Robert Merle: Dernier été à Primerol © Éditions de Fallois, 2013 © Héritiers de Robert Merle Hungarian translation © Boros Krisztina, 2014
A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent: A Francia história sorozat kötetei: Francia história Csikóéveink Jó városunk, Párizs Íme, a király! Szenvedélyes szeretet A pirkadat Libben a szoknya
A gyermekkirály Az élet rózsái Liliom és bíbor Veszedelem és dicsőség Ármány és cselszövés Pallos és szerelem
A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent még: Állati elmék A bálvány Két nap az élet Madrapur Majomábécé Malevil
Mesterségem a halál Moncada A sziget Üvegfal mögött Védett férfiak
ELŐSZÓ Ez a kiadatlan mű az író otthonában talált kéziratokból, levelezésekből és egyéb dokumentumokból álló hatalmas iratanyagból került elő Robert Merle 2004-ben bekövetkezett halála után. Amikor gyermekei később elolvashatták a rövid, irodalmi értékekben mégis bővelkedő, igen tömör szöveget, egyhangúan a kiadása mellett döntöttek. Bernard de Fallois azonnal e terv mellé állt. Robert Merle élete során sosem tett említést erről az írásáról. Keletkezésének időpontja és előzményei csak az apám életrajzának megírásához ös�szegyűjtött temérdek jegyzetből állapíthatók meg. A szöveg azonban kétséget kizáróan Robert Merle első irodalmi alkotása, amelyet több mint fél évszázadon keresztül titokban tartott. Az érdeklődő olvasók 5
a könyv utószavából további adalékokat kaphatnak egy zaklatott kor – a harmincas évek vége – történelmi eseményeihez kötődő mű keletkezésének körülményeivel és az író nem mindennapi életútjával kapcsolatban. Pierre Merle
Az éhség az oka mindennek. Rendszerint hajnali három felé ébresztett. Előző este ettem utoljára, egy darab kenyeret margarinnal. A margarin – a csomagolás szerint „étkezési margarin” – nem volt rossz. Úgy rémlik, még kókuszolajíz is érződött benne. A tömör, barna kenyeret olyan szépen, egyenesen szelte a kés, mintha fát hasított volna. Előbb vékony szeletekre vágtam, majd mindegyik szeletet szűkmarkúan megkentem margarinnal. De akármilyen kevés volt is a kenyér, mindig több jutott belőle, mint a margarinból. Az üres kenyérrel kitaláltam, hogy egyforma kis kockákra aprítom, amiket a késem hegyére tűzködök. Egyenként eszegettem meg, ráérősen rágcsálva egyik katonát a másik után. Eltartott vagy egy órát, mire végeztem vele. Eleinte egyáltalán nem kellemetlen az éhség. De mire már belefásulhatna az ember a szenvedésbe, 7
még akkor is képes meglepni, ahogy időről időre – leginkább reggelente, ébredésnél – igazi eufóriával tölt el. Mozdulatlanul, háton feküdtem a deszkán, arcom, kezem szénportól ragadt, mégis végtelenül tisztának, megkönnyebbültnek, megvilágosodottnak éreztem magamat. Ilyenkor kezdődött a képek körtánca. Ilyenkor ébredtem rá a dolgok értelmére. Titokzatos módon megértettem mindazt, amit azelőtt sose. Bizonyosságokat nyertem. Azonnal elhittem mindent, vakon, kétkedés nélkül. A kétkedők végső soron azok, akik túl sokat esznek. Az éhezés kitágította a gondolkodásomat. Gondolataim teret kaptak hatalmas üvegkalickámban, amelynek üvege egyébként annyira összemaszatolódott a szénportól, hogy alig hatolt át rajta a fény. Ott feküdtem hát a jótékony homályban, csak a fejem felett kékes fénnyel világító éjjeli lámpa zavart. A szemembe húztam a sapkámat. Emlékszem, hogy egy határozott ízzel, az első áldozás ízével a számban ébredtem. Három hete ettem meg az utolsó falat húst, szívtam el az utolsó adag dohányt. Tökéletesen tiszta voltam, esőként hullhatott volna rám a végső áldás. Kényszerű éhezésemből, böjtömből, önmegtartóztatásomból elképesztő büszkeséget merítettem, lelkiismeretem tökéletesen megnyugodott. Priccsemen fekve egészen hatásos fakírnak láttam magamat.
Hiba lenne azt képzelni, hogy önkívületi állapotaimban csakis misztikus bizonyosságok töltöttek el. Hullámokban törtek rám mindig ugyanazok a határozott emlékek, amelyektől egyre több nyál gyűlt össze a számban, és egyre hatalmasabb űr támadt a gyomromban. Azokban a pillanatokban felidéződött bennem minden, amit addigi életemben ettem, rég elfeledettnek hitt étkezések legapróbb részletei jöttek elő: esküvői ebédek, kiadós angol reggelik, nagyanyám habos tejeskávéi, háromemeletes amerikai szendvicsek, és a messzi gyerekkorból a Kohler táblacsokoládé, ahogy a friss kenyérrel együtt gombóccá áll össze az ember torkában. Az a sok finomság, amit szórakozottan, sietősen, túlságosan is sietősen befaltam, a szükséges elmélyülés, és nem egyszer – bármily hihetetlennek tűnt is utóbb – a legcsekélyebb éhségérzet nélkül. Most viszont éhes voltam! Egyfolytában éheztem! Nem egészen egy hónap alatt megtanultam természetes állapotként elfogadni az éhezést. Afféle szokásként. Szüntelenül szenvedtem tőle, de ez már nem okozott meglepetést, éhes voltam, ahogy más meg sánta. Éppen az emlékeimben sorjázó múltbeli lakomák töltöttek el kétellyel. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is jóllaktam volna az életben!
8
9
A reggel frissessége a törött ablakszemeken keresztül érkezett, amelyeken alig hatolt át a fémesen szürke nappali világosság. Más reggelek, más ébredések jutottak eszembe… Láttam magamat korábbi életemben, amint kikiabálok a fürdőszobából Louve-nak: – Készen van már végre az a breakfast? És a földszintről felhangzik Louve türelmetlen hangja. – Igen, kész a breakfast. Fifine éppen terít. Louve-ot bosszantotta, hogy a cselédet „ugráltatom”. Azt is mondta, hogy nevetséges vagyok az anglomániámmal, és a „breakfast” szót pont úgy ejtem, mint egy disznó. Színtiszta rágalom. Az üvegesre pirított, de még szaftos szalonna illata felszállt a fürdőszobába, amelyhez hamarosan a serpenyőben sülő tojások vidám sercegésének hangja társult. Ideje volt.
Fifine a terítésnél mindig megfeledkezett valamiről. Aprócska, gömbölyded, déli leányzó volt, pompás mellekkel és hallatlanul erős, dús, göndör, fekete hajzattal, amely agresszív, gorgói csigákban keretezte napbarnított arcát. Tizennyolc tavaszt élt még csak meg, de lenyűgöző magabiztosság jellemezte, ki tudja, hogyan tett rá szert, talán az alpesi szülőfalujában töltött, keservesen nehéz addigi élete során. Azóta tudtuk, hogy egy este Nizzában, egy bálból távozóban egy olasz selyemfiú lekent neki két hatalmas pofont. Fifine-t azonban efféle széptevéssel nem lehetett levenni a lábáról. Egy ágyékra irányzott rúgással rögtön kifektette a veszedelmes úriembert. Eleinte meglehetősen aggasztott bennünket, Louve-ot és engem, az a szokása, vagy inkább hibája, hogy hihetetlenül keveset evett, sokkal kevesebbet, mint Louve, aki pedig tényleg nem vett táplálékot magához. Leírni is döbbenet, de képes volt egész nap ellenni egy darab kenyérrel és egy csésze kávéval. Mégsem fogyott, sőt. Dundi volt mindig, és az is maradt. Üvegkalitkámban időnként eszembe jutott, ahogy gyakran hangoztatott mondása is, miszerint „sosem tudta, mi az éhség”. Louve csak jóval később ebédelt, azaz ivott egy családias tejeskávét. De sosem mulasztotta volna el, hogy bő ujjú selyemköntösében, afféle álomittas
10
11
Csipkerózsikaként leüljön velem szemben, kezében az elmaradhatatlan háztartási könyvvel, amelynek segítségével, valljuk be, semmiféle megtakarítást nem ért el, vagy gyakorlati következtetést nem vont le soha. Fifine persze megint elfelejtett valamit. – Ejnye, Fifine! Hát a kenyér? Mennyeiek voltak a vajas pirítósai! A jókora nagy, de vékony szeleteket egészen átitatta az olvadt vaj. Kanalaztam rájuk az angol melaszból is, kedveltem a fémes ízét, hosszan, aranylón csorgattam, akár a mézet, hogy átlátszó arabeszkeket rajzoljon a csodás kenyerekre. Velem szemben Louve mosolygott, látszott minden foga, és meglepő módon az ínye is. Mint egy nőstény farkas.* Mindig lenyűgözött vele. – Hagyhattál volna egy pirítóst! – Majd csináltatsz magadnak, Louve. – Eszel, csak eszel! Őrület, hogy mibe kerülsz nekünk. Nemsokára pocakot eresztesz! – Akkor kevésbé fogsz szeretni? – Micsoda? Még tejet is iszol a tea után? – Te szoktad mondani, hogy a tea nem tápláló. – És a banán? * Louve női keresztnév, de egyben nőstény farkast is jelent. (A ford.)
12
– Csak a vitamin miatt, Louve, az szent dolog. Neszezést hallottam a lépcsőházból, hosszú ruha susogott, meztelen láb csosszant. Aztán kerekre nyílt szemek bámultak rám az ajtóból, két, száj elé kapott parányi kezecske tűnt elő, az a védtelen ártatlanság, amelynek látványa már-már elviselhetetlen néha. Majd kicsattant az egészségtől, kicsinysége láttán mégis különös aggodalom szorongatta a torkunkat. Negyedet mutatott az asztalon heverő órám. Louve szerint egyszer majd tévedésből azt is bekapom. „A tojással együtt”, magyarázta. Eljött az első cigaretta ideje, amelyből áldozatként száll a magasba a füst a Teremtő orra felé! Meg az enyém felé is! Elnyúltam még a fotelben öt perc ejtőzésre, öt perc színtiszta fényűzésre, mielőtt elrohanok a messzi munkába. A tapéta zöldes színátmenetét szemléltem, Louve találta ki nemrégiben, és azóta is büszke volt rá. Emlékszem, kint laktunk valahol a város szélén, egy kedves, de kissé ostoba villácskában. Vörös téglából volt a homlokzata. Esőben szépen csillogott.
