Robert A. Heinlein ÉLETVONAL

GALAKTIKA 149

TARTALOM Robert A. Heinlein Életvonal Legyen világosság! Az útnak mennie kell Kutyát is sétáltatunk A hosszú várta Azok Uraim, üljenek le! Nagyszer megint itthon!

Robert A. Heinlein ÉLETVONAL - Megismétlem, hogy mi a felfedezésem. Egyszer szavakkal élve, kidolgoztam egy elméletet, amelynek alapján meg tudom mondani, mennyi ideig él egy ember. El re benyújthatom a számlát a Halál Angyala nevében. Az elnök hangos kopogtatással kért csendet. A zúgolódás és füttyögés lassanként elhalt, annak köszönhet en, hogy néhány önkéntes rendcsinálónak sikerült rábírnia a forrófej eket, hogy üljenek végre le. Úgy t nt, hogy az el adó, aki az elnök melletti szónoki emelvényen állt, észre sem veszi a z rzavart. Gunyoros, enyhén pimasz arca rezzenéstelen volt. Az elnök az el adóhoz fordult és olyan hangon szólította meg, amelyen jól érz dött az épphogy csak visszafojtott méreg és bosszúság. - Dr. Pinero - a “doktor” alig hallatszott -, elnézést kell kérnem önt l a hozzászólását megzavaró illetlen kitörésekért. Meglep, hogy kollégáim képesek annyira megfeledkezni a tudományok m vel ihez ill méltóságról, hogy félbeszakítják a szónokot, függetlenül - itt szünetet tartott és összeszorította ajkait - függetlenül az ket ért provokáció mértékét l. - Pinero elmosolyodott, de úgy, hogy az már önmagában is nyílt sértés volt. Az elnök szemmel láthatóan türt ztette magát és folytatta. - Súlyt fektetek arra, hogy a program tisztességesen és rendben folyjon le. Fejezze be a mondanivalóját, dr. Pinero. Mindazonáltal, arra kell kérnem, hogy ne tegye türelmünket próbára olyan elméletekkel, amelyekr l minden intelligens, m velt ember tudja, hogy tévesek. Kérem, szorítkozzon a felfedezésére - ha egyáltalán tett olyat. Pinero kövér, fehér tenyerére támaszkodott, és így szólt: - Hogyan is ültethetnék az önök fejébe új ideákat, ha el tte nem törlöm ki bel le a téveszméket? A hallgatóság felbolydult és morgolódni kezdett. Valaki elkiáltotta magát a terem hátsó végében: - Dobjuk ki a sarlatánt! Elegünk van bel le! - Az elnök kopogtatott a kalapácsával. - Uraim! Kérem! - Aztán Pineróhoz fordult: - Figyelmeztetnem kell rá, hogy ön nem tagja ennek a testületnek, és hogy nem mi hívtuk ide. Pinero szemöldöke megemelkedett. - Valóban? Én mintha emlékeznék egy meghívóra, amelyen az Akadémia fejléce volt. Az elnök beharapta az alsó ajkát, miel tt felelt volna. - Valóban. Én magam írtam azt a meghívót. Ám az egyik igazgatósági tagunk kérte, aki finom, köztiszteletben álló úriember, ámde nem tudós, és nem akadémiai tag.

Pinero újra el vette irritáló mosolyát. - Tényleg? Kitalálhattam volna. Az öreg Bidwellr l van szó, ugye, az Általános Biztosítótól? És azt szeretné, hogy az idomított fókái leleplezzenek engem mint csalót, igaz? Mert ha én meg tudom jósolni, hogy mikor halnak meg az emberek, senki sem fogja megvenni a drágalátos kötvényeit. De, hogy tudnak leleplezni, ha meg sem hallgatnak? Még ha feltételezzük is, hogy van hozzá elég eszük, hogy megértsenek. Sakálokat küldött az oroszlán leteperésére... Pinero hátat fordított a közönségnek. A tömeg morgása feler södött és dühös színezetet vett. Az elnök hiába kiabált csendért. Ekkor szólásra emelkedett valaki az els sorban. - Elnök úr! Az elnök megragadta a lehet séget: - Uraim! - kiáltotta. - Dr. Van Rhein Smitté a szó. - Erre a háborgás elcsendesedett. A doktor megköszörülte a torkát, végigsimította dús fehér haját, majd egyik kezét jól szabott nadrágjának zsebébe tette, éppúgy ahogy a jótékonysági esteken szokta. - Elnök úr, akadémikus társaim, legyünk megért ek! Még egy gyilkosnak is joga van arra, hogy elmondja a magáét, miel tt a törvény lesújt rá. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az ítélet igazságos. Hát beérhetjük mi kevesebbel? Én megadok dr. Pinerónak minden figyelmet, ami megadható e tiszteletre méltó testület által egy kívülálló kollégának, habár - Pinero felé bólintott - nem ismer s számunkra az az egyetem, amely diplomát adományozott neki. Ha az, amit elmond, nem igaz, nem árthat nekünk. De ha igaz, jobb ha tudunk róla. Kiforrott, iskolázott hangja megnyugtatóan, higgadtan zengett. - Ha a kiváló doktor viselkedése kissé udvariatlannak t nik számunkra, gondoljunk arra, hogy a doktor talán olyan helyr l vagy rétegb l származik, ahol nem annyira pedánsak az ilyen apróságokban. Barátaink és jótev ink arra kértek bennünket, hogy hallgassuk meg ezt a személyt és gondosan mérlegeljük az állításait. Tegyük ezt méltósággal és ill n. Zajos taps közepette ült le annak tudatában, hogy tovább öregbítette szellemi vezet i hírnevét. Holnap az újságok újból megemlítik majd “Amerika” legmegnyer bb egyetemi rektorának józan ítél képességét és meggy egyéniségét. Mit lehet tudni? Lehet, hogy az öreg Bidwell mégis beváltja uszodaadományozássai kapcsolatos reményeit. Amikor a taps elült, az elnök, kezeit összekulcsolva kis gömbölyded pocakján, der s arccal fordult a felfordulást kiváltó személy felé. - Folytatná, dr. Pinero? - Ugyan miért? Az elnök megvonta a vállát. - Ön e célból jött ide. Pinero felállt. - Igaz. Ez igaz. De vajon helyes volt-e, hogy eljöttem? Van itt olyan személy, aki elég nyitott ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a csupasz tényekkel anélkül, hogy zavarba jönne? Nem hiszem. Még az a csodálatos úriember is, aki arra kérte önöket, hogy hallgassanak meg engem, ítélkezett felettem és elmarasztalt, rendet akar, nem igazságot. Tegyük fel, hogy az igazság szemben áll a renddel. Ezt vajon képes elfogadni? És önök? Azt hiszem, nem. Ám ha nem beszélek, értelemszer en az önök nézete gy z, és az utca kis embere azt fogja gondolni, hogy lelepleztek engem, Pinerót, mint tréfamestert és téveszmeterjeszt t. Ez nem illik a terveimbe. Beszélek hát. - Megismétlem, hogy mi a felfedezésem. Egyszer szavakkal élve, kidolgoztam egy elméletet, amelynek alapján meg tudom mondani, mennyi ideig él egy ember. El re benyújthatom a számlát a Halál Angyala nevében. Meg tudom mondani, hogy mikor kopogtat majd ajtajukon a Végzet. Készülékemmel öt percen belül megmondom bármelyiküknek, hány homokszem maradt még életük homokórájában. Pinero elhallgatott és keresztbe fonta karját. Egy percig senki nem beszélt. A hallgatóság nyugtalankodni kezdett. Végül az elnök lépett közbe. - Még nem végzett, ugye, dr. Pinero? - Mit mondhatnék még?

- Még nem mondta el, hogy m ködik a találmánya. Pinero szemöldöke megemelkedett. - Azt javasolja, hogy munkám gyümölcsét adjam oda a gyermekeknek, hogy kedvükre játszadozzanak vele. Ez veszélyes tudás, barátom. Megtartom annak az embernek, aki képes megérteni, vagyis magamnak - mondta, és megveregette a mellét. - Honnan tudhatnánk, hogy az állításai mögött tényleg van valami? - Nagyon egyszer . Küldjenek egy bizottságot, hogy tekintse meg a bemutatómat. Ha a módszerem beválik, akkor jó, önök elfogadják, és ezt elmondják a nyilvánosságnak is. Ha nem válik be, akkor szégyenben maradok, és bocsánatot kérek. Én, Pinero, bocsánatot kérek! Egy vézna, hajlott hátú férfi állt fel a terem hátsó végében. Az elnök megadta neki a szót. - Elnök úr, hogyan javasolhat a kiváló doktor komolyan egy ilyen bemutatót? Elvárná t lünk, hogy húsz vagy harminc évet várjunk, amíg meghal valaki, és bebizonyíthatja az állítását? Pinero figyelmen kívül hagyta az elnököt és közvetlenül válaszolt a kérdésre: - Áhh! Micsoda badarság! Annyira járatlan tán a statisztikában, hogy nem tudja, bármely nagyobb csoportban van legalább egy, aki a közeljöv ben meg fog, halni? Ajánlok önöknek egy üzletet; mindenkit megvizsgálok, aki ebben a teremben tartózkodik, és megnevezem azt a személyt, aki két héten belül meghal. Napra és órára pontosan. Felhevültén nézett körbe a teremben. - Beleegyeznek? Újabb méltóságteljes férfi állt fel feldúltan: - Ami engem illet, nem támogathatok egy ilyen kísérletet. Mint orvos, sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy számos id sebb kollégánknál nyilvánvaló jelei mutatkoznak a komolyabb szívrendellenességnek. Ha dr. Pinero ismeri a szimptómákat, ami feltehet leg így van, és áldozatát közülük választja ki, akkor szinte biztos, hogy az illet határid n belül fog meghalni, akár m ködik a kiváló el adó tojásf órája, akár nem. Más felszólaló is csatlakozott hozzá. - Dr. Shepardnek igaza van. Miért, vesztegetnénk id t vudu trükkökre? Meggy désem, hogy ez az ember, aki dr. Pinerónak nevezi magát, arra akarja felhasználni ezt a testületet, hogy tekintélyt szerezzen állításainak. Ha közrem ködünk ebben a bohózatban, akkor a kezére játszunk. Nem tudom, hogy mi ebben a svindli, de holtbiztos, hogy sikerült valamiképpen kiötölnie, hogyan használhat fel minket ármánykodásának reklámozására. Elnök úr, indítványozom, hogy térjünk rá az el írás szerinti programunkra. A javaslatot közfelkiáltással megszavazták, de Pinero nem ült le. - Csendet! Csendet! - kiáltások közepette megrázta bozontos fejét, és így szólt: - Barbárok! Félkegyelm ek! Ostoba fajankók! A maguk fajtája akadályozott meg minden nagy felfedezést, mióta csak világ a világ. Az ilyen tudatlan cs cselék miatt forog Galilei a sírjában. Az a szarvasfoggal kuruzsló hájas együgy ott lent, aki orvosnak nevezi magát! A vajákos jobb elnevezés lenne rá! Az a kis golyófej tökmag pedig amott... Maga! Filozófusnak titulálja magát, és tudós terminusokban fecseg életr l és id l. Mit tudhat valamelyikr l is? Hogyan tanul, ha nem vizsgálja meg az igazságot, amikor alkalma adódik rá? Eh! - Rácsapott a pulpitusra. - Maguk ezt Tudományos Akadémiának hívják? Én inkább Temetkezési Vállalkozók Egyesületének nevezném, olyanok gyülekezetének, akik csupán abban érdekeltek, hogy er szakos el deik elméleteit rizgessék. Megállt, hogy leveg t vegyen, ám közben két bizottsági tag kézrefogta és kituszkolta az ajtón. A sajtóasztal mell l több riporter felugrott és Pinero nyomába eredt. Az elnök az ülést befejezettnek nyilvánította. Az újságírók épp akkor érték utol Pinerót, amikor az kilépett a hátsó bejáraton. A doktor könnyedén, ruganyosan lépdelt, és egy kis dallamot fütyörészett. Nyoma sem volt annak a felháborodásnak, amit egy perce mutatott. Körülvették. - Mit szólna egy interjúhoz, doki? - Mi a véleménye a modern oktatásról?

- Jól odamondott nekik! Mit gondol, van élet a halál után? - Vegye le a kalapját doki! Itt repül a kis madár! Pinero rájuk vigyorgott. - Egyszerre csak egy beszéljen, fiúk, és ne olyan gyorsan. Magam is újságíró voltam. Mi lenne, ha feljönnének hozzám, és beszélgetnénk err l egy kicsit? Néhány perccel kés bb már ül helyet kerestek maguknak Pinero lakószobájában és cigarettára gyújtottak. Pinero der sen nézett végig rajtuk. - Mit kérnek, fiúk, Scotchot vagy Bourbont? Amikor végzett a kínálással, rátért a lényegre. - Na, fiúk, mit akarnak tudni? - Vágjunk a közepébe, doki. Van valamije, vagy nincs? - Minden kétséget kizárva, van, fiatal barátaim. - Akkor mondja el nekünk, hogyan m ködik. Azzal, ahogy a profokat kezelte, nem megy semmire. - De kérem, kedves barátaim. Ez az én találmányom. Szeretnék egy kis pénzt kihozni bel le. Azt akarják, hogy adjam ki az els embernek, aki szembe jön velem? - Nézze, doki, valamit mondania kell, ha olvasni akar róla a reggeli újságokban. Mit használ? Kristálygömböt? - Nem, nem egészen. Szeretnék látni a m szereimet? - Hogyne. Azzal már megyünk valamire. Pinero betessékelte ket a szomszédos szobába, és körbemutatott. - Hát ez lenne az, fiúk. A szemük elé táruló m szerhalmaz leginkább egy orvosi rendel röntgenkészülékére emlékeztetett. Azon a nyilvánvaló tényen kívül, hogy elektromos energiával m ködik és hogy némelyik kijelz ismer s mennyiséget mutatott, els pillantásra nem derült ki, hogy mire való. - Mi az alapelv, doki? Pinero a száját biggyesztve elt dött. - Bizonyára mindannyian ismerik azt a közhelyet, hogy az élet elektromos természet . Nos, ez a közhely fabatkát se ér, de segít abban, hogy némi fogalmat alkossanak az alapelvr l. Azt már szintén hallották, hogy az id a negyedik dimenzió. Lehet hogy hisznek benne, lehet hogy nem. Olyan sokszor elhangzott már, hogy elkopott a jelentése. Egyszer klisé lett, amivel a hatásvadász nagyokosok kápráztatják az együgy eket. De én most azt akarom, hogy próbálják elképzelni és teljesen átélni. Az egyik riporterhez lépett. - Vegyük például önt. Rogersnek hívják, ugye? Nos, Rogers, ön egy négykiterjedés tér-id esemény. Nem egészen hat láb magas, körülbelül húsz hüvelyk széles és úgy tíz hüvelyk vastag. Ami az id t illeti, ez a tér-id esemény mondjuk úgy 1916-ig nyúlik vissza, amelyb l itt és most egy olyan, az id -tengelyre mer leges metszetet látunk, amelynek vastagsága a jelen pillanattal mérhet . A messzi múltban egy savanykástejszagú bébi nyálazza össze reggelijével a partedlijét. A túlsó végén pedig, feltehet leg 98 körül, egy öreg ember áll. Képzeljék el, hogy ez az általunk Rogernek nevezett tér-id esemény rózsaszín féreg gyanánt húzódik végig az éveken, kezdve az anyaméht l egészen a sírig. Túlnyúlik rajtunk, ám a jelen keresztmetszetében, mind egyedi, diszkrét test nyilvánul meg. De ez csak illúzió, mert évekre nyúló fizikai kontinuitással rendelkezik. Ami azt illeti, ez a fizikai kontinuitás az egész fajra áll, mert az egyes rózsaszín férgek más rózsaszín férgekr l ágaznak le. Ily módon a faj olyan, mint a sz , melynek indái összefonódnak és hajtásokat növesztenek. Csak ha a sz keresztmetszetét vesszük, akkor eshetünk abba a téves hitbe, hogy a hajtások különálló egyedek.

Megállt egy pillanatra és végignézett a riporterek arcán. Egyikük, egy konok, nyakas pasas, megszólalt. - Ez mind nagyon szép, Pinero, ha egyáltalán igaz; de mire jó? Pinero megbocsátó mosollyal nézett rá. - Türelem, barátom. Arra kértem önöket, hogy úgy gondoljanak az életre, mint az elektromosságra. Most gondolják azt, hogy a mi kis rózsaszín férgünk egy elektromos vezet . Gondolom, hallottak már arról, hogy a mérnökök, bizonyos mérésekkel, meg tudják határozni azt a pontos helyet, ahol szakadás történt az Atlanti-óceán mélyén húzódó vezetékben, úgy, hogy közben el sem hagyják a szárazföldet. Én ugyanígy teszek a mi kis rózsaszín férgünkkel. M szereimet ráállítom az ebben a szobában fellelhet keresztmetszetre, így meg tudom mondani, hogy hol jelentkezik törés, ami nem más, mint a halál bekövetkezésének ideje. Vagy, na úgy akarják, megfordíthatom a kapcsolatot és megmondhatom a születési id pontot. De az érdektelen; mert azt már ismerik. A kétked riporter csúfondárosan felnevetett. - Megfogtam, doki. Ha az, amit a fajról mondott, igaz, mármint, hogy az egy rózsaszín féregb l álló sz ke, akkor nem lehetséges a születés dátumának meghatározása, mert fajon belül folyamatos a születés. Az ön elektromos vezet je az anyákon keresztül visszanyúlik a legtávolabbi sökig. Pinero felragyogott. - Ez igaz, és nagyon elmés, barátom. De túl messze ment a párhuzamban. Ez a mérés nem pont úgy történik, ahogy az elektromos vezet knél szokásos. Bizonyos értelemben olyan ez, mintha egy folyosó hosszát a végéb l visszaver visszhanggal mérnénk meg. Születéskor egy fajta kanyar jelentkezik a folyosóban és az emiatt keletkez visszhangot, egy arra alkalmas mércével, érzékelni tudom. Van azonban egy eset, amikor nem tudok határozott választ kapni; amikor egy n gyermeket vár, nem tudom szétválasztani az életvonalát a még meg nem született gyermekét l. - Lássuk, hogyan bizonyítja ezt. - Rendben, kedves barátom. Lenne ön a próbaalany? Valaki közbevágott. - Na most megfogtak, Luke! Egyezz bele, vagy hallgass. - Benne vagyok. Mit csináljak? - El ször is, írja le egy darab papírra, hogy mikor született, és adja oda valamelyik kollégájának. Luke úgy tett. - Na és, most? - Vegye le a fels ruházatát és lépjen rá erre a mérlegre. Most mondja meg nekem, hogy volte valamikor a jelenlegit l soványabb vagy kövérebb? Nos? Születésekor mennyit nyomott? Tíz fontot? Pompás, életer s fiúgyermek! Manapság már nem születnek ilyen nagyok. - Minek ez a sok locsogás? - Megpróbálom felbecsülni a mi kis rózsaszín férgünk átlagos keresztmetszetét, kedves Luke. Nos, leülne ide? Aztán tegye ezt az elektródát a szájába. Nem, nem fog fájni; a feszültség egész kicsi, kevesebb egy mikrovoltnál. De jó érintkezésre van szükség. A doktor magára hagyta Luke-ot és a m szerei mögé lépett, ahol is egy burát eresztett a feje fölé, miel tt a vezérléshez nyúlt volna. A kijelz k némelyik életre kelt, és a gépb l mély zúgás áradt. Aztán abbamaradt, és a doktor el lépett rejtekhelyér l. - Valamikor 1912 februárjában született. Kinél van a dátum? A felvigyázó el szedte és kibontotta a papírt. - 1912. február 22. - olvasta. A bejelentést követ csendet a csoport szélén üldögél riporter hangja törte meg. - Doki, kaphatnék még egy italt? A feszültség felengedett, és többen is megszólaltak. - Rajtam is próbálja ki, doki!

- El ször engem, doki; én árva vagyok, és tényleg szeretném tudni, mikor születtem. - Mit szól hozzá, doki? Tegyen mindnyájunkon próbát! Pinero mosolyogva egyezett bele, és mint valami ürge a lyukból, úgy dugdosta fejét ki-be a burába. Amikor mindnyájan ellen rizték a doktor tudását, Luke törte meg a beálló csendet: - Mi lenne, ha megmutatná, hogyan jósolja meg a halált. - Hát, ha akarják! Ki próbálja meg? Senki sem válaszolt. Többen közülük Luke felé böktek. - Gyerünk, te nagyokos. Te kérted. Luke hagyta, hogy beültessék a székbe. Pinero változtatott néhány kapcsolón, aztán bebújt a burába. Amikor a zümmögés abbamaradt, kezét dörzsölgetve lépett el . - Nos, ez az összes látnivaló, fiúk. Elég lesz egy sztorira? - Hé, mi lesz a jóslattal? Megéri Luke a harmincat? Luke Pineróra nézett. - Nos, mi van? Mi a válasz? Pinero sért döttnek látszott. - Uraim csalódtam önökben. Csak honorárium fejében adok ilyen információt. Mindamellett ez bizalmas szakmai információ. Soha nem mondom meg másnak, csak a kliensnek, aki felvilágosítást kért t lem. - Én nem bánom. Mondja csak meg neki. - Nagyon sajnálom. Tényleg nem tehetem. Én csupán abba mentem bele, hogy megmutatom, hogyan csinálom, nem pedig abba, hogy megadom az eredményt. Luke a, padlóra dobta a cigarettacsikkjét. - Kacsa ez, fiúk. A hatás kedvéért bizonyára a város minden riporterének korát megnézte. De én nem veszem be, Pinero. Pinero szomorúan nézett rá. - Házas ön, barátom? - Nem. - Van valaki, akit el kell tartania? Vannak közeli rokonai? - Nem, nincsenek. Mért, tán örökbe akar fogadni? Pinero szomorúan rázta a fejét. - Nagyon sajnálom, kedves Luke. ön még ma meghal. “TUDOMÁNYOS TALÁLKOZÓ CSETEPATÉVAL” “A TÖKFILKÓ TUDÓS JÓSLATOT MOND” “A HALÁL MENETRENDSZERINT ÉRKEZIK” “A DOKI A TOLLFORGATÓ HALÁLÁRA TIPPEL” “SZEMFÉNYVESZTÉS KIABÁLJÁK A TUDÓSFÖK” “...Húsz perccel Pinero fura jóslata után Timonst - miközben munkahelyére, a Daily Herald szerkeszt ségébe igyekezett a Broadwayn - halálra zúzta egy lezuhanó hirdet tábla.” “Dr. Pinero nem f zött kommentárt az eseményhez, ám meger sítette a hírt, miszerint Timons halálát egy úgynevezett baronovitaméterrel jósolta meg. A rend rf nök, Roy...” Netán aggasztja a JÖV ??? Ne szórja a pénzét jövend mondókra! Forduljon dr. Hugó Pinero bioszaktanácsadóhoz, aki csalhatatlan tudományos módszerével segít önnek jöv je megtervezésében! Semmi hókuszpókusz! Semmi “spirituális” kinyilatkoztatás. Téves jóslat esetén 10 000 $ kárpótlás. Kérésre tájékoztatót küldünk. HOMOKÓRA Inc.,

Majestic Bldg., Suite 700 (hirdetés) Hatósági tanúsítvány Az arra illetékes személynek, tisztelettel: Én, John Cabot Winthrop III ügyvéd, a Winthrop, Ditmars és Winthrop cég megbízottja, igazolom, hogy Hugó Pinero, aki ennek a városnak a lakója, átadott nekem tízezer USA dollárt, és arra utasított, hogy helyezzem letétbe egy általam kiválasztott banknál, a következ kezelési utasítás szerint: A teljes letét haladéktalanul fizettessék ki kárpótlás gyanánt: (1) vagy annak a személynek, aki Hugó Pinero és/vagy a Homokóra Inc. klienseként akár csak egy százalékkal is túllépte a Hugó Pinero által számára megjósolt élettartamot, (2) vagy a kliens megbízottjának, amennyiben a szóban forgó kliens nem élte meg ugyancsak egy százalékon belül a megjósolt id pontot, bármelyik eset következzék is be el ször (1) és (2) közül. Továbbá igazolom, hogy ezt az összeget, a fentiek meghagyásával, a mai napon letétbe helyeztem a városunkban m köd First National Bankban. Aláírva és hitelesítve el ttem, 1951. április 2-án. Albert M. Swanson Megyei és Állami Közjegyz Megbízatásom 1951. június 17-ig érvényes. - Szép jó estét minden kedves rádióhallhatónknak! Lássuk a híreket! Gyorshír! Hugó Pinero, az ismeretlenségb l jött csodatév , ezredszer is jósolt anélkül, hogy valaki igénybe vette volna azt a jutalmat, amelyet az t tévedésen ér személynek ajánlott fel. Mivel kliensei közül tizenhármán már halottak, matematikailag igazolt, hogy Pinero forródrótos kapcsolatban áll a Nagy öreg Kaszással. Ami azt illeti, ez olyan hír, amir l jómagam nem akarok tudni addig, amíg be nem következik. Közkedvelt országos hírolvasójuk nem lesz Pinero próféta kliense... A bíró baritonja er tlenül visszhangzott az áporodott leveg bírósági teremben. - Kérem, Mr. Weems, térjünk vissza a tárgyra. A bíróság engedett annak a kérésének, hogy ideiglenes korlátozó rendeletet adjon ki, és most arra kér minket, hogy állandósítsuk azt. Cáfolatként dr. Pinero azt állítja, hogy ön nem indokolta meg a kérését, és azt követeli, hogy a határozatot függesszük fel, s ezzel kötelezzük megbízóját arra, hogy hagyjon fel a kísérletekkel, melyekkel akadályozni próbálja a dr. Pinero által “egyszer törvényes üzlet”nek nevezett tevékenységét. Mivel nincs jelen esküdtszék, kérem, mell zze a retorikát, és közérthet en magyarázza el nekem, mért ne teljesítsem dr. Pinero kérését. Mr. Weems idegesen fölrántotta az állát, amit l petyhüdt, szürke tokája magas, kemény gallérja fölé türemkedett, majd így folytatta: - Hadd emlékeztessem a tiszteletre méltó bíróságot, hogy a nyilvánosságot képviselem... - Egy pillanat. Úgy tudom, hogy ön az Általános Biztosítót képviseli. - Formális értelemben igen, bíró úr. Tágabb értelemben viszont számos más nagy biztosító, vagyonkezel és pénzügyi intézményt; valamint ezek részvényeseit és biztosítottjait, akik a polgárság javát adják. Ezen felül úgy érezzük, hogy az egész népesség érdekeit védjük; a szervezetleneket, a felszólamlásra képteleneket, vagyis a védteleneket. - Azt hittem, hogy a tömegeket én képviselem - jegyezte meg a bíró szárazon. - Attól tartok, hogy csupán közvetlen megbízója képvisel jeként kell önre tekintenem. De csak folytassa; mi a tézise? Az id söd ügyvéd megpróbálta lenyelni ádámcsutkáját, aztán újra nekifogott: - Bíró úr, véleményünk szerint két indok is felhozható a határozat állandósítása mellett, és mindkett önmagában is elégséges. El ször is, ez a személy jövend mondással keresi a

kenyerét, márpedig ez olyan foglalkozás, amely jog és törvény szerint tiltott. Dr. Pinero közönséges jós, semmirekell sarlatán, aki hiszékeny emberek nyakán él sködik. Ám okosabb, mint az egyszer cigány tenyérjósok, asztrológusok, és asztaltáncoltatók, így bizonyos értelemben sokkal veszélyesebb is azoknál. Hamisan hivatkozik a modern tudományos módszerekre, hogy kétes rangot kölcsönözzön b vészkedésének. Jelen vannak a teremben a Tudományos Akadémia olyan vezet képvisel i, akik szakért módon tanúsíthatják dr. Pinero állításainak abszurditását. - Másodszor, még ha e személy állításai igazak lennének is - tegyük fel ezt a mer képtelenséget - itt Mr. Weems engedélyezett magának egy aprócska mosolyt -, azt állítjuk, hogy tevékenysége általában véve ellenkezik a közösség érdekeivel, konkrétan pedig, törvénytelen módon ártalmas megbízóm érdekeire. Felkészültünk rá, hogy számos hivatalos bizonyítékát adjuk annak, hogy ez a személy olyan megállapításokat hozott vagy hozatott nyilvánosságra, amelyek arra ösztönzik az embereket, hogy - saját jólétük rovására és megbízóm pénzügyi károsodására - felmondják a felbecsülhetetlen érték biztosítási szolgáltatásokat. Pinero felemelkedett a helyér l. - Bíró úr, szólhatnék néhány szót? - Mir l? - Azt hiszem le tudnám egyszer síteni a helyzetet, ha engedélyezne egy rövid elemzést. - De bíró úr - vágott közbe Weems -, ez teljesen szabálytalan. - Türelem, Mr. Weems. Az érdekei nem fognak csorbát szenvedni. Úgy t nik számomra, hogy jobb megvilágításra és kevesebb szócséplésre van szükségünk a tárgyat illet en. Ha dr. Pinero le tudja rövidíteni a vizsgálatot azzal, hogy most szólal fel, hajlandó vagyok meghallgatni. Tessék, dr. Pinero. - Köszönöm, bíró úr. El ször nézzük Mr. Weems utolsó érvét. Kész vagyok beismerni, hogy nyilvánosságra hoztam bizonyos megállapodásokat, ahogy kifejezte az imént... - Egy pillanat, doktor, ön azt kérte, hogy a saját ügyvéde lehessen. Biztos benne, hogy alkalmas az érdekei megvédésére? - Vállalom a kockázatot, bíró úr. Amit az imént mondtam, arra könnyen talál bizonyítékot az ügyvéd úr. - Nos, jó. Folytassa. - Azt elismerem, hogy sokan megszüntették életbiztosítási kötvényüket a fentiek miatt, de próbálják csak kimutatni, hogy bárki, aki így tett, veszített akár egy fillért is. Az igaz, hogy az Általános Biztosító veszített ügyfeleket az én munkálkodásom miatt, de ez természetes következménye a felfedezésemnek. Kötvényeik ugyanis olyan elavultakká váltak ett l, mint az íj és a nyíl. Ha tevékenységemet korlátozzák, akkor ez alapján én, egy petróleumlámpagyár felállítása után, joggal kérhetném, hogy korlátozzák az Edisont és a General Electricet az izzólámpagyártásban. - Beismerem, hogy üzleti alapon készítek jóslatokat az elhalálozás id pontjáról, de tagadom, hogy mágiát használok, legyen az fekete vagy fehér, vagy szivárványszín . Ha a tudományos módszerrel történ jóslás illegális, akkor az Általános Biztosító matematikusai is vétkesek évek óta, mert megbecsülik annak pontos százalékát, hogy hányan fognak meghalni az adott évben egy-egy nagyobb csoportból. Én kicsiben jósolok; az Általános Biztosító nagyban. Ha az tevékenységük legális, hogy lehetne az enyém illegális? - Nem vonom kétségbe, hogy lényegbevágó, tudok-e jósolni, vagy sem; és azt sem kétlem, hogy a Tudományos Akadémiát képvisel , szakért knek titulált tanúk azt fogják állítani, hogy nem tudok. Csakhogy k semmit sem tudnak a módszeremr l, így hát nem adhatnak valós szakvéleményt róla... - Egy pillanat, doktor. Mr. Weems, igaz az, hogy szakért tanúi nem jártasak dr. Pinero elméletében és módszerében? Mr. Weems zavartnak látszott. Ujjaival dobolt az asztalon, majd így szólt:

- Kaphatnék a bíróságtól pár perc türelmet? - Természetesen. Mr. Weems gyors megbeszélést tartott a csapatában, aztán az emelvény felé fordult. - Lenne egy javaslatunk, bíró úr. Ha dr. Pinero kiáll és kifejti állítólagos módszerét, valamint annak kivitelezési módját, akkor e kiváló tudósok tanácsot tudnának adni a bíróságnak dr. Pinero állításainak értékér l. A bíró kérd en nézett Pineróra, aki így felelt: - Erre nem vagyok hajlandó. Függetlenül attól, hogy az eljárásom jó-e vagy sem, veszélyes lenne, ha ostobák és sarlatánok kezébe juttatnám - ekkor az els sorban ül professzorok felé intett, elhallgatott, majd kenetteljesen elmosolyodott -, mint ahogy ezek az urak azt nagyon jól tudják. Mindazonáltal, nem szükséges ismerni egy eljárást ahhoz, hogy bebizonyítsuk ködését. Szükséges-e megérteni a biológiai reprodukció bonyolult csodáját ahhoz, hogy tudjuk, hogyan kotlik tojásain a tyúk? Szükséges-e kioktatnom ezt az egész önkéntes szabadságharcos testületet ahhoz, hogy - kigyógyítva ket gyermekes babonaságukból bebizonyítsam, a jóslataim helyesek? A tudományban két módszer létezik a vélemény kialakítására. Az egyik a tudományos módszer; a másik a skolasztikus. Az egyik tapasztalatból ítél, a másik vakon behódol a tekintélynek. A tudományos elme számára a gyakorlati bizonyíték a fontos, az elmélet pedig csupán kényelmes leírás, amit kihajíthat, ha többé nem illik a képbe. Az akadémiai elme számára azonban a tekintély jelent mindent, és a tényeket hajítják szemétre, ha azok nem illenek a tekintély által felállított elméletbe. - Ez a szemlélet az - mármint hogy az akadémikus elmék osztrigaként tapadnak a megcáfolt elméletekhez -, ami meggátolt minden haladó felismerést a történelem folyamán. Én kész vagyok arra, hogy módszeremet gyakorlati próba elé állítsam, és - akárcsak Galilei egy másik bíróság el tt - állítom: “És mégis mozog!” - Egyszer már felajánlottam egy ilyen próbát ugyanennek az önjelölt szakért gárdának, de k visszautasították. Megismétlem az ajánlatom; én, megmérem a Tudományos Akadémia tagjainak élethosszát, k pedig kijelölnek egy bizottságot, amely elbírálja az eredményeket. Kétfajta lepecsételt borítékba helyezem el a mérések eredményét; az egyik típusú boríték külsején egy-egy név fog szerepelni, belül pedig az elhalálozás dátuma. A másik típusú borítékokba neveket, kívülre pedig dátumokat fogok helyezni. A bizottság rakja a borítékokat egy páncélszekrénybe, aztán id l id re jöjjenek össze, és nyissák fel az esedékes borítékokat. Ilyen nagyszámú embercsoportban úgy egy-két hetenként fordul el elhalálozás ha az Általános Biztosító szakemberei jól becsülték meg. Ily módon nagyon gyorsan összegy jthetik az adatokat, amelyekkel letesztelhetik, hogy Pinero hazug-e vagy sem. Megállt és kidüllesztette parányi mellét, amely így majdnem akkorára n tt, mint apró, kerek pocakja. Ellenségesen végigmérte az izzadó ügyvedet. - Nos? A bíró megemelte szemöldökét, és kérd n Mr. Weemsre nézett. - Elfogadja? - Bíró úr, én úgy gondolom, hogy ez az indítvány igencsak szokatlan... A bíró közbevágott. - Figyelmeztetem, hogy az ön rovására hozok ítéletet, ha nem fogadja el, vagy nem ajánl fel egy hasonlóan ésszer módszert az igazság eldöntésére. Weems kinyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, s miután végigtanulmányozta a tudós tanúk arcát, az emelvény felé fordult. - Elfogadjuk bíró úr. - Nagyszer . Egyeztessék a részleteket. Az ideiglenes korlátozást feloldom, és dr. Pinerót ezentúl nem háborgathatják üzleti tevékenységének végzésében. A korlátozás állandósításáról szóló döntést felfüggesztem, amíg a bizonyítékok begy jtése folyik. Miel tt befejeznénk ezt a témát, szeretnék megjegyzést f zni a Mr. Weems által burkoltan el adott elméletr l a kliensét ért veszteségeket illet en. Bizonyos csoportosulások tagjainak fejében gyökeret vert az a

feltételezés, hogy ha egy ember vagy szervezet sok éven át nyereséget húzott a közösségb l, akkor az államnak vagy a bíróságnak kötelessége, hogy a jöv ben is garantálja ezt a profitot, a megváltozott körülmények ellenére és a közösség érdekeivel szemben is. Ezt a fura elméletet se a törvény, se a jog nem támogatja. Se magánszemélynek, se szervezetnek nincs joga arra, hogy a bíróság elé álljon és azt kérje, állítsuk meg a történelem kerekét, vagy fordítsuk vissza azt, saját haszna érdekében. Ez minden. Bidwell bosszúsan felmordult: - Weems, ha nem tud kitalálni valami okosat, akkor az Általános Biztosító kénytelen lesz új vezet ügyvéd után nézni. Már tíz hete, hogy elvesztette a pert, és ahhoz a kis görcshöz tonnaszámra d l a pénz. Jelen pillanatban minden biztosítótársaság a tönk szélén áll. Hoskin, milyen a veszteségi rátánk? - Nehéz megmondani, Mr. Bodwell. Napról napra rosszabb. Ezen a héten tizenhárom nagy kötvényt fizettünk ki; mindet azóta kötötték, hogy Pinero munkához látott. Egy cingár kis ember szólalt meg: - Mi, az Egyesült Biztosítónál, nem fogadunk el egyetlenegy új folyamodványt sem, amíg le nem nyomoztuk, hogy konzultált-e Pineróval az ügyfél. Nem várhatnánk addig, amíg a tudósok kikészítik? Bidwell felhorkant. - Optimista rült! Sosem fogják kikészíteni. Aldrich, hát nem tud szembenézni a ténnyel? Az a kis kövér hólyag tényleg tud; hogy miként, arról fogalmam sincs. Ez a küzdelem vérre megy. Ha várunk, akkor nekünk befellegzett. Bedobta cigarettáját a hamutartóba és dühösen rágyújtott egy másikra. - T nés innen kifelé, mindenki! Majd a magam módján intézem el. Maga is, Aldrich. Az Egyesült Biztosító várhat, de az Általános nem. Weems aggódva köszörülte a torkát: - Mr. Bidwell, bízom benne, hogy konzultálni fog velem, miel tt bármi nagyobb taktikai lépésre szánná el magát. Bidwell felhorkant. Erre mind kisomfordáltak. Amikor mindenki kint volt, és az ajtó bezárult, Bidwell lecsapott az interkomra. - Oké; küldje be! Az ajtó kinyílt; egy törékeny, jól öltözött férfi állt meg egy pillanatra a bejáratban. Kis, sötét szeme gyorsan felmérte a szobát, miel tt belépett volna, aztán gyors, puha léptekkel Bidwellhez lépett. Színtelen, érzéketlen hangon szólalt meg. Arca - eleven, állatias szemét kivéve - rezzenéstelen maradt. - Beszélni akart velem? - Igen. - Mi a feladat? - Üljön le, és megbeszéljük. Pinero bels irodája ajtajában fogadta a fiatal párt. - Jöjjenek be, kedveseim, jöjjenek. Foglaljanak helyet. Érezzék magukat otthon. Nos, mondják el nekem, mit akarnak Pinerótól? Ilyen fiatal embereket biztos nem nyugtalanít a végs névsorolvasás? A fiú kedves, fiatal arca enyhe zavart tükrözött. - Nos, hát, dr. Pinero, a nevem Ed Hartley, pedig a feleségem, Betty. Nekünk lesz egy... vagyis hát, Betty gyermeket vár és... Pinero nyájasan elmosolyodott. - Értem. Meg szeretnék tudni, hogy mennyi ideig élnek, hogy a lehet legjobban gondoskodhassanak a gyermekr l. Nagyon bölcsen teszik. Mind a ketten szeretnének jóslatot, vagy csak ön? A lány válaszolt.

- Úgy gondoljuk, hogy mindketten. Pinero rámosolygott. - Helyes! Egyetértek. Az önnek szóló jóslat bizonyos technikai nehézségekbe ütközik jelen pillanatban, de tudok némi információval szolgálni. Kés bb pedig többel is, miután megérkezett a gyermekük. Akkor most jöjjenek a laboratóriumomba, kedveseim, és nekilátunk. Bekérte a nyilvántartási lapjukat, aztán bevezette ket a m szerszobába. - Mrs. Hartley, el ször ön, legyen szíves. Kérem, fáradjon be a spanyolfal mögé, és vegye le a cip jét meg a fels ruházatát. Ne feledje, öreg ember vagyok, akivel úgy beszélhet, akár egy orvossal. Elfordult és igazított néhány apróságot a m szerein. Ed bólintott a feleségének, az a paraván mögé lépett, majd szinte azonnal el bukkant két aprócska selyem ruhadarabban. Pinero felnézett, és felt nt neki a lány friss, fiatal szépsége és megindító bája. - Erre, kedvesem. El ször meg kell mérni a súlyát. így. Most foglaljon helyet az emelvényen. Ez az elektróda a szájába kerül. Nem, Ed, nem szabad megérintenie, amíg az áramkörben van. Nem tart egy percig sem. Maradjanak csendben. Bebújt a gépezet burája alá, és a kijelz k életre keltek. Pinero nemsokára zavart arckifejezéssel lépett el . - Ed, megérintette a feleségét? - Nem, doktor. Pinero visszabújt, és most egy kicsit tovább maradt. Amikor másodjára is el jött, arra kérte a lányt, hogy lépjen le az emelvényr l és öltözzön fel. A férjhez fordult. - Ed, készüljön maga is. - Mi lett Betty eredménye, doktor? - Van egy kis probléma. El ször szeretném önt is megvizsgálni. Amikor a mérés leolvasása után el lépett, az arca még gondterheltebb volt, mint addig. Ed megkérdezte, hogy mi a baj. Pinero vállat vont és mosolyt er ltetett az arcára. - Semmi, ami aggaszthatná, fiam. Egy kis technikai galiba, azt hiszem. De ma nem tudok jósolni maguknak. Át kell vizsgálnom a berendezést. Vissza tudnának jönni holnap? - Igen, azt hiszem. Nagyon sajnálom, hogy elromlott a gépe. Remélem, nem komoly? - Nem, nem, abban biztos vagyok. Átjönnének az irodámba egy kis beszélgetésre? - Köszönjük, doktor. Nagyon kedves önt l. - De, Ed, nekem találkozóm van Elennel. Pinero minden rábeszél képességét bevetette, hogy meggy zze a lányt. - Nem ajándékozna meg pár perccel, kedves ifjú hölgyem? öreg vagyok már, és szeretem a fiatalokból áradó életvidámságot. Nagyon kevés részem van benne. Kérem! Finoman az irodája felé terelte, majd leültette ket. Aztán üdít t és süteményt hozatott be, megkínálta ket cigarettával és maga is rágyújtott. Negyven perccel kés bb Ed elb völten figyelt, ám Betty láthatóan ideges és nyugtalan volt, miközben a doktor egy fiatalkori, Tierra del Fuegóban megesett kalandját fejtegette. Amikor a doktor megpihent, hogy rágyújtson egy újabb cigarettára, a lány felállt. - Doktor, most már igazán mennünk kell. Nem hallgathatnánk meg a folytatást holnap? - Holnap? Holnap arra már nem lesz id . - De ön most sem ér rá. A titkára már ötször csengetett. - Nem szánna rám még néhány percet? - Ma igazán nem lehet, doktor. Találkozóm van. Várnak rám. - Semmiképp nem tudom meggy zni? - Attól tartok, hogy nem. Gyere, Ed. Miután elmentek, a doktor az ablakhoz lépett és kibámult a városra. Tüstént felfigyelt a két apró alakra, amikor azok elhagyták az iroda épületét. Látta, amint a sarok felé igyekeznek, megvárják, amíg a lámpa átvált, és aztán keresztülmennek az úttesten. Már majdnem félútig értek, amikor egy sziréna hangja felvisított. A két kis alak habozott, visszafordult, megállt,

majd megfordult. Ám az autó már ott is volt. Mire a kocsi nagy zajjal lefékezett, már nem két alak, hanem két petyhüdt, felismerhetetlen ruhakupac t nt fel mögüle. - Törölje a nap hátralév találkozóit... Nem... Egy sem... Nem érdekel; törölje ket. Aztán leült a székébe. A cigarettája kialudt. Egészen sötétedésig ült, anélkül, hogy újragyújtotta volna. Pinero leült az ebédl asztalhoz és megszemlélte az eléje tálalt ínyencfalatokat. Különös gondossággal rendelte meg ebédjét, és kicsit korábban ért haza a szokásosnál, hogy teljesen kiélvezhesse. Kicsit kés bb megforgatott a szájában néhány csepp fiori d'Alpinit, majd engedte, hogy lecsusszanjon a torkán. Az er s, illatos íz ned felmelegítette a száját, és azoknak a kis hegyi virágoknak az illatára emlékeztette, amelyekr l a nevét kapta. Felsóhajtott. Jó ebéd volt, pompás ételekkel, és a külföldi lik r is kitett magáért. T dését a bejárati ajtó fel l jöv zaj zavarta meg. Hallotta, amint id söd bejárón je er sen tiltakozik. Er s férfihang szakította félbe. A civakodók egyre közelebb értek, és az ebédl ajtaja kitárult. - Madonna! Non si puo entrare! A Mester ebédel! - Sose bánja, Angela. Itt az ideje, hogy találkozzam ezzel az úrral. Elmehet. Pinero szembefordult a behatolók komor kép vezet jével. - Akarnak t lem valamit? - Eltalálta. A tisztességes polgároknak elegük van a maga istenverte képtelenségeib l. - Na és? A beszél nem válaszolt azonnal. Egy alacsonyabb, jól öltözött alak lépett el a háta mögül és nézett farkasszemet Pineróval. - Akkor talán kezdhetnénk is. A bizottság elnöke belehelyezte a kulcsot a lezárt doboz nyílásába és kinyitotta. - Wenzell, segítene nekem kiválasztani a ma esedékes borítékokat? - Ekkor valaki megfogta a karját. - Dr. Baird, telefonon keresik. - Rendben. Hozzák ide a készüléket. Amikor meghozták a telefont, dr. Baird a füléhez emelte a kagylót. - Halló... Igen; én vagyok az... Mi? Nem, nem hallottunk semmit... Azt mondja, hogy megrongálták a gépezetet... Halott! Hogyan?... Nem! Most nem nyilatkozom. Egyáltalán nem... Hívjon kés bb. Lecsapta a kagylót, és eltolta magától a készüléket. - Mi van? Ki halt meg? Baird magasba emelte a kezét. - Csendet, uraim, kérem! Pinerót néhány perccel ezel tt meggyilkolták az otthonában. - Meggyilkolták? - És ez nem minden. Ugyanakkor vandálok törtek be az irodájába és összetörték a m szereit. Senki sem szólalt meg. A bizottsági tagok egymást bámulták. Senki sem akarta els ként kommentálni az eseményeket. Aztán végül megszólalt valaki. - Nyissuk fel. - Mit nyissunk fel? - Pinero borítékját. Az is ott van. Láttam. Baird megkereste, majd lassan feltépte a borítékot. Kibontotta az összehajtogatott papírlapot, és szemügyre vette. - Nos? Ki vele! - Egy óra harminc perc, ma délután. Némán fogadták a tényeket. A nyomasztó csendet a Mr. Bairddel szemközt ül bizottsági tag törte meg azzal, hogy a doboz után kapott. Baird közbelépett. - Mit akar?

- A jövendölésem. Ott van benne. Mindegyikünké ott van. - Igen, igen. Mindnyájan benne vagyunk. Nézzük meg. Baird mindkét kezét a dobozra helyezte. A szemközt ül férfi szemébe nézett, de nem mondott semmit. Megnyalta az ajkait. A szája széle megrándult. A keze remegett. Még most sem szólt semmit. A szemközt ül férfi hátrad lt a székében. - Természetesen, igaza van - mondta. - Adják ide azt a szemétkosarat. Baird hangja halk volt és feszült, de határozott. Megfogta a kosarat és kiürítette a tartalmát a sz nyegre. Az edényt maga elé helyezte az asztalra, széttépett vagy fél tucat borítékot, meggyújtotta, majd bedobta ket a kosárba. Aztán két marokkal tépkedte a borítékokat és sorban a t zbe vetette ket. A füstt l köhögni kezdett és könny csordult ki sajgó szeméb l. Valaki felállt és ablakot nyitott. Amikor Baird elkészült, félretolta maga el l a kosarat, lenézett és így szólt. - Attól tartok, hogy végképp tönkretettem ezt az asztalt. Szilágyi N. Erzsébet fordítása

Robert A. Heinlein LEGYEN VILÁGOSSÁG! Csaknem fél évvel kés bb Douglas meghívta apját a laborba, hogy bemutassa neki az eredményeket. Betessékelte a finom, ezüsthajú, id s urat a szentélyek szentélyébe, majd intett Mary Lounak, hogy húzza be a sötétít ket. Dr. Archibald Douglas, Sc. D., Ph. D., B. S., leplezetlen bosszúsággal olvasta “EERKEZEES ESTE STOP MEGBESZEELEES HIDEG FEENY UEGYEEBEN STOP ESTE TIIZKOR LABORBAN (aláírás) DR. M. L. MARTIN .” Ezt a pofátlan fickót! Minek nézi ez a labort, szállodának, vagy mi?! Azt képzeli ez a Martin, hogy majd ugrik akárki kedvéért, akinek van annyi pénze, hogy megeresszen egy táviratot?! Már meg is fogalmazott magában egy finoman elutasító választ, amikor észrevette, hogy az üzenetet egy középnyugati reptéren adták fel. Hát akkor csak hadd jöjjön a papas! Douglasnak esze ágában sem volt találkozni vele. Ett l függetlenül, vele született kíváncsiságának engedve, leemelte a polcról a Ki kicsoda a tudományban? cím kötetet, hogy fellapozza benne háborgatóját. Nocsak! Martin, M. L, biokémikus és ökológus, PDQ, XYZ, NRA, CIO... annyi a elme, hogy hatnak is sok! Hmmm... az Orinocói Guggenheim Faunafelmérés igazgatója; A gyapotzsizsik kolaterális szimbiózisa cím monográfia szerz je satöbbi satöbbi, mindez tenyérnyi apró bet s részen keresztül. Úgy látszik, igazi nehézsúlyú az öreg fiú! Valamivel kés bb Douglas a labor mellékhelyiségében lév tükörben tanulmányozta magát. Levette a koszos laborköpenyt, el húzott egy fés t a mellényzsebéb l, és aprólékosan végiggereblyézte vele olajosan csillogó fekete haját. Felöltötte remekbe szabott kockás zakóját, fejébe nyomta patentes sapkáját, és már készen is állt az utcára. Ujja hegyével végigsimította a barnára sült arcán húzódó halvány forradást. Nem rossz, gondolta, még a forradás ellenére sem! Ha nem volna törött az orrcsontja, egész elfogadhatóan festene! Az étterem, ahol egymagában vacsorázott, félig üres volt. Csak színház után lehetett nagyobb nyüzsgésre számítani, de Douglas így is értékelte a remek szvingegyüttest és az ízletes ételt. Már az utolsó falatoknál tartott, amikor egy fiatal n ellejtett mellette, majd arccal feléje helyet foglalt a második asztalnál. A férfi alaposan végigmustrálta. Egész mutatós:

sztriptíztáncosn höz ill alak, dús sz ke haj, csinos pofi és nagy, kék, lágy tekintet szempár! Elég butuska lehet, de hát minden nem jöhet össze egyszerre! Elhatározta, hogy áthívja egy italra. Ha minden jól megy, dr. Martin elmehet a franbca! Az étlap hátára firkantott valamit, és intett a pincérnek. - Ki ez a n , Leo? Az egyik bárpipi? - Nem, m'sieur, még nem találkoztam vele azel tt. Douglas megnyugodna várta a fejleményeket. Nála sohasem tévesztettek célt a csábos pillantások, és most is biztos volt a végeredményben. A lány elolvasta az üzenetet, majd alig észrevehet mosollyal a férfira pillantott, aki érdekl déssel viszonozta a pillantást. A lány kölcsönvett egy ceruzát a pincért l, és felírt valamit az étlapra. Leo már hozta is a választ. “Sajnálom” - szólt az üzenet. - “Kösz a meghívásért, de nem érek rá.” Douglas fizetett, és visszament a laborba. A laboratórium az apja üzemében volt, a legfels emeleten. Douglas, dr. Martin érkezésére számítva, nyitva hagyta a bejárati ajtót és leküldte a liftet, majd nekilátott, hogy kiderítse, mit l rezeg olyan idegesít en a centrifuga. Pontosan tíz óra volt, amikor meghallotta a lift zúgását. Épp az ajtóhoz ért, amikor meglátta a látogatóját. A mézsz ke csinibaba állt el tte, az, akit megpróbált felcsípni az étteremben. - Hogy a pokolba került ide? - kérdezte ingerülten. - Követett? A n fagyosra váltott. - Találkozóm van dr. Douglasszal. Kérem, közölje vele, hogy itt vagyok. - Azt ám, a nyavalyát! Miféle játszma ez?! A lány uralkodott magán, de az arca elárulta, hogy ez nehezére esik. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ezt dr. Douglastól kérdezi meg. Szóljon neki, hogy itt vagyok, mégpedig most rögtön! - Azzal beszél. Én vagyok dr. Douglas. - Maga?! Nem hiszem el! Maga... maga úgy néz ki, mint egy... gengszter! - Ett l függetlenül én vagyok az. És most hagyd a mesét, hugicám! Nyögd ki szépen, mi ez az egész! Hogy hívnak?! - Dr. M. L. Martin vagyok. A férfi teljesen paff volt. - Nem ejt át? - bömbölte kedélyesen. - Remélem, nem akarja átverni a szegény vidéki rokont! Jöjjön hát beljebb, doki, Isten hozta! A lány olyan gyanakodva követte, mint valami idegen kutya, készen arra, hogy a legkisebb provokációra felvegye a harcot. Elfogadta az ül helyet, majd újból megszólalt. - Csakugyan ön dr. Douglas? A férfi rávigyorgott. - Teljes életnagyságban. Bebizonyíthatom, ha kell. Hát maga? Én még mindig azt hiszem, hogy ez az egész csak valami trükk. A lány ismét fagyosra váltott. - Mit akar? Születési bizonyítványt? - Szerintem maga legyilkolta dr. Martint a liftben, aztán fogta az öreg fiú hulláját, és egyszer en begyömöszölte a liftaknába. A lány felállt, felszedte a keszty jét és a táskáját, és indulni készült. - Ezerötszáz mérföldet tettem meg ezért a találkozásért. Úgy látszik, hiába strapáltam magamat. Jó estét, dr. Douglas! A férfi csillapítani kezdte. - Na, ne mérgel djön már! Csak csipkel dtem magával. Egyszer en nem ment a fejembe, hogy a tiszteletre méltó dr. Martinnak olyan külseje legyen, mint Betty Grable-nek. Most pedig üljön,szépen vissza a helyére - fejtette ki gyengéden a keszty t a lány kezéb l. Szeretném ismét meghívni arra az italra, amit korábban visszautasított.

A lány habozott. Szeretett volna még dühösnek látszani, de vele született jó természete megakadályozta ebben. - Oké, Butch - egyezett bele. - Így már jobb! Mit iszik: Scotchot vagy Bourbont? - Bourbont, de ne sok vízzel! Mire el került az ital és rágyújtottak, a feszültség fölengedett közöttük. - Mondja - kérdezte a férfi -, minek köszönhetem a látogatását? Halvány fogalmam sincs a biológiáról. A lány füstkarikát fújt, s átdugta rajta kárminvörös körmét. - Emlékszik arra a cikkére a Physical Review áprilisi számában? Arra, amelyik a hideg fényr l és a megvalósítás lehet ségeir l szól. A férfi bólintott. - Elektrolumineszcencia és kemilumineszcencia: nem kimondottan biológusnak való téma. - Mindazonáltal én ugyanezen a problémán dolgozom. - Milyen szempontból? - Azt próbálom kideríteni, mi lehet a titka a szentjánosbogárnak. Láttam néhány szép példányt odalent Dél-Amerikában, ami gondolkodóba ejtett. - Hmmm... érdekesen hangzik. Na, és mire jött rá? - Csupa olyanra, ami azel tt is ismert volt. Bizonyára tudja, a szentjánosbogár hihetetlenül gazdaságos fényforrás: a hatásfoka meghaladja a 96 százalékot. És mit gondol, mekkora a közönséges volframszálas izzó hatásfoka? - Legfeljebb ha 2 százalék. - Úgy valahogy. És egy ostoba kis rovar ötvenszer ennyit tud anélkül, hogy meger ltetné magát. Nem valami hízelg ránk nézve, mi? - Hát nem - helyeselt a férfi. - Folytassa. - Nos, a szentjánosbogár pocijában van egy aktív szerves vegyület - eléggé bonyolult -, úgy hívják, hogy luciferin. Amikor ez katalizátor - luciferáz - jelenlétében oxidálódik, az oxidáció energiája teljes egészében zöld fénnyé alakul: egy csepp h sem lesz bel le. Mást se kell, csak hidrogénnel redukálni, és kezd dhet az egész elölr l. Rájöttem, hogy lehet mindezt a laboratóriumban reprodukálni. - Mi a fene! Gratulálok! Hát akkor rám semmi szükség. Lehúzhatom a red nyt! - Ne kapkodja el! A módszerem értékesíthetetlen. Túl sok minden kell hozzá. Túl sok kosszal jár. És nem elég az intenzitás sem. Épp azért kerestem fel, hátha együttes er vel össze tudnánk hozni valami használhatót. * Három héttel kés bb, hajnali négykor, dr. M. L. Martin - a barátainak csak Mary Lou rántottát sütött egy Bunsen-ég n. Hosszú gumikötényt viselt, hozzá sortot és pulóvert. Hosszú, sz ke haja laza hullámokban omlott a vállára. Formás lábszára magazinreklámokra emlékeztette az embert. Douglashoz fordult, aki elgyötört rakásban hevert a nagy karszék mélyén. - Figyelj, majom! Úgy látszik, kiégett a kávéf . A desztillálókészülékben f zzem meg a kávét, vagy mi? - Azt hittem, kígyómérget tartasz benne. - Azt hát. Majd kimosom. - Jóságos ég, te n ! Hát semmire se tartod az életedet?! Vagy legalább az enyémet! - Áhh! Akkor se lenne semmi bajod a kígyóméregt l, ha lenyelnéd. Feltéve, hogy nem kaptál még gyomorfekélyt attól a bundapálinkától, amit inni szoktál. Tálalva! Félrelökte a munkaköpenyt, és keresztbe tett lábbal helyet foglalt. A férfi szeme automatikusan a látványra tapadt. - Mary Lou, te ledér n személy! Mért nem veszel fel valamit, amikor a m helybe jössz? Teljesen felajzod azt a romantikus természetem!

- Fenéket! Egy csepp romantika sincs benned! És most térjünk a tárgyra. Hogy állunk? A férfi az ajkát rágva hátrasimította a haját. - Arccal a falnak, azt hiszem. Nem ér semmit, amit eddig kipróbáltunk. - Úgy látom, a probléma lényege az, hogyan korlátozhatnánk az energiakisugárzást a spektrum látható tartományára. - Kösz, hogy rávilágítottál, szép szem ! - Tartsd meg az iróniádat. Mellesleg, ugyanez a gond a közönséges villanyég vel is. A spirál fehéren izzik, s csupán az energia 2 százaléka alakul látható fénnyé, a többi az infravörös és az ultraibolya tartományba esik. - Mennyire így van! Milyen igaz! - Ide figyelj, te nagy majom! Tudom, hogy fáradt vagy, de hallgasd meg, hogy mit mond a mami. Kell hogy legyen valami mód arra, hogy az ember azt a frekvenciát hangolja be, amelyiket akarja! Úgy, mint a rádiónál. A férfi felélénkült egy kissé. - Nem alkalmazható az adott esetre. De még ha össze lehetne is csapni egy olyan induktívkapacitív áramkört, amelynek a sajátfrekvenciája a látható sávba esik, akkor is túl sok szerelék kéne az egyes világítótestekhez, ha pedig a kör elhangolódna, akkor a test egyáltalán nem adna fényt. - Ez az egyetlen módja a frekvencia szabályozásának? - Hát... gyakorlatilag igen. Igaz, egyes adók, különösen ami az amat röket illeti, speciálisan metszett kvarckristályok sajátfekvenciáját használják fel szabályozásra. - Hát akkor mért nem metszünk olyan kristályt, amelynek a sajátfrekvenciája a látható fény oktávjába esik? A férfi hirtelen felegyenesedett. - Szent Habakuk, kölyök! Azt hiszem, beletrafáltál! Felkelt, és fel-alá járkálva folytatta. - A szokásos frekvenciákhoz közönséges kvarcot használnak, a rövidhullámú adáshoz pedig turmalint. A rezgési frekvencia közvetlenül a kristály metszését l függ. Egyszer képlet van rá... Megállt, hogy leemeljen egy vaskos, bibliapapfrra nyomott kézikönyvet. - Hmmm... igen, itt van. Kvarc esetében egy milliméternyi kristályméret-növekedés száz méter hullámhossz-növekedést eredményez. A frekvencia persze fordítottan arányos a hullámhosszal. A turmalinra hasonló formula érvényes, csak a hullámhossz kisebb. Olvasva folytatta: - “Ezekre a kristályokra jellemz , hogy elektromos feszültség hatására mechanikai feszültség alakul ki rajtuk, s fordítva: mechanikai feszültség hatására elektromos feszültség forrásaivá válnak. A feszültség periódusa a kristály bels tulajdonsága, mely a geometriai méreteit l függ. Ha a kristályt egy rádió adóáramkörébe iktatjuk, akkor a rezg kör átveszi a kristály sajátfrekvenciáját.” Ez az, kölyök, ez az! Ezek szerint, ha találunk egy kristályt, amelyik alkalmasan metszve a látható fény frekvenciájával rezeg, akkor nyert ügyünk van: megtaláltuk a módját annak, hogyan változtassuk fénnyé az elektromos energiát h veszteség nélkül! Mary Lou elismer en csettintett: - Okos kicsi fiú! - gügyögte. - Anyuci tudta, hogy Archiekája ki fogja találni a megoldást! Csaknem fél évvel kés bb Douglas meghívta apját a laborba, hogy bemutassa neki az eredményeket. Betessékelte a finom, ezüsthajú, id s urat a szentélyek szentélyébe, majd intett Mary Lounak, hogy húzza be a sötétít ket. - Íme, apa - mutatott a mennyezetre - a hideg fény. És mindez töredékébe kerül a közönséges világításnak. Az id s férfi felnézett. Egy zöld erny t pillantott meg odafent. A mennyezetr l függ tárgy akkora volt, mint egy kártyaasztal teteje, és úgy is nézett ki. Aztán Mary Lou megnyomott

egy kapcsolót. Az erny gyöngyházszín re váltott, majd ragyogva, de nem szemkápráztatóan, világítani kezdett. A labort er s, fehér fény töltötte ki. A fiatal tudós az apjára vigyorgott. Olyan elégedett volt, mint egy kutyakölyök, amelyik rászolgált a gazdi simogatására. - Hogy tetszik, apa? Száz kandela fényer ! Közönséges izzóval mindez kábé száz wattba kerülne. Ezzel szemben mi csekély két wattból állítjuk el , vagyis négy volttal fél amper mellett. Az öreg szórakozottan pislogott. - Nagyon szép, fiam, igazán nagyon szép. “örülök, hogy sikerült tökéletesítened. - Figyelj csak, apa. Tudod, mib l van ez az erny ? Közönséges, mindennapi anyagból. Egy fajta alumínium-szilikát az anyaga: olcsón és könnyen el állítható bármilyen agyagból vagy más, alumíniumtartalmú ásványból. Használhatnék bauxitot, kriolitot, szinte bármit. Akármelyik államban össze lehet szedni hozzá a nyersanyagokat, csak egy géplapát kell hozzá. - Kész vagy annyira az eljárással, fiam, hogy szabadalmaztatni lehessen? - Igen, apa, azt hiszem. - Hát akkor menjünk át a dolgozószobádba, és üljünk le egy kicsit. Van valami megbeszélnivalónk. Kérd meg az ifjú hölgyet is, hogy csatlakozzék hozzánk. A fiatal Douglas eleget tett a kérésnek. Kissé nyomott lett a hangulata az apja ünnepélyes viselkedése miatt. Ahogy helyet foglaltak, megkérdezte: - Mi a baj, apa? Tudok segíteni? - Bár tudnál, Archie, de attól tartok, hogy nem. Kénytelen vagyok azt kérni t led, hogy zárd be a laboratóriumodat. A fiatalabb férfi rezzenéstelen arccal fogadta a közlést. - Mert?... - Tudod, hogy mindig is büszke voltam a munkádra, és mióta anyád elment közülünk, azt lett a legf bb célom, hogy ellássalak a kutatásaidhoz szükséges pénzzel és eszközökkel. - Mindig nagyon b kez voltál, apa. - Örülök, hogy így látod. De most odáig jutottunk, hogy az üzem nem támogathatja többé a munkádat. Ami azt illeti, lehet, hogy magát az üzemet is kénytelen leszek bezárni. - Ilyen súlyos a helyzet, apa? Azt hittem, hogy az utóbbi negyedévben fellendült a megrendelés. - Megrendelés csakugyan van épp elég, csak haszon nincs bel le. Emlékszel, említettem neked a közszolgáltatásra vonatkozó rendeletet, amelyet a legutóbbi ülésen fogadott el a törvényhozó testület? - Rémlik valami, de azt hittem, hogy a kormányzó megvétózta. - Valóban így volt, de a vétója ellenére áter ltették az ügyet. Ilyen szemet szúró korrupció még nem fordult el ebben az államban. Az energialobbi sz röstülb röstül megvásárolta mind a két házat. Az id s férfi hangja tehetetlen düht l remegett. - Mi köze van ennek mihozzánk, apa? - Ez a rendelet látszólag arra szolgál, hogy a körülményekt l függ en kiegyenlítetté tegye az energiafelhasználást. Valójában pedig a bizottság számára teszi lehet vé, hogy az a saját tetszése szerint különböztesse meg az egyes fogyasztókat. Tudod, kikb l áll a bizottság... Márpedig én politikai szempontból mindig is a rossz oldalán álltam a kerítésnek. Most pedig akkora energiaárakkal nyomnak a falhoz, hogy, képtelen vagyok versenyezni a többiekkel. - De hát, apa! Az ördögbe is! Mért nem pereled be ket?! - Ebben az államban, fiam?! - húzta fel deres szemöldökét az öreg. - Igaz, semmi értelme. Az ifjabb Douglas felállt és járkálni kezdett a szobában. - Kell léteznie valamilyen megoldásnak!

Az apja megrázta a fejét. - Az keserít el leginkább, hogy mindezt azzal a villamos energiával teszik, amely az egész nép tulajdona. A szövetségi kormányprogram - az egész ország érdekét képviselve - rengeteg olcsó energiatermelési lehet séget biztosít, csakhogy az itteni haramiák rátették a kezüket minderre, s arra használják, hogy sakkban tartsák vele a szabad polgárokat. * Az id s úr távozása után Mary Lou Douglashoz lépett. Rátette kezét a férfi vállára és a szemébe nézett. - Szegény fiú! A férfi arca elárulta az apja el l eltitkolt felháborodását. - A francba, Mary Lou! Épp most, amikor végre menni kezdtek a dolgok. De f leg apa miatt sajnálom az egészet. - Igen, tudom. - És rohadt érzés, hogy semmit se tehetek ellene. Átkozott politika! Ezek a pókhasú gengszterek az egész államot a zsebükben tartják! A n csalódottnak és enyhén bosszúsnak látszott. - Kedves Archie Douglas, ne légy lekvár! Remiélem, nem fogod hagyni, hogy ezek a rablók minden harc nélkül megkapják, amit akarnak, vagy igen?! A férfi fásultan nézett fel a lányra. - Természetesen nem. Küzdeni fogok. De tudom, mikor állok vesztésre. Semmi esélyem sincs. A lány idegesen járkálni kezdett a szobában. - Csodálkozom rajtad. Feltalálod a legcsodálatosabb dolgot a dinamó óta, és képes vagy vesztésr l beszélni. - Mármint hogy te találtad fel. - Marhaság! Hát ki dolgozta ki a konkrét lehet ségeket? Ki állította el a teljes látható spektrumot? És mellesleg igenis jók az esélyeid. Mert mi a probléma? Az elektromosság. Azzal próbálnak sarokba szorítani. Fizikus volnál, vagy nem?! Hát akkor találj ki valamit, hogy ne kelljen t lük venni azt az áramot! - Mit parancsolsz? Atomenergiát? - Lény praktikus. Nem vagy te az Atomenergia Ügynökség. - Kit zhetnék egy szélkereket a tet re. - Ez már jobb, de még nem az igazi. Légy szíves, hozd m ködésbe azt a göböt a gerinchúrod fels végén. Addig én felteszek egy kávét. Úgy nézem, ma is éjszakázni fogunk. A férfi rávigyorgott. - Oké, Carry Nation, a tiéd vagyok! - Ez a beszéd! - felelte a lány elégedett mosollyal. Douglas felkelt. A lányhoz lépett, dereka mögé csúsztatta a kezét, és szájon csókolta. A lány átengedte magát az ölelésnek, de amikor az ajkaik szétváltak, eltolta a férfit. - Archie, rólad az Al G. Barnes Cirkusz plakátja jut az eszembe: “Minden számunk állatszám.” * A hajnali derengés betegesen sápadt fénye végigömlött a pár fáradt arcvonásain. Épp azon igyekeztek, hogy két hideg fény erny t szembeállítsanak egymással. Archie addig bíbel dött, míg egyhüvelyknyi távolságra nem kerültek. - Ezzel megvolnánk! Az els erny fénye gyakorlatilag veszteség nélkül jut el a másikra. Most pedig, gyönyör m, jó volna, ha bekapcsolnád az els erny t. A lány megnyomta a kapcsolót. Az els erny felragyogott, s bevilágította a másodikat. - És most lássuk, beválik-e a mi kis elméletünk.

A férfi rákötötte a voltmér t a második erny kimenetére, és megnyomta a m szer alján lév apró fekete gombot. A mutató két volt fölé ugrott. A lány türelmetlenül átlesett a férfi válla fölött. - Ehhez mit szólsz, apikám?! - M ködik! Kétségtelenül m ködik! Az erny mindkét irányban használható! Adj neki kakaót, és íme itt a fény! Sugározd be, és íme itt az áram! - Mekkora a teljesítményveszteség, Archie? - Pillanat! A férfi rákapcsolt egy ampermér t, leolvasta, majd kézbe vette a logarlécet. - Lássuk csak! A veszteség kábé 30 százalék. Ez f leg abból adódhat, hogy a fény egy része oldalt kiszóródik. - Felkelt a nap, Archie. Vigyük fel a tet re a kettes számút, és próbáljuk ki napfénnyel. Néhány perccel kés bb már fenn is voltak a tet n a második erny vel és a mér szerekkel. Archie úgy támasztotta ki az erny t, hogy az szemben legyen a felkel nappal. Rákötötte a voltmér t a kimenetre, és leolvasta a feszültséget. A mutató azonnal a kétvoltos értékre vágódott. Mary örömében ugrabugrálni kezdett. - M ködik! M ködik! - Muszáj neki - jegyezte meg Archie. - Ha egy másik erny fénye kakaót produkál bel le, akkor a napfény is köteles rá. Akaszd rá az ampermér t. Lássuk, mekkora a teljesítménye. Az ampermér 18,7 ampert mutatott. Mary Lou kitolta az eredményt a logarlécen. - Tizennyolc egész hétszer kett , az annyi, mint harminchét egész négytized watt, vagyis kábé ötszázad lóer . Nem valami sok. Többre számítottam. - Ennyinek is kell lennie, kölyök. Ne feledd, hogy csak a látható fényt használjuk. A nap, mint látható fényforrás, hatásfoka körülbelül 15 százalék. A maradék 85 százalék az infravörös és az ultraibolya tartományba esik. Add csak ide azt a l csöt! A lány odaadta neki a logarlécet. - A nap körülbelül másfél lóer t, azaz egy egész egynyolcad kilowattot szór szét négyzetyardonként a földfelszín napra mer leges részén. A légköri abszorpció miatt ez az érték kábé egyharmadával csökken még a Szaharában is. Marad tehát egy lóer per négyzetyard. Minthogy a nap épphogy kel ben van még, a sugárzási teljesítmény nem lehet több egyharmad lóer per négyzetyardnál. 15 százalékos hatásfokkal számolva ez kábé ötszázad lóer t jelent. Éppannyit, amennyit mértünk. Semmi okod tehát a búslakodásra. - Csakhogy én abban reménykedtem, hogy a tet n összeszedett napenergia elég lesz az üzem ködtetéséhez. De ha húsz négyzetyard kell egyetlen lóer höz, akkor hiába. - Fel a fejjel, babaarcú! Olyan erny t fundáltunk ki, amelyik csak a látható fény hullámsávjában rezeg. Szerintem ki tudunk mi találni olyat is, amelyik az összes hullámhossznál rezgésbe jön. Márpedig akkor az összes ráes fényenergiát fel fogja szippantani, hogy aztán villamos energia formájában adja ki magából. Ezzel a tet felülettel akár ezer lóer t is nyerhetünk délid ben. Akkor pedig már csak akkumulátorokra lesz szükségünk, hogy félretehessük az energiát borúsabb napokra és az éjszakai m szakra. A lány nagy, kék szeme a férfira villant: - Archie, hogyhogy nem veti szét az a sok ész a fejedet? * Húsz perccel kés bb a férfi már az íróasztalánál ült az el zetes számításokba mélyedve. Közben Mary Lou gyorsan összeütött egy reggelit. - Hová dugtad azt a palackot, apafej? - szólt be a dolgozószobába. - Nem való egy ilyen szép kislánynak italozással kezdenie a napot - pillantott fel a férfi. - Mássz el a csatornából, cimbora! Az a tervem, hogy brandy helyett whiskyvel változtatom lángoló crepes Suzette-té ezt a pár palacsintát.

- Hagyja a szakácsm vészkedést, dr. Martin. Jó lesz az tisztán is. Vigyáznom kell magamra, hogy be tudjam fejezni a munkát. A lány megfordult és a férfi elé lökte a serpeny t. - Kívánsága parancs, uram. Mindazonáltal az a véleményem, Archie, hogy nem vagy egyéb egy túliskolázott Neander-völgyinél, akinek fogalma sincs az élet magasabb értékeir l. - Nem kívánok ezen vitatkozni, sz ke szépség. Ellenben ide süss! Megvan a megoldás: egy erny , amelyik az egész tartományban hajlandó rezegni. - Nem hülyéskedsz, Archie? - Nem én, kölyök. Tulajdonképpen már a korábbi kísérleteink magukban hordozták a lehet ségét, de mi annyira azon voltunk, hogy egy olyan erny t készítsünk, amelyik nem sugároz összevissza, hogy a végén elsiklottunk mellette. És valami más is felötlött bennem! - Mondd el a maminak! - Éppolyan egyszer volna infravörösben sugárzó erny t gyártani, mint hideg fény t. Kapiskálod már? F elemekr l beszélek: olyan méretben és alakban, amilyenben akarod, s mindezt kis felületi teljesítménnyel és ennek megfelel en viszonylag alacsony h mérséklettel, úgyhogy t zveszélyt sem jelent, és a gyereket sem kell félteni t le. Az az érzésem, hogy egy ilyen erny , ad egy - jelezte az ujjával - csaknem 100 százalékos hatékonysággal fogja elnyelni a nap energiáját; ad kett : ha kell, hideg fényt ad; ad három: ha úgy tetszik, h t ad le; és végül, ad négy: ha akarom, villamos energiát. Ha sorba kapcsoljuk ket, akkora feszültséget kapunk, amekkora csak kell, ha pedig párhuzamosan kötjük ket, akármekkora áramer sséget el tudunk velük állítani. És az áram maga teljesen ingyen van, csak a berendezés kerül pénzbe. A lány másodpercekig szótlanul nézett, miel tt megszólalt. - És ez az egész azzal kezd dött, hogy olcsóbb világítást szerettünk volna. Na, gyere reggelizni, Steinmetz. Egy férfinak ennie kell, különben nem megy a munka. Némán ettek, mindkett jüket lefoglalta a saját gondolata. Végül Douglas törte meg a csendet. - Mary Lou, fel tudod fogni, milyen nagy horderej ez a dolog? - Éppen azon gondolkodtam. - Hatalmas dolog ez. Hihetetlen teljesítményekr l van szó! A nap több mint kétszázharmincbillió lóer vel árasztja el a földet minden pillanatban, és szinte semmit sem használunk fel bel le. - Tényleg ekkora a sugárzási teljesítmény? - Magam sem mertem hinni a számításaimnak, de aztán utánanéztem Richardson Csillagászatában. Hihetetlen, de egy-egy városi háztömbön belül több mint húszezer lóer t lehetne összegy jteni. Tudod, mit jelent ez? Ingyen áramot! B séget mindenki számára! Ez a legnagyszer bb felfedezés a g zgép óta. Hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy a lány arca elfelh södik. - Mi a baj, kölyök? Nem értesz egyet velem? A lány egy darabig elgondolkodva babrálta a villáját, s csak aztán válaszolt. - Dehogynem, Archie, igazad van. Én is épp ezen gondolkodtam. Decentralizált városok, munkakímél gépek mindenki szamára, luxus... Mindez lehet vé válik, csakhogy van egy olyan érzésem, hogy rengeteg gondnak nézünk elébe. Nem hallottál még a Kárrendezés Kft.l? - Mi az? Valami biztosítási konszern? - Távolról sem! Nem ártana, ha mást is olvasnál id nként, nemcsak a Physical Review-t Mondjuk, George Bemard Shaw-t. Ha jól emlékszem, a Vissza Matuzsálemhez el szavában szerepel ez az ironikus kifejezés. A monopóliumok közös törekvésére utal, hogy elfojtsanak minden fejl dést, ami az osztalékaikat fenyegeti. Mert te az egész ipari felállást fenyegeted, fiam, és már azzal is veszélynek teszed ki magad, hogy itt üldögélsz. Mit gondolsz, hová t nt az atomenergia? A férfi hátratolta a székét.

- Nyugodj meg. Fáradt vagy és ideges. Az ipar szívesen látja a találmányokat. Gondold meg: minden nagy cégnek megvan a maga kutatási részlege. Az ország legjobb koponyái dolgoznak nekik. Teljes g zzel kutatják a magfizika lehet ségeit. - Persze. Megszerzik a legragyogóbb ifjú feltalálókat. Mert ezáltal a markukban tarthatják ket. A találmány ugyanis a cég tulajdonát képezi, és csak abból lesz valami, ami megfelel az érdekeinek. A többi a fiókba vándorol. Csakugyan azt képzeled, hogy megengedik, hogy egy magadfajta szabadúszó meghiúsítsa a dollármilliárdokra rúgó beruházásaikat? A férfi elkomorodott, de aztán kisimultak a vonásai. - Ne viccelj már, kölyök! - nevette el magát. - Nem olyan komoly ez az ügy! - Csak azt hiszed. Hallottál az acetát m selyemr l? Valószín leg nem. Ez egyfajta szintetikus szövetanyag, ami a pamutvásznat helyettesíti. Csak tartósabb és mosható, és mindössze negyven cent yardja, miközben a pamutvászon négyszer annyiba kerül. Kivonták a forgalomból. - Vagy nézzük a borotvapengéket. A bátyám vett egyet öt éve, és még azóta is jó. Most is azt használja, de ha egyszer elveszíti, veheti a régi fajtát. Felhagytak a gyártásával. - Hallottál azokról a fickókról, akik kitaláltak valami üzemanyagot, ami jobb és olcsóbb a benzinnél? Néhány éve felbukkant egy ilyen pasi, és tartott egy bemutatót. Pár héttel kés bb megfulladt úszás közben. Nem állítom, hogy meggyilkolták, de átkozottul furcsa, hogy azóta sem jöttek rá, mi volt az az anyag. - Err l jut eszembe, hogy egyszer olvastam egy cikket a Los Angeles Daily Newsban. Egy tag vásárolt valami behemót szériakocsit San Diegóban, feltankolta, és elhajtott vele Los Angelesbe. A kocsi mindössze két gallont fogyasztott. Aztán elment Aguascalientesbe, onnan vissza San Diegóba, s mindezt három gallon benzinnel. Úgy egy hétre rá felkeresték az eladócégt l, és rávették, hogy cserélje ki a kocsit. Véletlenül olyat vitt el, amit nem szántak eladásra. Valami cseles karburátor volt benne. - Hallottál olyan kocsiról, amelyik hetven mérföldet tesz meg egyetlen gallon benzinnel? Aligha. És nem is fogsz, ameddig a Kárrendezés Kft. osztja a lapokat. De a sztori teljesen hiteles, utánanézhetsz magad is. - És persze köztudott, hogy a kocsikat nem építik tartósra. Az a cél, hogy tönkremenjenek, és az ember újat vegyen helyettük. Olyan hitvány kocsikat gyártanak, amilyent csak elbír a piac. A g zhajók sokkal nagyobb strapának vannak kitéve, és mégis kitartanak vagy harminc évig. Douglas tréfásra vette a figurát. - Hagyd a drámát, cukorfalat! Neked üldözési mániád van! Beszélgessünk inkább valami vidámabb dologról. Mondjuk, kett nkr l. Te például egész jó kávét f zöl. Mi volna, ha kiváltanánk a passzust az együttélésre? A lány figyelmen kívül hagyta a kérdést. - De tényleg, miért ne? Ifjú vagyok és egészséges. Rosszabbul is járhatnál! - Archie, nem meséltem még neked a bennszülött f nökr l, aki belém esett odalent DélAmerikában? - Még nem. Mi van vele? - El akart venni. Még azt is felajánlotta, hogy megöli mind a tizenhét hitvesét, és feltálalja ket az esküv i lakomán. - Mi köze ennek az én házassági ajánlatomhoz? - Hallgatnom kellett volna rá. Az ember lánya nem utasíthat vissza ilyen jó partit manapság! * Archie fel s alá járkált a laborban, és egyfolytában dohányzott. Mary Lou a laborasztalon gubbasztott, és aggódó tekintettel követte a lépteit. Amikor a férfi megállt, hogy új cigarettára gyújtson a régi csikkjér l, a lány megpróbálta magára vonni a figyelmet. - Nos, Doktor Agy, milyennek látja a helyzetet? A férfinak sikerült végre rágyújtania, de megégette a kezét. Halkan elkáromkodta magát, majd így válaszolt:

- Igazat szóltál, Kasszandra! Nem hittem volna, hogy ekkora pácba kerülünk. Azzal a kétülésessel kezd dött az egész, amit napelemr l m ködtettünk. Leparkoltuk a járda mellé, és erre felgyújtották benzinnel. És ez még csak egy kis bosszúság volt. Hanem amikor nem voltam hajlandó eladni nekik, egyszerre mindenféle pört akasztottak a nyakunkba. Olyan tehetetlennek érzem magam, mint egy szaros gyerek! - Nincsen semmi jogi alapjuk rá. - Ezt én is tudom, csakhogy nekik tömérdek pénzük van, mi pedig csórók vagyunk. Hónapokig folytathatják a pereskedést - talán évekig is -, márpedig mi nem húzzuk ki addig. - Mi lesz? Elmész a találkozóra? - Semmi kedvem. Megint le akarnak majd fizetni. És talán még meg is fenyegetnek a maguk finom módján. Elküldeném ket a fenébe, csak apát féltem. Már másodszor törtek be a házába. Túl öreg hozzá, hogy sokáig bírja az ilyesmit. - Gondolom, az üzemi problémák is aggasztják. - Hát persze. És tekintve, hogy mindez azóta van, hogy elkezdtük az erny k sorozatgyártását, feltételezem, hogy ez is része a komédiának. Apának sohasem volt baja a munkásokkal. Kijött a szakszervezettel is, az embereit pedig családtagként kezelte. Nem csodálom, hogy aggasztja a dolog. Én is torkig vagyok vele, hogy akárhová megyek, folyton a nyomomban vannak. Rettent en idegesít. Mary Lou füstfelh t eresztett ki a száján. - Az utóbbi hetekben engem is követtek. - A pokolba is, Mary Lou! Ez aztán mindennek a teteje! Ma véget vetek ennek az egésznek. - Eladod nekik? - Nem. A férfi az íróasztalhoz lépett, kihúzott egy oldalfiókot, kivett bel le egy 38-as automatát, és a zsebébe csúsztatta. Mary Lou lepattant a laborasztalról, és Douglashoz sietett. Kezét nyugtatóiag a férfi vállára helyezte. Az arca félelmet árult el. - Archie? - Igen, kölyök - válaszolta az gyengéden. - Archie, ne hamarkodd el a dolgot. Nagyon jól tudod, hogy ha valami bajod esne, képtelen volnék kijönni egy normális férfival. A férfi megsimogatta a lány haját. - Ezek voltak, kicsim, a legszebb szavak, amit hetek óta hallottam. Douglas délután egy körül ért vissza a találkozóról. Mary Lou a liftnél fogadta. - Nos? - Marad minden a régiben! Bátor fogadkozásaim ellenére semmire se jutottam. - Megfenyegettek? - Nem kimondottan. Csak megkérdezték, mekkora összegre szól az életbiztosításom. - Mit feleltél? - Semmit. A zsebkend mért nyúltam, és látni engedtem nekik, hogy pisztoly van nálam. Gondoltam, ez talán elgondolkodtatja ket. Ezután a társalgás elakadt, és én eljöttem. Dorka kutyuskája, szokás szerint, hazáig kísért. - Ugyanaz a gorilla, aki tegnap követett? - Az, vagy az ikertestvére. Ámbár, ahogy jobban belegondolok, nem lehet ikre. Szörnyethaltak volna egymás látványától szülés közben. - Van benne valami. Ebédeltél már? - Még nem. Menjünk le az üzemi ebédl be, és harapjunk valamit. Aggódni ráérünk azután is. Az ebédl terem teljesen üres volt. Alig szóltak egymáshoz. Mary Lou kék szeme üres tekintettel meredt Douglas feje fölé. A második pohár kávé után átnyúlt az asztalon, és megfogta a férfi kezét.

- Archie, ismered azt az si kínai tanácsot, amelyik ifjú hölgyek viselkedését írja el támadás esetére? - Nem. Mi az? - Egyetlen szó az egész: “Nyugi!” Ránk is ez vonatkozik. - Kifejtenéd? - Rávezetlek. Mért fenyegetnek minket? - Van valamink, ami kell nekik. - Szó sincs róla! Olyasmink van, amit el akarnak ásni, hogy senki más ne tudja megszerezni lünk. Ezért próbálnak minket megvásárolni vagy elijeszteni. Ha ezzel nem érnek célba, keményebb eszközökhöz fognak nyúlni. Veszélyt jelentesz számukra, s egyszersmind veszélyben vagy t lük a titkod miatt. De mi van akkor, ha a titok többé nem titok? Ha mindenki tud róla? - Akkor akadnának csak ki igazán! - Na igen, de mit tennének? Semmit! Az iparmágnások gyakorlatias emberek. Tíz centet sem költenek a zaklatásodra, ha semmi hasznuk sincs bel le. - Ezek szerint... - Áruld el a titkodat. Tárd fel a világ el tt, hogyan csinálod. Hadd gyártson mindenki áramfejleszt vagy világító erny t, aki akar. A keverék h kezelése olyan egyszer , hogy akármelyik vegyészmérnök képes reprodukálni, ha elárulod neki, hogy kell. Legalább ezer olyan üzem van, amelyik azonnal hozzáláthat a gyártáshoz a jelenlegi felszerelésével, s mindezt a talpuk alatt lév anyagokból. - Az ég szerelmére, Mary Lou! De hiszen akkor mi is hoppon maradunk! - Na, és mit veszítünk? Eddig néhány nyomorult ezrest kerestünk azzal, hogy az eljárást titkosan kezeltük. Ha közzé teszed, a szabadalom még mindig a tiéd! Köss ki magadnak egy minimális jogdíjat, olyan csekélyet, hogy senkinek se legyen érdemes aláajánlania. Teszem azt: tíz centet minden négyzetyardnyi legyártott erny felület után. Az els évben több millió négyzetyardot fognak eladni, ami több százezer dollárt fog hozni neked, azután pedig hatalmas jövedelmet egész életeden át. Olyan laboratóriumot rendezel be bel le magadnak, amilyen nincs több az egész országban. A férfi az asztalra csapta a szalvétáját. - Kölyök, azt hiszem, igazad van! - És ne feledd, mekkora szolgálatot teszel ezzel az országnak. Délnyugaton gomba módra fognak szaporodni az üzemek. És másutt is, ahol sok a napsütés. Ingyen energia! Te leszel az új felszabadító! A férfi felkelt, a szeme ragyogott. - Kölyök, megcsináljuk! Fél perc alatt tájékoztatom apát a döntésünkr l, aztán irány a város! * Két órával kés bb az ország valamennyi hírügynökségében ugyanazt a sztorit kopogták a telexek. Douglas ragaszkodott hozza, hogy a közlés tartalmazza a gyártás technikai részleteit is. Mire Mary Lou társaságában kisétált az Associated Press épületéb l, már az utcán volt az els különkiadás: “A LÁNGELME LÁNGLELK FELAJÁNLÁSA: INGYEN ENERGIA MINDENKINEK!” Archie vett egy példányt, majd a nyomában liheg izompacsirtához fordult. - Figyelj csak, aranyapám! Nem kell többé hirdet oszlopnak álcáznod magad. Volna egy feladatom a számodra - mondta az újságot átadva. A melák vonakodva fogadta el az adományt. Hosszú és dicstelen pályafutása során egyszer sem fordult el vele, hogy a követett egyén ilyen nagyvonalú gesztusban részesítette volna.

- Vidd el ezt az újságot a f nöködnek, és mondd meg neki, hogy Archie Douglas tisztelteti. Mi az, még mindig itt vagy?! Szedd a lábad, miel tt szétverem azt a dagadt fejed! Miközben Archie a tömegben felszívódó férfi után nézett, Mary Lou finoman kézen fogta. - Jobban érzed magad, fiacskám? - Sokkal. - Vége a gondjaidnak? - Egyet kivéve. Vállon ragadta a lányt, és maga felé fordította. - Le kell zárnunk egy vitás ügyet. Gyere! - Mi a fene ütött beléd, Archie?! Ereszd el a csuklómat! - Nem én! Látod azt az épületet? Az ott a bíróság. A házasságkötést rögtön amellett az ablak mellett engedélyezik, ahol a kutyatartást. - Nem megyek hozzád I - Nem a fenét! Legalább egy tucatszor nálam éjszakáztál a laborban! Hírbe hoztál! Meg kell mentened a becsületemet! Ha nem, kiabálni fogok! - Ez zsarolás! A lány még akkor is húzatta magát, amikor beléptek az épületbe. Igaz, már nem olyan nagyon... Nagy Sándor fordítása

Robert A. Heinlein AZ ÚTNAK MENNIE KELL Nem volt azonban ideje töprengeni, olyan hirtelen indultak. Gainest nem zavarta a gyorsulás, máris hívta Davidsont a beépített interkomon. Ahogy lecsukták a kocsi fedelét, viszonylagos csend vette körül ket. Ki mozgatja az utakat? A szónok elhallgatott, és várta a hallgatóság válaszát. A baljósan mormogó, elégedetlen tömegben néhányan felkiáltottak. - Mi! - Csakis mi! - Úgy van! - Ki végzi a piszkos munkát odalenn, hogy Átlag Józsi nyugodtan furikázhasson? - Mi! - üvöltötte mindenki most már egyszerre. A szónok kihasználta a hangulatot, rekedten hadarni kezdett. A tömeg felé hajolt, pillantását egy-egy emberre szegezte, és ahhoz szólt. - Mi kell az üzlethez? Utak! Min viszik az élelmiszert, amit megesznek? Az utakon! Hogy jutnak el a munkába? Az utakon! És haza az asszonyhoz? Az utakon! - hatásszünetet tartott, aztán halkabban folytatta. - Hol lenne a nagyközönség, ha ti, fiúk nem mozgatnátok az utakat. Nyakig a pácban, és ezt mindenki jól tudja. De értékelnek minket? Ugyan! Túl sokat kértünk? Lehetetlent kívántunk? Azt kívántuk, akkor mondhassunk fel, amikor akarunk. Minden más melósnak megvan ez a joga. Annyi bért, mint a mérnököké. Miért is ne? Ugyan kik itt az igazi mérnökök? Kadétiskolába kell járni és fura kis tányérsapkát viselni ahhoz, hogy az ember le tudjon emelni egy rotort vagy meg tudjon törülgetni egy tartószerkezetet? Kik keresik meg a kenyerünket? Az urak odafenn az irodákban, vagy a fiúk idelenn? Mit kértünk? Hogy magunk választhassuk a mérnökeinket. És miért is ne? Ki az ördög tudja jobban kiválasztani a mérnököket? A technikusok, vagy egy fafej ekb l álló vizsgálóbizottság, amelyik még sosem járt idelenn, és nem tud megkülönböztetni egy rotort egy tekercs huzaltól? - ösztönös tehetséggel ismét tempót változtatott és még jobban lehalkította a hangját. - Én mondom nektek, testvérek, épp elég id t vesztegettünk arra, hogy alázatos kérvényeket írogassunk a Közlekedési Bizottságnak, most végre cselekedjünk. Hadd pofázzanak a

demokráciáról, az csak szöveg - a mi kezünkben van a hatalom, mi vagyunk azok, akik számítunk. Még beszélt, de valaki felállt a térem végében, és amikor a szónok szünetet tartott, közbeszólt. - Elnök testvérem - kezdte lassan -, én is közbevethetnék néhány szót? - Tied a szó, Harvey testvér. - Én csak azt akarom kérdezni, miért vagytok úgy bezsongva. Minden szerel céh közül nekünk a legmagasabb az órabérünk, minden eshet ségre biztosítva vagyunk, százszázalékos nyugdíjat kapunk, és biztonságos körülmények között dolgozunk, kivéve azt az egyet, hogy sokan megsüketültünk - és hátrébb tolta a fején hangszigetel sisakját. Még munkásruhában volt, nyilván most jött a m szakból. - Persze, kilencven nap a felmondási id nk, de hát a fenébe is, ezt már akkor is tudtuk, amikor idejöttünk melózni. Az útnak mennie kell, nem állíthatják le minden egyes alkalommal, amikor valamelyik lusta punknak elege lesz a melóból. Most meg Soapy - az elnök lecsapott a kalapáccsal -, bocsánat, Soapy testvér azt mondja, hogy milyen er sek vagyunk, és hogy alkalmazzunk er szakot. A francba! Hát persze, hogy le tudnánk állítani az utakat, és ezzel megbolondítanánk az egész várost, de ezt akármelyik dilinós megtehetné, akinek sikerült rátennie a kezét egy adag nitroglicelinre, és még csak technikus se kellene legyen hozzá. Nem mi vagyunk az egyetlen dudás a csárdában. Persze hogy fontos a munkánk, de ugyan hol volnánk a farmerek vagy a vasmunkások vagy még egy tucatnyi másik szakma nélkül? Egy apró, sápadt emberke szakította félbe, akinek metsz fogai el reálltak. - Egy pillanat, elnök testvér, szeretnék feltenni Harvey testvérnek egy kérdést - aztán ravasz képpel Harveyhez fordult. - A céh nevében beszélsz, testvér, vagy csak a magadéban? Talán nem hiszel a céhben? Csak nem vagy - elhallgatott és végigmérte Harveyt -, csak nem vagy tégla? Harvey úgy nézett a másikra, mint aki legyet lát a levesben. - Sikes - kezdte -, ha nem volnál olyan nyiszlett, lenyeletném veled a nyuszifogaidat. Ott voltam a céh alapítói között. Sztrájkoltam hetvenhatban. Ugyan te hol voltál hetvenhatban? A zsarukkal? Az elnök lecsapott a kalapáccsal. - Ebb l elég - mondta. - Aki ismeri a céh történetét, nem kételkedhet Harvey testvérben. Térjünk vissza a napirendhez - és megköszörülte a torkát. - Normál körülmények között nem engedünk be küls embereket a gy lésre, és voltak közületek fiúk, akik megmondták a véleményüket egyik-másik mérnökünkr l, de van egy mérnök, akit mindig szívesen meghallgatunk, amikor csak bokros teend i engedik, hogy eljöjjön közénk. Talán, mert akárcsak nekünk, neki is volt már olajos a keze. De akárhogy is, bejelentem a következ szónokot, Mr. Shorty Van Kleecket, ennek az útvárosnak a helyettes f mérnökét... Valaki közbekiabált. - Van Kleeck testvért! - Oké, Van Kleeck testvért, ennek az útvárosnak a helyettes f mérnökét. - Köszönöm, elnök testvér - a vendégszónok fürgén el rejött, fülig ér szájjal vigyorgott a tömegre, és szinte hízott a helyeslésükt l. - Köszönöm, testvérek. Azt hiszem, az elnökünknek igaza van, mindig sokkal jobban érzem magam itt a Sacramentói Szektor Céhcsarnokában - és, ami azt illeti, bármelyik céhcsarnokban -, mint a mérnökklubban. Egyszer en idegzsábát kapok azoktól a fiatal mérnökkadétoktól. Lehet, hogy nekem is valamelyik men m egyetemre kellett volna járnom, nem pedig idelentr l felküzdenem magam, akkor talán más lenne a meglátásom. No, de hát beszéljünk a követeléseitekr l, amiket a Közlekedési Bizottság épp most vágott vissza - lehetek szinte? - Hát persze, Shorty! - Bízhatsz bennünk! - Nos, szóval, tulajdonképpen nem mondhatnék semmit, de egyszer en tudom, mit éreztek. Manapság az utak a legfontosabbak, és ti mozgatjátok ket. Az lenne a természetes, hogy

meghallgassák a véleményeteket és teljesítsék a kívánságaitokat. Az ember azt hinné, még egy politikusnak is van annyi esze, hogy ezt belássa. Néha, amikor éjszakánként nem tudok elaludni, azon gondolkodom, vajon miért is nem veszik át a technikusok a hatalmat és... - A felesége van a vonalban, Mr. Gaines. - Rendben - felvette a kagylót és bekapcsolta a képerny t. - Igen, drágám. Tudom, hogy megígértem, de... Teljesen igazad van, drágám, de Washington külön kérése volt, hogy mutassunk meg Mr. Blekinsopnak mindent, amit csak látni akar. Nem tudtam, hogy ma érkezik... Nem, nem tudom rál csölni valamelyik beosztottamra. Udvariatlanság volna, az ausztrál közlekedési miniszter. De hát ezt már mondtam... Igen, drágám, tudom, hogy az udvariasság otthon kezd dik, de az útnak mennie kell. Ez a munkám. Ezt akkor is tudtad, amikor hozzám jöttél. És ez is a munkámhoz tartozik... Aranyos vagy. Becsszóra együtt fogunk reggelizni. Tudod mit, rendelj lovakat és egy elemózsiás kosarat, és pikniket rendezünk. Találkozunk Bakersfieldben, a szokott helyen... Ég veled, drágám, helyettem is adj jóéjtpuszit a gyereknek. Letette a kagylót, mire felesége csinos, de sért dött vonásai elt ntek a képerny l. Egy fiatal jött be. Ahogy nyitotta az ajtót, egy pillanatra felt nt a kinti felirat “DIEGO-RENO ÚTVÁROS, F mérnöki Iroda”. Gaines zött vadként nézett a n re. - Ja, maga az, Dolores. Hallgasson rám, ne mérnökhöz menjen feleségül, hanem m vészhez. Azoknak rendezettebb a családi életük. - Igenis, Mr. Gaines, Mr. Blekinsop van itt, Mr. Gaines. - Máris? Nem vártam ilyen hamar. Biztos el bb szállt le az antipódusi hajó. - Igen, Mr. Gaines. - Dolores, vannak magának egyáltalán érzelmei? - Igen, Mr. Gaines. - Hmm, hihetetlennek t nik, de hát maga sohasem téved. Vezesse be Mr. Blekinsopot. - Igenis, Mr. Gaines. Larry Gaines felállt, hogy üdvözölje a vendégét. Nem látszik valami tekintélyesnek ez az emberke, gondolta Gaines, miközben kezet ráztak és udvariaskodtak egy sort. Az összetekert eserny , a keménykalap szinte túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Az eredeti ausztrál ugatós, dallamtalan, orrhangú beszédre rárakódott az oxfordi kiejtés. - Örülök, hogy itt üdvözölhetem, Mr. Blekinsop, és remélem, sikerül élvezetessé tennünk az itt-tartózkodását. Az emberke elmosolyodott. - Biztos vagyok benne, hogy az lesz. El ször látogatok el az önök csodálatos országába, de máris otthon érzem magam. Tudja, az eukaliptuszfák meg a barna dombok... - De útja els sorban üzleti jelleg ? - Igen, igen. Els dleges célom az, hogy tanulmányozzam az önök útvárosait, és jelentést tegyek kormányomnak arról, vajon alkalmazhatók lennének-e az önök meglep amerikai módszerei a mi szociális problémáink megoldására odalenn. Azt hittem, tudja, hogy els sorban ezért irányítottak önhöz. - Igen, de csak általános tájékoztatást kaptam. Nem tudom, pontosan mit is akar megtudni, de gondolom, hallott már róla, hogyan jöttek létre az útvárosaink, hogyan m ködnek és így tovább. - Az igaz, hogy elég sokat olvastam a témáról, de tudja, Mr. Gaines, én nem vagyok m szaki ember, nem vagyok mérnök. Társadalomtudományi és politikai képzettségem van. Azt szeretném megtudni, hogyan hatott az emberekre ez a figyelemre méltó m szaki változás. Az lenne a legjobb, ha úgy beszélne nekem az utakról, mintha semmit sem tudnék róluk. És ha megengedi, id nként majd belekérdezek. - Ez nagyon jó tervnek látszik. Apropó, hányan vannak? - Csak magam jöttem. A titkáromat el reküldtem Washingtonba.

- Értem - és Gaines a karórájára nézett. Majdnem vacsoraid ... - Mi lenne, ha átugranánk vacsorázni a stocktoni szakaszra? Van ott egy remek kínai vendégl , amit nagyon szeretek. Az út vagy egy óráig tart, és láthatja m ködés közben az útrendszert. - Pompás. Gaines megnyomott egy gombot az íróasztalán, és a szemközti falon lév hatalmas képerny n megjelent egy kép. Er s csontozatú, szögletes arcú fiatalembert mutatott, aki egy félkör alakú szerfal el tt ült, amelyhez további bonyolult jelz rendszerek csatlakoztak. A szája sarkában cigaretta lógott. A fiatalember felnézett, elmosolyodott és kiintegetett a képerny l. - Hódolatom és üdvözletem, f nök. Mit parancsol? - Hello, Dave. Szóval maga az esti ügyeletes. Átugrom a stocktoni szektorba vacsorára. Hol van Van Kleeck? - Valami gy lésre ment, de nem mondta, hova. - Jelenteni való? - Nincs, uram, az út megy, és a kisemberek boldogan furikáznak haza a vacsorájukhoz. - Oké, az útnak mennie kell. - Menni is fog, f nök. Gaines megszakította a kapcsolatot és Blekinsop felé fordult. - Van Kleeck az els számú helyettesem. Jobban szeretném, ha többet foglalkozna az úttal és kevesebbet a politikával. De Davidson is képes ellátni a munkát. Mehetünk? Lesiklottak egy mozgólépcs n, és arra a járdára jutottak, mely az iroda felé tartó, óránként ötmérföldes sebesség szalagot szegélyezte. Kikerültek egy lépcs feljáratot, aminek az volt a felirata, hogy ÁTJÁRÓ A DÉLI IRÁNYÚ ÚTRA, és megálltak az els csík szélén. - Utazott már mozgójárdán? - kérdezte Gaines. - Nagyon egyszer csak arra kell vigyáznia, hogy amikor fellép, menetirányba nézzen. Csíkról csíkra haladva törtek át a hazafelé tartó tömegen. A húszmérföldes csík közepén plexiüveg válaszfal volt, mely majdnem a boltozatos mennyezetig ért. Blekinsop miniszter úr kérd n felvonta a szemöldökét, amikor megpillantotta. - Hogy ez? - .válaszolt Gaines a ki nem mondott kérdésre, ahogy félrehúzott egy panelt, és intett a vendégének, hogy kövesse. - Ez egy széltör . Ha nem állítanánk meg valahogy a légáramlást a különböz sebesség csíkok között, a szél a százhúsz mérföldes csíkon letépné a ruhánkat - beszéd közben egész közel hajolt Blekinsophoz, hogy túl tudja kiabálni a leveg surrogását, a tömeg mormogását és a csíkot mozgató motorok dübörgését. Tovább haladtak az út közepe felé, de a hangzavar minden további beszélgetést lehetetlenné tett. Áthaladtak még három szélerny n, melyek a negyven-hatvan- és nyolcvanmérföl-des csíkon voltak és végre megérkeztek a leggyorsabb, a százmérföldes körcsíkra, mely tizenkét óra alatt tette meg a San Diego-Reno-San Diego távolságot. Blekinsop húsz láb széles járdán találta magát, szemben egy másik válaszfallal. Közvetlenül el tte fényreklám világított egy kirakatban. JAKE LACIKONYHÁJA 4. sz. A leggyorsabb vacsora a leggyorsabb úton! Elszáll az id , ha az úton vacsorázol! - Döbbenetes! - mondta Mr. Blekinsop. - Olyan volna, mint a villamosban vacsorázni. Ez rendes vendégl ? - Az egyik legjobb. Semmi flanc, de kit a konyhája. - Nem lehetne?... - Ugyé, szeretné kipróbálni, uram? - mosolygott rá Gaines. - Nem akarom tervei megváltoztatására kényszeríteni... - Rendben van. Magam is éhes vagyok, és Stockton még egy jó óra. Menjünk be. Gaines régi barátként üdvözölte az étterem vezet jét.

- Jó estét, Mrs. McCoy! És ma hogy érzi magát? - De hisz ez maga a f nök! Már régóta nem részesültünk abban az örömben, hogy a képét láthassuk - és egy olyan boxhoz vezette ket, mely kicsit távolabb volt a vacsorázó ingázók tömegét l. - Vacsorázni fognak, ön meg a barátja? - Igen, Mrs. McCoy, rendelje meg maga a menüt, de a híres marhasültje feltétlenül legyen benne. - Két hüvelyk vastag lesz, és olyan bikából készült, amelyik boldogan halt meg - és kövérségéhez képest meglep kecsességgel siklott tova. Mrs. McCoy, aki nagyon is jól ismerte a f mérnököt, gondosan egy hordozható telefont tett az asztalra. Gaines bedugta a fali csatlakozóba, és tárcsázott. - Halló, Davidson? Dave vagyok, a f nök. A négyes számú Jake-féle kajáldában vacsorázunk. A tíz-L-hat-hat számon érhet el. Letette a kagylót, mire Blekinsop udvariasan megkérdezte. - A nap minden órájában elérhet kell legyen? - Nem feltétlenül szükséges - válaszolt Gaines -, de valahogy jobban érzem magam így. Vagy Van Kleecknek, vagy nekem elérhet nek kell lennem egy pillanat alatt a m szakvezet mérnök - ez ma este Davidson - számára. És ha valódi szükséghelyzet áll el , akkor természetesen a helyszínen akarok lenni. - Mi okozhat valódi szükséghelyzetet? - F leg két dolog. Ha megsz nnék a rotorok energiaellátása, leállnának a mozgójárdák, és több millió ember állna ott talán több, mint százmérföldnyire az otthonától. Ha ez csúcsid ben következnék be evakuálnunk kellene az útról ezeket a milliókat, és ez nem egyszer . - Azt mondja milliók. Tényleg ennyien használják az utat? - Igen, valóban. Tizenkét millió ember függ ett l az úttól, mert a mellette, vagy ötmérföldes körzetében lév épületekben laknak vagy dolgoznak. Az Energiakorszak szinte észrevétlenül olvadt bele a Közlekedés korszakába. Csupán két kiemelked esemény jelezte a változást, az olcsó napenergia felfedezése és az els mozgóút megépítése. Az Egyesült Államok szénre és olajra alapozott energiakészleteit - eltekintve néhány epizódtól, amikor rövid id re felülkerekedett a józan ész - gyalázatos módon eltékozolták. Ezzel egyidej leg, a gépkocsi, amely eredetileg szerény, egyhengeres, ló nélküli kocsi volt, több száz lóer s fémszörnyeteggé fejl dött, melynek végsebessége jócskán meghaladta az óránkénti száz mérföldet. A kocsik úgy árasztották el az országot, ahogy az éleszt fut ki. 1955-re az Egyesült Államokban minden második emberre jutott egy autó. Ez a fejl dés magában hordozta a bukás csiráit. Nyolcvanmillió fém harckocsi, melyet tökéletlen emberi lények irányítanak, bármilyen háborúnál nagyobb pusztítást okoz. Ezért 1955-re a lakosság nagyobb összeget fordított a kötelez gépjárm -biztosításra és az autóval okozott károk megtérítésére, mint az új kocsik beszerzésére. Mind újabb és újabb közlekedésbiztonsági kampányokat szerveztek, de ezek nem vezettek semmilyen kézzel fogható eredményhez. A zsúfolt nagyvárosokban fizikai lehetetlenség volt biztonságosan vezetni. Ekkor terjedt el a gúnyos mondás, hogy a gyalogosok két csoportra oszthatók, a fürgékre és a holtakra. De a gyalogos pontos meghatározása az volt, hogy olyan ember, akinek sikerült parkolóhelyet találnia. Az autó lehet vé tette a nagyvárosok kialakulását, és ugyanakkor meg is fojtotta a nagyvárosokat. Herbert George Wells már 1900-ban kimutatta, hogy egy város maximális nagysága matematikailag megjósolható, ha ismerjük a közlekedési lehet ségeket. Ha csak a sebességet tekintjük, az autó kétszáz mérföld átmér városokat is lehet vé tett volna, de ezt meghiúsították a közlekedési dugók, és a veszélyek, melyeket a nagy teljesítmény , egyedileg vezérelt kocsik jelentettek. 1955-ben a Los Angeles és Chicago közötti, 66. számú szövetségi autópályát, “Amerika útvonalát” szuperautópályáknak nyilvánították, ahol a megengedett legkisebb sebesség hatvan mérföld volt óránként. A terv els dleges célja az volt, hogy hozzájáruljon a nehézipar

fejlesztéséhez, de volt egy el re nem látott másodlagos következménye is. Chicago és St. Louis külvárosnyúlványokat indítottak egymás felé, míg végül Bloomington, Illinois közelében összetalálkoztak. Ezután a két szül város lakossága csökkenni kezdett. Ugyanebben az évben San Francisco városa elavult villamosait mozgójárdákkal helyettesítette, melyekhez a Douglas-Martin-féle napelemek szolgáltatták az energiát. Ebben az évben adták ki a legtöbb új forgalmi engedélyt, de már tudni lehetett, hogy közeleg az autóskorszak vége. Az 1957-es honvédelmi törvény is erre figyelmeztetett. A törvény, amely fölött elkeseredett viták folytak, kimondta, hogy a nyersolaj korlátozott mértékben rendelkezésre álló, els rend fontosságú hadianyag. Els sorban a hadsereg számára kell biztosítani a föld alatti és feletti olajkészleteket, és a nyolcvanmillió magánjárm ezentúl csak adagolva kapta a drága üzemanyagot. A második világháború alatt bevezetett “ideiglenes” intézkedések véglegessé váltak. A kor szuperautópályái, melyek mentén városias települések alakultak ki és a San Francisco dombjaira felkapaszkodó mozgójárdák jelentették a két alapanyagot a recepthez. Hevítsd forrpontig az egészet az állandó üzemanyaghiánnyal. ízesítsd egy kis jenki találékonysággal. És megszületik az eredmény: 1960-ban Cincinnati és Cleveland között megnyitották az els mozgóutat. Ahogy várható is volt, meglehet sen kezdetleges konstrukció volt, mely a tíz évvel korábbi ércszállító szalagokon alapult. A leggyorsabb csík csak óránkénti harminc mérfölddel haladt, és meglehet sen keskeny volt, mert akkor még senki sem gondolt arra, hogy magukon a csíkokon helyezzenek el üzleteket. Mégis ez volt az a találmány, amely két évtizeden belül átalakította az egész amerikai társadalmat, amely már nem volt sem városi, sem falusi, hanem egyesítette a két életmód jellemz it. Az egész a gyors, biztonságos, olcsó, kényelmes szállításon alapult. Az út mindkét oldalán gyárépületek emelkedtek. Az alacsony, széles épületek tetejét ugyanolyan napelemek borították, mint amilyenek az út meghajtásához is energiát szolgáltattak. Kicsit távolabb, vagy közöttük szállodák, üzletek, színházak, lakóépületek. E mögött a keskeny csík mögött pedig a romlatlan vidék, ahol az emberek többsége élt. Lakóházak pöttyözték a dombokat, hajoltak a patakok fölé, vagy befészkel dtek a régi tanyák közé. “Vidéken” éltek, de a “városban” dolgoztak, és a kett alig volt egymástól tízpercnyire. Mrs. McCoy személyesen szolgálta ki a f nököt meg a vendéget. Amikor megpillantották a pompás hússzeleteket, elhallgattak. A hatszáz mérföldes út teljes hosszában az ügyeletes szektorfelügyel mérnökök meghallgatták az alszektor felügyel technikusok jelentéseit. - Egyes alszektor - jelentést! - Kettes alszektor - jelentést! A nyúlásmér k, feszültségmér k, terhelés adatai, h mérséklet, szinkronfordulatszám-mér k adatai. - Hetes alszektor - jelentést! Kemény, jól képzett, munkásruhás emberek, akik életük java részét odalenn töltötték a százmérföldes esik tompíthatatlan dübörgésében, a rotorok vonítása és a görg k panaszos sivitása között. Davidson a Fresno szektor vezérl jében ült és az út mozgó modelljét tanulmányozta. A miniat r százmérföldes csík alig észrevehet mozgását figyelte, és önkéntelenül megjegyezte Jake négyes számú lacikonyhájának azonosítószámát. A f nök hamarosan megérkezik Stocktonba, ha megkapta a legújabb órás jelentéseket, majd felhívja. Minden csendes volt, a szállított tonnamennyiség a csúcsforgalom idején megszokott. El fog álmosodni, még miel tt véget érne a szolgálata. Az ügyeletes mérnökkadéthoz fordult. - Mr. Barnes. - Igen, uram.

- Azt hiszem, nem ártana egy kávé. - Jó ötlet, uram. Megrendelem, amint beérkeznek az órás jelentések. A m szerfal kronométerén a kismutató elérte a tizenkettest. A mérnökkadét lenyomott egy kapcsolót. - Minden szektornak - jelentést kérek! - mondta határozottan. Még nem szokta meg a rangját. A képerny n két férfi arca jelent meg. A fiatalabbik válaszolt, hasonló stílusban, mint aki tudja, hogy a f nök figyeli. - Diego körút - megy. A következ pillanatban két újabb arc jelent meg. - Angeles szektor - megy. Aztán: - Bakersfield szektor - megy. És: - Fresno szektor - megy. Végül, miután a Reno körút is leadta a jelentést, a kadét Davidsonhoz fordult, és jelentett. - Megy, uram. - Rendben - menjen is. A képerny újra felvillant. - Sacramento szektor - kiegészít jelentés. - Hallgatom. - Guenther kadét, a szektor ügyeletes mérnökkadétjaként vizuális ellen rzést végzett, amikor is azt tapasztalta, hogy Alec Jeans kadét, aki alszektor technikusként teljesített szolgálatot, és R. J. Ross másodosztályú technikus, ugyané szektor ügyeletes technikusa, kártyáznak. Nem lehetett teljes biztonsággal megállapítani, hogy milyen hosszú ideje függesztették fel az alszektorukban a jár rözést. - Kár? - Az egyik rotor felmelegedett, de még szinkronban futott. Leemeltük és másikkal helyettesítettük. - Rendben. Fizessék ki Rossnak a még esedékes bérét és adják át a civil hatóságoknak. Jeans kadétot tartóztassák le, és utasítsák, hogy nekem tegyen jelentést. - Igen, uram. - Az útnak mennie kell! Davidson visszafordult a m szerfalhoz és Gaines ideiglenes számát tárcsázta. - Mr. Gaines, azt mondta, hogy két dolog okozhat fennakadást az utakon, de eddig csak az energiakiesést említette. Gaines elkapott egy síkos salátalevelet, miel tt válaszolt volna. - Tulajdonképpen nincs második komoly veszélyforrás, nem fog megtörténni. De azért ne felejtse el, hogy óránként százmérföldes sebességgel haladunk. El tudja képzelni, mi történnék, ha elszakadna ez a szalag? Mr. Blekinsop idegesen mocorgott a székén. - Hm, ez elég ijeszt ötlet, nem gondolja? Úgy értem, az ember alig érzékeli, hogy nagy sebességgel utazik, ebben a kellemes szobában. Mi volna a dolog következménye? - Ne aggódjék, a szalag nem szakadhat el. Egymást átfed darabokból készítették oly módon, hogy a várható maximális terhelés több mint tizenkétszeresét is kibírja. Csak akkor keletkezhetne elegend feszültség a szalag szétszakításához, ha egyszerre több mérföldes hosszúságban az összes rotor leállna és ugyanakkor az egész vonalon meghibásodnának az áramkör megszakítói. De egyszer ez is megtörtént a Philadelphia-Jersey City úton, és ezt az eseményt soha nem fogjuk elfelejteni. Az volt az egyik els nagy sebesség út, rengeteg utast szállított és sok fehérárut is, mert er sen iparosodott vidéket szolgált ki. Az a csík alig volt egyéb nagyobbacska szállítószalagnál, és senki nem számított rá, hogy mekkora terhet kell majd viselnie. Természetesen maximális terhelés mellett történt a dolog, amikor a nagy sebesség csík tömve volt. A szakadás mögötti rész több mérföldnyi hosszúságban visszacsapódott, és nyolcvanmérföldes sebességgel csapta oda az utasokat az alagút mennyezetéhez. A szakadás

el tti rész megemelkedett, és az utasok lezuhantak a lassabban mozgó csíkokra és a fedetlenné vált rotorokra és görg kre, vagy fel a mennyezetre. Ebben az egyetlen balesetben több mint háromezren haltak meg, és komoly mozgalom indult az utak betiltására. Elnöki parancsra le is állították mindegyiket egy hétre, de aztán újra meg kellett ket nyitni, egyszer en nem volt más alternatíva. - Igen? Miért nem? - Az ország gazdasága eddigre már az utaktól függött. Az ipari körzetekben ezek váltak a szállítás f eszközeivé, az egyetlen gazdaságilag is jelent s szállítási móddá. A gyárakat le kellett állítani, nem tudták elszállítani az élelmiszert, az emberek éheztek. És az elnöknek be kellett látnia, hogy az útnak mennie kell. Ez volt az egyetlen megoldás, a társadalmi rendszerben egyetlen forma vált uralkodóvá, és ezt nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni. Egy népes, iparosodott országnak nagy közlekedési és szállítási kapacitásra van szüksége. Mr. Blekinsop a szalvétáját gy rögette és szerényen megjegyezte. - Mr. Gaines, távol álljon t lem, hogy lekicsinyeljem nagyszer népük találékonyságát, de az még nem merült fel önben, hogy esetleg nem feltétlenül helyes mindent egy lóra feltenni, engedni, hogy az egész gazdasági élet egyetlen fajta gépezet m ködésén álljon vagy bukjék? Gaines elgondolkodott. - Értem, mire céloz. A válasz igen és nem. Minden, a feudalizmusnál fejlettebb civilizáció, egyetlen kulcsfontosságú gépezeten alapul. A régi amerikai Dél a gyapotmagtalanltó gépen. A Brit Birodalom kialakulását a g zgép tette lehet vé. A nagyszámú népességnek gépekre van szükségük az energiatermeléshez, a szállításhoz és a termeléshez, különben nem maradhatnak életben, Ha nem lennének gépek, sosem növekedett volna a népesség. De ez nem hibája a gépnek, hanem erénye. Az azonban igaz, hogy ha kifejlesztettünk egy technológiát, amely lehet vé teszi, hogy a nagyszámú népesség magas színvonalon éljen, akkor aztán m ködésben is kell tartanunk ezeket a gépezeteket, mert ha nem, a következmények beláthatatlanok. A valódi kockázatot azonban nem maguk a gépek jelentik, hanem a gépekkel dolgozó emberek. Ezek az utak pusztán gépészeti szempontból tökéletesek. Er sek, biztonságosak, és teljesítik amire tervezték ket. Nem, nem a gépek jelentik a problémát, hanem az emberek. Ha egy társadalom a gépekt l függ, a gépkezel tússzá válik. Ha er s bennük a kötelességtudás, ha jó a szellem... Az étterem els részében valaki felhangosította a rádiót, és a feltör zene elnyomta Gaines szavait. Mikor valaki újra elviselhet vé halkította, folytatta. - Figyeljen csak, ez jobban megmagyarázza. Blekinsop a zenére figyelt. Modern hangszerelés , sodró ritmusú induló volt. Hallani lehetett a gépek zúgását, a szerkezetek ismétl csattogását. Az ausztrál arcán szétáradt a felismerés mosolya. - Hiszen ez a híres Tüzérindulójuk. De nem értem az összefüggést. - Igaza van, ez a Tüzérinduló, de saját céljaink érdekében használtuk fel. Most az a címe, hogy Közlekedési Kadétok Indulója. Várjon csak. Tovább lüktetett az induló, szinte egybeolvadt az alattuk dübörg út zajával. Aztán férfikar kezdett énekelni. “Hallga, hogy zúg! Nézd, hogy szalad! A mi munkánknak sosincs vége Mert az útnak mennie kell! Bárhová mész Bárhová szállsz Mi figyelünk odalenn

Hogy az út jól menjen. Óh, hejhó Mi vagyunk a rotorosok Ellen rzött szektorokon! Egy! Két! Hár! Bárhová mész. Megtudod Hogy az útnak mennie kell! Hogy az útnak mennie kell! MENNIE KELL!” - Érti? - Most már érti? - kérdezte Gaines lelkesen. - Ez az Egyesült Államok Közlekedési iskolájának a f célja, ezért félkatonai szervezet a közlekedésmérnököké, ezért olyan szigorú a fegyelem. Minden iparág, az egész gazdasági élet rajtunk áll vagy bukik. Ha más iparágak sztrájkolnak, csak,helyi és id szakos zavarokat okozhatnak. Lehet, hogy itt vagy ott gyenge a termés, de ezen lehet segíteni. De ha az út leáll, leáll minden más is, olyan hatása volna, mint egy általános sztrájknak, egy lényeges különbséggel. Általános sztrájk akkor tör ki, ha a lakosság nagy része valóban mélyen elkeseredett. Az utat m ködtet k azonban, bármilyen kevesen is vannak, az egész országot képesek megbénítani. Egyetlenegy sztrájk volt az úton, még hetvenhatban. Azt hiszem jogos volt, és utána valóban sok visszaélést megszüntettünk, de nem szabad még egyszer megtörténnie. - De hát hogyan akadályozhatják meg, Mr. Gaines? - Kötelességtudat, csapatszellem. Az úttechnikusoknak állandóan azt sulykoljuk, hogy szent kötelességet teljesítenek. És megteszünk mindent, hogy jó legyen a társadalmi helyzetük. De ennél fontosabb a f iskola. Olyan diplomás mérnököket akarunk nevelni, akik h ségesek, acélos önfegyelemmel rendelkeznek, és el vannak rá szánva, hogy minden körülmények között teljesítsék a közösség iránti kötelességüket, vagyis ugyanazt a módszert alkalmazzuk, amelyet Annapolis és West Point és Goddard is oly sikeresen használt a saját hallgatói indoktrinálására. - Goddard? Ja, igen, a rakétás f iskola. És úgy véli, hogy sikerrel jártak? - Eddig talán nem teljes mértékben, de bizakodunk. Hagyományt csak hosszú id alatt lehet kialakítani. Ha a legid sebb mérnök is olyan ember lesz, aki még tizenévesként került a iskolára, akkor talán lazíthatunk egy kicsit, és bízhatunk benne, hogy megoldottuk a problémát. - Ön is ott végzett? - Ön hízeleg - mosolygott Gaines. - Valószín leg fiatalabbnak látszom a koromnál. Nem, én a hadseregb l kerültem ide. Tudja, a hetvenhatos sztrájk után vagy három hónapra a hadsereg vette át az utak irányítását. Annak a tárgyaló-bizottságnak a tagja voltam, mely megadta a béremeléseket és javította a munkakörülményeket, aztán kineveztek... A hordozható telefon piros fénnyel jelzett. - Bocsásson meg - mondta - és felemelte a kagylót. - Tessék. Blekinsop azt is hallotta, aki a túloldalon beszélt. - Davidson vagyok, f nök. Az utak mennek. - Remek. Az útnak mennie kell. - Újabb zavart jelentettek a Sacramento széktorból. - Már megint? Most mi történt? Miel tt Davidson válaszolhatott volna, megszakadt a vonal. Gaines kinyújtotta a kezét, hogy újra hívja, de a félig telt kávéscsészéje az ölébe repült. Blekinsop nekicsapódott az asztal szélének, és érzékelte, hogy nyugtalanító módon megváltozott az út hangja. - Mr. Gaines, mi történt?

- Nem tudom, vészfékezés, a jó ég tudja, miért - lázasan tárcsázott, aztán ledobta a telefont, anélkül, hogy helyre tette volna a kagylót. - A telefon süket. Jöjjön! Illetve nem, itt biztonságban lesz, itt várjon. - Muszáj? - No, jó, hát akkor jöjjön velem, de maradjon szorosan a nyomomban - elfordult, és már meg is feledkezett az ausztrál kabinetminiszterr l. A csík lassan leállt, az óriási rotorok és a rengeteg görg megakadályozták, hogy hirtelen álljon le. Egy csapatnyi ingázó, akiknek megzavarták a vacsoráját, már ott tülekedett a vendégl ajtajában. - Állj! Ha valaki olyan parancsol, aki hatalomhoz szokott, rendszerint engedelmeskednek neki. Lehet, hogy a hangsúlyban van valami, az is lehet, hogy valami titokzatos er az oka, ami az idomárokból is árad, akik képesek a ragadozókat megfékezni. De akármi is, még azokat is engedelmességre készteti, akik ehhez nincsenek hozzászokva. Az ingázók megálltak, Gaines pedig folytatta. - Maradjanak az étteremben, amíg nem tudjuk elszállítani magukat. A f mérnök vagyok. Maga! - mutatott rá egy nagydarab emberre az ajtó mellett -, magát teszem felel ssé, hogy senki illetéktelen ne hagyhassa el az éttermet. Mrs. McCoy, folytassa a felszolgálást. Gaines Blekinsoppal a nyomában kisietett. A kinti helyzetet nem lehetett ilyen egy egyszer en megoldani. A százmérföldes esik leállt, de a kilencvenöt mérföldes t lük néhány méternyire változatlan sebességgel száguldott. Az utasok, ahogy elsuhantak rajta, papundekli figuráknak t ntek. Amikor az üzemzavar bekövetkezett, a leggyorsabb csík húsz láb széles járdája tömve volt, és az üzletekb l, büfékb l, pihen kb l, tv-termekb l kezdtek kiözönleni az emberek, hogy megtudják, mi a baj. Szinte azonnal bekövetkezett az els szerencsétlenség. A nyüzsg tömeg meglökött egy középkorú n t, aki a csík szélén állt. Az asszony megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, és egyik lábát rátette a szomszédos kilencvenöt mérföldes csíkra. Azonnal rájött, hogy milyen szörny hibát követett el, mert még miel tt hozzáért volna a csíkhoz, felsikoltott. Megperdült és rázuhant a mozgó csíkra, és tovább gurult, ahogy teste megpróbálta egyszerre felvenni az óránkénti kilencvenöt mérföld, vagyis percenkénti százharminckilenc lábas sebességet. Gurultában úgy kaszált el néhány utazót, mintha csak f szálak lettek volna. Pillanatok alatt elt nt a láthatárról, és máris távolinak és jelentéktelennek t nt, hogy ki volt, milyen sérüléseket szenvedett és mi lesz a sorsa. Szembe kellett viszont nézniük a baleset következményeivel. Az egyik alak, akit lesodort a mozgó csíkról, belezuhant a döbbenten álló tömegbe és ott hevert összetörve, véresen a szerencsétlenek között, akik felfogták az esését. És ezzel még nem volt vége, mindenki, akit ellökött, újabb embereket döntött le a lábáról, úgy, hogy újabb utasok zuhantak át a mozgó csíkra, ahol súlyos sérülésekkel fizettek visszanyert egyensúlyukért. A szerencsétlenség középpontja azonban gyorsan távolodott, Blekinsop nem látott többet. Mivel hozzá volt szokva, hogy egyszerre foglalkozzék nagyszámú emberrel, megszorozta a tragikus eseményt a zsúfolt szállítószalag ezerkétszáz mérföldes hosszával, és a gyomra összeszorult. Blekinsop legnagyobb meglepetésére Gaines nem próbált meg segíteni a lezuhant férfin és arra sem tett kísérletet, hogy megnyugtassa a rémült tömeget, hanem kifejezéstelen arccal visszafordult a vendégl felé. Amikor Blekinsop látta, hogy belépni készül, megragadta a karját. - De hát nem segítünk azokon a szerencsétleneken? A szenvtelen arc, ami felé fordult, még csak nem is emlékeztette néhány perccel azel tti kisfiús, kedves vendéglátójára.

- Nem. Ezt a közelükben lév k is megtehetik, de nekem az egész útra kell gondolnom. Ne zavarjon. A politikus kissé sért dötten engedelmeskedett. Belátta, hogy a f mérnöknek igaza van, aki milliók biztonságáért felel s, nem töltheti azzal az idejét, hogy egyetlen bajbajutottnak segít, de akkor is taszította ez a h vös távolságtartás. Gaines visszament az étterembe. - Mrs. McCoy, hol van a vészkijárat? - A kamrában, uram. Gaines, Blekinsoppal a sarkában odasietett. Egy ijedt Fülöp-szigeti kukta félrehúzódott, amikor szórakozottan lesöpört egy adag félig kész salátát és fellépett a pultra. Közvetlenül a feje fölött kerek csapóajtó volt, melyet a középpontjában elhelyezett kerékkel lehetett felnyitni. A nyílás mellett rövid vaslétra, melyet egy kampó er sített a mennyezethez. Blekinsop annyira igyekezett, hogy ne maradjon le Gaines mögött a létrán, hogy közben elvesztette a kalapját. Amikor kijutottak az épület tetejére, Gaines zseblámpával vizsgálgatta az alagút tetejét, össze kellett görnyednie, mert a tet és az alagút mennyezete között csak négy láb volt a távolság... Vagy ötven lábbal odébb látta meg, amit keresett, egy ugyanolyan nyílást, mint amelyiken idejutottak. Elfordította a kereket, felegyenesedett, aztán rátámaszkodott a nyílás szélére és egyetlen mozdulattal felpattant az út tetejére. Társa nehézkesebben követte. Sötétben álltak, apró szem es hullt az arcukra. Lábuk alatt, és mindkét irányba a látóhatárig ott húzódott a napelemek sora. A halvány foszforeszkáló fény arról tanúskodott, hogy nem tudták teljes mértékben elektromos árammá alakítani a felvett fényenergiát. De ett l nem lett világosabb, úgy hatott az egész, mint egy hómez , melyet kísérteties holdfény világít meg. A halvány fényben ki tudták venni az ösvényt, mely az út mentén álló es mosta épületekhez vezetett. Az ösvény keskeny, fekete csík volt az út domború tetején. Futólépésben indultak neki, amilyen gyorsan csak lehetett a csúszós, sötét úton, és közben Blekinsop még mindig Gaines látszólag rideg távolságtartásán rágódott. Bár rendkívül értelmes volt, legjobban mégis az emberek iránti meleg együttérzés jellemezte, ami nélkül egyetlen politikus sem lehetett sokáig sikeres, bármilyen más erényei vagy hibái legyenek is. Épp emiatt ösztönös bizalmatlanságot érzett mindenki iránt, akit csak a logika vezérel. Tudta, hogyha csak a tiszta logikát vesszük figyelembe, semmi értelme, hogy továbbra is fennmaradjon az emberi faj, még kevésbé az emberi értékek, melyeket szolgált. Ha képes lett volna áthatolni társa aggodalmain, megnyugodott volna. Gaines rendkívüli képesség agya a felszínen olyan könnyedén m ködött, mint egy elektronikus számítógép, rendszerezte a rendelkezésre álló adatokat, el zetes döntéseket hozott, elhalasztotta az ítélkezést addigra, amikor majd rendelkezésére állnak a szükséges adatok, megvizsgálta az alternatívákat. De mindezek alatt, lelke mélyén, mely nem állt a kemény önfegyelem ellen rzése alatt, önmagát vádolta. Megrázta a szenvedés, amelynek tanúja volt, és amir l pontosan tudta, hogy megsokszorozódott a vonal mentén. És bár nem volt tudatában annak, hogy bármilyen mulasztást követett volna el, mégis b nösnek érezte magát, hisz a hatalom felel sségérzettel kell járjon. Túl sok ideig viselte királysága emberfeletti terhét - és ezt senki sem teheti meg büntetlenül és most vészesen közel volt ahhoz a lelkiállapothoz, melyben a kapitányok hagyják elsüllyedni a hajójukat, és maguk is vele pusztulnak. Csak azért tartott ki, mert tudta, hogy azonnali cselekvésre van szükség. De arcán semmi sem tükröz dött ebb l az érzelmi viharból. Az épület falán zölden világító nyilak sora mutatott balra. Efölött pedig, a keskeny ösvény végén ott világított a LEJÁRAT felirat. Blekinsop Gaines nyomában lihegett. Elértek egy ajtót a falban, amögött pedig egy keskeny lépcs t találtak, melyet egyetlen fénycs világított meg. Gaines lerohant, és kijutottak a zsúfolt, zajos, álló járdára az északra tartó út mentén.

A lépcs mellett rögtön jobbra nyilvános telefonfülke állt. A plexiüveg ajtón át látták, hogy egy testes, jól öltözött férfiú komolyan beszél társával, akinek arca ott villogott a képerny n. A fülke el tt három másik ember várakozott. Gaines el retolakodott, felrántotta az ajtót, vállon ragadta a zavart és sért dött férfit és kipenderítette a fülkéb l, az ajtót pedig berántotta a lábával. Egyetlen kézmozdulattal törölte a képerny t, még miel tt az asszonyság elkezdhetett volna tiltakozni, és megnyomta a vészhívás gombot. Beütötte az egyéni kódszámát, és a következ pillanatban az ügyeletes mérnök, Davidson aggódó arcát látta. - Jelentést! - Maga az, f nök? Hál' istennek. Hol van? - Davidson borzasztóan megkönnyebbült. - Jelentést! Az ügyeletes mérnök úrrá lett érzelmein, és rövid katonás mondatokban jelentett. - Tizenkilenc óra nulla-kilenc perckor a Sacramento szektor, húszas csík nyúlási értéke hirtelen megnövekedett. Miel tt léphettünk volna, adott helyen a nyúlási érték meghaladta a biztonsági határértéket, m ködésbe léptek a megszakítók és nevezett csíkon megsz nt az energiaszolgáltatás. Meghibásodás oka ismeretlen. Közvetlen összeköttetés a Sacramento szektor irányításával megszakadt. Sem a külön, sem a kereskedelmi vonalon nem válaszolnak. Folytatjuk az er feszítéseket az összeköttetés helyreállítására. Küldönc indult Stockton tízes alszektorból. Sérülésekr l nem érkezett jelentés. Hangosbemondó figyelmeztette az utazóközönséget, hogy ne vegye igénybe a tizenkilences csíkot. Kiürítés megkezd dött. - Történtek személyi sérülések - vágott közbe Gaines. - Riaszd a ment ket és a rend rséget. Rajta! - Igen, uram! - Davidson a háta mögé intett, de az ügyeletes mérnökkadét már ugrott is. Leállítsam az út többi részét, uram? - Nem, nem valószín , hogy az els ijedtség után újabb balesetek történnek. Folytassák az utazóközönség figyelmeztetését. A többi csík maradjon mozgásban, mert különben akkora dugó lesz, hogy azt maga az ördög sem tudná eloszlatni. - Gaines arra gondolt, hogy nem lehet beindítani a csíkokat, ha terhelés alatt vannak. Ehhez nem elég er sek a rotorok. Ha az egész út leáll, minden egyes csíkot ki kellene üríteni, elhárítani az üzemzavart a húszas csíkon, mindegyiket megfelel sebességre gyorsítani, és csak ezután kezdhetnék meg az összegy lt tömeg hazaszállítását. Id közben a rend rségnek kellene megküzdenie az ötmillió ott ragadt utassal. Sokkal egyszer bb, ha a tet n keresztül mentik ki az embereket a húszas csíkról, és a többiek a maradék csíkokon térhetnek haza. - Értesítse a polgármestert és az állam kormányzóját, hogy átvettem a szükségállapoti parancsnokságot. A rend rkapitányt is, és közölje vele, hogy ezentúl magának tartozik engedelmességgel. Értesítse a parancsnokot, hogy fegyverezzen fel minden elérhet kadétot, és várjanak további utasításra. Rajta! - Igen, uram. Behívjam a szabadnapos technikusokat? - Nem, nem m szaki hibáról van szó. Nézze csak meg, mit mutatnak a m szerek, az egész szektor egyszerre állt le. Valaki kézzel kapcsolta ki a rotorokat. A szabadnapos technikusok legyenek készenlétben, fegyverezze fel ket, de ne küldje ket le. Mondja meg a parancsnoknak, hogy a lehet leggyorsabban juttasson el minden elérhet fels osztályos kadétot a Stockon alszektor tízes számú irodájába és aztán nekem tegyen jelentést. Szereljék fel ket keljfeljancsikkal, pisztollyal és altatóbombákkal. - Igen, uram - egy tisztvisel hajolt Davidson fölé és a fülébe súgott valamit. - A kormányzó akar magával beszélni, f nök. - Nem érek rá, és maga sem. Ki a váltótársa? Elküldetett érte? - Hubbard. Épp most érkezett. - Beszéljen a kormányzóval, a polgármesterrel, a sajtóval... bárkivel, aki csak telefonál, akár még a Fehér Házzal is. Maga - csak végezze a munkáját. Most abbahagyom, de ismét

jelentkezem, amint találtam egy felderít kocsit - a képerny még el sem halványodott, amikor kipattant a fülkéb l. Blekinsop meg sem próbált szólni hozzá, de követte az északi irányú húszmérföldes csíkra. Gaines itt megállt a széltör közelében, és az álló járda mögötti falra meredt. Megjegyzett magának valamilyen jellegzetes formát, vagy cégtáblát - társa nem tudta, hogy mit -, és olyan gyorsan szaladt vissza, hogy Blekinsop vagy száz lábnyira lemaradt és majdnem elvesztette szem el l, amikor Gaines beugrott egy ajtón és leszaladt egy lépcs n. Keskeny lenti járdára jutottak. A rettenetes zaj mintha nem csak a fülüket támadta volna meg, szinte verte ket. Blekinsopnak olyan er feszítésébe került átküzdenie magát a zajon, hogy alig érzékelte a környezetét. Vele szemben, egyetlen ívlámpa sárga fényében az egyik rotor, amelyik meghajtotta az ötmérföldes csíkot, a hatalmas dob lassan forgott a középpontjában elhelyezett tekercsek körül. A dob fels része érintkezett a mozgójárda aljával, és hozzájárult méltóságteljes haladásához. Jobbra és balra vagy száz yardnyira újabb rotorok, és ameddig a szem ellátott mindkét irányba újabbak és újabbak. A rotorok közötti térben pedig karcsú görg k, s n egymás mellett, mint dobozok a szivarban, hogy a mozgójárdának folyamatos forgó alátámasztása legyen. A görg ket íves acél rácsostartók támasztották alá, ezek nyílásai között átlátott a rotorok hosszú sorára. Mindegyik sor gyorsabban mozgott, mint az el tte lév . A járdától karcsú acéloszlopok sora választotta el a keskeny pallót, amely a rotorsor túloldalán helyezkedett el. A kett t ezen a ponton rámpa kötötte össze. Gaines szemmel láthatóan bosszúsan nézett jobbra-balra az alagútban. Blekinsop meg akarta kérdezni, mi a baj, de nem tudta túlkiabálni a zajt, mert körülötte sok ezer rotor zúgott és sok százezer görg csikorgott. Gaines látta, hogy mozog az ajka, és kitalálta, mit kérdez. Tenyerét Blekinsop füle köré görbítette, és elordította magát. - Nincs kocsi! Azt hittem, itt találok kocsit. Az ausztrál, aki segíteni akart, megragadta Gaines karját és bemutatott a gépek közé. Gaines odanézett, és megpillantott valamit, amit addig aggodalmában nem vett észre - jó néhány csíkkal odébb vagy fél tucat embert, akik egy rotor körül dolgoztak. Leemelték a gépet, úgy hogy már nem érintkezett az úttal, és épp egy másikkal készültek kicserélni. Az új rotor ott állt mellettük egy alacsony, er s teherkocsin. A f mérnök elismer en és hálásan mosolygott. Zseblámpája fényét keskeny, er s fénycsíkká alakította és a csoportra irányította. Az egyik technikus felnézett és Gaines többször megismételve ugyanazt a szabálytalan ritmust, le-fel kattintgatta a zseblámpáját. Egy alak kivált a csoportból és feléjük szaladt. Karcsú, munkásruhás fiatalember volt, fülvéd t és a szereléséhez nem ill szögletes katonai sapkát viselt, aranysújtásokkal és rangjelzésekkel. Megismerte a f mérnököt és tisztelgett, humortalan, kisfiús igyekezettel. Gaines zsebre vágta a lámpáját és mindkét kezével gyorsan gesztikulálni kezdett. Egyértelm , határozott mozdulatok voltak, olyan bonyolultak és kifejez ek, mint a süketnémák beszéde. Blekinsop visszagondolt néprajzi tanulmányaira, s megállapította, hogy leginkább az amerikai indiánok jelbeszédére emlékeztet a dolog, némi hula beütésekkel. De természetes, hogy szinte semmit sem értett meg bel le, hisz a jelbeszédet a speciális követelményeknek megfelel en alakították át. A kadét ugyanúgy válaszolt, kilépett a járda szélére és dél felé villogott a zseblámpájával. Egy kocsi közeledett nagy sebességgel. Fékezett és épp mellettük állt meg. Kicsi volt, tojásdad alakú, középvonalában két kerékkel. A kocsi orra felemelkedett és láthatóvá vált a sof r, egy másik kadét. Gaines jelbeszéddel szólt hozzá, aztán maga el tt betuszkolta Blekinsopot a sz k utastérbe. Ahogy helyreigazították a plexiüveg burát, megcsapta ket a szél, és Blekinsop látta, hogy három, sokkal nagyobb kocsi száguld el mellettük. Észak felé tartottak, legalább kétszáz

mérföldes óránkénti sebességgel. Blekinsopnak úgy rémlett, a legutolsó kocsi buráján át kadétok sapkáját vette ki, de nem volt benne biztos. - Kérem Davidsont, az ügyeletes tisztet. - Ó, maga az, Mr. Gaines. A polgármester akar beszélni magával, Mr. Gaines. - Továbbítsák a hívását másnak, és kerítsék el Davidsont, gyorsan. - Igen, uram. - És, figyeljen csak... egészen addig hagyja Davidson m szerfalára kapcsolva ezt a vonalat, amíg én személyesen nem mondom, hogy megszakíthatja. - Rendben - és a n arca helyett az ügyeletes tiszté t nt fel a képerny n. - Maga az, f nök? Haladunk, minden kielégít , nincs változás. - Rendben. Elérhet ezen a vonalon, vagy a tízes alszektor irodájában. Vége. - Davidson helyett az operátor jelent meg a képerny n. - A felesége hívja, Mr. Gaines. Kapcsoljam? Gaines mormogott valamit, ami nem volt igazán udvarias, és azt válaszolta, igen. Megjelent Mrs. Gaines arca. A férfi rákezdte, még miel tt az asszony megszólalhatott volna. ...Drágámjólvagyokneaggódjmajdcsakhazaérekmostmennemkell - hadarta egy szuszra, és amint befejezte, már meg is szakította a vonalat. Csikorgó fékekkel álltak meg a lépcs mellett, mely a tízes alszektor irodájába vezetett. A lépcs mellett három teherkocsi állt, mellettük meg rendetlen sorokban három csapat kadét. Egyikük odaszaladt Gaineshez és szalutált. - Linsay vagyok, uram, az ügyeletes mérnökkadét. Az ügyeletes mérnök kéri, hogy rögtön jöjjön a vezérl terembe. Az ügyeletes mérnök felnézett, amikor beléptek. - F nök, Van Kleeck keresi. - Kapcsolja. Hello, hol vagy? - kérdezte Gaines, amikor Van Kleeck arca megjelent a nagy képerny n. - Sacramento Iroda. Figyelj! - Sacramento? Pompás. Jelentést! Van Kleeck mérgesen nézett. - Egy fenét teszek jelentést! Már nem vagyok a helyettesed, Gaines. Szóval... - Mi az ördögr l beszélsz? - Figyelj és ne szakíts félbe, és akkor majd megtudod. Véged van, Gaines, engem választottak az Új Rend Ideiglenes Ellen rz Bizottsága Igazgatójává. - Van, megbolondultál? Mi az, hogy az új rend? - Majd megtudod. Ez a funkcionalista forradalom. Mi megjöttünk, te meg mehetsz. Csak azért állítottuk le a húszas csíkot, hogy ízelít t adjunk abból, mire vagyunk képesek. A funkciókról: tanulmány a társadalom természetes rendjér l. A funkcionista mozgalom bibliáját el ször 1930-ban adták ki. Az írás azt állította magáról, hogy a társadalmi viszonyok tudományos pontosságú elmélete. A szerz , Paul Decker, elvetette a demokrácia és az emberek közötti egyenl ség “idejétmúlt és hiábavaló” eszméit, és egy olyan rendszerrel helyettesítette, melyben “funkcionálisan” értékelték az emberi lényeket, vagyis aszerint, hogy milyen szerepet töltöttek be a gazdasági folyamatokban. Az alaptétel az volt, helyes, hogy bárki alkalmazhassa embertársaival szemben azt a hatalmat, amely funkciójából ered, és a társadalomszervezés minden más módja ostoba, látnoki, és ellentétes a dolgok “természetes rendjével”. Úgy látszik, a szerz figyelmét teljesen elkerülte, hogy a modern gazdaság egyes szektorai elválaszthatatlanul összefonódtak. Az alapötletet feltupírozta kicsit némi felületes, gépies pszichológiával, ami azon alapult, hogy megfigyelte, a baromfiudvar egyes lakói között hogyan alakul ki a hatalmi sorrend, meg Pavlov híres feltételes reflex kísérleteivel. Nem vette észre, hogy az emberi lények sem nem kutyák, sem nem csirkék. Az öreg Pavlov doktor egyáltalán nem vett róla tudomást, ahogy

másokról sem, akik vakon és tudománytalan módon dogmatizálták fontos, de nagyon is korlátozott érvényesség kísérletei jelent ségét. A funkcionalizmusnak kezdetben nem volt sikere, a harmincas években mindenki, a teherautó-sof rökt l a ruhatároslányokig kidolgozott egy módszert arra, hogyan oldhatjuk meg a világ problémáit hat könny lépésben, és meglep en sokuknak sikerült meg is jelentetniük az elképzeléseiket. De azért a funkcionalizmus fokozatosan terjedt, különösen azok között a kisemberek között volt népszer , akik meggy zték magukat arról, hogy épp az állásuk nélkülözhetetlen és így, ha helyreáll a “természetes rend”, k lesznek a nagykutyák. És mivel valóban nagyon sok foglalkozás ténylegesen nélkülözhetetlen, könnyen ment az önmeggy zés. Gaines egy pillanatra Van Kleeckre meredt, miel tt válaszolt volna. - Van - kezdte lassan -, ugye nem gondolod komolyan, hogy ezt megúszhatod? Az apró emberke felfújta magát. - Miért is ne? Hiszen máris megúsztuk, vagy nem? Nem indíthatod újra meg a húszas csíkot, amíg én meg nem engedem, és ha szükséges, az egész utat meg, tudom állítani. Gaines kezdett rájönni, hogy esztelen felfuvalkodottsággal áll szemben, és uralkodott magán. - Hát persze, Van. De mi van az ország többi részével? Azt hiszed, az Egyesült Államok hadserege majd tétlenül nézi, hogy úgy irányítsd Kalifornia államot, mint a magad kiskirályságát? Van Kleeck ravaszul nézett rá. - Erre is felkészültem. Épp most juttattam el egy kiáltványt az ország összes útügyi technikusához, elmondtam nekik, mit tettünk, és felszólítottam ket, hogy keljenek fel, és követeljék, ami jogosan megilleti ket. Ha az egész országban leállnak az utak, és az emberek megéheznek, az elnök kétszer is meggondolja majd, hogy ránk küldje-e a hadsereget. Hát persze hogy küldhetné katonákat, hogy engem elfogjanak és megöljenek - nem félek a haláltól! -, de azt nem meri megtenni, hogy tömegével lövesse agyon az útügyi technikusokat, mert nélkülünk nem tud meglenni az ország, vagyis engednie kell a követeléseinknek. Sok keser igazság volt abban, amit mondott. Ha általánossá válik az útügyi technikusok felkelése, a kormány ugyanúgy nem folyamodhat er szakhoz, ahogy a fejfájást sem lehet belövéssel gyógyítani. De vajon általános-e a felkelés? - Mib l gondolod, hogy az ország többi technikusa is követni fog? - Miért is ne? Ez a dolgok természetes rendje. Ez a gépek kora, az igazi hatalom a technikusok kezében van, de mindenféle idejétmúlt frázisokkal beetették ket, hogy ne éljenek vele. És az összes technikusi csoport közül a legfontosabbak, az abszolút nélkülözhetetlenek az útügyi technikusok. Mostantól kezdve úgy kell táncolni, ahogy k fütyülnek, ez a dolgok természetes rendje! - egy pillanatra elfordult, az asztalán lév papírok közt keresgélt, aztán folytatta. Pillanatnyilag ez minden. Gaines, fel kell hívnom a Fehér Házat, hogy tudassam az elnökkel, hogy állnak a dolgok. Te csak végezd a feladatod, viselkedj rendesen, és akkor nem esik bántódásod. A képerny elsötétült, de Gaines még mozdulatlanul ült néhány percig. Szóval ez történt. Szerette volna tudni, volt-e egyáltalán hatása, és ha igen, milyen, annak a felhívásnak, amit Van Kleeck intézett az útügyi technikusoknak. Azt gondolta, hogy semmilyen, de hát arra sem gondolt, még álmában sem, hogy ilyesmi megtörténhet a saját embereivel. Talán hiba volt, hogy nem szakított rá id t, hogy olyanokkal is találkozzék, akik nem az útnál dolgoznak. Nem, ha szóbaállt volna a kormányzóval, a sajtóval, még mindig beszélhetne. És mégis... Hívta Davidsont. - Volt valami probléma a többi szektorban, Dave? - Nem volt, f nök. - Vagy bármely másik úton? - Nem kaptunk ilyen jelentést. - Hallotta, amit Van Kleeckkel beszéltem?

- Bekapcsolódtam, igen. - Remek. Hubbard hívja az elnököt és a kormányzót, és mondja meg nekik, határozottan ellenzem a katonai er bevetését mindaddig, amíg a problémák erre az útra korlátozódnak. Mondja meg nekik, hogy amennyiben azel tt lépnének, hogy segítséget kérek, nem vállalom a felel sséget. Davidson kételkedve nézett rá. - Gondolja, hogy ez így jó lesz, f nök? - Igen! Ha megpróbáljuk kifüstölni Vant és a forrófej embereit, épp ezzel indíthatjuk el az országos felkelést. Ráadásul akkora kárt tehetnénk az útban, hogy maga az atyaúristen sem volna képes megjavítani. Mekkora a pillanatnyi terhelés? - Ötvenhárom százalékkal kevesebb, mint az esti csúcs. - És mi van a húszas csíkkal? - Majdnem teljesen kiürítettük már. - Rendben. A lehet leggyorsabban irányítsanak el minden forgalmat az útról. Legjobb lesz, ha a rend rkapitány minden lejárathoz röket állít, hogy senki se léphessen rá az útra. Van bármikor leállíthatja az összes csíkot, és az is el fordulhat, hogy ezt nekem kell megtennem. Az a tervem, hogy lemegyek ezekkel a felfegyverzett kadétokkal. Észak felé fogunk haladni, és ha ellenállásba ütközünk, azt leszereljük. Gondoskodjon róla, hogy ügyeletes technikusok és karbantartó brigádok jöjjenek közvetlenül a nyomunkban. Egymás után sorban minden rotort kössenek át a stocktoni út hálózatára. Rengeteget kell majd buherálni, nem lesznek biztonsági kikapcsolók, úgyhogy gondoskodjék elegend ügyeletes technikusról, hogy még a megtörténte el tt megakadályozzanak minden üzemzavart. Ha sikerrel járunk, kihúzhatjuk Van lába alól a Sacramento szektor fölötti ellen rzést, és addig maradhat a Sacramento vezérl teremben, amíg eléggé meg nem éhezik ahhoz, hogy értelmesen lehessen beszélni vele. Megszakította a vonalat, és az alszektor ügyeletes mérnökéhez fordult. - Edmunds, adjon egy sisakot és egy revolvert. - Igen, uram - a férfi kinyitott egy fiókot, és karcsú, veszedelmes kinézet fegyvert adott a nöke kezébe. Gaines az övébe t zte és a fejébe nyomott egy sisakot, de nem hajtotta le a hangszigetel fülvéd ket. Blekinsop megköszörülte a torkát. - Izé... én is kaphatnák egy olyan sisakot? - kérdezte. - Mi? - Gaines egy pillanatra ráirányította a figyelmét. - Nem lesz rá szüksége, Mr. Blekinsop. Azt akarom, hogy maradjon itt, amíg csak magáért nem jövök. - De... - az ausztrál.politikus tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát és elhallgatott. Az ajtóból az ügyeletes mérnökkadét intett a f mérnöknek. - Mr. Gaines, egy technikus van odakinn, aki mindenáron beszélni akar önnel. Harveynak hívják. - Nem érek rá. - A Sacramento szektorból jött, uram. - Vagy úgy, akkor küldje be. Harvey gyorsan elmondta Gainesnek mit látott-hallott aznap délután a céhgy lésen. - Elegem lett bel lük, és otthagytam ket, amikor még mindig pofáztak, f nök. Nem is jutott többet eszembe a dolog, amíg a húszas le nem állt. Aztán amikor hallottam, hogy a Sacramento szektorban van a baj, úgy döntöttem, megkeresem magát. - Mióta érlel dött ez a dolog? - Azt hiszem, jó ideje. Tudja, hogy van ez, mindenütt van egypár agyalágyult, és közülük elég sokan funkcionalisták. De hát nem lehet azt mondani, hogy ezzel nem akarok együtt dolgozni, mert eltér ek a politikai nézeteink, elvégre szabad országban élünk. - El bb kellett volna figyelmeztetnie, Harvey. Harvey komoran nézett rá, Gaines állta a tekintetét. - Nem, azt hiszem, igaza van. Az én dolgom, hogy szemmel tartsam a haverjait, nem a magáé. Ahogy mondta, elvégre szabad országban élünk. Van még valami?

- Hát... szóval, hogy ide jutottunk, azt gondoltam, esetleg segíthetek kiválogatni a vezéregyéniségeket. - Köszönöm. Maradjon velem. Lemegyünk, és megpróbálunk rendet csinálni. Belökték az ajtót, egy technikus meg egy kadét jelent meg. Valamit vonszoltak. Letették a padlóra, és várakozóan hallgattak. Egy fiatalember volt, szemmel láthatóan halott. Munkáskabátján megalvadt a vér... Gaines az ügyeletes tisztre nézett. - Ki ez? - Hughes kadét - mondta Edmund -, az a küldönc, akit elindítottam Sacramentóba, amikor megszakadt a kommunikáció. Miután nem tett jelentést, elküldtem Marstont és Jenkins kadétot, hogy keressék meg. Gaines maga elé morgott és elfordult. - Menjünk, Harvey. Az odalent várakozó kadétok hangulata megváltozott. Gaines észrevette, hogy a kisfiús igyekezetet valami csúnyább váltotta fel. S n váltogatták a kézjeleket, és többen ellen rizték a pisztolyukat. Végigmérte ket, aztán intett a kadétok vezet jének. Jelekkel beszéltek. A kadét tisztelgett, az embereihez fordult, röviden gesztikulált és gyorsan leeresztette a karját. Bevonultak egy üres szobába, Gaines még utánuk. Amikor becsukták az ajtót, és már hallották egymást, Gaines megszólalt. - Látták, hogy meghozták Hughest. Melyikük akarja megölni azt a tet t, aki ezt elkövette? Hárman szinte azonnal kiugrottak a sorból, és el resiettek. Gaines hidegen nézett rájuk. - Rendben. Maguk hárman adják le a fegyvereiket, és térjenek vissza a szállásukra. És menjen velük mindenki, aki szintén úgy gondolja, hogy ez magánbosszú, vagy vadászat - engedte, hogy súlyossá váljék a csend, aztán folytatta. - A Sacramento szektort illetéktelenek kerítették a hatalmukba. Megpróbáljuk visszafoglalni, ha lehet, úgy, hogy egyik oldalon se essenek áldozatok, és ha lehet, anélkül, hogy le kelljen állítani az utat. A terv az, hogy idelenn, rotorról rotorra haladva foglaljuk vissza a szektort, és Stocktonon keresztül biztosítjuk az energiát. Ennek a csoportnak az a feladata, hogy észak felé haladjon idelenn, fedezzen fel, és vegyen rizetbe mindenkit, akit talál. Ne felejtsék el, hogy azok többsége, akiket letartóztatnak majd, nagy valószín séggel teljesen ártatlan. Ebb l következik, hogy szükség esetén el ször a kábító bombákat használják, és csak a legvégs esetben l jenek azért, hogy öljenek. Kadétkapitány, ossza be az embereit tízes csoportokba, és minden csoportba jelöljön ki parancsnokot. A csoportok egymás nyomába haladnak észak felé, kejjfeljancsin, óránként tizenöt mérföldes sebességgel. Hagyjanak száz yardnyi távolságot az egyes csapatok között. Ha megpillantanak valakit, az egész csapat egyszerre közelítse meg, tartóztassák le, helyezzék el egy teherkocsin, és a csapat utolsóként csatlakozzék ismét a rohamhoz. A letartóztatottakat azokban a kocsikban helyezzék el, amelyeken jöttek. Utasítsák a gépkocsivezet ket, hogy a második csapat nyomában haladjanak. Jelöljenek majd ki egy rohamcsapatot, hogy visszafoglalja az alszektorok vezérl termeit, de csak abban a pillanatban, amikor az adott alszektor már Stocktonból kapja az energiát. Ennek megfelel en szervezze meg az egymás közti összeköttetést. - Van kérdés? - és végigfuttatta a pillantását a fiatalemberek arcán. Amikor senki sem szólalt meg, visszafordult a rangid s kadéthoz. - Minden rendben, uram. Hajtsa végre a parancsot! Mire mindezt elrendezték, a technikusbrigád is megérkezett, és Gaines kiadta a vezet mérnöknek az utasításait. A kadétok a “lovaik” mellé álltak, a kadétkapitány várakozóan nézett Gainesre. A f mérnök bólintott, a kadét leeresztette a karját és az els csapat megindult.

Gaines és Harvey is keljfeljancsira szálltak, és együtt haladtak a kadétkapitánnyal, vagy huszonöt yardnyira a vezércsapat mögött. A f mérnök már régóta nem ült ezen a fura kis járm vön és esetlennek érezte magát. A keljfeljancsin igazán nem lehet méltóságteljesen viselkedni, ugyanis körülbelül akkora és olyan formájú, mint egy konyhai hokedli, és egyetlen keréken kell rajta egyensúlyozni. De tökéletesen megfelel arra a célra, hogy ezen járjanak ellen rz utakra odalenn, ugyanis nincs szüksége szélesebb nyílásra, mint egy férfiváll, könny vezetni, és ha a vezet je leszáll, türelmesen álldogálva várja. A kis felderít kocsi Gaines nyomában maradt, ide-oda kanyargott a rotorok között. Gainesnek szüksége volt a beépített kommunikációs egységre, hogy többi felel sségteljes feladatának is eleget tehessen. Mindenfajta incidens nélkül tették meg az els kétszáz yardnyi utat a Sacramento szektorban, aztán az egyik felderít megpillantott egy keljfeljancsit, ami egy rotor mellé volt parkolva. A technikus a rotor alján lév érzékel t vizsgálgatta, és nem vette észre, hogy közelednek. Fegyvertelen volt, és nem tanúsított ellenállást, de meglepettnek és sért döttnek, no meg nagyon zavartnak látszott. A kis csapat hátramaradt, hogy az új els hullám vehesse át a vezetést. Három mérfölddel odébb már harminchét ember volt letartóztatásban, és senkit sem öltek meg. Két kadét könny sérülést szenvedett, és utasítást kaptak, hogy hagyják abba a harcot. A foglyok közül csak négy volt felfegyverkezve. Egyikük, Harvey tanúsága szerint, a felkelés vezet i közé tartozott. Harvey ajánlkozott, hogy ha lehet ség adódik, szívesen tárgyalna a felkel kkel, és Gaines habozva bár, de beleegyezett. Tudta, hogy Harvey régi, nagy tekintély munkásvezér, és minden elképzelhet t meg akart próbálni, hogy a lehet legkevesebb er szak alkalmazásával érjenek el sikert. Nem sokkal kés bb az élcsapat elkapott még egy technikust. A rotor túlsó oldalán volt, és szinte felbuktak benne, miel tt észrevették. Bár volt fegyvere, nem tanúsított ellenállást, és az eset nem lett volna említésre méltó, ha nem épp egy sugifonba beszélt volna, amit a rotor alján lév telefoncsatlakozóba dugott be. Gaines épp akkor érte utol a csoportot, mikor elfogták az illet t. Megragadta a sugifon puha gumimaszkját és olyan er vel rántotta el a férfi arcáról, hogy érezte, ahogy a csontrezgéseket továbbító beszél megcsikordul a foga között. A fogoly kiköpött egy letört fogdarabkát, ellenségesen nézett rájuk és egyszer en nem vett tudomást a kérdéseikr l. Akármilyen gyors is volt Gaines, valószín nek tartotta, hogy támadásuk elveszítette meglepetés jellegét. Logikusnak t nt feltételezni, hogy a fogolynak volt ideje jelentést tenni az idelenn folyó támadásról. Minden csapatot figyelmeztettek, hogy fokozott óvatossággal járjanak el. Gaines hamarosan megtudta, hogy borúlátása indokolt volt. Még néhány száz lábnyira egy csapat férfi jött velük szembe. Legalább egy tucatnyian voltak, bár nem lehetett pontosan meghatározni, hogy hányan, mert kihasználták a rotorok nyújtotta fedezéket. Harvey Gainesre nézett, aki bólintott, és intett a kadétkapitánynak, hogy állítsa meg az embereit. Harvey fegyvertelenül közeledett a csoporthoz, két karját a feje fölé emelte és csak testével egyensúlyozta a keljfeljancsit. A felkel k lassítottak és végül habozva megálltak. Harvey néhány oszlopnyi távolságra állt meg velük szemben. Egyikük, nyilvánvalóan a vezet , jelbeszéddel szólt hozzá, amire Harvey hasonlóképpen válaszolt. Túl messzi voltak és a sárga fény túl halvány ahhoz, hogy követni lehessen, mir l is vitáznak. A párbeszéd több percig tartott, aztán szünetet tartottak. A vezet szemmel láthatóan nem tudta, mit tegyen. Egyikük el rehajtott, visszatette fegyverét a pisztolytáskába, és a vezet vel kezdett beszélni, aki csak a fejét rázta látván a férfi heves mozdulatait. A férfi tovább érvelt, de megint csak nemleges választ kapott. Végül mérgesen széttárta a karját, aztán hirtelen pisztolyt rántott, és lel tte Harveyt. Harvey a gyomrához kapott és el regörnyedt, a támadó újra tüzelt. Harvey összerogyott.

A kadétkapitány gyorsabb volt Gainesnél. A gyilkos felnézett, mikor eltalálta. Arca csodálkozó volt, mint aki túl hirtelen halt meg ahhoz, hogy megértse, mi is történt. A kadétok tüzet nyitva közeledtek. Bár az ellenfél csapata több mint kétszer akkora volt, teljesen megzavarodtak. Az els szaggatott sort z után majdnem egyenl ek voltak az esélyek. Kevesebb mint harminc másodperccel az els áruló lövés után, a felkel csapat minden egyes tagja halott, sebesült vagy fogoly volt. Gaines emberei közül ketten haltak meg (Harveyt is beleértve) és ketten megsebesültek. Gaines a körülményeknek megfelel en változtatta meg a taktikáját. Most, hogy ismertté vált a támadás, rendkívül fontos lett a gyorsaság és az er . A második csapatot utasította, hogy maradjon szorosan az els nyomában, a harmadik huszonöt yardnyira követte az els t. Ez az els három csapat azt a párancsot kapta, hogy a fegyvertelen embereket hagyják békében, a negyedik csapat majd összeszedi ket, de felszólítás nélkül l jenek mindenkire, akinél fegyvert látnak. Gaines figyelmeztette ket, hogy inkább megsebesíteni mint megölni próbálják az embereket, de maga is tudta, hogy szinte lehetetlen engedelmeskedni ennek a parancsnak. Minden fegyveres felkel ölhet, és a saját emberei biztonságára is gondolnia kellett. Miután kiadta az új parancsokat, intett a kadétkapitánynak, hogy induljanak. Az els és második csapat a keljfeljancsik legnagyobb sebességével, nem egészen óránkénti tizennyolc mérfölddel haladt el re. Gaines követte ket. Baljós el érzet lett úrrá rajta. Elkanyarodott, hogy kikerülje Harvey testét, és közben önkéntelenül is lenézett. Az arca visszataszítóan sárga volt az ívlámpák fényében, mégis méltóságteljes és tükrözte Harvey er s jellemét. Amikor Gaines megpillantotta, már nem is bánta, hogy utasítást adott, tüzeljenek, de még er sebben érezte, hogy elvesztette a saját becsületét. A következ percekben számos technikus mellett haladtak el, de nem kellett tüzelniük. Gaines már kezdett reménykedni, hogy viszonylag kevés vérontással sikerül gy zniük, amikor észrevette, hogy megváltozott körülötte a gépek hangja. Még sisakja vastag hangszigetel rétegen át is érzékelte a változást. Felemelte az egyik fülvéd t, így tisztán hallotta, hogy a rotorok lassan leállnak. Az út megállt. Odakiáltott a kadétkapitánynak, hogy állítsa meg az embereit. Szavai furcsán visszhangoztak a szokatlan csendben. A felderít kocsi teteje már felnyílt, mire odaért. - F nök! - kiáltotta a kadét, aki a kocsit vezette -, a reléállomás hívja! A lány a képerny n amint megismerte Gainest, azonnal helyet adott Davidson-nak. - F nök - kezdte Davidson köszönés nélkül -, Van Kleeck hívja. - Ki állította le az utat? - . - Történt bármilyen jelent s változás? - Nem, az út gyakorlatilag üres volt, mire leállította. - Rendben. Kapcsolja Van Kleecket. A f összeesküv arca eltorzult a düht l, amikor megismerte Gainest. Azonnal beszélni kezdett. - Úgy, szóval azt gondoltad, hogy csak viccelek, mi? És most, mit gondolsz, Gaines f mérnök úr? Gaines legy zte magában a vágyat, hogy egészen pontosan elmondja a másiknak, mit gondol, különösen róla. Az apró ember minden megnyilvánulása úgy hatott rá, mint amikor csikorog a kréta a táblán. De nem engedhette meg magának azt a fény zést, hogy megmondja neki a magáét. Igyekezett pont olyan hangon beszélni, hogy az hízelegjen a másik hiúságának. - El kell ismernem, hogy ezt a kört te nyerted meg, Van, az út leállt, de ne ess abba a hibába, hogy azt hiszed, nem vettelek komolyan. Már túl hosszú ideje dolgozunk együtt ahhoz, hogy lebecsüljelek, tudom, hogy komolyan gondolod, amit mondasz.

Van Kleecknek jólesett az elismerés, de igyekezett titkolni. - Hát akkor miért nem térsz észre, és miért nem adod fel? - kérdezte harciasan. - Tudod, hogy nem gy zhetsz. - Lehet, hogy nem, Van, de te is tudod, hogy meg kell próbálnom. És különben is - folytatta -, miért ne gy zhetnék? Te magad mondtad, hogy akár az Egyesült Államok teljes hadseregét rád szabadíthatom. - Látod ezt? - vigyorgott Van Kleeck diadalmasan, és felmutatott egy körte alakú villanykapcsolót, ami valami huzalban folytatódott. - Ha ezt lenyomom, a leveg be repítem az egész utat, úgy ahogy van. És miel tt elmennék innen, a biztonság kedvéért fogok egy fejszét, és szétverem ezt a vezérl pultot. Gaines teljes szivéb l kívánta, hogy bárcsak többet tudna a pszichiátriáról. De hát most csak magára támaszkodhat, és a józan paraszti eszében bízhat. - Ez meglehet sen durva lépés lenne, Van, de nem látom be, hogyan adhatnánk meg magunkat. - Nem? Hát akkor gondolkodj még egy sort. Ha rákényszerítesz, hogy felrobbantsam az utat, mi lesz a rengeteg utassal, aki épp rajta van? Gaines fejében egymást kergették a gondolatok. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Van Kleeck képes beváltani a fenyegetését, ahogy beszélt, a sértetten gyerekes attit d, hogy “hát hisz te kényszerítesz rá”, arról tanúskodtak, hogy veszedelmesen ziláltak a másik gondolatai. És bárhol következzék is be egy ilyen robbanás a s n lakott sacramentói szektorban, legalább egy, ha nem több bérházat is a leveg be fog repíteni, és a húszason egy csomó boltost és ártatlan járókel t. Vannak tökéletesen igaza van, nem meri kockáztatni olyanok életét, akik azt sem tudják, mir l van szó, és nem vállalták a veszélyt, még akkor sem, ha az út örökre leáll. Ami azt illeti, az a gondolat sem töltötte el valami nagy örömmel, hogy az út komoly károsodást szenvedhet, de nem ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy ártatlan életek kerültek veszélybe. Eszébe jutott a dal, “hallga, hogy zúg, nézzed, hogy fut, a mi munkánknak sosincs vége...”... Mit tegyen, mit tegyen? “Ahogy utazol, ahogy siklasz...” ...Ennek így semmi értelme. Visszafordult a képerny höz. - Nézd, Van, biztos vagyok benne, hogy te is csak végszükség esetén akarod felrobbantani az utat. És én is meg akarom óvni. Mi lenne, ha odamennék a f hadiszállásodra, és személyesen beszélnénk meg ezt a dolgot? Két értelmes ember egész biztosan meg tud egyezni. Van Kleeck gyanakodott. - Ez valami mocskos trükk? - Hogy lehetne az? Egyedül jövök, fegyvertelenül, amilyen gyorsan csak odavisz a kocsi. - És az embereid? - Itt fognak várni, amíg vissza nem jövök. Ha meg akarsz róla gy dni, állíts megfigyel ket. Van Kleeck egy darabig még húzta az id t. Részben félt, hogy csapdába kerül, részben meg örvendezett, hogy egykori f nöke könyörögni jön hozzá. Végül nagy nehezen beleegyezett. Gaines kiadta az utasításait, és elmondta Davidsonnak, mit tervez. - Ha egy órán belül nem térek vissza, te vagy a f nök, Dave. - Vigyázz magadra, f nök. - Vigyázok, ne félj. Kitessékelte a kadétot a felderít kocsiból, legördült a rámpán, északnak fordult és padlógázt adott. Most végre összeszedheti a gondolatait, még ha óránkénti kétszáz mérfölddel is száguld. Még ha sikerül is kicseleznie a másikat, akkor is változásokra lesz szükség. Két dolog napnál is világosabb. Az egyik, hogy a párhuzamos csíkok közé biztonsági kapcsolókat kell beépíteni, úgy hogyha bármelyik csík sebessége veszélyes mértékben eltér a szomszédaiétól, automatikusan lelassuljon, és ha kell, leálljon. Nem ismétl dhet meg, ami ma a húszason történt!

De ez magától értet dik, egyszer m szaki kérdés. A valódi bajt az emberek okozták. Nos, a pszichológiai teszteket finomítani kell, hogy az utakon csak lelkiismeretes, megbízható embereket alkalmazzanak. De a pokolba is, hisz a mostani vizsgálatok állítólag éppen ezt biztosítják tökéletesen. Legjobb tudomása szerint a továbbfejlesztett Humm-WadsworthBurton-módszer eddig még soha nem mondott cs döt, csak ma, a sacramentói szektorban. Hogy vett rá Van Kleeck egy egész szektornyi nyugodt embert, hogy fellázadjanak? Ennek így nincs értelme. A dolgozók viselkedésének mindig megvan a jó oka. Egy ember lehet megbízhatatlan, de a nagy csoportok ugyanolyan kiszámíthatóak, mint a gépek vagy a matematikai képletek. A csoportokat lehet mérni, vizsgálni, osztályozni. Lelki szemei el tt megjelent a személyzeti iroda, az iratszekrények, a tisztvisel k - megvan! Megvan! Van Kleeck, mint az els helyettese, egyben az egész út személyzeti f nöke volt! Ez az egyetlen megoldás, amely számításba vesz minden tényt. Egyedül a személyzeti nöknek volt rá lehet sége, hogy kiválassza és egy helyre gy jtse össze az összes bajkever t. Gaines meg volt róla gy dve, hogy a pszichológiai teszteket megb völték, talán évek hosszú során át, és hogy Van Kleeck szántszándékkal helyezte át egyetlen szektorba az olyanfajta embereket, akikre szüksége volt. Persze el bb meghamisította a vizsgálati eredményeket. És ebb l következik a másik.tanulság. Szigorúbban kell tesztelni a tiszteket, és egyetlen tiszt se lehessen egy személyben, állandó ellen rzés és felügyelet nélkül felel s a beosztásokért. Még t magát, Gainest is ellen rizni kell ebb l a szempontból. Qui custodiet ipsos custodes? De ki rzi az rz ket? A latin nyelv kihalt ugyan, de a régi rómaiak nem voltak ostobák. Végre rájött, hogy hol követte el a hibát, és ez a tudat szomorú elégedettséggel töltötte el. A válasz felügyelet és ellen rzés, utánanézni és még egyszer utánanézni. Fáradságos lesz és kevéssé hatékony, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a nagyfokú biztonság mindig csökkenti a hatékonyságot. Nem lett volna szabad ekkora hatalmat adni Van Kleecknek, amikor olyan, keveset tudott róla. De még nincs kés , hogy megtudjon egyet s mást. Benyomta a vészféket, és a kocsi csikorogva megállt. - Reléállomás! Próbálják meg felhívni az irodámat! A képerny l Dolores nézett rá. - Szóval még mindig benn van. Remek! Már attól féltem, hogy hazament. - Visszajöttem, Mr. Gaines. - Nagyon derék. Kerítse el nekem Van Kleeck személyzeti anyagát. Látni, akarom a min sítését. A titkárn villámgyorsan visszatért és beolvasta a szimbólumokat és számadatokat. A férfi bólogatott. Az adatok igazolták a sejtéseit, rejtett introvertáltság, kisebbrend ségi komplexus. Stimmel. - A bizottság megjegyzései - folytatta Dolores az olvasást -, annak ellenére, hogy a konszolidált profil görbén az A és D érték maximuma esetleges megbizhatatlanságra utal, a bizottság meg van róla gy dve, hogy ez a tiszt alkalmas beosztása ellátására. Kiemelked en jók a teljesítményei és kivételesen jól tud bánni az emberekkel. Ezért javasoljuk a szolgálatban való véglegesítését és el léptetését. - Ez minden, Dolores. Köszönöm. - Igen, Mr. Gaines. - A dönt lépésre készülök. Drukkoljon nekem. - De Mr. Gaines... - és Dolores tágra nyílt szemmel meredt az üres képerny re. - Vezessen Mr. Van Kleeckhez! A férfi kihúzta a pisztoly csövét Gaines bordái közül - a f mérnök úgy érezte, nem szívesen -, és intett, hogy menjen el re a lépcs n. Gaines kimászott a kocsiból, és engedelmeskedett.

Van Kleeck nem az irodába, hanem a szektor vezérl termébe vette be magát. Vagy fél tucat fegyveres férfi volt vele. - Jó estét, Van Kleeck igazgató úr - a kis embert mintha hájjal kenegették volna, hogy Gaines így elismerte maga adományozta rangját. - Errefelé nem sokat adunk a címekre - mondta hamis könnyedséggel. - Hívj csak Vannak. Ülj le, Gaines. Gaines leült. Valahogy el kell távolítania a többieket. Unottan és fels bbségesen nézett végig rajtuk. - Mi van, Van, nem tudsz egyedül elbánni egyetlen fegyvertelen férfival? Vagy esetleg a funkcionalisták nem bíznak egymásban? Van Kleeck arcán látszott, hogy bosszantja ez a beszéd, de Gaines rendületlenül mosolygott. Végül Van Kleeck felvette a pisztolyt az asztaláról, és az ajtó felé intett. - Menjetek ki, fiúk. - De Van... - Azt mondtam, menjetek ki! Mikor egyedül maradtak, Van Kleeck egyik kezébe vette a kapcsolót, amit Gaines már a képerny n is látott, és régi f nökére szegezte a pisztolyt. - No jó - morogta -, próbálkozz csak akármilyen trükkel, és repül az egész miskulancia. Mi a javaslatod? Gaines egyre szemtelenebbül vigyorgott, Van Kleeck meg vicsorított. - Mi olyan mulatságos? - kérdezte. - Hát te magad, Van. Rég röhögtem már ilyen jót. Elindítasz egy funkcionálista forradalmat, és az egyetlen funkció, amit ki tudsz gondolni magadnak, az, hogy felrobbantod az utat, ami a létezésed alapja. Mondd csak - folytatta -, mit l vagy úgy begyulladva? - Nem vagyok begyulladva! - Nem-e? Még hogy te nem vagy begyulladva? Itt ülsz, akármelyik pillanatban képes lennél harakirit elkövetni azzal a játékkapcsolóval, és még azt állítod, hogy nem vagy begyulladva? Ha a haverjaid tudnák, milyen közel vagy ahhoz, hogy egy pillanat alatt feladj mindent, amiért harcoltak, hát menten agyonl nének. Ugye t lük is félsz? Van Kleeck ellökte magától a kapcsolót és felállt. - Nem félek! - üvöltötte, és megkerülte az asztalt, hogy közelebb kerüljön Gaineshez. Gaines nyugodtan ülve maradt és felnevetett. - Dehogynem! Most is félsz t lem. Félsz, hogy megkapod a magadét azért, ahogy a munkádat végzed. Félsz, hogy a kadétok nem tisztelegnek neked. Félsz, hogy a hátad mögött kinevetnek. Félsz, hogy a hivatalos vacsorán nem a megfelel villát használod. Félsz, ha az emberek rád néznek, és félsz, hogy nem vesznek észre. - Nem! - tiltakozott a másik. - Te mocskos, felfuvalkodott sznob! Azt hiszed, hogy mer' elit iskolába jártál, mindenkinél jobb vagy - már fuldoklott a düht l, nem tudott összefügg en beszélni és a harag könnyei gy ltek a szemébe. - Te meg az utálatos kis kadétjaid... Gaines óvatosan méregette. Most már nyilvánvalóvá vált, hogy a másik gyönge jellem, és csodálkozott, hogy ezt eddig nem vette észre. Eszébe jutott, milyen barátságtalan volt Van Kleeck, amikor egyszer régen felajánlotta, hogy segít egy különösen bonyolult számítás elvégzésében. Arra kell törekednie, hogy kihasználja Van Kleeck gyengeségét, annyira fel kell izgatnia, hogy megfeledkezzék arról a veszedelmes kapcsolóról. Gainesre kell irányítani minden beteges gy löletét, hogy semmi másra ne tudjon gondolni. De óvatosnak kell lennie, mert ha túlfeszíti a húrt, egy lövés, és nemcsak neki, Gainesnek lesz vége, hanem annak az esélye is elvész, hogy ne kelljen véres, hiábavaló harcot vívni az útért. - Van - kuncogott Gaines -, milyen nyavalyás kis alak is vagy. Most elárultad magad. Tökéletesen megértelek, egész életedben harmadosztályú játékos voltál, és folytonosan attól rettegtél, hogy valaki egyszer átlát rajtad, és visszaküld a saját bajnokságodba. Igazgató,

ugyan! Ha te vagy a legjobb, akivel a funkcionalizmus szolgálhat, akkor az egész mozgalom nem ér egy fabatkát sem, a saját tehetetlenségét l fog tönkremenni - megfordult a székben, szándékosan hátat fordított Van Kleecknek és a revolverének. Van Kleeck megállt néhány lábnyira a kínzójától és ordítani kezdett. - Te! De majd én megmutatom neked, majd meglátod, keresztüll lek, mint egy kutyát! Gaines visszafordult, felállt és nyugodt léptekkel elindult felé. - Tedd le azt a játék pisztolyt, még miel tt kárt tennél magadban. Van Kleeck hátrált egy lépést. - Nehogy közelebb merj jönni! - sikoltotta. - Lel lek, meglásd, lel lek! Tudod, hogy nem beszélek a leveg be. Most! - gondolta Gaines, és ugrott. A lövés a füle mellett sivított el. Hát legalább ez nem talált. Mindketten a padlóra zuhantak. Ahhoz képest, hogy milyen kis termet volt, nehéz volt lefogni Van Kleecket. De hol a pisztoly? Megvan! Felpattant. Van Kleeck nem állt fel, a padlón elterülve hevert, csukott szeméb l ömlöttek a könnyek, és szipogott, mint egy gyerek. Gaines valami együttérzésfélével nézett rá, és óvatosan tarkón ütötte a pisztoly markolatával. Odament az ajóhoz, egy pillanatig hallgatózott, aztán hangtalanul bezárta. A kapcsolóból a vezérl pulthoz vezetett a huzal. Megvizsgálta az összeköttetést, és óvatosan elbontotta. Ezután a vezérl pulton lév telefonhoz fordult és hívta Fresnót. - Oké, Dave - mondta -, most már támadhatnak, és az ég szerelmére, siessenek! - aztán bontotta, a hívást, mert nem akarta, hogy az ügyeletes lássa, egész testében reszket. Gaines másnap reggel fel-alá járkált a fresnói f vezérl ben, és meglehet sen elégedett volt. Az utak mentek, hamarosan elérik a teljes sebességet. Hosszú éjszaka volt. Minden mérnököt, minden kadétot be kellett rendelni, hogy centir l centire átvizsgálják a sacramentói szektort, ahogy kívánta. Aztán ki kellett kerülni a tönkretett alszektori vezérl ket. De az utak mentek a padlón keresztül is érezte a remegést. Megállt egy holtfáradt, borostás ember mellett. - Miért nem megy haza, Dave? Innent l már McPherson is folytathatja. - És maga, f nök? Maga sem úgy néz ki, mint egy májusi menyasszony. - Nemsokára led lök az irodámban. Felhívtam a feleségem, és megmondtam neki, hogy egyel re bent kell maradnom. Idejön, hogy itt találkozzunk. - Haragudott? - Nem nagyon. Tudja, milyenek a n k - visszafordult a m szerfalhoz, figyelte, hogy gy jtik a “méhecskék” hat szektor adatait. San Diego körút, Angeles szektor, Bakersfield szektor, Fresno szektor, Stockton... Stockton! Te jó ég! Blekinsop! Egész éjszakára a stocktoni irodában hagyta az ausztrál kormányminisztert! Már indult is az ajtó felé, a válla fölött szólt vissza. - Dave, rendelne nekem egy kocsit? Gyorsat! - és még miel tt Davidson válaszolhatott volna, már a folyosó túlsó végén volt, a saját irodájában. - Dolores! - Igen, Mr. Gaines. - Hívja fel a feleségemet, és mondja meg neki, hogy Stocktonba kellett mennem. Ha már elindult otthonról, várjon meg itt. És Dolores... - Igen, Mr. Gaines? - Nyugtassa meg. A titkárn az ajkába harapott, de arca kifejezéstelen maradt. - Igen, Mr. Gaines. - Köszönöm, kedves - és már rohant is lefelé a lépcs n. Amikor leért az utcaszintre, és meglátta a mozgó járdacsíkokat, majdnem vidámnak érezte magát. Gyorsan megindult egy LEJÁRAT feliratú ajtó felé és halkan fütyörészett. Kinyitotta az ajtót, és bár az odalenti motorzúgás elnyomta a füttyszót, úgy érezte, a gépek is az dalát fújják.

Óh hejhó! Mi vagyunk a rotorosok Ellen rzött szektorokon! Egy! Két! Hár! Bárhova mész Megtudod Hogy az útnak mennie kell! Hogy az útnak mennie kell! MENNIE KELL! Damokos Katalin/ordítása

Robert A. Heinlein KUTYÁT IS SÉTÁLTATUNK Miss Cormet egyetért en bólogatott, és közben arra gondolt, hogy ennek a vén tyúknak még néhány számlát a nyakába lehet varrni. Általános Szolgáltató, Miss Cormet beszél! - Meleg barátságosság és személytelen hatékonyság éppen megfelel arányát sugározva mosolygott a képerny re. Az egy pillanatig még villódzott, aztán megjelent rajta egy kövér és ideges, túlöltözött és elpuhult, id sebb hölgy sztereoképe. - Ó, kedveském - mondta a kép -, annyira nyugtalan vagyok. Csak önök segíthetnek rajtam. - Örömmel segítünk - dorombolta Miss Cormet, miközben gyorsan fölbecsülte az asszony ruháinak és ékszereinek értékét (már ha valódiak, jegyezte meg gondolatban), majd úgy döntött, jövedelmez kliens válhat bel le. - Mondja el, kérem, a problémáját. El ször a nevét, ha meg nem sértem. - Megérintett egy gombot a székét körülvev patkó alakú pulton, melyen ez a felirat állt: HITELRÉSZLEG. - De az annyira közismert - aggályoskodott a kép. - Peter szégyenében képes lenne törött csíp vel elbujdokolni. Miss Cormet azonnal megnyomta az EGÉSZSÉGÜGY feliratú gombot. - Pedig én mondtam neki, hogy a póló veszélyes játék, önnek fogalma sincs, kedveském, mennyit szenved egy anya. És pont most, a legalkalmatlanabb pillanatban... - Tehát ápolást kíván a részére? Hol van most? - Ápolást? Hova gondol? Arról a kórház majd gondoskodik. Elég támogatást kapott t lünk. Bizony, eleget. Én a ma esti partim miatt aggódom. A Principessza nagyon megharagudna... A hitelrészleg válaszfénye mérgesen fölvillogott. Miss Cormet félrefordult a képerny l, - Á, már értem. Mindent elrendezünk. Most kérem a nevét, a címét és a jelenlegi helyzetét. - Hát nem ismeri a nevemet? - Nem lenne nehéz kitalálni - kerülte meg a választ diplomatikusan Miss Cormet -, de az Általános Szolgáltató számára mindennél fontosabb a kliensek adatainak bizalmas kezelése. - Ó, igen, hát persze. Milyen figyelmesek. Mrs. Peter van Hogbein Johnson vagyok. - Miss Cormet uralkodott reakcióin. Ez esetben szükségtelen a hitelrészleg véleményét kikérni. A kis kijelz n azonban rögtön fölvillant: AAA - a korlátlan hitelképesség jele. - De nem tudom, mit tehetnének - folytatta Mrs. Johnson. - Nem lehetek két helyen egyszerre. - Az Általános Szolgáltató szereti a nehéz megbízásokat - biztosította Miss Cormet. - És most, ha lesz olyan kedves, és beavat a részletekbe... Nagy nehezen el csalt az asszonyból egy egészen összefügg történetet. A fia, legifjabb Peter, amolyan agyondédelgetett Peter Pan-figura volt. Arcvonásait Grace Cormet jól ismerte a sztereoerny l, csakúgy, mint gazdag, lusta életének valamennyi jelmezét. A fiú most meggondolatlanul, épp az anyja legfontosabb partija el tti délutánon törte össze magát,

méghozzá igen súlyosan. Ráadásul figyelmetlensége betet zéseként mindezt fél kontinenssel odébb tette. Miss Cormet úgy sejtette, Mrs. Johnson gondosan a kezében tartja a fiát, és ebbe az is beletartozik, hogy most azonnal a betegágyához siessen, és ha már ott van, az ápolón it is kiválogassa. Az esti parti azonban hónapok gondos el készít munkájának eredményeként vált lehetségessé. Mit csináljon hát? Miss Cormet emlékezetébe idézte, hogy az Általános Szolgáltató léte, és az nem csekély jövedelme is az efféle ostoba paraziták élhetetlenségén és lustaságán alapul. Mindeközben elmagyarázta, hogy cégük gondoskodni fog a parti zökken mentes lefolyásáról, és még egy hordozható, nagyméret sztereoerny t is beállítanak a szalonba, így is üdvözölheti vendégeit, és mindent elmagyarázhat nekik, úton a kórház felé. A legügyesebb szervez t küldik el neki, aki feddhetetlen társadalmi helyzet , és kapcsolatát az Általános Szolgáltatóval senki sem ismeri. A katasztrofális helyzet megfelel kezekben akár még diadallá is válhat, megnövelvén Mrs. Johnson reputációját, mint szeret anya. - Húsz perc múlva ott lesz önért egy légikocsi - tette még hozzá, és lenyomta a SZÁLLÍTÁS feliratú gombot. - Az elviszi a rakétakiköt be. Odáig elkíséri egyik fiatal munkatársunk, hogy még több részletet tudhassunk meg. Foglalunk önnek egy fülkét, a szolgálójának pedig egy hálóhelyet a 16:45-ös newarki gépen. Addig is pihenjen nyugodtan. Az aggódás most már az Általános Szolgáltató gondja. - Ó, köszönöm, kedveském. Rengeteget segített. Nem is gondolhatja, az én pozícióm mennyi felel sséggel jár. Miss Cormet egyetért en bólogatott, és közben arra gondolt, hogy ennek a vén tyúknak még néhány számlát a nyakába lehet varrni. - Ön igazán fáradtnak látszik, asszonyom - mondta együttérz n. - Ne adjunk ön mellé egy massz rt is az útra? Nem kényes az egészsége? Mert akkor tán még jobb volna egy orvos. - Milyen figyelmes önt l! - Mindkett t elküldjük - határozott Miss Cormet, azzal kikapcsolt, csupán azt bánva, hogy nem ajánlott egy menetrenden kívüli charterjáratot. Az árlistán nem szerepl speciális szolgáltatásokért annyi pénzt kérhettek, amennyit csak a kliens kibírt. A végrehajtórészleghez kapcsolt; egy éber tekintet fiatalember arca töltötte be a képerny t. - Készülj föl egy átírásra, Steve - szólt Miss Cormet. - Speciális szolgáltatás, tripla-A. A végrehajtást már megkezdtem. A férfi fölvonta a szemöldökét. - Tripla-A? Felárakkal? - Naná. Sózz rá mindent a vén csatalóra, de finoman. És még valami. A kliens fia kórházban fekszik. Ellen rizd az ápolón it. Ha bármelyikben is van egy csipetnyi szexepil, rúgasd ki, és rakj a helyére egy zombit. - Vettem, kölyök. Átírást kezdem. A n bontotta a képet. Pultján kigyulladt a “szabad”-jelzés zöldje, de szinte azon nyomban ismét pirosra váltott, és egy újabb figura jelent meg az erny n. Ez nem a szokásos tökfilkók egyike volt. Grace Cormet jól fésült, keskeny derekú, átható tekintet , er teljes, mégis finom modort sugárzó, negyvenes férfit látott. A hivatalos kinézet reggeli öltözetéhez tartozó köpenyt gondosan megtervezett lezserséggel vetette hátra. - Általános Szolgáltató - szólalt meg a n . - Miss Cormet beszél. - Á, Miss Cormet - kezdte a férfi -, a f nökével szeretnék beszélni. - Az ügyfélszolgálat vezet jével? - Nem, az Általános Szolgáltató elnökével. - Elárulná, mit óhajt t le? Talán én is segíthetek. - Sajnálom, de nem mondhatom el. Vele kell beszélnem, méghozzá tüstént. - Akkor sajnálatomat kell kifejeznem az Általános Szolgáltató nevében. Mr. Clare nagyon elfoglalt ember, lehetetlen el zetes megbeszélés és magyarázat nélkül találkozni vele.

- Be van kapcsolva a felvev ? - Természetesen. - Akkor, kérem, kapcsolja ki. A konzol fölött, a kliens számára jól láthatóan, kikapcsolta a berendezést, a pult alatt pedig újra vissza. Az Általános Szolgáltatót olykor illegális ügyletekbe is be akartak vonni, ezért aztán alkalmazottai nem vállalhattak semmiféle kockázatot. A férfi el halászott valamit inge red ib l, és el renyújtotta. A sztereoeffektus mindezt úgy mutatta, mintha a képerny l is kidugná a kezét. A n gyakorlottan elrejtette meglepetését: a bolygó elöljáróinak jelvénye volt az, a színe pedig zöld. - Megnézem, mit tehetek - mondta. - Nagyon jó. Lejönne értem a várócsarnokba? Tíz perc múlva ott várom. - Ott leszek, Mr... Mr... - De a férfi már bontott. Grace Cormet fölhívta az ügyfélszolgálat vezet jét, és váltást kért. Aztán, mikor a pultját kikapcsolták, kivette a berendezésb l a titokban készített felvételt tartalmazó tekercset, egy darabig fontolgatva bámulta, majd bedugta egy nyílásba a pult tetején, ahol egy er s mágneses tér letörölte a fixálátlan jeleket a hajlékony fémr l. Egy lány lépett a fülkébe hátulról. Sz ke volt, csinos, csak kicsit lassúnak és unalmasnak t nt. A látszat azonban csalt. - Rendben, Grace - szólt. - Van valami átadnivaló? - Nincs. Tiszta a pult. - Mi a hézag? Beteg vagy? - Nem. - Grace minden további magyarázat nélkül elhagyta a fülkét. Végighaladt a hasonló kis helyiségek sora mellett, ahol a különleges kérésekkel foglalkoztak, és kilépett a nagy csarnokba, ahol a katalógusoperátorok dolgoztak, k nem rendelkeztek olyan bonyolult berendezésekkel, mint amilyenek Grace fülkéjében voltak. El ttük egy vaskos kötet hevert, az Általános Szolgáltató aktuális árlistájának példánya, fejükön pedig közönséges sztereosisakot hordtak. így tartották a kapcsolatot az ügyfelekkel, és biztosították számukra csaknem mindazt, amit azok megkívánhattak. Hogyha aztán egy kérés kívül esett a katalógus szabályozta szolgáltatások terén, akkor továbbították azt a találékonyság arisztokráciájához, ahová Grace is tartozott. Átvágott a központi irattáron, végig egy folyosón, csattogó lyukkártyagépek tucatjai között, és kilépett a szint el csarnokába. Pneumatikus lift vitte az elnöki iroda emeletére. A titkárn nem állította meg, se be nem jelentette f nökének. Grace látta, a lány ujjai szélsebesen futkároznak a kommunikációs berendezés billenty in. Az ügyfélszolgálat alkalmazottai nemigen járkálnak be egy többmilliárdos cég elnökéhez. Az Általános Szolgáltató szervezete azonban nem hasonlított a bolygó egyetlen más vállalatéhoz sem. A képzettséget itt számon tartották, adták-vették, de a rátermettség és az éleselméj ség mindennél fontosabb volt. A cég hierarchiájában Jay Clare, az elnök állt a csúcson, utána következett szaktanácsadója, Saunders Francis, közvetlenül utána pedig az a néhány tucat operátor, akik a különleges kérésekkel foglalkoztak, közöttük tehát Grace is. k és a nem titkos, ám annál nehezebb megbízatásokat intéz kiküldött operátorok valójában egy csoportot alkottak, hiszen id nként helyet cseréltek egymással. Utánuk következtek a bolygó minden zugában jelen lev alkalmazottak ezrei, a könyvel kt l a jogi részleg vezet in és az irattár vezet jén át a körzeti igazgatókig, a katalógusoperátorokig és a legutolsó, részmunkaid s bizalmas munkatársakig: gyorsírók, ha valaki diktálni akart, dzsigolók, ha a társaságban megürült egy hely, valamint egy férfi, aki idomított tatukat és bolhákat kölcsönzött. Grace Cormet belépett Mr. Clare irodájába. Ez volt az épületben az egyetlen helyiség, amit nem töltöttek meg elektromechanikai rögzít és kommunikációs berendezések. Csupán az elnök üres asztala állt benne, néhány szék, meg egy sztereoerny , mely, ha nem használták,

Krantz híres festményét, “A síró Buddhá”-t mutatta. A kép eredetijét háromezer méternyivel lejjebb, a legalsó pinceszinten rizték. - Hello, Grace - üdvözölte a férfi, és elétolt egy papírlapot. - Mondd, mi a véleményed err l? Sance azt mondja, szar. - Saunders Francis kissé kidülled szemét f nökér l Grace Cormetre fordította, de se nem er sítette meg, se nem cáfolta az állítást. A n elolvasta: MEGENGEDHETI MAGÁNAK? Megengedheti magának, hogy igénybe vegye az ÁLTALÁNOS SZOLGÁLTATÓT? Megengedheti magának, hogy NE vegye igénybe? Lökhajtásos korunkban megengedheti magának, hogy tovább pazarolja idejét bevásárlásokra, számlabefizetésekre, lakóhelyének rendben tartására? Mi megdádázzuk a babát és megetetjük a macskát. Házat bérlünk önnek és megvesszük a cip it. Levelezünk az anyósával, vezetjük a csekkszámláját. Számunkra nincs túl nagy munka, de nincs túl kicsi sem. És bámulatosan olcsók vagyunk! ÁLTALÁNOS SZOLGÁLTATÓ Tárcsázza: S-I-E-S-S-E-N Ul.: KUTYÁT IS SÉTÁLTATUNK - Nos? - kérdezte Clare. - Sance-nek igaza van. Borzalmas. - Miért? - Túl logikus. Túl szószátyár. Nincs benne lendület. - Akkor mi a te ötleted, hogyan cserkésszük be a piac fehér foltjait? Grace egy darabig gondolkodott, aztán elkérte a férfi tollát, és írni kezdett: MEG AKAR ÖLETNI VALAKIT? (Akkor ne hívja föl az ÁLTALÁNOS SZOLGÁLTATÓT) De bármiféle más kívánsága van, tárcsázza: S-l-E-S-S-E-N. Megéri! Ul.: Kutyát is sétáltatunk. - Hmm... nos, talán - mondta Mr. Clare óvatosan. - Kipróbáljuk. Sance, adj ennek egy B típusú kifutást, két hetet, Észak-Amerikára, aztán számolj be az eredményekr l. - Francis eltette a papírt. Nyugodt arckifejezése közben mit sem változott. - Visszatérve az el bbi témánkra... - F nök - szólt közbe Grace Cormet. - Megbeszéltem neked egy találkozót, egészen pontosan... - gy órájára pillantott - ...két perc negyven másodperc múlva. Egy kormányügynök keres. - Tedd boldoggá, aztán küldd útjára. Dolgom van. - Zöld jelvényes. A férfi élesen pillantott föl rá. Még Francis arcára is kiült valami érdekl dés. - És? - kérdezte Clare. - A felvétel nálad van? - Letöröltem. - Igazán? Hát, végül is, te tudod. Bízom az ösztöneidben. Kísérd be. Grace elgondolkozva bólintott, és kisietett.

A férfi vele egy id ben ért a nyilvános várócsarnokba. Végigvezette vagy fél tucat kapun át, ahol egyébként az rök a nevét és látogatása célját kérdezték volna t le. Amikor a férfi végül helyet foglalt Clare irodájában, körülnézett. - Beszélhetnénk négyszemközt, Mr. Clare? - Mr. Francis a jobbkezem. Miss Cormettel pedig már amúgy is beszélt. - Hát rendben. - Ismét el vette a zöld jelvényt, és maga elé tartotta. - Egyel re nincs szükség nevekre. Bízom az ön diszkréciójában. Az Általános Szolgáltató elnöke türelmetlenül húzta ki magát. - Térjünk a tárgyra. Maga Pierre Beaumont, a protokollf nökség vezet je. Talán a kormány akar ránk bízni valami munkát? Beaumontot nem zökkentette ki nyugalmából a ritmusváltás. - Ezek szerint ismer. Helyes. Térjünk tehát a tárgyra. Valóban meglehet, hogy a kormánynak volna az önök számára egy megbízatása. Akárhogy is, jelen beszélgetésünk egyetlen szava sem szivároghat ki... - Az Általános Szolgáltató bizalmasan kezel minden információt. - Ez nem bizalmas, ez titkos - vágta rá a férfi. - Értem - bólintott Clare. - Folytassa. - Nagyon érdekes az önök szervezete, Mr. Clare. Ha jól tudom, úgy reklámozzák magukat, hogy pénzért mindent elvállalnak. - Ha nem törvénybe ütköz . - Ó, igen, hát persze. De hogy valami törvénybe ütközik-e, az sok esetben csupán fogalmazás kérdése. Csodálattal figyeltem például, amikor fölszerelték a Második Plútó-expedíciót. Néhány módszerük egyenesen, öö, zseniális volt. - Ha m ködésünkkel szemben kifogásokkal óhajt élni, a legjobb lesz, ha jogi osztályunkkal veszi föl a kapcsolatot a szokott csatornákon át. Beaumont el renyújtotta a tenyerét. - Ó, nem, Mr. Clare, dehogy! ön félreért engem. Nem akartam semmit kifogásolni, csupán a csodálatomat fejeztem ki. Micsoda találékonyság! Milyen remek diplomata lehetett volna önb l! - Ne szaporítsuk tovább a szót. Mit óhajt? Mr. Beaumont összeszorította a száját. - Tételezzük föl, hogy el kell szórakoztatnia a bolygórendszer minden értelmes fajának tucatnyi képvisel jét; olyan elégedetté tenni ket, amennyire csak lehet. Meg tudná csinálni? Clare hangosan gondolkodni kezdett. - Légnyomás, páratartalom, sugárzási s ség, atmoszféra-összetétel, h mérséklet, kulturális körülmények... Ezeket egyszer bb megvalósítani. Na de a tömegvonzás? A jupiterieknél alkalmazhatnánk centrifugát, de a marsiakkal és a titániakkal már egészen más a helyzet. A Föld normál gravitációját csökkenteni nem lehet. Nem, ket vagy az rben kéne elszállásolni, vagy a Holdon. Ez tehát nem a mi ügyünk, hiszen mi a sztratoszférán kívül nem merészkedünk. Beaumont a fejét rázta. - Nem is kell elhagyni a sztratoszférát. Esetleg a megbízás tartalmazná azt a megszorítást, hogy mindent a Föld felszínén kell el teremteni. - - Miért? - Az Általános Szolgáltatónál szokás kikérdezni az ügyfelet, miért akar igénybe venni egy bizonyos szolgáltatást? - Nem. Bocsánat. - Semmi baj. Valóban több információra van szüksége, ha meg akarja érteni a feladatot, és annak titkos természetét. Konferenciát rendezünk ezen a bolygón a közeli jöv ben, maximum kilencven napon belül. Míg hivatalosan meg nem hirdetjük, semmiféle értesülésnek nem szabad róla kiszivárognia. Ha bizonyos körökben el re számítanának rá, fölösleges volna egyáltalán megtartani. Azt javaslom, úgy képzelje el, mint a rendszer vezet , öö, tudósainak kerekasztaltárgyalását, nagyjából hasonlót, mint amit tavaly tavasszal a Marson rendezett az

Akadémia. Az önök feladata fölkészülni a delegátusok szórakoztatására, ám munkájukat mindvégig titokban kell tartani. Ami a részleteket illeti... Clare a szavába vágott. - Úgy látom, meggy dése, hogy mi elvállaljuk ezt a megbízatást. Magyarázatából azonban az derül ki, hogy egy nevetséges baklövés részeseivé akar tenni bennünket. Az Általános Szolgáltató ebb l nem kér. Ön is nagyon jól tudja, az alacsony gravitációban él k nem tölthetnek hosszabb id t nagyobb tömegvonzású helyen egészségük komoly veszélyeztetése nélkül. A bolygóközi összejöveteleket ezért tartják mindig alacsony gravitációjú égitesten, és ez a jöv ben sem fog megváltozni. - Igen - felelte Beaumont türelmesen -, eddig így volt. Képes megérteni, ebb l következ en milyen hátrányos diplomáciai helyzetet kell elszenvednie, mondjuk, a Földnek és a Vénusznak? - Nem egészen. - Nem is várhatom el. A politikai pszichológia nem tartozik az ön tevékenységi körébe. Fogadja el tehát ezt tényként, és értse meg, vezetésünk elszánta magát, hogy erre a konferenciára itt kerül sor, a Földön. - Miért nem a Holdon? Beaumont a fejét rázta. - Az egyáltalán nem ugyanaz. Még ha megvalósítható lenne is, Luna City csupán szerz dés szerinti tulajdonunk. Pszichológiailag ez egyáltalán nem ugyanaz. Most Clare csóválta meg a fejét. - Mr. Beaumont, nem hiszem, hogy ön megértette az Általános Szolgáltató alapelveit, miközben persze el kell ismernem, én magam sem vagyok tisztában az önök diplomáciájának finomságaival. Csodákat nem tudunk tenni, ezt nem is várhatja t lünk senki. Mi csupán a múlt század ezermesterei vagyunk, kissé áramvonalasabb és szervezettebb kivitelben. A régi cselédség éledt bennünk újjá, de távolról sem Aladdin lámpájának szelleme. Még kutatólaboratóriumaink sincsenek, a szó tudományos értelmében. Egyszer en igyekszünk kihasználni a modern kor vívmányait a kommunikáció és a szervezés terén, megtéve mindent, amit lehet. - Kezével a szemközti fal felé intett, melyen ott díszelgett bevésve a mesterség hagyományos védjegye: egy skót terrier, amint feszül póráz végén egy villanyoszlopot szimatol. - Ez a mi munkánk szelleme. Kutyákat sétáltatunk azok helyett, akik nem érnek rá, mert túl elfoglaltak. Nagyapám az egyetemi tandíjat kutyasétáltatásból fedezte. Még én magam is csinálom. Csodákat nem ígérhetek, és a politikába sem szólok bele. Beaumont egymáshoz illesztette két keze ujj hegyeit. - Maga pénzért sétáltat kutyákat. Ez így igaz, az enyémeket is. De öt minim-kredit elég kevésnek t nik érte. - Az is. De százezer kutya naponta kétszer, az már szép summa. - Az ezért a “kutyáért” járó “summa” se lenne akármilyen. - Mennyi? - kérdezte Francis. El ször látszott rajta érdekl dés. Beaumont feléje fordította a tekintetét. - Kedves uram, ennek a, öö, kerekasztal-tárgyalásnak a haszna több milliárd kreditet jelenthet ennek a bolygónak. Ha szabad ilyen kifejezéssel élnem, nem szándékozzuk bekötni a nyomtató ló száját. - Mennyi? - Megfelelne harminc százalék a költségek megtérítése mellett? Francis a fejét rázta. - Nem biztos, hogy az olyan sok lesz. - Nos, én nem akarok alkudozni. Legjobb lesz, ha önök határozzák meg, uraim - elnézést, Miss Cormet! -, mennyit ér a szolgáltatásuk. Azt hiszem, bízhatok hazafiasságukban, mely bolygónkhoz és fajunkhoz köti önöket; remélem, józanul döntenek. Francis szó nélkül hátrad lt, de elégedettnek látszott.

- Egy pillanat - tiltakozott Clare. - Még nem vállaltuk el a megbízást. - Hisz a díjazást is megbeszéltük - vetette ellen Beaumont. Clare Francisról Grace Cormetre nézett, aztán körmeinek vizsgálatába mélyedt. - Adjon nekem huszonnégy órát, hogy utánanézzek, egyáltalán lehetséges-e - szólalt meg végül. - Akkor majd jelentkezem, és közlöm, sétáltathatjuk-e a kutyáját. - Biztos vagyok benne, hogy megkötjük az alkut - válaszolta Beaumont, és maga köré kanyarította köpenyét. - Jól van, észkombájnok - mondta Clare keser en -, ezt elintéztétek. - Már régóta vissza akarok kerülni az ügyintézéshez - közölte Grace. - Jelölj ki a gravitációproblémán kívül mindenre egy-egy csapatot - mondta Francis. - Az az egyetlen buktató. A többi rutinmunka. - Hát persze - értett egyet vele Clare. - De szeretném, ha arra is minél el bb megoldást találnál. Ha nem sikerül, a költségeink soha nem térülnek meg. Kit akarsz magad mellé? Grace-t? - Azt hiszem - felelte Francis. - ö is el tud számolni tízig. Grace Cormet hidegen végigmérte. - Néha keservesen bánom, Sance Francis, hogy hozzád mentem feleségül. - A családi vitáitokat otthon intézzétek el - figyelmeztette ket Clare. - Hol kezditek? - El ször is tudjuk meg, ki ért legjobban a gravitációhoz - határozott Francis. - Grace, kerítsd vonalvégre Krathwohl doktort. - Rendben - vette tudomásul a n , és a sztereo vezérl paneljéhez lépett. - Ez a szépsége a mi szakmánknak. Semmit sem kell tudnod, elég, ha ismered a téma szakért jét. Dr. Krathwohl az Általános Szolgáltató állandó alkalmazottja volt, ám mindenféle munkaköri kötelesség nélkül. A cég érdemesnek találta támogatni t, el fizetve számára minden tudományos szaklapot, és delegálva t az id l id re megtartott összejövetelekre. Dr Krathwohlból hiányzott a kutató tudósok célorientáltsága; természeténél fogva dilettáns volt. Alkalmanként kérdéseket tettek föl neki. Megérte. - Ó, hello, kedvesem! - mosolygott ki a képerny l dr. Krathwohl jóságos arca. - Figyeljen csak, éppen most bukkantam egy nagyon érdekes tényre a Nature legfrissebb számában. Igen megdöbbent fényt vet ez Brownlee elméletére a... - Egy pillanat, doki - vágott a szavába Grace. - Az igazat megvallva sürg s ügyben keresem. - Mondja, kedvesem. - Ki tudhat legtöbbet a gravitációról? - Attól függ, milyen értelemben. Egy asztrofizikust akar, vagy a teoretikus mechanika szemszögére kíváncsi? Így kapásból Farquarson jut eszembe. - Engem az alapok érdekelnek, hogy mit l m ködik. - Szóval az elmélet, mi? Ebben az esetben mégsem Farquarson kell. ö els dlegesen a deszkriptív ballisztikával foglalkozik. Dr. Julian munkája azonban talán a legalaposabb. - Hol érhetjük el t? - Ó, t már nem lehet. Tavaly halt meg a szerencsétlen. Nagy veszteség. Grace visszatartotta magát, nem mondta meg a férfinak, mekkora veszteség is valójában, inkább megkérdezte: - Ki lépett a nyomdokaiba? - Hogy hova? Ja, vagy úgy! Értem. Szóval a jelenlegi legjobb elméleti fej nevét akarja. Azt kell mondjam, O'Neil. - Hol találjuk? - Utána kell néznem. Kissé ismerem. Nehéz ember. - Csinálja, kérem. Addig is ki tudna eligazítani bennünket az alapokról? - Miért nem fordul az ifjú Carsonhoz, a mérnöki részlegben? Öt érdekelték az efféle dolgok, miel tt nálunk munkába állt. Intelligens fiú, sok érdekes beszélgetést folytattam vele. - Megkeressük. Kösz, doki. Hívja a f nököt, amint el kerítette O'Neilt. Siessen. - Kikapcsolt.

Carson egyetértett Krathwohllal, de a sikerben kételkedett. - O'Neil arrogáns és önfej . Egyszer dolgoztam alatta. Persze nem kérdéses, többet tud a térszerkezet elméletér l, mint bárki él ember. Carsont is bevonták a bizalmi gárdába, elmagyarázták neki a problémát. Elismerte, hogy nem lát megoldást. - Talán akkor miénk lesz a nagy áttörés - jegyezte meg bizakodón Clare. - Nekem vannak ötleteim. Szóljon rám, ha tévedek, Carson. - Mondja, f nök. - Nos, a nehézkedési gyorsulás egy tömeggel rendelkez tárgy közelségének következménye, így van? A normál földi gravitációt a Föld közelsége kelti. Nos, mi lenne, ha egy nagy tömeget fölfüggesztenénk a bolygó felszínének egy bizonyos pontja fölé? Az nem semlegesítené a Föld vonzását? - Elméletileg igen. De ahhoz nagyon nagy tömegnek kellene lennie. - Nem számit. - Nem értett meg, f nök. Ahhoz, hogy egy bizonyos pontban semlegesítsük a Föld vonzását, egy ugyanakkora méret bolygót kéne fölé függeszteni. Természetesen, mivel a hatás teljes megszüntetésére nincs szükségünk, csupán a csökkentésére, ez elegend vé tenne egy kisebb testet is, melynek gravitációs központja közelebb van a megadott ponthoz, mint a Földé. De ez még nem elég. Mert míg a vonzás a távolság négyzetével fordított arányban n esetünkben ez az átmér fele -, addig a mi tömegünk ellenhatása az átmér köbével egyenes arányban csökken. - És ez mit jelent? Carson el vett egy logarlécet, és pár pillanatig számolgatott. Aztán fölnézett. - Alig merek válaszolni. Legalábbis egy kisebb aszteroidára lenne szükség, méghozzá tömör ólomból. - Aszteroidákat máskor is mozdítottak már el. - Igen, de mégis, mi tartaná fönn? Nem, f nök, nincs az az er forrás, amivel egy nagy planetoidát a Föld felszínének egy meghatározott pontja fölött tarthatna. - Nos, az ötlet azért nem volt rossz - mondta Clare elgondolkozva. Grace sima homloka ráncokba szaladt, miközben a beszélgetést hallgatta. Most közbeszólt. - A szavaiból úgy fogtam föl, minél kisebb és nehezebb az a valami, annál hatásosabban használható föl. Mintha olvastam volna valahol, hogy van olyan anyag, aminek egyetlen köbcentije is tonnákat nyom. - A törpecsillagok magjában - bólintott Carson. - Ahhoz már csak egy hajó kellene, ami képes néhány nap alatt fényéveket megtenni, egy berendezés, amivel egy csillag belsejében bányászhatunk, és egy új térid elmélet. - Na jó, ugorjunk. - Egy pillanat - szólt Francis elgondolkozva. - A mágnesesség sokban hasonlít a gravitációhoz, nem igaz? - Hát... igen. - Nem lehetne valahogy megmágnesezni a kisebb bolygókról érkezett vendégeket? Talán a testfelépítésükben van valami rendkívüli? - Az ötlet nem rossz - értett egyet Carson -, de bár a felépítésük valóban különbözik a miénkt l, alapvet en nem más. k is csak szerves anyagból állnak. - Azért az nem olyan egyértelm . Ha a disznóknak szárnya n ne, galambok lennének. A sztereo jelzett. Krathwohl doktor közölte, hogy O'Neil a nyaralójában található, a wisconsini Portage-ben. ö nem próbálta hívni, és nem is szívesen tenné, csak ha a f nök mindenáron ragaszkodik hozzá. Clare köszönetet mondott neki, aztán visszafordult a többiekhez. - Csak az id nket vesztegetjük - jelentette ki. - Annyi éve dolgozunk már a szakmában, tudhatnánk, hogy semmi értelme technikai kérdéseken törni a fejünket. Én nem vagyok

fizikus, és fogalmam sincs, hogy m ködik a gravitáció. Ez O'Neil szakterülete. Meg Carsoné. Carson, robogjon föl Wisconsinba, és szerezze meg nekünk O'Neilt. - Én? - Maga. Operátorrá lépett el , ehhez ill fizetéssel. Ugorjon el a kiköt be, ott várja majd egy rakéta és egy kredit-távíró. Hét-nyolc perc múlva már föl is szállhat. Carson csak pislogott. - Na, de mi lesz az itteni munkámmal? - A mérnöki részleget mi értesítjük, csakúgy, mint a könyvelést. Induljon. Carson válasz nélkül becélozta az ajtót. Mire elérte, már rohant. Carson távozása után nem maradt semmi dolguk, míg a férfi vissza nem jelentkezik. Semmi dolguk, kivéve hozzálátni a három másik bolygó és négy nagyobb hold fizikai és kulturális környezetének újjáteremtéséhez, különös tekintettel az adott égitestek eltér tömegvonzására. A megbízatás, bár szokatlan volt, nem jelentett nehézséget az Általános Szolgáltatónak. Valahol vannak emberek, akik tudják a választ minden fölmerül kérdésre. A hatalmas szervezet megindult, hogy megtalálja és alkalmazza ket. A magasabb szint operátorok mindegyike, és a katalógusoperátorok nagy része is minden izgalom és kapkodás nélkül fogadott egy efféle megbízást. Francis behívott egy magasabb szint operátort. Nem is keresgélt, csupán az els szabad nevet választotta a kijelz tábláról. Bármelyikük kész volt megtenni bármit. Elmagyarázta neki részletesen a feladatot, aztán máris megfeledkezett róla. Biztosra vehette, hogy el lesz végezve, méghozzá id ben. A lyukkártyagépek most egy ideig hangosabban kattognak, sztereoerny k villannak föl, és a Föld minden szegletében eleven esz , fiatal emberek hagyják ott eddigi munkájukat, és látnak neki a specialisták keresésének, akik majd elvégzik a tulajdonképpeni munkát. Francis visszafordult Clare felé. Az így szólt: - Bárcsak tudnám, mire készül Beaumont. Még hogy tudományos konferencia, fúj! - Azt hittem, téged nem érdekel a politika, Jay. - Nem is. A legkisebb mértékben sem foglalkoznék vele, legyen akármilyen bolygóközi, ha nem befolyásolná az üzletünket. De ha tudnám, mit terveznek, talán nagyobb szeletet vághatnánk a tortából. - Hát - szólt közbe Grace -, szerintem biztosra vehet , hogy a bolygók nehézfiúi ülnek össze valami kényes alkut kötni. - Igen, de vajon ki issza meg a levét? - Gondolom, a Mars. - Valószín nek hangzik. A vénusziaknak meg odalöknek valami csontot. Ebben az esetben talán elgondolkozhatnánk kicsit egy összjupiteri kereskedelmi vállalkozáson. - Nyugalom, fiacskám - figyelmeztette Francis. - Ha bármit is lépsz, fölkelted az emberek érdekl dését. Ez titkos meló. - Azt hiszem, igazad van. De azért tartsátok nyitva a szemeteket. Valahogy csak kihasíthatjuk a magunk részét, miel tt az ügy véget érne. Grace Cormet telefonja fölberregett. Kivette a zsebéb l, és beleszólt: - Igen? - Egy bizonyos Mrs. Hogbein Johnson óhajt önnel beszélni. - Intézze el. Nem vagyok szolgálatban. - De senkivel nem akar beszélni, csak önnel. - Jól van. Kapcsolja be a f nök sztereójára, de maradjon azért bent a vonalban. Ha beszéltem vele, visszaadom. Életre kelt az erny , Mrs. Johnson húsos arcát mutatva, egy lapos képmez keretében. - Ó, Miss Cormet - nyögött föl -, szörny tévedés történt. Ezen a gépen nincs sztereo. - Mert Cincinnatiban rakják föl rá. Körülbelül húsz perc múlva. - Biztos benne?

- Egészen biztos. - Ó, köszönöm! Olyan megkönnyebbülés, hogy beszélhettem önnel. Tudja, épp azon gondolkodom, hogy alkalmazom titkárn mnek. - Köszönöm - válaszolta Grace nyugodtan -, de leszerz dtem ide. - Milyen rülten fárasztó munka lehet az öné! Bontsa föl a szerz dést. - Sajnálom, Mrs. Johnson, de nem. Viszlát. Kikapcsolta a képerny t, és ismét a telefonba beszélt. - Szóljon a könyvelésnek, hogy duplázzák meg a vén szatyor számláját. És többször nem beszélek vele. Azzal bontotta a vonalat, és az apró berendezést vadul visszalökte a zsebébe. - Még hogy titkárn ! A vacsorán is túl voltak, és Clare hazatért már a lakására, amikor Carson jelentkezett. Francis fogadta a hívást a saját irodájában. - Sikerrel járt? - kérdezte, megpillantva Carson arcát. - Mondhatni. Találkoztam O'Neillel. - És? Megcsinálja a munkát? - Ugye úgy értette, meg tudja-e csinálni? - Na mondja már, meg tudja? - Hát, ez fura egy dolog... nem gondoltam, hogy elméletileg lehetséges. De miután beszéltem vele, most már egyértelm en annak tartom. O'Neil egészen új módon szemléli a térelméletet... van egy kiadatlan tanulmánya is. Az az ember egy zseni. - Nem érdekel - vágott közbe Francis -, hogy zseni vagy akár mongolidióta... Képes megépíteni valamiféle gravitációcsökkent t? - Azt hiszem, igen. Igazán azt hiszem. - Remek. Alkalmazta? - Nem. Ez a bökken . Ezért telefonáltam. A helyzet a következ : szerencsére nyugodt hangulatában értem, és mivel valamikor együtt dolgoztunk, és talán nem bosszantottam fel t annyiszor, mint a többi asszisztense, meghívott magához vacsorára. Rengeteget beszélgettünk mindenfélér l (nem szabad siettetni), aztán el álltam az ajánlatunkkal. Enyhén érdekelte is, mármint az ötlet, nem az ajánlat; elmesélte nekem az elméletét. De dolgozni nem hajlandó rajta. - Miért nem? Biztos nem ajánlott neki elég pénzt. Jobb lesz, ha én veszem kézbe. - Nem, Mr. Francis, ön ezt nem érti meg. öt nem érdekli a pénz. Rettent gazdag, és mindene megvan a kutatáshoz, meg minden máshoz is. Jelenleg azonban épp egy hullámmechanikai elméleten dolgozik, és ezért nem is foglalkozik semmi mással. - Megérttette vele, milyen fontos a mi ügyünk? - Igen is, nem is. De leginkább nem. Próbáltam, de számára csak az a fontos, amit akar. Ez amolyan intellektuális sznobizmus. Más emberek egyszer en nem számítanak neki. - Jól van - mondta Francis. - Eddig jó munkát végzett. És most figyeljen. Amint én letettem, hívja föl a végrehajtókat, és diktálja be nekik mindazt, amire emlékszik abból a gravitációs elméletb l. Alkalmazzuk majd az utána következ legjobbakat, odaadjuk nekik a maga információit, hátha merítenek bel le valamit ötletet. Addig is ráállítok egy csapatot dr. O'Neil magánéletére. Valahol csak van egy gyenge pontja, csak meg kell találni. Talán titkos ügyek... - Azokon már rég túl van. - ...vagy talán egy fattya, valami intézetben elrejtve. Majd meglátjuk. Maga maradjon ott Portage-ben. Mivel nem tudja t alkalmazni, próbáljon meg munkába állni nála. Maga lesz a mi beépített emberünk. Meg kell tudnunk, ha valamire vágyik, vagy valamit l fél. - aztán nem fél semmit l. Ez az egy biztos. - Akkor vannak vágyai. Ha nem pénz vagy n k, akkor valami más. Ez a természet rendje.

- Kétlem - felelte lassan Carson. - Hé, meséltem már a hobbijáról? - Nem. Mi az? - A porcelán. Különösen a Ming korabeli. Azt hiszem, övé a világ legszebb gy jteménye. És tudom is, mire vágyik! - Na bökje már ki, ember, bökje már ki. Ne dramatizálja nekem. - Egy kis porcelántál vagy - edény, körülbelül tíz centi átmér , és öt centi magas. Valami kínai neve van, ami azt jelenti: “A feledés virága.” - Hmm... nem hangzik túl nagy dolognak. Úgy gondolja, eléggé kell neki? - Nem gondolom, tudom. Lóg egy színes kép róla a dolgozószobájában, ahol mindig láthatja. De nem szívesen beszél róla. - Találja ki, kié, és hol van. - Már tudom. A British Museumban. Ezért nem tudja megvenni. - Vagy úgy - húzta el a száját Francis. - Akkor el is felejtheti. Folytassa. Clare lement Francis irodájába, és megbeszélték a fejleményeket. - Azt hiszem, szükségünk lesz Beaumontra - jegyezte meg, amikor végighallgatta a jelentést. - Csak a kormány szerezhet meg bármit is a British Museumból. Francis komoran meredt maga elé. - Na, mi bajod van? Mi nem tetszik? - Én tudom - szólalt meg Grace. - Emlékszel az egyezményre, amellyel Nagy-Britannia belépett a bolygóközi konföderációba? - Sosem voltam túl jó történelemb l. - A lényeg az, kétlem, hogy a bolygó vezetése a múzeum bármelyik kincsére rátehetné a kezét az angol parlament el zetes megkérdezése nélkül. - Miért? Egyezmény ide vagy oda, a bolygó vezetése független. Ezt a Brazilincidens alkalmával rögzítették. - Hát persze. De a dolog akkor is kérdez sködést keltene az alsóházban, az pedig ahhoz vezetne, amit Beaumont a leginkább el szeretne kerülni: minden kiderülne. - Jól van, akkor mit ajánlasz? - Azt mondom, Sance és én átslisszolunk Angliába, kideríteni, milyen szorosan rzik “A feledés virágá”-t, valamint ki rzi, és mi a gyengéje. Clare pillantása átvándorolt Francisre, aki jóváhagyóan, üres tekintettel meredt maga elé. - Jól van - bólintott a f nök -, tiétek a buli. Kell egy különgép? - Nem, van id nk, elmegyünk az éjféli járattal New Yorkból. Viszlát. - Viszlát. Hívjatok föl holnap. Amikor Grace másnap megjelent a f nök képerny jén, a férfi csak egyetlen pillantást vetett rá, és fölkiáltott: - Jóságos ég, kölyök! Mit csináltál a hajaddal? - Rábukkantunk a fickóra - felelte Grace sz kszavúan. - A sz kék a gyengéi. - A b rödet is kifehérittetted. - Persze. Hogy tetszik? - Elképeszt ... bár jobban szerettem a régi arcot. Mi a véleménye Sance-nek? - t nem érdekli, hisz üzlet az egész. De hogy a tárgyra térjek, f nök, nincs túl sok jelentenivalóm. F alatt kell elintéznünk a dolgot, máskülönben legalább egy földrengés kéne, ha onnan bármit ki akarunk hozni. - Ne csináljatok olyasmit, ami helyreállíthatatlan károkat okoz! - Ismersz, f nök. Nem keverlek balhéba. De drága dolog lesz. - Ez természetes. - Egyel re ennyi. Holnap jelentkezem. Másnap barna hajjal t nt föl. - Hát ez? - kérdezte Clare. - Mi ez a maskarádé?

- Mégsem tetszettem neki eléggé sz kén - magyarázta Grace. - De végül csak ráhibáztam a típusára. - Sikerült? - Azt hiszem, meglesz. Sance most állít föl egy kredit-távirót. Ha szerencsénk van, holnap találkozunk. A következ napon meg is érkeztek, ám látszólag üres kézzel. - Nos? - kérdezte Clare -, nos? - Zárd le a helyiséget, Jay - javasolta Francis. - Akkor beszélhetünk. Clare megnyomott egy gombot, mire zavaróterek ölelték körül az irodát, valamivel még egy koporsónál is elszigeteltebbé téve. - Na mi van? - csapott le aztán. - Megszereztétek? - Mutasd meg neki, Grace. A n megfordult, egy darabig a ruhájában kutatott, aztán gyengéden a f nök asztalára helyezett egy tárgyat. Nem csak egyszer en szép volt, de maga a szépség. Egyszer , finoman ívelt alakján semmiféle díszítés nem látszott, de nem is hiányzott róla. Az ember csupán suttogva mert beszélni a jelenlétében, nehogy egy hirtelen hang elrepessze. Clare feléje nyúlt, aztán meggondolta magát, és visszahúzta a kezét. Föléhajolt, és belepillantott. Furcsán nehéz volt pillantásával megtalálni az edényke alját. Úgy t nt, mintha egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedne, a fény kútjában fuldokolva. Fölkapta a fejét, és pislogott. - Istenem - suttogta -, istenem, nem is tudtam, hogy ilyesmi létezhet. Grace-re pillantott, aztán Francisre. A férfi szemében könny csillogott, de az is lehet, hogy a sajátja homályosult el csupán. - Nézd, f nök - szólt Francis. - Nem tarthatnánk meg? Inkább mondjuk vissza a megállapodást. - Semmi haszna err l tovább beszélni - mondta Francis elcsigázottan. - Nem tarthatjuk meg, nök. Nem lett volna szabad el adnom az ötlettel, neked meg nem lett volna szabad hallgatnod rám. Hívjuk föl O'Neilt. - Várhatnánk még egy napig, miel tt bármit is tennénk - húzódozott Clare. Szeme ismét visszatért “A feledés virágá”-ra. Grace a fejét rázta. - Nem jó. Holnap csak még nehezebb lesz. Tudom. Határozottan odasétált a sztereóhoz, és nyomkodni kezdte a gombjait. O'Neil dühösen fogadta, amiért megzavarták, és kétszer olyan mérgesen, hogy a vészjelz szignállal ugrasztották oda kikapcsolt képerny jéhez. - Mit jelentsen ez? - követelte. - Hogy merészelnek zaklatni egy civil állampolgárt, amikor az erny je is ki van kapcsolva? Beszéljenek, de ha nem találnak valami megfelel magyarázatot, úgy éljek, beperelem magukat! - Szeretnénk, ha nekünk dolgozna egy terven, doktor - kezdte nyugodtan Clare. - Mi?! O'Neil annyira meglep dött, csaknem elfelejtett haragudni is. - Csak nem azt akarja mondani nekem, uram, hogy azért törtek rám magányomban, mert szeretnék, ha maguknak dolgoznak? - A fizetséget kielégít nek fogja találni. Úgy látszott, O'Neil tízig számol, miel tt válaszolna. - Uram - szólt aztán uralkodva magán -, vannak olyan emberek a világban, akik azt hiszik, mindent és mindenkit megvásárolhatnak. Nekem elhiheti, nagyon nagyot tévednek. Én nem vagyok eladó. Mivel úgy látom, maga is ezek közé az emberek közé tartozik, gondoskodni fogok róla, hogy ez a kis csevely minél több pénzébe kerüljön. Az ügyvédeim majd megkeresik. Jó éjszakát!

- Várjon egy percet - szólt Clare gyorsan. - Úgy tudom, önt érdeklik a porcelántárgyak... - Na és ha igen? - Mutasd meg neki, Grace. A n a képerny höz emelte “A feledés virágá”-t, óvatosan, tiszteletteljesen tartva. O'Neil egy szót sem szólt. Csal el rehajolt, és bámulta. Mintha át akarna bújni a képerny n. - Honnan szerezték? - nyögte ki végre. - Az nem számít. - Megveszem maguktól... bármi áron. - Nem eladó. De megkaphatja, ha egyezségre jutunk. O'Neil végigmérte. - Lopták. - Nagyon téved. De nem is találna senkit, aki komolyan venné a vádját. Ami a munkát illeti... O'Neil levette szemét a tálkáról. - Mit akarnak t lem? Clare elmagyarázta neki a problémát. Amikor befejezte, O'Neil megcsóválta a fejét. - Ez nevetséges - mondta. - Okunk van azt hinni, hogy elméletileg lehetséges. - Ó, hát persze! Elméletileg a halhatatlanság is lehetséges. Csak éppen még senkinek sem sikerült elérni. - Szerintünk ön képes rá. - Igazán kedves. Hé! - szegezte hirtelen rá az ujját O'Neil a képerny n át. - Maga akasztotta a nyakamba azt a Carson gyereket! - A parancsaimnak engedelmeskedett. - Akkor, uram, nem tetszenek nekem a maga módszerei. - De mit szól a megbízáshoz? És ehhez? - mutatott Clare az edényre. O'Neil megint a porcelántárgyra bámult, s közben a bajuszát rágcsálta. - Tegyük föl - szólalt meg végül -, hogy becsülettel megpróbálom, minden tudásomat latba vetve, megoldani a problémájukat, de nem sikerül. Clare a fejét csóválta. - Csak az eredményekért fizetünk. Ó, a fizetsége természetesen nem ez. Ez csupán egy jutalom, arra az esetre, ha sikerrel jár. Úgy látszott, O'Neil már-már beleegyezik, aztán hirtelen így szólt: - Talán csak egy holográfiai akar átverni. Ezen az átkozott képerny n át nem állapithatom meg. Clare vállat vont. - Jöjjön el, és nézze meg személyesen. - Megteszem. Meg bizony. Maradjon ott, ahol van. Hol van? És a fenébe is, mi a neve? Két óra múlva beviharzott. - Maga átvert engem! A “Virág” még mindig Angliában van. Lenyomoztattam. Én... én megbüntetem magát ezért, uram, a saját két kezemmel fojtom meg! - Higgyen a szemének - válaszolta Clare. Oldalt lépett, és teste így már nem takarta el O'Neil el l az asztalon álló tárgyat. Hagyták, hadd bámulja. Tiszteletben tartották vágyát a csöndes vizsgálódásra. Hosszú id után a férfi visszafordult feléjük, de még mindig nem szólt. - Nos? - kérdezte Clare. - Megépítem a nyavalyás szerkezetüket - mondta O'Neil rekedten. - Útközben idefelé rájöttem egy megoldásra. Beaumont személyesen jött el szemlét tartani a konferencia kezdetét megel utolsó napon. - Vegye ezt érdekl látogatásnak, Mr. Clare - szögezte le. - Egyszer en szeretném kifejezni személyes köszönetemet a munkáért, amit végeztek. És persze elhoztam ezt. Ez az “ezt” a Központi Banknál beváltható számla volt. Clare elvette, átfutotta, bólintott, és az asztalára rakta.

- Ezek szerint - szólt - a kormány elégedett a szolgálatainkkal. - És ez még enyhe kifejezés - biztosította Beaumont. - Az igazsághoz hozzátartozik, én magam sem hittem, hogy ennyi mindenre képesek. Úgy látom, mindenre gondoltak. A callistói delegáció éppen a várost járja az önökt l kapott mobil tartályban, és a látnivalókat csodálja. El vannak ragadtatva. Bizalmasan közlöm, azt hiszem, a szavazásban egyhangúlag mellénk állnak. - A gravitációs pajzsok ezek szerint jól m ködnek? - Tökéletesen. Magam is jártam a városnéz tartályukban, miel tt átadtam volna nekik. Olyan könny nek éreztem magam, mint egy tollpihe. Túl könny nek is... csaknem elfogott az rbetegség. - Cinikusan elmosolyodott. - A jupiteriek lakosztályaiban is jártam. Az aztán egészen más tészta. - Hát, bizony, más - értett egyet Clare. - A normális súly két és félszerese elég nyomasztóan hat az emberre, hogy finoman fejezzem ki magam. - Nehéz feladat volt, de f , hogy jó a vége. Most mennem kell. Ó, igen, még valamit... beszéltem doktor O'Neillel a találmánya esetleges más irányú hasznosításáról. Hogy leegyszer sítsem a dolgot, kérem, osszák meg velem, az Általános Szolgáltató mivel tudta t együttm ködésre bírni. Clare elgondolkodva bámulta “A síró Buddha”-t, s közben a hüvelykujját harapdálta. - Nem - szólalt meg végül -, nem. Attól tartok, az nehéz lenne. - Ugyan miért? - kérdezte Beaumont. - Csupán szeretnénk elkerülni egy bírósági ügyet, és az ezzel járó id veszteséget. Készen állunk értékelni is a szolgálatukat. - Hmm. Attól tartok, nem egészen érti meg a helyzetet, Mr. Beaumont. Tudja, vannak bizonyos kérdések, amelyeket máshogy határozott meg a mi szerz désünk doktor O'Neil-lel, mint az önöké velünk. Önök a szolgálatainkat kérték, és bizonyos ingóságokat, természetesen díjazás fejében. Ez eddig rendben is volna. Ám a mi szerz désünk doktor O'Neillel f állású alkalmazottunkká tette t egy meghatározott id re. Kutatási eredményei és találmányának szabadalma tehát teljes egészében az Általános Szolgáltató tulajdonát képezi. - Valóban?- kérdezte Beaumont. - Doktor O'Neil másként képzeli. - Doktor O'Neil téved. De komolyra fordítva a szót, Mr. Beaumont... ön azt kérte t lünk, hogy képletesen szólva, ágyút építsünk, lel ni egy verebet. Valóban azt várná t lünk, mint üzletember, hogy egyetlen lövés után eldobjuk azt az ágyút? - Azt hiszem, nem. Mégis, mit akarnak tenni? - Szeretnénk kereskedelmileg kiaknázni a gravitációmodulátorban rejl lehet ségeket. Azt hiszem, egész jó árat kaphatnánk bizonyos hasznosításaiért, mondjuk a Marson. - Igen. Igen, azt hiszem, igaza van. De hogy kegyetlenül szinte legyek, Mr. Clare, attól tartok, ez lehetetlen. Alapvet fontosságú államérdekb l ezt a találmányt csakis a Föld lakói vehetik igénybe. S t amennyiben vezetésünk szükségesnek találja, állami monopóliummá min sítheti. - Azt már eldöntötték, hogyan hallgattatják el O'Neilt? - A megváltozott körülményeket figyelembe véve azt kell mondjam, nem. Ön mire gondolt? - Egy vállalat részvénytulajdonosává és elnökévé tenném. A mi egyik eszesebb, fiatal emberünk intézhetné a valódi irányítást. - Clare Carsonra gondolt. - Részvényb l úgyis van elég - tette hozzá, és Beaumont arcába bámult. A férfi nem vette észre a csapdát. - Gondolom, ez a cég a kormány ellen rzése alatt m ködne... mely egyben annak egyedüli ügyfele lenne? - Err l van szó. - Hmm... igen, ez megvalósíthatónak látszik. Talán jobb lesz, ha beszélek doktor O'Neillel. - Parancsoljon.

Beaumont fölhívta O'Neilt, és halkan beszélni kezdett vele. Legalábbis halkan beszélt. O'Neil azonban mintha szét akarta volna üvölteni a mikrofont. Clare elküldött Francisért és Grace-ért, aztán elmagyarázta nekik, mir l van szó. Beaumont elfordult a képerny l. - A doktor beszélni szeretne önnel, Mr. Clare. O'Neil fagyosan mérte végig. - Mi ez a halandzsa már megint, uram? Mi az, hogy az O'Neil-effektus az önök tulajdona? - Ez szerepelt a szerz désében, doktor. Hát nem emlékszik? - A szerz désben?! El sem olvastam azt az átkozott papírt. De egyet máris mondhatok: bíróság elé viszem az ügyet. Megmutatom, hogy bel lem nem csinálhatnak bolondot. - Egy pillanatra csillapodjon le, doktor! - csitította Clare. - Távol áll t lünk, hogy tisztességtelenül kihasználjunk egy jogi apróságot. Az ön érdekeinek itt senki sem ellensége. Hadd vázoljam, mire is gondoltunk... - Gyorsan végigfutott a terven. O'Neil hallgatta, de arckifejezése nem enyhült meg. - Ez engem nem érdekel - közölte nyersen. - T lem akár zsebre vághatja a kormány az egészet. Gondoskodom is róla. - Egy utolsó feltételt még nem emlitettem - folytatta Clare. - Ne fáradjon, - Kénytelen vagyok. Tudom, hogy riemberek közti megállapodás kötelez, mégis muszáj megemlítenem. Ön eltulajdonította “A feledés virága”-t. O'Neil fölkapta a fejét. - Hogy érti azt, hogy eltulajdonítottam? Az enyém. Érti? Az enyém. - Az öné - mondta Clare. - Mindazonáltal cserébe a koncessziókért, amiket a szerz dés értelmében az ön nevében intéztünk, szeretnénk mi is valamit. - Mit? - csattant föl O'Neil. A tálka említése összezúzta magabiztosságát. - A tárgy az öné, és ez így is marad. De adja a szavát, hogy én, Mr. Francis és Miss Cormet id l id re megszemlélhetjük, méghozzá elég gyakran. O'Neil hitetlenkedve pillantott rá. - Úgy érti, egyszer en csak el akarnak jönni megnézni? - Ennyi az egész. - Csak hogy gyönyörködhessenek benne? - Úgy van. O'Neil újfajta tisztelettel pillantott rá. - Korábban nem értettem meg önt, Mr. Clare. Bocsánatát kérem. Ami pedig a javaslatát illeti... tegyen, amit jónak lát. Engem nem érdekel, ön, Mr. Francis és Miss Cormet akkor jönnek el megnézni a “Virág”-ot, amikor csak akarnak. A szavamat adom. - Köszönöm, doktor O'Neil... mindannyiunk nevében. - Kikapcsolt, amilyen gyorsan csak tudott, méltósága meg rzése mellett. Beaumont is megnövekedett tisztelettel bámulta. - Azt hiszem - szólalt meg -, legközelebb nyugodt lélekkel önre bízok minden részletet. Én most távoznék is. Agy , uraim... és Miss Cormet. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Grace megjegyezte: - Akkor hát minden elrendez dött. - Igen - mondta Clare. - “Megsétáltattuk a kutyáját.” O'Neil is megkapta, amit akart, és Beaumont is, s t többet. - Mégis, mi után fut? - Nem tudom, de gyanítom, hogy akar lenni a Naprendszer Föderációjának els elnöke, ha egyáltalán létrejön valaha ilyesmi. Az ászokkal, amiket az ölébe ejtettünk, talán sikerül is neki. Fölfogtátok ti egyáltalán az O'Neil-effektusban rejl lehet ségeket? - Nagyjából - mondta Francis.

- Gondoltatok arra, hogy forradalmasíthatja az rhajózást? Vagy mennyi új lehet séget biztosít a gyarmatosítóknak? Vagy a szórakozni vágyóknak? Már ez maga egy kisebb vagyon. Képzeljétek csak el, mekkora üzlet lesz. Szerintem óriási. - És mi lesz mindebb l a miénk? - Hogy mi lesz a miénk: Hát a pénz, öregfiú. Rengeteg, rengeteg pénz. Mindig is jó kereset lesz megadni az embereknek, amit akarnak. - Fölpillantott a skót terrieres védjegyre. - Pénz - ismételte Francis. - Hát igen. - Mellesleg - tette hozzá Grace -, a “Virág”-ot is megnézhetjük, amikor csak akarjuk. Németh Attila fordítása

Robert A. Heinlein A HOSSZÚ VÁRTA - Nem is lesz háború - hárította el a gyanút Towers -, csak egy kis lélektani demonstráció. Egy vagy két jelentéktelen város. Egy kis érvágás, az igazi háború elkerülésére. Egyszer számtani velet az egész. A Holdbázisról kilenc hajó röppent föl az rbe. A szabad térbe kiérve nyolcan kört alkottak a kilencedik, a legkisebb körül. Ebben az alakzatban repültek egészen a Földig. A legkisebbik hajón tengernagyi jelzés ékeskedett... mégsem volt a fedélzetén egyetlen eleven lélek sem. Nem is volt tulajdonképpen utasszállító, hanem automata robotgép, amilyeneken radioaktív rakományt szállítanak. Ezen az útján csupán egy ólomkoporsót és egy Geigerdetektort vitt a fedélzetén... és az utóbbi egy pillanatra sem pihent. .. részlet a Tíz év múlva c. vezércikkb l. 2009. június 17. A New York Times irattárából. 1. Johnny Dahlquist ráfújta a füstöt a Geiger-számlálóra. Komoran összeráncolta a homlokát és megismételte. Ekkorra már az egész teste radioaktív volt. Még a lélegzete, a cigarettája füstje is sikolyt csalt el a detektorból. Mennyi ideje is van itt? Az id nem sokat számít a Holdon. Két napja? Vagy három? Esetleg egy hete? Gondolatban végigfutott a történteken: tudatában az utolsó megragadható id pont az volt, amikor a parancsnok, közvetlenül reggeli után érte küldött... - Parancsnok úr, Dahlquist hadnagy, jelentkezem. - Ó, John Ezra - nézett föl Towers ezredes. - Üljön le, Johnny. Cigarettát? Johnny fölajzottan és mégis zavarodottan letelepedett. Csodálta Towers ezredest világos eszéért, uralkodói képességeiért és harci eseménynaplójáért. Johnnynak nem is volt ilyen naplója. Azért küldték ide, hogy befejezze atomfizikai témájú doktori értekezését, és jelen pillanatban a Holdbázis bombatisztjének els helyettese volt. Az ezredes politikai csevegésbe kezdett. Johnny rejtélyesnek találta a dolgot. Végül Towers csak kibökte a lényeget: nem biztonságos dolog (magyarázta) politikusok kezében hagyni a Föld irányítását. A hatalmat egy tudományosan kiválogatott csoportnak kell gyakorolnia. Röviden: a hely rségnek! Johnny inkább meglep dött, mintsem megdöbbent. Elvont elképzelésként Towers gondolata egészen elfogadhatónak t nt. A Népszövetség annak idején összeomlott, mi akadályozhatná meg, hogy az ENSZ is erre a sorsra jusson és a történelem újabb világháborúba torkolljon? És azzal bizonyára tisztában van, Johnny, milyen borzalmas lenne egy ilyen háború.

Johnny egyetértett. Towers örömének adott hangot, hogy a fiatal hadnagy fölfogta a lényeget. A rangid s bombatiszt is megbirkózna a feladattal, de mégis jobb, ha mindkét szakember az oldalán áll. Johnny ekkor hirtelen fölegyenesedett: - És ön valamit tenni kíván ebben a kérdésben? Eddig azt hitte, hogy a parancsnok csak úgy általánosságban beszél. - Mi nem politikusok vagyunk - mosolyodott el Towers. - Mi nem csak a szánkat jártatjuk ... mi cselekszünk! Johnny halkan füttyentett. - És mikor kezd dik az akció? Towers megnyomott egy kapcsolót. Johnny meglepetten hallotta a saját hangját, majd fölismerte az egyik politikai témájú beszélgetést, amelyet a tiszti kaszinóban folytattak a napokban. Izgalmas vita volt, amit akkor hagyott ott, amikor... szóval a legjobbkor. Hanem, micsoda dolog, hogy kémkednek az ember után! Towers kikapcsolta a készüléket. - Máris cselekedtünk - jelentette ki. - Tudjuk, kiben bízhatunk meg és kiben nem. Vegyük például Kellyt... - intett a hangszóró felé. - Kelly politikai szempontból nem szilárd. Észrevette, hogy reggelikor is hiányzott? - Hmm. Én azt hittem, rségben van. - Kelly rségbe állításának vége. Ó, nyugodjon meg... nem esett semmi baja. Johnny végiggondolta a dolgot. - És én melyik listán vagyok? - kérdezte. - A megbízhatókén vagy a megbízhatatlanokén? - A maga neve után kérd jel áll. De én mindig is azt mondtam, hogy magára lehet számítani. Ugye nem akarja, hogy hazugságon fogjanak, Johnny - somolygott hamiskásan a hadnagyra. Dahlquist nem válaszolt, mire Towers élesen megjegyezte: - No, kivele! Mit gondol róla? Beszéljen! - Nos, ha a véleményemre kíváncsi, nagyobb darabot harapot le, mint amekkorát el tud rágni. Az ugyan igaz, hogy a Holdbázis uralja a Földet, de egy hajó számára maga a bázis is csak afféle fészkel vadkacsa. Elég egy bomba és... buummm! Towers fölvett az asztalról egy friss üzenetet és átnyújtotta. A következ állt benne: NÁLAM VAN A MOSOTT RUHÁJA - ZAOK. - Ez annyit jelent, hogy a Trygve Lie fedélzetén minden bomba üzemképtelen. Minden hajóról kaptam már jelentést, amelyek esetleg gondot okozhatnának. - Az ezredes fölállt. Gondolja meg a dolgot és nézzen be ebéd után. Morgan most rögtön várja a segítségét, hogy átállítsák a bombák kontrollfrekvenciáit. - A kontrollfrekvenciákat? - Természetesen. Nem akarjuk, hogy a bombák fölrobbanjanak, miel tt célba érnek. - Hogyan? Hiszen azt mondta, hogy a háború megel zése a cél! - Nem is lesz háború - hárította el a gyanút Towers -, csak egy kis lélektani demonstráció. Egy vagy két jelentéktelen város. Egy kis érvágás, az igazi háború elkerülésére. Egyszer számtani velet az egész. Az ezredes Johnny vállára tette a kezét. - Maga nem egy finnyás alak, különben nem lehetne bombatiszt. Tekintse sebészeti beavatkozásnak a dolgot. No és, gondoljon a családjára! Johnny Dahlquist valóban a családjára gondolt. - Kérem, uram, beszélni szeretnék a vezérl tiszttel. Towers összevonta a szemöldökét. - A vezér nem elérhet . Közölhetem, hogy az nevében beszélek. Egyszóval keressen föl... ebéd után. A vezér valóban nem volt elérhet ... ugyanis halott volt. De err l Johnny nem tudott semmit. Dahlquist visszaballagott a kaszinóba, vett egy doboz cigarettát és rágyújtott. Kicsivel kés bb fölállt, elnyomta a csikket és elindult a bázis nyugati légzsilipje felé. Odaérve belebújt a szkafanderébe és odalépett a zsilipmesterhez. - Nyissa ki, Smitty!

A matróz meglepetten nézett rá. - Senkit sem engedhetek ki a felszínre Towers ezredes jóváhagyása nélkül. Nem hallott az új rendelkezésr l? - Hogyne, hogyne! Adja csak ide a parancskönyvét! Dahlquist átvette a füzetkét és kiállított magának egy kilép t “Towers ezredes utasítására” jelzettel, majd hozzátette: - Legjobb ha azonnal fölhívja a parancsnokot és ellen rzi. A zsilipmester elolvasta az írást és zsebre tette a könyvet. - Ó, nem szükséges, hadnagy, az ön szava nekem elég. - Semmi kedve megzavarni a f nököt, igaz? Nem hibáztatom érte. Belépett a zsilipkamrába, becsukta a bels ajtót és megvárta, míg kiszivattyúzzák a leveg t. Odakint az éles fényt l összesunyorította a szemét és odasietett a teherrakéta-állomásra, ahol talált egy üresen várakozó járm vet. Bemászott, lezárta a kupolát és megnyomta az indítógombot. A rakétakocsi nekilendült a hegyeknek, átívelt fölöttük és kiért a síkság fölé, amelyet tortán meredez gyertyákként pöttyöztek a harci rakéták. Gyorsan alábukott a környez dombokba fúrt másik alagútba. A gyomrát fölkavaró fékezés után a gép megállt a föld alatti atombomba arzenál el tt. Miután kibújt a járm l, bekapcsolta kézi adó-vev jét. Az rruhát visel kapu r el rejött a résekig. - 'Reggelt, Lopez - üdvözölte a hadnagy, elhaladt mellette és a légzsiliphez lépett. Kinyitotta az ajtaját. Az r határozott mozdulattal hátraintette. - Hé! Oda senki sem léphet be a parancsnok jóváhagyása nélkül. Hátraigazította a fegyverét, beletúrt a zsebébe és el húzott egy darab papírt. - Olvassa el, hadnagy! - Ezt a parancsot én magam írtam. Maga olvassa el! Bizonyára félreértette. - Nem hinném, hadnagy. Dahlquist kikapta kezéb l a lapot, belenézett és rámutatott egy sorra: - Látja? “Kivéve a parancsnok által kijelölt személyeket.” Azok pedig a bombatisztek, Morgan rnagy és én. Az r továbbra is gondterheltnek látszott. - A fenébe is - fortyant föl Dahlquist -, nézze, itt van: “kijelölt személyek”... ez a bombakamra, biztonsági eljárások cím bekezdés a maga körleti parancsában. Csak azt ne mondja, hogy bent hagyta a laktanyában! - Nem, nem, uram! Itt van nálam. - Ezzel a katona beletúrt az oldaltáskájába. Dahlquist visszaadta neki a lapot. Az r átvette, tétovázott egy pillanatig, majd csíp jének támasztotta a fegyverét, a papírt átvette a bal kezébe és a jobbal belenyúlt a tarsolyba. Dahlquist megragadta a fegyvert, bedugta a katona lába közé és keményen fölrántotta. Félrehajította és beszökkent a légzsilipbe. Miközben behúzta az ajtót, látta, amint a katona nehézkesen talpra áll és az oldalfegyvere után nyúl. Szorosan bezárta a küls ajtót és éles bizsergést érzett az ujjaiban, amint egy töltet nekivágódott a fémfelületnek. Odalendült a bels ajtóhoz, megrántotta a nyitókart, visszapattant a küls höz és teljes súlyával ránehezedett a karjára. Azonnal érezte, amint megfeszül: az r megpróbálta fölrántani. A hadnagy lefelé húzta, de csak csekély holdbéli súlyát vethette latba. A kar lassan emelkedett kimeredt szeme el tt. A bombakamrából leveg sivított be a kinyitott szelepen át. Dahlquist érezte, amint a szkafandere a testéhez simul, ahogy a zsilip légnyomása kiegyenlít dik az rruha bels nyomásával. Fölhagyott az er lködéssel és engedte, hogy az r fölhúzza a nyitókart. Most már nem számított: az ajtót tizenhárom tonnányi légnyomás tartotta szilárdan a helyén. A bombakamrába vezet bels ajtót kitámasztotta, hogy véletlenül be ne csapódjon. Amíg az ajtó nyitva van, a légzsilip nem m ködtethet , senki sem jöhet utána.

A kamrában, minden rakéta számára egy-egy bomba sorakozott, elég távol egymástól ahhoz, hogy kizárható legyen bármilyen nemkívánatos láncreakció. Ezek voltak az ismert világmindenség legdögletesebb tárgyai és mégis, valahogy az kicsinyei. És most ideáll közéjük és bárki más közé, aki nemtelen célokra kívánná fölhasználni ket. Bejutott, de semmi határozott terve nem volt, hogyan használhatná ki ideiglenes el nyét. A falra er sített hangszóró életre recsegte magát: - Hé, hadnagy! Mi történik itt? Maga meg rült? Dahlquist nem válaszolt. Jobb, ha zavarban hagyja Lopezt... így több idejébe kerül, míg valami épkézláb döntésre jut. Johnny Dahlquistnak pedig a lehet legtöbb percre volt most szüksége. Lopez tovább lamentált odakint, de végül csak elhallgatott. Johnnyt az a vak törekvés vezérelte, hogy a bombákat... az bombáit... ne használhassák föl holmi “jelentéktelen városokon bemutatandó demonstrációra”. De mi legyen a következ lépés? Rendben van, Towers nem hatolhat be a zsilipen. Üldögélhet odabent, míg az egész pokol jéggé nem dermed. De ne áltasd magad, John Ezra! Towers igenis bejuthat. Csak némi robbanóanyag kell a küls ajtóhoz, akkor a leveg elillan a kamrából és szegény Johnny fiú belefullad a szétpattanó tüdejéb l kiöml vérébe... a bombák pedig tovább csücsülhetnek a helyükön, sértetlenül. Úgy építették ket, hogy kibírják a Hold-Föld utat... a vákuum semmi kárt nem tehet bennük. Eldöntötte, hogy rruhában marad. így a robbanásszer nyomáscsökkenés nem árthat neki. Ett l aggkori végelgyengülésben is meghalhat. Esetleg lyukat is fúrhatnak az ajtóba és kiereszthetik a leveg t a zár tönkretétele nélkül. Esetleg Towers másik légzsilipet is építhet a meglév n kívül. De ez nem valószín ... Egy államcsíny sikere a gyorsaságán múlik! Csaknem teljesen biztos volt benne, hogy Towers képes a leggyorsabb lépésre... a váratlan csapásra. Lopez pedig talán máris hívja a bázist. Towers tizenöt percen belül szkafandert ölthet és ideérhet, talán még lesz némi alkudozás, azután... bummm!... és vége a mulatságnak! - Tizenöt perc... Tizenöt perc múlva a bombák visszakerülhetnek az összeesküv k markába. Tizenöt perc alatt kell használhatatlanná tennie ket. Az atombomba csupán két vagy több hasadó fémdarabból, mondjuk plutóniumból áll. Elkülönítve semmivel sem robbanékonyabbak, mint, teszem azt, félkiló vaj. Ha viszont összecsapják ket, fölrobbannak. A bonyodalmat azok a szerkezetek, áramkörök és az a robbanótöltet jelenti, amely a megfelel módon és id ben, a kívánt helyen idézi ezt el . Az áramköröket, a bomba “agyát” viszonylag könny tönkretenni, de egyszer sége következtében maga a bomba nehezen sebezhet . Johnny úgy döntött, hogy az “agyakra” sújt le... méghozzá gyorsan. A rendelkezésére álló eszközök nagyon egyszer ek voltak, amelyeket csak a bombák mozgatására használtak. Egy Geiger-számlálón, a kézi adó-vev n, a támaszponttal kapcsolatot teremt tv-berendezésen és magukon a bombákon kívül semmi sem volt a helyiségben. Ha egy bombán el kellett végezni valamit, más helyre vitték, nem annyira a robbanásveszély miatt, hanem, hogy a személyzetet ne tegyék ki veszélyes sugárzásnak. A bombákban lév radioaktív anyagot “szigetel rétegbe”, ebben az esetben aranyba ágyazták. Az arany kisz ri az alfa-, béta- és jórészt a halálos gamma-sugárzást, viszont a neutronsugárzást nem. A plutónium által kibocsátott fürge, halálos neutronokat ki kell bocsátani, különben bekövetkezik a láncreakció... vagyis a robbanás! Az egész helyiséget neutronok láthatatlan és csaknem észlelhetetlen “zuhanya” árasztotta el. A hely ezért igen veszélyesnek számított, a szabályzat szerint csak a lehet legrövidebb ideig tartózkodhatott ott valaki. A Geiger-számláló kimutatta a “háttérsugárzást”, a kozmikus sugarakat, a holdfelszínb l származó csekély radioaktivitást és a helyiségben a neutronok által el idézett másodlagos sugárzást. A szabad neutronoknak megvan az az undok szokása, hogy mindent radioaktívvá

tegyenek, amit megérintenek, legyen az egy betonfal vagy éppen egy emberi test. A helyiséget tehát rövid id n belül el kellene hagynia! Dahlquist elcsavarta a Geiger-számláló egyik gombját. A m szer csipogása azonnal elhallgatott. Egy fojtóáramkört kapcsolt be, amely kisz rte az adott pillanatban jelen lév “háttérsugárzás” zörejeit. Ez kellemetlenül emlékeztette az itt maradás veszélyességére. El vette a sugárzásmér filmet, amilyet minden, a sugárzó övezetben dolgozó személynek magánál kellett tartania. Azonnali kijelz típusú volt és teljesen friss. Az érzékenyebbik vége halványan máris beárnyékolódott. A filmcsíkot közép-tájt vörös vonal keresztezte. Elméletileg, ha a visel je egy héten belül olyan mérték sugárzásnak volt kitéve, hogy a film addig a vonalig besötétüljön, máris “döglött madár” volt az illet , emlékeztette magát Johnny. A nehézkes rruhát lecibálta magáról. Ebben a pillanatban a gyorsaság volt számára a legfontosabb. Elvégzi a dolgát, és megadja magát... még mindig jobb fogolynak lenni, mint ilyen “forró” helyen tartózkodni hosszasan. A szerszámospolcról leemelt egy gömbkalapácsot, csak egy pillanatra állt meg, hogy kikapcsolja a tv-készüléket. Az els bomba komoly lelkitusát okozott neki. Nekilátott az “agy” fed lapja szétverésének, de szinte azonnal meg is torpant. Egész életében különös tiszteletet érzett a finom berendezések iránt. Összeszedte magát, és ismét nekiveselkedett. Reccsent az üveg, horpadt a fém. Kedélyállapota megváltozott: már-már szégyenteljes örömét lelte a rombolásban. Nekihevülve folytatta a dolgát... fordult, lesújtott, pusztított. Annyira elmerült tevékenységében, hogy el ször föl sem fogta a hívást. - Dahlquist! Feleljen! Ott van? Letörölte arcáról a verejtéket és a képerny re nézett. Towers zaklatott arca meredt rá. Johnny megdöbbenve vette észre, hogy még csak hat bombát tett tönkre. Utóbb mégiscsak elfogják, miel tt végezhetne a dolgával? Ó, nem! Mindenképpen be kell fejeznie! Rajta, fiacskám, húzz bele! - Igen, ezredes! Maga hívott? - Arra mérget vehet! Mit jelentsen mindez? - Sajnálom, ezredes. - Kapcsolja be az adóját, Johnny! Nem látom. Mi volt az a zaj? - Az adó be van kapcsolva - hazudta Johnny -, biztosan elromlott. Hogy az a zaj? Igazat szólva, ezredes, úgy intéztem a dolgot, hogy senki se jöhessen be ide. Towers tétovázott egy pillanatig, majd kemény hangon kijelentette: - Úgy értelmezem, hogy megbetegedett, és parancsba adom, hogy vizsgálják ki. Persze követelem, hogy jöjjön ki onnan, most azonnal! És ez parancs, Johnny! - Most még nem tehetem, ezredes - válaszolta Johnny kimérten. - Azért jöttem ide, hogy végiggondoljam a dolgot, de még nem végeztem egészen, ön azt mondta, hogy ebéd után keressem föl. - Úgy értettem, hogy addig maradjon a helyén! - Értettem, uram. De úgy gondoltam, hogy jobb, ha közben szemmel tartom a bombákat, arra az esetre, ha úgy döntenék, hogy önnek nincs igaza. - Nem a maga dolga dönteni ebben, Johnny. Én a feljebbvalója vagyok. Az esküje engedelmességre kötelezi irántam! - Igen, uram. Ez csak id pocsékolás. A vén róka talán már útnak is indított egy támadó rajt. - De a béke védelmezésére is fölesküdtem. Megtenné, hogy idejön és megbeszéljük a dolgot? Nem szeretnék végzetes hibát elkövetni. - Kiváló ötlet, Johnny - mosolyodott el Towers. - Várjon meg ott. Biztos vagyok benne, hogy megvilágosodik az elméje. Ezzel kikapcsolt.

- Hmmm! - dünnyögte Johnny -, remélem, azt gondolja, hogy meghibbantam... és mennyire téved! - Megint fölkapta a kalapácsot, hogy kihasználja a frissen nyert perceket. A keze megállt a leveg ben. Agyába villant, hogy a bombák “agyának” szétverése nem elegend . Tartalék “agyak” ugyan nem állnak rendelkezésre, de volt egy kiválóan fölszerelt elektronikus raktáruk. Morgan bármikor összetákolhatja a bombák indító áramköreit. Végül is, maga is képes lenne rá... ugyan nem valami ragyogó munka lenne, de mindenképpen ködnének. A fenébe! Magukat a bombákat kell hát tönkretennie... mégpedig a maradék tíz percben! - Ó, hogy a... Persze volt azért egy megoldás. Ismerte a biztonsági áramköröket, azt is tudta, hogyan bánhat el velük. Vegyük csak ezt a bombát... ha kiemeli a biztonsági rudat, kikapcsolja a gyenge áramkört, rövidre zárja az indítókapcsolót és elvágja a robbantózsinórt, akkor... akkor csak ki kell csavarnia azt, be kell nyúlnia oda és egy hosszú, kemény dróttal máris hatástalaníthatja a bombát. De ha fölrobban, és vele együtt az egész völgy, akkor “elj a mennyei királyság”! Persze Johnny Dahlquist számára is. Ez benne a kockázat. Közben egész id alatt azt csinálta, amit kigondolt, míg végül sikerült kikapcsolnia a bombát. Amikor tovább akart lépni mell le, a szerkezet megrémítette... mintha lelapult volna, hogy nyomban rávesse magát. Verejtékben úszó arccal egyenesedett föl. Elgondolkodott rajta, lesz-e hozzá bátorsága. Nem akart meghátrálni... mégis reménykedett titokban, hogy úgy lesz. Benyúlt a zsebébe és el vette Edit és a kicsi képét. - Édes mézecském - dünnyögte -, ha egyszer ebb l kikerülök, többé soha, még egy piros lámpán sem megyek át. Megcsókolta a képet és visszatette a helyére. Már nem volt más dolga, csak várnia kellett. Mi tarthatná vissza Towerst? Johnny reménykedett benne, hogy az ezredes a robbanás hatósugarán belül tartózkodik. Micsoda jó tréfa azzal az alakkal szemben! Én itt ülök... és kész vagyok bármikor lecsapni rá. A gondolat egészen fölvillanyozta, de rögtön le is csillapodott: ugyan, miért robbantaná föl magát... élve? Van egy másik lehet ség is... a “halott ember fékje”... valahogy oda kell rögzítenie magát, hogy az utolsó lépésre, a bomba kilövésére ne kerülhessen sor mindaddig, amíg az keze egy kapcsolón, gombon vagy valami hasonlón nyugszik, így azután, ha berobbantják az ajtót, lelövik t, vagy valami ilyesmi, akkor elpukkan a léggömb! Még jobb, ha vissza tudja ket tartani ezzel a fenyegetéssel. El bb-utóbb csak jönnie kell valami segítségnek... Johnny biztos volt benne, hogy az egész rség nincs benne ebben a mocskos összeesküvésben... és akkor: Johnny fiú szépen hazasétál! Micsoda találkozás lenne! Nyomban nyugalomba vonul és keres valami tanári állást... az rszolgálata már lejárt. Közben szakadatlanul munkálkodott. Elektromosan? Nem, ahhoz túl kevés az id ! Legyen csak egy egyszer mechanikus kapcsolás. Éppen kiagyalta a megoldást és hozzálátott a megvalósításhoz, amikor ismét megszólalt a hangszóró: - Johnny! - Ön az, ezredes? - de a keze tovább járt lázasan. - Engedjen be! - Ejnye, ezredes, de hát nem így szól a megállapodásunk. - A kék ég szerelmére, hol van valami hosszú pálca? - Egyedül megyek, Johnny, erre a szavamat adom. Szemt l szembe megbeszélhetünk mindent. Még hogy az szava! - Mikrofonon át is megbeszélhetjük, ezredes. Hoppá, megvan, ott az a méterrúd a szerszámospolcon! - Figyelmeztetem, Johnny! Vagy beenged, vagy kirobbantatom az ajtót!

Egy darab drót... egy drótdarabra lenne szüksége, elég hosszúra és keményre. Letépte a szkafandere antennáját. - Azt biztosan nem teszi meg, ezredes... azzal tönkretenné a bombákat! - A vákuum nem tehet semmi kárt bennük. Ne húzza az id t! - Jobb lesz, ha fölhívja Morgan rnagyot. A vákuum valóban nem árthat nekik, de a robbanásszer nyomáscsökkenés tönkretesz minden áramkört. - Az ezredes nem volt fegyverspecialista... jó pár percre elhallgatott. Johnny közben tovább ügyködött. - Dahlquist - dörrent hamarosan Towers hangja -, az egy otromba hazugság volt. Megbeszéltem Morgan rnaggyal. Hatvan másodperce van rá, hogy rruhába bújjon, ha már meg nem tette. Utána berobbantatom az ajtót! - Nem, azt biztosan nem teszi meg - felelte Johnny. - Hallott valaha a “holt ember kapcsolójáról”? Csak egy ellensúly kell hozzá és egy zsinór. - Ó! Ezt hogy érti? - A tizenhetest kézi gyújtásra állítottam, de közbeiktattam egy pecket is. Addig nem robban föl, amíg a zsinórját a kezemben tartom. De ha bármi történik velem, akkor elszabadul! Maga most körülbelül ötvenlábnyira van a robbanás magjától. Jól gondolja végig! Rövid csönd következett, majd: - Nem hiszek magának! - Neem? Kérdezze csak meg Morgant! ö biztosan elhiszi. Még ellen rizheti is a tv-csatornán át. Közben Johnny a méterrúd végéhez er sítette az rruhája övét. - Hisz azt mondta, hogy a tv nem m ködik! - Akkor hazudtam. Be is bizonyíthatom. Utasítsa Morgant, hogy hívjon föl! Morgan rnagy képe szinte azonnal megjelent a képerny n. - Dahlquist hadnagy!? - Hello, Büdöske! Egy pillanat! Nagy el vigyázatossággal Johnny elvégzett még egy kapcsolást, közben a kell pontra szorítva a méterrúd alsó végét. Ugyanolyan óvatosan áttette kezét az övre, letelepedett a padlóra, kinyújtotta a másik kezét és bekapcsolta a tv-készüléket. - Most már lát engem, Büdöske? - Igen, látom - válaszolta Morgan feszülten. - Mi ez az egész marhaság? - Csak készítettem egy kis meglepetést. - Ezzel elmagyarázta, melyik áramköröket iktatta ki, melyeket zárt rövidre és hogyan állította össze a fölpeckelt kioldószerkezetet. Morgan bólogatott. - Biztosan blöfföl, Dahlquist. Megesküdnék, hogy a “K” áramkört nem kapcsolta ki. Ahhoz nincs bátorsága, hogy fölrobbantsa magát! - Hát persze hogy nincs - kuncogott Johnny -, de éppen ez a legszebb az egészben. Mindaddig nem oldhat ki, amíg én életben vagyok! Ha a maga koszos f nöke, Towers exezredes berobbantja az ajtót, akkor nekem végem, a bomba pedig elpukkan. Nekem már nem számít majd, de neki igen. Jobb, ha minderr l tájékoztatja. Ezzel kikapcsolt. Hamarosan ismét Towers hangja csattant a hangszóróból: - Dahlquist!? - Hallgatom. - Semmi szükség rá, hogy eldobja az életét. Jöjjön ki, és teljes ellátmánnyal nyugalomba vonulhat. Hazamehet a családjához. Ezt határozottan megígérem! - A családomat hagyja ki ebb l az egészb l - dühödött meg Johnny. - Gondoljon csak rájuk, ember! - Fogja be a száját! És pucoljon vissza a lyukába! Úgy érzem, meg kell vakarnom, és akkor ez az egész szemétdomb belepottyan az ölébe!

2. Johnny riadtan nyitotta ki a szemét. Elszunyókált. Közben ugyan nem engedte el a szíjat, de azért összerázkódott, amint tudatára ébredt a dolognak. Talán mégis hatástalanítania kellene a bombát, abban a reményben, hogy úgysem merik kipiszkálni innen? De az árulásért Towers nyakán máris rajta van a hurok, az ezredes éppen meg is kockáztathatja. Ha kiiktatja a kapcsolást, számára biztos a halál, Towers pedig megkaparintja a bombákat. Neem, ha már eddig eljutott, nem hagyhatja, hogy a kislánya valami sötét diktatúrában n jön fel, csak azért, mert neki szundítani támadt kedve. A Geiger-számláló csipogásának hallatán eszébe jutott a fojtóáramkör használata. A helyiségben nyilvánvalóan fokozódott a radioaktivitás, bizonyára a bombaagyak szétverése miatt, hiszen azoknak alkatrészei egész biztosan sugárfert zöttek... túl hosszú ideje tartózkodnak a plutónium veszélyes közelségében. El is kotorta a jelz csíkját. A sötét sáv gyorsan haladt a vörös vonal felé. Visszatette a helyére és halkan mormolta maga elé: - Jobb, ha minél gyorsabban kikecmeregsz ebb l a zsákutcából, fiacskám, különben úgy világítasz majd, akár egy óra számlapja. Ez persze csak afféle költ i fordulat volt... a sugárfert zött eleven szövet nem fénylik, csak egyszer en lassan elhal. Ismét kivilágosodott a képerny és Towers arca jelent meg rajta. - Dahlquist? Beszélni akarok magával! - Rajta, dobja föl a labdát! - Ismerje el, hogy csak bosszantani akart bennünket! - Bosszantani, egy nyavalyát... meg kellett állítanom. - Megállítani? Pillanatnyilag. Hamarosan újabb bombákat kapok... - Hazudik. - ...de mindenképpen lelassítja a dolgot. Lenne egy javaslatom. - Nem érdekel. - Várjon. Ha ez az egész lezajlik, én leszek a világkormány feje. Ha hajlandó együttm ködni... még most is... megteszem magát kabinetf nökömmé. Johnny megmondta neki, mit csináljon a javaslatával. - Ne legyen ilyen ostoba - gy zködte Towers. - Mire megy vele, ha meghal? - Micsoda els osztályú, mocskos alak maga, Towers - hördült föl Johnny. - El bb emlegette a családomat. Hát inkább halottnak lássam ket is, mintsem egy ilyen kétbájtos agyú Napóleon uralma alatt éljenek, mint maga! Most pedig t njön el... végig kell gondolnom egyet-mást. Towers kikapcsolt. Johnny megint el húzta a filmet. Nem látszott ugyan sötétebbnek, de emlékeztette rá, hogy fogytán az ideje. Éhes volt és meg is szomjazott... mellesleg ébren sem maradhat örökké. Négy nap kell hozzá, hogy egy hajó ideérjen a Földr l... hamarabb nem várhat segítséget. Négy napot pedig semmiképpen sem bírhat ki... ha a sötét sáv átlépi a vörös vonalat, neki vége. Egyetlen esélye az, hogy helyrehozhatatlanul megrongálja a bombákat és kimenekül innen, miel tt még az a film teljesen elsötétül. Elgondolkodott rajta, hogyan is folytassa, azután nekiveselkedett. Súlyt akasztott a kioldószerkezetre és valami zsinórt kötözött hozzá. Remélte, hogy, ha Towers berobbantja az ajtót, a halála el tt még lesz ideje megrántani. Kínálkozott egy egyszer , de vesz dséges mód a bombák olyan mérv megrongálására, hogy a Holdbázison sehogy se lehessen helyrehozni ket. A szivüket két-két plutónium félgömb alkotta, amelyek felületét simára csiszolták, hogy összecsapódásukkor hajszálpontosan érintkezzenek. Másképpen nem jöhetne létre a láncreakció, amely az atomrobbanást okozza. Johnny hozzálátott az egyik bomba szétszereléséhez.

El ször le kellett vernie négy kallantyút, azután összezúznia a bels szerkezetet véd üvegburkot. Ett l megszabadítva a bomba már könnyen szétjött. Végül két csillogó, tükörfényes félgömb hevert el tte. Egy kalapácsütés... és az egyik többé már nem volt tökéletes. Még egy ütés, és a másik üvegtömbként kettérepedt... pont a megfelel helyen találta el a kristályszerkezetét. Órákkal kés bb, halálosan kimerülve vánszorgott vissza a fölpeckelt bombához. Nyugalmat kényszerített magára, és kísérteties óvatossággal “lefegyverezte”. Hamarosan az utolsó ezüstös félgömbök is használhatatlanok voltak. Többé nem volt bevethet bomba a teremben, viszont a padlóján dús halomban hevertek az ismert világ legértékesebb, legmérgez bb és leghalálosabb fémjének darabjai. Johnny végignézett a gyilkos halmazon. - Föl a szkafandert, és kifelé innen, fiacskám - mormolta félhangosan. - Kíváncsi vagyok, mit szól mindehhez Towers? A polc felé lépett, hogy visszategye helyére a kalapácsot. Menet közben a Geiger-számláló vadul fölrikoltott. Maga a plutónium alig hat erre a m szerre, a bel le származó másodlagos fert zöttség viszont annál inkább. Johnny a kalapácsra pillantott és közelebb tartotta a detektorhoz. A m szer szabályosan felüvöltött. Johnny sietve elhajította és az rruhája után kapott. Menet közben a számláló ismét fölcsipogott. Abban a pillanatban megtorpant. Egyik kezét hozzáközelítette az érzékel jéhez. A csipogás folyamatos szirénázássá er södött. Egy helyben állva benyúlt a zsebébe és el húzta az indikátorfilmet. Egyik végét l a másikig teljesen elfeketedett. 3. Az él testbe behatoló plutónium gyorsan eljut a csontvel be. Nincs segítség ellene... az áldozatnak vége. A bel le sugárzó neutronok áthatolnak a testen, ionizálják a szöveteket, radioaktív izotópokká alakítják az atomjaikat, rombolnak és gyilkolnak. A végzetes dózis hihetetlenül csekély. Egy közönséges sómorzsa tizedrészényi tömeg több mint elegend . Ez a mennyiség a legparányibb nyíláson is behatolhat. A történelmi Manhattan-program idején az egyetlen hatékony els segélynyújtási módnak az azonnali amputációt tekintették. Johnny mindezzel tisztában volt, de már nem izgatta a dolog. Letelepedett a padlóra, rágyújtott egy elgörbült cigarettára, és elgondolkodott. Tudatán végigcikáztak hosszú rszolgálatának eseményei. Ráfújta a füstöt a Geiger-számláló érzékel jére és közönyösen elmosolyodott a fölgyorsuló csipogás hallatán. Lám, már a lélegzete is “forró”... a véréb l kiváló szén-dioxid is biztosan carbon-14-es izotópot tartalmaz. De már ezzel sem tör dött. Többé semmi értelme, hogy megadja magát, és Towersnek sem szerzi meg ezt az elégtételt... hosszú vártáját inkább itt fejezi be. Mellesleg a blöff fönntartásával, hogy az egyik bomba bármikor fölrobbanhat, még attól is visszatarthatja ket, hogy összeszedjék a robbanószerkezet elkészítéséhez szükséges nyersanyagot. Hosszabb távon még ez is fontos lehet. Meglep dés nélkül vette tudomásul, hogy nincs is elkeseredve. Eltöltötte az édes érzés, hogy többé semmire sincs semmi gondja. Nem fájt semmije, nem érzett kényelmetlenséget, s t már éhes sem volt. Fizikailag még teljesen jól volt és az agya is normálisan m ködött. Halott volt, persze... tökéletesen tudta, hogy vége. Egy ideig azonban még mindig járkálhat, lélegezhet, láthat és érzékelhet... Még csak magányosnak sem érezte magát. Nem volt egyedül. Vele voltak a társai... a legényke, ujjával a ravaszon, Bowie ezredes, aki halálos betegen is ragaszkodott hozzá, hogy átvigyék a frontvonalon, a haldokló kapitány Chesapeake mellett, ajkán még mindig a

hallhatatlan kihívás kiáltásával, Rodger Young, amint a sötétségbe mereszti a szemét. Mind köré sereglettek a homályos bombakamrában. És, persze, ott volt Edit. ö volt az egyetlen, akivel egyáltalán tör dött. Johnny csak azt kívánta, hogy tisztábban láthassa az arcát. Talán haragszik rá? Vagy inkább büszke és boldog? Büszke, de boldogtalan... most már világosabban látta, s t még a keze érintését is érezte. Teljesen megnyugodott. A cigarettavég egyszer csak a körmére égett. Még egy utolsót szívott bel le, a füstöt ráfújta a Geiger-számlálóra és elnyomta a csikket. Ez volt az utolsó szál. összeszedte hát a szétszórt csikkeket és a zsebében talált papírdarabkában csavart magának egy “koporsószeget”. Komótosan rágyújtott, hátrad lt, úgy várta, hogy Edit képe ismét megjelenjen el tte. Tulajdonképpen nagyon boldog volt. Még mindig a bombarekeszhez támaszkodva ült, utolsó, maga csinálta cigarettája kih lten hevert mellette, amikor újból megszólalt a hangszóró. - Johnnyl Hé, Johnny! Hallasz engem? Kelly vagyok. Vége az egésznek! Leszállt a Lafayette és Towers szétpukkantotta az agyát. Johnny! Válaszolj! Amikor kinyitották a küls ajtót, az els behatoló egy hosszú pózna végén Geiger-számlálót tartott maga elé. A küszöbnél megtorpant és sietve kihátrált. - Hé, f nök! - kiáltott hátra. - Jobb lesz, ha hoznak valami hordágyat és... izé... egy ólomkoporsót is. A kis hajónak és kíséretének négy napjába került, mire leért a Földre. E négy nap alatt a bolygó egész lakossága leste a megérkezését. Kilencvennyolc órán keresztül minden reklámm sor lekerült a tévéképerny kr l. Helyette gyászindulók zengtek: a Saul Halálindulója, a Walhalla-nyitány, az Istenhozzád és a támaszpont saját “Leszállópálya” cím éneke. A kilenc hajó a Chicago rkiköt ben ért földet. A koporsót egy automata vontató emelte ki a kis hajóból. Utána a hajócskát feltöltötték üzemanyaggal és hiperbolapályára kil tték a távoli rbe, hogy többé soha, senki se használhassa semmire. A vontató elszállította a koporsót Illinois állam városkájába, ahol Dahlquist hadnagy született... egész úton a gyászindulók dallamától kísérve. Ott föltette egy emelvényre, amely körül kordon jelölte ki a biztonságos távolságot. Súlyba tett fegyverrel, lehajtott f vel rharcosok álltak dísz rséget a kordon mellett. Kívülük hatalmas tömeg ver dött össze... és tovább zengtek a gyászdalok. Hosszú id múltán, sokkal, de sokkal azután, hogy a ráhordott virághalom régen elhervadt, az ólomkoporsó fölé márványszarkofágot építettek... ahogy az ma is látható. Füssi-Nagy Géza fordítása

Robert A. Heinlein AZOK Olyan mindegy; ha jól sejti, akkor már úgyis tisztában vannak vele, hogy rájött a cselszövésükre, miért titkolná hát, ami nyilvánvaló. Hagyni kell, hogy próbálják meggy zni az ellenkez jér l. Ha lúd, legyen kövér! A pokolba is! Sohasem fognak leszállni a nyakáról. Rájött, hogy ez hozzátartozik az ellene sz tt összeesküvéshez. Egy percnyi békét sem hagynak neki, nehogy alkalmat kapjon rá, hogy megrágja magában azokat a hazugságokat, amelyekkel etetik. Nehogy elég ideje legyen hozzá, hogy kiszúrja a turpisságokat és magától is rájöjjön az igazságra. Ma reggel is ez az átok ápoló! Becsörtet ide a reggelivel és fölébreszti, hogy még az álmát is elfelejti. Pedig jó volna fölidézni azt az álmot, de valaki máris nyitja az ajtót. Próbált tudomást sem venni róla.

- Hogy vagyunk, öreg fiú? Azt mondják, visszautasítottad a reggelit, mi? - Dr. Hayward hivatásához ill nyájas arca hajolt az ágya fölé. - Nem voltam éhes. - Így nem leszünk jóba. Le fogsz gyengülni, és akkor hogy tudlak majd teljesen talpra állítani? Tessék fölkelni, és amíg felöltözöl, hozatok neked madártejet. Rajta, légy jó kisfiú! E pillanatban semmi kedve nem volt ujjat húzni a doktorral, kelletlenül kikászálódott hát az ágyból és magára öltötte a fürd köpenyét. - Így már mindjárt más - helyeselt Hayward. - Rágyújtasz? - Köszönöm, nem. A doktor értetlenül csóválta a fejét. - Az ördög sem képes kiigazodni rajtad. A te esetedre sehogyan sem illik a fizikai örömökr l való lemondás, - Hát milyen az én esetem? - firtatta dacosan. - Nono! - intette Hayward pajkoskodva. - Ha az orvosok kiadnák a szakmai titkaikat, még kénytelenek lennének megdolgozni a fizetésükért. - Milyen az én esetem? - Hát... nem mindegy, hogy milyen nevet adunk neki? És ha te elárulnád? Hiszen még én sem tudok jószerivel semmit az esetedr l. Nem gondolod, hogy ideje lenne végre megnyilatkoznod? - Játsszunk inkább egy sakkpartit. - Nem bánom - adta be a derekát Hayward, elfojtva türelmetlenségét. - Már egy hete mindennap sakkozunk. Hajlandó vagyok játszani, ha megszólalsz. Olyan mindegy; ha jól sejti, akkor már úgyis tisztában vannak vele, hogy rájött a cselszövésükre, miért titkolná hát, ami nyilvánvaló. Hagyni kell, hogy próbálják meggy zni az ellenkez jér l. Ha lúd, legyen kövér! A pokolba is! El vette a sakkot és fölállította a figurákat. - Mi az, amit eddig tud az esetemr l? - Nagyon keveset. Az orvosi vizsgálat eredménye negatív. A kórtörténet negatív. Az iskolai eredmények és a szakmai sikerek fejlett intelligenciáról tanúskodnak. Esetenként búskomorsági rohamok, de semmi különös. Az egyetlen pozitív információt az az incidens szolgáltatta, amely miatt bejöttél ide kezelésre. - Azaz, azt akarja mondani, hogy behoztak ide. Miért, az mit árult el? - Ugyan már, ember, elbarikádozod magad a szobádban azzal, hogy a feleséged összeesküvést sz ellened, és azt akarod, hogy az emberek ne vegyenek észre semmit? - De hiszen valóban összeesküdött ellenem, mint ahogy maguk is azt teszik. Fehér vagy fekete? - Fekete; rajtad a támadás sora. Mib l gondolod, hogy összeesküdtünk ellened? - Komplikált ügy, visszanyúlik a gyermekkoromba. Volt azonban egy mostani esetem is. Nyitásként a király futóját a KB3-ra csúsztatta. Hayward fölvonta a szemöldökét. - Pianotámadást kezdesz? - Miért ne? Hiszen jól tudja, hogy magával szemben kockázatos lenne a gambit (parasztáldozattal járó) kezdés. A doktor megvonta a vállát és válaszolt a lépésre. - Mi lenne, ha beszélnél a kora gyermekkorodról? Hátha az többet elárul, mint a mostani események. Gyerekkorodban is úgy érezted, hogy üldöznek? - Dehogyis éreztem! - emelkedett föl félig a székr l. - Gyerekkoromban még biztos voltam magamban. Higgye el, akkor még tudtam! Az életnek volt értelme, és én ezzel tisztában is voltam. Békében éltem önmagammal és a környezetemmel. Az élet jó volt és én is jó voltam, és elhittem, hogy a köröttem él teremtmények is olyanok, mint jómagam. - És valóban olyanok voltak?

- Egyáltalán nem! Különösképpen a gyerekek. Addig azt sem tudtam, mi az a gonoszság, amíg be nem dobtak a többi gyerek közé. Csupa kisördögl És t lem is azt várták, hogy olyan legyek, mint k és játszam velük. - Ezt ismerem, bólintott a doktor. A csoda kényszere. A gyerekek néha elég vadak tudnak lenni. - Félreértett. Itt egyáltalán nem valamilyen egészséges vadócságról van szó; ezek a teremtmények mások voltak, cseppet sem hasonlítottak énrám. Ha közülük valamelyiknek szóba hoztam valamit, amit én fontosnak tartottam, csak értelmetlenül bámultak rám és megvet en röhögtek rajtam. Utána pedig megtalálták a módját, hogy elverjék rajtam a port, amiért azt merészeltem mondani. Hayward bólintott. - Értem, mit akarsz mondani. No és a feln ttek? - Azokkal kissé más volt a helyzet. Kezdetben a gyermekeknek közömbösek a feln ttek vagy mondjuk inkább azt, hogy számomra közömbösek voltak. Túl nagyok voltak hozzám, és békén hagytak, számomra érdektelen dolgokkal foglalkoztak. Csak akkor kezdtem odafigyelni, amikor észrevettem, hogy a jelenlétem befolyással van rájuk. - Hogy érted ezt? - Úgy, hogy a jelenlétemben sohasem csináltak olyasmit, amit a távollétemben. Hayward fürkész tekintettel nézett rá. - Nem gondolod, hogy ez az állításod alapos indoklásra szorul? Honnan tudhatod, hogy mit csináltak akkor, amikor nem voltál a közelükben? A kérdést indokoltnak tartotta. - Onnan - magyarázta -, hogy gyakran rajtakaptam ket, amikor éppen abbahagytak valamit. Ha beléptem a szobába, hirtelen elhallgattak, majd az id járásról, vagy hasonló közömbös témáról kezdtek beszélni. Ezután azt tettem, hogy elrejt ztem és onnan leskel dtem meg hallgatóztam. A feln ttek másként viselkedtek jelenlétemben, mint amikor nem voltam a közelükben. - Azt hiszem, te lépsz. De ide hallgass, öreg fiú, mindez akkor volt, amikor még gyerek voltál. Minden gyerek átesik ezen az életszakaszon. De most, hogy már férfi vagy, méltányolnod kell a feln ttek szempontjait. A gyermekek különleges lények, akiket óvnunk kell - mi mindenesetre óvjuk ket - sok feln tt dologtól. Egész jelbeszédrendszert alakítottunk ki avégett, hogy... - Igen, tudom - szakította félbe türelmetlenül -, ezzel én is tisztában vagyok. Mindazonáltal elég sok olyat tapasztaltam és elég sok olyanra emlékszem, amit azóta sem tudtam tisztázni magamban. És ez csak fogékonyabbá tett, hogy észrevegyem... - Mit? - vetette közbe a doktor. Felt nt neki, hogy a beteg elfordította tekintetét, miközben a bástyával lépett. - Azt, hogy amit az emberek csináltak vagy amir l beszéltek, annak nem volt semmilyen jelent sége. Igazából valami más foglalkoztatta ket. - Nem egészen értelek. - Mert nem akar megérteni. Én ezt mind csupán egy sakkjátszmáért cserébe mesélem magának. - Miért szeretsz annyira sakkozni? - Mert ez az egyetlen dolog a világon, amikor át tudom tekinteni a környezet rendszerét, és meg tudom érteni a szabályok m ködését. Mert itt van körülöttem ez a hatalmas üzem, a városaival, a farmjaival, a gyáraival, a templomaival, az iskoláival, a házaival a vasútjaival, a hullámvasútjaival, a poggyászaival, a fáival, a szaxofonjaival, a könyvtáraival, az emberekkel meg az állatokkal. Emberekkel, akik a megtévesztésig hasonlítanak rám, és akik - ha igaz, amit mondanak nekem - pontosan úgy is éreznek, mint én. De mi az, amivel látszólag el vannak foglalva? Dolgozni járnak, hogy pénzt keressenek, hogy élelmet vásárolhassanak, hogy er t gy jthessenek, hogy munkába mehessenek -, amíg föl nem fordulnak. Hogy aztán vannak-e kisebb-nagyobb variációk a dolgoknak ebben a megszokott rendszerében? Mit

számít az, hiszen el bb vagy utóbb mindenki földobja a talpát. És mindenki arról gy zködött, hogy nekem is be kell állnom ebbe a taposómalomba. De én fütyültem rájuk! A doktor megadóan széttárta a karját és elnevette magát. - Nem vitatkozom veled. Az élet valóban ilyennek látszik, és az is lehet, hogy ilyen hiábavaló. Csakhogy nekünk ez az egyetlen életünk van. Miért ne élveznéd ki a lehet legteljesebben? - Ó nem! - kiáltott föl sértett konoksággal. - Azt hiszi, hogy akármilyen ostobaságot be tud nekem adni, ha rám fogja, hogy elment a józan eszem? Hogy honnan tudom? Onnan, hogy ezt az egész bonyolult színjátékot azzal a rengeteg szerepl vel aligha rendezték meg csak azért, hogy hülyeségeket vagdossunk egymás fejéhez. Valami okának kell lennie, de az egészen más. Egy ilyen kolosszális, bonyolult rültséget, mint ez, ami körülvesz, meg kellett tervezni. És én rájöttem erre a tervre! - No és mi légyen az? Észrevette, hogy a doktor ezúttal is elfordította a tekintetét. - Az egész színjáték arra megy ki, hogy eltereljék a figyelmemet, hogy lekössék az elmémet, hogy megzavarjanak és belebonyolódjak a részletekbe, nehogy az egésznek az értelmén törjem a fejem. És ebben maguk mind benne vannak, kivétel nélkül. - Ujját vádlón a doktorra szegezte. - Megengedem, hogy sokan csak tehetetlen bábok, de maga nem az! Maga egyike az összeesküv knek. Magát azért küldték ide hozzám, hogy lefegyverezzen és rábírjon, hogy eljátsszam a rám osztott szerepet! A doktor várt, hogy lecsillapodjék. Amikor végre szóhoz jutott, ezt mondta: - Nyugodj meg. Tegyük fel, hogy az egész valóban összeesküvés, de honnan veszed, hogy te vagy az a kiválasztott? Hátha valaki mindnyájunkból tréfát z? Hátha én is ugyanolyan áldozat vagyok, mint te? - Elárulta magát! - bökött ismét hosszú ujjával Haywardra a beteg. - Ugyanis az összeesküvés pontosan erre megy ki. Ez a rengeteg lény itt körülöttem éppen azért hasonlít rám, nehogy rájöjjek, hogy az egész színjátéknak én állok a középpontjában. Csakhogy én megleltem a kulcsot, fölismertem azt a matematikailag elkerülhetetlen tényt, hogy én kivételes lény vagyok. Itt legbelül én vagyok. A világ énbel lem terjed ki. Én vagyok a közép. - Megálljunk csak, ember! Hát nem érted, hogy a világ az én szemszögemb l is ugyanúgy látszik? Hiszen ki-ki a világegyetem középpontja... - Nem igaz! Maguk éppen azt akarták elhitetni velem, hogy én csak egyike vagyok a sok millió hozzám hasonlónak. Ez tévedés! Mert ha olyanok volnának, mint én, akkor kapcsolatot tudnék teremteni velük. De nem! Számtalanszor megpróbáltam, de hasztalan. Hiába tártam fel legbels gondolataimat, hátha rábukkanok valamilyen hasonló adottságokkal bíró lényre. És mit kaptam cserébe? Oda nem ill válaszokat, zavaros makogást, értelmetlen káromkodást. Én próbálkoztam. De még mennyire próbálkoztam! Ám odakint nincs semmi, ami szolhatna hozzám - semmi, csak az üresség és a másság! - Várj csak! Azt állítod, hogy a vonal innens végén senki sincs itthon? Nem hiszed el, hogy én tudatos él lény vagyok? Fürkész n nézett a doktorra. - Igen, azt hiszem, hogy maga valószín leg él, ám csak egyike az ellenfeleimnek. Csakhogy ezerszámra helyezett el körülöttem olyanokat, akiknek üres, élettelen az arcuk, a beszédjük pedig csak értelmetlen hangzavar. - Ha egyszer elismered rólam, hogy van énem, akkor miért ragaszkodsz ahhoz, miszerint annyira különbözöm t led? - Hogy miért? Várjon csak! Ezzel hátralökte a székét és a szekrényhez ment. Egy heged tokot vett el . Játszani kezdett. Arcáról egyszeriben leolvadt a szenvedés, a helyét boldog nyugalom foglalta el. Id legesen sikerült visszaidéznie az álmában megtapasztalt érzéseket, anélkül, hogy a hozzájuk tartozó képek visszajöttek volna. A dallamot tételr l tételre röpítette a maga ellenállhatatlan bels logikája. A f tétel diadalmas összefoglalásával fejezte be a játékot és a doktor felé fordult.

- Nos? - H-m-m - hümmögött amaz, és a magatartása a korábbinál is nagyobb óvatosságról árulkodott. - Furcsa egy darab, de figyelmet érdemel. Kár, hogy nem foglalkoztál komolyan a heged vészettel. Híres lehettél volna. De még most sem kés . Miért nem vágsz bele? Úgy tudom, megengedhetnéd magadnak. A beteg sokáig nézte a doktort, aztán megrázta a fejét, mintha el akarta volna oszlatni benne a homályt. - Semmi értelme - jelentette ki megfontoltan. - Az égvilágon semmi értelme. Lehetetlen kapcsolatot teremteni. Egyedül vagyok. - Visszatette a hangszert a tokjába és visszaült a sakktábla mellé. - Azt hiszem, én lépek. - Igen, vigyázz a királyn dre. - Tanulmányozta a táblát. - Nem érdekes - jelentette ki végül. - A királyn re többé nincs szükségem. Sakk. A doktor egy paraszttal elhárította a támadást. - Ügyesen használja a gyalogjait, de én megtanultam kontrázni a lépéseit. Megint sakk, s t ha nem tévedek, matt. A doktor fölmérte a helyzetet. - Nem - szögezte le végül -, nem egészen - és visszavonult a megtámadott mez l. - Nem sakk-matt, csak döntetlen. Igen, megint döntetlen. Fölzaklatta a doktor látogatása. A lényeget tekintve nyilván igaza van, viszont a doktor rámutatott néhány logikai hézagra az érveiben. Logikai szempontból könnyen lehetséges, hogy a világ nem más, mint egy mindenki ellen elkövetett nagy szemfényvesztés. Csakhogy a logika nem jelent semmit - hiszen maga a logika is csalás az megalapozatlan feltételezéseivel és mindent bebizonyító képességével. A világ olyan, amilyen! - és magában hordozza a csalás evidenciáit. De így van-e ez? Mi az, amib l elindulhat? Elválaszthatja-e az ismert tényeket minden mástól, és lehetséges-e kizárólag a tények alapján értelmes magyarázatát adni a világnak olyan magyarázatát, amely egyaránt mentes a logika cs rés-csavarásától és a megalapozatlan tények homályos értelmezését l? Lássuk csak... Els tény: maga. nmagát közvetlenül ismeri. Létezik. Második tény: Az öt érzékszerve nyújtotta bizonyságok, minden, amit lát, hall, szagol, ízlel és tapint testének érzékszerveivel. Ezek szerint lennie kell odakint valaminek, valamilyen másságnak, ami létrehozza mindazt, amit az érzékeivel fölfog. Minden filozófia, amely azt állítja, hogy az anyagi világ odakint csupán a képzeletében létezik, mer ostobaság. De mi van ezen túl? Léteznek vajon harmadlagos tények is, amelyekre támaszkodhatna? Nem, ezt most el kell vetnie. Nem engedheti meg magának, hogy bármit is elhiggyen, amit mondtak neki, vagy amit olvasott, vagy amit igaznak vélt a környez világról. Már csak azért sem adhat ezeknek hitelt, mert összességében mindaz, amit mondtak neki vagy olvasott vagy az iskolában tanult, olyannyira ellentmondásos, olyannyira értelmetlen és mélységesen esztelen, hogy csak azt hiheti el, amir l személyesen is meggy dik. De álljunk csak meg egy pillanatra! Már maga a kijelentése ezeknek a hazugságoknak, ezeknek az esztelen ellentmondásoknak önmagában véve is tény, közvetlen tapasztalat. Ilyen értelemben ezek is adatok, talán nagyon is fontos adatok. A világ, ahogy megmutatkozott a számára, maga az esztelenség, egy rült álma. Csakhogy már gigászi méreteinél fogva is kell benne lennie valamilyen rációnak. Lám, megint csak ott van, ahonnan elindult: mivelhogy a világ nem lehet olyan esztelen, mint amilyennek látszik, ezért csakis szándékosan rendezhették meg, hogy esztelennek t njék, avégb l, hogy elleplezzék el le az igazságot. De hát miért csinálták ezt? És mi az igazság az álság leple mögött? A megtévesztésben is kell lennie valamilyen logikának. Mi a vezérfonal? Nos, el ször is b ségesen ellátták t a környez világra vonatkozó magyarázatokkal, filozófiai, vallási, a “józan észre” hivatkozó érvekkel. Ezeknek a legtöbbje olyannyira esetlen és els látásra is alkalmatlan vagy

értelmetlen, tehát aligha számítottak arra, hogy komolyan veszi ket. Alkalmasint csak porhintésnek szánták ket. Mégis voltak bizonyos alapelemek, amelyek a környez esztelenség megértésére fölkínált magyarázatok mindegyikében ott rejt ztek. Nyilván azt várták t le, hogy ezeket az alapelemeket tegye magáévá. Példának okáért ott van az a mélyen gyökerez megállapítás, mely szerint “emberi lény”, és a lényeget illet en hasonlít azokhoz a milliókhoz, akik körülötte élnek, azokhoz a milliárdokhoz, akik megel zték vagy utána következnek. Ám ez mer ostobaság! Hiszen még egyetlenegyszer sem sikerült érdemi kapcsolatot teremteni azokkal a lényekkel, amelyek annyira hasonllítanak rá, és mégis annyira különböznek t le. A magányosság gyötrelme bírta rá arra, hogy balga módon elhiggye: Alice megérti t, mert maga is olyan lény, mint . De most már tudja, hogy szántszándékkal szemet hunyt ezernyi apró különböz ség fölött, mert képtelen volt megbékélni azzal a gondolattal, hogy megint vissza kell zuhannia a feneketlen magányba. Szüksége volt rá, hogy elhitesse magával: a felesége ugyanolyan él és eleven lény, mint maga, és megérti az bens gondolatait. Párjára talált, és ez elviselhet vé tette a világot, minden szürkeségével, ostobaságával és számtalan apró kellemetlenségével. Langyos boldogságban minden gyanakvását félresöpörte. Engedelmesen elfogadta a neki szánt taposómalmot, egészen addig, amíg egy apró véletlen le nem leplezte a csalást - és többé már nem sikerült legy rnie gyanakvását, amely iszonyú súllyal nehezedett rá, és meger sítve látta gyermekkora keser felismeréseit. Talán kár volt emiatt lármát csapnia. Ha tartja a száját, akkor be sem zárják. Jobb lett volna, ha ugyanolyan ravaszul és körmönfontan jár el, mint azok, nyitva tartja a szemét meg a fülét és kifürkészi az ellene sz tt összeesküvés minden részletét és indokát. És talán arra is rájön, miként járhatna túl az eszükön. De hát nem mindegy, hogy be van zárva, amikor az egész világ egy bolondokháza, amelyben mindenki t rzi. Megzörrent a kulcs a zárban, és felpillantva meglátta a tálcával belép ápolót. - Itt van a vacsorája, uram. - Köszönöm, Joe - mondta kedvesen. - Tedd csak le. - Ma este filmvetítés lesz - folytatta az ápoló. - Nincs kedve megnézni? Hayward azt mondta, hogy... - Köszönöm, de inkább nem. - Pedig jól tenné,- uram - er sködött az ápoló szokatlan hévvel. - Azt hiszem, a doktor szívesen venné. Jó film. És mutatnak egy Miki egér rajzfilmet is... - Már majdnem rábeszéltél, Joe - felelte ernyedt megadással. - Miki egérnek lényegében ugyanaz a baja, mint nekem. De mégsem megyek el. Ma este fölösleges kinyitni a mozit. - Ó, az el adást mindenképpen megtartják, uram. A többi vendég közül sokan kíváncsiak rá. - Igazán? Akkor is fölöslegesen fáradsz, Joe. Én tisztában vagyok az ábrával. Ha én nem megyek el, akkor nincs miért megtartani a vetítést. Kárörömmel nézte a meghökkentett ápoló zavarát. Lehetséges lenne, hogy ezt a lényt valóban olyannak teremtették, mint amilyennek látszik - er s izmok, flegma magatartás, kutyah ség? Vagy a barátságos tekintet mögött nincs semmi, csak egy robot? De nem, valószín bb az, hogy is azokhoz tartozik. Az ápoló kiment, és maga elé húzta a tálcát a vacsorával. Kikanalazta az el re felaprított húsdarabokat. Kanálon kívül nem is adtak más ev eszközt. Ezúttal is mosolyra késztette az óvatosságuk és az alaposságuk. De fölöslegesen aggályoskodnak, eszébe sincs elpusztítani ezt a testet, amíg szolgálatára van az igazság kiderítésében. Hosszú kutató munka vár még rá, miel tt elszánná magát arra a feltehet en jóvátehetetlen lépésre. Vacsora után úgy döntött, hogy jobban rendszerezheti gondolatait, ha leírja ket, szerzett hát papírt. Talán azzal kezdhetné, ha rögzíti azoknak a hitvallásoknak egyik alapvet tételét, amelyeket egész “élete” során belé sulykoltak. Élete? Igen, ez nem is rossz. Leírta hát:

“Azt mondják, hogy x évvel ezel tt megszülettem és y év elteltével meg fogok halni. Arról, hogy hol voltam a születésem el tt és mi lesz velem a halálom után, különféle ügyetlen meséket tálalnak föl nekem, ezek azonban egyt l egyig durva hazugságok, amelyeknek nem is annyira a becsapás, mint inkább a félrevezetés a céljuk. A világ körülöttem minden elképzelhet módon azt bizonygatja, hogy halandó vagyok, s csupán néhány éve tartózkodom itt, és néhány év múlva elmegyek - megsz k létezni. Tévedés - halhatatlan vagyok. Végigmegyek ezen a rövid id pályán; ez a hetven-esztend nyi táv azonban csupán egy véletlen kis szakasz a tapasztalataim síkján. Saját létezésem els dleges evidenciájához képest csupán másodlagos dolog létezésem folyamatosságának érzelmileg meggy bizonyossága. Lehet, hogy zárt kör vagyok, de akár zárt, akár nyitott, nincs kezdetem és nincs végem. Az éntudat nem viszonylagos, hanem abszolút, és sem teremteni, sem elpusztítani nem lehetséges. Az emlékezet viszont, mint az öntudat viszonylagos aspektusa, könnyen manipulálható, és talán meg is semmisíthet . Igaz, a legtöbb felkínált vallás halhatatlansággal kecsegtet, ám csak meg kell nézni, milyen módon teszik ezt. Mert a hazugság akkor lehet a legmeggy bb, ha az igazat nem meggy en mondják meg. Nem is volt szándékukban, hogy elhiggyem. Vigyázat: miért akarták mindenáron elhitetni velem, hogy néhány év múlva meg fogok halni? Erre csak valami nagyon nyomós ok késztethette ket. Élek a gyanúperrel, hogy valamilyen nagyobb változásra készítenek el . Talán dönt fontosságú lesz számomra, hogy kifürkésszem a szándékaikat - remélem, van még néhány évem arra, hogy dönteni tudjak. Nota bene: jobb, ha elkerülöm az olyasféle okoskodást, amire k tanítottak meg. Megint benyitott az ápoló. - A felesége van itt, uram. - Mondd meg neki, hogy t njön el. - Kérem, uram, dr. Hayward nagyon szeretné, ha fogadná t. - Mondd meg dr. Haywardnak, hogy azt üzenem: kit sakkjátékos. - Igenis, uram. - Az ápoló még mindig várakozott. - Akkor hát nem akarja látni a nejét, uram? - Nem, nem akarom látni. Az ápoló távozása után föl s alá járkált a szobában, képtelen volt újra fölvenni a gondolatai fonalát. Alapjában véve tisztességesen bántak vele, amióta idehozták. Méltányolta, hogy külön szobába helyezték, és meg kell hagyni, itt sokkal több id t szentelhet elmélkedésre, mint odakint bármikor. Az igaz, hogy szüntelenül azon voltak, hogy lekössék és eltereljék a figyelmét, ám konokságának köszönhet en megtalálta a rést a szabályok szövedékén és mindennap sikerült néhány órát szakítania az elmélyedésre. De a kutyafáját! Mért akarják mindenáron Alice-t is bevetni, hogy eltereljék a figyelmét? Jóllehet az a feneketlen undor és borzadály, amely iránta elfogta, amikor rádöbbent az igazságra, azóta sima ellenszenvvé és viszolygássá enyhült, érzelmileg mégis fölkavarta, ha megemlítették el tte, kivált pedig ha döntésre késztették vele kapcsolatban. Utóvégre is sok évig a felesége volt. Felesége? Mi az, hogy feleség? Egy hozzá hasonló lélek, lényének kiegészít je, jobbik fele, a megértés és együttérzés menedéke a magány feneketlen bugyraiban. Legalábbis ezt hitte, ezt akarta hinni és makacsul el is hitte sok-sok éven át. A hozzá hasonló lénnyel való társulás éhe elhitette vele, hogy saját magát látja visszatükröz dni azokban a gyönyör szemekben, és kritikátlanul elsiklott az asszony viselkedésében megmegmutatkozó furcsaságok fölött. Mélyet sóhajtott. Már-már meggy zte magát, hogy sikerült levedlenie azokat a tipikus érzelmi reakciókat, amelyeket szabályokkal és példákkal belé neveltek, ám Alice mélyen beivódott a lelkébe és még mindig fájt. Boldog volt vele - lehet, hogy csak kába álom volt az egész? Mindenesetre egy prima, egy gyönyör tükröt adtak neki játékszerül - annál nagyobb bolond volt, hogy mögéje kukkantott. Elcsigázottan visszatelepedett a papír mellé.

“A világnak kétféle magyarázata lehetséges: a hétköznapi, józan ész magyarázata, amely szerint a világ többé-kevésbé olyan, amilyennek mutatja magát, az ember mindennapi cselekedetei és motivációi pedig ésszer ek, és a vallási, misztikus megoldás, amely szerint a világ csak álom, nem létez , nem valóságos, a valóság ott rejtezik valahol a látszat mögött. Hibás - mindkét változat az. A hétköznapi elképzelésnek az égadta világon semmi értelme. Az élet rövid és gondokkal terhes. Az asszony szülte ember bajra születik, mint ahogy a buborék fölfelé száll. Napjai rövidek és meg vannak számlálva. Csupa hiábavalóság és bosszúság. Lehet, hogy ezek az állítások kuszák és helytelenek, ám ez az egyedül helytálló magyarázat a hétköznapi látszatvalóságra. Egy ilyen világban az emberi törekvések csak annyira racionálisak, mint a molylepke vak vonzódása az ég lámpa felé. Az úgynevezett józan ész világa kezdet és vég nélküli, vak és céltalan cikázás. Ami pedig a másik megoldást illeti, ez a felszínén ésszer bbnek látszik, amennyiben elutasítja a “józan ész” mélységesen irracionális világát. Ám ez sem mondható helyes megoldásnak, hanem egyszer en menekülés mindenféle realitástól, amennyiben nem hajlandó elismerni az én és a külvilág között egyedül lehetséges kommunikációnak az eredményeit. Bármilyen gyatra kommunikációs csatorna is az “öt érzék”, de ez az egyetlen csatornánk.” Összegy rte a papírt és fölpattant a székr l. A rend és a logika nem vezet sehová - a válasza csak azért helyes, mert helyesnek látszik. Csakhogy még távolról sem ismeri az összes választ. Mire jó a megtévesztésnek ez a grandiózus skálája, ez a számtalan lény, egész kontinensek, az esztelen történelemnek, esztelen hagyományoknak, esztelen kultúrának ez az aprólékosan, kusza szövedéke? Amikor b ségesen megtenné egyetlen zárka és egy kényszerzubbony? Meg kell tudnia. Valamilyen módon át kell hatolnia az ámítás falán, és ki kell derítenie, mi történik akkor, amikor nem figyel oda. Egy futó pillantásra már sikerült bekukkantania a kulisszák mögé, ezúttal azonban meg kell ismernie az egész gépezetet, tetten kell érnie a bábosokat, amint rángatják a zsinórokat. Nyilvánvaló, hogy els lépésként meg kell szöknie ebb l a diliházból, de ügyesen, hogy azok ne vegyék észre, ne érjenek a nyomába, nehogy alkalmuk legyen berendezni el tte a színpadot. Nem lesz könny dolog. Túl kell tennie rajtuk fondorlatban és agyafúrtságban. Miután ezt így eldöntötte magában, az est hátralév részét annak szentelte, hogy a végrehajtás módozatain törje a fejét. A feladat szinte kivitelezhetetlennek t nt - úgy kell lelépnie, hogy egyszer se lássák meg és végig rejtve maradjon el lük. Úgy kell intéznie, hogy tökéletesen nyoma vesszen, hogy azoknak halvány sejtelmük se legyen róla, hova összpontosítsák az ármányaikat. Ez azzal fog járni, hogy néhány napig le kell mondania az étkezésr l. Rendben van, ezt ki fogja bírni. Ügyelnie kell, nehogy valamilyen szokatlan mozdulattal vagy a viselkedésével id nek el tte fölébressze a gyanakvásukat. Öröm! Körös-körül csupa öröm! Jó érzés volt a hozzá hasonlók között lenni, hallani a minden él l kisugárzó zenét, ahogy az mindig is volt és mindig is lesz, jó volt tudni, hogy körülötte minden él és tud róla, és részesül bel le, mint ahogy is részesül bel lük. Jó volt létezni, jó volt tudni a sokaság egységét és az egyes sókféleségét. Csupán egy kellemetlen gondolat gyötörte - a részletekre már nem emlékezett -, de aztán az egész elillant, soha nem is létezett; nem is tudja, hogy férhetett meg benne. A szomszéd kórterem kora reggeli neszei átitatták az álomittas testet, amely itt szolgált neki, és fokozatosan ráébresztették a kórterem valóságára. Az átmenet annyira zökken mentes volt, hogy tökéletesen emlékezett mindenre, hogy mit és miért csinált. Moccanás nélkül feküdt és élvezte a magára öltött test nyers, ám cseppet sem kellemetlen tunyaságát. Furcsa, hogy minden cselszövésük és agyafúrtságuk ellenére valaha is megfeledkezett róla. De most, hogy kezébe kaparintotta a kulcsot, gyorsan helyére tesz mindent ezen a fura helyen. Rögvest be

fogja hívni ket és meghirdeti az új rendet. El re élvezi öfényessége arckifejezését, amikor rá fog döbbenni, hogy a játszmának vége... A megfigyel ablak kattanása és a zárban megforduló kulcs zörrenése vágta el gondolatai fonalát. A délel ttös ápoló fürgén benyomult a reggelivel és az asztalra helyezte a tálcát. - 'Reggelt, uram. Szép napos id nk van - az ágyba kéri, vagy föl óhajt kelni? Ne válaszolj! Ne figyelj oda! Ne hagyd, hogy eltereljék a figyelmedet! Ez hozzá tartozik a tervükhöz. - De már kés , túl kés ! Érezte, ahogy egyre siklik, zuhan, visszahuppan abba a hamis világba, amelybe bezárták. Minden kicsúszott alóla, egyetlen asszociáció sem maradt, amelyben megkapaszkodhatnék az emlékezete. Semmi sem maradt, csak a veszteség szívfájdító érzése és az elmaradt katarzis éget kínja. - Hagyd csak ott, ahol van. A többit bizd rám. - Rendi-bendi - kedélyeskedett az ápoló, és nagy garral eltávozott, lármásan bezárva maga után az ajtót. Utána még sokáig feküdt, minden idegszála égett a kíntól. Végre kikászálódott az ágyból és határtalan boldogtalanságában megpróbálta a szökési tervre összpontosítani a figyelmét. Ám az a lelki megrázkódtatás, amit a saját létezési síkjáról való hirtelen visszarántás okozott neki, mély sebet ejtett rajta és alaposan fölkavarta a lelkét. Elméje ragaszkodott hozzá, hogy az épít gondolatok helyett a kétségein rágódjék. Lehetséges lenne, hogy mégis igaza van a doktornak és nem az egyetlen, aki nyomorult dilemmájával vívódik? Lehetséges lenne, hogy egyszer en paranoiás és téves önértékelésben szenved? Lehetséges lenne, hogy ebben a ragacsos kulimászban, amely körülveszi, minden egyes lény egy-egy magányos énnek a börtöne, amelyben tehetetlen, vak és néma, örökös és dermeszt magányra van ítélve? És Alice arcán a szenvedés, amelyet okozott neki, valóban h tükre volt a bens gyötrelemnek, és nem puszta színjátszás, amelynek az volt a célja, hogy t engedelmes bábbá alázzák a mesterkedéseikben ? Valaki kopogott az ajtón. - Tessék! - szólt ki anélkül, hogy fölpillantott volna. Nem nagyon érdekelte, hogy ki tolakszik be hozzá. - Drágám - szólította meg egy jól ismert hang tétován. - Alice! - pattant föl meglepetten és a jövevény felé fordult. - Ki engedett be? - Nagyon kérlek, drágám. Látni akartalak. - Ez nem igazság. Ez nem igazság - motyogta inkább maga elé, mint az asszonyhoz. - Miért jöttél ide? Az asszony alakjából nem várt méltóság sugárzott. Bájos gyermekarcát beárnyékolta a bánat, de az alól is kisugárzott a szokatlan eltökéltség. - Szeretlek - mondta csendesen. - El zhetsz magadtól, de azt nem tilthatod meg, hogy szeresselek és megpróbáljak segíteni rajtad. A férfi kínzó tanácstalanságában elfordult. Mégiscsak félreismerte volna t? Mégiscsak megbújna ott e húsból és hangokból összetákolt kerítés mögött egy lélek, amely igazán vágyódik az övéhez? Mintha szerelmesek suttognának a sötétben: - Ugye megértesz engem? - Igen, kicsi szivem, megértelek. - Akkor ugye mit sem számít, mi történik velünk, amíg együtt vagyunk és megértjük... Szavak, szavak, a csupasz falról üresen visszahulló szavak! Nem, lehetetlen, hogy tévedett volna! Tedd újra próbára. - Miért tartattad meg velem azt az omahai állást? - De hát én nem ragaszkodtam hozzá, hogy tartsd meg. Én csupán arra hívtam föl a figyelmedet, hogy kétszer is gondoljuk meg, miel tt... - Hagyjad csak, hagyjad. - Puha kezek és édes arcocska gyöngéd er szakkal mindig meggátolták abban, hogy azt tegye, amit a szíve diktál. És mindig a legjobb szándékkal, a legjobb szándékkal, de úgy, hogy sosem sikerült megtennie azokat a buta, esztelen dolgokat,

amelyekr l pedig bizton tudta, hogy érdemes lett volna megtennie. Gyia, gyia, csak rajta, szüntelenül sarkallta egy angyalarcú zsoké, nehogy egy percre is megállj és elgondolkozz. - Miért akartad mindenáron megakadályozni azon a napon, hogy visszamenjek az emeletre? Az asszony mosolyt er ltetett az arcára, a szemét azonban már elöntötték a könnyek. - Honnan tudhattam volna, hogy ez olyan fontos neked? Nem akartam, hogy lekéssük a vonatot. Kis dolog volt, jelentéktelen semmiség. Maga sem tudta, miért akart mindenképpen visszatérni az emeleti dolgozószobájába, amikor már ott álltak útra készen egy rövid vakációra. Esett az es , és az asszony er sködött, hogy ha nem sietnek, nem érnek ki id ben az állomásra. Saját magát meg a feleségét is meglepte a csökönyössége, amikor hasonló helyzetekben sohasem szokott makacskodni. De most félretolta az asszonyt és fölrohant a lépcs n. Ám még akkor sem történt volna semmi, ha - teljesen fölöslegesen - el nem húzza a hátsó ablakról a függönyt. Igazán kis ügy volt. A ház elüls frontján zuhogott az es . A hátsó oldalon viszont hétágra sütött a nap, es nek semmi jele. Elég sokáig állt ott az ablaknál és bámult a valószer tlen napsütésbe, és próbálta átrendezni magában a saját világegyetemét. Régen elfojtott kétségei egyszerre új megvilágításba kerültek ennek az apró, ám teljességgel megmagyarázhatatlan ellentmondásnak a fényében. Ekkor megfordult, és észrevette, hogy az asszony ott áll a háta mögött. Azóta is hasztalanul próbálja kitörölni az emlékezetéb l azt a kifejezést, amit elkapott az asszony arcán. - Mi van az es vel? - Az es vel? - ismételte az halk, zavart hangon. - Ja, az es vel. Mi lenne? Esik. - Csakhogy a dolgozószobám ablaka el tt nem esik. - Hogyan? Már hogyne esne! Észrevettem, hogy egy pillanatra el bújt a nap a felh k közül, ennyi az egész. - Szamárság! - De drágám, mi köze van az id járásnak hozzád meg hozzám? Mit számít az, hogy esik vagy nem esik? - Félénken odalépett hozzá és apró kezét a karja alá dugta. - Én felelek talán az id járásért? - Szerintem igen. És most menj. Az asszony visszahúzta a kezét, tétován végigsimította az arcát, nyelt egyet és szilárdnak szánt hangon azt mondta. - Rendben van. Elmegyek. De ne felejtsd el, hogy bármikor eljöhetsz, ha akarsz. És ha szükséged van rám, engem megtalálsz. - Megtorpant egy pillanatra, aztán tétován hozzátette: Nem óhajtasz... egy búcsúcsókot adni? De nem válaszolt, sem szavakkal, sem a tekintetével. Az asszony egy darabig még várakozóan nézett rá, aztán megfordult, tapogatózva megkereste a kilincset és elrohant. Az Alice néven ismert lény anélkül, hogy megállt volna alakot váltani, a gyülekez helyre sietett. - Ezt az eseménysort meg kell változtatni. Többé képtelen vagyok befolyásolni a döntéseit. Azok számítottak erre, mégis alaposan fölzaklatta ket a hír. öfényessége az els manipulátorhoz fordult: - Tüstént készülj fel a kiválasztott emlékezetsor összeállítására. Az els operátornak pedig azt mondta öfényessége: - Az extrapolcáió azt mutatja, hogy az ideje szerinti két vagy három napon belül meg akar szökni. Ez az eseménysor els sorban azért mondott cs döt, mert az es zést elmulasztottuk körülötte mindenüvé kiterjeszteni. Vedd ezt figyelembe. - Megkönnyítené a dolgunkat, ha megértenénk a motivációit.

- Dr. Hayward min ségében magam is gyakran gondoltam erre - jegyezte meg öfényessége csíp sen, ám ha megértenénk az indokait, akkor mi is részévé válnánk neki. Ne feledkezz meg a Szövetségr l! Kis híján visszaemlékezett rá. Az Alice néven ismert lény azt mondta: - Legközelebb nem lehetne a Tadzs Mahal sort el venni? Valami oknál fogva azt nagyra becsüli. - Lám, már te is kezdesz hasonulni! - Meglehet. De én nem félek. Meg fogja kapni? - Majd megfontoljuk, öfényessége parancsokat osztogatott: - Az építményeket meghagyni a halasztásig. New York városát meg a Harvard Egyetemet már bontják. Vonjátok ki t azokból a részlegekb l. Mozgás! Bárányi Gyula fordítása

Robert A. Heinlein URAIM, ÜLJENEK LE! Már elég hosszú ideje tébláboltunk ott, kedvem lett volna visszafordulni. Nem volt valami sok látnivaló, viszont minél többet tapasztaltam bel le, annál kevésbé tetszett. Konski éppen a légzsilip visszafelé vezet ajtaját készült kinyitni, amikor történt valami. A Hold gyarmatosításához egyszerre van szükség agorafóbiásokra és klausztrofóbiásokra. Vagy inkább agorafilekre és klausztrofilekre, mert aki egyszer kikerül az rbe, jobb, ha nem rendelkezik semmiféle fóbiával. Ha egy bolygón, annak belsejében vagy éppen a körülötte terpeszked üres térben valami megijeszti az embert, legjobb, ha azonnal a Földanyácskába kapaszkodik. Annak, akinek a terra firmától távol kell megkeresnie mindennapi kenyerét, készséggel kell vállalnia, hogy bezárják egy rozoga rhajóba, amely éppen a koporsójává is válhat. Mindemellett még áz r végtelen, nyílt térségeit l sem szabad visszariadnia. Az rbéliek... akik valóban odakint dolgoznak: pilóták, fedélzeti mérnökök, rnavigátorok és más effélék... mozgástere csak millió mérföldekben mérhet . A Hold gyarmatosítóinak viszont olyan kedélyes alakoknak kell lenniök, akik boldogan turkálnak a felszín alatt, mint valami nyughatatlan pocokfélék. Luna Citybe tett második utam alkalmával meglátogattam a Richardson Obszervatóriumot... egyrészt, hogy megnézzem a “nagy szemet”, másrészt, hogy összekaparjak valami sztorit, ami majd fedezi a szabadságom költségeit. Fölvillantottam az újságíró-igazolványomat, hízelkedtem egy keveset, aminek az lett a vége, hogy maga a f biztos vezetett körül. Kimentünk az északi alagútba is, amelyet éppen akkor fúrtak a leend koronaszkóp tervezett helyszíne felé. Ostoba egy utazás volt, mondhatom. Fölmásztunk egy siklóra, végigsuhantunk a teljesen jellegtelen folyosón, kikecmeregtünk, átbújtunk egy légzsilipen, aztán föl egy másik siklóra és így tovább, ki tudja hányszor. Mr. Knowles közben tájékoztató fecsegessél ütötte agyon az id t. - Ez így ideiglenes - magyarázta. - Amikor elkészül a másik alagút is, akkor keresztben összekötjük ket, eltávolítjuk a zsilipeket, ebbe beépítünk egy északra, a másikba egy délre vezet mozgójárdát és az egész utat alig három perc alatt megtehetjük... akárcsak Luna Cityben... vagy éppen Manhattanben. - És miért nem veszik ki máris azokat a légzsilipeket? - kérdeztem, amint éppen bebújtunk a következ be, már vagy a hetedikbe. - Hiszen a nyomás pontosan egyforma mind a két oldalukon. Knowles gúnyos pillantással mért végig. - Talán csak azért turkál ennek az égitestnek a riasztó jelenségei között, hogy valami falrenget sztorit kanyarítson bel lük?

Elöntött az indulat. - Ide figyeljen - mondtam neki -, rám éppúgy számíthat, mint bármelyik következ szótechnikusra, de ha valami nem kóser ebben a programban, inkább máris forduljunk vissza és felejtsük el az egészet. Nem valami jól viselem el a cenzúrázást. - Ne szívja annyira mellre, Jack - mondta csöndesen... ekkor szólított el ször a keresztnevemen. Megjegyeztem magamban és igazán értékeltem is. - Senki sem szándékozik cenzúrázni. Mindig szívesen m ködünk együtt magukkal, fiúk, de a Holdnak már olyan pocsék sajtója volt nemegyszer eddig is... méghozzá teljesen érdemtelenül. Nem válaszoltam semmit. - Mindenféle mérnöki munkának megvan a maga kockázata - er sködött tovább -, no és, persze az el nye is. A mi embereink nem esnek maláriába és a csörg kígyókra sem kell ügyelniük. Számadatokkal bizonyíthatom, hogy, igazán mindent figyelembe véve, semmivel sem veszélyesebb homoktúrónak lenni itt a Holdon, mint, mondjuk könyvel nek a Des Moines-nél. A Holdban például szinte sohasem fordul el csonttörés, olyan alacsony a gravitáció... az a hivatalnok pedig kockára teszi az épségét, valahányszor be vagy kilép a fürd kádjából. - Oké, oké - akasztottam meg a szólavinát -, mondjuk, hogy a hely biztonságos. De hogy bizonyítja? - Valóban biztonságos. Ezt nem a cég adatai, még csak nem is Luna City statisztikái támasztják alá, hanem a londoni Lloyd's. - Ezek szerint fölösleges légzsilipeket tartanak fönt itt. Minek? - A rengések miatt - nyögte ki némi tétovázás után. - Rengések. Földrengések... akarom mondani holdrengések. - Odapillantottam a mellettünk elsuhanó görbe falra és arra gondoltam, bárcsak mégis inkább a Des Moines-nél lennék. Senki sem örül neki, ha elevenen eltemetik, pláne, ha itt, a Holdban fordul el a dolog... ahol végképp nincs semmi esélye. Nem számít, milyen gyorsan érnek oda a ment k, a tüd mindenképpen kikészül. Nincs leveg . - Nem gyakran fordulnak el - folytatta Knowles -, de mindenre föl kell készülnünk. Ne feledje, hogy a Föld tömege nyolcvanszorosa a Holdénak, tehát az árapálymozgások is nyolcvanszor er sebbek itt, mint a Földön. - Na, menjen már - mordultam közbe. - A Holdon egy csöpp víz sincs. Miféle árapályról beszél? - Az árapálymozgásokhoz egyáltalán nem nélkülözhetetlen a víz. De ne sokat töprengjen rajta, csak simán higgye el. A végeredmény a feszültségek kiegyenlítetlensége. Ezek el idézhetnek bizonyos rengéseket. - Értem - bólogattam. - Mivel a Holdban mindent légmentesen le kell zárniuk, óvatosnak kell lenniük a rengések dolgában is. Ezekkel a zsilipekkel próbáljak korlátozni a veszteségeiket. És persze, magamat máris a leend veszteségek közé képzeltem. - Igen is, nem is. A légzsilipek valóban csökkentik egy-egy baleset kárát, ha most történne, akkor is... de persze szó sincs róla, hiszen ez valóban biztonságos hely. De mindenekel tt azt teszi lehet vé, hogy leveg nélkül dolgozhassunk az újabb szakaszok kiépítésén, közben nem veszélyeztetve a már elkészülteket. Ezenkívül minden szelvénye rugalmasan illeszkedik a másikhoz. Egy tömörebb szerkezet építhet olyan szilárdra, hogy megbirkózzék a rengésekkel, de egy ilyen hosszú valaminek, mint ez az alagút, rugalmasnak kell lennie valamennyire, különben kilyukadhatna. A rugalmas kötés pedig igen nehezen állitható el itt a Holdban. - Miért nem jó rá a gumi? - firtattam. - Elég izgatottnak éreztem magam hozzá, hogy kötözködjek is egy kicsit. - Van otthon egy földi járm vem, már kétszázezer mérföldet futott, mégsem kellett még egyszer sem hozzányúlnom a gumijaihoz, mióta Detroitban fölpumpálták ket. - Magunkkal kellett volna hoznunk az egyik mérnököt, Jack - sóhajtott föl Know-les. - Az illóanyagok, amelyek a gumi rugalmasságát adják, gyorsan elpárolognak a vákuumban és a

gumi rideggé válik. Ugyanez a helyzet a m anyagokkal is. Ha emellett még nagy hidegnek is kitesszük, olyan törékeny lesz, mint a tojáshéj. Miközben Knowles magyarázott, a sikló megállt és mi éppen idejében szálltunk le róla, hogy meglássuk, amint a következ zsilipb l el bújik vagy fél tucat ember, rruhát, jobban mondva afféle búvárruhát viseltek, mivel cs vezetékb l és nem palackból kapták az oxigént és nem volt napellenz arclemezük. A sisakjukat most hátrahajtották, és fejüket kidugták az öltözékük cipzáras nyakrészén, amit l furcsán kétfej eknek látszottak. - Hé, Konski! - kiáltott oda Knowles. Az egyik férfi hátrafordult. Legalább hat láb két hüvelyk magas és még a termetéhez képest is testes. Olyan háromszáz fontnyira becsültem a súlyát, mármint a Földön. - Jé, Mr. Knowles! - kiáltott fel örömmel. - Csak nem azt mondja, hogy fizetésemelést kaptam? - Már így is túl sokat keres, vaskos. Ismerkedjen meg Jack Arnolddal. Jack, ez itt vaskos Konski... mind a négy bolygó legjobb homoktúrója. - Csak négyé? - incselkedett Konski. A jobb karját kihúzta az rruhájából és csupasz kezét felém nyújtotta. Kijelentettem, hogy örülök a találkozásnak és igyekeztem kiszabadítani a kezemet, miel tt összemorzsolná. - Jack Arnold látni szeretné, hogyan szigetelik ezeket,az alagutakat - folytatta Knowles. Tartson velünk. Konski a mennyezetre emelte a tekintetét. - Hmm, hogy mondja, Mr. Knowles... most jut eszembe, hogy éppen lejárt a munkaid m. - Ejnye, vaskos, maga aztán igazán javíthatatlan pénzhajhász. No, jól van... másfélszeres órabér. - Konski erre megfordult és hozzálátott a légzsilip kinyitásához. Az odaáti alagútszakasz éppen olyan volt, mint az, amelyet magunk mögött hagytunk, azzal a különbséggel, hogy még nem voltak benne siklósínek és a világítását ideiglenesen a falakra függesztett lámpák szolgáltatták. Kétszáz lábnyira, az alagút végét kerek kibúvónyílással ellátott rekeszfal zárta le. A kövér férfi követte e pillantásomat. - Az ott a mozgózsilip magyarázta. - Mögötte már nincs leveg . Közvetlenül el tte ássuk az alagutat. - Megnézhetném, most éppen hol ásnak? - Csak ha visszamegyünk és magának is kerítünk egy búvárruhát. Megcsóváltam a fejemet. Az alagútban tucatnyi hólyagféle hevert szerteszét, játéklufihoz hasonlóak. Úgy látszott, hogy a súlyuk pontosan kiegyenlíti a leveg ét. Szabadon lebegtek és nem mutattak hajlandóságot rá, hogy leereszkedjenek vagy fölemelkedjenek. Konski félreütött egyet az útjából és máris válaszolt kimondatlan kérdésemre. - Ezt az alagútrészt épp ma töltöttük föl leveg vel. Ezek a puffancsok kiszaglásszák a hajszálrepedéseket. A belsejük ragadós. Odasimulnak a lyukhoz - magyarázta -, mire a ragasztó beszivárog a résbe és eltömíti. - És elég a végleges javításhoz? - kíváncsiskodtam. - Viccel? Csak éppen megmutatja a javítóknak, hol kell hegeszteniök. - Mutasson a barátunknak egy rugalmas illesztést - utasította Knowles. - Éppen itt jön egy. Az alagútszelvény közepe táján megálltunk és Konski rámutatott egy gy elemre, amely körbefutott az egész falon. - Minden százlábnyi távolságra beillesztünk egy rugalmas ízületet. Üveggyapotból van, és begyömöszöljük a két érintkez acélelem peremei közé. Ezzel némi rugalmasságot kölcsönzünk az egész alagútnak. - Üveggyapottal... légmentes elzárást? - kételkedtem. - Maga a gyapot nem szigetel, csak a tartóer t adja. összesen tíz gyapotréteget hordunk föl, mindegyik között szilikonpasztával. Lassacskán persze az is tönkremegy, de általában öt évig is kitart, miel tt föl kell újítani. Megkérdeztem Konskit, hogy tetszik neki a munkája, hátha el rukkol valami izgalmas sztorival. - Normális meló - vonta meg a vállát. - Nincs vele semmi baj. A nyomás is csak egy atmoszférányi. Ha arra gondolok, amikor a Hudson alatt dolgoztam...

- És tizedrészét kereste, mint itt - vetette közbe Knowles. - Egészen kikészít, Mr. Knowles - tiltakozott Konski. - Nem a pénz a legfontosabb, hanem a munka m vészi jellege. Nézzük a Vénuszt. Ott is ugyanígy fizetnek, de az embernek nagyon észnél kell lennie. Az a lötyedék olyan híg, hogy el ször is le kell fagyasztani. Ott csak igazi keszonmunkások állják meg a helyüket. Ezeknek a fickóknak a jó fele itt csak közönséges bányász... egy kis légembóliától rögtön halálra rémülnének. - Mondja el, vaskos, miért is hagyta ott a Vénuszt! Konski rátartian kihúzta magát. - Nézzük meg talán a mozgópajzsot, uraim? - kérdezte inkább. Már elég hosszú ideje tébláboltunk ott, kedvem lett volna visszafordulni. Nem volt valami sok látnivaló, viszont minél többet tapasztaltam bel le, annál kevésbé tetszett. Konski éppen a légzsilip visszafelé vezet ajtaját készült kinyitni, amikor történt valami. Abban a pillanatban négykézláb álltam és körös-körül töksötét volt. Lehet, hogy föl is üvöltöttem... már nem emlékszem rá. Fájdalmasan csengett a fülem. Megpróbáltam fölállni, de úgy maradtam, ahogy voltam. A legmélyebb sötétség volt, amit addig tapasztaltam, tökéletes feketeség. Egy pillanatra úgy t nt, hogy megvakultam. Egyszer csak belehasított a sötétségbe egy elemlámpa fénysugara, rám világított egy pillanatra, aztán továbbsiklott. - Mi volt az? - ordítottam. - Mi történt? Valami rengés? - Ne üvöltözzön - vetette oda Konski hanyagul. - Nem rengés volt, hanem valami robbanás. Maga jól van... Mr. Knowles? - Azt hiszem - kapkodott leveg után a f nök. - Mi történt? - Nemtom. Nézzünk körül egy kicsit. - Konski fölállt és lámpájával körbevilágított az alagútban, közben halkan fütyörészve. Olyan lámpája volt, amelyet pumpálni kellett. Ütemesen lüktetett. - Nem látok semmi különöset, de hallok valamit... Ó, ó! Anyám! - fénysugara az illesztés aljának egy pontjára szegez dött. A tömít balIonok mind odagyülekeztek. Három máris pontosan ott volt, a többiek lassan szállingóztak odafelé. Miközben néztük, az egyik szétpukkant, ragacsos masszává változott és pontosan megjelölte a lyukat. Az beszippantotta a ballon maradványait és hallhatóan sziszegni kezdett. Most egy másik gördült oda, táncolt egy pillanatig, aztán szintén elpukkadt. Ezúttal kissé tovább tartott, míg a rés magába szippantotta a gumiszer anyagot. - Pumpálja csak egy kicsit, picinyem - nyújtotta át nekem a lámpáját Konski. Jobb karját kicincálta a ruhájából és csupasz kezét odaszorította, ahol abban a pillanatban a harmadik hólyag is elfakadt. - Nos, mi a helyzet, vaskos? - sürgette a választ Knowles. - Nem tudom biztosan. Akkora lyuk lehet, mint a hüvelykujjam... és pokolian szív! - Hogyan keletkezhetett ekkora lyuk? - T lem kérdezi? Meglehet, kívülr l fúródott befelé. - Végül is megtalálta a hibát? - Azt hiszem, igen. Menjen vissza és ellen rizze a mér t. Jack, adja oda neki a lámpát! Knowles visszakacsázott a légzsiliphez. - A nyomás egyenletes! - kiáltott föl szinte azonnal. - Le tudja olvasni a skálát? - ordította neki Konski. - Persze. A skála szerint is egyenletes. - Mégis, mennyit veszíthettünk? - Nem több, mint egy-két fontnyit. Eredetileg mekkora volt a nyomás? - Földi norma szerinti. - Akkor egy font négy tizedet veszítettünk. - Nem rossz. Menjen tovább, Mr. Knowles. Van ott egy szerszámosláda a következ szakaszban, mindjárt a zsilip mögött. Hozzon egy hármas méret tapaszt, vagy nagyobbat!

- Máris. - Hallottuk, amjnt az ajtó kattanva kinyílik, majd visszazárul. Tökéletes sötétségben voltunk megint. Biztosan kiadtam valami hangot, mert Konski rám szólt, hogy tartsam a számat. Máris hallottuk az ajtó újabb nyitódását és beáramlott rajta az áldott fény. - Megtalálta? kiáltotta Konski. - Nem, vaskos. Nem találtam - remegett meg Knowles hangja. - A túloldalon nincs leveg . A zsilip másik ajtaja nem nyílik! - Talán beszorult. - Nem. Megnéztem a nyomásmér t. Az el ttünk lév szelvényben nincs nyomás. Konski füttyentett egyet. - Alighanem meg kell várnunk, míg értünk jönnek. Márpedig, ha így van... tartsa rajtam a fényt, Mr. Knowles. Jack, maga meg segítsen kibújnom ebb l a burokból. - Mit tervez? - Ha már nem tudott foltot hozni, Mr. Knowles, akkor csinálnom kell egyet. Ez a ruha hozzá az egyetlen megfelel anyag itt. - Nekiláttam, hogy kisegítsem bel le. Esetlen munka volt, hiszen közben a lyukon kellett tartania a kezét. - Belegyömöszölhetné az ingemet a résbe - javasolta Knowles. - Ennyi er vel villával is ehetném a levest. Csak a ruha anyaga felel meg. Nincs semmi más anyagunk, amely kibírná a szívóhatást. Amikor kibújt végre bel le, fölszólított, hogy vágjak ki egy darabot a hátából, azután, amikor megvoltam vele, elhúzta a kezét, én meg rányomtam a ruhadarabot a nyílásra. Konski abban a pillanatban ráült. - Tessék - nyögött föl boldogan -, szépen bedugaszoltuk. Most már nincs más dolgunk, csak várnunk kell. Már a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem t le, miért nem ült a résre addig, míg rajta volt a ruha, de nyomban rá is jöttem, hogy az ülepe hullámos volt a benne lév szigetel anyagtól, neki pedig egy sima részre volt szüksége, hogy rányomja a hólyagok után ott maradt ragacsos masszára. - Mutassa csak a kezét! - parancsolt rá Knowles. - Ugyan, semmiség! De Knowles azért csak megvizsgálta. Én is odanéztem és enyhe rosszullét fogott el. Stigmaszer folt volt a tenyerén... jókora, szivárgón vérz , nyilt seb. Knowles nyomókötést csinált a zsebkend jéb l, majd az enyémmel szorosan odakötözte. - Köszönöm, uraim - mormolta Konski, aztán hozzátette: - Jócskán van id nk, amit agyonüthetünk. Mit szólnának egy kis blattoláshoz? - A maga kártyájával? - viccel dött Knowles. - No, de, Mr. Knowles! Különben... nem számít! Egy f mufti különben se hazardírozzon. De ha már a f nökségr l beszélünk, elismeri végre, Mr. Knowles, hogy ez igazi keszonmunka? - Egy egész négy tized fontnyi nyomáskülönbség miatt? - Biztos vagyok benne, hogy a szövetség majd így ítéli meg... az adott körülmények között. - Föltéve, hogy én ülök azon a lukon. - Ugyanaz a mérce dukál a segít knek is. - Oké, maga kapzsi alak... akkor hát háromszoros. - Ez már mindjárt jobban megfelel a maga aranyos természetének, Mr. Knowles. Remélem, jó hosszú várakozás lesz bel le. - Mégis, mit gondol, vaskos, meddig csücsülhetünk még itt? - Hát, nemigen kerülhet nekik többe egy óránál, még ha egyenesen a Richardsontól indulnak is. - Hmm... és mib l gondolja, hogy egyáltalán keresnek majd bennünket? - Ejnye, hát a maga irodájában nem tartják számon, merre jár éppen? - Attól tartok, nem nagyon. Különben is azt mondtam, hogy ma már nem megyek vissza.

Konski elgondolkodott a hallottakon. - De én nem pecsételtem le a kártyámat. Abból csak rájönnek, hogy még idebent vagyok! - Hát persze, majd holnap, amikor észreveszik, hogy a kártyája nem érkezett meg az irodámba. - De az a fafej is ott van a kapunál. Tudni fogja, hogy még hárman bent maradtak. - Föltéve, hogy eszébe jut közölni a váltásával... és föltéve, hogy maga is nem rekedt bent. - Ez bizony megeshet - mormolta Konski töprengve. - Jobb lesz, ha abbahagyja a pumpálást, Jack... csak még több oxigént fogyaszt el vele. Jó ideig kuporogtunk ott a sötétben és azon törtük a fejünket, vajon mi is történhetett valójában. Konski biztos volt benne, hogy valami robbanás lehetett. Knowles azt mondta, hogy egy teherszállító rakéta esetére emlékeztette, amely fölszállás közben felrobbant. Amikor lassan kifogytunk a szóból, Konski elmesélt néhány történetet. Én is megpróbálkoztam eggyel, de olyan ideges... vagyis hogy olyan rémült... voltam, hogy sehogy sem jutott eszembe a csattanója. A legszívesebben csak üvöltöttem volna. Hosszú szünet után Konski szólalt meg els ként: - Csináljon csak egy kis világosságot megint, Jack! Azt hiszem, kiagyaltam valamit. - Micsodát? - kapott a szón Knowles. - Ha lenne egy foltunk, rátehetnénk a ruhámra és valaki elmehetne segítségért. - De nincs oxigén a szkafanderhez. - Pontosan ezért jutott eszembe maga. Ugyanis maga a legkisebb... elég leveg lesz magában a ruhában, hogy keresztül juthasson vele a következ szelvényen... - Nos... oké. De mit használhatnánk föl folt gyanánt? - Éppen rajta ülök. - Hogyan? - Ez a nagy, széles, kerek valami, amin éppen ülök. - Leveszem a nadrágomat... és, ha az egyik sonkámat nekiszorítom annak a lyuknak, az légmentesen le lesz zárva, annyi szent! - De nem... vaskoskám, az nem megy. Gondoljon csak arra, mi történt a kezével? Megindul a szivárgás a b rén át és szépen elvérzik, még miel tt visszaérnék. - Kett az egyhez adok... mondjuk, ötvenet, hogy nem így lesz! - És, ha nyerek, hogyan hajtom majd be? - Micsoda sz rszálhasogató maga, Mr. Knowles! De figyeljen csak ide... rajtam van jó kéthárom hüvelyknyi szalonna. Nem hiszem, hogy túl sokat véreznék. Lesz rajtam egy epernyi piros folt és kész. - Mégsem látom szükségét - csóválta meg a fejét Knowles. - Ha nyugodtan maradunk, több napra is elég itt az oxigén. - Nem is a leveg l van szó, uram... nem vette észre, hogy h vösödik? Én ugyan észrevettem, de nem figyeltem föl rá igazán. Kétségbeejt en nyomorúságos helyzetemben szinte természetes volt, hogy fázom is. Most viszont eljutott a tudatomig a dolog. Amikor elszakadt a tápvezeték, a f berendezések is kikapcsoltak. Egyre hidegebb... hidegebb és hidegebb lesz majd. Úgy látszik, Mr. Knowles is ugyanerre a következtetésre jutott. - Oké, vaskos. Rajta, gyerünk! Én ültem a résre, míg Konski fölkészült. Miután lehúzta a nadrágját, elkapott egy éppen arra cselleng hólyagot, elpukkasztotta és ragacsos anyagát fölkente a jobb ülepére. Miután végzett vele, hozzám fordult: - Oké, fiókám, gyerünk le a fészekr l! - Gyorsan hajtottuk végre a helycserét, hogy ne sok leveg t veszítsünk, bár közben a lyuk dühödtén sziszegett. Kényelmes ez, emberek, akár egy könny fotel - fintorodott el Konski. Knowles sebesen belebújt a szkafanderbe és elsietett. A lámpát is magával vitte. Megint ránk borult a sötétség.

Egy id után meghallottam Konski hangját: - Van egy játék, Jack, amit sötétben is játszhatunk. Tud sakkozni? - Hát, igen... vagyis hogy konyítok hozzá. - Jó mulatság. Sokat játszottam a fölszálló keszonban, amikor a Hudson alatt dolgoztam. Mit szól hozzá, hogy egy húszas legyen a tét, csak hogy izgisebb legyen a dolog. - Akár ezret is mondhatott volna, akkor sem tör dök vele. - Pompás! Király gyalog a király hármasra. - Öö... király gyalog a király négyesre. - Szokványos nyitás, nem igaz? Egy lányt juttat az eszembe, akivel Hobokenben ismerkedtem meg. Amit a lányról mesélt, semmi köze sem volt a sakkhoz, hacsak az nem, hogy is elég közönséges lehetett, bizonyos értelemben. - Király bástyát a királyn bástya négyre. Majd juttassa eszembe, hogy a húgáról is meséljek. Aligha volt mindig vörös a haja, de úgy állította be, mintha az lett volna, így aztán... de bocs. Lépjen! Próbáltam megfontolni a lépést, de a fejem teljesen kiürült. - Királyn gyalog a királyn háromra. - Királyn a királyn bástya háromra. Akárhogy is, az a lány... - és csak folytatta, kimerít részletességgel. Nem volt benne semmi újdonság és kételkedtem benne, hogy egyáltalán megtörtént vele mindez, de azért valahogy mégiscsak földobott. Még vigyorogtam is magam elé a sötétben. - Megint maga jön - fejezte be a sztorit. - Ó! - nem emlékeztem a tábla állására. Gondoltam, jó lesz, ha fölkészülök a sáncolásra, ami mindig elég biztonságos megoldás a játék els szakaszában. - Királyn huszár a királyn bástya háromra. - Királyn el retör és leüti király bástya gyalogját... sakk-matt. Hússzal jön nekem, Jack! - Hohó! Ez nem lehet! - Akarja, hogy elismételjem a lépéseket? - mindegyikre pontosan emlékezett. Magam elé képzeltem ket, aztán fölkiáltottam. - Ó, hogy a fenébe! Szabályos bohócmattot adott! Fölvihogott. - Jobban tette volna, ha a királyn mre figyel és nem arra a vörösre. - Tud még ilyen történeteket? - kacagtam föl hangosan. - Hát persze! - és el is mesélt még egyet. De, amikor biztattam, hogy folytassa tovább, csak annyit mormogott maga elé: - Azt hiszem, most inkább pihenek egy kicsit, Jack. Fölkeltem ültömb l. - Jól van, vaskos? - Nem válaszolt. Kitapogattam hozzá az utat a sötétben. Az arca hideg volt és nem szólalt meg, mikor hozzáértem. Gyengén érzékeltem a szívverését, amint a mellére szorítottam a fülemet, de keze, lába, akár a jégcsap. Úgy kellett félrecincálnom. Egészen odafagyott a nyíláshoz. Éreztem a helyén a jeget és persze tudtam, hogy vérnek kell lennie. Megpróbáltam masszázzsal életet verni bele, de a lék sziszegése nyomban megállított. Lerángattam magamról a nadrágot és páni rettegéssel tapogattam ki a lyuk pontos helyét a sötétségben. Aztán rátelepedtem, magam is a jobb ülepemet szorítva hozzá. Úgy szippantott oda, mint egy er s szivattyú... és jéghideg volt. Mégis úgy éreztem, hogy t z égeti a húsomat. Kis id múltán már nem éreztem semmit, csak tompa sajgást és dermeszt hideget. Végül fény villant valahonnan. Pislákolt egy darabig, azután elt nt megint. Hallottam, amint becsapódik az ajtó. Felüvöltöttem az iszonyattól.

- Knowles! - bömböltem. - Mr. Knowles!... Ismét fölpislákolt a fény. - Jövök, Jack... - Ó, hát megcsinálta! Szóval sikerült! - makogtam. - Nem sikerült, Jack. Nem értem el a következ szelvényt. Éppen eljutottam a zsilipig, amikor elájultam. Elhallgatott, csak a lihegése hallatszott. - Egy egész kráter van ott... - a lámpa fénye megremegett és koppanva leesett a padlóra. - Segítsen, Jack - nyögte panaszosan -, hát nem látja, hogy segítségre van szükségem? Én megpróbáltam... Csak annyit hallottam, hogy megbotlik és elzuhan. Kiabáltam neki, de nem felelt. Megpróbáltam fölkelni, de szilárdan odaragadtam... beszorultam, mint dugó az üvegbe. Arra ébredtem, hogy hason fekszem... alattam tiszta leped . - Jobban érzi magát? - kérdezte valaki. Knowles volt az... fürd köpenybe burkolózva állt az ágyam mellett. - Hiszen maga meghalt - motyogtam felé. - Egy csöppet sem - vigyorgott. - Idejében odaértek hozzánk. - Végül is, mi történt? - meredtem rá, és még mindig nem akartam hinni a szememnek. - Amire gondoltunk... fölrobbant egy rakéta. Egy pilóta nélküli postarakéta elszabadult és telibe találta az alagutat. - És hol van vaskos? - Hahó! Odafordítottam a fejemet. Konski ott hevert mellettem, szintén hason, akárcsak jómagam. - Lóg nekem egy húszassal! - rikkantotta vidáman. - Elismerem... - és azon kaptam magam, hogy minden látható ok nélkül potyognak a könnyeim. - Oké, jövök egy húszassál. De el kell jönnie Des Moines-be, ha be akarja gy jteni. Füssi-Nagy Géza fordítása

Robert A.Heinlein NAGYSZER MEGINT ITTHON! A napfény melege simogatón áramlott be az ablakon. Amikor Allan szemét érte, fölébredt és a feleségét már szintén ébren találta maga mellett. Nagyot sóhajtott és nyújtózkodott. - Ó, drágám, odanézz! Kék az ég... itthon vagyunk! Igyekezz már, Allan! - Haza... vissza a Földre megint! Az asszony szíve hevesen dobogott. - Csak egy pillanat! - A n idegesen téblábolt, míg a férje még egyszer végigfutott a kiürített lakáson. A Hold-Föld járatok teherszállítási tarifái miatt szamárság lett volna hazaszállítaniuk minden holmijukat. A férfi kezében lév táska tartalmán kívül minden egyebet pénzzé tettek. Elégedetten csatlakozott hát az asszonyhoz a felvonónál. Fölmentek a hivatali szintre és megkeresték az ajtót, amelyen a LUNA CITY KÖZÖSSÉGI TÁRSULÁS - Anna Stone, Szolgáltatási Igazgató feliratú tábla díszelgett. Miss Stone komor tekintettel vette át a kulcsaikat. - Mr. és Mrs. MacRae. Szóval mégis itt hagynak bennünket? - Csak nem gondolta, hogy megváltoztatjuk a döntésünket? - vetette oda szúrósan Josephine. - Nem - vonta meg a vállát az igazgató. - Már vagy három éve sejtem, hogy visszamennek... annyit panaszkodtak.

- Hogy én panaszk... Miss Stone, én éppolyan türelemmel viseltem ennek a mesterséges nyomáson tartott egérlyuknak minden kellemetlenségét, mint bárki más. Magát személyesen semmiért sem hibáztatom, de... - Ugyan, ne heveskedj, Jo! - intette nyugalomra a férje. - Sajnálom, Miss Stone - pirult el Josephine arca. - Semmiség. Éppen csak másképpen látjuk a dolgokat. Én már akkor is itt voltam, amikor Luna City mindössze három, olyan alagutakkal összekötött, légszigetelt pléhkunyhóból állt, amelyek között csak négykézláb közlekedhettünk. Feléjük nyújtotta férfiasan szögletes kezét. - Remélem, élvezik majd, hogy ismét földi malacok lehetnek, szintén mondom. Nos, tüzes rakétákat, jó utat és szerencsés földreszállást! - Még hogy földi malacok! - méltatlankodott Josephine, már a felvonóban. - Csak azért, mert ragaszkodunk a szül bolygónkhoz, ahol az ember néha friss leveg t is szívhat... - Hisz te is használod ezt a szót - jegyezte meg Allan. - De csak azokra, akik sohasem voltak távol a Terrától. - Hányszor mondogattuk mindketten, bárcsak lett volna annyi eszünk, hogy sohase jöjjünk el a Földr l. A szívünk mélyén mégiscsak földi malacok vagyunk. - Igen, de azért... ó, Allan, igazán utálatos vagy! Ez életem legboldogabb napja, hát te nem örülsz, hogy hazamegyünk? Igazán nem? - Hogyne örülnék. Nagyszer lesz megint otthon. Lovagolhatunk. Sízhetünk. - És operába járunk. Valóságos, eleven, nagy operaházba. És Allan, egy-két hetet föltétlen el kell töltenünk Manhattanben, miel tt leköltöznénk vidékre. - Mintha az es t akartad volna érezni az arcodon... - Igen, azt is! Mindent egyszerre akarok és már alig várom! Ó, drágám, olyan ez, mint amikor börtönb l szabadul az ember. - És szorosan a férfihoz simult. - Na, ne nyafogj már! - fejtette le magáról az asszony ölel karját Allan, mikor a lift megállt. - Ronda alak vagy, Allan - suttogta a n álmodozón. - Olyan boldog vagyok! Egy pillanatra megálltak a bank folyosóján. A National City Bank hivatalnoka már el készítette az utalványaikat. - Szóval, hazamennek? Itt írják alá és egy-egy ujjlenyomatot is kérek. Irigylem magukat. Majd vadásznak, pecáznak... - Én inkább a szörfözést kedvelem, meg a vitorlázást. - Én meg - f zte hozzá Jo - egyszer en zöld fákat és kék eget szeretnék látni. - Tudom, mit érez - bólogatott a hivatalnok. - De régen volt és milyen messze van. Hát, jó mulatást! Három hónapot vagy tán fél évet is kivettek? - Nem jövünk vissza - jelentette ki Allan határozottan. - Elég volt ebb l az életb l három évig... akár a halak valami akváriumban. - Vagy úgy! - A hivatalnok elébük tolta a papírokat és kifejezéstelen hangon hozzátette: Nos... tüzes rakétákat! - Köszönjük. - Fölmentek a felszín alatti szintre és ráléptek a rakétakikök be viv , az egész várost átszel mozgójárdára. A járda alagútja egy helyen kibukkant a felszínre és túlnyomásos panorámafolyosóvá változott. A nyugati ablaksávon kiláttak a Hold felszínére, a távoli hegyekre és mögöttük a Földre. Hatalmas, zöld és nagyszer látványra a fekete holdi égbolton, a rezzenetlenül fényl csillagok között azonnal könnyeket csalt Jo szemébe. Otthon... az a csodálatos bolygó az otthona! Allan tárgyilagosabban szemlélte, a greenwichi id re gondolt. A napfölkelte vonala éppen megérintette Dél-Amerikát. Nyolc húsz körül járhat az id ... jobb lesz, ha sietnek! A mozgójárdáról lelépve egyenesen barátjaik karjába futottak. Néhányan kijöttek, hogy elköszönjenek t lük. - Hé... hol kóvályogtatok, ti csavargók? A “Manó” hét perc múlva startol. - Ó, mi nem azzal megyünk - dörmögte MacRae -, nem, nem, uram!

- Hogy, nem azzal? Nem mentek? Hát mégis meggondoltátok? - Ne is tör dj vele, Jack! - kacagott föl Josephine. - Inkább az expresszt választottuk. Elcseréltük a helyünket... szóval még jó húsz percünk van. - Ahaa! Egy gazdag turistapár! - Ó, az árkülönbség nem is olyan nagy és semmi kedvem a kétszeri átszálláshoz meg az egész hetes rbéli várakozáshoz, míg végre leszállhatunk, amikor két nap alatt is otthon lehetünk. És az asszony jelent ségteljesen megsimogatta csupasz hasát. - Nem bírja a szabad repülést, Jack - magyarázta Allan józanul. - Igaz, azt én sem... múltkor is egész úton rosszul voltam. De remélem, neked semmi bajod sem lesz, Jo. Már régen hozzászoktál a holdi súlyodhoz. - Meglehet - bólogatott az asszony -, de azért jókora a különbség a hatodrésznyi súly és a súlytalanság között. - Ide figyelj, Josephine MacRae - szólt közbe Jack Crail felesége -, képes vagy kockára tenni az életedet egy atommeghajtású rakétában? - Miféle kockázat, drágám? Hiszen te is az atomlaborban dolgozol. - Hmmm! A laborban megteszünk minden óvintézkedést. A Kereskedelmi Bizottságnak sohasem kellett volna engedélyeznie ezt az expresszjáratot. Lehet, hogy kicsit régimódi vagyok, de én ugyanazon az úton megyek vissza, ahogyan jöttem... az rkiköt n és Égi New Yorkon keresztül, jó öreg, megbízható, folyékony hajtóanyagú rakétán. - Ne ijesztgesd már, Emma! - intette le a feleségét Crail. - Régen gatyába rázták már ezeket az új hajókat is. - Mégsem hiszek bennük. Én... - Ugyan, hagyjuk - szólt közbe Allan -, a dolog el van intézve, és különben is még oda kell érnünk az expressz kilöv állásához. Viszlát. Mindenki! Köszönjük, hogy kikísértetek, örömünkre volt az ismeretség. Ha visszatértek ti is az Úr országába, keressetek föl bennünket! - Viszontlátásra, gyerekek! Isten veled, Jo... minden jót, Allan! Add át üdvözletemet a Broadwaynek! Sok szerencsét... föltétlenül írjatok! Viszlátásra! Jó utat! Tüzes rakétákat! Fölmutatták a jegyeiket, beléptek a légzsilipbe és bemásztak a kiköt és a tulajdonképpeni kilöv állomás között közleked repül be. - Csatolják be magukat, emberek! - szólt hátra a válla fölött a pilóta. Jo és Allan sietve letelepedett ülésére. A zárólemez föltárult, kinyílt el ttük a légmentes alagút, öt perc múlva bukkantak el vagy húszmérföldnyire, a dombok mögött, amelyek Luna City völgyét védelmezték az expresszjáratok radioaktív lobbanásaitól. A “Karvaly” fedélzetén egy misszionárius családdal osztoztak egy kabinon. Doktor Simmons tiszteletes úgy érezte, meg kell magyaráznia, miért utazik ilyen fény körülmények között. - A gyerek miatt - mormolta, mialatt a felesége bepólyálta a csöppnyi kislányt a két feln ttülés között függ ágyszer en kifeszített gyorsulási bölcs be. - Még sohasem járt az rben, ezért nem kockáztatjuk, hogy napokig egyfolytában rosszul legyen. A sziréna figyelmeztet b dülésére valamennyien beszíjazták magukat. Jo érezte, amint hevesen dobban a szíve. Végre... végre-valahára! A hajtóm vek felbömböltek és belepréselték ket a párnázott hever kbe. Jo sohasem gondolta volna, hogy valaha ilyen nehéznek érzi majd magát. Rosszabb volt, sokkal rosszabb, mint annak idején idefelé. A gyerek a gyorsulás egész ideje alatt rémülettel a szemében sírdogált. Végtelen hosszú id után rájuk tört a súlytalanság, amint a hajó normális utazósebességére váltott. Amikor a szörny , bénító súlytól megszabadult, Jo a szívét is olyan könny nek érezte, akár a testét. Allan kikapcsolta fels biztonsági övét és fölült. - Hogy érzed magad, kicsim? - Ó, pompásan! - Jo is kikapcsolta magát és feléfordult. Hirtelen csuklott egyet. - Legalábbis azt hiszem - tette hozzá.

Öt perccel kés bb már nem hit dolga volt számára az egész. A legszívesebben helyben meghalt volna. Allan kilebegett a fülkéb l, megkereste a hajó orvosát, aki beadott az asszonynak egy injekciót. Megvárta, míg hatni kezd a nyugtató, akkor kivonult a szalonba, hogy kipróbálja saját, rbetegség elleni receptjét, a “mamaféle tengeribetegség-pirulát” egy kis pezsg vel leöblítve. Azonnal rá kellett jönnie, hogy ez a két csodaszer most nem segít rajta... vagy talán nem kellett volna összekevernie ket. A kis Glória Simmons nem volt rbeteg. Mulatságosnak találta a súlytalanságot és vígan elpattant a padlóról és bocskázott a mennyezet felé hol fejjel föl, hol fejjel lefelé, akár egy megszédült léggömböcske. Jo kábultan arra gondolt, hogy elkapja a gyereket, ha netán felé vet dik, de még ez is túl nagy er feszítés lett volna számára. A súlyos nyomás érzetét kelt fékezés megkönnyebbülést jelentett a szédít hányinger után... kivéve a kis Glóriát. Fájdalmában és rémületében ismét fölsírt, mialatt anyja próbálta megnyugtatni. Apja közben imádkozott. Hosszú, hosszú id múltán könny ütközést éreztek és megszólalt a sziréna. Jo nagy nehezen fölemelte a fejét. - Mi történt? Csak nem valami baleset? - Nem hinném. Alighanem leszálltunk. - Lehetetlen. Még biztos fékezünk. Olyan nehéz vagyok, mint az ólom. - Én is - mosolyodott el halványan Allan. - A Föld tömegvonzása... nem emlékszel rá? A gyerek meg csak bömbölt rendületlenül. Elköszöntek a hittérít családtól, miután Mrs. Simmons úgy döntött, hogy megvárják az rkiköt utaskísér jét. A MacRae házaspár, egymást támogatva kikecmergett a hajóból. lehetetlen, hogy ez csak a tömegvonzás - panaszkodott Jo, amint megpróbálta kihúzni a lábát a láthatatlan futóhomokból. - Nemegyszer edzettem földi gravitációs centrifugában a sporttelepen odahaza... akarom mondani Luna Cityben. Az rbetegségt l vagyunk ilyen gyöngék. - Úgy lehet - nyugtatta magát Allan is. - Két napja egyébként semmit sem ettünk. - Ó, hát te sem ettél, Allan? - Nem. Legalábbis nem rendesen, hogy úgy mondjam. Te éhes vagy? - Mindjárt éhen halok. - Mit szólnál egy vacsorához Kean fogadójában? - Nagyszer ! Ó, Allan, hát végre itt vagyunk! - és az asszony szemét ismét elöntötték a könnyek. Még egyszer találkoztak Simmonsékkal, miután lesiklottak a Hudson völgyén a Nagy Központi Állomásra. Mialatt a siklópálya végénél a csomagjukra vártak, Jo meglátta, amint a tiszteletes úr nehézkesen kikászálódik a következ siklófülkéb l, karján a kislánya, a felesége pedig a nyomában. Óvatosan letette a gyereket. Glória egy pillanatig megállt pufók lábacskáin, azután megremegett és letottyant a padlóra. Elnyúlt a földön és halkan vinnyogott. Egy rhajós, az egyenruhája szerint pilóta lehetett, magállt mellettük egy pillanatra és szánakozón nézett a kicsire. - A Holdban született? - kérdezte. - Igen, uram - kerekedett fölül Simmons udvariassága a megpróbáltatásain. - Vegye föl és vigye a karján. Újra meg kell tanulnia járni. Ezzel az rhajós szomorúan megcsóválta a fejét és továbbsiklott. Simmons még bánatosabban letelepedett a gyerek mellé a padlóra, ügyet sem vetve rá, milyen koszos. Jo túl gyöngének érezte magát, hogy segítsen neki. Körülnézett, hátha Allan... de a férfi az éppen megérkez csomagjukkal foglalatoskodott. A táska lehuppant a lába elé, mire utánanyúlt, hogy fölvegye. Hirtelen ostobán tehetetlennek érezte magát. Úgy t nt, mintha odaszögezték volna a padlóhoz. Tudta, mi van benne: mikrofilmek, színes fölvételek, egy-két emléktárgy, tisztálkodószerek, néhány nélkülözhetetlen apróság... az egész nem több huszonöt fontnál. Lehetetlen, hogy olyan nehéz, amilyennek t nik.

Mégis az volt. Rég elfelejtette, mekkora súly ötven font a Földön. - Hordárt, uram? - az alak szes volt és sovány, mégis játékos könnyedséggel kapta föl a csomagot. - Gyerünk, Jo! - kiáltotta a feleségének, és bambán a hordár nyomába eredt. A férfi lelassított, hogy fölvegye a lépést a kimérten tipeg Allannel. - Most érkeztek a Holdról? - kérdezte. - Hmm, igen. - Szállást foglaltak? - Nem. - Akkor jöjjenek utánam. Van egy barátom a Commodore recepcióján. Elvezette ket a Concourse mozgójárdáig, azzal pedig a szállodához. Túl fáradtak voltak hozzá, hogy az étteremben vacsorázzanak. Allan a szobájukba rendelte az ételt. Kés bb Jo elszenderedett a forró vízzel teli fürd kádban, alig tudta kicsalogatni bel le... annyira tetszett neki a víz fölhajtóereje. Azzal gy zködte, hogy egy habszivacs matrac majdnem olyan kényelmes. Szokatlanul korán aludni tértek. - Allan! Allan! - riadt föl az asszony hajnali négy körül. - Áááh! Mi baj van? - tapogatózott Allan a lámpa kapcsolója után. - Óó... semmi, azt hiszem. Azt álmodtam, hogy megint a hajóban vagyunk. A hajtóm ve megbolondult, nem lehetett megállítani. De mit l ilyen fülledt itt a leveg ? Iszonyúan hasogat a fejem. - Hogyan? Nem lehet fülledt. Ez a szoba légkondicionált. - Allan beleszaglászott a leveg be. Igaz, nekem is megfájdult a fejem - ismerte el. - Oké, csinálj már valamit! Nyisd ki az ablakot! A férfi kikászálódott az ágyból, a bezúduló kinti leveg l összerázkódott és sietve visszabújt a takaró alá. Az jutott az eszébe, vajon hogy tud majd aludni a nyitott ablakon beáramló városi zajtól, amikor ismét megszólalt a felesége: - Allan! - Igen. Tessék? - Fázom, édes! Odabújhatok hozzád? - Hát persze. A napfény melegen, simogatón áramlott be az ablakon. Amikor Allan szemét érte, fölébredt és a feleségét már szintén ébren találta maga mellett. Nagyot sóhajtott és nyújtózkodott. - Ó, drágám, odanézz! Kék az ég... itthon vagyunk! Már el is felejtettem, milyen csodás ez a látvány. Igazad van, nagyszer ismét itthon. Hogy érzed magad? - Sokkal jobban. És te? - Én is... azt hiszem - és lerúgta magáról a takarót. Jo fölszisszent és gyorsan visszarántotta. - Jaj, ne csináld ezt! - Hmmm?! - Anyuka ügyes, nagy fiacskája kibújik és becsukja azt az ablakot, míg anyu itt melegszik a takaró alatt. - Jól van... jól van. - Könnyebben mozgott már, mint el este, de azért jó volt visszabújni az ágyba. Miután elhelyezkedett, szemébe ötlött a telefon és rákiáltott: - Szobaszolgálat! - Parancsoljon, kérem - válaszolt a készülék lágy, alt hangon. - Narancslevet és kávét két személyre... a legjobb fajtából... hat tojásból rántottát, közepesen átsütve és egy nagy adag búzakenyér-pirítóst. Ezenkívül küldje fel a Times és a Saturday Evening Post egy-egy számát. - Tíz perc. - Köszönöm. - A zsúrkocsi borotválkozás közben csöngetett. Beengedte és az asszonynak az ágyban szolgálta föl a reggelit. Étkezés után letette az újságot és odafordult Jóhoz: - kidugnád az orrodat abból a magazinból? - Örömmel. Ez a vacak túl nagy és nehéz, alig bírom már tartani. - Miért nem rendeled meg a holdi kiadást Luna Cityb l? Alig kerülne nyolcszor vagy tízszer többe.

- Ne butáskodj! Különben is, mi jár az eszedben? - Nem bújnál el abból a kis puha-pihe fészekb l, és jönnél velem, hogy vásároljunk valami ruhafélét? - Ö-hohó! Inkább nem. Semmi kedvem holdi ruhában sétafikálni odakint. - Attól félsz, hogy megbámulnak? Utóbb még vénségedre leszel szégyenl s? - Nem, nem uram, csak semmi kedvem a kinti leveg n járkálni hatunciányi nejlonban és egy mezítlábas szandálban. El bb valami melegebb ruhát szeretnék. - Ezzel még mélyebben beásta magát a takarók alá. - Lám csak a tökéletes pionírasszony! Inkább jöjjön föl valami szabó? - Azt nem engedhetjük meg magunknak. Különben is... te mindenképpen kimégy. Vegyél nekem valami vacak rongyot, csak meleg legyen! - Már nemegyszer megpróbáltam vásárolni neked valamit - makacskodott MacRae. - Csak még most az egyszer... kérlek. Ugorj be Sakshoz és vegyél egy kék gyapjúdzsörzé ruhát, tizes méret t. Meg egy pár harisnyát. - Háát... jól van. - Köszönöm, báránykám. Én sem lazsálok majd... Karhosszúságnyi listám van azokról, akiket föl kell hívnom, megígértem, hogy meglátogatom ket vagy velük ebédelek. Allan el ször magának vásárolt be. Egy szál sortja és vékony kezeslábasa annyit ért, mint hóviharban a szalmakalap. Nem volt igazán hideg, s t a nap egészen melegen sütött, aki viszont az állandó hetvenhét Farenheit-fokhoz szokott, mégiscsak fázott odakint. Igyekezett hát az út jó részét a föld alatt és az ötödik sugárút árkádjainak védelmében megtenni. Gyanította, hogy az eladó olyan ruhákat sózott rá, amelyekben ágrólszakadt mucsainak nézett ki. De legalább melegek voltak. Persze nehezek is. Csak fokozták a mellében érzett sajgást és még esetlenebbül mozgott bennük. Elgondolkodott rajta, vajon mennyi id múlva érzi maga alatt a régi, földi lábát? Egy anyáskodó eladón segített teljesíteni Jo rendelését és még egy meleg sálat is megvetetett vele. Megindult visszafelé, botladozott a csomagok súlya alatt és hiábavalóan próbált leinteni egy földi taxit. Úgy látszott, hogy mindenki ész nélkül rohan valahová. Egyszer egy tizenéves kölyök kis híján fellökte és még rá is förmedt: - Nézz az orrod elé, Józsi! - És máris továbbnyargalt, miel tt bármit válaszolhatott volna neki. Mikorra visszaért, minden tagja sajgott és csak egy jó, forró fürd járt az eszében. De nem lehetett része benne. Jónak vendége volt. - Mrs. Appleby, ez itt a férjem... Allan, hadd mutassam be Emma Crail édesanyját! - Ó, hogy van, doktor... vagy inkább professzor? - Mister... - ...mikor meghallottam, hogy itt vannak a városban, egy percig sem bírtam tovább, azonnal hallani akartam az én szegény kis aranyoskámról. Hogy van? Nagyon sovány? Jól néz ki? Ezek a mai lányok... hányszor, de hányszor mondtam neki, hogy néha menjen ki a leveg re... én mindennap nagyokat sétálok a parkban... és nézzenek rám! Küldött magáról egy képet... itt is van nálam, valahol... legalábbis azt hiszem... de azon csöppet-sem jól néz ki, egészen alultáplált! Azok a mesterséges ételek... - Egyáltalán nem fogyaszt mesterséges ételeket, Mrs. Appleby. - ...nyilván teljesen ehetetlenek, biztos vagyok benne, az ízükr l nem is beszélve! Hogy, mit mondott? - Hogy a lánya nem szintetikus ételeken él - ismételte meg Allan. - Friss gyümölcsb l és zöldségb l néha még túl sok is van Luna Cityben. A légkondicionált ültetvény... hiszen tudja. - Pontosan ezt mondom, szintén bevallom, fogalmam sincs, hogyan varázsolnak el ennivalót a légkondicionáló berendezésekb l ott, a Holdon... - A Holdban, Mrs. Appleby. - ... de az semmiképpen sem lehet egészséges. A mi légkondicionálónk is folyton elromlik otthon és a lehet legrondább b zöket bocsátja ki magából... egyenesen elviselhetetlen, drágáim... az ember azt hinné, hogy igazán csinálhatnának ilyen egyszer szerkezeteket, mint

egy légkondicionáló, hogy az rendesen m ködjön... bár, ha arra gondolok, hogy még valami szintetikus ételt is kiszednek bel le, hát... - Mrs. Appleby... - Igen, doktor. Mit mondott? Képtelen vagyok... - Mrs. Appleby - mormolta MacRae elkeseredetten -, Luna City légkondicionált ültetvénye egy hidroponikus kert, tartályokban növekv , zöldell növények. Kivonják a leveg la szén-dioxidot és oxigént juttatnak vissza helyette. - De... teljesen biztos ebben, doktor? Emlékszem, Emma azt mondta, hogy... - Ez egészen biztos. - Nos... nem teszek úgy, mintha igazán érteném ezeket a dolgokat... én afféle m vészlélek vagyok. Szegény Herbert gyakran mondogatta... tudja, volt Emma apja. Egyszer en beletemetkezett a mérnöki munkájába, de én mindig gondoskodtam róla, hogy jó zenét hallgasson és elolvassa a legjobb könyvek rezüméit. Attól tartok, hogy Emma teljesen az apjára ütött... legjobban azt szeretném, ha föladná azt az ostoba munkát, amiben nyakig benne van. Aligha n nek való tevékenység, nincs igazam, Mrs. MacRae? Mindenféle atomok és neutronok, meg mindenféle egyebek, amik a leveg ben keringenek. Mindig elolvasom, amit róluk írnak a Népszer Tudomány cím rovatban, a... - Nagyszer en ért hozzá és úgy t nik, szereti is. - Háát, alighanem, valóban. Az a legfontosabb, hogy az ember örömét lelje abban, amit csinál, akármekkora szamárság is legyen. De én mégis aggódom a gyermekemért... eltemetve, a civilizációtól távol, nincs mellette egy magafajta, akivel beszélgessen, nincs színház, m vészi élet, társaság... - Luna Cityben megvan minden sikeres broadwayi darab sztereofölvétele - jegyezte meg Jo némi éllel. - Ó! Valóban? De az mégsem olyan, mintha valóban elmegy a színházba az ember, drágám. Itt az el kel társaságról van szó. Tudja, amikor én kislány voltam, a szüleim... - Egy óra van - szólt közbe Allan. - Ebédeltél már kedvesem? - Ó, egek ura! - emelkedett föl ültében Mrs. Appleby. - Máris rohannom kell! - A ruhatervez m... igazi zsarnok, viszont egyenesen zseniális... meg kell adnom a címét! B bájos volt ez a csevegés, aranyoskáim, és nem tudom eléggé megköszönni, hogy mindezt elmesélték az én szegény kicsikémr l. Azt szeretném, ha neki is lenne annyi esze, mint maguknak. Tudhatja, hogy bármelyik pillanatban kész vagyok otthont nyújtani neki... és a férjének is, ha már err l van szó. Jöjjenek majd, látogassanak meg, gyakran. Szeretek elbeszélgetni olyanokkal, akik a Holdon jártak... - A Holdban. - Valahogy közelebb érzem magam t le az én drágámhoz. Nos, akkor, viszontlátásra! - Allan, azonnal innom kell valamit - szólalt meg Jo, amint a n után becsukódott az ajtó. - Én is úgy érzem. Jo hamar végzett a bevásárlással. Rendkívül fárasztó volt. Négyórakor már a Central Parkban kocsikáztak, élvezték az sz látványát, a konflislovak patkócsattogását. A helikoptereket, a galambokat, a kondenzcsíkot az égen, ahol az “Antipodes” rhajó elhaladt... mindez idilli szépséggel és ünnepélyességgel ölelte körül ket. - Allan, hát nem gyönyör ? - nyelte le Jo a torkát szorongató gombócot. - Csodálatos. Igazán pompás, hogy visszajöttünk. Mondd csak, észrevetted, hogy már megint föltúrták a Negyvenkettedik utcát? Szobájukba visszaérve Jo lerogyott az ágyra, Allan pedig sietve lerúgta a cip jét. Letelepedett, a lábát masszírozta, úgy dörmögte maga elé: - Egész este mezítláb maradok. Te jó ég! Hogy sajog a talpam! - Az enyém is. De ne feledd, szívem, hogy ma este apádékhoz vagyunk hivatalosak. - Affene! Err l teljesen megfeledkeztem. Mi a csuda jött rád, Jo? Hívd föl és halaszd el a dolgot! Még mindig félholtak vagyunk az utazástól.

- De Allan, hiszen egy csomó barátodat meghívta! - T zgolyók és nyálkás penész! Hiszen nincsenek is igazi barátaim New Yorkban. Halasszuk a jöv hétre! - A jöv hétre? - Hmmm... tudod mit, Allan? Költözzünk máris vidékre! - Jo szülei hagytak nekik egy kis tanyát, egy elhagyott farmot Connecticutban. - Mintha pár hetet színházba járással és koncertlátogatással akartál volna eltölteni. Mi ez a hirtelen változás? - Mindjárt megmutatom. - Ezzel az asszony az ablakhoz lépett, amely dél óta nyitva állt. Nézd az ablakpárkányt! - És belerajzolta neve kezd bet it a porba. - Allan, ez mocskos! - Igazán nem várhatod el, hogy tízmillió ember még a port se verje föl. - De Allan, ezt az egészet beszívjuk a tüd nkbe! Hát így tartják be a szmogellenes törvényeket? - Ez nem szmog, csak a normális, városi szennyezés. - Luna Cityben ilyesmi nem fordulhatott el . Ott addig viselhettem egy fehér ruhát, míg bele nem fáradok. Itt még egy napig sem maradna tiszta. - Manhattan fölött nincs tet és légsz sincs minden utcasarkon. - Márpedig ráférne. Itt vagy megfagyok, vagy megfulladok. - Én meg úgy emlékszem, hogy az es t akartad érezni az arcodon. - Ugyan, ne bosszants! Hát persze, csak kint, a tiszta zöldben. - Oké. Én is mindenképpen bele akarok kezdeni a könyvembe. Mindjárt föl is hívom a gazdatisztedet. - Én már fölhívtam ma reggel. Akármikor beköltözhetünk. Azonnal hozzálátott a berendezkedéshez, amint megkapta a levelemet. Apja házában ugyan állófogadás volt, de Jo mégis azonnal leült és odavitte magának az ételt. Allan is legszívesebben leült volna, de díszvendégi min ségében kénytelen volt talpon maradni a fájós lábán. Apja a büfépult el tt kapta el. - Gyere csak, fiam, ezt a libamájat kóstold meg! Biztosan ízlik majd a zöld-sajt-diéta után. Allan elismerte, hogy tényleg kit . - Idesüss, fiam, föltétlenül mondanod kell valamit a holdi kalandjaidról ennek a vendégseregnek. - Nem lesz beszéd, papa. Olvassátok el, amit a National Geographic ír! - Ugyan, ne csacsiskodj! - fordult meg az öreg. - Hé! Mindenki! Egy kis csöndet! Allan szeretné elmondani nekünk, hogyan élnek a Lunatikusok! Allan összeharapta az ajkát. Az igaz, hogy Luna City lakói használták maguk között ezt a szót, de itt valahogy egészen másképpen hangzott. - Igazán nincs semmi különös mondanivalóm. Menjenek, fogyasszanak tovább! - Te csak beszélj, mi meg majd eszünk! - Mondd el, milyen az a Lúúna City! - Láttad a Holdbéli Heged st? - Gyerünk, Allan, mesélj! Milyen az élet a Holdon? - Nem a Holdon! Holdban! - Mi a különbség? - Háát, azt hiszem, semmi. - Tétovázott. Valóban nem volt rá semmiféle ésszer magyarázat, hogy a Hold gyarmatosai miért hangsúlyozzák annyira, hogy a Föld kísér jének felszíne alatt élnek, mégis ugyanúgy bosszankodott, mint San Francisco lakói, ha csak úgy Frisco-ként emlegetik a városukat. - Mi csak úgy mondjuk, hogy a Holdban. Nem sok id t töltünk a felszínen, kivéve azokat, akik a Richardson Obszervatóriumban dolgoznak, no meg a földerit ket, meg más hasonlókat. A lakóépületek, természetesen odalent vannak. - Miért természetesen? Talán a meteoroktól félnek? - Nem jobban, mint bárki itt a villámoktól. A hideg és a h ség elleni szigetelés és a biztonságos légelzárás miatt költöztünk a felszín alá. Így mindezek a dolgok kevesebbe

kerülnek. A talajt könny megmunkálni, az üregek meg úgy viselkednek, mint a vákuumpalack egy termoszban. Valóban légüresek. - De, Mr. MacRae - szólt közbe egy komoly tekintet hölgy -, nem sajog a fülük a nagy nyomás miatt? - Itt is pontosan akkora a nyomás - intett közbe Allan széles mozdulattal -, tizenöt font. A n elcsodálkozott, majd hozzátette: - Iigen, elhiszem, de mégis, valahogy nehéz elképzelni. Alighanem szörnyen érezném magamat légmentesen bezárva egy barlangba. Gondolja csak el, ha elszabadulna valami! - A tizenöt fontos nyomás fönntartása semmi gondot sem okoz. Mérnökeink pedig nemegyszer négyzethüvelykenkénti több ezer fontos nyomás alatt is dolgoznak. Különben is, Luna City éppen úgy szelvényekre oszlik, akár egy hajó. Eléggé biztonságos. A hollandok magas töltések mögött élnek. Odalent, a Mississippi mellett is micsoda gátak vannak! Azután a föld alatti vasút, az óceánjárók, repül gépek... ezek is mind mesterséges életterek. Luna City csak azért t nik olyan furcsának, mert messze van. - Számomra mégis ijeszt - rázkódott meg a n . Ekkor egy izgága emberke tolakodott el . - Mr. MacRae, föltéve, hogy az egész valóban érdekes a tudomány számára, mégis, mi értelme az adófizet k pénzét egy holdbéli kolónia fenntartására pocsékolnunk? - A kérdésében a válasz is benne rejlik - felelte neki Allan kimért lassúsággal. - Mégis, mivel igazolhatja az egészet? Nem mondaná meg, uram? - Semmi szükség holmi igazolásra. A holdi kolónia költségei már többszörösen megtérültek. A hold vállalatai mind nyereségesen m ködnek. Az Artemis Bányák, az rutazási Vállalat, az rfölderítési Hivatal, a Diana Üdül város, az Elektronikai Kutatóintézet, a Holdi Biológiai Laboratóriumok... nem is szólva a sokféle Rutherford vállalkozásról... nézzen csak utána! Azt elismerem, hogy a Kozmikus Kutatási Program megcsapolja egy kicsit az adófizet k zsebét, mivel az a Harriman Alapítvány és a kormány intézménye. - Egyszóval elismeri. Nos, ez a dolog lényege. Allan lába ekkor már valóban pokolian sajgott. - Miféle lényeg? A történelem során a kutatási költségek mindig megtérültek. Ezzel hátat fordított az emberkének, hogy még egy kis libamáj után nézzen. Ekkor egy férfi érintette meg a karját. Allan egy régi iskolatársát ismerte föl benne. - Allan, öregfiú, minden elismerésem azért, ahogy leráztad a vén csótányt. Igazán ráfért... azt hiszem valami radikálisféle. - Nem lett volna szabad így elvesztenem a türelmemet - fintorodott el Allan. - Nagyon is jól tetted. Különben ide figyelj, holnap este egypár vidéki vásárlót körbekalauzolok a tüzes éjszakai életben. Tarts velem. - Szívb l kösz, de holnap vidékre költözünk. - Ó, nem lenne szabad kihagynod ezt a mulatságot. Végtére is egészen el voltatok ásva ott a Holdon. Kell egy kis lazítás azután a halálos egyhangúság után. Allan érezte, amint az arca elvörösödik. - Még egyszer köszönöm, de... láttad te valaha a Földi M sorok Termét Luna Cityben? A Holdi Paradicsom Szállóban? - Nem. De tervezek egy kirándulást, mihelyst összekaparom a rávalót. - Nos, az aztán egy neked való éjszakai mulató. Láttál már olyat, amikor egy táncos harminclábnyira fölugrik, azután lassan szaltózik lefelé? Kóstoltad már a holdkórkoktélt? Láttad, mire képes egy artista alacsony tömegvonzás mellett? - Ekkor elkapta Jo tekintetét a helyiség másik végéb l -, öö... bocsáss meg, öregem. Hív a feleségem. - Elfordult, majd visszaszólt a válla fölött: a Holdi Paradicsom különben nem valamiféle rattrakció... még a Duncan Hines Társaság is ajánlja. Jo nagyon sápadt volt.

- Drágám, mindenképpen el kell vinned innen. Majd megfulladok. Valóban rosszul érzem magam. - Egyetértek. - Bocsánatkérések közepette elköszöntek. Jo alapos náthával ébredt, ezért légitaxival azonnal kiutaztak vidéki birtokukra. Alattuk mélyen szálló felh k hömpölyögtek, de odafönt ragyogó volt az id . A ragyogó napsütés és a rotorok álmosító zümmögése visszalopta szívükbe a hazatérés várakozó örömét. - Rájöttem valami furcsa dologra, Jo - törte meg a lusta álmodozást Allan. - Semmivel sem vehetnél rá, hogy visszamenjek a Holdba... tegnap este mégis, valahányszor kinyitottam a számat, csakis a holdiakat védelmeztem. - Tudom - bólogatott az asszony. - Az egekre, Allan, egyesek máig úgy viselkednek, mintha a Föld lapos lenne. Akadnak, akik semmit sem hisznek az egészb l, mások meg nyíltan kijelentik, hogy egyáltalán nem értik a dolgot... és én nem is tudom, melyik fajta bosszant jobban! Ködös volt az id , amikor leszálltak, de az intéz begyújtott a kandallóba és a h szekrényt is teletömte. A kopter leszállása után alig tíz perccel máris forró puncsot szopogattak, azzal próbálták ki zni csontjaikból a fáradtságot. - Itt - nyújtózkodott nagyot Allan - végre minden rendben van. Igazán nagyszer megint itthon! - Ühüm. Minden pompás, kivéve a f utat. Egy új, szuper expresszautó és teherszállító pálya húzódott alig ötven yardnyira a házuktól. Jól hallhatták a hatalmas dízelmotorok bömbölését, amint végigrobogtak a töltésen. - Ne is tör dj vele! Fordíts hátat neki és egyenesen az erd t látod. Lábuk elég hamarosan alkalmazkodott a földi viszonyokhoz és már megengedhették maguknak egy-egy rövid sétát az erd ben. Szerencséjükre hosszú, langyos vénasszonyok nyara volt, a takarítón pedig alapos, lelkiismeretes munkát végzett. Allan háromévi kutatásának anyagait rendezgette, hogy nekiláthasson a könyve megírásának. Jo segítségére volt az adatok összesítésében, újra fölfedezte a konyham vészet örömeit, álmodozott és lustálkodott. Az els fagyos napon a mellékhelyiség fölmondta a szolgálatot. A falu vízvezeték-szerel jét sikerült rávenniük, hogy már másnap megjelenjen. Közben egy otthonos kis építményt használtak, amely egy másik korból maradt fönn, odakint az udvaron, a t zifarakás mögött. Tele volt ugyan pókhálóval és a szell zése is igencsak jónak bizonyult. A szerel nem sok jóval biztatta ket. - Új öblít tartály kell. Új lefolyócs . Valamennyit az új szigetel elemek beszerzésére is kell áldozniok. Mindösszesen ezerötszáz-ezerhatszáz dollár. Már, ha becsületesen megszámolja az ember. - Rendben van - nyugodott bele Allan. - Hozzálátna még ma? A mester fölnevetett. - Látom, uram, fogalma sincs róla, mit jelent manapság az anyagok és a munkaer beszerzése. Majd jöv tavasszal, amint a föld kienged. - Ember, de hát ez lehetetlen! Az ár nem számít! Csak csinálja meg! - Sajnálom, hogy nem tehetek eleget az óhajuknak - vonta meg a vállát a bennszülött. Viszontlátásra. - Allan, ez az ember nem akar segíteni rajtunk! - fakadt ki Jo, mihelyst a szerel mögött becsukódott az ajtó. - Az meglehet. Majd megpróbálok keríteni valakit Norwalkból, vagy egyenesen a városból. Nem gázolhatsz a hóban egész télen ahhoz a “vassz zhöz”. - Remélem, nem is kell. - Egyszer en nem szabad! Máris meg vagy fázva! - meredt a férfi a kandalló tüzébe. - Azt hiszem, már megint az idétlen humorérzékem szólt közbe. - Ezt hogy érted?

- Emlékszel, hogy rögtön viccel dés céltáblája lettünk, amint híre ment, hogy afféle gyarmatosok vagyunk? Nem sokat tör dtem vele, de egyik-másik azért igazán rosszulesett. Emlékszel rá, amikor múlt szombaton egyedül mentem be a faluba? - Igen. Mi történt? - Rendesen rám szálltak a borbélyüzletben. Eleinte nem sokat tör dtem vele, de aztán csak megmozdult bennem a kukac. Beszélni kezdtem nekik a Holdról, mindenféle históriákat... jó öreg rémtörténeteket a vákuumférgekr l, a megfagyott leveg l, meg ilyesmir l. Jó id be telt, mire rájöttek, hogy ugratom ket... de amikor megértették, senki sem nevetett. Egyikük éppen ez a mi együgy egészségügyi “mérnökünk” volt. Igazán sajnálom. - Ne tedd! - csókolta meg az asszony. - Ha majd a hóban kell gázolnom, eszembe jut, hogy ugrattad ket a vicceikért cserébe. A norwalki vízvezeték-szerel készségesebb volt, de eleinte az es , kés bb az ólmos es lassította a munkálatokat. Mindketten alaposan megfáztak. A kilencedik gyötrelmes napon Allan éppen az íróasztalánál dolgozott, amikor meghallotta, hogy Jo a hátsó ajtón át érkezik vissza bevásárlókörútjáról. Visszafordult a munkájához, de a következ pillanatban eljutott az agyáig, hogy a felesége be sem köszönt hozzá. Kiment hát, hogy földerítse a helyzetet. Felesége a konyhaszéken ücsörgött és halkan sírdogált. - Drágám - szólította meg izgatottan -, édes csillagom, mi a baj? - Deb akartab begboddani deked - nézett föl Jo. - Fújd ki az orrodat, törüld meg a szemed! Azt meg, hogy értsem, hogy nem akartad elmondani nekem? Mi történt? Az asszonyból megindult a szóáradat, amit zsebkend jével hadonászva nyomatékosított. El ször a szatócs állította, hogy nincs tisztítószalvétája. Amikor pedig mégiscsak meglátott egy csomaggal, kijelentette, hogy “el van adva”. Végül kipöttyintett valami megjegyzést arról, hogy “lám, lám! idegen munkaer t hoznak a faluba és kiveszik a helybéliek szájából a kenyeret”. Jo teljesen fölpaprikázódott és mérgesen fölidézte Allan kalandját is a borbélynál. Erre a boltos is még jobban bepörgött. “Asszonyom” - mondta nekem -, “én nem tudom, hogy maga meg a férje valóban járt-e a Holdon vagy sem, és nem is érdekel. Nem sokat tör döm ilyesféle históriákkal... de akárhogy is van, nincs szükségem a maga pénzére”. - Ó, Allan, én olyan boldogtalan vagyok! - Korántsem annyira, amennyire lesz perceken belül! Hol a kalapom? - Allan! Nem léphetsz ki a házból! Nem engedem meg, hogy botrányba keveredj! - Én meg azt nem, hogy pofátlankodjon veled! - Többet nem is teszi! Ó, drágám, én annyira igyekeztem... de egy napig sem bírom itt tovább! És nem is csak a falusiakról van szó... ez a hideg, a csótányok, meg hogy állandóan folyik az orrom. Teljesen kivagyok és ráadásul még a lábam is szüntelenül sajog. - És újból sírva fakadt. - Ejnye, ejnye. Jól van, na, elköltözünk. Elmegyünk Floridába. Majd úgy fejezem be a könyvemet, hogy közben te sütkérezel a napon. - Ó, de én Floridába sem akarok költözni. Haza akarok menni! - Hohó! Talán úgy érted... vissza Luna Citybe? - Igen. Drágaságom, én tudom, hogy te nem akarod, de én nem bírom tovább ezt az egészet. Nem csak a kosz, a hideg meg ez a nevetséges szerelési huzavona... persze, ez is érthetetlen. De New Yorkban sem volt jobb. Ezek a földi malacok nem tudnak semmit! - Folytasd az adást, kicsim... a hullámhosszodon vagyok én is - vigyorgott rá a férfi. - Allan! - Már jó ideje rájöttem, hogy a szivem mélyén magam is holdkóros lettem... csak nem mertem neked bevallani. Az én lábam is hasogat... és abból is elegem van, hogy holmi csudabogárnak nézzenek. Hiányoznak a jó öreg lunabéliek! k legalább civilizáltak.

- Tartok t le, hogy ez csak valami el ítélet, de magam is pontosan így érzek. - Nem, nem el ítélet. Valljuk be becsülettel! Mibe kerül elmenni Luna Citybe? - Egy rhajójegybe. - Te kis okos. Csakhogy nem turistaként. Úgy értem, valami munkára. Te is tudod a választ: az intelligencia. Nem kis pénzbe kerül valakit eljuttatni a Holdba és még többe, hogy ott is maradhasson. Érdemesnek kell lennie rá, hogy ennyit áldozzanak érte. Magas intelligenciahányados, jó alkalmazkodókészség, kit képzettség... minden, ami kellemessé, könnyeddé és elviselhet vé tesz egy embert. Mi már megfert dtünk. A közönséges emberi komiszság számunkra már elviselhetetlen, mivel a holdkórosok valóban mások. Az mellékes, hogy Luna City a legkényelmesebb hely, amit az ember valaha is épített... Gyerünk haza! Odalépett a telefonhoz... egy ódivatú, csak beszélgetésre alkalmas készülékhez... és fölhívta az Alapítvány New York-i irodáját. Miközben várakozott a tülökszer hallgatóval a fülén, megjegyezte: - Gondolod, hogy fölvesznek bennünket? - Engem is éppen ez aggaszt. - Tisztában voltak vele, hogy a holdbéli vállalatok ritkán fogadják vissza a kilépetteket. Az a hír járta, hogy a fizikai vizsgálatok jóval szigorúbbak a második alkalommal. - Halló... halló, Alapítvány? Beszélhetnék a Fölvételi Irodával?... Halló! Nem tudom bekapcsolni a videoképet. Ez a készülék itt valami skori kövület. Itt Allan MacRae beszél... vegyész-fizikus, a szerz dés száma 1340729. A feleségem Josephine MacRae, a száma 1340730. Szeretnénk ismét aláírni... Azt mondtam, szeretnék újra jelentkezni... jól van, várok. - Imádkozz, drágám, imádkozz! - Azt teszem. Hogyan? A munkahelyem még szabad? Pompás, pompás! No és, a feleségemé? Elkomoruló arccal hallgatta a választ. Jo visszafojtotta a lélegzetét. Egyszer csak eltakarta a hallgatót. - Ó, Jo, a te helyedet már betöltötték. Azt kérdezik, hogy ideiglenesen megfelelne-e a segédkönyvel i beosztás? - Mondd nekik, hogy igen! - Igen, jó lesz! Mikor jelentkezhetünk a vizsgálatokra? Nagyszer ! Köszönöm. Viszonthallásra. Letette a kagylót és a feleségéhez fordult: - Az egészségügyi és pszichológiai vizsga, amikor akarjuk, szakmai nem is szükséges. - Akkor mire várunk? - Semmire. - Azonnal föl is hívta a norwalki kopterállomást. - Bevinnének bennünket Manhattanbe? Hmm, a bánatos mindenséget, hát nincs radarjuk? Jól van, jól van, viszlát! Ingerülten morogta: - Minden masinájukat földhöz szögezte a rossz id . Mindjárt odaszólok New Yorkba és próbálok keríteni egy modernebbet. Kilencven perc múlva landoltak a Harriman Torony tetején. A pszichológus nagyon szívélyes volt velük. - Meglehet, egy mélyebb lélegzetvételnyi id alatt túl leszünk az egészen. Foglaljanak helyet. Beszéljenek magukról! - Id nként bólogatva hallgatta végig ket. - Értem. És végül sikerült megjavíttatni azt a lefolyót? - Hát, valahogy helyrepofozták. - Megértem a gondját a fájós lábával, Mrs. MacRae. Magam is állandóan kínlódok itt a lúdtalpammal. Tulajdonképpen ez az igazi oka? - Ó, nem! - Ugyan, ugyan, Mrs. MacRae... - De, komolyan nem... igazán. Olyan emberekkel szeretnék érintkezni, akik értik is, mit mondok. Tulajdonképpen az a baj, hogy a magam módján honvágyat érzek. Haza akarok menni... szóval mindenképpen meg kell kapnom azt a munkát! - No és, ön, Mr. MacRae? - kérdezte a doktor borús képpel.

- Nos, valahogy az én esetem is így áll. Megpróbálkoztam egy könyv megírásával, de képtelen vagyok dolgozni. Honvágyam van. Vissza akarok menni. - Nem is lesz olyan nehéz - mosolyodott el végre Feldman. - Úgy érti, hogy visszavettek? Mármint, ha a fizikain is megfelelünk? - Azzal ne is tör djenek. A múltkori eredményeik még elég frissek. Persze ki kell majd menniök Arizonába egy kis kondicionálásra és egészségügyi zárlatra. Talán csodálkoznak rajta, miért megy ilyen könnyen a dolog, milyen komoly nehézségekre számítottak? Végül is roppant egyszer : nem a magas fizetéssel akarjuk visszacsábítani az embereket. Olyanok kellenek nekünk, akik jól érzik ott magukat és a lehet legtovább maradnak... röviden, olyan emberek kellenek nekünk, akik otthonukként gondolnak Luna Cityre. Mivel önök igazán “holdkórosak” lettek, szívesen fogadjuk vissza magukat. - Ezzel fölállt, és kezet nyújtott nekik. Aznap éjjel, ismét a Commodore Szállóban, Jónak váratlan gondolata támadt: - Allan, mit gondolsz, visszakaphatnánk a régi lakásunkat is? - Hmm... azt nem tudom. Küldhetnénk egy rádióüzenetet a jó öreg lady Stone-nak. - Inkább hívd föl t közvetlenül. Ennyit megengedhetünk magunknak. - Nagyon helyes, máris! Körülbelül tíz percbe került a kapcsolat megteremtése. Miss Stone arca kissé földerült, amint megismerte ket. - Hazamegyünk, Miss Stone! A szokásos három másodpercnyi késéssel: - ...igen, tudom. Körülbelül húsz percre kaptam meg az anyagukat. - Ó! És, Miss Stone, a régi lakásunk még szabad? - vártak. - Fönntartottam. Tudtam, hogy úgyis visszajönnek... legalábbis egy kis id múltán. Várja az otthonuk, kedves holdkórosok! - Ezzel vajon mit akart mondani, Allan? - kérdezte Jo, amint a képerny elsötétedett. - Azt hiszem, benne vagyunk a buliban, kicsim. Klubtagok lettünk. - Azt hiszem... Ó, Allan, odanézz! - lépett az ablakhoz az asszony. A bukdácsoló felh k közül éppen kibukkant a Hold. Háromnapos újhold volt és a Mare Fecunditatis... a Holdbéli Hölgy tarkóján díszl hajfürt... éppen a napfölkelte vonalába esett. A hatalmas, sötét “tenger” jobb partjának közelében ott lapult egy parányi pontocska, amelyet csak lelki szemükkel láthattak: Luna City. Az ezüstös félhold ünnepélyesen lebegett a magas felh karcolók fölött. - Drágám, hát nem gyönyör ? - Dehogynem. Nagyszer lesz ismét otthon. Nem folyik majd állandóan az orrod. Füssi-Nagy Géza fordítása Vége