NNCL v1.0. Robert Merle A gyermekkirály. Fordította Pór Judit. Európa Könyvkiadó Budapest, Elöljáróban

NNCL1608-561v1.0 Robert Merle A gyermekkirály Fordította Pór Judit Európa Könyvkiadó Budapest, 1995 Elöljáróban Emlékszem, hallottam egyszer a televízióban egy arab uralkodótól, hogy az ő hazájában sohase juthattak politikai szerephez a királynék, és sokkal jobb is így, Franciaország példája is bizonyítja, hogy a nőuralomnak soha sincs jó vége. Ugyan már! Az erélyes és bölcs Kasztíliai Blanka rendet teremtett a birodalomban, úgy hagyta Szent Lajosra. Medici Katalin II. Henrik halálakor ügyesen úrrá lett a drámai helyzeten. Még a hebehurgya Ausztriai Annának is volt annyi esze, hogy mikor a kezébe került a jogar, hagyta, hadd kormányozzon Mazarin. Igaz viszont, hogy az előző régens, Medici Mária országlása sok tekintetben végzetes volt. De az nyilvánvaló, hogy ha négy nő közül egy nem alkalmas az uralkodásra, az igen gyenge arány a nőellenes elmélet megtámogatására. Vajon a férfiak eredménye jobb lesz-e, ha patikamérlegen megmérjük Franciaország királyainak politikustehetségét? Visszatérve Medici Máriára, nincs mentség se arra, ahogyan a pénzügyeket irányította, se arra, hogy mekkora hatalomhoz juttatott kalandorokat, s hogy milyen minősíthetetlenül gyönge volt az országnagyokkal szemben. De akkor mit gondoljunk Medici Mária meg a fia viszonyáról, amelyet a legmegbízhatóbb források alapján beszélek el? Némelykor olyan ádáz, olyan nyomasztó, hogy az olvasó azon töpreng, vajon nem túloztam-e. Hát nem. Én lettem volna a legboldogabb - mivelhogy erősen vonzódom a gentil sessó-hoz [Szépnem (olaszul).] -, ha felfedezek Máriában egy-két olyan tulajdonságot, amitől szeretetre méltóbbnak találhatnám. Ha már a forrásaimnál tartok, hadd tisztelegjek újra Madeleine Foisil és nagyszerű munkája előtt, hogy csapatával megfejtette és közreadta Héroard doktor teljes naplóját (1989). Háromezer oldalon Lajos életének huszonhét éve napi feljegyzésekben elbeszélve: egyhangúságában és tárgyiasságában unalmasnak is érezhetnénk, ha minduntalan rá nem lapoznánk egy olyan részletre, párbeszédre, amely új megvilágításban állítja elénk az ifjú király lelkialkatát és a pillanatnyi politikai helyzetet. A Francia história olvasói gyakran kérdezik tőlem levélben, hogy mit tanácsolok, milyen könyvekből ismerhetnék meg részletesebben azt a korszakot, amelyről írtam. Én ebben a történészkedő szenvedélynek azt a kielégíthetetlen mohóságát látom, amelynek magam is megszállottja vagyok. Mégsem könnyű válaszolnom olvasóimnak, mert mint sejthető, forrásmunkáim lajstroma tekintélyes, és olvasmányaim, elsősorban a korabeli emlékiratok, többnyire csak a Nemzeti Könyvtárban vannak meg. Az újabb idők történészeinek művei pedig, amelyeknek szintén nagy hasznát láttam, többnyire elfogytak már, mint például, valószínűleg, Louis Battifol három kitűnő munkája, az Egy francia királyné magánélete, a Richelieu világa és a nagyszerű Az 1617. április 24-i államcsíny, amelynek hitelességét a külföldi követek jelentései öregbítik. Elfogyott Philippe Erlanger Richelieu-je is, Vivie úr, a Perrin igazgatója előzékenységéből jutottam hozzá a mű fénymásolatához. Nagy szerencse, hogy Roland Mousnier szép könyve, A vörös ember, amely néhány hónapja jelent meg, még minden könyvesboltban kapható. Van még Pierre Chevallier nélkülözhetetlen művéből, a XIII. Lajos-ból is, legalábbis remélem, mert nekem egy barátom adta kölcsön; a Fayard és a France Loisirs kiadó adta ki 1979-ben. Azt hiszem viszont, hogy Émile Magne 1942-ben megjelent könyvét már nehezebb megszerezni: A mindennapi élet XIII. Lajos korában valósággal megbűvöli a regényírót, s oly szépen van megírva! Végül hadd említsem, mert sokszor folyamodtam hozzá, a kétkötetes lexikont, A nagy század-ot, amely 1990-ben jelent meg a Fayard kiadónál, Francois Bluche szerkesztésében. Most, hogy magára hagyom az olvasót a regény küszöbén, remélve, hogy éppoly nagy izgalommal olvassa XIII. Lajos gyermekkorának és fiatalságának történetét, ahogy én megírtam, mondanék még valamit. Ez idő szerint, míg ezeket a sorokat írom, egyebet se hallok, mint hogy mindenki elsiratja ennek az országnak a jövendőjét. Nem hiszek nekik, elutasítom a véleményüket, meg is mondom, hogy miért: a franciákat annyira érdekli Franciaország múltja, hogy lehetetlen, hogy ne hinnének a jövőjében. Így volt

ez olyan tragikus időkben is, mint amilyen a legutóbbi háborúban a német megszállás volt, még 1942-ben is. Példa rá Émile Magne szép könyve, amelyet említettem: kirobbanó könyvsiker volt abban az esztendőben! Vagyis a Gestapo rémtettei, a Milícia garázdálkodása, a fajüldözés közepette is érdekelte és szórakoztatta a fázó és éhező franciákat XIII. Lajos korának mindennapi élete. ROBERT MERLE Első fejezet Május huszonhetedikén reggel szomorúan és meglehetősen szótlanul reggelizgettünk Virágmező utcai lakásunkban; bejött Franz, és megkért bennünket, hogy engedjük el a cselédséget a kivégzésre. Apám felvonta a szemöldökét: - Mindenkit? - Margot és Greta kivételével, márki úr, mert azok olyan nyúlszívűek, hogy még az ilyenek vérétől is irtóznak, pedig ennél förtelmesebb gonosztevőt még nem hordott a hátán a föld... Furcsállottam volna ezt a gyönyörű mondatot háznagyunk szájából, ha nem tudom, hogy Courtil tisztelendő úr mondta legutóbbi szentbeszédében. - És Louison? - kérdeztem. - Louison pihen olyankor, lovag úr - pillantott rám Franz, de rögtön le is sütötte a szemét. - És te, Franz, te is elmégy? - kérdezte La Surie. - Dehogyis, lovag úr, én itthon maradok. Szemérmességében nem mondta meg, miért, és egyikünk se kérdezte. Hacsak apám el nem parancsolta valahová, el nem mozdult volna Gretája mellől: tizenöt éve lobogó szerelemmel szerette. Apámnak nagyon tetszett az állhatatossága, bár nem jutott volna eszébe, hogy példát vegyen róla. "Ha egy háznagynak ekkora tekintélye van ennyi bájos nőcseléd előtt, bizony nagyszerű erénye a házastársi hűség - mondogatta apám. - Gondoljátok el, micsoda marakodás volna itt különben!" - Szegény Faujanet is elmegy? - kérdezte La Surie. Nagyon périgord-iasan hangzott az a "szegény", s nem annyira szánalom, mint inkább szeretet volt benne. - Dehogyis, lovag úr, jobban sántít, mint valaha. És nagyon fél a párizsi sokadalomtól. Meg aztán, hiszen tudja a lovag úr, még itt is csak a föld élteti, nem a város, nem találja a helyét, ha elszakítjuk a kúttól meg a veteményeskerttől. - Ha te nem leszel velük, Franz, Poussevent-nak kell kommandíroznia kicsiny csapatunkat - felelte apám. - Hívd ide tüstént, meg a többieket is! Jött is libasorban mind a hét: Lachaise, az óriás kocsis a lovásszal, Caboche, a szakács, kuktástul, Jeannot, a kis szaladjide-szaladjoda, végezetül pedig két szakállas, pocakos, izmos katonánk, Pisseboeuf és Poussevent. - Kedves gyermekeim - szólt apám-, értem én, hogy nem gonoszságból akarjátok hallani, mint jajgat kínjai közt az a nyomorult ember, hanem hogy vigasztalódjatok nagy bánatotokban, amelyet jó Henrikünk meggyilkolása okozott. Hanem hát a kerék körül hatalmas csődület lesz, és a felizgatott tömeg mindenféle erőszakos cselekedetre, féktelenségre képes. Bele ne keveredjetek hát valami verekedésbe, óvakodjatok a zsebmetszőktől, tolvajoktól, és védjétek meg nőcselédeinket a pimaszkodó ripőköktől! - Majd mi tisztességre tanítjuk őket, márki úr - mondta Poussevent szent ábrázattal. - De úgy, hogy közben magatok is tisztességesen viselkedjetek! - folytatta apám. - Nehogy aztán holnap idejöjjön nekem valaki panaszkodni rátok! És jól jegyezzétek meg: ha az elítélt kileheli a kilehelnivalóját, ne csavarogjatok, ne iszogassatok! Tüstént jöjjetek haza, Greta készít nektek uzsonnát. Bármilyen hűségesek és ragaszkodók voltak a cselédeink, jóságos keresztanyám, Guise hercegné talált rajtuk kivetnivalót, tudniillik hogy kevesen vannak. - Mindössze két tucat! - jegyezte meg egyszer. Tizenhét, hogy pontosak legyünk. - Tizenhét! Igazán nem méltó a kegyelmed rangjához ez a zsugoriság! - Nem rőffel mérem a rangomat - vágott vissza apám. - Nem a cselédek száma a fontos, hanem hogy hogy szolgálnak. Engedjen meg egy példát! Nagyságod palotájában két lépést se tehet az ember, hogy bele ne botoljon egy libériás lajhárba, aki csak úgy ácsorog tétlenül, dísznek. Ha húsz ilyen léhűtőt elküldene, a többi éppolyan jól kiszolgálná. - Hogy húsz lakájomat elküldjem! Még mit nem! Mindenfelé azt beszélnék, hogy tönkrementem. - De hiszen tönkrement. - Dehogyis! Ha elfogy a pénzem, kisegít a királyné. - Hát ezért nem törődik az adósságával! Fogadok, hogy azt se tudja, mennyi. - Igaz, és ha már eszembe juttatta, meg is kérdezem este Réchignevoisin úrtól. - Jó alak ez a maga kamarása! Meglopja,

hogy a kis szerelme, az a törpe, dúskálhasson a földi javakban. Köztünk szólva, hogy tűrheti a hajlékában ezt az undok fajtalankodást? - Ó, uram! Mit számít az? Hiszen olyan kicsi az a törpe! Mivel Louison még nem érkezett meg, hogy megossza velem ebéd utáni pihenőmet, volt rá időm, hogy elnézegessem szobám ablakából, mint gyülekezik házunk népe az udvarban. A férfiak jelentek meg elsőnek, és csúfondáros, bár csöndes megjegyzéseket tettek nőcselédeinkre, hogy úgy cicomázzák, kenik-fenik magukat, mintha bálba készülnének, és van képük megvárakoztatni őket. Nem kerülte el figyelmemet, mennyire nehezükre esik ünneplőruhás embereinknek, hogy komor és elszánt arcot vágjanak, mint hű alattvalóhoz illik, mikor egy gyűlöletes királygyilkos ítéletének végrehajtását akarják megnézni. De mégse leplezhették, milyen nagy örömükre szolgál, hogy tanúi lehetnek az emlékezetes eseménynek, s hogy majd el is mesélhetik, nagyokat tódítva rajta, a gyermekeiknek meg az unokáiknak. Ünnepélyes ábrázatuk még jobban felderült, mikor ropogós szoknyában, szép karjukat mutogató rövid ujjú, kivágott pruszlikban végre a nők is kiléptek az udvarra. - Gyerünk! - szólt Poussevent komoly hangon, de fényes szemmel. - Él kell gyalogolnunk a Conciergerie-ig. Ne szetyepotyázzunk! Milyen jellemző, ha jól belegondolok, hogy ezt az útvonalat választották! Mehettek volna a tömeg sűrűjébe is, a Városháza elé, a hatalmas, szilárd emelvényhez, amelyre a kerékbetörésre szolgáló kerék volt ráerősítve, igen alaposan, hogy állja a négy nagy ló húzóerejét, amikor tépik le a szerencsétlen négy végtagját a törzséről. De szó sincs róla! El nem szalasztottak volna egy percet is abból a rémséges felvonulásból, mikor Ravaillacot kordén a Conciergerie-ből (mert oda csukták más börtöntöltelékek közé, akik maguk is gonosztevők voltak, sőt némelyikükre kötél várt, mégis gyalázták, hujjogatták a királygyilkost) a párizsi Miasszonyunk-székesegyházhoz viszik, ott kell fáklyával a kezében nyilvános bűnvallomást tennie, onnan pedig a Városháza terére, ahol majd mindent elkövetnek, hogy minél tovább kínlódjon. - Jaj, márki úr, csoda, hogy szét nem tépték a nyomorultat, mikor kijött a Conciergerie-ből! - mesélte Poussevent, mikor három órával később kis csapatával visszatért szállásunkra. - Hiába volt ott az a sok őr meg íjász, kicsibe múlt, hogy darabokra nem szaggatta a nép, ahogy meglátták, rárohantak, egypár dühös némber (mivelhogy a nőkre nem ügyeltek annyira az íjászok) oda is férkőzött hozzá, karmolták, harapták, közben meg veszettül üvöltött a sokadalom, mint száz oroszlán. No, aztán csak elindult a kordé, de az se volt jobb, mert az ablakokban vén satrafák könyököltek, nem merészkedvén már a sokadalomba, és fertelmes rikoltozás közepette cserépesőt zúdítottak Ravaillacra kakukkfüvestül, majoránnástul, bazsalikomostul. És ugyan elönthette az epe ezeket a dühös párizsi nőket, ha feláldozták a sok imádott cserepüket, hiszen "annyi a veteményeskertjük", ahogy szegény Faujanet mondogatja. Úgyhogy ott helyben a másvilágra küldik az orgyilkost, ha az óvatos hóhérok jó előre fel nem szerelkeznek nagy pajzsokkal, hogy megvédjék. - Meg hogy magukat is megvédjék - kottyant közbe Mariette, mert nem tudta sokáig féken tartani a fürge auvergne-i nyelvét. - Mivel a cserepek nemigen tudták volna megkülönböztetni a hóhérok csuklyás fejét annak a pokolfajzatnak a koponyájától. - Szóval, a kordé - folytatta Poussevent hangosabban, hogy visszaragadja a szót - erősen himbálódzva, mert annyira taszigálta az ordítozó tömeg, odaért a párizsi egyház elé, ott aztán a nyomorult nyilvános bűnvallomást tett fáklyával a kezében, egy ingben, meztélláb. - Szó, ami szó - szólalt meg Mariette -, pendelyben egyáltalán nem látszott olyan nagynak meg izmosnak Ravaillac, mint beszélték, de az biztosz, hogy ninc olyan erősz, mint az én uram. Caboche csak mosolygott erre a nagy dicséretre, de nem szólt egy igét se, mert a húszévi házasság inkább a fülét gyakorlatoztatta, semmint a nyelvét, s felruházta a hallgatás erényével. Hanem a kuktája esküdözött, hogy mikor Caboche főz, állandóan beszélget a lábasokkal, kérdezgeti őket, hogy nem lobog-e nagyon a tűz, nem rotyog-e nagyon az étel, vajon elég fűszeres-e, vagy még kell tenni bele valamit. - És miből gondolod, jóasszony - kérdezte Poussevent -, hogy olyan nagy erő kell hozzá, hogy valaki egy jó hegyes meg éles kést beledöfjön egy ember szívébe, mikor mindjárt ott dobog a bőre alatt? Mikor harcoltunk, mindig azt mondtuk, hogy a vászonzekénél jobban felfogja a szúrást a bivalybőr zeke, a bivalybőr zekénél a páncéling, a páncélingnél a vért. Igaz-e, márki úr? - Igaz, igaz, csak fogd rövidebbre, kérlek! Greta vár benneteket, meg van terítve a konyhában. Szolgálatára, márki úr - tisztelgett Poussevent. Erre Pisseboeuf is tisztelgett, bár ő ki se nyitotta a száját, de úgy vélte, hogy neki is szól a parancs. - A vastagja aztán a Városháza előtt következett - folytatta Poussevent -, azon az emelvényen, amin a kerék volt. A hóhérok lehúzták Ravaillacról az inget, anyaszült meztelenen ráfektették a kerékre, és

kezét-lábát jól szétfeszítve rákötözték a küllőkre. Míg így készülődtek, úgy elhallgatott a nép, mintha angyal szállt volna át a téren, de még azok a hölgyek és urak is elcsendesedtek, akiknek lépcsőzetes lócákat raktak ki a Városháza elé, hogy jól odalássanak annak a nyomorultnak a testére. - Ha ott nincenek a katonáink - szólalt meg Mariette -, hát egy öltést se látunk az egészből, azok toszítottak előre minket, majdnem az első sorba. Voltak aztán olyan csiszlikek is, akik gólyalábra hágtak, hogy nagyobbak legyenek a többinél, de a mellettük állók nem tűrhették, fellökdösték őket. A legjobb dolguk a gyerekeknek volt, mert tudja, márki úr, azok az apjuk nyakában ültek, és ez annyira természetes dolog, hogy nem jutott eszébe leparancsolni őket annak a népségnek. Mariette elbiggyesztette a száját, mikor a "népséget" mondta, úgy gondolta, ő nem tartozik közéjük, mivel húsz esztendeje nemes családban szolgál. - Mint mondtam - folytatta Poussevent -, míg Ravaillacot kötözték felfele a kerékre, nagy csendesség volt, hallgatott a nép, hallgattak az urak. De mindjárt más lett, mihelyt a hóhérok elkezdték harapófogóval csipkedni a mellét, a karját, a combját, a lábikráját, aztán forró olajat meg ólmot töltögettek az eleven sebekbe. Ordított a nyomorult minden újabb kínra, mint a megveszekedett. És minden ordítására gyűlölködő hujjogatással feleltek az ott lévő jó emberek. - Az igazat megvallva, nekem aztán hamar elegem is lett belőle - mondta Mariette. - Minél jobban vérnyákolt, annál jobban szédelegtem. Bizony isten cak azért bírtam magamhoz jönni, mert azt gondoltam, ez igazán a legkevesebb, hogy ez a nyomorult még itt a földön elszenvedje egy-két órácskáig a leggonoszabb fájdalmakat, ha már így elárvultunk miatta, elvette tőlünk azt a jó királyunkat. - Nekem meg az böki a csőrömet - szólalt meg hirtelen Lisette, aki ellentétben többi nőcselédünkkel, a francia vidék (vagy, mint Greta, Élzász) erőteljes hajtásaival, a párizsi utca virága volt, sápadt, vékony, de élénk és gyors beszédű -, hogy a nép nem engedte elénekelni Ravaillacnak a Salve Reginá-t, pedig azt kérte, mielőtt felnégyelte volna a négy ló, tudta, hogy mindjárt meghal. - Hogyhogy? A nép nem engedte? - kérdezte apám. - Hát nem a papok dolga, hogy eldöntsék? - Hiszen eldöntötték, márki úr- mondta Poussevent. - De alighogy rákezdtek a Salve Reginá-ra, a nép még jobban ordított, hogy nem akarják, és szívből óhajtják, hogy a nyomorult egyenesen a pokolba jusson, mint Júdás. És mivel a papok nem hagyták tüstént abba a szent éneket, még nagyobb zenebona támadt, volt, aki kést rántott, és fenyegetőzött, hogy bélüket ontja a papoknak, akármilyen tudós doktorok... Így aztán elhallgattak, mert nem vehették biztosra, hogy az íjászokat nem gázolják-e le azok a megveszekedettek. - Hát nem viselkedtek keresztényhez illően azok a dühös emberek - jelentette ki Lisette szelíden és határozottan. - Úgy gondolom, hogy túlzásba vitték a dolgot, abban is, hogy olyan sokáig kínozták, mielőtt felnégyelték volna. - Azért is, mert a kínzással akarták kivenni belőle, hogy voltak-e cinkosai, akik arra a fertelmes gyilkosságra biztatták - mondta Poussevent. - És bevallotta? - kérdezte apám. - Dehogyis vallotta - rázta a fejét Poussevent. - Én ott álltam az első sorban, a tulajdon fülemmel hallottam, hogy azt mondja: "Mondtam már, és most is mondom, csak én tettem, egyedül." De lehet, hogy apránként hajszolták bele a gyilkosságba, tán még maga se vette észre. És hogy kik, meg hogy nemigen lehettek szegényemberek, arról nekem is megvan a véleményem, mint mindenkinek. - Ha megvan, hát tartsd is meg magadnak - mondta rá apám parancsoló hangon. -És mindnyájan, akik itt vagytok, ha már alkalom kínálkozik rá, jól jegyezzétek meg: vannak olyan idők, mikor az ember kimondhatja, amit gondol, és vannak olyan idők, mikor még gondolni se gondolhatja, amit gondol. Engem úgy letaglózott a bánat, hogy beletelt pár hétbe, míg ráébredtem, milyen következménnyel jár életemben a király meggyilkolása, s ha mégoly elenyészőnek látszott is az egész nép kétségbeeséséhez képest, számomra nem volt jelentéktelen. Henrik halálával elvesztettem a munkám. Mint köztudomású, a megboldogult király Sullyt kivéve nemigen bízott a minisztereiben - hajlott koruk miatt Szakállasoknak nevezték őket -, s mikor idegen nyelvű titkos leveleket kellett írnia más országok uralkodóinak, mielőtt arra a nagy hadjáratára indult volna a Habsburgok ellen, engem hívott segítségül országlása utolsó hónapjaiban. Határtalan örömmel töltött el, hogy tizennyolc esztendősen, ha bármi keveset is, de segíthettem a nagy királynak nagyszabású dolgaiban. Amiképp az is, hogy oly gyakran hívattak a Louvre-ba, és őfelsége engedelmével meglátogathattam Lajos királyfit, mert már három évvel ezelőtt igen-igen megszerettem. Boldogságban, örömben, hasznosságom tudatában éltem, mikor az az őrült ledöfte Henriket. Abban az ürességben, amely bennem és körülem támadt, nemigen tudtam, hogy mit kezdjek az életemmel.

Annyi bizonyos, hogy a régensnőtől nem sokat várhattam. Az "atyánkfia" elnevezést, amivel az udvari bemutatásomkor illetett a király nagy jóságában, Ő Nemigenkegyes Felsége kegyetlenül kiegészítette. De ha lehetőnek gondoljuk is a lehetetlent, hogy a királyné hajlandó megbízni valamivel, amilyen irányba fordultak most a dolgok, úgy vélem, nem lenne ínyünkre, sem apámnak, sem nekem, ha olyan szolgálatot vállalnék, amely a Henrikével valószínűleg homlokegyenest ellenkező politika képviseletére kényszerítene. Igaz, hogy eleinte nem is haladtak olyan rosszul a "dolgok". Szeptember huszonhetedikén korán reggel nagy meglepetésünkre megjelent Guise hercegné, és hírül hozta, hogy egy kis francia sereg a hollandok segítségével elfoglalta Jülichet, mielőtt az ausztriai és spanyolországi Habsburgok megmoccanhattak volna, hogy útjába álljanak fegyvereink diadalának. Apám szemmel láthatólag korántsem volt úgy elragadtatva ettől a győzelemtőt, mint a hercegné. - Szó, ami szó - mondta (és ez a szavajárása elárulta az áttért hugenottát) -, jobb, ha Cléves és Jülich németországi lutheránus barátaink kezén van, mint hogyha a Habsburgokén. Hanem hát ez a haditett, ha öregbíti is dicsőségünket, nem egyéb szemfényvesztésnél. A Szakállasok, a régenskirályné tanácsadói ravasz rókák. Most is úgy tettek, mintha folytatnák a megboldogult király Habsburg-ellenes politikáját, pedig egyetértenek az anyakirálynéval, hogy épp az ellenkezőjét csinálják. Nyilvánvaló a dolog: ligapárti, pápista és spanyol régensség lesz nálunk. Higgyék el, hogy a Habsburgok is tudják: hisz a fülük botját se mozdították, mikor elfoglaltuk Jülichet; hát hagyták volna máskülönben? - De uram - morcolta össze a szemöldökét a hercegné -, hagyja el az ilyen lázadó beszédeket! Sértik a fülemet. És már amúgy is kimentek a divatból. Amióta Mária kormányoz, már nem háborúzni akarunk a Habsburgokkal, hanem házasodni. Bécsben annyi a kis királylány és Madridban a bimbózó infáns és infánsnő, hogy azt se tudják, mit csináljanak velük. És mi se vagyunk híján itt a Louvre-ban francia királyfiaknak és királylányoknak. Mi egyebet tehetnénk, mint hogy összeházasítjuk őket? - Mit beszél, asszonyom? - kiáltott fel apám. - Szegény Henrikünk még ki se hűlt, és máris azon mesterkednek, hogy házassági kötelékekkel kössenek bennünket az ország legádázabb ellenségeihez, azokhoz, akik III. és IV. Henrik alatt mást se tettek, mint a polgárháborút szítogatták Franciaországban, és csakis azért, hogy szétdarabolhassák az országot? - Nagyon kérem, uram - felelte Guise hercegné zavartan -, feledje el, amit mondtam, eljárt a szám. Egyébként is, a spanyol házassági tervek még a holdban vannak. Feledje el, nagyon kérem! Egyelőre Madrid csak az egyik kisebbik királykisasszonyt akarja ideadni a kis királynak. Márpedig nekünk a legidősebb kell. Másról hallani se akarunk. Kevesebbről nem is tárgyalunk. - Kisebbik, nagyobbik, no, szépen vagyunk! - dörmögte apám. - Nincs énnekem semmi kifogásom a kis spanyol királykisasszonyok ellen, csakhogy egysütetű mind, akár kicsi, akár nagy, és ugyan megfekszi a franciák gyomrát ez a sütemény! A kisebbik vagy a nagyobbik! Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát a világnak! Ha csak ennyi a baj Párizs és Madrid között, majd kever rá gyógyírt nagy hirtelen a pápa, úgyis nagyon érti a keverést. - De uram! Ne beszéljen így a szentatyáról! Micsoda megátalkodott ellensége a pápának, undorító! Nemhiába mondják, hogy a kutya is mindig visszamegy az okádékához! Mert ugyan honnan is venné máshonnan ezeket a pápamocskoló szavakat, mint a régi vallásából! - Asszonyom! - vetette fel a fejét apám, s hangja csattant, mint az ostor. - Ha most a kutya után még a szalonna is jön, itt hagyom faképnél, figyelmeztetem! Guise hercegné erre a szóra elvörösödött, és úgy végigvonaglott a teste, mint a hullám az erős tengeri szélben, aztán közelebb lépett apámhoz, elkapta a kezét, és megszorította: - Ó, barátom! - rezegtette a hangját, s olyan rémülten nézett fel apámra, mintha azt méregetné, hogy hogyan érhetné fel azt a meredek sziklaszálat, amely fölébe magasodik. - Igen-igen ostoba volnék... - Hogyhogy volna? - morogta apám a foga közt. - Igen-igen ostoba volnék - folytatta a hölgy, mint aki nem hallotta, hogy ne kelljen megharagudnia-, és meggondolatlan, ha épp most akarnám megsérteni, mikor szeretetének oly jellemző jeleit várom kegyelmedtől... Ártatlan képpel mondta, félig-meddig őszintén, félig-meddig színészkedve, és megragyogtatta ibolyakék szemét egy bizonyos módon, ami viszont őrá volt jellemző. Lehetett is némi hatással apámra ez az elegy-belegy, mert már nem állt úgy, mint aki nyársat nyelt, a hercegné felé hajolt - aki odaadó tekintettel nézett fel rá-, és azt mondta, most már szelídebben: - Hát hogy lehet az, asszonyom, hogy kedveli az ilyen ebet, mint én vagyok, noha utálja azt, amit úgy nevez, hogy eretnekbűz, és ami valójában csak a megboldogult király és az országos érdekek iránt való hűség? De tartok tőle, hogy ezt sohase fogja megérteni. Úgyhogy kössünk alkut, jó? Maga nem hozza

elő a "kutyát" meg a "szalonnát", én meg nem emlegetem maga előtt, hogy az a zajos és nyilvános zokogás, amivel a pápa Rómában elsiratta Henrikünket, igen emlékeztet engem a krokodilnak tulajdonított könnyekre. - Jaj, de szörnyű! - kiáltott fel a hercegné, eleresztve apám kezét, és égnek emelve a maga párnás karjait. - Hát igazán! Micsoda gonoszság ilyet gondolni őszentségéről! De sőt, még ki is mondani! Hanem azért tovább már nemigen tiltakozott, mert apám, mosolyogva a bajusza alatt, hogy még odamondott neki egy jót, megölelte. Én meg nyomban kikotródtam, be a tanulószobába, ahol már várt rám Philiponneau úr, a latintanárom. Ebédnél láttam viszont bájos látogatónkat, épp, mikor tizenegyet ütött az óra, mert nálunk szigorú napirend volt, nem úgy, mint a Guise-palotában. Keresztanyámon látszott, hogy igen kellemesen töltötte a délelőttöt, dévajkodott, sziporkázott, mint legjobb napjaiban, virgonc volt, és pajzán, szabadszájú társalgó. Jó barátnője volt a királynénak, mindennap találkozott vele, számtalan louvre-i történetet mesélt, én meg mohón hallgattam, kivált, ha a kicsi királyról volt szó. - Képzeljék el, hogy egyszer a királyné parancsára megvesszőzték a kis királyt, és másnap bement anyja lakosztályába. A királyné azonnal felállt, s ahogy az etikett rendeli, mély meghajlással üdvözölte. Lajos erre halkan, de érthetően azt mondta: "Nem kéne annyi meghajlás, inkább egy kicsit kevesebb verés." A hercegnéből kipukkadt a nevetés. - Nem tudom, hogy olyan nevetséges-e a dolog - mondta apám. - Benne van a legveszedelmesebb ellentétek csírája. Elvben Lajos a király, és Mária az alattvalója. A valóságban Mária gyakorolja a hatalmat Lajos helyett, mint kormányzó és mint anya. És, köztünk maradjon, visszaél vele, kimondom kereken. Hallottam a minapában, hogy megbüntette a kis királyt, mert hozzáért, ahogy elment mellette. Lajos azonnal bocsánatot kért, de Mária nem akarta elhinni, hogy véletlen volt. És Lajost megvesszőzték. De nem ám mindjárt, hanem másnap hajnalban, mert kezdettől fogva így divatozik abban a házban, amelyben állítólag Lajos a király. Nincs utálatosabb énelőttem, mint ez a késleltetett büntetés. Gondolja el, barátném, hogy tölthette szegényke azt a napot - meg az éjszakát-, míg a verést várta, amit meg se érdemelt. Hogy Mariette behozott egy tálat, és ínyenc megjegyzések kíséretében letette az asztalra, félbeszakadt a társalgás, és csak akkor folytatódott, mikor a fecsegő becsukta az ajtót maga után. - De hiszen tudja, barátom - sóhajtott fel Guise hercegné -, hogy a királyné nemigen ragaszkodik a gyermekeihez, talán az egy Gastont kivéve. Az igaz, hogy örül, ha teherbe esik, de mihelyt lehull a gyümölcs a fáról, igyekszik megszabadulni tőle. Szegény megboldogult rokonom (az elhunyt királyt emlegette így) sokszor a szemére vetette. Nem sokat törődött vele, ha beteg volt valamelyik. "Vágjanak eret rajta!" - mondta undorodva, és még csak fel se emelte felséges valagát, hogy bemenjen megnézni. - De asszonyom! Ilyet mondani a királynéról! - mondta apám. - Miért? - pillantott fel az ételről a hercegné sértődött-nevetős arccal. - Talán bizony Rambouillet márkinénál vagyok vendégségben? Meddig üldöz még bennünket az a szenvelgő savanyúság? Nem ejthetem tán ki emelt fővel ezt a jó régi szavunkat, mert rendeletére összerándulnak a szemöldökök? Miféle zsarnokság ez? A szó az szó, a valag meg valag. Az övé más, mint a mienk, hogy nem lehet nevén nevezni? Vajon ő semmi olyanra nem használja, ami időnként kellemes emléket ébreszt benne? Sajnálnám szegény Charles-t, ha így volna. Igaz ugyan - nevetett -, hogy Charles-t leginkább a lovai érdeklik. Jobban szereti a ló farát, mint a feleségéét. - Már megint, asszonyom! - kiáltott fel apám. De ezúttal ő is torkaszakadtából nevetett, velem együtt. - Visszatérve a királyra - szólt a hercegné, boldogan és egy kicsit büszkén, hogy megnevettetett bennünket -, annyi bizonyos, hogy jószívű fiúcska. De félénk, nehéz beszédű, két szót is alig bír egymásba ölteni, és főképp semmit érő dolgokra fecsérli az idejét, csak olyasmivel szeret bíbelődni, amit a kezével csinálhat, fabrikál ezt-azt, kertészkedik, és hát az igazat megvallva magam is azt tartom, hogy nagyon gyermeteg a korára... - De asszonyom, engedje meg, hogy ellenkezzem kegyelmeddel! - kiáltottam közbe hevesen. - Lajos mindent megfigyel. Észrevesz mindent, bár nem látszik rajta, és csak azért nem szól, mert fél, hogy megróják a nyíltságáért. De nem felejt el semmit, és legkevésbé azt, hogy ő a király. Azonkívül máris nagyon érti a hadi mesterséget. - Az igaz - felelte a hercegné. - Tudják-e, hogy mikor bevettük Jülichet, töviről hegyire el kellett magyarázni neki az ostromot? És a végén azt mondta: "Én foglaltam el a várost!" Gyermekes mondás,

nem gondolják? - Királyi mondás! - mondta apám. - Tudja Lajos jól, hogy ő itt volt a Louvre-ban, mikor Jülichet meghódították. Hát aztán! Akkor is az ő birodalmának a győzelme, és ő büszkén a magáénak vallja. - De az volt a legmulatságosabb - folytatta a hercegné (mert fel se fogta apám körmönfont megjegyzését) -, hogy néhány nappal később, mikor a Feria herceg kíséretében lévő spanyol urat fogadta, azzal szórakozott, hogy hozatott egy Jülich-térképet, és apróra elmagyarázta, miképp vették be a várost a franciák és a szövetségeseik. Hát ez igazán nevetséges! Egy spanyolnak! Hogy lehet valaki ennyire együgyű? - De bizony nem volt az együgyűség, asszonyom! - mondta apám komolyan. - Ne higgye! Biztosra veheti, hogy huncutkodott. És éppúgy, ahogy boldogult királyunk is huncutkodott. Az is csak ilyen, hogy ő is szóba ereszkedik mindenkivel úton-útfélen, mikor vadászni megy. - Dehogyis! Dehogyis! Nem hiszem - vélekedett Guise hercegné. - Még hogy Jülichről beszél egy spanyolnak, méghozzá egy olyan spanyolnak, aki közel áll a követhez! Dehogyis, nem huncutság volt az, hanem együgyűség! De amúgy is, mit gondoljunk az olyan fiúcskáról, aki minden étkezésnél dobol a késével az asztalon, az edényeken, a kelyheken, a tulajdon tányérján? Nem, nem, higgye el, gyermek az, nagyon is gyermekes gyermek! - De asszonyom - szólt közbe kissé türelmetlenül apám, hogy megint ilyen kicsinylő beszédeket kell hallania Lajosról, amelyeknek megvolt a maguk célja a kormányzó királyné környezetében -, ami azt illeti, Pierre-Emmanuel is dobolt az edényeken, éspedig nem is kilenc-, hanem tizenkét éves korában. Erre aztán a hercegné tüstént elfelejtette, hogy valójában min is vitatkoztak, szótlanul elnézegetett, rám ragyogtatva ibolyakék szemét. - Remélem is, hogy az én komoly, tudós Pierre-Emmanuelem egész életére fiatal és játékos marad. Elhallgatott egy pillanatra. - Hanem hát, szép keresztfiam, ha nem csalódom, már tizennyolc esztendős. Idestova meg kéne házasodnia. "A régi nóta!" - gondoltam, és elöntött a szomorúság. Nem a házasság említésére, hanem mert eszembe jutott, hogy egy párizsi kocsikázásunk alkalmával beszélt róla először a hercegné, alig három órával azelőtt, hogy Henrikünket meggyilkolták. - De nagyon elbúsulta magát egyszeriben - folytatta a hercegné. - Mintha arra kérnénk, hogy hajtsa a fejét a pallos alá. Hát azt hiszi, majd kerítek valahol az isten háta mögött egy csúfságot, hogy azzal alapítson családot? Hogyisne! Tudja meg, hogy szeretnék büszkélkedni az én... az én... Majdnem azt mondta: "unokáimmal", de észbe kapott: - A maga fiaival és lányaival, Pierre-em, mert remélem, hogy családja szépsége fennmarad maga által. - Nagyon hálás vagyok, asszonyom, irántam való szeretetéért - hajtottam meg a fejemet. - De megmondom őszintén, azt hiszem, fiatal vagyok én a házasságra. - Fiatal? Hiszen már vagy hat esztendeje búbolja azt a fertelmes Toinont! - Elmaradt egy etyepetyével, asszonyom - szólt közbe apám. - Most már Louisonnál tartunk. - No hát ha nem Toinont, akkor Louisont, mindegy! Az ilyen alantas szerelmek csak olyanok egy nemesúrnak, mint mikor vadászat után elrágogat egy siláp kenyeret a domb tövében. De a maga korában, és ha valaki oly kitűnő származású, mint, merem állítani, maga, kedves Pierre - és a hercegné gyors pillantást vetett apámra -, magasabbra kell törni. Apám, látván, hogy zavarban vagyok, segítségemre sietett: - S vannak jelöltjei is kegyelmednek, akik megfelelnek az ilyen magasabb törekvéseknek? - Kettő is. De az első számú, Aumale kisasszony, mindenki nagy felzúdulására, kolostorba készül. - És miért az a nagy felzúdulás? - Mert nemcsak jó nagy vagyon van a mátkaládájában, hanem hercegi cím is. - Hogyhogy? - Bizonyosan emlékszik rá, hogy Henrik megfosztotta rangjától Aumale herceget, mert Párizs megvétele után nem akart csatlakozni hozzá. Viszont megígérte Aumale kisasszonynak, hogy jövendő férjének majd visszaadja a hercegi címet, ha csak egy kicsit is elnyeri tetszését. - Hát akkor Aumale kisasszonnyal végeztünk. Ki a második számú jelöltje, asszonyom? - Ki más, mint Fonlebon kisasszony! Apám rám pillantott, és higgadtan megjegyezte: - Ismerem a históriáját. - De nem az egészet! - mondta hevesen a hercegné. - Elmondom. Condé herceg, ahogy átlépi a határt, bezárja Charlotte-ját egy brüsszeli kolostorba. Henrikünk sűrű könnyeket ont a pusztává vált Louvre-ban. Hanem amint a királynéhoz indul, belebotlik az egyik udvarhölgybe, Fonlebon kisasszonyba, és nem hisz

a szemének: valóságos mása a hercegasszonynak. Kék szemű, szőke kis kanca, olyanforma, akinek láttán mindjárt nyihaházni kezdenek a férfiak. - Fonlebon kisasszony jobbat érdemel annál, ahogyan lefestette, asszonyom - vetettem közbe hevesen. - Igaz - mondta Guise hercegné, és összenézett apámmal. - Ki is derül a folytatásból. Mert ez a mi nyerítő öreg ménünk huszárosan megrohamozza a lánykát, se szó, se beszéd, odakap, ahol a leggömbölyűbb, követséggel legyen mondva... - Ezt nem is tudtam - szólt apám. - Úgy látszik, csakugyan elvetette a sulykot. - Hát igen. Hanem a Fonlebon kislány, Charlotte de Condéval ellentétben, nem nagyralátó, ahogy Mariette mondaná. Ez az udvarhölgy igazán hölgy. Azt se tudja, hová legyen rémületében, úgy félti az erényeit, elszalad, a királyné lába elé borul, elmond neki mindent. Mária roppant csöcsére szorítja... - De asszonyom! - mondta apám. - ...megköszöni az őszinteségét, elmondja, mennyire hálás neki, s hogy megvédi, és hozományt ad neki, ha férjhez megy, aztán nagy sebbel-lobbal elküldi Périgord-ba, nagyapja várbirtokára. De szomorú útja lehetett a szegény lánykának! Otthagyni mindent, Párizst, az udvart, a Louvre-ot, a bálokat, az ünnepségeket és tudom is én, hány kérőt, akik mind az ő szép kis kacsójára ácsingóztak! Most kihagyom a hepehupás utakat, a szakadó esőt, a vámházakat, a bolhás fogadókat... és mikor végre megérkezik ősei csipkés oromzatú régi fészkébe, nagyapjának úgyszólván csak a roncsát találja. Jószívű a Fonlebon kislány. Megöleli, megcsókolja, ápolja az öregurat. És egy hónap múlva megbékélt szívvel meghal az öregapa, és ráhagyja mindenét. Az a minden pedig nem csekélység. Egész életében vad buzgalommal gyűjtögetett a vén zsugori. Közben szegény rokonomat meggyilkolják Párizsban. A királyné nem feledkezik meg udvarhölgyéről. Levelet küld neki, és a kislány ott terem: amilyen okos, olyan szép, amilyen szép, olyan jó, s most már, hogy még vonzóbb legyen, dúsgazdag is. Mi kell még, szép keresztfiam? - Az, hogy szeressem. - Micsoda! - kiáltott fel a hercegné hadonászva, és kék szeme elsötétült dühében. - A szemtelen szoknyapecér! A szemembe mondja, hogy nem szereti? Mikor Párizsban kezét-lábát törte, hogy udvarolhasson neki! - Életemben kétszer beszéltem Fonlebon kisasszonnyal, akkor is tíz-tíz percig. Először egy karikajáték alkalmával, Guercheville-né vigyázó szeme előtt, mikor megtudtam, hogy rokonok vagyunk, másodszor meg a Louvre-ban, mikor épp zokogva indulni készült a kisasszony a périgord-i pusztaságba. Akkor csakugyan hatott rám a szépsége és a szomorúsága, és azt mondtam neki, hogy ha a következő nyáron alkalmam lesz meglátogatni nagyapámat, Mespech báróját a Sarlat-vidéken, kicsit tovább ösztökélem a lovamat, és hozzá is benézek. Hát ennyiből állt az a nagy udvarlás, asszonyom. - Hátha így van... - Pedig így van, asszonyom! - No hát ha így van, valóban nem valami jól ismeri - mondta a hercegné lassan lecsillapodva. - Hát vegye el! Majd aztán megismeri. Jóságos Isten! - kiáltott fel, rövidlátó kék pillantást vetve hatalmas órájára. - Két óra! Már két óra! Úristen! A régensnő már egy félórája vár a Louvre-ban. Rohanok. Szép keresztfiam! Szaladjon, mondja meg a kocsisnak, hogy mindjárt indulunk! Dehogyis mindjárt, máris! Mikor jó keresztanyám nagy szoknyaröptetéssel kilibbent, apám hátradőlt a karosszékben, és hallgatott, látszott rajta, hogy élvezi a csendet, mint magam is. Elég sokára szólalt meg, akkor is halkan, mintha a sok éles hang után jólesne neki a suttogás. - Még mindig sokat gondol Lichtenberg úrhölgyre? - Igen, apámuram - mondtam magam is halkan. - És most remélhetem, hogy találkozom vele. Legutóbbi leveléből azt vélem, hogy hamarosan végez Heidelbergben az örökségével kapcsolatos ügyes-bajos dolgaival, és vissza szándékozik térni Párizsba. - Ezért hagyta hidegen fiamat Fonlebon kisasszony említése? - Egyáltalán nem hagyott hidegen, apámuram. És engedje meg, hogy elmondjam, amit jó keresztanyámnak a világért el nem árulnék: Fonlebon kisasszony minden tekintetben igen kedvemre való személy. És még jobban becsülöm, amióta a hercegné elmondta, hogy milyen jó volt a nagyapjához. Apám figyelmesen rám nézett, hallgatott egy kicsit, aztán némi fontolgatás után megkérdezte: - Akkor most hogy áll a dolog? - Hát... - böktem ki végül - egyfelől csak úgy szeretném Fonlebon kisasszonynak ajándékozni a szívemet, ha színültig ő töltené be, másfelől úgy érzem, most nem a házasodás a legsürgősebb kötelességem. - Hanem? - Kegyelmed a legnagyobb veszedelmek közepette szolgálta Henriket, apámuram. Én ugyanígy

szeretnék a fia hasznára lenni. - Helyeslem, persze hogy helyeslem, de nem lesz könnyű. Először is oda kell férkőzni hozzá. És itt a bökkenő. A kormányzó királyné szoros őrizet alatt tartja a kis királyt. Mert valójában nemigen kedveli az olyan hódolatot és hűséget, amely csak a fiának szól. Úgy véli, veszélyes rá nézve, meg az uralkodására nézve is, amelyet, meglehet, véglegesnek gondol. Mivel különös lehet, hogy a tökéletes Fonlebon kisasszonynál többre becsültem egy olyan nőt, aki kétszer annyi idős volt, mint én, szeretnék visszatérni ahhoz a képhez, amelyet visszaemlékezéseim első kötetében festettem Grafin von Lichtenbergről, tán hogy kételkedő természetű nőolvasóimmal is megértessem, miféle bűvölet áradt rám belőle. Lichtenberg úrhölgy magas volt és méltóságteljes, gömbölyded, de nem kövér, arcát nem mondták volna szépnek a mi udvari baba-szépeink, mert nem volt szabályos. De szabálytalanságát énelőttem ellensúlyozta - ha ugyan volt mit ellensúlyozni - érzéki szája, méla fekete szeme és magas homloka, amelyet nem rontottak el azok a ritkásan belekunkorodó buta kis tincsek, amilyeneket a mi divathölgyeink viselnek, épp ellenkezőleg, kiemelte szépségét, hogy dús, erős szálú fekete haja hátra volt fésülve. A francia királyi udvarban csak egy nőt láttam, aki így fésülködött: a királynét. És valóban az adja meg a méltóságát ennek a hajviseletnek, hogy nem takarja el a homlokot. De nekem éppoly fontos a szem, mint a homlok, és sajnos, a királyné szeme fakó volt és dülledt, a szemöldöke hóka, alig látható. Úgyhogy hiába a széles homlokcsont, mégse volt szellemes az a puha és egyszersmind kemény arc. Széles volt, széles volt, de olyanformán, mint az ököré. Csak makacsságot sugárzott. A Grafin homlokát szépen rajzolt fekete szemöldök húzta alá, és még inkább megszépítette a szeme tüze, amely lappangva, ragyogva vagy villogva árulkodott lelki életéről, ahogy a mindig, még mozdulatlanul is kifejező szája is. Sokszor éles volt a pillantása, határozott a beszéde, kemény a szája, de ha bízott valakiben, ha úgy érezte, szeretik, tisztelik, szeme, ajka, mintegy az ő tudtán kívül, végtelen nagy, habár még lepel borította, ki nem mondott ígéretekbe felejtkezett. Igen magas rangú hölgy volt a hazájában, a választófejedelem közeli rokona, de szerette Párizst, volt egy szép palotája a Bourbon utcában, többnyire ott is lakott, de az udvarban sohase jelent meg, mert özvegy lévén nem vonzották a világi hívságok, a mi világunkban meg nem is érezte valami jól magát, mivel protestáns volt. Henrik védelmezte, és nyilván fel is használta titkos diplomáciájában (igen szoros kapcsolataink vannak a lutheránus német fejedelmekkel), s ő adta mellém német nyelvtanárnőnek is - ez a beosztás igazán nem illett se rangjához, se vagyonához. Ahogy megláttam - s azután hetente kétszer vagy háromszor is láttam a németórákon -, eszeveszetten belebolondultam. Minek mondjam, mikor szép olvasónőm úgyis tudja, ki se kell nyitnom a számat? A Grafin érett kora, a nőknek ez az olyannyira vonzó késő nyara csak eggyel több bűbáj volt az én szememben. De mivel én most nemcsak az álmaimat beszélem el, hanem mindennapi életemet is, elmondanám, hogy ellentétben Guise hercegné lenéző szavaival, én sohase tekintettem úgy Toinont, se utána Louisont, mint "egy siláp kenyeret, amit a domb tövében rágogat el az ember". Csak a hercegnői irigység beszélt belőle, hogy olyan szemtelenül fiatalok ezek a közrendű nők. Ezek a szolgálók, vagy amint Toinon mondta volna, "belső" szobaleányok csakugyan nem voltak úrilányok, de ölelhettem meleg, zsenge testüket. És Toinonhoz, aki első tanítóm volt a gyönyörűség, a kedveskedés tudományában, igazán ragaszkodtam, csak abból tudtam meg, hogy mennyire bánkódtam, mikor elhagyott. De persze azt is tudtam, hogy azért lett az enyém egyik is, másik is, mert szegények voltak, és nemigen volt választásuk. Nem mintha ellenükre lett volna a dolog. Toinon a józan paraszti eszével kitűnően összefoglalta a szolgálata velejét: "Jól érzem magam, uram. Kevés a dolgom, és az is csak örömömre szolgál." Az én Grafin-em, ha merhetem az "enyém"-nek nevezni, intelligens, olvasott nő volt, igen járatos a nagyvilági társaságban, szigorú erkölcsű, tájékozott az élet dolgaiban, és tartózkodóan, mértéktartóan, fegyelmezetten, de figyelmesen és együttérzően nagylelkű. Oly magasról sütött a szemembe ragyogó glóriája, hogy amilyen zöldfülű voltam, elérhetetlennek hittem, annyival alábbvalónak tartottam magamat: akkor képtelen lettem volna megérteni, hogy ő meg magát gondolja alábbvalónak, a kora miatt. Mégis, mikor elment Heidelbergbe az apai örökségét illető ügyes-bajos dolgai után, már bizonyos haladás lassú és édességes útján járva, kezdtük megérteni, hogy ami elválaszt bennünket, nem is olyan áthághatatlan, mint hittük. Mondanom sem kell, milyen lelkesen fogadtam azt a tervét, hogy újra Párizsba költözik, de azok után, amit Guise hercegné mondott, hogy fordítunk Habsburg-politikánkon, tartani kezdtem tőle, hogy egy külföldi lutheránus nő esetleg persona non grata lesz új uraink szemében. Félelmemet, hogy kitilthatják országunkból, még csak megerősítette az a beszélgetés, amelyet Pierre de l'Estoile-lal folytattunk

Virágmező utcai házunkban, ő ugyanis olyasmiket mondott el királyságunk helyzetéről - s ezúttal is hiteles forrásokból merítve értesüléseit -, amik mint franciát és mint szerelmest egyaránt aggasztottak. Rosszul végződött hát számomra ez a nap, pedig olyan vidáman kezdődött! Mariette, míg felszolgálta a reggelinket, egy csodás esettel is jóltartott bennünket: nagy buzgalommal gyűjtötte az ilyeneket a környék asszonyságaitól, mikor jobbról-balról nagy kosarakkal szélesítve amúgy is terebélyes csípőjét, a piacra ment veszélyes utcáinkon Pisseboeuf és Poussevent kíséretében és oltalmában. - Ha meg tetszik hallgatni, márki úr - szólt visszajövet-, elmondanék egy csodát, de igaz ám, mert a barátném az egyházközsége papjától hallotta. - Mondd csak, mondd, Mariette! - felelte apám kedélyesen, ahogy máskor is. - Van egy Pérrisou nevű leány Hulepoix-ban, aki szűz és ártatlan. - Hiszen már az is bámulatos, hogy mind a kettő egyszerre! - jegyezte meg La Surie. - Hát az a leány huszonhét álló napig nem piszált. - Talán nem pisált? - érdeklődött La Surie. - Hát azt mondom: nem piszált. - Huszonhét napig? - kérdezte apám. - És nem halt bele? - De nem ám. - No, itt az első csoda - mondta apám. - Mondja tovább, Mariette! - biztatta La Surie. - Olyan volt a hasza, mint a kő, ész a pokol kilencvenkilenc kínját szenvedte. - Kilencvenkilenc van? - kérdezte La Surie. - Nem is tudtam, hogy ilyen sok: jó lesz vigyázni. - Folytasd, Mariette! - szólt apám - Szerencére, márki úr, arra járt egy jószágosz jezsuita atya, meghallotta, hogy ordít, mint a fába szorult féreg, megtudakolta, hogy miért, a nyakába akasztotta Loyolai Szent Ignácnak egy ereklyéjét, jól becomagolva és lepecételve, azzal, hogy az majd meggyógyítja szegényt, ha megígéri, hogy minden ünnep előtt való napon böjtöl, meggyón ész megáldozik. Meg isz ígérte a leány, ész úgy isz lett, mert tüsztént piszálni kezdett, ész piszált, piszált, valószágosz vízeszészt bocátott. - Hát ez igazán a legkevesebb huszonhét nap után - mondta apám. - Köszönjük, hogy elmondtad nekünk ezt a szép csodát, Mariette. - Úgy is nevezik, hogy a piszálósz coda, és egész Hulepoix-ban elhíreszült. Még ki isz nyomtatták. - Hanem azért annyit tudhatnál, Mariette, hogy szegény Loyolai Ignác atya még nem szent. Csak boldog - mondta La Surie. - Nem felejtem el, lovag úr - felelte Mariette. Pierre de l'Estoile, aznapi vendégünk, bár nemesember is volt a családjában, a derék, jómódú (ezt a tulajdonságát titkolta) párizsi polgársághoz tartozott, és bizonnyal hűségesebb volt a királyhoz és a nemzethez, mint némelyik herceg, tudnék rá példát jó néhányat. Néhány évvel azelőtt megvált főhivatalnoki tisztétől, de a Legfelső Politikai Bíróságon is, az udvarban is sok barátja maradt, úgyhogy semmi se történhetett a törvényszéken vagy a Louvre-ban, amit ő meg ne tudott volna.. Apám nagyon ragaszkodott hozzá, és igen épületesnek találta a társaságát, ha mégoly sötétnek látta is a maga meg az ország jövendőjét. Meg kell jegyeznem, hogy Pierre de l'Estoile mindig is mélabúra hajlott (olyannyira, hogy nem akart a plébániatemplomába temetkezni, mivelhogy igen szomorú helynek találta), de a király halála óta feneketlen kétségbeesés gyötörte, noha, mint jó gall emberhez illik, mikor még oly boldogok voltunk, hogy magunk közt tudhattuk őfelségét, nem győzte szapulni, pedig szerette. L'Estoile mindjárt az első falatnál (igen jó étvággyal kapta be) bús képpel közölte, hogy most aztán csakugyan vége mindennek, tönkrement (ez nem volt igaz), s nagy léptekkel halad a halál felé (erről, sajnos, néhány hónap múlva kiderült, hogy igaz volt). A mi szegény, dúlt Franciaországunk se volt jobb állapotban, mint ő, szégyentelen érdekhajhászok szipolyozták, és kicsibe múlt, hogy szét nem szabdalták, szét nem szaggatták az ellenségei. De már ezzel az éles bírálattal óvatosan bánt l'Estoile, mindjárt latinra fordította a szót, amikor Mariette belépett valami étellel. Ami a barátunk küllemét illeti, hogy végre arról is beszéljek, hát azzal nemigen dicsekedhetett, görnyedt volt, aszott, ráncos, de a tekintete eleven, éles, néha még huncut is, mikor a sikamlós verseit, dalait adta elő, amelyeket úgy kedvelnek a franciák. L'Estoile ugyan leszögezte, hogy ő csak a kor erkölcseinek tanúbizonyságát látja bennük. - Furcsa egy kormányzást művel ez a... (Mariette belépett a szobába) istius mulieris.[ Ez a nő (latinul)] Boldogult királyunk kormányzótanácsot alakított. Benne királyi hercegek, hercegek és főrendek, marsallok és Joyeuse bíboros. De az csak dísznek van, az a tanács. Beszélnek, beszélnek, de ha határoznak valamit, nemigen hajtja végre senki. Akkor már sokkal eredményesebb az a titkos tanács,

amit én kalamáristanácsnak hívok. Alig néhányan vesznek részt benne: a Szakállasok, Dolé főügyész, aki a kormányzó királyné ügyvédje, Cotton atya, aki alamuszibb és képmutatóbb, mint valaha... - Talán nem kedveli a jezsuitákat, uram? - kérdezte La Surie ártatlan képpel. - Nagyon is szeretem a francia jezsuitákat - felelte Pierre l'Estoile, megvárva, míg Mariette kimegy a szobából -, ha hűséges alattvalói Franciaország királyának. De sajnos mind a pápa meg a spanyol király híve. Azonkívül az sincs ínyemre, hogy Cotton atya egy jó óra hosszat gyóntatja a kicsi királyt... Henrik öt perc alatt megvolt vele. Arra kell gondolnom, hogy ez a Cotton körülhízelgi és kifaggatja Lajost, kihasználva zsenge korát. - Hála Istennek, kár a fáradságért -jegyezte meg apám. - A vér nem válik vízzé. Úgy érzem, Lajos máris annyira ellene van a spanyoloknak, hogy jobban már nem is lehetne. Azonkívül, ha nincs bizalommal valaki iránt, visszahúzódik, mint a csiga a házába. De kérem, folytassa csak, barátom! - Hol is tartottam? - A kalamáristanács tagjainál. - Ismétlem: a Szakállasok, Dolé, Cotton atya, a pápai nuncius, a spanyol követ. - Micsoda? - kiáltott fel apám valósággal magánkívül. - A pápai nuncius? A spanyol követ? Idegenek ülnek abban a tanácsban, amely Franciaországot kormányozza? Szegény, szerencsétlen ország, máris szolgasorba döntötték! És szegény Henrik, aki annyira a szívén viselte a királyság érdekeit! Hogy ki nem kel a sírjából, hogy véget vessen ennek az árulásnak! - Még nem fejeztem be - mondta l'Estoile. - Hátravan még a java. Tagja még a kalamáristanácsnak Leonora Galigai és Concino Concini ... - Leonora és Concini? - kiabált apám. - Nem kapok levegőt. Nem találok szavakat. Az a hitvány nőszemély! Az a sötét kalandor! És ennek a gyalázatos tanácsnak a döntése törvény! - Nem mindig. Mert a királyné minden ülés után még tanácskozik Doléval, Leonorával és Concinival, és az ő véleményükhöz igazodva néha meg is változtatja az imént hozott döntést. A Szakállasok dühösek érte, de csak az orruk alatt mernek morogni. - Miért nem mondanak le? - kiáltott fel La Surie is. - Minek szegődnek cinkosul ehhez a szánalmas visszavonósdihoz? Láthatnák, hogy már csak szolgák, nem miniszterek... És végeredményben a három kegyenc kormányoz. - Nem is három - emelte fel a kezét l'Estoile. - Dolé nem számít. Ő csak azért van ott, hogy törvényes színe legyen a törvénytelenségnek. Concini számít, de csak mint a Leonora férje és pajzsa. Mert Leonora az igazi, az egyetlen kegyenc, és korlátlan hatalma van a... Belépett Mariette, l'Estoile elharapta a szót, és így folytatta: - Istius mulieris-en, őt adták mellé játszótársnak kicsi korában. A dajkája lánya. Nem lehetetlen, gondolják némelyek, hogy azért van akkora hitele a... a... - Szóban forgó személy előtt - súgott apám. - Mivelhogy egy csecset szoptak, egy tejet ittak. - Ostobaság, babonaság - mondta apám. - Hát persze, barátom, igaza van. Ez csak sületlen tréfa. Az igazi ok, hogy ennek az alacsony származású, ijesztően rút, alaktalan, visszataszító, furcsán férfias arcú és villámló szemű nőnek, egyszóval ennek a szörnynek sok esze van, a szóban forgó személynek meg kevés. Kis szünet, míg Mariette becsukja az ajtót maga után. - Mindjárt el kellett volna választani tőle, mikor észrevették, hogy mekkora befolyása van a nála öt évvel fiatalabb lánykára. De Medici Mária igen önfejű gyermek volt, és a toszkánai fejedelem arra gondolt, hogy majd Leonora segítségével kénye-kedve szerint irányíthatja unokahúgát. Sajnos, így aztán még jobban hozzákötötte. Henrikünk eleinte ugyanebbe a tévedésbe esett. Ő is felhasználta ezt a veszedelmes befolyást, hogy házi békét szerezzen, mikor szerelmi viszonyt folytatott Verneuil kisasszonnyal, és a királyné gyanút fogott. Hanem aztán később ráeszmélt, hogy így nemcsak hasznára, hanem ártalmára is lehet a leányzó. - Hol fészkel Leonorában a kór? - kérdezte apám, mert őbenne mindig felülkerekedett az orvos. - Mindenhol! A fejében. A gyomrában. A hasában. A lábában. De legkivált az idegeiben. Néha azon kapja valamelyik szobalánya, hogy csak ül a széken hátradőlve, nem bír se szólni, se mozdulni, csak reszket minden ízében. Keveset alszik, alig eszik, és a királynén kívül senkivel se érintkezik. - Úgy hallottam, a Louvre-ban lakik - szólt közbe La Surie. - Igen, egy kicsi lakosztályban, amelyből csigalépcső vezet le a királynőébe - mondta l'Estoile. - És a késői vacsora után minden este leereszkedik a Mária hálószobájába az a cigányképű nőszemély, mint egy nagy pók, és addig szövögeti a hálóját a királyné körül, míg bele nem gabalyodik a szerencsétlen, és

azt nem csinálja, amit ő jónak lát és kíván. - És mit kíván? - Aranyat. Meglehet, hogy Concino Concini hatalomra tör, és féktelenül nagyralátó. De ami Leonorát illeti, egyszerű a dolog. Az ő szenvedélye a pénz. Mondhatjátok rá, hogy pénzéhes, hogy faszari, hogy kapari. Az mind semmi az ő határtalan, beteges kapzsiságához képest. - És eléri a célját? - Már a megboldogult király életében is tekintélyes summákat csikart ki a királynétól. De most, hogy Henrik halála óta nem érzi már a királyné az erős, fékező kezet, teli marokkal merít a királyi kincstárból, vagyonokat adományoz a kedvencének. - Hát idáig jutottunk? - képedt el apám. - Még ugyan! Megáll az ember esze! Mondjak rá példát? A minapában adott neki háromszázharmincezer tallért, hogy megvehesse az ancre-i őrgrófságot, mert a címet már megkapta. - Ancre őrgrófné? Az a senkiházi? - förmedt fel La Surie lovagja, mivel ő a király szolgálatában szerezte a nemességét, vitézségével, azért tartott rá annyira. - Concini meg őrgróf! - mondta l'Estoile. - De kétlem, hogy ennél többre jut, mert maga az őrgrófság Leonoráé. Márpedig ő vagyoni elkülönítéssel ment férjhez. Cserébe Concini kapott százhúszezer tallért Máriától, hogy megvehesse Créqui úrtól Péronne, Montdidier és Roye helytartói méltóságát és kétszázat, hogy Bouillon úrtól megvehesse a királyi környezet első nemesurának tisztét. Alig négy hónap telt el a király halála óta, és máris hatszázötvenezer frankjába került a kincstárnak ez a díszes pár. Visszavonultan éltünk apámmal Henrikünk halála óta, négy hónapja be se tettük a lábunkat az udvarba, s bár egy s más a fülünkbe jutott, a teljes igazságot sohase tárta elénk senki így, számokban kifejezve. Concinit kétszer láttam életemben: először a Guise hercegné bálján, ahová a pimasz piperkőc szemérmetlenül meghívatta magát, azt állítva, hogy a királyné kíséretéhez tartozik, pedig Mária akkor még meg se érkezett. Apám megmutatta nekem, mikor épp Vitryvel csevegett, és emlékszem, megjegyeztem, hogy a szeme se áll jól. Másodszor egy karikajátékon. Fonlebon kisasszonnyal beszélgettem az udvarhölgyek duruzsoló raja közepette, és elvonta a figyelmemet a kisasszony bájos társaságától ennek a kalandornak a szégyenletes vakmerősége: látva, hogy Franciaország seregeinek parancsnoka elköszön a királynétól, volt képe odaülni őfelsége jobbjára, és az egész udvar szeme láttára hosszasan suttogott a királyné fülébe. És most ez a gazfickó, akit Firenzében annyiszor börtönbe vetettek, annyiszor elűztek a gaztetteiért, az adósságaiért, Ancre őrgrófja Franciaországban! Egy régi földbirtokosnemes család nevét és rangját bitorolja! Címerrel páválkodik, pedig még kard se volt soha a kezében. És ráadásul mint Ancre őrgrófját, még a kis király koronázására is meghívják! - Két gonosz következése is van annak, hogy így záporozik a kegy és a pénz erre az alja széltolóra folytatta l'Estoile. - Emészti a féltékenység a főrendeket, hercegeket - az úgynevezett országnagyokat -, nyilván azért, mert őbennük oly kicsi a becsvágy, és oly nagy a mohóság. Most azzal fenyegetik a királynét, hogy kivonulnak az udvarból, és ellene fordítják a katonákat, ha őket is úgy el nem látják minden jóval, mint a firenzeieket... A régenskirályné pedig engedni fog nekik. A Szakállasok meghunyászkodnak, mint mindig, ők is ösztökélik, és a kincstár egyre üresebb lesz. - És a másik következmény? - kérdezte apám, mivel l'Estoile elhallgatott. - Ki se merem mondani, barátom. A nép igen könnyen elhiszi a szélsőséges feltevéseket, kivált a szemérmetleneket, s most szentül hiszi, hogy Concini a királyné szeretője. - De hát ez biztos nem igaz! - mondta apám. - Magam se hiszem, de Concini mindent megtesz, hogy hitelesítse a mendemondát, így akar tekintélyt szerezni az udvarban. Egy nemesúr mesélte nekem, hogy tanúja volt, amint Concini kijött a királyné szobájából, ahol négyszemközt beszélgetett vele, és tüntetően igazgatta a nadrághasítéka zsinórját. - Micsoda aljasság! - csattant fel La Surie dühösen. - És nem akadt senki, aki átverte volna a kardját a galádján? - Nem ám, mert nem jutott volna hozzá - tette rá a kezét apám La Surie kezére. - Úgy hallom, Concini mindig erős kísérettel jár. Éjjel alig aludtam, úgy vettem ki abból a beszélgetésből, nemigen van rá esélye az én Grafin-emnek, hogy visszaköltözhessen Párizsba. Mert hát ha a kormányzó királyné befogad a kalamáristanácsába egy jezsuitát, egy pápai nunciust meg a spanyol követet, hogy fogadhatna be országába egy kálvinista nőt, aki oly közel áll a pfalzi választófejedelemhez? Reggelinél apám, látva, hogy milyen beesett a szemem és nyúzott a képem, tudakolta az okát, és míg beszélt hozzám, átkarolta a vállam, és magához vont, engem pedig ellágyított a jósága, és megvallottam, hogy miért vagyok olyan csüggedt.

- Dehogyis! Ne higgye! Nem biztos az. Bonyolultabbak a dolgok. A királyné épp most nyugtatta meg a francia protestánsokat, hogy nem vonják vissza a nantes-i ediktumot. - És mi a csodáért tette? - bámultam el. - Csak nem lett hirtelen a vallási türelem híve? - Szó sincs róla. De a hugenottáknak erejük van ebben az országban. Azok a városok, amelyekben ők az urak, államot alkotnak az államban. Fél a királyné, hogy ha hozzányúl a kiváltságaikhoz, szövetkeznek az országnagyokkal, akik már így is sok borsot törnek az orra alá. Különben is - gondolkodott el egy pillanatra apám - a kormányzó királyné politikájának nincs határozott irányvonala. Lehet, hogy kíméli a francia protestánsokat, de közben támadja a német lutheránusokat. Ha szót emelhetnénk barátnőnkért a királynénál! De hogyan? Ha a reményt még nem szította is fel bennem ez a beszélgetés, némileg kizökkentett a reménytelenségből. Egyik végletből a másikba esve, akkori életkoromnak megfelelően, olyan féktelen jókedvem támadt, amilyen az udvarunk kövén ugrándozó verebeknek volt. Hogy apám nem szólt többet, felálltam, odamentem az ablakhoz, és gyönyörködtem a röpdösésükben. Milyen gondtalannak látszanak! S mintha bizonyosan tudnák, hogy majd ha kell, mindegyik visszatalál a párjához, ha fiú, ha lány. Nyílt a kiskapu, Mariette-ünk jött meg a piacról katonáink kíséretében, két húsoskosarát párnás csípőjének döntve. Felém tátja a száját, hogy kilátszik a tömérdek foga, úgy gondolom hát, hogy velem akar beszélni, és kinyitom az ablakot. - Lovag úr! - kiáltja. - Ott van magával a márki úr a könyvtárban? - Itt, Mariette. Mit akarsz tőle? - Beszélni szeretnék vele, lovag úr. Akkora újszágom van, hogy nem fér belém, tudatni akarom vele. - Nyilván megint csoda történt - vélte apám. - Mondd, hogy jöjjön fel! Úgyis kevés okunk van a mulatságra ezekben a sanyarú időkben. Alighogy becsuktam az ablakot, Mariette hatalmas, előreugró keble gazdáját megelőzve benyomult a könyvtárba, ahol apám a kandallónál melegedett, mert hideg volt az a szeptembervég. - Márki úr! Márki úr! - szólt Mariette drámai suttogással. - Tudja, hogy a királyné kinevezte azt a Concinit Ancre őrgrófjának? - Tudom. - Ész több mint egymillió tallért isz adott hozzá. - Úgy látszik, tegnap óta megfiadzott az a pénz - pillantott rám apám. - Ész azt tudja-e márki úr, hogy nótát isz cináltak a királynéról? - ragyogtatta huncutul Mariette a fekete szemét. - Igazán? Nótát? És mi van abban a nótában? - kérdezte apám hidegen, felvonva a szemöldökét. - Elmondom - mondta Mariette ínyenc szájjal és hullámzó kebellel. Hogyha moszt lenne gyereke a királynénak, fekete lenne, akár a tintalé, mert Tinta' folyt belé. [Concini felvett nevének - Ancre -egyik köznévi jelentése: tinta (másképpen írva, de ugyanígy ejtve).] Apám el se mosolyodott, és így magam is úgy tettem, mint aki márványból van, bármily nehezemre esett is. - Mariette - szólalt meg apám igen komolyan -, aljas egy nóta ez, lázító, felségsértő. Ha megtudom, hogy énekled ebben a házban vagy kinn az utcán a barátnéid mulattatására, magam adlak át a törvénynek, hogy akasszanak fel. - Márki úr! Márki úr! Nem akartam én megszérteni szenkit! -jajgatott Mariette. - Én cak azért énekeltem el, kérem szépen, hogy maga is megtudja. És hajlongva kihátrált a szobából, nem az apám fenyegetésétől ijedt meg, hanem azon búsult el, hogy most már nem énekelheti el a házunk népének ezt a csiklandós kis nótát. - Hát ilyenek a franciák! mondta apám, mikor Mariette kívül került az ajtón. - Mindenről nótát csinálnak, még a bajaikról is. Mivel apám elgondolkodott, rászántam magam, hogy megkérdezzem: - De hát nem lehetséges mégis, hogy csakugyan szerelmi kapcsolat van köztük? - Dehogyis - mondta apám határozott kézmozdulattal -, lehetetlen. Keresztanyja nagyon jól ismeri a régensnőt, és tűzbe tenné a kezét az erényességéért. Meg aztán az erényesség meg az érzéketlenség sokszor rokon értelmű szavak. Egy nőt, mint maga is láthatja, fiam, a legjobban a tulajdon barátnői tudnak megítélni. - Hallgatott egy pillanatig. - Egyébként nem lenne olyan nagy a botrány, ha a régensnő valamelyik országnagyot választotta volna kegyencéül, mondjuk, Épernon herceget. - Nem öreg az egy kicsit? - Ó, a király halála óta tíz évet fiatalodott, és olyan délcegen jár, mint a lova. Dehogyis, fiam, dehogyis, csak rosszul választotta meg a kegyencét a királyné. Az bosszantja a népet, hogy annyi kegy háramlik

arra a csirkefogóra, aki még ráadásul külországi is, azért csúfolódnak. Azt gondolják, hogy ennyire azért nem kellene meggyalázni a királyi méltóságot. Második fejezet Október végén, vacsoránk vége felé bejött Franz, és jelentette, hogy Toinon, valahai szobalányom szeretne beszélni velünk. - Még mindig olyan csinos? - kérdezte apám mosolyogva. Franzot zavarba hozta a kérdés, mert Gretán kívül nem szeretett más nőt dicsérni. Nem tudta, mit feleljen, csak pironkodott az öles termetű, bivalyerős férfi, mint egy szűz lány. - Én tudok rá felelni - szólalt meg La Surie. - Tegnap jártam a pékségében mazsolás kalácsért, és annyit mondhatok, hogy szép, mint egy angyal. Ott volt Mérilhou is, nem volt semmi dolga a boltban, csak nézte Toinont, amint kiszolgált. Azt hiszem, mikor nem áll a dagasztóteknőnél vagy a kemencénél, egyebet se tesz, csak a feleségét bámulja. - Hát csak vigyázzon, hogy le ne csapja valaki a kezéről! - mondta apám. - Jaj, dehogyis! Valamennyi főbűn nem fér össze egymással! - tiltakozott La Surie. - A rátartiság meg a kapzsiság megóvja Toinont a bujaságtól. - Merő egy rosszindulat az egész! - kiáltottam fel. - Vajon rátartiság az, ha egy lány szépnek, deréknek, okosnak hiszi magát, mikor az is? Kapzsiság az, ha valaki szegénynek született, és pénzt akar keresni? Toinon tudja, hogy mit ér, hogy mit akar, de nem szívtelen! Sőt! - Ki tudhatná jobban, mint maga, kedves öcsém? - mondta La Surie bűnbánó arccal. - Ne haragudjon! Csak szellemeskedni akartam. Apám derült kedvében volt aznap, alkalmat akart adni háznagyának, hogy csillogtassa képességeit: - Te olyan jól meg tudod figyelni az ilyesmit, Franz, mondd el nekünk, milyen az öltözéke! - Szinte olyan, márki úr, mint egy úrinőé. - Szinte? - A kezében nyeles álarc, az utcán avval takarta el az arcát. Már nem jár fapapucsban, hanem igen szép cipőben. A vállfűzője hímzett bársony, a szoknyája majdnem olyan bő, mint a hufándlis, a nyakában arany nyakék, de nem ám valami hitványság! Apám hozzám hajolt, és sotto voce [halkan (olaszul).] azt mondta: - He won't say she's pretry, but he did look at her.[ Mondani nem akarja, hogy csinos, de azért jól megnézte (angolul).] Egyszóval, Franz? - Egyszóval, márki úr, ha hintóból szállna ki, ha tán előkelő hölgynek nem gondolnánk is, de legalábbis polgárasszonynak. - A kutyafáját! Hát olyan kevély lett? - kérdezte La Surie. - Egy cseppet se, lovag úr. Se nem kevély, se nem kényeskedő. Mikor jött, szeretettel megcsókolta Gretát és Mariette-et, barátságosan rámosolygott a többiekre, és hozzám nagyobb tisztelettel volt, mint mikor minálunk szolgált. Engedelmével, márki úr, azt mondanám, hogy a modora is finomabb lett. - Jól van, Franz, vezesd be hát ezt a csodát, és közben szólj Mariette-nek, hogy hozhatja a csemegét! - A csoda maga is csemege - a szemnek - jegyezte meg La Surie. Belépett Toinon, szép meghajlást vágott ki hármunknak, apám, látogatójához mérve az udvariasságot, félig felemelkedett ültéből, mi pedig, La Surie-vel, követtük a példáját. Ahogy visszaültem, megállapítottam, hogy nem vagyok közömbös régi szobalányom iránt. Haragudtam is egy kicsit magamra, mert nem voltam ugyan annyira hajthatatlan a szerelmi hűség dolgában, mint Franz, szerettem volna, ha fejem, minden érzékem csak azén egyetlen Grafin-emmel lett volna tele. Márpedig Louison minden istenáldotta napon megosztotta velem ebéd utáni pihenőjét, Toinon látása régi érzéseket támasztott fel bennem, és habár nem akartam feleségül venni Fonlebon kisasszonyt, a kelleténél többet gondoltam kiváló tulajdonságaira. Később egyszer megvallottam apámnak aggályaimat, de ő csak nevetett. - Szamár beszéd, fiam. Miért mondana le az álmodozásról, ha ilyen nagy örömet szerez, és nem árt vele senkinek? Jobb szeretne tizennyolc helyett nyolcvanegy éves lenni? Habár, ha nagyapjára gondolok, hát még kilencvenéves korában se mindenkinek nő be a feje lágya... Toinon észrevette, hogy felkavart a jelenléte. Gyors pillantást vetett rám, egyetlenegyet, ennyi volt az egész. "Nohát, nő létére jobban tud uralkodni magán, mint én" - tűnődtem magamban. - Hát hogy vagy, Toinon, ebben a szeptemberi októberben? - kérdezte apám.

- Nagyon jól, márki úr, köszönöm kérdését. - Kérlek, Franz, hozz egy széket Toinonnak! - szólt apám háznagyunknak, aki épp sarkig tárta az ajtót, hogy bebocsássa Mariette-et a nagy levesestál illatos, párolgó meleg körtekompóttal. - Eszel egy kis körtét, Toinon? - Köszönöm, nem kérek, márki úr. Apám várt a beszélgetéssel, míg Mariette sorban ki nem tálalt nekünk. Hanem mikor végzett a jó lélek, apám széke mögé húzódott, és ahelyett, hogy az asztalra tette volna a tálat, a hasához fogta, noha biztosan sütötte, még a kényelmét is feláldozta emésztő kíváncsisága oltárán. - No, Toinon, hát mit akarsz mondani? - Azt akarom mondani, márki úr, hogy láttam tegnapelőtt a hintaját az utcán, hát csupa kopás a festése, aranyozása, a függönyök is elég avíttasak. Oly meglepő volt ez a kezdet, hogy apám nem tudta mire vélni, hiszen mióta Toinon férjhez ment Mérilhou pékhez, és itt hagyott bennünket, valahányszor eljött, az ő ügyeivel kellett törődnünk, nem pedig a mieinkkel. - De milyen igaz! Micoda szégyen, hogy ilyenen jár egy márki! - szólt Mariette. - Mit keresel te itt, Mariette? - fordította hátra a fejét apám. - Várom, hogy kérnek-e még, márki úr. Olyan jó a Caboche gyümölcse, hogy biztosz esznek még belőle. - Jó, jó, várjad, jóasszony, de ki ne nyisd a szád! Folytasd, Toinon! - Ami a függönyt illeti, márki úr, Margot-juk olyan ügyes selyemvarrónő, és aranyhímzést is tud csinálni selyemre... Toinon hirtelen elhallgatott, mintha maga is meglepődött volna, hogy micsoda dicshimnuszt zeng Margot-ról, pedig ki nem állhatta, mikor még nálunk volt, úgy vélte, lefőzte őt a jövevény, mivel egy márki körül tett-vett, azt vidította fel, nem csak egy lovagot, mint ő. - Szóval hát Margot tudna csinálni szép új függönyt, nem is pamutból, mint amiből azok a rongyfélék vannak, amik most ott fityegnek, hanem selyemből - folytatta. - Csakhogy nagyon elütne ám az a selyemfüggöny a fától, ahogy most kinéz - szólt közbe La Surie. - Hát azért gondoltam, hogy át kellene festeni és aranyozni - mondta Toinon. - Mert szánalmas állapotban van. Ha ott nem volna az ajtaján a címere, márki úr, azt hinné az ember, bérkocsi... - Nem látom be, miért olyan sürgős az a javítás - mondta apám. - Jaj, márki úr, bizony sürgős - vágott közbe hevesen Toinon -, sürgős! Úgy vélem, sürgős. Méghozzá nagyon sürgős, hiszen olyan nagy eseménynek nézünk elébe! - Miféle eseményeknek? - Hát tizenötödikén lesz a kicsi király koronázása! Reimsben! Magát biztosan meghívják. - Ész a hercegné asszony isz dühösz lesz, ha meglátja Reimsben ebben a hitvány hintóban - kottyant közbe Mariette. - Maradj nyugton, Mariette! - szólt rá apám. - Fogadok, Toinon - folytatta -, hogy tudsz te egy festő-aranyozót, akit ajánlani akarsz nekem. - Tudok hát, márki úr - mondta Toinon egy cseppet sem szégyenlősen -, a bátyámat, Lucöt. Különb mesterlegényt Párizsban se találni, mint az én Luc bátyám. Tournier mesternél dolgozott. Ezzel mindent megmondtam. - Dolgozott? És most már nem dolgozik? - Elküldte Tournier mester. - Valami rosszat cselekedett Luc bátyád? - Jobbat a kelleténél. - Hát ez mulatságos. Mondd el, hogy történt! - Először is meg kell mondanom, márki úr, hogy az én Luc bátyám olyan szép, hogy már szebb nem is lehetne. - Ki ne hinné el, ha szépséges nővérét látja? - bókolt La Surie. Nekem nem tetszett a bók, tudom is én, miért. - És Tournier-né asszonyra ráért a változó kor, belebolondult Lucbe, szuttyongatta, ráakaszkodott, ment utána a házban a pincétől a padlásig. Az meg nem akarta. - Pedig hát egy kis ecsethúzogatástól még senkinek se lett semmi baja - mondta La Surie. - Ejnye, Miroul! - szólt apám. - Hát szóval visszautasította - folytatta Toinon. - És az asszonyság befeketítette a férje előtt - vélte La Surie. - Bizony, be. Azt mondta, Luc a fajtalan, ő üldözi.

- É classico! [klasszikus eset (olaszul)] - mondta La Surie. - Putifárné... - Megkövetem, lovag úr, de nem Putifárnak hívják a férjét, hanem Tournier-nak. Apám az állához kapott, megsimogatta a szakállát. Körszakállt hordott az akkori divat szerint, alsó ajka alatt egy kis szőrpamat, a bajusza két vége elvékonyodott. Bár nem sokat költött ruházkodásra, az elsők közt kezdte hordani a nagy, hímzett, nem szoros gallért a spanyolgallér helyett, amelyet két okból is utált: szorította az ádámcsutkáját, és Spanyolországból származott. Egyébként nagyon ápolt volt, s különc és talán egyetlen az udvarban abban, hogy a fürdővizet jobban szerette az illatszernél. - De hát tudod jól, Toinon, hogy ugyan megjárhatja az az iparoslegény, aki a maga számlájára dolgozik, mikor még el se fogadták céhbeli mesternek a társai. - De ha a maga kertészlegénye, márki úr, akkor nem. Hallottam, hogy szegény Faujanet-nak már nehezére esik felhúzni a vizet a kútból. - Ejha, én itt egy kis összeesküvést orrontok! - fordult hátra apám, hogy a szeme közé nézzen Mariette-nek, aki csak szorongatta a hasához a meleg kompótostálat. - No, Mariette! Hát nem szólsz? - Hogy szólnék, márki úr - felelt Mariette méltóságteljesen -, mikor a márki úr megtiltotta, hogy kinyisszam a szám? - Ami meg téged illet, Toinon, neked gratulálok, hogy ilyen jó szószólója vagy a testvérednek... - Jaj, hát nemcsak a testvéremról van szó, magát is ki kell szépíteni, hogy dicsőségére váljék Reimsben a kicsi királyunknak! Láttam ám, ahogy most magukat látom, augusztus tizenharmadikán Vincennes-ben, mikor a palotája főépületének az alapkövét rakta le, olyan aranyos volt a lelkem, kivett egy kis habarcsot egy ezüstedényből a kis vakolókanalával, és úgy odacsapta, hogy egy kőműves se különben. Aztán lóra pattant, nem segített neki a lovásza, nagy sapkalengetéssel mindannyiunktól elköszönt, és elment. Úgy éljenezte a nép, hogy majd belesüketültünk, sírtak-nevettek, addig-addig, míg nekem is csak kiesett a könnyem. - De hát miért, Toinon? - kérdezte apám, s láttam rajta, hogy meghatotta a történet. - Mert az apjára gondoltunk, és már nagyon szeretnénk, ha a fia megnőne, és kikergetné Franciaországból a talján piócákat. Nem tudnám megmondani, vajon Toinon a királynét is a piócák közé számította-e. Közvetlenül a király halála után bizonyos népszerűségre tett szert a királyné azoknak az adóknak az eltörlésével, amelyeket a Habsburg-ellenes háború folytatására vetett ki Henrik a népre. De mivel néhány hónap múlva visszaállította őket, hogy legyen miből fedeznie a Conciniéknak és az országnagyoknak adogatott esztelenül pazar ajándékokat, úgy sejtettem, őt se igen kímélik már a párizsiak. Abból is gondoltam, mert épp az idő tájt kezdték suttogni Párizs utcáin és terem, hogy "tengerbe kéne dobni az istennőt a vasmacskával [Ancre = vasmacska, horgony] a nyaka közt". Apám irtózott a költekezéstől, hosszasan mérlegelte hát La Surie-vel a dolog előnyeit és hátrányait, mielőtt felfogadta volna Lucöt kettős minőségében: kertészsegédnek és festőnek. Mivel tanácskozás közben fény derült rá, hogy a kocsin kívül párizsi házunknak, Korhadt Tölgy-beli uradalmunknak és La Surie udvarházának ajtói és ablakai is régóta festékvédelemre szorulnak, a mérleg serpenyője Luc javára billent, és mikor Reimsbe indultunk, két nappal megelőzve az udvart, úgy csillogott-villogott a hintónk, hogy még az úti sár se merte befenni. Az etikett azt parancsolta, hogy jó keresztanyámat "az özvegy Guise hercegné" névvel illesse az udvar, így különböztetve meg menyétől, az uralkodó Guise hercegnétől, idősebbik fia, Charles feleségétől. S bármennyire ki nem állhatta keresztanyám ezt az elnevezést, mert, mint mondta, "időnek előtte megöregíti", határozottan érvényt szerzett neki, valahányszor a királyné Párizsból Reimsbe ment, s ő beülhetett a hintajába: más vérbeli hercegnők is vágytak erre a megtiszteltetésre, de keresztanyám elszántan és teljes tekintélyét latba vetve megelőzte őket. Ilyen apró-cseprő veszekedésekre adott alkalmat a Lajos koronázása, s a legsúlyosabb Condé herceg és Joyeuse bíboros között robbant ki, az utóbbi nem óhajtotta, hogy a kicsi király kinevezze a Szentlélek lovagjává - Condé herceg után, mivel az előírás szerint a bíborosok megelőzik a vérbeli hercegeket. Csakugyan ez volt a szabály. De a királyné tapintatlanul áthágta, Joyeuse bíborostól ugyanis nem tartott annyira, mint Condé hercegtől, aki megfenyegette, hogy otthagyja az udvart, és fellázítja ellene a katonákat. S az udvar nagy megbotránkozására még ennél jobban is áthágta: az újsütetű Ancre őrgróf azt kívánta, hogy a szertartás rendjében megelőzhesse Bellegarde-ot, aki herceg és főrend volt. A királyné elküldte Bellegarde-hoz Bassompierre-t, megüzenve, hogy adja át a helyét. A nagyúr igen rossz néven vette a dolgot, bármily hű udvaronc volt. És mindjárt bosszút is állt, kiforgatva Sully híres mondását: - A szemérmetlenség és a pimaszság - mondta Bassompierre-nek sotto voce - Concini két tápláló emleje. [Sully, IV. Henrik barátja és gazdasági- pénzügyi minisztere azt mondta, hogy a

földművelés és az állattenyésztés az állam két tápláló emleje.] Ami a Leonoráét illeti - folytatta -, én vagyok az egyetlen, aki látta a barlangjában, és egyáltalán nem kívántam meg. Ijesztően lapos, csak a hiúság duzzasztja meg, olyankor olyan, mint az ikerbéka. Tudja-e, hogy a koronázásra csináltatott egy nagy aranyos hintót, csakolyan pompásat, ha nem pompásabbat, mint amilyen őfelségéé. Úgy hallottam, az udvar október másodikán kerekedett fel, az évszakhoz képest igen meleg időben. Akkora volt a hintók és fogatok zűrzavara, hogy öt órába telt, míg átjutottak Párizson. "Úgy hallottam", és nem "láttam", mivel apámmal és La Surie-vel (két katonánk lovon utánunk) két nappal előbb útra keltünk, úgy vélve, hogy ha együtt megyünk ezzel a vége-hossza nincs karavánnal, útközben csak piszkos, bolhás, tetves és igen drága szállást találunk, és se egy falat húst magunknak, se szénát-zabot a lovaknak, se patkolókovácsot a patkolásukra. Arról nem is beszélve, hogy milyen kényelmetlen egy királyi menet nyomában haladni, amely jó hárommérföldnyire széthúzódik, és a lovak pofája szinte az előttük járó kocsi hátulját éri. Meg arról se, hogy száraz lévén az út ebben a jó időben, szemünk, torkunk, tüdőnk nem állta volna a vastag porfelhőt. Reimsben se fogadóba, se kolostorba, se ottani lakoshoz nem szálltunk - minden kis szobát, kamrát, benyílót, helyiséget, odút réges-régen lefoglaltak, és ami maradt, azért annyit kértek, hogy egy hugenottát kirázott tőle a hideg. Hanem apám talált nekünk kosztot és kvártélyt egy valahai kenyeres pajtásánál, akivel együtt járt a montpellier-i Orvostanodába (az meg a salernói volt a legjobb a világon): a tiszteletre méltó Carajac orvosdoktor nemcsak orvos volt, hanem sebész is, ami nagy ritkaság, mert az orvos többnyire lenézi a sebészetet, gépies mesterségnek tartja. Carajac patikust csinált a fiából, úgyhogy Reimsben nem volt teremtett lélek, aki meg ne tapasztalta volna a szereiket, klistélyukat, szikéjüket. Látni való volt, hogy vagyonosak, szép fekvésű házuk a székesegyház terén épült, s nem romlatag fából, hanem erős és fényes kőből tégladíszítéssel, a feltűnően szép házormon középen kiszögellő nyílás: lőréses bástyaoromzat és loggia, elegáns, szinte úrias tőle az épület. Testi mivoltában Carajac maga volt rá az élő bizonyíték, hogy nem menekült el minden arab Martell Károly poitiers-i győzelme után, hacsak haját, bőrét, szemét nem emlékbe adta valami török kalóz egy aigues-mortes-i (ott született a barátunk) hajadonnak, hiszen annyi vad rajtaütést kellett kiállania annak a szerencsétlen kikötőnek. Apám, csikóéveiben, nagyon szerette Carajacot, veszélyes kalandokba sodródtak, bementek együtt a montpellier-i temetőbe, kiástak egy kurvát, annyira szerették volna felboncolni, hogy jobban megismerhessék az emberi testet: máglyára kerülnek, ha rajtakapják őket. Apám elmondja az esetet Emlékiratai második kötetében, s emlékszem, némi borzongással olvastam, hogy Carajac kivette a leányzó szívét, mielőtt összevarrták és visszatették volna a földbe apámmal, és zsebkendőben hazavitte, mert ott kedvére tanulmányozhatta, oly mohón vágyott felfedezni ennek a szervnek a járatait és üregeit, amelyekről Galenus, véleménye szerint, szamárságokat beszélt. Szóval feltűnő volt a Carajac berberes külleme, de annál is feltűnőbb a hallgatagsága. Mintha reggel felserkenve megfogadta volna, hogy estig száz szót se ejt ki a száján, s egész nap ügyelt volna, hogy hiába ne fecsérelje a kicsi készletét. Az udvariaskodásban se törte ki a nyakát. Mikor apám melegen megköszönte a vendégszeretetét, szenvtelenül azt felelte: - Ha maguk nem jönnek, a bíró úgyis elrekvirálja ezeket a szobákat az udvari piperkőcöknek. - Pedig apám szerint igen jól érezte magát a társaságunkban. "Ugyan mit mondana, ha nem érezné jól magát?" - gondoltam. Carajac szűkszavú volt. A felesége néma. Legalábbis azt hittem, míg az asztalnál kedves, dallamos hangon azt nem mondta apámnak: - Kérem, uram, szedjen még egy kicsit ebből a kappanból! Carajacnak barna bőre volt, fekete szeme, sovány, izmos teste. A felesége magas volt, szőke, kék szemű, a szája rózsaszín, a keble tejfehér. Úgy éreztem, csöndességéből, nyugodt arcából, bő idomaiból valami jókedvű szívesség, édességes passzivitás árad, és azt szűrtem le belőle, hogy Carajac doktor boldog ember. Azt is gyanítottam, hogy jó férj lehet, mivel tizennégy éves volt a felesége, mikor elvette, és huszonöt év alatt csak tíz gyereket csinált neki, ésszerű időközöket hagyva a terhességek között. A gyerekek is egészségesek és szépek, s mint apjuk elmondta, egyet se vesztettek el, ő maga segített a feleségének a szülésnél, irtózott a bábáktól, azt tartotta, mint apám is, hogy piszkosak, tudatlanok és babonásak. Csak a patikus - Aesculapius templomának ez a másik oszlopa - étkezett velünk, tudományához és elsőszülötti rangjához illően. A többi kilenc gyerek egy kerek asztalnál evett, elég közel a mienkhez, hogy apjuk időnként egy-egy intő pillantást, anyjuk pedig szerető mosolyt küldhessen feléjük. Nem tudom, a pillantás és a mosoly együttese hatott-e rájuk, de egész idő alatt furcsán csendesen viselkedtek. Először, mikor még Carajacné asszonyt némának gondoltam, azt hittem, néma szülőanyjuktól nem tanulhatták

meg a gyerekek az anyanyelvüket. A nagyok asztalánál, ahogy La Surie ingerkedve nevezte, bár jó étkeket ettünk, és nemes bort ittunk, nem voltak valami vígak az ebédek-vacsorák: apám meg La Surie nagy buzgalommal társalgott, hanem a házigazda egy igét se szólt rá. S bár Carajac a fülét nem kímélte úgy, mint a nyelvét, a beszélő sohase tudhatta, hogy hallgatóját érdekli-e, amit mond, mert mindig csak halk dünnyögést kapott válaszul. Ezt a nagy csendet irtózatos zenebona váltotta fel. Október tizennegyedikén odaért az udvar, dübörögtek a kerekek Reims kövezetén, nyerítettek a lovak, káromkodtak a kocsisok, a háznagyok ordítva parancsolgattak, de senki se fogadott szót nekik. A jó Héroard doktor már nem fért el a püspöki palotában, ahová a királyi család meg Guise-ék szálltak, Carajactól kért hát kosztot-kvártélyt. Nem egy időben voltak diákok, de Héroard is a híres montpellier-i Orvostanodában tanult, s ennyi elég volt. Mind a hárman megörültünk Héroard-nak, nem mintha az asztalnál szóba hozta volna, ami izgatott bennünket - annál azért óvatosabb volt -, de még aznap este, mikor ki-ki gyertyával a markában a neki rendelt szobába igyekezett, odasúgta apámnak, hogy egy félóra múlva menjünk be, ő, La Surie meg én, a szobájába. IV. Henrik kilenc évvel azelőtt választotta Héroard-t a trónörökös orvosául, a királyné ellenére, mert hiszen áttért hugenotta volt ("kutyából nem lesz szalonna"), úgyhogy Henrik halálakor a legrosszabbtól tartott a doktor, nem is annyira régi vallása miatt (mert mióta a trónörökös mellett volt, óraműpontossággal járt misére, gyónni, áldozni), hanem azért, mert a királyné gyanította, hogy nagyon ragaszkodik a kicsi királyhoz meg az is őhozzá. Semmi úgy ki nem élesíti a figyelmet, mint az üldöztetés. A veszély közeledtével az orvos és kis páciense hallgatólagos megegyezéssel úgy tett, mintha elhidegültek volna egymástól. A királyné kémei lépre is mentek. Souvré úrnak, Lajos nevelőjének az esze csakolyan lomha volt, mint a teste. Cotton atya viszont, az a jezsuita, aki órák hosszat gyóntatta Lajost, ravasz volt, mint a róka. De mind a ketten úgy vélekedtek, hogy Héroard jó orvos és jó katolikus, s ártalmatlan és visszahúzódó ember. Vagyis arra nagyon jó, hogy megtapintsa a király érverését, megszemlélje a vizeletét, megvizsgálja az ürülékét. De nincs mit félniük a befolyásától. S valóban, a villám nem őbelé csapott, hanem a tanítóba, Yveteaux-ba, mert elkövette azt a hibát, hogy fecsegett a Conciniék szerencséjéről. Egy óra múlva megtudta a királyné, két óra múlva Yveteaux szedhette a sátorfáját. Héroard egyáltalán nem húzódott vissza, hanem nagy-nagy óvatosságba burkolózott. Nekünk is csak azért mondott el egyet-mást Lajosról azon az éjszakán, mert tudta, mennyire szeretjük a kicsi királyt. És még nekünk se öntötte ki a szívét. Óvatosságában mindig csak tényeket közölt, csakis tényeket, véleményt sohase nyilvánított róluk. - Tavaly augusztusban, mikor jöttünk visszafelé Gentillyból, Lajos meg én, a Saint-Jacques elővároson haladt át a hintónk, és, mint tudják, ott tanyázik a testőrezred egy része. Lajos meglátta, hogy a sáncon egy csapat katona fog körül egy magas póznát, amelynek a tetejéhez egy testőr van odakötve, hátrakötött kézzel. - Mi az? - kérdezte Lajos, és megállíttatta a kocsit. - Büntetés, fenség - mondta a velünk utazó Vitry kapitány -, strapadá-nak hívják. Az elítéltet tartó kötél csigán mozog odafenn a póznán, lenn a földön pedig több katona fogja, és az őrmester vezényszavára hirtelen elengedik. Az elítélt lezuhan a pózna tetejéről, s mivel a kötél enged, csak kétlábnyira a földtől állapodik meg. Rettenetesen összerázza minden porcikáját a zuhanás, de még rettenetesebb a félelme, hogy összetöri magát. Annyiszor ismétlik, ahány zuhanásra van ítélve. - Előfordul-e, uram - kérdezte Lajos -, hogy belehal az elítélt? - Előfordult már, hogy ügyetlenségből vagy gonoszságból nem állították meg idejében a zuhanást a kötelet tartó katonák. - Lajos hallgatott egy kicsit. - Legyen szíves, Vitry úr, hívja ide az őrmestert! - Az őrmester lélekszakadva odaszaladt, és köszöntötte Lajost. - Hány zuhanásra ítélték azt a testőrt, őrmester? - Kettő már megvolt, fenség, még három jár neki. - Elég volt ennyi. A maradékra kegyelmet adok neki. - És mivel tudta, hogy a parancs csak akkor ér valamit, ha ellenőrzik a végrehajtását, kérte, hogy ne induljon tovább a hintó, míg a gárdistát le nem engedik a földre, és le nem veszik róla a köteléket. Miközben Héroard elmondta ezt a történetet, elképzeltem a Vitry dagadt, vörös, durva pofáját és mellette a Lajos hosszúkás, érzékeny arcát, ahogy bevilágítja a nagy, fekete szeme, amely olyan beszédes, már amikor Lajos hagyja beszélni, mert szigorú nevelése és hogy nemigen bízott anyja szeretetében, régen megtanította rá, hogy magába kell zárkóznia. - De hát honnan származik ez a büntetés? - kérdezte La Surie. - Már a strapada szót is idegennek érzem. - Az is - felelte Héroard. - Itáliában találták ki ezt a kínzást. Először a katonák közt alkalmazták, de az

inkvizíció is élt vele, súlyosbítva, az eretnekekkel szemben. Megmerítették a máglya tüzében a szerencsétlent, aztán rögtön kirántották belőle. Addig csinálták, míg a kötél, amely a póznán tartotta, meg nem gyulladt és el nem szakadt. Némelyek ezt "finomításnak" mondják. - És még kereszténynek merik nevezni magukat ezek a pápisták! - mondta apám fojtott dühvel. Héroard nem szólt, de abból a pillantásból, amit apámmal váltottak, ki lehetett olvasni, hogy ezek az áttért hugenották mennyire neheztelnek régi vallásuk kegyetlen hóhéraira. - Megengedné, kedves jó barátom, hogy feltegyek egy indiszkrét kérdést? - kérdezte apám. - Majd ügyelek rá, hogy a válasz kettőnkért is diszkrét legyen - felelte Héroard. - Biztosan emlékszik rá, hogy egy ízben Feria herceg kíséretéből egy spanyol nemes tisztelkedni ment Lajoshoz, és a kicsi király térképet hozatott, és egy egész kis előadást tartott róla, hogy miképp vették be Jülichet a franciák és szövetségeseik. Mint véli, vajon meggondolatlanság volt ez Lajostól vagy politikai kajánság? Héroard óvakodott tőle, hogy olyan választ adjon, amely rossz fényt vet rá, ha kitudódik. Inkább csak maga is elmondott egy esetet, amiről csak ő tudott, s az megjegyzések és magyarázatok nélkül is megvilágította azt, amit apám említett. - Szeptember vége felé, de bizonyosan nem sokkal a Lajos kilencedik születésnapja után, meglátott a tanulóasztalán egy Horatius-kötetet, amelyet Anversben nyomtattak ki. Gyorsan fellapozta, és mulatságból olvasgatni kezdte a nyomtatási engedélyt, amelynek alapján a könyvcsináló műhely kiadta a könyvet. Így szólt: "A Pápa, Spanyolország királya, Franciaország királya engedélyével". Lajos tüstént tollat ragadott, bemártotta a tintába, és áthúzta azt, hogy "Spanyolország királya". De nem ám csak éppen hogy. Úgy összetintázta, hogy teljesen olvashatatlanná vált. Egyéb ilyesmit nem csinált, letette a tollat, és tanuláshoz látott. - Fogadok, hogy Lajos körül a falnak is szeme-füle van - mondta La Surie. - És ha a királyné kezébe kerül az a könyv... - Nem nagy a veszély - felelte Héroard -, nem tud olvasni. - De tegyük fel, hogy valaki elveszi, és megmutatja a királynénak. - Csakhogy ahol most van, ott soha meg nem találja az a valaki - mosolyodott el Héroard. Azzal már be is gubódzott. - Azt hiszem - szólt apám, mikor visszatértünk a szobánkba, amelyben együtt laktunk Carajac hajlékában -, a barátunk kis történetéből nemcsak az világlik ki, hogy Lajos ellene van a spanyoloknak és hű az apjához, hanem az is, hogy mennyire nem az a gyermeteg gyermek, amilyennek az udvar be akarja állítani: megvárja, míg négyszemközt marad Héroard-ral, hogy szavak nélkül megvallja neki eltitkolt gondolatát. Ebben a pillanatban női nyöszörgés vágott apám szavába, a házigazdánk hálószobája felől jött. Erős, átható sikoltássá növekedett, majd fokozatosan halkult, ritkult a jajszó, sóhajok váltották fel, sokkal inkább a jóérzés, semmint a rosszullét hangjai. Azután elcsendesedett a ház és az éjszaka. - Hallgassa, fiamuram, ezt a csendet! - emelte fel apám a kezét mosolyogva. - Milyen értékes csend azok után, amit az imént hallottunk! Milyen gyöngéd, milyen oldott! Félreismertük ezt a hölgyet. Nem néma. Csak arra tartogatja a hangját, ami több, mint a szó. És aki szereti az embereket, fiamuram, mennyire megvigasztalódik, ha azt gondolhatja, hogy Carajacné asszonynak nemcsak kínja volt a tíz gyermek világrahozatalával! Másnap reggel, ahogy elütötte a kilenc órát, a tiszteletre méltó Carajac doktor ajtaján egy lakáj kopogtatott, nagy égi lajtorja lotaringiai kereszttel díszített pompás libériában, levelet hozott a Guise-család címerével, és oda is adta nekem, miután meggyőztem felőle, hogy csakugyan én vagyok Siorac lovag. Adtam neki egy negyedtallért a fáradságáért, bár épp csak a Székesegyház téren kellett átjönnie; apám meg is rótt a költekezésért. De nem akartam, hogy zsugori hírem keljen a Guise-ház cselédsége körében, mert fájt volna jó keresztanyámnak, hiszen már így is azt vélte, hogy a Sioracok nem tartanak a rangjukra. Mert biztosan ezt gondolja, ha végignézi azt a jelenetet, mikor Toinon Mariette segítségével rábírta apámat, hogy újraaranyoztassa a hintóját. Az előző napi keltezésű levél Guise hercegnétől jött, rá vallott a helyesírás is: Keresztfijam! El gyötört az utazás. Aszittem bele pusztulok. Látogason meg holnap kilentszkor anál a bolond fijamnál. - Jóságos ég! - mondtam apámnak, mikor felmentem a szobába, és odaadtam neki a levelet. - Kilenc óra!

Még fel se öltöztem. Még el se indultam, máris elkéstem. - Ne aggódjon! - nevetett apám. - Guise úrhölgy tízig ki se nyitja a szemét, annyira "el gyötörte" az utazás. Ami a "bolond fijam"-at illeti, hát nagyon jó meghatározás Reims érsek-diakónusára. - Mi az a diakónus? - kérdeztem, míg húztam felfelé a térdnadrágot. - Az a pappá szentelést megelőző fokozat. A mi bolondunk prédikálhat (milyen szépen prédikálhat ez a kedves szamár!), keresztelhet, szükség esetén áldoztathat is, de misét nem mondhat. Nyilván úgy találták, hogy ahhoz tudatlan. - Pedig két esztendővel ezelőtt, Guise hercegné bálján már lila ruhát hordott, érsek volt, kapta az érseki jövedelmet. - Igen, de ez alatt a két év alatt nemigen tanulmányozta a szertartásrendet. És a király halála óta van egyéb gondjuk, inkább macska-egeret játszanak. - Micsodát? - A püspöki palotában majd jól nyissa ki a szemét-fülét! Talán meglátja a zöld szemeket, meghallja a halk nyivákolást. Lehet, hogy a szertartásrendet nem tudta jól az ifjú érsek (mert ifjú volt, és igen szép is, örökölte anyja szőkeségét és ibolyakék szemét), de nyájas volt, mikor meglátott, a nyakamba borult, istenesen megölelgetett, összevissza csókolt. - Jaj, kisöcsém! - kiáltott fel ostoba és kedves hangján. - De örülök, hogy itt van! Ezer éve nem láttam, hát mit csinált? Remeteéletet él? Szerzetesnek állt? Nem is igen láttam Vendóme hercege meg Mercoeur kisasszony esküvője óta. Ezzel még nem volt vége az udvariaskodásnak, alig keveredtem ki az öleléséből, máris öccse, Joinville herceg karjai közt találtam magam. Guise herceg viszont - az orratlan kis herceg, ahogy az udvarban emlegették - megvárta, míg mélyen meghajlok előtte, csak akkor nyújtott kezet. Szerette hangsúlyozni a rangkülönbséget, még öccseivel, Joinvillelel és az érsekkel szemben is, hát akkor a fattyú féltestvérével hogyne éreztette volna? Pedig, ha "kisöccsének" nem hívott is, nem idegenkedett tőlem, sőt "roppant szórakoztató társaságnak" tartott, amióta, egy vacsorán, igen figyelmesen hallgattam végeérhetetlen fecsegését, miközben a tulajdon édesanyja csak bámult a levegőbe. Meg kell hagyni, hogy szellemes volt a fiatal herceg, megvolt minden olyan tulajdonsága, amivel csillogni lehet az udvarban, de olyan egy se, amivel nagy célokat lehet elérni. Szép olvasónőm talán emlékszik rá, hogy házában a fiatal herceg egy asztalnál evett az oroszlánjával. Erről a szellemtelen tréfáról el is híresült Párizsban - mert bámulatos, hogy az a város mi mindenre tátja a száját-, addig-addig, míg csak egy szép napon egy karomcsapással meg nem nyúzta az oroszlán egy inas arcát. A herceg nem rántott kardot. Vitézül beszólította a katonáit, de mivel a nőstény oroszlán zavarodottságában ide-oda ugrált, tudom is én, hány szakállas puska sült el - megannyi luk a németalföldi tapétán, vér a perzsaszőnyegen -, míg leterítették. Kihallottam én a szívélyes fogadtatásomra következő türelmetlen csendből, hogy épp a hercegnél volt a szó, mikor beléptem, és szeretné tovább mondani. Úgyhogy egy kicsit odébb húzódtam a családi triótól, s tisztelettel előrehajolva és szememet a hercegre függesztve felöltöttem a csupa fül hallgatóság szerepét, úgyis csak ezt az egyet becsülte bennem. - Képzeljék - kezdte ragyogó szemmel -, ez a rossz csibész, ez a Conchine (franciásította az olasz nevet, ahogy akkoriban az udvarban szokás volt) eltökélte, hogy hízelkedik nekem; azelőtt való napon, hogy elindultunk volna Reimsbe, összeakadtunk a királyné lakosztályában. "Nagy jó uram - szólt hozzám bizalmas képpel -, szeressen engem, és én csinálok magának kegyet. - Lekötelez, őrgróf - mondom én -, ha kegyet csinál nekem. De ezt írásba kellene adni, hogy elhiggyem. - Na hiszen az könnyű - mosolyog. Kapóra jön, hogy az őrgrófságomat Ancre-nak hívják, mert az itáliai Penna grófoktól származom. - Na és? - Hát a penna az toll franciául. - És kacag. Én meg csak úgy kapásból azt mondom: - Tudja, őrgróf, ehhez a toll-grófsághoz meg tintaőrgrófsághoz már csak egy papír-fejedelemség hiányzik, hogy együtt legyen a készlet!..." Találó volt a gioco, [Játék, itt a gioco di parole - szójáték - rövidített változata (olaszul)] és nekem sem kellett erőltetnem a nevetést, ahogy Joinville-nek és az érseknek sem, bár a herceg egy kicsit csorbította a sikerét, mert hozzáfűzte, mintha maga is meglepődött volna: - Hát nem remek? Ez csak úgy eszembe jutott. Rögtönzés volt, szinte nem is gondolkodtam rajta... - Csakugyan a Penna grófok ivadéka ez a Conchine? - kérdeztem. - A régenskirályné elküldte Marescot doktor fiát Firenzébe, hogy nézzen utána a Conchine családfájának, és úgy hallottam, hogy a toszkánai fejedelem egyik titkárának a fia. - Dehogyis - mondta az érsek -, egy asztalos fia.

- Te mindent összezavarsz, érsek - szólt rá a herceg. - Nem csoda, hogy még csak diakónus vagy. A felesége, Leonora Galigai apja asztalos. - Vajon annál rendelte azt a pompázatos hintót? - kérdezte Joinville. - Nem, nem, az az asztalos már meghalt - felelte a herceg. - Leonorának nem kell dugdosnia a szüleit: nincsenek szülei. Még azt is megkockáztatnám, hogy sohase is voltak. Egy kalapács meg egy harapófogó frigyéből született. Voltaképpen azt kéne ráfesteni címernek a hintója ajtajára égszínkék mezőbe... Joinville-ből kitört a nevetés, de az érsek felháborodott: - Jaj, bátyámuram! Nincs magában könyörületesség! - Kiben nincs könyörületesség? - kérdezte Bassompierre gróf a terembe lépve. - És ki fogad velem, urak, hogy kitalálom, kit illet a szemrehányás? Ötven tallér a tét. - Korai még az idő a fogadáshoz - fanyalgott a herceg, mivel Bassompierre, ha esett, ha fújt, mindig elnyerte tőle az ötven tallért. - De kár! - mondta Bassompierre. - Nyertem volna: magáról volt szó. Szavait éppoly heves ölelkezés követte, mint amilyenben nekem volt részem, mikor beléptem. Nagy játékos, szenvedélyes fogadó, nagy szoknyapecér volt a gróf, de jó diplomata, ügyes katona is, tudós ember, hanem azt titkolta, német létére mustrája a francia udvaroncnak, megtalálta a módját, hogy mind a boldogult király, mind a királyné kedvelje, szívesen lássa, még leghevesebb civódásaik idején is; igen-igen becsületes volt, még a kártyában is, bátor, udvarias, hűséges a barátaihoz, köztük Lichtenbergné asszonyhoz is, ami szép volt tőle, mivel az volt az egyetlen nőszemély a földkerekségen, aki visszaverte a rohamait, mint mondta. - Különben is, megígértem az anyámnak és a feleségemnek, hogy se nem játszom, se nem fogadok mondta a herceg. - Mi a csoda! - kiáltott fel Bassompierre. - Megjavul? Ilyen fiatalon? Épp mikor kétszázezer frankot kapott a királynétól, hogy bele ne avatkozzon az országnagyokkal való civakodásába? Tudja-e, hogy azok közé tartozik, akik a legtöbbet nyertek a király halálával?... Nagyon megütött ez a megjegyzés, de nem mutattam. Hát ilyen cinikusak ezek az udvaroncok, gondoltam magamban: csak a maguk pecsenyéjét sütögetik, az ország java nem érdekli őket. - Nagy tévedés! - mondta a herceg. - Joinville többet nyert a boldogult király halálán, és az érsek legalább ugyanannyit. Joinville-t száműzte Henrik, mert az ő földjén vadászott, és túl közel merészkedett a Moret grófnő csecséhez. Ott penészedett, most meg köztünk van, szabad, mint a madár. Az érsek pedig... - Az érsek maga tudja legjobban, mit nyert - mondta pirulva Louis. - Mindnyájan tudjuk, mit nyert - vágott vissza a herceg azon a kicsinyesen kötekedő hangon, amely úgy elárulta az alaptermészetét-: Charlotte des Essarts-t. A boldogult király életében hozzá se mert volna nyúlni, félt, hogy a Joinville sorsára jut. S ha mindent akarnak tudni, fogadok, hogy most a főpapi palotájában rejtegeti. Talán egy gyóntatószékben... - Fogad, Charles? - kérdezte Bassompierre, mert látta, mennyire zavarba jött az érsek, és szerette volna elterelni róla kényelmetlen bátyja figyelmét. - Hiszen azt mondta, hogy soha többé nem fogad! Hanem a herceg, ha már egyszer belekezdett, szerette ráncba szedni a fivéreit. - Ha így folytatja ez a böszme, sohase lesz pap. És ha nem pap, hogy nevezze ki bíborosnak a pápa? Élete fogytáig diakónus lehet, és eheti Charlotte fával, amit az érsekség jövedelmez. Egy érsek nyilván nem ér fel egy királlyal a hölgy szemében. Hanem egy becses jószágokkal ellátott érsek többet ér egy holt királynál. Ez a hitványság egyszeriben világosságot gyújtott a fejemben. A javadalom! A reimsi érsekség javadalma évi százezer frank! Az ifjú herceg magának kérte, mikor Henrik szövetségeséül szegődött, de jó keresztanyám kérésére a kisebbik fiúnak adta a király. Ez a forrása a neheztelésnek. - Nem szigorúbb a kelleténél Louis-hoz, bátyámuram? - kérdezte Joinville kedves hangján. - Igaza van - felelte az ifjú herceg új támadásba lendülve -, magának kellett volna tartogatnom a szigorúságomat. Mert kettejük közül maga a bolondabbik. Kegyeskedjék visszaemlékezni, hogy én merő jószívűségből ruháztam magára a Joinville hercegi címet! - Meg édesanyánk kérésére - jegyezte meg Joinville, mert a maga jámbor módján bátor volt, és volt sütnivalója is. - Hogy mégis hívják valaminek a világ előtt - folytatta a herceg. - De szépen kérem, ne feledje, hogy merő udvariasság az egész, mert csak a hercegi cím a magáé, a kastély meg a föld az enyém. - Hát akkor nem is került semmibe a jósága - mondta Joinville. A herceg úgy tett, mintha nem hallaná:

- És hogy hálálta meg? Úgy, hogy a Moret kisasszony keblére borult. Azután házassági kötelezvényt írt alá neki. - Kénytelen voltam vele - mondta Joinville gyermetegül. - Különben nem lett volna hajlandó. - Micsoda meggondolatlanság! Most mi lesz? Pert akaszt a nyakába, hogy megszegte az ígéretét. Nyilvánvaló az eredmény: vagy elveszi a leányasszonyt, vagy a leányasszony tönkreteszi magát. Igaz, hogy ma már nem senyvedezik a száműzetésben. Igaz, hogy szabad, mint a madár, de micsoda súlyt cipel a farka tollán! A herceg tréfálkozva hangsúlyozta a "farka tollát", de el se mosolyodtunk rá, se én, se Bassompierre. A herceg gyermekes haragra gerjedt. Kigyúlt az arca, és most már attól féltem, hogy magam is féltestvére lévén, én leszek rosszindulatú csipkelődésének következő céltáblája. Szerencsére Bassompierre megmentette a helyzetet. - Nagy igazsága vagyon, Charles! - mondta ingerkedve. - Joinville nagy bolond, velem együtt. Mert magam is aláírtam egy házassági kötelezvényt, és valamennyi nő közül épp a Verneuil márkiné nővérének! És az én nyakamba is pert akasztott, és - vigasztalódjon, Joinville! - én megnyertem azt a pert. Mégpedig úgy, hogy egyszerűen a királyné lábához borultam. A királyné levelet küldött a bíráknak, megírta benne, hogy ártatlan vagyok, és ők hittek neki. Ki merné állítani vagy akár csak gondolni, hogy magáért is, Joinville, meg nem tenné a királyné, ha bátyja, akinek közismerten olyan nagy súlya van a birodalom dolgaiban, közbenjárna az érdekében? A "nagy súly" újra felragyogtatta pávánk díszes tollazatát. Leszállt a vörösség az arcából, és különben is, felületesebb volt annál, semhogy sokáig folytatott volna bármit, beleértve a gonoszkodást is, úgyhogy abbahagyta az élcelődést. A Guise-házban helyreállt a béke, ha nem is a teljes egyetértés. És mindjárt fel is élénkült a hangulat, mert az inas sarkig tárta a terem ajtaját egy új jövevény előtt: Conti hercegné érkezett. Nem mondhatjuk, hogy belépett volna. Bevonult. S a jelenlévőknek annyival is emlékezetesebb volt a bevonulása, mivel szűknek ítélve az ajtót, két kézzel felcsippentette és mellig emelte a hufándlis ruháját, hogy beférjen. Hanem hát véletlenül vagy szándékosan, a ruhához hozzáfogta az alsószoknyáját is. Így aztán kivillantak az alsóneműk legalsóbbjai is, s mindannyian sóbálvánnyá meredtünk, a három fivér, Bassompierre és én. Ahogy a hufándlis ruha átsuhant az ajtónyíláson, lehullott, mint függöny a színházban, s a hajlékony nyakú hercegné lehajtotta a fejét, lesütötte a szemét, de zavart arckifejezését meghazudtolta az a kis mosolya, amelyben ezer ördög lakott. Kétszeresen is Bourbon volt, anyja, Guise hercegné és férje, Conti herceg révén. És azt tartotta, némi joggal, hogy nincs az udvarnak finomabb, nemesebb, szebb kincse őnála. Esze is volt hozzá, védelmezni is tudta a rangját mindenki ellen, de legkivált legidősebb fivére, Guise hercege ellen, nem is mert vele gáncsoskodni a bátyja, ahogy a fiútestvéreivel, mert a hölgy villámgyorsan és megsemmisítően sújtott vissza. Hanem azért volt hasadék a Conti hercegné ragyogó páncélján: halálosan szerelmes volt Bassompierre-be. És az volt a legrémesebb ebben a helyzetben - amiről az egész udvar tudott -, hogy a hercegné rátartibb volt, semhogy viszonyt kezdjen vele, így hát várta, hogy hozzámehessen, vagyis hogy Conti herceg meghaljon, aki öreg volt és süket, dadogott és igen nehezen járt, és nem volt titok előtte, hogy milyen türelmetlenül várják a halálát. Az ifjú hercegné maga is a püspöki palotában lakott, édesanyjával, s csak később jöttem rá, hogy azért jött be, mert Bassompierre-t akarta látni (bár egyetlenegyszer se nézett rá, pedig Bassompierre mohó pillantásokkal simogatta): látogatását mindjárt meg is indokolta, ahogy bejött, hogy tudniillik anyjától hoz üzenetet nekem, amit persze Réchignevoisin úr is átadhatott volna. - Ó, kisöcsém! - kiáltott fel, mintha egyes-egyedül csak én érdekelném. - Hírnök vagyok, általam izeni magának asszonyanyám a szándékait. Meghagyta nekem, hogy adjam át millió pusziját, csakhogy erősen zavarban vagyok, mivel nem tudom, mi az a puszi. - Csók, asszonyom, okcitán nyelven - feleltem. - Igen? Nagyon szép szó - énekelte a hercegné. - Ki szeretne puszit adni nekem az urak közül? - nézte körbe a jelenlévőket, Bassompierre-t kihagyva. - Én! Én! - lelkesedett az érsek. - Ej, ez a huncut diakónus! - mondta a herceg. - Csak a csókolózáson jár az esze! A vérfertőzéstó) se riad vissza. - Ugyan, Louis, ne vegye már szó szerint a kérdésemet: csak szónoki kérdés volt - mondta az ifjú hercegné. - Hanem hát teljesítenem kell hírnöki kötelességemet. Rajta hát, kisöcsém! Jöjjön ide, hadd puszilom meg!

Szót fogadtam, magamban azt gondolva, hogy a földkerekség legkacérabb teremtésével van dolgom. A hercegné kecsesen felemelte a két karját, finom kezét a vállamra tette, magához vont, jobbról-balról könnyedén hozzáért az arcomhoz a szájával, incselkedő pillantások közepette, amelyek nem nekem szóltak. - Jaj bizony, kisöcsém! Eddig nevetett. De most már sírni fog. Mert jó keresztanyja nem fogadhatja ma délelőtt, sőt ma semmikor se, mivelhogy reggel, mikor felébredt, belenézett a tükörbe, és úgy látta, hogy "boglyas, piszkos, sápadt, sárga a szeme fehérje, horpadt az álla, csupa ránc az arca, valóságos romhalmaz. Egyszóval ijesztően csúf szörnyeteg, rossz ránézni... És mivel így tönkrement" (őt idézem), nem akar találkozni senkivel se, se magával, se a fiaival, még a királynéval se, bezárkózik a szobájába, bevesz egy csipet ópiumot, és átalussza a napot... Majdnem sírva fakadtam csalódottságomban, annyira rákészültem, hogy találkozom Guise hercegnével, hogy meghitt közelében lehetek, de erőt vettem magamon, s visszafojtottam könnyeimet, mert a Guise fiúk majd megpukkadtak nevettükben, hogy milyen tökéletesen utánozza Conti hercegné anyjuknak azt a hangját, hanghordozását, szertelen kifejezésmódját, amit olyankor használ, mikor megharagítja a tükre. Hát hiszen én is tudtam, milyen az én jó keresztanyám, mikor rátör a rosszkedv: reggeltót estig fitogtatja bámulatos életerejét, hogy meghazudtolja korát, és hirtelen valami fáradság megöregíti, megtöri, azután másnap felpattan, dévajul, elevenen, mint az ütőlabda. Épp csak annyi ideig maradtam még, hogy menekülésnek ne tessék a távozásom, és elbúcsúztam a házigazdától. Nagy meglepetésemre, és meglehet, hogy a Guise-családéra is, Bassompierre kikísért a lépcsőig: koromat és rangomat tekintve meglepő udvariasság volt. Amint becsukódott utánunk a terem ajtaja, karon fogott, és halkan így szólt: - Csak egy szóra, kedves öcsém, csak egy szóra! Mert sietek vissza, hisz megérti. Állandó összeköttetésben vagyok Lichtenbergné asszonnyal és a királynéval is. Úgy tetszik, jóra fordul a maga dolga. Keressen fel a koronázás után, majd elmondom a többit is. Éreztem, hogy elsápadok, majdnem elájultam. Nyakába borultam a grófnak, és csak szorítottam szótlanul, a szívem nagyokat döndült. Bassompierre maga is meghatódott a meghatottságomon. - Ugye milyen őrültség olyan nőt szeretni - mondta mélabús pillantással, nyilvánvalóan magára is gondolva -, aki, legalábbis pillanatnyilag, elérhetetlen? Mennyi reménybeli öröm! Mennyi jelenbeli kín! És milyen drágán kell megfizetni a boldogságért! No, barátom, akkor hát megbeszéltük: a koronázás után találkozunk. La Surie lovag nem sokat aludt a koronázásra virradó éjszakán. Örömmámorban úszott, hogy velünk együtt őt is meghívták a jeles szertartásra: ebből a meghívásból felmérhette, mekkora utat járt be, mióta, meggyilkolt parasztszülők éhezésre, apró lopásokra kárhoztatott kis árváját, apám erőszakos rimánkodása megmentette az akasztástól. Apámmal nevelkedett, elleste tőle, amit tanult, lévén az esze éppoly élénk, mint amilyen fürgék a tagjai, s megmaradt a tanulásból, hogy azóta is szívesen játszott a francia szavakkal (nyilván annyira örült annak idején, hogy megtanult franciául, hiszen eredetileg csak a périgord-i tájnyelvet beszélte), és hogy nem tudott ellenállni a kérdezősködés kísértésének. Gioco di parolé-i hol szórakoztatták apámat, hol meg bosszantották. De a kérdéseire olyan türelmesen válaszolgatott mindig, mint egy szent. Nem lepődtünk hát meg különösebben, mikor a koronázás reggelén, alighogy felöltöztünk, bejött a szobánkba: élénken csillogott a felemás szeme, a nyelve hegyén csak úgy tolongott a sok kérdés, amelyeket izgatott álmatlanságában érlelgetett az éjjel. - Ugyan, mondja már meg, jó uram - szólt apámhoz-, mi értelme a koronázásnak, ha egyszer Lajos már úgyis király? - A koronázás szentség - felelte apám szemrebbenés nélkül. - Megesküdtem volna rá! De én csak két szentséget ismerek, mind a kettőt Jézus vezette be: a keresztséget és az úrvacsorát. - Ezt mondják a gonosz hugenották - mosolygott apám. - Mi, katolikusok, jó néhányat hozzátettünk a szentségekhez, úgyhogy most éppen hét van, eggyel se kevesebb. - Hét? - A keresztelés, a bérmálás, az eucharisztia, a bűnbánat, az utolsó kenet, a pappá szentelés, a házasság. És bátorkodom felhívni a figyelmét, lovag úr, hogy ezt betéve kéne tudnia, mivelhogy velem együtt tért át a katolikus hitre. - Igaz - fintorgott egy kicsikét La Surie, és nemcsak bűnbánatában. - Elfelejtettem. Majd meggyónom jövő húsvétkor. Engedje meg, uram, hogy rásegítsem az ujjasát! Csak nem dalmahodott meg egy cseppet?

- Dehogyis! Csak a rosszindulat beszél belőled, Miroul! - No és ezek közül melyik a koronázás szentsége, uram? - folytatta La Surie. - Egyik se. Azt csak a királyok veszik fel. Azzal ismeri el az egyház Istentől való jogukat. És ez az az ünnepélyes alkalom is, mikor a főurak, egyháziak és világiak, hűségesküt tesznek a királynak. - Ha Bassompierre volnék, fogadnék, hogy már mindegyik világi főúr megszegte azt az esküt a szívében. - Én meg nem állnám a fogadást - mondta apám. - Egyébiránt a vallási része fontos a dolognak, mert az erősíti meg a nép szemében a király tekintélyét. - És meddig tart a koronázás? - Hát, a IV. Henrikéből ítélve, jó öt óra hosszat. - Öt óra hosszat! - La Surie amúgy is mindig sokallotta a templomban töltött időt. - A mindenit! Nem sok az egy kicsit egy kilencéves fiúcskának? Nem várhatott a királyné, míg nagyobb lesz? - A királyné megingatta a trónt azzal a sok adománnyal, amit Conciniéknak juttatott, meg a féktelen pazarlásával, és most a fia népszerűsége mögé akar bújni, miközben nem győzi mondani és terjeszteni, hogy Lajos alkalmatlan az uralkodásra. - Annyira szereti a trónt? Magamra vállaltam a válaszadást, mert apám hallgatott. - A vele járó kötelességeket nem szereti, hanem csak a trón hatalmát: hogy belenyúlhat a kincstárba, áthágva Henrik törvényeit, utasíthatja a bírákat, hogy ártatlannak nyilvánítsák a bűnöst, és általában, megszegheti a birodalom szokásait, szabályait, törvényeit. - Miféle bűnösre céloz? - vonta fel apám a szemöldökét. - Bassompierre-re, az Entraigues kisasszonynak tett házassági ígéretére. Apám bólintott: - Magam is hallottam róla. Amennyire szeretem Bassompierre-t, annyira nem állhatom, hogy olyan méltatlanul bánik a hölgyekkel, s azt még kevésbé, hogy a királyné igazságtalan ítéletet hozatott a bírákkal. Héroard-tól tudtuk meg később, hogyan zajlott le aznap Lajos felkelési szertartása. Csak az volt a baj Héroard-ral, hogy mindig félt, hogy többet mond a kelleténél, és ezért kevesebbet mondott a szükségesnél. Október tizenhetedikén öt órakor kelt fel Lajos, mondta, igen vidám volt és egészséges. Mi, akik szeretjük, örömmel hallottuk, hogy a gyermekkirály kevesebbet gondolt a fárasztó szertartással, mint azzal a nagy méltósággal, amelyre hamarosan felavatják. Szerettük volna tudni, mert Héroard nem említette, hogy Lajos reggelizett-e vagy sem. Fontos dolog, mert ha nem evett (s ha nem, nyilván azért, hogy áldozhasson), akkor éhomra állta ki öt óra hosszat azt a végeérhetetlen szertartást, s meg nem ingott, el nem sápadt egy pillanatra sem. Márpedig azt a tulajdon szemünkkel láttuk. S ez megcáfolja azokat az utálatos pletykákat, amiket a királyné terjesztett akkoriban a kicsi király "gyenge alkatáról". Alighogy Lajos felkelt, és elvégezte természetes szükségleteit (Héroard aggályos felügyeletével), odalépett hozzá főnevelője, Souvré úr, és így szólt: - Tudja-e felséged, hogy ma van a koronázása napja? - Tudom - felelte vígan Lajos. Azzal öltöztetni kezdték. Nem a megszokott ruháját adták rá, hanem az ősi szertartás parancsolta öltözéket: vékony alsóinget, karmazsinvörös selyemtunikát és annak a tetejébe ezüsttel átszőtt, bő ujjú, hosszú vászonköntöst. Közben a szomszédos kis szobában megvetették a díszágyat. Mikor elkészült, Lajos végigfeküdt rajta, nagy fekete szeme csillogott a kíváncsiságtól, de meg se mukkant. Megjelent Aiguillon herceg, Franciaország főkamarása. Nemcsak a méltósága volt nagy, hanem a hossza-széle is. Feladatához híven mély tisztelettel üdvözölte a királyt, majd aprólékosan megnézegette az öltözékét és az ágyat. Ezek után teljes hosszában felegyenesedett, kezét keresztbe tette irtózatos hasán, és fontoskodó s egyszersmind alázatos arccal várakozott. Olyan hosszú volt a várakozás, hogy Lajos, ráemlékezve, hogy ő a király, úgyhogy joga van kérdezősködni, megkérdezte: - Most épp mi történik, főkamarás úr? - Most azt várjuk, hogy az ország nagyjai eljöjjenek felségedért, és a székesegyházba kísérjék. - És én addig mit csinálok? - Alszik felséged. - Már hogy aludnék, fókamarás úr, mikor egy cseppet se vagyok álmos? - Úgy tesz felséged, mintha aludnék. Lajos felvidult a válaszon. Sose gondolta volna, hogy játékkal kezdődik a koronázása. S vidáman bele is

ment mindjárt, behunyta a szemét. - Most nem szükséges, hogy aludjék, felség - mondta a főkamarás kissé zavartan, mert nem kerülte el a figyelmét a gyermek jókedve -, majd csak akkor, ha a püspökök belépnek ebbe a szobába, mert ők fogják felségedet felébreszteni, felvenni, talpra állítani. - Már hogyhogy, főkamarás úr, hiszen magam is fel tudok kelni! - Igen, felség, de az nem szokás ezen a nagy napon. Hanem azért, mikor a püspökök felemelik, nem kell nagyon rájuk nehezednie, mert öregek lévén, nemigen erősek és fürgék. - Nem felejtem el - felelte Lajos. Kis idő múlva Aiguillon hercege ünnepélyes mozdulattal elővette az óráját sujtásos zekéje karöltőjéből, hosszasan, jelentőségteljesen megnézte, és így szólt, mintegy magában: - Itt az idő. És kissé nehézkesen a helyiség ajtajához lépett, és kulcsra zárta. - Miért zárja be az ajtót, főkamarás úr? - kérdezte Lajos. - Azért, hogy ha jönnek a püspökök, be kelljen kéredzkedniük. - És beengedi őket? - Be, de nem rögtön - felelte méltóságosan a herceg. - Csak mikor harmadjára kérik. - És miért éppen harmadjára? - Ősi szokás, felség. A főkamarás oly súlyosan ejtette ki ezt az "ősi" szót, mint aki roppant sziklát görget egy barlang szája elé, hogy örök időkre elzárja. De Lajos eleven pillantása némileg nyugtalanította, s fontolgatta, hogy még hozzáfűz valamit. Hanem azután felülkerekedett benne a kötelesség, újra mélyen meghajolt Lajos előtt, és azt mondta: - Kegyeskedjék ráemlékezni, felség, hogy ha a püspökök bejönnek, aludnia kell, és nem szabad kérdezni semmit sem tőlem, sem tőlük, sem senkitől. - Nem felejtem el. E pillanatban lépések és suttogás zaja szűrődött be a szomszédos helyiségből. Ezután halk kopogás az ajtón, s Lajos nyomban behunyta a szemét. - Mit óhajtanak? - kiáltotta kihívóan és harciasan a főkamarás, mint aki elhullani készül a végső rohamban, s csak a testén keresztül juthatni a királyhoz. Laon püspökének mekegő hangja felelt meg neki az ajtón keresztül: - XIII. Lajost, Nagy Henrik fiát. Lajos, hogy ilyen dicső névvel illették az apját, kinyitotta a szemét. A főkamarás gyorsan a nagy díszágy fölé hajolt rengeteg testével, és sürgetően suttogta: - Az Isten szerelmére, felség, hunyja be a szemét! Majd kiegyenesedett, az ajtó felé fordult, és erős, messze zengő hangon, amely meglehetősen elütött a Laon püspökének hangjától, kikiáltott: - Alszik a király. És várt. Nem kellett sokáig várnia, újra felhangzott az ajtón az előzőhöz hasonlatos halk koppanás. - Mit óhajtanak? - kiáltotta a főkamarás ugyanúgy. - XIII. Lajost, Nagy Henrik fiát - szólt a püspök reszketeg, megtört, alig hallható hangon, amely éppen nem volt félelmetes. - Alszik a király - ordította a főkamarás éppoly harsányan. A harmadik kopogás után - mert hát három kellett, az a bűvös szám - megváltozott a főkamarás sztentori "Mit óhajtanak?"-jára adott püspöki válasz: már nem IV. Henriket említette, hanem a mennyországot, IV. Henrik e földi utódlását felcserélve fia égi küldetésével. - XIII. Lajost, akit Isten adott nekünk királyul. Amit Nagy Henrik neve nem tudott megtenni, megtette az Úré, mert kinyílt az ajtó, az igazat megvallva nem egészen magától, hanem a főkamarás keze által. Laon püspöke betipegett, utána Beauvais püspöke. És a főkamarás, a büszke őserő, aki eddig volt, hirtelen visszaváltozott az egyház engedelmes bárányává, s fejet hajtva a két főpap előtt, félreállt. Lajosnak alighanem könnyű álma volt, mert ahogy Laon püspöke gyenge hangon azt mondta neki, hogy: "Ébredj, fiam!" (életében először és utoljára tegezve a királyt), kinyitotta a szemét, hagyta, hogy felemeljék, s mint hallottam, igyekezett, hogy se nehezebb ne legyen a kelleténél, se könnyebb, mert azért élethűen akarta eljátszani a szerepét. Néhány perccel később, ugyanabban a hosszú ujjú, ezüstszálas köntösben, amiben a díszágyon feküdt, áthaladt a székesegyház terén, világi és egyházi országnagyok kíséretében, és belépett a templomba. Később elmondta nekem, hogy a torkában

dobogott a szíve, mikor az évszázadok koptatta lépcsőre tette a lábát. A kettős segítségnek, Guise hercegnének és a hely gazdájának, Reims érsekének köszönhettük, hogy apámmal és La Surie-vel jó helyet kaptunk, a kóruskarzatról felülről szemlélhettük a szertartást - ha ugyan "jónak" nevezhetem, hogy álltunk a vendégek ránk nyomakodó tömegében, egy idő múlva már majd' leszakadt a lábunk, szomszédaink könyöke az oldalunkban, és fuldokoltunk a hőségben, pedig mikor bementünk, hűsnek éreztük a templomot a kinti forróság után. Csak egyvalaki ült, az áttört mellvédhez tolt karosszékben, egy nagyon szépen öltözött hölgy: háttal ült nekem, de a nyakszirtjéből és félprofiljából úgy láttam, hogy fiatal és kívánatos. Ingerelte a kíváncsiságomat, mert a főrangú udvari hölgyek, a főhercegnők, hercegnők szintén ültek, de a lenti kórusban, és ha az ismeretlennek, mint látszik, nincs olyan előkelő atyafisága, hogy közöttük legyen, miért állították neki oda a karzatra ezt az elrejtett széket és mellé azt a tagbaszakadt papnövendéket, szemmel láthatólag csak azért, hogy távol tartsa tőle az alkalmatlankodókat. Azt is megfigyeltem, hogy egy oszlop mögé tették a székét, ahonnan ő, ha előrehajolt, lelátott a kórusra, de ha úgy akarta, őt nem látták meg a kórusból. Mivel az egész udvar eljött Párizsból Reimsbe, egy gombostűt se lehetett volna elejteni, úgy tele volt a székesegyház, s bár a szent hely több tiszteletet érdemelt volna a jelenlévőktől, csak úgy zsongott a bizonyára nem éppen kegyes társalgástól. Hanem egyszeriben nagy csend támadt, mikor Laon és Beauvais püspöke után, a birodalom egyházi és világi méltóságai kíséretében megjelent a kicsi király abban a sarkig omló ezüstös köntösben, amely azt sugallta vagy azt jelképezte, hogy nemrég született, és még nem kapta meg teremtőjétől - az egyház kikerülhetetlen közvetítésével - hatalma öltözetét és jelvényeit. Ahogy Lajos emelt fővel és egyenes derékkal lépegetett a főhajóban országa főméltóságainak kíséretében, csakugyan igen kicsinynek látszott, a jövője pedig igen törékenynek a falánk országnagyok környezetében és egy könnyelmű anya rosszindulatának árnyékában, aki őt vetélytársának tekinti. Úgy ment, ahogy Souvré úr és a főkamarás tanította, lassan, szemét a kórusra függesztve, ezt a szerepét is elmélyült figyelemmel töltve be, mert ő mindent nagyon lelkiismeretesen csinált. Mi keserű gúnynak éreztük ezt a koronázást. Ég és föld szövetkezett, hogy megadják Lajosnak a hatalom valamennyi külsőségét, s valójában néhány négyzetlábnyi szobájának se ura. Felkeléstől lefekvésig csupa főhajtás, bókolás, mély meghajlás körülötte, amit adnak neki, mindent a legnagyobb tisztelettel, még az ostorcsapásokat is. Nem mintha szeretetben hiánya lett volna - az anyjáén kívül. Ahogy körülnéztem a székesegyházban, több hölgyet is láttam, akiknek az előrelépegető zsenge korú gyermek könnyeket csalt a szemébe. És nemesurakat is, akiknek kigyúlt az arcuk, hogy így láthatják szeretett néhai uralkodójuknak a fiát. Ezek teljes szívükből szolgálni akarták Lajost, és amint apám se, La Surie se, magam se, ők se lettek volna hajlandók rá sohasem, hogy jó néhány udvaronc példájára hízelegjenek annak a rosszféle Concininak, kezét csókolják, talpát nyalják. Nekünk csak egy urunk van, ez itt, a templomhajóban, akármilyen tejfelesszájú és gyenge. A pompás és fárasztó szertartás legfontosabb mozzanata az volt, amivel felszentelték Lajost, ami által rászállt a kegyelem: a felkenés. Kétféle olajból állt a kenet: a szentolajból és a szent ámpolnából. A szentolaj - amelyet a keresztelésnél használnak - maga is keverék: olívaolaj és balzsam. A szent ámpolna is olaj, de sokkal előkelőbb, mert azt angyal hozta a mennyből Szent Remigiusnak Klodvig keresztelőjére. Mivel azóta azzal kentek fel minden francia királyt, nyilvánvaló, hogy nagyon kellett takarékoskodni vele, s nem kanálszám használni. Joyeuse bíboros aranytűt dugott a szent ámpolnába, kivett egy parányi olajat, s az ujjával vegyítette a szentolajhoz. Lajost levetkőztették. Először is levették róla hosszú köntösét, leoldották a válláról a tunika és az ing tartószalagjait, s ott állt a kicsi király félmeztelenül. Ezenmód hasra kellett feküdnie - ez az alázatos testhelyzet szerfelett kényelmetlen, mivel a székesegyház kövezete nem éppen lágy. Ráadásul igen sokáig kellett ott feküdni, mert Joyeuse bíboros, állva, a királlyal a lába előtt, végtelen hosszan imádkozott - mit nem adtam volna érte, ha rövidebbre fogathatom vele! -, alkalmasint annak kinyilvánítására, hogy az egyházi hatalom felette áll a múlónak. Apám, mellettem, csikorgatta a fogát, pápapárti fogást gyanítva. De ezúttal nem tudnám megmondani, vajon igaza volt-e, hiszen ezek ősi imádságok voltak, s sok évszázad alatt a hagyomány is kiegészítette őket. Végül a bíboros felemelte Lajost, és megkente a feje tetején, a mellén, a háta közepén, a jobb vállán, a bal vállán, a két csuklóján. Ezzel véget ért a felkenés, és La Surie hozzám hajolt, csúfondárosan csillogó szemmel - megijedtem, hogy no most elereszt egy olyan kárhozatra méltó tréfát, amilyet szokott,

kitaláltam azt is, hogy mifélét, a szájára tettem hát a kezem. És mivel a másik oldalról apám könyökölte oldalba, nem szólt semmit. A főkamarás odalépett a felkent királyhoz, és valami ingfélét meg dalmatikát adott rá. - Tessék mondani, mi az a dalmatika? - Arany liliomvirágokkal kihímzett kék selyem tunikaféle, szép olvasónőm, és ha nem veszi merészségnek, azt mondanám, hogy igen jól állt volna magának, ha csakugyan olyan, amilyennek elképzelem. - Emlékszem rá, uram, hogy ha bókol egy hölgynek, nem kiskanállal méri, hanem merőkanállal. De azért köszönöm szépen. Nem akarom véka alá rejteni, hogy magam is jobban kedvelem a cirógatást, még ha csak szóbeli is. Hanem kérdeznék valamit, uram. - Csupa fül vagyok, asszonyom. - Bocsásson meg léha kíváncsiságomért, de úgy hallottam, hogy a fontosabb angyaloknak nevük is van. Hogy hívták azt az angyalt, aki elvitte a szent ámpolnát Szent Remigiusnak? - Először is, nőnemű angyal volt. Tudom, azt tartják a hittudósok, hogy az angyaloknak, nem lévén testük, nincs nemük. Hanem hát, meg ne haragudjanak érte az angyalológus tudósok, én az ótestamentumi angyalokat kedvelem, s különösképp azokat, akik Szodomába látogattak, márpedig azok aligha lehettek anyagtalanok, hiszen nagy veszélyben forogtak. Ami Szent Remigius hírnökét illeti, a nevét, azt nem tudom, de a fizimiskáját ismerem. Láttam, faragott kőben megörökítve. És maga is megismerheti, asszonyom, ha szemügyre veszi - hiszen Reimsben vagyunk - a székesegyház kapuzatának egy lebilincselő részletét, amely az egyházmegye szentjeit ábrázolja. Jobbra, a szomorú, sovány, satnya Szent Nicasius mellett ott áll egy vitathatatlanul nőforma, kecses testtartású, hajlékony derekú, szelíd, szeretetre méltó és csúfondáros arcú angyal, oldalt hajtja a fejét, és mosolyog. Igen, asszonyom, az egyetlen a kereszténység angyalai közül, aki mosolyog. Vigasztaló a mosolya, higgye el, kivált, ha előzőleg épp a jobb oldali kapubélést nézegette az ember, a végítélet szentjeit és prófétáit. Jaj, asszonyom! Ha ezek fognak ítélkezni felettünk, ezek a rideg és szigorú arcúak, hát egy lyukas garast se adok az üdvözülésemért. - Oszlassa el egy kételyemet, uram! Miből gondolja, hogy mosolyog az a szép angyal? - Elmondom, amit még tudni vélek: mikor az angyal a jéghideg égből leszállt meleg bolygónkra, hogy elhozza Szent Remigiusnak a szent ámpolnát, elbűvölten tapasztalta, hogy milyen édes az élet az emberek földjén, beleszeretett egy szobrászba, feleségül ment hozzá, eltűnt a szárnya, nő lett: akkor mosolyodott el először, mikor megérezte, hogy szerelme viszontszereti. És halála után, mert fiatalon halt meg, kétségbeesett férje a kőben, amelyet hasonlatosságára faragott, a kőben lelte fel azt az arckifejezést, amely első találkozásukkor felkavarta. - Se non é vero, é ben trovato. [Ha nem igaz, akkor is nagyon jó (olaszul).] Még kérdek valamit, uram, azt hiszem, ez lesz az utolsó. Jó sorsom úgy akarta, hogy van egy fiam, annyi idős, mint Lajos. Nagyon szép gyerek, és nagyon szeret engem. De rendkívül eleven, nem hinném, hogy csínytevés nélkül kiállt volna egy ilyen hosszú és nehézkes ceremóniát. Csak nem állítja azt, hogy Lajos olyan illedelmesen viselkedett, mint egy kőszent? - Nem én, asszonyom. Végtől végig ünnepélyes, komoly arcot vágott, de kétszer vagy háromszor előjött a királyból a pajkos gyermek. Ha megengedi, majd elmondom, ha odajutok, de pillanatnyilag, ha tetszik emlékezni rá, épp öltöztetik a királyt. Mielőtt felkenték volna Lajost, majdnem meztelenre vetkőztették, utána meg nemcsak ruhákkal halmozták el, hanem jelképes tárgyakkal is. Először is kardot adtak neki. Lajos kihúzta a hüvelyből, és ahogy tanították, megcsókolta, majd a meztelen kardot, a szokásnak megfelelően, az oltárra tette. - Ez mit jelent? - susogta a fülembe La Surie. - Hogy védelmezni fogja az egyházat - feleltem halkan. - Ha ugyan nem magát kell védelmeznie az egyház ellen. Ezt most okcitánul mondta La Surie, nehogy megint befogjam a száját. A kard után egy aranygyűrűt áldott meg Joyeuse bíboros a király számára, s jobb keze gyűrűsujjára húzta, mintegy eljegyezve Lajost országával, a másik keze gyűrűsujját majdani házasságára tartogatták. A felgyűrűzött Lajos kapott még a bíborostól királyi pálcát a bal kezébe, amely törvénykező hatalmát hirdette, és jogart a jobb kezébe, uralkodói hatalma jelvényeként. A fanyelű, elefántcsont királyi pálca könnyű volt, hanem a jogar nagyon nehéz egy kilencéves gyereknek. Nagyon igyekezett egyenesen tartani, de remegni kezdett a karja. Condé herceg, a legelső főúr a világiak

közül, odanyúlt, hogy segítsen, de Lajos feléje fordította a fejét, és határozottan és hidegen azt mondta: - Majd csak magam tartom. Se Condé herceg mozdulata, amiben, ha a herceg vágyait tekintjük, talán volt némi hátsó gondolat (oly hatalmas jelképi ereje van annak a jogarnak!), se a Lajos heves visszautasítása (amely bennünket nagy örömmel töltött el) nem kerülte el az udvar figyelmét, mert az engedetlen természetű Condé törte a legtöbb borsot a régensség orra alá az országnagyok közül. A jogar után a korona: a szertartás kezdetétől fogva ott volt kitéve közszemlére a főoltáron, s azt tartották róla, hogy Nagy Károly koronája. Hanem az osztrákok is azt mondták, hogy náluk van Nagy Károly koronája, Bécsben őrzik, azzal koronázzák a császáraikat. Nem tudom, mi az igazság, melyik az igazi, melyik az utánzat, annyi bizonyos azonban, hogy a mienken a kétszázhetvenhat gyöngyszemen kívül nyolc liliom is volt, francia módira. De akár így volt, akár úgy, jó nehéznek meg nagynak is látszott egy gyerekfejre, s fogadok, hogy valami praktikával megkisebbítették a belső kerületét, nehogy az orrára essen a kicsi királynak, hanem megálljon a fején. Lajos ült, és hősiesen tartotta a királyi pálcát és a jogart (sikerült úrrá lennie a jobb karja remegésén: az oldalához szorította), Joyeuse bíboros pedig nagy garral az oltárhoz ment, elvette a koronát, két kézzel a kicsi király feje fölé emelte, de nem tette rá. A főkamarás nagy fennszóval szólította az egyházi és világi főméltóságokat, azok Lajos köré gyűltek, megfogták a koronát, hogy mintegy fenntartsák: nyilvánvaló jelkép, de hányszor rá nem cáfolt a mi történelmünk! Azután a bíboros a bal kezébe fogta a koronát, megáldotta, és a gyermekkirály fejére tette, miközben a főméltóságok rajta tartották a kezüket, ezúttal nem azért, hogy tartsák, hanem hogy megérintsék. Térdhajtás, éljenzés, majd a bíboros és a tizenkét főméltóság jobbról-balról csókkal illette a király orcáját. Ekkor zajlott le az a két kis közjáték, amelyet mindenki észrevett, az egyik ugyancsak elgondolkoztathatta a figyelmes szemlélőt, a másik bizonyára megmosolyogtatta vagy éppen meghatotta, aszerint hogy mennyire szerette Lajost. Mikor Épernon herceg csókolta meg Lajost - ez volt az a herceg, akiről azt suttogták, nem lehetetlen, hogy az ő kezében voltak azok a szálak, amelyek a gyilkos Ravaillacot mozgatták -, a kicsi király mindkét csóknál a fejéhez kapta a kezét, hogy megfogja a koronát. Az udvar tagjainak egyike-másika félszájjal suttogott valamit vagy félrenézett, de több nem történt, mivel Épernon herceg vádlóját, Ecoman kisasszonyt egy föld alatti tömlöc még annál is mélyebb aknájába vetették, s a régenskirályné parancsára ott is maradt élete fogytáig, sohase merték perre vinni az ügyét, mert sok magas állású személyt veszedelembe sodort volna, egyáltalán nem csak Épernont. Utolsónak a legfiatalabb főúr csókolta meg a királyt, a bájos Elbeuf herceg. Guise-sarj volt, az Aumale hercegek ágából. Elbeuf őrgrófjának született, ötéves korában herceggé és főméltósággá nevezték ki. Épp a koronázás napján töltötte be a tizennegyedik évét, és nagyon szép és csinos volt pompás öltözékében. Lajos jól ismerte, sokszor játszott vele Saint-Germainben, Vincennesben meg a Louvre-ban is. És miután Elbeuf kétfelől megcsókolta, tréfásan képen legyintette. És aztán úgy tett, mintha megtörölné az arcát. - Nohát, kedves olvasónőm, kielégítettem? - Soroljon engem is a meghatottak közé, uram! Ezzel vége? - Dehogyis! A koronázás után megkezdődött a mise, szörnyű hosszú volt, közben-közben énekeltek is, és Lajosnak fel kellett állnia, és adakozáshoz járulnia. Bizonyára szórakozott is volt, mindenféle járt a fejében, mindenesetre, ahogy ment, igyekezett rálépni az előtte járó la Chátre marsall palástjának a szélére. A marsallnak a főparancsnok szerepe jutott a koronázáson, képzelje el, mit szól, ha a díszpalástja leesik a válláról! Én azt gondolom, Lajos csak úgy tett, mintha rá akarna lépni, de valójában nem akart. Nyilván mulattatta, hogy megpocsékolhatná a marsall legszebb ruháját, mert belefáradt ebbe a nagy díszelgésbe, amivel öt óra hosszat csigázták. - Nahát, uram! Hogy védi! Biztosra veszem, hogy még tartogat valami kis tréfát! Gondolkozzék, nagyon kérem! - Csakhogy nem vagyok biztos benne, asszonyom, hogy az utolsó tréfa csakugyan tréfa volt-e, vagy volt valami célzatosság benne. Mikor másnap Lajost a Szentlélek-rend lovagjává avatták, és ő fogadta rendje lovagjait - apám is köztük volt -, sorban mindegyik megcsókolta. Mikor Bellegarde hercegére került a sor, Lajos két kézzel a szakállába kapott, és nevetve azt mondta. "Ímé, egy becsületes ember!" - S vajon céloz valamire ez a kis tréfa? - Azt hiszem. Jusson eszébe, asszonyom, hogy előző nap, a királyné parancsára, a herceg kénytelen volt átengedni a helyét annak a gazfickó Ancre őrgrófnak. Úgy vélem, Lajos elégtételt akart adni neki a

megaláztatásért, s a tréfa álcájában fejezte ki megbecsülését. - Térjünk vissza, uram, a végeérhetetlen koronázáshoz! Vége lett valahára? - Negyed háromkor. És abból, hogy nekem hogy sajgott a fáradtságtól a lábam, a combom, a derekam, el tudom képzelni, milyen fáradt lehetett Lajos. Fél háromra végre visszavitték a kicsi királyt a püspöki palotába, a lakosztályába. - Most már csak azt mondja meg, uram, szépen kérem, mit mondott legelőször a kicsi király, miután felkenték, megkoronázták? De mit nevet? Van képe kicsúfolni? - Jaj, asszonyom, álmomban se mernék ilyet tenni. Hanem hát remélem, hogy az ízlése a francia szavak dolgában inkább a Guise hercegnéével egyezik, semmint a Rambouillet-né asszonyéval. - Felcsigázza a kíváncsiságomat. Na hát rajta, uram! Ne köntörfalazzon! - Szót fogadok, asszonyom. Mikor Lajos beért a lakosztályába, Souvré úr, amilyen testes volt, olyan fürgén ugrott elébe: "Jaj, felség, borzasztóan fáradt lehet! Mit szeretne? Enni? - Nem én, Souvré úr. - Hát talán aludni, felség? - Nem én, Souvré úr. - Nincs semmi kívánsága, felség? - Csak egy: pisilni szeretnék." Harmadik fejezet Másnap, mikor apámnak is, mint a Szentlélek-rend lovagjának, osztályrészül jutott, hogy jobbról-balról megcsókolhatta Lajost, a rend nagymesterét, megint levelet kaptam Guise hercegnétót, hogy látogassam meg a püspöki palotában, pontban tíz órakor: eszerint, véltem, "csúfsága" bugyrának fenekéről felröppent őszi szépsége csúcsára. Az ágyon feküdt, de kirittyentve, megfésülködve, halványkék selyemköntösben, ami igen jól illett neki. És úgy láttam, hogy van még valaki az ágyban a takaró alatt, háttal nekem. - Visszafeküdtem - mondta a hercegné -, fáztam. Hidegre fordult az idő. No, keresztfiam! Hát ne álldogáljon ott! Jöjjön, térdeljen ide az ágyam fejéhez! Perrette, hozz egy párnát a lovag úr térde alá! De ne meregesd rá a szemed szokásod szerint, mert visszaküldlek a tehenek mellé! - Én sohase őriztem tehenet, asszonyom - mondta Perrette enyhén méltatlankodva. - Majd fogsz, te kis sehonnai! Csak a kezdet nehéz. - Ki van itt? - kérdezte bágyatagon a hátat fordító hölgy. - Siorac lovag. - Adjon neki, anyámasszony, egy puszit a nevemben! Az én kisöcsém egymagában többet ér, mint a négy fivérem együttvéve. Ha nem mondja, hogy "anyámasszony" s nem emlegeti a fivéreit, akkor is ráismerek Conti hercegnére a csipkelődő és kacér hangjáról. - Én szívesen megkerülöm az ágyat, asszonyom, ha ekkora tisztességben lehet részem - mondtam. - Tegnapelőtt adtam már két csókot, kedves atyámfia. Annyi elég. Még rákap... Mint az a huncut érsek, napjában kétszer-háromszor is végignyalogatna, ha hagynám. Attól, hogy imádnak a férfiak, még nem kell pazarolnom a kegyeimet. - Sajnos, nem tart örökké az az imádat - rázta szőke fürtjeit szomorúan, lemondóan Guise hercegné. - Dehogyisnem, ha kegyelmedből ítélek, anyám - fordult felénk arccal és testtel az ifjú hercegasszony. És elhagyva csúfondáros modorát, keze fejével végigsimított anyja arcán, és lelkesen folytatta: - Sok udvari nemes szíves örömest nézegetné magát ebben a szép kék szempárban, ha anyámasszony nem volna annyira odáig... tudja már, kiért. - Jaj, lányom, lányom! - sóhajtott nagyot Guise hercegné. - Ez mind szép, de mégis nagyon szeretnék a maga helyében lenni. Láttam, hogy már-már megint erőt vesz rajta a rosszkedv, megijedtem, megpróbáltam útjába állni a hullámnak. - Akármilyen gyönyörű a hercegné, nekem mégis nagy veszteség lenne, ha teljesülne a kívánsága, asszonyom: megfosztana a keresztanyámtól. Milyen üres lenne az életem! Megragadtam a kezét, összecsókoltam. - Igaza van, lányom - mondta Guise-né meghatottan -, ez többet ér, mint a többi egy rakáson. Uramisten! Ha eszembe jut! Ez az érsek! A kóruskarzatra ültetni azt a Charlotte-ot! A koronázáson! Épp csak hogy ki nem verte a szemét mindenkinek, olyan jól eldugta az oszlop mögé! Csak legalább olyan közönséges ne volna! - De én úgy hallottam, hogy Essarts úrhölgy igen jó családból való - szólt az ifjú hercegné, mert fitogtatni

akarta a pártatlanságát. - Lárifári, lányom, szép dolog a jó család, de egy nőnek némi grácia is kell. Semmi stílusa ennek a kényes pipiskének! Maga a megtestesült esetlenség! Majd' hasra esik a saját lábában. Ráadásul csöcse, az még csak van, de valaga egy csepp se. - Honnan tudja, anyám? - nevetett a kis hercegné. - Meglátszik az, hiába párnázza ki. Nézze meg! Itt van mindjárt Perrette: ha egy kicsit kimosdatjuk a tehénganéból... - De asszonyom, én sohase őriztem tehenet - tiltakozott Perrette kétségbeesetten. - Hallgass már, te buta csirke! Ha ráadjuk Perrette-re az Essarts úrhölgy puccos gönceit, hát százszor jobban találja magát bennük, és ezerszer csinosabb lesz. - Köszönöm szépen, asszonyom - békült meg hirtelen Perrette. - Hanem azt megmondom, ha meg nem haragszanak érte, hogy én nem szeretnék az érsek úrral cicázni, félek, hogy bakafántoskodna a lelkiismeretem. - Mi nyelven beszélsz te? - nyitotta kerekre Guise-né asszony az ibolyakék szemét. Perrette hallgatott, félt, hogy még jobban lehurrogják, úgyhogy én feleltem helyette: - Azt jelenti périgord-iasan, hogy "háborogna". - Bár adná az úr - emelte az égre a szemét a hercegné (gyakran tett így, hogy észrevétesse a szép szemét) -, bár adná az úr, hogy a fiaim lelkiismerete is bakafántoskodjon! Kivált a Charles-é! Mondja, édes keresztfiam, látta-e Guise herceget a főméltóságok között Lajos koronázásán? - Nem, asszonyom, és nagyon csodálkoztam rajta, hiszen előző nap itt találkoztam vele. - Na hát majd én megmondom, miért nem volt ott. Aznap, mikor maga itt járt, Charles egész nap igyekezett rábeszélni Nevers hercegét, hogy engedje őt maga elé a szertartás alatt, de a herceg, teljesen jogosan, nem állt rá, hiszen ő Reims kormányzója, és itt ő van otthon. Amire ez az eszement Charles, bárhogy rimánkodtam neki, végigduzzogta az egész koronázást, megsértve vele a királyt, a kormányzó királynét, Joyeuse bíborost és a főméltóságokat. Conti hercegné tartott tőle, hogy az érsek és a herceg után ő is megkapja a magáét: - Engedelmével elmennék, anyámasszony, s elvinném egy kicsit Perrette-et is. Késő van, rendbe szeretném szedni magam. - Menjen csak, gyermekem! Habár igazán felesleges kicicomáznia magát, ebben az életkorban akkor a legszebbek a nők, mikor felkelnek az ágyból. Hanem előtte tegyen meg nekem egy icipici szívességet: kívánjon jó reggelt szegény hercegének! A kis hercegné nem ígért semmit, felkelt (a hálóinge laza volt, mélyen kivágott és szinte teljesen átlátszó), de nem fosztott meg bennünket azonnal szépsége fényétől, mert még a takaró alatt feltűzte a feje tetejére a hosszú fekete haját, s így kedvünkre szemlélhettük hosszú, karcsú és mégis gömbölyded, gyönyörű alakját, miközben gyilkosan ellenállhatatlan és mégis szeretetteljes pillantásokat vetett ránk, hiszen kacér, rátarti, gúnyolódó természetével gyötörte ugyan felebarátait, hanem azért szerette őket. - Hallotta, mit mondtam, Louise-Marguerite? - kérdezte Guise-né. - Ez parancs. Tüstént menjen be a herceghez: ennyi udvariassággal tartozik neki, már megint egyedül aludt. - De ha nem bírom, anyám! Úgy horkol a herceg, mint aki megveszett. És ráadásul nem is egyfolytában, hanem vaddisznóhorkantásokkal, azt mondanám, ha nem restellném, hogy még hortyogás közben is dadog. - Ejnye! Micsoda gonoszság! - kiáltott fel Guise hercegné. - Menjen innen! Ha nem volna a lányom, ki nem állhatnám. De miközben kimondta ezt a feltételes ítéletet, kicsit mulatva, kicsit haragosan, mosolygott a lányára, s gyengéd tekintettel nézett utána, míg a kis hercegné fesztelen léptekkel, emelt fővel, egyenes derékkal elhagyta a színhelyet. - Milyen kegyetlen az ember, ha nem szeret valakit! - sóhajtott fel a hercegné. - Szegény herceg! Csakugyan öreg, rút, rozoga. Három szót nem tud kimondani egyfolytában. És még süket is. Hogy beszélgessen vele az ember, ha egyszer süket? Válaszolni is csak dadogva tud. Egyéb hibáiról már nem is beszélve... Sejtheti, csak bámulja a feleségét, mást nem tud csinálni vele, de a hercegné még ezt az örömet se sokszor szerzi meg neki. No de a pokolba a sirámaimmal! Rajta! Térjünk ami dolgunkra! Van nekem fiam elég, minek emésszem magam még a vőmért is? Elhallgatott, a szemem közé nézett nagy komolyan, de nem tudom, miért, a komolyságtól csak bűbájosan gyermekes lett az arca. - Boldog vagyok, édes keresztfiam, hogy négyszemközt hagytak bennünket, és még csak kérnem se kellett, mert az már maga is indiszkréció lett volna. Márpedig amit mondani akarok, annak igen nagy

következése van magára nézve és azokra, akik szeretik (erre a szóra rám mosolygott), s szigorúan titokban kell tartani, különben vége az egésznek. Csak apjaurának árulja el, senki másnak, tőle függ végső soron a boldogulását oly igen elősegítő lépés sikere. Összerezzentem, mert a legutóbbi "boldogulás", amit jó keresztanyám nekem szánt, még tizenkét éves koromhoz fűződik. Király apródját akart csinálni belőlem: ha apám beleegyezik - ordított dühében -, kénytelen lettem volna abbahagyni a tanulást, és - az atyai szavakat idézem - "a henyélés és a bűn iskolájába" járni. De mivel először is apámnak kellett szólnom erről a mostani tervről, némi gondolkodás után úgy véltem, akkor se kockáztatok sokat, ha nem szerencsés, mert apám úgyis mindjárt eltiporná a kígyót, mihelyt kibújik a tojásból. - Elábrándozott, keresztfiam... - Emészt a kíváncsiság, asszonyom. - Majd mindjárt enyhítek rajta. Ismeri Saint-Régis márkit? - Nem. - A négy főember közül való, akik a király belső szolgálatára vannak rendelve. - Fogadni mernék, hogy neki magának is jól szolgál az a szolgálat. - Valóban, de hát Saint-Régis márki elmúlt ötvenéves, elege van az udvarból meg Párizs bűzéből, el akarja adni a posztját, s az árából rendbe hozatná a vidéki házát, ahová visszavonulna. Hétpecsétes titok alatt árulta el nekem a tervét. - Miért titok? - Saint-Régis márki rokonságban van a Guise-családdal, és legszívesebben Guise lovagnak, legkisebb gyermekemnek adná el a tisztségét, csakhogy annak nincs egy huncut vasa se. - És kegyelmed nem veszi meg neki, asszonyom? - Azt hiszem, csúfolódik, szép keresztfiam! Százezer frankért adja a márki a tisztét. Honnan vegyek én ennyit? Négyszázezer frank adósságom van, a rangomat is csak a királyné bőkezűségének jóvoltából tarthatom. S azért az is nagyon ki van adagolva. Mindazonáltal nem utasítottam el mindjárt Saint-Régist. Annál is kevésbé, mivel ő nagy ragaszkodásában mindenképp azt szeretné, ha a Guise-házban maradna a hivatala. És én magára gondoltam. - Rám, asszonyom? - bámultam el. - Magára - mosolygott a hercegné. - Hát nincs semmi kapcsolata velem? - Hogyne volna! És milyen nagy becsben tartom! De hát százezer frank! Honnan vegyek? - Édesapja ad. - Édesapám? De hisz éppolyan jól tudja, mint én, asszonyom, hogy mi otthon vígan élünk, de vékonyan. - Így lesz az ember gazdag és fukar, keresztfiam. Sokat keres, keveset költ. - Az én apám gazdag és fukar? Nem hiszek a fülemnek. - Pedig úgy van. S bár mint nemesember, apjaura maga nem mutatkozik az ügyleteiben, más néven bonyolítja le őket, száz módot talál rá, hogy a fityingből tallért csináljon. - És kiadna százezer frankot, hogy beszerezzen abba a tisztségbe? - Ki, mert szereti magát, s úgy véli, hogy magának se lenne ellenére ez a méltóság. - Hát nem is! - kiáltottam fel. És megint csak összecsókoltam a két kezét. Ő megfogta a fejemet, és a keblére szorította. - Jaj, fiam! suttogta. Ezt sohase mondta nekem, még négyszemközt se. De most nem tudta megállni. Úgy érezte, földi boldogsága betetőződött, és sírva fakadt. Engem is nagyon megindítottak nagy szeretetének jelei és még talán az is, hogy jobban húzott hozzám, mint törvényes fiaihoz, hogy mindig is többre tartott náluk. De én másnak örültem, mint ő, habár óvakodtam tőle, hogy eláruljam. A hercegné annak, hogy udvari ember leszek, magas rangom lesz, életem fogytáig szép jövedelmem és - ritka tisztesség! - lakosztályom a Louvre-ban. Magam se voltam se vak, se érzéketlen a tisztség előnyeire, de számomra annyit ért, amennyivel így közelebb kerülhetek Lajoshoz, és szolgálhatom, ahogy mindig is szerettem volna, kivált apja halála óta. - Úristen! - kiáltott fel hirtelen Guise-né asszony, kieresztve ölelő karjai közül, s rémülten arcához kapva. Hiszen én sírtam! De ostoba vagyok, sírtam! Hát ez valóságos szerencsétlenség! Ne is nézzen rám, keresztfiam, nagyon kérem! És hagyjon, az Isten szerelmére, hagyjon! Bántott egy kicsit ez a vad-hirtelen búcsú, de jobban ismertem a hercegnét, semhogy valaha is megpróbáltam volna ilyen hangulatában jobb belátásra bírni. Kimentem, még utoljára ránéztem, de ő nem nézett vissza, elmerülten nézegette magát egy kis tükörben, de olyan rettegő arccal, hogy elszorult a szívem. Tízlépésnyire se lehettem még Guise-né asszony hálószobájától, mikor összetalálkoztam egy magas és

erős teológussal: tisztelettel köszöntött, s én ráismertem, hogy ő volt az, aki két nappal azelőtt Essarts úrhölgyre vigyázott a kóruskarzaton, a koronázási ünnepségen. Visszaköszöntem, s nagy meglepetésemre megállt, és megszólított: - Kegyelmed Siorac lovag? - Én vagyok. - Bassompierre úr meglátta az ablakból az imént, s gyanítva, hogy Guise hercegasszonyhoz megy, meghagyta nekem, hogy várjam meg, és vezessem el hozzá csendesen. Hajlandó velem jönni, lovag úr? Szemügyre vettem, míg beszélt hozzám. Szőke volt, kis kerek sapkát viselt a feje búbján, feketét, amilyen a lebernyege is volt, nagyon világos szeme igen aprónak tetszett. Bizonyára azért, mert folyton pillogott, mint az éji madár, ha elvakítja a fény. Ellentétben a szemével meg a szintén nagyon kicsi orrával, az állkapcsa olyan hosszú volt, hogy lóképe lett tőle. Nem fukarkodott a meghajlással. Majd' minden mondatnál hétrét görnyedt. Attól lehetett tartani, hogy kettétörik. De hála Istennek, mindahányszor kiegyenesedett, igen nagyra és igen merevre, igen sűrűn rebegtetve a szemehéját, ahogy atyáim szülőföldjén mondják. - Természetesen - mondtam -, megyek. A papnövendék ismét meghajolt, s azon az olvatag, mormoló hangon, amelyet annyira kedvelnek a papok, hogy alázatosságukat tanúsítsák s egyszersmind a harcias művelkedésektől való idegenkedésüket, így szólt: - Szolgálatára állok, lovag úr. Méltóztassék velem jönni! Elvezetem egy olyan helyre, ahol bízvást találkozhat Bassompierre úrral, nem látják meg. Megint meghajolt, és vitt magával sikátorok útvesztőjén át, de olyan sebesen, hogy alig bírtam lépést tartani vele, már csak azért is, mert rettenetes nagyokat lépett a temérdek nagy lábával, a lefelé bővülő lebernyege alját minden lépéssel szörnyű erővel felrúgta, hol elébe röppent, hol meg mögé, felfedve szokatlan méretű lába fejét. Valósággal futottam utána, míg végre meg nem állt egy félköríves bolthajtásba ágyazott alacsony ajtónál; belenyúlt lebernyege mély zsebébe, elővett egy nagy kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Vaksötétbe nyílt az ajtó, a papnövendék, felém fordítva lófejét, meghajolt, és megkért, hogy várjak. Tüzet csiholt, előrement, végtelen hosszú karja végén a csillogó kicsi lánggal, meggyújtotta a gyertyákat két karos gyertyatartóban, s a homályból kiemelkedett egy kis oltár, felette Jézus, legfelül nagyon alacsony és nagyon nyirkos bolthajtásos mennyezet, kellemetlenül dohszagú. - Mi ez? - kérdeztem meglepetten, hogy ilyen kicsi a helyiség. - Mint látja, lovag úr, kápolna. Őeminenciája egyik elődje szokott ide visszavonulni annak idején, épp azért, hogy ilyen sötét ez a kápolna, meg szűk is, mint egy pinceodú. - Olyan jámbor volt, hogy így gyötörte magát? - Én nem ismertem, fiatal vagyok ahhoz, de mondják, hogy nagyvilági ember volt, keveset járt az egyházkerületébe. Azt is mondják - ugyanazok -, hogy sohase imádkozott ebben a kápolnában. De mások azt állítják, hogy szeretett itt elmélkedni a tulajdon haláláról. - És mikor halt meg? - 1588-ban, harminchárom éves korában szólította magához az úr a blois-i kastélyban - sütötte le szemérmesen a szemét a papnövendék. - Úgy! Hát akkor a híres Guise bíboros volt az! A maguk érsekének a nagybátyja! A teológus nem felelt, csak megint meghajolt. - Engedelmet kérek, lovag úr. Megyek, előkerítem Bassompierre urat. - Ezer köszönet a lekötelező szívességéért - nyújtottam felé egy tallért -, fogadja el ezt a szerény adományt, Isten nevében, és mondjon egy misét értem! - Én még csak alszerpap vagyok, lovag úr - kapta el és tüntette el a lebernyege egyik zsebébe a tallért bámulatos sebességgel -, nem misézhetek, de majd imádkozom kegyelmedért. Azzal öles léptekkel átment a kápolnán, becsukta maga után a nehéz ajtót, és én nem hittem a fülemnek, mikor azt hallottam, hogy kétszer fordul a kulcs a zárban. Elég nevetséges volt ez a fölös óvatosság meg titokzatoskodás, hiszen nem államtitkokról akartunk mi beszélni Bassompierre-rel. Nem annyira azt gondoltam, hogy naiv az alszerpap, mint inkább hogy hangsúlyozni akarja, milyen fontos szívességet tesz nekünk. Leültem a karosszékbe, amelyen kívül bútor csak az imazsámoly volt a csepp kápolnában, és várakoztam, de, meg kell gyónnom, egyáltalán nem volt kedvem se imádkozni, se pedig a halálomról elmélkedni, ahogy Guise bíboros cselekedte itt állítólag. Az igazat megvallva én nem hittem ebben a változatban, azt tartottam, azért költötték a ligások ezt a legendát, hogy vértanút csináljanak Guise bíborosból. Mert az Úr "úgy szólította magához" a bíborost,

hogy halálos lándzsadöfést kapott a mellébe két nappal azután, hogy bátyját, Guise hercegét III. Henrik parancsára kivégezték a Negyvenötök: [Gascogne-i nemesek, III. Henrik védelmezői a katolikus Szent Ligával (valójában a trónra törő Guise herceggel) szemben.] ez az emberséges, jámbor és megbocsátó uralkodó csak azért szánta rá magát a kettős gyilkosságra, mert trónját és életét fenyegette a két fivér. Mint tudjuk, szegény III. Henrik nem sokáig élvezte a győzelmét. A következő évben őt magát is eltette láb alól a liga. Én még akkor nem éltem, de apám tanúja volt ezeknek a dolgoknak, és oly jól és kérésemre - oly gyakran beszélt róluk gyermekkoromban, hogy már-már azt hittem, vele együtt magam is átéltem őket. Ezek az emlékek, ha szabad így mondanom, egyáltalán nem voltak kellemesek. És iszonyattal töltött el ez a hely, ahol eszembe jutottak. Fél tucat gyertya égett ebben a zárt térben, s nemhogy felszívták volna a dohszagot, inkább még fojtóbb lett tőlük a levegő, a mellemre ült, és igen-igen megkönnyebbültem, mikor megint megcsikordult a kulcs a zárban. Belépett Bassompierre. - Legyen szíves, barátom - szólt a gyors intézkedéshez szokott ember hangján a teológushoz, egy marék tallért nyújtva felé -, hagyja itt a kulcsot! Majd visszaadom, ha befejezzük a beszélgetést, nem felejtem el bezárni az ajtót magam után. A viszontlátásra, barátom, emlékezzék meg rólam, ha imádkozik! - Feltétlenül, gróf úr - mondta az alszerpap, úgy megdöbbenve a busás adományon, hogy még a pislogása is elállt egy pillanatra. - Feltétlenül - ismételte meg mély átéléssel. Földig hajolt Bassompierre előtt, s még csak egy alamizsna-pillantást se vetve rám, sarkon fordult. Kiment, nemigen hagyva kétséget bennem afelől, hogy egy árva miatyánkkal se fogja meghálálni az ösztövér talléromat. Bassompierre bezárta belülről az ajtót, istenesen megölelt, és sotto voce azt mondta: - Beszéljünk halkan! Meglehet, hogy ez a furcsa figura az ajtón hallgatózik a nagy fülével. Szerencsére csudálatosan vastag az ajtó. Uramisten! - kiáltott fel. - Hiszen ez egy pinceodú! Milyen büdös van! Non importa. Presto avró finito. [Nem baj. Gyorsan végzek (olaszul).] Kedves öcsém - tért át az olaszról a németre -, barátnőnkre most nem járnak jó idők Heidelbergben. Meghalt a választófejedelem. Frigyes fia lett az utódja, de az csak tizennégy éves, és akik kormányoznak helyette, nem tartják valami nagy becsben a barátnőnket: s ez egy okkal több - azon kívül, amit úgyis tud - tette hozzá mosolyogva -, hogy visszajöjjön lakni Párizsba, a Bourbon utcai házába. Azt írta nekem, hogy "ne kíméljen se időt, se költséget". Bizonyos okok miatt, amikről nem beszélnék, kedves öcsém, magam nem akarok szerepelni ebben az ügyben. Hanem fel szeretném használni, hogy Ancre őrgróf le van kötelezve irányomban; jól ismertem még Firenzében, abban az időben, mikor meglehetősen kicsapongó életet élt - tudja, hogy akkoriban csak Izabellának emlegették? -, szórta a pénzt a semmiből, fényűzően élt az adósságaiból. Hálás nekem, hogy oly lekötelezően megfeledkeztem arról a néhány garasról, amit kölcsönadtam neki. És kérésemre kihallgatást kért a királynétól, s az fogadta is szívesen: "Szóljon felséged az őrgrófnénak, rendezze el vele ezt a dolgot!"- mondta neki Ancre. - Micsoda! Ancre őrgrófné dönt a régensnő helyett? - Bizony ám, ha megkapja a tűpénzt. A tű szót németül mondta Bassompierre, Nadel-nak, én ismertem a szót, de hirtelen nem értettem meg, annyira nem illett oda. Megkérdeztem, mit jelent, Bassompierre megmagyarázta. - Micsoda tű? Hogy jön ide a tű? - A tűpénz olyan a nőknek, mint a férfiaknak a borravaló. - Még ilyet! Pénzt kell adnom az őrgrófnénak, hogy a régensnő visszaengedje Franciaországba a barátnőnket? De hát ez szörnyűség! - Kedves öcsém, én német vagyok - mondta Bassompierre -, nem az én dolgom, hogy ítélkezzek felőle, mint történnek a dolgok mostanában Franciaországban. Ne feledje, kérem, hogy ebben az országban én nem vagyok és nem is akarok egyéb lenni, mint "a mindenkori plébános hívője". Nevetve mondta, nyilván eszébe jutott, hogy egyszer Guise hercegné bálján figyelmeztettem, hogy nem hívője, hanem híve. - És mi lesz azzal a pénzzel? - kérdeztem elbámulva. - Hát az őrgrófné ládikájába kerül, amely feneketlen, mint a lelkiismeretlensége. Hozzáfűzném, hogy mivel nem szeretnék szerepelni ebben az ügyben, mint mondottam, magára hagyom, hogy felkeresse az őrgrófnét barlangjában. - Én menjek el hozzá? - Maga! - nevetett Bassompierre. - Bármilyen szép és fiatal, nem ugrik a nyakába az őrgrófné. A pénz az egyetlen szerelme... S egyre nevetve az ajtóhoz ment, egy szempillantás alatt kinyitotta, és kinézett.

- Megrágalmaztam magamban ezt a mi pislogó zsiráfunkat - csukta be az ajtót. - Elporoszkált valahová. Nos - folytatta élénken -, tehát maga fog megalkudni azzal a delnővel. Kezdetnek ajánljon fel neki ötezer frankot! - Ötezer frankot! - Odaadom Lichtenberg úrhölgy nevében, ő majd visszaadja nekem. És ne gondolja, hogy az őrgrófnét annyira meglepi ez az összeg! Nagyon valószínű, hogy elbiggyeszti a száját, és orrhangon azt mondja: "É derisorio, signore". [Nevetséges, uram (olaszul)] - Akkor ajánljon fel tízet! - Tízezer frankot? És mit csinálok, ha azt se fogadja el? - Bűbájosan elbúcsúzik tőle, mondván, hogy majd gondolkodik, én meg írok a barátnőnknek, és megkérdezem, hogy emelhetem-e a díjat. - És ha beéri az őrgrófné tízezerrel, mi a biztosíték rá, hogy szavának áll? - Elvesztené a hitelét, ha nem tartaná meg az ígéreteit. Miért tenne tönkre egy ilyen gyümölcsöző üzletet? Még a becstelenséghez is kell némi becsületesség, kedves öcsém. Bassompierre sugárzott, hogy ilyen jó lelépőt talált. - Maga menjen el először, kedves öcsém - mondta -, ne lássanak együtt bennünket egy ilyen helyen! Azzal melegen megölelt, s én vegyes érzelmekkel távoztam, forró reményemet, hogy viszontláthatom Lichtenberg úrhölgyet, megrontotta az az utálatos és az én szememben szégyenletes alkudozás, aminek a tárgya az ő visszatérése lesz. Bassompierre, szenvedélyes játékos lévén, ebben is csak játékot látott, mulattatta, hogy ő mozgatja a szálait a háttérben. De engem mélyen érintett a dolog, és elkeserített, hogy ezzel a baljós párral kell alkudozni érte, amelyik kifosztja Franciaországot. Apám Soissons-on és Villers-Cotterets-n át nagy vargabetűvel indult Párizs felé a kocsinkkal, nehogy a visszaúton megrekedjen a fogatok hajmeresztő sokaságában, mert az udvarnak oly sürgős volt, hogy visszajusson a mi szép és büdös Párizsunkba, ha máshol tartózkodott, egy idő múlva úgy érezte magát, mint a partra vetett hal. De mivel csak a királyné után haladhatott, az pedig szerette megadni a módját, és pusztítani az időt a pihenőhelyeken, csak jó két nappal utánunk ért az udvar a fővárosba. Apám úgy bánt a cselédséggel, akár az ő apja a périgord-i birtokán, nem pedig úgy, mint a párizsi nemesek. Nem kaptak több fizetést, mint mások, de családtagnak számítottak, s kinek-kinek a rangját is tiszteletben tartották. Másnap, hogy némileg magunkhoz tértünk az utazás fáradalmaiból, apám ebéd után összehívta a háznépet, és elbeszélte nekik a koronázás eseményeit, körülbelül úgy, ahogy én az előző lapokon, inkább kicsi királyunk kedvességét és állhatatosságát hangsúlyozva, semmint a pompás szertartás részleteit és az országnagyok kényes magakelletését. Apám nem akarta, hogy útközben beszéljek Saint-Régis márki hivataláról meg Lichtenberg úrnő visszatéréséről. De ahogy otthon megebédeltünk, visszavonult La Surie-vel és velem a könyvtárba, és megkért, hogy töviről hegyire mondjam el, mit beszéltem Reimsben Guise hercegnével és Bassompierre-rel. Senki se tudott úgy figyelni, mint apám, ha úgy gondolta, hogy nagy horderejű dologról van szó (vagy éppen huncutságokról), s mikor befejeztem, megsimítva körszakállát és vékony, őszbe csavarodó bajuszát, így szólt: - Csábító az alkalom, hogy megvegyük magának ezt az előkelő tisztséget, kár volna elszalasztani, habár igen szép summát kérnek érte. - Nem vetette el a sulykot a márki? - szólt La Surie. - Egy éve sincs, hogy Bouillon herceg ötvenezer frankot kért a királytól ezért a tisztségért, aki Bassompierre részére akarta megvenni. - Nemrég pedig a négyszeresét kérte Concinitól. Persze tudja, hogy ezeknek nem sokat számít a pénz, olyan közel a kezük a királyi kincstárhoz... Hanem hát ha azt vesszük, hogy a királyné esztelen bőkezűsége hogy felverte a királyi hivatalok árát, Saint-Régis márki nem is kért olyan sokat. Csak az a bökkenő, hogy össze tudom-e szedni idejére a pénzt. - Apámuram csakugyan kiadna értem ennyi rengeteg pénzt? - kérdeztem, valósággal dadogva meghatottságomban. - Monfort-l'amaurybeli gyermekei joggal gondolhatnák, hogy csorbítom törvényes örökrészüket. - Dehogyis, fiam. Ők már felnőttek, s elláttam őket mindennel: legidősebb fiamat elsőnek, a lányaim férjhez mentek, a kisebb fiaim pedig tengeri kereskedelemmel foglalkoznak, ami, mint bizonyára tudja, az egyetlen mesterség, amelyet nemeseknek is engedélyeznek. - Azért van még egy kivétel, az üvegfúvás - tette hozzá La Surie, nem mintha azt hitte volna, hogy apám nem tudja, hanem mert szerette magamagát is figyelmeztetni, hogy nemesember és ismeri rendje jogait.

- Pillanatnyilag csak hetvenötezer frankot szedhetek össze, de van hitelem, s biztosra veszem, hogy kapok kölcsön huszonötezret elfogadható kamatra - mondta apám. - Mit nevez elfogadhatónak? - kérdezte La Surie. - Az én zsidóm, aki hizlalja a pénzemet, húsz százalékra ad. Ekkora adósságba akarja verni magát? - Találok kevesebbért is. - Már talált is. Épp most adtam el egy erdőt egy kicsivel többért, mint ez az összeg. Fogadja el, kamat nélkül. Akkor adja vissza, amikor akarja. - De hát ez nagy veszteség neked, Miroul! - hatódott meg apám az ajánlaton. - Mert nyilván oda akartad adni ezt a huszonötezer frankot a zsidódnak, hogy adja ki húsz százalékra. - Nekem úgyis csak tíz százalékot adott volna, hiszen csak az övé a kockázat. - Úgy gondolom, az volna a méltányos, ha én is kamatot fizetnék neked, Miroul - mondta apám. - Piha! - mondta La Surie méltóságteljesen. - Uzsorásdi játékot nemesemberek között? Hát én nem járulhatok hozzá a Pierre-Emmanuel boldogulásához? Így lesz, punktum! - Hálásan köszönöm, Miroul! - mondtam, átöleltem a vállát, és magamhoz szorítottam. Apámnak is megköszöntem, s feltettem magamban, hogy majd négyszemközt elmondom neki, mennyire hálás vagyok. S ahogy ott álltunk hármasban a tűznél, csöndes, szemérmes szégyenérzet szállt meg bennünket, de egyszersmind kellemetes is, mintha nem volna szó arra, amit mondhattunk volna egymásnak. La Surie törte meg elsőnek ezt a hangulatot: megpiszkálta a tüzet, bár semmi szükség nem volt rá; apám leült megszokott helyére, s a tűz felé nyújtóztatta a lábát. - De hát előre iszunk a medve bőrére, nem? - szólaltam meg. - Szó sincs róla! - felelte apám. - Jó keresztanyjának tökéletesen igaza van. El tudja képzelni, hogy a régensnő nemet mond? Nem mer ő borsot törni a Guise-család orra alá! És ha Saint-Régis vissza nem vonja az ajánlatát, magáé a tisztség, fiam, méghozzá az őrgrófné meg a bökős tűjére való pénz közbejötte nélkül! Elnevettük magunkat, s La Surie elköszönt tőlünk, lehet, hogy csakugyan dolga volt, de az is lehet, hogy csak magunkra akart hagyni bennünket, megsejtve, hogy a tűpénzről eszünkbe jut Lichtenberg grófnő. Csodálkoztam, mert máskor nem tett így, tudván tudva, hogy ebben a házban nincs előtte titok. Apám maga mellé ültetett: - Ugye azt mondta, fiam, hogy Lichtenberg úrnő visszatérése dolgában Bassompierre nem akar feltűnősködni, Concinit használná fel, hogy szóljon a királynénak, s magát biztatja, hogy majd azután alkudjon meg az őrgrófnéval? - Úgy van, apámuram. - És tudja, hogy miért akar háttérben maradni? - Mivel Lichtenbergné protestáns, Bassompierre bizonyosan attól tart, hogy egyszer majd a szemére vetik, hogy eretneket csempészett Franciaországba... - És nem gondolja, hogy ha maga jár közben érte az őrgrófnénál, majd magát is megvádolhatják ugyanezzel? - Hát bizony az megtörténhet. - És mégis vállalja ezt a meglehetősen nagy kockázatot, annyira fontos magának Lichtenberg úrnő. - Igen. - Márpedig ha a régensnőnek nem tetszik, hogy az őrgrófnénál járt, vajon nem hiúsítja-e meg, hogy megvegye a tisztséget Saint-Régis márkitól? - De bizony, az csakugyan meglehet - mondtam elszoruló torokkal, mert elállt a szívverésem: a legrosszabbtól tartottam. - Hát akkor nem volna jobb, ha előbb megvenné a tisztséget, és aztán alkudná ki az őrgrófnénál a barátnőnk visszatérését? - Hát ha ezt tanácsolja, apámuram, szót fogadok - mondtam végtelenül megkönnyebbülve, mert egészen másféle tanácstól rettegtem. Apám biccentett, mint aki megköszöni a beleegyezésemet, és a tűzbe bámulva szótlanul ütögette a széke karfáját. Először azt hittem, egyedül akar lenni, de mivel egyre csak hallgatott, rájöttem, hogy mondana még valamit, csak habozik, bár egyébként mindig igen határozott volt, hogy hogyan fogalmazza meg. - Fiamuram - szólalt meg végre nagyon ünnepélyesen, ami egyáltalán nem volt jellemző rá, még a legkomolyabb mondanivalóját is sokszor évődve adta elő -, roppantul megindít, hogy ennyire szereti a Grefin-t. Igaz, hogy kétszer annyi idős, mint maga, de szerintem nincs ezen mit megbotránkozni: azt veszi célba a szerelem, akit akar, nem törődik az emberek kicsinyes előítéleteivel. Hanem azért mégis

lesz következése a maga életében ennek a korkülönbségnek: barátnőnk viszontszereti magát, de büszkébb szívű, semhogy visszaélve zsenge korával feleségül menjen magához, és óvatosabb, semhogy utóddal ajándékozza meg. És mivel kölcsönös vonzalmuk tüze oly eleven és erős, hogy alighanem tartós lesz, félek, bebörtönzi egy terméketlen kapcsolatba, s ezt idővel bánni fogja. Szeretnék kérdezni valamit, feleljen tiszta szívből: bizonyos benne, hogy tíz esztendő múlva nem fogja megbánni, hogy lemondott a bájos Fonlebon kisasszony hajlandóságáról és azokról a szép gyermekekről, akiket szülhetett volna magának? Meglepett apám hosszú mondókája, a hangja is, a tartalma is. Zavarba is hozott, elszorult a torkom, elhatároztam, hogy olyan őszintén felelek, ahogy csak bírok. - Nem vehetem bizonyosra - szólaltam meg rövid hallgatás után -, hogy ha úgy haladnak a dolgok, ahogy apámuram jósolja, nem fogok-e majd egyszer csöndes szomorúsággal ráemlékezni Fonlebon kisasszonyra. De másfelől, abban egészen bizonyos vagyok, hogy egész életemben bánni fogom, ha a Lichtenberg úrhölgy iránti szerelmem sohase lépi át az álmok küszöbét. - Akkor hát választott - sóhajtott fel apám -, és nem állíthatom, hogy magam is, még az én koromban is, nem ugyanígy tennék. Ez volt az egyetlen célzás, amit apám életében tett a Margot-hoz fűződő meghitt kapcsolatára és arra, hogy mekkora erőfeszítéssel leplezi ottlétét Guise hercegné előtt: nyilvánvaló, hogy nem szolgált örömére ez a titkolózás. Ahogy ezt kimondta, s szavai sokáig emlékezetemben maradtak, felállt, természetesen magam is nyomban felálltam. - Szeretném elmondani, apámuram - kezdtem fátyolos hangon -, hogy mennyire hálás vagyok... - Ne mondjon semmit! - mormolta apám, átkarolt, arcát arcomhoz szorította, és erősen magához ölelt. A királyné igent mondott Guise-nének a maga morcos, savanyú módján - Őigenkegyes Felsége semmit sem tudott kegyesen csinálni -, egy szempillantás alatt megkötöttük az üzletet Saint-Régis márkival, aláírtuk, lepecsételtük, kifizettük, s mindkét részről oly igen őriztük a titkát, hogy az udvar már csak akkor értesült a nagy jelentőségű hivatal személycseréjéről, mikor már benne ültem, és beköltöztem louvre-i lakosztályomba. Az igazat megvallva, bár királyok lakóhelyéhez tartozott, egy cseppet sem volt királyi, két szobából állt, az egyik a háló, a másik a fogadószoba. De az utóbbiban még csak a puszta négy fal volt, nem mertem látogatókat fogadni benne, türelmetlenül vártam az első javadalmamat, hogy falikárpittal, szőnyeggel, ülőalkalmatosságokkal láthassam el. Még nem foglaltam el hivatalomat a Louvre-ban, mikor egyszer a Virágmező utcai házban vacsorázván, apám azt mondta, hosszas gondolkodás után elhatározta, hogy megtanít a jarnaci cselre. - Látom, szép olvasónőm, ráncolja a bájos orrát, és felvonja a szemöldökét. - Mert azon tűnődöm, hogy vajon miért akarja megtanítani apjaura erre a döfésre. - Az udvarban nemcsak táncolnak, ugrándoznak az emberek, asszonyom, a térdnadrág fut a harangszoknya után, és a harangszoknya nem fut előle olyan gyorsan, hogy meg ne lehetne fogni. Semmi kis civódásokért igen lovagiasan elvágják egymás torkát. Négyezer nemes halt meg párbajban a boldogult király uralkodása alatt, eggyel se kevesebb. - Maga is veszélyben volt? - Hát persze. Új ember voltam a Louvre-ban, és hirtelen felemelkedésem irigyeket és ellenségeket szerzett nekem. A jarnaci döfésnek apám volt az egyetlen örököse a birodalomban, s mihelyt megtudták, hogy megtanított rá, páncélom és pajzsom lett. - Annyira védhetetlen? - Csak az védheti, asszonyom, aki maga is meg tudja csinálni. Ennyi az egész. Azonkívül is rettegnek tőle a mi szép udvari piperkőceink. - Miért? - Mert nem öl, hanem megnyomorít. - És attól félnek annyira? - Attól bizony. Nem a gólya költötte ezeket a szép ficsúrokat, asszonyom, nem sokba nézik a halált. Hanem hogy elveszítsék a fél lábukat! Hogy futnak fél lábon a szép nők után? - Szóval magát békén hagyták? - Hát nem egészen. Megcsipkedtek egypárszor a cselszövők, de korántsem olyan erősen, hogy karddal felelhettem volna rá, hanem azért megéreztem. Egyszóval, gúnyoltak, de nekem is felvágták a nyelvemet, én is gúnyoltam a gúnyolódókat, azzal annyiban maradt a dolog.

- És hogy fogadta a kicsi király? - Mindjárt odaérek, asszonyom, csak előbb felüdítettem a szívem ezzel a kis tereferével. Egy szürke és hideg novemberi délelőttön történt, huszonkettedikén, hétfőn, ha jól emlékszem. Már öt hónapja, öt hosszú hónapja nem lehettem Lajos közelében, legutóbb akkor volt részem ebben az örömben, mikor Lajos kegyesen felvett a hintajába Souvré úrral és Héroard-ral együtt, és megnéztük a virággal-lombbal feldíszített fa diadalíveket, amelyeket Párizs-szerte a koronázásából megtérő királyné diadalmas bevonulása tiszteletére emeltek. Milyen gondtalanul, milyen vígan kezdődött az a séta, és milyen vészesen szakította félbe a hír, hogy IV. Henriket meggyilkolták a Vasmívesek utcájában. Hevesen dobogott a szívem, mikor Franciaország fókamarása, szokása szerint lassan és méltóságteljesen, bevezetett a király lakosztályába. Sajnos, nem mutathatott be mindjárt a királynak, ahogy az etikett előírta, hogy mintegy beiktasson a hivatalomba: Lajos épp a latint tanulta, s úgy figyelt, hogy még a fejét se fordította felém, mikor beléptem. Sokkal többen voltak, mint vártam. Souvré úr, a nevelője, akinek "korbácsjoga" volt felette, Préaux úr, a másodnevelője, Doundoun, a dajkája, Blainville, Praslin és Vitry urak, a testőrkapitányai, Bellegarde úr, a királyi istállómester, Héroard doktor és Auzeray úr, az egyik első inas. Mind állt és hallgatott, lehet, hogy nem volt mondanivalójuk, de az is lehet, hogy Souvré úr rendreutasításától tartottak. -- Emlékszik felséged arra a kétsoros versre, amire két héttel ezelőtt tanítottam? - kérdezte a tanító Lajostól. Caesaros fateor titulos habet Austria multos. At Caesar verus Carolus unus erat. - Hogyne, uram - felelte Lajos. - Lenne szíves lefordítani, felség? - "Megvallom, volt Ausztriának sok uralkodója, akit császárnak neveztek, de az egy igaz császár V. Károly volt." - Nagyon jól van, felség. Most mondja el latinul, legyen szíves! - Nem szeretném pontosan így mondani, uram. - Jól van, felség, mondja kedve szerint! - Caesaros fateor titulos habet Austria multos, at Caesar verus Henricus unus erat. Csak egy szót változtatott meg, de az az egy szó az egészet megváltoztatta: már nem V. Károly (Carolus) volt az egy igaz császár, hanem Henrik (Henricus). Súlyosabb csend nehezült a szobára, mint az előbb, mikor csak hallgattak. Ki kárhoztathatja a kicsi királyt, hogy többre tartja apját a legkülönb Habsburgnál? De másfelől ki feledhetné el, hogy anyja Habsburg-ivadék, s épp V. Károly dédunokahúga? És hogy idősebb fiát, Lajost egy spanyolországi Habsburg-lánnyal akarja összeházasítani? És hogy is ne gyanítanák - a gyanakvásnak ebben a légkörében, amely körülveszi Lajost -, hogy nemcsak apja emlékének áldozott ezzel a választásával? Amilyen észrevétlenül csak tudtam, körbenéztem a jelenlévők arcát. Márványból volt mindahány. Mondhatják, hogy senki se tudott annyira latinul, hogy megkülönböztethette volna a Henricust a Carolustól, se a történelmet nem ismerte eléggé, hogy tudta volna, micsoda nagy fejedelmeket idéz meg ez a két név. Héroard arcán hosszasabban elidőztem, és nagy meglepetésemre úgy láttam, hogy nem annyira szenvtelen, mint inkább aggódó. Csak jóval később jöttem rá, miért. Héroard tudta (azután magam is megtudtam), hogy a király körül sürgölődő szolgák között van két áruló, akik lesik a kicsi király szavait és legkisebb mozdulatát is, hogy apróra visszamondják a királynénak. Ahogy vége lett a latinórának, Souvré úr odajárult a király elé, s még mielőtt Aiguillon úr hozzáfoghatott volna a bemutatásomhoz, figyelmeztette Lajost, hogy készüljön, mert viszi a Miasszonyunk székesegyházába a nagymisére. - Jaj, jaj, Souvré úr! - mondta Lajos elváltozott arccal. - Nagyon kérem, hogy ne! - És miért ne, felség? - Mert hétfő van, és egy hétfői nagymise az már több a soknál. - De zene is lesz, és felséged annyira szereti a zenét! - Igen, de kétféle zene van a világon, és én emezt egyáltalán nem szeretem - mondta Lajos durcásan. - Ezen már nem lehet változtatni, el kell mennie, felség - hajolt meg Souvré úr a legnagyobb tisztelettel. - Vesperásra is megyek, Souvré úr? - kérdezte Lajos még jobban megnyúlt képpel. - Természetesen, felség, az Ágoston-rendiekhez. - Az Ágoston-rendiekhez, Souvré úr! De hiszen azoknál két óra hosszat tart a vesperás! - Felség, a legkeresztényibb király bizonyára nem unatkozik az Isten házában... - mondta fellengzően Souvré úr.

Erre már nem felelt Lajos. Lesütötte a szemét, összeszorította a fogát, behúzta a nyakát: látszott rajta, hogy bánat és düh emészti. Ezt a pillanatot választotta a főkamarás (igaz, nemigen volt választása), hogy bemutasson. - Felség - szólt mély meghajlással -, szeretném bemutatni Saint-Régis márki utódját, Siorac lovag urat. Lajos felnézett, komoran rám pillantott, miközben én térdet hajtottam előtte, és megcsókoltam odanyújtott kezét. - Isten hozta, Siorac úr! - mondta élettelenül, s úgy, mintha először látna életében. Lesújtott ez a fogadtatás, s ahogy felegyenesedtem meg még egyszer köszöntöttem a királyt, hátráltam három lépést az etikett előírása szerint, várva, hogy még szól hozzám, s így én is elmondhatom a kötelező üdvözlő szavakat. De elfordult tőlem, s zárkózott arccal odaszólította a szolgáit, hogy öltöztessék fel. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, és zavaromban, egyre hátrálva, Héroard mellé érkeztem. De ott se leltem vigaszra, mert Héroard a barátságnak semmi jelét nem adta. Másrészt elbocsátásomat se mertem kérni a királytól, mivel a misére készült. El is indult néhány perc múlva nekem nagyon hosszú időnek tűnt -, előtte Souvré úr, mögötte Préaux úr, Bellegarde úr és a kapitányok. Mikor kimentek, odajött hozzám Auzeray úr, az első inas, meghajolt előttem, és így szólt: - Méltóztassék szólni nekem, lovag úr, ha majd távozni kegyeskedik, lekísérem a lépcsőn. Meglehetősen meglepett ez az udvariasság. - Köszönöm, uram - mondtam -, de ne fáradjon, nagyon kérem! - Igen, lovag úr, csakhogy... - kezdte Auzeray zavartan, hogy ily tudatlan vagyok - csakhogy az etikett előírja, hogy a király környezetének legmagasabb rangú nemesurait nem csak az ajtóig kell kísérni, hanem a lépcső aljáig. - Kegyeskedjék átengedni nekem a lovag úr kíséretét, Auzeray úr - szólalt meg Héroard -, úgyis megyek már el magam is. - Hálás köszönet, tisztelendő orvosdoktor úr - hajolt meg Auzeray. - Alázatos szolgája, lovag úr. Mikor becsukódott utánunk az ajtó, Héroard menet közben, de nem karolva belém, mint máskor, a fülembe súgta: - Ne keseredjen el! Szegény gyerek magánkívül volt, és alig bírta palástolni. Próbálja megérteni! Novemberben oly rövidek a napok, és ő úgy szereti a levegőt, az erdőt, a mozgást! Vadászni készült. És most töltheti a világos nappalt a sötét templomban. - Öt óra! - suttogtam. - Öt végtelen órányi szertartás! De ki dönt afelől, hogy így butítsák? - Ne kérdezzen ilyet, az Isten szerelmére! Ha itt akar maradni, tegyen lakatot a nyelvére, és mikor itt van, a tekintetét is hallgattassa el: nagyon beszédes. És tőlem is tartsa kissé távolabb magát, nagyon kérem! Még csak ne is gyanítsák, hogy barátok vagyunk: különben bukása engem is magával ránt, s az enyém magát is. Elbámultam, hogy pirongat ez az ember, akit annyira szerettem: - Azt legalább megmondaná, uram, hogy kitől kell legjobban óvakodnom a király környezetében? - Még ezt se kérdezze! - mondta Héroard szigorúan. - Nyissa ki a szemét! És szertartásos meghajlással - ölelésről szó se volt - otthagyott. Visszamentem kis lakásomba, amely kopárságában éppoly elhagyatott volt, mint én magam. Leültem az ágyra, kezembe temettem az arcomat, és megvallom, hogy a Lajos hidegsége és az Héroard feddése úgy meggyötört, hogy sírva fakadtam. De felidézve magamban azt a kínos jelenetet, amelynek tanúja voltam az imént a királyi lakosztályban, arra gondoltam, hogy Lajos mennyire kétségbe volt esve, mégis legyőzte a sírhatnékját. Kicsit elszégyelltem magam, hogy gyengébbnek bizonyultam, mint az a kisfiú, aki még tízéves sincs, megtöröltem a szememet, és eltökéltem, hogy ezentúl egy öreg diplomata kifürkészhetetlen álorcáját viselem az arcomon. Megtetszett nekem a "kifürkészhetetlen" szó. Úgy éreztem, súlya van. Többször is elmondtam fennhangon, hogy edződjön az akaraterőm. És nagy komolyan nézegetve magamat velencei tükrömben (ágyamon kívül pillanatnyilag az volt az egyetlen berendezési tárgyam), igyekeztem máris olyan képet vágni, amely nem cáfol rá arra a bizonyos szóra. Addig-addig fintorogtam a tükör előtt a tökéletesség vágyában, míg csak el nem oszlott a bánatom. Visszatért a jó, kedvem, a lelki egyensúlyom, még az étvágyam is megjött. El is határoztam, hogy elmegyek az apai házba ebédelni. És ahogy szilárd léptekkel áthaladtam a Louvre útvesztőjén, úgy éreztem, újdonat szenvtelenségemmel ámulatba ejtem a folyosókat, lépcsőházakat. Ó, szép ifjúság! Milyen fiatal is voltam én akkor!

Negyedik fejezet - Nem lakhat tovább ilyen nyomorúságosan, szép keresztfiam - mondta Guise hercegné, mikor végre időt szakított rá, hogy meglátogasson a Louvre-ban. - Mindennek el fogják mondani, koldusnak, fukarnak, faszaráginak, mit tudom én, még minek. Az udvarban a zsugoriság biztosabb halál egy nemesembernek, mint ha karddal ölnék meg. A fogadószobájába először is ablakfüggöny kell, flamand kárpit a falra, perzsaszőnyeg a padlóra, két-három szép láda és vagy fél tucat karosszék. Szólok Réchignevoisinnek, hogy kaparja össze, ami a padláson van, és egy héten belül hozzon mindent ide. Hagyja! Hagyja! Ne köszönje! Az már úgyse kell. De még nagyon jó állapotban van, hiszen kétévenként cserélem a házam berendezését. És ne sokat halogassa, fogadjon fel rangjához méltó cselédséget! Hallja? - Csupa fül vagyok, asszonyom, s mint mindig, csupa szem, már csak azért is, hogy csodálhassam az ibolyakék szemét. Apám azt ajánlja, Louisont hívjam ide, majd ő gondoskodik a háztartásomról, a konyhámról... - Meg az ebéd utáni pihenőiről... Ejnye, szép keresztfiam, hát ne pironkodjon! És ne legyen álszent! Jó, legyen Louison! De lovász is kellene. - Lovász? - vontam fel a szemöldököm. - Hát ki fogja felnyergelni a lovát és elkísérni magát, ha Siorac márkinál vagy nálam vacsorázik? - Nem lesz valami sok dolga. - Meg egy inas. - Még inas is, asszonyom? - Maga fog ajtót nyitni, ha látogatói érkeznek? - Úgy! Hát az lesz a dolga? Szent ég! Nem hal bele a fáradságba. - Nem az ő fáradságáról van szó, hanem a maga rangjáról - mondta a hercegné, és elfeketült a kék szembogara. - Ne szidjon, asszonyom, az Isten szerelmére - hajoltam meg -, úgy teszek, ahogy parancsolja. - Meg még egy apród is, uram. Csak eleven, fürge eszű fiút válasszon, lehetőleg szépet és jó házból valót, mert az apródról ítélik meg a gazdát. Most itt hagyom, szép keresztfiam, vár a királyné. Még egyszer biztosítottam keresztanyámat feltétlen engedelmességem felől, ő pedig megsimogatta az arcomat (nem akarta csókkal tönkretenni a fehér ólomfestéket, az ónt, a pirosítót), és távozott, igen elégedetten velem, magával, apámmal, a maga rangjával, kicsattanó egészségével, jó kedélyével, eszével és egyáltalán, az egész életével, amely talán csakugyan soha nem lesz nehéz neki, csak majd ha meg kell válnia tőle. Lovász? Inas? És hogy fizessem őket, mikor magam is legfeljebb csak december végén kapom meg a hivatalom után járó pénzt? És egy csepp kedvem sincs megint apám erszényéhez folyamodni, hogy fizethessem ezeket a léhűtőket, mikor már úgyis eret vágott rajta az a hatalmas összeg, amit kiadott értem. Úgy gondoltam, hogy Louisonon kívül az egyetlen hasznos szolga az apród lenne. És ő nyergelhetné a lovamat is, ajtót is nyithatna, és még levelet, üzenetet is hordhatna. Nem kellett keresgélnem. Arra a hírre, hogy beköltöztem a Louvre-ba, a maga jószántából eljött hozzám a fiúcska, mondván, hogy Guercheville-né asszony bocsátotta el a szolgálatából. Ismert is már futólag, abból az időből, mikor a megboldogult király tolmácsa voltam. La Barge-nak hívták, s talán emlékeznek rá, hogy annak idején bizalmába fogadott: elmondta, milyen sikertelenül próbált elcsábítani egy szobalányt, aki lehordta, pofon vágta, azt mondta, "még kicsi". Igaz, hogy még nem töltötte be a tizennegyedik évét, és még a korára se volt valami magas. De úgy néztem, élénk, szemfüles, sok mindent meglát a szép mogyoróbarna szemével, és a lapátfüle is jól ellátja hivatalát. Megtetszett ez a kis fürkész apród, úgy véltem, sok titkolt pletykát, kósza mendemondát megtudhatok általa, hiszen én új ember voltam a palotában. De mielőtt felfogadtam volna, meg akartam tudni, mit mond róla Guercheville-né asszony. Ez a hölgy volt, mint emlékszünk rá, a királyné ifjú udvarhölgyeinek a vezére, igen szigorúan fogta őket, száz szeme volt, mint Árgusnak, és azzal minddel az erényeiket vigyázta. Igen szép volt élte virágjában, s mikor visszaverte Henrikünk rohamait, olyan zord illemcsősz hírébe került, hogy egész életére kedvét szegte szép udvari piperkőceinknek. Meglehet, meg is bánta. Mert beszélgetésünket ellenállhatatlan pillantásokkal és mosolyokkal kísérte, s láthatólag nemigen óhajtotta rövidebbre fogni a társalgást. Dicshimnuszt zengett La Bargeról, csak azért bocsátotta el, mert egy előkelő hölgy megkérte, hogy fogadja fel a helyébe a fiát.

Míg így szóval tartott - tíz szót fecsérelve arra, amire kettő is elegendő lett volna -, féltem is, reméltem is, hogy meglátom valahol a környezetében Fonlebon kisasszonyt. De hiába lestem a szemem sarkából a körülöttünk cikázó lányrajokat - némelyik lányka igen-igen lenge öltözékben táncolt annak idején abban a bizonyos Nimfák táncá-ban, amely összetörte Henrikünk szívét -, nem láttam köztük rokonomat. Mikor La Barge szolgálatomba lépett, legelőször arra kértem, mondja meg, kihez kell fordulnom, aki kieszközölné, hogy Ancre őrgrófné fogadjon. - Választhat, lovag úr - felelte. - Ketten is megtehetik. Vagy Andrea da Lizza, az őrgrófné firenzei titkára, vagy Philotée Montalto, a zsidó orvosa. - Zsidó orvos a Louvre-ban? - döbbentem meg. - Mikor a Szakállasok arról ábrándoznak, hogy pátensekkel tiltatják ki a zsidókat a birodalomból? - Hát épp ezért a királyné kénytelen volt engedélyt kérni a pápától, hogy elhívathassa Montaltót Portugáliából az őrgrófné gyógyítására. - De hát honnan szerzett tudomást róla, meg hogy milyen országban lakik? - Senor Marentól, a királyi illatszerésztől, az is zsidó. Montalto az unokaöccse. - Szerinted Lizzának vagy Montaltónak van nagyobb befolyása az őrgrófnéra? - Nem tudnám eldönteni. Andrea da Lizza fontos személy a hölgy életében. Titkára, háznagya és zenésze, mert az őrgrófné fájdalmait enyhíti némiképp, ha Lizzát hallgatja, amint firenzei dalokat énekel, s pengeti hozzá a gitárját. - Hát Montalto? - Montalto kezelése javított az őrgrófné állapotán, s amint hallom, tiszteli az öreget, mint orvost, mint filozófust és mint varázslót. - Montaltót választom. - A zsidót választja, lovag úr? - sápadt el La Barge. - De hát hogy mondjam meg neki? Bűn zsidóval beszélni. - Ki mondta? - A gyóntatóm. - És miért bűn? - Mert a zsidók ítélték halálra a mi urunkat, Jézus Krisztust. - És a rómaiak végezték ki. Ha majd egyszer magammal viszlek Rómába, nem állsz szóba a város lakóival? - Azok nem ugyanazok a rómaiak. - Ezek se ugyanazok a zsidók. - S hogy ez az érvem meglepte és szavát vette, folytattam: - Különben se kell beszélned Montaltóval, csak odaadod neki a levelemet, és meghallgatod, mit válaszol. - Teljesítem a parancsát, lovag úr - mondta La Barge, inkább ellentmondást nem tűrő hangom, semmint érveim hatására. La Barge, lelki üdvösségét kockára téve, felkereste hát Montaltót. Il mio piccolo saloné-t [A kis szalonomat (olaszul)] - ahogy akkoriban hívták a Louvre-ban a fogadószobát - épp aznap rendezték be jó keresztanyám "kimustrált" holmijával, ami szerintem oly szép és új volt, hogy csakugyan kár lett volna megetetni az egerekkel a Grenelle-palota padlásán. Apám épp valami tetőjavítással küszködött a Korhadt Tölgy nevű uradalmában, úgyhogy La Surie-t küldte el, hogy csodálja meg a berendezésemet. Meg is tette lelkiismeretesen, de azért elmenőben szíven talált parthus nyilával, mert mint mondotta, aggasztja, hogy "bőségben, ha ugyan nem bujaságban fetrengek". Montalto másnap este jött el hozzám, épp mikor elütötte a kilencet, s láthatólag igen nagyba nézte, hogy leültettem (az egyik aranyzsinóros veresbársony székemre) s megkínáltam egy pohár cahors-i borral. A bort La Barge szolgálta fel nekünk: belesápadt, annyira uralkodnia kellett magán, hogy teljesítse a kívánságomat, Louison ugyanis rémületében bevette magát a hálószobába. Montalto csont és bőr volt, és úgy néztem, elég gyenge is. Hát ilyenek az orvosok, gondoltam magamban, másokat gyógyítanak, de magukat nem tudják meggyógyítani. Montalto arca olyan beesett volt, hogy látni lehetett az izmai mozgását, ha beszélt. A koponyáján még véletlenül se volt sehol egy hajszál, úgyhogy nehezen lehetett eldönteni, hol kezdődik a homloka, amelyet mindazonáltal szép formájúnak láttam, s úgy tetszett, kiemeli a vastag fekete szemöldök és a gyönyörű zöld szempár. Montalto használta is, mint mély, zengő hangját és hosszú, kifejező kezét is, amely oly vékony és hajlékony volt, hogy azt várta az ember, hogy mindjárt az ujjai hegyére szökken belőle egy galamb. Először az őrgrófné egészsége felől érdeklődtem, s nagy meglepetésemre elég hosszadalmasan válaszolt erre az udvariassági kérdésre, mint véltem, azért, hogy közben szemügyre vehessen és véleményt alkothasson felőlem.

- Az őrgrófné ideggyengeségben és negyednapos lázban szenved, attól olyan mélabús kedélyű és hipochondriára hajló. Csupa testi szenvedés az élete, de szorongásai is vannak, a leggonoszabb köztük az, hogy kitalál fogyni a pénzből. Úgy gyötrődik, hogy az se nyugtatná meg, ha holnap odaadnák neki Franciaország kincstárát és ráadásnak még Spanyolországét is. Mint a feneketlen hordó. Nincs semmi alapja a szorongásainak, csak az állapota okozza. Ha rá lehetne bírni; hogy kevesebbet törődjön a betegségével, már az is enyhíthetne rajta. De arra sincs orvosság. Ancre őrgróf úr őrültnek mondja, és be akarja zárni a caeni kastélyba, de én ellenzem. Nem eszelős az őrgrófné, csak oktalan, kivált mikor haragszik. De szelídséggel akkor is észre lehet téríteni. Pihenést, nyugalmat rendeltem neki, meg diétát, de nagyon enyhét, és főképp azt kértem, hogy állandóan adjanak neki apró ajándékokat, lakassák jól a kapzsiságát akármilyen jelentéktelen dolgokkal, mert már az is megnyugtatja, ha kap valamit. Meglepett az előadása. Úgy tetszett, nagyon is ért ahhoz, amiről beszél, korántsem tudatlan csodadoktor, ahogyan La Barge "varázslójából" gondoltam. S még különösebb, hogy Montaltónak sikerült felkeltenie érdeklődésemet az őrgrófné egészsége iránt, pedig addig a hölgy igen távol volt a gondolataimtól. Úgyhogy őszinte volt a kérdésem: - És gyógyulófélben van az őrgrófné? - Nem esküdnék meg rá, lovag úr, de jobban van. Azzal Montalto összetette maga előtt az ujjai hegyét, oldalt hajtotta a fejét, és szelíden, barátságosan és kérdőn rám nézett. Megmondtam neki, hogy mit várok tőle. - Mi sem egyszerűbb - mondta keresetlenül, esze ágában se volt tódítani a közbenjárása értékét. Kieszközlöm, hogy egy héten belül fogadja az őrgrófné, s ha megenged néhány javaslatot, lovag úr: óvatosnak kell lennie. Például szelíden és halkan kellene beszélnie az őrgrófnéval. - Miért? - Az őrgróf olyan durva és goromba vele, hogy az első élesebb hangra magába zárkózik. Az is jó lenne, ha csak lopva pillantana rá, de semmi esetre se nézzen soha a szemébe. - És mi az ördögnek tegyek így? - kérdeztem megütődve. - Olyan az őrgrófné, mint sok olasz nő: jó katolikus, de nagyon babonás is. A fejébe vette, hogy aki erősen nézi, az rontást hozhat rá, hiszen úgyis az az oka minden bajának, hogy megszállta a gonosz... Ezért él visszavonultan, ezért nem jár ki az odújából s nem találkozik egy teremtett lélekkel sem... - Kivéve azzal, aki tűpénzt visz neki ... - Mert olyankor a kapzsiság legyőzi a félelmet - mondta Montalto kacskaringós mosollyal. - És ne csodálkozzon, ha fekete fátyol lesz rajta, a fejéről lóg az arca elé. Az a védőpajzsa a szemmel verés ellen. Hanem azért ennek is van előnye. Ha beszélgetés közben felveti a fátylat, abból megtudhatja, hogy hajlandó a megegyezésre. De akkor még jobban kell vigyáznia a pillantásaira. - Hálásan köszönöm értékes útmutatását, uram - mondtam. - Amelyhez még hozzátenném a következőt is: mivel lovag úr csak annyit nyerhet ezen az alkudozáson, hogy egy barátnője visszatérhet Franciaországba, nem tudom, vajon mennyi tűpénzt kér az őrgrófné. De mindenesetre jóindulatra hangolhatná, ha kezdetnek ajándékozna neki valami tetszetős kis tárgyat, még ha csekély értékűt is, és értésére adná, hogy akkor is megtarthatja, ha nem sikerül megkötniük az alkut. - Megszívlelem - mondtam, és felálltam. - Még egyszer nagyon köszönöm a közbenjárását és a jó tanácsait. Megengedi, tisztelendő orvosdoktor úr - tettem a kezem az erszényemre -, hogy tanúsítsam hálámat... - Nem, nem, lovag úr - felelte élénken Montalto -: már megkaptam a jutalmamat. - Hogyhogy? - lepődtem meg. - Kitől? - Hát magától, lovag úr. Már sok udvari nemesúr, köztük igen magas rangúak is, fordult hozzám jószolgálatért, de maga az első, aki arra méltatott, vagy aki meg merte tenni, hogy meghívjon otthonába. Én nagyon-nagyon hálás vagyok ezért. Azzal elköszönt, mélyen meghajolva, és elment, én pedig eltűnődtem rajta, hogy milyen kedvesen igyekezett segíteni nekem, és milyen előkelően utasította vissza a pénzemet. Soha alattvaló olyan türelmetlenül, olyan reszketve nem várta nagy királynéja audienciáját, mint én ezét a "jöttment nőszemélyét", ahogy Henrikünk nevezte, mert neki aztán meg se fordult volna a fejében, hogy komornaállapotából őrgrófnéi méltóságra emelje, s nem is álmodta, hogy halála után a régensnő, akinek hatalmát ő jó előre megnyirbálta, önkényúri korlátlan hatalommal kormányozza majd a birodalmat, őt magát pedig a fodrásznője meg az a silány kalandor, akihez a fodrásznője hozzáment feleségül. Nem szállt a fejembe, hogy a Louvre-ban van lakásom s hogy piccolo saloné-m számomra oly szokatlanul fényűző. Ellenkezőleg, rosszul éreztem magam, a várakozás, a bizonytalanság még

mulatságaimban is feszélyezett. Először Louisont se akartam magamhoz venni, pedig nagyon elkeseredett volna szegényke, hiszen az volt minden vágya, hogy ő legyen a házvezetőnője a királyi környezet egyik első nemesurának, egy fedél alatt a királynéval és fiával: hajlott koráig fürödhetne ennek a tisztségnek a dicsfényében. Végül mégiscsak rászántam magam, apám rám szólt, hogy nem ebédelhetek örökké "köröm közül", míg várok valamire, ami talán meg se történik. De fiatal és egészséges lévén megvolt rá az okom, hogy déli pihenőim után hűtlenséggel vádoljam magam, pedig hát Lichtenberg úrnőból eddig még csak üres ábrándokat kaptam, azokkal volt tele a fejem, és azt se vehettem biztosra, hogy ha egyáltalán sikerül visszajuttatnom Párizsba, megkapom tőle a szerelem minden bizonyítékát, hiszen hónapok óta csak tintán és papiroson tengődött a szerelmünk. Ancre őrgróf a Louvre mellett lakott egy kis házban, hanem az őrgrófné abban a kiváltságban részesült, hogy a királyné lakosztálya felett lakhatott három egymásba nyíló szobában, amelyből egy kis csigalépcső vezetett le a királynéhoz. Valóságos fellegvár volt az a három helyiség, amely az állásokhoz, tisztségekhez, kitüntetésekhez, haszonbérletekhez, sőt az apátúri kinevezésekhez vezetett. S ide - nem úgy, mint a Szentírás mondja - nehezebb volt bejutni egy szegény embernek, mint a tevének átmenni a tű fokán. Azon a napon és abban az időben, amit Montalto kijelölt nekem, ott álltam alkirálynénk ajtaja előtt, mellettem La Barge és Pisseboeuf, aminek oka majd később kiviláglik, de csak magam léptem be, Marie Brille, egy francia nő (egyetlen francia a bandában) vezérletével, aki La Barge szerint az őrgrófnéra főzögetett. Kövér, esetlen teremtés volt, rossz volt ránézni, és még mikor megmondtam a nevem, akkor se mozdult a küszöbről, roppant testével eltorlaszolva a bejáratot. Észbe kaptam, hogy adni kell neki egy obulust, mint Kháronnak, mikor átviszi a szegény holtakat a Styxen. Tettem hát egy tallért a nagy markába, s a nagy buta bálvány félreállt. Egy kis helyiségbe jutottam, amely konyha is volt, patika is, kamra is, és gondolom, fürdő is, mert láttam a sarokban egy fürdődézsát is. A dagadt nőszemély két rettentő csöcse közé dugta a tallért (nincs Istennek olyan kapzsi teremtménye, aki odanyúlna érte), és cséphadarónyi kezével szó nélkül egy ajtóra mutatott. Bekopogtattam, s a nyíló ajtó egy szolgálót fedett fel, aki ha kövérségben nem is, de rútságban felülmúlta az előzőt: kancsal volt, az orra balra ferdült, foga egy se. Itáliai szépség volt. La Barge szerint Marcellának hívták, s ő se engedett be a nyitott ajtón, míg meg nem kapta az obulust. Csak később jöttem rá, hogy bizonnyal azért vásároltatták meg velem ezek a Gorgók egy árva szó nélkül az áthaladás jogát, nehogy úrnőjük részt kérjen az ő tűpénzecskéjükből. Mindamellett, ami Marcellát illeti, ő azért ismerte a tagolt beszédet, mert miután rábökött egy székre, odamutatva a szobánkra nyíló ajtóra, mély és rekedt hangon azt mondta: - Alszik az őrgrófné. Majd ez után a nemesúr után fogadja magát. Tehát még egy ajtón át kell hatolnom, hogy bejussak a szentélybe, ahol a háziisten átveszi a zarándokok kérelmét és adományait. Leültem, és rásandítottam arra az úrra, aki majd előttem megy be. - Alázatos szolgája, uram - köszöntöttem, de eszem ágában se volt megmondani a nevemet. - Szolgája, uram - felelte -, Antoine Allory vagyok, La Borderie birtokosa. Ezután elég hosszú csend következett, mialatt szórakozott arcot vágva alattomban nézegettük egymást, Marcella pedig, annyit se törődve velünk, mintha bútorok lettünk volna, hanyagul huzigált egy rongyot a kis ablakszemeken. De Marie Brille félbeszakította munkálkodását, bedugta a fejét az ajtóhasadékon, s az ujját begörbítve kihívta a konyhába. Antoine Allory most már felszabadultan a szemem közé nézett, szerintem meglehetősen pimaszul. Úgyhogy magam is nyomban viszonoztam a leplezetlen pillantását. Őszintén szólva nemigen tetszett, amit láttam: magas, vaskos, elég közönséges külsejű férfi, arca veres, a szeme szúrós és gyanakvó. Hanem hát persze az ujjasa tele gyönggyel, a kalpagján dús tollforgó, az ujjait alig bírta mozgatni a gyűrűktől, a kardja markolatán szikrázó drágakövek, bár erősen kételkedtem benne, hogy ez a tohonya ember bánni is tud a karddal. Az ember csak bámult rám, egyre barátságtalanabbul, s nekem eszembe jutott apám tanácsa, és hogy elkerüljem az összetűzést - már a levegőben volt, Isten tudja, mi okból -, elfordítottam róla a tekintetemet, és a mennyezetet vizsgálgattam. De visszavonulásomat Allory alkalmasint megfutamodásnak vette, mert az ellenkező hatást értem el vele, mint reméltem. Kezét a térdére tette, égő arccal és villámló szemmel szembefordult velem, és halkan, de dühösen így szólt: - Uram, ha azért van itt, amiért gondolom, hogy utamba álljon, tudja meg, hogy még a vérpadon se engedem a jussomat! Azt az öt adóbehajtási bérleményt én a Louvre-ban szereztem, a Királyi Tanácstól, nyilvános árverésen. Szabályszerűen. Nyolcéves szerződést kaptam arra az öt bérleményre, mégpedig nyolcszáznyolcvanhat-ezer frankért, és golyót eresztek a fejébe annak a gazembernek, aki alattomban el akarja orozni tőlem.

- Fogalmam sincs, miről beszél, uram - bámultam el. - Lárifári! Hiszi a piszi! - folytatta igen mérgesen, mindazonáltal suttogva. - Be akar csapni? El akarja hitetni velem, hogy sose hallott Pierre de la Sabliére-ról? - Csakugyan nem hallottam. - Se arról a gaz Giovanniniról? (Ezt a nevet olyan halkan mondta, hogy szinte dünnyögte.) - Arról se. - És azt se tudja, igaz, hogy az első csak álneve a másodiknak, mivel Sully megtiltotta, hogy olaszoknak adóbérletet adjanak? - Uram, én Siorac lovag vagyok, a király környezetének első nemesura - mondtam végtelenül kimérten. Nem ismerem ezt a történetet, amivel zaklat. Nem ismerem se La Sabliére-t, se Giovanninit. Nem tudom, hogy az első álneve a másodiknak, és nem értem, mi ez a civakodás az öt adóbérlemény körül. - Hadd szakítsam félbe az elbeszélését, uram, mert magam se értem az egészet! - Mit, szép olvasónőm? - Hol van az az öt bérlemény, uram? Miért kerülnek olyan sokba, és miért kell a király színe előtt, árveréssel, mesés áron, odaítélni ennek a szegény ördögnek? - Allory nem szegény ördög, asszonyom, hanem pénzember. Ezek a bérlemények nem földbérletek ám, hanem adók, amelyeket a király kiad bérletbe ennek a bankárnak (vagy más bankároknak) csakugyan igen drágán, de az kárpótlásul megveheti azokat a bizonyos adókat a szegény népen. - És mi ebből a király haszna? - Hamarabb megkapja a pénzt, és nincs gondja az adó behajtására. - És a bérlőé? - Hát ilyen naiv, asszonyom? Nem találja ki, mit tesz egy pénzember, ha ilyen nyomasztó kiváltsága van, hogy be kell szednie az adót a király helyett? - Ne csúfoljon, uram! Nem vagyok én olyan naiv. És amúgy sem vagyok teljesen tudatlan a bérleti dolgokban. Csak épp elfelejtettem egy kicsit, és igen hálás vagyok, hogy leverte a port a tudásomról. De akár szegény ördög, akár pénzember, én bizony elég visszataszító alaknak találom ezt az Alloryt. Mint mindenkiből, aki egész életében csak a pénzre gondol, a pénzről álmodozik, a pénzt szimatolja, belőle is kiveszett minden emberi vonás. De folytassa, kérem! Mikor elsoroltam valamennyi nevemet, címemet, hivatalomat (kissé fennhéjázón), Allory veres képe elfehéredett, felállt, szívére szorította a kalapját, s oly széles mozdulattal seperte vele végig a padlót, hogy majd belerokkant a tollforgója, pedig kerülhetett vagy ezer tallérba. - Ezer bocsánat, lovag úr! - Azzal leült, igyekezett összeszedni magát, majd folytatta: - Uraságod az a Siorac, aki Guise hercegné keresztfia? - Tulajdon az. - Hát akkor még egyszer bocsánatot kérek, uram. - (De úgy látszik, már megnyugodott, mert ezúttal ezernél kevesebbel is beérte.) Hallgatott egy sort, aztán azt mondta: - Annyival is inkább bánt, hogy a firenzei ördög ügynökének néztem, mivel igen jó barátja vagyok keresztanyja legidősebb fiának. Charles hercegnek köszönhetem, hogy bemutattak a királynénak, aki azt mondta erre a szörnyűséges ügyre, hogy "rendezze el Ancre őrgrófnéval". Egy pillanatig szótlanul néztem rá, de nem bírtam ellenállni a logika ösztökéjének, és a fülébe súgtam: - Ha ellenlábasa firenzei, tán épp itt hatalmazták fel rá, hogy lefölözze a tejét, nem gondolja? Allory úgy nézett rám, mintha felfedeztem volna neki Amerikát. - Hát bizony ez így lehet! - húzta fel a szemöldökét. - Vajon ez a megfelelő ajtó, amin kopogtatnia kell? Mit csináljak? Nincs másik. Eltűnődtem a válaszán, s beláttam, hogy sajnos ez az igazság, ő pedig komoly arccal, bölcsködve azt mondta: - Tudja, uram, van egy elvem, amely az életemet vezéreli: amit a pénz tett, a pénz meg is másíthatja. Ekkor a szentélyből csengőszó hangzott ki, vékony, éles, de elnyújtott, parancsoló, mint mikor a ministránsgyerek rázza a csengettyűt a misén, jelezve, hogy most van a főlehajtás ideje. Mindjárt meg is lett az eredménye. Marcella gyors léptekkel átvágott a szobánkon, bekopogott a megszentelt ajtón, benyitott, bedugta a fejét, majd visszafordulva hozzánk, szó nélkül, a legcsekélyebb udvariassági forma vagy a látszata nélkül, az ujjával jelezte Allorynak, hogy menjen be. Hogy mi hangzott el az ajtó mögött, azt csak később tudtam meg magától Allorytól, aki tudván, hogy magam is félGuise vagyok, a továbbiakban igen igyekezett barátkozni velem, de azért nekem nem ajánlott fel pénzt, mint Charlesnak, aki nem átallotta el is fogadni. Elszörnyedtem, hogy milyen rövid volt a beszélgetésük. Allory harmincezer frank tűpénzt ajánlott a

vicekirálynénak. "É derisorio, signore - mondta az őrgrófné metsző hangon. - Számításaim szerint kétszázezer tallér lesz a jövedelme. - Jaj, dehogyis, dehogyis! - jajgatott Allory. - Signore - szólt az őrgrófné -, kifogytunk a mondanivalóból." Allory valósággal kitántorgott a szentélyből, sápadt volt a megaláztatástól, kiguvadt a szeme. Meg se látott. És ha Marcella nem terelgeti biztos kézzel, az ajtót se találja meg. Ettől a pillanattól fogva szörnyű félelemmel vártam a soromra, gondolva, hogy talán magam is hasonló sorsra jutok. Szerencsére eltelt annyi idő, mielőtt újra felhangzott a szörnyű csengetés, hogy némileg összeszedhettem a gondolataimat. Főképp a Montalto intelmeit igyekeztem felidézni, hogy kíméljem a beteg asszonyt, mert bánthatja a határozott fellépés, megijedhet a rászegeződő tekintet rontásától. Ez volt a legkellemetlenebb nekem, attól tartottam, hogy ha állandóan csak lesütöm a szemem, alamuszinak látszom, és csak az lesz belőle, hogy gyanakodni fog rám. Ezen eltűnődtem, s arra jutottam, hogy jobb, ha a félénket játszom, mint ha az álszentet. Végre aztán megcsendült a csengő, hangja, úgy éreztem, belevegyül szapora szívdobogásomba, míg felálltam és mentem a végzetes ajtó felé, ahová Marcella hívott, valóban, se eleven, se holt nem voltam, úgy tetszett, egész életem és Greifin-emé is attól függ, hogy mi megy végbe ennek a félbolondnak az agyában. A hölgy ült, háttal az ablaknak, amelyen csak félig voltak összevonva a függönyök, úgyhogy még akkor se igen láttam volna az arcát a félhomályban, ha nem takarja fekete fátyol. - Üljön le! - hangzott fel mögöttem a Marcella hangja: semmi "foglaljon helyet", vagy "kérem", vagy "legyen szíves", úgy vélte, hogy a nagy hatalmú úrnője előtt megjelenő kérelmezőknek nem jár ki a nyájaskodás, udvariaskodás. Mély meghajlással üdvözöltem az előttem ülő árnyékot, s épp csak súrolva a pillantásommal, leültem egy karosszékbe, amely vele szemben állt, tiszteletteljes távolságban tőle. Azt véltem látni, hogy a fátyol alatt valami orvosságot szagolgat, kámforszagot éreztem. De nem esküdnék meg rá, mert hunyorogva, félénk, zavart tekintettel a padlót, a mennyezetet, a falakat nézegettem, de őrá sohase néztem. Az biztos, hogy volt mit nézni, volt mitől elkáprázni, a kazettás mennyezeten mitológiai alakok, a falon flamand tapéta, a parkettát borító perzsaszőnyegek ragyogó színei még a félhomályban is simogatták a szemet. Legalább három pár karosszéket láttam, karmazsinpiros bársonyhuzatukon aranyszövet szalagok. Kristályfüggőkkel dúsan díszített nagy velencei csillár lógott a mennyezeten. Két karcsú ébenfa pohárszék - tetejükön arany, ezüst és elefántcsont csecsebecsék megszámlálhatatlan sokasága hatalmas ágyat fogott közre, amelynek mérete egyáltalában nem állt arányban a belévaló csenevész testtel, aranylemezzel borított csavart oszlopai tartották az ágymennyezetet, amely arany és selyem tűgobelin függönyhímzéssel volt kihímezve, akárcsak a fekhely támlája, a támla teteje és az ágykárpit. De leginkább azon csodálkoztam, hogy mennyi láda van a falak mentén és a két ablak mélyedésében. Igen nagyok voltak és láthatólag igen nehezek, drága fából való, erős vasalású, ezüstveretes szuszékok, legalább három zár mindegyiken, úgyhogy aki ki akarta nyitni őket és megnézegetni a beléjük rejtett kincset, annak három különböző kulcs kellett, vagy fejsze, de arról szó se lehetett, míg a régensnő kormányozta az országot. Bocsásd meg, olvasó, ezt a fejszét, ha durvának találod, még akkor is, ha igazából nem a fát meg a veretet kéne szétverni vele, hanem a közpénzek elsikkasztásának rendszerét, amit a királyné honosított meg az állam ormán. Hát ez az a híres szoba, gondoltam magamban, amelyet kilenc esztendeje csinosítgat ez a nőszemély a lopott pénzből, habár csak egy kis részét fordítja rá, hiszen szakadatlan áradatban ömlik a pénz a zsebébe. Nem éri be vele, hogy gazdag. Az is kell neki, hogy gazdagság vegye körül, tallér, gyöngy, drágakő, gyémánt, amelyet, mint mondják, némelyek a ládáiba hordanak. És maga a szoba is valóban káprázatos, semmi se hiányzik belőle, ami egy királyi hercegnőt megillet - csak az ősök arcképe. Itt tartottam tűnődésemben, mikor a szemben ülő fekete fátylas valami megszólalt, s megdöbbentett a beszédével, nem azzal, amit mondott, hanem a hangja erejével és színével, mert az udvari fecsegők úgy telebeszélték a fejemet vele, hogy milyen rövid az őrgrófné keze-lába, milyen kicsiny ő maga és gyenge alkatú, hogy igazán nem vártam volna, hogy ilyen erős, súlyos hang jön elő abból a törékeny burkolatból. - Nos, uram, mi dolga velem? - Asszonyom, mielőtt előadnám kérelmemet - kezdtem, olyan élethűen alakítva a félénk zöldfülűt, ahogy csak tőlem telt -, szeretnék mutatni, ha megengedi, egy meglehetősen szép kis tárgyat, s ügyem kimenetelétől függetlenül az őrgrófnénak ajándékozni, ha megnyeri tetszését. - No hát lássuk! - mondta az árnyék hidegen, de úgy rémlett, hogy a hangját mégiscsak valami érdeklődés borzolja. Elővettem az ujjasom kézelőjéből egy indigófa dobozkát, egy pici kulccsal kinyitottam, kivettem belőle

egy kis elefántcsont elefántot, s felállva, lesütött szemmel átnyújtottam az őrgrófnénak. Megmozdult a keze a fejét és mellét borító fekete fátyol alatt. Fehér, sovány, ideges volt a keze, és nagyon kicsi, s engem, nem tudom, miért, a mókuslábra emlékeztetett. Olyan mohón ragadta meg "meglehetősen szép tárgyamat", hogy bátran azt is mondhatnám, kitépte a kezemből. Története volt ennek a kis dísztárgynak. Mikor úgy húsz egynéhány évvel ezelőtt apám hazakészült Rómából, bevégezve kényes küldetését (nem kevesebbről volt szó, mint hogy vegyék le az egyházi átkot IV. Henrikről, ha már egyszer megtért a katolikus egyház kebelébe), egy vigéctől vette ezt a kis elefántot, kedvesének szánta, búcsúajándékul. Ez a szépséges hetéra köztiszteletben állt, mert hat szeretőjénél többje egyszerre sose volt, s mind hűséges, és előkelő családból való, hanem hát a hölgy a fejéhez vágta apámnak a kicsi elefántot, dühében, hogy el meri hagyni őt az ő engedelme nélkül. Mivel apámnak forradás maradt a halántékán a szerencsétlen eset emlékéül, könnyű szívvel megvált a csecsebecsétől. "Inkább gazellát ajándékoztam volna neki, és azt is doboz nélkül. A doboz sarka sebzett fel." A két kis fehér kezet most nagyon jól lehetett látni a fekete fátyol alatt, amely a szemmel veréstől óvta az őrgrófnét. Azt néztem merőn, nehogy a tekintetével találkozzon az enyém. De már abból is láttam, hogy tetszik neki az ajándék, ahogy ürgette-forgatta simogató ujjai közt az elefántcsont elefántot: meg is bizonyosodhattam felőle, mert szinte gyermeteg mohósággal azt mondta: - A dobozt is szeretném. - Kegyelmedé, asszonyom, természetesen - nyújtottam át neki. Éhes sietséggel elkapta, gustó-val [Kedv (olaszul)] játszott vele, majd beletette az elefántot, és kulcsra zárta. El is tűnt a szemem elől, valószínűleg a hufándlis szoknya valamelyik zsebében, és azzal - se "é molto gentile da parte vostra, " [Nagyon kedves magától (olaszul)] se egy picike grazie [Köszönöm (olaszul)] - az őrgrófné visszatért az én dolgomra, vagyis arra, hogy neki mennyi haszna lesz belőle. - Nos, uram - ismételte meg férfias hangján. S megint csak kimérten és ridegen, mintha mi sem történt volna az előző percekben, újra megkérdezte: - Mi dolga velem? Amilyen röviden csak lehetett, előadtam hát neki a kérelmemet, s ugyan jól tettem, hogy rövidre fogtam, mert gyanítva, hogy az én ügyemből nem sok hasznot húzhat, olyan türelmetlenül hallgatta, mintha már szívesen elbocsátana. - És mi érdeke fűződik hozzá - kérdezte, mihelyt a végére értem -, hogy ez a hölgy visszatérjen Franciaországba? - Csak a barátság, asszonyom. Azonkívül a hölgy a némettanárom. - Csak németre tanítja, vagy másra is? - kérdezte metsző hangon az őrgrófné. Zavarba hozott az inkább éleslátásra, semmint tapintatra valló kérdés, éreztem, hogy elpirulok. - Lichtenberg úrhölgy csak németre oktat, asszonyom - mondtam lesütött szemmel, de közben tudatában voltam, hogy pirulásom ezúttal sokkal jobban szolgálja érdekeimet, mint jó fellépésem, amelyre általában oly büszke vagyok. - És mennyit ajánl, uram, hogy pártoljuk visszatérését? - Ötezer tallért. - Az kevés. Azt vártam, hogy nagyobb összeget kíván, esetleg többet is, mint amennyit Lichtenberg úrnő megszabott, de elhallgatott, s hallgattam magam is, dobogó szívvel várva a döntését. - Úgy hallom, uram - szólalt meg -, nagy kegyben áll Guise hercegnénél, sőt mindenki nagyon kedves és jó kedélyű hölgynek mondja, hanem hát - nem sértésnek szánom, hiszen ő maga is hangoztatja pillanatnyilag pénzszűkében van. Felvontam a szemöldökömet, mint aki nem tudja, de magamban csodáltam az őrgrófnét, hogy ilyen visszavonultan él, ki se mozdul az odvából, mégis ennyi mindent tud. - Pedig még mindig igen szép tőkéje van őfenségének, amelyet ötszázalékos kamatra tett be a római és a firenzei zálogházba, [Akkoriban bankügyletekkel is foglalkoztak a zálogházak. (A szerző jegyzete.)] s így évente száztizenötezer tallért jövedelmez. - Nem tudtam - mondtam -, őfensége sose beszél velem pénzről. - Mert sose gondol rá - mondta az őrgrófné enyhe gúnnyal. - És arra gondoltam, megmondhatná őfenségének, hogy én jó áron megveszem tőle azt a tőkét, amit az említett zálogházakban helyezett el. Gondolkoztam egy darabig, mielőtt feleltem volna, mert kételkedtem benne, hogy keresztanyámnak érdekében állna megválni jól gyarapodó tőkéjétől. De tudtam, hogy ennél rosszabbat is tesz, hiszen minden évben földeket és erdőket ad el a birtokából, azt gondoltam, hogy ha apám közvetítésével tájékoztatom az őrgrófné szándékáról, fel fogja tudni mérni, mennyivel károsítja meg ez a vételi ajánlat.

- Ígérem, asszonyom, hogy tudtára adom Guise hercegnének az ajánlatát. - És meg is teszi? - kérdezte az őrgrófné, mert megérezte, hogy tétovázom. - Meg, asszonyom, ha megígértem, meg is tartom. - Jó. Visszatérve a mi dolgunkra, elég gyenge az ajánlata, uram. De mivel pénzt nem nyerhet rajta, elfogadom, bármily nevetséges is. És mikor hozza el azt az összeget, amiben most megállapodtunk? - Máris, asszonyom. Odakint van két emberem az ajtaja előtt, azoknál van, csak a kegyes engedelmére várnak. - Marcella - szólt ki az őrgrófné gyorsan és sürgetően, mintha sokallaná, hogy ennyi időt fecsérelt el rongyos ötezer tallérért. - Eredj ki Siorac lovag úr cselédeiért! Marcella és Marie Brille valósággal belökdöste őket, Pisseboeufnél három zsák volt, La Barge-nál kettő, a köpenyük alá rejtve hozták. De alighogy letették a terhüket (egy-egy zsákocskában ezer tallér volt) egy asztalra, amelynek a közepén kétserpenyős mérleg állt, az őrgrófné gőgösen intett nekik, hogy tisztuljanak innen. Pisseboeuf nagyon megsértődött, egy tapodtat se mozdult, felém fordult, és meghajolt: - Mit csináljak, lovag úr? Maga parancsolja, hogy kimenjek? - Igen, igen, derék Pisseboeuföm. - És La Barge is jöjjön? - Igen, La Barge is. Meghajolt, aztán az őrgrófné előtt is meghajolt, és hogy Marie Brille a hátára merészelte tenni a kezét, hogy siettesse, visszafordult a tohonya bálvány felé, és szemöldökét összevonva odasziszegte neki: - Ide figyeljen, jóasszony, én katona vagyok. Ha én vissza találom taszajtani, aranyom, seggen csúszik az aranyon. S így biztosítva, hogy becsülettel, méltósággal vonulhasson vissza, lassú léptekkel kisétált, utána La Barge, akit képtelenül kicsinek láttam a nyomában. Akkor az őrgrófné váratlan dolgot cselekedett: kétoldalt megfogta a fekete fátyla szélét, és Marcella rögtönös és néma segítségével levette. Annyira meglepett a födetlen arca, hogy majdnem a szemébe néztem, de még idejében észbe kaptam, s későbbre halasztottam a fürkészést, mikor majd annyira leköti a tallérjaim számolgatása, hogy nem veszi észre. Nem láttam azt a pénzt, amit elvittem, Bassompierre viaszpecséttel lezárt zsákocskákban adta át, és én nem tartottam helyesnek feltörni a pecsétet. Úgyhogy csak remélhettem, hogy mind megvan. Az őrgrófné csak egy zsákot számolt le tallérról tallérra. Azután a mérleg egyik serpenyőjébe öntötte a tartalmát, a következőét a másikba, s ellenőrizte, hogy egyenlő súlyúak-e. A többi három zsákkal is ugyanígy tett. Ezek után elvitték a mérleget, és az őrgrófné nagy halomba borította az öt zsák tartalmát, s az ujjaival tízesével szétgereblyézte a tallérokat, de nem számolta, hanem másik halomba kotorta a pénzt, s addig csinálta, míg az első halom el nem fogyott. Végül csak rájöttem: ez a művelet, amely először annyira idegesített, arra való, hogy kiderüljön, ha ezüstérmét, rézpénzt vagy nyírott tallért csempésztek az ő tűpénze közé. Szerintem megtakaríthatta volna a fáradságot, hiszen új tallérok voltak, ragyogtak, úgy kiütött volna közülük a hamis, mint kacsa a hattyúk közül. Ez a hosszú és aprólékos művelet mutatta meg igazán, hogy milyen fürge a sovány, fehér, horgas kis keze. És ezekben a pillanatokban vehettem szemügyre én is annak rendje és módja szerint az őrgrófné arcát úgy, hogy nem vontam magamra a figyelmét: még csak nem is pislantott, úgy belemerült a munkába, s heves kéjérzés ült ki az arcára. Az udvarban és a városban már nem volt mit hozzátenni a rútsága híréhez. Guise hercegné szerint nem volt "valami vonzó". Conti hercegné szerint rossz volt ránézni, a nép pedig azt mondta, hogy soha ilyen csúf teremtés ekkora befolyással nem volt úrnőjére, hacsak nem varázslattal és boszorkánysággal. Annyi bizonyos, hogy magam se találtam nagyon szépnek. A homloka domborúbb, a szemöldökcsontja erősebb, az orra nagyobb volt a kelleténél, az arcbőre vastag és tág pórusú. De férfinál fel se tűnnének ezek a durva vonások, úgyhogy talán az őrgrófné balszerencséje csak az volt, hogy nőnek született. Mert ha jól megnézzük a szeme ragyogását, határozott száját, azt tapasztaljuk, hogy se az erőnek, se az értelemnek nincs híján az arca. És alkalmasint ebben állt a "varázslat és boszorkányság", amellyel a szellemiekben jóval alatta álló úrnőjére hatott. Éreztem, hogy nem búcsúzhatom el az őrgrófnétól, de még a számat se nyithatom ki, míg nem végez ezzel a művelkedéssel, amibe egész lelkével belemerült. El is untam volna előbb-utóbb, ha addig nem nézem a pénzhalmot, míg fel nem fedezem, hogy azért olyan csillogó, mert nemrég verték a gyermekkirály képmásával. Először nagyon megörültem neki, valósággal második királlyá szentelését láttam benne. De ahogy elgondolkoztam rajta, bosszúság és szomorúság fogott el. Nagy szégyennek

tartottam, hogy ilyen aljas és gyűlöletes módon megsarcolnak egy baráti országból való előkelő hölgyet, hogy visszatérhessen Párizsba, a saját házába. De az tán még rosszabb, amiről Allory esete győzött meg: semmiféle pénzügy úgy nem bonyolódhat le ebben az országban, hogy közben Ancre őrgrófné (vagy a férje) sápot ne húzzon belőle. S a birodalom kincstárát, amelynek Franciaország országos érdekeit kellene szolgálnia, naponta kirabolják az alja kalandorok a kicsi király orra előtt, sőt Lajos anyja maga is ostobán kezére játszik a rablóknak. Olyan nyomasztó hangulat és mélabú szállt meg ezektől az érzésektől, hogy mikor visszatértem lakásomba, bár még mindig élveztem piccolo saloné-m fényűzését (még nem fakította meg ragyogását a megszokás), még sokáig nem tudtam örülni ügyem olyannyira vágyott sikerének. Csak másnap este, mikor Montalto oly kedves volt, hogy maga hozta el a menlevelet, amely megnyitotta a határainkat Lichtenberg úrnő előtt, csak akkor röptetett fel hirtelen a könnyűség, a vidámság szele, hogy belereszkettem, mint a falevél. Habár az 1611-es január nem volt oly zord, mint az 1608-as, mikor befagyott a Szajna, és jó néhány párizsi megfagyott vagy éhen halt, azért a tüzelőfa árát jól felverte a hideg. És a főváros kikötőiben, kivált a Louvre szomszédságában, a Széna rakparton akkora volt a tolongás a fáért, amit a kis teherhajók felhoztak, hogy a nagy lökdösődésben több szegény ember is beleesett a jeges vízbe, és megfagyott. Amire zúgni kezdett a lakosság, és szidta a párizsi főbíró helyettesét, hogy miért nem csinál semmit a rendőrsége, se a felfordulást nem akadályozza meg, se a vízből nem próbálja kimenteni az embereket. Ez volt az a főbíróhelyettes, Le Geay nevezetű, akinek a rendbiztosai, ellenőrizvén a Mérilhou kenyereit (Toinon férje volt Mérilhou pék), s a kelleténél csekélyebb súlyúnak találván őket, választani engedték a péket, hogy nekik ad pénzt, vagy bírságot fizet. Mérilhou fizetett nekik, mégis kirótták rá a bírságot is. Le Geay nyolcvanezer tallérért vásárolta főbíróhelyettesi tisztét, s egyetlen gondolata korántsem a párizsiak biztonsága volt, hanem a saját erszénye hizlalása. Azt pletykálták, hogy évente húszezer tallért zsebel be. Január tizenkettedikén, mikor csípős szélben átlovagoltam az újhídon - utánam La Barge, aki még kis termetű spanyol lován is igen kicsinek látszott -, láttam, hogy a Trónörökös utca szegletén elég nagy csődület áll körül egy bitófát. La Barge előrement, hogy utat kérjen nekem, a tömeg kelletlenül félre is állt, és én szembe találtam magam az őrökkel, a parancsnokukkal, a hóhérral, a hóhérsegéddel és az elítélttel, aki összekötözött kézzel-lábbal várta, hogy mikor teszik a nyakára a kötelet. Tizenöt éves se lehetett a gyerek, és igen sovány, a szemében inkább borzadály, semmint félelem, vacogott a foga, nem is féltében, hanem mert fázott: farkasordító hideg volt, rajta pedig csak foltozott vászoning és rongyos térdnadrág. Egy jó melegen bebugyolált törvényszolga épp a vége felé járt az ítélet felolvasásának, amely latin és francia zagyvalék nyelven, de azért világosan kimondta, hogy a foglyot a nyakánál fogva fel kell akasztani, s úgy hagyni, míg a halál be nem áll. Azzal összegöngyölte a pergament, sietett vissza védett otthonába a kályha mellé - visszavonulását, jobban mondva megfutamodását rosszalló morajjal kísérte a tömeg. - Mi a csodát csinált ez a kis fickó? - kérdeztem. - Nem lehet olyan elvetemült ebben a korban ... - Ellopott egy fahasábot - válaszolt az őrparancsnok ridegen. - Halálbüntetés egy fahasábért? - A törvény az törvény. - De nem mindenkire egyformán érvényes - mondta egy asszony, aki Mariette-re emlékeztetett engem, éppoly csöcsös volt, és éppoly jól fel volt vágva a nyelve. - Hogy vásárolhatott volna fát ez a kis szerencsétlen, mikor egy fitying sincs a zsebében? Egészen kékre fagyott ebben a rossz gúnyában. - Hát aztán! - mondta a parancsnok. - Úgyis a pokolba megy a mihaszna. Ott majd meleg lesz. Az őrség nevetett, a tömeg meg felhördült. - Parancsnok! - kiáltotta egy szerzetes a tömegből. - Nem a maga dolga, hogy ítéljen Isten helyett! - Jól mondja, tisztelendő atyám - helyeselt az asszonyság. - Hát annyi bizonyos - szólt a hóhér, kétségbeejtő lassúsággal igazgatva a kötelet a bitón -, hogy nem sok hasznom lesz ennek a kódisnak a rongyaiból. De már erre az aljas beszédre senki se válaszolt, annyira megvetették a hóhért, meg féltek is tőle. - Nagy jó uram - fordult hozzám az asszonyság -, ha ad egy féltallért a parancsnoknak, egy felet meg a hóhérnak, az előbbi megengedi az utóbbinak, hogy megfojtsa a szegény kis gyereket, mielőtt felakasztaná. - És mi haszna belőle?

A naiv kérdésre gúnyos vihogásra, kacagásra fakadt a tömeg. - Csend legyen! - ordította az asszonyság. Akkora tekintélye van a tömeg előtt az erős hangnak, hogy el is hallgatott. - Látszik, hogy újonc ezekben a dolgokban, nagy jó uram - fordult felém az asszony. - Ha megfojtják a fiút, egy pillanat alatt meghal. Ha felakasztják, húsz percbe is beletelik, míg kiszáll belőle a lélek. Ekkor eszembe jutott, amit apám mondott, hogy milyen kegyetlen halál az akasztás. Odavetettem egy-egy féltallért a hóhérnak és a parancsnoknak, az utóbbi röptében elkapta, és azt mondta: - Egy cseppet se szeretem az ilyesmit. A szenvedés része a büntetésnek. Hanem azért zsebre vágta a féltallért, és intett a hóhérnak. Az egy csavarintással kitörte a nyakát a kisfiúnak, és összetörte az ádámcsutkáját. A kivégzett elernyedt, és el is esik, ha a hóhérsegéd álló helyzetben nem tartja, míg a hóhér a nyakára tette a kötelet. De mikor felhúzták a bitóra, nem táncolt kétségbeesetten a levegőben, hogy valami támasztékra leljen a lábával, kiszökött már az emberek kegyetlen világából. - De sajnálom! - mondta az asszonyság, s csorgott a könnye. - Olyan fiatal volt! - Ez az igazságszolgáltatás - mondta a parancsnok merev és erényes ábrázattal. - Igazság, igazság! Ez a pókok igazsága: a kis legyek beleesnek a hálóba, de a nagy dongók átszakítják... - Kivált, ha Itáliából jönnek! - kiáltotta valaki a tömegben. - Szemtelen, lázadó beszéd! - mondta fenyegetően a parancsnok. - Ki volt az? De erre már úgy felmorajlott a tömeg, hogy a parancsnok nem kötötte az ebet a karóhoz, hanem őrei gyűrűjében elvonult. A nagy hidegben és ínségben elszaporodtak a lopások, azért állítottak akasztófákat Párizs-szerte, hogy gátat vessenek neki. Apám szerint teljesen hiába: melyik szerencsétlen nem az akasztást választja az éhhalál-fagyhalál helyett, hiszen ha kenyeret, fát lop, nem biztos, hogy rajtaérik? De ha Ancre őrgrófnéhoz hasonlítom, ahogy haragjában a nép, hát bizony kicsi volt a legyecske, s jelentéktelen a lopása. Még most is a fülemben van az a szörnyű reccsenés, mikor a hóhér vastag ujjaival kitörte a nyakát. Azokban a nyomasztó napokban rossznak éreztem a világot, a jelent örömtelennek, a jövőt meg bizonytalannak. Igaz, Bassompierre, attól való féltében, hogy a Lichtenberg úrnő menlevele elvész, ha postán vagy lovas futárral küldjük, nagylelkűen maga vállalkozott a heidelbergi útra - én nem tehettem, hivatalom a Louvre-hoz kötött -, de tudtam, hogy Greifin-em utazása, költözködése, párizsi berendezkedése hetekig, sőt hónapokig is eltarthat. "Mindenképp van egy bizonytalan mozzanat - mondta Bassompierre, mielőtt útnak indult -: nem tudom, vajon a választófejedelemség régense kiengedi-e Lichtenberg úrhölgyet az országból." Azt hittem, elájulok, mikor ezeket a szörnyű szavakat meghallottam. Irigylésre méltó állapot volt, hogy a pompás Louvre-ban laktam, de engem nem kápráztatott el. Gyakran gondoltam Virágmező utcai otthonomra, gyermekségem fészkére és menedékére, és nagyon, de nagyon hiányzott apám, La Surie és egész házunk népe mindennapos meghitt társasága, hiszen mindannyian úgy szerettek engem és én is őket. Abban a hatalmas Louvre-ban, amely oly nagyszabású és oly barátságtalan volt, úgy éreztem, hogy száműztek kicsi királyságomból, ahol én voltam a királyfi. Annál is inkább, mert ennek a helynek az igazi fejedelme nem oldotta fel azt a ridegséget, amivel fogadott, mikor a főkamarás bemutatott neki. Sokat törtem a fejem az okán, de Héroard továbbra is olyan tartózkodó volt, mint mikor annyit se engedett meg, hogy egy szóval is érintsem ezt a dolgot. Furcsa, de nem emlékszem pontosan, melyik januári napon történt, hogy hirtelen újra rám sütött a nap, s még furcsább, hogy be se jegyeztem a naplómba, pedig határkő volt napjaim sorában. De magára a jelenetre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, oly elevenen él ma is az emlékezetemben. Kevesen voltak a királyi lakosztályban ezen a dermesztő délelőttön: Souvré úr, Héroard, Bellegarde, Auzeray, Vitry kapitány és Descluseaux. A kicsi király épp reggelizett: cukorba, rózsavízbe eltett korinthoszi szólót, vajas kenyeret és herbateát, mert bort sose adtak neki reggel. Jól nézett ki, és szótlanul, jó étvággyal evett. Mikor befejezte, szalvétát kért Auzeray úrtól, megtörölte a száját és a kezét, és hirtelen felém fordult: - Megnézné a fegyvereimet, Siorac úr? - Nagyon szívesen, felség - feleltem dobogó szívvel. Lajos felállt, Descluseaux-hoz fordult - nagyon szerette ezt a francia testőrét, s őt választotta fegyvernökéül -, és vidáman odaszólt neki: - Rajta, Descluseaux! Szaladj fel az emeletre, és nyisd ki a fegyveres szobámat! Descluseaux felszáguldott a lépcsőn, Lajos utána, én meg Lajos nyomában. Mikor kinyílt az ajtó zárja,

Lajos kézen fogott, behúzott magával a szobába, és becsukta utánunk az ajtót. Volt ott mindenfajta szálfegyver, hajító- és lőfegyver, a falra akasztva vagy puskatartó állványon, akadt régimódi is, például néhány nyíl és számszeríj, de csak mutatóba, mert a többi igen modern, jó állapotú és használható. Kivált a lőfegyverek: a pisztolyok, lovassági pisztolyok, nehézpuskák - szakállasok vagy kerekesek. Két kis ágyút is láttam, golyóstul. Lajos nem tudott betelni velük, simogatta őket a szemével, a kezével, s mint hallottam, gyakran szétszedte és ellenőrizte szerkezetüket, megzsírozta, szükség esetén letörölgette és bámulatos gyorsasággal összerakta őket, mert éppoly ügyesen bánt a fegyverrel, mint ahogy célba lőtt. Sugárzott, ha hozzájuk érhetett, nem mintha vérszomjas lett volna, hanem ilyenkor érezte magát legközelebb apjához, a katonakirályhoz, az ő nyomdokain akart haladni egész életében, pontosan a nagy árnyék lába nyomába lépni, az ő örököse szeretett volna lenni, és csakis az övé, egyszer s mindenkorra, hogy úgy mondjam, száműzve magából az anyjától kapott Habsburg-vért. Úgy találtam, hogy ha nem nőtt is sokat, megérlelte a kegyetlen gyász, az arca nem volt már kisbabás, magabiztosabb lett és hallgatag, ha beszélt, röviden szólt, de már sokkal kevésbé hebegett, mint azelőtt, nyugodt arca zárkózott, kifürkészhetetlen, de nagy fekete szeme most is éber, s fülét hegyezve figyelt a környezete beszédére, bár nem tett megjegyzést rá, nem bírálta, tudta, hogy csak a hatalom látszata és pompája az övé, s korát meghaladó óvatossággal várta, hogy mikor jön el az ő ideje. Éreztem, hogy nem céltalanul vagyunk itt négyszemközt a fegyveres házban, ahogyan szándék volt abban is, hogy eddig olyan hidegen bánt velem, láthatatlan csápjaival fürkészve és latolva engem. És azt is biztosra vettem, hogy ha határozott valamit velem kapcsolatban, nem közvetlen módon adj a tudtomra, nem szavakkal, hiszen annyira nem bízott a beszédben. "Ugye tudja, Souvré úr - mondta egyszer a nevelőjének -, hogy nekem nem kenyerem a beszéd?" - Ez az én Blainville-em - szólt, leakasztva a falról egy kerekes nehézpuskát. - Azért hívom így, mert Blainville úrtól kaptam. És itt a másik, ezt szeretem a legjobban, mert pontos és messzire hord, ezt úgy hívom, hogy "az én kövér Vitrym". - De miért kövér, felség? - bátorkodtam megkérdezni. - Mert kettőt adott Vitry, és ez a vaskosabbik. Míg beszélt, nézegettem a kisebb fegyverekből álló gyűjteményét, a pisztolyokat, lovassági pisztolyokat és mellespuskákat, és tudván, hogy mennyire ért a fegyverekhez, megkérdeztem, vajon használják-e még a mellespuskát. - Olyan, mint a nehézpuska, csak kicsiben, és a mellhez támasztják, nem a vállhoz, úgy lőnek vele. Pontatlan. Csatában nemigen használják már... - Hirtelen pajkosan elmosolyodott, megfogta a karomat, és odavezetett a hajítófegyverekhez, íjakhoz, nyílpuskákhoz. - Mikor kisebb voltam, nem adtak tűzfegyvert, és sokat lődöztem ezekkel a kis fegyverekkel. A számszeríjak közül ez volt a kedvencem... Leakasztotta, és a kezembe adta. Ráismertem, hogy ezt én ajándékoztam neki három évvel azelőtt Saint-Germain-en Laye-ben, mikor együtt játszottunk a kastély kertjében, s őt az akkori őrparancsnok, Manson kapitány fiának néztem. - Szép fegyver - vette ki a kezemből -, nem hagyja cserben az embert. Úgy hívom, hogy "Siorac". - Nem is fogja soha cserbenhagyni, felség. Biztos lehet benne! - mondtam örömömben elpirulva. - Én is azt hiszem - mondta Lajos most már hétköznapibb hangon, s helyére tette a fegyvert. Aztán felém fordult, odahajolt hozzám, és azt suttogta: - Emlékszem, hallottam apámtól, hogy Sully úr nagyon jó embere volt neki. Mi a véleménye? - Hogy király apja nem tévedett, felség - feleltem meglepetten. - Az én apám is azt mondta, hogy Sully úr nagyszerűen intézi a birodalom pénzügyeit. Lajos ide-oda nézegetett, mintha nem is figyelne rá, hogy mit felelek. De nem kételkedhetem benne, hogy odafigyelt, mert halkan és közönyös arccal megkérdezte: - Hát még miegyebet művelt? - Ő építtette vagy építtette újjá Franciaország útjait és hidait. S mint a tüzérség minisztere páratlan hadszertelepet hozott létre. Mintha most se figyelt volna oda, ránézett a faliórára, és szaporán, sürgetően így szólt: - Vége a látogatásnak. Tanulnom kell. És fürge léptekkel haladva előttem, kiment a fegyveres szobából, intett Descluseaux-nak, hogy zárja be utánam az ajtót, lement a lakosztályába, és visszaült kis asztalához, amelyen a könyvei várták. Számtanórája volt, és úgy láttam, hogy figyel. Én álltam, azokkal együtt, akik még ott maradtak, de inkább Vitry, semmint Héroard mellé helyezkedtem. Ez annak a Vitrynek a fia volt, aki olyan híven szolgálta Henrikünket, az ifjú Vitry is a testőrség kapitánya,

mint apja, s éppoly nyers modorú, de rettenthetetlen lelkű: gondolkodás nélkül betört az állam börtönébe, hogy kiszabadítsa egy katonáját, akit ártatlannak tartott. A fülébe súgtam: - Láttam a "kövér Vitry"-jét. Szép fegyver. - Az. Az - felelte örömmel. - Szép fegyver, és az a jó, hogy használni is tudja a király. - De hogy Souvré úr meghallotta a zajt, és megrovóan pillantott felé, elhallgatott. Én meg eltöprengtem, hogy vajon miért kérdezősködött Lajos Sully felől, hiszen tudnia kellett, hogy ez a nagy államférfi kincstárnok volt, Franciaország főutásza és a tüzérség minisztere. De talán a tényeken túl azt szerette volna kitudni, hogy mit tartott felőle apám, aki éppoly régi fegyvertársa volt a megboldogult királynak, mint Sully. Hanem hát néhány perc múlva választ is kaptam azokra a kérdésekre, amiken gondolkoztam, mert mikor véget ért az óra, Lajos felállt, megköszönte az órát a tanárának, összerakta a könyveit, és Souvré úrhoz fordult: - Igaz, hogy eltávolították Sully urat a kincstár éléről? Leesett az állam: még nem hallottam erről a szerencsétlen intézkedésről. Lajos pedig lakosztályába zárva, szinte rejtegetve él, s tájékozottabb nálam. - Igaz, felség - felelte Souvré. Szemmel láthatóan éppúgy meglepődött, mint én, hogy védence ilyen hamar értesült a hírről. De nem merte megkérdezni, hogy kitől hallotta, mert sokszor tapasztalhatta, hogy a király nem árulja el a forrásait. - Miért? - kérdezte Lajos csodálkozó arcot vágva. Souvré úr zavarba jött. Magas, kövér ember volt, nem rosszindulatú, csak gáncsoskodó, istenfélő, de nem ájtatoskodó, inkább csak korlátolt, semmint igazán buta, az etikett volt a vesszőparipája, és nem látott tovább annál a horgas orránál. Nemigen értette, hogy mi történik tanítványa agyában-lelkében. Szavait emésztetlenül visszamondta a királynénak, aki maga se értette meg jobban, és gyakran igazságtalanul büntette. Lajos haragudott Souvréra, hogy olyan korlátlan hatalommal uralkodik rajta, a környezetén meg az ő időbeosztásán, s néha olyan merész tréfákkal szurkálta, amelyek még a nevelő úr elefántbőrén is áthatoltak. Souvré megsértődött, fenyegetőzött, hogy megmondja a királynénak, milyen szemtelenül beszél. Akkor Lajos verést kapott volna, s így a fenyegetés bűnbánatra indította. Bocsánatot kért Souvrétól, olykor térden állva, és Souvré, mivel elég jó ember volt, megígérte, hogy nem árulja be. Jelen pillanatban azért jött zavarba Souvré úr, mert ez a bizonyára naiv miért a régensnő kormányzásának bírálata volt. - Nem tudom Sully úr eltávolításának okát, felség. De nem ok nélkül tette a királyné. Úgy cselekedett, mint mindig: nagy körültekintéssel. Arra gondoltam, hogy anyja csalhatatlansága a leggyengébb érv Lajos meggyőzésére. Tudta, hogy anyja csak bábu Concini és hitvese kezében. Egyébként ő maga is, ha nagyon a szívén viselt valamit, például mikor kegyelmet akart kérni egy szerencsétlen nő számára, akit igazságtalanul ítéltek el gyermekgyilkosságért, Ancre őrgrófnéhoz fordult, hogy lágyítsa meg a régensnő szívét... Mivel Lajos nem felelt, csak nézett Souvré úrra szép fekete szemével, végül a nevelő úr ködös agyában is kezdett felderengeni az igazság, vagy legalábbis a fele: gyanította, hogy talán nem győzte meg kellőképpen a tanítványát. - Elszomorítja, hogy menesztették Sully urat, felség? - Igen - mondta a király. Hátat fordított, és kiment a folyosóra játszani. Pici házat épített kis kockákból: Souvré úr dorgálta érte, nagyon gyermekes szórakozásnak tartotta. Souvré úrnak volt egy nagy és jogos becsvágya. Ha Lajos nagykorú lesz, ő elveszti nevelői hivatalát, s arra vágyott, hogy akkor majd nevezzék ki Franciaország marsalljává: a királyné félig-meddig már meg is ígérte neki. Annak a napnak az estéjén, mikor Lajost felzaklatta a Sully menesztése, Souvré úr mindjárt híven beszámolt a királynénak, hogy mit beszélgettek a tanítványával. S ezzel összefüggésben azt a kis házat is megemlítette, amelyet a folyosón épített a király. S végezetül megkérdezte, vajon szükségesnek látja-e a királyné, hogy beszéljen még Lajossal Sullyról. - Non mi sembra necessario - mondta a királyné fensőbbségesen. - É una bambinata. [Nem tartom szükségesnek. Gyerekség (olaszul)] Ötödik fejezet

Apám megtudta, hogy régi barátunk, Pierre de l'Estoile igen rossz bőrben van, s a kis külddki-hajtsdkink által levelet küldött neki, hogy szeretné vendégül látni vacsorára, ha felépül, s küld érte kocsit, az majd hozza-viszi, hogy ne kelljen fáradnia. Nagyon felindultunk, mikor az udvarunk földjére lépett, annyira megváltozott, rogyadozott a lába, beesett volt az arca és sápadt, a szemét, amely oly élénk volt valaha, most szomorúság fátyolozta. Ímmel-ámmal evett, és apróra elbeszélte, hogy hányféle kór emészti. - Jaj, kedves barátaim, a pokol kilencvenkilenc kínját mind végigszenvedtem a múlt hónapban! Először a heves láz vert le a lábamról, aztán az erős hasmenés hagyott helyben, és mintha ez se lett volna elég, égett az aranyerem, és vizelni se tudtam. És mikor néhány hét múlva kicsit jobban lettem, fel-felkeltem, járkáltam a lakásban, és azt hittem, vége a gyötrelmeimnek, karbunkulus támadt a hátam közepén. - Karbunkulus? Az lehetetlen! -kiáltott fel apám. - Ha az karbunkulus lett volna, pestise lett volna, barátom, és most nem volna itt, hogy elmondja nekünk. Legfeljebb valami bőrhólyag vagy kelevény lehetett. - Akárminek nevezi, jó nagy volt, és gyulladt, három hétig sínylődtem a borbély keze között, hogy kigyógyítson. - Melyik borbély volt az? - kérdezte gyanakodva apám. - Riolant. - Na, az megnyugtat. Ő legalább nem vagdossa összevissza az embert. - Igaz. Egyáltalán nem vágta fel, pedig először arra kértem, annyira kínlódtam. De csak kigyógyultam a kelevényból is, s egy jóságos szerzetes, aki meglátogatott, vigasztalgatva nagy bajomban, azt mondta, hogy ezeket a betegségeket mind Isten küldte, könyörülete titkos jeléül: így fogad engem magához már jó előre. - Hát ha ez megvigasztalta, barátom - vonta fel kétkedően a szemöldökét apám -, akkor hasznára vált... Én alig vártam, hogy másra terelődjön a szó, mert nem voltak valami étvágygerjesztők ezek a részletek, kivált az asztalnál, bár l'Estoile csak azért beszélt róluk, mert tudta, hogy apám orvos, és szükség esetén adhat tanácsot. De bizony a tizennyolc éves ember teste még olyan ép, olyan erősen áramlik a vére, hogy keresztényi részvétnél egyebet nemigen érez a szeme láttára pusztuló öreg test iránt. - Mi sorsra jutott az a pénzember - szólaltam meg, kíváncsiságból is, de meg azért is, hogy fordítsak a szón -, akinek a királyi tanács árverés útján öt adóbérleményt juttatott, de elvették tőle, és odaadták egy olasznak? - Allory? Az Állami Számvevőszékhez fordult az igazságtalanság jogorvoslatáért. Beletelik némi időbe, de mivel nyilvánvaló törvénysértés történt az ő kárára, a számvevőszék Allory javára fog dönteni. - No hát az jó! - No hát az nem jó - vont vállat l'Estoile. - Semmire se megy azzal a döntéssel, mert a királyné királyi parancsot ír a számvevőszéknek, ahogy már máskor is megtette, hogy ne húzza tovább a dolgot, tüstént iktassa be az olaszt a bérlet birtokába, és a számvevőszék engedelmeskedni fog. Nincs már törvény ebben az országban, fiatal barátom. És még azt se igen mondhatjuk, hogy állam van... - Ugyan, l'Estoile úr, azért ez túlzás - mondta apám. - Dehogy túlzás! - Barátunkba egyszerre visszatért a régi lendület. - Mondjak egy ezerszer botrányosabb példát, mint amilyen az Alloryé? De talán - tette hozzá latinul - meg kellene várni, míg kimegy a felszolgáló. - Ez hallgat, mint a sír - mondta apám, miközben Franz behordta az étket. - És olyan hűséges a gazdájához, hogy ha a füle véletlenül befogadna valami titkot, az emlékezete nyomban kihullajtaná. - No hát, barátom, tudja, hogy a Politikai Bíróság elnöke vissza akar vonulni? - Csakugyan? Achille du Harlay? Nyugállományba vonul? Az a kemény, nagy életerejű férfi? - Már nem olyan, mint régen - csóválta a fejét szomorúan l'Estoile. - Gyengül a szeme, romlik a füle, és annyira kínozza-gyötri a köszvény, hogy egészen belenyomorodott. Egyszóval, a királyné beleegyezik, hogy eladja a posztját, feltéve, ha ő elfogadja azt az embert, aki megveszi. - Mennyit kér Du Harlay elnök? - Háromszázezer tallért. - A mindenit! - kerekedett el apám szeme. - Igaz, hogy a Politikai Bíróság elnökségéról van szó. De akkor is! Háromszázezer tallér! Ennyi pénz! És vannak jelentkezők? L'Estoile felvillanó mosolya egy pillanatra megfiatalította ráncos arcát: - Úgy tetszik, elfelejti, barátom, hogy ellentétben a régi nemességgel, a harmadik rend néhány tagjának roppant vagyona van... - Amennyit munkájukkal és józan takarékosságukkal megkereshetnek - mondta apám, mert ezekben a

dolgokban ő közelebb érezte magához a munkaruhát, mint a kardot. - Ami a jelentkezőket illeti - mondta l'Estoile -, három is van. - Három! Jóságos ég! És kik azok? - Thou... - Thou? A Világtörténet szerzője? - kérdezte La Surie, jelezve, hogy olvasta ezt a nagyszerű könyvet, meg is kínlódott érte, mert latinul van. - Ipse [Ő maga (latinul)] - felelte l'Estoile. - Híres ember, mint látják. - De manapság nem jó ajánlólevél ez a könyv- jegyeztem meg -, mivel a pápa indexre tette. - Miért? - kérdezte mohón a tanulni vágyó La Surie. - Azért, mert gallikán árnyalatokat fedezhetni fel benne -mondta apám -, s a szerző nem gyűlöli eléggé a protestánsokat. De folytassa, barátom, az Isten szerelmére! - fordult l'Estoile felé. - A másik jelentkező Jambeville. És a harmadik Verdun úr. - Nem lesz könnyű a királynénak választani a három közül. Mindháromnak hathatós támogatásra lesz szüksége. - Thou-t ajánlja a tudása, az erkölcsössége, önzetlensége és feddhetetlenül igazságos híre. - No, akkor neki vége - mondta apám. Nevettünk. - Jambeville-t erősen támogatja Ancre őrgróf - folytatta l'Estoile -, mert egyik legbuzgóbb talpnyalója... - Akkor neki van esélye. - De Verdun úr meg nagy kegyben áll Cotton atyánál és a jezsuitáknál ... - Úgy! Egy Cotton-kreatúra! Az mindjárt más! Verdunnek hát szintén van esélye... - De hát ki az a Verdun, l'Estoile úr? - kérdezte La Surie. - Toulouse-ba való. Azt mondják, szélkakas, csak akkor mozdul, ha a hiúság szele belekap a becsvágya forgójába... - Ó, l'Estoile úr, de szépen mondta! - kiáltott fel La Surie, s nem tudtam, vajon csúfolódik-e vagy se. Valóságos költemény volt ez a mondat! - Szóval hogyan választott a királyné Thou, Jambeville és Verdun között? - kérdezte apám. - Én megmondom ezerben. - Fogadnék, ha szoktam volna fogadni - mondta La Surie. - Sose fogadjon, barátom! - mondta I'Estoile. - Elvesztené. Amit a királyné cselekedett, az minden képzeletet felülmúl. - Hát mit cselekedett? - kérdezte apám. - Képzelje el az elképzelhetetlent! Mégpedig a legveszedelmesebbet! - De hát mit? - Írt a pápának, tanácsot kért tőle, hogy melyiket válassza: Thou-t, Jambeville-t vagy Verdunt. Elhűlve néztünk egymásra apámmal és La Surie-vel, elállt a szavunk. - Úristen! - kiáltotta apám, mikor magához tért. - Nem hiszek a fülemnek. Franciaország királynéja a pápával tanácskozik, hogy ki legyen a párizsi Legfelső Politikai Bíróság elnökségének elnöke! És mit szól a Politikai Bíróság maga? - Haragszik. S annál jobban, minél kevésbé szabad mutatnia. Tajtékzik dühében. Egyebet se hallani a palotában, mint elfojtott morgást: ki hallott még olyat Franciaországban, hogy a pápa beleavatkozott volna, hogy ki legyen az elnökünk? Tán oda kéne adni neki a jogart is, a királyi pálcát is, amit koronázásakor Lajos kapott. És így tovább, és így tovább... - És mit válaszolt a pápa? - Durva is volt, meg finom is. A következőt (sorrend szerint Thou, Jambeville és Verdun): Il primo eretico, il secondo cattivo, il terzo non conosco. " - No és hol a finomság? - A pápa nem támogatja Thou-t mint eretneket, Jambeville-t mint rossz embert. Marad hát Verdun, de a szentatya óvakodik tőle, hogy javasolja, azt állítja, hogy nem ismeri. - És nem igaz? - Akkor lenne igaz, ha feltételezhetnénk, hogy a jezsuiták nem mutatták be neki kedvencüket. - És mi haszna belőle a pápának, hogy ezt mondja? - Nem akarja hírbe hozni magát Verdun támogatásával, hiszen a másik kettőt ellenezte. - Tehát Verdunt választotta a királyné? - sóhajtott fel apám. - Hát ki mást? - És Verdunnek volt háromszázezer tallérja? - Dehogyis, de se szeri, se száma nem volt a kölcsönzőknek: a jezsuiták gondoskodtak róla. Mikor Pierre I'Estoile nálunk vacsorázott a Virágmező utcában, utoljára ment el hazulról. Néhány hét múlva meghalt, s bár amilyen állapotban láttuk, nem csodálkozhattunk rajta, hirtelen halála mégis

meglepett és fájdalmasan érintett bennünket. Noha ő is vette és visszavonulásakor eladta kormányhivatali főelőadói tisztét, minden alkalmat megragadott, hogy kijelentse, mennyire ellenzi a tisztségek áruba bocsátását. Azon az utolsó vacsoránkon is kárhoztatta azt az "aljas üzletelést", amit Franciaországban művelnek a tisztségekkel és főképp a törvényszéki állásokkal. "Mert aki eladja az igazságszolgáltatást - érvelt felélénkülve -, a legszentebbet a világon, az eladja a társadalmat, az alattvalók vérét, a törvényeket..." L'Estoile halálhírére Virágmező utcai házunkban megint szóba került az a botrányos eset, mikor a királyné a pápához fordult, és apám úgy vélekedett, hogy azonkívül, hogy a királyné egyáltalán nem érzi magát franciának, annyi esze sincs, mint egy tyúknak. - A vak is látja: a népet elidegenítette tőle, hogy oly szertelenül árasztja kegyeit Conciniékra. Az országnagyok neheztelnek rá, mert soha rájuk se hederített. És most a Legfelső Politikai Bíróságot haragítja magára. Nagy tudatlanságában nyilván azt se tudja, hogy ez a testület gallikánabb már nem is lehetne, és sose tűrte, hogy a pápa beleavatkozzon Franciaország ügyeibe. - Ha gallikán, az azt jelenti, hogy rokonszenvez a hugenottákkal? - kérdezte La Surie. - Szó sincs róla. De a jezsuitákat se szereti jobban. - És l'Estoile úr? - Ó, az más! Ő mindig a kálvinizmus szélén járt, de sohase esett bele. Ettől az egyetlen kísértéstől eltekintve példás polgár, tisztségviselő és párizsi volt. - Hogyhogy példás párizsi? - kérdeztem csodálkozva. - Mint vérbeli párizsi, teljes életében erősen bírált mindent és mindenkit, s közben igen-igen hiszékeny volt. Nem volt az országban tízlábú borjú, varázsló, asszonyba bújt ördög vagy húgycsoda, amiben oly szilárdan ne hitt volna, mint Mariette. Szegény drága barátom! Milyen nagy tudós volt, és milyen nagy gyerek! Reménykedjünk, hogy ott, ahol van, nem csalatkozik a titkos könyörületben, amely a szenvedései mögött lappangott... Másnap vasárnap volt, misére mentem a Miasszonyunk templomába, meghallgattam Lucon úr [Richelieu, Lugon püspöke. (A szerző jegyzete.)] szentbeszédét, elbűvölt a fiatal és elegáns főpap a modorával is, amelyről messziről érzett a jó házból való úriember, és világos és szabatos fogalmazásával is. A mise után kimentem a templompitvar elé, ahol a kancámat meg az ő kis spanyol lovát őrizte La Barge (övében egy nagy lovassági pisztollyal, amelynek az volt a hivatása, hogy elriassza a lókötőket), s a sziget csúcsáról az újhíd felé tartva áthaladtam azon a kereszteződésen, ahol a kis fatolvajt felakasztották. Enyhe és napos volt a délelőtt, vasárnap lévén nem dolgoztak a párizsiak, sokan jártak az utcán, s mivel nekem magamnak sem volt egyéb célom, mint hogy kószáljak és szórakozzam, kancám magasából bele-beletekingettem a misére menő, miséről jövő, szépen kipiperészkedett lánykák ruhakivágásába. És szerettem is az újhidat meg a Trónörökös utcát, mint talán emlékszik rá az olvasó, mert a hidat is Henrik építtette, meg az utcát is ő vágatta, ott, ahol az Ágostonrendiek kertjei voltak, hogy folytatása legyen a hídnak, s egyenesen a Buci kapuhoz vezessen. Csak úgy ragyogott az egész utca, a tégla és a kő ízléses együtteséből épült új házak, az ablakok, a frissen festett ablaktáblák s a csodaszépen összeillesztett kövezet. Nem mentem én sehova, de angyal vagy inkább tündér vezette a lovamat, pedig hagytam, hadd lötyögjön a nyakán a gyeplő, mert egyenesen a Bourbon utcába vitt, Lichtenberg úrnő palotája elé. Magas falak rekesztették el az utcától, mégis, mikor felnéztem, meglepetten vettem észre, hogy nyitva az ablakok zsaluja, és maguk az ablakok is tárva-nyitva vannak. Megdobbant a szívem örömömben és aggodalmamban. Nem mertem hinni, hogy itt van a Graifin-em, hiszen Bassompierre egy sort se írt, pedig ugyan jó ideje, hogy elindult Heidelbergbe. De ha nincs a házban, ki az a pimasz, aki elfoglalta és tárva-nyitva hagyta? Rögtön leszálltam a lóról, odavetettem a kantárszárat La Barge-nak, s megragadva a gyalogoskapu kopogtatóját (bárányt ábrázolt, meg is szelídült rajta a kezem) kopogtam, kopogtam, kopogtam, úgyhogy végül meghallottam, hogy nehéz léptek közelednek a kapuhoz. Kinyílt a kémlelő, s rácsa mögül egy bizalmatlan szempár meredt rám. - Wer ist da? - kérdezte egy rekedt hang. - Ich bin Peter von Siorac, und ich möchte Herrn von Beck sprechen. - Also ein Moment bitte, mein Herr. [Ki az? - Pierre de Siorac vagyok, és von Beck úrral szeretnék beszélni. - Akkor kérem, hogy várjon egy pillanatig, uram (németül)] Ez a német párbeszéd megnyugtatott, hogy nem bitorolják a házat, és a remény kissé erőltetett logikája azt súgta, hogyha a háznagy itt van, akkor úrnőjének is itt kell lennie, és türelmetlenül vártam, hogy

megerősítse. Az udvarias von Beck sarkig tárta előttem az ajtót, de a szívemre rácsapta: - Nein, die Greifin ist noch nicht angekommen.[ Nem, még nem jött meg a grófnő (németül)] Majd jön, de ő nem tudja, mikor. Ő csak azért van itt néhány inassal, hogy kiszellőztessenek és kitakarítsanak, mielőtt a grófnő megérkezik. Különös dolog, de soha ekkora örömet nem szerzett nekem a von Beck kerek pocakja meg lelógó orcái látványa. Majd hogy a nyakába nem ugrottam. A kifogástalanul udvarias háznagy túlzásnak, netán illetlennek találhatta hevességemet. Továbbra is hangsúlyozottan jó modorú volt, de kissé zárkózottabb. Erre én növekvő aggodalommal faggatni kezdtem: legalább azt tudja-e biztosan, hogy egyáltalában jön-e a Greifin? De minél jobban vágytam a bizonyosságra, ő annál bizonytalanabb válaszokat adott. Er sei hier, mondta, um die Ankunft seiner Herrin vorzubereiten, aber natürlich könne er nicht schwören, ob die eigentlich kommen würde.[ Ő csak azért van itt, hogy előkészítse úrnője érkezését, de természetesen nem esküszik meg rá, hogy csakugyan eljön (németül)] Ez a "natürlich" szíven szúrt, s keserűségemben már bántam, hogy annyi kérdéssel ostromoltam von Becket, hiszen utolsó válasza kétségeket támasztott bennem. Azért volt annyi józan eszem, hogy véget vessek a vallatásnak, megköszöntem a felvilágosítást, és nyeregbe ugrottam. De míg a Louvre-ig lovagoltam, egyre csak kínoztam az agyamat, nem hallottam, mit beszél a nyomomban lovagló La Barge, s most az utcát se láttam. Közben tudtam jól, hogy értelmetlenül nyugtalankodom. Ha a grófnő csak jó barátom lett volna, ha visszatérése örömmel tölt el, de nem érint mélyen, tökéletesen biztosra veszem, hogy hamarosan viszontlátom, ha egyszer itt a háznagya, és készíti neki a szállást. Ebből következik, hogy csak azért töröm a fejem és reszketek minden ízemben, mert nem bírok magammal, annyira szeretném már látni. Értettem én, hogy miről van szó, de sajnos, egy cseppet se csökkentette kínzó aggodalmamat, hogy tudtam az okát. Mikor háborgó lélekkel beléptem a Louvre-ban a királyi lakosztályba, nagy megdöbbenésemre sírás és jajveszékelés fogadott. Először nem is tudtam, honnan jön, de átbújva a nemesurak sövényén, megláttam, hogy ott áll a kicsi király, és vadul szorít-ölel egy hasonló termetű fiúcskát, de nem láttam mindjárt, hogy kit, mert arcát a Lajos vállának döntve igyekezett elfojtani a sírását. A király annyira magánkívül volt, hogy már vissza se tudta fojtani a zokogást. Borsónyi könnyek csorogtak az arcán, hüppögött, sóhajtozott, csuklott lefelé görbülő szájjal, amilyen a görög színház tragikus maszkjain van, s én mindig úgy érzem, hogy az egész világ fájdalmát kifejezi. A pár körül Souvré, Héroard, Despréaux, Bellegarde, Auzeray, Praslin és sokan mások. Sóbálvánnyá meredve álltak, csak a szemük élt mozdulatlan arcukban, döbbenten bámulták Lajost meg a barátját s őrjöngő bánatukat. Egyszer csak a fiúcska felemelte a fejét, amely eddig a király vállán nyugodott, nyilván hogy lélegzetet vegyen. Akkor láttam, hogy fél fejjel magasabb Lajosnál, s ráismertem féltestvérére: Vendóme lovagja volt az. Tizenhárom éves volt, három évvel idősebb Lajosnál, IV. Henrik és a szép Gabrielle szerelmének virága és gyümölcse. Apja törvényesítette, királyi herceg lett, s nem cáfolt rá a mondásra, hogy a szerelemgyerekeknek megvan az az előnyük, hogy szebbek a többinél. Azonkívül végtelenül kedves egyéniségével mindenki szívét megvette. A kicsi király nagyon szerette, és szeretetre méltó féltestvére hevesen viszonozta barátságát. Hanem én már negyvennyolc órával ez előtt a szívet tépő jelenet előtt, amelynek tanúja voltam, hallottam La Barge-tól, a louvre-i pletykák nagy hírharangjától, hogy a tizenhárom éves Vendóme lovagot nagykorúnak nyilvánították, mert akkoriban ez volt a szokás, s azonnal Máltára küldik. És szombat este Lajos, élve az alkalommal, hogy kettesben maradtunk a fegyveres szobában, megkérdezte tőlem, hogy hol van Málta, bizonyságául, hogy hallott a tervről, de még nem veszi biztosra. Megmagyaráztam őfelségének, hogy Málta sziget, Szicíliától délre van, oda települt az a híres félkatonai, félvallásos rend, amely azt tűzte ki feladatául, hogy lezárja a hitetlenek előtt a Szicília és Tunézia közti tengerszorost. A sziget jól el van látva erődítményekkel, ágyúkkal, hajókkal, és a máltai lovagok veszélyes életük nagy részét a tengeren töltik, s nehéz küzdelmekben és sokszor nagy veszteséggel nyomják vissza a betörő tatárokat és törököket, nehogy partra szállhassanak a keresztény országokban. - Szóval, felség, a máltai lovagok igyekeznek megakadályozni, hogy a hitetlenek bejuthassanak a Földközi-tenger nyugati részébe. - És mennyi ideig tart az út Párizsból Máltába? - kérdezte Lajos a szokásosnál erősebben hebegve. - Úgy vélem, legalább két és fél hónapig, felség.

- De hát akkor a világ végén van! - mondta Lajos gondterhelten. Közben tehát lesújtott a bárd, a barátok elevenébe vágva, s örökre elválasztotta az elválaszthatatlanokat. Igaz, szokás volt, hogy ha egy királyi herceg nagykorú lett, beszerezték valamilyen tisztségbe, de ilyen messzire az udvar és a Louvre kellemes légkörétől és kényelmétől, egy szigorú egyházi rendbe, ahonnan éppúgy nem léphet ki soha, mint a lányok a kolostorból, kemény fegyelem alá és a háborúskodás veszedelmei közé! Ez valóban a legkegyetlenebb, legtartósabb száműzetés volt, ha ugyan nem maga a halál, amelynek állandó adót fizetett a Máltai Lovagrend. - Jaj, felség! Felség! - jajgatott Vendóme, miközben a zokogó király úgy ölelte, hogy majd' megfojtotta. Könyörüljön rajtam! A királyné el akar távolítani felséged mellől. De hogy élhetnék én Máltán, olyan messzire felségedtől! - De hát mit vétett királyné anyámnak? - kérdezte Lajos sírva. - Semmit, felség, semmit - mondta Vendóme reszkető hangon. Senki se volt a jelenlévők közt, aki kétségbe vonta volna, hogy csakugyan ártatlan, tudta az egész világ, hogy milyen jó természetű, milyen nyájas és előzékeny. A király is csak a lelkiismerete megnyugtatásáért tette fel a kérdést. Tudta, hogy nincs az a vétek, amelyért ilyen kemény száműzetés jár. De másfelől ismerte megingathatatlanul makacs anyját is, tudta, hogy nem nagyon szereti gyermekeit, s őt a legkevésbé, nem a fiát látja benne, hanem a vetélytársát, aki majd egyszer elragadja tőle a hatalmat, amit annyira szeret és oly gyatrán gyakorol, úgyhogy azt is tudta, hogy ha leborul előtte és órákig sírva kérleli, akkor se enged elhatározásából egy jottányit se. - Ha majd Máltán lesz, Zagaye - bizalmasan mindig így szólította Vendóme-ot a kicsi király, senki se tudta, honnan ez a név -, sokat lesz a tengeren? - Sokat, felség. - Vigyázzon magára! - Vigyázok, felség. - És ha csatába megy, győzzön! - Győzök, felség. - Írjon nekem gyakran! - Írok, felség. Fogta egymás kezét a két gyermek, és kórusban zokogott. Csak nézték egymást könnymaszatos arccal, s bágyadt, gyenge hangon kérdezgettek és felelgettek. Egyszer csak a király levette a nyakában lógó órát, és a Vendóme nyakába akasztotta. - A magáé, Zagaye, vigyázzon rá, és valahányszor megnézi, gondoljon rám, aki annyira szeretem. Végül aztán bejöttek a lovagért, hogy kocsiba ültessék. Most kezdtek csak sírni istenigazából. Összeölelkeztek. Úgy kellett elszakítani őket egymástól, a kicsi király magára maradt, gyámoltalanul, legörbült szájjal, sírva rótta a szobát; s ahogy ide-odajárt bizonytalan léptekkel, rá se nézve senkire, arrafelé húzódott, ahol mi álltunk Héroard-ral, a fejét se emelte fel, ránk se nézett, nem is hozzánk beszélt - nyilván annyira félt, hogy rossz hírbe keverhet és talán bennünket is elveszíthet -, halkan, alig hallhatóan olyan kétségbeesett szavakat mondott, hogy összeszorult a szívem: - Azért akarják elvenni tőlem, mert szeretem. Sok év eltelt azóta, hogy Lajos ezt mondta, s még ma is úgy visszhangzik emlékezetemben ez a szörnyű mondat, mint a legkeserűbb megjegyzés, amit csak fiú tehet arra, aki a világra hozta. Pedig Lajos még leplezte is azzal az átlátszó többes számmal-óvatosságból vagy szeméremből, ki tudja? Akárhogy is, a lényegben nem nagyon tévedett, mostohán szeretett gyermek volt, s éberen figyelve szerencsétlen állapotára, koraérett érzékenységgel felfogta az iránta táplált érzelmeket. Nem arról volt szó, hogy a régensnő csupa rosszaságból erőszakkal el akarta ragadni tőle élete egyik örömét, hanem félt, hogy ha ilyen nagyon szereti Vendóme-ot, esetleg befolyással is lehet rá, az pedig idővel veszélyeztetheti az ő hatalmát. Úgyhogy nyomban oda is sújtott, nem is érzékelte, hogy fájdalmat okoz, azt akarta, hogy fia barát és szövetséges nélkül, fegyvertelenül álljon szemben vele. Ami a másik gyermeket illeti, akit körültekintően "a világ végére" száműzött, kegyetlen körülmények közé, hát azzal igazán nem törődött, mert könnyű szívvel átvitte rá apja bűnét meg a puttaná-ét, [Szajha (olaszul)] akit Henrik szeretett. - Kérdeznék magáról egyet-mást, uram. - Rólam, bellissima lettrice? [Szépséges olvasónő (olaszul)] - Maga a király környezetének első nemesura, ugyebár? - Szó sincs róla, asszonyom. Nem én vagyok az első. Négy első van. Én csak az egyik vagyok a négy

közül, Ancre őrgróf a legismertebb és legbefolyásosabb az udvarnál. - Értem, értem, de mit csinál ebben a minőségében? Öltözteti a királyt? - Nem, asszonyom, az öltöztetés az a belső inasok dolga, Auzeray-é, Berlinghené... - Ezek nemesek? - Még ugyan! Igen venerandus állás ám a király öltöztetőjének lenni! - Azt hittem, csak a hugenották mondanak ilyeneket, hogy "venerandus". - Én nyugodtan mondhatom, asszonyom, mert katolikusnak születtem. - Szóval maga nem öltözteti a királyt? - Nem, asszonyom. - Hát akkor mit csinál? - Ott vagyok. - Hogyhogy ott van? Mást nem is csinál? Akkor maga bútor, uram, hogy nem csinál semmit, csak ott van? - Kegyelem, asszonyom, húzza be a karmocskáit! Ha valaki ott van, szolgálja a királyt. S úgy szolgálja, hogy várja a parancsait. - Milyeneket például? - Ha Lajos kissé bizalmasan megkérdi tőlem, hogy mi fán terem Málta, mindent elmondok neki, amit tudok róla. Majd pedig megtartom magamnak, hogy mit kérdezett tőlem. - S van olyan a környezetében, aki másképp cselekszik? - Némelyek egész másképp cselekszenek, úgy tetszik, úgy, hogy Lajos minél hiányosabban ismerje az őt érintő dolgokat, és tüstént visszamondják a régensnőnek, amit Lajos kérdez. - És kik azok? - Még nem tudom, kik az árulók. Csak a hűségesekről tudok. - És azok kicsodák? - Héroard, Praslin, Vitry, Berlinghen. - Berlinghen? Az inas? Olyan fontos személy? - Mindenki fontos a király környezetében, asszonyom, még Doundoun dajka is. - Ő megbízható? - Magam is azon töprengek. Észrevettem, hogy Héroard nem bízik benne. - Úgy! Szóval maga Héroard-t is figyeli. - A király lakosztályában mindenki mindenkit figyel, asszonyom, kivétel nélkül. - De miért? - Akik ott vannak, korántsem viseltetnek egyforma érzelmekkel a király, a régensnő és Ancre őrgrófék iránt. - S hogy bírja a kicsi király, hogy őt lesi minden szem, őt figyeli minden fül? - Akit annyian figyelnek, maga is nagy megfigyelő, s korát meghaladó okossággal végzi a megfigyeléseit. - És hogy áll a tanulmányaival? - Bizony elég gyengén. - Hogyhogy? Csak nem azt akarja mondani, hogy Lajos butácska? - Nem a tanítványban van a hiba, asszonyom, hanem a tanítóban. Yvetot-t, a főtanítót még a boldogult király nevezte ki, de rossz választás volt. Rosszul tanította a latint, maga is alig tudott latinul. És lelkiismeretes se volt. Gyakran hiányzott, és nem gondoskodott helyettesről. Azok a tanítók pedig, akiket őutána nevezett ki a királyné, öregek és rozogák. - Mintha azt mondta volna, hogy Ancre őrgróf maga is a király környezetének első nemesurai közé tartozik, nem? - De igen, asszonyom. - Tehát gyakran ott van ő is. - Bocsásson meg, asszonyom, de még nem tartok ott. S most, bármily bájos is, asszonyom, kénytelen vagyok véget vetni a csevegésünknek, s elbúcsúzni. - Az utolsó simítás! - S az utolsó karmolás! Mondja meg őszintén, asszonyom: kedveli az én kicsi királyomat? - Egészen belebolondultam. Legszívesebben ölbe venném, és vigasztalgatnám nagy bánatában. - Sajnos, szép olvasónőm, nem ez lesz az egyetlen nagy bánata ebben az 1611-es esztendőben. Én hónapokig kínzó, aggodalmas várakozásban éltem, s a Heidelbergből visszatérő Bassompierre hírei is alig-alig könnyítettek rajtam, mivel se határozottan jók, se egyértelműen rosszak nem voltak.

Bassompierre átkarolta a vállamat, s incselkedve beszélt hozzám, ahogy szokott: - Jaj, kedves öcsém! Rosszabb ezer halálnál ezekben a kis kálvinista német fejedelemségekben élni! A szürkeség, a hideg szövetkezik a komoly germán tudálékossággal, a szigorú erkölccsel - nincs sima csevegés, senkit nem érdekel a művészet, szüntelenül a bűn tudatában kell élni, hogy a parancsolt kötelességek sivár gyakorlásának tekintsük az életet. Kártya, kockajáték, tánc, balett, opera, vígjáték, minden tilos, még a legjámborabb huncutkodás is. És ha egy hölgynek szépeket mer mondani valaki, hát akkora borzadállyal néz rá, mintha maga Belzebub jött volna elő a pokolból, hogy elragadja a kénköves lángok közé. - És Lichtenberg úrnő? - Mondom már, szép öcsém, ne türelmetlenkedjen! Tudja, mi a kedvenc szórakozásuk a választófejedelemség nemesurainak? Körülülik a fajanszkályhát, elnyújtják csizmás lábukat, szívják a jól megtömött hosszú fehér pipájukat, ürítgetik a kupákat, és elmesélik egymásnak, hogy ki-ki hogy s mint vadászott. Közben a hölgyek a szomszédos szalonban várják, hogy mikor elégelik meg finom mulatásukat a férjek, akik amúgy nem látják szükségesnek, hogy szóljanak a feleségükhöz, hanemha egyszer egy esztendőben, mondván: "Ugyan, kedvesem, feküdjön már le ide! Csinálok gyereket magának." - És Lichtenberg úrnő? - Mondom már... Nagy végre megkapta az örökségét, és V. Frigyes miniszterei meg is engedték, hogy Franciaországba jöjjön, de Frigyes maga megtiltotta, mert csak tizennégy éves, és érvényesíteni akarja a tekintélyét. De úgy vélem, mihelyt ráncba szedi a minisztereit és megerősíti a hatalmát, feloldja a tilalmat, először is, mivel semmi oka rá, másodszor mivel Ulrike az unokatestvére, harmadszor mivel hatalmas család áll Ulrike mögött. Lassan, nehézkesen elmúlt a tavasz és a nyár, de Lichtenberg úrnő csak nem jött vissza. A levelezésünk is kényszeredett lett, mert a grófnő gyanakodott, mint Bassompierre mondta, hogy mindkettőnk levelét felbontják. Később tudtam meg, hogy csakugyan nem tévedett, és hogy V. Frigyes levélcenzúrát vezetett be országában, már ifjúkorában jelét adva zsarnoki és hatalmaskodó természetének, amely érett korában a vesztét okozta. Elég gyakran ellovagoltam a grófnő Bourbon utcai háza előtt, és láttam, hogy az első emeleti ablakok hol nyitva vannak, hol meg zárva, ami nem jelentett semmit, mert von Beck és a cselédség nyilván odalent lakott, és szellőztettek vagy nem szellőztettek, aszerint hogy milyen volt az idő. De mivel összeszorult a szívem, valahányszor megláttam a házat, s a világ minden kincséért se csorbítottam volna a tekintélyemet, hogy még egyszer bekopogjak a gyalogoskapun és háborgassam von Becket, elhatároztam, hogy véget vetek mélabús zarándoklataimnak, hiszen bizonyosra vettem, hogy úgyis hívat rögtön a Greifin-em, mihelyt Párizsba érkezik. De azért néha még ebben is kételkedtem, sőt a szerelmében is, mert a cenzúra miatt kurta leveleket írt, s az enyémek se sokat értek, Bassompierre tanácsára igen tartózkodóan írtam neki, igaz, hogy felindultan, sírva, de hát azt nem olvashatta ki a grófnő hűvös és kifogástalan fordulataimból. Néha úgy éreztem, lassan megdermeszti bennem a szerelem áramát a távolság, az őszintétlen levelezés, s idő jártával még a gentil sesso iránt való érdeklődésemet is elapasztja. Egyszer, egy ebéd utáni pihenőmön, nem leltem örömömet Louisonban, s úgy szégyelltem magam, hogy megemlítettem apámnak. Apám magához szorított, és elmosolyodott: - Ne eméssze magát! A fej irányítja ezeket a dolgokat. Másba szerelmes, ennyi az egész. Egyébként is, apám nagy vigasztalóm volt szomorúságomban, rossz pillanataimban, velem előfordult, hogy nem hittem már a grófnő eljövetelében, de neki soha meg nem ingott a bizalma: "Látszik, hogy még nem ismeri a szerelmes nőket. Tűzön-vízen átgázol a grófnő, hogy eljöhessen a szerelmeséhez." Szerencsére nem kellett tűzön-vízen átgázolnia, csak két országhatáron, a fejedelemségén meg Franciaországén, hanem hát az ostoba pergamenek boszorkánykörében az előző sok instanciázásba, az utóbbi meg sok pénzbe került. De az csak november elején történt meg, mikor újra megfészkelt Párizsban a tél és a hideg, barátjukkal, a halállal együtt, amelynek oly keserves adót fizetnek mindig a legszegényebbek. November kilencedikén, mikor épp a tizenegy órás ebédnél ültünk Virágmező utcai otthonunkban, La Surie-vel kettesben, mert apám Monfort-l'Amauryban volt, Korhadt Tölgy nevű uradalmában, jött egy izenethordó, és átadott nekem egy igen-igen szűkszavú és igen-igen izgalmas levelet. Kedves barátom! Nagyon boldog lennék, ha ma délután három órakor meglátogatna a Bourbon utcában.

Szíves üdvözlettel: ULRIKE El is ájulok, ha La Surie, látván, hogy kiszalad a vér a fejemből, meg nem itat egy jó korty borral, attól aztán helyrejöttem egy kicsit. De azért beletelt egy kis időbe, míg teljesen magamhoz tértem. La Surie beszélt hozzám, nem is hallottam. S mikor a kis külddki-hajtsdki szólt, hogy válaszra vár, neki se tudtam mindjárt felelni. Végül lecsillapodtam némileg, de csak annyira, hogy azt mondtam, vagyis hogy kiáltottam neki: "Igen, igen, igen! Milliószor igen!" Aztán jól megölelgettem, pedig igen maszatos volt, s nem valami szép, s egy tallért adtam neki a válaszvivésért. Morgott is érte La Surie, mihelyt a kis pernahajder kihúzta a lábát. Nem törődtem vele, őt is megöleltem, bolondul magamhoz szorítottam. Aztán faképnél hagytam, berontottam a szobámba, és levetettem magam az ágyra. Évszázadok voltak a percek, amelyek a délután három órától elválasztottak. Csak bámultam az órámat, mintha vad tekintetem siettethetné a mutatókat, s varázslatos következményeképpen magát az időt is. Ez az óra Guise hercegné új és pompás ajándéka volt, apám úgy találta, hogy "fényűzőbb a kelleténél", mert külső foglalatát drágakövek díszítették. De én szerettem, mert szerettem az ajándékozót, s azért is, mert ha kinyitottam a foglalat fedelét, egy bukolikus jelenet tárult elém: a festményen Szeladón pásztor öleli a szép Asztraiát, akitől a gonoszok oly hosszú időre, oly kegyetlenül elszakították. Hanem azért így-úgy rám is hatott apám hugenotta puritánsága, nem fityegőn hordtam az órát, amint akkoriban divatozott, hanem az ujjasom kézelőjében. Végül, mikor elérkezettnek láttam az időt, felugrottam, megmosdottam, felvettem a legszebb öltözékemet, és kikiáltottam udvarra nyíló ablakomon, hogy nyergeljék fel a lovamat és riasszák La Barge-ot (úgy véltem, a semmirekellő éppen a szépet teszi a szobalányainknak), aztán a tükör elé álltam és gondosan megfésülködtem. Eszembe jutott, hogy mikor első ízben látogattam meg a grófnőt, félbeszakítva ebéd utáni pihenőmet, megkértem Toinont, hogy bodorítsa ki a hajamat. Megtette, de féltékenyen, kelletlenül, s keserű és csípős megjegyzésekkel szurkált. Sajnos, rosszul számítottam ki az időt, háromnegyed háromra értem a Bourbon utcába, a Greifin palotája elé. Rossz jelnek vettem, kétségbeestem, s tudván, hogy a háziasszonyok mennyire ki nem állhatják, ha a vendég hamarabb érkezik, befordultam a Saint-André-des-Arts utcába, lassan átléptettem a Szent Mihály hídon, egyszer még le is szálltam a lóról, hogy megnézzek egy arany nyakéket egy aranyműves kirakatában, megint felültem, elhaladtam a Szent Kápolna előtt, s elidőzve egy kicsit a király kertjében, intettem La Barge-nak, hogy lovagoljon szorosan mellém, és nekifogtam, hogy kioktassam. - Ide figyelj, La Barge, vess féket a nyelvedre ennél az előkelő hölgynél, akit most meglátogatunk, s ne hallj a füleddel, ne láss a szemeddel! - De miért, lovag úr? - Mert az egész háznép más hiten van, mint mi. - Hogyhogy, lovag úr? Ezek is zsidók? - Dehogyis, hugenották. - Egyik kutya, másik eb. Későbbre halasztottam, hogy majd kigyógyítom apródomat a fanatizmusából az eretnekek - akár zsidók, akár hugenották - dolgában, és azzal foglalkoztam, ami a legsürgősebb volt. - Egyszóval, La Barge - mondtam határozottan -, egy szót se a cselédségnek, de majd a gyóntatódnak se a gyóntatószékben! Jó gazdád vagyok, La Barge? - Jaj, hát jobb nincs is a világon, uram! -mondta La Barge szeretettel. - Akkor hát tarts meg! - Hát el is veszthetném, uram? - rémült meg La Barge. - Míg észben tartod ezt a törvényt, addig nem: hűséggel tartozol nekem, ahogy én is hűséges vagyok a barátaimhoz, és Lichtenberg úrnő a legjobb barátom. - Nem felejtem el, lovag úr - mondta La Barge nagyon komolyan. Egy előkelő párizsi hölgy jó félórát várakoztat, akár kész van, akár nem, mielőtt színe elé bocsát. De Lichtenberg úrnőben, bár egyébként ő is élt azokkal a bájos, finom asszonyi fortélyokkal, amelyekért úgy szeretjük a nők társaságát, nem volt meg a mi udvari hölgyeink kicsinyes kacérsága, amellyel a rangjukat is éreztetik, meg azt is, hogy hitük szerint mekkora hatalmuk van a mi esendő szívünkön. Ő fogadott, mihelyt beléptem a házába, sőt első udvarias szavaink után keresetlenül azt mondta: - Ugye maga lovagolt el itt az ablakom alatt egy apróddal egy negyedórával ezelőtt? Akkor is bekopogtathatott volna. Készen voltam, vártam magát. Elbűvölt ez a mesterkéletlen vallomás. Annál is inkább, mivel tartózkodó hangja nem jogosított fel rá, hogy visszaéljek vele.

Hanem én csak bámultam a Greifin-t szótlanul. A köszöntő udvariaskodás elszívta az erőmet, remegett a lábam. S mivel ő is némán viszonozta a tekintetemet, a csend, mely oly édes volt eleinte, súlyossá, kibírhatatlanná vált. Ő vállalta magára, hogy megtöri, azzal a természetességgel, amit mindig annyira csodáltam benne. - Bizonyára emlékszik rá, uram - szólalt meg -, hogy én három órakor uzsonnázni szoktam, s mikor a tanítványom volt, gyakran kettesben költöttük el az uzsonnát. Akarja, hogy megújítsuk ezt a kedves szokásunkat? Sikerült kimondanom, hogy nagy örömömre szolgálna. A grófnő csengetett, bejött egy inas egy alacsony asztallal, az asztalon kis boroskancsó, néhány zsemle és lekvár meisseni porcelánedényben. A grófnő karosszékbe ült, s úrnője intésére az inas énalám támlátlan széket tolt, és kimenet meghajolt, amire a grófnő udvarias bólintással válaszolt: ezt Guise hercegné sohase tette volna, őt már gyerekkorában megtanították rá, hogy az inasok, szolgák, szobalányok nem is egészen valóságos lények, nem is lehet észrevenni, megismerni őket. Az uzsonna se oldotta meg a nyelvünket, de megbékéltetett bennünket a hallgatásunkkal: a grófnő lekvárt kenegetett egy nekem szánt zsemlére, és aprólékos művelkedése felmentette a beszélgetés alól, s mindjárt engem is, mert tudtam, hogy rögtön ideadja nekem egy tányéron a mindennapi kenyeremet. Úgy éreztem, hogy csodamód visszavarázsol a múltba ez az uzsonna, felemészti azt a hosszú időt, míg nem találkoztunk, csak folytatnunk kell tegnapi, tegnapelőtti mozdulatainkat, szokásainkat, foglalatosságainkat. Míg gyönyörködve bámultam irgalmas szamaritánusomat, tudván tudva, hogy neki nincs szüksége a szemére, anélkül is ott érez maga mellett, egyszer csak észrevettem, hogy megváltozott az eltelt idő alatt. Észrevettem azokat az apróságokat, amelyeket találkozásunk nagy zavarában nem észleltem. Sokkal elegánsabb volt az öltözéke, mint azelőtt, gyapjú helyett selyemkabátkát és kicsi virágokkal kihímzett selyem harangszoknyát viselt. Ujjain több gyűrű, holott addig szigorú egyszerűségében csak egyetlenegyet hordott. Hajviselete nem változott, dús fekete, hullámos haját ugyanúgy magasra fésülte, ki a homlokából, de vékony arany hajhálójában imitt-amott gyöngy fehérlett. Gyöngyfüzér volt a nyakán is, az még jobban meglepett, mert én mindig csak vékony aranyláncot láttam rajta, szívvel és egy törött kulccsal, özvegységének szomorú jelképeként. És most illatszert is használt, nem annyit, mint a francia udvar hölgyei, akik úgy telehintik magukat, hogy fuldoklik az ember, ha a közelükbe megy, de azért megéreztem. A fülcimpáján lógó aranykarika mintha olykor jobbra vagy balra rezdült volna, de először nem értettem, hol a mozgás forrása. Még mohóbban fürkésztem Greifin-emet. Mozdulatlan arccal, kimért mozdulatokkal, biztos és ügyes kézzel kenegette a zsemlémet. Csak a fülbevalója árulta el izgalmát. Alig észrevehetően rezgett, pedig még csak egy pici fuvallat se járta a kis helyiséget, ahol egymás mellett ültünk. Magam se voltam már az a tejfelesszájú kölyök, aki két évvel azelőtt leült a Greifin mellé németül tanulni, hála Guise hercegné pártfogásának és apám hallatlan bőkezűségének: a királyi ház tisztségviselője lettem. Persze nem bíztam el magamat, tudtam, hogy a megtiszteltetés előtte járt az érdemnek, s így az érdem majd csak királyom szolgálatában érhet nyomába a megtiszteltetésnek. De tekintélyes állásom, jelentős jövedelmem, palotabéli lakásom függetlenséghez és megbecsüléshez juttatott, s egyszeriben megszabadított örökös iskolás fiú állapotomtól s attól, hogy mindig csak a jó család legkisebb, fattyúgyereke maradjak. Mondom, nem szállt a fejembe vadonatúj felemelkedésem, de tudatában voltam, s fogadok, hogy némiképp érződött a habitus corporis-omon [Magatartás (latinul)] is. A grófnő is megsejtett belőle valamit, s meg akart bizonyosodni felőle, ez kiderült abból is, hogy milyen irányba terelte a beszélgetést. - Hány éves is most, kedvesem? - nyomta a kezembe a tányért a gondosan megkent zsemlével. Tizenkilenc. - Úgy látom, megnőtt, legalább kéthüvelyknyit nőhetett, mert úgy emlékszem, hogy két esztendővel ezelőtt nem volt nagyobb nálam. - Nem csalódik, asszonyom, megnőttem. - És sokkal érettebbnek, magabiztosabbnak látszik. Bassompierre elmondta, milyen magas méltóságra emelkedett az udvarnál. - Csakis apámnak köszönhetem. A hercegnét nem említettem, eszembe jutott, hogy egyszer-kétszer úgy éreztem, mintha a grófnő kissé féltékeny volna keresztanyámra. - De bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja állni a helyét. Maga nagyon tehetséges. - Jó tanítóim voltak - mosolyodtam el.

A grófnő is elmosolyodott. - Azt is hallottam, hogy a Louvre-ban lakik: igen nagy tisztesség. - Megszerezné nekem azt a nagy-nagy örömöt, hogy meglátogat? - Sajnos, nem lehet. Mióta özvegységre jutottam, visszavonultan élek, és e tekintetben nem szándékozom változtatni az életemen. Ez az "e tekintetben" csak úgy kiszaladt a száján. Én beleremegtem, ő észrevette, az arcába szökött a vér, s érdekes, még sohase láttam, lassan a nyaka és a dekoltázsa is kissé megpirosodott. Gyorsan lenéztem a zsemlére, úgy tettem, mintha észre se vettem volna a zavarát, s ő egy kis idő múlva kicsit fojtottan újra megszólalt: - És hogyan bútorozta be a lakását? - Guise hercegné nekem adta, amit ő "a kimustrált holmijának" nevez. - Hogy van a hercegné? - kérdezte a grófnő inkább csak udvariasan, semmint őszinte barátsággal. - Nagyon jól, bár olykor úgy érzi, a halálán van. - És féltestvére, Conti hercegné, akiért annyira rajong? - Ó, ma igazán másra tartogatom a rajongásomat! - feleltem, érezve, hogy ez is fájó pontja, s szintén nincs rá semmi oka. - Mintha lett volna egy kis rokona a Caumont-családból a királyné ifjú udvarhölgyei között, nem? - De igen, Fonlebon kisasszony. Úgy hallom, épp mostanában esküszik egy idősebb nemesúrral, aki éppen olyan gazdag, mint ő. - A megboldogult király megígérte magának, ugye, hogy ha elveszi a rangjafosztott herceg lányát, megkapja Aumale hercegének címét? - Megígérte ő Bassompierre-nek is - mosolyodtam el -, de Bassompierre is elhárította a felajánlott adományt. Ami engem illet, nem szándékozom fiatalon eltemetkezni egy házasságban. - Miért? - Mert sürgősebb feladatot állítottam magam elé. - Milyen feladatot? - A király szolgálatát. Bár türelmesen álltam a vallatást, a grófnő úgy érezhette, hogy talán több lesz a soknál, ha folytatja, mert fordított a szón, közömbösebb hangon kérdezett még egyet-mást, ami nyilvánvalóan sokkal kevésbé érdekelte. - Mindennap ott kell lennie a királynál mint első nemesúrnak? - Mindennap láthatom a királyt, de nem egész nap. Nem megyek vele se misére, se vadászni, az a sok idő, amit kellemes vagy nyűgös elfoglaltságaira fordít, számomra mind szabad. - Mindig ott alszik a Louvre-ban? - Nem köteleznek rá, de ott alszom. - Gondolom, cselédei is vannak. - Kettő. Lichtenberg úrnő nem érhette be a szűkszavú válasszal, mert folytatta a kérdezősködést: - És milyen minőségben szolgálnak? - Az apródom üzenetvivő, lovász és inas is egy személyben, és van egy szobalányom is, az vezeti a háztartást, és főz is rám. A Graifin gondolkodási időt akart, elvette a kicsi asztalról a boroskancsót, és teletöltötte a kupámat. De látva, hogy tele a kezem a tányérral meg a megkezdetlen zsemlével, észbe vette, hogy a kérdéseitől nem ehettem, s némi látható lelkifurdalással letette a kupát, és hallgatott. De mivel én továbbra se haraptam bele a zsemlébe, tudva, hogy kelevényhez érkeztünk, amit majd fel kell metszeni, együttes hallgatásunk súlyosabbra sikerült, mint ahogy a grófnő szerette volna. Kicsit lihegve lélegzett, és most már igazán reszketett a fülbevalója. Észrevehette, mert rátette a kezét arra, amelyik a felém eső oldalon volt, hogy mintegy csillapítsa izgalmát. Végtelenül meghatott ez a mozdulat, s szenvedélyes hevületemben, amely elöntött, segíteni akartam neki, fogni a sebészkést, amellyel majd belevág eleven életembe, hogy közelítse a magáéhoz. - Asszonyom - mondtam halkan és komolyan -, ha kérdezni akar valamit erról a szobalányról, kérem, kérdezzen! Sokkal fontosabb nekem, hogy elnyerjem a barátságát, semhogy ne válaszolnék tiszta szívemból. - Köszönöm, barátom - felelte a grófnő összeszedve magát. Megint hallgatott egy kicsit, s kissé szaporábban folytatta, ahol elhagyta: - Hány éves a szobalánya?

- Húszvalahány. - Mikor alkalmazta? - Mikor kegyelmed elment Heidelbergbe. - Hol hálnak a cselédei? - Az apródom a hálószobámmal szomszédos kis helyiségben, derékaljon, a szobalányom meg a fogadószobában, az is derékaljon. Napközben a két derékalj a kis helyiségben áll. - Hogy hívják az apródját? - La Barge. - És a szobalányát? - Louison. - Az első szobalányát Toinonnak hívták, ha jól emlékszem. És ha nem csalódom, Bassompierre "húgocskáinak" szerájában nevelkedett. Louison is vele egysütetű? - Dehogy! - Megtartotta azt a szokását, hogy a déli étkezés után lepihen? - Meg, asszonyom. Hosszas hallgatás következett, mintha rosszul esne a Gráfin-nek kimondani azt a kérdést, amely már a beszélgetés kezdete óta a nyelvén volt. Végül hidegen megszólalt: - Vajon Louison csak megveti az ágyát, uram, vagy meg is bontja magával? - Meg is bontja velem. Lichtenberg úrnő megint elhallgatott, majd így szólt: - Oly lekötelező érzelmeket tanúsított irányomban heidelbergi utam előtt, kedvesem, s a leveleiben is - futára rendszeres érkezése meggyőzött nyilatkozatai őszintesége felől -, hogy ha felhatalmaz rá, adnék egy tanácsot, egyetlenegyet, de a legfontosabbra nézve. - Türelmetlenül várom, asszonyom. - Úgy vélem, uram, tekintettel a kapcsolatunkra és arra, amivé lehet, illő lenne, ha visszaküldené szobalányát apjaura házába, s férficselédet fogadna a helyébe. - Holnap meglesz, asszonyom. - Holnap? - Holnap. Lichtenberg úrnő hátát és fejét karosszéke támlájának döntötte, felsóhajtott, és olyan kimerültnek látszott, hogy azt hittem, elalél. Fogtam a boroskupát, amit nekem készített, és odanyújtottam neki, ahogy La Surie aznap reggel velem tett. Egy hajtásra megitta, s kissé megszínesedett az arca. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg, kedvesem, a türelmét, az udvariasságát, az őszinteségét. Ez a szívbéli beszélgetés egy csapásra megszabadított azoktól a kétségeimtől, amelyek hosszú távollétemben támadhattak bennem. Szinte-szinte úgy érzem, kegyetlen vagyok magamhoz, hogy véget vetek együttlétünknek, amelytől oly sokat kaptam. De nézze el nekem, uram, igen fáradt vagyok, úgy látszik, még nem pihentem ki hosszú utazásomat. Azzal felállt, s mivel megingott, én összeszedve bátorságomat átöleltem. Hagyta, s hátravetve bájos fejét, ajkát nyújtotta. S bár hufándlis szoknyájától nem szoríthattam magamhoz annyira, amennyire szerettem volna, soha csókot ilyen forrón nem adott és nem adott vissza senki. Mindazonáltal nagy felindultságából és könnyesen csillogó nagy fekete szeméből azt olvastam ki, hogy nem kell siettetni a dolgokat, s hogy majd apródonként, fokonként kell előrehaladni, nem szabad kierőszakolni a szerelmét. A grófnő összeszedte magát, kicsit elhúzódott tőlem, de két kezemet nem engedte el, mintha most már végleg eldöntötte volna, hogy szeretné, ha lehorgonyoznék mellette, az oldalán, s örökre két egymás mellett ringó hajóvá változnánk. - Mindig szeressen engem! - szólalt meg parancsoló s egyszersmind könyörgő hangon. Elengedte a kezemet, karon fogott, átfogta a csuklómat, s mint kormányos a kormányrúddal, úgy vezetett-kormányozott apró kis mozdulatokkal. Ismertem én az utat, a Greifin százszor is végigvezetett rajta, mikor elmentem tőle. A nagy szalon felé irányította lépteinket, ahol majd maggiordomója [háznagy (olaszul)] gondjaira bíz. - Máris el kell válnunk? - sóhajtottam. - Holnap délután háromkor újra találkozunk - mondta a grófnő halkan. - És különben is, én el se válok magától. Szükségem van rá, hogy legalább egy éjszaka és egy nap magamra maradjak a lázaimmal, az álmaimmal. Kérem, hagyja meg nekem! Hatodik fejezet

Aznap este, mikor a Greifin-nel találkoztam, apámmal költöttem el késői vacsorámat, s úgy határoztam, hogy ott is alszom, nem térek vissza a Louvre-ba éjnek évadján, mert a párizsi utcák elég veszélyesek voltak. A csavargók mindenféle gaztettet követtek el, még a boldogult király életében például az őr orra előtt elraboltak egy hintót, amely Zamet bankár palotája előtt várta, hogy Henrikünk befejezze a kártyázást: bizonyára nyert, de annyit azért nem, amennyit a fogat ért. Bár mindig örömmel tértem vissza zsenge korom színhelyére, ezen az éjszakán nem jött álom a szememre, annyira felizgatott Greifin-emmel való találkozásom. A mennyországban éreztem magam. Csukott szemmel, nyitott szemmel mindig csak a Greifin-emet láttam, csak az ő hangja dallamát hallottam, csak az ő illatszerét éreztem, újra és újra elősoroltam, áttekintettem jó tulajdonságait. Betöltötte életem látóhatárát, egész életemet kis földi paradicsomnak láttam álmaimban, amelyet immár örökre birtokolni fogok, úgyhogy ha akkor egy jó szellem azt mondja, hogy a Griifin erényei közt a halhatatlanság is szerepel, talán azt is elhiszem. Hanem hát az ármányos sors, amely már addig is annyiszor akadályozta, elodázta leghőbb vágyaim teljesülését, megint csak utolért annak a kis küldöncnek a képében, akinek előző nap megcsókoltam a maszatos orcáját: levelet hozott Lichtenbergné asszonytól, aki azt írta, hogy lázzal, köhögéssel ébredt, ezért kénytelen elhalasztani délutánra tervezett találkozásunkat. Nemigen bízik a párizsi orvosokban, szeretné, ha megkérném apámat, hogy menjen el hozzá, és vizsgálja meg. Meg is tettem legott, könnyes szemmel, mert azt hittem, halálán van, pedig csak épp az imént gondoltam halhatatlannak. - Igen csodálkoznék, ha súlyos volna a baj - mondta apám -, lévén a hölgy vasból, akárcsak fiamuram keresztanyja. Hanem azért felnyergeltette a lovát, s Pisseboeuffel és egy apróddal a nyomában abban a minutában elindult. Én csak lődörögtem a könyvtárszobában, feldúlt ez az új sorscsapás, emésztette a szívemet az aggodalom. De végül csak kijózanodtam egy kicsit, s mivel olvasni nem volt türelmem, behozattam Poussevent-nal egyik szakállas puskánkat, az asztalra tettem, és tisztogatni kezdtem, fél szemmel az órámon, hogy mennyi időmbe telik. Egyszer csak nagy zenebona támadt az udvaron, kinéztem az ablakon. Guise hercegné hintaja érkezett. "Mi a csoda - gondoltam megrettenve -, ilyen korán! És bejelentés nélkül! És apám nincs itthon! És hogy mondjam meg neki, hogy egy beteg hölgyhöz hívták, mikor úgyis olyan féltékeny! És itt van Margot is, akit mindig rejtegetni kell! Magam pedig kócosan, borostás képpel, ingujjban, olajos kézzel!" Futottam Margot-hoz, hogy bújjon be a szobájába, mint egér a likába. De Franz már megelőzött, aztán máris száguldott le a második emeletről, hogy fogadja a hercegnét a kapuban. Egy-két szót váltottak csupán, a hercegné félretolta Franzot, bejött, szinte futva fel az első emeletre utána Noémie de Sobole -, berontott a könyvtárba, nem fogadta a köszönésemet, és azt kérdezte, vagyis inkább rám förmedt: - Hol az édesapja? - Beteget látogat, asszonyom, egy úrhoz ment, egyik barátjához. - Csakugyan, egy úrhoz? - Igen, asszonyom. - Egy úrhoz vagy egy hölgyhöz? - Egy úrhoz, asszonyom. - Siorac márki, a Szentlélek-rend lovagja házhoz jár orvosolni, mint egy hitvány kuruzsló? Hallod ezt, Noémie? - Hallom, asszonyom. - Hát nem szégyen? - De szégyen, asszonyom. - Apám kegyelmedet is házában kezelte az ínrándulásából, és igen jót is tett az ügyes masszázs mondtam. - Igen, mert akkor még szeretett - mondta a hercegné. - És Noémie-t is otthon gyógyította, mikor meghűtötte a mellét. A hercegné vállat vont: - Hát persze, ha egy leányzó alélt csöcsét kell tapogatni, akkor mindig ott van! - De asszonyom, az én csöcsöm nem alélt - szólalt meg Noémie kissé méltatlankodva.

- Ne gágogjon, buta liba! És hogy hívják azt az urat, akihez apja elment öszvérháton, mint a hozzá hasonló orvosok? - Nem öszvéren ment, asszonyom, hanem a szép pej kancáján, egy katona meg egy apród kíséretében. - Ki bánja a kancát! Feleljen! Hogy hívják azt az urat? Haboztam. Se nevet nem akartam kitalálni, se valami ismerősre ráfogni, hogy beteg. - Nem volt ideje apámnak, hogy megmondja nekem - mondtam végül. - Nagyon sietett. De keresztanyám megérezte, hogy elhallgatok valamit, felém fordította a lándzsa hegyét, és nekem esett: - És maga, uram, maga meg tudná mondani, hogy mi neve van? Csak nem maga Siorac lovag, a király környezetének első nemesura? Vagy tán egy alantas munkával bíbelődő boglyas, olajos kezű szerelő? - Őfelsége is tisztogat szakállas puskákat, nem hiszem, hogy hibáznék, ha követem a példáját. - De igen, uram, hibázik! - torkolt le a hercegné fensőbbségesen. - Először is abban, hogy így beszél velem. Meg abban is, hogy a rosszat utánozza Lajosban, mert az csak nevetségessé teszi Franciaország királyát, hogy kőművessé, kertésszé, fegyverkováccsá alázza magát és egyéb alantas kézművesmunkát végez! Ezt a nótát már ismertem. Minden hangnemben énekelték a kormányzó királyné környezetében, hogy a király lealacsonyításával őt felmagasztalják. - Csakugyan restellem, asszonyom - mondtam -, hogy ilyen külsővel fogadom. Bocsásson el színe elől, és engedje meg, hogy rendbe hozzam magam, s csak azután kerüljek a szeme elé! - Menjen, uram, menjen! - mondta a hercegné igen mérgesen. - Látni se bírom így! Meghajoltam, gyorsan kimentem, megkértem Franzot, hogy a gyalogoskapu előtt várja meg apámat, s mondja meg, hogy ad usum Ducissae [a hercegné számára (latinul)] találja ki, minek hívják azt az urat, akit meglátogatott. Hála Istennek bevált a terv. A hercegné a képzelt külső ellenségre féltékenykedvén, nem orrontotta meg a valóságos belső vetélytársat. S az én ártatlan Greifin-em felől is elhárítottam vad gyanakvását, hiszen olyan közel állt a királynéhoz, hogy sok keserűséget szerezhetett volna neki. Ami a gyengélkedő urat illeti, apámnak nem is igen kellett hazudni, mert előző nap volt a Lyukas Tallér fogadóban Salignac bárónál - aznap is készült hozzá -, nagyapámnak, Mespech bárójának barátjánál és valahai périgord-i kenyeres pajtásánál, mert a beleivel bajlódott az öregúr. Én, Guise hercegné előtt merészen megkérdeztem: - S hogy van az a tiszteletre méltó úr? - Semmiség az egész - mondta apám ártatlan képpel. - Csak eret ne vágjanak rajta, orvosságot ne adjanak neki, meggyógyul az magától. Három nap múlva kutya baja se lesz. Lajos főnevelője, Souvré úr magas, kövér ember volt, nem olyan hiú és fenséges, mint a főkamarás, de testre, észre nehézkes, nem rosszindulatú, de nem is finom, kérkedő, öntelt, kicsinyes, korlátolt, szertartásos és meglehetősen gyermeteg, nem értette meg a gondjára bízott gyermeket, pedig szerette. Az is igaz, hogy Lajos nem volt könnyen kezelhető fiúcska, élénk volt, hirtelen haragú, makacs és néha szemtelen is. De szerető szívű, érzékeny lelkű, s ha Souvré úr ügyes és innenfelől közelíti meg, s ahelyett, hogy parancsol neki, megmagyarázza, mit kíván tőle, sokkal kevesebbet kell küszködnie vele. Emlékszem, mikor még élt a megboldogult király, úgy rendelkezett, hogy időről időre látogassam meg Lajost, s egy ízben látom, hogy golyókat görget a gyermek a gyertyatartója vájatában, s úgy rendezi őkett, mintha katonák volnának. Souvré urat idegesítette ez a szórakozás, és rászólt: - Gyermekjátékokkal mulatja magát, uram (akkor még csak trónörökös volt Lajos). - De hát ezek katonák, nem játékok, Souvré úr! - Mindig gyermek marad, uram! - mondta Souvré úr. "Tán elfeledte Souvré úr a maga gyerekkorát? - tűnődtem. Ő, a megfellebbezhetetlen ítélkező, vajon mit játszott nyolc és fél éves korában (ennyi idős volt akkor Lajos)? A király gyerekének már nyolc és fél éves korában felnőttnek illik lennie? És meg kell szégyeníteni, amiért a golyókat katonának képzeli? Hiszen épp ezzel tartják gyermeki sorban, s még a szemére is vetik!" Akkor pedig igen helyénvaló a Lajos válasza: - Gyermek? Hiszen kegyelmetek csinálnak gyermeket belőlem! Megvallom, nagyon szerettem volna torkom szakadtából elordítani magam: "Jól feleltél, Lajos!" De mint jól tudja az olvasó, nincs az udvarban egy talpalatnyi hely, ahol a tizedrészét is elmondhatnánk annak, amit gondolunk. Ez a jelenet, mint említettem, még a megboldogult király országlásának idején zajlott le, de egy év múlva, a régensség alatt Lajos gyermetegsége evangéliuma, dogmája és credója lett a királynénak, a Concini házaspárnak, a minisztereknek, az udvarnak, de még Souvré úrnak is, bár neki inkább megszokásból,

mint gonoszságból. Pedig Lajost semmi se bosszantotta annyira, mint hogy örökké ezt a nótát fújják, tudta, honnan ered, és mi rejlik benne. Keserű szemrehányásokat tett nevelőjének: - Ma nem szeret engem, Souvré úr. Azt mondta, gyermek vagyok. De Souvré úrnak vastagabb volt a bőre, semhogy áthatolhatott volna rajta a szemrehányás. Csak fújta tovább a nótát, úgyhogy Lajos egyszer csak kapta magát, úgy emlékszem, 1612 augusztusában volt, felhányta a ládáit, összeszedte a játékait, és egy inassal átküldte az egészet Nicolas testvérének. Azért megtartott egynéhányat. Úgyhogy néhány nap múlva Souvré úrnak megint alkalma nyílt a megjegyzésekre, habár ezúttal szelídebb volt: - Jó volna, felség, ha kegyeskedne felhagyni ezekkel a gyermekjátékokkal. Hiszen már olyan nagy fiú, nem gondolja? Amire Lajos némi bűntudattal - nem azért, hogy játszott, hanem hogy megszegte hallgatólagos ígéretét azt felelte: - Dehogynem, dehogynem, Souvré úr. De valamit kell csinálnom! Mondja meg, mit! Azt fogom csinálni. Milyen jellemző volt Lajosra ez a kérés: ha későn ébredt reggel, sírva fakadt, annyira félt, hogy lustának gondolják. Hát lustának igazán nem volt lusta, inkább nagyon is tevékeny természetű, de másfajta foglalatosságokra vágyott, nem a végeérhetetlen vallási szertartásokra, hosszú szentbeszédekre, az egyórás gyónásokra, a végtelen "intelmekre", a latintanulásra, aminek "szívesen elmenne a temetésére", mint mondta... Az egymást követő három tanító., Yveteaux, Nicolas Lefévre és Fleurance közül csak az utóbbinak sikerült felkeltenie az érdeklődését, mert az matematikára oktatta, s a tüzérség matematikai alapelemeire is, vagyis arra készítette fel, ami Lajos lenni vágyott: hogy katonakirály legyen, mint apja. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha csakugyan meg akarnák tanítani majdani mesterségére, és életkorának megfelelő módon tájékoztatnák az államügyekről, s így szükségképpen bevezetnék Franciaország és a szomszédos országok történelmébe és földrajzába is, könnyűszerrel jó tanulót csinálhatnának belőle, mert ami érdekelte, abba szívvel-lélekkel bele tudott merülni. De erről szó se volt. Azzal az ürüggyel, hogy még gyermek, sőt "gyermeteg gyermek", még inkább gyermekké tették, mindent elhallgattak előle, azt is, ami nagyon is fontos lett volna a jövője szempontjából. Meg is bizonyosodtam felőle még aznap délután, mikor nagy riadalmamra hírül vettem, hogy Greifin-em betegen, lázasan fekszik. De mielőtt elmondanám, engedje meg az olvasó, hogy elbeszéljem, mi történt köztem és Louison közt, mikor ebéd után, apám házából visszatérve elbocsátottam, ahogyan előző nap megfogadtam. Nem hagyott hidegen a formás, szőke, kék szemű, rózsás orcájú, pisze orrú ugrifüles kis teremtés, de hát mit tehettem... olyan nagy szeretettel beszéltem hozzá, hogy beletelt egy kis időbe, míg észbe vette, mit mondok. De mikor végre rájött, sápadtan, megdöbbenve, értetlenül, némán bámult rám, kimeredt szemmel, mintha fel akartam volna akasztatni. Aztán, hogy lélegzethez jutott, sírva, hüppögve azt mondta: - Jaj, uram! Mit vétettem magának, hogy így ellök? Hűtlenkedtem? Megloptam? Nem tettem kedvére? - Dehogyis, Louisonom! Épp ellenkezóleg! Tökéletes voltál mindenben, és én nem gondolok és nem is mondhatok, rólad semmi rosszat... - De hát akkor miért dob ki az utcára, ha nincs semmi vétkem? - Nem figyeltél ide, Louison - mondtam én. - Dehogy doblak ki az utcára: visszaküldlek a házunkba, a Virágmező utcába. - Az még rosszabb! - kiabálta szenvedélyesen. - Mit mond rólam a cselédség? Mikor így felmagasztalt, a király házában hálatott, a maga szobája mellett, és éjjel, ha nem aludtam, hallgathattam, ahogy lélegzik! Hát igen, szép olvasónőm! Most rajtakapott, pirulok érte. Hazudtam a Greifin-emnek, legalábbis ebben az egyben: La Barge aludt a fogadószobában, Louison meg a szobám melletti kis helyiségben, s reggelente, mikor rendbe hozta magát, bejött felkelteni, szelíden, minden módon kedveskedve, ahogy csak szeretetre méltó egyéniségétől telt. Ugye szomorú dolog, hogy még azok előtt is el kell hallgatnunk egyet-mást, akiket a legjobban szeretünk, nehogy megsebezzük őket? - Már hogy rágalmazhatna el téged a cselédség, Louison - mondtam -, hiszen apám szolgálatába térsz vissza, ahhoz, aki valaha felvett! - Jaj, uram! - sírta Louison, borsónyi könnyeket hullajtva kék szeméből. - Mit gondolnak rólam, hogy elpallottam azt a dicsőséget, hogy a Louvre-ban lakhatok és a király környezetének első nemesurához tartozhatok? Szépen mondta, hiszen Angouléme hercegnénél megmártózott egy olyan környezetben, ahol az ügyes beszédet, a jó fogalmazást (ha nem is a jó gondolatokat) mindennél többre becsülték.

- És más baj is van - folytatta sírva. - Veszem észre jó ideje, hogy már nem vagyok annyira kívánatos a lovag úrnak, mint eleinte, hogy tán máshová húzza a szíve. - Nem csalódtál. - És kibe szerelmes, uram? Megengedi, hogy megkérdezzem? - Egy előkelő hölgybe. - Ó, hát ez megvigasztal egy cseppet - sóhajtott fel. - Nagyon rosszulesett volna, ha egy magamforma leányzóba habarodik belé. És feleségül veszi azt az előkelő hölgyet? - Nem én, nem lehet. - Micsoda? - csattant fel kicsit megütődve. - Hát örökké bűnben fog élni vele? - Hát veled nem úgy éltem? - mosolyogtam. - Jaj, hát az más, uram! Én csak szobalány vagyok. Kicsit furcsának találtam ezt a valláserkölcsöt, amely szerint a bűn nagysága a rangtól függ. De kihasználva, hogy a házasságot említette, elhatároztam, hogy közös múltunkról inkább arrafelé terelem a gondolatait. - Hanem hát te, Louison - mondtam kedvesen -, fiatal vagy, csinos vagy, férjhez mégy egyszer, és akkor illő hozományt kapsz tőlem, ahogy mindig is ígértem, hálából azért a sok-sok kedvességedért. - Nagyon szépen köszönöm, uram - mondta Louison lelkesen. Elmerengett egy kicsit, majd így folytatta: Ha nem vél orcátlannak, uram, úgy gondolnám, hogy jósága felhatalmaz egy kérésre. - Mi lenne az? - Szeretnék valami tárgyat magától, akármilyen kicsit, csak hogy emlékeztessen arra az időre, mikor az voltam magának, ami, tudja már. Hátat fordítottam neki, tettem néhány lépést a szobában, hogy gondolkozhassam. - Megharagítottam, uram? - Dehogyis, csak gondolkodom. Pedig tudtam én jól, mit adhatnék, ami a legjobban tetszene neki. Mikor szappannal-vízzel tisztogatta a gyűrűimet - nagyon szeretett ezzel foglalkozni, a kelleténél több időt fordított rá -, fel-felhúzta a gyűrűsujjára rubintköves gyűrűmet, amelyet én olykor a bal kezem kisujján hordtam. La Surie-tót kaptam. Az jutott eszembe, hogy egy aranyművesnél megrendelhetném a mását, azért mégis egy kissé eltérőt ettől, hogy meg ne bántsam La Surie-t, s türelmét kértem Louisonnak. Üde karjával átölelte anyakamat, s oly melegen simult hozzám, hogy feltámadó érzéseim közt ott lett volna tán a megbánás is, ha sokáig így maradok. De szinte azonnal kibontakoztam az öleléséből, megmondtam neki, hogy el kell mennem, nem időzhetek itt tovább, a királynál kell lennem. A Szent Mihály híd egyik aranyművese megcsinálta a gyűrűt, én odaadtam Louisonnak Virágmező utcai házunkban, s Louison oly ünnepélyesen, olyan nagy örömmel fogadta, mintha maga a király adományozta volna neki a Szentlélek-rend keresztjét. Nem volt nap, hogy fel ne vette volna, emlékeztetőül a Louvre-ban töltött dicső időkre, mikor "egy fedél alatt hált őfelségével", ahogy kedvtelve mondogatta a környezetének. A házi teendők elvégzésére apám átküldte szakácsunk, Caboche legjobb kuktáját, bizonyos Jean Robin nevezetűt: igen tiszta és elég ügyes fiú volt, s La Barge-zsal is jól megértették egymást, mert Jean szerény és csendes természetű lévén, szó nélkül átengedte az apródnak a hangadó szerepét. Mikor odaértem a királyi lakosztályba, épp latint tanult a kicsi király, tanítója, Nicolas Lefévre a rendhagyó igéket mondatta fel vele. - Hogy van a pello ige perfectumtöve, felség? - kérdezte a tanító, szemmel láthatólag még tanítványánál is jobban unva a sivár foglalatosságot. - Pepuli - mondta Lajos. - Kitűnő, felség - felelte szinte meglepődve a tanító. - Hát ezt tudja. - Igen, mert olyan szép szó ez a pepuli! Olyan lágy! Úgy szeretem... Láttam, hogy Souvré úr mosolyog rajta, gyerekességnek tartja (una bambinata, ahogy a királyné mondja), de én a nyelvi érdeklődést gyanítottam benne, amit jó tanító kihasználhatott volna, ha Lajost Vergilius és Ovidius legdallamosabb versein tanítja latinul, s nem örökké csak főneveket ragoztat vele. A latinóra végeztével Lajos - fogadok, hogy rögtön észrevett, mikor beléptem a lakosztályába, csak úgy tett, mintha nem látna (vigyázott, nehogy a kelleténél kegyesebb legyen irányomban, tudjuk, miért) megengedte magának, hogy tudomásul vegye a jelenlétemet. - Ó, Siorac úr! Hát itt van? - Állok felséged szolgálatára - mondtam előrelépve, térdet hajtottam, és megcsókoltam a felém nyújtott

kis kezét. - No hát megtisztította a szakállas puskáját, Siorac úr, ahogy ígérte? - Meg, felség. - És hány perc alatt? - Öt perc alatt, felség. - Nekem jobban sikerült! - ugrott fel Lajos. -Descluseaux, kérem! Szaladjon hamar, nyissa ki a fegyveres szobámat! Jöjjön, Siorac úr! Szeretném megmutatni, mit tudok. Lajos, átugorva a lépcsőfokokat, felrohant előttem a második emeletre Descluseaux nyomában. Mikor kinyílt az ajtó, azonnal bezárta, Descluseaux-t kívül rekesztve. Nagy nehezen levette "kövér Vitryjét" a puskaállványról, rátette az asztalra, vagyis pontosabban egy munkapadra, és nekiállt kitisztítani. Szó, ami szó, feleannyi időt töltött vele - közben az órát figyelve -, mint én. Én azért magamban tartottam azt a megjegyzést, hogy ez a ,,kövér Vitry", amelyet annyit gondoz, s rajta kívül még Descluseaux is, bizonyára nem szorul olyan nagy tisztogatásra, mint a Virágmező utcai szakállas puskák. Úgyhogy Lajos diadalmaskodott, de kedvesen még vigasztalgatott is vereségemért, hogy nekem kevesebb gyakorlatom van ebben a munkában, mint őneki. Míg ezt a nagylelkű megjegyzést tette, váltig törölgette olajfoltos kezét egy rongyba, s mikor elhallgatott, az az érzésem támadt, hogy a szükségesnél tovább tisztogatta a kezét, lesütött szemmel, szégyenlős és tétovázó arccal, mint aki a beszélgetés folytatását latolgatja. Addig-addig, míg végül tréfálkozva azt mondtam neki, hogy ha őfelsége másodszor is hajlandó fogadni velem, hát én lefogadom, hogy volna néhány kérdése... - És ezúttal nyert is, Sioac! - mondta, kihagyva a nevemból az r hangot, mint pici korában és néha még most is, ha négyszemközt voltunk, szeretete jeléül. Rám függesztette nagy fekete szemét, az volt a legszebb az arcában, mert apjától megörökölte a Bourbon-orrát, anyjától meg a hosszú állát - hajszál híja, hogy boszorkányáll nem lett belőle. - Igaz, hogy meg akarnak házasítani, Sioac? - Igaz, felség. - Micsoda? - remegett meg a Lajos hangja. -Tízéves koromban? És ki lesz a feleségem? - Egy spanyol királylány, felség. Iszonyat és undor szökött a fekete szemébe. Csend lett, s én azon tűnődtem, vajon azért jött ilyen heves izgalomba, mert fél a lányoktól, amit már százszor is kimutatott, vagy mert spanyol lányt kell elvennie, pedig hányszor ki nem derült már, hogy maga is osztja apja spanyolellenes érzelmeit. Később azt gondoltam, hogy nem kell szétválasztani ezt a két eshetőséget: több mint valószínű, hogy összeolvadt a két ok. - Kitől hallotta? - kérdezte, összeszedve magát. - Guise hercegnétől. Bólintott, mint aki azt mondja, hogy biztos a forrás, és én folytattam: - Hosszú alkudozás volt, felség, királyné édesanyja a legidősebb királylányt kérte, Spanyolország pedig csak a kisebbiket akarta odaadni. - Micsoda arcátlanság! - sziszegte Lajos. - És mióta folyik az alkudozás? - Édesapja halála óta. - Apámnak csakugyan más tervei voltak velem... Olyan keserűen és szomorúan mondta, hogy összeszorult a szívem. De egyszersmind meg is lepődtem, hogy Lajos tud a boldogult király szándékáról. Mert kevesen tudták az udvarban, hogy Henrik, néhány héttel meggyilkolása előtt, Bassompierre révén titkos tárgyalásokat folytatott a lotaringiai fejedelemmel, azzal a céllal, hogy megkéri a lánya kezét Lajos számára. - És most hol tartanak, Sioac? - kérdezte Lajos kis hallgatás után. - Spanyolország végül ráállott, hogy az elsőszülött leányt adja ide, és Guise hercegné úgy beszélt a dologról, mint elintézett ügyről. Lajos lesütött szemmel, mozdulatlanul, szótlanul ült. Aztán felrezzent, rám nézett, és szilárd hangon azt mondta: - Szóval nincs mit tenni. - A karomra tette a kezét: - Ne bántódjon meg, Sioac, ha három-négy napig nem veszem észre. Tudja az okát - suttogta. Válaszolni készültem, de kopogtattak a fegyveres ház ajtaján, s a vastag tölgyfa deszkán fellengző hang hatolt át: - A főkamarása van itt, felség! - Jöjjön be, Aiguillon úr! - szólt Lajos, felkapva a rongyot, s úgy tett, mintha épp a kezét törölgetné. Elsőnek a tekintélyes has nyomult be a helyiségbe, utána a dupla toka, amely felé a nemes főkamarás

orcái csüngtek. - Felség - hajolt meg, ruganyosabban, mint gondoltam volna -, őfelsége a királyné kéreti, hogy most mindjárt látogassa meg. - Jó. Megyek - tette le Lajos a rongyot a szakállas puskák állványára. - Maga is jön, Siorac úr? - fordult felém. - Siorac úrnak nincs más választása - mondta a főkamarás nyomasztó méltósággal. - Csak ő van itt az első nemesurak közül felséged lakosztályában, s az etikett úgy rendeli, hogy elkísérje felségedet. - Biztosra veheti, felség, hogy mi sem kellemesebb számomra - játszottam az udvaroncot. A király csakugyan nem mehetett csak úgy, hebehurgyán királyné anyjához. Csak ahogy az etikett parancsolta. Legelöl lépdelt a főkamarás, hogy úgy mondjuk, tiszteletteljesen irányítva őfelsége menetét, rettenetes csípejét billegetve. Utána maga a király, aki igen picinek és törékenynek látszott Aiguillon úr árnyékában. Aztán a főnevelő, Souvré úr és a főnevelő helyettese, Despréaux úr. Utánuk a király környezetének négy nemesura közül az egyik, jelen esetben én. Majd Héroard, az orvos és Lefévre, a tanító. Utánuk Berlinghen úr és egy apród. S végül, egészen kivételesen, a király törpéje - a főkamarás nem vette észre, hogy hozzánk csatlakozott -, nagy üggyel-bajjal rángatva vissza a kis Bodri kutyát, amelynek semmi érzéke nem lévén az illedelem iránt, vadul tépte a pórázát, hogy gazdájához juthasson. A királyné kis írószobájában ült, előtte az uzsonna (akárcsak a Greifin-emé, az övé is gyümölcsíz, zsemle és bor), körülötte bizalmas barátnéi: jó keresztanyám, Guise hercegné, a leánya, Conti hercegné, a menye, a másik Guise hercegné, mármint az uralkodó hercegné (ha ugyan bármin is uralkodhatott a jelentéktelen teremtés), aztán Auvergne grófné (a Bastille foglyának hitvese) és Guercheville márkiné, az az érett szépség, akitől La Barge-ot kaptam. Csak szemlélhették a királyné uzsonnázását, meg nem oszthatták vele, de legalább megvolt az az előjoguk, hogy ülhettek, támlátlan székeken. Hanem a szép, fiatal udvarhölgyek, akik nélkül egyet lépni is szégyenlettek volna ezek az előkelő dámák, hely híján a falkárpit előtt sorakoztak szigorú rendben. Ahogy menet közben sorba nézte őket az ember, amit el nem mulasztottam volna, mindnek epedő, mélabús képe volt, amely regényes csáberővel sugározta körül őket, de mint feltételeztem, abból eredt, hogy majd letört már szegény lábuk az álldogálásban, a szakadatlan mozdulatlanságban. De akár álltak, akár ültek a kisasszonyok és a hölgyek, úgy betöltötték hufándlis szoknyájukkal a helyiséget, hogy a férficsapat, amely a királyt kísérte királyasszony anyjához, alig bírt utat tömi a színes öltözékek harangjai közt. Ráadásul a királyné meg az előkelő hölgyek, ahogy meglátták a királyt, mind egyszerre felkeltek, s mély bókkal elterebélyesedtek a király előtt, elfoglalva a nekünk jutó csepp kis helyet is. De a legrosszabbtól azért megmentett bennünket Guercheville-né asszony, mert neki akkora tapasztalata volt az udvari életben, hogy sohase hibázott: intett a kis udvarhölgyeknek, hogy csak tapadjanak a tapétához, s főhajtással üdvözöljék őfelségét. A királyné visszaült, elutasító, savanyú ábrázattal, amit ő a méltóság jelének gondolt, és újra nekilátott az uzsonnázásnak, mintha el is felejtette volna, hogy fia és uralkodója ott áll előtte. Pompázatosan ki volt öltözködve csupa selyembe-gyöngybe, a nyakán gyémánttal kivarrt, hatalmas, velencei csipkéből való gallér, amely hátul a tarkójánál felfelé állt, s valóban királyi jelenség lett volna benne a királyné, hacsak egy csepp emberség csillog a szemében és egy kis kedves mosolyt tud csalni a Habsburg-családtól örökölt duzzogó, előrecsücsörödő ajkára. S míg uzsonnázgatott, fennhéjázón, mint mindig, én igyekeztem közelebb férkőzni a királyhoz a fal mentén az udvarhölgyek cinkos segítségével, akik könyörgő tekintetemre voltak olyan kedvesek, és összepréselték a hufándlis szoknyájukat, hogy odébb mozdulhassak. Úgyhogy végül is előbbre jutottam, oda, ahonnan láthattam az egymással szemben álló és igen különböző érzelmek fűtötte anyát és fiát. Mikor a királyné végre jóllakott, odatartotta az ujjait az Aranyos nevű kiskutyájának, s az eb le is nyalta róluk a lekvárt, aztán se szó, se beszéd, egy ugrással úrnője ölében termett, s helyet foglalt. Fehér volt, göndör szőrű, apró fekete szeme ugyanbizony csillogóbb és élénkebb, mint asszonyáé, idegesen és roppant éberen nézegette vele a jövevényeket. A királyné a fejére tette gyűrűktől nehéz kezét, simogatta a füle közt, lágy hangon nyugtatgatta, hogy csak csupa jó barát van itt. Csodálkoztam, hogy milyen kedves, mert azt beszélték róla, hogy a környezete kétlábúival hideg és kimért. Mind ez ideig egy pillantást se vetett a fiára, aki maga is az Aranyost nézte, nem nézett az anyjára. A Bodrit addig észre se vette senki, mert utolsónak jött be a törpével, meg kicsi is volt - alig valamivel nagyobb, mint az Aranyos -, de most hirtelen nagyot rántott a pórázon, s az első sorba osonva, megállt a királyné előtt, rekedten rávakkantott az Aranyosra, leült a fenekére, és rámeredt a másik ebre, mintha válaszra várna. - De szép kis kutya! - szólt a királyné ellágyult tekintettel. - Mit gondol, Catherine? - fordult Guise

hercegné felé. - Csakugyan, felség - felelte jó keresztanyám -, igen szép. - Összeházasíthatnánk az Aranyossal - mondta a királyné halálos komolyan. - Kitűnő ötlet - vélekedett a hercegné, de kiolvasva tekintetemből, hogy Lajos nemigen örülne, ha oda kellene adnia anyjának a kedvenc kutyáját, nyomban hozzá is tette: - Legalábbis ami a termetét illeti, mert a fajtájára nézve még meg kellene fontolni a dolgot. - Hát majd megfontoljuk - válaszolta a királyné. S a Bodriról a fiára emelve tekintetét, fakó, kifejezéstelen szemmel nézte, majd rosszkedvűen megkérdezte: - Hogy van, fiamuram? - Jól, asszonyom, köszönöm kérdését. - Hogy szolgál a király egészsége, Héroard? - kérdezte a királyné ridegen és unottan. - Jól, felség - mondta Héroard mélyen meghajolva. - És hogy megy a tanulás, fiamuram? - Elég jól, asszonyom. - Hát Lefévre mit mond? - Elég jól, asszonyom - hajolt meg mélyen Lefévre. - Tanulni kell, uram - mondta a királyné, aki maga egy könyvet se olvasott végig soha. - Igen, asszonyom - felelte Lajos. A királyné hallgatott egy kicsit, mint aki már nem is emlékszik, hogy miért is hívatta ide a fiát. A dülledt szemű hölgy összevonta tejfelszőke, alig látható szemöldökét, s erőlködve kutatott az emlékezetében. De igen nehezére eshetett a gondolkodás, mert a savanyú unalom még jobban kiült az arcára. - Fiamuram - egyenesedett ki hirtelen, mintha zavaros fejében végre rátalált volna ennek a beszélgetésnek a céljára -, egyszerű a dolog: meg akarom házasítani. Beszélgetésünk megóvta Lajost a meglepetéstót, egy arcizma se rándult. - Igen, asszonyom - felelte tisztelettel. - Nos, Angliát vagy Spanyolországot kedvelné jobban? A jelen lévő előkelő hölgyek, bármekkora tapasztalatuk volt is az udvari kellemetlenkedések dolgában, önkéntelenül elárulták megdöbbenésüket, olyan utálatos volt ez a képmutató kérdés, amely választást ajánlott Lajosnak, holott már mindent eldöntöttek. S némelyikük - akárcsak én - csapdát látott benne, hogy Lajos elárulja magát, mert választása csakis politikai rokonszenv lehet, hiszen életében nem látott se angol, se spanyol királylányt. Később, hosszasabban elgondolkozva a dolgon, oda lyukadtam ki, hogy a királyné nem maga fundálta ki ezt a kelepcét, annyi esze nem volt, hanem Ancre őrgrófék sugalmazták neki. Akárhogy is volt, ahogy az alattomos kérdés elhangzott, mindenki Lajosra bámult, várva a válaszát. Csalódtak. Nem szólt az egy árva szót se. Csak elmosolyodott. De aztán Angés úr felé fordult (sohase tudtam meg, miért voltjelen, nem lévén se a király, se az anyakirályné embere), és neki mondta: - Spanyolország! Spanyolország! - Mintha némi gondolkodás után úgy döntött volna, hogy kedvére tesz a királynénak, de nem hozzá intézi a szót. Hallgatása, mosolya, majd ez a hirtelen és túlzó felkiáltás, amellyel mintegy tanúul hívott valakit, aki láthatólag idegen volt neki, kellemetlenül érintette a jelenlévőket, de leginkább a királynét, látszott rajta, hogy titkos gúnyt orront a fia viselkedésében, összevonta szemöldökét, s duzzogva előretolta vastag alsó ajkát: - Egyszóval, fiam - mondta fensőbbségesen -, meg akarom házasítani. Egyetért velem? - Egyetértek, asszonyom - felelte Lajos gépiesen, mintha a leckéjét mondaná fel. A színlelt engedelmesség kihozta a sodrából a királynét. Nagyot lélegzett, és megsemmisítően odavetette: - Hanem hát gyermekeket még nem fog tudni csinálni. - Tudom, asszonyom. Bocsásson meg érte! - És honnan tudja? - kérdezte a királyné, mintha bűn volna tudnia, mikor épp most közölte vele. - Souvré úrtól. Erre már nem volt mit mondani, elhallgatott a királyné, s a rá következő csend éppoly feszélyező volt számára, mint a jelenlévők számára az, ahogy nyilvánosan meg akarta alázni a királyt, ami azért mégsem sikerült egészen. Mindenki azt gondolta, hogy ezzel végzett is a fia gyötrésével, de még legridegebb hangján kijelentette: - Azt akarom, hogy holnap menjen el Saint-Germain-en-Laye-be, a fivéréhez. Nagyon rosszul van. Ezúttal váratlanul érte az ütés Lajost. Nem tudta leplezni riadalmát, mindig is szerette és sajnálta-beteges

fivérét. - Nicolas rosszul van? - kiáltott fel elsápadva. - Azért látogatja meg holnap - állt fel a királyné, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. Az anyakirályné, az előkelő hölgyekkel egyetemben, mély bókot vágott ki Franciaország királya előtt, Lajos mély meghajlással viszonozta, és a főkamarás nyomában kiment a szobából. Falfehér volt, remegett a felső ajka. De sikerült visszafojtania a sírást, legalábbis amíg velünk volt. Másnap, november tizenharmadikán Lajos nem mehetett el Saint-Germain-en-Laye-be meglátogatni szegény Nicolas-t: Párizst elborította a hó. Jó egylábnyi hó volt az utcákon, s ez semmi jóval nem kecsegtetett a saint-germaini útra nézve, amely mocsarakon meg a vésinet-i erdőn haladt át, ráadásul kompon kellett átkelnie a Szajnán a király hintajának: jó időben is kényes művelet, hát még mikor a lópaták sárrá tiporják a rakodópart havát! Lajos, ha vadászott, virtuskodva szállt szembe az időjárás viszontagságaival, mint apja, a katonakirály a hadjáratain, s most is forrón könyörgött, hogy hozzák ki a hintaját. De Souvré úrnak semmi oka se volt a hősiességre, így másnapra halasztotta az utazást, amely száraz időben is három órába tellett, de a havas utakon majdnem még egyszer annyiba, arról nem is beszélve, hogy mekkora veszedelmeknek tenné ki a tanítványát és magát. Haboztam, hogy magam is ne maradjak-e a Louvre-ban, de hát Lajos figyelmeztetett, hogy három-négy napig hozzám se szól a tudott okokból, így elhatároztam, hogy a hideg-rideg napokat a családi fészekben töltöm, szóltam La Barge-nak, hogy nyergeljen, magára hagyjuk Robint louvre-i lakásomban, úgyse igen bánja. Szakácsom, Robin, az auvergne-i hegyek közül származott, s nagy szoknyapecér volt, nemigen magas, de izmos, fekete szemű, barna hajú, száraz inú fiú. Elmenet kardot, töltött pisztolyt adtam neki, mint mindig, s azt is megmondom, miért szereltem fel ennyire: szégyenletes és hihetetlen, de még a Louvre-ba is beférkőztek a tolvajok, rablók, betörők, arra is volt példa két évvel később (1613 februárjában), hogy alvilági alakok - sohase fogták el őket - bementek a királyné lakosztályába, és ellopták pompás öltözékeinek nagy részét. Mivel tudtam, hogy Robin éppúgy szereti a lányokat, mint a gyomrát, ha elmentem, mindig meghagytam neki, hogy csak otthon, az én kis mellékszobámban hódoljon kedvtelésének. Rám foghatják, hogy én Robint a szolgálók erkölcseinek rovására kötöm a házi tűzhelyhez, de a louvre-béli szobaleányok erkölcse nem volt kevésbé ingatag, mint úrnőiké, úgyhogy nemigen aggályoskodtam. Már csak azért se, mert Robin igen kedvesen bánt szeretőjével, megosztotta vele ételét-italát. A Louvre-ban ugyanis az volt a legnagyobb baj, hogy a királynén, a királyon és az országnagyokon kívül nehezen jutottak táplálékhoz az emberek, s gondolom, a szegény kis leányzó szemében igen megnövelhette Robinem csáberejét az ingyenlakoma, a jó cahors-i bor. Először előnyös, aztán meg hátrányos, ha Párizsban esik a hó. Olyan vastag szűz takaróval fedi be a talaj undorító kérgét, hogy se nem látszik, se nem bűzlik. Hanem aztán, sajnos, mikor olvad, ezzel a bizonyos réteggel dögletes fekete péppé kavarodik, amelynek bűze kiállhatatlan és állaga végzetes a lovakra nézve, nem csoda, hogy olyan kevés szekeret látni ilyenkor a fővárosban, s persze így tüzelő és élelem is ritkábban érkezik. Hanem a mi házunkban hugenotta előrelátás uralkodik, mindig van kenyér a szuszékban, tüzelő a fásszínben. A könyvesház kandallójában nagy, magas, fényes tűz égett, ki is nyújtóztattam felé egymás után mind a két csizmás lábamat. Mire felengedtek gémberedett tagjaim, örvendező arccal belépett apám és La Surie, jól megölelgettek, annyira örültek nekem meg én is nekik, pedig nem múlt el hét, hogy el ne jöttem volna meglátogatni őket. Mariette jelentette, hogy kész az ebéd, apám behozatta oda, ahol voltunk, hogy élvezhessük a szép, sistergő tüzet, és Mariette mindjárt tudakozódott "a mi kicsi királyunk" felől. Én csak csupa szépet-jót mondtam, apámnak és La Surie-nek tartogatva a bor seprőjét. Már a végén jártam a szomorú történetnek, mikor Franz bejelentett egy üzenethordó gyereket, s ahogy megláttam, megdobbant a szívem, s valahogy meg is döbbentem, hiszen ismertem. - No hát olvassa már el azt a levélkét, fiam! - szólt apám. - Választ kíván, ha nem csalódom. Adott a fiúnak egy solidust, egy karaj kenyeret meg egy darab sajtot, s a kincseivel leültette a kandallópadkára. Én meg az ablakhoz húzódtam, és széthajtogattam a szerelmes levelemet. Kedvesem! Apjaura kezelésének hála - adja át neki köszönetemet - szinte-szinte teljesen meggyógyultam. Elmúlt a

lázam, de még gyenge vagyok, s őrzöm az ágyat, hogy vissza ne essem a kórba, csak a jól megrakott tűz a társaságom. Ha ma délután két órakor eljönne meglátogatni egy szegény beteget, nagyon hálás lenne érte. Hű szolgálója ULRIKE - Lichtenbergné asszony köszöni a hatásos kúrálást, apámuram - fordultam hátra. - Úgy, hát hamarabb összeszedte magát, mint gondoltam volna - mosolyodott el apám. - Meglátogatja délután? - Meghívott. - Ha van kedve, menjen a hintón, nem fog annyira fázni, mint lóháton, én meg ma már ki nem mozdulok. - Köszönöm szépen, apámuram, de hátha a lovagnak... - Dehogyis, dehogyis, magam se megyek sehova - mondta La Surie. A kis küldönc közben megette a kenyeret, egy morzsáját se hullajtva el, és a sajtot is, hajastul. De apám még egy kis meleg bort is adott neki, hogy öblítse le az ételt, míg én a levelet írom a Greifin-emnek. Asszonyom! Azt se tudom, hová legyek örömömben, hogy hamarabb láthatom, mint reméltem. Legyen olyan jó, szóljon Herr von Becknek, hogy hintón érkezem a kocsikapu elé pontban két órakor! Bevallom, dühös féltékenység tölt el, ha erre a kis küldöncfiúra nézek, levelem vivőjére, mert abban a hallatlan boldogságban részesül, hogy négy hosszú órával hamarabb láthatja Magát, mint én. Hű szolgája PIERRE-EMMANUEL DE SIORAC Nagy, megvakító hópelyhek hullottak a láthatatlan égből, a kihalt utcákat mintha varázslat sújtotta volna, míg Lachaise, a kocsisunk, orrát a köpenyébe dugva, nagyon óvatosan hajtott, épp akkor fordultunk be a Bourbon utcába, mikor a Saint-Germain-des-Prés-templom toronyórája elütötte a két órát - tompa, zengéstelen hangon, talán a hótól, talán áhítatos és világtól elforduló hangulatomtól. Alighogy megállt a hintó a Greifin-em háza előtt, kinyílt a kocsikapu, úgy látszott, magától, mint a tündérmesében. Olyan sűrűn esett a hó, hogy látni nem láttam Herr von Becket, csak éreztem, hogy karon fog, mikor lekászálódtam a hintólépcsőn, s hallottam, amint magamnak is idegen hangon azt mondom neki, hogy gondoskodjon a kocsisról meg a lovakról. Gewiss, gewiss, HerrRitter [Természetesen, természetesen, lovag úr (németül)] - kiáltotta a fülembe. Egyáltalán nem éreztem, hogy megyek, hogy lépkedek felfelé, de egyszer csak az első emeleten találtam magam, csodamód kabát nélkül, kalap nélkül, ujjasban, egy arannyal szegélyezett fehér ajtó előtt, amelynek rézkilincse barátságosan fénylett a félhomályban. Bekopogtattam a mutatóujjam bütykével. Tessék! - szólt ki egy hang, bizonnyal csendesebb, mint a halántékomban lüktető vérem dübörgése. Karmazsinvörös selyemfüggöny fogta el a világosságot az ablakon, csak a pislákoló tűz világította meg a szobát, meg egy karos gyertyatartó illatos gyertyái. A gyertyatartó egy ébenszekrénykén állt, a szekrényke mellett baldachinos ágy, amelyet háromfelől is eltakart az ágyfüggöny. - Maga az, lovag? - hangzott áz ágyfüggöny mögül. - Én, asszonyom. - Legyen szíves, reteszelje be az ajtót, és tegyen a tűzre! Megtettem, de fordított sorrendben, mint ahogy parancsolta, két darab fát a tűzre tettem, csak azután húztam el a reteszt: amilyen óriási volt, olyan könnyedén és csendesen csusszant bele a lyukába, jól meg lehetett olajozva. Ahol meg kellett fogni, az kutyafejet ábrázolt: önkéntelenül megsimogattam, ahogy eltoltam, nyilván megköszöntem neki, hogy őrzi a szoba lakójának álmát. Lichtenbergné asszony azonban nagyon éber volt. Akármilyen halkan neszezett a retesz, meghallotta, és szólt, hogy kerüljek az ágy fal felőli oldalára, a gyertyatartóhoz. Oda is mentem, de zsámolyt nem látván, egy bársonypárnára térdepeltem, s jó darabig úgy maradtam, az összehúzott ágyfüggöny a szó szoros értelmében az orrom előtt volt, mégse észleltem egyebet, mint kissé ziháló lélegzést. - Hát örökké láthatatlan marad, asszonyom - szólaltam meg végül -, még a kezét se csókolhatom meg? Nem szólt rá egy árva kukkot se, talán egyszerűen azért, mert attól tartott, hogy nem ura a hangjának, annyira meghökkentette ez a merész helyzet, jóllehet rövid betegsége hosszú álmodozásaiban maga álmodta meg ezt a merészséget. Felvérteztem magam türelemmel a hallgatásával szemben, vélve, hogy tudom az okát, s átlátva, hogy

nem áll érdekemben siettetni az eseményeket, s egyszer csak kinyúlt a keze az ágyfüggöny alól, felém. Megragadtam, s többször is megcsókoltam, bár szelíden, igyekeztem fékezni a mohóságomat. De még a szelídségemet is sokallotta, mert éreztem, hogy megmerevedik a keze a kezemben, és vissza is húzta. Nem aggasztott túlságosan a visszavonulása, éreztem, hogy az illemnek vagy a szeméremnek engedelmeskedik (már aminek nevezzük ezt a viselkedést) és nem a kacérságnak, a szigorú és komoly Lichtenberg grófnőtől mi sem állt távolabb, mint a mi udvari szépségeink fortélyai. De mivel kitartott a csend, elszántam magamat, hogy sürgetem egy kicsit a Greifin-t, ha másért nem, hát azért, hogy kisegítsem abból, amit tétovázása útvesztőjének hittem. - Úgy tetszik, asszonyom, nem láthatom és nem foghatom a kezét. Nem szólhatna hozzám legalább? - Igaza van, kedvesem - mondta a grófnő halkan. - Szólok magához. Szólnom is kell. De még nem tudok. Adjon egy kis időt! - Isten óvjon tőle, hogy siettessem, asszonyom! - mondtam a szeretőkre jellemző rosszhiszeműséggel, akik ártatlanul hangoztatják az ellenkezőjét annak, amit csinálnak. Hanem hát csak telt az idő, s csodálkoztam rajta, hogy ilyen nehéz a grófnőnek teljesítenie az elhatározását, bár nyilván ezerszer is megfontolta, mielőtt az ágyához hívott volna. Legalábbis így gondoltam, mert nagyon fiatal voltam, és azt hittem, bonyolult gondolatok nyűgözik a nőket, holott csak bizonyos helyzetek bonyolultak számukra, s vergődnek bennük, a férfiaknak meg ugyanaz sokkal egyszerűbb. - Kérdezhetek valamit, kedvesem? - szólalt meg végül. - Természetesen, asszonyom, természetesen! Hiszen mindenestül a magáé vagyok. Megint elhallgatott, engem meg már majd felvetett a türelmetlenség. De nem volt mit tenni. Tudtam jól, hogy még egyszer nem sürgethetem. - Hát ezt akarom kérdezni, kedvesem: rendet tett az életében? Most értettem meg, miért halogatta a dolgot. Félt, hogy megsért a faggatással, mert azt a látszatot kelti, mintha kételkedne az eskümben. De végül is túltette magát rajta, mert nem ígéretekre, hanem tettekre akarta alapozni a jövőnket. - Louisonra céloz, asszonyom? - kérdeztem gyengéd gúnnyal. - Ki másra? - mondta a grófnő kissé hidegen, mivel inkább a gúnyt érezte meg, semmint a gyengédséget. El is határoztam, hogy felhagyok a franciás könnyedséggel, és halálosan komolyan fogok beszélni vele, mert az ismerősebb egy német fejedelemség grófnőjének. - Az ígéretemet követő napon visszaküldtem Louisont apámhoz, és felfogadtam egy szakácsot, asszonyom. - Jól tette, uram - felelte a grófnő elfúló hangon. Sóhajtáshoz hasonló neszt hallottam. El tudtam képzelni, milyen végtelenül megkönnyebbült a Greifin, hiszen amilyen lelkiismeretes és aggályos volt, bizonyosan sokat tépelődött Heidelbergben, hogy legyen-e szeretője, ráadásul feleannyi idős, mint ő. Azt mindenesetre elvárta, hogy legalább hűséges legyen, persze természetes szerelemféltésből és birtoklási vágyból is, de azért is, mert az ő felfogása szerint ez illett kapcsolatunk méltóságához. - Kérem, kedvesem, húzza el az ágyfüggönyt a maga oldalán! - Ó, asszonyom, boldoggá tesz! - álltam fel. - Eddig az a komor érzésem volt, hogy kolostori rácson keresztül beszélgetek egy nőrokonommal. - Habár az ágy nem társalgó - nevette el magát a Greifin, feloldva mindkettőnk feszültségét s egyszersmind az emberibb valóság felé terelve gondolatainkat. Megmarkoltam a bal oldalamon lévő ágyfüggönyt, amely szintén karmazsinpiros selyemből volt, mint az ablakfüggöny, elhúztam, s a karikák odébb gördültek a függönyrúdon. Végre megjelent előttem Lichtenbergné úrhölgy a gyertyafényben, kibontott dús fekete haja a kispárnán, a feje körül, elöl gyöngyház gombokkal csukódó halványkék selyem hálóruhája nyakán és ujján velencei csipke. Laza öltözékében is igen gondozott volt, alighanem frissen mosott haja rugalmasnak, selymesnek látszott, szemét szemfestő ceruza enyhe nyoma árnyékolta. De orcáján ólomfehér, száján ajakpirosító egy csepp se, hogy úgy mondjam, tért nyitva szándékaim előtt. Bár ez az apróság némiképp felbátorított, hiszen elárulta az ő előre megfontolt szándékát, Greifin-em nagy szépsége, ahogy így elébem tárult, mégiscsak megbénított. Sejtettem én, hogy egy előkelő hölgynek fokozatok, óvatos közelítések, ceremóniák kellenek a szerelemben, de hát se Toinon, se Louison álmában se kívánt volna tőlem ilyesmit. Megkockáztatom, hogy az olvasó nevetségesnek tart, akkor is őszinte leszek. El kellett töprengenem valamin, ami szobalányaim idejében sohase jutott eszembe. Hogy ha oly irányba fordulnak a dolgok, amilyenbe szeretném, mikor vetkőzzek le és mi

módon? Úgy látszik, csodálatomon, kétségeimen és szorongásomon kívül ezt is kiolvasta a Greifin a szememből, mert jóságosan azt mondta: - Ne álldogáljon már, kedvesem, üljön le, legyen szíves! - Hát ha tudnék, asszonyom. Nincs itt szék. - Hogyhogy? Hát nem ült, míg össze volt húzva az ágyfüggöny? - Nem, hanem térdepeltem, ahogy csodálójához illik. - De hát csak nem csodálhat örökké! - kaccantotta el magát elbűvölően. -Elkél már egy kis egyenlőség is. Üljön csak ide az ágyam szélére! Oda is ültem, s most már a magam elhatározásából fogtam meg a kezét a hála önkéntelen mozdulatával, s csókkal borítottam, és már-már majdnem kiaknáztam ezt a rövid gyönyörűséget, mikor elhúzta a kezét, és átfogta vele a nyakamat: akkora erővel vont magához, hogy elvesztettem az egyensúlyomat. Úgyhogy rábuktam, de soha gyönyörűségesebb bukást! Most már megeresztett kantárszárral nyargaltam, annyi helyre tehettem a számat: az ajkáról az édes kicsi füle mögé, a füléről a nyakára. - Kedvesem - szólalt meg végül a Greifin halkan, de a halk hangja is remegett -, nem maradhat így. Megfullad ebben az ujjasban. Menjen hát oda a tűzhöz, szabaduljon meg tőle! És ha már úgyis ott van, tegyen még egy darab fát a tűzre! Felálltam, s közben megcsodáltam, hogy milyen finom érzéke van a Greifin-nek az árnyalatokhoz és az illemhez. Azt mondta, "szabaduljon meg tőle", nem azt, hogy "vetkőzzön le". Azt tanácsolta, vessem le az "ujjasomat", "hogy meg ne fulladjak", nyilván beleértve egész öltözékemet, a nadrágommal együtt. S a művelet elvégzése céljából a tűzhöz küldött, vagyis a szobának arra a részére, ahol a tekintete nem feszélyezhetett ügyetlenkedésemben, mivel az ágyfüggöny azon az oldalon továbbra is össze volt húzva. Hosszallottam a vetkőződésemet, akármennyire siettem, s mikor visszamentem, hogy Greifin-em ölelő karjai közé vessem magam, még egy kegyetlen próbát kellett kiállnia a türelmemnek: reszkető ujjaimmal ki kellett gombolgatnom valamennyi gyöngyház gombot, amely a hálóruháját oltalmazta. Ezek után, hála az isteneknek, mindenfajta komoly beszédre alkalmatlanná vált a szám. És az agyam is. Énemnek egy olyan világában találtam magam, amit eddig nem ismertem, noha tudtam minden mozdulatát: ebben a világban a heves érzés boldogsággá változtatja a gyönyört. A boldogságom pedig, úgy tetszett, olyannyira meghaladja az embermértéket, hogy amint hozzájutottam, mindjárt reszketnem kellett, hogy elveszítem. Éjnek évadján mentem el a Bourbon utcai palotából, de nem nagyon bántott, hogy Lachaise meg a fogat öt hosszú órán át várt rám, mert von Beck igen-igen jól bánt velük. A maggiordomo elmondta nekem, míg kísért kifelé, hogy ő jobban kedveli az állatokat, mint az embereket, s hogy Lachaise nagyot nőtt a szemében, mikor megérkezvén annyira aggódott a paripáiért, hogy maga tette rendbe őket, nem hagyta a lovászokra a gondjukat, úgyhogy elhatározta, hogy ugyanúgy bánik vele, mint a lovaival: a lovaknak tiszta szalma és abrak, a kocsisnak sült kappan és rajnai bor. Visszatértem a Virágmező utcai házba, úgy aludtam, mint a bunda, csak arra ébredtem fel, mikor elütötte a tizenegyet, sajgó és mégis rugalmas testtel, a fejem heves szerelemmel volt tele, kielégíthetetlen szívem pedig Greifin-em szépségével. Ahogy felkeltem, csodálkozva tapasztaltam, hogy nincs olyan farkasordító hideg a szobámban, mint az este, kipillantottam az ablakon, hát látom, hogy hirtelen nagyon megenyhülhetett az idő az éjjel, mert elolvadt a hó. Számíthattam rá, hogy Lajos ebéd után elindul Saint-Germain-en-Laye-be, így magam csak egypár falatot kaptam be, és indultam is La Barge-zsal a Louvre-ba. Sejtelmem nem csalt, mert alighogy beléptem a királyi lakosztályba, Souvré úr közölte velem, hogy Lajos velem, vele, Héroard-ral és Vitryvel óhajt egy hintóban utazni. Elküldtem La Barge-ot, hogy szóljon apámnak és Lichtenbergnének, s aggódtam, hogy majd csak az elindulásunk után ér vissza a Louvre-ba. De megjött idejében, s felkapaszkodott a királyné szobalányainak delizsánszába: ismerte majdnem valamennyi lányt, mindnek tette a szépet, ha alkalma nyílt rá, de csekély sikerrel, mivel olyan fiatal volt és kicsi. De azért elszórakoztatta őket az apródom évődő fecsegése, és úgy teletömték az úton apró cukmissel meg marcafánkkal, hogy majd' megpukkadt. Hintónknak három és fél órába tellett, míg a Louvre-ból Saint-Germain-en-Laye-be ért, ami elég sok, hiszen ez volt az egyik legjobb útja a birodalomnak, Sully elsőnek hozatta rendbe, mivel Henrik sokat használta, mikor törvényes és törvénytelen gyermekeit látogatta Saint-Germainben. Hanem hát az enyhülés, az egyenlőtlenül olvadozó hó miatt olyan sáros, kátyús és helyenként hóbuckás volt, hogy a lovak csak olykor-olykor haladhattak rövid ügetésben. Többnyire inkább csak lépésben. Elláttak bennünket takaróval, meleg vizes palackkal, parazsas lábmelegítővel, mégis nyirkos hideg volt a

hintóban, és sötét is, mivel hatalmas fekete felhők borították az eget. Lajos nagyon aggódott beteg öccséért, szomorúan, tétlenül, némán gubbasztott a sarokban. Nevelője mindig unatkozott, ha nem beszélt, úgyhogy se íze-se bűze emlékeit kezdte zsolozsmázni azokról a komisz telekről, amelyeket már megért, Lajos pedig behunyta a szemét, úgy tett, mintha aludna, s ez azért csak belefojtotta a szót Souvré úrba. Mondom, Lajos "úgy tett", mert még szunyókálni is lehetetlen volt, olyan rettenetesen rázkódott a hintó, hogy akármelyik percben felfordulhatott. Sajgó tagokkal, elcsigázva értünk Saint-Germain-en-Layebe délután öt óra tájt, de akárha éjszaka lett volna, olyan sötét és alacsony volt az ég a fejünk felett. Örültem, mikor a király és Souvré úr után leszállhattam zötyögő hintónkból, s megkeresve La Barge-ot, aki alig látszott ki a szobalányok szoknyái közül, adhattam neki néhány garast a konyhai személyzet és a gondnokság megvesztegetésére, mert a király környezetének első nemeseit ugyan a kastélyban szállásolták el, de meleg szobájukról, ételükről senki se gondoskodott, úgyhogy gyorsan, ügyesen és borravalót osztogatva kellett intézkedni, hogy tűzifát és élelmet kapjunk a szolgáktól. Mikor ezzel végeztem, meghallottam, hogy a király máris elindult a Monsieur-höz, [Ez volt a címe Franciaországban az orléans-i hercegnek, vagyis a másodszülött királyfinak. Az elsőszülött királylánynak Madame volt a címe.] még a csizmáját se húzta le. Méltóságomat sutba vágva futottam utána, s öccse lakosztályának küszöbén utol is értem. Négyéves volt akkor a szegény Nicolas. Hektikásan, angolkórosan született, óriási feje volt: úgy vélekedtek az orvosok, hogy nemigen marad meg. Valahogy mégis megélt, többet feküdt, mint járt, nagy, szelíd, méla szemekkel nézte, mint járnak-kelnek körülötte az épek, hanem beszélni bámulatosan gyorsan megtanult. Az az igazság, hogy sokkal jobban ki tudta fejezni magát, mint a trónörökös az ő korában, nem habogott, minden mássalhangzót kiejtett, folyékonyan beszélt. Aludt, mikor a hálószobájához értünk, a neszezésünkre riadt fel, hevesen összerezzent, és máris rájött a görcs, rángatózott keze-lába, a tekintete elmeredt, a szája eltorzult. Mindnyájunknak elszorult a szíve, de kivált a Lajosé, láttam, hogy elsápad, és remeg a felső ajka. De nem tartott sokáig a roham, Nicolas lassan lecsillapodott, ráismert a bátyjára, és végtelenül megható tekintettel nézett rá, mintha megköszönné, hogy eljött. Mivel születésétől fogva tudták, hogy meg van pecsételve a sorsa, nem sokat törődött vele az udvar, a királyné meg még annyit sem. - Jó estét, testvérem! - szólt Lajos. - Jó estét, kispapám! - felelte Nicolas. Így hívta Lajost, mióta IV. Henriket meggyilkolták. - Nagyon megtisztel, hogy idefáradt meglátogatni - tette hozzá. Meglepett, hogy egy négyéves gyermek ilyen szabatosan beszél, de nem volt időm csodálkozni, mert megint kidülledt a szeme, eltorzult az arca, és Héroard doktor odalépett Lajoshoz, s a fülébe súgta: - Kegyeskedjék visszavonulni, felség, a Monsieur-re megint rájön a roham. Lajos sarkon fordult, és olyan sebesen távozott a lakosztályból, hogy alig bírtunk lépést tartani vele, kivált Souvré úr, ő utolsónak cipelte a súlyát. Én utolértem Lajost, mint már előbb is, de amint egy vonalba értem vele, mindjárt el is maradtam tőle egy kicsit, mert ahogy ment, majdnem szaladt, nagy könnyeket hullatott, s azt tartva, hogy a sírás nem való királyi rangjához, most se akarta, hogy lássák. Ezért aztán bezárkózott a tanulószobájába, mihelyt visszaért a lakosztályába. Gondolva, hogy úgyse látom viszont hat óráig, mikor vacsorázni szokott, magam is lakosztályomba tértem, remélve, hogy lesz vacsorám, mert már majd' éhen vesztem, se nem ettem, se nem ittam tizenegy óra óta, mikor azt a pár falatot bekaptam. Csakugyan, lobogó tűz és terített asztal várt, megdicsértem La Barge-ot, hogy ilyen fürge és szemfüles, s meghívtam, hogy egyen velem: elpirult örömében, bár ímmel-ámmal eszegetett, még mindig tele volt azzal a sok édes körömfaladékkal, amivel a szobalányok teletömték. La Barge apja IV. Henrik kapitánya volt, az Amiens ostromában tanúsított vitézségéért nemességet adományozott neki a király, s a fiát is ő ajánlotta Guercheville márkinénak, akitól aztán az ismert körülmények folytán hozzám került. Ügyes kis barna fiú volt, egyáltalán nem érződött rajta szerény származása, egy csepp közönségesség se volt benne, épp ellenkezőleg: arca bájos és finom, modora kifogástalan, szeme éles, ő maga előzékeny és szolgálatkész, kicsi termetét roppant lendületességével igyekezett feledtetni. Míg nálam volt, sose tapasztaltam, amivel általában a Louvre-ban az apródokat vádolták: nem volt se pimasz, se romlott, se hencegő. S ha kellett, nem sajnálta szolgamunkával se befenni a kezét, megrakta a tüzemet, megterítette az asztalomat. Én is inkább úgy bántam vele, mint kistestvéremmel, nem mint apródommal, s ha alkalmam nyílt rá, igyekeztem eloszlatni korábbi neveltetéséból származó előítéleteit, kicsinyes nézeteit.

Evés közben La Barge némán gyötörte a gyomrát, s magam is hallgattam, bár jó étvággyal ettem, mert máris annyira hiányzott a Greifin-em, s másfelől tudtam, hogy ha meghal a kis Nicolas, most, hogy Vendóme lovagot is csak nemrégiben száműzték, az igen nagy csapás lesz Lajosnak. Fél nyolckor mentem vissza a király lakosztályába, már lefeküdni készült, bár korán volt még hozzá, de Souvré úr úgy gondolta, hogy a fárasztó út után azonnal nyugovóra kell térnie. Úgy láttam, megnyugodott Lajos, vagy legalábbis magába fojtotta a bánatát, s az ásítozásából ítélve mindjárt el is aludt volna, ha a szenvedélyesen szabályoskodó és fontoskodó Souvré úrnak nem támad az a szerencsétlen gondolata, hogy újra szóba hozza Nicolas-t, korántsem megnyugtató módon. Ez az otrombaság kiverte az álmot a Lajos szeméból. Elsápadt, felült a fekhelyén, és fojtott hangon, mint akinek gombóc van a torkában, megkérdezte: - Hát nem lehet segíteni rajta? - Az orvosok mindent megtesznek, amit csak tudnak, felség, de imádkoznia kell érte Istenhez. Igazán ostoba módon adta értésére a nyugovóra térő Lajosnak, hogy menthetetlen a testvére. - Imádkozom érte Istenhez - mondta Lajos rémülten -, de vajon mást nem tehetünk? - A loretói Szent Szűz oltalmába kell ajánlani, felség. - Igen, igen - mondta Lajos lázas sietséggel -, de hogy kell azt? Hol a lelkipásztorom? Hívassa ide a lelkipásztoromat, Souvré úr! Souvré úr maga is meglehetősen fáradtnak látszott, s alighanem kezdte már gyanítani, hogy nem kellett volna olyan sötét színekkel lefestenie a Nicolas állapotát. De Lajos nagyon izgatott volt, s már-már megint sírva fakadt, úgyhogy Souvré úr hívatta a királyi főalamizsnást. Néhány perc múlva meg is jelent: magas, testes, bárgyú képű ember volt. Úgy vélekedett, hogy nem elég, ha a Monsieur-t a loretói Szent Szűz oltalmába ajánlják, azt javasolta, hogy csinálják meg a loretói Szent Szűz ezüstszobrát, akkorában, amekkora Nicolas. Kitalálja, ugye, szép olvasónőm, mit tartott volna apám és La Surie ("kutyából nem lesz szalonna") az efféle "bálványimádásról"? De Lajosban fellobbant a remény, és felkiáltott: - Küldjenek Párizsba, de menten! Siessenek! Rögtön csinálják meg azt a szobrot! Souvré úr már bánta, hogy ilyen felfordulást okozott, de megígérte, hogy meglesz, és Lajos fennhangon, sírva, forrón imádkozni kezdett Istenhez Nicolas-ért. Mikor végzett az imával, Héroard doktor, aki az egész jelenet alatt a háttérbe húzódva állt, most odalépett a Lajos fekhelyéhez, s nagyon szilárd hangon így szólt hozzá: - Aludjon nyugodtan, felség! Jobban van a Monsieur. Biztos tudomásom van róla. Csodát tettek a szavai. Lajos nagyot sóhajtott, felderült, többet nem szólt, visszafeküdt, s hagyta, hogy az asszonyok betakarják. - Uraim - szólt a jelenlévőkhöz a főkamarás (mindig úgy beszélt, mintha egy székesegyház bolthajtásainak kellene visszazengetniük a szavát) -, kegyeskedjenek távozni! Alszik a király. Még nem aludt, de már félálomban volt; ahogy kimentünk, közelebb húzódtam Héroard doktorhoz, és a fülébe súgtam: - Csakugyan jobban van a Monsieur? - Dehogyis - súgta ő is -, csak azért mondtam a királynak, hogy jobb kedvre derítsem és nyugodtan aludjon. - És valójában hogy van? - Haldoklik. Később megtudtam, hogy a szegény Nicolas egy-egy görcsös roham után olyan mély álomba merült, hogy egyre nehezebb volt felébreszteni. Még egy napot élt, november tizenhatodikáról tizenhetedikére virradó éjszaka éjfél és éjfél után egy óra között mély álmának olyan tartományába sodródott, ahonnan még senki se jött vissza. S hogy Lajos hogyan és kitól tudta meg, azt olyan sokatmondónak találom, hogy ki nem hagynám emlékirataimból. Tizenhetedikén kora reggel, reggeli után mindjárt bementem a királyi lakosztályba, Lajos tanult, az öreg Lefevre tisztelendő úr épp latin igéket ragoztatott vele: nem volt valami szórakoztató hallgatni, a tanító legalább annyira unta a dolgot, mint a tanítvány, úgyhogy lassan és siváran vánszorgott az óra, Lefévre úr élettelenül hajtogatta a kérdéseket, Lajos úgy hallgatta, mint akinek semmi reménye rá, hogy felelni tudjon, szemét szomorúan az ablakszemekre függesztve, amelyeket hirtelen nagy hópelyhek homályosítottak el. A latinóra előtt Lajos megkérte Souvré urat, mint előző nap is, hogy vigye el a vadaskertbe nyúlra

vadászni. De nem bízott benne, hogy ebben a sűrű hóhullásban elengedik. Legalábbis ezt olvastam ki unott és csalódott arcából. Lefévre úr végre hajlandónak mutatkozott, hogy szép sorjában visszaraktározza emlékezetébe a praeteritum perfectumokat meg a múlt idejű participiumokat, amelyeket ő maga is olyan nehezen tanult meg fiatal korában. Felállt, lágy hangon azt tanácsolta a királynak, hogy használja ki a rossz időt, és nézze át a rendhagyó igéket, majd mélyen meghajolva királyi növendéke előtt, apró léptekkel kitipegett, igen megkönnyebbülve, hogy végzett, mert hajlott korú és beteges lévén, nehezére esett a tanítás. Ekkor nagy zenebona támadt a királyi lakosztály bejáratánál, s peckesen. nagy garral bevonult Ancre őrgróf egy jó tucat hozzá hasonlóan pimasz nemes kíséretében. Természetesen joga volt idejönni, lévén ő is a király környezetének első nemesura. De ritkán élt ezzel a privilégiumával, úgy vélve, hogy magasabban áll ő annál - és közelebb a királynéhoz, akinek ő kegyence, legalábbis azzal kérkedett -, semhogy udvarolnia kelljen Lajosnak, akit viszont, úgy mutatta, elhanyagolható mennyiségnek tart. Úgyhogy megjelenése meglepte a király ott lévő tisztségviselőit, annál is inkább, mivel igen bravaccio [Kérkedő, hetvenkedő, krakéler (olaszul)] mód hatolt előre, csípőre tett kézzel, fennhéjázó ábrázattal. Elég szép férti volt, azt meg kell hagyni, magas, karcsú, pompásan öltözött, nemes tartású, elegáns mozgású. Az arca se volt csúnya. A homloka magas, az orra kissé hajlott, a szemöldöke ívelt, mandulavágású zöld szeme nagy, ragyogó. A szeme volt a legvonzóbb rajta, s egyszersmind a legkevésbé bizalomgerjesztő, ha jól megnézte az ember, mert valami megnevezhetetlen álságot és tisztátalanságot lehetett felfedezni benne. Mikor már csak háromlépésnyire volt a királytól, méltóztatott levenni a fejfedőjét és meghajolni, s hogy Lajos, elég hidegen, odanyújtotta a kezét, úgy tett, mintha ajkával illetné. Ezek után kihúzta magát, és jó hangosan, erősen olaszos kiejtéssel így szólt: - Királyasszony anyja engem bízott meg, hogy közöljem felségeddel, hogy meghalt a Monsieur. Lajos épp a kicsi asztalánál állt, és a könyveit meg az írókészletét rakosgatta rendbe. Kifutott a vér az arcából, reszketni kezdett a lába, leült, s bár könny szökött a szemébe, nagy erőfeszítéssel uralkodott magán: nem akart sírni Ancre őrgróf előtt, aki igen magasról nézett le rá, s az arcát fürkészte, a lelki szenvedés jeleire lesve. Meg kell gyónnom, hogy abban a pillanatban volt a lelkem mélyén némi gyűlölet ez iránt az alak iránt. Mivel a király csak hallgatott, Ancre őrgróf megint meghajolt előtte, még hányavetibb módon, mint első ízben, s kivonult, utána udvari kutyái, akik mindenhová elkísérték, s a legparányibb kedvezésre a kezét nyaldosták. Mikor kiment, minden arcra kiült a megdöbbenés, nem a Nicolas halála miatt - az várható volt -, hanem hogy milyen gyalázatos módon adták tudtára a királynak. Természetesen arra senki se számított, hogy a királyné maga viszi meg legidősebb fiának öccse halála hírét, s vele együtt gyászolja. Nem szerette annyira a gyermekeit, hogy vette volna hozzá a fáradságot. De választhatott volna megfelelőbb hírnököt: a főkamarást, Bellegarde herceget vagy Guise hercegnét, nem ezt az uborkafára felkapaszkodott ripőköt, akit Lajos megvetett, és félt is a hatalmától. Mikor Ancre őrgróf sarkon fordult, láttam, hogy Souvré úr és a főkamarás összenéz, de csak egy villanásra, aztán mindjárt lesütötték a szemüket, mintha zavarba jöttek volna, hogy micsoda gondolatokat olvastak ki egymás szeméből. Lajos pedig elővette a játék katonáit, úgy tett, mintha játszana, de nagyon lassan rakosgatta őket ide-oda, látni lehetett, hogy nem tudja elterelni a gondolatait az imént kapott szörnyű hírről. Egy perc múlva ott is hagyta kis ármádiáját, odament Souvré úrhoz, és halkan, iszonyodva, könnyes hangon azt mondta: - Legyen olyan jó, Souvré úr, kérje meg a királynét, hogy ne kelljen szenteltvízzel meghintenem a testvéremet! Nem bírnám ki. Souvré úr bólintott beleegyezése jeléül. A vastag bőrű nevelőnek azért volt szíve. És tudta, mint mindenki, aki tanúja volt, hogy Lajos sose felejti el azt a napot, azt a május tizennegyedikét, mikor ott látta apját a díszes ravatalon lehunyt szemmel, szürke arccal, véres ujjasban, rémítő mozdulatlanságban. Hetedik fejezet Amióta Louison nem aludt már a szomszédos kis szobában, s így nem is kelthetett fel, ahogy azelőtt, mint elmondtam már, Párizs ébresztett, s elsősorban a párizsi kakasok. Ahogyan alig akadt nemes vagy jómódú polgár ebben a nagy városban, akinek ne lett volna udvara és

lóistállója, meg kútja, hogy ne a Szajna bűzös vizét igya, olyan se sok, aki nem termesztett konyhakerti növényeket, nem tartott kakast, hogy kormányozza a tyúkokat és hajnalhasadáskor a maga sajátságos hangján kukorékolva kérkedjen hatalmával. Mikor a száz meg száz párizsi kakas zenebonája elcsitult, bár nem halt el egészen, az újhídnál megcsendült a szamaritánusok vidám, vékony hangú harangja. Utolsó hangjaiba már beleszólt az Igazságügyi Palota toronyórája, tompa, fenyegető kongásokkal hirdetve, hogy él az emberi igazságszolgáltatás, s megbünteti a kis bűnösöket, megkíméli a hatalmasokat. Azután a Saint-Germain l'Auxerrois harangjai bongtak végeérhetetlenül, s hamarosan, nem kímélve az alvó párizsiakat, a főváros száz temploma parancsolta szigorúan a híveknek, hogy ugorjanak ki a puha, meleg ágyból, s szaladjanak megbánni, amit benne vétkeztek. A hajnali misék kezdetével azért elhallgattak a harangok, jóleső csend támadt, de rövidebb annál, semhogy takarómba bugyolálva újra elalhattam volna, mert máris jöttek a szajnai hajósok - csupa alvilági alak -, s a szénakikötőhöz kormányozták elnehezült hajóikat. Közben tréfálkozva ordítoztak egymásnak, öblösen, elnyelve az r-eket, vagy olyan dalokat üvöltözve, amelyektól bizonnyal elpirulnak az utcán siető ájtatos asszonyok, ha megértik. A pogány hangzavarhoz hamarosan csatlakozott a nehéz szekerek pokoli dübörgése: Párizs minden szögletéból a kikötőbe igyekeztek szénáért, fáért, húsért, zöldségért, amit a teherhajók hoztak. A szekerek kísérői hangerő, pajzánság és csibészség dolgában nem maradtak el a szajnai hajósoktól: a kocsisok, rakodómunkások, mészárosok. Ezek a tagbaszakadt fickók szinte az ablakom alatt ricsajoztak, általában ugratták egymást vagy trágár dalokat énekeltek, de olykor üvöltöztek és vadul összeverekedtek, s az ostor, a husáng, a szögesbot, sőt néha a bicska emberhalált is okozott, hanem az ítélőszék nyilasainak eszük ágában sem volt közbelépni, ők a Bourbon-kapu hatalmas szárnyait nyitogatták, hogy beengedjék a Louvre több száz cselédjének áradatát. De persze a mi szép kék íjászainknak méltóságán aluli volt, hogy ránézzenek a folyó és a mészárszék csőcselékére, vagy akár csak az alabárdjuk hegyével hozzájuk nyúljanak, hacsak arra nem vetemednek, hogy betörjenek a Louvre-ba. A Bourbon-kaput, amely majd olyan döntő szerepet játszik Concini életében, két vaskos, kerek torony fogta közre: apámnak tetszettek, mert a périgord-i várkastélyra emlékeztették, de én már más kor gyermeke voltam, s régimódinak találtam őket. A vastag, tölgyfából készült, vasalt kapu, amelynek óriási sarokvasai úgy csikorogtak, hogy az ágyból is hallottam - olykor olajozgatták ugyan, de igazából le kellett volna szedni a vasakat, és elbánni a rozsdával -, egy "alvó hídnak" nevezett rögzített fahídra nyílt, onnan pedig nem is egy, hanem két felvonóhídra lehetett jutni. Ez a két híd párhuzamosan haladt át a széles, mély és poshadt vízzel teli árkon, amely elválasztott bennünket Párizstól. A keskenyebbiken - az igazat megvallva felemelhető palló volt csupán - a gyalogoskapuhoz lehetett jutni, amelyet őrkapunak hívtak, mert ott szükség esetén meg lehetett szűrni a belépőket, a másik széles volt, de csak annyira, hogy egy hintó éppen átfért rajta, s bolthajtásos átjáróban folytatódott, amely a Louvre udvarára vezetett. Reggel - és este ellenkező irányban - lehetetlen lett volna az őrkapun átbocsátani a cselédség áradatát: órákba telt volna. Így hát a sarkig tárt Bourbon-kapun mentek be a Louvre-ba, s az "alvó hídon" túl a nagy felvonóhídon. Mondanom sem kell, hogy senkit sem ellenőriztek: ez a nemtörődömség megmagyarázza, hogyan volt lehetséges, hogy azok a vakmerő tolvajok elvegyüljenek reggel a szolganép tolongó tömegébe, besurranjanak a palotába, kifosszák a királyné ruhatárát, mint már említettem, elrejtsék zsákmányukat valami zugba, és estére kelve kimenjenek a kiáradó sokasággal, s úgy tegyenek, mintha piszkos ruhát cipelnének a nagy batyukban, mint a mosónők, a városi mosóházakba. Hajnali lustálkodásomban a Bourbon-kapu csikorgásán kívül hallottam száz meg száz lépés zaját is, mikor a személyzet elözönlötte a Louvre köves udvarát, majd valamivel később a fahídon járó őrség ütemes lépteit, amint az őrségváltásra igyekeztek. Egyformák voltak a szolgálatba lépő és az őrséget átadó csapatok léptei, félszendergésemben nem törekedtem a fülemmel kitudni, hogy vajon a piros hajtókás kékek vonulnak fel, és a kék hajtókás pirosak vonulnak le, vagy fordítva. Hanem mikor az udvart elöntő szolgahad gátlástalanul fecsegve, rikácsolva belépett a palotába, s ki-ki a maga helyére igyekezett, a folyosókon futkosva, az ajtókat csapkodva, egymást szólongatva, a roppant épület nyüzsgő hangyabollyá vált, s ez megadta a kegyelemdöfést félálmomnak... Akkor már egészen felébredtem, s Lichtenbergné úrhölgyre gondoltam, kimondhatatlanul boldogan s boldogságomban mindjárt gyötrődve is. Mert én földi életem minden percét mellette szerettem volna tölteni, de louvre-beli szolgálatom hosszú órákra elszakított tőle, ha meg Saint-Germain-enLaye-ben időzött az udvar, végeérhetetlen napokra is. Most is égtem a vágytól, hogy szolgálhassam kicsi királyomat, most is óhajtottam, hogy szerény

tehetségemhez képest segítségére legyek sivár életében. De nem sok alkalmam nyílt rá, mert Lajos néha egy hétig se szólt hozzám, említettem már, miért. Így nem férhettem hozzá, holott ott éltem mellette, a Greifin-emtől pedig távol, úgyhogy az a kínos érzésem volt, hogy hiábavaló az életem. Párizsban legalább közel voltam a grófnőhöz, szobafalakon, várfalakon át is éreztem a jelenlétét. De Saint-Germain-en-Laye-ben nem volt ilyen jó dolgom, az udvar foglya voltam, s fogságom időtartamát nem kurtíthattam meg, de még csak nem is sejthettem, mivel mások határoztak felőle. Emésztett a bizonytalanság, olyan kimondhatatlanul vágyódtam a grófnő után, hogy kiszáradt bele a torkom, remegett a kezem, összeszorult a szívem. Merő unalom volt minden, ami nem ő volt. Olyan türelmetlenül kívántam, hogy azt se tudtam, hogy bírom ki az egész napot, míg eljön az este s az egész éjszakát, míg rám virrad a következő nap. S mikor végre visszatért az udvar Párizsba, s én megeresztett kantárszárral vágtathattam a Bourbon utcába, ő oly nyugodt volt, oly higgadt, legalábbis annak látszott, annyira ügyelt az illemre, hogy én már nem tudtam erőt venni magamon, valósággal megnémultam, hebegtem, kételkedtem benne, hogy szeret. Lehet, hogy meghatotta ifjonti és leplezetlen szerelmem, lehet, hogy rá is ráragadt a ragályos vágy - hagyta, hogy levetkőztessem. Teljesen elment az eszem, őrjöngve simogattam, csókoltam, soha meg se legyintett az az érzés, hogy valaha is betelhetek vele. Sőt, mikor birtokoltam-ha ugyan van itt értelme ennek az igének -, már abban a pillanatban is hiányzott. Hogy ne legyen szóbeszéd a Bourbon utcában gyakori látogatásaimból, megkért a grófnő, hogy ezentúl ne lovon járjak hozzá, se pedig apám címeres hintaján, hanem bérkocsin, mint németóráim idejében. Sose felejtem el, január huszonhatodikán, ahogy a szerény fogat begördült a grófnő udvarába, szembe találtam magam Bassompierre-rel, aki épp tőle jött ki, s felszállni készült a maga kocsijába: Párizs egyik legszebb hintaja volt, majdnem olyan pompás, mint amit Ancre őrgrófné rendelt magának Lajos koronázására. Nagyon elszégyelltem magam, azonkívül féltékeny is lettem, hogy szívem hölgye az udvar legdélcegebb nagyurát fogadja, pedig tudtam, hogy régi jó barátok, s barátságukra a gyanú árnyéka se eshet, mert Greifin-em gőgösebb annál, semhogy beálljon az udvari pacsirták seregébe, akiket ez a tükör magához vonzott. [A franciák eszik a pacsirtát. Dobozzal fogják, amelynek minden oldala tükörrel van borítva, s egy pacsirtányi lyuk van rajta, azon bújik be a kíváncsi pacsirta, mikor a másik pacsirtát keresi.] - Nini, lovag! Hát hol a pompás pej kancája? - kérdezte Bassompierre, mert megérezte zavaromat, és ugratni akart egy kicsit, nem rosszindulatúan. - És hová lett az a nyalka hintó, amit apjaura oly szépen bearanyoztatott a koronázásra? Ilyen szegényesen jár a hölgyekhez? Szavamra, furcsa dolog! Egy királyi nemesúr bérkocsin, két rossz gebével, amelyek csak azért nem esnek össze éhükben, mert a kocsirúd megtartja őket! - Ne tessék gyalázni az én szegény állataimat, nagy jó uram - szólalt meg a kocsis -, nemigen kövérek, az igaz, de még mindig többet esznek, mint én. - Hát ha így áll a dolog, kocsis, este kétszerezd meg az adagjukat, meg a magadét is - vetett oda neki Bassompierre egy tallért. Mit tehettem, mérgemben magam is hozzátettem egy tallért az övéhez, amitől nem lett jobb a kedvem, de a kocsisé annál inkább. - Ennyiért, uraim-hajolt előttünk földig-, reggeltől estig csúfolhatják a dikhenceimet, meg se pisszenek. - Hát rajta, kocsis! Szaladj, adj szénát meg abrakot a jószágaidnak, magától pedig most elbúcsúzom, szép öcsém - tette a csizmáját Bassompierre a hintó felhágójára. - Lelkifurdalásom lenne, ha továbbra is feltartanám, mikor csak úgy dobrokol türelmetlenségében, hogy mehessen már arra a németórára... Azzal nevetve megölelt, s egy szökkenéssel lehuppant hintaja selyemülésére - inasa, aranypaszomántos libériában, oly kenetteljesen csukta rá az ajtót, mint egy püspök. Greifin-emet, sajnos, nem a hálószobájában találtam, hanem a kis fogadójában, épp lekvárt kenegetett egy zsemlére, előtte kis üveg bor. "Az ördög vigye el! - gondoltam kézcsókolás közben -, az ördög vigye el ezt az örökös uzsonnázgatást! Még mennyi időt rabol el tőlem?" - Miért olyan savanyú az a szép arca, kedvesem? - érdeklődött a Greifin. - Nem jól érzi magát? - Jaj, asszonyom! Majd felvet a méreg! Bassompierre épp most csúfolt ki a bérkocsim miatt, aztán bejövök, és mit látok? Két tányért, az egyiken nincs semmi, csak morzsa. Bizonyítéka, hogy neki kente meg az egyik zsemlét! - Jobb szerette volna, ha mással foglalkozunk? - kérdezte a grófnő vidám és dallamos kis nevetéssel, el is bűvölt volna vele, ha jobb kedvemben talál. - Ugyan, Pierre-em - folytatta -, üljön már le, és gondolkozzon, az Isten szerelmére: maga nem lehet féltékeny Bassompierre-re, mert ő féltékeny magára. - Rám? Csakugyan? - bámultam el, miközben leültem, no nem a székre, amelyen nyilván Bassompierre

ült, hanem egy zsámolyra, szívem hölgye lába elé. - De mennyire! Nem azért, mintha szerelmes volna belém, hiszen az egész világ szeretője, hanem sérti a hiúságát, hogy maga van azon a helyen, ahol ő szeretett volna lenni... De annyi bizonyos, hogy magát is szereti, és nagylelkűen segített nekünk, magának és nekem, hogy visszaköltözhessek Párizsba. - De tudja-e, mit merészelt mondani nekem? Hogy én dobrokolok türelmetlenségemben, hogy mikor mehetek már németórára. Kicsúfolt! - S egyszersmind engem is - mosolygott a grófnő -, mert magam is türelmetlenül vártam, hogy mikor adja már át a helyét magának. S bár nem mutattam, megérezte, mert ismeri a nőket. Ugyan, Pierre-em, ne duzzogjon már! Egye meg ezt a zsemlét, igya meg ezt a kupa bort! Jót fog tenni. A zsemlét nem kértem, féltem, hogy a Bassompierre tányérján kapom - iszonyodtam volna tőle -, de az elzászi bort elfogadtam abban a reményben, hogy kilöki a gombócot a torkomból. Úgy is lett. - Megengedi, asszonyom - szóltam kissé megcsillapodva-, hogy megkérdezzem, vajon mi volt a társalgásuk tárgya? - Bassompierre-rel? Hát ez kissé tapintatlan kérdés, nem, uram? - kérdezte a grófnő, s égő, ragyogó, szép fekete szemében egy kis gúnyszikra lobbant. - Ha sérti, asszonyom, visszavonom - feleltem kimérten. - Nem sért - mondta a grófnő elnézóbben, mint ahogy érdemeltem. - Csak elébe vág a mondandómnak, mert titkot akartam mesélni. Olyan nagy zavarba jöttem, hogy ilyen szelíden koppintottak az orromra, hogy nem tudtam, mit mondjak, csak pirultam. S ettól megint dühös lettem, de ezúttal magamra. A grófnő meg is érezte, és a keze fejével megsimította az arcomat. Könnyű és váratlan mozdulat volt, nagyon meghatott. - Ha Bassompierre meglátogat, tudva, hogy milyen visszavonultan élek, általában az udvari pletykákat mondja el, igen szellemesen. De most ugyancsak meglepett. Mintha csak azért mesélt volna el ilyen nagy horderejű dolgokat, hogy továbbadjam őket. - Kinek? - Hát magának. Ki másnak, hiszen a maga kicsi királyáról van szó. - És mit mondott? - kérdeztem élénken. - Apróra elmesélte, hogy mi történt tegnap a királyi nagytanácsban. - De honnan tudja, hiszen nem tagja! - A nagytanácsban csak miniszterek, marsallok, hercegek, főrendek vesznek részt. - Egyikük, Bellegarde herceg árulta el neki. Akárhogy is, ezen a nagytanácson a kormányzó királyné bejelentette a spanyol házasságokat. - Házasságokat, asszonyom? Valóban azt mondta, hogy házasságokat? - Igen, mert nem egy lesz. Hanem kettő. - Kettő? - Lajos Anna spanyol királylánnyal esküszik, a Madame pedig Fülöp királyfival. - Így hát Anna spanyol királylány Franciaország királynéja lesz, a Madame pedig Spanyolország királynéja. Jóságos Isten! Ennél jobban már nem spanyolosíthatnának el bennünket! Milyen ocsmányul visszájára fordítják a megboldogult király politikáját! A tegnapi ellenségeink ma barátaink. Egyszerre két francia királyi gyermeket is kapnak! És mit szóltak az országnagyok? - Guise és Montmorency lelkesen fogadták a dolgot, hiszen ők ligások. A hugenották, Bouillon és Lesdiguiéres igen tartózkodóan, attól tartva, hogy ezzel vége lesz a protestáns szövetségeinknek. Condé nem szólt semmit. És mikor a királyné megkérdezte, hogy miért hallgat, azt felelte: "Eldöntött dologhoz minek a tanács?" - Ezúttal fején találta a szöget. És Lajos? - A kicsi király nem volt ott. - Uramisten! Még csak nem is elnökölt a nagytanácson, ahol a királyné bejelentette az ő meg a húga házasságát! Megáll az eszem! A grófnő felállt: - Hát most van min töprengenie, barátom, úgy hiszem. Kérem, üljön kényelmesen, ide, az én karosszékembe! És nézze, az én tányéromra tettem a zsemléjét (mosolyogva hangsúlyozta az én szót). Semmi oka rá, hogy ne egye meg. Én a magam részéről visszavonulok a szobámba, ha jóllakott, s így helyreáll az a szeretetre méltó kedélye, amely oly vonzó magában, nem lesz tilos felkeresnie. Másnap úgy jelentem meg a királyi lakosztályban, hogy az ujjasom egyik gombja nem volt begombolva. Nem hanyagság volt, hanem jelbeszéd. Azt jelentette, hogy megtudtam valamit, amit közölni akarok a

királlyal. De mivel egy kis ideig nem nézett rám, és nem is szólt hozzám, eltöprengtem rajta, hogy vajon észrevette-e a jeladásomat, de mindjárt meg is nyugodtam, hiszen tudtam, mennyire megfigyel Lajos mindent és mindenkit, s közben úgy tesz, mintha mit se látna. És csakugyan, egy óra múlva Souvré úrhoz fordult, és közölte, hogy szeretné meglátogatni a Madame-ot: nevelője tüstént beleegyezett, s Lajos így szólt hozzám: - Lenne szíves elkísérni, Siorac úr? - Ezer örömmel, felség. Lajos a Nagy Galéria felé indult, és én elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljek, de Lajos nem fordult felém, szemöldökét felvonva, mint máskor, hogy biztasson, úgyhogy hátrapillantottam, s láttam, hogy Blainville úr követ bennünket kétölnyire, nyilván Souvré úr parancsára. Úgy véltem, vagy attól tart a király, hogy a könnyelmű Blainville úr elfecsegi, amit mondok, vagy gyanakszik, hogy ő is a királyné kémje, mint Doundoun, a dajkája. És feltettem magamban, hogy ezentúl megfigyelem ezt az urat, hadd lássak tisztán. A Madame egy évvel volt fiatalabb a bátyjánál, aki ez idő szerint tízéves és négy hónapos volt. Elég nagy növésű kislány volt a korára, kicsit kövérkés és igen bájos, szőke, kék szemű, kerek arcú, cseresznyeszája két oldalán gödröcske, a tekintete igen-igen szelíd, rávallott valóban engedelmes, hajlítható természetére. Lajos mindig is szerette, de azért ugratta, játszotta előtte a nagy fiútestvért. S mióta elvették tőle Vendóme lovagot, és elküldték Máltára, még jobban ragaszkodott a húgához, ha nem is mindennap látogatta meg, de nagyon gyakran. Mikor belépett, a Madame visszatette a babáját a kis bölcsőbe, felállt, és kecsesen mély bókot vágott ki. - Nagyon megtisztel felséged, hogy meglátogat. Előírásos mondat volt, a főkamarástól leste el a kislány, és szóról szóra betanulta. De miközben az iskolás gyerekek éneklő hangján elmondta, megszínesedett az arca, megélénkült a pillantása, az illedelmes szavaknál kifejezőbben jelezve nagy örömét, hogy a bátyja törődik vele. Lajos lelkesen odasietett hozzá, magához szorította, és olyan meleg szeretettel csókolta meg, hogy azon töprengtem, vajon csakugyan igaz-e, hogy nem szereti a lányokat. - Hogy érzi magát ebben a hideg időben, Madame? - Nagyon jól, köszönöm kérdését. És felséged? - A királytól nem kérdezik, hogy hogy van - vágott Lajos szigorú képet. - Imádkoznak az egészségéért. - Én imádkozom felséged egészségéért - felelte a Madame, s gyermekszeme azt fürkészte, hogy ez most játék volt, vagy korholás. - És a gyermeke hogy van, Madame? - kérdezte a király most már szelídebben. A bölcső fölé hajolt, és megcsiklandozta a baba állát. - Látja, nevet! - Elég jól van, felség, de mivel gilisztás, azt hiszem, kipurgáljuk. - Csak ne nagyon gyakran purgálják! - Lajosnak már a purgálás említésére is égnek állt a haja. - Mikor utoljára nálam járt, Madame, emlékszik rá, hogy megmutattam a szakállas puskáimat, és a nevüket is megmondtam. Mit gondol, miért tettem? - Hogy tanuljak - mondta a Madame pukedlizve. - Hát most meg verset fogok mondani, hogy tanuljon. - Verset, felség? - kérdezte a Madame nagy szemeket meresztve. - Az én versemet. Vagyis amit én írtam. Igazi verset, rímeset. Azzel elővett egy darab papírt a zekéje ujjából, és tisztán ejtve a hangokat, folyékonyan felolvasta. Nem történt csoda: sohase dadogott, ha énekelt vagy felolvasott. Egyszer egy békagyermek, látom ám, egy lemetszett nádat botnak hegyezget. - No milyen a versem, Madame? - Csakugyan látott egy nádat hegyezgető békát, felség? - kérdezte a Madame elpirulva. - Hát persze - mondta Lajos szemrebbenés nélkül. - Nem tudja, hogy mikor a gólya elől fut a béka, azért kuruttyolja, hogy illa berek, nádak, erek, mert sok nád nő körülötte? - De felség, minek neki a bot? - Sánta béka volt. Erre már nem szólt a Madame, nem tudta mire vélni a dolgot.

- Mi a véleménye a versemról, Siorac úr? - nézett rám Lajos cinkos pillantással. - Nagyon jó vers, felség. - Hallotta, Madame? Siorac úrnak nagyon tetszik a versem. Márpedig Siorac a tudományok dús tárháza. Szeretném bemutatni, Madame. Fogadja szívesen, ha szeret engem! Előreléptem, fél térdre ereszkedtem, a Madame odanyújtotta nekem a kezecskéjét, én meg áhítattal megcsókoltam. Ezután Blainville urat is bemutatta a király, s megismétlődött a szertartás. - Nos, Madame, milyennek találja az urakat? - Szépek! - felelte a Madame lelkesen. - Madame! - szólt Lajos szigorúan. - Egy hölgy nem mondhatja egy úrról, hogy szép. Legfeljebb annyit enged meg az illem, hogy azt mondja: délceg. - Délcegek - mondta a Madame. - Így nagyon jó, és most menjünk ki a kis konyhájába, és megtanítom tojáslepényt sütni. - De minek, felség? - Nagyon hasznos dolog az életben, ha tud az ember tojáslepényt sütni - mondta a király fensőbbségesen. - Fiatal koromban első ízben Guise hercegnének sütöttem, s nagyon meg volt elégedve vele. Adjon egy nagy asztalkendőt, Madame, hogy össze ne fenjem magam! A Madame szót fogadott, Lajos köténynek kötötte a kendőt a zekéje köré, és így szólt: - No hát rajta, Madame! Maga lesz a kuktám. És én a keresztnevén fogom szólítani. Engem pedig, mivel én leszek a főnöke, a főszakács, Lajos úrnak szólítson, ne felségnek! Érti? - Értem, Lajos úr - felelte a Madame, s most már a költészetnél érthetőbb világban érezve magát, szórakoztatni kezdte a dolog. - Szóljon az inasának, Elisabeth, hogy rakjon jó eleven tüzet, maga meg adjon három tojást, vajat, sót, tejet, egy serpenyőt, és egy réztálat! - Rezet? - Igen, igen, fontos, hogy rézből legyen. - Nyeles serpenyő, Lajos úr? - Hát persze. Ha nincs nyele, hogy dobom fel a lepényt? A Madame odavitte, amit Lajos rendelt, s parancsára maga is asztalkendőt kötött a derekára. Sürgött-forgott, és olyan nagy csodálattal nézett a bátyjára, mintha Lajos varázsolni készülne. Lajos szép ügyesen beleütötte a tojást a tálba, megsózta, öntött bele egy kis tejet: - No most verje fel a tojást, Elisabeth! - De én még ilyet nem csináltam! - rettent meg a Madame. - Épp azért akarom megtanítani rá - mondta a király. Villát adott a kis kezébe, a maga kezét rátette a kislányéra, s gyors, forgó mozgásra késztette, a másikkal meg a réztálat fogta. - Miért kell ilyen sokáig verni? - kérdezte a Madame, mert már ebbe a csekély munkába is belefáradt. - Hogy összeálljon a keverék. A Madame fintorgott erőlködésében, úgyhogy Lajos elengedte a kezét, és maga folytatta a műveletet, két részletben, mert miután pihentette, másodszor is összekeverte az egészet. Bizonyosra vettem, hogy szabályszerűen csinálja, nagyon ügyes kezű volt, s igyekezett is megtanulni a kétkezi munkákat. - Hát így verik fel a tojást! - mondta a Madame, kissé megsokallva az előkészületeket. - Úgy is mondják, hogy elhabarják - mondta Lajos, egy kis vajat a serpenyőbe, azt meg a tűzre téve. Ebból van az is, hogy habarodott, keveredett, vagyis bolond valaki. - És nem tiszteletlenség ilyet mondani valakinek? - kerekedett el a szeme a Madame-nak. - Attól függ, hogy kinek mondja - felelte Lajos a serpenyőbe öntve a tál tartalmát. - Ha úgy fordul, mondhatom valamelyik szobalányomnak? - Mondhatja, de csak ha rászolgált. Ne felejtse el - folytatta nagy komolyan -, hogy igazságosnak kell lennie a szolgáival, hiszen Igazságos Lajos testvére. - Hát így hívják, felség? - kérdezte a Madame nagyon félénken. - Azt akarom, hogy így hívjanak, nem pedig Dadogós Lajosnak, ahogy a rossz emberek. - Kik azok a rossz emberek? - Nem franciák - felelte Lajos, de azért óvakodott nevükön nevezni őket. - Ne mondja nekem, hogy felség, Elisabeth, hiszen én a főszakács vagyok. - Többet nem felejtem el, Lajos úr. A Madame elhallgatott, Lajos se szólt. A két gyermek szorosan egymás mellett állt, s vallásos áhítattal nézte, mint sül a tojás.

- Igazán feldobja, Lajos úr? - szólalt meg a Madame. - De mennyire, Elisabeth! - Másképp nem lehet? - kérdezte a Madame félénken. - Lehet, és még az ízén se változtat. Csak így sokkal elegánsabb, ha felhajítjuk a levegőbe. Menjen odébb, Elisabeth, nem akarom, hogy a fejére essen a rántotta, ha elhibázom. Csak tréfált, mert nagyon ügyesen fordította meg a tojást a levegőben: épp a serpenyő közepére esett. - Bravó! - kiáltott a Madame, összeverve a tenyerecskéjét, s olyan boldog arccal, hogy Blainville meg én is csatlakoztunk hozzá. Lajos rápillantott az órájára, és mikor úgy érezte, hogy már a láthatatlan felén is aranyszínű lehet a tojáslepény, rácsúsztatta egy tányérra, és büszkén körbenézett: - Ki kér? De se én, se Blainville, se a Madame nem voltunk éhesek, Lajos meg még annyira se. Erre eszébe jutott valami, amiből nyilvánvaló volt, hogy míg a tojást sütötte, semmi egyébre nem gondolt. - Legyen olyan jó, Blainville úr, hívja ide három kis nemesúrfimat a lakosztályomból! [Így nevezték azokat a kisfiúkat, akiket játszótársul adtak Lajos mellé. Harmincketten voltak. (A szerző jegyzete.)] Ők majd egy szempillantás alatt megfelelnek ennek a tojásnak. Alighogy Blainville kihúzta a lábát, játékos képpel a Madame-hoz fordult a király: - Terítsen meg az én három kis nemesemnek a kisszalonjában, Elisabeth! De ne mással csináltassa! Maga terítsen! Ne felejtse el, hogy még mindig a kuktám... A Madame félpukedlit vágott (nem tudta, hogy vajon egy főszakácsot megillet-e egy egész), és nemes buzgalommal kisietett a konyhából. Csak bámultam, hogy Lajos milyen ügyesen és gyorsan eltávolította a tanúkat, akik előtt nem beszélhettem. - Nos, Sioac? - vonta fel a szemöldökét, majd nagy csörömpöléssel rakodni kezdett a konyhában. - Tegnap bejelentették a házasságát a nagytanácsban - mondtam sotto voce. - Tudom. - És a Madame-ét is. - Férjhez adják a Madame-ot? És kihez? - fordult felém. - Fülöp királyfihoz, Spanyolország jövendőbeli királyához. - Együtt lesz az esküvőnk? - Igen, felség. - Mikor? - Az időpontot nem tűzték ki. De valószínűleg megvárják, míg felséged nagykorú lesz. - És mikor leszek nagykorú? - Hát nem mondták meg, felség? Franciaországban, V. Károly rendelete értelmében, a királyok akkor lesznek nagykorúak, ha betöltik tizenharmadik évüket. Vagyis felséged 1614 szeptemberének végén. Lajos leült egy zsámolyra, lehorgasztotta a fejét, lesütötte a szemét, és hallgatott. Bús volt az arca, s én azt gondoltam, kétli, hogy majd tizenhárom éves korában, nagykorúsága idején nagyobb hatalma lesz az országban, mint addig. De mikor újra megszólalt, rájöttem, hogy tévedtem, nem ez szomorítja el. - Sioac, ha majd a Madame Fülöp királyfi hitvese lesz, meglátogathatom Spanyolországban? - Nem, felség, nem lehet. Franciaország királya csak hadsereg élén lépheti át az ország határát. És ez fordítva is érvényes, Fülöp királyfira és hitvesére is. - Hát akkor - szólalt meg Lajos kis hallgatás után -, ha a Madame átmegy a Pireneusokon, örökre elveszítem? - Félek, hogy igen, felség, legfeljebb írhat neki, és ő válaszolhat. - Ó, a levelek, a levelek! - vont vállat Lajos vigasztalan arccal. Nem szeretném, ha azt hinné, szép olvasónőm, hogy a szomorúság meg a büntetések, amelyek Lajost nyomasztották, mikor nagyon erősen érezte anyja fennhatóságát, kiölték belőle az életkorával járó kópéságot. S mivel az előbb elmondottak kissé szomorúak, mesélek valami mást, remélem, az majd felvidítja. Lajos egyszer bement a királyné lakosztályába, és meglepetésére anyja ágyban volt, s keservesebbnél keservesebb arcokat vágott arra a hashajtóra, amit orvosa ezüstkehelyben nyújtott feléje: ez a látvány alighanem eszébe idézte Lajosnak azt a sok fenekelést, amiben anyja rendeletére részesült, mivel nem akarta meginni az Héroard kotyvasztotta keserű medicinát. Már anyja rémülete is nagy elégtétel volt, de nem érte be vele. Katonamód rohamra indult. Odament az ágyhoz, s megcserélve a szerepeket, csibész képpel biztatta anyját:

- Rajta hát, asszonyom! Rajta! Bátorság! Bátorság, asszonyom! S míg így beszélt, lassan megközelítette az ágy mellett álló kisasztalt, mert cukkedlit látott rajta, s a háta mögé dugott kézzel, alattomban ellopkodta. "Rajta! Bátorság, asszonyom! Csak nyissa ki a száját jó nagyra, és kapja be!" És csak akkor hagyta abba a férfias korholást, mikor az orvosság is lenn volt, meg az ő zsebe is tele volt. Soha annyit nem játszott Lajos a játék katonáival, mint ezen az augusztusvégen, s bár óvakodott megnevezni az ellenséget, nem volt nehéz rájönni, hogy azt a háborút akarja mindenáron megnyerni, amelyet apja indított volna Spanyolország ellen, ha Ravaillac kése meg nem akadályozza benne. És attól fogva nem is aludt rosszul. Héroard doktortól tudom, a király álmatlanságának türelmes áldozatától, ő ugyanis oly éberen aludt, hogy a legszeretőbb anya se éberebben, ösztönösen felriadt, valahányszor Lajos éjjel kinyitotta a szemét. Augusztus huszonhatodikán olyan szörnyű hőség volt a Louvre-ban, hogy legszívesebben ingujjban jelentem volna meg a királyi lakosztályban. De hát sajnos nem lehetett. Ha a kisujjunkat se mozdítottuk, akkor is izzadtunk mindnyájan az ujjasban, arcunkról, hónunk aljából patakzott a veríték, és nem törülhettük meg a király jelenlétében, tiltotta az etikett. Őfelsége éppoly kellemetlenül érezte magát, mint mi, ráadásul igen rosszkedvű is volt, épp azt a mondatocskát tanulgatta, amellyel Pastranának kell felelnie: a spanyol herceget királya azért küldte a francia udvarba, hogy szószólója legyen és aláírja a király és a Madame házassági szerződését. - No, felség, kérem! - biztatta Souvré úr. - Még egy csepp kitartás! Nem lehet az, hogy felséged ne tudjon válaszolni Pastrana herceg hosszú szónoklatára: köszönetet kell mondania Spanyolország királyának, és viszonozni a bókjait. - Hogyne, Souvré úr, természetesen - felelte Lajos engedelmesen, s nekem úgy rémlett, hogy utánoz valakit. - No hát akkor mondjuk el még egyszer, felség! Itt a szöveg: "Köszönöm Spanyolország királyának hozzám való jó indulatját. Kérem, mondja meg neki, hogy mindig atyámként fogom tisztelni, testvéremként szeretni, s megszívlelem jó tanácsait." - Ki írta ezt, Souvré úr? - kérdezte Lajos. - Királyasszony édesanyja, felség, bizonyára felséged minisztereinek tanácsára. Elmondaná még egyszer, felség? - Természetesen. Köszönöm Spanyolország királyának hozzám való jó indulatját. Kérem, mondja meg neki, hogy mindig atyámként fogom tisztelni. Miért kell atyámként tisztelnem, Souvré úr? - Mert apja lehetne: harmincnégy esztendős. Folytassa, felség, legyen szíves! - És miért testvéremként kell szeretnem? - Mert egyenlők, mindketten királyok. Felséged Franciaországé, ő pedig Spanyolországé. - Akkor hát az apám is lesz, meg a testvérem is? - Az a szokás, felség, hogy két nagy birodalom uralkodói így beszéljenek egymással. Mondja el még egyszer, felség, nagyon kérem! - Köszönöm Spanyolország királyának hozzám való jó indulatját. Kérem, mondja meg neki, hogy mindig atyámként fogom tisztelni, testvéremként szeretni, s megszívlelem jó tanácsait. Souvré úr, én nem lehetek egyenlő a spanyol királlyal, ha tőle várok tanácsot. Azt hiszem, megalázkodom, ha ilyet mondok. - Egyáltalán nem, felség, ha jó a tanács. - De Souvré úr, honnan tudjam előre, hogy jó lesz? - Felség - szólt Souvré úr, hangjában enyhe türelmetlenséggel -, ezek csak udvariassági formák. Mondja el még egyszer felséged, kérem! Lajos elmondta, beleértve a "jó tanácsot" is, rá se pillantva a papírra. - Ó, hát ez nagyon jó, felség! - mondta elégedetten Souvré úr. - Hanem azért jobb lenne, ha kissé lassabban mondaná. A lassúság méltóságteljes. Mi a véleménye, főkamarás úr? - fordult Aiguillon herceg felé. - Természetesen, felség - döndült meg a herceg súlyos, erős hangja, mint székesegyházban az orgona. Természetesen, felség. Az ilyenfajta dolgoknak a lassúság ad méltóságot. - Így, fókamarás úr? - kérdezte Lajos. És elismételve a mondatot, oly mulatságosan utánozta az udvari méltóság szép basszus hangját, hogy a kezünkkel kellett takargatnunk a mosolygásunkat. - Nagyszerű, felség - mondta Souvré úr, mert nem vette észre a csúfolódást. Mikor véget ért a szövegtanulás, s a király elraktározta agyába a diplomatamondatot, levetkőztették Lajost, és ráadták a díszruhát, ami olyan nehéz volt, hogy abban aztán istenigazából verítékezett.

Aranyozott széket hoztak neki, s leült rá. Nem kellett várakozni. Megjelent Pastrana herceg - előtte és utána cicomás kíséret - igen magas, igen sovány és igen peckes ember volt. Háromszor hajolt meg Franciaország királya előtt, aki szenvtelen arccal, ülve nézte, amint közeledik feléje, majd a herceg kissé göcsörtös franciasággal kivágott egy kis szónoklatot, amely lassúság és fellengzősség dolgában nem maradt el főkamarásunk ékesszólása mögött, annyi volt a különbség, hogy az övét igazi kasztíliai ardor [Hév (spanyolul)] fűtötte át. A végére érve ismét térdet hajtott, s Souvré úr egy pici jelt adott Lajosnak. Lajos imponáló méltósággal és egy cseppet se dadogva elmondta a fáradságosan megtanult szavakat. - Köszönöm Spanyolország királyának a hozzám való jó indulatját. Kérem, mondja meg neki, hogy mindig atyámként fogom tisztelni és testvéremként szeretni. Azzal biccentett Pastrana hercegnek, az pedig megköszönve a köszönetet, újra háromszor meghajolt, és távozott csillogó kísérete élén. - Jaj, Souvré úr! - szólt Lajos, mikor kísérete eltakarta a spanyol grandot - legyen szíves, parancsolja meg az inasaimnak, hogy vetkőztessenek le! Megfulladok ebben az öltözékben. - Kihagyta a kis üdvözlőbeszédében a "jó tanácsot", felség - jegyezte meg Souvré úr bosszús és bús képpel. - Kihagytam volna? - lepődött meg Lajos. - Ki, felség. - Ejnye! Nagyon bánt a dolog. Ne haragudjon, Souvré úr, elfelejtettem! De én nem hittem el, mert amint elfordult Souvré úrtól, az inasai felé, hogy levehessék pompás ujjasát, valami megcsillant a szemében, ami ugyancsak elgondolkoztatott. Lajos tudta, hogy az a sok tövis, az a sok megpróbáltatás, amely oly kegyetlen rendszerességgel gyötörte apját egész életében, mind-mind Spanyolországból jött, s úgy gondolta volna, bizonyosra veszem, hogy elárulja apja emlékét, ha nem fogad mindent gyanakodva és ellenérzéssel, ami a hegyeken túlról származik. Mindjárt aznap este megbizonyosodtam felőle. Délután öt órakor érkeztem Lajos lakosztályába. Zenefoszlányok szűrődtek ki odabentről, s ahogy lábujjhegyen közelebb mentem, láttam, hogy a király háza népe feszülten figyel, vagy színleli a figyelmet, és ott ül Lajos is, a szék karjára könyökölve s bal orcáját tenyerében nyugtatva. Volt ott egy énekes meg két gitáros, kasztíliai dalokat játszottak-énekeltek. Természetesen mindhárman Pastrana herceg kíséretéhez tartoztak, ő küldte őket, előzékenységből. Nekem tetszettek a jó ritmusú dalok, de úgy láttam, Lajos nem osztja véleményemet. Nagyon szerette a zenét, mégis az a durcás unalom ült az arcán, amit már jól ismertem. S mivel én csak csupa erényét tudtam felfedezni az elragadó dallamoknak, oda jutottam, hogy Lajos nem azért olyan morcos, mert nem tetszenek neki, hanem a származásuk meg a szerenádot adó nagyúr nemzetisége miatt. De azért a végén megköszönte a zenészeknek a muzsikálást, és adatott is nekik Souvré úrral némi pénzt. Alighogy eltűntek a zenészek, megjelent egy igen cifra spanyol úr, utána egy inas, terjedelmes csomagot cipelve - Pastrana herceg őexcellenciája ajándéka őfelségének. Souvré úr vette át a csomagot, letette az asztalra, s közben mindkét részről szintén terjedelmes bókok hangzottak el, mindkét fél tíz szót használt arra, amire egy is elegendő lett volna. S a mély meghajlásokban se volt hiány, mikor távozott a hírnök. Mivel puha volt a csomag, feltételezték, hogy szövetféle van benne, s Souvré úr hívatta a király főruhatárosát, a fiatal La Rochefoucauld grófot, az rohanvást be is jött: hosszú arany fürtjei oly jól álltak szép fiatal arcához! Protestáns nagyapja a Szent Bertalan-éjszaka első óráiban pusztult el, de a fiatal grófot jobban érdekelte az élet, mint a vallás, IV. Henrik alatt visszatért a katolikus hitre, s Roquelaure utóda lett: hivatala nemcsak tekintélyes javadalmazást biztosított birtoklójának, hanem irigylésre méltó "borravalót" is a szállítóktól, még az olyan király alatt is, mint Lajos, aki oly keveset adott a díszre és pompára. La kochefoucauld egy inassal kibontatta a csomagot, huszonnégy illatosított gerezna volt benne spanyol különlegesség, mint később megtudtam-, és ötvennégy pár kesztyű, gondolom, különböző méretűek, mert egy élet kevés lett volna, hogy egy ember hordja el őket. La Rochefoucauld ugyanezt gondolhatta, mert azt mondta: - Megtartjuk ezeket a bőrkesztyűket, felség, legalább lesz mihez nyúlni, megajándékozhatja a külországból látogatóba érkező urakat. - Nem, nem! - mondta Lajos, rá se igen nézve a jelenlévőkre. - Nyakörvet csináltatok belőlük a kutyáimnak meg lószerszámot a lovaimnak. La Rochefoucauld tökéletes udvaronc volt, nem nyilvánította meglepetését a megvető megjegyzés

hallatán, de később azt mondta nekem, hogy bármily szépek is ezek a bőrök, jobb ötlet lett volna Pastrana hercegtól, ha inkább szakállas puskát ajándékoz a kicsi királynak. Nem mondtam ellent, de én nem hittem. Lajos lelkiállapotából ítélve, semmiben se lelte volna örömét, ami onnan származik, a puskában sem. Öt nap múlva, mivel a grófnőnél időztem, csak este kilenckor láttam Lajost, mikor rózsaszirmos vízben mosták a lábát. Szerette, jobban szeretett fürödni, mint apja, akinek érzékeny orrát bántották az illatok, mint tudjuk. Ezután "dolgát végezni" indult Lajos, ahogy a szemérmes Héroard mondta, oda, ahová a király is gyalog jár. De még ott se akart tétlenkedni, gyertyát tétetett a nyitott ablak deszkájára, hozatott egy kis nyílpuskát, amelyből kerek kavicsokat lehetett kilőni, gondosan célzott, és mindjárt elsőre eltalálta a gyertya lángját, de magát a gyertyát nem döntötte le. Tudok róla, hogy néhány udvari ember még ezt is cáfolta, annyira vágyott elrágalmazni a királyt s tetszeni a királynénak és Ancre őrgróféknak, de én tanúsíthatom, mert a tulajdon szememmel láttam. "Dolga" végeztével lefektették Lajost, s ő elkérte a játék katonáit, amelyek nem ólomból voltak, mint az enyémek gyerekkoromban, hanem ezüstből, és még játszott velük egy kicsit a lepedőn. De közben azért, mint mindig, nagyon figyelt, hogy mit beszélnek körülötte, de kivált mikor Souvré úr utasításokat adott Auzeray úrnak, hogy miképp rendezze el másnap a lakosztályt, mert ott fogják aláírni, Pastrana herceg jelenlétében, a király meg a Madame házassági szerződését. Felkapta a fejét: - Souvré úr írja alá! Ez is egy olyan látszólag értelmetlen megjegyzés volt, amilyeneket Souvré úr gyermekesnek szokott minősíteni, mert nem értette meg az érzést, amely sugallta őket. Élénken válaszolt: - Nem, felséged írja alá. Hiszen felséged házasodik holnap! Lajos csak elfordította a fejét, és élesen, hidegen azt mondta: - Ne beszéljünk róla! Ne beszéljünk róla! Sokatmondó kis eset történt az aláíráskor, amely igen szertartásosan zajlott a király szobájában az anyakirályné, a király, a Madame, Gaston testvérük (Nicolas halála után ő kapta meg a Monsieur címet), Bentivoglio pápai követ, Monteleone herceg, Pastrana herceg, a királyi hercegek és a korona fő tisztségviselői jelenlétében. Mikor a Madame épp aláírni készült a maga házassági szerződését, lúdtollal, vért izzadva és nyelvét kiöltve (mert hát még tízéves se volt), a mögötte álló Lajos kicsit meglökte, hadd rontsa el. A királyné észre is vette, összevonta a szemöldökét, bizonyára bambinatá-nak tekintette a dolgot, de ha a tompa agyú hölgy olvasni tud a fia szívében, megérti, hogy ha Lajos az úr a házban, nemcsak meglöki a húgát: össze is töri a tollát. Nyolcadik fejezet Akármi legyek, ha tudom, hogy miért lettek olyan fülledtek a nyarak és didergősek a telek abban az öt esztendőben, amióta a Louvre-ban lakom. De tény, ami tény, mintha ebben az időszakban kifordult volna sarkaiból a természet, állandóan túlzásba esett, mint 1613 novemberében is, mikor Párizsban beállt a fagy, s a Szajnán hüvelyknyi jégpáncél támadt, nemcsak hirtelen, hanem, sajnos, tartósan is. Nagy baj, nagy kár volt ez Lajosnak, hiszen annyira szeretett hegyen-völgyön kóborolni, vadak-madarak után vágtatni a vadaskertekben. Be kellett érnie vele, hogy ütólabdát játszik egy fedett pályán, de ezen a reggelen még az is felvidította, úgyhogy még a komisz időn is tréfálkozott: - Nahát! Nagyszerű az idő a tanulásra - mondta, mikor visszatért a lakosztályába. - Meghozta a kedvemet. Tanuljunk, Souvré úr! Legyünk tudósok! De Souvré úr erre a jókedvű és szokatlan beszédre se mosolyodott el. Megnyúlt képe sápadt volt, kedvetlen, összeszorított szája körül két keserű ránc. - A tanulás helyett ma délelőtt egy kis üdvözlőbeszédet kell gyakorolnia, felség - mondta igen savanyúan. - Micsoda! Már megint, Souvré úr? És kit kell üdvözölnöm? Egy spanyolt? - Nem, felség, egy olaszt! - Souvré úr, bármily fegyelmezett volt, fintorogva mondta ki ezt a szót. - Mint tudja felséged, Fervaques marsall meghalt. - Tudom, és nagyon sajnálom. - És királyasszony édesanyja Ancre őrgrófot nevezte ki Franciaország marsalljává. - Ancre őrgróf lesz Franciaország marsallja? - kiáltott fel Lajos megdöbbenve. - Hiszen ő külországi! - Valóban, felség.

- És sohasem volt katona! - Valóban, felség. - De hiszen magának ígérte királyasszony anyám a marsallbotot, Souvré úr! - Valóban, felség. - Azért, hogy olyan vitézül harcolt apám seregében! - Valóban, felség - mondta Souvré úr halottsápadtan. S hősiesen uralkodva magán, újra kifejezte a régensnő iránt való hűségét: - De hát királyasszony édesanyja mindent nagy körültekintéssel cselekszik, felség... - Meg vagyok győződve róla - mondta Lajos, bár semmiről se volt kevésbé meggyőződve. A jelenlévők-és aznap sokan voltak a király lakosztályában - némaságba dermedve álltak, s hogy ne kelljen se Souvré úrra, se egymásra nézniük, lesütötték a szemüket, mintha attól félnének, hogy kiolvashatni belőle a megbotránkozást, a megdöbbenést. Legfeljebb azt kívánták, hogy ne legyen fülük meghallani, amit most hallottak, ne legyen agyuk felfogni, ne legyen nyelvük továbbadni. Némák és mozdulatlanok voltak, csigaházba húzódtak. S csigahéjuk felett ide-oda repkedtek, fehér szárnyukkal csapkodva, az udvari képmutatás angyalai. De a király csak most töltötte be a tizenkettedik évét, ő kérdezhetett - nem azért, mert király volt, hanem azért, mert gyermek volt, s oly rövid pórázon tartották -, s meg is tette, komoly, figyelmes és gyermeteg arccal: - Miért kell üdvözlőbeszédet mondanom az új marsallnak, Souvré úr? - Mert ma délelőtt tíz órakor felséged édesanyjánál az őrgróf leteszi felséged előtt Franciaország marsalljának esküjét, és kijelenti felségednek, hogy hűséggel fogja szolgálni. - És én mit mondok? - Megkértek, hogy a következő mondatot tanítsam meg felségednek (tudomásom szerint Souvré úr első ízben használt olyan szavakat, amelyek azt fejezték ki, hogy van bizonyos távolság őközte és a között a szöveg között, amelyet kötelességből ad a király szájába): Kedves rokon, jó jelnek tekintem szolgálatba lépését, és megköszönöm irántam való nemes indulatját. - Rokon? - kérdezte Lajos. - Miért kell rokonomnak neveznem Ancre őrgrófot? - Ez a szokás, felség. Franciaország marsallját úgy tekintjük, hogy felette áll a francia nemességnek. Következésképp a király "rokonomnak" szólítja, mindenki más pedig "nagyméltóságodnak" nevezi. - A főrendek is, a hercegek is? - Azok is, felség. Lajos arcán halvány mosoly futott át, mintha kétségbe vonná, hogy lévén ilyen kevésre becsült személyről szó, "azok" szívesen engedelmeskednek ennek a kötelezettségüknek. - Hát jó, Souvré úr. Tanuljuk meg azt a mondatot, ha kell! - mondta Lajos a tőle megszokott elszántsággal. - Mondja el még egyszer, legyen szíves! Souvré úrnak erőt kellett vennie magán, hogy elmondja, és Lajos, nem valami könnyen, és olyan arccal, mint mikor az Héroard doktor nemigen étvágygerjesztő hashajtóit kell lenyelnie, megtanulta. Ezúttal igen kedvező körülmény volt, hogy a királyné szobájában tömör ezüstoszlop rekesztette el az óriási ágyat, csak a hercegeknek, királyi hercegeknek volt meg az az előjoguk, hogy megkerüljék. Mert különben a tömérdek tolongó udvaronc még a királyi fekhelyet is elözönlötte volna. Még így is utasítani kellett a testőrkapitányokat, hogy szorítsák vissza az udvaroncokat, és nyissanak utat Ancre marsallnak, aki kevélyen közelgett, pompázatos selyemöltözékben, drágakövekkel felékesítve, amelyek villogó szikrákat hánytak az oldalán függő gyönyörű kard markolatára - soha azt a kardot ki nem vonta a francia királyság védelmére, de még távoli hazájáért se, Concini, köztudomás szerint, igen jól ismerte a firenzei vásári komédiások színpadait (ahol női szerepeket játszott), mindkét nem hálószobáját, a kártyabarlangokat, a bordélyokat, a toszkánai börtönöket - az adósságai meg a gazemberségei miatt -, de tábort, hadsereget soha, de soha nem ismert. Egyetlen hőstette - azt mondanám, hogy az volt, mivel én láttam a nőszemélyt -, hogy elvette a fodrásznőt, akiból az anyakirályné komornát csinált, s aki addig-addig szolgálta úrnőjét, míg maga lett annak az úrnője. Concini mindent a feleségének köszönhetett: hatalmas vagyonát, az őrgrófságot és azt, hogy most marsallá emelik. Szép férfi volt - ragyogott rajta a sok drágakő, amely neki semmibe se került -, sasorrú, ragadozó állkapcsú, mandulaszemű, ívelt szemöldökű, s míg áthaladt a tömegen, szemérmetlensége, pimaszsága kiült az arcára - erről mondta Bellegarde, Sullyt parodizálva, hogy ez az ő "két tápláló emleje". "A királyság felét már felfalta - morfondíroztam magamban -, a másik felét is felfalja, ha hagyják." Akár valódi volt, akár hamis a firenzei nemessége (nem hagytak rá időt a párizsi Politikai Bíróságnak, hogy kiderítse), meg kell vallanom, hogy a szép marsall tökéletes gráciával végezte a felségek előtt az

összes etikettmajomkodást - a térdhajtásokat, kézcsókolásokat, előrelépéseket és hátrálásokat -, ami becsületére vált ha nem is a neveltetéséhek, de a komédiástehetségének mindenesetre. A marsalli esküje meg a kis beszéde már kevésbé sikerült, mert nagyon olaszos volt a kiejtése, és a régi családok jelen lévő sarjainak sajnálatosan eszükbe juttatta, hogy mostantól fogva három firenzei kezén van a francia királyság, a királynéén és Conciniékén, akiket először Ancre őrgróféknak hívtak (s mennyit csúfolódtak rajta!), és most Ancre marsalléknak fognak nevezni (de ezen már egyáltalán nem nevetnek). Abból a kis beszédból, amellyel az esküjét folytatta, én csak az utolsó szavakat jegyeztem meg, azokat is azért, mert úgy éreztem, hogy Ancre szemérmetlenül nyíltan kesztyűt dob az országnagyoknak: - Felség - fejezte be kis beszédét -, nekem nagy okom van rá, hogy szolgáljam, mivel idegenként és üres zsebbel érkeztem ebbe az országba, s felséged és királyasszony édesanyja részéről annyi jótéteményben részesültem, hogy életem végéig lekötelezett szolgájuk kell hogy legyek, s nyomorult teremtménynek érezném magam, ha elfeledném kötelezettségemet. Erre Lajos, nem dadogva, de ridegen, elmondta azt a mondatot, amelyre gondosan megtanította az, akinek most az új marsall helyén kellene állnia. - Kedves rokon, jó jelnek tekintem szolgálatba lépését, és megköszönöm irántam való nemes indulatját. Sorba néztem a hercegeket és főrendeket, akik a király és az anyakirályné trónja mögött állva hallgatták ezt a párbeszédet. Ott volt Condé, Mayenne, Nevers, Longueville, Guise, Épernon, Bouillon, Vendóme, egyszóval mindazok, akiket országnagyoknak neveznek, akik ennek a királyságnak a városait, tartományait kormányozzák, onnan adják a pénzt és ha kell, a katonát, de a morcos, korlátolt királyné se a megboldogult király életében, se amióta régenskedett, soha nem volt tekintettel rájuk, a legcsekélyebb kedvezésben se részesítette őket. A régensség idején visszaadták a kölcsönt az országnagyok, rájöttek, hogyan törhetnek borsot királynéjuk orra alá. Ha a legkisebb okuk volt az elégedetlenségre, megsértődtek, otthagyták az udvart, bevették magukat a városaikba, és sereget toboroztak. Nagy sikerrel csinálták, szinte attól a perctől fogva, hogy a királyné átvette a hatalmat, s akárhányszor megteszik, hogy megteljék az erszényük, mert a királyné, ahelyett hogy rájuk rontott volna a királyi seregek élén, a szűk agyával azt tudta kitalálni, hogy utánuk fut aranyas zsákokat nyújtva feléjük, így téríti vissza őket az udvarba. Vissza is tértek mindahányszor, hanem ez csak felbátorította őket, hogy újra elhagyják az udvart a közjóra hivatkozva, amelyet maguk is csak aláástak, de alattomosan úgy tettek, mintha védelmeznék, csakis feneketlen erszényük megtöltése végett. Mivel úgy láttam, hogy az esküszertartás alatt az országnagyok gőgösen és megvetéssel tekintenek az új marsallra, szóltam róla az ebédnél Siorac márkinak. - Nem gondolja apámuram, hogy Concini annyira magára vonta az országnagyok féltékenységét, hogy egyszer még ráfizet? - Nem. Ahhoz az kellene, hogy az országnagyok egy akaraton legyenek, és ráadásul a magukénak érezzék az állam ügyét. Márpedig ők csak a maguk érdekeit érzik a magukénak, és egy sincs köztük, aki barátja vagy legalább igazi ellensége volna a másikának. Nem számít, hogy Concini kóbor farkas, hogy az Alpok túloldaláról jött, csak az, hogy farkas. És az ilyen állat nem vájja bele a fogát a hozzá hasonlóba, ha az országot is felfalhatja. Sokat beszéltek az udvarban Ancre őrgróf újdonat marsallságáról, de csak suttogva, körülpillantva s leginkább a II. Henrik lépcsőn, annak megvan az az előnye, hogy óriási, így messziről látni, ki közeleg, felfelé vagy lefelé: az alkalmatlankodókat vagy éppen besúgókat. Hanem a zúgásra hajló rebellis párizsi nép nem volt ilyen óvatos, Mariette mindennapos híradásai szerint Ancre-ékat reggeltől napestig sárral dobálták, mondván, hogy úgyis a sárból-piszokból támadtak elő. Sajnos, a királynét is érintették a gyalázkodások, nem hitte el a párizsi nép, hogy ennyi kedvezéssel halmozzon el egy ilyen érdemtelen idegent, ha nem kap tőle bizonyos bizalmas természetű vigaszt özvegységében. Egyszóval gúnyolták Ancre marsallékat, dalokat költöttek róluk, torz bábukat csináltak a hasonlatosságukra, majd a nyakuknál fogva felakasztották őket a palota vaskerítésére, az ő rovásukra írták a nép nyomorát és a kincstár kifosztását (furcsa, de sohase jutott eszükbe, hogy az országnagyoknak se csekély részük van benne). Az a legképtelenebb dolog az egészben, hogy a régensnő se szerette Concinit, csak a komornája kedvéért emelte ilyen nagy méltóságra, aki maga se szerette hitvesét, mert sokat szenvedett a durvaságától. Concininé egyetlen törekvése az aranyszerzés volt, de sajnos, Ancre uralkodni akart. Hihetetlen szemérmetlenségéről mondok egy történetet, de az is alig hihető, mert még szégyenletes titkok és kárhozatos varázslatok is elegyednek belé, és ki tudja, netán maga az ördög is, bár azt azért

nem engedném ide, ezekre a lapokra, mert még megijesztené szép olvasónőmet. Nem emlékszem rá pontosan, hogy mikor történt az az eset, és utána se tudok nézni, mert nem jegyeztem fel a naplómba. De oly részletesen, világosan, elevenen és ma is megdöbbentő módon él az emlékezetemben, mintha a múlt héten lett volna. Bármilyen furcsa, mindig a visszavonultan élő Lichtenbergné úrnőtól hallottam róla először, ha az udvarban titkon forraltak valamit. Mint említettem, csak az az egy bosszantott egy kicsit - bár sohase engedtem meg magamnak, hogy a legcsekélyebb jelét is adjam türelmetlenségemnek -, hogy Greifin-emnek pontosan három órakor kellett uzsonnáznia, vagyis abban a percben, mikor teli tűzzel-lobogással beléptem hozzá, hatalmas étvággyal, de nem éppen a lekvárhoz. Ez az uzsonnázgatás erős szokás volt az előkelő házaknál, mert ők általában tizenegy órakor ebédeltek, nem délben, mint mi, s hát négy óra múlva már egy kicsit megéheztek, azonkívül az én szívem hölgye falánk volt, s szerencséjére ehetett, amennyit akart, nem kockáztatta, mint némelyek, hogy egy szép napon ki kell cserélnie egész ruhatárát, hát nem is állt ellen ennek a kis bűnnek. Hanem azért egy idő múlva gyanítani kezdtem, hogy az uzsonnaszertartás másik célja azén kecsegtetve-éheztetésem, bár ugyan Tantalosznál jobban jártam, mert az ő szomjas szájától mindig elrántották a pokolban a szép gyümölcsöt, mikor hozzáért, ellenben az én Greifin-em maga sajnálta volna legjobban, ha előbb-utóbb bele nem harapok szőlőskertje gyümölcsébe. De ő nálam fortélyosabban bánt azzal a gyönyörűséggel, amelyet találkozásunktól várt: szerette halogatni. Csak ült lankadtan a karosszékben azokban a szép firlefáncokban, ártatlan arccal kenegette az örökös zsemléket, olykor hódító s egyszersmind tartózkodó pillantásokkal súrolva, miközben én mohón bámultam az arcát, az alakját, s úgy kiszáradt a torkom, hogy alig bírtam beszélni, úgy vert a szívem, hogy attól féltem, még meghallja. Igaz, mikor a szobája menedékében a szememet végrevalahára felválthatta a kezem és a szám, viharzásunk oly hosszú időre meghiúsította az értelmes társalgást, hogy jobb is volt az uzsonnához mellékelni a fontos és sürgős beszélgetést, s a Greifin ebben is igen körültekintő volt, mint mellesleg mindenben. - Ismeri Bellegarde herceget, kedvesem? - kérdezte, a zsemlével a kezében. - Ismerem, de nem vagyunk bizalmas barátok, eltérő életkorunk miatt. Mikor a boldogult király tolmácsa voltam, sokszor találkoztunk. - Kedveli? - Becsülöm, hogy olyan hűséges volt Henrikünkhöz életében, és olyan hűséges az emlékéhez halálában. - Bassompierre ma délelőtt meglátogatott, azt akarta megmondani, hogy Bellegarde nagyon szeretne találkozni magával, de négyszemközt és a legnagyobb titokban. - És miért olyan nagy titokban? - bámultam el. - Bellegarde azt mondja, hogy éjjel-nappal lesnek rá, valami gonosz cselszövény hálójába keveredett, s rajtaveszthet. Már teljesen körülfonták, nem akarja belekeverni a hálóba azt is, aki segítene rajta. Segítene? - Hát persze! Bolond ember, de makulátlanul becsületes. - Csakugyan bolond? - Még ugyan! Ilyen szeleverdi embert még nem látott, kedvesem! Képes volt a nyakába ugrani a szép Gabriellenek, mikor épp a megboldogult király szeretője volt, tudja-e? Ha nem olyan jóságos a király, és nem szereti annyira Bellegarde-ot, rámehetett volna a feje, hogy olyan csekély észnek ad szállást. De jószívű, és mindenki tiszteli. - De elég kockázatos dolog egy bolondnak segíteni, nem, kedvesem? - Majd kettőnk helyett is óvatos leszek. Hallgattam egy kicsit, a zsemlére révedve, amelyet szívem hölgye készítgetett nekem. Bellegarde is a Louvre-ban lakik, magam is, nyilván nagyon kényelmes lenne ott találkoznunk. Másfelől, ha csakugyan kémkednek Bellegarde után, mint mondja, a Louvre-ban lehet a legkevésbé kijátszani, hogy megfigyeljék, hová megy, mit csinál. - Nos, kedvesem? Nem szól? - kérdezte a grófnő. - Segíthetek? Akar itt találkozni vele? - Nem, lelkem, azt nem! Maga külországi, nincs támogatója az udvarban, következésképp sebezhető, nem lenne jó, ha közeli vagy akár csak távoli kapcsolatba kerülne egy ilyen veszélyesnek látszó üggyel. Csak annyit mondjon Bassompierre-nek, hogy holnapután délután hat órára elküldöm Bellegarde-hoz a louvre-beli lakására a kis apródomat, azzal értsen szót, vele megbeszélheti a titkos találkozót. A találkozó helyét elmémben már kiválasztottam, szép olvasónőm, de még Greifin-emnek se akartam elárulni. Nem mintha nem bíztam volna benne, de mondja meg, örülne-e, ha a szeretője, akit szeret is,

azt mondja, hogy Zamet bankár házában találkozik egy nagyúrral? Zamet kicsi, kövér ember volt, és dülledt, ragyogó, fekete mókusszemén kívül semmi figyelemre méltó nem volt rajta. Igen jól ismert, sokszor jártam nála a megboldogult királlyal, mert, mint emlékezhetnek rá, nem lévén kártyás, én voltam Henrik szerencsemalaca. Még ki se nyitottam a számat, Zamet megesketett, hogy nem szövök összeesküvést a királyné ellen. Utána élénken és nem sokat teketóriázva, ahogy mindig beszélt, azt mondta: - Hárman jöjjenek, lovag úr: a kék szoba, a rányíló fülke és Zora biztosítja a társalgás bizalmas titkosságát. - Ki az a Zora? - Egy szép mór lány, majd bemutatom. Egy szót se tud franciául. - És mire való az a kis fülke? - Egy eldugott kis kémlelőnyíláson nagyon jól lehet látni onnan a kék szobában lévő ágyat. Hanem hacsak beszélgetni akar valaki, de úgy, hogy meg ne hallják, arra az a legjobb hely a világon, mert úgy ki van párnázva, hogy ha nem nyitjuk ki a kis kémlelőnyílást, semmi se hallatszik át a kék szobából. - És miért kell hárman lennünk, mikor négyszemközt szeretnék beszélgetni valakivel? - Azért, lovag úr, hogy Zorának dolga legyen. Különben a cselédség nem érti, minek megy a kék szobába, és pletykálni fognak. - Jó, hát akkor a harmadik férfi az én kis La Barge-om lesz. A másik kettő, én magam meg a tertium quid, [a harmadik valaki (latinul)] az ő vendége lesz. Apródom kitörő örömmel fogadta a hírt, hogy neki a szép Zorát kell szórakoztatnia, amíg én Bellegarde-dal beszélgetek a szomszédos fülkében. - Jaj, uram! - mondta elfúló hangon. - Végre teljesülnek az álmaim! Egy nő! Az enyém! És pucér! És minden kívánságomat teljesíti! De teljesíti-e vajon? - Hát persze. - Azt mondta, uram, hogy szép? Olyan szép, hogy egy szentet is kárhozatba visz? - Sőt, az összes szentet egy rakáson. - Hogy hívják? - Zora. - Zora? Jaj, uram! Micsoda szép név! Milyen édes és költői! Sohase hallottam ezt a nevet. - Annál az egyszerű oknál fogva, hogy mór. - Hogy micsoda? - La Barge-ot mintha leforrázták volna, s ugyancsak megnyúlt az arca. - Szóval mór az istenadta? - Kétségtelenül. - Hát az egész más! - kiabált La Barge, gyermekarcát eltorzította a kétségbeesés, ártatlan szemét elfutotta a könny. - Miért más? - színleltem a csodálkozást. - Mert akkor pogány, lovag úr, és pogánnyal petélni nagy bűn. - Ugyan miért? Tán rögvest eretneket csinál a sudribunkódból a kis mihonyája? És az nem bűn, ha keresztény nővel ketymetyütyülsz papi áldás nélkül? - Az egész más. Ha kereszténnyel, azt meg lehet gyónni. De pogánnyal! Piha! Csak ráiiézek, és kifordul a bélem. - Dehogy fordul, dehogy fordul, te kis ostoba! Mórnak ugyan mór az a lány, de keresztény, tanúsítja az a szép aranykereszt, amit a csecse közében hord. - Hogyhogy, uram - zavarodott meg a fiú. - Hát látta? - Láttam én, a keresztet is, meg a csecsét is. - Igen? - kérdezte La Barge egy cseppnyi irigységgel. - Azonmód pucéran? - Csak valami jótékony fátyolszövet födte, átlátszott. Én még a kereszt nélkül se találtam volna eretneknek, mert olyan gömbölyű, tökéletes és szép barna! La Barge-nak kiguvadt a szeme: - Jaj, uram, de boldog vagyok, hogy Zora keresztény! És az is nagyon jó, hogy szép barna a csecse, ami szobalányaink mélyen kivágott ruhában járnak, aztán olyan unalmas fehérek! Gondolja, uram - folytatta halálos komolyan -, hogy ha azon az estén férfi leszek, hát nagyobb is leszek? - Hogy érted? - Hát úgy, hogy megnövök. - Nagyon is meglehet. Úgy felvidított ez a beszélgetés, hogy magamhoz szorítottam, és megöleltem, ami nagyon meghatotta, mert apáról árva volt, és bármily fiatal voltam hozzá, engem választott pótapjául. Bellegarde apám barátja volt, Bassompierre úgyszintén, akinek Joinville-lel, Schomberggel,

Auvergne-nyel (az most a Bastille-ban sínylődött) és Sommerive-val (azt élte virágjában meggyilkolták Itáliában) együtt familiárisa volt. Ezekre az urakra mondta Toinon első nap, mikor belépett az életembe, hogy "olyan szépek, olyan délcegek". De mint láttuk, kár, hogy Bellegarde hercegnek nem volt olyan jó feje, mint amilyen szép. Nem mintha tudatlanabb lett volna a rangjabéli uraknál, úgy nevelték, hogy tudjon fegyverrel bánni, táncolni, lovagolni, szerencsejátékokat játszani, könyvhöz nem szoktatták. Ő azért tisztelte a könyveket, ha nem olvasott is, pártolta a művészetet, járadékot fizetett Malherbe úrnak. A Louvre hölgyei nagyon kegyelték, mint Bassompierre-t is, és nem kívántak többet tőle, ő pedig a maga könnyűségével hódította az udvar könnyű erkölcseit: vidám volt, kedves, jó kedélyű, meggondolatlanul merész és igen súlytalan agyú. De hát melyik szoknya tudott volna ellenállni simogató fekete szemének, finom arcvonásainak, ragyogó fogának, vékony bajuszkájának, ívelt szájának? Az a kék szoba, ahová a Zamet mággiordomó-ja bevezetett bennünket, szerintem inkább fényűző volt, semmint szép. A kék hideg és rikító, s ormótlanul nagy, csavart, aranyozott oszlopok fogták körül az ágyat, amelyen nem volt függöny, tudja már az olvasó, miért. Mikor beléptünk - Bellegarde, La Barge meg én -, úgy láttuk, hogy a legbájosabb és legarányosabb a szobában a kedves Zora. Csakugyan ott viselte a keblén az aranykeresztet, amelynek az volt a hivatása, hogy megnyugtassa az ide betérő előkelő és gazdag urakat, hogy ha Zora ölelésében az erkölcsöt megpocsékolják is, legalább a vallás ellen nem vétenek. A kedves gyermek betessékelt bennünket, keblén keresztbe tett kézzel kecsesen hajlongva, ami szépen kimutatta ifjú teste hajlatait, szerény viselkedésére rácáfoltak ránk röptetett dévaj pillantásai, már itt e földön a paradicsommal kecsegtetve bennünket, amelyben régi hite csak a túlvilágon részelteti a kiválasztottakat, nemcsak tiszta, csobogó patakokkal és mindig elérhető szép gyümölccsel, hanem csodamód újra és újra megszüzesülő hurikkal is benépesítve. Nem tudom, hogy Zorának, aki most így megszépítette szépségével a kék szobát, megvolt-e ez a csodás tulajdonsága, de úgy néztem, nagyon is képes lehet rá, hogy egy jó keresztényt repülő szőnyegen az érzéki gyönyör kis földi édenébe repítsen, az egyetlen helyre, amiben igazán hiszünk, ha magunkba szállunk. De Bellegarde-nak most nem volt szeme a szépségre, s gyors léptekkel tüstént a mellékszobába tért, magam is utána, közben azért bátorítóan vállon veregetve La Barge-ot, akit láthatólag kissé nyomasztott a túl nagy boldogság. A szegény Bellegarde levetette az álarcát: szép arcát felszántotta a bánat, s mikor ránk csukódott az ajtó, elfúló hangon megköszönte, hogy eljöttem, aztán sóhajtva ledöccent az ott lévő két szék közül az egyikre, elkapta a kisasztalról a borosüveget, csurig töltött borral egy zománcos kelyhet, és fenékig itta. Mindjárt a közepébe vágott: - Lovag, ha nem tudjuk kimódolni, hogy megszüntessék azt a pert, amit Conciniék folytatnak Moysset ellen amiatt az átkozott tükör miatt, mindenemet elveszítem, talán még az életemet is. És nem túlságosan érthető szavai után elhallgatott. - Bocsásson meg, nagyuram - mondtam -, de én egy szót se értek abból, amit mondott. Méltóztassék megvilágosítani az elmémet, és megmondani, hogy ki az a Moysset, micsoda pert indítottak ellene, s miféle tükör az oka. De Bellegarde felelet helyett hirtelen szóáradatot bocsátott rám, meg akart szabadulni túláradó keserűségétől, és szenvedélyesen előadta - amit az egész udvar tudott -, hogy micsoda gonoszságokat műveltek vele Conciniék: alighogy őrgróf és a király környezetének első nemesura lett a gazember, a királyné segítségével máris meg akarta kaparintani az ő louvre-beli lakását. Bellegarde tudta, hogy őt illeti meg, nem törődött vele, nem mozdult, úgyhogy a királyné kénytelen volt a maga költségén pompás házat építtetni annak a csibésznek a Bourbon-kapu közelében. Sőt mi több, volt képe a pimasz komédiásának elvitatni tőle az elsőbbséget a Lajos koronázásán, tőle, Bellegarde-tót, a hercegtót, főrendtől, Franciaország királyi istállómesterétől, Burgundia kormányzójától, és a királyné határozott parancsára át is kellett engednie ennek a ganéból elővakarodott sehonnai őrgrófnak. - Bocsásson meg, nagyuram, de mintha valami pert említett volna. Bellegarde erre csak kérdéssel válaszolt, továbbra is éppoly szenvedélyesen: - Tudja-e, lovag, mit súgott tegnap a fülembe Bentivoglio, a pápai követ? - Nem, nagyuram. - La moglie ha in mano la volontá della regina ed il marito lo scettro del regno. [A feleség kezében van a királyné akarata, a férjében meg a jogar (olaszul).] Egész Európa meg van botránkozva, még a Vatikán is, hogy micsoda szertelen kegyben részesül ez az alja népség. - Én is azt hiszem, nagyuram, de azt mondta, Moysset-t perbe fogták egy tükör miatt.

- De nem akármilyen tükör miatt! Épp ez a bökkenő. Egy varázstükörről van szó. - Varázstükörról? - ismételtem elbámulva. - És mit tett Moysset azzal a tükörrel? - Isten a tanúm rá - mondta Bellegarde -, hogy csak irántam való szívességből tette. - De ki az a Moysset, nagyuram? - Bankár - felelte Bellegarde megtörten. - Kitűnő ember: kamat nélkül kölcsönöz nekem. A barátom, még ha közrendű is. Megmondom úgy, ahogy van, és akkor is megmondanám, ha a fejem a tőkén lenne, s a hóhér rám emelné a pallost: Moysset a barátom. - De mi köze van Moysset-nak ahhoz az említett tükörhöz? - Hát az, hogy látván, mennyire elkeserít ennek a rongyembernek a felmagasztalása, azt mondta, összeismertet olyanokkal, akik egy varázstükör segítségével megmutatják nekem, meddig emelkedik még Conciniék szerencsecsillaga, és mi sorsra jutnak végül. Nem hittem a fülemnek. Tudtam persze, hogy Bellegarde inkább a testére lehet büszke, mint az eszére (hiszen mondtam már egypárszor), de hogy ilyen hiszékeny legyen, arra már elállt a szavam. Varázstükör! Uramisten! Semmivel se jobb, mint a Mariette pisálós csodája. - Varázstükör... - szólaltam meg végre. - Látta, nagyuram? - Én? Soha. - És nyilván sok pénzt kértek azok az emberek, hogy előhívják benne a Conciniék jövőjét, ugye? - Ötvenezer tallért. - Kifizette, nagyuram? - Moysset megelőlegezte. De az a legnagyobb baj, hogy a gazfickók azt követelték, Moysset levélben kérje a tükröt, s írja is alá, meg én magam is. - És Moysset aláírta, és nagyuram is? - Hát, alá. - Jaj, nagyuram! - kiáltottam, égnek emelve a karomat. - Micsoda érthetetlen meggondolatlanság! Hát nem tudja, hogy mindenféle varázslat vagy mesterkedés, ami varázslatnak minősülhet, az ördögtől származik, és lesújt rá a törvény, sőt az inkvizíció? - Én csak játéknak vettem. - Bellegarde-nak verítékcseppek ütköztek ki a homlokán, és végigcsurogtak az arcán. - Igaza van. Lehetett volna annyi eszem, hogy ezek a szörnyű csirkefogók, ha megkaparintják a levelemet, nemhogy nem mutatnak semmiféle tükröt, hanem tüstént eladják Conciniéknak, azok meg, ha náluk a levelem, törvénybe citálnak. - Nagyuramat? - Először Moysset-t. De ki kételkedhetik benne, hogy ha Moysset-t elítélik, nekem is végem, vagy legalábbis a jószágaimnak, a burgundiai kormányzóságomnak, a királyi istállómesteri tisztemnek, Concini rögvest megszerzi a királyné révén, kárpótlásul azért az állítólagos kárért, ami érte. - Fogadni mernék, nagyuram, hogy a tükrös varázslók Concini biztatására csalták lépre. Mi lett azokkal az emberekkel? - Annyit tudok, hogy zsebre vágták a pénzt, és eltűntek. - Ugye, hogy megnyerném a fogadást? Gondolom, igyekezett intézkedni a per dolgában, nagyuram. - Az életemról van szó! Először is Sillery igazságügyi miniszterrel beszéltem, ő igen komolytalannak találván a varázslás vádját, kivált hogy senki se tudja bemutatni a tükröt, nagy lassúsággal ütötte rá a pecsétet a perhez szükséges megbízólevelekre. De végül a királyné megsürgette, mivel őt meg Conciniék sürgették. - Na és az igazságügyi miniszter egyszeriben megtalálta az igazságot, nem? - Meg, meg. A Politikai Bíróság törvényszéke elé terjesztette. - És nagyuram itt is lépéseket tett, ugye? - Két irányban is. Kértem a bírákat, hogy ne riadjanak vissza a kínvallatástól, és Concinit Guise herceg és Épernon herceg által, hogy vonja vissza a pert busás kárpótlás fejében. - És visszautasította? - Honnan tudja, barátom? - meresztett nagy szemeket Bellegarde. - Hát ez csak természetes. Minek berekeszteni egy pert, amelynek a kimenetele az lesz, hogy megkapja nagyuram burgundiai kormányzóságának és királyi istállómesteri tisztének roppant jövedelmét? Micsoda tűpénz érhet fel ezzel a jövedelemmel, nem is beszélve a kormányzósággal járó dicsőségról és a tisztséggel járó megbecsülésról? - Hogy úgy van! - sóhajtott fel Bellegarde. - A végsőkig folytatja a pert a csirkefogó, igazán azt se tudom, melyik szent oltalmába ajánljam magam! Eleget tudtam már, nem szóltam semmit, s hogy lesütött szemmel hallgattam, a herceg olyan

kétségbeesetten folytatta, hogy elszorult a szívem: - Habozik, hogy segítsen-e, kedves barátom? - Ej, dehogy, nagyuram, csak tudnám, hogyan! - Hát a keresztanyja révén! - A keresztanyám révén? - Guise hercegnére hallgat a régensnő, és arra gondoltam, hogy a maga közvetítésével ő közbenjárhatna az érdekemben. - Mindenesetre megkísérlem, s minden lehetőt megteszek, biztosra veheti, nagyuram. - Jaj, lovag! Visszaadta az életkedvemet! - kiáltott fel Bellegarde, és olyan fürgén ugrott fel, mint egy fiatal ember. - Ki nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok... A herceg nem volt a szavak embere, többre tartotta a cselekvést a beszédnél, melegen megölelt, lapogatta a hátamat, és nem tudom, hány csókot nyomott az orcámra. Úgy tetszett, nagy kő esett le a szívéről, jó kedélye a legnagyobb szomorúságból is egykettőre megélemedett. Megint teletöltötte a boroskelyhet, és fenékig ürítette, s mielőtt kinyitottuk volna a fülke ajtaját, újra jelét adta szeretetre méltóan könnyelmű természetének: nesztelenül kinyitotta a kék szobára néző kis kémlelőnyílást, és sotto voce azt mondta: - Nézzük már meg, hogy amott mi történt... - Kipillantott a kémlelőn, elmosolyodott, és megpödörte a bajszát: - Lám, Siorac, a kék szobában megegyezéssel végződött a per: a felek egymás karjában alszanak. Szeretném kiigazítani azt a képet, amelyet Bellegarde herceg alakjáról adtam az olvasónak: mondták őt bolondnak, habókosnak, szeleverdinek, mindre rászolgált. De mivel egész életét az udvarban töltötte, nők között, az ő társaságukban azért szert tett bizonyos kifinomultságra. Jó ítélőképességre vallott az is, hogy Guise hercegnét választotta szószólójául, én azt mindjárt megértettem, s elmondanám, hogy miért. A királyné nem szerette a férfiakat általában, de boldogult férjét sem, a gyerekeket sem, akiket csinált neki, az országnagyokat semmibe vette, mint már említettem, hidegen és kimérten bánt velük. De barátnői voltak, Concininén kívül franciák is, s ha la Chátre marsall feleségét nem számítjuk, akit igen kedvelt, de mivel a hölgy visszavonultan élt, alig találkozott vele, három hölggyel valóban igen meghitt kapcsolatban volt: Guise hercegnével, a lányával, Conti hercegnével és Montpensier hercegnével. Se Guise hercegné, se féltestvérem, Conti hercegné nem dicsekedhetett vele, hogy akkora befolyása lett volna Medici Máriára, mint Concininénak. De amennyi mégis, az se volt elhanyagolható, mivel a két szellemes, eleven, leleményes hölgy el se igen mozdult a királyné mellől, kivált Conti hercegné: ő egyidős volt őfelségével, s már országlása kezdetén elfoglalta a helyét mellette, hogy úgy mondjam, társalkodónője, titkára, felolvasója, bizalmasa lett. Montpensier hercegné, a harmadik hölgy unokája volt annak a bizonyos Joyeuse vikomtnénak, aki apámat pártul fogta, mikor a montpellier-i Orvosakadémiára járt - annál azért egy kicsit többet is tett: a vikomt távollétében, aki egyébként nemigen törődött vele, hagyta, hogy Pierre de Siorac beavassa "a nyöszörgés tudományába", ahogy szemérmesen nevezte a dolgot. Unokája, Montpensier hercegné nemigen hasonlított rá, de angyaltisztaságát gyenge egészsége is védelmezte, meg az is, hogy többnyire gailloni kastélyában lakott. Szelíd, kedves, szerény nő volt, nemigen volt befolyása a királynéra, annál nagyobb a hatalma rajta, habár nem közvetlen módon, mert a királyné kezdettót fogva szertelenül hízelgett neki, hogy elnyerje tőle a lánya, Franciaország leggazdagabb örökösnője kezét Nicolas fia számára. El is érte, hogy 1608-ban megkössék a házassági szerződést - hároméves volt a menyasszony -, s hogy szegény Nicolas, mint sajnos várható volt, meghalt 1611-ben, a régenskirályné, ugyanabban a levélben, amelyben tudatta a kislány gyámjaival a szegény gyerek elhunytát, mindjárt meg is kérte a kislány kezét harmadik fia, Gaston számára. Még az ő országlása idején se láttam ennél ékesebben szóló példáját a durvaságnak és kapzsiságnak. A nehézkes, faragatlan, lomha szellemű és sivár képzeletű anyakirályné halálosan unatkozott, mihelyt egyedül maradt, és nagyon élvezte jó keresztanyám szellemi sziporkáit, tréfáit, csípős megjegyzéseit és borsos történeteit. És félt hirtelen haragjától is, furcsa, hogy ő, aki oly gőgösen le tudott tromfolni mindenkit, keresztanyámmal nem tudott szembeszállni, Guise hercegné vissza is élt ezzel a gyengeségével, s a királyné mindahányszor némán és zavartan hallgatta. Néhány hónapja keresztanyám legkisebb fia, Guise lovag megölt egy nemesembert, meg se várva, hogy kihúzza a kardját, s a kormányzó királyné kijelentette, hogy szigorúan meg fogja büntetni, mire Guise hercegné berontott hozzá, mint egy fúria, s a sárga földig lehordta, de olyan gorombán, hogy Guercheville márkiné

közbeszólt, figyelmeztette, hogy úrnőjével beszél. "Úrnőmmel! - csattant fel újra Guise-né. - Vegye tudomásul, asszonyom, hogy nekem ezen a világon csak egy úrnőm van, Szűz Mária!" Ebból kitetszik, hogy Isten teremtményeinek ranglétráján melyik fokra helyezi magát Guise hercegné, született Bourbon hercegnő... Gyakran gondoltam, hogy az udvarban forgolódók azért olyan felületesek, mert szellemüket úgy elfoglalják, sőt betöltik a jelen pillanat eseményei, hogy nincs idejük kibogozni az értelmüket, kiszámítani a következményeiket. A varázstükör dolgában az volt a legnehezebb, míg Guise-nének megmagyaráztam, hogy a Moysset-per nem is annyira nevetséges, mint amennyire aggasztó. Mert ha Moysset rovására ítélnek, Bellegarde-ot megfosztják vagyonától, tisztségétől és kormányzói címétől, s akkor Concini vérszemet kap, és nekilát, hogy más országnagyok vagyonát és becsületét is kikezdje. Guise hercegné vijjogott, mint a vércse, mikor végre megértette, hogy elsőszülött fia, a herceg is bajba kerülhet. Felvilágosította a veszélyról Conti hercegnét, és külön futárt küldött Gaillonba, Montpensier-né asszonyhoz. A három hercegnő egyesítette erejét, ki-ki más eszközt alkalmazott. Jó keresztanyám kiabált és dühöngött, Conti hercegné (akinek szépsége és bája még a nőkre is hatott) szelíden, behízelgően, állhatatosan kért, Montpensier-né naiv levelet írt a királynénak, amelyben elpanaszolta, hogy barátjuk, Bellegarde herceg miféle és milyen nagy veszélyben forog. Montpensier kisasszony, nyolcéves lánya adott súlyt ennek az ártalmatlan sopánkodásnak. Guise-né Guise-t és Épernont is megnyerte ügyének, hogy tökéletesítse művét. Mindkét herceg kedves volt a királynénak, mert ők nem fenyegetőztek folyton, hogy otthagyják az udvart, visszavonulnak a birtokukra, sereget toboroznak, kontestálják a királyné hatalmát, mint a többi országnagy. Nem azért, mintha ők önzetlenebbek lettek volna, mint a lázadók, csak messzebbre tekintettek: mindketten a főparancsnoki méltóságra pályáztak, s azt csak a király, vagyis az anyja kezéből kaphatták meg. A két úr érezte, mennyire haszontalan dolog lenne még egyszer Concinihoz folyamodniuk, hogy vonja vissza a panaszát. A mohó és nagyralátó Ancre marsall nem látta tettei következményeit, s azt gondoltam magamban, hogy neki bizony nagy szüksége lenne varázstükörre, talán megrettenne jövőjébe tekintve, s féket vetne szemérmetlenségére. Guise és Épernon mindenesetre jobbnak látta egyenesen a királynéhoz fordulni, s megkérni, hogy altassa el a Moysset-pert. Egy sziklaszál is megingott volna, ha így aláaknázzák, a királyné végül elrendelte, hogy a Moysset-per iratait vigyék el a törvényszék irodájából, és égessék el. Moysset már érezni vélte maga körül a máglya lángjait, s most fellélegezhetett, újra élvezhette hatalmas vagyonát, amely Concinit hizlalta volna, ha a bankár teste hamuvá omlik. Bellegarde örök barátságot fogadott nekem, s bár ő szavának állt, a későbbiekben nekem volt alkalmam rá, hogy enyhítsem a baját, amibe a meggondolatlansága keverte. Évekkel később, mikor meglátogattam száműzetésében (XIII. Lajos engedelmével, habár ő maga száműzte), azt mondta - még akkor is olyan bolondos és hiú ember volt -, az bűvölte el a legjobban a varázstükör esetben, hogy három hölgy mentette meg, mellesleg a királyság legrangosabb hercegnői. Azt hiszem, Lajos kilencéves korában, abban az esztendőben, mikor Ravaillac kése örökre elválasztotta apjától, megtanulta tőle, hogy két ellensége van Franciaországnak: a külső az osztrák uralkodóház, a belső az országnagyok testülete. Hogy az elsőre haragudott, arra már több példát is felhoztam, a két spanyol házasságot nem is számítva, amelyek ugyancsak a torkán akadtak. Azt azonban, hogy nem bízik az országnagyokban, akkor kezdtem gyanítani, mikor gyóntatója arra tanította, hogy a fejedelem legszebb erénye az irgalmasság, s Lajos azzal vágott vissza, hogy pedig az ő apja nem bocsátott meg Biron marsallnak - csakugyan, Henrik árulásért lefejeztette. Nagyon hamar, ha jól emlékszem, már két évvel azelőtt, hogy Concini megkapta a marsallbotot, felfigyeltem rá, mennyire érzékenyen ügyel rá a kicsi király, hogy az országnagyok megadják neki a köteles tiszteletet. Egyszer Souvré úrral és velem meglátogatta lakosztályában a királynét, s anyját a királyság három legelőkelőbb nagyura társaságában lelte, heves szóváltásban: ott volt Soissons gróf, a második királyi herceg, aztán féltestvérem, Guise herceg és Bouillon herceg. Szegény királyné valami elsőbbségi vitát akart elsimítani, már ahogy tőle telt (nemigen sikerült), amely az etikett dolgában igen aggályos gróf és a fiatal Guise herceg között támadt. Bouillon herceg, a nagy cselszövő, a háttérben ült és hallgatott, nem akarta beleártani magát a viszályba. A kicsi király, belépve, látta, hogy anyja el van foglalva, s nem ment közelebb, Souvré meg én mögötte álltunk. Ekkor gyors léptekkel bejött a szobába Condé herceg, se térdet nem hajtott a királyné előtt, se a fövegét

le nem vette a király előtt, hanem azon kalaposan leült Bouillon herceg mellé, és suttogni kezdett vele. Lajost igen érzékenyen érintette ez a szemtelen viselkedés. Az etikett valóban azt parancsolja, hogy nincs az a nagyúr, aki feltett kalappal lehet a király jelenlétében, vagy éppen leülhet, hacsak nem maga a király kéri rá. Lajos élénken Souvré úr felé fordult, és azt mondta, egyáltalán nem suttogva: - Nézze, Souvré úr! Nézze a herceg urat! Ül a jelenlétemben! Szemtelen! Souvré úr látta, hogy milyen kellemetlen helyzetben van a királyné, hogy teljesen belebonyolódott abba a szóváltásba, aminek velejét még nem sikerült megértenie, s nem akarva tetézni a baját, mindent megtett, hogy tompítsa az éleket és megnyugtassa a tanítványát: - Hát mert beszél (nem mondta ki a nevét) Bouillon úrral, felség. Talán nem látta felségedet. - No jó, akkor odaplántálom magam elébe, hadd lássam, felkel-e. Lajos úgy tett, ahogy beszélt. Odament Condé herceghez. Nem történt semmi. Még közelebb ment, már majdnem hozzáért. Condé herceg nem méltóztatott se meglátni a királyt, se elmozdulni a székról. Lajos visszament Souvré úrhoz, elfehérült haragjában, úgy mondta fogát összeszorítva: - Látta, Souvré úr? Nem kelt fel! Igen orcátlan! Lajos nem érte be vele, hogy külsőségekben tiszteljék királyi méltóságát. Bizonyára emlékszik rá az olvasó, hogy az a tűpénz, amit Concininénak adtam, csupa vadonatúj tallér volt, a gyermekkirály képmásával. Még aznap láttam, hogy Lajos hosszasan nézeget egy ilyen tallért, amit valószínúleg a királyné parancsára adott neki Souvré úr. Bizony, a következő esztendőkben gyakran panaszolta Lajos, hogy oly fukarul mérik neki az ő szép fényes tallérjait, Concininak meg az országnagyoknak pedig számolatlanul osztogatják. Hanem azon az első napon, mikor ide-oda forgatta országlásának jelképét, nagyon is tisztában volt egyik legfontosabb királyi előjogának jelentőségével, nem feledkezett meg róla soha, s az országnagyoknak is az eszébe juttatta, már gyerekkorában is. Szívós emlékezete volt Lajosnak, ha nem a latin igék ragozásáról volt szó. Még tízéves se volt, s épp azt a bizonyos latint tanulta, mikor Condé herceg és Longueville herceg fesztelenül megzavarták a tanulásban. Longueville úr mindjárt el is mondta a királynak, hogy milyen jelmondatot és képet akar vésetni arra a pénzre, amit veretni készül. A kicsi király türelmesen, sőt figyelmesen meghallgatta, majd kereken kimondta: - Nem akarom, hogy ezzel a pénzzel fizessenek Franciaországban. Condé úr közbeszólt, s mint sejthetjük, most se volt a tapintat megtestesülése: - De felség, Longueville úr ezer tallért adna felségednek a pénzverés engedélyezéséért. Más szóval Condé olyan elképzelhetetlenül pimasz volt, hogy tűpénzt ajánlott fel a királynak. Lajos elég ridegen mindjárt meg is felelt neki: - Nem a Longueville úr dolga, hogy pénzt adjon nekem. Én adhatok neki, ha kedvem tartja. Nem is lehetett volna érthetőbben leinteni és mindjárt meg is fogalmazni a monarchikus állam kormányzási elvét: a király vereti a pénzt, csakis őt illeti meg ez a privilégium. Nagyapám, Jean de Mespech báró 1614 januárjában ünnepelte századik születésnapját, s bár bámulatosan nem fogott rajta a magas korral járó sok nyavalya, s ép szellemű és fürge testű volt, apám feltette magában, hogy mindenáron elmegy Sarladais-ba, és vele ünnepli a születésnapját. Fájt a szívem, hogy két hosszú hónapra el kell hagynom Greifin-emet, mégis felajánlottam apámnak, hogy vele megyek, s örült is neki nagyon, mert féltestvéreim a Korhadt Tölgy-beli fészekaljából a világtengereket és óceánokat járták, kereskedők lévén (üvegholmival kereskedtek, nemesembernek mást nem engedélyeztek). Ami meg Samson de Siorac nagybátyámat illeti, őt annyira elfoglalta a patikája - s amúgy is mindig a felesége szoknyáján ült -, hogy ki nem lehetett csalogatni a vegykonyhájából, Párizsba se jött, nemhogy télvíz idején végiglovagolná a görbe és veszedelmes périgord-i utakat. Siorac márki tökéletesen megbízott Franzban, hogy majd ő elvezetgeti a Virágmező utcai háztartásunkat, s La Surie lovagot és két katonánkat, Pisseboeuföt és Poussevent-t szándékozott magával vinni. Én meg La Barge-ot. De apám még így is úgy találta, hogy ekkora kis csapatnak nem bátorságosak Franciaország országútjai, s felvett még négy svájci gárdistát is, akiknek épp lejárt a királlyal kötött szerződésük, s munka nélkül voltak. Tízen már szembeszállhattunk az útonállókkal, akik a hidaknál, a vámnál, a hegyszorosoknál álltak lesben, és megsarcolták az utasokat, olyikat meg is ölték. Mindnyájan állig felfegyverkeztünk, kinek-kinek volt csatabárdja, az övében két pisztoly, a nyeregtáskában kerekes nehézpuska, s még egyéb fegyver is akadt a szekérben, amely a holminkat meg az élelmünket hozta utánunk. Ne csodálkozzék az olvasó, hogy La Barge-ot is a férfiak közé számítom - nagyon megszomorítaná a

csodálkozás, ha tapasztalhatná. A kék szobai kaland óta nem volt már az én apródom olyan mitugrász, még a Louvre szobaleányai körében is némi népszerűségre tett szert. Hogy aztán ezt természetes fejlődésének vagy Zorának köszönhette, azt én már meg nem tudom mondani. De amúgy is, elég jól lőtt, pisztollyal és nehézpuskával különösen, s úgy véltem, holmi csetepatéban karddal és lőfegyverrel egyaránt megállja a helyét. A Párizsból Sarlat-ba vezető út szinte-szinte járhatatlan volt, az ebnek való idő meg az útonállók miatt: két ízben meg is rohantak bennünket. Az első banda kicsi volt, s olyan meggondolatlan, hogy elővédünknek, két svájci gárdistának találtak nekiesni, azok aztán a rájuk rontó "derékhadunkkal" együtt elbántak velük. A másik nagyobb volt, szervezettebb, kedvükre szemügyre is vehettek bennünket, nem lőttek ránk, hanem meg akartak egyezni velünk, hogy fizessünk vámot nekik, hiszen ők sokkal többen vannak. - Én nem értek a nyelvükön, uraim - mondta apám. - Ha aranyat szeretnének, kaphatnak briliánsot: olyat, amilyet az ilyen pisztoly köp, mint ez itt, ni. Válasszanak, de nagyon gyorsan! Nem vagyunk türelmes emberek. A haramiák elengedtek bennünket, de a bandavezér olyan komiszul nézett, hogy apám attól félt, még utánunk sompolyognak - lassan haladhattunk a nagy hóban -, és meggyűlik velük a bajunk. Egy mérföldnyire onnan leszálltunk a lóról, elrejtettük a lovakat, és rájuk lestünk. Nem kellett sokáig várnunk, a haramiák beleestek a csapdába. Első lövésünk ötöt leterített, köztük a vezért, akire apám annyira gyanakodott. A csata híre gyorsabban járt, mint mi, mikor Brive-be értünk, értesültünk róla, hogy már tudják, a polgárőrség parancsnoka nagyon magasztalt bennünket hőstettünkért, az a bandavezér már három éve dúlta a környéket. S úgy látszik, jól megalapoztuk hírnevünket, mert visszatérőben se a hágóknál, se a folyóátkelőknél, se a hidaknál, se a vámnál nem találkoztunk gonosztevőkkel. Mespech bárója - nem úgy, mint Montmorency, a főparancsnok, aki négy hónappal később meg is halt egyáltalán nem volt az a fajta öregember, aki időnek előtte megválik a testi örömöktől, s az örökkévalóság nyújtotta boldogságra készül. Csüggedt, fáradt célzásokat se tett közeli elmúlására, mint sok öreg, aki folyton a haláláról beszél, azzal a titkolt céllal, hogy ellene mondjanak, mint például Maligou is, aki pedig húsz évvel volt fiatalabb nagyapámnál, s naponta tízszer elmondta, míg a pecsenyét sütögette, hogy "bizony, jó uraim, ha jövő esztendőben eljönnek, sajnos, már nem találnak az élők sorában..." Lehetséges, hogy Mespech bárót is gyötörték a korával járó nyavalyák, de nem szólt róla. Csak az építkezéseiről beszélt, a növényeiról, virágzó kőbányájáról, a Beunes folyón lévő malmáról, amelynek Marcuays-től Sarlat-ig nincs párja, a gesztenyefa hordóiról, amelyek az egész tartományban elhíresültek, a diófáiról, a szarvasgombáról, a szarvasgomba-találó disznókról, a szomszédairól, Puymartin úrról (a tékozló katolikusról) vagy Caumont úrról (a faszarági hugenottáról), számtalan cselédjéről, akiknek mind tudta a korát, a nemét, a gyerekükét és az unokáikét is, s hát a szerelmeiről (sejtetvén, hogy már nincsenek, az ő szavai szerint "lemondott" már róluk) és megszámlálhatatlan zabigyerekéről, akik mind a kastélyban nevelkedtek, s jól ellátva indultak neki az életnek. Megkülönböztetett figyelmet szentelt Fonlebon kisasszonynak, aki 1610-ben itt ápolta az öreg Caumont urat, s Mespech bárójának emlékezetében mély nyomot hagyott a szépsége. - Mi a csodáért nem vette el, unokám? Már csak azért is, mert olyan gazdag, hogy aranytallérral kövezheti ki a hálószobáját. Látott már olyan gombászdisznót, amelyik meg ne szaglászott volna egy kétkilós szarvasgombát? - Megszaglászni megszaglássza, de meg nem eszi - nevettem el magam. Mespech bárója maga is nevetett, a cserzett-barázdált arcú üregember kék szeméből csak úgy sugárzott a fiatalság. Engem az se lep meg, ha megtudom, hogy az Úr még húsz esztendeig éltetni akarja, mint Mózest, akinek "nem homályosodott vala meg az ő szeme, sem el nem fogyatkozott vala az ő ereje". Guise hercegné még aznap, amikor visszatértünk a Virágmező utcába, bejelentkezett vacsorára, s legelőször is megkérte apámat, hogy ne Mariette-tel szolgáltasson fel, "mert akkora szája van az ostoba libájának, mint a Bourbonkapu". - S nekem pedig híreim vannak - tette hozzá-, amelyeket meg akarok osztani kegyelmeddel, de nem szabad beszélni róluk. Hogy mi az ördögnek kellett az a nagy titoktartás, mikor ezeket a híreket széltében-hosszában terjesztették a városban és az udvarban, mint másnap kiderült? Az is igaz, hogy nem azokkal a nem közönséges részletekkel, amelyeket jó keresztanyám elmondott.

- Majd Franz felszolgál, ő hallgat, mint a sír - mo adta, elfelejtve, hogy egyszer ki akarta dobatni, mert vétett a tapintatos titoktartás erénye ellen. - Jóságos ég! Nem tudom, mi lesz velünk, a királynéval, a királlyal meg velem! (Csak úgy mellesleg kinevezve magát a birodalom harmadik emberének.) Ahogy most haladnak a dolgok, a kormányzás női kézre kerül, Lajos elveszíti a jogarát, s a féregrágás és korhadás akkora, hogy már a királyság gyökereire támad. - Megálljunk! Megálljunk! Hisz ez maga az apokalipszis! - mondta apám. - Túlzásokba esik, asszonyom. Csakugyan itt tartanánk? És miféle férgek művelik azt a féregrágást? - Az országnagyok - felelte Guise hercegné. - Csakis az országnagyok. Kivéve a fiamat és Épernon herceget, hála Istennek, mert azok ott maradtak az udvarban, mind elhagytak bennünket. Egytől egyig. Hazug szájjal és vészjósló tekintettel. Kezdve azon a fattyú Condén. - Jaj, asszonyom, hogy mondhat ilyet egy királyi hercegről? - Mert ez a meztelen és nyers valóság! - mondta a hercegné igen mérgesen. - Mikor az anyja fogant, abban az időben épp az apródjával cicerélt, akivel aztán meg is mérgeztette az utazásból visszatérő férjét, nehogy kérdezősködni találjon kezdődő terhessége felől. - A bíróság ártatlannak nyilvánította, asszonyom - mondta La Surie. - Hugenotta bíróság volt. Nem számít. Különben is - folytatta a hercegné, mert látta, hogy apám ráncolja a szemöldökét - csak rá kell nézni a Condé orrára... - Miért, milyen az orra, asszonyom? - kérdezte apám. - Mint a sasnak, márpedig a Bourbon-orr hosszú és hajlott. Azonkívül ki látott ilyen sovány, nyápic, beteges Bourbont? Ráadásul csíra is, hiába házasember. Pedig, mint tudja, a Bourbonok mind erősen húznak a másik nemhez. - De ha kegyelmedről van szó, asszonyom - emelkedett fel apám a székről egy kis főhajtással -, az erény. - Piha, miket beszél, uram! És ne tréfálóddzunk, az Isten szerelmére, mikor ég a ház! Az a kis fajtalan indította meg a lavinát. Kérte az elbocsátását a királytól és az anyakirálynétől, mondván, hogy visszavonul Chateauroux-ba, de ha őfelségeik úgy parancsolják, azonnal visszatér az udvarba... - Nagy kópé! - Másnap Maine herceg búcsúzott el, s hazament Soissons-ba. Két nap múlva Nevers úr vonult vissza champagne-i kormányzóságába. Bouillon hercegnek látszólag nem volt sürgős, hogy elmenjen, megjátszotta az Aranyszájú Szent Jánost. Először elárulta az országnagyokat, megmondta, hogy Méziéres-ben gyülekeznek, aztán látva, hogy nem húz hasznot az árulásból, rohanvást csatlakozott hozzájuk, égre-földre esküdözve őfelségeiknek, hogy visszatéríti őket a kötelesség útjára. - Hol az a Méziéres? - tudakolta La Surie. - Az Ardennek kapuja-felelte apám. - S mi több, igen jól védi a Meuse kanyarulata, kétlépésnyire van Németalföldtól és a spanyoloktól, nyilván azt remélik az országnagyok, hogy oda vonulhatnak vissza., ha rosszul üt ki a vállalkozásuk, sőt hogy segítséget is kaphatnak onnan, bár szerintem ez csak ábránd. De hát hogy lehet az, hogy megvethették a lábukat Méziéres-ben? - Nevers herceg erővel elfoglalta a várost, és elkergette a király helytartóját - felelte Guise-né. - De hát hogyan? - Szerzett két ágyút La Cassine-ban és még kettőt Sedanban. - Négy ágyú, jóságos ég! - kiáltott fel apám. - Mikor a fegyvertárban száznál is több van a legkülönbözőbb kaliberűekből, s mind vadonatúj, még Sully raktározta el őket, meg a boldogult király. Mire várnak, miért nem ütnek szét az árulók közt? - Jaj, barátom! - mondta a hercegné. - Látszik, hogy nem ismeri a királynét. - Miért, mit csinál? - Tanácskozik... Hanem azért mikor Vendóme herceg [a Máltába küldött Vendóme lovag bátyja.] is Méziéres-be készült, hogy csatlakozzék az országnagyokhoz, elfogatta s fogságba vetette a Louvre-ban, ahonnan persze egy hét múlva megszökött. - Miért nem a Bastille-ba csukatta? - kérdeztem. - Ezt kérdezte a maga kicsi királya is, szép keresztfiam. De mivel még nincs tizenhárom éves, senki se hallgat rá. Vendóme azóta is szabad, hazament bretagne-i kormányzóságába, és fegyverkezik. - De hát mit akarnak ezek tulajdonképpen? - kiáltott fel La Surie. - Nem találja ki?-emelte Guise-né két párnás fehér kezét a gömbölyű válla magasságába. - Amit oly könnyen megkaptak a régensnőtől országlása kezdetén: pénzt. Meg megint pénzt. Eszeveszetten irigylik azt a sok tallért, azt a kincsfolyamot, amely Ancre marsallékra árad naponta, s szeretnék maguk felé fordítani.

- És mit tesz a királyné? - Mondom, tanácskozik. S nem jut dúlőre, mert a tanácsában vannak, akik minden áron békét akarnak és a "minden áront" szó szerint kell érteni -, és vannak, akik rá akarnak rontani az országnagyokra. - Ki akarja a békét? - Ancre marsall. - De miért? - Mert a királyné háború esetére az én fiamnak ígérte a seregek főparancsnoki tisztét. - És Ancre marsall miért nem kéri, hogy neki adja? - Nem siet bemutatni, hogy milyen nagy senki mint katona, de azonkívül nem nyer rajta semmit, ha harcolnak az országnagyokkal, ahogy veszíteni se veszít semmit, ha megegyeznek velük. Bizonyára úgy gondolja, hogy egyszerre két kincsfolyó is folydogálhat. S mit törődik vele, hogy egyszer majd kiapad! - És ki akarja a háborút! - A jó franciák: Joyeuse bíboros, Villeroy miniszter, Jeannin elnök és én. Ez az "én" úgy hangzott, mintha Guise-né asszony alkirálynéja lenne Franciaországnak. - Kegyelmed, asszonyom? - kiáltottam fel. - Én! - tette le Guise-né jobbról-balról a két tenyerét a tányérja mellé. - Vajon nem kötelességem-e, hogy mindent megtegyek azért, hogy Guise herceg megkapja a királynétől a seregek parancsnokának tisztét? - kérdezte büszkén. - S nem gondolják, hogy Montmorency úr oly agg és beteges lévén, ideje a fiam főparancsnoki tisztéről ábrándoznom? Apámnak meg se mozdult a szája, csak a szemében fénylett fel a mosoly, s a szarkalábak gyűrődtek meg a szeme sarkában. Hallgattunk, s lopva összenéztünk, apám, La Surie meg én. Akárhogy elítélte jó keresztanyám az országnagyokat, akik közé ő is tartozott, maga se gondolkodott másképp. Az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy "a jó francia" ez esetben nem annyira a francia királyságot védelmezte, mint a Guise-házat. Kilencedik fejezet Ha Condé arról ábrándozott, hogy az lesz a régensnőnek, ami Guise herceg volt III. Henriknek - nem az orratlan kis hercegre gondolok, hanem arra, akit a blois-i kastélyban meggyilkoltak-, vagyis egy olyan lázadás vezére, amelyet a franciák többsége támogat, hát alaposan túlbecsülte képességeit és helyzetét. Guise a maga idejében mintegy megtestesülése volt a katolikusok irgalmatlan harcának, amelyet a hugenották ellen folytattak, s mintha az ég már előre meg akarta volna hálálni Guise fanatizmusát, Franciaország legszebb férfiának teremtette. A nép, kivált a párizsi nép, Isten bélyegét látta férfias szépségén. Mikor fehér selyembe öltözve, hófehér lovon végigléptetett a főváros utcáin, mindenfelől tolongtak csizmája csókolására, s az asszonyok erős combjához értették a rózsafüzérüket, hogy megszenteljék. Guise az emberek szemében Szent György volt, aki majd megöli és ezer bosszuló döféssel szúrja át a protestáns sárkányt. Condé soha, egy pillanatig se dicsekedhetett vele, hogy ilyen forrón szeretik. Először is azért, mivel maga is reformált volt, s bár a nantes-i ediktum óta némileg megcsöndesült a protestánsellenesség, azért Condé gyanús hugenotta maradt. Életmódja-amely máglyára juttatja, ha nem herceg - sokak számára visszataszító volt. Apja halála után született, a törvénytelenség halvány gyanúja lebegett körülötte. De még nagyobb baj, hogy kicsi volt, beteges, kancsal, madárorrú, ahogy Conti hercegné mondta volna, olyan csúf, hogy "ránézni is rossz". Hanem azért ez nem akadályozta meg Condét, hogy fel ne lépjen a nemzet előtt mint az igazságtalanságok jóvátevője és a visszaélések kiigazítója. Méziéres-ból levél-kiáltvánnyal fordult a királynéhoz, amelyben elítéli a királyné kormányzását, s egyszersmind magát jelöli meg utódjául. Kifogásai igen széles körűek voltak: nem tisztelik eléggé az egyházat, elhintik a visszavonás magvát a Sorbonne-on, a nemesség szegény, a nép nem bírja az adófizetést, drágán adják a hivatali tisztségeket, háttérbe szorítják a politikai bíróságokat. Condé legnagyobb sérelme az volt, hogy "pazarolják, tékozolják" a király pénzét... Az volt a legmulatságosabb, hogy Ancre marsallékra célzott Condé, de a szemrehányást saját magához is intézhette volna, hiszen ő meg a többi országnagy valóságos vagyonba került a királynénak, mióta ő volt a kormányzó, és nyilvánvaló volt, hogy még többe is kerülhet, ha rászánja magát, mint Condé remélte, hogy tele zsák tallérral vásárolja vissza a hűségét. Hanem azért nem tartotta nagy dicsőségnek, hogy csak pénzért fogadja el a békét, s a "közjó" fátylával

leplezve kapzsiságát, követelte, hogy hívják össze a rendi országgyűlést és tegyék jóvá a hibákat, s addig halasszák el a spanyol házasságokat - amelyeknek szerződését ő maga is ellenjegyezte. Condé Franciaország valamennyi politikai bíróságának megküldte a kiáltványa másolatát, a segítségüket kérve. Egyik se méltatta feleletre. Volt, amelyik fel se bontotta a küldeményt, azonmód továbbította a királynak. Rosszabbat is tett az alantas természetű Condé. Gúnyiratok által elhíresztelte, hogy a királyné Concinival cicerél - régi nóta, a nép szívesen kapott rajta újra -, s azt forralja, hogy megmérgezi a királyt, mert így megmaradhat kormányzónak: ezt az aljasságot még Mariette se merte volna feltételezni róla. Itt tartott a bonyolult cselszövény, mikor új mozzanat jutott tudomásomra, méghozzá olyan meglepő úton-módon, hogy a szám is tátva maradt. Emlékeznek rá bizonyára, hogy mikor magamban vacsorázom louvre-beli lakásomban, asztalomhoz szoktam hívni La Barge-ot, Robin jó ételei mellé. Nem sértem meg vele az etikettet, apródom nemesnek született, ha csak hétszilvafásnak is, s az én kedélyemnek nem felelt meg, hogy kettesben legyek a tányérommal, úgy tetszett, még az is unatkozik, ha csak azért nyitom ki a szám, hogy belehajigáljam a húst, aztán még az ízét se érzem. Azonkívül La Barge-nak megvolt az az előnye is, hogy akár hallgathattam is akármeddig, nem bántódott meg. Úgyhogy volt társaságom, de a társaság kényelmetlenségei nélkül. De azért azt se tiltottam meg neki, hogy ő kezdeményezze a társalgást, nem viselkedtem olyan fennhéjázón vele, annál is kevésbé, mivel mindig engedélyt kért rá, s lévén oly szemfüles, mint egy apród se a Louvre-ban, csoda, hogy mi mindent tudott, erről is, arról is, még a legmagasabban állókról is, s ő maga is nagy élvezetét lelte benne, hogy elmesélhette nekem. - Látom, hogy borús az arca, uram - szólt hozzám aznap este. - Rossz a kedve? - Nem, nem, csak aggódom az országért a főurak rebelliója miatt. - Mondhatok valamit, uram? - Mondhatsz, ha van veleje annak, amit mondasz. - Azt hiszem, van, uram. - No hát rajta! Figyelek. - Először is meg kell mondanom, hogy szerelmes vagyok. Ginának hívják a lányt. - A királyné szobalánya? - Nem, uram, annál több. Őfelsége lábápolója. - Lábápolója? Az meg mi? - Megmossa a királyné lábát, megmasszírozza, megkeni, reszeli a körmét, kivágja a tyúkszemét, ha van. - És te hogy állsz azzal a Ginával? - Minden a legnagyobb rendben, uram. - Máris, vagy reményeid szerint? - Máris, uram. - Nagyszerű! De vigyázz, nehogy felcsináld szegénykét! - Biztonságban vagyunk, uram. Gina anyja bába Firenzében, megtanította, hogy kell vigyázni. - Hát ilyen bölcs lány! Hanem hát igaz, hogy felvidítottak a szavaid, fiam, de még nem tudom, mi a mondanivalód veleje. - Mindjárt, uram. Csak még azt is el kell mondanom, hogy Gina a legbeszédesebb lány a világon. És így megtudtam tőle, hogy a királyné épp akkor fogadta Villeroy minisztert, mikor ő a lábát mosta. - Uramisten! Nem hiszek a fülemnek! - kiáltottam fel elbámulva. - A királyné úgy fogadja a miniszterét, hogy közben a lavórban a lába? - Jaj, uram! Tesz annál különbet is a királyné, mert erényesnek erényes, de egy cseppet se szemérmes. A nyáron, abban a kutya melegben lefeküdt egy szőnyegre pihenni ebéd után hufándli nélkül, felsőszoknya nélkül, csupasz karral, kibontott mellel. És ezenmód beszélgetett Thermes úrral, az egyik testőrkapitányával, mintha ez volna a legtermészetesebb a világon. - Isten őrizzen, hogy megszóljam a királynét, bármit tesz is - mondtam kegyesen. - Folytasd, La Barge! Mit mondott neki Villeroy? - Amellett kardoskodott, hogy ne szálljon harcba a királyné Condéval és a társaival, hanem ijesszen rájuk, hogy bűnbánatra térjenek. Csak annyi kell, mondta, hogy toborozzon a királyné egy kisebb sereget, és vonuljon Reimsbe. "Reims csak négy nap járóföldre van Méziéres-tól - érvelt Villeroy úr-, s ha az országnagyok érzik szorongattatásukat, vagy elmennek Reimsbe és behódolnak, vagy kihátrálnak a határon. Így is, úgy is megszabadulunk tőlük, és Méziéres meg az egész Champagne-vidék a király kezére kerül." Hát ezt értettem meg a Gina csacsogásából, amely korántsem volt oly világos és összefüggő, ahogy én elmondtam, mert ő nagyobb figyelmet szentelt a mellékes dolgoknak, mint a lényegnek.

- Miféle mellékes dolgoknak? - Hát a Villeroy úr cipőjének, mert míg a miniszter úr beszélt, Gina magában ócsárolta a cipője szabását, szíját. - De hát miért érdekelhette? - Mert egyebet nem látott belőle, uram, hiszen a királyné lábánál kuporgott. - Az igaz - nevettem el magam. - Folytasd! Mit felelt a királyné Villeroy józan szavaira? - Hogy nincs pénze a reimsi kirándulásra. - Lenne, ha nem költekezne! - Uram! - mosolygott La Barge. - Isten őrizzen bennünket, hogy megszóljuk a királynét, bármit tegyen is! - Folytasd! - "Ott a Bastille kincstára, asszonyom - mondta Villeroy. - De Villeroy úr - sóhajtott fel a királyné -, hiszen tudja, hogy ahhoz nem nyúlhatok. - Békeidőben valóban nem, asszonyom, de háborúban s ha a főurak lázadását kell leverni, az Állami Számvevőszék minden bizonnyal hozzájárul, hogy felséged hozzányúljon a Bastille-ban lévő pénzhez. - Jó, Villeroy úr, gondolkozom rajta" - mondta a királyné, és vidáman mozgatta a lábát a lavórban. - Ezt már csak kitalálta, La Barge! - Igaz, uram. Úgy gondoltam, ékesebb lesz tőle az elbeszélésem. - Csak a tényeket mondja, La Barge, különben az egészet nem hiszem el. - Jaj, uram! Ami ezután jött, azt el kell hinnie. Alighogy Villeroy úr elbúcsúzott őfelségétől, a nőstény Concini-pók aláereszkedett a mennyezetről, hogy szétrombolja a hálót, amit Villeroy szövögetett. De mikor a királyné kiejtette a száján "a Bastille kincstárát", elfogta a mámor. "Kérje el, asszonyom! Csak kérje el! Ha megkapja a pénzt, még gondolkozhat. - Hogyhogy? - kérdezte a királyné, mert nem látta át mindjárt, hogy miféle fortélyra akarja rávenni Concininé. - Nagyon egyszerű, asszonyom - mondta Concininé. - Mondja, hogy harcra készül, vegye el a pénzt, sokat, mondjuk kétmillió-ötszázezer frankot! Azon megvásárolhatja a békét, ha ad egymilliót a főuraknak, a többit meg tartsa meg!" - "Nekünk", az pontosabb lett volna - mondtam, és elhallgattam. Az aljas terv meglehetősen elgondolkoztatott. - És ráállott a királyné? - kérdeztem azután. - Dehogyis, habozott, és még habozik is egy jó darabig, ha az a nő rá nem talál a döntő érvre. "Nem unt még bele, asszonyom, hogy évről évre tetemes kamatot fizessen az aranyműveseknek azért a gyémántos karkötőért, amit hét évvel ezelőtt vásárolt tőlük? Itt a vissza nem térő alkalom, hogy kifizesse, és végre megszabaduljon az adósságától. - De hát hogyan leplezhetném a szándékomat a számvevőszék előtt? - kérdezte a királyné. - Toborozzon svájci gárdistákat, asszonyom - mondta Concininé, mert az mindig kész a válasszal -, gyűjtsön össze hatezer svájcit! Ki gondolná, ha ilyen erős haddal készülődik, hogy a békéről akar tárgyalni?" Meg kell vallanom, olvasóm, első hallásra oly igen vadnak találtam ezt a történetet s a benne foglalt fondorlatot olyan alávalónak, hogy sokáig nem is akartam elhinni. A jövő aztán gondoskodott róla, hogy megannyi részletét megerősítse, így előbb-utóbb komolyan kellett vennem. Feltárom hamarjában a tényeket, gondolkozzék el bizonyító erejükön: primo, a királyné csakugyan kimódolta a számvevőszéknél, hogy kapjon két és fél millió frankot a háborúra. Secundo: csakugyan felfogadott hatezer svájcit, de ahelyett, hogy így megerősített seregei élén rajtaütött volna a lázadókon, elküldte Thou elnököt Méziéres-be, hogy egyezzen ki a főurakkal. Tertio: meg is békélt velük a királyné - adott nekik egymilliót. Quatro: kifizette az aranyműveseknek a négyszázötvenezer frankot, amivel már hét éve tartozott nekik a gyémántos karkötőjéért. Ez volt a legvaskosabb, legsúlyosabb, legköltségesebb karkötő, ami asszonyi csuklót valaha is körülfogott és lehúzott. Először 1607-ben vette fel a királyné Guise hercegné báljára, IV. Henrik nagy mérgére, aki nem volt hajlandó kifizetni: ezért kellett hitelbe megvennie a királynénak, aztán hét évig fizette a kamatait - nem magát az adósságot, hanem csak a kamatait, amelyek hét év alatt kétszeresére dagasztották az árát. Gondolhatni, milyen megkönnyebbülten fizette ki mindjárt a királyné, mihelyt hozzájutott ahhoz a pénzhez, amelyet a számvevőszéktől csikart ki a háború ürügyével. És gondolom, annál is könnyebb szívvel cselekedte, mert miután megvesztegette az országnagyokat, kiadta a svájciak bérét és kifizette a híres ékszert, még maradt is majd' egymilliója apróbb élvezeteire... Ki merem mondani: ez bizony "tűpénz" volt, egy olyan államügyből csípte le a királyné, amely az ország épségét fenyegette, s úgy megrengette, hogy magához se tért, míg csak ebben a siralmas régensuralomban tartott. Azt pedig senki se tudná megmondani, mennyire rúgott az a "tűpénz", amit a Concini némber a királyi "tűpénzből" fölözött le, de fogadok, hogy sok volt, a komorna alighanem felhívta rá úrnője figyelmét, hogy a combinazione, amiből megeredt a kincsforrás, az ő fondorlatos agyában született.

Ahogy ezeket a visszaemlékezéseimet írom, lapozgatom a naplómat, és 1614. március tizedikei keltezéssel egy rövid bejegyzést találok: "A király ebédre hívja gyermekeit. Az érzelmes vadmalac. A király találkozik Thou elnökkel." De hogy mit keres a vadmalac az ebédre hivatalos gyerekek és Thou elnök, a bölcs és tapasztalt nagy államférfiú között, azt nem tudom. És hogy miért neveztem érzelmesnek, azt még kevésbé. De ahogy tovább tűnődtem, és erőltettem az agyamat, fokról fokra felidéződött bennem az ebéd, aztán az, hogy mit jelentett be Thou elnök, s Lajos figyelemre méltó válasza is. S különösmód, ahogy felidézem a rövid párbeszédnek még a szavait is, sőt mindkét fél hanghordozását is, emlékezetem, hogy úgy mondjam, visszaszáll az időben, részleges feledésem köde eloszlik, s felmerül a vadmalac története is, amely ragaszkodása áldozata lett. Az említett gyermekek nem azok a kis nemesúrfiak voltak, akiket, harminckettőt, Lajos mellé adtak játszótársul, hanem fivére és három nővére. IV. Henrik halála óta így nevezte őket a király, mert azt tartotta, hogy mint legidősebbnek és apja trónja örökösének, öccse és húgai előtt neki kell képviselnie az apai tekintélyt és szeretetét. Bizonyára emlékeznek rá, hogy szegény Nicolas a halálos ágyán "kispapámnak" szólította Lajost, s valamennyi kisebb testvére használta ezt a megszólítást is, nemcsak a "felség"-et, ennek más árnyalata volt, a "felség" szertartásosabb, a "kispapával" szorosabb, meghittebb kapcsolatra utaltak, például ha Lajos megajándékozta őket - bizony, nagylelkűbbnek mutatkozott irántuk, mint őiránta az édesanyja, s mindig ügyelt rá, hogy igazságos legyen, ha egyet megajándékozott, a másik három is kapott valamit. Mikor beléptem a király lakosztályába, már majdnem végeztek az étkezéssel. Lajos mindig ugyanúgy ültette "gyermekeit": jobbján a hatesztendős Gaston ült, Nicolas halála után ő lett az orléans-i herceg, a Monsieur, élénk, derűs gyermek volt, azt beszélték, ő a kedvence anyjának, de ez is igen viszonylagos volt, jóformán csak ellentéte annak az állandó ridegségnek, amit a királyné legnagyobb gyermeke iránt tanúsított. Lajos balján a tizenegy és fél éves Madame ült, a szelíd és engedelmes Elisabeth, aki korban legközelebb állt a királyhoz -őt szerette Lajos a legjobban, kicsi korában eltiltotta a bortól, és az ő kedvéért szeretett annyira rántottát sütni. Az asztal túloldalán, szemben a királlyal ült a két kishúga: a nyolcéves Chrétienne - a három lány közül ő ment nőül a legkisebb hatalmú uralkodóhoz, a szavojai herceghez, s ő lett a legboldogabb. És a legkisebb királyi gyermek, az ötéves Henriette, aki egy évvel a király meggyilkolása előtt jött a világra, s még arra se érdemesítették, hogy születését a szokásos ágyúlövésekkel adják tudtul a népnek, annyira elkedvetlenítette a királyi párt, hogy csupa lányuk születik. - Rossz jel! - kiáltott fel annak idején ami Mariette-ünk hullámzó kebellel, s az égre emelte a szemét. S ezúttal nem tévedett. A szegény Henriette, akit oly kevés megbecsülés fogadott ezen a világon, fényes házasságot kötött, I. Károly, Anglia királya vette nőül, de a szerencsétlen uralkodót néhány évvel később a tulajdon alattvalói fejezték le, s Henriette özvegyen maradt. Az is igaz, hogy Henriette egy kissé maga is alakította balsorsát, megörökölvén anyja korlátolt és makacs természetét, önkényúri tettekbe hajszolta a férjét, s ez lett a veszte. - Gyermekeim - szólt Lajos, mikor a csemegéhez értek -, szeretnék elmondani egy tanulságos mesét, a vadmalacleány történetét. - Mi az a vadmalacleány, felség? - kérdezte a Madame, mert mutatni akarta a húgainak, hogy ő, mint legidősebb lány, kérdezősködhet. - Hát a vadmalacfiú felesége - felelte Gaston, aki nemhogy nem dadogott, mint a bátyja, hanem nagyon is könnyeden beszélt, s mindig készen volt a felelettel. - Ne feleljen helyettem, Monsieur! - mondta a király szigorúan. - És különben se úgy van, ahogy mondja. A vadmalaclány a testvére, nem pedig a felesége a vadmalacfiúnak, mert az ő korában még nem szokás megházasodni. Gaston elpirult, hogy egy picit letorkolták, de hamarosan elmúlt a pirossága, s egy perc múlva, úgy néztem, már rá se gondolt, nagyon élénken hatott rá minden, de nem tartósan. Küllemre hasonlított némileg a bátyjára, fekete szeme és hosszú álla volt neki is, de Lajos arca elszánt és zárkózott, a Gastoné játékos, csúfondáros és egy kicsit puha. - És a vadmalacfiú micsoda, felség? - szólalt meg félénk, vékonyka hangon Chrétienne. - A vaddisznó gyereke. - És mekkora egy ilyen vadmalacleány? - kérdezte a Madame, úgy gondolva, hogy Chrétienne meglehetősen orcátlan volt, hogy meg mert szólalni, mikor csak nyolcéves. - Attól függ, mennyi idős - felelte Lajos -, de ez akkora volt, mint egy macska. Egy Bonnet nevű

vízhordóm etette itt a konyhában, és mivel egészen pici korában vette magához a malacot, azt hitte, Bonnet az anyja, és nagyon szerette. - És miből gondolta, hogy az anyja? - kérdezte Chrétienne. - Mert az állatgyerekeket az anyjuk táplálja - mondta Lajos, ő igazán tudhatta, hogy a királygyerekekkel egészen más a helyzet. - Hanem hát szegény Bonnet kiesett az ablakon és szörnyethalt. Ez este történt. Bevitték a holttestet a konyhába, és a vadmalackislány melléfeküdt, és egész éjjel sírt. Másnap elvitték Bonnet-t a temetőbe, és a vadmalackislány mindenütt kereste, de mivel nem találta, nem akart enni, úgyhogy a végén maga is meghalt. - Hát ez nagyon szomorú - mondta a Madame, s elfutotta a szemét a könny, de visszafojtotta a sírást, mert félt, hogy a bátyja rossz néven veszi. - De hogy bírja valaki megállni, hogy ne egyen, ha éhes, felség? - kérdezte a nagyevő Gaston. - A bánat elvette az étvágyát. - És ha a vadmalac megnőhetett volna, őt is megették volna? - kérdezte Chrétienne. - Jaj, dehogy! - kiáltott fel a Madame felháborodva. - Madame - fordult felé Lajos -, a király asztalánál nem illik kiabálni. A Madame arca rózsaszínű lett: - Bocsánatot kérek, felség. - Megvan a bocsánat - mondta gyorsan Lajos, és egy pillanatra rátette a kezét a Madame kis kezére. Most felolvasok maguknak egy verset, amit én írtam a kismalac haláláról. S a kézelője hasítékából elővett egy papírlapot, kihajtogatta, megköszörülte a torkát, és egy cseppet sem hebegve, minden szótagot pontosan kimondva olvasni kezdett: Konyhámban lakott egyszer egy kicsi kis vaddisznógyerek, meghalt a nevelője, s a bú őt is megölte. Összehajtogatta a papírt, visszadugta a kézelője hasítékába, és körültekintett, mintegy bátorítva a gyermekeit, hogy mondjanak véleményt róla. - Vajon meghalna bánatában felséged, ha Souvré úr elhunyna? - kérdezte Gaston. - Igaz, hogy Souvré úr a nevelőm, de nem ő etet - mondta Lajos, majd Elisabethhez fordult: - Nos, Madame? - Borzasztó - mondta a Madame -, azt hiszem, csakugyan sírva fakadok. - Ne sírjon, Madame! - felelte Lajos, és intett Chrétienne-nek, hogy ő is mondjon valamit. - Ez milyen mondóka, felség? - Ez nem mondóka, édes lányom - mondta Lajos kissé sértődötten -, hanem vers. - Vers? - kérdezte Chrétienne. - És mi az? Lajos érezte, hogy milyen nehéz az ilyesmit megmagyarázni, körülnézett, meglátott, és felderült az arca. - Majd Siorac úr megmondja, ő a tudás kimeríthetetlen tárháza. - Ezek nyolc és hét szótagú rímelő sorok, vagyis az összecsengő sorok némelyike négy, némelyike meg három és fél lábból áll, s mivel négy sor van, quatrinnak hívják a verset. - Úgy! Szóval ez egy quatrin! - mondta Lajos meglepett örömmel. A Madame eltökélte, hogy többé nem engedi át Chrétienne-nek a kérdezés előjogát. - Mi az a láb, felség? - kérdezte. - Hogy hány szótagot lehet kimondani egy ütemre - mondta Lajos. - Az én első soromban négy van. - És az ujján számolva skandálta: - Konyhám-banla-kottegy-szeregy. - Jaj, hogy milyen nagy tudós felséged! - mondta lelkesen a Madame, s fogadok, hogy spanyol királyné korában sokszor visszagondolt azokra a boldog időkre, mikor még megmondhatta, amit gondol. Ez az őszintén kibuggyanó bók, ha nem is a vers költői értékét dicsőítette, gyógyír lehetett a költő sebzett szívére, de nem mutatta, komolyan fogadta, ahogy atyai szerepéhez illett. - Hát akkor keljünk fel, gyermekeim - mondta felállva -, vége az ebédnek. Most jön az ajándék. Van itt egypár apróság, amit maguknak vásároltam Saint-Germainben. Lenne olyan szíves behozni, Berlinghen úr? - Hogyne, felség - felelte Berlinghen úr, csak erre a szóra várva, hogy megjelenjen, úgy megrakodva ajándékokkal, mint a málhás szamár. Ahogy csomagolták ki az ajándékokat és az illő sorrendben átadták a Monsieur-nek, a Madame-nak, Chrétiennenek és Henriette-nek, eszembe jutott róluk egy s más, s szeretném megosztani az olvasóval. A királynénak is fülébe jutott az a galád pletyka, amelyet Condé herceg terjesztett, hogy ő meg akarja

mérgezni a királyt, elhatározta hát, hogy csattanós választ ad rá, s két héttel azelőtt nagy értékű gyémántköves gyűrűket vett a számvevőszék folyósította pénzből, és ünnepélyesen átnyújtotta a királynak. A fényűző ajándék egyáltalán nem szerzett örömet Lajosnak. Először is nem kedvelte se a pompát, se az ékszereket. Azonkívül megsejtette, hogy micsoda hátsó gondolat van a szokatlan ajándék mögött, hiszen oly mogorva vele máskor a királyné. Érződött ez azon is, ahogy fogadta a gyűrűket, kinyitogatta a tokokat, majd rögtön becsukta, és zavartan mondogatta: - Nem vagyunk rá érdemesek, asszonyom... - És hidegen és kényszeredetten köszönte meg. Érezte ő, hogy nem sok szeretet rejlik ezekben az ajándékokban, s egyébként is, az ajándékozó ízlését mutatják, nem a megajándékozottét. Héroard később egyszer azt mondta, hogy Lajos jobban örült volna, ha csekélyebb értékűek a gyűrűk, de van rajtuk valami rajzolat vagy alak, ami megmozgatja a képzeletét. - Ó, tiszteletre méltó orvosdoktor úr, gyűrű se kellett volna - feleltem -, ha csak egy szép szakállas puskát ajándékoz neki a régensnő, azzal is milyen boldoggá tette volna! Eszembe jutott az a kínos jelenet, s fülembe csengett az a "nem vagyunk rá érdemesek, asszonyom", míg elnéztem, ahogy a király kiosztja az ajándékokat a gyerekek között. Abból az őszinte örömből, ahogy ki-ki a maga csomagját bontogatta, láttam, hogy meglehet, valamennyi együttvéve se került negyven tallérnál többe, de mindegyik úgy volt megválasztva, hogy betöltse a vágyát annak a testvérnek, akinek szánták. Chrétienne és Henriette egy-egy babát kapott. Az egyik kékben volt, a másik rózsaszínben, hogy meg lehessen különböztetni őket, de mégis egyforma ikerbabák, hogy csereberélni is lehessen őket. Kifogástalan udvari öltözékben voltak: hufándlijuk, díszes spanyol divatú felsőszoknyájuk valódi selyemből, hátul felálló nagy gallérjuk valódi velencei csipkéből, szaténcipőjük hufándlijukhoz illő, valódi emberi hajuk bodrosan, magasan kifésülve a homlokukból "firenzei módira", ahogyan anyjuk is viselte a haját, híven a toszkánai divathoz. Az orléans-i herceg kétpengéjű moustiers-i bicskát kapott, amelynek porcelánnyele ezüstcsillagokkal volt kirakva. És a Madame ébenfa piperedobozt (belepirult az örömbe), tele szívtipró tárgyakkal: piros és fekete festékkel, ólomfehérrel, szépségflastrommal és ki tudja, még mi mindennel. S mellé azért azt a javaslatot is, hogy most még csak a babáit fesse ki, mert neki még nem való az ilyen cifrálkodás. Nagy volt az öröm. A gyermekek "köszönöm szépen"-eket csipogtak meg "jaj, köszönöm, kispapám"-okat, körülsereglették Lajost, az pedig, továbbra is nagy komolyan, megölelgette, megcsókolgatta őket, de ekkor belépett a savanyú képű, merev Montglat-né úrhölgy. Neki kellett visszakísérnie a Monsieur-t meg a két kisebb lányt Saint-Germain-en-Laye-be, a királyi gyermekek közül csak a Madame lakhatott a Louvre-ban, kora és politikai fontossága miatt, lévén a spanyol trónörökös jegyese. Lajos egyedül maradt vele, gyengéden fogta a két kezét, úgy beszélt hozzá, a Madame kihasználta az alkalmat, megkérte, hogy gyakrabban látogassa meg, Lajos meg is ígérte, magához szorította, megint megcsókolgatta, mint aki hálás ezért a kérésért. Látszott rajta az öröm, hogy még egy kicsit a testvérével lehet, míg megérkezik Thou úr. De némi szomorúságot is láttam a szép fekete szemében, mintha már az a jövőbeli pillanat is az eszében járna, mikor majd a Pireneusok örökre elválasztják legkedvesebb testvérétől. Thou elnökkel való beszélgetése rövid volt, de igen sokatmondó annak, aki, mint én is, szerette volna kitudni, hogy mit tart Lajos az országnagyok lázongásáról. Mert Méziéres bevétele óta még éberebben figyelték - hogy ne mondjam, hogy kémkedtek utána -, mintha a régensnő attól tartott volna - micsoda értelmetlen félelem! -, hogy Lajos a főurak pártjára áll őellene. Nemrégiben arra is megkérték Lajost, hogy vegyen részt a miniszterek tanácskozásán, ha csak néma jelenlévőként is. Így akarták bizonyítani, hogy teljes az egyetértés közte és a között, aki a nevében kormányozza az országot, s egyszersmind az Isten kegyelméből való felszentelt király személyével takarhatták el a régensnő ingó hatalmát. Láttam én már a tiszteletre méltó Thou elnököt, de csak messziről, hivatalos ünnepségek alkalmával, de most, így közelről, ahogy nagy kínnal térdet hajtott a király előtt, úgy találtam, hogy öreg és elesett. Úgy hallottam, sose heverte ki a kiváló történész azt a gyalázatos sértést, amely három éve érte, mikor a Legfelső Politikai Bíróság elnöki székébe, Du Harlay úr távoztával, őt jelölték, de a régensnő nem fogadta el. A pápától kért tanácsot (de már beszéltem erről), majd inkább Verdun urat választotta, aki tehetséges ugyan nem volt, de a jezsuiták támogatták. De az öreg történész még nem ürítette fenékig a keserű poharat. Akkoriban Condé királyi herceg úr tanácsának vezetője volt, s fülébe jutott a királynénak, hogy azt mondta, hogy ha a herceg úr akkor

Párizsban van, ő bizonyára jobban jár, a királyné erre megmérgelődött, és kíméletlenül megmutatta a szerencsétlen elnöknek a herceg úr levelét, amelyben helyesli az ő választását... Annyira lesújtotta Thou urat, hogy a királyné így semmibe veszi és hogy még Condé is, akit oly híven szolgált, elárulja, hogy szinte-szinte belerokkant. Mint mondtam, a pápának köszönhette balsorsát, aki, mikor megkérdezték, ridegen azt mondta, hogy Thou úr "eretnek". Bár Thou úr jó katolikus volt, a Vatikán két bűnét tartotta számon, azokból származott ez a vélemény: Thou úr Világtörténet-e valamennyire türelmes a protestánsokkal szemben, és IV. Henrik kérésére ő készítette elő és nagyrészt ő is fogalmazta meg a nantes-i ediktumot. - Búcsúzni jöttem, felség - szólt Thou úr -, mert királyasszony édesanyja Méziéres-be küld, az lesz a feladatom, hogy békét szerezzek Condé herceg úrral. Nem tudtam erről az útról, s megvallom, csodálattal adóztam Thou úrnak, hogy az ő korában, rossz egészségi állapotában vállalkozott rá, s országa érdekében hajlandó volt elfelejteni, hogy milyen méltatlanul bánt vele a királyné s árulta el a herceg úr. Nem tudom, emlékezett-e Lajos rá, hogy milyen sérelmek érték az elnököt 1610-ben, vagy hogy azóta tudta-e meg - mert minél jobban titkoltak előtte valamit, ő annál erősebben tudakozódott felőle. Mindenesetre úgy láttam, hogy tudja, mert úgy bánt vele, mint Bellegarde-dal a koronázása után, hogy megvigasztalja Concini arcátlanságáért, de azért egy árnyalatnyival mégis másképpen: a szakállába éppen nem kapott bele családiasan a tiszteletre méltó öregembernek, csak a vállára tette a két kezét, így fejezve ki szeretetét és megbecsülését, Thou úr még három év múlva is - nem sokkal a halála előtt meghatottan emlékezett vissza erre a mozdulatára. Így bocsátotta el a király, s közben vígan azt mondta: - Menjen, Thou úr! Mondja meg azoknak az uraknak, hogy aztán jók legyenek! Bámultam a mozdulatot, a szót, a hanghordozást: így kellett. A méziéres-i lázadó hercegek csak "azok az urak" voltak, s Franciaország királya, aki akkor tizenkét és fél éves volt, nem félt tőlük, hanem fölényesen rosszalkodó gyermekekként bánt velük, akiket majd az állam egy érdemes főembere megfedd és észre térít. Többször észrevettem, hogy Lajos többet tud, mint amennyit én elmondok neki, s azt szűrtem le belőle, hogy rajtam kívül más is van a környezetében, aki tudatja vele azokat a dolgokat, amelyeket a királyné oly gondosan eltitkol. Sohase bizonyosodtam meg felőle teljesen, hogy ki az, akkor se, mikor a király valóban király lett, s már nem volt annyi oka a bizalmatlanságra és zárkózottságra - ezeket a machiavellisztikus tulajdonságokat anyja elnyomása fejlesztette ki benne apja halála után, már egészen zsenge korában. Csak feltételezésekre hagyatkozhattam, hogy kik azok, akik könnyen hozzáférnek a királyhoz, és teljesen észrevétlenül tájékoztatják a titkolt dolgokról. Az szinte-szinte magától értetődik, hogy Héroard doktor közéjük tartozott, ő olyan végtelenül ragaszkodik Lajoshoz (még ha apám szerint rosszul kezeli is, túlzásba viszi a hashajtók meg az allövetek alkalmazását), sőt az is, hogy eleinte távol tartotta magát tőlem, az is csak megerősíti a gyanúmat. Meglehet, hogy Souvré úr is. Úgy érzem, inkább színre híve a régensnőnek, semmint igazán, kivált mióta Mária, ígéretét feledve, őhelyette Concininak adta a marsallbotot. Luynesnek, a madarásznak, akit a szeretetéhes Lajos megkülönböztetett barátságával tüntetett ki, tömérdek alkalma volt rá, hogy elmondja Lajosnak, amit maga vagy a két testvére, Brante és Cadenet hallott a Louvre folyosóin, hiszen naponta együtt vadászott vele, s gyakran erdőn-mezőn jártak. Bellegarde, mint többször megfigyeltem, nem zavartatta magát, nyilvánosan és hosszan duruzsolt a király fülébe, s Lajos közömbös arccal, de annál nagyobb figyelemmel hallgatta. Tudom én, hogy a gyanútlan herceg a legnagyobb jóhiszeműséggel cselekedett így (s büntetlenül, hiszen magasabban állt ő annál, semhogy megadta volna az árát a meggondolatlanságainak), de hát utóvégre a nagytanács tagja volt, s ha ő nem is igen értette, amit ott beszéltek, Lajos meg tudta különböztetni a lényegest a mellékestől, ahogy La Barge mondaná. Egy cseppet se voltam féltékeny, hogy Lajosnak rajtam kívül is voltak hírforrásai, sőt örültem, biztosra véve, hogy Lajos, ahogy velem is szót ért szó nélkül is, meg tudja szervezni forrásai titkos és állandó buzgását, s összegyűjtögetve, ami hozzááramlik belőlük, kitöltheti tudomása hézagait, és valódi mivoltában megérthet egy-egy eseményt, amelyet nyers tényként és csakis nyers tényként közölnek vele. Thou elnök látogatása után néhány héttel bizonyságot is szereztem róla: 1614. április hetedikén - este nyolc órakor, hogy pontos legyek -, mikor a király rövid udvariassági látogatást tett a királynénál, a királyné nem említette neki, hogy Montmorency, a francia hadak főparancsnoka meghalt - nagy ostobaság volt tőle, úgy vélem, mert már az egész Louvre beszélte. Bellegarde alig néhány perc múlva meg is mondta a királynak.

- Nagyon lesújt a hír - mondta Lajos megrendülten, s rögtön utána sokatmondó megjegyzést tett, mintegy magában beszélve: - Sokan fognak pályázni a helyére. De nem kell odaadni senkinek. Ez a megjegyzése tanúsította, hogy Lajos valóban sok mindent tud: hogy IV. Henrik, ahogy már előtte III. Henrik is, gyanakvóan tekintett a főparancsnoki intézményre, mivel a tisztség viselőjének szinte az uralkodóéval egyenlő hatalmat biztosított; hogy III. Henrik sohase volt hajlandó kinevezni Guise herceget, noha valósággal a torkára tette a kést, úgy követelte tőle; hogy IV. Henrik csak azért adta oda Montmorency hercegnek a főparancsnokságot, hogy eltávolítsa őt Languedocból, ahol valóságos kiskirályként országolt, s az udvarba rendelje, ahol viszont, testben-lélekben már elöregedve, meggyengülve ártalmatlanná vált; hogy a régensnő hívei, Guise és Épernon hercegek mindketten erre a nagy méltóságra áhítoznak, s Lajosnak bennük se volt nagyobb bizalma, mint a méziéres-i lázadó főurakban, mivel máris olyan erősen és mélyen gyökerezett benne az országnagyok iránt való ellenséges érzület, hogy később se, országlása idején se ingathatta meg soha semmi. Három-négy nap múlva még jobban kitetszett ez az ellenszenve: Blainville úr bejelentette neki, hogy a királyné parancsa szerint hadifegyverzettel kell ellátnia a testőrséget, amely majd kíséri Lajost, ha kimegy a városból vadászni. Nem nagyon szerettem Blainville urat, gyanakodtam rá, hogy a királyné besúgója, s a parancsot is nevetségesnek, ostobának találtam, mert Condé herceg, nemhogy Párizsig merészkedett volna, hogy elfogja a királyt, arra a hírre, hogy őfelsége hadereje Champagne-ban hatezer svájci gárdistával is megerősödött, tüstént elhagyta Soissons-t, ahol a királyné küldötteivel béketárgyalásokat folytatott, és kis létszámú csapatával óvatosan Sainte-Menehould-ba húzódott. Szerintem akiben ilyen csekély a kitartás és a merészség, attól nem kell tartani: az nem bocsátkozik olyan kalandokba, hogy elrabolja a királyt. Talán Lajos még nem értesült róla, hogy Condé visszavonult Sainte-Menehould-ba, mert kedvetlenül fogadta ugyan, hogy hadifegyverzetet kap a testőrsége, de nem a dolog képtelensége miatt, hanem másért. - De minek? Párizs népe azt fogja gondolni, hogy félek, ha meglátja. Nem félek. Nem félek a főuraktól. Blainville szellemes ember volt, legalábbis jól tudott felelgetni. - Párizs népe örülni fog, felség - mondta -, hogy ilyen gondosan meg akarjuk vigyázni felséged személyét. A király úgy gondolhatta, hogy van benne valami, mert némi tűnődés után azt mondta: - Jó, de mondja meg a testőröknek, hogy kimenet és bejövet rejtsék a köpenyük alá a fegyvert! El tudom képzelni, mit tartott Lajos azokról, akik a miniszterek tanácsában az országnagyokkal való alkudozásról tárgyaltak: azt kérdezgették egymástól, hogy vajon hány százezer tallérral lehetne egyet-egyet rábírni, hogy visszatérjen a kötelesség útjára. Biztosra veszem, hogy Lajos harapdálta a zabláját. Nyilván elkeserítette, hogy nem parancsolhat azoknak a katonáknak, akiknek pedig ő a vezére, pedig úgy szeretett volna katonakirály lenni, mint apja. Akkori lelkiállapotáról az is árulkodik, hogy majdnem mindennap sok időt töltött katonai gyakorlatokkal, s kis nemeseit vagy testőreit is gyakorlatoztatta. Sokat eláruló jelenet jut most eszembe erről. Április huszonkettedikén Lajos társaságában voltunk Souvré úrral, Vitry kapitánnyal és Héroard doktorral; ahogy elütötte a három órát, a király kiment a palotából, és kocsiba szállt. A kocsis bizonyára már előzőleg megkapta az utasításokat, és gondolom, Souvré úr meg Vitry kapitány is tudta, hova megyünk, de mivel engem meg Héroard doktort az utolsó pillanatban hívott meg Lajos, én nem ismertem úti célunkat. De lassanként megvilágosodott előttem, ahogy a főváros macskakövein zötykölődtünk. Átment a hintó az Újhídon, végig a Trónörökös utcán ("az én utcám", mondta mindig Lajos kicsit meghatottan, mert Henrik nevezte el örököséről azt az utat, amit ő vágatott az újhíd folytatásaképpen), ki a Buci kapun, kétszer jobbra fordult, s betért a Szajna utcába, majd kiért a Deákrétre, amely főleg arról híresült el, hogy nemesek véres párbajainak és alvilági bandák csatáinak színhelye volt. Most csak a teljes létszámú testőrzászlóaljakat lehetett látni, a tömeget, amely szokás szerint ott ácsorgott (s aznap igen szép idő volt), kiszorították a mező szélére, ott bámészkodtak, tapsoltak. Mikor megállt a hintó, egy testőr száron odavezetett egy fehér kancát Lajosnak és egy herélt pejt Vitry kapitánynak. Lajos nyomban nyeregbe ugrott, s fölényes könnyedséggel végigvágtatott a csapatok arcvonala előtt, Pluvinel úr kiváló lovaglóóráinak nagyobb dicsőségére. Én a kocsiban maradtam Souvréval és Héroard-ral, kibámultam az ablakon, s az igazat megvallva halálosan unatkoztam, nem lévén vonzalmam a katonasághoz. Hanem azért Lajost nem tévesztettem szem elől, ő láthatólag elemében volt, ide-oda járkált a zászlóaljak között, beszélgetett a tisztekkel, vagy mozdulatlanul megült a

lovon, mint a kőszobor, s elnézte, ahogy valamelyik csapat felfejlődik, szétválik, egyesül, megint szétválik, s a különböző alakzatokban egyszer lépésben lovagol, másszor vágtázik vagy díszlépésre fogja a lovát. Lajossal mintegy fél tucat tiszt járt mindenfelé, s úgy láttam, nemcsak szemlélni akarja a hadmozdulatokat, hanem irányítani is, mert kis vezérkarából többször kivált egy futár, s odavágtatott valamelyik zászlóaljhoz, mintha parancsot vinne. Így töltött el Lajos három hosszú, számomra végtelen órát, s mikor visszatért hozzánk, leszállt a lóról, odavetette a kantárszárat egy testőrnek, és visszaszállt a kocsiba, szélfútta arca boldognak és bizakodónak látszott. Elégedett sóhajjal vetette le magát a bársony kocsibélésre, s Héroard kérdésére, hogy vajon nem fáradt-e el nagyon ebben a hosszú gyakorlatozásban, azt felelte, hogy neki csak egy baja van, az, hogy olyan éhes, mint a farkas. Vitry ugyanannyit fáradt, ő is elmondhatta volna ugyanazt. S mikor elindult a hintó, a kézelője hasítékából elővett egy kis zsemlét, és bal kezével elfedve, amit a jobb művel, alattomban eszegetni kezdte. Hanem hát Lajos észrevette a mesterkedését, s nevetve is, feddően is azt mondta: - Hát tönkre akarja tenni a kocsimat, Vitry, vendégfogadónak nézi? Vitry elvörösödött és eltüntette a zsemlét, mint egy rosszaságon ért iskolás gyerek, ami megmosolyogtatta a jelenlévőket. Condé herceg, azt gondolva, hogy a király azért gyakorlatoztatja a testőrségét, mert a hadsereggel nem teheti meg, nem érte be azzal a pénzzel, amelyet a régensnő küldöttei kínáltak - négyszázötvenezer frankig is elmehettek, óriási összeg! A Loire menti Amboise örökös kormányzóságát is kérte. A "biztonságáért", ahogy mondta, mintha félnivalója lett volna a királynétől, akinek annyi embere volt, hogy egy szempillantással szétzúzhatta volna az ő kis csapatát, mégis inkább aranyzáport zúdított rá. Ez az égbekiáltó orcátlanság megosztotta a miniszterek tanácsát. Villeroy és Jeannin, az elnök körömszakadtáig harcolt ellene, hogy odaadják Amboise-t egy protestáns hercegnek, mikor oly közel vannak a Loire-hoz azok a területek, ahol a hugenottáknak nagy a tekintélyük. Ancre marsallék viszont mindenáron oda akarták adni neki a várost, mert féltek, hogy ha a tárgyalás zátonyra fut, s haddal mennek Condé ellen, a fiatal Guise herceg kerülhet a királyi seregek élére. Már egészen elfajult a vita, mikor a hölgyek közbeléptek. Féltestvérem, a szép Conti hercegné, aki Guise hercegnél is gízebb volt, nekiesett Concininénak, és gorombán a szemére vetette, hogy a békét erőltetve tönkre akarja tenni a fivérét. Megfeledkezett róla, hogy mérges a pók. Le is ereszkedett még aznap este a mennyezetről, sírva elpanaszolta, hogy milyen szemtelen vele a hercegné, s figyelmeztette őfelségét, hogy ha Amboise miatt háborút indít Condé ellen, a Guise-család hatalmába kerül. A pletyka szerint másnapra, mikor megint összeült a tanács, a királyné elhatározta, hogy odaadja Amboise-t. Nem tudom, ki tájékoztatta Lajost, ki magyarázta meg, hogy milyen stratégiai fontossága van annak a koncnak, amit oly könnyelműen oda fognak dobni Condé hercegnek. Mindenesetre azonnal döntött: támadott. Felkereste azt a termet, ahol a tanács ülésezett, bement, le se ült, nyomban a királynéhoz fordult, és indulatosan azt mondta: - Anyám! Ne adja oda Amboise-t a herceg úrnak! Ha így is megegyezik velünk, jó, ha nem, nem! ... A királyné elvörösödött meglepetésében és mérgében, hogy így szembeszáll vele a fia, akit nem szeret, s akit annyira igyekszik gyermeknek feltüntetni. - Ugyan ki adta felségednek ezt a tanácsot? - kérdezte, feledve, hogy Lajos sohase fedi fel a forrásait. Az bizony nem akarja se a király, se az ország érdekeit szolgálni. Mikor elmesélték nekem, hogy mit mondott a királyné, azt gondoltam, hogy ha Lajos nyíltan beszélhetett volna, azt feleli: "Az én érdekeimet meg az országét, amit kegyelmed oly érdekesen véd!" De a király okosabbnak látta, ha nem válaszol anyja megvető kérdésére. A lényeget tartotta szemelőtt, s szilárdan megismételte: - Semmi áron se adja oda azt a várost, anyám! Csináljon a herceg, amit akar! Többet nem szólt, köszönt a királynénak, és kiment. Nicolas de Neufville, Villeroy ura mondta el ezt nekem néhány nap múlva. Ő már hetvenesztendős volt, s maga is a "szakállas" miniszterek közé tartozott, akiket mindig szapultak a vénségükért, de mégsem tudtak meglenni a tapasztaltságuk nélkül, még IV. Henrik idejében sem, pedig a megboldogult király keserűen panaszolta, hogy a ligás főúr nem is igen leplezi a spanyolokhoz húzó rokonszenvét. A magas homlokú, beesett arcú, hosszú orrú Villeroy háromszegletű arcát még hosszabbnak mutatta ritkás-rojtos hosszúkás szakálla, s emelte megjelenése tekintélyességét, ahogy makulátlanul fehér haja, szőrzete és sovány nyaka körül a kis divatjamúlt fodorgallér is, amit rajta kívül talán senki se hordott már a mi századunkban. Nem bonyolódott bele a hatalom és az udvar fondorkodásaiba, hű udvaronc volt, de olykor habozás

nélkül ellent is mondott uralkodójának (IV. Henriknek vagy utána a régensnőnek), nem volt vakbuzgó, mégis, katolikus hite indokolta pártos indulatait, de ha nem Spanyolországról volt szó, igen érzékenyen érintették az ország érdekei: ezért akart megküzdeni az országnagyokkal, csírájában elfojtani lázadásukat, s megbánásra bírni őket. Csak a világos, élénk, éber szeme maradt fiatal aszott, ráncos arcában, sugárzott belőle a szellem, a legjobb fajta. Jól ismerte nála tíz évvel fiatalabb apámat, együtt szolgáltak III. és IV. Henrik alatt. Úgyhogy sok-sok esztendeje érintkeztek egymással. Bár különbözött a meggyőződésük, kölcsönös megbecsülésük és megértésre hajló természetük fenntartotta szívélyes kapcsolatukat. Mikor a király környezetének első nemese lettem, és beköltöztem a Louvre-ba, apám melegen ajánlotta, hogy igyekezzem megnyerni Villeroy rokonszenvét. Szót is fogadtam, s a beszédes Villeroy oly figyelmes hallgatóságra lelt bennem, hogy valósággal csodált: hogy tud egy ilyen fiatal ember így hallgatni valakit! Barátságába fogadott. Pedig, őszintén mondom, soha, semmi módon nem hízelegtem neki. Villeroy államtitkár volt több mint negyven évig, három uralkodó alatt, és annyi mindent tudott a múltról, de a jelenről is, hogy tátott szájjal hallgattam, elbűvölt dús és mélyreható tapasztalatainak tára. Polgári családból származott, de a legelőkelőbb, legműveltebb, legkiválóbb és legdolgosabb polgárság köréből. Apja Párizs polgármestere volt, unokáját pedig - nálam néhány évvel fiatalabb volt, akkoriban tizenhat éves, én meg huszonkettő-később XIV. Lajos herceggé és főrenddé tette. Szeretném, ha némelyik nemesünk, aki teljes életében tudatlanságban és semmittevésben tesped, s becsületbeli kötelességének tartja, hogy lenézze a harmadik rendet, tanulna kissé ennek a közrendű családnak a csodálatos és megérdemelt felemelkedéséből. Mikor Villeroy úr elmondta nekem, hogy hogyan szólt bele Lajos váratlanul a miniszterek tanácskozásába, vettem magamnak a bátorságot, hogy kérdéseket tegyek fel neki, s ő kedvesen válaszolt is. - Csodálkozott, Villeroy úr, hogy Lajos így közbelépett? - Hogy csodálkoztam-e? Csekély rá ez a szó. Ha a villám csap bele a tanácsasztal közepébe, azon se lepődtünk volna meg jobban. Ez a hebegős gyermek, akiről mindig azt mondják, hogy csak vadászik, madarászik meg gyermekjátékokkal játszik, s láthatólag a régensnő irányítja, egyszer csak a tanács színe előtt határozottan és eltökélten kimondja politikai véleményét, amely homlokegyenest ellenkezik az anyjáéval! Hát volt miért felneszelni, nagy szemeket mereszteni, eltöprengeni! És most csak tizenkét és fél éves! Sötét jövő vár a régensnőre. A megboldogult királynak igaza volt, hogy egyszer még meggyűlik a baja az anyának a fiával, mert mind a kettő olyan makacs természetű. És méghozzá milyen parancsoló hangon beszélt vele, gondoljon csak bele, fiatal barátom: "Semmi áron ne adja oda azt a várost, anyám!" Uramisten! Ez bizony királyi szó! - De vajon a király közbelépése változtatott valamin, Villeroy úr? - Persze! Lajos végtére is a királyi szék törvényes örököse. Reimsben megkoronázták, az ország színe előtt lett az úr felkentje, Istentől kapta a hatalmát. Ezért hozta a tanácsot oly kegyetlen zavarba a kifakadása. - De hát miért, Villeroy úr? - Azért, fiatal barátom, mert ezek után éppoly lehetetlen volt odaadnunk Condénak Amboise-t, mint oda nem adnunk. Ha odaadjuk, semmibe vesszük a király véleményét. Ha nem adjuk, akkor meg a régensnő akaratának szegülünk ellen. - És hogy oldották meg ezt a fogas kérdést? - Úgy, mint mindig, megalkuvással - mosolygott vékonyan és horpadtan Villeroy, amitől ezer ráncba szaladt az arca, de fel is derült. - Megalkuvással, Villeroy úr! És mifélével? - Odaadtuk Amboise-t Condénak, de csak ideiglenesen, míg össze nem ül a rendi országgyűlés. Így, hála Istennek, sikerült körülbástyázni Franciaország érdekeit. Emlékszem, abban az évben június huszonnyolcadikán akkora volt a forróság és szárazság, hogy alig bírták a párizsiak, öt hónapja nem esett, minden kiszáradt, a kertek földje repedezett, úgy tűzött rá a nap, egyre forróbban és forróbban tűzött, úgyhogy akadtak vészmadár papok, akik a megszentelt szószék magasából hirdették, hogy hamarosan kemence lesz a világ, s mind megsülünk benne bűneinkért. Még ha vászonujjas volt rajtam, és meg se mozdultam, akkor is nagy cseppekben folyt a veríték az arcomról, s bemenvén őfelsége lakosztályába, a többieket is az enyémhez hasonló, igen-igen bágyadt állapotban találtam. Héroard doktor mondta, hogy a királynak is nyugtalan éjszakája volt ebben a nagy hőségben, hajnali két órakor egészen fel is ébredt, valósággal zihálva, felkelt, az ablakhoz ment, szívott

egy kis éjszakai levegőt, és jobban lett. Ekkor lépett be Lajos a miséről hazatérőben, izzadtan, s megkérte Berlinghent, hogy adjon másik inget, mert ami rajta van, az facsaró víz, mintha megmártotta volna a Szajnában. Lajost rendbe hozták, megszárították, szárazba öltöztették, s akkor megkért, hogy kísérjem át a Madame-hoz, mert egy Szent Iréneust ábrázoló képet akar neki adni, amit a Saint-Germain l'Auxerrois-templom plébánosától kapott. Útközben kimódolta, hogy magunkra maradjunk, s azt mondta: - Sioac (nagyon szerettem ezt a "Sioac"-ot, annyi kedvesség volt benne!) - szeretném, ha elkísérne arra a nagy nyugati utazásra, amelyre július elsején indulok anyámmal. - Nagyon megtisztel vele, felség. - És szeretném, ha édesapja, a márki úr is eljönne, mert szeretnék egy kicsit kérdezősködni tőle Blois felől. Lepleztem elképedésemet, amennyire tőlem telt: - Apám is igen megtisztelőnek fogja tartani felséged meghívását. - Biztosra veszem, hogy apjaura a saját hintójában akar utazni, s maga is vele jön, akárcsak La Surie lovag. Megint csak elbámultam, de most azért, hogy Lajos La Surie lovagot említi, holott még soha nem volt alkalma találkozni vele. De talán tudja Héroard-tól, hogy milyen nagy szerepet játszott és játszik ma is apám életében. Akárhogy is volt, nagyon meghatott, hogy megemlítette, s előre örültem a lovag örömének: milyen boldog lesz, ha megmondom, hogy a király tudja a nevét! - Ebéd után Saint-Germain-en-Laye-be megyek, Sioac - folytatta Lajos -, de ne érezze kötelességének, hogy elkísérjen. Biztosan fel kell készülnie erre a nagy útra. - Ezer köszönet, felség. Megkérdezhetem, hogy mennyi időt vesz igénybe ez a nyugati utazás? - Úgy mondták, legalább két hónapot. Azzal csókra nyújtotta a kezét, és elbocsátott. Vegyes érzelmekkel mentem el, de ezt most nem részletezem, mert az olvasó, értesülve arról az újságról, amit az imént elmondtam, úgyis kitalálja, hogy miért. Futottam, vagyis inkább vágtattam Virágmező utcai házunkig, s ahogy beléptem, máris ugrottam apám és La Surie nyakába, biztosra véve, hogy nekik ürömtelen örömet fogok szerezni. Nem is csalódtam. La Surie elsápadt, elpirult, megszédült, s azt hiszem, el is ájul, ha apám nem tölt belé nyomban egy pohár bort. - Nahát! - mondta, mikor megtalálta a nyelvét. - Ismer engem a király! Engem! Tudja a nevemet! Tudja, ki vagyok! - Mit kell ezen annyira csodálkozni? - kérdezte apám. - Tán nem szolgálta velem együtt, az én oldalamon, a mi Henrikünket? És nem tudja, hogy Lajos milyen buzgón számon tartja apja valamennyi régi harcostársát? És hogy is említhetné Siorac márkit úgy, hogy egyúttal meg ne említse La Surie lovagot is, Siorac márki örökös társát, testvérét, másik énjét? Erre a nagy megbecsülésre La Surie megint elpirult, s most már maga töltött magának még egy pohár bort. - Felterítek ebédhez, lovag úr! - nyomult be a szobába Mariette egy szobalánnyal a nyomában (Louison volt az, elpirult, ahogy engem meglátott). - És ne igyon bort a sült előtt, bizony isten elrontja a szája ízét! - Én meg ismerek valakit, aki a nyelvét rongálja a sok beszéddel - mondta La Surie jókedvűen. - Meg a fülét, hogy annyira hegyezi - nevetett apám. De látva, hogy Mariette a terítés ürügyével addig marad benn, ameddig csak lehet, hogy kitudja, mi lehet az oka nagy izgalmunknak, intett, hogy húzódjunk be az udvarra néző nagy üvegablak mélyedésébe. - El tudná mondani szó szerint, fiam, hogy mit mondott Lajos velem kapcsolatban? - suttogta. - Mit mondott, hogy Blois-ban vagy Blois-ról akar kérdezősködni? - Hát, legjobb emlékezetem szerint, azt mondta, hogy Blois-ról. - Úgy! - mondta apám. - Mi a különbség? - vontam fel kérdően a szemöldökömet. - Igen nagy. Nem tudom, mit kérdezhet tőlem Lajos Blois-ban, hanem azt igen jól tudom, hogy Blois-ról mit akarhat megtudni. - Talányokban beszél, apámuram. Nem értem. - Hogyan is érthetné, fiam - mosolygott apám -, mikor 1588-ban még meg se született. - Tesszék helyet foglalni, márki úr - szólt Mariette, remélve, hogy ha majd körülüljük az asztalt, jobban fogja hallani, amit mondunk. - Megterítettem, ész hozom az ebédet.

Csalódnia kellett, míg ettünk, keveset szóltunk, akkor is elég összefüggéstelenül, La Surie némán ízlelgette az örömét, apám komoly volt és elgondolkodó, engem pedig, mint kitalálják, két nagy érzés húzott kétfelé. - Hallottam, hogy a király délután Saint-Gennain-en-Laye-be megy. - Csakugyan, apámuram. - Maga is vele megy? - Nem, apám. Elengedett. - Akkor hát nem kell lemondania a Bourbon utcai látogatását. - Nem, nem. Csend lett az asztalnál, míg Mariette ki nem ment a csemegéért. - Tart ettől a mai találkozástól, Pierre-em? Bár Mariette már nem volt ott, halkan kérdezte ezt apám, és olyan különösen, hogy La Surie felemelte a fejét, és rám nézett a kétféle szemével, a vidám kékkel meg a másikkal, a barnával, amely tele volt szeretettel, legalábbis akkor, ha apámra vagy énrám nézett vele. - Igen - feleltem -, egy kicsit. Ennyiben maradt a párbeszéd, s én ebéd után, elbúcsúzva apámtól és La Surie-tót, visszavonultam a szobámba, becsuktam az ablaktáblát, és leheveredtem az ágyra, várva a bérkocsit, amely majd elvisz Lichtenbergné úrhölgyhöz. Olyan nagy volt a hőség, hogy ha meg se mozdultam, akkor is ömlött rólam a veríték, s ez is növelte nyugtalanságomat, amely egyre jobban hatalmába kerített, minél közelebb kerültem ahhoz a perchez, mikor majd meg kell küzdenem a Greifin-emmel. Bár ismertem a nagy nyugati utazás okait, és azt is tudtam, hogy mit várnak tőle, a döntésben természetesen nem volt részem, sőt azt se gondoltam, hogy nekem is el kell mennem, mert azt beszélték a Louvre-ban, hogy a király emberei közül nagyon kevesen kísérhetik el a királyt, s én úgy véltem, hogy akkor engem a korom eleve kizár köreikből. A király másképp határozott. S noha igazán nem tehettem a döntésről, a tervről, mégis valami homályos bűntudatot éreztem Lichtenbergnével szemben, míg Herr von Beck irányította lépteimet a lakás útvesztőjében, százszor is elmondva, hogy "wegen der grossen Hitze" [a nagy hőség miatt (németül)] az inasoknak át kellett vinniük a Greifin szobájának berendezését a palota északi oldalára. A grófnő ott ült megszokott karosszékében, az uzsonnánál, de ezúttal a hőség ledisputálta róla a nehéz spanyol szoknyát, a szoros ruhaderekat, a hufándlit, vagyis az erődítményét, amelyet velem szeretett leromboltatni, mikor az uzsonnaszertartás végeztével visszavonult a szobájába. Most az egyszer igen könnyű és igen laza köntös volt rajta, az ókori peplumhoz hasonlatos, nem fedte a nyakát, a válla egy részét és a karját. Észrevettem, hogy sokszor megcsodált finom lába is pucér, a kis hímzett papucsát, bármily szép volt, félrelökte a perzsaszőnyegre, olyan elviselhetetlenül melegítette még az is. Kezet csókoltam neki, végtelenül bájosnak találtam ebben a szokatlan öltözékben, majd felfaltam a szememmel, őt pedig mintha meglepte volna a tekintetem üzenete - pedig hiszen várhatta volna -, mert ahogy továbbra is biztos kézzel kenegette a zsemlét, meg-megrebbent a szempillája, s láthatatlan rázkódásuktól fel-felfénylettek a fülbevaló karikái, az én legnagyobb örömömre. Hanem amint leültem melléje, azonnal megérezte a feszélyezettségemet, amivel küszködtem, s mély, dallamos hangján megkérdezte: - Mi baja, Pierre-em? Nincs valami jó kedve. - Az országnagyok lázadása aggaszt, mint mindenkit. - Ugyan! Még mindig tart? Azt hittem, már megkapták, amit akartak. - Meg, de mint sejteni lehetett, most még többet akarnak... Ezért nem tértek vissza az udvarba, ahogy megígérték. Bouillon herceg Sedanban maradt. Nevers herceg Nevers-ben. Longueville herceg Méziéres-ben, Vendóme herceg pedig Bretagne-ban, ahol épp arcátlanul megerődíti állásait a királyi hatalom ellen. Ami Condé herceget illeti, ő Amboise-ba vonult, hogy birtokba vegye a várost, majd néhány nemesre és egy ezredre támaszkodva megpróbálta elragadni Poitiers-t is. De ott szembe találta magát a város püspökével, az igen elszánt ember, becsapta az orra előtt a város kapuit, és azonnal megkérte a királynét, hogy szabadítsa meg tőle, mert a herceg mizseréli a város környékét. - Mizseréli? Az mi, kedvesem? - Valaha azt jelentette, hogy erősen udvarol egy hölgynek, de manapság katonai nyelven az az értelme, hogy "nyugtalanítja". - Jaj, Pierre-em! Mizseréli! - kacagott hirtelen megvidámodva, magas, tiszta hangon a Greifin. - De szép! Engem is fog mizserélni, Pierre-em? Életemben először hallom ezt a szép szót. - Az igazat megvallva, kedvesem, egy kicsit kikopott a divatból az első jelentése. Igaz, hogy Ronsard

még így használja, mikor az álmodó Odüsszeuszról beszél: S a szerelmes hadat bosszúja hogy eléri, amért Penelopét, hitvesét mizseréli. De térjünk vissza tárgyunkhoz, Pierre-em! Mit felel a régensnő az országnagyok újabb bitorló szándékaira? Megint enged nekik? - Semmiképp se, kedvesem, túlfeszítették a húrt. Még egy szűk látókörű, korlátolt agyú teremtés is láthatja, hogy az országnagyoknak épp attól az abraktól jött meg az étvágyuk, amivel etették őket. Villeroy könnyen bebizonyította a királynénak, hogy ha most is ráhagyja Condéra, úgy tesz vele, mint annak idején Guise III. Henrikkel: sorra leharapdálja a városait. És persze a tartományokat is. Mert Condé vetélytársa, az a kisstílű, faragatlan Vendóme meg azt akarja csinálni, amit valaha az apósa: [Mercoeur herceg III. Henrik idejében. (Siorac lovag jegyzete.)] ki akarja kanyarítani magának Bretagne-t független hűbérbirtok gyanánt. "Asszonyom, ha nem cselekszünk, elveszítjük Poitout és Bretagne-t" mondta Villeroy a királynénak. - És cselekszik a királyné? - Cselekszik bizony. És akkor is, ha akármit mondanak és akármit csinálnak is Ancre marsallék, akik pillanatnyilag félig-meddig kegyvesztettek lettek. Bár úgy vélem, sajnos nem sokáig. - Hát akkor háború lesz! - mosolygott a grófnő. - Nem egészen. Csak nagy nyugati utazás. Az udvar, a testőrezredek és hatezer svájci gárdista kíséretében, sorra látogatja a Loire menti városokat Orléans-tól Nantes-ig, hogy megmutassák a fiatal királyt az ő népének, s a királyi haderő felvonulásával megfélemlítsék az országnagyokat. - S mennyi ideig fog tartani ez a díszfelvonulás? - kérdezte Lichtenbergné asszony egyszerre elváltozott arccal. - Két hónapig. Hosszú csend következett, mintha a grófnő nem merte volna feltenni nekem a következő kérdést. Nagy fekete szemét az enyémbe merítve hallgatott, sápadtan és görcsösen, melle erősen meg-megemelkedett, két kezével erősen szorította a széke karját. Hová lett már az a gyöngyöző, könnyű jókedv, amivel egy perccel előbb kimondta a "mizserél" igét! Valami kínos, dermedt várakozás látszott rajta, mintha az ajkát perzselő kérdéstől is félne, meg azén válaszomtól is. Végül csak kimondta, fakó hangon: - Maga is velük megy, Pierre-em? - Én is. - Két hónapra! Két hosszú hónapig nem látom! - kiáltott fel, és egyszerre olyan fergeteges kétségbeesés tört rá, amiről addig azt hittem, hogy nem fér össze egyéniségével. - Sajnos, édesem. El kell mennem. Így parancsolta a király. Ami ezután történt, azt csak tátott szájjal bámultam. Az arcán tükröződő mély szomorúság, amely úgy szíven döfött, hirtelen eltűnt. Lichtenbergné asszony kiegyenesedett ültében, a szeme szikrát szórt, és vékony szájjal, ridegen és vádlón odavetette: - Azt mondja, uram, hogy "sajnos"? És vajon őszintén mondja ezt a "sajnost"? - De asszonyom, hát kételkedhetik benne? - kérdeztem remegő hangon. - Igen, uram! - kiabálta a grófnő magánkívül. - Kételkedem benne. Tartsa meg magának az álnok tiltakozását, mert érzem, hogy titkon örül ennek a nagy nyugati utazásnak! - Jaj, asszonyom, kegyelem! Ne keverjünk össze mindent! Királyom és az ország egysége érdekében igen helyeslem az utazás politikai eszméjét. De egyszersmind nagyon elszomorít, hogy ilyen hosszú ideig nélkülöznöm kell magát. - Elszomorítja! - nevetett gúnyosan a grófnő. - Elszomorítja, hogy sorra látogathatja a Loire menti szép városokat, ezeket a híres ékköveket, pompás kastélyokat, amelyeket annyira irigyel a világ Franciaországtól. És odalesz, uram, hogy jó étkeit a pihenőkön egy-egy bájos fogadóban költheti el, amelyek nem lesznek híján az alpári libuskáknak, s hogy azokat aztán kedvére mizserélheti. - Alpári libuskáknak, asszonyom? - Igen, igen! A Toinonoknak és Louisonoknak! Toinette-eknek és Louisette-eknek! És egyéb alja lisztből készült kenyérnek, amit egy tallérért megkaphat az ember az útfélen... - De asszonyom, hiszen tudja. Nem élek effajta kenyérrel, mióta magát ismerem. - Hát akkor egy előkelő hölgy lesz az, aki odahagyva párizsi palotáját, az erényt is odahagyja, és a maga karjaiban akar megfeledkezni róla. Ismerem én már ezeket az udvari szépségeket!

- De hát kegyelem, édesem! Valóságos regény szövődik a képzeletében! De csakis ott. A valóságban apám hintajában fogok utazni, s többnyire vele alszom, ugyancsak abban a hintóban, a király kísérete oly népes lévén, hogy nemigen van reményünk fedél alatt tölthetni az éjszakát. - Igazán? Édesapja, a márki úr is magukkal lesz? - Igen. - Igen becsületes úr, és igen jó orvos, az bizonyos, de ha ő lesz erényeinek csősze, igen gyenge őrizet alatt lesz, mert ha hihetek Bassompierre-nek, több nő akarta javát apjaurának Franciaország, Anglia, Itália, Spanyolország országútjain, mint ahány csillag van az augusztusi égen. - S vajon sorsszerű, hogy pontos mása legyek apámnak minden tulajdonságában, beleértve a hibáit is? kérdeztem kissé méltatlankodva. - S igazságos magától, hogy erre céloz? Szemrehányásom az elevenére tapintott. S azt gondolom, ez a nagy különbség Lichtenbergné és Guise-né között: a hercegné mérgében nem restellt a legszemérmetlenebb rosszhiszeműségekre vetemedni, de az én Greifin-em még haragjában is lelkiismeretesen ügyelt rá, hogy ne legyen igazságtalan - mint jó hugenottához vagy jó pfalzihoz illik, nem tudom elválasztani a kettőt. Lesütötte a szemét, homlokán gyöngyözött a veríték, összefonta ujjait a térdén, úgy ült egypár pillanatig, nem mozdult, csak zihált még egy kicsit, megpróbált magába szállni és rendet tenni érzelmi viharai közt. Én magam olyan féltékeny voltam rá, mint egy török basa, legalább annyira, mint ő énrám, már az is kedvemet szegte, ha az inasa ránézett, úgyhogy elnézően fogadtam dühét, és átéreztem kínjait. Azt is megértettem, hogy a köztünk lévő korkülönbség miatt még keservesebb a szenvedése, hiszen tudja, hogy szépsége most hajtja utolsó virágát, s fiatal szeretőjét, ha most mégoly hevesen lobog is a szerelme, nem kötheti hozzá a varázsa földi élete végéig. Hallgattam, úgy éreztem, nem szükséges még tódítanom is keresetlen szemrehányásomat, annál is kevésbé, mivel most már biztos voltam benne, hogy érzi és kitalálta, milyen hangulatban nézek elébe a nyugati utazásnak: hogy csakugyan elszomorít, hogy hetekig nem láthatom szeretett Greifin-emet, de közben vágyom is a nagy kalandra, sokat várok tőle, ha nem is olyasmit, amire ő gondol. Szép olvasónőm, aki most oly meleg együttérzéssel van Lichtenbergné úrhölgy iránt, kérem, ne nehezteljen meg rám ezért a vallomásért: olyan fiatal voltam akkor, és olyan mohón nyitottam rá a szememet a világra, hogy ma már elképzelni is nehezemre esik. - Bocsánatot kérek, Pierre-em - szólalt meg a grófnő halkan és bágyadtan -, hogy így beszéltem az édesapjáról s hogy kétségbe vontam a jóhiszeműségét, pedig nem volt rá egyéb okom, mint a tulajdon félelmem. - Jaj, édesem! - térdeltem elébe, és csókolgattam a kezét, a szép meztelen karját. - Az Istenért, ne kérjen tőlem bocsánatot, és temessük el örökre ezt a veszekedést! Hiszen magam is hogy vicsorogtam magára a minap Bassompierre miatt! Hát nem tudja, hogy maga tölti be életem látóhatárát, és nincs az a kis fruska vagy előkelő hölgy, aki csak egy sóhajtásnyi időre is közibénk állhat? Ha visszatérek a nagy nyugati utazásról, ugyanaz leszek, aki ma vagyok, nem fogok látni mást, csak magát, nem fogok hallani mást, csak a maga hangját, nem fogok másra vágyni, csak a maga bűbájára, s csak általa fogok élni. De mintha se a szavaim, se az érvelésem nem fértek volna hozzá, s mintha ott se lett volna, lesütött szemmel, búsan csak a fájdalmára figyelt. Mindig olyan nyugodtnak ismertem, aggályosan mértéktartónak, már-már fenségesnek, annyira uralkodott magán, hogy most szinte hitetlenkedve néztem ezt a hirtelen kedélyváltozást. Félig megkent zsemléje mellett a másik, amit nekem szánt, de eszébe se jutott, hogy ideadja. Végül felállt, mint egy gép, és bement a szobájába. Én utána, s azt a keveset is levettem róla, ami rajta volt. Lesütött szemmel állta a vetkőztetést, hosszú szempillája beárnyékolta orcáját, s most nem remegett meg, mint máskor, tetőtől talpig, mikor művelkedésem visszaváltoztatta anyja szülte állapotába. Ugyanolyan merev és gépies léptekkel odament az ágyához, s önként lefeküdt, mikor melléfeküdtem, megragadta a kezemet és megszorította, de nem szólt, nem is nézett rám, mintha a mellére nehezedő fájdalom kiszorította volna belőle az életet és a reményt. Sokáig beszéltem hozzá, sürgetően, szóra unszolva, de semmi válasz. Akkor megpróbáltam becézéssel, simogatásokkal felébreszteni, olyanokkal, amikről tudtam, hogy szereti, tett is némi kísérletet rá, hogy viszonozza, de ezúttal nem hatott a varázslat. Nyilvánvaló volt, hogy szegény szerelmemnek nincs kedve semmihez, még ahhoz se, hogy örömünket leljük egymásban. Végül belőlem is elszállt a lelkierő, s magam is csak feküdtem mellette, mozdulatlanul, szó nélkül. De mindjárt észrevettem, hogy nem ez a legjobb megoldás, mert hangtalanul sírni kezdett mellettem, még a fejét se fordította el. Átöleltem, erősen magamhoz szorítottam, ráfeküdtem, de éreztem, hogy ennyiben kell hagyni a dolgot: ez már erőszaktétel lett volna, annyira élettelen volt. És közben szemembe révedő szemében nem volt se sértődöttség, se harag, se neheztelés. Csak szeretet. S noha

nem vétettem semmit, felkavart a tekintete, és bűntudattal töltött el. Lehetséges, hogy ekkora fájdalmat okozunk valakinek, akit annyira szeretünk? Könny szökött a szemembe, s megint beszélni kezdtem, bár nemigen tudtam, mit mondjak, csak hajtogattam egyre azokat a tiltakozásokat, amelyeket ő álnoknak nevezett - magam is úgy éreztem, míg kimondtam őket, hogy ha nem is képmutatók, mindenesetre gyengék és felszínesek, mert csak elcsúsztak bánata felszínén, nem találtak repedést rajta, hogy beférkőzve enyhíthették volna a fájdalmát. Így telt el az egész délután, ki se nyitotta a száját, már azt hittem volna, hogy megnémult, ha nem látom, hogy mozog a szája, s fülemet odatartva nem hallom, hogy a nevemet mondja, de olyan messziről jövő hangon, mintha folyóparton állna, én meg a túlparton, víz és köd választ el egymástól, s a szél sodorja hozzám jajongó hangját, amelytől összeszorul a szívem. Tizedik fejezet Hiába mondták a Louvre-ban, hogy a lehető legkevesebb nemesúr és hölgy kísérheti el őfelségeiket nagy nyugati útjukra, nem lett abból semmi. Furcsa szenvedély vett erőt az udvari népen, hogy a kevesek közt legyen, ármánykodás, fondorkodás, semmi se volt drága, hogy bekerüljenek a kiválasztottak közé, volt, aki a királynénak rimánkodott, volt, aki Concininénak adott tűpénzt, úgyhogy a meghívottak lajstroma végül tengeri kígyóvá nyúlt. S mivel a szerencsések - vagy éppen szerencsétlenek, mert a maguk költségére utaztak, könnyen tönkremehettek bele - szégyellték volna, ha legalább egy tucat emberükkel nem kísértetik magukat, végül több ezer lélek ment a régensnő és a kicsi király után Franciaország útjain. Ki-ki rangja szerint, címeres hintón, bérkocsin, lovon és öszvéren, végül a szolgahad szekéren. Pedig szigorúan megszabták, hogy legfeljebb mekkora kísérete lehet egy-egy meghívottnak, a hercegeket és főrendeket is beleértve. A régensnő parancsára a főkamarás szép komoly hangján és a legékesebb szavakkal kérve kérte Guise hercegnét, hogy csökkentse csapatát, amennyire csak tudja. Jó keresztanyám, bár duzzogva és húzódozva, szót fogadott, vagy legalábbis hite szerint szót fogadott, olyannyira, hogy úgy érezte, siralmasan szegényes kísérettel kell vonulnia, mint indulása előtt volt szíves megvallani nekem. - Ki hinné, aki lát bennünket, hogy vérbeli Bourbon hercegnő vagyok, hogy én vagyok az özvegy Guise hercegné? Orléans-ban megláttam a menetét, hát én bizony nem így gondoltam. Való igaz, hogy a maga hintajában csak egyetlenegy fiatal kis udvarhölgyet vitt magával, és Conti hercegné is csak egy komornát. De nem is tehettek másképp. Tekintélyes hufándlijuk úgy kidagasztotta a hercegnők csípejét, hogy nemigen maradt hely még egy hölgynek. Hanem a következő hintóban a Guise-ház hat válogatott nemese foglalt helyet: szépek, vitézek, pompás ruhájúak, de az igazat megvallva csak mutogatnivalók, mert hát hatezer svájci gárdista kísérte a királyi menetet, nem kellett attól tartani, hogy rajtuk esnek a szegénylegények vagy a betyárok. A harmadik hintóban Réchignevoisin úr elnökölt, abban ült a hercegné orvosa, a masszírozója, a gyóntatója és az asztrológusa, nehogy az utazás két hosszú hónapja alatt gondozás híján tönkremenjen jó keresztanyám túlterhelt gyomra, érzékeny bőre, nyugtalan lelke és jövőjének kifürkészhetősége. A negyedik hintó csupa nőt rejtegetett, két szobalányt, két fésülőnőt, egy lábápolót, s fiatalok és bájosak lévén, egy afféle nőstény háznagy ügyelt rájuk, hogy ne pillogassanak a kíséret férfi tagjaira, s így viszályt ne szítsanak köztük. Az ötödik kocsi is címert viselt, de inkább bérkocsira hasonlított, abban egy szakács, két kukta és három konyhainas kapott helyet, meg mesterségük számtalan eszköze. Utána két málhás kocsi. Az elsőben a fegyverek, a pótkerekek, póttengelyek. A másodikban a ruhásládák, a kárpitok és szőnyegek, amelyekkel majd megszépítik és kibélelik a pihenőkön a két előkelő hölgy hajlékát. A szekerek után két bognár és három patkolókovács öszvérháton. Ők történetesen igen hasznosnak bizonyultak, mert hiába tett meg mindent Sully, az országutak hepehupásak voltak, s Henrikünk halála óta nem is igen tartották karban azok a földbirtokosok, akiknek a területét átszelték. Egy tucatnyi katona zárta le a menetet nagy termetű lovakon, szép zubbonyukon sujtással a Guise-címer: tagbaszakadt lotaringiai zsoldosok, úrnőjüknél is fennhéjázóbbak, de mivel velünk a svájciak serege, marcona küllemük inkább csak dísze és dicsősége ennek az uszálynak, amely csakugyan szerénynél is szerényebb - bizonyára elismeri az olvasó is - és szinte-szinte szégyenletes egy királyi hercegnőre nézve...

Hát Guise herceg? - kérdezhetné akárki. Képzelje, olvasóm, ő nem volt ott! Fumigálta az utazást, ahogy a Lajos koronázását is, de más okból: a régensnő Bassompierre-t rendelte a svájci gárdisták élére. - Ne legyenek hiú reményei, fiam! - mondta Siorac márki. - Az a legrosszabb az ilyen utazásokban, hogy olyan sokan vagyunk. III. Henrik idejében Párizsból Guyenne-be kísértem egyszer Épernon herceget, mert ott volt találkozója a mi Henrikünkkel, az akkori navarrai királlyal. Politikai okokból igen nagy pompával bocsátották útra a küldöttséget. Több mint háromezer emberből állott a menet. El se tudná képzelni azt a szörnyűséget, ahogy a hintóknak, szekereknek, lovasoknak az a végtelen szalagja lassan, nehézkesen mozgott előre Franciaország útjain a tűző napon, a paták és kerekek fülsiketítő zenebonájában, a fojtogató porfelhőkről nem is szólva; aztán azok a hirtelen megtorpanások, a riadozó lovak, a kerék- és tengelytörések, a felfordult kocsik, a kiabálás, veszekedés és végezetül hogy a pihenőkön szinte lehetetlen volt élelmet és fedelet szerezni annyi embernek! Valóságos lidércnyomás! Dante se írt le ennél rémesebbet a Pokol-ban! - Kegyelem, apámuram! - mondtam nevetve. - Ne mondja tovább, mert elijeszt! - Nem ez a szándékom - mosolygott apám -, hanem hogy mi hárman elkerüljük valahogy ezt a gyehennát. De kell hozzá a maga beleegyezése is, fiam. Jó keresztanyja közvetítésével meg szeretném kérni a régensnőt, hogy mi is az elöl járó csapatok közt lehessünk, amelyek a pihenőhelyeken szállást csinálnak. Gondolom, könnyen megkapom az engedélyt, mert sok hercehurcával, munkával jár ez a föladat. - És miért venne a nyakába ekkora terhet, apám? - Mert ha mintegy másfél órával előtte járunk őfelségeiknek, megmenekülünk a vánszorgástól, perpatvartól, torlódástól és a rémületes portól. - De pirkadatkor kelni kell - jegyezte meg La Surie panaszosan. - Bizony. Viszont gyorsabban haladunk, nem kell elviselnünk az említett kényelmetlenségeket, s legalábbis nekünk hármunknak jut majd szállás is, meg élelem is, mielőtt nagyon megdrágulna vagy el is fogyna. - Ezt jól kigondolta, apámuram - mondtam némi gondolkodás után. - De minek ide az én beleegyezésem? - Annak, hogy ha a régensnő engedélyét megkértük, nem illendő, hogy a király környezetének első nemesura ne kérje ki a királyét is. Másnap meg is tettem, Lajos kedvesen fogadott, és mindjárt beleegyezett, hogy apámmal és La Surie-vel az elöl járó csapatokkal menjünk, feltéve, ha édesanyja is úgy látja jónak. Épp itt tartott, mikor behozták azt a páncélt, amelyet a nagy nyugati utazásra készítettek neki, arra az esetre, ha Condé támadni találna: meglehetősen valószínűtlen volt a dolog, mert Condé már arra a hírre, hogy hatezer svájci gárdista fog végigvonulni a Loire mentén, abbahagyta Poitiers mizserélését, s gyáván délebbre vonult. Ahogy most negyven évvel később rovom ezeket a sorokat, megvallom, még mindig kifürkészhetetlen titok számomra, hogy ez a pipogya fráter hogy tudott olyan vitéz fiút nemzeni. [A "nagy" Condét, a valóban nagy hadvezért.] Mindenesetre az én kicsi királyom azt se tudta, hova legyen örömében, hogy felveheti a páncélt. Úgy vette fel azt a páncélburkot, mintha azt gondolná, hogy így egyszeriben férfi lesz belőle, s apja bőrében találja magát. Fel-alá járkált ebben a készségben, nem törődött vele, hogy a júliusi hőségben s ebben a felszerelésben csak úgy patakzik arcáról az izzadság, hajlítgatta a karját-lábát, hogy elég hajlékonyak-e a fémízületek, elkérte a harci pallosát és a szakállas puskáját (nevezetesen a "kövér Vitryt"), hogy vajon így páncélosan is tud-e velük bánni. Kiment a folyosóra, futott egy kicsit, hogy ellenőrizze, nem lassítja-e a mozdulatait a súly. Még a lovát is felnyergeltette és elővezettette, tudni akarta, hogy így elnehezedve mennyit veszít lovaglótudományából. Órák hosszat magán tartotta a páncélt, hősiesen verítékezve. S mikor Souvré úr határozott rendeletére mégis le kellett vetnie, az ágya mellé tette, hogy lássa, míg csak be nem teszik a hintajába, a poggyásza közé, de a keze ügyébe. Úgy érzem, sohase szeretett volna annyira néhány évvel idősebb lenni, hogy végre ő lehessen az ország gazdája, megcsíphesse a Condé vékony nyaka bőrét, s úgy vigye a megalázott és bűnbánó herceget Párizsba, ahogy apja tett Bouillonnal, aki addig-addig szájhősködött Sedan sáncain, míg Henrikünk harci díszben meg nem jelent katonáival a falak alatt. Július másodikán kellett volna Lajosnak elindulnia, de ahogy már lenni szokott az ilyen nagy vállalkozásoknál, késlekedtek, s csak július ötödikén reggel fél nyolckor szállt kocsiba a király. Apám, La Surie meg én hatkor indultunk, hamarosan utolértük a svájciakat, akik hajnali fél ötkor keltek útra gyalog Párizsból, akadálytalanul megelőztük őket, s idejében, fél kilencre Longjumeau-ba érve megrendeltük az ebédet, amit majd őfelségeik és az országnagyok itt elköltenek, mert megszállni Ollainville-ben akartak.

Öt mérföld választja el Párizst Longjumeau-tól, de a királyi menetnek három órába telt, míg odaért. Ebből látszik, milyen lassan haladtak! Mi pedig akadálytalanul, tiszta levegőben robogtunk a széles úton, senki nem volt előttünk, s bennünket kellemes érzéssel töltött el a sebesség: két mérföldet haladtunk óránként. Nagyon előnyös volt Lajosnak ez az utazás. Azonkívül, hogy megismerkedhetett nagy országa hegyeivel, völgyeivel, falvaival és városaival, időbeosztásába, nagy megkönnyebbülésére, nem fért bele a tanulás. Viszont ha a pihenő vagy szállás környékén nem lehetett madarászni, vadászni, unatkozott egy kicsit, hiszen annyira szeretett tevékenykedni. Valóban bölcs intézkedés volt, hogy délelőtt, korán, csak három órát megy a király menete, s csak jóval dél után indul újra útnak: így elkerülhették a hőség vastagját. És megint csak nem mentek többet három óránál, akárcsak reggel. A lovak lábát is kímélték vele, különben könnyen patagyulladást kaphattak volna, s az tönkreteszi a pata alsó részét - s az emberek belső részeit, derekát, hátát is, mert a hepehupás, bakhátas úton járó kocsik nagyon összerázták őket. Így több idő jutott a lovaknak a pihenésre és a patkolókovácsoknak a patkolásra, a bognároknak a tengelyek és a kerekek ellenőrzésére. Tíz mérföldet haladtak naponta, ez elegendő volt, nem is lehetett növelni a sebességet, nehogy utolérjék, majd veszélyesen maguk mögött hagyják a svájci gyalogságot. Hanem hát Lajosnak délelőtt fél tizenegy (akkor ebédeltek) és délután négy óra (akkor indultak tovább) között sokszor nagyon hosszú volt az idő. Mondják, hogy Langerie-ben - ott pihentek meg Touryból Orléans felé tartva -, miután megebédeltek egy falusi házban, Lajos kiment a kertbe, és kismadarakra lődözött a szakállas puskájából. Egyet lelőtt, a többi elmenekült, és nem jött vissza többet. Souvré úr látta rajta, hogy erősen kedvét szegi a tétlenség, elvitte egy pajtába, ahol nemesekkel kártyázhatott. De Lajos henye, haszontalan dolognak tartotta az ilyen játékot, hamar ráunt. Ledobta a kártyát, és bement az istállóba, ahol a major egyik cselédje épp tehenet fejt. Lajos sose látott ilyen falusi munkát, felkeltette érdeklődését a dolog, először a szolgát nézte rendkívül figyelmesen, aztán pedig nem nyugodott, míg meg nem tanulta tőle a szükséges fogásokat. Néhány próbálkozás és kudarc után sikerült tejet fakasztania a tehénből, majd sorba fejte a teheneket nem lanyhuló buzgalommal, úgyhogy úgy kellett letépni a tehéntőgyről, hogy visszaültethessék a királyi hintóba. Valamivel Orléans előtt megállították a hintaját. Levették Lajosról Berlinghen úr szerint kissé tehénszagú térdnadrágját és ujjasát, és gyönggyel kivarrt ragyogó fehér selyemöltözéket adtak rá. Ezután odavezettek egy díszes takarójú hófehér lovat, és Lajos boldogan, szilajon ugrott nyeregbe. S háza tisztségviselői kíséretében - sajnos, én nem voltam köztük, mert épp Orléans-ban jártam a szállás dolgában - a svájciak után lovagolt, akik zsoldos létükre is voltak olyan udvariasak, hogy megéljenezték, míg soraik mellett vágtatott, de azért ez az éljenzés nem volt Orléans népének éljenzéséhez, üdvrivalgásához fogható. Négy nap és három fogadóbeli (vagy a királynak kastélybeli) éjszaka kellett, hogy megtegyék azt a harminckét mérföldet, amely Orléans-t elválasztja a fővárostól. És nemigen akadt a szabad királyi városban, a szabad királyi alattvalók közt olyan, aki meg tudta, meg merte volna tenni visszafelé ezt a hosszú, költséges és veszélyes utat. Úgyhogy eltelt a szívük hálával, hogy Lajos maga jött el hozzájuk, nem hittek a szemüknek, hogy ott van, az ő falaik között, kéznyújtásnyira, ott van Franciaország királya, aki eddig csak olyan mesebeli figura volt nekik, mint a Szent Kereszt-székesegyház színes üvegablakainak akármelyik szentje. A Loire menti városokat, Orléans-t, Blois-t, Tours-t, Saumurt, Angers-t és Nantes-ot már két héttel azelőtt értesítették őfelségeik jöveteléről, készültek rá, kitakarították az utcákat, legalábbis azokat, amelyeken majd áthalad a király, lombhal, virággal fel is ékesítették őket, s emelvényt ácsoltak, azon fog ülni a király, míg a város küldöttsége elmondja hosszú, dagályos szónoklatát. Lajos aggályosan ügyelt rá, hogy jól végezze a dolgát, türelmesen, komolyan hallgatta a végtelen beszédeket, s jól az eszébe véste a feleleteket, amiket Souvré úr írásban nyújtott át neki, de olykor változtatott is rajtuk, ha nem voltak kedvére valók. Így például mikor Nantes-ban fogadta a számvevőszék tisztségviselőit, nem volt hajlandó azt mondani nekik, hogy "nagyon elégedett a szolgálataikkal". - Kételkedem benne - vallotta meg később Héroard-nak -, hogy mindannyian olyan nagy szolgálatomra voltak... Nem volt híján az ésszerűségnek, én mégis komikusnak találtam, hogy Lajos némelyik hű városában a diadalmas bevonulása nem esett egybe valóságos érkezésével. Már jó három napja laktunk a nantes-i kastélyban, mikor Lajos kinézett az ablakon, és szerelő munkásokat látott, amint lakhelye mellett emelvényt ácsolnak, s lapos tetejére nagy, aranyozott trónszéket tesznek. - Mi ez? - kérdezte. - Meg akarják ünnepelni, hogy bevonul Nantes-ba, felség - felelte Souvré úr.

- De hiszen már itt vagyok, nem? - mosolygott Lajos. - De igen, felség, de ez most az ünnepélyes bevonulása lesz. Csakugyan, még aznap, délután ötkor, mikor már egy kicsit lanyhult a hőség, a király fehér lován kiügetett Nantesból, s nyomban visszajött a Bourbon-liliomos dísztető alatt a Szent Miklós kapun: utcáról utcára kísérte a rivalgó nép, az újrázás se lohasztotta lelkesedésüket. De Nantes csak a célja és utolsó állomása volt a nagy utazásnak. Engedje meg, szép olvasónőm, hogy visszavigyem, felfelé a Loire-on, egyelőre legalábbis Tours-ig, mert történt ott két eset, amit nem hallgathatok el. Blois-ból Tours-ba menet a régensnő nagy vargabetűt csinált Montrichard felé, hogy ne kelljen átmenni Amboise-on, amelyet a Sainte-Menehould-ban kötött szerződés Condé kezére adott, legalábbis a rendi országgyűlés összeüléséig. Pedig akik a herceg úr nevében parancsoltak Amboise-ban, arra a hírre, hogy a király Tours-ban van ötezer nemessel és hatezer svájci katonával, futván futottak átadni neki a város kulcsait. A kicsinyhitű régensnő azonban nem fogadta el, nem akarta megszegni a szerződést, mintha bizony egy ilyen álnok hitszegő számon kérhetné a királyi szót... A poitiers-i püspök nagyobb sikerrel járt, ő is Tours-ba sietett, és kérve kérte a királynét, hogy menjen Poitiers-ba és tegyen rendet a városban, mert mint ismeretes, Condé hívei fenyegetik. Villeroy úr sürgetésére végre rászánta magát a régensnő. A poitiers-i nép megéljenezte a királyt, mikor bevonult. S a város és vidéke egy kardcsapás nélkül, békésen megtért a királyság kebelébe. Ez volt az utazás egyik legelső haszna. A Tours-ból Poitiers-ba vezető úton Chatellerault-ban szállt meg Lajos, hatkor érkezett, s addig nem nyugodott, míg meg nem nézte a Vienne hídját, amelyet apja épített. Hosszan, némán szemlélte, a szomorúság árnyéka vonult át az arcán. Nem tudom, vajon apjáról jutottak-e eszébe a "gyermekei", de bármilyen késő volt, elhatározta, hogy azonnal beszerez nekik valami "apró ajándékot". Megtudva, hogy Chatellerault híres a késművesműhelyeiról, egyet kinyittatott, és vett a Monsieur-nek egy kést, mert öccse gyűjtötte a késeket. És megkérdezte a késművestől azt is, hogy van-e valami szép a városban, amit a kislányoknak ajándékozhatna, a késes mindjárt át is vitte egy komájához, aki a vidék apró gyémántjainak csiszolásával foglalkozott. Lajos vett tőle három egyforma nagyságút a három lánytestvérének. Ki is ürült bele az erszénye, bár általában nem költekezett, vigyázott a pénzre, mert amilyen bőkezű volt a királyné a Concini párral, olyan szűkmarkú vele. Ha már az én szép olvasónőm hajlandó volt ráállni, hogy visszafelé jöjjön velem az időben és a Loire-on, Nantes-ból Tours-ba, arra kérem, jöjjön még egy kicsit feljebb a vízfolyás ellenében, térjen vissza társaságomban Tours-ból Blois-ba, s könyörgök, ne tekintse ezt a visszafelé utazást se szeszélynek, se modorosságnak, hanem csakis a mondókám rendezéséhez szükséges fogásnak, mert annak az esetnek, amit majd mindjárt feltárok, fontos következményei lesznek történetemben. Lajos, mint emlékszik az olvasó, meghagyta nekünk, hogy Blois-ban, a kastélyban várjunk rá, mert kérdezni akar valamit apámtól. Július tizenötödikén, este hat órakor érkezett meg, s mivel aznap reggel csodálta meg a chambord-i kastélyt, először kicsit csalódott a blois-iban, nem is igen tudott mit dicsérni rajta I. Ferenc áttört lépcsőjén kívül. Hanem az országgyűlési terem szép arányai nagyon megragadták. Bellegarde velünk volt, ő mondta el, hogy a blois-i grófok idejében csak egy fordított hajót formázott a pompás mennyezet, de III. Henrik bővíteni akarta a termet, s egy ugyanolyan, az eredetivel párhuzamos hajót épített, s egy oszlopsorral kapcsolta össze a régivel, amely ívsorként fut végig a helyiség közepén, s támasztékul is szolgál. Igen szerencsés gondolat volt, ahogy a nem éppen lángeszű, de biztos ízlésű Bellegarde úr megjegyezte: olyan a két fordított hajó, mintha egymás mellett horgonyoznának, hajótőgerendájukat az ég felé fordítva. Első röpke találkozásukkor Lajos nagyon kedvesen fogadta apámat, de nem kérdezett semmit, valószínűleg azért, mert velünk volt Bellegarde és még vagy egy tucat úr. De mikor visszamentünk a szobájába - abban szállt meg III. Henrik 1588-ban, és ugyancsak abban gyilkolták meg Guise herceget -, kihasználva azt a percet, ameddig egyedül voltunk, megmondta, hogy másnap reggel kilenckor vár bennünket apámmal abban a nagy fasorban, amely a kastélytól La Noue-ba vezet. La Noue uradalom nem messze a blois-i kastélytól, széles kocsiút vezet odáig, jobbról-balról hársfák szegélyezik, amelyek ilyenkor igen erős illatot árasztanak. III. Henrik a vele oly igen ellenséges 1588-as rendi országgyűlés idején szeretett hetente két-három napra visszavonulni abba az uradalomba, hogy legalább a nyugalom látszatát fellelje. Guise hercegné parancsára (és a régensnő beleegyezésével) ott szállásoltam el jó keresztanyámat, mivel "a lábát se akarta betenni abba a pokoli blois-i kastélyba, ahol a férjét meggyilkolták".

Hajlok rá, hogy ezt inkább a házasság révén Guise-zé lett keresztanyám becsülete, semmint szerelme sugallta. Mert a Guise házaspár mindkét részről csalta egymást, folyamatosan és nyilvánosan, nagyon kevés időt töltöttek együtt, csoda, hogy jó keresztanyám ennyi gyereket ki tudott csikarni a férjéből. Lajos nagyon szerette Guise hercegnében az őszinteséget és közvetlenséget, kellemesen különbözött az udvari képmutatástól. Azonkívül mi sem természetesebb, mint hogy reggel kilenckor elmegy La Noue-ba meglátogatni boldogult apja első édes unokatestvérét. De azért egyedül indult útnak és gyalog, s a kastélyból elmenet meghagyta, hogy ne mondják el, hogy hol volt. Mikor meglátott bennünket, megszaporázta a lépteit, intett, hogy hagyjuk már a térdhajtásokat, egy-két szóval megköszönte, hogy eljöttünk, megparancsolta La Surie úrnak, hogy maradjon az úton, és szóljon, ha jön valaki. Bennünket pedig levezetett az útról egy bokorcsoport sűrűjébe, s ott köntörfalazás nélkül így szólt apámhoz: - Siorac úr, Bellegarde azt mondta, hogy 1588-ban itt volt Blois-ban, s hogy III. Henrik igen megbízott kegyelmedben. Meg tudná mondani, hogy hogyan jutott odáig a dolog, hogy a király kivégeztette Guise herceget? Én elcsodálkoztam ezen a kérdésen, de apámat nem lepte meg. Sőt mintha várta volna. - III. Henriknek nem volt választása, felség: veszélyben forgott a trónja, a szabadsága és valószínűleg az élete. - A szabadsága? - vonta fel Lajos a szemöldökét. - Guise azt tervezte, hogy elfogja és kolostorba záratja... És szerintem nem hagyták volna megöregedni. - És mikor határozta el a király, hogy megöleti Guise urat? - Azt hiszem, azóta gondolt rá, hogy Guise elfoglalta Párizst, és őt kiűzte a városból. - S nem szedhette volna össze katonai erejét ellene, hogy visszavegye a fővárosát? - gyúlt ki a tűz a Lajos szemében. - Nem, felség. Henriknek csak négyezer embere volt, s a kincstára üres. És Henrik nem volt katonakirály, mint felséged megboldogult édesapja. - És mit csinált? - Visszavonult Chartres-ba a négyezer emberével, és úgy tett, mintha hallgatna anyjára és a miniszterekre, akik az anyakirálynéhoz húztak (és inkább őt szolgálták, semmint a királyt), és tárgyalni akartak Guise-zel. - Az anyja tárgyalni akart? - kérdezte Lajos, és hirtelen fény lobbant a nagy fekete szemében. - Elárulta a fiát? - Nem volt tudatában. De valóban, ő külön politizált. Jó viszonyban volt Guise-zel, s nem akart összeveszni vele, bármibe kerüljön is az államnak. És az is igaz, hogy tettei gyakran keresztezték a fia terveit, és mindent összezavartak. - De hát hogy lehet tárgyalni egy hitszegővel, Siorac úr, aki elveszi az ember fővárosát? - Mindenben engedtek neki, abba is beleegyeztek, hogy hívják össze Blois-ban a rendi országgyűlést. - Nagy hiba volt! - Színlelt hiba Henrik részéről, el akarta altatni Guise éberségét, mert valójában Blois-ban III. Henrik erősebb volt, mint a herceg. Henriknek ott voltak Larchant francia testőrei, Ornano korzikai katonái, a svájciak és a híres Negyvenötök. És ő volt az úr a kastélyban is. Igaz, hogy Guise maga mellett tudhatta az országgyűlést és a franciák többségét, de Bloisban csak a kísérete volt vele. - És mit várt Guise az országgyűléstől? - Hogy a gyermektelen király semmisnek nyilvánítsa felséged édesapjának trónöröklési jogát, mert akkor még hugenotta volt. Így minden akadály elhárult volna Guise elől a trónhoz vezető úton. De Henrik kereken megtagadta, s a rendi országgyűlés megtorlásul megfosztotta a pénzforrásaitól. Úgy tetszett, gyenge és tétova a király, de valójában szó se volt róla. - Hogyhogy? - Ahogy Blois-ba érkezett, elküldte a minisztereket, akik anyjához húztak, s a hozzá hű embereket tette a helyükbe. Én Guise helyében már erre gyanút fogtam volna. - S Guise nem neszelt fel? - Nem, felség. Ő lenézte a királyt. - Miért? - Gyengének, jelentéktelennek, ingatagnak tartotta. S Henrik éppen azon fáradozott, hogy Guise ezt gondolja róla. - Úgy érti, Siorac úr, hogy Henrik alakoskodott? - kérdezte élénken Lajos.

- Sőt. Valóságos komédiát adott elő, méghozzá igen jól. - És Guise-t megnyugtatta vele? - Meg, felség. Guise úgy gondolta, hogy sose lesz Henrikben annyi virtus és bátorság, hogy az életére törjön. - És hogy gondoskodott róla a király, hogy sikerüljön a merénylet? - A kastély kertjének végében volt egy kerti lak, oda hívta össze azokat a tanácsosait, akikben feltétlenül megbízott, és elébük tárta a bizonyítékokat, hogy Guise titkos kapcsolatban áll II. Fülöp spanyol királlyal. Amit azután mondott, az örökre az emlékezetembe vésődött: "A herceg le akarja dönteni az ország oszlopait és meg akarja szerezni az országot, tehát kegyelmeteket kérdezem, uraim, mint az ország oszlopait, hogy mit tanácsolnak, mitévő legyek." Montholon, a pecsétőr úgy vélekedett, hogy Guise herceget foglyul kell ejteni és bíróság elé állítani. Amire Revol igen hevesen felfortyant: "Az a vaddisznó elszakítja a mi hálónkat! Hol találnak helyet, ahová becsukhatják, tanúkat, hogy bevádolhassák, bírákat, akik elítélnék? Úgy vélem, mivel megrögzött árulóról van szó, a büntetésnek meg kell előznie az ítéletet." - Megismételné ezt a mondatot, Siorac úr? - kérte Lajos csillogó szemmel. - Szívesen, felség. "Mivel megrögzött árulóról van szó, a büntetésnek meg kell előznie az ítéletet." Amire Henrik azt kérdezte: "Milyen büntetésnek, Revol?" És Revol szemrebbenés nélkül azt mondta: "A halálbüntetésnek, felség." Minden jelenlévő, Montholon kivételével, osztotta a véleményét. - Kik voltak ott? - Bellegarde, Aumont marsall, Francois d'O, Ornano, Rambouillet és én. De mivel én mint terhelő tanú voltam jelen, a király az én véleményemet nem kérdezte. Én csak bámultam. Apám sohase mondta nekem, hogy ott volt tanúként ezen a szűk körű tanácson. És a visszaemlékezéseiből se adta ide elolvasni azt a részt, amely erről szól. - Folytassa, Siorac úr! - A király tudomásul vette a szavazást, és azt mondta: "Az áruló mindinkább vérszemet kap, arra a meggyőződésre jutottam, hogy az ő hosszú élete az én korai halálom lesz, a barátaim pusztulása és az ország romlása. Uraim, vége a tanácskozásnak." Bizonyára észreveszi, felség, hogy miután a király döntött Guise megölése felől, se a helyet, se az időt, se az eszközt nem óhajtotta megbeszélni a tanácsosaival. - Miért? - Montholon a pert javasolta, Henrik már nem bízott benne. De néhány nap múlva, december huszonegyedikén, szerdán újabb tanácskozást hívott össze, még szűkebb körűt, mint amilyet első ízben, mégpedig abban a régi kis szobában, amely a mellett a szoba mellett van, amelyben ma felséged lakik. - Tudom - mondta Lajos. - Bellegarde, Revol, Larchant testőrkapitány és én vettünk részt a tanácskozáson. Henrik eltökéltebb volt, mint valaha, mert Guise még aznap reggel is oly orcátlan volt, hogy a francia seregek főparancsnokának tisztét követelte tőle. - Ezt is tudom - mondta Lajos. - Folytassa, Siorac úr! - Kiderült, hogy az a legnehezebb feladat, hogy hogyan tudják elválasztani Guise-t népes kíséretétől, amely mindenhová vele ment, mert ha az ő nemesei meg a mieink összeakaszkodnak, ott sok emberhalál eshet, kivéve azt, amelyik hasznára lehet az államnak. Ezért elhatározták, hogy tanácsnapon lesz, mert olyankor a tanácsurak "kísérete" olyan nagy, hogy előírás szerint az udvarban kell maradniuk. - De hát így csak kiáltania kell Guise-nek, rögtön odaszaladnak hozzá - mondta Lajos. - Erre is gondoltak, felség. Épp ezért tűzte ki Henrik a tanácsülés időpontját reggel hét órára, gondolván, hogy ez tetemesen csökkentené, akár nullára is, Guise embereinek a számát, mert ki akar december huszonnegyedikén pirkadat előtt felkelni... - De csak kellett valami ürügy ehhez a korai időponthoz? - Kellett, felség. Henrik bejelentette, hogy kora délelőtt ki akar menni La Noue-ba, de előtte még megtartja a tanácsülést. - Hát ez így jó volt - mondta Lajos -, de három lépcső is volt, amelyen Guise elmenekülhetett: a szobám ajtaja előtt az a csigalépcső, amely a földszintre vezet, abba a szobába, ahol most királyasszony anyám szállt meg. - Akkor III. Henrik édesanyja lakott abban a szobában, s mivel nagyon beteg volt, nyugalma érdekében őrséget állítottak arra a csigalépcsőre, azzal a paranccsal, hogy egy teremtett lelket se engedjenek át. - A régi kis szobából is vezet egy csigalépcső a földszintre - mondta Lajos megélénkülve. - Azt a lépcsőt és a régi kis szobát a Negyvenötök foglalták el, felség.

- Marad a homlokzat nagy, áttört lépcsőháza. - Valóban, felség, és oda nem állíthatták a Negyvenötöket, mert Guise tudta, hogy gyűlölik. - Miért gyűlölték? - Mert Guise azt kérte az országgyűléstől, hogy oszlassák fel a testületüket, és küldjék vissza őket gascogne-i szemétdombjukra. Larchant kapitány segített ki bennünket. Azt ajánlotta, hogy felállítja a főlépcsőre a francia testőrséget, azzal, hogy a zsoldjukat követelik a tanácstól, mert már három hónapja nem kaptak semmit. - És azt hiszem, mikor Guise megérkezett, mindenesetre be kellett volna zárni a kastély összes kapuit is mondta Lajos. - Erre is gondoltak, és így is tettek. Lajos lesütött szemmel hallgatott egy jó darabig, úgyhogy apám meg is kérdezte: - Elmondjam a többit is, felség? - Nem, nem, Siorac úr, tudom, mi történt aztán. Csak az nem fér a fejembe, hogy Guise nem fogott gyanút. - Annyival is különösebb, mert előző nap Henrik csúnyán lehordta, hogy volt képe - mise után - a főparancsnoki tisztet követelni. De a király anyja (Lajos önkéntelenül összeszorította a száját erre a szóra, mintha az ő anyját említették volna) hallott a veszekedésről, s betegágyához hívatta őket, hogy békét szerezzen köztük. Oda is ment mind a kettő. Henriknek volt ideje összeszedni magát, bámulatosan játszotta a szerepét: szelíd volt, mint a bárány, hízelgett Guisenek, jobban, mint valaha, és egy fél szót elejtett arról is, hogy hamarosan nagy állami méltóságba helyezi... Ez volt a csalétek, és Guise másnap rá is harapott. - Nagyon-nagyon köszönöm, Siorac úr - mondta gyorsan Lajos. - Kérem szépen, ne felejtse el, hogy nem találkozott velem ma reggel! Siorac - fordult hozzám -, megkérdezné La Surie-tól, hogy szabad-e az út? Megtettem, s mivel nem láttunk senkit, visszamentem a királyhoz, hogy elbúcsúzzam tőle. Elvált tőlünk, és gyors léptekkel elindult a La Noue-ba vezető úton, hogy meglátogassa Guise hercegnét, hiszen ez volt az ürügye a sétájának. La Surie szinte futva jött vissza hozzánk, majd' felvetette a kíváncsiság, de apám egy mozdulattal visszatuszkolta belé a kérdéseit. Mi magunk is La Noue-ban szálltunk meg, alkalmas közelségben Guise-néhez, egy takaros özvegyasszonynál, aki jó arcúnak találván bennünket, meg a Szentlélek-rend lovagi nyakláncának hatására is, amelyet apám viselt, megnyitotta előttünk házát, éléstárát és szívét. Apám egy szót se ejtett egész nap a királlyal való beszélgetéséről, s mikor mégis, csak annyit mondott: - Még nincs tizenhárom éves, és az udvar azt hiszi, hogy nagyon éretlen a korára. Én meg úgy gondolom, hogy koraérett. Mást nem mondott, és csak három év múlva tért vissza erre a tárgyra. Az özvegy, aki oly szívélyesen befogadott bennünket hajlékába, magánkívül volt örömében, hogy három ilyen jókedvű és szellemes nemesúr vidámítja a házát. De öröme kétségbeeséssé változott, mikor megtudta, hogy csak három éjszakát töltünk Blois-ban, pedig ő, mint Kirké, hónapokig is szívesen kényeztetett volna bennünket. Így hát a szükség úgy hozta, hogy sietnie kellett: az első perctől fogva hódító pillantásokat vetett mindhármunkra, és sokat ígérően mosolygott, sóhajtozott. Még többet is tett. Úgy érezte, feltartóztathatatlanul elfut a három éjszaka a vadul rohanó időben, s megfosztja a remélt titkos gyönyörűségektól, és ez sarkallta, hogy áthágja azokat a korlátokat, amelyeket a szemérem és az erény állított volna elébe, ha több az ideje. Először engem rohamozott meg, talán jobban ingerelte az étvágyát az ifjúság, mint az érett kor, de az is lehet, hogy úgy vélte, tapasztalatlanságomban könnyű zsákmány leszek. Mindenesetre nagyon meglepődtem, mikor első ott töltött éjszakámon vetkőződvén a szobámban, kopogtatást hallottam. Egy inas volt az egy palack loire-i borral meg egy ezüstserleggel: úrnője küldte, mint mondta. Kezébe nyomtam némi pénzt, s kiment, én meg tovább vetkőztem, de megint kopogtattak, s én, vélve, hogy az inas hoz holmi kis körömfaladékokat, hogy jobban csússzon a bor, egész nyugodtan kinyitom. Ámulatomra hálóruhás háziasszonyom áll előttem, egyik kezében gyertya, a másikban serleg, s azt kérdi, kissé pirulva, de megejtő mosollyal, hogy nem tisztelném-e meg vele, hogy felköszöntöm. Cénének hívták ezt a hölgyet, nem tudom, mi köze volt ahhoz az Angers-tól délre eső, Ponts-de-Cé nevű városhoz, amely hat évvel később arról hírelült el, hogy ott aratott Lajos könnyű győzelmet az országnagyok és az anyakirályné felett. A vidéki nemescsaládból való asszony nem volt híjával a szellemnek, úri modornak, kellemetes tulajdonságoknak, és nem tehetett róla, hogy harmincéves korában megözvegyülvén, nagyon egyedül

érezte magát. Küllemére nézve bájos barna teremtés volt, kicsi, de igen formás, eleven, üde, fiatal, étvágycsigázó kis kacérságait inkább naivnak találtam, semmint szemérmetlennek. Magamra kaptam valamit, és felköszöntöttem. Ő is nyomban rám köszöntötte a következő poharat, s igen messzire jutottunk volna a lejtős ösvényen, ha meg nem érzem a veszélyt, s látván, hogy kigyúl az arca és ugyancsak hajlós a dereka, hirtelen támadt ötlettel, csak úgy mellékesen, de komoly arccal meg nem említem neki, hogy lángolok egy párizsi nemeshölgyért, s hűséget fogadtam neki. Céné asszony kedves arcára oly ártatlan kétségbeesés ült ki erre a lesújtó hírre, hogy majdnem a karomba zártam vigasztalásul. De gyanakodtam a tulajdon jóságomra, mert ezer ördög vihogott mögötte alattomban, s a bölcsebb utat választottam: azt ajánlottam, hívja be apámat, rögtön rá is állt, s mikor Siorac márki bejött hozzánk, odaadtam neki az én serlegemet, ő aztán mindjárt harmadszor is felköszöntötte háziasszonyunkat, aztán negyedszer is, végül Cénének a fejébe szállt a bor, megtántorodott, s apám erős karjába kapaszkodva elhaló hangon megkérte, hogy kísérje a hálószobájába. Apám el is kísérte, s jól találván magát, a következő két éjszakán is. Ha majd szép olvasónőm apám visszaemlékezéseit olvassa, melyeket óvatosságból és tapintatból még nem jelentethettünk meg, meglátja, hogy apám, III. Henrik, majd később IV. Henrik szolgálatában s titkos megbízatásaikat teljesítve, városról városra, országról országra járva milyen hányatott és veszélyes életet élt, ha este lefeküdt, sohase tudta, hogy másnap nem ölik-e meg, s akkor kapott rá a női vigasztalásra, s minthogy egyik napról a másikra élt, túl azokon a perceken, amelyeket velük töltött, nem kötődhetett hozzájuk semmi módon. S ebből én azt látom, hogy e tekintetben elsősorban életmódunk határozza meg a szokásainkat, nem annyira a testi vagy éppen lelki alkatunk. Mert biztosra veszem, hogy ha apám is olyan nyugodt, otthon ülő és védett életet él, mint én, amilyen érzékeny és jó természetű, sose viszi rá a lélek a Bellegarde- vagy Bassompierre-féle kicsapongó életmódra. Mikor odahagytuk Blois-t, La Surie lovag, akinek oly kárhozatos szenvedélye volt a gioco di parole, csak annyit tudott mondani, hogy Cénét inkább Cédánénak kellene hívni. De ebbe nyilván vegyült némi neheztelés is, ami csak súlyosbodott, mert apám nagyon kikelt ez ellen a nem helyénvaló szójáték ellen, minekutána maga is elmorzsolt egy könnycseppet a bajuszában, mikor elindulásunk előtt a hölgy magához szorította, borsónyi könnyeket hullajtott, s egyre csak azt hajtogatta, hogy soha többé nem látja viszont, tudja ő jól, se engem, aki oly jószívű vagyok, se a lovagot, aki oly nyájas ember. - Nem szégyelled magad, Miroul, így beszélni egy hölgyről, aki olyan jó véleménnyel van felőled, s oly szívesen fogadott bennünket? - Igaz, hogy jól bánt velünk, de nem mindegyikünkkel egyformán - vélekedett a lovag. Valahányszor nagyvárosban pihentünk meg, és egy napnál tovább maradtunk, írtam a Greifin-emnek, s a királyi futárral küldtem el levelemet, így legalább biztos lehettem benne, hogy különösebb késedelem nélkül célba ér. Hanem abban már nem lehettem annyira biztos, hogy nem bontják fel, ezért virágnyelven írtam, aláírásnak csak P-t, s nem tettem rá címeres pecsétünket. Be kellett érnem vele, hogy csak én írok, választ nem kapok, mivel a grófnő nem tudta volna, hová küldje, zarándoklatunk útvonala és időbeosztása titok maradt előtte, ugyanis apám is, én is csak hajnali indulásunk előtt, este tudtuk meg. Habár nagyon hiányzott a Greifin-em, mintha levágták volna a fél karomat, tudtam, hogy annak rosszabb, aki otthon marad, nem annak, aki elmegy. Én annyi új arcot, vidéket, várost, kastélyt láttam széles e hazában, annyi figyelemre méltó vagy szórakoztató dolog kötötte le a figyelmemet, Greifin-em pedig otthon maradt, amúgy se igen járt el hazulról, ott ült abban a szűk kis szobában, ahol nekem szokta kenegetni a zsemlét, vagy a hálószobájában, amely télen-nyáron tanúja volt a lobogásunknak, a szendergésünknek, gyengéd és végtelen beszélgetéseinknek. Azonkívül volt számomra valami mámorító ebben a Loire menti utazásban: ahogy a hatalmas díszmenet végighaladt Franciaország országútjain, nemcsak azt lehetett érezni a nép üdvrivalgásából, hogy szeretik kicsi királyukat, hanem azt is, hogy ellenségei sorra vesznek, kardcsapás nélkül. S a Greifin-em házában minden rólam beszélt, de a mi nagy nyugati utazásunkon engem minden máshova hívott, hajtott, olyannyira, hogy estére kelve, visszavonulva oly gyakran változó s újságával felüdítő szobámba, némi lelkiismeretfurdalásom támadt, mert fejem a párnára hajtva azon vettem észre magam, hogy aznap még nem is gondoltam rá, pedig neki kellene betöltenie elmémet, minden érzékemet életem minden pillanatában. Míg Blois-ban időztünk, meglátogattam Guise hercegnét La Noue-ban, s igen nagy szomorúságban találtam, mivel egy hónappal azelőtt, hogy a hercegné elhagyta volna Párizst, legkisebb fia, Guise lovag már a legkisebb törvényes fiát értem, mert a lovag három évvel idősebb volt nálam - meghalt: Baux-en-Provence-ban maga akarta meggyújtani egy ágyú kanócát, és felrobbant az ágyú. Az erőszakos ember erőszakos halált halt. Guise herceg kardnak használta, valahányszor úgy vélte,

hogy megsérthetik hatalmas családjának érdekeit. És az ő felbujtására ölte meg a lovag, mint már elmondtam, az öreg Luz bárót is, mielőtt még a báró kardot ránthatott volna: utálatos, álnok cselekedet, egészen olyan, amilyen maga a herceg is volt. Reimsben, polgárháborúnk idején rajtaütött Saint-Paul úron, aki elvitatta tőle a városparancsnokságot, és megölte. Guise hercegné akkor, La Noue-ban, azt mondta nekem, hogy egy szemernyi gonoszság se lakozott a lovag szívében, egyetlen vétke az volt, hogy mindig engedelmeskedett a bátyjának. "Hát ha nem az ő hibája volt, mondta apám szigorúan, mikor elmeséltem neki, akkor is hiba volt benne." Az alatt a három nap alatt, míg La Noue-ban időztünk, apám, aki hűségesebb volt a barátságban, mint a szerelemben, szinte az egész napját Guise hercegnével töltötte, s vigasztalni próbálta. Az étkezések idejére felváltottam, de mint La Surie elmondta, Céné asszony még enni is elfelejtett, csak apámat falta a szemével. Egyszer La Noue-ban nagyon meglepődtem, látván, hogy jó keresztanyám három helyett eszik, s mivel pillantásom elárulta csodálkozásomat, zavartan megmagyarázta, hogy ha bánata van, csak az evés vonja el a figyelmét a lelki szenvedéstől. Nem kétlem, hogy őszinte és mély volt a bánata, de valósággal bugyogott az életöröm minden porcikájából, s nem hagyta, hogy megfészkeljen benne a szomorúság. - Lárifári, fiamuram! - mondta apám, mikor elmondtam neki, mit gondolok. -Enni kell, de ha a kelleténél többet eszik valaki, az csak szokás, és jó keresztanyja sokakkal osztozik benne az udvarnál, nem utolsósorban a kicsi királlyal, ha hinni lehet az étrendjéről szóló mendemondákban. Ez bizony igaz volt, mondok is rá példát, magam is mulattam rajta, mikor elmesélték. Július huszonnyolcadikán, mikor elindultunk Chatellerault-ból (ahol azokat az "apróságokat" vette a király a Monsieur-nek meg a húgainak) Poitiers-ba (ahol csak azért kellett megjelennie a királynak, hogy elvegye a várost Condétól), hatkor kelt Lajos, megreggelizett - bőségesen, mint mindig - és hintajába szállt. De alig haladtak egy mérföldet, Nerpuis kútja mellett elmenet meglátott a mezőn egy vígan eddegélő nemestársaságot. - Mi ez itt? - kérdezte. - L' Isle Rouet úr villásreggelit ad a nagybélű udvaroncoknak - világosította fel Souvré úr. - Én is oda akarok menni - mondta Lajos, és megparancsolta, hogy állítsák meg a hintót. Leugrott, odaszaladt a reggelizőkhöz, és vígan kijelentette: - Na! Én is nagybélű udvaronc akarok lenni! Helyet csináltak neki, s derekasan nekilátott. Kolosszális reggeli volt, egy lovashadsereg is jóllakott volna belőle, ló is volt hozzá, mert la Curée úr (nagyon ideillett a neve [La Curée úr testőrkapitány volt, és a neve koncot jelent magyarul.]) egy nagy, pecsétes asztalkendőt köténynek kötve maga elé, lóháton hozta el a konyháról a fogásokat, és ugyancsak lóháton szolgálta fel a lakomázóknak, útközben kicsípve belőle a maga részét, kés-villa helyett a tíz ujját használva az elköltéséhez, amiből is megértjük, hogy miért volt úgy összefenve a szalvétája. Lajos maga megevett két fiatal foglyot, egy csirkemellet és -hátat, egy fél marhanyelvet, s ivott rá egy kupa fehérbort. Ezek után igen jókedvűen odakiáltotta L'Isle Rouet úrnak, hogy "Isten vele, vendéglátóm!", és visszaült a kocsiba. Ez a két reggeli egyáltalán nem gátolta benne, hogy Jalnéba érve egy órakor meg ne ebédeljen, két órával később meg ne uzsonnázzon, és ahogy betette a lábát Poitiers-ba, fél nyolckor mindjárt meg ne vacsorázzon. Héroard szerint egy cseppet se ártott meg neki az öt bőséges étkezés, legfeljebb egy kicsit meggyorsította az emésztését, s noha máskor reggel hétkor ébredt, ezúttal éjfél után egy órakor utasította ami derék Mariette-ünket, hogy tüstént hozasson "lyukas széket", amelyet az udvarban Rambouillet márkiné hatására szemérmes és ködösítő szóval "illemszéknek" neveztek. - Ez a farkasétvágy vagy ahogy a régi görögök mondták, bulimia, egy idő múlva bizony megárt a gyomornak, hasnak -jegyezte meg apám, mikor elmeséltem neki L'Isle Rouet villásreggelijének történetét. - Felfújja, gyulladást okoz. De hát ismeri a mi nemeseinket! Mivel a parasztok a kelleténél kevesebbet esznek, ők tartoznak vele rangjuknak, hogy a kelleténél többet egyenek, azonkívül igen férfias cselekedetnek tartják, hogy úgy zabálnak, mint a disznó... De Lajos esetében inkább örökletes tulajdonságról van szó, a Bourbonok híresek falánkságukról. Antoine nagyapja is, apja is nagyevő volt. (Hozzáfűzném, hogy fia, XIV. Lajos is.) Szerencsére Lajos a sajnálatos zabálóhajlamon kívül egyéb tulajdonságokat is örökölt a mi Henrikünktől. Bizonyára emlékszik az olvasó, hogy Vendóme herceg, Lajos törvénytelen testvére, amilyen zöldfülű volt, azt remélte, hogy független fejedelemséget csinálhat magának Bretagneból, amelynek kormányzója volt, s Retz herceg segítségével megerődített néhány breton várost. S nem nyugodván bele a Sainte-Menehould-ban kötött békébe, mert nem biztosította számára a várt előnyöket, a békeszerződés

aláírása után rajtaütéssel elfoglalta Vannes-t és a vannes-i kastélyt is. A régensnő a Loire partjára érkezve, üzenetet üzenet után küldözött neki, ahogy városról városra haladtak, de eredménytelenül, úgyhogy végül, mikor Nantes felé közeledtek, elküldte hozzá Coeuvres márkit, hogy jobb belátásra bírja. Hanem Lajos hintaja a Poitiers-ból Mirabeau-ba vezető úton egészen véletlenül találkozott a küldetéséből megtérő márki hintajával, s Coeuvres, meglátva a királyt, megállt, kiszállt a kocsiból, és üdvözölte őfelségét, aki kidugta a fejét a kocsiablakon, és megkérdezte, mire ment. - Vendóme úr őméltósága szeretetéről és engedelmességéről biztosítja felségedet - mondta a márki. - Micsoda engedelmesség az ilyen! - fakadt ki Lajos. - Nem tette le a fegyvert! Coeuvres, nagy zavarban, átnyújtotta Vendóme herceg levelét, de a király nem vette át, azt parancsolta, hogy adják oda Souvrénak. És mikor Souvré úr az újra útnak induló kocsiban felolvasta neki, megint csak azt az egy felháborodott és gúnyos megjegyzést tette, amit már a márki előtt is. Retz herceg, az, aki Vendóme-nak segített bretagne-i hadi készületeiben, barátságtalan fogadtatásban részesült, mikor a nantes-i kastélyba sietett a király üdvözlésére. Már tizenegy napja voltunk ebben a nemes városban, mikor augusztus huszonkettedikén, dögletes hőségben, eljött Retz herceg -- akinek még nálunk is több oka volt az izzadásra -, hogy meghódoljon. A fekete hajú, fekete szemű, fekete szemöldökű, jó alakú Retz herceg dédunokája volt annak az Antoine Gondi nevű firenzei bankárnak, aki valaha szerencsét próbálni jött Franciaországba, és II. Henrik háznagya lett. Igen jól szolgálta, a fia még jobban III. Henriket, aki herceggé és főrenddé is tette. Ez a mostani herceg volt az első a nemzedékek óta oly trónhű családból, aki fellázadt a francia királyi hatalom ellen, nagybátyja, Philippe-Emmanuel de Gondi nagy bánatára. Ez a nagybácsi a gályarabok generálisa volt: nem állíthatjuk, hogy az Evangéliumhoz méltó hivatal, pedig aki gyakorolta, szerfelett vallásos érzületű volt. Két évvel felesége halála után meg is vált tisztétől, és belépett az oratoriánusok rendjébe, amelynek feltett szándéka volt, hogy "a tökéletes papi állam megteremtésén" fáradozzék. Boldogult hitvese három fiút szült neki, kettő megélt. Az elsőszülött jól járt, megörökölte a hercegi és főrendi címet, mivel a Gondi-család idősebb ágának csak leányörököse volt. De mennyi keserű könnyet kellett hullatnia Philippe Emmanuelnek kisebbik fiáért, Jean-Francois-Paulért, a híres-hírhedt Retz bíborosért: méltán volt híres az eszéről és a tolláról, s hírhedett istentelenségéről, kicsapongásairól és a Fronde-ban [Parittya (franciául). Két tizenhetedik századi, államhatalom-ellenes polgárháború neve, az elsőnek, a "Régi Fronde"-nak Retz bíboros volt az egyik vezére XIV. Lajos kiskorúsága idején.] vállalt szerepéről. De hol voltak még ezek az idők 1614-ben! Philippe Emmanuel csak harminchárom éves volt, és a gályákat kommandírozta. De már akkor is hosszú, szigorú és töprengő arca volt, s teljes hosszában kiült az arcára az istenfélelem és a tízparancsolat tisztelete. De azért családi érzés is lakott benne, elkísérte a tékozló fiút a nantes-i kastélyba ezen a forró augusztusi napon, hogy tanácsokkal segítse bűnbánó útján. Jól is tette, mert az a habarodott Retz herceg, aki akkor huszonhét éves volt, de tízzel kevesebbnek látszott, bretagne-i kiruccanásából megtérve nem tudott egyebet mondani a királynak, mint azt a meglepő mondatot, hogy elnézést kér, amiért nem tette hamarabb tiszteletét nála. Lajos nem nyújtott neki kezet, még csak egy pillantással se ajándékozta meg, egy szóval se felelt erre az idétlen mentegetőzésre, úgyhogy súlyos csend telepedett a teremre, az ifjú herceg pedig megalázottan hátrált vissza lépésről lépésre nagybátyja szárnyai alá; Philippe-Emmanuel feléje fordította hosszú lóarcát, s amit súgott neki, azt mindenki meghallotta: - Ez kevés, unokaöcsém-uram, menjen oda, és kérjen bocsánatot! A herceg olyan fehér lett, mint a farsangi bohóc, és az arcáról pergő nagy verítékcseppek megpocsékolták velencei csipkegallérját. Mindazonáltal odament a királyhoz, megint térdet hajtott előtte, s színtelen hangon kimondta a bűnbánat szavait: - Bocsánatát kérem, felség, s szeretetemet és hűségemet tanúsítom. A jelenlévőkben megállt a lélegzet, Lajos hosszasan elnézte a térdhajtásba meredt herceget, s végül azt mondta: - Ha majd tettekkel is bizonyítja, hogy szeret, Retz úr, én is szeretni fogom. Lajosnak nem volt semmi a kezében, de aki lesújtó s egyszersmind fegyelmezett szavait hallotta, elképzelte, amint a trónusán ül, s jobbjában a királyi pálca, amelyet koronázásakor kapott. Olyan nagy hatással volt rám ez a jelenet, amelyben a király éleslátása és szilárdsága nyilvánult meg, hogy este elmeséltem apámnak és La Surie-nek: a lovag ugyan úgy vélte, hogy azt a mondatot, amelyet annyira megcsodáltam, nyilván Souvré úr tanította be Lajosnak. - Ne higgye, lovag! - mondtam hévvel. - A király most már nem hajlandó elmondogatni, amit Souvré úr a

miniszterek parancsára leír neki, nem akar papagáj lenni. Öt napja, mikor Lajos megnyitotta a bretagne-i országgyűlést a jakobinusok kolostorának nagytermében, a saját szavaival nyitotta meg, nem azokkal, amiket a szájába akartak adni. - És mik voltak a saját szavai? - kérdezte apám. - Ezt mondta: "Azért jöttem ide királyasszony anyámmal, uraim, hogy fellélegezhessenek és megnyugodhassanak." - És a Souvré úr szavai? - kérdezte La Surie. - Souvré úr nem mondta el nekem, de tudom, hogy ő mást mondott, mert szemére vetette Lajosnak - aki egyébként nem vette a szívére a dolgot -, hogy eltért az ő szövegétől. Azonkívül, gondolja meg, lovag, a nantes-i országgyűlésnek ígért fellélegzésnek és megnyugvásnak politikai íze volt a Lajos szájában: azt jelentette, hogy a király véget vet azoknak a kegyetlen adóztatásoknak, amelyekkel Retz és Vendóme ismételten megsarcolta a bretonokat. Valóban, szolgáltattak rá elegendő okot, hogy menten felhúzzák őket - ha nem hercegek. Retz már visszavonta a martalócait (garázda katonái sanyargatták a védtelen parasztokat, már ahogy szokták: rablás, gyilkosság, kínzás, zsarolás, erőszaktétel), úgyhogy Vendóme se tehette meg, hogy ő is bocsánatkérésre ne járuljon a király elébe. Lajos épp vacsorázott, mikor Vendóme herceg megjelent, és térdet hajtott előtte. Lajos feléje se fordult, igen hidegen megemelte a fejfedőjét, majd visszatette. Az udvar nyelvén ez azt jelentette, hogy egyszerű nemesként bánik IV. Henrik törvényesített fiával, a herceggel és főrenddel, aki rangban megelőzi az ország összes többi főrendjét. Vendóme-ot nem hozta különösebben zavarba ez a hideg fogadtatás. A nagy erejű, karcsú, magabiztos pillantású, makacs homlokú, szegletes állú fiú nem volt híján a bátorságnak, legfeljebb a csatatéren. És hét évvel idősebb volt Lajosnál, s mivel IV. Henrik elkövette azt a könnyelműséget, hogy írásban ígért házasságot anyjának, titkon magamagát tartotta az igazi királynak, Lajost pedig trónbitorlónak. Hiába próbálták lebeszélni erről az esztelenségről, mondván, hogy Gabrielle d'Estrée még a megboldogult király házassága előtt meghalt, s halála semmissé tette a birtokában lévő ígéretlevelet. Igen gyenge alapokon nyugodott ez a meggyőződése, hogy neki elsőbbsége van Lajossal szemben, nem is akarta, hogy megvizsgálják őket. Nem hatott rá a valóság, sziklaszilárdan hitt jogaiban, ezért is lépett be olyan fesztelenül a király lakosztályába. Azonkívül, ellentétben Retzcel, és talán épp az ő példáján okulva, előre kigondolta hűségnyilatkozatát, amelyben célzás se esett az ő vétkeire, és öntudatosan elő is adta, bármily hidegen fogadta is a király. - Felség, siettem felkeresni felségedet, mihelyt parancsot kaptam rá, s így elmondhatom, hogy nincs egyéb akaratom, mint hogy igen-igen alázatos és ragaszkodó szolgája legyek felségednek, s ezt akár életem feláldozásával is tanúsítsam. A hosszú mondat első része szemérmetlen hazugság volt, mert kapott ő parancsot, egy tucatot is, mióta elment, hogy térjen vissza a Louvre-ba. A másik fele, az "élete feláldozása" olyan túlzó volt, hogy már-már sértés lett belőle. Biztosra veszem, hogy Lajos is így érezte, mert elfehéredett haragjában, és szikrázó szemét Vendóme-ra szegezve, remegő hangon azt mondta neki: - Uram, szolgáljon hívebben a jövőben, mint ahogyan a múltban tette, és vegye tudomásul, hogy az a legnagyobb érdeme a világon, hogy a testvérem! Sok-sok évvel később írom ide ezeket a szavakat, közben vénember lettem, túléltem uramat, pedig fiatalabb volt nálam, s éppoly híven szolgálom fiát, Tizennegyedik Lajost, mint őt annak idején. És igen különösen visszhangzik emlékezetemben kicsi királyomnak az a nagyszerű mondata, amelyben felhívta féltestvére figyelmét dicsőségére s egyszersmind dicsősége határaira. Nem tudom, emlegetik-e majd ezt a mondást az eljövendő századokban. De úgy érzem, érdemes volna rá, mert előhírnöke fia mai mértéktartó és méltóságteljes stílusának. Vendóme meghódolásával a nagy nyugati utazás elérte utolsó célját is, s lassan be is fejeződött. Amilyen lassú és tébláboló volt az odaút, olyan gyors a visszaút: Le Manson, Nogent-le-Rotrou-n, Chartres-on és Bourg-la-Reine-en át. Szeptember tizenhatodikán, mivel az előreszalajtott futárok már megvitték a hírt, hogy kéthavi és tíznapi távollét után visszatér a király, a párizsiak az utcára tódultak, kiözönlöttek a Szent Jakab kapun, elárasztották a kapun túl lévő külvárost, sőt némelyek egészen Bourg-la-Reine-ig elgyalogoltak - úgy hallottam, volt, aki futott -, s épp akkor értek oda, mikor a király kiszállt a hintóból, felült fehér lovára, hogy ünnepélyesen bevonuljon Párizsba.

Hihetetlen tömeg nyüzsgött Bourg-la-Reine-től a Szent Jakab kapuig, a kaputól a Miasszonyunk templomáig (ahol Lajosnak Te Deumot kellett hallgatnia), tömeg az utcákon, az ablakokban, még a tetőkön is. A nép véghetetlenül megkönnyebbült, hogy fejedelme visszahozta a békét, és végeérhetetlenül éljenezte. A nagy utazás kiszabadította Poitiers-t és környékét meg Bretagne-t az országnagyok körme közül. De ennél nagyobb jelentősége volt Lajos számára: valami érzékeny változás történt benne. A miniszterek számára, akik a királynénak ezt a felvonulást sugallták, az volt az értelme az egésznek, hogy Lajost megmutassák a franciáknak. Lajos számára pedig az, hogy látta Franciaországot. S Franciaország szép, színes, rajzolt képből egyszeriben magasztos valósággá változott. Igaz, hogy nagy országának csak egy részét látta, de akármennyire "nem volt a szavak embere", ahogy ő maga mondta, tudjuk, hogy megcsodálta országa szépségét, megérezte népe szeretetét, s érzékelte a király puszta nevének erejét, hiszen meghunyászkodott a rebellió, ahol csak megjelent. Egész útján, nemcsak Retzcel és Vendóme-mal, király módján beszélt, gondolkodott és cselekedett. Mindazonáltal árnyék is volt a szép képen. Megfélemlíteni megfélemlítették az országnagyokat, de le nem győzték őket, fogadni lehetett rá, hogy majd megint folytatják a békétlenkedést. Ami pedig a királynét illeti, ő, miután megsétáltatta a kicsi király felszentelt személyét az országban, hogy a maga hatalmát erősítse, mihelyt visszatértek Párizsba, félni kezdett a fiáétól. Miniszterei hosszú tapasztalatuk sugallta stratégiát tanácsoltak neki: Medici Katalin királyné annak idején igen korán nagykorúsíttatta IX. Károlyt, hogy megszabaduljon a régens címhez fűződő irigységtől és gyanakvástól, s attól fogva fia nevével takargatta a saját elhatározásait. Ha Lajos anyja is úgy tesz, érveltek a miniszterek, sokkal teljesebb hatalmat élvezhet, csak nem lesz annyira szem előtt. Nem kellett sokat keresgélni a királyi rendeletek tárházában, hogy alá lehessen támasztani a korai nagykorúsítást. V. Bölcs Károlyé [1338-1380] például kimondja, hogy Franciaország királyát tizenhárom éves korában nagykorúvá kell nyilvánítani. A gyenge egészségű, közeli halálát érző V. Károly meg akarta kímélni elsőszülött fiát a hosszú régensség nyűgétől. Nem sikerült, mert hát a halott király akaratát ritkán tisztelik. Tizenkét éves volt a trónörökös, mikor meghalt a király, s bár a következő esztendőben nagykorúvá nyilvánították, még nyolc évig kellett tűrnie négy nagybátyja kellemetlen gyámságát. Nyolc évig! Húszéves koráig! A példa merész álmokra indíthatta az anyakirálynét... Lajost nem szedte rá a csalóka látszat, amivel a nagykorúság kecsegtette. Megértette, hogy nem azért akarják nagykorúvá tenni, hogy uralkodjon, habár a látszat kedvéért egyre többször hívták meg a nagytanácsba. S felfedezte a képmutatást is a mögött az ünnepélyesség mögött, amellyel az anyakirályné fel akarta ruházni az ő nagykorúságának kihirdetését. A Legfelső Politikai Bíróság teljes létszámban összegyűlt a palota aranytermében, és Lajost, aki oly kicsibe nézte a fényűzést, s oly savanyú képpel fogadta az anyja ajándékozta gyűrűket, bálványnak öltöztették: gyémánttal borított, aranyszálból szőtt ruhába. A nyakába tették a háromezer tallérból álló nyakláncot, amelyet majd a spanyol királylánynak kell ajándékoznia esküvőjük napján - a gyalázatos hely jelképét, neki, aki annyira irtózott a spanyol házasságoktól, nemcsak azért, mert vérét össze kell vegyítenie egy olyan országéval, amelyet a magáé ellenségének tart, hanem azért is, mert a Madame-ot örökre elszakítják tőle. És egy héttel a szertartás előtt kapott egy szöveget, hogy tanulja meg, és mondja fel ebből az alkalomból anyja előtt, a Politikai Bíróság előtt, a királyi hercegek, a hercegek és főrendek előtt, Franciaország marsalljai előtt, a miniszterek előtt, a korona tisztségviselői, a külföldi követek és mindenki előtt, aki számított az udvarban. Ezúttal szó se lehetett róla, hogy bármit kihagyjon vagy hozzátegyen ahhoz, amit a szájába adtak. Sohase szólhatott kevésbé szabadon, mint épp azon a napon, mikor nagykorúnak s országa kormányzására méltónak nyilvánították. Soha még ennyire nem uralkodott rajta az anyja, mint épp akkor, mikor a ceremónia folyamán alázatosan fél térdre ereszkedett a fia előtt a képmutató, s visszaadta neki a kormányzás jogát. Maga volt a megtestesült ártatlanság, sőt a jó anya mustrája, ő, aki négy esztendeje meg nem csókolta a fiát. Az utálatos komédiát megelőző héten más gond emésztette szegény kicsi királyomat. Félt, hogy dadogni fog annyi ember előtt. Előző este térden állva, forrón imádkozott Gyógyító Szűz Máriához, s fogadalmat is tett neki, könyörgött azért a kegyelemért, hogy másnap, ha elmondja a mondókáját, bele ne akadjon a nyelve. Berlinghentól tudom, hogy bár nyomban elaludt, nyugtalan éjszakája volt, éjfél után egy órakor fel is riadt, verítékben úszva. Levetkőztették, ledörzsölték, tiszta inget adtak rá, s végül elaludt. Mikor felébredt, egyszerre nagyon eltökéltnek látszott. Én pedig jósolni tudtam volna nyugodt és elszánt arcából, ahogy ott ült a gyermekifjú pompás

öltözékében a Bourbon liliomos trónon, szemben az intrikákban megőszült, cinikus udvari méltóságokkal. Megvallom, úgy vert a szívem, mint egy anyáé, akinek gyermeke félelmes próbatétel előtt áll. Csakugyan félelmes volt, mert volt némi kajánság abban, ahogy hirtelen elhallgattak, mikor kinyitotta a száját. Néhány udvaronc, elfogadva az anyakirályné és Ancre marsallék elfogult rosszindulatát, hebegő hülyének tartotta Lajost, vagy színlelte, hogy annak tartja. Ezek az alpári talpnyalók szánakozón sóhajtozva suttogták, hogy sajnos, "a királynak az esze se különb a beszélőkéjénél", s most azt várták, sőt, merem állítani, azt remélték, hogy Lajos minden mássalhangzóba belebotlik. Csalódtak, mert szabatosan, hangosan, tiszta hangon és egy cseppet se dadogva mondta el a kis beszédet, amelynek első része, bár azt se ő fogalmazta, biztosan nem sértette jóérzését. Bárki megítélheti: "Uraim, Isten kegyelméből megérve nagykorúságomat, eljöttem ide, és kinyilvánítom, hogy nagykorúságomban jó tanácsokra figyelmezve, istenfélelemben és igazságosan óhajtom kormányozni országomat. Minden alattvalómtól tiszteletet és engedelmességet várok: tartoznak vele az uralkodói hatalomnak és királyi tekintélynek, amellyel Isten ruházott fel. Ők is remélhetik védelmemet és mindazt a kegyet, amely elvárható a jó királytól, aki mindenekben szívén viseli alattvalói javát és nyugalmát. Az igazságügyi miniszter úr bővebben is tájékoztatja kegyelmeteket szándékaimról." A beszéd második része rövidebb volt az elsőnél, s voltaképpen ellene mondott, az anyakirálynéhoz szólt, s azt is biztosra veszem, hogy ezt a leckét már nem könnyű szívvel mondta fel Lajos, mert az alatt a négy év alatt, amely apja halála óta eltelt, egyre inkább rosszallta anyja politikáját, s erősen gyanakodott rá, hogy zavaros, de makacs terve szerint őt minél hosszabb ideig távol akarja tartani a hatalomtól. - Asszonyom - fordult feléje -, köszönöm, hogy annyit fáradozott értem. Kérem, tegye meg ezután is, kormányozzon és parancsoljon, mint ennek előtte! Akarom és elvárom, hogy mindenben engedelmeskedjenek felségednek, s hogy énutánam, távollétemben, legyen tanácsom feje. Nem tudnám megmondani, melyik miniszter fogalmazta ezt Lajosnak. De ha Sillery vagy - mint inkább gondolom - Villeroy, akkor élvezhette Lajos kérésének iróniáját, hogy a királyné "legyen távollétében tanácsa feje", hiszen a jelenlétében is az volt, nem kérdezte a véleményét, s egy Condéval kapcsolatos vita alkalmával még rászólni se átallott, hogy hallgasson... A nagykorúság ünnepélyes kinyilvánítása - amelynek nyilvános célja, Lajos önállósítása, szöges ellentétben állt rejtett szándékával - végtelen szóáradat, üres szalmacséplés közepette történt, hosszú-hosszú szónoklatokra adott alkalmat a Legfelső Politikai Bíróság elnökeinek és a minisztereknek, s délelőtt tíz órától délután háromig tartott. Szegény Lajosomnak, miután öt végtelen óra hosszat gyötörték a fülét a sok szófia beszéddel, már csak egy gondolata volt, mikor visszatért a Louvre-ba: hogy lefeküdjön. Le is feküdt, nem kérte az ebédet se. De úgy láttam, vidám, megkönnyebbült, hogy túljutott ezen a megpróbáltatáson, s úgy érezte, hogy nagy diadalt aratott önmagán: dadogás nélkül elmondta a beszédet. Tudtam, milyen komoly és pontos mindenben, amihez hozzáfog, nem is csodálkoztam, hogy három nap múlva elment, hogy teljesítse fogadalmát, amit Gyógyító Szűz Máriának tett. Én elmeséltem apámnak és La Surienek, hogy hogyan folyt le a hosszú szertartás a Legfelső Politikai Bíróságon. - De hát, kedves öcsém - mondta La Surie -, ha Lajosnak csakugyan olyan elmebéli képességei vannak, mint mondja, ugyan miért nem szánta rá magát, hogy nyilvánosan magára vegye tiszte feladatait? - Őszintén szólva nem gondolkoztam rajta. - Jól tette! - vont vállat apám. - Őrültség lett volna a királytól, ha megteszi. Elfelejted, Miroul, hogy most töltötte be a tizenharmadik esztendejét, még növésben van, épp csak hogy pelyhedzik az álla, és igen elhanyagolták a nevelését. - De a nép vele van - mondta La Surie. - A népnek se vezetője, se irányítása, se tudása. A nép csak annyit tud, hogy megéljenzi, akit szeret, és halkan szidja, akit nem szeret. A valóságban a királyné kezében az egész államgépezet: a Legfelső Politikai Bíróság, amely őt kinevezte kormányzóvá, a miniszterek, akik öt éve szövetségesei, a számvevőszék, a vidéki politikai bíróságok és Épernonnak hála, a francia gyalogság is. - De az országnagyok nem - mondta La Surie. - Jaj, lovag! - kiáltottam fel. - Hogy képzeli, hogy Lajos szövetségre lép az országnagyokkal a régensnő ellenében? Hiszen csöbörből vödörbe esne! A túszuk lenne. S egy helyett tíz gyámja támadna. - De hát akkor hogy fogja valaha is elragadni a hatalmat ettől a... - Miroul! - kiáltott rá apám. - Aki karommal-csőrrel kapaszkodik belé. - Lovag úr, a vacsora tálalva - mondta apám ünnepélyesen. - Üljünk asztalhoz! A felségsértés bűnébe

esünk, ha folytatjuk ezt a társalgást. - Felhívom a figyelmét, márki úr - csillogtatta meg La Surie a kékebbik szemét -, hogy manapság két felség van Franciaországban: az anyakirályné és a király. - És? - Aki az egyiket megsérti, a másikat nem sérti meg. Kicsi királyom történetét ezúttal a magamé elé bocsátottam, de mint bizonyára gondolja is az olvasó, mikor egy nappal a király előtt megtértem a nagy nyugati utazásból, miután lehúztam a csizmámat, az volt az első dolgom, hogy egy kis küldöncöt küldjek Lichtenbergné úrhölgyhöz, s értesítsem, hogy megjővén forrón áhítozom a látására. Késett a válasz, én magamon kívül járkáltam fel-alá a szobámban, leültem, felálltam, levetettem magam az ágyamra, átkoztam a kis naplopót, hogy a hozzá hasonló fickók módján ődöng az utcán, tátja a száját a varjakra, vagy az Újhíd szemfényvesztői és hamiskártyásai körül ténfereg, ahelyett hogy repülne hozzám, s elhozná a várva várt üzenetet, csak úgy döngött a szívem a mellkasomban, szorongva le-lepillantottam a gyalogoskapura, s tizedszer is kinyitva az üvegablakot, lekiáltottam Poussevent-nak, aki az udvaron vakarta az egyik lovunkat, hogy azonnal nyisson kaput, mihelyt kopognak. Végre megjött az a szívtelen kis szörnyeteg. Lefutottam a csigalépcsőn, s hamarabb értem a küszöbre, mint ő, s már át is nyújtotta Greifin-em levelét a szutykos kis kezével, mintha konyharongy lett volna, nem pedig a király keze vonásával felérő drágalátos küldemény, s míg bontogattam, csak állt előttem a kis féreg, és várta a pénzt. Adtam is neki egy marékkal. - Jaj, lovag úr! Hisz ez bolondság! - mondta Franz. - Elrontja a kis csibészt. Nem is igen hallottam. Felvágtattam a szobámba, bereteszeltem az ajtót, és olvasáshoz láttam. Kedvesem! Boldog lennék, ha ma pontban három órakor meglátogatna Bourbon utcai házamban. Egy rokonomat is itt találja, aki néhány napot nálam tölt, de ha lenne olyan kedves, és türelemmel lenne, míg bevégzem uzsonnámat, később négyszemközt is lehetnénk. Hűséges szolgálója: ULRIKE A legkevesebb, amit elmondhatok, hogy nem repestem örömömben. Lichtenbergné úrhölgy igen ritkán és igen keveset beszélt pfalzi családjáról; azt megemlítette, hogy apja halála után támadt némi kellemetlensége az öröksége dolgában. Tudtam, hogy az uralkodócsaládhoz tartozik, a választófejedelem unokatestvére, s úgy emlékszem, volt is vele egy kis nézeteltérése, mikor vissza akart jönni Franciaországba. Tudni véltem, hogy van két fia, azok V. Frigyes udvarában maradtak, de nem tudtam, hány évesek, mi a keresztnevük, milyen a természetük, milyen a kapcsolatuk anyjukkal. Igaz, ha elárulja a korukat, azzal a magáét is megvallja, azt pedig semmi áron nem akarta, mert, érthető módon, érzékeny pontja volt. Mindenesetre bosszantott ez a nála időző "rokon". Miért nem közölte pontosan, hogy nagybátyja-e, unokaöccse-e, unokatestvére-e? Ha szeretünk valakit, olyan fenyegető minden bizonytalanság, amely szerelmünk tárgyával kapcsolatos! Azt szeretnénk, ha oly átlátszó volna, mint egy pohár. Tudni szeretnénk mindent, amit mond, amit tesz, azt is, hogy kikkel találkozik, milyen érzések fűtik, még a legkisebb gondolatát is. És mintha még ez se volna elég. Így se birtokoljuk teljesen soha. Herr von Beck nem a Greifin-em szobája mellett lévő kis helyiségbe vezetett be, mint vártam, hanem a földszinti nagyterembe: Lichtenbergné úrhölgy egy fiatal úrifjúval beszélgetett, aki gyengéden fogta a kezét. A grófnő visszahúzta, hogy nekem csókra nyújtsa, s miután ráhajoltam, majd felegyenesedtem, igen vegyes érzelmekkel, bemutatta a vele szemben ülőt: Eric von Lichtenberg. - Ez Siorac lovag - mondta azután -, akiről annyit beszéltem. Legyen kedves hozzá, Eric, egyik legjobb barátom. - Felesleges az intelem, asszonyom - hajolt meg előttem kecsesen Eric. - Siorac lovag úron rajta a francia udvar eleganciája. Csak rá kell nézni. Kicsit hamarinak találtam a bókot, de mindjárt vissza is adtam, akármi legyek, ha tudom, miféle szavakkal vagy hogy aztán miről beszélgettünk, csupa elcsépelt haszontalanságot fecsegtünk, amelyek, legalábbis az én számból, gépiesen jöttek elő, mert szörnyen el voltam foglalva a töprengéssel, hogy ki lehet ez az Eric, és milyen kapcsolatban áll a Greifin-emmel. Mert most már nem hallgathatom el az olvasó előtt, hogy Ulrike "rokona" korombéli fiú volt, s bizony lesújtott, hogy olyan feltűnően szép, magas, erős, jó alakú, barna haja sűrű és csigás, a szeme óriási és

simogató, arcvonásai finomak és mégis férfiasak. S mintha nem lett volna már így is elég vonzó, ráadásul még franciául is elegánsan, könnyedén beszélt, eleven eszű volt, és lefegyverzően kedves. S az volt a legszörnyűbb, hogy úgy viselkedett velem, mint a legjobb barátjával, úgyhogy egyre mosolyogva rá, száz halált kívántam neki, hogy minek van itt. Lichtenbergné úrhölgy oly nyugodtan, kiegyensúlyozottan, mosolygósan ült köztünk, egyenlően kettéosztva mosolyait és kedvességét, hogy legszívesebben tüstént szétromboltam volna ezt a szép egyensúlyt, ha a mérgemre hallgatok, összetörök, szétzúzok mindent, és örökre szakítok ezzel a nőstény ördöggel, aki csak azért hívott ide, hogy láthassam szerencsétlenségemet. Ezer tébolyult gondolat futott át háborgó agyamon egy pillanat alatt, s nem is az volt a legtébolyultabb, hogy most azonnal kihívom párbajra Ericet, és összekaszabolom. Vetélytársam végül felállt, elbúcsúzott Lichtenbergné úrhölgytől és tőlem, mint mondta, reméli, hogy viszontlát, mert máris megszeretett (hallotta ezt, olvasóm?!), a Greifin-em is felállt, az ajtóig kísérte a fiatalembert, váltottak néhány halk szót, ami megint csak felbőszített, pedig mi volt az ahhoz képest, ami ezután történt: mikor a Greifin-em kinyitotta az ajtót, hogy kiengedje, Eric, mintha mi sem volna természetesebb, átölelte, és megcsókolta az ajkát. Ahogy becsukódott utána az ajtó, zaja mintha a szerelmemet elsirató lélekharang lett volna. Elakadt a szavam. Csak néztem, ahogy jön vissza hozzám a grófnő, mosolyogva, ártatlan, víg arccal, mintha semmi olyasmi nem történt volna ebben az átkozott szobában, amin megbántódhatnék. - Nos, kedvesem? - kérdezte, s egyszerre egész valójából sugározni kezdett az a pokolbéli gonoszság, amely megszállta. - Mit szól az én Ericemhez? Még időm se volt felelni, s rázúdítani fekete mérgemet erre az asszonyfejű álnok kígyóra, mikor kopogtattak. - Szabad! - kiáltotta a Greifin. Herr von Beck jött be: - Bocsánat, asszonyom, a gróf úr itt hagyta a kesztyűjét. - Ott van a széken, ahol ült - felelte a Greifin. - Vegye el! Mire von Beck kiment, összeszedtem magam egy kicsit, és a hangom is megjött: - Hogyhogy, asszonyom? Eric gróf? De hiszen azt mondta, Eric von Lichtenberg! - És vajon a kettő kizárja egymást? - húzta fel a grófnő kicsit csúfondárosan a szemöldökét. Franciaországban talán nem szokás, mint a pfalzi választófejedelemségben és egyéb keresztény országokban, hogy az elsőszülött fiú örökli apja címét és rangját? - Jaj! A kegyetlen! - kiáltottam fel. - A bolondját járatta velem! A levelében "rokonának" nevezte. - Hát miért - mondta a grófnő gyengéd gúnnyal -, hát a fiam talán nem rokonom? - A fia! A fia, asszonyom! Hát miért nem mondta mindjárt? Hát lehet ennél gonoszabb játékot űzni egy szerelmes emberrel? - Igaz, igaz - mosolygott egy kicsit szomorúan-, de azért vegye tekintetbe, Pierre-em, hogy a maga szenvedése tíz percig se tartott, az enyém meg két hónapig és tíz napig! Maga járt jobban. Bocsássa meg nekem ezt a kis gonoszkodást! Olyan sokat gyötört a szívem és a képzeletem hosszú távolléte alatt, hogy jólesett egy kicsit megkínozni... Tizenegyedik fejezet - Tudja az ördög, minek ez az országgyűlés - mondta apám, mikor megválasztották Montfort-l'Amaury körzetének nemesi küldöttévé (s igazán nem tiltakozott olyan nagyon). - Csak azért követelték az országnagyok olyan makacsul, hogy a közjó leplével takargathassák a kapzsiságukat. És most, hogy elrendezték a dolgukat a régensnővel, most már meg is lennének nélküle. Condé nagy orcátlanságában fel is ajánlotta a régensnőnek, hogy ne legyen: a miniszterek azon nyomban visszautasították a javaslatát, attól tartva, okkal, hogy ha nem hívják össze az országgyűlést, Condé majd egy szép napon a szemére veti a kormánynak - De az országgyűlés orvosolhatná a visszaéléseket - vélekedett La Surie. - Azt hiszed, Miroul? - mosolygott apám. - Hogy a nemesség felajánlja a királynak, hogy ezentúl majd ők is adóznak? Hogy a papság a jövőben visszautasítja a dézsmát? Hogy a harmadik rend lemond róla, hogy meg lehessen vásárolni a hivatalokat? - Úgy vélem, legalább a harmadik rend tehetne valamit a nép nyomorának enyhítéséért - mondta La Surie.

- Hát ha a harmadik rend a népet képviselné! De a küldöttek túlnyomó többsége igen jómódú polgár, mivel hivataluk, tisztségük van, s igyekeznek is belőle minél több pénzt kifacsarni, hogy kárpótolják magukat, amiért olyan drágán vették. Mutatóba se találsz köztük kézművest vagy parasztot. Ők aztán jól megvédik a népet! - No de hát akkor mit csinál ez a három rend, nemesi küldött úr? - kérdezte La Surie. - Buzgón civakodnak egymással, és a királyt használják döntőbírának. - Hát még? - Panaszkönyveket írnak tele, és mikor berekesztik az országgyűlést, odaadják a királynak. - És a király mit csinál velük? - Természetesen semmit. - Szóval bohóckodás az egész - mondta La Surie. Inkább szomorúan mondta, semmint megvetően, mert ő még hitt az emberi társadalmak haladásában. Nem tudom, mi táplálta a hitét, hacsak az nem, hogy ő maga az évek folyamán kiváló tulajdonságai révén végigjárta az összes lépcsőfokot, amely a nem nemesi származásúak legnincstelenebb rétegét a karddal szerzett nemességtől elválasztja. - Csakugyan, komédiának is felfoghatjuk - mondta apám. - De tanulságos is lehet, nemcsak szórakoztató. Azért is álltam rá, hogy eljátsszam benne a magam kis szerepét. - Fel is fog szólalni az országgyűlésen, apámuram? - kérdeztem. - Dehogyis! Őrizkedni fogok tőle, mint a pestistől. Ha valaki tetszést akar aratni az ilyesfajta gyülekezetben, a szenvedélyeket kell cirógatnia. De ha valaki a józan észre hallgat, mint én, az egyszeriben egy csomó ellenséget szerez magának. - De ha kegyelmed végtől végig hallgatni fog azon az országgyűlésen - szólt La Surie -, akkor mi lesz az a kis szerepe? - Kicsit körmös a kérdésed, Miroul, nem gondolod? - kérdezte apám közömbös hangon. - Nem, uram. - Hát akkor válaszolok. Primo, hegyezem a fülem, és minden este híven beszámolok arról a sok bolondságról, amit ott mondtak, s nem lesz tanulság nélkül való. Secundo, úgy intézem, hogy magam is a panaszkönyvgyártók közé kerüljek, hogy beleírhassam azoknak a nemeseknek a panaszait, akik megválasztottak. - De hiszen most mondta, apámuram, hogy hiábavalók ezek a panaszkönyvek! - Az igaz. De nemes választóimnak kedvük telik benne, hogy ott vannak leírva a panaszaik. - Sokra mennek vele! - mondta La Surie. - Miért? Az semmi, hogy panaszkodhat az ember? Meg akarná fosztani a franciákat attól az élvezettől, hogy zúgolódhassanak? Apám szavának állt, és minden este "híven beszámolt", s valóban tanulságos volt, amit mondott, és Lichtenbergné úrnőt is elszórakoztatta, mikor a legmulatságosabb eseteket elmeséltem neki. Mindig elbámult rajta, hogy a franciák bolondmód leckéztetni akarják az uralkodójukat, s még elvárják, hogy hallgasson rájuk. Megnyugtattam, már csak azzal is, hogy nemigen gyakori a rendi országgyűlés, a legutóbbi huszonhét évvel ezelőtt volt, [1588-ban Blois-ban, mikor Guise-t megölték] s azt is megkurtította a kettős gyilkosság. - Hát hol tart az üres szalmacséplésben az a maguk három rendje, Pierre-em? - kérdezte, mikor már megcsillapodó szenvedéllyel, de még szinte-szinte összeolvadó testtel feküdtünk egymás mellett, s ő karomon nyugtatta bájos fejét. - Rosszul állnak a dolgok - feleltem. - A nemesség támadja a harmadik rendet. - Támadja? És hogyan? - Paulette halálát követeli. A grófnő rémülten pillantott rám: - Ki az? És miért akarják meggyilkolni? - Nem ki, hanem mi - nevettem. - Adó, amit IV. Henrik alatt vezetett be egy Paulett nevű ember. Innen a neve. Mindenki, aki hivatalt vagy tisztet vásárolt, mint én is, köteles évente befizetni a kincstárba a vételár hatvanadrészét. Én évente ezerhatszázhetven frankot fizetek be a kicstárba. - És gondolom, nem szívesen, szegény Pierre-em, ugye? - Ellenkezőleg. Nagyon is örülök neki. - Hogyhogy? - Paulette vénségemre megment a gyászos negyven nap törvénytől. Képzelje el, édesem, hogy ha majd a hamut is mamunak mondom, és halálomat érzem, lemondhatok első nemesi tisztemről elsőszülött fiam

javára-aki még meg sem született. De az említett törvény szerint legalább negyven nappal túl kell élnem "lemondásomat". Különben nem érvényes. Mint látja, barátném, ha azt akarom, hogy elsőszülöttem örökölje a tisztemet, pontosan ki kell számítanom, hogy mennyi ideig fogok haldokolni, ami, mint hallom, nem olyan könnyű... - Jaj, de szomorú egy törvény ez a negyven nap! Derék Paulette! De örülök, hogy ellene mond! - Többet is tesz annál, édesem. Következményeképpen bevezeti, akár tetszik, akár nem, a hivatalok örökölhetőségét, megkönnyíti, sőt magától értetődővé teszi, hogy apáról fiúra szálljanak. - No de ez miért bántja a tisztségviselőket? - A nemességet bántja, mert a harmadik rendhez képest csakugyan kevés a tisztségük. - Miért? - Se pénzük, hogy megvásárolják, se képességük, hogy betöltsék, lévén tudatlanok. - Franciaország nemessége tudatlan! Édesapja is tudatlan, maga is? - Apám meg én a század legragyogóbb kivételei vagyunk... - Elbizakodott majom! - mondta a Greifin-em, és egy kis csókot nyomott a számra. - Ha így büntet érte, asszonyom, akkor az is akarok maradni. - Térjünk vissza tárgyunkhoz! Szóval a nemesség nem szereti Paulette-et. - Azért, amit mondtam. De a következményeit se szereti. Paulette, azzal, hogy megkönnyíti a tisztségek örökölhetőségét, elősegíti a polgári arisztokrácia kialakulását, amely majd gazdagabb és befolyásosabb lesz az államhatalomban, mint a címeres arisztokrácia. - Akkor emennek érdeke lesz, hogy házasság által szövetkezzék amazzal. - És meg is fogja tenni. Csak nem mindegyiknek lesz akkora szerencséje, mint Vivonne hercegnek, hogy a dúsgazdag Henri de Mesmes lányát vegye el. - Ki az az Henri de Mesmes? - A párizsi főbíró helyettese. Hivatali nemesség, mint mondani szokás. Vagyis hogy semmi a címeres arisztokrácia szemében. De könnyebb lenyelni a rangon aluli házasság békáját, ha aranyból van. Hanem egy régi nemesre, akinek sikerül egy szép közrendű pénzeszsákot nőül vennie, tíz olyan esik, aki kényelmetlen kastélyában tengődik, a fogához verve a királyi kegydíj garasait. Ezért neheztelnek annyira a harmadik rendre, irigylik és egyszersmind lenézik. - Hát akkor, ha jól értem, ezért akarják eltenni láb alól Paulette-et. És mit tesz a harmadik rend, hogy elhárítsa ezt a gonosz döfést? - Jaj, barátném, ha valaki kereskedésből, bankügyletekből vagy adóbérletből szerzi a vagyonát, az csak körmönfont és agyafúrt lehet. Elfogadta a harmadik rend, vagyis inkább úgy tett, mintha elfogadná a Paulette megszüntetését, de cserébe az adók csökkentését kérte a szegény nép nyomorának enyhítésére, amelyre egyébként semmi gondja. S mivel egyfelől a kért csökkentés négymilliót vett el, s másfelől a Paulette megszüntetése másfél milliós adóveszteséggel járt, azt kívánta, hogy a hiány pótlására vonjanak el egymillió-hatszázezer frankot a nemesség járadékából... - Jó kis csel volt! - Az biztos, de nem volt rá alkalmas, hogy a nemesség jobban megszeresse a harmadik rendet. Mindkét részről éles szavak hangzottak el. A harmadik rend szónoka, a királyhoz intézve a szót, megjegyezte, hogy korántsem a Paulette tartotta távol a nemességet a hivataloktól, hanem "az a megrögzött hiedelme, hogy a tudás, a tanulás élét veszi a bátorságnak". - És csakugyan így vélekedik a nemesség? - De mennyire! Hanem hát nem kellett volna megmondani. A nemesség sértődötten kiabált. Most már a klérus is közbelépett. Richelieu, az eleven, sziporkázó ifjú lukoni püspök, aki úgy fickándozik a rendi országgyűlés intrikái között, mint hal a vízben, s minden alkalmat megragad, hogy feltűnjék, "némi elégtételt" kért a nemességnek a harmadik rendtől. A ravasz prelátus ki nem ejtette volna a "bocsánatkérés" szót. Henri de Mesmes azért megkövette őket rendje nevében, de oly kevélyen, hogy még jobban megsértődtek. Apám nagy hirtelen feljegyezte, hogy mivel kezdte, hát mondhatom, oly bámulatos volt, hogy magam is mindjárt emlékezetembe véstem. Megengedi, édesem, hogy belesugdossam a bájos fülecskéjébe? - Akármeddig elhallgatnám, Pierre-em. Sie sind jetzt mein Lehrer. [Most maga az én tanítóm (németül).] Valósággal beragadt a szám, annyira felindultam, hogy a Greifin-em ilyen gyengéden emlékeztet nagy szerelmünk kezdetére. Csodálatos Greifin-em miatt olyan drága volt nekem a német nyelv, amelyre hónapokig tanított, hogy hacsak egy német mondatot kiejtett, minden egyéb megszűnt bennem egy időre, mindent elfelejtettem, kivéve az első órám napját. Azért vélem, hogy a szerelmesek végtelen nagy érzései közt az a legbecsesebb - nem azt mondom, hogy a legerősebb -, amit olyankor éreznek, ha

felidézik múltbéli szerelmeskedéseiket. - Nos? - kérdezte Greifin-em azzal a furcsa szemérmességgel, amely akaratunk ellenére mindig megkurtítja a legmeghittebb perceinket. - Mi bámulatosat mondott az a Mesmes úr? - Azt mondtam, "bámulatosat"? Inkább azt kellett volna mondanom, hogy "lényegeset". Ítélje meg maga, kedvesem! "Uraim! - fordult Mesmes a nemességhez. - Tekintsék, hogy a három rend három testvér, egy anyának, Franciaországnak gyermekei! A klérus a legidősebb, a nemesség az ifjabb, a harmadik rend a legifjabb. Ha így tekintjük, a harmadik rend mindig is elismerte, hogy a nemességbeli urak egy-két fokkal felette állnak." (Hallja ezt, édesem? "Egy-két fokkal!" És képzelje el, hogy hogy fogadták azt az "egy-két fokot"! De hátravolt még a feketeleves.) "Mindazonáltal - folytatta Mesmes - a nemességnek is kötelessége, hogy testvéréül ismerje el a harmadik rendet, és se meg ne vesse, se pedig semmibe ne vegye, mivelhogy tisztségeket és méltóságokat betöltő jeles tagjai is szép számmal vannak... egyebekben gyakran előfordul bizonyos családokban, hogy az idősebbek romlására vannak házuknak, de a fiatalabbak dicsőséget hoznak rá, s általuk emelkedik fel." Mesmes nem folytathatta. A dühös kiabálás beléfojtotta a szót. "Mordizomadta! - üvöltötték a nemesek. - Még hogy testvéreink! Nem akarjuk, hogy a vargafiak meg a csizmadiafiak testvérüknek nevezzenek bennünket! Még mi kéne, még hogy a testvéreink! Akkora különbség van köztünk, mint az úr meg a szolga közt." És sértődötten, felháborodottan, magukon kívül, testületileg - testületileg, mondom, pedig százharmincnyolcan voltak! panaszra mentek a királyhoz, hogy már megint megtámadták őket. A grófnő úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult. - Uramisten! Micsoda gyerekség! Összekapnak a kisgyermekek, aztán belepicsognak a papa zekéjébe, de a papa még tizennégy éves sincs! Csak általában a kisebb szalad árulkodni a nagyobbra, itt meg épp fordítva. - Jaj, édesem! - nevettem magam is. - Még jó, hogy az a bizonyos "idősebb fivér" nem hallja, amit mond. Már csak azért is meggyűlölnék, hogy így nevezi őket. Estére kelve hazatértem Virágmező utcai házunkba: apám és La Surie a tűz mellett ültek, a lángok fölé tartották a kezüket - foga volt már a hidegnek Párizsban -, és ők is torkuk szakadtából nevettek. Olyan feltűnően egybeesett a vidámságuk a grófnőével, hogy kíváncsi lettem az okára. - Tudja-e, fiamuram, mit akartak a nemesség küldöttei, hogy mit írjak bele a panaszkönyvbe, amit aztán az országgyűlés végeztével átadnak a királynak? - kérdezte apám egyre nevetve. - Nem fog hinni a fülének. - De hát mit? - Hogy tiltsák meg a harmadik rendbéli férfiaknak, feleségestül, lányostul, a nemesurak és -hölgyek viseletének hordását, mert csak így láthatja mindenki első tekintetre, hogy milyen minőségű személlyel van dolga. - És beírta, apám? - nevettem el magamat én is. - Szemrebbenés nélkül. - Még ez is kevés a harmadik rendnek! - La Surie nevetése, származása miatt, egy árnyalattal bosszúszomjasabb és vicsorgóbb volt a mienknél. - Meg kéne parancsolni nekik, hogy csak szabóvászon ujjast hordjanak, meg kéne tiltani, hogy ékszert viseljenek, még a nőknek is, s azt is, hogy kocsin, sőt hogy lovon járjanak, lévén a ló sokkal nemesebb lény, semhogy közrendű segget vigyen a hátán. - És miért is ne adjunk rájuk valami szürke egyenruhafélét, a hátán a H. R. betűkkel? - kérdezte apám. Mily kedves lenne így a társadalom élete! Mint látjuk, apám elég vegyes érzelmekkel viseltetett rendje iránt. Bár édesanyja, az előkelő Caumont du Périgord lány révén igen régi családból származott, inkább Sioracnak érezte magát, mint Caumont-nak, s sohasem tagadta meg nagyapja, Charles Siorac polgári erényeit, aki roueni patikusból lett la Volpie földesura, megvásárolván a la Volpie nevű malmot is, s kereszt- és vezetékneve közé odatette a nemesi "de"-t. És bár hitelessé lett a "de", mivel királyaink nemességet adományoztak fiának, Jean de Siorac kapitánynak, a csatamezőn tanúsított vitézségéért, nem kápráztatta el apámat ez az új dicsőség, ahogyan az sem szállt a fejébe, hogy ő maga mennyire felemelkedett III. Henrik és IV. Henrik idejében. Nem mondom, hogy nem tartott a rangjára, nem becsülte, hiszen kemény küzdelemben, veszélyes küldetésekben szerezte, de márkibőrében is tovább élt a művelt és szorgalmas polgár, s fontosabb volt neki, hogy jól gazdálkodjék földjeivel és pénzével, mint a hintaja ajtajára festett - és nagy ritkán újrafestett - nemesi címer. Alighogy elcsitult a harmadik rend és a nemesség vitája, új civakodás dúlta fel a rendi országgyűlést: ezúttal a papság és a harmadik rend kapott össze, s ez egészen más volt, mint a hiúságot és érdekeket

sértő Paulette-ügy, sokkal súlyosabbnak bizonyult, nemcsak lényegét tekintve, hiszen a monarchia alapelveit érintette, hanem azért is, mert azokban, akik átélték, mint apám is, felidézte III. és IV. Henrik irtózatos meggyilkolásának emlékét. A harmadik rend is, a gallikán [A gallikánok, ellentétben a pápapártiakkal (ultramontánokkal), az egyház fejének csak lelki-szellemi hatalmat tulajdonítanak, a világi hatalom szerintük a királyé. (A szerző jegyzete.)] Politikai Bíróság is úgy érezte, hogy a jezsuiták pápapárti tanai állnak a fanatikusok mögött, akik két ízben is vérrel ferteztették Franciaország királyi székét, hiszen ezek a doktrínák lehetőnek tekintik, hogy a pápa kiátkozhasson egy királyt, sőt letaszíthassa trónjáról, az alattvalói pedig megölhessék, ha az a véleményük, hogy zsarnok lett belőle. Mivel most mindenki ráemlékezett az égbekiáltó gyilkosságokra, amelyekről szóltam, s ihletőjükre, a veszélyes tanra, a harmadik rend javasolta, hogy a következő módon megfogalmazott cikkelyt állítsák a királyság alaptörvényeinek élére, első törvénycikkelyként: "A király országa ura, s mivel Istentől és csakis Istentől kapta a koronát, nincs olyan hatalom a világon, se egyházi, se világi, amely megfoszthatja tőle. Az ellenkező vélekedés, hogy tudniillik lehetséges megölni vagy letaszítani királyainkat, istentelen, utálatos, ellene mond az igazságnak és az álladalom szokásjogainak Franciaországban, amely közvetlenül Istentől függ. " A papság, megismerkedvén a törvénycikkellyel, úgy értette, hogy merényletet intéz az ellen a tétel ellen, amely szerint a pápa főhatalmat gyakorol a kereszténység fejedelmei felett, és felförmedt. Elküldte Du Perron bíborost a nemesség küldötteihez, s a bíboros ugyan könnyen meggyőzte őket, hogy milyen veszedelmes ez a cikkely, annál is inkább, mivel a harmadik rend volt az értelmi szerzője. És Du Perron vagy harminc püspök élén és mintegy hatvan nemesi küldöttel, akik erősítésül elkísérték őket, megjelent a Kamarában, ahol a harmadik rend gyülekezett. Apám is csatlakozott a fényes küldöttséghez, nem mintha ellene lett volna annak az első cikkelynek, szó sincs róla, hanem kíváncsiságból. Este mesélte ezt nekünk apám, Virágmező utcai házunkban, vacsora közben, hol franciául, hol meg, ha Mariette bejött, latinul - az utóbbit Mariette "faramuci egy beszéd"-nek nevezte a konyhában -, és én mindjárt meg is kérdeztem apámtól, miért volt olyan kíváncsi rá, hogy mit mond Du Perron, hiszen mindenki tudta, hogy pápapárti és a korlátlan pápai hatalom híve, következésképp senkit se lephet meg az álláspontja. - Nem az érdekel, hogy mit beszél, hanem ő maga - mondta apám. - Még abból az időből ismerem, mikor csikó korunkban III. Henriket szolgáltuk, ő a felolvasója volt, én meg az egyik orvosa. Akkor úgy hívták, hogy Jacques Davy. - Már akkor is ilyen jámbor volt? - Dehogyis. Nagy szoknyapecér volt, mint magam is az idő tájt. - Én ugyan nem tudok róla, márki úr, hogy mikor hagyta abba a pecérelélt - jegyezte meg La Surie. - Hallgass már, Miroul! Jacques Davy esetében az volt a különös, hogy apja kálvinista lelkész volt, és igen szigorúan nevelte. - Úgyhogy vérzett az apai szív - mondta La Surie. - Négy ízben is: mikor Jacques Davy a tulajdon tapasztalataiból merítve ihletet, csinos pajzán verseket faragott, mikor áttért a katolikus hitre, mikor papnak állt, mikor IV. Henrik, akihez Jacques Davy III. Henrik halála után odaszegődött szerencsét csinálni, kinevezte püspökké... Az új püspök a lila ruhával együtt új nevet is vett fel, azóta Du Perronnak hívják. - No hát, ez mulatságos - mondtam. - Egy eretnek király, akit ráadásul még ki is közösített az egyház, püspököt nevez ki! - Mikor I. Ferenc megszerezte ezt a jogot Franciaország királyainak, nem tudhatta, hogy egyik utódja hugenotta lesz... Így eshetett meg, hogy egy volt eretnek fogadta el egy eretnek király ünnepélyes megtérését Saint-Denis-ben, a Szent Dénes-bazilikában. - És jogosult volt rá? - Szó sincs róla - mondta apám. - A pápa átkozta ki, a pápa veheti le róla az átkot. Mondanom se kell, a Vatikán nagyon fel volt háborodva, hogy Du Perron ilyen orcátlanul túllépte a hatáskörét, és egy ideig nem kegyelte. Ez nagyon el is szomorította Du Perront. - Miért? - Mert püspököt ugyan csinálhat belőle Franciaország királya, hanem bíborost csak a pápa. - Fogadni mernék, hogy Du Perron simulékony ember... - Simulékonynál is simulékonyabb. Különben igen tehetséges. - Ő eszközölte ki végül a pápánál, hogy levegyék Henrikünkről az egyházi átkot? - Dehogy! Ossat apát, meg egy nagyon kicsit én magam is hozzájárultam. De Du Perron szedte le

fáradozásaink gyümölcsét, ő jött Rómába a király képében, hogy őszentsége lába előtt térdepelve megkapja azokat a kis pálcaütéseket, amelyek a kevésbé előkelő megtérők hátát felvérző ostorcsapásokat jelképezték. De hát ezt megírtam már visszaemlékezéseimben. - Amelyekből én, nagy bánatomra, csak részleteket olvashattam, apámuram! - Pedig sokat veszít vele! - jegyezte meg La Surie. - A római életünkről szóló rész igen épületes. Majdnem megmérgeztek bennünket, s kicsibe múlt, hogy koldusbotra nem jutottunk a sok süteményvásárlásban. [A márki római félvilági szerelmét La Pasticcierának, olasz jelentése szerint "cukrászlánynak" nevezték.] A lovag nevetett, de apám nem kérdezte, hogy min, csak folytatta: - Térjünk vissza tárgyunkra! Ott hagytam el, hogy a bíboros, fényes kíséretével, bevonult a harmadik rend Kamarájába, és megmondta a véleményét a gallikánoknak arról az első cikkelyről, amelynél "veszedelmesebb még nem volt a világon". - És mit mondhatott a harmadik rend szegény képviselőinek, apámuram? - Ó, már jó ideje szalonna lett a kutyából! A vatikáni ortodoxia legfinomabb szalonnája. "A királyoknak az egyház lába nyomát kell csókolniuk - mondta nagy fennszóval -, s alávetniük magukat megszemélyesítőjének, a pápának... Életüket megkíméli a konstanzi zsinat határozata. De letaszításuk jogát nem hagyjuk csorbítani... És világiak nem dönthetnek ezekben a dolgokban." - Hát ez igazán érthető. A pápa továbbra is meg akarja fosztani trónjuktól a királyokat. - A harmadik rend pedig meg akarja szilárdítani a trónt. Még azon a napon, nagy civakodások közepette, határozatot hozott a Politikai Bíróság, amely megújítja az összes előző határozatot, amelyet a pápapárti doktrínák ellen hoztak, beleértve azt az 1561-es döntést is, amely derekasan megbírságolta Tanquerel lovagjelöltet, amiért azt a nézetet hangoztatta, hogy a pápának hatalmában áll letaszítani trónjáról a királyt. A papság úgy válaszolt erre az újabb döfésre, hogy a királyi tanácshoz fordult, amely hatáskörébe vonta az ügyet, s február harmadikán tárgyalta, Condé részvételével, aki azonnal véleményt is nyilvánított. - Kinek az oldalán? - A harmadik rend és a Politikai Bíróság oldalán, jó előre el akarván nyerni a rokonszenvüket, mert hátha majd az ő kezébe kerül a kormánypálca. - Csakugyan reménykedhet benne? - Ki tudja? Hiszen csak két személy áll a trón és őközte: Lajos és a Monsieur... Mindenesetre a királyi tanács határozatot hozott, amely megtiltja a Politikai Bíróságnak és az országgyűlésnek, hogy megvitassa a hírhedett első cikkelyt. Magának tartja fenn a döntés jogát. - Fogadni mernék, hogy ez nem volt ínyére a papságnak, hiszen így kivették a kezéből az ügyet! - Valóban, tajtékzott a klérus. Február nyolcadikán megint összeült a királyi tanács, és Lajos ámulatára egyszer csak megjelent Du Perron bíboros Sourdis bíboros és La Rochefoucauld bíboros kíséretében, emezeket is több püspök kísérte, köztük a legdühösebb: Charles Miron, Angers püspöke, s még néhány nemes, magam is közéjük vegyültem, annyira kíváncsi voltam erre a tanácsülésre. Ahogy beléptek a főpapok, tüstént kimeresztették a karmukat, tüzet okádtak, és szörnyűségesen orcátlanul beszéltek a királlyal: hogy se az országgyűlés, se a Politikai Bíróság, se a király nem dönthet az első cikkely dolgában. Csakis az egyház. Nem kérték, hanem követelték, hogy semmisítsék meg a királyi tanács február harmadikai határozatát. "Ha pedig nem teljesítik követelésünket - mondta Du Perron bíboros -, a klérus kivonul a rendi országgyűlésből, és kimondja a kiközösítést és egyházi átkot azokra, akik szembeszállnak az egyház tanával, úgyhogy örök időkre pokolra vettetnek, örökös kínra és szenvedésre." Lajos sápadtan, némán hallgatta az erőszaknak ezt az őrjöngését, amely nyíltan lábbal tiporta királyi hatalmát, nem tekintve sem jelenlétét, sem személyét. Condé szólni akart, de alig nyitotta ki a száját, Sourdis bíboros durván beléfojtotta a szót: - Uram, aki oly hiten van, mint kegyelmed, [Condé hugenotta volt] nem mondhatja ki véleményét ebben a dologban. A klérus nevében illetéktelennek nyilvánítom. - Illetéktelennek nyilvánít? - bámult el Condé, hogy egy pap, még ha mindjárt bíboros is, ilyet merészel mondani egy királyi hercegnek. - Kérem, engedje meg... De nem mondhatott többet. Lajos hirtelen felállt, odament Condéhoz, odahajolt hozzá, és nyomatékosan azt mondta: - Kérem, uram, egy szót se többet! Azután visszafordult a többi tanácsos felé, Du Perront és főpapjait egy pillantásra se méltatva: - Ha a herceg urat illetéktelennek tartják, majd még engem is illetéktelennek fognak tartani.

Azzal se szó, se beszéd, köszönt a tanácsnak, feltette a kalpagját, és elment ebédelni. Lajossal másnap beszélhettünk, szokás szerint a második emeleten, fegyveres házában, azzal az ürüggyel, hogy megmérkőzünk, ki szedi szét és rakja össze gyorsabban a "kövér Vitryt". Nem hozott meglepetést az eredmény, noha már fejlődtem valamelyest. Igaz, hogy nem figyeltem oda eléggé, mert vártam a király kérdéseit, és beletelt egy kis időbe, mire megszólalt: - Sioac, vajon volt-e baja apámnak a Vatikánnal azután is, hogy a pápa feloldozta? - Volt, felség, kétszer is. Először, mikor az ifjú Chátel meg akarta ölni 1594-ben. Mivel Chátelt a jezsuiták nevelték, s bizonyságot nyert, hogy befolyással voltak rá, a Politikai Bíróság őket is perbe fogta, az egyik atyát felakasztották, és az egész rendet száműzték. A pápa nagyon megneheztelt érte, s erősen megfeddette édesapját. - És másodszor? - 1610 januárjában, öt hóval azelőtt, hogy királyúr édesapja életét kioltotta a Ravaillac kése. A pápa betiltott, mint szokása, bizonyos könyveket, így aki eladta, megvette, olvasta őket, halálos bűnt követett el. Köztük volt Antoine Arnauld vádbeszéde a jezsuiták ellen. Figyelemre méltó azonban, hogy a vatikáni rendelet nemcsak a vádbeszédet ítélte el, amire még azt mondhatjuk, hogy a jezsuitákat akarta megvédeni a pápa. Hanem a függelékeket is, s köztük Chátel halálos ítéletét is, amit a párizsi Politikai Bíróság hozott. - Micsoda? - kérdezte Lajos megdöbbenve. - Biztos ez? - Ott voltam, felség, mikor a király keserűen szemére vetette a dolgot a pápai követnek. Magánkívül volt az édesapja. - Miért? - Mert háborút akart üzenni a Habsburgoknak, s tudta, hogy a pápa nagyon ellene van, s abban, hogy a háború küszöbén ártatlannak nyilvánít egy királygyilkost, figyelmeztetést, sőt fenyegetést látott. Erre már nem válaszolt Lajos. Egész idő alatt, míg beszélgettünk - s bár zárva volt az ajtó, én csak dünnyögtem-, Lajos másodszor is szétszedegette a "kövér Vitryt", ezúttal ráérősen és szinte gépiesen, de bámulatosan pontosan, majd biztos kézzel a helyükre illesztette az alkatrészeket, mindegyiket éles csattanással, talán azért, hogy a zaj elnyomja a hangomat, talán azért, hogy csillapítsa a feleleteim okozta aggodalmát. Lehajtott fejjel ült, hosszú, fekete szempillája árnyékot vetett gyermekien kerek orcájára, amelyhez annyira nem illett a hosszú osztrák áll, az összeszorított száj, pedig piros és húsos volt a szája, nagy életkedv ígérete lehetett volna, ha másképp nevelik. Lajos nem volt "a szavak embere", ahogyan ő maga mondta, mert dadogott, és szégyellte, és azért se, mert érezte, hogy kémleli a környezete (ráadásul Cotton atya egy hónapban többször is végigtapogatta a lelkét, egy óra hosszat vadászott a bűnre alattomos kérdésekkel, kivált a test vétkeire, legparányibb rejtekeikben is). Mióta nagykorúnak nyilvánították Lajost, nem vesszőzték meg, de még erősebben figyelték, oly kevéssé tájékoztatták az államügyekről, amennyire csak lehetett, tudatlanságban tartották; s noha igen sokan voltak körülötte - még éjjel is két inas vigyázta az álmát -, úgy sejtettem, nagyon egyedül érzi magát a nagy palotában, mert féltékeny és ellenséges erők fogták körül: az anyja, Ancre marsallék, a miniszterek, az országnagyok, Condé, Vendóme és olykor a klérus, amely aprólékos gonddal őrködött az egyház jogain, de az ő jogait nem tisztelte. Mikor összerakta a "kövér Vitryt", sokáig törölgette a kezét egy rongyba, felpillantott, és azt mondta: - Sioac, hallotta, mi történt tegnap a tanácsban? - Hallottam, felség. Bellegarde elmondta. - Jaj, Sioac! - Egyszerre kitetszett a szomorúsága, de már megtompult, meghígult szomorúság volt. Olyan kihívóan orcátlanok voltak! Nem átallottak örök kárhozattal fenyegetni bennünket! És Condé! Még hogy ő védelmezi az én trónomat! Ő! Nem mondott többet, mert mindig visszafogta magát, valahányszor megérezte, hogy eluralkodik rajta az indulat. De ennyiből is megértettem, mi minden van a fenyegető többes szám meg az "Ő" mögött. Megfigyeltem, hogy ettől fogva Lajoson valami viszolygást lehetett érezni vagy legalábbis feszültséget, valahányszor püspökkel vagy érsekkel kellett beszélnie, s meglehet, ezért tartott olyan sokáig, mire Richelieu-t a bizalmába fogadta. Hanem az álnok Condéra állandóan és sokkal hevesebben neheztelt. Két nappal később bizonyságot is szereztem róla Bellegarde-tól: ő a királyi tanács tagjaként tanúja volt egy esetnek, s elmondta. Csak egy afféle barbár cselekedet adhatott rá alkalmat, amilyeneket ennek az országnak a nagyjai megengednek maguknak, ha gyenge a kormányzat. Egy bizonyos Marsillac nevű egyén, a királynénak

valami szimatolója magára vonta a Condé haragját, azt már nem tudta megmondani Bellegarde, hogy mivel, s a herceg legott a nyomába eresztette kegyencét, Rochefort-t. Marsillacot kegyetlenül elverték, és faképnél hagyták. A királynét nagyon felingerelte a dolog, és a tanácskozás végén, a király előtt heves szemrehányást tett érte Condénak. A herceg nyersen válaszolt, nem restellte azt mondani, hogy a király nagykorú, ő az ő szolgálatában áll, nem pedig az anyjáéban. Lajost felháborította, hogy arcátlanul és sandán éket akar verni a királyné és őközé. - Uram, tisztelnie kell a királynét, mivel én reá bíztam az ügyek irányítását - mondta. De Mária, nemhogy hálás lett volna érte, hogy Lajos mellé állt, megsértődött, hatalma csorbításának vette a közbelépését, ellene fordult, s ridegen rászólt: - Hallgasson már! Lajos elsápadt és elhallgatott, nem akart családi veszekedéssel örömet szerezni Condénak. Condénak esze ágában sem volt bocsánatot kérni, kihasználta az alkalmat, amelyet a királyné kifakadása szolgáltatott, kurtán elbúcsúzott, és elment. Ekkor Lajos igen hevesen így szólt anyjához: - Jaj, asszonyom, nagyon-nagyon rosszul tette, hogy belém fojtotta a szót! - Majd arra nézve, amerre a herceg távozott, hozzáfűzte: - Ha nálam a kardom, bizony átalverem rajta! Mikor estére kelve elmondtam apámnak ezt a meglepő mondatot, apám elgondolkodva ingatta a fejét. - Azt hiszem - szólalt meg végül -, nemcsak Condé ellen irányul az a nagy harag. Anyja ellen is, aki megalázta, letorkolta, mikor pedig ő a pártját fogta. De ki hitte volna, hogy ekkora indulat lakozik Lajosban? És ilyen tartós harag! Fogadok, hogy ha majd egyszer igazán ő uralkodik, nem lesz olyan megbocsátó, mint IV. Henrik volt. - Gondolja apámuram, hogy esetleg nem fog uralkodni? - kérdeztem elszoruló torokkal. - Nem, dehogy, nem gondolom. De nekem úgy rémlett, hogy még ebben a tagadásban is aggodalom van, csak apám nem meri nevén nevezni. Az én grófnőmben annyi természetes szeretet lakozott azok iránt, akiket bizalmába fogadott, oly hűséges volt a barátságban, oly odaadó a szerelemben, oly jóindulatú az emberek iránt, rangjuk, koruk, szülőföldjük szerint nem téve különbséget köztük, hogy felfognia is szinte lehetetlen volt az olyan áldatlan természetet, amilyen az anyakirálynéé. Úgyhogy meg is lepődött olykor, hogy milyen szigorúan ítélem meg Medici Máriát - a behúzott ágyfüggönyök leple alatt a langyos félhomályban. - Hogyan is érthetné meg Máriát olyan nő, mint maga, édesem! - mondtam neki egyszer. - Mária olyan meddő teremtés, hogy csak csupa "nincs"-csel lehetne jellemezni. - Hogyhogy? - Nincs benne szellem, nincs benne báj, nincs benne jóság, tapintat, aggály, nincs benne szeretet embertársai iránt, és természetesen nincs meg benne az a csepp borzongása az érzékenységnek. - Hát semmi erényét nem tudja? - De igen: az erényt. - És az semmi? - Az semmi, ha valaki olyan érzéketlen a szerelem iránt. Greifin-em víg nevetése olyan volt, mint a zeneszó. - De a hatalmat, azt szereti - mondta rövid gondolkodás után. - De nem azért szereti, édesem, hogy kormányozza Franciaországot, hiszen ez az ország mind a mai napig idegen neki, és annyit törődik vele, mint a körme feketéjével, hanem csakis avégből, hogy két kézzel meríthessen a közpénzekből, és el is herdálja mindjárt nyakló nélkül, pénzzel tömje Conciniékat, értékes gyémántokat vásároljon magának, pompás ünnepségeket rendezzen, megkétszerezze a nemesek járadékát, és hatalmas összegeken megvegye az országnagyok hűségét. Mi maradt abból a kétmillió-ötszázezer frankból, amit a Bastille-kincstártól csikart ki, azt állítva, hogy harcba száll az országnagyokkal? Semmi! És hallottam, hogy még egymillió-kétszázezer frankot kért a számvevőszéktől ugyanebből a kincstárból a király és a Madame utazására, mert majd a spanyol határon cserélik ki a királylányokat. - Azt mondja: kicserélik? - vonta össze a szemöldökét a Greifin. - Furcsa szó! - Azt is mondhattam volna, édesem, hogy "nyélbe ütik a vásárt", olyan hosszú, rideg és emberi kapcsolatokhoz nem méltó alkudozás folyt a két náció közt, melynek igen sok oka van rá, hogy ne szeresse egymást. Hanem hát végül megköttetett az üzlet, s idén nyáron Lajos a spanyol határon fogadja a kis Ausztriai Annát, és Párizsba viszi, a Madame pedig átlépi a Pireneusokat, és elindul Madrid felé az asztúriai herceggel.

- Szegény Madame! - sóhajtott fel a grófnő. - Férjhez megy! És még tizenhárom éves sincs. Elszakítják a családjától, a szülőföldjétől, megfosztják az anyanyelvétől! Legalább tud spanyolul? - Próbálják tanítgatni két év óta... De úgy esnek neki ezek a spanyolórák, mintha megannyi keserű orvosságot venne be... Mint tudja, anyja nem szereti, levegőnek nézi, a kislány csakis a bátyjához ragaszkodik, az meg őhozzá... - Istenem, mekkora szívfájdalma lesz ennek a két gyereknek! Nincs többé megható apró ajándék! Nincs többé király sütötte rántotta! Nincs többé gyermekes vers a kismalacról!... Greifin-em mosolygott, de könnycseppet láttam a szemében. Meghatott a meghatottsága. Imádtam érte, hogy olyan jószívű. Átöleltem, hogy megvigasztaljam, és félbeszakadt, amit ő úgy nevezett, hogy "csevegés az ágyfüggöny árnyékában". Hanem szenvedélyünk viharzása, amelyben mindig oly nagy örömünket leltük, aznap nem törölte le Greifin-em szép orcájáról a mélabút. S mikor eljött hazatérésem perce, mélységesen szomorúan mondta: - Hát máris! Máris búcsúzik! Ó, de gyűlölöm ezeket az indulásokat! Annyira meggyötörnek! Ekkor értettem meg, hogy a Madame-ért hullajtott könnyei közé a maga keserűsége is belevegyült. Mikor a spanyol határra utazásról beszéltem, egyszerre eszébe jutott, hogy nem tehetem meg, hogy el ne kísérjem a királyt, és megint hetekre, tán hónapokra el kell válnunk. Ez a jelenet két nappal ama bizonyos 1615. július tizenötödike előtt zajlott, amelyről felháborodott, de óvatosan rejtjeles megjegyzést írtam naplómba: "A B. k. kirablása délután öt órakor." (A B. a Bastille-t, a k. a kincstárát jelenti.) Méltóztassék figyelembe venni, kedves olvasó, hogy nem éjszaka, nem titokban történt ez a szégyenteljes dolog, hanem fényes nappal, nagy pompával, a királyság köztiszteletben álló személyiségeinek jelenlétében, mintha bizony a nemes és ünnepélyes külsőségek elfedhetnék a Történelem szeme elől a betörést és a lopást. Különös, hogy azon a napon - valóban azon a napon, nem előző nap és nem is másnap - olyan irtóztató fojtó hőség volt, amilyet emberemlékezet óta nem éltek meg Párizsban. A Louvre-ból a Bastille-ig majdnem az egész városon át kellett mennünk. Előző este esett, s a párizsi kövezetet borító kéreg sűrű és rossz illatú sárrá változott. S noha délután öt óra lévén nem állt már delelőn a nap, úgy átfűltek a házak falai és az utcák undorító fertője, hogy amint kijöttünk a Louvre-ból, úgy éreztük, gőzfürdőben haladunk, amelynek párafelhőiben dögvészmiazmák gomolyognak. S csakugyan, Lajos, akinek hintajában utaztam, meghívására, azt hiszem, el is ájul, ha Héroard az orra alá nem tart egy ecettel átitatott kendőt. Előttünk őfelsége testőrsége, utánunk vagy negyven szekér, amelyeknek rendeltetése, sajnos, teljesen nyilvánvaló volt. A hosszú, címeres kocsisor akadálytalanul átgördült a két udvaron, s miután a Bastille felvonóhídja lassú méltósággal leereszkedett, bement a főudvarba. Életemben először léptem be ebbe a félelmetes erődbe, s némi titkos szorongással, mert akit egyszer itt fogtak, az nem egykönnyen szabadult. Auvergne grófja a megmondhatója: 1604-ben csukták be, s most, 1615-ben, még mindig itt van! [A következő évben szabadult ki. (A szerző jegyzete.)] A királyné gomolydult elő elsőnek a hintajából, pompázatosan kiöltözve, felgyöngyözve, gőgös, elszánt, veres arccal. Vaussay úrral, a Bastille igazgatójával kinyittatta a kincstár tornyának ajtaját, s már neki is vágott a csigalépcsőnek, egyedül, meg se várva a királyt. Kétszázharminckét lépcsőfok volt, és mire a fia meg a kísérete - köztük én is - utolérte odafenn, erősen lihegett, mert lehúzta a vastag selyemből készült öltözéke meg a súlyos ékszerei. Gondolom, a kincseskamra előszobája volt az a sötét helyiség, ahová érkeztünk. Vaussay úr a királyné előtt járt két őrrel, megparancsolta nekik, hogy gyújtsák meg a falra erősített fáklyákat, s miután az őrök kicsiholtak, igen fukar fény derengett fel a meglehetősen nagy, körív alakú helyiségben. A fáklyasercegéstől meg a gyülekező, tolongó méltóságok tömegétől még fojtóbb lett a nedves, dohos levegő, s talán az a kínos érzés is fokozódott, amellyel a királyi méltósághoz nem illő jelenet eltöltötte a jelenlévőket. Igaz, hogy odafent, a mennyezet alatt volt egy kis rácsos szellőzőnyílás, de ennyi embernek nem lehetett elég az a levegő, ami azon bejött. Látszott, hogy a feljöveteltó) még mindig lihegő királyné maga is mielőbb véget szeretne vetni az egésznek. Nem szólt, csak parancsoló mozdulattal intett Sillerynek: az igazságügyi miniszter mély bókot vágott ki előtte, s átnyújtott neki egy pergamentekercset. A királyné, mondhatni, mohón, elkapta, a feje fölé emelte, mintha parancsnoki pálca lett volna, megmutatta a jelenlévőknek, s szinte nyomasztóan fenségesen azt mondta: - A királyi tanács határozata. - Aztán Lajos felé fordult, odanyújtotta a pergament, és nagy fennszóval

hozzátette: - Olvassa fel, felség! Lajos nem nyúlt érte. Erősen elsápadt, s mint akit az ájulás környékez, a falnak döntötte a hátát és a tarkóját, Souvré úr oda is ugrott hozzá, félvén, hogy elesik, s megfogta a karját, Héroard doktor pedig újból az orra alá nyomta azt az ecettel átitatott zsebkendőt, amit már a hintóban is használt. - Mi az? - kérdezte lenézően a királyné, és szemközt nézte a fiát. - Elájul? - Tartok tőle, asszonyom - felelte Héroard. A királyné morcos rosszindulattal fürkészte a királyt. Gyanította ő, bármilyen ostoba volt, hogy fia hosszú éveken át csak színlelte az engedelmességet. De azt már nem érte fel ésszel, hogy csakis az ő zsarnoksága vitte rá Lajost az állandó tettetésre, fia gonosz lelkét vádolta érte. "Alattomos" - szokta mondani. - Csakugyan rosszul van? - kérdezte, s magában arra gondolt, hogy vajon nem csak a szokásos ravasz "csínyről" van-e szó. Héroard ugyanezen töprengett, miközben így felelt: - Félek, hogy csakugyan, asszonyom. A királyné alig bírta féken tartani a dühét: - Souvré úr, elalél a király? - Ha ugyan már el nem alélt, asszonyom, nem sok választja el tőle. - No jó, akkor majd megleszünk nélküle is! - mondta a királyné belül izzó haraggal. S az igazságügyi miniszterhez fordulva, visszaadta neki a pergamentekercset, és gorombán ráförmedt: - Olvassa fel, miniszter úr! Sillery úr felolvasta. A királyi tanács határozata megparancsolja, hogy semmisnek tekintve az Állami Számvevőszék többszöri visszautasítását, elfogadtassék az ediktum, amelyben a király kérte a számvevőszéket, hogy szabadítson fel egymillió-kétszázezer frankot a Bastille kincstárából a király és a Madame esküvői költségeinek fedezésére. Sillery úr beérhette volna ennyivel is. De meg nem állhatta, hogy ne udvaroljon a királynénak: elég közönséges hangon hozzátette, hogy szeretné tudni, mivel indokolhatja a számvevőszék elnöke a király parancsának ötszöri visszautasítását. Remélem, nem én voltam az egyetlen a nemes gyülekezetben, aki a "király parancsa" szóra azt gondolta, hogy inkább a "királyné parancsának" kellene nevezni, hiszen a királyné meg se kérdezte a fia véleményét. A számvevőszék elnöke, akit Sillery úr emlegetett, nekifogott az indoklásnak. Jelentéktelen külsejű, kicsi, ősz ember volt, beesett arcú, süppedt szemű. Meg se mozdult a keze, míg beszélt, fáradt hangon, mint aki már a sír szélén van, de amint megszólalt, mindjárt megéreztem a szavában valami szilárdságot, mintha az öregember támasza a törvény szentségébe vetett megingathatatlan hite volna. - A megboldogult király, előrelátó bölcsességében, 1602 óta évről évre gyűjtögette a Bastille kincstárának kincsét. Nagy gonddal, takarékossággal, sok fáradozással. Nagy értékű volt ez a kincstár, nemcsak a kincsével, hanem azért is, mert a megboldogult király az egész világon elhírelte, így akarva kedvét szegni az idegeneknek, hogy rosszat forraljanak egy olyan ország ellen, amely ilyen tehetős. Hallottam, mikor a király nyilvánosan azt mondta a mantuai hercegnek, a fegyvertárra mutatva: "Ötvenezer embert felfegyverezhetek abból, ami ott van", majd a Bastille-ra mutatva: "Abból meg legalább hat évig fizethetem őket." Míg beszélt, én egyre a Lajos látszólag kifejezéstelen arcát néztem, s észrevettem, hogy mikor apját magasztalja az elnök, neki felragyog a szeme. De mindjárt le is sütötte, s megint szenvtelen lett az arca, de olyan hirtelen, hogy már magam se tudtam, vajon az előbb csakugyan megváltozott-e. - Fogja rövidre! - szólt a királyné, jól tudva, hogy a megboldogult király takarékosságának dicsérete gáncsolja az ő tékozlását. És gépiesen mellmagasságba emelte a bal kezét, és a jobbal átfogta a csuklóját, mintha rejteni vagy védeni akarná azt az óriási gyémántos karkötőt, amelyet a Bastille pénzének első megrablásából fizetett ki. - Fogja rövidre! - ismételte meg mérhetetlen gőggel. - Már végzem is, asszonyom - felelte a számvevőszék elnöke mély meghajlással. - Mindenki tudja, hogy IV. Henrik két pátensben - amelyeket az Állami Számvevőszék iktatott és hitelesített - kereken megtiltotta, hogy pénzt vegyenek ki a Bastille kincstárából, hacsak nem nagyon fontos hadikiadásokra, és akkor is csak a számvevőszék jóváhagyásával. Mindazonáltal mikor tavaly februárban őfelsége az itt jelen lévő király kért kétmillió-ötszázezer frankot a Bastille vagyonából, a számvevőszék, tudatában lévén, hogy mily fontos leverni az országnagyok lázadását, kötelességének vélte elfogadni a király ediktumát, annál is készségesebben, mivel a király megígérte, hogy visszateszi a kincstárba ezt az

összeget, mielőtt véget érne az esztendő. De hát szó sincs róla, hogy meg lehetett volna tartani ezt az ígéretet... Most már Lajos nem tudta teljesen leplezni az izgalmát. Annyi mindent eltitkolt előtte az anyja, hogy valószínűleg a nevében tett visszafizetési ígéretről se tudott, se az ígéret megszegéséről, amit most virágnyelven a szemére vetnek. - Ezért aztán alaposan szemügyre vettük a dolgot - folytatta a számvevőszék elnöke -, mikor 1615 júniusában a király ismét ediktumban kért egymillió-kétszázezer frankot a Bastille kincstárából a spanyol házasságok és a velük kapcsolatos utazások költségeinek fedezésére. Nem háborúról lévén szó, a számvevőszék úgy látta jónak, hogy megtagadja az ediktum beiktatását, s meg is tette, öt ízben, ellenállva a számtalan beiktatási parancsnak, amit kapott. Az Állami Számvevőszék lelkiismerete szavára hallgatva úgy gondolja, hogy ilyen nagy kiadásról lévén szó, a király pénzügyeinek intézői már jó előre gondoskodhattak volna a fedezéséről, s hogy inkább ki-ki tartóztassa meg magát a maga házában a haszontalanságoktól, amelyek úgyis csak a fényűzést szolgálják, semhogy elköltsék a Bastille pénzét. A számvevőszék igen-igen rosszallja, hogy hozzányúlnak ehhez a pénzhez, ártatlannak nyilvánítja magát ebben a rendetlenségben, és jelenti felségeiteknek tisztelő és szerető hűségét. A "szerető hűség" a "fényűzéshez" és "rendetlenséghez" vezető "haszontalanságok" keserű piruláját volt hivatva megédesíteni. De a királyné szemrebbenés nélkül lenyelt mindent, az egész szónoklat alatt csak azt a nehéz, vasalt ajtót látta, amely elrekesztette a kincstárterem bejáratát. Mikor az elnök mély meghajlással elhallgatott, a királyné így szólt a Bastille igazgatójához: - Vaussay úr, fiunk, a király tanácsának határozata úgy rendeli, hogy nyissák ki az ajtót, s adják ide, ami jár nekünk. - Felséged tudja, hogy három kulcs kell az ajtó kinyitásához - felelte Vaussay úr - a felségedé, Jeannin elnök úré, a pénzügyi főtanácsosé, harmadjára pedig Phélippeaux úré, a Királyi Kincstár kincstárnokáé. Itt egy igen jól megrendezett kis színjáték következett, amelynek párbeszédei, nekem úgy tetszett, nagyszerűen össze voltak hangolva. - Itt az enyém - vette elő a királyné a kulcsot a hufándlis szoknya ráncába rejtett zsebből, és odaadta testőrkapitányának, Tresmes úrnak. - Én megtagadom az én kulcsom kiszolgáltatását - mondta Jeannin elnök, hanem azért magával hozta, mint egy pillanattal később kiderült, ami nem éppen azt a nagy elszántságot tanúsította, hogy márpedig ő meg nem válik tőle. - Én is megtagadom - visszhangozta Phélippeaux úr. - Miért? - érdeklődött a királyné, s nemigen látszott rajta, hogy nyugtalanítaná a kettős visszautasítás, bár az illendőség kedvéért összevonta a szemöldökét, és kevélyen beszélt. - Méltóztassék megengedni, felséges asszonyom, hogy kettőnk nevében válaszoljak - mondta Phélippeaux úr. - Mivel öt beiktatási parancs se volt elegendő a számvevőszéknek, hogy hitelesítse a király ediktumát, bennünket, egyikünket is, másikunkat is felelősségre vonhat bizonyos összegek törvénytelen elidegenítéséért. - Megvédem kegyelmeteket - mondta a királyné -, adok egy... Kihagyott az emlékezete, Silleryre nézett, mintegy segélykérően, s a miniszter rögtön oda is súgta: - Felmentvényt. - Egy felmentvényt, felmentem vele mindkettejüket a felelősség alól, a magam és a minisztereim aláírásával. - Felséged határozott parancsa, hogy adjuk át a kulcsot? - kérdezte Phélippeaux. - Határozott parancsom - mondta a királyné. - Uraim, legyenek tanúim rá - jártatta végig Jeannin elnök hazug tekintetét a jelenet nézőin -, hogy a királyné határozott parancsának engedelmeskedem! Azzal valami fellengős arckifejezéssel őfelsége elé járult, fél térdre ereszkedett, megcsókolta a királyné ruhája szegélyét, és odanyújtotta a kulcsot. Phélippeaux úr kisvártatva ugyanezt cselekedte. - Vegye el, Tresmes! - szólt a királyné méltósággal. Tresmes úrnak már amúgy is terhére volt a sok beszéd, virgoncan, ahogy katonához illik, nekiiramodott, két nagy lépéssel rárohant a térdeplőkre, és valósággal kitépte kezükből a kulcsokat, mintha egy meghódoló város elöljárói lettek volna, odament a vasalt ajtóhoz, és nekilátott, hogy kinyissa. Hanem az nem volt kicsiség, mert ki kellett tapogatnia a megfelelő kulcsot mind a három zárhoz. Az országnagyok és más méltóságok (legalább harmincan lehettek), akik ott szorongtak, izzadtak és szinte fuldokoltak az előszobában, mély csendben figyelték Tresmes művelkedését, pedig elég soká tartott, mert a kapitány inkább erővel, semmint némi módszerességgel próbálkozott. Azt nem mondanám,

hogy a légyzümmögést is meghallottuk volna, mert légy, az tömérdek nyüzsgött a helyiségben, mivel a kis ablaknyílást se üveg, se ablaktábla nem fedte, s alkalmatlankodásukkal és fáradhatatlan zsongásukkal nagyban hozzájárultak az egyéb kényelmetlenségekhez. Végre kinyílt az ajtó, hangtalanul forgott a sarkán, s először csak a vaksötétséget tárta fel, mígnem Vaussay úr be nem küldte a két őrt, hogy gyújtsák meg a három fáklyát, amelyeket karikák erősítettek a falhoz. Ekkor megláttunk egy termet, amely legalább kétszer akkora volt, mint amelyben álltunk, s bár legfelül helyezkedett el a toronyban, inkább pincét idézett a bolthajtásos mennyezete, a félhomály meg az a sok diópáccal kezelt hordó (volt vagy száz belőlük), amelyek hatalmas boroshordóra emlékeztettek, csak nem hasmánt feküdtek, hanem álltak, nehéz fedőkkel letakarva. A királyné előrement a küszöbig, és ragyogó szemmel méregetve a hordókat, azt kérdezte Jeannin elnöktől, aki ott fontoskodott mellette: - Mennyi? Jeannin elértette a balladaian homályos kérdést: - Ezekben a hordókban zsákok vannak, felség, a zsákokban pedig színarany tallérok, egy-egy tallér három frankot ér. - Csak azt kérem, ami megillet, semmi egyebet - mondta a királyné méltóságteljesen. - Ki hordj a be a szekerekbe a zsákokat, felség? - kérdezte Phélippeaux. - La guardia di Tresmes sotto la sua responsabilitá [Tresmes testőrsége, a kapitány felelősségével (olaszul). ] - felelte a királyné, mert úgy látszik, izgalmában képtelen volt alattvalói nyelvén beszélni. - Hová menjenek a szekerek, felség? - Alla casa vostra [A maga házába (olaszul)] - mondta kevélyen a királyné, mint aki büszke finom tapintatára, hogy nem mindjárt a saját lakására hordatja. (Az is igaz, hogy a kincstárnok háza nem volt messze a Louvre-tól.) Ekkor Lajos súgott valamit a Souvré úr fülébe, a nevelő úr pedig odament a királynéhoz, és mélyen meghajolt előtte: - Asszonyom, a király szeretné megtekinteni a Bastille-t, míg berakodnak, mert eddig még sohase volt rá alkalma. - Beleegyezem - mondta a királyné fanyalogva, alkalmasint azért, mert még mindig gyanakodott a királyra, hogy csak színlelte a rosszullétet, nem akarván felolvasni azt a rendeletet, amely ellene mondott annak, ahogyan apja rendelkezett a Bastille vagyonának felhasználásáról. Mikor Lajos elhaladt a királyné előtt, mély bókkal, tisztelettel köszöntötte, de mikor felegyenesedett, nem kerülhette el, hogy tekintete ne találkozzon az anyjáéval. Rövid szemvillanás volt, mert egyik is, másik is, mintegy közös akarattal, azonnal elkapta a tekintetét. Amint illett, Souvré úr, Héroard doktor és a király környezetének négy első nemesura közül három, Courtenvaux úr, Thermes úr és jómagam mentünk a király után, a negyedik első nemes, Ancre marsall jobbnak látta, ha nincs jelen, mikor elveszik a pénzt, nyilván, hogy ne pletykáljanak az udvarban a tűpénzről, amit majd ő meg a felesége kap belőle. Mikor lefelé mentünk a toronyból a csigalépcsőn, Vaussay úr utánunk küldött egy őrt, hogy kalauzolja Lajost a Bastille-ban. Az ipse kitűnően teljesítette a feladatát: jó beszédű gascogne-i legény volt, és minden zugát ismerte az erődnek. Lajos máskor tömérdek kérdést tett volna fel ciceronéjának, mivel szenvedélyesen érdekelték a hadi dolgok, de ezúttal csak fél füllel hallgatta, amit mond, azt is zárkózott, szomorú arccal, s nem szólt rá egy árva szót se. Megvolt rá az oka, mert észre kellett vennie, hogy a Történelem kegyetlen iróniájának bélyegét viseli ez a nap: apja évről évre gyűjtögette a Bastille kincsét, hogy egyszer majd fegyverrel fejtse le Franciaország határairól az Ausztriai-ház tapadó-szorító polipkarjait. És ezt a kincset - országa pajzsát és lándzsáját - a halála után, nem egészen hat esztendő alatt, apránként kikezdte, elrágcsálta, eltékozolta V. Károly dédunokahúga. Életében sohase győzhették le a Habsburgok Henrikünket, halálában diadalmaskodtak felette. Egy asszony keze is elég volt hozzá. Tizenkettedik fejezet Ahogy ott trónolt a nagy termetű, méltóságteljes királyné, felszegett fővel, fennhéjázón, a Habsburgoktól örökölt duzzadt száján azzal a kihívó gőggel, s parancsolóan beszélt olasszal habart rossz francia nyelven, kit ne kísértett volna meg a gondolat, hogy hasonlatos ő azokhoz az erős asszonyokhoz, amilyenekről az Evangélium szól? Pedig igazából senki se volt gyengébb, mint ez a királyné, a hatalom

betege. Minél tovább figyeltem a cselekedeteit, annál inkább meggyőződtem róla, hogy két forrása van a gyengeségének. Hanyag és lusta lévén, gondosan kerülte az erőfeszítéseket, haszontalanságokkal töltötte az idejét, csak a mulatságon, cicomán járt az esze, igen csekély figyelmet és még kevesebb gondolatot szentelt az államügyeknek. De az volt a legnagyobb baj, hogy korlátolt volt és zavaros fejű. Észérvek nem férhettek hozzá, így hol az egyik tanácsosának hitt, hol a másiknak, hol a harmadiknak, sorban, ahogy megpróbálták meggyőzni, de mindegyiknek vakon. És mivel nem vezették szilárd elvek, azonkívül buta gőg fűtötte, politikájában is egyszer makacsnak, másszor ingatagnak mutatkozott. Mindig rosszkor lépett, és mindig vesztett: megmakacsolta magát, mikor rugalmasnak kellett volna lennie, és megváltoztatta szándékait, mikor kitartásra lett volna szükség. Igaz, hogy Concininé mindenbe beleszólt (sokkal inkább, mint a férje), de államügyek dolgában korántsem győzött mindig. Meg kellett osztania befolyását Guise hercegnével, Conti hercegnével, Épernon herceggel, Barbin intendánssal, Jeannin elnökkel s főképp a miniszterekkel, Villeroy-val és Silleryvel, az igazságügyi miniszterrel: őrájuk hallgatott volna leginkább a királyné, ha nem gyűlölik egymást olyan nagyon, mert így mindig ellentétes véleményük erejét vette a másikénak. S végül, de nem utolsóként, ott volt Cotton atya is mint tanácsadó, ő, a kicsi király gyóntatója lévén, könnyen hozzáférhetett a királynéhoz, behízelgő rábeszélőkéjével nagy hatással volt a hitbuzgó királynéra, és semmi kétség, hogy a spanyol házasságok megkötésében is, a pápai nunciusén és a spanyol követén kívül, az ő befolyása nyomott a legtöbbet a latban. Ez a triumvirátus most teljes erejéből azon munkálkodott, hogy minél előbb cseréljék ki a királylányokat, s bár semmi szükség nem volt erre a nagy sietségre, a királyné is lelkesen pártfogolta a dolgot. Érdekelte is őt, hogy Henrikünk a brusoli szerződésben kötelezettséget vállalt, hogy a szavojai herceg fiához adja feleségül a Madame-ot, s azt még kevésbé bánta, hogy a spanyol házasságokkal Franciaország hátat fordít Henrik protestáns szövetségeinek. Hanem azért eléggé fanyalgott az ország. Nem volt szerencsés az időpont. A rendi országgyűlés feloszlott, eredménytelenül. A küldöttek mind szerettek volna ellene tenni a visszaéléseknek, de mint tapasztaltuk, a három rend a szálkát is meglátta a másikak szemében, a magáéban a gerendát se. És alig széledt szét a küldöttek gyülekezete - zúgolódva, duzzogva -, a könnyelmű természetű Mária máris igen szép és igen költséges, nagyszabású ünnepséget rendezett a Madame örökös száműzetése tiszteletére. "Úgy illik, hogy leányom nyilvános ünnepséget rendezzen - mondta, a szegény Elisabethet téve meg kezdeményezőnek -, mielőtt Spanyolországba megy, hadd emlékezzenek a párizsiak királykisasszonyukra, akitől Franciaországnak hamarosan meg kell válnia." Hideg és álságos beszéd volt, s arra gondoltam, hogy vajon Elisabeth anyja sokáig fog-e "emlékezni" a lányára, aki immár örökre elhagyja. A nevezetes ünnepség fénypontja a Madame balettje volt, az udvar legszebbnek ítélt fiai és leányai táncolták. Előadtak benne mimusjátékokat, jelképes jeleneteket, élőképeket is, amelyek egytől egyig a régensség mostani és eljövendő sikereit mutatták be: a király szerencsés nagykorúsítását, a köréje gyülekező megbékélt főurak egyezségét, az országgyűlés higgadtságát, a Madame és az asztúriai herceg jövőbeli házasságából származó jövőbeli fiúgyermeket (lányra szemmel láthatólag nem számítottak), Franciaországot, amely most földön-tengeren kiterjeszti hatalmát, s mint következményét, "a félhold bukását", értsd rajta a mohamedán vallás megsemmisülését: ez igen derűlátó jóslat volt, mert mióta IV. Henrik meghalt, ugyan kevés gályát építettek a berberiabeliek elleni harcra. A tánc után költemény következett - a Mária kegydíját élvező Malherbe írta -, kiteljesítve az idillikus prófécia tetszetős képét: Újjászületik egy század, egy boldog Éden. Csak mézet ízlelünk, mint ősünk valaha. És még a vipera Méregfoga se öl, el is hullajtja szépen. Addig is, míg eljő az a gyönyörűséges Éden, marják a viperák az anyakirálynét. Egy hónap se telt el azóta, hogy az udvari szépek eltáncolták a Madame balettjét, s a Legfelső Politikai Bíróság hevesen, bár burkolt, mindazonáltal átlátszó szavakkal, óvást emelt a királynál Mária rossz kormánypolitikája ellen. Szólt az mindenről: hogy elutasították a harmadik rend "első cikkelyét", hogy elfordultak a protestáns szövetségektől, hogy kiemelkedő helyet foglalnak el az államban olyan személyek, akik nem is "vérbeli franciák", hogy bizonyos állami tanácsosok hűtlenül kezelik a közpénzeket, hogy a francia papság

titokban egyetért a pápai nunciussal, és végezetül, hogy kifosztották, szétdúlták a Bastille kincstárát. A királyné kereken megtiltotta a Politikai Bíróságnak, hogy "a jövőben beleártsa magát az államügyekbe". De a méreg benne maradt a sebben, s Condé egy kiáltványában még hevesebben megismételte a Politikai Bíróság panaszait, s ráadásul még azt is felhozta, hogy a francia protestánsokat igen nyugtalanítja Franciaország és a Habsburgok meghitt kapcsolata, az újabb üldöztetés előjelét látják benne, amelynek megint csak ők lesznek az áldozatai. A miniszterek véleménye megoszlott. Sillery, az igazságügyi miniszter sürgette a királylánycserét, de Villeroy meg Jeannin a várakozás mellett szóltak, s Ancre marsall is támogatta őket, nem ugyan államérdekből, hanem személyes okokból, mivel Condé és a hercegek, elhagyván az udvart, újból felfegyverkeztek, s ő legjobban attól tartott, hogy nyílt harc tör ki az anyakirályné és az országnagyok között, s majd a békekötés az ő kárára üt ki. A királyné megmérgelődött, hogy kegyencnőjének a férje a hőn óhajtott házasságok ellen foglalt állást. Száműzte Concinit amiens-i kormányzóságába, és foghegyről beszélt Concininéval, aki mindazonáltal erőnek erejével el akarta kísérni a királynét a határra, remélve, hogy az úton apránként visszaszerzi a bizalmát. Két sereget állított ki a királyné, az egyiket, hogy tartsa szemmel a főurakat, a másikat, hogy Guyenne-be kísérje a királyt és a Madame-ot. Ez egyszer a sarkára állt, és erősnek mutatkozott, de hamar ellankadt az ereje, mert nem az ország javán munkálkodó következetes politika táplálta, csak személyes szenvedélye. Nem volt szebb, fennköltebb, nemesebb célja széles e világon az osztrák főhercegnő lányának és V. Károly unokahúgának, mint hogy fiát és leányát egyesítse a maga vérével. Ha volt is politikai szándék a spanyol házasságok mögött, az csak Cotton atya, a pápai nuncius és a spanyol követ elméjében fészkelt, az övében csak igen kicsiny mértékben, bár nem volt ellenére, hogy a hőn óhajtott házassági kötelékek megkötésének sürgetésével egyszersmind Franciaország főpapjainak és a pápának is kedvére tesz. Végül csak elhatároztatott, hogy Guyenne-ben kicserélik a királylányokat, és augusztus tizenhetedikére tűzték ki az utazás napját; én szerettem volna, ha Siorac márki ezúttal is velem tart, de hitvesét, Angelinát lassú láz emésztette, és apám mellette akart maradni Monfort-l'Amauryban, hogy ápolja, s hogy jelenlétével vigaszára legyen. De La Surie lovagot elbocsátotta, hogy jöjjön velem, ha akar, és megnyugtatta, hogy úgyis ott tartózkodván, addig is úgy ügyel a birtokára, akár a magáéra. A lovag ugrált örömében, annyira boldog volt, hogy Franciaország országútjain kóborolhat, s közben velem is jót tehet, kellemes, mulatságos társaságomul szolgálhat. Mivel először augusztus elsejére tervezték az indulást, én már jó ideje befejeztem az előkészületeket, mikor augusztus tizenötödikén délután három órakor meglátogattam házában Lichtenbergné úrhölgyet, az ő meghívására. Előtte volt az uzsonna, de nem evett, ernyedt keze az ölében, szép arcán mélabú. Mikor megláttam, először szólni se tudtam, úgy összeszorult a szívem szomorúságomban, hogy el kell válnom tőle, de a részvéttől is, mert nem volt egyenlő a megpróbáltatásunk, és tudtam jól, tapasztaltam már a nagy nyugati utazás alkalmával, hogy az én bánatomból csak halvány fogalmat alkothatok magamnak az ő szenvedéséről. - Jaj, barátom - szólalt meg hosszú hallgatás után -, bocsásson meg ezért a vallomásért, de néha azt kívánom, bárcsak sohase találkoztunk volna, hiszen megint el kell veszítenem, ki tudja, hány hétre vagy hónapra, s egyszer majd sajnos egészen elveszítem, mert a maga tisztségében nem teheti meg valaki, hogy soha meg ne házasodjon. - Édesem! - borultam a lába elé, és csókolgattam a kezét. - Eszem ágában sincs megházasodni. Növekvő boldogság minden áldott nap, amit magával tölthetek, sült bolond lennék, ha magam vetnék véget neki. - Jaj, Pierre-em! - sóhajtott fel. - Épp a boldogságunkban különbözünk a legjobban: az enyém erős és egyszersmind ingatag. Igaz, hogy mielőtt megismerkedtünk volna, özvegységem olyan volt, mintha nem is élnék, de legalább annyi előnyöm származott a nemlétemből, hogy nem féltem az öregedéstől, de még a haláltól se, mivel az élet már semmit se adott nekem, de amióta maga az enyém, egyéb se foglalkoztat, mikor nincs velem, mint az, hogy félek, félek, hogy elveszítem. És minden új nap, még ha örömet hoz is, amellyel maga elhalmoz, egy-egy lépés nekem az öregséghez és az öregség hervadásához vezető úton. Jaj, kedvesem, higgye el, nagyon nehéz nőnek lenni! Megdöbbenve hallgattam, mert általában szemérmesebb volt a grófnő, semhogy panaszkodjon, azt tartotta, hogy hiábavaló is, megalázó is a siránkozás, azonkívül nem szerette szomorúságával

elszomorítani a barátait. De megértettem, hogy most a rátörő nagy keserűség hirtelen felemésztette a tartózkodását, amely kordában tartotta vagy legalábbis elleplezte érzelmei hevét, hogy úgy ne mondjam: vadságát. Nem tudtam, mit feleljek arra, amit mondott, nem mintha nem értettem volna meg, hogy mi a különbség az ő sorsa és az enyém közt, csak nem találtam szavakat, amelyekkel megvigasztalhattam volna a kényelmetlenségekért - vagy kényszerűséget kellene mondanom? -, amelyekkel neme sújtja. Csak térdeltem előtte szótlanul, kezemben tartva langyos kezét, szememet szemébe merítve, s csakugyan elmerültem benne, olyan szép volt a szeme, s oly eleven és adakozó érzelmek viharzottak benne szüntelenül, hogy nincs az a szerető szív, amely érzéketlen lehetett volna az üzenetükre. - Pierre-em - szólalt meg halkan -, sokszor kért tőlem valamit, de én mindig megtagadtam. Hanem ha ma is megismételné azt a kérését, azt hiszem, túltenném magam azokon a meggondolásokon, amelyek visszautasításomat indokolták, feltéve, ha még mindig olyan erősen vágyik rá, és ha élete körülményei most is megengedik, hogy igényt tartson rá... - Ó, édesem! - kiáltottam fel, kitalálva, hogy mi volt az a kérés, mielőtt még megmondta volna. - Én volnék a legboldogabb a világon, ha... - Ne, ne, Pierre-em! - mondta a grófnő bájos hirtelenséggel, rászorítva a tenyerét a számra. - Ne mondjon semmit! Ki akarna egy egész szót hallani, ahol egy fél is elég? - Hanem azért mégiscsak szükséges lesz egy egész szót írnom Siorac márkinak - mosolyogtam -, s elküldenem a maga kis küldöncével. Különben aggódna, hogy nem megyek haza, sötétben annyira nem biztonságosak Párizs utcái! Augusztus tizenötödike Nagyboldogasszony napja, s nekem kedves gondolatom, hogy ilyenkor nemcsak Jézus anyját ünnepeljük, hanem a nőt is, minden szerepében. Ott maradtam Lichtenberg úrnőnél az augusztus tizenötödikéről, szombatról augusztus tizenhatodikára, vasárnapra virradó éjjel, egészen délig, s elő se jöttünk az összehúzott ágyfüggöny mögül, csak némi táplálékért. Hol a viharzó szenvedély, hol az édes ágyi csevegés - ki nem fogytunk belőle soha. Gyönyörünkre könnyek, s olykor, furcsamód, nevetés. Minden oly becsesnek tetszett, mohón halmoztuk-tartalékoltuk mindenfajta boldogságunkat, hogy emlékezetünkben magunkkal vihessük, hiszen minden szó, minden csók közelebb vitt ahhoz a perchez, mikor majd álmunk szétválik, és szánk nem leli egymást. A szemünk vált el utoljára. Mert mikor kiléptem a házból, s Herr von Beck becsukta utánam az ajtót, Lichtenbergné úrhölgy odaállt az udvarra néző üvegablakába, s ahogy felnéztem, megsejtettem hálóköntösös alakját a függöny félrejtekében - olyan volt, mintha a távolság és az idő máris sűrűsödő ködbe merítette volna -, megálltam, fél lábbal a bérkocsi felhágóján, és köszöntöttem, kalpagom tollával seperve a kövezetet - hiú és mindennapos mozdulat volt, pedig én annyi mindent szerettem volna még odakiáltani neki, amivel színültig voltam. De egyik inasa ott várta, mozdulatlanul, de szemtelen képpel, hogy mikor csukhatja már rám a kocsi ajtaját. Felszálltam, leroskadtam az ülésre, és összehúztam a függönyt. Épp ideje volt, mert csorogtak a könnyeim. Hogy apám nem volt ott, La Surie-vel ketten foglaltunk szállást a királyi családnak és házuk népének, s ez bizonyos előnyökkel járt, mint köztudomású, és bizonyos vádaskodásokkal is, mint sejthetik, mert egyetlen királyi tisztségviselő se volt megelégedve a hajlékával, úgyhogy La Surie tanácsára úgy döntöttem, hogy eleve szerény és a király szállásától távol eső lakhelyet szemelünk ki magunknak, és azt feleljük a vádaskodóknak: "Ha nincs ínyére a szállása, uram, nem akarja elcserélni az enyémmel?" Akik meg se nézték, úgy fogadták el, majd meglátva meggondolták magukat, s bár csak hárman-négyen lehettek, úgy szétvitték az én méltányosságom és szerénységem hírét, hogy a tizenegyedik pihenőn már fel is hagyhattunk ezzel a módszerrel, és Poitiers-ban, ahová augusztus harmincegyedikén érkeztünk, már magunk is tisztességes szállásra költözhettünk, már nem gyanakodtak ránk, hogy kihasználva tisztünket, magunknak kanyarítjuk ki a nagyobb részt a koncból. Jó orrunk volt, mert sokáig meglaktuk azt a szállást: a szegény Madame már Párizsból elindulóban is igen rossz bőrben volt, megviselte, hogy örök időkre elszakítják kedves bátyjától, és száműzik Spanyolország királyának aranyos palotáiba, s most himlőbe esett. Az anyakirálynén majdnem ugyanakkor viszketegség [Az orbánc akkori neve. (A szerző jegyzete.)] tört ki. A Madame meggyógyult, a szép arca se rútult el, anyja kínjai is alábbhagytak egy zsidó orvos jóvoltából, de majdnem az egész szeptember hava ráment a kezelésére, úgyhogy nem mehetett tovább az udvar Poitiers-ból. Míg a királyné viszkető testével bajlódott, Concininé a maga javára fordította kór voltát, és kezdte elölről azokat a mindennapos alattomos mesterkedéseket - és nem sikertelenül -, amelyekkel már olyan szertelen nagy kegyeket csikart ki magának. Közben a fegyverben álló Condé és az országnagyok oly

fenyegetően viselkedtek, hogy a király a tanács előtt felségsértőnek nyilvánította őket, kimondta vagyonés becsületvesztésüket. Sajnos, az erős királyi sereg, amely útjukat állhatta volna, azt a gyáva parancsot kapta a királynétől, hogy ne bocsátkozzon harcba velük, úgyhogy az országnagyok még abban a hónapban átkeltek a Szajnán, majd a Marne-on és végezetül a Loire-on, s félő volt, hogy egyesülnek a nyugati hugenottákkal, akiknek egy része szintén fegyvert fogott. Az országnagyok viszont tudták, hogy feleannyian vannak és rosszabbul felszerelve, mint a királyiak, s őrizkedtek tőle, hogy támadjanak, úgyhogy valami gonosz komédia vált a háborúból, csak kerülgették egymást a seregek, de a világért nem lőttek volna egymásra. Hosszallottam a poitiers-i várakozást. Terjedelmes és egyre elkeseredettebb leveleket írtam Lichtenbergné úrhölgynek, s aggódtam, hogy Lajos olyan hallgatag és egy cseppet se pajkos, gyakran említette, hogy "émelyeg", időről időre "hasgörcsre" panaszkodott és "szédülésre". Szeptember huszonnyolcadikán végre felkerekedett az udvar, és elindult Bordeaux felé. Különös véletlen folytán előző nap volt Lajos tizennegyedik születésnapja. Héroard egészségügyi méréseket eszközölt, nem tudom, szólt-e róluk az anyakirálynénak, de mintha titkolta volna az eredményt, mert, mint elmondta nekem, nem vezette be a naplójába, pedig naponta mindent beleírt, ami Lajost érintette, még a széklete állagát és a vizelete színét is. Én nem vagyok orvos, én nem találtam semmi kivetnivalót a király termetén vagy arányain. Szenvedélyes vadász lévén, mint apja is, jól bírta a fáradságot és az időjárás viszontagságait, merészen szembeszállt a veszéllyel, gyors, ruganyos mozgású volt, ügyes kezű, táncosnak kecses, lovasnak biztos és elegáns tartású. Az a szeptember huszonnyolcadika volt tehát, hogy szavamat szavamba ne öltsem, tizenötödik esztendejének első napja, és úgy véltem, bizonyára azt gondolja, hogy ez is rosszul kezdődik, hiszen néhány napon belül elveszíti a testvérét és elnyeri hitvesét, de véleménye szerint a nyereség nem ér fel a veszteséggel. Több mint egy hétbe telt, míg Bordeaux-ba értünk. Október hetedikén a szabad város politikai bírósága és elöljárói fedett hajót küldtek Bourg-ba az anyakirálynéért, Lajosért, a Madame-ért és a két kicsi királylányért. Én nem lehettem ott, de Héroard-nak előjoga volt, hogy Lajossal tartson mindenüvé, s volt oly szíves, és később elmondta, hogy ez a garonne-i hajókázás - igen szép, igen széles folyó a Garonne - végre elvonta egy kicsit a Lajos figyelmét nagy bánatáról, amely éjjel-nappal nyomasztotta a Madame elvesztése miatt. Mint Héroard mesélte, a fedélzetre vitette a vacsoráját négy órakor, a kormánykerék mellé, s maga terített le szalvétával abrosz gyanánt egy ott álló támlátlan széket. S evés közben is a kormányost figyelte, és az apró mozdulatait, amivel a szabadon mozgó kormányrudat igazgatta, hogy módosítsa a hajó irányát. Bizonyára a kapitány helyébe képzelte magát. Nyilván könnyebb lett volna a hajót irányítania, mint pillanatnyilag a maga sorsát. Franciaország királya, egy esztendeje nagykorú, de nem ő választotta se a maga, se a Madame hitvesét, se a szövetségeseit, s a két házasság formaságai felől is nélküle határoztak, csak az anyakirályné és Spanyolország királya. A házassági szertartásnak egyszerre kellett végbemennie Franciaországban és Spanyolországban, meghatalmazás által. Lajos Lerme hercegnek küldött meghatalmazó levelet, hogy nevében házasságot kössön Burgosban Ausztriai Anna királylánnyal, az asztúriai herceg pedig Épernon herceget hatalmazta fel, hogy nevében megkösse a frigyet Bordeauxban a Madame-mal. Nagy gonddal és éber bizalmatlansággal ügyelt a két nemzet az egyenlőségre. Két egyforma sátrat emeltek a Bidassoa közepén, egy szigeten - a Bidassoa volt a határfolyó Franciaország és Spanyolország között. Úgy rendezték, hogy a két királylány egyazon pillanatban hagyja el szülőföldje partját, s egyszerre vigyék őket csónakon a két szigeti sátorig. Ott találkozik a két sógornő, megismerkednek, társalognak egy negyedóráig. Bölcsen rendezte az etikett, hogy ilyen rövid legyen az együttlétük, ha meggondoljuk, az első és utolsó életükben, mert se Ausztriai Anna nem tudott franciául, se a Madame spanyolul, és tapintatból nem határozták meg, hogy mi nyelven folyjon a csevegés. A rövid és nemigen tartalmas párbeszéd után majd hátat fordítanak egymásnak a királylányok, csónakon elindulnak abba az országba, amelynek királynéi lesznek, s attól fogva, hogy jövendő birodalmuk földjére lépnek, soha többé nem kelhetnek át a Bidassoán. A kis Ausztriai Anna tizenötödik évében járt, mint Lajos, a Madame meg csak tizenhárom éves volt. Azt a legszigorúbb egyenlőség elve szerint rendezték el, hogy mit tegyenek a két királylánnyal, de már a szülői kíséretet a szülők tetszésére bízták. Medici Mária úgy határozott, hogy a király meg ő Bordeaux-ban válik el a Madame-tól, s a leánya erős kísérettel, de egyedül utazik tovább a határig. III. Fülöp, Spanyolország királya gyengédebb apa volt, nem hallgatott a királyi tanács javaslataira, mindenáron el akarta kísérni - s el is kísérte Annát a Bidassoáig, és igen megható szavakkal vált el tőle: "Mi hija, yo te he casada in Cristiandad lo mejor que he podido. Ve que Dios te bendiga! " [ Leányom,

keresztény hitünk szerint férjhez adtalak, a legjobban, ahogy telt tőlem. Menj, áldjon meg Isten! (spanyolul)] Legyen olyan jó, szép olvasónőm, hátráljon vissza velem néhány napot! A Madame-nak október huszonegyedikén kellett elhagynia Bordeaux-t. Előző nap Lajos meglátogatta Beaumont Menardeau államtanácsos úrnál, mert az ő házában szállt meg Elisabeth. Ez volt az első búcsújuk, s mikor Lajos kilépett húga lakosztályából, könny csillogott a szemében. Meglátta az egyik tiszt, la Curée úr - tulajdon az, aki lóháton szolgálta fel az ételt az udvar nagybélijeinek -, s jónak látta megjegyezni: - Egy nagy királynak nem szabad ilyen érzékenynek lennie, felség! Lajos nem haragudott meg a buta megjegyzésért, higgadtan, de nagyot sóhajtva felelt: - Olyan jó testvérem nekem! Úgy illik, hogy megsirassam. Másnap ott voltam a felkelési szertartáson, Lajos szomorú volt és elgondolkodó. Nem kért reggelit, azt mondta, egy falatot se bírna lenyelni, szótlanul tűrte, hogy öltöztessék, meghallgatta a misét az obszerváns ferencesek templomában, majd elment Beaumont Menardeau úr házába, ahol épp akkor végeztek a Madame öltöztetésével egy tucatnyi hölgy körében, akik mind vigasztalni próbálták. Köztük volt jó keresztanyám, Guise hercegné, Conti hercegné, a fiatal Guise hercegné, Vendóme kisasszony és Montmorencyné úrhölgy is. Mikor belépett a király, a Madame sírva ugrott a nyakába, csak úgy rázta a zokogás, úgy kétségbe volt esve, mintha a vesztőhelyre vinnék. Jajveszékelt. Lajos maga is forró könnyeket ontott, magához szorította a húgát, és vigasztalgatta. De ő is annyira zaklatott volt, hogy csak dadogott, három szót nem tudott egybefűzni. A többit Guise hercegné mesélte el, mert csak ő volt tanúja meg azok, akiket felsoroltam. Úgy szólt a megállapodás, hogy Lajos meg a hölgyek még egy félmérföldnyire kikísérik a városból a Madame-ot, ott búcsúznak el tőle utoljára, s onnan egyedül bocsátják útjára. Ez csak afféle mondás, hogy egyedül, mert a bátyja serege védelmében indult a határra s még vagy harminc francia hölggyel, akik majd vele maradnak Spanyolországban. - Útnak indultunk hát - mesélte este Guise-né a maga eleven, zabolátlan beszédmódján, de még mindig igen megindultan. - Egymás hegyén-hátán szorongtunk a kocsiban, elöl a király és a Madame, az öt hölgy velem együtt meg hátul, irtóztató szorosságban. S nyomunkban egyedül és méltóságteljesen, címeres hintajában Spanyolország követe. De hiszen ismeri don Ynligót! Nem gondolja, hogy olyan, mint egy ló? - Mint egy ló, asszonyom? - Csak a lónak szelíd és gyöngéd a szeme, a don Ynligóé meg rideg és gőgös. Hanem a hosszú ábrázata, amiből mást se látni, mint a hosszú-hosszú orrát, amelyet beszéd közben igen obszcén módon simogat! - Ugye tréfál, asszonyom? - Dehogy tréfálok. Van is kedvem hozzá! Boldogságos Szűz Máriám! Majd megszakadt a szívem azért a két gyerekért! Átkarolták egymást, és végigzokogták a várost. Kimentünk a Szent Julián kapun, s félmérföldnyire onnan megálltunk, ahogy meghagyták, kiszálltunk, s akkor kitört belőlük a kétségbeesés. Összeölelkezve, összekapaszkodva álltak, csókolták egymás arcát, sírtak, hüppögve zokogtak, jajgattak, sóhajtoztak, hogy egy tigris szívét is meglágyították volna. Mondhatom, hogy ötünk közül senkinek se maradt száraz a szeme, bántuk is a piperénket, még Conti hercegné is könnyezett, annyira elfacsarodott a szíve, pedig ismeri, hogy milyen kacér teremtés ! De Ynligo csak nézte a jelenetet hideg és részvétlen tekintettel, egyenes háttal, lófejét úgy hordozva, mintha maga az oltáriszentség lett volna, igyekezett szétválasztani az összeölelkezőket, mondván, feszes diplomataarccal: "Menjünk, menjünk hát, Spanyolország trónörökösnője!" Dehogyis mondta. Nyerítette. - De asszonyom! - Esküszöm! Nyerítette. És közben simogatta a hosszú orrát a csontos kezével: "Menjünk, menjünk hát, Spanyolország trónörökösnője!" Veszi észre, szép keresztgyermekem, hogy hogyan szólította? Éreztette velünk, hogy már az övék. - Sajnos, asszonyom, csakugyan az övék, mégpedig örökre, hiszen hozzáment az asztúriai herceghez. - De azért nem kellett volna annyira éreztetnie velünk. Egyszóval, don Ynligónak sikerült elszakítania egymástól szegénykéket, s a Madame-ot betuszkolta a maga hintajába. Jaj, szép keresztfiam, az a pillantás! Az utolsó pillantása, ahogy ránézett a bátyjára a kocsiablakból, mikor elindultak! - És Lajos? - Lajos a kezébe temette az arcát, és zokogott, meg se hallotta, amit egyáltalán mondani tudtunk neki. Mi magunk is úgy éreztük, hogy üresen konganak a vigasztaló szavaink, akkora a bánata. Mikor

visszaértünk Bordeaux-ba, az anyakirálynéhoz hajtatott. - Az anyjához! De hiszen az az utolsó személy a világon, aki... Elhallgattam, mert Guise-né már a mondat elején összevonta a szemöldökét. De aztán így folytattam: - De hát mi a csodáért nem ment vele a királyné, hogy ő is elbúcsúzzon a lányától? - Megmagyarázta: már előző nap elbúcsúzott tőle. Nem akarta felszakítani az elválás sebét az újabb búcsúzkodással. - Miféle sebet? - kérdeztem gúnyosan. - A lányáét? Vagy az övét? - Uram, ha bármi oly hátsó gondolata volna, amely sértő a királynéra nézve, azonnal faképnél hagyom. - Dehogyis van nekem hátsó gondolatom, asszonyom. - Még szerencse! Egyébként - tette hozzá a hercegné halkan - igaza van... Lajos két órát töltött a királynénál, kisírta a két szemét, de némi erkölcsi prédikáción kívül, ami szerintem nem volt helyénvaló, még csak egy csókot se kapott az anyjától. Én itt csak keresztanyámat közvetíthetem, szép olvasónőm, mivel én e szívszaggató búcsú idején a bordeaux-i püspökségen voltam, Lajos szállásán, Souvré úr, Souvré úr fia, Courtenvaux úr, Thermes úr, Luynes úr és Héroard társaságában, mind a hatan hallgattunk, Héroard aggodalmasan nézegette az óráját, mert jócskán elmúlt az ebédidő, és Lajos, nem reggelizvén, aznap még se nem evett, se nem ivott. Végre fél hétkor megjött vörös szemmel, agyonsírt arccal. Csak ült a tányérja előtt szótlanul, alig evett, és azt mondta Héroard-nak: - Fáj a fejem. Biztos a sok sírástól. Ebéd után megpróbálta másra terelni a figyelmét, tollal emberkéket rajzolt játékkártyákra. Elbámultam rajta, mert már régen felhagyott ezzel a szórakozással, úgy gondolta, nem illik már a korához. Sőt néhány nappal később láttam, hogy a játék katonáival játszik, és legyet fogdos madárcsapdával. Azt szűrtem le belőle, hogy gyászában visszatért gyermekjátékaihoz, azokban keres vigaszt. Az egészsége is megromlott, láttam, hogy Héroard azt se tudja, hová legyen aggodalmában, mert Lajos, mikor felkelt, azt mondta, nem éhes, nem akar reggelizni. Ebédre és vacsorára evett valamit, de igen keveset. Egy héttel a Madame távozása után még mindig fejfájásra panaszkodott, azután az ágyékát fájlalta. Héroard megvizsgálta, duzzadt volt. Kis idő múlva kiütések támadtak a bal veséje tájékán, felvakarta, Héroard flastromot tett rá. Alig tűnt el a kiütés, csúnya hűlés jött rá, borzongott, erősen hurutos volt, az orra eldugult. Hallgatólagos megegyezéssel nem kellett tanulnia guyenne-i utazása idején, örült is neki, mert iszonyodott a végeérhetetlen magolásoktól, amire Fleurance tisztelendő úr kényszerítette. Még azt is hallottam, hogy Lajos egyszer le akarta kenyerezni a tisztelendő urat: püspökséget kap tőle, ha nem gyötri tovább a latin konjugációkkal. A kicsi király tréfálkozva ajánlotta fel, de a tisztelendő úr halálosan komolyan utasította vissza. Ekkor váratlan dolog történt. Még be is jegyeztem a naplómba, annyira csodálkoztam rajta. Három nappal azután, hogy elment a Madame, Lajos elküldte Berlinghent a tisztelendő úrhoz azzal a kéréssel, hogy jöjjön tanulni. Souvré úr épp nem volt Lajos mellett, úgyhogy én mondtam el neki, s nem hitt a fülének. "Micsoda? - meresztett nagy szemeket. - Ilyet tett? Ilyet tett a maga akaratából?" Két héttel később, október tizedikén Lajos megint megkérte Fleurance tisztelendő urat, hogy tanítsa. Megértettem, hogy úgy menekül most a tanulásba, ahogy előbb gyermekjátékaiban keresett menedéket, feldúltságában így zárkózik el a világtól. Hanem azért nem bántam, vélve, hogy mégis jobb a tanulás, még a latin igeragozás is, mint a légyfogdosás. Sajnos azonban Fleurance tisztelendő úr nem olyan tanár volt, amilyenre szükség lett volna, hogy tanítványa dicséretes buzgalmát kihasználva arra tanítsa, amit várt tőle: királymesterségére. Egyébként ha úgy tesz, menten vissza is küldik a plébániájára. A Madame távozása után jó egy hónapba telt, míg Ausztriai Anna királykisasszony Bordeaux-ba érkezett, nekem nem volt valami kellemes ez az időszak, inkább hosszú és nyomasztó, nagyon bántott, hogy Lajos beteges és szomorú, s ami engem illet, gyakrabban gondolkoztam a Greifin-em felől, mint szerettem volna, s nagy fájdalommal. Mindenki elkísérte a királyt Bordeaux-ba, aki csak számított az udvarban, sőt még külországi nagykövetek is, nem is lepett meg hát olyan nagyon, mikor apám öreg barátja, a tiszteletre méltó pap és orvosdoktor, Du Perron bíboros magántitkára: Fogacer egy kis küldöncfiú által meghívott ebédre La Surie lovaggal együtt egy Garonne-parti fogadóba, ahol azután különszobában tálaltak nekünk, s igen jókat. A magas, vékony, pókkezű-lábú, fekete szemöldökű, mogyorószín szemű, sasorrú, élveteg szájú, hullámos mosolyú Fogacer mindenütt feltűnt, akármit csinált, és ez nagy baj volt, mert csikóéveiben óvatlan istentagadása és saját neme felé húzó hajlama sokszor menekülésre kényszerítette, sőt, egy

ízben legalábbis, máglyára is juttatja, ha apám, aki iskolatársa volt a montpellier-i Orvostanodában, el nem rejti egy időre falusi házában. Évei múlásával Fogacer meggondoltabb lett, lanyhult az izgágasága. Védelmet keresve szüntelen veszedelmei közepette, Du Perron bíboros orvosa lett, majd magántitkára, végül megtérve a katolikus egyház kebelébe, pap lett. Azóta le nem jött róla a reverenda, míg végül második bőrévé vált, és az istentagadással is felhagyott. Ami a pederasztaságot illeti, hát az nem bizonyos, hogy egészen elfordult tőle, de oly sűrű titok és hallgatás takarta szerelmi szokásait, hogy már nem botránkoztak meg rajta, kivált mióta őszbe csavarodott a haja, és nem mutatkozott már nyilvánosan fürtös kis papnövendékekkel, akikről lerítt, hogy nem a jámborság a legnagyobb erényük. Engem serdülőkoromban módfelett feszélyezett, hogy Fogacer olyan mohón és állhatatosan nézeget, magasztalja jó színemet, és "édesem"-nek szólít, ami az ő szájából egészen másképp hangzott, mint a Guise hercegnééből. Szerencsére, mikor megtüskésedett a pehely az államon, hirtelen alább hagyott az érdeklődése, mert ő az a fajta volt, amelyik csak a tejfelesszájú, éretlen férfigyermekeket kedveli. Úgyhogy viszolygás nélkül fogadtam a Fogacer meghívását, bár meglepett, hogy miért akar annyira találkozni velem Bordeaux-ban, mikor Párizsban olyan sok alkalma van rá. Beletelt némi időbe, míg rájöttem, mi szándéka van, mert az az ember, akit oly mértékletesnek ismertem gyermekkoromban, most három helyett falt, s csak a húsra meg a borra ügyelt. - Látom ám, barátom - szólalt meg, mikor végre jóllakott -, hogy kérdőn néz rám már ennek a pompás ebédnek a kezdete óta, amelyhez maga alig nyúlt, csak épp csipegetett belőle, és azon töpreng, hogy vajon mit is akarok. Mi sem egyszerűbb ennél. Megmondom én őszintén, barátom: szeretném tudni, kicsoda ez a Luynes, honnan jön, mit akar, hová tart. - Hogy honnan jön? Nem titok. Luynes apja Ségurnek, a marseille-i székesegyház kanonokjának és egy d'Albert nevű szobaleánynak a szerelemgyermeke volt. Anyjáról d'Albert-nek nevezték, s de Luynes-nek is, arról a folyóról, amelynek partján volt egy kis háza a nemigen szűzies kanonoknak: ott szerelmeskedett a kedvesével. Luynes - hogy azon a nevén nevezzük, amelyet ő választott - szép és bátor fiú volt, katonának állt, szépen boldogult az életben, s végül Pont-Saint-Esprit kormányzója lett. Feleségül vett egy régi nemescsaládból származó lányt, Saint-Paulet kisasszonyt, s kapott vele hozományul egy Brante nevű majorságot és egy Cadenet nevű kis szigetet a Rhőne-on. Három fiuk született. Az elsőt Luynes-nek hívják, mint apját: ez a mi emberünk. A másodikat Brantes-nak, a harmadikat Cadenet-nak. Mint látja, dús képzeletük van a mi okcitán vidékünk lakóinak. Egy folyó, egy majorság, egy kis sziget: és már meg is vannak a szépen hangzó nevek, ráadásul nemesi nevek! - Ezt tudjuk, barátom - mondta Fogacer. - De vajon azt tudja-e, hogy Luynes apjának miért kellett megválnia Pont-Saint-Esprit-től? - Nem én. - Hát akkor felokosítom, tisztelendő úr. A mi kormányzónk hitvese - született Saint-Paulet kisasszony, ne feledje - elküldött egyszer húsért a henteshez, de mivel sok adóssága volt nála, azt üzente a hentes, hogy már csak egy darab hússal szolgálhat a hölgynek, azt is szeretné megtartani, csak kölcsönadná... - Ocsmány tréfa - jegyezte meg Fogacer. - És a hölgy, lévén nemesi vér, igen-igen megsértődött. Kapta magát, rárohant a bugrisra, és a mészárszék kellős közepén négy vagy öt tőrdöféssel megölte. - Szent Isten! - Tudja meg azonban, tisztelendő úr, hogy amilyen vitéz rokonsága van ennek a mostani Luynes-nek, oly kevéssé harcias ő maga, kerüli az összetűzést, és mikor egy ízben kihívták párbajra, megkérte a két fivérét, Brantes-ot meg Cadenet-t, hogy verekedjenek meg helyette. - Tudjuk. - Nos, akkor mit akar még tudni? - vontam fel a szemöldökömet. - A három testvér Lude úr szolgálatába szegődött, az La Varenne úrhoz adta őket, az a mi megboldogult királyunkhoz, az pedig Lajoshoz, aki igen kedveli a legidősebbet, mert ő a madarásza, és pompásan idomítja a sólymait. - Hát épp ez az - csillant fel a Fogacer szeme -, épp ezt a nagy barátságot szeretnénk firtatni, amit a király Luynes iránt táplál. Erre hűvös hallgatással feleltem, majd szemközt nézve Fogacer-t, fensőbbségesen és mereven így szóltam: - Én nem hordom ki a Louvre-ból a király dolgait, tisztelendő uram! - Vártam ezt az érdes választ - mosolygott Fogacer -, hiszen tudom, milyen makulátlanul hűséges a kicsi királyhoz. Mindazonáltal gondolja meg, fiam, hogy ebben az esetben hívebben szolgálja, ha felel, mint ha nem felel.

- Hogyhogy? - Hát például ha megnevezném azokat az embereket, akik ezen törik a fejüket, és azt is megmondanám, hogy miért. Nem gondolja, hogy hasznára lenne annak, akit szolgál? - Nagy hatalmú emberek? - A királynén kívül senkinek sincs nagyobb hatalma ebben az országban. - Még a minisztereknek se? - A miniszterek jönnek, a miniszterek mennek. - Még Ancre marsalléknak se? - Azok se örökkévalók. - Bárcsak a próféta szólna kegyelmedből! - Még azt is hozzátenném, hogy sohase adom ki a forrásaimat, magát úgy említem majd, mint egy nemesurat, aki közel áll a királyhoz. Látom, habozik... Gondolt-e rá, hogy ha én elmondom, amit tudok, maga még mindig elhallgathatja, amit maga tud, úgyhogy eleve előnyös helyzetben van? - Épp ezen morfondírozok - mosolyodtam el. - Mindazonáltal, ha úgy mondhatom meg az igazat, hogy nem ártok vele a királynak, megteszem. - Micsoda? - kiáltott fel Fogacer felháborodást mímelve. - Vagyis lehetséges, hogy hazudik? - Miért ne? - Úgy látom, aránytalanul nagy az előnye - nevetett Fogacer. - Nagyszerű, vállalom a kockázatot. Megegyeztünk? - Meg, de az említett határok közt. Mondja meg hát, tisztelendő uram, kik azok az emberek, és min törik a fejüket? - Hát nyissa ki a szemét-fülét, fiam, és még a szárnyát is terjessze ki, ha van, mert alápottyan a fellegekből: Bentivoglio, a pápa követe, Monteleone herceg, a spanyol király követe [Monteleone az állandó követ volt, don Ynligót pedig csak a Madame házassága alkalmából küldte a spanyol király. (A szerző jegyzete.)] és Cotton atya. - A pápa! Spanyolország királya! A jezsuita rend! - Vagy legalábbis a képviselőik, akik Bordeaux-ban tárgyaltak. Magam is ott voltam, igen szerény helyen ezekhez a hatalmasokhoz képest, de mégiscsak Du Perron bíboros képében. - És mit beszéltek? - Nem fogja elhinni: a királyi bögyörő aggasztotta őket. Elkerekedett a szemem, úgy bámultam, nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy hitetlenkedjek. - Micsoda ízetlen tréfa ez? - kiáltottam fel végül. - Bolondot csinál belőlem, barátom? - Szó sincs róla. Biztosan emlékezik, fiatal barátom, hogy Lajos kicsi gyermek korában igen rendezetlen környezetben élt korántsem szégyenlős apja légkörében, aki számtalan zabigyerekét együtt nevelte a törvényesekkel Saint-Germain-en-Laye-ben. Nagy szabadszájúság divatozott ott. És faragatlan viselkedés. A kis trónörökös mutogatta a bögyörőjét, játszott vele mindenki szeme láttára, megcsókoltatta a hozzátartozóival, összemérte az apjáéval, kislány pajtásainak felhúzta a szoknyáját, fogdosta őket, hatesztendős korában még bele is szerelmesedett a királyné egyik udvarhölgyébe, és nyilvánosan megcirógatta a csecsét, nagy zavarba hozván a leányt. - Emlékszem rá - mondtam. - Fonlebon kisasszony volt az, magam is szerelmes voltam bele egy kicsit. - No ugye! Hát akkor arra is emlékszik, barátom, hogy a király halála után az anyakirályné és Cotton atya egyesült erővel egyszeriben véget vetett ennek a pogány szabadságnak, hogy ne mondjam, szabadosságnak. Nyilván féltek, hogy Lajos az apjára talál ütni, időnek előtte beleszeret egy udvarhölgybe, a kelleténél hamarabb férfivá érik, és kiragadja a hatalmat az anyja kezéből. Erre aztán buzdították, leckéztették, oktatták a kicsi királyt, és Cotton atya órák hosszat gyóntatta. Ilyen kérdéseket és válaszokat kellett bemagolnia, hogy: "Kérdés: Kik a mi ellenségeink? Válasz: A nagyvilági élet, a Sátán és a test." A test persze a szoknya. - Mondja csak, tisztelendő uram, hogy "a nő", ha nem perzseli meg a nyelvét ez a szó! - mosolyogtam. - Mondom. És maga, fiam, mit tart a kicsi király idomításáról? - folytatta óvatosan. - Hogy szerencsétlenül a másik végletbe estek, és az ártatlanul szemérmetlen királyfiból a túlságig szemérmes királyfit csináltak, aki retteg a nőktől. - Vajon nem onnan fúj a szél, hogy a királyné bosszút akar állni az apa hűtlenkedéseiért, ezért akarja férfiatlanítani a fiút? - vélekedett La Surie. Megcsóváltam a fejem. - Nem szívesen mondok ilyet a kicsi királyról, mert különben mindenben olyan bátornak mutatkozik, de való igaz, hogy a Madame-on kívül, akin gyermeki szeretettel csügg, igen tartózkodó a szépnemmel. És

az is igaz, hogy az anyjával se olyan a kapcsolata, hogy vonzóvá tegye előtte a nőket. - Hát éppen ez aggasztja azokat a magas személyiségeket, akikről szóltam, fiatal barátom, s Cotton atyát is, pedig az aztán megtette a magáét az említett átalakulásért, és most azon töpreng, hogy vajon nem túlozta-e el az ösztönök elnyomását. - Még hogy ezek az urak aggódnak! Ideje volna! És ugyan miért aggódnak? - Nyilvánvaló, hogy miért. A spanyol házasság miatt - mondta Fogacer élénken. - Mivé lesz a spanyol királylány befolyása, ha Franciaország királynéja lesz, de a férje nem akar közeledni hozzá? - Nahát ezek a mi fiókmachiavelliink! - heveskedtem. - Mozsárba teszik az embereket, összetörik testüket-lelküket, aztán csodálkoznak, hogy nem felelnek meg a várakozásaiknak. - Mindenesetre - folytatta Fogacer - valaki, aki ott volt azon a beszélgetésen... - És akinek a nevét nem mondja meg - szólt közbe La Surie. - ... azt tanácsolta, hogy ajánljanak először Lajosnak egy tapasztalt nőt, akivel kiköszörülhetné a kardját, akkor nem lenne arra kárhoztatva, hogy una donzellá-n [Kisasszony (olaszul)] kelljen kísérleteznie. - És mivel aki ezt mondta, olasz volt, nem lehetett más, csak a nuncius - mondta La Surie. - Hallgass, Miroul! - mondtam. - De Cotton atya ellenezte a tervet - folytatta Fogacer. - Biztosra vette, hogy a király nem akar vétkezni olyan nővel, aki nem a felesége. - Helyben vagyunk! - mondta La Surie. - Szépen kérem, lovag! - mondtam, kissé összeráncolva a homlokom. - Végül az urak mind egyetértettek abban - mondta tovább Fogacer zavartalanul -, hogy nem sanyargatja annyira a királyt a test ösztökéje, hogy legyőzné a .szemérmességét. Úgyhogy azon tanakodtak, vajon nincs-e a dolognak egy olyan oldala, amit talán helyénvaló lenne megvizsgálni, hogy megtudják, kigyógyítható-e Lajos, ha eljön az ideje, vagy gyógyíthatatlanul idegenkedik a nőktől. - Jóságos Isten! Mi a veleje ennek a zagyvaságnak? És miféle "oldalra" céloz? Fogacer hátrább tolta a székét az asztaltól, kinyújtotta se vége-se hossza lábát, behunyta a szemét, összekulcsolta a kezét a hasán, s hintázott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna. S mikor végre rászánta magát, tágra nyitotta átható szemét és rám szegezte, felvonta ördögszemöldökét, és bársonyos hangon azt mondta: - A barátságra, amit Lajos Luynes iránt táplál... Elállt a szavam, haboztam, hogy hogy értsem. De ahogy Fogacer kiejtette a "barátság" szót, s ismerve az ő személyét, nem lehetett kétségem felőle, hogy érti. - De Fogacer! - kiáltottam felháborodva. - Ez fertelmesség! Az a barátság, amit Lajos Luynes iránt táplál, tiszta, és minden gyanún felül áll. És ha nem tiszta, akkor is: ilyen gondolat fel se derengett soha a kicsi királyban. A fejemet teszem rá! Míg én így heveskedtem, Fogacer éles tekintettel nézett, majd elmosolyodott lassú, hullámló mosolyával, és elégedetten így szólt: - No hát megvan a felelet, és nyílt, őszinte, szívből jövő. Lebecsüli magát, fiatal barátom, ha azt hiszi, hogy tud hazudni, mikor olyasvalakiről van szó, aki olyan közel áll magához, mint Lajos. Az anyakirályné maga is osztozott szövetségesei aggodalmában. Azonkívül neki meg a minisztereinek még azt is el kellett dönteniük, hogy rábírják-e Lajost a házasság elhálására, mihelyt megjön a királylány, vagy elhalasszák a beteljesülést a házasfelek zsenge korára, mindkettejük tapasztalatlanságára való tekintettel s mivel Lajos nemigen vonzódik a szépnemhez, és szemmel láthatóan idegenkedik attól a nemzettót, amelyből hitvese származik. Arra jutottak a vitában, hogy a testi egyesülés elhalasztása politikailag veszélyesebb, mint a beteljesülés, mert lovat ad a spanyol házasságok nyílt ellenzői alá: a hugenották, az országnagyok, a Politikai Bíróság és a gallikánok alá. Majd azt hírelik mindenfelé, hogy ez a házasság eleve arra ítéltetett, hogy József-házasság legyen, mert a király nem kért a spanyol feleségből, csak az anyakirályné erőltette rá, rosszhiszeműen és erőszakosan szembeszállva a megboldogult király akaratával. Másfelől, ha Lajost erőnek erejével belehajszolják a házasság elhálásába, és kudarcot vall, akkor is alkalmat adnak az ehhez hasonló szóbeszédre. Mégis, ebben az esetben csak feltevés lehet a József-házasság, nem pedig baljós tény. Úgyhogy a Lajos nászéjszakája mindenképpen államügy lett... És mivel az ilyen dolgokban a hihető többet számít a ténynél, a házasság rögtönös elhálása mellett szóltak - bármilyen durva és tapintatlan dolog volt is - azzal az eltökélt szándékkal, hogy a kudarcot is, amitől tartottak, a megnyugtató siker színében fogják feltüntetni.

Nekiláttak, hogy idillikus és személyes mozzanatokat erőltessenek bele a két gyermekifjú kapcsolatába. Kieszelték, hogy vigyen Luynes Bayonne-ba Anna hercegnőnek levelet a királytól, amelyben Lajos tudtára adja, hogy "türelmetlenül" várja. Igen ügyesen választották meg a hírnököt, mert Lajosnak bizonyosan kedvére lesz, a kegyencnek meg hízelegni fog a dolog, úgyhogy ellenállás nem várható, s a hírnök személye valamiképp hitelesíti is az üzenetet, amelyet természetesen nyomban nyilvánosságra is hoznak, részletesen elmesélve, hogy este fél tízkor írta Lajos ezt a levél-üzenetet, az ágyban - milyen megható apróság -, amit Héroard engedelmesen megerősített. De hogy Lajos nem a maga jószántából írta ezt a levelet, hanem úgy másolta mintáról, arról bizonyos részletek győztek meg engem, kiemelem őket a szövegből, ítélje meg az olvasó: Asszonyom! Nem lehetek ott kegyelmed mellett, mint óhajtanám, midőn megérkezik országomba, hogy mindjárt megoszthatnám kegyelmeddel hatalmamat, s nyilváníthatnám, mennyire óhajtom szeretni és szolgálni, így Luynes-t küldöm kegyelmedhez, egyik leghívebb emberemet, hogy nevemben köszöntse és mondja meg, milyen türelmetlenül várom, hogy magam ajánljam fel mindkettőt (értsd: a hatalmat és a szeretetet). Kérem hát, fogadja kegyesen, s higgye el, amit általa izen Asszonyom leggyengédebb barátja és szolgája LAJOS Úgy vélem, Lajosnak magától nem jut eszébe, hogy hatalmáról szóljon, mikor nem volt hatalma országában, se az, hogy részt ígérjen belőle Ausztriai Annának, mikor mindig féltékenyen ragaszkodott királyi előjogaihoz, s egy izinket se engedett át neki belőle teljes életében. Még kevésbé hivatkozhatott szívből a türelmetlenségére, mivel vigasztalhatatlan lévén a Madame távozása miatt, nyilvánvalóan végzetes összefüggést látott kedves testvére elvesztése és a jövevény érkezése között, úgyhogy Ausztriai Annát már eleve jövőbeli ellenségei közé sorolta. Annyira türelmetlenül várta, hogy november huszonegyedikén, szombaton, mint mesélik, elébe ment az úton, megállíttatta hintaját az Annáé jobb oldalán, ránézett, magára mutatott, és vidáman így szólt: "lo son incognito! Io son incognito!" [Engem nem ismer (olaszul)] Azzal elkiáltotta magát, hogy "Hajts, kocsis, hajts!", megelőzte a hercegnőt, és egy órával hamarabb ért Bordeaux-ba, mint ő. Nem kétlem, hogy így tett, csak azt, hogy a maga jószántából és olyan nagy örömmel, mint hírelték. Mert ha annyira örült a királylánynak, ugyan miért nem maradt vele Bordeaux-ig? Igaz, hogy más esküdött meg vele az ő képében, de akkor is a felesége volt. És nem véli, olvasóm, hogy ennél kevesebbet igazán nem tehetett, mint hogy kocsiablakból kocsiablakba kiáltotta az lo son incognitó-t, aztán utasította a kocsist, hogy csapjon a lovak közé, s ahelyett, hogy megvárta és kísérte volna hitvesét, elébe vágtatott és visszatért Bordeaux-ba (mint említettem, egy órával előbb, mint ahogy a királylány odaért volna)? Sok rózsaszínű mesét tálaltak fel a fejedelmi idillról az udvar áltatására, de volt köztük egy, amely elég hitelesen hangzik. Azután való nap, hogy Ausztriai Anna megérkezett, Lajos meglátogatta, mikor Annát éppen öltöztették. Hogy, hogy nem, kellett volna Annának egy szál bíborszín toll a fehérhez, és a király tüstént odatartotta neki a kalpagját, kérve, hogy vegye el, amelyiket akarja. Aztán azt mondta: "De akkor én is kérem az egyik szalagcsokrát." Anna mosolyogva oda is adta, és Lajos a kalapja mellé tűzte. Nem a kölcsönös vonzalom jele volt, csupán kacérkodó évődés, de melegebb érzelemmé változhatott volna, ha hagyják, hogy megszokja egymást a két kamasz gyerek. De a királynénak csak egy gondolat fészkelt a fejében: meg kell győzni a világot, hogy annak rendje és módja szerint elhálták a házasságot. Szegény Ausztriai Anna november huszonegyedikén érkezett. Öt nappal később a Szent András-templomban misével erősítették meg a Burgosban kötött képviseleti házasságot. És mikor a szokás szerint végtelen hosszú és kimerítő szertartás után a király fáradtan visszavonult lakosztályába, és lefeküdt, üzent királyasszony anyja, hogy még aznap éjjel el kell hálni a házasságot. Lajos felkelt, ímmel-ámmal megvacsorázott, halálsápadt volt szégyenében és félelmében. Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy "megnyugtatására" beküldje hozzá Guise urat és Gramont urat, azok aztán olyan vaskos történetekkel "nyugtatták meg", hogy a túl szemérmes fiúban, amivé apja halála óta nevelték, még csak megerősítették az undort és aggodalmat. Az anyakirályné olyan arcátlanul légből kapott beszámolót szerkesztett és tett közzé a királyi nászról, hogy a főkamarás is megbotránkozott rajta. Íme: "Minekutána megvacsorált a király, tüstént lefeküdt a hálószobájában, s királyasszony anyja (aki addig a kis királyné hálószobájában volt), ott kereste fel nyolc óra felé, és kiküldvén a szobából a testőröket és mindenkit, az ágyban nyugvó királyhoz e szókat intézte:

- Nem elég, hogy megházasodott, fiam, meg kell látogatnia a királynét, már várja. - Csak kegyelmed parancsát vártam - felelte a király. - Megyek, s kérem kegyelmedet, jöjjön velem. Ezenközben köntöst és prémmel bélelt rövid szárú csizmát adtak a királyra, így ment a királynéval a kis királyné hálószobájába, ahová Souvré úr, Héroard úr, Rambouillet márki, a király ruhatárosa (a király kardjával) és Berlinghen, az első belsőinas is (gyertyával) belépett. A királyné odajárult az ágyhoz, és így szólt a kis királynéhoz: - Ime, leányom, idevezettem a férjét. Kérem, fogadja el, és szeresse! A kis királyné azt felelte spanyolul, hogy nincs egyéb vágya, mint hogy engedelmeskedjék neki, és mindkettejüknek kedvére tegyen. A király az ajtó felőli oldalon szállt az ágyba, az anyakirályné a fal felőli térközben állt, s mikor már ott feküdtek egymás mellett, mondott nekik valamit, de olyan halkan, hogy senki más nem hallhatta. Azután előjött az ágy mögül, és így szólt: - Most már menjünk ki innen! S megparancsolta a két dajkának, a királyénak és a királynéénak, hogy csak ők maradjanak a szobában, és másfél óráig hagyják őket együtt, legfennebb kettőig. S visszavonult ama királyné mindenkivel egyetemben, aki ama szobában volt, hadd hálják el ama házasságot, amit meg is cselekedett a király, két ízben is, ahogy megvallotta maga a király, s ama dajkák valónak alították, minekutána aluván egy kissé és így némileg tovább maradván, magától felébredt a király, és szólította dajkáját, hogy adná rá köntösét és rövid csizmáját, és kísérné a hálószoba ajtajáig: odakünn, a szálában vártak rá Souvré, Héroard, Berlinghen és mások, hogy visszakísérjék a maga hálószobájába. Minekutána inni kért és ivott, kifejezvén örömét házassága beteljesedése felett, megszokott ágyába tért, és igen jól aludt az éjszaka hátralevő részében, lévén akkor már fél tizenkettő körül. A kis királyné is felkelt, mikor a király elment mellőle, visszament kis hálószobájába, és lefeküdt kis ágyába, amelyet Spanyolországból hozott magával. Ez ama házasság elhálásának igaz története." - Minő otromba csalafintaság! - mondta La Surie, mikor felolvastam neki a jelentést. - Ha csakugyan olyan "igaz", ahogy állítják, minek kellett, hogy a királyné megszerkessze?... - Elhallgatott, majd hozzáfűzte: - Fogadni mernék, hogy maga Mária mondta tollba az egészet. - Miből gondolja? - Abból, hogy Ausztriai Annát "kis királynénak" emlegeti az írás, Máriát meg "királynénak". Márpedig most már Ausztriai Anna a királyné, és Mária az anyakirályné. De persze Mária irtózik tőle, hogy így nevezze magát, mint jó keresztanyja attól, hogy az özvegy Guise hercegnének hívják. Finom észrevétel volt. Nem sokkal ezután alkalmam nyílt rá, hogy négyszemközt találkozzam Héroard-ral, és annyira foglalkoztatott a dolog, hogy azon melegében meg is kérdeztem. Túl meleg is lehetett neki a kérdés, mert elpirult, és elfordította a fejét. - Megvallotta - szólt sotto voce -, hogy kétszer is megtette... - És kegyelmed mint véli? - Valószínűnek látszik. Piros volt a vesszeje. - Ez csak a próbálkozást bizonyítja, nem a sikert. Erre a megjegyzésre nem válaszolt. Hűvösen, rosszallóan rám nézett, és hátat fordított. Tehát két igazság volt: a hivatalos meg a másik. Se arcszíne, se kedélye, se egészsége nem javult Lajosnak az után a tapasztalat után, amit állítólag szerzett. Továbbra is búsult a testvére után, étvágytalanul reggelizett, fájlalta a fejét, és panaszkodott azokra a bajokra, amelyek a Madame elmenetele óta megtámadták. Naponta kétszer előírás szerint meglátogatta anyját, a királynét, és egyszer hitvesét, a királynét. Közben vadászott. Szakállas puskával lődözött. Ütőlabdajátékot játszott. Rántottát sütött, lekvárt kotyvasztott, gyermekjátékaival szórakozott, mintha sohase akarna felnőni. És hosszú ideig, míg csak a teste növekedett, bántó és visszatetsző emléke maradt az a bizonyos éjszaka - amint bizonyosan szegény Ausztriai Annának is. Gondolta az udvar, ami tetszett neki, ki bánta, ha nem mondták ki? A tények mindenesetre cáfolták az anyakirályné "igaz" beszámolóját: négy év telt el, mire Lajos újra megosztotta ágyát a királynéval. Tizenharmadik fejezet Mária szemében a házasság volt a politika alfája és ómegája. Fiát összeházasítva Anna királylánnyal, lányát pedig az asztúriai herceggel, úgy érezte, minden vágya teljesült, mint egy firenzei polgárasszony,

ha jó partihoz juttatta gyermekeit. Azon túl nem látott, még annyit se, hogy végre hasznát kellene venni annak a két erős seregnek, amelyeket a főurak rebelliójának megtorlására állított ki. A kegyencnő teljes erejéből az egyezkedésre, vagyis a meghátrálásra ösztökélte Máriát, pedig ő volt az erősebb. Mi sem volt természetesebb ennek a piócának, amely már tizenöt esztendeje élősködött Franciaország testén, mint hogy ismét meg kell vásárolni az országnagyok hűségét a kincstári pénzből, amiből maga se restellt sápot húzni. Nem kellett Concininénak nagyon erőltetni a királynét. Máriát hanyagsága és csekély ítélőképessége a könnyelműség lejtőjére sodorta. Meg se járta az eszét, hogy maga tartja életben a rebelliót, ha mindahányszor hatalmas összegekkel jutalmazza a lázadókat. Mikor az úton Poitiers-ban rátört Máriára a viszketeg, s felhólyagzott a teste, Concininé éjjel-nappal kenegette a tagjait a Montalto doktortól kapott kenettel, s türelmes ápolással ki is kúrálta. Közben a nyelvével éppoly ügyesen művelkedett, mint a kezével, és sikerült újra megkaparintania a királyné jóindulatát, és megint csak uralkodhatott rajta. Szép olvasónőm emlékszik rá, hogy mielőtt a királyné elindult volna Párizsból, elhidegült udvarhölgyétől, mivel Ancre marsall a spanyol házasságok elhalasztását pártolta. Legérzékenyebb pontján sebezte meg a királynét, s ezúttal meg is lakolt orcátlanságáért: Amiens-be, a szabad városba száműzte a királyné, amelynek kormányzója volt, s amely gyűlölte. Concininé kiharcolta, hogy őfelségével mehessen Guyenne-be, s az úton a királyné goromba visszautasításait hol lesütött szemmel, hol meg az égre tekintve fogadta, alázatos sóhajtozás közepette. No hát, ezek az idők elmúltak. A viszketeg mindent megváltoztatott. Mikor aztán Párizsba visszatérőben három hosszú hónapig tanyáztunk Tours-ban (az én legnagyobb keserűségemre, mindenki tudja, miért), csak azért, hogy alkudozzunk az árulókkal, s tallérözönnel borítsuk be őket, Concininé végképp felülkerekedett az úrnőjén. Az udvart erősen aggasztotta a dolog. Mert fogadni lehetett rá, hogy amilyen mértéktelenek, esztelenül gátlástalanok és arcátlanok voltak Conciniék, mióta csak betették a lábukat Franciaországba, most is nyomban visszaélnek szertelenül kedvező helyzetükkel. Az a Montalto orvosdoktor, akinek louvre-beli lakásomban Louison szobalányom nem akart felszolgálni, mivelhogy zsidó (aztán La Barge tette meg, nagyon kelletlenül), az járt közben annak idején, hogy fogadjon Concininé, mint emlékszünk, mikor minden követ megmozgattam, hogy Lichtenbergné úrhölgy visszatérhessen Párizsba. Akkor én józan és tudós, kellemes beszédű embernek ismertem meg, ráadásul nagylelkűnek is, hiszen nem fogadott el pénzt a szívességéért. Concininét számtalan nyavalya kínozta, Montalto az ő háziorvosa volt, s mikor gyógyírjával csodamód kikúrálta a királyné viszketegét, őfelsége orvosa is lett. De nem élvezhette sokáig az előléptetését: alighogy visszautunkban megállapodtunk Tours-ban, kimúlt az árnyékvilágból. - Azt se tudja már az ember, kihez forduljon - jegyezte meg La Surie ebből az alkalomból. - Még az orvosok is meghalnak. - Én meg azt gondoltam egy évvel később, hogy ugyan jól tette szegény Montalto, hogy idejében meghalt, bizonyosan osztoznia kellett volna Concininé kegyetlen sorsában, zsidó lévén, orvosi sikereit varázslatnak és boszorkányságnak tulajdonították volna. Azért tanyázott le a királyi menet éppen Tours-ban, mert Loudunt jelölték ki a főurakkal való alkudozás színhelyéül, és a kisváros csak tizenhét mérföldnyire volt Tours-tól, s jó út vezetett oda, kellett is, mert a király futárai úgy jártak ide-oda, mint az inga, hol a főurak javaslataival, hol a királyi család ellenjavaslataival. Olyan szertelen kívánságokkal álltak elő a főurak, mintha bizony sarokba szorították volna a királyi seregeket. S a királyné mindent rájuk hagyott, mintha egy szál bátor katonája se maradt volna. Condé a guyenne-i kormányzói posztért cserébe megkapta a benyit, Chinon városát és kastélyát, Bourges városát és vártornyát és még egymillió-ötszázezer frankot. A többi főúr hatmillión osztozott. A főurak, érthető szemérmességből, azt követelték, hogy tartsák titokban az ocsmány klauzulákat. Mert buzgón igyekezvén megnyugtatni a közvéleményt és a Politikai Bíróságot, fennen hangoztatták, hogy csak a javát, dicsőségét, boldogulását óhajtják annak az országnak, amelynek kincstárát alattomban megint kifosztották. A pénzkérésüket fátylazó sotto vocé-ból aztán fülsiketítő ordibálás lett a valóságban, nagy zenebonával követelték, hogy vizsgálják meg a Politikai Bíróság kifogásait, adja meg a király az első cikkelyt a harmadik rendnek, ne mondják fel a régi szövetségeket, ne fogadják el a tridenti zsinatot, Condé herceg legyen őfelsége tanácsának feje, és írjon alá minden rendeletet. A végére hagytam, csemegének, a legmerészebb kívánságot, amely, ha teljesül, igen-igen súlyos

következményekkel jár: azt követelték a főurak, hogy Amiens-t vegyék el Ancre marsalltól. Kitűnő gondolat, ha a nemzet érdeke sugallja, úgyis mindenki úgy vélekedett, hogy botorság volt Máriától egy ilyen becstelen kalandor kezére bízni a nagy fontosságú erődítményt, amely észak felől védi Párizst. Tizenkilenc esztendővel azelőtt reszketett a Louvre, s a népet is elfogta a vakrémület, mikor a spanyol rajtaütéssel elfoglalta, s legalább féléves nehéz küzdelemmel sikerült visszavennie Henrikünknek, pedig ő volt a legjobb vezér a maga korában. Voltaképpen haragból és kapzsiságból kérték a főurak, irigyelték a kincset, amely tűpénz, jutalom, adó alakjában záporozott Ancre-ék ládáiba. De azt nem tudni, miért hagyta Condé, hogy követelésükkel így megtámadják a Conciniék érdekeit, hiszen Conciniék - nem úgy, ahogy Bellegarde-dal cselekedtek a varázstükrös ügyben - őt mindig nagyon is kímélték. Ha van Condénak egy csepp józan esze, felötlik benne, hogy csakis a firenzei kegyencek jóvoltából tárgyalt vele két ízben is a királyné - Sainte-Menehould-ban és Loudunben -, és halmozta el arannyal. Ha nem is a hála - ezt az érzést éppúgy nem ismerte, mint a királyhűséget -, legalább az óvatosság működött volna benne, mikor nekitámadt azoknak, akik megint hatalmasok voltak az anyakirályné elméjében. Ahogyan Villeroy úr elmondta nekem, Lajos kifürkészhetetlen arccal ült a tanácsban, és meg se mukkant, de azért nem volt nehéz kitalálni, mit tart a louduni alkudozásokról, hiszen annak idején, tanúja lévén az anyakirályné és Condé vitájának, sajnálta, hogy nincs nála a kardja, "mert átverte volna Condén". Hosszú-hosszú tours-i veszteglésünk alatt tett Lajos néhány megjegyzést, amely megvilágította előttem, hogy miképp vélekedik a tárgyalásról. De mielőtt tovább haladnék, igyekszem megvigasztalni szép olvasónőmet, aki velem együtt annyit aggódott a Madame távozása után a kicsi király szomorúsága, nyomorúságos állapota, megrendült egészsége miatt. Tours-ban jobban lett, megszínesedett az arca, megjött az étvágya, vagy a tulajdon heve emésztette el a bánat egy részét, vagy egy kicsit elterelte a Lajos figyelmét a sok kirándulás: naponta eljárt vagy Amboise-ba, vagy Plessis-les-Tours-ba. A királyné Luynes urat megtette Amboise kormányzójává, mégpedig Concini tanácsára, mert a marsall, látván, hogy mennyire szereti a király a madarászát, a pompás adománnyal akarta lekötelezni. Két és fél óra járásra volt Amboise Tours-tól kocsin, s mikor egy szép napon (április ötödikén, hogy pontos legyek) a kastélyhoz értünk, Lajos megállította a hintót, kiugrott, mielőtt lehajthatták volna a felhágót, felszáguldott a kastélyba - mi, nemesei, csak lihegtünk utána-, kopogás nélkül benyitott egy szobába, amelyet jól ismert, és futtában Luynes úr nyakába ugrott. A legcsekélyebb kétértelműség se volt az örömében, a többi nemesúr is úgy érezte, aki ott volt velem. Tiszta, naiv, gyermeki szeretet volt, sőt: viszonzott szeretet. Mert Luynes is nagyon szerette ezt a gyermeket, és nem jól ítéli meg, aki csak közönséges törtetőt lát benne, mint később némelyek. Az igaz, hogy jelentéktelen személyiség volt ez a Luynes úr, s a Történelem csodálkozni fog, hogy ilyen magas polcra került. Mert nem volt bátor, nem látott a jövőbe, tehetsége mindössze annyi volt, amennyi egy ügyes madarásznak. De nagyon kedves volt. Szép férfi volt, vagyis inkább csinos, mint szép, sima beszédű, pallérozott modorú, egy cseppet se gőgös, de nem is szellemes, behízelgő, de nem tolakodó, érzékeny, szolgálatkész és jószívű, természetes szerénységgel áldotta meg a sors, meg azzal a szelídséggel és türelemmel, amelyre olyan nagy szüksége van a madáridomítónak, hogy magához édesgesse a madarat. Mikor Luynes meghalt, a mértéktartó Lajos azt mondta: - Szerettem, mert szeretett. Nem tévedett, hihetünk neki, lévén gyermekkora óta jó megfigyelője környezetének, jó ítélőképességű, gyanakvó és éles szemű: jó orra volt és jó füle, ráérzett a hízelgő, hazug, kábító beszédre, s egy megsemmisítő szavával lecsapott rá. Egyszer például Plessis-les-Tours-ban (majd még elmondom, miért szeretett ott annyira), miközben lóhátról nyúlra vadászott, megkérdezte Fay úrtól, hogy hány óra, s az azt felelte, hogy csak egy óra van, s ő összevonva a szemöldökét, rászólt a túlságig szívélyes udvaroncra: - Csak azért mondja, hogy csak egy óra van, hogy ne háborítsa a mulatságomat. Pedig már egy fél órája elütötte, s én indulni akarok: két órára a tanácsban kell lennem. Plessis-les-Tours kocsin csak fél óra Tours-tól, Lajos akár naponta kétszer is megjárhatta, ha akarta, s Plessisben minden tetszett neki: a nagy kert, a vadaskert és maga a kastély, XI. Lajos utolsó e világi hajléka, amely kicsi volt, falusias és meghitt, s már csak ezért is szerette a fiúcska, hiszen legszívesebben a katonák kemény életét élte volna, távol aranyozástól, palotáktól, lévén apja mindig minden erények mustrája a szemében. Emlékszem, egyszer hevesen össze is vitatkoztam La Surie-vel, ő azt mondta, hogy Luynes Henrikünk alakját helyettesíti Lajos elméjében, én ezt cáfoltam, úgy vélve, hogy egy ilyen nagy király emléke örökre

belevésődhetett fia emlékezetébe és szívébe. Elmondtam Siorac márkinak, ő nekem adott igazat a vitában, ezeket az emlékezetes szavakat téve hozzá: "Tévedsz, Miroul. Csak rájuk kell nézni, mikor együtt vannak, s megérti az ember, kicsoda Luynes Lajosnak - nem az apja, hanem az anyja, olyan anyja, amilyet szeretett volna, kedves, türelmes, szerető." Mikor Mária harc nélkül beadta a derekát, s teljesítette a főurak kérésének többségét, köztük a legmegalázóbbat is, hogy Condé legyen a királyi tanács elnöke, s ő írja alá a rendeleteket, Lajos Plessis-les-Tours-ban erődöt épített, jó tíz napig dolgozott rajta nagy buzgalommal. Igaz, hogy földsáncokból állt az erőd, s a rögbe vájt lőrések szétmálltak az esőben, kutyák húzták a kis ágyúkat, nem lovak, és ártalmatlan röppentyű volt a lövedék. De jól kigondolt és eltervezett mű volt, Lajos volt egy személyben az építésze, munkavezetője és egyik munkása, majd mikor elkészült, kapitánya és katonája is, reggeltől estig ott munkálkodott fáradhatatlanul, melegben is, esőben is, mert abban az áprilisban óráról órára változott az idő, hol nyárrá, hol téllé. Héroard, látva egyszer, hogy Lajost jégeső veri, odaszaladt, s köpenyt borított a vállára, de Lajost akadályozta a munkában, úgyhogy majdnem mindjárt ledobta. Egyszer az egyik ágyúhúzó kutya nem akart átmenni az erőd árkán átvetett pallón. Lajos megverte, aztán hagyta, hadd gondolkozzék, majd újra munkára fogta: most már habozás nélkül átment a kutya. Lajos ekkor a jelenlévők felé fordult, és egészen komolyan így szólt: - Lám, így kell bánni a makacsokkal és gonoszokkal... - Aztán megsimogatta a kutyát, adott neki süteményt: - És meg kell jutalmazni a jókat, kutyákat, embereket egyaránt. Akik ott voltak, félrenéztek, vagy lesütötték a szemüket, egyszerre elállt a szavuk. Mindenki tudta, hogy a francia királyságnak ezekben a nyomorúságos napjaiban milyen kevés a jó ember, de azokat se jutalmazzák, és milyen tömérdek a gonosz, akiket meg jutalmaznak büntetés helyett. Szeretnék visszatérni azokra az előírásos látogatásokra, amelyeket a király tett az anyakirálynénál - már beszéltem róluk, de csak futólag. A királyi környezet első nemese lévén, gyakran tanúja voltam ezeknek a találkozásoknak, s a Lajos arcából ítélve, mindannyiszor tartott, hogy ne mondjam, félt tőlük. Ha jól emlékszem, az etikett napi két látogatást parancsolt. Furcsamód mégis előfordult, hogy egy nap háromszor is elment Lajos az anyjához, vagyis a maga jószántából, nemcsak úgy ímmel-ámmal. Ez talány volt. Mit várt ettől a szegény gyerek? Még mindig remélte vajon, hogy megkaphatja Máriától azt a csepp kis jelét a szeretetnek vagy érdeklődésnek, amire annyira áhítozott mindig, de soha meg nem kapta? Igaz, hogy Concininén és néhány barátján kívül mindenkivel kevélyen és megvetően bánt a királyné, "szerfelett barátságtalanul", mint Lucon püspöke mondta. De Lajossal se tett kivételt. Milyen rövidek, színtelenek, hidegek és kimértek voltak anya és fia találkozásai! Persze látszólagos tisztelet, hajlongások, külsőségek voltak bőven. Csak a lényeg hiányzott: egy szemernyi anyai szeretet. Mikor Lajos kicsi korában meglátogatta anyját, Mária akkor se foglalkozott vele, úgy tett, mintha nem is látná, a gyermek egyedül játszott a sarokban. Most a nagykorú és nős fiatalember csak állt anyja előtt, ki nem nyitotta volna a száját, és legfeljebb kérdéseket kapott tőle, hogy mit csinált előző nap vagy reggel. S mivel Lajos tudta, hogy csak a besúgóit akarja ellenőrizni, lényegre törően, röviden felelgetett. Volt úgy, hogy kért valamit anyjától. Többnyire élvezettel utasította el a királyné, kivált, ha pénzról volt szó. Aljas kalandorokkal bőkezű volt, Franciaország királyával szűkmarkú. Tiszteletteljes, engedelmes arccal állt Lajos anyja előtt, s közben tudta, hogy miket beszél felőle: hogy nem alkalmas rá, hogy az ország ügyeivel foglalkozzon, mivel nem valami okos és csekély az ítélőképessége, de már csak az ingatag egészsége miatt se. Mit szól ehhez, szép olvasónőm? Ez a csekély értelmű asszony ítél fia ítélőképességéről! Égbekiáltó! Az anyai kicsinylés nyilvános volt és szembeszökő, hanem a fiú a magáét sohase nyilvánította, se szóval, se viselkedéssel, de még egy pillantással se. Az anya, mivel azért gyanította, hogy a sima felszín alatt fortyog a neheztelés, a sértődöttség, a fiának tulajdonított vétkeket még megtoldotta eggyel: alattomos. Sőt mint a Condét illető fenyegetés bizonyítja: erőszakos természetű. Vagyis szemmel kell tartani. Sőt egyszer talán majd meg is kell fékezni. Olykor ezeknek a látogatásoknak a kimerítő feszültsége - pedig ritkán fordult elő, hogy egy negyedóránál tovább lett volna az anyakirálynénál - legyűrte Lajost. Fejébe tódult a vér, rosszullét környékezte, néha még el is alélt. Újabb bizonyíték Mária szemében, hogy "gyenge az egészsége, nem foglalkozhat államügyekkel". Esküvője után már nemcsak az anyakirálynét látogatta, hanem napjában egyszer a királynét is, de csak tíz percre. Mindahányszor részvétet ébresztett bennem a kis Ausztriai Anna. Annyira igyekezett tetszeni

a férjének. És oly csekély eredménnyel. Nem mintha nem lett volna vonzó. Conti hercegné, aki, mint tudjuk, a francia szépségek hibátlan gyöngyszemének tartotta magát, kifogásolta "hosszú spanyol orrát" és tömzsi alakját. "De hát tulajdonképpen - ismerte el - csak tizennégy éves, és igaz, hogy az orra nem fog megrövidülni, de az alakja még megnyúlhat. És igazán mondom, orcája szeplővel nem ferteztetett, a szája mint a cseresznye, a szeme eleven. Egész személye elég szemrevaló." Azért mondta, hogy "ferteztetett", hogy mutassa, hogy olvasta Montaigne-t. Én nem ítéltem olyan szigorú szabályok szerint, én elég csinosnak találtam a kis királynét. És tetszett a kacérsága meg a vidámsága is, ahogy felragyogott szép, eleven szemében az a kicsi láng, és egy picit kinyílt a szája. Abban sem vagyok bizonyos, hogy Lajos érzéketlen volt iránta, hiszen a Madame-ot is oly gyöngéden szorította a szívére. Valószínűleg azért nem maradt nála tovább, mert megalázó kudarcára emlékeztette. Meg főképp azért, mert iszonyodott női környezetétől, ki nem állhatta őket. Megint Lajos húzta a rövidebbet. Amikor kicserélték a királylányokat, Franciaország és Spanyolország megállapodott benne, hogy a leendő királynékat kísérő hölgyek nem lehetnek többen harmincnál. Francia részről tiszteletben tartották ezt a felső határt; nem úgy a spanyolok. Mikor Ausztriai Anna Bordeaux-ba ért, kiderült, hogy több mint száz hölgy jött vele. Jobban teszik, ha ragaszkodnak a megállapodáshoz, és mindjárt visszaküldik Burgosba a kíséret háromnegyed részét. Hanem itt megint a gyáva kishitűség győzedelmeskedett. Nem merték megsérteni a hatalmas III. Fülöpöt, s úgy határoztak, hogy nem küldik el Franciaországból a fölös hölgyeket. Aztán rághatták is a körmüket! Először is azon kellett törniük a fejüket, hogy hogyan szállásolják el őket az úton és Párizsban, mert akárcsak a méhek a királynőjük körül, ők is állandóan a kis fejedelemnőjük körül rajzottak, s vércsevisongást hallattak, ha kényelmük kedvéért el akarták őket választani tőle, s máshol elszállásolni. De ez még semmi. Ezeket a nemes és többségükben fiatal lányokat otthon a spanyolországi Habsburgok szigorú fegyelmének és etikettjének szellemében nevelték. Ahogy Franciaországba kerültek s egyszeriben megszabadultak béklyóiktól, azt hitték, most már mindent szabad, szertelenkedtek, cserregtek, mint a szarka, kacarásztak, csintalankodtak, nem ismertek se Istent, se embert. Némelyik szemtelenebb volt a legszemtelenebb apródunknál is - az pedig nagy szó -, lopkodtak, gonosz csínyeket tettek Franciaország királyi udvarában. Blois-ban nem restelltek ellopni a király madárkalitkájából egy szép kenderikét, amit Lajos "igen-igen jó" madárnak tartott, és sohase derült ki, hogy mit tettek vele a hölgyek, mert nem került elő. Erre már dühbe gurult Lajos, de még inkább, mikor a nőstény ördögök, ide-oda kóborolva a Louvre-ban, rábukkantak a Doundoun szobájára, megtalálták a dajka Louise lányának a szökrönyeit, s ki ugyan nem fosztották, de kivették és elvitték a kulcsokat, amelyeket Louise benne hagyott a zárban. Másnap a király saját kezűleg zárta be a tolvaj szarkákat a madárházukba, hogy ott csárogjanak napestig. Mikor elkísértük Lajost a királyné lakosztályába, a huncutok, szemérmetlenségük netovábbjaként, egyebet se tettek, csak őfelsége tisztjeivel szemeztek, s orcátlanul sugdolóztak és vihorásztak a legyezőjük mögött, riszálták széles csípejüket, és szép sötét szemükkel kihívó pillantásokat vetettek ránk. Lajosnak nem tetszett a viselkedésük. És a fókamarás, régimódi öreg francia, aki még apáink szókimondó nyelvén beszélt, kénytelen volt kereken megtiltani a tisztjeinek, hogy akár a lábuk hegyét, az orrukat, a vesszejüket betegyék a spanyol női fertályba. [A görög eredetű francia szó egyként jelenti a nők számára elkülönített helyet a házban, és a női nemi szervet.] A királynak a szemérmességét is borzolta a szégyentelen viselkedés, de ráadásul még Franciaország megvetését is látta benne. Meglehet, hogy volt benne valami. Mert oly régi hagyománya volt az ellenszenvnek és megvetésnek a két nemzet között, hogy a kettős házasság se törölhette el azonnal, de még csak nem is enyhíthette. A király valamennyi rövid látogatása alkalmával szemére vetette Ausztriai Annának az udvarhölgyei durva tréfáit, de a királyné korántsem tulajdonított akkora jelentőséget nekik, mint Lajos szerette volna, lévén maga is víg kedélyű, eleven és hát egy kicsit csintalan. Lajos meg komoly volt, még a szórakozásaiban is (nem győztem bámulni rajta, mikor azt az erődöt építette Plessis-les-Tours-ban), felháborodott a spanyol szertelenségen, és haragudott a királynéra, hogy nem csinál belőle akkora dolgot, mint ő. Hidegebb lett vele. Rövidebbre fogta a látogatásait. Feljegyeztem a naplómban, hogy március kilencedikén, Tours-ban öt percet szentelt neki. Március huszonkettedikén és huszonharmadikán elfelejtette meglátogatni. Aztán március huszonhetedikétől április nyolcadikáig, tizenegy napig egyáltalán nem látogatta meg.

Akármilyen furcsa, nem az anyakirályné neszelt fel rá, hanem Luynes. Mária, mióta tollba mondta a fia nászéjszakájáról szóló hazug beszámolót, mélyen aludt azon az érzéketlen fülén, mit bánta ő, hogy folytatódik-e őutána a család az unokája révén vagy se. Az se sújtotta le, hogy a kis királyné, ahogy ő nevezte, elhalványul az ő fényében. Csak Luynes őrködött. Azt akarta, az volt állandó anyai gondja, hogy közeledjen a király a feleségéhez, és legyen igazán a férje. Szerette Lajost, híven szolgálta királyát, azt szerette volna hát, hogy megerősödő érettsége megerősítse a trónon. Guyenne-be menet beszélgettünk róla La Surie-vel, hogy Luynes mit meg nem tesz ezért, a lovag mondott valamit, ami méltó rá, hogy itt idézzem: - Igen, igen, dicséretes a Luynes fáradozása, kedves öcsém... De talán így akarja eloszlatni a pederasztaság igaztalan gyanúját, amely esetleg abból támadhat, hogy a király olyan nagyon szereti őt. Az udvar Tours-ban tanyázott, míg meg nem kötötték azt a siralmas louduni szerződést a főurakkal, és Luynes, közben Amboise szabad városában élvezvén kastélya kellemetességeit, engedélyt kért az anyakirálynétől, hogy meghívhassa Annát, mert a király nála időzött. Fogadok, hogy Mária szívesen visszautasította volna a kérést, de hallottam, hogy Cotton atya, akitől tanácsot kért, másképp gondolkozott a dolog felől: mit ér a jó szövetség jó házasság nélkül? És az egyháznak mit ér a jó házasság a test szép műve nélkül? S arról pedig hogyan lehetne jobban gondoskodni, mint hogy egy fedél alá költöztetünk két ifjú hitvestársat? Anna délután fél háromkor indult el Tours-ból a nagy Loire folyó mentén haladó kellemes úton. Ragyogott a víz, felhőtlen volt az ég, júliusiasan sütött az áprilisi nap. Anna, hála Istennek, szinte egyedül jött. Úgy értem, az anyakirályné nélkül, a bajos kísérete zöme nélkül: most csak vagy egytucat hölgykísérője volt. A francia testőrök csapatát nem számítom, akik a biztonságára ügyeltek az úton: ők nem zavarták a királyt. Örült, hogy ilyen egyszerű kísérettel láthatja Annát, s hogy nem feszélyezi őt magát, amitől tartott. Abból is látszott, ahogy fogadta, mikor a hintó a kastély terasza elé ért. Mivel Amboise már nem tartozott a királyi székhelyhez, itt Luynes volt a házigazda, s igen hasznosnak bizonyult az ottléte, mert tudott okcitánul, és így egészen jól megértette a spanyolt, s tolmácsul szolgált. Annának nagyon tetszett a Loire menti kocsikázás, az erős áprilisi napsütés, ha halványabban, fátyolosabban is, Spanyolországa napját idézte, úgyhogy csupa kedvesség és mosoly volt, s én úgy találtam, több is, mint "szemrevaló": annyira vágyott tetszeni, hogy megszépült bele. A király három első nemesén kívül (a negyedik nyíltan elhanyagolta tisztét) ott volt Souvré úr, Héroard doktor és Bellegarde is, őt azért hívta meg Luynes, mert ő volt az egyetlen főrend, akit Lajos szívelt. Lajos jobbról-balról megcsókolta Annát, részünkről pedig a térdhajtások sorozata és az előírásos ruhaszegély-csókolgatás. A szertartásos mozdulatok elvégeztével meghittebb lett az együttlét, Lajos kézen fogta hitvesét, mutogatni kezdte neki a kastélyt, és közben mesélte - vagyis hogy kérte Luynes-t, hogy mesélje - a királyok és királynék történetét, akik valaha itt éltek. Kitűnt a beszélgetés során, hogy Annát nem annyira Franciaország királyai érdeklik, mint inkább a királynéi, legelébb is Bretagne-i Anna, akiről Luynes elmesélte, hogy a Szent Hubertusz-kápolnába járt imádkozni, azt pedig VIII. Károly építtette neki házikápolnául. De még egy házikápolnát is berendezett neki VIII. Károly a clos-lucéi udvarházban, amely félmérföldnyire van, s csendesebb helyen, mint a kastély. - Y porqué dos oratorios? - kérdezte Anna. - Por lo que la reina era muy piedosa. - Yo también [Minek két kápolna? - Mert nagyon vallásos volt a királyné. - Én is az vagyok (spanyolul).] mondta Anna mintegy dicsekvően, s ez láthatólag meglepte a királyt, mert ő is vallásos volt, de sohase jutott volna eszébe fitogtatni. Anna aztán megkérdezte, hogy hány éves korában ment férjhez Bretagne-i Anna. - Catorce anos - mondta Luynes. - Mi edad! [Tizennégy éves korában. - Akárcsak én (spanyolul).] - mondta Anna vidáman. - Sajnos azonban tizenkilenc éves korára megözvegyült - jegyezte meg Lajos. - Fordítsam, felség? - kérdezte Luynes habozva. - Igen-igen! Joga van a királynénak megtudni az igazat. Luynes lefordította, s Anna mindjárt elszomorodott. - Pobrecita! [Szegényke! (spanyolul)] - mondta Anna. - Mi az, Luynes? - kérdezte a király. - Őfelsége a királyné szívből sajnálja Anna királynét. Igazán hosszan és diplomatikusan fordította azt az egyetlenegy szót. - VIII. Károlyt is sajnálhatná a királyné - mondta Lajos. - Mondja el neki, hogy nekifutott a pincében egy

alacsony ajtó szemöldökfájának, és beverte a fejét, úgy halt meg! Luynes lefordította, Anna gondolkodott egy kicsit, majd spanyolul úgy vélekedett, hogy lehajthatta volna a fejét a király. Luynes némi zavarral fordította, Lajos kifürkészhetetlen arccal hallgatta, de szerintem mulattathatta hitvese gyermeteg őszintesége. A II. Henrik szobájának mondott helyiségben Lajos kérésére Luynes elmondta a királynénak, hogy az ablakmélyedést keretező faragványok, a botok, a tarisznya, a perselyek azokat a zarándokokat jelképezik, akik Compostelába menet betértek Amboise-ba, s a piedosa Bretagne-i Anna adott nekik enni meg szállást egy éjszakára. A mi Annánk komolyan, ünnepélyesen hallgatta az épületes történetet, de mikor Luynes megemlítette, hogy az ablak alatt álló ládában Stuart Mária ékszerei voltak, felcsillant a szeme. - Y dónde están ahora las joyas? [Hol vannak most az ékszerek? (spanyolul)] - kérdezte élénken. Luynes elmondta, hogy Stuart Mária II. Ferenc francia király felesége volt, és mikor férje aszkórban elhalálozott, visszatért szülőföldjére, Skóciába, és magával vitte a joyákat. - Y a qué edad Ilegó a ser una viuda? - Diez y ocho aos. - Ma qué disgracia! [És hány éves korában özvegyült meg? - Tizennyolc éves korában. - Micsoda szerencsétlenség! (spanyolul)] - szólt a királyné, s gyermeki arca elkomorult, mintha arra gondolt volna, hogy úgy látszik, aki francia királyhoz megy feleségül, könnyen özvegységre juthat élte virágjában. Azzal aztán már egészen elrontotta a kedvét Luynes, mikor elmesélte, hogy II. Ferenc apja, II. Henrik meg időnek előtte halálát lelte egy harci játékon: egy törött lándzsa a halántékába fúródott. Lajosnak csak a nyelve volt lassú, az esze gyors, röptében elkapta a királyné gondolatát, rámosolygott, és Luynes közvetítésével vigasztalgatta: Franciaországban manapság nem rendeznek lovagi tornákat, ő makkegészséges, és mindig lehajtja a fejét, ha átmegy a szemöldökfa alatt. Anna elpirult örömében, hogy Lajos, ha tréfálkozva is, hosszú házasságot ígér neki - ami szerintem egyáltalán nem volt szándékában -, mert férjnél lévén, de mégis leánysorban, s férje által ily furcsán elhanyagoltatván, már kezdett tartani tőle, hogy nem lesz nagy jövője a francia udvarban. Még inkább megkönnyebbült, mikor a király a Luynes szájával közölte vele, hogy most egy kicsit magára hagyja, hadd pihenjen vagy öltözzön át kedve szerint, aztán majd kéretni fogja a vacsorához, mert megtiszteltetésnek venné, ha megosztaná vele. Az udvarias kérésre olyan őszinte öröm ragyogott fel az Anna arcán, hogy Lajos egészen meghatódott rajta. Mély bókokat váltottak, és elváltak. Ez 1616. április tizennyolcadikán történt, kétszer húztam alá ezt a dátumot a feljegyzéseimben, mindjárt megmondom, miért. Nem hittem a fülemnek, mikor Héroard csak úgy mellékesen elmondta, hogy akkor első ízben étkezett együtt a király és a királyné. - Micsoda? - ámuldoztam. - Első ízben? Tavaly november huszonegyedike óta? Ez az első alkalom, hogy együtt ülnek asztalhoz? - Ki tudná jobban, mint én? - felelte hűvösen Héroard. - Én el nem mentem a király mellől egy napra se a nászéjszakája óta. Hinnem kellett hát a tanúságának, s őszintén szólva nagyon elgondolkodtatott. Mert kiderült belőle, hogy amilyen buzgón fáradozott az anyakirályné a spanyol házasságok kimódolásán, annyira nem törődött vele, hogy mi lesz a fia házasságából, ha már egyszer megköttetett. Úgy felháborít a dolog, hogy elmondom még egyszer - vajon ez a szívtelen Carabosse [gonosz tündér - vén, púpos, csúf, és csak ártó adományokat ad az embereknek] nem hozhatta volna össze a királyt és a királynét, mint Luynes, hogy először megismerhessék egymást, ahelyett hogy mindjárt összezárja őket, mint a kan kutyát meg a szukát a kutyaólban, nem tekintve érzékeny életkorukat? Fél nyolc lehetett, mikor Lajos és Anna leültek vacsorázni egymással szemben, igen jól sikerült a vacsora, Lajos elég lovagias volt, Anna meg megígérte, hogy szorgalmasan nekilát a franciatanulásnak, olyan nagyon szeretett volna tetszeni neki. Étkezés után Lajos kézen fogta Annát, és bekísérte a hálószobájába, ott is maradt vele egy kicsit, de olyan kicsit, hogy Luynes csalódott volt. Valamivel később elmondta nekem, hogy ő akkor hiú reményeket táplált. Nem lehet a lovat a szekér mögé fogni, mondta. Úgy gondolta, hogy majd csak akkor lesz Anna Lajos felesége test szerint is, ha Lajos csakugyan király lesz. Igen, gondoltam magamban, majd ha a gonosz tündér nem veti félelmes árnyékát a fia ágyára, s nem orozza el tőle a jogarat. A végeérhetetlen guyenne-i utazásból visszatérőben, Párizs felé közeledve, egyre jobban dobogott a szívem, és erőt vett rajtam a szertelen öröm, hogy viszontláthatom Lichtenbergné úrhölgyet, de a félelem is, hogy vajon hogyan fogad. Ugyanis megadtam neki a tours-i címemet, mivel olyan sokáig

vesztegeltünk ott, hogy válaszolhasson megszámlálhatatlan levelemre. Írt is csakugyan, de olyan röviden, hidegen és kimérten, hogy megdermedt bele a szívem. Gondoltam én, hogy csak óvatosságból, hiszen nagyon is gyanítható volt, hogy a király egyik első nemesének leveleit felbontják az anyakirályné besúgói. Mindazonáltal, amilyen lángoló szeretőnek mutatkozott, mielőtt eljöttem volna Párizsból, igazán, legalább a sorok között, legalább virágnyelven értésemre adhatta volna, hogy milyen érzéseket táplál irányomban. Százszor is elolvastam azt a kurta és hideg levélkét, de tartózkodó udvariasságon kívül semmi egyebet nem leltem benne. Magyarázhattam én magamnak, hogy Ulrike német módira nevelkedett, kálvinista országban, nem szokása, hogy papírra vesse, még ha utalásokkal és illedelmesen is, a szívében viharzó érzelmeket. Azért ez a gondolat mégis megvigasztalt egy kicsit. Rám-rám tört a félelem, hogy elveszítem, s már biztosra is vettem, hogy el is veszítettem. Feltámadt régi és őszerinte oktalan féltékenységem, amely odáig vitt annak idején, hogy Bassompierre-ben is vetélytársat orrontsak, sőt a fiában is, és szörnyű történeteket agyaltam ki, amelyek mind arra az ingatagságra és álnokságra épültek, amilyennek a néphagyomány - de még a Szentírás is híreli el az emberiség gyengébb felét. De vakságomban még a női testi gyöngeségre is gyanakodtam, mintha bizony csak az erős nemnek volna ereje hűségesnek lenni! ... Nyomban írtam neki, mihelyt megérkeztem Virágmező utcai házunkba. Abban a levélben, amit a kis küldöncöm hozott válaszképpen, egyetlenegy szó volt: ,Jöjjön". Megsemmisített ez a szűkszavúság. Apám, látva, hogy elsápadok és már-már elalélok, felkapta a kezemből kihulló papírt, és rápillantott. - Tessék, tessék! - tartott a számhoz egy pohár bort. - Mi baja? Lichtenbergné asszony hívja, és annyira szeretné látni, hogy egyetlenegy szóban mondja el, mi itt a baj? - Ó, ha legalább felkiáltójelet tett volna ez után a csontszáraz "Jöjjön" után - nyögtem gyenge hangon -, az mindjárt más volna. Akkor érteném, hogy arra kér, fussak és boruljak a lába elé. - Nincs eszén, Pierre-em - mosolygott apám. - A "Jöjjön" felkiáltójellel is, anélkül is azt jelenti, hogy menjen... Ne lásson már rémeket, az Isten szerelmére! Szaladjon, szaladjon! Elgyávult? Nincs már annyi vitézség magában, hogy szembenézzen ezzel a szörnyű ellenséggel? Úgy tesz, fiam, mintha kitelt volna nála a becsülete, holott azt írja, "Jöjjön", sebtében, mert sajnálja azt az elvesztegetett percet is, míg biztosítja felőle, hogy "alázatos szolgálója", s egyéb üres udvariasságokat és hiábavalóságokat locsog. Az ég szerelmére, fiamuram, jobb szeretné, ha bőbeszédű lenne, mikor magát várja? Visszatért belém az élet apám szónoklatára, megcsókoltam, s rontottam befelé a kocsimba - a lovak szerencsére még nem is voltak kifogva, mert Poussevent és Pisseboeuf gyorsan haraptak valamit, mielőtt munkához láttak volna. Mindjárt szólítottam őket, hogy vigyenek el a Greifin-emhez. Nemigen siettek az engedelmeskedéssel, csak pillantgattak egymásra és sotto voce okcitán megjegyzéseket váltottak, én meg úgy tettem, mintha nem hallanám. Amúgy se sajnáltam őket. Tudtam, hogy Herr von Beck, mint minden látogatásomkor, az udvari ínyencek fogára való lakomával vendégeli őket. Herr von Beck figyelmes pfalzi udvariasságával fogadott a Bourbon utcai házban, de nekem úgy rémlett, hogy kissé hűvösen. De talán rosszul tettem, hogy megkurtítottam az udvariaskodását, úrnője hogyléte felől tudakozódván. - Sie ist krank, Herr Ritter - mondta olyan arccal, mintha engem vádolna érte. - Wieso krank, Herr von Beck? Ist es schlimm, oder nicht? - Das weiss ich nicht, Herr Ritter - s úgy becsukódott a háznagy, mint az osztriga. - Artzt bin ich ja nicht. [67 Beteg, lovag úr. - Mi baja, von Beck úr? Gonosz betegség? - Azt nem tudom. Nem vagyok én orvos (németül).] Hogy ilyen savanyú volt és visszautasító, már a legrosszabbtól tartottam, mikor kinyitva a kaput, egyenesen az Ulrike hálószobájába vezetett. De ahogy meghallottam szívem hölgye hangját az ágyfüggöny mögül, hogy reteszeljem be az ajtót magam után, mindjárt felderültem. Nem beteghang volt: melegség és öröm fűtötte. Odaszaladtam az ágyhoz, elhúztam a függönyt, ő felém nyújtotta a karját, kibontott hosszú fekete haja a gömbölyű vállára hullott, s a baldachin kedves félhomályában úgy láttam, hogy fénylik a rám függesztett nagy szeme, de nem a láztól. Ez a gyönyörűség egy feledhetetlen pillanat alatt kárpótolt félelmeimért, szorongásomért, zagyva képzelgéseimért, szívszorulásaimért, mindazért, ami azóta kínozott, hogy Tours-ban azt a kegyetlenül kurta levelet kaptam tőle. Ami azután következett - s ami szerintem a legeslegjobb, amit földi életünktől kaphatunk -, ahhoz már nem kellettek szavak, s leírni sem szükséges. Mikor a vihart felváltotta a szélcsend, s lélegzetünkkel a tagolt beszéd képességét is visszanyertük, megkérdeztem, milyen betegségbe esett. - Nagyon súlyos betegségbe - nevetett a Greifin. - A türelmetlenség betegségébe. Mikor megkaptam a

levélkéjét, meggondoltam, hogy mire a küldöncgyerek megviszi a válaszomat, épp uzsonnaidő lesz, s úgy éreztem, hogy tűrhetetlen ez a nagy késlekedés. A legrövidebb megoldáshoz folyamodtam. Magának azt írtam, "Jöjjön", von Becknek meg azt mondtam, rosszul érzem magam, ágyban maradok, s ha maga megjön, vezessék a szobámba. Úgy néztem rá, mintha most látnám először, annyira elbűvölt a nyíltsága. Soha a kacér francia nők ilyen készséges vallomást nem tennének. Hanem azért még mindig nyomta egy kicsit a szívemet az a levél, amit Tours-ban kaptam tőle, és ha már ő olyan egyszerűen és nyíltan beszélt velem, elhatároztam, hogy magam is úgy teszek. - Én magam is irtóztam attól a rideg levéltől - felelte Ulrike röviden. - De nem tehettem másképp. Nem sokkal azelőtt kaptam meg Bassompierre levelét, azt írta, legyek nagyon óvatos, ha régi némettanítványaimmal levelezek (többes számban említette magát), és majd okát is adja személyesen, ha visszatér Párizsba. Meg is tette. - Ugyan mikor? - Tegnap, mert egy nappal előbb ért vissza, mint maga. - A mindenit! Ilyen hamar? Aznap indult el Tours-ból, mikor én. - Nagyon erős mágnes vonzotta Párizsba: egy szép, előkelő özvegy. Ezért aztán nem is szetyepotyázott az úton, mint maga. - Én aztán nem szetyepotyáztam, édesem! Szállást csináltam a pihenőhelyeken. - Jaj, ez csak egy kis csipkelődés, Pierre-em! - nevetett. - Fel ne húzza az orrát! S bársonyos kezét cserzett képemre téve, apró csókokkal halmozott el. Engem elbűvölt, mikor így viselkedett. Ahogy teltek az évek, megbizonyosodott felőle, hogy szilárd a szerelmem. Kezdő, botladozó kapcsolatunk idején olyan komoly és tartózkodó volt, hogy alig mertem szeretni kedvem szerint. De mikor végre feloldódott irányomban, habár alaptermészete sugallatára továbbra is komoly maradt, olykor-olykor játszott, nevetett, csipkelődött. Talán csak azért eresztette belém néha a kicsi karmát, hogy utána bársonytalpacskával cirógathasson. - Szóval - folytatta -, Bassompierre meglátogatott, és elmesélt valamit, amit Sauveterre úrtól, az anyakirályné ruhatárosától és ajtónállójától hallott, mint mondotta. - Ismerem én azt az ügyes embert! Több mint százezer tallért gyűjtögetett össze a tisztsége révén. No hát mit árult el a barátunknak? - Szokás szerint Mária ajtaját őrizte, mikor Mária és Ancre marsallék Luynes-ről beszéltek. Szörnyülködtek, hogy egyre nagyobb befolyással van Lajosra, és egyetértettek benne, hogy el kell távolítani tőle. Csak a módjában nem tudtak megegyezni. Beszéljék-e rá Lajost, hogy váljon meg a madarászától, vagy anyja kényszerítse rá? - Ez már igen! Mennyire tiszteli ez a firenzei trió Franciaország királyát! Nagykorú, felesége van, de ellenőrzik, hogy kivel barátkozik! Akár erőszakot is alkalmaznának! És mindezt az ajtónálló előtt! - Úgy van. Meg se látták, annyira hozzászoktak, hogy ott áll az ajtó előtt. Megijedtek, hogy hallott mindent, s beavatták a tervükbe, hogy elhallgattassák. Sauveterre először pártját fogta Luynes-nek, de az anyakirályné annyira megátalkodott abban a nézetében, hogy "vagy Luynes, vagy ő", hogy úgy tett, mintha meggyőzte volna, s azt kérdezte a királynétől, hogy vajon tud-e valakit, aki a kegyenc helyébe állhat, "mert ugye a király kétszer is tanúsította, hogy szüksége van kegyencre: először Vendóme lovag volt az, most meg Luynes. Mi lesz, ha Luynes távozván, a király, meg se kérdezve felségedet, másikat választ". - Ügyes kérdés - mondtam. - Megijeszti, hogy csöbörből vödörbe esik. - Előszámlálta hát a királyné meg a Concini pár a lehetséges kegyenceket a Blainville úr jelentéseire hagyatkozva. Ki az a Blainville, Pierre-em? - Ő az áruló. A király csendőreinek hadnagya. Mindent lát és mindent hall. Bárki bármit tesz, ő megorrontja, kiszimatolja. Concini jóvoltából megkapta a király ügyeinek intézésére jogosító pátenst, ezért mindenhová szabad bejárása van. Vagyis a legaljasabb és legszemfülesebb besúgó, akit valaha a hátán hordott a föld. - Térjünk vissza azokra, akik Blainville szerint számba jöhetnek mint kegyencek! Először is egy szolga a királyi lakosztályból, bizonyos Haran. - Az nem lehet! - vontam vállat. - Nem nemes. Lehet, hogy Lajos barátságos hozzá, de sohase választaná kegyencének. - Utána Courtenvaux márkit említették. - Az már lehetséges. Kedveli is a király, de meg a király környezetének első nemese és Souvré úr fia. - Hát épp ezért szálka a Concini szemében. Meg is jegyezte, hogy nehéz lesz megszabadulni tőle, ha

nem tetszenék a királynénak, mivel apja a Szentlélek-rend lovagja és Franciaország marsallja. [Souvré marsalli kinevezése 1613-ban volt esedékes, de Concini megelőzte. Souvré két évvel később kapta meg a marsallbotot.] - Ezt jól kigondolta. - Végül elérkeztek a harmadik lehetséges jelölthöz, meg fog lepődni, Pierre-em, hogy ki az. - Hát ki, angyalom? - Maga. - Én? - bámultam el. - Maga. - De hiszen alig szól hozzám a király! Hogy tudta Blainville megszimatolni, hogy Lajos engem nagy becsben tart, s hogy én feltétlen híve vagyok? Pokoli orra van ennek a kopónak! És mit szólt erre Concini? - Ugyanazt, amit Courtenvaux említésére. Ha Siorac lovag nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, mondta, hogy szabadulunk meg tőle, hiszen Guise hercegné védence? De Concininé véleménye szerint van rá mód, hogy jobb belátásra bírják, mert erős kötelékek fűzik egy pfalzi arisztokrata hölgyhöz, aki csak megtűrt személy Párizsban... - Uramisten! - kiáltottam. - A nyomorult, pedig megkapta a "tűpénzt"! Ezentúl rettegnem kell magáért, édesem! - Ne rettegjen, Pierre-em! Sauveterre elhárította a döfést. Siorac lovag könyvmoly, mondta. Csak olvasni szeret, meg nyelveket tanulni. Bár jó lovag és kitűnő vívó, nem fűlik a foga a vadászáshoz, még kevésbé a madarászáshoz. - Szóba került még valaki? - Senki, maga volt az utolsó. - És mit határozott a királyné? - Azt határozta, hogy nem határoz. Ez a szép mondás nem tőlem ered, hanem Bassompierre-tól. - Hát Concini? - Nemigen sürgette a királynét. Csalódott Luynes-ben, mert megszerezvén neki az amboise-i birtokot, azt várta, hogy majd a tenyeréből eszik, és a kedvéért megcsalja a királyt. Másfelől viszont úgy véli, hogy Luynes sohase fogja őt hatalmában megtámadni, mert nem elég bátor. És meglehet, magában úgy gondolja, hogy más mód is van a megfélemlítésére, mint a nyilvános kegymegvonás. - Ez a Bassompierre gyanúja vagy a magáé, édesem? - Az enyém. Lichtenbergné úrhölgy nem tévedett, és én csak bámultam, hogy milyen találóan ítél, pedig be nem teszi a lábát a Louvre-ba. Igaz, Heidelberg nem olyan nagy város, mint Párizs, de valószínű, hogy fondorkodás dolgában a pfalzi udvarnak sincs mit tanulnia a francia udvartól. Beszélgetésünk után néhány nappal találkoztam Luynesnel a Louvre díszlépcsőjén. Dél volt, a hely is kedvező. Ilyenkor úr és szolga egyaránt a fejét tömi, ki-ki a maga hajlékában, s mikor nem nyüzsög a tömeg a lépcsőházban, a közepe igen alkalmas hely a bizalmas beszélgetésre, mert messziről látni, ha valaki felfelé vagy lefelé igyekszik. Mikor Luynes mellé értem, megálltam. Feltűnt már, hogy milyen borús a képe, mióta megtértünk Guyenne-ből. De most csodálkoztam, hogy mosolygósan, vígan és élénken jön felém felfelé. - Tegnap hallottam, uram, hogy megvásárolta Fontenay úrtól a Louvre kapitányának tisztét - mondtam neki. - Fogadja jókívánságaimat! Luynes a világért se hagyta volna kedves és udvarias viszonzás nélkül az effajta szíveskedést, s én türelmesen hallgattam túláradó udvariaskodását, amelyet kellemesen görgettek az enyhe okcitán tájszólás kerekded hangjai. - Most hát révbe ért - foglaltam össze párbeszédünket. - Igaz, bár nem pusztán a tisztségemnek örülök, hanem annak is, hogy a Louvre-ban lakhatom. És a szerencse se jár egyedül: a király az ő lakosztálya fölé költöztetett. Úgyhogy egy csigalépcsőn járhatok le hozzá, amelyet csak magam használok, és így abban a megtiszteltetésben van részem, hogy szinte bármikor találkozhatok vele. És az a legjobb benne - fogta a hangját suttogóra -, hogy nem kell sötétben hazamennem a Tuileriákba, a szállásomra. - Hát az valóban nagy kényelem - mondtam én. - Nem is csak a kényelem - hajolt Luynes a fülemhez, miután gyanakodva körülnézett. - Hanem? - Hanem a biztonság, Siorac úr. Már odáig jutottam, hogy a sötétség leszállta után félek hazamenni a

Louvre-ból. Olyan könnyen kaphat egy döfést az ember a sötétben! - Megfenyegette valaki, uram? - Meg bizony. És tudja már, ki. - Egy herceg? - Dehogy! Valaki, aki már háromszor is bebizonyította, hogy nem sokba nézi az emberéletet. - És mit mondott az a valaki? - Nem lehetett félreérteni: "Látom ám, signor Luynes, hogy görbe szemmel néz rám a király! Maga fog felelni érte!" Ha azt mondja valaki, hogy Luynes úr rémeket lát, és óvatosabb a kelleténél, annak azt felelem, hogy ezeregy oka volt a bizalmatlanságra. Ancre marsall kapzsi, gátlástalan kalandor volt, semmi más: olykor a vérengző fenevad is kitört belőle... Míg mi Guyenne-ben jártunk, ő Párizsban maradt, s egy ízben, mikor ki akart menni a Buci kapun, feltartóztatta egy Picard nevű varga - mint a Hárfa utca csendbiztosának, neki kellett őriznie ezt a kaput -, mert nem volt úti levele. Concini kivárta az idejét, s mikor az anyakirályné visszatért a városba, tudva, hogy most elkerülheti a büntetést, szolgáival úgy megbotoztatta a vargát, hogy majdnem belehalt. Amiens-ben pedig, ahol kormányzó lévén, azt hitte, neki mindent szabad, tőrbe csalta és megölette Prouville hadnagyot, mert felkeltette a gyanakvását és bizalmatlanságát. Egy évvel azelőtt Párizsban Riberprét akarta eltetetni láb alól, egy hajszálon múlt, hogy áldozata elkerülte gyilkosait. Ez az istentelen és bosszúszomjas kalandor most még veszedelmesebb volt, mióta felesége a guyenne-i út során megint korlátlan ura lett az anyakirályné gondolatainak: Concininak most már csak egy-két lépcsőfok volt hátra, hogy ne legyen vetélytársa az állam élén. S valóban: híre járta, hogy az anyakirályné meneszti régi minisztereit, s új embereket nevez ki. Sillerynek máris le kellett köszönnie, Vair úr lépett a helyébe. S az udvari pletyka szerint Villeroy és Jeannin sorsa is meg volt pecsételve. Az udvar igen régóta Szakállasok névvel illette azokat a minisztereket, akik most majd kegyvesztettek lesznek. Oly régen húzták a politika igáját, hogy szakálluk is, hajuk is megfehérült, megritkult. Sillery hetvenkét esztendős volt, Villeroy hetvennégy, Jeannin hetvenhárom. De se emlékezetük, se beszédkészségük, se elméjük nem csorbult ki még. Medici Katalin kegyét, amely ily magas polcra emelte őket, most - mily különös! - Medici Mária vonj a meg tőlük, általa hullnak alá. - Vissza fogjuk kívánni őket - mondta Siorac márki, míg a könyvtárszobában vártuk, hogy Mariette vacsorázni hívjon bennünket. - Hogyhogy, apámuram? - csodálkoztam. - Ha jól emlékszem, Henrikünk idejében csupa tüske és epe volt a Szakállasok irányában, "ligásnak", "spanyolpártinak", tudom is én, még mi mindennek nevezte őket. Most meg majd még sírunk utánuk? - Ligásnak csakugyan ligások voltak. És ami a spanyolpártiságukat illeti, hát még most is azok. Ezért Henrikünk csak nagy óvatosan vette igénybe a szolgálataikat. De igénybe vette. Mert a külpolitikára vakok voltak ugyan, hanem a belső ügyekben szívükön viselték az állam érdekeit, s ügyesek és tapasztaltak voltak. És higgye el, fiamuram, hogy az alatt a hat év alatt, mióta Henrikünk nem él, ha ők nincsenek, sokkal rosszabb irányba fordultak volna a dolgok. Nem csekély mértékben mérsékelték, fékezték a Concininé befolyását, sőt olykor szembe is szálltak vele. A bögyében is vannak. - Mi a csoda? Csak nem a pók teszi tönkre a Szakállasok-at? - De bizony. Biztos forrásból tudom, Villeroy-tól, akit tegnapelőtt meglátogattam conflans-i házában, mert gondoltam, hogy nemigen tolong a tömeg egy félig-meddig kegyvesztett miniszter ajtaján. Villeroy szerint Concininé sohase bocsátotta meg neki, hogy a louduni alkudozásokban elorozta Amiens-t Ancre marsalltól. - De hiszen Ancre marsall hatalmas kárpótlást kapott - jegyezte meg La Surie: - Normandiát, Caent, Pont-de1'Arche-ot, Quillebeuföt! ... - El se tudod képzelni, Miroul - mondta apám -, hogy milyen gőgös ez a senkiházi. Felér egy felségsértéssel a szemében, hogy elvették tőle Amiens-t. - És Sillery? - Neki már le is hullt a feje; az ő rovásán az volt, hogy mikor pár hónapja Guyenne-be készült az udvar, Concini a spanyol házasságok elhalasztása mellett szavazott, ő meg ellene, s ezúttal a királyné is vele értett egyet. Győzött is. Concinit Amiens-be száműzte a királyné, mint tudja. A királyné száműzte, nem Sillery, mégis a Szakállas-nak rángatta meg érte a szakállát... - Ha már azt nem módolhatta ki, hogy a királyné legyen kegyvesztett - mondta La Surie. Nevettünk, de félszívvel, mert igen aggasztott bennünket a Concini növekvő hatalma. - És kik lesznek az új miniszterek? - kérdeztem. - Barbin, Mangot és talán Lucon.

- Ki az a Lucon? - kérdezte La Surie. - Hát nem emlékszik? Richelieu, Lucon püspöke. Barbin mutatta be Concininak, és Richelieu tette a szépet a kegyencnek, hogy elnyerje kegyét. - Hát ilyen alacsony? - Nem, nem. Inkább nagyon is magas. Hanem hát hatalomvágyó. Már az országgyűlésen is azt követelte, hogy egyházi férfiak is részt vehessenek a királyi tanácsban, mert van köztük, mint mondotta, aki "tehetséges, feddhetetlen, körültekintő". - Vajon kire gondolhatott? - kérdezte La Surie ártatlanul. E pillanatban, rettenetes csöcse nyomában, belépett a könyvtárszobába Mariette jelenteni, hogy "asztalon az étek". Mi épp a La Surie élcén kacagtunk, mire hozzátette: - Ez már igen! Semmitől úgy meg nem éhezik az ember, mint a jó nevetéstót. Két pofára fognak enni, gazdámuraimék, és Caboche-om boldog lesz. Leültünk, s Mariette sorba járva bennünket, kinek-kinek egy-egy nagy szelet párolgó, jó szagú sültet tett a tányérjára, mindannyiszor ajánlva, hogy "egy füst alatt ad ő kettőt is", s javaslatát akkora szózuhataggal kísérte, hogy eldugta vele a fülünket, belesüketültünk. - Én csak egyet tudok, Mariette - mondta apám -, hogy teneked majd akkor áll el a kereplőd, ha a ló fogja a kocsis helyett a gyeplőt... Eredj már ki, szépségem, Caboche-hoz, és vissza ne gyere, amíg nem hívlak! Mariette nem vette a szívére a letorkolást, sőt hízelgett neki, hogy Siorac márki "szépségem"-nek szólította. Mikor kiment, La Surie folytatta: - Quid azok a miniszterek, akiket a nyakunkba ültetnek? Kik ezek a homi novi-k? - Homines novió [Új emberek (latinul)] - mondta apám. - Homines novi - ismételte meg La Surie kissé elpirulva, mert maga tanult latinul, s tartott rá. - Fiatal, ügyes emberek, s észnek sincsenek híjával. Kivált Barbin és Lucon. Lucon igen jó eszű ember, és még csak harmincéves. - Honnan tudja, apámuram, hogy Lucon hízelkedett Concininak? - Villeroy-tót. Lucon állítólag elég alázatos levelet írt Concininak, felajánlotta a szolgálatait. - Sajnálom. Annyira tetszettek a prédikációi! - Ugyan már, fiam! Lucon politikus. A politikus mindig hajlandó letérdelni, hogy aztán annál nagyobbra nőjön. - A térdepelés amúgy is természetes dolog egy papnak - mondta La Surie. - Pfuj, Miroul! - mondta apám. - Ennek már megint eretnekszaga van! Ennek a miniszterváltozásnak, ha lesz, nem az a hátránya, hogy a homini novi rosszabbak, mint a Szakállasok. Nem rosszabbak, sőt. De mérget lehet venni rá, hogy az egész világ a Concini bábjainak tartja majd őket. - Ahá, szóval ő a vezérük! - mondta La Surie. - Dehogy! Még nincs vége a játszmának. Azt hallottam, hogy Condé hatalma és dicsősége teljében visszajön az udvarba. Ő lesz a királyi tanács feje, és megkapja a tollat is. - Milyen tollat? - kérdezte La Surie. - Ő írja alá a tanács rendeleteit. - Hogyhogy? Az anyakirályné nevében és képében? - Igen, igen. Bele is egyezett a királyné, annyira vak. Néhány nap múlva, július huszadikán, forró napsütésben, bevonult Condé herceg Párizsba. A nép lelkesen fogadta, a Legfelső Bíróság csendesebb örömmel, az anyakirályné a látszat szerint elégedetten. Utána a főurak is majdnem mind visszatértek az udvarba, köztük, sajnos, Bouillon herceg is, az ország legnagyobb bajkeverője, s neki akkora befolyása volt Condéra, hogy tíz perc alatt visszájára fordította bármi elhatározását. Ha Condénak egy szemer józan ész szorult volna abba a zavaros fejébe, vagy legalább rendre végrehajtja terveit és szándékait, s nem reked el egyiknél sem, ő lett volna a legboldogabb ember a világon. Ő elnökölt a királyi tanácsban, ő írta alá a rendeleteket, osztozott az anyakirálynéval a legfelső hatalomban, sőt, egy csalhatatlan jelből ítélve, neki jutott belőle a nagyobb rész: ezentúl nem a Louvre-hoz fordultak a kérelmezők, hanem az ő ajtaját ostromolták beadványaikkal, amelyeknek Condé kénye-kedve szerint helyt adott, vagy nem adott helyt. Nem mintha maga Condé fölébe akart volna nőni mostani szerepének, hanem az országnagyok ösztökélték, hogy lépje túl hatáskörét, mert valójában maguknak akartak nagyobb részt az államvezetésből, és a legnagyobbat a pénzügyek irányításának mannájából. És mivel úgy látták, hogy hő

vágyuk teljesülésének legnagyobb akadálya Concini, s amúgy se szerették őt magát se, a szerencséjéért meg éppen gyűlölték, elhatározták, hogy elfogják, bezárják, sőt, ha kell, meg is ölik. Condét Bouillon megfenyegette, hogy elpártolnak tőle a magaszőrűek, ha nem csatlakozik hozzájuk, úgyhogy elhatározta a herceg, hogy velük tart azon az úton, ahol neki semmi nyernivalója, annál is kevésbé, mivel Concini, mint tapasztaltuk, mindig támogatta és kímélte. A Louvre folyosóin és lépcsőin szinte a falból áradnak a hírek, hogy zúg belé az ember füle, de annyi köztük az álhír, hogy nem tudom, melyiket higgyem el. Bár hallottam fél füllel a főurak mozgolódásáról, pontosabban csak egy vacsorán értesültem róla, melyet Guise hercegnével költöttem el. Augusztus hetedikén történt, csak azért tudom ilyen pontosan, mert aznap délután öt órakor magam is ott voltam, mikor Lajos lakosztályában fogadta I. Jakab angol király rendkívüli követét, Hayes lordot. A magas, testes úr erősen dadogott, és széles, piros sonkaarca volt. Szerencsét kívánt a királynak házasságkötése alkalmából, majd röviden megemlítette azt a gondolatot, hogy a walesi herceg és Chrétienne királylány esetleg házasságot köthetnének. Észrevettem, hogy Lajos sokkal, de sokkal szívélyesebben bánik ezzel az angol lorddal, mint azokkal a spanyol főméltóságokkal, akikkel találkozott, ezzel is nyilvánítva, hogy bármilyen vallásos, kedvesebb előtte egy gallikán angol, mint egy katolikus spanyol. A vacsorám is emlékezetes volt. Réchignevoisin úrnál, jó keresztanyám pohos háznagyánál nagy tiszteletben álltam, mióta a király első nemese lettem. Szinte gyengéden fogadott, s vezetgetett a Guise-palota útvesztőjében, mellettünk kocogott szerelme, a törpe, s alulról felfelé rosszindulatúan döfölt csillogó fekete szemével, mintha épp a megmérgezésemet tervezgetné. Csak Conti hercegné ült az asztalnál, s mentegetőzések közepette elmondta, hogy ő csak azért van itt, hogy megédesítse várakozásomat, mert édesanyja még nem készült el a piperéjével. Én úgy láttam, hogy valósággal kivirágzott a kis hercegné: pederaszta legyen, akinek el nem áll a lélegzete, ha ránéz, olyan szép volt. Nekem mindig ami a szívemen, az a számon, meg is mondtam neki, hogy mekkora gyönyörűséggel legeltetem a szemem a szépségén. - Na végre, kisöcsém! - kaccantotta el magát igen csúfondárosan. - Így kell beszélni, ezért jutalmat érdemel. Megengedem, hogy megnyalogassa az ujjam hegyét, és adjon egy csókot. De ne az arcomra ám! Tönkreteszi a mázolást a képemen. - Hát akkor hová, asszonyom? - A nyakamra. - A nyakára, asszonyom? - kérdeztem nem minden lelkesedés nélkül. Körbeforogtam körülötte, mert a nyaka is csupa festék volt, megemeltem hollószárny-haját, és megcsókoltam a nyakszirtjét. Őszintén szólva nagy örömöm telt benne. - Ne te ne, kisöcsém! - döntötte hátra kecsesen a törzsét a hercegné, s olyan messzire eltolt magától, ahogy a karja hosszából telt. - Csak esik nekem! Nem is csókol, hanem felfal! Szentséges Szűzanyám! Hol tanulta ezt a módit? Fogadok, hogy se szent, se szűz nem volt, aki rátanította! - Asszonyom, én csak a pillanat sugallatának engedelmeskedtem. - No hiszen, szép kis sugallat! Még nekem is adott belőle. Még most is borzongok belé. Nem tudja, hogy az igazi nők nyakszirtje milyen érzékeny? És elfelejti, hogy egy vérből valók vagyunk? Majdnem olyan vérfertőző, mint az érsek bátyám! Tudom, tudom! Azt fogja mondani, hogy féltestvérem lévén, csak fél-vérfertőzést követett el. - Sajnos, asszonyom, igen sajnos, hogy még egy ötödrészt sem! - És olyan orcátlan, hogy még sajnálja is! Tudja meg, hogy nagy lator maga, uram! - Ki a lator? - érdeklődött Guise hercegné a szobába lépve. - Én, asszonyom - söpörtem végig a perzsaszőnyeget a tollas kalpagommal, de azért ügyeltem, hogy össze ne törjem a tollakat, mert igen sokba kerültek. - És min civakodtak? - nézett gyöngéden mindkettőnkre Guise-né. - Egy csókon, hogy túl hosszú volt és túl bensőséges, pedig az volt parancsolva, hogy a nyakán kövessem el. - A tarkó nem nyak - mondta Conti hercegné. - De hozzátartozik! - Szép magyarázat! - Csend legyen! - Guise hercegné az égre emelte a szemét, nem annyira azért, hogy tanúul hívja, milyen gyermetegek is vagyunk mi, hanem hogy fitogtassa kék szeme szépségét. - De rettenetesen kacér teremtés maga, leányom! Most meg a tulajdon fivérével évelődik, annyira szomjúhozza a férfiak hódolatát! ... - Ha szomjúhozom, hát kegyelmedtől örököltem, anyámasszony - állt fel Conti hercegné, és éppoly mély,

mint amilyen kecses bókot vágott ki. Mikor felegyenesedett, a két nő összeölelkezett, már amennyire a hufándlis szoknyájuk megengedte, s ajkukkal épp csak súrolták egymás orcáját, nehogy elmázolják a festéket vagy a festékeket. A kis hercegné elszörnyedve pillantott az órájára. - Szaladok! - mondta átmenet nélkül. - Ide ne jöjjön, maga ripők! - fordult felém sugárzóan mosolygó szemmel-szájjal. - Sohase bocsátok meg! És amilyen hosszú lába volt, három lépéssel az ajtónál termett, s kiment. - Szent Isten! Hova siet ennyire? - kérdeztem, mikor becsukódott utána az ajtó. - Nem találja ki? - Most, hogy megözvegyült, hozzámegy a szerelméhez? - Félrebeszél, Pierre-em? Hogy az én leányom lemondana a hercegi címéről? Hogy Bassompierre grófné legyen belőle? Nagyravágyóbb ő annál! - És a vétek, asszonyom? Hiszen olyan vallásos... - Hála Istennek, nem mindig hiszi, hogy vétkezik, aki vetkezik. - Guise hercegné olyanformán nevetett, mint aki a maga hajdanvolt életére céloz. Igen jót ettünk vacsorára, mint mindig Guise hercegné házában. Ő az étkezéssel hol szerelmi, hol haragszomrád viszonyban volt. Egyszer egészen átadta magát az evés gyönyöreinek, sokat és dús étkeket evett. Máskor emésztésével bajlódván vagy az elhízástól való féltében koplalt, mint a szerzetes nagyböjtkor. Azon az estén, lévén éppen a gyötrelmes hősiesség napja, alig nyúlt az ételhez, az italhoz még annyit se. Beszélni viszont sokat beszélt. Először is erkölcsi prédikációt tartott, amiért ilyen megátalkodott vagyok, hogy nem akarok megházasodni, mikor pedig nincs nemes hajadon az udvarban, aki ne tartaná szerencséjének, ha én elveszem feleségül, hiszen apám a Szentlélek-rend lovagja, magam a király első nemese vagyok, nagyanyám Caumont lány, kitűnő périgord-i családból való, anyám pedig... - És az semmi, ha valakinek Bourbon-vér folyik az ereiben? - kérdezte fenyegetően. - Bizony nem semmi - hajoltam meg. - De az még kevésbé, ha valakinek ilyen anyja van... Felálltam, elébe térdepeltem, és megcsókoltam a kezét. - Ne gondolja, hogy elérzékenyülök - mondta elérzékenyülve. - Ha még valami előkelő hölgy szeretője volna, akinek a származása, tekintélye, szépsége dicsőségére válnék, ahelyett hogy cselédlányok szutykos odújában hempereg! Bizonyára emlékszik rá, szép olvasónőm, hogy Guise-né úrhölgy szemében az én szobalányaim - azt gondolta, még mindig azokba vagyok szerelmes - "szutyoktrézsik" voltak, a sajátjai meg "pásztorlánykák", kivált az olyan szépek, mint Perrette. Visszaültem az asztalhoz, és meghatott szeretettel hallgattam, mert néha úgy éreztem, hogy én vagyok az idősebb. Hanem azért kissé türelmetlenül vártam, hogy hamarabb merítse ki a tárgyat, mint engem. Szerencsére előbb kifogyott belőle, mint gondoltam volna. S nyomban lecsapva arra a kis csendlyukra, amely a beszédében támadt, másra tereltem a szót, megkérdeztem, hogy van legidősebb fia. Ettől fogva olyan érdekes lett a beszélgetés, hogy mindkét fülemet hegyezni kezdtem, noha addig csak fél füllel hallgattam oda. A hercegné ezúttal nem csupa rosszat mondott a hercegről, mint máskor, hanem dicshimnuszt zengett róla. - Ó, most végre örömet szerzett nekem a herceg. Megmutatta, hogy méltó rangjához, véréhez. Sok tanácsom nem volt hát falra hányt borsó, fáradozásaim meghozták gyümölcsüket. Nekem csak elkerekült a szemem csodálkozásomban, hogy nem a szokásos panaszt és megrovást hallom, s ez szerencsés neveletlenség volt részemről, mert arra késztette Guise-né úrhölgyet, hogy igyekezzen meggyőzni, s így elmondjon valamit, amit egyébként tiltana a kötelező udvari titoktartás. - Amilyen fontos helyen van a Louvre-ban, bizonyára hallott róla, hogy az országnagyok, kihasználva az alkalmat, hogy most lakomákat rendeznek Hayes lord tiszteletére, tegnap este Condé palotájában jöttek össze, s mikor az angol követ aludni ment, összeesküdtek Concini ellen. - Csakugyan hallottam, asszonyom. - Guise herceg is ott volt, vagy benne volt, ahogy tetszik, s igen meglepő nyilatkozatot hallott a Condé szájából: "Gyorsan meg kell tenni, amit elhatároztunk, de következményein is el kell gondolkodnunk, mert a királynét halálosan megsebzi a Concini halála, és bosszút áll rajtunk. Ennek csak egy ellenszerét tudom: el kell távolítani a királynét a királytól." - Ejha! Merész gondolat. Mert Máriát csak úgy lehet eltávolítani a királytól, ha elrabolják. És mit szóltak a főurak? - Csak tekingettek egymásra, és hallgattak. - Mind?

- Mind, kivéve a fiamat - mondta a hercegné hirtelen feltörő anyai szeretettel. - És ő mit mondott? - Hogy más az, ha azt a senkiházi, becstelen Ancre marsallt, aki gyűlöli Franciaországot, azt vonjuk felelősségre, és az is más, ha elvetjük a köteles tiszteletet, amivel a királynénak tartozunk, és személyére támadunk. "Ami engem illet, tette hozzá, én gyűlölöm a marsallt, de őfelségének hű szolgája vagyok." No, mit szól hozzá, Pierre-em? Hát nem csodálatos? - Csakugyan, koherens beszéd. - Hogyhogy koherens? - fortyant fel a hercegné. - Hát ez meg miféle szó? - A latin cohaerens-ből származik. Azt jelenti, hogy ép, összefüggő, következetes. - Egye meg a macska a latinját, tudós úr! Ez a legnagyobb dicséret, amit Guise herceg becsületességéről mondhat? Talán féltékeny a bátyjára, hogy ilyen fukarul dicséri? És mi ez a madárnyelv, ha szabad érdeklődnöm? - Ez a szó azt jelenti, asszonyom, hogy Guise herceg hű marad őfelségéhez, mint ahogy az elmúlt hat év alatt mindig is hű volt. És ennél nagyobb dicséretet nem mondhatok róla. Sem Condé hercegről keményebb bírálatot annál, hogy igen következetlenül - inkoherensen - viselkedik. A királyi tanács elnöke, övé a toll, tulajdonképpen társkormányzója az országnak, s összeesküvést sző az ellen a hatalom ellen, amelynek maga is részese. És megkérdezhetem, asszonyom, hogy tenni mit tett Guise herceg, hallván a Condé szavait? - Hát mit tett volna? Tüstént elmondta a királynénak. Nem csak ő. Bourges érsek, az összeesküvés egy másik résztvevője, szintén figyelmeztette a királynét, de megfelelő időben, éjjel ment be a lakosztályába, hogy meg ne lássák. Később értesültem Déagéant-tól, Barbin emberétől (aki igen nagy szerepet játszik ennek a történetnek a folytatásában), hogy Condé, az örök tétovázó, nem tudott választani két terv között, amelyek a Concini utáni időszakra vonatkoztak: vagy eltávolítja az anyakirálynét, s helyette ő fogja irányítani a királyt, hogy azt tegye, amit ő akar, s így valójában ő lesz a király, vagy kolostorba záratja a királynét, semmisnek nyilváníttatja IV. Henrik és Medici Mária házasságát azzal a szesszel, hogy Henrik még egybekelésük előtt írásban házasságot ígért Verneuil márkinőnek. S mivel Lajos csak fattyú, Condé letaszítja, s ő uralkodik tovább. Mikor beszámoltam apámnak ezekről a tervekről, megkérdezte, hogy mi a véleményem az első számúról. - Condé sohase fogja tudni irányítani Lajost. Ez légvár. Lajos gyűlöli. Legalább annyira, mint Concinit. És apámuram mit gondol a másodikról? - Minden képzeletet felülmúl a Condé ostobasága. A Verneuil márkinőnek írott levelet visszavette a király, mikor börtönben ült a kisasszony, mivelhogy pártot ütött a király ellen, s Henrik el is égette a levelet. Ki bizonyíthatja hát, hogy valaha is volt a világon egy ilyen levél, s megsemmisítheti a későbbi házasságot? De főképp: el tudja képzelni, hogy a pápa felbontja Medici Mária házasságát, mikor az összes keresztény uralkodók közül nyilvánvalóan ő a legalázatosabb híve? - És mit gondol, apámuram, Condé mégis veszélyes? - Nem tudom. Testi mivoltában szerencsétlen ember, kicsi, vézna, beteges, az a fura madárorra se olyan, mint a Bourbon-orr (apám halványan elmosolyodott, s pillantásával súrolta az én orromat). Pederaszta lévén uralkodnak rajta a kegyencei, maga se tudja, hogy voltaképpen milyen nemű. És legnagyobb baja, hogy gyógyíthatatlan kétely emészti: nem tudja, miféle vérből való, vajon valóban a Condé herceg fia, vagy azé az apródé, akivel a hercegné kamatyolt, majd megmérgeztette vele a herceget. Rágja a kétség, az sugallja neki, hogy lenézhetik, az csinál belőle kellemetlen, epés, nyugtalan, állhatatlan embert. Olyan, mint a szélkakas. Sokat fecseg, keveset cselekszik. Szóban merész, tettben gyáva. Van benne lendület, de nincsenek hozzá jó idegei. Alig fog bele valamibe, visszatorpan, megrémül, sírva fakad. Állandóan ellentmond saját magának. Mindazonáltal... - Mindazonáltal, apámuram? - Még az ilyen gyenge minőségű bajkeverő is sok rosszat tehet, ha a körülötte lévők az ő hibáihoz hozzátesznek a magukéból is. Tizennegyedik fejezet Ebben az emlékiratban három néven neveztem a kegyencet, érzelmi árnyalatok nélkül: Concininak olaszosan, Conchine-nak franciásan és Ancre marsallnak. Hanem annak idején nem voltak semlegesek a nevei, megvolt a jelentésük. Az anyakirályné természetesen Concininak hívta, az udvaroncok Ancre

marsallnak, a talpnyalói "nagyméltóságodnak", ami valóban ki is járt neki rangja szerint. A királynak "rokonnak" kellett volna szólítania, de mindig elkerülte, némán megtagadva a hitvány fickótól a meg nem érdemelt tisztességet, amivel anyja felruházta. Mikor említenie kellett, jellemző módon megfranciásította a nevét, Conchinenak mondta. A nép veszettül gyűlölte a firenzeit, s gyűlöletbók is, óvatosságból is mindenféle csúfneveket ragasztott rá, amelyek közül a legenyhébb "a bitang" volt. Ha Guise hercegné a nagy ember feleségéhez szólt, azt mondta: "Marsallné úrhölgy", ha a barátnőivel beszélt, szűk körben, azt: signora Concini. Házában, ha csak én voltam ott, a Galigai lánynak emlegette, és néha, mint magam is, Conchine-nénak. Otthon, a Virágmező utcában mi csak Póknak hívtuk, mivelhogy ott lappangott a királyné feje felett, "és minden este lemászott hozzá, hogy belegabalyítsa a hálójába". És tartva tőle, hogy az összefüggés vagy a rendkívül találó kép révén Mariette még a végén megérti, mert igen hosszú füle volt, mindent hallott, latinul mondtuk araneá-nak vagy görögül arakhné-nak. Augusztus közepén egyszer - már nem tudom, hanyadikán - kilenckor jelentkeztem a király lakosztályában, s csodálkozásomra ágyban találtam Lajost, pedig korán kelő volt. Souvré úr suttogva tájékoztatott, hogy Lajos az este nem tudott elaludni a fülledt hőségben, felkelt, felvette a házikabátját, bement a kis könyvesszobájába, és éjfélig énekelgetett, azzal múlatta magát. Mire elmondta, Lajos fel is ébredt, felült az ágyban, kócosan, még hunyorogva végignézett bennünket, s nagy komolyan közölte, hogy az ellenség árulás folytán rajtaütéssel elfoglalta a chambord-i kastélyt, de hála Istennek, ő nyomban ki is kergette őket, heves támadással, amelyet apróra elbeszélt nekünk, egy cseppet se hebegve és olyan szavakkal, amelyeket nem is ismertem, de Souvré marsall később elmondta, hogy ezeket használja a szabályzat is a roham leírására. Utána imádkozott Lajos, nem kérte a reggelit (aggasztott volna, ha nem olyan víg és élénk az arca a katonaálomtól), s mielőtt az anyakirálynéhoz indult volna, megkért, hogy kísérjem fel a fegyveres szobájába, Bellegarde herceg adott neki tegnap egy szakállas puskát, azt akarja megmutatni. Mindjárt szólította is Descluseaux-t, hogy nyissa ki az ajtót, és míg mentünk felfelé a lépcsőn, elmondott még egyetmást, ami eszébe jutott a chambord-i kastély dicsőséges bevételéről vagy inkább visszavételéről. Hangja, arca, modora egy szempillantás alatt megváltozott, mihelyt Descluseaux becsukta utánunk az ajtót. - Ismeri Déagéant-t, Sioac? - kérdezte halkan, s közben nagy dérrel-dúrral, zajjal szedte szét a Bellegarde szakállas puskáját. - Nem, felség. De apámnak volt dolga vele. - Miféle? - Déagéant vitte neki alattomban felséged édesapjától a pénzt a titkos megbízatásaira. - És mit tart Siorac márki Déagéant-ról? - Jó véleménnyel van róla. - Én is - mondta Lajos, és komolyan rám függesztette szép fekete szemét. Gondolkodtam egy kicsit: - Hanem hát Déagéant a Barbin embere. [Barbin az anyakirályné intendánsa volt. (A szerző jegyzete.)] - Nem baj - felelte Lajos -, azért még jó hívem lehet. Szeretném, Sioac, ha találkozna Déagéant-nal. Igen-igen jó ember! Olvasóm bizonyára emlékszik rá, hogy ez szavajárása volt a királynak. - És mit mondjak neki, felség? - Majd ő mond magának egyet-mást. Mivel Déagéant a Barbin embere, veszélyes volna számára, ha gyakran eljönne hozzám. Ebből megértettem, hogy én lennék az összekötő kapocs Déagéant és őközte, ezt várja tőlem. Lajos kiolvasta a tekintetemből, hogy megértettem, és beleegyezem, nem szólt többet, összerakta a Bellegarde puskáját, majd szólította Descluseaux-t, gyorsan beletörölte a kezét a rongyba, s mikor kinyílt az ajtó, olyan gyorsan futott le a lépcsőn, hogy alig értem a nyomába. Ez a rövid, bizalmas beszélgetés nagy hatással volt rám: egy hónappal a Lajos tizenötödik születésnapja előtt történt. Igaz ugyan, hogy némely mulatságáról magam is azt gondoltam, hogy már nem való az ő korához - meglehet, az is csak az anyakirályné bizalmatlanságának elaltatására szolgáló színjáték része volt -, hanem aznap nagyon is célratörőnek és magabiztosnak láttam. Ami engem illet, én örömmámorban úsztam, hogy végre olyan megbízást kapok tőle, amely, bármily szerény is, hasonlít azokra, amilyeneket valaha apja adott az enyémnek. Egész nap törtem a fejem, hogy hogy is fogok én találkozni egy olyan emberrel, akit életemben nem láttam, de nem kellett volna, mert estére kelve, miután egy falásra elnyeltem a vacsorámat (asztalhoz se

ültem), és feküdni készültem, kopogtattak louvre-beli lakásom ajtaján. Mivel ilyen későn már nem vártam senkit, felhúztam pisztolyaim kakasát, amelyeket ott tartottam az asztalon a kezem ügyében - sötétben a Louvre se igen volt biztonságosabb, mint a párizsi utca -, La Barge közben felöltve libériáját, apródból inassá alakult, Robin pedig, alabárddal a kezében, minden eshetőségre készen az ajtó mellé állt. La Barge intésemre apránként megnyitotta az ajtót, s így felfedett egy ipsét, aki egyáltalán nem látszott félelmetesnek, kicsi volt, kard se volt az oldalán, fekete és szigorúan egyszerű öltözékében klerikushoz hasonlított, akit még nem tonzúráztak meg. - Lovag úr - hajolt meg mélyen -, Déagéant vagyok, kegyelmednek alázatos és tiszteletteljes szolgája. - Szolgája, Déagéant úr! - mondtam, miközben La Barge becsukta utána az ajtót. - Jöjjön be, kérem, foglaljon helyet itt! Szemmel jeleztem La Barge-nak és Robinnak, hogy menjenek be a hálószobám mellett lévő kis helyiségbe, tudtam előre, hogy kockázni fognak unalmukban, és megisszák egy üveg boromat. Azért már eleve meghagytam nekik, hogy tízpontos játszmánként egy dénárnál többe ne játsszanak, nem akartam, hogy az egyik bére a másik zsebébe vándoroljon. Egyébként nem volt nagy a veszélye, nem ment vérre a játékuk, egy-egy kockavetés után ki-ki kiszínezett szerelmi kalandjait mesélte a másiknak. - Nagyon örülök, hogy eljött, Déagéant úr - mondtam. - Édesapám mondta, hogy kapcsolatban álltak egymással a megboldogult király idejében. - Hogy van a márki úr? - kérdezte Déagéant meghajolva. - Fürge és egészséges. Déagéant igen örült rajta, s míg beszélt, én nem győztem nézni. Széles válla volt, szegletes parasztarca, ragyogó fekete szeme, kurtára nyírt haja, sűrű szemöldöke, nyírott bajsza, rövid szakálla, magabiztosan s egyszersmind szerényen viselkedett. Két kezét a térdére nyugtatta: - Ha megengedi, lovag úr, elmondanám, hogyan rendezzük el a dolgot Lajos, kegyelmed és énköztem. Ha lesz valami fontos közlendőm, idejövök ilyenkor, késő este. Kegyeskedjék akkor velős és homályos feljegyzést készíteni, de elváltoztatott írással! - Mennyire legyen homályos, Déagéant úr? - Az emberek nevének csak az utolsó betűjét írja fel! - Az utolsót, nem a kezdőt? - Nem, mert épp hogy kezdőbetűre számítanak. Ha Barbin helyett B-t ír, nyilvánvaló a dolog, ha Barbint N-nel, Lajost S-sel, Condét É-vel jelöli, akkor nem annyira. Ha megvan, másnap reggel kérje meg Lajost, hogy megnézhessen valami lexikont a könyves szobájában, mint Lajos szerint máskor is, és kegyeskedjék becsúsztatni a cédulát Montaigne Esszéi-nek tizenharmadik fejezetéhez, annak is az első lapjához. Mihelyt Lajos bemehet, elolvassa és elégeti. - Miért épp a tizenharmadik fejezethez, Déagéant úr? - Hogy el ne felejtse, lovag úr. Tizenharmadik, mint Lajos. Titokzatosan és regényesen hangzott, s fiatal lévén, el voltam ragadtatva. - Elkezdjük már most, Déagéant úr? Déagéant okos ember volt, látván lelkesedésemet, figyelmeztetni akart a zord valóságra. - Bizonyára tudja, lovag úr, hogy ha vállalkozik rá, a tőkére teszi a fejét. - De hát kegyelmed is, Déagéant úr. - Én legfeljebb a hurokba, mert nem vagyok nemesember - mosolyodott el fukarul Déagéant. Ahogy elnéztem a mosolyát, megértettem, hogy lehet valaki vitéz, ha nem hetvenkedik is, sőt, ha ki se húzza a kardját, nem úgy van, ahogy a mi nemeseink képzelik. - Hát akkor rajta, kezdjük! - mondtam, viszonozva a mosolyát, s éreztem, hogy meghitt cinkosság alakul ki köztünk. - Tegnapelőtt Condé herceg megkérte Barbint, hogy menjen el hozzá Saint-Martinbe - kezdett bele Déagéant. - Barbin engem is magával vitt, szereti, ha tanú is van, mikor a herceg úrral beszélget. - Miért? - Hogy szükség esetén tanúsítsa, hogy mi hangzott el a beszélgetésen, mert nagy hazug a herceg úr. Déagéant olyan higgadtan mondta ezt, mintha magától értetődő volna. - A herceg úr egészen fel volt dúlva, majdnem sírt - folytatta. - Úgy fogadta Barbint, mint a gyermek, aki eltévedt az erdőben, s most apjába csimpaszkodik, hogy majd az kivezeti. "Uram - mondta remegő hangon -, eljutottam odáig, hogy nincs más hátra, el kell távolítanom a királyt a trónról s magam ülnöm a helyébe." - Legyen szíves, Déagéant úr, mondja el még egyszer ezt a meghökkentő mondatot! Elképesztő!

Szeretnék megbizonyosodni felőle, hogy jól hallottam. - "Eljutottam odáig, hogy nincs más hátra, el kell távolítanom a királyt a trónról s magam ülnöm a helyébe." - És ezt Barbinnak mondja, az anyakirályné intendánsának, bizalmasának és tanácsadójának! Mikor az anyakirálynénak semmi se áll annyira érdekében, mint hogy a király ott maradjon, ahol van, hiszen ő uralkodik helyette! Őrült ez az ember? Már maga a nyilatkozat is felségsértés. - Azért mikor kimondta Condé herceg, mindjárt ki is igazította, lovag úr: "Mégis, azt hiszem, azt azért mégsem kellene... - De hát akkor miért tenné? - kérdezte Barbin, mikor felocsúdott megdöbbenéséből. Mert az országnagyok szuttyongatnak, azt mondják, ha nem teszem, elpártolnak tőlem. És ha elpártolnak, semmibe vesz a királyné." - Mennyire jellemző Condéra, hogy a semmibevevéstől fél! Élete végéig azon fog vívódni, hogy vajon az apja fia-e. - Alighanem ezt érezte meg Barbin, mert azonnal ellentmondott neki a legnagyobb tisztelettel: "Születése folytán nagyuram felette áll bármi semmibevevésnek, és a királyné mindig inkább nagyuram hatalmának öregbítésén fog fáradozni, semmint csorbításán." Így megsimogatta szőrmentén, azzal folytatta: "Különben pedig erősebb ám a király tábora, semmint gondolná kegyelmed. Már csak a neve is hatalom, s akiket a főurak pártján lévőnek gondol, azok is csak színleg azok... Úgyhogy, azt hiszem, hamar lehűtenék, aki a királyi hatalom ellen tör." - Hűha, de ügyes! - Barbin úr okos ember - mondta élénken Déagéant. - Csak az a baj, csak azt rosszallom, hogy becsvágyból beállt a Conchine szekértolójának. Mindegy, Condét eltérítették szándékától ezek a szavai, legalábbis pillanatnyilag. A herceg kijelentette, hogy megmarad az engedelmesség útján, csak Bouillont űzze el az anyakirályné az udvarból, mert gyötri és összezavarja elméjét, ő, Condé, nem tudja kivonni magát a hatása alól. - Igaz ez? - Igazabb nem is lehetne. Soha férjnek ekkora hatalma nem volt a feleségén. S ebben nincs semmi kétértelműség, Condé az, aki... Engedelmével, lovag úr, folytatom. Barbin félig-meddig megígéri, hogy elküldik Bouillont, azzal elválnak, a herceg úr hazatér, ott várja épp ez az említett Bouillon, s tapasztalván, hogy Condé nemigen akar a királyra támadni, rábeszéli, hogy szakítson Conchine-nal, remélve, hogy ezzel a kerülővel majdcsak szembekerül az anyakirálynéval és következésképp a királlyal is. - És Condé nem tiltakozott? - Nem az, akárcsak mikor Barbinnal beszélt. S mindjárt el is küldte Bourges érseket Conchine-hoz, hogy mondja meg neki: már nem barátja. - De hiszen ez hadüzenet! - kiáltottam fel megrökönyödve. - És micsoda ostobaság! Ha Condé nem akarja megölni Concinit, minek ijesztgeti s teszi halálos ellenségévé? Ha meg el akarja tenni láb alól, minek figyelmezteti? Melyik macska figyelmezteti az egeret, hogy mindjárt ráugrik? - Nagyon igaz, lovag úr! De folytatom. Mit tesz Isten, mikor Bourges érsek Conchine-hoz ért, véletlenül épp ott volt nála Barbin. Ő csak álmélkodott Condé újabb pálfordulásán, hanem Conchine, kiválóbb lévén a kegyetlenségben, mint a bátorságban, nem leplezhette ijedelmét és zavarát. Barbint kétségbeesetten bevezette a feleségéhez, az annyira megrettent, hogy tüstént el akart menekülni Párizsból Caenba, amely az övék, mint tudja. De nem mehetett, nagyon beteg, kétszer is elalélt, mire a fekhelyéhez ért. Conchine egymaga indult el az éj leszálltával, megeresztett kantárszárral robogott Caenig. Hogy a maga metaforájával éljek, lovag úr, az egér, megneszelve a fenyegető karmokat, bebújt a lukába. És onnan nagyon nehéz lesz kicsalogatni: sok katonája van Conchine-nak és sok-sok pénze, hogy még többet is felfogadjon... Mikor Déagéant elköszönt, írásba foglaltam, amit elmondott, s másnap reggel úgy jelentkeztem a király lakosztályában, hogy ujjasom egyik gombja ki volt gombolva, s megkértem őfelségét, szóljon Berlinghennek, hogy nyissa ki nekem a könyves szobát, Lajos meg is tette szemrebbenés nélkül. De én, mivel Blainville úr ott ólálkodott a közelben, óvakodtam tőle, hogy mindjárt a Montaigne Esszéi-t keressem, mihelyt belépek. Egy szomszédos polcról elvettem Erasmus Enchiridion militis christiani című művét, leültem vele, és belemerültem a zordon olvasmányba. És milyen jól tettem! Öt perc se telt bele, nyílt az ajtó, s Blainville, hosszú orrát előrebocsátva, belépett a könyves szobába. - Engem keres, Blainville úr? - Nem, lovag úr - mondta mély meghajlással. - Véletlenül erre jártam, s hogy nyitva volt az ajtó (nem volt nyitva), bátorkodtam bejönni, mert még sohase láttam őfelsége könyves szobáját.

Míg beszélt, minden szóval közelebb nyomult hozzám, gondolom, azért, hogy rápillanthasson a kezemben lévő könyvre. - Hiszen csak engedélyt kell kémi őfelségétől, s megnézheti a könyves szobát. Nem tagadja meg kegyelmedtől. - Ejha! - mondta Blainville, mikor látótávolságba került. - Hiszen latinul olvas! - Ó, ez csak az Enchiridion militis christiani. Még szerencse, hogy latinul írta Erasmus, mert hollandusul nem tudok. - Jaj, hát ez az a híres A keresztény katona kézikönyve! - mondta Blainville, mert a jezsuiták kollégiumában nevelkedett, és korántsem volt tudatlan. - Nekem úgy tetszik, talán úgy kellene fordítani a címet, hogy Krisztus katonájának kézikönyve. - Nem tudtam, hogy ilyen vallásos - mondta Blainville, olyanformán, mint aki fejvesztetten szaglássza az egyre zavarosabb nyomot. - Nem dicsekedhetek vele, Blainville úr - nevettem el magam. - Apám idézett belőle valamit tegnap, de nem emlékezett a végére, azt keresem. - És mit idézett? - kérdezte Blainville, firtató buzgalmában átlépve az udvariasság határát. - Itt van, ni! - mondtam vaktában. És felolvastam neki, hadarva, azt a mondatot, amit épp akkor futottam át, mikor ő belépett a könyves szobába. Hosszú, tudósan bonyolult mondat volt, éreztem, hogy a Blainville latintudása nem elégséges hozzá. Jól számítottam, Blainville röstellt megkérni, hogy fordítsam le, s némi udvariaskodás után leforrázva távozott. Fülem hegyezve ültem egy darabig, térdemen az Erasmus könyvével, tartva tőle, hogy még váratlanul visszajön Blainville a szimatoló orrával együtt. Aztán felálltam, az ajtóhoz osontam, résnyire nyitottam, kipillantottam a folyosóra, de üres volt, becsuktam az ajtót, de ezúttal be is reteszeltem. Megkerestem Montaigne Esszéi-t, becsúsztattam a beszámolómat a XIII. fejezet első lapjára, s visszatettem a könyvet a polcra, az Erasmust is a helyére, s egy szempillantás alatt már kint is voltam. De míg mentem visszafelé a király lakosztályába, egyre gondolkoztam, szöget ütött a fejembe a Blainville betörése. Félrevezettem a kopót, de hogy szimatolta meg, hogy utánam kell jönnie? Arra jutottam, hogy az ujjasom kigombolt gombja tűnt fel neki, s feltettem magamban, hogy más jelet fogunk javasolni a királynak Déagéantnal. Annak a bizonyos Bourges érseknek, akit Condé külddki-hajtsdkinak használt, elszalasztván Concinihoz üzenetével, hogy "már nem barátja", egyetlen becsvágya volt az életben: forrón áhította, hogy lila talárja bíborszínűvé váljon, s fejét olyan fejfedő díszítse, amelynek széles karimája fenséges árnyat vet szűk vállára. Ezért aztán nappal összeesküvést szövögetett Condéval és az országnagyokkal, éjjel meg titkos ajtón beosont a Louvre-ba, és beszámolt az összeesküvésről Barbinnak és az anyakirálynénak. Kétfelől is biztosította magát, gondolván, hogy bármiképp végződik is a főurak lázadása, ő számíthat a győztes hálájára: hogy pártfogolja a szentatyánál, s megszerzi neki a bíboroskalapot. A főurak ujjongtak, hogy Concini elfutott Párizsból. A kegyenc átengedte a helyét Condénak. Tehát Condé győzött. Ha lett volna egy csepp józan ész a könnyelmű fejükben, rájönnek, hogy soha ilyen ingatag nem volt a Condé hatalma. Mert Concininé Párizsban maradt. És most már halálos ellenségének tekintette a herceg urat, s úrnője jobban hallgatott rá, mint valaha. Condé meg a főurak orcátlanságukban oly fesztelenül és szemérmetlenül szervezkedtek, mintha máris bizonyos volna a győzelmük. Igyekeztek megnyerni ügyüknek a katonai szálláshelyek ezredeseit és kapitányait, biztatták a plébánosokat, hogy prédikáljanak a király ellen, sürgették a Politikai Bíróságot, hogy hívja össze a főrendeket és a korona tisztjeit, s döntsenek, vajon nem kellene-e kivenni a királyné kezéből az állam kormánykerekét és más kezébe adni. Egyáltalán nem titkolták üzelmeiket, víg lakomákat is csaptak, ezzel a jelszóval: Le a csíkkal! Ez azt jelentette, hogy ha a főurak legyőzik a királyi kormányt, megkapják azt az előjogot, amivel eddig csak a király dicsekedhetett, hogy címerükön nem lesz harántcsík. [Heraldikai nyelven: harántpólya] Ez a "Le a csíkkal!" elárulta őket. Mert egyáltalán nem a királyi hatalom megújításán fáradoztak, mint állították, hanem a hűbéri államot akarták visszaállítani, ahol majd ki-ki kiskirály lehet a maga birtokán, terjeszkedhet a szomszédai rovására, sereget tarthat fegyverben, s ki tudja, talán még pénzt is verethet... Emlékszünk rá, hogy Longueville herceg már valóban dédelgette ezt a tervet, s az én kicsi királyom, aki akkor még tízéves se volt, tüstént lefricskázta a követelését. Concini augusztus tizenötödikén menekült el Párizsból, és Concininénak se kellett tizenöt napnál több, hogy rábírja az anyakirálynét a Condé elfogatására és bebörtönzésére. Hanem hát Mária szokása szerint

ingadozott, egyszer így határozott, másszor meg úgy, addig-addig, míg a legnagyobb halak kibújtak a hálóból. Barbint nagyon elkeserítette a dolog, mert ő szervezte meg a letartóztatást, és úgy számított, hogy Condén kívül még a legjobban fickándozó főurakat is elfogatja. Aztán mégis Thémines urat bízta meg az anyakirályné a végrehajtással, mert eszébe jutott, amit Henrikünk mondott róla: hogy bármi történjék is, mindig a királyságot fogja szolgálni. Megállapodtak benne, hogy mikor Condé bemegy a Louvre-ba a tanácsba, a testőrök a felvonóhíd elé állnak, hogy ki ne mehessen. S hogy szemet ne szúrjon a felvonulásuk, odaállítják a felvonóhíd elé a király befogott hintaját, mintha a király Saint-Germain-en-Laye-be készülne, és a csapatok azért volnának ott, hogy biztonságára ügyeljenek az úton. Mikor apámnak meséltem erről a kis fortélyról, emlékeztetett rá, hogy Guise herceg meggyilkolásakor III. Henrik is a királyi hintóval ámította el a herceget. Nehogy Guise herceg erős kísérettel menjen aznap a tanácskozásra, s a Negyvenötök-nek meggyűljön a bajuk az embereivel, III. Henrik reggel hét órára hívta össze a tanácskozást, és a korai időpontot indokolva előző este elárulta a hercegnek, hogy reggel korán szeretne a La Noue-i udvarházba indulni. Hét órára színből odaállt a befogott hintó a blois-i kastély áttört lépcsőjéhez. De hogy visszatérjünk Condéhoz, tizenegy órakor kijött a királyi tanácsból, és a királyné lakosztálya felé indult, ahol ilyenkor az ügyintéző tanács ült össze. Valaki a fülébe súgta, hogy el fogják fogni, de ő nem akarta elhinni, fennhangon azt mondta, hogy úgyse mernek kezet emelni rá. - Pontosan ezt mondta Guise herceg is huszonnyolc évvel ezelőtt - mondta apám - azoknak, akik figyelmeztették, hogy III. Henrik el akarja tenni láb alól. Azt az egyet nem tudják felfogni az összeesküvők, hogy bármilyen gyenge is egy uralkodó másutt, a maga kastélyában mindig ő az erősebb. Condé senkit se talált az anyakirályné szobájában, se magát az anyakirálynét, se a többi tanácsost. S kissé türelmetlenül többször is kérdezősködött a királyné után a helyiségben lévő királyi tisztektől, nem gyanítva, hogy igen közel van hozzá, a szomszédos kis szobában rejtőzködik a királlyal és a Monsieur-vel, csak egy ajtó választja el tőle. Condé már Franciaország királyának képzelte magát, és sértőnek találta, hogy az anyakirályné megvárakoztatja, úgyhogy majd hanyatt esett meglepetésében, mikor Thémines úr bement, és közölte vele, hogy le kell tartóztatnia. - Csakugyan meg meri tenni? - kérdezte Condé. - Igen, méltóságos uram, a király parancsára. Kegyeskedjék ideadni a kardját, méltóságos uram! Condé először megtagadta, de belépett Elbéne úr is hét vagy nyolc alabárdos nemesúrral, erre elsápadt, és engedelmeskedett. - Megölnek, Elbéne úr? - kérdezte Condé. - Mi nemesemberek vagyunk, uram, nem hóhérok. S nincs is parancsunk rá, hogy bántsuk. Azzal közrefogták a nemesurak, és bekísérték a számára előkészített szobába. Ekkor kicsit visszatért belé a bátorság, amelynek eddig nem sok jelét adta, visszautasította a vacsorát, követelte, hogy a saját emberei tálalják fel étkeit. Ebbe bele is egyeztek, s Luynes úr látogatása is megnyugtatta némileg Condét, a király üzente vele, hogy nem lesz bántódása. Hanem azért állhatatosan kérte, hogy beszélhessen Barbin úrral, úgyhogy végül Barbin a királyné parancsára be is ment hozzá. Déagéant még aznap este elmondta a lakásomon, hogy mit mondott Condé Barbinnak, csupa bolondság, gyermekesség, üres locsogás volt az egész, kivéve azt, hogy "a királyné mindössze három nappal előzte meg, ha vár még egy kicsit, a királynak már nem volna fején a korona": annál is ostobább hencegés, mivel bőségesen igazolja az elfogását, de közben azért Luynes és Barbin közvetítésével nagy fennszóval könyörgött az anyakirálynénak, hogy bocsássa szabadon. Barbin tartott tőle, hogy a főurak visszavágnak a Condé letartóztatásáért, s Párizsban esetleg felkel a nép. De a főuraknak eszük ágában se volt, hogy vezérük segítségére siessenek, hanem faképnél hagyták. Nyitva voltak a főváros kapui, kivágtattak rajtuk aranyos hintaikon, ki-ki visszatért a maga kormányzóságába, behúzódott falai árnyékába. Mivel senki se üldözte őket, hamarosan megint vérszemet kaptak, sereget állítottak, fenyegetőztek. Csak az özvegy Condé hercegné - a fogoly anyja -, csak az pattant vitézül lóra, s járta végig a párizsi utcákat, hogy felháborítsa a népet, de az nemigen háborodott fel. Ahhoz legalábbis az orléans-i szűz kellett volna a hófehér paripáján, de hát a hercegné nem volt olyan sugárzó jelenség. Ismerték a párizsiak a múltját, a pereit, az apródját, a mérgeit. Picard varga viszont, még mindig neheztelvén, hogy a Concini szolgái helybenhagyták, fellázította a nép egy kis részét, azok aztán, hogy magát Concinit meg nem foghatták, nekiestek a házának.

Felprédálták a pincétől a padlásig. Összevagdosták a szövetfélét, összetörték a bútorokat, feldúlták a kertet. Amit el nem vihettek, azt elpusztították. Azért nem volt annyira vak a dühük, mint képzelnénk. Szakállas puskával rálőttek a Concini meg a felesége arcképére, de nem érték be annyival, késsel össze is hasogatták a vásznakat. Az anyakirályné képét csak leakasztották a falról, és kidobták az ablakon, összepiszkolódott, de nem ment tönkre. Viszont a király arcképéhez egy ujjal se nyúltak, az ott maradt makulátlanul, épen a falon, amelyen körös-körül összeszaggatták, bemocskolták a kárpitot. Mikor megtudtam, megmelengetett az öröm, megdobbant a szívem. Vagy két héttel Condé elfogatása után eljött hozzám Déagéant. Épp vacsoráztam, meghívtam, hogy tartson velem, ne szabódjon, el is fogadta, csak előbb udvarias visszautasítása és az én heves rábeszélésem révén meggyőződött az őszinteségemről. Szerencsére hideg vacsora volt, tüstént elküldhettem hát La Barge-ot és Robint kockázni, iszogatni, szerelmi kalandokat mesélgetni. - Ha nincs ellenére, Déagéant úr, együnk előbb, jó? Majd azután beszélünk. Akkor könnyebben fogadja be elmém a híreit. Beleegyezett, s míg szótlanul ettünk, egyszer-kétszer rápillantottam. Hát csakugyan, ez az ember olyan volt, amilyennek apám lefestette, nem mókázni jött a világra, hanem hogy egyenes, mély barázdát vonjon mindhalálig. Tisztelte a rangot és a szokásokat, de korántsem volt szolgalelkű, tudta a maga becsét, keveset szólt, de minden szavában a tett súlya, igen jól értett a politikához, de nem volt fondorkodó hajlamú, kivéve, ha a királyt szolgálta, akiért apám szerint mindent megtett volna, mindent odaadott volna. - Nos, Déagéant úr - szólaltam meg, mikor kiürültek a tányérok -, mi újság? - Semmi jó - mondta szenvtelen arccal, amely ellentétben állott komor szavával. - S két-három nap múlva, ha kitudódik, nem lesz anyaszülte Franciaországban, aki rossznak ne találná. Végül csak lesújtott a bárd a Szakállasok-ra. Villeroy és Jeannin csatlakozott Silleryhez a kegyvesztettségben, s az anyakirályné triumvirátust nevezett ki a helyükbe: Barbint, Mangot-t, Richelieu-t. Mindannyiukat Concininé választotta, férje távollétében, de egyetértésével. - Azt mondják, okos, lendületes, leleményes emberek. - Valóban - biggyesztette a száját Déagéant. - De épp ez a baj. - De hát ők vérbeli franciák, úgy gondolom, szeretik a nációjukat. Talán meg fogják fékezni és zabolázni Concinit, ha elragadtatja magát. - Bizonyára ez a szándékuk, de nem fogják tudni megtenni. Conchine erőszakos és dölyfös szörnyeteg. Ő csinált belőlük minisztert. És ha ellene szegülnek, majd letaszítja őket. Ez a véleményem nem része az üzenetemnek, lovag úr. Ha megkérhetem, ne említse a beszámolójában! - Nem válik hasznára a királynak, ha megtudja? - Nem hinném. Többet tud a király, mint gondolnánk, és Luynes szerint azt is tudja, milyen veszélyes helyzetben van. Nem tudnám megmondani, miért töltött el szorongással épp az, hogy ilyen szenvtelenül mondta. - Ha már így négyszemközt vagyunk, Déagéant úr, gondolja, hogy Lajost fenyegeti valami az elkövetkezendő hónapokban? Déagéant a térdére tette a tenyerét, lesütötte a szemét, és hallgatott, már azt hittem, nem kíván felelni, de akkor felnézett, egyenesen a szemembe, és igen higgadtan azt mondta: - Nagy veszély fenyegeti. Meghökkentett a válasz, s mikor újra megjött a hangom, olyan tompa volt, hogy magam se ismertem rá. - Nagy veszély! - ismételtem meg. - A szabadságát? A koronáját? Az életét? Déagéant bólintott, és én magamból kikelve folytattam: - Megkérdezhetem, hogy mire alapítja a nyugtalanságát, Déagéant úr? - Elsősorban a Conchine természetére. Nyilván emlékszik rá, mennyire megrettent, mikor Condé azt üzente neki, hogy "már nem barátja". A tulajdon szememmel láttam, mennyire. Ott voltam Barbinnal. Conchine legörbülő szájjal, majdnem sírva bizonygatta, hogy ha valaha is visszajön az udvarba, ő ugyan soha, de soha bele nem ártja magát a kormányzásba, és beéri annyi hatalommal, hogy a vagyonát megőrizhesse, hiszen tudja ő jól, hogy azért gyűlöli az egész világ, mert ilyen nagy beleszólása van az államügyekbe. - Ez egyszer okosan beszélt. - De azonnal az ellenkezőjét mondta, mihelyt Condét elfogták, s ő újra nyeregben érezte magát. - Mit mondott?

- Alattomos kérdést tett fel Barbienak. Megkérdezte, mint vélekedik, vajon veszélyes lenne-e rá nézve, ha újra beleelegyedne a politikai ügyekbe... - És mit felelt Barbin? - "Nem látom akadályát, kegyelmes uram..." - És mi az ördögnek felelt így? - Én is ezt kérdeztem tőle. Véleménye szerint Conchine már eltökélte, hogy visszaszerzi, sőt növeli politikai hatalmát, s Barbin biztosra veszi, hogy úgyis megteszi, akármit tanácsol neki. - És mire következtet ebből a beszélgetésből, Déagéant úr? - kérdeztem némi gondolkodás után. - Először is arra, hogy Barbin igen nagy rugalmasságra és sok főhajtásra lesz képes eltökélt szándéka szerint, mert miniszter akar maradni. Azonkívül arra, s ez fontosabb számomra, hogy Concini ki akarja aknázni a szerencséjét. Vagyis most azért áhítja a hatalmat, hogy bosszút álljon azért a vakrémületért, amely kiűzte Párizsból. S minél jobban rettegett akkor, annál pimaszabb, hatalmaskodóbb, sőt kegyetlenebb lesz, ha visszajut a hatalomba, és megfogózik benne. - Vajon forral valamit Lajos ellen? - kérdeztem halkan, mintha már maga a kérdés is istentelenség lett volna. - Most még nem. Először Condé és a főurak ellen fordul, hogy megszilárdítsa hatalmát és bosszút álljon rajtuk. Mindenen átfog gázolni, hogy legyőzze és tönkretegye őket. Azért is választott ilyen elszánt minisztereket, akik mind az ő emberei. Apám mindenben bizalmasom volt. És ha azt mondom, "apám", beleértem La Surie-t is: bár nem mindig ugyanazokat a szavakat mondta, mint apám, de mindig ugyanolyan szívvel. Azt azonban már nehéz volt eldöntenem, hogy szólhatok-e megbízatásomról az én pfalzi grófnőmnek, bár tudtam, mennyire titoktartó, de hát pfalzi, és itt a francia korona titkos ügyeiről volt szó. Sokáig hallgattam róluk, mint a csuka, mikor vele voltam. De végül rá kellett jönnöm, hogy sok mindent tud államügyeinkről, mégpedig nem tőlem, úgyhogy egyszer mégiscsak megengedtem magamnak, hogy megkérdezzem, kitől. - Hát a velencei követtől. Apám régi barátja, s mikor meglátogat, szívesen beszél Franciaország dolgairól, először is azért, mert az a mestersége, hogy tudjon róluk, másodszor mert szívén viseli őket, lévén nagy barátja ennek az országnak. Az ágyfüggöny mögött beszéltünk egyszer erről, meglepődtem, meg szégyelltem is, hogy egy külföldi annyi mindent tudhat az udvarról, ami nem válik a királyné becsületére, a környezete viselt dolgairól, kihívóan kegyelt hitvány kalandorokról, szegény királyom szándékos elszigeteléséről. Ulrike feje, szétszórt haja a vállamon nyugodott. - Fordítsa már erre a fejét, Pierre-em - szólalt meg -, és nézzen rám! Hadd beszélek a fejével! Nem kerülte el a figyelmemet, hogy igen óvatos és zárkózott, ha államügyekről van szó, s nemhogy nem sértődöm meg rajta, hanem azt mondom, hogy becsületére válik ez a megfontoltság, viselkedjék így továbbra is, én ezt természetesnek tartom. Hanem már vagy egy hete oly szomorú, olyan szerencsétlen képeket vág, sóhajtozik, dünnyög, némán emészti magát, hogy arra gondoltam, talán könnyít a baján, ha elmondja nekem. Ha maga is így gondolja, ugye nem kell megesküdnöm rá, hogy bármit mond, soha nem mondom tovább, se ezen a világon, se a másvilágon. Habár arra módom se lesz - tette hozzá mosolyogva -, mert odaát mindig együtt leszünk az örökkévalóságban. Tüstént döntöttem, mert igen jól és igen régen ismertem az én Greifin-emet, nem ismerhettem félre. - Csakugyan felesleges az eskü, édesem, bízom én magában. És igazat szól. Valóban aggódom, és megvan rá az okom. Szegény kicsi királyom nagyon beteg. - Mióta? - Október másodika óta, azóta, hogy Concini visszatért Caenból, és bevonult Párizsba. Aznap erős hasgörcs jött rá Lajosra, majd hasmenés és hányás. - Gondolja, Pierre-em, hogy van valami kapcsolat a két dolog közt? - Igen. Úgy vélem, van. Mert mikor csillapodik vagy meg is szűnik a görcs a meleg vizes borogatástól, Lajos akkor is szomorú, levert, "senyvedt", ahogy Héroard mondja, - Az mit jelent? - Hogy bágyadt, sápadt. Héroard Montpellier-be valósi, és néha tájszavakat használ. - Én azt hiszem, ha valakinek megy a hasa, nem is lehet más, mint bágyadt. És tart még? - Tart. Napok óta, és szinte állandóan. - Mivel kezelik? - Hashajtóval és klistéllyal. - És jó az? Édesapja mit gondol felőle?

- Azt, hogy nem jó, hiszen nem használ. Azt mondja, ki látott olyat, hogy a tartós hasmenést meggyógyította volna a hashajtó meg a klistély. - Megmondta Héroard-nak? - Meg, énnálam, mert meghívtam őket vacsorára, hogy összevethessék a véleményüket. Apám megingatta Héroard-t, de meg nem győzte, mivel az egész világ azt tartja, hogy a hashajtó meg a klistély mindenkor az orvosságok orvossága. Nem tudom, tudja-e, édesem, hogy mikor Jacques Clément hasba szúrta III. Henriket, első dolguk volt az orvosoknak, hogy megklistélyozzák királyi páciensüket, amibe növekvő kínok között gyorsan bele is halt. - Én azt hittem, hogy apjaura is a III. Henrik orvosai közé tartozott. - Akkor már nem. Titkos diplomáciai küldetésben járt, mint a király sok más megbízottja is. - Azt hiszem, ez már lassan családi hagyomány maguknál, Pierre-em - mosolyodott el egy picikét Lichtenbergné úrnő, keze fejével végigsimítva arcomon. - De bocsánat. térjünk vissza Héroard-hoz! Ő mint véli, milyen kilátásai vannak a kicsi király betegségének? - Héroard valósággal magánkívül van bánatában és aggodalmában, és kétségbeesetten viaskodik az anyakirályné orvosaival, akik a hashajtó mellé mindannyiszor eret is vágnának Lajoson. - Vagyis Héroard nem híve az érvágásnak? - Nem, hála Istennek. Különben nem sokat adnék a Lajos életéért. Héroard apámmal együtt a montpellier-i Orvostanodában Rondelet-tót, Saportától, az assasi Salomontól tanult, mindhárom nagy tekintélyű tudós volt, s nagyon ellenezték ezt az átkozott új módit: Itáliából hozták be IX. Károly alatt, aki apám szerint abba is halt bele. Tüdőkórban szenvedett a szerencsétlen, s minél több vért köpött, annál több vért eresztettek belőle... - Miféle logika alapján? - Egy metaforáén: minél több poshadt vizet merünk ki a kútból, annál több friss víz buzog fel benne. Minél több rossz vért eresztünk ki a betegből, annál több lesz az egészséges vére... - De hát honnan tudják, mikor eret vágnak a betegen, hogy a rossz vérét veszik, és nem az egészségeset? - Bravó, édesem! Épp így vélekedett a montpellier-i Orvostanoda is. De sajnos nem tudták érvényesíteni véleményüket Leonardo Botalli és az udvar más olasz orvosai ellenében. - Lajoson is vágtak eret? - Vágtak, két nappal ezelőtt, az anyakirályné határozott parancsára. Az ő sebésze, Ménard úr csinálta. Hat uncia vért vettek tőle, Héroard szerint "ragyogó piros volt és habos". - És nem akarta megismételni az anyakirályné? - Nem merte, mert Héroard tiltakozott, azonkívül a király előzőleg visszaküldött neki valami hashajtót, amit a királyné saját orvosaival adatott neki. - Uramisten! - kiáltott fel a grófnő. - Hát ennyire bizalmatlan az anyja iránt? - Nem tudom. Talán csak értésére akarta adni, hogy Héroard-on kívül mást nem fogad el orvosául. - Gyanítom, hogy nagy pletyka lett abból a visszaküldött hashajtóból. - Annál is inkább, édesem, mivel Mária olyat tett, amin az egész udvar megbotránkozott. - Mit? - Alig merem elmondani. Szégyellem magam az anya helyett, és szánom a fiút. - Olyan szörnyűséget tett? - A legszörnyűbbet. - De mégis, mit? - Megkérte a Politikai Bíróságot, erősítse meg kormányzói mivoltában, hogyha a fia elhunyna. Most, hogy sok-sok évvel később, élemedett koromban papírra vetem ezt a beszélgetésünket, nem emlékszem rá egészen pontosan, hogy melyik napon történt, mert azt feljegyeztem, hogy november elsején vágott eret Ménard a királyon, de az október harmincegyediki nagy rohamról nem szólok, pedig rettenetes rémületünkre volt, azt hittük, elveszítjük Lajost. Most úgy tetszik, összekevertem - nem a király betegségének szakaszait, azokat aggályos gonddal feljegyeztem a naplómba - a Greifin-emmel folytatott különböző beszélgetéseim időpontját, de hát annak nincs is jelentősége történetem folytatására nézve. Azért ijesztette meg annyira a királyhoz közel állókat az az október harmincegyedikei nagy roham, mert már akkor vagy tíz napja azt gondoltuk, hogy meggyógyult a király, vagy legalábbis a gyógyulás útjára lépett. Október tizenkilencedikétől megszűnt a hasmenése, a szédülése, nem is hányt többet. Kicsit fel is vidult, visszatért szokásos foglalatosságaihoz és szórakozásaihoz, a vadászatot és sólyomfiókái idomítását is beleértve. Talán tíz nap telt el így, s már azt hittük, hogy betegsége a múlté, de október harmincadikán délután hat óra tájt mintha a visszaesés jelei mutatkoztak volna. Lajos ismét

hasgörcsökről panaszkodott, s Héroard gyorsan megklistélyozta, mint mondta nekem, "hűsítő és tisztító" hatású klistéllyal. Megkérdeztem Héroard-t, hogy mi az a "tisztító hatású klistély", s ő azt mondotta, hogy egy olyan orvosszer van benne, "amely megtisztítja a sebet és elősegíti a behegedését". Elmondtam ezt a meghatározást apámnak, aki égnek emelte a karját, és azt mondta: "Adná Isten, hogy ne lett légyen nagyon alapos az a tisztítás! Úgy gyorsabban behegedne a bél sérülése." Október harmincegyedikén délután negyed ötkor jött rá Lajosra az a roham, amelyről akkor nem lehetett tudni, hogy túléli-e. A következőképp mondták el nekem: Lajos már reggel óta igen rosszul érezte magát, s az említett időpontban aludt az elfüggönyözött ágyban. Egyszer csak egyik belső inasa, az ifjú Berlinghen - IV. Henrik hűséges hívének a fia valami hörgésfélét hallott, azt hitte, kutya horkantgat valahol a szobában, szólt egy másik inasnak, s mindenütt keresve, de nem lelve a kutyát, elhúzták a király ágyfüggönyét. A király hörgött, száját a karjára szorítva. Rémülten futottak Héroard-ért, az orvos azonnal felkeltette Lajost az ágyból, lefektette a földre, és megpróbálta kinyitni a száját. De az ujjaival nem tudta szétfeszíteni, annyira összeszorította Lajos a fogát. Csak késsel lehetett. Lajos elájult, pálinkával magához térítették, Héroard és Berlinghen kétfelől átkarolták, s fel-alá sétáltatták a szobában, hogy mozogjon. Mintegy nyolc percig tartott ez a görcsös roham, utána visszazökkent a betegség a rendes kerékvágásba, ha el nem is múlt. Héroard "a bél gonosz kipárolgásaival" magyarázta a rohamot - amely különben sohase ismétlődött meg a király életében -, mert hát az orvosok mindig készen vannak a magyarázattal, bármi kórra tudnak szép szavakat, de ugyan honnan jönne "a gonosz pára", ha nem a beteg testrészből. Erről eszembe jutott, hogy mikor Henrikünk köszvényben szenvedett, s megkérdezte orvosát, miért álmosodik el az ópiumtól, amit rendelt neki, a tudós férfiú szemrebbenés nélkül így válaszolt: "Azért álmosítja el felségedet az ópium, mert altató hatású"... Nagy örömünkre november tizedikére Lajos teljesen felépült, s jókedvűen, jó erőben két órát sétálgatott a Tuileriák kertjében. De akik szerették, még hetekig féltették a visszaeséstót. Szerencsére alaptalannak bizonyult az aggodalmunk. Azért vélem, hogy lelki okok nagy szerepet játszottak a Lajos megbetegedésében és állapotának súlyosbodásában, mert egész idő alatt, míg betegeskedett, szerfelett nyugtalanul, izgatottan viselkedett, minduntalan felkelt, nappal is, éjszaka is, lefeküdt a belső inasai ágyára, aztán megint felkelt, a Luynes úr ágyára heveredett, onnan is felkelt, visszafeküdt a magáéba. Gyötrelmes volt tehetetlenül szemlélni, amint szüntelenül így ágyról ágyra bolyong a király, mert csak úgy áradt belőle a szorongás. Ha beleszámítjuk azt a csalóka megkönnyülést, amely a heves október harmincegyedikei rohamot megelőzte, több mint egy hónapig elhúzódott a király betegsége, 1616. október másodikától november tizedikéig. Az anyakirályné egész idő alatt egyetlenegyszer látogatta meg a fiát, aznap, mikor a rohama volt. Mint hallottam, akkor se azért aggódott, hogy végzetes lehet a baj, hanem hogy ránézve milyen következményekkel járhat. Mert igaz ugyan, hogy vitathatatlanul Gaston örökli Lajostól a trónt, hanem azt már nem lehet tudni, hogy Mária megtarthatja-e hatalmát, hiszen a főrendek majdnem valamennyien elhagyták az udvart, sőt némelyik nyílt harcban állt az anyakirálynéval. S a Politikai Bíróságnak, mivel meglehetősen túllépte hatáskörét, mikor 1610-ben Medici Máriát állította a régensség élére, egy cseppet se volt ínyére - Condé börtönben, a főurak majdnem mind Mária ellen! -, hogy továbbra is viselje a felelősséget döntéséért. Bizonyára csalódott lesz szép olvasónőm, ha elmondom, hogy a kis Ausztriai Anna egyszer se látogatta meg férjét hosszú betegségében. De őszintén szólva nem tudom, hogy nem akarta-e, csak esetleg nem kapott rá engedélyt. A királyi környezet négy első nemesura közül Conchine volt az egyetlen, aki Lajos betegsége idején nem jött el érdeklődni felőle. Hanem mikor őfelsége meggyógyult, mindjárt megjelent, de elképzelhetetlenül szemtelen és pimasz módon. A néma, de Lajosra nézve annál sértőbb jelenet november tizenkettedikén zajlott le, a király lábadozásának harmadik napján. Lajos éjfél után fél egykor felébredt, "elvégezte a dolgát", ahogy a szemérmes Héroard mondta, mohón megivott egy csésze erőlevest, s ez is megerősítette benne Héroard-t, hogy megfordult a betegsége. Hanem azért reggelizni nem reggelizett, de tizenegy órakor jó étvággyal megebédelt. Épp befejezte, mikor bejelentették Mataret urat, Foix városának és kastélyának kormányzóját. Lajos barátságosan fogadta, mert Foix Navarrát és apját idézte elébe, noha Foix grófságot már 1607-ben a francia koronához csatolták. Mataret urat is meghatotta, hogy ilyen kedvesen fogadja "a mi Henrikünk" fia - mert Béamban még mindig így hívták a megboldogult királyt -, s az még inkább, hogy Lajos meg akarván mozgatni megmacskásodott tagjait, kivezette a Nagy Folyosóra, amelynek ablakai a Szajnára néztek. Mataret úron kívül csak ketten kísértük a királyt: a testőrparancsnok meg jómagam,

mert nekem intett Lajos, hogy menjek vele. Eléggé előrement Lajos a Nagy Folyosón, s beállt az egyik ablakmélyedésbe, hogy kényelmesen beszélgethessenek. S miközben figyelmesen hallgatta Mataret urat, akinek tájszólása az apjáéra emlékeztette, szemét a Szajnán sikló teherhajókon jártatta, amelyeknek különböző színű vitorláit szél dagasztotta. Üdítően életteli látvány volt, s egyszersmind megnyugtató, mert csendes, s megéreztem, milyen élvezetes lehet a lábadozónak, aki most tér vissza az életbe. De az ifjú Berlinghen megzavarta a nyugalmat, jelentette őfelségének, hogy Ancre marsall egy nemesurat küldött a királyi lakosztályba, kérdezteti, hol a király. Ő azt felelte, hogy a Nagy Folyosón sétál Mataret úrral és Siorac úrral. Nem volt különösebb hatása Lajosra a hírnek. Bizonyára azt gondolta, Conchine ezzel az elkésett látogatással akarja helyreütni udvariatlanságát, hogy míg ő beteg volt, se nem üzent, se nem jelentkezett. Berlinghen fürgén elkocogott, mint a kölyökkutya hasznossága tudatában, és Mataret úr folytatta mondókáját, hogy pénz híján nem tudja rendbe hozatni a foix-i kastélyt. Sajnos, nem volt rá ideje, hogy kifejtse ezt a dolgot, amit annyira a szívén viselt, s ami miatt Párizsba jött. Mert a folyosó végén nagy zenebona támadt, s egyszerre felbukkant egy sereg fedetlen fejű nemesúr, megelőzve, körülvéve, nyomon követve egy személyt, akiből a nagy tolongásból csak a kalpagja látszott ki, de arra rá lehetett ismerni a büszke strucc- és pávatollakról, amelyekről az egész udvar beszélt, mert szála kétszáz tallérba került. Mataret úrnak leesett az álla, ahogy meglátta a zajongó tömeget, Lajos pedig elfordult az ablaktól és a szajnai vitorlásoktól, s hidegen szemügyre vette a pompázatos fejfedőt, amely hatalmasan és dicsőségesen vonult feléje a meggörbített gerincek és fedetlen fők csordája közepette. Nem voltak egyenlőek, annyi bizonyos, mert őfelségét csak a testőrparancsnok kísérte - ő volt az egész hadserege meg Mataret úr és én - mi voltunk az udvara. Már az is hivalkodás és orcátlanság volt, hogy ekkora kísérettel jelenik meg őfelsége előtt, a tulajdon királyi palotájában. Nincs az a királyi herceg, aki meg merte volna tenni. De annyi legalább elvárható lett volna, hogy a cifra kalpag kiváljon a hízelgők tömegéből, járuljon a király elébe, s uralkodója előtt levevődjék. De szó se volt róla. Concini bevette magát a Lajoséval szomszédos ablakfülkébe, és hangosan és parancsolóan szónokolt olasszal zagyvált francia nyelvén talpnyaló udvaroncainak gyülevész hada körében. Hevesen beszélt, s bár arcát eltakarták imádói, kalpagja pompás tollazatának előrekonyulásából és felmeredéséből észlelni lehetett, hogy milyen tüzesen munkálkodik. A tollak élénk, színjátszó csillogásukkal minden emberfiának hírül adták, hogy a király nincs is a világon, hiszen ők nem látták. Mataret úr most érkezett távoli tartományából, nem tudhatta, hogy milyen botrányos végletekbe fordultak a dolgok az udvarban, hát csak állt megrökönyödve, tanácstalanul, pironkodva szégyenében. Lajos igen udvarias szavakkal elbocsátotta, és mikor a derék nemesúr elment, kijött az ablakmélyedésből - de csak akkor -, kettőnk kíséretében, a testőrparancsnokéban meg az enyémben (most már kétharmadára csökkent az udvara), elindult a Tuileriákba, és szótlanul, nem nézve se jobbra, se balra, jó egy óra hosszat sétált, sápadtan, öklét háta mögé dugva, fogát összeszorítva. Lajos nagyon tartott a rangjára, igen érzékeny pontja volt, bizonyosra veszem hát, hogy se el nem felejtette, se meg nem bocsátotta azt a sértést. De pillanatnyilag egy igét se ejtett róla senkinek, s aki mégis megtudta - Héroard meg Souvré úr -, annak a testőrparancsnok mondta meg, mert én egy teremtett léleknek se szóltam róla. Harmadnapra rá Lajos Saint-Germain-en-Laye-be indult, ott akarta teljesen kiheverni a betegségét, s megtisztelt vele, hogy meghívott a maga hintajába. Nagyon örült, hogy visszamehet kisdedkorának, gyermekkorának színhelyére, amelyhez annyi apját idéző meghitt emléke fűzte. Úti lázában reggel négy órakor ébredt, megevett egy csésze erőlevest, de talán pontosabban is meg kell határoznom, hogy nem ónból volt az a csésze, hanem finom porcelánból, s hogy Lajosnak nem volt türelme kanalazni, hanem két kézre fogta, szájához vitte, és egy hajtásra felhörpintette. De a levestől még messze volt az indulásunk, negyed kilenckor hajtottunk ki a Louvre-ból, s Lajos útközben már kezdett megéhezni, mikor még a Nully híd előtt, egy kedves falucskán áthaladtunkban, meglátott egy pékséget, megálljt parancsolt, leszökött a leeresztett kocsihágcsón, s odafutott, hogy megnézze, milyen vevőcsalogató jó dolgok vannak az üveg mögött. Erre már a pék is kijött a boltból, s ráismerve a királyra, levette a sipkáját, térdet hajtott, és kérte, fogadjon el két kis aranybarnára sült húsos bélest, most vette ki a kemencéből, még meleg. Azt se tudta, hová legyen örömében, hogy ilyen közelről láthatja Lajost, és még beszél is hozzá a király, közben pedig az egész család, az anyja ölében érkező csecsszopót is beleértve, odagyűlt a boltba, és tátott szájjal bámulták uralkodójukat. Egy fitying nem sok, de annyit se lehetett rátukmálni a

jóemberre: ajándékba akarta adni, s végül Lajos el is fogadta, nagyon kedvesen megköszönte, s ahogy visszaült a hintóba, mindjárt meg is ette, de olyan jó étvággyal, hogy örömünk telt benne mindnyájunknak, akik láttuk. Nullynek [Ma: Neuilly] hívták azt a falut, sokan ismerik a nevét, még a párizsiak is, mert így hívják azt a hidat is, amelyik itt átszeli a Szajnát. Bizonyára emlékszik rá az olvasó, hogy a pénz volt az egyik ok a sok közül, amiért Lajos neheztelt az anyjára. Még ha csekély összeget kért tőle, akkor is azt felelte a királyné, hogy nincs pénze a kincstárban, de Concininak négyszázötvenezer frankot adott kárpótlásul, hogy akkora kár érte, mikor a nép Condé letartóztatása után kifosztotta és feldúlta a házát... Ezúttal Lajos megtörte hallgatását, s kifakadt. Mégis, bármily meglepő, mikor Lajos Saint-Germainen-Laye-ben lábadozóban eltervezte, hogy nagyszabású táncjátékot rendez az udvarnak, a királyné ráállott, hogy fedezze a költségeket, sőt még házi költőjét, Étienne Durand-t is kölcsönadta a librettóhoz. Talán megszégyellte magát, hogy Lajos panaszolta a szűkmarkúságát, mert sokat fecsegtek róla az udvarban. Talán Concininé súgta a fülébe, hogy míg Lajos rendezi ezt a nagyszabású előadást, nem ártja bele magát a kormányzás dolgába. De Mária, mint vérbeli Medici, amúgy is bolondult a táncjátékokért, bálokért, ünnepségekért, fényűzésért, s hogy hajlamának hódoljon, készségesen szórta a pénzt, sőt még oly kevéssé szeretett fiának is hajlandó volt kedvezni. Durand, a költő igen tapasztalt volt az efféle vállalkozásokban, ajánlott is a királynak sok témát, s Lajos habozás nélkül a Rinaldo megszabadulásá-t választotta, Tasso A megszabadított Jeruzsálem című híres elbeszélő költeményének egyik fejezetét. Rinaldo Homérosztól kölcsönzött története keresztény változatban adja elő, hogy hogy jártak Odüsszeusz és társai Kirkével. Elmondom, Tasso hogyan képzeli a dolgot: az első keresztes hadjárat legbátrabb vitéze, Rinaldo nélkül nem lehet elvenni Jeruzsálemet a hitetlenektől. Csakhogy útközben Rinaldo a szép Armida hálójába kerül, s a bűvös-bájos boszorkány mesterkedéseivel fogva tartja az elvarázsolt kertben, ahol csak henyélnek és bujálkodnak. Rinaldónak mégis sikerül tudatára ébrednie - majd meglátjuk, hogyan -, hogy mennyire lealacsonyodott, s kiszabadulva a varázsló hatalmából, újra a keresztes hadjárat élére áll. Mikor megtudtam, hogy Lajos ezt választotta, először azt gondoltam, apja emlékére, mert 1610-ben ő is ezt a történetet rendeztette meg táncjátéknak balkézről való fia, Vendóme herceg és Mercoeur kisasszony egybekelésének tiszteletére. Lajos akkor nyolc és fél éves volt, s ha jól emlékszem, látta a táncjátékot, s igen tetszett neki, mert élt-halt a zenéért, táncért. Hanem mikor elkezdődtek a próbák, hamar rájöttem, hogy a tizenöt éves Lajos felfogásában születő Rinaldo-balettben igenis van politikai célzatosság, ahogyan a Madame balettjében is volt, amelyet Medici Mária Elisabeth spanyolországi utazása előtt adatott elő: az a régenskorszak fényes sikereiről szólt, s a Mária nézete szerint csúcspontjának számító kettős spanyol házasságról. Lajos 1616. november huszadikán kezdte próbálni a táncjátékot Saint-Germain-en-Laye-ben, és 1617. január huszonkilencedikén mutatta be Párizsban, a Bourbon-teremben. Azokat választotta ki táncosnak a környezetéből, akiket szeretett: Vendóme lovagot, Montpouillant, La Roche-Guyont, Liancourt-t, Courtenvaux-t, Humiéres-t és Brantes-ot (Luynes egyik fivérét). Déagéant nagyon csodálkozott, hogy Blainville, az a hétpróbás besúgó is a táncosok közt van, s azon még jobban, hogy én viszont nem. Egyszerű a dolog, jó táncos vagyok én a bálban, de már a balettben semmi gyakorlatom, el kellett hárítanom Lajos megtisztelő ajánlatát, de így is megfogadott tanácsadójának, úgyhogy több mint két hónapon át ott ültem a próbákon. Ami Blainville urat illeti, lehet, hogy az anyakirályné pártfogolta a részvételét, hadd legyen ott is "füle". De az is lehet, hogy Lajos a maga jószántából választotta, nehogy megtudja, hogy leleplezte. Lajos maga nagyszerű balett-táncos volt, mégsem akarta eltáncolni Rinaldo szerepét. Talán úgy vélte, nem illik méltóságához, hogy olyan személyt jelenítsen meg, akit hálójába keríthet s így megalázhat egy bűbájos boszorkány. Ő a "tűz démonát" játszotta az első jelenetben és Goffredót, "a seregek vezérét" az utolsóban - a főparancsnokot, aki valójában az ő királyi hatáskörét gyakorolja. Luynes úrra, vagyis a hozzá legközelebb álló emberre bízta Rinaldo szerepét, jelezve, hogy személyes érdeke fűződik a megboszorkányozott lovag megszabadulásához. Hogy úgy mondjam, őt képviselte Luynes Rinaldo szerepében. Mióta Lichtenbergné úrhölgy Párizsban élt, s teljesen visszavonultan, mint említettem, alighanem most először bánta, hogy hacsak meg nem szegi fogadalmát, soha be nem teheti a lábát az udvarba. Úgy vettem észre, nagyon szeretné megnézni a Rinaldo megszabadulásá-t, mert annyit kérdezősködött felőle "ágyi csevegésünkben". - Azt mondja, Pierre-em - szólt egyik együttlétünkkor -, hogy az első jelenetben a király és tizenkét úr

lejön a hegyről démonnak öltözve, ki a tűz démonának, mint a király, ki a víz, a levegő, a szél, a játék, a vadászat, a háború és a többi démonának. Vajon ezek a démonok pokolbéli ördögök? - Dehogyis, édesem, szellemek, a természeti erőket vagy a nemesurak foglalatosságait testesítik meg. És táncolnak, vagyis tevékenykednek, míg Rinaldo a hegy lábánál, a szép Armida mesterkedéseinek fogságában mélyen alszik. - De hát aludni nem bűn, Pierre-em. Lám, mi is, azt hiszem... - De az más! - mondtam nevetve. - Rinaldo álma azt jelképezi, hogy a semmittevés kárhozata béklyózza, pedig a keresztes lovagok élén Jeruzsálem felszabadítására kellene sietnie. Különben a következő jelenetből ki is derül. Először is eltűnik a hegy, s a helyében megjelenik Armida elvarázsolt kertje. - Hogy tűnik el? - Forgószínpad tünteti el, s gyönyörű elvarázsolt kert támad helyébe: három szökőkút vize hull virággal szegélyezett medencébe, s két katona is van ott ókori öltözetben, kezükben pálca és pajzs. Kristálypajzs. A pálcával meg, úgy gondolom, majd Armida varázspálcáját győzik le. S ahogy a katonák végigsétálnak a színen, egyszer csak egy csudálatosan szép nimfa bukik fel az egyik medencéből. - Nimfa? Nem inkább vízitündér, hiszen a vízből jön elő? És honnan tudja, Pierre-em, hogy csudálatosan szép? Megnézte közelről? - Kegyelem, asszonyom, húzza vissza a kicsi karmát! Férfi játssza a nimfát. Különben Armidát is. - Hogyhogy? Hát hölgyek nem is táncolnak soha a maguk balettjaiban? - Dehogynem. De csak a női balettokban, mint amilyen a Diána nimfáinak tánca, amely oly végzetes lett Henrikünkre nézve. Neheztelne az egyház, ha összevegyítenénk a nemeket. - Jobban megnyugtatja az egyházat, ha férfiak játsszák a női szerepeket is? Naiv az egyház, úgy vélem. És mit csinál az a csatakos nimfa, Pierre-em? - El akarja csábítani a katonákat. De nem sikerül neki. Érzéketlenek a csábításra, talán a pálcájuk védi őket. - Hát ez meglepő! - nevetett a Greifin-em. - Nimfa el - folytattam -, helyette szörnyek lepik el a színpadot. Félig emberek, félig állatok. Van köztük például egy igen divatosan öltözött fiatal szobaleány, csak sajnos macskamajomfeje van és szőrös a karja. - Úgy kell neki! - mondta Lichtenbergné úrhölgy, mert még mindig neheztelvén egy kicsit Toinonért és Louisonért, már a szobaleány szóra is elkomorult. - És mi a szerepük ezeknek a szörnyeknek? - Armida azért idézi meg őket, hogy megijesszék a katonákat. De megint kudarcot vall. A katonák rettenthetetlenek. A szörnyek el. És Rinaldo végre felébred. Fején virágkoszorú, tetőtől talpig tele drágakővel. Felkél, és eltáncolja, elénekli a szerelem diadalát. - És milyen igaza van! - mondta a Grófin-em. - Igaza volna, édesem, ha a kereszténység nem várná tőle, hogy felszabadítsa Jeruzsálemet. És most jön az, amit drámai fordulatnak neveznek a hozzáértők: mikor Rinaldo végez a szerelem felmagasztalásával, odamegy hozzá az egyik katona, és némán elébe tartja a kristálypajzsot, ami valójában varázstükör. - Uramisten! Varázstükör! Nem szegény Bellegarde találta ki ezt a fogást? - Nem, nem, Tasso. És nem látni benne a jövőt. Olyannak látjuk magunkat, amilyenek vagyunk. Úgyhogy Rinaldo belenéz, s megtudja, hová süllyedt, valódi mivoltában látja semmittevő, henye, fényűzéssel és bujálkodással töltekező személyét. Ledobj a hát a virágkoszorút, leszaggatja magáról az ékszereket... Megjelenik Armida. De a szökőkutak kiapadnak, a nimfa eltűnik, a szörnyek elmenekülnek. Más varázslatokkal is hiába próbálkozik. Előjönnek ugyan másféle szörnyek, rákok, teknősbékák, csigák... - Jaj, Istenem! - És Armida varázspálcája megannyi torz vénasszonnyá változtatja őket, de a végén őt magát viszik el, aki előhívta őket. Rinaldo hát megszabadul Armidától, s ekkor érte jön Goffredo, a seregek vezére maga Lajos -, hogy teljesítse küldetését. Az utolsó jelenetben Goffredo egy drágakövektől szikrázó aranysátor tetején jelenik meg, körülötte udvarának előkelőségei, amint leborulva tisztelegnek vezérük nagyszerűsége előtt... Mit szól hozzá, barátném? - Azt, hogy meg kellene találni a megfejtése kulcsát. - Hát rajta, édesem, keressük meg! - Úgy tetszik, profetikus szándéka van: Lajos kiszabadul anyja fogságából, ahogy Rinaldo az Armida bűvöletéből, kezébe veszi a hatalmat, és immár senki se foszthatja meg tőle. - De mi lesz Concinival? És mihez kezdünk a feleségével? - Ennél mi sem egyszerűbb. Emlékeztetem rá, hogy a szörnyek, a varázslónő segédei, vele együtt

eltűnnek a színről. - Édesem, a maga lángelméjével csak a szépsége vetekedhet! - mondtam, és megcsókoltam a puha száját. - Csak azért mondja, Pierre-em, mert a lángeszemmel ugyanazt gondolom, amit maga a magáéval.. . mosolygott a grófnő. - De hát az az igazság, hogy olyan átlátszó ez az allegória, hogy bárki megértheti. És nem tudom - tette hozzá -, hogy az anyakirályné mit szól ehhez a nyilatkozathoz. Nagyszerűnek találta az udvar a darabot, fergeteges sikere volt a bemutatón. Hogy Mária mint vélekedett, arra Bellegarde révén derült némi fény: ő jó barátja volt Bentivogliónak, s továbbadta nekem, amit a nuncius mondott: Una persona di conto a me ha detto di sapere di certo che la regina sta in timore del re. [Egy fontos személy azt mondta nekem, bizonyosan tudja, hogy a királyné fél a királytól (olaszul).] Tudom én, hogy ez csak olyan pletykabeszéd, de az a furcsa, sőt mondhatnám, meghökkentő jelenet, amelynek két nappal később tanúja voltam a királyi lakosztályban, arra indított, hogy elhiggyem. Azon a napon délután három órakor a királyné tudatta Lajossal egyik tisztje által, hogy negyed négykor meglátogatja. Nem sok választotta el a bejelentést a látogatástól, s mivel akkor csak ketten voltunk a királynál Luynes-nel, felálltam, és kértem őfelségét, hogy bocsásson el. - Inkább arra kérem, hogy maradjon - mondta a király. - És Luynes úr is. Hiszen őfelsége a királyné se jön egyedül. Megjelent a királyné: magasra fésült olaszos hajviselete még nagyobbnak mutatta magas, fenséges alakját, pompázatosan fel volt ékesítve drágakövekkel, s esze ágában se volt, hogy leszaggassa őket a ruhájáról, s elhajítsa magától, mint Rinaldo. Csakugyan kísérettel jött, minisztereivel, Barbinnal és Mangot-val, az urak képtelenül kicsinek látszottak mögötte fekete öltözékükben, de egyszersmind valamiképp ünnepélyessé tették a találkozást, mintha nem is látogatóba, hanem tárgyalni jöttek volna. És csakugyan, mikor az üdvözlések, meghajlások, térdhajtások után Mária rátért mondanivalója velejére, olyan választékosan és formásan beszélt, mintha Concininé vagy Barbin segített volna neki, valószínűleg mind a kettő segített, az előbbitől a sugallat származott, az utóbbitól a sugallat formába öntése. - Felség, már néhány hónapja betöltötte tizenötödik esztendejét - kezdte a királyné -, most már nagy, s megvannak a szükséges tulajdonságai is hozzá, hogy jó szerencsével uralkodjék. És én nem szeretném, ha azt hihetné, hogy szertelenül óhajtanám továbbra is kezemben tartani az állam kormányát. Egyébként eddig sem a személyes becsvágy vezetett, hanem egyes-egyedül felséged javának szolgálata. Itt elhallgatott, mintegy alkalmat adva fiának, hogy megjegyzést fűzzön az ő szavaihoz, vagy hogy köszönetet mondjon neki. De Lajos nem tette sem egyiket, sem másikat. Csak meghajolt. - Egyszóval, felség - folytatta a királyné -, szeretném letenni felséged ügyei gondozásának nehéz terhét, és esedezem, válassza ki a legmegfelelőbb napot rá, mikor velem együtt megjelenhet a Politikai Bíróság előtt, mert közölni kívánom a testülettel, hogy felségednek óhajtom átadni a vezetést. De mi köze ehhez a Politikai Bíróságnak? - töprengtem magamban. Lajos a király. Nagykorú. Ha őszinte a javaslat, Máriának csak vissza kell vonulni és hagyni, hogy Lajos a jogaiba lépjen. Az anyakirályné megint szünetet tartott, és a király megint nem szólt semmit. Minden szem, nem csak az anyjáé, az arcára tapadt, és az arca nem fejezett ki semmit. - Bizonyára úgy gondolja felséged - folytatta tovább a királyné -, hogy a múltban nem mindig vezettük oly szerencsésen a dolgokat, mint kívánatos lett volna. Mindazonáltal, én mindent megtettem felséged koronájának megszilárdításáért, amit tudtam, s ami a kötelességem volt. S bánt, hogy miután oly sok bizonyságát adtam az állam javáért lobogó szenvedélyemnek, most titkos rágalmak ellen kell védekeznem. Persze, gondoltam, az állam javáért adott a minapában négyszázötvenezer frankot Concininak, hogy rendbe hozassa a házát, és nyilván az a rágalom, ha valaki ennek ellene mond, vagy csak másképp gondolja, és akkor már "titkos" is a rágalom. Lajos érezte, hogy felelni kell erre a vádra, amely a körülállókat, de kivált Luynes urat vette célba, mégpedig érdemben kell felelni, s meg is tette, szokása szerint kevés szóval: - Asszonyom, nekem soha nem beszélt senki felségedről méltóságához nem illő szavakkal. - Azzal megint meghajolt a királyné előtt, s a legnagyobb tisztelettel folytatta, bár én érezni véltem a hangjában némi hidegséget, netán iróniát. - Ami a szándékát illeti, asszonyom, becsületére válik, de igen elégedett lévén az államigazgatással, bármennyire is sürgeti felséged, nem óhajtom, hogy megváljon dolgaim kormányzásától. Minden oka megvolt rá az anyakirálynénak, hogy örüljön a válasznak, hiszen betöltötte vágyát. De ahogy elnéztem a királyné súlyos, morcos arcát, úgy tetszett, hogy nincs teljesen megelégedve. Mert ő ugyan

nem az igazat mondta, hogy megtudja az igazat, de a fia válasza szebb volt annál, semhogy igaz lehetett volna. Látta a Rinaldo megszabadulásá-t, most már hogy is kételkedhetne benne, hogy a király uralkodni akar? Sajnos, az már nem volt beleírva a királyné szerepébe, hogy nyíltan, köntörfalazás nélkül beszéljen a királlyal, mert az első őszinte szó arról esett volna, hogy miért van Concininak olyan szertelenül nagy szerepe az államügyekben. Mivel Mária képmutató javaslattal kezdte a beszélgetést, most már folytatni is csak ebben a hangnemben folytathatta, s utoljára még csak úgy ontotta az ígéreteket és szép szavakat, hogy elaltassa Lajos éberségét és magához édesgesse a kegyencet. - Ha úgy kívánja, felség, hogy folytassam a kormányzást, a jövőben meg kell osztania velem tisztem teendőit. Magamnak veszem a nehezebbjét. Felségednek hagyom a dicsőséget. Én leszek a visszautasító. Felséged a kegyosztó. (Barbinra vallott ez a szép retorika: a királyné képtelen lett volna rá.) Felségednek hagyom, hogy rendelkezzék a megüresedő tisztségek betöltése felől legjobb belátása szerint. S ha többek között Luynes úrnak ismét jó cselekedetekkel óhajtaná viszonozni a fáradozásait, csak parancsolnia kell. Ami engem illet, higgye el, mindig teljesíteni fogom, amivel királyné az alattvalóinak, amivel alattvaló a királyának, amivel anya a gyermekének tartozik... Lajos kecses meghajlással fogadta a szenteltvizet. Jó táncos volt, kitűnő tanárnál tanult, könnyed bájjal csinálta, s épp abban volt, szerintem, némi csendes gúny. Luynes úr a szemével kérdezte tőle, hogy szólhat-e, s Lajos rábólintott. A kegyenc előlépett, térdet hajtott Mária előtt, megcsókolta a ruhája szegélyét, s felállva megköszönte a királyné kedves szavait, kissé túlzottan is, kivált mivel azt egy szóval se említette, hogy hiszi, amit ígért a királyné. Esküdözött, bizonykodott, hogy szolgálni fogja Máriát, míg a világ világ, s mindig meghajlik akarata előtt. Befejezésül Luynes úr valóságos tűzijátékot röppentett fel (vagy nevezzem inkább délibábnak?), az is illett ehhez az ámító beszélgetéshez, amelyben semmi el nem hangzott, ami igaz lett volna, aminek a legcsekélyebb következménye lehetett volna, vagy ami eloszlathatta volna anya és fia közt a bizalmatlanságot, a félelmet. Ahogy elgondolkoztam a dolgon, megerősödtem abban a vélekedésemben, hogy Ancre marsallék sugallták ezt a lépést. Addig-addig hajtogatták, hogy Lajos "hülye" - évekig, egyfolytában -, míg maguk is elhitték. Úgy gondolták, ha anyja közvetítésével felállítják neki ezt az otromba csapdát, ő majd együgyűen elárulja szándékait. S most, hogy nem árult el semmit, még jobban aggódtak, de aggódott a királyné is. Valamivel később megtudtam, hogy Mária meg akarta vásárolni az itáliai Mirandola hercegséget, így készülvén a békés visszavonulásra, ha az események rákényszerítenék, hogy elhagyja Franciaországot. Vélhetnénk, hogy ha ennyire fél, megpróbálhatná visszaszerezni fia szeretetét, vagy legalábbis tapintatosabban bánhatna vele. De nem. Megint elragadta az alaptermészetéből fakadó vak indulat. Nem sokkal azután, hogy felajánlotta Lajosnak a hatalmat, olyan jelenet játszódott le a királyi tanács előtt, hogy az egész udvar megrökönyödött. Lajos megtudta, hogy a tanács nagyon fontos dolgot tárgyal, s mivel őt nem hívták meg, fogta magát, és benyitott abba a terembe, ahol a tanácskozás folyt. Az anyakirályné meglátta, elveresedett dühében, felállt, odarohant Lajoshoz, megfogta a karját, visszakísérte az ajtóhoz, és megkérte, hogy "játszadozzon máshol". Lajos elfehérült, de nem szólt, méltóságához nem illőnek tartotta, hogy nyilvánosan veszekedjen az anyjával. Csak hidegen ránézett, s kurta meghajlással kiment. Tizenötödik fejezet Mennél többet tűnődöm rajta, hogy mi is történt az országban Condé visszajövetele után, annál kevésbé értem, hogyan támadhatott olyan nagy jelentőségű esemény, mint az, hogy az anyakirályné hadat üzent az országnagyoknak, olyan jelentéktelen dologból, amilyen az az üzenet volt, amelyet Bourges érseke vitt meg Concininak: "Azt üzeni a herceg úr, hogy már nem barátja nagyméltóságodnak." Várhatott volna egy kicsit az a buzgó érsek, mielőtt átadja a harcias üzenetet. Mert másnap Condé már megint véleményt változtatott, s visszavonta... De hiába! Conchine már elvágtatott Caenba, rettegve, de elkeseredett dühvel kérődzve a legelső országnagy hálátlanságán: ő a régenskor kezdetétől fogva ragaszkodott hozzá, mert úgy gondolta, hogy ha a felesége a királyné akaratát irányítja, neki meg az első királyi herceg a barátja, semmi veszély nem fenyegeti. Ezért sugallta Máriának felesége közvetítésével ezt az engedékeny politikát, amely szerződésekkel, talléresővel felelt a főurak állandó rebelliójára. Mit bánta Concini, hogy az ország kincstára állja a

hallgatólagos megegyezés költségeit, maga is, a főurak is tele marokkal fosztogatták. Egy meggondolatlan szó, egy túl sebes hírnök - és felbomlott a paktum, megtörtént a hadüzenet, s mikor Concini Caenban magához tért a rémületből, bosszúért lihegve hevesen tegnapi szövetségesei ellen fordult. Három sereget állított ki, de ezúttal nem azért, mint előzőleg, hogy messziről mutogassa őket, hanem hogy nekizúduljon az országnagyoknak, és legyűrje őket. Guise tétovázott egy kicsit, majd jó keresztanyám befolyására az anyakirályné táborát választotta, meg is kapta érte a champagne-i sereg fővezéri posztját, de nem lévén gyakorlata a hadi dolgokban, Richelieu melléadta Thémines urat, aki Condé elfogásáért már megkapta a marsallbotot, habár az elég kicsi tapasztalat volt az ilyen nagy méltósághoz. Montigny úr lett a főparancsnoka a második hadseregnek, amelynek az volt a küldetése, hogy Nevers hercege ellen harcoljon a nevers-i hercegségben és le Berryben. Az öreg katona annak idején már III. Henriket és IV. Henriket is szolgálta, s vagy egy fél tucat csatában kitűnt vitézségével, mégse lett Franciaország marsallja, csak öt hónappal ezelőtt, hatvankét éves korában. Ez lett az utolsó hadjárata és utolsó győzelme: még abban az évben meghalt. A harmadik hadseregnek Íle-de-France-ban kellett rendet csinálnia Auvergne grófjának vezényletével. Királyi fattyú volt a gróf, Marie Tronchet és IX. Károly fia, szép ember, jó parancsnok, de igen hebehurgya, szinte észre se vette, úgy szökdécselt bele két ízben is a IV. Henrik elleni pártütésbe, a király a nyakán hagyta azt a szép fejét, talán azért, mert a szeretője féltestvére volt. Bezáratta a Bastille-ba. Ott is maradt Auvergne tizenkét esztendeig. Ezért is nem mutathattam be szép olvasónőmnek Guise hercegné bálján többi udvari széptevőinkkel együtt. 1616 júniusában a királyné kihozta a grófot a börtönből, színre a rokonsága könyörgésére, valójában mert kellett a táborába még egy főúr - az se baj, ha fattyú - és még egy vezér a seregei élére. Június huszonhatodikán találkoztam a gróffal a királynál, mert eljött bocsánatot kérni, hogy elárulta IV. Henriket, a földön térdepelt, és nem akart felállni, míg meg nem kapja a bocsánatot. Lajos meg is bocsátott, de szavaiból kiviláglott, hogy mindent tud, ami apja országlása idején történt. - Kétszer botlott, uram, de én megbocsátok. Lajos egyéves volt az első összeesküvéskor: csak később tudhatta meg, de megtartotta szívós emlékezetében, hogy Henriket sérelem érte. Kíváncsian nézegettem Auvergne grófját, míg felcihelődött: öklömnyi könnycseppek csorogtak az arcán. Az a ruha volt rajta, ami tizenkét évvel azelőtt, s nem volt kard az oldalán: akkor bocsátották ki a börtönből, azt se tudta, hová legyen zavarában és meghökkenésében. Negyvenhárom esztendős volt akkor, s igen szép férfi, pedig már több fehér hajszál nőtt a halántékán, mint fekete. Ha fattyú is, utolsó hajtása a Valois-k hosszú sorának, akik a tizenharmadik század óta uralkodtak Franciaországban, túlélte III. Henriket, aki nagyon szerette, és Margot királynét, aki nemigen szerette. - Felség - szólt, mikor megjött a szava -, úgy érzem, mintha meztelen volnék. Legyen olyan kegyes, ajándékozzon meg egy karddal! Lajos habozás nélkül nekiadta az egyik kardját, és utasította Berlinghent, hogy kösse a gróf derekára. Mintha lovaggá ütötte volna a király: Auvergne valósággal fuldoklott örömében, s ha ugyan azokat a szavakat nem mondta is el, amiket az udvar tulajdonított neki, hiszen elakadt a szava, nem tudott szólni, az igaz, hogy soha másképp ki nem vonta azt a kardot, mint Lajos szolgálatában. Henrikünk két megbocsátása és tizenkét évnyi Bastille kigyógyította a szeleverdiségból. Hanem élete végéig - márpedig igen sokáig élt - megtartotta azt a szökdécselő járását, amiért azt mondták róla, hogy balett-táncosnak született. S a méltányosság kedvéért megjegyzem még, hogy értett a hadvezetéshez, s meg is mutatta azokban az időkben. Richelieu volt azaz ember, aki felállította a három sereget, ellátta fegyverrel és élelemmel: miután kinevezték külügyi és hadügyi államtitkárrá, nagy buzgalommal látott feladatához, meg is támadták a főurak egy kiáltványukban, a Concini bábjai közé sorolva, akik "méltatlan személyek, nincs tapasztalatuk az államvezetésben, és szolgaságra születtek". Ami igaz, az igaz, szolgalelkűen viselkedett akkoriban azzal a jöttment kalandorral szemben, aki úgy bánt vele, mint az inasával, úgyhogy nem is tűrhette sokáig a sértéseit. És az is igaz, hogy még járatlan volt a diplomáciában is, lehetőségeinél nagyobb lévén a becsvágya. De a hadseregszervezésben csodákat művelt az erélyes, lendületes egyénisége. Fürge tolla sziporkázott a kiáltványokban. Az országnagyok nyilatkozataitól émelygett az ember gyomra, olyan rosszhiszeműek voltak: amit akartak, amit orcátlanul hangoztattak, azt mind azért, "hogy visszaszerezzék a korona méltóságát a királynak, s őt magát kimentsék a bitorlók kezéből". Elfeledték, hogy az övékben se lett volna jobb helyen Lajos, hiszen csak hat hónappal azelőtt Condét minden módon szuttyongatták, hogy "távolítsa el a trónról

a királyt, s maga üljön a helyébe". Szép munka volt Richelieu-tót, hogy leleplezte a képmutatásukat, és erélyesen megfelelt nekik, hogy nincs egyéb szándékuk, "mint hogy aláássák őfelsége tekintélyét, feldarabolják, szétzilálják országát, elszakadjanak birodalmától, s annyi zsarnoki kiskirályságot alapítsanak, ahány tartományt birtokolnak". - Ez mind szép és jó - mondta Déagéant, mikor február vége felé meglátogatott louvre-beli lakásomban. Bizonnyal dicséretes szándék, hogy le akarja törni a főurak, az örök lázadók szarvát. Csakhogy ha Richelieu megnyeri a háborút, amelyet ellenük folytat, márpedig hiszem, hogy megnyeri, a jelen helyzetben ugyan kinek tesz hasznára a győzelme, ha nem Conchine-nak, mert óriásira nőtt hatalma előtt már nem lesz semmiféle akadály. Máris saját hadsereget állít. Máris a főparancsnoki tisztre tör, mint valaha Guise herceg. S ha eléri, nem sokat adok a Lajos trónjáért, de még az életéért se. - Vajon tud a király a főurak és Richelieu vitájáról, Déagéant úr? - kérdeztem. - Tud, lovag úr, Bellegarde említette neki. De hát nem ez volt a célja a látogatásomnak, hanem hogy elsoroljak bizonyos tényeket, s megkérjem, hogy a szokásos úton tudassa őket Lajossal. - Sorolja, Déagéant úr: tartom emlékezetem tarsolyát. - Primo: a három miniszter mindennap elmegy Conchine házába parancsokért meg államügyekről tárgyalni. Secundo: Conchine-nak az a szándéka, hogy kikergeti a királyi tanácsból azokat a tanácsosokat, akik szerinte nem elég engedelmesek. Tertio: tegnap bement a jelentések tanácsának termébe, fesztelenül beleült a király székébe, és megparancsolta az államtitkárnak, hogy olvassa fel a legújabb híreket. Quarto, és ezen a quartó-n igen meg fog hökkenni, lovag úr: Conchine ürügyet keres a háborúra, hogy a király személyes testőrségének nagy részét elküldhessék a hadseregbe. - Ez már csakugyan aggasztó! - kiáltottam fel. - Az - mondta Déagéant, szegletes parasztarcán az indulat legcsekélyebb jele nélkül. - Ma reggel döntöttek: a király fegyveres lovassága, könnyűlovassága és húsz francia testőrszázada közül tizenhat csatlakozik Guise herceg seregéhez. - És Lajosnak mi marad? - A svájciak és négy francia testőrszázad. Conchine némi gondolkodás után még abból a négyből is el akart küldeni hármat Guise-hez, ile-de-France-ba. De Mangot és Richelieu ellenezték, azt mondták, hogy ennyire nem kell megcsonkítani a Lajos testőrségét. - Örülök, hogy Mangot és Richelieu szembe mert szállni azzal a szörnyeteggel. És Barbin? - A száját se merte kinyitni. Megbénította a Conchine dühöngése. - Gondolja, Déagéant úr, hogy ha Conchine valami erőszakosságot kísérel meg a király ellen, Richelieu a cinkosa lesz? - Nem, nem gondolom. Richelieu-nek Conchine csak hágcsó a hatalomhoz. Richelieu csak abban téved, hogy ha eljön az ideje, kiveheti a gyeplőt ennek a dühöngő őrültnek a kezéből. Szerintem senki se veheti ki, még az anyakirályné se, aki egyébként nem érti, hogy mi történik, és csak a marsallné szemével lát. - Mit gondol, Déagéant úr, Conchine csakugyan őrült? - Igen, de csak abban az értelemben, hogy nem tud uralkodni magán, csak abban. Két mozgatóerőt látok benne: az uborkafára felkapaszkodott emberre jellemző dölyfösséget és a gyávaságot. Mind a kettő arra ösztökéli, hogy áthágja azt a határt, mezsgyét és mértéket, amelyet a józan ész szabna meg neki. - Miért? - Oly mélyről jött, hogy már maga az is a határtalan hatalom felé űzi. Másfelől a gyávasága is megsokszorozza benne a korlátlan hatalom szomját: minél jobban gyűlölik, annál jobban szeretné, hogy féljenek is tőle. Nézze csak meg, hogy viselkedik itt a Louvre-ban: már azt hiszi, hogy az övé, dobrokol, heveskedik, hetykélkedik, szarik mindenre és mindenkire... És miközben a hatalmaskodó urat, a zsarnokot játssza, nézzen jól a szeme közé: csupa riadalom és rettegés. Csak álca a haragja. Maga is eliszonyodik a tulajdon felemelkedésétől, de már nem állhat meg. Folytatja az útját a maga vagy a Lajos bukásáig. Amit Déagéant mondott a Concini "két mozgatóerejéről", sokáig emlékezetemben maradt, azután is, hogy leírtam a híreit, és rábíztam Montaigne Esszéi-nek XIII. fejezetére. Azt hiszem, megmagyarázta azt a hihetetlen, gonosz csínysorozatot, amelyet Concini ebben a március hónapban elkövetett a király rovására, mert legalább annyira feleslegesek, sőt kártékonyak voltak az ő tervei szempontjából, mint amilyen gyalázatosan sértők uralkodójára nézve. Március elején, nem tudom pontosan, melyik napon, SaintGermain-en-Laye-be készült a király, s kegyesen meghívott, hogy kísérjem el: akkor voltam tanúja az egyik meghökkentő esetnek. Lajos gondolataiba merülve épp feltette a csizmáját a hintó felhágójára, hogy felszálljon, de egyszer csak felemelte a fejét, rápillantott a kíséretre, elsápadt, visszakapta a lábát, mint akit kígyó csípett meg,

kihúzta magát, és ingerülten felkiáltott: - Mi ez? Mi ez? Ki a parancsnoka ennek a csapatnak? - Én, felség - mondta a kapitány, közelebb lépve és mélyen meghajolva. - Kicsoda maga, uram? Nem ismerem - mondta a király dölyfösen. - Hocqincourt a nevem, felség, szolgálatára. - Magáé ez a csapat? - Nem, felség, Ancre marsallé. - Ancre marsallé? És Ancre marsall parancsolta meg, hogy kísérjen? - Igen, felség, szolgálatára. - Igen rossz szolgálatot tesz nekem, uram, ha más parancsára cselekszik, nem az enyémre! - mondta Lajos igen zordul. - Menjen el innen, uram, az embereivel együtt. - Csakhogy, felség, Ancre marsall úr azt parancsolta, hogy... - nyögte Hocqincourt úr, szemmel láthatóan jobban tartva Concinitól, mint a királytól. - Uram! - kiáltott rá Lajos igen mérgesen, hogy csak úgy szikrázott a fekete szeme. - Franciaország királyát a saját csapatai kísérik! Én pedig azt a parancsot adom, hogy vonuljon el. És ha nem engedelmeskedik nyomban, hívom Vitry urat, az majd összekaszabolja. Azt mondtam, összekaszabolja magát is, a katonáit is az én francia testőrségem! Hocqincourt úr olyan veres lett, amilyen sápadt a király volt, mélyen meghajolt, aztán még egyszer, aztán harmadszor is, és reszkető hangon kiadta a parancsot a csapatának, hogy térjen vissza szálláshelyére. S Lajos egész úton Saint-Germain-en-Laye-ig - ahová egy francia testőrszázad kísért bennünket - a hintó jobb sarkában gubbasztott, kalpagját szemébe húzva, fogát összeszorítva. Meg se mert mukkanni senki, mindvégig halálos csendben utaztunk. Saint-Germainben aztán visszatért megszokott foglalatosságaihoz, nyúlra is vadászott a peci vadaskertben, nagyon kedvelte azt a helyet, mert ott folydogált mellette a Szajna, s lóhátról látni lehetett a fák ágai között a magas vitorlázatú teherhajókat, amint a láthatatlan hullámokon siklanak. Mindazonáltal, noha most is lelkesen vadászott Lajos, mint mindig, igen hallgatag volt abban az öt napban, amit gyermekkora kastélyában töltött. Párizsba érve első dolgom volt, hogy a Bourbon utcába szaladjak, s bár Lichtenberg úrhölgy a nyakamba borult, duzzogott, hogy Lajost jobban szeretem, mint őt. - Jaj, édesem, hát az más! - mondtam. - Igaz, hogy apja nem lehetnék, mert csak tíz évvel vagyok idősebb nála, de ismertem kisgyereknek, és úgy érzek iránta, mintha a bátyja volnék, azonkívül, hogy úgy is, ahogy alattvalónak a királya iránt illik. - Azért az mégis több az elégnél - mondta a Greifin-em, de nem folytatta a szemrehányást, lévén jobb terve is a délutánunkra, mint hogy belém kössön. De mikor megcsillapult a viharzásunk, visszatért rá, felpanaszolva a hallgatásomat, azt, hogy a gondolataim nem annyira az övék, mint a testem. - Jaj, hát azért, édesem, mert most olyan kutyaszorítóba kerültünk, hogy minden hajam szála égnek áll. Minél nagyobb sikerrel küzdenek seregeink az országnagyok ellen, annál jobban növekszik a Concini hatalma, és már úgy megnőtt a szarva, hogy a királlyal se restell packázni. Nem akarván a nagyon megalázó dolgokat emlegetni, csak a kíséret esetét meséltem el neki, gondoltam, úgyis megtudja majd Bassompierre-tót vagy a velencei követtól. Greifin-emet igen meghökkentette mind a Concini orcátlansága, mind az Hocqincourt úr butasága, mind pedig a király haragja. - Uramisten! Hát idáig jutottunk? Concini csapatát a Louvre előtt összekaszabolja a király csapata! Komoly volt az a fenyegetés, Pierre-em? - A pillanat hevében bizonnyal az volt. - S Vitry meg meri tenni, ha megparancsolják neki? - De meg ám. A királynak csak intenie kell, s Vitry mindent meg mer tenni... Vannak ebben a királyságban urak, akik, hogy úgy mondjam, örökletesen lázadnak és pártot ütnek az uralkodó ellen, mint a Condévagy a Mayenne család. De hála Istennek, vannak talán kevésbé törzsökös nemből valók, akik apáról fiúra konokul hűségesek királyukhoz, mint a Thémines-ek, Vitryk... - És Sioracok-mondta Grerifin-em szeretetteljes gúnnyal, s megsimogatta az arcomat. - És Sioracok! - elkaptam a kezét a levegőben, és megcsókolgattam a kék ereket a csuklóján. - Mindig azt mondja, Pierre-em, hogy a király igen jól tud uralkodni magán, mivel magyarázza hát, hogy ebben a kellemetlenségben ilyen heves dühkitörésre ragadtatta magát? - Azzal, hogy itt nemcsak a kihívó pimaszságról volt szó, hanem a biztonságáról. Concini zsoldosserege Concini bábjának vezényletével könnyen élhetett volna az alkalommal, s a saint-germaini úton el is rabolhatta volna Lajost. Csak nem adja magát legádázabb ellensége kezére, mikor úgyis megnyirbálták a

testőrségét? Március elején úgy tapasztaltam, hogy bármennyire is igyekszik Lajos leplezni ellenérzését Concini zsarnokságával és anyja uralmával szemben, nem mindig tud úrrá lenni rajta. Hírül vette az udvar, hogy Auvergne grófnak sikerült beszorítania Maine herceget Soissons-ba, s a gróf biztosra veszi, hogy legkésőbb egy hónapon belül elfoglalja a várost. Megnyugtató ígéretére úgy döntött a királyi tanács, hogy a hadisikernek minél ünnepélyesebb külsőségek között kell végbemennie, ezért elküldik a királyt Soissons-ba, hogy álljon seregei élére, hadd tudja meg ország-világ, hogy nem a miniszterek háborúznak az országnagyokkal (és nem a kegyenc érdekében), hanem maga a király, hatalma megszilárdításáért. Okos gondolat volt, alighanem Barbin és Richelieu sugallta, de nem lett belőle semmi, mert a király, arra a hírre, hogy Soissons-ba küldik, nem tudta palástolni mámoros örömét, aludni is alig bírt szertelen nagy türelmetlenségében. De mivel Concini visszatérte óta még sokkal erősebben figyelték-kémlelték Lajost, Mária környezetében is mindjárt megtudták a dolgot. Concininak szöget ütött a fejébe, tartott tőle, hogy Lajos, ha ott lesz vele egyik testőrezrede (ismerte minden testőrtisztjét és majdnem minden katonáját is), esetleg szembeszáll anyja fennhatóságával, és fennszóval is a kegyenc ellen fordul. Szegény királyom nagy bújára-bánatára hétről hétre halogatták hát az indulást, s április nyolcadikán végleg letettek róla. Gondolom, mi sem mutatta meg világosabban Lajosnak, hogy nem ő az úr az országában, hiszen a maga akaratából még a Louvre-ból se mehetett ki, legfeljebb Saint-Germain-en-Laye-be vagy Vincennes-be, egypár napra. Soissons, akárcsak Amiens, igen fontos város lévén, mivel északkelet felől vigyázza a Párizsba vezető utat, Concini eszeveszett mohóságában szemet vetett rá, nem bírván megvigasztalódni, hogy Amiens-ról le kellett mondania Montbazon herceg javára, és szólt Barbinnak és Richelieunek, hogy kérjék el neki az anyakirálynétől a soissons-i kormányzósági posztot. Hiába bizonygatták neki a miniszterek, hogy mennyire nem lenne helyénvaló a dolog, hiszen az egész világ azt gondolná, hogy csak a javaikat akarja elmarni, azért hadakozik az országnagyokkal. Concinit felbosszantotta az ellenkezésük, s jelenlétükben maga szólt a királynénak, de Mária gorombán elutasította a telhetetlen becsvágy fűtötte szemérmetlen férfiút. Concini leforrázva elhallgatott, hogy Mária így lehordta "az ő" miniszterei előtt, de mikor a királyné ingerülten otthagyta faképnél, és bement a szobájába, nem restellt utána menni, s néhány perc múlva kijővén nagy hangon azt mondta a minisztereknek, hogy el van intézve a dolog, megkapja Soissons-t. A miniszterek érdeklődtek a királynénál. Egy szó se volt igaz az egészből. Olyasféle durva komédia volt Concinitól - az olasz bohózatok stílusának ízlése vagy inkább ízléstelensége szerint -, mint amilyet a királyné friss özvegységének idején játszott, mikor a nadrágja hasítékát igazgatva jött elő a szobájából, el akarván hitetni a világgal, hogy a szeretője. Nyilván emlékezik rá az olvasó, visszaemlékezéseim elején mondtam el, s megláthatjuk belőle, hogy voltaképpen kicsoda is ez az ember. - Ha meg kellene határoznom Concini gyenge pontjait - mondta Déagéant egy éjjeli látogatása alkalmával, miután elmesélte a Soissons-esetet -, primo azt mondanám, hogy gyermekesen felfuvalkodott és hencegő, inkább a mindenhatóság színét választja, semmint az igazi hatalmat. Secundo, annyira bosszúálló természetű, hogy azt se tekinti, ha bosszúja elsősorban neki magának árt. Tertio: nagyon kisszerűen gondolkodik, mert ha valaki a legnagyobb hatalomról ábrándozik, ugyan mit érdekli a soissons-i vagy amiens-i kormányzóság? - Az amiens-i? - hökkentem meg. - Hiszen a louduni szerződés értelmében elvette tőle a királyné, és Montbazon hercegnek adta. - Igen, de Concini akkor is azt forralja, hogy ha már nagy mérgére Soissons-t nem kapja meg, Amiens-t elragadja erővel, vannak ott barátai, azok most mozgolódnak is egy kicsit. Kiöntötte a szívét Barbinnak, a miniszter az égnek emelte a karját: "De kegyelmes uram! Ez annyi, mintha a királyné megmásítaná az adott szavát! Csúfot űzne a tulajdon aláírásából! Aláásná a tekintélyét! S igazolnánk az országnagyok kiáltványait!" De Concini oda se hallgatott, olyan mérges volt, hogy valaki ellentmond neki, és faképnél hagyta Barbint. Barbin belátván, hogy ő akármint vélekedik, Concini úgyis tovább szövögeti szerencsétlen tervét Amiens megkaparintására, figyelmeztette a királynét, s Mária megparancsolta Montbazonnak - az egyik királyhű hercegnek a kevés közül -, hogy fusson Amiens-be, sáncolja el magát a városába, különben könnyen elorozhatják tőle. - És Concini? - Azóta, eszelős haragjában, csak bosszút liheg, forral és esküszik. Rágalmakkal, hamisított levelekkel, felbérelt tanúkkal azon munkálkodik, hogy befeketítse a minisztereket a királyné előtt, s elküldesse őket.

- Micsoda? Azokat a tehetséges és erélyes embereket? Akik megnyerték neki a háborút az országnagyok ellen? - A háládatosság nem erős oldala Concininak - mondta Déagéant hideg mosollyal. - Már vannak is jelöltek a helyükre, a felesége szemelte ki őket: Russelay, Mesmes és Barentin. De még beletelik némi időbe, míg nyélbe üti a dolgot. Mert Barbin és Richelieu, igen ügyesen, maguk adták be lemondásukat a királynénak. De a királyné visszautasította, egyelőre. Amúgy se tudja már, kinek higgyen és mitévő legyen, mert a miniszterei a marsallra panaszkodnak, Concininé meg esténként telebeszéli a fejét. Sohase volt éles eszű, de most már tökéletes zűrzavar gomolyog a fejében. Mindentől fél. Senkiben sem bízik, legkevésbé a fiában. Már arra gondol, hogy visszavonul a kormányzástól, és mivel a mirandolai hercegséget nem tudta megszerezni, a ferrarai fejedelemség haszonélvezetéről tárgyal a pápával. - Csak egyet nem értek - mondtam. - Concini hol Párizsban van, hol meg Caenban. Mi az oka ennek? - A nyugtalansága, két szerep közt tétovázik: hogy Párizsban legyen-e koronázatlan király, vagy Normandiában hercege vagy fejedelme kormányzóságának, amelyet most úgy megerődít, mintha ő volna Nevers hercege Nevers tartományában. Többek között nagy költségen elsáncolja Quilleboeuföt és Pont-de-l'Arche-ot, s azzal kérkedik, hogy így kezében "Franciaország kulcsa", mert hatalmában "a folyó, amely eteti Párizst". Ostoba hencegés, a főváros tápláléka lentről is érkezik, nemcsak fentről. Odavitetett huszonöt ágyút a fegyvertárból, de nem érte be annyival, Flandriából is rendelt ugyanannyit, mellesleg, még nem fizette ki. Csapatokat állít, büszkélkedik, hogy május végére harmincezer embere lesz, kétharmadrészt idegen. - Sok. - Kevés, ha gyáva cenk a parancsnokuk. És ahhoz a három sereghez képest is kevés, amelyet a király ellene fordíthat, ha legyőzi az országnagyokat. - Feltéve, ha akkorra már igazi király lesz a királyból. - Nyugodjon meg, lovag úr, van rá gondja! Azon az estén nem mondott többet Déagéant, magamra hagyott, hogy megírjam az összefoglalót, amelyet másnap Montaigne Esszéi közé kellett csúsztatnom. Meg is tettem, gondolva magamban, hogy milyen jól kieszelte Déagéant ezt a fortélyt, mert már olyan aprólékos gonddal és erőszakosan tartották szemmel Lajost, hogy valósággal főbenjáró bűnnek számított, ha egy tisztje külön beszélgetett vele, de még az is, ha mindenki előtt valami komoly dologról beszélt neki. Magam is egyszer kissé hosszadalmasan válaszoltam Lajosnak, mikor a Párizst ostromló IV. Henrikről kérdezett, s csak az mentett meg a száműzetéstót, hogy Guise hercegné hathatósan közbenjárt értem a királynénál, de szigorúan meghagyták, hogy minél kevesebbet beszéljek Lajossal. Akkora volt a hűhó, s keresztanyám olyan komolyan adta át nekem ezt az üzenetet, hogy igen nehezemre esett elhallgatnom előtte, mennyire iszonyodom ettől a gyalázatos parancstól, amely tulajdon palotájában kerülni rendeli kicsi királyomat, mint a pestisest. Megfigyeltem ezután, hogy Lajos tud a személyére vonatkozó aljas rendelkezésekről, mert tapasztaltam, hogy jóságból odébb lép környezete tisztségviselőitől, ha kissé hosszabban találnak beszélni hozzá, mintha meg akarná kímélni őket attól a sorstól, amely engem fenyegetett. Ez után a figyelmeztetés után még óvatosabb lettem, s találkozván Luynes úrral a főlépcsőn, megállapodtunk, hogy ezentúl másképp adok jelt a királynak, nem az ujjasom kigombolt gombjával: mindaddig elmulasztottam. Ügyeltem arra is, hogy el ne kérjem a könyvtár kulcsát, ha a Blainville úr hosszú orra ott szimatol a közelben. Kétségbe ejtett, hogy száműzhetnek Párizsból, nemcsak azért, mert szerelmem, szeretetem mind odakötött, hanem azért is, mert nem lehettem volna királyom szolgálatára halálos csapdákat rejtő útján. Mindig sokáig forgattam agyamban Déagéant úr beszámolóját - majdnem azt mondtam, a leckét -, olyan magvasnak találtam. Olvasóm bizonyára észrevette, talán mulatott is rajta, hogy Déagéant úr pontoskodva primó-val, secundóval, tertió-val, quartó-val tagolta mondanivalóját. Világosan akart beszélni, azért kedvelte az ilyen felosztást. Sokan csak azért aprólékosak és módszeresek, mert lassú, lomha az elméjük, de az övé éles volt, gyors, élénk, valahányszor meglátogatott, mindig megcsodáltam mélyreható gondolkodását. És bizony boldog lehettem, hogy Lajosra ilyen ember vigyáz titokban, mert Luynes ugyan hű volt hozzá, és szerette, de benne csak a zsengéi voltak meg a Déagéant szilárd és erőteljes jó tulajdonságainak, a bátorságáról nem is beszélve. Lajos jobban szerette, ha Concini Normandiában időzik, s költséges erődítményeit építgeti, mert mikor Párizsban volt, egyre nehezebben leplezhette a király, hogy mennyire nem állhatja, rá se igen nézett, s ha Concini beszélt hozzá, ímmel-ámmal válaszolgatott. És Concini se tudta féken tartani alantas pimaszságát, kimutatta, hogy csekély értelmű és erőtlen lénynek tartja Lajost. Mint láttuk, ezt a véleményt a királyné hangoztatta éveken át, s az udvar szentírásnak vette. Még az éles elméjű Richelieu is osztotta

ezt az alaptalan hiedelmet, s később vallotta meg, hogy váratlanul érte, ami áprilisban történt, mert sohase hitte volna, hogy lenne itt erő a gyökeres változtatáshoz. Csak két példát mondok rá, hogy milyen bámulatosan arcátlanul bánt Concini a királlyal. Április végén megnyílt az ég csatornája, s gondverte fejünkre megannyi záport zuhintott. Lajos, nem vadászhatván, azzal vigasztalódott, hogy biliárdozott a "Kis Folyosón", amelyet azért hívtak így, hogy megkülönböztessék a Szajnára néző "Nagy Folyosótól". Nem találván Lajost a lakosztályában, megtudtam Berlinghentól, hogy játszik, és magam is odamentem. Két vagy három nemese volt vele, és Concini sokkal nagyobb számú, tolongó és rajongó kísérete. Ahogy beléptem, láttam, hogy Concini a kezében tartja a drága és nevezetes tollakkal ékített kalpagját, és gondoltam magamban, amit mindenki gondolt volna, hogy ezúttal kegyeskedett megadni a tiszteletet a királynak. Furcsamód valami rossz érzésem támadt, hogy így behódol a szokásoknak, mintha megszokott pimaszságánál rosszabb dolgot takargatna vele. De hallom, amint már-már tisztelettel kéri Lajost, hogy játsszon vele is egy játszmát, nagy kitüntetésnek venné. Nincs benne semmi illetlenség, ha Franciaország marsallja ilyet kér a seregek főparancsnokától, úgyhogy Lajos egy pillanatnyi habozás után ráállt, nem éppen morcosan, de bizalmatlanul és tartózkodóan. Egy inas mély meghajlással átnyújtotta Concininak a dákót, a marsall a jobb kezébe kapta, de mivel a ballal a kalpagot fogta, és mindkét kezére szüksége volt a játékhoz, az egyik nemesúr a kíséretéből nagy alázatosan odalépett, s térdet hajtva felajánlotta, hogy megszabadítja a fejfedőjétől. Concini már azon volt, hogy odaadja, hanem hirtelen meggondolta magát - de az is lehet, hogy előre kitervelte -, odafordult a királyhoz, s nagy hangon, dévajul azt mondta: - Per Dio! [Az istenfáját! (olaszul)] Megengedi felséged, hogy feltegyem? Azzal, meg se várva az engedélyt, amit ilyen legényesen, sőt káromkodás kíséretében kért, diadalmas és cinkos pillantást vetve talpnyalóira, felcsapta a kalapját. Azután lehajolt, hogy megcélozza az elefántcsont golyót, méltóságos tollazatával cirógatva a zöld nemezt. Nekem leesett az állam, és ha akkor azt parancsolja a király, hogy döfjem le a pimasz csirkefogóját, hát tudom istenem, hogy megteszem. De a király hallgatott, nyilván félt, hogy ha szabadjára ereszti a haragját, áthágja az óvatosság parancsolta korlátokat. Kifürkészhetetlen arccal játszani kezdett, s észrevettem, hogy még a hízelkedők is elképedtek, mert ők is, mi is először láttunk ilyen hihetetlen jelenetet a Louvre-ban: egy úri ember kalaposan érintkezik a királlyal. Rövid volt a játszma. Lajos fáradtságára hivatkozva néhány perc múlva abbahagyta a játékot, s bólintott Concininak. Mikor már nem hallhatta meg a gyűlöletes úr, de még nem értünk vissza a királyi lakosztályba, Lajos felém fordult, és haragtól reszkető hangon azt mondta: - Látta, Siorac, felcsapta a kalapját! Tudom, némelyek, akik állást és pénzt kaptak a kegyenctől, mentegették, hogy a spanyol grandoknak uralkodójuk jelenlétében is joguk van fenntartani a fejfedőjüket. Silány mentség. Mások a szokások a Pireneusokon túl, és mások a Pireneusokon innen, és Concini különben sem spanyol: az ő hazájában akkora divatja van a hódolatnak, hogy térden állnak a pápa előtt, és a papucsát csókolgatják. De gyalázatos szemérmetlenségében tett még ennél rosszabbat is Concini. Lajos, mint emlékezünk rá, nem volt költekező fejedelem, nem kedvelte se az ékszert, se a pompás ruhát, se a haszontalan fényűzést. De előfordult, hogy vadászatra, falkavadászatra kellett volna még neki némi pénz a szokásoson kívül. Tudjuk, mit tett ilyenkor: anyjától kért, de többnyire nem kapott. Áprilisban hasonló visszautasításban részesült. S mivel ő egy árva szót se szólt róla, tisztjei se tudták, míg egy reggelen Concini meg nem látogatta a királyt udvaroncai hadával, akik úgy ellepték a király lakosztályát, hogy egyszeriben kicsinek bizonyult ekkora tömeg befogadására: valósággal elözönlötték a királyt és azt a pár emberét, aki vele volt - én is ott álltam a szögletben. Hanem a féktelen áradat egyszer csak kettévált, mint Mózes előtt a Vörös-tenger, utat nyitott Ancre marsallnak, aki kalpaggal a fején némi kis pártfogói meghajlással Lajos elébe állt, és így szólt: - Felség, igen bánt, hogy a királyné nem adta oda azt a kétezer tallért, amit apró-cseprő kiadásaira kért. Legközelebb, ha megszorul, kegyeskedjék hozzám fordulni, majd én adok, amennyi kell, a kincstárból, vagy ha nem adnak, hát a magam filléreiből. Bár Lajos régóta tudta, hogy Concini mire képes, egy pillanatra elállt a szava. Ez a senkiházi, ez a rossz kalandor, ez az idegen, aki egy fitying nélkül jött Franciaországba, s az anyakirályné cinkos segítségével az ő jövedelmeiből gazdagodott meg, ez mer neki alamizsnát kínálni, méghozzá a maga filléreiből, amelyek nem is fillérek, és nem is az övéi. - Uram! - szólalt meg végül Lajos (se "rokonnak", se "marsall úrnak" nem szólította). - Nem a kegyelmed dolga, hogy nekem pénzt adjon...

Amilyen szűkszavú volt, többet nem is mondott, Concini kurtán elköszönt, és elment. A párizsi népet, kivált a legszegényebbjét, amelyik igen nehezen él, főképp télvíz idején, mikor megfogyatkozik az élelem és a tűzifa, szenvedélyesen érdekli, mi történik a Louvre-ban a királyi család, a főurak, a miniszterek körül, és kifogyhatatlanul locsog róla az utcákon, a tereken, a piacokon, a templompitvarokban, s ez a szóáradat épp annyi igazat görget, amennyi hamisat. Bizonyára azért, mert az a félezer cseléd, aki napközben a királyi palotában dolgozik, állandó kapcsolatban áll azzal a mintegy száz szolgával, akik oly boldogok, hogy ott is alszanak (mint az én Louisonom, aki annyira kérkedett vele, hogy "egy fedél alatt alszik a királlyal"), s mindenfélét megtud tőlük, amit aztán széthordanak a városban, s ahogy szájról szájra szállnak a hírek, növekednek, torzulnak, de nem veszítik el teljesen igazságlényegüket. Soha Mariette annyi pletykát fel nem tálalt az ebédünkhöz, mint abban az áprilisban, s nemhogy úgy szemelgette volna a híreit, hanem lapáttal hányta össze az új piacon, s most apám nem fékezte, az ő révén akarta kitapintani Párizs érverését ezekben az ínséges, aggodalmas időkben. Elmondta - s igaznak bizonyult -, hogy Conchine negyven hivatásos párbajhősből álló testőrséget toborzott magának, azok mindenüvé vele mennek, ő "az ebeimnek" hívja őket, s mióta ez kitudódott, őt magát másképp se hívják Párizs-szerte, mint "ebnek", habár ez még mindig nagyon szép név neki, mondta Mariette, mert elevenen kéne megégetni mindenki szeme láttára, mint Ravaillacot; aztán hogy összeszedett és elszállásolt Saint-Germainben tizenkilencezer idegen katonát, avégből, hogy ha eljön az ideje, lemészárolják a párizsiakat (igaz volt, csak a szám nem: mindössze kétezren voltak); hogy a király össze akarta kaszaboltatni ezeket az idegen csapatokat, de sajnos nem lehetett, mert a testőrségét csalárd módon elküldték Soissons-ba (a kíséretincidens nagyított változata); hogy Conchine kétszázötven bitófát állíttatott fel Párizsban, azokra kötik fel a párizsiakat, ha fellázadnak az ő zsarnoksága ellen (csakugyan voltak új bitók az útkereszteződéseknél, de csak ötven); hogy Conchine parancsára lenyakaztak egy kapitányt a Louvre udvarán (igaz volt), mert elmondott ezt-azt a királynak (valójában a főurakat tájékoztatta); hogy a király elment panaszkodni az anyakirálynéhoz a kegyenc gonoszságaira, erre az anyja megmérgelődött, hogy rosszat mer mondani a szeretőjére (nem volt a szeretője Concini), és képes volt pofon vágni a királyt (nem tett ilyet, mióta nagykorú lett), és ezenmód torkolta le: "cak ne üszd bele az órod a mász dógába"! (Mint La Surie megjegyezte, mikor Mariette kiment, az anyakirályné nem tegezte a királyt, és auvergne-i tájszólása se volt.) De bizony csakugyan volt köztük valami hasonló beszélgetés, alig egy hete, valóságos csoda, hogy Mariette ilyen hamar megtudta, még ha el is torzult hosszú útján, míg szájról szájra járt• - Most már eszeveszetten gyűlölik Concinit a párizsiak - mondta apám, mikor ebéd után visszavonultunk a könyvtárszobába -, és az anyakirálynét se szeretik sokkal jobban. Nagy felfordulásnak nézünk elébe, ha hamarosan ki nem oldódik az a csomó, amely fojtogat bennünket. - Csak egyvalami lep meg ebben a pasticció-ban [Bajos helyzet, bonyodalom (olaszul)] - mondta La Surie (akkoriban nagy buzgalommal tanult olaszul). - Conchine-né gyűlöli a férjét, mert úgy bánik vele, mint a vadállat, üti-veri, földhöz vágja, a hajánál fogva hurcolja, tőrrel fenyegeti. És az anyakirályné se szereti. Miért nem fognak össze és szabadulnak meg a nyomorulttól? - Mert nem tudnak - feleltem. - Concininé visszavonultan él, egyetlen szenvedélye van ezen a világon, az arany, és szüksége van odakint valakire, aki a kezére jár az ügyleteiben. Concini az. - Hát az anyakirályné? - Ő olyan zavaros fejű, tanácstalan, tétova, hogy végül mindig azt teszi, amit Concininé akar. Sohase fogja rászánni magát, hogy hazaküldje Firenzébe. Se őt, se a férjét nem fogja elküldeni. - Akkor hát nincs kiút? - kérdezte apám. Nem tudtam felelni, csak felvontam a szemöldökömet. Mert őszintén szólva már magam is kezdtem kétségbeesni: Déagéant azt mondta, legjobban attól fél a király, hogy letaszítják a trónról, és Gaston öccsét ültetik a helyébe, azt a felületes és hajlítható gyermeket, alkalmat nyújtva anyjának az újabb régenskedésre és Conchine-nak korlátlan hatalma megszilárdítására. De még aznap, mikor apám "nincs kiút"-ja úgy visszhangzott a szívemben, mint a lélekharang, még aznap felfénylett a remény: délután meglátogatott Déagéant louvrebeli lakásomon, de nem úgy folyt le a látogatás, mint az előzők, bár én a kölcsönös üdvözlések után úgy kezdtem a beszélgetést, ahogy szoktam: - Beszéljen, Déagéant úr, készítem emlékezetem tarsolyát! - Tegye el, kérem, lovag úr! Nem szolgál többet bennünket az Esszék tizenharmadik fejezete... Ma új szakaszba lépünk, már ha hajlandó. Mert veszélyes lesz. Ha már itt tartunk, kegyeskedjék emlékezetébe

idézni, lovag úr, hogy ha kudarcot vallunk... - Akkor rám a hóhérbárd, kegyelmedre meg a hurok vár. Ezt már megbeszéltük. Mondja, mondja Déagéant úr! Lassan már türelmetlen leszek, ha még sokáig nem szól. Déagéant elmosolyodott, s én azt gondoltam, hogy gyakrabban is mosolyoghatna, mert kemény és kopár arca egyszerre baráti és gyengéd mosollyal ragyogott rám. - Megkérdezhetem, hogy hány éves, lovag úr? - Huszonöt. - Nem gondolja, hogy kicsit fiatal hozzá, hogy esetleg örökre el kelljen búcsúznia szeretteitől? - Hadd idézzem nagyapámat, Mespech báróját, uram! Megkérdezték tőle, hogy vajon mióta betöltötte a századik esztendejét, nem gondol-e derűs megnyugvással az elmúlásra, mire ő azt felelte: "De nem ám! Akár fiatal az ember, akár öreg, mindig korai, ha a halál kopog az ajtaján." De én mégse szeretnék élni, ha királyomat vasra verik, vagy még rosszabb sorsra jut. Nehezen viselném azt a gyalázatot, hogy rosszul szolgáltam. - Magam is így érzek - mondta Déagéant nagyon komolyan. - No, hát akkor mihez fogunk? - kérdeztem lázas izgalommal. - Hová megyünk? Mivel kezdjük? - Ahová megyünk, oda csak egy jó óra múlva kell megérkeznünk, lovag úr, és ha megengedi, szeretném meglepni vele, hogy hová és kikkel. - Jaj, mennyi titok! De addig is, míg felfedi őket, vacsorázzunk! Vissza ne utasítsa már! Jobban telik az idő. La Barge, kérd meg Robint, hogy hozzon nekünk gonesse-i kenyeret, vajat, szép bayonne-i sonkaszeleteket és egy palack cahors-i bort! Üljünk asztalhoz, Déagéant úr, lássunk hozzá az evéshez, iváshoz, ez a jó hazai bor megmelengeti a vérét, s biztosra veszem, hogy a nyelvét is megoldja! Rajta hát, Déagéant úr, nincs kibúvó! Feleljen: a helyszín? - A Louvre. - Nagy a Louvre... - Luynes úr lakása. - Kik lesznek velünk? - Luynes úr. - Az természetes. És még ki? - Modéne báró, Luynes úr rokona. - És? - Marsillac úr. - És még? - Troncon úr. - Ki az? - Jogtudós. - Más nem? - Más nem. A mosolya ugyan cáfolta állítását, de egyebet nem tudtam kihúzni belőle. S az igazat megvallva kissé csalódott voltam. Mert a felsorolt személyeket jelentéktelennek találtam, hiszen fontosnak ígérkezett ez a vállalkozás, ha egyszer Déagéant annyira hangsúlyozta, hogy milyen veszélyes. - De hát kikre gondolt, lovag úr? - kérdezte Déagéant, megérezve, hogy mást vártam. - Hercegekre? Püspökökre? Az ilyen magas személyek többnyire nem kockáztatják, amijük van, legfeljebb ha nagy a tét, sokat lehet nyerni rajta. Kisemberek ezek - én magamat is közéjük sorolom -, de életüket adnák a királyért... Nem lévén szerelmi kapcsolatom a Louvre-ban, nem volt szokásom, hogy éjnek idején tekeregjek a palota folyosóin, ezért Déagéant azt tanácsolta, hogy húzzam a szemembe kalpagomat, takarjam el arcomat köpenyemmel, és vigyek magammal kardot és egy hosszú, háromélű tőrt. Ő maga, mint mondta, olasz módra a hátára erősíti a tőrét, az ujjasa alá. Lámpahordozónknak és egyben alabárdosunknak Robint választottam, erős testalkatáért. Ezek csak óvatossági rendszabályok, jegyezte meg Déagéant. Azt mondják, mindenfelé kószálnak gonosztevők, de ő eddig csak rejtekező szerelmesekkel találkozott éjszakai sétái alkalmával. Hanem azért a Concini kémeivel bizony összeakadhatunk. Emlékszik rá az olvasó, hogy Luynes, mikor kinevezték a Louvre kapitányává, olyan lakást kapott, amely pontosan a király lakosztálya felett volt, s csigalépcső kötötte össze a kettőt. Úgyhogy Lajos bármikor beszélhetett vele, kényelmesen és titokban. Berlinghen úr ezen a lépcsőn feküdt, és mélyen aludt. Robin méltatlankodott, hogy a semmirekellő elaludt az őrhelyén, és azt javasolta, hogy ébresztőül tegyük a torkára az alabárd élét. De én féltem, hogy az ifjonc, felriadván, sikítozni kezd, úgyhogy inkább gyengéden megráztam a vállát, Déagéant pedig elvette

Robintól a lámpát, és Berlinghen szemébe világított. Mikor végre felébredt, s én a fejére olvastam a vétkét, majdnem sírva fakadt szégyenében. Látván, hogy olyan gyámoltalan, ott hagytam vele Robint, bár szakácsomat nagyon lehangolta, hogy ott kell maradnia a hidegben és sötétben - Déagéant elvette tőle a lámpát - egy taknyossal, akit még le se hordhat, mert nemes. Déagéant a megbeszélt módon bekopogtatott a Luynes úr ajtaján, valaki fokról fokra megnyitotta az ajtót, s megjelent benne a Cadenet arca. Cadenet Luynes testvére volt, a legbátrabb hármójuk közül, ő verekedett meg Luynes helyett, mikor egy féltékeny férfiú kihívta párbajra szegényt: mert Luynes persze, maga is tudva fogyatékosságairól, sohase provokált senkit, mindenkivel szelíden, szerényen, kedvesen viselkedett. Déagéant a saját arcába világított a Robin lámpájával, s Cadenet, meglátva, kitárta az ajtót, szó nélkül üdvözölt bennünket, és félreállt. A szoba, amelybe beléptem, kicsinek tetszett, talán azért, mert egy szál gyertya világította meg igen gyéren. Megláttam Brantes-ot, Luynes másik fivérét: egy másik ajtó előtt állt, mintegy elállva az utat arrafelé, az övébe dugott két pisztoly agya csillogott a félhomályban. Nagyon hasonlított egymásra a három fivér, szerették is egymást nagyon, s testvéri szeretetükért, könnyed, játékos délies kedélyükért kedvelte őket az egész udvar. De külsőre is vonzók voltak: bár csak középmagasak, igen szép termetűek, bársonyszeműek, hollóhajúak, finom arcúak. Brantes is félreállt az utamból igen-igen kedves mosollyal, s engem, ahogy beléptem a másik szobába, elvakított az éles fény, mert két karos gyertyatartóban égtek a gyertyák, úgyhogy csak a körvonalát láttam, azt is bizonytalanul, annak a mintegy hat személynek, aki ott ült körben. De Brantes karon kapott, leültetett egy támlátlan székre, s mikor már nem kellett hunyorognom, meghökkentem: szemben velem ott ült a király. Nyomban felkeltem, hogy üdvözöljem, de Brantes megint karon ragadott, és a fülembe súgta, hogy üljek vissza, őfelsége nem akar szertartásoskodni a titkos összejöveteleken. - Mindenki itt van, felség, akit idehívatott - szólt Luynes. Lajos végigjártatta tekintetét a jelenlévőkön. Ott volt Modéne úr, Marsillac úr, Déagéant, jómagam és még valaki, alighanem Troncon úr. Egy maroknyi kisember készül visszahódítani az országot. - Köszönöm, uraim, hogy ilyen hűségesek hozzám. Talán a gyerekkori dadogása miatt lett zárkózott, talán eleve olyan volt a természete, hogy nemigen becsülte a szavakat, mindenesetre nem tűnt ki ékesszólásával, s másoktól se kívánt ékes beszédet. De kevés szavú ember lévén, beszédes arckifejezésével, hanghordozásával egészítette ki a szavak értelmét. S hogy megköszönte, hogy "ilyen hűségesek" vagyunk hozzá, azt jelentette, hogy hűségesek maradtunk (nem úgy, mint azok, akik elhagyták), hiába követett el mindent Concini meg az anyja, hogy elszigetelje. Miután köszönetet mondott nekünk, fellengzősség nélkül, de szívből jövő érzéssel, amelyet kiolvashattunk szép fekete szeme csillogásából is, ugyanilyen kurtán és tömören megjelölte idejövetelünk célját is. - Kegyelmetek tudják, uraim, mennyire rosszallom, ahogy kormányozzák ezt az országot, s azt, hogy semmibe veszik személyemet, meghiúsítják, hogy bármely országos dolog intézését a magam kezébe vegyem. - Elhallgatott, mintha őt magát is meglepné, hogy milyen hosszú mondatot mondott. És hirtelen be is fejezte a mondókáját: - Ennek kell véget vetni, uraim. Találják meg rá az eszközöket! - Azután, mintha aggálya támadt volna, tett még egy megjegyzést, amely számomra igen sokatmondó volt: - Én elébb a legszelídebb eszközökkel élnék, nem mindjárt a szélsőségesekkel. Mindjárt arra gondoltam, hogy Lajos, ha pillanatnyilag tartózkodik is a "szélsőséges" eszközöktől, gondolt már rájuk, s nem is tartja kizártnak alkalmazásukat abban az esetben, ha a "szelídek" csütörtököt mondanak. Lajos elhallgatott, és senki se szólt egy kis ideig, úgy vélem, mindenki, mint magam is, zavartan tűnődött, hogy mi lehet az a "szelíd eszköz", amivel megszabadulhatnánk Concinitól. - Szóljanak bátran, uraim, ne kérjenek tőlem engedélyt mindahányszor - mondta végül a király. - Felség - szólalt meg Luynes úr -, nem volna-e lehetséges, hogy mikor felséged Saint-Germainbe megy könnyűlovassága kíséretében, felséged maga is nyeregbe pattanna, és kantárt eresztve Rouenba nyargalnának? - Rouenba? - kérdezte Modéne úr. - Igaz, Rouen szabad királyi város, és hűséges is. De nagyon közel van Caenhoz, ott pedig Concini az úr a csapataival, az ágyúival. - Csakugyan - ismerte be Luynes úr, hogy menekülési vágyában rosszul választotta meg a menedéket. Akkor Amboise-ba, az az enyém. - Szép kastély az amboise-i, annyi bizonyos - jegyezte meg Marsillac úr -, csakhogy alig védhető, kivált egy századnyi könnyűlovassággal.

Déagéant-nak szemmel láthatólag nem tetszett a menekülés eszméje: - És ha Amboise-ba jut őfelsége, akkor mihez kezd? - Szólhatna hűséges alattvalóinak, hogy csatlakozzanak hozzá - mondta Luynes kissé tétován. - És ha senki se jelentkezik? - kérdezte Déagéant. - Ha senki se jelentkezik, fonák és megalázó helyzetbe kerül a király - mondta Troncon. - Ha Amboise-ba fut, megkockáztatjuk, hogy csorba esik a méltóságán. Csend támadt, s Luynes úr terve, minthogy ő láthatólag nem szándékozott tűzzel-vassal védelmezni, alig fogant meg, máris kútba esett. Hálás vagyok Troncon úrnak, hogy megadta a kegyelemdöfést ennek a tervnek, nemcsak azért, amit már elmondtak róla, hanem mert én nagyon szerencsétlen és méltatlan ötletnek tartottam, hogy Franciaország királya elhagyja a Louvre-t, és megfusson egy hitvány kalandor elől. Troncon úr a közbevetésével magára vonta a figyelmemet. Jól megnéztem magamnak, s tetszett, amit láttam. Úgy éreztem, éppolyan megbízható anyagból van, mint Déagéant úr. Már-már feszélyezően hosszúra nyúlt a csend, mikor, úgy emlékszem, Marsillac úr azt javasolta a királynak, forduljon az anyakirálynéhoz, mondja meg, hogy mindenképpen szeretné a kezébe venni az állam irányítását. - Nem lenne foganatja - felelte Lajos. - Ha csak egy szóval is célzok rá királyasszony anyámnak, mindjárt megharagszik. - Hát akkor - szólt közbe Modéne úr, a nagy biliárdjátékos -, ha közvetlenül nem érhet célba a golyó, "vándliztassuk": küldjön őfelsége egy tiszteletre méltó üzenetvivőt a királynéhoz, az majd az ő nevében értésére adja a királynénak, hogy csak úgy orvosolhatja bajunkat, ha elküldi Ancre marsallékat. - Hiszen épp tudok is rá egy igen alkalmatos személyt - sietett a válasszal Luynes úr, mert hát ő a "szelíd eszközök" híve volt. - Ott van l'Estang úr, a carcassoni püspök, most úgyis épp Párizsba küldte a languedoci tartományi gyűlés. Amilyen becsületes ember, bizonyosra veszem, hogy hajlandó eljárni a királynénál úgy, amiképpen kegyelmetek mondják. Csend lett, majd a király kérte, hogy ki-ki mondja el, mint vélekedik. Marsillac úr igen jónak tartotta az ötletet, hiszen ő találta ki. A kedves és békés természetű Modéne úr úgyszintén. Déagéant finnyogott, s én magam is. S mikor a király Troncont kérdezte, ő kereken kimondta: - Kétlem, felség, hogy így célt érnénk. - Miért? - Lehet, hogy az anyakirálynét és talán még Ancre marsallnét is meglehetősen könnyűszerrel meggyőzhetnénk, de magát Conchine-t nekik se sikerülne jobb belátásra bírni. Annyi katonát állított és annyi ágyút szedett össze, hogy legyőzhetetlennek hiszi magát. És úgy megmámorosodott a hatalmától, hogy a maga jószántából sohase vonul vissza. De mivel csak Troncon mondott ellene határozottan a Marsillac javaslatának, azt fogadta meg a király. Déagéant pedig, mint ő maga ajánlotta, szinte naponta névtelen üzeneteket küldözött a királynénak, hogy váljon meg a kegyencektől, "különben nagy bajt hoz magára és az országra". Később megtudtuk, hogy l'Estang úr közbenjárása és más hasonló lépések, amelyeket a király és Luynes kezdeményezett, valamint az egyre szaporodó névtelen figyelmeztetések felkeltették Cocininé gyanakvását. Lovas küldönc által értesítette a marsallt, aki akkor épp Normandiában volt. Concini lóhalálában visszanyargalt Párizsba. 1617. április tizenhetedikén meg is érkezett, és tüzet okádott. Alighogy betette a lábát a Louvre-ba, lajstromot íratott azokról, akik a királlyal érintkeztek, üvöltözött, hogy hatvanukat száműzi, a többit pedig lenyakaztatja, és ha az se elég, bezáratja a királyt a Louvre-ba, megtiltja, hogy elhagyja Párizst, megakadályozza, hogy Vincennes-be vagy Saint-Germainbe járjon hancúrozni, levegőzzön a Tuileriákban, ha akar. Hozzátette, hogy ha terveiben, kormányzósága dolgában vagy éppen személyében fenyegetni meri a király, tehet ő még annál különbet is... Még aznap este, Luynes úr lakásában összejöttek az összeesküvők, némán pillantgattak egymásra, majd végül Lajos kurtán és határozottan azt mondta, hogy cselekedni kell, mégpedig azonnal. Már ekkor senki se volt maradék maroknyi híve közt, aki meg ne értette volna, hogy lejárt a "szelíd eszközök" ideje. Luynes úr még egyszer megkísérelte, hogy feltámassza a menekülés tervét. Szegény Luynes! Milyen nyúlszívű volt az a kedves, szeretetre méltó ember! Halálra rémült a Concini fenyegetéseitől, s csak halogatást, megfontolást, kibúvókat javasolt. Szóval, "bitolygott, mint a rossz talicska kereke", ahogy Déagéant mondta. De a titkos összejövetelen, amelyet még a Concini visszatértének estéjén tartottunk, fagyos hallgatással fogadtuk új tervét, mely szerint Lajos alattomban hagyja el a Louvre-t, s menjen Soissons alá, Auvergne gróf seregéhez. Lajos ki is jött a sodrából, és lehurrogta kedvencét.

Most, hogy "a szelídebb eszközöket" kénytelenek voltunk elvetni, meg kellett határozni, hogy mennyire "szélsőséges" eszközökhöz kívánunk nyúlni. Déagéant burkoltan, de teljesen érthetően elébünk tárta a két lehetőséget: vagy elfogjuk Concinit és a Politikai Bíróság ítélőszéke elé állítjuk, vagy megöljük. Lajos rögtön elutasította a gyilkosság gondolatát, talán nem akart III. Henrik nyomdokaiba lépni, aki a Negyvenötök-kel ledöfette Guise herceget tulajdon szobájában, a blois-i kastélyban, talán nem tartotta helyénvalónak, hogy egy jámbor keresztény király vérontással kezdje az uralkodását. Déagéant, Troncon meg én tiltakoztunk. Conchine még a Louvre-ban se mozdul egy tapodtat se pretoriánus testőrsége, nagyszámú fegyveres kísérete nélkül. Ha a marsall szóhoz jut, segélykiáltására testőrsége és kísérete kardot ránt, és sokan otthagyhatják a fogukat a csetepatéban, kivéve talán azt, akinek a halála javára szolgálna az államnak. A király nem vonta vissza ellenvéleményét, de a későbbiekben majd tapasztalhatja az olvasó, hogy tulajdonképpen kevésbé volt hajthatatlan, viszont talán agyafúrtabb volt, mint amilyennek akkor gondoltuk. Tépelődtünk, hogy ki foghatná el Concinit, és Troncon, jogtudós lévén, mindjárt Henri de Mesmes-re gondolt, a párizsi főbíró helyettesére. A király véletlenül találkozott vele, mikor a Tuileriák kertjében sétálgatott Luynes-nel, s óvatosan szóba hozta a dolgot. - Talán nem hívem nekem, Mesmes úr? - szólította meg kissé nyersen. - Dehogyisnem, felség - felelte Mesmes meglepetten. Csend támadt, majd Lajos sokat sejtetőn azt mondta: - Sok olyasmit tapasztalok országomban, amivel nem vagyok megelégedve. Mesmes felvonta a szemöldökét, és nagyon figyelmesen várta a folytatást. - Ancre marsall nem teljesíti a kötelességét - szólalt meg Luynes. Mesmes hallgatott egy pillanatig. - A marsall mindig a testőrségével és erős kísérettel jár. Bizonyára heves ellenállást tanúsít, ha el akarjuk fogni. - A főbíróhelyettesnek is megvannak a maga eszközei - mondta Lajos. - De nekem nem az a hivatásom, hogy megöljem, akit letartóztatok - felelte Mesmes. - Ha kell, van bátorságom hozzá, hogy rátegyem a kezem a marsallra és a Politikai Bíróság elé állítsam, feltéve ha tiszteletben tartják a törvény betűit. - Köszönöm, Mesmes úr - mondta a király szemrebbenés nélkül. - Megelégedéssel tölt el a válasza, és szeretném, ha köztünk maradna, amit beszéltünk. Mesmes elköszönt a királytól, és a király utána nézett. Aztán Luynes felé fordult, és azt mondta: - Ez nem az, akit keresünk. Este, titkos összejövetelünkön házigazdánk, Luynes beszámolt a találkozásról. Tehetségesen, árnyaltan tudott mesélni, de amilyen helyzetben volt akkor a király és így mi is, türelmetlenül hallgattam pallérozott beszédét, s hálás voltam Déagéant-nak, hogy néhány érdes és tárgyszerű szóval végét szakasztotta a mesterkélt előadásnak. - Nekünk most éppen hogy olyan ember kell, aki nem tiszteli a törvény betűit. Akkor pedig válasszuk Vitryt! Guise hercegné bálján nem ezt a Vitryt mutattam be olvasómnak, hanem apját, akire nagyon hasonlított. Mikor meghalt, fia az örökébe lépett, megörökölte tőle l'Hopital márkijának címét és testőrkapitányi tisztét. Kötekedő, lobbanékony, nagyhangú ember volt, férfias arcú, merész tekintetű, ragadozó-állkapcsú, erős csontozatú, harsány nevetésű. Kalandjaival, párbajaival, szertelenségeivel már senkit se lepett meg. Említettem már, hogy mikor egyik katonáját becsukták, néhány emberrel berobbantotta a börtön kapuját, helybenhagyta a börtönőröket és kiszabadította a foglyokat. Jól összeszidták, annyival meg is úszta. Jóval ez után a mi ügyünk után megverte Bordeaux érsekét, elmondta mindenféle szentfazéknak és alamuszi besúgónak. A gyengébb nemhez se volt gyengéd. Nem tudott meglenni nő nélkül, ott szerzett, ahol tudott, és olyan erőszakosan munkálkodott rajtuk, hogy szegénykék összetörve, elgyötörve kerültek ki az ölelő karjai közül. Mégis, vagy éppen ezért, nem tudnám eldönteni, igen kedvelték a hölgyek, még az udvarban is. A király is, mi is jó gondolatnak találtuk a Déagéant javaslatát, annál is inkább, mivel abban a hónapban épp Vitry volt a parancsnoka a Louvre szolgálatos testőrségének. El is hívtuk Luynes egyik madarászának a közvetítésével, aki annak idején Vitry apjánál szolgált, és ővele baráti viszonyban volt. Vitry ebéd után, tizenegy órakor jelentkezett Luynes úr lakásán, s annak bizonyságául, hogy lehet valaki bátor, sőt vakmerő és mégis óvatos, földbe gyökerezett a lába, mikor meglátta köztünk Déagéant-t. - Mit keres itt ez az ember? - kérdezte, fittyet hányva az etikettnek. - Ez a Barbin embere! - És mégis jó hívem - felelte a király.

- Hát az más - vágta rá Vitry. - Kegyeskedjék elmondani, felség, hogy mit vár tőlem! - Hogy fogja el Ancre marsallt. - Meglesz, felség. - Vitry csak ennyit mondott. Láttam, örül Lajos, hogy magához hasonlatos szűkszavú emberre lelt, kivált, hogy Vitry eltűnődött egy pillanatra, majd mindjárt rátért a végrehajtás részleteire. - Szeretnék magam mellé venni három megbízható embert, felség: Du Hallier-t, a fivéremet, Persant, a sógoromat és Roquerolles-t, el is hoznám őket ide, hogy felséged nekik is kiadhassa azt a parancsot, amit most nekem. - Jó lesz így - mondta a király. Másnap este Vitry megjelent az említett három nemessel, s a király előttük is megismételte a parancsot, hogy fogják el a marsallt. - Felség - szólt Vitry -, Du Hallier hoz magával néhány embert. Persannak, Roquerolles-nak és nekem is lesz egypár emberünk. Összesen körülbelül húsz személy. Márpedig Concini vagy száz emberrel jár mindenütt. Vagyis számbeli fölényben lesznek, mikor el akarjuk fogni a marsallt, s védekezni fognak. Mit óhajt felséged, mit tegyek? Lajos jól a szeme közé nézett Vitrynek, de nem felelt. Déagéant nagy fennszóval, érthetően azt mondta: - Azt akarja a király, hogy ölje meg. Vitry ránézett Déagéant-ra, majd ránézett a királyra, de az csak hallgatott, se meg nem erősítette, amit Déagéant mondott, se ellene nem mondott. Akármilyen durván viselkedett Vitry, azért buta nem volt. Megértette, hogy Lajos hallgatása csak tartózkodás, egyetért, de nem akarja kimondani. Ami engem illet, én csak bámultam Lajost. Még tizenhatodik esztendejét se töltötte be, de ha kétszer annyi idős, akkor se cselekedhetne nagyobb politikai ügyességgel s óvhatná gondosabban a méltóságát. - Teljesítem a parancsot, felség - mondta Vitry. Vitry gyors, gyakorlatias, célratörő ember volt, mindjárt tudni akarta, hogy hol és mikor. A király titkos tanácsa, a hatok akkor látták, hogy a Lajos sok hónapos hallgatása hosszú, feszült gondolkodást takart, s egy érett tervet, amelynek legfeljebb néhány részletét kellett módosítanunk. Az elfogatást - használjuk csak továbbra is ezt az álcázó szót - április huszonharmadikára terveztük, egy vasárnapi napra, s helyszínéül a Louvre-t választottuk. Pontosabban a király második emeleti fegyveres szobáját, azt, ahol annyiszor beszélgettem sotto voce a királlyal, míg ő szétszedegette meg összerakosgatta valamelyik szép szakállas puskáját. Concinit odahívja őfelsége egyik hírvivője, hogy nézze meg azokat a kis ágyúkat, amelyekkel Lajos a Tuileriákban emelt földerődöket vereti - tudta jól Lajos, hogy nem illik már az ő korához ez a játék, de mióta Concini visszajött Párizsba, úgy tett, mintha még mindig szórakoztatná, gondolta, hogy anyja és a kegyenc, gyermetegnek találván időtöltését, biztonságban fogja érezni magát. Szóval, majd abban a fegyveres szobában fogja el Concinit Vitry és csapata. Se a kudarc, se a siker nem éri váratlanul Lajost. Mindenre gondolt. Ha nem sikerül elfogni Concinit, Lajos híveivel a Nagy Folyosón át kimegy a Tuileriákba, ahol felnyergelt lovak várnak rájuk. Meaux-ba vágtatnak, amelynek Vitry a kormányzója. A város falainak menedékében Lajos odarendeli seregeit, és utána ered a marsallnak, bármilyen erődbe veszi is be magát Franciaország földjén. Ha sikerül, közli az anyakirálynéval, hogy úgy látja jónak, ha maga veszi kezébe országa kormányzását, s mivel nyugodtabb lelkiállapotban szeretne tájékozódni az ügyek felől, kéri Medici Máriát, hogy menjen el Párizsból, később majd visszahívja. Teljesen nyilvánvaló volt a Lajos szándéka. És engem elbűvölt az okossága. Rájött, hogy sohase fog uralkodni, míg anyja a Louvre-ban lesz. A bitorló halála tehát a rossz anya politikai halálával jár. Én még abban se voltam biztos, hogy csakugyan vissza akarja hívni. Tizenhatodik fejezet Négy nappal a kitűzött időpont előtt váratlan dolog történt: Pont de Courlay úr, Richelieu sógora elment Luynes úrhoz, és bizalmasan közölte vele, hogy Richelieu "látja, hogy sok minden nem úgy van, ahogy lennie kellene, s őfelségének semmi oka rá, hogy elégedett legyen; s ha őfelségének úgy tetszik, hogy őt saját miniszterei egyikének tekintse, se az ő hatáskörében, se más, tudomására jutó ügyekben nem lesz olyan, amiről híven ne tájékoztatná őfelségét". A titkos tanácsot nagy zavarba hozta az üzenet, s két, teljesen ellentétes módon magyarázták. Volt, aki aggódott, hogy Richelieu megorrontotta az összeesküvést. Mások, mint Luynes, úgy vélekedtek, hogy Richelieu nem ajánl ilyet, ha Concini a király életére tör, mint mi feltételeztük. S mint várhattuk, Luynes

ezzel érvelt, javasolva, hogy halasszuk el a Concini letartóztatását. Lajos elsápadt haragjában, Luynes alig mondta ki, letorkolta: nem változtatjuk meg a kitűzött napot. Ha megtesszük, Vitry nem fog bízni elhatározásunk szilárdságában. Később magától Richelieu-től hallottam, hogy ő valójában mit sem tudott arról, amit Lajos környezetében szövögettek Concini ellen, se arról, amit Concini forralt Lajos ellen. De ő akkoriban félig-meddig kegyvesztett volt, már-már elbocsátott miniszter, Concini rosszul bánt vele, sértegette, rágalmazta, s ő, közelről láthatván a marsall eszeveszett cselekedeteit, amúgy se jósolt neki nagy jövőt, úgyhogy kétségbeesetten keresett maga körül valami ágat, ahová leszállhat, mert azon, ahová fészkelt, nagyon rosszul találta magát, félt, hogy letörik, s ő is lezuhan vele: s meg is történik, ha az utolsó pillanatban eszébe nem jut, hogy csak úgy vaktában olajágat vigyen a királynak. Ezen múlt a sorsa. Április tizenkilencedikén küldte Richelieu a sógorát Luynes-hez ezzel az üzenettel. Négy nap választott el bennünket Concini kivégzésének időpontjától. A hónap első napjától fogva reggeltől estig, napkeltétől napnyugtáig zuhogott az eső, felhő és felhő sötétítette az eget, egész nap nem tudott áttörni rajtuk a napsugár. Mintha megharagudott volna a Természet az emberi nemre, azért gyötörte volna szegény fejünket ezzel a világ végi félhomállyal, dögletes párával, vízözönének szünetlen zúduló lándzsáival és vesszeivel. Inkább a jégesőt, istennyilát, mennykövet választottam volna, azt hiszem, e helyett az állandó eső helyett, amely a háztetőt, ablakot kalapálta, s valami furcsa, szorongó keserűséget élesztgetett bennünk. Mint Berlinghen elmondotta - márpedig ő csak tudta, hiszen maga se nyugodhatott -, azon a négy éjszakán, amely alig volt sötétebb, mint a nappalok, nem aludt a király, s ha elszenderedett, jajgatva felriadt, mert, gondolom, az ő lázas elméjében is ugyanazok a keserű gondolatok gomolyogtak. Mikor felserkent, "nem tudta, mit mondjon Héroard-nak", mint később megvallotta nekem, s színlelte, hogy vidám, friss, "jó erőben van", ahogy Héroard aggályosan feljegyezte a naplójába. Nappal úgy tett, kifürkészhetetlen arccal, mint aki egészen gyermekes szórakozásainak szenteli magát. Erről a "nem tudtam, mit mondjak Héroard-nak"-ról arra kellett következtetnem, hogy bármily valószínűtlennek látszik is, a király nem avatta be az orvost az összeesküvés tervébe, talán azért, mert környezetéből Héroard-t figyelték a legjobban, s így ő volt a leggyengébb láncszem. Végre felvirradt az az április huszonharmadika, ha ugyan beszélhetünk virradatról, mert az a nap se volt se derültebb, se szárazabb, mint az előzők abban a hónapban. Mivel Concini általában reggel kilenc és tíz között jött a Louvre-ba, Dubuissont kiállították őrködni a Szajna rakpartjának szögletébe, hogy ha a marsall kijön parti házából, nyomban szóljon Vitrynek és embereinek, akik kettesével-hármasával őgyelegtek a Louvre udvarán, az eső miatt köpenyük alá rejtve pisztolyaikat. Figyelmeztetik a királyt is, az pedig egy apródot szalajt Concinihoz, hogy őfelsége várja a fegyveres szobában. Reggel fél kilenckor Lajos kiment a Kis Folyosóra biliárdozni, s hogy kilenckor magam is odamentem üdvözlésére, hívott, hogy játsszam vele, rá is állottam, bár korántsem játszottam olyan jól, mint ő. De aznap, kivételképp, igen. Én nem játszottam jobban, mint máskor, Lajos játszott sokkal rosszabbul. Nem mintha remegett volna a keze, de nem célzott elég gondosan, és nem mérlegelte elég pontosan, hogyan érheti el, hogy a golyó hozzákoccanjon a másik kettőhöz. Minden negyedórában rápillantott az órájára, amelyet ez egyszer divatosan láncon viselt a nyakában. Közben csak esett az eső, gyötrelmesen egyhangúan, szakadatlan kopogása horzsolta az idegeinket. Soha életemben nem biliárdoztam ennyit egyfolytában, se ilyen csekély élvezettel. Végül a szamaritánusok toronyórája gyászos hangon elütötte a delet, s Lajos, a zöld posztóra hajítva a dákót, odasziszegte a foga közt: "Most már nem jön. Menjünk misére!" Azzal elindult a Kis Bourbon-palota kápolnája felé, én meg utána. Már vége felé járt a mise, mikor Dubuisson megjelent, s a fülébe súgta a királynak, hogy most jött be Concini a Louvre-ba, és felfelé tart a főlépcsőn az anyakirálynéhoz. Lajos tüstént utána küldte hírnökét, hogy hívja a fegyveres szobába, de míg a hírnök felszaladt a főlépcsőn, Concini lement a csigalépcsőn, kiment a Louvre-ból, és hazatért. Elvétettük. Ebéd után összegyúlt a titkos tanács Luynes-nél, és Vitry mindannyiunkat elbűvölt éleslátásával és azzal, ahogy meg tudta figyelni a részleteket. - Meg kell változtatnunk a tervünket, felség - szólt öblös hangján, hiába próbálta visszafogni harsányságát. - Nagyon bonyolult. Concini délben bejött a Louvre-ba a Bourbonkapun; ott ment el mellettünk egy ölnyire, de nem foghattuk el, és mi akadályozott meg benne? A tervünk. Mert először Dubuissonnak értesítenie kellett felségedet, hogy küldjön Concinihoz küldöncöt, aki majd megmondja, hogy felséged várja a fegyveres szobában. Ma nem találta meg a hírnök. De tegyük fel, felség, hogy holnap megtalálja, és átadja felséged meghívását. Olyan bizonyos, hogy Concini elfogadja? Nem hiszem. Vajon nem jut-e eszébe, hogy Condé herceget is az anyakirályné lakosztályába hívatták, úgy fogták el? Hogyne tudná Concini, hogy felséged nem szereti, mikor az egész udvar tudja? Úgy vélem, nagyon

meglepné felséged meghívása, és épp a kedvessége dugná a bogarat a fülébe. Gyanút fogna, nem menne oda, a fejem teszem rá. Még az is lehet, hogy ha forral valamit felséged ellen, rémületében minél előbb meg is akarná tenni. Lajos két kezét a térdén nyugtatva, szép fekete szemével Vitry szemébe nézve feszült figyelemmel hallgatta a lendületes beszédet. Mikor Vitry befejezte, higgadtan így szólt: - Igaz. És ha igaz, meg kell fogadni. Van más terve, Vitry úr? Szép olvasónőm, ha Franciaország valamelyik bájos vidékén lakik, és életében se volt a Louvre-ban, meg kell tudnia, hogy juthat be, mert másképp nem érti meg Vitry tervét. Megkérhetném, persze, hogy lapozza fel emlékirataim hetedik fejezetét, és olvassa el újra az első lapjait. De mivel semmi se olyan fontos nekem, mint a rokonszenve, úgy határoztam, megkímélem attól a csekély fáradságtól is, hogy visszafelé kelljen lapoznia könyvemben, s inkább röviden elmondom, hogy is van ez. "A nagy Bourbon-kapunak" nevezett kapun lehet bemenni a Louvre-ba, a kapu mellett jobbról-balról két nagy, régi és félelmes kerek torony áll. Ha a nagy Bourbon-kapu két szárnyát kitárják - irtózatos csikorgás támad, s bizonnyal sérti a fülecskéjét -, egy rögzített fahídon találja magát, amelyet "alvó hídnak" hívnak (La Surie szerint, mert mindig fekszik), a két és fél öl széles híd vizesárkokat ível át, két oldalán mellvéd óvja, hogy szépséged belé ne essen a feketés, büdös vízbe. Ha folytatja útját, kedves olvasónőm, az "alvó híd" folytatásaképp talál egymás mellett két felvonóhidat, egy nagyot meg egy kicsit. A nagy, amely mellesleg csak akkora, hogy egy hintó éppen hogy elfér rajta, egy bolthajtásos átjáróba vezeti, azt pedig kocsikapu és gyalogoskapu zárja el, az utóbbin mennek be az érkezők, de csak egyesével, ahhoz vezet a kisebbik felvonóhíd, amelyet "pallónak" neveznek, vagy inkább becéznek. Ha gyalog megy, és a bolthajtásos átjáróba vezető kocsikapu zárva, a "pallót" kell igénybe vennie, így a kiskapuhoz jut, amelyet a testőrség kapitánya, szép és jó arca láttán, tüstént ki is nyit. Vitry a következő tervet tárta a király elé: mielőtt Concini a Louvre-ba érkezne, becsukják a bolthajtásos átjáróba vezető kocsikaput, s csak a kiskaput hagyják nyitva. És mikor Concini bejön az "alvó hídon", bezárják mögötte a nagy Bourbon-kaput, elválasztva őt kísérete egy részétől. Így, ha egérfogóba, ahogy mondták, nem kerül is éppen, hiszen nyitva a kiskapu, mindenesetre igen szűk helyre jut, s azok a kísérői, akik vele együtt átjöttek az "alvó hídon", módfelett összeszorulnak. Még ha többen lennének is, mint Vitry a húsz-egynéhány emberével, akkor se lesz helyük, hogy kardot rántsanak, ami egyébként se sokat érne a pisztolyos rohamozók ellenében. Oly hibátlannak látszott ez az új terv, hogy egyikünk se kívánta vitatni, akik hallottuk. Különben is, ha mégannyira égtünk volna is a vágytól, hogy kifogásoljuk, akkor se lehetett volna, mert ahogy Vitry kimondta az utolsó szót, a király máris, nagyon határozottan elfogadta, szavajárása szerint "igen-igen jónak" találván minden részletében. Most már csak ki kellett várni. És bizony, hosszú volt a várakozás - az egész délután, az éjszaka, a reggel. Jó jelnek vettük - mert ha nagyon a szívünkön viselünk valamit, mindig egy kicsit babonásak vagyunk -, hogy április huszonnegyedikén, hétfőn hirtelen elállt az eső, pedig elsejétől fogva éjjel-nappal szüntelenül esett, valósággal csodálkoztunk, hogy nem halljuk már az utálatos dobolását. Az egyszerű és gyakorlatias Vitry is örült, hogy elállt az eső, de gyakorlati okból: mivel nem nedvesedik át a gyújtópor, nem eshetik meg, hogy nehezen sül el a pisztoly. Egyéb intézkedéseket is tett, amelyekben megmutatkozott, hogy a katonaembernek mindenre számítania kell, még arra is, amire nem lehet számítani. Ahelyett, hogy egy őrrel küldte volna el Comeillan úrnak a Bourbon-kapura vonatkozó parancsot, maga fáradt el hozzá, tartván tőle, hogy rosszul közvetítik vagy rosszul értik a parancsot. S valóban, a város íjászai nem nyithatták-csukhatták a nagy Bourbon-kaput csak úgy, hanem csakis a kapu kapitányának vagy helyettesének parancsára, az pedig csak a testőrség kapitányának, jelen esetben Vitry úrnak a jóváhagyásával cselekedhetett. Corneillan úr, a kapu kapitányhelyettese volt szolgálatban április huszonnegyedikén kapitánya helyett, neki adott Vitry parancsot élőszóval, hogy őrködjön a Bourbon-kapunál, míg fel nem tűnik Ancre marsall, s ha bejön, zárja be utána a kaput, bárhogy zúgnak a kívül rekedtek. Ezután Vitry felment az első emeletre, a Louvre nagytermébe, és megparancsolta a svájciaknak, akik azért voltak ott, mert ők adták a díszőrséget, hogy menjenek le a Svájciak termének nevezett helyiségbe bajtársaik megerősítésére. Aztán felkereste Fourilles urat, a szolgálatos királyi testőrszázad kapitányát, és utasította, hogy maradjon tartalékban és fegyverben a Louvre másik oldalán, abban az udvarban, amire a konyhák nyílnak. Azután visszament az őrök termébe, s az ajtóból szemmel tartotta a Louvre kiskapuját, amelyen Dubuisson, aki most is ott posztolt a Concini háza közelében, majd beszalad és jelenti a marsall

érkezését. Vitry később elmondta nekünk, hogy míg az utasításokat adta, víg volt és tettre kész. Hanem mikor már csak várni kellett, s csak üldögélt egy ládán, vagy nagy léptekkel rótta az őrség termét, vagy az ajtóban ácsorgott a kiskapura meredve, rájött a hasgörcs, amit igen szégyenlett. De aztán eszébe jutott, hogy apja elbeszélése szerint IV. Henrik minden győztes csatája előtt bélzavarokkal bajlódott, s megnyugodott, sőt elhitette magával, hogy ez a rosszullét épp hogy a vállalkozás sikerét jövendöli. Pontosan tíz órakor érkezett a hír, hogy Concini elindult hazulról. Vitry a fejébe vágta a kalpagját, felragadta a parancsnoki botját, kiment, s jelt adott összeesküvő társainak, azok köréje sereglettek. Vitry nagy léptekkel haladt a kiskapu felé, úgyhogy hallotta, s nagy megkönnyebbüléssel, hogy csikorog a nagykapu két szárnya, amint Comeillan parancsára becsukódik. Concini tehát az "alvó hídon" jár, s már nem fordulhat vissza. Támadt egy kis galiba, amire Vitry se számított: a kocsikapu zárva lévén, ő és társai is csak a kiskapun, majd a "pallón" át közelíthették meg az "alvó hidat". Vagyis ugyanazon az úton jártak, csak ellenkező irányban, mint amelyen ugyanabban a pillanatban a Concini hívei a Louvre udvara felé indultak. De oly szúk volt a kiskapu és keskeny a palló, hogy két ember is alig tudott elmenni egymás mellett. Volt még egy baj: Vitryt sokan ismerték és szerették az udvarban, mert jó cimbora volt, és sok szemközt jövő szerette volna üdvözölni, megölelgetni, eltréfálkozni vele. Vitry leplezni igyekezett lázas türelmetlenségét, s mindenkinek odakiáltott: - Alászolgája, iksz úr! Alászolgája, ipszilon úr! Engedjen! Engedjen! Dolgom van. S mire végre az "alvó hídra" ért, úgy elvakította a méreg, hogy elment Concini mellett, nem vette észre. Igaz, hogy Concini lehorgasztott fővel ment, mert épp elmerülten olvasott egy levelet, az "alvó híd" korlátja mentén ballagva. Cauvigny úr, a levél írója három lépés távolságból követte, tőle kérdezte meg Vitry: - Hol a marsall? - Hát ott! - mutatott rá Cauvigny. Vitry megfordult, visszament néhány lépést, elkapta a Concini bal karját, és elkiáltotta magát: - A király parancsára letartóztatom! - A me? [Hozzám (ti. szól)? (olaszul)] - kiáltott fel Concini, és fürgén a korláthoz hátrálva, kardja markolatához kapott. Vitrynek több se kellett, épp erre a mozdulatra várt. - Igen, az úrhoz - kiáltotta, erős markával mozdulatlanságra kárhoztatva a marsallt, s megadta társainak az egyezményes jelet. Öt pisztolylövés dördült egyazon pillanatban. Concini nem kiáltott, térdre roskadt, de nem dőlt a földre, mert a híd mellvértje támasztotta a hátát. Testhelyzete miatt élőnek látszott, ezért az összeesküvők tőrt, kardot döfködtek belé, kinek mije volt, miközben Vitry torkaszakadtából ordította, hogy "A király nevében!", hogy féken tartsa Concini kíséretét, amely megdöbbenésében úgyse tudott cselekedni, úgyhogy a király szó végképp megbénította. Csak Saint-Georges úr húzta ki félig a kardját, de látván, hogy egyedül van vele, ő is visszadugta. Concini eltorzult, véres arca fekete volt a puskaportól, annyi pisztolylövést kapott közelről. Vitryt bosszantotta, hogy még mindig ül a tetem, belerúgott. A test oldalt dőlt és elterült, arccal az "alvó híd" piszkos deszkáinak. Eközben a fél sárcipője, mert sárcipőt viselt a cipőjén, kiesett a híd mellvédje alatt, bele a vizesárokba. S mivel talppal lefelé esett, nem süllyedt el mindjárt, néhány percig ott lebegett a feketés vízen. Az előbbenieket a dráma résztvevőinek hű elbeszélése alapján mondtam el, de most tegye meg nekem az olvasó, hogy térjen vissza velem néhány órányira az időben, oda, mikor reggel hét órakor, törődötten ébredve, ha mondhatom így, álmatlanságomból, megyek a király lakosztálya felé, sejtve, hogy ez az április huszonnegyedikei délelőtt nyomasztó és hosszú lesz Lajosnak. Az előszobában az ifjú Berlinghen ülve, ruhástul aludt egy széken. - Mit csinál itt? - ráztam meg. - Őfelsége az éjjel kiküldött a hálószobájából: horkoltam. - Majd a rá jellemző gyermeteg módon hozzáfűzte: - Ezért rossz, ha rosszul alszik az ember gazdája: meghallja. - Olyan rosszul alszik? Berlinghen bólogatott bongyor szőke fejével: - De még nagyobb baj, hogy ha alszik, akkor is beszél álmában. Istenuccse, ha király nem volna, azt mondanám, zavar. - Honnan tudja, hogy álmában beszél? - Más a hangja olyankor.

Ekkor felhangzott az a bizonyos hang a szoba felől, s nem álomittas hang volt, hanem egy nagyon is éber ember parancsoló és türelmetlen hangja. - Ki van itt, Berlinghen? - Siorac úr, felség. - Eredj, Berlinghen, hívd ide Luynes urat és Héroard doktort, s mihelyt megérkeznek, jöjjenek be Siorac úrral együtt! - Gondom lesz rá, felség - mondta Berlinghen, de nem adta jelét, hogy fel akarna kelni a székről. - Ne gondod legyen rá, hanem szaladj ! - Szaladok, felség - felelte Berlinghen, és szándékosan fellökte a széket, mikor felállt, hogy a nagy zörgésből is érezni lehessen, milyen buzgón teljesíti gazdája parancsait. Tett vagy két lépést az előszobában, s utána megint olyan kényelmesen mozgott, mint máskor. Nem reggeliztem, mikor felkeltem, annyira össze volt szorulva a torkom meg a gyomrom, még most is gyenge voltam egy kicsit, remegett a lábam, köd gomolygott a fejemben, talpra állítottam hát a támlátlan széket, és leültem rá: fejemet kezembe temetve a Greifin-emre és apámra gondoltam - egy szót se szóltam nekik róla, hogy mit tervezünk. Azon tűnődtem, hogy vajon viszontlátom-e őket az életben, hogy vajon nem utolsó szabad óráimat élem-e, mert tudtam, ha elbukunk, Concini bosszúja kegyetlen lesz, s ahogy elgondolkoztam rajta, nem tudom, miért, de nagyon valószínűnek tartottam a bukást: már ott láttam a fejemet a tőkén, s csorgott a veríték a lapockám közt, és a legszörnyűbb riadalomban vergődtem szendergésemben, mikor Déagéant meglepett. - Mi a csoda, lovag úr, alszik? A leggonoszabb veszedelmek közepette? De jó fiatalnak és gondtalannak lenni! Annyira megörültem, hogy Déagéant ennyire félreismer, hogy felkeltem és megöleltem. Szerény ember volt, aggályosan ügyelt, hogy rangja szerint viselkedjen, meglepte a leereszkedésem, de viszonozta az ölelésemet, s fogadok, hogy ezt is ifjúságom számlájára írta, akárcsak azt a gondtalan nyugalmat, amit nekem tulajdonított. - Ki van ott magával, Sioac? - kérdezte a király. - Déagéant úr, felség. - Ő is jöjjön be magával, és Luynes és Héroard is, ha megjönnek. - Igen, felség. Mint mindig, mikor Sioac-nak szólított, mint kisded korában, elöntött a szeretet, és elszégyelltem magam, hogy a Bastille-ra meg a vérpadra gondoltam, pedig mi az én életem királyoméhoz képest. Végre megjött Luynes úr is, s feltűnt, hogy milyen nehézkesen kocog utána Héroard: ő néhány évvel idősebb volt, kicsit pohos is, s egészen eltöltötte feladata fontosságának tudata. Héroard teljes súlyával átérezte, és velünk is éreztette, hogy mikor felébred a király, néhány percig csak az övé, Luynes, Déagéant meg én félkörben álltunk a mennyezetes ágy körül, s néztük, hogy milyen komolyan tesz-vesz Héroard, mint a miséző pap. Legelőször is azt a vizeletet vette szemügyre, amelytől hajnalban könnyebbedett meg a királyi hólyag, majd kijelentette: "világossárga színű és elegendő". Azután megfogta a Lajos csuklóját, az ujjasa kézelőjére varrt zsebből elővette ormótlan óráját, rátapintott őfelsége érverésére, s egy leheletnyi pátosszal bejelentette, hogy "erőteljes, egyenletes és nyugodt". Visszatette az óráját a helyére, rátette a kezét a király homlokára, néhány másodpercig rajta tartotta, aztán visszahúzva közölte, hogy "testhévsége enyhe". Végezetül egy jó percig nézegette Lajos arcát, aztán komolyan és személytelenül, mint mindig, azt mondta: "Jó arcszín, víg kedély." Elámultam ezen a megállapításán, szerintem sápadt, fáradt és feszült volt a király arca, s ez egészen természetes dolog, ha egy tizenöt és fél éves fiúcska négy éjjel le nem hunyja a szemét, és az életét kockáztatja egy kétséges kimenetelű vállalkozásban. Ezen morfondíroztam, míg Héroard közölte, hogy végzett, most már "fűsülhetik" az inasok őfelségét. Ezzel a régies tájszóval mondta a fésülést. Némi tűnődés után úgy véltem, hogy épp ellenkezőleg, mint eleinte gondoltam, Héroard igenis tud a tervünkről, csak a király megkérte, hogy tegyen úgy, mintha mit sem sejtene. És épp ezért tett előttünk valótlan kijelentést a király kedélyéről, hogy mindjárt ugyanezt jelentve az anyakirálynénak, elaltassa a gyanakvását. Minekutána "megfűsülték" és felöltöztették a királyt, imádkozott, evett egy-két falatot reggelire, aztán Luynesnel, Déagéant-nal és velem kiment a Kis Folyosóra, és biliárdozással igyekezett enyhíteni a várakozás feszültségét. Luynes igen ügyes biliárdos volt, őt kérte meg, hogy játsszon vele. Luynes színlelt lelkesedéssel fogadta el a kihívást, nyilván legszívesebben húsz mérföldre lett volna innen, egy erős és fürge ló hátán. Mindenesetre aznap nem remekelt, nem volt biztos a keze. A Lajosé nem

remegett, de tenger ideig krétázgatta a dákó végét révedező szemmel. Végül bele is unt ebbe a szórakozásba, amely olyannyira nem szórakoztatta, szólította Descluseaux-t, s meghagyta neki, hogy menjen fel a második emeletre, és nyissa ki a fegyveres szoba ajtaját. A puskatartó állványokon sorakozó szép, fényes fegyverek láthatólag megnyugtatták, szemmel-kézzel cirógatta őket, majd megparancsolta Descluseaux-nak, hogy tegye az asztalra a "nagy Vitryjét": egy remek kanócpuskát hívott így, amely akkor a puskaművesség legújabb találmányának számított. Több mint százölnyire hordott, és csodálatosan pontosan lehetett célozni vele. Descluseaux odavitte, s Lajos szétszedte, gondosan megtisztította az alkatrészeit, és igen ügyesen összerakta, már ahogy szokta. Aztán megtöltötte, de a kanócot nem gyújtotta meg, s átadta a fegyvert Descluseaux-nak. Majd Déagéant-nal, velem és a "nagy Vitryt" cipelő Descluseaux-val a nyomában lement a szobájába, leült egy támlátlan székre, és némán, mozdulatlanul bámulta a földet. Egy perc múlva megint felállt, szólt Berlinghennek, hogy kösse fel a kardját. Így, kardosan, járkálni kezdett fel-alá a helyiségben, elszánt arccal meredve maga elé. Fél tizenegykor olyan különös dolog történt, hogy még azon a rendkívüli napon is alig hittem el, pedig tanúja voltam. Egy ember, akit senki se ismert az udvarban, s azóta se látta senki - de mit is beszélek, egy ember? Egy bajkeverő, egy hitvány alak, egy eszement, egy tökkelütött, egy akasztófavirág futott a szoba ajtajához lélekszakadva, szétszórt hajjal, és azt ordította: - Felség! Felség! Elhibázták Ancre marsallt, és most csörtet felfelé a díszlépcsőn az embereivel! - Azzal eltűnt, mintha a pokol nyelte volna el. Lajos néhány perccel azelőtt megint visszaült, s most szikrázó szemmel ugrott fel. - Rajta, Descluseaux! Gyújtsd meg a nagy Vitrym kanócát! Kihúzta a kardját, a csuklójára csúsztatta a kardszíjat, hogy szabad legyen a keze, s megfoghassa a kanócpuskát, ha lőni kell. Descluseaux mellette ment, vitte a kanócpuskát, Luynes meg én szintén kardot rántottunk. - Gyerünk! - kiáltotta Lajos. - Legázolom őket! Átsietett az előszobán, de ahogy kilépett az ajtón, szembe találta magát Ornano úrral, a korzikaiak ezredesével. - Hová megy, felség? -kiáltotta az ezredes. - Megtörtént. Ancre marsall meghalt. - De biztosan megállapították, hogy meghalt? - kérdezte a király, mert még a fülében csengett az ismeretlen ember álhíre. - Igaz, amit mond, felség! - kiáltotta egy nemes zihálva a király felé futtában. Később megtudtam, hogy Cauvigny úr volt, az, akinek a folyamodványát olvasgatta Concini, mikor leterítették a pisztolylövések. Uramisten! Hát nem vesztegette az időt a fickó, köpönyeget fordított, és szaladt udvarolni a királynak. És ki tudja, tán még közelesen őfelségének is benyújtja azt a folyamodványt, amit Concini, meghalván, válasz nélkül hagyott. Nemcsak Cauvigny úr tett így, nemcsak ő fordult meg. Szinte tanulságos volt a Concini híveinek sebes pálfordulása. Mikor Lajos a testőrség termébe ért, és kinyitotta az egyik ablakot, amely a Louvre udvarára nézett, akkora éljenzés fogadta, mintha nem is húsz híve ölte volna meg a kegyencet, hanem ez az egész tömeg. Az az öt pisztolylövés egyszeriben éppolyan rendíthetetlen királypártit csinált a Concini száz talpnyalójából, mint amilyen az a néhány ember volt, aki lesújtott a marsallra. Lajos pedig mámorosan boldog volt. Pirult, lihegett, beletelt egy kis időbe, míg szólni bírt. Hét éve halt meg az apja: hétévnyi elnyomatás, bántás, megaláztatás érzéketlen anyja igájában! S mikor végre megjött a szava, lekiáltotta az éljenző tömegnek, de olyan fulladt hangon, hogy alig hallották meg: - Köszönöm! Köszönöm! Hálásan köszönöm mindnyájuknak! Most már király vagyok. Nem különös, hogy a szenvedélyeket felszító nagy események alkalmával az álhír gyakran előtte jár a jó hímek, mintha az erős félelemnek hatalmában volna megidézni a rettegett szerencsétlen jövő kísértetét? Így volt ez a Louvreban is, mikor az a valaki, akit említettem, meghírelte a királynak, hogy nem sikerült a merénylet. És szerte a fővárosban is: már egy órával az "alvó hídi" lövöldözés után elterjedt a párizsiak körében, hogy a királyt, az ő szeretett kicsi királyukat, akit anyja meg az az aljas Conchine már amúgy is fogva tartott a saját Louvre-jában, most orgyilkos kése döfte le. Szertelen nagy felzúdulás támadt. A boltosok, érezve, hogy mindjárt kitör a zendülés vihara, bezárták boltjukat, és feltették a vastag, vaspántos fatáblákat is, mint éjszakára. Se árus, se vevő nem lévén, be kellett zárni az új piacot. Mert nem volt se férfi, se asszony, aki a szörnyű hír hallatára abba ne hagyta volna, amit csinált, ott ne hagyta volna a műhelyt, a mészárszéket, a kemencét vagy a tűt, hogy az utcára menjen, ahol máris végeláthatatlan sokaság nyüzsgött.

A jószívű párizsi fehérnép csak sírt, jajgatott és átkozódott, mocskolta Concinit és szörnyű fenyegetésekkel, sértő, gyalázkodó, durva szavakkal illette az anyakirálynét is. A férfiak vicsorogtak, mint a láncra kötött véreb, a forrófejűek arról beszéltek, hogy fegyvert ragadnak, és kiráncigálják a zsarnokot a Louvre-ból. A főváros legszájasabb testülete, a foltozóvargák céhe, amelynek Picard volt a vezére, elözönlötte az utcákat, lázadásra buzdítva az iparosokat, a kóbor katonákat és a dologtalanul kószálókat. A legvadabb céhek, a rakodómunkások, vasöntők, szajnai hajósok minden képzeletet felülmúló erőszakos cselekedeteket forgattak a fejükben, s mint mágnes a vasreszeléket, úgy vonzották magukhoz a párizsi apacsokat, azok is hozzájuk csapódtak alattomban - a Rouget-, a Plumet-, a Grisons-fiúk -, pedig máskor nappal a büdös külvárosok mélyén lappangtak, kettős kijáratú odúkban, az őrjárat számára hozzáférhetetlen sikátorszövevényben. Csak egy kiáltás harsant mindenfelé: halál arra az emberre, aki már nem élt. Az útkereszteződéseknél elfűrészelték annak az ötven bitónak a lábát, amelyet a nép megfélemlítésére állítottak. Csak egyetlenegyet hagytak meg, az újhídon lévőt, hogy majd arra akasztják az "ebet", ha megkaphatják. Az őrség közbe akart lépni, de meghajigálták kővel, úgyhogy visszavonultak, s siettek jelenteni Lajosnak, hogy a tömeg a Louvre ellen vonul. A királyi tanács, amely attól a pillanattól fogva, hogy Concinit leterítették a golyók, már nem volt titkos, szakadatlanul ülésezett, s most elhatározta, hogy azonnal elcsendesíti a mozgolódást, és elejét veszi az esetleges szertelenkedéseknek. Szétküldték a testőrség íjászait, mindenki láthatta, kik azok, mert a király színeiben voltak, hogy vágtassák be a várost, és kiáltsák világgá torkuk szakadtából: "Concini meghalt. Concini meghalt. A király a király. Élen a király!" Mindjárt felkapta a nép a kiáltást, s fertályról fertályra, térről utcára, utcáról sikátorra terjedt, hihetetlen sebesen. Percről percre nőtt az ujjongás, s olyan szertelen lett, mint előbb a nép fájdalma és haragja. Ismeretlenek összeölelkeztek, szerencsét kívántak egymásnak, ragyogtak az arcok, mintha jobb világ született volna, amelyben majd boldogabb lesz az élet. Azoknak a bitófáknak a darabjaiból, amelyeken a lázadó párizsiak lógtak volna, nagy örömtüzeket raktak, s ünnepelték annak a halálát, aki a bitókat állította. Rávették a korcsmárosokat, hogy nyissák ki a csapszékeket, asztalhoz ültek, nagyokat ittak, énekeltek, táncoltak, istenesen megszorongatták a lányokat. És kifogyhatatlanul beszéltek és beszéltek a kicsi királyról, elérzékenyültek, hogy milyen bátor ez a fiúcska, pedig még tizenhat éves sincs, felidézték, hogy milyen szép volt, milyen büszkén ülte meg a lovat, valahányszor kilovagolt a nép közé, s megjósolták, hogy ő lesz a legnagyobb király a földön. Éljenezték, hogy megmentette, megszabadította népét. Az orléans-i szűzhöz hasonlították, egyébként csakugyan olyan lágy arca volt neki is, némelyek tudni vélték, hogy Isten vagy Isten angyala sugallta a királynak, hogy meg kell ölni a gonoszt. Akiknek nem volt pénzük borra, az utcákat járták fáradhatatlanul rajongó lelkesedésükben, és nemcsak azt kiabálták torkuk szakadtából, hogy "Éljen a király!", hanem azt is hozzátették, hogy "A király a király". Ez a két kiáltás ezer és ezer torokból röppent fel újra meg újra végeérhetetlenül, a fellegekig hatolva. Odabenn a Louvre-ban egy másfajta, de éppoly odaadó tömeg ostromolta ennek a nagy szeretetnek a tárgyát. Aki beléphetett a kiskapun, ártatlan lévén - nemesek, a Politikai Bíróság tagjai, a bírói kar tagjai, főtisztviselők -, türelmesen ácsorgott a felvonóhídon, az "alvó hídon", egészen az Osztrák utcáig, végeláthatatlan sorban. Mert nagy volt a buzgalom, de csak egyesével lehetett átmenni a kiskapun. A hatalmas II. Henrik lépcső feketéllett a sokaságtól. Egy félóráig tartott, míg egy lépést előrehaladt az ember, és akkora zsúfoltság volt, hogy egy gombostűt se lehetett volna leejteni az emberek közé. A királyi lakosztály szűknek bizonyult a tömegnek, kivitték a királyt a Kis Folyosóra, de még ott is fel kellett állnia a biliárdasztalra, hogy össze ne nyomják, akik oly mohón látni kívánják, s azért is, hogy egyáltalán megláthassák. Ekkor hódoló kiáltások közepette kezek erdeje nyúlt felé: annyira igyekeztek hozzáérni, mintha örök békét és boldogságot szerzett volna nekik az az érintés. Íjászok állták körül a biliárdasztalt, és visszatartották a legbuzgóbbakat, hogy fel ne ugorjanak a zöld posztóra a király mellé. A biztonság kedvéért lefegyverezték az íjászokat, úgyhogy két kézre fogott, vízszintesen tartott dákóval nyomták vissza a tömeget. Kettő el is törött, s nagy örömükben még ezen is igen jól mulattak. Lajos sápadt volt, az arca nyúzott, hiszen négy napja nem aludt, de szívét csordultig töltötte a boldogság. Valósággal szárnyalt, hogy megszabadult a kettős zsarnokságtól, sok kezet megszorított, sok köszönetet mondott, hol boldogan nevetett, csak úgy, bele a világba, hol meg eltakarta a száját, úgy érezve, hogy nem illik méltóságához ez a féktelen nevetés. Különös, hogy ő, aki olyan félénk és hallgatag fiú hírében állt, most bőbeszédű lett, és kinek-kinek arra felelt, amire kellett. Miron elnöknek, aki mentegetőzött, hogy a királynénak engedelmeskedett, azt mondta, hogy "Kegyelmed azt tette, ami a kötelessége, és én is azt tettem, ami a kötelességem". Egy másik látogatójának meg azt, hogy: "Hat évig arra szorítottak, hogy üres szalmát csépeljek a Tuileriákban, ideje, hogy végre betöltsem

tisztemet." Semmit érő gyermeteg foglalatosságainak emléke is felrémlett benne, s amit La Rochefoucauld bíborossal beszélt, még jobban megvilágítja, hogy miért viselkedett úgy, ahogy viselkedett azokban az időkben, mikor arra nevelték, hogy ne legyen király. A főpap, látva, hogy mindenfelől ostromolják a királyt, így szólt: "Ezentúl keményebb elfoglaltságai lesznek, felség, mint amilyenek eddig voltak", mire Lajos: "Szó sincs róla. Nehezebb volt megjátszanom a gyermeket, mint megfelelnem a mostani feladataimnak." Hanem azért persze nem hanyagolta el őket, ellenkezőleg, igen gyorsan, bölcsen és körültekintően cselekedett, bármekkora zűrzavar volt körülötte. Nem egyezett bele, hogy Condét szabadon bocsássák, várni akart vele, míg az országnagyok bűnbánóan visszatérnek, elküldte Concini minisztereit, és visszahívta a Szakállasok-at. Délután lóra ült, a testőrsége és háromszáz nemes kíséretében végigléptetett Párizs nagyobb utcáin taps és éljenzés közepette, amely még akkor sem halt el, mikor már visszatért a Louvre-ba. Olvasóm, kegyeskedj ismét visszatérni velem néhány órával korábbi időbe, hogy hic et nunc bemutassak neked egy nőnemű személyt, aki figyelemreméltóan jelentéktelen volt, s a világ csak azért jegyezte meg a nevét, mert a véletlen akaratából épp a megfelelő helyen volt, hogy feltegyen egy egészen kicsi kérdést, majd megvigye a választ úrnőjének - feladatát egyebekben igen bárdolatlanul végezte, mert faragatlan nőszemély volt, sőt durva. Caterina Forzoninak hívták. Medici Mária dajkájának a lánya volt, a királynéval együtt jött el Firenzéból, és már tizenhét éve a francia udvarban élt mint a királyné éjszakai szobalánya: ez azt jelenti, hogy ott aludt Mária hálószobájában, és vigyázta az álmát, de csak minden harmadik éjjel, mert két másik szolgálóval osztotta meg tisztét. Caterina volt szolgálatban az április huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradó éjjel, s éjnek idején arra riadt, hogy hangosan jajgat a királyné. Durcásan, kelletlenül -nem is igen igyekezett leplezni feltápászkodott a derékaljról, amelyen aludt (nappalra összehajtotta, és belegyömöszölte egy faliszekrénybe), kicsiholt, meggyújtott egyet a karos gyertyatartó fél tucat gyertyájából. A királyné rémült tekintettel ült az ágyban, két kezét mellére szorítva. - Jaj, Caterina! - kiáltotta. - Ho sognato un sogno orribile!" [ Rémes álmot láttam (olaszul) És nagy szóbőséggel elmondta neki lidérces álmát. Törvényszék elé állították, szörnyű bűnnel vádolták meg, és halálra ítélték. De Caterina, jelenlétén és azon kívül, hogy világot gyújtott, nem sok vigaszt tudott nyújtani a királynénak. - Un sogno é un sogno [Az álom álom (olaszul)] - mondta tömören. Mária hamarosan visszafeküdt, Caterina elfújta a gyertyát, és maga is visszafeküdt a derékaljra, gondolván: "Holnap majd jó sokáig elhever, hála Istennek." Csakugyan elhevert a királyné, csak tíz órakor mozdította meg tekintélyes tömegét az ágyban. Caterina már jó ideje fenn volt, s tudván, hogy úrnője ébredéskor mindig pocsék kedvében van, mihelyt meghallotta a mocorgását, felkelt, gyorsan betette a derékaljat a faliszekrénybe, egy szempillantás alatt felöltözött, és csendesen kisurrant a királyné hálószobájából. Ha úrnője felébredt, véget ért a szolgálata, a többi most már őfelsége tizenegy nappali szobalányának dolga. Bár Caterina tulajdonképpen szép fizetést kapott, és Mária elég jól bánt vele, nem volt hálás érte: nem szerette Máriát, neheztelt rá, hogy éjnek évadján felkelti. A magasföldszinten volt az anyakirályné lakosztálya, s Caterina, zajt hallva az udvarról, kinyitotta az ablakot, meglátta odalenn Vitryt, amint épp egy csoportnyi nemesúr gyűrűjében beszélgetett, és lekiáltott neki: - Che cosa c'é,[ Kb.: mi történt (olaszul)] Vitry úr? Vitry meghökkent, hogy csak úgy megszólítják, méghozzá olaszul, de mindjárt észbe kapott, hogy nő az illető, méghozzá olyan nő, aki mindig tátott szájjal bámulja őt, valahányszor találkoznak, úgyhogy felelt: - Megölték Ancre marsallt. - Chi? [Ki? (olaszul)] - Én - vágta rá Vitry durván. - A király parancsára. Caterina becsukta az ablakot. Nyilvánvaló, hogy kötelessége azonnal megvinni a hírt a királynénak, de némi kis élvezettel készült teljesíteni kötelességét, hiszen nem volt buta, tudta, hogy milyen szörnyű hatással lesz úrnőjére a Concini halála. Már felkelt a királyné, csak selyem háziköntöse volt rajta, de még annyi fáradságot se vett, hogy begombolja dús testén, hanem hát tudjuk, hogy szívesen meztelenkedett magában ez a szemérmetes nő; lompos pózban ül a széken, a lába kecstelenül szétvetve, álla a mellére, haja az arcába lóg, arckifejezése savanyú is, szorongó is. Hevesen összerezzen, mert Caterina bevágja

az ajtót maga után, nyomban alázatosan bocsánatot kér érte, olyan mély térdhajtással, hogy csaknem a padlót éri a feje, pedig készakarva csapta be az ajtót, épp azért, hogy megijessze úrnőjét. - No hát mi baj? - kérdi Mária. - Mit nézel így rám? - Jelentenék valamit, de nem fog tetszeni asszonyomnak. - Beszélj már! Beszélj, szemtelen perszóna! Caterina felemeli a fejét, és egyszerre harsány hangon beszél: - Asszonyom, Ancre marsallt most ölte meg Vitry úr a király parancsára. - Igaz ez? - ugrik fel a királyné eszelős tekintettel. - Most mondta Vitry úr. - Istenem! - Mária a szívére szorítja a két kezét, sápadt, zihál, nyitja, mozgatja a száját, de hang nem jön ki a torkán. Három-négy lépést tesz a szobában, megfordul, visszamegy, tapogatózva keresi a szék támláját, mintha szeme felmondta volna a szolgálatot, leroskad árra a székre, amelyikről felállt. Ebben a pillanatban rontott be a királyné szobájába hangosan beszélgetve, fontos arccal, hiányos öltözékben a királyné három legjobb barátnéja, Guercheville-né úrhölgy (a fiatal udvarhölgyek csősze), jó keresztanyám, Guise hercegné és féltestvérem, a káprázatos Conti hercegné. Féltestvérem később így beszélte el nekem a jelenetet: - Az igazat megvallva, akkor egy cseppet se kápráztattam volna el senkit, mert mint anyám meg Guercheville néne, magam is alsószoknyában voltam, fésületlenül, festetlenül, felduzmasztatlan cseccsel, és semmi ékszer! Akkor vettük hírül a Concini megölését, s ahogy az ágyból kiugrottunk, úgy futottunk a királyné vigasztalására, én még, amilyen kíváncsi macska vagyok, azért is, hogy lássam, hogy fogadja a dolgot... Közben belép a szobába La Place úr meg Bressieux úr. Azt hittem, meghalok szégyenletemben, hogy így látnak az urak. De higgye el, kisöcsém, bármily komoly volt a pillanat és hiányos az öltözékem -, vagy talán épp azért - Bressieux úr egész idő alatt csak engem bámult. Hát, tudja! Furcsa állatok a férfiak! Nem segített Márián legbizalmasabb barátnéi vigasztalása. Csak rótta nagy léptekkel a szobát, a haja szétszórva, a szeme révült, a nyelve béna, tördeli a kezét, maga a megtestesült kétségbeesés. Guise hercegné se tudott kihúzni belőle egy szót se, de volt annyi bátorsága, hogy megakassza száguldásában és rágombolja kövér idomaira a rózsaszín selyem háziköntöst. Mária nem is igen vette észre. Ahogy jó keresztanyám végzett szemérmes művelkedésével, ment tovább a királyné, hol tördelve a kezét, hol meg egymáshoz verve a tenyerét, mint aki megháborodott. Ekkor léptem be én a szobába, igen részletes szóbeli üzenetet hoztam Máriának a fiától. Szerető pillantást vetettem Guise-nére, egy másmilyent Conti hercegnére, igen bájosnak találván alsószoknyásan, és térdet hajtottam a királyné előtt, de már a ruhája szegélyét nem csókolhattam meg, annyira izgett-mozgott. Végül, vélve, hogy nagy feldúltságában úgyse értené meg, sőt meg se hallaná, amit mondok, úgy határoztam, megvárom, míg magához tér abból a nagy megrázkódtatásból, ami érte. La Place úr merészebbnek mutatkozott, megkockáztatta, hogy megtegye, amiért idejött: - Tanácstalanok vagyunk, asszonyom. Nem tudjuk, hogyan mondjuk meg Ancre marsallnénak, hogy meghalt a férje. Erre a szóra megállt a királyné, bíborveresre gyúlt az arca, a harag megoldotta béna nyelvét, durván ráordított, ahogy a torkán kifért: - Ha nem tudják, hogyan mondják, akkor talán énekeljék el neki! Kínosan érintettek a szavai. Abból ítélve, ahogy Concinival elbántak, Concininé sorsa se ígérkezett jobbnak, és én valami közönségességet éreztem abban, hogy a királyné ilyen durván érzéketlen barátnője iránt. - Kisebb gondom is nagyobb ennél! - folytatta dühöngve. - Egy szót se halljak többé ezekről! Százszor megmondtam nekik! Rég vissza kellett volna menniük Itáliába! Még tegnap este is mondtam a marsallnak, hogy a király nem kedveli! Most meg van egyéb gondom is, mint hogy azzal a nőszeméllyel törődjek! Úgy vélem, képmutatásba burkolt kettős vallomás volt viselkedésében, szavaiban: Mária sohase adott határozott parancsot Concininak a távozásra, mert, mint már említettem, a Concini hatalma tartotta meg őt a hatalomban fia törekvései ellenében. És most azért rettegett a fiától, mert mindig is tudta, hogy égbekiáltóan igazságtalanul bánik vele. Kitörése után lassanként lecsillapodott, mintha abból, hogy a régensség minden bűnét Ancre marsallékra hárította, új erényt kovácsolt volna magának. Én pedig úgy gondoltam, most már én is kiléphetek a porondra. - Asszonyom - szólaltam meg, újfent térdet hajtva -, kegyeskedjék meghallgatni! Üzenetet hoztam

felségednek felséges fiától. - Hallgatom, uram - felelte Mária, leült, s meglehetősen szánalmas kísérletet tett rá, hogy összeszedje méltósága foszlányait. - Asszonyom, felséges fia feltett szándéka, hogy ezentúl maga lesz országa ura, és kezébe veszi az állam irányítását. Kéri felségedet, legyen olyan kegyes, és ezentúl ne foglalkozzon vele. - Befejezte, uram? - kérdezte a királyné: fenségesnek akart látszani, de nemigen sikerült neki. - Nem, asszonyom - feleltem ismét meghajolva. - Felséges fia kéri, hogy ne hagyja el lakosztályát, és semmiben se intézkedjék. - Tehát fogoly vagyok, uram? - kérdezte Mária fanyarul. - Szó sincs róla, asszonyom, ez csak rövid időre szól. Utána gondja lesz rá a királynak, hogy felséged visszavonulhasson valamelyik városba, tetszése szerint. - Úgy, hát letaszított, sőt szégyenletesen elűzött! - kiáltotta a királyné vadul. - Bocsásson meg, asszonyom, felségedet nem taszíthatja le senki, hiszen nem uralkodó, néhány hóval ezelőtt lemondott a régensségről. És a király általam fogadja, hogy mindig tisztelni fogja felségedben édesanyját. - Akkor is beszélni akarok vele! - mondta a királyné, újra felöltve zsarnoki modorát. - Ha megengedi felséged, megmondom: jelen pillanatban hiába kérné a királyt, hogy beszélgessen felségeddel. - Azt majd még meglátjuk! - mondta Mária kevélyen. - Távozhat, uram. Bókoltam, és máris indultam kifelé, menet közben elkapva jó keresztanyám meglepett pillantását, mert missus dominicig [a nagyúr hírnöke (latinul)] szerepemből akkor értette meg hirtelen, hogy magam is részese voltam annak az összeesküvésnek, amely végzett Concinival. Engem pedig ez a párbeszéd végképp megerősített abban a vélekedésemben, hogy a királyné most se ismeri, sohase ismerte és sohase fogja megismerni a fiát, ha azt reméli, hogy megváltoztathatja eltökélt szándékát, és beszélhet vele. Képtelen kizökkenni feltevései kerékvágásából, most is azt csinálja, amit eddig: alábecsüli. Ahogy kijöttem a királyné lakosztályából, ingerült beszédet hallottam, s közelebb lépve a hang forrásához, láttam, hogy Vitry úr vitatkozik Presles úrral, a királyné testőreinek parancsnokával, akinek megparancsolta a király nevében, hogy vonja vissza a katonáit, mert majd az ő emberei állnak a helyükbe, s mivel Presles úr kereken megtagadta, Vitry, őrjöngve dühében, megfenyegette, hogy összekaszabolja őt magát is, és az embereit is. Erre Presles úr bekopogtatott a királyné ajtaján, s hogy Caterina Forzoni kinézett, megkérte, hogy kérjen utasítást a királynétől. Caterina, visszajővén, közölte a királyné üzenetét, hogy engedelmeskedjék a király parancsainak, de olyan kelletlenül, durván mondta, hogy Presles úrnak kételyei támadtak, s kérte, hogy beszélhessen a királyné főfegyvernökével, Bressieux úrral, az nagy nehezen elő is került, és megerősítette a királyné üzenetét. Presles úr leforrázva és igen szomorú arccal - mert megértette, hogy fel fogják oszlatni a századát - elvezényelte az embereit, és Vitry tizenkét királyi íjászt állított a helyükbe az ajtó elé, megparancsolván nekik, hogy senkit se engedjenek be. Ellentétben azzal a biztosítékkal, amelyet én jóhiszeműen adtam Máriának, bizony pillanatnyilag annak rendje és módja szerint foglya volt a fiának. Ha olyan lett volna, aki el tud tűnődni az elmúltakon, alighanem eszébe jut, hogy mikor egy héttel ezelőtt Concini lóhalálában visszavágtatott Caenból, urbi et orbi ordítozva, hogy bezárja a fiát a Louvre-ba, őneki a legcsekélyebb ellenvetése se volt. Mikor visszafelé tartottam a király épületszárnya felé, meszet, téglát, szerszámokat cipelő kőművesekkel és fejszés svájci gárdistákkal találkoztam. A kőművesek a királyné lakosztályának két rejtekajtaját készültek befalazni, a svájciak meg azt a kis fahidat lebontani, amely a vizesárkokat ívelte át, s Mária azon juthatott a Szajna-parti kertbe. Nyilván tartott tőle a király, hogy Mária megszökik a hídon át, s fellázítja híveit az ő hatalma ellen, amely még nem szilárdulhatott meg. Aznap délelőtt, április huszonnegyedikén Mária gyermekesen makacs módon hatszor kérte a királyt, hogy fogadja, és a király hatszor visszautasította. A hatodik követ, Guercheville-né, odajárulván a király elé, térdre borult előtte, úgy adta át a királyné kérését, de Lajos igen hidegen felelt neki: - Mindig anyámnak fogom tekinteni a királynét, noha ő sohase úgy bánt velem, mint királlyal vagy mint a fiával. Mindazonáltal én mindig anyámként fogok bánni vele. De amíg a magam ügyeiben ki nem adom a parancsokat, nem találkozhatom vele. Ezt mondta, de egyre jobban igyekezett elszigetelni, megtiltotta, hogy gyermekeit, az udvar főméltóságait és a külországi követeket beengedjék hozzá. Mikor Monteleone spanyol herceg és grand a Mária lakosztálya felé indult, Vitry nyersen rászólt: - Hová megy, uram? Most nem ide kell jönni. Hanem a királyhoz.

Ki gondolta volna, szép olvasónőm, hogy egyszer még megszánom azt, akit Virágmező utcai házunkban csak Póknak hívtunk? Mikor megvitték neki a hírt, hogy megölték a férjét, egy könnyet se ejtett, s nagylelkűbbnek bizonyult úrnőjénél, őt sajnálta: "Szegény asszony, én veszejtettem el" - ezt mondta. Aztán beletömködte a gyémántjait a szalmazsákba, és ráfeküdt, tette, hogy beteg. Nem érték be annyival, hogy letartóztatták és elvették, amit összeharácsolt A Politikai Bíróság Concini életében korántsem mert akkora buzgalommal fellépni, de most a maga meghunyászkodásáért egy magányos és támasz nélkül álló nőn állt bosszút. Boszorkánysággal vádolták, méltánytalan, igazságtalan pert folytattak ellene, máglyahalálra ítélték. Azt az április huszonnegyedikét követő napon megtudta a nép, hogy Concinit a Saint-Germain l'Auxerrois szentélye alá temették, leköpdöste a tetemet borító kőlapot, de mivel így se csillapult haragjuk, feltörték a követ, kiásták a holttestet, végighurcolták az utcákon, s a lábánál fogva felakasztották az újhíd bitójára. Ott aztán késsel nekiestek, ízekre szedték. De mivel már csak alaktalan csonk maradt Ancre marsallból, és az őrjöngők csalódottak voltak, hogy már nincs emberi formája, pedig bennük még mindig forr a kielégítetlen bosszúvágy, összebeszéltek, hogy megégetik a szánalmas maradványokat. Lajos, meghallván a hírt, elszomorodott, hogy miért is nem tudta elejét venni az őrjárat az ilyen istentelenségnek. Azt a három embert, akikből Concini csinált minisztert, mint említettem, rögtön megfosztották tisztétől, de szó se volt róla, hogy a Concini sorsában kell osztozniuk. Mangint perbe fogták és örökös száműzetésre ítélték, szegényen, elhagyatottan halt meg. Mangot-hoz nem nyúltak, eltengődött valahogy. Richelieu azonban bámulatra méltóan ügyesen kisiklott a kutyaszorítóból. A király először ridegen fogadta, de ő emlékeztette Luynes-t arra az ígéretre, amelyet Pont de Courlay tett az ő nevében őfelségének, hogy minden államügyről tájékoztatja, ami a tudomására jut. Így Lajos beleegyezett, hogy elmenjen az anyakirálynéval valószínű száműzetésébe, s mintegy összekötőül szolgáljon anya és fia között. S Richelieu egyúttal Déagéant-nal is megállapodott, hogy rejtjeles leveleket váltanak, s ő hírül adja, ha netán valami cselszövényt szövögetnek a bukott királyné környezetében. Így mindkét oldalról biztosítva magát, bátran tekinthetett a jövőbe, feljogosította rá roppant tehetsége és csekély becsületessége. Lajosnak igen rossz emléke volt róla, hogy hét álló esztendőn keresztül naponta kétszer-háromszor is meg kellett látogatnia kevély és morcos anyját, mert így kívánta az etikett, úgyhogy nagyon élvezte új előjogát: letette megalázó kötelességét. Amúgy is szilárdan eltökélte, hogy ezentúl csak az általa megjelölt napon és időpontban találkozik Máriával, és hogy senki külföldi követet nem enged be hozzá. De egyebekben sokat engedett kezdeti szigorúságából, gondja volt rá, hogy ő emberségesebben bánjon anyjával, mint ahogy az bánt vele. Megengedte, hogy találkozzék a leányaival, de se ők, se Gaston nem oszthatták meg vele visszavonult életét, nehogy majd egyszer túsznak használja gyermekeit, úgy vegye vissza tőle a kormányrudat. Felhatalmazta a királyné legjobb barátnőit, titkárát, Philipeaux Villesavint, főfegyvernökét, Bressieux urat és természetesen Richelieu-t, mert most ő lett a királyné tanácsának vezetője, hogy annyit érintkezzenek vele, amennyit akarnak. A királyné vidékre költözése nem volt éppen száműzetés, de azért hasonlított hozzá, mivel nemigen volt más választása Máriának. Szívesebben ment volna országának egyik városába, például Moulins-be, mint hogy a Louvre-ban maradjon, ilyen korlátok között, megfosztva valahai nagyságának minden eszközétől. De hamarosan kiderült, hogy Moulins nincs abban a helyzetben, hogy fogadhassa az anyakirálynét, így Blois-t választotta, amelynek fekvése is, kastélya is igen tetszett neki, valahányszor ott járt. Egyéb kérései is voltak, nem is csekélyek: azt akarta, hogy "korlátlan hatalma" legyen abban a városban, ahol lakni fog, csorbítatlanul birtokolhassa jövedelmét, járadékait, a királyi birtokadományt, megtarthassa testőrségét vagy egy részét, haladéktalanul megtudhassa, kiket enged el vele a király, s elbúcsúzhasson Lajostól, mikor elindul. Lajos eltökélte, hogy a lehető legkedvezőbben bánik vele, elfogadja a feltételeit, de azért igen körültekintően járt el. Írásban óhajtotta a királyné kéréseit, s maga is írásba foglalta beleegyező válaszát, hogy vitathatatlan nyoma legyen megegyezésüknek, ne lehessen később kiforgatni. Ugyanilyen gondosan és óvatosan határozta meg a búcsú menetét, még azt is rögzítette, hogy mit fognak mondani egymásnak. Ismerve Máriát, tartott tőle, hogy szertelenségekre ragadtatja magát a búcsújelenet alkalmával, s úgy vélte, az nem illene se a királyné, se az ő méltóságához. Igaz, hogy Máriának, amilyen érzéketlen volt, sokszor egy arcizma se rándult: Nicolas halálakor egy könnyet se ejtett, a Madame távozása hidegen hagyta, s mikor Concininét elfogták, azt mondta, hogy már nem is emlékszik rá. Hanem mikor őróla magáról volt szó, az ő bajáról, bizony hajlamos volt rá, hogy kiabáljon,

jajveszékeljen, dühös szemrehányásokat tegyen vagy falrengető zokogásra fakadjon. Lajos, emlékezve rá, hogy milyen vad jeleneteket rendezett Mária Henriknek, olykor az udvar előtt, inkább az első szótól az utolsóig leírta neki a szerepét, s meg kellett ígérnie, hogy megtanulja, és se el nem hagy belőle, se hozzá nem tesz semmit. Mária megígérte, de, mint vettem észre, Lajos még így is félt, hogy eltér a szövegtől. Május harmadikára, szerdára tűzték ki a királyné indulását, a búcsúzkodást délután fél háromra. Az eső, amely április huszonnegyedikén elállt (s csodás jelnek vettük), május harmadikán hajnalban megint nekieredt, s a királyné környezetében azt mondták, hogy sírva búcsúztatja az ég Máriát. Ezen a napon a király fehér szaténujjast öltött (ezt a színt és kelmét viselte apja is ünnepélyes alkalmakkor), skarlátszín nadrágot, fehér tollas fekete nemezkalapot, és engem meglepett, hogy csizmát húzott, és sarkantyút is kötött. Igaz, úgy tervezte, hogy a búcsúzkodás után Vincennes-be megy vadászni, de rendszerint csak megérkezésünkkor vett csizmát és sarkantyút, nem akarván kényelmetlenkedni vele a hintóban. Guise hercegné, aki sajnálta Máriát, hiszen jó barátnéja is volt, meg sok pénzt is kapott tőle, úgy vélekedett, hogy a csizmával meg a sarkantyúval csak bosszantani akarja a fiú az anyját, mert eddig így soha meg nem mert volna jelenni előtte. Nem tudom, igaza volt-e, mert Lajost ugyan elkísérték a találkozásra leghűségesebbjei, de Vitryt és testvérét, Du Hallier-t kizárta közülük a király, nehogy Concini gyilkosainak jelenléte megbántsa a királynét. Legjobb hívein kívül a szomszédos országok követeit is meghívta Lajos a búcsúra, tanúul, mert tartott tőle, hogy az udvar pletykálkodásai alapján rosszindulatú jelentések kerülnek külföldre. A magasföldszinten zajlott le a jelenet, a királyné előszobájában. A király ért oda elsőnek az említett személyekkel, akik között magam is ott voltam, egy percet se kellett várnia, s felséges anyja is megjelent szobája küszöbén, nem pompás öltözékben, mint vártam, hanem finom, egyszerű ruhában, ékszer nélkül, egyetlen díszéül egy csipke zsebkendővel, amelyet a kezében tartott. Szerintem nem látszott "alázatosnak", mint utána mondták némelyek közülünk. Azt hiszem, azért érezhették így, mert nem sugárzott arcáról az a felfuvalkodottság, ami máskor. De hát nehéz is lett volna Máriának kevélykedni egy ilyen megalázó helyzetben. Mikor megjelent, a király levette kalpagját, egy-két lépést közelített feléje, de nem ment oda hozzá, körülbelül egy ölnyire tőle megállt, kalpagját a kezében tartva ránézett, de szenvtelen arccal, és szilárd hangon így szólt: - Búcsúzni jöttem, asszonyom, s hogy megmondjam, mindig gondom lesz felségedre, mint édesanyámra. Szerettem volna levenni válláról azt a terhet, amelyet ügyeim intézésével magára vett. Ideje, hogy felséged megpihenjen, s magam munkálkodjam. Nem óhajtom, hogy rajtam kívül bárki parancsoljon ebben az országban. Most már király vagyok. - Lajos némi szünetet tartott a "most már király vagyok" után, amelyet higgadtan, hangját fel nem emelve ejtett ki, de éppoly határozottan, mint az előbbieket. Kiadtam a szükséges utasításokat az utazásra nézve - folytatta -, megparancsoltam la Curée úrnak, hogy századával kísérje el felségedet. Ha Blois-ba érkezik, híradással leszek. - Megint tartott egy kis szünetet, majd így végezte: - Isten vele, asszonyom, szeressen engem, és én jó gyermeke leszek. Úgy vélem, egész beszédéből ez az utolsó mondat volt a legmeghökkentőbb, ez a "szeressen engem", mert tudta Lajos, hogy kérése sohase talál meghallgatásra, s ez a "jó gyermeke leszek", mert azt is tudta, hogy ígéretét, lévén anyja olyan, amilyen, sohase teljesítheti. Most Márián volt a sor, hogy válaszoljon, és Lajos kissé aggódva nézett rá, mert anyjának könnyes volt a szeme, és lázasan gyűrögette a zsebkendőjét, s Lajos félt, hogy felindultságában elfelejti vagy megmásítja a mondókáját. És az első szavából csakugyan rosszat lehetett sejteni, mert ahelyett, hogy azt mondta volna, "fiam", ahogyan a szerepe előírta, vagy ha nem, hát azt, hogy "felség", ahogy az etikett parancsolta, azt mondta: "uram". - Uram - szólalt meg reszkető hangon -, lesújt, hogy régensségem idején nem kormányoztam nagyobb megelégedésére az országot, bármennyire is, biztosíthatom felőle, fáradságot és törődést nem kímélve, megtettem minden tőlem telhetőt, s most kérem, tekintsen mindenkor alázatos és engedelmes anyjának és szolgálójának. Ha eltekintünk az "alázatos és engedelmes anyától és szolgálótól", ettől a már semmit sem jelentő üres etikett mondattól, nincs híján bizonyos nemességnek, amit Lajos anyjának írt. Nem vádolta anyját, nem vetette szemére, hogy milyen értelmetlenül pazarolta az állam pénzét, se azt, hogy milyen gyenge volt az országnagyokkal szemben, se azt, hogy őt megvetette s a bitorlót támogatta, aki az ő szabadságát és életét fenyegette. S elhallgatva ezeket a súlyos sérelmeket, csak annyit állapított meg, hogy nem az ő "megelégedésére" kormányzott, habár megtette, ami telt tőle. Vagyis elnézőnek bizonyult. Talán túlságosan is, gondoltam én később, mert évről évre látnom kellett, hogy micsoda zűrzavarba döntötték

az országot Mária őrült intrikái. Ha Lajos levetheti kifürkészhetetlen álcáját, megkönnyebbülten felsóhajt, mikor anyja végére ér a betanult beszédnek. De korábban sóhajtott volna a kelleténél, mert Mária, befejezve a beszédet, behúzódott egy ablakmélyedésbe, és sírva fakadt. Lajos zavarba jött. Bármennyire is kétségbe ejtették a rettegett jelenet előjelei, érezte, hogy nem hagyhatja faképnél Máriát, különben el nem kerülheti, hogy a közvélemény ugyanolyan szívtelennek ne tartsa, amilyennek sokszor ő gondolta anyját. Inkább maradt hát, állt mozdulatlanul, mint egy szobor, s szótlanul, mintha márványból lett volna. Közben dolga akadt a zsebkendőnek, amelyet Mária alighanem előre megfontolt szándékkal vett magához: törölgette vele az arcán csorgó könnyeket, egyre-másra fiára sandítva. Mivel Lajos egy tapodtat se mozdult, s láthatólag csak arra várt, hogy anyja menjen már el Isten hírével, Mária végre elszánta magát, hogy kiapassza könnyeit, újra megszólalt, igen fellengősen, de ezúttal se "fiam", se "felség", de még csak "uram" sem volt: - Elmegyek. Búcsúzóul még egy kegyért esedezem, szeretném hinni, hogy nem utasítja el: adja vissza nekem Barbint, az intendánsomat! Barbin csakugyan az intendánsa volt, mielőtt hozzájárulásával minisztere lett. Hanem hát ez a kérés csak felbosszanthatta a királyt, egyrészt mivel Mária, megszegve a játékszabályokat, kilépett a szerepéből, pedig előzőleg elfogadta, másrészt pedig mert Lajos szerint Barbin volt a legbűnösebb Concini három minisztere közül. Nem a király volt az egyetlen, akinek nem tetszett ez a kérés. Akármilyen ünnepélyesen komoly volt a pillanat, mulattam magamban, hogy Richelieu, aki a királyné jobbján, kissé hátrébb állt, elhúzza a száját. Mert ha teljesíti a király a királynénak ezt a kívánságát, és "visszaadja" neki Barbint, akkor nem ő lesz a királyné tanácsának legbefolyásosabb tagja, hiszen Barbin sokkal régibb embere Máriának, sok jó szolgálatot tett neki, s igen bízik benne a királyné. De nem sokáig tartott a Richelieu riadalma: a király csak állt kőmereven, nézett rebbenéstelenül a királyné szemébe, és nem felelt. Érthetőbben nem is jelezhette volna, hogy amit Mária a megtanult szerepen kívül mond, azt nem hallja meg. Bárki emberfiában bennszakadt volna a szó, de Máriában bezzeg nem. Életemben először megszántam: mint egy nagy darázs, amint százszor is nekikoppan az ablaknak. - Ne tagadja meg tőlem ezt az egyetlen kérésemet! A király, továbbra is a szemébe nézve, hallgatott. S anyja harmadszor is rohamra indult, nem tekintve, hogy vak makacssága micsoda nevetséges helyzetbe sodorja, és hamis, színfalhasogató álpátosszal azt mondta: - Talán ez az utolsó kérésem az életben! Ez a nem helyénvaló erősködés kínosan érintette a jelenlévőket, mert nyilvánvaló volt, hogy Mária feleslegesen alázkodik meg, ez a harmadik hullám is, az első kettőhöz hasonlóan, megtörik a király mozdulatlan némaságán. De hát ha egyszer megfosztotta hatalmától, vidékre küldi, mit remélt Mária, miféle tekintélye van még előtte, amivel rábírhatja, hogy visszavonjon egy ilyen nagy horderejű politikai döntést, amilyen Barbin elítélése? Lajos moccanatlanul állt, de Máriára függesztett szemében se megvetés, se ingerültség nem volt, csak udvarias türelem: részéről vége volt a beszélgetésnek, s csak azt várta illedelmesen, hogy anyja a maga jószántából elbúcsúzzon. Mária végre-valahára megértette, és felhagyva könyörgéssel, fellengzéssel és tragédiajátszással, igen közönséges hangon azt mondta: - Na hát akkor gyerünk! Odament a királyhoz, és valami sokkal meglepőbb dolgot művelt, mint amilyenek a rögtönzött szavai voltak: megcsókolta. Lajos összerezzent, hátrahőkölt, mélyen meghajolt anyja előtt, sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. De azért ki nem lépett az ajtón, megvárta, míg kísérete is elbúcsúzik a királynétől. Meg is cselekedtük egymás után, úgy, ahogy az etikett előírja. De mikor Luynes-re került a sor, a királyné elkapta a karját, és halkan, de erőszakosan kérlelte, hogy járjon közben uránál Barbin érdekében. Lajos kitalálta, mire kéri, kicsit oldalt fordult, s ahogy Luynes-t hívta, érződött a hangjában az elkeseredés, amelyet a jelenet elejétől végéig sikerült lepleznie: - Luynes, Luynes, Luynes! Még ennyi év múltán is a fülemben cseng ez a kiáltás, s egyben, nem tudom, miért, mindjárt felidézi azt is, ami előtte volt: azt a nem helyénvaló és nem jó szívvel fogadott csókot, amit életében először és utoljára adott anya a fiának.

Luynes mindenkihez kedves volt, nem tudott másképp tenni, megígérte a királynénak, hogy előhozza Barbin dolgát a királynak, de már akkor elhatározta, hogy nem teszi meg. Mária pedig negyedszer kérte vissza az intendánsát, s ennek az ablaknak is nekikoppant. A király türelmetlen, ismételt hívása kiragadta Luynes-t a királyné kezéből, mintha láthatatlan póráz rántotta volna vissza gazdájához. - Mária egyedül volt, s a legnagyobb zavarban. Barbin nélkül, aki Concinit helyettesítette volna, el nem tudta képzelni, hogy mitévő legyen, akkora zűrzavar volt elméjében, s oly gyengének érezte magát, bármilyen vastag volt a bőre. Nekidőlt a falnak, ahogy ott állt két ablak között, és zokogni kezdett, Richelieu meg odahajolt hozzá, és keresztény vigasztalásokat sugdosott a fülébe. A főpap eltökélte, hogy szolgálni fogja - vagy ha úgy hozza a szükség, hát az ellenségeit fogja szolgálni -, de ez alatt a csekély idő alatt még nem tudta a befolyása alá vonni, s Mária fél füllel hallgatta. Kicsit elbámészkodtam - furcsa egy pár volt -, nagy léptekkel kellett haladnom, sőt, mi tagadás, futnom is, hogy utolérjem a király kíséretét. Akkor csatlakoztam hozzájuk, mikor épp beléptek Ausztriai Anna lakosztályába. A kicsi királyné az ablaknál állt, s nézte a Louvre udvarán álló tíz-egynéhány hintót, meg la Curée úr őrszázadát, amely az anyakirálynét kíséri majd. Ki volt sírva a szeme, nemigen értette, mi történik, félt, hogy hasonló sorsra jut, mint az anyakirályné. Térdet hajtott Lajos előtt, Lajos is meghajolt őelőtte, majd megfogta a kezét, s néhány szóval, nem mondhatom, hogy nem kedves szóval, megnyugtatta. Azután azt nézte, mint indul útnak a menet. A hintók átmentek a boltíves átjárón, a felvonóhídon, az "alvó hídon", majd sorra eltünedeztek, s ekkor Lajos elköszönt Annától, átment a Kis Folyosóra, ahol annyit biliárdozott, vagy tette, hogy biliárdozik április huszonharmadikán és huszonnegyedikén. A kő mellvédre támaszkodott, és nézte, amint az első hintó felgördül az újhídra. A Bressieux úré. A második hintó fekete bársonnyal volt bevonva, és hat pej ló húzta, az volt az anyakirálynéé. Lajos elnézte, ahogy távolodik. A velencei követ is elkísérte a királyt velünk együtt a Kis Folyosóra, s később azt mondta Lichtenbergné úrhölgynek - az pedig nekem-, hogy a király con gusto particolare [Különös gyönyörűséggel (olaszul)] nézte, mint megy egyre messzebb anyja hintaja. Én azt gondoltam magamban, hogy ezt inkább képzelte a követ, semmint látta, mivel a Lajos arca szenvtelen volt. De ha azok érzületével ítélek, akik hosszú éveken át együtt éltek a királlyal, osztoztak gondjaiban és megpróbáltatásaiban, mint magam is, inkább azt mondanám, igen-igen megkönnyebbült, mintha az az ólombura, amely a régenskirályné uralma alatt ránehezült a Louvre-ra, hirtelen felemelkedett volna. De ez komoly érzés volt, egész más, mint a "gyönyörűség". Szabad lett a király. Király lett. Végre élhetett. Mikor eltűnt a királyné hintaja, Lajos kihozatta a magáét, s Luynes-nel, Vitryvel együtt engem is odahívott: nagy-nagy megtiszteltetés, kivált ilyen emlékezetes pillanatban, hanem hát készületlenül ért, épp csak annyi időm volt, hogy La Barge-ot elszalajtsam apámhoz és a Greifin-emhez bocsánatot kérni a szerintem megbocsáthatatlan szökésért. Az úton Lajos, mint sokszor máskor is, behúzódott a menetirány szerinti jobb sarokba, szemébe húzta a kalpagját, összefonta a kezét a hasán, és úgy tett, mintha aludna. Így jelezte, hogy mi se szóljunk, ő se szól. Erre Vitry, minden dolgában egyszerű lélek lévén, elhatározta, hogy maga is alszik, s engedelmeskedve a parancsnak, amit magának adott, nyomban el is aludt. Luynes ébren maradt, révült szemmel álmodozott, gondolom, nagyszerű jövőjének egy-két kézzelfogható részletéról. Én nem irigyeltem, sőt, de bármily szeretetre méltó ember volt, magamban úgy vélekedtem, hogy fakó ő ehhez a fényes sorshoz. Nem sokkal azelőtt, hogy Vincennes-be értünk volna, megmozdult a király, szétvette a kezét, feltolta a kalpagját, kipillantott az ablakon, megjegyezte, hogy még mindig esik. És előzmény nélkül, mintha csak tűnődését folytatná, eleven érzelemmel fűtött hangon így szólt: - Április huszonharmadikán és huszonnegyedikén húsz nemesúr tudott a tervünkről. És mind megőrizte a titkomat. Egy se árult el. Azután más tárgyra térve, jóllehet én abban a pillanatban nem értettem a kettő összefüggését, ugyanolyan hangnemben felidézte, hogy milyen tomboló örömmel fogadták a párizsiak, mikor április huszonnegyedikén körbelovagolt a fővároson. Jó öt perc múlva, mint aki jogos következtetést von le az előző két megjegyzésből, ünnepélyes hangon és szinte áhítatos arccal azt mondta: - Szeretnek a franciák. Jó királyuk leszek. Anyjához intézett búcsúszavaira visszhangzottak ezek a szavak, arra, hogy: "Szeressen engem! Jó gyermeke leszek." És én akkor azt gondoltam, hogy Lajos könnyebben megszeretteti magát a franciákkal, mint anyjával, és könnyebb lesz "jó királynak" lennie, mint "jó gyermeknek".