MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION
AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE -----------------------------------------------------------------------------------KUN Tibor Egy orosz Afrika-utazó feljegyzései a 19. századból Eredeti közlés /Original publication: kézirat / manuscript Eredeti Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.000.956 Dátum/Date: 2013. december/December – 2014. július/July 21. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document KUN Tibor: Egy orosz Afrika-utazó feljegyzései a 19. századból, AHU MATT, 2014, pp. 1–10. old., No. 000.000.956, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: az Afrikai Kutatási és Kiadási Program archívumában / in Archives of the African Research and Publication Program (Érd) Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words Magyar Afrika-kutatás, V. V. Junker 19. századi orosz Afrika-utazó könyve első teljes kiadásának ismertetése, a mű eddig csak töredékes német kiadásból volt ismert, Junker terepmunkájának színhelye: kelet- és egyenlítői Afrika, a Nílus vidéke African studies in Hungary, review to the V. V. Junker, 19th century Russian Africa-traveller’s monograph in first complete edition, up to now the work
2
Kun Tibor
was known only in fragmented German edition, places of the Junker’s fieldwork: East and Equatorial Africa, the Nile region ---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.
Egy orosz Afrika-utazó feljegyzései a 19. századból
3
EGY OROSZ AFRIKA-UTAZÓ FELJEGYZÉSEI A 19. SZÁZADBÓL Kun Tibor
Az orosz nyelvű Afrika-kutatás néhány éve új művel gazdagodott Oroszországban: megjelent egy, nálunk még alig ismert orosz Afrikautazó és -kutató könyve: Vaszilij Vasziljevics Junkerről van szó, akinek ezt az összefoglaló és teljes művét az orosz olvasók is csak néhány esztendeje kapták kézhez, addig német nyelvű, töredékes kiadásban létezett. V. V. Junker 1840-től 1892-ig élt, és az Előszó szerzőjének (az Orosz földrajzi társaság tiszteletbeli elnökének, Gornug Mihail Boriszovicsnak a) szavai szerint „legjelentősebb alakja azoknak, akik a Felső-Nílus területének és a másik nagy folyó, a Kongó-medence északi részének kutatásában elsőként részt vettek.” A Bevezető röviden ismerteti Junker életét, pályafutását, tudományos tevékenységét; ez utóbbit azért is tartja nagyra Gornug profeszszor, mert – egyebek között – éppen Junker afrikai útja eredményeinek ismeretében mérhetjük le azokat az óriási változásokat, amelyek egy évszázad alatt (az orosz Afrika-utazó az 1870-es évek végén járt Afrikában. K.T.) nem csak Afrikában, de az egész világban végbementek. Utazásainak feljegyzéseit először német nyelven Bécsben adták ki 1889 – 1891-ben, azaz elég gyorsan Afrikából Európába viszszatérése után. Junker azért igyekezett ilyen gyorsan a mű kiadásával, mert azt akarta, felfedezései minél hamarabb és minél szélesebb körben nyilvánosságra kerüljenek. Ő maga nem sokkal élte túl műve megjelenését: 1892-ben meghalt, egyes vélemények szerint influenzában, az orvosok szerint rákban. A szerencsés kutatók közé tartozott, jómódú családban született Moszkvában, középiskolába Szent-Péterváron járt, felsőfokú orvosi tanulmányait Tartuban (akkoriban Gyerpt volt a város neve) és Göttingenben végezte. 1873–1874-ben a német Th. Mommsen-vezette tunéziai expedícióban vett részt, az utazás során kiválóan megtanult arabul. 1875-ben Párizsban részt vett a földrajztudósok nemzetközi
4
Kun Tibor
kongresszusán, ahol olyan nagyhírű Afrika-kutatókkal ismerkedett meg, mint G. Nachtigal, G. A. Schweinfurth, G. Rolf. 1875-ben Alexandriába utazott, ahonnan tovább haladt Szudán déli része felé. Ekkori hazatérése után, 1879 októberében ismét Alexandriaba utazott, onnan 1880 márciusában a Szudántól délre fekvő területeken megismerkedett az azande népcsoporttal. 1881–1882: topográfiai méréseket végzett az Uelle-folyó mentén. A fizikai megterhelések, a hosszú út megtámadták egészségét, vissza akart térni Európába, de ez nem sikerült az egyiptomiakat Szudánban megtámadó arabok miatt. Eközben G. A. Fischer, egy német utazó expedíció élén elindult megkeresésére – eredménytelenül. Junker végül Zanzibáron keresztül ért haza SzentPétervárra, ahol az Orosz földrajzi társaság tiszteletbeli tagjává választották. Milyen eredményeket adtak Junker afrikai (fekete-afrikai) utazásai? „Legnagyobb eredménye: második útja alkalmával pontosan megállapította a Nílus – Kongó helyzetét … csaknem 1200 km-es szakaszon.”
Ezenkívül tanulmányozta Egyenlítői Afrika nyelveit, szótárakat állított össze a helyi nyelvek szókincséből, saját ábécét alkotott említett nyelvészeti kutatásainak megörökítésére. Több mint egy évszázad után ma is alapjaiban véve teljesnek és pontosnak tűnnek az akkor meglátogatott kisebb népek elhelyezkedésének térképei, az összegyűjtött tárgyi anyagot még ma is felhasználják kutatásaikban mind a hazai, mind a külföldi tudósok, de feljegyzett helyi történelmi hagyományokat a mondák, legendák alapján. Benyomásai alapján azt állíthatjuk, hogy a gyarmatosítást megelőző korok társadalmi intézményei és gazdasági tevékenységük magas szinten álltak, mindezek azonban a gyarmatosítás megindulásával megszűntek vagy visszafejlődtek. Junker könyvének bemutatásában csak azokra a részletekre térünk ki, amelyek valóban érdekes, tanulságos elemeket tartalmaznak. Mivel sok helyen megfordult, sokszor állt meg utazásai során, ez azt is jelentette, hogy bizonyos események mindig ismétlődtek leírásaiban. Így pl. a megfelelő táborhely keresése, felépítése, a ki- és becsomagolások, újra útra kelés stb. Junker mindezeket az ismétlődő tennivalókat is feljegyezte, hiszen naplónak is szánta leírásait. Mi azonban ezeknek a naplószerű eseményeknek a leírásától eltekintünk, a leendő érdeklődő – olvasó megtalálja a könyvben, amely egyébként három, Afriká-
Egy orosz Afrika-utazó feljegyzései a 19. századból
5
ban tett utazását (1877–1878, 1879–1886, 1883. november 16.–1884. január 21.) mutatja be, írja le el összesen tizennyolc fejezetben. Első útja a Szóbát (Sobat) folyó mentén vezetett. Az első, négerek (shilluk) lakta faluban feltűnt neki a kunyhók formája: a tetők nem kúp alakúak, inkább kupola formára emlékeztettek, és nem közvetlenül a talajból emelkedtek ki. A sillukok halászó nép voltak, kitűnően úsztak, figyelemre méltó volt tutajépítési technikájuk. Denabban láthatta a silluk királyok rezidenciáját. A település helyén 1867 után egyiptomi város jött létre. Idézzük most az ebben az első fejezetben papírra vetett gondolatát: „Akaratlanul is arra gondoltam, milyen könnyen lehetne a természet e gyermekeiből velünk szemben jóindulatú embereket nevelni, és segítségükkel behatolni a földrész (ti. Afrika, K.T.) még fel nem tárt belsejébe. Mindehhez csak az kellene, hogy lemondjunk arról a rabló–fosztogató rendszerről, mely rossz színben tünteti fel az arab kultúrájú Nílus forrásvidékén egyiptomi zászló alatt történő előre haladást. Utóbbi utazásaim során szerzett sokévi tapasztalataim ezt a véleményemet kétségtelen bizonyossággá tették, és megerősítettek bennem. Éppen ezért, mivel oly következetesen tartottam magam a bennszülöttekkel szemben kialakított viszonyomhoz, tette lehetővé, hogy addig megközelíthetetlen, de számomra kitárulkozó vidékekre juthattam el.”
A falangok falujában már különbség volt a jómódúbb és a szegényebb négerek lakhelyei között; a „humanista–ámodozó utopisták” által a „természet gyermekei” között feltételezett egyenlőség, legalábbis a Szóbát mentén élő négerek között ismeretlen volt. Ezután Ladoba indult Gordon Pasa ajánlólevelével. Egy Bor nevű néger falu egymást egyenes szögben metsző utcáival, oszlopokból épített sövényeivel – melyek a rablóktól és az ellenséges törzsektől voltak hivatottak őrizni a lakosság békéjét – tűnt fel neki. Junker itt egy olyan eseményről számol be, amely alaposan ellentmondani látszik egyébként hangoztatott, négerek iránti megbecsülésének, és amely esemény még sokszor előfordul majd utazása során. Az őt kísérő katonák rátámadtak a falura, lakosai közül többet foglyul ejtettek, és kötelezték őket az expedíció élelemmel történő ellátására – mialatt Junker afrikai gyűjteménye számára kisebb-nagyobb tárgyakat gyűjtött. Megtudjuk ezen kívül, mi volt Gordon Pasa tevékenysége a környéken: ő szállított élelmet a ladoiaknak, akiket az elégtelen mezőgazdasági termelés gyakran éhenhalással fenyegetett.
6
Kun Tibor
Hosszan elidőz a makaraka négerek között, akik kereskedelemmel is foglalkoztak – igaz, kicsit furcsa áruért, mint a vodka (!), és persze szövetekért adtak helyi termékeket. Érdekes megfigyelést tett néhány néger népcsoport térbeli látásáról: a nyam-nyamok, a mangbetuk, a bagandák, a bantu vanyorok: kiválóan érzékelték a fényképeken ábrázolt tárgyak térbeliségét, ellentétben az (akkori) arabokkal és elarabosított hamitákkal. A bari négereknél részletes leírást ad a kunyhóépítésről, a helybéliek esti összejöveteleiről, melyek során a nap eseményeit mesélték el a tűz körül. A zsákmányszerző falutámadást továbbra is véghezviszik – ekkor ugyanis az expedíció már több mint ezer emberből állt. A barikat ezután összehasonlítja a niambarákkal testük, ruházatuk, díszeik, tetoválásaik alapján. A makaraka tartományban több népcsoport is él, így a lingi, az abukaja, abaka, mundu, bombe, azande stb. … Néhány feljegyzés: a munduk ismerik a vasmegmunkálást, az abukajáknál, abakáknál a halottal együtt öt–tíz rabszolganő is élve eltemetteti magát. Jelentős a területről az elefántcsont-kivitel Európába, Indiába, Amerikába; elgondolkodtató kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban a szerző: „Vajon még meddig fogják irtani ezeket az állatokat (ti. elefántokat) olyan «fontos» dolgokért, mint a biliárdgolyó, esernyőmarkolat, zongorabillentyűk stb. …? És vajon milyen szörnyű nyomorba döntötte az elefántcsontkereskedelem a szegény négereket?”
Továbbra is a makaráknál maradva leírást kapunk egy harci táncukról, temetkezési szokásukról. Szó esik egy elég furcsa betegségről, amelyben a négerek szenvednek, és amelyet Junker is elkapott: egyfajta lázas csalánkiütés, ami kínzó viszketegséggel párosul, amit egyébként a helybeliek a Nílus vizének tulajdonítanak. A makarakat elhagyva, útközben éhségtől és kimerültségtől meghalt és az úton hagyott négerek hulláit látják, valamint núbiai és egyéb, mohamedán bandák által letarolt földeket, kiirtott népek nyomait. Ezek a bandák egyre beljebb nyomultak a kontinensen, oda, ahol már pusztított az „Afrikát sújtó átkos rabszolgaság.” Régi szokások tűnnek el, újak jelennek meg, amelyek megsemmisítik az előző generációk ünnepi szokásait, termelési és eszközkészítési módjait. A kartúmi kereskedők különösen tanulékonyaknak mutatkoztak az idegen utazók egyik tevékenységének utánzásában: látták, hogy ezek az utazók élénken érdeklődnek a négerek apróbb–nagyobb használati tár-
Egy orosz Afrika-utazó feljegyzései a 19. századból
7
gyai iránt, gyűjtik azokat, és jó pénzeket adnak értük a négereknek – itt természetesen ezeknek a tárgyaknak a művészi értékét becsülték nagyra általában az idegenek, így Junker is. A kartúmi kereskedők és velük együtt a katonák azonban egyszerűen összerabolták ezeket a tárgyakat, és Kartúmban piaci, úgymond „antik” tárgyakként árulták. A négereket ez annyira elkeserítette, hogy elment a kedvük a munkától, attól, hogy saját maguk otthon készítsék el használati eszközeiket. Utazásának következő szakaszán Junker négerek iránt általában (mondhatni elméletben) gyakorta kinyilvánított szimpátiája meglehetősen cinikusnak tűnő gyakorlatba csap át. Mint oly gyakran, az expedíció ellátását falvak ellen végrehajtott rablótámadásokkal biztosították, a velük szembeszálló falufőnököt megölték, fejét neki ajándékozták, „én pedig kipreparáltam azt a gyűjteményem számára” – mondja. Azért továbbra is őszintének tűnő szomorúsággal festi le KözépAfrika éhínségek, rablóhadjáratok, háborúk és betegségek következtében elnéptelenedett hatalmas területeit. A makarákkal – általában a négerekkel – kapcsolatban beszél azok kényszermunkára hajtásáról, kizsákmányolásáról, ami ellen csak valami megmagyarázhatatlan tehetetlenség, belenyugvás, sorsszerűség miatt nem lázadtak fel az érintettek. Azt is megállapította, hogy a négerek tisztában voltak azzal, betegen nem csak ellenségeik, de saját törzsük számára sem jelentenek semmit, ezért még leromlott egészségi állapotban is követték az expedíciót. A könyv második nagy egysége Junker 1879–1886 között tett afrikai útjait foglalja magában, melynek Kartúm volt a végcélja. Jószerével csak az utazás, a tájak bemutatása és a törzsi vezetőkkel időnként történő találkozásai képezik a fő témát fejezeteken keresztül, míg el nem érnek az azandék földjére, ahol a négerekkel együtt egy kis állomáshelyet építenek ki, melynek a romantikus Lacrima (olaszul „könnycsepp”) nevet adja. Nagy sikert aratott a varázslásban hívő négerek között a zenélő dobozokkal; először megijedtek tőlük, majd amikor megmutatta nekik a belsejüket és működésüket, már megnyugodtak, sőt, ami sokkal érdekesebb és tanulságos volt, az, hogy sokan közülük ezek után nem hittek a varázslatban és a régi babonákban. Egy orvosi megfigyelése a kinin túlzott használatából eredő, apatikus viselkedésre vonatkozik: a kellemetlen tünetek megszűntek, amikor mértékkel és megfelelő időszakonként alkalmazták ezt a gyógyszert.
8
Kun Tibor
A nőkkel kapcsolatban a következő megfigyeléseket tette: a négerek között ők végezték a munkák nagy részét – kivéve a mezőgazdasági munkát, amelyben nők és férfiak egyenlően vettek részt, ez alól kivételt képeztek az uralkodók vagy vezérek kegyencnői. Így volt ez az araboknál a leány rabszolgákkal: nekik jóval több munka jutott, mint a férfiaknak. A leg-időigényesebb és legkeményebb munka, amit nőknek kellett ellátni, az a kezdetleges eszközökkel és módszerrel történő gabonaőrlés volt. A fő élelmiszerük a liszt, ebből készítettek kenyérfélét és lepényeket. A négerek rajongtak az üveggyöngysorokért, amelyek divatcikként szerepeltek mindennapi életükben. Drágán árulták őket, igaz, csak addig, amíg újabb és kelendőbb portékákat nem kezdtek terjeszteni közöttük a kereskedők, úgymint szöveteket, lőport (!), fegyvert (!), vodkát (!)… A szépítkezés őnáluk gyakorlatilag az elcsúfítást jelentette. A természetben található anyagokkal „kozmetikázták” bőrüket, ami – és ezt határozottan kiemeli Junker – sohasem „intenzív – fekete”, inkább kávé vagy csokoládé színű. Azt is állítja, más Afrika-utazókra hivatkozva, hogy a bőr színe alapján nem mindig lehet különbséget tenni a különböző néger népcsoportok között, kivéve az egymástól nagyon nagy távolságra lakók esetében. „Megszámlálhatatlan bőrszínárnyalat létezik” – mondja. A bőrnél maradva előkerül a tetoválás mibenléte: a szerző szerint ez elsősorban a mellet és a hasat, ritkább esetben az arcot érinti. A tetoválás néha évekig eltarthat, csakúgy, mint a megfelelő hajviselet kidolgozása. A mangbetu népcsoportnál több érdekes dolgot figyelt meg, és írt le. Részt vett pl. egy peres ügy tárgyalásán, ahol végighallgathatta a vádló és a vádlott szócsatáját, tanulmányozhatta a test kifestését, a ruházatokat és a játékokat, egy jósdában a jóslást segítő eszközök kötötték le a figyelmét, s azt is megtudta, hogyan döntenek a jósok egy vádlott bűnösségéről vagy ártatlanságáról. Az itteni négerek véleménye egyébként az, hogy „…senki sem természetes halállal hal meg, minden ember halálában bűnös valaki, akit a jós hamarosan ki is jelöl.”
Utazása visszavezeti Junkert a mengbetuktól az azandékhoz; náluk, vagyis Közép-Afrikának az egyenlítőtől északra elterülő vidékein élő népeknél ekkor még nem létezett élelmiszer-kereskedelem, az európai termékek értékét még nem ismerték.
Egy orosz Afrika-utazó feljegyzései a 19. századból
9
Hosszú útja során megint meggyőződhetünk, saját beszámolója alapján, Junker kétarcú humanizmusáról, amikor a maga természetességével meséli el, hogy egy újabb rablótámadás után az egyik bennszülött, aki tudott az emberi koponyák iránti érdeklődéséről, a harcban megölt néhány bennszülött fejével ajándékozta meg, s hozzáteszi a pontosság kedvéért: „…szaporították (ti. ezek a fejek) a tipikus koponyákból álló gyűjteményemet; de csak olyan koponyákat vettem át, amelyek származásáról biztosan meg voltam győződve”,
mint ahogy arról is meggyőződött, hogy „…az emberrablás és a házi rabszolgatartás már nagyon régóta ott gyökeredzik a fekete lakosságban…”
A szerző egyéb, a valóságból merített elméleti fejtegetéseiben arról beszél, hogyan, milyen folyamatokon keresztül közelítenek egyre jobban egymáshoz a népek; ennek a gondolatnak a lényege, hogy a népek között „…annál kevesebb éles szokás- és erkölcsbeli különbséget találunk, minél többet érintkeznek egymással az időben. A fekete rassz ellentmondásainak gyöngülését elősegíti a vándorlás, a háború és az idegen földön tartózkodás iránti szenvedélyük.”
Fontosnak és érdekesnek tekinthető az, amit az emberek közötti különbségek fő meghatározójának tart, illetve amit folklórnak nevez. Idézzük ismét szó szerint a szerzőt: „Gyakran a bőr színe, a test felépítése, az arckifejezés, a hajviselet stb. …, sőt magának a koponyának az alakja távolról sem elégséges megkülönböztető jel. A különbségek vagy egyezések meghatározásának legjobb eszközei a népek által beszélt nyelvek… Van azonban egy másik, gyakran nagyon pontos eszköz is, amellyel akkor is megállapíthatjuk egy nép különösségét, amikor az idő és az alkalmazkodás kívülről megváltoztatta, és a más néppel való egyezés csalóka, külsődleges jellegzetességeivel látta el azt. Ezt a jellegzetességet folklórnak, népi alkotásnak nevezzük. A népi melódia, a népi alkotás egy nép sajátosságai közül az, ami legtovább fennmarad, és a fekete rassz esetében is megbízható adatokkal szolgál a népek közötti rokonságról és elhatárolódásokról.”
10
Kun Tibor
Ugyanígy a nemzeti táncok is egy nép sajátos lelkületét tükrözik. Egy bűbájjal és boszorkánysággal vádolt nő kegyetlen meggyilkolásával kapcsolatban (a még élő „bűnös”-nek felvágták a hasát, és kivették az epehólyagját, mert azt tartották, ott lakozik a „bűbáj”) az eljárás szokásjogi aspektusát emeli ki: az illető néger népcsoport tagjai időtlen idők óta csak ezt látták őseiknél, más népeket és szokásokat nem ismertek. „És felteszem magamnak a kérdést – írja a szerző –, nem inkább ezeknek az embereknek kellene megbocsátanunk, mint a kulturált országok gyilkosainak…, akik, függetlenül neveltetésüktől és az őket körülvevő erkölcsös emberektől, hidegvérrel, alattomos számításból hajtják végre a legszörnyűbb bűntetteket és gyilkosságokat?”
Junker röviden összefoglalja az afrikai népek történelmét, amely szerinte „…az elmúlt évezredekben… roppant véres volt, és ez nem is lehetett másmilyen, hiszen a babonák és a rabság sötétségében éltek… De nálunk is (ti. Európában) a nemrég lezajlott múltban és ma is ugyanez történik. Már ez is arra kötelez bennünket gyorsan fejlődő évszázadunkban, hogy végre segítő kezet nyújtsunk Afrika elmaradt népeinek, és elvezessük őket az emberi lét felé.”
A könyv harmadik nagy egysége azokról a nagy változásokról számol be, amelyeket Junker visszaútban a már egyszer meglátogatott helyeken látott. Találkozott néger főnökökkel, akik kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt, azután Zanzibárból érkezett szuahéliekkel, angol és francia misszionáriusokkal. Végül 1887. január 9-én megérkezett Szuezbe, ahol fivére, sógora és dr Schweinfurth várták és fogadták. Itt ér véget az orosz Afrika-utazó és -kutató beszámolója. A könyvet arab és szudáni szótár, számos értékes illusztráció (képek, fényképek) egészítik ki. Az ismertetett kiadvány adatai: В. В. Юнкер: Путешествия по Африке, Москва, Дрофа, 2006, 768 стр. (V. V. Junker: Utazások Afrikában, Moszkva, Drofa Kiadó, 2006, 768 old.)