MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION
AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE
---------------------------------------------------------------------------MARAN, René A legszebb szerelem Eredeti közlés/Original publication: ford. László Ferenc, Ünnep, 1935, 1. szám, 3–6. old. Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.000.864 Dátum/Date: 2014. május / May 5. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document MARAN, René: A legszebb szerelem, AHU MATT, 2014, pp. 1–14. old., No. 000.000.864, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Könyvtárakban / In libraries Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words magyar Afrika-kutatás, René Maran novellája magyar fordításban, ez a prózai alkotás átlagos francia (nem afrikai) témájú történetet tartalmaz African research in Hungary, short story by René Maran in Hungarian translation, this prosaic piece includes an average French (non African) subject story ----------------------------------------------------------------------------
2
René Maran
AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.
A legszebb szerelem
3
A LEGSZEBB SZERELEM René Maran elbeszélése
Esedezem, ne szólj egy szót sem, Brisse!... Megértettelek azonnal, csak rád néztem... Tudtam mindjárt, hogy mit jelent a hallgatásod... Simoné Lanvier-ről van szó, ugye? Monáról, a barátnőmről?... Mindjárt kitaláltam, ugye?... No látod... Öregem, nem titkolok el semmit, előtted... Van egy kis időd? Jó. Akkor gyere velem. Elmondom neked a történetünket. Hiszen annyira meghamisították!... Neked jogod van rá, hogy ismerd a részleteket... Hiszen te voltál a legjobb barátom gyermekkorunk óta... Óh, milyen messze vannak már azok az idők, amikor te, Brisse és én, Dalbade, Bordeauxban elválaszthatatlanok voltunk. Mint két fivér... Mindig együtt láthattak bennünket, délután csakúgy, mint éjszaka a Mércadeck rosszhírű negyedében... Kérlek, ne szakíts félbe... Ha közbeszólsz és csak egy pillanatra is megszakítod emlékezésem fonalát, ezzel elszomorítasz... Én már csak ilyen vagyok... A szerelmünk története? A legszebb szerelmem?... Majdnem banális... Amint Kipling mondja: „mindennapos történet...” Három évvel ezelőtt vette kezdetét és mintegy három hónappal ezelőtt ért véget... Mintha csak ma történt volna... Egy áprilisvégi napon, reggel a Champs-Elyséen sétáltam. Tavasz volt. Szinte gondolatok nélkül mentem. A gesztenyefák fehér virágai kezdtek kikandikálni a levelek zöldje alól. Cél nélkül csatangoltam, a szívem tele volt napsütéssel és a madarak csicsergésével. A levegőben az ifjúság és a szerelem illata áradt. Útközben imádnivaló, korán kelő nőkkel találkoztam. Néhányszor elfogott a vágy, hogy kövessek egyet és kalapot emelve hirtelen megszólítsam... De miért untassalak akkori hangulatom ecsetelésével? ... Nem tegnap óta ismersz. Mindig ilyen álomkergető voltam... Mindig sokat képzelődtem, például szép barátságokról férfiak és nők között, tiszta barátságról, amely a tündérmesékhez hasonlóan kezdődik és egészen a halálig tart, a teljes, kölcsönös bizalom légkörében... Negyven éven túl sem sikerült kigyógyulnom teljesen ebből az ifjúkori szentimentaliz-
4
René Maran
musból. Azt hiszem, sohasem fogok már megváltozni. Most már túlságosan késő is volna erre... Hirtelen egy nő állt elém és kesztyűs kezét nyújtotta: – Jónapot, Dalbade úr! – mondotta. – Valóban Dalbade vagyok – feleltem kalapot emelve –, de be kell önnek vallanom, kisasszony, nem emlékszem, bocsásson meg érte, hogy hol volt önhöz szerencsém... Őszinte nevetésben tört ki. – Ez az! ... Bizonyos voltam abban, hogy nem fog megismerni... Ha már így van, engedje meg, hogy felfrissítsem az emlékezetét... Simoné Lanvier vagyok, Dalbade úr... A kis Simoné Lanvier volt!... Teringettét, ez a szép nagy lány!... Dadogni kezdek, azt sem tudom, mit beszélek. A zavarom újabb harsány nevetést váltott ki belőle. A járókelők megfordultak és úgy bámultak ránk. Úgy látszik nagyon nevetségesen viselkedhettem, mint valami jó öreg, akit a fiatalság emlékeztet az őt megillető helyre. Így kerültem össze Simoné Lanvier-vel, vagy inkább így újítottuk fel ismeretségünket. *** A fegyverszünet másnapján ismerkedtem meg vele. A szülei, kis nyugdíjas tisztviselőemberek és az én öregeim ajtó-ajtó mellett laktak Bordeauxban, a Buchou-utcában. Simoné akkor tizenhárom éves volt, én huszonhét. Minden nagyobb baj nélkül tértem vissza a háborúból, – megúsztam egy sebbel a bal combomon –, és kitüntetéssel, hadnagyi rangban szereltem le... Nem lehetett csodálni, hogy a kis Simone tisztelettel bámult rám. Szüleink régtől fogva nagyon jóban voltak, és én időnkint elvittem sétálni a kislányt a városba, a Saint Catherine utcába, vagy Tournyhoz vittem, ahol azokból a kalácsokból vettem neki, amelyekért annyira bolondult. Abból, hogy mennyire szorította a kezemet és hogyan ment az oldalamon, éreztem: nagyon büszke, hogy velem lehet... Sokszor nevetnem kellett, amikor visszagondoltam erre az időre. A kis Simone akkor nem volt és nem is lehetett számomra más, mint egy kissé rajongó csitri, aki valóságos kultuszt csinált belőlem. Mert valósággal bálványozott. Ez látható volt. Azt csinálhattam vele, amit csak akartam. A szemeiben hős, felsőbbrendű ember, isten voltam. Engedelmeskedett egyetlen szemrebbenésemnek, szinte hab-
A legszebb szerelem
5
zsolta a legjelentéktelenebb szavaimat is, mint valami evangéliumi kinyilatkoztatást. Igaz, hogy a szülei nem próbálták soha lelohasztani ezt a nagy lelkesedését. Ellenkezőleg, ha beszéltek rólunk otthon – és ez elég gyakran megtörtént –, engem mindig valósággal magasztaltak és – annyiszor ismételték előttem, hogy végül magamnak is el kellett hinnem – sohasem mulasztották el kijelenteni: „Robert Dalbade, az igen!... Meglátjátok, sokra viszi még!...” És ha valaki sziklaszilárdan meg volt győződve ennek a barátság által diktált jóslásnak az igazságáról, az, – szavamra! – Simone Lanvier volt... Harmincéves korában az ember még nagyon fiatal! Még sok illúziója van. Azt képzeli, hogy kis jóakarattal mindent megváltoztathat. Szívesen hiszi magát apostolnak. A saját képére szeretné átgyúrni a lelkeket, megjavítani az emberiséget, közelebb hozni egymáshoz a társadalmi osztályokat, megvalósítani az örök békét. Halálosan szerelmes voltam ezekbe az eszmékbe, és teljes szívvel belevetettem magam a politikai harcokba. Ott láttak Bordeaux valamennyi munkásnegyedében. Hála ékesszólásomnak és lelkesedésemnek, hamarosan jó hírnévre tettem szert. Előadásaim látogatottak voltak. Most tizenhat esztendő távlatából is emlékszem egy ilyen előadásra, amelyet egy szombat este tartottam a Bastide-ban. Kevés kellett volna, hogy szavaim hatása alatt kitörjön a lázadás. Erélyesen szembeszálltam beszédemben ellenfeleimmel, különösen főkolomposaikkal. Hűvös, de határozott kijelentéseim nem tévesztették el a hatást. Csakhamar felbomlott minden rend. Önmagamat múltam felül ezen az estén. Nagy ünneplés követte beszédemet. A befejezését, amelyben hódoltam Jaurès nagy emlékének, dübörgő taps fogadta. A kijáratnál egy kirakodó-munkás jött felém, megölelt szenvedélyesen, megszorította a kezemet és így kiáltott a körülötte állóknak: – Barátaim, ez az igazi „vezér”! Hamisítatlan bordeauxi akcentussal beszélt. Simone, aki szintén ott volt hozzátartozói és az én szüleim társaságában, kétségkívül elhitte
6
René Maran
azt, amit a kikötőmunkás mondott. Nem habozott, hanem nyakamba ugrott, és ott a nyilvánosság előtt megölelt... Két évig szakadatlanul harcoltam Bordeauxban. Ennek az időnek köszönhetem, hogy közben tudós módjára tanulmányozhattam a népies argót. Micsoda kifejezéseket hallottam azokon az értekezleteken, amelyeken elnököltem! Azóta nincs olyan népies kifejezés, amit meg ne értenék. Ezalatt hírnevem tudtomon kívül már átlépte Bordeaux határait. Egy szép napon levelet kaptam, amely betetézte örömömet. A Journal du Peuple, a nagy szocialista újság kitűnő ajánlatot tett arra az esetre, ha belépek munkatársai sorába. Sietve elfogadtam az ajánlatot. Ez a siker meghaladta legvérmesebb reményeimet is. Azonnal robogtam. Kevéssel később azután találkoztam veled... Ettől az időtől kezdve ismered életem folyását. Részt vettem minden tiltakozógyűlésen, valamennyi sztrájkban, tagja voltam minden küldöttségnek, amely hivatalos helyeken és a kormány tagjainál feltárta a munkásság követeléseit. Népszerűségem gyorsan nőtt. Párizsban két ízben is felajánlottak képviselői mandátumot. Mindannyiszor visszautasítottam. Példát akartam mutatni arra, hogy mint közkatona is harcolhat az ember az eszmékért. Hálásak voltak ezért a gesztusokért és érdektelenségemért. Tekintélyem ezáltal még csak megerősödött. Mint egyenrangú fél tárgyaltam a kormányokkal. Ahogyan mindjobban féltek tőlem, úgy igyekeztek is ártani. De mit tehettek volna ellenem? Lehetetlen volt bármit is rám olvasni. Egyenes, minden gyanún felülálló életet éltem. Még a nőket is száműztem puritán életemből. Nagyon könnyen felforgathattam volna a társadalmi rendet, folytathattam volna a 89-es forradalmat és korlátok közé szoríthattam volna a kapitalizmus anarchiáját. Nem is volt más célom, csak ez. De féltem attól, hogy könnyelmű kalandba bocsátkozom, és semmit sem akartam a véletlenre bízni, amely annyiszor kinevette már a legnagyobb emberi előrelátást is és ezért haboztam, hogy magamra vegyem olyan bonyodalmaknak a felelősségét, amelyeknek a következményei nem maradhattak volna el, és számomra legalább is bizonytalanoknak látszottak. Éppen arra készültem, hogy mégis mindent megkockáztatok, amikor találkoztam Simoné Lanvier-vel. Életemben ő volt az a pompás homokszem, amelyről Pascal beszél Cronwellel kapcsolatiban.
A legszebb szerelem
7
Tizenegy éve volt akkor, hogy elhagytam Bordeauxt, tizenegy esztendeje, hogy nem láttam Simonét. Igaz, hogy már nagyon rég nem is gondoltam egykori játszópajtásomra. És most hirtelen elém toppant, boldog arccal egy tavaszi reggelen, a Champs-Elysées-n!... Biztosítottam meglepetésemről és örömömről, és azt ajánlottam neki, hogy ha ennek nincs akadálya, egy darabon elkísérem, hogy elbeszélgessünk és felújítsuk a múlt emlékeit. Olyan készséggel fogadta el ajánlatomat, mintha attól félt volna, hogy lekésik róla. Elragadó volt. Nagyon szépen kezdődött ez a nap!... Együtt indultunk el egymás mellett, mint fivér és nővér a Tuileriák felé. Hallgattam kacagását és csevegését. Mennyi báj volt benne! Óh, annyi mondanivalója volt... Először a szemrehányások és zsörtölődések. Csúf ember vagyok, rossz barát!... Sohasem adtam hírt magamról, egyszer sem válaszoltam a lapjaira, amelyeket közvetlenül az elutazásomat követő hónapokban küldött. Sok időbe telt, amíg bele tudott törődni ebbe. Elfelejtettem őt. Ez nagy fájdalmat okozott neki. De igen!... Még sírt is miattam titokban... Igen, így volt! ... Még hozzá gyakran sírt!... Bizony, milyen ostoba az ember, amíg fiatal!... De ennek ellenére – és ez a legfontosabb – ő nem felejtette el nagy barátját, Róbert Dalbade-t. Hogyan jöhetett volna el hozzám? Vajon nem úgy ismertek-e, mint valami veszedelmes farkast? A francia lapok nagy része nem ismertette-e beszédeimet és nem szálltak-e vitába írásaimmal? Hiszen én voltam Bordeaux nagy fia és büszkesége... Otthon csak rólam beszélnek. Még azt is mondják – és a tréfa gyakran a legjobb bizonyítéka a népszerűségnek –, hogy nemcsak a munkások félistene vagyok, hanem még az asszonyok is velem álmodnak éjszakánként... Azután a szüleiről beszélt. Az öregek még mindig a Buchouutoálban laktak. Apját egészen bénává tette a reuma. Az anyja pillanatnyilag elég jól volt. De két évvel ezelőtt tüdőgyulladása volt, amely majdnem elvitte. Azóta bizony sokat gyengélkedik, hogyha egy bizonyos kort ér el az ember, akkor már mindig van baj.
8
René Maran
Pillanatnyilag még sincs semmi gond a háztartásra. A szülei nemrég magukhoz vették egy kis unokahúgukat, egy támasz nélkül maradt fiatal özvegyasszonyt, akinek két gyermeke van. Ő a legteljesebb odaadással viseli gondját a háztartásnak. Hetenként két-háromszor egy takarítónő jár a házhoz, hogy elvégezze a leggorombább munkát. Csukott szemekkel is meghízik ebben a két asszonyban. A legcsekélyebb dologról is azonnal értesítik. Hogy neki hogy megy a sora?… Hogyan, Robert Dalbade, a híressé vált barát most újból kezd érdeklődni egykori kis barátnőjének, Simoné Lanviernek szerény sorsa felől?... Érdeklődik Simoné Lanvier iránt, aki annyiszor írt neki és akinek mégsem adott sohasem életjelt?... Simoné Lanvier iránt, akinek tizenhárom évvel ezelőtt – Istenem, milyen rég volt már mindez! – cukrozott gesztenyét szokott venni Lamanonnál vagy Tseharnernél?... No jó... Csak arra kér, hogy ne adjam tovább senkinek... Tehát Simoné Lanvier – ez a kis rajongó – miután fényes eredménnyel letette vizsgáit a líceumban, azt mondotta magának, hogy ha tovább akar tanulni, akkor arra legjobb alkalma a Sorbonne-on van. Ezért tartózkodik rövid idő óta Páriában. És tisztán kacagott, olyan nevetéssel, amelyben furcsa harmóniában egyesült a szomorúság és nyugtalanság. Mégis boldognak látszott. Kitárta egész lelkét, szüksége volt arra, hogy kiöntse szívét, hogy bizalmasan beszéljen egy baráttal. Egy pillanatig azt hitte, hogy bennem látja a bizalmasát. Negyvenhárom éves korában az embernek már van némi gyakorlata szívügyekben. Valami azt súgta, hogy én leszek az, akit be fog avatni első szerelmének titkaiba. De sem ezen a napon, sem a következőkön, még csak említést sem tett erről a titkáról. – Szándékosan mondom: Sem ezen a napon, sem a következőkön. Mert együtt töltöttük ezt a napot, hogy megünnepeljük találkozásunkat és a következő hetekben is gyakran voltam együtt Simoné Lanvier-vel. Közbevetőleg: Naivnak tartasz? Legyen. De az vesse rám az első követ, aki sohasem volt életéiben naiv! Bizonyos, hogy nem voltam olyan vak, hogy ne vettem volna észre, mennyire örül Simoné, ha velem lehet. Ez azonban természetes volt. Hiszen én voltam az újra megtalált nagy barát, a gyerekkori pajtás, akinek elmondhatta iskolai élményeit. ... De hogyan képzelhettem volna, hogy többet érez irántam, mint barátságot?! Gondolj rólam,
A legszebb szerelem
9
amit akarsz: együttlétünknek abbén a korszakában sohasem gondoltam volna ilyesmire. Tudom... Igen, Simoné most nem volt gyerek ... az én szememben akármilyen szép nagylány volt is, csak a régi kis ??imfocira maradt, akit annyiszor vettem annak idején a térdemre, a kislány, aki némelykor megkért, hogy fordítsák le neki néhány részt a latin versekből, amelyeknek az értelme magas volt neki, egyszóval a kis süldőlány, aki most, épp úgy mint ezelőtt, nem kevésbé büszke volt arra, hogy velem mutatkozhatott... Ez azonban még nem minden. Volt itt még másvalami is. Ő huszonhat éves volt, én negyven... Részemre sokat jelentett... És mindig azon a nézeten voltam, hogy a fiatalsághoz csak a fiatalság való... Mégis boldog voltam, hogy vele nyilvános helyeken mutatkozhattam. Minden férfi hiúságának hízeleg, ha egy csinos fiatal lánnyal látják karöltve. És ő több volt, mint csinos: szép... Sötét haja puha volt, mint a selyem, mély fekete szemei ragyogtak... És az alakja!... „Cochons de souvenir!”, amint Verlaine mondja... Óh, a teste!... De ebben az időszakban még lezárt kert volt számomra, ahogyan az „Énekek Éneke” írja... Időközben elérkezett június elseje. Kilencedikén el kellett utaznom Amszterdamba. Ott 11-én nemzetközi konferencia ült össze, hogy mint annyiszor, újból a leszerelés kérdéséről tanácskozzanak és engem küldtek ki, hogy képviseljem a francia álláspontot. A nemzetközi tanácskozások, akár kongresszusoknak, vagy konferenciáknak nevezzük őket, a csalódásig hasonlítanak a néger gyülekezetekhez. Senki sem hallgat senkire. Mindenki a maga ügyét magasztalja. Végül is megzavarodottabban távozik az ember, mint érkezett... Elutazásom estéjén Simoné, akivel az előző napon sok elfoglaltságom miatt nem találkozhattam, barátaim közé vegyülve megjelent a pályaudvaron, hogy jó utazást kívánjon. Amikor a vonat lassan elindult, úgy láttam, mintha szép, nagy szemeiben könnyek csillognának. „Mi baja lehet tulajdonképpen?” – kérdeztem önmagamtól elgondolkozva. „Talán rossz híreket kapott a szüleiről... Remélhetőleg azonban nincsen súlyosabb baj…” Sokáig lobogtatta finom zsebkendőjét, én pedig barátilag integettem neki. Azután a barátok, a pályaudvar csarnoka és az esti fények lassan eltávolodtak, mintha elszakítottak volna tőlük. És a vonatot elnyelte az éjszaka...
10
René Maran
Június 11-én reggel a postámban levelet találtam Simonétól. Egész rövid volt a levél. Idézhetem, ha akarod. Betéve tudom. Hallgasd csak: „Drága Barátom! Most bátorságot vészeik magamnak, hogy megírjam magának azt, amit még sohasem mertem elmondani, és amit maga nem tudott és nem is képzelt volna. Huszonhat éves vagyok. Akármilyen furcsán is hangzik, eddig csak egyetlenegy nagy szerelmem volt. Ez még arra az időre nyúlik vissza, amikor nem voltam a maga számára más, mint egy kislány, akinek cukorkát és süteményt vesz az ember. Azóta sem voltam másba szerelmes. Viszontlátásra, nagy barátom. Mielőbb látom ugye? A maga” És így írta alá a levelet: „Mona, vagy Simoné, ahogy kívánja...”
Egy hét múlva visszatértem Párizsba. Az első dolgom az volt, hogy a Fleurus utcába rohanjak, abba a családi penzióba, ahol Simoné lakott. Nem találtam ott. Három nappal előbb kifizette a számláját és eltávozott anélkül, hogy meghagyta volna a címét... Mit lehetett tenni? Írtam volna Bordeauxba, hogy szüleinél kérdezősködjem? Lehetetlenség volt ehhez a megoldáshoz folyamodni. Még ha bármilyen elővigyázatosan jártam volna is el, a szegény emberek azonnal azt hitték volna, hogy valami szerencsétlenség történt gyermekükkel. Tehát mit tegyek?... Semmit. Nem lehetett mást csinálni, mint várni. A véletlen a legnagyobb úr az életünkben. Önkényesen intézi sorsunkat. És a véletlen valóban sokkal hamarabb segítségemre volt, semmint gondoltam volna... Július végén egy este a Montparnasse egyik kávéházának teraszán álmodoztam egy üveg bor mellett. – Vajon miről álmodozhat az én nagy barátom? – szólalt meg egy hang közvetlenül mellettem. Felugrottam... Ez a hang!... De hiszen ez Simoné volt! ... Mona! ... Anélkül, hogy időt adott volna arra, hogy magamhoz térjek meglepetésemből, már folytatta is:
A legszebb szerelem
11
– Egész egyedül sétáltam, mielőtt hazamentem volna, hogy lefeküdjek. És megláttam itt magát. Maga is egész egyedül volt. Ezt látva, elhatároztam, hogy közlöm a nagy újságot... – A nagy újságot? – kérdeztem heves gesztussal. – Bizony, bizony – gúnyolódott. – A nagy újságot, a jó hírt... De maga nem is kérdezi, hogy mi az? És én még azt képzeltem, hogy érdeklődik irántam!... De abbahagyta a tréfálkozást. Észrevette, hogy az arcom színeket játszik, elsápad, kivörösödik, fakózöld lesz és ki tudja, még hányszor változtat színt. – Elkísérhet egy darabig, nagy barátom? – kérte. Fizettem és vele mentem. Egy percig teljes csendben mentünk egymás mellett. Nem akartam kérdezősködni. Féltem, magam sem tudtom, hogy mitől. Mit tartogat a számomra? Mégis szerettem volna tudni a hírt, amiről említést tett. A Boulevard Raspailra értünk. A Denfert-Rocherau felé indultunk. Hirtelen így szólt hozzám, szemeit lesütve: – Nos tehát: megkaptam a Sorbonne-on a bizonyítványomat... Ez a nagy újság... Ez volt az egész? Hiszen ez semmi! Micsoda megkönnyebbülés! ... Száz más magyarázatot vártam. Melegen üdvözöltem sikere alkalmából. Ez a gratuláció azonban nem sok hatást váltott ki belőle. Mona szórakozottnak látszott és mintha a gondolatai messze kalandoztak volna... Együtt mentünk tovább. Oldalról figyeltem Monát. A lépései lassúbbakká váltak. Én is lassítottam. Úgy látszott, nyomott hangulatban van. Én zavartnak éreztem magam. Sötét és elhagyatott helyre értünk. Gyengéden megfogta a karomat, hozzám simult és a fülembe súgta – ez a suttogás olyan volt, mint egy simogatás – ezt a néhány egyszerű szót: – Haragszik rám, mondja? Felelet helyett csendesen a karjaimba zártam és aminek meg kellett történnie, megtörtént: az ajkaink egyesültek...
12
René Maran
Azután... Nem emlékszem már semmire... Csak azt tudom, hogy egyszerre sírt és nevetett, énekelt és táncolt körülöttem az emberekkel teli Boulevard Raspailon... És azt is tudom, hogy valamivel később ezt a vallomást és szemrehányást suttogta: – Mindig is magára vágytam, Bobbym... Olyan rég várom már magát!... Túlzás nélkül, maga igazán késett, amíg eljött erre a találkozóra!... Végül arra is emlékszem, hogy amikor összeszidtam, amiért elhagyta a Fleurus utcai családi panziót, ezt felelte: – Ne beszéljünk erről soha többet, drágám... tudnád, mennyire szégyellem magam!... Majdnem ez az egész története szerelmünknek, öreg Brisse... A szerelmünknek és a boldogságomnak... Ez a boldogság három évig tartott. Mona számomra ismét az egykori kis Simoné Lanvier lett. Imádott, leste a legkisebb kívánságomat is, megtett mindent, amit akartam. Csak egyetlen ponton maradt makacs. Visszautasította azt az ajánlatomat, hogy rendezzük kettős viszonyát. Talán mondanom sem kell, hogy az első naptól kezdve feleségül akartam venni. De mindig viszszautasított. Próbáltam megértetni vele, hogy nincs igaza. Az volt az ellenvetése, attól fél, hogy megakadályozza pályámon való előmenetelben és hátráltat a munkámban. Ez már szinte gúny volt! Hiszen az én lakásomon volt az ő otthona is. Éjjel-nappal nálam volt. Az ő akarata egyben az enyém is volt. Mint a titkárom dolgozott mellettem, rendezte jegyzeteimet, céduláimat, irataimat, helyettem fogadta a kellemetlen látogatókat, átvette a számomra érkező telefonüzeneteket, nevemben beszélt meg találkozókat, saját belátása szerint rendelkezett jövedelmem felett, minden utamon követett, egy szónak is száz a vége: a feleségem volt... Valóban az volt... Ismerőseink végül is azt hitték, hogy a legszigorúbb titokban házasodtunk meg. És nem volt senki, aki ne úgy kezelte volna, mint Madame Dalbade-ot... Látod, Brisse, amióta végre Mona jóvoltából volt családi tűzhelyem, olyan voltam, mint a lábadozó, aki kigyógyult a tévelygésekből. Gyógyult tévelygő voltam, csak éppen egy kissé későn találtam magamra... Az eredmény az volt, hogy az, ami mindenki másnál nem lett volna egyéb, mint egy szép lángolás, amely meleget tart, nálam tűzvésszé dagadt.
A legszebb szerelem
13
Leszámoltam magamban a múlttal, mert tisztán láttam, hogy tévedésben voltam, amikor apostoli hivatásnak szenteltem az életemet és azt hittem, hogy nem érdemes másért élni csak az eszmékért, hogy közömbösen kell elhaladni minden mellett, ami értelmet és ízt ad az életnek, amikor úgy gondoltam, hogy az asszony ??? olyan fájdalmas valami, mint a halál... A tűzvész lassanként teljesen hatalmába kerített. Bármit is tettem, nem tudtam korlátok közé szorítani a lángokat. Itt is, ott is futó kalandjaim voltak. De azért változatlanul szerettem Monát, jobban, mint valaha. Vér volt a véremből, hús a húsomból. De szenvedélye olyan kíváncsiságot ébresztett bennem, amelyet rövid kis viszonyokban próbáltam csillapítani... Fájdalom, addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik... Mindez szinte valószínűtlen már... Istenem, miért is követtem el azt a meggondolatlanságot öt hónappal ezelőtt, hogy beleestem egy asszony hálójába... Ha nem kérette volna magát olyan sokáig, hogy legyen az enyém, nem kellett volna sokáig folytatnom vele ezt a játékot... El akart válni a férjétől, hogy Madame Dalbade legyen... Határozottan félbeszakítottam már az első szavaknál, és durván szakítottam vele. Rosszul ítélt meg, ha ilyesmire számított. Mona és én egyek voltunk, dacára a hibámnak. A védangyalom volt, a barátnőin, a bizalmasom, a szerelmem... És most elérkeztem ahhoz a drámához, amelyet már ismersz... A megtévesztett aszszony bosszút áll... Ez alól a szabály alól nincs kivétel. Hogyan feledkezhettem meg erről?... Az idő múlt. Már egyáltalán nem gondoltam erre a szakításra... És íme... Egy este hazaérkezem és senki sem szalad elém. Mindenütt sötét van. A legkisebb nesz sem hallatszik. Hol van Mona? Hiszen nem mondotta, hogy elmegy, még kevésbé, hogy későn jön haza!... A nevén szólítom. Nem kapok választ. Világosságot gyújtok. Kalapja és kabátja az előszobában a fogason lóg. Mi történt vele? ... Csak nincs valami baja? ... Sietve belépek dolgozószobámba. Az íróasztalomon egy levélcsomó.
14
René Maran
Azok a levelek, amelyeket az idill tartama alatt írtam annak az aszszonynak, akit most otthagytam... Borítékba tette őket és elküldte Monának... Istenem, szörnyű előérzetem volt! Nem, ez lehetetlen!... Nem, Mona nem tehetett ilyent!... Mint az őrült rontok be hálószobánkba, „szerelmi fészkünkbe”, ahogy ő nevezte, meggyújtom a villanyt... Mona halálsápadtan feküdt nagy, fehér ágyunkban vértócsában, átlőtt szívvel... Egy papírlap hevert a szőnyegen. Felvettem és a következőket olvastam: „Isten veled, Bobby drágám, első, egyetlen és utolsó szerelmem. Nem lett volna szabad azt tenned velem, amit tettél, mert nem vagyok olyan asszony, mint a többi. Szerettelek és mindennél jobban szeretlek. Anynyira szeretlek, hogy csak azért megyek el, hogy teljesen szabad lehess. Ha nem szeretnélek annyira, megölhettem volna azt az asszonyt, aki nem habozott, amikor nekem ennyi szomorúságot okozott, vagy megölhettelek volna téged... Hiszen az ilyesmi olyan gyorsan megy!... De az én szerelmem a legszebb szerelem. És a legszebb szerelem, az igazán megöli magát, de nem gyilkol. Jó éjszakát Bobby. Gondolj néha rám és légy boldog. Monád.”
Íme, így volt öregem... Ne kérdezz egyebet... Nem tudok más semmit mondani... Fordította: László Ferenc
