosszúra nyúlt, s így a Lotharingiai-ház iránti ellenségességnek tűnhetett volna -, Henri de Guise herceg igen jó külsejű ember lehetett. - Föltétlenül. A nagyméltóságú asszony azt szokta mondani, hogy ha olyan okos lett volna, mint amilyen szép volt, akkor ő ma Franciaország királynéja lehetne. Elmosolyodtam, annyira jó keresztanyám egyenes jellemére vallottak e szavak. S ezt látva Réchignevoisin úr is elmosolyodott, bár feltehetőleg nem azért, mert megsejtette a gondolataimat, hanem mert megértette, mily nagy szeretettel viseltetem Guise asszony iránt. Közben észrevettem, hogy a lakájok visszatértek a nagyterembe, s ezúttal egy intendánsféle irányítása alatt, aki egy lajstromot meg egy írókészletet hozott magával, elkezdték összeszedegetni a kerek asztalkákon és konzolokon álló nagy mennyiségű értékes tárgyat: ezüstládikákat, porcelánokat, alabástrom-szobrocskákat, kínai vázákat, órákat és más drága csecsebecséket; miután az intendáns lajstromba vette őket, egy faliszekrénybe kerültek, melynek tömör tölgyfa ajtaján legalább három zár volt. - Kamarás úr - mondtam értetlenül -, mi történik itt? Miért fosztják meg a termet legszebb díszeitől? - A nagyméltóságú asszony legutóbbi bálja után - mondta Réchignevoisin úr, s szemhéját szemérmesen eresztette le dülledt szemére - megmagyarázhatatlan eltűnéseket tapasztaltunk... - Lopásokat! - kiáltottam fel. - Isten ments! - mondta jámbor sóhajjal. - Akkor hát betolakodók kerültek a vendégek közé. - Az lehetetlen. Csak jó családból s jó házból való emberek voltak itt, ráadásul mindannyiukat személy szerint is ismertem. - Gyanúsíthatók a lakájok? - Soha! Soha! - mondta élénken Réchignevoisin úr. - Mindannyian lotharingiaiak, s vakon tisztelik a nagyméltóságú asszonyt. Ránéztem és elhallgattam, minthogy további faggatását nem éreztem bölcs dolognak. Kis idő múlva felemelte szemhéját, rám nézett, s újabb áhítatos sóhaj után háromszor megcsóválta a fejét, mintha csak fölényesen, ám mégis jóságosan ítélkezne az emberi természet gyengeségeiről. Réchignevoisin úr, miután végigvitt a termen, egy meglehetősen sötét folyosón át elvezetett a nagyméltóságú asszony szobájának ajtajáig, melyen körülményesen bekopogtatott. Kis idő múltán egy hajadon bájos arcocskája jelent meg az ajtónyílásban; Réchignevoisin úr kedvesen odasuttogta neki, hogy Siorac lovag úr van itt, akit a nagyméltóságú asszony magához rendelt. - Jöjjön be! - mondta üde és vidám hangon a hajadon. - Én majd gondját viselem, míg a nagyméltóságú asszony fogadja. - Lovag úr, Noémie de Sobole gondját viseli kegyelmednek - ismételte el komoran Réchignevoisin úr, majd mély meghajlással üdvözölt, s egy szempillantás alatt eltűnt a folyosó sötétjében. - 43 -

- Jöjjön, jöjjön! - mondta csúfolódó hangon Noémie de Sobole. S bizalmasan kézen fogva behúzott egy szobába, melyet a szűk és sötét folyosó után világosnak és igen cifrának láttam. Minthogy Sobole kisasszony hallgatott, körülnéztem. A mennyezet aranyozott kazettáira mitológiai jeleneteket festettek, a falakat aranyszegélyes atlaszborítás védte, ugyanebből az anyagból készült a baldachinos ágy tűzött takarója és az ágyfüggönyök. Mindez a kéknek abból az árnyalatából, amely jól illett Guise asszony szürkéskék szeméhez. Az egész együtt világos, de kissé hideg benyomást keltett, minthogy híján volt annak a sokszínűségnek, mellyel a török szőnyeg és a falon lógó két arckép rendelkezett; az említett arcképek közül egyik az érett korba lépett Guise hercegnét ábrázolta, meglepő módon rózsaszín öltözékben, a másik pedig egy olyan személyt, akit igen vonzónak találtam. - Ez Nemours hercegné - mondta Noémie de Sobole, aki követte a tekintetemet. - Mint kegyelmed is tudja, lovag, Francois de Guise először vele lépett házasságra, s fiuk, Henri vette nőül a nagyméltóságú asszonyt. - Gyakran esik szó Nemours asszonyról atyám emlékirataiban - mondtam. - Párizs ostroma alatt végig atyám látta őt el élelmiszerrel. S valószínűleg plátói szerelemmel viseltetett iránta. - Tudom! - mondta diadalmasan Sobole kisasszony. - S azt is tudom - tette hozzá a beavatottak arckifejezésével -, hogy a márkinak ez volt az egyetlen ilyen jellegű szerelme. A szavak nem tetszettek jobban, mint a pillantás, melynek kíséretében elhangzottak, úgyhogy azt mondtam: - Kegyed, aki annyi mindent tud, hölgyem, tán azt is meg tudná mondani nekem, hogy a nagyméltóságú asszony miért tette az anyja képét a nagyterembe, az anyósáét pedig a hálószobájába, a sajátja mellé? - Mert az anyósát jobban szerette, mint az anyját. Különben az égvilágon mindenki imádta Nemours hercegnét. S amikor meghalt, alig három hónapja, nyolcvanéves korában, még az udvar is megsiratta. - Megértem ezt az érzést - feleltem -, ez a festmény öregkorában készült róla, hisz a haja fehér s az arcvonásai megereszkedtek, de a szeme oly fiatal, oly eleven, olyan jóságos... - Uram - mondta tréfálkozva Noémie de Sobole -, ezen a világon kegyelmed csak az idős hölgyeket és a holtakat csodálja? Ez a váratlan támadás annyira meglepett, hogy el is vesztettem volna a magabiztosságomat, ha nem ötlik eszembe egy módszer, melyet még La Surie tanított nekem. Csendben ránéztem beszélgetőpartneremre, mintha csak gondosan számba venném az erényeket, melyekkel rendelkezhet, s a hatást, melyet e leltár gyakorol rám. Ma visszagondolva nem hiszem, hogy Noémie de Sobole olyan szép lett volna, mint amilyennek én ott a pillanat hevében láttam. Mindamellett nyilván gyakorolt rám valamiféle hatást, ha mást nem is, az újdonságét, minthogy szeme zöld volt, arca szeplős, s pimasz kifejezés ült rajta, haja pedig azon tűzvörösek közül való, melyek mintha kívülről árulkodnának a belső lángokról. Miután kényelmesen végeztem vizsgálódásommal, keresetlenül s azon a hangon, melyen Toinonhoz szóltam volna, azt mondtam neki: - Ha arra kíváncsi, mi a véleményem kegyedről, megmondhatom, hogy igen szépnek és fölöttébb kívánatosnak találom. A csapás váratlanul érte: elpirult, de büszke volt ahhoz, hogy zavarát bevallja, így hatalmas kacagás mögé sáncolta el magát. - Jaj, istenem! - mondta. - Azt gondolja, uram, így beszélnek egy jó családból való leánnyal? Nagy szemeket mereszt rám! Hatalmas bókkal támad le! Ez igen kevéssé vall jó modorra! S én még arra készültem, hogy gyümölcslekvárokat adok kegyelmednek, s puszilgatom, mint egy gyereket, hogy türelemre bírjam. - Hölgyem - mondtam kimért meghajlással -, a lekvárokat nem sajnálom annyira, mint a csókokat, s ha tudtam volna, hogy a kis tacskót kell adnom értük, egyenesen pólyában jöttem volna e helyre. E szavakat hallatán csak még hangosabban nevetett, de valahogy sértődötten és sértőn, mintha valami ízetlen élcelődővel volna dolga; pukkadozva, mint aki megbolondult, leroskadt egy hufándliszékre, s kezét a szája elé kapva úgy nézett rám zöld szemével, mintha hóbortosságomon gúnyolódna. Én meg csak álltam előtte, kezemben a kalapommal, és szótlanul néztem rá, mivel úgy találtam, annak ellenére, hogy a hercegné udvarhölgye, korántsem bánik velem olyan tisztelettel, mint amilyennel pártfogója fiának tartozna. Minthogy azonban eszembe jutott egy atyai bölcsesség, hogy tudniillik sohasem szabad bevallani a csípést, ha az ember nincs abban a helyzetben, hogy nyomban móresre tanítsa a csipkelődőt, úgy döntöttem, vele nevetek, mintha csak cinkosa volnék a tréfában. Közben azonban a legarcátlanabb módon kezdtem méregetni tetőtől talpig, pillantásomat rátapasztva arra is, amit elrejtett, s arra is, amit nem, mert bizony egy szűzhöz képest túl sokat mutatott, lévén rozsdavörös atlaszselyem ruhadereka a vállától a gyomra tájékáig nyitva, szinte felkínálva a szemnek ziháló kebleit. Noémie de Sobole végül kezdte magát igen kényelmetlenül érezni szemérmetlen pillantásaim alatt; abbahagyta a nevetést, elvörösödött, felállt, s kezét összekulcsolva hufándlija előtt, mintha csak a bejáratát védené, azt mondta, némileg letört szarvakkal, de még mindig a büszkét és rátartit játszva: - Lelkemre mondom, lovag, nyilván több tapasztalattal rendelkezik annál, mint amennyivel a kegyelmed korában rendszerint rendelkezni szoktak, ha van képe így nézni az asszonyokra. Mindazonáltal nem ártana valamivel elegánsabban csinálnia. Elfelejti tán, hogy hajadon vagyok, s jó házból való leány? - 44 -

- Már hogyan is feledhetném el - mondtam -, mikor az imént nyájasabban fogadott engem itt, mint egy bárány, s félénkebben, mint egy őzsuta? Így aztán, hölgyem, ha pillantásaim sértik kegyedet, tekintetemet végig a földre szegezem, mialatt kegyed ígérete szerint gondoskodik rólam, akár lekvárokkal, akár puszilgatással, mert hát végül is, hölgyem, kettőnk közül ki beszélt először csókokról? S ki vádolta közülünk a másikat azzal, hogy csak az öreg hölgyeket és a halottakat szereti? Sobole kisasszony valószínűleg azt gondolta, hogy ha én elismétlem e szavakat Guise hercegnének, az neki asszonya pártfogásába kerülhet, mert megváltozott arckifejezése, modora, meg a nóta is, amit fújt, behúzta karmait, s olyan puhának mutatkozott, mint a bársony. Ráadásul érzésem szerint nem annyira rosszindulatú volt ő, mint inkább meggondolatlan, s hirtelenében mondott ki dolgokat, nem is gondolva bele, mit beszél. - Ó, lovag! - mondta meglehetős jóindulattal. - Végül is le kell tennem kegyelmed előtt a fegyvert. Kegyelmed túlságosan is okos. Elméje idősebb, mint évei száma szerint volna, ámbár már nagyobbacskának számít, nyelve pedig oly éles, hogy az valóságos csoda. Istenem, ahogy kegyelmed a szót forgatja! Az ember teljesen elveszettnek érzi magát uraságod mellett! Hallgasson ide! Legyünk barátok! Kössünk békét! Felejtse el a butaságaimat! Én meg elfelejtem uraságod vetkőztető pillantásait! S jó szándékom zálogául adok kegyelmednek egy csókot az arcára. Beleegyeztem. A zöld szem és a lángvörös haj megindult felém, aztán Sobole kisasszony lábujjhegyre állt, s úgy tett, ahogy mondta. A kis csók nagy örömömre szolgált. Úgy éreztem, megérdemeltem, s ráadásul azt is megmutattam, hogy még ha fattyú vagyok is, senkitől sem tűröm, hogy lekezeljen, még egy lánytól sem. Alighogy Sobole kisasszony ráütötte a pecsétet békekötésünkre, Guise asszony nagy baldachinos ágyától balra kinyílt egy kis tapétaajtó. Egy komorna jelent meg, s az udvarhölgyhöz fordulva, de szeme sarkából mohó kíváncsisággal engem véve szemügyre (amiből arra következtettem, hogy az egész személyzet tudja már, ki vagyok), ajkát a negédes hanghoz igazítva így szólt: - Hölgyem, kegyeskedjék bevezetni Siorac lovagot! A nagyméltóságú asszony nyomban fogadni kívánja a kisszobában. A szoba nem volt éppen kicsi, minthogy az én szobácskám méreteivel rendelkezett, azonkívül volt egy nagy, osztott üvegű ablaka is, mely tölgyfákra nézett. A lebukó nap még ott ragyogott a leveleken, de fénye távolról sem lehetett elegendő azokhoz a finom munkákhoz, amelyekkel ott foglalatoskodtak, minthogy egy kék bársonybevonatú, tégelyekkel, balzsamokkal, rizsporokkal, kenőcsökkel, kefékkel, fésűkkel, tűkkel, ollókkal, szagosító vizekkel és hajsütő vasakkal telezsúfolt pipereasztalon két nagy ezüst gyertyatartó állt, s a csillag alakban elhelyezett gyertyák egy nagy velencei tükröt világítottak meg; előtte, háttal nekem, ott ült Guise asszony. Hogy eljussak hozzá, nők roppant elragadó tömegén kellett átvágnom magam: a négy igen bájos szobalányon kívül, akik körülötte sürgölődtek - az egyik a haját göndörítette, a másik a sütővasat melegítette, a harmadik a hajtűket adogatta, a negyedik a lábát masszírozta -, volt ott még legalább három előkelő származású személy, fiatalok és igen csinosak, akikről úgy véltem, hogy Noémie de Sobole-hoz hasonlóan a hercegné udvarhölgyei lehetnek. A fal mellett álltak, pasztellszínekbe öltözve, mosolygósan és tétlenül, mintha csak dísznek volnának ott, vagy hogy pártfogójuk dicsőségét emeljék, vagy tán hogy feleljenek minden szavára, egyszerre, mint a görög tragédiák kórusai. - Ugyan bizony keresztfiam-uram - mondta Guise asszony, mihelyt észrevett a velencei tükörből -, mit jelent ez a kitörő nagy vidámság, melyet az imént hallottam? Azért jött tán e helyre, hogy elcsábítsa a leányaimat? - Egyáltalán nem, asszonyom. Sobole kisasszony a korommal incselkedett, s én azt mondtam neki, hogy hajlandó vagyok a kis tacskót adni, ha kapok tőle gyümölcslekvárt. Az udvarhölgyek ezen úgy nevettek, mint apácanövendékek a pihenőórán. Sobole kisasszony egy szemvillanással köszönte meg társalgásunk eme ad usum dominae változatát, Guise asszony meg fejcsóválva elmosolyodott. - Hála istennek, kegyelmed még csak gyermek! - mondta elégedett arccal, mintha az, hogy engem ifjúnak talál, megfiatalítaná őt. - Jöjjön hát közelebb, keresztfiam, ne álljon meg olyan messze! Engedelmeskedtem. Guise asszony megfordult a zsámolyán, s mikor fél térdre ereszkedtem, bal kezét csókra nyújtotta, míg jobbjában, gyöngyházberakásos nyelénél fogva rombusz formájú kis tükröt tartott, s képét a vele szemközt lévő nagy tükörével összekapcsolva figyelte, hogyan munkálkodik haján a bodorító. Ami annyit tesz, hogy nem is nézett rám, mivel szemét igencsak elfoglalta a felvigyázás. Én ettől némileg búbánatos lettem, mert igencsak elbűvölt, hogy így látom őt, nem úgy, ahogy Virágmező utcai otthonunkban szoktam, tetőtől talpig fegyverben, hogy úgy mondjam, ruhaderekával, fűzőjével és hufándlijával felvértezve, hanem hálóköntösben, mely azon túl, hogy szabadon hagyta a testét, szememben igen szépnek látszott: világoskék selyemből készült, aranyszegélyek és éjkék selyemgombok díszítették. Elkerekedett szemekkel néztem, s némi megindultság fogott el, hogy először látom az otthonában, bensőséges körülmények között, ilyen egyszerű öltözékben, miáltal még nőiesebbnek, még anyaibbnak s még közelibbnek éreztem. Mennyire szerettem volna, ha csak egyetlen pillantással is megérti az örömöt, melyet megízleltem mellette, s ő is osztozik benne! Ez azonban lehetetlen volt: az idő bizonyára sürgette. Komoly munkát adott neki, hogy fürtjei alakulására felvigyázzon; hogyan is tehettem volna neki szemrehányást érte? Túl fiatal voltam még hozzá, hogy megértsem: nőnek lenni hivatás, s az ezzel járó - 45 -

feladatok mellett nem mindig jut idő a meghatódásra. Elszorult a torkom, s azon kaptam magam, némileg szégyenkezve, hogy sírni volna kedvem. - Istenem, Istenem! - mormolta Guise asszony, egy pillantást vetve az öltözőasztalon álló órára -, sose leszek kész! S meg fogja látni, ezek közül a tolakodó személyek közül valamelyik biztosan a fejébe veszi, hogy pontosan kell érkeznie! S ami még rosszabb, a vejem lesz az! Keresztfiam - fűzte hozzá, s nyugtalan pillantása átsiklott rajtam -, ne ácsorogjon ott! Perrette, egy zsámolyt! Gyorsan, a lovagnak! Oda, a fal mellé! Perrette, aki a legkevésbé volt elfoglalt a szobalányok közül, minthogy feladata mindössze abból állt, hogy a bodorítónak, kérésére, adogassa a hajtűket, odahozott nekem egy zsámolyt (amit atyám az emlékirataiban sámedlinek nevez, ez a szó azonban, noha igen kedves, alig használatos már). Egyben felhasználta az alkalmat, hogy szemügyre vegyen, amit már akkor is megtett, mikor kijött, hogy beszólítson bennünket a szobába, több mint naiv kíváncsisággal. Éppen olyan volt, mintha fennhangon azt mondta volna: „Az anyát már ismertem, most aztán nézzük, miféle ez a fiú, akit oly sokáig dugdostak előlünk.” Majd rövid szemléjével elégedetten merész pillantást vetett rám, amit én nyomban viszonoztam, minthogy kicsit szomorúnak s mellőzöttnek éreztem magam. Azzal visszatért kevéssé fárasztó foglalatosságához, hódítására roppant büszkén, kivirult tekintettel, s egyszersmind ellenállhatatlan pillantásokat vetett rám. Mégsem folytattam túl sokáig e játszadozást, félve, hogy Guise asszony észreveszi, jóllehet az egész a feje fölött zajlott, de, mint rájöttem, nem tükreinek látószögén kívül. Ekkor a frizurájára függesztettem tekintetemet, melynek alakulását egészen a befejezésig nyomon követtem, és sokkal inkább kimódoltnak láttam, mint számára előnyösnek. De a divat oly zsarnoki volt, hogy szinte minden hölgy, mint azt a bálon megállapíthattam, ilyet viselt akkoriban, kivéve Margó királynét, aki egy régebbi korhoz tartozott, és Mária királynét, aki Léonora Galigaival fésültette magát, firenzei stílusban. Végső esetben el lehetett fogadni ezeket a zárt sorokba rendezett, egyenetlen hosszúságú finom fürtöcskéket, melyek végigsimították az arcot, s onnan göndörödtek fel a tarkóra, de azt az apró kis fürtökből álló, gyér frufrut, mely a homlok közepén halt el, már nem nagyon szerettem, s még kevésbé a hajtömegnek azt az elkeskenyedő részét, mely e szegény kis előőrsök mögött hirtelen irányt változtatva mereven és laposan simult hátra, a tarkó fürtöcskéi mellé. S ugyan mire volt jó az a gyöngykorona, melyet a hajbodorító a fej hátsó részére erősített, ha nem arra, hogy kiemelje e pusztaságot, ahelyett, hogy felékesítette volna? Egyszóval nemigen törődtek velem, én meg dacosságomban és lázadásomban odáig mentem, hogy keserű kritikával illettem magamban azt a bársonycsokrot, melyet a hajbodorító a fürtös építmény tetejének jobb oldalára kötött fel. Tán nem lett volna ugyanolyan jó a bal oldalra? S ha már itt tartunk, miért nem mindjárt a fejtetőre? - Istenem, Istenem! - kiáltott fel Guise asszony. - Itt az idő! S mivel kétségkívül úgy ítélte meg, hogy a hálóköntöse nem öltözék, hozzáfűzte: - S én még meztelen vagyok! Sietős léptekkel átment a hálószobájába, nyomában a szobalányokkal és Sobole kisasszonnyal, engem meg egyedül hagyott a három udvarhölggyel. Tüstént felálltam a zsámolyomról, s kellő módon tisztelegtem előttük, amire ők kecses bókolással válaszoltak. A társalgásunk ennyiben maradt, mert bár annyira néztek, hogy majd felfaltak a szemükkel, úgy látszott, elhatározták, hogy meg se mukkannak. Miközben e csend okain töprengtem, a szomszéd szobában fájdalmas kiáltás harsant. - De hát mi ez? - kérdeztem. - A nagyméltóságú asszony - mondta az egyik udvarhölgy. - Most fűzik be, és fuldoklik. - De hát miért fűzik olyan szorosra? - Hogy fel tudja venni a ruhaderekát, s bekapcsolni a hufándliját. - De hát miért olyan szűk az a ruhaderék meg a hufándli? Csodálkozva pillantottak rám. Aztán egymásra néztek és összemosolyogtak, de egy árva szóval sem válaszoltak, talán mert annyira ostobának találták a kérdésemet. Perrette feje jelent meg a tapétaajtóban, s száját csücsörítve, roppant kényesen azt mondta: - A nagyméltóságú asszony kéreti Siorac lovagot. Éppen befejezték Guise asszony felékszerezését, amiben keresztanyám, mint később a bálon láttam, figyelemre méltó mértékletességet árult el a királynéhoz vagy az udvar más hercegnőihez képest. Attól a kis koronától eltekintve, melyet oldalt a hajára erősítettek fel, csak egy háromsoros gyöngy nyakéket viselt s a fülében is gyöngyöket (melyek futólag villantak meg a lógicsáló fürtök között), egy aranygyűrűt a bal kezén s egy gyémántfoglalatú nagy rubint jobb keze középső ujján. Szép olvasóim bizonyára elismerik, hogy ez elég kevés ahhoz képest, hogy egy királyi hercegnőről van szó, s Henriknek igaza volt, amikor mint később megtudtam - Guise asszonyt hozta fel példának a királyné előtt, aki pontosan ezen a bálon egy csupa gyémánt karkötővel jelent meg, melynek értéke 360 000 frank volt, vagyis majdnem annyi, mint az éves költségvetés; a pénzt egyébként a királytól kapta háza fenntartására. A hatalmas adósságot Henrik nem volt hajlandó kifizetni, amivel teljes kétségbeesésbe kergette a királynét. - Ó, keresztfiam-uram! - mondta Guise asszony, mintha épp akkor érkeztem volna meg. - Végre, hogy itt van! Mialatt öltöztetnek, szeretnék két szót váltani kegyelmeddel a királynét illetően. Ha a király, mint feltételezem, bemutatja kegyelmedet neki, az etikett a következőket kívánja meg: először három vagy négy lépésről bókol előtte, majd közelebb megy hozzá, fél térdre ereszkedik, megfogja a ruhája alját, s az ajkához emeli. Őfelsége akkor csókra nyújtja kegyelmednek a kezét, amivel jelzi, hogy felállhat, s így szól: „Isten - 46 -

hozta kegyelmedet!” - Minek a „kegyelmedet”? A „kegyelmed” fölösleges. Elég csak az „Isten hozta”. - Keresztfiam - mondta fogcsikorgatva -, ezt inkább a királynénak mondja, s biztos lehet benne, hogy megcsinálta a szerencséjét! Ha nem volnék már pimplochée, s nem félnék, hogy tönkreteszem az arcfestésemet, most rettenetes haragra gerjednék! De az az igazság, hogy még így is dühöngök, arról nem is beszélve, hogy fojtogat a fűzőm és szorít a cipőm. Az ördög vigyen el, ha tudom, miért rendeltem ilyen szűket! Különösen, hogy nem is látszik a hufándlim alatt! Keresztfiam, mit hallok? Kegyelmedet bemutatják Franciaország királynéjának, s kegyelmed kijavítja nyelvtanból! Hát ettől meg kell halni! Honnan veszi ezt? Addig csipegetett a könyveiből, míg elvesztette az eszét? Atyjával együtt megőrjítenek az örökös szőrszálhasogatásukkal! (Itt a szobalányok összemosolyogtak a háta mögött.) Nos, keresztfiam, ne keresgéljen a kákán is csomót! Majd én ráncba szedem kegyelmedet. A királyné azt mondja: „Isten hozta kegyelmedet!”, mert rosszul beszéli a franciát. Elegendő ez az érv, okoskodó uram? Rosszul beszéli, és rosszul ejti. Tulajdonképpen uraságod azt fogja hallani: „Istén hosztá ketyelmeter!” (Noémie de Sobole szája elé kapta a kezét, és majd megpukkadt a nevetéstől.) Minekutána, ha kegyelmed már megcsókolta párnás ujjait, melyeken több a gyémánt, mint amennyit uraságod valaha is látott, roppant fennhéjázó lesz kegyelmeddel, barátságtalan és udvariatlan. - Velem! De hát mit vétettem ellene? - A király szereti kegyelmedet. Ennyi neki elég. Halk kopogtatás szakította félbe heves társalgásunkat. - Mi van már megint? - fortyant fel a hercegné elkeseredetten. - Lépjen be! Lépjen be! Sobole, jöjjön ide, és legyezzen! Azt hiszem, el fogok ájulni. - Asszonyom - suttogta Réchignevoisin úr, mihelyt szelíd arca megjelent az ajtóban -, asszonyom, leánya és a nagyméltóságú Conti herceg az imént érkeztek meg. - Hát ez már sok! - kiáltotta Guise asszony, s égnek emelte kurta karját. - Ez a bál kész katasztrófa lesz! Érzem! Megmondtam előre: a vejem pontos lesz! S az lett! Az első vendég! Ő, egy királyi herceg! Nem elég, hogy süket, dadogós és ostoba: még pontos is! Negyedik fejezet A mai napon, harmincnegyedik születésnapomon, elvégeztem az utolsó simításokat emlékirataimnak azon fejezetein, melyekben Guise hercegné bálját írtam le. Megtisztítottam őket néhány csúnya fordulattól, melyeket az újraolvasás során találtam bennük, és elszalasztottam egy kis lótifutit R. asszonyhoz, hogy tudassam vele, boldog lennék, ha e fejezeteket felolvashatnám neki, minthogy már régen ígéretet tettem rá. Mindazonáltal arra kértem, legyen olyan jó, hogy bizalmas kettesben fogad, s nem híveinek fényes gyülekezetével, azon oknál fogva, hogy ezek a fejezetek számos olyan megjegyzést tartalmaznak, melyeket némely még élő személyek sértőnek találhatnak magukra nézve. Ugyanezen lótifuti közvetítésével R. asszony nyomban megküldte nekem, szép írásával, a következő levélkét: „Barátom! Oly beteges és erőtlen vagyok, hogy a mai napra megparancsoltam Corydonomnak, „jól zárja rám az ajtót” minthogy senkinek nem vagyok itthon, még egy királyi hercegnek sem. De túlságosan kedvelem kegyelmedet, és túl mohón vágyom elbeszélését hallani ahhoz, hogy holnapra halasszam látogatását, bármilyen mértéktelennek és fenyegetőnek tűnik is számomra biztonságomat tekintve az az igénye, hogy négyszemközt fogadjam kegyelmedet. Következésképpen beleegyezem, de nem minden feltétel nélkül. Első feltételem, hogy nem csókolja meg a kezemet, csak érkezésekor és távozásakor, s egyik alkalommal sem oly módon, mintha le akarná nyelni. A második, hogy ne fárasszon halálra sem nyílt, sem suttyomban rám vetett égő pillantásaival. A harmadik, hogy bizalmas együttlétünk elejétől végig legalább egy ölnyi távolságból folyjon le. A negyedik, hogy alaposan lásson el a szépségemre és fiatalságomra vonatkozó bókokkal. S mindezt azért - hogy végül ezt is bevalljam kegyelmednek, barátom -, mert jobban bele vagyok ragadva a szomorúságba, mint légy a pókhálóba, és olvasni is képtelen vagyok, még imádott Vergiliusomat is. Annyira unatkozom, hogy belepusztulok. Sőt még ennél is rosszabb a helyzet: percről percre öregszem. És az az igazság, hogy szegény kis testem szokatlanul belefáradt ebbe a nyomorult világba. Délután három órakor fogadom kegyelmedet a kék szobámban. Catherine” Ez a rövidke üzenet nagy örömmel töltött el. Minthogy igen nagyra becsültem R. asszony ízlését, boldog voltam, hogy mindazt, amit írtam, alávethetem érzékeny ítéletének. Levélkéje egyszersmind fel is vidított, hiszen R. asszonnyal először Guise hercegné ama bizonyos bálján találkoztam, ennek lassan húsz éve már, s soha másnak nem láttam, mint „betegesnek és erőtlennek”, ami érzésem szerint inkább életforma volt nála, mint rokkantság, minthogy évente háromszor vagy négyszer, mihelyt olyan bál volt, ahol meg kívánt jelenni, feltámadt „erőtlenségéből”, és futott, hogy hajnalig táncolhasson. Ami meg a kézcsókjaim hosszára, pillantásaim hevére vonatkozó rettegését és a „bizalmas - 47 -

együttlét” túlzó értelmezését illeti, ez ama nagyfokú kacérság játéka volt csupán, mely kedvét leli a csetepatékban, de elmenekül a harc elől: mihelyt egy támadás konkrétabb formát ölt, elbarikádozza magát női erényének bástyái mögé. Egyébként gyakran töprengtem rajta, vele kapcsolatban éppúgy, mint némely papokat illetően, hogy valóban az „erény”-e itt a megfelelő szó. Mert bár R. asszony bolondult a férfiak társaságáért és figyelméért, valójában irtózott a szerelem minden megvalósulásától, mert „igen szomorúnak és csúnyának” találta, meglehet, azért, mert tizenkét évesen feleségül ment egy olyan férfihoz, aki jobban értett a lovakhoz és a kutyákhoz, mint az érzékeny kislányokhoz. Mint rendesen, most is ágyán félig elnyúlva, párnák közé befészkelődve fogadott, atlasz háziruhában, mely nyakkivágásánál bőséges aranycsipkével volt díszítve. Noha fényes nappal volt, a nehéz damasztfüggönyök össze voltak húzva az ablakokon. Tiszteletteljesen megcsókoltam a felém nyújtott ernyedt kezet, s miután elborítottam, amint azt levelében megtiltotta volt, égő pillantásaimmal, hatalmas bókokat mondtam neki: „erőtlenségéről”, melytől annyira szenvedett s melynek egyetlen eredménye az volt, hogy még szebbé tette; frizurája rafinált építményéről, mely elragadóan állt neki; a részegítő illatú szagosvízről, mellyel bepermetezte magát; a csipkékről, melyek aranyló árnyalattal keretezték arcát, s bőségük kiemelte vonásainak báját. S minthogy egyik meztelen lábfeje félig kilógott háziruhája alól, nem féltem arról sem dicsérő szavakat zengeni, magasztalva kicsinységét és finomságát. - Ó, barátom! - mondta, s visszahúzva nyomban eltüntette szem elől csodálatom tárgyát, olyan zavarban, melyet nagyon is őszintének hittem. - Kegyelmed minden határon túlmegy! Ráadásul egy árva szót sem hiszek túlzó bókjaiból. Üljön le arra a székre ott! Az ébenfa asztalon álló gyertyák fényénél el tudja olvasni a fejezetét. Mint tudja, ha sötét kedvemben vagyok, nem tudom elviselni a világosságot: Sért. Csendben elnéztem őt. Valóban sértené a világosság, vagy arca a napfény igazságánál jobban kedveli a gyertyák szelíd könyörületességét? - Barátom - folytatta panaszos hangon -, hogy én mennyire unatkoztam, míg nem jött! De most már, istennek hála, itt van, s oly kedvesen hazudik nekem, hogy máris jobban érzem magam. No lássuk, olvassa fel, mit írt arról a bálról! Mit is mondott, mikor volt ez? - 1607. augusztus 16-án. - 1607! Istenem! Tizenkilenc éves voltam! Látja, milyen nyíltan beszélek kegyelmeddel: megmondom a koromat. És ráadásul, amilyen alamuszi vagyok, csak azért mondom meg, mert úgyis tudja, minthogy közöltem kegyelmeddel azon a bálon, hogy négy évvel vagyok idősebb kegyelmednél. Ó! Az idő! Hogy rohan, a szerencsétlen! - Ne bántsa, asszonyom, úgy múlt el kegyed felett, hogy meg sem érintette kegyedet. - Pfúj! Micsoda gátlástalan hazudozó kegyelmed! Mennyire kell szeretnie az asszonyokat, hogy ilyen jól tudjon hazudni nekik! Nosza, olvassa hát fel nekem a fejezetét! Soha nem végzünk így vele, én a jeremiádjaimmal, kegyelmed meg a tündérmeséivel. - Csakhogy nem látok elég jól, asszonyom, kaphatnék még egy gyertyát? Meghúzta a csengőt, s megjelent Corydon. Valójában R. asszony nevezte el őt így Vergilius és Ronsard iránti szeretetből, mert egyébként mindenki szerint ő volt a teremtés legrútabb háznagya: emberi arc helyett valamiféle vaddisznófejet viselt, melyet két kis malacszem fúrt keresztül. S ami még rosszabb, nem beszélt, hanem röfögött, orrlyukán fújva ki a levegőt. - Barátném - mondtam, mihelyt Corydon meg a lakáj, aki behozta a második gyertyatartót, visszavonultak -, miért ezt a szörnyeteget választotta háznagyának? - Nem találja ki? - kérdezte huncut képpel. - Ha csak ránéz, mikor megérkezik, utána még szebbnek talál engem... Milyen kedves nevetéssel kísérte e szavakat - oly dallamos volt, oly szép ívű! A tökéletességnek micsoda ritka fokára fejlesztette a csábítás asszonyi művészetét, s csak azért, hogy aztán ne csábítson el senkit! Akkor aztán elkezdtem olvasni a fejezetemet, s emlékezetembe idézve, hogy háziasszonyom szeretné, ha szórakoztatnák, nem csak olvastam. Játszottam is. Minden szereplő én voltam: a tehetséget atyámtól örököltem hozzá, de ebben túlszárnyaltam őt. Merthogy benne még megmaradt némi hugenotta merevség. Ő csak jelzett egy szerepet. Én el is játszottam. Mikor végeztem, a márkiné minden bókkal elhalmozott, amire csak természetes kedvessége és finomsága ihlette. Mindazonáltal, minthogy sürgettem, mondja el összes benyomását, mert tudtam, hogy ízlése a legfinomabb s esze a legélesebb, olyan megjegyzést tett a fejezet meseszövésére, melyen elcsodálkoztam. - Barátom – mondta -, kegyelmed arra kötelezte el magát, hogy elmeséli ezt a bált úgy, ahogy tizenöt éves korában látta és megélte; mikor még friss szemmel figyelte a királyi udvart, ahova épp akkor lépett be. - Nos hát - feleltem kissé aggódva -, valóban erre köteleztem el magam. Vesztettem? - Nyert, és ezt sajnálnia kellene. - Galambocskám, kegyed rejtvényekben beszél. Hogyan sajnálhatnám, hogy megtettem azt, amit meg akartam tenni? - Majd én megvilágítom az elméjét. Kegyelmed ebben az elbeszélésben bizonyos számú hölgyről és úrról beszél, akikről a következő húsz évben megtudott sok mindent, szerencsés és szerencsétlen dolgokat - 48 -

egyaránt. Nem gondolja, hogy olvasója boldog lenne, ha ő is megtudhatná, mi lett ezekkel az emberekkel a későbbiekben? - Az olvasó majd megtudja az emlékirataim folytatásából. - Ez igaz a főszereplőkre. De nem igaz azokra a figurákra, akik korunkban élnek, de nem tartoznak a Történelemhez. Lenézi őket, holott gyakran oly elragadóak? - Egyáltalán nem. De ha hű vagyok vállalt kötelezettségemhez, hogyan léphetnék ki az 1607-es évből és tizenöt éves koromból, hogy prófétaként a jövőjükről szóljak? - Ó, uram! Hát találja meg a módját, könyörgök! Kegyelmed szánta el magát erre a bravúros tettre, hogy korának emlékezete lesz, nem én. Én csak azt kérem, helyezzen engem kívül az időn, egy aprócska felhőre, melyen elérhetem az örökkévalóságot úgy, hogy közben nem kell megöregednem vagy meghalnom. Minthogy hallgattam, e kívánságot ízlelgetve s tarsolyomba süllyesztve, a vele kapcsolatos többi kedves emlék közé, folytatta: - Nézze! Itt van a kis Saint-Luc bárónő, aki oly fiatal és oly megható, s akinek szép szeméért kegyelmed rajongott tizenöt évesen; tudja, mi történt vele két évvel később? - Már hogyne tudnám. - Akkor hát mondja el az olvasójának! Szívesen veszi majd kegyelmedtől. Ezzel elhallgatott, elgondolkodó arccal. - Látom, hogy töpreng, asszonyom. Hozzá kíván még tenni valamit? - Nem merek. Tudja, hogy engem illemcsősznek tartanak az udvarban, s kinevetnek, mert nem szeretem, ha a jelenlétemben kimondanak bizonyos négybetűs szavakat. - Akik kinevetik, asszonyom, igen ostoba emberek. - Mi több, hazudnak! - mondta határozott eréllyel. - Biztosíthatom, barátom, ha mindenképpen ki kellene mondanom a „segg” szót, kimondanám a „segg” szót... Alaposan elpirult a szégyentől s a kényszerű erőfeszítéstől. - Asszonyom - mondtam komolyan -, a mai naptól fogva mindenkinek mesélni fogom az udvarban, hogy kegyed kimondta jelenlétemben a „segg” szót, s hogy én magam is elismételtem úgy, hogy a legkevésbé sem bántottam meg kegyedet. - Talán nem volt szükséges, hogy elismételje - mondta élénken. - S hogy visszatérjünk a kegyelmed fejezetére, az a bizonyos jelenet a királlyal ott az árnyékszéken, valóban nélkülözhetetlen volna? - Igen, asszonyom, mert jellemzi a királyt. - De ez a jellemzés nem túl választékos. - A király maga sem volt túlzottan választékos. Katona volt. Harminc éven át hozzá volt varrva, mint atyám mondja, „a páncéljához, mint a teknős”, alig mosakodott, erős szaga volt, durván beszélt, s mikor nem fékezte a hölgyek jelenléte, magaviseletén érződött, hogy köze van a testőrséghez. Ami semmit sem von le rendkívüli tehetségéből, sem szívének képességeiből, melyek közül az ellenség iránti könyörület volt talán a legszebb. - Akkor is, barátom, ezt a jelenetet ki kellene vennie. Nézetem szerint sérti a tisztességet. - Majd eltűnődöm rajta, asszonyom - mondtam meghajolva, de lelkem mélyén már eldöntöttem, hogy nem csinálok semmit. Miután jó keresztanyám kilőtte a parthusok nyilát vejére, Conti hercegre, aki azt a bűnt követte el, hogy pontosan érkezett a báljára, futott a nagyterembe, hogy fogadja őt, olyan gyorsan, ahogy meggyötört lábai engedték, nyomában Noémie de Sobole-lal, aki felszólítás nélkül követte őt, tudván, hogy nélkülözhetetlen számára, hiszen nála volt Guise asszony legyezője meg a repülősós flakonja. Minthogy azonban jó keresztanyám nem utasított, hogy kövessem, ott maradtam lecövekelve, meglehetős zavarban, s alaposan szemügyre véve a négy szobalány által, akik úgy tettek - de csak tettették, jelenlétüket igazolandó -, mintha úrnőjük szétszórt holmijait rakosgatnák el. Pénelopéi lassússággal végezték a dolgukat, egyik szétbontotta, amit a másik összehajtott, mindezt elfojtott nevetgélések, alattomos pillantások és végeérhetetlen sutyorgások közepette. Ez a mesterkedés jó öt percig tartott, s végül az vetett véget neki, hogy megjelent Guise asszony három udvarhölgye, akiket ottfelejtett (őket is!) a kis szobában, s minthogy egy ideje nem hallották felcsattanni úrnőjük parancsoló hangját, bekukucskáltak a hálószobába. Minthogy ott csak engem találtak, s nem volt okuk rá, hogy féljenek tőlem, be is jöttek, szép pukedlivel köszöntöttek, s mindhárman leültek egy-egy hufándliszékre. Én is üdvözöltem őket, s megörülvén, hogy azt tehetem, amit ők, helyet foglaltam egy zsámolyon. A szobalányok folytatták álnok pakolásukat, de már nevetgélés és sutyorgás nélkül, ám éber tekintettel és fülüket hegyezve, már előre falták azt a párbeszédet, amely az udvarhölgyek és köztem fog kibontakozni. Csalódást okoztam nekik, mert felidéztem magamban a csúfolódók nevetéseit, amivel a ruhaderék és a hufándli érthetetlen szorosságára vonatkozó kérdésemet fogadták, úgyhogy meg se mukkantam, csak bámultam a mennyezetet. A leánykák hasonlóképp tettek, de mint azt néha-néha rájuk pillantva megállapítottam, sokkal jobban adták a rideget, mint én, mert szemem, titkos tapogatózó útjai során, sosem találkozott az övékkel, noha biztos voltam benne, hogy sikerült meglesniük anélkül, hogy rám néztek volna. Nem tudom, mennyi ideig ültünk így, szemben egymással, komorabban, mint a legfelső bíróságon ülésező bírák, én az ég felé fordított szemmel, ők pedig oly némán, oly vakon - s oly kívánatosan - 49 -

pasztellszín ruhájukban. - Lovag - mondta Noémie de Sobole, mihelyt berobbant a szobába, szoknyájának nagy suhogása és örvénylése közepette -, mit csinál kegyelmed e helyt, mikor a főméltóságú asszony a nagyteremben várja kegyelmedet, hogy bemutassa a fiainak? És a kisasszonyok, nincs jobb dolguk, mint őrt állni egy üres szobában? Nincs kedvük a bálhoz? Egyedül kegyedék nem keresnek férjet maguknak? Azzal megragadta a kezemet, és nyújtott karral, mert hufándlija igen széles volt s a folyosónak csaknem a felét elfoglalta, a nagyterem küszöbéig vezetett; ott előreengedett, és jó nagyot taszított a hátamon. Ennélfogva kevésbé méltóságteljesen érkeztem meg a nagyterembe, mint szerettem volna, noha az még háromnegyed részt üres volt, minthogy Guise asszony, mint később megtudtam, megparancsolta a gyerekeinek, hogy pontosan érkezzenek, tekintve, hogy ami Conti hercegnél bűn volt, az náluk erény. Minthogy ők engedelmesebben megfeleltek óhajának, mint atyám, a hatalmas Lotharingiai-ház minden hercege ott volt már; mind álltak, kivéve nagybátyjukat, Mayenne hercegét, aki helyet foglalt egy hufándliszéken, amely majdhogynem szűknek bizonyult hatalmas farméreteihez képest. Engem néztek, míg feléjük haladva hosszában átszeltem az egész termet. Bizony roppant hosszúnak találtam, tüzes pillantásuktól kísérve, s nem volt nehéz elképzelnem, milyennek látnak engem, fattyú féltestvérüket, mi több, egy olyan ember fiát, aki igen elszántan harcolt hitszegő családjuk ellen III. és IV. Henrik uralkodása alatt. Mindazonáltal atyámra gondolva visszatért belém a bátorság, s szilárdabb léptekkel, magabiztosabb tekintettel közeledtem feléjük, de minden dac nélkül, sőt még azzal is megpróbálkoztam, hogy arcomra mosolygós derűt varázsoljak. Jó tízlépésnyire voltam a tiszteletre méltó csoporttól, mikor Guise asszony - a család legkisebb, de Mayenne-t leszámítva a leginkább tisztelt tagja elindult felém, kék szemét azzal a szeretetteljes kifejezéssel mélyesztve az enyémbe, melyet annyira szerettem volna látni néhány perccel korábban, kis szobájában, mikor hajviselete kötötte le minden figyelmét. Kézen fogott, majd élénk forgolódások közepette oldalamra került, felvette lépteim ritmusát (vagyis arra kényszerített, hogy lassítsam a tempót), így vezetett oda Mayenne herceg elé. - Bátyám - mondta (noha valójában csak sógora volt, s akkoriban már az egyetlen élő Guise, minthogy két bátyját III. Henrik megölte Blois-ban, nővére meg, a sánta Montpensier a béke eljövetelekor halt meg) -, szeretném jóindulatába ajánlani keresztfiamat, Siorac lovagot... Mayenne hercege - nagyevő, nagy alvó, dagadt hátsójú és pocakú, kicsit köszvényes is és podagrás, de szeme ravaszabb, mint az elefánté -, aki előtt térdet hajtottam, alig észrevehetően felém bólintott, majd félig leeresztett szemhéja mögül egy hosszú percig csendben vizsgálgatott. Aztán két kezét hatalmas combjára téve nehézkesen, de jól érthetően azt mondta: - Siorac márkit Amiens ostrománál ismertem meg, valamivel azután, hogy elhagytam a Ligát és IV. Henrik táborához csatlakoztam. - Atyám elmondta nekem, nagyuram. - S azt elmesélte-e, hogy a spanyolok által elfoglalt Amiens ostroma közben hogyan támadott meg minket is Albert herceg? - Igen, nagyuram. - Tájékoztatta kegyelmedet róla, hogy mi volt a szerepem ebben a csatában? - Igen, nagyuram. - Éspedig? - Kegyelmed védte, nagyuram, az ostromlók déli oldalát Albert herceg támadása ellen, aki hasztalan próbálkozott vele, hogy pontonhidat verjen a Somme folyón, melyen átjuttathatja az ágyúit. Ezenkívül kegyelmed értesítette Henriket arról, hogy az a szárny, melyet nagyuram vezet, igen kevéssé van megerősítve, s így megeshet, hogy a támadás onnan jön majd. - És ki volt az, aki élesen ellentmondott nekem ebben a kérdésben? - Biron marsall. - Tudja kegyelmed, mikor hagytam ott a Ligát, hogy IV. Henrikhez csatlakozzam? - Mikor a király katolizált, nagyuram úgy ítélte meg, hogy a Ligának nincs többé létjogosultsága. - Hallotta ezt, Sommerive? - kérdezte Mayenne hercege. Majd elfordította a fejét, pontosabban csak szerette volna, mivel nyaka, mintha csak a törzséhez lett volna forrasztva, minden mozgékonyságát elvesztette, így hát a megszólítottnak kellett úgy állnia, hogy Mayenne hercege láthassa azt, akihez beszél. Sommerive szép, húsz év körüli lovag volt, s eddig ott állt Mayenne székének jobb oldalán. - Igen, atyámuram - mondta Sommerive, sápadt arcával feléje hajolva. - És eléggé el is vagyok képedve. Én Amiens ostromának ezeket a részleteit nem ismertem. A lovag igen nagy tudású. - S azt hiszem, korához képest igen okos is - mondta Mayenne. És ismét felém fordult, törzsének ugyanazzal a lassú és nehézkes mozgásával, ami szememben külön súlyt adott a szavainak, és azt mondta: - Nézete szerint mi történt volna, ha én, mikor fivéreim halála után a Lotharingiai-ház feje lettem, nem hódolok be Henriknek? Egy pillantást vetettem Guise asszonyra, egy másikat Sommerive-re, s egy harmadikat a négy lotharingiai hercegre, akik szájtátva hallgatták a beszélgetést. Minthogy haboztam, Mayerine szigorúan, de anélkül, hogy hangját felemelte volna, azt mondta: - Mondja csak ki bátran, amit gondol. Újból keresztanyámra néztem, majd a lotharingiai hercegekre, és azt mondtam: - 50 -

- Azt a Lotharingiai-ház nagyon megsínylette volna. - Hallotta ezt, Sommerive? - kérdezte Mayenne. - Igen, atyámuram. - És mit gondol róla? - Hogy ez maga a józan ész. - S mit gondolnak róla az én szép unokaöcséim? - kérdezte Mayenne, s szemhéját felemelve szúrós pillantást vetett Charles de Lorraine-re, akiről úgy gondolta, lévén a legidősebb lotharingiai herceg és még régensherceg is, saját nevében és fivéreiében is neki kell válaszolnia. - Úgy vélekedem, mint Sommerive - mondta kissé szárazon. - És mivelhogy követtem a kegyelmed példáját, bácsikám, én is behódoltam Henriknek. - Charles - mondta Mayenne leplezett iróniával -, örülök, hogy egyetért. Néha úgy tűnt nekem, mintha némi kételyek volnának e kérdést illetően a Lotharingiai-házban, s hogy némelyek végtelen meggondolatlanságukban már arról álmodoznak, hogy felélesztenek régi vitákat. - Bácsikám - mondta Charles zavartan -, én nem hallottam erről. - Ennek újfent örülök. Ne felejtse el, hogy nem akarok több viszályt a Guise-ház és a Bourbon-ház között! Majd így folytatta: - Sommerive, tetszik kegyelmednek Siorac lovag? - Nagyon. Bassompierre, aki igen nagyra becsüli, már beszélt nekem róla, és úgy tartom, hogy tudását csakúgy, mint külsejét tekintve, ebből a kakaskából híres kakas lesz, ha Isten élteti. - Akkor hát vegye e kakaskát szárnyai alá, s még mielőtt keresztatyja, a király megérkezne, óvja mindenkivel szemben, hogy senki se merészelje megcsipkedni a tollazatát. - Örömmel, atyámuram - mondta Sommerive. Mosolygós képpel odajött hozzám, átölelt, erősen megszorított, s kétfelől arcon csókolt. - A kezét, keresztfiam - mondta Guise asszony. Engedelmeskedtem; ő kezemre tette jobbját, s kezének nyomásával a kívánt irányba terelgetve félrevont, és halkan azt mondta: - Istennek hála, kegyelmed tetszett a hercegnek. - Valóban tetszettem neki? - Csak tetszhetett neki. Ő ügyes ember, s pártfogásába vesz mindenkit, aki a király pártfogását élvezi. Ezzel együtt is roppantul örülök a dolognak. A fiaim egy mukkot sem mernek majd szólni. - Mert enélkül mernének? - Ezek kelekótyák. Az ember sosem tudhatja, mit fognak mondani vagy tenni. Ráadásul, képzelheti, nem nagyon örülnek neki, hogy felbukkant köztük egy féltestvér, akit én hirtelen elismerek, a király meg előlépteti. - Asszonyom - mondtam -, úgy vélem, azzal, hogy kegyed ma este elismer engem, nagy bátorságról tesz bizonyságot. - Ez azért van, mert szeretem kegyelmedet - mondta, s erősen megszorította a kezemet. - Jobban szeretem, mint bármelyik fiamat. Az ég bocsássa meg nekem ezeket az istentelen szavakat! Erre már nem tudtam felelni, mert könny szökött a szemembe. - És meg tudná nekem mondani - folytatta évődő hangon -, miért neheztelt meg rám olyan csúnyán a szobámban? - Mert megdühödtem! Kegyed számára csak a hajbodrai léteztek! Még csak rám se nézett! - Micsoda egy tacskó kegyelmed! Sokat kell még tanulnia az asszonyokról! Tudja meg, hogy egyidejűleg a kegyelmed képét is néztem két tükrömben, s jót derültem a mogorvaságán. - Jót derült rajta? - És nyugtalankodtam is miatta. Fel kell vérteznie túlságosan is lágy szívét, Pierre-em. Különben nem egy hölgy belemélyeszti majd a karmait. De elég a fecsegésből! Rajta! Nézzen szembe az én kis szörnyetegeimmel! Talán mert Mayenne megadta nekik az alaphangot, talán mert látták, igen éles a nyelvem, s attól tartottak, a csipkelődésben nem tudnának fölém kerekedni, a „szörnyek” nem voltak olyan csípősek velem, mint anyjuk feltételezte. Charles, „az orratlan kis herceg”, ahogy az udvarban nevezték, nem volt modortalan. Noha teljesen tudatlan volt, igen jól fejezte ki magát, s azon igyekezett, hogy némi fensőbbségességet vigyen a kedvességébe. Mindazonáltal volt szíves emlékezni rá, hogy atyám Reimsben „segítségére és szolgálatára” volt, de addig már nem ment el, hogy kimondta volna, neki köszönheti az életét, holott amikor rajtaütésszerűen felszúrva kardjára Saint-Paul úr testét, benne hagyta a kardot, és ott állt fegyvertelenül; ha atyám nincs, La Tour báró menthetetlenül megöli. Hogy a herceg ilyen fukarul mérte a hálát, s ráadásnak ott volt még az a csöppnyi fensőbbségesség is, melyet modorába vitt, elhidegített tőle, s csak csekély erőfeszítést tettem, hogy elnyerjem a tetszését. Ugyanígy jártam el Francois-val, Málta lovagjával is, aki akkor tizenkilenc éves volt és bizonyosan a legeszesebb közülük, hiszen az udvari pletyka szerint ki merte mondani, hogy atyám keze benne volt Henri de Guise herceg kivégzésében, s e szavaival kiérdemelte mind anyja, mind Sully, mind a király dorgálását. Én erőszakosnak találtam az arcát, melyen az anyagnak nagyobb hely jutott, mint a szellemnek. - De hát hova tűnt Louis? - kérdezte Guise asszony, s pillantását körbehordozta a hatalmas termen, nem nagy sikerrel, minthogy rövidlátó volt, de ezt sem elismerni, sem pápaszemet viselni nem volt hajlandó. - 51 -

- Az imént még itt volt - folytatta. - Elillant, mint a kámfor. Igaz, hogy olyan könnyű! Láttak már valaha is illékonyabb érseket? - Asszonyom – mondtam -, ha egy violaszínű ruhát keres, az ott van, jobbra kegyedtől, abban az ablakmélyedésben, éppen csókokat lop egy igen fiatal és igen szép hölgytől. - Ki az? Ki az? - kérdezte keresztanyám, és sietős léptekkel elindult a pár felé, ami kis nyögéseket váltott ki belőle, minthogy cipője kínozta. - De hát ez az én lányom! - kiáltott fel, mikor már ott volt az orra előtt a violaszín ruha meg a társnője. - Louis, uraságod saját húgával évődik! Az én bálomon! Azt akarja, hogy úgy beszéljenek kegyelmedről, mint a lyoni érsekről, aki húsz éven át a saját húgával birbitélt mindenki szeme láttára és tudtával? - Anyám, távol álljon tőlem! - mondta nevetve Louis. - De miért kell ennek az álszemérmes kis nőszemélynek kényeskednie? Csak mert meg akarom csókolni a nyakát? Megcsipkedtem én őt ott több ezerszer ifjúkorában! Ma meg, azzal a kifogással, hogy hozzáment egy idiótához, ügyet csinál belőle! - Nem vagyok sem álszemérmes, sem kicsi - mondta hevesen Conti hercegné. - Kicsi legfeljebb koromnál fogva lehetek, minthogy öt évvel fiatalabb vagyok, mint uraságod, vén szamár! Egyfolytában a fivéréhez beszélt, de nem mulasztotta el, hogy közben szép pillantásokat küldjön felém s elragadó mosolyokat, melyeket megpróbált elrejteni anyja elől. Hát ilyen egy főkacér, gondoltam, aki képtelen úgy férfira nézni, hogy ne akarja elcsavarni a fejét. - Vén szamár! - mondta Louis gyerekes sértődöttséggel. - Vén szamár, én! Anyám, kegyed a tanúm! Lehet az ember vén szamár harmincévesen? - Harminckettő - mondta Conti hercegnő. - Louis, figyeljen rám - mondta szigorúan Guise asszony -, nem kérek a gyerekességeiből. Úgy fog viselkedni a bálomon, ahogy a ruhája megkívánja. Holnap pedig visszatér reimsi érsekségébe, és azt akarom, Louis, azt akarom, hogy szigorúan tartsa magát távol a szüzektől és a férjes asszonyoktól. - Úgy hát csak az özvegyek maradnak nekem - mondta Louis, és újra elnevette magát. - De nem minden özvegyasszony olyan szép és jó kedélyű, mint kegyed, anyám! - Fiamuram - mondta Guise asszony, aki érzésem szerint elfojtotta haragját, nehogy tönkretegye az arcfestését vagy elrontsa a frizuráját -, nehogy azt higgye, lefegyverezhet egy ilyen olcsó bókkal. Ha emlékezete elhomályosult volna, majd én megvilágosítom. Emlékezzék csak, kérem, hogy bátyja, a herceg, egyéb szertelen kívánságai mellett azt is követelte a királytól, hogy átállása fejében adományozza neki a reimsi érsekség javadalmait, amely életében a kegyelmed nagybátyját, Guise bíborost illette meg. A király nem tett eleget a kérésnek, minthogy a szép Gabriella egyik rokonának adta haszonbérbe a javadalmakat. Erre ez a Gabriella meghalt, és én harcolni kezdtem, uram, kell-e rá emlékeztetnem? Foggal-körömmel harcoltam, hogy a király kegyelmedet nevezze ki Reims érsekévé, s hogy kegyelmedé legyen a javadalom is! Nem akartam, hogy bátyja kapjon mindent, kegyelmed meg semmit. Tehát hálátlan lenne, uram, és nagy marha, ha eljátszaná a lehetőséget, melyet én adtam uraságodnak. Érsekségének jövedelmeivel kegyelmed a leggazdagabb fiaim között. Violaszín ruhát visel, amely elragadóan áll kegyelmednek s mindenütt tiszteletet ébreszt. Nagyuramnak szólítják, megcsókolják a kezét, a hercegnők térdet hajtanak kegyelmed előtt - s mindez uraságodé, aki csak egy öcs! S ha bölcsen viselkedik, uram, s úgy kell viselkednie, négy vagy öt év múlva a pápa kegyelmednek is megadja a bíborosi kalapot, mint annak idején nagybátyjának, s akkor kegyelmed rangban előbbre kerül az udvarnál, mint a királyi hercegek. Ez semmiség volna, mondja meg nekem, ilyen magasra emelkedni az államban? Uraságod csekély érdemeivel! Az érseket néztem, miközben Guise asszony eme beszédet intézte hozzá. Valóban, a violaszín ruha elragadóan állt Louis de Lorraine-nek, aki szőke volt, rózsás arcú, szeme ugyanolyan szürkéskék, mint az anyjáé, szép alakú, s igen helyes lett volna, ha álla nem rövid kissé. Az anyai dorgálást némileg zavartan hallgatta, s mikor az véget ért, hevesen megragadta anyja mindkét kezét, csókokkal borította, s túláradó szeretettel azt mondta: - Asszonyom, kegyed a legjobb anya! S minden a kegyed kívánsága szerint lesz. Holnap visszatérek Reimsbe. Mindazonáltal - tette hozzá alázatosan, ami nem tűnt számomra megjátszottnak - nem a kezemet szokták megcsókolni, hanem a gyűrűmet... Hanghordozása, mozdulatai és szavai megindítottak, s magamban azt gondoltam, hogy ha a kelekótyák közé kell is sorolni az érseket, legalább a természete jó. Amit újfent ki is mutatott, mikor melegen, noha igen hebehurgyán üdvözölt. - Ó, unokaöcsém, uram! - mondta. - Mennyire örülök, hogy megismerhetem! Anyám azt mondja, hogy kegyelmed tud latinul! Franciául meg úgy ír, mint egy angyal! Kérje meg a királyt, könyörgök, hogy nevezze ki önt püspökké, s nekem nem lesz nyugtom, míg meg nem kapom kegyelmedet segédpüspökömnek. Nagy szükségem lenne valakire, aki megírja a homíliáimat, celebrálja a hosszan tartó miséket, megül a baldachin alatt végeérhetetlen körmeneteinken, s ügyel rá, hogy egyházmegyémben minden rendben menjen: kegyelmed, akiben annyi ész van, mindezeket a dolgokat összehasonlíthatatlanul jobban csinálná, mint én. - Nagyuram - mondtam -, ha jól értem kegyelmedet, mi ebben az ügyletben egyenlők lennénk. Én intézném az érsekség ügyeit, s nagyuram kapná meg a jövedelmeit. Mire Guise asszony és Conti hercegné nyílt hahotára fakadt. A derültséghez némi késedelemmel az érsek is csatlakozott, minthogy oly jó fiú volt, s fel sem merült benne, hogy megnehezteljen rám kis csipkelődésem miatt. - 52 -

Ebben a pillanatban Réchignevoisin úr, akiről soha nem hittem volna, hogy képes lágy hangját ilyen erővel megszólaltatni, Montpensier herceg, Bellegarde herceg és Charlotte des Essarts asszony érkezését jelentette. S én hirtelen egyedül maradtam. Guise asszony elindult Montpensier herceg felé, Conti hercegné sietett, hogy üdvözölje Bellegarde-ot, az érsek meg Charlotte des Essarts-hoz futott. - Most bizonyára kíváncsi, lovag - mondta Sommerive; hátrafordultam, s csak akkor vettem észre, hogy közben mellém lépett, s megállt a jobbomon, mint egy őrangyal. Nyilván azt gondolta, hogy elég, ha Guise asszony üdvözli az újonnan érkezetteket, első helyen persze Montpensier herceget, hiszen ő királyi herceg és unokatestvére is. De túl azon, hogy gyermekei úgy érezhetik, van némi segítségnyújtási kötelezettségük ezen alkalomból, a kötelesség helyére ezúttal a hajlandóság lépett. - Mindenki tisztában van vele, s kegyelmednek is tudnia kell, mert a tudatlanság az udvarban végzetes lehet kegyelmed számára, hogy Conti hercegné, még házassága előtt, kissé túl élénk kedvességgel viseltetett Bellegarde herceg iránt. Ami meg a mi sziporkázó érsekünket illeti, ugyan már miért ne dobogna szív egy violaszín ruha alatt is? - Charlotte des Essarts-ért? A kegyencnőért? Lehetséges volna ez? S mit gondol róla a király? - A király nemigen törődik vele. Azt gondolja, hogy az érsek úgyis engedelmeskedik az anyjának, s elég csak egy szót szólnia jó unokahúgának, az máris visszaküldi Reimsbe. - Megtörtént. Az imént parancsolta meg neki. - Jó néném maga a bölcsesség. - És Charlotte des Essarts hogyan fogadja az érsek hódolatát? - Egy érsek bizonyára nem ér fel egy királlyal. De a bájos Charlotte a jövőjére is gondol, amely igencsak bizonytalan, minthogy a király oly csapodár. Milyennek találja őt? - Gömbölyű kékszemű. - És kicsi. Moret grófnő is kicsi. Ezért aztán Conti hercegné igen jól elszórakoztatta az udvart, mikor Verneuil márkiné már-már kegyvesztett helyzetét kommentálva azt mondta: „A király már nem lovagolja a nagy lovait. Ez idő tájt a kis hátasokat jobbnak találja és alkalmasabbnak is a maga számára.” Lovag, mi az? Uraságod képeket vág? - A tréfa kicsit túlságosan is rosszindulatú. - Ó, lovag! Ehhez hozzá kell szoknia! Az udvar tréfái többnyire ugyanebből az eresztésből valók, igaz, nem a legfinomabbak. Az egyetlen finom személy itt az ifjú Rambouillet márkiné. Be is fogom mutatni kegyelmedet neki: biztos, hogy szeretni fogja. Költőket olvas, latinul tanul, élvezettel vitatkozik. Ráadásul olyan szép, hogy még a legérzéketlenebb szent is elkárhozna tőle. Lovag, ne fickándozzon előre! A márkiné erényét sérti a legkisebb szemezés is, és szemérmeteskedése a legádázabbak közül való. Ekkor a terem másik végéből Noémie de Sobole indult el felénk; Sommerive, amint meglátta, halkan odasúgta nekem: - Ez a buta liba most lecsap ránk. Bocsássa meg nekem, de mihelyt ideér, uraságodat el fogom hagyni. Megyek társalogni Conti herceggel és Montpensier herceggel, akiket, ha jól látom, egymás mellé ültettek. - Társalogni? De hisz Conti herceg süket! - Montpensier herceg meg idióta. Mindazonáltal mindketten királyi hercegek, s vannak némi udvariassági kötelezettségeim velük szemben, minthogy ők Bourbonok, én meg Guise vagyok. Hallotta atyámat a kérdésről. Noémie de Sobole lángoló hajjal, élénk arccal és hullámzó mellel sebesen siklott felénk, mint egy vitorlás hajó: a sietős léptei keltette szél csak úgy duzzasztotta a hufándliját. Mihelyt odaért hozzánk, azonnal kivetette Sommerive-re kis hálóját. - Ó, gróf! - mondta remegő hangon. - Hogy én mennyire örülök, ha látom! - Senki, aki kegyedet szemléli, nem lehet jobban elragadtatva, mint én, hölgyem - mondta Sommerive, és meghajolt. - Kegyed a kivonata mindazon bájaknak, melyeket e házban lát az ember, s nincs a világon semmi, amit jobban kívánnék, mint kegyed kellemes társaságát. Ám megbocsátja, kérem, és a lovag is, de teljesítenem kell a királyi hercegek iránti kötelességeimet. Kegyeskedjék fenntartani nekem egy táncot! Ha kérésemet teljesíti, nagy gyönyörűséget szerez nekem. Ezekkel a szavakkal, melyeket affektált hangon s egyhuzamban tálalt elő, miközben véletlenül sem nézett szegény Noémie-re, hanem mereven bámult egy képzeletbeli pontot a lány feje fölött, Sommerive meghajolt, megfordult, és odament ahhoz a sarokhoz, ahol Conti herceg és Montpensier herceg üldögélt egymás mellett, mint két homokban megfeneklett, félig letarolt hajó. - Ez a gonosz ember gúnyolódik velem - mondta Noémie de Sobole, inkább szomorúan, mint neheztelve. - Ilyenek ezek a mi piperkőceink! Megtalálják a módját, hogy kedves dolgokkal sértsék meg az embert. - De azért kért kegyedtől egy táncot. - S azt hiszi, megtartja a szavát? Ez az összes szép lovag, aki ott forgolódik Bassompierre körül: Bellegarde, Sommerive, Joinville, Schomberg, mind menekül a szüzektől: házassági csapdát látnak bennük. Inkább a megcsappant erénynek teszik a szépet, például Moret grófnőnek vagy ennek a Charlotte-nak, hétköznapi használatra meg beérik Bassompierre úr „unokahúgaival”. Ez az „unokahúg” szó, mely Toinont juttatta eszembe, nem tetszett nekem, így hát témát váltottam. - De mit mesélhet Sommerive Conti hercegnek, ha egyszer a herceg nem hallja? - Nem hall, de még ha hallana, se tudna válaszolni, minthogy szegény herceg annyira dadog, hogy - 53 -

két egymást követő mondatot sem tud elmondani. Montpensier herceg meg roppantul le van gyengülve. Észrevette, milyen rémisztően sovány? - Igen - mondtam -, engem Ronsard versére emlékeztet: Sorvadó, puszta váz, hektikás, húsa vesztett lázverte csont, aszú kísértete a testnek. - Ő nem tüdőbajos. Már tizennégy éve egy szörnyűséges állkapocssérüléstől szenved, melyet IV. Henrik oldalán szerzett, a dreux-i csatában. Ha nem volna egy flastrom az állán, láthatná, hogy gennyes. Tizennégy éve folyik belőle a genny. S minthogy a szerencsétlen nem tud rágni, asszonytejjel táplálják. - De miért asszonytejjel? - kérdeztem elhűlve. - Mert a tehéntejet nem bírja. - Tényleg idióta, mint Sommerive állítja? - Ha hihetek a nagyméltóságú asszonynak - mondta Noémie de Sobole -, mármint kegyelmed keresztanyjának, a hercegnek, noha igen bátor volt a harcban, sosem volt túl sok esze. És az állandó szenvedés még azt a kicsit is elvette, ami volt neki. - Ha ennyire szenved, miért jött el a bálba? - A király a kuzinja. - A király szereti őt? - Inkább a lányát szereti. - És hány éves a lánya? - Néhány hónapos: a király erőnek erejével össze akarja házasítani a második fiával, minthogy a herceg halála után ez a lány lesz a királyság leggazdagabb örökösnője. - Én ezt kissé szomorúnak találom - mondtam kis idő múlva. - Én is - mondta Noémie de Sobole. - Táncol majd velem, lovag? - Igen. - Ez az „igen” ugyancsak soványka volna, ha a tekintet nem növelné meg a terjedelmét. Ugye uraságod szépnek talál engem? Milyen kár, hogy ilyen fiatal! Szívesen hozzámentem volna kegyelmedhez. - Hölgyem, kegyed nem tud másra gondolni, mint a házasságra? - Kénytelen vagyok. Mit gondol, mi egy udvarhölgy? Egy jó házból való szolga, akinek nem adnak fizetséget. Persze nem én vetem meg az ágyakat, csak a legyezőt viszem meg a repülősós flakont. A kegyelmed keresztanyja meg maga a jóság, de... - De - mondtam nevetve - olyan tejleves, amelyik könnyen felforr és kifut... - És felébreszt az éjszaka közepén, hogy megossza velem az ágyát, és könnyítsen az álmatlanságán azzal, hogy végighallgattatja velem a titkait. Higgye el, lovag, ha elég jó helyen születtem volna - de ezek a nagyok csak kuzinjaikkal házasodnak -, én is hozzámentem volna Conti herceghez. - Ugyan már! Ehhez a roncshoz! - Többet ér, ha az ember ráakaszkodik egy roncsra, mint ha egy zárda poklában süllyed el. - Hölgyem, a kegyed metaforája hibás: az ember nem süllyed el a pokolban. Hanem ég. Úgy nevetgélt ezen, mint egy zárdaszüzecske, s még sokáig nevetgélt volna, ha egy egészen kicsike kis apród a Guise-ek színeibe öltözve, nem jön oda hozzánk szapora léptekkel, hogy szóljon neki, a nagyméltóságú asszony hiányolja maga mellől, mert legyezésre vágyik. Mire Noémie de Sobole, szemét égnek emelve felsóhajtott, s egy utolsó kacsintást küldött felém, mielőtt követte volna a kis lurkót. Mikor elment, én kissé elveszettnek éreztem magam, nem találván helyemet ebben a nagyteremben, ahova most már szakadatlanul özönlött be a gazdag öltözékű nagyurak és hölgyek színes áradata, akik mind ismerték egymást, s akik közül én nem ismertem senkit. Minthogy a zsámolyok, karosszékek és hufándliszékek ott sorakoztak végig a fal mellett, úgy döntöttem, nem álldogálok tovább a helyiség közepén mint egy ismeretlen hullámok csapkodta sziget, és visszavonultam az egyik fal mellé, ahol is leültem, birtokba véve egy zsámolyt; istennek hála, sok szabad volt még köztük, minthogy a tánc nem kezdődött el, s így egyelőre senki sem szenvedett a lábától. Jól megválasztottam azonban a bástyámat, minthogy bal oldalamat egy emelvény védte, melyen jó tucatnyi hegedűs állva hangolta a hangszerét s a legcsekélyebb figyelmet sem fordította rám, jobb oldalamat pedig egy nagy zöld növény, amely mögül én kedvemre beláttam a terem nagy részét, úgy, hogy engem viszont nem láttak. Akkor jöttem rá, hogy mikor beléptem a mondott terembe, lenyűgözve a Lotharingiai-ház látványától, mely teljes létszámban nézte, a kék valamennyi lehetséges árnyalatát felvonultató összes szemével, amint feléje haladok, még azt sem vettem észre, hogy már meg volt gyújtva a mennyezetről lelógó három nagy csillár több száz gyertyája, melyek nagyon éles, mégis nagyon lágy fényt árasztottak, s már csak azért is magukra vonták a tekinteteket, mert valamennyi lángocska a kanóc végén egyszerre kezdett el pislákolni, mikor a fullasztó levegő miatt tárva-nyitva hagyott ablakokon át könnyű szél áradt be a kert felől. Ha az ember jól fülelt, a beszélgetés egyre növekvő moraja ellenére is észrevehetett egy folyamatos kis sercegést, melyet az okozott, hogy a rovarok valami elszomorító következetességgel érkeztek, elégni a ragyogásban. S azt is csak most vettem észre, hogy a tucatnyi falikar, mely az illusztris család képeit volt hivatva megvilágítani, valóban emberi kar formájú, mintha csak a fal túloldaláról rabszolgák nyúlnának ki mozdulatlanul, hogy megvilágítsák a meggyilkolt hercegek elbizakodottsággal teli arcát. - 54 -

Nem lettem volna hugenotta fia, akit szigorú takarékosságra neveltek Virágmező utcai otthonában, ha szívem nem szorult volna össze az őrült költekezés gondolatára, amit e mécsesek és gyertyák jelentettek (ez utóbbiak minden kétséget kizáróan igen drágák voltak), s amit Guise asszonynak ezért az egyetlen augusztus tizenhatodikai éjszakáért vállalnia kellett. Nem beszélve a büféről, számolgattam tovább, mely a zöld növényemmel szemközti sarokból nézett szembe velem, s az italok, ételek, édestészták és gyümölcsök olyan tömegével volt elárasztva, hogy a királyi gárda egy egész csapata csillapíthatta volna vele éhét s szomját, mielőtt hadiszállásán nyugovóra tér. Igaz ugyan, már ami a gárdát illeti, hogy mikor odamentem a helyemhez, az udvarra nyíló ablakokon át láthattam, hogy egész éjszaka a gárdisták ügyelnek a sok előkelőség biztonságára, úgyhogy szó sem lehetett sem alvásról, sem húsokkal való töltekezésről, sem ivásról, csak izzadásról az uniformisban, oly mozdulatlanul, mint ama falikarok, melyek a palota termeiben tartották gyertyacsokraikat. A nagyterem másik végében egy másik emelvény állt, korántsem olyan csupaszon, mint a hegedűsöké, hanem gazdagon díszítve egy nagy török szőnyeggel, derűsebbé téve három hatalmas, fehér rózsákkal teli bronzkosárral, és felszerelve két nagy aranyozott karosszékkel, melyek egymás mellé állítva néztek szembe a teremmel. Ezeket akkor láttam először, mikor Réchignevoisin úr körbevitt a Grenelle-palotában, de az aranyozott fát, mely akkor még látni engedte a háttámlákon a Guise fegyverek nyomait, azóta szemérmesen bevonták aranyzsinór-szegélyű bársonyhuzattal, hogy a király tekintetét ne sértsék azok a fegyverek, melyek oly hosszan harcoltak az övéi s a Franciaország trónján uralkodó elődjeéi ellen. - Kicsikém - termett előttem hirtelen Bassompierre -, végre kinyomoztam, hol fészkel. Elrejtőzött a lombok közé? Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen tudós ember ennyire szerény legyen. Ez itt Joinville herceg; az édesanyja neki akarta bemutatni kegyelmedet, amikor a kötelességei elszólították. Ég a vágytól, hogy megismerhesse. - Nagyuraim - álltam föl -, igazán megtisztelnek. Miközben kimondtam e szavakat, Joinville-re néztem, s amit láttam, nagy tetszésemre szolgált. Guise asszony négy fia közül kétségkívül ő volt a legszebb, a legizmosabb, sőt nyílt és élénk arca tanúsága szerint benne volt a legtöbb szellem. - Nem tudom, megérdemlem-e, hogy nagyuramnak szólítsanak - mondta mosolyogva. - Joinville egy champagne-i kis falu; mellette építtette dédnagyatyám, Claude de Lorraine a Grand-Jardin Kastélyt. Nem tudom, hogyan, de a Guise hercegek először Joinville urainak nevezték magukat, aztán Joinville báróinak, majd eljutottak odáig, hogy ennek az aprócska birtoknak a hercegei lettek. Bárhogy volt is, a címjog szerint Charles fivéremet illette, aki aztán, mihelyt nagykorú lettem, átszármaztatta rám. Mindenesetre a cím névleges. Joinville nem az enyém, s a kastély még kevésbé. Jövedelmeim Saint-Dizier-ből származnak, melynek a királyi jóság folytán kormányzója lettem, s istennek hála, soha be sem teszem oda a lábam. - De hát akkor ki kormányozza Saint-Dizier-t uraságod távollétében? - kérdeztem ártatlanul. - Micsoda excellentissime kérdés! - mondta Bassompierre, s harsány nevetésre fakadt. - És micsoda furcsa módon mennek a dolgok a francia királyságban! Joinville hercege Párizsból kormányozza Saint-Dizier-t. - Egy helytartó révén, akit én neveztem ki - mondta Joinville. - És a király - mondtam bambán - elfogadja ezt a megoldást? Bassompierre a vállamra tette a kezét, s felhagyva a nevetéssel határozott hangon azt mondta: - Kicsikém, jól jegyezd meg a következőt: a királynak, bármit tegyen is, mindig igaza van. - Ami azt jelenti - mondta Joinville, s szája sarka mosolyra húzódott -, hogy Bassompierre mindig igazat ad a királynak, mert ő a király, és a királynénak, mert ő a királyné, sőt még Verneuil márkinénak is, legalábbis akkoriban még így volt, mikor ő uralkodott a királyon. - Teringettét, de hát mi csodálkoznivaló van ezen? - mondta Bassompierre. - Minthogy német vagyok és Franciaországban élek, annak a hívője vagyok, aki a plébános. - Bassompierre, elmehetsz te a csudába a franciatudásoddal - mondta Joinville. - Azt nem úgy mondják, hogy „hívője”, hanem úgy, hogy „híve”. - S mit gondol erről a mi fölöttébb tudós barátunk? - kérdezte felém fordulva Bassompierre. - Mert én kétkedem benne, hogy így a helyes. - Hé! Hé! - kiáltott Joinville. - Csak ne olyan gyorsan! Előbb fogadjunk! Mennyit teszel a „hívőjére”? - Száz frankot. - Tartom! Azzal kezet adtak egymásnak, mint két kereskedő alkukötés után. - Lovag - mondta gyerekes türelmetlenséggel Joinville -, az ítélet? - Rabelais „hívet” mond. - Vesztettem! - szólt vidáman Bassompierre. - Megfelel neked ez a nagy rubinos gyűrű, Claude-om? Bőven megér kétszáz tallért. - Jobban szeretném azt az aranygyűrűt, melyet ott látok a nagyujjadon. - Micsoda? A tündér gyűrűjét? Amely nekem szerencsét és boldogságot hoz? Csak ha az ujjamat is levágják! - Akkor hát legyen a rubin - mondta Joinville. Bassompierre levette a gyűrűt, és maga húzta Joinville - 55 -

ujjára, aki gyönyörködve nézte. - Milyen szép és jó - mondta -, de még nem végeztem. Azt mondtad: „kétkedem”, holott az helyesen „kételkedem”. - Dehogyis! Azt mondják: „kétkedem”. - Fogadjunk. - Száz frank? - Tartom. Kezet ráztak, és rám néztek. - Mindkettőt mondják - szóltam komolyan, mint egy bíró. - Montaigne azt mondja, „kétkedem”, Ronsard viszont azt, „kételkedem”. - Vesztettem! - mondta nevetve Joinville, és visszaadta a gyűrűt. Majd hirtelen ismét elkomolyodott e fogadások után, melyeket én lelkem mélyén meglehetősen gyerekesnek találtam, hozzám fordult, és azt mondta: - Van egy ok, ami miatt a király eltűri, hogy az általa kinevezett kormányzó helytartóval helyettesíttesse magát, és Párizsban lakjon. Párizsban ugyanis az említett kormányzó, ha duhajkodik, a király túsza. Ha a király gyanakvással és bizalmatlansággal viseltetik iránta, a kormányzó által kinevezett helytartót suttyomban saját emberével helyettesíti. Így járt el Epernon herceggel is Metzben. A herceg továbbra is megkapja kormányzói kegydíját, de saját városában már csak névleges hatalma van. Nem tudja se elzárni a király elől, se megnyitni a spanyoloknak. - Nahát, ez igen ügyesen ki van fundálva - mondtam. - De ez csak Metzben jó - mondta Bassompierre -, mert az fontos hely, ám semmit sem ér Saint-Dizier-ben, mert az egy kis város, kis jelentőséggel. - Ott más érdekeltsége van a királynak - mondta Joinville. - Ha a kormányzó bármilyen okból nem tetszik őfelségének, őfelsége megparancsolja neki, hogy vonuljon vissza a kormányzóságába. Vagyis ez, bár nem nevezik nevén, száműzetés. Márpedig elhagyni Párizst és Saint-Dizier-ben élni, az számomra kétségkívül maga volna a halál. - Akkor hát, készülhetsz a haláltusádra! - mondta Bassompierre, s cinkos pillantást vetett rá. - A halál nem nagy ügy. Az a lényeg, hogy készen álljon rá az ember. Joinville arca, melyet az imént még, mikor a kormányzókkal és városaikkal kapcsolatos királyi politikát magyarázta nekem, élénknek és ragyogónak láttam, most hirtelen elkomorult; konokul leszegte a fejét, s nem szólalt meg. Bassompierre is elhallgatott, én meg kezdtem magam kicsit rosszul érezni. Ám szerencsére ebben a pillanatban Guise asszony csatlakozott hozzánk, fontoskodva és nevetgélve, nyomában Noémie de Sobole-lal. Karon fogta Joinville-t: - Nos hát, fiamuram, nem találja-e bájosnak Siorac lovagot? Ám a választ meg sem várva folytatta: - Hová ment Sommerive? Mayenne bátyám őt tette meg a lovag őrangyalának. - Láthatja asszonyom - mondta Bassompierre elegáns kézmozdulattal -, kedves szónoklatokat tart Conti hercegnek és Montpensier hercegnek. - Nem fenyegeti az a veszély, hogy ellentmondanak neki - mondta a hercegnő. - Az egyik süket, a másiknak meg nincs állkapcsa. Ennek ellenére - folytatta, mintha csak megbánta volna, hogy így kicsúfolja a rokonságát - Sommerive-nek igen jó szíve van. - Velem bizony meglehetősen rosszindulatú - mondta Noémie de Sobole. - Mert túlságosan is kimutatja, hogy tetszik kegyednek, leányom - mondta a hercegnő, s keze fejével végigsimította a lány arcát. - Vannak betyár férfiak: bánjon velük jól, s megbántják. Gyermekem - folytatta korholva, mégis jóságos hangon -, több százszor elmondtam már kegyednek, őrizkedjen attól, hogy olyan emberekbe szeressen bele, mint Bassompierre, Joinville, Sommerive, Bellegarde vagy Schomberg. Ők túl szépek. Olyanok, mint a madárcsalogató tükör. Minden reggel befognak egy csalogányt. Ilyen körülmények közt miért gondolja, hogy viszonozzák az érzelmeit? - Asszonyanyám - mondta Joinville -, viszket a talpam! Megyünk végre táncolni? - Majd ha a király is itt lesz. Megnyitná nélküle a bált? - Már nem lehet messze: Moret grófnő az imént érkezett meg. - Láttam - mondta Guise asszony. - Nem megy a fogadására? - Megvár az. - Muszáj udvariatlannak lenni? - Az én dolgom, hogy eldöntsem. - Ebben az esetben bizonyára megengedi, asszonyom, hogy a helyébe lépjek. S a választ meg sem várva mélyen meghajolt előtte, majd sarkon fordult, és roppant elegáns testtartással, széles vállával és vékony derekával elment. Guise asszony utánanézett, és felsóhajtott: - Megfulladok ettől a fűzőtől, de még ennél is jobban fojtogatnak a családi gondjaim! Sobole, legyezz! Bassompierre, megmondta ennek az udvari darázsnak, mibe kerülhet neki, ha a király vajas kenyere fölött röpdös? - Hogy elparancsolják Saint-Dizier-t kormányozni, száműzetésbe. Pontosan tudja. Azt mondja, az a halála lesz. De rohan a vesztébe. - 56 -

- Kegyelmednek állítólag sok esze van, nem tud befolyást gyakorolni rá? - De igen, csakhogy az enyém ott véget ér, ahol a Moret-é kezdődik. - Atyjának igaza van, keresztfiam - folytatta újabb sóhajjal Guise asszony -, az én fiaim nagy marhák! Az érsek Charlotte-nak teszi a szépet! Joinville meg még ennél is rosszabbat tesz Moret-val. Ezek a Guise-ek javíthatatlan rebellisek. Az ember azt hihetné, visszatértek a Liga-idők!... Minthogy nem áll hatalmukban fegyverrel legyőzni a királyt, megpróbálják szarvakkal. - Bellegarde annak idején a szép Gabriellával szarvazta fel a királyt, és a király nemigen törődött vele - mondta Bassompierre. - Igen, de a korral a féltékenységet is megtanulta Henrik. Ami meg Charlest illeti, van egy ajánlatom kegyelmednek, a feleségétől. - De nem látom a kis Guise hercegnét - mondta Bassompierre. - Különösen így, hogy nem is nagyon keresgélem - folytatta, s meghajolt. - Úgy vélem, a meny nem ér fel az anyóssal... - Bassompierre, kegyelmed tisztességtelen hízelgő. Nem is fogja látni a menyemet. Nincs jól. Túl sok sárgadinnyét evett, s súlyos bélrendetlenségben szenved. - Mint a király, s ugyanazon okból. A király viszont, belek ide vagy oda, eljön, mert szereti kegyedet, asszonyom. - Meg azért is, hogy rajta tartsa a szemét a vajas kenyerein. Bassompierre, az én kis menyem kétségbe van esve. Azt mondja, hogy Charles egy év alatt ötvenezer frankot vesztett kegyelmeddel szemben a kártyán. - S a herceg vajon csalással gyanít-e engem? - kérdezte dölyfösen Bassompierre. - Egyáltalán nem. És nem azt mondják, hogy „gyanít”, hanem hogy „gyanúsít”. - A „gyanít” Montaigne-tól való. - Pokolba a kegyelmed Montaigne-ével! Ezt ma nem így mondják, és kész! Barátom, ne dühítsen fel a szőrszálhasogatásaival! Ajánlatot kell tennem kegyelmednek a menyem nevében. Évente tízezer frankot ad kegyelmednek, ha befejezi Charles-lal a játékot. - Ez a megoldás nem lehetséges, asszonyom - mondta Bassompierre. - Miért? - Mert túl sokat vesztenék. Ezen elnevettem magam, és Noémie is szájára szorította a kezét, nehogy kibuggyanjon belőle a nevetés. - Kegyed egy ostoba liba, lányom - mondta a hercegné. De ennél többet nem tudott mondani. Moret grófnő tartott egyenesen felénk, keze Joinville kinyújtott kezén nyugodott. - Úgy veszem észre - sziszegte Guise asszony -, hogy a végén mégis fogadnom kell ezt a csontkollekciót. Gyűlölöm ezt a lányt! Másfélszer akkora emlő jutott neki, mint amennyi kell. Azzal otthagyott bennünket, nyomában Noémie-vel. - Moret grófnőnek a világ legrövidebb fogadtatásában lesz része - mondta Bassompierre. - Nemcsak azért, mert túlságosan melles, hanem mert megérkezett Soissons grófja, s milyen különös, B. márki kíséretében. - Miért különös? - Mert Soissons grófja királyi herceg, és gyűlöli a fattyúkat. Soissons-nak nincs igaza. Érzésem szerint a fattyúk, minthogy szerelemgyerekek, gyakran sokkal szebbek, egészségesebbek és tehetségesebbek, mint a törvényes gyerekek. Ha az a lány megélt volna, akit Conti herceg csinált a hercegnének, érzése szerint miféle satnya gyümölcs lett volna abból a törvényes leányból? Erre az igen fanyarul feltett kérdésre semmit sem feleltem. Ejha, gondoltam, nem Bellegarde volna az egyetlen, aki kicsit közelebbről érdeklődik Conti hercegné iránt? - Egy egész virágágyásra való nemesembert látok Guise asszony körül - mondtam -, egyik csillogóbb, mint a másik. Melyik Soissons grófja? - A legmagasabb és a leggőgösebb. De szögletes szakálláról is felismerheti, s magas homlokáról, amely igen megtévesztő, mert ami a szellemet illeti, abból igen kevés jutott a grófnak, s az is a legsekélyesebb. - S ilyen előkelő volna? - Előkelő? Számára az égbolt is túl alacsony! Annyira odavan a rangjával s annyira bolondja az etikettnek, hogy szóba állni is csak kevés emberrel hajlandó. Nemigen ereszkedik lejjebb a hercegeknél meg a paireknél, s még Epernon hercegéhez is csak a szája sarkából intézi a szót, minthogy túlságosan is új keletűnek tartja a rangját. Kicsikém, megengedi, hogy néhány percre magára hagyjam? Conti hercegné vészjeleket küld felém. Egy udvari kellemetlenkedő molesztálja, s tőlem várja, hogy megszabadítsam. Ezzel Bassompierre elment, én meg nagy csodálkozva ott maradtam; nem értettem, hogy volt képes észrevenni ebben a tömegben Conti hercegnét, aki nem a legmagasabbak közül való volt, s az én szemem számára - bár kétségtelen, hogy az nem a szív szeme volt - teljesen láthatatlan maradt, bárhova vetettem is a pillantásomat. Az is meglepett, hogy sem atyám, sem La Surie lovag nem érkezett még meg, holott a pontosság azon kötelességek egyike volt számukra, amelyekhez ragaszkodtak. Igazság szerint nagyon kevéssé éreztem otthon magam a Grenelle-palotában, s elhagyatott is voltam, mihelyt valamelyik őrangyalom otthagyott, amit valamennyien megtettek, egymás után. Amit még csak nem is kifogásolhattam, hiszen - 57 -

mindegyik a kötelessége vagy a hajlandósága után futott. Nélkülük viszont hogyan fejthettem volna meg a körülöttem lévő arcokat, s a pillantásokat, melyek csak súrolták az enyémet, de nem állapodtak meg rajtam. Atyám révén számos dolgot tudtam az udvar nagyjairól és a kevésbé nagyokról is, minthogy azonban mind e napig nem láttam őket, hogyan tudtam volna segítség nélkül azonosítani őket? Itt tartottam a gondolataimban, mikor meghallottam Soissons grófját, alig egyölnyire tőlem, amint igen gőgős hangon megparancsolja Réchignevoisin úrnak, hogy irányítsa lépteit arra a helyre, ahol a királyi hercegek vannak. Annyi pökhendiséget vitt az utasításába, mintha Guise hercegné után, aki a kuzinja volt, az egész királyságban csak másik két kuzinja és fivére volnának elég előkelőek ahhoz, hogy szóba állhasson velük. Réchignevoisin úr, akkora meghajlással, mely a gróf térdét súrolta, kedvesen biztosította őt engedelmességéről, s előtte haladva utat nyitott neki a tömegben, mely aztán újfent összezárult a gróf kísérete mögött. Ami Soissons grófját illeti: súlyos léptekkel járt, egyenes derékkal, előrebökött állal, felszegett fejjel. Elég szép férfi lett volna, ha arcán nem ül oly mogorva gőg, mely emberi küllemét részben ellehetetlenítette. Az volt a benyomásom, hogy ezt az arckifejezést mereven összezáruló ajkainak s félig csukott szeme fölött magasan felhúzódó szemöldökének köszönhette. Később aztán többször is találkoztam vele életem során, s mindig ugyanezt a maszkot láttam rajta; mintha csak azt akarta volna jelezni az útjába kerülőknek, hogy sem meglátni nem óhajtja őket, sem szóba állni nem kíván velük. Azon töprengtem, s közben jót derültem magamban, vajon a gróf hogyan kezdi majd el a beszélgetést azokkal, akiket tökéletlenségük ellenére első számú s talán kizárólagos beszélgetőtársainak választott. Látni s tudni vágyásomtól hajtva, mely sokak szerint rossz szokásom volt, nem féltem kíséretéhez keveredni, s vele együtt odamenni a királyi hercegekhez. Erősítést is kaptak, már ha ez erősítés volt, egy ifjú nemes személyében, akit azelőtt sohasem láttam, de azonnal felismertem benne Condé herceget, mivel atyám úgy írta le, hogy ő „az egyetlen Bourbon, akinek az orra, ahelyett hogy hosszú volna és görbe, olyan formájú, mint egy sascsőr”. Ez a megkülönböztető vonás, mely egy jól megtermett egyénnél az erő jele is lehetett volna, a hercegnél oly vékonyka arccal s oly satnya testtel párosult, hogy csak a debilitását emelte ki. - Jó estét kívánok, urambátyám! - mondta Soissons gróf Conti hercegnek. Conti herceg valószínűleg inkább látta, mint hallotta öccse üdvözlését, mindenesetre felhagyott a hallgatással, melyre úgy érezte, rémes dadogásánál fogva ítélve van. - Jó-jó-estét, Cha-cha-charles - mondta fojtott hangon, s arcán valami olyasmi jelent meg, ami leginkább mosolyra emlékeztetett. - Jó estét, Henri! Jó estét, Henri! - folytatta Soissons gróf harsány hangon. Az ismétlés csak addig zavart, míg meg nem értettem, hogy Conti hercegnek és Montpensier hercegnek ugyanaz a keresztneve. Conti herceg, aki állt, korának megfelelően mély meghajlással viszonozta az üdvözlést; Montpensier herceg viszont, aki úgy ült párnákkal kibélelt székén, mintha a háta már képtelen volna megtartani, üdvözlésképpen felemelte csontvázkezét, mely alighogy válla magasságába ért, máris erőtlenül hullott vissza a térdére. - Hogy van, Charles? - kérdezte, alig mozdítva sérült állkapcsát; oly rosszul tudott csak beszélni, hogy mássalhangzóktól megfosztott szavai pépként folytak elő a szájából. - Hogy vagyok? - kérdezett vissza zengő hangon Soissons gróf. - Dühöngök! Borzalmasan mérges vagyok! Ha nem volna bennem ragaszkodás jó Guise unokahúgom iránt, be se tettem volna a lábam erre a bálra. Rajta kívül és kegyelmeteken kívül semmi közöm az e helyt megjelent akasztófavirágokhoz! Kérem, ezt mondják el mindenütt! Mondják el koronás kuzinomnak is! Azt is mondják meg neki, hogy már holnap kirázom a cipőm bélését a Louvre-ra, meg azt is, ami benne van, és visszavonulok az egyik házamba. Tessék, ezt érik el vele, ha fel akarnak bosszantani! Elmegyek! Nem viselem el tovább ezt a szamárfület, amit rám akasztottak, és amely mind a négyünket sújt! Igen, mind a négyünket! Urambátyámat is, s kegyelmeteket is, szép kuzinjaim! A báty, amennyire láttam, egy árva szót sem értett a szónoklatból, mely kezdetben nyugtalansággal töltötte meg a tekintetét, bizonyára azért, mert azon töprengett, ő volna-e a célpontja ennek a nagy haragnak. De mikor észrevette, hogy Soissons legalább annyiszor fordul kuzinjaihoz, mint hozzá, megnyugodott, és visszazuhant a hallgatás falai közé, s attól kezdve udvarias érdeklődéssel nézte öccsét, de még csak fel sem emelte bal füléhez a hallócsövet, mely a hangok felerősítésére szolgált. Ami meg a „szép kuzinokat” illeti, akik oly kevéssé szolgáltak rá e jelzőre, az ő magatartásukat igen eltérőnek láttam. Szegény Montpensier herceg nehezen titkolta, mekkora unalmat s fáradságot okoz neki Soissons gróf hevessége. Condé herceg éppen fordítva: kíváncsian hallgatta az éles szavakat, s mikor Soissons nem túlságosan nagy tisztelettel beszélt „koronás kuzinjáról”, ez a Henrikre vonatkozó célzás nyílt vihogásra késztette. Megzavarodtam. Hogy saját kuzinjai így beszélhetnek Henrikről, és ennyi fül előtt, az sokat mondott, arról is, milyen elnéző a király, s arról is, milyen állhatatlanok ők. Ekkorra már Soissons dühe a forrpontra jutott, csaknem fuldoklott tőle. Némileg vissza kellett nyernie a nyugalmát, ha szabad ezt mondanom, hogy továbbra is kifejezésre juttathassa haragvását. Meg is próbálkozott vele: mélyeket lélegzett - hatalmas mellkasa bámulatosan felfúvódott -, s orrlikain át úgy szedte a levegőt, mint egy rohamra készülő bika. - Ez a kis cézár! - mondta rekedt hangon. - A nemjóját! Ki gondolta volna, hogy ez a kis cézár ilyen messzire megy tűrhetetlen pimaszságában? De nincs ezen semmi csodálkoznivaló! Alig kezdett domborodni - 58 -

annak a semmi kis nőnek a hasa, s a király máris megkente a hercegi címmel. Herceg, egy fattyú! Nem mintha bármi bajom is volna a fattyakkal. Egy nemesembernek nem kell-e megbecsülnie saját vérét? De hogy herceg! És nyomban! A születésekor! Alig született meg, és tessék, máris Vendőme hercege. S a király eljegyzi Mercoeur lányával, aki a királyság egyik leggazdagabb örökösnője, ráadásul azzal az ígérettel, hogy mihelyt nagykorú lesz, megteszi Bretagne kormányzójának. Sajnos én most nem teszek mást, mint felidézem a mindenki által jól ismert, szomorú tényeket! De hagyjuk, hagyjuk! Van ennél rosszabb is! Sokkal rosszabb! S hogy egy ilyen szélsőséges helyzetig eljuthattunk, a monarchia valamennyi szokásának ilyen mérvű felrúgásáig egy olyan királyságban, melyet igen civilizáltnak hitt az ember, hát ez aztán végképp kihoz a sodromból! Igen szeretett bátyámuram - fordult Conti herceghez, s gesztusokkal jelezte, mit is kíván tőle -, szíveskedjék hallócsövét a füléhez emelni, és jól figyeljen rám! Az ügy rendkívül fontos! Tudnia kell róla! Íme: ez a kis cézár, aki ma tizenkét éves, s két év múlva elveszi a kis Mercoeurt, azt kérte a királytól, s el is érte nála, hall engem? - kérdezte dühösen, s szótagolva folytatta -, el is ér-te ná-la, hogy jövendőbeli felesége házasságkötésükkor liliomokkal hímzett ruhát viselhessen, mint a királyi hercegnő!... Soissons herceg csípőre tette a kezét, és szikrázó szemmel nézte bátyját és kuzinjait, majd a kíséretében lévő nemesurakhoz fordult, akiket azzal tisztelt meg, hogy tanúnak hívta őket ehhez a botrányhoz. - Uraim, hallották ezt a szörnyűséget? A döntés meghozatott! Kegyelmetek pontosan tudják, ki által! Vendöme hercegének neje esküvőjén liliomokkal hímzett ruhát fog viselni, mint Montpensier hercegné! Mint Conti hercegné! Mint Soissons grófné! Néztem a grófot. Majd kiesett a szemem, úgy néztem. Csak álltam, elképedve. Ez a hatalmas düh egérkét szült. Egy ruha! Egy liliomokkal hímzett vagy nem hímzett ruha! Amely még csak el sem készült! Sőt még meg sem rendelték, minthogy az esküvőt a kis Mercoeurrel majd csak két év múlva tartják! Hogy valakinek ennyit főjön a feje egy kis hufándli miatt! Hogy valaki ebből kapitális sérelmet csináljon! A becsület elleni támadást! Államügyet! Amelyet csak rendkívüli módszerekkel lehet megoldani: szakítani a királlyal, önkéntes száműzetésbe vonulni egy távoli kastélyba, végeláthatatlanul duzzogni... Mindazonáltal kénytelen voltam észrevenni, hogy a nemesurak és a hölgyek, akik végighallgatták a gróf éles kirohanását (s nem mind tartoztak a kíséretéhez), alapjában nem helytelenítették a mondandóját, még ha a gróf döntését, hogy cipője porát rászórja a Louvre-ra, örültségnek tartották is. Az ő szemükben, mint atyámtól százszor is hallottam, s mint Joinville az imént maga is szenvedélyesen elismételte előttem, elhagyni a Louvre-t egyenlő volt a halállal! De pontosan azért nem hagyta őket érzéketlenül a gróf vádbeszéde, mert annyira ragaszkodtak a ranggal járó előjogokhoz. Láttam, hogy miközben a grófot hallgatják, elfintorítják az arcukat, felvonják a szemöldöküket, összenéznek, a fejüket csóválják. Az etikett megsértése szembeszökő volt. Egy fattyú felesége, még ha az a fattyú királyi vérből való is, nem tarthat igényt rá, hogy ruhája liliomokkal legyen kihímezve. Bármilyen gőgös volt is a gróf, az udvaroncok - bár csak néma - helyeslése úgy tűnt, megerősíti az elhatározását (noha senki sem kívánta követni visszavonulásában), még akkor is, ha bátyjától s kuzinjaitól csak kevés bátorítást kapott: Contitól azért, mert az semmit sem hallott, Montpensier-től azért, mert őt fárasztotta ez a nagy harag, Condétól pedig azért, mert ő meg gyűlölte, ha nőkről beszélnek előtte - hisz oly kevéssé szerette őket. Hirtelen nagy zaj hallatszott, mely fokozatosan elnémította a teremben folyó beszélgetések lármáját. A királyi testőrség trombitái és dobjai - a testőrök őrizték az udvaron a Grenelle-palota bejáratát - rákezdtek a „királyi menetre”. A teremben csend lett. Soissons gróf tüntetően elvonult, nem az udvaron - ahol óhatatlanul szembetalálkozott volna kuzinjával -, hanem a kerten át. Réchignevoisin úr meg előlépett, kezében kamarási botjával, s miután jó erősen odaütötte a padlóhoz, harsány hangon elkiáltotta magát. - Hölgyeim, uraim, a király! Mihelyt a király, fehér szaténba öltözve megjelent, a nagyterem vendégserege kettényílt előtte, éppoly engedelmesen, mint a Vörös-tenger annak idején, hogy a zsidók népe átvonulhasson rajta. Henrik elhaladt köztük, ha mondhatom így: száraz lábbal, s a hölgyek és urak térdet hajtottak az elvonuló király előtt, mögötte meg összezárult az ár, elnyelve kíséretét, ám nem okozva benne több kárt, mint amennyit a végeérhetetlen ölelkezések jelentenek. Igen jól láttam a királyt - arcátlanul az első sorba tolakodtam (szerencsére magas voltam és erős) -, minthogy épp előttem állt meg, mikor Guise asszony odasietett a fogadására, s térdre ereszkedett előtte. A király nyomban felemelte, s minden teketória nélkül kétfelől arcon csókolta, hisz mindig is figyelmes volt vele, részint mert az unokahúga volt, s hozzá hasonlóan vidám és közvetlen természet, részint politikai megfontolásból, minthogy unokahúga, aki Bourbonnak született és egy Guise-zel házasodott, szemében hidat jelentett a két ház között. A királyt én középtermetűnek láttam; sőt inkább alacsonynak; sovány volt, de izmos, feje erélyes, szakállas, barnára cserzett, szinte már parasztos, ajka érzéki és gunyoros, orra hosszú és görbe. De amit ezen első találkozásunkkor mindenekelőtt feltűnőnek találtam, az nagy, okos s igen mozgékony szeme volt, minthogy miközben Guise asszonnyal beszélgetett, s boldog születésnapot kívánva felköszöntötte, pillantása szüntelenül ide-oda vándorolt a környezetén, mintha csak felmérné s megítélné mindazokat, akik ott vannak. Soissons gróffal ellentétben az ő arcán a gőg legcsekélyebb jelét sem lehetett felfedezni (inkább kedélyes jóindulat sugárzott róla), ugyanígy magatartásában sem, amely egyszerűségével inkább emlékeztetett a katonára, mint az egyeduralkodóra. Mindazonáltal még közvetlenségében is volt valami - 59 -

nagyság, mintha lelke mélyén úgy érezné, már így is túlságosan hatalmas ahhoz, hogy még rá is játsszon. Most veszem észre, miközben ezeket a sorokat írom, milyen nehezen tudom leírni, a maga ártatlan egyszerűségében, Henrikkel való első találkozásomat: még csak gyermekcse voltam, mikor Greta már elmesélte, hogyan ejtett el majdnem, mikor a keresztelőmedence fölé tartott. S azóta nem telt el nap úgy, hogy atyám, vagy keresztanyám, vagy La Surie meg ne tárgyalta volna előttem csatáit, hőstetteit, szándékait, kiszólásait, sőt még gyengeségeit is, olyannyira, hogy neve és személye, hogy úgy mondjam, családom részét alkotta. Mielőtt Guise asszony üdvözlésére sietve megállította volna vonulásában Henriket, szemem oly mohón tapadt őfelségére, hogy egy ifjú és csinos hölgynek, akit oldalba taszítottam, mosolyogva meg kellett rángatnia a karomat, s emlékezetembe idéznie a térdhajlítást. Olyannyira, hogy mikor a király felment az emelvényre, s leült arra a trónféleségre, melyet számára készítettek oda (az, amelyet feleségének szántak, gazdátlan maradt, ami engem igen nyugtalanított), a szomszédnőm felé fordultam, megköszöntem kedves gondoskodását, mellyel kötelességemre emlékeztetett, s egyben azért is bocsánatot kértem, hogy az első sorba tolakodva meglöktem a hufándliját. - Egy ilyen fiatal embernél, mint uraságod - mondta -, megbocsátható a féktelenség. - Fiatal, asszonyom? - kérdeztem sértődötten. - A tizenötödik évemet taposom. S ha elnézem kegyed csinos arcát, amely simább, mint a rózsaszirom, úgy hiszem, kegyed kislány még, s éveinek száma aligha haladhatja meg az enyémet. - Korántsem, uram! - kiáltott fel. - Tizenkilenc éves vagyok és hét éve házas. - Hogyan, fiamuram, kegyelmed ismeri a márkinét? - szólalt meg atyám. Elpirultam, mikor hirtelen ott láttam magam mellett, igen elegánsan mandulazöld ujjasában: a Szentlélek Lovagrend lánca ezer fénnyel villogott a nyakában. - Nem, dehogy - mondta a hölgy -, nem ismer engem. Én ismerem őt. Bassompierre messziről megmutatta nekem. És most már régi barátok vagyunk: meglökte a hufándlimat, én meg megrángattam a karját. - És mondta, hogy kegyed milyen szép? - kérdezte atyám, s megcsókolta a kezét. - Nem, nem! - nevetett a hölgy. - Sokkal fukarabb volt, mint uraságod: csak egy „csinosat” érdemeltem ki. - Ej, asszonyom! - szólaltam meg. - Micsoda árulás! Azt mondtam, hogy a kegyed arca simább, mint a rózsaszirom. - Ez igaz - mondta. - A kegyelmed fia, márki, Ronsard követője. És igen jól forog a nyelve. Ezen a téren kegyelmedre ütött, s talán jó keresztanyjára - folytatta (s azt hiszem, teljes jóhiszeműséggel beszélt). Mindazonáltal fiatal még. Nem tudja, hogy egy hölgynek azt kell mondania, milyen szép, mivel a „csinos” szóról mindannyian azt tartjuk, erősen alatta marad érdemeinknek. Lovag - fordult hozzám -, látja azt a vörös leánykát, aki Guise asszony után futva legyezi őt? Szépnek találja? - Nem, asszonyom. - Hazudik vagy őszinte? - kérdezte atyámhoz fordulva. - Igazán siralmas volna, ha már ebben a korban hazudozna. Láttam, amint élénk beszélgetésbe merült ezzel a kis teremtéssel. - Asszonyom - mondtam -, azt mondanám, engedelmével, hogy igen vonzónak találom őt. Ez az oka annak, hogy kértem tőle egy táncot. Azt tanácsolja hát, hogy tánc közben mondjam azt neki, hogy szép? - Ó, márkiné - szólt nevetve atyám -, most aztán megfogták! Azt tanácsolja neki, hogy hazudjon a hölgyeknek. Majd utána szemrehányást tesz érte! - Nincs itt semmiféle ellentmondás! - mondta élénken az elragadó mosolyú kis márkiné. - Azt szeretném, ha a világ minden férfiújának csak egy szíve volna, s az értem dobogna. - Az enyém máris a kegyedé - mondta atyám -, s a fiamé is. Nem vette észre, hogy Pierre-Emmanuel majd felfalja kegyedet a szemével? - Mert az ő szeme természete szerint éhes. Láttam, hogy mint lövelli pillantásait mindenkire, férfira, nőre egyaránt. S mint Bassompierre-től hallottam, tudásszomj is ég benne, s eredetiben olvassa Vergiliust. Istenem, mennyire irigylem! - Vergilius ide vagy oda - mondta atyám -, mindkettőnk szíve a kegyedé! Cserébe zálogot kell nekünk adnia. Neki vagy nekem. Válasszon! - Barátságom mindkettőjüké. - Ez becses, mégis kevés. - Hogyhogy kevés! Márki, ne felejtse el, hogy én hű vagyok a férjemhez. Istennek hála, szegény Charles nyugodtan alhat a nagy fülein. Egyébiránt ahol farkasról beszélnek... De mint látom, már keres is. Itt hagyom kegyelmeteket. - A férje talán féltékeny volna? - Nincs rá oka. De van három dolog, amire a márki őrülten büszke: a kutyái, a lovai és én. - De nyilván nem a kutyái és a lovai számára építtette Charles azt a drága palotát a Saint-Thomas-du-Louvre utcában. - Drága? Kegyelmednek talán nem tetszik? - Én a régi iskolához tartozom. Nem méltányolom azokat a tégla- és kőfaragványokat, amelyekkel manapság burkolnak. - De belülről igen szép. Én magam készítettem a terveket. Jöjjenek el hozzám látogatóba! - folytatta - 60 -

hízelkedve. - Azt mondják, úgy élnek, mint egy medve meg a bocsa. Annyira taszítja kegyelmeteket az erényességem? - Gratior et pulchro veniens in corpore virtus- mondtam elvörösödve. - Ó, lovag, fordítsa le ezt nekem! - mondta elbűvölő mohósággal. - „Az erény annál kellemesebb, minél szebb burokban közelít.” Vergilius, asszonyom, szolgálatára. - Hát nem imádni való fiú? - kérdezte. - És még el is pirul hozzá! Márki - fordult atyámhoz, s mindkét kezét megragadta -, jöjjön el hozzám, könyörgök, s a fiával jöjjön! Isten velük! Charles már észrevett. Egyenest hozzám rohan. Azzal nagy hufándli suhogások közepette otthagyott bennünket. - Ez egy Kirké - mondta atyám -, de ahelyett, hogy disznóvá változtatná az embert, megpróbál angyalt faragni belőle. Fiam, hogy lehet az, hogy kegyelmed az „ in pulchro corporé”-t „szebb burokban”-nak fordította? - Úgy véltem, a „szebb testben” sértheti őt. Azt mondják, igen prűd. - Az - mondta nevetve. - Charles szerfelett boldog lenne, ha megismerhetné vele a boldogságot. - Charles milyen? - Magas, nagy orrú és nagy fülű. Nappal folyton vadászik, éjjel folyton horkol. Atyja, a maga idejében, az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő diplomata volt. Ami meg a márkinét illeti, ő roppant előkelő születésű. A Savelli hercegektől származik. - Igen szellemdús hölgy. - Sokkal inkább, mint a Louvre bármelyik hölgye. Ezért aztán halálra unja magát az udvarban, s csak otthon szeret lenni, szűk baráti körben. Ezután magával vont az egyik ablaknyílásba, s arra kért, meséljem el, milyen élmények értek, mióta megérkeztem a Grenelle-palotába. Amit meg is tettem, de nagyon tartózkodóban, minthogy megfigyeltem, egy csomó emberben bizonyos kíváncsiságot ébresztek, s lefogadom, hogy ennek oka sokkal inkább a születésem volt, semmint az érdemeim. Előadásom kellős közepén La Surie bukkant fel mellettünk, s figyelmes füllel hallgatott, míg elkápráztatott szeme nem tudta, hova is vesse pillantásait, annyira bámulatba ejtette a hely pompája s a szép udvaroncok cicomái. - Itt álljon meg, fiamuram! - szakított félbe atyám. - Viharfelhő készül a fejemre zúdulni. Jó keresztanyja elindult felénk, bicegve és levegő után kapkodva. Gyógyászati nyelven szólva a diagnózis világos: túl szoros ruhaderék, túl szűk cipő. Azonfelül a szürkéskék szempárban a felfokozott izgalom fényei villognak, ami biztos jele annak, hogy perceken belül megfullad a féltékenységtől. - Uram - mondta minden átmenet nélkül Guise asszony, haragvó, de igen halk hangon -, végre itt van! Micsoda szörnyeteg kegyelmed! Mit művelt az elmúlt két óra lefolyása alatt? Hol járt, kinek fejezte ki tisztességtelen hódolatát? - A királynak, asszonyom, a királynak! - mondta atyám készségesen, s maga is sotto voce. - A Louvre-ban voltam: százan is megmondhatják kegyednek. Asszonyom, könyörgök, mosolyogjon! Néznek bennünket. S nyújtsa kézcsókra a kezét! Galambocskám - folytatta immár mosolyogva -, a legsúlyosabb következményekkel járó s igen titkos dolgokat kell elmondanom kegyednek. Hol láthatom bizalmas kettesben? - A hálószobámban - felelte a hercegné, s egy szempillantás alatt derűsre rendezte az arcvonásait. Nyomban irányítsa oda a lépteit, s Pierre-t is vigye magával! Az ő jelenléte igazolja a kegyelmedét. Mihelyt tehetem, kegyelmetek után megyek. Azzal otthagyott minket, s láttam, hogy odasúg valamit Réchignevoisin úrnak, aki messziről titokban ránk pillantva beleegyezően bólint. Lefogadom, hogy ez azt jelentette, részéről szabad az út. Hát szabad, az nem volt, vagy legalábbis csak részben, minthogy atyám annyi embert ismert, s annyi ember vágyott mohón beszélni vele, különösen ebben a helyzetben, ahol igen erős figyelem irányult a fiára, hogy a nagyterem kijáratáig, ahonnan eljuthattunk a nagyméltóságú asszony szobájába, ravasz kitérőket kellett tennie, elkerülendő azokat a személyeket, akiknek magas rangja megkövetelte volna, hogy atyám megálljon előttük. Végre sikeresen kijutottunk; a folyosón, melyet azon az estén már kétszer is végigjártam, egy irdatlan lakáj, miután szótlanul a szemünk közé nézett, elindult előttünk, majd a karöltőjéből előhúzott kulccsal kinyitotta a hálószoba ajtaját. Bölcs előrelátás volt bezárni ezt a szobát, ha az ember arra a rengeteg csecsebecsére gondol, melyek a nagyméltóságú asszony minden bálja után rendszeresen eltűnnek. Elég hosszú idő telt el, míg Guise asszony megjelent, kifulladva, majd miután gondosan bereteszelte maga mögött az ajtót, odabicegett egy párnázott székhez, és belezuhant. - Ó, barátom! - mondta. - A lábam! A lábam! Könyörgök, húzza le rólam ezt a gyalázatos cipőt! Különben meghalok! Atyám akkor letérdelt elébe, lehúzta róla annyi kín okozóját, levette a harisnyáját is, és gyöngéden masszírozni kezdte fájó lábujjait. - Ó, barátom! Nagy jót tesz velem! S milyen nemes gesztus kegyelmedtől, hogy szobalányként szolgál mellettem! - És orvosként - mondta atyám. - Ez a cipő megnyomorítja kegyelmedet, asszonyom, ha még egyszer felveszi. Ami meg a fűzőjét illeti, mely borzalmasan elszorítja a tüdejét és a beleit... - A beleimet! Pfúj, uram! - 61 -

- Máris meglazítom ezt a satut - folytatta szigorúan atyám. - Azt hiszi, hogy a kis Sobole legyezője meg a sójai megkímélik kegyedet az ájulástól? S ami még rosszabb: ott akar fuldokolva elpusztulni az udvar és a király előtt? A nemjóját, asszonyom! Ha Isten tüdőt adott kegyednek, hát akkor használja! Csak nem fogja semmibe venni az ő művét? - De ha meglazítja a főzőmet, nem fogok beleférni a ruhámba - nyögte Guise asszony, akit legalább annyira megrémített derekának megvastagodása, mint a nyilvános halál gondolata. Ellenállása azonban gyengült. Mióta csupasz volt a lába, olyannyira megkönnyebbült odalent, hogy bármit is mondott, ugyanerre vágyott odafent is. Végre aztán atyám a két kezénél fogva megragadta, felemelte a székéből, s mikor már állt, a színlelt lázadás ellenére is kezdte megoldani a ruhaderekát, amit hangos szidalmak, dacos arckifejezések s mindennek meghazudtolásaként gurgulázó kaccantások kísértek. Pontosan éreztem, hogy jó keresztanyám korántsem olyan dühös félmeztelenre vetkőztetése miatt, mint mutatja, még ha előttem történt is a dolog, minthogy teste feszes volt, gömbölyded s jóval fiatalabb, mint évei számából következett volna. A ruhaderék és a fűző közt volt egy kerek nyakkivágású ing; atyám azt is levette. - Mit csinál? Leveszi rólam az inget! - Méghozzá véglegesen! Ha ennek a vastagságát leszámítjuk, nyugodtan meglazíthatom a fűzőjét, úgy is bele fog férni a ruhájába. - De ha nincs rajtam ing, jobban kilátszanak majd a kebleim! - S ki panaszkodna emiatt, asszonyom? Kevésbé volnának tán szépek, mint a Sobole-éi, akinek hasáig ér a dekoltázsa? - Határozottan megtiltom kegyelmednek, hogy rávesse a szemét ezekre a szörnyűségekre! Holnap meg is mosom a fejét a szemérmetlenjének! - Az a könyörületesség teljes hiánya volna. Ha egy fiatal lány ily mértékig felfedi magát, az azt jelenti, asszonyom, nem bízik benne, hogy sikerül férjet találnia. Guise asszony újra magára húzta ruháját, cipőjét, s immár könnyebben lélegezve öltözékében, tüstént a tárgyra tért: - Így hát a Louvre-ban volt az elmúlt két óra lefolyása alatt? - Igen, asszonyom; nem sokkal Pierre távozása után odarendeltek egy apród révén, s a kis grádicson át vezettek be a király szobájába, ahol már ott találtam Sullyt is. Henriket épp öltöztették a kegyed báljára, s egy inas próbált némi rendet teremteni kusza hajában - ezt a fajta gondoskodást alig viseli, mivel irtózik attól, hogy a fejéhez nyúljanak -, s az inas feladata annál is kínosabb volt, mert őfelsége szüntelenül mozgott, s nagy hévvel beszélt el nekünk egy ügyet, melyről a véleményünket akarta hallani. Végül aztán, mikor az inas eléje tartott egy tükröt, a lehető legrövidebb pillantást vetette belé, majd kijelentette, hogy igen jól van úgy, ahogy van, s megparancsolta Merlinnek, menjen, s kérdezze meg úrnőjét, készen áll-e. A törpe rövid lábain kacsázva el is tűnt a kis szoba ajtaja mögött, ám szinte nyomban vissza is tért, vörös volt és félholt a félelemtől. Hétrét görnyedve letérdelt Henrik elé, amitől annyira összement, hogy az ember azt mondta volna, egy nagy fejet raktak a parkettára. „Sire, mondta remegő hangon, a királyné kijelentette, hogy nem megy el a bálba. - A szent szürke hasára!, kiáltotta a király, miféle hóbort ez? Eridj, mondd meg neki, hogy azt parancsolom, nyomban jöjjön ide!” Merlin igen rémülten elment (minthogy a királyné, legalábbis azt mondják, többször rúg belé, mint ahányszor megsimogatja), s többé vissza se jött. A király, elfehéredve haragjában, fel-alá járkált, kezét a háta mögött összefonva, dühödt léptei csak úgy döngtek a padlón. „Rosny, mondta végül Sullynek, eredj, keresd meg nekem ezt a rebellist, és ha ellenáll, erővel vezesd e helyre! - Erővel, Sire?, kérdezte Sully, s a szeme majd kiesett a helyéről, erővel? - Ez a parancsom!” - Jóságos ég! - mondta Guise asszony. - S ő jött? - Saját jószántából, de háziköntösben, borzasan, festetlenül és fogvicsorgatva. Igazi Gorgó volt! Mintha minden egyes hajtincse egy kígyóban végződött volna, s mintha e kígyók mind egyszerre sziszegtek volna. - Uram, miről beszél? Gorgó? Kígyók? Honnan szedi ezeket a körmönfontságokat? - Egyszóval a királyné dühös volt. Ami nemigen tett jót az arcának. Különben is, az az előreálló állkapocs, melyet a Habsburgoktól örökölt, az a nagy, hosszú, felmeredő végű orr, az a mogorva arc meg az a fakó arcszín... - De uram! Beszéljen szebben a királynéról! - Én csak a körülményeket festem le. „Uram”, mondta a királyné, és megindult a király felé... - Nem azt mondta neki, hogy „Sire”? - Azt mondta neki, „Uram”. „Uram, mondta, méhhoztam a döntés! Nem menyék Huise asszony bálja! Etyáltalán nem akarok találkozni az a puttána!„ - Mi? Hogy én? Rám mondta azt, hogy kurva? - kiáltott fel Guise asszony. - Ez a boszorkány merészel... - Dehogy, asszonyom, dehogy! Nem kegyedről van szó, hanem Verneuil márkinéról. - A márkiné! De én őt nem hívtam meg a bálba! Nagyon is őrizkedtem ettől! - A király is ezt mondta neki! De ő nem hitte el. És szegény Henrik megkapta a magáét. „Az a puttána úty mébboszorkányolni ketyelmetet, kiáltotta a királynak, hogy ketyelmet téjjessen elveszteni eszét. Összéésküszik ketyelmet ellen még az én trónörökösöm ellen! Még akarja ölni mintkéttőjük! Ketyelmet méh az én trónörökösöm! A Parlament majt fejevesztésre elítéli! És ketyelmet mébbocsátani fog neki! Questo é il - 62 -

colmo! - A teteje, asszonyom, a teteje!, mondta a király. Kegyed hat éve Franciaország királynéja! Próbáljon meg hát franciául beszélni! - Az árulóké ez a nyelf, üvöltötte a királyné. Tán nem a lessötétebb hitszegés ennek a puttánának fattyait éttyütt neveltetni az ényéimmel Saint-Germainben! Madonna Santa! Ché e una vergogna, és uram, il colmo! il colmo! - Könyörgök, asszonyom, a teteje, mondta a király. - Il colmo, ismételte meg dühösen a királyné. Mer mielőtt engem méhházasodott, aláírt ennek a puttánának a matrimoniális ígéretet, és most még aszt mont, ez a pokolra való puttána, hoty ő az igazi királyné, én még a konkubína! Hoty az ő fia az igazi trónörökös! Az én fiam méh a fattyú... Hoty ő nem hasonlít a király! Hoty mintén vonása azé a maledetto Medici fajtáé! Hoty az álla az enyém, az anyjáé! Az enyém, akit ez a puttána »kövér bankárné« mer hívni! Sértéget engém, a királynét! Uram, ha ketyelmet nem vészi feje ennek a puttánának, majt méttészém én makam! Én mékölöm! Én mékölöm! - Asszonyom, köntörfalazott a király, hisz jobban tudhatta, mint bárki, hogy a királyné igazat beszél, ezek csak udvari pletykák. Azonkívül, tette hozzá, kegyed előtt sem ismeretlen, hogy Verneuil márkinénak, a pere idején, vissza kellett adnia a házassági ígéretet, melyet neki írtam, így nem támaszthat olyan követeléseket, amilyenekről kegyed beszél. Így hát ezek csak sületlenségek és koholmányok! Olyannyira, hogy Guise asszony meg sem hívta a márkinét! És kegyednek, asszonyom, ott kell lennie ezen a bálon! - Nem métyék! Nem métyék!, kiáltotta a királyné. - Asszonyom, mondta a király, kegyed engem pórázra akar fűzni! Ezt nem tűröm! Kegyed megátalkodott, asszonyom! - Én!, kiáltott fel a királyné, ketyelmet inzultál enkémét, uram!” És felemelt kézzel elindult a király felé! - Megütötte? - kérdezte elhűlve Guise asszony. - Nem tudta. Sully menet közben elkapta a kezét, és durván leszorította. „Elment az esze, asszonyom?, kiáltotta. A király személyét megérinteni felségsértés! Akkor aztán felségednek veheti fejét a király! - Asszonyom, mondta a király dühtől remegve, kegyed az első számú alattvalóm, s engedelmességgel tartozik nekem! Azt tanácsolom, öltözzön fel, és jöjjön utánam a bálba! Engedelmeskedjen! Nem szeretném, ha arra kényszerítene, hogy visszaküldjem Itáliába az összes piócájával egyetemben, akit Firenzéből magával hozott! - Piocca! Piocca! kiabálta a királyné; képtelen volt uralkodni magán, noha a fájdalomtól, melyet Sully okozott neki, minthogy leszorítva tartotta a kezét, folytak a könnyek a szeméből. - Miért, asszonyom, folytatta a király igen feldühödött állapotban, minek nevezné Léonora Galigait meg az ő Concino Concinijét? Mintha uralkodásának egyetlen vezérlő gondolata az volna, asszonyom, hogy gazdaggá tegye ezt a senkiházi nőszemélyt meg a gyászos férjét! S hogy megvetésével sújtsa azokat a franciákat, akiknek kegyed a királynője! Ismétlem: ha egy óra múlva nem látom ott a bálban, kegyednek vége!” - Istenem, istenem! - sopánkodott Guise asszony, és kétségbeesetten tördelte a kezét. - Hát már itt tartanak! Hogy veszekszenek egymással, azt már hallottam, nem is egyszer, de hogy a tettlegességig jussanak! Kezet emelni a királyra! Megfenyegetni a királynét azzal, hogy vissza lesz küldve Toscanába! Micsoda rettenetes botrány, ha úgy dönt, hogy nem jön el! És szerencsétlenségünkre makacsabb, mint a szamár, minden tiszteletem ellenére is csak ezt mondhatom. Minél ostobább egy döntés, annál inkább ragaszkodik hozzá! Istenem, milyen sajnálatra méltó is vagyok én! A bálom! Az én szegény bálom lesz az oka az egész kereszténység szégyenletes szétszakadásának! - Asszonyom - mondta atyám -, semmi haszna a siránkozásnak. Cselekedni kell. Nyomban írjon a királynénak, és esküdjön meg neki, a becsületére, hogy Verneuil márkiné nincs itt kegyednél. S hogy nem is jön. És küldje el neki az üzenetet Bassompierre-rel. Ő az egyetlen, aki most bejuthat hozzá a Louvre-ba. - Barátom, nem akarja kegyelmed megírni? - kérdezte panaszosan Guise asszony. - Annyira felkavart az ügy, hogy remeg mindenem. - Nem, nem! A kegyed kézírása, s a kegyed stílusa kell. Mindkettő utánozhatatlan. - Uram, még ebben a helyzetben is van szíve gúnyolódni rajtam? - Egyáltalán nem, asszonyom. Ha a királyné nem ismeri fel a kegyed írását, azt hiszi majd, a király cseléről van szó. Mint tudja, igen bizalmatlan. Azt állítja, mindenki megcsalja őt. S hogy minden francia áruló! Ötödik fejezet Mikor ama híres bál estéjén Bassompierre, Guise asszony kérésére, csatlakozott hozzánk a hercegné szobájában, s jó keresztanyám szájából hallotta, mit kíván tőle, nagy hirtelenében óvatosabb lett, mint egy macska: gyanakvó szempár, égnek meredő bajusz és elővigyázatos tappancs. Hátratett kézzel járkált fel s alá a szobában, egy kukkot sem szólt, s homlokát ráncolva, szemét a léptei neszét elfojtó, török szőnyeg mintázatára szegezve nem mert sem elutasítani, sem elfogadni egy ilyen kényes megbízatást: a szép kandúr félt a forró víztől. A dolog valóban kényes lehetett számára, hisz jó házból való nemesember volt, de német, aki mindent a király meg a királyné kegyének köszönhetett: éjjel-nappal velük kártyázott, s minthogy volt annyi esze, hogy veszítsen - ezért volt olyan könnyű bejutnia a lakosztályukba. Még Sullyt sem fogadták ott minden további nélkül. Egy órával korábban fejtette ki Joinville előtt, akinek annyira viszketett a talpa a nagy táncolhatnéktól, saját aranyszabályát: „Annak a hívője vagyok, aki a plébános.” Jelen körülmények között azonban korántsem volt egyszerű eldönteni, ki is valójában a „plébános” - a király vagy a királyné. Ha - 63 -

feltesszük, hogy Medici Mária nem enged a hívásnak, melyet ő továbbít hozzá, a királyné csak súlyosbítja a helyzetét; ám ha majdan visszakerül a királyi kegyekbe, egyáltalán nem lesz hálás az üzenetvivőnek ezért a súlyosbodásért. Másfelől viszont, ha a király lelke mélyén már elszánta magát rá, hogy visszaküldi Toscanába, vagy legalábbis száműzi valamelyik kastélyába, a királyné mégoly kései megérkezése a bálba mármint ha Guise asszony levélkéje meggyőzi - is nagyban keresztezi a királyi szándékot. Végezetül pedig, hogyan lehetne visszautasítani egy olyan magas rangú hölgyet, mint Guise hercegné, aki a király első fokú unokatestvére, igen magas pártfogói vannak, s akinek a lánya oly gyengéd szándékokat - saját szememmel láttam - s talán még igen közeli reményeket is ébresztett Bassompierre-ben, lévén hogy Conti herceg szemmel láthatóan nem volt halhatatlan? Tanácstalanságában Bassompierre olyan döntésre jutott, mely abban a pillanatban engem meglepett, de melyet atyám másnap a legügyesebb megoldásnak talált: őszinte volt. Kifejtette Guise asszonynak habozása okait, és tervének módosítását javasolta. Guise asszony megbízza fiát, Joinville-t a levélke átadásával, akinek Bassompierre csak kísérője lesz, hogy utat nyisson számára a királyné lakosztályáig. Azonfelül mihelyt ők elindultak a Grenelle-palotából a Louvre-ba, Guise asszony tájékoztatja mesterkedéséről a királyt. Most, érettebb koromban, minél többet gondolkozom a dolgon, annál inkább igazat adok neki. Milyen ügyesen járt el akkor a szép Bassompierre! Ügyesen, megfontoltan, s oly nagy kímélettel a hatalom, mindenféle hatalom iránt, hogy annyi sziklazátony közt is sikerült törékeny csónakját elkormányoznia a marsallságig! Hogyan is lehetne megérteni, hogy néhány évvel később ugyanezt az embert - igaz, közben belebolondult egy nagy intrikusba - az a szerencsétlenség érte, hogy megharagított egy „plébánost”, akinek „hívője” volt, mely „plébános” - mellesleg bíboros - a Bastille-jal adta őt össze, s tíz évig annak foglya maradt. Joinville, mihelyt visszatért a Louvre-ból, szokásos élénkségével elbeszélte, hogy amint Bassompierre-rel eljutottak a királyné szobájába, ki mást láttak ott őfelsége mellett állni, olasz szóáradatot zúdítva rá, mint azt a „rút, ravasz és harácsoló szörnyeteget”, Léonora Galigait. Láttukra a firenzei nőszemély, „mint egy pók, amely - miután meglepték a földön - gyorsan visszakapaszkodik a plafonon lógó hálójába”, elmenekült egy keskeny kis grádicson, mely a királyi lakosztályok fölött lévő szobáiba vezetett, ahonnan egyébként sohasem lépett ki, ellentétben férjével, a szép Concino Concinivel, mert ő előszeretettel parádézott minden udvari ünnepen, beleértve azokat is, ahová nem volt meghíva. Ami meg a királynét illeti, ő felöltözve, megfésülve, „s jobban felékszerezve, mint egy bálvány”, készen állt, de még korántsem szánta el magát, hogy Guise hercegné bálján csatlakozzon királyi férjéhez. Noha abból a néhány olasz szóból ítélve, melyet Joinville a szobába belépve elkapott, Galigai minden erejével efelé nyomta a királynét: félt, hogy ha a király beváltja fenyegetéseit, úrnőjével együtt - akinek „pioccája” volt - őt is visszaküldik Toscanába. „Tény, mondta Joinville, hogy ha a lábánál fogva felemelnék, s megráznák lelógó fejét, csak Isten a tudója, mennyi aranytallér potyogna ki a szájából, s az mind Henrik tallérja volna!” „Röviden!”, szólt rá Guise asszony. „Röviden! mondta Joinville, a póknak sikerült felöltöztetnie a királynét, de arra már nem sikerült rávennie, hogy el is induljon. Asszonyom, kegyed ismeri a Medicit! Ha állkapcsával megragadott egy döntést, szinte lehetetlen rávenni, hogy engedjen a szorításán. Mindazonáltal nem vesztettem el a reményt. Miután tiszteletteljes hódolattal megcsókoltam a ruhája szegélyét, átnyújtottam neki, asszonyom, a kegyed szerelmes levelét, melyet szörnyűséges gyémántokkal díszített, párnás ujjaival át is vett - nem beszélve arról a híres csupa gyémánt karkötőről...” „Röviden!”, mondta Guise asszony. „Röviden, feltörte a levélkét. Nem minden nehézség nélkül olvasta végig, minthogy a kegyed írása, asszonyom, nem a legolvashatóbb, s a helyesírása sem a legjobb; aztán megtörtént a csoda. Egy intésére Guercheville asszony mintha csak a szörnyűséges hangú Roland kürtjét fújta volna meg, összeterelte lányait: egy sereg udvarhölgy jelent meg, akik már csak arra vártak, hogy beugorhassanak a hintókba. Tudja, asszonyom, hogy ezek a bájos leánykák afféle egyenruhát viselnek, ráadásul igen pompásat, arannyal és ezüsttel átszőtt szövetből? Meglátván minket Bassompierre-rel, fickándozni kezdtek, s egyikük, Victoire de Cadaillac egyetlen pillantásával elrabolta a szívemet. - Uram, mondta Guise asszony, hagyja csak ott a szívét, ahol van! Szeretné, ha a király arra kényszerítené, vegye nőül azt az ostoba libát? És mi ez már megint, miféle Roland kürtjét fújt meg Guercheville? Soha nem láttam nála semmi ilyesmit!” Ragyogó arccal, de hallgatagon tértünk vissza a nagyterembe, ahol a legsivárabb szomorúság uralkodott: a hegedűk némák maradtak, a király királynője nélkül, az udvar, tele találgatásokkal és nyugtalansággal, mintha csak valami nagy gyászra várakozna. S meg kell mondanom, még oly sokáig kellett várnunk, hogy már az is megfordult a fejünkben, vajon Medici Mária nem gondolta-e meg magát az utolsó pillanatban. Hallottam, amint Guise asszony odasúgja atyámnak, milyen okosan tette, hogy megszegve Bassompierre-nek tett ígéretét, nem tájékoztatta a királyt mesterkedéséről, minthogy pontosan látta, mint fullad az majd kudarcba. Alighogy a hercegné elhallgatott, a palota udvarán megszólaltak a dobok, s Réchignevoisin úr, miután kipillantott az ablakon, botjával a padlóra ütött, és elkiáltotta magát hangját nagy megkönnyebbülés és árnyalatnyi győzelem hatotta át: - Sire, a királyné! A nagyteremből örömkiáltás tört fel, amint udvarhölgyei s nagyszámú kísérete élén megjelent a királyné, amelyek - a kiáltásokról beszélek - éljenzésbe váltottak, mikor a király mosolyogva leszállt az emelvényről, s kezét előrenyújtva élénk léptekkel megindult felséges felesége elé. Az ember azt hihette - 64 -

volna, hogy a király és az udvar ily meleg fogadtatása meghatja azt, akire vonatkozik, és mosolyt csal ajkára. Hát nem ez történt. Mivel nem volt elég okos hozzá, hogy megértse, ha már enged, akkor jobb önként engedni, a királyné nem üdvözölt senkit. Egyenes derékkal, gőgös képpel, rátartian és morcosan, a lehető legmerevebb meghajlással üdvözölte a királyt, és mintha csak tartani akarná a köztük lévő távolságot, messzire kinyújtott kezét kínálta neki. Milyen finoman viselkedett akkor a mi Henrikünk! Mintha észre se venné Mária hidegségét, továbbra is mosolyogva nézett rá, kétfelől arcon csókolta, és hangosan érdeklődött az egészsége felől, mint aki el akarja hitetni környezetével, hogy feleségének késedelmes érkezése éppoly hirtelen, mint amilyen múló gyengélkedés következménye volt. Mindazonáltal, mint később Sullytól megtudtuk, mihelyt felmenvén az emelvényre némi távolságot teremtett az udvar és maga közt, a király nyelvezete megváltozott. Sully térdet hajtott a királyné előtt, hogy megcsókolja a ruhája szegélyét, ám a királyné a kezét már nem volt hajlandó csókra nyújtani neki, arra hivatkozva, hogy a kincstárnok két órával azelőtt oly erősen megszorította a karját, hogy most mozdítani sem bírja. Ama jelenet szerencsétlen felidézése, melyet inkább elfelejteni szeretett volna, annyira felbosszantotta a királyt, hogy halkan, ám dühösen odasúgta a királynénak: „Asszonyom, e percben, melyben szólok kegyedhez, már rég nem lenne a feleségem, ha Sully akkor nem fogja le a kezét! S ha kegyed valóban nem tudja mozdítani a karját, az nem Sully hibája, hanem azé a súlyos gyémánt karkötőé, mely romlásba dönti az államomat. A szent szürke hasára, asszonyom! Ha szabadjára engedném kegyedet, annyit költene, hogy ahhoz egy egész királyság sem volna elég! Azonnal nyújtsa a kezét Sullynek, és mosolyogjon, asszonyom, mosolyogjon! És legyen biztos felőle, hogy ha ma este megmakacsolja magát, és képeket fog vágni nekem, egy árva fityinget sem kap tőlem az év végéig!” A fenyegetés megtette a hatását. A királyné odanyújtotta a kezét Sullynek, s merev mosolyt varázsolt az arcára. A király is elmosolyodott, s elhagyva trónját, élénk léptekkel kiment az emelvény szélére, két karját felemelve csendet kért, s vidám hangon elkiáltotta magát: - Jó barátaim, minthogy a kegyelmes és felséges királyné sarabande-ot kíván táncolni, az a megtiszteltetés ért, hogy vele nyithatom meg a bált. Kérem, az első taktusok után csatlakozzanak hozzám! Minthogy a tánc a vívással, a lovaglással és a lövészettel együtt azon négy készség közé tartozott, mellyel egy nemesúrnak rendelkeznie kellett (noha Henrico regnant nem számított illetlenségnek a tanulás valamelyes szorgalmazása sem), szeretném lejegyezni itt, késői utódaim épülésére, Raymond Lescot, a táncmester néhány tanítását, akit jó keresztanyám kiművelésemmel megbízott. Ez a Raymond Lescot (bár jobban szerette Raymond de Lescot-nak nevezni magát), mint mondták, már hetven is elmúlt. Sovány arca, mely gyűröttebb és ráncosabb volt, mint egy fonnyadt alma, igazolta a korát. De vékony, eleven és izmos teste erősen tagadta: Lescot úgy szökdécselt, mint egy potyka, úgy ugrándozott, mint egy tigris, úgy forgott, mint egy búgócsiga. S mikor mi már komoly erőfeszítésekkel tudtuk csak visszanyerni lélegzetünket, ő épp hogy csak lihegett. Ha valcert táncolt, úgy emelte levegőbe hölgyét, mint egy tollpihét, s ugrásaival nagyobb dobogást csapott, mint bárki más. Feje kicsi volt, vonásai élesek, a szeme meg kerek, fekete, élénk és fürkész, mint a mókusé. Magas és éles hangon beszélt, de igen jól és mindig helyesen. Ismert minden táncot, mely száz év óta a keresztény világ kegyeiben állt: azokat is, melyek letűntek már, s azokat is, melyek akár a francia tartományokból, akár külföldről elindulva meghódították az udvart, nem beszélve azokról, melyeket mindenki halottnak hitt, ám nagy hirtelen újra divatba jöttek. Lelkiismeretes mesterként gondja volt rá, hogy mielőtt megtanította volna nekünk a lépéseket, felvázolja a történetüket. Így tudtam meg, hogy a sarabande - melyet azon az estén táncoltam először nyilvánosan, és kivel, ha nem Noémie de Sobole-lal, aki futott hozzám, mihelyt az első hangok megszólaltak a hegedűkön – Spanyolországból érkezett hozzánk, ahol nem párosan járták, hanem mindig egy nő táncolta egyedül, aki csípője mozgását, hajlongásait s derekának tekeredését két kasztanyetta ritmusával kísérte: tüzes és buja tánc volt, melyből a jó spanyol nép ártatlan gyönyört merített mindaddig, amíg véletlenül a teológus, Juan de Mariana figyelő szeme elé nem került, aki teljesen felindult tőle; urbi et orbi „pestises táncnak” titulálta, s harsogásával elérte, hogy betiltsák. Azonban mégsem halt meg teljesen, minthogy egy enyhébb és sokkal lassúbb változata eljutott a francia udvarba, ahol párok járták óvatos léptekkel, kevés helyváltoztatással, s a hölgyeknél a felsőtest oldalirányú ringatásával, mely csak igen távolról emlékeztetett, Lescot szerint, az ibériai nők kéjes vonaglására. Az az igazság, hogy francia változatában a tánc igen kevéssé volt fárasztó a lovag számára, minthogy sem vezetnie, sem forgatnia nem kellett hölgyét, és főként nem kellett a levegőbe emelnie; érzésem szerint ezért választotta a király nyitótáncnak, hiszen a királyné igencsak súlyos volt. Jelen esetben a férfinak mindössze annyit kellett tennie, hogy megáll hölgyével szemközt, utánozza a lépéseit, és mutatja, mélyen a szemébe nézve, mennyi édes gondolat fogja el, miközben a hölgy testének mozgását szemléli. Lescot úr, akinek volt érzéke úgy kimondani a dolgokat, hogy ne sértse vele a tisztességet, ezt „szíves pillantásoknak” nevezte; filozófiája szerint ez a tánc szerves részét alkotta, hisz az „minden simogatások művészete volt, az illendőség és a távolságtartás határai között”. Vörös hölgyemnek e tekintetben annál is kevesebb panasza lehetett rám, minthogy igen mélyen ki volt vágva a ruhája - mint arra az olvasónak is emlékeznie kell -, olyannyira, hogy keblének ikerhalmai törzse legkisebb ingadozására is úgy buggyantak elő, húzódtak szét vagy zárultak össze, hogy én azt a világ legelragadóbb látványának tartottam; különösen akkor, mikor összezárulva, hogy úgy mondjam, egymáshoz simultak, oly bensőségesen és barátságosan, hogy az ember legszívesebben csatlakozott volna hozzájuk. A tánc végeztével Noémie de Sobole megpróbálta felpanaszolni szemezésem tapintatlan voltát, de - 65 -

én jól láttam, hogy szavainak nem volt más célja, mint meghosszabbítani e vitával azt az élvezetet, melyet pillantásaim jelentettek számára. Én tehát korántsem mutatkoztam bűnbánónak, sőt arra az elhatározásra jutottam, hogy megduplázom szembogaram ékesszólását, és teljességgel szemérmetlen dicséretét zengem csodálatom tárgyainak. E dicséretet halkan mondtam el, s neki eszébe se jutott méltatlankodni miatta, csak mikor már a végére értem. - Ah, maga huncut ember! - mondta elpirulva. - Kegyelmed igen nagy kurafi lehet, ha így mer beszélni egy jó házból való leánnyal! Nagy isten! Ha uraságod ebben a korban így bánik a hölgyekkel, mi lesz, ha eléri az enyémet? Kendőt kell majd tennie a szemére, lakatot a szájára, és béklyót a kezére! - A kezemre? - kérdeztem. - Hiszen ebben az ügyben semmiféle bűn nem terheli a kezemet! S biztosan nem azért, mintha nem viszketett volna a vágytól, hogy kövesse a szememet... - Lovag! - mondta félig haragosan, félig élvezettel a hölgy. - Ez már igazán minden határon túlmegy! Nem hiszek a fülemnek kegyelmed ízetlen tréfálkozását hallva! Van képe bevallani nekem, hogy egy rangos személlyel táncolva eszébe jutott megsimogatni a mellét? - És mi ebben a rossz, ha nem tettem? - A gondolat, uram, maga a gondolat!... - Ó, asszonyom, ami a gondolatot illeti, legyen nyugodt, hogy az ma este már a kegyed puszta látására is nem egy férfinak eszébe jutott! Kezdve atyámmal. - Hogyan? A kegyelmed atyja? A kegyelmed atyjának is? - Mikor újra levegőhöz jutott, oly mohón, hogy azt igen mulatságosnak tartottam, hozzáfűzte: - Ezt bizalmasan közölte uraságoddal? - Dicsérte előttem azokat az érdemeket, melyeket kegyednél már első látásra észrevett. - Érdemeket! Ezek érdemek volnának? Kegyelmed tréfál! A fene vigye el az arcátlanságát! Annyi biztos, hogy ma este nem táncolok többet kegyelmeddel! - Amivel igen nagy bánatot okoz nekem. Nem kell mindjárt felfortyanni egy-egy merészebb szó miatt! Mit tettem én azonkívül, hogy hangosan kimondtam, amit a világon mindenki csendben gondol? És miért kell megdorgálnia az őszinteségem miatt? Láttam azonban, hogy a benne dúló vegyes érzelmek közül némi keserűség kerekedik felül, ezért felhagytam a kötekedéssel, s minthogy úgy vettem észre, távozni készül, hozzáfűztem: - Az én hibám-e, hogy kegyed ilyen szép? E pillanatban még Rambouillet márkiné sem tudta volna megmondani, hogy hazudok-e vagy őszintén beszélek, minthogy én magam sem voltam képes eldönteni. Mindössze azt tudtam, nem akarom, hogy dühösen otthagyjon: némi lelkiismeret-furdalást éreztem amiatt, hogy mint egy kölyökkutya, megharapdáltam a fülét, félig játékból, félig vágyakozásból. - Hagyjon! Hagyjon! - mondta, és hátat fordított. - Kegyelmed gonosz ember! Bármilyen tejfölösszájú voltam is, rájöttem, hogy ez a megjegyzés félig sem olyan komoly, mint amilyennek látszik. Mert otthonomban legalább százszor hallottam már ugyanezt Gretától, Mariette-től, Toinontól és jó keresztanyámtól. Úgy ítéltem meg tehát, ifjonti eszemmel, hogy ez egyike azon kis dolgoknak, melyeket a nők olyankor szoktak mondani a férfiaknak, ha nem igazán dühösek rájuk, de azért szeretnék, ha ez lenne a látszat. Minthogy azonban nemigen volt nyugságom, atyámat kerestem a tömegben, s épp akkor leltem rá, mikor elvált Guise asszonytól, akivel az imént a sarabande-ot táncolta; elmeséltem neki kis vitámat Noémie de Sobole-lal. Először csak nevetett, majd némi gondolkodás után azt mondta: - Fiam, ha pillantásokban nem is, legalább szavakban legyen kíméletesebb ez édes nemmel! Hisz gyermekkortól a legteljesebb képmutatásra nevelik, s noha ugyanazok a vágyai, mint nekünk, s kielégítésüket is ugyanúgy szeretné, olyan álszemérmességet követelnek meg tőle, melyet a férfiaktól nem. Így szegény kicsikék egész életükben két dolog közt hányódnak: más az, amit a természet vár tőlük, s az, amit ez álszemérem színlelései követelnek. - Majd így folytatta: - Az imént keresztanyjával táncoltam. Iszonyúan dühös. - Kegyelmedre? - Nem, nem! Concino Concinire! A királyné kíséretében lévőnek mondta magát, s így beférkőzött a bálba, ahova nem volt meghíva. - Guise asszony nem tudja kivezettetni őt? - Nem tudja. Az azt jelentené, hogy összevész Léonora Galigaival, akinek teljhatalma van a királyné lelke fölött. - Mibó1 fakad ez a rontás? Tudja valaki? - Együtt nevelkedtek. - Majd így folytatta: - Galigai polgári családban született, s ahogy Conti hercegné mondja, oly csúnya, hogy nincs „nézhető állapotban”. Viszont esze annyi van, hogy másnak is nyugodtan adhatna belőle. Mindenesetre, ha a királynéról van szó, az övé kettőjüknek is elég. - És Concino Concini? - Concini a legjobb firenzei házból való nemesember, de minthogy hazájában a leggátlástalanabbul eljátszotta becsületét és vagyonát, ráadásul nemegyszer börtönbe került, nagybátyja, a toscanai nagyherceg igen könnyen meg tudott szabadulni tőle azzal, hogy Medici Mária poggyászában Franciaországba küldte. Utazásuk során Concini óhatatlanul felfigyelt rá, mekkora hatalma van Galigainak Franciaország jövendő királynéja fölött, s nem törődve születésével és csúnyaságával, de erősen elszánva magát, hogy üstökön ragadja a véletlen szerencsét, elcsábította, és nőül vette. - 66 -

- Joinville igen szépnek mondja Concinit. - Ítélje meg saját maga. Ott látja balra, az ablak melletti sarokban éppen Vitryvel beszélget. Ismeri Vitry márkit. Ő a királyi testőrség parancsnoka, s már nemegyszer vacsorázott nálunk. Vitry durva és erőszakos ábrázata valóban ismerős volt nekem. Széles arc, nagy orr, erős állkapocs, alacsony homlok - keménykötésű, nyers, bátor katona volt, és hűséges a királyhoz. Nem mutatott sem türelmetlenséget, sem unalmat, miközben Concini fecsegését hallgatta, ám tekintete közben Charlotte des Essarts-ra tapadt. Pontosabban szólva nem nézte folyamatosan, csak lopva vetett feléje igen rövid, de ismétlődő pillantásokat. Concinit önmagán kívül semmi sem érdekelte. Vitry mellett, aki meglehetősen durva ember volt, kifinomultnak látszott. Magas, vékony, gazdag öltözékű, nemes tartású, elegáns mozgású nemesúr, homloka széles és magas, orra sasorr, ívelt szemöldöke alatt mandulavágású szempár, nagy, csillogó és nedves, s bizonyára kísértésbe estem volna, hogy lenyűgözőnek találjam, ha a benne ülő kifejezés elnyerte volna a tetszésemet. - Nos hát - kérdezte atyám -, szépnek találja? - Igen is és nem is. Az egész emberben van valami hamis és arcátlan. Atyám válasz nélkül otthagyott, talán Guise asszony rendelte magához egy pillantásával. S minthogy Vitry mesterkedései felhívták rá a figyelmemet, jobban megnéztem magamnak Charlotte des Essarts-t; vizsgálódásom végeztével azon töprengtem, hogy ha én volnék a király, vajon ő lenne-e a kegyencnőm? Nagy komolysággal vizsgáltam meg a kérdést, noha esetemben az nyilvánvalóan nem vetődött fel. Arra jutottam, hogy nem. Kicsi volt, barna, szép alakú, arca bájos s a szeme ártatlan. Ez az ártatlanság volt az, ami nem tetszett nekem. Egyébiránt nem volt egyedül. Féltestvérem, a tüzes Guise érsek, aki violaszínű ruhája miatt nem táncolhatott, úgy vett magának elégtételt, hogy igen szoros közelségből beszélt a hölgyhöz. Eme viselkedése, amennyire körbepillantva meg tudtam állapítani, három személynek igencsak nem tetszett: a királynak, Guise asszonynak, aki azonban nem tudott közbelépni, minthogy egy erősen felcicomázott nemesúr szóval tartotta, végül Vitry kapitánynak, aki túl jó katona volt ahhoz, hogy a király kedvesének merje csapni a szelet, ahhoz viszont túlságosan is bele volt bolondulva a hölgybe, hogy pikáns szépségén ne legeltesse szabadon a szemét - persze csak nagyon óvatosan. Mennyire megváltoznak emlékeink az évek múlásával! Ha a múlt homályából jönnek elő, a jelen egészen másfajta értelemmel ruházza fel őket, mint amilyennel abban a pillanatban rendelkeztek, melyben megéltük őket. Akkor nem elsősorban az kötötte le a figyelmemet, hogy Concini - noha annyira különbözőek - oly sokáig társalog Vitryvel, hanem azok a titkolt pillantások, melyeket Vitry vetett Charlotte des Essarts-ra, meg a közöny, mellyel ő fogadta ezeket a pillantásokat, s az érsek buzgalma is, melyet a hölgy mellett állva tanúsított, meg a nemtetszés, amit ez azokból a személyekből váltott ki, akik különböző okokból bár, de érdeklődtek a hölgy iránt. Ám most, ebben a percben, mikor e sorokat írom, miután megpróbáltam eredeti színeiben lefesteni ezt a korabeli kis szerelmi és féltékenységi játszmát - amiből valószínűleg még nagyon sok lezajlott azon a báli éjszakán -, az tűnik fel számomra, amit annak idején figyelmen kívül hagytam: a Concini és Vitry közt lezajlott beszélgetés, a becsületes centurio és a korrupt udvaronc közti ellentét, az a találkozás, mely csak tíz évvel később nyerte el a maga teljességében drámai jelentőségét - mikor az egyik fia megölte a másikét. Atyám otthagyott Guise asszony segedelmet kérő jelére, mellyel valószínűleg arra szólította fel, hogy szabadítsa meg attól az öreg és felcicomázott személytől, aki teljesen lefoglalta a maga számára, s megakadályozta benne, hogy odamenjen az érsekhez, és kirángassa a hús csapdájából, mely már teljesen elnyelte. De atyám maga sem tudott azonnal eljutni jó keresztanyámhoz, mert egy igen gazdagon öltözött hölgy menet közben elkapta, s ezer módon kezdett kedveskedni neki: ez a látvány persze csak tovább fokozta a hercegné aggodalmát. Atyámnak azonban néhány perc múlva sikerült lemenekülnie a szépasszony horgáról, és a tömegben lavírozva eljutnia szorosan keresztanyám oldalvizeire. Ott aztán átvette a stafétabotot, s addig udvariaskodott a felcicomázott aggal, míg a hercegné óvatosan lemenekülhetett annak csáklyájáról, és futhatott megdorgálni az érseket. Atyám akkor intett a szemével, hogy csatlakozzam hozzá, amit persze én sem tudtam nyomban megtenni, mert alighogy megindultam, ott termett előttem Joinville meg Bassompierre, s mosolygós arccal a vállamra tették a kezüket. - No hát, kicsikém! - szólt Bassompierre. - Hova fut ilyen gyorsan? Nagy szükségünk van kegyelmedre, bíróként, mivel fogadni készülünk. - Hogyan? Már megint? S mi a fogadás tárgya? - Hogy a két kegyencnő, Moret grófnő és Charlotte des Essarts közül melyiket fogja a király táncba hívni a volte-ra, melyet Réchignevoisin mindjárt bejelent. - S honnan tudják, hogy volte következik? - Praslin kapitány - mondta Bassompierre - épp az imént súgta a fülembe a király üzenetét, hogy fel kell kérnem a királynét a vodte-ra, minthogy tőlem nem meri majd megtagadni ezt a tisztességet. - S ugyan miért nem? - kérdeztem ámuldozva. - Azon oknál fogva - mondta Joinville herceg -, mert a ravasz németjének megvan az a jó szokása, hogy veszít, amikor kártyázik vele. - Valóban vannak érdemeim - mondta Bassompierre, hangját lehalkítva. - Nem könnyű veszíteni a - 67 -

kegyelmes asszony ellen: oly rosszul játszik ugyanis. S még nehezebb a levegőbe emelni, ha az ember volte-ot táncol vele. - Azért csak megteszi - mondta Joinville. - Azért csak megteszem, minthogy jó híve vagyok. - Ha jól értem - mondtam -, mindketten azt gondolják, mivel a királynéval Bassompierre táncolja majd a volte-ot, ezért a király fel fogja kérni egyik kedvesét? - Ebben nem lehet hiba - mondta Joinville -, s lefogadom, hogy Moret grófnő lesz az. - Én meg lefogadom, hogy Charlotte des Essarts lesz az - mondta rendíthetetlenül Bassompierre. - Mi a tét? - Száz frank - mondta Bassompierre. - Uraim - mondtam, s tisztelegtem előttük -, kezet rá, a bírájuk vagyok. A tét a jelenlétemben lesz a nyertesnek kifizetve, a volte után. Elnézésüket kértem, mondván, hogy atyám hívat, majd újfent tisztelegtem előttük, s késedelem nélkül távoztam, abban a meggyőződésben, hogy kettőjük közül Bassompierre-nek van finomabb orra, s megnyeri a fogadását, minthogy az érsek udvarlása Charlotte-nak kevésbé nyugtalanítja a királyt, mint Joinville ostroma Moret ellen. Az érseket visszafogja a ruhája, s féken tartja az anyja. De ahogy Bassompierre szavaiból kivettem, még az sem volt biztos, hogy Joinville nem lépett-e máris a király helyébe. Ebben az esetben Henrik nem tehet mást, mint hogy igencsak megneheztel Moret-re, amiért hagyta magát bekeríteni, s meg akarván büntetni őt, előbb Charlotte-tal táncol majd. Emlékszem, hogy ifjonti hiúságomban igencsak felvágtam megfigyeléseim bölcs eredményével. Noha az érdem meglehetősen soványka volt. Jól odafigyeltem, mit beszélnek előttem, s kis tudományom feletti felfuvalkodottságomban azt hittem, máris tele vagyok tapasztalatokkal. Mihelyt atyám ott látott maga mellett, engedélyt kért felcicomázott beszélgetőtársától, hogy bemutasson neki. Készséges hozzájárulására meghajolt előtte, s igen nagy tisztelettel azt mondta: - Főparancsnok úr, boldog vagyok, hogy bemutathatom kegyelmednek a fiamat, Siorac lovagot. „Á, gondoltam magamban, miközben térdet hajtottam előtte, szóval ez az a híres Montmorency herceg, akinek magas tisztsége akkora hatalmat biztosít az államban, hogy még a király is féltékeny rá, s csak az érintett halálát várja, hogy eltörölhesse a hivatalát?” Különös véletlen folytán aznap reggel olvastam el atyám emlékiratainak hatodik kötetében azt a részt, ahol arról a bálról beszél, melyet Biron marsall adott 1597-ben a gyermekcse tiszteletére, akit két évvel azelőtt szült Montmorency hercegné, s a király néhány nappal azelőtt tartott keresztvíz alá. A hatodik kötet, amelyről beszélek, akkoriban igen messze volt még a befejezéstől; atyám csak 1610. május 4-én írta le az utolsó oldalt. Minthogy azonban már rég eldöntötte, hogy emlékezései csak halála után ötven évvel kaphatnak nyilvánosságot - oly korban, melyben már minden valószínűség szerint valamennyi, benne megnevezett személy eltűnt e földről -, felvette azt a szokást, hogy amint elkészült a kézirat egy-egy fejezetével, megmutatta azokat két személynek: La Surie lovagnak, kijavítás végett, ha néhány részlet tekintetében ez az eshetőség felmerült, s nekem, hogy felkészítsen, legyek tisztában korunk erkölcseivel, ha egy napon majd az udvarban kell élnem. Az ifjú Montmorency hercegnéről, született Louise de Budos-ról atyám azt írja e lapokon, hogy az udvar egyik legszebb hölgye volt. S hozzáteszi, hogy Biron csak azért adta e bált a gyermekcse tiszteletére, akivel amúgy egy fikarcnyit sem törődött, mert igencsak törte magát az anyja után, minthogy nagyon bele volt bolondulva; az esélyeit is jónak ítélte, tekintettel a főparancsnok korára, aki már a hetvenet is betöltötte, bár kétségkívül elég erős és tüzes volt ahhoz, hogy két gyereket is csináljon ifjú feleségének: Charlotte-ot, 1593-ban és Henriket, 1595-ben. „Nem tudom, mondta élénken atyám, hogy Biron belebukott-e a vállalkozásába vagy sem, de ha nem bukott bele, akkor sem élvezhette túlságosan a sikerét, minthogy a bált követő napon elment Henrikkel visszafoglalni Amiens-t, a szép hercegné meg egy évvel később, élete virágjában belehalt egy különös és hirtelen jött betegségbe, amely teljesen eltorzította az arcát, mintha csak a halál angyala elhatározta volna, hogy mielőtt elveszi életét, még megfosztja szépségétől.” Guise asszony báljának idején Montmorency főparancsnok éveinek száma hetvenhárom volt, melyek számosságuk ellenére sem jelentettek túl nagy terhet széles vállainak. Magas volt, szögletes arca ragyogó, szeme kifejezéstelen. Atyám, akitől évekkel később megkérdeztem, vajon okos ember volt-e a főparancsnok, mosolyogva így válaszolt: „Ezt soha senki nem tudta kideríteni. Az biztos, hogy jó katona volt, és Amiens falai alatt, Albert bíboros támadásának előestéjén értelmesen hallottam beszélni saját hivatásáról. Igen bátor is volt. Csak egyvalamitől rettegett, attól viszont túlságosan is: hogy nem nyeri el a király tetszését. Élete alkonyán aztán ez a félelem térítette le az egyenes útról, noha addig maga volt a tisztesség. - Hogyhogy? - Röviden azt mondanám, felelte kitérőleg atyám, hogy nem úgy járt el lányával, Charlotte-tal szemben, ahogy én jártam volna el az ő helyében.” - Itt van hát az új lovag! - mondta kedves és mennydörgő hangon a főparancsnok, mikor atyám bemutatott neki. - Tizenöt évesen lovag! A nemjóját! Bizonyára szereti a király! És nem ok nélkül - tette hozzá némileg kelletlenül. - Nem beszélve arról, hogy máris igen nagy tudásúnak mondják! Nagy isten! Mennyire szerettem volna, ha az én Henrikem jobban rákap a tanulásra! De annyira hasonlít rám a fiam, mint Charlotte elhunyt anyjára. Ha csak meglát egy könyvet, már ásít! Ha tollat fog, nehezebben forgatja, mint egy kardot! Hát ez a béke átka! Az embereknek csak olvasáson jár az eszük, meg a papír - 68 -

bepiszkításán. Az én időmben, márki, egyáltalán nem követeltek ennyit egy nemesembertől! Kegyelmed és én - mondta megfeledkezve róla, hogy atyám orvosdoktor volt - már akkor is eleget tudtunk, ha el tudtuk olvasni a király levelét, s aláírni a választ, melyet egy írnoknak diktáltunk le! De mai napság ez már valóságos járvány! Még az asszonyok is megpróbálkoznak vele, és gondolkodásra vetemednek! De istennek hála, lovag - folytatta hozzám fordulva -, kegyelmedben nincs semmi ficsúros, még ha olyan nagy tudású is. Kegyelmed nagy és erős. Lefogadom, hogy jól lovagol, s tud bánni a karddal. S még táncol is, a nemjóját! - Tűrhetően, nagyuram - mondtam meghajolva. - Hogyhogy tűrhetően? - mondta a főparancsnok. - Láttam kegyelmedet, amint sarabande-ot táncolt, s jobban, mint tűrhetően, azzal a leánnyal, aki közszemlére tette ki a mellét! Isten az atyám, márki - folytatta atyámhoz fordulva -, kegyelmed ismer engem! Nem vagyok az a nyálas, taknyos, kehes vénség, aki álszeméremből eltitkolja az érzéseit. Ahogy láttam ott riszálni meg billegni azt a szégyentelen leányzót, a vérem felforrt az ereimben. Az ördög vinné el az ostoba libáját! Láttára még az a kevés jámborság is elszállt belőlem, ami volt. Bármit csináltam, csak őt néztem, s hogy teljesen őszinte legyek, a mellei őrült mód tetszettek nekem!... A főparancsnok olyan harsányan beszélt, mintha csak a harcmezőn kommandírozna, s minthogy a körülöttünk állók már elkezdtek figyelni, atyám úgy döntött, hogy véget vet a dolognak: - S hogy vannak szép gyermekei, nagyuram? - Jól, jól, jól - mondta a főparancsnok, s minthogy, nem értette, miért váltott témát atyám, gyanakvó pillantást vetett maga köré, mintha csak azon gondolkozna, vajon Noémie de Sobole atyja vagy fivére áll-e ott mellettünk. - De jöjjenek - folytatta -, bemutatom a lovagot a gyermekeimnek. Henrik még csak tizenkét éves, de Charlotte már tizennégy, s el lesz ragadtatva, ha a lovaggal táncolhat; annál is inkább, mert ez az első bálja, és hivatalosan csak jövőre lesz bemutatva az udvarnál. Nem tudom, tényleg annyira el volt-e ragadtatva tőlem Charlotte de Montmorency. Első táncosának talán kevésbé tejfölösszájú lovagot álmodott. Ami viszont engem illet, nekem tátva maradt a szám. Nem azért, mert olyan előkelő jelenség volt, mint Conti hercegné, vagy olyan pikáns szépség, mint Charlotte des Essarts, hanem mert ő volt a legcsinosabb női csecsebecse, amit valaha is láttam: a legfinomabb csiszolású, minden tekintetben a legtökéletesebb, s ha nem félnék, hogy valakit megbántok, azt mondanám, a legnőiesebb. Aranyló haja, azúrkék szeme, orra, szája, gödröcskéi, arcának végtelenül finom és világos bőre oly tökéletes külsőt alkottak, hogy az ember nem győzte egészében csodálni, avagy minden kis részletét alaposan szemügyre venni. Az ifjú Charlotte olyan volt, mint egy szép műalkotás, mely először csak megállítja az embert, aztán magával ragadja. S minél tovább nézed, annál több okot találsz rá, hogy megmámorosodj tőle. Első pillantásra, noha termetét s gömbölydedségeit tekintve már kész nő volt, felfedezni vélhettél benne valami gyermeki bájt. De mihelyt kinyitotta a száját, és rád nézett, ott volt előtted a csábítás teljes asszonyi művészete, melyben maga az üdeség is ki volt játszva, s színlelve a gyermek, noha már nem volt az. Mindez azonban, ami itt olvasható, csak később jutott eszembe. Abban a pillanatban tökéletesen megbénult az agyam. Csupa szem voltam. Atyja s atyám jelenlétében Charlotte a szemem láttára burkolózott be a legzárdaibb szemérembe, szemlesütve, rózsás arccal. Mihelyt azonban Réchignevoisin úr bejelentette a volte-ot, s atyáink már messze jártak, egy aprócska démon perdült táncra kék szemében. - Lovag - suttogta -, jól táncolja kegyelmed a volte-ot? - Meglehetősen jól. - És valóban föl tud emelni engem? - Bizonyára. - Elég magasra? - De semmiképp sem túl magasra - mondtam -, nehogy sérelem érje a szemérmet. - Hogyhogy? - kérdezte nagy szemeket meresztve. - Tánctanárom úgy tartja, nem szabad a hölgyet annyira felrepítenünk, hogy kilátsszon a térde és a combja. Ez, szokta mondani, illik talán a szobalányokhoz, de semmiképp sem a tiszta és jó hírű személyekhez. - Valószínűleg igaza van - mondta Charlotte a legszenteskedőbb képpel. - Azonban... - Azonban, hölgyem... - Szeretném megkérni kegyelmedet valamire, ha megesküszik, hogy titokban tartja a kívánságomat. - Örömmel hallgatom kérését, bármi legyen is az. - És megígéri nekem, nemesi becsületszavára, hogy titokban tartja? - Esküszöm. - És hogy teljesíti? - mondta behízelgő arccal. - Esküszöm - mondtam, és már teljesen az övé voltam. - Nos hát, szeretném, ha olyan magasra repítene fel, amilyen magasra csak tud. - De hölgyem - mondtam elhűlve -, az a tisztesség ellen való volna! Komoly dorgálásban részesülnék miatta az illem nevében és mindenekelőtt Guise asszony részéről! - S az irántam való szeretetből nem viselné el, hogy kicsit megdorgálják? - kérdezte elbűvölő - 69 -

mosollyal, s kezét kezemre téve, könnyű ujjait végigfuttatta rajtam. Beleremegtem az érintésébe. - Ráadásul - tette hozzá - vigyázatlanságát ifjonti évei s az enyéim számlájára fogják írni. Két gyermek nem mulathat-e együtt pajkosabban, mint a felnőttek? Járhat-e ez bármilyen következménnyel, ha az ember tizennégy éves? Nem lehetünk-e kissé huncutabbak a mi korunkban? Hogyan is tudtam volna ellenállni ennek a szirénnek, aki miközben egyfolytában a kezemet simogatta, s a legédesebb pillantásokkal gyilkolt, ilyen kedvesen összeházasította életkorunkat, és teljesen ártatlanul pajkos játékokra buzdított? Mégis, lelkemben egy magam sem tudom milyen bástya még ellenállt. Nem voltam teljesen hiszékeny, de meg sem győzött teljesen; azonban ez a leányzó túlságosan is felkavart ahhoz, hogy ellen tudjak állni neki. Ráadásul azzal, hogy már előre megesketett, a titoktartásra éppúgy, mint az engedelmességre, saját becsületemet mozgósította ellenem, s erőmet arra használta, hogy meggyengítsen vele. Hihetetlen! Ha belegondolok, hogy akkor még csak tizennégy éves volt! Ma már pontosan tudom, hogy hozzá képest akkoriban én, összes könyveim ellenére, csak egy újszülött csecsszopó voltam. Dédunokáim épülésére szeretném elmagyarázni - mert lehetséges, hogy századukban már nem táncolják majd a volte-ot, ha a szenteskedőknek, akik bujának és szemérmetlennek tartják, netán sikerül addigra elérniük a betiltását -, hogy a bigottak szemében ennek a táncnak a „botrányossága” három dologban áll, melyek közül már egy is kárhoztatandó volna. Először is itt az ember a táncosnőjét nem a kezénél, hanem a derekánál fogva tartja, két kezét oldalára helyezve: belátható, hogy ez a mozdulat szinte már birtokló, annál is inkább, mert a hölgynek eszében sincs védekezni ellene, sőt jobb kezét hanyagul partnere bal vállára teszi. Aztán megállás nélkül forgatjuk a hölgyet, balról jobbra és jobbról balra, s ezzel mintegy örvénybe rántjuk, mely egyfajta szédülést eredményez nála, amivel tovább gyengítjük az ellenállását. Végül, miután a féktelen keringéssel megnyertük néma cinkosságát, a levegőbe emeljük: jelképes szöktetés és elrablás, mely nem éri teljesen készületlenül, hiszen hogy az ugrást segítse, eladdig ernyedt jobbjával erősen rátámaszkodik partnere jobb kezére. Az igaz, hogy mikor a hölgy már a levegőben van, a szabály azt parancsolja, helyezze bal kezét a combjára, megakadályozandó, hogy szoknyája felrepüljön: Ám ez csak merő képmutatás, mondják a szenteskedők, mert a mozdulat egyetlen eredménye, hogy a nézők figyelmét a női test eme csábos részére irányítja. Ráadásul a tánc azt kívánja tőle, hogy mikor már a levegőben van, lábával csapjon egyet vagy kettőt; hát ez az a pillanat, ott a keze vagy sem, amikor a hufándlija alaposan felcsúszik, és megsérti a tisztességet. Mihelyt Réchignevoisin úr bejelentette a volte-ot, Bassompierre felment a királyi emelvényre, s letérdelve a királyné előtt, táncra kérte. A királyné magához emelte, csókra nyújtotta a kezét, majd meglehetős kedvvel felállt, s Bassompierre-rel nagy taps közepette a küzdőtérre lépett. De miközben a tenyerek összeverődtek, minden tekintet, a magamét is beleértve, a király arcára tapadt, megtudni, kire esik a választása. Nem kellett sokáig várnunk. Nagy léptekkel elindult Charlotte des Essarts felé. Ő nyerte hát el az első táncot, Bassompierre meg a fogadást. A figyelem ekkor Moret grófnőn állapodott meg, aki, hogy csalódását rejtse, akkorát mosolygott, hogy kilátszott minden foga, s ha tehette volna, még jobban mosolyog, mikor Joinville sietve elindult feléje, Guise asszony dühödt pillantása ellenére, amely haragvásában talán ártóbb is lehetett volna, ha atyám szokásos lélekjelenlétével nem kéri fel keresztanyámat. A hegedűk rákezdtek a volte-ra, s minden úr a hölgyével foglalatoskodott: Bassompierre nyilván azon töprengett, hogyan fogja felemelni a királynét, a király jóságosan mosolygott a kis Essarts-ra, aki, mint mondták, három hónapja testében hordta már királyi szeretője gyümölcsét, Joinville meg, mit sem törődve az anyai pillantásokkal, Moret-val hetykélkedett, szemét azon mellekre tapasztva, melyekben anyja annyi kivetnivalót talált. Én meg, amilyen bolond voltam, a mennyekbe képzeltem magam. Charlotte de Montmorency sokkal kecsesebb és könnyebb volt, mint egy őzike, ügyelt a ritmusra, fürgén cserélgette a lábát, mikor a forgás ellenkező irányúra váltott, s mikor az ugráshoz értünk, felrepült - az én segítségemmel -, magasabbra, mint bárki más; nem egyszer, hanem kétszer vagy háromszor csapott a levegőbe, s noha jóval többet mutatott a térdénél, úgy látszott, nemigen törődik vele, oly gyermeki volt a mosolya, és pillantása oly naiv, mintha meg sem látta volna a rászegeződő tekinteteket. A végtelenségig felvágtam rá, hogy én táncoltathatom ezt a csodát. Ezzel együtt is kissé nyugtalanított, hogy tánc közben egyetlenegyszer sem nézett rám, éles tekintete ide-oda siklott gyorsan verdeső szempillája mögül, különösen olyankor, mikor a király a közelében haladt el. Olyannyira, hogy még mielőtt a tánc véget ért volna, kezdtem azt gondolni, hogy én csak dicsőségének naiv eszköze vagyok számára; amit ő, sajnos, meg is erősített a legdurvább módon, mikor a hegedűk elhallgattak, s búcsút vett tőlem. Felvont szemöldökkel és összeszorított szájjal röviden felém bólintott, és elég hangosan, hogy a közelünkben is meghallhassák, azt mondta: - Köszönöm kegyelmednek ezt a táncot, uram. De ne kísérjen vissza! Azzal sarkon fordult, amiben láthatóan zavarta a hufándlija, s ott hagyott engem elhűlve, megbántva, megalázva, s mihelyt összeszedtem magam, a méregtől fortyogva. Túlságosan is világos volt a dolog. Az én nyakamba sózta a dorgálást meg a szemrehányást azért a kis mesterkedésért, melyet ő főzött ki. Ekkor vettem észre, nem messze tőlem, Guise asszonyt, aki dühödt pillantásokat vetett felém, s karmait kieresztve vetette volna rám magát, ha atyám erősen, de feltűnés nélkül a hufándli ráncai közt le - 70 -

nem fogja a kezét. Egy szempillantás alatt elhatározásra jutottam. Emelt fővel odamentem a keresztanyámhoz, minden teketória nélkül meghajoltam előtte, és határozottan így szóltam hozzá: - Asszonyom, fogadja ezerszer is bocsánatkérésemet azért a kellemetlenségért, melyben akaratomon kívül magam is részes voltam. Egyetlen bűnöm, hogy hibásan ítéltem. Csapdába estem. Nem mondhatok a dologról többet. Ez utolsó szavakat kiejtve nagyon is tudatában voltam, hogy semmissé teszik a védekezésemet, de amilyen tökfilkó voltam, még ragaszkodtam a titoktartáshoz, amit megígértem a galád nőszemélynek. - Uram - mondta roppant dühösen, de nagyon halkan, összeszorított szájjal Guise asszony -, vigyen el az ördög, ha értem, mit akar itt ezzel az okoskodással! Láttam, amit láttam. És magamon kívül vagyok! Az én házamban, az én bálomon; a születésnapom estéjén! Nem hihetem, hogy kegyelmed az én véremből való, mert szégyent hozna rá. - Ugyan, ugyan, asszonyom! - mondta atyám. - Ez azért túlzás! És miközben beszélt, odaállt közénk, nyilván attól félve, hogy keresztanyám, aki majd megpukkadt dühében, a végén még meg talál ütni. - Nagy Isten! - folytatta Guise asszony. - Hogy volt képe, uram, az egész udvar előtt ilyen otrombán viselkedni, s úgy bánni egy jó házból való leánnyal, mint Bassompierre úr leghitványabb „unokahúgával”? Ez a kis álnokság oly nyilvánvalóan Toinon ellen irányult, hogy kénytelen voltam összevonni a szemöldököm. - És a tetejébe még - folytatta Guise asszony, akit újabb dühroham fogott el - képeket vág itt nekem, maga neveletlen fráter! Távozzon! Távozzon! Nagy hibát követtem el, amikor meghívtam a bálra! Kegyelmed nem érdemli meg a jóságomat! Kegyelmed neveletlen fráter és feslett alak, uram! Ha nem viseltetném barátsággal atyja iránt, azon nyomban elűzném kegyelmedet a házamból és a szemem elől. - Következésképp engem is elűzne - mondta atyám igen szárazon, de nagyon halkan. Miután éreztette a zablát fékezhetetlen lovával, lágyan elengedte a gyeplőt. - S én igencsak kétségbeesnék ettől, asszonyom, minthogy szeretem kegyedet, csakúgy, mint a fiam. Guise asszonyt akkora meglepetésként érte a zabla is, a simogatás is, hogy torkán akadt a szó. Atyám meg arra használta fel a szélcsendet, hogy megpróbáljon egy csöppnyi józan észt becsempészni az őrjöngés óceánjába. - Asszonyom - folytatta -, bizonyára meglepődik rajta, de az úrhölgyet legalább olyan bűnösnek tartom az ügyben, mint a kegyed keresztfiát, ha nem jobban. Kérdezem kegyedtől: ki hinné el, hogy a hölgy nem volt cinkos ezekben a rendkívüli ugrásokban? És mondja meg nekem, ki kényszerítette rá, már a levegőben, hogy elvégezze mindazokat a rugódzásokat, melyeknek egyetlen célja az volt, hogy még jobban felhúzódjon a szoknyája! És talán nem tudjuk, túl ezen, milyen nehéz a hölgytáncost elszakítani a földtől, ha maga is nem ugrik, miközben emelik? S ha az ostoba libája oly szemérmesen ellenezte volna, hogy oly magasra repüljön, nem lett volna-e elég, ha teljes súlyával elhagyja magát, amint azt illemcsősz hölgyek teszik a kegyed bálján? Bármilyen könnyű is Rambouillet márkiné, ki dicsekedhetett valaha is azzal, hogy néhány hüvelyknél magasabbra fel tudta emelni a földtől? És ki látta valaha is a bokáját? - De Pierre miért nem maga védekezik, ahelyett hogy csak áll ott lecövekelve és duzzog rám? kérdezte Guise asszony inkább panaszosan, mint dühösen, minthogy atyám érvei nem hagyták érzéketlenül. - Asszonyom - mondtam, megragadtam a kezét, s csókokkal borítottam el -, nem vagyok én se neveletlen, se feslett, s én is szeretem kegyedet. De mit tehetnék még hozzá ehhez? Atyám mindent elmondott, mindenre rájött, arra is, amiről én nem beszélhettem titoktartási fogadalmam miatt. Ez a lány kihasznált engem, s játszadozása végeztével visszadobott a sötétségbe. S azokból a pillantásokból ítélve, melyeket ide-oda vetett, mikor a levegőben volt, a kis Diána sokkal nagyobb vadra hajt, mint én... - Miféle vadra? - kérdezte Guise asszony értetlenül. S minthogy én hallgattam, nem akarván átváltani vádaskodásba, atyám vette vissza a szót: - Asszonyom, a kegyed szíve túlságosan jó. Megtévesztette az ártatlan arcocska. De valójában a kis huncut suttyomban többekre is szép pillantásokat vetett. A királyra, Bassompierre-re, Bellegarde-ra, Epernon hercegre... - S talán még kegyelmedre is - mondta a hercegné, s szürkéskék szeme már a puszta gondolatra is elsötétült. - Ó, asszonyom! - mondta atyám. - Nem állok én elég magasan ahhoz, hogy kiérdemeljem ennek a kis kényeskedőnek a szemezését. Nem adja ő alább egy királyi hercegnél vagy egy hercegnél, efelől biztos lehet. - Mindez nagyon szép és jó - mondta Guise asszony -, de a botrány megvolt, méghozzá az én bálomon! Ez tény! És a rossz nyelvek nem hagyják majd szó nélkül. - Beszéljenek csak! Nem sokra mennek vele, és legyen nyugodt, alig esik majd szó Pierre-ről. A táncosnője sokkal különb célpont: az illemcsőszök megmossák majd a fejét, a szép hölgyek meg a sárga földig leszólják. Ami meg a férfiakat illeti, ők csak kacsintanak, oldalba bökik egymást, és megjegyzéseket tesznek a bajszuk alatt, ilyesféleképp: „A nemjóját, márki! Ha az úrhölgy azt akarja, hogy szétdobják a lábát, én vagyok az ő embere!” S mielőtt még a következő tánc véget érne, találnak majd valaki mást, akin gúnyolódhatnak. - 71 -

Ezekkel a szavakkal atyám otthagyott, mert egy apród jött érte, mondván, hogy a király kéreti, és Guise asszony, még mindig némileg zavarodottan, megcsókolt (noha arcfestékére tekintettel csak éppen hogy), s azt tanácsolta, hagyjam ki a következő táncot, hogy megfeledkezzenek kissé erről az őrült volte-ról. - Én meg nyomban indulok, hogy megszidjam Conti hercegnét - tette hozzá. - De hát mit követett el? - Semmiképp sem szeretném, hogy Bellegarde-dal táncoljon. Megbántaná vele a férjét. Szegény ember süket ugyan, de nem vak. Istenem, istenem, micsoda gyerekeket adtál nekem! Elpirultam e panasz hallatán, s minthogy jó keresztanyám észrevette, végigsimította az arcomat, és azt suttogta: - Ezt nem kegyelmedre mondom. Kegyelmed valóban a legjobb köztük. S oly gyöngéden nézett rám, amitől őrült vágy fogott el, hogy a karomba szorítsam. Mindig is szerettem őt, örökös civakodásai, nyersesége és gyakori búskomorsága ellenére is, s némi gúnnyal kevert gyöngédséggel néztem ezt az előkelő hölgyet, amint örökké sietős léptekkel kotlóstyúkként fut a csibéi után, hogy megpróbálja a helyes útra terelni őket. Visszamentem a magam kis támaszpontjára a zenészek emelvénye meg a zöld növények közé, s nagy megelégedésemre zsámolyomat gazdátlanul találtam. De nem sokáig üldögélhettem a medvebarlangomban sebeimet nyalogatva, mert egyszer csak Conti hercegné bukkant fel előttem. - Könyörgök, kuzin - mondta -, engedje át a székét, és álljon elém, hogy eltakarjon! Anyám keres. - Hogy megszidja, asszonyom? - kérdeztem, s máris felálltam. - Honnan tudja? - kérdezte erre ő, s oly kecsesen ült le, hogy nem győztem csodálni. - Én voltam az első a sorban. Kegyelmed lesz a második, és Joinville herceg a harmadik, mert fel merte kérni Moret grófnőt a volte-ra. - Kuzin - mondta a hercegné elragadó mosollyal -, a kegyelmed esze igen éles, de végül sajnálni fogja, hogy betette a lábát ebbe az őrült családba... - A dolog tudtomon kívül történt, asszonyom: nem tanácskozták meg velem... Elnevette magát. Conti hercegnének kétféle nevetése volt, mint hamarosan rájöttem. Az egyik a meggondolatlan és hirtelen jött, mely derűs alaptermészetéből fakadt. A másik meg - ezt szeretőinek tartogatta - kiszámított és dallamos. Nekem csak az első járt. Ami nem jelenti azt, hogy ne simogatott volna meg futólag. Még egy püspöknek is örömet okoz, ha egy elámult kutyust lát maga előtt. - Kuzin - mondta -, kezdem megszeretni kegyelmedet. Azt mondják, uraságod a tudás kútja. De ahogy beszél, abban van valami a lovagból. Nem érződik benne tudálékosság. - Bókért bókot, asszonyom: azt mondanám, hogy e bál legszebb hölgyei is közönségesnek tűnnek számomra, ha kegyedhez mérem őket. Ami igaz, az igaz: Conti hercegné roppant sikkes hölgy volt. A bók kissé merész volt, s ő úgy lefetyelte fel, mintha tejecskét inna. - Ez aztán az udvarlás, csak egy kissé vérfertőző szaga van - mondta, s újból elnevette magát, ezúttal azonban azért, hogy eltitkolja dicsérő szavaim felett érzett örömét. - Nem egészen. - Hogyhogy nem egészen? - Féltestvér, félincesztus. Amire ő kissé gőgösen és gúnyolódva azt mondta: - Hála istennek, elég nekem egy érsek is, hogy csókokkal borítsa el a nyakamat. - Belőlem sem a vágy hiányzik hozzá. Csodálója vagyok, asszonyom, a kegyed hosszú nyakának, s semmi sem vonzza jobban a szememet, mint az az előkelőség, amellyel elfordítja a fejét. - Nagy isten! Kegyelmed ugyan nem sokat teketóriázik! Tudja-e uraságod, aki mindent tud, mit hány szememre az anyám? - Bellegarde herceget. - Istenem! Egy kalandnyi késésben van! Az már megboldogult... - A kegyed anyja talán attól fél, hogy újra feltámad. - Mesebeszéd! Kuzin, nézzen körül, és mondja meg, látja-e anyámat? - Csak csillogó fényeket látok és keringő párokat. - Nézzen csak körül jobban! - Ó, igen! Most látom, hogy két nemesúr közeledik erről az oldalról. Az egyik közeli vérrokona, a másik meg... - A másik meg? - Az, akit kegyed úgy sietett üdvözölni, mikor megérkezett e helyre. Egy pillantást vetettem rá a vállam fölött, s láttam, hogy elpirul. - Az túlzás, hogy siettem, uram. Kegyelmed arcátlan ember. Nyelvének el kellene felejtenie, amit a szeme meglátott. - Szemem tulajdonképpen egy járást látott, a kegyedét, asszonyom, mely a könnyedet a fenségessel ötvözte. Szólnom kell-e a nemesuraknak, hogy kegyed a hátam mögött lapul? - Hagyja rám a döntést! - Kicsikém - szólalt meg Bassompierre -, még mindig ibolyát játszik e levelek alatt? Már kerestük - 72 -

kegyelmedet Joinville-lel. Látta a királyt Charlotte-tal táncolni? - Melyik Charlotte-tal? - kérdeztem. - Azzal, aki csábítgatja, vagy azzal, aki csak szeretné? - Micsoda rosszindulat! - mondta Joinville. - Természetesen Charlotte des Essarts-ról van szó. - Ez a nyomorult - mondta Bassompierre, és gyöngéden karon fogta Joinville-t - a kétségtelen tény ellenére is ragaszkodik hozzá, hogy nem látta Charlotte des Essarts-ral táncolni a királyt. Kicsikém, kegyelmed mit mond? - Láttam a királyt azzal a Charlotte-tal táncolni, miközben elragadtatott pillantásokat vetett erre a Charlotte-ra. - Elvesztettél száz frankot, Joinville - mondta Bassompierre. - Sajnos, sajnos! - mondta kis grimasszal Joinville. - Nincs az erszényemben egy árva fitying sem. Szegény erszény! Olyan könnyű kijönni belőle, s olyan nehéz belemenni! Légy türelemmel, Bassompierre, kölcsönkérem a pénzt Conti hercegnétől. - Kuzin - szólalt meg Conti hercegné a hátam mögött -, kérem, álljon félre, hogy a szeme közé nézhessek az én kelekótya fivéremnek! Engedelmeskedtem. Joinville, mikor észrevette a nővérét, térdre esett, Bassompierre szintúgy. Némi késedelemmel, minthogy ostobán éreztem magam, amint ott álldogálok, utánoztam őket. De volt árnyalatnyi különbség e térdhajlítások között. Joinville számításból cselekedett, Bassompierre szerelemből, én meg játékból. - Nahát! - mondta Conti hercegné. - A királyság minden nemesurát így szeretném látni: a lábaim előtt. Nevetve mondta, de komolyan beszélt, minthogy nő volt, ráadásul büszke. A királynak annak idején megfordult a fejében, hogy királynőjévé teszi, mert roppantul vonzotta szépsége és vidámsága. De túl azon, hogy a szép hölgy gőgös volt, méghozzá ügyesen, intrikusan s roppant szellemesen volt az, a király attól tartott, ha nőül veszi, vele együtt a Guise-ekkel is egybekel, s zsákmánya lesz a szörnyű család becsvágyának és telhetetlenségének. Az az igazság, hogy szegény Henrikünk Medici Máriával és Verneuil hercegnővel sem járt jobban. - Nos hát, bátyámuram - folytatta Conti hercegné -, tudassa velem, hogyan lát hozzá, hogy kölcsönkérjen tőlem száz frankot! - Őszintén szólva - felelte Joinville -, az alázat és a kedvesség valamiféle keverékét elég megindítónak találtam, de nem is tudom. Úgy veszem észre, rosszul kezdődik a dolog. - Valóban - mondta Conti hercegné. - Sok mindenre hajlandó vagyok Bassompierre úrért, kivéve azt, hogy a kegyelmed adósságait, bátyámuram, kifizessem. Hogy valaki ugyanabba a mondatba rejtse az egyiknek szóló száraz elutasítást és a másiknak szóló gyöngéd ígéretet, ez igen ügyesnek tűnt számomra. És jól láttam, hogy Bassompierre, bármilyen óvatos volt is, alaposan bekapta a horgot. - De hisz ez csak egy csekélység! - mondta. - Egy szavába kerül, asszonyom, s kitörlöm ezt a kis adósságot az emlékezetemből. - Én nem fogom kimondani ezt a szót - mondta Conti hercegné, hirtelen valamiféle nőies tartózkodás mögé sáncolva el magát, melyet az imént még oly pimaszul nélkülözött -, mert a világért sem szeretnék, uram, visszaélni a nagylelkűségével, melyet, mint látom, irányomban tanúsít. Másfelől meg igen rossz szolgálatot tennék bátyámnak, ha magamra vállalnám apró bűneit, minthogy bőven elegendőek a magaméi is! - zárta le egy szépen ívelő kis nevetéssel, melyet a legcinkosabb oldalpillantás kíséretében Bassompierre-hez intézett, fejét előkelően elfordítva hosszú nyakán. - Asszonyom - hallottam atyám hangját a hátam mögött -, le vagyok sújtva, hogy el kell rabolnom imádóit, holott semmi sem volna kedvesebb számomra, mint hogy hozzájuk csatlakozzam, de az ügy nem tűr halasztást. A király hívatja az urat. A bejelentés hallatán inkább holtan, mint elevenen emelkedtem fel, s már álltam, mikor észrevettem, hogy Joinville is hasonlóan jár el, sápadtan, feldúlva, s a leghevesebb nyugtalanságot láttam a tekintetében, mellyel atyámra nézett. - Csak nem velem van a királynak dolga? - nyögte ki Joinville. - Korántsem, uram. A fiammal. Joinville nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében; Bassompierre, aki közben szintén felegyenesedett, átfogta a vállát, és magához ölelte. Conti hercegné ekkor felállt, s noha én remegtem, és Joinville is igen nyugtalan volt, azt hiszem, jól emlékszem, hogy némi bosszúság suhant át a hercegné arcán, hogy egy csapásra elvesztette térdelő híveit, s némi keserűséggel a hangjában így szólt fivéréhez: - Semmit sem veszít, uram, ha vár. Aki szelet vet, vihart arat. Ez a megjegyzés, mely legalábbis fölösleges volt, nyilván nem tetszett atyámnak, minthogy tiszteletteljesen üdvözölte a hercegnét, de szótlanul - ő, aki rendesen oly nagy magasztalója volt a hölgyeknek - s karomnál fogva elcipelt, végig a fal mellett, hogy ne zavarjuk meg a táncot. - Le fog szidni a király a miatt a volte miatt? - kérdeztem a fülébe súgva. - Dehogyis, nyugodjon meg, csak nevetett rajta. „A vér nem válik vízzé”, csak ennyit jegyzett meg gúnyosan. „S ez mindkét oldalra áll.” - Mit értett ezen a „mindkét oldalon”? - 73 -

- Hogy kegyelmed Siorac is és Bourbon is, következésképp kétszeresen barátja a hölgyeknek. - Ez igen kedves volt tőle. De hát akkor mit akar velem? - Hogy bemutassam neki s a királynénak. - S ez azt jelenti, hogy befogad az udvarába? - Igen. A mai napon kegyelmed kilép a küzdőtérre. Talál majd ott gladiátorokat, medvéket, oroszlánokat, sakálokat és édes, asszonyfejű szörnyetegeket is, akik attól még éppoly szörnyűségesek. Ügyesen kell majd élnie: hibáiért megbüntetik, s néha az erényeiért is. Noha a szavak mosoly kíséretében hangzottak el, kihívás volt bennük, s felszólítás is, hogy a kihívást fogadjam el. Nyugtalanságom eltűnt, ránéztem atyámra, s bizalommal telve rámosolyogtam. - Meg kell várnunk - mondta atyám, és megállt -, hogy a zene elhallgasson. - Nem látom a királyt. - A kegyelmed keresztanyjával táncol. - Micsoda? Mielőtt Moret grófnőt felkérte volna? - Mert haragszik rá - súgta a fülembe atyám. - Állítólag engedett Joinville-nek egy írásos házassági ígéretért. - Írásos házassági ígéret? - kérdeztem én is súgva. - Joinville egy nagy marha. - Pierre-em - szólt atyám -, ne ítélkezzék olyan magabiztosan ifjonti bölcsességében! Ki tudja, milyen ostobaságok elkövetésére veszik még rá a szép hölgyek! Nemcsak egy Charlotte van ebben a társaságban. Szavait kis mosollyal kísérte, s így elvette az élüket. Én meg elraktároztam e szavakat emlékezetem tarsolyába, hogy alkalomadtán majd elelmélkedjem rajtuk, s hogy a jövőben ne adjam olyan könnyen a becsületszavamat semmire. Szegény Joinville! Furdalt a lelkiismeret, amiért marhának neveztem, őt, akit a király minden bizonnyal saint-dizier-i kormányzóságába száműz majd, ami számára, mint mondta, „maga a halál” lesz. A hegedűk elhallgattak, a párok szétváltak, kivéve a királyt és Guise asszonyt, akik továbbra is ott beszélgettek a nagyterem közepén, magukra vonva minden tekintetet. A kíváncsiság bőségesen kielégült, mert bár nem lehetett hallani, mit mond Henrik, azt mindenki látta, amint zekéjének karöltőjéből előhúz egy kis bársonyzacskót, s odanyújtja a hercegnének, mintha csak meg akarná ajándékozni vele. Guise asszony sietve kinyitotta a zacskót, s egy világos színű, csillogó, szőlőszem nagyságú tárgyat húzott elő belőle, jobbjának hüvelyk- és mutatóujja közt tartva. Elhűlve felnevetett, majd jobb kezét magasra emelve kétszer körbemutatta ajándékát a jelenlévőknek, akik tapsolni kezdtek, s hangosan kiáltoztak. Guise asszony, a felindulástól pirosan visszatette a követ a zacskóba, a zacskót meg hufándlija egyik zsebébe, majd szokásos hevességével Henrik nyakába ugrott, aki meglepetésében hátralépett; nagy nevetés támadt. Henrik is nevetett, és erősen magához ölelte unokanővérét. Mire annak végre eszébe jutott, hogy Henrik nemcsak rokona, hanem királya is: térdre borult előtte, megfogta a kezét, és megcsókolta. Henrik azonnal felemelte, s kezét kínálva neki odavezette a székéhez, majd széles és mosolygós köszöntés után visszasietett az emelvényére. Nem volt hosszú a lába, de nagy léptekkel járt, mint egy hegylakó. Újfent megtapsolták, s úgy láttam, nem hízelgésből, hanem mindenekelőtt azért, mert a jelenlévők érzékelték a kis jelenet természetességét és egyszerűségét. Én meg arra gondoltam, hogy Henrik mégsem olyan zsugori, mint amilyennek mondják, hiszen nem feledkezett meg unokanővére születésnapjáról. - Jöjjön - mondta atyám -, ne vesztegessünk el egy percet sem! Most kell elkapni. Gondosan a nyomában maradtam, nehogy elválasszon tőle az a sok udvaronc, akik most, hogy a tánc véget ért, s a király ott ült a trónján, széltében-hosszában cikáztak a nagyteremben, hogy rátaláljanak erre meg arra, mintha valamennyien arra törekedtek volna, hogy a lehető legtöbb emberrel beszéljenek a lehető legrövidebb idő alatt. Mégis némely személyek, hatalmas mágnesként működve, több üdvözlést és figyelmet vonzottak magukhoz, mint mások, akár szépségük vagy szellemességük miatt (főként hölgyekről lévén szó), akár rangjukra való tekintettel, vagy éppen azért, mert kitüntetett helyzetüknél fogva naponta a király és a királyné közelében lehettek, következésképp feltételezhető volt, hogy némi befolyással lehetnek rájuk. Megfigyeltem például, hogy Concino Concinit, kevéssé csillogó hírneve ellenére is, szinte mindig mindkét nembeli személyek tekintélyes fürtje vette körül, ő meg középen gőgös arccal, dülledő mellel és emelt fővel prézsmitált, a legteljesebb arcátlansággal zagyválva a franciával kevert olasz nyelvet. Praslin úr, Vitryhez hasonlóan maga is a királyi testőrség kapitánya, később szintén Franciaország marsallja, a királyi emelvény egyik sarkában ücsörgött - de úgy, hogy lába a terem padlóján nyugodott -, hanyag pózban, de figyelő szemmel; felemelt kezével megállította atyámat. Nem szólt egy szót sem, csak kérdő tekintetet vetett rá, mintha az iránt érdeklődne, mi szél hozta arrafelé: „Őfelsége parancsára jövök mondta atyám -, hogy bemutassam neki a fiamat, őt itt, Siorac lovagot.” Mint a házőrző eb, akinek gazdája megmagyarázza, hogy a betolakodó barát, ezért aztán gondosan körbeszaglássza, hogy alkalomadtán majd felismerje, Praslin, ember módra felcserélve látásával a szaglását, éles szemmel fürkészte az arcomat, mintha egyszer s mindenkorra emlékezetébe akarná vésni minden vonásomat. Mindvégig álltam a tekintetét. Negyven év körüli férfi volt, erőteljes, keménykötésű, szürkülő szőrzetű, erős állkapcsú, szeme kicsi és szúrós; atyám szerint hűséges, bátor katona, korántsem buta, de hihetetlenül fösvény, aki mindennel takarékoskodik, még a szavakkal is. És valóban, miután tetőtől talpig felleltározott, bólintott, jelezvén, hogy továbbmehetünk, de a száját nem nyitotta ki, még csak el sem mosolyodott. Az emelvényen aztán atyám magamra hagyott, hogy tisztelegjen a királyné előtt, majd - 74 -

visszatért, és azt mondta: „Jöjjön, itt a pillanat!” Őszintén szólva remegtem egy kicsit. Nehézkesen lépdeltem, lábam mintha rongyból lett volna, s oly kevéssé tartott meg, hogy megkönnyebbülten ereszkedtem térdre. A fülem annyira zúgott, hogy alig hallottam a mondatot, amivel atyám bemutatott. Látásom azonban tiszta maradt: Henriket néztem. Nem tudom, miért, de az érmeken mindig profilból ábrázolják a királyokat, talán mert így könnyebb felvésni az arcukat. Holott szemből kéne megmutatni őket, legalább azért, hogy megbizonyosodjunk róla, nem kancsalítanak. Az igaz, hogy profilból Henrik sokkal fenségesebbnek látszott, Bourbon-orra, erős vonalú állkapcsa s koponyájának határozott rajzolata miatt. Szemből azonban az ember a tekintetét látta, s csak azt. Megpróbáltam már leírni akkor, amikor megérkezett a Guise-palotába, ám leírásommal nem vagyok igazán elégedett. Nem tudom már, ki mondta, hogy Henrik szeme „lángolt és ragyogott”. Én inkább azt mondanám, hogy fénylett, s ez a fény a mindent átható szellem fénye volt, mely szemei mögött lakozott, s mely képessé tette rá, hogy oly gyorsan s oly jól megítéljen embereket és helyzeteket. De ez a fény a jóság fénye is volt, az emberségé, szelídségé. És végül ez a szempár, noha szarkalábakkal volt körülvéve, melyek egészen a halántékig húzódtak, s fáradt szemhéj borult rá a sovány, cserzett és ráncos arcban, azonnal megkapott fiatalságával, minthogy folyvást vidám szikrák és érzéki lángok táncoltak benne. Igen, ez esetben valóban lángokról kell beszélnünk, s csak Isten a megmondhatója, égették-e őt, de el korántsem égették: segítették élni. Már érett férfiként írom ezt, éles fájdalommal - mely még mindig elevenen él bennem - ama nagy jellem iránt, akinek életét egy fanatikus ostoba kése szakította meg, alig három évvel később. Henrik olyan volt velem, mint mindenkivel: élénk és gyors. Nagy figyelemmel nézett rám, ahogy Praslin is tette, de Praslin tekintetének nem volt más célja, mint hogy megjegyezze az arcomat, ahogy a katona figyel meg egy terepet a hadjárat során. Henrik tekintete felmért. Majd ezek után éppoly gyors, mint amilyen szívélyes fogadtatásban részesültem. - Lovag - mondta derűsen, gascogne-i kiejtéssel -, üdvözlöm az udvaromban. Atyja jól szolgált engem, királyságom belügyeiben éppúgy, mint a külső ügyekben. Számítok rá, hogy kegyelmed is hasonlóképpen cselekszik majd. Kegyelmedet erre - tette hozzá mosolyogva - a vérségi kapcsolat is kötelezi... A királynéhoz fordult: - Asszonyom, Siorac lovag szeretne bemutatkozni kegyednek. Felém nyújtotta a kezét, s minthogy én megfogtam, hogy megcsókoljam, megszorította a kezemet, felemelt, átirányított a jobbjára, s elengedett. Ekkor hátráltam néhány lépést, hogy eleget tegyek a királyné iránti kötelezettségemnek, s belekezdtem a tisztelgő meghajlások és térdhajlítások bonyolult ceremóniájába, ahogy azt Guise asszonytól tanultam. A kegyes fenség azonban végig nem méltóztatott másra figyelni, mint arra a gyémánt karkötőre, mely bal csuklóját díszítette. Mikor végre már a térdeinél voltam, s megcsókoltam a szoknyája alját, ott hagyta orromat a szegély hímzései közt, minthogy nem nyújtotta a kezét, ami megadta volna számomra a jelet, hogy talpra állhatok. Olyannyira, hogy múltak a másodpercek, Henrik türelmetlenkedett, míg végül odahajolt hozzá, s hevesen, de halkan azt mondta neki: - Asszonyom, kérem, fogadja szívesen kis kuzinomat, Siorac lovagot! A kegyes fenség ekkor, erősen csalatkozott arccal, felém nyújtotta két ujját; olyan undor ült ki a vonásaira, mintha egy varangyos béka lábához ért volna. S minthogy én igencsak elképedve udvariatlanságán, megcsókoltam a mondott ujjakat, azt mondta összeszorított foggal, olaszra fordítva egy francia kifejezést: - Un cugino de la mano sinistra. Ez a mondat oly sértő volt számomra és Guise asszonyra nézve is, hogy nem hittem a fülemnek. De lenyeltem felháborodásomat, úgyhogy semmi sem látszott rajtam, s minthogy pontosan éreztem, nyomban válaszolnom kell, felemelkedtem a kézcsók után, újfent szép meghajlással köszöntöttem, s mélységesen tisztelettudó arccal azt mondtam neki: - La mano sinistra, Signora, La servira eosi bene come la mano destra. - Bene trovato! - mondta a király, s csillogó szemmel nézett rám. A királyné hallván, hogy anyanyelvén szólok hozzá, volt szíves szolgájára lepillantani, s első alkalommal nézett rám úgy, mintha magam is emberi lény volnék. Én igen megörültem ennek az előléptetésnek, s vártam, hogy a nyelv majd megváltoztatja irányomban. Hát ebből semmi sem lett. Ekkor találkoztam először Medici Mária szerencsétlen viselkedésével, mely az évek során annyi kellemetlenséget okozott neki, s fokozatosan eljuttatta a nyomorúságos végig: mihelyt kialakított egy álláspontot - lett légyen az a világon a legoktalanabb is -, képtelen volt rá, hogy megváltoztassa. Mihelyt rátalált, állhatatosan kitartott mellette. Azt mondanám, hogy egy végzetes hajlam ragadta magával, s ő képtelen volt legyőzni saját megátalkodottságát. Jól láttam én, mikor pillantásra méltatta személyemet, hogy nem táplál ő irántam semmiféle ellenérzést, s csak azért volt velem olyan barátságtalan, hogy ellenkezzék a férjével. De régen is gyűlöletes volt, és továbbra is gyűlöletes maradt, pusztán azért, mert valamikor régen elkezdte. - Mi servire! - mondta. - Son tutte chiacchiere! - Meglehet - mondta hidegen a király -, de mielőtt ezt eldöntené, hagyjon legalább időt Siorac lovagnak, hogy bebizonyítsa, tettek követik a szavakat! - Azzal hozzám fordult, s a lehető legderűsebb hangon azt mondta: - Kuzin, szóljon, kérem, Réchignevoisin úrnak, hogy passe pied-t kívánok táncolni, legalábbis, ha királyném beleegyezik. - 75 -

„Királynéja” azonban, aki a király beszéde pillanatában oly kevéssé érdemelte meg ezt a gyöngéd birtokosjelzőt, egy kukkot se szólt. Előreugró álla és kidudorodó alsó ajka miatt mindkettőt osztrák őseitől örökölte - a hölgy természettől fogva gőgösnek látszott. Ez csak rosszabb lett, amikor duzzogott. Sosem láttam feleselőbb arcot, vagy olyat, amely jobban kiizzadta volna magából a rosszkedvet és a neheztelést. Az ember úgy érezte, a királyság összes folyója átfolyhatna ezen a keserűségen, akkor sem lenne képes soha lemosni. Mint Szókratész, akitől megkérdezték, miért nem bocsát el egy olyan házsártos feleséget, mint az övé, szegény Henrikünk is felelhette volna, azért tartja, hogy „próbára tegye saját türelmét”. Valójában türelme csak látszólagos volt. Atyám Sullytól tudta, a király már nem viseli el, hogy „királynéja folyton zsörtölődik vele, és csaknem örökösen felhúzza az orrát”. Másfelől viszont nem akarta, hogy viszályaik a „hálószobaajtón túlra is kiszivárogjanak”, és közbeszéd tárgyává legyenek. - A hallgatás beleegyezés! - mondta a király élénk mosollyal. - Nosza, kis kuzinom, fusson üzenetemmel Réchignevoisin-hez, és mondja meg neki, hogy a királyné és én azt akarjuk, mindenki passe pied-t táncoljon, s nem is akármelyiket: a metzire esett a választásunk. Hatodik fejezet - Kérem, uram, egy szóra! Szemrehányást kell tennem kegyelmednek. - Szemrehányást, nekem, szép olvasó? - Miért van az, uram, hogy kegyelmed az emlékirataiban sohasem szólít meg engem, mint azt atyjaura oly készséggel tette az övéiben? - Ez azért van, asszonyom, mert nem akartam mindent úgy csinálni, mint ő. Megfigyelhette, hogy az én nyelvem, mely századomé is, különbözik az övétől, s hogy én igyekszem leírni az udvart, amit ő csak igen kevéssé tett, azon oknál fogva, hogy ellenséges érzülettel viseltetett iránta hugenotta szívében. - Értem én, de mit vesztett volna, ha felidézi a köztünk bizalmas kettesben - hogy a kegyelmednek oly kedves kifejezést használjam - lezajló kis csevegéseket, melyeket, ezt nem titkolhatom el kegyelmed előtt, igen elbűvölőnek találtam Siorac márki emlékirataiban. Kegyelmednek, aki annyi hajlandóságot örökölt tőle az asszonyok iránt, mi több, irántuk való tiszteletet is, mely jócskán túlmegy már az egyszerű ínyencségen, nem volnának-e baráti kötelezettségei azok iránt, akik olvassák kegyelmedet? - Bizonyára, asszonyom, és bármit kérjen is tőlem, kész vagyok kielégíteni kegyelmedet. - Az imént olvasott oldalakon kegyelmed elég keveset beszél Moret grófnőről, csak annyit mond nekünk, hogy „gömbölyű és kék szemű”, hogy - jó keresztanyja gonosz kifejezésével élve - „emlői másfélszer akkorák, mint kellene”, s hogy noha a király szeretője volt, odaadta magát Joinville-nek egy írásos házassági ígéret fejében. - Akkoriban mindössze ennyit tudtam róla. - Fogadni mernék, hogy nem. No és mit tudott meg róla később? - De aki a tisztességet sérti... - A tisztesség, uram, elviseli a sértést, feltéve ha tapintatosan csinálja az ember. És nem volnánk-e bizalmas kettesben? - Nem fél-e attól, asszonyom, hogy ragaszkodása e kifejezéshez arra késztet, hogy a szépet tegyem kegyednek? - Ó, uram! A papíron tett szép számomra nem félelem tárgya, még kevésbé ok a kielégülésre. - Csinos formula! Kölcsönvehetem? - Kölcsönveheti, ha válaszol. - Mit mondhatnék kegyednek? És miért ez az érdeklődés Moret iránt? Meglehetősen közönséges volt, minthogy nem rendelkezett sem Gabriella híres szépségével, sem Verneuil csillogó szellemével, s minden ajánlólevele egy szabálytalan és huncut arcocska volt. Nem tudom, ki nevezte el „kispofis nimfának”. Adjon még ehhez hozzá némi gömbölydedséget, amely viszont korántsem volt kicsi, és szegény Henrikünk máris ott van a hálóban. - Úgy veszem észre, nem kedveli túlságosan Moret-t. - Hisz senki sem kedvelte. És megvolt ennek a maga oka. Az emlő volt nála az egyetlen dolog, amivel nem fukarkodott. Szerette a csengő érmét, s csak egyetlen öröme volt az életben: ha érezte, hogy duzzad a pénz ládikáiban. Mindenen spórolt, még az öltözékén is. Soha senki nem látott nála fukarabb és viseletében szegényesebb kegyencnőt. - Ez visszatetsző vonás, de nem botrányos. - A botrány nem ebben van, asszonyom, hanem abban, ahogy megvásárolták, s hogy a vásárnak maga is cinkosa volt. Mikor a király először meglátta, a kispofist még Jacqueline de Bueilnek hívták és Condé hercegné udvarhölgye volt. - Ő annak a vékonyka ifjú hercegnek a neje, akit a kegyelmed bálján láttam? - Az anyja, asszonyom, az anyja, aki még az udvarnál sem örvendett valami nagy megbecsülésnek, minthogy az a hír járta róla, hogy megmérgeztette a férjét az apróddal, akivel birbitéltette magát. Egyébként meg senki - Henrik még kevésbé, mint mások - nem merte bizonyosra venni, hogy az ifjú Condé herceg az apja fia volna. Hát ezzel az előkelő és tapasztalatokban oly dús hölggyel alkudott meg a király az udvarhölgyre. - 76 -

- Megalkudott! - Harmincezer tallérban és grófnői címben állapodtak meg. S az udvarban meglehetősen súlyosnak találták az árat, lévén a portéka igencsak könnyű. Mindenesetre Condé hercegné, akinek az illendőség igen erős oldala volt, még mielőtt átengedte volna a hölgyet, kikövetelte, hogy a portékát házasítsák ki egy álférjjel, Champvallon úrral. Azért mondom, hogy ál, mert a szegény próbahímnek nem engedélyezték, hogy belekóstoljon a portékába. - Mit nevez uraságod próbahímnek? - Azt az alacsony sorból származó hímet, melyet a ménesben arra használnak, hogy kipuhatolja, eléggé tüzel-e a kanca, de fedezni már nem engedik, lévén hogy a meghágás a nemes vérvonalú ménnek van fenntartva. - Szerencsétlen Champvallon, hogy leszarvazták! És miért tették ezt vele? - Hogy a királynak ne lehessen kétsége afelől, ki a születendő gyermek atyja. Meg azért is, hogy később Moret elválhasson, minthogy a férj nem hálta el a házasságot. Ez az egész csakugyan kissé hitvány ügy, asszonyom, de én előre figyelmeztettem kegyedet. - Hogy az ember egyszerre legyen hercegné, gyilkos és kerítőnő, ezen mégiscsak csodálkozom. De mit tartsunk arról a királyról, aki egy zacskó tallérral a kezében keresi a nemes hölgyek kegyeit! - A mi szegény Henrikünk, asszonyom, tudta magáról, hogy öreg, ráncos, elnyűtt, kevéssé alkalmas szépasszonyok elcsábítására. Miféle esélyei lehettek volna egy Bassompierre-rel, egy Joinville-lel, egy Schomberggel vagy egy Auvergne gróffal szemben? Azonkívül katonaként gondolkozott. Polgárháborúink idején nem egy város feladását ő pénzzel eszközölte ki az országban. Kegyed összevonja a szemöldökét? Mindazonáltal vegye tekintetbe, asszonyom, hogy csak a megvásárolhatókat vásárolta meg... Mikor Guercheville márkiné, akivel házassága előtt kísérletezett, azt válaszolta neki: „Sire, túlságosan lentről jövök ahhoz, hogy a feleségévé tegyen, és túlságosan magasról ahhoz, hogy csak a szeretőjévé”, ő nem sértődött meg, épp ellenkezőleg, rendkívüli tiszteletet támadt benne a hölgy iránt, és később ezekkel a szavakkal ajánlotta a királynénak: „Ez itt, asszonyom, valódi udvarhölgy.” - A bűn tisztelgése az erény előtt. - Jaj, asszonyom! Nem túl szigorú kegyed? - És kegyelmed, uram, nem túl elnéző, főként ha férfiakról van szó? - Hálás vagyok Henriknek, hogy véget vetett polgárháborúinknak, megerősítette az államot, megbocsátott az ellenségeinek; és egy fanatikus században toleranciáról tett bizonyságot. Mindez semmi volna? Ez nem menti azt? - A dolog túlbeszélés következtében kiszenvedett volna, ha kíváncsiságom nem szomjúhozna még mindig. Még két szót, uram! Mit tett a király, hallván, hogy Moret egy házassági ígéret fejében odaadta magát Joinville hercegnek? - Íme a tények, ahogy én hallottam őket. A királyt, aki épp a metzi passe pied-t járta Moret-val, a tánc vége felé nagy bélrendetlenség fogta el, minthogy napközben túl sok sárgadinnyét evett. Faképnél hagyta hát Moret-t, és gyors léptekkel elindult az árnyékszék felé. Odafelé haladtában találkozott Joinville-lel, és hozzá fordulva rendkívül röviden bár igaz, hogy abban a pillanatban erős sietségben volt - azt mondta: „Rokon, még ma este fogja a retyerutyáját és már holnap térjen vissza a saint-dizier-i kormányzóságba.” - A retyerutyáját? - A csomagját, ahogy manapság mondják. Henrik, mint atyám is, az előző századhoz tartozott, s régimódi szavakat használt. - Mit tett Joinville? - Észveszejtve egy lakájt menesztett az anyjához, kérve, menjen be hozzá az öregszobába. - Hát az meg mi volna? - Maga a szó is vénecske. Így nevezték azt a kis helyiséget, amely Guise asszony hálószobájából nyílt. Minden berendezése egy paraván mögé rejtett heverő volt és néhány hufándliszék. A későbbiekben gyakran megesett, hogy ott aludtam, mikor jó keresztanyám a palotájában tartott éjszakára, miután velem fogyasztotta el a vacsoráját. Iránta érzett hő szeretetem dacára sem kedveltem ezt túlságosan. - S ugyan miért nem? - Mert éjszakai nyugalmam közepén felébresztetett a szintén hálóruhás Noémie de Sobole-lal, hogy maga mellé rendeljen tágas ágyába és meghallgattassa velem családi gondjainak végeérhetetlen litániáját. - Térjünk vissza Joinville-hez! - Ha hihetünk Guise asszony elbeszélésének, mihelyt belépett az öregszobába, Joinville a lábához vetette magát, fényes arcát belefúrta az anyai hufándli kék ráncaiba, könnyáradatot zúdított beléjük, és elcsukló hangon azt kiáltotta: „Asszonyom, végem van! A király az imént rettenetes szűkszavúsággal megparancsolta, hogy térjek vissza Saint-Dizier-be. Ezt én nem élem túl.” - S a kegyelmed keresztanyja mit felelt? - Megvigasztalta ezt a nagy csecsemőt, és látva, hogy szép arcát teljesen tönkretették a könnyek, beküldte a saját szobájába, hogy kérjen vizet, és frissítse fel magát. Aztán sietve elszalajtotta Réchignevoisin urat, hogy mondja meg a királynak, könyörögve kéri, menjen be hozzá az öregszobába. Márpedig Réchignevoisin úr figyelmét, hisz mindig mindent tudott, nem kerülte el, hogy a király épp a dolgát intézi az árnyékszéken, csakúgy, mint jómagam, aki hasonló okokból, mint ő, szinte futva érkeztem oda, mihelyt a metzi passe pied befejeződött. És belépvén, ott látom a királyt, amint épp ül a trónon, ahová - 77 -

minden ember gyalog jár. Az ember jó orral megérezhette, hogy kitűnőbb hangulatban már nem is lehetne, minthogy a rosszkedv nedve úgyszólván kipurgálódott belőle. Tényleg, vidáman társalgott ott három régi bajtársával, Roquelaure-ral, Vitryvel meg a Bolondok hercegével. - A Bolondok hercegével? - Angoulevent-nal, egy nemesemberrel, akit a király hívott így, és aki kegydíjat kapott, hogy sziporkáival felvidítsa őt. - Vitry kapitányt már ismerem. Kegyelmed mutatta meg egyszer, amint épp Concino Concinivel társalgott, de Roquelaure? Ő ki volna? - Ó! Roquelaure! A hívek leghívebbike! Katolikus létére már akkor Henrik oldalán küzdött, mikor az még hugenotta volt. Bizonyára jó katona volt, és ha csak ránézett az ember durva karmazsinvörös ábrázatára, már érezte, hogy oly tiszta, mintha csak körülnyíratlan aranytallér lenne. Mikor bevonult a felszabadított Párizsba, Henrik megtette őt a királyi ruhatár főgondnokának. - Sovány dicsőség! - A legnagyobb dicsőség, asszonyom, éppen hogy honor grandissime! És azonfelül igencsak gazdagító, tekintettel azokra a zsíros kapcsolatokra, melyeket a főváros posztókereskedőivel, csizmadiáival, kalaposmestereivel és szabóival kínál fenntartani. - Hogyan? Megkenték volna a főgondnok úr markát? - Magától értetődik, és Roquelaure jól ki volt tömve, habár volt annyi esze, hogy a kenőcs kisebb részét újra és újra elveszítse a kártyán, ha a királlyal játszott. - Úgy tűnik, a király sokat nyert a kártyán. Mit csinált azzal a pénzzel? - Egy része elment a kegyencekre, a másik meg azokra a titkos missziókra, melyeket az ő kifejezésével élve „a királyság külügyei” érdekében tartott fenn. - Erre kérhetett volna pénzt Sullytől. - Ezeket a missziókat mindenki előtt titkolta, még Sully előtt is. - Akkor hát uraságod honnan tud róluk? - Az emlékiratok folytatásában majd ezt is elmondom. - Ó, egyszerre mily zárkózott és lepecsételt lett, barátom! De ne kanyarodjunk el a témánktól! Mi lett abból a találkozásból, ott az öregszobában, a király és Guise asszony között? - Az roppant emelkedett volt! Guise asszony könnyek közt vetette magát a király lábaihoz, és azt kiáltotta: „Ó, Sire! Ne száműzze a fiamat! Ezt nem élné túl! Inkább öljön meg engem!” - Nem volt ez kissé teátrális? - Jó keresztanyám egyáltalán nem hajlamos a szertelenségre. Talán kegyed is megfigyelte már. - Mit tett a király? - Teli szájjal nevetett. „Asszonyom, mondta, eddig soha nem öltem meg nőt, és még csak azt se tudnám, hogyan fogjak hozzá! Kegyeddel kellene elkezdenem?” - Bámulatos ez a kedvesség. És Joinville, hű volt-e írásos házassági ígéretéhez, mikor a királyt megölték, Moret házasságát meg felbontották? - Éppúgy nem, mint Bassompierre sem ahhoz, melyet Verneuil húgának adott. - Márpedig nemesi becsületük erre kötelezte volna őket. - Ők igencsak elcsodálkoztak volna azon, asszonyom, hogy kegyed itt becsületről beszél. Ebben a barbár században minden háborús rafinéria felhasználható volt egy hölgy ellenállásának letörésére, beleértve a végső rohamot is. Tudja-e, hogy Braignes márki hogyan fogott neki a dolognak, mikor egyszer s mindenkorra végezni akart a túlérett szépségű Sennecterre kisasszonnyal, akinek parlagon heverő kiszáradt gyümölcsösét hasztalan sóvárogta? Éjnek évadján behatolt a nemours-i palotába, betörte a hálószobaajtót, és szó nélkül megerőszakolta a szépasszonyt. Másnap aztán, urbi et orbi, eldicsekedett vele. - A szörnyű ember! Milyen volt ő? - Mármint a külsejét tekintve, szép olvasó? - Igen, uram, mármint a külsejét tekintve, és kérem, ne mosolyogjon ilyen sokatmondóan! - Braignes igen szép nemesember volt csillogó cicomáiban, és a táncban oly jó lábú, a beszédben oly jó szájú, modorát tekintve oly kifinomult... - Lárifári! Lekaparod a mázat, megleled a martalócot! Képzelem, hogy nem ő volt az egyetlen. A kegyelmed Joinville je sem ért sokkal többet. Mindjárt megsajnálom Moret-t! A válása után egyedül élt? - Kis ideig. Aztán hozzáment Roquelaure-hoz. - Roquelaure-hoz? A ruhatári főgondnokhoz! - Tiszte eltűnt a királlyal együtt, de mikor a királynéból régens lett, Franciaország marsalljává tette őt, hogy biztosítsa a hűségét. - És ő hű volt? - Bizonyára. - A feleségéhez is? - Úgy hiszem. Az exkegyencnőnek is és Franciaország marsalljának is nyomós oka volt rá, hogy mindenben kijöjjenek egymással. Szerették a pénzt, és az évek során mindketten alaposan felszerelkeztek csengő érmékkel; az úr azzal, hogy öltöztette a királyt, a hölgy azzal, hogy vetkőztette. Mikor a király megparancsolta, hogy menjek, és mondjam meg Réchignevoisin úrnak, hogy a metzi - 78 -

passe-pied-t akarja táncolni, háromszor térdet hajtva hátráltam vissza, amint azt az etikett megköveteli, de igencsak elképedve a módon, ahogyan bemutatásom megtörtént. És hogy semmit se hallgassak el: minthogy kicsinyes hiúságomban igencsak páváskodtam, hogy oly ügyesen megfeleltem a királyné karmos beszédére, nem figyeltem rá, hogy emelvényen vagyok. S mikor az hirtelen eltűnt alólam, hanyatt esve kötöttem volna ki a terem parkettjén, csontjaim és méltóságom nagy kárára, ha atyám nem rohan készségesen a segítségemre, hogy karjába kapjon, épp mikor elvesztettem a lábam alól a talajt. Volt annyi esze, hogy a mentést rögvest erőteljes atyai átnyalábolássá változtassa, mintegy gratulációképpen. Így aztán senki sem vette észre botlásomat, kivéve a királyt, kinek szeme kajánul csillogott, de különben színleg és látszólag nem vett tudomást a dologról, nem akarván kinevettetni egy éppoly újsütetű, mint amilyen megszédült kis lovagot. Szédült voltam, de más értelemben is. Elbeszéltem már, mennyire vetélytárs nélkül uralkodott Henrik házi isteneink közt, ezer ürüggyel jelen volt hétköznapjainkban, szerettük és csodáltuk mindenekfölött, nem mint egy istent, de mint embert, akinek még gyengeségei is nagy engedékenységre találtak nálunk, minthogy isteni erényeinek e világi áraként fogtuk fel azokat. Láttán, hallatán, még ha csak egy kurta bemutatkozásnyi idő volt is az, nem csalódtam. Henrik nagyon is olyan volt, amilyennek oly sok elbeszélés képzelnem engedte: ember, akinek erőteljes szellemével csak különleges szívjósága ért fel. Jómagam annyira el voltam bűvölve fogadtatásának egyszerűségétől, szívélyességétől, sőt azt is mondhatnám, cinkosságától, hogy megesküdtem, életemet attól a perctől fogva szolgálatának szentelem, amint azt különben maga is épp kérte tőlem. Ó jaj! Hogyan is láthattam volna előre, hogy abban a pillanatban, mikor magamban ezt a forró ígéretet tettem, szegény királyunknak már csak három év volt hátra az életéből? Éreztem, hogy abban a percben oly erős mámor fog el - a királyné ostoba sértése nyom nélkül pergett le rólam -, hogy atyámra tekintve, akinek mindenemet köszönhettem, a jelenlegi kegyeltséget, és eljövendő nagyságomat is, megragadtam a kezét, és kérleltem, ne hagyjon el, míg meg nem találom Réchignevoisin urat. Beleegyezett, megmosolyogva kérésemet, de azért pontosan érezte, mennyi szeretet van e gyermeki hév mögött. Úgy néztem ezt a képzeletemben korábban oly magasra emelt udvaronctömeget, amint átvágtunk rajta, mint valami hangyabolyt, melyben a rovarok, őrült nyugtalanságtól hajtva, szanaszét futkosnak; nem gondoltam bele, hogy ezek a hangyák méretüket tekintve legalábbis akkorák, mint én, sőt a hölgyek nálam is termetesebbek, hufándlijuk kiterjedtségénél fogva. Na szóval, egy voltam e rovarok közül, s magam is futottam, hogy sürgősen eljuttassam rendeltetési helyére az üzenetet, melyet a hangyák feje bízott rám. Nem tudom, hogyan, hacsak nem volt csápok tekintetében jobban felszerelve, mint legtöbbünk, La Surie lovagjának vékony volt, mint a kardpenge, de hasonlóan gyors is - sikerült ránk találnia eme buzgólkodásunkban, de ha már sikerrel járt, hamarjában meg is csókolt kétfelől az arcomon, kérdés nélkül, jól értve, hisz csak ragyogó ábrázatomra kellett néznie, mennyire boldog vagyok. Guise asszonynak is sikerült a nyomomba érnie, de más módszer révén, mert ő hangját kieresztve és minden irányban visszhangoztatva kérdezgette, igen parancsolóan: „Hol az én keresztfiam? Hol az én keresztfiam?” Mely mondatot mindenki úgy fordította le gondolatban: „Hol a fiam? Hol a fiam?” Végül aztán rám engedték a hölgyet, aki majd megfojtott öleléseinek súlyával, és meg sem hallva tiltakozásomat - hiszen nem felejtettem el, hogy parancsot kell eljuttatnom Réchignevoisinnek -, mindhármunkat bevonszolt a hálószobájába, ahol alig zárult be mögöttünk az ajtó, máris oly sok kérdést intézett hozzám, s oly sürgetőeket, oly heveseket, hogy sosem tudtam volna megválaszolni őket, ha atyámnak, mint a viharos tengert egyetlen szigonymozdulattal lecsillapító Poszeidónnak, nem sikerül szélcsendet teremtenie ebben a szóviharban. Jó keresztanyám odavolt a gyönyörűségtől, mikor megtudta, hogy a király oly kegyes és szívélyes volt irányomban, hogy „kedves kis kuzinjának” nevezett, de öröme dühbe csapott át, mikor elismételtem neki a királyné „cugino de la mano sinistrá” ját. A pír szőke haja tövéből indult, és egy pillanat alatt elborította orcáját, nyakát és, különös módon, emlőinek látható részét. És egy teljes másodpercig így maradt, tátott szájjal, mint egy hal, mielőtt elég szuszt gyűjtött magába, hogy kiöntse keserű dühét. Majd ő megmossa a fejét, mondta tüstént, ennek a dagadt pénzeszsáknak, ennek a tenyeres-talpas nőszemélynek, ennek a faragatlan némbernek, ennek a méregfogú nőstény elefántnak (innen olasz nyelven folytatta, minthogy az jobban látszott illeni neheztelése tárgyához), ennek a „megerá”-nak! Ennek a „stupidá”-nak! Ennek a „bisbeticá”-nak! Ennek a „bestia ferocé”-nak! - Rajta hát, fiam! - mondta atyám, kezébe szorítva Guise asszony két kezét. - Fusson, ne lankadjon elvinni a király parancsát Réchignevoisinnek! Én e helyt maradok. - Elkísérlek, kedvesem - mondta La Surie. Amilyen élénk és gyors volt, ő lépte át először a küszöböt. Én becsuktam mögöttünk az ajtót, otthagyva atyámat mérséklő feladatának, mely szinte mindennapos osztályrésze volt. Én a magam részéről korántsem osztottam Guise asszony haragvását a királynéval szemben - mely haragvásban a komédia elemét is felfedeztem -, inkább szerettem volna, ha jó keresztanyám többre értékeli hibátlan és az én szememben ugyanúgy „bene trovata” válaszomat, melyet őfelségének adtam. Ami meg az ötletet illeti, mármint hogy Guise asszony esetleg megmossa Medici Mária fejét, nagyon is biztos voltam benne, hogy még ha atyám nem teszi is rá a pórázt nőstény oroszlánja nyakára, a szitkozódások nem váltanak át harapásba. Ha eltekintünk a szörnyűséges Léonora Galigaitól, aki erélyesen uralkodott a királyné gondolatain, szenvedélyein, akarásain és ládikáin, Guise hercegnét és Conti hercegnét tartották az udvarnál - 79 -

a királyné legközelebbi francia barátnőinek, és sem az anyának, sem a lányának, bizonyosan nem volt érdeke elveszíteni az e pozícióból fakadó mérhetetlen előnyöket. Ez a megfontolás nyilván megkönnyítette atyám dolgát, mert alighogy átadtam Réchignevoisin úrnak a király parancsát, máris ott találtam az oldalamon. - Úgy veszem észre - mondta -, hogy Réchignevoisin úr nem tudja rögvest kihirdetni a kegyelmed közlendőjét. Néhány muzsikust keres, akik eltévedtek a büfé tájékán. Nos hát, így maradt ideje. Kivel fogja táncolni a passe pied-t? Megejtette már a választását? - Megejtettem volna - feleltem -, ha az nem tűnt volna számomra megközelíthetetlennek. - Azért csak mondja! - Saint-Luc bárókisasszonnyal. - Ó! - mondta. - Úgy hát a megejtő szépségek felé irányul a tüze? - Mi volna hát a megejtő szépség, atyám? - Az a finom szépség, melyet semmi sem terhel, a lelki vonatkozásokat tekintve éppúgy, mint azok testi megjelenítését: míves vonások, azúros szemek, édes száj, elomló haj és még nem tudom, miféle finomságok és puhaságok, melyek a hangban érződnek s a viselkedésben vétetik észre magukat. Ó, hogyne! Hamisítványokból sincs hiány! Találkozhat ebben a körben némely kótyonfittyekkel is, akik adják a nebáncsvirágot, s oly jól kényeskednek s pipiskednek, hogy az ember azt hinné, a vaj sem olvad meg a szájukban. Ne érjen hozzájuk! Ezek szoknyás démonok! De legalábbis közönséges vásári üveggyöngyök, akikhez képest Saint-Luc bárókisasszony úgy csillog, mint a tiszta gyémánt. Erényei oly kevéssé vitatottak, hogy az udvar leggonoszabb nyelvei sem merték soha kikezdeni. S én gyakran álmodtam azt, hogy ő egy sugárzó kis angyal, aki kifejezetten azért jött le közénk, hogy elszégyelljük magunkat, amiért emberek vagyunk. - Atyám, ön oly szépen zengi az ő dicsőségét, hogy akár saját maga is felkérhetné. - Nem! Nem! Ő korban sokkal közelebb áll kegyelmedhez, mint hozzám. Meg aztán - tette hozzá hangját lehalkítva - mit szólna Guise asszony, ha látná, amint a kezemet nyújtom neki? - Hogyan? Guise asszony féltékeny lenne egy ilyen kikezdhetetlen erényre? - Az lenne ő még Szűz Máriára is, ha látná, hogy túl gyakran imádkozom hozzá... Elnevette magát, majd karon fogott és keresztülvitt a termen, hogy bemutasson ékesszólása tárgyának, aki némultságom és kábultságom láttán elértve, miről van szó, maga kért fel végtelen kedvességében a passe-pied-re. Szívem hangosan dobogott, s úgy éreztem, aranyszínű felhő fut velem a tengerkék égen. Egyszóval a hetedik mennyországban jártam, minthogy azonban semmi sem tökéletes e világon, csak a tánc első felét töltöttem eme elragadtatott állapotban, mint azt a maga helyén majd elmondom... Apasse pied lépései, ha jól vannak végrehajtva, különlegesek és igen kecsesek. A lábat nem szabad elemelni a földtől, csak előrecsúsztatni és vissza, oly módon azonban, hogy az nem üthet zajt a parketten. Nesztelen, könnyed tánc, melyet éppoly jó nézni, mint járni, már csak azért is, mert a lovagoknak többször is és egyöntetűen le kell venniük, majd visszatenniük a kalapjukat, s ez a rajtuk díszelgő tollak hajlékonyságának és végtelenül változatos színeinek köszönhetően olyan csillogást s hullámzást eredményez a ragyogó fényben, mely betölteni látszik az egész termet. A látvány oly jóleső a szemnek, s a zene oly lágy, hogy még azok is elhallgatnak, akik petrezselymet árulnak a fal melletti székeken, ami csak növeli a tánc mennyei édességét. Passe pied-nek hívják, de nevezhetnék úgy is: a szivárvány hajladozása vagy még inkább a macskák lépte, olyannyira bársonyos lábakkal kell járni. Meg kell mondanom, ha a passe pied a mennyország előérzetét jelentette számomra, első felében legalábbis, ez azért volt, mert mint atyám oly jól mondotta, egy égi angyallal jártam, akinek könnyedsége, bája, a finom arc és a tiszta szempár a tiszteletteljes hódolathoz oly közeli érzést váltott ki belőlem, hogy ott a legcsekélyebb földi vágynak sem maradt helye. Ám e majdhogynem misztikus gyönyörök közepette, melyekben e nem egészen e világi szépség láttán részem volt, testem a lehető legdurvább és legmegalázóbb módon adott hírt magáról, a kólika görcseit és nyilallásait küldve rám hasam felől. Márpedig tudni való, hogy a lépések és kalapemelések nem elegendőek a passe pied-hez. Mosolyok és gáláns arckifejezések is szükségeltetnek hozzá. Csak kis híja volt, hogy ezek s amazok rá nem fagytak nyirkos arcomra, miközben beleim megmerevedtek. Szóval már csak egyetlen dologra vágytam: hogy ez a végeérhetetlen tánc befejeződjön, s én futhassak végre az árnyékszékre. De odaérkezvén sem jutottam szenvedéseim végére. A bejárat előtt utamat állta Praslin úr, aki úgy őrködött ott, mint Gábriel arkangyal, s messzire űzött az ajtótól lángpallosával. - Praslin úr, kegyelem! Engedjen be, sürget az ügy! - Nem lehetséges - mondta -, a király a dolgát végzi, s azt parancsolta, senkit ne engedjek be. - Uram, kegyelmed ismer engem, Siorac lovag vagyok: könyörgök, hagyjon belépnem! Igen sanyarú a helyzetem! - Lovag, igen búsongok kegyelmed miatt, de parancsom van. - Uram, kegyelem! Kegyelem! Merő görcs a belsőm! Végszükségben vagyok! Ha nem enged be, kénytelen leszek itt uraságod előtt letűrni térdnadrágomat, s kiereszteni mindent a lábaihoz! - Tegye! - szólt Praslin szemrebbenés nélkül. Ez a Praslin egy valóságos fal volt, s éreztem, Jerikó minden trombitájára szükség lenne, hogy leomoljon. Ekkor kétségbeesett elhatározásra jutottam. Gyors ökölcsapásokat mértem az ajtóra. - 80 -

- Lovag! - mondta Praslin úr, némileg nyugalmát vesztve. - Mit művel? Ez méltatlan! Kegyelmed dolgában zavarja a királyt! De a csoda megtörtént. Az ajtó megmozdult, s Vitry feje jelent meg a nyílásban. - Mi ez a zaj? - szólt szigorúan. - Uram, kegyelmed nem tudja, ki van itt? Felismervén azonban engem, s látván állapotomat, megenyhült. - Uram! - kiáltottam. - Könyörögök, engedjen be! Nem bírom tovább! - Ki az, Vitry? - hallatszott a király hangja. - Siorac lovag, Sire: a kólikától kétrét görnyedve. - Hát akkor jöjjön be! - mondta Henrik. Besiettem a helyiségbe, s épp csak egy fél térdhajlításnyi időt vesztegetve el őfelsége előtt, megcéloztam a legközelebbi ülőkét, nekivetkőztem, s ráültem. A királyon kívül egyedül én voltam ebben a testhelyzetben, a másik három jelen lévő nemesúr állt. - Isten hozta köztünk, kedves unokaöcsém! - mondta a király. - Hálás köszönet felségednek, Sire. - Minél többen leszünk, annál jobban sz...unk. - mondta Angoulevent. - Csitt! - szólt a király. - Bolondok hercege, ne sértsd az ifjúi füleket! Az említett nemesúr nem volt se kicsi, se nyomorék, de a természet kerek holdvilágképpel áldotta meg, melyről hiányzott a szemöldök; orra kicsi volt és fitos, szája széles, szegleteinél felfelé kunkorodó. Önmagában ez az arc oly mulatságos volt, hogy Angoulevent egy életen át tartó gúny tárgya lett volna miatta, ha már ifjan nem jut arra a megoldásra, hogy mindent és mindenkit örökösen kicsúfoljon, s kinevesse a tréfacsinálókat, mielőtt azoknak idejük volna kinevetni őt. Ehhez csak szellemesség kellett, de csillogó tekintetéből ítélve még fölöslege is volt belőle, noha korántsem mindig a legkifinomultabb fajtából. Ami engem illet, jobb is volt, ha nem fülelek, hogy ne halljam, ha akarom, ha nem, a hangokat, melyek alighogy leültem, nyomban kiszabadultak belőlem. - Mit hallok? - szólalt meg Angoulevent. - Csak nem valami zuhatag van itt? - Nem szívesen teszem, Sire - mondtam teljes zavarban. - Kihez beszélsz, tacskó? - kérdezte Angoulevent. - A bolondok hercegéhez vagy a kecskék királyához? Nem tudtam felelni, minthogy beleim sokkal hangosabban szóltak, mint én. - Nahát, egy fúvókáját tévesztett trombita! - mondta Angoulevent. A király nevetett, és Vitry meg Roquelaure is. - Nem szívesen teszem, Sire, noha igen nagy megkönnyebbüléssel - szántam el magam, hogy belépjek a játékba. - A tacskó nem bolond, vagyis kecske. A tiéd, Henrikecske. - Hogyhogy, kedves bolondom? - kérdezte Henrik. - Egy bizonyos király a neuillyi komppal kelt át a Szajnán, s vele egy parasztasszony is, aki a kecskéjét vitte a vásárba. „Mennyit kérsz érte, komámasszony? - kérdezte a király. - Tíz tallért. - Az sok mondta a király. - Sire - így a jóasszony -, látszik, hogy kegyelmed semmit sem ért a kecskékhez. - Még hogy én nem értek a kecskékhez! - mondta a király. - Nem látod, mennyi kecske jár a nyomomban? - s kíséretére mutatott.” Minthogy a franciák hasonlatosak a kíséretedhez, Henrikecske, arra a következtetésre jutottam, hogy te a kecskék királya vagy. - Annyi mondást tulajdonítanak nekem! - nevetett Henrik. - A szent szürke hasára mondom, nem emlékszem sem a jóasszonyra, sem a kecskéjére. - Roquelaure mesélte el a dolgot - mondta Angoulevent -, s minthogy ő nem Conti, hittem neki. - Bolond, beszélj szebben egy hercegről! - mondta szigorúan Vitry. - Ha Roquelaure mesélte el, kedves bolondom, akkor igaz. Roquelaure sohasem hazudik. - Hát hogyne! - mondta Angoulevent. - A minap vereslő jámbor képétől tudtam meg, mennyire szereti a bort, s ez így is van... - Vigyázz, Vitry! - mondta nevetve a király. - Te is megkaphatod a magadét. - Ez esetben újfent megbotozom a bolondot - mondta Vitry. - Ez a Vitry üvegből van - mondta Angoulevent -, mint a neve is mutatja. Ezért aztán, ha felsért, összetörik. - Nem mernék fogadni rá! - mondta Vitry. A jó Roquelaure, akit nyugtalanított ez a kis szóváltás a hű bolond meg a hű barát közt, témát váltott. - Hogy lehet az, Sire, hogy nem láttuk Margó királynét Guise hercegné bálján? - Bajaumont beteg. Imádkozom Istenhez, hogy meg ne haljon. - De hát miért, Sire? - Mert ha Margó elveszti valamelyik kedvencét, képtelen megmaradni abban a házban, ahol vele élt, s az én költségemre újat építtet. - Képzelem, mennyire nyomasztja ez a kincstáradat, Henrikecske - mondta a bolond -, hiszen Margó több lovagot használt el magán, mint ahány lovat te vesztettél magad alól a háborúk során. A király ezen jót nevetett, s némi késéssel (lévén a tréfa kissé túl erős számukra) Vitry és Roquelaure is. - Tegnap elmentem a Sens-palota előtt - mondta Roquelaure -, és láttam, hogy a kápolna, melyet - 81 -

Margó királyné a lakosztályához csatlakozóan építtetett meg, még mindig nincs kész. Hiányzik a teteje. - A szent szürke hasára! - mondta a király. - Ideje volna, hogy Margó befedesse a kápolnáját! - Nem tudja, Sire - mondta a bolond -: a fedezője beteg. Ez a tréfa, mely még váratlanabbul jött, jobbnak tűnt számomra, mint az előző, s szívből felnevettem. - Sire - mondta a bolond -, felvidítottam komor unokaöcsikéjét. Ha Bajaumont meghal, nem kellene-e megkérni Sioracot, hogy áldozza fel magát a telhetetlen Vénusz oltárán? - Nem, nem! - mondta Roquelaure. - Ő túl zsengécske még! Vitry jobban elintézi a dolgot. Vitryt nehéz megfőzni! - Mert nem elég meleg - mondta a bolond. - Villog, mint az üveg, de férfitermészetre is ugyanolyan hideg. A király szívből nevetett ezen. Nem kellett boszorkányos tehetség, hogy rájöjjön az ember: kivirágzik ebben az illetlenül fesztelen, katonai táborok és kaszárnyák szagát árasztó intimitásban, ahol mulathat veteránjai és bolondja nyers sziporkáin, s főként megszabadulhat egy időre a királyság gondjaitól meg a hármas háztartás csipkelődéseitől, ami mindennapos egyhangúsága miatt még kimerítőbb volt számára. - Gondolj a botra, bolond! A botra! - mondta Vitry kényszeredett vidámsággal. - Pfúj, Vitry! - kiáltott fel Roquelaure. - Megbotozni a bolondot! Tényleg megtetted? - Na jó, hogy! Mikor látta a királyt kijönni a kápolnából Cotton atya társaságában, ez a bolond, ez a háromszor is bolond elkiabálta magát: „Éljen a király és Cotton atya!” Nekem nagyon nem tetszett, hogy együtt meri emlegetni a királlyal, úgyhogy adtam neki a bottal. - Kecskemester! - mondta Angoulevent. - Te teljesen félreértettél engem! Én csak örömet akartam szerezni Henrikecskének, aki tudvalevőleg bolondul Spanyolországért, márpedig a legfinomabb lőgyapot, mint tudjuk, onnan származik... Mind a négyen nevettek a giocon, melynek célzatosságát én nemigen értettem, mígnem atyám másnap elmagyarázta, hogy Cotton atya jezsuita, s polgárháborúink idején a jezsuita rend volt a spanyolországi II. Fülöp lándzsahegye III. Henrik és IV. Henrik ellen. Ami azt bizonyítja, hogy Angoulevent locsogásában olykor volt értelem, sőt politikai értelem. - De van más jele is annak, hogy Henrikecske szereti Spanyolországot - folytatta Angoulevent -, hogy ugyanis szinte soha nem válik meg a spanyol követtől, noha az folyton a szeleket eregeti. - A szeleket eregeti? Hogyhogy? - kérdezte Roquelaure, aki korántsem volt olyan naiv, mint amilyennek tartották és amilyennek látszani szeretett volna. - Hát csak úgy! - Honnan tudod? - Hát nem Don Fingónak hívják? Erre aztán mindhárman hatalmas nevetésben törtek ki, noha a Don Pedro rovására elkövetett szójáték szerintem aligha közelítette meg a La Surie-é színvonalát. Bár az igaz, hogy Don Pedrót gyűlölte a király, az udvar, a parlament és mindenekfölött gyűlölte Párizs népe, mely folyton kellemetlenkedett szolgáinak az utcán. Úgyannyira, hogy a vele kapcsolatos gúnyos megjegyzések, még az effélék is, biztos sikerre számíthattak. - Sire - szólalt meg Roquelaure -, valóban úgy van-e, hogy Don Pedro gazdája nevében felszólította felségedet, bontsa fel szövetségét a németalföldi flamandokkal? - Nem tévedsz, Roquelaure - mondta a király. - A szent szürke hasára! Oly ritka mód szemérmetlen volt, hogy kereken meg is feleltem neki. - Azt mondják, Sire - így Roquelaure -, hogy Don Pedro nem volt túlságosan boldog, s hogy azt merte mondani, ez esetben gazdája esetleg kénytelen lesz lóra szállni, s háborút indítani felséged ellen. - Mire én nagy hirtelenében azt válaszoltam - mondta a király -, hogy ami a lóra szállást illeti, hamarabb lesz az én seggem a nyeregben, mint gazdája lába a kengyelben. Micsoda élvezet volt hallani, amint Henrik gascogne-i tájszólásával, erős és gunyoros hangján elismétli ezt a lesújtó választ, melyből szinte már a lovak vágtája s a győzelmi trombiták is kihallottak. E trombiták megszólalásában egy percig sem kételkedtünk, a veteránok, a bolond meg én! Henrik mindig is tudta, hogyan hárítsa el II. Fülöp betöréseit. Nem mintha a spanyol lovasság rossz lett volna, épp ellenkezőleg. De lassú és nehézkes osztrák tábornokok parancsnokoltak fölötte, a mi Henrikünk pedig, a teljes egészében francia nemességből álló lovassága élén, gyors volt, mint a villám. Ebben a gyorsaságban állt a különbség a kengyelbe oly késve behelyezett „láb” s a nyerget oly fürgén elfoglaló „segg” közt: merész mondat volt, felállt tőle minden szőrszálam, s beleborzongott a hátam. Még megalázó pozitúrámról is megfeledkeztem, melybe torkosságom taszított, s én, aki sohasem láttam még a harc tüzét, egy percre ott láttam magam a király fehér tollforgója mögött vágtatni, karddal a kézben, mint egykoron atyám Ivrynél. Csend támadt, s egyáltalán nem mertem volna megesküdni, hogy az angyal, mely az alkalmat felhasználva átsuhant a fejünk fölött, nem volt-e maga is tetőtől talpig felfegyverkezve. De sajnos máris vissza kellett térnünk e hősies álmokból a hétköznapibb valóságba. Az ajtó kinyílt, s a résben Praslin feje tűnt fel. - Sire, Réchignevoisin úr üzenetet hozott a nagyméltóságú Guise hercegnétől. - Mondja el neked! Az ajtó becsukódott, majd pár pillanat múlva újra kinyílt, s ismét Praslin jelent meg előttünk. - 82 -

- Sire, a nagyméltóságú Guise hercegné kéreti felségedet, hogy kegyeskedjék vele beszélni az öregszobájában. - Várjon ott rám! Odamegyek! A vidámság egy szempillantás alatt eltűnt a király arcáról, s hirtelen sokkal öregebbnek tűnt. - Mit akar tőlem? Kegyelmed tudja, Vitry? - Nem tudom - mondta Vitry, aki nagyon is jól tudta. - Na hát majd én megmondom kegyelmednek. Megcsipked a csőrével, hogy megvédje a csibéjét. Mire jók a nők, ha nem arra, hogy pöröljenek velünk! - Sire - mondta Roquelaure -, arra is jók, hogy felékesítsék nappalainkat, s gyönyörtelivé tegyék éjeinket. - Igaz! - mondta a király, s nagy sóhajjal fölkelt az ülőkéről. - De oly drágán megfizettetik velünk! Néha már azon töprengek, nem drágább-e a leves, mint a hús. A nagyteremben nem vehettem újra használatba zsámolyomat a zöld növény meg a zenészek emelvénye közt, s ez olyan elégedetlenséggel töltött el, mintha otthonomtól fosztottak volna meg. Tény, hogy szokva voltam a korai lefekvéshez, s kezdtem érezni, milyen hosszú az éjszaka. Annál is inkább szerettem volna leülni, minthogy a király távollétében - akit jó keresztanyámmal egyetemben az öregszoba zárt magába - nem volt tánc, s én ott álltam egyedül; se atyám, se La Surie, se Bassompierre, se Joinville (ő, mint feltételeztem, még mindig a szemét borogatta), hogy bemutasson valami szépségnek, aki nekem adja a következő táncot. A falak mentén körbejártam az egész nagytermet, legalább annyira azért, hogy megkeressem mentoraimat, mint hogy találjak egy könyörületes ülőkét, de mindkét ügyben kudarcot vallottam. Mentoraimat nem láttam sehol, és egyetlen zsámoly sem volt szabad: azt kellett hinnem, hogy fáradtságomban igencsak osztoztak mások is. Különben megfigyeltem, hogy nem egy hölgy suttyomban levette a cipőjét, és elgyötört lábát hufándlija alá rejtette. Miután ily módon megkerültem a termet, végül visszaérkeztem kiinduló pontomhoz, s nagy meglepetésemre ott találtam a zsámolyomon, melyre már mint sajátomra tekintettem, Noémie de Sobole-t: lángoló haj, élénk arc és a zöld szempárban valami apró fény, amely erősen gondolkodóba ejtett. - Nahát, hölgyem! - mondtam. - Kegyed ül! Hogy az ördögbe csinálta? - A nemesúr, aki itt volt, átengedte nekem a helyét. - Önszántából? - Nem egészen. Némi ájuldozást kellett tettetnem. - Hitt kegyednek? - Félig. Kénytelen voltam egy táncot s egy csókot ígérni neki. - Megtartja az ígéretét? - Nem hinném. Szörnyű fokhagymabűzt áraszt. És hogy semmit se hallgassak el, kegyelmedet vártam. - Engem, hölgyem? Ez oly elbűvölő gondolat s oly nagy tisztesség, hogy bizony szeretném megtudni, hogyan jutott az elsőről a másodikra. - De hát mi jogosítja fel kegyelmedet ekkora bizalmatlanságra? - A kegyedről való ismereteim. - Uram, pimaszsága pofont érdemelne. - Amit kegyed nem adhat nekem, hiszen ül, s én állok. - Hát uraságod mellett aztán sosem lesz enyém az utolsó szó! Úgyhogy mindent elmondok kegyelmednek. Megtudtam, hogy a következő tánc a courante de Vendée lesz, s hogy a király, aki ezt nem táncolja, cserébe száztalléros díjat ad annak a szerelmespárnak, amelyet a legmulatságosabbnak talál. - Honnan tudja? - Gyöngéden nekitámaszkodtam Réchignevoisin úr pocakjának. - Jó mélyen belesüllyedhetett. - Meglehetősen. De megtudtam, mi készül. - Nem is tudtam, hogy Réchignevoisin úr ennyire bolondja a nőknek. - Nem is az. Irtózik tőlük. S minthogy nem viselhette tovább gömbölydedségemet, lévén hogy elég neki a magáé, csak azért mondott el mindent, hogy már fussak is a hírrel. - Ismerem a főtételét, ismerem az altételét, várom a konklúzióját. Nekem magamnak is kissé éretlennek s tudálékosnak tűnt, hogy a szillogizmushoz folyamodom, de én csak az ostoba libát igyekeztem elkapni, mert éreztem, hogy angolnaként csúszik ki az ujjaim közül. - Nos hát, uram, a konklúzió ki fogja elégíteni uraságodat. Ha felkér erre a táncra, leszek olyan jó, s kegyelmednek adom. - Altétele hamis: nem kérem fel. - De uram! - Nincs ebben sértés, hölgyem: kegyed a megtestesült szépség. De miért hazudik már megint nekem? Kegyed kér fel engem, ez világos, mint a nap. - Szóval tettetem magam? - Ájuldozik, hogy hozzájusson a zsámolyomhoz. Álságosan pofonnal fenyeget meg. Ellencsábítást - 83 -

alkalmaz Réchignevoisin úrnál, majd miután mindenütt engem keres, úgy tesz, mintha azt hinné, csak azért rejteztem zöld növényem mögé, hogy kegyedet felkérjem. - Atyaisten! Uraságod aztán nem sokat teketóriázik! Micsoda nyelve van! Csak rajta! Fő az őszinteség! - Ez a legjobb megoldás, asszonyom, minthogy nincs másik... - Uram, nem is hihetem, hogy csak tizenöt éves volna. Kegyelmed olyan okos! - Azért nem annyira. Apró bókja kis híján annyira hízelgett a hiúságomnak, hogy majdnem a lábához vetettem magam. - Nagyon kérem, tegye azt! - Biztosíthatom, ha megteszem is, csak azért, hogy felhajtsam a szoknyáját. - De uram! Ez gyalázat! Micsoda szégyentelen beszéd! Még egy szó, és elhagyom e helyet. - Egy vigaszom azért lesz: visszakapom a zsámolyomat. - Uram! Ez méltatlan! - Bocsásson meg, hölgyem, de a kegyed beszéde olyan, mint egy fazék zavaros leves. Öntse ki hát a földre, s mutassa meg végre a fazék alját! - Nos hát, zsarnok uram, minthogy engedve az erőszakos erőnek ki kell kegyelmedet elégítenem, azt mondom, nagyjából biztos vagyok benne, hogy elhozzuk a száztalléros díjat meg a vele járó dicsőséget, ha kegyelmed velem táncolja a courante de Vendée-t. - S vajon miért? - Egyszerű logika. Melyik hölgyet jutalmazhatná a király? Biztos, hogy az udvar egyetlen híres szépségét sem, hiszen megbántódna a királyné. Melyik nemesurat akarná jutalmazni a király? Biztos, hogy egyik vonzó lovagunkat sem, hiszen azok a riválisai. Ezzel szemben kegyelmed, uram, túl fiatal ahhoz, hogy nyugtalanítsa. És én, mit számítok én? S a király nem szeretne-e Guise hercegnének is örömet szerezni azzal, hogy a keresztfiát díjazza? - Hát ez alaposan végig van gondolva. - Azonkívül nagy szükségem van száz tallérra. - Mi az, hogy száz tallérra? Nincs-e jogom a díj felére? - Ó, uram! Olyan zsugori volna, hogy képes lenne elvitatni azt az aprócska félrészt? - Természetesen! Nem én vagyok-e a kulcsfigura a kegyed kis cselszövésében? - Jó, jó, megadom magam! Nem fogunk ezen tovább vitázni! Az idő sürget! Megbeszéltük? - Még nem, hölgyem. A courante de Vendée-ban, ahol mindkét félnek el kell játszania a csalódott, majd a diadalmas szerelmest, a hölgypartner választása nem teljesen ártatlan. Hajlandóságot enged sejteni. Mi több, közhírré is teszi azt. Szeretném hát, ha mielőtt megegyezünk, kegyed a hercegné beleegyezését kérné, én pedig atyám hozzájárulását. - Csodálom az elővigyázatosságát! - Ó, hölgyem, új keletű: az imént lettem leforrázva! - Én viszont nem vagyok sértődős fajta, feltéve ha mindent megtesznek, amit csak akarok... Elnevettem magam, s a csintalan nőszemély, megrázva tűzvörös hajzatát, elfutott, már amennyire ilyen tolongásban futni lehet, és lecövekelt az öregszoba ajtaja előtt, hogy megcsáklyázza a hercegnét, mihelyt kilép onnan, s elmesélje neki ügyünket. Én meg leültem a székre, melyet így rám hagyott, s atyámat sem kellett keresgélnem: jött, mert ő aztán pontosan tudta, hogy ott talál meg. Halkan elmeséltem neki Sobole kis cicázását. Jót nevetett rajta, majd némi gondolkodás után azt mondta: - Nem látom akadályát, hogy részt vegyen a dologban. Már csak azért sem, mert a courante de Vendée-ban van egy nagy adag komikum, hiszen inkább eljátsszák, mint táncolják. Használja ki alaposan ezt a regisztert! Minél mulatságosabb lesz a pantomimja, annál kevésbé veszik majd komolyan az érzést, mely úgy vélik, ihlette. Végezetül pedig, fiam, ha elnyeri a díjat, hagyja meg a tallérokat Sobole-nak! - Micsoda? Az egészet? - Szeretné, ha azt mondanák kegyelmedről, hogy „az alma nem esik messze a fájától”, s ha folyton felemlegetnék hugenotta rokonságát? Nem, nem, legyen csak bőkezű! S mindenki tudjon róla! Azonfelül Sobole szegény. Mit adnak egy udvarhölgynek, ha nem a fakanalat, a tűzhelyet s azokat a rongyokat, melyekre már nincs szükség? És ki veszi el valaha is? Ezek a szép hozományvadászok, akikért odavan? Vagy egy végképp nem túl gazdag s végképp nem túl szemrevaló vén nemesúr, aki üdesége után sóvárog? Szánja meg, és hagyja neki az erszényt! - Így teszek - mondtam megindultan. Eleddig csak mulattam magamban Sobole apró fortélyain, noha némi barátságot is éreztem iránta. De atyámat hallgatva már láttam, milyen hebehurgya voltam, mikor nem vettem észre, hogy e leányka kópésága csak fegyver, mellyel teljes erőből harcol sanyarú helyzete ellen. E sanyarú helyzetről igencsak megfeledkezve a pillanat hevében, nagy élénken és csípősen jött vissza hozzám, noha a hercegné nem volt túl szívélyes vele, minthogy a királynál nem azonnali, csak hosszú távra szóló bocsánatot sikerült Joinville számára elérnie: „Az ördögbe is, lányom - mondta -, mi közöm van nekem hozzá, kivel futkossa végig ezt az ostoba courante-ot?” Sobole-lal akkor összedugtuk a fejünket, sugdolózva titkos tanácsot tartottunk, mint a piaci tolvajok, és megállapodtunk, milyen hókuszpókuszokkal toldjuk meg a hagyományos elemeket, hogy még több csattanót és vidámságot vigyünk a pantomimba. Mert a courante de Vendée-ban ez többet számít, mint - 84 -

maga a tánc, mely csak büszke tartással, előkelő ábrázattal és páváskodó felsőtesttel végrehajtott futó és ugró lépésekből áll. Mihelyt Réchignevoisin úr kikiáltotta a hírt, erős hangsúlyt helyezve a király által felajánlott száztalléros erszényre, a nagyteremben óriási zsivaj támadt, mely rögvest őrült izgalomba csapott át, mintha csak az arannyal, gyöngyökkel és gyémántokkal borított szép urak és nemes hölgyek végső elkeseredésükben már csak ettől a száz tallértól remélhették volna, hogy másnap lesz mit enniük. Különben ez nem is olyan erős túlzás. Atyámtól tudtam, hogy a legtöbb nemes, még az előelő származásúak is, Párizsban élve állandó pénzszűkében van, kezdve keresztanyámon, akit ez nem akadályozott sem a nyugodt alvásban, sem abban, hogy fényes estélyeket adjon. De nyilvánvaló, hogy inkább a szerelem, a játék, a vetélkedés vitte a főszerepet ebben a forrongásban. Kaján pillantásunk előtt (könnyű dolgunk volt, mi már egy pár voltunk) az urak rendkívüli hévvel vetették bele magukat az ízlésük szerint való hölgy fellelésébe, ez utóbbiak pedig éppennyi energiát fektettek abba, hogy megmutassák vagy elrejtsék magukat, aszerint hogy örömest vették vagy elutasították a rajtuk esett választást. A keresgélések és menekülések sajátos kis örvényeket keltettek a terem közepén: a hölgyek színes hufándlijai hirtelen fordulatokat tettek, ha a szép hölgyek megpróbáltak eltűnni bizonyos udvarlók ostromló szemezése elől, s ha a tolongás miatt nem volt hely az irányváltoztatásra, a teljes fordulatot a fejek elfordítása, a vállak megmerevedése, a nyakszirtek megfeszülése, az ajkak összeszorulása és a szemek makacs lesütése helyettesítette. Viszont micsoda ujjongás villant a szemekben s a megnedvesített ajkakon, micsoda lágyság ömlött el hirtelen a testek vonalain, mikor, átvágva a tömegen, az áhított lovag mutatkozott meg előttük! A nemkívánatosak visszaverésében a nyelvnek szinte semmi szerepe sem volt. Igen magas rangú hölgyek engedhették csak meg maguknak, hogy azt mondják egy nemesúrnak, anélkül, hogy egy életre ellenségükké tennék: „Uram, alázatos szolgálója vagyok, de már elígérkeztem.” Conti hercegné, ha jól láttam, legalább kétszer tett így: nem törődve az anyai szemrehányásokkal roppant türelmetlenül várta, mintegy két ölhossznyira tőlem, hogy Bassompierre odamenjen hozzá, de már sem Moret grófnő, sem Charlotte des Essarts nem tehette ezt, legnagyobb bosszúságukra, mikor Roquelaure és Vitry, láthatóan királyi parancsra, felkérte őket. Noémie de Sobole rendkívül jól mulatott a dolgon. - A király nyugalmat akar magának, legalább e tánc idejére - súgta a fülembe. - Tudja, galambocskám, kivel fog táncolni Guise asszony? Atyámmal? - Semmiképp! Bent van a szobájában, s erősen lefoglalja Joinville vigasztalása, aki az anyai ágyon hasalva sír, mint a záporeső. - Kegyed ennyi tisztelettel viseltetik egy herceg iránt? - Akármennyire herceg is, egyáltalán nem szeretem őt. Soha nem méltatott egyetlen pillantásra sem. - Micsoda? Még ezzel a szédítő ruhakivágással sem? - Még ezzel a ruhakivágással sem - mondta roppant komolyan. - Pedig - tette hozzá gyöngéd pillantást vetve keblére - amit én megmutatok, legalább olyan szép, mint amit Moret grófnő tálal ki: talán nem akkora, de keményebb. - Hogyan hihetnék kegyednek, galambocskám? Nem a szem ítél a keménység felől. Nevetett. - Ne játssza el itt velem Szent Tamást. Semmit sem nyer vele: nem fogom megengedni, hogy érintéssel szerezzen bizonyosságot. Azon töprengek – folytatta -, kitől tanulta ezt a rendíthetetlen magabiztosságot: talán atyjától. Tudja, hogy bolondulok atyjauráért? - Kikövetkeztettem abból az érzésből, mellyel jó néhány pillantást vetett kegyedre. - Bizony ám! Meg abból a jó néhány szóból, melyet olyankor mondott, mikor a hercegné nem volt a szobában! De tényleg, rendkívül kedves velem. Ám fiával ellentétben, mindig a tisztesség határain belül. - Meg az óvatosságén. - De hát ki ne volna óvatos - kérdezte nevetve -, ha uraságod jó keresztanyja a közelben van? Kezdtem megkedvelni ezt a bohókás nőszemélyt: oly vidám volt, oly őszinte és oly bátor cifra szegénységében. Réchignevoisin úr, látván, hogy a párok végre összeálltak, botjával megkopogtatta a zenészek dobogóját, és azt kérte, hogy mindannyian sorakozzunk fel egy vonalban ott, ahol ő áll. Ami elég gyorsan meg is történt, s azt eredményezte, hogy két sorba kellett állítania bennünket, nem egybe, a párok nagy száma miatt. Úgy intéztem, hogy a második sorba kerüljek, annak is a legvégére, mert vélelmeztem, hogy jobban megtartják emlékezetükben kis komédiánkat, ha utolsó helyen játsszuk el. A zenészek rákezdtek az első taktusokra. A zsivaj megszűnt, s az első sorban elhelyezkedő urak futva és szökellve vezették hölgyeiket a terem másik végébe, aztán otthagyták őket, s illedelmesen felsorakozva érkeztek vissza kiindulópontjukhoz, immár egyedül, a királyi emelvény elé, háttal őfelségeiknek. Kezdődött a szóló. Az urak megindultak hölgyeik felé, vidáman és mosolygósan, s adták a heves szerelmest. De mihelyt odaérkeztek a hölgyek mellé, azok felszegték a fejüket, s hűvös, elutasító mozdulattal hátat fordítottak nekik. A boldogtalan urak ekkor visszatértek a rajtvonalra, a legteljesebb kétségbeesés látványos jelei közepette. Mikor már valamennyien ily kegyetlenül elűzettek és messzire távolíttattak szép hölgyeiktől, egy utolsó közös kísérletet tettek, s futva vetették térdre magukat a hölgyek előtt: „irgalom!”, jelezte összekulcsolt kezük. A hölgyek akkor megadták magukat, s a párok újra összeálltak. Együgyű történet volt, magán viselte annak a naiv és ravasz paraszti egyszerűségnek minden - 85 -

nyomát, mely a táncot vélhetőleg életre hívta Vendée-ban; később aztán az udvar is befogadta, nyilván, mert megtetszett valamelyik nagy embernek, talán magának a királynak. Az egészben, mint már mondtam, a pantomim volt a szórakoztató, mikor az urak szólóban eljátszották az őrült szerelmest, majd a hölgypartnerek goromba visszautasítása után, a kétségbeesettet. Igen figyelmesen követtem, hogyan hajtják végre a feladatot az előttem elhaladó nemesurak, különösen az udvar leghíresebb lovagjai: Bellegarde, Schomberg, Bassompierre, Sommerive, Auvergne grófja. Roppant előkelőnek találtam őket, de korántsem szórakoztatónak azt, ahogy színleltek, mivel sokkal nagyobb gondjuk volt rá, hogy meghódítsák, mint hogy megnevettessék a gyülekezetet. Nem nyíltak meg eléggé: túlságosan érződött bennük a gőg. Érzésem szerint, ha Angoulevent táncolt volna, sokkal mulatságosabban csinálja, de minthogy kevéssé vonzónak tudta magát, nem mert megpróbálkozni a tetszelgéssel. A hölgyek jobbnak tűntek, lévén hogy inkább jártasak voltak a kényeskedésben. De még a visszautasításukban is túl sok hódítási vágyat látott az ember, s bármilyen elragadóak voltak is, túl sok rátartiság volt bennük. A helyükben Toinon őszintébben játszott volna, és több nevetést fakaszt. Ilyen észrevételekkel töltöttem meg Sobole hercegnő fülét, s megtoldottam még néhány jó tanáccsal, melyeket reményeimet meghaladó módon követett is, ihletett rögtönzéssel egészítve ki a táncot. Én meg, mivel pontosan tudtam, hogy életkorom miatt minden merészségemet a naivitás számlájára fogják írni, határozottan fogtam a dologhoz, s mikor rám került a sor, elindultam szép hölgyem felé, aki a terem másik végéből nézett rám zöld szemével. Ezer bolondságot míveltem, hogy eljátsszam a vad szerelmest, de erre-arra forgolódva gondosan ügyeltem rá, hogy minden irányból látható legyek: bambán vigyorogtam, égnek emeltem a szememet, karommal átöleltem egy képzelt alakot, kezembe fogtam egy árny fejét, s szenvedéllyel csókolgattam. Mindezt ugrálások, grimaszok és olyan arckifejezések közepette, melyek alkalmat adtak a nevetésre. A gyülekezet valóban jól szórakozott, ami felbátorított, hogy még messzebb menjek a szélsőségekben. Jobbomat a szívemre tettem, s meg-megremegtettem, mintha csak viharos szívverésem mozgatná. A mímelés sablonos lett volna, ha nem ismétlem meg azonnal a pudendá-mon: ez olyan ötlet volt, amely sérti a tisztességet, minthogy kapcsolatot teremt egy folyvást emlegetett, nemesnek tartott szerv s egy olyan között, melyet sem megnevezni, sem mutogatni nem szabad mások előtt. De a párhuzam harsány kacagásra fakasztotta a királyt, aki gyűlölte a szenteskedők pózolását és képmutatását, s mindenekfölött szerette a gall nyíltságot, még a vaskos tréfákat is. Ha összehúzza a szemöldökét, engem az udvar szégyenszemre megöl. A királyi tetszés viszont a csúcsra emelt. Sikerem felbátorította Noémie de Sobole-t, aki mikor látta, hogy elindulok feléje, kivált társnői sorából, hogy jobban láthassák. S bár határozottan nehezebb nevetést fakasztani a szerelem visszautasításával, mint őrültségeinek mímelésével, ragyogóan megoldotta szerepét. Felszegett fejjel, összeszorított szájjal, felvont szemöldökkel, kezével elhárítva minden érintkezést, oly jól utánozta a megvető nőt, hogy az udvar nem egy modellt felismert utánzásában, olyannyira, hogy még mielőtt a király arcán is megjelent volna, mosoly fakadt szinte mindenfelé. De Noémie még tovább vitte a kifigurázást. Fel s alá járva előttem, nem érte be azzal, hogy fejével, kezével, vállával nemet mondjon, farával is azt tette: elhaladván előttem rettenetes ütéseket mért rám, távolról, csípőjének riszálásával, amivel nyilvánvalóvá tette, milyen örömökből is zár ki engem. Na persze, ez nem az a jól nevelt szerelem volt, melyről az Astrée-ban van szó! De sokat nevettek, s a nevetés mind harsányabb lett, mikor Noémie kitalált egy szatírát, mely a teremben többeket is érintett. Minthogy én tovább könyörögtem neki, övemről leakasztott egy képzeletbeli erszényt, zsinórját megoldva kezét belemerítette, majd úgy tett, mintha hüvelyk- s mutatóujja közt számlálná a benne lévő tallérokat, s egyenként visszaejtené őket az erszény nyitott száján. Aztán újra fel s alájárva a királyi emelvény előtt, s ide-oda forgolódva, hogy mindenki jól lássa, a számlálást egyre csalódottabb és megvetőbb grimaszokkal kísérte. Mikor az utolsó pénzdarabot is visszaejtette, meghúzta a zsinórt, s csak ujjheggyel érintve a képzeletbeli erszényt, a lehető legnagyobb megvetéssel az arcomba vágta. Ezek után, egy utolsó farmozdulattal, mely örökre kisöpört az életéből, hátat fordított nekem, és visszatért társnői sorába. Ekkor nekem az eldobott szerelmes kétségbeesését tettetve vissza kellett mennem a terem másik végébe, s beállni a sorba a boldogtalanok közé, akik az imént szenvedték el ugyanazt a sorsot, amit én. Ezt tettem, az elvárt fintorok kíséretében, egy általam kitalált játékkal megtoldva a dolgot: kirántottam hüvelyéből egy képzeletbeli kardot, mintha el akarnám magam emészteni, majd ettől a szándéktól elállva, megcsonkítani, levágván azon részeimet, melyekre e kudarc után úgysem lesz már szükségem. Nevetést váltottam ki, de a hevenyészett vázlat után nem folytattam a mókát: sem a gyülekezetet untatni, sem Noémie kitűnő pantomimját elfeledtetni nem akartam. Az én magánszámom volt az utolsó, s mikor véget ért, a zene hirtelen elevenebb lett, gyötrelmeink szerencsés végkifejletét jelezve. A lovagok, magamat is beleértve, felemelték a fejüket, s helyben topogni kezdtek, majd futva és ugrálva együtt elindultak a hölgyek felé, s összekulcsolt kézzel letérdeltek elébük. Emez utolsó könyörgésnek csodás hatása volt: a kegyetlen szívek meglágyultak, a hölgyek hozzánk siettek, s az újra összeállt párok egyként táncba fogva a legőrültebb boldogság tanújeleit adták. Bármilyen fiatal voltam is, arra az észrevételre jutottam, hogy a táncban részt vevő nem egy nemesúr vagy - adott esetben - hölgy bizonyára hőn óhajtotta volna, hogy egy napon a valóság e kedves fikció mintájára alakuljon. Nem tudom, mi lett a többiekkel, de legalább két esetet tudok, ahol a vágyak meghallgatásra - 86 -

találtak. Gondolom, nem fog csodálkozni az olvasó, ha elárulom, hogy Bassompierre az egyik eset, minthogy ő a német tündértől, aki széppé varázsolta őse álvadászatát, megörökölt egy aranygyűrűt, mely biztosította, hogy boldog lesz a szerelemben. Nem merném állítani, hogy Conti hercegné azok közé a hölgyek közé tartozott, akik kicsit is ki voltak téve annak, hogy másnak is randevút adjanak, mint akinek maguk is szeretnének, de tény, hogy a herceg halála után hozzáment Bassompierre-hez, aki harminc éven át hű volt hozzá, s általános csodálkozást keltve ugyanolyan jó férjnek bizonyult, mint amilyen ragaszkodó nagybácsi volt azelőtt. La Surie, némileg cinikus lelkülettel bírván, állította, hogy ha Bassompierre-nek volt is érdeme abban, hogy házassága első húsz évében megvonta magától unokahúgait, semmi ilyesmiről nem lehet szó az utolsó tíz évben, azon egyszerű oknál fogva, hogy azt a Bastille-ban töltötte. Egyébként igen jól el volt ott látva bútorzattal (a sajátjával), finom vacsorákkal (melyeket a legjobb vendéglősöktől hozatott), fűtéssel (saját erdejét szállították neki) és szolgákkal (két inasa volt és egy lótifutija), nem beszélve barátai és a hercegné látogatásairól - neki voltak fenntartva a szieszta órái. Mégis, mikor Richelieu halála után Bassompierre végre kijött cifra börtönéből, az udvar úgy találta, hogy szép szőke haja igencsak hófehér lett. De mikor egy márkiné emiatt gonosz megjegyzést tett rá, Bassompierre megmutatta, hogy semmit sem vesztett szellemének frissességéből: „Asszonyom - felelte -, én olyan vagyok, mint a póréhagyma: a feje fehér, de a farka zöld.” Charlotte des Essarts-nak viszont nem kellett túlságosan megerőltetnie magát, hogy eljátssza a megvető nőt, mikor Vitry úrral a courante de Vendée-t táncolta. Egy nagy király kegyencnője szemében (akinek gyermekét akkor már a szíve alatt hordta) nyomorúságosan festett egy testőrkapitány. Már csak azért is, mert Vitry, noha bátor volt és férfias, nem volt se túl szép, se túl gazdag. A király halála után Charlotte világossá is tette, hogy két udvarlója - az érsek és a kapitány - közül minden szempontból az elsőnek adja a pálmát. Ez volt az az időszak, amikor a reimsi érsek nyája (mely haszonélvezőjének évi százezer tallér járadékot hozott) igencsak felpanaszolta, hogy oly kevésszer látja falai közt a sziporkázó Guise nagyurat, aki jövedelmét Párizsban szokta volt elkölteni oly módon, hogy az senkinek sem szolgált épülésére. S valóban, senki nem volt elégedett ezzel a helyzettel, sem a régens királynő, aki erényes asszony volt, sem Guise asszony, aki ugyan nem gondolt az erénnyel, a botránytól viszont félt, sem a pápa, aki hosszan habozott, hogy megadja-e a bíborosi süveget az érintettnek, sem maga Charlotte, akit egyszerre kínoztak lelkiismereti aggályok meg önmaga kiházasításának gondjai. De visszatérve Noémie de Sobole-ra meg rám, a király nekünk adta a díjat, s amilyen közvetlen volt, ahelyett, hogy magához rendelt volna minket, gyors lépteivel lejött a terembe. Nekem átadta az erszényt, Noémie-t meg kétszer arcon csókolta: Noémie számára ezek a csókok élete legmegindítóbb emlékévé s legnagyobb tisztességévé váltak. A király visszament az emelvényre, én meg térdet hajtottam partnernőm előtt, s feltűnő mozdulattal átnyújtottam neki az erszényt. Vonakodás nélkül elfogadta. Nagyvonalúságomat igen megtapsolták, különösen a hölgyek. „Jól csinálta, fiam” - mondta az apám. „Bolond volt, keresztfiam mondta Guise asszony. - Ötven tallér nem kis pénz. És mit nyer vele, ha egy udvarhölggyel adja a nagylelkűt?” La Surie-nek az a remek gondolata támadt, hogy vigyáz a zsámolyomra, míg én Sobole hercegnővel a courante de Vendée-t táncolom, s volt oly jó, hogy átengedte nekem a helyet, mikor visszatértem zöld növényemhez. Az igazat megvallva nem is annyira fáradt voltam, mint inkább álmos - ezt már említettem -, s mihelyt La Surie otthagyott, legszívesebben ültő helyemben elaludtam volna, kinyújtott és szétterpesztett lábbal, hátamat a falikárpitnak vetve. De nem lehetett. Egy bosszantó figura, a kis Romorantin márki képében és kényeskedő modorával zavarta meg nyugalmamat: alig hunytam le fél szememet, kotkodácsoló hangja máris felébresztett. Felhorkantam: ott volt, kétség sem fért hozzá, egy játék katona teljes udvari díszében, mert öltözékéről nem hiányzott a legkisebb paszomány, rojt, szalag, aranyos szegélydísz és hímzés sem, nem beszélve a „hanyag mosolyról”, melyet korántsem hanyagul viselt ajkán; üdvözlésképpen megforgatta felülről lefelé és jobbról balra hódkalapjának fehér és bársonyvörös tollait. - Uram - mondta fejhangon -, alázatus szulgája vagyuk. Vult szerencsém már találkuzni kegyelmel Virágmező utcai lakában, ahuvá a király levelét vittem kegyelmennek. - Uram - mondtam s elfojtottam egy ásítást -, boldoggá tesz, hogy viszontláthatom uraságodat. Nagyon is jól emlékszem kegyelmedre és ju ukításaira. Kegyelmed tanította nekem, hogy az o-kat u-val helyettesítsem, s ne ejtsem a d-ket. De ruppantul félek, hogy ezekben a finomságokban korántsem vagyok oly ügyes, mint uraságod. - Husszú gyakurlat kell huzzá - mondta Romorantin elégedett arccal -, s némi tehetség is, amiben nem félek, hugy kegyelme hiányt szenvenne, csakúgy, mint a bámulatra méltu akaraterőben sem, mely a tanuláshuz szükségeltetik. Ámme ez esetben, uram, külöttségben jövök kegyelmeh- hez... - Külöttségben? - Küldöttségben, közönséges nyelven szólva. Folytathatnám-e, uram? - Folytassa, könyörögök! - Nagybátyámat, báru Salignacot képviselem, ki jelen van e helyt, s szívélyesen üvvözli uraságuat általam, s szeretné megtunni, hugy rukunságban áll-e Jean de Siorackal, Mespech bárujával? - A nagyatyám. - A nagyatyja! Nagybátyám el lesz ragattatva! Most érkezett az ő Périgurjábul, hogy megsürgessen egy pert a Hulepoix negyebben lévő háza ügyében. - És atyámat nem ismeri? - 87 -

- Ugyan, uram, nem ismer ő senkit, minthugy először teszi be Párizsba a lábát, mely iránt nyumban, mint az uvvar iránt is, heves utálatut érzett. - S engem vajon honnan ismer? - Hallutta, amint a király nevén szulítja uraságoat, mikur őfelsége átata kegyelmennek a száztallérus díjat a courante de Vendée-ért. Nagy vágyat érez megismerhetni uraságoat, s átanni kegyelmennek a nagyatyjárul szúlú híreket. Elkísérhetném-e huzzá kegyelmeet? Ha Romorantin nem utal ezekre a hírekre, bizonyára találtam volna okot a halasztásra vagy valami kifogást, hogy mozdulnom se kelljen zsámolyomról. De bolondultam Mespech bárójáért, s annál is mohóbban vágytam, hogy halljak egészsége felől, minthogy igen öreg volt már, kilencvenharmadik éve felé járt, ha jól emlékeztem. Mihelyt felálltam, Romorantin a világ legbehízelgőbb modorában karon fogott, hogy a tolongásban elvezessen őséhez. Menet közben úgy írta le nagybátyját, mint régi vágású francia nemesurat, aki mindenféle paszomány nélküli szigorú szürkébe öltözik, s kis hugenotta fodros gallért hord. „Vele kénytelenek leszünk a közönséges nyelvet beszélni figyelmeztetett -, nehogy haragvást támasszunk benne, minthogy nem szenvedhet semmit, ami újmódi, lévén agya vénecske s a régi szokásokba merevedett. Egyébként nagyon tisztességes ember, noha, okcitán zsargonban szólva, escalabrous, s roppant szívélyes.” Le mertem volna fogadni, hogy Romorantin szerfölött megerőltette magát, míg tisztán kimondta ezt a sok o-t, s csak azért tette, hogy jó előre szoktassa magát nagybátyja színvonalához. A nagybátyja egyébiránt rögtön elbűvölt, mihelyt megpillantottam, s még inkább, mikor megszólalt. Nemcsak fodros gallérja vallott hugenottára, az volt ő tetőtől talpig: szálfaegyenes, szigorú s mégis jó kedélyű ember, minthogy a kálvinista merevséget kiegyensúlyozta, benne csakúgy, mint Mespech bárójában, a périgord-iak hagyományos kedvessége meg a saját földjében meggyökerezett nemesúr életszeretete. Erőteljes felépítésű, pocaktalan, kerek, pirospozsgás arcú, hosszú szakállú ember volt; éles és vidám szem ült a vastag szemöldök alatt, mely éppoly fekete volt, mint amilyen fehér a haja. Hallván, hogy valóban Mespech bárójának unokája vagyok, átnyalábolt, s arcomra kétoldalt csókot nyomott. - Nagyatyja - mondta sarlat-i éneklő hangsúllyal - tíz évvel idősebb nálam, de kitűnően tartja magát, betegség nem kínozza, se köszvény, se kő, se reuma. Három hónapja azt hittük, vizelet-visszatartás miatt elveszítjük őt, de oly ügyesen megmetszették, hogy felgyógyult belőle. Járkál, lovagol, táncol az ünnepségeken, s nem esküdnék meg rá, hogy már nem teszi a szépet némely cselédlányoknak. Egyszóval igencsak jó erőben van, szeme-füle jó, szelleme éber, nyelve pergő. - Uram - mondtam teljesen meghatva -, gyönyörűséggel tölt el, hogy így hallom beszélni kegyelmedet, s nem fogom elmulasztani, hogy szavait eljuttassam atyámhoz, aki bizonnyal meg fogja hívni kegyelmedet, hogy ossza meg velünk sónkat s kenyerünket Virágmező utcai otthonunkban. - Ez rendkívül kedves lesz tőle - mondta Salignac báró - , de nem tudom, lesz-e abban az élvezetben részem, hogy elfogadhatom. Alig vagyok itt tíz napja, máris rettenetesen viszketek a vágytól, hogy a lehető leghamarabb megtérjek vidéki otthonom édes magányába. - Hogyan, uram, máris? Megsürgette már a perét? - De még mennyire! Tekintettel azonban az irodatisztek, bírók, ügyvédek és más hermelinszőrűek nagy számára, akiknek a markát meg kellett kennem, lefogadom, kevesebb pénzembe került volna, ha elvesztem a pert. De mindenekelőtt ezt a fránya várost gyűlölöm. - A mi nagy Párizsunkról beszél így? - Igen, uram - mondta hevesen a báró. - S nem visszakozom! Párizs nagy, ez kétségtelen, de büdös, zajos és veszedelmes. Az ember a sárban, a szarban meg a pisában járkál. Ha nem vigyáz, levágják az erszényét, vagy egy szempillantás alatt lerántják a köpenyt róla; a fogadókban kifosztják egy soványka tál ételért, vagyonokat csikarnak ki tőle egy szobácskáért, melynek ablakai szinte még ahhoz is kicsik, hogy a levegő átjárjon rajtuk; az ágyak bolhásak, az ágynemű kétes, a komornák pimaszak s szemmel láthatóan vérbajosak, olyannyira, hogy még a botom végét se szívesen tenném oda nekik. - De uram - mondtam -, nem szállhatna meg unokaöccsénél? - Nem lehetséges. Ő a Louvre-ban lakik. S ha ez a fránya város nem tetszik nekem, az udvartól egyenesen undorodom. Az emberek párbajban egy semmiség miatt elvágják egymás torkát. Eladják rétjeiket, mezeiket és megművelt földjeiket, hogy hóbortos ruhákat aggassanak magukra. Óránként hússzor megesküsznek Isten szent nevére, s oly nagy tétekben játszanak, hogy az ingüket is elvesztik; ha meg nem játszanak, akkor ribancok után futkosnak meg kerítenek. Olyannyira, hogy az ember végre azon gondolkozik, hogy keresztény országban van-e vagy a töröknél, egy nagy király udvarában vagy a bordélyban. De ami még ennél is rosszabb - folytatta halkabban -, a szodómia annyira eluralkodott az udvarban, hogy buzgó munkálkodás folyik a nadrágnyílásokon, melynek szerszámait e szégyentelen piperkőcök éjjeli kardjuknak nevezik. Uram, atyám! Ha csak ilyen kaliberű kardok álltak volna rendelkezésünkre Spanyolhon legyőzéséhez, soha nem kergetjük ki a spanyolt Franciaországból!... Elnevettem magam a kíméletlen gúnybeszéd hallatán, így aztán Salignac úr is felnevetett, hisz nem tartozott a megkeseredett lelkű férfiak közé. Romorantint meg - aki lesütött szemmel hallgatta az előadást, talán azért, mert azon szégyentelen piperkőcök közé tartozott, akikről nagybátyja beszélt - mintha csak megnyugtatta volna ez a jókedv: még „hanyag mosolyáról” is megfeledkezve nagyokat vidult. Különben úgy tűnt, igen kedveli rokonát, a köztük lévő szakadék ellenére, melyet koruk különbsége vájt közéjük, no meg annyira eltérő életmódjuk, hogy attól akár két különböző világban is élhettek volna. Kezdtem jól érezni magam Salignac úr társaságában, olyannyira érződtek rajta a régi szép idők, a - 88 -

combes et pechs lovaglások meg a périgord-i kastély tűzhelye mellett elfogyasztott ízletes vacsorák. Sajnos Réchignevoisin úr, őfelsége parancsainak néma közvetítője integetni kezdett felém, hogy menjek oda hozzá, így nagy sajnálatomra elbocsátásomat kellett kérnem a derék nemesúrtól, de nem mulasztottam el megkérdezni tőle a fogadó nevét, ahol tanyázott, minthogy biztos voltam benne, atyám boldogan látná s látná vendégül őt. Micsoda friss fuvallatot hozott nekem a derék öreg sarlat-i tájainkról való kiejtésével, lendületével, józan paraszti eszével! S micsoda boldog emlékképeket idézett fel bennem 1606 nyaráról, melyet teljes egészében a mespechi várbirtokon töltöttem, s minthogy nagyatyám szűkében volt a munkáskéznek, legalábbis ezt állította, talán hogy engem próbára tegyen, végigbuzgólkodtam a szénakaszálást, az aratást meg a szüretet. S ezen az éjszakán, ezen a bálon akkor sem csinálta volna ügyesebben a vén Siorac, ha kifejezetten azzal küldi hozzám Dordogne-ból szakállas, szürke zekés cinkosát, hogy eszembe idézze, tájainkon van egy másfajta világ is, egy másfajta élet. Réchignevoisin azt mondta, Guise asszony vár rám a szobájában. Rohantam hozzá, s alig emeltem fel a kezem, hogy halkan megkopogtassam az ajtót, mikor az kinyílt, s ő ajkára téve ujját megjelent. - Csitt! - mondta súgva, s csendesen becsukta maga mögött az ajtót. - Ez a nagy mamlasz Joinville ott alszik az ágyamon könnyektől összemázolt arccal. Hagyjuk magára lidérces álmaival: bőven rájuk szolgált. Százszor megmondtam neki, hagyja békén azokat a duzzadt emlőket! És mi dolog volt ez, írásos házassági ígéretet adni ennek a fakószőke Moret-nek? Most aztán mehet a saint-dizier-i pusztaságba, legkevesebb egy évre. S azt hiszi, ez majd jó lecke lesz neki? A fiaim megölnek engem! Az érsek egy igazi pillangó, a lovag egy ostoba alak, a herceg meg nagy jövőről álmodik, miközben se pénze, se barátai, se csapatai, se képessége, hogy parancsnokoljon felettük. Ó, keresztfiam! Egyedül kegyelmeddel vagyok elégedett!... Ezzel együtt is megdorgált - de erről már beszéltem -, hogy a száztalléros díjat odaadtam Sobole hercegnőnek, s a tőle megszokott eréllyel tért rá az erény című fejezetre. - Őrizkedjen attól, keresztfiam, hogy hozzányúl az udvarhölgyemhez! Nem tűrném el! Akármennyire tejfölös szájú is kegyelmed, a lány gyorsan beleháborodna kegyelmedbe, már csak azért is, mert uraságod megörökölte atyja incselkedő természetét, már ami a lányokat illeti. Így aztán elég csak ráütni a kovakőre, hogy az egész vöröslő sörény lángba boruljon. Az izzó zsarátnok esete: egy szikra, és már ropog is az egész. Jól figyelmezzen rám! Ezt semmiképp sem szeretném! A lányt rám bízták a szülei: én vagyok erényének őre. S kegyelmed most ide fog csinálni nekem egy fattyút? Meggyűlölném érte! Néhány hónap múlva, visszagondolva beszélgetésünkre, úgy találtam, hogy jó keresztanyám őrizete nem volt oly éber, mint lehetett volna. Különben elküldhette volna-e értem Sobole-t hálóruhában, hogy álmatlanságában szórakoztassam? Ez igencsak meggondolatlan eljárás volt: a kócot a kovakőhöz közelíteni. Annál is inkább, mivel hely s idő egyaránt kedvező volt, minthogy Noémie-nek állítólag miután Guise asszonyt legyűrte végre az álom - vissza kellett engem kísérnie az öregszobáig. Mintha minden azon mesterkedett volna, hogy kísértésbe vigyen bennünket: puha fészek, magányos gyertyaláng, az éj barátságos csendje, hanyag öltözékünk. Noémie persze elválhatott volna tőlem a küszöbön, de ő szívességét fitogtatva bejött velem, s szórakozottságában még az ajtót is becsukta, sőt óvatlanul be is reteszelte. Majd ezek után úgy tett, mintha jól előkészített börtönünk belsejébe volna kénytelen menekülni előlem, s már azelőtt elkezdett merényeim ellen védekezni, mielőtt azok elkezdődhettek volna. - Ne! Ne! - mondta ilyenkor, de hangja suttogó maradt. - Kegyelem, uram, most semmi csók! Semmi ártó szívelkedés! Nem tudnám elviselni! Merne kegyelmed így bánni egy jó házból való lánnyal? A komornájának néz engem? Kegyelmed gyalázatos ember, uram! Egy kurafi! A pokol ördöge! Igenis megtiltom, hogy hozzám érjen! Hogyan is érthettem volna félre az átlátszó üzenetet? Ha süket lettem volna, csillogó szeme, elnyíló ajka, kapkodó lélegzete, pihegő melle akkor is világosan beszél. A karomba vettem, kibontottam hosszú haját, s kezdtem megszabadítani a kevés ruhától, melyet magán viselt. Suttogó tiltakozása úgy erősödött, ahogy védekezése gyengült. Elnyúlva mellette, elég volt már csak fél kézzel lefognom két kezét, a legkisebb erőkifejtés nélkül: ellenállása már csak szóban létezett, s a szó is lassan sóhajokba fordult. Ezek után már egyedül bennem volt ellenállás: én nem kockáztattam semmi jóvátehetetlent. Úgyhogy beértem azzal, amit ő „ártó szívelkedésnek” hívott: régimódi szó, mellyel úgy véltem, simogatásainkat nevezte meg. Ezek azonban egyikünknek sem hoztak kielégülést. Noémie szeretett volna mindent adni, de nem volt hozzá mersze. Én semmit sem tettem magamévá belőle, ezért elégedetlen voltam. Ha meg teszek, dühös lettem volna magamra. Távozása pillanatában szegény Sobole, különös alkímiához folyamodva, lelkifurdalásából szemrehányást csinált. - Na, most aztán elégedett lehet! - mondta, és egyáltalán nem vette észre a szavaiban rejlő iróniát. Mindenben kívánsága szerint járt el velem! Gondolja, hogy dicsőségére válik, ha ilyesmire használja az erejét? Szégyellhetné magát amiért rákényszerített, hogy ezeket a szörnyűséges bűnöket elkövessem kegyelmeddel! De még kesergéseiben is volt valami gyöngéd. Odaért az ajtóhoz, keze már a kilincsen volt, mikor még egy pillantást vetett rám; majd nagy hirtelen odajött hozzám, letérdelt az ágyam mellé, és szó nélkül apró csókokat nyomott az arcomra, gyorsan és lopva, mintha csak attól félne, hogy őrangyala megláthatja. Én meg teljes zavarban voltam. Az eszem helyeselte, hogy meg tudtam fékezni magam, testem meg - 89 -

zúgolódott ellene. Noémie iménti beszédének képtelensége persze mulattatott, de szomorú mulatság volt ez, túl sok szánalom járta át, iránta és helyzete iránt ahhoz, hogy jól érezhettem volna magam tőle. De visszatérve a bálhoz és Guise asszonynak udvarhölgyével kapcsolatos intelmeihez: a hosszú szónoklat elnémított. Akkor már mérföldekre jártam onnét, olyannyira, hogy jó keresztanyám végül, elcsodálkozva némaságomon, rájött, hogy fáradt vagyok. - De hát mi baja, Pierre-em? Fáj valamije? - Egyáltalán nem, asszonyom, csak rég túl vagyok már a lefekvés idején. - Ó, ó! - nevetett. - Ez igazán nem komoly! Ha az ember kicsit is hajlandó engedni neki, az álmosság nem betegség. Éppen hogy fordítva. Jöjjön, én majd kényelembe helyezem kegyelmedet. S azzal kézen fogva, mintha csak valami kisded volnék, elvezetett az öregszobába, s lefektetett a paraván mögé, arra a heverőre, melyen később oly sokszor volt alkalmam elnyúlni egyedül vagy Noémie-vel. - De hát így elmulasztom a bál végét! - mondtam. - Nyugodjon meg – mondta -, a bál hajnalig is eltart, s egy óra múlva visszajövök, hogy felébresszem. Számíthat rám, úgyhogy most aludja ki magát. Istenem - tette hozzá fölém hajolva, s keze fejével végigsimította az arcomat -, hisz kegyelmed még gyerek! Tessék, máris elaludt! Gyönyörűséggel hagytam, hogy szemem lecsukódjon egy ennyire szeretetteljes tekintettől kísérve, de csak rövid ideig élvezkedhettem benne. Már azt se hallottam, hogy az ajtó becsukódik Guise asszony mögött. Oly gyorsan elragadott az álom, hogy még azt a kellemes zuhanást sem éreztem, mely az elalvás megszokott kísérője. Ébredésem nem volt ilyen gyors: jó időbe telt, míg rájöttem, hol vagyok, s hogy az öregszobában rajtam kívül mások is vannak s nyugodtan beszélgetnek, nem sejtve, hogy valaki ott fekszik a paraván mögötti heverőn. Először nem izgatott, hogy csak szavakat hallok, de az értelmük nem jut el hozzám. De mikor ez az értelem lassacskán megvilágosodott félig-meddig még ködös agyamban, és nemcsak azt fogtam fel, miről beszélnek ott, de azt is, ki beszél, alaposan megrémültem. Első szándékom az volt, hogy felfedem magam. De némi gondolkodás után elhatároztam, semmit sem teszek, annyira képtelenségnek tűnt elhitetni ezekkel az emberekkel, hogy akaratlanul is elcsíptem a beszélgetésüket, s főként hogy nem értettem belőle semmit, holott szavaik szörnyűségessége éppen hogy döbbenettel töltött el. Nem mintha államtitokról esett volna szó. Bizonyos értelemben azonban még ennél is rosszabb volt a dolog. Hárman voltak, két férfi meg egy nő, és a nő a királyné volt. Nyomban felismertem olaszos kiejtéséről meg durcás hangszínéről. Az egyik férfi Sully úr volt. Oly gyakran látogatta meg atyámat Virágmező utcai otthonunkban, hogy érdes hangja és fellengzős beszédmódja ismerős volt fülemnek. Már több nehézséget okozott a harmadik figura azonosítása, minthogy soha nem hallottam még beszélni. De a tényből, hogy bizalmas viszonyban van a királynéval, s hogy ő is olasz módra töri a franciát, arra a gondolatra jutottam, hogy Concino Conciniről lehet szó. Ami nyomban megerősítést is nyert. - Di Soully úr - mondta a királyné -, arra fogok kérni ketyelmet, hogy jó tanácsot at nekem. Signor Concini montya, jó volna montani a királynak, hogy francese nemesurak utvarolnak nekem. Mi az, amit gontol ketyelmet róla? - Asszonyom - mondta Sully igen kevéssé udvariasan -, ez az ügy olyannyira különbözik azoktól, melyekben a felségedről való gondoskodást rám bízta a király, hogy semmiféle véleményt nem tudok mondani felségednek, különösen , nem harmadik személy jelenlétében. - Signor di Soully - mondta Concino Concini -, én lenni e harmadik, kiről kegyelmed beszél? - Uram - mondta keményen Sully -, lát önmagán kívül másik harmadikat a szobában? A mondat megrémített: teljesen elöntött a víz attól való félelmemben, hogy Concini szó szerint veszi a kérdést, s félrevonja a paravánt, mely elrejtett pillantásuk elől. - Signor - mondta Concini inkább bánatosan, mint sértődötten -, ha az én jelenlétem zavarni kegyelmedet, én elmegyek. - Maratjon, Concini! - mondta a királyné. - Engedelmével, felség - mondta Concini -, én elmegyek. - Maratjon, Concini! - mondta a királyné. - Asszonyom - mondta Sully -, ha azt kívánja, hogy Signor Concini maradjon, nekem a továbbiakban semmi keresnivalóm e helyt, és alázatosan arra kérem felségedet, bocsásson el. Nem volt alázat ebben a kérelemben, csak határozottság. A hangnem kemény volt, már-már fenyegető. Csend támadt, de sajnálatomra nem láthattam, mi történik ezt követően. Minthogy azonban hallottam nyílni és csukódni az öregszoba ajtaját, arra következtettem, hogy a királyné intett Concininek, vonuljon vissza: ami azt bizonyította, vágya, hogy megtudja Sully véleményét nagyobb volt, mint természet adta makacssága. - Asszonyom - mondta Sully -, bizonyos benne felséged, hogy némely francia nemesurak udvarolnak felségednek? - Nem tutnék ezt elviselni! - mondta a királyné dölyfösen. - Azonnal megbüntetnék a szemérmetlen! - Akkor minek hazudni a királynak? - De hát ez természetes: felcsigázni az ő féltékenysége! - A király, asszonyom, valóban féltékeny lenne, de nem lenne hűségesebb, s azonfelül ez a hazugság a legnagyobb butaság volna, amit felséged elkövethet. - 90 -

- S mért volna butaság? - kérdezte a királyné olyan hangon, mely a düh és a szemrehányás közt ingadozott, minthogy nyilván úgy találta, Sully túl élesen beszél vele, de kezdett félni, hogy esetleg igaza lehet. - Elsősorban is felséged roppant súlyos és igazságtalan gyanakvást támaszt ártatlan nemesurakkal szemben. De még ennél is rosszabb, hogy a gyanú hamarosan visszahull felségedre, mert a király majd azt mondja magában, egy olyan személy esetében, aki felséged helyzetében van, szó sem lehet szerelemről, hacsak felséged meg nem tette előbb az oda vezető út felét. - Na de di Soully úr! - mondta sértett hangon a királyné. - Nem arról beszélek, asszonyom, amit tett, hanem arról, amit a király majd gondol, hogy felséged megtette. S ha már a kétely befészkelte magát az agyába, nem fog megállni itt: azt mondja majd magában, hogy felséged azért tárta fel előtte a dolgot, mert félt, nehogy egy másik csatornán jusson el hozzá. Vagy hogy felséged azért akarja megutáltatni vele a megvádolt nemesurakat, hogy elterelje haragját másokról, , akik jobban tetszenek felségednek. S a kétely kételyt szül, soha nem érnek véget a gyanakvásai... - Kegyelmet tehát az gontol, Soully úr - szólalt meg hosszas hallgatás után a királyné -, hogy nagy veszély van az így tevésben? - A legnagyobb, asszonyom - felelte komolyan Sully. - Micsoda igazságtalanság! - mondta hevesen a királyné. - Micsoda igazságtalanság, hogy én a pokol szenvedek a féltékenység miatt, a király meg egyáltalán nem. - Hát ami a féltékenységet illeti, asszonyom, egy pokol elég kettőnek is - mondta Sully. Nem tudom, megértette-e a királyné, mit akart mondani ezzel Sully, de a lehető leghidegebben mondott neki köszönetet, s ez arra engedett következtetnem, hogy egész életében haragudni fog rá iménti jó tanácsa miatt. Bár az is igaz, hogy ami a minisztert illeti, nemigen hajlott rá, hogy tiszteletteljes látszattal fedje el, milyen lesújtó véleménnyel van őfelségéről. - Asszonyom - mondta -, mindenkor állok szolgálatára. Hallottam a gyöngyökkel borított hufándli neszezését, ahogy a királyné felállt, s Sully ízületeinek ropogását, mikor meghajolt előtte. Nyílt és csukódott az ajtó. Csurgott az izzadság a lapockáim közt, de egyedül voltam. Nem sokáig. Újból nyílt az ajtó, s felismertem Guise asszony parfümjét. Volt annyi eszem, hogy azonnal becsukjam a szememet. Rázogatni kezdett. - Tessék! - mondta lihegve. - Alszik! Nem hallotta őket! Ki gondolta volna, hogy ez az ostoba Réchignevoisin ide dugja be ezeket, és még csak nem is szól nekem! - De hát kiket, asszonyom? - kérdeztem ártatlanul. - A királynét meg Sullyt. - A királynét meg Sullyt? - adtam a hitetlent. - Ide? Az öregszobába? - Kegyelmed tehát semmit sem hallott? - Mit hallottam volna, asszonyom? - kérdeztem szememet dörzsölve. - Istennek legyen hála - mondta a hercegnő -, megmenekültünk! Sullynek nem jutott eszébe elhúzni a paravánt. Aminek nyilván az az oka, hogy biztosítani akarván a kegyelmed nyugalmát, bezártam az ajtót, és a kulcsot odaadtam Réchignevoisinnek, de amilyen bolond voltam, nem szóltam neki, hogy kegyelmed itt van! És miért gondolta volna Sully, hogy valaki van idebent, mikor Réchignevoisinnek kulccsal kellett kinyitnia az ajtót, hogy beengedje őket? Hogy miért is titkoltam el az igazságot jó keresztanyám elől, nemigen tudnám megmondani, hacsak ösztönből nem, a pillanat hevében, s talán azért is, mert elhatároztam, ha Sully felfedez, megjátszom az elképedtet s nehezen ébredőt; ugyanezt csináltam Guise asszonnyal, sokkal inkább gépiesen, mint óvatosságból. - Mindenképpen jól csinálta - mondta atyám, mikor előadtam neki a történetet. - Keresztanyja nem tud titkot tartani, viszont könnyen dühbe gurul, még a királynéval szemben is, haragjában aztán megfeledkezik magáról, és képes lenne valami kárhozatos célzást tenni a kegyelmed által hallott jelenetre. A királyné sosem bocsátana meg kegyelmednek. - Hogyan? - kérdeztem bambán. - Guise asszony perlekedni merne a királynéval? - Nagyon is! Olyannyira, hogy Guercheville márkiné egyszer azt mondta neki: „Ó, asszonyom! Megfeledkezik róla, hogy a királyné a kegyed úrnője?” Mire jó keresztanyja dölyfösen így felelt: „Asszonyom, tudja meg, hogy nekem csak egy úrnőm van e világon: Szűz Mária.” - Hát ezen aztán igencsak érzik a ligapártisága! - mondtam nevetve. - Mindenesetre bizonyítja - mondta atyám -, hogy nem felejti: Franciaország királynéja lehetett volna, ha Guise hercegnek van annyi esze, mint III. Henriknek. - Buta volt? - Korántsem. De nem volt olyan ravasz, hogy felfogja, mennyire túlszárnyalja őt ravaszságban, s mikor eljött az ideje, határozottságban is III. Henrik. A dolog mélyén persze az van, hogy Guise fumigálta Henriket, minthogy az pederaszta volt. Ő meg szép szál ember, izmos, férfias, tele nőkkel. S minthogy a király nőies volt, azt hitte, puha is. Elbizakodottságában úgy gondolta, III. Henrikben soha nem lesz annyi merészség, hogy megfoganjon benne az ő megöletésének gondolata, sem annyi ügyesség, hogy oly jól kifundált csapdát állítson neki, mint azt a blois-i kastélyban tette. Ez a tévedés végzetes volt számára. Atyám mondatait szórul szóra ide másolom (még fumigál-ját is, mely a megvet divatjamúlt változata), - 91 -

mert úgy vélem, olyan ítélet van bennük Guise hercegről, melyet emlékezetem szerint atyám nem használt fel emlékiratainak a blois-i kettős gyilkosságról szóló részében. De visszatérve Guise asszonyra: azzal hagyott ott, máris félálomba merülten, az öregszoba fekhelyén, hogy megígérte, nem zárja kulcsra az ajtót, s egy óra múltán visszatér és felráz szundításomból, hogy újra elfoglalhassam helyemet a bálban, s újból elbűvölhessem „ezeket a kis hölgyeket” „szemtelenségemmel”. Mindezt elragadó mosollyal mondta, miközben kétoldalt megcsókolta az arcomat. Nem tudom, mi ment végbe a lelkében, miután otthagyott engem - talán újabb gondjai támadtak fiaival vagy Conti hercegnével -, tény, hogy tökéletesen megfeledkezett rólam. Csak a súlyos damasztfüggönyökön átszűrődő napsugarak ébresztettek föl, melyek nyomban, amint a függönyöket elhúztam, görcsös fájást idéztek elő fejemben. Hirtelen fullasztónak találtam az öregszobát, s tántorgó léptekkel és összetört tagokkal kimentem a nagyteremhez vezető folyosóra; a terem szokatlanul csendes és néptelen volt, eltekintve a kancellártól meg néhány szolgától. Réchignevoisin úr álmosságtól vöröslő szemmel hajolt meg előttem, s azt mondta sajátságos és csak rá jellemző tompa, szivacsos hangján, mely mintha hosszú kerülőkkel jutott volna fel, egyenesen a hasából: - Jól aludt, nagyuram? - Csodásan! - mondtam értetlenül a megszólítás hallatán. Nyilván tudomására jutott - hiszen mindig mindent tudott és látott -, hogy a király „kedves kuzinjának” szólított, ami származásomat tekintve igaz volt, de törvény szerint hamis, amint azt a gonosz Carabosse királyné nem is mulasztotta el megjegyezni. De egy második meghajlás után eltávozott, én meg egy zsámolyra lerogyva csak hunyorogtam, és képtelen voltam magam meggyőzni róla, hogy az előkelő urak és szép hölgyek oly csillogó, oly gazdagon díszített s nemes gondtalanságukban oly vidám gyülekezete hirtelen elillant, s nem hagyott maga után mást, mint fél tucat cselédlányt, körülbelül ugyanennyi szolgát meg egy felcicomázott kamarást, aki ahelyett, hogy szökkent és pattant volna járás közben, mint azt tegnap megfigyeltem, keservesen vonszolta nagy pocakját kövér combjain, és majd meghalt az álmosságtól. Elnéztem a seprűkkel szorgoskodó szobalányokat, akik még szorgosabbnak bizonyultak a nyelvelésben. Gyors és élénk hangsúlyaikból ítélve minden kétséget kizáróan franciák voltak, sőt párizsiak. A szolgák meg lotharingiaiak nyilván még az elhunyt herceg toborozta őket saját tartományában -, magas és erős kurafik, és német dialektusban beszéltek egymással. Álltak a terem közepén, erőteljesen és nyersen, de üres kézzel, tekintetüket a mennyezetre függesztve, várakozó semmittevésbe merevült testtel - ami meglepett, mielőtt rájöttem volna az okára. A mellettem lévő zsámolyon észrevettem egy szép hölgy által ottfelejtett legyezőt; szétnyitottam, s látván, hogy selyemből van, s gyöngysorokkal kirakva, elcsodálkoztam, hogy egy előkelő személy hogy is hagyhat el egy ilyen értékes tárgyat. De csak kába csodálkozás volt ez, mintha a táncosok eltűnése - akik oly kecsesen forgolódtak ugyanezen a helyen néhány órával korábban - annyira eltompította volna értelmemet; hogy már arra gondoltam, noha csak futólag, hogy ez a bál, s mindaz, amit ott megéltem, csak látomás volt. Az igazat megvallva minden különösnek tűnt számomra e szúrós nappali fényben, még a kamarás jelenléte is. Meg lehet azt érteni, hogy kicsinyes módon egy királyi ház főtisztségviselője legyen megbízva tucatnyi szolga felügyeletével, s ezek fele is - a lotharingiaiak - karját lóbálva, szemét a mennyezetre emelve pimaszul tétlenkedik, s ez semmiféle feddést nem vált ki a kamarásból? Még csak nem is nézett rájuk. Szeme úgy tapadt a szobalányokra, hogy ha nem tudom, Noémie de Sobole-tól, hogy nem szereti a nőket, hajlamos lettem volna azt gondolni, a nagyméltóságú asszony tudtán kívül főkegyúri jogokat gyakorol felettük. Észrevettem, hogy az egyik lány, aki nagyon ügyesen bánt a seprűvel, gyilkos pillantásokat vet rám. Minthogy ezek a pillantások végképp felébresztettek, Perrette-et, a komornát ismertem fel benne: az éjjel ő tett alám egy zsámolyt a kis szobában, ahol éppen jó keresztanyám fürtjeit göndörítették, s közben a lábát masszírozták. Perrette meg én akkor kicsit kacérkodtunk egymással, s ez elég gőgössé tette ahhoz, hogy reggel megpróbáljon emlékeztetni rá. Miközben néztem őt, néztem azt is, amit söpör, s amit a többi szobalány is söpör, mind a hatan egy meghatározott irányba tolva maguk előtt oda, ahol Réchignevoisin úr állt - nem is annyira a port, mint inkább furcsa tárgyak tömegét, melyeket a letűnt bál hagyott maga után: szalagokat, fésűket, kesztyűket, gombokat, gyöngyöket, fűzőzsinórokat, gyűrűket, sőt még cipőket is; erre a zsákmányra ügyelt aprólékos gonddal Réchignevoisin úr, s mihelyt észrevette, hogy valamelyik szobalány lehajol, azonnal megfújta a nyakában lógó ezüstsípot, nyilván attól való félelmében, hogy az felvesz és eldug olyasmit, amit csak kisöpörnie volt szabad. Réchignevoisin úr lábánál ott állt egy törpe - ahogy ez az előkelő házaknál akkoriban divat volt, korántsem megnyerő, hanem félelmetesen csúf -, s mogorván őrködött egy láda mellett, mely csaknem akkora volt, mint ő, s melybe egymás után dobálta bele az odasöpört csecsebecséket, miközben gonoszul csillogó pillantásokat lövellt a szobalányok felé. Noémie később megsúgta nekem, hogy Réchignevoisin úr szerelmes a törpébe. Ezt képtelen voltam elhinni, hisz az oly szörnyűséges volt. Ami meg az összegyűjtött haszontalanságokat illeti, minthogy voltak köztük értékes tárgyak is, fogadok, hogy elzárták őket, hogy visszaadhassák tulajdonosaiknak, ha azok igényt tartanak rá. De Noémie azt állította, soha senki nem kereste még az apró tánccipőket, melyeket minden bál után ott találtak a zsámolyok alatt, mivel a hölgyek szemérme nem engedte felfedni, hogy mezítláb voltak kénytelenek elmenni a hintójukig. Megpróbáltam elkerülni, hogy tekintetem elidőzzön a törpén, annyira sugárzott szeméből a - 92 -

rosszindulat, de a szemem sarkából jól láttam, felém mutogat Réchignevoisin úrnak, minthogy egy értékes legyezőt bitoroltam. A kamarás egy pillantást vetett rám, egyetlenegyet, de egy kukkot se mert szólni. Én meg, a kis szörnyeteg pimaszságán felháborodva, azonnal szétnyitottam a legyezőt, s legyezni kezdtem magam, nem mintha a legkevésbé is szükség lett volna rá, mivel a kitárt ablakokon át befújó szellő még meglehetősen hűvös volt. Szerintem is túlságosan tüntetően bántam talán azzal a legyezővel, de az igazat megvallva nem voltam túl jó állapotban: kiszáradt a szám, kedélyállapotom bizonytalan volt, az agyam meg ködös, ráadásul a bal szemem felől kiinduló fejfájás még mindig kínzott. Ha valaki azt mondja nekem abban a pillanatban, hogy a törpe valójában egy rossz szellem, aki rontásaival tüntetett el hölgyeket és urakat, kis híján el is hiszem. Ekkor három kopogás hallatszott, nem a padló, hanem a mennyezet felől, de oly vadul, hogy a szívem heves dobogásba kezdett, mintha csak valami szörnyűséges esemény bekövetkezését várná. Ugyanakkor erőteljes hang szólalt meg odafent, s mondott pár szót valami torokból jövő, érthetetlen nyelven, amire a teremből a lotharingiai szolgák kórusban feleltek a maguk rekedtes hangján, s közben karjukat egyszerre emelték az ég felé, mintha csak valami istenségnek készülnének áldozatot bemutatni. Akkor láttam, hogy a nagyterem három hatalmas csillárja ereszkedni kezd a fejük fölött, s rájöttem, hogy a csillárt tartó láncok, áthaladva a mennyezetbe fúrt lyukakon, csigákhoz illeszkednek, melyeket fenn a padláson más szolgák kezelnek roppant körültekintően, minthogy a leeresztés zajtalanul, ütődések és zökkenések nélkül történt, oly elháríthatatlan lassúsággal, mint a lenyugvó napé vagy a beteljesedő sorsé. A szolgák felnyúltak a súlyos szerkezetekért, s mihelyt azok gondosan megmunkált karja talajt fogott, durva nyelvükön néhány szót kiáltottak a mennyezet felé; ekkor a láncok mozdulatlanná váltak, s úgy feszültek meg, hogy egyensúlyban tartsák a világítótesteket: a műveletet bizonyára végrehajtották már a bál idején is (csak akkor én aludtam), hogy pótolják a tövig égett gyertyákat, mert bármilyen hosszúak voltak is, erősen kétlettem, hogy egész éjjel kitartottak volna. Mindenesetre a sok-sok gyertyából, melyek megvilágították a fényes estélyt, a lovagok csillogó szemét, a hölgyek incselkedő mosolyát, ragyogó cicomáikat, sikló, futó vagy ugró lépteiket, a kalaplengetéseket, a meghajlásokat, a kacérkodásokat és némajátékokat, nem maradt más, mint csúf sárgás faggyúcsíkok a réz cseppfogókon, melyeket a szolgák, hatalmas zsebükből kis késeket húzva elő, épp kapargatni kezdtek - a szobalányok meg törlőruhákkal szedték fel a földről a lehullott faggyúdarabkákat, nehogy bepiszkolódjon a parketta. Nem tudom, miért, de szomorúsággal töltött el a látvány. Felálltam, s úgy, hogy közben nem néztem a törpére - féltem, hogy elkapom gonosz pillantását odamentem Réchignevoisin úrhoz, és kezébe nyomtam az ottfelejtett legyezőt; mikor aztán megtudtam tőle, hogy a nagyméltóságú asszony biztosan végigalussza a napot, megkértem, vitessen haza hintón Virágmező utcai otthonomba.

- 93 -

Hetedik fejezet Van némi okom, hogy emlékezzem 1608. január másodikára, életkorom tizenhatodik esztendejében, merthogy ettől a naptól fogva rendkívüli zordságú hideg volt Párizsban, és a fagy oly kemény volt, hogy a jég megbénította a Szajna folyót, foglyul ejtette a Louvre előtti Szénarakpart bárkáit és dereglyéit, úgyannyira, hogy a felső szakasz menti falvakból induló, nagy folyami fuvarozások is félbeszakadtak, minek következtében ember és ló a puszta létfenntartásra kényszerült: minden megdrágult, különösképpen a fa, melyből már csak azért is hamar hiány támadt, mert a hideg rászorította a párizsiakat, hogy mind többet égessenek belőle. Ami minket illet, nekünk nem kellett elszenvednünk ezt a kényelmetlenséget, azon okból, hogy midőn nem sokkal előbb a vad szél kidöntött egy százesztendős kőrisfát Chéne Rogneux-i uradalmunkban, atyám felvágatta tűzifának, gondolván, hogy két télre ellátja magát, és felhozatott belőle egy nagy kordéra valót párizsi palotánkba; minthogy azonban a fáskamránk tele volt, a maradékot, s ez igen tekintélyes mennyiséget tett ki, azon fal mellett kellett felhalmozni, mely a Dalnok utcától elválasztott minket. Talán nem árt itt emlékeztetnem rá, hogy palotánk a Virágmező utca - ahol nagykapu és kiskapu állt rendelkezésére az udvarunkba bejutni szándékozónak -, másik oldalon meg a Dalnok utca közt emelkedett; emerről csak egy kis boltíves kapun át lehetett bejutni a kertünkbe, ez viszont oly jól meg volt erősítve, hogy atyám szerint legalábbis egy harci petárda kellett hozzá, hogy elboldoguljanak vele. Atyám polgárháborúink kitörésekor megmagasíttatta mindkét utca felől a falakat, minthogy a Liga kétszer is megpróbált az életére törni. Ugyanezen okból bérelte ki a Tűboltot, mely a Virágmező utca másik oldaláról belátást engedett az udvarunkba. Ott helyezte el Franzot, a maggiordomó-nkat meg a feleségét, Gretát. Aztán mikor atyám úgy tapasztalta - akkor már visszaállt a béke, s a Liga, ha nem is múlt még ki, de meglapult a vackán -, hogy alvilági figurák bandája viszi tovább az éjszakai támadásokat, fosztogatásokat és öldökléseket, semmit sem változtatott biztonsági előírásain, és nappal láncra kötve, éjjel szabadon eresztve két nagy szelindeket tartott a kertben, egyet meg az udvarban, minthogy az udvar védettebbnek tűnt számára, azon egyszerű oknál fogva, hogy katonáink ott voltak elhelyezve. A zord idő folytatódott, keményebben, mint valaha, s minthogy utcánkban elterjedt a híre, hogy bőségben van fánk, szomszédaink sürgető kéréseket intéztek hozzánk egy hasáb fáért, melynek ára - jól értik, egyetlen hasábé - az öt garast is elérte Párizsban. Ez ügyben atyámnak volt némi heves szóváltása Guise hercegnővel: ő ugyanis azt állította, hogy atyám tartozik magának azzal, hogy ad a fájából az utca nemesi származású családjainak, a polgároknak nekik csak igen keveset -, és semmit a köznépnek. De semmiképp sem pénzért! Az ugyanis becstelenség volna Siorac márkitól. - Már engedje meg, asszonyom, kegyed a saját birtokain adja el a fáját, én meg az enyémen! - Pfúj, uram! Én nem vagyok alkusz! Az intendánsom foglalkozik mindennel. - És menet közben leveszi a sápot, amely akár az összeg feléig is felmehet. - Meglehet. - Nem tudna legalább néha belepillantani a számadásaiba? - Hová gondol! Az rangomhoz méltatlan volna! - A rangja sokba van kegyednek, asszonyom! És ha már a nemesi becsületről elmélkedünk, kegyeskedjék megmagyarázni nekem, miért becstelen kicsiben eladni néhány fahasábot, s miért becsületes eladni egy egész erdőt valami gazember intendáns útján, aki arcátlanul meglopja kegyedet? - Nem tudnám megmagyarázni. De így van. Atyám úgy tett, mint aki enged, minthogy a „de így van” nyilvánvaló korlátot szabott a vitának. Amely azonban folytatódott, más módon, La Surie lovaggal. - Minthogy a nemesség előítélete oly erős volt a darabonkénti eladással szemben - mondta atyám a jelenlétemben -, nem vállalom, hogy szembeforduljak vele, s óvakodom részt venni ezekben a kereskedésekben. Franz majd lebonyolítja a dolgot a Tűboltban: üzleteljen csak háznagy a háznaggyal. Magas árat fog kérni a nemesektől és a polgároktól. Az egyszerű embereknek meg, akik igazán nélkülöznek, legalábbis itt a Virágmező utcában, mert azért az egész várost nem akarom fűteni, öt hasábot ad ingyen. - Az sok - mondta La Surie. - Hogyhogy sok? - Pierre-em - mondta La Surie -, nekem ebben nagy előnyöm van kegyelmeddel szemben. Én éltem végtelen nyomorúságban, és ismerem a fortélyait. A kegyelmed utcájának szegényei, akiknek öt fahasábot fog adni, kettőt elégetnek majd a kemencéjükben, hármat meg magas áron eladnak. - Ezt megértem. Enni akarnak. - Vagy inni - mondta La Surie -, a feleségük meg ott marad tűz nélkül. Azonfelül alamizsnát elfogadni megalázó. Végeztessen velük valami apróbb munkát a két fahasábjukért, s ha ezek elfogynak, biztosan újra ott látja majd őket a kapuja előtt. - Atyámuram - mondtam -, nekem is juttatna néhány fahasábnyi alamizsnát? - Kegyelmednek, fiamuram? - kérdezte nevetve atyám. - És kinek adná őket? - Saint-Hubert kisasszonynak. Mikor ma reggel lementem hozzá a tanórára, ajka kék volt a hidegtől, noha épp akkor hagyta el a lakását. - 94 -

Láttam én jól, hogy emez ajkak emlegetése hallatán pajkos kis gioco villan La Surie szemében, de jó ízléssel visszafogta magát. - Majd vitetek hozzá annyit, amennyivel kihúzza egy hónapig - mondta atyám. - Tisztában vagyok vele, hogy atyja halála óta igen szűkösen él. Adná isten, hogy véget érjen végre ez a kemény fagy! Annyi embert megölt már! A fohász nem hallgattatott meg: a zord hideg kitartott a hónap végéig, s arra is szolgáltatott néhány jó okot, hogy elcsodálkozhassunk. Egy éjjel, a kert felőli oldalon két szelindekünk oly dühödt s oly hosszas ugatásba fogott, hogy Poussevent, akit hamarosan Pisseboeuf is követett - mindketten állig prémben, mint a bojárok, és felfegyverkezve -, nagy merészen elhagyta meleg fekhelyét, s felkereste a kertet. Minthogy a Hold nagy fekete felhők mögé rejtezett, alig tudták kivenni két kutyánk alakját, amint két mellső lábukat a fal mellett felhalmozott farakásnak vetve, pofájukat magasra emelve ugattak, mintha megvesztek volna. Katonáink macskaléptekkel osontak oda, s szelindekeink, mihelyt megérezték őket, hízelegve futottak hozzájuk, majd megerősítést merítve belőlük visszatértek a farakáshoz, még hangosabban vonítva és vicsorogva. Egyik még a rakás tetejére is megpróbált felugrani, de az túl magas volt neki, elhibázta az ugrást, és nyüszítve zuhant vissza, minthogy egy fahasáb felsértette a lábát. Poussevent odasúgta Pisseboeufnek, hogy csendben menjen el a létráért, s mikor az megérkezett, szerencsésen és nem minden ügyesség nélkül, tekintve, hogy a kert teljes sötétségbe burkolózott, odatámasztotta a telkeket elválasztó és az utcára néző fal szögletéhez - ez a fal, mint az olvasó emlékezhet rá, a Dalnok utcára nézett. A két katona akkor felmászott a farakás tetejére, legalább hét láb magasba, s várta, hogy a Hold méltóztasson előbújni a fekete felhők mögül, ami meglehetősen bizonytalan vállalkozás volt, hiszen, ha felnéztek az égre, alig láthattak itt vagy amott néhány fénysugarat átszivárogni a sötétlő felhőtömegen. Közben azonban hallgatóztak. „Legalább két hüvelykkel megnyúlt a fülem, annyira hegyeztem! mondta Poussevent a maga gascogne-i hevületével. - De semmi nesz, a legcsekélyebb sem, csak egy könnyed fuvallat s kis suhogás. - Egy macska! - súgta oda Pisseboeuf. - Gondolkozz már! Még hogy macska! Mintha a szelindekek hajlandók volnának megmozdulni ily kicsinységért! A macskák, ha jó az idő, minden éjjel ott flanéroznak a falainkon, s szelindekeink még csak rájuk sem pislantanak.” Poussevent elhatározta, hogy tiszta vizet önt a pohárba, és guggolva lépegetvén a fahasábokon, minthogy a kutyaugatás ellenére még mindig hallotta a fuvallatot s a suhogást, egyre tisztábban, de továbbra sem ismerve fel a forrását, csak haladt előre, mikor is egy igen hideg tárgy csapódott az arcába. Hátraszökkent, szíve rémülten dobogott, s egy káromkodás hagyta el az ajkát. Megkockáztatott egy mozdulatot, „mint a macska, mikor kicsit előrenyújtja a mancsát, noha ő maga már hátrálásban van”, s keze egy lógó kötelet érintett. Óvakodott tőle, hogy meghúzza, beérte azzal, hogy ujjaival körbetapogassa. Felső részén felfedezett egy husángot, lent meg egy hurkot, mely egy fahasábot igyekezett befogni. „Az istókját neki! mondta Poussevent -, valami tökfilkó felült a falra ebben a dermesztő hidegben, hogy megpróbáljon elhalászni tőlünk egy hasáb fát.” A zsinórtól feljutni a husángig, a husángtól feljutni a karig, a kart megmarkolni, sebtében meghúzni, az illetőt a farakásra lerántani, tarkón fricskázni, saját zsinórjával megkötözni és Pisseboeuf segedelmével levinni a létrán - Poussevent-nek mindez ment, mint a karikacsapás, s még csak eszébe sem jutott elhencegni vele, mikor vállára vetve behozta a foglyot otthonunk nagytermébe, ahova mindenki, gazdák, szolgák és szobalányok gyertyával a kezükben lefutottak, miután felriasztotta őket a kutyák ugatása és fogásukat követően szolgáink kiabálása. Atyám megparancsolta Guillemette-nek, hogy vessen rőzsét a kandalló parazsára, Mariette-nek meg, hogy készítsen forralt bort mindenkinek, és arra kérte Poussevent-t, hogy csomagolja ki a foglyot, kinek fejét csuklya fedte, s úgy terült el ott előttünk, mint valami vásott kis kölyök. Se nem moccant, se nem mukkant, vagy mert rémülettel töltötte el mindaz, ami rá várt, vagy mert Poussevent fricskája félig-meddig agyonütötte. Poussevent nem sietett a kibogozással, minthogy szívügye volt tettét eposzba illő elbeszélésben tárni elénk, mint arra megjegyzést is tettem. De bármint is állt a dolog, a kötelek eloldozásával meséje végére kellett jutnia. - Vedd le róla a csuklyát - mondta atyám -, hogy láthassuk az arcát a kis fahorgásznak! A csuklya egy hitvány, kirojtosodott, helyenként befoltozott kabátban folytatódott. És mikor Poussevent nyúlt, hogy leemelje a fejfedőt, a vásott kis kölyök hirtelen mozdulattal megpróbált elmenekülni, de Pisseboeuf nyomban elcsípte, Poussevent meg durván felfedte az arcát. Akkor aztán láthattuk, amint hosszú hajzata végigomlik a vállán. Ahogy most ezt írom, emlékezetemben újra látom a pillanat koloritját, reliefjét, a tűzhelyben lobogó lángok színeit, körben embereinket és a forralt bort, amit Mariette széttöltött nekünk. Az egész kétségkívül csak egy másodperc műve volt, de az a haj oly bájos csigákban, oly nehéz, oly sűrű és aranyló hullámokban zúdult végig a hátán, hogy úgy éreztem, leomlása a végtelenségig tart. De az is lehet, hogy ez a benyomás pusztán attól támadt bennem, hogy igen szerettem ezt a pillanatot, így azóta gyakran idéztem vissza emlékezetemben, hogy újraéljem. Először senki se mukkant, csak szemünk meredt hitetlenkedve az aranysörényre, minthogy éreztük, a puszta látvány igencsak megváltoztatta a dolgokat. Mindannyiunk közül a legkevésbé beszédes volt az - 95 -

egyetlen, aki kinyitotta a csőrét. Jóllehet megjegyzése fittyet hányt a tisztességnek, nem rossz szándékból fakadt, csak szokásos pontosság iránti vágya fejeződött ki benne. - Nohát! - mondta Pisseboeuf -, akármennyire összefagyott is ez ott a falon lovagolva, nem az az éjjeli kártevő, annyi biztos. Egyetlen elismerő mosoly sem kísérte a megjegyzést, és Poussevent, aki gyakorta mondott ennél cifrábbakat is, olyannyira nem találta helyénvalónak a dolgot, hogy gyomron bökte a bajtársát. - Te nőszemély, hogyan jutottál fel arra a falra? - kérdezte atyám, s némi erőfeszítésébe került, hogy a bírót s a szigorút adhassa. A fürjecske kivárt a válasszal, miközben egész testében remegett, érzésem szerint sokkal inkább a hidegtől, mint félelmében. - Egy hitvány ereszdeszka segedelmével, melyet otthon leltem - mondta; halkan beszélt, de bármennyire koldus volt is, igen udvariasan fejezte ki magát. - Ti ott - szólt atyám a katonáknak -, ha kiittátok a borotokat, menjetek el azért az ereszdeszkáért. Hol laksz, nőszemély? - A Kakas utcában, szolgálatára. - S nincs semmi más foglalkozásod a tolvajláson kívül? - Tolvaj egyáltalán nem voltam, a mai napig! - mondta a leányzó, és úgy folytatta, mintha nemesi címét közölné. - Selyemvarrónő vagyok. De minthogy a nagy hidegek beálltával anyámra rátört a harmadnapos láz, otthon maradtam ápolni őt, s a gazdám elküldött. - Anyád buzdított rá, hogy meglopjál? - Ugyan, dehogy! Szegényke tegnap meghalt. Én meg ott maradtam egyedül, tűz nélkül, kenyér nélkül, meg hát egyetlen fitying nélkül, hogy rábírhassam a plébánosunkat, nyissa meg a földet, s temesse el anyámat; így aztán azt gondoltam, megrablom uraságodat egy fahasábbal, hogy ne fázzak annyira addig se, míg elvisz a halál. - Nem tudtad, hogy két hasábot adok minden utcabelimnek, akinek nincs semmije? - Sajnos nem a kegyelmed utcabelije vagyok. - Honnan tudtad, hogy van ez a nagy farakásom? - A környékünkön csak erről beszélnek. Én múlt vasárnap tudtam meg a misén. - Mariette - mondta atyám némi hallgatás után -, ültesd le ezt a nőszemélyt egy zsámolyra ott a tűz mellett, és adj neki forralt bort meg egy szelet kenyeret. Amit, úgy láttam, Mariette szívesen meg is tett, minthogy anyai érzelmek lakoztak benne. Nagy csend támadt, amint ott álltunk a leányka körül, míg ki nem itta a forralt borát, s meg nem ette a vajas kenyerét. - Te lány - szólalt meg atyám -, ne edd már oly gyorsan azt a kenyeret! Majd még visszaküldi a gyomrod! Kis falatokat harapj, és mindegyiket rágd meg! Lefogadtam volna, hogy mindannyiunknak nagy öröme telt benne, amint így falni láttuk mindannyiunknak, kivéve Toinont, aki igen hidegen nézett rá, minthogy minden fiatal és szép nőt ellenségének tekintett, márpedig a kis fahorgászt csak meg kellett volna mosdatni, s akkor arca legalább úgy csillog, mint aranyhaja. - Hogy hívnak, te lány? - kérdezte atyám megenyhült hangon. - Margot, szolgálatára. - Siorac márkival beszélsz, leányka - mondta Mariette, s széles kezét, mely akkora volt mint egy sonka, a tolvaj vállára tette. - Szolgálatára, márki úr - mondta Margot. - Hát akkor, Margot - mondta atyám -, mit csináljunk most veled? Mire a lány, inkább beletörődő, mint rémült arccal, felvonta a szemöldökét, és megvonta a vállát; az adott pillanaton túl nemigen látott jövőt a maga számára, minthogy tudta jól, a falopás, még nagy hidegben is, bűntény, és kötelet érdemel. Minthogy semmit sem válaszolt, Toinon erős és tiszta hangon azt mondta: - Át kell adni a bírónak, hogy akassza fel! Lopás vagy lopási kísérlet, egyre megy! - Micsoda egy istenverte buta liba! - mondta Poussevent, aki bárhogyan is nézzük, egyáltalán nem kedvelte Toinont, mivel ez gyakorta összeakaszkodott vele, lévén Bassompierre úr egyik „unokahúga” s házunkban az ismert feladatok ellátója. - Margot - mondta atyám, pillantásra sem méltatva Toinont -, én elintézem Courtal plébános úrral, hogy nyissa meg anyád számára a földet, s fizetned se kelljen. Addig is e helyt maradhatsz, míg tart a nagy hideg. Mariette majd ad neked varrnivalót, ha nem is selymet, de gyolcsot és lent. Most pedig - folytatta határozott gyorsasággal -, minthogy borotokat kiittátok, mindenki megtérhet lefeküdni saját fészkébe. Ki látott már olyat: Margot hozzálépett, és szó nélkül megcsókolta a kezét, mire persze komornáink összenéztek. Jó éjt kívántam atyámnak, és felmentem az emeletre, ahol is összetalálkoztam La Surie lovaggal, kinek hálószobája az enyémmel volt szomszédos. - Lovag - szóltam halkan -, nem tart-e tőle, hogy jó keresztanyám magas lóra száll, mihelyt meglátja e helyt az aranyszínű hajat s a bájos pofikát? - Öcsém, ha az ember a kötelességét teljesíti, el kell tudnia viselni néhány apróbb - 96 -

kényelmetlenséget. A „kötelesség” szónál La Surie finoman elmosolyodott, és barna szeme csillogni kezdett, kék szeme pedig hideg maradt. A következő hetekben folytatódott a fagy, sőt még erősebb is lett, olyannyira, hogy a fontainebleau-i erdőben megrepesztette a sziklákat, sőt némelyiket darabokra rágta szét, amin igen elcsodálkoztam, mivel addig úgy hittem, a „foga van az időnek” kifejezés csak amolyan képes beszéd. Az éjszakai őrjárat minden éjjel talált az utcákon embereket, akiket átjárt, megdermesztett és megölt a hideg. Január tizennegyedikén hajnalhasadtakor a tejesemberünket találták holtan, elterülve a kövezeten, fejét a tejesfazekán nyugtatva. De január tizenötödik napján, amely szombatra esett, valami ennél is sokkal meglepőbb történt. Atyámat és La Surie-t a Louvre-ba hívatták, s így kettesben voltam házunk nagytermében Saint-Hubert kisasszonnyal - az ő ajkáról tanultam olaszul -, s közben kedvtelve nézegettem bájait (Toinon ilyenkor sohasem mulasztotta el, hogy átmenjen a termen, és féltékeny pillantásokat vessen ránk), mikor Franz érkezett, hogy jelentse, egy lovag forgolódik nagykapunk előtt, mintha csak bebocsáttatást akarna kérni, de ennek sem kiáltással, sem kopogtatással nem adja jelét, s lováról sem száll le, a ló viszont vadul nyerít. Kabátot, sapkát vettem magamra, s Pisseboeuf meg Poussevent kíséretében kimentem a nagykapun, hogy lássam, mit akar a különös látogató. - Ez nem fogja megmondani magának, uram. Halálra van fagyva - mondta Franz, aki lotharingiai származású lévén jobban tudta, mint mi, mi is az a hideg. - De ha megfagyott volna - szóltam -, leesne a lóról. - Nem tud - mondta Poussevent, kezét a férfi combjára téve. - Olyan merev, mint egy fadarab, s lábának szorítása tartja meg a nyeregben, mint egy ólomkatonát. Tisztán akartam látni a dologban, így hát megparancsoltam, nyissák ki a nagykaput, s vezessék be a lovagot az udvarba. De a világ minden kínját kiálltuk, még Lachaise, a kocsis is segítségünkre sietett, hogy a lovagot kiemeljük a nyergéből, mert combjai bordaívként szorították a ló hasát. Ki kellett oldanunk a nyereg hevederét, s a lovagot megemelve kihúznunk alóla, hogy nagyobb mozgásterünk legyen; csak így sikerült, húzva és tolva, átemelnünk a ló feje fölött, s letennünk a földre, ahol azonban, bármit csináltunk is, lábai megőrizték boltozatformájukat s a szokatlan szöget, melyet a testtel bezártak. Ami Pisseboeuföt sajátos megnyilatkozásra ragadtatta: „Azon töprengek, miféle koporsót kellene csináltatni ennek itt, hogy elföldelhessük!” A mieink közül senki sem ismerte a férfit, de még a szomszédok sem, ám a ló, egy nagy termetű, herélt pej, igen ismerős volt számunkra. Atyám két hónappal azelőtt adta el a királynak. Ez magyarázta, hogy miután lovasa elmulasztotta irányítani, a herélt saját urává vált, s visszahozta őt istállóinkhoz; ezeket bizonyára jobban kedvelte a királyéinál, minthogy itt az abrak kevésbé volt sovány vagy a lovász volt inkább simogatós. Elküldtem egyik apródunkat a bíróhoz, ki sietve útnak indította hozzánk a segédét, és egy nyitott szekéren elvitette az ismeretlen egyént, ami élénk kíváncsiságot keltett utcánkban, s a környező utcákban is, azon oknál fogva, hogy a szerencsétlen megfagyott ember teste holtában is őrizte különös testtartását. Vitry még aznap este tudatta velünk - időközben atyám és La Surie visszatértek otthonunkba -, hogy a lovagban a király egyik futárát ismerték fel, akit előző nap indítottak útnak Amiens-be, s aki (egy röpke szerelmi kaland kedvéért, mely igencsak szívügye volt) roppantul sietett visszatérni Párizsba, így elkövette azt az oktalanságot, hogy éjjel is úton volt, és elaludt a nyeregben. Álma végzetes lett számára. Vitry még azt is hozzátette, hogy a király úgy látta helyesnek, ha atyám megtartja a heréltet, lévén futárai túl babonásak ahhoz, hogy olyan ló nyergébe szálljanak, melyen egyikük halálát lelte. Másnap vasárnap volt, s minthogy atyámat kora reggel a Louvre-ba hívatták, La Surie-vel mentem a Saint-Germain-l'Auxerrois-templomba, ahol Courtal plébános úr szokott volt misézni; prédikációját ezúttal a cudar időjárásnak szentelte, melyben az emberi istentelenség és romlottság rettenetes égi büntetését látta. - Mert soha még - mondta - az emberi emlékezet szerint nem láttunk fagyot, mely ennyi embert ölt volna meg Párizsban, s még különösebb dolog és igen szerencsétlen előjel, hogy a bor, épp abban a pillanatban, mikor a pap megszentelte volna, megfagyott a Saint-André-des-Arts-templom kelyhében! De csodálkozhatunk-e rajta, mikor három hónappal ezelőtt, 1607. szeptember hetedikén (önmagában már a két hetes sem jelent semmi jót) megjelent az égen egy nagy üstökös, maga mögött húzva igen széles és igen hosszú csóváját? Ez Isten haragjának kétségbevonhatatlan jele volt. S valóban: még három hónap sem telt el, mikor a nagy hideg, melyet az ég bocsátott ránk, megdermesztett utat és folyót, s megbénítva a fuvarozást, új Babilonunkat ínségre kárhoztatta; ilyenképp, ha a fagy nem is öli meg azonnal az embereket, a lassúbb éhhalálra ítéli őket. Sajnos! Túlságosan is nyilvánvaló, mint azt a csillagjósok is állítják, hogy a fagy, mely az üstökös után három hónappal következett el, még három hónapig köztünk marad, s napról napra több áldozatot követel. Courtal plébános úr végezetül arra buzdította bárányait, hogy imádkozzanak, gyakoroljanak bűnbánatot, legyenek buzgóbbak a gyónásban és áldozásban, tartsanak kilencnapos ájtatosságot, járjanak kálváriát, gyújtsanak gyertyát a főoltár előtt, és mondassanak misét, hogy mindezen fohászok számossága, ereje, s hogy úgy mondjuk, hevessége a menny kapuit ostromolva megenyhítsék az Úr haragját, s rábírják, szüntesse meg mindazon megpróbáltatásokat, melyekkel teremtményeit sújtja. Ebédnél, melyet a lovaggal kettesben fogyasztottunk el Virágmező utcai palotánkban, minthogy - 97 -

atyám még nem tért vissza, megkérdeztem tőle, mint vélekedik az imént hallott prédikációról. - Jó plébánosunkat hallgatva - mondta La Surie - úgy tűnhetne, hogy a legszegényebb párizsiak a legnagyobb bűnösök, hiszen ők fizetnek az életükkel a kegyetlen hidegért, az ínségért és a fa drágulásáért. Csupa olyasmi, ami egyáltalán nem érinti a jól felszerelt keresztényeket. Ami meg minket illet, ha ezt a mértéktelen hideget az Úr küldte ránk, azt kell hinnünk, bennünket különösen kedvel, hiszen lehetővé tette számunkra, hogy egyetlen százéves kőrisfát egy egész erdő áráért adjunk el, hogy istállónkat egy szép lóval gazdagítsuk, s hogy otthonunkat egy kis selyemvarrónővel ékesítsük. Mikor atyámnak másnap elismételtem La Surie szavait, először nevetett, majd hirtelen elkomolyodott, és azt mondta: - Ez a gondolkodásmód jellemző a papokra, és része foglalkozásuknak. De azért Courtal plébános nem teszi rosszul a dolgát, hiszen sem bántó, sem fanatikus, sem kegyetlen nem volt soha a szegényekkel szemben. Az én szememben főként egyetlen nagy érdeme van: a király iránti hűsége. Emlékszik még Henrik két évvel ezelőtti, sedani hadjáratára? Mikor elment, hogy nyakon csípje Bouillon herceget, s visszahozza Párizsba, megbocsátva neki, ám egyszersmind megalázva őt? S emiatt a királyság minden protestánsa kiáltásokat hallatott, s fogait csikorgatta? És hogy lecsillapítsa őket, Henrik megengedte nekik, hogy templomot emeljenek Charentonban? Erre fel aztán micsoda ordibálás támadt a katolikusoknál! Még hogy Charenton! - üvöltözték. Kétmérföldnyire Párizstól! Holott fehéren feketén le van szögezve a Nantes-i Edictumban, hogy az eretnekek ördögi kultuszaikat csak Párizstól legkevesebb négy mérföldre űzhetik! A sekrestyék remegtek, a templomok háborogtak, s mindenütt kiprédikálták a dolgot, kivéve... - Saint-Germain-l'Auxerrois-ban. - Úgy bizony! Courtal plébános úr hallgatott, mivel úgy ítélte meg, hogy a két mérföld meg a négy mérföld között nincs akkora különbség, amely ezt a zűrzavart indokolhatná. Az ezt követő héten nagy gondban voltam, nem is annyira Henrik, mint inkább atyám miatt, mivel féltem, hogy Guise asszonnyal újrakezdik azokat a komoly csipkelődéseket, melyek a múltban nagy szomorúságomra voltak, hisz oly igen szerettem volna kölcsönös szeretetben, mindhalálig egyesülve és összeforrva tudni őket. Miután alaposan megforgattam fejemben a dolgot, magamra vállaltam, hogy félrevonom Mariette-et, és elkomorult homlokkal azt tanácsolom neki - nem minden naivitás nélkül, hisz abban a hitben voltam, hogy Margot csak a fagy idejére marad velünk -, tegyen lakatot arra a locsifecsi szájára. Megígérte. De aztán eszembe ötlött, hogy ha félek Mariette meggondolatlanságától, legalább annyira félhetek másvalaki álnokságától; így hát szokás szerint Toinon társaságában töltött déli sziesztám alatt, mikor már túl voltunk viharos ténykedéseinken, megvártam, míg újra lélegzethez jutok, majd felkönyökölve mélyen a szemébe néztem, és megkérdeztem: - Toinon, elmész-e megmondani Guise asszonynak, hogy új jövevény van nálunk? - Mi van, ha megteszem? - kérdezte kihívó képpel. - Atyám tüstént elűz, amiért bajkeverő voltál. S én akkor roppant bánatos leszek. - Tényleg? - kérdezte megenyhülve. - Bánkódna miatta? - Úgy bizony! Ezen kicsit elgondolkozott, majd azt mondta: - Hát nem mintha nem enne miatta a fene. Megmondom őszintén. Gyűlölöm ezt a kényeskedő libát az alamuszi pofájával, az előkelősködésével meg azzal a fakó hajával. Majdnem megválaszoltam neki erre a „fakó hajra”, de még időben visszafogtam magam, pontosan érezve, milyen veszélyekkel járna, ha védelmembe venném Margot aranyló sörényét. - Kényeskedő? - kérdeztem jobb híján. - Kegyelmed nem vette észre, milyen magasan hordja az orrát, merthogy ő selyemvarrónő? Hát mi az, kérdem én? Egy kézműves mesterség! - És te magad többet tudsz ennél? - Persze! Ahogy hétszer hét ördög van a pokolban, ugyanúgy hétszer hétféle simogatás van, amivel egy nő boldoggá tehet egy férfit, s én azt mindet ismerem. - Honnan tudod, hogy hétszer hét ördög van a pokolban? - Így mondták. Nem akartam ezen vitatkozni, úgyhogy visszatértem saját mondandómhoz. - És mondd csak, miért fened a fogad erre a Margot-ra? - A liba piszkosul szemtelen fajta. - Ő? És ugyan kivel? - Á, nem úgy értem! A szerencséje szemtelen. Ide jön a falunkhoz a gonosz ereszdeszkájával, hogy kihalásszon egy fatuskót, s erre kikap egy márkit. - Úgy, hát te már be sem éred egy lovaggal - szóltam sértődötten. - Ó, kicsikém! - mondta mosolyogva, és gyengéden végigsimította a tarkómat. - Kegyelmed százszor is elég nekem. Nem tudom, a bók hatott-e így, vagy a pokol hétszer hét simogatásának valamelyike, de éreztem, hogy nagyon is kezdek megbékülni. - Akkor hát - folytattam -, nem szólsz Guise asszonynak? - Megígértem, megtartom. Nézzék csak - mondta nagyképűen -, mennyire fél az én szép kedvesem, - 98 -

hogy elveszít! Ami különben előbb-utóbb úgyis megtörténik - tette hozzá szomorú képpel. - Ugyan miért? - Mert én szeretnék egy férjet, akit az orránál fogva vezethetek, egy házat, ami csak az enyém, meg egy szolgálót, akinek parancsolhatok. - De úgy boldogabb leszel-e? - Nem tudom. Aztán hozzátette: - De mégiscsak így szeretném. A csillagjósok, tudós számításaik alapján, Courtal plébános úr meg a hetes szám misztikus erejére támaszkodva bejelentették, hogy a cudar hideg, melytől Párizs már január elseje óta szenvedett, három hónapig fog tartani. Hát ebből semmi se lett. Január huszonhatodikán megjött az olvadás, s a következő napokon is maradt, mocsárrá változtatva a főváros utcáit; nyomában sűrű és bűzlő köd ereszkedett alá. De az orrok és a torkok szenvedésétől eltekintve hatalmas volt a legszegényebbek megkönnyebbülése, azon oknál fogva, hogy a Szajna folyón újból megindult a fuvarozás, megszűnt az ínség, s az árak csökkentek. A mi kis selyemvarrónőnk nem távozott a hóolvadással, s a cselédségből ezen senki sem csodálkozott, s nem is pletykálkodott; e kérdésben a nyelvek lefagyva maradtak. Ez a csönd értette meg velem, milyen ostoba túlbuzgóság volt részemről Mariette és Toinon kitanítása: a figyelmeztetés már jóval korábban, jóval magasabb helyről és jóval nagyobb súllyal megtörtént. Kétszer vagy háromszor elcsíptem Toinon Margot-ra lövellt gonosz pillantását, de a száj nem merte követni a szemet. Margot zárkózott maradt, lesütötte szempilláit, szép volt és aranyló, mint egy kép, hallgatag és titokzatos, s embereink étkezései alatt, kint a konyhában, szótlanul evett; nézték, ám ő nem nézett vissza. Egyébként sem tudhatott rátámadni egyetlen karattyoló nőszemély sem, s egyetlen férfi sem vethetett rá szemet, oly éberen őrködött fölötte Mariette. Márpedig senki, legyen az nő vagy férfi, nem merte kihívni Mariette rettenetes haragját, annyira féltek szörnyű nyelvétől. Ráadásul Margot többnyire láthatatlan maradt, behúzódott a szobájába, mely a saroktorony lépcsőjére nyílt, épp atyám szobája fölött. Tizenkét lépcsőfok választotta el őket. Hallottam Mariette-től, aki úgy kotlott körülötte, mintha Margot a saját lánya volna, hogy a leányka roppant dolgos, s hogy nem szabad neki egyszerre túl sok munkát adni, különben fenn virrasztana, hogy befejezhesse. Olykor, vacsora után, Mariette társaságában kiment levegőzni a kertbe; többször is láttam ott, az ablakomból, minthogy aranyló haja elvont a könyveimtől. De amint egyszer meghallotta, hogy a nagykapunál egy kocsis bebocsáttatást kér hintója számára, máris repült, mint egy gerlice, a saroktorony grádicsához, s hallottam felmenni a harmadik emeletre, bemenekülni a szobájába s bereteszelni maga mögött az ajtót. Ami Mariette-et illeti, ő átsietett a kertből az udvarba, hogy megbizonyosodjon róla, van-e ok félni a hintóból kiszálló személytől (minthogy a kocsi bérelt volt, s így nem volt rajta címer), én meg, elhagyva szobámat, odaálltam egy ablakhoz, ahonnan jól láthattam az újonnan érkezettet, aki előtt, noha még nem volt látható, Mariette nagy hajlongást hajtott végre. Mindazonáltal a kétely tovább élt bennem, egészen addig, míg egy szolga ki nem nyitotta a kocsi ajtaját, s a lenyitható hágcsón nem láttam megjelenni egy gyöngyökkel díszített kék szaténpapucsot. Ennyi nekem elég is volt. Gyorsan elhúzódtam az ablakmélyedésből, ujjammal végigszántottam a hajamat, begomboltam a zekémet, s lesiettem a grádicson a hercegné elé, miközben szívem úgy vert, mintha csak én volnék az, aki épphogy megúszta a dolgot. Emlékszem, hogy miközben fogadására lefelé mentem a lépcsőn (atyám ugyanis nem tartózkodott otthonunkban), igen vegyes érzelmek törtek rám. Aggályaim és kínos érzéseim voltak amiatt, hogy házunkban mindenki összeszövetkezett jó keresztanyám megtévesztésére, mindamellett nem szerettem volna, ha megtudja, mint áll a helyzet, annyira féltem az atyámat sújtó következményektől, s miért ne vallanám be, azoktól is, melyek Margot-t érték volna; nem azért, mert szerelmes voltam bele, hanem már pusztán a szépsége miatt is, s mert igen nagy elégedettségemre szolgált látni, mint sugárzik csendesen az újonnan felfedezett életörömtől, ő, aki a nélkül az ereszdeszka nélkül, a pecabot s a fahasáb nélkül már éhés fagyhalált halt volna nyomorúságos hajlékában, anyja holtteste mellett. Februárban valamelyest visszatért a fagy, de kevésbé volt zord, s rövid ideig tartott; a hónap végén közölte velem atyám Montpensier herceg halálhírét. A herceg alig hat hónappal élte túl Guise hercegné bálját, ahol hektikásnak s igen soványnak láttam, minthogy már tizennégy éve szenvedett az állkapcsát ért szörnyű sebtől, melyet a dreux-i csatában kapott, s mely arra kényszerítette, hogy kizárólag asszonytejjel táplálkozzon. Montpensier herceg temetési szertartásán a királynak módja volt látni atyámat, s mintha csak látása tervet ébresztett volna őfelségében, a szertartást követően hívatta őt, s bizalmas kettesben beszélt vele; mint mondta, nem feledkezett meg Siorac lovagról, s eszében van, hogy olyan hivatalt adjon neki, ahol tudása s tehetsége felhasználást nyerhet. Nagyot ugrottam örömömben, mikor atyám beszámolt e szavakról, de hosszú hónapokig kellett várnom, míg Henrik szándéka testet öltött s életre kelt, miközben én egész idő alatt nem mertem elhagyni Párizst, még Périgord-ért sem, noha nagyatyám, aki immár az öregség végső határán járt, szeretett volna maga mellett tudni a nyári hónapok alatt. A nyár mindazonáltal úgy telt, hogy őfelségének nem jutott eszébe Siorac lovag, noha elégszer látta atyámat titkos küldetései kapcsán. Csak november tizenharmadikán szabadított meg a király ettől a gyötrő türelmetlenségtől. Atyámmal - 99 -

együtt a Louvre-ba rendelt „ebéd utánra”. De tekintve őfelsége rendszertelen időbeosztását, mely szakácsait rendesen arra kényszerítette, hogy egymás után két vagy három ebédet is elkészítsenek számára, nehogy hideget kelljen ennie, hosszú várakozásra készültünk fel, miközben gyötört a türelmetlenség s a kíváncsiság, minthogy most először hívatott a király a Louvre-ba - atyámmal egyszerre -, azóta, hogy lovaggá emelt. Ezzel együtt is jó szimattal időben érkeztünk, mert épp csak hogy értekeztünk Preslin úrral a Louvre kiskapujánál, mikor feltűnt egy apródocska, irántunk tudakozódott, majd a kertbe vezetett bennünket, ahol a király épp végzett a minisztertanáccsal, melyet a fasorokban sétálgatva tartott, hogy kiélvezhesse a november eleji tiszta napsütést. Mihelyt meglátott bennünket, alig tudtunk kezet csókolni neki, ő máris mindkettőnket karon ragadott, s mosolygós arccal félrevonult velünk. - Kis kuzinom - szólított meg, s huncut faunfejét felém hajtotta -, nem tartod-e méltóságodon alulinak, hogy a tolmácsolóm legyél? - Sire - mondtam -, nincs az az apró szolgálat, melyet ne tartanék nagy megtiszteltetésnek, ha felségedért tehetem. - De ez nem lesz kis szolgálat. Korántsem... Milyen nyelveket bírsz? - Hát először is a latint. - Nemigen írok a pápának. - Az olaszt. - A toscanai nagyhercegnek se írok sokkal többször. - A spanyolt. - III. Spanyol Fülöpnek meg egyáltalán nem írok. Ez, azt hiszem, Villeroy feladata. Hacsak nem Don Pedróé. Itt megengedtem magamnak egy mosolyt, mert Henrik úgy tett, mintha saját miniszterét összetévesztené a spanyol követtel. Henrik is elmosolyodott, s atyámhoz fordulva azt mondta: - Márki, ennek a tacskónak igen jó a szimata. - Ilyen orral lehet-e ezen csodálkozni? - adta vissza a bókot atyám. - De a jó kutya sem mindig vérbeli vadász - sóhajtott Henrik. - Nézzék csak Condét! Bármennyire Bourbon is, még annyi orra sincs, amivel egy szukát követni tudna, hogy aztán fedezhesse. - Sire, mit számít Condé herceg! - mondta atyám. - Hál' isten, itt van kegyelmednek a trónörökös, s ő igazán szép gyermek. - Az ég tartsa meg nekem! - mondta Henrik, s ráncos arcán örömfény villant. - De az már igaz folytatta újra könnyed hangon -, hogy ez a szopós kutyakölyök itt egymaga többet ér, mint az összes, akit Guise kuzinom a Fényességestől szült... Lefogadom száz ezüstbe, hogy jobban meg tudja különböztetni a friss szarvasnyomot a régitől, mint közülük bármelyik. Milyen nyelvet tudsz még, lovag? - Az angolt. - Hah! Ez az! Gyakran írok angliai Jakabnak és hollandiai Móricnak, aki maga is bírja az angolt. Mi is lenne velük, ha nem figyelmeztetném őket a nagyszarvú spanyol kibúvóira és ritka tehetségére, amellyel másokat megtéveszt. Németül tudsz? - Nem, felség. - A szent szürke hasára, lovag! Meg kell tanulni azt a németet! A német lutheránus hercegek a legerősebbek hitelezőim falkájában! Szilárdak a követelések behajtásában, és nagy ricsajozók! Mennyi időre van szükséged, hogy megtanulj németül? - Néhány hónapra, felség, ha kielégítő mesterem van. - Kielégítő? - kérdezte Henrik, és szemében apró mosoly villant, amitől összes szarkalába kirajzolódott. - Több is lesz az, mint kielégítő! Tartom a fogadást. Csüggeni fogsz az ajkán, s ő több jó tejet ad majd neked, mint a legkövérebb szoptatós dajka a csecsemőjének. Hát csak rajta, lovag! A dolog el van döntve! Három hónap múlva tudni fogod a németet, s a leveleket is neked kell majd sifrírozni, melyeket a nevemben írsz. - De felség, én nem tudok sifrírozni. - Hát pontosan ezért kell megtanulnod. Márki, egy szóra! Azzal apámat kétlépésnyire félrevonta, s néhány szót súgott a fülébe. Majd mindkettőnknek röviden odaintett, sarkon fordult, és nagy léptekkel távozott. Megvártam, míg megtérünk Virágmező utcai otthonunkba, s atyámmal bizalmas kettesben leülünk a nagyteremben, csak akkor tettem fel neki mindazon kérdéseket, melyek ott voltak a nyelvemen. - Atyámuram, miért volna méltóságomon aluli a király tolmácsolójának lenni? - Ne feledkezzék meg a katolikus nemesség képtelen előítéleteiről, miszerint az egyetlen tiszteletre méltó szolgálat a kard. Épp hogy csak becsülik Sullyt, mert ő tollal és számtannal szolgálja a királyt. És bármilyen jó költő is, magát Malherbe-et sem fogadnák, ha nem volna nemesember. - Értem én, de úgy képzelem, hogy a királynak annyi tolmácsolója van, amennyit csak akar. - Bizonyára. De ezek minisztereinek és államtitkárainak tolmácsolói, s így kevés bizodalma van bennük. A király kegyelmedben, mint mondta, olyan tolmácsolót akar lelni, aki „szilárd hitelű”. - És ez mit jelentene? - Ez a vadászok kifejezése. Arra a sólyomra mondják, amelyik miután felrepült, hőségesen visszatér - 100 -

gazdája öklére. De kutyára is használják. - Ha választanom kell, én inkább sólyom lennék. - Veszedelmes feladat, fiam - mondta komoran atyám. - Mert lenyilazhatnak repülés közben, hogy megkaparintsák a rám bízott üzenetet? - Kegyelmed nem fog repülni. A királynak megvannak a maga titkos futárai. De már egy levél megírása és sifrírozása is nagy veszély, hisz Don Pedro egy vagyont adna, hogy megismerje a tartalmát. A pénz, mint tudjuk, gyakran a tőr édestestvére. - Minthogy atyám révén Siorac vagyok, s anyám révén Bourbon, nem lehetek más, csak vitéz. - Uram, hebehurgyán beszél! - mondta hidegen atyám. - Az ősei még nem jelentik erényeinek garanciáját. Mint ahogy azokért az ostobaságokért sem felelnek, amelyeket kegyelmed a jövőben elkövethet. Ráadásul vitézség és vitézség közt is van különbség. Az, amelyikre kegyelmednek szüksége lesz, nem a kard vitézsége. Sokkalta nehezebb. - És miben állna? - kérdeztem megtört büszkeséggel, minthogy atyám ritkán beszélt velem ilyen hangon. - Soha nem annak látszani, amivé lesz. Sőt olykor még a bugyutát is eljátszani, óvakodni mindentől és mindenkitől, gondosan ügyelve a legapróbb részletre is, oly éberséggel, amiről most még fogalma sincs. Ezen a csapáson folytatta még vagy félóráig, s beszéde mindazokból a tőrvetésekből merítette anyagát, melyekben küldetései során része volt. Végül is pontosan megértettem, hogy irántam érzett nagy szeretete és biztonságom miatti nyugtalansága vezérelték, apró gorombaságait csakúgy, mint a tanácsait, s oly figyelemmel hallgattam végig, hogy az kétségkívül megelégedésére szolgált, minthogy a búcsú pillanatában erősen átnyalábolt, s komolyan megcsókolta az arcomat. - És az a nagyszerű német mester, akit a király nekem szán - kérdeztem elválásunkkor -, tudja atyámuram, ki lenne ő? - Fogalmam sincs - mondta olyan mosollyal, mely némi kételyt ébresztett bennem tudatlanságát illetően. Ezzel váltam el tőle, mivel eljött a sziesztám ideje. De annak az új életnek a vonzereje, amely előttem állt, s amelyet felnőtt életem első szakaszának láttam - még akkor is, ha a király „tacskónak” és „kutyakölyöknek” nevezett - annyira betöltötte a gondolataimat, hogy hosszú pillanatokig tehetetlenül és hallgatagon hevertem szegény Toinon karjaiban. S ő, minthogy ily álmodozónak látott, nemére jellemző kíváncsisággal és ügyességgel végtelen sok kérdést tett fel, sőt némaságomat legyőzendő még néhány könnycseppecskével is megpróbálkozott; mindhiába. Hallgattam, mint a sír. Mikor látta, hogy lélekben igen erősen elsáncoltam magam, feladta a hiábavaló küzdelmet, s jobb híján az állati ösztönökkel kezdett el foglalatoskodni; bedobott minden mágiát, amiben járatos volt, s a remélt sikert el is érte, de továbbra sem tudott kihúzni belőlem semmi mást, mint artikulálatlan hangokat. Persze mihelyt viharaink után beállt a nyugalom, s éppoly gyengének ítélt, mint a lenyírt Sámsont, nem mulasztotta el óvatosan újra feltenni a kérdéseit, ám én a lehető legegyszerűbb módon eldöntöttem a dolgot: arcátlanul elaludtam. Emlékszem, álomba merülésem előtti utolsó gondolatommal megdicsértem magamat, hogy sikerült kiállnom az atyám tanácsolta óvatosság próbáját. És tényleg, ahhoz képest, amilyen páváskodó voltam, ez valóban nagy teljesítmény volt! Ezután két hét úgy telt el, hogy semmi sem történt, legalábbis semmi olyasmi, ami számomra fontos lett volna; már az is eszembe jutott, vajon nem feledkezett-e meg a király velem kapcsolatos terveiről, s ettől igen bánatos lettem, lévén hogy nem olyan ember vagyok, aki vissza tud vonulni a családi fészekbe. Egyik pénteken Fogacer jött hozzánk látogatóba, s miközben egy gyönyörű pontyot befalt az asztalunknál, elmesélte, hogy Margó királyné éppen megajándékozta a mezítlábas Ágoston-rendieket palotakertjének egyik részével, hogy ott kolostort emeljenek, amelyben aztán szakadatlanul lehet majd imádkozni az úrhoz és megköszönni jótéteményeit. - Szép kis munkamegosztás! - mondta Fogacer, ördögi szemöldökét felvonva mogyoróbarna szeme fölött. - Az Ágoston-rendiek Isten dicsőségét zengik a kápolnájukban, Margó meg a palotájában a hús gyönyöreit magasztalja a kegyenceivel. Atyám annyira szerette leleplezni udvari katolikusainknál az imádkozás s a szajhálkodás békés együttélését, hogy azt hittem, továbbviszi majd a tréfát, de épp hogy csak elmosolyodott. A Margó név ebben a buja összefüggésben rosszul csengett a fülének. A dolog napnál is világosabb volt: teljesen beburkolta és magához láncolta az az aranyló hajkorona, s ő igen jól elvolt így, szeme ragyogott, tartásában volt valami diadalmas, és arca ráncai ellenére is kisimult, mint a boldog embereké. Fogacer meg, kis gall csúfolódásai ellenére is - bár Courtal plébános a jezsuitákkal kapcsolatban ugyanilyen szívesen adta át magát hasonló megjegyzéseknek - napról napra egyre jobban elcsuhásodott. Egyáltalán nem emlegette már ateizmusát s eretnekségét sem többször, noha hosszú éveken át ezek voltak az ékességei. „Tisztelendő atyám, mondta La Surie, meglátja, hogy öreg napjaira szent ember lesz kegyelmedből.” Minthogy Geneviéve de Saint-Hubert tudott egy kicsit németül, elhatároztam, végeláthatatlan várakozásomat kitöltendő, hogy kiművelődöm a társaságában, amit ő szívesen is fogadott azzal, hogy nem megyünk túl az elemi ismereteken. - Peter - mondta mindig éneklő hangján -, ich bin Ihre Lehrerin. S én ráfeleltem: - 101 -

- Ich bin Ihr Schüler. Nem tudtam még, mennyire angolos a német kiejtése, s boldogan nevettem, mikor kimondtam vele ezt a néhány szót. Egyetlen ölelésünk már csak emlék volt, melyet teljes egyetértésben eltemettünk emlékezetünk tarsolyába, ám mégsem csak együttérzés volt bennem iránta, maradt némi szívjóság is. November huszonnyolcadikán - feljegyeztem a dátumot -, valamivel ebéd előtt egy apródocska érkezett hozzám azzal, hogy Bassompierre úr hintaja délután három óra felé értem jön. Kétszer is elismételtettem vele az üzenetet, abban a hitben, hogy nem rólam, hanem atyámról van szó. De mint volt szíves közölni velem, ő „kétségkívül” (ez a határozószó mindig is hódított az aprónép körében) Siorac lovaghoz, s egyáltalán nem a márkihoz jött. Azt is hittem, hogy a hintó egyedül jön majd, hisz a gróf nem fog kimozdulni azért, hogy engem elvigyen. De alighogy cifra hintaja bebocsáttatást nyert udvarunkba, Bassompierre feje jelent meg az ajtónyílásban, s azzal a híres mosollyal, mely annyi nő szívét megdobogtatta az udvarban, szólt, hogy szálljak be mellé. Látszott, hogy örül nekem, s minthogy a körülményekre tekintettel felfrissítettem öltözékemet, az is, hogy nincs igazán ínyére családom spártai ízlése. Hintaját két szép, erős ló húzta, s a miénkkel ellentétben csupa karmazsinvörös bársony, csupa hímzés, aranyozás, bojt, paszomány és illat volt, s ő maga is a legutolsó divat fényeiben tündökölt, nem beszélve a lila selyemzekéjén ragyogó, bőséges mennyiségű gyöngyről. S nem mehetek el szó nélkül a gyűrűsujján különös fénnyel villogó gyűrű, a német tündér ajándéka mellett, melyet időről időre az ajkához emelt, mintha csak a pillanathoz akarna ihletet meríteni belőle. Bár Bassompierre német volt, franciább volt egy valódi franciánál, párizsibb volt egy született párizsinál, s nagyobb udvaronc, mint a Louvre összes udvaronca együttvéve. Atyám után nem volt ember, akit nála jobban csodáltam volna. Irigyeltem tudásáért, szelleméért, kelleméért s a híres szépségekért, akik mind jó szívvel voltak iránta. Minden, amit tett, lovagra vallott. De főként azért szerettem, mert fiatal korom ellenére nem volt távolságtartó, s úgy viselkedett velem, mintha öccse vagy barátja volnék. Alighogy beültem a hintajába, máris őrülten elkápráztatott ragyogó öltözéke; egy percig némán szemléltem minden apró részletét. Miután alaposan meglegeltettem a szemem ezen az udvaroncok mintaképén, győzött a kíváncsiságom, s meg mertem kérdezni tőle, hova is visz. - De hát ez magától értetődik, Pierre-em - mondta a világ legnyugodtabb hangján. - Elviszem a német mesteréhez. A hír hallatán legszívesebben felszökkentem volna örömömben hintaja párnázott üléséről, ám fékeztem magam. Tartottam viszont attól, hogy túl sokat találok mondani. Noha Bassompierre közvetítő szerepében nagyon is a király kezét láttam, azt nem tudtam, őfelsége mennyire avatta be őt a bizalmába. Úgy döntöttem hát, hogy akadékoskodom egy kicsit: - Hogyhogy? Ez a német mester olyan magasan van, hogy nem tud eljönni hozzám? - Korántsem. Pont annyira alázatos, amennyire a körülményei megkövetelik. De az a helyzet, hogy oly öreg, köszvényes és oly nehezen jár, hogy mankói nélkül nem tudna kimozdulni. Ennek ellenére, Pierre-em, ez a halandó burok, mely éppoly kevéssé tetszetős, mint a Szókratészé, ugyanolyan kincseskamrát rejt, mint rejtett az övé. Szava, mint a méz. El lesz tőle ragadtatva! Azzal ajkához emelte a tündér gyűrűjét, s oly elszánt hallgatásba burkolózott, hogy nem mertem tovább faggatni. Mindazonáltal gyengéden mosolygott, nem rám, hanem magában; bizonnyal a múltbéli boldogságokra gondolt, s azokra a még gyönyörűségesebbekre, melyeket a tündér pártfogása tartogat számára. Minthogy Bassompierre a továbbiakban elmélkedésébe mélyedt, s rám se hederített, szabadon követhettem tekintetemmel az útvonalat, melyen végighajtottunk. A hintó először elhaladt a Louvre előtt, aztán rátért a Mégisserie rakpartra, onnan jobbra fordult, s a Pont-Neufön szelte át a Szajna folyót; ez a híd, mint mindig, most is nagy örömömre szolgált, először is, mert valóban új volt, alig egy éve állt ott, aztán azért is, mert igen szép volt, s végül, mert Henrik találta ki és építtette meg, csakúgy - de ezt már említettem -, mint a folytatását képező Dauphin utcát, mely a Buci rakpartnál lyukadt ki. Hintónk azonban nem haladt át a városfalon, mint azt vártam, mert még mielőtt elérte volna a Buci-kaput, jobbra fordult, behajtott a Bourbons utcába, s egy oly tetszetős külsejű palota előtt állt meg, hogy elcsodálkoztam, hogyan lakhat abban egy egyszerű tanító. - Nincs ezen semmi csodálkoznivaló - mondta Bassompierre. - Ez az úr egy nemesi család gyermekeinek a nevelője, s ők itt laknak, e falak közt. Az öregnek is megvan itt a maga szobácskája. - Hogyhogy? - kérdeztem. - Együtt fog tán engem oktatni a gyermekcsékkel? - Ugyan, dehogy! - mondta Bassompierre. - Kegyelmedre nagy gondunk lesz: önt külön fogjuk kezelni. Mihelyt bebocsáttatást nyertünk az udvarba, egy kamarás, aki pocakját tekintve egyáltalán nem maradt el Réchignevoisin úr mögött - de mint tudjuk, egy kövér majordomus a ház dicsőségére válik -, bevezetett minket egy terembe, amely ha nem volt is olyan pompázatos, mint Guise hercegnéé, gazdagságban bőven felülmúlta a miénket, hiszen bőségesen el volt látva flandriai falikárpitokkal, törökországi szőnyegekkel, bársonyfüggönyökkel, karosszékekkel, forgó zsámolyokkal és igen szép, berakásokkal díszített németországi pohárszékekkel, melyek roppant karcsúak is voltak, minthogy magas diófa lábakon álltak. Azonnal magukra vonták a tekintetemet. A kamarás leültetett bennünket, s nagy hajlongások közepette visszavonult, én meg hosszú - 102 -

várakozásra rendezkedtem be. Magától értetődő volt számomra, hogy mielőtt hívatnák a nevelőt, Bassompierre be fog mutatni a ház úrnőjének, márpedig jól tudjuk, hogy a női nem egyetlen képviselője sem merne mutatkozni egy férfi tekintete előtt, még saját otthonában sem anélkül, hogy némi új csillogást ne adna az arcbőrének. Tévedtem. Két perc sem telt el, mikor egy méltóságteljes megjelenésű, igen szép arcú hölgy tűnt fel a terem másik végén. Bassompierre felállt, s gyors léptekkel elébe sietett, miközben én a karosszékem mellett ácsorogtam, nem mervén elindulni a hívása nélkül. Amit, úgy tűnt, nem siet el, minthogy élénk beszélgetésbe merült a ház úrnőjével. Mivel azonban meglehetősen messze volt attól a helytől, ahol én álltam, s nekem hátat fordítva és halkan beszélt, nem hallhattam, miről folyik köztük a szó. De jól megfigyelve beszélgetőtársnőjének arcát, úgy láttam, távolságtartóan kezeli Bassompierre-t, mégis bizalmasan, mintha már régóta ismerné, ám nem kedvelné annyira, ahogyan azt Bassompierre, aki megszokta, hogy az udvar minden erénye leomlik előtte, kívánta volna. De ez a hölgy egészen más fészekből valónak látszott, mint azok a nőstény papagájok, akikkel, mint mondják, Bassompierre bőven el volt látva. Arcában volt valami komoly és ünnepélyes, ami láthatóan nagyobb tiszteletre késztette Bassompierre-t, mint amilyet a hölgyek iránt rendszerint mutatni szokott. Volt egy pillanat, mikor azt láttam, hogy a hölgy összevonja a szemöldökét, s kissé megemelt hangon, feddően azt mondja Bassompierrenek: „Gróf, kegyelmed határozottan javíthatatlan!” Minthogy ez a párbeszéd tovább tartott, mint gondoltam volna, volt időm részletekbe menően szemügyre venni az öltözéket, melyben a ház úrnője megjelent. Meglepődve állapítottam meg, hogy az igen egyszerű: egy világoskék sávolyszövéses selyem ruhaderékból meg egy ugyanolyan anyagból készült hufándliból állt, de se hímzés, se paszomány nem volt rajta, és gyöngy sem, s ékszert sem viselt mást, mint egy kis gyémántokkal kirakott aranymedált, amely a lehető legegyszerűbb ruhakivágás fölött díszelgett. Hogy ez az egyszerűség, hogy ne mondjam, jámborság nem szúrt nekem rögtön szemet, csak azzal magyarázható, hogy tekintetemet mindjárt szép arca, sötét szeme, pompás fekete haja vonta magára, s az a kevéssé szokványos mód, ahogyan frizurája szabadon hagyta homlokát, mely tökéletesen méltó is volt rá, nemes arányai s legtisztább fehérsége miatt. Úgy véltem, olyan előkelő hölgy ez itt, akivel nem találkoztam Guise hercegné bálján, s aki ad rá, hogy ne cicomázza agyon magát, mint egy bálvány, minthogy szeret olyannak látszani, amilyen, s nem igyekszik azt megtoldani pusztán azért, hogy tessen. Végre Bassompierre megfordult, s intett, hogy csatlakozzam hozzá. Amit meg is tettem, jóval kevesebb belső magabiztossággal, mint amennyit mutatni szerettem volna, oly igen átjárt mindaz a szépség, mely a szemem előtt volt, s mert megsejtettem a mögötte rejlő érdemeket. Háziasszonyunktól kétlépésnyire megálltam, meghajoltam előtte, s vártam, hogy Bassompierre megmondja neki, ki vagyok, mielőtt közelebb mennék. - Gräfin - mondta Bassompierre -, darf ich Ihnen Ihren Schüler vorstellen? A mondatban minden szót ismertem, s annyira elképesztett, amit hallottam, hogy nem törődve az etikettel, mely szerint nem lett volna szabad elsőként megszólítanom a hölgyet, felkiáltottam: - Asszonyom, valóban a kegyed tanítványa leszek? Ami Bassompierre-t hangos kacagásra fakasztotta, s a hölgy ajkára inkább zavart, mint vidám mosolyt csalt. - Lovag - mondta -, nem volt részem abban a tréfában, melyet Bassompierre úr űzött kegyelmeddel. E helyt nincs semmiféle köszvényes aggastyán. Engem kért meg a király, hogy tanítsam kegyelmedet németül: Ulrike von Lichtenberg vagyok. - Asszonyom - mondtam -, a kegyed nagylelkűsége hálával tölt el, s biztosíthatom, hogy nem lesz nálam szorgalmasabb tanítványa. - S ezt szívesen el is hiszem, asszonyom - mondta Bassompierre. - Ha elnézem, mint tapad máris kegyedre a lovag tekintete, feltételezhetjük, hogy fülével sem lesz másként, s hogy szelleme is követi azt. Asszonyom, minthogy feladatomat bevégeztem, megengedné, hogy búcsút vegyek kegyedtől? - Uram - mondta Lichtenberg asszony készségesen, de nem minden hidegség nélkül -, maradok alázatos szolgálója. Uraságodé a köszönetem, a barátságom s a tanácsom, hogy ne mesélje el senkinek, még a kegyelmed számára igen kedves személynek sem (itt bizonnyal Conti hercegnőre célzott) a lovaggal szemben elkövetett kis kópéságát. - No de asszonyom! - mondta Bassompierre. - Ez a kis kópéság, ahogy kegyed nevezi, a lovag javát szolgálta, minthogy a meglepetés, melyet a kegyed megpillantása szerzett neki szemben a kevéssé szemrevaló aggastyánnal, akire számított, igazán boldoggá tette. Azonkívül sokkal jobban szeretem a lovagot annál, hogysem nevetség tárgyává tegyem. Erre senkinek sem adnék lehetőséget, még egy számomra kedves személynek sem - fűzte hozzá mosolyogva. Azzal odafordult hozzám, erősen megölelt, majd üdvözölte a grófnőt, és távozott, igen elégedetten önmagával; én viszont korántsem voltam elégedett vele. Most találtam először kivetnivalót a viselkedésében. Úgy éreztem, kis csele kevésbé volt ártatlan, mint amilyennek feltüntetni szerette volna, s hogy némi féltékenység tört rá, mikor látta, engem ártatlanul fogadnak egy olyan helyen, ahol őt visszautasítják, még akkor is, ha tapasztalatlanságom aligha valószínűsítette, hogy valaha is azt a szerepet tölthetem be ott, melyet ő játszani szeretett volna. Lichtenberg asszony megérezte, hogy tollazatom még jócskán fel van borzolva attól, hogy Bassompierre nevetségessé tett előtte, így miután leültetett, lágy és mély hangon azt mondta: - Ilyenkor szoktam elfogyasztani könnyű uzsonnámat. Velem tartana? - 103 -

Elfogadtam a meghívást. Csengetett, mondott néhány szót németül a hívására elősiető inasnak, aki meglepően gyorsan vissza is tért egy alacsony asztalkával, s letette úrnője elé; egy kis borosüveg állt rajta, aprósütemény meg egy porcelántálka lekvárral. A grófnő még odaszólt az inasnak, hogy hozzon nekem egy zsámolyt, amin kényelembe helyezhetem magam; így aztán sokkal közelebb kerültem hozzá, csaknem a lábaihoz, orrom a hufándlijával volt egy szinten. Mikor az inas visszavonult, elmesélte, hogy mindig megéhezik kissé így három óra tájban, s oly egyszerűséggel, mely jelleme legszeretetreméltóbb vonásának tűnt, bort töltött nekem, s egy kiskanállal nyomban lekvárt vett a porcelántálkából, és rákente egy aprósüteményre. Mindezt csendben, azzal a nyugalommal és komolysággal, mely minden cselekedetét jellemezte. Azt hittem, saját magának dolgozgat így. Ám mihelyt végzett, a lekváros süteményt egy kistányérra tette, felém nyújtotta, s mosolyogva mondta, vigyázzak, nehogy lemorzsázzam magam, mikor beleharapok. Gondoskodása már csak azért is elragadtatással töltött el, mert Guise asszony, bármekkora szeretettel viseltetett is irántam, sohasem gondolt volna ilyesmire. Guise asszony jó anya volt, de kevéssé volt anyáskodó. Szeszélyei, féltékenykedései, dühkitörései, anyagiassága, folytonos aggódása fiaiért, az a nyugtalanság, amelyben örökösen élt, viharos barátsága a királynéval, nem szűnő igyekezete, hogy vérbeli hercegnőként viselkedjen, s abbéli meggyőződése, hogy - híressé vált szavai szerint - „csak egyetlen úrnőm van: Szűz Mária”, mindez tehát igen kevés időt hagyott neki, hogy kifejezésre juttathassa irántam érzett gyöngédségét. Lichtenberg asszony kis figyelmességei természetesnek tűntek. Később aztán megtudtam, hogy hazájában éppoly magas rangú hölgy volt, mint Guise asszony itt, lévén a pfalzi választófejedelem unokatestvére. De őt jámbor erkölcsök szerint nevelték, ahogy azt a kálvinizmus megkívánja, s mindenekelőtt jó volt: megpróbálta eltüntetni a büszkeségemen esett kis csorbát, melyet Bassompierre okozott. Ez nagyszerűen sikerült. A térdeinél ülve, vele együtt fogyasztva ételt-italt (s ő egyáltalán nem próbálta eltitkolni nagy étvágyát, mellyel a természet megajándékozta) el voltam bűvölve, hogy ily elragadó bensőségességet teremtett köztünk pusztán azáltal, hogy megkent nekem egy aprósüteményt. Igen keveset beszélt emez első találkozásunkkor, s igen tapintatos is volt; mély és dallamos hangján csak a tanulmányaimról kérdezett, soha nem a családomról, s főként oly nyugodt volt, oly megfontolt, híján annak az őrületnek, hogy szellemesnek kell mutatkozni, legalább a szapulásban, ami oly jellemző udvarunk szépeire, hogy jobban éreztem magam vele, mint Guise asszony társaságában valaha is, vagy akár Sobole-lal, akivel egy beszélgetés, még ha csak évődő is, gyakran vált szópárbajjá. Mikor első süteményemmel végeztem, kent nekem egy másodikat; úgy látszott, igen el van szánva, hogy nem enged éhen halnom, míg a házában vagyok. Szép ujjainak látványa, amint a kiskanál segítségével kecsesen szétkenik a lekvárt, csodálattal töltött el (de már úgy mindenestül is kezdtem csodálni), boldogsággal és biztonságérzettel, ami már csak azért is meglepett, mert oka igencsak szerény volt. Az uzsonna túl rövidnek tűnt számomra, s mihelyt az inas elvitte előlünk az asztalt, kissé nyugtalankodni kezdtem, pontosan érezve, hogy az etikett szerint immár elbocsátásomat kellene tőle kérnem; nem tudtam azonban rászánni magam, folyton halogattam az idejét, annyira boldoggá tett, hogy ott lehetek a közelében, térdem hufándliját érintheti, s fülemben elragadóan visszhangzanak a békés szavak, melyeket egymással váltunk. Ám ő kisegített zavaromból, mondván, hogy dolga van a ház körül, így nem tud tovább tartóztatni, s hogy a hintója majd hazavisz, de vár engem a december harmadiki szerdán, ugyanebben az időben az első leckémre, s akkor majd több időt tud nekem szentelni. Mindezt a legudvariasabban adta elő, s közben komolyan nézett rám nagy fekete szemével, úgyhogy egy percig sem kételkedhettem az őszinteségében. Szinte teljesen magamon kívül voltam, miközben a hintaja hazafelé tartott velem. Hogy Lichtenberg asszony kétszer olyan idős volt, mint én, semmilyen értelemben nem fékezte az érzelmeimet. Szépsége, kiválósága, szelídsége egy pillanat alatt a bolondjává tett. A december harmadiki szerdán - a világon minden okom megvan rá, hogy emlékezzem erre a dátumra -, miközben szokás szerint alig érzékelhető lassúsággal ébredeztem, s elködösült látásom csak nehezen ismert rá az ablakomon rosszul összehúzott függönyökön át beszűrődő fényre, hirtelen oly erős ujjongás szállt meg, hogy teljesen elképedtem, nem tudván rögtön megmagyarázni az eredetét. Aztán lassan minden a helyére került: a függönyök, a fénycsík, a szobám, az ágy, én magam, meg hogy milyen nap is van, s eszembe jutott, hogy aznap, tizenöt órakor veszem az első órámat Lichtenberg asszonynál. Mosakodás és öltözködés után - a „felkelés két emlője”, szokta mondani La Surie, Sullyt utánozva -, kockáztatva, hogy kitöröm a nyakamat, leszökdeltem a szűk grádicson, s csatlakoztam atyámhoz meg a lovaghoz a teremben, ahol reggelijüket fogyasztották; miután mindkettőjüket átnyaláboltam s arcukat csókkal illettem - ahogy az ő régies nyelvükön mondják -, nagy vidáman habzsolni kezdtem az étkeket, mohó torokkal és éles fogakkal. Olyan étvágyam volt aznap, hogy a világot is befaltam volna, s nagy élvezetemre szolgált, mikor a lakmározásból felpillantva észrevettem a decemberi szép napsütést, mely korántsem melegen, de tisztán áradt be az ablakokon. - Igen jókedvű ma, fiam! - szólt atyám. - Valóban az vagyok, uram. - Pedig ma délelőtt is, mint minden nap, hosszú tanulás vár kegyelmedre. - 104 -

- Nincs ebben semmi csodálatos! - mondta La Surie. - A tanulás puszta gondolata is ezer édes borzongással tölti el Pierre-Emmanuelt. Azonfelül egy jó kis szieszta visszaadja az erejét, még ha ki is szívja azt. - Nem lesz az olyan jó, a mai napon - mondta atyám, arra célozva, hogy Toinon második napja a szobáját őrizte, minthogy lázas volt, s erősen köhögött. - Ami engem igen nagy bánattal tölt el - mondtam. - És mégis - mondta atyám -, úgy látom, madarat lehetne fogatni kegyelmeddel. - De uram - mondtam, az őszinteség mellett döntve -, kegyelmed éppoly jól tudja az okát, mint én. Ma lesz az első németórám Lichtenberg asszonnyal. Őszintén szólva elég lett volna, ha csak a németórát említem. A hölgyet fölösleges volt megnevezni. De öröm volt számomra kimondani a nevét, annyi bájt éreztem benne. - Hallottad-e, Miroul - kérdezte atyám, lehetőleg véget kívánva vetni a csipkelődésnek, melynek folytatására túlságosan is nagy hajlandóságot látott La Surie-ben -, nem elég, hogy Saint-Germain, akit májusban lefejeztek, elkövette a király személye ellen azt a merényletet, átszúrván az őfelsége hasonlatosságára készített viaszbábut, de azóta a feleségéről is kiderült, akinek sikerült Flandriába menekülnie, hogy ügyes méregkeverő? - Nem tudtam, de őszintén szólva sokkal jobban féltem a királyt a méregtől és a tőrtől, mint a boszorkányságtól - mondta La Surie -, s rettegve gondolok arra a sok merényletre, amelyektől már sikerült megmenekülnie. Ezeknek a ligapártiaknak veszett harag dúl a szívükben. És micsoda vallás az, amelyik Isten tetszésének elnyeréséért gyilkosságra buzdítja őket? - És nemcsak a ligapártiakról meg a jezsuitákról van szó. Azok mind fanatikusok, akik képesek lennének egy egész népet elpusztítani, csak hogy kiirtsák az eretnekséget. De ott vannak a főnemesek is. Azok csak önmagukban hisznek, s csak saját érdekeikkel számolnak. Fél Franciaországot eladnák a spanyoloknak, ha ezzel a másik felén ők uralkodhatnának. - De nem egyformán veszélyesek - mondta La Surie. - Bouillon csak egy bujtogató. Soissons egy ostoba rangkóros. Condé egy szerencsétlen alak, aki tönkrement a pederasztiában, és igen bizonytalan a származása. Guise meg egy különc, aki nőstény oroszlánt nevel a palotájában. - Megfeledkezik Epernon hercegéről - mondta atyám. - Mind közt ő a legfélelmetesebb. Jól ismertem őt, minthogy egykor torokkelevénnyel kezeltem. Sohasem szerettem ezt a száraz és pökhendi, jelentéktelen alakot, aki a semmiből tűnt fel, s III. Henrik ágyában szerezte a vagyonát. Gátlástalan egyén, híján minden becsületességnek és emberségnek. Nem mernék fogadni rá, hogy van lelke. Gascogne-i, mint Henrik, de a hideg, számító, titkolódzó fajtából való. Csak azért csatlakozott Henrikhez a győzelem után, mert vissza akart kerülni vezérezredesi rangjába a francia lovassághoz, mely igen nagy súlyt biztosít neki az államapparátusban. Igazság szerint túlságosan is nagyot! Ezért nyesegeti olyan szívós aprólékossággal Henrik a kiváltságait. S ezért gyűlöli őt Epernon. - Gyűlöli? - Bizonyosan. S alig is titkolja. Pierre de l'Estoile nagyon jó mondást talált rá, amit most emlékezetből idézek neked: „A becsvágyó ember békében olyan, mint a hidegtől megdermedt kígyó. De eljön a háború, mely felmelegíti: akkor aztán eláraszt mindent a mérgével.” Ebben a pillanatban lépett be Mariette, kopogtatás nélkül - amihez joga volt, minthogy ő szolgált fel az asztalnál -, lecövekelt atyám előtt, nagy lábai szétvetve, kerek feje felszegve, hatalmas emlője szinte kicsordult ruhaderekából, s erős auvergne-i tájszólásával, melyet oly sokévnyi párizsi tartózkodás sem tudott eltüntetni, így szólt: - Uram, az udvarban egy kis szopóscsirke van, aki bebocsáttatást kért Franztól, és amennyire hallottam, kegyelmedet akarja látni. - Szopóscsirke? Jóságos isten, Mariette, ezt meg hogy érted? - Hát hogy csupa csatocska meg szalagocska, három szőrszálnál nincs több az ajka fölött, és kacsázva jár. Mindazonáltal roppant udvarias. Ekkor kopogtattak az ajtón, s atyám „szabad” kiáltására Franz jelent meg, aki szertartásos ünnepélyességgel így szólt. - Uram, a király apródja van itt, uraságodat akarja látni, és átadni kegyelmednek őfelsége üzenetét. - Vezesd be, Franz! - mondta atyám. Minthogy aznap reggel oly vidám s pajkos hangulatban voltam, nagy mulatságomra szolgált volna látni, hogy megjelenik Romorantin, s hallgatni kényeskedő csacsogását. De az újonnan érkezett számomra teljesen ismeretlen volt, s nem tudtam volna megmondani, hogy valóban a „kis szopóscsirke” fajtához tartozik-e, noha nyilvánvaló ellentéte volt annak, ahogy Mariette elképzel egy férfit. Igaz ugyan, hogy a férje, Caboche szakács, olyan volt, mint egy nagy szőrös majom, széle-hossza egy. - Uraim - szólalt meg az apród, miután kalapján a tollak a földet söpörték, oly széles mozdulatokkal üdvözölt bennünket, Mariette meg, karját a hasa fölött összefonva, ott állt a küszöbön, hogy egy morzsányit se mulasszon el a ceremóniából -, alázatos szolgájuk vagyok. Melyik kegyelmetek közül Siorac lovag? - Én, uram. - Így hát kegyelmed az, uram, akinek saját kezűleg és személyét megszólítva át kell adnom őfelségének eme levélküldeményét. Azzal újabb tisztelgést hajtott végre, ezúttal csak előttem. - 105 -

- Megköszönöm, uram - mondtam, miközben átvettem a levelet. - Uram - szólalt meg atyám -, nem kívánná-e megosztani velünk, minden ceremónia nélkül, reggelinket? - Hálásan köszönöm - mondta az apród -, szertelenül el lennék ragadtatva, de nem lehetséges. Egy másik levelet is továbbítanom kell, s az idő sarkantyúz. Elmosolyodott, szeme csillogott, s oly elégedettnek tűnt képes beszédével, hogy megismételte. - Az idő, sajna, sarkantyúz. Uram, legalázatosabb szolgája vagyok. - Nahát, fiam! - mondta atyám, mihelyt az apród eltűnt. - Levél a királytól, újfent, és kegyelmednek! A kegyelmed korában! Tényleg, micsoda roppant megtiszteltetés. Uraságod kiszorított volna engem őfelsége kegyeiből? - folytatta színlelt féltékenységgel, ami talán nem is volt teljesen színlelt. - Már fontolgatnom kellene a visszavonulásomat, hogy átengedjem kegyelmednek a helyet? - Kicsikém - mondta La Surie -, látom, hogy teljesen megdöbbent, s a keze is remeg. Ugyan már, nyissa ki azt a levelet, nyissa ki, könyörgök! Nem lehet abban más, csakis jó hír, hiszen a király vette a fáradságot, hogy írjon kegyelmednek. Ha a Bastille-ba akarná vitetni, Vitry urat küldte volna kegyelmedhez. Nyugodjon meg, nem holnap lesz az, hogy bájos fejét a vérpadra fektetik. Nosza! Ne habozzon! Nem nyugodt-e a lelkiismerete? Törje fel nekem azt a pecsétet! Mitől fél? Csak nem követett el titokban valamit? Egy kis lopás, egy leányka megerőszakolása, vagy egy ministránsgyerek megrontása... - Miroul! - szólt rá atyám. Végre feltörtem a királyi pecsétet, kinyitottam a levelet, elolvastam; néma maradtam, s bizonyára arcom is vesztett valamit színéből, minthogy atyám kitöltött egy pohár bort, s szótlanul felém nyújtotta. Egy hajtásra kiittam, és leültem. Képtelen voltam megállni a lábamon. - Nos hát? - kérdezte La Surie, szinte fuldokolva a kíváncsiságtól. - A király - mondtam színtelen hangon - Saint-Germainen-Laye-be megy. Engem is magával kíván vinni, és azt parancsolja, hogy a mai napon, pontban tizenegykor legyek a Louvre-ban. - És arról is szól - folytatta la Surie -, mennyi ideig marad ott? - Négy éjszakát. - Teremtő Isten! - mondta La Surie. - Ebben a birodalomban nincs több, mint húsz olyan személy, akit a király magával vinne Saint-Germainbe, meglátogatni a trónörököst. Nem tudom, felfogja-e, milyen hallatlan kegyben részesíti kegyelmedet? - Természetesen felfogom - mondtam eltorzult hangon. - De nem látszik, hogy különösebben meghatná a dolog! - Igenis meghat... - Úgy hát közömbös volna-e, kicsikém - kérdezte La Surie, s felemás színű szeme csodálkozva kimeredt -, saját szerencséje iránt? Nem látja-e mindazokat az előnyöket, melyekben része lehet azáltal, hogy a király ily közel akarja tudni magához? - Hálátlan volna, fiam? - kérdezte atyám haragosan. Ez a megjegyzés felrázott, és túljutván azon a sajátos rosszindulaton, mely lépre csalt, hevesen így szóltam: - Korántsem, uram! Végtelenül hálás vagyok a királynak irántam tanúsított jóságáért, s azon a napon melyen lovaggá tett, megesküdtem, hogy egész életemben szolgálni fogom. Mindazonáltal... - Mindazonáltal? - kérdezte atyám, aki bármekkora önuralommal rendelkezett is, váratlan tartózkodásom láttán némi elképedést árult el. - Mindazonáltal? - ismételte meg La Surie is. Csodálkozásuk oly szertelennek tűnt számomra, hogy haboztam, növeljem-e azzal, hogy megmondom, mi van a lelkem mélyén. De olyan nagy s oly teljes volt a köztünk uralkodó bizalom, életünk kis és nagy dolgaiban egyaránt, minden körülmények között, hogy elszántam magam. - Nem arról van szó - mondtam -, hogy érzéketlen vagy közömbös volnék azzal a fölöttébb nagy keggyel szemben, melyben a király részesített, az azonban tény, hogy meglehetősen rosszkor jött, minthogy ma kellene vennem az első németórámat. Mire atyám elmosolyodott, La Surie-nek viszont úgy felfúvódott a képe, hogy majd szétcsattant. - Miroul! - figyelmeztette atyám. - Bocsásson meg, kicsikém! - mondta La Surie, s átfogta a vállamat, hogy magához szorítson. Könyörgök, nehogy gyanakvást ébresszen kegyelmedben vidámságom, de hogyan is kerülhette volna el a figyelmemet, hogy a német nyelv oly kedves kegyelmed számára, hogy már az előtt imádja, mielőtt megtanulta volna? Ezzel együtt is, könyörgök, gondoljon arra, hogy a német nyelv Saint-Germainből való visszatérte után egy héttel is itt lesz még, hűségesen várva kegyelmedet szeretni való „die” jeivel, „der” jeivel és „das”-aival, bájos ragozásaival, édes összetételeivel s oly előkelőn a mondat végére vetett igéivel! Persze, értem én, hogy ez a hétfő egyszerre szerencsés és szerencsétlen kegyelmed számára. Mégis könyörgök ne tegyen úgy mint Gargantua, aki mikor látta, hogy hitvese, Badebec belehalt Pantagruel szülésébe, nem tudta, hogy eleméssze-e magát felesége halála fölötti gyászában, vagy fia születésén örvendezzen, ezért aztán hol bőgött, mint egy tehén, hol röhögött, mint egy borjú. - Na de, Miroul - mondta félig nevetve, félig dühösen atyám -, legyen ebből elég! Fiam, menjen és írjon egy formás levélkét Lichtenberg asszonynak, melyben bocsánatát kéri, hogy nem tesz eleget kötelezettségének a király parancsa miatt, s kérjen tőle egy másik időpontot visszatérése utánra! A mi kis lótifutink elvégzi majd a többit. - 106 -

Nem hittem a szememnek, mikor néhány órával később ott találtam magam a király hintajában, az oldalán ülve, velünk szemben meg Vitry, Roquelaure és Angoulevent, akikkel már találkoztam Guise hercegné bálján, Henrik társaságában az árnyékszéken, olyan körülmények között, melyek annyira bántották Rambouillet márkinét, hogy azt kívánta volna, töröljem ki őket jelen emlékirataimból. A király elbűvölően fogadott a Louvre-ban, „kedves kuzinjának” nevezett, s átfogta a vállamat; vidámnak és derűsnek látszott, de rövid idő múlva, mikor már bent ült velünk a hintóban, hangulata megváltozott. Egyfajta melankólia vett rajta erőt, s szemét lesütve forgatta kezében pápaszeme tokját, elgondolkozva, szótlanul, s senki sem mert megmukkanni a hintóban. Mert ha szívélyes közvetlenségben élt is a környezetével, a jelenlévők közül senki sem merte átlépni azokat a láthatatlan határokat, melyeket rangja szabott meg köztük s közte, és melyre egyetlen szó, egyetlen pillantás, egyetlen finom visszavágás emlékeztette volna őket, ha ebbe a hibába esnek. Angoulevent, a Bolondok hercege azonban mégiscsak többet megengedhetett magának pimaszságban, a számára fenntartott szerepnél fogva. De az utazás során nem kerülte el a figyelmemet, mennyi ravaszságába kerül kitalálni, melyik az a pillanat, mikor nem szabad megszólalnia és mennyi bölcsességébe, hogy csak tudatosan játssza a bolondot. Minthogy Vitry és Roquelaure között ült, jól láttam, mint ösztönzi két cinkostársa, titkos pillantásokkal és bökdösésekkel (melyeket mindkét oldalról kapott), hogy vessen már be valami szellemes tréfát, amivel eltereli a király figyelmét szomorúságáról. De Angoulevent semmi ilyesmit nem tett. Csak nézte, mint forgatja Henrik a pápaszeme tokját, hallgatott, sőt úgy tett, mintha elszunnyadt volna a hintó mozgásától. Meg kell mondanom, hogy a kocsi igen erősen rázott, különösen mikor kiért a fővárosból, s rátért arra a kaviccsal leszórt útra, mely Saint-Germainbe vezetett, noha ezek az utak atyám szerint elmondhatatlanul jobbak voltak, mint azelőtt, mikor Sully még nem vette át az útügyi hivatalt. - Sire - szólalt meg Roquelaure, előretolva karmazsinvörös ábrázatát -, még mindig köszvényes lábujja gyötri? - Teljesen megzavarodtál, Roquelaure! - mondta a király meglehetősen furfangos arccal. - A köszvény először a nagylábujjamat udvarolta körbe. De onnan aztán nem késlekedett felszállni a térdembe, ahol aztán úgy agyonsimogatott, hogy három évvel ezelőtt, Saint-Germainben, a vadászat kellős közepén le kellett vágatnom a csizmám szárát, oly elviselhetetlenné váltak a szívelkedései. Ha viszont enyhe az idő, mint a mai nap is, nem üldöz a hitvány szajhája. Úgyhogy ilyenkor más apróság miatt szenvedek. Ez talán még rosszabb is: görcsöl a gyomrom. Már enni se merek, olyan fájdalmaim vannak. Ó, Roquelaure! Hol van már az az idő, mikor kedvemre dőzsölhettem, s nem kellett az emésztésemmel törődnöm! Ivryre emlékszel? Az ivryi győzelmem előtti napra? - Amikor kiközösítette az egyház, következésképpen annyit ehetett, mint egy ördög... - mondta Roquelaure, s széles arcán mosoly terült szét. A tréfán, melyet nem találtam túl ízlésesnek, Henrik jóízűen nevetett. „S abban egyáltalán nem volt igaza, mondta atyám, mikor elismételtem neki Roquelaure szavait, hogy ezen mulatott. Sőt igen óvatlannak mutatkozott. Minthogy az ilyesfajta szavak, hisz nyomban továbbadják őket, nyomban kétségbe is vonják megtérését, s fegyvert adnak a szenteskedők kezébe. - De atyámuram, valóban őszinte volt-e a megtérése? - Politikailag őszinte volt, s ez minden, amit egy nagy államférfitól követelni lehet, akinek az a célja, hogy megbékítse az alattvalóit.” Láttam, hogy Angoulevent-ban újra feléled élet és remény a király vidámságától, de még nem vetette be magát. Ha az ember elnézte a Bolondok hercegének kerek holdvilágképét, szempillátlan szemét, turcsi orrát és sarkainál megemelkedő, széles száját, azt gondolhatta, hogy természetében van a nevetés. De mikor jobban megismertem, rájöttem, hogy ez koránt sincs így. Mihelyt leszáll a kifeszített kötélről, s nem kell gúnyról gúnyra táncolnia, szomorúbb, mint egy esős nap. Henrik nevetése azonban csak rövid ideig tartott. Visszamenekült a gondolataiba, mogorván s oly makacs némasággal, hogy Vitry végül már azt mondta neki: - Sire, felséged szenved? A köszvénye gyötri-e ma reggel, vagy a gyomra? - Sem ez, sem az, hanem saját elmefuttatásom - mondta a király, és megpaskolta a homlokát, melyet, először látva ily közelről, igen szépnek találtam, csakúgy egyébként, mint a fejét, mely számomra igen formásnak tűnt. Ezt nemcsak abban az értelemben mondom, ahogy Montaigne értette, akinél az arckifejezés az értelem és az ítélőerő szinonimája volt, hanem szó szerint is: koponyájának arányai harmonikusak voltak, és világosan utaltak elmeélére, ahogy ő szokta volt mondani, vagy ahogy mi mondjuk manapság, eszességére. „Elmefuttatás, elmeél”: régi szavak, melyeket atyám is használ, s melyek ma már divatjamúltak, ám engem, ki tudja, miért, mégis meghatnak. Szerintem nagy Bourbon-orra (bár rosszul nézne ki, ha én kritizálnám) nem csúfította el az arcát, ahogy erős pofacsontja sem, mely nevetés közben megemelkedett, és szája sem, melynek duzzadt és húsos ajkai oly kifejezőek voltak. Hogy „lángoló és csillogó” szeméről már ne is beszéljünk, mely engem oly igen megfogott, mikor először láttam a királyt Guise hercegnő bálján. Az igaz, hogy abban a pillanatban nem vetett lángokat az a szempár, minthogy félig hunyva volt, s az arc is előrehajolt. Ami meg elmefuttatását illeti, nem okozott semmiféle nehézséget, hogy elképzeljem a tartalmát: az ellenség ott áll keleten, északon, délen, s bőszülten tör a vesztére; bent a szenteskedők meg a halálos gyűlöletük; a hugenották, mindig lázongásra készen; a főnemesek, mindig bujtogatásra készen; s még saját Louvre-jában is miniszterei elárulják, szeretői megcsalják, és felesége, aki igencsak kevéssé kedveli őt s a trónörököst, heves jelenetekkel ostromolja; elhasználta a kor s a test kis nyomorúságai, - 107 -

naponta les rá a tőr meg a méreg, érzi, hogy ott ólálkodik körülötte a halál, ám mindenekfölött attól fél, hogy egy kiskorú király s egy alkalmatlan régensnő marad utána, akik ráadásul igen kevéssé hajlandók megegyezni egymással. Ezt a viszályt Henrik pontosan látta, s nyíltan beszélt róla, annyit főtt miatta a feje. Azt mondta a királynénak, Bassompierre jelenlétében, aki szavait, melyek profetikusnak bizonyultak, továbbadta atyámnak: „Ismerve a kegyed rossz természetét, s előre látva a fiáét, kegyed, asszonyom, a makacs, hogy ne mondjam megátalkodott, s ő, a konok, bizonyosan nehezen jönnek majd ki egymással.” Bizonyára volt oka rá, hogy lelkében érezze a halált s szívében a gyászt, és mégis, mondtam én magamban - szép olvasó, gondolja meg, könyörgök, hogy mindössze tizenhat éves voltam -, ha a király helyében volnék, vajon nem vágnék-e föl, nagyon is jogosan, seregeim erejére, a világban kivívott hírnevemre, a királyság megbékítésére? Nem tudtam még, hogy az évek s a megszokás mennyire elkoptatják azokat az örömöket, melyek nem belőlünk fakadnak. S az én koromban hogyan is érthettem volna meg, hogy Henrik túlságosan is felsőbbrendű lény ahhoz, hogy ne tudja magát a dicsőség hiábavalósága fölött állónak, s túlságosan is érzékeny ahhoz, hogy ne érezze jobban a hatalom tüskéit, mint mérhetetlen előnyeit? A hintó közeledett úti céljához: az ablakon kipillantva felismertem a vésinet-i erdőt, melyet magam is átszeltem, csak épp ellenkező irányban, Saint-Germainből való visszatérésemkor, azon a napon, mikor Bassompierre dereglyéjén tettem meg az odafelé vezető utat unokahúgai, La Surie és atyám társaságában. Az erdő a Szajna egyik kanyarulatában fekszik (így aztán kétszer kell átszelni a folyót, hogy az ember eljusson Saint-Germainbe), s helyenként oly ingoványos, ebből következően ártalmas hírben álló, hogy egyetlen ház sem emelkedik ott, eltekintve néhány favágókunyhótól. De a király szokott ott vadászni, legalább annyiszor, mint a saint-germaini erdőben, minthogy az erdő vadakban bővelkedik. Ekkor a király felemelte a fejét. Az erdő illata felébresztette, vadászösztöne szimatot kapott. Aztán pillantása visszatért a kocsi belsejébe, s szemügyre vette szemközt ülő öreg harcostársait. - Milyen hallgatagon ülnek itt! - mondta. - Sire - szólt a Bolondok hercege, aki megérezte, hogy eljött a megfelelő pillanat -, Vitry, lévén az üvegnél is áttetszőbb, hallgat, minthogy nincs gondolata. Roquelaure hallgat, minthogy lelke mélyén a tallérjait számolgatja. Én viszont azért hallgatok, mert megforgattam a fejemben egy súlyos kérdést, s hirtelenében megoldottam. - Mi légyen az? - kérdezte Henrik, aki szívesen adta át magát a játéknak, de nem igazán nagy kedvvel. - Azon töprengtem, hogy Margó királyné kísérő inasainak miért van olyan hosszú kenderszőke hajuk. - S tudod, miért? - Igen, Sire. A királyné megvárja, míg a hajuk kellő hosszúságúra megnő, s mikor a hosszukat kielégítőnek találja, lenyíratja a mondott inasokat, s hajzatukból parókát csináltat magának. A király mosolygott. - Szerinted, Roquelaure, igazat mond a bolond? - Nem, Sire - mondta Roquelaure. - És te, Vitry, mit gondolsz róla? - Igazat beszél, Sire - mondta Vitry. - Valóban igazat beszél - szólt a király. - Nos hát, Bolondok hercege, minthogy ezt a rejtélyt megoldottad, meg tudsz-e oldani egy másikat is? Miért vannak zsebek köröskörül Margó királyné hufándliján? - Hogy belerakja a kismadarakat, melyeket magához szelídített - mondta Angoulevent. - Nem ilyen költői a megoldás - mondta a király. - Hogy belerakja a tubákosszelencéit - mondta Vitry. - Pfúj! Nem él a tubákkal, s nem is bagózik! - Kis dobozkáinak, melyekben pézsmát tart, s egyéb illatszereket - mondta Angoulevent. - Igaz a tartályra, nem igaz a tartalomra. De rajta! Mi lehet azokban a dobozkákban? Siorac? Roquelaure? Vitry? Bolondom? - Sire - mondta Angoulevent -, akasszanak fel, ha tudom. - Akkor most felkötheted magad, Bolondok hercege: a dobozok elhunyt szeretői bebalzsamozott szívét tartalmazzák. Bambán néztünk egymásra. - Ez igaz, Sire? - nyögte ki végül Vitry. - Igaz - mondta a király. Azzal behúzódott a hintó sarkába, lehunyta a szemét, és újra gondolataiba mélyedt. Ezek után se nevetni, se megmukkanni nem mertünk. A saint-germaini domb lábánál, ahol komppal lehetett átkelni a folyón, a király úgy döntött, kiszáll a kocsiból, amit eddig még egyetlen kompnál sem tett meg, de ez most nem is volt könnyen megközelíthető. A király nyomában mi is kiszálltunk a biztos talajra. A hintó manőverezése, melyet káromkodások és ostorcsattogások kísértek, végül sikerrel járt, de nem a két málhásinas segédlete nélkül, akik helyükről leszállván az igahámnál fogva tartották a lovak fejét; sikerült is őket megnyugtatniuk, noha igen kevéssé - 108 -

éreztek kedvet hozzá, hogy patájukat ily hullámzó elemre helyezzék. Miután a hintó elhelyezkedett, a király is felment a fedélzetre, s mindvégig, miközben átszeltük a Szajna folyót, a révésszel beszélgetett: szeretett szót váltani a kisemberekkel, egyrészt, mert ösztönös rokonszenvet érzett irántuk, másrészt, mert érdekelte, hogyan élnek. Minthogy szinte soha nem volt nála pénz, kivéve, mikor játszott, Roquelaure-t szólította, hogy fizesse meg az átkelést, amit Roquelaure meg is tett, a megfelelő áron, de nem királyian, jól tudva, hogy a király sosem téríti meg ezeket az apróbb kiadásokat. Henrik előtt nem volt titok, hogy a királyi ruhatárak főfelügyelői tisztéből jelentősen gyarapszik Roquelaure. Nagy mulatságomra szolgált megfigyelni, hogy itt két igazságtalanság van, melyek nem egyenlítik ki teljesen egymást. Roquelaure meglopja a királyt - akit különben bálványoz -, a király meg nem fizeti meg neki az adósságait. Miután átkeltünk a folyón, a hintó lépésben haladt tovább; még fel kellett kapaszkodnia azon a meredek és igen kellemetlen lejtőn, melyen eljuthattunk a szirtfalon emelkedő saint-germain-en-laye-i kastélyig. Henrik, aki, úgy tűnt, élvezte a révésszel folytatott beszélgetést, visszazuhant sötét rosszkedvébe, amiből jó negyed-óra múlva csak azért tért magához, hogy mogorván közölje velünk, mintha csak egy mondatban akarná összefoglalni hosszú meditációját: - Szeretnék inkább meghalni. A mondat, mely egy olyan uralkodó szájából hangzott el aki vidám és gunyoros kedvéről volt ismert, elképesztett és szinte megrémített bennünket, s egy hosszú percig csak tanácstalanul bámultuk egymást, mígnem Roquelaure vette a bátorságot, hogy megszólaljon. Amit igen nagy megindultsággal tett. - Hogyan, Sire? - kérdezte fojtott hangon. - Hát nem boldog? - Kevésbé, mint négyőtök közül bármelyik - mondta fejcsóválva Henrik. - És sokkal kevésbé, mint az a révész a kompon. Megmondom nektek szívből, igazán: szívesen cserélnék vele. Él egy kis kunyhóban a víz partján, joga van halászni azon a helyen, ahol hajója ki van kötve, s joga van vadászni az erdő negyedmérföldes körzetében. Van annyija, hogy jóllakjon. Egyedüli társasága a fia, egy tízéves gyerkőc, s időnként egy falusi jóasszony, aki tejet hord neki. Álmodhat-e jobbat az ember, mint ezt a magányt, ezt a gondtalanságot, ezt a lelki nyugalmat? - De, Sire - szólalt meg Roquelaure -, mi lenne velünk felséged nélkül? És mi lenne a királysággal? - A szent szürke hasára! - mondta Henrik. - Tudom én azt jól. Az ilyesfajta élet nem a hercegeknek való. Ők a népért születtek, akin uralkodnak. Kezük a kormányhoz van láncolva, s ezen a tengeren, mely az övék, számukra nincs más kikötő, mint a sír, s meghalniuk is ütközet közben kell. - Szép olvasó, látom, húzza az orrát, miféle légy ingerli? - Elképeszt, amit az imént mesélt. Nem túlozta el picinykét a vonásokat? Vagy nem kezelte túl szabadon az emlékeit, ha másért nem, hogy kicsaljon belőlem néhány könnyecskét? IV. Henrik valóban azt mondta, nem sokkal azelőtt, hogy meggyilkolták: „Szeretnék inkább meghalni”? Henrik tehát odáig jutott, hogy ilyen elszomorítóan beszélt? Mivel magyarázzam ezt? - A nagy politikus, asszonyom, aki oly leleményes s oly tisztánlátó, elfedi kegyed elől az embert, aki nyugtalan volt, szenvedélyes, gyakran szerelmes, s ahogy akkoriban mondták, „romanzesco”. Képes volt az őrületig szeretni, a gyerekességig, és minthogy gyöngéd anyagból volt szőve, szerette volna, ha viszontszeretik. - Itt szorított hát a csizma. - Igen, asszonyom, hogy a bőrét is lenyúzta. Sem két felesége, sem a szeretői a legcsekélyebb szeretetet sem érezték iránta. S mikor szakított végre Verneuil hercegnével - ő volt mind közül a legszörnyűbb, asszonyom, egy igazi démon -, mit gondol, a szemére hányta-e, hogy összeesküvést szőtt az elpusztítására? Egyáltalán nem. Ehelyett azt mondta: „Öt éven keresztül akarták elhitetni velem, szinte erőszakkal, hogy kegyed nem szeret engem. A kegyed hálátlansága legyűrte a szenvedélyemet. - Hát elég naivnak kellett lennie, hogy nem vette észre már jóval előbb! - Valóban. De lehet-e szeretni bizalom nélkül? Mennyire sajnálom, hogy az alatt a négy nap alatt, melyet Saint-Germainben töltöttem, nem jegyzeteltem, mint tette azt annyi éven át minden nap Héroard doktor, s a városban meg az udvarban Pierre de l'Estoile is. Húsz év telt el a kastélybeli tartózkodásom óta, úgyhogy ha emlékszem is rá amit magam láttam és hallottam, néha nagy nehézséget okoz kibogozni, mi az, amit ott helyben tudtam meg, s mi az, amit azt követően szedtem össze, Héroard doktorral való későbbi találkozásaim során; a doktor atyám nagy barátja volt, és kora s korom ellenére az enyém is lett. Ma úgy tűnik számomra, hogy látogatásunk időpontja igen szerencsés volt, minthogy Lajos, a trónörökös, aki hetedik évének küszöbét szeptember huszonegyedikén átlépte, immár nyolcadik évében járt, és úgy tervezték, hogy 1609 januárjában örökre elhagyja Saint-Germain-en-Laye-t, s a Louvre-ba költözik; így neveltetése is átkerül a nők kezéből a férfiakéba. Önmagukban a szavak is, melyeket használnia kellett, kifejezték a gyermekkorból az érett korba való átmenetet. Azontúl nem mondhatta azt, hogy „mama”, hanem „asszonyanyámat” kellett mondania - de emiatt nem fájt a szíve; biztos, hogy jóval több szomorúságot okozott neki, hogy a „papa” helyébe az „atyámuram” került. Lajos tehát utolsó heteit töltötte Saint-Germain-en-Laye-ben, mikor újra találkoztam vele, s noha szerette a kastélyt, főként csodálatos kertjének ligeteit, barlangjait és szökőkútjait, száraz szemmel hagyott ott mindent, mint később hallottam. Számára csak az volt fontos, hogy Héroard doktor követi őt a - 109 -

Louvre-ba, de mindenekelőtt az, hogy ott minden istenáldotta napon láthatja majd Henriket, bálványát és példaképét. Anyjának távolléte és érzéketlensége következtében Lajos erősen kötődött dajkájához, Doundounhoz, akinek ötéves korában azt mondogatta: „Szeretem kegyedet, én bolond Doundounom. Annyira szeretlek, én bolond Doundounom, hogy kénytelen leszek megölni téged!” Doundoun kissé faragatlan asszony volt, aki sáfránnyal szagosította magát, s később, mikor Lajos a csók melegségét kereste, ez a szag űzte el dadája ágyából, egyenesen Montglat asszonyéba, holott utóbbi iránt meglehetősen vegyes érzelmekkel viseltetett. Kedvelte őt, persze, hiszen pontosan érezte, hogy odaadóan törődik vele, de tartott is tőle, mert rendelkezett a „korbács hatalmával” - ez volt az egyetlen dolog, amivel nem bánt fukarul, olyannyira, hogy nem múlhatott el hét, hogy azt ne mondja Lajosnak, mindkét kezében vesszőnyalábokkal felfegyverkezve: „Nohát, uram! Húzzuk csak le azt a nadrágot a hátsójáról!” De saját otthonában is a hölgy viselte a nadrágot, nem Montglat báró. Miközben Héroard doktor szelíden próbálta megtörni Lajos ellenállását, ő szemből támadott, test test ellen, minthogy büntetéseiben ugyanolyan konok volt, mint Lajos az engedetlenségeiben. Mindez toporzékoló dühöt, üvöltözést, fogcsikorgatást, karmolászást, szitkokat, halálos fenyegetéseket - ám ezeket már korántsem a szeretet diktálta - váltott ki védencéből, s a büntetést egyáltalán nem megbánó, hanem dühödt sírások követték. Lajos, miután a király december hetedikén elhagyta, hogy visszatérjen a Louvre-ba - ezt a jelenetet majd később mesélem el -, összekap Montglat báróval, s egy kisebb bottal az ujjaira csap. Montglat asszony emiatt megharagszik. Lajos is megharagszik. És megveri a hölgyet. „Szukának” és „aljasnak” nevezi, s őrjöngve kirohan a szobából. Utána erednek, megpróbálják lecsillapítani. Lajos attól fél, hogy másnap Montglat asszony megkorbácsolja. Egy jó lélek biztosítja róla, hogy abból semmi sem lesz, és hozzáfűzi: - Uram, nem szabad rá haragudnia, hisz nem kell már sokáig e helyt együtt lennie vele. - Ó - mondja ő -, mennyile szeletnéh mál kívül lenni! Magához rendeli Vendőme kisasszonyt, s halkan azt súgja a fülébe: - Lesz egy üleges botom. Azt megtöltöm lőpollal, aztán bedugom a nadlágja alá, aztán egy palázzsal meggyújtom a lőpolt, ami megégeti az egész falát. Mikor elmeséltem a dolgot La Surie-nek, ő őrült nevetésre fakadt, és azt mondta: - Erről két verssor jut az eszembe, el is mondom kegyelmednek: Így bosszulja meg magát A felnőtt hátsón egy gyermeki hátsó. - Egy fél sorral rövidebb az eleje - mondta atyám -, s így a rím is hiányzik. Lajos nem volt bőbeszédű ember, ahogy maga is mondogatta, nem mindig sikerült kiejtenie az „r”-et, és nem gyógyult ki a dadogásából sem: ezt a hibáját először korbáccsal akarták kikezelni - ami roppant kevés sütnivalóra vall. De aztán fel kellett hagyniuk vele: akkor szegényke reggeltől estig csak a nadrágját tologathatta volna le. De ha keveset beszélt is, sok mindent megfigyelt, hallgatta, mit beszélnek körülötte, s az emlékezete mindent elraktározott. Egy napon, mikor megharagudott a kíséretéhez tartozó kis nemesgyerekekre, azt akarta, hogy korbácsolják meg őket. S mikor Montglat asszony erre azt mondta, meg kell nekik bocsátania, hiszen a király is megbocsát mindenkinek, így vágott vissza: - Mindenkinek? Bilon malsallnak nem bocsátott meg. Minthogy akkoriban egyéves lehetett, nyilván hallomásból értesült később Biron lefejezésé-ről, de nem felejtette el. Mint ahogy nem mulasztotta el leleplezni Montglat asszony aprócska hibáját. Valamivel január elseje előtt apróra tör egy kis darab jeget, s darabját egy garasért eladja a környezetében lévő embereknek, hogy legyen pénze, amiből a szegényeinek adakozhat. Vagyonát (hét garast) eldugja harisnyanadrágja zsebeibe, ám másnap, mikor találkozik az említett szegényekkel, nem találja a pénzdarabokat a harisnyanadrágban. Ezen igencsak feldühödik, s forró könnyeket hullat. Héroard doktor, hogy megvigasztalja, arról az újévi ajándékról beszél neki, melyet a felesége Lajosnak szán. Lajos azonnal látni akarja az ajándékot. Egy doboz gyönyörű sárgabarackról van szó, melyet Montglat asszony azonnal kikap a kezéből, mondván: - Uram, ez a kegyelmedé lesz, de most megyek, és elzárom. - Ó, ó! - mondja a trónörökös. - Nesze neked! Soha többé nem látom az ajándékomat! Mindent elzál, amit kapok! Azt mondja, minden az enyém, de nesze neked! semmit se látok belőle többé! Így mondta meg a magáét Montglat asszonynak; nem neki, de előtte, nem minden ravaszság és nem minden óvatosság nélkül. Azt nem állította, hogy a hét garasát is kivette a harisnyanadrágjából: csak sejtette. Ráadásul ez még igaz is lehetett. Montglat báróné valódi hangya volt. Mindent összegyűjtött, ami csak a keze ügyébe került, s apró lépteivel máris szaladt, hogy eldugja a titkos lyukába. Bármilyen bőkezű volt is vele a király, s bármennyire elhalmozta is őt adományokkal, kegydíjakkal és jutalmakkal, mindez nem volt neki elég: mikor távozott Saint-Germain-en-Laye-ből, a trónörökös ezüst asztalneműjét követelte a királytól - az érintett nagy megbotránkozására. A hölgynek nagy lába volt, de apró léptekkel haladt. Mindennel spórolt, még a leheletével is, és sokáig élt. Halálakor a palotájában, ahol, noha gazdag volt, szerényen élt egyetlen szolgálóval, nagy halom - 110 -

igen értékes tárgyat találtak: egy egész élet zsákmányát. Nem tudom, hogy egy korbácsos és fukar nevelőnő ridegségét okolhatjuk-e, vagy a csekély szeretetet, melyet egy távoli és hideg anya mutatott iránta, vagy még inkább egy túlbuzgó gyóntató figyelmeztetéseit, de Lajos, aszerint, amit Héroard doktor mondott, messze volt attól, hogy olyan erős vonzalmat érezzen a „gentil sesso” iránt, amilyet atyja egész életében érzett. Négyéves korában egyszer kezet emelt a kishúgára, s Héroard, aki azonnal közbelépett, megkérdezte tőle: - Uram, miért akarta megütni a hölgyet? - Azért, mert meg akarta enni a körtémet. - Uram, nem így van. Miért akarta megütni? - Mert félek tőle. - Uram, és miért? - Mert lány. Az olvasó hajlamos lesz vállat vonni e gyermeki szavakra. Azonban ez a lányoktól való félelem túlságosan is valóságos volt benne, és túlságosan is jól magyarázza évekkel későbbi házasságának csődjét. Aki hajlamos a filozofálásra, itt megfigyelheti, hogy két különböző ok ugyanazt a hatást is eredményezheti. Atyja házasélete rossz volt, minthogy túlságosan szerette a nőket; a sajátja meg boldogtalan volt, mert nem szerette őket eléggé. Mikor nem sokkal Saint-Germainbe való megérkezésünk után Henrik bevitt Lajos szobájába, a rá jellemző tömörséggel és szívélyességgel mutatott be neki. - Fiam, ez itt Siorac lovag. Atyja jól szolgált engem, s ha eljön az ideje, kegyelmednek sem lehet nála jobb szolgája. - Ó, Siolac! - kiáltott fel Lajos. - Ó! Jól emlékezem lája! Tüstént kézen fogott, odavezetett egy ládikához, s előhúzott belőle egy kis nyílpuskát, melyet én adtam neki első találkozásunkkor. Ez a hála annyira meghatott - főként ha belegondol az ember, milyen sok és szép ajándékot kapott mindenhonnan, különösen Margó királynétól -, hogy könnyek szöktek a szemembe. Lajos figyelmét nem kerülte el megindultságom, mert ha lelkierő tekintetében elmaradt is atyja mögött, az emberi kapcsolatokban ugyanolyan éleslátással rendelkezett, mint ő. Majd odafordult Henrikhez, s arra kérte, tüstént adjon neki engem. - Nem addig a, fiam - mondta a király -, pillanatnyilag a lovag engem szolgál. De utánam a kegyelmedé lesz. Erre az „utánamra” a trónörökös elsápadt, s hátat fordítva nekem, hogy arcát elrejtse, úgy tett, mintha keresne valamit a ládikájában. Minthogy több volt az, mint szeretet, s alig volt kevesebb, mint csodálat, amit atyja iránt érzett, ráadásul a bajokat is ismerte, melyektől a király szenvedett, reszketett tőle, hogy elveszíti. Héroard-tól tudom, hogy egy hónappal később, januárban, olyasmivel árulta el aggodalmát, ami első látásra gyermeki szeszélynek tűnhet. A pünkösdi királyságról beszélgettek előtte, mire ő váratlanul azt mondta: - Nem akalok kilály lenni. - Miért? - kérdezte Doundoun. Hogyan tudta volna megmagyarázni, hogy gyermeki logikája szerint ő nem lehet másként király, csak úgy, ha atyja meghal. Ezért aztán egyre azt ismételgette: - Nem akalok az lenni. Az ilyesfajta válaszok miatt hitték aztán róla, hogy konok, holott csak szemérmes volt. Engem az erősített meg benne, hogy nagyon is szívére veszi a dolgot, mikor magához hívatta Ventelet urat, és sürgető hangon a fülébe súgta: - Ne tetessen babot a lepénybe, hogy ne legyen király*... A kastélyban töltött időre a főparancsnok szobájában szállásoltak el, melynek ablakai a kertre néztek. Ami egyszerre volt előnyös és kényelmetlen. Mert ha a teraszok, a ligetek, a szökőkutak még decemberben is gyönyörködtették a szemet, a kőművesek és ácsok viszont, akik azon az oldalon az új kastélyt építették, napközben örökké dolgoztak, olyan pokoli zajjal, hogy azt elképzelni sem lehet. Az igaz, hogy elég ritkán tartózkodtam a szobámban, minthogy vagy a király hívatott, de még inkább a trónörökös, aki, miután azt hallotta atyja szájából, hogy én „igen tudós ember” vagyok, mindent velem tanácskozott meg, beleértve azokat a témákat is, melyekben nagyon is tudatában voltam elégtelenségemnek. El is döntöttem, bevallom neki, hogy például ami a madarászatot vagy a vadászat tudományát illeti, jóval kevesebbet tudok nála, s hogy vele ellentétben alkalmatlan volnék behelyezni egy terrakottalapot valamelyik szoba padlóburkolatába. Ez az őszinteség, s legalább annyira kézügyességének burkolt dicsérete - valóban sok mindenhez értett, ami az ő korában csodálatra méltó volt - tetszett neki, s mikor végül meghallotta, hogy én az irodalmon nevelkedtem, nem tett fel többé olyan kérdéseket, melyek meghaladták ismereteimet. Mindazonáltal az erődépítés tudományában és a matematikában, melyekről, hála Martial úrnak, volt némi fogalmam, megfeleltem a várakozásainak. Meg kell mondanom, eléggé elcsodálkoztam, mikor láttam, hogy szünet nélkül faggatja a kőműveseket és az ácsokat a kertben, a kocsisokat és a lovászokat az istállóban, a konyhában meg a főszakácsokat és a kuktákat; igen nagy mohóság volt benne, hogy megtudja, hogyan „működnek a dolgok”. Egyébiránt nem érte be receptekkel. A kezét is meg akarta meríteni a tésztában. Guise asszony, aki - 111 -

meglátogatta, mialatt ott voltam - két legyet ütvén egy csapásra -, egyszer azon sopánkodott a jelenlétében, hogy éhes; mire Lajos egy szempillantás alatt elkészített neki egy omlettet, amit a hercegné igen sikerültnek talált. A december hatodikai szombaton, reggel hét órakor épp csak elkészültem az öltözködéssel, mikor egy inas kopogtatott az ajtómon; erőlevest hozott, s két szelet friss vajjal megkent kenyeret, meggyújtotta a szobámban a tüzet, kiment, s egy írókészlettel tért vissza; lerakta egy kis szekreterre, majd azt mondta, őfelsége hamarosan felkeres, és több ízben földig hajolva előttem, mintha királyi herceg volnék, távozott. Úgy véltem, túlságosan is megtisztel a király, hogy a szobámba jön, ahelyett, hogy magához hívatna, de nyomban megvilágosodott a rejtély, mihelyt belépve hozzám, az ajtót becsukva s bereteszelve maga mögött, közölte, bizalmas levelet fog diktálni nekem Anglia királyához, melyet majd le kell fordítanom az illető uralkodó nyelvére, s majdhogynem a bőrömön kell őriznem, míg e helyt tartózkodunk, s míg Párizsba való visszatérésünk után Déagéan úr el nem jön hozzám, hogy megtanítson a sifrírozásra. Azután pedig, ha Déagéan elvitte tőlem a levelet, s minden piszkozatot elégettem, még a nyomát is ki kell törölnöm az emlékezetemből. Ez utóbbi kikötés tűnt a legnehezebben megvalósíthatónak, de úgy látszik, sikerült, minthogy e napon, miközben ezeket a sorokat írom, képtelen volnék kielégíteni az olvasó kíváncsiságát, s egy huncut szót is elismételni a levélből. Az az igazság, hogy ami előző nap még titok volt a politikában, a napok múlásával, s néha már másnapra közismertté válik. Épp végeztem a feladatommal, és alig vetettem a kandalló tüzére a levél francia változatát s rejtettem el, ha nem is a bőrömre, de a harisnyanadrágom zsebébe az angol változatot, mikor a trónörökös hívatott. A szobájába siettem hát, ahol éppen azzal foglalatoskodott, hogy atyja nagy arcképéről készített tollal és tintával másolatot. A véleményemet akarta hallani művéről. Mondtam neki, hogy igen jó, de meg kellene változtatni a király jobb szembogarát, s kicsit eltolni bal felé, hogy ne kancsalítson. Ezen nevetett. Aztán azt mondta komoly hangon, de csillogó szemmel, mintha csak önmagán gúnyolódna: - Tudja-e, Siolac, hogy én költő is vagyok? Itt van, nézze csak, velseket ílok! - Igazán, uram? - Itt vannak, nézze meg. Ezt idén nyálon íltam, augusztusban: A gazellák kertjébe fel! Ott terem a szép eper. - Nemde jól límel, Siolac? - Uram, ez nem rím. Ez asszonánc. Az eperrel a jer rímelne. Ezen csak nevetett, s egyáltalán nem haragudott az őszinteségemért. Már korábban is megfigyeltem: azonnal megszimatolta a hízelgést, és nem szerette. Azonfelül a versfaragás nem tartozott azok közé a képességek közé, melyekre büszke volt. Sokkal bánatosabb lett volna, ha Guise asszony netán kivetnivalót talál az omlettjében. Az alatt a négy nap alatt, melyet a király Saint-Germain-en-Laye-ben töltött, Lajos naponta többször is együtt volt vele. Sétált vele a kertben, oldalán hallgatta a misét, hintóban kísérte a vadászataira, gyakran vacsorázott a társaságában, s ha éppen nem vele volt, sóhajtva azt mondta, hogy „papa igen hosszadalmas az asztalnál”, minthogy nagyon vágyott rá, hogy viszontlássa, még akkor is, ha két óra sem telt el utolsó együttlétük óta. Találkozásaikkor nem volt hiány kitárt karokban, gyöngéd pillantásokban, ölelésekben és csókokban. Henriknek azonban Lajos neveltetésére is gondja volt. Mikor látta, hogy meghátrál egy vicsorgó kutya előtt, hallottam, amint szigorú hangon azt mondja neki: - Nem szabad félni. Eljött a vasárnap, s a királynak pont délben vissza kellett térnie Párizsba. A hintó már ott várta a nagykapu előtt, s a lépcsőfokokon gyülekezett az egész saint-germaini udvar, hogy tisztelegjen előtte és búcsút vegyen tőle. Lajos a lépcső aljáig kísérte atyját, sápadtan, szomorúan és zárkózottan. Mikor eljött a válás pillanata, tanácstalannak látszott, ajka remegett, s mintha képtelen lett volna megszólalni. - No mi az, fiam? - kérdezte Henrik. - Nem szól egy szót sem? Meg sem ölel, mielőtt elmegyek? Lajos ekkor csendesen sírni kezd, ám a nagy társaságra tekintettel megpróbálja elrejteni a könnyeit. A király elsápad, s lassacskán ő is elsírja magát, karjába kapja Lajost, megcsókolja, megöleli, s így szól hozzá: „Azt mondom kegyelmednek, amit Isten mond a szentírásban: fiam, örömömre szolgál e könnyeket látni. Figyelemmel leszek rá.” A jelenet igen rövid volt, de roppant erőteljes. A jelenlévők között egy hang sem esett. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A király hátra sem fordulva gyors léptekkel beszállt a hintóba, Lajos pedig futva mászta meg a lépcsőt, annyira félt, hogy meglátják a könnyeit. Nyolcadik fejezet Nagyatyám, Mespech bárója mindig is vezetett, még idős korában is, egy „számadások könyvét”, melybe feljegyezte a családjával, vele magával és az embereivel megtörtént kis és nagy eseményeket. Én ott szerepelek az 1607. szeptember 20-i dátumnál: „Fiam, Pierre levélküldeményben tudatja velem, hogy unokámat, Pierre-Emmanuel de Sioracot lovaggá tette a király. Ez a megtiszteltetés az adományozó - 112 -

éleslátását dicséri: Pierre-Emmanuel jól fogja szolgálni uralkodóját. Komoly, szorgalmas fiú, s külön szeretetre méltó benne, hogy csupa elevenség és életerő.” És egy igen megható megjegyzés, utóiratként: „Kérem Istent, hogy Pierre-Emmanuel jöjjön el hozzám Mespechbe atyjával együtt, még mielőtt a ciprusok örök éjszakájukba fogadnának.” Ami engem illett, én nem „számadások könyvét”, hanem, mint manapság mondják, naplót vezetek. Benne lapozgatva, amit gyakran megteszek jelen emlékiratok írása közben, találtam egy szűkszavú bejegyzést az 1608. december 8-i dátumnál: „Tegnap visszatérés Saint-Germain-en-Laye-ből. Beszámoló. Atyám meghatódik. La Surie vidul. La Surie kárhozatos gúnyolódása. Levélke. Csordultig vagyok örömmel.” Kutatva emlékeim tarsolyában, mit is jelenthet ez a néhány szó, nem állhatom meg csodálkozás nélkül, milyen szeszélyes is az emlékezet alkímiája. Mert La Surie tréfálkozása - melynek semmi jelentőséget nem tulajdonítottam, s melyet kárhozatosnak találtam - sokkal hamarabb eszembe jutott, mint a „levélke”, mely oly nagy örömöt okozott nekem: „Az ember igazán csak meglepődhet azon - mondta La Surie -, ismerve Margó királyné hírét, hogy elhunyt szeretőinek pont a szívét balzsamoztatta be. - Miroul! - szólt rá atyám.” Hangja és a benne bujkáló szemrehányás még annyi év után is a fülembe cseng, s hirtelen minden eszembe jut, még a távollétemben érkezett levélke is, s hogy atyám csak beszámolóm végeztével adta át nekem, nyilván úgy ítélve meg, nem alaptalanul, hogy rövidebben beszéltem volna, ha előbb kapom meg. A levélkét némi kutakodás árán előkerítettem ládikáimból. Kissé megsárgult már az időtől, de megvan: Uram! A kegyelmed udvariasságának köszönhetem a megannyi, igen ügyesen forgatott bocsánatkérő szót egy olyan mulasztásért, melyről kegyelmed mit sem tehet. Roppant hálátlan lennék e nagy király iránt, aki oly hűséges barátja enyéimnek, ha nem érteném meg, hogy az ő szolgálata csak előbbre való lehet az én tanóráimnál. Mindent összevetve igen meghat az a bámulatos türelmetlenség, mellyel, mint látom, tanulni szeretné azt a nyelvet, mely az enyém. A legnagyobb örömmel fogadom kegyelmedet újból december hatodikán, hétfőn, délután három órakor. Maradok hűséges és alázatos szolgálója, uram. Ulrike von Lichtenberg Mikor elolvastam a levelet, kissé elpirulva nyújtottam oda atyámnak; ő átfutotta, majd azt mondta: - Szeretem ezt a stílust. Érezteti kegyelmeddel, mi a különbség nagyság és fensőbbségesség közt. - S mi volna az? - kérdezte La Surie. - Henrik nagy. Mária fensőbbséges. Henrik csak akkor emlékeztet a távolságra, amely mindenkitől elválasztja őt, ha olyan kellemetlenkedőkről van szó, akik megfeledkeznek róla. Olyankor nagyon is fennhéjázó. S viselkedésének tökéletes egyszerűsége kelti a nagyság érzetét azokban, akik közel jutnak hozzá. - Pierre-Emmanuel - mondta La Surie -, ha megengedi, vetnék egy pillantást arra a levélkére. - Természetesen. Ő is elolvasta, majd azt mondta: - Az a benyomásom, hogy Lichtenberg asszony szereti kegyelmedet. - Miből gondolja? - kérdeztem, s éreztem, hogy újból elpirulok. - Ebből a mondatból: „Mindent összevetve igen meghat az a bámulatos türelmetlenség, mellyel, mint látom, tanulni szeretné azt a nyelvet, mely az enyém.” - Hogyhogy? - Van egy csipetnyi incselkedés ebben a „bámulatos türelmetlenségben” és egy árnyalatnyi kacérság abban a megfogalmazásban, hogy „a nyelvet, mely az enyém”. - Kacér, ő? - kérdeztem magasra emelve hölgyem színeit, mintha csak a küzdőtérre kellene kilépnem érte. - Ugyan! Az aztán egyáltalán nem! Ő igen komoly hölgy. Sőt azt mondanám, hogy van némi ünnepélyesség a viselkedésében. Erre La Surie atyámra nézett, elmosolyodott, és nem felelt. Ez a beszélgetés vasárnap este zajlott, vacsora után, s őszintén szólva igen fáradtnak éreztem magam, mind a hosszú és zötyögtető utazásomtól, mind a beszámolómtól meg a végtelen sok kérdéstől, melyet kiváltott. - Mindjárt leragad a szeme, fiamuram - mondta atyám. - Itt az ideje, hogy, mint Henrik mondja, álma elaltassa kegyelmedet. Másnap, egy sokkal inkább szórakozottan mint szorgalmasan eltöltött délelőtt után felére rövidítettem a sziesztámat, és megkértem Toinont, bodorítsa be a hajamat. Igencsak berzenkedve fogadta a kérést. - Mostan én úgy vagyok - mondta, és olyan arccal emelkedett fel a fekhelyemről, amely semmi jót nem ígért -, hogy inkább hajlok a szívelkedésre, mint a hajsütővas forgatására. És azt hiszi, uram, becsületes dolog így kényére-kedvére felhasználni az embereket arra, hogy saját magát szépítgesse? Ugyan most minek töri annyira magát, ha a király kedvéért nem tette Saint-Germain-en-Laye-ben? - Ez az én dolgom. - A kegyelmed dolga az, hogy valami leányka az udvarban elcsavarta a fejét a kényeskedésével. Meg hogy azt hiszi, most majd megnyeri azzal, ha pipiskedik neki? Ezek a nyafkák semmit sem engednek át ingyen. Egy ilyen kényeskedő úgysem ad magából semmi mást, míg nincs házasság, mint hogy odanyalinthat az ujjai hegyére! Szép kis vásár, mondhatom! - 113 -

- Véletlenül sem találtad el, Toinon. Nem egy libáról van szó, hanem egy hölgyről, aki németből ad nekem leckéket. - Hát akkor miért nem e helyt adja őket, hogy láthatnánk legalább az ábrázatát? - Az nem lehetséges. Ő magas rangú hölgy. - Lárifári! Egy magas rangú hölgy mint iskolamester! Ne akarjon már velem ilyesmit elhitetni! - Ez a színtiszta igazság! És hagyj fel a kérdezősködéssel, Toinon! Érd be azzal, hogy bebodorítasz, de meg ne égess ám, és tégy lakatot a szádra! - Kegyelmed meg - mondta Toinon a fogai közt, elég halkan ahhoz, hogy úgy tűnjön, magában beszél, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallhassam - tegyen az agyához egy morzsányi észt! - Nahát, Toinon! - mondtam fenyegetően. - Akarsz két jókora pofont, hogy megtanuld, mi a tisztelet? - És engem ki fog tiszteletben tartani? - Toinonnak esze ágában sem volt visszavonulni. Kegyetlenül kizavarnak az ágyból, hogy bebodorítsak egy hálátlant, aki elmegy kikerekíteni a sziesztáját egy másikkal! - Mi a csudáról szónokolsz? Tanórákról van szó, és a hölgy özvegyasszony. - Özvegyasszony! Na hiszen! Szeretem a hajnalt! - Egy erényességéről híres özvegy. - Szóra sem érdemes! - És nagy gyermekei vannak. - Pfúj, uram, egy öregasszony! S kegyelmed egy vénségért megkurtítja a sziesztánkat! Kifordult a világ! Az én fiatal bőröm már nem izgatja kegyelmedet! Az „öregasszony”-nál meg a „vénség”-nél már ott tartottam, hogy megütöm. De belegondoltam, hogy ha eleresztem magam, lecsapja a hajsütő vasát, s otthagy engem félig hullámos, félig egyenes hajjal, aztán megy, hogy telelármázza a házat, rám meg két napig duzzogni fog - ezért úgy döntöttem, hogy fékezem magam, és titokban csodálattal adóztam neki, amiért néhány perc alatt sikerült mindent kiszednie belőlem, és még jól el is keserített. De tényleg, gondoltam magamban, ezt a nemet csak azért hívják gyengébbnek, mert megfeledkeznek a nyelvéről!... Meg se mukkantam, egy arcizmom se rándult a csipkelődéseire. Minthogy azonban nagyon is éreztem, túl közel van hozzám én meg hozzá ahhoz, hogy ne lenne valamelyes oka a perlekedésre, megfogadtam magamban, hogy többet nem térek vissza erre az egészre. Néhány fürttel való hivalkodásért túl nagy ár ez. Különösnek tartottam, hogy atyám, aki mindig takarékosan bánt a dénárjaival, most bérelt kocsit rendelt, hogy elvigyen Gräfin von Lichtenberghez; először azt hittem, azért, mert a miénket használni fogják délután. De mikor ugyanilyen kocsi jött értem minden héten háromszor, hétfőnként, szerdánként és péntekenként, hogy elvigyen hozzá a tanóráimra, nagyon is megértettem, hogy mialatt Saint-Germain-en-Laye-ben voltam, megállapodás született közte és a hölgy közt, hogy látogatásaimnak nagyobb névtelenségben kell történnie, mint ha saját kocsinkon mennék, melynek ajtóira fel volt festve családom címere. Amiből arra következtettem, hogy Lichtenberg asszony - minthogy német volt és kálvinista - attól fél, hogy otthonát esetleg megfigyelés alatt tartják a Liga vagy a spanyolok kémei. Következtetésemet atyám megerősítette, s egyben azt tanácsolta, húzzam be a kocsi függönyeit, és szét se húzzam addig, míg a Lichtenberg-palota udvarában nem leszek, s a kapu be nem csukódott mögöttem. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a falak, melyek körülfogták a palotát, ahol Lichtenberg asszony lakott, csakúgy, mint az udvar és a kert falai igen magasak voltak, az ablakokat és az üvegajtókat vaspántokkal megerősített súlyos fatáblák védték, s hogy a ház bőven el volt látva hatalmas termetű és fürkész pillantású inasokkal és lakájokkal; mint hallottam, Pfalzból jöttek, s igen alkalmasak voltak rá, hogy alkalomadtán átváltozzanak katonákká. Ami meg a Gräfin-t illeti, megfigyeltem, hogy bármelyik teremben vagy szobában tartotta is a leckeórát, nyomban bereteszelte az ajtót, mihelyt elhelyezkedtünk; elhúzta a reteszt, hogy az inas behozhassa az uzsonnát, de távozása után ismét rátolta. Lenyűgözött ez az óvatosság. Úgy éreztem, mintha valami veszélyes kalandban élnék. Tanórái pedig csak még több tiszteletet ébresztettek bennem iránta, mert gyorsan észrevettem, hogy az én „iskolamesterem” felér egy jezsuitával, márpedig Isten a tudója, hogy a jezsuiták milyen jó hírűek voltak ezen a téren; franciatanárom, Philipponeau úr kiváló példa volt rá, mert ha kurizálásai miatt el is vesztette a Jézus Társaság ruháját, a tehetségüket megőrizte. Lichtenberg asszony a legnagyobb gondossággal készítette elő a tanóráit, haladásom tempója szerint nehezítette a feladatokat, s mielőtt továbbléptünk volna, szüntelenül átismételtette a tanultakat; finom bókokkal bátorított, s oly szelíden, oly nagy türelemmel javítgatta a hibáimat, hogy ha önmagát megszerettette velem, nem tudta nem megszerettetni tanulásom tárgyát is. Addig úgy képzeltem, Greta és Franz tájszólását hallgatva, hogy a német elég kemény nyelv; ám mikor az Gräfin ajkain szólalt meg, rájöttem, milyen hajlékony és muzikális lehet anélkül, hogy erejéből veszítene. A lecke végeztével Lichtenberg asszony mindig ott marasztalt, hogy osszam meg vele uzsonnáját, melyet a kedvemért halasztott el egy órával. Mindig nagyon vártam ezt a pillanatot, ám egyszersmind nem kerülhettem el, hogy kicsit rettegjek is tőle, minthogy szükségképpen ez vezetett találkozásunk s egyben azon elragadó pillanatok végéhez, melyeket ez a találkozás lehetővé tett. De észrevettem, hogy Gräfin akár mert megérezte nyugtalanságomat, akár mert kedvét lelte a társaságomban, apránként meghosszabbította e pillanatokat. - 114 -

Mindig ugyanaz az aprósütemény s ugyanaz a lekvár volt, s a lekvárt a süteményeken mindig a grófnő szép keze kente el, melyet egyetlen gyűrű díszített, mindig ugyanazokkal a gyémántokkal és rubinokkal. A nyakában, míves láncon egy aranyszívet és egy törött kulcsot viselt, melyek elég kíváncsivá tettek ahhoz, hogy szót ejtsek róluk atyámnak: „Bassompierre szerint, mondta atyám, hőn szeretett férje halála óta hordja ezeket az ékszereket. A törött kulcs az én ízlésem szerint kissé túlságosan is patetikus szimbólum, s hosszú távon megvan az a kockázata, hogy elveszti hitelét. Bassompierre, minthogy kemény visszautasításban volt része, kikezdhetetlennek tartja Lichtenberg asszony erényességét; s való igaz, hogy a hölgy nagyon visszavonultan él. De nem lehetetlen, hogy unatkozik visszavonultságában. Végül is a gróf már két éve meghalt.” Hallgattam, de ez a beszéd ellenemre volt. Hiányosságokat és gyengeségeket tételezett fel az én bálványomról. Mégis olyan érzésekkel néztem, amint a Gräfin megkeni az első aprósüteményemet, hogy abban már nyoma sem volt annak a szinte fiúi hálának, melyet első alkalommal éreztem iránta, s hogy teljesen őszinte legyek, kétségkívül utolsó pimaszságnak tartotta volna a módot, ahogyan tekintetemet végigsétáltattam bájain, ha nem eresztette volna rá szemhéját csodálatos szembogarára, minthogy oly komolysággal merült bele tápláló anyai feladatába, ahogyan minden mást is csinált. Kicsit bűnösnek is éreztem magam, amiért így nézek rá, minthogy teljesen átitatott vele szemben valami hódolathoz közeli érzés. De abban a reményben ringattam magam, hogy elég gyorsan el tudom majd kapni róla tapintatlan tekintetemet, épp abban a pillanatban, amint felemeli a fejét, hogy egy kistányéron felém nyújtsa lekváros süteményemet. Minthogy sziesztáimat megosztottam Toinonnal, ismerni véltem a „gentil sessó”-t, de amilyen tejfelesszájú voltam, nem tudtam, hogy egy asszonynak nincs szüksége a szemére ahhoz, hogy megérezze magán egy tekintet melegét. Mindazonáltal a szerelem éleslátóvá tett, s minthogy szemem, mely szabályosan tapadt rá, követte minden mozdulatát, nagy sokára észrevettem, hogy sokkal több időt tölt süteményeim meglekvározásával, mint amennyi szükséges volna. Ebből arra következtettem, hogy magán érzi a tekintetemet - ami igaz is volt -, és ez annyira zavarba hozza, hogy megnyújtja a feladatát - ami messze nem volt igaz: erre csak később ébredtem rá, de mint minden tudás, mely szeretetünk tárgyára vonatkozik, ez is túl későn jött ahhoz, hogy hasznomra legyen. - Nos hát, tessék! - mondta, s rátette a lekváros süteményt egy kistányérra. - Készen van. Ez majd visszaadja az erejét... Így figyelmeztetett rá, hogy tartsam vissza a pillantásaimat, melyeket nyakára, mellére vetettem, meg azokra a formákra, melyeket hufándlija sejteni engedett. De oly színtelen hangon ejtette ki e szavakat, hogy én abból figyelmeztetést olvastam ki: vonuljak vissza, és nem vettem észre a belőle következő cinkosságot. Így hát az ő ügyessége s az én naivitásom egyként hozzásegített bennünket azokhoz a pillanatokhoz, melyek már csak azért is elbűvölőek voltak, mert megmaradtak mindkettőnk akaratának legelmosódottabb tartományában: tőlem nem követeltek semmiféle kezdeményezést, tőle pedig semmiféle döntést. A Gäfin minden alkalommal palotájának másik szobájában fogadott, s észre kellett volna vennem mint később meg is tettem -, hogy ez a szoba akarva vagy szinte akaratlanul (ma így hiszem) minden alkalommal egyre kisebb lett. Így jutottunk el egy nagy szalonból egy meghittebbe, abból meg egy kis üvegezett verandára, ahol zöld növények voltak, a verandáról egy hálószobába, a hálószobából egy budoárba, ahol egy toalettasztalon kívül csak egy karosszéknek meg egy zsámolynak volt hely. Mindazonáltal ez a „haladás” nem volt rendszeres, mert legalább egyszer visszamentünk a nagy szalonba is. Ez a visszatérés azonban, melyet én visszafejlődésnek éltem meg, s nagyon el is szomorított, kivétel maradt. Azt követően határozottan folytatódott az a tendencia, hogy mind kisebb helyiségekbe mentünk, s végül teljes mértékig diadalmaskodott. A budoárban történt, melyről az imént beszéltem, hogy egy napon, az uzsonna végeztével Lichtenberg asszony csak úgy, beszéd közben felkapott a toalettasztalról egy elefántcsont nyelű reszelőt, és reszelni kezdte a körmét. Ez a foglalatosság először meglepett, de némi gondolkodás után elbűvölt, minthogy általa oly bensőséges viszonyba kerültem a Gräfin-nel, amiről soha álmodni sem mertem. Ráadásul kettős örömöt nyújtott számomra: egyrészt kedvemre elboríthattam őt pillantásaimmal, minthogy szemét lesütve tartotta a körmei miatt, másrészt nyugodtan hallgathattam, hiszen maga a beszélgetés is, talán éppen foglalatosságának jellege miatt, meghittebbé vált. Egy kérdésemre olyan őszintén beszélt nekem Bassompierre-ről, hogy teljesen elképesztett vele. - Bassompierre azok közül a németek közül való - mondta -, akik kissé megvetik a franciákat bizonyos erények hiánya miatt, egyszersmind azonban tátott szájjal csodálják őket bizonyos hibák miatt. S mióta Franciaországban van, egyetlen cél vezérli: hogy nehézkes német erényeit ragyogó francia hibákra cserélje fel, különösen ami az asszonyokat illeti. - Le mertem volna fogadni, hogy barátja kegyednek. - Az lett volna, ha nem akarta volna átlépni a barátság küszöbét. De ki tudna elfogadni egy olyan szerelmet, melyet naponta áruba bocsátanak a fél világnak? Minthogy hallgattam, felnézett, éles pillantást vetett rám, és megkérdezte: - Találkozott már az unokahúgaival? Egy ennyire egyenes kérdés először meglepett attól a hölgytől, aki oly finoman tartózkodó és - 115 -

udvarias volt, s beletelt kis időbe, míg válaszolni tudtam: - Igen, a dereglyén. Együtt mentünk le Saint-Germain-en-Laye-be a Szajna folyón. Elhallgatott, engem meg halálos rémület fogott el arra a gondolatra, hogy Bassompierre netán beszélt neki Toinonról. A következő kérdés azonban, melytől már akkor is féltem, mielőtt elhangzott volna, nem tette lehetővé számomra, hogy olyan megfontolt legyek, amilyen lenni szerettem volna, mert ha önmagában meglehetősen tapintatlan volt is, első pillantásra úgy látszott, tapintatlansága nem ellenem irányul. - Mivel magyarázza - kérdezte -, hogy egy olyan jó házból való és érzékeny nemesúr, mint Bassompierre, örömét leli ilyen közönséges szerelmekben? Amilyen áruló voltam akkor Toinonnal szemben, hazug, sőt ami még rosszabb, szenteskedő, felvontam a szemöldökömet, és kis grimaszt vágtam - mely arcjáték módot adott rá, hogy azt a választ adjam Lichtenberg asszonynak, melyet ő hallani szeretne -, ráadásul még csak a számat sem kellett kinyitnom. Azt mondom, hazug, mert igen messze álltam attól, hogy Toinon póriassága ne legyen ínyemre, sőt ez volt számomra kapcsolatunk legmegnyugtatóbb eleme, legalábbis kezdetben. De hogyan tudhattam volna ezt elmagyarázni egy ilyen előkelő hölgynek, aki minden kérdésben oly komoly lelkületről tett bizonyságot? Mikor bal kezén befejezte körmeinek kívánt mértékű legömbölyítését, Lichtenberg asszony átvette ugyanezen kezébe a reszelőt, hogy jobbján is tökéletesítse körmeit. De igen kevéssé látszott elégedettnek ezzel a cserével. - Nem is hinné az ember, mennyire helytálló, mikor az ügyetlenséget balkezességként emlegetik mondta kis kaccantással. - Olyan jól ment a dolog, míg a jobb kezem dolgozott. De a másik oly ügyetlen, hogy ennél rosszabbul már nem is lehetne reszelni. Milyen sajnálatos, hogy kedvenc komornám fekszik és gyengélkedik! Most segítségül hívhattam volna. - Asszonyom - mondtam, gondolkodási időt sem hagyva magamnak (de a hirtelen vidámság, mely ott csengett a megjegyzését kísérő kis kaccantásban, némi merészségre ösztönzött) -, boldog lennék, ha volna szíves megengedni, hogy helyettesítsem komornáját. - Hogyhogy? Kegyelmed meg tudná tenni? - Gondolom, igen. - És nem sebezne meg? - Biztosíthatom. - Nos jó, próbáljuk meg! - mondta újabb kis kaccantással, mintha részemről csak valami gyerekségről volna szó. Akkor felálltam, fogtam a zsámolyomat, odavittem a jobbjára, és leültem. Átnyújtotta a reszelőt meg az ügyetlen kezét, melyben addig tartotta. Ujjai puhák és langyosak voltak az enyéim alatt, s noha mélységes örömöt éreztem, hogy birtokolhatom őket, nem akartam hosszan időzni eme érzésnél, mivel igencsak szívemen viseltem, hogy eleget tegyek egy olyan feladatnak, mellyel soha életemben nem próbálkoztam még, hiszen otthonunkban Toinon viselt gondot a körmeimre: szépen levágta őket egy kisollóval. Először csak igen szelíden fogtam hozzá a dologhoz, mert attól féltem, fájdalmat okozok neki; s minthogy nagyon igyekeztem, éreztem, hogy az erőfeszítéstől kivörösödöm. Lichtenberg asszony hallgatott, s mivel én alacsonyabban ültem nála - fejem a csípője magasságában volt -, nem tudtam volna megmondani, hogy az arcomat nézi-e vagy a kezét, melyet rám bízott. Mindazonáltal foglalatosságomban gyors haladást értem el, a bennem lévő feszültség is csökkent, s így eljutott a tudatomig, milyen nagy csendben vagyunk mindketten, amit semmi sem indokolt, hacsak részemről az afölött érzett heves öröm nem - mely szembeszökően aránytalan volt kiváltó okához képest -, hogy tetszésem szerint tapogathatom a kezét, uralkodhatom fölötte, s bámulhatom, hogy fehérségében s finomságában mennyire különbözik az enyémtől. Noha ujjai teljességgel erőtlenek és engedelmesek voltak, mihelyt a magaméit megmozdítottam, úgy éreztem, mintha megsimogatnának. Kis idő múlva azt vettem észre, hogy Ulrike légzése megváltozott, mélyebb és lassúbb lett. Már arra gondoltam volna, hogy elszunnyadt, ha tekintetem, munkámból felemelkedve, nem találkozik össze az övével, mely nagyon is eleven volt; mintha azonban a gyámoltalanságig nélkülözte volna azt az éberséget, mely általában a Gräfin-t vezérelte. Megértettem, hogy vakon ráhagyatkozott a pillanat varázsára, s mit sem törődött a csíraként benne rejlő lehetőségekkel; kiélvezte e bensőségesség elbűvölő, ám rá nézve cseppet sem riasztó pillanatait, hiszen kultuszának papja oly fiatal, oly imádni való s oly tisztelettudó volt. Mindez csak egy villanásnyi ideig tartott. Aztán gyorsan lesütöttem a szememet, nehogy pillantásom tüze felriassza a békességből, melynek átengedte magát. Bassompierre december végén eljött hozzánk, hogy megossza velünk a vacsoránkat; ezért aztán kénytelenek voltunk némely költségekbe verni magunkat, hogy szépítsünk valamelyest a környezetünkön, s ne nézzünk ki túlságosan nyomorúságosnak az ő ragyogásához képest; mivel azonban pontosan éreztük, hogy e téren nem remélhetünk oly tüzes fénnyel tündökölni, mint jó atyám megparancsolta Caboche-nak, hogy oly bőséges és ízletes étkezést állítson össze nekünk, amilyet csak tud, semmit se spóroljon ki belőle se húsokban, se borokban; ha már egyszer vendégünk szemének nem szerezhetünk kielégülést, legalább az ínyének hízeleghessünk. - 116 -

Mihelyt azonban Bassompierre kiszállt ragyogó hintójából, s mint egy alvajáró, leült asztalunkhoz, megértettük, mily fölöslegesek voltak erőfeszítéseink. Alig nézett ránk, s alig kóstolt bele étkeinkbe. Kezdettől fogva kivonta magát minden értelmes társalgásból, kék szeme a végtelenbe meredt, szava ritka volt: mintha máshol járt volna, de nem gondjai, hanem elragadtatottsága miatt. Mariette, aki mindig féltve vigyázta férje dicsőségét, nyugtalanul látta, hogy tányérja ott árválkodik előtte, még a villája hegyét se dugta bele; Mariette feldúlt pillantásokat vetett atyámra, aki azonban úgy tett, mintha nem venné ezt észre. Franz meg teletöltötte a vendég poharát. Bassompierre belekortyolt és letette. - Nagy isten, Bassompierre! - szólalt meg atyám. - Gyengélkedik kegyelmed? A hasa gyötri, vagy a láz kapta el? Nem eszik! Alig iszik! És karikás szeméből arra következtetek, hogy aludni sem alszik. - Megházasodom - mondta Bassompierre; hangja bizonytalan volt, szeme zavaros, mint mikor valaki akarata ellenére a legüdvözítőbb álmot látja. - Szegény unokahúgok! - mondta La Surie sotto voce. - Most mehetnek isten hírével!... Atyám rosszallóan nézett a lovagra, de Bassompierre semmit sem hallott meg. Visszazuhant álmodozásába. - Mikor? - kérdezte atyám. - Karácsony előtt - mondta Bassompierre. Úgy éreztem, mintha valami gépezet mozgatná beszédét, melyben akaratának semmi szerepe sincs. - Kivel? - Charlotte de Montmorencyval. La Surie roppant meglepettnek látszott, míg atyám meg én értő pillantásokat váltottunk egymással, de hang nélkül. Charlotte volt az a veszedelmes kis liba, aki a volte előtt, melyet vele táncoltam Guise hercegné bálján, félrevonva engem megkért rá, hogy a lehető legmagasabbra emeljem föl. Majd miután megmutatta a lábát, és szétszórta kihívó pillantásait valamennyi jelen lévő előkelőség között, a tánc végeztével nyilvánosan szememre hányta illetlen viselkedésemet. - A főparancsnok lánya! - mondta La Surie, és megrázta a fejét, mint aki méltányolja a hallottakat. Hiszen az majdhogynem hercegnő! - Kevesebbért nem házasodom! - Bassompierre mintha végre túljutott volna önkívületi állapotán: először tett önmagához illő megjegyzést. Minthogy atyám hallgatott, Bassompierre, mint akit meglep ez a csend, odafordult hozzá: - Nos hát, Siorac, mit gondol a dologról? - A hölgy igen fiatal; grófom, kegyelmed öregszik... - De hát harmincéves vagyok! - mondta némi hévvel Bassompierre. - Ő meg a tizenhatodik évében jár. - Tréfáltam - mosolyodott el atyám. - Valóban, az életkorok teljesen összeillenek. S a hölgy igen szép, minthogy a teremtés legelragadóbb pofikájával rendelkezik, a többiről nem is beszélve. Úgy láttam, Bassompierre csak félig elégedett a dicsérettel, melyet atyám minden melegség nélkül mondott el; barátságukra való tekintettel Bassompierre többet várt volna. - Mit szól a király? - kérdezte La Surie. - A hetedik mennyországban jár! - mondta Bassompierre. S nem minden önhittség nélkül hozzáfűzte: - Tudják, mennyire szeret engem. - Ad hozományt a menyasszonynak? - Ugyan már, arra semmi szükség. Kegyelmetek előtt sem titok, hogy Mercoeur kisasszonnyal együtt Charlotte de Montmorency a királyság leggazdagabb örökösnője. - Majd mosolyogva folytatta: - A király tulajdonképpen engem házasít ki. - Kiházasítja? - meresztett nagy szemeket La Surie. - Úgy ám, megveszi nekem Bouillon hercegtől a király személyes szolgálatára rendelt nemes tisztét. - Bravo, bravissimo, Bassompierre! - mondta atyám. - Ez igazán nagyszerű jele a királyi kegynek. Ennél többet s jobbat nem is tehetne! Úgy láttam, Bassompierre, aki maga volt a megtestesült finomság, érzékelte, hogy atyám ezúttal sokkal nagyobb hévvel beszélt, mint mikor beérte annyival, hogy Charlotte szépségét dicséri. Bassompierre kérdőn nézett rá, s mikor látta, hogy atyám úgy döntött, nem mond többet, minthogy csak elhallgatással nyilatkozhat Charlotte-ról, egy pillantást vetett zsebórájára, s azzal az ürüggyel, hogy a király várja a Louvre-ban, engedélyt kért a távozásra; úgy láttam, legalább annyira rosszkedvűen ment el, mint amennyire csalatkozottan. Visszavonulása oly sietősre sikeredett, s noha Bassompierre nagyra volt az udvariasságával, oly kevéssé szívélyesre, hogy atyám mintha már lelkiismereti kérdést csinált volna belőle, nem árult-e el a kelleténél több tartózkodást Charlotte személyét illetően. Majd mikor meglátta Mariette-et, lógó karral és rémült arccal az asztal túloldalán, kissé nyersen odaszólt neki: - Nos hát, Mariette! Mire vársz, miért nem szeded le Bassompierre úr terítékét, hiszen látod, hogy hozzá sem ért? - Jaj, uram - mondta Mariette, aki heves érzelmi megrázkódtatásaiban rendre visszatért auvergne-i tájszólásához -, én a Bastille minden aranyáért se nyúlok ahhoz a tányérhoz! Jézus! Szegény gróf! Kérem az Urat, bocsássa meg neki, hogy egy szukkubuszt vesz feleségül! Már teljesen meg is rontotta! - Charlotte de Montmorency mint szukkubusz! Honnan veszed ezt, komámasszony? - 117 -

- Jaj, uram, márki úr, a dolog biztos! A bácsikámtól tudom, aki inas volt Charlotte kisasszony anyjánál, Louise de Budosnál, aki akkor még csak kislányka volt. És odaadta magát az ördögnek, mert az cserébe megígérte, hogy összeházasítja a főparancsnok úrral, aki Franciaország leggazdagabb embere és a király után a leghatalmasabb. - Odaadta magát az ördögnek? - vonta fel atyám a szemöldökét. - Úgy bizony, uram, márki úr! És nyomorultul meg is szenvedett miatta, mert az ördögnek olyan vörös a dikicse, mint a pokol, s ahova csak beteszi, mindent szétéget vele!... - Ezek után hogyne csodálkozna az ember - mondta atyám La Surie-re nézve, aki arcát keze mögé rejtve nevetett - azon a sok asszonyon, aki napjainkban azt állítja magáról, hogy viszonya volt az ördöggel? - Pontosan ezekről a szemérmetlenekről mondják, hogy az ördög bújt beléjük - mondta Mariette, akit nem izgatott különösebben az ellenvetés. - És visszatérve Louise asszonyra: miután az ördög kedvére örömét lelte benne, visszavarrta a szüzességét, és a nászéjszakán a szegény főparancsnok semmit se vett észre. De a baj akkor is megtörtént! És Charlotte kisasszony abból a bizonyos magból született. Ezért aztán igazi nőstény ördög lett belőle, noha külsőre olyan, mint egy angyal. És ráadásul ő is törázna, mint az anyja. - Törázna? - kérdezte atyám. - Mi a csuda ez már megint? - Valami olyasmi, mint a szopóscsirke, gondolom - mondta La Surie. - Egyáltalán nem - folytatta Mariette roppant bölcs arccal. - A törázna olyan asszony, akiben egyszerre van benne a törtetés meg a paráznaság. - A törtetés meg a paráznaság! Tökéletes! Tökéletes! Most már minden világos! Sokat tanultam, míg hallgattalak, Mariette. Ez minden? - Nem a! márki úr. Charlotte után az ördög még egy fiút is csinált Louise asszonynak, akit Henrinek neveztek el. De az ördög eltávozott egy időre, hogy a világ másik végén is végbevigye a maga álnokságait és gonoszkodásait (mert mindenfelé rengeteg dolga van), mikor aztán visszajött, hát ott találja Louise-t viselősen, de ezúttal a főparancsnoktól. Megdühödött, hogy az így megszegte az ígéretét, és Isten szent nevét káromolva megfojtotta, és ott hagyta holtan, azt a szép arcát meg úgy eltorzítva, hogy többé fel se lehetett ismerni. - Most megfigyelheted, fiam - mondta atyám -, hogyan lesz egy macskakölyökből hatalmas tigris. Louise de Budos arca csakúgy, mint Gabrielle d'Estrées-é különös módon csakugyan eltorzult halálában; ez az egyetlen igaz hang abból a nótából, melyet az imént hallottál. Az összes többi, Mariette - fordult az asszonyhoz atyám -, egy rakás kárhozatos babonaság, és kész nevetség volna, ha nem sértené egy nagy család becsületét. És határozottan megtiltom neked, hogy a jövőben elismételd ezt a mesét, mert emiatt a mese miatt téged felköthetnek, meg a te Caboche-odat is. - De hát én ezt a bácsikámtól tudom! - Mariette csak úgy vöröslött szégyenében. - És nem láttam benne semmi rosszat. - Rossz vagy sem, ne mondd el, szegénykém, még egyszer ezt a történetet - mondta atyám immár megenyhülten -, ha meg akarsz maradni a szolgálatomban. És tüstént indulj, nagy tüzet rakj nekem a könyvtárszobában! Greta majd leszedi helyetted az asztalt. - Hálásan köszönöm, márki úr - mondta Mariette, aki pontosan megértette, hogy gazdája nagy jóságában ezzel felmentette őt az alól, hogy meg kelljen érintenie Bassompierre tányérját, amely teljesen nyilvánvalóan meg volt rontva, minthogy a gróffal magával is ez volt a helyzet. - Hallottam már ezeket az oktalanságokat Louise de Budosról - mondta atyám, mihelyt Mariette kiment. - Az egyszerű nép, mihelyt valami vészterhes dolog megmagyarázhatatlannak tűnik számára, az ördögöt hozza fel magyarázatként. És az még csak hagyján, hogy a tudatlanok hisznek ezekben a mesékben; ami sokkal rosszabb (milyen hiszékeny is ez a mi századunk!), hogy még az olyan tapasztalt és csupa ész aggastyánok is, mint Pierre de l'Estoile hitelt adnak az ilyen csacskaságoknak. - Úgy találtam viszont, hogy kegyelmed igen tartózkodóan gratulált Bassompierre-nek a házasságához, s Charlotte-ot illetően is igencsak fukarkodott a dicsérettel. - Megvan annak az oka. Pierre-Emmanuel majd elmeséli kegyelmednek. Ekkor elmondtam La Surie-nek az ismert történetet, hogy milyen gonoszul megjáratta velem Guise hercegné bálján az alig tizenöt éves Charlotte de Montmorency. - Ó, ez aztán komisz dolog! - mondta La Surie. - S hogy lehet, hogy én nem tudtam róla? - Szemed s füled mással volt elfoglalva - mondta atyám mosolyogva. - És még csak most volt tizenöt éves! - mondta La Surie. - S máris meresztgeti a szemét az előkelőségekre, s mutogatja nekik a combocskáját! - Az előkelőségekre, de még a királyra is! - mondtam. - Nagy isten! Lehetséges, hogy mégiscsak egy szukkubusz? - kérdezte La Surie. - Miroul! - szólt rá atyám. - Vagy ha nem az, nem lehet, hogy olyasfajta törázna, mint amilyenről Mariette beszélt? Én elnevettem magam, atyám azonban nem. - Ugyan, Miroul, legyen elég! - mondta. - Az embereink meghallhatják. S amit a gazda mond, azt az inas előbb-utóbb elismétli. Azt szeretnéd, ha e helyt így beszélnének Bassompierre feleségéről, ha majd elhozza vacsorára? Mariette locsogó nyelve a kapott dorgálás után nem viszketett tovább, legalábbis e tárgyban. Nem úgy az agya. Annak meg volt némi igazsága, mikor úgy gondolta, hogy maga az ég is útjába áll - 118 -

Bassompierre házasságának. Itt jegyzem meg, hogy embereink gyakran jobban voltak értesülve az előkelő családok titkairól, mint mi magunk, sőt néha még mirólunk is, minthogy legnagyobb élvezetüket abban lelték, hogy megfigyeltek bennünket, s megfigyeléseiket kitárgyalták egymással. Így értesült róla Mariette, piacra menet - ahol összetalálkozott a főparancsnok egyik auvergne-i inasával -, hogy a főparancsnok, aki akkor hetvennégy éves volt, súlyos gutaütést kapott, ágynak esett, következésképp Charlotte házassága nem lehetett meg karácsony előtt, mint azt nekünk Bassompierre korábban mondta. Mariette akkor közölte velünk a hírt, amikor felszolgált az asztalnál, s hármunk közül senki sem jött volna rá, mekkora elégtételt érez, ha nagy erővel visszatérő tájszólása el nem árulja. Aki ismerte, annak számára ráadásul az is teljesen világos volt, hogy az egybekelés ilyesfajta késleltetésében ő vagy Isten kezét látja, vagy a gróf német jó tündéréét, de az is lehet, hogy mindkettőt, amint ezen egy alkalomra összeszövetkeztek a pokol összes hatalma ellen, melyektől Charlotte származott. Januárban a főparancsnok felépült, de atyám a Louvre-ból jövet tudatta velünk, hogy Bouillon herceg nagy nehézségeket támasztott az adás-vételben, mármint hogy a királlyal szemben, aki az ő tisztével - a király személyes szolgálatára rendelt nemesúr - kívánta megajándékozni kegyencét. Az alkudozás főként az áron folyt: Bouillon 45 000 frankot akart, a király meg, csaknem felével aláígérve Bouillon követeléseinek, nem akart neki többet adni 20 000-nél. Bouillon Montmorency unokaöccseként ráadásul úgy vélekedett, hogy Bassompierre nem elég előkelő az ő Charlotte unokahúgához. Charlotte a főparancsnok lánya, tehát legalábbis egy herceg jár neki: mondjuk Condé - vélte Bouillon. A király tiltakozott. Condé jobban szereti a vadászatot, mint a hölgyeket, ráadásul ő, a király Bassompierre-t szánja Charlotte-nak, és senki mást. Olyan elszántnak látszott, hogy atyám úgy ítélte meg a dolgot, Bassompierre - a király személyes szolgálatára rendelt nemesúr tisztével vagy anélkül - még húsvét előtt feleségül fogja venni Charlotte-ot. Tévedett. Német jó tündére pártfogása ellenére Bassompierre mindent elvesztett: szerelmesét, a hízelgő frigyet, a zsíros örökséget, a királyi tisztséget, ráadásul úgy, hogy Bouillonnak semmi szerepe sem volt a dologban, Condé pedig semmi mást nem nyert az ügyön, mint egy önkéntes száműzetést; s ami még ennél is meglepőbb körülmény, mindez a szép hölgy beleegyezésével történt. Hogy hogyan is esett meg a dolog, azt fogom most elmesélni. Néhány nappal korábban egy apród érkezett hozzám még kora reggel; a király levelét hozta, melyben az a parancs állt, hogy pontban tíz órára legyek a trónörökös lakosztályában. A Louvre kiskapujánál, ahol épp Praslin volt őrségben, ki mást látok ott állni - az őrkapitányhoz képes képtelen alacsonyságában, de legalább annyi színben játszva, mint májusban a rét -, ha nem az ifjú Romorantint? Rám várakozott ott, s bal kezét sikkesen csípőjére szorítva nem egyszer, de legalább tízszer üdvözölt tollas kalapjával; a hanyag mosoly ott játszadozott ajkain, s gőgösen nem vett tudomást a megvető pillantásokról, melyekkel Praslin illette fölülről, s melyek csak még megsemmisítőbbek lettek, mikor látta, mint ölel s csókol meg az ifjú piperkőc. - Lovag - Romorantin karon fogott, s bevezetett a Louvre udvarába -, hogy én milyen boldog vagyok, hogy itt láthatom uraságod oly szép arcát! A király állíttatott ide, hogy vezessem kegyelmedet a trónörökös úr lakosztályaiba, s igazán el sem tudja hinni, mennyire nem állhatom, hogy itt kell ácsorognom e mellett a Praslin mellett. Igazán mondom, ez az ember bűzlik! Bizonyára ugyanazzal a firnájsszal subickolja a haját meg a bajuszát, amivel katonái a csizmájukat kenik! Majd megfulladtam tőle! Azzal fejhangon nevetni kezdett, mint aki megrészegült saját szellemességétől. - De márki, mi történt? - kérdeztem mosolyogva. - Már nem ejti u-nak az o-kat, s polgárjogot nyert uraságodnál a d is, melyet egykoron, ha emlékezetem nem csal, dentálisnak és barbárnak talált. - Sajnos, lovag! - mondta. - Barátaim és jómagam nem inogtunk meg nézeteinkben. Most is úgy gondoljuk, hogy az u lágyabb, mint az o, s hogy a d utálatos, ám a király, mihelyt valamelyik fecsegő társunktól tudomást szerzett apró finomságainkról, „ostoba kotkodácsolóknak” nevezett bennünket, s nyomban védelemben részesítette a francia nyelvet a rajta esett sérelemben. (Milyennek találja nyelvi leleményemet, nemde jól rímel a védelemben-sérelemben?) Az igaz, hogy a király mostanság rettenetes nagy dühben van, s mi voltunk azok, akikre villáma lesújtott. - S mi az oka e nagy haragvásnak? - kérdeztem nyugtalanul. - Ugyan, lovag, így hát az udvarban kegyelmed az egyetlen, aki nem tudja! Az Essarts bűne! Henrik ugyanis, miután szakított Verneuil-jel és kolostorba küldte Moret-t, hirtelen azon vette észre magát, hogy ott áll egyetlen kis játszótárs nélkül, s nyeregbe akarta ültetni Essarts-t. Aki viszont, minthogy kétségkívül a királyság legbutább libája, azt követelte, hogy részt vehessen - az ő korában! - a Diána nimfái című balettben, melyet a királyné vitet színre az udvar előtt Arsenalban. Vigyen el az ördög, ha tudom, ki ez a Diána meg az ő nimfái! - Diána a vadászat római istennője, s a nimfái hozzá hasonlóan vadászó nők. - Hogy uraságod milyen tudós ember, Siorac! - Romorantin gyöngéden megszorította a karomat. Egyszóval azt mondják, hogy ezek a nimfák, akiket a királyné választott ki, az udvar húsz legszebb lánya. Ezért volt az, hogy ez az Essarts körükbe óhajtott tartozni: a kegyet a király megjáratta, a királyné meg lejáratta... Milyennek találja a giocó-t, Siorac? - A legkellemesebbnek. - Tudja-e, hogy szinte gondolkodás nélkül csináltam? - 119 -

Úgy jönnek ezek az agyam csücskéből, mint tej a dajka emlejéből. Na szóval, szó se lehet balettról Essarts-nak. Az dühöng a királyra, a király meg a királynéra, s hogy haragvását kinyilvánítsa, mellőzi a próbákat. Ő, aki máskor bolondult volna az ilyen ugrabugrálásokért, már csak azért is, mert a kiskényesek módfelett ruhátlanok. - Látta őket? - Sajnos kénytelen voltam! A nagy galériában próbálnak, s ott kell keresztülmenni a király dolgozószobájához. Jaj, lovag! Milyen visszataszító látvány, amint ezek a veszett nőstények kiterítik remegő csalijaikat... Különben majd meglátja. Ott megyünk keresztül. - Én örülök neki. - Ó, Siorac! Csalódtam kegyelmedben! - Romorantin elengedte a karomat, és finnyás képet vágott. Azt hittem, kegyelmed finomabb fából van faragva. - Vagyok, amilyen vagyok - mondtam nevetve. - A csalik, melyeket kegyelmed remegőknek mondott, engem igencsak elkápráztatnak. - Pfúj! - mondta Romorantin. - Az ilyen ízlés roppant közönséges. Csak a hitvány állatnak van hasonló! - Akkor én egy hitvány állat vagyok - mondtam meglehetősen ridegen -, csakúgy, mint kegyelmed Salignac nagyatyja, atyja és a király. - Ó, Siorac! - Romorantint hirtelen bűnbánat fogta el a kissé barátságtalan fogadtatásra. - Bocsássa meg, könyörgök, a hevességemet. Meggondolatlanul beszéltem, nem akartam megsérteni kegyelmedet. - Nem sértett meg, márki - mondtam mosolyogva. - Én kegyelmedet igen kifinomult nemesúrnak tartom, noha nem érzem bűnösnek magam, amiért én kevésbé vagyok az. - Ugyan! Kegyelmed gúnyolódik! - mondta, de látszott, hogy apró bókomtól csak úgy hízik a mája. Négy hatalmas termetű, paszományos ajtónálló védte a nagy galéria bejáratát az udvaroncok seregével szemben, akik tétlenül és lármázva ácsorogtak ott, abban a reményben, hogy ha nyílik az ajtó, akár csak egy villanásnyi időre is megpillanthatják Diána nimfáit. Romorantin amilyen kicsi volt, olyan fensőbbségesen kiáltozott: „Vigyázat! Vigyázat!”, hogy utat nyisson ezeknek a „hitvány állatoknak” a tömegében, melyet nyilvánvalóan oly „közönséges szenvedélyek” gyötörtek. Mikor odaértünk az ajtónállók elé, nemes előkelőséggel azt mondta: „A király szolgálatában!” Az ajtónállók lehajoltak, hogy szemügyre vegyék a kalapja alatt, s mihelyt felismerték, máris nyitották az ajtót, hogy aztán a világ minden kínja közepette csukják be újra; bármekkora óriások voltak is, igen nagy volt a tömeg nyomása. Mi meg különböző érzelmekkel ott találtuk magunkat a legszentebb szentélyben, ha használhatom egyáltalán ezt a kifejezést ama hely megjelölésére, melyet a mintegy húsz, jó családból való, szép és fiatal lány jelenléte asszonyi templommá változtatott; a templom egy balettmester felügyelete alatt állt, aki meglátásom szerint aligha tartozott az ellenkező nemhez, oly keresett volt a viselkedése és minden mozdulata modoros. Átvágni a hosszú galérián bizonyára megpróbáltatást jelentett az előttem haladó Romorantinnek, aki fejfedőjét arca elé tette, hogy saját lábain kívül ne is lásson mást, s igen meggyorsította lépteit, hogy mielőbb menedéket leljen e visszataszító látvány elől. Én meg igencsak kényelmesen követtem, kalapomat a kezemben lógatva, mely így csaknem a bokámat verdeste, adtam a tapintatost és a szerényt, miközben mohó szemem azt se tudta, hova lövellje pillantásait, annyi gyönyörűséget és édességet látott ott. Diána nimfái, lévén szüzek és vadászok, aranyozott dárdákat lóbáltak, kétségkívül azért, hogy átdöfhessék túl lágy férfiszívünket, s oly rövid tunikát viseltek, hogy az a combjuk felső részét is szabadon hagyta. Az öltözék, csak hogy még biztosabban a kárhozatba taszítson bennünket, oly vékony s laza anyagból volt szabva, hogy sejteni engedte ifjúi testük körvonalait. Az ember úgy érezte, a nimfák már attól is boldogok, hogy - megszabadulva szoknyáktól és hufándliktól, melyek elnehezítették a járásukat, fűzőktől, melyek elszorították a mellüket, túlságosan szoros ruhaderekaktól s túl szűk cipőktől - mintegy saját természetes állapotukban mozoghattak, úgy, ahogy az Isten megteremtette őket önnön tetszésükre és a férfiak gyönyörűségére. A terem egyes helyein parazsas kályhákat helyeztek el, hogy félig meztelenül is mozoghassanak, s ne kelljen megfagyniuk a téli hidegben, olyannyira, hogy kapkodó lélegzetük, élénk, noha kecses és a hegedűk ritmusával összehangolt mozdulataik meg a verítékcseppek, melyeket az ember ott látott a homlokukon, bepárásították a magas ablakok kis üvegnégyszögeit; a meleg és bensőséges légkört betöltötte az odor di femina meg a parfümök, melyekkel színre lépésük előtt beszórták magukat. Az udvar csupa jól ismert, bimbózó szépsége volt ott; a királyné két vagy három udvarhölgye, akikkel korábban már találkoztam, elhaladtomban gyors mosolyt küldött felém, Noémie de Sobole titokban gyöngéd pillantást vetett rám, s persze mind közt a legszebb, arcra csakúgy, mint testre, Charlotte de Montmorency megvető pillantással sújtott, s úgy tett, mintha meg se ismerne. Törődtem is én vele! Tudtam jól, mit érnek ennek a törázná-nak elbűvölő mosolyai, sokat ígérő pillantásai és egyéb gyilkos dárdái! S nem volt-e ott helyben tizenkilenc másik lány, aki képzeletemben vigaszt nyújtott Charlotte megvető pillantásaiért, s akik mind éppoly jók voltak, mint amilyen szépek, természetesen roppant mód kedveltek engem, és annyira hajlottak vágyaim felé, hogy ama részegítő pillanatban már arról ábrándoztam, tizenkilencszeresére sokszorozom meg testemet, hogy valamennyiüket egyszerre birtokolhassam... Áldott legyen őrangyalom, aki nagyon is óvakodott tőle, hogy meghallgassa ezt az istentelen óhajt s egyéb másokat is, melyeket nem volt erőm pontosan megfogalmazni, de kis sercegő - 120 -

villámokként járták át a végtagjaimat, fejemet és mellemet. Mikor elhagytam a nagy galériát - nem mondanám, hogy Romorantin nyomában, mert jócskán megelőzött -, szinte tántorogtam a magamba szívott sok-sok csábítástól, s meg kellett állnom, hogy észhez térjek. Ami korántsem volt helyes, mert mihelyt az ész ismét úrrá lett rajtam, gyötörni kezdett, hogy ha csak gondolatban is, hűtlen lettem Lichtenberg asszonyhoz. Szerencsére Romorantin, aki most már, hogy biztonságban érezte magát a förtelmes nemtől, ismét felbátorodott, visszajött hozzám, s karomat megragadva, melyet aztán szüntelenül gyömöszkélt, azt mondta: - Ugyan, lovag! Ugyan! Eleget nézte már ezeket a libákat! Ne érzékenykedjen itt! Meg akarja várakoztatni a királyt? De a király nem várakozott rám, s csak Bellegarde herceget találtam a dolgozószobájában, aki arra se hagyott nekem időt, hogy „nagyuram”-ként megszólítsam, máris átölelt s nevetve kérdezte, milyennek találtam a nimfákat? Romorantint ez a hangütés annyira elundorította, hogy késedelem nélkül visszavonult, oly sok meghajlást és kalapjával annyi kacskaringós üdvözlést produkálva a herceg előtt, hogy távozása után az volt az érzésem, a rajta díszelgő nagy sárga, zöld és fehér tollak csillogó és színes nyomokat hagynak a levegőben. Bellegarde, akit csak Elsőnek hívtak, lévén Franciaország Első Istállómestere, atyám régi barátja volt; még III. Henrik udvarából ismerték egymást. Ennek a nagy királynak, akinek, mint tudjuk, némileg a kegyence volt, később is egyik leghűségesebb híve maradt, ellentétben Joyeuse és Epernon hercegekkel, akik dédelgetett s mindennel elhalmozott létükre beleharaptak az őket tápláló kézbe. Atyám mindig különösnek találta, hogy Bellegarde engedékenynek mutatkozott III. Henrik iránt, mert a herceg bolondulásig szerette a nőket, s csakúgy, mint Bassompierrenek, aki barátja s vetélytársa volt az udvarban, neki sem igen akadt az útjába ellenálló hölgy, még negyvenhét éves korában sem (akkoriban annyi volt): szép maradt és erőteljes, egészsége meg száz évre is elegendő. Atyámtól hallottam, hogy Bassompierre még kicsapongásaiban is megőrizte német erényeit, s még a csábításaiba is szorgalmat és módszerességet vitt. Bellegarde következetesebb volt: könnyedségében is könnyed. Vidámságával, gondtalanságával és meggondolatlan merészségével szinte akaratlanul csábította el a hölgyeket. - Csodálatosak! - feleltem a nimfákat illető kérdésére. - Nem úgy a! - mondta még mindig nevetve. - E jelző csak Montmorency kisasszony számára lehet fenntartva. Sőt továbbmegyek: ahol ő ott van, a többiek mit sem érnek... S aki kegyelmed jó keresztanyjának báljában látta őt, az nem látta őt, abban az értelemben, amit látásnak nevezünk, mert akkor fel volt öltözve, s az a néhány méltánylandó erőfeszítés, melyet lábai megmutatása érdekében tett (miközben a volte-ot táncolta uraságoddal, amilyen nagy kurafi kegyelmed!), nem volt elég, hogy az ember minden kiválóságát megismerje. Hogy érdeme szerint lehessen méltányolni, ahhoz nimfának kellett öltöznie - vagy inkább vetkőznie. Sajnos, mint kétségkívül kegyelmed is tudja, lovag, Mi nem veszünk részt a próbákon. Tulajdonképpen Mi duzzogunk, minthogy a királyné nem volt hajlandó megtenni Nekünk azt a szívességet, hogy Essarts kisasszonyt a nimfái közé fogadja. Így aztán annyi sok szépség elveszett Számunkra. De gyerünk, lovag, jöjjön! A király várja kegyelmedet a trónörökös úrnál. Igen rossz kedvében van, s türelme is kurta. A királyné ugyanis visszaduzzog, Essarts meg becsapja előtte az ajtaját; így most nem tudja szegény, kinek adja a szívét. Mindazonáltal nem láttam olyan csalatkozottnak a királyt, mint azt az Első úr mondotta. A szobában, mely Lajos játszóterméül szolgált, a kőpadlón térdelt egy nagy papírmasé erődítmény előtt, mely egy város mint később megtudtam, Amiens - sáncait formázta, s azt mutogatta a fiának, hogyan kell elhelyeznie kis ágyúit ahhoz, hogy a legjobban ostrom alá vehessék a falakat. Láttomra Lajos felemelkedett, hozzám futott és a nyakamba ugrott. Én örömömben elpirultam, s bár nem jogosított fel rá, megcsókoltam a kezét, a szívem meg hevesen vert a hallatlan kegytől, melyben részesített. Eközben a király is felállt, s úgy látszott, élvezettel figyeli mind a bőséges szeretetet, mely Lajosban megmutatkozott, mind a heves érzelmeket, melyeket belőlem ez kiváltott. A király is megölelt, „kis kuzinom”-nak nevezett, majd azt mondta a trónörökösnek, hogy dolga van velem, s távollétében Első urat bízza meg vele, hogy Amiens ostromában a segítségére legyen. - Elsző úl isz ott volt? - kérdezte Lajos. - Úgy ám! És Siorac atyja is, meg a főparancsnok és Mayenne. Észrevettem, hogy a király Biron marsallt, aki ugyancsak ott volt, nem említette. - Atyámuram, lögtön visszajön? - kérdezte Lajos. Sikerült kimondania az „atyámuram” „r” jét, de a „rögtön” „r”-je már nyelvtörőnek bizonyult számára. - Rögtön visszajövök - mondta a király, azzal átfogta a vállamat, s bevezetett a trónörökös szobájába. Az első dolog, amit észrevettem, egy kis asztalkára odakészített írókészlet volt; a király minden teketória nélkül odatolt elébe, miután becsukta mögöttünk az ajtót. Leültem. A tollakat rendesen megfaragták. Kiválasztottam egyet, és belemártottam a tintába, de a diktálás csak nem jött. Henrik szokása szerint fel-alá járkált a szobában, de mintha minden lépés szenvedést okozott volna neki; valószínűleg a köszvény kínozta ennyire a térdét. Milyen ősznek, öregnek, soványnak láttam szegény királyomat abban a pillanatban, még Bourbon-orra is jobban lelógott ajkára, mint valaha! - Lajos szereti kegyelmedet - mondta, és megállt, hogy csillogó szemével alaposan szemügyre - 121 -

vegyen. - Őt is szeretni kell. - Jaj, Sire! Kételkedhet-e benne, hogy szeretem? - És hűnek lenni hozzá, mint atyja volt hozzám. A halálom után nagy szüksége lesz barátokra. - Ó, Sire! - mondtam, s könnyek szöktek a szemembe, hogy újfent az eltűnéséről beszél. Egyébiránt felséged jól tudja... - Tudom. És ezért vagy most itt. - Először tegezett. Ismét járkálni kezdett; arca minden lépésnél megvonaglott, aztán megint megállt, és azt mondta: - Megbocsátottam Epernon árulását, Bouillonét és Auvergne grófjáét. De nem bocsátottam meg Bironét. Tudod, miért? - Nem, Sire. - Biron igen nagy katonai tehetség volt. S minthogy szerintem rebellis természet is volt, attól féltem, hogy tehetségét utánam a fiam ellen fordítja majd. Vagyis nagy veszélyt jelentett volna rá nézve. Ekkor jutott eszembe, hogy hallottam, amint Biron elítéltetésére atyám ugyanezt a magyarázatot adja La Surie-nek. De akkor ez csak feltételezés volt, most azonban azon személy által nyert megerősítést, aki a kivégzést elrendelte. Azzal elkezdte diktálni a levelet, majd a diktálás végeztével a már ismert figyelmeztetésekkel látott el. Végtelenül büszke voltam, hogy fiatal korom ellenére ilyen fontos feladatot bíz rám a király, mindazonáltal nem kerülte el a figyelmemet, hogy irántam tanúsított bizalmával egyben le is kötelezett önmagának s a fiának is. Jól értettem én e kegy okát. Persze, az ő véréből való voltam, de egy nő révén voltam az, aki éppen, mert nő sohasem ismerhetett el magáénak; így hát sem azzal a ranggal, sem azokkal az előjogokkal nem rendelkeztem, amelyek egy királyi fattyúnak kijártak, ezért aztán ahhoz sem lehetett hatalmam soha, hogy ártsak neki, s Lajosnak sem, már ha ilyesmi egyáltalán eszembe jutott volna. Csak egyetlen választásom volt: szolgálni. S én nemcsak beállítottságom miatt hajlottam erre a választásra, hanem atyai őseim közmondásos királyhűsége miatt is. A király diktálta levelet, alig száradt meg rajta a tinta, máris bőrömre rejtettem (valójában, mint már mondtam, az egyik zsebembe), majd a királlyal együtt visszatértünk a trónörökös játszótermébe, ahol Lajost épp vívás közben találtuk vívómesterével, Gourville úrral; ez a normandiai nemesúr oly nagydarab s oly keménykötésű volt, hogy valóságos Góliátnak nézett ki, akit semmiféle parittya le nem győzhet, s még kevésbé egy kardocska, melyet egy nyolcéves gyerek forgat. Ez az óriás azonban türelmes volt és szelíd, s a hang, melyen tanítványához beszélt, oly lágy, mint egy nőé. Belépésünkkor nem volt pengék váltása és suhogása, minthogy Gourville úr épp az előretörő s hátráló lépéseket mutatta be Lajosnak. - Uram - mondta lágy hangján -, meg kell tanulni vívni rohamozva és visszavonulva is. - Guolville úl - mondta büszkén Lajos -, én lohamozva akalok vívni és nem hátlálva! Mire a király elégedett arccal felnevetett, de nyomban vissza is nyerte komolyságát, s azt mondta: - Fiamuram, a karddal ugyanaz a helyzet, mint a háborúval: az ember nem nyomulhat folyton előre. Meghátrálni is tudni kell, korántsem azért, hogy elmeneküljön az ember, hanem hogy felkészüljön a visszavágásra. - Így fogok tenni, atyámulam - mondta komolyan Lajos. Majd ismét teljes figyelmével a lecke felé fordult, s nagy cseppekben verejtékezett, nemcsak a mozgástól, hanem azért is, mert önmagát akarta felülmúlni atyja előtt. A nevelőjén, Souvré úron kívül ott volt még Első úr is, és Montespan úr, a testőrség kapitánya, Héroard doktor meg én. Asszonynép sehol. A kis trónörökös azzal, hogy a Louvre-ba költözött, végképp átkerült, mint a király mondta, „az asszonykezekből a férfikezekbe”. A lecke végeztével Lajos, aki csupa izzadság volt, s úgy támasztotta kardját a földre, mint egy igazi vívómester, megkérdezte: - Atyámulam, jól vívtam-e? - Meglehetősen jól - mondta Henrik. - Első úl, kegyelmed vív? - Elég jól, uram - mondta Bellegarde -, de Montespan úr jobban vív nálam. És Siorac lovag atyja jobban, mint Montespan úr. - S miélt van ez így, ulam? - A királyságban ő az egyetlen, aki meg tudja csinálni a Jarnac-húzást. - Azt akalom, hogy megtanítsa nekem! - kiáltotta hevesen Lajos. - Miért, uram? - kérdezte Héroard. - Hogy megöljek minden ellenséget, aki a pa... Majdnem azt mondta, „papa”, de még időben visszaszívta. - Aki kilály atyámla támad - fejezte be elvörösödve. - Köszönöm kegyelmednek, fiamuram - mondta a király. Ekkor odajött egy inas, törülközőt és tiszta inget hozott, minthogy Lajos erősen izzadt. - Uram - mondta Souvré úr, míg az inas félmeztelenre vetkőztette s lecsutakolta a trónörököst -, meg kell mondania, ki adja fel uraságodra az inget. Lajos rám nézett, mintha engem akarna e megtiszteltetésben részesíteni, de eszébe jutott a rangelsőség, és némileg ünnepélyes arccal, szeme sarkából egyfolytában atyját figyelve azt mondta: - Első úl, volna síves feladni lám az inget? Mikor Lajos végzett az öltözködéssel, Héroard észrevette, hogy van egy pattanás a szája sarkában, s nekilátott, hogy flastromot tegyen rá. - Minek ez? - kérdezte a trónörökös. - 122 -

- Van egy kis furunkulus a szája sarkán. A „furunkulus” szó atyám azon divatjamúlt szavainak egyike volt - atyám ugyanolyan idős volt, mint Héroard, s együtt tanultak a montpellier-i orvoskollégiumban -, melyet gyakran használt, vagy azért, mert orvosi szakkifejezés volt, vagy azért, mert nagy előszeretettel viseltetett a régi szavak iránt. - Készen is van! - mondta Héroard. - Nem akarja, hogy feltetessek uraságodnak egy szépségflastromot? - Szépszégflastlomot? - kérdezte a trónörökös. - Jaj, én nem akalok szép lenni! Csak az asszonyok csinálják széple magukat! Conti hercegné asszony tesz az alcála ilyen kisz szépségflasztlomot, hogy széple csinálja magát! A király ezen jót nevetett, s még tovább is ott maradt volna a fiával, ha Montespan úr, miután egy pillantást vetett az órájára, halkan oda nem szól neki: - Sire, itt az idő. El fogunk késni. Henrik lehajolt, megölelte Lajost, sok csókot adott az orcájára, majd elindult Montespan úr után, mögötte Bellegarde és én. - A szent szürke hasára! - mondta rosszkedvűen a király, mikor meghallotta a zenét. - A nimfák még mindig próbálnak a nagy galériában? - Igen, Sire - felelte Montespan. - Attól tart, hogy zavarná őket? - Ők zavarnak engem! - mondta határozottan Henrik. - Nincs közöm ehhez a baletthez, s még kevésbé a balerinákhoz. Mennyire szeretném, ha nemcsak elmesélhetném, hanem ügyes ecsettel képes volnék le is festeni az itt következő rövid jelenetet, melynek oly nagy jelentősége lett a király életére s a királyság sorsára nézve. Lefesteni, már csak azért is, mert a két főszereplő néma maradt. Egyedül Bellegarde, e néma dráma mellékszereplője beszélt, s ő is keveset. Mindössze egyetlen jelentéktelen mondatot mondott, mely csupán hat szóból állt, s mely Bellegarde szándéka szerint csakúgy, mint a másik két tanú fülében Monstespanéban meg az enyémben - teljesen ártatlan volt. S hogy miért jött a szájára, mi sem könnyebb, mint ezt megérteni. Bellegarde szerette a királyt, s mindennapos kapcsolatban állt vele. Mint mindenkit, aki a király bizalmas embere volt, őt is nyugtalanította őfelsége rosszkedve, s mikor látta, hogy gazdája a nimfák balettjéről beszélve hirtelen elkomorodik, megfogant benne a szándék - azon jó szándékok egyike, mellyel, mint mondják, a pokolhoz vezető út is ki van kövezve -, hogy eltereli gondolatait az élet nehézségeiről, ezért egy szeretetreméltóbb tárgyat tár a szeme elé; éppen úgy, mint mikor a kis trónörököst ajándékozta meg egy dobbal vagy egy karddal, hogy bánatában megvigasztalja. A szegény, kedves Bellegarde, oly egyenes, oly meggondolatlan volt, s annyira szerette Henriket! Inkább a nyelvét tépte volna ki, ha előre látja mindazt a rosszat, aminek ez a néhány szó vetette el a magvát. Montespan feladata szerint utat nyitott őfelsége előtt, így elsőként lépett be a nagy galériába. A király azonban nem tartotta mögötte a távolságot, gyors és dühödt lépteivel szinte közvetlenül a nyomában haladt, abban a pillanatban még a köszvényéről is megfeledkezve; fejét lehajtotta, szemét a földre szegezte, hogy ne lásson semmit abból a balettból, mely életének mindkét ingatag lejtőjén - a törvényesen meg a törvénytelenen is - oly sok keserves jelenetnek volt okozója. Bellegarde meg én mögötte lépkedtünk egymás mellett, meglehetősen lesújtva, amiért oly gyorsan kell elhaladnunk egy ily elbüvölő látvány előtt; már éppen oda akartam súgni Első úrnak ezzel kapcsolatos megjegyzésemet, mikor látom ám, hogy hirtelen meggyorsítja a lépteit, utoléri a királyt, a baljára áll, és ostoba, kedves hangon azt mondja neki: - Nézze, Sire, milyen csodálatos Montmorency kisasszony! A király felnézett, megállt, s azon véletlenek egyikének következtében, melyek oly igen megrontják a dolgokat, pont szemközt találta magát a szépséggel, aki aranydárdáját kezecskéjében lóbálva, mintha csak el akarná hajítani, ívben hátradöntötte a testét, melynek tökéletes formáit alig takarta el a rövid tunika. Dobásra készen, de a jelre várva, melyet bizonyára egy zenei hangnak kellett megadnia, szobor méltóságú mozdulatlanságba dermedt, de tekintete és mosolya mindkettő kizárólag a királynak szánva - abból az eleven és sokat ígérő életerőből táplálkozott, mely oly sikeresen megbabonázott engem Guise asszony báljának estéjén. Henriket szinte odaszögezte a szempár s a mosoly, melyek mintha az Édenkert üde völgyeit és édes menedékeit nyitották volna meg előtte. Egy ütemnyi csend után valamennyi hegedűn egyszerre pendültek meg a húrok. A nimfák egyenesen maguk elé dobtak, de Charlotte nem engedte el a dárdáját, hanem odafordította a király felé, s úgy tett, mintha szíven hajítaná őfelségét. A fegyver hegye - egyébként papírmaséból volt, hogy a nimfák meg ne sebesítsék vele egymást - alig súrolta őfelsége ujjasát, minthogy a hölgy mozdulatában kevesebb lendület volt, mint amennyi visszafogottság, s az is huncut bájjal előadva meg csillogó szemmel, melyben kis ördögök táncoltak. Újra megpendültek a hegedűk, mire a vadászó nimfa hátat fordított nekünk, s táncos léptekkel eltávolodott imént elejtett zsákmányától. Legnagyobb meglepetésemre a király megingott, mintha nyomban elalélna. Bellegarde megfogta a karját, én meg odaálltam a jobbjára, s arról az oldalról tartottam; közben rémülten láttam, hogy arca teljesen színét veszti, s csakugyan halálra sápad. „Sire! Sire!”, mondta Bellegarde. „Semmiség”, mondta a király színtelen hangon. Az előttünk haladó Montespan nyilván megérezte, hogy valami szokatlan történt, mert hátrafordult, s minthogy ott látott minket mozdulatlanul, a királyt halálos sápadtságban, nyugtalan pillantást vetett ránk. Ez - 123 -

a tekintet felrázta Henriket önkívületi állapotából, s intett Montespannak, hogy folytassa előttünk útját, és maga is elindult, de igen nehézkesen, Bellagard karjára s az enyémre támaszkodva, mintha csak lába felmondta volna a szolgálatot. Kilencedik fejezet - Nem szeretem ezt a libát - mondta atyám, mikor elbeszéltem neki a dolgot. - A szépsége megzavarta az eszét. Mindenhatónak képzeli magát, s mindenfelé kiveti a csalijait. Orránál fogva vezeti a főparancsnokot. Angouléme hercegnével azt csinál, amit akar, s alig kerítette hálójába Bassompierre-t, máris magasabbra céloz. - Kije neki Angouléme hercegné? - kérdezte La Surie, aki nem született nemesnek, ezért gyerekkorában nem a főurak bonyolult családfájával ringatták álomba. - Az ángya. A hölgy Montmorency herceg özvegye, vagyis a főparancsnok bátyjáé. Minthogy Charlotte elvesztette az édesanyját, az ángya gardírozza. - S miféle asszony a hercegné? - Megtanították a jó modorra, de itt meg is áll a dolog. Minden másról épp annyit tud, mint a főparancsnok, aki semmit sem tud. S mint a főparancsok, ő is térden állva imádja a királyt, és soha semmiben sem ellenkezne vele. - Talán nem több ez sem, mint egy kis fellángolás - mondta La Surie -, s ugyanúgy elmúlik majd, mint a többi. - Tartok tőle, hogy nem - sóhajtott fel atyám. S kis szünet után, mialatt úgy láttam, önvizsgálatot tart Margot tekintetében, így folytatta: - Megfeledkezel, Miroul, a leányka koráról meg a királyéról. Ily közel az öregséghez, s mint hiszi, ily közel a halálhoz utolsó tüzei lobbannak lángra. Ez minden őrült szerelem taplója és kovája. S ha ez a fajta szenvedély még dühödt akarással és királyi mindenhatósággal is találkozik, akkor ott ezer örültségtől lehet tartani... Másnap, ez január tizenhetedikére esett, kora reggel egy apród érkezett hozzám őfelsége üzenetével, amely legalább annyira meglepett, mint amennyire elkeserített, minthogy a király a Louvre-ba rendelt (noha előző nap voltam nála), s emiatt megint mulasztanom kellett szerdai német leckeórámról. Még mielőtt felöltöztem volna, leültem az írókészletemhez, és sebtében rövid levélkét írtam Lichtenberg asszonynak; a szavaira már nem emlékszem, de arra igen, hogy olyannyira áradt belőle a szerelem s a mélységes szomorúság, hogy alig küldtem el egy lótifutival, máris elfogott a kétségbeesés arra a gondolatra, hogy a Gräfin talán mindörökre becsapja előttem az ajtót, hogy arcátlanságomért megbüntessen. Fiatalságom kellett hozzá, hogy azt képzeljem, egy nő megsértődhet ekkora imádat láttán! De minthogy elképzelni se tudtam, milyen magasra emelkedtem nála kedveltségben, remegtem a félelemtől, hogy merészségem miatt most elveszítem vele való édes kapcsolatomat; eközben ő, mint később rájöttem, ezer olyan aprósággal bátorította bennem e merészséget, melyhez az asszonyok kezdeményezőkészségünk ösztönzése céljából folyamodnak, minthogy nekik tiltja az erkölcs a kezdeményezést. De túlságosan tapasztalatlan voltam s túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy ne legyek vak; így aztán félelmemben, hogy pénteken lángpallossal leszek kiűzve az én Paradicsomomból, végig, míg a Louvre-ban voltam, csak a körmömet rágtam nagy bajomban, magamban elátkozva az aranyozott rabláncot, mely a trónhoz köt; így aztán abban a pillanatban nem is figyeltem fel, noha kellett volna, azokra a roppant különös és nagyjelentőségű eseményekre, melyeknek tanúja voltam. A Louvre-t a legnagyobb izgalomban találtam, minthogy a király kénytelen volt ágyba feküdni, oly súlyos köszvényroham kínozta; hajnali két órakor fogta el jobb lábának nagy lábujjában, s kegyetlenül meggyötörte. - Jaj, kis kuzinom! - mondta, amint odatérdeltem az ágya fejéhez, hogy megcsókoljam a kezét. Igazán örülök, hogy látom! Helyezkedjen el ott azon a zsámolyon, a jobbomon. Halálosan szenvedek! Ha ez vétkeim büntetése az e világon, mi lesz a másikon? Azt mondják, egy démon szorongatja vasmarkával a nagy lábujjamat, máskor meg forró olajjal locsolgatja. Még a takarót se viselem el, annyira nyomja a lábfejemet! Alig aludtam valamit az éjjel, s rettegek a következő éjszakától. A szent szürke hasára, kis kuzinom, próbáljon nem megöregedni! Látja, hova jutottam! Oly erősen szenvedek, hogy agyvelőm már teljesen megzavarodott, és ha így folytatom, hamarosan már csak egy podagrás vénember leszek, akiből a nők nem kérnek többé. - Épp ellenkezőleg, Sire! - mondtam hevesen. - A köszvényt a legrégebbi korok óta a férfiasság kétségtelen jelének tartják. Bizonyíték rá a híres szállóige: „A gyermeknek a közösülési kor előtt, az eunuchnak soha nincs köszvénye.” - És ki mondta ezt? - Hippokratész, Sire. - Hippokratész! - mondta párnáiról felemelkedve a legnagyobb tisztelet hangján, és megélénkülő mosolya némileg ellazította görcsös arcvonásait. - Biztos vagy benne? - Biztos, uram. Ezt a szállóigét atyám gyakran idézte nagyatyámnak, mikor azt a köszvény kínozta. És Isten a tudója, hogy Mespech bárója emez igazság megtestesülése, mert nincs olyan leányka périgord-i - 124 -

várbirtokán, akinek kora ellenére ne tudná hódolatát tenni. - Egy várbirtok Périgord-ban! Vagy még inkább az én Béamomban! Ó, ilyen életről álmodoztam mindig! - Henrik teljesen visszaesett a falusi élet iránti vágyódásba, melyről a hintóban beszélt nekünk a saint-germain-en-laye-i kompátkelés után. - Egy szép birtok, melyet kis folyó szel át, és bővében van földnek meg erdőnek, hogy vadászhassak és kedvemre élhessek. És egyáltalán nem kastély, csak egyszerű udvarház, amilyen a plessis-les-tours-i, ahol békét kötöttem III. Henrikkel, néhány jó társ a vadászathoz meg a lakomákhoz, de mindenekelőtt a nyugalom, a magány, s talán a szív békéje egy pásztorlányka ártatlan szerelmében, akivel egy ösvény fordulójánál találkoztam össze... Hagyjuk! - sóhajtotta -, mindez csak fecsegés meg ködevés: nem is szabad gondolni rá! Nyugalomban kétségkívül nem volt része, még betegen sem, hiszen tömegek árasztották el a szobáját, folyvást ki-be jártak, s bár tiszteletük jeléül csak halkan beszélgettek, de a sok mormogásból végül szép kis zsivaj kerekedett ki. Azon töprengtem, hogyan fog nekem őfelsége fölöttébb titkos levelet diktálni ennek a rengeteg embernek a jelenlétében. De hamarosan megtudtam, hogy nem erről van szó: a király négyünket hívatott magához, Gramont grófját, Bellegarde-ot, Bassompierre-t és engem, s azt kívánta, hogy felváltva olvassuk fel neki az Astrée-t; remélte, hogy ha váltjuk egymást, nem fáradunk ki, minthogy éjszakára is maga mellett akart tartani bennünket, hogy álmatlanságában olvasással szórakoztassuk. Magától értetődik, hogy nagy hévvel engedelmeskedtünk parancsának, én kevésbé őszintén, mint a másik három, mert bármennyire szerettem is Henriket, kevésbé voltam fogékony a megtiszteltetésre, melyben részesített, mint arra a gyötrő veszteségre, amit a Gräfin közelében töltött édes órák elmaradása jelentett. Bassompierre azt a kegyet kérte, hogy ő kezdhesse az olvasást, minthogy a délután folyamán távol kell lennie a Louvre-tól, ám megígérte, hogy mihelyt ügyei engedik, nyomban visszatér. A király kegyeskedett beleegyezni, és Bassompierre olvasni kezdett, aminek legalább az az előnye megvolt, hogy némileg csökkentette a morajt, mely szüntelen zsongással töltötte be a hálószobát. A gróf hangja nagyon kellemesen csengett, s igen jól olvasott, különös gondot fordítva a hangsúlyozásra, mint rendszerint minden külföldi, aki tökéletesen beszéli nyelvünket. Az általános vélekedés szerint Honoré d'Urfé Astrée-ja az egyik legjobban megírt és legmeghatóbb regény volt, s noha kétszer is elolvastam és fejből tudtam a legszebb részeit, nagy örömömre szolgált fennhangon olvasva hallani; nemcsak a nyelvezet szépsége miatt, hanem mert Céladon Astrée iránti emelkedett érzelmeiben saját érzéseimet láttam viszont, melyek oly nagy erővel fűztek Lichtenberg asszonyhoz. Hogy is ne gondoltam volna rá, mikor ezt hallottam: „Céladon olyan szerelmes volt a tökéletes Astrée-ba, hogy semmi sem akadályozhatta meg teljes felolvadását benne. Márpedig ha önmagunk elvesztéséből némi haszonra is szert tehetünk, amivel aztán kénytelenek vagyunk beérni, Céladon önmaga elvesztésében is boldognak mondhatja magát, feltéve ha ezáltal elnyeri a szép Astrée jóindulatát, aki megbizonyosodván barátságáról, nem akarta, hogy a hálátlanság legyen Céladon egyetlen fizetsége, sokkal inkább valamiféle kölcsönös szeretet, amellyel Astrée a férfi barátságát és szolgálatait fogadja.” E sorok hallatán, melyeket oly jól adott elő Bassompierre, szinte magamon kívül voltam örömömben. Mert ha Bassompierre - és talán a király - számára a szép Astrée óhatatlanul Montmorency kisasszony vonásait öltötte fel, én, minthogy el voltam telve a Gräfin-nel s teljesen „felolvadtam benne” - mint Honoré d'Urfé oly jól mondja -, e sorokban annak előjelét láttam, hogy Lichtenberg asszony nem késlekedhet viszonozni mindazt a szerelmet, mellyel személye iránt viseltetem. Mert én „szerelmet” mondtam, nem „barátságot és szeretetet”, e kifejezéseket ugyanis némileg szépelgőnek találtam szerzőnk tollából. Időközben azért figyeltem a királyt, aki párnáin felhúzódzkodva mintha megfeledkezett volna szenvedéseiről, mialatt a felolvasást hallgatta: mozgékony arca percről percre hasonlóan heves érzelmeket árult el, mint az enyém. Teljesen elhűltem a látványtól. Atyám annyi bizonytalan és veszélyes helyzetről mesélt már, amelyekből ez a nagy király termékeny agyának ezer meg egy - sokszor machiavellisztikus fortélyával kivágta magát, hogy csodálkoztam, miként maradt még benne annyi frissesség, hogy ne mondjam, naivitás, hogy képes Céladonnal azonosítani magát, noha állapota, kora és fizikai nyomorúsága látszólag sokkal zordabb szerepbe szorította vissza. Pontban tizenegy órakor ebédet hoztak a királynak; kivételesen időben evett - bár ágyban és igen keveset - az orvosok utasítására: zöldséglevest, cukrozott túrót, almakompótot, és lezárt palackból vizet ivott, ugyanis a víz egy olyan hőforrásból származott, melyben őfelségének nagy bizalma volt. Bassompierre felhasználta a szünetet, hogy elbocsátását kérje, a király meg csak úgy, evés közben megkérdezte tőlem, fel vagyok-e készülve rá, hogy étkezése végeztével folytassam a felolvasást. De azért észrevettem, hogy mivel a gróf oly jól olvasott, őfelsége félt attól, hogy én következem. Ez a félelem engem nagyon is ösztökélt, s elhatároztam, hogy önmagamat felülmúlva cáfolok rá. Bassompierre felolvasóként mondta a szöveget. Elhatároztam, hogy én színész módjára olvasok fel: váltogatom a hangsúlyokat, és utánozom a különböző szereplők - nők és férfiak - hangját. Henrik először meglepődött, de aztán elbűvölte az elevenség, melyet a szövegnek adtam. Sikerem megkettőzte merészségemet, annál is inkább, mert nagy megelégedéssel vettem észre, hogy nem ő az egyetlen, aki teljesítményemet értékeli - mert a suttogások moraja teljesen elült a szobában, és olyan figyelmes, hogy úgy mondjam, várakozó csendnek adta át a helyét, melyet a színházakban lehet megfigyelni, ha jó a darab. Egy jó órát olvastam a legcsekélyebb fáradtságérzet nélkül, annyira magával - 125 -

ragadott a sikerem, s ugyanígy folytattam volna, míg Henrik hagyja, ha Montespan úr élénken be nem lép a szobába. Azzal a magabiztossággal, mely pontosan jelezte, tudja, hogy nem alkalmatlankodik, egyenesen odament a király ágyához, lehajolt, s valamit őfelsége fülébe súgott. A király elsápadt, majd sápadtságát mosoly váltotta fel, s odafordulva hozzám ragyogó szemmel, erősen felhevült hangon azt mondta: - Kis kuzinom, pillanatnyilag ennyi elég. De maradj, kérlek! Újfent dolgom lesz veled. Szépen meghajoltam előtte, majd visszaültem a zsámolyomra, és csendben maradtam, térdemen az Astrée-val; ajkam zárva volt, de szemem tágra nyílt, mert miután a király odasúgott valamit Montespannak, a legnagyobb rendezkedés kezdődött a királyi fekhely körül. Hoztak egy lavór vizet, hogy a király leöblíthesse az arcát és a kezét; megfésülték, amin igencsak elcsodálkoztam, mert atyámtól tudtam, mennyire irtózik Henrik attól, hogy a hajához érjenek; levették az ingét, amely őszintén szólva se túl tisztának, se túl szépnek nem látszott, s makulátlan fehérségű inget adtak rá, melynek nyakát és kézelőjét gazdag csipkedísz borította; végezetül beparfümözték a nyakát, az arcát, a haját és a kezét - noha egyáltalán nem szerette a parfümöt. A szobában mindvégig néma csend uralkodott, annyira szokatlan volt ez a szépítkezés az ott található mintegy harminc, mindkét nembeli udvaronc számára; bár már igencsak belefáradtak az álldogálásba, egy birodalomért nem adták volna azt a csekélyke helyet, melyet elfoglaltak, annyira várták az előkészületek jelezte nagy eseményt. - Vezesse be őket, Montespan! - mondta végül a király csengő hangon. Montespan minden kímélet nélkül kezdte felszabadítani a bejáratához vezető utat, karjával lökdösve szét az ajtó két oldaláról az udvaroncokat; az ellökdösöttekből ez semmiféle tiltakozást nem váltott ki, olyannyira fogva tartotta őket a kíváncsiság. Montespan, miután így megtisztította a terepet, kiment, de tüstént vissza is tért, s nyomában meglehetősen ünnepélyes arccal Angouléme hercegné asszony és Montmorency kisasszony lépkedett; az első olyan volt, mint egy nehézkes hadihajó, s nyomdokvizein kecses kis fregatt haladt. Megjelenésük a nézőkből suttogó zajongást váltott ki, mely szinte nyomban el is ült. Henrik ekkor, noha szemmel láthatóan igen izgatott volt, bizonyságát adta döntési képességének, mely más téren hadvezéri hírnevét alapozta meg. - Jó kuzinom, állok szolgálatára - mondta a hercegnének, s ágya jobb oldalán csókra nyújtotta neki a kezét. - Siorac - fordult ezután hozzám -, adja át kérem, zsámolyát az én jó Angouléme kuzinomnak, kegyed meg, galambocskám - folytatta Charlotte-hoz fordulva -, jöjjön, üljön ide az ágy mellé, itt óhajtok kegyeddel beszélgetni. Miután egy hirtelen s legalább annyira ügyes húzással elválasztotta a fiatal lányt duenájától, s közéjük állította ágya teljes szélességét, megkérte Montmorency kisasszonyt, hogy üljön közelebb az ágya fejéhez, majd hozzáhajolt - arca csaknem súrolta a lány arcát -, és halk hangon bizalmas társalgásba fogott vele. Rendkívüli csend támadt ekkor a találkozás tanúi körében; „mindnek két hüvelykkel megnőtt a füle, annyira hegyezte”, ahogy Pisseboeuf mondta volna. Az az igazság, hogy Angouléme hercegnével együtt mind közül én voltam a legjobb helyzetben, hogy hallhassam e beszélgetést, minthogy ott maradtam a hercegné mellett, miután átadtam neki a zsámolyomat. Neki azonban, szerencsétlenségére, nem volt túl jó a hallása, s noha kezét hallócsőként szemérmetlenül a füléhez tette, erősen kétlem, hogy egy árva szót is hallott volna a király és legszebbik alattvalója közt lezajló beszélgetésből. Mert Charlotte kétségkívül szép volt, sokkal szebb, mint bárki, aki a királyságban jogot formálhatott erre a jelzőre, s mi több, romlatlannak látszó ifjúi tündöklésében volt az: nagy szem, finoman metszett orr, apró, de tökéletes rajzolatú száj, korához illő gömbölyded arc, melynek bőre finom és fehér volt, gömbölyded és bájos nyak, mely a tarkó fölé emelkedő csipkegallérból bontakozott ki. Mindazonáltal nem mulasztottam el megfigyelni, hogy bármilyen fiatal volt is, a műgond nagyban segítette a természetet. Mert Charlotte korának divatjához képest is igen eredeti módon fésülte a haját, ami óhatatlanul az én Gräfin-emre emlékeztetett: egész hajzata magasra volt tornyozva, s szép homlokából egyetlen szabad fürt nélkül hátravetve, tetejét meg egyszerű szalag koronázta; a hajzat fehérrózsaszín füleket hagyott szabadon, melyek kagylóhoz hasonlítottak, s az az igazság, hogy tényleg kár lett volna nem mutogatni őket. Szemöldökét a legnagyobb gonddal addig szedegette, míg nem alkotott egyetlen fekete félkörívet, mely igen jól kiemelte mandulavágású, hatalmas és csillogó, azúrkék szemét. Pompás világoskék atlaszselyemből szabott, de mértékletesen díszített ruhaderekat és hufándlit viselt, s mindössze egyetlen ékszer volt rajta, az is szűzies: egysoros gyöngynyakék, melyet szerénynek is hihetett volna az ember, ha második pillantásra a gyöngyök színe és nagysága fel nem világosítja tévedéséről. Viselkedése, lesütött szeme, kis kacérságai, zavarai, kis pirulásai is oly szerénységről árulkodtak, hogy az ember azt hihette volna, még a vaj sem olvad meg ennek a kis Nebáncsvirágnak a szájában, ha időről időre valami szokatlan villanás nem ad hideg csillogást a szemének. Alig ült le az ágy melletti zsámolyra a szüzek szüzének szemérmes bájával, máris igen ügyes bókot vágott ki a királynak, mintha csak a korára jellemző közvetlenség mondatná vele a szavakat: hogy az élénk nyugtalanság, mely őfelsége köszvényrohama miatt eltöltötte ángyát, őt magát meg különösen (ezt a „különösen” szót szemhéját s hangját leeresztve ejtette ki), heves vágyat ébresztett bennük, hogy meglátogassák; hogy végül is most megnyugodott, mivel jobb színben találja őt, mint amire számított; hogy a leghevesebben kívánja felépülését, s ezért a legsürgetőbb imákat intézi az éghez. Őszintén szólva nem volt semmi kivetnivaló ebben a beszédben: mindenben megfelelt az illendőségnek, és Angouléme hercegné is csak helyeselhette volna, ha hallja. De az elővezetés módja, a - 126 -

pillantások, a lesütött szemek, a csendek, a sóhajok, a félénk mosolyok teljesen más értelmet adtak neki, mint amit a szavak jelentettek. S noha meglátásom szerint a zsinór vaskos volt, a csali meg jól látható, a király egy szempillantás alatt fogva volt - meglehet azért, mert semmit sem kívánt jobban, mint ezt: a kis ravaszdi grimaszainak és színleléseinek balekjává lenni. - Galambocskám - mondta a király megindultan, ami engem mély fájdalommal töltött el -, köszönöm kegyednek irántam tanúsított érzéseit. Méltányolni fogom. Szeretem kegyedet, s lányomként akarom szeretni. Örömmel tölt el a gondolat, hogy ha nőül megy Bassompierre-hez, mivel ő mint a személyes szolgálatomra rendelt első nemesúr itt fog élni a Louvre-ban, kegyed is itt él majd, így mindennap láthatom. Kegyed vigaszom s megtartóm lesz az öregségben, melyben mostantól fogva kénytelen leszek élni. Ez az Astrée szépelgő beszédmódja volt. Másról se volt szó benne, mint barátságról és szeretetről, sőt még vigaszról is: a jámbor kifejezés meglehetősen furcsán hatott Henrik szájából! - Ó, Sire! - Charlotte tágra nyitotta ártatlan szemét, s merőn a királyra szegezte. - Felséged sohasem öregszik meg! Oly nagy erő lakozik felségedben. Ennél jobban nem is mondhatta volna, sem ennél merészebben: noha merészsége az ártatlanság látszata mögé volt rejtve, felbátorította a királyt, hogy törjön csak előbbre az ostromban, melybe az imént fogott bele. - Galambocskám - mondta -, nem atyja választotta-e Bassompierre-t vejéül? - De igen, Sire - mondta Charlotte halk sóhajjal s lesütött szemmel. - Galambocskám - folytatta a király kis csend után -, mondja meg nekem őszintén, hogy kedvére való-e a frigy. Mert ha nem, én meg tudom akadályozni ezt a házasságot, s hozzáadhatom kegyedet az unokaöcsémhez, Condé herceg úrhoz. Nem tudtam, hihetek-e a fülemnek: a király egyszer csak magáénak tekint egy olyan tervet, mely ellen oly keményen hadakozott, mikor Bouillon herceg javasolni merészelte. Ez azt jelentette volna, hogy Condé, aki nemigen volt alkalmas a hölgyek szeretetére, még kevésbé arra, hogy tessen nekik, nem látszott annyira veszélyes vetélytársnak, mint Bassompierre? Mily könnyű szívvel túltette magát a király a gróf boldogságán és Condé becsületén! Most Bassompierre-t a kétségbeesésbe taszítják, egy királyi herceget meg álférjjé alacsonyítanak le?' Montmorency kisasszonynak, aki nagyon is jól tudta, mit jelent ez a beszéd, nyilván éreznie kellett, hogy a király túl gyorsan és túl messzire megy, még akkor is, ha minden valószínűség szerint abba az irányba halad, melyet maga Charlotte is kívánt. Úgy határozott hát, hogy rendezetten visszavonul - mindazonáltal nem elbátortalanítva királyi ellenfelét - a szelíd, ám okos és mindenekelőtt az atyai parancsoknak engedelmeskedő kislány képét öltve fel: - Sire, minthogy ez atyám kívánsága, úgy vélem, boldog leszek Bassompierre úrral. Ezek a kifogástalan s mégis kétélű szavak vékonyka hangon voltak előadva, és kis sóhaj követte őket. A királyt a beszélgetés feszültsége kifárasztotta; fejét hátrahajtotta párnáira, kegyetlenül hányódva a remény s a születő féltékenység közt. Angouléme hercegné mindebből csak a fáradt mozdulatot észlelte, ám ez elegendő volt hozzá, hogy jó modora s legalább annyira mohó kíváncsisága - megtudni Charlotte-tól, miről folyt a beszéd - azt diktálja neki, hogy felálljon, s elbocsáttatását kérje a királytól. Megkapta. A király az ágy két oldalán átengedte kezét a hölgyek csókjainak, majd minthogy Montmorency kisasszony, korának megfelelően, két lépéssel nagynénje mögött haladt, mindaddig követte tekintetével, míg az ki nem lépett az ajtón. A királyok, mint atyám oly találóan jegyezte meg, nyilvánosság előtt születnek, nyilvánosság előtt táplálkoznak, nyilvánosság előtt halnak meg és épp hogy csak nem a nyilvánosság előtt munkálkodnak a feleségükön, minek oka az, hogy életük minden nagy és kicsiny eseményéből államügy lehet, így a királyság egészét érintheti. Henrik, akinek egyszerű ízlése és paraszti nosztalgiái voltak, nehezen viselte ezt a nyilvánosságot, de elviselte. Különben meg kellett volna szüntetnie az udvart, márpedig az hasznára volt a főnemesek féken tartásában: ha ugyanis nem keríti hatalmába őket mindaz a dicsőség, báj és gyönyör, melyben ott részük volt, vég nélküli összeesküvéseket szőttek volna uralkodójuk ellen. Ám bármennyire is hozzá volt szokva Henrik, hogy szüntelenül sanda tekintetek és éhes fülek veszik körül, úgy vettem észre, Montmorency kisasszony távozása után zavarta, hogy ily mohó s mohóságában szinte már szemérmetlen kíváncsiság célpontjává válik. Megparancsolta, hogy folytassam az Astrée felolvasását. Amit meg is tettem, de már egyáltalán nem azzal a hévvel, mint korábban, oly kínosan érintett s olyannyira megzavart a jelenet, melynek néhány perccel előbb tanúja voltam. Mert bár felháborítónak találtam e kényeskedő perszóna nyilvánvaló mesterkedéseit s gyűlöltem furfangosságát, de magát a személyt nem teljesen: rám is hatott a szépsége. Ami meg a királyt illeti: ha roppantul szántam is, amiért hagyta magát a hús csapdájába csalni, teljesen elhűltem naivitásán, mellyel elhitte, hogy szeretik. Az az aranydárda nagy utat járhatott be a szívében, ha ily mértékig el tudta vakítani. Ezenkívül jórészt az is elvette az Astrée felolvasásából merített örömömet, hogy a király néhány perc után lehunyta a szemét. Először azt hittem, elaludt, de csaknem nyomban eloszlattam magamban e hitet, eszembe idézve elszenvedett fájdalmait, melyek oly nagyok voltak, hogy álmatlanságra ítélték. Ráadásul amint időről időre rápillantottam, elkaptam az arcán egy-egy akaratlan fintort, amely sokat elárult baja nyilallásairól. Arra jutottam hát, hogy szemét azért tartja csukva, mert el akarja rejteni a tekintetében ülő kifejezést az udvaroncok elől, s mert magába akar szállni; nem okvetlenül azért, hogy rendet teremtsen gondolatai közt - szerencsétlenségére ezen már túl volt -, hanem, hogy terveket szőjön, melyeket a heves - 127 -

szenvedélye által diktált célok szolgálatába állíthat. Ebből viszont azt is kikövetkeztettem, hogy már nem figyel rám, ami minden érdeklődésemet elvonta a felolvasástól, s minthogy ez az érdektelenség a kifáradással is együtt járt, időnként hadarni kezdtem. A király bármennyire is elmerült gondolataiban, észrevette kimerültségemet, s szemét rám emelve jóságosan azt mondta: - Siorac, elég az olvasásból! Add oda a könyvet Gramont úrnak! Montespan úr majd elvezet a trónörököshöz, s megkéri őt, hogy adjon neked enni. De aztán még ma délután visszagyere! Köszönetet mondtam, s nagy tisztelgés után már éppen készültem Monstespan úrral visszavonulni, mikor az orvosok beléptek a szobába; a király nyomban rájuk förmedt: - Doktor uraim, ma éjjelre ópiumot kell adniuk nekem. Ma éjjel azt akarom, hogy álmom elaltasson, s szép álmokat hozzon, ha lehet. Minthogy a király nem bocsátott el, arra következtettem, hogy a szobájában egy zsámolyon kell töltenem az éjszakát, s bár felolvasnom nem kell, de nem is ehetek, mint ahogy aludni sem igen fogok ebben a kényelmetlen testhelyzetben. Útközben feltártam aggodalmaimat Montespan úr előtt - keskeny homlok, nagy orr, hatalmas ősz bajusz s csaknem oly sűrű ősz szemöldök, mint amilyen a szakáll. Nem annyira panasz volt ez részemről, mint inkább burkolt kérelem, de ő ezt is, azt is igen berzenkedve fogadta: - Lovag - mondta keményen, olyan arccal, mint aki most megleckéztet engem -, látszik, hogy kegyelmed még újonc a király szolgálatában; e szolgálat kétségkívül nagy kegy, azonban olyan kényszerek járnak vele, melyekbe bele kell törődni. Tudja meg, uram, hogy az evés, ivás és alvás mind a világ legbizonytalanabb dolgai őfelsége szolgálói számára... És legyen tisztában vele, hogy kegyelmed számára már az is hatalmas kiváltság, hogy egy széket tolhatott a segge alá. Én, aki kétszer olyan idős vagyok, mint kegyelmed, a nap legnagyobb részében ácsorgásra használom a lábamat... E kevéssé könyörületes szavak hallatán megértettem, hogy a testőrparancsnok szemében én egy ifjú rekruta vagyok, akinek csak javára válhat egy kevés az élet nehézségeiből; s hogy mennyire helyesen láttam a dolgot, arról megbizonyosodhattam, amikor Montespan úr, midőn a trónörökös elé vezetett, elfelejtette megmondani neki – ha ugyan feledékenység volt ez -, hogy még nem ettem. Minthogy azonban nem láttam be, miért kellene nekem, a Montespan úrnál kétszerte fiatalabbnak, mindenáron éheznem és semmit sem aludnom csak azért, hogy e különbségért kárpótoljam őt, megemlítettem zavaromat Héroard doktornak, mialatt Lajos ugyancsak el volt foglalva a Madame szekálásával, akivel vacsoráját megosztotta. Noha halkan beszéltem, Lajos, aki mindenkire és mindenre figyelt, ámbár ezt nem mutatta, s nem is látszott rajta, tüstént megparancsolta, hogy hozzanak nekem nyúlpástétomot, kenyeret, bort és egy sült almát, s egyúttal abban a hatalmas kegyben részesített, hogy leültetett az asztalához, ahol én e néhány fogásból királyi lakmározást csaptam. Héroard doktor meg volt szíves megígérni, hogy ha az ópium a várt hatást gyakorolja a királyra, saját szobájában felállíttat számomra egy ágyat, hogy éjszaka kipihenhessem magam. Lajos saját ágyába szeretett volna engem, de Souvré úr, aki már akkor is összevonta kicsit a szemöldökét, mikor látta, hogy Lajos meghív az asztalához, komolyan odaszólt neki, hogy „ez nem illendő”. A nyolcéves Lajos máris túlságosan tisztelte a szokásokat ahhoz, hogy ne törődjön velük, így beadta a derekát; ám ettől némileg rossz kedve lett, s elkezdte piszkálni Souvré urat. - Ulam - szólalt meg, s szép fekete szemében gúnyos kis fény villant -, melyik vidéklől szálmazik a petélni? - Nem tudom, uram - Souvré úr kissé zavarban volt. - Uraságod tudja? - Nem tudom - mondta Lajos, nevelője komolyságát utánozva. - Minthogy azonban kegyelmed nem akalja megmondani nekem, megkéldezem majd a hölgyektől. - Melyiktől, uram? - Souvlé asszonytól - mondta Lajos. És nevetve folytatta: - Petélni az annyi, mint szeletkezni. Souvré úr ekkor azt tudakolta, ki világosította fel Lajost annak a szónak a jelentése felől, melyet mint később Héroard doktortól megtudtam - ő maga használt néhány nappal előbb, hogy a trónörökös ne értse, miről beszél. Lajos azonban, mint már említettem, mindenre figyelt, különösen akkor, ha valamit titokban akartak tartani előtte; így aztán ezt a kifejezést is megjegyezte, s valamelyik inastól megérdeklődte, mit is jelent. És amilyen állhatatosan törekedett rá Souvré úr, hogy e kis párbeszéd után kiderítse, ki volt a forrás, olyan egyértelműen utasította vissza Lajos, hogy elárulja neki, mivel nem akarta, hogy megbüntessék az illetőt. Bevallom, igen nagy tetszésemre szolgált igyekezete is, hogy mindenről tudomása legyen, meg ez a rendíthetetlen hűség is azokhoz, akik szolgálatára voltak. Lajos, miután learatta kis győzelmét nevelője fölött amibe semmiféle rosszindulatot nem vitt, minthogy csak azokat szekírozta, akiket szeretett, a többiek számára meg hűvös és zárkózott arcát tartogatta -, minden figyelmét húgának szentelte. Hol volt már az az idő, amikor megverte, azzal az ürüggyel, hogy húga ellopta a körtéjét, valójában meg azért, mert „félt a lányoktól”? Néhány évvel később majd forró könnyeket hullat, mikor húga elhagyja őt, minthogy Spanyolország megnyerése céljából férjhez kell mennie az infánshoz; Lajos még csak azt sem remélhette, hogy húgát valaha is viszontlátja, hiszen ezekben a nyugtalan századokban a királyok nem merészkedtek másként a határaikon túlra, csak hatalmas hadsereg élén. Élvezettel figyeltem, milyen nagy buzgalommal játssza Madame-mal szemben az idősebb testvért, - 128 -

de a zsarnokoskodót is, bár gyöngéd zsarnokság volt az! Gilles mester, a kulcsár bort töltött neki, s Lajos biztatta, töltse csak tele a poharát, s kissé nagyképűen hozzátette: - Ó, szeletnék mál hozzászokni a boliváshoz! - S mikor észrevette, hogy a húga is iszik, szigorúan rászólt: - Húgom, kegyed túl fiatal a boliváshoz. Én ugyan ihatok belőle, de én egy évvel időszebb vagyok kegyednél. - Majd Gilles mesterhez fordulva folytatta: - Gilles mestel, ne adjon bolt a húgomnak, ő még túl fiatal hozzá. Lefogadom, hogy Madame, a csinos, hatéves, kissé félénk és visszahúzódó kisleány korántsem bolondult a borért, hisz az oly erős volt, hogy kis fintort váltott ki még nála idősebb testvéréből is, mikor beleivott. Azt viszont nem szerette, hogy Lajos megfosztja előjogaitól, és rákényszeríti az akaratát, ezért aztán duzzogni kezdett. Mikor Lajos ezt észrevette, kettévágta krémes lepényét, és az egyik darabot csúfolódva odanyújtotta neki: - Húgom, evett kegyed valaha is ilyen állatot? - Ez nem állat - mondta a Madame -, hanem sütemény. Mire Lajos nevetni kezdett, mint aki az együgyűségén mulat. Húga meg nagy szemekkel nézett rá, mintha csak azon töprengene, hogy most akkor vele együtt nevetnie kell vagy inkább megsértődnie. De a sütemény ott volt előtte, így hát sem egyiket, sem másikat nem tette: megette a lepényt. Mikor végzett az evéssel, Lajos megkérdezte tőle: - Húgom, akalja-e látni, mint vívok? - Igen, uram - mondta udvariasan a Madame. Lajos örült a válasznak, mert kedvelte a húgát, így szerette volna, ha az csodálja őt; s minthogy képességeit akarta fitogtatni előtte, tüstént elküldött Jeronimo vívómesterért; ő osztozott Gourville úrral együtt abban a dicsőségben, hogy vívni taníthatta Lajost. Úgy láttam, hogy Lajos nyolcéves kisfiú létére valóban igen jól vív, s roppant bátran támad. A leckeóra végén ismét ugyanúgy támaszkodott a kardjára, mint azt már korábban is láttam, s megkérte Jeronimót, mondjon kritikát a csörtéjéről; a mester mondandóját nagy figyelemmel hallgatta. Miután lopva egy pillantást vetettem órámra, elbocsátásomat kértem Lajostól; ő közölte velem, hogy látni kíván, mielőtt nyugovóra térnék Héroard szobájában, s én visszatérhettem a királyi lakosztályba. Meglepődve láttam, hogy tucatnyi embernél nincs ott több, s ekkor mondták el, hogy egy idő után a király megparancsolta, szigorúan válogassák meg a látogatóit, hogy végre egy kis nyugalomhoz jusson. Arcszínéből ítélve a király nem volt se jobban, se rosszabbul, mint mielőtt Lajoshoz mentem volna, de nyilvánvalóan nehezen viselte, hogy az ágyat kell őriznie. Gramont gróf követte Bellegarde-ot az Astrée olvasásában, de alig egy óra múlva félbeszakították. Először Henrik államminiszterei és miniszterei jöttek a király ágyához államtanácsot tartani; egyébként gyorsan végeztek. Aztán a trónörökös látogatta meg a királyt Souvré úr és Héroard doktor kíséretében. Lajost szemmel láthatóan igen felkavarta, hogy ágyban és szenvedve látja atyját. Minthogy a király elmondta neki, hogy a csúz bántja, Lajos megkérdezte: „De hát hol van az a csíz? Látni akalom!” És őfelsége mosolyogva magyarázta el - először láttam aznap mosolyogni -, hogy a csúz nem csíz, hanem egy betegségnek a neve. A trónörökös távozása után Gramont folytatta a felolvasást, de csak rövid ideig, mert hirtelen nagy zűrzavar támadt a hálószoba ajtaja előtt, majd a királyné lépett be; kíséretében ott volt jó keresztanyám meg a lánya, Conti hercegné, aztán Montpensier hercegné, La Chátre marsall, Guercheville márkiné, s más számomra ismeretlen hölgyek meg őfelsége fél tucat udvarhölgye; közülük felismertem néhányat, akiket Diána nimfájaként előző nap már láttam a nagy galériában. Minthogy a szoknyák látványa mindig nagy örömmel töltötte el a királyt, szívesen nyújtotta kezét csókra a hölgyeknek; a királyné meglehetős készséggel érintette ajkával a királyi kezet, azonban csúnya és mogorva arca elárulta a titkos elégedettségét, mellyel az ágyban fekvő és betegeskedő király látványa töltötte el, aki értelemszerűen nem volt abban az állapotban, hogy „puttáriái” után futkoshatott volna. - Sire - mondta, miközben helyet foglalt a karosszékben, melyet két inas vitt oda neki a király ágyához -, hogy van a csúza? - Se jobban, se rosszabbul. És kegyed, galambom, hogy van? - Én vagyok pazza furiosa. - S ugyan miért, asszonyom? - vonta össze szemöldökét a király. - Sire - kiáltott fel Mária -, é una vergogna! La Camera di Nantes non ha nemmeno risposto! - Asszonyom - mondta a király -, valóban ez volna megfelelő hely és pillanat, hogy az ön breton ediktumáról beszéljünk? Ez az ediktum hozzájuttatta volna a királynét mindazokhoz a pénzekhez, melyek a megváltásokból, eladásokból, örökösödési jogokból, konfiskálásokból és más szerzett főkegyúri jogokból folytak be kilenc év alatt Bretagne-ban. - Sire - folytatta a királyné, akit egyáltalán nem izgatott a durva királyi elutasítás -, la Camera di Nantes non ha nemmeno risposto! - Asszonyom - mondta Henrik, s ő is belefogott a szokásos nótába, melyet házasságkötésük óta szünet nélkül dúdolt a királyné fülébe -, kegyed Franciaország királynéja! Könyörgök, beszéljen franciául! - Eppure, é la terza lettera di iussione! - Beiktatási parancs, asszonyom, beiktatási parancs! Olyan nehéz ezt kimondani? - 129 -

- E la Camera non ha nemmeno risposto! - mondta a királyné, aki úgy látszott, elszánta magát, hogy nem szólal meg az árulók nyelvén. - E una vergogna! Sono cattivi questi! Bisogna punirli! - Megbüntetni, asszonyom! És hogyan? - E molto semplice! Bisogna appicarli al ramo d'un albero! - Asszonyom, ebben az országban nem szokás fellógatni az embereket, ahogy a fehérneműt lógatják ki az ablakokba Firenzében. A nantes-i számvevő kamara bretagne-i tartományunk érdekeit védi, és úgy látja, hogy az ediktum, melynek kedvezményezettjévé kegyedet tettük meg, sérti ezeket az érdekeket. Nekünk kell meggyőznünk őket, hogy engedelmeskedjenek. - E come? E come? - kiáltotta roppant dühösen a királyné. - Sully úr már holnap ír nekik egy újabb beiktatási parancsot. - La quarta! - mondta gúnyosan a királyné, s kövérkés karjait az égnek emelte. - E anche quella non avra nessun effetto! - Asszonyom - a király kissé megemelte a hangját -, kegyeskedjék tekintettel lenni az állapotomra: ha majd talpra álltam, bizonyára lesz még alkalmunk rá, hogy megbeszéljük a kegyed breton ediktumát. A hang nem tűrt választ; a királyné elhallgatott, fensőbbségesen és morcosan felszegte a fejét, felsőtestét meg mereven nekivetette a karosszék háttámlájának. Csend támadt, melyet Guise hercegné tört meg, aki a királyné székét megkerülve odament a király ágyához, szokásos szertelenségével térdre vetette magát, és ezer bolondságot tálalt elő neki, melyeknek legalább az a hasznuk megvolt, hogy felvidították a királyt. Majd előkerült Bassompierre, s miután első pillantásra megállapította, hogy a királyné duzzog, odatelepedett a lábaihoz, és nekilátott, hogy felderítse; jószerivel ő volt az egyetlen az udvarban, aki képes volt rá, hiszen a királyné hálás volt neki, amiért volt benne annyi jó ízlés, hogy ahányszor csak leült vele kártyázni, mindannyiszor hatalmas összegeket vesztett. Miután a látszólagos egyetértés így helyreállt a királyi családban, én is nekibátorodtam, s lassan előretörve a hufándlik közt, melyek mind ott tolongtak az ágy körül, hogy körüludvarolják a királyt, odamentem Guise hercegnéhez, meghajoltam előtte, és kezet csókoltam neki. Alig állt szóba velem, és igen nagy hidegséget mutatott irányomban. Csodálkoztam a dolgon, de még inkább azon, hogy mihelyt észrevettem Conti hercegnét, ő azonnal odajött hozzám, kis kuzinomnak szólított, s csókot lehelt az arcomra. Minthogy a hercegné egyszerre volt Guise és Bourbon, s egy királyi herceghez ment nőül, úgy vélte, hogy a királynén kívül nincs az országban nála magasabb rangú személy, és szebb sincs nála, és bájosabb sem, és tökéletesebb sincs, sem olyan, aki nála okosabb volna, következésképp magasan a jelen lévő hölgyek és urak fölött áll. Épp csak odalehelt az arcomra, nehogy tönkretegye száján a festéket, s noha pontosan értettem, hogy ebben a csókban a többiek iránt fensőbbségesség, velem szemben meg félig-meddig közöny van, hálás voltam érte. Ha jól megfigyelte az ember, arca vidámabbnak látszott, ajka mosolygósabb volt, mint rendszerint, talán hogy senki se gyanítsa, milyen nagy bosszúságot okoz neki Bassompierre házassága Montmorency kisasszonnyal. Legálábbis én így véltem érteni, minthogy a gróffal jéghideg volt, mikor az odament hozzá, hogy üdvözölje. Ez után a csók után, magam sem tudom, hogyan, ott találtam magam az ágy mellett, négy vagy öt hufándli foglyaként, melyek bár nem voltak terjedelmesebbek, mint a többi, buzgóságukban, hogy közelebb jussanak a királyi fekhelyhez s jobban láthassák őfelségét, teljesen beszorítottak az ágyközbe, olyannyira, hogy eljött a pillanat, amikor se előre, se hátra nem tudtam mozdulni. Ez az állás annál is nevetségesebb volt, mivel egyáltalán nem ismertem a hölgyeket, akik így beszorítottak, s minthogy ők sem ismertek engem, úgy tettek, mintha láthatatlan volnék. Noémie de Sobole észrevette zavaromat, s szokásos erélyével utat törve a hufándlik tömegében, ellentmondást nem tűrően karon fogott, félrevont, s mihelyt kikerültünk abból a fodrozódó atlaszselyem és brokátáradatból, sziszegve odasúgta: - Nem tudom, uram, helyesen tettem-e, hogy kiszabadítottam kegyelmedet. Rettenetes haraggal viseltetünk kegyelmed iránt. - Kik, asszonyom? - A hercegné és én. - S vajon mit tettem, amivel kiérdemeltem e kétfejű haragvást? Haragvást mondtam, és nem hidrát. - Kétszer is elmentünk az otthonába, másodszor most hétfőn, és egyszer sem találtuk ott kegyelmedet. - Ha egyszer nem voltam otthon. - Gondolom, uram, kegyelmed gúnyolódik. - Ha jó keresztanyám értesített volna, otthon maradok. - Atyja és La Surie úr is távol volt, de Mariette-től megtudtuk, hogy kegyelmed hétfőnként, szerdánként és péntekenként egy bérelt kocsiban szokott távozni otthonról. - Ez igaz - mondtam szárazon. - Uram, milyen durva lett hirtelen. Velem még csak hagyján, uram, de a hercegné asszony meg fogja kérdezni kegyelmedtől e titkolózás okát. - A dolog egyszerű: ezeken a délutánokon német mesteremhez megyek, s azért megyek én, mert ő öreg és podagrás. - Uram, melyik is volt az a régi görög, akiről egyszer beszélt nekem, hogy egy tündér nővé változtatta, ezért aztán két különböző módon is megismerte a szerelem gyönyörét? - 130 -

- Teiresziasz. - Uraságod német mestere tehát egyfajta Teiresziasz. - Hogyhogy? - kérdeztem meghökkenve. - Toinon azt mondta nekünk, hogy ez a mester tulajdonképpen egy iskolametresz, sőt az is lehet, hogy egyszerűen csak egy metresz. - Asszonyom - mondtam sotto voce, de hangom remegett a visszafojtott dühtől -, házastársak volnánk? Hűséget fogadtam tán kegyednek? S mi dolga van ezekkel a konyhai pletykákkal? - Nekem semmi - mondta, s ő is dühödt pillantást vetett rám, és úgy rázta meg vörös haját, mintha annak minden fonata egy-egy kígyó volna. - Én ne tudnám, hogy kegyelmed semmiféle ígéretet nem tett nekem? S hogy nekem semmi jogom kegyelmedhez? De talán adja majd még alább is, uram, jó keresztanyjával! Istenem, atyám, mennyire szeretnék ott lenni, mikor az a vihar lesújt kegyelmed fejére! A hölgyek nagy hufándlisuhogások és -csillogások közepette távoztak, maguk mögött hagyva parfümjük illatát; a királyi hálószoba hirtelen színét, melegét és elevenségét vesztette, a hölgyek azt is elvitték magukkal. Mikor már nem hallatszott csengő hangjuk, dallamos kacagásuk, féktelen kiáltozásuk, Henrik, aki jelenlétükben teljesen megélénkült, kissé fáradt arccal hanyatlott vissza a párnáira, és lehunyta a szemét. Bassompierre felhasználta az alkalmat, hogy félrevonjon, és a fülembe súgja: - Henrik bizonyára kegyelmedet fogja megkérni, hogy vegye át Gramont-tól az Astrée olvasását. Megengedné, lovag, hogy megkérjem, hadd váltsam fel én kegyelmed helyett Gramont-t? A főparancsnok úrnál kell vacsoráznom, és őrülten szeretnék elmenni. Igen kiábrándító délutánom volt. Meglátogattam Montmorency kisasszonyt, de nem találtam otthon, mert a legbosszantóbb módon elkerültük egymást: ő a Louvre-ban volt, mialatt én otthon kerestem. Tüstént beleegyeztem; mihelyt a király kinyitotta a szemét és felszólított, hogy vegyem át Gramont gróftól a felolvasást, Basompierre előlépett, s beleegyezésemre hivatkozva előadta kérését. Úgy láttam, a király félig lehunyt szemhéja mögül meglehetősen kifürkészhetetlen arccal hallgatja, azonban elég készségesen tett eleget Bassompierre kívánságának, sőt azt is engedélyezte neki, hogy otthon alhasson, feltéve ha másnap reggel pontban nyolckor újra ott lesz nála. Bassompierre nem akadt fenn a király félhidegségén vagy inkább félmelegségén, túláradó hálával köszönetet mondott, s olyan hévvel és lendülettel kezdte el az olvasást, ami nemigen felelt meg a szerelmi bánatnak, melyen Céladon ment keresztül a szövegben. Kicsit összeszorult a szívem, ahogy elnéztem - Bassompierre-ról beszélek, nem Céladonról -, milyen szép, milyen tüzes, milyen magabiztos, s mennyire nincs tudatában a feje fölött gyülekező sötét fellegeknek. De őszintén szólva voltaképp azokból a fellegekből volt elegem, amelyek engem fenyegettek, mint azt a vörös menád bejelentette. Ez már tényleg sok! Ha nincs ott a király, biztosan kirobbanok, annyira fel voltam háborodva. Mariette oly sokszor megfékezett nyelve, mely még mindig locsog! Toinon sötét rosszindulata! Sobole haragvása! Guise hercegné inkvizítori kedélyállapota! Ha ezek egyesülnek, miféle gonosz ügyet akasztanak a nyakamba! És miféle bajt hoz rám ez a sok hufándli, korántsem azért, mert utál, hanem - és ez mindennek a teteje, il colmo, ahogy a királyné mondja - mert túlságosan is szeret! Míg azzal voltam elfoglalva, hogy megrágjam és visszaböfögjem keserű és nyugtalanító helyzetemet, Bassompierre a maga szép érces hangján, kétségkívül önkéntelen vidámsággal részletezte Céladon nehézségeit és küszködéseit, mert hogy a gazok álnoksága elválasztotta őt a szép Astréetől - de azt hiszem, ezt már mondtam. Bassompierre ha meri, bizonyára vet egy pillantást az órájára, hogy hozzávetőleg megállapítsa, mennyi időt kell még a Louvre-ban töltenie; csupa üres és elpocsékolt óra, minthogy attól a pillanattól választja el őt, amikor végre odaülhet a főparancsnok vacsoraasztalához, szemközt vele vagy mellette meg a szépség, akit egész délután látni szeretett volna, mindhiába. Ez a türelmetlenség nem kerülte el a király figyelmét. Az okát is kitalálta, s talán nem is szándékosan, de meghosszabbította a felolvasást. Úgy láttam, hogy miközben Bassompierre olvasott, igen furcsán vette őt szemügyre. Addig a napig senkit sem szeretett jobban az udvarban Franciaország királya, mint ezt a német grófot. Az egekig magasztalta tehetségét, szellemességét, találékonyságát, szívélyességét. Ám ha hihettem pillantásainak, érzelmei az előző nap óta hirtelen megváltoztak: valamiféle ellenszenv született benne Bassompierre iránt; legendás hűsége, mely barátaihoz fűzte, felvette ugyan vele a harcot, de valamelyest máris hátrálásban volt. A vacsora, melyet pontban hat órakor hoztak be a királynak, s mely ugyanolyan könnyű volt, mint az ebéd, véget vetett Bassompierre várakozásának. Henrik ekkor már érezte, hogy nem tartóztathatja tovább, s kissé durván bocsátotta el. Bassompierre ezen elcsodálkozott, de a valódi okra nem jött rá; letérdelt az ágy elé, s elrévedő arccal megcsókolta a királyi kezet. Lelke, mely szárnyalt, már a főparancsnok palotájában volt, messze maga mögött hagyva a Louvre-t s egy királyt, aki máris azon töprengett, miért is tartja őt a köszvény meg a mindenhatóság a palotában, mialatt szerencsés vetélytársa Diána nimfája felé rohan. Arra számítottam, hogy Bassompierre távozása után a király megparancsolja majd, hogy folytassam az Astrée-t, de ő semmi ilyesmit nem tett. Meglehetős jó étvággyal fogyasztotta el sovány kosztját, de szemét lesütötte, s annyira belemerült gondolataiba, hogy nem volt túlságosan boldog, mikor gyóntatója, Cotton atya belépett a szobába, s a jelenlétével kirángatta ábrándozásából. Cotton atya, egyike a legkiválóbb jezsuita teológusoknak, kis kövér ember volt, s olyan puha, hogy láttára azt hihette volna az ember, gúnyból kapta a nevét. Oly udvarias volt, hogy még a hugenották elleni - 131 -

prédikációiban is Kálvin úrnak nevezte Kálvint, s tiltakozott az ellen, hogy bárki is gyűlölje a kálvinistákat, miközben hibáikat maga is gyűlölte: igencsak szokatlan harangszó volt ez abban a Jézus Társaságban, amelyhez tartozott. De túlságosan elvetem a sulykot, ha harangról beszélek, hisz annak túlságosan is érces a hangja Cotton atya fuvolázó beszédéhez képest, mely oly dallamos volt, oly édes, hogy az ember úgy érezte, beleolvad a fülébe. Egy kis könyvecskében, melyet nemrégen adott ki, s mely az „Egy jámbor lélek belső foglalatosságai” címet viselte, vallása oly vonzó és oly kevéssé ítélkező módon jelent meg, hogy megtetszett az udvar hölgyeinek, még a legpazarlóbbaknak is, és titkon már azt kezdték el mondogatni, hogy ez a birkaszelídségű ember még majd az eltévedt báránykákat is visszatereli az akolba. Ezenközben Cotton atya a legkeserűbb varázsitalokat itta, s erősen vonzódott a démonológia iránt. Egy lányt, aki az Amiens melletti Guerbignyből származott, megszállt az ördög, s minthogy paráználkodás útján hatolt beléje, ott megtelepedett, és a lány hangján beszélt, az atya egy különös kérdéssort állított össze, melyet az ördögnek kívánt felolvasni, hogy felvilágosítást nyerjen a praktikáiról, mágiáiról s főként az asszonyokra gyakorolt különleges hatalmáról. Cotton atya nem járt, hanem siklott. Nem belépett egy szobába, hanem becsusszant: keze összekulcsolva gömbölyű kis pocakja előtt, feje lehajtva. Vele együtt megérkezett a királyi hálószobába az alázat, a szelídség, a felebaráti szeretet, a sérelmek megbocsátása vagy éppen teljes elfelejtése. Minthogy havonta egyszer gyóntatta a királyt, sok dolga volt, míg megtisztította a lelkét életének kicsapongásaitól, s ami még ennél is rosszabb, reménye sem volt rá, hogy kevésbé beszennyezve találja a következő hónapban. Cotton atya felsóhajtott, gyöngéden megpirongatta Henriket, végül feloldozta, bár mindent összevetve nemigen volt biztos benne, hogy a feloldozás érvényes lesz, minthogy a királyi bűnbánat oly kevéssé volt töredelmes. Mindazonáltal atyám szerint Henrik őszinte keresztény volt, ha nem is igazán meggyőződéses katolikus, minthogy nehezen fogadta el a Szűz Máriát, a szenteket, a búcsút, a szimóniát és azt a hatalmat, melyet a pápák illetéktelenül követeltek maguknak a keresztény uralkodók fölött. - Sire - mondta Cotton atya suttogó hangján -, hogy érzi magát? - Köszönöm, atyám, rosszul - felelte a király. Ebből a hangütésből Cotton atya megérezte, hogy látogatása zavarja a királyt, ezért szokásos tapintatával úgy döntött, rövid lesz. - Sire, kíván-e felséged gyónni és áldozni? - A szent szürke hasára, atyám! A halál küszöbén állok-e, hogy feladják rám az utolsó kenetet? - Dehogyis, uram, hisz mindenki tudja, hogy a köszvény nem halálos. - Ami egyáltalán nem akadályozza meg, hogy halálosan szenvedjek tőle. - Sire, kérni fogom Istent, hogy enyhítse a fájdalmait. - Köszönöm, atyám. - És kérni fogom a szenteket is, akikről úgy tartják, hogy meggyógyítják a köszvényt. - A szenteket? - Henrik kissé gúnyosan vonta fel a szemöldökét. - Tehát többen is vannak, akik ezt az egy betegséget gyógyítják? - Igen, Sire, csak ebben az országban huszonhárman vannak. Mind bejegyzettek. - Huszonhárman? Huszonhárom szent a köszvény gyógyítására? - Mert a köszvény, Sire, igen elterjedt betegség, s így a királyság minden tartománya akar magának egy szentet, aki ezt gyógyítja. Ez a pontosság megmosolyogtatta a királyt. - És valamennyihez imádkozni fog értem? - Természetesen, Sire, ha szükséges. Az ilyen ügyekben senkit sem szabad kifelejteni, különben megsértjük az illetőt. - Atyám - mondta a király, s hogy komolysága tettetett vagy megjátszott volt-e, nem tudtam volna eldönteni -, hálás vagyok kegyelmednek ezért a huszonhárom imáért, s méltányolni fogom. S csókra nyújtotta kezét Cotton atyának, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. Mindazonáltal ez a „méltányolni fogom” megelégedéssel töltötte el az atyát. A király ugyanis százezer talléros adományt ígért a Jézus Társaságnak egy kápolnára, melyet a La Fléche kollégium mellett kívántak felépíteni, ahol a jezsuiták a király jövendő papjainak lelkét formálták. A pénz apránként érkezett, és Cotton atya kezén ment át, aki lelkiismeretesen továbbadta a Társaság generálisának. Miután Cotton atya megcsókolta őfelsége kezét, főhajtással üdvözölte a találkozás összes tanúját, egyenként, senkit sem felejtve ki, aztán puha léptekkel, lehajtott fejjel és beesett vállal kisurrant a szobából, mintha csak alázatossága nem engedné meg neki, hogy ugyanolyan nagy darabot foglaljon el a térből, mint a körülötte lévő nemtörődöm keresztények. Alighogy kiment, a király két orvosa lépett be a szobába, olyan fellengzősen és páváskodva, amilyen szerény Cotton atya volt: egyik nagydarab, kövér és hájas, a másik hosszú és vékony. Pontosan annyiszor hajoltak meg, ahány lépés elválasztotta az ágyat az ajtótól, majd letérdeltek, s egymás után megcsókolták a király kezét. - Sire - mondta a hájas, akit Milonnak hívtak -, tisztelettel elhoztuk felségednek a papaver somniferum album-ot. - Mi az? - kérdezte a király. - A mák, Sire. - És mi az a mák? - 132 -

- Az a növény, Sire, amelyből kivonják az ópiumot. - És hol van ez a növény, melyet elhoztak nekem? - kérdezte a király. - A szent szürke hasára, hát tehén vagyok-e én, hogy füveket etetnek velem? - Kinyerik belőle a nedvet, Sire, a nedvből meg kinyerik a port. - És hol nő ez a növény? - Törökországban, Sire, nem messze Izmirtől - mondta a satnya, aki bizonyára úgy találta, hogy kollégája kissé túlságosan is előtérbe tolta magát. - Hát akkor lássuk azt a port! - mondta a király. - Nagytiszteletű orvosdoktor uram - szólt oda a hájas kehes kollégájának -, volna szíves, könyörgök, ideadni nekem, hogy átnyújthassam őfelségének? - Nagytiszteletű orvosdoktor uram - mondta a satnya -, engedelmével én magam nyújtom át őfelségének. És beletúrva ruhájába, előhúzott egy cukrosdobozkát, és odaadta a királynak. - De hát ez nem por - mondta Henrik, mikor kinyitotta a dobozkát -, ez pirula. - Sire - mondta a hájas -, a por a pirulában található. - De csak egy van belőle. - Ez az előírt adag, Sire, s ezt nem szabad túllépni. - Ráadásul - mondta a satnya - ez az orvosság rendkívül drága. - Uraim - mondta a király csúfondáros arccal -, tönkre kívánják tenni kegyelmetek a királyságot, hogy egy éjszakányi időtartamra elaltassanak? - Sire - mondta a satnya -, ezt a port egy zsidó orvostól vásároltuk, aki hajón hozatta Izmirből; ami igen drága és veszélyes szállítóeszköz, tekintve, hogy berber kalózok fosztogatnak a Földközi-tengeren. - Nagytiszteletű orvosdoktor uram - mondta a király -, ne aranyozza be itt nekem ezt a pirulát! Késedelem nélkül mondja meg az árát! - Ötven tallér, Sire - mondta a satnya. - Ez aztán testes kis ár! - mondta a király. - Pontosabban huszonöt tallér kollégámnak és huszonöt nekem - mondta a hájas. - Én vásároltam a port, ő készítette el a pirulát. - Roquelaure - mondta a király -, fizess ötven tallért ezeknek az uraknak! - De Sire - mondta Roquelaure, aki tudta, hogy a király sosem adja meg neki ezeket az apróbb kölcsönöket -, felséged már fizet kegydíjat az orvosainak... - De az orvosságok nem számítanak bele - mondta egyszerre a két orvos, nem minden indulatosság nélkül. - Ruhatári főgondnok uram - mondta csúfolódva a király -, hiába folyamodom hát az erszényéhez? Roquelaure megérezte a szúrást a gúny mögött, és megadta magát, de lépésről lépésre hátrált csak meg. - Sajnos, Sire - mondta -, csak harminc tallér van nálam. - Akkor kérj kölcsön húsz tallért Bellegarde-tól! Neki van. Tegnap ötszáz frankot nyert tőlem kockán. Bellegarde nevetett, minthogy éppoly bőkezű volt, amilyen zsugori Roquelaure meg a király. - Itt van, Roquelaure - mondta tüstént. Mihelyt az orvosok bezsebelték járandóságukat, a király megkérdezte: - Le kell nyelni a pirulát vagy elszopogatni? - Lenyelni, Sire - mondta a kövér. - És el fogok aludni tőle? - Egészen biztos, Sire, efelől biztosíthatjuk felségedet. - Miért? A váratlan kérdésre a két orvos összenézett; újfent a hájas vette magához a szót, és tudálékos hangon azt mondta: - Az ópium, Sire, elaltat, mert altatóerő van benne. - Na most aztán jól megvilágosítottak! - mondta a király. Egy pohár vízzel lenyelte a pirulát, s miután köszönetet mondott az orvosoknak, elbocsátotta őket. - A szent szürke hasára - kiáltott fel -, ötven tallér egy éjszakányi alvásért, ez azért túlzás! Jobban tettem volna, ha egyenesen ahhoz a zsidó orvoshoz fordulok, aki Léonora Galigait gondozza. Hogy is hívják? - Montalto - mondta Bellegarde. - Ki tudja, nem olcsóbb-e Montalto, mint ezek a jó keresztények? Majd megkért, hogy folytassam az Astrée olvasását, amit meg is tettem, azzal az élénkséggel, mellyel korábban, minthogy azonban kis idő múlva észrevettem, hogy Henrik arca kisimul, szeme lecsukódik, ránéztem Bellegarde-ra, aki intett, hogy hagyjam abba az olvasást. - Sire - szólalt meg Bellegarde -, alszik? - A fájdalom elszunnyadt - nézett fel a király. - És nézetem szerint hamarosan velem is ez történik majd. Kis kuzinom, találtál valahol alvóhelyet ma éjszakára a Louvre-ban? - Igen, uram. - Hát akkor rajta, Siorac! Álmod altasson el! S gyere vissza e helyre holnap pontban nyolc órakor! - 133 -

Akkor még nem tudtam, milyen különleges kegy volt akár csak egy éjszakát is a Louvre-ban aludni, s milyen kivételes jóindulat, hogy ezt ágyban tehettem. A jóindulatot Héroard doktornak köszönhettem, aki ráadásul, mihelyt észrevette, hogy álmatlansággal küszködöm, hosszan mesélt nekem az éjszakában, egyik ágyból a másikba, gondjainak, szeretetének és odaadásának egyetlen tárgyáról, Lajosról, a trónörökösről. S szavai annyira megindítottak, hogy egy jottányi változtatás nélkül, verbatim ide írom őket. - A trónörökös és a király kapcsolata ma oly gyöngéd és idilli, hogy az ember el se hinné, nem volt ez mindig így. Én például emlékszem egy roppant kínos jelenetre még Fontainebleau-ból, mikor Lajos hároméves volt. Megígérte, hogy odamegy elköszönni a királyhoz, mielőtt az elindulna a vadászatra, azonban csizmát akart húzni, s a szekrényben megtalálta kis dobját; meggondolta magát, és játszani kezdett. Mentek és jelentették a királynak. „Fontosabb neki a dobja, mint én!” - kiáltott fel a király, s legalább annyira felbosszantotta magát, mintha valamelyik szeretője szegte volna meg a találkára szóló ígéretét. S megparancsolta, hogy vezessék elébe a gyermeket akár tetszik neki, akár nem. Néhány perccel később a nevelőnője, Montglat asszony nyomában Lajos kalappal a fején, díszlépésben és a dobocskát püfölve belépett a terembe. De mihelyt atyját megpillantotta, aki összevont szemöldökkel nézett rá, hirtelen megállt; teljesen tanácstalannak látszott. „Vegye le a kalapját, uram” mondta a király. Biztos vagyok benne, hogy a trónörökös engedelmeskedett volna, ha kezében nem lettek volna ott a dobverők. Igaz, hogy megszabadulhatott volna tőlük, ha becsúsztatja őket a tokba, melyet épp ebből a célból varrtak fel a vállszíjára. De ő nem gondolt erre, annyira megdöbbentette atyja szigorú tekintete és goromba hangja. Csak állt ott, dobverői a levegőben, nem játszott, de nem is engedelmeskedett; megmerevedett, és pír szökött az arcába. A király megismételhette volna a parancsát, de túl azon, hogy türelme kurta volt, fia engedetlensége is idegesítette. Kinyújtotta a kezét, s maga vette le a bűntárgyat. „A kalapom! A kalapom! A kalapomat akalom!” - kiáltott fel roppant dühösen Lajos. A királyt, aki hozzá volt szokva, hogy tüstént engedelmeskednek neki, meglepte, hogy fia nem bánta meg azonnal a bűnét. Elsápadt haragjában, s egyetlen kézmozdulattal elvette a dobot meg az ütőket, és letette egy asztalra úgy, hogy Lajos ne érhesse el. Csak annál rosszabb volt. Lajos üvölteni kezdett: „A kalapom! A dobom! A dobvelőim!” A király, hogy bosszantsa - érzésem szerint kissé gyerekes módon saját fejére tette a kis kalapot. S minthogy az üvöltés ettől csak fokozódott, fogta a fia fejrevalóját, és ráütött vele Lajos fejére. Nem mintha erőset ütött volna, de megalázta a trónörököst, így az majd megpukkadt mérgében. Igazi kis tragédia volt ez a jelenet atya és fiú között: az egyik sápadtan állt ott, a másik rákvörösen. Végül a király már egészen magánkívül volt. Elkapta Lajost a csuklójánál fogva, és keresztformán kifeszítve két karocskáját a levegőbe emelte. „Jaj! Ez fáj!” üvöltötte Lajos. A királyné ugyan ott volt, de meg se moccant. Szemmel láthatóan csupán az üvöltözés zavarta. Én viszont teljesen föl voltam dúlva: „Sire! Sire!” - mondtam elfúló hangon. A király dühödt pillantást vetett rám, de meglehetősen óvatosan leengedte Lajost a földre, majd sarkon fordult és otthagyta, kezét görcsösen összeszorítva a háta mögött. A királyné akkor visszaadta Lajosnak a dobot meg a dobverőket, érzésem szerint nem annyira azért, mert megszánta, hanem hogy elhallgattassa. De semmit sem ért el vele. Lajos még mindig kiabált. Nem tudta abbahagyni. Végül, minthogy a király semmiféle parancsot nem adott, Montglat asszony fölemelte a trónörököst, és kivitte. Lajos majd belehalt az üvöltözésbe, minthogy a harag és a félelem olyan fokára jutott, hogy szinte magánkívül volt. Valamivel később elmondták nekem, hogy miközben Montglat asszony levetkőztette és megkorbácsolta a szobájában, azt kiabálta: „Megölöm a mamát! Megölök mindenkit! Megölöm az Istent!” - S azt mégsem mondta, hogy „megölöm a papát!” - jegyeztem meg. - Mondta szegény anélkül, hogy kimondta volna. Neki Henrik volt az Isten. - És a király? - A király, mint már mondtam, sápadt volt a haragtól halálosan sápadt, szörnyű volt látni -, minthogy az izgalom mindig így hatott rá, s csak Isten a tudója, milyen heves izgalmakat élt át! „Asszonyom, mondta elcsigázva, s a leghidegebb módon hajolt meg a királyné előtt, állok szolgálatára. Vár a vadászat.” És határozott léptekkel elindult kifelé, de mikor meglátott az ajtó mellett, ahol hátamat a faliszőnyegnek vetve álltam, annyira szerettem volna kitérni előle, olyan szerencsétlen pillantást vetett rám, hogy összeszorult a szívem. Aznap este viszontláttam a királyt, de nem beszéltem vele, s nem is közeledtem hozzá. Szomorúnak és hallgatagnak látszott. És Vitrytől megtudtam, hogy az egész vadászat alatt meg se szólalt, mindössze annyit mondott: „A halálom után megbánjátok ezt még!” Rosszkedvében mindig így beszélt. Amiből én arra következtettem, hogy megbánta gorombaságát, s attól fél, hogy elveszíti fia szeretetét. Feltételezésem egy hónap múlva be is igazolódott, különös módon pont november huszonharmadikán, a saint-germain-enlaye-i kastélyban, napra pontosan egy hónappal a fontainebleau-i jelenet után. A nap igen rosszul kezdődött. A trónörökös reggel hétkor ébredt. Közöltem vele, hogy a király aznap eljön Párizsból, hogy meglátogassa őt, s hozzáfűztem: „Uram, nem akar felkelni, hogy a papa elé menjen?” „Nem” - mondta Lajos zárkózott arccal. A fontainebleau-i durva bánásmód láthatólag még mindig nyomta a szívét. „Akkor nem kapja majd meg a szép dobot és a szép dobverőket, melyeket uraságodnak hoz. Oda fogja adni Verneuil úrnak.” Lajos visszafojtott haragja hirtelen nyílt haragba csapott át: a fogát csikorgatta, kimeresztette a szemét, hidegen nézett rám, s kezét kinyújtva megpróbált megkarmolni. „Jól van, uram, üssön meg. De mit akar, mit csináljon a papa azzal a dobbal?” kérdeztem. „Adja oda Velneuil úlnak!” - mondta roppant dühösen a trónörökös. Mindazonáltal tizenegy órakor, az ebéd végeztével Lajos engedélyt kapott, hogy kimenjen sétálni a kertbe, - 134 -

minthogy szép és napsütéses novemberi idő volt. Mikor odaért a lenti szökőkúthoz, ahol játszadozni szokott a vízzel, egy facsoport kanyarulatában észrevette a lovagolva érkező királyt. Nem számított rá, hogy ott fogja látni, s arra sem, hogy lovon, minthogy Henrik hintón szokott érkezni Párizsból. Igen elcsodálkozott, s meglepetésében még nehezteléséről is megfeledkezett. Vidáman futott oda hozzá, feléje nyújtva kis karjait. A király elsápadt, ezúttal azonban a heves örömtől, melyet a fogadtatás jelentett neki; leszállt a lóról, a kantárt odadobta kísérőjének, s karjába kapva Lajost százszor is megcsókolta, a trónörökös meg viszonozta csókjait; mindkettő boldog volt, s együtt tértek vissza a kastélyba, kéz a kézben, miközben a király megmutogatta neki a saint-germain-en-laye-i parkban folyó munkálatokat. - Alszik, Siorac? - kérdezte kis csend után Héroard. - Dehogyis, uram! Elbeszélése meghatott és elgondolkoztatott. - Hogy ugyanis? - Hogy kevésbé könnyű egy királynak elirányítgatni egy hároméves gyereket, mint egy hatalmas hadsereget. - Jól gondolja! És most, szép öcsém, aludjunk! Rövid éjszakánk lesz. Héroard doktor, akinek álma mély volt és hangos, télen-nyáron egyaránt hajnali hat órakor ébresztette fel magát az inasával, azon okból, mert a trónörökös fél hét és fél nyolc között ébredt, s a jó doktor jelen akart lenni felkelésénél, hogy szemügyre vegye a vizeletét, megvizsgálja ürülékét, ellenőrizze nyelvét, megszámlálja a pulzusát, s megnézze, hogy arca vidám vagy bánatos; mindezeket a dolgokat aprólékos gonddal jegyezte fel a naplójában. Minthogy megmondtam neki, a király arra utasított, hogy reggel nyolckor jelenjek meg az ágyánál, engem is felébresztetett hétkor; fél nyolckor, rövid reggeli mosakodás után, melyet igencsak elnagyoltam, hoztak nekem egy nagy csésze húslevest, három szelet kenyeret és friss sózott vajat. Nagy lakomázást csaptam, minthogy előző este elmulasztottam a vacsorát, hiszen a király igen későn bocsátott el maga mellől. Mikor végeztem, nagy meglepetésemre atyámat láttam felbukkanni magam előtt; nem mintha azon fáradozott volna, hogy megtudja, hol vagyok - Bassompierre ezt volt szíves tudatni vele egy kis lótifuti révén -, ám hogylétem nyugtalanította, ismervén a Louvre-ban e téren uralkodó állapotokat. Igen megnyugtatta, hogy ott lát étkeimet éles fogakkal falni, erősen magához ölelt, leült, én meg két falat közt elmeséltem neki mindazt, amit hallottam. - Nyitva tartani szemet és fület - mondta, mikor befejeztem -, ez a bölcsesség első foka. - De nem a megértésé - mondtam. - Mire véljem, a breton ediktum kapcsán, hogy a nantes-i számvevő kamarának van képe három beiktatási parancsra is süketnek maradni és visszautasítani az ediktum törvénybe iktatását? Erre a kérdésre atyám harsány nevetésben tört ki. - Ez a mi ravasz béarnink kis tréfája! Tudván, hogy a királyné őrülten költekező, s uzsorakamatra vesz fel kölcsönt, hogy gyémántokat vásárolhasson, Henrik őt tette meg a breton ediktum kedvezményezettjének. De hogy másik kezével visszavegye, amit az egyikkel adott, suba alatt megállapodott a nantes-i kamarával, hogy az csak akkor engedelmeskedjen a beiktatási parancsnak, ha azt ő a saját kezével írta és írta alá. Ezt a kézzel írott levelet meg értelemszerűen sohasem fogja elküldeni... Ekkor Héroard doktor lépett be, megölelte atyámat, velem meg közölte, hogy a trónörökös, mivel emlékezett rá, hogy az éjszakát az ő szobájában töltöttem, látni akar. Futottam a lakosztályába, s frissen, rózsásan, teljesen felöltözködve találtam ott; igen kedvesen mosolygott rám, s kezecskéjét csókra nyújtotta. Tudni kívánta, mi dolga velem a királynak. - Uram - mondtam -, felolvasok őfelségének. - Hogyhogy? - kérdezte meglepetést tettetve. - Király atyám nem tud olvasni? Én hétévesen már tudok! - De igen! - mondta Souvré úr. - Őfelsége tud olvasni, mivel azonban fekszik, és nincs jól, kényelmesebbnek találja, hogy felolvassanak neki, mint hogy ő maga olvasson. - Az nekem is kényelmesebb volna! - sóhajtott fel Lajos. - Siorac - folytatta tüstént -, szerelmes kegyelmed? Tanácstalanul néztem Souvré úrra, aki kis arcjátékkal adta értésemre, hogy nemmel kell válaszolnom. - Nem, uram - feleltem. - Én viszont szerelmes vagyok - mondta Lajos. - Fonlebon kisasszony, a királyné egyik hölgye a szerelmem. Tegnap négyszer csókoltam meg, mindkét arcán kétszer. - Uram - mondta Souvré úr -, ha az ember szerelmes, nem szabad megmondani, hogy kibe. - Miért? - Hogy ne kompromittálja a kedvesét. - Uram, bocsásson meg - mondta Héroard doktor a trónörökösnek -, ne tartsa fel tovább a lovagot: a király várja. Így hát Lajos elbocsátott. Noha a saint-germain-en-laye-i jó levegő meg a kert bizonyára nagyon hiányzott neki, sokkal nyugodtabbnak és boldogabbnak látszott, amióta a Louvre-ban élt atyja oldalán. La Barge, a kis apród kísért el a királyhoz, és útközben, minthogy szótlannak, s szomorúnak találtam, megkérdeztem tőle, mi baja. - 135 -

- Lovag úr, a lelkiismeretem furdal: megszegtem egyik eskümet. Tegnap este évődtem egy szobalánnyal. - És kellemes volt? - Nem, lovag úr. Felpofozott bűneimért, és megfenyegetett, hogy feljelent Souvré úrnál. - Megteszi? - Nem hiszem. Nem megy az el olyan messzire. De én gyalázatnak tartom felpofoztatásomat. - La Barge - szóltam hozzá komolyan -, az nem érinti a becsületét, ha egy nő üti meg. - Ó, uram, kegyelmed felderít engem! Az a kényeskedő nőszemély azt is mondta, hogy én túl alacsony vagyok, s ezért nem engedi, hogy megpitykézzem. Uram, olyan kicsi vagyok én? - Nem, La Barge, a kegyelmed magassága korához illően normális. S ez különben sem méret kérdése. Maga, a király sem túl magas. - Ez igaz - mondta La Barge ismét mosolyogva, s élénk szeme is újra felszikrázott. - Lovag úr, még egy szót, kérem: mit jelent az, hogy „megpitykézni”? - A legrosszabbat - mondtam nevetve. - Ó - mondta -, nekem nem volt szándékom olyan messzire menni. - Igaza van, La Barge: mikor az ember életében először ránt fegyvert, nem mindjárt csörtével kezdi. Azzal elváltam tőle, magamban jót mulatva. De ha ma eszembe idézem e beszélgetést, nem La Barge-on gúnyolódom, hanem sajátmagamon: az asszonyokkal kapcsolatos hatalmas tapasztaltságom tudatában - amely akkor mindössze egyetlenegyre korlátozódott - megjátszottam az apródnak a kiskakast, a nagyobb testvért, a pártfogót, pontosan úgy, ahogy Lajos előzó nap a jelenlétemben a Madamenak... Mikor az ajtónálló nagy óvatosan kinyitotta előttem az ajtót és bevezetett, a királyi hálószoba még homályba burkolózott. Az ablak- és ágyfüggönyök még össze voltak húzva, így nem láthattam a királyt, de ha jól füleltem, hallottam lélegzését: ez volt a szobában hallható egyetlen nesz, kivéve a fújtató hangját, mellyel egy inas próbálta nagy óvatosan feléleszteni a tüzet. Amint szemem hozzászokott a félhomályhoz, észrevettem, hogy ott áll az ajtó mellett - s csendesebben, mint megannyi szobor - Grammont, Roquelaure, Bellegarde és Vitry (aki minden bizonnyal Montespant helyettesítette). Némán megöleltük egymást. Hufándli sehol. Túl korán volt még ahhoz, hogy a hölgyek megkezdjék látogatásukat a betegnél. Úgy képzeltem, hogy ebben a hidegben még az ágyukban fekszenek összegömbölyödve, vagy éppen egy tükröt kérnek a szobalányuktól, hogy megbizonyosodjanak róla, tegnap óta mit sem vesztettek szépségükből. Senki se mukkant, s jó tíz perc úgy telt el, hogy más nesz sem hallatszott, mint az a kettő, melyet az imént említettem. Aztán mozgás támadt a mennyezetes ágyban, s felhangzott a király szokásos káromkodása: „A szent szürke hasára!” - Sire - lépett elő Vitry mélyen meghajolva, amit a király nem láthatott, minthogy az ágyfüggönyök még össze voltak húzva -, felébredt? - Naná! - mondta a király. - Felébredtem, s velem a fájdalom is... Miért nem vágathatom én le ezt az átkozott lábat! De hogyan tenném a kengyelbe a lábamat, ha nem volna, csak egy? Vitry, te vagy az? - Igen, Sire. - Húzasd szét a függönyöket, az ágyon is, meg az ablakokon is! Lassan a pokolban érzem magam, olyan sötét van itt. Vitry intésére az inas beengedte a fényt, s mi láthattuk Henriket. Jobb színben volt, mint előző nap, hiszen kipihente magát, de arcának akaratlan összerándulásai jól mutatták, hogy ugyan-úgy szenved. - Bassompierre itt van? - kérdezte a fénytől hunyorogva. - Nincs, uram. - Hány óra? - Nyolc óra öt perc, Sire. - Tehát késik - mondta a király erősen csalatkozott arccal. Érzésem szerint a türelmetlenség, amellyel a király Bassompierre-t akarta látni, semmi jót nem ígért a grófnak, s úgy gondolom, ebben az érzésben mindannyian osztoztunk, minthogy senki sem szólalt meg. Henrik maga sem volt a pontosság mintaképe, s minthogy ennek tudatában volt, normális körülmények között sohasem rótt volna fel öt perc késést a szolgálatára rendelt nemesuraknak. Behoztak neki egy lavór meleg vizet, mellyel gyorsan leöblítette az arcát és a kezét. Törülközés közben rám tévedt a tekintete. - Siorac szolgám! - a fordulat kissé erőltetettnek tűnt számomra szokásos jókedélyéhez képest; intett, hogy menjek oda, csókra nyújtotta a kezét, és azt mondta: - Folytasd az Astrée-t azon a helyen, ahol felhagytál vele! Ki tudja, ha hallgatom, tán kevésbé érzem ezeket az elviselhetetlen nyilallásokat. Az Astrée ott várt a zsámolyomon; fogtam a könyvet, leültem, és olvasni kezdtem. Noha éppannyi élénkséget vittem a felolvasásba, mint korábban, szemem sarkából észrevettem, hogy a király alig figyel rám, s szemét mereven az ajtóra szögezi. Az végre kinyílt, s megjelent Bassompierre, tetőtől talpig ragyogott, s vörös is volt, merthogy végigfutotta a palota folyosóit. Tüstént félbehagytam az olvasást. - Á, Bassompierre! - vonta össze szemöldökét a király, de inkább megkönnyebbülten, mint ingerülten. - Csakhogy itt vagy! Elkéstél! - Sire - mondta Bassompierre, s tollas kalapját meglibbentve előkelő mozdulattal mélyen meghajolt a király előtt -, le vagyok sújtva miatta. Hintóm szörnyű kocsitorlódásba került! A felséged fővárosa a - 136 -

legzsúfoltabb a világon. Itt aztán érződött, mi az a jó modor, és mi az, hogy lovag. A meghajlás mély volt, az arckifejezés bűnbánó, és a hízelgés ügyes, de az egészben volt valami fesztelen bizalmasság. - Bassompierre, gyere ide az ágyamhoz, ide mellém! - folytatta türelmetlen hangon a király. - Vitry, hozass egy vánkost a gróf térde alá, s mondd meg az ajtónállónak, hogy ne engedjen be senkit! - Senkit, Sire? - vonta fel a szemöldökét Vitry. - A királyné kivételével - mondta kelletlenül a király. - De az ő látogatásától ez idő tájt nem kell tartanunk. Minthogy a király számomra semmiféle parancsot nem adott, mereven ültem a zsámolyon, térdemen a könyvvel. Nyilvánvaló volt, hogy mióta Bassompierre belépett, láthatatlanná váltam a király számára, attól meg, hogy hallhatóvá váljak, annyira féltem, hogy lélegezni is alig mertem. Bassompierre tehát ott térdelt egy vánkoson a király ágya mellett, így csak szép, férfias arcát láthattam, széles vállát s kék selyematlasz zekéjét, melyet keresztben két gyöngysor díszített. Ha a grófban volt is némi szorongás a beszélgetés témáját illetően, ez egyáltalán nem látszott rajta: ugyanazzal az élénk, készséges, vidám, szeretetteljes arccal nézett Henrikre, amelyet minden alkalommal felöltött, mint egy maszkot, ha őfelségeikhez fordult. Atyám mindig azt mondta, hogy ez a maszk az idők során olyan valóságos lett, mint az arca, úgyhogy az ő szemében Bassompierre az udvaroncok példaképe volt, mert megtalálta a módját, hogyan lehet engedelmes és mégsem szolgalelkű, tisztelettudó, de sohasem csúszómászó: a mások iránti legmélyebb tiszteletében is mindig érezhető volt az önbecsülés. Ellentétben azzal, ahogy ez előző nap Montmorency kisasszonnyal történt, a király most nem halkította le a hangját, így aztán senkinek sem kellett hegyeznie a fülét, hogy hallja, amit mond. És senki sem ringatta magát tévhitekben: ez azt jelentette, hogy alapos fontolgatás után Henrik döntést hozott, melyet nemcsak Bassompierre-rel akar tudatni, hanem udvarával is, még ha igen kevesen hallhatták is e reggeli órán. - Bassompierre - szólalt meg -, arra gondoltam, hogy összeházasítom kegyelmedet Aumale kisasszonnyal. Egykor én fosztottam meg Aumale hercegét hercegi méltóságától, minthogy a Liga veresége után elutasította, hogy átálljon hozzám. A szerencsétlen ahelyett, hogy behódolt volna, inkább elhagyta Franciaországot, és elment a spanyol Németalföldre. De ha elveszi a lányát, kegyelmed személyében felújítom az Aumale hercege címet. Ha az ajánlat váratlan volt is, következménye oly világos, hogy csodáltam a hidegvért, amellyel Bassompierre fogadta. Elmosolyodott, felvonta a szemöldökét és színlelt csodálkozással azt kérdezte: - Hogyhogy, Sire? Két asszonnyal is össze akar házasítani? Ez a válasz nemcsak tréfás volt, hanem ügyes is: egyértelműen azt jelentette, hogy egy hercegi cím nem elég hozzá, hogy Bassompierre lemondjon Montmorency kisasszonyról. Henrik ekkor már érezte, hogy félszavakkal nem lehet megkötni ezt az egyezséget, s hogy színt kell vallania, ha be akarja venni a bástyát. Nagyot sóhajtott, és a tegezésre térve át, azt mondta: - Bassompierre, barátként akarok beszélni veled. Nemcsak hogy beleszerettem Montmorency kisasszonyba, hanem őrülten és szertelenül szerettem bele. Ha feleségül veszed, és ha ő téged szeret, én meg foglak gyűlölni. Ha engem szeret, te fogsz meggyűlölni... Ez utóbbi feltételezés, melynek hallatán ironikus fény villant Bassompierre tekintetében (nyomban le is sütötte a szemét) engem rémülettel töltött el. Szegény király: ez a törázna máris teljesen befogta mosolyainak hálójába, másként hogyan hihetné, hogy egy napon majd jobban szereti őt, mint Bassompierre-t... - Jobb lenne, Bassompierre - folytatta Henrik -, ha ez nem válhatna jó kapcsolatunk töréspontjává, mert én nagy vonzalommal és szeretettel viseltetem irántad. Bármilyen paradox volt is, a körülményekre való tekintettel, ez a kijelentés, őszintén csengett, és igaz volt. A király őszinte barátságot táplált Bassompierre iránt. Elvette tőle jövendő feleségét, de szerette. - Elhatároztam - mondta Henrik -, hogy Montmorency kisasszonyt hozzáadom Condé herceghez, és itt fogom tartani a feleségem mellett. Vigaszom és megtartóm lesz az öregségben, melyben mostantól fogva kénytelen leszek élni. Már előző nap is alkalmazta Montmorency kisasszonnyal kapcsolatosan ezt a szenteskedő fordulatot, melynek az volt a célja, hogy elfedje - ámbár senkit sem tévesztett meg - tervének szörnyűséges voltát, s azt, hogy mily csekély tiszteletet tanúsít a házasság szent köteléke iránt. Ha a bűnös szándék önmagában is bűn (mint azt nekünk tanítják), Cotton atyának, ha ezt hallja, lett volna némi oka rá, hogy nagyokat sóhajtson, és lesújtó jelentést szerkesszen a Jézus Társaság generálisának, vagyis az ő közvetítésével magának a pápának. - Unokaöcsém - folytatta a király - ezerszer jobban szereti a vadászatot, mint a hölgyeket, és én évi százezer frankot fogok neki adni, hogy szenvedélyének szentelhesse magát. Ami meg Montmorency kisasszonyt illeti, nem kívánok tőle más kegyet, mint a szeretetét, és nem tartok igényt semmi többre... Ez esetben, felelhette volna Bassompierre, miért választja el tőlem, hogy összeadja egy herceggel, aki - ha már egyszer őszinték akarunk lenni - a nemes hölgyeknél nem a vadászatot szereti ezerszer jobban, hanem a nemes apródokat? Mikor a király végzett a beszéddel, hosszú és súlyos csönd telepedett a szobára: mindenki azt várta, mit fog most mondani Bassompierre. Én meg, aki teljesen bele voltam habarodva az én Gräfin-embe, a - 137 -

király szavaival élve „őrülten és szertelenül”, arra gondoltam, hogy szeretném én azt látni - nagy isten! -, hogy a király azt kérje tőlem, mondjak le róla! „Jaj, fiam!, mondta atyám, mikor beszámoltam róla, milyen csalódást okozott nekem Bassompierre abban a helyzetben, milyen ifjú, s milyen tapasztalatlan is kegyelmed! Mit tehetett volna szegény barátunk? Az ellenállás haszontalan pimaszkodás lett volna. A király mindenható. Legjobb esetben visszaküldte volna a grófot lotharingiai szülőhelyére, legrosszabb esetben a Bastille-ba csukatja. S nem gondolja-e, hogy a főparancsnok százszor is igent mond az első királyi herceggel kötendő házasságra? A király és az atya egyetértése nélkül mit tehet Bassompierre?” - „Atyámuram, mondtam még mindig igen szomorúan, kegyelmed bizonyára igazat beszél. De jelen esetben micsoda zsarnoki módon viselkedett a király! És micsoda hitványságnak vélem én ezt a cselszövést!” Erre atyám csak szomorúan megrázta a fejét, de nem szólt semmit. A „haszontalan pimaszkodás” kifejezés a királlyal szemben alkalmazott elutasítás minősítésére, mint később megtudtam, magától Bassompierre-től származott. S e megfontolás alapján a gróf döntése máris készen állt. Mikor érettebb koromban jobban utánagondoltam a dolognak, úgy láttam, hogy Bassompierre, aki - mint azt az én Gräfin-em oly szellemesen mondta - mindent megtett annak érdekében, hogy nehézkes német erényeitől megszabadulva ragyogó francia hibákkal ékeskedhessen, e hibák közül mindig elhanyagolta a legfranciábbat és legragyogóbbat: az engedetlenséget. Itt most nem nevezem meg mindazokat, akik a francia udvarban és a király környezetében e tekintetben modellként szolgálhattak volna neki. Vagy inkább csak egyetlenegyet neveznék meg: Condé herceget. De előreszaladtam, úgyhogy térjünk vissza a tárgyhoz. Bassompierre természetesen engedett, de egy tökéletes udvari ember kellemével és olyan mesterkélt nyelven, hogy az még Céladonnak sem vált volna szégyenére. - Sire - mondta komor és igen tiszta hangon -, egyetlen dologra mindig hőn vágytam, s ez olyankor adatott meg nekem, mikor legkevésbé számítottam rá: hogy bárcsak hatalmamban állna komoly bizonyítékát adni annak a rendkívüli és heves szenvedélynek, mellyel felséged iránt viseltetem, s annak is, hogy mennyire őszintén szeretem felségedet. Bizonyára nem is lehetne annál szilárdabb bizonyságot találni, mint hogy könnyedén és sajnálkozás nélkül válok meg egy ilyen illusztris jegyességtől, egy ilyen tökéletes hölgytől, akit ily hevesen szeretek, csak azért, hogy e teljesen szabad akaratomból végrehajtott tett révén elnyerjem felséged tetszését. Igen, Sire, örökre lemondok róla, s azt kívánom, hogy ez az új szerelem annyi örömöt jelentsen felségednek, amennyi szomorúságot elvesztése nekem okoz majd, hacsak felséged más meggondolásra jutván meg nem akadályozza szomorúságomat. Minthogy a király feltételezte Bassompierre-ről, hogy ugyanolyan szertelen szerelemmel viseltetik Montmorency kisasszony iránt, mint ő maga, kétségkívül oly elkeseredett ellenállásra számított, mely fenyegetésekhez és erőszakhoz folyamodik majd. A megindultságból, mely kegyence beszéde alatt ömlött el az arcán, pontosan láttam, mennyire megkönnyebbült és meghatódott az igen gyors és teljes lemondás hallatán. Minthogy ösztönözve is volt rá, el akarta hinni, hogy azt inkább köszönheti kegyence szeretetének, mint jogara mindenhatóságának. Könnyek szöktek a szemébe, s előrehajolva átölelte Bassompierre-t, kétfelől arcon csókolta, biztosította hálájáról, és megesküdött neki, hogy azontúl úgy tekint rá, mint saját fiára, s mindenben támogatja az előmenetelét. Szemében a könnyeket a legőrültebb örömsugarak követték: minthogy Bassompierre-t eltávolította, úgy gondolta, célhoz ért. A főparancsnok és Charlotte beleegyezésében biztos volt, s erősen bízott benne, hogy elnyeri Condé herceg hozzájárulását is, aki abban az órában még az igazak álmát aludta (jóllehet valamelyik apródjával), mit sem tudva a házasságról, melyet a király határozott el számára, sem a szerepről, melyet abban - „minthogy a vadászatot jobban kedveli, mint a hölgyeket” - játszania kell. A királyt teljesen felkavarta reményteli elragadtatottsága, s úgy láttam, valamelyest még a bajáról is megfeledkezett: sokkal vidámabb és tevékenyebb lett. Megparancsolta az inasnak, hogy az ágy mellé állítson oda egy kis asztalt és három zsámolyt, s vidáman meginvitálta Bassompierre-t, Bellegarde-ot és Roquelaure-t egy kockajátékra. Számomra egy végeérhetetlen óra következett: nem mertem sem elbocsáttatásomat kérni, sem elmozdulni a helyemről. Egyre megy, hogy játékbarlangban vagy a királyi hálószobában van az ember: annak, aki nem játszik, nincs unalmasabb, mint a kockák gurulása a táblán, a pontok bejelentése, a tallérok hangja - az egyik dühödten vágja oda, a nyertes meg nagy gonddal rakja halomba -, a dicsekvések, a játékos fenyegetőzések, a bosszúság vagy a győzelem indulatszavai. Látszott, hogy a király elemében van. Bellegarde-dal játszott Bassompierre és Roquelaure ellen, s az egyre növekvő talléroszlopok tanúsága szerint nyert. Lelkes arccal, csillogó szemmel úgy láttam, alig érzi már köszvénye nyilallásait, az meg teljesen világos volt, hogy tökéletesen megfeledkezett róla, hogy én ott ücsörgök a zsámolyomon: a regény, melyet két kockavetés közt a fejében dédelgetett, elhomályosította annak a regénynek a bájait, mely a térdemen feküdt. Bámultam Bassompierre-t, hogy így tud uralkodni az érzelmein: arcán, melyet időről időre súroltam pillantásommal, semmi más nem tükröződött, mint a játék iránt tanúsított érdeklődése. A figyelmen kívül semmit sem lehetett leolvasni róla, még a balszerencsés játékos bosszúságát sem, mert ezúttal is sokat vesztett. Emlékszem, azt gondoltam, hogy német tündére minden téren elhagyta. Később kicsit szégyelltem magam, hogy ilyesmi eszembe jutott, felidézve atyám véleményét, aki butaságnak tartotta az ehhez hasonló pogány babonaságot. - 138 -

Ekkor - és Bassompierre-nek a szeme sem rebbent Vitry, akit az ajtónálló az imént kihívott, odajött az ágyhoz, hogy jelentse a királynak, a hercegné asszony és Montmorency kisasszony szeretnék meglátogatni. Vitry korántsem fülbe súgva tette meg a bejelentést, mint előző nap Montespan, hanem harsány és csengő hangon, annak bizonyságául, hogy a testőrparancsnok a király és Bassompierre beszélgetéséből azt a következtetést vonta le, hogy a titkolózás már nem időszerű. A hölgyek beléptek, s nem tudom, hogy történhetett a dolog, de ezúttal Montmorency kisasszony az etikett merész felrúgásával megelőzte Angouléme hercegnét. S micsoda arccal lépett be abba a szobába! Nagy isten! Micsoda elbizakodottság volt abban a látszólag alázatos meghajlásban: szinte egyenlő félként kezelte a királyt! Franciaország királynéja sem csinálhatta volna jobban! Átengedni a zsámolyomat a hercegnének, Charlotte-ot meg elhelyezni az ágy mellett most nem volt lehetséges. Az ágy mellett az asztalka volt, mely körül ott ült Roquelaure, Bellegarde és Bassompierre. Mindhármukat felállítani elképzelhetetlen volt, már csak azért is, mert Bellegarde herceg volt és pair. Az előző nap ragyogó stratégiája tehát nem ismétlődhetett meg. - Jó Angouléme kuzinom - mondta ekkor Henrik azzal a gyors helyzetfelismerő és döntési képességgel, mely annyi csatát megnyert számára -, állok szolgálatára és kívánok kegyednek jó napot! Hogy érzi magát ebben a kemény hidegben? Csak egyetlen dolgot kérek az égtől: hogy megóvja kegyedet a köszvénytől! Beleegyezésével, kuzinom, Vitry úr elkíséri a trónörökös úrhoz, aki boldog lesz, hogy láthatja kegyedet. Kegyednek meg, galambocskám, Siorac átadja a zsámolyát, melyet egy inas idehoz majd mellém, hogy bizalmas kettesben tudjunk beszélgetni. Nem tudom, biztos volt-e benne a hercegné, hogy a trónörökös boldog lesz, ha láthatja őt, de egy mukkanás nélkül szépen meghajolt a király előtt, s elindult Vitry nyomában, aki katonás gyorsasággal egy szempillantás alatt eltüntette a szobából. Én meg tüstént felálltam, üdvözöltem Montmorency kisasszonyt, és átengedtem neki zsámolyomat, melyet egy inas nyomban fel is kapott, hogy odategye a király ágya mellé. A pokolra való libája két lépésre ment el mellettem egyetlen pillantás vagy egy köszönöm nélkül; éppúgy nem jelentettem neki semmit, mint az inas. Agya dühödten dolgozhatott az előző nap óta, és semmi kedve nem volt leszállni azon magaslatokról, ahova éjszaka, képzeletben feltornázta magát. Nem ácsoroghattam ott, mint egy ostoba fajankó, kezemben az Astrée-val és túlságosan is közel a királyi ágyhoz: úgy néztem volna ki, mint aki hallgatózik. Visszavonultam hát a szoba másik végébe, s egy ügyes kanyarulattal, melyet lefogadom, senki sem vett észre, hisz minden tekintet a királyra és Charlotte de Montmorencyra tapadt, úgy helyezkedtem el, hogy rálátásom legyen a két beszélgetőre is, meg az ágy melletti asztalkára is, melynél ott ült Bassompierre, aki a beszélgetés alatt mindvégig - márpedig az igen hosszú volt - lesütött szemmel azzal szórakozott, hogy az előtte álló talléroszlopokat szétszedte és összerakta, igen nagy gondot fordítva rá, hogy egyáltalán ne üssön zajt. Egyetlen szót sem hallhattam tehát abból, ami a király és Montmorency kisasszony közt elhangzott, oly halkan beszélt Henrik a hölggyel összehajolva. Mintha valami furcsa gyóntatás zajlott volna, ahol ahelyett, hogy megvallanák a vétkeket, félszavakkal azon dolgoznak, hogy megszervezzék kiteljesítésüket. Charlotte inkább figyelt, mintsem beszélt, de szép arca az angyalok ártatlanságát öltötte magára, melyet látszólag semmi sem volt képes megzavarni. A király hűséges alattvalójának, a főparancsnok igen engedelmes leányának kicserélték a férjét, egy nagyon szép helyett kapott egy nagyon csúnyát - s neki a szeme sem rebben. Sőt, épp ellenkezőleg, igen boldognak érzi magát, hogy emitt atyja akaratát követheti, amott meg kielégítheti az ő urát, a királyt, aki biztosította ragaszkodásáról, melyet ő hálásan elfogad. Hát ez volt ráírva az arcára, tűzbe mertem volna tenni a kezemet. És a kezemet semmiféle veszély nem fenyegette, mint azt megerősítette a folytatás is, nem szavakkal, hanem a legkifejezőbb, s megkockáztatnám, legkegyetlenebb pantomim révén. A beszélgetés jó félórát tartott; ekkor Vitry visszatért Angouléme hercegnével, aki mihelyt becsukódott mögötte az ajtó, megállt előtte, s nem moccant. Mikor a király ezt látta, elbocsátotta Montmorency kisasszonyt, aki sugárzó arccal állt fel, és ragyogó terveiben gőgösebben, mint valaha. Bassompierre ekkor felemelte tekintetét tallérrakásairól, és ránézett. Charlotte nem kerülte el a pillantását, de azúrkék szemének nyugodt pillantásával vette szemügyre, majd mikor elment mellette, megvonta a vállát. Bassompierre elsápadt, arcvonásainak szép rendje összekuszálódott, s egy pillanat alatt megdermedt, mintha ez a Gorgó a puszta tekintetével szoborrá változtatta volna. - Gyerünk, játszani! - mondta a király, akinek Charlotte vállrándítása olyan jót tett, amilyen rosszat Bassompierrenek. - Ki következik? - Bassompierre! - mondta Roquelaure. - Bassompierre, tied a kocka! - mondta a király. A gróf sápadt és elrévedő arccal, oda se nézve, szinte tapogatva vette fel az asztalról a három kockát, és tette be a pohárba, melyet aztán jobbjában tartva végeérhetetlenül rázogatni kezdett balról jobbra: úgy látszott, eszébe se jut kiborítani. Oly sokáig habozott, hogy kiürítse-e a pohár tartalmát az asztalra, hogy aztán összeszámolja a pontokat, mintha a fejéért, de legalábbis a sorsáért játszana. Különös módon senki, a király se szólt rá, hogy megsürgesse, még tréfásan sem. Ezzel szemben a három másik játékos közül egyik se nézett rá, meg se mukkantak, s nem is éreztették vele semmilyen módon, hogy arra várnak, kezdje már el a játékot. Nyomasztó csend uralkodott az asztal körül, melyet csak a három összeütköző elefántcsont kocka hangja zavart meg. Noha a zajban magában semmi vészjósló nem volt, a - 139 -

gróf sápadtsága, elrévedő arca, s az a tény, hogy a bőrpohárban tartogatta a kockákat, s nem merte kigurítani őket, valami fenyegető jelleget adott neki. Épp azon töprengtem, mennyi ideig tarthat ez a különös színjáték, amelyben még csak a kisujját se mozdítja senki, hogy megszakítsa, mikor maga Bassompierre vetett véget neki. A poharat leállította az asztalra, zekéje karöltőjéből hevesen előrántotta a zsebkendőjét, gombóccá gyúrta, az orrlyukai alá helyezte, és fojtott hangon megszólalt: - Kegyeskedjék engedélyezni, Sire, hogy kiszálljak a partiból és visszavonuljak. Vérzik az orrom. - Menj, barátom! - mondta a király. Bassompierre felállt és elindult az ajtó felé; a király olyan pillantással nézett utána, melyben az együttérzés viaskodott a győzelmi mámorral. De mindez csak egy villanás volt. Aztán a király odafordult hozzám, és jóságosan azt mondta: - Menj, Siorac, a gróf a barátod. Kísérd haza! Elbúcsúztam; meglehetősen felkavart mindaz, amit az imént láttam, ám meg is könnyebbültem, hogy magam mögött hagyhatom a Louvre-t, a cselszövéseit meg az aranyozott láncait. Mihelyt átléptem a királyi hálószoba küszöbét, meggyorsítottam a lépteimet, hogy utolérjem Bassompierre-t. Mikor meglátott, felcsillant a szeme, megragadta a karomat és nagy erővel a baljára szorította; azonban egy szót sem szólt, s jobb kezével még mindig orra alá tartotta a rögtönzött tampont. Nem is vette el onnan, csak mikor már bent ült mellettem a hintójában, s összehúzta a függönyöket. Elhűlve néztem rá. Nyoma sem volt vérnek; sem a felsőajkán, sem makulátlanul fehér zsebkendőjén. - Ne lepődjön meg, barátom! - mondta színtelen hangon. - Muszáj volt valami kibúvót találnom, hogy a legillendőbb módon elhagyhassam a királyt, s hogy ne úgy nézzen ki a dolog, mintha rosszkedvből vagy lázadásból tenném. De azok után, ami történt, meghaladta az erőimet, hogy folytassam a játékot. Néma maradtam, s csak néztem rá, pontosan értve, hogy mindössze azzal segíthetek neki, hogy ott vagyok, és meghallgatom, ha beszélni akar. - Pierre-Emmanuel - mondta rövid csend után -, ismerem a kegyelmed igazságszeretetét. Mondja meg, nagyon kérem, mondja meg nekem, hogy nem csalt-e meg a szemem, hogy kegyelmed is látta-e, saját szemével, amint Montmorency kisasszony megvonta a vállát, mikor elment mellettem. - Igen - mondtam némi hallgatás után -, láttam. - Istenem - mondta ő is némi hallgatás után -, micsoda álnokság! Tegnap este, még csak tegnap este volt, hogy a főparancsnoknál vacsoráztam. Micsoda elbűvölő mosolyok, micsoda gyöngéd pillantások! S ő már tudta, hogy a király el fogja választani tőlem, hogy hozzáadja Condé herceghez! Magában hogy kinevethetett! Ma reggel összetalálkoztam valakivel a Louvre-ban, mielőtt bementem volna a királyhoz, aki elkapott a zekémnél fogva, s értésemre adta, mi történt tegnap délután közte és Henrik között. Nem hittem el! Épp hogy csak le nem döftem az illetőt nagy haragvásomban! Nagy isten! Ez a vállrándítás a szívem közepén talált el! Micsoda szörnyűséges hidegvérrel rúgott félre a sötét lelkű boszorkány! E kitörés után, mely alatt Bassompierre úgy szorította öklébe a zsebkendőjét, mintha össze akarná zúzni, lassanként megnyugodott. Óvatosan ránéztem. Kihúzta magát, tarkóját nekivetette a hintó háttámlájának, fejét felszegte, ajkán kényszeredett félmosoly ült. - Tudja, hogy ha Montmorency kisasszony egy királyi herceghez megy feleségül, francia királyi hercegnővé válik, és joga lesz a liliommal díszített esküvői ruhához? Biztos lehet benne, hogy nagyon is gondolt rá... Tizedik fejezet Bassompierre hintója pontban tizenegykor tett le Virágmező utcai otthonunk előtt - mely mező már csak névlegesen létezett, amúgy mélabúsan, mert jó ideje már annak, hogy falak borították be, a virágokat meg utcakövek helyettesítették. S noha az ebédidő már közelgett, s gazdag illatok áradtak a konyha felől, sem atyám, sem La Surie nem volt még otthon. Mariette szorgoskodott a lábasok körül, minthogy férje, Caboche az ágyat nyomta; mihelyt megláttam, tüstént megmostam a fejét fecsegő nyelve miatt, igen indulatosan szemére hányva, hogy elmondta Guise hercegnének, miszerint én hétfőnként, szerdánként és péntekenként bérelt hintón távozom otthonunkból. - Jaj, uram! - mondta nyugtalanul, s keble csak úgy hullámzott. - Nem volt mód másként tenni! Ismeri a nagyméltóságú asszonyt! Sistereg, mint olaj a serpenyőben, s emelkedik, emelkedik, mint a tejleves! Jaj, ha tudná! Azzal gyanúsította kegyelmedet, hogy elrejtőzött házunk egyik szobájában, mert nem akar vele találkozni! Megparancsolta Franznak, hogy egyenként nyissa ki előtte a ház minden ajtaját! Amit ő határozottan megtagadott! Na, szép kis látvány lett volna, amint belebotlik szegény Margot-ba ott a második emeleti szobában, pont a márki úr hálószobája fölött! Kész zűrzavar! Ez lett volna az utolsó csepp, hogy a fedő leugorjon a fazékról! - Mariette! Így beszélni a nagyméltóságú asszonyról! - Bocsásson meg, uram! Nem volt ebben semmi rosszindulat! Így mondták a falumban, ha egy nőszemély kifakadt. Na szóval, hogy a legrosszabbat elkerüljem, hagytam tönkremenni a szószomat, és hirtelenében kipakoltam neki mindent, amit már kegyelmed is tud. - Engem meg belerántottál a bajba... - 140 -

- Dehogyis, uram! Amint elmondtam kegyelmednek, mindent az a csepp lobbantott lángra: az, amit Toinon mondott! Kérdezem én, ki beszélt itt iskolametreszről meg metreszről csak úgy? Én vagy ez a pipiske? Ez volt az, hogy vinné el az ördög és főzné puhára lassú tűzön a fűszeres lében! Ez minden jó, amit kívánhatok neki! A főzéstől eltekintve találtam némi értelmet a szavaiban, ezért elhatároztam, hogy inkább Toinonra fenem a fogamat. De az én fürjecském sehol a környéken nem volt, s az emeleteken kellett volna keresgélni, én azonban semmire sem vágytam jobban, mint hogy nekifeküdjek az asztalnak, hiszen minden perccel nőtt az étvágyam a finom ételek szagára, melyeket a Louvre-ban nélkülözni voltam kénytelen. Ekkor előkerült atyám és La Surie, s az ember azt hitte volna, már egy hónapja nem láttuk egymást, oly sok volt az örömkiáltás, ölelés, csók és örvendezés. Leültünk, nevető szemmel, éles foggal. Szerencsére Mariette kificamította a bokáját, így Greta szolgált fel az asztalnál. A jó elzászi asszony olyan volt, mint a sír: alaposan kiönthettem a lelkemet és kielégíthettem asztaltársaim kíváncsiságát, hiszen telhetetlenek voltak kérdéseikben, annyira biztosak akartak lenni benne, hogy semmi lényegeset nem hagytam ki az elbeszélésemből. Végre végeztünk, és alaposan kárpótolva magam a louvre-beli sovány kosztért, dülledő mellkassal és jóllakottan visszavonultam napi sziesztámra; lelkem mélyén elnézőbb voltam Toinon iránt, mint az előző nap óta bármikor, minthogy atyám mindent „megmagyarázott” a hercegnének, és Toinon fecsegéséből semmi baj sem származott. Toinon nem volt ott. Vártam rá jó ideig. Tétováztam. Büszkeségem azt diktálta, hogy ne mozduljak, különben is; a louvre-beli rossz éjszakám után akár egyedül is alhattam volna, de Toinon meztelen karjainak kötőféke nélkül nem tudtam; így aztán felkeltem, s minthogy kiveszett belőlem minden szemérem, nem szégyelltem megkeresni Franzot, hogy megkérjem, kerítse őt elő. Végre előkerült Toinon. Mintha magát a hercegnét láttam volna, oly fensőbbséges volt. Becsukta maga mögött az ajtót, de nem jött oda hozzám, hanem megállt, könnytelen szemmel, felszegett fejjel és zárkózott arccal. - Ejnye, Toinon! - mondtam szigorúságot kényszerítve magamra, noha a szívem mást diktált. Elrejtőzöl előlem, annyira félsz, hogy megdorgállak? - Nem, uram - mondta végtelenül hidegen. - Nem félek! - Úgy véled hát - mondtam kissé felpaprikázva -, hogy helyesen jártál el velem szemben, mikor a nagyméltóságú asszonynak az iskolametreszemről vagy egyszerűen csak a metreszemről beszéltél? - Nem, uram - mondta határozottan, de a legcsekélyebb megbánás nélkül. - Valóban igen rosszul cselekedtem. - És mégsem féltél tőle, hogy összeszidlak? - Nem, uram. - S miért, kérlek? - Sajnos, uram, már túl vagyunk ezen: elhagyom kegyelmedet. - Elhagysz? - alig hittem a fülemnek. - S ugyan miért? - Uram – mondta -, bizonyára emlékszik rá, hogy mikor a márki úr felfogadott engem évi hatvan frankért, megígérte, hogy kis hozományt ad nekem, ha ki szeretnék lépni a szolgálatából, hogy berendezkedjek. - És te már ma be akarsz rendezkedni? - kérdeztem elhűlve. - És hogyan? - Úgy, hogy férjhez megyek. - Kihez? - Mérilhou pékmesterhez. Egy éve megözvegyült, hajlik hozzám, és megkérte a kezemet. - Ha hihetek Mariette-nek - mondtam -, Mérilhou bizonyára kiváló ember. De már nem fiatal. Erre elvörösödött, és szeme felszikrázott. - Uram - szólalt meg dühtől remegő hangon - éppen kegyelmednek kell-e szemrehányást tennie azért, hogy olyasvalaki iránt érzek barátságot, aki kétszer annyi idős, mint én? - Jaj, Toinon, hát itt szorít a csizma! Bosszant és dühít a ragaszkodás, melyet német tanárnőm iránt érzek. - Még hogy ragaszkodás! - mondta végtelen megvetéssel. - Uram, csak nem kezd most itt el szenteskedni? Az az igazság, hogy kegyelmed szájig, orrig, fülig szerelmes ebbe a hölgybe! Reggeltől estig csak az ő rekedtes tájszólása van a szájában, s még éjszaka is azt motyogja. - Éjszaka is azt motyogom? - Úgy bizony! Meg még a sziesztái alatt is, ha már a simogatásaim lecsillapították! - De hát, Toinon - mondtam -, ha ez az érzés, amiről beszélsz, létezik is köztem meg a hölgy közt, mit árt az neked, ha egyszer ártatlan? - Könyörgök, uram, ne meséljen nekem - mondta Toinon roppant bölcs arccal. - Ha a dolog még nem volt is meg, meglesz. A hölgy nemesnek született, és korántsem azok közül a szegénykék közül való, mint én, akik szívböl adják oda magukat. Az ilyen galamboknak térdhajlítások, kézcsókok, bókok meg kis levélkék kellenek. Szóval jó modor meg cifraság. De a többi is megjön majd, ebben ugyancsak biztos vagyok. Mekkora örömmel töltött el a lelkem mélyén, amiről tapasztalatai birtokában Toinon biztosított, noha nagy erőfeszítéssel elrejtettem szárnyaimat, melyeket ezzel a beszéddel legkedvesebb vágyaimnak adott. - 141 -

- Toinon - mondtam fel-alá járkálva a szobában, s észrevétlenül egyre közelebb kerülve hozzá (mert szinte szégyellem bevallani, gyötört a vágy, hogy a karomba kapjam, bármilyen szerelmes voltam is a Gräfin-embe) -, Toinon, még egyszer kérdem, mit árt neked ez az érzelem? - Uram – mondta -, nem képes megérteni, hogy én nem a kegyelmed kénye-kedvének peremén akartam volna élni, hanem a kellős közepén, és az álmaiban is, hiszen most is a karjaiba kíván? Ezt jól mondta, s oly büszkén, hogy menten abbahagytam alattomos közeledésemet. Öt éve volt kapcsolatom Toinonnal, s e kapcsolat mindenben a legnagyobb örömömre szolgált, de oly magától értetődőnek tűnt számomra, hogy sohase tettem föl magamnak a kérdést, vajon ő hogyan viszonyul hozzá. Nahát most, azon a napon, melyen elveszítettem őt, megtudtam, mit gondol róla. - Toinon - mondtam, s úgy elszorult a torkom, hogy csaknem megfulladtam -, ez azt jelentené, hogy a sziesztáinknak vége? - Bizony azt, uram - mondta, s nem remegett bele a hangja. - Vége. Hűséget fogadtam Mérilhou mesternek, s meg is akarom tartani. Döbbenten néztem rá. Igen erősen tartotta magát, de két könnycsepp folyt végig az arcán. Nem volt időm eltöprengeni, helyes-e vagy rossz, amit teszek: hozzárohantam, s a karjaimba kaptam. Hagyta, de minthogy a száját nem adta nekem, a nyakát csókolgattam. Ám ez csak még rosszabb volt: ugyanolyan puha volt, mint mindig, s hányszor is helyeztem már rá ajkamat az alatt az öt év alatt! - Jaj, uram - mondta -, hiszen kegyelmed is sír! Azzal kitépte magát a karomból, és kirohant a szobából, becsapva maga mögött az ajtót. Én meg ott álltam, mint akit odaszegeztek a földhöz, orrom előtt azzal az ajtóval meg a zűrzavaros gondolataimmal. Egy dolgot legalábbis világosan tudtam: máris sóvárogtam utána. Ledőltem az ágyra, bár nem reménykedtem túlságosan, hogy elalszom, noha igen kimerítő volt louvre-beli tartózkodásom is meg a megrázkódtatás is, melybe az iménti jelenet taszított. Mindazonáltal nem tudom, hogy történt, de észrevétlenül, s anélkül, hogy tudatában lettem volna, elszenderedtem, méghozzá oly mélyen, hogy mikor Franz felrázott, és szólt, hogy atyám a könyvtárszobában vár rám, azt hittem, két percet aludtam, s nem két órát, mint később kiderült. Atyám nagy tűz mellett melegedett, és intett, hogy üljek le mellé egy karosszékbe. - Képzelem - mondta -, hogy nem érezheti valami boldognak magát Toinon távozása miatt. Noha jó ideje látom már, hogy készülődik a dolog, Toinon hirtelen döntése engem is meglepett. Láthatóan nem szenvedheti, hogy vetélytársa van. - De Lichtenberg asszony neki nem vetélytársa - mondtam némi habozás után. - Ő pont fordítva gondolja, s őszintén szólva nem hiszem, hogy tévedne. Lichtenberg asszony már kiutasította volna kegyelmedet, ha hódolata bosszantaná. Márpedig ő egyáltalán nem azon száraz és szívtelen párizsi főkokettek közül való, akik a férfit úgy megtáncoltatják, mint egy bábfigurát a zsinór végén, csak hogy a hiúságukat kielégíthessék. Ulrike komoly, érzékeny német hölgy, aki ügyet csinál magának a dolgokból. Kegyelmed is azt jelent számára, életkorára való tekintettel. De valószínűnek tartom, hogy nem fog sokáig késlekedni a megoldással. A beszélgetés feszélyezett, de egyszersmind nagy gyönyörűséggel töltött el. És igen hasznosnak találtam, hogy a fahasábok nagy lánggal lobogtak a kandallóban: ürügyül szolgáltak számomra, hogy rajtuk tartsam a szememet, ne kelljen atyámra néznem, s ő se vehessen engem szemügyre. Mivel elhallgatott, mint aki magyarázatra vár, én viszont féltem volna azon esélyeket latolgatni, melyekbe szavai reményeimet ringatták, ezért így szóltam: - Ki hitte volna, hogy Toinon ennyire büszke és rátarti lesz? - De hát mindig is az volt! - mondta. - Elfelejtette már, hogyan csapott össze annak idején a kegyelmed keresztanyjával? A hercegné meg a szobacica közt, higgye el, csak öltözékbeli különbség van: az egyik hufándlit visel, a másik meg rokolyát. Ez minden. Egy asszony mindig asszony marad, hála istennek! Ez a „hála istennek” örömömre szolgált, mert értésemre adta, hogy atyám boldog. - Úgy véli - kérdeztem kis idő múlva -, hogy jobban kellett volna éreztetnem Toinonnal a köztünk lévő rangkülönbséget? - Ugyan, dehogy! - mondta atyám halk nevetéssel. - Hogyan éreztethetné olyasvalakivel a rangkülönbséget, akit minden istenáldotta nap a karjában tart? Erről az jutott eszembe, hogy ez az isten, akit már másodszor idéz meg, szemmel láthatóan nem az önmegtartóztatás istene, de nem szóltam semmit. - Toinon - folytatta - jobban ragaszkodott kegyelmedhez, mint gondolná. Kegyelmed igen kedves volt vele, hiszen volt türelme hozzá, hogy megtanítsa olvasni, írni, számolni. Ezért roppant hálás kegyelmednek, noha sohasem mutatta. Mert büszkébb ő, mint bárki, akit anya szült Franciahonban. És kemény kézzel fogja irányítani az ő Mérilhouját, vezeti a számláit, és igen jól elboldogulnak majd együtt. Egy fejezet véget ért ma az életében, fiam. Az ám, gondoltam, véget ért, de kissé bele is sajdult a szívem, annak a hétköznapjaimban hirtelen támadt űrnek meg, amit Toinon hiánya jelentett, már a puszta gondolata is megrémisztett. Mindazonáltal mikor másnap három órakor elmentem az én Gräfin-emhez, ágaskodó reményekkel szálltam ki a bérelt hintóból palotája udvarán, s megfogadtam - hiszen Toinon és atyám egybehangzó próféciái szerelmem jövőjére vonatkozóan megerősítettek -, hogy ezentúl merészebb szemmel nézek majd - 142 -

rá. De alighogy belépett a nagyszalonba, merészségem máris elszállt. Mert igaz, hogy nagyon kedvesen fogadott, de annyira fenségesnek, annyira tartózkodónak, annyira erényesnek találtam, hogy hirtelen ismét ugyanolyan megközelíthetetlennek tűnt számomra, mint amilyennek mindig is láttam. Miközben a kifogástalan udvariasság hangján a szokásos bókokat váltottam vele, kegyetlenül elbátortalanodva azon töprengtem, hogy merhetnék valaha is a karomba venni egy ilyen magas rangú hölgyet, hogy is merhetném megcsókolni az ajkát és szentségtörő ujjaimat a hufándlijára helyezni, melyet felnyithatatlan páncélnak láttam; Toinon kis rokolyáját persze egyetlen kézmozdulattal ezerszer is levettem már, mert az oly engedelmesen simult ujjaim alá, hogy alig értem hozzá, máris lehullott. Lichtenberg asszony a király egészsége felől kérdezett. Elmondtam, amit tudtam, de az ismert dologba nem mentem bele, minthogy nem tudtam, mit akar neki elmondani Bassompierre és mit nem. Kis idő múlva átvezetett a szalonból a hálószobájába, ahol említést sem téve a kissé túl forró hangú mentegetőző levélről, melyet szerdán küldtem el hozzá, elkezdte a németórámat. Bizonyára nagyon rossz és igen szórakozott tanítványnak talált, mert egy csomó hibát csináltam, melyeket azzal a türelemmel és szelídséggel javítgatott, amit mindig is mutatott irányomban. Mindazonáltal a lecke végeztével, mikor az inas behozta az uzsonnát s az ajtó is be volt már reteszelve mögötte, így szólt hozzám, miközben meglekvározta első süteményemet: - Barátom, látom, hogy bántja valami. Mi történt hát kegyelmeddel? Oly lágy hangon tette föl a kérdést, s oly gyöngéd pillantás kíséretében, hogy védekezésem és tartózkodásom egy csapásra összeomlott, s a pillanat hevében kiöntöttem neki a szívemet; elmeséltem mindent, azt is, hogy Toinon milyen szerepet játszott az életemben, s hirtelen távozását is, arra azonban gondosan ügyeltem, nehogy elszóljam magam, ő volt távozása oka. Már régen elkészítette aprósüteményemet, két keze az ölében nyugodott, egyik tenyérrel lefelé, másik a kézfején, és csupa figyelem volt, úgy hallgatott, fekete szemét rám szegezve. S noha az elbeszélés meglehetősen szomorú volt, nem kerülte el a figyelmemet, hogy elégedetten hallgatja; még azt is megkockáztatnám, hogy némi megkönnyebbüléssel, mintha csak beszámolóm nagy súlyt vett volna le róla. De nem hagytam, hogy nyugtalanítson ez az érzés, amely pedig, ha akkor odafigyelek rá, kezembe adta volna mindannak a kulcsát, ami ez után következett. Mikor végeztem a beszámolómmal, egy kistányéron átnyújtotta az aprósüteményemet, s maga is enni kezdett, de meg se mukkant, rám se pillantott, annyira elmerült a gondolataiban. Mind-azonáltal, noha elég sokáig néma maradt, ez engem egyáltalán nem zavart, mert nem tudtam ugyan, hogy miért, de éreztem, hogy hallgatásának és elrévedésének én vagyok az oka. Azonkívül vallomásom nekem magamnak is igen jót tett, mintha csak újra megleltem volna önnön egységemet, mely eddig megoszlott Toinon és a Gräfin közt. Le nem vettem volna a szememet Lichtenberg asszonyról, még a lélegzését is figyeltem, mely megemelte mellét, lestem a pillantását, a legkisebb mozdulatát is. Mikor végzett az evéssel, ujjait gondosan megtörölte egy szalvétával, letette a szalvétát az uzsonnatálcára, karosszékét eltolta az alacsony asztalka mellől, melyen a tálca állt, s olyan komolyan nézett rám, hogy beleborzongtam. - Uram - mondta, ám ez az „uram” teljesen szokványos volt, s nem felelt meg sem a tekintetének, sem a hanghordozásának, sem dereka meghajlásának -, mikor megtudtam Bassompierre-től, hogy valamikor Siorac márkinak ajándékozta egyik unokahúgát, azon gondolkoztam - minthogy tisztában voltam vele, miféle sajátos célra használják e lánykákat -, hogy ez a húgocska vajon az atyjaura vagy a kegyelmed szolgálatában állt-e. Hogy őszinte legyek, különösen akkor töprengtem el a dolgon, mikor lekötelező érzései, melyeket személyem iránt kezdett el táplálni, világosan megmutatkoztak előttem. Az ügynek így igen nagy jelentősége volt számomra. Elhallgatott, mintha csak úgy döntött volna, nem beszél többet. Én meg, minthogy beszédében némi homályosságot találtam, megkockáztattam a kérdést: - Asszonyom, nem vagyok biztos benne, hogy megértettem a szavait. Megkérdezhetem, miért volt az ügy oly nagy jelentőségő kegyed számára? Felállt, tudtomra adva, hogy beszélgetésünk véget ért, azonban helyre is tette a búcsú kissé durva módját, mert szeretetteljesen rám mosolygott, s egy pillanatra kezemben hagyta csókra nyújtott kezét. - Barátom - mondta, gyöngéden hangsúlyozva a szót, s jelentőségteljesen a karomra támaszkodott, hogy elkísérjen a nagy szalonig, ahol, mint rendesen, át kellett adnia a maggiordomójának -, tudjon várni egy kicsit, s ne féljen tőle, hogy visszaélek a türelemmel, melyet tanácsolok kegyelmednek. Egy napon majd megmondom a „mert”-et, mely válasz lesz a kegyelmed „miért”-jére. De ennek most nincs itt az ideje. Gondolkoznom kell még, mert nem biztos, hogy olyan tisztán látok magamban, mint amilyen tisztán kegyelmedben hiszek látni. Majd emlékeztetett rá, hogy következő hétfőn ismét jönnöm kell a németórámra, ahol reméli, nagyobb figyelmet tanúsítok majd, mint aznap (mosolyogva mondta ki a mondatot, s ujjával megfenyegetett hozzá), azzal otthagyott. Én meg, miközben beszálltam bérelt hintómba, teljesen meg voltam zavarodva, mert nem volt rá okom, hogy elcsüggedjek, de arra se sokkal több, hogy diadalittas legyek. Lichtenberg asszony eleget mondott ahhoz, hogy meggyőzzön, nem érzéketlen iránta tanúsított „lekötelező érzéseim” iránt, ahhoz viszont már nem, hogy megérthessem aggályait, melyek visszatartják, sem a gondot, melyet magának csinál belőlük, sem azt, hogy mi közük ezeknek Toinonhoz. Két rövid ideig tartó nyugtalan szendergéstől eltekintve egész éjszaka gondolkoztam, hányódva - 143 -

szobacicám távozása fölötti bánatom meg az egyelőre igencsak bizonytalan remény közt, melyet Lichtenberg asszony szavai ébresztettek bennem. Azt is álmodtam, hogy az éjszakai Párizsban Toinont keresem utcáról utcára járva, de nem találom; könnyek közt ébredtem fel. Ezek a könnyek aztán elapadtak, de még elszomorítóbb gondolatok következtek rájuk. Öt évet éltem le Toinon mellett, s nem voltam tudatában, milyen boldoggá tett a jelenléte: s most mintha kettősen is elvesztettem volna e boldogságot, hiszen még csak fel sem fogtam, hogy ott van, miközben besugározta az életemet. Bassompierre csütörtökön vacsora előtt tett le otthonunkban, s minthogy szombaton sem jelent meg az udvarban, atyám magára vállalta, hogy eljön velem a palotájába megnézni, mi van vele; a bejutásnál akadt némi nehézségünk, mert a maggiordomo tudatta velünk gazdája parancsát, hogy senkit se eresszen be. De atyám erősködésére Bassompierre, akit közben értesítettek érkezésünkről, fogadott minket; igen szép és igen díszes háziköntöst viselt, de arca borotválatlan volt, vonásai gyűröttek. - Ó, barátom! - mondta, mikor kölcsönösen megöleltük egymást. - Pierre-Emmanuel bizonyára beszámolt kegyelmednek arról, ami a Louvre-ban történt. Én mindent kibírtam, mindent elviseltem, de - tette hozzá az Astrée stílusában - a hölgynek az a vállrándítása a szívem mélyéig összetört! Ki kellett szállnom a kockajátékból, azzal az ürüggyel, melyről kegyelmed is tud, s a lehető leggyorsabban hazamenekülnöm; ezt az eltelt két napot meg végiggyötrődtem, mint egy megszállott, nem ettem, nem ittam, nem aludtam! Az eredményt látja, itt állok teljesen lefogyva! - Őszintén szólva nem látni, hogy lefogyott volna - mondta atyám mosolyogva. - És az még csak hagyján, hogy a reményei fölött érzett gyász magában foglalja a koplalást, de könyörögök, igyon! Igyon, legalább vizet! Ha egyáltalán nem iszik, az végzetes lesz az egészségére nézve! - Gondolja, márki? - kérdezte nyugtalan arccal Bassompierre. - Biztos! Orvosként beszélek kegyelmedhez. S ha megengedi, hogy barátként beszéljek, itt az ideje, hogy újra ott lássák kegyelmedet a Louvre-ban. Különben a király még azt hiszi, duzzog rá, s megeshet, hogy elkezd visszaduzzogni, holott most igen erősen hajlik kegyelmed felé. - Valóban? - derült fel Bassompierre arca. - Azt hallottam, hogy ha kegyelmed nem fogadná szívesen Aumale kisasszonyt, Chemillé kisasszonyt szándékozik nőül adni kegyelmedhez, s juttatásként vissza kívánja állítani Beaupréau földjén a hercegi és pairi címet. - Ó! - mondta Bassompierre előkelően. - Ha a király jót akar nekem, azt ne kiházasításom útján tegye, mert azzal már annyi fájdalmat okozott nekem!... - Barátom - mosolyodott el atyám -, ezt igen ügyesen mondta, de valóban ez-e az igazi oka rá, hogy visszautasítson ilyen hízelgő frigyeket? - Három okom közül az egyik - mondta Bassompierre felhagyva az előkelősködéssel, s cinkosan nézett atyámra. - Az elsőt most mondtam el; a második, hogy ha feleségül venném Aumale kisasszonyt vagy Chemillé kisasszonyt azok után, hogy olyasvalakinek a kezére áhítoztam, aki Franciaországban a legszebb, az az én szememben, de az udvar szemében is rangvesztés volna. A harmadik okom meg, ha már mindent el kell mondanom kegyelmednek, a következő: elég jól érzem magam féktelen ifjúi kicsapongásaimban, oly sok helyen szerelmes vagyok, s ezek legtöbbjén oly szívesen fogadnak, hogy sem érkezésem, sem kedvem nincs hozzá, hogy megtelepedjek. - Úgy hallottam - vette fel atyám is az évődő hangot -, hogy mikor tervbe vette házasságát Montmorency kisasszonnyal, legalább három hölgynek adta ki az útját az udvarban, akik anélkül, hogy tudtak volna egymásról, mélyen elszomorodtak miatta. - Ez a színtiszta igazság - mondta Bassompierre -, már ha az igazság valaha is tiszta. - S nem gondolja, hogy itt lenne az ideje segíteni ezeken a szomorkodókon? - Őszintén szólva, márki, jelen visszavonultságomban már álmodoztam róla, ha másért nem, azért, hogy ne üljek itt tétlenül, s hogy újra erőre kapjak az engem ért veszteség után. - Biztos vagyok benne - folytatta atyám -, hogy ha sikerül kiengesztelnie ezt a három nemes hölgyet, oly jól betöltik majd a szívét, hogy nem érzi többé azt a súlyos törést, melyről az imént számolt be. - Jaj, márki, kegyelmed tréfál! - Egyáltalán nem! Mindezt azért mondtam el, hogy rávegyem, a lehető leggyorsabban térjen vissza az udvarba. El sem tudja képzelni, sápadtsága és szenvedő arca mennyire felizgatja majd a szép nemet - a kegyelmed javára! Csak most jövök rá, ahogy ezen gondolkozom, milyen érdekes is ez! Sajnálják kegyelmedet. Sajnálják Condét. És nem sajnálják a királyt. - Ő lenne az egyetlen, akit sajnálni kell? - kérdezte árnyalatnyi féltékenységgel a hangjában Bassompierre. - Természetesen: ő az egyetlen, aki fennakadt a horgon. Kegyelmed már lemenekült róla. Condé meg, szokásainak következtében, sosem fogja bekapni, még akkor se, ha megnősül. - Úgy hallom, nagyon nem akar belemenni ebbe a házasságba. - Ó, gróf! Hát mégsem él akkora kolostori elzártságban, hogy ne legyenek baráti fülei a Louvre-ban! - De tényleg, hogy áll az ügy? - Condé, noha nem az a csődörfajta, valóban ágaskodik, toporzékol, hányja-veti a fejét, hátrál, rúgkapál és harap! Fogadásokat kötnek rá az udvarban! Az egyik csoport arra, hogy enged. A másik arra, hogy nem! - 144 -

- S én nem vagyok az udvarban! - Bassompierre játékos kedve ismét vágtatva tört elő. - Én bizony tudnám, mire fogadjak! - És mire? - Hogy belemegy. Condé nem engedheti meg magának az engedetlenség luxusát. Egy fityingje sincs. Amije van, azt mind a királynak köszönheti. - A folytatásból majd kiderül, nyert-e. Hát akkor rajta! Eljön holnap a Louvre-ba? - Majd még megálmodom. De mindenképpen hálás köszönettel tartozom kegyelmednek, hogy kiragadott szomorúságomból és bosszúságomból. Mihelyt ölelkezéseink és üdvözlő szavaink után újra a hintóban ültünk, atyámhoz fordultam: - Atyám, hogy értsem azt, hogy ez a német gróf, aki egy kis fejedelemségből való, nem törekszik rá, hogy házasság révén egy hatalmas monarchia hercege és pairje legyen? - Bassompierre mondott három okot. Van még két másik is. Barátunk úgy ítélte meg, ismerve a királyt, hogy nem bölcs dolog olyan ígéretre alapozni, amely lehet, hogy csak merő füst és köd. És főként nem akarta, hogy az udvar azt mondja róla, egy hercegséggel fizettette meg a visszalépését. - Ügyes ember! - Több annál! - mondta nevetve atyám. - Diplomata. Mindent kimér. Még azt is, amit „szomorúságának és bosszúságának” nevez. Sohasem fogja rajtakapni, hogy túllépné az illendőség határait. Én is elnevettem magam, minthogy nem volt módom előre látni, az én szomorúságom és bosszúságom hamarosan túllépi majd a mondott határokat. Hétfőn ebéd után egy kis lótifuti üzenetet hozott az én Gräfin-emtől: egy váratlan körülmény miatt áttette szerdára a németórámat. Ez rosszkor jött, s igen bánatos lettem miatta, de türelemmel fogadtam, már csak azért is, mert a levélke, bár rövid volt és sebtében íródott, értésemre adta irántam való vonzódását. Ebéd után aludtam, vagy inkább ágyamon heverve megpróbáltam véget vetni gondolataim folytonos körforgásának, testem azonban szüntelenül ide-oda forgolódva lehetetlenné tett minden szunyókálást. Ez a szieszta volt az ötödik, amit Toinon nélkül töltöttem. Számoltam őket, ahogy a rab is számolja cellája falán a napokat; azon a napon határoztam el, hogy véget vetek ennek a számolgatásnak, mely már csak azért is ostobaság, mert teljesen reménytelen. Toinon láthatatlanná vált a házban. Mikor efölötti csodálkozásomnak hangot adtam La Surie-nél, megtudtam tőle, hogy napközben Mérilhou mester ügyeinek rendbetételén dolgozik, de az est leszálltával illendőségből visszajön hozzánk aludni, minthogy házasságkötésének majd csak a hónap végén kell meglennie. Hogy még csak nem is láthatom, ez további aprócska fájdalmat okozott nekem, melyet megosztottam La Surie-vel; minden vigasztalás, amit tőle kaptam, egy périgord-i közmondás volt: „A róka akkor is örömét leli benne, hogy tyúkot lát, ha nem tudja megfogni.” Ez a népi bölcsesség egyáltalán nem volt segítségemre, s ezt meg is mondtam La Surie-nek. „De hát miért gondol Toinonra? - kérdezte. Gondoljon inkább a német tanárára!” Magától értetődik, hogy rá is gondoltam, de kénytelen voltam észrevenni, hogy nagy különbség van a között az emlék között, melyet a test őriz a szívelkedésekről, meg a vágy között, mely pillantásokból, mosolyokból s néhány simogató szóból táplálkozik. Ez a vágy persze jobban foglalkoztatta a lelkemet, de korántsem volt olyan megfogható. Attól azonban őrizkedtem, hogy ezt az érzést is megosszam La Surie-vel, mert bizonyára egy másik kedvenc közmondásával válaszolt volna: „Persze, persze, szép öcsém! Mi sem természetesebb ennél! Egy férfi nem lakik jól a pecsenye illatával!” Ami azt hiszem, azt jelenti, hogy a pecsenye illata nem pótolja a pecsenyét. La Surie „öcsémnek” hívott és nem „kicsikémnek”, s mindezt az én kérésemre. Mert bár III. Henrik halála óta a „kicsikém” elvesztette pejoratív jelentését, úgy találtam, hogy lekicsinyli azt a nagy embert, akivé éppen válni készültem: őfelsége titkos tolmácsolóját s egy magas rangú hölgy állandó lovagját. Azonban az a nyugtalanság és búskomorság, amitől akkor szenvedtem, még semmi se volt: szerdán becsapott a mennykő. Aznap reggel, miközben még egyszer átnéztem azt a németleckét, melyet oly rosszul tanultam meg az előző hét péntekjén, egy kis lótifuti szakított félbe, aki ezúttal nem üzenetet, hanem levelet hozott az én Gräfin-emtől. A levél így szólt: „Uram! Mikor kegyelmed e levelet megkapja, én már néhány órája úton leszek Heidelberg felé, minthogy idős és betegeskedő atyám egészségi állapota Pfalzba szólított. Bizonyosan visszatérek majd Párizsba, abba a városba, melyhez a kegyelmed által is ismert szálak kötnek, de hogy mikor, azt sajnos meg nem mondhatom. Értésemre adták, hogy tartani lehet atyám állapotának végzetessé válásától, s ha ezek a félelmek igazolódnak, családi nehézségekkel kell szembenéznem, melyek mindaddig Pfalzban tartóztatnak, míg csak megoldásukhoz jelenlétemre szükség van. Ez igen hosszú idő is lehet, ami bizony kedvem ellen való, azon okból, hogy meggyőződésem szerint sehol máshol nem lehetek boldog, mint Párizsban. Folytassa, kérem, német tanulmányait a nyelv szépsége kedvéért, de szeretete okán is, melyet irántam érez, aki gyakran gondol majd kegyelmedre tudós és szigorú Heidelbergjében. Maradok, uram, szerető szolgája Ulrike von Lichtenberg” - 145 -

Atyám épp akkor lépett be, mikor végeztem a levéllel, s ott talált könnyek között. - De hát mi történt? Mi ez? - kérdezte igen megrendülten. Odaadtam neki a levelet; elolvasta, újból meg újból elolvasta, szinte minden egyes szóra rátapadt. - Nagyon is megértem - mondta -, hogy így el van keseredve a hosszú távollét miatt, épp akkor, mikor úgy érezte, eléri a boldog partokat, melyeket annyira kívánt. De vannak itt olyan mondatok, amelyek minden óvatosságuk ellenére is fel kellene hogy vidítsák kegyelmedet. Ulrike úgy beszél Párizsról, melyhez „a kegyelmed által is ismert szálak” kötik. Vagy: „meggyőződésem szerint sehol máshol nem lehetek boldog, mint Párizsban”. Vagy arra kéri kegyelmedet, hogy tanulja a németet „szeretete okán is, melyet irántam érez”. - De atyám, nem olyasfajta kis udvariasságok-e ezek, melyekkel az ember barátait fizeti ki, ha elhagyja őket? - Lehetnének azok valamelyik udvari kokettünk tollából, aki kegyelmedet imádja a világon a legjobban, legalábbis szavakban. De nem lehetnek azok Ulrike tollából, akinek a szavai épp ellenkezőleg, alatta maradnak érzéseinek. - De hát könnyedén megtehette volna, hogy indulása előtt még egyszer találkozik velem, hiszen már hétfőn is tudnia kellett, mikor áttette a leckeórámat, hogy el fogja hagyni Párizst! - Ez egyáltalán nem biztos! A hétfői kötelezettségszegésnek egészen más oka is lehetett, mint atyja betegsége. És akárhogy is, de képzelje csak el mindazt a felfordulást és kényelmetlenséget, amit egy ilyen hosszú utazás jelent a tél kellős közepén: a kíséret, a fogatváltás, a pihenőállomások, az élelmezés. Komoly feladat ez egy egyedülálló asszonynak. Minden erejét igénybe kell vennie, ha jól akarja megoldani. S Ulrike nyilván attól félt, hogy elgyengül, ha találkozik kegyelmeddel. - De hát ez a várakozás, atyámuram! Ez a végeérhetetlen várakozás! A levelet olvasva ez akár több hónap is lehet! - Több hónap, feltéve ha végzetes dolog történik, melyet valamiféle perpatvar követhet az örökség körül, mint azt Ulrike értésére adja. - Egy év! Talán másfél év is! - kiáltottam. - De hát ez elviselhetetlen! - Lárifári, fiam! Nekem jóval hosszabb ideig kellett várakoznom, hogy feleségül vehessem az én Angelinámat! - Jaj, atyámuram! Sohasem hittem volna, hogy a szeretett hölgy birtoklása, különösen ha viszontszeret bennünket - legalábbis mi így hisszük - ily hosszú késedelmeket szenvedhet! - Hát ez igen nagy naivságra vall - mondta atyám gunyoros és egyben szeretetteli pillantással. Toinonnal való kapcsolata tévképzeteket szült kegyelmedben. Nyugodjon bele, hogy sohasem könnyű megszerezni a szeretett lényt! Nézze ezt a nagy királyt, akit minden országban rettegnek, s a saját birodalmában is mindenható! Azt hinné az ember, hogy neki mindenki enged, és nézze azt a végtelen sok bajt, amivel szembesülni kénytelen s a jövőben is kénytelen lesz, pedig csak ennek a kis nyafkának akar a közelébe kerülni!... Ebből a jelenetből látható, hogy a márki nemcsak a legjobb, hanem a leggyöngédebb atya is volt. Később azt hallottam, hogy összes gyermeke közül csak engem szeretett, s én mindig nagy erőfeszítéseket tettem, hogy megpróbáljam kiigazítani ezt a sajnálatos vélekedést. Amely annak volt köszönhető, hogy emlékiratainak utolsó részében igen keveset beszél Angelina de Montcalmról, s egyáltalán nem azokról a fiakról és lányokról, akikkel Angelina ajándékozta meg. De rólam se beszél, noha emlékeinek megírását csak tizennyolc évvel születésem után fejezte be. Bizonyára úgy vélekedett, hogy olvasóinak érdeklődését jobban fenn tudja tartani, ha arról a két királyról beszél, akiket oly kiválóan szolgált, s azokról a nagy ügyekről, melyekbe oly sok veszély s nehézség közepette belekeveredett. Én azonban tanúsíthatom, hogy valójában nagy figyelemmel és állhatatossággal foglalkozott montfort-l'amaury-beli gyermekeivel, sem időt, sem erőt, sem pénzt nem kímélve, hogy útjukon elindítsa őket. Mindazonáltal nekem meglehetősen kevés kapcsolatom volt velük, minthogy Angelina, miután roppant nagylelkűen beleegyezett, hogy papíron az anyám legyen, azért csak tudatta Siorac márkival, nem ragaszkodik hozzá, hogy túl gyakran lásson engem Chéne Rogneux-i otthonában, melyet sajátjának tekintett. Atyámnak talán nem volt igaza, mikor szó szerint vette ezt a figyelmeztetést, mert halála után volt dolgom Montcalm asszonnyal - egy zavaros örökösödési ügyet kellett kibogoznunk -, s nagy és kellemes meglepetésemre igen kedves és igen finom idős hölgyet ismertem meg benne: nyitott volt, mások iránt figyelmes, s láttomra bőséges könnyeket ontott, mert, mint mondta, annyira hasonlítok atyámra. Semmiféle zordság nem volt benne, egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget a pénznek, és saját magával szemben is kénytelen voltam megvédeni az érdekeit, annyira hajlott rá, hogy nekem adjon mindent. Oly sok kapzsi, kicsinyes, dicsekvő, csak önmagával gondoló embert találni a világban s különösen az udvarban, hogy vigaszomra szolgált, mennyi ezekkel ellentétes erényt ismerhettem meg Montcalm asszonyban; azt követően aztán szeretetteljes kapcsolatot tartottam fenn vele, mely haláláig megmaradt. Kis idővel Lichtenberg asszony levele után Guise asszony vacsorára hívott magához, s mint ilyenkor mindig, ezúttal is a palotájában aludtam, ugyanabban a szobában, ahol a bál éjszakáján kihallgattam azt az igen különös beszélgetést Sully és a királyné közt, melyet jelen emlékezésekben már elmeséltem. Az orratlan kis herceg is részt vett a vacsorán, s az étkezés ideje alatt szakadatlanul fecsegett; a hercegné szóhoz sem jutott egy olyan fiú mellett, akit kevéssé szeretett, de akit családfői minősége fölébe emelt. - 146 -

Ráadásul óvatosan kellett bánni a herceggel. Már egy semmiségért is felhúzta az orrát, minthogy nagyon bizonytalan volt önmagában. Pedig nem volt híján sem észnek, sem társasági kellemnek, de ez volt minden erényeinek alfája és ómegája. Éppoly alkalmatlan volt nagy tervek kiötlésére, mint a megvalósításukra. Én nem mulasztottam el minden tiszteletet megadni neki, „nagyméltóságú uramnak” szólítottam, és keveset beszéltem, így aztán „igen kellemesnek” talált. De ő sem mulasztott volna el „igen pimasznak” találni engem, ha néhány szónál többet beszélek. Szándéka szerint anyjához beszélt volna, de a hercegné csak szórakozottan figyelt rá, ezért aztán tulajdonképpen csak engem nézett beszéd közben, mivel szüksége volt a figyelmemre, hogy meggyőzze magát, hallgatnak rá. Az olvasó bizonyára ismeri az ilyen vég nélkül fecsegő emberfajtát, akik arra kényszerítik a velük szemközt ülőt, hogy úgyszólván elveszítse énjét és létét, s apránként egy fülpárra redukálja magát. Meglehetősen későn tértünk nyugovóra, s le mertem volna fogadni, hogy jó keresztanyám, minthogy igen boldogtalan volt kényszerű hallgatása miatt, egész éjjel szokásos álmatlanságától fog szenvedni. Így is történt. Hajnali egy óra tájban Noémie de Sobole lépett be hálóruhában említett kis szobámba, hogy felrázzon fekhelyemen: látszólag dühös volt, lelke mélyén azonban nagyon is diadalmas, aminek oka nem volt ismeretlen előttem. Minthogy az éjszaka hideg volt, a hercegné széles ágyába fogadott minket, Noémie-t a bal, engem a jobb oldalára; az ágyfüggönyök szét voltak húzva, s a fekhely két széléről egy-egy gyertyatartó világított meg minket, melyekben illatos és igen drága gyertyák égtek, de hát a hercegnő ezeket szerette. Korához képest igen szépnek találtam őt, kék szem, hamvas bőr, s egész személyiségében valami nem tudom, honnan származó sugárzás. És persze panaszkodott, de szinte már vidáman; veleszületett és kimeríthetetlen életereje mindig diadalmaskodott gondjai fölött. Alighogy elhelyezkedtünk, máris felült hátát a párnáknak vetve, és belekezdett sérelmeinek végeérhetetlen litániájába. - Istenem! Ez a kis herceg! Ahogy ez beszél! És mit mond vele? Sok hűhó semmiért! Megöl a bőbeszédűségével! Mekkora egy bolond! Még ahhoz sincs elég esze, hogy abbahagyja a játékot Bassompierre-rel, aki ha fúj, ha fagy, évente százezer frankot elnyer tőle! Jézusom! S miért kellett neki ilyen kicsinek lennie, mikor az atyja oly nagy volt - folytatta mulatságos kis grimasszal, mintha csak megfeledkezett volna róla, hogy ő maga volt alacsony termetű. - Ha a szépséget vesszük, Joinville-nek kellene az elsőszülöttnek lenni! De agyvelő tekintetében mind egyformák! Joinville éppolyan bolond! Tán még inkább az! Odaveti magát Moret kebleire! Az udvar összes keblei közül tán az a legnagyobb, de a legveszélyesebb is! És Henrik meg haragszik! Emiatt a semmi kis nőszemély miatt! Az még csak hagyján, hogy bedugja egy kolostorba! De miért kellett még a tetejébe egy egész határt állítania a nőszemély meg az én Joinville-em közé? Mi értelme van ennek? Akkor vajon bosszankodott-e ennyire Henrik, mikor Bellegarde elkurizálta Gabriellát? Így mondta: „elkurizálta”; ez a divatjamúlt nyelv volt. Mi, akik e század közepére leszünk divatjamúltak, azt mondjuk: „elcsábította”. De bármi volt is az ige, úgy tűnt, a szó a végletekig fokozta hercegném ihletettségét. - Azt mondja a közmondás - folytatta vidáman: „Házasság előtt szarvak a fűben, házasság után meg a kévében!” Ebben az udvarban melyik nagyúr ne érezte volna már előbb vagy utóbb, hogy szarvak nőttek a homlokán? Elhunyt férjem, Guise herceg az általános vélekedés szerint a királyság legvonzóbb férfiúja volt. Ennek ellenére milyen szép szarvakat csináltam neki! - Jaj, asszonyom - mondta Noémie -, így beszélni! A keresztfia előtt! Meg előttem, aki szűz vagyok! - Lárifári, lányom, ne játssza itt az álszentet! Nem a fülében hordja a szüzességét! - Asszonyom - folytatta Noémie -, kegyed csakugyan megcsalta volna a férjét? - Mindenki azt állította - mondta kis kaccantással a hercegné. - Így hát igaznak kellett lennie... - És hogyan fogadta ezt a herceg? - Ahogyan egy tökéletes nemesúrhoz illik. Egyszer valamelyik kellemetlenkedő, mert ezek csak úgy hemzsegnek az udvarban, odament hozzá, és így szólt: „Könyörgök, uram, egy tanácsot: Van egy barátom, akinek a felesége hűtlenkedik. Égek a vágytól, hogy bebizonyítsam neki, de félek, mert nem tudom, mit tesz majd, ha megtudja. Nagyuram, mit tenne kegyelmed az ő helyében? - Hogy mit tennék a helyében? kérdezte a herceg, aki fél szóból is értett. - Roppant egyszerű: ledöfném kegyelmedet!” - Csodálatos visszavágás! - mondta Noémie. - Ez aztán gáláns gesztus, és lovagra vall! Mennyire szeretnék egy hasonszőrű férfihoz hozzámenni! - Galambocskám, ne ringassa magát hiú reményekben! - mondta a hercegné kissé fensőbbségesen. - Királyi hercegnőnek kell ahhoz lenni, hogy egy férj így bánjon valakivel! A kegyed férje minden további nélkül megfojtaná kegyedet, ha szarvnak csak a gyanúja felmerülne! - Asszonyom - mondtam -, mindazonáltal lefogadnám, hogy a herceg szerette kegyedet. - Persze hogy szeretett, s én is őt! De mit akar, sohasem volt itt! Mindazonáltal meglehetős rendszerességgel megtisztelt, hogy tizennégy éven át minden évben csináljon nekem egy gyereket. Alighogy lelappadt a hasam, máris újra duzzadt! Hogyne! Tizennégy gyereket adtam neki, s mind tőle volt! Erre ügyeltem! - Mind, asszonyom? - Noémie beszédes pillantást vetett rám a szeme sarkából. - Lányom - mondta a hercegné -, kegyed rosszul ismeri a királyság történetét, és összezavarja a dátumokat. A herceget 1588-ban gyilkolták meg Blois-ban, azaz hat évvel azon esemény előtt, melyet - 147 -

kegyed itt felemleget. Azzal odahajolt hozzám, rám mosolygott, majd kis kezét arcom jobb felére helyezve magához húzta a fejemet, és megcsókolta arcom másik felét. Abban a búskomor állapotban, melyben voltam - noha beszéde elszórakoztatott -, nagy jót tett nekem ez a kedvesség. Elpirultam az örömtől; Guise asszony, aki látta meghatottságomat, halkan megjegyezte, mintha csak magában beszélne: - És kegyelmed, uram, a koronám ékköve. Azzal lehunyta a szemét, Noémie de Sobole meg, minthogy azt hitte, elszenderedett, visszafojtotta a lélegzetét, abban a hitben, hogy eljött a pillanat, és némi várakozás után elfújhatjuk a gyertyákat, lábujjhegyen kimehetünk a hálószobából, s visszakísérhet engem a szobácskámba. Reményeiben csalatkozott, mert kis idő múlva Guise asszony tágra nyitott szemmel és nagyon is ébernek mutatkozva kiejtette ajkán azon drágakövek egyikét, melyeket tapasztalatainak gazdag tárházából szokott előkeresgélni. - Az az igazság, hogy minden férfi, még a pederaszták is rettegnek attól, hogy a feleségük felszarvazza őket! - Asszonyom - szólaltam meg Noémie nagy bosszúságára, aki nem akarta, hogy újra felvegyem a beszélgetés fonalát -, kegyed Condé hercegre céloz? Atyámtól tudom, hogy erősen lázadozik ellene, hogy nőül vegye a főparancsnok lányát. - A lázadozás nem jó szó rá - mondta Guise asszony. - Kerek perec visszautasítja. Egyáltalán nem kívánja eljátszani azt az álférjszerepet, melyet a király a nyakába akar sózni. - De hát mit érdekli őt ez? - csodálkozott Noémie. - Hiszen nem szereti az asszonyokat. - Épp ellenkezőleg, nagyon is fontos neki! - mondta Guise asszony. - Lányom, kegyed úgy gondolkodik, mint a király; fogalma sincs a pederasztákról, és semmit sem ért Condéból. Condé mindig megalázott herceg volt. Születésétől fogva. Szegényke - de honnan is tudhatnák ezt kegyedék, akik még a világon sem voltak -, szegényke börtönben született, minthogy anyját bezárták azzal a gyanúval, hogy megmérgezte a férjét, aki rajtakapta egy apróddal. A hugenotta bírák halálra ítélték. Majd megtért, és a katolikus bírák ártatlannak nyilvánították. Szabadon engedték. Úgy ám! És a herceg? Vajon Condé fia volt-e vagy ezé a kis szaros apródé? Miután minden Bourbonnak kétségei voltak, magamat is beleértve, mindegyik hátat fordított neki; én is, s ezt nem a legjobban tettem. Szegény kis herceg az anyját kérdezi. Az a szörnyűséges nő meg, amilyen mélységesen rosszindulatú volt, kineveti és megtagadja a választ. Akkor a király lába elé veti magát. Henriknek is a legkomolyabb kételyei vannak a vérségi kötelékeket illetően, minthogy jól ismeri az említett anyát, azonban szánalomból és jóságból magához emeli, Bourbonnak ismeri el és első királyi hercegnek. Kegydíjban részesíti, de minden megbecsülését elveszíti iránta, mikor rájön, hogy pederaszta! - Nem ő az egyetlen az udvarban! - sóhajtott fel Noémie. - Milyen kár, hogy ez a sok szép férfi mind elvész és elfecsérlődik számunkra! Szegény szüzek! - De hát mi az oka ennek a lenézésnek? - kérdeztem Fogacer-ra gondolva. - Kiváló emberek is vannak ezen férfiak között. - Mert a király úgy kezeli őket, mint a legtöbb férfi, keresztfiam: nincs benne elnézés azon bűnök iránt, melyek őt nem kísértik meg. - Ó, asszonyom! Ezt igen jól mondta! - Noémie, kis hízelkedő, kegyed csak hallgasson! - mondta a hercegné, de azért a bók olyan jól esett neki, mintha hájjal kenegették volna, hiszen folyton ékesszólásával kérkedett, mi több, képes is volt rá, ha a vita megérte a fáradságot és kirángatta szokásos tömör, nyers és szinte már pórias beszédmódjából. - Azért beszélek kegyelmednek erről, szép keresztfiam – folytatta -, hogy megértse, a dolog nyitja a király megvetése Condé iránt. Méghozzá kettős megvetés: egyáltalán nem biztos, hogy Condé az ő véréből való, ráadásul még pederaszta is. - De asszonyom - mondta Noémie -, jelen esetben meg lehet érteni a király érzéseit: az egyház elítéli a pederasztákat, a bírák meg megégetik őket. - Lárifári, lányom! Megégetik a közrendűeket meg azt a pár vidéki kurtanemest, aki van olyan ostoba, hogy hagyja magát rajtakapni! De az udvar nagy családjaihoz nem nyúlnak. Túl sokan volnának, és túl sok máglya kéne!... Így hát megtűrik őket, de a király iszonyodik tőlük, azon okból, melyet már említettem. Meg azért is, mert a király szerint egy nemesúrnak mindenekelőtt saját vérével kell gondolnia, azt kell átörökítenie. S hogyan tudhatná ezt olyasvalaki, aki nem szenvedheti a nőket? Kell-e emlékeztetnem rá kegyelmedet, hogy a Valois nemzetség III. Henrik pederasztasága miatt halt ki? - Asszonyom - szólaltam meg -, kegyed tehát úgy véli, Condé sértésnek fogta fel a király ajánlatát, hogy vegye nőül Montmorency kisasszonyt, mikor rájött, mi van a dolog mögött? - Kétségkívül. Számára ez sértés volt, méghozzá a legnagyobb! Ha lecsupaszítjuk a dolgokat, a király a következőket mondta neki: Condé, kegyelmed az én parancsomra nőül fogja venni Charlotte-ot, s minthogy kegyelmed nem szereti az asszonyokat, hozzá se fog nyúlni; azonkívül engem egy csöppet sem érdekel, hogy lesznek-e utódai vagy sem, minthogy kegyelmed nem az én véremből való. Az enyém lesz Charlotte, mihelyt a házasság nagykorúsította, s kegyelmed lesz az, aki fedez engem. Tartozik nekem ezzel: én ismertem el kegyelmedet Bourbonnak és hercegnek, noha uraságod sem egyik, sem másik. - Jaj, asszonyom! - mondta Noémie. - Milyen szörnyű is ez! Micsoda hitványság! A király valóban ezt mondta neki? - 148 -

- Dehogyis, te ostoba liba, nem mondta! De Condé némelyektől megtudta ezeket a kárhozatos gondolatokat. S ha most makacsul meghőköl e házasság előtt, biztos lehet benne, hogy egy napon megkapja érte a magáét! A király olyan őrülten szerelmes, hogy nem ura többé magának, s már képtelen megérteni, hogy Condé számára ilyen feltételek között megházasodni annyi, mint urbi et orbi elismerni, hogy se nem herceg, se nem Bourbon, csak egy kitartott fattyú a király szolgálatában. Guise asszony e szónoklat után elhallgatott, és lehunyta a szemét. A maga módján kíméletlenül beszélt, de nem minden együttérzés nélkül egy olyan herceg iránt, aki semmit sem jelentett számára, sem származását, sem külsejét, sem jellemét tekintve, minthogy rideg volt, keserű, izgága, s már csak azért is kevéssé szeretetre méltó, mert érezte, mily kevéssé szeretik. Így utólag eltöprengve a dolgon úgy vélem, jó keresztanyám szerencsésen kiigazította - anélkül, hogy ismerte volna - atyám szavait, aki ebben az ügyben csak a királyt látta sajnálatra méltónak, merthogy őt horogra kapta „az az istenverte kis nőszemély”. Márpedig Condé is az volt - sajnálatra méltó. Mert bárhogy dönt is, akár elveszi Charlotte-ot, akár nem, csak szerencsétlen lehetett, minthogy a szégyen és az üldöztetés közt kellett választania. - Uram, szeretnék végre nyíltan beszélni: roppant elégedetlen vagyok kegyelmeddel. - Velem, szép olvasó? S mit ártottam én kegyednek? - Hagyja, hogy sínylődjek: miért nem mondja meg nyíltan, mint döntött Condé? - Mert az ügy jóval bonyolultabb annál, amilyennek látszik. A király és Condé perpatvara Charlotte ügyében látszólag csak egy jelentéktelen kis történet, mégis ez az udvari fondorlat a legkülönösebb egybeesés folytán elválaszthatatlanul összekapcsolódott egy diplomáciai válsággal, s e válság - mely a században az egyik legsúlyosabb volt - végkimenetelétől nem függött kevesebb, mint hogy háború vagy béke vár emberek millióira. Asszonyom, hallott kegyed Cléves-ről? - A név ismerős. - Ez egy Rajna-vidéki város, a holland határ közelében. Nevét adta egy hercegségnek, melyben akkortájt egy szeretetre méltó német herceg, Jó János Vilmos uralkodott. - Ez úgy kezdődik, mint egy tündérmese. - Pedig egyetlen német tündér sem őrködött a herceg sorsa fölött. De bármilyen jó ember volt is Jó János Vilmos, nem tudta beteljesíteni leghőbb vágyát: hogy utódlását biztosítsa. Gyermektelenül halt meg 1609. március harmincegyedikén, azaz huszonkilenc nappal Condé hercegnek és Charlotte de Montmorencynak a louvre-beli nagy galériában megtartott eljegyzését követően. - A két esemény összefügg egymással? - Még nem, de fog. Egész pontosan az egyik következményei összekapcsolódnak majd a másikéival, s a kettő együtt végtelen nagy veszélyt jelent Európa békéjére. - Uram, komor arckifejezéséből ítélve úgy érzem, vissza fogunk térni Cléves-be. Cléves; roppant szép név. Mintha hallottam volna már egy Cléves hercegnőről... - Ó, Cléves hercegnőből sok volt az elmúlt századokban! Egyikükbe III. Henrik volt szerelmes ifjonti éveiben, ami azt bizonyítja, hogy akkor még nem volt olyan fenemód pederaszta, mint amilyen később lett. De térjünk vissza Clévesbe, méghozzá abba a pillanatba, mikor Jó János Vilmos gyermek nélkül meghal. Egész Európa régóta várt erre a halálra, s a szeretetre méltó herceg még ki se hűlt halotti ágyán, mikor a trónkövetelők már lecsaptak az örökségére, mint legyek a cukorra. De csak három komoly akadt köztük: a brandenburgi választófejedelem, a neuburgi választófejedelem és a szász választófejedelem. Az első kettő lutheránus volt, IV. Henrik barátai és szövetségesei, így Henrik nem tehette meg, hogy nem támogatja a követeléseiket. A harmadik meg az ausztriai uralkodóház barátja és szövetségese. - Ha jól értem uraságodat, két nagyhatalom készülődött, hogy elvágja egymás torkát egy kis hercegség miatt. - Kicsi, de stratégiai szempontból fontos, mert Hollandiának, IV. Henrik másik protestáns szövetségesének szomszédságában volt; márpedig Hollandiával a Habsburg-ház igen régi és igen elkeseredett harcban állt. Ezért jelentette ki már jó előre IV. Henrik, nem fogja eltűrni, hogy valamely Ausztriával szövetséges herceg telepedjen meg Cléves-ben. Ausztria esetében meg magától értetődő volt: nem hagyja, hogy valamely Franciaországgal szövetséges herceg vegye birtokba Cléves-t. - Vagyis ez maga a háború! - Még nem. Egyelőre mondjuk mindkét tábor nagykövetei ott tartanak, hogy mint két kutya morognak és vicsorognak egymásra: még mielőtt egymásnak esnének, megpróbálják megfélemlíteni a másikat. Az viszont tény, hogy a meggyújtott kanóc már igencsak közelít a lőporos hordóhoz. - És ez a kanóc Condé volna? - Még nem, asszonyom! Ekkor még messze, igen messze áll gondolatban Cléves-tól, az Ausztriai uralkodóháztól és a spanyolok cselszövéseitől. A csenevész, formátlan kis herceg, akinek furcsa sasorra semmiben sem emlékeztetett a Bourbonok hosszú és görbe orrára, megpróbálja megvédeni királyi hercegi becsületét, ő, akinek vérségi származása oly kétséges. De Henrik már-már mindennapos nyomásának hatására - a király dühödt jelenetek közepette hol fenyegette, hol ígérgetett neki, megfosztotta őt ellátmányától, s igen zsarnoki volt - Condé enged. Chantillyban, május tizenhetedikén feleségül veszi Montmorency kisasszonyt. - Megadja hát magát? - Nem, asszonyom. Más formában folytatja a harcot. S most, hogy feleségül vette Charlotte-ot, a - 149 -

helyzete bizonyos értelemben még erősebb. Májusban a király az udvarral együtt átköltözött Fontainebleau-ba, hogy megszabaduljon a fullasztó levegőtől, melyet oly keserves elviselni Párizsban. Egyik kedden azonban, valamikor május közepén mégis visszatért a Louvreba: mint mondták, a cléves-i örökösödéssel kapcsolatban kellett sürgősen rendeznie egy ügyet. És másnap reggel nyolc órakor - igen, jól olvasták, nyolc órakor - egyik szokásos rövid, szívélyes és parancsoló hangú levélkéjében magához rendelt. Nagy álmosan elmentem hát a palotába; Vitry, aki természetesen már ott várt a kiskapunál, az ismert útvesztőn át elvezetett egy kis szobácskába, ahol arra kért, ne érezzem sértve magam amiatt, amit tesz, majd rám zárta az ajtót, kétszer fordítva rá a kulcsot. Egy jó órát morfondíroztam ott, s már az jutott eszembe, nem a Bastille-ba visznek-e onnan valami olyan bűnért, melynek elkövetéséről nincs tudomásom, mikor fordult a kulcs a zárban, belépett a király, és bereteszelte maga mögött az ajtót. - Kis kuzinom - mondta élénken -, ezúttal nem az a feladatod, hogy diktálásom után levelet írj egy baráti fejedelemnek idegen nyelven; franciául kell írnod egy hölgynek, aki itt maradt Párizsban. Minthogy a dolognak roppant nagy a jelentősége nemcsak számomra, hanem számára is; igen hálás lennék, ha magad vinnéd el a levelet, nem az említett hölgynek, hanem a komornájának, olyan körülmények között, melyek veszélyesnek is bizonyulhatnak. De ha megvan benned, mint remélem, atyád bátorsága és ügyessége, életkorod különösen alkalmassá tesz e feladatra. Tulajdonképpen senki sem csodálkozna, hogy egy ilyesfajta lányok körül legyeskedő fiatalember, mint te, megkörnyékez egy bájos komornát, s csapja neki a szelet. - Ó, uram - teljesen felizgatott a feladat, mely végre kirángatott életem búskomorságából -, veszély ide, veszély oda, boldogan szolgálom felségedet! De ha megengedi, Sire, szólnék egy szót atyámnak e küldetésről, hogy segíthessen a tanácsaival. - Természetesen, szólj csak! Hát akkor rajta, kis kuzinom, ott az írókészlet, fogd máris a tollat! Minthogy a király ezúttal nem kért tőlem titoktartást, mint a hivatalos levelezése esetében, a továbbiakban úgy vélem, szabadon beszélhetek e levélről, noha ama illendőség határai között, mellyel emlékének tartozom. Szokásos leveleivel ellentétben, melyek rövidségükkel és erőteljesen maró stílusukkal tűntek ki, ez most igen hosszú volt, s igen irodalmi is; kezdődött egy „Én Dulcineám”-mal - bizonyságául annak, hogy Henrik olvasta Cervantes Don Quijoté ját -, és elejétől végig az Astrée moralizáló, szentimentális, szemérmes és dagályos stílusában volt fogalmazva, melyben, mint tudjuk, a szerelem realitásai el vannak hallgatva a szív túláradó érzéseivel szemben. Henrik fel-alá járkált diktálás közben, ruganyos léptekkel, mintha csak ifjú ember volna, s olyan átszellemült arccal és megindult hanggal, hogy már az jutott eszembe, milyen kár, hogy az őszinte szenvedély, mely átjárja, nem jelenik meg jobban a kifejezésmódjában; az ugyanis csupa divatos fordulat és sablon volt. A levél minden kétséget kizáróan válasz volt egy korábbi levélre, melyben a hölgy biztosította Henriket az övéhez hasonlóan féktelen szerelméről, s „imádott csillagomnak” nevezte; Henrik most felidézte a kifejezést a nekem diktált levélben, hogy elmondhassa a hölgynek, mekkora boldogságot és hálát váltott ki ezzel benne. Henrik azzal a fejezte be levelét, hogy leghőbb vágya a hölgyet maga mellett látni, „hogy széppé varázsolja a helyet, ahol van” (de nem nevezte meg Fontainebleau-t), s ezt ráadásul versben mondta el, melyet most bátorkodom idézni, később majd meglátjuk, miért: Szépülnek mindenek az ő szépsége által, dús kertté változik a sívó pusztaság, mert bája eleven, erős hatalma bájjal, szépséggel járja át. - Nos, kis kuzinom - szólalt meg a király, elégedetten szakítva félbe a diktálást -, miként vélekedsz erről a versről? - Igen szépnek találom, Sire. - Malherbe-től való, megrendeltem nála. Sajnos bennem nincs ilyesfajta tehetség. Majd lediktálta a többi versszakot is: kívülről tudta az egészet, s rezgő hangon szavalta. - Aláírja, uram? - kérdeztem, mikor befejezte. - Nem úgy az! Az én írásomnak nem szabad rajta lennie. Úgy írd alá, hogy „Hősöd”. - Ősöd, Sire? - kérdeztem ártatlanul. - Ugyan, dehogy! - mondta sértődötten a király, mintha én a korára akartam volna emlékeztetni. „Hősöd”. Ezt magunk közt így mondjuk. Majd folytatta a fel-alá járkálást, én meg összehajtogattam a levelet, s viaszt csepegtettem a hajtásra. Pecsét nem volt az írókészlet mellett, s címet sem diktált Henrik, amiből arra következtettem, hogy a borítékra nem kerül semmi. - Ezt a levelet - vette fel újra szokásos intézkedő stílusát Henrik - holnap vecsernye után kell átadni a Saint-Andrédes-Arts-templomban egy Philippote nevű szobalánynak. A jobb oldali padsorban lesz, a bejárati ajtóhoz legközelebb eső gyóntatószék mellett. - 150 -

- S miből lehet tudni, hogy ő az? - Két színű szeme van. Mint La Surie-nek. - De észreveszem-e én ezt, Sire? A templomban sötét van, különösen vecsernyekor. - Észre fogod venni. Ott fog térdepelni egy csomó gyertya mellett. Csak akkor van némi veszély, mikor megkörnyékezed. Meglehet, hogy erősen szemmel tartják olyan emberek, akik aztán agyba-főbe vernek, vagy ami még rosszabb, elveszik tőled a levelet. - Vigyázni fogok magamra, Sire. - Mikor aztán átadtad neki, úgy illik, hogy megkend a leányzó markát. Tíz tallérocska elég lesz. Amit, értettem én, saját erszényemből kell kölcsönvennem, minthogy Henriknek eszébe se jutott, hogy ideadja. - Ha nem szorít túlzottan az idő, tudakozódj úrnője egészsége, kedve és reményei felől, de főként azt próbáld kideríteni, hogy börtönőre látszik-e engedni, s elhozza-e Fontainebleau-ba! Bedugtam a levelet ingem és zekém közé, felálltam, s vártam, hogy a király elbocsásson. Amit máskor késedelem nélkül meg is tett volna, lévén igen gyors ember, aki mindent egy szempillantás alatt intéz el. De most, szokásával ellentétben csak forgolódott a szobában, s hol gondolataiba merülni látszott, hol meg kis oldalpillantásokat vetett rám, mintha csak azt mérlegelné, mondjon-e még többet is. - Siorac - szólalt meg végül, nem tudván megállni, hogy ne beszéljen a szeretett lényről, még ha csak egy olyan tejfölösszájú fickónak is, mint amilyen én voltam -, ismered te a hercegnőt? - Igen, Sire, láttam kétszer felséged ágyánál a Louvreban, azt megelőzően pedig vele táncoltam a volte-ot Guise asszony bálján. - S mint gondolkodtál felőle? - Az általános vélekedés szerint, Sire, nincs szebb hölgy, mint a hercegnő, s nála kecsesebb sincs. - És hogyan táncol? Ezt ő is megmondhatta volna helyettem, hiszen le se vette róla a szemét, mikor a Diána nimfái-ban megjelent a királyné előtt. De értettem én, hogy tőlem csak saját gondolatai visszhangozását várja, hogy a hercegnőt még inkább maga előtt láthassa. - Istenien, Sire. Végtelen könnyedséggel. Egy tündér sem csinálhatná jobban. - Jaj, Siorac! - mondta. - Az az ember egy szörnyeteg! Alig vette nőül azt a drága kis angyalt, s ahelyett, hogy elhozná a fontainebleau-i udvarba, amint parancsoltam neki, máris siet biztos őrizet mellett elzárni párizsi palotájában, hogy kivonja minden érintkezés alól! Még a főparancsnokkal és Angouléme ángyával sem találkozhat! Malherbe-nek igaza van: ez a Fontainebleau sivatag nélküle! Milyen szerencsétlen az én életem, ily távol tőle! Elvesztettem álmomat és étvágyamat, már csak csont és bőr vagyok, s elmém oly zavarodott, hogy semmihez sincs kedvem. E kitörés után néhány pillanatra elnémult, fejét lehajtotta, szemét a földre szegezte, maga volt a megtestesült szomorúság. S tényleg lesoványodott, a zekéje szinte lógott a testén. Majd hirtelen kiegyenesedett, mintha csak szégyenkezne miatta, hogy így elhagyta magát, felém biccentett, s oly gyorsan távozott, hogy egy térdhajlításra még volt időm, de arra, hogy kezet csókoljak neki, már nem. Miközben felálltam, az jutott eszembe, hogy ugyanazon a nyelven beszélt nekem, amelyen Bassompierre, a kétségbeesett szerelem nyelvén, azzal a különbséggel, hogy az ő szájából ez igaznak hangzott, csak éppen némi őrült végkicsengéssel, mely túlment „az illendőség határain” - márpedig ezeket a mi szép piperkőcünk sosem lépte volna át. Már érett koromban írom e sorokat, s noha meg vagyok győződve róla, hogy a szerelemben lényegénél fogva van valami esztelen, minthogy oly mértéktelenül felnöveszti a szeretett lény képét, hogy az végül már az élet teljes horizontját betölti, azt azért el kell ismerni, hogy ugyanezen lelki viharokban, melyeket ez az érzés eredményez, van valami gyönyörűséges, hiszen olyan elevenné teszi a létezés minden pillanatát, amilyen az a szerelem megjelenése előtt sohasem volt. Csak az a baj, hogy ez a hév minden mást elsöpör, legelőször is a tisztánlátást. Az egész világ elismerte, hogy Henrik a közügyek intézésében oly gyorsan és oly mélyen belelátott ellenfeleinek hátsó gondolataiba, hogy különösebb erőfeszítés nélkül kiszagolta és kijátszotta a legügyesebb csapdát is, amit csak állíthattak neki. S mégis, ezt a politikai zsenit megtévesztették ennek a kis nyafkának a finomkodásai, színlelései, szerelmi vallomásai, és nem fogta fel, hogy a szép kis fejecskét csak egyetlen gondolat foglalkoztatja, saját dicsősége, s csak egyetlen törekvés hajtja, hogy oldalán a trónra jusson. Mikor otthonunkba visszatérve beszámoltam atyámnak a feladatról, mellyel a király megbízott, ő, aki rendszerint annyira ura volt magának, iszonyatos haragra gerjedt, úgyhogy La Surie-nek kellett figyelmeztetnie, hogy eressze lejjebb a hangját, különben cselédségünk még meghallja kifakadásait. De leeresztett hanggal is kiválóan lehet szidalmakat szórni. Condé, mondta, egy vadállat. Biztos a jogaiban, így aztán mindenre képes, vagyis a veszély túlságosan is közeli. És Atyaúristen, milyen jogon kever bele Henrik egy ilyen alantas szerelmi históriába engem! Az még csak hagyján, hogy velem írat a tyúkjának! De hogy velem is viteti el a levelet, mintha csak egy minden hájjal megkent inas volnék valami színpadi komédiában! Ráadásul még le is szúrhatnak a jótékony templomi homályban, méghozzá egy ilyen kevéssé tiszteletre méltó ügy miatt! Hosszú vita következett, mely jó két órán át tartott; végül az a döntés született, hogy elmegyek átadni a levelet Philippote-nak (micsoda nevetséges név!, mondta atyám. Ezen is az olcsó komédiaszag érződik!), ám erős kísérettel, mely atyámból, La Surie-ból, Poussevent-ból és Pisseboefból áll, s - 151 -

mindannyian jól fel lesznek fegyverkezve. Én meg barátcsuhát öltök, s páncélinget fogok alatta viselni, és ha küldetésem véget ér, találunk majd valami ürügyet, hogy megkérjük a királyt, ne újítsa azt meg. A barátcsuha meg a páncéling ötlete igencsak felvidított, oly romantikusnak találtam, de aztán atyám s La Surie elmagyarázták, hogy a csuha az arcom és a páncéling széles ujjának elrejtésére szolgál, meg hogy láthatatlanná tegye a két tőrt, melyet az alkaromra erősítenek; így aztán visszavághatok majd esetleges támadómnak, míg kíséretem nem száguld a segítségemre. A magyarázatokat követően atyám és La Surie mindezen előkészületekben oly aprólékos gonddal jártak el, hogy nagyon is megértettem: noha roppant komolyan csinálják, nekik is nagy örömet jelent, hogy rajtam keresztül fellelhetik kalandos ifjúságukat. A Saint-André-des-Arts-templomban minden a lehető legjobban ment. A vecsernye végeztével igen kevés ember maradt a templomban; s minthogy csak egyetlen nőforma személyt láttam térdelni a király által mondott helyen, odamentem; minden nehézség nélkül felismertem Philippote eltérő színű szemeit, mivel a képmutató nőszemély néma imái közepette nem az ég felé fordította azokat, hanem egy sor fogadalmi gyertya felé, melyek ott égtek a jobbján egy vasállványon. Letérdeltem mellé, a nevét suttogtam, ő bólintott, de arra már nem volt időm, hogy beszélgetésbe bocsátkozzam vele. Ugyanis egy illető indult el felém a padsorok között, ajka mosolygott, s noha nem látszott, hogy fegyver volna nála, már éppen tapogatni kezdtem tőreimet a széles ruhaujjak alatt, mikor udvarias hangon így szólt: - Atyám, bocsássa meg nekem, ha elmélkedésében megzavarom, de engedelmével, szeretném látni az arcát. S egy váratlan, de korántsem durva mozdulattal hátrarántotta a csuklyámat, és az arcomba nézett. - Uram - mondta -, kegyelmed még igen fiatal hozzá, hogy ezt a mesterséget folytassa. Nem volt ideje rá, hogy többet is mondjon. Poussevent leütötte hátulról egy fricskával, s a férfi oly finoman terült el, mintha csak egy könnyű kendő hullott volna a földre. - Hát most mit csináljak? - kérdezte Poussevent. - Döfjem-e le? De ezt inkább csak úgy tréfás hangon kérdezte. - Eridj már, te nagy marha! - mondta ugyanúgy Pisseboef. - Lefogadom, hogy a fickónál még csak fegyver sincs! Amit gyors kézzel nyomban ellenőrzött is. Majd Poussevent segítségével bevitte az illetőt a gyóntatószékbe, s hallottam, amint suttogva azon vitatkoznak, hogy vajon a gyóntató vagy a gyónó helyére tegyék-e le. Végül is a gyóntatóhely mellett döntöttek, minthogy Pisseboef úgy vélte, tekintettel ernyedt állapotára, könnyebb lesz a férfit leültetni, mint letérdepeltetni. - De hát akkor is! - méltatlankodott Poussevent. - A pap helyére! Ez a te ötleted volt, és egyedül te viseled majd ennek a bűnnek a súlyát. - Na mondd már! - hallottam Pisseboef hangját. - Eggyel több vagy kevesebb! Van már egy szép kis adagom, ami melegen tart majd a télen! Mikor a katonák elhagyták a terepet, kedvemre szemügyre vehettem Philippote-ot, s úgy éreztem, teljes mértékig méltó a szemrevételezésre. Csakis szeretnivalót találtam rajta, beleértve keresztnevét is, melyet viselője láttán sokkal inkább huncutnak, mint nevetségesnek éreztem. - Kegyelmed aztán tényleg nem szerzetes, hála legyen érte az Istennek! - mondta Philippote. Különben még a szaga se olyan. Átadtam neki a levelet, melyet mohó képpel begyűrt a ruhaderekába, minden további nélkül elfogadta a kezecskéjébe csúsztatott tallérokat, s kacéran nézett rám. De én egyáltalán nem azért voltam ott, hogy a szépet tegyem neki, hanem hogy kérdésekkel ostromoljam. Márpedig úrnőjét illetően nem fukarkodott a részletekkel, melyeket nyomban behánytam emlékezetem tarsolyába, hogy majd a királyt kecsegtessem velük. Végül elérkeztem a remények fejezetéhez. Szép úrnője úgy vélekedett, hogy kínzója már nem késlekedik soká a meghátrálással, és vele együtt hamarosan felkeresi Fontainebleau-t, minthogy már egy árva fillérje sem maradt, hiszen Sully, a király parancsára, nem folyósította tovább a járadékát; ráadásul mihelyt az uzsorás zsidók megtudták, isten tudja, honnan, hogy ez a forrás elapadt, nem voltak hajlandók többé kölcsönözni neki. Élénk szemén, pisze orrán és szép nyakán kívül Philippote-nak még jó beszélőkéje is volt, s még hosszan bírta volna csacsogással, ha atyám nem teszi vállamra a kezét, hogy szedelődzködjem, mert a gyóntatószék felől érkező sóhajtások és nyögések azt jelzik, hogy leütött emberünk kezd magához térni. - Hál' istennek - mondta atyám, mihelyt élénk léptekkel túljutottunk a templom pitvarán -, Condé embere látta, és jól látta kegyelmedet: így tehát kiesett a játékból, az ilyesfajta feladatok véget értek kegyelmed számára. Aminek én igencsak örülök. Hogy az ember a király szolgálatában kockára tegye az életét, nagy ügyekben és a királyság javára, az nemesemberhez méltó dolog; de hogy gyönyöreinek szálláscsinálója legyen, az nem méltó sem a kegyelmed anyjának véréhez, sem az enyémhez. Henrik öröme nem ismert határt, mikor tájékoztattam a hercegnő reményeiről, miszerint hamarosan Fontainebleauban lesz az udvarnál, minthogy kínzója engedni kénytelen. Olyannyira úszott a boldogságban, hogy az volt a benyomásom, egy szempillantás alatt megfiatalodott. Forrón megölelt, s csak forgolódott a szobában, mint aki nem tud magával mit kezdeni; arca és minden mozdulata boldogságtól ragyogott, olyan természetességgel és naivitással, mint egy gyereké, aki végre megkapta a régóta áhított játékot. Alig tudtam elhinni, hogy a legnagyobb uralkodó s a keresztény világ kétségkívül egyik legnagyobb szelleme áll előttem. - 152 -

Mikor elragadtatása némileg lecsillapodott, megfogta a kezemet, lenyomott egy zsámolyra a karosszék elé, melyben ő maga helyet foglalt, és sürgetett, hogy apróra meséljem el, amit Philippote a hercegnőről mondott, s főként ki ne hagyjak belőle semmit. Beszámoltam neki mindenről szóról szóra, hiszen volt rá időm, hogy az előző nap óta alaposan elraktározzam e szavakat az emlékezetemben; s hogy még élőbbé tegyem a dolgot, az az ötletem támadt, hogy kihasználom színészi adottságaimat, és felidézem Philippote hangsúlyait és kifejezéseit. A király el volt ragadtatva. Úgy érezhette, azzal, hogy a lehető legpontosabban adom vissza a szobalány nyelvezetét, az úrnőt hozom közelebb hozzá. Alig értem mondandóm végére, máris elölről kezdette velem, kétszer is egymás után, azzal az ürüggyel, hogy bizonyos helyek, melyeket nem értett pontosan, tisztázásra szorulnak. Mikor aztán már kellően kiélvezett minden részletet, felállt, és megint elkezdte szokásos ide-oda forgolódását a szobában, ám ezúttal csendesen, sokkal elgondolkodóbb arccal, mintha csak önmagán töprengene. Egyszer még a falon lógó velencei tükör előtt is megállt, és figyelmesen szemügyre vette magát, ami érzésem szerint nem eshetett meg vele túl gyakran, hisz annyira elhanyagolta a külsejét. - A szakállam megőszült - mondta, majd kényszeredetten hozzáfűzte: - Balsorsom viharai végigsöpörtek rajta. Siorac - folytatta kis csend után -, gondolod, hogy be kellene festetnem? - Nem tudom, Sire - mondtam óvatosan. - De talán gondosabban is levágathatná. - És ez a zeke? - folytatta. - Felőle mint gondolkodsz? - Nem túl új, Sire. És izzadságfoltok vannak a hóna alatt. - Hitemre, ez igaz! - mondta csodálkozva, miután jobb karját megemelte a tükör előtt. - A királyné szerint én vagyok a legrosszabbul öltözött nemesúr az udvarban. Te hogy gondolod? - Kivéve a ceremóniákon, Sire. A fehér atlasz zekéjében remekül néz ki felséged. Felnevetett. - Vagyis szokásos öltözékemben meglehetősen visszataszító vagyok! Siorac, micsoda egy hízelgő vagy te! Úgy hízelegsz, hogy közben kritizálsz! Megint nevetett, átfogta a vállamat, és magához szorított. - Nem baj! Van orvosság! Magamhoz fogom rendelni Bassompierre-t meg Roquelaure-t. Bassompierre-t tanácsért, Roquelaure-t meg az öltöztetés miatt. A szent szürke hasára! Hova megy el az a rengeteg pénz, amibe a ruhatáram kerül, melynek ő a főgondnoka, ha úgy kell járnom, mint egy utolsó inasnak? Azzal meginvitált atyámmal és La Surie-vel együtt, hogy menjünk el Fontainebleau-ba megnézni a karikajáték-versenyt. Atyám csak igen mérsékelten örült a meghívásnak, de La Surie lovag a mennyben járt, hiszen a király kétszer is emlékezett a nevére: először mikor leírta nekem Philippote eltérő színű szemét, másodszor meg mikor őt is belefoglalta meghívásába. Atyám viszont pontosan tudta, az, hogy az ember Fontainebleau-ba hivatalos, semmiképp sem jelenti azt, hogy a kastélyban alhat és ehet. Ez a kiváltság csak a királyi hercegeknek, a főparancsnoknak, a hercegeknek és paireknek meg a korona tisztségviselőinek járt. Nekünk meg valamelyik környékbeli fogadóban kellett szállást találnunk; ezek viszont, mihelyt az udvar megérkezett Fontainebleauba, hallatlan pénzeket kértek a legkisebb lyukért is és legalább annyit a legsoványabb kosztért. Igazán nagyon kellett vágyni rá, hogy az ember azzal dicsekedhessen, az „udvarhoz tartozik”, különben el nem viseli sem a költségeket, sem a kényelmetlenséget. Mindazonáltal, minthogy nem volt nagy különbség a királyi meghívás meg a parancs közt, atyám beletörődött a dologba, de kikötötte, hogy csak addig maradunk Fontainebleau-ban, míg megnézzük a karikajáték-versenyt. Ekkor viszont olyan váratlan bonyodalom támadt, hogy szemünk-szánk tátva maradt tőle. Párbajra szóló felhívást kaptam Condé herceg úrtól, mert rosszra csábítottam egyik szolgálólányát, és leütöttem egyik nemesét - bizonyságául annak, hogy valóban felismert a mosolygós illető, aki lerántotta a csuklyámat. Égtem a vágytól, hogy elfogadhassam a kihívást, minthogy igen büszke voltam a fegyverforgatásban való jártasságomra, különben is karhossz tekintetében szemmel látható fölényben voltam a herceg úrral szemben. De atyám egyetlen szóval lecsillapított. „Amint látom, kegyelmed éppakkora bolond, mint ő! El tudja képzelni, amint megöl egy Bourbont, kegyelmed, aki anyja révén szintén Bourbon?” Írt tehát egy igen tisztelettudó és igen ügyes levelet a herceg úrnak, melyben biztosította felőle, hogy se rosszra nem csábítottam egyik szolgálólányát, se le nem ütöttem egyik nemesét (ami szó szerint igaz is volt), s ha őfőméltósága nem ad hitelt az ő határozott állításának, igen nagy megtiszteltetésnek fogja tartani, ha összemérheti vele a kardját. De a levelet nem közvetlenül Condénak küldte, hanem Bassompierre-rel adatta át neki, és megkérte a grófot, rendezze el az ügyet a herceg úrral, hogy őfelségét ne kelljen ezzel az aprósággal zaklatni. Valójában persze attól félt, hogy a király az ismert okok folytán nem tenne különösebb erőfeszítéseket, hogy megakadályozza ezt a párbajt. Futár indult hát Fontainebleau-ba a két levéllel, és Bassompierre üzenetével tért vissza, melyben a gróf közölte, hogy két napon belül Párizsban lesz, minthogy van ott egy szerelmi ügye. Negyvennyolc óra múlva valóban beállított hozzánk kora délután, kék öltözékében tündökölve, mellyel azonban elégedetlen volt, minthogy a szabója - legalábbis ő így mondta szomorú arccal - rosszul szabta ki zekéje jobb karöltőjét. Ami azonban szerintem egyáltalán nem látszott. Bassompierre jó negyedórát sopánkodott ezen, és senki sem merte elárulni türelmetlenségét. Majd hirtelen megnyugodott, és egyszerűen, szinte csak úgy mellékesen azt mondta, hogy az ügyem el van rendezve. Felkiáltottunk, a részleteket akartuk tudni, s ő, miután jó hosszan kérette magát, mint a leghiúbb - 153 -

nőszemély, szolgált is velük. - Mihelyt megkaptam a küldeményüket, tüstént személyes kihallgatást kértem a herceg úrtól. Alighogy felolvastam neki, márki, a kegyelmed levelét, nyomban felkiáltott: „Nem tudom elfogadni Siorac úr határozott állítását, miszerint a fia se rosszra nem csábította egyik szolgálólányomat, se le nem ütötte egyik nemesemet, merthogy én azt hamisnak tartom! - Nagyuram - mondtam én -, ha főméltóságod cáfolja Siorac márkit, ő úgy fogja vélni, hogy sérelem érte a becsületét, s a párbaj végbe fog menni. - Ugyan már, uram mondta a herceg -, csak nem képzeli, hogy megrémíthet? Egyáltalán nem, nagyméltóságú uram! Az egész világ ismeri nagyuram bátorságát. De engedje meg nekem, hogy bölcs megítélésének vessem alá e párbaj három lehetséges végkimenetelét. Primo, kegyelmed megöli Siorac márkit: ezzel kiteszi magát Guise hercegné asszony halálos gyűlöletének, aki a király lába elé fogja vetni magát, és könyörögni fog nagyuram fejéért. Secundo, kegyelmed felülkerekedik a párbajban, és Siorac márki végső szorultságában a híres Jarnac-csizmát alkalmazza nagyurammal szemben, melyet egyedül csak ő tud ebben a királyságban, s kegyelmed máris megnyomorodott egész életére. Tertio, Siorac márki megöli kegyelmedet, s azt hiszi, nagyuram, hogy a király könnyeket fog hullatni, mikor megviszik neki a hírt, hogy a hercegné asszony megözvegyült?” Ezt már nem tudtuk megállni nevetés nélkül, s Bassompierre szokásos hencegésével azt mondta: - Ez volt az én Jarnac-csizmám; a herceg úr nyomban el is terült tőle a párbajmezőn! Azt mondta, meg kell még gondolnia a dolgot, de én lefogadom, hogy ez már csak kibúvó, s az ügy le van zárva. Hálás köszönetekkel halmoztuk el Bassompierre-t, s atyám, aki tudta, hogy a gróf mennyire szeret beszélni a hódításairól, azt mondta neki: - Igencsak kötődnie kell ahhoz a hölgyhöz, aki miatt, mint mondja, hajlandó volt visszatérni ebben a hőségben a bűzlő Párizsba. - Sajnos - mondta Bassompierre, s ezúttal őszinte bánat ült ki az arcára -, nemcsak hölgyről van szó. Két barátom is, Epinoy herceg és Vigean báró a végét járja, s már csak az isteni kegyelemben reménykedhetnek. - S mibe halnak bele? - Egy őrült fogadásba, melyet Saux gróffal és Flex gróffal kötöttek, akik egyébként már meghaltak. És ugyanabban a betegségben. Abban fogadtak, hogy négyük közül ki tiszteli meg legtöbbször hölgyét egyetlen éjszaka alatt, s a fogadásba belevették, hogy ez ismételt rohamozások megsegítésére valamennyien ámbraolajat vesznek be. - De hát nem tudták - szólt atyám elképedve -, hogy az afféle lassú méreg? - Tudták, hogy nem veszélytelen, de a veszély csak még jobban megadta a dolog sava-borsát. Hiába próbáltam meg lebeszélni őket erről az ostobaságról, ezek az őrültek nem akartak elállni tőle. - Igen kevéssé ragaszkodhatnak az élethez, ha ily könnyelműen bízzák a vakszerencsére a halálukat - mondta atyám. - Én csak névről ismerem őket. - Mert alig jár az udvarba, barátom. Ott viszont úgy ismerték őket, mint a királyság leggálánsabb nagyurait, akik olyan jóképű, olyan szép szál emberek, hogy annál nem is lehetne jobban. Noha a mondat eléggé semmitmondó volt, mégis különös visszhangot keltett a fejemben, meg valami furcsa szomorúságot. Toinont hallottam így beszélni Bassompierre barátaival kapcsolatban; nem azokról beszélt Toinon, akiknek elvesztésén az imént Bassompierre sajnálkozott, hanem az udvar másik négy nagy piperkőcéről: Bellegarde-ról, Joinville-ről, d'Auvergne-ról és Sommerive-ről. Közülük már csak, milyen különös, Bellegarde, a legidősebb élte világát. Joinville herceg száműzetésben tengődött, Auvergne grófja a Bastille-ban penészedett, Sommerive gróf meghalt Nápolyban. Azt meg, akitől ezt a mondatot hallottam, láttam néhanapján a péküzlet ablakán keresztül, amint ott trónol a pultja mögött - rendet tartva a boltban, nyájas mosollyal és hideg tekintettel. - S hol tart a király a cléves-i utódlás ügyében? - Nos hát, mint kegyelmed is tudja, ez egy hatalmas ügy, s vesződik is vele végtelen sokat. A leghevesebben sürgeti a katonai előkészületeket, és futárokat küld mindenfelé, hogy szövetségeseket szerezzen magának Ausztria és Spanyolország ellen, illetve hogy a már meglévőket megerősítse. Vagyis, mint kegyelmed is sejtheti, három fronton kell majd harcolnia: Itáliában, a savoyai herceg oldalán; a Pireneusokban a spanyolországi III. Fülöp ellen; és Németországban a császár ellen. Szép olvasó, kegyed nyilván arra következtet e társalgásból, hogy Bassompierre sokat beszélt és mindenről, s igen nagy szabadsággal. Márpedig ebből semmi sem igaz: és csak húsz évvel később tudtam meg, hogy ugyanebben a pillanatban, mikor úgy látszott, semmi más nincs a fejében, csak udvari intrika, a király kérésére nagy titokban Lotharingiába ment, hogy a lotharingiai hercegnél közben járjon, adja feleségül lányát Franciaország trónörököséhez. Márpedig ez a legnagyobb súlyú politikai követség, minthogy az ügy meghiúsította a spanyol házasságot, melyet oly hevesen kívánt a királyné, Villeroi, a spanyolpártiak és a jezsuiták. A király így használta bizonyos feladatokra atyámat, másokra meg Bassompierre-t, s egyik küldetéséről mit sem tudott a másik. Még a Saint-André-des-Arts-templom ügyében - mely igen csekély súlyú volt - sem tudott volna meg semmit Bassompierre arról a szerepről, melyet benne játszottam, ha nincs atyám levele meg egy meglehetősen váratlan körülmény, melyről később számolok be. - Tulajdonképpen ha valaki e percben megnyitná a király szívét - folytatta Bassompierre -, két nevet látna belevésve: Cléves-ét és Charlotte-ét. - De mint hallom - jegyezte meg atyám -, a mondott szívről ez idő tájt nagy súly gördült le. - 154 -

- Feltétlenül - mondta Bassompierre -, sokkal vidámabban dobog, mióta a herceg úr Fontainebleau-ba vitte a feleségét. Szegény Henrikünket annyira magával ragadta az öröm, hogy íziben megváltoztatta öltözékét, szakállát és magaviseletét. - A szakállát? - kérdezte La Surie. - Levágta? - Dehogy! Megnyíratta. És a haját is, és meg is mosatta. Ami meg az öltözékét illeti, nem fogják elhinni, de tegnap egy virágokkal hímzett kínai atlaszselyem ujjasban láttam. Szavamra, ha látják, azt mondják, kész májusi virágos rét! De sajna! Noha jelenleg a kastélyban van, csak nyilvánosan láthatja a hercegnét: a herceg szorosabb pórázon tartja, mint valaha. - És a hercegi pár hogy áll? - Igen meghatóak, olyan világosan látszik, hogy mindkettő ugyanúgy érez a másik iránt: a herceg ki nem állhatja a hercegnét, az meg gyűlöli a herceget. Túl azon, hogy ez zsarnokoskodik vele, a hölgy ugyanolyan szűz, mint annak előtte volt. - Jaj, gróf! - mondta nevetve atyám. - Hogy lehet ebben ilyen biztos? - A hölgy megmondta nekem. - Megmondta kegyelmednek? Így hát újra látta őt? - Titokban és a király parancsára. Most már, hogy tudja, soha nem leszek a férje, jó szívvel van irántam. - Ezt meg hogy érti? - Korántsem úgy, ahogy kegyelmed érteni szeretné. A hercegnő kegyes, szinte már királyi jóindulattal egyik leghűségesebb alattvalójának tekint, mióta megmentettem Philippote-ot. - Kegyelmed megmentette Philippote-ot? - kérdeztem hevesen. - S milyen veszélybe került? Hirtelen felélénkülésem nem kerülte el Bassompierre figyelmét, s gyors pillantást váltott atyámmal. - Semmilyenbe! Kivéve az éhhalált. Mikor számomra teljesen ismeretlen emberek a Saint-André-des-Arts-templomban rosszra csábították, tíz tallért meg egy levelet csúsztatva a kezébe, azonkívül leütötték az utána kémkedő nemesurat, a leányzó futott az úrnőjéhez, átadta neki a levelet, de mint az magától értetődik, megőrizte a tallérokat; azonban származásukat, sajna, nem tudta megmagyarázni, mikor a herceg úr, miután meztelenre vetkőztette, megtalálta őket nála. Szép öcsém (mert mint hallom, már nem szereti, ha „kicsikémnek” hívják), kegyelmed most nyilván azt fogja tőlem kérdezni, hogy Philippote szép volt-e meztelenül? - Nem uram - mondtam pirulva. - Bizony szép. Azonkívül lélekjelenlétnek sincs híján, mert mikor már felöltözve és a tallérjai nélkül kihajították az utcára, hozzám futott, s én menedéket adtam neki. - Nahát, gróf, ez igazán a kegyelmed jó szívét dicséri! - Általában megérdemlem e dicséretet, de jelen esetben korántsem - mondta mosolyogva Bassompierre. - Philippote kis idővel ezelőtt az unokahúgaim sorába tartozott. S mikor a főparancsnok vejéül kívánt, a nővérem, Saint-Luc asszony Montmorency kisasszonynak ajándékozta, aki épp az idő tájt küldte el a komornáját. - Saint-Luc asszony - fordult hozzám atyám - az a „megindító szépség”, akit kegyelmed annyira megcsodált Guise hercegné bálján. De gróf, azt viszont nem értem, miért a nővére, s miért nem kegyelmed ajándékozta Philippote-ot Montmorency kisasszonynak? - Ha én adom neki, felkeltem a gyanakvását. Márpedig én Philippote révén akartam megtudni, hogy a főparancsnok választását, aki vejének nézett ki, kedvezően fogadja-e a lánya. - És kedvezően fogadta? - Nem egészen. A személyem meglehetősen ínyére volt, de rangomat tekintve nem talált elég előkelőnek. Charlotte azok közül az asszonyok közül való, akiknek a dicsőség sokkal fontosabb, mint a szerelem. - S ez, úgy képzelem, sokkal könnyebbé tette kegyelmed számára, hogy feláldozza őt, mikor a király ezt kérte kegyelmedtől. - Jaj, könyörgök, márki! - mondta Bassompierre. - Ne szólja le az áldozatomat! Mert az hatalmas volt! Nem látott engem sápadtan, feldúltan, fájdalmasan, éhezve és alvásra képtelenül? - Így volt, s ha kell, ezt tanúsíthatom is. Meg azt is, hogy kegyelmedben nincs neheztelés, hisz ma már Charlotte-ot szolgálja. - A király így parancsolta. S nem jó alkalom-e ez rá, hogy visszanyerjem egy olyan hölgy kegyeit, aki ennyire közel áll a király szívéhez? - S aki egy napon tán királyné lesz... - Ó! Hát erre én nem fogadnék! - mondta Bassompierre. - Condé vadul védelmezi a feleségét, még ha a hölgy csak névlegesen is az! Hogy a király bizalmas kettesben társaloghasson a szép hölggyel, ahhoz a Bastille-ba kellene csukni a férjet! - S Henrik megteszi? - Kétlem. Túl nagy lenne a botrány. Már csak azért is, mert a király volt olyan óvatlan és elárulta Verneuilnek, hogy Condé az ő fia. Amit aztán a hölgy ma széltében-hosszában terjeszt, a legepésebb megjegyzések kíséretében. - És ez igaz? - kiáltottam fel. - S ha igen, hát nem rettenetes? - Honnan tudhatnánk? - mondta Bassompierre, s a pillája se rebbent. - Az özvegy Condé hercegné - 155 -

nemcsak az apródjával csalta meg a férjét, hanem ezzel párhuzamosan az egész világgal. Kétségkívül a királlyal is. Honnan tudhatnánk, ki az atya? - Egyvalamit azért nem értek, uram - mondta La Surie. - Ha Condé hercegnét oly erősen őrzik Fontainebleau-ban, kegyelmed hogyan juthatott a közelébe? - Bocsásson meg lovag, de ezt túl hosszú volna elmagyarázni - mondta Bassompierre kitérő mosollyal. - Viszont azt elmondhatom kegyelmedéknek, mit sikerült intéznem a király parancsára. Felhajtottam egy festőt, akinek a nevét most nem fogom megmondani, s nagy titokban sikerült is bejuttatnom a hercegnéhez. Hihetetlenül rövid idő alatt meg is festette az arcképét, s én a még meg sem száradt színekkel együtt - be kellett kennem őket vajjal, nehogy tönkretegyem a képet - gondosan összetekertem a vásznat, és elfutottam vele, mint egy tolvaj. S mikor négyszemközt voltam a királlyal, kibontottam. Könnyek szöktek a szemébe, annyira boldog volt! De csak még mohóbban vágyott a gyönyörökre, melyeket a szeretett hölgy látványa ígért neki, ezért még többet akart: hogy két viaszfáklya fényénél nézhesse őt éjfélkor az erkélyén. Sürgetésemre a hölgy beleegyezett, ám azzal a feltétellel, hogy szót nem váltanak egymással, s hogy a királyt csak Bellegarde és én kísérhetjük el. Ott voltunk hát mind a hárman, méghozzá jó korán, mivel a király igen türelmetlen volt, úgyhogy bő negyedórát kellett várakoznunk a sötétben, egyetlen mukkanás nélkül. Végre aztán az óra elütötte az éjfélt, nyílt az erkélyajtó, s két lakáj jelent meg, mindkettő egy-egy fáklyával; a szépség viszont nem sietett megmutatkozni, minthogy a lehető legjobban akarta csinálni a dolgot. Merthogy hálóköntösben jelent meg, hosszú szőke haja szétterült meztelen vállán, s csak állt ott, derűsen és mozdulatlanul, miközben ajkán halvány mosoly játszadozott. Kék szeme, melyet a fáklyafény megvilágított, egyenest maga elé nézett, mintha valami olümposzi istennőként felsőbbrendű volna annál, hogysem észrevegye, mint imádják az emberek a lábainál. A király karja a vállamon nyugodott: szerencsés körülmény! Különben a sokk hatására, melyet a szeme elé tárt szépség idézett elő, bizonnyal elesik, hiszen félig elájult, ő, aki annyi csatát és annyi vért látott már. A balján Bellegarde is észrevette az elgyengülését, úgyhogy közelebb lépett hozzá, és megfogta a karját, hogy a másik oldalról megtartsa. Szemügyre vettem a királyt. A fáklyafényben igen sápadtnak láttam, hunyorgott. Mikor újból felnéztem, a szépség már eltűnt, s a fáklyák csak az űrt világították meg. Aztán kis idő múlva a fáklyák is eltűntek, s beállt az éjszaka. Másnap aztán módomban volt négyszemközt találkozni a hercegnével, s megkérdeztem tőle, mit gondol e néma találkozásról. Halványan elmosolyodott, s kis vállrándítással azt mondta: „Istenem, hogy ez milyen őrült!” - Ő viszont korántsem az - mondta atyám, mikor Bassompierre már elment. - De atyám, hitelt kell-e adnunk mindannak, amit barátunk elmesélt? Ez a titokban festett arckép, a vajjal bekent vászon, az a jelenés az erkélyen két fáklya közt, pontban éjfélkor, a király kábulata nem mind Bassompierre termékeny képzeletének romantikus szüleménye-e? - Egyáltalán nem. Bassompierre mindössze egyetlen dolgot talált ki, egy Bassompierre nevű kis figurát, aki ott sündörög előtte, s akinek a színlelésein jól mulat, miközben bennünket is elszórakoztat. De Bassompierre nem hazudik. Mint ahogy a játékban sem csal. - Másfelől viszont - szólaltam meg ismét - hinnünk kell-e a hercegnének, mikor azt állítja, hogy házassága után ugyanúgy szűz még, mint volt annak előtte? Nem túlzás ez, amit el akar velünk hitetni? Az az érzésem, ha én vagyok Condé helyében, már az esküvő éjszakáján rávetem magam, hogy teherbe ejtsem, akár erőszakkal is, ha másért nem, hogy keresztülhúzzam a király számításait. - A nemjóját, uram, kegyelmed aztán nem teketóriázik! - mondta atyám kényszeredetten. La Surie viszont harsányan - vagy ahogy ő szerette mondani, „teli torokból” - felnevetett. - Csakhogy kegyelmed nem Condé, szép öcsém! - mondta. - Sok híja van annak! Nyolcévesen megcsókolta egy jó házból való leány meztelen karját! Tizenkét éves korában meg sietve elválasztották a tejtestvérétől, mert már a legrosszabbtól lehetett tartani! Atyám megvonta a vállát. - Mindenesetre bármit mond is a hercegné, se nem hihetjük, se nem tagadhatjuk az állítást. Ezek női titkok. Senki sem mehet oda, hogy kilesse őket, kivéve a férjet, aki jelen esetben kevés érdeklődést mutat a dolog iránt. Érzésem szerint a hercegné igencsak kiábrándította volna a királyt, ha nem mondja azt, amit Bassompierre-nek mondott, pusztán azért, hogy az visszamondja őfelségének. Ezt a megjegyzést olyan hangsúllyal tette, mint aki szeretne véget vetni a vitának, minthogy úgy ítéli meg, az már a léhaság területére tévedt. Én legalábbis így értettem, és visszavonultam a szobámba, hogy folytassam Gräfin-emnek a levelet, melyet Bassompierre érkezése miatt félbehagytam. Szívem szerint mindennap írtam volna neki, ha atyám rá nem mutat, hogy ez kompromittálásának legbiztosabb útja volna. Tanácsára be kellett érnem havi két levéllel. S hogy úgy érezzem, írásukkal nem rabolok el túl sok időt a tanulástól, németül fogalmaztam meg őket. És azt hiszem, felidézve utolsó szavait, ezzel is érzéseimet akartam tudomására hozni, melyeket nem mondhattam meg neki nyíltan, mivel leveleimnek Franciaországból érkezvén volt némi esélyük rá, hogy mielőtt Heidelbergben a címzett kezébe kerülnének, kinyitják őket. Ulrike minden levelemre válaszolt. Az övéi hosszúak és aprólékosak voltak: hibáim kijavítása után csupa apró részletet közölt heidelbergi életéről, s mindezt oly óvatosan, hogy irántam való gyengéd érzelmeknek a nyomát sem tudtam bennük felfedezni, hacsak a hosszúságuk nem utalt ilyesmire. Felségesen kicsinosítva s nyakában szagos lánccal a király is részt vett Fontainebleau-ban a - 156 -

karikajáték-versenyen, s minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen, mert bár pápaszemet viselt a gyakorlatok közben, nyolc karikából négyet elvitt, Condé herceg meg hármat. Bassompierre soha nem volt a résztvevők közt, ha a király pályára lépett, mert félt, hogy jobb eredményt érne el nála: példáját sokan követték. Az udvar, mely a lépcsőzetes padsorokban helyezkedett el, ahol a helyek számozatlanok voltak - lett is belőle nagy zűrzavar, óhatatlanul - őrülten megtapsolta a királyt. A nap oly égetően sütött, hogy a hölgyek arcáról lefolyt a festék, némelyek meg, akik túl szorosra húzták a fűzőjüket, ájuldoztak. Árnyékba kellett vinni őket, s lelket verni beléjük, ami csak fokozta a zűrzavart. Így esett, hogy a tömegben elvesztettem atyámat meg La Surie-t, ami egyáltalán nem nyugtalanított, mert tudtam, hogy vacsorakor megtalálom őket a samois-i fogadóban, ahol atyámnak arra az éjszakára sikerült roppant drágán kibérelnie egy „aligszobát”, ahogy nevezte, három kemény lószőrmatraccal. Minthogy a karikázás igen kevéssé érdekelt, a tömegben kószáltam, hogy megtaláljam őket, s belebotlottam egy nemesúrba, akit gyakran láttam Bellegarde társaságában, s akiben Malherbe urat ismertem fel. A koromra és alkatomra jellemző hévvel odamentem hozzá, s megneveztem magam, majd tüstént közöltem vele, milyen nagy csodálója vagyok költészetének. Először elég kelletlenül fogadott, mereven és távolságtartóan, felém fordítva férfias szimmetriájában meglehetősen szép arcát, melyet azonban a rajta ülő gyanakvás és a sok keserű ránc elcsúfított. De mikor halkan elszavaltam azt a versét, melyet kívülről tudtam, s főként azt, melyet a király diktált nekem, kellemes meglepetésként érte, mennyire átérzem a költeményeit, s éppoly hirtelen nyílt meg, mint ahogy elsőre elzárkózott. - Ó, uram! - mondta hangját lehalkítva. - Mekkora vigasz nekem, hogy ennyi hévvel hallom vissza verseimet a kegyelmed szájából! Minthogy nemes volnék, javaim viszont nincsenek, a költészetem táplál, és rosszul táplál, mert sajna, nincs ebben az országban kevésbé megbecsült foglalkozás, mert úgy mondják, egy jó költő nem hajt több hasznot az államnak, mint egy jó tekejátékos. - Én mégis úgy hallottam, uram, hogy kegyelmed Bellegarde herceg kegydíjából él. - Éltem. Ma már ez másként van. Bellegarde úr, minthogy némi anyagi veszteség érte, kénytelen volt megszorítani luxuskiadásait, s én voltam az első kiszorított. Mindazonáltal van rá némi reményem, hogy egy napon majd a királyné kegydíjasa leszek. Nem mintha annyira bolondulna a versekért, de Itáliában az úgy illik, hogy az embernek meglegyen a maga poétája. - És a király, akinek olyan szép verset írt? - Ő nem ad nekem kegydíjat: túl sokba kerülnék neki. Darabonként fizet. - Fukarul? - kérdeztem halkan. - Ezt nem mondhatnám. Egyszer ötszáz tallért adott egy szonettért. Látom az arcán, uram, hogy azt gondolja, ez sok. És ez valóban sok ahhoz az időhöz mérve, melyet a versre fordítottam. De kevés egy egész életnyi tanulásért. Azonkívül ez az aranybánya, ha ez egyáltalán az, nem tart tovább, mint az érdekelt kielégítetlen szenvedélye. Azon a napon, melyen birtokba veszi vágyai tárgyát, többé már nem vágyik rá, hogy versekben beszéljen hozzá. - Uram - mondtam meleg hangon -, legalább egy vigasza lehet: a költészete túléli a századokat. - Én is ezt mondtam magamnak. És versben mondtam el egyszer, mikor éhes voltam. De mit kezdjek én az örök dicsőséggel, ha már ott porlok majd a síromban? Ekkor egy apród jött oda Malherbe úrhoz, s valamit a fülébe súgott. Úgy véltem, őfelsége parancsát adta át, mert a költő, miután elbúcsúzott tőlem, sietve felkerekedett, s megkezdte előnyomulását a tömegben, ami nem volt könnyű még így sem, hogy egy apród haladt előtte a király színeiben, s megpróbált utat törni neki. Emlékszem, hogy miközben néztem utána, az a gondolat futott át az agyamon, hogy ennek az udvarnak sok főurát rég elfelejtették már, mikor ennek a szegény Malherbe-nek a neve, akit „darabonként fizettek”, még mindig itt visszhangzik majd a földön. Meg azt is gondoltam, hogy a dolgok iróniája folytán ez a költő, aki oly megindító versekben ünnepli a boldogtalan szerelem szenvedéseit, lelke mélyén kénytelen abban reménykedni, hogy a szerelem továbbra is boldogtalan marad, mert azon a napon, melyen kielégül, ő - mint azt maga is jól látja - munka nélkül marad, s nem kap többé olyan megrendeléseket a királytól, melyekből megélhetne. Malherbe úr meg én beszélgetésünk alatt nemigen néztük a karikaversenyt, de szemmel láthatólag nem mi voltunk az egyetlenek: az udvaroncok nagy része, különösen a hölgyek bizalmas kettesben beszélték meg apró-cseprő ügyeiket, s beérték azzal, hogy tapsoltak, mikor az első sorok megadták rá a jelet. Miután magamra maradtam, újfent atyámat s La Surie-t kereste a pillantásom, de nem volt túl sok remény rá, hogy ebben a tömegben megtaláljam őket, és az az igazság, hogy arcátlan módon fel is hagytam a keresgéléssel, mikor észrevettem egy sokkal vonzóbb célpontot: Fonlebon kisasszonyt, a királyné udvarhölgyét, akit Roquelaure mutatott meg nekem a Louvre-ban, a király köszvényrohamának idején, s akiről a kis trónörökös a maga nyolc évével azt mondta, szerelmes belé és „négyszer csókolta meg, mindkét orcáján kétszer”. Odalopakodtam melléje, némileg arcátlan módon, minthogy közben őfelsége a királyné egész sereg udvarhölgyén kellett átvágnom magam, akik nevetgéltek, csacsogtak és gunyorosan vettek szemügyre, mintha csak valamiféle hal volnék, melynek nincs joga az ő vizeiken úszkálni. Végre aztán odaértem Fonlebon kisasszonyhoz; üdvözöltem és megneveztem magam. - Siorac? - mondta lágy hangon. - De hát én ismerem ezt a nevet. Úgy mesélték, hogy egyik périgord-i dédnagynéném, született Caumont egy Siorachoz ment nőül. Gyermekágyban halt meg, mint - 157 -

mondták. - Ő volt az én nagyanyám - mondtam igen boldogan, hogy vérségi köteléket sikerült felfedeznem köztünk. - Nagyatyám Mespech bárója, s várbirtoka néhány mérföldre fekszik Sarlat-tól. - Így hát kuzinok vagyunk! - mondta vidáman. - Kuzin, csapjon a tenyerembe! Nem értem be azzal, hogy megfogtam a kezét. Meg is csókoltam, ami nevetést és tiltakozást váltott ki a körülöttünk álló udvarhölgyekből. - Pfúj! - mondták. - Az arcátlannak semmi modora nincs! Kezet csókol a lányoknak! Nem tudja, hogy csak asszonyoknak szoktak kezet csókolni! A hangos méltatlankodás felkeltette Guercheville asszony figyelmét, aki harcias képpel, legyezővel a kezében s a méltatlankodástól duzzadó hufándlival vetette rám magát, mint egy kotlóstyúk, aki csibéi megvédésére indul. - Mi van itt? Mi van itt? - kiabálta kotkodácsolva. - Egy legyeskedő a lányaim körül! Nos hát, uram, tűnjön el, de tüstént! Kegyelmednek semmi keresnivalója e helyt! - Asszonyom! Asszonyom! - kiáltották az udvarhölgyek, akik előbb lehurrogtak, most meg a védelmemre keltek. - Ő Fonlebon kuzinja! És kórusban cifrázták: - A nagyatyja vette el az ő dédnagynénjét! Ezt a két szót „nagyatyja és dédnagynénje” úgy mondták ki, mintha végtelenül mulatságosnak találnák őket. - De hát én ismerem kegyelmedet! - mondta a márkiné, miután kedves s kissé bárgyú pillantásával végigmért. Én nyomban a lehető legártatlanabb ábrázatomat öltöttem fel. - Láttam uraságodat a király hálószobájában, mikor őfelsége ágyba kényszerült a köszvényével. Kegyelmed olvasta fel neki az Astrée-t, s ő „kis kuzinomnak” szólította uraságodat. Ekkor a királyné, aki ott ült előttünk, félig hátrafordult, s olyan hangon, mely ezúttal nem volt túlságosan barátságtalannak nevezhető, azt mondta: - Ő nem a cuginó-ja, hanem a keresztfia, s keresztfia Guise asszonynak is. Erre Guercheville asszony, aki mindennap ott látta Guise asszonyt a királyné lakosztályában, s aki már oly régóta élt az udvarban, hogy óhatatlanul tudomása volt a hercegné hozzám fűződő kapcsolatáról, igencsak zavarba jött. A szabályokat sem akarta megsérteni, de egy ilyen magas rangú hölgy nemtetszését sem akarta kivívni. - Uram - mondta -, minthogy kegyelmed Fonlebon kisasszony kuzinja, leülhet mellé egy negyedórácskára, s illedelmesen elbeszélgethet vele. Egy mozdulattal megköszöntem az engedélyt, Fonlebon kisasszony meg kecsesen meghajolt előtte. - Köszönöm, asszonyom - mondta. - Köszönjük, asszonyom! - visszhangozták kórusban az udvarhölgyek olyan hangsúllyal, amely egyszerre volt csúfondáros és szeretetteli Guercheville asszonnyal szemben. - Nem több mint egy negyedórácska, uram! - emelte fel figyelmeztetően az ujját Guercheville márkiné. Minthogy elbátortalanított a királyné jelenléte, aki ott ült előttem a főparancsnok és Epernon hercege közt, Guercheville asszony meg már előre megdorgált, s mindezenközben magamon éreztem az udvarhölgyek figyelmét, és nem is remélhettem, hogy szemükkel és fülükkel elhagynak engem ebben a negyedórácskában, nemigen tudtam, hogyan mondhatnám meg Fonlebon kisasszonynak, mennyire lenyűgözött a szépsége. Valóban gyönyörű volt, s különös módon úgy volt szép, ahogy Condé hercegné: zordsága és kacérsága legalábbis hasonló volt. Ugyanaz a karcsú, mégis gömbölyded termet, ugyanaz az előkelő báj az arcvonásain, de ott, ahol az egyiknél számítást és fortélyt érzett az ember, a másiknál csak egyszerűséget s azt, hogy szavai és pillantásai is a szívéből jönnek: nem volt benne semmi álságos és művi. Az is érződött, hogy erénye valódi erény, s nem az, amelyik csak azért utasít vissza, hogy aztán annál magasabb áron adhassa el magát. Minthogy jóformán megnémultam, s Fonlebon kisasszony ezt ügyetlenségnek hitte, igen készségesen nekilátott, hogy feloldja zavaromat, s hosszasan mesélt nekem Périgord-ról, ahol előző nyáron két hónapot töltött el a Caumont-ok castelnau-i várbirtokán. Én meg csupa szem voltam, ha csupa fül nem is, mert miközben feléje hajolva ittam sokkal inkább a szépségét, mint a szavait, figyelmemet a szemem sarkából egy igen meglepő s érzésem szerint teljesen botrányos esemény vonta magára, mely előttem játszódott le. A főparancsnok, miután elbocsáttatását kérte a királynétól, elhagyta a helyet, melyet eddig mellette elfoglalt, mire tüstént ott termett Concino Concini, s leült a királyné mellé. Ez a ritka arcátlanság, amellyel ez a kisstílű firenzei kalandor le merészelt ülni a nyilvánosság előtt őfelsége jobbjára, aki még csak nem is tiltakozott ez ellen, és nem lökte vissza nyomban ezt az embert oda, ahova való, a sárba, engem teljesen elképesztett, s miközben továbbra is figyelmesen néztem Fonlebon kisasszonyt, most már egyáltalán nem hallgattam rá. Az udvarban mindenki tisztában volt vele, mennyire megveti a király Concino Concinit és komor nejét, Léonora Galigait - az egyik a lehető legszemérmetlenebb magabiztossággal páváskodott mindenütt, a másik meg elrejtőzött és bezárkózott louvre-beli odujába -, s kilenc éve már hiába próbálja meggyőzni a királynét, hogy küldje vissza Firenzébe ezt a két piócát, akiket nap mint nap a kincstártól kicsikart pénzzel töm. És ennek a Concininek, akit Toscanában a nagyherceg többször is börtönbe csukatott adósságai és - 158 -

gonosztettei miatt, volt képe leülni a főparancsnok helyére a királyné jobbján, s mint óriási megdöbbenéssel láttam, odahajolni hozzá és a fülébe sugdosni, olyan bensőségességgel kérkedve, melyre sem származása, sem rangja a legkevésbé sem jogosította fel. Első pillanatban nem állt szándékomban kihallgatni őket, de nem tudtam megállni, hogy ne halljam meg, amit sotto voce beszéltek olaszul, s már az első szavakból, melyeket ez a semmirekellő kiejtett a száján, nagyon is értettem, hogy bosszút kíván állni a királyon, aki száműzni akarta őt, ezért aztán nekilátott, hogy savat öntsön a királyné sebeibe. Amelyek túlságosan is valóságosak voltak, minthogy Mária, mihelyt észrevette a király őrült szerelmét Condé hercegné iránt, megrémült és gyanakvóvá vált. S mivel jól láttam, hogy az álnok cselszövőnek minden törekvése az, hogy annyira elmélyítse a királyné rémületét és gyanakvását, hogy az már trónját és életét is veszélyeztetve lássa, a leggátlástalanabb módon fülelni kezdtem, miközben továbbra is úgy tettem, mintha bizalmas együttlétünkben a legnagyobb figyelemmel követném Fonlebon kisasszony elbeszélését. Nem értettem meg mindent, minthogy az álnok gazember igen halkan beszélt, s azért sem, mert olyan szavakat használt, melyeket egy számomra ismeretlen nyelvjárásból kölcsönzött. Ám eleget hallottam ahhoz, hogy megértsem, mindaz, amit mond, mennyit árthat a királynak egy tompa agyú ám egyszersmind szenvedélyes asszony szemében. Concininek - vagy ahogy az udvarban nevezték, Concinócskának bizonyára ügyes kémeket sikerült beszerveznie és a legjobban elhelyeznie, mert mint elképedve állapítottam meg, minden részletét ismerte annak a szerelmi cselszövésnek, melynek az udvar csak a külsőségeit látta. Így például beszámolt a királynénak a király és a hercegné titkos levelezéséről, a Malherbe-nél rendelt versről, a titokban készített és kicsempészett festményről, s a szép hölgy néma megjelenéséről az erkélyen két fáklya közt. Ezeknek a tényeknek már csak a puszta felsorolása is a legnagyobb haragra lobbanthatott egy féltékeny s heves természetű hitvest, aki egyszer már a királyra is kezet mert emelni, mint azt korábban elbeszéltem. De az áruló kommentárjai még alattomosabbak voltak, s végtelenül nagy veszélyt jelentettek a királyra nézve. Concini rágalmai szerint ugyanis a király azzal, hogy azt a libát hozzáadta Condéhoz, két legyet ütött egy csapásra. Azt reméli ugyanis, hogy a herceg, aki nem szereti az asszonyokat, egyszer majdcsak engedékeny férjnek mutatkozik. Főként azonban arról van szó, hogy mivel Charlotte-ból királyi hercegnőt csinált, máris közelebb juttatta a trónhoz, ahova fel szeretné emelni, vagy ha ő még nem is gondolt erre, a puttána minden erejével efelé löki, hiszen sikerült ellenállhatatlan csalétket csinálnia saját testéből, s csak ezzel a feltétellel fogja odaadni magát a királynak... Ami a királynét illeti, a válás, sajnos, nem okoz majd gondot. Visszautasíthatna-e a pápa egy olyan hatalmas uralkodót, aki bármikor lerohanhatja országait? Persze azt el lehet érni, hogy a szentatya sokáig elhúzza az ügyet. De ettől csak rosszabb lesz a dolog. A vén kéjenc türelmetlensége, hogy megkapja végre ezt a nőszemélyt, oly nagynak bizonyulhat, hogy más, sokkal gyorsabb és sokkal finomabb eszközöket is igénybe vehet, hogy megszabaduljon a kényelmetlenné vált feleségtől. Ez ellen jelenleg nincs más orvosság, mint a végtelen nagy óvatosság. A királynak, ugye, az a szokása, hogy mikor egyedül étkezik, a legfinomabb falatokat átküldi a királynénak, s ő, Concini nem akar olyasmit sugallni, hogy a jövőben veszélyes lehet elfogadni ezeket az ajándékokat... Másfelől a király háborúra készülődik Ausztria és Spanyolország ellen, s maga a puszta készülődés is nagyszámú ellenséget szerez neki királyságának jó katolikusai körében, akik annál is félelmetesebbek, mert a király igen rosszul vigyáz magára, s a tizenhat gyilkossági kísérletből is csak sorozatos csodák révén menekült meg, amit az isteni pártfogás következményének kell tekinteni. De vajon tart-e majd ez a pártfogás olyan körülmények között, mikor a király arra készül, hogy háborút indít a katolikusok ellen, a hugenottákkal összefogva? S ha a királyt majd szerencsétlenség éri, nem az volna-e Mária érdeke, hogy még mielőtt ura elindul a háborúba, királynővé szenteljék fel, hogy ez a szentség majd nagyobb legitimitást biztosítson neki régenssége idején? Concini mondandója nem vett igénybe többet öt percnél, s mikor végzett, elbocsáttatását kérte őfelségétől, majd távozott, bízva Léonora Galigai ügyességében és állhatatosságában, hogy oly módon folytatja majd e társalgást bizalmas éjszakai fecsegéseik során - ahol kedvére alakíthatta a királyné lelkét, lévén ötéves kora óta a bizalmasa -, hogy az mélyen bevésődjön a királyné agyába. Concini távozása után a királyné olyan zavarodottnak látszott, hogy még tapsolni is elfelejtett az épp véget ért menet után, mely a bajnak megelégedésére szolgáló eredményt hozott. Ez a feledékenység elbizonytalanodást keltett a tömegben, mely csak a király kezdeményezését követően állt helyre, aki minthogy még egy menet hátravolt - nem szállt még le a lóról, s a pályán hangosan tapsolni kezdett a nézőtér felé fordulva. Nejével ellentétben Concini nem a Louvre-ban hált, s kis ideje a király parancsa attól is eltiltotta, hogy beléphessen a királyné lakosztályába; így aztán, minthogy nem tudott vele négyszemközt beszélni, a vakmerő gazember kitervelte, hogy a verseny zsivaja és felfordulása közepette teszi ezt majd meg röviden, halkan és saját nyelvén, feltételezve, nem alaptalanul, hogy az teljességgel ismeretlen a királynét körülvevő udvarhölgyek előtt, akik ugyan valamennyien jó házból való francia leányok, de kolostorban nevelkedtek, ahol a legnagyobb gonddal ügyelnek rá, nehogy bármire is megtanítsák őket. Néztem a távozó Concinit, míg csak el nem tűnt a szemem elől. A piperkőc sikkesen mozgott, sőt elég szép férfi lett volna, ha arcára nem ül ki az a szemérmetlen pimaszság, mely az egész udvarral meggyűlöltette, minthogy világosan ki lehetett olvasni belőle, mennyire megveti azt a nemzetet, melynek - 159 -

vendégszeretetét élvezi és a vérét szívja. A királyné, mihelyt egyedül maradt, odafordult Epernon herceghez, s hosszan és halkan beszélt hozzá. Szerencsétlenségemre Fonlebon kisasszony, minthogy befejezte périgord-i beszámolóját, abban a pillanatban hallgatott el, s várta, hogy hasonló beszámolót tartsak neki, ha másért nem, legalább azért, hogy lerójam tiszteletemet az imént felfedezett vérségi kötelékünk iránt. Minthogy beszélni kényszerültem tehát, csak néhány szót értettem meg a királyné mondandójából, de ennyi is elég volt hozzá, hogy kikövetkeztessem, Concini imént előadott szavait ismétli el a hercegnek a maga sajátos beszédével. Közben egymás felé fordították a fejüket, és bizalmas kettesükben megdöbbentő volt számomra a két arcél közti ellentét. Az Epernoné azok közül való volt, amelyekre azt szokták mondani, hogy jól mutatnak egy érmén: vonásai határozott rajzolatúak voltak, s egész zavartalan nyugalmat árasztó fizimiskája szellemet, ravaszságot és keménységet sugallt. Ezzel szemben Máriáé már-már rezesbe hajló nagy orrával, ostobán kidudorodó alsó ajkával, előreugró állával a közönségesség, faragatlanság és gőg kevéssé vonzó elegyéről árulkodott. Közismert volt, hogy a királyné, minthogy igen kevés gondolata támadt, azokhoz, amelyeket sikerült a fejébe vennie, csak annál jobban ragaszkodott, s a makacsság, amivel követte őket, pótolta nála az észt. Mindazonáltal volt benne egyfajta éleslátás; jó emlékezete volt; nem árnyaltan látta a dolgokat, de elég jól látta őket. Epernonban megbízott. Úgy érezte, egy oldalon állnak, és nem is tévedett. Epernon a spanyolpárti urak közé tartozott, III. Fülöphöz titkos szerződés kötötte, vallásos „csak úgy átabotában” volt, ahogy ezt akkoriban mondták, baráti viszonyban állt a jezsuitákkal, azonkívül egyéb okokból olyan haragot táplált a király iránt, amely hevességben legalábbis felért egy megcsalt és elhagyott feleségével. Mikor aztán, még a karikaverseny estéjén, újra együtt voltunk atyámmal a samois-i Hét Bükkfa fogadó „aligszobájában”, megkérdeztem tőle, milyen érzelmekkel viseltetik Epernon Henrik iránt. Így felelt: - Mint az epe és a méreg. De ezt már mondtam kegyelmednek. A király saját városában, Metzben rákényszerített egy olyan kormányzót, aki feltétlen híve a koronának; mindennap megnyirbálja azokat a kiváltságait, melyek a francia lovasság vezérezredeseként megilletik; mindennek tetejébe már előre eldöntötte, hogy semmiféle parancsnokságot nem bíz rá a készülő hadjáratban. Cserébe kinevezte a kormányzótanácsba, mely a királyné tanácsadó testülete, és mindenben döntési joggal rendelkezik, mikor a király éppen hadjáratban van. Ez azonban nevetséges és szinte már sértő elégtétel. A kormányzótanács ugyanis tizenöt tagú és Epernon mindössze egyetlen szavazattal rendelkezik: a sajátjával. Én a magam részéről inkább kívánnék egy nyílt kegyvesztettséget, mint ezt a félkegyvesztést, mivel Epernon a félelmetes macskafélékhez tartozik: ravasz, türelmes és vakmerő. Meggyőződésem szerint először ő tanácsolta Henriknek, hogy ölesse meg Guise herceget, de valami véletlen folytán, mely túl szerencsés ahhoz, hogy ne lett volna előre kitervelve, nem volt jelen Blois-ban azon a titkos tanácson, mely a végrehajtásról döntött. Ezt bizton állítom. Én ugyanis jelen voltam. - Jaj, atyám! - kiáltottam fel. - De hát az ellenkezőjére esküdött Guise hercegnének! Méghozzá előttem! - Ismeri a hercegnét. Hogyan magyarázhattam volna meg neki, hogy tanúként ugyan részt vettem ezen a tanácson, de szavazati jog nélkül! Ő nem fogja fel ezeket az apró különbségeket! - Tanúként, atyámuram? És miben állt a tanúskodása? - Majd az emlékirataimban elolvassa - mondta atyám türelmetlenül. - Epernonról beszélgettünk: mit mondott, mikor a királyné átömlesztette a fülébe ennek a szégyenletes semmirekellőnek a conciniádáit? - Először fürkész pillantással szétnézett maga körül, természetesen a háta mögé is, és csupa normális dolgot látott, minthogy én látszólag Fonlebon kisasszony szavaira figyeltem. Majd a továbbiakban néma maradt. S mikor igencsak elcsodálkozva e csenden, néhányszor suttyomban odapillantottam, láttam, hogy a legnagyobb figyelemmel hallgatja a királynét, s fejével időnként bólint, mint aki jóváhagyja a beszédet, melyet éppen hall, de továbbra sem szól egy mukkot sem. - Más szóval Epernon, bár nem mondta ki, egyetértett Concici alávaló állításaival... Atyám és La Surie ekkor egymásra néztek, minthogy rémült arccal La Surie is végighallgatta e beszélgetést, majd atyám, teljesen elmerülve gondolataiban, elhallgatott. - Nos hát- szólalt meg kis idő múlva La Surie -, mit gondol az ügyről? Elmegy a királyhoz, hogy beszámoljon róla? - A gyanú meglehetősen bizonytalan alapokon nyugszik. Hogyan ejtsek szót róla Henrik előtt úgy, hogy ne kezdjen el gúnyolódni rajta, s ne nevessen az arcomba? Kegyelmedék is tisztában vannak vele, micsoda megvetéssel hárít el magától minden figyelmeztetést. Jó a titkos diplomáciája, de mint tudják, rendőrsége még csak körvonalaiban létezik. III. Henrikkel ellentétben, aki negyvenöt fegyveressel vette körül magát, ő épp hogy csak megengedi Vitrynek vagy Praslinnak, hogy védelmezzék. - Mindazonáltal, atyámuram, Henrik Negyvenötje nem akadályozta meg őt benne, hogy megölesse magát a Ligával. - Mert megvolt a maga Achilles-sarka: imádta a szerzeteseket. A ligások hát fabrikáltak neki egy kis jakobinus barátot, aki kellően fanatikus volt, s Henrik úgy engedte közel magához, hogy még csak át sem kutattatta. - De hát a mi Henrikünk miért vigyáz ily kevéssé magára? - kérdezte La Surie. - Tud erről valamit? - Azt mondja, Isten kezében van, s ha Isten azt akarja, hogy meghaljon, hát meghal. - Ilyen beszédet nem vártam volna tőle. - 160 -

- Mert nem is több ez, mint beszéd - mondta atyám. - Az az igazság, hogy Henrik nagy játékos. Bassompierre-nél a játék hivatás. A királynál azonban lelkiállapot. Kalandos életében oly sok mindent kellett a véletlenre bíznia, hogy már a saját élete dolgában is rábízza magát. Tizenegyedik fejezet Június vége felé, noha az udvar még Fontainebleau-ban volt, Bassompierre visszajött Párizsba ama bizonyos „szerelmi ügye” miatt; úgy látszott, ezt jobban a szívén viseli mint a meglévő másik hármat meg a helyet, melyet ott hagyott. Mint minden ilyen kiruccanása alkalmával, most is eljött vacsorára Virágmező utcai otthonunkba. Szívügyének tartotta, hogy a szegény párizsi bugrisokat, akik voltunk, kiművelje híreket hozván Fontainebleau-ból, melyek mindazonáltal igen messze jártak attól, hogy felvidítsanak minket. Így tudtuk meg, hogy a királyné egyik napról a másikra visszautasította a legínycsiklandóbb falatokat, melyeket a király saját vacsorájából átküldött neki, azzal hárítva el őket, hogy Henrik jobban tenné, ha azokat a „puttánájá”-nak küldetné el - Condé hercegnét jelölve ezzel a megnevezéssel. A király először csak nevetett rajta, de mikor megtudta, hogy a királyné saját szobájában Léonora Galigaival készítteti el saját étkeit, s megértette, mit jelent a visszautasítás, éktelen haragra gerjedt, s tucatjával szórta „a szent szürke hasára”-jait - némely udvaroncok még azt is suttogták, hogy állítólag odáig elment volna, hogy azt mondta, „Medicinek néz engem ez az őrült nőszemély?” - De bármilyen óvatlan is kitöréseiben Henrik - tette hozzá Bassompierre -, ezt azért nem hiszem el! És valóban, magyarázta nekem atyám, ezek már igencsak kárhozatos szavak volnának, minthogy a mendemondák szerint Medici Mária atyját és annak szép kedvesét, Biancát ugyanazon a napon mérgezték meg, némelyek állítása szerint maga Medici bíboros, aki - minthogy ezt követően kiugrott és megházasodott - fivére utódja lett a toscanai nagyhercegség élén. - Még ennél is rosszabb - folytatta Bassompierre -, hogy másról sem fecsegnek az udvarban, mint arról a szörnyűséges jelenetről, mely a király és a herceg úr között játszódott le. Emezt ugyanis teljesen elgyötörte már az a sok titkos és nyilvános figyelem, melyet őfelsége a hercegnére pazarolt, s mind magának, mind feleségének elbocsáttatást kért a királytól, hogy visszavonulhassanak valamelyik házukba. Kérése heves elutasításban részesült, s még jól meg is kapta a magáét, szinte ugyanazokkal a kifejezésekkel, melyeket álmatlansága alkalmával Guise asszony is használt. - A kegyelmed felesége az én alattvalóm! - kiáltotta Henrik szikrázó szemmel. - Neki éppúgy megparancsolhatom, hogy e helyt maradjon, mint kegyelmednek. - És milyen célból, Sire? - kiabálta a herceg. - Nemde meglehetősen gonosz dolog, hogy felséged az unokaöccse feleségével akar összefeküdni? - Miket beszél itt össze? Én csak a szeretetére vágyom! - És az is szeretetből van, Sire, hogy titkos levelezést folytat vele? A dolog túlságosan is nyilvánvaló, az egész udvar ezt beszéli: felséged azt akarja, hogy örökösen szégyen üljön az arcomon! - Az a szégyen már ott van! - mondta roppant mérgesen a király. - Hisz kegyelmed az apródokkal fajtalankodik, amilyen egy pederaszta! Ha nem volna herceg, a legfőbb bíróság már rég elítélte és megégettette volna! - Ez fenyegetés volna, Sire? Mit szólna a keresztény világ, ha Franciaország királya máglyára küldené az unokaöccsét, hogy az unokahúgával birbitélhessen? Ez már túlságosan is zsarnokra vall! A „zsarnok” szó hallatán a király teljesen magánkívül volt, minthogy annak idején a jezsuita teológusok azt gondolták ki, hogy különbséget tehetnek ama király közt, akinek alattvalói kötelesek megóvni az életét meg a között, aki zsarnokká lett, megölése tehát megengedhető, s gyilkosa még csak bűnt sem követ el. Vagyis teljesen nyilvánvaló, hogy egyedül a jezsuiták dönthetik el, kit lehet megölni és kit nem. Ügyes kazuisztika, mely Henrik ellen fegyvert adott tanítványuk, Chátel kezébe, s Henrik ezt nem felejtette el. A herceg akaratlanul is érzékeny pontot érintett. - Soha! - üvöltötte Henrik karját az égnek emelve. - Soha életemben nem követtem el zsarnoki cselekedetet, kivéve mikor kegyelmedet elismertem annak, ami nem volt: atyja fiának! A valódi atyját bármikor megmutatom kegyelmednek Párizsban, amikor csak kívánja! - Ezt mondta volna? - kérdezte lesújtva La Surie. - Azt állítják. - Ez aztán kegyetlen beszéd! Kirívó és megrázó egy olyan jó ember szájából, mint amilyen a király. - Ugyan már! - mondta rendíthetetlen nyugalommal Bassompierre -, aki szerelmet mond, őrületet is mond, káoszt és kifordult világot, ahol a legostobább hirtelen megokosodik, az észlény megbolondul, a gonosz elveszti mérgét, s a gyengéd megkeményedik... - És a herceg? - kérdezte atyám. - Őrült dühében nem törődött a király elutasításával, hanem ő maga bocsátotta el magát, és feleségét elvitte valleryi kastélyába. Jaj, márki! Ez mindennél rosszabb! A mi napunk lehanyatlott! A legsötétebb rosszkedv tört ránk! Fontainebleau már csak egy kősivatag, és Malherbe megkapta a parancsot, hogy fakassza könnyekre a múzsáját. Sírt is az csodálatosan, minthogy az a csúf Malherbe lelke mélyén igen elégedett volt, hogy a múzsa könnyeitől az ő erszénye duzzad. - Uram - mondtam -, kegyelmednek, aki szereti a költészetet, járadékot kellene adnia Malherbe-nek. Mint hallom, szegény ember. - 161 -

- Sajnos, szép öcsém, nem tehetem: minthogy Bellegarde tartotta el előttem, mindenki azt mondaná, őt utánzom... S bár kétlem, hogy a királyné különbséget tudna tenni vers és próza közt, azért a figyelmébe fogom ajánlani Malherbe-et. - És a király? - kérdezte La Surie, akit türelmetlenné tett ez a kitérő. - Újfent írt Sullynek, hogy vonja meg a herceg járadékát, és írt a hercegnek is, a legfenyegetőbb szavakkal szólítva fel rá, hogy haladéktalanul jelenjen meg a hercegnével együtt Fontainebleau-ban július hetedikén, Vendőme hercege és Mercoeur kisasszony esküvőjén. Kegyelmedék is megláthatják majd de visu, hogy a hercegi pár enged-e a parancsnak. - Hogyhogy de visu? - kérdezte La Surie. Bassompierre felállt, és a legelőkelőbb kalaplengetés kíséretében azt mondta: „Őfelsége meghívja általam uraságodat, márki, július hetedikére, Vendőme herceg esküvőjére csakúgy, mint Siorac lovagot és La Surie lovagot.” Ezekkel a szavakkal újfent megemelte mindhármunk előtt a kalapját, s atyámhoz fordulva így folytatta: - Márki, örök hálám az ízletes vacsoráért, s most kérem, bocsásson el! Későre jár, s engem várnak. Atyám kikísérte az udvarra a kocsijához. Aztán csatlakozott hozzánk a könyvtárszobánkban, ahol La Surie-vel - minthogy a nagy üvegablakok tárva-nyitva álltak a friss esti levegő előtt - bámultuk az eget, melyet a telihold és a csillagok hatalmas serege olyan fényessé tett, mintha csak fényes nappal lett volna, s így világosan ki tudtuk venni nagy városunk házait, bástyaormait, tornyocskáit és templomtornyait. - Szavamra - mondta La Surie -, talán kegyelmedék meg tudják nekem magyarázni ezt a rejtélyt, mert egy kukkot sem értek belőle. A király állítólag bizalmasan közölte Verneuil asszonnyal, hogy a herceg az ő fia, Bassompierre szerint meg ugyanezen hercegnek azt mondta volna, hogy amikor csak óhajtja, megmutatja neki a mondott atyát Párizsban. - Ó! - mondta atyám, és belevetette magát egy karosszékbe. - Így íródik a történelem: kétes szóbeszédek alapján. Meglehet, hogy az első szóbeszéd hamis, meglehet, hogy a második, vagy talán mindkettő. - De ha feltesszük - mondta La Surie -, hogy mindkettő igaz, hogyan magyarázható ez az ellentmondás? - Nem feloldhatatlan. A megözvegyült Condé hercegnének több szeretője is volt. Lehetséges, hogy a király is köztük volt, s mikor elismerte Condét, nyilván feltette magának a kérdést, hogy vajon Condé herceg fia, az apródé-e vagy az övé. Minthogy kétségei voltak, no meg jóságos természete miatt is úgy döntött, hogy elismeri mint Bourbont és mint herceget, de nem választ a három felmerült lehetőség között. S csak a pillanat hevében - s mert elfogta a méreg Condé iránt, aki zsarnoknak nevezte őt - engedte meg magának, hogy célzást tegyen az unokaöccsére nézve legszomorúbb lehetőségre. - Ez mégiscsak kemény és bántó beszéd - mondta La Surie. - Persze, de semmiféle következménye nem lesz, minthogy a király nem másíthatja meg korábbi ítéletét, s nem is bourbontalaníthatja Condét, aki így haláláig Bourbon és herceg marad, a fiai meg az unokái úgyszintén. Ha esett is folt a címerén, azt majd az idő lemossa. Másnap, mikor beléptem az ebédlőbe, hogy megebédeljek, ott találtam atyámat, kezében egy levél és az arcán könnyek. Szótlanul nyújtotta át a levelet. Nagyatyámtól, Mespech bárójától érkezett, s atyámmal s dajkájának, Barberine-nek a halálhírét közölte; ő táplálta atyámat pólyásként s gyermekéveiben, nemcsak tejével, hanem kimeríthetetlen gyöngédségével is, hiszen az az igazság, hogy sokkal közelebb állt atyámhoz, mint szülőanyja, aki szerette, de ezt soha nem mutatta ki, minthogy oly büszke volt illusztris származására. - Olvassa el végig a levelet! Megéri. Amit meg is tettem, s igen sajnálom, hogy azóta elhányódott, annyira szíven ütött akkor. A báró, aki már igen előrehaladott életkorban volt, beszámolt azokról a bajokról és rosszullétekről, melyeknek ki volt téve, s arról is, hogyan néz velük szembe. Azt írta: „Az öregség hosszú és magányos csata a halál ellen. S noha az ember biztosan tudja, hogy végül vereséget szenved, tartozik magának vele, hogy minden talpalatnyi helyért megvív, teljes elszántsággal, s ha lehet úgy, hogy még örülni is tudjon.” Alig fejeztük be az étkezést, mikor jöttek szólni, hogy Toinon szeretné látni atyámat. Erre a bejelentésre a szívem hatalmas dobogásba kezdett, s félig már felálltam, készülvén szobámba visszavonulni, ám atyám karomnál fogva visszatartott, s pillantása azt parancsolta, ne meneküljek el. Visszaültem hát, meglehetősen szégyenkezve, hogy meg akartam futamodni az én szobacicám elől, s mindent megtettem, hogy valami elfogadható arcot vágjak. Toinon némileg kicsípte magát, mielőtt meglátogatott volna minket, de elég ügyesen ahhoz, hogy ne tűnjön úgy, mintha átlépné társadalmi helyzetét. Noha a hufándliig nem ment el, szoknyája nem a térdéig ért, mint szobalányainknak, hanem méltóságteljesen leereszkedett a lábfejéig, azonkívül jó szövetből készült és némi hímzés is díszítette. Nyakában aranyláncot viselt, kicsit, de nem silányat, amit Mariette szerint a pékmester, Mérilhou ajándékozott neki a házasságkötésükkor. Mikor belépett, mindhármunkat jó családból való leányhoz méltó meghajlással tisztelt meg, majd külön csak atyámat, ám előbb tekintete rám siklott, s noha nem állapodott meg rajtam, nem is kapta el túl gyorsan a szemét. - Nos hát, Toinon! - mondta atyám vidám és derűs hangon, melyet akkor használt, ha valamelyik emberünkhöz fordult, s amelyet, ha asszony volt az illető, egyfajta szelídség és cinkosság árnyalt. - Minek köszönhetjük az örömöt, hogy szép arcodat ismét itt láthatjuk? - 162 -

- Segítségért szeretnék folyamodni kegyelmedhez, márki úr - mondta olyan alázattal és tisztelettel, amit soha nem mutatott egyikünk iránt sem, míg a szobacicám volt. - Nocsak! - Mint bizonyára kegyelmed is tudja, márki úr, kis ideje új főbíróhelyettesünk van Párizsban, aki rendeletet hozott a pékek visszaélései ellen, már ami a kenyér súlyát illeti, de még a fehér cipóét is. - Miért mondod, hogy de még a fehér cipóét is? - Mert a fehér cipó a módos embereknek készül, ezért a pékségben hagyomány, hogy nem nézik annyira a súlyát. - Értem már. Folytasd, kérlek! - Két hete, márki úr, a főbíróhelyettes úr biztosai ránk rontottak a boltunkban, hogy ellenőrizzék a kenyereink súlyát, beleértve, s ez az, ami már túlzás, a fehér cipókat is. - S kevesebbnek találták, mint amennyinek lenniük kellett volna? - Igen, márki úr. - Sokkal kevesebbnek? - Közepesen kevesebbnek, márki úr. - S hogy az ördögbe lehetséges ez? - vonta fel atyám a szemöldökét álságosan naiv arccal. - Mert a kenyeret sütés előtt mérik le, és sütés közben csökken a súlya. - És nem volna lehetséges előre felkészülni rá azzal, hogy még sütés előtt megtoldjátok a tészta súlyát? - Megtehetnénk, de akkor nagyon sokat vesztenénk. - Értem már. És mit csináltak a biztos urak? - Választás elé állítottak bennünket: büntetést fizetünk, vagy pénzt dobunk a közös tálba. - Mi a különbség? - A büntetés Sully úr kasszájába megy, a tál meg a főbíróhelyettes úr zsebébe, aki így próbálja kárpótolni magát azért a húszezer tallérért, amibe a hivatala került. - Melyik a kevésbé drága: a büntetés vagy a tál? - A tál. - Következésképpen dobtok. - Igen, márki úr. - Vagyis komoly megtakarítást könyvelhettek el. - Nem, márki úr, mert ellentétben azzal, amit a biztos urak ígértek, büntetést is kaptunk. - Micsoda kárhoztatandó visszaélés! - fordult felém atyám. - És az első a visszaélések sorában természetesen az volt, mikor pénzért adták a főbíróhelyettes hivatalát. Mit tehetek érted, Toinon? - Márki úr, végtelen hálára kötelezne, ha alkalomadtán megmondaná a főbíróhelyettes úrnak, hogy egyszerre fizettünk büntetést és dobtunk a tálba, hiszen meglehet, hogy a tál soha nem jut el hozzá, mert eltéved a biztos urak zsebében. - Az bizony tényleg meglehet. Figyelje meg, fiam, hogy a kezdeti visszaélésből hogyan következik a visszaélések özöne, s a korrupció hogyan tör lépésről lépésre előre... Toinon, lányom, menj békével! Még ma délután elmegyek a főbíró helyetteséhez. Meg fogja tudni, hogy kétszer fizettél. S azt is megtudja majd, hogy jó barátságban vagyok Sully úrral. Egyáltalán nem szeretem az olyan rendeleteket, amelyek súlyellenőrzés ürügyén sanyargatják a mesterembert, akár a bódéjában, akár a boltjában. - Engedelmével, márki úr - mondta Toinon nagystílű méltósággal -, Mérilhou mester és jómagam nem bódésok vagyunk, hanem boltosok. Ebből ráismertem az én Toinonomra, aki ha verekedni kellett, éppoly büszke volt és heves, mint egy hercegné. - Emlékezni fogok rá - mondta atyám. Toinon ekkor sűrű hálálkodások közepette és két tökéletes meghajlás után elvonult. Később Mariette-től megtudtuk, hogy rangos személynek álcázva jött hozzánk, egy szolgálólány kíséretében. Mindazonáltal Mariette ezt a legcsekélyebb epésség nélkül mesélte el nekünk, minthogy a jó komámasszony most legalább annyira csodálta Toinont, amennyire utálta akkoriban, mikor még nálunk élt. „Nagyon komoly asszony, mondta, és nagyon jól intézte a dolgát.” Azonkívül Toinon a boltban mindig nagy tisztelettel bánt vele a többi vásárló előtt is, asszonyomnak szólította, arcon csókolta, érdeklődött hogylétünk felől, s a fehér cipón kívül, melyet beszerzőnk a mi számunkra vásárolt, mindig adott neki egy zsemlét, diósat vagy mazsolásat. - Atyámuram - mondtam, mikor Toinon elment. - Ilyen nagy volna hát a különbség egy bódé meg egy bolt között? - A lehető legnagyobb! Egy boltnak, amilyen a Mérilhou-é is, van egy hátsó része, egy udvara kúttal, vannak szobái az emeleten, s van egy padlása. A bódé meg afféle fabarakk, amit csak úgy a falnak támasztva húznak fel, többnyire engedély és jogcím nélkül. Nem tudnék jobb példát mondani rá, mint azokat, amelyek, mint a pajzscsigák tapadnak az Aprószentek temető körfalához, s a lehető legkényelmetlenebb módon összeszűkítik a Vaskereskedők utcáját, noha mégiscsak azon az utcán lehet a legegyenesebben átszelni a várost, s azt is használják a leggyakrabban. II. Henrik hintóját, mikor egy napon arra hajtatott, egy teljes órán át megbénította a kocsik összetorlódása, s ezen annyira felbosszankodott, hogy másnap ediktumban rendelte el, rombolják le a földig ezeket a bódékat. De mint az gyakori ebben a - 163 -

királyságban, az ediktum holt betű maradt, és a Vaskereskedők utcájának bódéi nemhogy nem tűntek el, hanem még meg is szaporodtak, megnőttek, mint a bibircsók, s mára már több helyet vesznek el az utca szélességéből, mint valaha. A lehető legnagyobb nemtetszéssel jelentünk meg ismét július hatodikán a samois-i Hét Tölgyfa fogadóbeli „aligszobánkban”, mely oly kevéssé volt bebútorozva, hogy ha nem akartunk egész nap állni, kénytelenek voltunk végigheveredni a puszta földre letett három lószőrmatracon. Ez a luxus egy tallérunkba került, csikorgatta is miatta atyám a fogát. De még mindig jobb volt ez az odú, melyet ráadásul nem minden könyörgés nélkül kaptunk meg, mint ha saját hintónkban kellett volna görnyednünk, mint azt sok hölgy és úr tette, akik reggel erről a kényelmetlen éjjeli szálláshelyről bukkantak elő agyongyűrt ruhákban, egy álmatlanul eltöltött éjszaka után. Én szinte semmibe vettem a Párizsból Fontainebleau-ba való végeláthatatlan utazás kényelmetlenségét és izzadságát, ahol, mint mindenki másnak, nekünk is lépésben kellett haladnunk, minthogy lovaink feje folyton beleütközött az előttünk haladó kocsi hátuljába. - De van-e mód másként csinálni? - tette fel atyám a kérdést, miközben mindhárman lószőrmatracunkon heverve a hepehupás úton megfájdult hátunkat próbáltuk pihentetni a nap végeztével. A király sohasem bocsátaná meg távolmaradásunkat. Ezt a házasságot családi diplomáciája legragyogóbb sikerének tartja, és tény, hogy évekig tartott, míg sikerre vitte. - Évekig, atyámuram? - Hát persze! És micsoda erőfeszítésekbe került, hogy elrendezze ennek a fattyúnak a dolgát! Henrik jó apa, ezt nem tagadom. Olyan jó apa, mint amilyen rossz férj - tette hozzá kis csend után, mely alatt, az volt a benyomásom, némi önvizsgálatot tartott. - Fiam, kegyelmed még csak Greta karjában bömbölő gyermekcse volt, mikor Párizs visszavétele után a király egy hadsereg élén megjelent Rennes városa alatt: Mercoeur herceg ugyanis arra használta fel polgárháborúinkat, hogy Bretagne-ból önálló hercegséget csináljon, a bretonok nagy kárára és veszteségére, akiket megloptak, kifosztottak és megsarcoltak. Mindazonáltal Henriknek elég volt csak megjelennie: a herceg nyomban meghódolt, s kárpótlásként egymillió frankot kapott, de kötelezte magát, hogy lányát, aki akkor még csak kislányka volt, hozzáadja a királyi fattyak legidősebbikéhez, Vendőme herceghez. - Ügyes combinazione, szép öcsém! - mondta La Surie. - Egymillió frank, ráadásul úgy, hogy nagy eséllyel visszaszármazik majd, ha nem is a királyra, de legalábbis a fiára, minthogy Mercoeur kisasszonynak kellett örökölnie az említett eszközökkel felhalmozott vagyont. - S még azt is hozzáteszem - mondta atyám -, hogy e fortély eredményeképpen a szerződést úgy szövegezték meg, hogy abban minden eshetőséget előre számításba vettek, beleértve a százezer talléros bánatpénzt is, arra az esetre, ha Mercoeur, mikor eljön az ideje, elmulasztaná hozzáadni a lányát Vendőme-hoz. 1602-ben Mercoeur meghalt, de hat évvel később lánya, akiből közben a szüzek szüze lett és az egész világ utána sóvárgott, teljes határozottsággal visszautasította Vendőme-ot: még csak egy pillantásra sem méltatva őt, elvonult a kapucinusok kolostorába, és azzal fenyegetőzött, hogy apáca lesz, ha rá akarják kényszeríteni ezt a házasságot. - S miért tette ezt? - Nem tudni. Lehet, hogy nem akart hozzámenni egy fattyúhoz, még akkor sem, ha az királyi. Henrik viszont Mercoeur hercegné mesterkedését sejtette a dolog mögött, aki így akarta elvonni vagyonát jövendő veje elől, minthogy e hölgynél - noha a legájtatosabb istenfélő volt - kapzsibb, zsugoribb, fukarabb, garasosabb nőszemélyt nem hordott hátán a francia föld. - Hallottam róla, micsoda róka - mondta La Surie igen elégedetten a giocójával. - Tőlem hallotta - mondta atyám. - Én meg Guise hercegnétől, aki tanúja volt egyik hitványságának. Mikor szegény Gabrielle d'Estrées haldoklott, Mercoeur hercegné odament az ágyához, s miközben eljátszotta, hogy a vallás lelki vigaszaival halmozza el, titokban lehúzta a haldokló ujjairól a drága gyűrűket. Szerencsére észrevették felháborító mesterkedését, és kisajtolták belőle a zsákmányát. - Istenem, micsoda világban élünk! - mondta La Surie az ájtatoskodókat utánozva. - De hol is tartottam? - kérdezte atyám. - Farkaséhes vagyok, s az éhség már csak azért is összezavarja az agyvelőmet, mert tudom, hogy ez a pokolra való vendéglősné nem fogja csillapítani. - Azt mondta, atyám, hogy a király mennydörgött, mikor Mercoeur kisasszony kolostorba vonult. - Semmi ilyesmit nem mondtam, de valóban ezt tette. És Mercoeur asszonytól a százezer talléros bánatpénzen felül még az elmaradt hasznot és a kamatokat is követelte kétszázezer tallér után. - Van annak jó oldala is, ha az ember király - mondtam. - Megháromszorozhatja a szerződésekben kikötött bánatpénzt. - S tudod, öcsém, hogy a Bolondok hercege szerint mi a rossz oldala annak, ha az ember király? - Nem én. - Hogy magányosan eszik és nyilvánosan szarik. - Miroul - mondta atyám -, ha Rambouillet márkiné itt lenne, érzékenységét igencsak sértené ez a sikamlós beszéd. - Ha Rambouillet márkiné itt lenne - mondta La Surie -, puha hátsóját igencsak sértené ez a lószőrmatrac. - Pfúj, Miroul! - mondta atyám. - De hát semmi mást nem mondtam, csak amit érzek - mondta La Surie -, s ezenkívül még nagy űrt - 164 -

a gyomromban. Olyan éhes vagyok, hogy a fogadósnét is megenném, bármilyen mellyes, faros és szőrös legyen is. - És atyám, hogyan végződött ez a szurkapiszka a király és Mercoeur asszony között? - A király elküldte hozzá Cotton atyát. Mercoeur asszony nem tudott ellenállni az édes jezsuita beszédnek, s a lánya se jobban, különösen, mikor az atya megígérte neki, hogy liliomok lesznek a menyasszonyi ruháján, mint Franciaország királylányaiéin. Ez aztán nagy haragvást váltott ki a királyi hercegek között! Különösen Soissons grófjában! - És mi az ördögért? - kérdezte La Surie. - Én tudom a választ a kérdésére - mondtam -, minthogy Guise hercegné bálján hallottam, amint a gróf e tárgyban bőgött és bömbölt, hogy megvilágosítsa egy süket ember agyát. Lévén hogy Vendőme herceg fattyú, a gróf túlzásnak találta, hogy jövendő felesége ugyanúgy liliomokat viseljen a ruháján, mint viselt az övé. - A gróf ennél többet is tett. Elment a királyhoz, s miután nem tudta rávenni, hogy a kis Mercoeur lányt megfossza a liliomaitól, azt kérte tőle, hogy akkor az ő feleségének, a grófnénak engedélyezzen egy pótsort a mondott szimbólumból... A király ezen csak nevetett, és Soissons gróf távozott az udvarból: elment duzzogni valamelyik vidéki házába. - Így hát nem látjuk majd az esküvőn - mondta La Surie. - Egy pótsor liliom! A teremburáját, hogy ez a nagyúr milyen kicsinyes! - De látjuk majd, talán, Condé hercegnét - mondtam -, s lefogadom, hogy teljes szépségében ragyog majd. - Szép öcsém, ismeri a périgord-i közmondást: „A szépséget csak nyalogatni lehet, megenni nem.” És istenemre mondom, hogy az én gyomrom kilyukad! Ezt az éhséget azonban nem csillapította sem az aznap esti soványka vacsora, sem a másnapi fukaron mért reggeli, s őszintén szólva a nevezetes esküvőn csak tovább fokozódott, s különös módon a hölgyek hibájából. Meg is nevezem őket itt az emlékiratokban, hogy ha egy napon e sorok a szemük elé kerülnek, érezzenek, ha lehet, némi lelkifurdalást, amiért úgy megnyomorgatták éhes hímnemű felebarátaikat. Íme: a királyné; Mercoeur hercegné; a lánya, Francoise de Mercoeur, a jövendő feleség; Montpensier hercegné; az én jó és szikrázó keresztanyám, az ő színtelen menye, a kis Guise hercegné, az én féltestvérem, a szép Conti hercegné; az özvegy Condé hercegné, akit azzal vádoltak, hogy megmérgezte a férjét; Rohan hercegné; Angouléme hercegné, a főparancsnok sógornője; és végül, hogy őt említsem utolsóként, noha nem volt éppen a legjelentéktelenebb, minthogy ebben a perzselő júliusi melegben a puszta jelenlétével felkavarta a királyt: Condé hercegné. Az olvasó már kétségkívül észrevette, hogy ebben az illusztris társaságban nem ereszkednek lejjebb a hercegi koronánál, sem a vállnak oly nehéz palástnál, mely az előbbivel együtt jár. Mondhatom, mikor a hölgyek végre megjelentek, megszűnt minden neheztelésem irántuk, és teljes szívemből sajnáltam őket: olyan meleg volt! A hibájuk attól még hiba marad. És nagy kár volt, hogy azt tették, mert minden olyan jól ki volt számítva és elő volt készítve. Az esküvői szertartást délre tűzték ki, s a király, aki ragyogóbb volt selymeiben, gyöngyeiben, ékköveiben, mint bármelyik főnemes (hiszen már előző este óta tudta, hogy a hercegné ott lesz) negyedórával előbb megjelent a kápolna előtt, nyomában a mogorva és zárkózott Condé herceggel, a süket, dadogós és félhülye Conti herceggel, Vendőme herceggel, akit ez a házasság korántsem vidított fel, valamint más hercegekkel és pairekkel, akik mind koronásan és palástban voltak; de nem fogom itt mindüket elősorolni, minthogy ez a felsorolás céltalan volna, hiszen mind ott voltak, pontosan, előkelően, komoran, mert közülük ki ne akarta volna összeházasítani a saját fiát Francoise de Mercoeurrel? Hisz oly gazdag volt! A király meg, szokása szerint, elszedett előlük mindent. Megszámolni se tudtam volna, hány pap mögött jelent meg a mitrájában - mely magasabbnak mutatta bárkinél -, kezében az aranykereszttel Párizs nagyméltóságú püspöke, akinek a szertartást végeznie kellett; csak úgy izzadt lila ruhájában, miközben hódolt a király előtt, aki biztosította őt kegyeiről. Volt a közelben sok más főpap is, s láttam, hogy egyikük messziről rám mosolyog és integet, ami engem erősen izgatott mindaddig, míg fel nem ismertem benne féltestvéremet, az ifjú és elbűvölő reimsi érseket, Louis de Lorraine-t. Hogy Reimsnek miért érseke volt, s Párizsnak miért csak püspöke, azt meg nem tudnám mondani. Minthogy azonban még a minden rendű s rangú hatalmasoknak és dicsőségeseknek is van hasuk, a pompás ételek-italok már ott álltak feltálalva bíbor- és aranysátrak alatt, s várták a szertartásról megtérő udvart. S minthogy igen sanyarú állapotban voltam a majdnem koplalás miatt, melyen előző nap mentem keresztül, szemem és orrcimpám talán a kelleténél többször fordult arrafelé, s őszintén szólva úgy találtam, hogy a felvonultatott meglehetősen illatos és ínycsiklandó ételek önmagukban is elegendőek volnának ahhoz, hogy Fontainebleau városát és a környező falvakat egy teljes hétig táplálják. Sóhajtva néztünk egymásra atyámmal és La Surie-val: még egy hosszú mise választott el minket e gyönyöröktől. Összehasonlítva azokkal, akik az árnyékában álltak, Henrik pont annyira látszott virágzónak, vidámnak, tréfás kedvűnek, fiatalnak, amennyire komor volt Condé, Conti meg az ifjú Vendőme. Közben azonban lassan egy óra is eltelt, s a hölgyek még mindig nem jelentek meg. Henrik türelmetlenkedni kezdett, és megparancsolta első inasának, Belinghen úrnak, hogy menjen, és tudakolja meg a felséges királynénál, mi e késedelem oka. Belinghen tíz perc múlva tért vissza, az elszenvedett kellemetlenségektől még mindig - 165 -

megnyúlt arccal. - Sire, a királyné azt mondja, hogy a hölgyek néhány perc múlva elkészülnek. - Néhány perc múlva! A szent szürke hasára! - mondta a király. - Már több mint egy órája csak rájuk várunk! S minthogy a kápolnába nélkülük nem léphetett be, megparancsolta, hogy hozzanak székeket és zsámolyokat, hogy kíséretének előkelőségei - mi nem tartoztunk közéjük - kényelembe helyezhessék magukat. Így aztán a sok állástól már majd leszakadt a lábunk, s ezt a kényelmetlenséget csak tetézte az, amelyik a gyomrunkat gyötörte. Újabb óra telt el így, s a király azt mondta: - Bassompierre, eridj most te, akiért annyira bolondulnak a hölgyek, és nézz utána, meg tudnád-e győzni őket, hogy igyekezzenek már azzal a cicomázkodással! - Jaj, Sire, nem hinném, hogy az én képességeim odáig terjednének! Ennek ellenére elment, s oly hosszú ideig volt távol, hogy az már kezdett megbotránkoztatóvá válni. Mindazonáltal mikor visszatért, arca komornak látszott. - Sire - mondta -, attól tartok, nemigen van remény. Némelyek nincsenek még készen, mások készen vannak. Ám azok, akik készen vannak, újra elkezdik fésültetni magukat, miközben a többiekre várnak. - A szent szürke hasára! De hát így még este is itt leszünk! - mondta a király. - Nem lehetne, hogy legalább a királyné, Mercoeur hercegné meg a menyasszony itt legyen, hogy végre elkezdhessük a szertartást? - Magam is ezt bátorkodtam sugallni, Sire. Ám a hölgyek erre éles sikolyokat hallattak. Vagy együtt jönnek, vagy sehogy. - Sehogy! - kiáltotta a király. - De a szent szürke hasára! Ki mondta ezt, hogy „sehogy”! - A királyné, Sire. - Hát akkor nincs orvosság! - sóhajtott fel Henrik. - Nincs más hátra, mint várakozni. De ezt nem dühösen, még csak nem is gondterhesen mondta, mert az öröm, hogy viszontlátja a hercegnét, magasan az élet ilyesfajta kis tüskéi fölé emelte őt. Azzal minden további nélkül felállt, és megparancsolta Beringhen úrnak, hogy vegye le róla a királyi koronát meg a palástot, és csak úgy zekében, odahagyva a királyi hercegek komor trióját, elvegyült az udvaroncok között, megszólította az egyiket, tréfálkozott a másikkal, csupa nevetés és sziporkázás volt. - A király igen jó kedvében van! - súgta a fülembe atyám. - Az arca ugyanolyan ragyogó, mint amilyen tündöklő az öltözéke. - Mert a tudják, kinek a visszatérésével azt hiszi, hogy végre célhoz ért - mondta La Surie. - Ennek ellenére lefogadom, hogy csalódni fog. A szép hölgy majd jól megtáncoltatja, Bassompierre dixit. - Ki emlegeti itt Bassompierre-t? - szólalt meg a hátunk mögött a gróf, s átfogta atyám vállát. - Nem, nem, nehogy megismételje, hallottam. Barátaim, sápadtnak és megviseltnek látom kegyelmeteket. Hát hogy vannak? - Rosszul - mondta La Surie. - Ha még sokáig gyötör az éhség, azt hiszem, befalom a párizsi érseket ruhástul, mitrástul és keresztestül. - Érne annyit, mint a Hét Tölgyfa fogadósnéja? - kérdeztem nevetve. - Meghiszem azt! Egy hízott kappan többet ér, mint egy tyúk! - Minthogy itt egy katolikus főpapról van szó, nagyon is érzik az a bizonyos heringszag a hordón, kedves La Surie! - mondta Bassompierre. - És kegyelmed, gróf, nem éhes? - kérdezte atyám. - Egyáltalán nem, a hölgyek az imént jól tartottak. - Isten az égben! Ezek esznek! - Én inkább úgy mondanám, hogy tömik a hasukat. - De hát mivel? - Drazsékkal, marcipánokkal és lekvárokkal. A fodrászaik tele vannak ilyesmivel. Semmi sem csinál nagyobb étvágyat a szép nemnek, mint az, ha a haját bodoríttatja. - Szegény szerencsétlenek! - mondta atyám. - Majd nem beszél így, márki, ha megtudja, hogy kegyelmedre is gondoltak! - És kik gondoltak rám? - Nem találja ki? Azzal élénkvörös zekéjének karöltőjéből előhúzott egy rubinokkal díszített arany cukorkatartót, és kinyitotta: - Rajta! Álljanak szorosan körém mindhárman, hogy eltakarjanak e sok kiéhezett ember szeme elől. Nem, nem! Csak semmi szemérmeskedés! Egy kis fehér kéz rakta tele ezt a cukorkatartót kegyelmedék számára. Csakis kegyelmedéknek. Fosszák csak ki! Amit mi meg is tettünk. Nagy isten, hogy azok a drazsék milyen finomak voltak! Csak úgy ropogtak a fogunk alatt, s olvadoztak a nyelvünk alatt! - A cukortartó remekbe szabott! - mondta La Surie, s mikor a cukortartó kiürült, elkérte, hogy a kezében tarthassa, s minden oldalról megcsodálta. - Egy hölgy ajándéka - mondta Bassompierre olyan mosollyal, amely, mint némely pisztolyok, - 166 -

kétszer sül el: egyszer, hogy hencegjen, egyszer meg hogy kigúnyolja saját hencegését. - Végre egy szép hölgy, akiben van hála - mondta La Surie, miközben sajnálkozva visszaadta a cukorkatartót. - Nekem mindannyian hálásak - mondta Bassompierre. Én olyan lelkiismeretes vagyok... Ezen nevettünk, minthogy gyomrunk már kevésbé volt gyötrő, ebből következően kedvünk is könnyedebb lett. - Gróf - mondta atyám -, világosítson fel! Van itt egy rejtély. A hercegi trió, melyet a király faképnél hagyott, igen gyászos. És az még csak hagyján, hogy Condé herceg ilyen komor, de Conti herceg!... Bassompierre suttogóra fogta a hangját: - Mert volt néhány világos pillanata, és rájött, hogy ostoba. - S az igazi ok? - kérdezte nevetve atyám. - Teljesen el van veszve a bátyja nélkül. Soissons gróf, mint tudják, nem beszél, hanem mennydörög, s ez az egyetlen hang, amit Conti is meghall. - És Vendőme? Miért van ennyire megnyúlva a legényke képe? A kis Mercoeur egyáltalán nincs híján a bájaknak. Bassompierre atyám füléhez hajolt, s mi is odadugtuk a fejünket. - Nem tudja? Ő érzéketlen az ilyesfajta bájak iránt, minthogy pont annyira férfi, mint egy hereméh. - Nagy ég! Ő is! - Olyannyira, hogy a mi Henrikünk attól való félelmében, hogy felsül a nászéjszakán, tegnapelőtt sürgősen elküldött hozzá egy gyakorlott nőszemélyt, akin megfenhette a kését. - És megfente? - Elég tűrhetően, mint mondják. Ebben a pillanatban egy kis apród futott oda a királyhoz, vörös arccal és teljesen elfúlva, s a király lábai elé vetette magát, de úgy, hogy közben majdnem feldöntötte, oly nagy lendülettel térdelt le elébe. - Sire - kiáltotta -, jönnek a hölgyek! - Belinghen! - szólt a király. Belinghen úr futott, hogy a nehéz hermelinpalástot a király vállára helyezze. Majd a király második belső inasa kezéből átvette a királyi koronát, s segített őfelségének feltenni a fejére. Henrik kis grimaszt vágott. Nem szerette, ha hozzáérnek a hajához. - A szent szürke hasára, uraim! - mondta az udvaroncok felé fordulva. - Ha igaz, hogy a várakozás növeli az étvágyat, a miénknek már igencsak éles fogai lehetnek... Noha nem akarta, volt némi kettős él a szavaiban, mely itt is, ott is kis mosolyokat fakasztott. Henrik, aki biztosan állt rövid és izmos lábain, csatlakozott a kápolnaajtó előtt ácsorgó három szomorú képű herceghez. Számukra a hölgyek érkezése azon túl, hogy véget vetett a végeláthatatlan várakozásnak, nem jelentett se jót, se rosszat, az ifjú Vendőme-nak éppúgy nem, mint a másik kettőnek. Condé gyűlölte a feleségét. Conti testi fogyatékosságai eltávolították őt a sajátjától. A kis herceg meg semmi mást nem látott a házasságban, mint keserves megpróbáltatást. Minthogy a hölgyeknek ki kellett jönniük az udvarra, hogy eljussanak a kápolnához, Henrik sugárzó arccal fordult az ajtó felé, melyen át érkezniük kellett. Mindig őrülten szerette a gentil sessó-t, s noha a vele való folyamatos kapcsolatában nem kerülték el a szenvedések és a szarvak, a hölgyek sokkal nélkülözhetetlenebbek voltak számára, semhogy valaha is elmenjen tőlük a kedve. Mindent szeretett bennük: bájaikat éppúgy, mint színleléseiket. Férfi alattvalóival szemben, az egy Biron kivételével, bebizonyította, hogy kegyes uralkodó, de ezt az erényt női alattvalóival szemben határozottan túlzásba vitte. Kegyencnőinek mindig mindent megbocsátott: a legszemérmetlenebb hazugságot, a leggonoszabb hitszegést, a legcinikusabb árulást, sőt még a saját élete ellen szőtt összeesküvést is. Ami engem teljesen elképesztett, hogy ez az egyébként oly türelmetlen király, akit ezekben a napokban szinte teljesen lekötött a Cléves-ügy és egy esetleges háború lehetősége, mennyire semmibe veszi azt az elvesztegetett öt órát, melyet a hajviseletük miatt késlekedő hölgyekre való várakozással töltöttünk. Az volt a benyomásom, remegő arcát elnézve, hogy valami nagy gyönyörűségre számít, pusztán attól, hogy meglátja őket, mintha csak az eltelt hosszú pillanatok alatt árvának érezte volna magát varázslatosságuk nélkül. Egyébként ha csak a királynét, a királyi hercegnőket és a hercegnőket számoljuk, a hölgyek nem voltak többen tíznél. De mivel mindegyik rangon alulinak találta volna, ha nem kíséri valamennyi udvarhölgye - mind olyan fiatal, amilyen szép -, a hölgyek csoportja vagy hatvan főt számlált; kiléptek tehát az ajtón, és selymes fényű szövetek nagy fodrozódása közepette megkezdték vonulásukat az udvaron. Medici Mária ment elöl, csodálatos ékszerekkel feldíszítve, Bourbon-liliomos ruhája tetőtől talpig teleszórva gyöngyökkel, s minthogy minden nagyobb volt rajta, mint az összes többi hölgyön: a termete, a koronája, a drágakövei, a tarkója mögé emelkedő csipkés gallérja, ilyen messziről nem volt híján a fenségességnek. A királyi hercegnőknek és a hercegnőknek szintén joguk volt a koronához, természetesen kevésbé nagyszerűhöz, ám minthogy azok is drágakövekkel voltak díszítve, ezer szikrát hánytak a tiszta júliusi napfényben, mely öltözékük élénk és sokféle virágszínét puhán és lágyan ragyogtatta fel. Mikor a királyné a közelünkbe ért, és már ki tudtuk venni az arcát, láttuk, hogy az a durcás gőg ül rajta, melyet ő a nagyság jelének vél. Olyannyira, hogy az elkedvetlenedett tekintetek tüstént vissza is tértek Conti hercegnéhez és Condé hercegnéhez, akik azon túl, hogy nagyon szépek voltak, igen bájos látványt nyújtottak, amint ott - 167 -

vonultak egymás mellett a királyné nyomában. Kiszámított lassúsággal mentek - anélkül, hogy előre megbeszélték volna -, hagyták, hogy a királyné jócskán elébük kerüljön, na, nem valamiféle tiszteletből, hanem hogy a rájuk irányuló tekinteteknek bőven legyen idejük elidőzni a szépségükön. Egyik szőke és kicsinyke termetű, a másik nagyobbacska és barna; nekik is kijárt, lévén mindketten királyi hercegnők, a francia királyi leszármazottak liliomos ruhája, kesztyűs kezük meg hufándlijuk kettősen kidudorodó részén nyugodott hanyagul, így lépdeltek ringó léptekkel és olyan kecsen, ahogy csak azok tudnak, akik zsenge gyermekkoruk óta balettoznak az udvarban. Hamvas tekintettel, s mintha csak ártatlanok lennének a vágyban, melyet mindenfelé kiváltottak, úgy hajtották oldalra a fejüket, hogy az csupa meghittség volt. Ahogy egyre közeledtek, még jobban lelassították a lépteiket, s mikor már csak néhány lépésnyire voltak a királytól - de ebben talán előre megegyeztek -, kis félmosollyal zavart grimaszokat vágtak, mintha csak néma bűnbánattal akarnák jóvátenni a királyné fensőbbségességét. A király nem bírt ellenállni nekik. Tapsolt. Az udvar meg nyomban utánozni kezdte, s olyan melegséggel, amit ennyire kiéheztetett udvaroncoktól remélni sem lehetett volna. - Hogyan is lehetne megérteni a franciákat? - mondta egy merev és komor nemesúr erősen spanyolos kiejtéssel. - Öt órán át váratják őket a hölgyek, és ezek megtapsolják őket! - Senor Don Inigo - fordult hátra Bassompierre -, nem a várakozásnak tapsolnak: a szépségnek. Az ünnepség IV. Henrik uralkodásának legnagyszerűbb eseményei közé tartozott, és három napig tartott: ettek, mértéktelenül ittak, táncoltak, csevegtek, ami meg az ismételten megrendezett karikaversenyt illeti, azon az Első úr véleménye szerint csak a király meg Condé „rohamoznak jól” - a megjegyzés, a hercegre vonatkoztatva, mosolyt váltott ki naivitásával. Atyám, noha azok nem az ő erszényéből jöttek ki, igencsak panaszkodott az ünnepség költségei miatt, és még jobban bosszantotta az elvesztegetett idő, hiszen a háború az ajtónkon kopogtatott. Ezen a véleményen nagyon is érezni vélték volna a heringes hordó szagát ha atyám nyilvánosan mondja el. Minthogy nem bírta tovább, a második napon elbocsáttatását kérte a királytól arra hivatkozva, hogy Chéne Rogneux-i uradalmában szükség van jelenlétére az aratásnál. Henrikre semmi sem hatott volna ennél jobban, minthogy gyakran mondogatta: egy nemesúr helye a földjein van, s csak akkor jöjjön fel Párizsba, ha valami ügye akad, vagy szolgálatot kell tennie a királynak; ha ezt az elvet tiszteletben tartották volna, a Louvre kiürült volna. - Menj csak, Szakállas! - mondta a király. - Inkább lennék veled a mezőn, és markolnám a sarlót meg a vasvillát, mint hogy itt tegyem a szépet a hölgyeknek! Vidéki álmai ezúttal nem voltak egészen őszinték. Oly mohó vágyakozással bámulta a hercegnét, mint - La Surie mondása szerint - az éhező egy aranyra sült cipót a pék kirakatában. A hercegné meg ezer tűzben ragyogott, s mindet bájaiból gyújtotta, de azért nem feledkezett meg kis stratégiáiról: felkínálkozott a szerelem nevében, az erény nevében meg megvonta magát. Épp hogy csak kihívó nem volt a királynéval szemben, s az ember azt mondta volna, apró lábacskáját máris rátette a trónhoz vezető első lépcsőfokra. Jó keresztanyám igen rossz néven vette, hogy atyám elmegy Fontainebleau-ból, noha ő még marad, de atyám szokásos ügyességével előadta neki, hogy soha nem gondolt volna távozásra, ha keresztanyám megoszthatta volna vele hálószobájának lószőrmatracát. Én meg, ha nem is bánkódtam túlzottan, hogy ott kell hagynom Samois-t a maga pokoli fogadójával, aggodalomba s búskomorságba estem, mikor láttam, hogy atyám meg a lovag elmennek, és engem ott hagynak egyedül Párizsban. Bizonyára emlékeznek rá, hogy Angelina de Montcalm csak azzal a feltétellel vállalta el, hogy az „anyám” lesz, ha soha nem kell látnia. Újfent őrült tanulásba kezdtem, s nem minden csüggedés nélkül folytattam papíros-szerelmeskedésemet is, bölcsen hosszú leveleket írva az én Gräfin-emnek; mindig válaszolt is rájuk, de nem hallgatta el előlem, hogy atyja örökségének ügye még sokáig ott tartja Heidelbergben. Teljesen el voltam keseredve. Minthogy egyetlen valóban szerelmi emlékképem sem maradt tőle, mellyel álmodozásaimat táplálhattam volna, s a magány is kezdte éktelenül nyomni szerencsétlen testemet, az a vigasztalan érzésem támadt, hogy hajlandóságom Ulrike iránt kezdi lassacskán elveszíteni erejét és állhatatosságát. Atyám távolléte alatt, mely két hétig tartott, Bassompierre volt olyan végtelenül kedves, hogy többször is meglátogatott. Folyton olyan benyomást keltett, mintha asszonytól asszonyig és kártyajátéktól kockajátékig futna. Ezzel együtt is mindig tudott mindent, s a hírekről be is számolt, olyan kommentárok kíséretében, melyek bár tréfásan s mintegy könnyedén voltak előadva, mindig igen helytállónak bizonyultak. Nagyon jól emlékszem, hogy egyik alkalommal a királyságra nézve igen nagy fontosságú hírt közölt velem: Leopold főherceg az osztrák császár parancsára meglepetésszerűen elfoglalta a cléves-i hercegséget, és zár alá helyezte. Szép olvasóm bizonyára emlékszik rá... - Jaj, uram! Hagyjon fel, kérem, azzal, hogy folyton ezt a szörnyűséges formulát ismételgeti: „Szép olvasóm bizonyára emlékszik rá...”, teljesen az idegeimre megy vele! - De hát, szép olvasó, mi ebben a sértő? - Nyilvánvaló. Képes volna tagadni? Ha ezt az átkozott formulát használja, azzal tulajdonképpen kételkedik benne, hogy emlékszem... Ostoba vagyok én, uram? Üres az én fejem, pusztán csak azért, mert szép? Kétszer kellene végighallgatnom kegyelmed magyarázatait? Olyan lyukas volna tán a fejem, hogy a tények, melyek beléhatolnak, óhatatlanul abban a minutumban ki is hullanak belőle? Oly léha volnék, hogy - 168 -

hazám sorsa sem érdekelne már? Mit gondol, hányszor kell nekem hajtogatnia, hogy Cléves herceg halála után, aki gyermektelenül hunyt el, IV. Henrik két utódjelöltet támogatott: a neuburgi és a brandenburgi választófejedelmet, akik protestánsok voltak, a császár pedig a szász választófejedelmet tolta előtérbe, aki katolikus volt. - Asszonyom, ezer bocsánat. A kegyed emlékezőtehetsége kiváló, kivéve... - Kivéve? - Kivéve, hogy azt hiszem, azt mondta, a szász választófejedelem katolikus volt. - Valóban azt mondtam. - És ezt mondták a ligások, az ultramontánok és mindazok a prézsmitálók is, akik magas megszentelt székeikből hevesen, noha burkoltan megtámadták a királyt, mondván, hogy a protestáns hercegekkel szövetkezett a katolikus hercegek ellenében. - S ez valótlanság volt? - Igen, asszonyom, valótlanság volt. A szász választófejedelem is protestáns volt. - S a császár ennek ellenére támogatta? - Mert a szövetségese volt, a barátja és a bábja. A cléves-i hercegség élén a szász sem lett volna jobb, mint Leopold főherceg, aki csak azért foglalta el a hercegséget, hogy szárnyai alatt melegen tartsa a szász számára. Az úgynevezett zárolásnak semmi más értelme nem volt. - Tehát rohantak a háborúba? - Nem, asszonyom, csak mendegéltek feléje, minden sietség nélkül. Henrik a határra vezényelte azokat a csapatokat, melyeket a hollandok megsegítésére küldött a spanyol elleni harcokban, ám semmit sem tett azért, hogy tüstént visszafoglalja a hercegséget. - S ugyan miért nem? - Szövetségeseket keresett. - Úgymint? - Hollandiát, Angliát és a német lutheránus hercegségeket... - Mind protestáns! - Á, asszonyom! Hogy kegyed milyen ravasz és agyafúrt! Valóban, ki más szövetkezhetett volna a mi Henrikünkkel, ha nem azok az államok, amelyeknek jó okuk volt rá, hogy féljenek a Német-római Császárság, Spanyolország és a pápa zsarnokságától? - És repültek Henrik karjaiba? - Épp ellenkezőleg. Igen visszafogottak voltak attól való félelmükben, hogy a mondott zsarnokság helyébe Henrik a magáét állítja. Henrik egyetlen szövetségese, aki égett a vágytól, hogy megverekedjen az ellenséggel, a savoyai herceg volt, aki viszont katolikus. - S mi dolga volt neki ebben a kalandban? - Milánóra áhítozott, amely akkor spanyol kézen volt. - Ez nem változtat azon, uram, hogy ha Henrik megnyeri ezt a háborút, a katolikus államok meggyengültek volna, a protestáns államok viszont megerősödnek. - Ha ezt mondja, asszonyom, elfelejti, hogy Franciaország mélyen katolikus ország, hogy maga a király is áttért, hogy visszahívta a jezsuitákat, és rájuk bízta az ifjúságot, és hogy fiait és lányait is a legtisztább római ortodoxia szerint neveltette. - Mégis úgy hallottam, hogy a pápa nem rejtette véka alá: ellenzi ezt a háborút. - Asszonyom, a pápa leghőbb vágya az volt, hogy a protestantizmus gyökeresen irtassék ki Európában, ha kell, tűzzel és vassal, és a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy Henrik győzelme értelemszerűen nem szolgálta volna ezt a célt. Őszintén szólva ifjonti eszemmel én is úgy véltem, hogy a király nem elég serény azon szarvak megbosszulásában, melyeket a császár csinált neki, elfoglalván Cléves-t. Ezt meg is mondtam Bassompierre-nek. - Tény és való - felelte -, hogy a király mintha csak fél farral ülné meg a lovat. A spanyol király elleni háború - mondta - hosszú, véres és kétes kimenetelű lenne. S miután felemésztett rengeteg időt, pénzt és embert, és elpusztította közös határvidékeinket, mi mást remélhetnénk, mint egy bizonytalan békét és a restitúcióját mindannak, amit a felek elvettek egymástól? De az is meglehet, szép öcsém, hogy ez most csak pillanatnyi habozás, vagy hogy Henrik csak azért beszél így, hogy szavait továbbadják, és ezzel elaltassa az ellenséget. - Azzal Bassompierre elhallgatott, csendben szemügyre vett, és így folytatta: - Nos hát, mi a helyzet? Hogy van, szép öcsém? Hova tűnt a jókedve? Mi lett ragyogó hangulatával? Mi van kegyelmeddel, aki szökellve járta be a földi csúcsokat? - Uram - mondtam -, nem szeretem a világ mostani folyását. Minden csak ámítás és gonoszkodás. - Az ördögbe is! Máris embergyűlölő! Alig kibomlott virágában! Tudja meg, szép öcsém, hogy nincs olyan bánat, amelyik meg ne gyógyulna egy asszony kebelén. - Csaló kebel az! - Öcsém! Öcsém! Kérem! Hagyja az ilyen beszédet az Astrée-ra! Inkább azt kérem, adja okát ennek a szónoki sirámnak! Ne akarjon többet egy hölgytől, mint amit kegyelmed is ad neki, és akkor boldog lesz. Szeretőjévé tehetné-e Saint-Hubert kisasszonyt? Betelepedhetne-e a pékségbe Toinon mellé? Feleségül vehetné-e a karmos kedvű Noémie de Sobole-t? Vagy követhetné-e német tanítónőjét Heidelbergbe? Pedig - 169 -

mind csak jót akartak kegyelmednek... Meglepett, hogy ennyi mindent tud rólam, s főként hogy Ulrikét is megemlítette. Mindazon-által nem kívántam válaszolni erre, úgyhogy megráztam magam, és azt mondtam: - Nem tudom, miféle állapot az, amiben vagyok. Belemerültem a búskomorságba, amelyből nem akarok és nem tudok kijönni. - Öcsém, kegyelmed búskomorságnak nevezi azt az állapotot, melyet én „özvegységnek” hívok. És nagyon itt volna az ideje, hogy kijöjjön belőle, ha nem akarja, hogy a kedve után az egész-ségét is sújtsa. Jöjjön, szép öcsém, fogadjunk! - Én és a fogadás! - mondtam irtózva. - Mint a heringes hordó! - felelte nevetve. - A makacs heringszag! És apáról fiúra száll! Nyugodjon meg, hugenotta-fi, nem pénzben fogadunk! Vegye ezt a gyűrűt, és húzza az ujjára! Ha két napon belül nem talál szobacicát, aki megveti és beveti az ágyát, visszaadja. Mármint a gyűrűt. És szerkeszt nekem egy szép szonettet egy hölgy számára, aki a barátném. - De hát ez a kegyelmed tündérének a gyűrűje! - mondtam elhűlve. - Akkor is visszaadja, ha nyer. És zálogként kap róla egy másolatot. Világos a megállapodás? Ha veszít, én nyerek egy szonettet a kegyelmed szakavatott tollából. Ha én veszítek, kegyelmed elnyeri bűvös gyűrűm mását. - Furcsa egy fogadás! És milyen szemérmetlen! Biztos benne, hogy a szonettem felér a kegyelmed gyűrűjével? - Vállalom a kockázatot. Kezet rá? - Kezet rá! Majd miután erősen megölelt, és adott két csókot az arcomra, vidáman elment. Mihelyt eltűnt a szemem elől, nem minden bámulat és rémület nélkül néztem a tündér gyűrűjét; egyszerre hittem is meg nem is, amit Bassompierre, aki e tündérnek tulajdonította a hölgyeknél elért sikereit, noha azokra sokkal természetesebb magyarázatul szolgált a külseje, a szelleme és hogy oly jól ismerte őket. Másfelől viszont attól a pillanattól fogva, hogy azt a gyűrűt felhúztam bal kezem gyűrűs ujjára, őszintén meg kell mondanom, hogy másnak éreztem vagy véltem érezni magam: mintha csak új erők támadtak volna bennem. Rendesen nem érzem magam túlságosan elégedettnek, ha egyedül kell vacsoráznom, minthogy az a benyomásom, még a tányérom is unatkozik. Nos hát, ezt Mariette is tudta, aki újra felszolgált az asztalnál, minthogy Caboche betegségéből felgyógyulva visszatért a tűzhelye mellé. Minden fogásnál hosszan elidőzött mellettem, és szabadjára engedte minden nyelveknél fecsegőbb nyelvét. Kicsi, éjfekete szemű, barna és szinte már bodros hajú, akiből először mindenütt félelmetes melle tűnt föl, aki ott is tízet lépett, ahol csak kettőt kellett volna, ott is tíz szót mondott, ahol egy is elég lett volna, aki folyton képzelt fájdalmakra panaszkodott, noha egészsége olyan szilárd volt, mint a bazalthegységek Auvergne-ben, a szülőföldjén, aki minden cselédünkkel jól bánt, a gyümölcsárusokkal, zöldségárusokkal és heringeskofákkal viszont nagyszájúskodott, férjével, Caboche-sal szemben ő viselte a nadrágot, atyámat épp hogy csak a neki kijáró tisztelettel kezelte, aki mindenben biztos volt, s úgy vájta bele szögletes állkapcsát saját igazságaiba, mint a szelindek - hát ilyen volt az én csodálatos Mariette-em. Mihelyt vaskos és kurta lábain lecövekelte magát az asztalom mellett, elkezdte ontani rám fecsegésének rettentő halmazát, amiben minden volt, még igaz is, s amelyet hosszú távon elviselhetetlennek találtam volna, ha nem tudom, hogy a szíve aranyból van s oly nagy szeretettel van irányomban. Tüstént észrevette az ujjamon csillogó gyűrűt, amelyre időnként magam is rápillantottam titokban, annyira foglalkoztatott a bűvereje. - De hát ez a gyűrű a gróf úré! - kiáltott fel Mariette, mert az ő szemében, mint szolganépünk minden nőtagja szemében csak egyetlen gróf létezett a világon, Bassompierre úr. - Nagyon is jól felismerem én ezekről a rubinokról, smaragdokról meg zafírokról, olyan szépen vannak befoglalva és olyan régiek! Hát az meg hogy lehet, hogy kegyelmed hordja az ujján, uram? Toinon ugyancsak sokat titokzatoskodott meg hencegett e felől a gyűrű felől, hogy ő aztán tudna mesélni róla, merthogy a gróf úr mennyi mindent rábízott, mikor még az unokahúga volt, de az ilyesmikről az ő szája bizony zárva marad, mint a macska segge! - Á, ugyan! - mondtam, mint aki igen könnyedén veszi a dolgot, noha a szívem csak úgy zakatolt a reménykedéstől, mióta az a gyűrű különös súlyával rátelepedett az ujjamra. - Semmiség az egész! Egy jelentéktelen kis fogadás a gróf meg énköztem! Te is tudod, Mariette, hogy én aztán igazán nem csinálok nagy ügyet ezekből a sületlenségekből. Csak játék az egész! A gróf kölcsön akarta adni nekem a gyűrűjét két napra. Igen barátságtalan dolog lett volna tőlem, ha nem fogadom el. - És mi volna az a fogadás? - Mariette szeme olyan fekete, fürkésző és kíváncsi volt, mint egy menyété. - Egy jelentéktelen kis ostobaság! - mondtam nevetve. Mindazonáltal nem bírtam megállni, hogy ne beszéljek róla, ezért így folytattam: - A gróf azt állítja, hogy ha két teljes napig ujjamon viselem az ő bűvös gyűrűjét, nem lehet, hogy ne találjak szobacicát, aki megveti és beveti az ágyamat. - Adja Isten, meg a Szűz Mária meg a Szentlélek! - kiáltotta heves örömujjongások közepette Mariette, és keresztet vetett (amivel tudtán kívül a kereszténységet meg a pogányságot keverte egymásba). - Én csordultig leszek örömmel kegyelmed miatt, uram, ha ez így lesz! Hogy én ilyen szomorúnak lássam uraságod képét, mióta elment, tudja, ki, ilyen fájdalmasnak meg vigasztalannak, és, tisztesség ne essék szólván, ilyen sorvadozónak szép szobacicája nélkül! Hogy én egyetlen éjszakát sem aludtam azóta úgy, - 170 -

hogy ne gondolkoztam volna rajta, micsoda méltatlanság ez a kegyelmed szép piros vérével szemben, kiherélve élni, mint szerzetes a cellában, és hogy ez - zárta le erőteljesen mondandóját - most véget ér majd, hála a gyűrűnek, ezt én előre megjósolhatom! - Én meg nem hiszem el - adtam továbbra is a hitetlenkedőt, noha jóslata örömmel töltött el. - Hogy lehetsz ennyire hiszékeny, szegény Mariette-em? Ez csupa babonaság és ostoba fecsegés! - Nem úgy az, uram! - kiáltotta. - Én szilárdan hiszek a csodákban, és sokról meséltek nekem, amelyek olyan igazak, mint a szentírás. Például az, amelyik úgy rágta a szívemet, és még II. Henrik király idejében történt a saint-germain-de-prés-i templomban. A pap éppen a halottak napi zsolozsmát mondta egy illetőért népes gyülekezet előtt, mikor egyszer csak a Krisztus, ott fent az oltáron, levette két karját a keresztről, és ujjával bedugta a fülét. „Plébános úr, plébános úr - kiabálta a gyülekezet -, mit jelentsen ez a csoda? - Kétségkívül azt - mondta a plébános -, hogy Isten urunk nem akarja, hogy ezért az emberért imádkozzunk hozzá, merthogy minden bizonnyal elkárhozott már.” Akkor egy fehér ruhás férfi emelkedett fel a népek között, és azt kiáltotta: „Ez igaz! Biztosan tudom, hogy ez az ember egy álságosan megtért gonosz hugenotta, aki titokban továbbra is a maga ördögi módján imádta Istent!” Ez a befejezés az egész történetet elrontotta számomra, noha addig jól szórakoztam rajta. Nem igazán tetszett, hogy a protestánssal játszatják el benne a gonosz szerepét. - És a Krisztus akkor - mondtam éles gúnnyal - visszatette a tenyerét a szögek alá, mert a múlt héten már így láttam ott Saint-Germain-de-Prés-ben. - Biztosan így volt, uram. - Mariette egyáltalán nem zavartatta magát. - A Krisztusnak egy csoda semmibe se kerül! És azt tudja-e, uram, hogy ugyanez a Krisztus mit súgott vasárnap a sekrestyés fülébe, miközben az mise után elkoppantotta a gyertyákat? - Majd meghallom tőled, gondolom én - mondtam szárazon. - De meg ám! Íme a történet: a hugenották, akik megint nagyon lábra kaptak az országban, mióta a király a pápa elleni háborúra fegyverkezik, karácsonykor egy nagy katolikus Szent Bertalanra készülnek. Arra pedig mind rámegyünk! Annyi biztos! Nem hittem a fülemnek, hogy ezek a bigott, álszent, ájtatoskodó spanyolpártiak ilyen galádságokat sugdostatnak sekrestyéseikkel a jóravaló és hiszékeny emberek fülébe, hogy a király ellen uszítsák őket! Micsoda átkozott arcátlanság! A Szent Bertalan-éjszaka több ezer áldozatának fiait most megteszik a párizsi nép képzeletbeli hóhérainak, hogy meggyűlöltessék őket a tömeggel, s ha úgy adódik, ezúttal valódi tömegmészárlásra bujtogassák az embereket, ami polgárháborúvá is fajulhat, hogy keresztbe tegyen a király szándékainak - aki ráadásul nem is a spanyol királlyal vagy az osztrák császárral akar háborúzni, hanem magával a pápával! S miért nem mindjárt magával az atyaúristennel, ha már itt tartunk?! - Mariette! - mondtam roppant dühösen. - Én ezeket a mocskos, ostoba és bántó szavakat el fogom mesélni atyámnak, s ő majd megmondja neked, mit gondol róluk. Addig is vésd eszedbe, hogy nem akarom többé hallani tőled ezt az undorító beszédet! Azok, akik kitalálták ezt a felháborító mesét, a király ellenségei, és a király ellenségei e ház lakóinak sem barátai. - De uram! Uram! - kiáltotta nagy zavarban. - Nincs ebben sértés! Én csak megismételtem, amit az a jó sekrestyés mondott! - Az a jó sekrestyés bolond, te meg egy veszedelmes pletykafészek vagy! Mariette igen vörösen és ziháló keblekkel indult vissza a konyhába, az én bosszúságomon ugyan bánkódva, de a legkevésbé sem meggyőzve, s fogai között kifelé menet azt mormolta: - A karácsony egyáltalán nincs olyan messze! És majd meglátjuk, mit hoz! Másnap reggel tanulmányaimmal foglalatoskodtam a könyvtárban, ahova atyám távollété-ben átvittem a dolgaimat, minthogy igen szerettem ezt a helyiséget könyvei, faburkolata és szép festett üvegablakai miatt, mikor Franz lépett be azzal, hogy egy kis batyus leányka óhajt látni. - Bizonyára valami koldusféle vagy afféle jövendőmondő. Küldd el, Franz! - Hát nem gondolnám, uram! - mondta Franz. - Túl fiatalka ahhoz, hogy jövendőmondó legyen, koldusnak meg túl takaros. Ki az, aki csak egy garast is adna neki, mikor így ki van cicomázva? - Ezzel azt akarod mondani, hogy valami rangos személy? - Azt nem, uram. Nagyon egyedül van, és maszkot se visel. És idáig gyalog meg fapapucsban jött, amit kint hagyott a tálaló előtt, mielőtt belépett volna. Mindenesetre az látszik rajta, hogy jó emberekkel érintkezik. Szépen beszél, és ha fogadja őt, uram, meg lesz elégedve a viselkedésével. Franz némi önvizsgálat után mondhatta ezt, hiszen maga is rangos emberekkel érintkezett, minthogy Montpensier hercegné szolgálatában állt, mielőtt a miénkbe lépett volna Párizs visszafoglalását követően. - Na jó! Vezesd be, Franz, aztán majd meglátjuk! - Mihelyt megpillantottam, tüstént felismertem. Ó, ez a Bassompierre! A kedves Bassompierre! Csak azért, hogy én nyerjek! - Philippote! - álltam fel nyomban, mihelyt Franz becsukta mögötte az ajtót. - Philippote, galambom! Hogy megy a sorod a Saint-André-des-Arts-templombeli túlságosan is rövid találkozásunk óta? - Bocsánatáért esedezem, lovag úr - mondta a lány roppant kecsesen meghajolva -, de én nem Philippote vagyok, hanem a húga, Louison. - Nem Philippote vagy? - és nem hittem se a szememnek, se a fülemnek. - Nem, uram. Az igaz, hogy hasonlítok hozzá, minthogy nekem is fehér az arcbőröm, a hajam szőke és pisze az orrom, de az én szemem nem két színű. Hanem kék. - 171 -

- Hitemre, ez igaz! - és közelebb léptem hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem. - De legalább Bassompierre úr küldött-e hozzám, Louison? Erre a kérdésre meresztett csak aztán nagy kéklő szemeket! - Dehogyis, uram! - mondta. - Én Bassompierre urat kétszer láttam életemben, amikor a főparancsnok úrnál vacsorázott, minthogy akkoriban Angoulme hercegné asszony szolgálatában álltam, de még sohasem beszéltem vele. - De hát akkor ki küldött hozzám? - Hát Philippote, uram, szolgálatára. - Galambocskám - mondtam mosolyogva -, és Philippote-ot hol máshol láttad volna, mint Bassompierre úrnál? - De ő már nem ott volt akkor, mikor találkoztam vele, uram, hanem Fontainebleau-ban, Condé hercegasszonynál, aki felfogadta a szolgálatába! - Micsoda? Annak ellenére, hogy a herceg úr elküldte őt? - A hercegné asszony megfenyegette a herceg urat, hogy kiveti magát az ablakon, ha nem adja vissza neki a komornáját, s a herceg úr engedett. - És valóban kivetette volna magát? - Nem, uram. De a herceg úr azt hitte, minthogy nem ismeri eléggé az asszonyokat. Mondandóját kék szemének aprócska kis villanása kísérte, amiből arra következettem, hogy a fürjecske nincs híján a csalafintaságnak. - És te, Louison, mit csináltál te Fontainebleau-ban? - Segítségért kiabáltam Philippote-nál, tekintettel arra, hogy Angouléme hercegné asszony kidobott. - Miféle gaztettet követtél hát el? - Megbocsásson, uram - mondta kedvesen Louison -, de a gaztett nem az én tettem volt. Angouléme hercegné asszonynál mindenki több pofont kapott, mint simogatást. És az utolsó időkben az a szeszélye támadt, hogy miközben öltözködött, véresre csipkedett egy igenért vagy egy nemért. A végén aztán panaszt emeltem. Ő igencsak pimasznak találta a panaszaimat, és elkergetett. - A nemjóját! Hát ilyen finom hölgy a hercegné! Így most már értem: azért voltál Fontainebleau-ban, hogy megkérd Philippote-ot, segítsen neked munkát találni. - És ő beszélt nekem kegyelmedről, lovag úr. - Honnan tudta a nevemet? - Az a nemesúr, aki a Saint-André-des-Arts-templomban kémkedett, az ő jelenlétében nevezte meg kegyelmedet a herceg úrnak. - És a címemet? - Attól az apródtól kérdezte meg, aki Fontainebleau-ban üzenetközvetítőként szolgál őfelsége és a hercegné közt. - Akit úgy hívnak, hogy? - Romorantin, szolgálatára, uram. Romorantin! Az én csuálatus és imánivalú piperkőcöm, aki nem szereti sem a d-ket, sem az o-kat! Ő persze tudta, hol lakom Párizsban, minthogy kétszer is hozott nekem üzenetet a királytól... Louison igen világos és gyors válaszai minden kételyt eloszlattak. Minden tökéletesen illeszkedett az ügyben, és Bassompierre-nek semmi köze sem volt hozzá. Igen meg voltam zavarodva, szívem úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéről, s némileg meghátrálva Louison elől rá kellett ülnöm az asztalomra, minthogy alig álltam a lábamon. Nehogy Louison észrevegye, mennyire remeg a kezem, erősen a jobbomba szorítottam a balt, s akkor éreztem, hogy a tündér gyűrűje ékköveinek éles szélével felsérti a tenyeremet. Úgy éreztem, mintha égetne az a gyűrű. - Mi az oka annak - folytattam találomra, mivel az egyre jobban elhúzódó csend kezdett zavarni -, hogy a hercegné asszony ennyire ragaszkodik Philippote-hoz? - Ó, uram, nincs ebben semmi titokzatos! Azon kívül, hogy Philippote tökéletesen tudja fésülni és bodorítani a hercegnét, olyan a nyelve, mint a méz. Reggeltől estig azt ismételgeti neki, hogy a világon nincs szebb nála, s hogy ő lesz Franciaország királynéja. Ráadásul így is gondolja, mert látta egyszer meztelenül, s olyan szépnek találta, mint valami csodát, amihez már nincs is mit hozzátenni. Philippote azt mondja, hogy ha a király, aki teljesen felöltözve is imádja a hercegnét, láthatná a maga természetességében, nyomban lekuporodna eléje, hogy megcsókolhassa a lábát. - Ó, Louison - mondtam zavarodottan -, ahogy ezt te mondod! Nem szeretnél te az ő helyében lenni? - De bizony! - mondta. - Ám hogy én jó legyek hozzá, ahhoz nem volna szükséges, hogy annyira alulról nyalogasson! Ez a kis elmésség csak úgy hirtelenében jött a szájára, nem látott ő benne semmi kajánságot. De aztán belegondolt, és elfogta a szégyen: pír ömlött el a homlokán, az arcán, puha nyakán és a kebelén. Mivel azonban nem látta, hogy haragos volnék, épp ellenkezőleg, cinkosan rám mosolygott, s úgy kezdte el ringatni a testét a feje búbjától a lába fejéig, mintha csak egy kis kígyó lakna benne. Megkísértett vagy kísértő, meg nem tudnám mondani, képtelen voltam már ilyesfajta különbségtevésre. Egy szempillantás alatt született meg bennem a döntés. Elhatároztam, hogy segítek a hús e gyöngéd csapdájának abban, hogy rám záruljon, s talán a gyűrűm is magabiztosabbá tett, mint amilyen nélküle lettem volna: odaléptem Louisonhoz, - 172 -

egyetlen szó nélkül megfogtam az egyik kezecskéjét, és forró kezembe szorítottam - úgy éreztem, hogy felolvad benne, olyan kicsinyke volt és puha. - Á, uram! - mondta. - Kegyelmed bizony hogy olyan, amilyennek a nővérem leírta nekem. - S ő hogyan írt le engem neked? - kérdeztem, igen nagy kedvvel ízlelgetve a névmást. - Igen kedves fiatal nemesúrként, aki szeret szépen nézni a lányokra. - S neked ez kellemetlen? - Nem, uram, ha valaki olyan, mint kegyelmed! El voltam ragadtatva, hogy megtette felém az útnak több mint a felét, s mikor újból megszólaltam, hangom a torkom mélyéről jött, s némi nehézséget okozott a beszéd. - Louison - mondtam -, térjünk vissza a tárgyra! Nem tudlak végleg felfogadni, míg atyám vissza nem tér. - Igen, uram. - Ő csak akkor dönt, ha előbb látott téged, de ami engem illet, én igen kedvelem a modorodat, és melegen szót emelek majd az ügyed mellett. - Igen, uram. - S ő állapítja majd meg a béredet is. - Igen, uram. - Abban a kis batyuban a lábadnál benne van minden földi vagyonod? - Igen, uram. - Ebben az esetben, míg atyám visszatérésére várunk, akarsz-e szobácskát az otthonunkban? - Igen, uram. Mindent elmondtam, amit el kellett mondani: elnémultam, és elengedtem a kezét. Pedig gyönyörűséggel elhallgattam volna ezeket az „igen, uram”-okat az idő végeztéig, beleegyező szavainak édessége oly nagy visszhangot vert a szívemben. Hogy ott látott megkövülten és némán, Louison azt mondta halkan, mintha csak nem akarná megzavarni az álmomat. - És mit csináljak most, uram? - Megkeresed a háznagyot, hogy adjon szállást neked e helyt. - Igen, uram. Miután suttogva elmondta ez utolsó szavakat, Louison mélyen meghajolt, ami számomra sok látnivalót engedélyezett, s kecsesen fölemelkedve még egy halvány mosolyt küldött felém, s hogy ne fukarkodjon, kék szemének kis villanását is. Majd felkapta batyuját, és kiment. Ideje volt, hogy elhagyja a szobát: azt hiszem, leterített volna. Bármennyire frissnek tűntek is számomra sivár „özvegységem” után „életem rózsái”, kissé haboztam, mielőtt felidéztem őket itt, miközben oly komoly érdekek forogtak kockán Franciahonban, s azon kívül is, melyek ha megütköznek, lángba boríthatják a világot. De végül is még tizennyolc éves se voltam, tanulmányaim teljesen lefoglaltak, különben meg csak csupa olyan kötelezettségnek kellett megfelelnem, amelyek egy korombeli nemesúrra hárultak. És egy kiváló példa is kínálkozott számomra, épp a legjobbkor, hogy mentegessem, sőt netán teljesen felmentsem magam a léhaság vádja alól, melyet iménti szavaim miatt hányhatnak a szememre. Egy nagy ember képe jelent meg előttem, akire Isten egy egész királyságot bízott, s aki nem félt - noha nem jelentett számára mentséget sem az ifjúsága, sem a gentil sesso iránti szeretetének első fellángolása - az ezer veszély közepette sem, mely rá várt, kettéosztani az életét: egyiket a nagy ügyeknek szentelte, melyeknek terhei rá hárultak, s melyeket tökéletes biztonsággal kezelt, a másikat meg a szerelemnek, s ezt olyan végletesen, óvatlanul, naivan, és azt is merném mondani, olyan gyerekesen művelte, hogy teljesen elképesztette azokat, akik szerették őt. Hogy meg volt döbbenve atyám, mikor megtudta, hogy miután Condé megint elvitte a hercegnét az udvarból, s egyik házába száműzte, Henrik egész odáig képes volt elmenni, hogy kutyapecérnek öltözött, s egyik szemét átkötötte, csak hogy a közelébe férkőzhessen! A kudarc nevetséges volt és megható: látta a hölgyet, de nem tudott a közelébe jutni. A felháborodott Condé újból elrabolta a feleségét, és most már messzebb zárta be, a muret-i kastélyba, nem messze Soissons-tól. A király a hercegnével együtt a Louvre-ba rendelte. Condé ment is, de egyedül. „Fel fogom bontani a házasságát!”, kiabálta roppant dühösen a király. „Semmi nem szolgálna nagyobb megelégedésemre mondta Condé -, de amíg a hercegné az én nevemet viseli, nem lép ki a házamból.” A király teljesen magánkívül volt. Condé sietve visszavonult, futott panaszkodni Sullynek, s heves szavakkal megfenyegette, hogy elhagyja az országot. A fenyegetések azonban csak azért hangzottak el, hogy elismételjék őket, ami még abban az órában meg is történt, annyira megrémítették Sullyt. Az első királyi herceg, ha átlépi valamelyik határt, hova bújhatna Henrik haragja elől, hacsak nem a spanyol király szárnyai alá, aki eszközként használná fel Franciaország királya ellen? Sully azt tanácsolta Henriknek, hogy tüstént vessék a Bastille-ba a herceget. „Már megint a szeszélyes ötleteivel jön! - morogta a király. - Mennyi a valószínűsége annak, hogy elmegy, ő, aki képtelen megélni a segítségem nélkül?” Az nem jutott eszébe, minthogy teljesen elmerült már a szertelenségeiben, hogy Spanyolország, ha saját céljai szempontjából hasznosnak tartja Condét, maga is folyósíthatja a herceg - 173 -

kegydíját. A veszély azonban túlságosan is valóságos volt. Az első királyi herceg, aki rangja szerint rögtön a király után következett, igen fontos személyiség volt az államban, és nyugodtan egy belső lázadás élére állhatott - mint annak idején Guise herceg -, s ez Spanyolországnak a lehető legértékesebb segítség lett volna a készülő háborúban. Ekkor volt először atyámmal együtt az az érzésünk, hogy ebből a szerelmi históriából akár még államügy is lehet. Pierre de l'Estoile, aki nagy hidegben jött hozzánk vacsorára, újabb töprengenivalót hozott nekünk. Úgy találtuk, barátunk igen megöregedett, és teljesen vigasztalhatatlan miatta; görnyedt, reszketeg, megkeseredett ajkú aggastyán, egyszerre kéjenc és erkölcsprédikátor, nagy leleplezője, jó gall módjára, a kor visszaéléseinek, de egyben roppant kíváncsi is ezekre a visszaélésekre, s mint egy macska, mindenfelé megsétáltatja érzékeny bajuszát és sanda tekintetét. Tőle tudtuk meg, hogy a fiatal Saint-Luc báróné, „a megindító szépség”, aki volt olyan kedves és nekem adta egyik táncát Guise hercegné bálján, meghalt gyermekágyban. Bassompierre húga volt, s a gróf teljesen kétségbe volt esve elhunyta miatt, minthogy gyermekkoruktól fogva a leggyöngédebb szeretettel viseltetett iránta. Ezért aztán atyámmal együtt elmentem a palotájába meglátogatni; egész világnyi különbség volt a néma szenvedés között, melyben most találtuk, meg ama nagyhangú fájdalom között, melyet akkor tanúsított, mikor Charlotte de Montmorency „egy vállrándítással” elhagyta őt. Minthogy ez a halál a sajátját juttatta eszébe, melyet közelinek hitt, lévén hatvanhárom éves, Pierre de l'Estoile gyászos arccal ismételte el szokásos szavait: „Annyira meggyötörték a bűnei, hogy rettegett halálra szántan meghalni, és félt életrevalóan élni.” - Egyébként - fűzte hozzá - én nem fogom sajnálni, ha el kell hagynom ezt a romlott világot, ahol némelyek igen hangosan követelik felebarátaik halálát a megbocsátás és a szeretet istene nevében, s azon munkálkodnak, hogy visszasüllyesszenek minket polgárháborúinkba. - Barátom - szólalt meg atyám -, biztosra veszi, hogy mostanság fel akarják újítani a hugenották üldözését? - Biztosra. A papok nem tudják elviselni, hogy a király a protestáns államokkal szövetkezzen a katolikus államok elleni háborúra: az egyház érdeke teljeséggel elfedi előlük az állam érdekét. Következésképp a prédikátorok kiabálása megsokszorozódik, s minél fülsiketítőbb lesz, annál inkább felkavarja a híveket, közülük is elsősorban a gyenge értelmű, oktalan és fanatikus elméket. Akar rá példát? Saint-Pol grófja, aki mindenhatónak hiszi magát Caumont-ban, merthogy az az ő városa, ő meg a király kuzinja, kiűzte saját templomukból a protestánsokat, elfoglalta a mondott templomot, darabokra szedte a lelkész szószékét, s az Isten tiszteletére emelt épületből istállót csinált a lovainak. Orléansban a helyhatósági urak, s a püspök nagyon is egyetértett ezzel, utasították a csendőrparancsnokot, hogy hantoljon ki egy reformált vallású hölgyet, mert szerintük túl közel temették el a katolikusokhoz... Sourdis bíboros meg Bordeaux-ban fokozza a református vallás megsarcolását, úgy vereti a hugenottákat, legyenek azok lelkészek vagy nemesurak, mint a répát, és ő is meggyalázza a sírokat. - Ez kétségkívül igen nyugtalanító a polgári békességre nézve - mondta atyám. - Mindazonáltal ezek olyan túlkapások, melyek, mint kegyelmed igen jól megfogalmazta, a gyenge értelmű elméknek tulajdoníthatóak. Jól tudjuk, hogy Saint-Pol gróf elméje olyan tompa, mint a fülhallása. Ami meg Sourdis bíborost illeti, az ő agya oly zavarodott, hogy a törvényszéken nem féltek azt mondani róla, a vörös bíborosi sapka helyett a bolondok zöld kalapját kéne a fejére tenni. - Ezzel együtt is - folytatta Pierre de l'Estoile -, ha ezek a bolondok a hatalomban vannak, lángba és vérbe boríthatnak egy egész tartományt. Orléans-ban kétszáz hugenotta nemesúr már nyeregbe szállt, hogy a csendőrparancsnokot megakadályozza a hugenotta hölgy kihantolásában, akinek a csontjai azzal fenyegettek, hogy beszennyezik a katolikus rögöket. S ha a király az utolsó pillanatban nem küld csapatokat e találkozás megakadályozására, mind protestáns, mind katolikus oldalról számos harcos csatlakozott volna a föld alatt a boldogtalan hölgyhöz. A gyűlölet ragályos elmebaj. S minél nagyobbak a hazugságok, melyeket sugall, annál nagyobb az esély rá, hogy elhiszik őket. Egy okos prédikáció, melyet egy jezsuita atya mond el a szószékről, alattomos módon folytatást nyer a sekrestyések durva kitalációiban, akik feladatuknak tartják, hogy ilyesmivel tömjék a népet. Az én komornáim és inasaim sziklaszilárdan hiszik, hogy karácsonykor a hugenották Párizsban rászánják magukat egy nagy katolikus Szent Bertalan-éjre. - A mi embereink is ezt hiszik - mondta atyám. - Itt nálunk én leállítottam ennek a képtelen agyszüleménynek a terjesztését, de maga az agyszülemény azért ott lappang a lelkekben és tovább mérgezi őket. - Engem viszont az bánt legjobban - mondta La Surie -, hogy sohasem beszéltek még ilyen rosszakat a királyról, és kunyhóban, boltban, nemesi palotában egyaránt. - De ennek - mondta Pierre de l'Estoile, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy ő egyben dús párizsi polgár is - megvan a maga jó oka is a sok rossz mellett. És ezek közül, a király parázna életmódja mellett, csak a legfontosabbat nevezem meg: őfelsége, hogy jövendő háborújára elhappolja az emberek pénzét, mivel a Bastille kincsesbányája már nem elég neki, egyre-másra adja ki az ediktumokat, s ezek az ediktumok súlyos, igen súlyos teherként nehezednek a kereskedőkre és a tőkepénzesekre. Már másnap ugyanezt harangozta heves visszhangként Toinon, aki újra meglátogatott minket. Atyám és La Surie nem tartózkodtak otthonunkban. Minthogy sziesztám épp befejeződött, s Louison is visszatért a szobájába, már vettem magamra harisnyát és zekét, mikor Franz bekopogott az ajtómon - 174 -

azzal, hogy Toinon atyám hiányában engem kíván látni, mivel az ügy sürgős. Már az első pillanatban pontosan tudtam, milyen helyzetet kíván velem szemben elfoglalni, mert merő hajbókolás és tartózkodás volt, minden mondatában „lovag úrnak” szólított, megdermesztett a tiszteletével. Persze rég elmúltak már azok az idők, mikor „szép kicsikémnek” nevezett, fejét szorosan belefúrva vállam gödrébe. Amilyen ostoba vagyok, emiatt először összeszorult a szívem. De miután jobban utánagondoltam a dolognak, s rájöttem, hogy ő nagyobb bölcsességről tesz bizonyságot ezzel, mint én, elszántam magam, hogy megtisztítom szívemet és testemet legkedvesebb emlékeitől, s más szemmel fogok Toinonra nézni, ha tudok. - Lovag úr - mondta, miután kérésemre leült -, szerettem volna ezer köszönetet mondani a márki úrnak, hogy ügyemben szót váltott a főbíróhelyettes úrral, mert közbelépése csodákat művelt. A főbíróhelyettes úr kipréselte biztosaiból a tál pénzt, nekem meg visszaadta a büntetés összegét. - Igen örülök neki, Toinon - mondtam nyugodt hangon -, és nem mulasztom el átadni köszönetedet atyámnak. - Mivel azonban úgy találtam, hogy talán túl sok hidegséget vittem ebbe a mondatba, már kedvesebb hangon fűztem hozzá: - Remélem, most már elégedett vagy? - Sajnos, lovag úr - rázta meg szép fejét -, ha egyik oldalról megtelik is az erszényünk, kiürül a másikról. Ez pontosan az a hordótörténet, amelyről kegyelmed beszélt nekem, mikor még e helyt éltem. Ennél az „e hely”-nél úgy láttam, pillája akaratlanul is megrebbent, mindez azonban oly gyorsan történt, hogy egy perc múlva már magam is kételkedtem benne, láttam-e én azt a szemrebbenést. - Lovag úr - folytatta -, bizonyára kegyelmed is hallott mindazokról az ediktumokról, melyekkel a király mostanság sújt minket, s melyek már önmagukban is rosszak, de még rosszabbak, mihelyt alkalmazni kezdik őket, mert a király, hogy tüstént hozzájusson a pénzéhez, olyan adóbérlőket bíz meg, akik aztán úgy megkopasztanak bennünket, mint a baromfit. De a legrosszabb, lovag úr, a legrosszabb az, hogy a király fejébe vette, hogy leértékeli a királyság pénzét... - Leértékeli? - néztem rá értetlenül. - Mit jelentsen ez? - Hogyhogy, lovag úr? - kiáltott fel Toinon meglepetten, hogy ezúttal jártasabbnak bizonyul, mint én. - Kegyelmed nem tudja? Leértékelni a pénzt azt jelenti, hogy új értéket adni neki, vagyis gyengíteni. Ha a napvésetű francia aranytallért, amely ma hatvanöt garast ér, lecsökkentik ötvenöt garasra, tíz garast vesztünk talléronként. És ez igen nagy veszteség azok számára, akik pénzt tartanak a ládafiában! Jaj, lovag úr! - folytatta megélénkülve. - Nagy kár így, egy tollvonással romlásba dönteni a becsületes mesterembert, aki már pirkadatkor ott dolgozik a kemencéje mellett! Mi lesz velünk, ha a háború tönkretesz minket? Mi lesz így a vasárnaponkénti húslevessel? Az én Mélihou-m apja Párizs ostroma alatt az utolsó kacsája csontjait kényszerült rágcsálni, és egy font lisztje se maradt, amiből a saját kenyerét megsüthette volna! Ha a király nem is ad nekünk semmit, legalább ne is vegyen el tőlünk semmit! Végül is az azért már sok, hogy ezt hozza ránk! Miközben ezt mondta, könnyek folytak a szeméből, s noha az arca a legkevésbé sem torzult el, annyira kiült rá a bánat, hogy a szívem is összeszorult, úgy sajnáltam; le kellett gyűrnöm magamban a vágyat, hogy a karomba kapjam, s megvigasztaljam. De ez a késztetés még régi szerelmeskedéseinkből jött, és pontosan éreztem, hogy ez már nem az ilyesfajta kedveskedések ideje többé. Meg se moccantam hát, csak néztem csendben, s a puszta tekintetemmel próbáltam megértetni vele azt, amit az ölelésem sokkal jobban értésére adott volna. Jóval hamarább visszanyerte a parancsnokságot lelke fölött, mint gondoltam volna: ruhaujjából előhúzott egy zsebkendőt, s megtörölgette az arcát. Amit ugyanúgy csinált, mint minden mást: kecsesen. Igaz, hogy akár Bassompierre „unokahúgaként”, akár nálunk „szobacicaként” mindig is társadalmi rangja fölött élt. De mivel sosem volt, mint Louison, egy előkelő hölgy komornája, mintakép nélkül kellett léteznie, s ezeket a kis finomságokat saját kútfejéből volt kénytelen előbányászni. Azon mindenesetre egyfolytában csodálkoztam, hogy sem atyám, sem La Surie nem említették nekem ezt a pénzről szóló ediktumot, amely őket is kellett hogy érintse, hisz elképzelésem szerint az ő ládikáik sem voltak éppen üresek. - Toinon - szólaltam meg, mikor láttam, hogy már valamelyest összeszedte magát -, ez a pénzleszállítás ma már bevégzett dolog? - Dehogy, uram, még nem! Istennek hála, a parlament elutasította az ediktum beiktatását, de hát ez olyan, mint a cserépfazék meg a vasfazék csatája. Ha a király megmakacsolja magát, győzni fog, s a parlamentnek engednie kell. Jaj, lovag úr, ez a háború, amibe a király bele akar vinni bennünket, semmi jót nem hozhat nekünk! Ez a kereskedés tönkretétele! - De korántsem minden kereskedésé, Toinon - mondtam hevesen -, és biztos nem a tiedé. Az emberek mindig esznek kenyeret. - Feltéve hogy terem gabona, uram. Kegyelmed is éppoly jól tudja, mint én, hogy háborús időkben a gabona megritkul, ráadásul a nép úgy megbolondul, hogy mindig a péket teszi felelőssé a szükségért, amitől szenved. Erre semmit sem mondtam, minthogy a tény túlságosan is igaz volt, hiszen Mérilhou atyját Párizs ostroma alatt ölték meg, boltját pedig feltörték a lázítók: egy marék liszt nem sok, annyit sem találtak benne. - De hát mit tehetünk mi? - kérdeztem kis idő múlva. - Mi, természetesen, semmit - mondta Toinon -, de talán kegyelmed, lovag úr. - 175 -

- Én, Toinon? - kérdeztem elhűlve. - Azt hallottam, lovag úr, hogy kegyelmednek megvan az a kiváltsága, hogy láthatja a királyt, és bizalmas kettesben beszélhet vele, minthogy szokott neki felolvasni, és szerfölött szereti kegyelmedet, még „kis kuzinom”-nak is szólítja! - De Toinon, honnan veszed te ezt? - kérdeztem dermedten a megdöbbenéstől. - Guise hercegné asszony mondta Mariette előtt, az meg, amilyen nagyra van kegyelmeddel, nem mulasztotta el, hogy elmondja nekem. Mariette átkozott nyelve! De hát mit gondoljon az ember Guise asszonyról, aki volt olyan óvatlan, hogy embereink füle hallatára dicsekedett el a keresztfiát ért keggyel? - Toinon - mondtam -, te tényleg azt hiszed, hogy meg merném kritizálni szemtől szembe a király pénzügyeit? Ez nagyfokú arcátlanság volna! És a képembe nevetne! - Attól függ, lovag úr, hogyan közeledik hozzá. Ha az mondja neki, hogy a párizsi kereskedővilág nagyon meg van rémülve, mert fél a tönkremenéstől, a királyt, hiszen nem irgalmatlan, csak megérinti a dolog. Könyörgök, lovag úr, említse meg az ügyet! - Meggondolom - mondtam és felálltam -, de mindenekelőtt megkérdezem atyám véleményét, s ha ő nem ellenzi, megteszem. Erre hálálkodni kezdett, s kecsesen meghajolt, de mielőtt távozott volna - keze már az ajtókilincsen volt -, megfordult, és így szólt, hangját lehalkítva s alig formálva meg a szavakat, mintha csak zárójelben mondaná azt, amit mond: - Azt mondják, uram, új szobacicája van... - Valóban - feleltem ugyanazon a hangon. - És elégedett vele, uram? - kérdezte rövid csend után. - Az vagyok, de azért téged még nem felejtettelek el, ha ezt akartad tudni. - Köszönöm, hogy megmondta - felelte komolyan. És elment. Mihelyt atyám hazatért, elmeséltem neki a beszélgetést; derűs arca elkomorult, és azt mondta: - Hogyne volna igaza Toinonnak! Ezt a pénzrendeletet senki sem akarja az országban. Igazságtalan, ártalmas, terhes a népnek, és roppant költséges mindenkinek. - A kegyelmed pénzesládáinak is, atyámuram? - Ha csak azokról volna szó! De azok az összegek is, melyeket az én becsületes zsidómra bíztam, hogy fialtassa meg őket, azok is ugyanúgy megsoványodnak. És a városi házaim bére meg a földbérleteim is, bár ezekből szerencsére kevés van, minthogy magam gazdálkodom a földön embereimmel együtt, s meglehet, hogy a háború eljöttével megdrágul a gabonám; ez persze némi kárpótlást jelent, de a szállítással járó nehézségekre és veszélyekre figyelemmel keveset és bizonytalant. - S jó bátyám, La Surie? - A kegyelmed jó La Surie bátyja - szólalt meg La Surie belépve a terembe - ugyanezt a helyzetet kénytelen elszenvedni, csak kisebb arányokban. Mindazonáltal ne rémüljön meg, szép öcsém, azért még nem fogunk rákényszerülni, hogy fahasábokat halásszunk a szomszédainknál! A célzás a mi kis selyemvarrónőnkre nemigen volt atyám ízlése szerint való, s mivel láttam, hogy összevonja a szemöldökét, témát váltottam. - Atyámuram - kérdeztem -, gondolja, hogy meg kell környékeznem a királyt, mint azt Toinon kéri tőlem? A kérdés szerencsés volt, minthogy megnevetette. - Toinon - mondta - bármilyen furfangos és ügyes boltosasszony is, igen naiv, ha azt hiszi, hogy a kegyelmed közbenjárása bármit is változtatna! Egyébként is, a közbenjárás már megtörtént. Méghozzá olyasvalaki által, akinek kora, jelleme és szolgálatai végtelenül nagyobb súlyt adnak, mint amilyennel kegyelmed rendelkezhetne! - És ki volna az? - kérdezte La Surie. - Ornano tábornagy. - Ó - mondtam -, emlékszem rá, kegyelmed mutatta meg nekem Vendőme herceg esküvőjén! Ez az az idős nemesúr, akinek ősz a haja, de a szemöldöke meg a bőre olyan fekete, hogy mórnak hinné az ember! - Ornano korzikai, és nála vitézebb és hűségesebb katonát nemigen találna. Rendíthetetlen hűséggel szolgálta II. Henriket, IX. Károlyt, III. Henriket és a mi Henrikünket is, s az udvarban egyedül ő mert nyíltan beszélni a királlyal, mikor kifejtette neki, hogy az ediktumok következtében mennyit szenved majd a nép, s hogy már nem bír el többet. Azt merte mondani neki: „Sire, felségedet már nem szereti a népe, ez az igazság! Soha annyit nem szapulták és becsmérelték III. Henriket, mint mostanság felségedet. Olyannyira, hogy én már a teljes kétségbeeséstől és lázadástól tartok.” - S mit mondott a király? - A király elsőre iszonyú haragra gerjedt, de miután gondolkozott kissé a dolgon, köszönetet mondott Ornanónak, erősen megölelte, megsimogatta, és megdicsérte az egész udvar előtt őszinteségéért. - És megértette az intelmet? - Alig. Mindazonáltal visszavonta a legkellemetlenebb ediktumokat. - És a pénzrendeletet? - Azt sajnos nem hajlandó visszavonni; úgy látszik, Sully és ő maga is ragaszkodik hozzá. - 176 -

Bassompierre igen titoktartó volt fogadásunk dolgában, s minthogy én sem említettem senkinek egy szóval sem, atyám az idők végeztéig nem szerez tudomást róla, ha Mariette kis idő múltán nem említi meg neki. Akkor aztán nem mulasztott el kikérdezni, s én elbeszéltem neki mindent úgy, mint elébb olvasható. - No és - kérdezte átható pillantással - elhiszi, hogy varázslat volt benne? - Hiszem is, nem is - mondtam kissé szégyenkezve, hogy hiszékenynek kell vallanom magam. - Ugyan már! - nevetett fel atyám. - Hitetlenkedjen csak teljesen! És gondoljon arra, hogy a véletlen, amely olykor annyira rosszul alakítja a dolgokat, néha egész jókat is művel. Vegye szemügyre, kérem, a tények egymásutánját: kegyelmed öt percig látja Philippote-ot a Saint-André-des-Arts-templomban. Szépen néz rá. A lányok emlékezni szoktak az ilyen találkozásokra. S mikor a húga munka nélkül marad, elküldi őt kegyelmedhez. Hol itt a csoda? Én csak véletlenszerű egybeeséseket látok. - Mindazonáltal, atyámuram, Bassompierre hisz a gyűrű meg német tündére erejében. - Hisz benne, mert ő játékos, s a véletlen az istene. Azért is hisz benne, mert a legenda hízelgő rá nézve, s mert szellemesen tudja elmesélni. Végül azért is hisz benne, hogy megszilárdítsa a hitet az udvar hölgyeinek lelkében saját ellenállhatatlanságát illetően... És annál jobb, ha a pillanat hevében kegyelmed is hitt benne, mert a gyűrű merésszé tette, s így nyomban meg merte fogni Louison kezét. - Te jó ég! Honnan tudja ezt? - Louison elmondta Mariette-nek. Mariette meg nekem. - S Louison mit gondolt erről az arcátlanságról? - Miért, mit kellett volna gondolnia? Az asszonyok minden merészséget megbocsátanak egy férfinak, aki tetszik nekik. November vége két eseményt hozott; az elsőt tudtuk előre, s örömteli lett volna, ha a francia udvar nincs úgy átitatva már két évszázad óta, egy száli előítélettel: a királyné az ő Louvre-jában kislányt szült, akit Henriette-Máriának neveztek el, s nem részesült túl előkelő fogadtatásban, minthogy a király, a királyné, az udvar és a nép fiút várt. Henriette-Máriát pusztán a neme láttán úgy ítélték meg, hogy nem ér egy kongatásnyit a Louvre nagyharangján, sem egy ágyúlövésnyi puskaport, sem egy örömtüzet a köztereken, de még csak egy kisstílű udvari ünnepséget sem, a bábát pedig jól megbüntették, amiért a világra mert segíteni egy pisist: nem adták oda neki a nyolcezer tallérját, amelyet a szegény kisleány minden fivéréért megkapott. Henriette-ból aztán asszony lett, s az ember azt hitte volna, végre rámosolyog a szerencse, mert férjhez ment a walesi herceghez, s nem sokkal utána királyné lett. De 1649-ben elvesztett királyt is, trónt is, mikor a férje, I. Károly vérpadon végezte. A szülés másnapján, kora délután a király a Louvre-ba hívatott, bezárkózott velem négyszemközt egy kis szobába, és levelet diktált az angliai I. Jakabnak, melyet aztán le kellett fordítanom angolra. A levél, melyben a király azt kéri Jakabtól - ez ma már senki előtt sem titok -, hogy támogassa emberrel és pénzzel abban a nagy háborúban, melyet a mi Henrikünk az ausztriai Habsburgok és a spanyol Habsburgok ellen készít elő, a legszívesebb kifejezésekkel volt megfogalmazva: ám mielőtt elkezdte volna a diktálást, a király minden epét kiöntött magából élőszóban az angol uralkodó ellen, akinek vele kapcsolatos igen rosszindulatú szavait korábban már jelentették neki. - Tudod te azt, kis kuzinom, mit merészelt mondani rólam ez a faragatlan tuskó? „Az nem szerelem, hanem becstelenség, ha valaki más feleségét el akarja csábítani.” De a szent szürke hasára! Ez a girhes, akinek még arra se volt képessége, hogy a saját feleségét elcsábítsa, ez olyan okos, hogy engem erkölcsre oktasson? Ha én erkölcsi leckét akarok venni, elmegyek gyónni Cotton atyához! Mit kezdjek én egy ilyen goddam prédikációival? Te meg mi az ördögöt nevetsz, kis kuzinom? - Hogy felséged azt mondja, „goddam”, mint Jeanne d'Arc, mikor az angolokról beszélt. Márpedig I. Jakab nem angol, hanem skót. - Nagyon is jól tudom én azt, de mióta ez a tunya ráült azzal a nagy seggével Anglia trónjára, eltanulta azt az ősrégi angol hóbortot, hogy csak saját magára gondol! Igen örült neki, hogy én csapatokat küldök azoknak a vitéz hollandusoknak a megsegítésére, hogy vissza tudják verni a spanyolt! Ha a spanyol megtelepszik Hollandiában, az az ő királyságának a halálát jelentette volna, és ő ezt nagyon jól tudta! De most, hogy épen és egészségesen ott ül a szigetén, a kisujját se vizezné be, hogy segítsen nekem megverni a Habsburgokat. Pont fordítva! Barátkozik velük, a bolond! Na, majd meglátja! - És felséged mégis ír neki, Sire. - Baráti hangon, hogy katonákat és pénzt kérjek tőle. - De Sire, vissza fogja utasítani felségedet. - Persze! De annyira nem lesz szemérmetlen, hogy miután elutasított, még kérni merészelje azt az egymillió frankot, amivel tartozom neki. E szavak hallatán az jutott eszembe, hogy „az ősrégi angol hóbort” tekintetében a francia királynak nincs miért irigyelnie az angol királyságot. A megjegyzés megnevettette atyámat, mikor elmeséltem neki. „Az ilyen ügyekben I. Jakab korántsem bolond: óvatos. És e tekintetben igen hasonlít a német hercegekhez: királyunk nagyszámú embere, ágyúja és pénze őrültmód elgondolkoztatja. Félő, hogy Henrik túlságosan is megerősödne, ha ő a segítségére sietne, s kérdés, hogy nem jönne-e meg evés közben az étvágya.” Miután Henrik az említett szavakkal megszabadult a mérgétől, lediktálta a levelet, mely maradéktalanul udvarias volt, majd arra az időre, míg lefordítottam, rám zárta a szobát; egy óra múlva kiszabadított, s mindkét szöveget, a franciát s az angolt zekéjébe rejtve odaszólt nekem, hogy majd - 177 -

Bassompierre hazavisz, de még egy jó órát türelemmel kell lennem, mert néhányadmagával a dolgozószobájában vár rá, mert kártyázni fognak. Ekkor engedélyt kértem tőle, hogy ezt az időt a trónörökös úr meglátogatására fordíthassam; ő azonnal bele is egyezett, s rábízott egy ajtónállóra, hogy vezessen a fia lakosztályába. Ahogy beléptem, szinte beleütköztem a trónörökösbe, aki épp távozni készült. Mihelyt felismert, elpirult örömében, a nyakamba ugrott, arcon csókolt, s Souvré úrhoz fordulva azt mondta: - Souvré úr, ha megengedi, Siorac úr elkísérne, hogy meglátogassuk a kishúgomat. Észrevettem, hogy beszéde nagyot fejlődött, mióta utoljára láttam. Most már kiejtette az r-eket. Magamban úgy számoltam, hogy olyan nyolcéves és két hónapos lehet, s elégedett voltam a fejlődésével. Bár olykor még dadogott. - Természetesen - mondta Souvré úr, akit haladéktalanul üdvözöltem csakúgy, mint Héroard doktort, aki ott lépdelt a nyomában. Mögöttük észrevettem a kis La Barge-t is, és nem mulasztottam el, hogy rá ne mosolyogjak. Ám mihelyt nekiindultunk, Lajos hirtelen megtorpant, és azt mondta: - Mielőtt elmegyünk, búcsút kell vennem a kutyámtól. Odafutott hozzá, megcsókolta a pofáját, majd hátralépett, s miközben tollas kalapját mélyen meghajtva köszöntötte, nagy komolyan azt mondta: - Isten veled, kutyám! Aztán rám nézett, és azt kérdezte: - Siorac, volna szíves kegyelmed is megcsókolni őt? Megtettem, de nem minden szorongás nélkül, mert bár még kiskutya volt, soha nem látott engem. Ám közeledésemre meg se moccant. - Látja, Souvré úr - mondta Lajos -, Siorac urat nem morogja meg a Vitéz. Ezt csúfolódva mondta, mintha Souvré úrral nem lett volna ugyanilyen barátságos a Vitéz. Az volt az érzésem, hogy Lajos szerette a nevelőjét, de szeretett incselkedni is vele, meglehet, azért, mert a jó nemesúré volt „a korbács hatalma”, noha Montglat asszonnyal ellentétben igen kevésszer élt vele. Héroard doktortól tudom, hogy ahányszor csak erősen felizgatta valami, vagy egyszerűen csak felkavarta egy családi esemény, mint például a kishúga születése, Lajos azt kérte, hogy Souvré úrral alhasson. Mikor belépett a szobába, ahol Henriette-Mária aludt, a három hölgy, aki körülvette a bölcsőt, oly mélyen meghajolt előtte, hogy hufándlijuk pártaszerűen kikerekedett a padlón. A trónörökös megemelte előttük a kalapját, s maga mellett leengedve tartotta, miközben odament a bölcsőhöz; megfogta Henriette kezét, lehajolt hozzá, és nyájasan azt mondta: - Nevessen, kis húgom, nevessen! Nevessen, kis gyermek, nevessen! Henriette, akinek még csukva volt a szeme, igencsak képtelen volt rá, hogy nevessen, de keze véletlenül beleütközött nagy fivére jobb kezének mutatóujjába, s megszorította. Lajos annyira örült ennek, mintha az a szeretet hatalmas jele lett volna, s nevelőjéhez fordulva azt mondta: - Nézze, Souvré úr, megszorította a kezemet! Ebben a pillanatban Guercheville márkiné lépett be a szobába, nyomában Fonlebon kisasszonnyal, akit, mint mindig, ha láttam, most is igen szépnek találtam. Lajossal kölcsönösen üdvözölték egymást, majd a trónörökös azt mondta: - Fonlebon kisasszony, engedelmével megcsókolnám! - Csak tessék, uram - azzal Fonlebon kisasszony kecsesen lehajolt, hogy Lajossal egy magasságba kerüljön. Guercheville asszony volt szíves emlékezni rám, s felém nyújtotta ujjai hegyét. Fonlebon kisasszony meg elmosolyodott, hozzám lépett, „kuzinomnak” szólított, és odanyújtotta az arcát. - Hogyhogy, Siorac! - kiáltott fel a trónörökös, mint akibe a féltékenység hasított bele. - Kegyelmed megcsókolja Fonlebon kisasszonyt? Kértem-e rá, hogy ezt tegye? Erre Souvré úr és Héroard doktor elmosolyodott, mert eszükbe jutott búcsúm a kutyától. - Uram - mondtam -, bocsásson meg, de a kisasszony a kuzinom, minthogy született Caumont, mint az anyám. - Ó! Az más! - mondta a trónörökös. - Uram - szólította meg Guercheville márkiné -, a királyné látni óhajtja kegyelmedet, s én azért vagyok e helyt, hogy hozzá kísérjem. Ekkor a leghevesebb bosszúság jelent meg Lajos arcán, s ez minden jelenlévőnek kínos pillanatokat okozott. Valamennyien tudtuk, hogy igen kevés szeretet van a királyné s eme egyébként oly szeretetre méltó fiú között. Már nem tudom, hol olvastam, hogy egyetlen olyan időszak volt, mikor Lajos közel állt az anyjához, az, amikor a királyné még a szíve alatt hordta. Ebben a mondatban minden benne van. Nincs mit hozzáfűzni. A trónörökös olyan bosszúsnak látszott hogy már-már jelenettől kellett tartani, melyben konoksága szokás szerint sírást, kiabálást és fogcsikorgatást vált ki. Mert ha egyszer nemet mondott, ennél a nemnél megkötötte magát, s aztán már igen nehéz volt eltávolítani tőle. Fonlebon kisasszony nagy lélekjelenléttel odament hozzá, térdet hajtott, s gyöngéden azt mondta: - Uram, volna szíves megfogni a kezem, hogy elkísérjem a királynéhoz? A feuillantin szerzetesek csarnokán megyünk keresztül. - 178 -

A kedvességtől Lajos meglágyult, s szótlanul lehajtotta a fejét. Ám mielőtt megfogta volna Fonlebon kisasszony kezét, még búcsút akart venni tőlem, tudván, hogy csak futólag látogattam el hozzá. Souvré úr elindult a trónörökös és Guercheville márkiné mögött, aki attól még, hogy erényességéről volt híres, nem volt kevésbé kacér: Souvré úr karját kérte, s igencsak nyájaskodott vele. Ezen a kis La Barge, aki a menetet zárta, egészen megrökönyödött, hátranézett, és cinkosan rám mosolygott. Héroard doktor meg karon fogott, és a szobájába vezetett. - Öcsém - mondta -, ha ki akarja várni, hogy Bassompierre végezzen a játékkal s otthonába vigye kegyelmedet, megeshet, hogy sokáig kell várakoznia, és éhen hal. Mindjárt ellátom némi tartalékkal, amivel türelemre bírja a gyomrát. És kenyeret, pástétomot meg egy üveg bort tálalt elém saját készleteiből. Hálásan megköszöntem neki, és nekiláttam az ételnek. Héroard doktor elmesélte, hogy három vagy négy nappal Henriette születése előtt Lajos látta, hogy egy bölcsőt visznek abba a szobába, melyet az újszülöttnek szántak. Tüstént kényelmesen berendezte a bölcsőt a saját kezével, fogta a matracot, és elkészítette a fekhelyet. Majd belefeküdt a Vitézzel, kiskutyájával együtt, és megparancsolta, hogy ringassák. Mikor Héroard végzett az elbeszélésével, megkérdeztem, mint vélekedik a dologról, minthogy úgy találtam, ez igen rendkívüli játék egy kisfiútól, aki elmúlt nyolcéves. Héroard kitérő választ adott, mely megfontoltságát dicsérte, ám ezzel korántsem azt akarta mondani, hogy semmit sem gondol a dologról. Engem viszont a történet nagyon megindított, noha nem tudnám megmagyarázni, miért. Az apród, akire Héroard rábízott, mikor elbúcsúztam tőle, a már mondott útvesztőn keresztül elvezetett a szobába, ahol a király - szokása szerint - teljesen átengedte magát játékszenvedélyének. A helyiség sokkal nagyobb volt, mint neve alapján gondolná az ember; két nagy ablak világította meg, melyek előtt elhúzták az arannyal beszegett karmazsinvörös bársonyfüggönyöket. A függőcsillár és a falikarok gyertyái is égtek, s minthogy a helyiségben nem volt kandalló, bevittek egy parázstartót, mely ezen a novemberi estén meglehetősen kellemes meleget árasztott volna, ha ezt nem a levegő tisztaságának rovására teszi. Ezzel együtt is, így első látásra a szoba, melynek falait teljesen beborították a flamand szőnyegek, meglehetősen otthonos benyomást keltett; volt még benne egy nagy kerek asztal is, török asztalterítővel borítva, melynek meleg színei igen kellemes benyomást tettek, különösen ebben a szürke és hideg időben. De nem tudom, hogy az asztalt körbeülő játékosoknak oly nagy szükségük lett volna-e a felmelegedésre, hiszen igen nagy hévvel játszottak. Hatan voltak: a király, Bassompierre, Guise herceg; Epernon herceg, Créqui márki, s minthogy nem kedveltem, bármennyire királyi herceg volt is, merészelném utolsónak említeni Soissons grófját, aki valamelyik kastélyában végleg kialudta magából liliomos duzzogását, s előző nap visszatért a Louvre-ba. Miután letérdeltem a király lábai elé, s megcsókoltam a kezét, melyet egy tizedmásodpercre nagy kegyesen átengedett nekem, minden résztvevőt köszöntöttem, mely köszöntés meglehetősen különböző viszonzásokat kapott: Bassompierre-től széles mosolyt, Guise féltestvéremtől egy félmosolyt, Créqui márkitól egy fejbólintást, Epernon hercegtől azt, hogy egyik szemét félig lehunyta, Soissons grófjától meg semmit. A parti természetesen még igen messze volt a befejezéstől, s igen zavarónak éreztem volna saját személyemet, ha a király nem szólít meg: - Te játszol, Siorac? - Se nem játszik, se nem fogad - mondta Bassompierre. - Ez egy tiszta lélek. - Ha ez egy tiszta lélek - mondta a király végtelenül komolyan -, akkor ő itt az egyetlen, és szerencsét fog hozni nekem! Gyorsan, ide egy zsámolyt! A jobbomra, e helyre, Siorac lovagnak! Leültem, s kevésbé éreztem megtisztelve magam, mint kellett volna, mert eszembe jutott, hogy a végtelenségig ott kell majd ülnöm némán és mozdulatlanul azon a zsámolyon anélkül, hogy bármi érdekeset is hallanék vagy bármit is értenék abból a játékból, melyet ők oly szenvedélyesen játszottak, hol elragadtatással, hol meg lekonyult szarvakkal, a szerencse forgandósága szerint. De bármennyire elégedetlen voltam én lelkem mélyén, a király ragyogott. Mióta ott voltam, a kis talléroszlop háromszorosára nőtt előtte, s ő ezt teljes komolysággal annak tulajdonította, hogy egy tiszta lélek ül mellette. Gué lovag zavarta meg az ünnepet. Lélekszakadva állított be, vörösen, remegve, és elcsukló hangon azt kiáltotta: - Sire, Condé herceg ma reggel elvitte feleségét, a hercegnét: elhagyták Muret-t, és észak felé indultak. A csendben, amely ezt a bejelentést követte, a király felállt, viaszsápadtan és oly ingatagon, hogy erősen rá kellett támaszkodnia a vállamra, hogy az egyensúlyát megőrizze. Arcát eltorzította a kétségbeesés, s beletelt kis időbe, míg meg tudott szólalni; ám ami számomra legfeltűnőbb volt ebben a rövid pillanatban, az az, hogy kezében tartott kártyáit egy mozdulattal, mellyel valószínűleg maga sem volt tisztában, a zekéjéhez szorította, mintha még mindig attól félne, hogy belelátnak a lapjaiba. Végül aztán visszanyerte a hangját és méltóságérzetét, s átadta a lapjait Bassompierre-nek, hogy játsszon helyette és ügyeljen a pénzére. Majd megparancsolta Gué lovagnak, hogy kövesse, s még mindig a vállamra támaszkodva (oly erősen, hogy nem volt más választásom, mint vele menni), elhagyta a helyiséget, és bizonytalan léptekkel a királyné szobája felé indult. A visszavonulásnak ez az iránya megdöbbentett, mert túl azon, hogy a királyné, aki négy nappal - 179 -

korábban szült, bágyadtan feküdt és fájdalmai voltak, a király nem gondolhatta komolyan, hogy ha a hercegnéről van szó, a legcsekélyebb együttérzésre is találhat nála nagy bajában. Gyakran gondolkoztam azóta Henriknek erről a váratlan lépéséről, s az egyetlen magyarázat, melyet találtam rá, hogy abban a pillanatban szüksége volt asszonyi jelenlétre, akár ellenségesre is. Jobbról is, balról is illatosított gyertyákkal telerakott nagy karos gyertyatartók világították meg Medici Máriát, aki nem feküdt, hanem hátát nagy selyempárnáknak vetve ült; a párnák színe - világoskék - úgy volt megválasztva, hogy kiemelje leomló dús szőke haját, mely az egyetlen figyelemre méltó dolog volt rajta, hisz az általános vélekedés szerint - ezt azonban általában nem nagyon hangoztatták, hacsak nem magánbeszélgetésekben - vonásainak szabálytalansága megfosztotta attól a szépségtől, melyet trónra lépésekor az udvari festők és költők ünnepelni szerettek volna. Arcának szokásos kifejezése - a duzzogás és a mérhetetlen gőg semmivel sem járult hozzá ennek a benyomásnak a megváltoztatásához. Minden, amit a javára el lehetett mondani, hogy nagy volt, egészséges, erős, dús keblű és egyfolytában termékeny - e két utolsó tulajdonsága miatt a király is becsülte, akinek mindamellett igen gyatra véleménye volt az ítélőképességéről. De meg kell vallani, a királynénak nem kellett túl sok ész hozzá, hogy megértse, ami a jelenlétében elhangzott a király és Gué lovag, aztán meg a király és Delbéne közt: a kora hajnali órákban a puttáná-t elvitte a férje, és a házaspár most már minden valószínűség szerint közel jár Németalföld határaihoz. Úgy látszott, a király teljesen magánkívül van. Máriát azonban - ha az ember kicsit is belegondol a helyzetébe - ez a hír csodálatosan kárpótolta azért a csalódásért, mely abból fakadt, hogy lánygyermeknek adott életet. Ha mert volna, s ha állapota megengedi, harsány kacagásra fakad. Ki az a puttána, ha nem egy szerencsétlen kis nyafka, aki a kényeskedéseivel megnyerte a király szerelmét, s mi másért, mint hogy feleségül vetesse magát vele? S minthogy őszentsége a pápa mindazon gyermekek után, akiket ő adott a férjének, soha nem egyezne bele a válásba, Máriának csak apja családjának történetéhez kell fordulnia, hogy megtudja, mi lenne a sorsa hosszú távon, ha Condé nem állít egy országhatárt a király és a hercegné közé. Ez maga a csoda, s ő imáiban meg fog emlékezni róla. Mialatt a király színtelen hangon kikérdezte Delbéne-t és Gué lovagot, én kihasználtam a helyzetet, hogy a királyné nem tulajdonít nagyobb jelentőséget személyemnek, mint egy bútordarabnak, s titokban vetettem rá néhány pillantást. Meg se mukkant, úgy figyelt, hogy egy arcizma sem mozdult komor és fensőbbséges ábrázatán. Egyszer úgy hallottam, mintha azt mormolta volna a foga közt: „Che sollievo!”, amiből arra következtettem, hogy talán nem tévedtem, s ebben a pillanatban Delbéne is, aki firenzei volt, feléje fordította a tekintetét, és megnézte magának. De ez csak egy villanás volt, s Delbéne ismét elfordította a fejét. Volt elég dolga: válaszolnia kellett a király aggódó kérdéseire, aki arra kényszerítette, hogy újra meg újra elismételje azt a keveset, amit tud. A jelenet már a legnagyobb zűrzavarba fordult, mikor Bassompierre megérkezett azzal, hogy a játékosok egyhangú döntése értelmében a kártyapartit felfüggesztették, s ő visszahozta a király pénzét. A király még mindig a vállamat szorítva odafordult Bassompierre-hez, kétségbeesetten nézett rá, és fakó hangon azt mondta: - Bassompierre, barátom, elvesztem! Ez az ember egy erdőbe vitte a feleségét! Nem tudom, azért-e, hogy megölje, vagy hogy kivigye Franciaországból! - Biztosan nem azért, hogy megölje, Sire - mondta Bassompierre, aki képtelennek találta a feltételezést, s aki akárhogy is, de nem tudta megérteni, hogyan csinálhat egy férfi akkora ügyet egy hölgyből, hogy elveszítse az eszét, ha az távol kerül tőle. Márpedig hogy a király kissé elveszítette az eszét, Bassompierre erről meg volt győződve, mikor azt hallotta, hogy Henrik összehívja az államtanácsot - este hét órakor! -, hogy megvitassák, milyen intézkedéseket foganatosítsanak. S ami még ennél is szokatlanabb volt, azt kérte tőle, hogy vegyen részt rajta. Hozzám nem fordult hasonló kéréssel, én azonban mégis maradtam, annyira ragaszkodni látszott a jelenlétemhez akár mert fiatalságom megvigasztalta, akár mert úgy tekintett rám, mint aki szerencsét hoz neki. Abban a partiban azonban, melyet ott játszottak, sem a lapjaiban nem lehetett biztos, sem abban, hogyan kellene kijátszania őket. A királyi hercegekkel, hercegekkel, pairekkel és néhány államtanácsossal megerősített tanács a számára rendelt teremben ült össze, noha a nyári hónapokban igen ritkán tárgyalt ott, minthogy a király inkább a kertjében beszélte meg a folyó ügyeket, ideges és fáradhatatlan járkálás közben. Őfelsége, aki valamelyest már lehiggadt, szokásos rövidségével ismertette a tényeket, s mindenkitől véleményt kért. Amit mindenki el is mondott, na nem a sajátját, hanem megpróbálta kitalálni, mit akar hallani a király. Mégis úgy vettem észre, voltak árnyalatnyi különbségek az elhangzott beszédekben, és Jeannin, az államtanácsos véleménye diadalmaskodott világosságával is, de kétségkívül őszinteségével is, mert Jeannin elnököt senki sem gyanúsíthatta hízelgéssel: a parlament előtt szállt szembe a költséges ediktumokkal, különösen a pénzrendelettel. Jeannin véleménye az volt, hogy a herceget üldözőbe kell venni, akár még az országhatáro-kon túl is, és megparancsolni neki, hogy térjen vissza a királyság területére. Ha megtagadja a parancs teljesítését, fel kell szólítani a németalföldi kormányt, hogy ne adjon menedéket a szökevényeknek. - Szép olvasó, megmagyarázhatom kegyednek e résznél... - 180 -

- Uram, én úgy hallgatom kegyelmedet, mint a misét, de még egyszer: hagyjuk, könyörgök, a sértő ismétléseket! - Csak azért, asszonyom, mert e résznél annyi tényt tálalok fel kegyednek... - Ne féljen semmit, nem haladják meg elmém képességeit, hacsak meg nem őrzi ezt a kegyelmedre jellemző éles és rosszindulatú hangot. - Rosszindulatút, asszonyom? - Soha nem mulasztja el kigúnyolni a királynét. - S kegyed, asszonyom, megvédeni, bármily kevéssé védhető is. - Ne öklözzük egymást, könyörgök! Folytassa, uram! A németalföldi kormányról akart beszélni. - Melyet úgy hívtak Franciaországban, hogy „a főhercegek”, s ez a többes szám igen mulatságos volt... - Merthogy csak egy volt belőlük? - Mert a másik egy asszony volt. Ez a kormány volt Európában a kétfejű Habsburg Monarchia legnagyszerűbb szimbóluma: Albert főherceg osztrák, a felesége meg, Izabella, spanyol infánsnő, II. Fülöp lánya volt. Mindkettő Habsburg, a hölgy a régebbi ágról, az úr az újabb keletűről. - S a hölgynek volt szava az ügyek vitelében? - Természetesen, minthogy spanyolországi III. Fülöp féltestvére volt. A spanyol hadsereg és Spinola márki nélkül Albert főherceg nem tudott volna szembeszállni a hollandokkal. - S milyen emberek voltak ezek a híres főhercegek? - Albert főherceg bíboros volt, mielőtt kiugrott volna, nem szerelmi ügyből, hanem államérdekből kifolyólag: uralkodnia kellett Németalföldön. A felesége meg, a legnagyszerűbb Izabella infánsnő az Escorialban nevelkedett, II. Fülöp fagyos árnyékában... - Ha jól értem kegyelmedet... - Igen, asszonyom. Erényes volt, rideg, mogorva és őrülten unalmas. - Lefogadom, hogy a kis Condé hercegné keservesen meg fogja siratni a vidám francia udvart. Uram, hogy lehet az, hogy a király nem várt tanácsülésén Sully elvárt véleménye még nem hangzott el? - Mert még nincs ott, asszonyom. Jön, de lassan jön. Noha a távolság, mely a Louvre-t elválasztja az Arzenáltól (ahol az ágyúin kotlik) vagy a Bastille-tól (ahol a millióin kotlik) nem nagy, főként éjjel, ebben a kihalt Párizsban, ahol mihelyt leszáll az est, a párizsiak magukra zárják az ajtót, annyira félnek a haramiáktól. De ismeri Sullyt: azzal dicsekszik és büszkélkedik, hogy ő nem hisz bennük, és szívesen megvárakoztat mindenkit, beleértve a királyt is, aki, mikor végre megérkezik, elég hideg fogadtatásban részesíti, s így letöri kissé azt az átkozott pimaszságát. Kárba veszett fáradság! Sully mindent tud! Ő mindent előre látott! És nem hagyja, hogy erről megfeledkezzenek! „Én megmondtam felségednek, hogy Condé, akit a spanyol ügynökök megdolgoztak, el fogja hagyni az országot, be kell tehát zárni a Bastille-ba! Ha megtettük volna, ma nem itt tartanánk! - De a szent szürke hasára, Rosny! - kiáltott fel a király. - Nem fogod egész éjjel telekürtölni a fülemet az örökös »én megmondtam«-jaiddal! A bor le van fejtve. Most már meg kell inni. Azt mondd meg nekem, hogy ma mit javasolsz.” Mellesleg szólva, asszonyom, engedje meg nekem, hogy gratuláljak kegyednek La Surie-s giocó-jához Sully elvárt véleményéről a nem várt tanácsülésen... - Köszönöm, uram. Én is meglehetősen elégedett vagyok ezzel a kis aprósággal. Pedig nem is gondolkoztam rajta. De folytassa, könyörgök. - Sully rövid gondolkodási időt kért a királytól. A király beleegyezett, s ő e célból egy ablakmélyedésbe vonult vissza, félig hátat fordítva a többieknek, ide-oda forgatva széles mancsát a szeme előtt. - Micsoda viselkedés! És még az asszonyokra mondják, hogy modorosak! Istenem, micsoda fontoskodás! - Mindazonáltal, asszonyom, mikor Sully beszélt, azért tette, hogy értelmes dolgokat mondjon. Még akkor is, ha úgy kellett kiszedni belőle mindent. Kis idő múlva a király türelmetlenkedni kezdett, és megkérdezte: „Nos hát, Rosny, gondolkoztál? - Igen, Sire. - És mi a teendő? - Semmi, Sire. - Hogyhogy semmi? - Ahogy mondom, Sire: semmi. Ha felséged az égvilágon semmit sem tesz, és azt mutatja, hogy nem törődik az egésszel, meg fogják vetni Condét. Senki sem fog neki segíteni. Még azok a barátai és szolgái sem, akik a határon túl vannak. És három hónap múlva, minthogy rászorítja majd a szükség meg az a kevés haszon, amit húztak belőle, újra felségedé lehet a herceg, olyan feltétellel, amilyennel csak akarja ha viszont azt látják, hogy törődik vele, s vissza akarja kapni, megnő a fontossága. Megsegítik pénzzel az ottaniak, és többen is eltartják majd olyanok, akik azt hiszik, ezzel bosszúságot okoznak felségednek, holott egyébként a sorsára hagynák, ha felséged nem csinálna belőle gondot magának.” Nos hát, szép olvasó, mit gondol a dologról? - Mielőtt válaszolnék kegyelmednek, uram, kérdeznék valamit. - Kérdezze, könyörgök! - Sully házasember volt? - Igen, asszonyom. - Boldog? - Nem, asszonyom. Minthogy csak az arzenáljának meg a bastille-beli kincseskamrájának élt, nem törődött a feleségével, aki aztán megcsalta Schomberg úrral, az udvar egyik nagy lovagjával és - 181 -

Bassompierre úr nagy barátjával. - Nem mondhatnám, hogy szomorú vagyok miatta. Olyan magasan hordta az orrát, legalább rákoppintottak egy kicsit. - Nem az orráról beszéltünk, asszonyom, hanem a tervéről. - A kettő nem teljesen független egymástól. Az említett terv, uram, hatalmas hiányosságot mutat. Kitűnő volt a herceggel szemben, de megfeledkezett a hercegnéről. És csodálkoznék, ha a király elfogadta volna. - Nem fogadta el. Jeannin elnök veszélyes tervéhez csatlakozott, kockáztatva, hogy a visszautasításokon betöri az orrát, s az egész kereszténység előtt nevetségessé teszi magát. - Nevetségessé? Hogyhogy? - Asszonyom, nem azt fogják-e mondani erre, hogy a vén Menelaosz képes kirobbantani a trójai háborút, hogy visszakapja szép Helénáját?... Tizenkettedik fejezet - Menelaosz - mondta atyám, mikor beszámoltam neki az estémről - megfizetett a történelem előtt azért, hogy nevetséges módon hagyta magát felszarvazni. Ezzel szemben, minthogy a szép Heléna törvényes felesége volt, mellette állt a jog és az istenek. Ami a mi Henrikünkről nem mondható el, hisz ő, mint azt helyesen jegyezte meg angliai I. Jakab, „a más feleségét próbálja elcsábítani”. Condét rákényszerítette, hogy Németalföldre meneküljön a föhercegek védőszárnyai alá, s ezzel remeklésre adott lehetőséget a spanyol királynak, mert tessék: most már nemcsak a katolikus egyház bajnokának szerepét játszhatja el az egész kereszténység előtt, hanem az elnyomottak pártfogójáét és a jó erkölcsök védelmezőjéét is. S e pillanatban ki áll vele szemben, ha nem egy álságosan megtért hugenotta (ezt fogják mondani), eretnekek szövetségese, az erényes feleségével szemben kegyetlen férj, saját unokaöccsének zsarnoka, s mindennek tetejébe még gyalázatos parázna is, akit teljesen megbolondított egy aggkori szenvedély... Ha az ember háborút indít, az mindig nagyon rossz, fiamuram, ha a másik táborban az erkölccsel s a vallással egyszerre találja szembe magát. - És most, uram, mit jósol, mi fog történni? - Végeérhetetlen tárgyalások egyfelől a király, másfelől meg Pecquius, a főhercegek követe, Don Ingo de Cardenas, a spanyolországi követ és Ubaldini, a pápai nuncius között. Végeérhetetlenek és fölöslegesek. Kérések, nyomások, könyörgések, fenyegetések és pápai közbenjárások mit sem fognak használni. Spanyolország nem engedi el a túszait, a király meg nem fogja hagyni a hercegnét. - Tehát ezúttal már biztos a háború? - Az mindenképpen kitört volna, hisz a király tíz éve készül rá, de így gyorsabban szakad ránk. Atyám e két jóslatából csak az első teljesült, mert mielőtt a háború kitört volna, vagy épp eljutott arra a pontra, hogy kitörjön, még öt hosszú hónap telt el. Bizonyságául annak, hogy a király, aki korántsem volt olyan őrült, mint amilyennek hinni szerették volna, nem akart sebtében rátámadni az ellenségre, sem szokásos óvatosságáról lemondani. S bizonyságául annak is, hogy a hercegné visszaszerzése csak egy okkal több volt rá, hogy megverekedjen az ellenséggel, s nem a döntő ok, mint azt akkoriban mondták. Karácsony előtt, mikor is sekrestyéshíresztelések szerint a gonosz hugenották, mint tudjuk, arra készültek, hogy megcsinálják majd a maguk katolikus Szent Bertalan-éjét, a prédikációkban elszabadultak az indulatok. Fogacer, aki néhány nappal karácsony előtt nálunk vacsorázott, felajánlotta, hogy foglal nekünk három helyet a Saint-Gervais-templomban, mely, mint mondta, szenteste dugig lesz, mert a király meg az udvar meghallgatja majd Gontier atya, az ékesszólásáról híres jezsuita prédikációját, aki azt állítja magáról, őt a Szentszék szólította fel, hogy vigye el az igaz szót a királynak. - Ez a Gontier atya - mondta a nagytiszteletű Fogacer apát úr, aki éppúgy irtózott a jezsuitáktól, mint a mi Courtil plébánosunk - merő karom, agyar és méreg. Ő a kegyetlen arca annak a Jézus Társaságnak, melynek gyöngéd és kedves arca Cotton atya. Elhihetik nekem, hogy ostorozni fogja majd a királyt meg a háborút, melyet Henrik Spanyolország ellen akar folytatni, s minthogy sok esze van, meg fogja találni azt a kerülő utat, ahol támadhat. Utána meg majd Cotton atya elmegy, hogy megvigasztalja a királyt a kemény szavak miatt, könnyeket fog hullatni, kétségbe lesz esve, és helyteleníteni fogja az elhangzottakat, végezetül emlékezetébe idézi majd a királynak, hogy már régen megígért százezer tallért a La Fléche-i jezsuita kollégium kápolnájának a befejezésére. - S a király meg fogja adni neki? - kérdezte elhűlve atyám. - Miközben épp mostanság rabol össze minden pénzt, amihez csak hozzá tud férkőzni? - Bizonyára. A király azt fogja hinni, ezzel lefegyverezheti a jezsuitákat, és Cotton atya meg, aki pontosan tudja, hogy a király erre számít, a markába nevet. Hiszen tisztában van vele, minthogy a szörnyeteg beleiben él, hogy a társaságiak sohasem teszik le a fegyvert, s a leggátlástalanabbul megharapják a kezet, mely táplálja őket, ha eközben szándékaik tiszták maradnak. S mely szándék lehet tisztább, mint az övék, hiszen ők, perinde ac cadaver engedelmeskedve vakon szolgálják a Szentszék céljait. Elmentünk erre a prédikációra a Saint-Gervais-templomba, atyám, La Surie meg én, és igencsak megvilágosodva tértünk haza, de korántsem abban az értelemben, ahogy azt Gontier atya óhajtotta volna. Igen kíváncsian vettem szemügyre, mikor megjelent, szószékének magasából uralva a gyülekezetet; - 182 -

mindenekelőtt így szólt: - „Engem - ámbár méltatlanul - szentatyánk, a pápa és egyházának prelátusai és méltóságai küldtek ide abból a célból, Sire, hogy megláttassam és meghallassam felségeddel népe kiáltásait, mely nem állhatja, hogy ellenségei a háborút kínálják számára, miközben az egyház a békéről dalol neki.” Ahogy elnéztem Gontier atyát, amint két erős kezével a szószéket markolja: semmi sem volt benne a böjtöléstől legyengült vagy az önsanyargatásban megháborodott szerzetesből. Épp ellenkezőleg, életerős fickó volt, szögletes csontú, erős mellkasú, vastag nyakán nehéz és erőszakos fej, a haja sűrű és rövidre nyírt, a szeme parázsló, az orra erős, az állkapcsa, mint egy ragadozóé. Hatalmas orrcimpái mintha csataszagot szimatoltak volna. Hangja oly harsány volt, szava oly parancsoló, hogy az ember inkább vértezetet látott a hátán, mint ciliciumot, hatalmas kezében inkább kardot, mint cibóriumot, s két combja közt - a szószék ugyan eltakarta előlem, de izmosnak képzeltem - egy harci mént, mely sarkantyújának biztatására rohan az ellenségre, „ámbár méltatlanul”. Mert nyilvánvaló volt, hogy bár vágtában indult el szentséges szószéke magasából jó leckét adni a királynak, Gontier atya alázatos ember volt, nagyon alázatos, még azt is megkockáztatnám, hogy a legalázatosabb - nem tudnék elegendő b-t mondani, hogy éreztessem, mennyire az. Először az „ellenség” kérdésében bizonytalanodtam el: kiről beszél, ki az, aki „a háborút kínálja a népnek, miközben az egyház a békéről dalol neki”. Albert főhercegről, az egykori bíborosról volna szó, aki a béke kellős közepén elfoglalta Amiens városát, melyet aztán a mi Henrikünknek hosszú és költséges ostrommal kellett visszafoglalnia? Vagy a császárról, aki épp most tette rá a kezét a cléves-i hercegségre? Vagy a spanyolról, aki a Liga idején megtámadta Marseille-t, aztán meg Biron marsall és Auvergne gróf öszszeesküvését szította a király élete ellen, most meg saját területére csalta Condé herceget, hogy a nagybátyja ellen uszítsa? Egyáltalán nem jó helyen keresgéltem. „Az ellenség” a francia hugenották voltak, és „e zendülőket meg kéne büntetni” és „kiirtani ezt az egész zendülő fajtát az udvarából, Sire, és száműzni őket”. Gontier atya lenyűgöző magabiztossággal mondta ki e szavakat, nemcsak a király előtt, akinek az égből származó utasításokat látszott adni, lévén - ámbár méltatlanul - a Szentszék küldötte, hanem Sully előtt, Bouillon herceg előtt, Lesdiguiéres marsall és az udvar sok más magasabb és alacsonyabb rangú ura előtt is, akik mind protestánsok voltak. Az ürügy, mellyel e szavakat Gontier atya elmondta, bizonyos fokú leleményességről tanúskodott: olyan fegyvert fordított a hugenották ellen, melyet valaki közülük szolgáltatott ki neki óvatlanul. A református vallás egyik lelkészéről volt szó, bizonyos Vignier-ről. Ő írt egy mulatságos gúnyiratot a velenceiek kiátkozásáról, majd egy Egyháztörténet-et, mely korántsem bánt finoman a pápasággal, és épp akkoriban jelentette meg Az Antikrisztus színházá-t, amelyben annyira elragadta a hév és a pártszellem, hogy a pápát nevezte Antikrisztusnak. Az Új Testamentum utolsó könyve, az Apokalipszis szerint, melyet Szent Jánosnak köszönhetünk, s mely világunk végső sorsát tárgyalja, az Antikrisztus olyan gonosz és meseszerű figura, aki nem sokkal a világ vége előtt jelenik meg, hogy bűneivel és istentelenségeivel elárassza a világot, ám Krisztus legyőzi, másodszor mentve meg ezáltal az emberiséget. Vignier részéről - magyarázta nekem később Fogacer - éppoly igazságtalan, mint amilyen meggondolatlan dolog volt V. Pált bevarrni ennek a gonoszság hercegének a bőrébe. Vignier jobban tette volna, ha ellenáll a kísértésnek, hogy ütést ütéssel viszonozzon, mert tény, hogy a Szentszék, sajnos, a maga részéről sohasem habozott, hogy az Antikrisztus nevével bélyegezzen meg kivétel nélkül minden hitújítót, aki az évszázadok alatt megpróbálta helyrehozni a katolikus egyház visszaéléseit és botrányait: Husz Jánost Csehországban, Luthert Németországban, Kálvint Franciaországban. De Vignier „szemet szemért”-je azért is igen rosszul jött ki, mert némely elődjével ellentétben V. Pál az egész kereszténységnek erényei hírével kíván épülésére szolgálni. „A tolerancia kivételével mindegyikkel rendelkezik. Noha ez volna az alapvető” - jegyezte meg atyám. Fogacer ebben nem volt hajlandó egyetérteni. Márpedig neki aztán igen jó oka lett volna azt kívánni, hogy ebből az erényből némileg több uralkodjon a földön. De Gontier atyára visszatérve: mint általában a jezsuiták, ő is szerette a szillogizmus segítségével bizonyítani az állítását. És ez aztán aranyból volt: a hugenották azt állítják, hogy a pápa az Antikrisztus. Márpedig ha a pápa az Antikrisztus, akkor azok a legátusok és püspökök is mind hamisak voltak, akiknek megbízatásuk szerint a király esküvőjét kellett celebrálniuk. Tehát, a házasság érvénytelen, s a trónörökös fattyú. Tehát „az ellenség, Sire; mikor felséged családját s a királyi örökösödést támadja, felséged jogarát sérti, felséged koronájára sújt le”. Hogy a beszéd megtévesztő volt, az szembeszökő. Vignier csak a saját nevében beszélt, s véleményét nem lehetett a hugenották összességének betudni. Akik ráadásul sohasem támadták a katolikus házasság törvényességét, azon egyszerű okból, hogy ha megteszik, a franciák többsége fattyú lett volna az állítás éppoly képtelen, mint amilyen bántó. Valójában a beszéd célpontját Gontier nem merészelte megnevezni. Az ellenség ugyanis maga a király volt, hiszen Gontier szerint ő kínálta „a háborút a népnek, miközben az egyház a békéről dalol neki... Bárcsak a király is együtt dalolná vele ezt a békét, s akkor alattvalóit épségben és üdvösségben őrizhetné meg, amíg csak az isteni jóságnak úgy tetszik, hogy megtartsa őt boldog egészségben és életben.” Nem azt sugallta-e ezzel, méghozzá igen erősen, hogy ha a király makacsul kitart protestáns szövetségesei és háborús politikája mellett, Isten esetleg megszűnik őrködni élete fölött... - 183 -

Néhány nappal később Fogacer-től megtudtuk, hogy egy másik jezsuita, Hardy atya sokkal kevésbé leplezett fenyegetést fogalmazott meg a király ellen. A Bastille milliáira utalva azt mondta, hogy „a királyok hatalmas kincseket halmoznak fel, hogy félelmetessé tegyék magukat; de egyetlen paraszt is elég mattot adni a királynak”. Atyám e kárhozatos szavak hallatán teljesen le volt sújtva. - De hát ez egyértelműen felhívás gyilkosságra! - mondta. - S ez vészesen emlékeztet engem mindarra, amit a szószékekről kiabáltak és a sekrestyékben suttogtak III. Henrik ellen Párizs ostroma idején: megannyi csalétek, hogy itt vagy ott megkaparintsanak vele egy gyenge és zavart elméjű egyént, és a kezébe adják a kést. - Hát persze! - mondta La Surie. - Ezek az emberek nagyon is jól értik, hogyan kell tologatni a parasztokat a sakktáblán. A királynénkat már megnyerték. - És a két lovat is - mondtam. - Ezt hogy érti? - kérdezte atyám. - Hát Condét és Epernont. - A király - mondta atyám - hibát követett el, mikor Condét nem záratta tüstént a Bastille-ba, mihelyt az arról beszélt, hogy elhagyja az országot. És Epernon leverésével is túl sokáig vár. Mind közt ő a legveszélyesebb. Január elején a király a Louvre-ba kéretett, és váratlanul azt kérdezte tőlem, alkalmasnak érzem-e már magamat rá, hogy egy levelet lefordítsak franciáról németre. Igennel feleltem, elég magabiztos hangon, magamban azonban remegtem, mert bár szorgalmas voltam Ulrike nyelvének tanulmányozásában, s két hosszú levelet is írtam neki havonta, mégis attól féltem, hogy a levélben, melyet Henrik diktálni fog, találok két vagy három olyan francia szót a diplomácia vagy a hadászat területéről, melynek nem tudom a fordítását. Minthogy azonban a levél a pfalzi választófejedelemnek volt címezve, akiről tudtam, Ulrike révén, hogy igen jól tud franciául, azzal nyugtatgattam magam, hogy ha egy kifejezést nem tudok németül, még mindig leírhatom a saját nyelvemen. Szerencsém volt. Az egyetlen szó ebben a hosszú levélben, mely nehézséget jelentett, a „contrat” volt. Némi habozás után úgy döntöttem, hogy németesítem, legalábbis a helyesírását, és „Kontrat”-ot írok. Otthonomba visszatérve rávetettem magam a szótáramra: csak egy betű hiányzott belőle, mert a szót „Kontrakt”-nak írták. Ezt igazán kitalálhattam volna, hisz a latin, amelybál származik, „contractus”-t mond. És mi az ördögért van az, hogy a franciák, nyilván hanyagságból elhagyták a második k-t, mely érzésem szerint sokkal komolyabbá, szigorúbbá és kényszerítőbb erejűvé tette a „Kontrakt” szót? Még a francia diktálás közepén jártam, mikor kopogtattak a kis szoba ajtaján, ahol őfelségével foglalatoskodtunk, és Belinghen lépett be (alkalmasint ő volt az egyetlen a Louvre-ban, aki tudta, hova vonult vissza a király), hogy közölje, Ubaldini nuncius Henrik hívására falaink közé érkezett. - Vezesd ide! - mondta a király nem túl nyájas arccal. - Ide, Sire? - kérdezte Belinghen, kétségkívül azt gondolva, hogy a pápai nuncius audienciája nem folyhat le egy ilyen alig bebútorozott szobában. - Hallottad, mit mondtam! - Sire, a zsámolyon kívül, melyen a fordítója helyet foglalt, nincs mire ülni e helyt. - Hozass egy karosszéket, mielőtt bevezeted a nunciust! - És felséged, Sire? - Én állni fogok. Belinghen rám pillantott, aztán a királyra nézett. - Mi aggaszt, Belinghen? - kérdezte szárazon Henrik. - Sire, felséged rendszerint tanácsosai jelenlétében szokta fogadni a nunciust. - Ma megleszek nélkülük. - És a nuncius, Sire, maga is klerikusaival érkezett. - Egyedül jöjjön! - Igen, Sire. Belinghen egy utolsó pillantást vetett rám, majd mélyen meghajolt, és visszavonult. Tekintete oly ékesszóló volt, hogy jónak véltem megkérdezni: - Sire, visszavonuljak? - Kértelek rá? - kérdezte nyersen a király. Dühödt léptekkel fel s alá járkált, kezét a háta mögött összefonva. Látszott rajta, hogy nehezen uralkodik a haragján, melyet látogatójának érkezése váltott ki belőle. - Siorac - mondta ridegen -, ülj háttal, arccal az ablak felé! És egy másik papírlapra írj le mindent, amit hallani fogsz! - Igen, Sire. Két inas behozott egy karosszéket, s nagy megelégedéssel állapítottam meg, hogy ha kicsit arrébb húzom a zsámolyomat, éppen e karosszékre látok a falon lógó firenzei tükörből. Mivel azonban az volt a feladatom, hogy leírjam látogatónk szavait, tudtam, nemigen lesz időm nézegetni őt. Előbb hallottam a hangját, mint őt magát láthattam volna, lévén hogy addig nem került a látóterembe, míg a király azt nem mondta neki, hogy üljön le. Köszöntötte a királyt, átadta neki Őszentsége - 184 -

üdvözletét, s minthogy sem természete, sem hivatala nem ösztökélte rá, hogy ezt röviden tegye, nemigen sietett vele. Hangjának csengését, mely megmaradt az alsó regiszterekben, igen kellemesnek hallottam, s kellemességét az olaszos kiejtés csak növelte. Nem tudnám jobban leírni a hangját, mint hogy azt mondom, olyan volt, mintha biliárdgolyók gurulnának egy serpenyő olajban. Mikor összeütköznek, pontosan lehet érezni, milyen kemények, minthogy azonban olajban fürdenek, még ebben a keménységben is érződik valami lágyság. Mikor aztán a bíboros nuncius végre leült, s nekem még nem volt mit írnom, hisz üdvözlő szavai merő udvariaskodásból álltak, vethettem rá néhány pillantást is. Kisebbnek láttam, mint amilyen emlékeim voltak róla Vendőme herceg esküvőjéről, bár akkor teljesen körülvették rangos híveinek csillogó bíbor- és lilaszínű ruhái. Legfőképp azonban az lepett meg, hogy minden kerek volt rajta; legalábbis gömbölyded: a koponyája, az arca, a szeme, az orra, az álla, a válla meg a hasa. Egy rózsaszín gránitkavicsra emlékeztetett, amely más kavicsokkal ütközve gömbölyűre csiszolódott a Vatikánban. Rózsaszínt mondok nemcsak ragyogó frissességű arcszíne, hanem a vonásaira kiülő derű miatt is, még akkor is, ha feladatának nehézségeivel szembesülve folyton azt mondta magáról, mint azt hamarosan módom volt észrevenni, hogy „lesújtott, bánatos és szomorú”: De ezek csak amolyan papi szomorúságok voltak: úgy vettem észre, semmiben sem kezdték ki azt a kellemes élvezetet, melyet számára az élet jelentett. Henrik viszont rövidre fogta az üdvözlést, majd lecövekelt a nuncius előtt, és egyenesen a tárgyra tért. - Nuncius úr - mondta -, igen elégedetlen vagyok az ediktumot illetően, melyet őszentsége De Thou elnök Egyetemes történetének tárgyában bocsátott ki. - Márpedig, Sire, e könyv elítélése őszentsége által nem volna szabad, hogy meglepje felségedet. Mert bár igen szellemdús a mű, emellett kitűnő latinsággal van megszerkesztve, s mindenütt csodálatra méltó tanultságról árulkodik, az eseményekről adott beszámolója, különösen az 1543 óta Franciaországban történtekre vonatkozóan nem olyan természetű, hogy az a Szentszék megelégedésére szolgálhatna. Azonkívül a Szent Inkvizíció hogyan is feledkezhetett volna meg róla, hogy De Thou elnök egyike azoknak, akik a Nantes-i Ediktumot megszerkesztették, mely minket irtózattal tölt el, hisz ebben az országban egy roppant gyászos dolgot vezet be: a lelkiismereti szabadságot. - Amely nélkül - mondta a király - katolikus alattvalóim és hugenotta alattvalóim még mindig egymás torkát vagdosnák el... Azonban De Thou elnök Egyetemes Történet-e még csak hagyján. Hogyan is várhatnám el, hogy a szentatya lemondjon az elveiről? Sokkal meglepőbb számomra Antoine Arnauld vádiratának elítélése a jezsuiták perében, mely Jean Chátel személyem ellen irányuló gyilkossági kísérlete nyomán indult. - Ó, Sire! - mondta a nuncius, akit mintha megzavart volna kissé Jean Chátel nevének említése. - A szentatyának az a kívánsága, hogy a múlt temesse el a múltat. Felséged is megbocsátotta a jezsuiták meggondolatlanságait, hiszen előbb kitiltotta őket Franciaországból, majd visszahívta őket. Még azt is mondhatnánk, hogy napjainkban felséged a jótevőjük, hiszen felséged segítsége nélkül nem tudták volna újra kezükbe venni az ifjúság tanítását, sem a nagyszerű La Fléche kollégiumot felállítani. Biztos lehet benne, Sire, hogy hálájuk végtelen felséged iránt. - A prédikációikon ezt nem veszem észre - mondta keserűen Henrik. - De térjünk még vissza az előzőekre, kérem! Van rosszabb is! Őszentsége ediktuma nem éri be azzal, hogy elítéli Arnauld értekezését. Elítéli a kiegészítő részeket is, s ezek között ott található a párizsi királyi bíróság által Jean Chátelre kimondott halálos ítélet is, melyben bűnösnek nyilvánították a személyem ellen irányuló gyilkossági kísérletben. Minthogy beszélgetőtársa kitartóan hallgatott, a király metsző hangon folytatta: - Nagyuram, eszébe kell-e idéznem, hogy Pikardiából való visszatérésemkor Jean Chátel elvegyült a louvre-beli udvaroncok közt, s minthogy azt hitte, páncélinget viselek, a nyakamon akart késével megszúrni. Nagy szerencsémre a sors úgy akarta, hogy épp abban a pillanatban, mikor felém szúr, lehajoljak, hogy felemeljem az előttem térdelő Montigny urat, így a penge csak felső ajkamat érte, s megakadt az egyik fogamban, melyet ketté is vágott. El tudja képzelni a kárt, melyet a mondott penge okozott volna nyakamnak, ha beléhatol? Nosza! Mi történik? A királyi bíróság bűnösnek találja Chátelt, és halálra ítéli. Mit várt őszentsége, hogy végződik az ügy? Felmentik Chátelt? És kiengedik, hogy újra kezdhesse, ezúttal már több sikerrel, kését belém szurkálni? Mit jelentsen a Chátel elleni halálos ítélet megsemmisítése? Csak nem sajnálkozik a Szentszék azon a kegyességen, melyet a sors tanúsított irányomban, mikor lehajlásra bírt, s ezáltal megmentett a gyilkos késétől? Minthogy a nuncius kis ideig várt, mielőtt erre az ingerült kérdésre válaszolt volna, fél szemmel rápillantottam a tükörből. Rózsás arcszíne megpirosodott, s így némileg közelített bíbor reverendájának színéhez, vonásain panaszos és fájdalmas kifejezés jelent meg, s mikor megszólalt, mintha csak egy mélyhegedű zokogott volna a hangjában. - Sire - mondta -, végtelenül elszomorítana, ha azt gondolná, hogy a szentatya szeretete, mellyel felséged iránt viseltetik, akár csak egyetlen pillanatra is törést szenvedett volna. Az persze meglehet, hogy a Szent Inkvizíció prelátusai, akik ezt az elítélést tanácsolták neki, úgy vélték, hogy ha már egyszer megsemmisítik Arnauld értekezését, van abban valami logika, hogy a kiegészítő részeket is megsemmisítsék. - Jean Chátel pere - mondta a király - és a jezsuiták pere két különböző dolog. Úgy is lehet - 185 -

helyteleníteni a jezsuiták félreállítását, hogy közben nem fájlalják annak az embernek az elítélését, aki engem meg akart ölni. Becsülöm és igen tisztelem V. Pál pápát, és rendkívüli örömmel tölt el, hogy kegyelmed azt mondja, szeretettel van irántam, de jobban értékelném, ha élve szeretne, mint holtan! - Ó, Sire! - mondta a nuncius. - Igen bánkódnék, ha ez a gondolat akár csak átfutott volna is az elméjén. Biztosíthatom róla, hogy a szentatya mindennap imádkozik felséged megóvásáért. - Igen hálás vagyok neki érte. Mindazonáltal vegye tekintetbe a zűrzavart, melyet a pápai ediktum királyságomban támaszt. A királyi bíróságot rendkívüli módon felháborította, hogy megsemmisítették az általa hozott helyes ítéletet, mely halállal sújtott egy királygyilkost, ezért a pápai ediktumot visszaélés miatt semmisnek nyilvánította és elrendelte az elégetését. - Ó, Sire! Ez már túlkapás! - Se nem kisebb, se nem nagyobb túlkapás, mint az ediktum, melyet sújtottak vele! De ne féljen, nagyuram: megtiltottam a bíróságnak, hogy ítéletét végrehajtsa, nemcsak a botrány miatt, mely az egész keresztény világban kipattanna miatta, hanem azért is, mert Párizsban tüstént elkezdődött volna a vitairatok háborúja, az egyik mellette voksolt volna, a másik ellene, s ki tudja, hogy némely őrültek nem jutottak volna-e arra a következtetésre, hogy mivel a pápai ediktum felmentette Jean Chátelt, immár helyénvaló dolog megölni engem... - Ó, Sire! Szavai a szívembe marnak! Mélységesen össze vagyok törve miattuk. Azt hiszem, elalélnék, ha tovább kellene hallgatnom őket. Sire, esedezem, engedje meg, hogy visszavonuljak! - Nuncius úr - mondta a király nem minden szarkazmus nélkül -, könyörgök, nehogy elaléljon, mielőtt meghallgatná a következtetést, melyet a pápai ediktum tanulmányozásából levontam. De Thou elnök Egyetemes történet-ének elítéléséhez nincs több hozzáfűznivalóm. Ez a Szent Inkvizíció dolga. Ezzel szemben igen haragszom azért, amit Arnauldnak a jezsuiták ellen hozott ítéletével tettek, melynek helyénvalósága a maga idején túlságosan is bebizonyosodott. Ami pedig a Chátelt elítélő döntés megsemmisítését illeti - emelte meg hangját a király -, azt nemcsak hogy semmisnek tekintem, hanem a biztonságom elleni támadásnak és személyem ellen elkövetett sértésnek fogom fel!... Következésképp nyomatékosan kérem őszentségét, hogy köszörülje ki a csorbát, és vonja vissza a mondott ediktumot. - Hogy a pápa vonja vissza saját ediktumát! - kiáltott fel a nuncius, és hangjában siratóasszonyok tömege jajdult fel egyszerre. - Hogy a pápa vonja vissza saját ediktumát! De hát a pápa, Sire, Isten nevében beszél! És hogyan ismerhetnénk be, Sire, urbi et orbi, hogy a pápa, aki a szentlélek sugalmazására cselekszik, valaha is tévedhetne? Ez végtelenül hátrányos volna a Szentszék méltóságára nézve! - Meg fogják találni a visszavonás módját, nuncius úr, úgy, hogy ne sérüljön a pápa méltósága: a Szentszék oly ügyes. Mindeddig, nagyuram, a kegyelmed szavával élve, annyira, de annyira le voltam sújtva emiatt a rendelet miatt, hogy képtelen voltam kihallgatáson fogadni kegyelmedet, bármennyire kívántam volna is ezt a társalgást, s bármekkora örömöt jelent is nekem, ha láthatom nagyméltóságodat. - Ó, Sire! Nem fogom elmulasztani, hogy szóljak őszentségének a kellemetlenségről, melybe ez a rendelet sodorta felségedet, s biztos vagyok benne, hogy őszentsége okvetlenül megvigasztalja felségedet. - A „megvigasztal” szó különösen hangzik a fülemnek - mondta a király -, de ha van ilyen vigasztalás, azt türelmetlenül várom. Azzal elbocsátotta a vendégét. A „vigasz”, melyet a nuncius a királynak ígért, váratott magára néhány hetet, s amikor megérkezett, nem volt híján az ügyességnek, mint azt Henrik maga is előre látta. A római bíróság nem vonta vissza minősíthetetlen ediktumát, beérte azzal, hogy közzétett egy újabb listát az elítélt munkákról, melyen rajta maradt De Thou elnök Egyetemes történet-e, de a Chátel halálbüntetését kimondó határozat elítélése eltűnt róla. - Törődnek is ők vele! - mondta atyám, mikor elmeséltem neki az ügyet. - A rossz megtörtént! Az üzenet elment! És elhiheti nekem, hogy parókiáról parókiára, sekrestyéről sekrestyére, kolostorról kolostorra viszik majd tovább. Mindenki tudni fogja, hogy a Szentszék első döntése volt a helyes. „Átfestését” a célszerűség számlájára fogják írni. Így aztán napjainkban már folyik is egy gyilkos felbujtása, miközben mindenkinek tiszta marad a keze és makulátlan a reverendája. Mint atyám előre látta, a hercegné visszaszerzéséről folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre, ám egy szöktetési kísérlet, melyet Brüsszel kellős közepén hajtottak végre, hogy a hercegnőt visszavigyék Franciaországba, kudarcot vallott, nagyrészt magának a királynak a hibájából, aki túl korán kiáltott győzelmet. Condé herceget annyira megrémítette ez a kísérlet, hogy az erényes főhercegek őrizetére bízta a hercegnét, és kerülő utakon Milánóba ment, ahol Fuentes gróf kezére adta magát, aki a franciák esküdt ellensége volt. Meg kell mondani, hogy az első számú királyi herceg Spanyolország és Fuentes számára már csak azért is ragyogó ütőkártya volt, mert a hercegnek nem volt egy árva fityingje sem, így egész megélhetése idegen pénzektől függött. Nem volt hát nehéz Fuentesnek rábírnia Condét, hogy írjon egy nyilatkozatot, melyben leleplezi IV. Henrik vele szemben tanúsított „zsarnokságát” (a „zsarnokság” szót hangsúlyozom, nagy fontosságú lévén, hiszen a jezsuiták érvelése szerint ha egy királyt tilos volt is megölni, szabad volt megölni egy zsarnokot). A herceg ezen túl még a király és Margó királyné válását is vitatta, törvénytelennek mondva azt, következésképp Medici Mária Henrikkel kötött házasságát sem tekintette törvényesnek, Lajost pedig fattyúnak tartotta. Atyámat annyira felkavarta a dolog, hogy megtanácskozta Fogacer-val, mikor az vacsorára jött hozzánk. A főtisztelendő atya szokásos ravaszkás mosolyával hallgatta, melyet nem mernék szodomitának - 186 -

mondani, nem tudván, hol tart szerelmi szokásaiban. De aztán így szólt: - Ez nem igazán komoly ügy. Rendkívül kicsi a valószínűsége, hogy V. Pál valaha is hajlandó volna semmisnek kimondani Henrik és Margó királyné válását. Először is az érdekelt hölgy egyetértett vele; aztán, sohasem volt gyermeke, s oly megrögzötten könnyűvérű volt, hogy ha nem hercegnőnek születik, kurvának nevezték volna. S miért tenné meg ezt a csúfságot V. Pál Máriával, hiszen azt kockáztatná, hogy halálosan összevész a Mediciekkel. A herceg nyilatkozatának nincs más jelentősége, mint hogy szembeállítsa az első számú királyi herceget IV. Henrikkel és a francia trónörökössel is, arra az esetre, ha a király netán eltűnne... De még akkor se tudom, hogy maga a herceg végig szeretné-e játszani ezt a veszedelmes kis játékot. Túl könnyű volna az orra alá dörgölni saját származását, melynek törvényessége több mint kétséges. Mindenesetre az tény, hogy pillanatnyilag a herceg kitűnő sakkfigura a spanyolok kezében, s fel is fogják használni, mint ahogy II. Fülöp is felhasználta Guise herceget III. Henrik ellen: valóságos zászlócska volt a kezében a ligások, az elégedetlenkedők és az árulók egyesítésére. - Igen, igaza van, Fogacer - mondta atyám -, és a háború, noha még ki sem tört, igen jól kezdődik a spanyolok számára. A herceg személyében értékes zálog van a birtokukban Milánóban, s a hercegnő személyében egy ennél is értékesebb zálog Brüsszelben. Biztos lehet benne, hogy ez értékesebb zálogért jó árat fognak kérni - erődítményben, földterületben, dicsőségben, tekintélyben -, ha majd eljön számukra a pillanat, hogy pénzzé tegyék. A hercegnő Brüsszelből való elrablásának kudarca és a herceg milánói nyilatkozata, ha nem tévedek, 1610 májusának végén volt, s április elején hívatott engem Henrik a Louvre-ba, hogy írjak meg és fordítsak le egy levelet az egyik német hercegnek. Azóta a végzetes este óta, mikor elvesztette a szeretett lényt, nem láttam még ilyen nyugodtnak és elszántnak a királyt, mint ekkor. Példás gyorsasággal végzett a levéllel, úgy gördültek ajkáról a szavak, mintha már előre kigondolta volna őket. Én meg, a magam szerényebb szintjén ugyancsak biztos voltam magamban, azon egyszerű okból, hogy zekém ujjában magammal vittem kis német szótáramat, gondolván, hogy hasznát veszem majd, ha úgy hozza a szükség. Szóval diktálás és fordítás, minden lezajlott egy szempillantás alatt, s feladatom végeztével Henrik lendületes beszédet tartott nekem háborús előkészületeiről, de a hercegnőt nem említette, noha a környezetében élőknek gyakran emlegette azóta, hogy Charlotte átlépte a határt: megható és szinte már naiv szavakkal panaszolta, milyen fájdalmasan érinti, hogy nélkülöznie kell őt. Fordítói feladatom végeztével engedélyt kértem a királytól, hogy meglátogassam a trónörököst. Beleegyezett; örült, hogy ily nagy ragaszkodást tanúsítok a fia iránt, mely ragaszkodás láthatóan őszinte volt. Mindazonátal tudván, hogy Fonlebon kisasszony hat óra tájban megy jó éjt kívánni a trónörökösnek s mindkét orcáján megcsókoltatni magát vele, reméltem, hogy őt is ott találom. A véletlen másként hozta. Az apródtól megtudtam, hogy a trónörökös a királynénál van, s már fordultam is vissza, ám a küszöbön összetalálkoztam Fonlebon kisasszonnyal, aki mint jómagam is, látogatóba jött Lajoshoz. Először rendkívül megörültem neki, hogy bizalmas kettesben beszélhetek vele, s Guercheville asszony nem veti ránk árnyékát. De mikor észrevettem, hogy sápadt, remeg, és a szeme vörös, igen nyugtalan lettem, s bánata okáról kérdeztem. Előbb nem akarta megosztani velem, de addig sürgettem összes gyöngédségemmel, amit csak bele tudtam sűríteni a szavaimba, hogy végül mindent elmondott. - Jaj, kedves kuzin! - mondta mindkét kezemet megragadva. - Ezerszer jobban szeretném, ha csúf volnék, mert akkor soha nem kerültem volna ilyen helyzetbe! Sajnos, az a kevéske szépség, amit találnak rajtam, az okozza majd a vesztemet! - A kegyed kevéske szépsége? - most én ragadtam meg a kezét, és az ajkamhoz emeltem. Kuzinom, ez istenkáromlás! - De még ennél is rosszabb - mondta, s a kezemben hagyta a kezét -, még ennél is rosszabb fatális hasonlóságom Condé hercegnével! Ó, ezerszer jobban szeretnék Galigaihoz hasonlítani, mint hogy ki legyek téve a király örökös zaklatásának. Mert több mint egy hónapja ez a helyzet, uram! És még ha ez csak valami tapintatos kis udvarlás volna, de nem! Annyi biztos, senki se mondaná róla, hogy annyira csodálta az Astrée-t! Mert az udvarlás dolgában is katona módjára viselkedik! Végül aztán már nem bírtam tovább, a királyné lábai elé vetettem magam, és mindent elmondtam neki, mivel ez az egyetlen eszköz állt rendelkezésemre, hogy erényemet megvédjem a támadásokkal szemben. A királyné igen jóságos volt. Felemelt, kétfelől arcon csókolt, megígérte, hogy hozományt ad, ha majd férjhez megyek, de parancsolata megfellebbezhetetlen volt: már holnap távoznom kell, erős kíséret mellett Périgord-ba, rokonaim házába. Persze szeretem én őket, de kedves kuzin, az udvar ragyogása után, ez után a szépséges Párizs után Périgord egy sivatag! Ki, kérdezem én kegyelmedtől, ki jön el oda meglátogatni engem, ha egyszer olyan messze leszek? - De hát én, kuzinom, én! Minden nyaramat Mespech-ben töltöm. És Mespech nincs olyan messze a Caumont-ok Castelnau-jától, hogy ne tudnék néhány órás lovaglással elügetni kegyedhez! Ekkor a nyakamba borult, arcon csókolt, s aztán igen bájosan elpirult, s bocsánatot kért a hevességéért. - Lovag, ez igaz? - kérdezte izgatottan. - Igaz? Tényleg meglátogat? Megesküszik rá? - Megfogadtam, megtartom! - mondtam kezemet felemelve. Mikor este atyámnak elmeséltem a találkozást, elkomorult az arca. - Csak ne siessen annyira Fonlebon kisasszonnyal! A családja igen előkelő, s ha kegyelmed közeledési kísérletei után úgy dönt, hogy visszakozik, a rokonai megsértődhetnek miatta. - 187 -

- Csak hát oly bájosnak találtam s oly természetesnek, ahogy zavarában a nyakamba ugrott... - Természetesnek? A lányoknál az ilyesfajta viselkedésben mindig van egy kis számítás, de ez a számítás oly gyors, hogy a mozdulat úgy néz ki, mintha önkéntelen volna. - Én nevetségesnek találom a királynál ezt a puszta hasonlóságon alapuló, hirtelen támadt szenvedélyt - mondta La Surie. - Én nem találom nevetségesnek - mondta atyám. - Épp ellenkezőleg, bennem némi szánalmat kelt ez iránt a majdnem hatvanéves szerelmes iránt, aki afölötti kétségbeesésében, hogy elvesztette a kedvest, ráveti magát a hasonmására, aki tüstént elutasítja őt. Atyám, mint azt hiszem, már mondtam, igen keveset járt a Louvre-ba, s akkor is csak azért, hogy szolgálatára legyen a királynak, aki az ismert feladatokkal bízta meg. Ezzel együtt is szerette, ha jól tájékozott, és előttem mondta egyszer La Surie-nek, hogy La Force úr, a hugenotta, Henrik régi szolgálója kineveztetette fiát, Castelnau urat főhadnagynak abba a testőrszázadba, mely az ő parancsnoksága alatt áll. Mint ahogy talán atyám számított is rá (bármilyen mértéktartóan részleteztem is neki Fonlebon kisasszonnyal való találkozásomat), igencsak hegyeztem a fülemet a Castelnau névre. - Uram, ez a Castelnau périgord-i? - kérdeztem. - Bizonyára - mondta atyám. - Tehát egy Caumont volna? - Mint atyja is, La Force úr. - Tehát valamilyen szinten rokonok volnánk? - Valóban, unokatestvérek vagyunk - mondta atyám, és egy pillantást vetett La Surie-re. - És milyen ez a Castelnau úr? - A kegyelmed korában lehet, és termetre is hasonló, csakhogy ő igen barna és a szeme fekete. Láthatja őt a Louvre kiskapujánál, ahol gyakran áll őrséget atyja helyett, a katonai mondásnak megfelelően, mely szerint a főhadnagy végzi el a kapitány munkáját. - Vajon elmegy-e nyáron Castelnau-ba? - Nem tudom - mondta mosolyogva atyám. - De talán megkérdezhetné tőle, s egyben be is mutatkozhat neki. Amint hallom, igen kedves fiatalember. - És ő is hugenotta? - Csakúgy, mint az atyja. La Force úr csak a csoda folytán szabadult meg a Szent Bertalan-éjszakán. Igen fiatal volt még akkor, amikor augusztus 24-én, Párizsban a jó keresztények leszúrták fivérét és atyját. S olyan bámulatos lélekjelenléte volt, hogy azzal a kiáltással roskadt össze atyja és fivére közt: „Meghaltam!” Éjjel aztán megmentette egy naquet, és elvitte az Arzenálba Bironhoz. Néhány nappal később, minthogy atyámat a Louvre-ba hívatták, arra kértem, nem minden hátsó gondolat nélkül, hadd kísérjem el, amin ugyan csodálkozott egy kicsit, mert épp a sziesztám órájában kellett oda mennie, s ez azt jelentette, hogy lemondok a délutáni pihenésről, mindazonáltal egy szó s a leghalványabb mosoly nélkül beleegyezett. Szerencsém volt, mert amint megérkeztünk a Louvre ajtajához, atyám ártatlan képpel azt mondta: - Épp Castelnau úr van őrségben. Bemutatom neki, ha már egyszer ez a kívánsága. Ahogy ránéztem Castelnau úrra, némi irigység fogott el a francia testőrség vörös hajtókájú kék egyenruhája láttán, amely - gondoltam én magamban - éppolyan jól állna nekem, mint áll neki. De az irigység éppúgy el is szállt, ahogy jött, mert nagyon jól tudtam, hogy számomra csak napi rutint és semmittevést jelentett volna a hadimesterség, noha egyetlen mesterség sem ostoba, ha lelkiismeretesen csinálják. És csak rá kellett nézni a Castelnau úr szép arcának szigorú hugenotta vonásaira, hogy az ember rájöjjön, nem veszi oly könnyedén a szolgálatát, mint azok az elbizakodott pökhendik, akik úgy pöffeszkedtek ott a Louvre kiskapujánál, mintha ők találták volna fel a spanyolviaszt. Castelnau úr természetesen nem ilyesféle modoros személy volt. Fizimiskájának komolysága ellenére azonban nyájas volt és őszinte. Igaz, hogy nem ismertem, hogy úgy mondjam, egyetlen korombéli fiút sem, minthogy nem volt más barátom, mint atyám barátai, akik Bassompierre kivételével mind az ő korosztályából kerültek ki. S őszintén szólva, mihelyt megláttam a testőr főhadnagyot, azon nyomban megfeledkeztem róla, hogy elsőre csak úgy gondoltam rá, mint kényelmes összekötő kapocsra Mespech és Castelnau között: első látásra rendkívüli barátságot éreztem iránta s ő is énirántam. Első beszélgetésünk tárgya a rokonságunk volt, s miután elősoroltuk a Caumont-okat az én nagyanyám és az ő atyja oldaláról, kiderült, hogy harmadfokú unokatestvérek vagyunk, s az is, hogy Fonlebon kisasszony neki elsőfokú unokahúga. Ez persze némi bizalmatlanságot keltett bennem, mert nem tudtam elképzelni, hogy egy ily szép és csinos úr, mint Castelnau ellent tudna állni kuzinja bájainak, és viszont. De a következő pillanatban és anélkül, hogy rákérdeztem volna a dologra, nagy súlyt gördített le a szívemről. Elmondta, hogy bolondul Périgord-ért, s ott tölti minden nyarát, minthogy szörnyen szerelmes Puymartin kisasszonyba. Úgy éreztem akkor, hogy valami csoda folytán minden elrendeződött, minthogy nagyatyám igen nagy barátságban volt a Puymartinekkel, akiknek várbirtoka Mespech szomszédságában volt. Hevesen vert a szívem arra a gondolatra, hogy új barátom ily közel áll hozzám származásilag s helyileg is, ám mégsem a vetélytársam. - Csakugyan? - kiáltottam fel. - Kegyelmed minden nyarát Périgord-ban tölti? De hát én is! (Ó, én őszinteségem, mi lett belőled!) Ennek igen megörült. S mit gondol az olvasó, mit csináltunk, ha nem közelgő júliusunkat - 188 -

tervezgettük, mikor is egyesítjük kíséretünket a tűző napfényben, s egymás nyomában ügetjük végig Franciahon virágos útjait, nagy étvággyal lakmározunk megállóhelyeink hűs fogadóiban, és teljességgel megfeledkezünk róla, hogy valaha is itt álltunk a Louvre kiskapujában az utcakövön toporogva, mely ezen a perzselő május eleji napon oly poros és oly égető volt. - Ó, persze! - mondta, s ez a „persze” a hugenottáról árulkodott. - Jobban szeretnék ezen a meleg napon Castelnau-ban játszadozni, mint hogy itt izzadjak. - Castelnau a kegyelmedé? - Szó sincs róla. Atyám átadta nekem a címet, a nevet és a jövedelmet. De a házon csak haszonélvezeti jogom van. A „ház” szó igen meghatott erre a szép és félelmetes erődítményre alkalmazva, mely az egész Dordogne-t uralja. Ezek a vidéken élő nagy családok, mint a mienk is, voltak olyan szemérmesek, hogy véletlenül sem büszkélkedtek gyönyörű kastélyaikkal, hacsak a szívük mélyén nem, s akkor is inkább szeretetből, mint hiúságból. Így társalogtunk, mikor egy óriási termetű illető - zöld sapkája alól vérvörös hajcsomók lógtak ki ugyanolyan színű torzonborz szakállába vegyülve el - vágott át a Louvre előtti téren, s felénk tartott, de félúton megállt, öklét a csípőjére tette, és csak bámult ránk messziről. Nem mintha a legcsekélyebb mértékben is habozni látszott volna. Kék szeme olyan kifejezéssel meredt ránk, amelyben nem volt semmi biztató. Magas termetén és széles vállán kívül az tette végképp különössé a figurát, hogy vörös - ráadásul sötétvörös hajától és szakállától erősen elütő zöld öltözéket viselt, s hogy eredetisége teljes legyen, ruhája flamand divat szerint volt szabva. - Dalbavie - szólt oda Castelnau egy őrmesternek -, tudod te, mit akar tőlünk ez a semmirekellő? - Á, az ott? - mondta Dalbavie perigord-i kiejtéssel - Már harmadszor jön ide a Louvre kiskapujához, de kétszer már elküldtem. Nem szeretem se a haját, se a szemét. Úgy vélem, olyan bolond, coma la luna de mars. - Nézzenek oda - mondta egy csillogó szemű és furfangos tekintetű kis őrszem -, most meg már nem zöld sapka van a fején? Mégiscsak kár, hogy így megbomlott az agya! Mert különben, amilyen bikaerős fajta, jó katonát lehetne faragni belőle. - Mondott nektek valamit? - kérdezte Castelnau. - Mi az hogy! - felelte Dalbavie. - Jó beszélőkéje van. Úgy néztem, ha bebújtatnák egy reverendába, éppoly jól le tudna darálni kegyelmednek egy prédikációt, mint a többi. - Mit mondott? - Nekem semmit - mondta Dalbavie -, de Cadejacnak mondott valamit. Ez volt az a nevető szemű őr, s mikor Castelnau megszólította, csak még jobban nevetett a szeme. - Azt kérdezte tőlem, helytálló-e, hogy a király háborút indít a pápa ellen. - És te mit feleltél? - Hogy a király már elég régóta nem hív meg az asztalához, hogy megbeszélje velem a terveit, de ha az volna a terve, amit ő mond, én bizony szívesen lennék a segítségére. Cadejac el is nevette magát, ahogy felidézte ezt a kis tréfát, és a többi őr vele nevetett. - És ő mit felelt? - Nagy isten! Ő aztán nem tartotta nevetségesnek a dolgot! Olyan pillantást vetett rám, hogy attól a Szajna is befagyott volna nyáron, a fogai közt meg azt mormogta: „Istenkáromlás! Istenkáromlás! Háborúskodni a pápával annyi, mint Istennel háborúzni! Mert a pápa az Isten, és az Isten a pápa.” - És erre te mit feleltél? - Szavamra azt mondtam, hogy ha egy és ugyanazon személyről van szó, miért van belőle kettő? De jól láttam én, hogy ez a tréfa csak félig-meddig tetszett Castelnau-nak, minthogy nem tanúsított kellő tiszteletet a Teremtő iránt. Dalbavie is érezte ezt, mert így szólt, s ezzel elintézni vélte a dolgot: - Pontosan épp emiatt gondoltam, főhadnagy úr, hogy a gazfickó bolond, coma la luna de mars, hiszen a pápát összekeverni az Istennel olyan, mint a kegyelmed atyjaurát összekeverni kegyelmeddel. Ezen én elmosolyodtam, nem úgy Castelnau: fekete szemét a vörös óriásra szegezve, aki messziről bámulta őt, két öklét csípőjére téve, odaintett neki, hogy jöjjön közelebb. A vörös határozott léptekkel nekiindult, a legcsekélyebb aggodalom nélkül. - Maradjatok az ajtó előtt! - mondta Castelnau az őröknek. Mikor az ember már csak ötlépésnyire volt tőle, Castelnau határozott hangon odaszólt neki: - Megállni! Mit akar? Miért kér belépést? - Mert látni akarom a királyt, uram. Beszédem van vele. - Mit akar neki mondani? - Azt csak neki mondom meg - felelte az ember. Meglehetősen nyugodtan beszélt, és kifejezésmódja nem vallott tudatlan emberre. - Meg kell értenie - mondta udvarias hangon Castelnau -, hogy a király nem fogadhatja kihallgatáson valamennyi alattvalóját. Túl sok van belőlük. - Uram - mondta az ember váratlan hévvel és kék szeme szikrát szórt -, a mi urunk Jézus Krisztus és a Szűz Mária nevében könyörgök kegyelmednek, engedje, hogy láthassam a királyt! Az jutott eszembe, hogy Szűz Mária nevében könyörögni egy hugenottának nem a legcélravezetőbb módja annak, hogy az ember érvényre juttassa a kérelmét. Mindazonáltal Castelnau nem jött ki a - 189 -

béketűrésből, s ugyanolyan udvariasan folytatta: - Megkérdezem a kapitányt. Egyedül ő vezetheti el kegyelmedet a királyhoz, ha úgy tartja jónak. És a gascogne-i őrökhöz fordulva halkan azt mondta: - Mefia-te. Diu te garde d'aquel qu'a lo pial roje. Nem gondolnám, hogy Castelnau bármiféle fenntartással viseltetett volna a vörös hajúak iránt: ez csak közvetett módja volt annak, hogy riadóztassa az őröket. Egyébként mihelyt gyors léptekkel áthaladt a Louvre ajtaján és beért a Louvreba, Dalbavie intett a katonáknak - mintegy féltucatnyian voltak ott -, s azok egy mukkanás nélkül, se szó, se beszéd körbevették az illetőt. Az őrmester nyilván úgy vélte, hogy az megkísérelhet erőszakkal bejutni az ajtón, s ebben az esetben nem túl sok az a hat ember, hogy megállítsa. Ez azonban, úgy láttam, a legkevésbé sem félt, s egy cseppet se törődött vele, hogy így körülvették. Jó fejjel magasabb volt a gascogne-i őröknél, erős lábait megvetve, fejét felszegve állt ott, karjai az oldala mellett lógtak. Vállának mérete nagy erőt sejtetett. Az arcát borító vörös szőrzetből élénken kivillanó szeme úgy meredt rezzenéstelen pillantásával a másik ember szemébe, hogy az bizony kényelmetlenül érezte magát tőle. Nem az volt a benyomásom, hogy a szó szoros értelmében őrült lett volna, csak éppen ádáz, túlfűtött és végtelenül biztos magában és a vélekedéseiben. Minthogy Castelnau csak nem jött La Force úrral, odaszóltam neki: - Mit gondol a készülő háborúról? Habozás nélkül válaszolt, s a legteljesebb bizonyosság hangján: - Hogy a király szívének a hugenották elleni háború felé kellene fordulnia. Tessék, itt egy parasztlázadó, gondoltam, akinek sikerült alaposan a fejébe verni a katekizmust. S ha nem hallotta is karácsony napján Gontier atyát a Saint-Gervais-templomban, a fejében mindenesetre ugyanúgy harangoznak. De ki az ördög tanította ezt neki, hogy a pápa az Isten, és az Isten a pápa? Vagy magától jött ki zöld sapkája alól ez a sajátos teológia? Ha meg a királyt akarja látni, vajon azért-e, hogy szívét a hugenották elleni háború felé fordítsa, mint tette egykor Jeanne d'Arc a trónörökössel, arra buzdítván, hogy „verje ki az angolt Franciahonból”? Végre megjelent La Force úr és nyomában a fia. Castelnau-val ugyanaznap találkoztam először kétségkívül azért, mert nem mutatták be a királynak s az udvarnak, csak mikor atyja elérte, hogy kinevezzék főhadnagynak a testőrség harmadik századához -, annál jobban ismertem viszont La Force urat, aki atyámmal, Ornanóval, Roquelaure-ral, Bellegarde-dal és Vitryvel együtt IV. Henrik legrégibb hívei voltak, s minthogy minden kemény csatában kitüntette magát a navarrai király oldalán, amit annak a francia trón meghódításáért meg kellett vívnia, el volt halmozva címekkel, dicsőséggel és birtokokkal. Született Caumont-ként Navarra és Béarn kormányzója és helytartója volt, La Force hercege, Castelnau és Milandes márkija, nem számítva egyéb javait Sarlat-ban. Hercegi címe korántsem holmi csecsebecse volt, minthogy egy kétszázezer talléros adománnyal járt együtt; ebből tudta helyrehozatni a La Force-i kastélyt, ami pedig csekélység volt Castelnau-hoz képest. Olvasó, ha egyszer Périgord felé jár, könyörgök, vessen egy pillantást erre az emberkéz alkotta szirtre azon a természet adta sziklán ott, s akkor lesz némi fogalma La Force herceg erkölcsi és fizikai tartásáról. Egyetlen név sem illett volna jobban hozzá, mint ez. Ez az ember kőszikla volt, egészsége és vállalkozásai éppoly rendíthetetlenek, mint protestáns hite. Azóta a Szent Bertalan-éjszaka óta, mikor atyja és bátyja vérével borítva úgy tett, mintha őt magát is leszúrták volna, már száz újabb alkalma adódott a halálra, s mindet megúszta. S nehogy azt higgye az olvasó, hogy ez a hugenotta szikla alkalomadtán nem tudott gyöngéd is lenni a gentil sessó-val. Háromszor házasodott, és harmadszor nyolcvankilenc évesen. La Force úr, mihelyt meglátott, szakított rá időt, hogy jó erősen magához öleljen, s atyám meg La Surie egészsége iránt érdeklődjön, de miközben beszélt, átható szürke szeme a vörös, zöldbe öltözött Herkulesre tapadt. Úgy vettem észre, hogy nem nagyon tetszik neki, amit lát. Mindazonáltal mikor megszólította, udvarias hangon tette. - Kegyelmed az, aki látni kívánja őfelségét? - Igen, kapitány úr. - Hogy hívják? - Jean-Francois Ravaillac. - Milyen idős? - Harmincegy éves. - Mivel foglalkozik? - Iskolai tanító voltam és belső inas. És peres ügyekben is eljártam Párizsban egy bíró szolgálatában. - És jelenleg mi a mestersége? - Dologtalan vagyok. - Miből él? - Jó emberek alamizsnájából. - Nem szégyelli magát, hogy ilyen fiatalon s ilyen jó erőben egyáltalán nem dolgozik? - Nem vesztegetem az időmet. - Mit csinál? Ravaillac kihúzta magát, és fellengzősen, szinte már profetikus hangon azt mondta: - Minden erőmmel az örök Gondviselés titkainak szemlélésére törekszem. - 190 -

- Nem nagyfokú elbizakodottság ez? Reméli, hogy megpillanthatja őket? - Jó könyveket olvasok, hogy megvilágosodjam. - Kik írták azokat a könyveket? - Jean Boucher plébános, Mariana atya, Emmanuel Sá atya. Nyugtalanító olvasmányok: két jezsuita meg egy plébános, akit prédikációinak rendkívüli kegyetlensége miatt tiltottak ki Párizsból. La Force úr azonban meg se rezdült. - Hol lakik Párizsban? - Angouléme-ben lakom. Bármilyen hidegvérű volt is La Force úr, itt némi izgatottságot árult el. Angouléme, az ősligás város Epernon hercegé volt, s a tudtán kívül ott semmi sem történhetett. - Ismeri Epernon herceget? - Igen - mondta, majd hozzáfűzte: - Nagy katolikus. Ez a megjegyzés meg az a tiszteletteljes arckifejezés, mellyel Ravaillac mondta, végképp felvilágosította La Force urat arról, hogy megrögzött pápistával van dolga. - Mit akar mondani a királynak? - Azt csak neki mondhatom meg. La Force úr szemét az illetőre szegezve egy percig hallgatott, majd ugyanazon az aggályosan udvarias hangon azt mondta: - Mielőtt őfelségéhez vezetném, át kell kutattatnom. - Számítottam rá - mondta Ravaillac. Castelnau intésére Dalbavie odament a vöröshöz, és két kézzel végigtapogatta a mellét, a hátát, a karjait, a csípőjét és a combjait, majd La Force úrhoz fordulva azt mondta: - Fegyvertelen, kapitány úr, még egy kés sincs nála. Ami Ravaillac durva arcának közepén olyasfajta örvénylést indított el, amit mosolynak is hihetett volna az ember, ha az bármiben is változtatott volna tekintetének merevségén. - Megyek, megkeresem őfelségét - mondta La Force úr. - Azalatt tartsátok rajta a szemeteket! Hogy mi hangzott el közte és a király közt, csak később tudtam meg, s azt is úgy, hogy La Force úr elmesélte atyámnak. - Kutassák át még egyszer - mondta a király -, s ha semmit sem találnak nála, kergessék el! És súlyos verés terhe mellett tiltsák meg neki, hogy a Louvre-hoz és személyemhez közelítsen! - Ez egy fanatikus őrült - mondta La Force. - Ismeri Epernont. Ez az akasztófáravaló a jezsuiták és az ősligások embere. És tekintettel az erejére nagyon veszélyesnek tartom! Véleményem szerint börtönbe kell zárni. - Tegye, amit mondtam! - így a király. Mikor La Force úr visszajött hozzánk az ajtó elé, meglehetősen szárnyaszegettnek találtam. - Kutassátok át! - mondta inkább szárazon Dalbavie-nak. - De kapitány úr, már átkutattam! - mondta Dalbavie akin bizonyos megbántottság látszott, hogy így megfeddik az emberei előtt. - Kutassátok át újból! - mondta haragosan La Force úr. Dalbavie odament Ravaillachoz, s meglehetősen csalatkozott arccal engedelmeskedett a parancsnak. Ismét végigtapogatta az egyén mellét, hátát, a karjait, a csípőjét és a combját, de csak rutinszerűen és szinte hanyagul, mintha meg lenne gyóződve róla, hogy ez a második átkutatás haszontalan. - Nincs nála semmi - mondta. - Jól van, engedjétek el! - mondta rosszkedvűen La Force. - S ha újra itt téblábolna az ajtó előtt, verjétek meg. Az átkutatás rosszul lett elvégezve, de ezt csak később tudtuk meg. Ha Dalbavie keze a térd alá is elért volna, hosszában a bal lábikra mellett, a harisnyakötőbe rejtett nyéllel megtalálta volna Ravaillac kését. Bassompierre nálunk vacsorázott május tizenkettedikén, a királyné koronázásának előesté-jén, melyet a hagyományok szerint a saint-denis-i apátságban tartottak meg: amire La Surie azt találta mondani kis félmosollyal a szája szögletében, hogy Mária következésképp „királyibb lesz a királynál”, hiszen Henriknek a koronázásakor, mely a polgárháború kellős közepén zajlott, be kellett érnie Chartres-ral, minthogy Saint-Denis akkor a Liga kezén volt. Bassompierre sokat tudott erről az igencsak vitatott koronázásról, minthogy a király s a királyné egyaránt megtisztelte barátságával, így helyzeténél fogva, ha nem is volt mindig jelen a témával kapcsolatos házastársi összetűzéseknél, de legalábbis mindkét fél szájából módja volt hallani a visszhangokat. Tudását azonban csak akkor kezdte el megosztani velünk, mikor atyám felhatalmazott rá, hogy elmeséljem neki a királyné és Concini olaszul lefolyt beszélgetését, melyet a fontainebleau-i karikaversenyen csíptem el. - Ó! Efelől semmi kétség! - mondta Bassompierre, s ujját végighúzta a bajuszán. - Valóban Concini ültette el az agyában a koronázás gondolatát! És Galigai növesztette nagyra! Minthogy mindennap ő fésüli a királynét, oly nagy gondot visel a koponyájára, hogy arra is gondja van, mi kerül bele. De érzésem szerint a királyné lelkészeitől is tanácsot és véleményt kér, akiket kegyelmed, márki, spanyolpártiaknak mond, ám én jóval óvatosabban békepártiaknak mondanám őket. - Ami egyáltalán nem fogja megakadályozni kegyelmedet abban - mondta atyám -, hogy ha a király - 191 -

hadat üzen, elfogadjon valamiféle parancsnokságot a hadseregében. - Ez nyilvánvaló. Nem annak vagyok-e a hívője, aki a plébános? - S mi mellett szólt Villeroi és Sillery? - kérdezte La Surie. - Javára mindketten. És sok jó okuk volt rá, egyenest a történelemből, a jogból és a hagyományokból merítve, melyeket módszeresen tápláltak be a királyné fülébe. - S ő megjegyezte őket? - kérdezte La Surie. - A királynénak jó az emlékezete - mondta Bassompierre -, ha az érdekeiről van szó. S így, súlyos érvekkel megrakva és megerősödve támadt rá őfelségére. - Gyanítom - mondta atyám -, hogy ez a támadás viharos jelenethez vezetett. - Korántsem. Több meglehetősen heves jelenet volt, hónapokra elosztva. - Mit mondott a király? - Hogy a királyné megkoronázása azt jelenti, hatalmas összegeket kell kiadni az ünnepségre egy olyan időszakban, mikor neki pénzre van szüksége, hogy kiképezze és táplálja a csapatait. „Uram - mondta akkor a királyné -, gyermekeink még igen kicsik. Nem volna jobb békében élni addig is, míg nagyobbak nem lesznek? - Galambom - felelte a király -, a háború eldöntött dolog”, s azzal hátat fordított neki. - Kétszeresen is nem - mondta La Surie -, nem a békére és nem a koronázásra. - Mindazonáltal a király igencsak tudatában volt annak, hogy a pénz, mint ellenérv nagyon is gyenge. Hiszen ő maga épp akkor adott ki egy csomó pénzt Vendőme herceg esküvőjére. - A házastársak közti vitában - mondta atyám - az álokok gyakran valódiakat takarnak. És el tudom képzelni, mik lehetettek a király valódi okai. Mivel tudja, hogy a királyné alkalmatlan a kormányzásra, hiszen igencsak híján van az ítélőerőnek, s hagyja, hogy Galigai a hajánál fogva vezesse, nemigen törődik vele, hogy növelje a tekintélyét és a hatalmát. Emlékezzenek rá, hogy régensnek is csak arra az esetre nevezte ki, ha ő hadba vonul, s még akkor is úgy, hogy a kormányzótanácsban, melynek az ő távollétében mindenről döntenie kell, csak egy szavazatot adott neki. - Ez nem változtat azon - mondta Bassompierre -, hogy a következő csetepatéban a Villeroi és Sillery által kioktatott királyné igen erős érvvel állt elő: a szokás úgy kívánja, hogy Franciaországban azt a hercegnőt is megkoronázzák, aki az uralkodó és már megkoronázott királyhoz megy nőül. Így történt ez Ausztriai Erzsébet esetében is, mikor hozzáment IX. Károlyhoz. - S ez a precedens megingatta a királyt? - kérdezte La Surie. - A legkevésbé sem. Nem látta be, miért kellene egy Bourbonnak egy Valois-t utánoznia. - Én a döntő csetepatét várom - mondta atyám -, azt, ahol a király letette a fegyvert. - Tessék: „Uram - szólt hozzá egy napon a királyné -, abban az esetben, ha kegyelmedet valami szerencsétlenség érné a háborúban, mi történik a trónörökössel? Én nem fogom tudni megvédeni, minthogy csak egy hatalom nélküli régens és egy korona nélküli királyné vagyok.” Ez az érv felzaklatta a királyt. És végre megértette, hogy a koronázásra irányuló kérést tulajdonképpen arra az eshetőségre való tekintettel intézték hozzá, ha ő meghalna... Mert abban a pillanatban felmerül az utódlás kérdése, s akkor a királyné megkoronázása hasznos lehet. Meg kell tehát adnia a királynénak azt a többlet-legitimitást, mely lehetővé teszi számára, hogy erős régensként biztosítsa a trónörökös dinasztikus jogait. Nagyon jól tudom - folytatta Bassompierre -, hogy némelyek már széltében-hosszában azt mesélik az udvarban, hogy a király azért egyezett bele a koronázásába, mert megunta az örökös vitákat, s a királyné állandó zaklatásai felemésztették az akaraterejét. De ez csak üres fecsegés! A király a trónörökös miatt egyezett bele a koronázásba, s mert számot vetett saját esetleges halálával. S ezzel, úgy vélem, igazi lelki nagyságról tett tanúbizonyságot. Mindazonáltal ez utolsó szavaknál Bassompierre elmosolyodott. - Gróf - mondta atyám -, kegyelmed mosolyog. Nem értene egyet azzal, amit az imént mondott? - Persze hogy egyetértek vele. Csak azért mosolygok, mert az jutott eszembe, hogy egy embernél a lelki nagyság könnyen keveredhet olyan kevésbé nemes érzelmekkel, mint például a cinizmus vagy a már komikumba hajló naivitás. - Világítsa meg, könyörgök, szavai értelmét! - mondta atyám. - Nos hát, miután a király megígérte a királynénak a koronázást, másnap félrevont, és azt mondta: „Bassompierre, tudod, hogy a németalföldi főhercegek mennyire bolondulnak az etikettért. Szeretném, ha elmennél a feleségemhez, és megkérnéd rá, hogy írjon egy levelet nekik, amelyben bejelenti, hogy igényt tart Condé herceg jelenlétére a koronázásán...” - Szavamra, ritka ügyes dolog! - mondta atyám. - Nevetnék rajta, ha nem a királyról volna szó. S kegyelmed elvállalta a feladatot? - Ha visszautasítom, meggyűlöl miatta! De hadd mondjam el önnek, márki, hogy mikor elmentem a királynéhoz, hétszer is megforgattam a nyelvemet a számban, mielőtt átadtam neki ezt a rémisztő üzenetet. Nagy isten! Ha tíz szeme lett volna, az se lett volna elég neki, hogy villámaival lesújtson rám. „Gróf! mondta. - Minek néz engem? És minek néz engem a király? Egy rouffianá-nak?” Minthogy ugyancsak aggasztott, amit hallottam, így szóltam, mikor Bassompierre elment: - Nem értem, miért tett volna Henrik igazi lelki nagyságról tanúbizonyságot azzal, hogy beleegyezett a koronázásba, biztosítandó fiának dinasztikus jogait. Nem az-e a természetes, hogy így jár el? - Természetes volna, ha a királyné, bizonyára nem ok nélkül, nem volna merő epe és neheztelés vele szemben. De ami még ennél is rosszabb, hogy a spanyol párt fejét mindenről tájékoztatja Ubaldini - 192 -

nuncius révén, akivel mindent elmondat neki, amit tud, márpedig sokat tud, minthogy a király eléggé óvatlan. Márpedig azzal tisztában kell lennie, fiam, hogy a legerősebb párt, mely Franciaországban a király halálát kívánja vagy tervezgeti, azért még nem akarja polgárháborúba sodorni az országot. A királyné megkoronázása megszünteti a polgárháborútól való félelmet, minthogy a király utódlását is biztosítja. Ettől a pillanattól kezdve szabad az út, s a király meggyilkolásának veszélye igencsak megnő. - És a király tudatában van ennek? - Teljességgel. Hallottam, amint a jelenlétemben azt mondta Sullynek: „Átkozott koronázás! Te leszel a halálom okozója!” Május tizenharmadikán atyámmal és La Surie-vel együtt én is részt vettem Saint-Denis-ben a koronázáson: olyan pompás volt, amilyennek lennie kellett, s éppoly örömteli is lett volna, ha a király s a hozzá közel állók lelkében nem társul baljós félelmekkel. Henrik a szertartás minden apró részletét előírta. Ezt tudva két dolog tűnt fel nekem. A király, ha nem is távol, legalábbis messze akart maradni felesége koronázásától. Elhelyeztethette volna trónját a szentélyben is. De beérte azzal, hogy egy üvegezett páholyból, távolról és fentről, nézőként vesz részt a szertartáson. A szokásoknak megfelelően Joyeuse bíborosnak kellett a királyi koronát a királyné fejére helyezni. A király akaratából azonban két nem várt segítséget kapott feladatához: Mária két oldalán állva Lajos, a trónörökös és Madame, Lajos nővére tartották a koronát, mielőtt az anyjuk homlokára került volna. A hölgyek elbűvölőnek találták ezt az újítást, többen azonban, köztük atyám is, úgy vélték, ez azt kívánja érzékeltetni, hogy Medici Mária csak azon gyermekek jóvoltából koronáztatott királynévá, akiket Henrik csinált neki. Ami megerősítette atyámat ebben a hitében, az két olyan eset volt - egyik egy csekélység, a másik komoly dolog -, mely a szeme előtt játszódott le a szertartást követően. Mikor ugyanis az véget ért, a király meg sem várva, hogy a menet elinduljon kifelé, üvegezett páholyából átment egy olyan szobába, melynek ablaka a kápolnára nézett, s a királynét, amint kilépett, megszórta néhány csepp vízzel. Ez a kis tréfa igen megzavarta a résztvevőket, mert ezt a sajátos megkeresztelést nem merték úgy értelmezni, mint a királyné iménti koronázásának kigúnyolását. De mikor a király lement elébe, s a legudvariasabb formák közt fogadta a királynét, észrevette, hogy Lajos, a trónörökös feléje tart. Arca felragyogott, s a résztvevőkhöz fordulva azt mondta erőteljes és igen komoly hangon: - Uraim, íme a királyuk! A szavak és a hangsúly hallatán, mellyel kiejtette őket, megindultság lett úrrá az udvaroncokon. Úgy tűnt nekik, mintha a király máris az élet másik oldalára helyezkedve, a síron túlról szólna hozzájuk, hogy emlékeztesse őket, igazi uralkodójuk nem ez az imént megkoronázott asszony, hanem ez az alig kilencéves gyermek. Péntek, tizennegyedike - legalábbis ami az első felét illeti - ugyanolyan nap volt az életemben, mint a többi. Philipponeau úr, az égő szemű egykori jezsuita azt kérte tőlem, hogy rögtönözzek latin fordítást - na nem egészen az ő segítsége nélkül - Malherbe egyik szonettjéről. Azt követően kikérdezett, még mindig latinul, a gallok hódításaiból. S a kétórás leckét egy Raymond de Sebonde Apológiá-járól tartott kiselőadással zárta, mellyel, gyanítom, némi vonzalmat akart bennem kelteni a szkepticizmus iránt, amivel az át volt itatva. Az extűzmester, Martial katonás pontossággal bukkant elő, mihelyt az ex jezsuita távozott: matematikából adott nekem leckét, s ebben felleltem azokat a bizonyosságokat, melyek az Apológiá-ból hiányoztak, ezek azonban, sajnos, igen kevés hasznomra voltak azon filozófiai kérdések megoldásában, melyeket Raymond de Sebonde felvetett. Végül Saint-Hubert kisasszony jelent meg. Akkor harmincegy éves volt, bájos, élénk, érzékeny, szerencsétlenségére azonban, mint már mondtam, arra volt ítélve, hogy pártában maradjon nemesi származása és szegénysége egybeesése folytán. S mintha csak a természet, megállapítván kihasználatlanságát úgy döntött volna, hogy takarékoskodik vele, Saint-Hubert kisasszony elvesztette nőies körvonalait, s ezzel együtt a férfitekinteteket is, melyek annak idején oly szívesen tévedtek rájuk: atyámét, La Surie-ét, jezsuitámét, Franzét s az enyémet is. Mindazonáltal szeme, ajka, hosszú haja, hajlékony dereka, mozdulatainak kecsessége, mély és dallamos hangja még mindig kellő bájt kölcsönzött neki, mely azonban a vázában sárguló virág fáradtságára emlékeztetett. Megszokott lelkiismeretességével Dante nyelvéből adott nekem leckét, s nem kegyelmezett egyetlen álnok olasz igénél sem, melyek álnokság szempontjából bizonnyal felérnek a mieinkkel. Azt is észrevettem, hogy ha a kezem véletlenül hozzáér az övéhez, szinte már sértő hevességgel rántja vissza, mintha azok után, hogy annyit várt a másik nem szeretetére, már az érintését sem viselné el. Sorsának igazságtalansága annál is inkább elszomorított, mert én semmivel sem orvosolhattam, hiszen minden kicsit is melegebb gesztusom azonnal gyanús volt a szemében: az volt az ember érzése, mintha megneheztelt volna miattuk, úgy érezvén, hogy őt mindenki és minden csak elutasítja, beleértve azt a figyelmet is, melyet én tanúsítok irányában. Távozása után a vívótettek mestere, Sabatini, ez a kicsi, száraz, fenemód tüzes beszédű ember izzasztott meg tetőtől talpig egyik kardrohamával, melynek végén ő még mindig olyan fürge volt, mint a csík. Ám ha ez az erőteljes gyakorlat el is szórakoztatott s megmozgatta a testemet, Saint-Hubert kisasszonnyal - 193 -

kapcsolatos gondjaim valami szomorú utóízt hagytak bennem, mikor atyámmal s La Surie-vel asztalhoz ültünk. Ezt aztán beszélgetésük távolról sem oszlatta el: atyám épp a Louvre-ból jött, ahol megtudott néhány részletet a király és Ubaldini nuncius legutolsó beszélgetéséről. Henriket soha senki sem tudta becsapni, legkevésbé V. Pál pápa az ügyeskedéseivel, aki bírónak s közvetítőnek próbálta feltüntetni magát a Cléves-ügyben, noha egészében a Habsburgok ügyét tette magáévá. Az újdonság az volt, hogy Henrik ezúttal nyíltan, világosan és keményen megmondta a nunciusnak: „A pápa tőlem mindent akar, a spanyoloktól semmit. - Sire - mondta Ubaldini az elvek homályában keresve kibúvót -, a keresztény világ békéje felséged kezében van. - Ha nagyméltóságodék békét akarnak, érjék el a spanyoloknál, hogy némi jelét adják jó szándékuknak irányomban. - Sire, hagyjon rá időt a Szentszéknek, hogy elérje. - Eleget vártam! El vagyok rá szánva, hogy május tizenötödikén hadra kelek ellenük.” - A király bejelentése több százezer ember halálát jelenti - mondta atyám. - S talán az övét is - tette hozzá La Surie. - A király valóban úgy számol, hogy holnap hadra kel ellenük? - kérdeztem. - Valójában nem. Az Ubaldinival folytatott beszélgetés óta módosította az időbeosztását. A mai napon, vagyis tizennegyedikén, pénteken, úgy számol, hogy rendbe rakja az ügyeit. Szombaton szarvasvadászatra megy. Vasárnap részt vesz Párizsban a királyné ünnepélyes bevonulásán. - De hát a királyné már itt van! - mondta La Surie, s barna szeme kissé megvillant, miközben kék szeme hideg maradt. - Elmegy, hogy majd visszatérhessen? - Gondolom, uraságod tréfál. Az a szokás, hogy a koronázás után ünnepélyesen be kell vonulni abba a városba, melynek a megkoronázott az uralkodója vagy az uralkodónője. De folytatom: a király hétfőn férjhez adja Vendőme lányát. Kedden részt vesz az esküvő tiszteletére rendezett lakomán. S végül szerdán, május tizenkilencedikén lóra száll, hogy csatlakozzon hadseregéhez. Amint atyám befejezte, Mariette vonult be, ő is ünnepélyesen, kezében egy nagy tál lepénnyel; mely egészben hagyott és kimagvalt cseresznyékkel volt megtöltve; a cseresznyét az ő felügyelete mellett cukrozták le, miután Chéne Rogneux-i uradalmunkban félig éretten leszedték őket: erre azért volt szükség, mert különben a madarak egyetlen nap leforgása alatt az utolsó szemig leették volna mindet. Caboche a tésztával, gyúrásában tanúsított leleményességével s különféle formákban való kiszaggatásával egyaránt jeleskedett csakúgy, mint e műalkotás fortélyosan kigondolt méreteivel, melyekkel nemcsak gazdáinak tisztelgett, hanem örömöt szerzett azoknak is, akik a nagy konyhaasztal mellett utánunk bevégezték a mű lerombolását. A lepényemet befalva bevonultam a szobámba. Új szobacicám mellett még arra is jutott időm a sziesztám alatt, hogy aludjak. Nem mintha Louison kevésbé odaadó lett volna, mint Toinon a maga idején, de az én pékném lassú közeledésének és fortélyos kedveskedéseinek helyébe egy nyersebb stílust honosított meg. Kezdetben megpróbáltam rafináltabbá tenni, de fáradságom kárba veszett: Louison mindenben bűnt látott. S minthogy végső soron jobbnak láttam, ha inkább vágyaimon változtatok, s nem az ő teológiáján, beértem egyszerűbb eljárásával, mely által különösebb teketória nélkül folyt le a dolog. Ezután, amilyen jó és kedves leányka volt, úgy elaludt, mint egy kisbárány, nyugodt lelkiismerettel, engem meg ráhagyott saját álmaimra vagy töprengéseimre. Némi szégyenkezéssel vallom be itt, hogy ha álmodoztam, másfajta arcokat álmodtam magamnak, s nem az övét, még ha az igen szeretni való volt is. Aznap Franz jött, hogy felrázzon szunyókálásomból, s az ajtón keresztül elmondta, hogy az imént érkezett meg a nagyméltóságú Guise hercegné asszony, s azt az utasítást adta, hogy keljek fel, s a lehető legjobban öltözzem fel, mert el akar vinni a hintójával. - De hát Franz - mondtam elhűlve -, atyám mit mond az ügyről? - Semmit, uram, minthogy nem tartózkodik itthon. - És a lovag? - A lovag sem. Így hát meglocskoltam vízzel az arcomat, kezet mostam, és Louison segítségével egy szempillantás alatt felvettem kék öltözékemet jó keresztanyám szemeinek tiszteletére, melyek, ezt meg kell mondanom, látásomra csillogni kezdtek örömükben, szavai azonban nem követték szeretetteljes pillantását. - Nagy isten! - mondta. - Ahogy itt mennek a dolgok, épp hogy csak meg tudtam kegyelmedet várni! Úgyhogy gyerünk! Ne késlekedjünk többet! Nekem más dolgom is van, mint az ágyban lustálkodni, mint kegyelmed teszi ebéd után! Gyerünk, igyekezzen! - mondta, és karomat erősen megragadva apró lépteivel vonszolni kezdett a hintója felé, mely előtt a lovak legalább olyan nagy toporzékolásban voltak, mint a gazdájuk. - Szálljon fel! Szálljon már fel, az ördögbe is! - De hát asszonyom, hova megyünk? - Ha egyedül volna, azt mondanám, a pokolba: ott a kegyelmed helye, de hála istennek, nekem másra vannak reményeim... - Asszonyom! Asszonyom! - futott felénk Franz, mikor a Guise-ek színeit viselő lakájok már felhajtották a lépcsőt és becsukták az ajtókat. - A legalázatosabban könyörgök nagyméltóságú asszonyomnak, mondja meg, hová viszi a lovagot, mert igen megszid a gazdám, ha hazatér otthonába, s én nem tudom megmondani neki. - A Louvre-ba, Franz! Csakis a Louvre-ba! Azt gondolta, hogy a bordélyházba? Ezen a nagyasszonyos dévajságon (melyet abban a pillanatban mesélni kezdtek házról házra végig - 194 -

az utcánkban), ahogyan ő szokta volt mondani, teli szájjal nevetni kezdett. - A Louvre-ba, asszonyom? - kérdeztem, és a Guise-ház legfeltűnőbb hintójában behúzódtam a világoskék selyemkárpit oltalmába. - És mit csinálunk a Louvre-ban, asszonyom, ha szabad megkérdeznem? - Majd megmondom, ha nekem úgy tetszik! - mondta hevesen. - És nem előbb! Szavamra, teljesen bebüdösít, keresztfiam! A legelviselhetetlenebb odor di femina terjeng kegyelmed körül! Azt a mindenit! Nem szégyelli magát, a kegyelmed korában minden istenáldotta napon a bujaságban fürödni! - Istenem, ebben a folyóban, asszonyom, nem kortól függően fürödhet az ember... - A fene vigye el a kis szemtelenjét! Ezt rám értette? - Nem, asszonyom, a megjegyzés általános volt. - Hogyhogy? - kérdezte nevetve. - Amilyen szörnyeteg kegyelmed, úgy véli, hogy már túl vagyok azon a koron, amikor egy asszony még tetszhet? - Nagyon jól tudja, asszonyom, hogy nem. Különben is atyám nyilván mindennap elmondja ezt kegyednek. - Már csak annyi híja van a dolognak, hogy mindennap lássam azt a gazembert - sóhajtott fel. És halvány szomorúság futott át az arcán, de tüstént összeszedte magát: megrázkódott, és máris visszanyerte élénkségét, s e rövid pillanat sejtenem engedte, micsoda lelkierőre van néha szüksége, hogy megőrizze vidámságát és tartását. Kétségkívül semmit sem tudott a mi kis selyemvarrónőnk jelenlétéről falaink között, de a következményeit nyilván megszenvedte. - Egy szó mint száz - mondta -, arról van szó, hogy a királynéhoz viszem. - A királynéhoz, asszonyom? Mi dolgom nekem ott? - Semmi. Látni fogja kegyelmedet, ennyi az egész, míg én megtárgyalom vele, a marsall úrral, La Chátre-ral és másokkal az etikett különféle apró, ám a Párizsba való ünnepélyes bevonulását illetően igen fontos kérdéseit. - És én, én mit csinálok ez idő alatt? - Semmit! Mondom, hogy semmit! Áll vagy ül, az majd elválik, és udvarias mozdulatlanságba dermed, szemét legalább olyan odaadóan függeszti a királynéra, mintha maga Szűz Mária volna, és nem szól egy árva szót sem, kivéve, ha ő megszólítja kegyelmedet. És főként, uram, sőt legfőképpen: ha a szobában, ahol a királynéval ezt a beszélgetést folytatom, ott lesz néhány udvarhölgye is, kegyelmed egyszer és mindenkorra visszatartja azokat a mohó pillantásokat, melyekkel a női nem képviselőit rendszerint elárasztja, és egyetlenegyszer sem - érti, amit mondok? -, egyetlenegyszer sem pillant feléjük. - És miért, asszonyom, ha szabad megkérdeznem, miért leszek mozdulatlanságra, némaságra és vakságra ítélve? Van ennek valami értelme? - Természetesen van. Figyeljen rám jól! Minthogy a király háborúba indul, csak két lehetőség marad: vagy megölik, vagy visszajön hozzánk, győztesen és élve. Ha megölik, felnyitják a mellét, és ígérete szerint, melyet életében tett nekik, kiveszik a szívét, és odaadják a jezsuitáknak, akik kétszeresen is elégedettek lesznek: egyrészt, mert meghalt, másrészt mert övék lesz a szíve. - Jóságos ég, asszonyom! - kiáltottam fel. - Mit csinálnak vele? - Beleteszik egy aranyládikába, a ládikát meg a La Fléche-i kollégiumuk kápolnájába, s az egész világ odajár majd, hogy tisztelegjen e nagy király relikviája előtt, amikor meg elmegy, pénzt csúsztat az őrök kezébe. - Istenem! - mondtam elborzadva. - Ilyen volna a világ? - Szép keresztfiam, kegyelmed igencsak ifjú még, ha erre most jön rá. De hallgasson rám jól! Ha a király épen és egészségesen visszatér ebből az ostoba háborúból, mint remélem, hiszen szeretem őt, noha nagy marhának tartom, hogy az ő korában a hőst játssza, mindent megteszek annak érdekében, hogy elérjem nála, házasítsa össze kegyelmedet Aumale kisasszonnyal. - Aumale kisasszonnyal! De hát soha életemben nem is láttam! - De hát az ördögbe is, uram, ez egyáltalán nem szükséges hozzá! A kisasszony nincs híján a bájaknak, ám ezek közül is a legfontosabb, hogy Mercoeur után ő Franciaország egyik leggazdagabb örökösnője. Mi több, ha a király beleegyezik a házasságba, felruházza kegyelmedet azzal a hercegi címmel, melyet atyjától elvett. - De hát a király már felajánlotta Aumale kisasszonyt Bassompierre-nek! - És Bassompierre visszautasította, hisz pontosan érezte, hogy ez csak amolyan gascogne-i ígéret: a király nem szívesen csinálna herceget egy idegenből, legfeljebb Franciaország marsalljának volna hajlandó megtenni őt. - Az lehetne Bassompierre? - Hát hogyne, hiszen már most is a könnyűlovasság vezérezredese. Nos, figyeljen rám jól! Ha most feltételezzük, hogy a királyt valami szerencsétlenség éri, akkor a királyné a régens, és egyedül uralkodik: ez esetben kegyelmednek jó esélye van rá, hogy elvegye Fonlebon kisasszonyt... Ez a mondat annyira váratlanul ért, hogy elakadt lélegzettel néztem Guise asszonyra, s a szemem majd kiugrott a helyéről. Guise asszony felnevetett: - Most aztán kővé vált, ugye? De hát az udvarban minden kitudódik, szép kicsikém! Kegyelmed megígérte Fonlebon kisasszonynak, hogy meglátogatja Périgord-ban. Megállapodott Castelnau úrral, hogy együtt teszik meg az utat. Ennyi nem elég, hogy ország-világ azt beszélje kegyelmedről, eszeveszetten bele - 195 -

van bolondulva a kisasszonyba? Arról nem is beszélve, hogy a leányka elutazása előtt nyilván szólt kegyelmedről a királynénak, minthogy a királyné arra kért, vigyem el hozzá kegyelmedet. - De hát - mondtam teljesen elveszve - a király életében nem vehetném el Fonlebon kisasszonyt? - Megbolondult? - kiáltott fel Guise asszony, s most ő nézett rám nagy szemekkel. - Ezt a halálos csúfságot tenné a királlyal, éppen kegyelmed, akit kis kuzinjának hív? Már elfelejtette, hogy Henrik ennek a nemes leánynak katona módjára udvarolt? Azt szeretné, hogy miután megházasodott, a király úgy bánjon kegyelmeddel, mint Condé herceggel? - De én nem akarom feleségül venni Aumale kisasszonyt! - mondtam. - Nem is látta még! - És nem akarom megváltoztatni a nevemet: elég jó nekem a Siorac. - Lárifári! Csacska beszéd! Üres fecsegés! Az ember nem változtatja meg a nevét, ha herceg lesz! Csak megtoldja egy címmel. A kegyelmed új barátjának, Castelnau-nak az atyja Jacques Nompar de Caumont, La Force hercege, kegyelmed meg Pierre-Emmanuel de Siorac lesz, Aumale hercege! Az semmiség volna kegyelmed szerint, ha az ember egy ilyen szép hercegi cím mögé veheti be magát, különösen ha törvénytelen gyermek? Ki merne akkor képeket vágni kegyelmedre? - Annak, aki képeket vág rám, itt van a kardom. - Nem fogja előhúzni. A király most adott ki egy rendeletet a párbajok ellen... - ...melyet a kegyed fiai, asszonyom, máris megszegtek. - Ami csak azt bizonyítja, hogy soha nem megyek semmire ezekkel az arcátlan piperkőcökkel! Kegyelmed viszont elkeserít, uram. Sokkal okosabbnak hittem. Minthogy e szavakat követően láthatóan elszomorodott, megfogtam és megcsókoltam a kezét. - Okos leszek, asszonyom, már amennyire tőlem telik, hogy tessem kegyednek, de hát arra kér, hogy vegyem nőül Aumale kisasszonyt, közben meg arról beszél, hogy nőül veszem Fonlebon kisasszonyt. Van mitől megzavarodnom! - És honnan tudja előre, hogy nem fog beleszeretni Aumale kisasszonyba? Kegyelmed még csak tizennyolc éves, és máris annyi lány és annyi asszony tetszett kegyelmednek: a tejtestvére, Frédérique, az a nyafka Saint-Hubert, Toinon, Louison, az én sötétlelkű Noémie-m, de nem sorolóm tovább. Ha az ember szíve olyan nyitott, mint a kegyelmedé, keresztfiam, nem nagyon kérkedhet a hűségével. De - tette hozzá kis csend után -, könyörgök, ne püföljük egymást, hiszen mindezek a szép okoskodások csak merő feltételezésekre épülnek. Csókoljon meg itt, az arcomon, kicsikém! Kössünk békét, s egy szót se többet! Mindenesetre ennek a találkozásnak igen komoly következményei lesznek kegyelmedre nézve. Legyen óvatos! A jelen lévő hölgyek, a királynét is beleértve, egyetlen pillantást sem fognak kegyelmedre vetni, de mindegyik kegyelmedet kémleli majd. - De asszonyom - mondtam, miután kipillantottam a hintó ablakán -, mi nem a Louvre-nál vagyunk, hanem majdnem az Arzenálnál... Sullyhez megyünk? - tettem hozzá tréfásan. - Nem tudnánk - mondta ugyanazon a hangon. - Egyik háborús sebe, melyekből, mint mondják, egy rakás van neki, kinyílt, és erősen szenved tőle. Még a Louvre-ban is azt suttogják, hogy fürdőt vett: ebből megítélheti, mennyire beteg! De azt kértem a kocsisomtól, hogy kocsikáztasson meg bennünket Párizsban, minthogy bizalmas kettesben akartam társalogni kegyelmeddel, s tartottam az embereik tapintatlanságától, különösen az átkozott Mariette-jükétől, akinek mindenütt ott a füle. Rátörnek az emberre, ha nem vigyáz! Hogy jó keresztanyám adjon leckét titoktartásból azok után, hogy mielőtt elindultunk Virágmező utcai otthonunkból, azt mondta Franznak, amit mondott, ez újdonság volt! S noha nem szokta visszatartani magát az ostobaságban, szemrebbenés nélkül sértve meg kirohanásaival a tisztességet, most mégis örültem, hogy visszatért szokásos hevességéhez, minthogy én már elszántam magam rá, hogy a királynénál méltóságteljesen fogok szenvedni az unalomtól, ahogy azt jó keresztanyám megparancsolta. A hölgyek komoly társalgása az etikett különféle apró, ám a királyné Párizsba való ünnepélyes bevonulását illetően igen fontos kérdéseiről nem a királyné budoárjában, hanem őfelsége hálószobájában zajlott le, ahova akkor léptem be először - 1609 novemberében, három nappal Henriette-Mária születése után -, mikor a királynénak még fájdalmai voltak s feküdt, a király meg, erősen a vállamba kapaszkodva, csaknem kétségbeesett a fájdalmas hírtől, hogy Condé magával vitte a hercegnét a határokon túlra. Medici Mária még nem volt felöltözve, sem megfésülve, s sokkal kellemesebbnek találtam őt így, hogy hosszú szőke haja kerek vállára omlott (melyet alig takart el mályvaszín pongyolája), mint teljes fegyverzetben, fűzőjébe beszorítva és teletűzdelve azzal a rengeteg s oly súlyos drágakővel, hogy járni is alig tudott tőlük. - Felség - mondta Guise asszony -, íme a keresztfiam, Siorac lovag, akit a király már bemutatott felségednek a bálomon. A szokásos térdhajlítások után már ott is voltam a lábainál, s ruhája szegélyét megcsókolva vártam első, üdvözlő vagy elutasító szavait, ki tudhatta ezt nála? Döntései minden logikát nélkülöztek, s ha a józan ész azt diktálta is neki, hogy jól fogadjon, hiszen Guise hercegné bizalmas barátnője volt, másfelől a gőg, melyet a Habsburgoktól örökölt (előreugró állával egyetemben), oly súlyos teher volt rajta, s oly kiszámíthatatlan, hogy bárkire rázuhanhatott. - Ó! - mondta. - Il figlioccio famoso! Üljön hát le! Caterina! Egy zsámolyt oda, a fal mellé! A földről felemelkedve, és sorozatos hajlongások közepette eltávolodva tőle egy pillantást vetettem keresztanyámra. Felvonta a szemöldökét, kétségkívül azért, hogy értésemre adja, a fogadtatás korántsem - 196 -

volt rossz. Mindenesetre jobb volt, mint az „il cugino de la mano sinistra'', amivel Guise hercegné bálján helyretett. Persze volt még a kígyóméregnek némi nyoma ebben a famoso-ban is (mert mi másért voltam én híres, ha nem törvénytelen származásom miatt?), másfelől viszont annyira leereszkedett hozzám, hogy leültetett a jelenlétében. Ez olyan kegy volt, melynek mint atyám mondani szokta - „protokollárisan megvolt a maga értéke, farilag meg a kényelme”. Hogy a beszélgetés miért a hálószobában zajlott, s nem a királyné budoárjában, már az első pillanatban világossá vált számomra, minthogy az ágyon a maga teljes pompázatosságában ott volt kiterítve az a palást, melyet a királyné Párizsba való ünnepélyes bevonulásának alkalmából visel majd: aranyliliomokkal teleszórt, hermelinnel bélelt bársonypalást, uszálya hétrőfnyi, melyet a selyem ágytakarón kígyószerű gyűrűkbe rendeztek, hogy ne kelljen maga után húznia a török szőnyegen. A királynén és jó keresztanyámon kívül ott volt még az özvegy Montpensier hercegné, Conti hercegné, La Chátre marsall és Guercheville márkiné. Mindőjüket hibátlan tisztelettel köszöntöttem, a rangjuk diktálta sorrendben, majd leültem a zsámolyra, melyet Caterina letett nekem a fal mellé, nem messze a királyné udvarhölgyeitől, akik ott álltak a falikárpit előtt némán, s mint képzeltem, mutatósan, hiszen ez volt az egyetlen dolguk. Némán, mint ők, szememet a legnagyobb tisztelettel s a legpaposabb alázattal függesztettem őfelségére, noha úgy találtam, hogy termetére, erős hangjára, terebélyességére és kedvességének szemmel látható hiányára tekintettel igen nehezen téveszthető össze Szűz Máriával. Hát persze, Soissons grófja inkább helyén lett volna ennél a beszélgetésénél, ahol az etikett kérdéseiről esett szó, mint én. Valóban annyira bolondult az ilyesmiért, hogy mivel feleségével s vele szemben az elsőbbségi jogok nem lettek betartva, duzzogva távol maradt a királyné koronázásáról, mint ahogy korábban távol maradt Vendőme herceg esküvőjéről is, s épp akkor tudatta a királlyal egy méltatlankodó levélben, hogy a királyné Párizsba való ünnepélyes bevonulásáról is távol kíván maradni. Annyira erőlködtem, hogy a királynét, és csakis a királynét nézzem, hogy már nem is láttam. S minthogy látásom éppoly fölöslegessé vált, mint a nyelvem, nem maradt más számomra, mint a hallásom, amely azonban hamar elcsüggedt a protokollkérdések követésében, melyeket a hölgyek nagy szenvedéllyel vetettek fel társalgásuk során. Mindazonáltal nem mulasztottam el megfigyelni, hogy bármilyen heves volt is a vitájuk, titokban fürge kis pillantásokat vetettek rám, melyek latolgattak, méricskéltek, fel- vagy leértékeltek érzékeny mérlegeiken. S ahogy összevetettem ezeket a pillantásokat azzal, amit Guise asszony mondott, nagy nehezen megértettem, hogy ez a személyem iránti új keletű érdeklődés (hiszen már legalább tucatnyi alkalommal láttam a jelen lévő hölgyeket) abból származik, hogy ezek együtt gondolták ki azt a tervet, hogy engem összepárosítanak Fonlebon kisasszonnyal. Márpedig eleget tudtam róluk ahhoz - nevezetesen Conti hercegnéről és Montpensier asszonyról, akik nyomorék férjükhöz voltak kötve, vagy a királynéról és Guise hercegnéről, akik csapodár férjükhöz voltak kötve -, hogy azt is tudjam, micsoda szenvedést jelent nekik a házasság. S ez a balsors mégsem elég nekik: másokra is ki akarják terjeszteni. Természetesen nyomon tudtam követni, mi megy végbe a fejükben. Fonlebon kisasszony jó házból való leány. Előkelő családjának vannak javai. Ráadásul a királyné hozományt is ígért neki. Szép volt és erényes. Én meg persze törvénytelen gyerek voltam, de ez a törvénytelenség még némi dicsőséget is jelentett, minthogy a Bourbonokkal állított rokonságba. A király kis kuzinjának nevezett. Guise hercegné sokkal jobban odavolt értem, mint bármelyik fiáért, s végül amolyan igazi „lovagi külsőm” volt, noha megterhelve „tudománnyal és tehetséggel”, amit ezek a hölgyek tudatlanságukban még el is túloztak. Szép olvasó, megmondhatom-e kegyednek a bizalmaskodás veszélye nélkül, hogy ezek a házasságszerzők kicsit elhidegítettek Fonlebon kisasszonytól, azon okból, hogy mivel sebtében szerettem bele, szívem ártatlan dobbanására, hirtelen úgy éreztem, egy olyan házasság hálója fog körül és zár magába, melyet nem láttam előre, de nem is határoztam el, s talán még csak nem is kívántam. Szerettem Fonlebon kisasszonyt - vagy szeretni véltem, ez egyre megy. Minthogy azonban „ifjúkori bolondságaim” nem voltak olyan bolondok és olyan viharosak, mint Bassompierre-éi, úgy éreztem, elvesztem az asszonyok végtelenül változatos világát, ha közülük csak egyet veszek nőül, már csak azért is, mert Fonlebon kisasszony iránt születő érzéseim semmiképp sem űzték el Lichtenberg asszony iránt érzett kielégületlen szerelmemet, s a Toinon elvesztése miatti szomorúságomat sem csökkentették. Azonkívül hogyan is kívánhattam volna a legcsekélyebb mértékben is elvenni Fonlebon kisasszonyt most, hogy tudtam, addig nem tehetem meg, míg a király életben van, márpedig életből legalább százat kívántam az én királyomnak, annyira szerettem, gyengeségei és hibái ellenére is, s annyira nélkülözhetetlennek gondoltam őt népe boldogulásához. Mintha csak e hatalmas csodálat tárgyát heves kívánságaim megidézték volna, ebben a pillanatban megjelent a király; igen előkelő volt fekete atlaszzekéjében, vállán kis palásttal, melyet piperkőceink „beöntésesnek” neveztek, mert szabadon hagyta az ember hátsóját, s ezzel szükség esetén lehetővé tette anélkül, hogy meg kellett volna válni tőle - ama gyógyító műveletet (feltéve ha az ember leeresztette a harisnyáját), melyet orvosaink oly igen kedveltek. Nagy zűrzavar támadt a király láttán: valamennyi hölgy egyszerre emelkedett fel hufándlijuk nagy suhogása közepette, melyek megannyi harangként terültek szét a szőnyegen, miközben a király végigcsókolta őket - kit az arcán, kit a kezén -, előbb azonban ajkát gálánsan a királynééra helyezte, s vékony kezével végigsimította kövér vállait. Úgy látszott, a legelbűvölőbb kedvében van, s minthogy kis idő múlva Guise asszony elbocsáttatását kérte, mondván, hogy meg kell sürgetnie egy ügyet a palotában, azt mondta neki: „Jó kuzin, - 197 -

ne mozduljon innen, hisz oly jókat nevetünk!” Guise asszony közeli vérrokona volt - első unokatestvére -, s emellett igen szerette is jó keresztanyámat, „édesnek és kellemesnek” találván a társaságát. Itt azonban megengedem magamnak, hogy helyesbítsem a királyi ítéletet, mivel túl negédesnek találom, hiszen amit Henrik a leginkább nagyra értékelt keresztanyámban, az nem annyira a „kellemessége” volt, hanem az, hogy ugyanolyan erőteljesen és nyíltan beszél, mint ő. És igen élénken emlékszem rá, hogy ez alatt a velünk töltött órácska alatt azok a tréfálkozások, melyeket a kuzinok egymáshoz hajigáltak, majd visszadobálták egymásnak a labdát, csípősségükkel igencsak pirulásra késztették volna Rambouillet márkinét, és nagyban sértették volna a királyné nagyfokú szemérmességét, ha csak a negyedüket is megérti. De a párbeszéd túl gyors volt számára, s kis idő múlva sértődötten és csalatkozottan nem figyelt rá tovább. Henrik ezt észrevette, és szokásos kedvességével nekifogott, hogy újra jó kedvre derítse: hatalmas bókokat mondott neki a pompás liliomos palástról, melyet ünnepélyes bevonulásán kívánt viselni. - A szent szürke hasára! - mondta. - Mennyire szeretnék egy ilyesfajta zubbonyt, amit a háborúban a páncélom fölött viselhetnék! - De ahhoz akkor nem kéne ilyen hosszú farkú uszály! - mondta Guise asszony. - Mit akar ezzel mondani, kuzin? - kérdezte nevetve a király. Majd hangot s arcot váltott, és azt mondta: - Igaz, hogy egy zubbonynak talán nem is venném hasznát, mert a királyokat abban a palástban temetik el, melyet koronázásukkor viseltek. A király bizalmasai csak utólag figyeltek fel rá, hogy ebben a megjegyzésben és sok másikban is, melyet a király azon a napon, május tizennegyedikén tett, Henrik mintha megérezte volna közeli halálát. Sokszor megvitattam atyámmal ezt a kérdést, aki csak babonaságnak látta a történelem ilyen visszamenőleges elbeszélését. Ha Henriket nem gyilkolják meg május tizennegyedikén, mondta, vajon tulajdonítottak volna-e ilyen jelentőséget azoknak a gondolatoknak, melyek az ő helyzetében teljesen természetesnek is tűnhettek: a liliomos zubbony a páncéljára emlékeztette, a páncélja a háborúra, a háború meg a sírjára. Kinek nem jut eszébe, hogy megölik abban a pillanatban, mikor csatába indul? Bassompierre-nek, aki azon a reggelen emlékeztette rá, hogy mennyi boldogságban volt része azóta, hogy 1597-ben visszavette Amiens-t, Henrik azt felelte: „Barátom mindettől, meg kell válni.” Megválni? Mitől? Attól a boldogságtól, amit a béke jelent? Vagy az élettől? Csak mi ítéljük meg úgy, az esemény bekövetkezte után, hogy a mondatban előérzet volt. Hogyan igazolhatnánk, hogy annak számára is az volt benne, aki kimondta? Az igaz, hogy ezen a május tizennegyediki délutánon nyugtalannak látszott, izgatottnak, rosszul érezte magát a bőrében, de hogy is ne érezte volna rosszul magát, mikor arra készült, hogy mindent egy kockára tesz fel: a királyságát, a trónját, a dinasztiáját, az életét? Azok előtt a csaták előtt, melyeket a trón meghódításáért vívott, tette hozzá atyám, mindig lázasnak láttam, folyton helyzetének rendkívüli bizonytalanságára gondolt, a mindig lehetséges vereségre, a halálra is, és folyton erről beszélt. Bárki más kifürkészhetetlen álarc mögé rejtette volna ilyesfajta szorongásait, de Henrik gazdag fantáziájú gascogne-i volt, változékony hangulatú, érzékeny, túláradó fajta, aki hajlamos a nevetésre, de a könnyekre éppúgy, aki szerette a tréfát, de könnyen fogta fel drámaian a dolgokat. És főként nem titkolt el semmit. Minthogy minden csata előtt elfogta a hasmenés, úgy döntött, hogy hangosan nevet rajta. S mikor a latrinára ment, odakiáltott a közelében lévőknek, az ellenségre célozva, amellyel épp megverekedni készült: „Teszek rájuk egy jó nagyot!” Majd minden gyengeségéről megfeledkezve úgy harcolt, mint egy oroszlán. La Surie-nak is volt az ügyről mondandója, melyet helytállónak találtam. - Nem szabad megfeledkezni róla, hogy Henrik búskomor állapotában mindig hajlott a parabolákra (La Surie szerette ezt a szót, mert tudományosnak találta). Emlékezzék csak rá - fordult atyámhoz -, mit mondott, mikor III. Henrik halála után a királyi csapatok jó része otthagyta: „Hadsereg nélküli tábornok vagyok, korona nélküli király és asszony nélküli férj.” Mi más ez, mint a lehető legsötétebben látni a dolgokat! Maradt hadserege, persze kicsi, de buzgott benne a tettvágy, bátor volt és harcedzett... - És veretlen - mondta atyám. - És valóban korona nélkül volt - folytatta La Surie -, mert a Liga bent volt Párizsban, de övé volt a legitimitás, származása révén is, meg azért is, mert III. Henrik halálos ágyán ünnepélyesen elismerte őt. Végezetül pedig feleség nélkül volt ugyan, de az ördögbe is, asszony nélkül nem, hiszen megeresztett kantárszárral futott a háború kellős közepén a magas rangú hölgytől a molnárnéig, a molnárnétól meg az apácáig... Érzésem szerint azon a május tizennegyediki délutánon Henrik attól is szenvedett, hogy semmi dolga sem volt. És ez a tétlenség csak fokozta lázas állapotát. Napját „ügyei rendbetételé-nek” kellett volna szentelnie, de miféle ügyeknek? És miféle rendnek? Őt, aki mindig talpon volt, jött, ment, képtelen volt nyugodtan leülni egy asztal mellé, vagy éppen olvasni és csak sebtében firkantott rövid levélkéket, az egyetlen rend, amely akkor érdekelte, csapatainak rendje volt. Azt meg rendben lévőnek tudta. Guise asszony a dévaj szócsata után, melyet Henrikkel folytatott, elbocsáttatását kérte, amit a király sajnálkozva bár, de ezúttal szívesen meg is adott neki. Minthogy azonban Henrik maga mellett tartott, ám egy idő után már nem tudott mit kezdeni velem, kijelentette, hogy szunyókál egy kicsit, megölelt, bement a hálószobájába, de előbb megparancsolta, hogy menjek és látogassam meg a trónörököst. Néztem amint gyors léptekkel, fejét lehajtva távozik. Ez volt az utolsó alkalom, amikor élve láttam. Nem sokkal ezután, - 198 -

minthogy nem jött álom a szemére, Henrik úgy gondolta, a levegő jót tesz majd neki, és a hintóját kérte. Nem láthattam rögtön Lajost, mert a rajzaival foglalatoskodott, de Héroard doktor és Souvré úr - akik egyfolytában Lajosról beszéltek, míg velük voltam - igen szíves fogadtatásban részesített. Héroard elmesélte, hogyan incselkedett Henrik néhány hónappal azelőtt Lajossal: „Csak arra kérem az Istent, hogy még húsz év múlva is megkorbácsolhassam kegyelmedet!” Mire a trónörökös azt mondta: „Kérem, ne! Hogyan, vágta rá a király, nem akarja, hogy megtehessem? Kérem, ne!”, felelte Lajos. - Milyen különös! - vette át a szót Souvré úr. - A gyerekek nem tudják elképzelni, hogy egyszer nem lesznek többé gyerekek. Lajosnak egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy húsz év múlva huszonnyolc éves lesz, s hogy abban az életkorban már rég túl lesz minden korbácsoláson. Én viszont a király kérdését még ennél is különösebbnek találtam, legalábbis a módot, ahogyan föltette. De tartózkodtam tőle, hogy szóvá tegyem. Héroard doktornál meg már máskor is megfigyeltem, hogy ha szeretett is anekdotákat mesélni Lajosról, soha nem kommentálta őket. Minthogy hugenotta volt, számos ellenséggel az udvarban, főként ami a királyné környezetét illeti, szavaiban s viselkedésében egyaránt óvatosnak mutatkozott, olyannyira, hogy még Lajos iránt érzett végtelen szeretetét is titkolta. A kis Vitéz kutya futott be először a szobába, s boldog ugrándozásba fogott körülöttem annak bizonyságául, hogy emlékszik, korábban milyen szívélyesen váltam el tőle. A trónörökös meg, aki mögötte lépett be, a nyakamba ugrott, s kérlelni kezdte Souvré urat, hadd vigyen magával a sétájára; minthogy azonban úgy gondoltam, ez a kertben történik majd és gyalogosan, nem találtam túl kellemesnek, tekintettel a hőségre, mely akkor májusban uralkodott. Valójában csak a városban tett sétakocsikázásról volt szó, mert meg akarták csodálni a diadalíveket, melyek felhúzásával az ácsok épp akkor végeztek azon az útvonalon, ahol másnap a királynénak végig kellett mennie ünnepélyes bevonulása alkalmával. Ezek a diadalívek, mint mondták, igen szépen voltak megmunkálva, s a kertészek zöld lombokkal és virágokkal díszítették fel őket. Souvré úr volt olyan jó, hogy a hintóban Lajos mellé ültetett; ő maga velünk szemben foglalt helyet, Héroard doktor meg mellette. A kocsis, ahogy parancsolták neki, a Poullies utcán hajtott végig, aztán jobbra ráfordult a széles Saint-Honoré utcára, a Croix de Tiroy irányába. Bár mi ezt nem tudtuk, ugyanazt az útvonalat követtük, amelyen néhány perccel azelőtt a király hintója is elhaladt. Nem tudnám megmondani, hány óra volt, minthogy nem volt nálam az órám. Különben ha nálam van, akkor sem mertem volna előhúzni a trónörökös jelenlétében. A hintó igen lassan haladt, minthogy ilyenkor nagy volt a szekérforgalom, meg mert igen sok ember tolongott az utcán, akik mind a diadalíveket jöttek megcsodálni; mi hármat láttunk ezekből: a Poullies utcait, a Saint-Honoré utcait meg azt, amelyik a Croix de Tiroy-nál volt. Ezt a harmadikat, a legnagyobbat azonban nem tudtuk kedvünkre megcsodálni, noha a trónörökös megkérte Souvré urat, állítsa meg a hintót, hogy jobban szemügyre vehessük a részleteket. Mert abban a pillanatban, ahogy a kocsis megállította a lovakat, észrevettem, hogy egy apród rohan felénk lélekszakadva a királyné színeiben. Héroard doktor is meglátta, és kihajolt, amit minden helyváltoztatás nélkül megtehetett, minthogy a hintó bőrfedele a nagy hőség miatt le volt eresztve. Az apród azonban, aki nyilván nem akarta a nyílt utcán kikiabálni a rá bízott üzenetet, egyik lábát a kerékküllőre téve, s kezével megragadva a hintó fedelének tartóját felhúzódzkodott Héroard doktor magasságába. A doktor meg, aki elértette szándékát, a fülét fordította feléje. Nem hallottam, mit suttog az apród, de azt megértettem, hogy komoly a mondandója: Héroard doktor elsápadt, s minthogy Souvré úr kérdőn nézett rá, latinul azt mondta neki: - Rex vulneratus est. - Leviter? - Pagius nescit. Erre aztán Souvré úr is elsápadt, s egy ideig megszólalni sem tudott, miközben Lajos tekintete hol az egyikre meredt, hol a másikra. - Mi az? - kérdezte végül elhaló hangon. - Atyja, a király megsebesült, uram - mondta Souvré úr színtelen hangon: - Késedelem nélkül vissza kell térnünk a Louvre-ba. Szívem hevesen zakatolt, még mielőtt Souvré és Héroard zavara meggyőzött volna róla, hogy a legeslegrosszabb történt, s hogy az apród többet tud és többet is mondott, mint amennyit Héroard elsőre állított. Halkan megkérdeztem: - Relinquit vita corpus? Héroard nem felelt, még csak nem is intett a fejével. Minthogy Lajos ötéves korában kezdte el a latint, meg kellett volna értenie a mondatot. De túl azon, hogy igen rossz tanítómestere volt, aki maga is igen rosszul tudta, amit tanított; Lajos is kevés szorgalmat fordított latin tanulmányaira. S bár nem értette kérdésemet, annyit mégis felfogott, hogy súlyos dolgok hangzanak el a feje fölött, s szokásához híven úgy döntött, hogy hallgat. Minthogy első kérdése nyomán tudomást szerzett a király sebesüléséről, úgy vettem észre, hogy babonaságból fél föltenni újabbakat. Izgatott pillanataiban különben is annyira dadogott, hogy jobb szeretett hallgatni. Egy pillantást vetettem rá a szemem sarkából, s láttam, hogy arca sápadt és feszült, noha ezt megpróbálta titkolni, s úgy tett, mint aki elmerül az utca szemlélésében. Keze azonban a hintó ülésén az enyémet kereste; megfogtam hát a kezét. A májusi perzselő hőség ellenére is hidegnek éreztem s kisebbnek is, mint egyébként, noha nem tudom, mitől volt ez a benyomásom. A Louvre-t zsúfolásig megtöltötte a francia és svájci testőrség: láncokat húztak ki és korlátokat állítottak fel, lándzsájukat meg készenlétben tartották, mintha csak valamiféle támadásra számítanának. A - 199 -

kiskaput olyan erősen őrizték, hogy az alhadnagy, aki rémületében nem vette észre, hogy királyi hintóval van dolga, elsőre be sem akart engedni minket, s Souvré úrnak ki kellett dugnia fejét az ajtón, hogy felismerjék. A rengeteg katona látványa mintha felcsigázta volna Lajos érdeklődését, amit én kezdetben a fegyverforgatás iránt érzett nagy szeretetének tudtam be. Később aztán úgy hallottam, hogy ez a nagy erődemonstráció meg is nyugtatta: ugyanis már saját életét kezdte félteni, ami másnap be is bizonyosodott, mikor végigkocsikázva a Saint-Honoré utcán egyszer csak megparancsolta az alhadnagynak, hogy testőreit „sorakoztassa fel a hintó két oldalán”. Mihelyt a trónörökös belépett a lakosztályába, karjába vette kiskutyáját, leült vele egy zsámolyra, és elkezdte csókolgatni meg simogatni; sírni azonban nem sírt, mint ahogy ránézni sem volt hajlandó a körülötte sürgölődő felnőttekre, mintha csak vissza akarna menekülni saját világába, minél messzebb a miénk szörnyűségeitől. Néhány lépésnyire töle Souvré úr és Héroard doktor halkan azon töprengett, vajon az volna-e jobb, ha tüstént megmondják neki, mi történt, vagy várják meg, míg a királyné megmondja. Odasúgtam nekik, hogy elmegyek újabb hírekért, s mint az őrült futottam a király lakosztályába, még mindig abban reménykedve, noha minden ellene szólt, hogy az apród eltúlozta a sebesült állapotát. Egy egész világ omlott össze bennem, mikor megláttam Henriket az ágyán kiterítve: fekete atlaszzekéje, melyet szétnyitottak a mellén, merő vér volt, arca viaszfehér, ám különös módon derűs. Vic úr az ágya szélén ült, s úgy láttam, teljesen fölöslegesen helyezi a rend keresztjét a király szájára, s próbálja meg Istenre emlékeztetni. Két sebész meg, kezükben kötéssel épp készültek bekötözni, mikor Milon, az első orvos, aki az ágy mellett állt, sírva megszólalt: „Ugyan! Mit is tehetnének! Hisz vége! Elment!” E szavak hallatán térdre vetettem magam, s fejemet az ágynak támasztottam, mert úgy éreztem, elájulok. S néhány pillanatra talán el is ájultam, mert mikor újra felemeltem a fejemet, mindent ködösen láttam. Lassanként azonban látásom visszanyerte élességét; ott láttam Bellegarde urat az ágy mellett térdepelve, amint Henrik kezét csókolgatja. Ez már a második francia király volt, akinek meggyilkolását Bellegarde kénytelen volt végignézni, hiszen akkor is jelen volt, mikor Jacques Clément III. Henrik hasába szúrta a kését. Bassompierre az ágy végében térdelt, kezébe szorítva Henrik két lábát. Guise úr sírva állt mellette. Maradtam még egy percig; megpróbáltam imádkozni, de nem jártam teljes sikerrel, s mikor észrevettem La Force herceget és Castelnau-t egy ablakmélyedésben - apa s fia egymás karjában zokogott -, reszkető térddel felálltam, és bizonytalan léptekkel odamentem hozzájuk. Az első pillanatban fel sem ismertek, látásukat annyira elhomályosították a könnyek. De mikor megneveztem magam, La Force úr erősen megölelt, s a fülembe súgta: „Jaj, bárcsak a király megengedte volna, hogy tömlöcbe csukjam azt a nyomorultat! - Micsoda? - kiáltottam fel. - Csak nem Ravaillac volt az? Mire La Force elmesélte, halk és szaggatott hangon, hogy mi történt a Vaskereskedők utcájában: a király hintója állt, mert megbénította a szekérforgalom, s az a nyomorult, egyik lába egy ház sarokkövén, másik a kerékküllőn, a bal kezében tartott tőrt „úgy szúrta bele a királyba, mint egy szalmabábuba”. La Force is a hintóban ült Montbazonnal, Roquelaure-ral, Liancourt-ral és Epernonnal együtt. A támadás oly váratlan volt, hogy Epernon kivételével senki sem látta a késszúrásokat, csak már a király szájából kibuggyanó vért. La Force úr többet nem tudott mondani, minthogy elcsuklott a hangja. Castelnau meg a nyakamba kapaszkodva szorosan magához ölelt, s azt súgta a fülembe: „Ez után a csapás után mi rosszabbat tehetnének még, mint hogy visszavonják az ediktumot, és újrakezdik az üldözésünket?” Újra megtettem a király lakosztályából a trónörökösébe vezető utat; Lajos rám nézett, mikor beléptem. Arcát nem annyira szomorúnak láttam, mint inkább zárkózottnak, s csak akkor árulta el magát, mikor megszólalt. Hangja sokkal gyerekesebb volt, mint máskor, s erősen dadogott: „Siorac - mondta -, volna szíves üdvözölni a kutyámat?” S én letérdeltem a zsámolya mellé, és megsimogattam a Vitézt is, Lajost is. Úgy láttam, Lajosnak megkönnyebbülés, hogy ott vagyok, mintha csak koromnál fogva hozzám érezte volna magát a legközelebb. Héroard doktor és Souvré úr nyilván megegyeztek, hogy nem mondanak neki többet, mint ami már a hintóban elhangzott; mindketten ott álltak mellette, némán, Lajos meg nem mert rájuk nézni sem, kérdezni sem. Az özvegy Montpensier hercegné törte meg a csendet. Beviharzott a szobába, és éles hangon felkiáltott a maga hebehurgya módján: - Hol a trónörökös? Hol a trónörökös? Gyerünk! A királyné látni akarja őt, de tüstént! A trónörökös nem nézett rá, még csak a fejét sem emelte fel: arcát a kutyája fölé hajtva tovább simogatta az állatot. A hercegné nem tudta, mitévő legyen, odament hát Souvré úrhoz, aki meglehetősen hosszan sugdosott a fülébe. - Uram - szólította meg Lajost ismét a hercegné, de már lágyabb hangon, s mélyen meghajolt előtte -, kegyeskedjék velem jönni őfelségéhez, a királynéhoz. Siorac lovag úr is elkísérheti, ha kegyelmed úgy kívánja. - Siorac, volna szíves velem jönni? - kérdezte Lajos. - Természetesen, uram. Határozottan mondtam ki ezt az „uram”-at, a legélesebb fájdalommal, de a legnagyobb szeretettel és vigasztalással is, minthogy tudtam, legközelebb, ha megszólítom, már Sire-nek kell őt neveznem. A királyné, aki még se megfésülve, se felöltözve nem volt, olasz stílusú tragédiát játszott a szobájában, sírással, kiáltozással, jajongásokkal, kezének patetikus tördelésével, de ha az ember jobban - 200 -

megfigyelte a szemét, az volt a benyomása, hogy nincs sem annyira meglepve, sem annyira megrémülve, mint lennie kellene. Ahogy Lajos belépett, a királyné felkiáltott: - L'hanno ammazzato! Később visszagondolva meglepett ez a többes szám - maga a fikció, melynek a későbbiek során a hatóság is igyekezett hitelt adni -, minthogy Ravaillac egyedül cselekedett. De abban a pillanatban csak azt találtam a végletekig bántónak, hogy a királyné olaszul jelentette be fiának a francia király halálát. Miután elmondta e szavakat, melyeket Lajos talán meg se hallott, a fia nyakába vetette magát, átkarolta, s ajkát az arcára szorította. Úgy vettem észre, a trónörököst roppantul feszélyezte és meglepte ez a színpadiasság; erre volt is némi oka, s ez okok az évek múlásával csak szaporodtak: az a csók volt ott az egyetlen, melyet anyjától régenssége hét esztendejében kapott. Sillery kancellár, miután engedélyt kért rá a királynétól, átvette a stafétabotot, és tömören megtartotta beszámolóját a trónörökösnek atyja meggyilkolásáról, mely beszámolót maga is kétségkívül a szobában jelen lévő Epernon hercegtől hallotta. A jelenet elejétől fogva ott álltam félrehúzódva az ajtó mellett, a falikárpitnak támaszkodva, s minthogy jelentéktelenségem miatt teljesen megfeledkeztek rólam, volt időm szemlélődni. A király szobájában a múltat siratták. A királyné szobájában azonban, ezt elég gyorsan megállapítottam, a jövőre készülődtek. Nyilván nem volt véletlen, hogy az egész spanyol párt ott volt: a királyné, Villeroi, Sillery, Epernon. Senki sem hiányzott, még Concini sem, ezúttal azonban szerény volt és néma: behúzódott az egyik ablakmélyedésbe, figyelt, de meg se mukkant. Mikor Sillery kancellár végzett beszámolójával, Lajos megszólalt: - Ó, bárcsak ott lehettem volna, a kardommal együtt! Megöltem volna a gazembert! Ez a naivitás úgy látszott, senkit sem hat meg, s a beálló csendben a királyné újrakezdte a siránkozást és hánykolódást, százszor is elismételve: „A király halott! A király halott!” Sillery kancellár meg, vagy mert azt gondolta, hogy a királyné túlzásba viszi a dolgot, ami már nincs hasznukra, vagy mert úgy vélte, eljött a cselekvés pillanata, éles hangon így szólt, véget vetve a lamentálásnak: - Franciaországban a királyok nem halnak meg, asszonyom! - Majd rámutatott a trónörökösre: - Íme az élő király! S ekkor Lajos olyan mozdulatot tett, amely minden jelenlévőt felkavart volna, ha nincs annyira tele a fejük saját számításaikkal. Mikor meghallotta e szavakat: „az élő király”, hevesen hátrafordult, mint aki azt várja, hogy atyja egyszer csak felbukkan mögötte épen és egészségben. S csak mikor Epernon, Sillery, Villeroi és Concini sorban letérdeltek elébe, „Sire”-nek szólították, és „kegyelmébe ajánlották” magukat, csak akkor hitte el, hogy szó sincs ilyesmiről. De még ekkor sem fogadta el teljesen a tényeket, mert mikor másnap a parlamentbe ment, hogy megjelenési jogával éljen, s amerre elhaladt, a nép kiabálni kezdett: „Éljen a király!”, ő kísérőihez fordult, és megkérdezte: „Ki a király?” Concini, aki eredendően durva lelkületénél fogva képtelen volt felfogni, hogy Lajos számára azt elfogadni, hogy ő a király, egyenértékű annak elfogadásával, hogy atyja halott, úgy kommentálta ezt a jelenetet, hogy Lajos „idióta”. Tévedése a későbbiekben végzetes következményekkel járt számára. Villeroi és Sillery - akiket atyám csak „spanyol minisztereknek”, Bassompierre meg jóval hízelgőbben „békeminisztereknek” nevezett -, a két hetvenes éveiben járó aggastyán a politikában öregedett meg, s mindkettő igen tapasztalt és ügyes ember volt. Henrik is ezért tartotta meg őket hivatalukban, ám félig-meddig kegyvesztett helyzetben: úgy vélte, azzal tarthatja kézben őket, ha érezteti velük, elbocsátásuk réme állandóan a fejük felett lebeg. Az volt a benyomásom, hogy a király halála után úgy érezték, friss vér áramlik az ereikbe, mert a királynénak adott bölcs tanácsok formájában nyomban hozzákezdtek, hogy újra elosszák a feladatokat és kiosszák a szerepeket. Bassompierre-nek a könnyűlovasság élén folyton az utcákat kellett járnia, hogy elejét vegye a lázongásnak és a fosztogatásnak; Guise-nek, hogy összeszedje a városi elöljáróságot; Epernonnak pedig, akit mindenki igen erőteljesnek és határozottnak ismert, kíméletlen nyomást kellett gyakorolnia a parlamentre, hogy nyilvánítsa régensnek a királynét. Vagyis arról van szó, magyarázta atyám, hogy a parlamentnek olyan előjogot akarnak megadni, amellyel sohasem rendelkezett, s amely addig a világi és egyházi főrendek gyülekezetét és a királyi hercegeket illette meg. De Conti - a Bourbonok közül egyedül ő tartózkodott Párizsban - süket volt, dadogós és ostoba, Soissons valamelyik távoli kastélyában duzzogott, Condé meg Milánóban volt. Most várjuk meg őket, érvelt a két cinkostárs, s hagyjuk a trónt női kézre kerülni? A parlament hagyta, hogy Epernon a leggyengédebb erőszakkal meggyőzze. Tulajdonképpen el volt ragadtatva, hogy új jogot szerez magának, s a királynét, a király anyját minden további nélkül Franciaország régensévé nyilvánította, „teljhatalommal és teljes jogkörrel” ruházva fel a királyság ügyeinek intézésében. Ezzel az egyetlen mondattal, anélkül, hogy ezt bárki nyíltan kimondta vagy vitatta volna, eltörölték a kormányzótanácsot, melyet Henrik kifejezetten azért hozott létre, hogy Máriának csak egyetlen szavazata legyen. Ettől a pillanattól fogva Mária régensként ugyanolyan abszolút hatalmú uralkodóvá lett, mint amilyen a férje volt. A mi két aggastyánunk, minthogy pontosan tudta, hogy áll Mária képességek dolgában, úgy gondolta, az övék lesz a tényleges hatalom, s örökre az övék is marad. Epernon, aki abból indult ki, hogy a parlament a kezében van, a maga részéről úgy vélte, hogy a királynőnek bizonnyal szüksége lesz egy kardra, s ez az ő kardja lesz. Concini meg ott az ablakmélyedésben csak nézte a jelenetet, s még egy mosolyt sem engedett meg magának, noha tisztában volt vele, hogy Mária leküzdhetetlen makacssága olyan kőtömb, melyet rajta és Galigain kívül senki sem tud megmozdítani. Talán már abban a percben is - 201 -

arról ábrándozott, hogy olyan magasra jut, amilyenre csak lehet, és megörököl egy királyságot. Ekkor a királyné észrevette, hogy a fia még mindig ott van, mozdulatlanul és feszélyezetten, s megkért, hogy vigyem vissza a lakosztályába: ott aztán Lajos evett egy keveset, azt is kedvetlenül. Percenként elsírta volna magát, ha nem fojtja vissza a könnyeit. Kilenc órakor lefektették, de nem sokkal később azt kérte, hadd aludjon Souvré úrral, mert „álmokat lát”. Éjfélkor azonban váratlanul felzavarták: a királyné küldött érte, hogy éjszakára a hálószobájába vitesse. Azt mondom, a hálószobájába, s nem maga mellé, mert annyira azért nem akarta eltúlozni az anyai gondoskodást, hogy az ágyába engedje Lajost: külön ágyba fektette Verneuil, a féltestvére mellé. Lajos igen rosszul aludt, és reggel fél hétkor ébredt. Nekem meg Héroard doktor adott ételt s szállást saját szobájában: arra gondolt, hogy Lajos örülni fog, ha reggel ott talál. De reggel nem láthattam őt, mert mint mondtam, megjelenési jogával élve a parlamentbe kellett mennie, s királyságának első aktusaként megerősítenie anyja régensségét. Ekkor történt, hogy amint pejkancáján végigporoszkált az utcákon, igen megzavarodott az „Éljen a király!” kiáltásoktól, melyekkel a nép fogadta. Délután azonban meglátogattam; amint beléptem a lakosztályába, megdöbbenve láttam, hogy teljesen elárasztja egy tucatnyi fekete reverenda. A reverendákat jezsuiták viselték, akik Cotton atya pásztorbotjának vezérlete alatt jöttek, hogy kiköveteljék, mint az nekik ígérve lett, az elhunyt király szívét. Mindezt rengeteg tömjénezés, szóbeli könny, fájdalmas sajnálkozás és az új uralkodónak tett hűségeskü közepette. Mialatt Cotton atya beszélt, alaposan szemügyre vettem a kíséretében lévő jezsuiták fizimiskáját, de nem találtam köztük sem Gontier atyát, aki a király értésére adta, hogy Isten esetleg megszűnik őrködni élete fölött, ha nem változtat politikáján, sem Hardy atyát, aki azt a még ennél is kegyetlenebb észrevételt tette, hogy „egyetlen paraszt is elég mattot adni a királynak”. Mikor Lajos, Souvré úr tanácsára, belegyezett, hogy teljesíti kérésüket, kíváncsiságomban elkísértem őket a király szobájába, ahol az első orvos, Milon, átadta nekik a királyi szívet, melyet a boncolás során emelt ki. Cotton atya egy lezárt urnába helyezte, azt meg egy ereklyetartóba, melynek magának is szív formája volt. Az ereklyetartó ezüstből készült, s nem aranyból, mint azt korábban Guise hercegné képzelte. Szükség volt azonban egy királyi vérből való személyre, aki Cotton atyával elmondja az utolsó imát, mielőtt az ereklyetartót elvinnék. Erre a szolgálatra már nem merték Lajost megkérni, s futottak, hogy előkerítsék az egyetlen királyi herceget, aki még Párizsban volt, Contit, aki őszintén szólva nem hallott valami jól, s még kevésbé értette, hogy mit is várnak tőle. Mindazonáltal mindent megtett, amire csak kérték, annyira lenyűgözte Cotton atya reverendája és komolysága. Ott térdelt az atya mellett, szemközt az ereklyetartóval, s fennhangon elmondta mindazon imádságokat, melyeknek első szavait belekiabálták a hallókürtjébe. Cotton atya azonban magára vállalta, hogy lerövidíti az imákat: túl sok időt vettek igénybe, minthogy Conti herceg még a szokásosnál is jobban dadogott. Az atyák azonban még nem értek megpróbáltatásaik végére. El kellett vinniük a szívet La Fléche-be, egy meglehetősen hosszú útvonalon s egy olyan tömeg jelenlétében, mely megint ellenséges érzelmekkel viseltetett Társaságuk iránt, minthogy annak nem volt elég könnye Henrik siratására. Végül aztán kitalálták, hogy a dolgot tucatnyi, egymás mögött haladó kocsival oldják meg, melyet Montbazon herceg és négyszáz fegyveres lovas, csupa önkéntes fedez. Montbazontól úgy hallottam, hogy ezek a La Fléch-i jezsuiták erősen különböztek a politikus és párizsi jezsuitáktól, akik annyit prédikáltak a király ellen. Ezek jó tanárok voltak, akik szerették a diákjaikat, tisztelték a pápát, és imádták az Istent. A meggyilkolt király szívében meg csak olyan relikviát láttak, melynek dicsősége visszasugárzik arra a kápolnára, melyet az ő adományaiból építtettek. Souvré úr kérésére, aki azt remélte, hogy jelenlétem másnap eltereli Lajos figyelmét saját fájdalmáról - mely annál is hevesebb volt, mert magába rejtette, némán, sápadtan s dadogva, mihelyt szóra nyitotta a száját -, a második éjszakán is a Louvre-ban aludtam, Héroard doktor szobájában. Előbb azonban elküldtem a kis La Barge-ot, hogy mondja meg Guise asszonynak, aki egy pillanatra sem hagyta el a királyné lakosztályát, értesítse atyámat tartózkodási helyemről. Nem tudom, hogy csinálta, de mikor egy óra múlva visszavonultam Héroard doktor szobájába, ott találtam Siorac márkit; csak állt ott egyedül, könnytől maszatos arccal, s rám várt. A karjaiba vetettem magam, s elsírtam magam, félig örömömben, hogy a legjobb apa még megmaradt nekem, félig meg a bánattól, mert igen elkeserített, hogy Lajos elvesztette az övét. Atyám hosszan magához szorított, s a fülembe súgta: „Minden meg fog változni. Nagyon óvatosnak kell lennie. Vigyázzon a szavaira, de még a tekintetére is! Guise asszony majd megvédi kegyelmedet, de maga ez a védelem is segítségre szorulna, hisz jó keresztanyja mindenben kapkod.” Azon az éjszakán igen keveset és igen rosszul aludtam, s a szüntelen forgolódásból, amit Héroard vitt végbe az ágyán, meg a sóhajokból, melyek ajkáról felszakadtak, megértettem, hogy a jó doktort, akit oly őszinte buzgalom köt Lajoshoz, halálos rettegés dúlja fel arra a gondolatra, hogy a régens királynő ama vallás iránti ellenségességében, mely az ő vallása volt, egy megbízhatóbb, de biztosan kevésbé ragaszkodó orvost állít a helyére. Másnap Héroard meg is említette nekem félelmét, s mikor valamivel később szavait elismételtem atyámnak, ő szomorúan azt mondta: „Ez bűnös dolog volna az ifjú királlyal szemben! De a butaság mindenre képes, ha teljhatalommal párosul.” Miért szégyellném bevallani, hogy azon az éjszakán, hasonlóan ahhoz, mely szeretett gazdám - 202 -

meggyilkolását követte, lidércnyomások és könnyek közt hányódtam. Noha nem voltam jelen a gyilkosságnál, La Force beszámolója, iszonyatos rövidségében is, jelenlévővé tett. „Ravaillac - mondta La Force - úgy szúrt bele a királyba, mint egy szalmabábuba.” Ez a mondat folyton visszatért álmaimban s félálmaimban, és a különös az volt, hogy folytonos ismételgetése nem csökkentette borzalmasságát, épp ellenkezőleg! Minden alkalommal úgy éreztem, én kapom a szúrást, s a kés a beleimbe hatol! S tüstént ott láttam, fölém hajolva a vörös óriást és elviselhetetlen kék szemét. Micsoda aljas eszköz vetett véget egy ilyen szép életnek! Ez az őrült, aki merő gyűlölet volt! Ez a különc, aki azt állította, hogy a Gondviselés titkairól meditál! Ez a szegény, gyenge, megbuggyant és fanatizált elme! Ez a vérengző báb, akinek oly ügyesen rángatták a zsinórjait! Ott láttam magam előtt teljes életnagyságban, vörös haját, flamand módra szabott zöld öltözékét, merev tekintetét, s amit akkor senki sem vett észre: az alsó lábszárához kötözött kést. És közben borzalmas módon tért vissza újra meg újra a lelkembe ugyanaz a gyötrő és hiábavaló fájdalom: ha Henrik hallgat La Force-ra, és beleegyezik, hogy börtönbe vessék ezt az embert! Vagy ha Dalbavie tetőtől talpig átkutatja, s nem áll meg a térdénél! Minden hír, mely a Louvre vastag falain át eljutott hozzánk, arról szólt, hogy a nép egyöntetűen siratja Henriket. Hiába rikácsoltak, prézsmitáltak, hiába szapulták és becsmérelték hát! Az utolsó hónapok népszerűtlensége, melynek azért volt oka, egy másodperc alatt szertefoszlott. Az ediktumokat, adókat, a pénz leértékelését, magánéleti botrányát, mindent elfelejtettek. Franciaország úgy érezte, elárvult e nagy király nélkül, aki a hugenották és a katolikusok észretérítésével fél évszázados polgárháborúnak vetett véget. Melegem volt, ledobtam magamról a takarót, s csak forgolódtam fekvőhelyemen; szegény Héroard is ezt tette a magáén, hallottam sóhajait s visszafojtott zokogását. De az ő bánata, az enyém, Henrik híveinek zavarodottsága s a népé igencsak tehetetlen vigasz volt abban a helyzetben, amiben voltunk. Láthattam a királyné szobájában, milyen széles jókedvvel osztották újra az új urak a szerepeket, s mekkora elégedettség sütött át álságos szomorúságukon. Mindaz, amit atyám mondott s mindaz, amit magam láttam, azt igazolta, hogy a hatalom valóban idegen kezekre kerül. Elejétől végig újra magam előtt láttam a jelenetet, melyet oly hamisnak éreztem: a királynét, amint a kezét tördelve egyre csak azt ismételgeti „A király halott! A király halott!”, azonban valódi fájdalomnak nyoma sincs a szemében. S most ő volt, ez az otromba nőszemély annak a népnek teljhatalmú uralkodója, melyet nem szeretett; Concinit, aki némán áll az ablakmélyedésben, de szeme kapzsin villog; a szívtelen kis herceget, akit egyáltalán nem furdal a lelkiismeret, s aki máris főparancsnoknak látja magát. S a két vénséget, akiknek összes filozófiájuk abból állt, hogy a tisztségük nyújtotta előjogokban kívántak megöregedni. Milyen kisstílű és középszerű emberek voltak mind, akik lélegezni, gondolkodni, beszélni, imádkozni is csak spanyol módra tudtak! Hol lesz meg ezekben a királyság nagy érdekei iránti érzék? Noha mindazt, ami ebből a csapásból engem érintett, jelentéktelennek láttam, azért eszembe jutott az az elkeserítő gondolat, hogy mostantól munkátlan vagyok, nem lévén többé a király fordítója: a feladat alsóbbrendűnek tűnt volna a nemesség szemében, ha egyáltalán ismerte volna, engem azonban a királynak tett szolgálataim egyre érettebbé tettek, s maga az a tény is - melyet lelkem mélyén hatalmas dicsőségnek éreztem -, hogy Henrik korom ellenére is megosztotta velem azokat a szándékait, melyeket még miniszterei előtt is titkolt. Hát ennek a lelkesítő feladatnak aztán tényleg vége! Persze sem a szeretet, sem a vágy nem hiányzott belőlem, hogy Lajost is ugyanúgy szolgáljam, mint szolgáltam atyját. De vajon tehetem-e? Lesz-e rá egyáltalán módom? A közelébe engednek-e? Mihelyt hallottam, hogy Héroard kiszáll az ágyból, én is felkeltem, s vele együtt öltöztem fel, azonban sem ő, sem én nem szóltunk egy szót sem; mindketten úgy éreztük, hogy a ránk nehezedő fájdalom túl van a szavakon. De mikor beléptünk Lajos lakosztályába, Héroard megfogta a karomat, és erősen megszorította. Értettem én, mit jelent ez a szorítás. Henrik barátai közül hányan lesznek olyanok, akik az elkövetkező hónapokban idegenekké válnak majd Lajos számára - szegény kis jogar nélküli király, akit oly kevéssé szeret az, aki a jogart a kezében tartja! Noha egyáltalán nem ütöttünk zajt, Lajos felébredt, mikor beléptünk. Sápadt volt, a szeme karikás, pillantása ködös: elsőre nem is látott meg senkit, még dajkáját, Doundount sem, akit visszahívtak szolgálatba, hogy legyen a gyermek mellett egy asszony, s aki ott aludt az ágya mellett. Lajos csak ült az ágy szélén, lehajtott fejjel, mozdulatlanul, gondolataiba veszve. - Miről ábrándozik? - kérdezte a dajka, aki még nem tudta megszokni, hogy „Sire”-nek szólítsa a gyermeket, akit egykor ő táplált. - Álmodoztam - felelte Lajos. - És miről álmodozott? - Arról, hogy szerettem volna, ha király atyám még húsz évig él. Ennyi ártatlanság hallatán összeszorult a torkom. Lajos tehát emlékszik még arra a tréfás kérdésre, melyet néhány hónappal azelőtt tett föl neki a király, s melyre Lajos kétszer is a leghevesebben azt felelte: „Kérem, ne!” Vártam, hogy Lajos hozzáteszi, megbánta válaszát. De nem szólt többet. Két borsószem nagyságú könnycsepp gördült végig az arcán.

- 203 -