A FŐNÖK KEZE A SZOKNYA ALATT

www.hirextra.hu ‐ 2008. március 31.

A FŐNÖK KEZE A SZOKNYA ALATT

AZ ELMÚLT ÉVSZÁZADOK EMANCIPÁCIÓS TÖREKVÉSEINEK ELLENÉRE A NŐKET NEM KEZELIK EGYENLŐ MUNKATÁRSKÉNT KOLLÉGÁIK ÉS FELETTESEIK. AZON, HOGY KEVE‐ SEBBET KERESNEK, ILLETVE NEHEZEBBEN KERÜLHETNEK VEZETŐ POZÍCIÓBA, TALÁN MÉG TÚLTESZIK MAGUKAT; ÁM A SZEXUÁLIS ZAKLATÁSON…

Jelenleg semmilyen jogszabály nem ösztönzi a hazai foglalkoztatókat a munkahelyi szexuális zaklatás kiküszöbölésére, ezért az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) törvénymódosítást javasol. A zaklatás hatályos törvényi tényállása szinte lehetetlenné teszi az ilyen ügyekben az eredményes eljárást. Zak‐ latás esetén elvileg az elkövetőnek kell bizonyítania, hogy nem tanúsított olyan magatartást, amely ellenséges, megszégyenítő másra nézve; gyakorlatilag viszont a hatóság feladata a bizonyítékok, ta‐ núvallomások beszerzése. Demeter Judit, az Egyenlő Bánásmód Hatóság elnöke szerint az jelenti az egyik legsúlyosabb problémát, hogy nem a zaklatóval szemben folytatnak eljárást, hanem az intéz‐ mény munkáltatói jogokat gyakorló vezetőjével szemben. Az EBH adatai alapján tavaly közel egyhar‐ maddal nőtt a hazai diszkriminációs ügyek száma: sok nőt anyaságának ténye miatt nem vettek fel különböző munkahelyekre, többeket pedig folyamatosan zaklatnak munkaadóik. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény ki‐ mondja, hogy ha valaki neme, faji hovatartozása, bőrszíne, nemzetisége, nemzeti vagy etnikai kisebb‐ séghez való tartozása, anyanyelve, fogyatékossága, egészségi állapota, vallási vagy világnézeti meg‐ győződése, politikai vagy más véleménye, családi állapota, anyasága (terhessége) vagy apasága, sze‐ xuális irányultsága, nemi társadalmi származása, vagyoni helyzete, foglalkoztatási jogviszonyának vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyának részmunkaidős jellege, illetve határozott időtar‐ tama, érdekképviselethez való tartozása, illetve egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzője (a to‐ vábbiakban együtt: tulajdonsága) miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban, hátrányos megkü‐ lönböztetés esete áll fenn. Zaklatásnak pedig az az emberi méltóságot sértő, szexuális vagy egyéb természetű magatartás minősül, amely az érintett személynek a fentebb említett tulajdonságaival függ össze, és célja vagy hatása valamely személlyel szemben megfélemlítő, ellenséges, megalázó, megszégyenítő vagy támadó környezet kialakítása. A jogszabály nem írja elég árnyaltan körül, mi minősül zaklatásnak, így az EBH módosító javaslata időszerű volt. A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) viszont már évekkel ezelőtt felismerte, hogy a törvény nem megfelelő, így változtatni kellene rajta. Arról, hogy milyen hiányosságai vannak még a jelenlegi szabályozásnak, és pontosan mit kellene módosítani, Wirth Juditot, a NANE munkatársát kérdeztem. Biztosan örvendetesnek tartja, hogy az Egyenlő Bánásmód Hatóság mó‐ dosítani kívánja a zaklatást magába foglaló, az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvényt. Ön szerint milyen hiányosságai vannak ennek a jogszabálynak?


Jó lett volna, ha az Egyenlő Bánásmód Hatóság a törvénymódosítási javaslat előtt egyeztet a civil szervezetekkel, de ez nem történt meg. Nyilvánvalóan még nincs konkrét javaslatuk a módosítást illetően ‐ tehát akár még egyeztethetnek is velünk ‐, de üdvözlendő, hogy egyáltalán felmerült az ügy, ugyanis nagy szükség lenne a törvénymódosításra. Mi már a 2003‐as megalkotása óta kritikákkal illet‐ tük ezt a törvényt, részletesen kitérve a szexuális zaklatás kérdésére. Egyértelmű, hogy a mai napig nem ültette át pontosan a magyar jogalkotás az európai uniós előírásokat a jogszabályba. Az európai direktíva pontosan meghatározza, mi az a zaklatás, a szexuális zaklatás, a közvetett és közvetlen diszkrimináció. Amikor a magyar törvény 2003‐ban megszületett, mindent átvettek az európaiból, kivéve a szexuális zaklatás fogalmát. Később kiegészítették a „szexuális vagy egyéb természetű” zak‐ latással; úgy gondolták, hogy ezzel a négy sorral kimerítik a fogalom definiálásának igényét. A NANE A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesület 1994 januárjában alakult azzal a cél‐ lal, hogy segélyvonalat indítson bántalmazott nők részére. Számos nemzetközi egyezmény és javaslat kimondja, hogy a családon belüli nők és gyerekek elleni erőszak a nőkkel szembeni diszkrimináció egyik formája, és ezért ennek megszüntetése állami feladat. Egy ilyen mértékű társadalmi problémát egyetlen civil szervezet sem tud egymaga megoldani. Amiben a NANE valóban segíteni tud, az a meghallgatás és az ítéletmentes megértés, valamint a családon be‐ lüli erőszak társadalmi jelenségéről szóló ismertetek terjesztése akár publikációk, akár képzé‐ sek vagy kampányok formájában. Az előbbi csak az egyik probléma a szexuális zaklatás jogérvényesítésével kapcsolatban. A másik gond azzal kapcsolatos, hogy ugye a zaklatás és a szexuális zaklatás sem a hátrányos megkülönböztetés egyszerű esete, hiszen mind a kettő aktív cselekmény az elkövető részéről. Nem arról van szó, mint abban az esetben, ha mondjuk, nem vesznek fel valakit valamely védett tulajdonsága miatt (a védett tulajdonságok a jogi terminológiában azokat a jellemzőket jelölik, amelyek miatt nem lehet valakit diszkriminálni, például a faji, nemzeti hovatartozás vagy a vallási, politikai meggyőződés), és ezért önérzetében megsértik. Tehát, ez nem egy passzív magatartás, hogy valamit nem tesznek meg; ha‐ nem épp, hogy aktívan sértik valakinek a konkrét személyét, méltóságát, testi integritását. Ide tarto‐ zik a szexuális zaklatás is, amely egy speciális eset, hiszen ilyenkor valakit a szexusában sértenek meg, amely egy még érzékenyebb terület, ezért is kellene külön szabályozni. Ez egy folyamat: lehet valakinek egy célzatos viccet elmesélni, lehet következetesen nem meghívni a céges partikra, lehet állandóan becsapni előtte az ajtót ‐ és ennek a folyamatnak a végén egy fizikai cselekmény áll. A zaklatás végpontja egy fizikai támadás, a szexuális zaklatásé pedig logikusan a nemi erőszak. Persze, általában ezek a folyamatok nem jutnak el idáig, de ha eljutnának, ez lenne a vége. Tehát, ezek nem olyan „ó, hát túl lehet élni” jellegű ügyek, hanem igenis komolyak. Ezek konkrét cselekmények, ezért a tilalomnak és az ellene való fellépésnek is egyértelműnek kell lennie. Az erő‐ szak kategóriájába soroljuk őket, nem úgy, mint a diszkriminációt általában, hiszen ilyen esetekben szóbeli, gazdasági, lelki vagy fizikai erőszakot alkalmaznak a nőkön. Az „enyhébb” esetekben könnyű kibújni a munkaadónak a felelősség alól? Hiszen amíg egy nemi erőszak egyértelműen bizonyítható; a női alkalmazottra irányuló folyamatos pikáns megjegyzésekre például mondhatja azt az illető, hogy nem történt zaklatás, hiszen csak viccnek szánta őket. Az összes olyan dologra, amely ellen a társadalom valamiért nem akar fel‐ lépni, azt mondják, hogy „nehezen bizonyítható”. De mondjuk, a meztelen


nős képek a falon, azok nem bizonyíthatók nehezen. A fogdosás sem ‐ kivéve persze, ha az összes kolléga attól retteg, hogy valamilyen megtorlás fogja érni, ha szól miatta ‐, hiszen általában ezeknek az eseteknek több szemtanúja is van. Sőt, egy tipikus zaklató nem csak egy kolléganőjét szokta zak‐ latni, hanem a statisztikák szerint egymás után vagy párhuzamosan többet is ‐ ha a munkatársnői szép lassan felmondanak, mert nem bírják tovább, akkor egymás után; ha nem mernek emiatt el‐ menni, akkor egyszerre. Tehát nem arról van szó, hogy ne lehetne bizonyítani az eseteket; hanem arról, hogy ‐ tekintettel a törvény által nyújtott nagyon gyenge védelemre ‐ a nők nem rohannak a hatósághoz elmesélni, mi történt velük, illetve, hogy minek voltak a szemtanúi. Nem csak magával a törvénnyel, hanem az eljárással is súlyos gondok vannak. Nem elég, hogy nincs rendesen meghatározva, mi is az a zaklatás, így a munkaadó könnyedén tud védekezni azzal, hogy „á, ez nem is volt az, a kolléganő mindent mellre szív”; az eljárás a legcsekélyebb mértékben sem segíti az áldozatokat abban, hogy elő merjék adni a történetüket. A szankciók sem hatékonyak: ha felszólí‐ tást kap az illető, hogy hagyja abba a jogsértő tevékenységet, illetve pénzbírságot rónak ki rá, a leg‐ több esetben nem veszi komolyan. Ha megkérdeznénk egy gazdasági társaság igazgatóját arról, hogy mennyire tartja vissza őket ez a büntetés, valószínűleg körberöhögne; hiszen jobban megéri nekik kifizetni a csekély összeget, majd ugyanúgy nem tenni a jelenség ellen továbbra sem. Pedig számos nemzetközi kutatás kimutatta, hogy a cégek többet veszítenek az elvesző munkaerővel ‐ aki felmond, mert nem bírja tovább ‐, mintha kialakítanák a megfelelő kereteket. Mégis az a gyakorlati tapasztalat, hogy amíg nincs szigorú jogszabályi, aztán pedig bírói nyomás a vállalatokon, addig nem fogják kiala‐ kítani őket. Pedig valójában veszteséget termelnek maguknak akkor, ha nem teszik meg. De ennek ellenére nem hajlandók foglalkozni ezzel a cégek addig, amíg nincsenek rákényszerítve a jogalkalma‐ zás által. Mennyire mernek manapság a nők kiállni saját igazukért, ha zaklatják őket? Az elégtelen jogi sza‐ bályozás őket is visszafogja? Esetleg úgy gondolják, biztosan több társukkal megesik ez, tehát nekik is meg kell szokniuk? Szerintem mindenki, akit zaklatnak, tisztában van vele, hogy ez nincs rendben; neki jogai vannak, amiket érvényesítenie lehet. Nyilván, ha az ember nem tud hatékonyan fellépni valamely negatív dolog ellen, akkor racionalizál, és bebeszélni magának, hogy ilyen az élet, el kell viselni. Persze, min‐ denféle rossz dologgal meg tud tanulni együtt élni az ember ‐ és a nők az évezredek során kénytele‐ nek is voltak rá ‐; de azt biztosan egyik zaklatott nő sem gondolja, hogy ami vele történt, az természe‐ tes. A félelem és a kilátástalanság érzése gyakori jelenség; ha rendben lenne a törvény, és a nőknek nem kellene aggódniuk az őket fenyegető negatív következményektől, valószínűleg sokkal nagyobb számban mernének beszámolni az őket ért zaklatásokról. Azokban az országokban, ahol hatékonyan lépnek fel ellene, sokkal több ezzel kapcsolatos ügy van, és a nők igenis felszólalnak; még akkor is, ha nyilván az is kellemetlenül érinti őket, ha egyáltalán beszélniük kell róla. Ön szerint ezúttal, az EBH javaslata következményeképp végre valóban meg fog történni a tör‐ vénymódosítás? Hiszen önök már jóval korábban próbálkoztak, és nem jártak sikerrel. Bízom benne, hogy pozitív irányt vesznek a dolgok. Magyarország jogal‐ kotás szempontjából a lehető leghátrább kullog, így muszáj, hogy végre történjék valami. Persze, az ország akár egy olyan hellyé is válhat, ahol a nőknek csak elfátyolozva szabad az utcán közlekedni, de ez nem lehet cél. Valamint, egyre több olyan nő van, akik realizálják, hogy vannak bi‐ zonyos jogaik, amelyek érvényesülését befolyásolni tudják. Nem is értem igazán, mi ellen hadakoznak ennyire a jogalkotók Magyarországon. Ellen‐ szegülnek az alapvető nemzetközi normákkal, kézzel‐lábbal tiltakoznak olyan konkrét európai uniós jogalkotási kötelezettségek ellen, amelyek nem betartása miatt az EU‐nak már rég figyelmeztetnie kellett volna az országot.


Szerintem a mostani kezdeményezés hátterében az áll, hogy az Európai Bizottság mostanra tekintette át az európai uniós esélyegyenlőségi direktívák transzpozícióját a különböző tagországokban; ez egy körülbelül egyéves folyamat volt. Azokat az országokat, amelyek le vannak maradva, először megké‐ rik, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket, ha ennek nem tesznek eleget, akkor erőteljesebben fel‐ szólítják őket, legvégül pedig nyilvánosságra hozzák azon államoknak a listáját, amelyek esetében valamilyen jogszabályszegés tapasztalható. Hiszen azzal, hogy nem teljesítik a követelményeket, megszegik az európai uniós jogszabályokat. Az Európai Bíróság többször is úgy rendelkezett, hogy ezen országok listáját csak a legvégső esetben lehet nyilvánosságra hozni ‐ persze, a helyi civil szerve‐ zetek számára nem titok, hogy kivan lemaradva; de tény, hogy nyilvános „szégyenfal” nincs. Az Euró‐ pai Bizottságban van egy a nemi egyenlőség témájával foglalkozó munkacsoport magyar tagokkal; szerintem mostanra sikerült megfogalmazniuk azokat az elvárásokat, amelyeknek az országnak meg kellene felelnie. Ez lehetett az Egyenlő Bánásmód Hatóság javaslatának közvetlen kiváltó oka. Hát, jó reggelt kívánunk az EBH‐nak. Civil szervezetek és egyéni szakértők is felhívták már a figyelmet ‐ a jogalkotókét 2003‐ban, amikor a törvény megszületett, az EBH‐ét pedig akkor, amikor megalakultak ‐ arra, hogy a jelenlegi szabályozás nem megfelelő, ám eddig még nem sikerült elérni semmit. Amikor először beszéltem az Egyenlő Bá‐ násmód Hatóság igazgatójával erről, azt mondta, hogy ők nem módosíttathatnak törvényt. Pedig ez valójában nem így van, hiszen az EBH feladatait meghatározó törvényben szerepel az, hogy élhetnek jogalkotási vagy törvénymódosítási javaslattal. Hogy nekik miért kellett öt évet várni arra, hogy a saját bőrükön tapasztalják meg azt, ami már az első pillanattól kezdve tökéletesen nyilvánvaló volt, jó kérdés. Szerintem csak az időhúzás volt a céljuk ezzel. Csupán a jogalkotásunk hiányosságainak eredménye ez a késés, vagy a nőkhöz való hozzáállásunk‐ kal sincs minden rendben? Pedig mégiscsak az EU‐ban vagyunk, nem pedig az Arab‐félszigeten. Hiába vagyunk az Unióban; a tíz újonnan csatlakozott tagország közül több volt szocialista ország, és amíg a többi államban negyven‐ötven éve létezik nőmozgalom, és ezeket a problémákat ők helyi szinten megoldot‐ ták, Magyarországon és a többi volt szocialista országban komoly nemzet‐ közi nyomásra van szükség ahhoz, hogy egyáltalán hajlandók legyenek ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Számos olyan probléma vetődött fel ezen országok csatlakozásával, amellyel eddig az EU‐ban nem kellett fog‐ lalkozni, ugyanis a többi országban a helyi nőmozgalmak voltak olyan erősek, hogy napirendre tűzessék a politikusokkal ezeket a kérdéseket, és különféle jogszabályok szülessenek. Az egyik ilyen kritikus pont a nők elleni erőszak. A munkahelyi szexuális zaklatást ‐ mivel munkahelyen történik ‐ jól lehet polgári jogi, munkajogi eszközökkel szabá‐ lyozni; ez nagy előnynek számít például a családon belüli erőszakkal szemben. Ha megnézzük a Nem‐ zetközi Munkaügyi Szervezet, az ILO szakkiadványait, láthatjuk, hogy az úgynevezett munkahelyi biz‐ tonság témakörén belül foglalkoznak vele. Ugyanúgy, ahogy azt is előírják, hogy a daru alatt sisakban kell szaladgálni, mert a fejünkre eshet valami és meghalhatunk; pont ilyen fizikai biztonsági kérdés‐ nek tekintik a munkahelyi zaklatás elleni védelmet is. Remélhetőleg hamarosan Magyarországon is hasonlóan súlyos problémaként fogják kezelni. A zaklatás jogi szabályozása 2003. évi CXXV. törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról (részlet) 10. § (1) Zaklatásnak minősül az az emberi méltóságot sértő, szexuális vagy egyéb természetű maga‐ tartás, amely az érintett személynek a 8. §‐ban meghatározott tulajdonságával függ össze, és célja vagy hatása valamely személlyel szemben megfélemlítő, ellenséges, megalázó, megszégyenítő vagy támadó környezet kialakítása.


(2) Jogellenes elkülönítésnek minősül az a rendelkezés, amely a 8. §‐ban meghatározott tulajdonságai alapján egyes személyeket vagy személyek csoportját a velük összehasonlítható helyzetben lévő sze‐ mélyektől vagy személyek csoportjától ‐ anélkül, hogy azt törvény kifejezetten megengedné ‐ elkülö‐ nít. (3) Megtorlásnak minősül az a magatartás, amely az egyenlő bánásmód követelményének megsérté‐ se miatt kifogást emelő, eljárást indító vagy az eljárásban közreműködő személlyel szemben ezzel összefüggésben jogsérelmet okoz, jogsérelem okozására irányul vagy azzal fenyeget. (Forrás: net.jogtar.hu)

A FŐNÖK KEZE A SZOKNYA ALATT

Recommend Documents