KŐVÁRY ANETT. Mindjárt harminc

KŐVÁRY ANETT Mindjárt harminc

Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013

Szerelmemnek. Örökké érted, veled, neked.

Születendő gyermekünknek.

A történetben szereplő valamennyi személy, helyzet, helyszín és történet a fantázia szülötte. Bármilyen egyezés a valósággal csakis a véletlen műve lehet.

Tavaly június, Olaszország

Mondják sokan, nekem csak megszületni volt nehéz. Francokat. Még az sem. Anya fantasztikusan jól tolt harminc évvel ezelőtt, kívülről ráadásul húztak is, így nekem még a szülőcsatornából való kibukkanás sem volt kihívás. Azért megnézném, ki hogyan indulna neki az életnek azzal a hendikeppel, hogy február 29-én születik! Születésnap négyévente?! Vagy is a világban, meg nem is?! Van is napja az érkezésednek, meg nem is?! Sokszor megállapítottam, hogy kuszán furcsa történeteim mind ugyanonnan eredeztethetők: született 1982. február 29-én. Mondjuk, legalább már csak ezért sem voltam átlagos. Én már a belépőt is különlegesre időzítettem. Aztán meg mindig úgy volt meg mindenem, hogy közben soha nem volt semmim. De ez soha nem olyan álomszerű, simán mindenem-megvan dolog volt. Most például itt vagyok a világ egyik legszebb táján, Toscanában; és ahelyett, hogy bíborul gyöngyöző chiantit kortyolgatnék egy jó adag ízletes penne pomodoróhoz, én inkább a laptopom előtt üldögélek. Miközben mindenki azt gondolja, nincs nálam szerencsésebb a világon, miközben az én életemről álmodnak mások, addig én valójában egy szutykos, portól és minden egyébtől büdös, túlzás nélkül, a világ legretkesebb olaszországi szobájában pörgetem a betűket. Ez az, amikor hiba van a Mátrixban! Mert nem elég kérni, hogy én-istenem-jóistenem, add, hogy eljussak Toscanába. Nem, az alaposság ebben a bizniszben is alapkövetelmény. Ne kérd, mert megkapod – tartják a buddhisták, én meg azt mondom: jól kérj, mert később nem tudsz módosítani.

Oké, bevallom, kicsit hittem, hogy az én olaszországi nyaralásom is olyan lesz, mint Frances Mayesé volt a Napsütötte Toszkánában. Hogy majd idejövök, beleszerelmesedem valami Bramasole-szerű csodaházba az egyik búzától aranyló domb tetején; hogy majd kiülök a csodaerkélyemre, a csoda kovácsoltvas székembe, s a legváratlanabb pillanatban lepik majd el a testemet a katicabogarak. Így láttam legalábbis a filmemben, amit eszmélésem óta forgatok magamnak. Hallom az aláfestő zenét, mikor átautózom hajnalban a Lágymányosi hídon, vagy mikor eszeveszetten rohanok fel a lakásba, hogy eljussak a mosdóba, mielőtt még bepisilnék. Ez az én mozim, csak az enyém. Rendező, producer és főszereplő egyben: Végvári Vanda. Néha vígjátékként, néha drámaként, néma romantikus filmként csordogál a sztori. Olykor szívesen újraforgatnék egy-egy jelenetet, de erre még soha nem volt alkalmam. Ezzel az úttal is úgy voltam, hogy láttam magam előtt az ittott omladozó, de épp ettől impozáns, csak rám váró toscanai kőházat. Kertjében kövér árnyékot adó szőlő- és rózsalugassal, a bejáratnál szigorúan karcsúsodó ciprusokkal, a hátsó udvarban hűs vizét őrző kerekes kúttal, zöldellő kukoricafölddel, sárgálló napraforgótáblával és a biztonság kedvéért néhány hektárnyi búzamezővel. És jön majd az én szerelmem, azt mondja, amore, teletölti poharamat lágyan habzó lambruscóval, és úgy istenigazából mindegy is lesz, mi történik. Ez volt az én részletekben gazdag, de a jelek szerint mégsem elég alaposan megálmodott fantazmagóriámban. Vagy nem akartam elég erősen, vagy nem akartam elég jól, igazából nem tudom, de a lényeg, hogy a valóságban egy mocsoktól fekete függönyökkel keretezett erkélyajtó bámul rám;

kovácsoltvas kerti bútornak messze földön híre sincs, habár az omladozás, ha jobban megnézem, bejött. Ez az én olasz majdnem-szerelmem otthona. Némi hezitálás után fogadtam el a meghívást a házába, amiről azt mondta, az enyém is, bármikor mehetek. Én pedig repülőre felszálltam, repülőről leszálltam, koszos kis furgonba beültem. Elsőre különös a műszerfalat és a teljes belső teret borító undorító por, de az érkezés hevében csak legyintettem egyet, ahh, munkaeszköz, na és?! Majd jó kétórás autókázás után megérkeztünk a toscanai családi fészekbe. Ahogy kinyílt a bejárati ajtó, arcon vágott a bűz. Reméltem, hogy csupán a kandallóban maradt hamu ontja magából ezt a fura szagot. Ráadásul késő este volt, sötét, így szemmel nem győződhettem meg a szutyok létezéséről. Izgatottan vártam a reggelt, hogy minden kiderüljön. S ki is derült. Felébredtem az olasz majdnemszerelmem szobájában. Eleinte csodálkozósra döbbentem a látványon (akaratlanul is újra és újra a mocskos függönyre tévedt a tekintetem). Egyszerűen nem hittem, amit látok. A második fázisban már kezdett annyira idegesíteni, hogy inkább nem használtam sem kontaktlencsét, sem szemüveget, hogy ne lássak semmit. A lazúros látványban úgyis alapból egy-két árnyalattal sötétebb minden, az meg, hogy most árnyék vagy kosz, már annyira mindegy lett. A végére aztán megbarátkoztam a körülményekkel, ilyen lehet, amikor poshadvány dél-amerikai börtönbe kerül az ember. Eleinte viszolyog az undorító patkányoktól, majd néhány hét múlva ők a leghűségesebb cimborái. Másrészről meg nem panaszkodhatom, mert, mondjuk, van amore is, éjjel is, meg nappal is, de valahogy az se olyan, amilyennek a privát mozimban vetítették. Mert persze én jövök

Toscanába, a szinte vadidegen olasz pasihoz, meg az ő mammájához, de még ám rögtön tíz napra, nem ötre vagy hétre, nem, tízre; gratulálok vagy bravo, ahogy az olasz mondaná. Egyszer, na, jó, ha jobban visszagondolok, kétszer talán felmerült a gyanú, hogy bátran hosszú lesz ez a nyaralás, de aztán elhitettem magammal, hogy ebben most nem lehet hiba. Nincs is, leszámítva, hogy a szállásomként szolgáló, otthonnak legnagyobb jóindulattal sem nevezhető lakóingatlan 1977 óta nem volt kitakarítva. Megállt itt az idővel együtt a tollseprű meg a porszívó is, harmincöt évvel ezelőtt. Az is csak aprócska bökkenőnek számít, hogy a legendás mammát ezúttal egy se nem férfi, se nem nő; leginkább nemi identitását még ötvenöt évesen is kereső leszbikusforma hermafrodita testesíti meg. Ezzel önmagában még semmi gond nem lenne, mert éljenek a se nem férfi, se nem nő, nemi identitásukat még ötvenöt évesen is kereső leszbikusforma hermafroditák! Csakhogy mindehhez még 150 cm gonoszság társul. Hosszában mérve. Ő az a fajta mamma, aki főnöknek hiszi magát az élet minden területén. Ráadásul még ostoba, gusztustalan és neveletlen is. Aki minden szeletelés után megnyalja a kést, és az abroszon vágja a parmezánt. Az első perctől fogva látom rajta, hogy gyűlöl. Bár igazából gyűlöl szerintem mindenkit, aki nem ő. Sikerült az isten tudja hány milliós Olaszországban kifognom az egyetlen olyan pasit, akinek az anyja egy két lábon járó ördögi kis pukkancs. A villás farkát még nem láttam ugyan, de gyanús, ahogy bezárkózik a szobájába minden ebéd után. Tévedhetetlennek mutatva magát, kidüllesztett mellel jár-kel az egész tartományban, de persze este lefekszik fogmosás, mosakodás, tusolás nélkül. Bravo, mamma, bella! Úgyhogy anyukával így

nem lettünk barátnők. Pedig olyan szívesen megkérdezném tőle, hogy mi a francért szívja a fogát szinte percenként, meg úgy egyáltalán, mire föl ez a nagyképűség. De nem teszem, inkább – tőlem abszolút szokatlan módon – mosolygok, próbálok kedves lenni és megkérdezem minden ebédnél, hogy „caldo, e?”. Vagyis hogy nem olvad ki belőled a bunkóság meg a rosszindulat még ebben a rohadt melegben sem, cseszd meg? Mentségére szóljon, legalább jó kajákat tesz elém. Ebben ne legyen hiba, ha már az egész toscanai nyaralás úgyis megy a levesbe úgy, ahogy van.

Szóval lett nekem ez a ti amo italiano. Lassan egy éve, hogy elkezdődött. Jött tavaly az autóversenyzősdi, azzal a világjárósdi, amiből lett az Olaszországban írósdi. Annyira nemzetközi a kapcsolatunk, hogy azt még Ban Ki Mun ENSZfőtitkár is megirigyelné. Adott ugye az alapfelállás: a sármos, barna hajú, barna szemű, szép szájú olasz fiú, és a mások által sportos testalkatúnak mondott, de önmagát dundusnak látó szőke, barna szemű, pengeszájú magyar lány. Valamikor előző évben ilyentájt, nyár közepén láttuk meg egymást először az angliai verseny helyszínén. Grafománságomnak hála, szépen dokumentáltam életem talán eddigi legfontosabb másfél évének minden lényeges momentumát. S milyen szerencse, hogy mindezt bármikor elővehetem, így nagy olaszországi unalmamban is – ahelyett, hogy gelatót nyalnék a piazzán – elolvashatom. Imádok a naplóm segítségével nosztalgiázni! Főleg ha ilyen kellemes emlékeket idézhetek fel, egy ilyen kellemetlen helyen és szituációban. Minden tavaly év elején kezdődött…

Tavalyelőtt január, Svájc

Még csak este hat, de a nap már órákkal ezelőtt lement. Hűs téli estét hagyott maga mögött a csöndes Alpokban. A völgy is több mint ezer méter magasan terül el, nem csoda, ha a sötétséggel együtt a masszív mínuszok is megülnek a hegyek között. A távoli csúcsokon még meg-megvillan a hósipkák kékje, de a hűvösen villanó gerincek már látják a visszavonhatatlanul közeledő éjszakát. Miközben a természet gördülékenyen teszi a dolgát odakint, én idebenn tépelődöm a gépem előtt. Bejelöljem? Ne jelöljem? Úgy másfél hónapja lettünk virtuális cimborák, de miután hetekig nem válaszolt a leveleimre, töröltem. Minek legyen az ismerősöm valaki, aki nem is az? Közben persze szeretném, hogy az legyen, méghozzá ne csak fészbukbarát, hanem olyan igazi. Szóval nagy büszkén bontottam a kapcsolatot. Leila barátnőm is mindig ezt csinálja az ő Jokerével, s bár minden esetben felhívom a figyelmét rá, hogy ez picsáskodás és műbalhé, neki mégis fontos, hogy sértődöttségét a virtuális kapcsolat bontásával jelezze volt lovagjának – most pedig ráléptem a barátnőm által kitaposott törlésösvényre. És jól verem a fejem a falba, mert a csodálatos fényképeit, s az azokon valószerűtlenül feszülő kockás hasát így nem láthatom. Soha többé, ó, jaj, mi lesz velem?! Már akkor tudtam, hogy ezt bizony bánni fogom, mikor hosszasan elidőztem a kurzorral az „ismerős törlése” gomb fölött, de abban a pillanatban mégis olyan jó ötletnek tűnt. Velem, a büszke rádióssal ne packázzon

senki emberfia; hogy meri megtenni bárki is, hogy csak úgy nem válaszol a levelemre?! Igenis, nagyon jó levél volt! Elbűvölő leginkább. Gondosan odafigyeltem, ne legyen tolakodó, de érdeklődő annál inkább. Bárki összetenné a két kezét, ha ilyen üzenetet kapna tőlem; lehengerlő, lényegre törő kérdésekkel, halovány kacérkodással. Íve is volt a kérdéssorozatnak, mint egy jó interjúnak. A sok évvel fiatalabb kenusnak viszont nem tetszett. Nekem meg az nem tetszett, hogy neki nem tetszett, úgyhogy kitartottam az ötletem mellett, és kattintottam, töröltem. „Biztosan törlöd?” – dörgölte az orrom alá a rendszer, mintha csak olvasna a gondolataimban. Persze hogy biztosan – harsogtam magamban határozottan. Lett volna rá egy nagyobb összegem, hogy álmatlanul forgolódik majd az elkövetkezendő éjszakákon; minden erejével küzd a telefonszámom és címem megszerzéséért, hogy aztán bocsánatért és szerelmemért esedezve másszon fel az erkélyemen. Persze nem így lett, pont nem érdekelte, hogy egy ismerőssel kevesebbje van. Pedig még jól az orra alá is dörgöltem, hogy sajnálom, amiért ilyen hamar pattintott. Egy teli szájjal nevetős szmájlival zártam a mondandómat, naná, hogy ennyire laza vagyok. Ez itt kérem, korunk madárinfluenzája, a fészbuk­függőség. Kialakulásának körülményeire jellemző, hogy szakítás után jelentkezik, amikor a páciens halmozottan magányosnak érzi magát. Mások által hamar észrevehető, de a betegnek hosszú utat kell bejárnia a felismerésig: segítségre szorul. Mert a fertőzött hosszú ideig nem is érzékeli a tüneteket, kellemes kis hülyeségnek tartja, mely jótékonyan eltereli az egyedülállók gondolatát a magánéleti, pontosabban nem létező magánéleti problémákról. Tökéletesen lefoglal minden fertőzöttet egész

napra, hétre, hónapokra. Én voltam a kivétel, aki minden korábbinál hamarabb diagnosztizálta a jeleket magán, s onnantól kezdve magabiztosan hirdettem: „fészbukfüggő vagyok, és büszkén vállalom!”. Nem is tartottam ezt valódi függőségnek, úgy tekintettem a dologra mint korunk leggyorsabb, legközvetlenebb és leghatékonyabb publikációs formájára. Szerencsére nem voltam túl hülye – bizonyos értelemben persze de –, így meglehetősen sok, s viszonylag értelmes, szórakoztató gondolat született meg az agyamban, mióta mindennapi életem igencsak meghatározó része lett a közösségi oldal. Márpedig ha azokat magamban tartom, garantált lett volna a bekattanás, ezért a fészbuk lehetőségeit kihasználva egyrészt megszabadultam e súlyos tehertől, másrészt másoknak is jó pillanatokat szereztem azzal, hogy elolvashatták szösszeneteimet. Miközben végeztem parádés öndiagnózisommal a tesóméknál az Alpokban, addigra az egész família ott zsizsegett körülöttem, nem is sejtve, micsoda problémákkal kell megküzdenem. Barátnőim otthon várnak tőlem a lájkolásnál határozottabb életjelre, tanácstalanságom meg valahol a csúcsforgalmas virtuálsztrádán kezdett féktelen ámokfutásba. Fészbukriadólánc indul: mi a következő lépés. Legjobb barátnőim, Leila, Laura és Kinga párterapeutákat megszégyenítően ontották magukból a jó tanácsokat. Egy olyan fiúval kapcsolatban, akivel még soha nem is találkoztam. Vázoltam a helyzetet: flörtölgettünk, aztán a kenus kölyök egyszer csak soha többé nem írt; besértődtem, de nem mutattam; nem voltam laza, de tettettem; kitöröltem, megbántam. A lányok egyöntetű tanácsa szerint egyszerűen csak jelöljem be újra, majd kitalálok valami sztorit, ha

rákérdezne. Kinga még azt is mondta, akkor se írjak neki, ha érdeklődne, mert „ezeket” (így írta) ki kell éheztetni. Úgyhogy, ha addig nem csináltam volna magamból mélyrehatóan, elbizonytalaníthatatlanul idiótát, akkor most megtettem: a kapcsolat bontása után megint ismerősnek jelöltem. Egy nálam négy évvel fiatalabb fiút. Nyomor… Most pedig idegbetegként várom a reakciót, mintha nem is lenne más dolgom, csak azt lesni, mit lép a kalandnak remélt kenus kölyök. Addig is, amíg elszánja magát, megnézem a család legfiatalabb, legújabb tagját. Tesóm második gyereke, az én második keresztgyerekem, egyben első unokahúgom a világon a legszebb kisbaba. Jelenleg, természetesen, mert három éve tesóm első gyermeke, az én első keresztgyermekem, egyben első unokaöcsém volt a világon a legszebb kisbaba. Itt ülök, a földkerekség legcsodálatosabb kisbabáitól egyszobányira, a nővérem lakásában a világ egyik legszebb helyén, miközben a kis morzsák a kiságyukban szuszognak. A picike alig egy hónapja érkezett meg testileg az univerzumba. Az egész gyerek épp csak nagyobb egy vekni kenyérnél, de lénye így is magával ragad, beszippant, felkap és tovasodor, mint a forgószél. A babatornádó babaillatú és babapuha. Aranyszíve, a maga néhány ezer grammjával, delfinvigyorával, csirkelábkezével, a csak középen hosszú szempilláival, kiszolgáltatott kis tekintetével maga az alap. Amire a ház épül. Ami tartja az életet, és mindent egyértelművé tesz. Ránézek, és nincs több kérdés, csak egy: hogyan tudhatnám meg mindazt, amit ő tud? Istenről, mindannyiunk Istenéről, a sajátjáról, az univerzumról, létezésről és nem létezésről. Szóval jött közénk ez a kis poronty, valahonnan, ahonnan mind valók vagyunk, s látszik

rajta, hogy neki még minden egyértelmű. Nincs kérdés, nincs analizálás, nincs kétkedés. Csak evés van, alvás, szeretet. Érzem ezt úgy is, hogy valahol a lakás másik végében próbál erőt gyűjteni, hogy felnőjön hozzánk, hjaj, pedig mind butábbak vagyunk nála. Tesóm maga az ANYA, csupa nagybetűvel, ugyanúgy, ahogy a mi anyánk is az ANYA. A tesóm türelmes, figyelmes, odaadó, önfeláldozó, amilyennek magamat elképzelni sem tudom. Azon kattog, mi lesz, ha vége a családi látogatásnak, hogyan bír majd egyszerre a picikével és zabolátlan kiscsikó bátyjával. Aki nem babatornádó, ő maga a cunami. Mindent moszt akaj. Meg olyat mond, hogy „nappapa, ne félj, én veled leszek a pillanat utolszó ójájában isz”. Ennek fejében, mondjuk, hisztizhet akár álló nap is. Tesóm nem tudja még, hogy feleslegesen aggódik, mert az ANYA mindent tud. Azt is, mit kezdjen egyszerre egy tornádóval és egy cunamival. Egyszer nekem is lesznek gyerektestbe bújt természeti jelenségeim. Vásott kölykeim lesznek, igazi sorscsapások – jó értelemben véve, természetesen. Nagypofájú, karakán gyerekeket szülök majd, akik odaadóan fogják szeretni az anyjukat – engem – és az apjukat, akit anya szerint még nem hord a hátán a föld. Anya a kezdetektől ragaszkodik hozzá, hogy mániásságom lesz a vesztem, és kielégíthetetlennek tűnő maximalizmusom miatt soha nem találok majd magamnak megfelelő párt. Nincs az a férfi, kislányom, aki neked megfelelne – ezt szokta mondani. Én olyankor megnyugtatom azzal, hogy van, apa az, csak hát ő, ugye, családi állapotából adódóan meglehetősen foglalt, meg úgy egyébként elég erősen rokonom. Viszont a habitusa, a természete, az egysége, ami Ő, na, az az, amit talán minden férfiban keresek. Határozott és szigorú, de kedves és figyelmes

is egyszerre. Pont annyira gyengéd, amennyire egy nőnek szüksége van rá, és pont annyira tud erős lenni, hogy egy nő elgyengülhessen mellette. Felvilágosult, tájékozott, mindent megszerel a házban és a ház körül, ezzel együtt humoros és szórakoztató. Anyának szerencséje volt. Nekem is az lesz. Tudom. Lehet, épp a kenus kölyök lesz az, akivel gyerekeket gyártunk majd. Merthogy egyszer anya leszek én is, az hétszentség. Ennek érdekében pedig most ünnepélyesen megfogadom, hogy jövő karácsonykor már szerelmesen, kisbabával a hasamban fogok tűleveleket porszívózni a fa alatt. Ezt programoztam be, így lesz és kész.

Miközben nővérem épp minden idegszálával a plafonba kapaszkodik, s már előre aggódik a holnaputánon – családi szokás ez nálunk –, engem sokkal banálisabb problémák foglalkoztatnak. Bár a Skandináviába szakadt voltévfolyamtársból-lett-barátnőm azt mondta – s amit ő mond, az tényleg meg van mondva –, hogy mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, egymásé alatt összeroskadnánk. Vagyis nem hasonlíthatjuk össze egymás gondjait, mert a Legokosabb A Mindenségben hajszálra pontosan annyit szabott ránk, amennyivel meg tudunk birkózni. Szóval ezek alapján az én gondom is lehet épp akkora, mint az, hogy a tesóm hogyan ossza be a rendelkezésre álló 24 óráját a rendelkezésre váró két gyerek között. Oké, rendben, az én gondom mégsem ekkora. De igenis vállalom, világ, hogy engem most az érdekel legjobban: vajon mit lép a kenus kölyök. És a várva várt jel megérkezett vala. Kis piros ablakocskában kis fehér egyes: esemény a fészbukon! A

taknyos majdnem-huszonhat éves, ilyen-test-nincs testű kenusom visszaigazolt. Jipijé, érdeklem! Khm… Nyilván, Vanda, igen, ez pont azt jelenti. Pfff… Idióta. Hogyan vagy képes elhitetni magaddal, hogy bárki is azért igazolja vissza két héten belül másodszor az ismerősnek jelölésedet, mert érdekled?! Kussolj! – kísérteties volt racionális Vanda és naiv Vanda párbeszéde a fejemben. Végül lezártam a gondolatvitát azzal, hogy a kenus kölyöknek fogalma sincs még, hogy én vagyok álmai nője. Gyerek még, elvégre is.

Kiss Tibivel álmodtam. Nem olyan régről ered kapcsolatom a Quimby énekesével, s meglehetősen egyoldalú is, mert kettőnk közül én vagyok az az oldal, amelyik tud a másikról. Mint a bakelitlemezeken, vagy a régi TDK-kazettákon – amikre a Poptarisznyából vettünk fel zenéket, s utáltuk, hogy B. Tóth Laci bácsi folyamatosan beledumál a számokba – az „A” és „B” oldal: mindegyik éli a saját életét, fújja a saját muzsikáját, miközben tudomása sincs arról, hogy bizony a másik oldalnak is megvan a maga lármája. Valahogy így vagyunk mi Tibivel. Kiss Tibi számomra nemcsak a nagybetűs férfi, hanem a nagybetűs ember is. Szóvarázsló, túlélő, utazó, pokoljáró. Aki lazán puszit küld a túlvilágra a Sziget nagyszínpadáról. A Skandináviába szakadt voltévfolyamtársból-lett-barátnőm, Ágnes szerint ő maga az evangélium. És barátnőmnek – ahogyan mindenben – ebben is igaza van. Mert ahogyan és amit Kiss Tibi megél és elmond, az örömhír, amit mindenkinek hallania kell. Ezzel mondjuk nincs is gond, hallják az emberek bőséggel, az már más kérdés, mennyien és mit értenek mindabból, amit Tibi próbál

tolmácsolni nekik. Ő is azok közül való, akik értik, tudják a titkot. Nem beszéltem még vele soha, habár egyszer, az egyik rádióban, ahol dolgoztam, láttam őt. Testközelből. Úgy bukkant fel a semmiből, mint egy arkangyal, csak az ő hátán habos szárnyak helyett a gitárja lógott. Az én kezemben meg két tepertős pogácsa, nejlonzacskóba csomagolva. A másikban két deci napközis tea. Tibi fekete inget viselt, sudár és gyönyörű volt. Összenéztünk. Elszaladtam. Remegve hívtam Ágnesemet. Röhögött, szívből, kicsit visítva, ahogy csak ő tud. Viszont cserébe mindig és megállás nélkül. – Miért nem öntötted rá a napközis teát? Azt biztos nem felejtette volna el soha – jött az egyértelmű, viszont túlságosan utólagos tanács. – Baaaaaaazmeg. Ezt kellett volna csinálnom, tényleg. Az annyira én lettem volna. De hallod, úgy a szemembe nézett, hogy ijedtemben elszaladtam és gyorsan felhívtalak. – Te milyen hülye vagy, beszarok – röhögött. És visított. Így láttam hát egyszer Kiss Tibit, aztán meg álmodtam vele kétszer. Volt egy időszak az életemben, amikor két héten keresztül minden éjjel más hírességgel álmodtam. Nem szexeltem velük, csak öleltek és szerettek. Mondták és éreztették is. Köztük volt az én plátói szerelmem, Kiss Tibi is. Mindig a házassága miatt pöröltem vele álmomban. Egyszer odáig fajult a vitánk Tiborral, hogy sósavat öntöttünk egymás szemébe. Aztán harmadszor most töltöttem az éjszakát Kiss Tibivel. A rádiós „staffos” polárpulcsim volt rajtam álmomban, szemüvegben, smink nélkül omlottam a karjaiba. Mert ölelt és szeretett megint. Tesóm szerint ez azt jelenti, hogy önmagam voltam, önmagamért szeretett. Kiss Tibi az én szivárványom. Ha ő felbukkan az álmaimban, az jó jel. Azt mondják, ha

valakivel álmunkban találkozunk, akkor az illető is ugyanazt álmodja. Ezek szerint Kiss Tibi valamikor 2011 januárjában álmodott egy ismeretlen, szőke hajú, smink nélküli, szemüveges, zöld polárpulcsis lánnyal. Tibi, ha így volt, jelentkezz, ezzel bevonulhatunk a tudomány történetébe!

Még mindig tavalyelőtt január, Svájcból hazafelé

A mi családunk állandóan búcsúzik. Hazafelé még én vagyok a legboldogabb, legszabadabb ember a világon. Gyönyörködöm a Zemplén friss zöldbe bújt lankáiban, ahogy hátukon tartják a katonásan sorakozó szőlőtőkéket. A Tokajhegy majdnem szimmetrikus sziluettjében. Jobbra a Bodrog húzódik, azt mondják, elválasztja az Alföldet és a Zemplént. Lehet benne valami, mert jobbra végtelen magabiztossággal, mégis alázatosan terül szét a puszta. Az ártér teljesen érintetlennek tűnik, mintha Isten épp pár perce végzett volna a teremtéssel. Naphosszat tudnám nézni a 37-es főutat szegélyező nyárfákat, a bodzásokkal elválasztott kukorica- és napraforgóföldeket. Nincs jobb dolog, semmi sem jobb annál, mint hazaérni. Amikor meglátom kis falum kifakult sárga templomtornyát, mindig olyan, mintha először érkeznék meg. Izgatott vagyok és feltüzelt. Várakozó és kíváncsi: mi változott, mi maradt ugyanolyan? A kutyáink már messziről megismerik a kocsi hangját, felfoghatatlan, honnan tudják, hogy én vagyok az. Ahogy megállok, anya vagy apa megjelenik a bejárati ajtóban, és kinyitja a távirányítású kaput. Recsegnek a kerekek

alatt a dekorsóder apró kavicsai. Nincs, nem létezik olyankor nálam elégedettebb, nyugodtabb teremtmény a mindenségben. Otthon vagyok, biztonságban. Otthon, ahol egyértelmű minden. Aztán ez a vidékidill legfeljebb három napig tart, és már búcsúzkodunk is. A kerekes kútig integetek, pedig már a kanyar óta nem látom őket. Szerencsig szipogok. De van másik forgatókönyv is: anyáék mennek a tesómékhoz, útközben beugranak egy kis hazaival – csalamádé, rakott krumpli, szamorodni –, megkávéznak, már köszönnek is el, vagyis megint búcsúzunk. A tesóméknál töltött egy hét szinte nincs is, olyan gyorsan elszalad, alighogy megérkezem, már melegítem a kocsit az induláshoz. Jön a búcsú most is, vége a januári vakációnak. Ilyenkor mindenki sír. Tesóm az erkélyen, apa a saját kocsijában, anya és én az enyémben. Vidáman leszerződhetnénk a Zewával, látom magunkat, ahogyan a műszerfal és a szélvédő közé diszkréten, mégis jól láthatóan becsúsztatott tízes csomagért nyúlunk. Tesóm fehér zsebkendővel integet, majd mutatóujját a zsepibe bugyolálva megnyomkodja alsó szemhéját, és a kamera felé fordul: „Zewa – ami minden könnyet elnyel” – vagy valami ilyesmi. Keresztfiam meg rakoncátlanul legurít egy tekercs WC-papírt az erkélyről. Egyedül a sógorom vigyorog, ő nem az a pityergős fajta. Viszont szakács, úgyhogy a papírtörlő reklámozásával ő is beillene kis hirdetőcsapatunkba, ahogy határozott mozdulattal felitatja a húslevet a konyhapultról. Elköszöntünk megint, szegény nővérem úgy állt az erkélyen, mint egy árva kis cinege, mutattam neki szívet a kocsiból, remélem, látta. Szeretek náluk lenni. Határozott meggyőződésem, hogy az a világ, ahol ők élnek, valami varázsalagút közelében van, mert sokszor érzem magam

időcsapdában ott. Van, hogy néha meg sem mozdulnak a percek, nem telnek az órák. Máskor kiesnek fél napok az emlékezetemből, hazafelé viszont olyan, mintha ott se lettem volna. Megfogadtam: ha legközelebb megyek, legalább egy napon át feljegyzek minden percet. A dokumentációt nem verheti át holmi időkapu. Aztán néha meg egyenesen mesében érzem magam náluk. A völgyben a kis falu takaros házacskáiból fény szűrődik ki, a cukorsüveg hegycsúcsok fölött a hold vagánykodik – ilyennek képzelem Mikulásfalvát. Máskor meg kicsit azt hiszem, a „Last Christmas” klipjében szerepelek. Azzal a különbséggel, hogy a szexi, szőke loknis George Michael helyett a 107 cm magas, szőke, bongyor keresztfiam kerget a hóban. Ilyesmikre gondolok, miközben kikanyarodom a parkolójukból, bekapcsolom a vészvillogót, és szárazra fagyott kézzel integetek, míg el nem tűnnek a visszapillantóból a kanyarban. Megint elbúcsúztunk. Anya is szereti a Quimbyt, de ő még csak a zenét hallja. Épp a „Nyina” üvölt a kocsiban, mikor valahol Bécs környékén egy remekül kilőtt éles kavics épp a szélvédőmön landol. Faszán bepattintotta az üveget, ritkán hallott cifra káromkodással fogadtam kocsim új tartozékát. Szegény anya szólni sem mer ilyenkor, ismer már – ugyanolyan vagyok, mint apa –, pár perc nyugi kell, hogy lehiggadjunk. A tank is ürült, a legközelebbi hülye kúton meg valamiért nem jött üzemanyag a pisztolyból. Dühösen, pityeregve pattantam a kocsiba. Mögöttem már több mint 700 km nyúlt el lustán, előttem a ködös, szürke Magyarország és a család nélküli napok; na meg persze a vadiúj, kavics bepattintotta szélvédőm heverészett. Überheppi. Nincs nálam szerencsétlenebb, bénább, balfaszabb nő az egész

országban – hüppögtem szegény anyának, akinek fogalma sem volt róla, mi bajom. Próbáltam lenyugodni, mikor bekanyarodtam a nickelsdorfi benzinkúthoz, de még mindig vörös volt a szemem a sírástól. Szegény kutas srácot is gorombán leszóltam, majd én megcsinálom, mert én ezt is meg tudom csinálni – ezt persze már csak gondolatban tettem hozzá. Szépen csöpögtettem a gázolajat, szeretem, ha kerek összeget fizetek vagy kerek mennyiséget tankolok. Utálom, ha a számláló végén kilencesek, nyolcasok éktelenkednek, a nyolcas számra egyébként is nagyon pipa vagyok. Negyven eurónál megálltam, anyát kérdeztem, kér-e kávét, de inkább maradt a kocsiban. Ez a vicces a mi családunkban: ha egyikünk felhúzza magát, annak mindig az a vége, hogy valaki más marad durcás. Így most anya volt a soros, ő püfögött, én beszaladtam fizetni, s miután sikerrel vettem a fotocellás ajtó képezte akadályt, majdnem hasra estem a pultban álló, uhhhh, de nagyon helyes pasitól! Kék szemét és szép száját fent sötétbarna haj, lent meg olyan mellbozont keretezte, amilyen Jon Bon Jovinak van. Csak az övé kicsit szőkébb a kutas srácénál. Tutira elkenődött a szemfestékem a sírástól, a hajam kócos, mi a francnak kellett a fejtámlának nyomnom, a farmerom kitérdesedett a sok üléstől, lóg biztos a seggemen is, a csizmám sáros, baromi jól festhetek, rendbe szedni magam már nem tudom, hiszen itt áll előttem két méterrel. Ne végezzenek hamarabb a másik pénztárnál, ne végezzenek hamarabb, ne végezzenek hamarabb. Ahogy befejeztem magamban a mantrát, a kis köpcös már mondja is, hogy mehetek. Nem, köszönöm, kivárom. Mondjuk, amúgy is ragaszkodni szoktam a soromhoz, postán, hipermarketben; már csak dacból sem állok át máshová, ezzel is mutatom, hogy kitartok a döntéseim mellett. Nem hiszem el,

mit összetöketlenkedik itt előttem ez a kopasz gyerek a bankkártyájával, még a végén erővel fognak áttuszkolni a kis köpcös szemüvegeshez, de én maradni akarok a szépfiúnál. Remélem, magyar ő is, mint a legtöbben ennél a kútnál. Herr Nagy, ez áll a névtábláján. Ó, én Herr Nagyom. Kicsit nehézkes lesz megszerveznünk a találkozást, mégiscsak Pesttől kétszáz kilométerre dolgozik, de szerelmünk legyőzi majd a távolságot. Jó hülye időbeosztása lehet, de biztosan előléptetés előtt áll, s hamarosan ő lesz a kút vezetője, akkor üt majd ki magának szabadnapokat, amikor csak akar. Saját hangommal szakítottam meg saját álmodozásomat. – Az ötöst fizetem. – Negyven euró lesz. Tudom, hogy annyi, apukám, hát én tankoltam, egy centtel se többet. Látod, milyen szépen kidolgoztam a nullákat, ha más nem, legalább ez felkelthetné az érdeklődésedet. Fizettem, visszaadott, megköszöntem, mosolyogtunk. Rohantam a mosdóba, annyira nem is volt szörnyű a kép, amit a tükör mutatott. Kicsit voltam csak riasztó, mint a késői Cher, lehettem volna nagyon is. Megigazítottam a hajam, persze hogy ilyenkor pamutszerűen kezelhetetlen, de a fejemre feltolt napszemüveg tökéletesen elsimította a fejtetőgondokat. Nem tudtam még, mire készülök, de éreztem: nem hagyhatom annyiban a dolgot Herr Szépfiúval. Mégsem járja, hogy két másodperc szemezéssel a zsebemben hagyjam el Ausztriát. Majd dönt a sors: ha van nálam névjegykártya, adok neki, ha nincs, akkor mégsem ő van megírva. Igen!! Sosem örültem még így a harsányan díszített kis céges kártyácskának, amiből az elmúlt egy évben talán egyet sem használtam.

Remegő kézzel álltam be ismét Herr Szépfiú sorába. Fogalmam sem volt, mit akarok és miért, de a fejemben kitörölhetetlenül dúdolta a Magna Cum Laude, hogy „színezd újra, színezd újra, az életed, ha megfakulna, ne menekülj, csak színezd újra”. Hát rajtam ne múljon, nekikezdek az újraszínezésnek, mi mással, mint egy rikító, céges névjeggyel… A szívem úgy kalapált, hogy beleremegett a testem, féltem, hogy valami furcsa indiántáncnak vagy – ami még rosszabb – velem született idegrángásnak vélik a jelenséget. Mindegy is, akkor már nem lehetett visszakozni. Még az ujjaim is belepirultak, mikor odadugtam az orra alá a blokkot. – Szia, van egy kis baj ezzel a blokkal… – Igen? Micsoda? – kérdezte döbbenten. – Hát csak az, hogy ezt elfelejtettem odaadni. Tudtam, hogy rá kell néznem, úgyhogy gyorsan ráemeltem a tekintetemet, aztán elszaladtam. Pontosan ugyanúgy, mint Kiss Tibi elől. Amilyen fürgén csak tudtam, bepattantam a kocsiba és elhajtottam. Anya belepasszírozódott az anyósülésbe, úgy kellett megfognom a sáljánál, hogy ne nyelje el az autó. Lopva fürkésztem a visszapillantót, jön-e már utánam a polizei, miközben megfogadtam, hogy az életben többé nem állok meg tankolni Nickelsdorfban. Azt hittem, kellően hülyét csináltam magamból, eszembe sem jutott, hogy ezt még lehet fokozni, de bizony, lehetett. Tíz perc múlva hív apa, nevetve trallalázza a telefonba, hogy hallotta, voltam bent a Shell-kúton. Mire ugyanis jó apám belépett ugyanazon töltőállomásra, hogy magyar matricát intézzen magának, a kiszolgáló személyzet izgatottan zsizsegett, hogy itt járt Végvári Vanda, a rádiós,

nézd meg gyorsan a neten, tényleg ő volt-e. Apukám – elmondása szerint – büszkén jelentette ki, hogy én az ő kicsi lánya vagyok, mire Herr Kékszemű ragyogó tekintettel érdeklődött, gyakran járok-e arra. Persze, minden második évben. Reméltem, hogy apukám nem állt le jópofáskodni a srácokkal, habár elég gyanús, hogy Herr Kékszem azóta sem jelentkezik. Vagy én nem jöttem be neki, ami természetesen kizárt; vagy olyan hülye, hogy nem értette ezt a névjegy dolgot; vagy egyszerűen megrémült, hogy betámadta a családom. Tavasszal, ha jövök haza a tesóméktól, talán megkérdezem majd tőle. Jó volt megérkezni. Imádom ezt a lakást. Lassan tizenegy éve élek Budapesten, azóta ez a nyolcadik albérletem, ahonnan már csak a végleges otthonomba vagyok hajlandó mozdulni. Remélem, a főbérlő is így gondolja. Laktam keresztanyáméknál kis szobában; Újpalotán büdös kis lakásban, a Soroksári úton nagy loftlakás-szerűségben, megint Újpalotán büdös kis szobában, a Pesti úton kedves, tetőtéri, szép kis lakásban, az I. kerületben sötét földszinti lakásban, Óbudán házrészben, most meg itt, a Gellért-hegyen, jó illatú, első emeleti, napos lakásban. Leilától örököltem meg, épp akkor költöztek el innen Jokerrel, mikor elváltam a második férjemtől. Mindig szívesen jön ide vissza, én meg örülök, ha itt alszik. Mármint Leila, nem a második volt férjem. Most is ő vigyázott 45 négyzetméternyi birodalmamra, míg én a tesóméknál voltam. A barátnőim közül Leilával a legkülönösebb és a legmélyebb a barátságunk. Ahogy pár napja megállapítottuk, valójában semmi közös sincs bennünk: én a romkocsmákat szeretem, ő a sznob helyeket. Ő legszívesebben olasz étterembe megy, én steaket ennék. Rajong az olasz

kocsikért, én soha nem vennék autót a taljánoktól. Mégis működik a dolog. Kemény, öntudatos nő, aki senkire sem hallgat, csak magára. Nem is vár el segítséget, elég, ha elmondhatja gondjait. Az én befolyásolható személyiségemnek ez nagyon furcsa, úgy szeretnék olyan lenni, mint ő. Mindig tudni, vagy legalább tudni vélni, mi a helyes irány. Szép rend várt itthon, és a tarkán viruló orchideáim. Mikor bimbót bontanak, izgatottan várom, melyik milyen virágba pattan, aztán kellemes nosztalgiával gondolok vissza: melyiket kitől kaptam, mikor vettem. A biztonság kedvéért, csak hogy le ne maradjak valamiről, kipakolás helyett gyorsan csekkoltam a fészbukot. Zéró üzenet, zéró megbökés, zéró esemény. E-mailem sem érkezett senkitől. Felhívtam Leilát, elmeséltem röviden, milyen volt a szabadság, ő meg elmesélte, milyen volt nálam, és hogy találkoztak Jokerrel. Jót beszélgettek, de kettejükről nem. Hagyott a hűtőben egy kis lambruscót. Egy pohárral magamhoz vettem a finoman habzó olasz vörösborból, beültem egy kád forró vízbe, olvastam kicsit, majd hagytam, hogy beszippantson a világháló. Letagadhatatlanul tagja vagyok az elveszett fészbukgenerációnak. Másnap nem ébredtem túl jókedvűen, de igyekeztem javítani a hangulatomon. Jó negyven percet jógáztam, megfürödtem, átmentem Kingához. Ő is újságíró, úgy négy éve ismerjük egymást. Üde és önazonos – még ha nem is érzi annak magát. A bölcs barátnőm. Pontosan tudja, mikor mire van szükségem, én már annál nehezebben értem meg őt, hiszen sokkal bölcsebb nálam. Tudja az életet, mégis balfaszkodik. És úgy tud ordítani a kutyája után, ahogy senki más. Beleremeg a város, mikor Rozi nevét kiabálja.

Megmutatta a kiscelli kastélyt, s a körötte húzódó parkerdőt. Elájultam, hogy ilyen csoda létezik a belvárosban, sokáig dolgoztam és laktam is Óbudán, de nem tudtam az ősparkról. Kinga kajla kutyája is velünk jött. Majdnem két órán át sétáltunk, próbáltuk megfejteni az életünket, mint minden alkalommal. Most sem sikerült, mint eddig sosem. A második férjemről beszéltem főleg, P.-ről, leginkább arról, hogy akárhogy is, de nagyon hiányzik. S hogy igazából nem tudom, miért, mert a vége felé már csak egy ragacsos görcs volt a kapcsolatunk. A gyomorideg sem hiányzik. Az ölelése, az igen. Az első volt férjemről is dumáltunk. Kinga azt mondta, ő annak idején érezte, hogy nem kellene elválnunk, de látta, milyen szerelmes voltam P.-be. Kinga azt is mondja, rájött, hogy nem tud felelősséget vállalni senkiért. Én meg azt, hogy nem tudok kitartani senki mellett, mert mindig jobbat keresek. Azt hiszem, nekem mindig, mindennél jobb jár. Úgyhogy most jól megmarkolom két kézzel ezt a szép kövér semmit, amim van. Párkapcsolatilag mármint. Öleltünk fákat, jólesett. Hazafelé vettem egy fél grillcsirkét és négy zsömlét. Annál a bevásárlóközpontnál, aminek a környékén laktunk P.-vel. Kicsit felzaklatott az ismerős környék. Hívott a tesóm, picit döcögve, de megoldotta az első one man show-s altatását. Tudtam én, hogy menni fog, olyan büszke vagyok rá! Itthon hatalmas rumli fogadott, ugyan ki rakott volna rendet? Nem volt erőm pakolni. Elkezdtem nézni a Csak szex és más semmit, hadd örüljek Schell Judit boldogságának. Gyere haza. Ruhástul bújtam ágyba, fejemre húztam a takarót és aludtam egyet. Délután ötkor ébredtem, továbbra is fáradtan, fejfájással és szomorúan. Gatyába ráztam kis lakásomat, vizet cseréltem a vázákban a tulipánok alatt,

meglocsoltam a virágokat, miközben kezembe akadt a nickelsdorfi tankolás blokkja. Herr Nagy Gábor volt a pénztáros. Kidobtam, és nekikezdtem írni. Megmozdult alattam a föld!! Békésen üldögéltem, ölemben a géppel, a híradót néztem, forrong Egyiptom, egyszer csak megremegett a ház, a redőnyök zörögtek, a ruhák a szárítón kilengtek, reszketett a kanapé, és nem akarta abbahagyni. Nagyon megijedtem! Egyszer már éreztem ilyet, de az gyengébb volt, úgyhogy posztoltam is gyorsan a fészbukon, hogy szerintem megmozdult a föld a Gellért-hegyen. Vagy alatta. Jöttek is lassacskán a hasonló bejegyzések, hozzászólások, hívtam gyorsan a rádiót, csináljunk belőle hírt, exkluzívat, mert ez tutira nem volt kicsi. Felbolydult a fészbuk, mindenki írja az élményeit. Hívtam anyát, természetesen nem vette föl. Pont ilyenkor, amikor krízis van?? Lehet, hogy meghalok, rám omlik a Gellért-hegy Citadellástul, szabadságszobrostul, én meg a családomtól sem tudok elköszönni. Gyorsan rácsörögtem a Kingára, rajta keresztül üzenek szeretteimnek, kétségbeesetten tájékoztattam a természet szombat esti tombolásáról, szegénykém csak annyit kérdezett: és én most mit tudok csinálni? Akkor már röhögtem a nyomoromon, és örültem, hogy volt kinek elmondani. Alighogy letettem, hívott az unokatesóm, Betti, ő is a kerületben lakik, megijedt. Mondtam, Bettikém, nyugi, ha meg kell halni, akkor meg kell halni, nincs mese, s ha a jóisten úgy akarja, akkor bizony földrengésben. Javasoltam, hogy igyon még valamit, és nyugodjon meg. Megfogadta. Én is. Tokaji Tündérkönny, száraz fehér furmint, 2009-es. Régen ittam ennyire finom, zamatos, könnyű fehérbort, most ez az új kedvencem.

Közben tele lett a fészbuk földrengéses posztokkal. Ennyi magányos ember… Ahelyett, hogy párunkhoz bújnánk megnyugvásért, mindannyian a virtuális világba kiáltjuk félelmünket. Az elveszett fészbukgeneráció. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején született kortársaim. Gyermekkorunkat még a szocializmusban éltük meg, kiskamaszként már a bimbózó demokrácia illatát szaglásztuk. Szüleinktől láttuk még a hagyományos családmodellt, de fiatal felnőttként inkább a karriervágy, az önmegvalósítás édes mámora részegített mindannyiunkat. Ütközőzónaként működünk múlt és jelen között, kapocsként remekül funkcionálunk, de a boldogságot nehezen találjuk. Élnénk, de nem tudjuk, milyen szabályok szerint. A régi értékek alapján, amik szüleink életét is végigkísérték, vagy a szerint, amit a modern világ diktál? Házasodjunk, és tartsunk ki választottunk mellett akkor is, ha leginkább jó testvérekként élünk együtt – ahogyan őseinktől láttuk –, vagy merjünk lépni, merjünk elválni, az igazi szenvedélyt keresve, ahogyan a nálunk fiatalabbak csinálják? Kockáztatva, hogy esetleg örökre egyedül maradunk? Akaratlanul is anyáinkhoz hasonlítjuk magunkat, mert nekik ennyi idősen már több gyerekük volt! Vágyunk a saját családra, de a függetlenség is csábítóan hívogat. Nem találjuk a helyünket, csak kóválygunk, mint a csúzlival fejbe lőtt varjú. Várjuk mind, hogy levadásszanak. A nagy szociológiai talány megfejtése közben kijöttek az első hivatalos adatok: a Richter-skála szerint 4,8-es erősségű volt a földrengés. Apám! Mondtam én, hogy nem kicsi! Elképesztő, milyen hírérzékeny vagyok. Szeizmográfikusan is. Annyira hiányzik P., hogy majdnem írtam neki egy sms-t. De aztán mégsem. Én kértem meg, hogy ne keressen, nem

lehetek olyan önző, hogy aztán magamnak mégis megengedem. Erős vagyok. Próbálok erős lenni. Nem kéne arra gondolnom, miért nem sikerült, hiszen a válásunk után hányszor nekirugaszkodtunk még, te jó ég. Mi voltunk az óbudai Ross és Rachel. Most mégis hiányzik.

Tavalyelőtt február, Magyarország

Savanyú a szám a sírástól. 25 nap múlva 29 éves leszek. Egyetlen gyerekem, még egy bárgyú zigótám sincs. Válásom ellenben kettő is. A meggondolatlanul kötött, tönkrement házasságok emléke húsevő baktériumként falja fel testemlelkem, lassan a legyek is beköpik. A bíróságon végződő kézfogóknak hála, mostanra egészen elhittem, hogy utálatos, elviselhetetlen, rosszindulatú, türelmetlen, számító, másokat kihasználó, mogorva, kedvetlen, szerethetetlen kis senki vagyok. A kutya sem kíváncsi rám, aki mégis, az legfeljebb azért, hogy jól megdugjon, még itt aludni sem lenne hajlandó. Rettegve alszom el esténként, rimánkodom az Istenhez, Jézushoz, Szűz Máriához, az istenekhez, angyalokhoz, Buddhához, az univerzumhoz, az egész láthatatlan kis csapathoz, hogy legyen már vége. Nem kell boldogság, nem azért fohászkodom, csak nyugalmat szeretnék. Semmi mást. A lelkemben. S hogy tudjam cipelni méltósággal, amit kimérnek még rám az égi raktárban. Rogyadozik már a lábam. Éjjelente álmomban felkapcsolom a villanyt, mert félek egyedül. Nincs kihez odabújni. Nincs kivel megbeszélni, mi volt a rádióban. Mit csináljak a nyugdíjammal, miért nem vettél tejet, miért

vajat hoztál, mikor a vajkrémet szeretem. A vajat sem bánnám már, ha olyan hozza, aki megmutatja, milyen lélekkel-testtel szeretni. Aki látja bennem a jót. Ha van még. Nem akarok világháborút álmodni, nem akarok üstben fövő nagypapaholttestet álmodni. Legalább akkor lenne jó. Álmomban. Tengerben úszni, türkiz vízben. Csak legalább addig ne fájjak, míg nem vagyok magamnál. Elapadhatna a könnyem. Nem tisztít. Savanyít kívül-belül. Levelet kaptam a biztosítótól. Életkorom rohamos emelkedése miatt magasabb, s egyben olcsóbb gépkocsibiztosítási kategóriába kerültem. Huszonkilenc évesen bónusz vagyok. B1 lettem – egészen pontosan. Két és fél napos mélypont. Most épp úgy érzem, már kifeléfelfelé tartok. Egy fiatal fűszerkészítő vállalkozóval készítettem interjút nemrég. Azt mondta, a nevetésem alapján tizennyolc évesnek tűnök. Jólesett, főleg, amióta tudom, hogy bónusz vagyok. Viharvadász is a fiú, úgyhogy nyáron elmegyek vele zivatarra lesni. Elkapunk majd egy szupercellát, világbajnok fotókat készítek, és a Time magazin címlapjára kerülök. A fűszerfiúról meg kiderül, hogy rá várok évek óta, hozzáköltözöm Zalába, és együtt kapálgatjuk a fűszernövényeinket. A fantasztikus bizniszünkkel elfoglaljuk a Forbes magazin címlapját: „Az év vállalkozói – Kontinentális éghajlaton honosították a mediterrán fűszernövényeket!” Hah. Annyira jól tudok megálmodni dolgokat. A saját kis világomban minden olyan egyértelmű. Miközben azért kikiderül, hogy vannak rajtam kívül is nem normális emberek. Egy hallgató ma megkért, hogy sikítsak adásban. Én meg úgy döntöttem, leélem jól ezt az életet.

Elhatározásomat megpecsételendő, rádió után egész nap interjúztam, dolgozgattam az eddigi legnagyobb terjedelmű anyagomon a női magazinba, ahová néha írok. Aludtam egy órácskát délután, aztán még visszaültem kicsit a géphez. Hajat mostam, majd találkoztunk Edináékkal. A középiskolás volt osztálytársaimmal. Szuper kis banda. 1996 óta ismerjük egymást, bár Edi később csatlakozott hozzánk, azt hiszem, csak harmadikban lett osztálytársunk. A tizenegy évvel ezelőtti érettségink óta rendszeresen összejárunk. Van, hogy csak félévente, máskor havonta. Marek, Kocka, Edi és én. Különleges kis négyes a miénk, ami mostanra ötösre bővült, mert Lacus is csatlakozott hozzánk. Ők nem az a banda, amelyikben bármilyen problémámra megtalálnám a megoldást, lelket kiönteni persze ér, de épkézláb ötlete soha nincs senkinek a magánéleti nyavalyák orvoslására, ez másról szól. Többnyire csak röhögünk egymáson, magunkon, felszabadultan, megállás nélkül. Ez az a társaság, ahol felhőtlenül, a leghalványabb szégyenérzet nélkül lehetünk idióták. Úgy beszélgetünk egymással szexről, nemi betegségről, kurvákról, ahogyan senki mással nem. Kocka például a mostani randin elmesélte aranyere történetét, részletesen, mélyrehatóan, minden anatómiai részletre kitérve. Én meg megígértem neki, hogy ha lesz egy könyvem, akkor beleírom. Úgyhogy kell majd írnom egy könyvet, hogy benne legyen a világ egyetlen Kocka-aranyere. Lacus pedig bejelentette, hogy elvisz a Valentin-napi bankármulatóba. Ilyenen még úgysem voltam. Meglátjuk. Olvastam egyszer valahol valamilyen nagyon tudományos, nagyon tanulmányt, hogy az az ideális, ha egy nőnek négy barátnője van. Végre, valamiben ideális vagyok! A gyerekkori

barátaimmal sajnos már csak felületesen tartjuk a kapcsolatot, jó távol kerültünk egymástól földrajzilag és lelkileg is. A felnőttkori barátságok ritkán tartósak, de szerencsére találkoztam olyan lányokkal, akiknek a gondjai – mint később kiderült – sokban hasonlítanak az enyémékhez. És pont négyen vannak! Hah. Előírt számú barátnőkkel rendelkezem. Leila, Kinga, Laura és Edus. Leila rádiós kolléga, mint az ideális számú barátnői kör háromnegyede. Együtt dolgoztunk egyszer, valahol. Eleinte csak óvatosan meséltünk egymásnak párkapcsolati gondjainkról, majd hirtelen kiderült, nemcsak értjük, de meg is értjük a másikat. Jó kollégákból a legjobb barátok lettünk. Tudjuk, ismerjük és elfogadjuk egymás faszságait. Ő engem azzal, hogy sokszor idegesítően zsizsegek, én őt azzal együtt, hogy gyakran szüttyög. De gondolkodás nélkül rohan hozzám, mikor ellopják a kocsimat. És orvoshoz visz, amikor lázas vagyok. Ennivalót hoz, amikor másnaposság gyötör. Kinga is kolléga volt, máskor egy másik helyen. Éppolyan göndör a lelke, mint a fürtjei. Leglassabban vele épült fel a kapcsolatunk. A második volt férjemmel futott köreim alatt ő állt a pálya szélén, segített mindenben. Nem nagyon ismertük egymást, mégis meghallgatott, mikor zokogástól ordítva hívtam. Néhány hónapja lett igaz barátság a miénk. Nyavalygunk és örömködünk egymásnak. Való Világot nézünk együtt, de külön: ő is otthon, én is otthon, közben smskapcsolatban vagyunk. Azt hiszem, ő az egyetlen, aki ismeri a komplexusaimat. Úgy, hogy soha nem beszéltem róluk neki. Ahogy ő mondja: én vagyok az ő Vanda-csomagja, ő pedig az én Kinga-csomagom. Végtelen sok évre szóló hűségnyilatkozattal – ezt már én mondom.

Edussal középiskolai osztálytársak voltunk, de akkor valahogy nem kerültünk közel egymáshoz, el kellett telnie pár évnek, hogy rájöjjünk: mennyire hasonlítunk. Ő az ezoterikus barátnőm. Mindketten hiszünk a ho­rosz­kópban – nem a prognosztikában, hanem a jellemzésekben –, a sorsban, az angyalokban, a fengsujban, magunkban, egymásban, a barátságunkban. Folyamatosan tanulunk egymástól, ő tőlem az életről, én tőle az ösztönösségről. Laurával az egyetemi gólyatáborban találtunk egymásra. Ő volt a nagypofájú csaj, aki mindent tudott és mindent megmagyarázott. Még azt is, amit nem. Baromi ellenszenvesek voltunk egymásnak. Sokkolhatta az első találkozásunk, mert annyi év után is folyamatosan felemlegeti, hogy én negyven fokban a szőrös felsőmben meg a rózsaszín térdnadrágomban… Laura a racionális barátnőm. Egészen pontosan: aki racionális akar lenni, mert fél az érzelmektől. Elképesztően okos, mindent tud a napi és a világpolitikáról, alapos, felkészült újságíró. Kicsit jobban kellene hinnie magában – a barátságunk javarészt arról szól, hogy erősíteni próbálom az önbizalmát. Ő pedig igyekszik visszarángatni engem a földre, ha már túl magasra rugaszkodom a valóságtól. És Laura most boldog. Megismerkedett egy fiúval, egy olyannal, akit megálmodott magának. Okos, akire fel lehet nézni. Szórakoztató, akivel lehet nevetni. Elbűvölő, akitől a barátai is elájulnak. De Laurának ez valamiért mégsem jó. Mindent megtett, hogy a lehető legkülönlegesebb pasit igényelje magának, olyan elképzelhetetlent, amilyet csak lehet, nehogy az élet még csak véletlenül is megkínálja vele. De benyalta, mert megkapta, amit kért. Most meg kamillázik ijedten, mert szeretni kéne, de nem mer. Pedig ez a fiú úgy

bánik vele, ahogyan megérdemli: mint egy igazi dívával. Kényezteti, keresi a kedvét mindig és mindenben. Látszik Laurán, hogy ez jó neki. Szebb, mint valaha. Ragyog az arca, a szeme, göndör fürtjei is vörösebbek, mint eddig bármikor, s ha lehet, még felhőtlenebbül fürtösödnek. Biztos vagyok benne, hogy tudja ezt ő is, de azért szívesen kattog azon, vajon az új lovag-e az igazi, vagy jobbra kell várnia. Eltanulta tőlem az elégedetlenséget. Milyen furcsa, hogy gyengének hisz. Azt mondja, szerinte körbebástyázom magam támaszokkal, mert nem merek egyedül lenni. Felszínesnek gondolja a kapcsolataimat. Lehet, hogy tényleg baj van velem, ha már a barátnőm is másnak hisz, mint amilyen valójában vagyok? És még inkább lehet, hogy tényleg olyan vagyok, amilyennek mond? Annyira unom már az önismereti leckéket. Jöjjön ide valaki a Holdról, a Marsról, egy másik naprendszerből, és mondja meg, hogy milyen vagyok. Készítsen prezentációt, amiben személyiségem minden hibáját és erényét bemutatja, és azt is, hogy mi az, amit megtarthatok, mert jó, és mi az, amin javítanom kell, mert nem oké. Így lenne egyértelmű, mert ez az önanalízis teljesen kiborít. Várom a kazánszerelőt. Valami nem stimmel a kütyüvel, fel-fellobban a láng, de nem bírja befűteni a lakást. Napok óta sízokniban, dupla pulcsiban ülök itthon, nem mehet ez így tovább. Jöjjön gyorsan, hogy aztán kitakaríthassak, s mehessek a napsütésbe. Jó lenne már az a tavasz dolog. De nem jött kazánt szerelni, hát így romoljon el az ember kazánja, egy szerelő sincs talpon, aki segítségre áldozná fel a szombatját, várhatok és fázhatok hétfőig. Félnapi várakozás után inkább rendbe kaptam a lakást, aztán úgy délután kettő körül jutott eszembe, hogy ötre mennem kell egy interjúra. Közben már

tényleg közel voltam hozzá, hogy a kazán helyett én robbanjak és lobbanjak: fürdés közben kiszámoltam, konkrétan egy perc negyvennyolc másodpercig ég a láng, három perc szünet, majd megint egy perc negyvennyolc másodperc meló. Elképesztő, mikre van időm. Valamivel sürgősen le kell foglalnom magam, különben tényleg megtébolyodom. De nem baj, mert a nap egyre csak süt, hátha gondol egyet egyik nap, és végleg befészkeli magát az égre. Szülinapom előtt még sosem vágytam a tavaszt, most meg nagyon, tényleg öregszem, nem csoda, hogy bónusz lettem a biztosítónál. Az interjú pocsék lett, nem nagyon voltam ott, és igazából a beszélgetőpartnereim sem. Celebgála előtt beszélgetni anticelebekkel, akiket celebesíteni akarnak saját akaratuk ellenére – nem túl ígéretes, de nem volt más választásom. Csinálhattam volna telefonos interjút, azért viszont nem rajongok túlságosan. Ők a puccparádé miatt feszengtek, én meg attól, hogy ők feszengnek. Általában az első percekben el szoktam nyerni az emberek bizalmát, két-három kérdés után mindig kinyílnak, de ők most nem. Ami azért furcsa, mert korombeliek, fiatalok (egyikük szintén bónusz), mégis bezárkóztak. Ilyenkor pedig hiába szeretnék használható válaszokat kapni, kétségbeesem, s a semmire sem jó „bármiben, mindenben” feleleteken kívül képtelen vagyok egyebet kihúzni az emberekből. Ez történt most is, szenvedtek, szenvedtem, szenvedtünk. Ráadásul pont kollégákkal beszélgettem, talán ezért stresszeltem, mégiscsak más úgy kérdezni, hogy ők tudják, mit és hogyan kellene kérdezni. Megdöbbennek, hogy nem használok diktafont. Nem, mert kényelmessé tesz. Nem késztet figyelésre. Persze ha majd Vilmos herceggel készítek interjút, azt rögzíteni fogom. Az

elbaltázott interjúból meg úgyis kihozok valamit, hadd lássák a meginterjúvolt kollégák (is), hogy jó vagyok. Pizsiben fekszem az ágyban, a tűzhelyen húsleves fő, az erkélyajtón be-bepipiskednek a szobába a langyos, lágy napsugarak. De jó így vasárnap lustálkodni. Anya is biztosan főzi a húslevest, apa templomba készülődik, nyakkendőt is köt. Ha nem kerülne egy autó árába az üzemanyag oda-vissza, esküszöm, minden második hétvégémet otthon tölteném. Anya zöldbablevest főzne és rakott krumplit, meg aranygaluskát. Érdekes, hogy nálunk a hétvégék – különösen a vasárnapok – mindig is ünnepnapnak számítottak. Húsleves csigatésztával, rántott hús és sült csirke, krumplipüré és csalamádé volt a menü, desszertnek madártej vagy somlói. Néha átjöttek nagymamámék, néha mi mentünk hozzájuk, aztán nagyi halála után nagyapa rendszeresen nálunk evett, nem csak vasárnap. Jó volt otthon. Még mindig jó, persze. De akkor azért más volt, olyan felhőtlen és gondtalan. Amikor az egész család elaludt a vasárnapi Forma–1-et közvetítő Dávid Sándor monoton, dörmögő hangjára. Amikor hétfőnként még nem volt adás a tévében, csak híradó. Aztán, mikor csütörtökön Szomszédok volt, pénteken meg Dallas. Hétvégén meg irány a szőlő, dugdosni, kötözni, kapálni. Ha nem volt a határban meló, akkor a konyhakertben gyomlálni. De utáltam, most mégis hogy szeretem! Ha most otthon lennék, az is biztos, hogy nem lennék másnapos, mint most, bár annyira nem is vészes a helyzet. Az úgy volt, hogy mondta a Gabesz még a hét közepén, hogy szívesen megölel, meg jókedvre derít. Ami nagy szó, mert Gabesz élete elmúlt nagyjából három évét depresszióban töltötte, abból is a legmélyebb fajtában. Most meg ő az, aki

életvidám és megölel. Gabeszt is az egyik rádióban ismertem meg, ami valójában nem meglepő, mert szinte csak rádiókban dolgoztam, leszámítva pályafutásom első pár évét, amit egy napilap szerkesztőségében töltöttem. Gabesszal lassan lettünk barátok, nem olyan sülve-főve együtt lévők, de azért elég sok mindent tudunk egymásról. Amikor P.-vel kínlódtam, ő volt az egyik, aki tartotta bennem a lelket. Sokszor menekültem hozzá, hogy kisírjam magam. Olyankor nagyon fájt a szívem, nem tudtam, mit tegyek, ő közben masszírozta a lábfejemet és a Forrest Gumpot néztük. De nem nagyon beszéltünk. Hagyta, hogy csak úgy legyek, ne kelljen gondolkodnom, ne kelljen fájnom. Volt, hogy begubózott, nem keresett és nem reagált, ha én kerestem. De egy csodálatos lánynak hála, már jobban van, annyira, hogy most ő segít nekem. Másik volt kollégánkat, Szabit is bevettük a kocsmázásba. Szabi egy igazi mesefigura. Elálló fülei, vicces vigyora, hatalmas haja olyan, mintha rajzolták volna. Mellette sportújságíró, életművész. Vonzza és ösztönösen éli a jót; hihetetlen jó csajokkal jön össze, állandóan vigyorog, gitározik és énekel, spanyolul beszél, és imád mindent, ami spanyol. És mediterrán. És Julia. Most épp. Szabi is sokat tud P.-vel való kapcsolatomról, a félelmeimről, a folyamatos hezitálásomról. Nemrég jött haza – úgy tűnik – véglegesen Valenciából, megtalálta végre a neki való, rég kiérdemelt munka, úgyhogy sorra gyártja az anyagokat az Amazonas mentén gyalogoló britekről, azerbajdzsáni futballistákról a rádiónak. Nehezen indultam el, a félresikerült interjú elvette minden életkedvemet. Buszra szálltam – nem jellemző –, és élveztem – még kevésbé jellemző. Sznob budai picsaként, ha lehet, ki nem szállok az autómból, a tömegközlekedési eszközökön igazi

ufónak érzem magam. Védtelen vagyok, kiszolgáltatott és béna. Most is sikerült a vészjelzőt megnyomnom a leszállásjelző helyett, tényleg csak hangyányit volt ciki, ahogy mindenki rám meredt, vajon mi bajom van. A sofőr komótosan az út szélére kormányozta a járgányt, én meg bebúgtam a vezetőfülkébe, hogy csak véletlen volt, bocsi, összezavart a sok gomb. Szerettem hozni a hülye szőkét, sok kellemetlenségből kimentett már. De az ilyen helyzetek miatt hagytam ki az életemből, amennyire csak lehetett, a BKV-t, most viszont, még a téves gombmegnyomás ellenére is élveztem a kalandos utazást. A srácok már mind ott voltak a hangulatos kiskocsmában, mikor megérkeztem. Azonnal pálinkáért kiáltottam, ők söröztek, kértem hát egy pohárral én is. Az előírt követési távolságot szabályosan betartva érkeztettük a törkölyöket, szép hasas pohárkában kaptuk, kétszerre nyeltük. Megbeszéltünk mindent, ami csak fontos. Például a legfrissebb közlekedési afféromat. Pár napja egy hülye majom a béna verdájával nekiütközött a kocsim seggének: egy visszafordítóban a lehető legnagyobb ívben kanyarodtam balra, ő meg a lehető legnagyobban jobbra, így szépen összekoccantak az autók. Felháborodott, de én nem álltam meg, pedig tudtam: nem vagyok hibás. Úgy nyolc és féllel mehettünk, az eszeveszett száguldozásban biztosra vettem, hogy egyik kocsinak sincs semmi baja. Később viszont félni kezdtem, hogy jönnek és elvisznek a rendőrök, vagy a hülye majom levadássza majd a kocsimat, és kárt tesz benne, úgyhogy már azt fontolgattam: feladom magam a rendőrségen. Gabesz azt mondta, no para, kicsi lány, neki is volt már hasonló afférja.

– Hazafelé tekertem az uszodából, tele volt a fülem vízzel. Kurvára idegesített, úgyhogy próbáltam mindenféle idétlen mozdulattal kirázni a fejemből. Oldalra hajtottam a fejem a bringán, és rángattam ide-oda, hátha kifolyik. Mindezt – hangsúlyoznám – még mindig biciklin. Nem volt egyszerű így kormányozni, mert közben a fejem másik oldalát meg ütögettem a kezemmel, hogy minél hamarabb kituszkoljam belőle a vizet. Aztán egyszer csak megérkeztem egy parkoló furgonba. Telibe kaptam, de olyan zajjal, hogy szerintem az egész környék atomtámadásnak hitte. Be is tört a kocsi egyik lámpája, körülnéztem, gyorsan elhajtottam, az adrenalin meg az összes vizet kitolta a hallójáratomból. Lesz közös számuk a fiúknak, mert mindketten zenélgetnek, a Szabi dalában működik majd közre a Gabesz, de csak bizonyos keretek között, mert a mit tudom én mire a Szabi érzékeny, s azt csak ő csinálhatja. Minden erőmmel azon voltam, hogy kiharcoljak egy videoklipet, aminek én lehetek a főszereplője. Ez az utolsó esélyem arra, hogy sztár legyek. Csak mennék és néznék, de legyen vizes hajas jelenet is, kicsit elfolyt sminkkel. Megbeszéltük: gyártelepen forgatunk majd, a Gabesz pedig hozzám rendeli csengőhangnak a vadiúj és nagyon állat telefonján a Bon Jovitól a „Bed Of Roses”-t. A Deák tér felé indultunk, mert hazafelé még egy gyrost enni kell, ez törvény. Vanda-törvény. Felráztuk a várost elég rendesen. Vadidegeneket nyugtattunk meg, bárkit, aki csak szembe jött velünk, hogy a Gabesz megvan. Vagy épp arról érdeklődtünk, nem látták-e. Rajtunk kívül nem sokan élvezték a játékot, de mi határozottan jól szórakoztunk. Imádtam, hogy olyan barátaim vannak, akik hozzám hasonlóan szívesen csinálnak hülyét magukból, másokból. Kevesen voltunk, akik

igazán komolyan vettük az életet. Fájt a hasam a nevetéstől. A gyrosos fiú megkérdezte, hogy hívnak, azt mondtam, Angyalkának, mire ő arabos magyarsággal válaszolta, hogy lesz szívesen a hercegem. De inkább a fiúkkal maradtam, pedig ki tudja, lehet, hogy elkezdődött volna az én 1001 éjszakám története. Éjjel a DVD-im leestek a polcról, rettenetesen megijedtem, konkrétan úgy dübögött a szívem, mintha ki akarna robbanni a helyéről, nem mertem visszaaludni. Sosem féltem még ebben a lakásban. Reggel mégis jól ébredtem, kicsit kialvatlanul, de jó hangulatban. Az átpálinkázott éjszakák után mindig három dolgot ellenőrzök rettegve: a tükröt, a pénztárcámat és az elküldött sms-eket. Ezúttal sem voltak indokolatlanok a rossz megérzéseim. A fejem leginkább David Bowie-éhoz hasonlított. A pénztárcámban maradt forintok száma: 245. Elküldött sms-ek mappában lévő vállalhatatlan üzenetek száma: egy. Az interjúalanynak írtam éjszaka. Az adott pillanatban mindig olyan jó ötletnek tűnik üzenni valakinek, akit aztán pont nem érdekel sem az sms-em, sem én. S olyankor mindig kreatívnak, szellemesnek és elbűvölőnek érzem magam, az üzenetemtől pedig egyenesen elájulok. Gondolom, a fogadó is. Inkább nem olvastam el józanul, elég kellemetlen így is, delete all és kész. Ő meg majd elfelejti. A húsleves elkészült, a kenus kölyök lájkolta a hozzászólásomat. Ez az első nyilvános interakciónk a fészbuk­közösség előtt.

P. posztolt. Sok hónapja, hogy végleg eljöttem tőle, azóta most először mozdult meg a neten. Számomra látható helyen,

úgy értem. Ettől féltem. Tudom, hogy direkt nem jött fel mostanáig a fészbukra, mert tudja, hogy ott élek, s nem akarja látni, miket írok. Féltem tőle, milyen lesz, ha felbukkan, hát tényleg szar. P. egy jó ember. Kollégák voltunk az egyik rádióban – hol máshol –, és ő volt az egyetlen, aki bemutatkozás után rögtön megtanulta a nevem. Bőszen gyakoroltam a híreket az egyik stúdióban, mikor bejött a citromsárga, zöld szegélyes pólójában, hogy bocs, Vanda, de sürgősen kellene a stúdió, ki tudnál menni? Diszkréten kitett. Mondjuk, eléggé felbaszott, hogy így lealázza a szorgos, betanuló kollégát, az viszont meghatott, hogy a keresztnevemen szólított. Mondhatta volna azt is, hogy „hé, te ott”, vagy „babám” vagy „csillagom” – ahogy más rádiók­ban megszokhattam. Aztán persze elismertem, hogy mégiscsak övé az elsőbbség. Később bátortalanul meg-megdobott egy bókkal. Mikor valaki mondta, milyen csinos vagyok, ő odabökte, hogy mint mindig. Nem sokat beszélgettünk, de mindig kedves volt. A szemét behunyta, lábát feltette az asztalra, kezét összefonta a tarkóján, hátradőlt a székben – így hallgatta a riporterek anyagait, amikor szerkesztett. Valahogyan elkezdtünk esemesezni, imádtam a stílusát. Férfi volt a javából, lehetett is, majdnem tíz évvel idősebb nálam. Egy válás után, még bőszen vérző, sajgó sebekkel kóvályogtam a világban, amikor megérkezett az életembe. Talán csak én tettem többé szimpla találkozásnál, mert rettegtem a magánytól. Esténként jóéjt-sms-sel búcsúztunk el, majd jóreggelt-sms-sel ébredtünk. A sűrűjéből tudósított, mikor 2006 őszén felforgatták a várost. Egyszer csak félteni kezdtem. Aggódtam érte. Ne essen baja, jöjjön vissza épségben, ilyenekre gondoltam. Egyre többet találkoztunk,

mígnem rájöttem, szerelmes vagyok belé. Riadt méhek módjára rezegtek a sejtjeim P.-nek köszönhetően. Minden porcikámban éltem és érezni kezdtem rég nem tapasztalt érzéseket. Hónapokig tartott, mire eldöntöttem, mit is akarok. P.-t akartam. A mostani, valamivel érettebb fejemmel viszont azt mondom: nem annyira őt akartam, mint inkább az izgalmat. Hogy történjen valami. Hogy érezzem, VAGYOK. Az első válásom sosem jelentett megkönnyebbülést. Mert az első férjem igazából sosem jelentett terhet. Most már tudom, ő volt az eddigi legnagyobb ajándék az élettől. A türelem, az elfogadás, a szeretet két lábon járó, kockás hasú, kék szemű megtestesülése. De húszas éveim elején mindez értékelhetetlennek és unalmasnak tűnt. Attól tartottam, bepenészedem mellette, büdös és fonnyadt leszek, aszalt gyümölcs, ami már senkinek sem kell. Nem volt az életünkben izgalom, nem volt bennünk pezsgés. Unalmasan jó volt minden. Ezért mondtam, hogy váljunk el, ezért kerestem mást. Titokban azt hittem: úgyis visszacsinálhatom, ha nem megy. Újabb lehetőség helyett jó kis leckéket kaptam. Nehéz házi feladatokat, amikhez nem volt segítség, sem korrepetálás, sem magántanár. Puska nélkül kellett boldogulnom. Egymagamnak kellett megtalálnom a megoldást. Azt hittem, ha hozzámegyek P.-hez, az gyors, váratlan és mindenekelőtt tökéletes orvoslása lesz minden bajnak. Nem így lett. Nem voltunk egymáshoz valók. Vagy csak nem voltunk elég türelmesek. Ő volt az, aki mellett rájöttem: a szerelem nem mindig elég. Válással, szakításokkal, újra egymásra találásokkal tarkított kapcsolatunk négy év kínlódás után véget ért. Voltak benne szép pillanatok, biztosan voltak. De ilyen szívzsibbadás közepette lehetetlen felidézni azokat. Egyelőre csak negatív kicsengésű szavakkal

tudom illetni kettőnk szappanoperáját: gyötrelem, feszültség, gyomorideg, szorongás, elégedetlenség, kisebbrendűség, mellőzöttség, megalázottság, tanácstalanság. De vége van.

Még mindig tavalyelőtt február, Magyarország

Oooooooooooooooohm, megismertek a cipőboltban!! A dögös, tűsarkú, leértékelt csizmámért mentem magabiztosan és szőkén. Merthogy a bankármulató előtt, ahová Lacus visz el, az akciós csizma, akciós ruha kombó mellett döntöttem, nem túl határozottan. Ámde a gazdasági megszorítások miatt csak ezt engedte a házi költségvetés. Hiába no, jobb kezem dolgozik a takarékosságon, a bal meg szórná a pénzt két kézzel – micsoda képzavar! A hódításvágy fölött diadalmaskodott az ész, így szegődött társammá – remélhetőleg – hosszú évekre az interneten csodaszépnek látszó, lábszárközépig érő, karcsú magas sarkával meredező fekete csizma. A toalett megtervezése azért igényelt ezúttal a szokásosnál is körültekintőbb munkát, mert ez mégiscsak egy bankármulató, ahol remélhetőleg sármos bankárok mulatnak, akik közé meg, ugye, mégsem mehetek ócska, ódivatú szettben. Hogy hozhatnám Lacust ilyen helyzetbe? Úgyhogy lőttem egy igazi ékszer lábbelit harmadáron, már csak egy őrjítő-hódító akciós ruci kell hozzá. Nincs is kedvem ehhez az egészhez, de muszáj mennem, mert lassan személyesen ismerem az összes repedést a lakásom falain, az orchideák virágjait már nevükön szólítom,

és hamarosan végzek a szőnyegrojtok megszámlálásával is, pedig nem kevés van belőlük. Nagyjából mindent megtettem az elmúlt másfél hónapban, amit csak meg lehet tenni itthon: papírokat rendeztem, nagymosást csináltam nagytakarítással, konyhaszekrényt, hűtőt takarítottam, dokumentumokat kerestem, ruhákat hajtogattam, kazánt szereltettem, főztem, vagyis végeztem mindennel! De tényleg mindennel. Még az erkélyt is kitakarítottam, a konyhaszekrény tetejét is lesúroltam. Ezért most szőnyegrojtszámlálás következik, de ma este, félő, hogy azt is befejezem. Mindezek teljesen indokolttá teszik a kimozdulást, kalandra fel, szétnézek holnap ezen az izén. Behaladtam hát a cipőboltba, hogy átvegyem a rendelésem, mondtam a nevem, juj, de ismerős, úristen, te vagy a rádióban – hangzott a pult másik oldaláról. Kedves, őszinte, kemény kézfogás magától a tulajdonostól, minden reggel minket hallgat. Készségesen rohangált a hátsó íróasztal köré szervezett telefonközpont és közöttem, cipő nincs, a West Endben maradt, de átkérik, ha átkéretem. Nem kéretem, megyek; de hogy mennyire örült, hogy végre látott, mert el sem tudta képzelni, hogy nézek ki. Hajrá, Vanda, holnap hallgatunk, örülünk, hogy itt jártál. Távoztam újcipőtlenül, de felismerten. Hátba vágott a tél végi napsütés. A dögös bokacsizmát hagytam még egy napig a West Endben üldögélni, kávézgasson, nézzen szét, hátha talál valami akciós lábfejet magába. A plázamustra helyett inkább sétáltam egyet a hegyen, aztán bezuhantam az ágyba, nagyon fáradékony vagyok mostanában. Meg bujkál bennem valami betegség vagy mi, fájdogál kicsit a mandulám, és úgy alapból nem túl jó a közérzetem, de igyekszem rohadtul nem észrevenni. Másnap átvettem végre az áhított cipőt, ilyen

kényelmes magas sarkúm még az életben nem volt. Mintha puha párnával bélelték volna ki belülről, fantasztikusan jó érzés álldogálni benne, úgy örülök neki! Érzem, hogy vágyott rám ő is, biztosra veszem, hogy mindig ilyen tulajdonosról álmodott. Legalább valakinek – jézusom, egy szaros cipőnek – én vagyok a non plus ultra. Buliruhát végül nem vettem, viszont találtam egy mindigjóljön kis feketét 490, újra leírom, mert ez hihetetlen, 490 forintért! Azt hiszem, erre mondják, hogy jó vétel. Még mindig nem volt sok kedvem ehhez a bankármulatóhoz, egész nap fejfájástól szédelegtem, fáradt is voltam, de meg akartam nézni, mi ez a hülyeség. Meg aztán az sem volt ellenemre, hogy Lacussal találkozhatom. Lacus különleges pasi, nem klasszikus szépség, mégis olyan, mint egy modell. Magas, barna, dús haj, dús borosta, kidolgozott izmok, meleg tekintet, jaj. Ráadásul nemcsak szép, de okos, kedves és figyelmes is. Bármennyire nem akarom ezt beismerni magamnak, képtelen vagyok nem szexuálisan gondolni rá. Igaz, az elmúlt hetekben nagyjából mindenkire szexuálisan gondolok. Lassan a vasalódeszkától is begerjedek. Flörthiányban szenvedek, tombolnak a hormonjaim, hódítani akarok! Legalább egy bamba kaland jönne bénázós, zavarban lévős randival, „majdhívlak”, „miértnemhívott”-okkal. Ez irányú vágyaimat egyelőre kénytelen vagyok az interneten kiélni. Fészbukflörtjeim kimerülnek a bökdösésben, ami viszont kiválóan lefoglal. Hajnalban, munka előtt megnézem, mi történt. Szeretne-e valaki ismerősének, odavolt-e valaki valamelyik posztomért, lájkolták-e a kommentemet. Délelőtt tízig folyamatosan figyelem az eseményeket, hogy rögvest tudjak reagálni, másodpercnyi késlekedés nélkül. Miután

hazaértem, bekapcsolom a gépet, ellenőrzöm, mi történt. Ebéd előtt is ránézek a falra, nehogy valamiről lemaradjak. Ebéd után csak a biztonság kedvéért rápillantok az oldalra, s biztos, ami biztos, a délutáni alvásom előtt is csekkolok. Hátha eszébe jutottam valakinek, vagy egyszerűen csak hátha van valahol valami. Fészbukfüggő vagyok, és büszkén vállalom. Miután aludtam pár órát délután, gyorsan elkészültem, összeraktam a reggeli híreket, és fél nyolc körül elindultam. Végül inkább farmerruhát húztam, az akciós kis fekete sok, pontosabban túl kevés lett volna erre az alkalomra, mert olyan rövid, hogy az első fenékkitolásnál az összes farpofám vidáman kikandikál alóla. A farmerruha viszont ideális hosszúságú, úgyhogy vettem alá egy fekete inget és combfixet; az új csizmám csak úgy feszített a lábamon. Boldog kapcsolat lesz a miénk, már most látom. A kényelmemet fogja szolgálni pályafutása teljes ideje alatt. Hogy értem van, azt már első munkanapján bebizonyította. Parfümfelhőben tipegtem a sarki kisboltba, hogy cigit vegyek Lacusnak, mikor megszólalt mögöttem egy férfihang. – Hölgyem, hölgyem! Ne haragudj! Az első pillanatban biztos voltam benne, hogy útbaigazítást kér, futtattam is gyorsan a programot, melyik utca hol van. A második másodpercben viszont… Igen. Egy pillanatra megfeszítettem a testemet, behunytam a szemem, nagy levegőt vettem, elmosolyodtam, és tudtam, ez „AZ” a pont a filmemben. A momentum, amikor a párom, a szerelmem, akire mindig is vágytam, akivel kutyaházat szögelünk majd a házunk udvarán, szóval „Ő” leszólít. Mindez egészen addig tartott, míg meg nem fordultam és meg nem láttam aranyos kölyökpofáját

– biztos voltam benne, hogy az életben semmit, de igazán dupla semmit nem tudnék érezni iránta. – Hülyén fog hangzani, tudom, de elkérhetném a telefonszámodat, vagy menjek a fenébe? Pár másodperc alatt felmértem a helyzetet: jólesik az érdeklődése, akár flörtölgethetnék is vele, de úgysem akarnék tőle semmit, lekoptatni meg olyan bajos. Nem kell ő nekem, neki sem az én telefonszámom. – Hát, a fenébe azért ne menj, de most nem adnám oda a számom, ne haragudj. Azért az estémet feldobtad! – mosolyogtam zavaromban, de hogy mekkora hülyeséget mondtam, csak később jutott el a tudatomig. „Feldobtad az estémet”… Pfff… Nyilván más vágya sem volt, csak hogy kiszínezze egy szánalmas szingli unalmas életét. Gratulálhatsz magadnak, Vanda, annyira jó fej voltál, megadtad neki a kegyelemdöfést is. Nem elég, hogy lepattintottad a szerencsétlent, még meg is aláztad. Hé, srác, ha másra nem is vagy jó, de arra igen, hogy jobban érezzem magam az egyébként dicséretesen bátor próbálkozásodtól. Azt hiszem, ezúttal én voltam a nagyobb balfasz. Lacusnál találkoztunk, főzött nekem kávét, szívecskés bögrébe öntötte. Azt mondta, fosatós. Mármint a kávé, nem a bögre. Izgatottan vártam, vajon igaz-e, de végül vaklármának bizonyult ez irányú riogatása, mert a hasmenés végtére is elkerült. Kisvártatva Edus is befutott, belekezdtünk magánéleti válságaink megejtésébe, de hamar beláttuk, ez nem fog menni. Lacus szerelmes, de túl jónak tartja a csaját, nyomasztja, hogy állandóan azt kell lesnie, ki néz rá, ki vizslatja. Margarétát vett neki Valentin-napra, mert margarétamániás. A lány. Ez tényleg szerelem. Lacus önbizalomhiányos – érzem én, és lám, ő is

kimondja. Megállás nélkül flörtöl idegen nőkkel, ismerősökkel, munkatársakkal, főnökökkel, szomszédokkal, kutyasétáltató lánnyal, pultos lánnyal, anyámmal. Annyira szeretnék rájönni, miért vannak az elégedettek mellett olyan emberek, akiknek soha semmi nem jó, akiknek soha semmi nem elég. Mint amilyen én is vagyok. Akik megszállottként keresik a legjobbat mindenben, mert hiszik: megérdemlik, jár nekik. Miért nem tudnak úgy élni, mint azok az elégedettek, akik nem kergetnek illúziókat, hanem találnak egy „na-ez-jó-lesz-a-gyerekhez” párt, megházasodnak, ellaposodnak, nemzenek és szülnek, gyereket nevelnek, veszekszenek, beleszürkülnek a hétköznapokba, nem boldogok, de nem vallják be. Miért vannak olyanok, akik minden kérdést és minden választ tudni akarnak, akik túlelemeznek még egy egyszerű sms-t is? Hogyan alakult ki bennük a legjobb iránti vágyakozás? Mióta űzik-hajszolják a felülmúlhatatlant? S én miért tartozom közéjük? Ha jobban belegondolok, az összes barátom ilyen, de még sosem szegeztem nekik a kérdést, miért. Ahogyan ők sem nekem. Cinkos, összekacsintós némaság ez köztünk. Puccos helyen gyülekeztek a bankárok, megadják a módját a pénzük elköltésének, az már egyszer biztos. Szürreális képet mutatott a belvárosi szórakozóhely egyik terme: a táncparkett közepén egy autó állt, kamerás emberek járták körbe, néhányan fotóztatták magukat. Illedelmesen lehuppantunk az egyik hófehér kanapéra, hű de jó, van asztalunk. Olyan gyorsan haladtunk be, hogy elfelejtettünk visszaköszönni a welcome pezsgőnek, de Lacus – mondom én, hogy tetőtől talpig férfi! – orvosolta a bajt, és hozott nekünk italt. Edivel óvatosan kortyolgattuk, nehogy az összes rúzs lejöjjön a szánkról, miközben úgy ültünk a kanapé szélén, mint két karót nyelt

picsa. Kénytelenek voltunk a lehető legszorosabban összefonni a lábunkat, mert a rövid ruha könnyen látni engedett volna minden bizalmas információt a testünkről. Az egyenes hát meg ugye alapkövetelmény ilyen helyen, laposabb tőle a has, nagyobb a cici, meg úgy alapból azért elég jól mutat, ha egy nő képes kihúzni magát. Így aztán meglehetősen kényelmetlenül, ám annál szexisebben ültünk. Jól tudunk szépen ülni – ezt szerénytelenül megállapítottuk magunkról. Felfedeztük, hogy a terem másik végében melegen tartó edények állnak katonás sorban, közelebb hozzánk meg durván jópofa desszertek várják sorsuk beteljesülését. Tényleg nem sokon múlt, hogy elájuljak az éhségtől, de mire rászántuk magunkat, hogy elindulunk megnézni a kajákat, elkezdték leszedni a tárolókat. Desszert még maradt, sikerült egy hányásízűt és két finomat választanunk. A hányásízűt – miután mindhárman belekóstoltunk – magára hagytuk, a csokihabot mohón bekanalaztuk. Legalább valami egészségtelen legyen a gyomromban, még az is jobb, mint a kongó üresség. Furcsa volt, hogy nem gyűlik a tömeg, sőt mintha mindenki elfelé lézengett volna a helyről, pedig még tíz óra sem volt. Lacus szerint ennyire szar buli nem lehet, hogy még el sem kezdődik, de már vége. Szerencse, hogy csináltattunk partifotót – hogy azt mennyire utálom, pedig ezzel együtt kettő készült már rólam –, és megkérdeztük a fotóst, hová lesznek a képek. Ő világosított fel, hogy ez itt nem a bankárbuli, hanem az egyik autógyár promóciója, de már vége, és pakolnak. A lehető legfeltűnőbb vihogásunkat elővéve fáradtunk át a másik, immáron jó terembe, ahol már zajlott az igazi bankármulatás. Leültünk egy asztalhoz, ettünk volna szívesen, de csak komplett menüt lehetett rendelni csilliárdokért, úgyhogy

inkább offoltuk a kérdést. Fehérbort rendeltem, Edi fekete teát, Lacus viszki-kólát. Rohadtul éhesek voltunk, de szerencsére bevillant, hogy a bejáratnál chipset is osztogattak. Ahogy kimondtam, Lacus már rohant is. Körülbelül 11 doboz repichipsszel tért vissza, az állával szorította le a takaros kis pakkot. Újabb bizonyítéka annak, hogy csak nem normális barátok vesznek körbe. Leszarta ő is, hogy mit szólnak mások, ha egyszer chipset akarunk enni, s adnak is belőle, miért ne vennénk annyit, amennyi csak jólesik?! Elchipsezgettünk, megállapítottuk, hogy dagadt nőn hülyén áll a szűk fehér ruha; hogy az informatikusok mind csíkos inget hordanak, és hogy több a jó csaj, mint a jó pasi. Már közel álltunk az induláshoz, mikor egyszer csak felbukkant a tömegben Szafaládé, a fejemen meg a bamba döbbenet. Szaffi egy nagyjából két évvel ezelőtti flört. Leilán keresztül ismertem meg, randiztunk párszor, majd feljött hozzám. Tekertünk egy cigit az erkélyen, csókolóztunk stb. Minden egészen jól alakult, egészen addig, amíg kezembe nem akadt a farka. Hát innen ered az ő beceneve. Soha életemben nem volt még dolgom klasszikus húsfarokkal. Akkor, azon az estén rájöttem, hogy nem is bánom. Szégyen, nem szégyen, úgy megijedtem a hatalmas kolbászától, hogy eljátszottam: rosszul vagyok, és kitettem a szűrét. Azóta is rám van kattanva, bár elég ritkán kommunikálunk. Felbukkanása a bankármulatóban már csak azért is érdekes volt, mert az egész szafaládésztorit pár perccel korábban meséltem el a többieknek. Erre megjelent. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy ő az, úgyhogy rádobtam egy sms-t. Hogy hülyén hangzik, de láthattam-e őt a MIX-ben. Nem válaszolt.

Fél egy körül indultunk haza, Lacus érdeklődve figyelte a kocsimban az anyósülésre kiszóródott orchideaföldet. „Kevés mogyoró, vagy dió, vagy mi a faszom.” Az ellentétes beszéd még a középiskolában ragadt ránk, lehet úgy 150-200 ember az országban, aki érti. Ők nagyrészt mind ugyanoda jártak, ahová mi. Éjszaka Szaffi nemhogy válaszolt az sms-emre, de még fel is hívott. Egyem a szívét, hány éve várhatta, hogy felbukkanjak az életében. Nem vettem föl, főleg azért, mert aludtam. Akkor éjjel még nem tudtam, hogy később egész kellemes kis flörtbe bonyolódom vele.

Úgy döntöttünk a Kingával, hogy csinálunk valamit hétvégén együtt. Volt valamilyen rendezvény a Millenárison, szereztem rá jegyeket, oda indultunk. Átjött, megebédeltünk, isteni penne arrabiatát csináltam. Kicsit bekómáztunk a kajától, úgyhogy lustálkodtunk. Kulturális program helyett végül elmentünk vásárolni. Vettünk fesztiválpulcsit, kurva olcsón. Fekete és magas nyakú, kenguruzsebes, a VOLT-on, meg a Szigeten, meg a Balaton Soundon is abban feszítünk majd. Beugrottunk a Tescóba is. Kellett pár dolgot vennem otthonra, rutinosan pakoltam a cuccokat a kosárba. A joghurtos hűtőnél Kinga felhúzott szemöldökkel, csodálkozó tekintettel vizslatott, nem értettem, mi a gond. Viszonoztam a kérdő pillantást, mire megszólalt. – Kicsikém, mit csinálsz? Miért veszel mindenből négyet? – gyorsan átfutottam a kosár tartalmát, és meggyőződtem róla, hogy valóban négyesével sorakoztak a joghurtok, kefirek, tejfölök.

– Ja… – röhögtem –, van egy ilyen hülye szokásom, hogy minden kisebb termékből párosat veszek, nehogy kiközösítve érezze magát a páratlan. De ez a hűtőben is érvényes. Egy ideig nem nyúlok egyikhez sem, hogy mindannyian együtt legyenek. Csak pár nap múlva bontom meg a párosságot. – A kurva életbe. Hát nem unatkozol – vihogott. – És vannak más termékek is, amikre érvényes a párossági szabály? – Igen, például a paradicsomra. Abból is mindig hatot, nyolcat, tízet veszek. Gyümölcsöt is csakis párosával. Ami vicces, mert az életben meg utálom a páros számokat. – Na, jól van, azért szeretlek – mondta Kinga. Nevettünk még egy lezárót, aztán vidám csavargással telt a vasárnap hátralévő része.

Aki nem teliholdérzékeny, annak elképzelése nincs arról a kezelhetetlen, elviselhetetlen, legyőzhetetlen és főleg őrjítően idegesítő dologról, amit úgy hívnak: pretelihold probléma. Én neveztem el természetesen. Esküszöm, ilyenkor mások számára is hallhatóan sajog a lelkem. És olyan kezelhetetlenné válok, mint egy hisztis kisgyerek. Most például elsírtam magam a postán, mert hosszan kellett sorban állnom. És inkább eljöttem. Mindig izgatottan várom a születésnapomat, na, nem azért, mintha marha nagy érdem lenne a részemről, hogy megkezdtem földi fellépésemet, hiszen a munka nagy részét anya és apa végezte el. De azért mégiscsak az én lelkem választotta az érkezés időpontját, még ha sután különlegesre is sikerült éppen február 29-ére időzíteni… A családot is én szemeltem ki magamnak, szóval talán valamennyire mégiscsak indokolt, hogy születésnapomon az ünnepelt én vagyok. De

mivel idén a születésnapom egyszerűen nem létezett a naptárban, ezért – ahogyan azt mindig is csináltuk – 28-ára tettük a jeles dátumot. Igazából úgy érzem, az életemben sokszor tapasztalt gyökérnélküliség, a valahova tartozás és valahova tartás hiánya csakis abból eredhet, hogy egy csak négyévente létező napon születtem. Azért ez mindig fájdalmas volt, bármennyire is csak magamat okolhatom az időpont miatt. De gyerekkorom születésnapjait mindig megédesítette nagyi házilag sütött, gyönyörű tortája. Rózsaszínű, puncsos vagy epres volt a tésztája, sűrű, kávés a krémje. A mázba tonnaszám került a keserű kakaópor, csak úgy sercegett a fogunk alatt. Kis vajkrém­rózsák is nyíltak a tetején mindig. Emeletes torták voltak, a legfinomabbak a világon. Nagyi tizenhat éve halt meg, de máig számban érzem drága süteményeinek az ízét. Vagy épp a tejbegrízét, amilyet csak ő tudott főzni. Ültünk az őrház hűs konyhájában – nagyapám bakter volt –, és csak úgy kanalaztuk az édes ételt. Nagyi a kanállal kis mélyedéseket nyomott a kiszedett tejbegrízbe, azokba csurgatta az olvasztott vajat, majd megszórta kristálycukorral és keserű kakaóporral. A tesómnak fahéjjal, mert ő úgy szerette. Nagyapa ezalatt a vén diófa alatt üldögélt, és biciklit szerelt. Ő volt a falu Barna bácsija, aki minden bringát megjavított. Rég nincs már velünk ő sem, hét-nyolc éve halt meg, de nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rájuk. Drága kis öregek, mennyire tudtak szeretni! Főleg a család hiánya miatt kicsit rosszul ébredtem, nyomi voltam, pedig előző délután még a hajamat is beszáríttattam, ami azért szokott némi muníciót jelenteni. Most még ez sem segített. Kettős fronthatás, telihold, menstruáció, kimerültség – „igazi jó” hangulatban kezdtem neki a 29. születésnapomnak.

Leila már éjfél után egy perccel üzent, hogy ő legyen az első, a fészbukon is elsők között köszöntött, annyira drága. Szabi üzent éjszaka a facsén, hogy majd figyeljem csak meg, mennyien szeretnek. A legigazibb meglepetés a rádióban várt. A régi volt kolléga, kedves, távoli barát Galambos Gergő apró ajándéka fogadott a recepción: aranyszínű papírzacskóban két írott DVD. Az egyiken a Kísérlet – kedves tőle, hogy emlékezett rá: szeretném megnézni. A másikon viszont csak a „Happy Birthday! 2011” felirat nyújtózott. Gyanakodva méregettem, lehet, hogy csapda? Home videót küldött nekem poénból? Esetleg ő látható rajta, amint örömöt szerez magának? Biztos, ami biztos alapon nem néztem meg bent a rádióban, isten tudja, milyen malacságokkal készült a srác. Anya hívott negyed hat körül, gyűrött volt a hangja, de nekem így is a világon a legszebben csengő. Azt mondta, örül, hogy az anyukám lehet. Én meg, hogy őt választottam, de most, anya, le kell raknom, mert dolgozom. Anya tudja és megérti. Anya a minden. Folyamatosan kaptam délelőtt az sms-eket, rokonoktól, ismerősöktől, ismeretlenektől. Köszöntött a fészbu­kon volt középiskolai osztálytárs, ilyen-olyan volt rádiós kollégák, soksok olyan ember, akiről nem is gondoltam volna, hogy eszébe jutok. Mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy az arckönyv figyelmes anyuka módjára emlékeztet minden reggel: aznap épp ki ünnepel, így aztán nehéz elfeledkezni bárkiről is. Igaz, én kicsit csalok, mert február elsején mindig átállítom az eredeti dátumot 28-ára, mert félek attól, hogy a 29-ét nem érzékeli, úgy meg senki sem tudná meg, hogy évfordulós vagyok. A biztonság kedvéért azért kivettem pár nap

szabadságot, hogy legyen lehetőség biztonságosan ünnepelni a csajokkal.

Sokkot kaptam magamtól szülinapi ajándékként. Hazaérve lecuccoltam a konyhában, láttam a szemem sarkából, hogy valami szokatlan van az erkélyen. Ahogy hirtelen odapillantottam, azt éreztem: igen, itt a vég. Egy hatalmas, sötét madár ült az erkély korlátján. Nyugtáztam magamban, hogy ez egy holló, a halál hollója, vagyis eljött értem a Kaszás, még a harmincat sem fogom megélni. Már láttam is magam előtt a jelenetet: hamvasztásos búcsúztatót szeretnék, a Highway To Hell és a Road To Hell szóljon, fene ismeri arrafelé a járást, ki tudja, főút vagy autópálya vezet-e oda, a célállomás legalább biztos. A pokolra jutok, mert nem voltam túl fair játékos, többet kellett volna tán a kispadon ülnöm, csak valahogy a bíró figyelmét mindig elkerülték a szabálytalankodásaim, ezért – meggyőződésem – a meccs után jön majd a büntetés. Ezen gondolkodtam, láttam anyámat sírni, hallottam a megemlékezést a rádióban „Ezek voltak a mi Vandánk kedvenc zenéi” címmel, éreztem, ahogy hamvaim újra eggyé válnak a mindenséggel. Szóval már-már elsirattam magam, mikor jobban megnéztem a rohadt madarát, amiből nem is egy volt, hanem mindjárt kettő, viszont nem holló, hanem valami hatalmas büdös galamb. Épp azon ügyködtek, hogy kikaparják a kis cinkéimnek szánt eleséget a madáretetőből. Feltéptem az erkélyajtót, hogy az enyéim védelmére keljek. Minden mérgemet és félelmemet beleordítottam a bamba pofájukba. „Takarodjatok innen, és vissza se gyertek!” – így hangzott a vészjósló mondat, mely a

jelek szerint mégiscsak hatékonynak bizonyult, mert azóta tollukat sem látni a környéken. Dél körül feljött Leila és Kinga, kaptam Robert Capakönyvet, mézes balzsamot és sampont, no meg fesztiválsminket, hogy majd egyformára mázoljuk a szemünket Kingával. Kinga összejött egy Doktor Pasival, akinek kivételesen – Kinga szavait használva – nincs ivadéka, nincs felesége, de még barátnője sem. Jól is néz ki, ahogy nézte, még a farka mérete is rendben van, csókolózni viszont nem tud. Első alkalommal legalábbis akadozva indult. Rosszul nyúlt Kingához. – Tudjátok, mit csinált? Lapogatott, bazmeg! Megmutatom. – Apró mozdulatokkal húzta előre a Leila vállát. – Hát mit lapogat, fogjon meg rendesen! Kinga mindig megmondja. Igaza is van, egy pasi ne nyúljon hozzánk úgy, mintha kéthetes csecsemők lennénk, jaj, csak nehogy elejtsem. A folytatás sem volt sokkal jobb. – Aztán meg, ahogy csókolt. Megmutatom. – Kinga imádja megmutatni. Résnyire nyitotta a száját, épphogy csak kidugta rajta a nyelve hegyét. – Figyeled, ezt csinálta, megőrültem. – De nem csalogattad át? Vagy nem akart átmenni a tiédbe? – Dee, a végére összeszedte magát. Hála az égnek, Kinga igazán körültekintő, így van külön csókolózásra tartott pasija, aki – állítólag – a legjobban csókol a világon. Házi Csókkirályunk viszont a kelleténél több barátnővel rendelkezik, így leginkább csak alkalmi szeretőként és csókfelelősként van jelen az én Kingám életében. Átsétáltunk a közeli puccos étterembe, egyszer az életben ilyet is ki kell próbálni. Kicsi asztalt kaptunk kicsi panorámával, hatalmas textilszalvétákkal. Beszéltünk

csókokról, ölelésről, farkakról. Jó és rossz csókról, finom ölelésről, csúnya farkakról. Arról, miért gondolják a pasik, hogy ha nincs senkink, akkor nincs akadálya a dugásnak sem. Hogy mi lehet P.-vel, szerintem külföldön van, még csak nem is üzent a szülinapomra, de talán jobb is így. Arról, hogy nehogy rábukjak a Szafaládéra. Még így, hosszú szexmentes hónapok után sem. Ittunk arra, hogy „harminc mínusz egy”éves lettem. Ettem finom gulyáslevest, finom csokis desszertet. Kinga – szerinte hülye – bélszínt választott, gombaszerű valamivel, de miért kell rómainak nevezett salátára tenni mindezt? Végignevettük a délutánt. Boldog voltam huszonkilenc évesen. Is. Leila az ebéd után kicsit még maradt, átbeszéltük a dolgait, neki adtam a fekete bikinimet. Rám úgyis kicsi, ők meg mennének szaunázni, meg különben is, miért haszontalankodjon az én fiókomban, ha ő talán hasznát venné. Jól állt neki, úgyhogy ennyivel is hozzájárultam időleges boldogságukhoz, mert most éppen újra együtt próbálnak létezni Jokerrel. Áldásom rájuk, én aztán nem állok az útjába semminek. Pár órát aludtam, este fél nyolc körül ébredtem. Átrobogtam a csajokért, újra együtt voltunk. Pálinkával, borral, ásványvízzel, pizzával felpakolva indultunk hozzám, útközben kikértük magunknak, hogy leírják a harminc körüli, egyedülálló nőket. Hogy nekünk már nem lesz gyerekünk, családunk. Ugyan már! Felháborodottságunkkal próbáltunk erőt adni egymásnak és leplezni félelmünket: mi van, ha igazuk lesz? De az este hátralévő részében ez már nem érdekelt egyikünket sem. Éjfél volt, mire elindultunk az éjszakába. Nem mondanám, hogy törzshelyünk volt a belvárosi diszkó, ahová tartottunk, de

első alkalommal hatalmasat buliztunk ott, a zene is kedvünkre való volt, meg aztán nem is nagyon ismertünk más helyet. Nem emlékszem már pontosan, mivel fárasztottuk a taxisofőrt, de az biztos, hogy be nem állt a szánk. Te jó ég, mennyire kiábrándító lehet három törkölyszagú liba! Parfümfelhő helyett kőkemény piapárában lubickolva, minden szarságon vihogva ültük végig a nagyjából nyolcperces utat. A helyen alig lézengtek páran, a késői óra ellenére viszonylag kevesen voltak, úgyhogy ittunk is erre egy pálinkát. Aztán még egyet, meg, ugye, még egyet, mert páros számú felesnél nem hagyjuk abba az ivást. Úgy kóvályogtunk a táncparkett és a bárpult között, mintha teremőrök lennénk, igyekeztünk mindenre és mindenkire figyelni. Persze készült partifotó megint, istenem, ha létezik értelmetlen, idióta találmány, akkor a bulizó, részeg, magamutogató szórakozók fényképezése a legidétlenebb pozíciókban mindenképpen annak számít. Nem úgy a fotós fiatalember, aki ezt a semmire sem jó, zagyva tevékenységet végzi. Legutóbb is kinéztem, mind a kb. 170 cm-es magasságával (alacsonyságával?) kellemes látványt nyújtott. Izmos karja pajkosan dudorodott a póló alatt, széles válla, kerek segge csábítóan lejtett végig óráról órára a helyiségen. Szemeztünk kicsit, aztán elszántam magam, elvégre mégiscsak születésnapom van, nehogy már ne az legyen, amit én szeretnék. Kényszeredetten beálltam a lányokkal egy közös képre – bizonyára remek fotó lett –, majd telibe vakuztam a srácot a mi gépünkkel, aminek szerintem kifejezetten örült. Aztán odaléptem hozzá. – Itt van a barátnőd? – Nincs. Otthagytam, mert túl unalmas és túl fiatal volt.

– Na, az tök jó. És figyelj, jól csókolózol? – Fogalmam sincs, ki volt, aki ezt a mondatot kiengedte a számon, de a meglepően kedves válasz miatt nem is agyaltam rajta sokáig. – Gyere és próbáld ki! Mosolygott, mosolyogtam. Aztán elengedtem, végezze csak a munkáját, én pedig a többiekkel a tánc mellett döntöttem. Néha elkaptuk még egymás tekintetét a kedves fiatalemberrel, mikor elment mögöttem, a nyakamba csókolt és hozzám simult – rég éreztem ezt az édes borzongást. Beszélgettem, na, jó, ez túlzás, makogtam két thaiföldi sráccal. Érdeklődtek, hogy mikor indul be igazán a buli, mert ez nem valami izgalmas. Az alkohol – ahogy azt már máskor is megállapítottam – meglepően aktivizálja passzív angoltudásomat, úgyhogy megnyugtattam őket, lesz itt parti, csak ki kell várni. Addig meg igyanak. Egyetértettek. Kétségbeesetten elkezdtem mentolos rágóra vadászni, s csalódottan konstatáltam, hogy a budapesti éjszakában senki sincs egy spontán csókra felkészülve. Egy tucat embert megkérdeztem, fiatalabbat, idősebbet, leszbikust, heterót, de senkinek nem volt mentolos rágója. Leila kimentett egy meghatározhatatlan ízű, mandarinos, narancsos, ananászos, fügés, akármilyenes borzalommal, ami szerintem nemhogy elnyomta volna, de még jobban előcsalogatta a törköly garantáltan nem csábító, ámde visszataszító zamatát. Nem volt mit tenni, a csók kellett, úgyhogy rágtam rendesen a rágót, igyekeztem a legnagyobb mennyiségű ízfokozót kipréselni belőle. Pár óra múlva megint összeakadtam a fotós gyerekkel, akit Balázsnak hívnak. – Azonnal meg kell mutatnod, milyen fotókat csináltál, mert én vagyok a hely belső ellenőre, és meg kell néznem, rendesen végzi-e a munkáját a partifotós!

Nevetett, mutogatott. Pár fénykép után nekiszegeztem a kérdést: – Most pedig mondd meg, hol az a hely, ahol lehet csókolózni a fotóssal! – Szerintem ez pont az – mondta kaján vigyorral az arcán, s máris összetapadt a szánk. Hónapok óta nem csókolóztam. Idegennel pedig konkrétan több éve nem. Finom csók volt, jólesett. Jó volt hozzásimulni valakihez, jó volt, hogy magához húzott valaki. Jó volt a hajába túrni, megsimogatni a hátát, a karját. Beleszédülni, kicsit csak ott lenni és nem máshol. A pillanatban élni. Nehezemre esett abbahagyni. Jó volt pillanatnak lenni. Mint az óra másodpercmutatója, pillanat-énem is tovahaladt időben és térben egyaránt. De leginkább a táncparketten. Megkerestem a többieket, lendületesen lejtettek a Coco Jumbóra. Kiszúrtak egy helyes srácot, aki fehér inge gallérját kihajtotta a fekete pulcsijára. Azt mondták, ő lesz az én emberem. Odaadtam neki a fényképezőt, készítsen rólunk fotót. Bőszen magyaráztam, mit kell lenyomnia, mikor franciául visszahablatyolt valamit. (Meggyőződésem, hogy a francia nyelv valójában nem létezik, nincs. Egyszer csak lett egy nép, akik mindenféle rendszer és következetesség nélkül elkezdtek hangokat tenni egymás után – olyan hangokat, melyeket csak ők tudnak képezni –, s rányomták a nagy bilétát, hogy ez bizony itt a francia nyelv.) Próbáltam valami emberi kommunikációs formát felvenni vele, mire megértettem, hogy franciák és Párizsból jöttek, really. Kinga közben eszeveszetten rángatott, te hülye, nem ez tetszik, hanem a másik. Oh, pardon, én aztán mindent megtettem, pici malőr azért becsúszott. De a másikkal már nem álltam le beszélgetni, francia is, részeg is,

hangos a zene is, úgyhogy barátnőimmel együtt diszkréten odébb tviszteltünk, és rendeltünk néhány felest. Kezdtem szédelegni, mondtam, hogy azonnal levegőre van szükségem. Kicihelődtünk, –8 fokban köröztünk a háztömb körül, mint három eltévedt utcalány. Én haladtam középen, és leginkább egy rugóhibás kempingszékhez hasonlítottam, mivel másfél lépésenként készültem az összecsuklásra, de a többiek két oldalról határozottan tartottak. Mikor már deresen koppantak a cipősarkak, jobbnak láttuk visszahaladni a szórakozóhelyre. Mivel józanabbik énünk még nagyon nem akart hazaténferegni, ráadásul fotós fiúcska azt mondta, egy óra múlva végez, okafogyottá vált indulásunk. Letáborozott a közelünkben egy ír társaság, mindenáron be akartak mutatni nekem egy trükköt, sőt mindjárt varázslatot, „magic” – így mondták. Kilenc érme volt az asztalon, euró, cent, forint vegyesen. Leültettek egy székre, egyikük mellettem állt, a másik velem szemben ült. Az álló fiú (fiú!!) megkért, hogy amíg elfordul, mutassak rá egy érmére, majd csapjak bele a hátranyújtott tenyerébe, ha kész. Így tettem. Visszafordult, és – nem hittem el – kapásból rámutatott arra a kétszázasra, amire ráböktem. Párszor még elismételték a mutatványt, gyanakodtam tükörre, összekacsintásra, asztal alatt rugdosásra, de a bennem lévő pálinkatömeg nem hagyott rendesen koncentrálni, úgyhogy – gyanítom – csúnyán meg lettem vezetve. De nem bántam, legalább örültek, hogy valakit elkápráztattak, én meg hangos, magyar akcentussal megspékelt angollal kiáltottam fel, hogy „nem hiszem el!” és hogy „hogy csináltad?!”. Picit játszott meglepődésemmel még hitelesebbé tettem az alakításukat az enyémmel együtt.

Táncoltunk még kicsit, a fotós fiú odajött, hogy el kell mennie, de a neve ott van a hely honlapján, keressem meg a fészbukon. Tyű, mekkora ötlet! Dühös voltam és csalódott, úgyhogy hazamentünk. A taxisnak elsírtam a bánatom, otthagytak, megalázva, és különben is, hogy gondolja valaki, hogy nincs oda értem, s csak úgy elszalaszt. Bár nem vagyok még egy kifutó modell, de lehet, hogy mégiscsak elmúlt fölöttem az idő? Öreg vagyok? Aszalt szilva lettem? Röhögött nagyon. „Ne foglalkozz vele – magyarázta a tükörben –, nem tudja, mit veszített”. Ez igaz – állapítottam meg, s elégedetten szálltam ki a kocsiból. Hajnali négy körül félrészegen – na jó, állat részegen – kibogarásztam valahogy a fiúcska nevét, megtaláltam a fészbukon, és megírtam neki a kurva nagy tényt: „Csak én tudom, mit veszítettél… ;)” Büszkén kapcsoltam ki a gépet. A bőrömből alkoholszag párolgott, hajam cigifüsttől bűzlött, szívem kielégítetten zakatolt. Huszonkilenc évesen sem változott semmi.

Ha van szó az elviselhetetlen, gyötrelmes, végtelenül fájó és kétségbeejtő másnaposságra… Arra, amikor az ember másodpercenként megfogadja, hogy többet egy korty alkoholt sem. Én-istenem-jó-istenem, ne-forogjon-már-a-fejem. Esküszöm, még csak gondolni sem fogok az alkoholra. Semmire, aminek köze lehet az alkoholhoz, szőlőre, szilvára, malátára, semmire. Ilyen állapotban viszont már a szesz gondolati síkon való felsejlése is reagálásra készteti a szervezetet. A test pedig azt mondja: távozzék belőlem minden, ami fölösleges. A pálinka másnap az. Pedig Kinga szerint

fertőtlenít. A bor is az. Hiába mondja a Kinga, hogy az meg gyógyít. Nem, nem, másnap mérgez, megöl, pusztít minden! De nem is ez a két ital a legborzalmasabb, hanem… hanem a kóla! A kóla az oka mindennek. És ebben apa is egyetértett velem, többször is megerősítette, hogy mindig a kóla okozza a bajt, úgyhogy, kislányom, te csak vízzel kísérj. Örültem félholtan megállapított végkövetkeztetésemnek, hiszen így felmentettem magam az alkohollal való szakítás kényszere alól. Pálinka és bor – bár gyilkos kombónak tűnik – jöhet, csak kóla ne legyen, mert az édes szénsavnál nincs alattomosabb. Eleinte jó szándékú segítőnek álcázva magát támaszt nyújt a törköly utáni pillanatok öblítésében; még hajnalban sem mutatja sunyi arcát, hanem másnap reggel! Szenvedtem, mint a kivert kutya. A két évvel ezelőtti szülinapomon voltam hasonló állapotban, igaz, akkor a tequila volt a ludas. Éppúgy, mint akkor, most is félóránként könnyítettem magamon. S csakúgy, mint akkor, most sem volt jó sehogy sem. Ha álltam, ülni akartam; ha ültem, feküdni. Ha feküdtem, legjobb lett volna állni, de akkor meg már nem bírtam. Aludni sem tudtam, enni sem. Agonizálásom ráérősen átívelte az egész napot, úgy öt óra lehetett, mire kezdtem magamhoz térni. Leila személyében érkezett a felmentő sereg és a sajt­burger. Meg a narancslé. Leila mindig jön, amikor jönnie kell. Lassan tényleg úgy éreztem, talán még lábra is bírok állni másfél percnél hosszabb időre. Leila elmesélte, hogy Jokerrel szaunáztak, wellnesseztek délelőtt, mert ő nem ütötte ki magát annyira, mint én. Joker odáig volt a barátnőm bomba testétől. Hát legyen is. Reggel még szexeltek is, Joker valamiről beszélni akart a Leilával, de végül nem mondta el. Hm.

Biztosan egy újabb „nem tudom”-mal készült. Joker arról híres, hogy bármilyen fontos megbeszélnivalójuk akad, ha bármiben döntést kellene hozni, vagy még könnyebb, véleményt mondani, praktikusan ömlik belőle a „nem tudom”. Mindenféle hangsúlyban, hangerőben. Van erélyes nem tudomja, szomorú és szánalmat keltő nem tudomja, idegesítő nem tudomja, alibi nem tudomja. Mondtam a Leilának, hogy szerintem egy álmot kerget. Azt szeretné, ha újra olyanok lennének együtt, mint amilyenek egyszer voltak, s amilyenek már biztosan nem lesznek. Eltelt majdnem tíz év azóta. Tíz év sok idő. Sok változás. Sok nem tudom. Rengeteg rohadó seb. Ő azt mondja, fogalma sincs, miért jó ez neki. Csinálja csak – javasoltam, de a szenvedtetést hagyja ki. Ebben maradtunk, aztán elment, én pedig próbáltam összekaparni magam, jelenésem volt Lauránál. Nyúzottan, másnaposan, fáradtan, kedvetlenül indultam hozzá, aztán mire odaértem, észrevétlenül szerteáradt bennem a viszontlátás öröme. Régen találkoztunk. Fáradtan fogadott, vörösbort vett, egrit, onnan, ahol pár éve együtt kirándultunk. Wokot kapott tőlem szülinapjára – egy héttel előttem ünnepel – , én fürdőgolyót, testradírt, szexepilfokozó, jázminos tusfürdőolajat az én szülinapomra. Nagyon kimerült, nagyon feszült volt. Háromszáz százalékon akar teljesíteni egy olyan munkahelyen, ahol a kilencvent is csak nagy jóindulattal veszik észre. Folyamatosan pörgeti magát, csillapíthatatlanul vibrál körülötte a negatív energia, képtelen lazítani. Újra és újra bizonyítani akar, magának, mindenkinek, s ettől a közelében lévők is azt érzik: bőven a maximum fölöttit kell kihozniuk magukból a megbecsüléséért. Viszont mennek Toscanába az egyre komolyabbnak tűnő pasijával. Ott majd lazít. Firenze feledtetni fog. Lassan kezd érezni valamit a srác iránt, néhány

napig még hiányzott is neki. Tudtam én, hogy így lesz, mert így kell lennie. Kocsmázni indultunk, erőtlenül. Másnaposan szédelgő szervezetem eszeveszetten kívánta a sört, jól is esett. Kezdem már érteni ezt a kutyaharapást szőrivel dolgot. Az éjszaka cigiszagú, sörízű nihilben telt, éjfél körül már itthon voltam, egyszerűen nem volt kedvem a szórakozáshoz. Próbáltam aludni egy nagyot.

Életem huszonkilencedik évének első hétvégéjén is fontos szerepet kapott a közösségi oldal. A pofakönyv, az archáló. A fotós fiúcskával lassan épülő kapcsolatunk első tégláit ugyanis a fészbuk segítségével hordtuk össze. Meglepődtem, hogy hamar válaszolt az üzenetemre, amit – a taxis segítségével – rendkívül kreatívan egy mondatban foglaltam össze: „…csak én tudom, mit veszítettél…”. Olyan elégedett tudok lenni egyegy ilyen frappáns mondat megalkotásával, hogy már szinte látom magam előtt, ahogy szakdolgozatok témájává növik ki magukat üzeneteim a „hogyan kommunikáljunk eredményesen a férfiakkal?” témakörben. Vagy épp szállóigeként lájkolják a fészbukozók. A baj csak az, hogy általában ezeket a remekbe szabott írásos megnyilvánulásokat rajtam és képzeletbeli rajongótáboromon kívül senki sem értékeli. Legkevésbé általában a címzett. Így aztán érdemes lenne elgondolkodnom: valóban hatékony-e a módszer, vagy érdemesebb lenne más stílussal próbálkoznom. Ezúttal azonban frappáns választ kaptam kis fotósomtól: „…mára. J”. Tehát ez részéről azt jelenti, hogy bár kihagyta az alkalmat, de legközelebb már élni szeretne vele. Biztató kezdet. Csekkoltam volna a fotóit, hogy mégis tudjam, kivel van dolgom, mert az éjszaka részletei

eltűntek valahol a lefolyóban a kikívánkozó pálinkával együtt. A profilja viszont védett, csak az ismerősei láthatják. Óriási. Ha bejelölöm, tudni fogja, hogy az agyamban motoszkál. Viszont ha nem jelölöm be, nem tudom megnézni, hogyan is néz ki, s lehet, hogy feleslegesen pazarolom rá az energiámat. Újabb ördögi furmányossághoz folyamodtam, megírtam, hogy tök kíváncsi lennék rá, milyen képeket készít még. „A fészbukon van fent egy-kettő” – jött a válasz. Hát, apukám, te aztán nagyon eredeti vagy, nyilván tudod, hogy nem láthatom a képeidet, hatalmas húzás, istenem, de utálom az ilyen szarakodást. De már nálam volt a labda, feladni nem akartam, úgyhogy kisütöttem a legtalálóbb viszonválaszt, amibe – ha van némi öniróniája – belelátja saját faszságát. „Csak az ismerőseid láthatják a fotóidat.” Válasz: „Tudom, nem véletlenül. J” Á, megőrülök, hogy lehet ilyen idegesítő valaki, s hogy tud magával együtt élni?! Körülményes, fölényeskedő kis hülyegyerek. De velem aztán beleválasztott, majd rájön hamarosan. „Sakk-matt! J” – ment részemről az epés üzenet, én aztán tutira nem fogom bejelölni. Amúgy is utálom az ismerőshalmozó típusú fészbukozókat, ők azok, akik egyszeri találkozás után még nagyanyámat is bejelölnék, csak hogy nőjön az ismerőseik száma. Ez a gyerek meg, bocsánat, Balázs, pont ilyennek tűnik, ezer fölött van a barátai száma. Mi értelme ennek, soha nem fogom megérteni. Mégiscsak szüksége lehetett a +1 virtuálbarátra, mert jó tíz perc múlva bejelölt. Elfogadtam a felkérést, és tényleg csak hangyányin múlott, hogy nem ájultam el azonnal. Hirtelen világossá vált minden, miért az éretlen viselkedés, a fotós fiú születési ideje ugyanis: 1990. január 18.!! Segítsééééég!! Úgy megöregedtem hirtelen, hogy már vannak nálam nyolc évvel fiatalabb pasik?! De hogy

képzeli valaki, hogy huszonegy éves?? Hogyan? Nekem már emlékképeim vannak 1990-ből! Sőt, az az előtti évekből! Utolsók között lettem kisdobos, büszkén kötöttem fel a kék nyakkendőt, amire – már az új idők előszeleként – rákerült egy kis darab nemzetiszín szalag. Nyáron vasat és papírt, ősszel gesztenyét gyűjtöttünk. Írtam, olvastam, számoltam – jó, a nyolcas szorzótáblával azóta is vannak gondjaim, nem tagadom, de akkor is – én már nyolc éve éltem, amikor ez a degyönyörű-karja-van kisgyerek megszületett!! Fotós fiúcska?! Ugyan már, Vanda. Hát ez egy gyerek. Valamit üzenni akarnak nekem az univerzumból, hiszen egy hónapon belül már a második ilyen kölyökképű kerül az utamba. Előbb a kenus Adonisz, most meg ez a kis tökmag. Figyelek, srácok, eskü, rajta vagyok, hogy dekódoljam a jeleket! De mégis nem lehetne, hogy amíg megfejtem az intéseket, legalább egyikük testét simogathatnám? Nem mindennap, csak mondjuk hetente kétszer. Olyan jólesne. Kockahas helyett egyelőre mindössze kocka üzenetet kaptam a fészbukon. Kisgyerekkel írogattunk egymásnak, ahogy látom, nem nagyon érti, mi történik. Azt írja, „fotózok”. Áááááá, felejtő, Vanda, felejtő. Ikes igeileg legyen rendben a pasi, ez a minimum. Bár lehet, hogy még nem tanulták nyelvtanórán, így elnézhetném neki. (Igaz, az ikes igék olykor minket, felnőtt (?), érett (?), tanult (?) nőket is elbizonytalanítanak. Kinga valamelyik nap azt vetette fel, hogy ha a „szarik” ikes ige, akkor helyesen úgy kéne mondani, „szarom”, ami Kinga szerint hülyén hangzik. (Nekem nincs vele bajom, olyan arisztokratikus: Mit csinálsz? Szarom.) Igyekszem a helytelen igehasználatot elfelejteni, mégiscsak szép a bicepsze, és ha erősen koncentrálok a karjára, igazából

látom én azt, hogy csak véletlenül nem használta a tárgyas ragozást. Van még két másik feltételem is, a Vanda-féle hármas szabályt mindenkinek teljesítenie kell ahhoz, hogy komolyan vegyem: legyen rendben a helyesírása (ikes igeileg főleg), legyen tisztában vele, mi az az államadósság, és tudja, ki nyerte az előző évi Bajnokok Ligáját. A fotós fiúcskánál már az első kitétel bukta volt, mégis hagytam, hogy jóvátegye. Felszínes kis levelezésbe csaptunk, mit fotózol, szociót miért nem; sok vele a munka stb. Aztán egyszer csak szó bennakadt, biztosan sokat kellett készülnie a másnapi dolira, levél nélkül maradtam. Vártam egy napot, vártam kettőt. Hármat is. És megírtam. Az ellenállhatatlan, a fantasztikus, a visszautasíthatatlan, ámde könnyed üzenetet. Harminc mínusz egy évesen – hál’ istennek – már tisztában vagyok vele, mi az a két-három szó, amire garantáltan ugranak a pasik. Még ha olyan kis pelyhes szakállúak is, mint a kisgyerek. Legyen benne kielégít, test, kíván. Ezekből valamelyik, vagy tetszőleges számú kombinálva, bármilyen szövegkörnyezetben, és tuti, hogy nem marad válasz nélkül. Ezúttal is így volt: „Kielégíthetnélek harmadszor is…” Egy „imádnám” viszonválasz után elkezdtük leegyeztetni a cselekmény idejét és helyszínét, de viszonylag hamar zátonyra futott a szervezés. A sarkalatos pont az volt, amikor megkérdezte, milyen messze lakom az iskolájától. (Sokáig azt gondoltam, hogy ezt a szót a híreken kívül legfeljebb akkor fogom majd használni, ha gyerekeim lesznek…) Könnyelműen böktem vissza a helymeghatározást, de miután meglátta a puccos étterem nevét, soha többé nem válaszolt. Bennem meg elkezdett zakatolni a lelkiismeret-furdalás mozdonya: ez a kis hülye még azt hiszi, meg akarom hívatni magam egy olyan helyre, ahol csak az

előétel háromhavi zsebpénzébe kerül. Gyorsan rádobtam még egy üzenetet azzal, hogy nem meghívatni akartam magam, ne parázzon. Meglepően jó fej volt, azt írta, sejtette, hogy csak támpont, de ha már így, akkor dumáljunk-e ott egy kávé/tea mellett. Valamivel lazább helyet javasoltam, s ekkor abbamaradt a diskurzus. Kisgyerek megijedt. Vagy elszaladt házi feladatot írni. Kisvártatva, nagyvártatva sem érkezett válasz, ekkor már dühös lettem. Egyrészt hogy képzeli, hogy fogalma sincs, ki vagyok, másrészt hogy lehet annyira hülye, hogy nem érti, mi történik. Önérzetemben és hiúságomban vérig sértve hívtam Kingát, elsírtam neki bánatomat. – Jaj, kicsikém. Hány éves is? Tizenegy? Vagy már tizenkettő? Te egy közéleti személyiség vagy, egy médiaember, nehogy már kepessz utána. Hagyd a francba a kis hülyéjét. Vanda, fogalma sincs róla, mi ez, hogy mit akarsz tőle. Gyerek még. Nem is akármi, hülyegyerek! De tényleg, mit akarok én attól, aki azt írja, „fotózok”?! Korrepetálni? Végiggondolva, milyen határozott léptekkel haladna kapcsolatunk a semmi felé, véget vetettem a viszonynak. Szakítottam a kisgyerekkel. Ezt persze ő akkor még nem tudta.

Tavalyelőtt március, Magyarország

A többfelvonásos eseménydús születésnap kellően feltöltött ahhoz, hogy az energiától szinte szétrobbanva induljak dolgozni a rövid szabadságom utáni hajnalban. Éreztem ugyan, hogy bujkál bennem valami kórság, de tanulva locsogásom

teremtő mivoltából, ezt egy szóval sem említettem senkinek. Pedig normál körülmények között az ember könnyen panaszra nyitja a száját. Komoly feladatot jelentett visszafogni magam, s koncentrálni arra, hogy a világon senkinek ne beszéljek lappangó megfázásomról. Bármennyire is tartottam magam és a számat, másnapra mégis ledöntött az átmeneti évszakokban szokásos, egynapos, lázas mandulagyulladás. Az éjszakám borzalmasan telt. Arra ébredtem, hogy kiabálok, anyát hívtam, ordítottam hülyeségeket. Izzadtam, rázott a hideg; tetőtől talpig éreztem, hogy ez a test most nem akar az univerzum része lenni. Valami szokatlan történt, nem igazán sikerült mostanáig megfogalmazni: mintha a lelkem és a testem igyekezett volna leküzdeni a kettejük közt feszülő diszharmóniát. Így visszagondolva kezdem talán érteni. A szellemem egy másik, magasabb szintre lépett, mint ahol addig volt, s a testem csak hatalmas küzdelmek árán tudta követni oda. A belsőm előrehúzott, a külső lemaradt mögötte. Akkor nem értettem, mi ez az egész, csak azt éreztem, hogy ez valami rendkívül szokatlan, ismeretlen érzés. Reggelre sem ment le a lázam, így mentem be dolgozni, hangom is alig volt. Munka után megvettem mindent, ami csak kell a gyógyu­láshoz: NeoCitrant, narancsot, grépfrútot. Végigaludtam, végigizzadtam a délutánt, megint lázálmaim voltak, kiabáltam: én ezt meg tudom csinálni – a saját ordításomra ébredtem. Nagy nehezen összekapartam magam az esti munkához, és elhatároztam, hogy elég volt, nem leszek beteg. De a következő éjszaka is ijesztően zaklatottan telt, két órát, ha aludtam, a többiben vergődtem, felriadtam, ordítoztam. Aztán reggel mégis valahogy újjászületve ébredtem. Hajat mostam, szépen kisminkeltem magam. Éreztem, hogy minden, ami én vagyok,

anyag és szellem, valami új egésszé próbál összeállni. Tisztulóban a lélek, s meg akar tisztulni a test is. Mint mikor a mesekockákat raktuk ki a tesómmal, le kellett szedni mindegyik darabról a hajszálakat, szöszöket, különben nem passzoltak össze a darabok a nagy képpé. Az én alkotóelemeim is lassan egymáshoz simultak. Munka után intenzív jógával gyógyítottam magam, s próbáltam kibírni, hogy ne aludjak délután – nem volt könnyű, de megoldottam mindenféle szöszmötöléssel.

Másnap még mindig dübörgött bennem az energia. Reg­gel megbeszéltem a Leilával, hogy eljön velem a bőr­gyó­gyászhoz. Megválok négy utált anyajegyemtől. Hihetetlen, hogy pont azon a héten vágok bele testem farig­csálásába, mikor többfelől is kapom az egyfajta újjászületésre utaló jelzéseket. Konkrétan egy órát szerencsétlenkedtünk, mire megtaláltuk a kórházat, ami bruttó ötszáz méternyire lehetett a Kinga munkahelyétől. Hiába, helyismeretben nem a legjobb a csaj. A plasztikai és égési sebészet ambulanciájára kellett mennünk, gyönyörű napsütésben libbentünk el az A, B, C és talán még ZS jelű épületek között is. A keresett osztályon nagy volt a pangás, egy párocska várt csak előttünk. Vállalhatatlanul vihogtunk, mivel az ominózus szülinapi éjszakám óta nem találkoztunk. Összeraktuk a darabkákat, kutattunk a kimaradt részletek után. Kedves fiatal asszisztens hölgy érdeklődött, mire várunk, majd készségesen segített. Nemsokára fehér köpenyes, doktor kinézetű, szakállas fiatalember érkezett a rendelőbe, pár perc múlva szólítottak is. A fiatalember annyira doktor kinézetű,

hogy valójában doktor is. Megnézte a beutalómat, megnézte az anyajegyeimet. Milyen szép sorban vannak – mondta, milyen szép sorban fogja leszedni – mondtam. Szikével csinálja majd? – kérdeztem, igen – mondta. Azt nem tudom, miért, de bedobtam, hogy imádom a sebészetet, nagy „Grace klinika”rajongó vagyok. Annyit nézem a sorozatot, hogy kis segítséggel már egyedül meg tudnék operálni egy agyi aneurizmát. Nem nagyon értette, pedig biztos voltam benne, hogy ez lesz a poén, amivel lenyűgözöm. De vagy nem volt humora, vagy szimplán hülyének nézett. Kaptam időpontot következő hét csütörtök 11 órára, de lehet, hogy csak kettőkor kerülök majd sorra. Azt de szeretném! Sőt, ha lehet, akkor mindjárt inkább háromkor. Mindegy is, huszonkilenc évet kibírtam ezekkel a tök felesleges anyajegyekkel, plusz három óra már nem számít. Szép leszek. Pont másnapra kaptam időpontot a mágus miskolci fogorvostól is. Egyik nap leveszik, ami felesleges, másnap kipótolják, ami hiányzik. Nyilván nem, mert még csak konzultálni fogunk a beültetésről (milyen komolyan hangzik!), de ez egy újabb jel, hogy szépen, nyugodtan épülget, készülget a mű. Elvittem még Leilát a Kongresszusi Központhoz – kicsit elszámolta magát, és már nem volt ideje hazamenni átöltözni. Így aztán szakadt farmerszoknyában állított be egy diplomaosztóra, de mondtam neki, ne bánja, mert egyrészt úgysem tudja senki, ki ő, másrészt olyan dögösen néz ki, hogy senki nem fogja felróni neki a hiányos toalettet. Hazamentem, jógáztam, unatkoztam. Még csak két óra volt, és nem tudtam mit kezdeni magammal, menni akartam, de nem volt hová. Megoldást remélve, szánalmat provokálva hívtam Kingát, elsírtam neki a bánatomat, hogy nekem minden barátom dolgozik.

– Igen, kicsikém, mert normális ember nem reggel 10-kor fejezi be a munkát, tudod? Na, jól van, üljél be szépen a kocsidba, háromra érj ide, és elmegyünk kajálni, jó? – Hát persze hogy jó, Kingus. Ahogy pótanyám mondta, úgy tettem. Sminkeltem, beültem, vezettem, megálltam, pontban háromkor szálltam ki a kicsinyke utcában, a rádiónál, ahol Kinga dolgozott. Fekete pulcsiban és vidám göndör hajjal fogadott, benéztünk Gabeszhoz is, mivel a véletlen úgy hozta, hogy nemcsak az egyik régiórádióban voltunk kollégák, de ők ketten egy új helyen is együtt dolgoztak. Idétlenkedtünk, nevettünk, elindultunk. Kingát úgy fogadták a közeli étteremben, mint egy dívát. Az asztalához kísérték, mert neki olyanja is van. Lesegítették a kabátunkat, kihúzták a széket nekünk, étlapot hoztak, a szokásosat?, kérdezték Kingától. Mert neki szokásosa is van. Állati menő a csaj. Mivel még mindig nincs egy vasam sem, Cicuskám meghívott ebédre, nem esett túl jól elfogadni, de nem volt más választásom. Grillezett kecskesajtot választottam salátával. Az a jó a ruccolában, hogy nincs olyan méretű belőle, ami normálisan beférne az ember szájába anélkül, hogy ne kellene pelikánszerűen hatalmasra tátani fejünk nyílását. De ha esetleg sikerült is eltalálni a villára szúrt zöldség és a szánk által bezárt ideális szöget, szinte biztos, hogy utána kell csücsöríteni, nehogy aláhulljon az értékes vitamin az állunkra. Ilyenkor legjobb, ha kicsit rájátszunk, ha már idétlenek vagyunk, legyünk azok igazán. Szerencsére Kinga ebben feltétel nélkül és mindig partner. – Milyen jó, hogy elhoztalak füvet enni, nem igaz? – kérdezi röhögve, elismerő szavakat remélve.

– De, fasza, főleg, hogy a balzsamecet csurog a pofámon, de tényleg finom. – Találkoztam P.-vel – vág bele mindenféle átvezetés nélkül. – Nincs túl jól, de rosszul sincs. Úgy látom, nagyon elvan magával. Azt mondja, amióta szakítottatok, már a maradék ritmus sincs meg az életében. Addig kelt ő is reggel, igyekezett befejezni a dolgait, mire hazaértél; ha aludtál délután, ő dolgozott. Na, most ez nincs. Összevissza alszik és dolgozik, nem jár sehová. Snowboardozni volt egy kicsit, de ennyi. – Van valakije? – Nincs. És nem is akarja. Szerintem nem lesz neki senkije, Vanda. – Haragszik rám? – Neeeeem, nem. Haragudott, de már elmúlt. Szeretné, ha boldog lennél. – Milyen kedves. Kár, hogy mikor együtt voltunk, nem szerette volna. – De szerette volna ő, csak nem tud felelősséget vállalni. Senkiért és semmiért. Szerinted miért nem neveli a gyerekét? Szeretett téged, nagyon szeretett. De egy idő után mindenbe belefárad. Ugyanolyan, mint én, nem tudok felelősséget vállalni azokért, akiket szeretek. – Ez hülyeség. Te tök más vagy. Mondtad neki, hogy pasizom? – Nem. Sőt azt mondtam, hogy nem akarsz. – Drága vagy. Kösz, hogy elmondtad. Azt hittem, szar lesz hallani róla, de végül nem. Kicsit megkönnyebbültem, vagy mi. Furcsán semmilyen tudni, hogy mi van vele. Azt hiszem, elengedtem őt végleg.

– Hát igyunk erre. És gyújtsunk rá! – hangzott a felszólítás, s ennek megfelelően cselekedtünk. Olyan büszke vagyok a barátnőmre! Felkérték ugyanis egy tréningre! Büntetés-végrehajtási dolgozóknak kell beszélnie arról, hogyan tudják átverekedni magukat az idegesítően precíz és egyszerre szétszórt rádiós szerkesztőkön. Profin hozta az üzletasszonyt; megcsinálta és eladta a terméket – így mondja. Jó árat alkudott ki érte, meg is érdemli. Lesz prezentáció, zene, meg minden. Kinga tréningezni fog, hurrá!

Dolgoznom kellene, de ezt muszáj leírnom. Fantasztikus élményem volt. Sosem hittem volna, pedig sokan, nálam jóval okosabb emberek százmilliószor megmondták, hogy a boldogságot magunkban kell keresni, és hogy akkor jön, amikor a legkevésbé számítunk rá. Én ma este békét kötöttem Istennel. Az istenemmel. Az univerzummal, hívjuk akárhogy. Na, nem mintha marha nagy csatát vívtunk volna, de akadtak azért komoly csörtéink. Az istenemnek és nekem. De ennek vége. Legyen meg a te akaratod. Felsőbbrendű ÉN, én istenem, akárki, akármi. Szétáradt ez az érzés a testemben. Nem számítottam rá, nem hívtam, egyszer csak ott volt bennem. Az utolsó hajszálamban is. Szoliba mentem, kocsival, természetesen, gondoltam, megdobom magam egy kis Dvitaminnal itt a tavasz küszöbén. A CD-lejátszóból Beyoncé üvöltötte, hogy „Halo” – immáron milliomodjára aznap. Én pedig énekeltem vele. Milliomodjára. Aztán egyszer csak belém hasított a minden-jól-van és a minden-így-van-jól érzése. Vágytam ezt, de sosem gondoltam, hogy ilyen magasztos. Hirtelenjében elmúlt a gyomorgörcs, a feszültség,

az aggodalom, a fáradtság, a feldúltság, a békétlenség. Nyugalom áradt szét bennem, az istenem nyugalma. Legyen, ahogy lennie kell, mert az az én küldetésem itt. Azzal vagyok az egész része. Nem félek már. Sem magánytól, sem haláltól, sem boldogtalanságtól. A békém én vagyok. A boldogságom is. Mire hazaértem, eltűntek a szemem alól a karikák.

Olyan mennyiségű és kiváló minőségű energiára tettem szert valahonnan, hogy oldalakon át sorolhatnám a jelzőket a szinonimaszótárból, akkor sem fejeznék ki, mit éreztem az elmúlt napokban. Mint egy mániás depressziós, aki épp fent van. Hajnalonként nem azzal voltam elfoglalva, hogy száműzzem valahogy a fáradtságot és az álmosságot a szememből, agyamból, testemből; hanem azzal, hogyan kössem le, forgassam meg erőimet. Utoljára huszonegyhuszonkét éves koromban éreztem azt, amit most: nemcsak jólesett tükörbe néznem, de kifejezetten vágytam a saját látványomra. A rendszeres és egyre intenzívebb jóga kifejezetten határozottan kezdi otthagyni nyomait a testemen, mind feszesebb izmok formájában. Ettől pedig még több kedvem van a jógázáshoz, kivételesen áldásos ördögi kör ez. Egész szerdán és egész csütörtökön pörögtem, szó szerint megállás nélkül: takarítottam, főztem, írtam, szoliztam, sétáltam, táncoltam, virágot locsoltam, dolgoztam. S ami a legfontosabb: végre-végre flörtöltem!! Igaz, csak virtuálisan, de ezért (is) szeretjük a fészbukot, mert alkalmas ez irányú hiánypótlásra. Szaffi volt az egyik, megállás nélkül nyaggatott, hogy csevegjek már vele. Még azt is írta, hogy „nem látlak chaten, és ez fáj”. Meglepődtem, meghatódtam. Visszaírtam,

chateltem. Megállapítottam, Szaffi nem változott. Talonnak azért jó lesz.

Péntekre kerek kis programot találtam ki magamnak. Újra tesz-vesz várososat játszottam, estére házi mozizást beszéltünk meg Gabesszal. Hajat mostam, durván csillámos kék szemfestékkel sminkeltem, fekete garbót, farmerminit, fekete harisnyát vettem, fekete magas sarkú csizma volt a korona – ezúttal a lábfejen. Illatos voltam és szép barnára sült. Gabesz csak annyit tudott mondani, mikor meglátott: ahm… wow. Kérdeztem, nem vagyok-e túl decens. Röhögött. Öblösen és mélyről jövőn, de őszintén, olyan gabeszosan. Megnéztük A Harcos című filmet. Úgy negyedóránként lettem szerelmes Christian Bale-be, a fennmaradó időben Mark Wahlbergbe voltam belehabarodva. Nacchost ettünk salsaszósszal, cigiztünk. A vetítés végeztével felkerekedtem, belevetettem magam a péntek éjszakába, kivételesen autóval és józanul. Mennyire más lehetőségek rejlenek az éjjelben, ha kocsival vágok neki. S mennyire máshogyan izgalmasak az emberek, ha csak ők részegek, én viszont nem. Megdöbbentő, de ez volt életem egyik legjobb éjszakája – amihez természetesen a remek társaság is sokat tett hozzá. A Jókai téren találkoztam a többiekkel, ezúttal megint a volt osztálytársasággal. Egyikük nemrég jött haza Irakból, úgy alakult, hogy engem is elhívott a welcome bulijára. Lacus is hivatalos volt, kábé kettejüket ismertem az egész bandából. Volt már a beszédükben valami definiálhatatlan alkoholakcentus, furcsán csillogott a szemük, és ritmustalanul keresték az egyensúlyukat. Rábeszéltem Lacust, hogy menjünk át a közeli szórakozóhelyre; mert nem

bírtam ki, hogy ne mutassam meg a józan, kicsípett, csábítóan decens (van ilyen?!) Vandát a fotós kisfiúnak. Lacus sudáran és borostásan, széles vállal és félhosszú hajjal, egyszóval igazi férfiként szórakoztatott egész este. Főleg szexről beszéltünk, mi másról. Szereti a nagy mellű lányokat, hál’ istennek a csaja is ilyen. Szóba jött még a csókolózás, az önkielégítés, farkak. Van húsfarok és vérfarok, és van olyan, aminek a makkja ijesztően kicsi – avatott be az alsónadrágok rejtelmeibe drága barátom. Meséltem neki Szaffiéról, akiétől annyira félek, hogy nem merek komolyabb flörtbe bonyolódni vele, hiszen óhatatlanul előkerülne a szerszáma. Mit előkerülne?! Önálló életre kelne, körém tekeredne és bekebelezne. Úgyhogy egyelőre nem engedek. Neki nem. De a kisfiúnak! Hmmm!! Ott jött-ment a komótosan dagadó tömegben, fehér pólóban és fiatalon, dagadó bicepsszel. Ahogy jobban megnéztem, igazából furának tűnt a feje, de még a teste is. Mintha mindig akkor parancsolták volna ki az edzőteremből, mikor befejezte a felsőtestre gyúrást, s a láberősítésbe már nem tudott belekezdeni. Deréktól felfelé tökéletes, csupa izom, csupa erő, de a lába?! Mintha csak egy lett volna szegénykémnek, csípője, feneke zéró. Nem mert odajönni hozzánk, hogyan is mert volna, ott álltam egy nála másfélszer nagyobb és úgy tíz évvel idősebb pasival. Lacusnak vázoltam a helyzetet, nagyjából tudott mindent rövid, viszont tartalmatlan kapcsolatunkról. Hatalmasat röhögött, félrehajtotta a fejét, megfogta a vállamat, ránézett a gyerekre, és őszinte döbbenettel a szemében megkérdezte: – Vanda, tényleg?! De most komolyan… Tényleg ez a csávó tetszik? Hát ez egy embrió, hagyjad már! Sokkal jobb nő vagy

annál, hogy ilyenekre pazarold az energiáidat. Hagyd a picsába. Ez egy fasz. Igaza volt. Meggyőzött. Vettem neki még egy vodkaRedBullt, aztán már én szorgalmaztam a távozást. Elindultunk, a fotós fiúcska még ott sertepertélt körülöttünk, amikor az én idióta barátom atyáskodón megfogta a vállát, és odamondta neki: „Jó munkát, fiam.” Hát majd beszartam, úgy kellett kirohannom, mert kitettek volna az artikulálatlan viháncolásom miatt. Kicsit még visszanéztünk az Irakot megjárt haver bulijába, ittam egy RedBullt, fotózkodtunk, begyűjtöttem a dicséreteket, majd – szokás szerint Beyoncé kíséretében – hazaindultam. Hajnali négy körül feküdtem le, akkor tudatosult bennem, hogy huszonnégy órája – egészen pontosan huszonnégy és fél órája – talpon vagyok. Ennek ellenére volt még energiám kiszámolni, hogy az elmúlt három napban összesen tíz órát aludtam. Katonás.

Túlzás lenne azt állítani, hogy másnap kipihenten ébredtem, pláne öt óra alvás után. Eltéblábolgattam itthon egész nap, készültem a volt osztálytársas hétvége folytatására. Úgy volt, hogy este hat körül jön értem Kocka, felvesszük Lacust is, és megyünk Marekhoz, ottalvós buliba. Háromnegyedkor hívott, nem tud jönni, mert az új LED tévéje beszart, és vissza kell vinnie. Így én mentem Lacusért. Már bőven sötét volt, mikor felvettem a Mester utcában, jó hét-nyolc óra lehetett, mire megérkeztünk Marekhoz. Marekra rettentően büszke vagyok. Kitanulta a klímás mesterséget nem sokkal a főiskola után, időben alapított saját céget, most meg sorra kapja a jobbnál

jobb munkákat. Huszonkilenc évesen saját háza van Pest mellett, szerkezetkészen vette, és egymaga fejezte be. Ízléses, szép belső teret teremtett, öröm nála lenni, nagyon szeretek hozzájuk járni. A barátnőjét mindig elpaterolja otthonról, amikor megyünk, így megint enyém lett a konyha. Mexikóit készítettem a bandának, bár kicsit elszámoltam a hús mennyiségét, de azért így is jóllaktunk. Ezekkel az idiótákkal lenni maga a kikapcsolódás. Olyan felhőtlenül gondtalan órák, amilyenekkel senki nem tud megajándékozni. Wiiztünk, repültünk, táncoltunk, hulahoppoztunk, kapust játszottunk, bokszoltunk, amit csak lehetett a kütyüvel, azt mind kipróbáltuk. S közben megállás nélkül nevettünk. De mindenen. Magunkon, egymáson. Nyolc-tíz órát végigröhögni – túlzónak és sarkítottnak hangzik, de tényleg így volt. Velük mindig így van. Mert hangsúlyból, tekintetből, mozdulatból ismerjük egymást, pedig nem vagyunk napi kapcsolatban. Valamikor éjféltájt aztán szedelődzködni kezdtünk, és elindultunk a település legendás szórakozóhelyére. Marek vezetett, hosszú percek óta álltunk egy egyenrangú kereszteződésben. Marek és addigra hazaért barátnője meredten figyeltek a jobbról nyíló utcába. Ismét Lacus volt, aki felelt a vidámságért. – Jön bárki jobbról?! Aztán kiderült, hogy csak a rendőröket sasolták, mert szoktak éjjel a környéken portyázni. Ezúttal viszont jardmentes volt a terület, a diszkó parkolója meg csuma üres, nagy buli lesz – állapítottuk meg. És nem tévedtünk: hatalmas tömeg nyomorgott odabenn, ötünkkel és a bárpultnál lévő két csajjal együtt – megszámoltuk – összesen huszonegyen döntöttek úgy akkor éjjel, hogy a patinás kis klub füstös táncparkettjén

szórakozzák ki magukat. Legalább nem kellett helyet csinálnunk magunknak a mozgáshoz, és a pultnál sem kígyózott túl hosszú sor. Italoktól sem hemzsegtek a polcok; az egyik sarokban egy szebb napokat megélt Éva vermut porosodott, mellette egy üveg jaffa, már csak a szódásszifon hiányzott, és pont olyan lett volna a kép, mint amilyet annak idején nagyiék spájza mutatott. Öt vagy hat kör pálinkát ittunk, de esküszöm, nem sikerült kétszer ugyanolyan ízűt kapnom. A buli akkor ért csúcspontjára, mikor egy tizennégy-tizenötévesforma fiúcska, szürke, hosszú ujjú pólóban és szemüvegben odacsattogott hozzánk, idegenekhez, és buzdított: gyertek, táncoljunk, és csináljunk egy hatalmas bulit. Eleget tettünk a felszólításnak, Kockával nekiálltunk eszeveszetten rockizni a progresszív house vagy milyen zenére, fene se tudja ezeket a műfajokat megkülönböztetni egymástól. Négy körül befáradtunk, hazafelé vettük az irányt. Hajnali falatozásba kezdtünk, vajas kenyeret ettünk felvágottal és Pannónia sajttal. Én talán bort ittam vagy pálinkát, vagy metilalkoholt, fagyállót, nem tudom már, de egyszer csak beszédültem a tetőtérben elhelyezett, fekhelyemül kijelölt matrac ölelésébe.

És megint a másnap. Nem telt el egy hét azóta, hogy megfogadtam: piát nem keverek, piát nem iszom, piát nem keverek. Ehhez képest olyan forgó gyomorral ébredtem, nem nagyon mertem megmozdulni, mert egyrészt legalább három szint választott el a mosdótól, másrészt úgy gondoltam, mégsem illik a barátom retyóját teleokádnom. Próbáltam mozdulatlan maradni, s kiűzni testemből a hányinger és émelygés ördögét. Nem nagyon sikerült. Lassan eljött a dél,

ami, tekintve, hogy már fél nyolc óta ébren voltam, igencsak megterhelő volt számomra. Mindenki kussolt, alig akartak felébredni ezek a nyavalyások. Végül megindult a mozgás úgy negyed egy körül. Aki bírt enni, az kapott reggelit, én kávét kértem, aztán megbántam és kihánytam. Hazafelé ismét Lacus volt a potyautasom, annyira nem voltam képben, hogy elkúrtam a lehajtást az M0-sról, és valahol a Megyeri hídnál kötöttünk ki végül. Miután kitettem Lacust, hazaevickéltem valahogy, majd bezuhantam az ágyba. Nem nagyon emlékszem, mivel telt a szombat délutánom, nyilván végigszüttyögtem semmittevősen.

Olyan jó időszakot csíptem el az életemben, felfogni is nehéz, nem még szavakba önteni. Amikor valahogy minden klappol, és azzal együtt tulajdonképpen semmi extra nem történik. A március 15-i hosszú hétvége előtti összrádiós meetingen dicsértek meg a főnökök. Mármint nem személy szerint engem, hanem az egész társaságot. Azért az ad egy tartást az embernek, mikor azt hallja, hogy itt vannak a legjobb rádiósok, s én is egy vagyok közülük. Dicséretekkel, elismerésekkel és buzdítással a csomagtartóban indultam haza a szüleimhez. Bátortalanul meredezett a nap az égen, öröm volt vezetni. Tökéletes az életem. Az ünnepi hétvége első felvonását szűk családi körben töltöttem, anya és apa etetett, itatott, nevettünk sokat. A legjobb fejek az egész világon. Hisznek bennem. Gyerekkoromban kicsit talán túlszerettek, ennek tudom be legalábbis, hogy néha elefántcsonttoronyban érzem magam. Mégis hagyták: úgy éljek, ahogy nekem tetszik. Már abba sem szóltak bele, mire költöm a pénzt, amit

szorgalmas kisdobosként összegyűjtött takarékbélyegekért kaptam. Kicsikorom óta hagyják, hogy szárnyaljak, mint a fészekből kirepülő, béna kis fióka. Úgy szeretnek, hogy közben bíznak bennem. Elmondják, de nem erőltetik rám a véleményüket.

Egy volt kolléganőm extra menő: főszerepet kapott egy művészfilmben. És volt annyira cuki, hogy meghívott a premierre. Az ember nem jár mindennap díszbemutatóra, én meg ráadásul még soha nem voltam. Összedugtuk a fejünket anyával, mi a francot vegyek fel. Kinga szerint farmeros összejövetel lesz, a film főszereplője viszont, aki meghívott minket, azt mondta, öltözzünk elegánsan. Amíg zuhanyoztam, anya lelkesen előásta az elmúlt hetek bulvármagazinjait, gondosan kihajtotta a premier előtti vetítésekről szóló fotós beszámolókat. „Elég vegyes a kép” – állapította meg őszinte törődéssel a hangjában. „Ez a modell-műsorvezető fehér blúzt vett fekete nadrággal, kis bundával, ezen a híradóson ilyen hülye cucc van, ennek a valakinek a feleségén meg kismamaruha.” Szuper. Sem modell, sem tévés, sem kismama nem vagyok. Ismeretlen arcú rádiósok mit húznak magukra? Szerencsére a gardróbom – már Pesten – önzetlenül a segítségemre sietett, szinte rám okádta az esti kollekciót: fekete, jó seggű csípőnadrág, ezüst-fekete csíkos selyemblúzzal. Az egyetlen kiegészítő, ami nem passzolt a szettemhez, a varrataimat takaró sebtapasz volt, mind közül is a legvagányabb, a citromsárga alapon Micimackó motívummal ellátott. Jah, merthogy közben levették az anyajegyeimet.

Életem egyik legmeghatározhatatlanabb élménye volt besétálni a visszhangosan kongó műtőbe, aminek a közepén egy 18. századi ágy állt, a sarokban lévő rádióból pedig üvöltött a Rádió2. Bugyiban és zokniban, sután magamra tekert zöld köpenyben pattantam fel a műtőasztalra. Lábamat lógatva, feszült, kényszeredett beszélgetést folytattam Doktor Sebésszel, vártuk, hogy jöjjön végre egy műtősfiú vagy műtősnő, bárki, aki azzal együtt, hogy megkezdi az előkészületeket, véget is vet a kellemetlen szituációnak. A doki addig is elmondta, hogy levél alakú metszést ejt majd – rájöttem, hogy betegesen vonzódom az orvosi beavatkozásokhoz, ezt is részletesen elmeséltettem magamnak –, ép szövettel együtt távolítja el az anyajegyeket, majd szépen összevarrja. Kértem, végezzen alapos és minél szebb munkát, mégiscsak a mellemen fog éktelenkedni a seb, nehogy panasz legyen rá. Megérkezett végre a kisegítő személyzet, nekiálltak testem szolid megcsonkításának, jó fél óra alatt végeztünk is. Na, ennek a négy kis sebnek az eltakarásához hívtam segítségül a micimackós sebtapaszt, filmpremierre készülődvén. Dögös kék csillámos fesztiválsminket dobtam, halványan lazán hátrafésült hajjal. Mutatós darab lettem. Kinga, az ő expasija és Kinga egyik barátnője volt a társaságom. Hosszú és lassú filmben szerepelt volt kolléganőm. Végtelen snittek, az én szememnek túlságosan nyers vágások, vontatott cselekmény, félbevágott karakter, elmaradt katarzis – az igazi művészfilm ismérvei. Finom pálinkát és Hilltop bort ittunk utána, éreztem a számban a Sziget ízét, jaj, hány hónap még. Ismert, sármos producerrel szemeztem kicsit, aztán mindketten jobbnak láttuk hazahaladnunk. A taxis elhívott másnapra motorozni. Kiderült, ő vitt minket a szülinapomon bulizni.

Mondtam, haver, bukó, nincs bukóm. Istenem, még ilyenkor is milyen szellemes vagyok.

Két hét kimenő után menetrend szerint érkezett a szomorúság. Gyanús, hogy bipoláris depresszióban szenvedek. Mintha otthon hagytam volna az energiáimat anyáéknál. Már szinte betegesen vágyom egy férfi, két férfi, több férfi ölelésére, csókjára, érdeklődésére. De nem jön senki. Persze, Vanda, mert nagyon akarod, ne görcsölj rá, blablablablabla. Legyen könnyed az, aki nem szenved már sokadik hónapja az elismerő férfipillantások és közeledések hiányától. Ráadásul a kenus kölyöknek is pontosan most kellett posztolnia két fotót magáról, amiken olyan csodaszép, hogy konkrétan a nyálam kicsordul. Nem lesz nekem finom flörtöm soha már. Szeretőm sem lesz, semmim sem lesz, magamra maradok egész életemben. Egyedül bámulom majd a plafont az elfekvőben, mint a díszbemutatott filmben a betegek. Magányra ítéltettem, hiába próbálok szabadulni a gondolattól. Ez a törvény, ez az ítélet, fellebbezésnek helye nincs. Nem futja már jókedvre, nem dúskálok derűben. Szánalmas vagyok és nevetséges.

Edinám elindult a messzi Floridába, el sem tudtam köszönni tőle. Az utolsó pillanatig úgy volt, hogy én viszem ki a reptérre, mert a pasija „képtelen” rá, aztán előző este változott a program, mégsem kellett érte mennem hajnalban. Így nemcsak a kis ajándéka maradt nálam, de az ölelésem is. Holtpontra jutott a kapcsolatuk. A nála sok-akárhány évvel idősebb pasija képtelen az alkalmazkodásra. Nem is csoda,

Edus előtt sokáig élt egyedül, könnyen kialakította a saját kis szabályrendszere szerint működő valóságot. Törvényei szentek és sérthetetlenek, ami még nem is lenne olyan nagy baj, de mellé szinte soha nem beszél sem az érzéseiről, sem a problémáiról. Edus szerint a távolság majd jót tesz nekik. Egyetértek. Csakis hasznos lehet az óceán túloldaláról visszanézni egy zilált kapcsolatra. Attól viszont komolyan félek, hogy lassan én is olyan leszek, mint Edina pasija. Megingathatatlanul öntörvényű, kompromisszumképtelen magányos picsa. Aztán meg arra gondoltam, hogy ha erre gondolok, az valójában nem lehet olyan rossz. Talán így el tudom majd kerülni, hogy süni legyek. Zaklatott éjszakám volt, alig aludtam, egyrészt a saját, legújabb életparám zavart, másrészt az, hogy nem tudtam elköszönni Edinától. Aztán megint az, hogy balfasz vagyok, és senkinek sem kellek, meg bizonyára az éjszakai rántott hús is molesztálta valamelyest a gyomromat. Éjjel a legnagyobb váratlansággal betoppant az álmaimba Kiss Tibi, már megint Quimby Tibi! Találkoztunk, szerelmesek lettünk, csókolóztunk, simogatott, simogattam. Elváltunk, küldtem neki sms-t, válaszolt, megint találkoztunk. Azt mondta, már nincs meg a csaja. Kérdezte, mit csinálok karácsonykor, mert Londonban lesz egy hatalmas buli. Azonnal kattogni kezdtem – álmomban –, hogyan oldom meg, hogy vele is legyek karácsonykor, meg anyáékkal is. Aztán rájöttem, hogy az utóbbi években egyedül voltam, úgyhogy semmi akadálya a rendhagyó ünneplésnek. Utána megint csókolóztunk, megint simogattuk egymást, végül a Kossuth rádió szomszédból átszűrődő szignáljai felébresztettek. Nagy nemzeti napra ébredtem, március 15-e volt. Úgy gondoltam,

azzal leszek leginkább a haza szolgálatára, ha rendbe teszem a gardróbomat. Őszi, téli cuccok hátra, tavasziak, nyáriak előre. A megfeszített munka közben megállapítottam, hogy a ruhatáram sürgős frissítésre szorul. Annyira szorgalmas voltam, hogy kb. délelőtt tízre végeztem is mindennel. Kinga hívott, egy körül találkozzunk valahol. Ne legyél sznob, kicsikém – mondta, mikor a Ráday utcát javasoltam. Legyen inkább a Liszt Ferenc tér, az sokkal kevésbé sznob – ő sem vette túl komolyan a saját ötletét. Szinte biztos voltam benne, hogy az egyórai találkozásból semmi nem lesz. Kényelmesen hajat mostam, elmentem még pénzt levenni, háromnegyed kettő körül hívott a barátnőm, hogy ő akkor nemsokára képes lesz elindulni. Parádés. Mondanom sem kell, majdnem három óra volt, mikor berohant a térre. Nem lehet haragudni arra a gyönyörű fejére, pedig tényleg nagyon felhúztam magam, majdnem egy órát szobroztam ott. Már az első helyen ránk köszöntek a felszolgálók, kérdeztem Kingát, ismeri-e őket, magabiztosan tolta a választ, nem, de ne viccelj, csak megjöttünk. Lehuppantunk egy asztalhoz, rozéfröccsöt rendeltünk, de szokás szerint nem ám csak úgy, egyszerűen. Én már ittam volna, még ha jaffát hoznak is ki, erre a kis ribi leáll szakizni. Milyen borból, milyen hőmérsékleten, milyen hordóban érlelt, játszotta az eszét, ahogy szokta. Végül valamilyen egri rozét kaptunk, extra kivitelben, a citrom héjából csöpögtettek bele kevés illóolajat. Isteni volt. Igazi Sziget-íz a szánkban – márciusban. Kinga megnyugtatott, ne sürgessem a dolgokat, ne féljek attól, hogy bármiről is lemaradok. Szembesített korábbi okosságommal, miszerint a saját életét senki sem késheti le, s végül igazat adtam neki. Nyomós érv volt részéről, mikor azzal jött: amit most

csinálunk, azt fogjuk a következő hét hónapban, mert október 15-ig kint lehet ülni mindenféle teraszokon. Egyetlen darab jó pasit sem láttunk a közelben, úgyhogy Kinga előadta nekem az I Finally Found Someone című Bryan Adams–Barbra Streisand-duettet – egyedül. Megirigyelte a fellépéseimet, vagy felbátorodott rajtam. Jókedvűen, dupla szőkén indultunk tovább. A belvárosban a következőkkel futottunk össze: Kinga politológus ismerősével, Kinga műsorvezetőjével, Kinga csókés szexfelelősével, Kinga apukájával és közös barátunkkal, a Gabesszal. Megittunk még egy fröccsöt, örültünk a tavasznak, a napsütésnek, majd elköszöntem és hazaindultam. Négy nap szünet után elképesztően jólesett újra dolgoznom. Ráadásul a Bayern München és az Inter olyan meccset játszott, hogy minden dühöm elszállt. Másnap jókedvűen, boldogan mentem dolgozni. Ahogyan mindig is. Furcsa munkahét volt, csonkasága ellenére vészesen lassan vánszorogtak a reggelek. Szaffival randit beszéltünk meg, s bármilyen hihetetlen is, de összejött! Szerda este följött, és – ezen én lepődtem meg legjobban – kifejezetten jól éreztem magam vele. Könnyed és vidám volt az egész, csókolóztunk, dumáltunk, nem feszengtünk, de legalább szívtam a vérét. Szűnni nem akarón, sőt egyre hangosabban csengett a fülemben Kinga tanácsa: „Játszd az eszed, Ribikém, mert ezeknek az kell! És mindig billentsd oldalra a fejed.” Így tettem. Szaffi teljesen készen volt, nem tudta eldönteni, komolyan mondom-e, vagy sem, hogy milyen elbűvölő férfi. Hogy egyik ámulatból a másikba esem tőle: előbb az agya, aztán a teste, a szépsége nyűgöz le. Jó móka volt. És újra bebizonyosodott számomra, milyen egyszerűek is a férfiak.

Aztán elment, ahogy jött, nem marasztaltam, nem akartam tőle semmit. Péntekre megint lebetegedtem, úgy tűnik, a múltkori mandulagyulladás újra utat tört magának. Nem hagyta, hogy elfojtsam magamban. Pénteken még úgy éreztem, ez is csak a szokásos egynapos nyavalyám, habár gyanús volt, hogy pár héten belül már másodszor támad meg. Estére annyira elgyengültem, hogy le kellett mondanom a találkozót Laurával. Éjjel a folyamatosan emelkedő láztól nem tudtam aludni, ha mégis, akkor lázálmaim voltak, kicsit megijedtem. Mindenféle megfordult a fejemben: elfertőződtek az anyajegylevétel utáni varrataim, és tulajdonképpen már haldoklom. Valahogyan erőt vettem magamon, és írtam a Kingának egy sms-t, fogalmam sincs, mi volt benne, csak azt tudom, hogy rettentően féltem. Délelőtt felhívott, Doktor Pasival arra jutottak, hogy azonnal menjek orvoshoz. Valami borzasztóan mélyen lévő tartaléktárból előbányásztam annyi erőt, hogy el tudjak vánszorogni a legközelebbi ügyeletre. Tüszős mandulagyulladás. Antibiotikummal, lázés fájdalomcsillapítóval 3-4 nap múlva jobb lesz, de addig ne menjek közösségbe. Pfff. Nemcsak a pénteki Laura-tali ugrott, de szombaton ittam volna egyet a Lacusékkal, az is stornó. Próbálom a dolog jó oldalát nézni, mert Márai Sándor szerint néha kell, hogy betegek legyünk, különben nem pihennénk. Úgyhogy most élvezem a pihenést.

Meg a flörtölést! Eldöntöttem ugyanis: nem fogok várni a flörtökre, keresek én magamnak. Így történt, hogy ráüzentem a fészbukon arra a helyes, szimpatikus válogatott futballista

fiatalemberre, aki a tegnapi Nemzeti Sport címlapjáról vigyorgott szenvtelenül a világra. Meg rám. Aznap volt meccsük, rangadószerűség. Hát gondoltam, milyen jópofaság lesz finoman buzdítani. És bejött! Rendeltetésszerűen használtam a közösségi hálót, kis üzenetet küldtem a kis üzenetküldő felületen, „Hajrá, mindent bele, remélem, nem késő még drukkolni” – vagy valami ilyesmit. Nem sokkal a lefújás után jött az értetlenkedő „ezt biztosan nekem akartad ?!” válasz. Kedves kis levelezés kerekedett belőle, végre valaki, aki vette a fáradságot és megnézte az adatlapomat. Sőt még utalt is rá a leveleiben, hogy megnézte. Helyes srác. A kenus kölyök és fotós fiúcska után van már fiatal focistám. Igaz, hogy csak egy évvel utánam született, de az alliteráció miatt muszáj ráaggatnom a „fiatal” jelzőt. Ő viszont legalább – úgy tűnik – érdeklődik irántam. És vágta, hogy ki vagyok, ez külön jólesik. Most gyorsan meg kellett néznem újra a fotóit – mert persze ismerősök lettünk –, s újra megállapítottam, hogy határozottan állati jóképű pasi. Úgy is mondhatnám – Monica Geller után szabadon –, „hamanahamanahamana”. Jó fej, humoros, csak egyelőre túl virtuális. A következő másfél hétben ráadásul két válogatott meccse is lesz, úgyhogy várnom kell rá, hogy megnézhessem a csini kis tetoválásait. Olyan jó lenne valahogy gyorsan gyógyulni, nem akarok még holnap is itthon héderelni, dolgozni akarok!! A betegágyban töltött vasárnapom végül – lehetőségeimhez mérten – vidáman telt, hála a focistának. Végigesemeseztük, fészbuküzeneteztük a napot. Eljutottunk odáig, hogy ha rá gondolok, csak annyit tudok kipasszírozni a szervezetemből, hogy haaaaaaaahhh…

És megcsináltam! Habár az antibiotikum kicsit kivette az energiáimat, de le a kalappal a testem előtt, minden akadályon túljutott. Leküzdte a magas lázat, a pihenésmentes napokat, innen is köszönet neked, drága szívem (anatómiailag szívem!), amiért nem hagytál cserben, s persze egómnak is hála, mert végül türelmet erőltetett magára, és kivárta, míg meggyógyul a test és az én. De vajon lehetnék-e ennél boldogabb? Van ennél csodálatosabb érzés a földön? Legszívesebben a világ arcába kiáltanám, mind a majdnem hétmilliárd ember arcába, hogy élni jó! Az én életemet élni a legjobb! Nagyképűen hangzik, de ez a valóság, így nem hazudhatok: amit akarok, azt megkapom. Focistával a „kapcsolatunk” fantasztikus. Gyakorlatilag öt napja esemesezünk, fészbuküzengetünk és telefonálunk egymással, megállás nélkül. Figyel rám, érdeklem, megjegyzi, amit mondok. Később visszautal. Nevet. Szereti, ahogy én nevetek. Vidám. Hadar. És aaaaaaaaaaaaaaannyira szép, hogy arra nincs szó! Elájulok tőle, legszívesebben babusgatnám, mint Barbie Kent. Csoda vagyok – ezt mondta, meg hogy belőlem kettő van: itt és a mesében. Keddre már azt is elintézte, hogy szombaton randizunk. Ezért ma gyorsan elmentem újra fodrászhoz – egy héten belül már másodszor. Szoliztam is kicsit, s bár a jóga a betegség miatt egy hete elmaradt, holnap-holnapután bepótolok mindent. Vettem pár focistafeleség-ruhát, hogy csini legyek, merthogy szerzett VIPjegyet a holnapi magyar–portugálra. Kocsibehajtási engedélyt is. Leilával megyünk, menők leszünk, mint mindig. 2-1-re nyerünk, és az én focista pasim is fog játszani, mert játszania kell! Teremtő energiáimnak semmi sem szab határt. Focistám az 54. percben beáll és gólt lő. Így lesz ez, nem máshogy.

Szombaton öt körül találkozunk. Addig huszon-, harminc-, juj, de nagyon sok óra van még hátra!

Mondjuk a meccs napján nagyjából annyira bezsongtam, mintha legalább én is pályára léptem volna. Adás után gyantáztattam. A gyantázás gyötrelem. Nem tart tovább bruttó tizenkét percnél, de minden pillanatába belehalok. Egyrészt számon kérőn kérdezem a Teremtőt: miért kell oda szőr, ahová teljesen felesleges, másrészt elgondolkodom: van-e határ. Határ, amit már nem lépünk át, mi, nők; valami, amire nemet mondunk, amikor arról van szó, hogy tessünk a másiknak. Már majdnem megtaláltam a választ, mire elkészültem, onnantól kezdve pedig nem voltam hajlandó foglalkozni semmivel, aminek köze van bármiféle ragacsos kencéhez és szőrtépéshez, fájdalomhoz. Azt gondoltam, délután majd pihenek, ehhez képest olyan gyomorideg volt bennem, hogy húsz percet ha tudtam aludni. Pont belemerültem volna az álomba, mikor a focista hívott. Hogy hiányzom, és mit csinálok. Délután elhaladtam a jegyekért, hangsúlyozom, a VIP-jegyekért, parkolási engedéllyel. A szemtelenül rövid farmersortomban, fekete magas sarkúmban meglehetősen impozáns látványt nyújtottam, vagány kis kocsim pedig – ha lehet – még javított az összképen. BMW-s, audis, válogatottól búcsúzó focista nézett meg úgy, hogy minden jel szerint még este is eszükbe jutottam. Tele volt a város portugál színekbe öltözött drukkerekkel, olyan volt a hangulat, mintha minimum vb-meccshez készülődne Budapest. Óriási forgalomban rohantam haza a stadiontól, a focista közben kétszer is írt. Előbb azt, hogy már

nagyon nem lehet telefonálni, ezért nem hív. Aztán azt, hogy a buszon ülnek, és rám gondol. Fél hét volt, mire hazaértem, Leila még sehol. Háromnegyed körül rácsörögtem, sírós hangon vette fel, az utcában van már, de Jokerrel beszél. Fasza. Akkor sem engedem elbaszni az estémet. Gyors zuhany, gyors öltözés, gyors smink, 200 százalékos Vanda. Leila még mindig sehol. Óra ötvenkor ráírtam: hétkor el kellene indulnunk, nem akarok lemaradni semmiről. Két perc múlva érkezett, kisírt, bedagadt szemekkel, kifejezetten nem vidáman. Kényelmesen nekiállt megvacsorázni! Ő carbonarát döntött magába, én az ideget. Elmesélte legújabb csörtéjüket Jokerrel. Hosszú ideje tartó se vele, se nélküle játékot űznek, Joker most éppen megint megbántotta valami faszsággal a barátnőmet. Nem nagyon tudtam mit kezdeni a sztorival, csak az indulás kattogott a fejemben, meg az, hogy rohadtul el fogunk késni. Menjünk már, menjünk már, menjünk már. Kényelmetlen helyzet: ha szólok, megsértődik; ha nem szólok, még a reggelit is megesszük úgy, hogy közben nem megyünk ki a meccsre. Összeszedtem minden baráti bátorságomat, őszintén kitártam a lelkem. – Leilám. Imádlak. Ismersz, mennyire túl tudok pörögni. Ahogy most is. Kérlek, ne haragudj meg, de jó lenne végre elindulni, mert félek, nem érünk oda időben, és ez az este nekem most nagyon fontos. Megértette, mert szeret. Nem véletlenül a barátnőm. Lenyelte az utolsó előtti falatot, az utolsót pedig nekem adta, mert tudta, hogy egész nap nem ettem semmit. Gyorsan rendbe szedte magát, és végre elindultunk. Pár percen belül sokadjára bizonyította, miért is imádjuk egymást.

– Nézd csak, Bubu, hoztam zászlót! – és előhúzott a táskájából egy kicsit viseltes, gyűrött, de kétségtelenül pirosfehér-zöld lobogót. – Az egyik sportos srác adta bent, előbb egy másikat kaptam, de arról hamar kiderült, hogy olasz, úgyhogy inkább ezt hoztam el. Zászlót bontottunk, hadd lássa mindenki, hogy mi a magyaroknak drukkolunk, s hogy mi bizony drukkolunk a magyaroknak. A belváros felé indultam, kicsit féltem, hogy cumi lesz a forgalom, de szerencsére – szokás szerint – csak az Astoria-lámpa fogta meg a sort. Ahogy átverekedtük magunkat a végeláthatatlan piros féklámpaláncon, máris tudtunk haladni. Pikk-pakkra a stadionhoz értünk, ott aztán végül tényleg a szánkba tolták a cumit. Négy-öt lámpaváltásra sem moccant meg a Hungária körútra kanyarodó sáv, mi meg a parkolójegyünkkel – khm – csak a Stefánia felől tudtunk behajtani. Elvesztettem a türelmemet, és eszem ágában sem volt megkeresni, hanem úgy döntöttem: lesz, ami lesz, szabálytalankodni fogok. Egy önkéntes vamzertől ez komoly meghasonlás. De megtettem, és kifejezetten jól­esett. Jobbról megelőztem a balra kanyarodó sort, a lámpa már sárga volt, egy pillanatra elbizonytalanodtam, de a drága navigátorom azonnal erőt adott. Nyugodtan, végtelen higgadtsággal szólalt meg a Leila: – Vágj be elé, menj be, be tudsz menni, toljad. Bevágtam elé, be tudtam menni, padlógázzal toltam. Jó érzés volt. A forgalomirányító rendőr előbb nagyképűen továbbra intett, majd mikor magabiztosan meglebegtettem a parkolójegyemet, kollégája helyre tette, „azzal behajthatnak” kiáltással. Behajthattunk, be is hajtottunk. Benga BMW-k, Audik, Roverek; ahány milliós autómárka csak létezik, mind

ott kanyargott előttünk. A jegykezelő biztonságiak kedvesek, segítőkészek és határozottan profik voltak. Mi meg játszottuk az eszünket, elvégre mégiscsak VIP-ek vagyunk. Kurvára VIPek voltunk. Annyira, hogy az egyik sárga mellényes, CB-s emberke beszólt a haverjának, hogy „engedjék át a hölgyeket”. Haver CB-s testével állta útját a szurkolóknak, autóbehajtást kiáltott, mi pedig magabiztosan feszítettünk a kordonok között haladva. Átevickéltünk még néhány ellenőrző ponton, mindenhol tiszteletteljes, kedves úriemberek magyarázták el, hová tudunk leparkolni. Szeretünk mi VIP-ek lenni a Leilával, már csak a Kinga hiányzott az igazi észjátszáshoz, de ő épp Doktor Pasival randizott. Így aztán ketten hoztuk a kötelezőt. Szépen leparkoltam, szépen kiszálltunk, szépen sétáltunk, szépen rá is gyújtottam, mert már nem bírtam idegekkel. VIPebbek voltunk a VIP-eknél, amit egy karszalaggal hoztak mindenki tudomására a rendezők. Kis bénázás után megtaláltuk a helyünket, számozott ülések híján oda ültünk, ahol épp senki nem volt. Pezsgőkoktéllal nyugtattuk le magunkat, majd a kameraállások mellé táboroztunk le, a Himnuszt mindenképp onnan akartuk végighallgatni, nem az üvegkalitkából, ahol karót nyelt, nálunk sokkal kevésbé VIP-ek hitték el magukról, hogy fontosak. Amikor huszonötezer ember teli torokból elkezdi ordítani, hogy Isten, áldd meg a magyart, azt nem nagyon lehet mihez hasonlítani. S amikor huszonötezer ember úgy ordítja teli torokból a Himnuszt, hogy tudom: ez valakinek (is) szól, aki nekem fontos, az még hidegrázósabb. Szorítottuk egymás kezét a Leilával, büszkék voltunk és bizakodók. Nem sok kellett hozzá, hogy ezt az érzést átadjuk a múltnak: a harmadik percben berúgták első góljukat a portugálok, és meg sem álltak

a negyedikig. Nem volt mondjuk rossz érzés, ahogy az orrunk előtt passzolgatott a világ egyik legjobb csapata, de még jobb lett volna tanácstalan, zavart tekintetüket figyelni. Mivel a jelek szerint esélyünk sem volt nemhogy az egyenlítésre, de még a szépítésre sem, a 2-0-s félidőnél elkezdtem keresni emberemet. Meg is találtam, beteges izgatottsággal martam a Leila tenyerébe, s ordítottam a fülébe: melegít, bazmeg! A második félidőben be is cserélték, rikító színű stoplisban lépett pályára. Szívverésem túlharsogta a szurkolói dobokat, egész testemmel beleremegtem minden dobbanásba. Nem érdekelt már a meccs, csak az érdekelt, hogy láthatom, hogy közelebb vagyok hozzá, mint addig bármikor. Egyedül a jobbomon ülő kopasz, bajuszos, büdös szájú fociguru zavart, voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, végleg elhallgattatom. Egyfolytában szidta a csapatot, benne a pasimat. Elképesztő tervet eszeltem ki, támogatást Leilától reméltem a megvalósításhoz. – Szerinted mit szólna hozzá, ha diszkréten a szájába nyomnám a könyökömet? – Meg tudod csinálni úgy, hogy más ne vegye észre? – Simán! – Akkor hajrá! Hadicselünk végrehajtása végül elmaradt, bár szerettük volna, ha másnap a vereség helyett Végvári Vanda vállalhatatlan viselkedése szerepel a címlapokon. Ehelyett megláttuk a pálya szélén Szabit, kedves közös sportriporter ismerősünket, aki leginkább a futós korszakában lévő Forrest Gumphoz hasonlított hatalmas lobonc hajával, furcsa kinézetű kabátjában, rajta a press mellénnyel. Gondoltuk, leintegetünk neki, épp hívtam volna, mikor a portugál kapu előtt végre esemény volt! A pasim majdnem gólt lőtt! Istenem, s ezeknek

itt mellettem fogalmuk sincs, hogy én vagyok a csaja. Bár még soha nem találkoztunk – ez így kicsit szürreálisnak tűnik, de mindenképp igaz. A meccset végül lefújták, hiszen egyszer minden meccs véget ér. Nem nyertünk, viszont jól kikaptunk. Teremtő képességeimen kicsit még dolgozni kell, mert focistám beállt ugyan, de nem az 54. percben, s végül gólt sem lőtt. Így aztán konstatáltuk a Leilával, hogy ezen van még mit finomítani, nem voltak elég egyértelműek a jeleim, vagy az univerzum nem fogta tisztán az adást. Nincs ezzel gond, tisztítjuk a szenzorokat, s legközelebb már minden rendben lesz. VIPségünk első meghatározó állomását fotóval örökítettük meg, csinos fekete hajú lányt kértünk meg rá, hogy kapjon le bennünket. Sosem fogom megérteni, hogy emberek miért fényképeznek úgy, hogy levágják a lábunkat, miközben a fejünk fölött négyméternyi levegő sóhajtozik. Az utókor csak térdből amputált VIP-picsákként fog emlékezni ránk. De legalább ott voltunk. Elbűvölőek, mindketten. A vereség ellenére kifejezetten feldobottan, jó hangulatban hagytuk el a stadiont, talán mi ketten voltunk csak, akiket nem tört le a csinos zakó. Minden kommandóst megdicsértünk, aki mellett csak elhaladtunk, hiába, na, ez a GI Joe-egyenruha azért alaposan meg tudja tornáztatni a VIP-nők fantáziáját. Drága Kingám nem nagyon értette, mi történt a meccsen. Már a kocsiban ültünk, mikor csatlakozott hozzánk telefonon. – Te, figyelj, miért írtad azt, hogy betalált?! – Beállt, Kinga, beállt. – Jaaaaaaa. Nem értettem. Te, figyelj, és mondtad mindenkinek, hogy te vagy a nője?

– Nem mondtam, de szerintem sejtették. De figyelj, Kinga, most lerakom, mert tök véletlenül itt áll harminc rendőr, miközben vezetek és telefonálok. Igazából nem értettem, mi baja a morcos hatóságnak azzal, hogy életbe vágóan fontos élménybeszámolót tartok a barátnőmnek telefonon, mialatt kereken négy kilométer per órával bírtunk kihaladni a stadion területéről. Plusz ott voltunk ugye a Leila meg én, két nem akármilyen jó nő, négy annál is jobb mellel. A morcos rendőrurat viszont mindez a jelek szerint nem hatotta meg, szemöldökét összehúzva, homlokát ráncolva telefonkagylót formált a jobb kezével. Nekem sem kellett több, amennyire fel voltam pörögve a 4-1 után, mit nekem beszólni egy rendőrnek? Lehúztam az ablakot, magabiztosan kikönyököltem. – Jól értem, fel szeretne hívni, adjam meg a számomat? Szigorú tekintete döbbentre váltott, nyelt egy nagyot, de szája már nem bírt szóra nyílni. A jelek szerint társai többre értékelték vagányságomat, mint a megszólított jard. Elnyúlt percek jöttek, mindenki farkasszemet nézett mindenkivel. A morcos rendőr velem, én vele, a Leila a többiekkel, a többiek egymással. Leila halkan megjegyezte, úgyis mindjárt elröhögik magukat. És igaza lett. Ahogy egyesbe raktam a kocsit és elindultam, a kőszikla rendőr arca is meglágyult, kedves mosollyal, kollégái pedig hangos üdvrivalgással és integetéssel engedtek utunkra. Ennyi! A mai napig bánja, hogy nem kérte el a telefonálós, hondás szőke számát. Nem sokkal tizenegy előtt hívott a focistám, s a rendkívül kreatív „na, mi újság” kérdéssel nyitott, azok után, hogy a világ egyik legjobb csapata ellen játszott. Nem nagyon tudtam neki miről beszámolni, így megköszöntem, hogy ott lehettem, s

inkább meséltettem. „Jól szoptunk” – jött a velős, de kétségtelenül igaz meccsértékelés. Gyors játékosok, technikásak, félelmetesek közelről, lehetetlen felvenni velük a tempót. Egyetértettem. Mélyebb elemzésbe nem mentünk bele, pihenést ajánlottam neki, és azt, hogy jeleljen másnap. Gyorsan csekkoltam azért a neten, mit írtak a meccsről. Nem sok jót. De focistám játékát legalább dicsérték. Harcos – ezt írták róla –, meg azt, hogy rajta nem múlt semmi. Éjszaka még kaptam tőle egy üzenetet: „Nem mentünk bulizni… visszajöttünk… már csak pár óra… ;))) jó éjt…;)”. De nagyon régen volt ilyen, jó ég.

Későn, hajnali kettő körül bírtam lefeküdni, de mégis korán keltem, mert megkezdődött végre a Forma–1-es idény. Kíváncsi voltam, Schumacher mit villant az Ausztrál Nagydíj időmérőjén, de bárcsak aludtam volna inkább tovább. Szánalmas tizenegyedik rajthelyet sikerült összekaparnia, a kvalifikáció utolsó harmadába be sem jutott, hát, köszi, Nappapa, ezért drukkolok neked már évek óta, ezért kelek fel hétvégén is hajnalban? Idegemben nekiálltam takarítani, úgy rendbe kaptam a lakást, még a tavaszi napsütés is engedélyt kért, mielőtt betette a lábát az erkélyajtón. Izgatott voltam, hiszen jött a nagy találkozás a világ legsármosabb focistájával. „Jó reggelt! 10kor edzés van, utána mehetünk már ki.;)) Persze hogy akarlak… ;))) Gondolom, nem vagy boldog Schumi miatt.” És figyel, és tudja és megírja és imádom és aaaaaaahhhhhh. Tettem-vettem, ő is ügyeket intézett, de legszívesebben már a karjaiban lettem volna. Félóránként üzent, helyzetjelentett,

kérdezte, én hogy állok. Jól, kurva jól, csak a rohadt fodrász nem tud beszárítani. Ezt persze neki nem mondtam, nem kell azt tudnia, mennyire készülök. Kétségbeesetten hívtam a Leilát, na, most mi lesz, úristen, hogyan varázsolok elbűvölő frizurát magamnak? Hiába szereti ő a vörösbort, én a fehéret; és hiába nagyobb sznob, mint amekkora én vagyok; kétség sem fér hozzá, miért az egyik legjobb barátnőm. „Vanda, ne csinálj ebből ügyet, menj haza, mosd meg a hajad, szárítsd meg. Szép vagy, szép leszel, ne parázz.” Szót fogadtam, hajat mostam, hajat szárítottam, körmöt lakkoztam. Szép voltam. Persze hogy a lábamon nem száradt meg időben, jól beleragadt a Hello Kitty-s zoknim, de már nem voltam hajlandó ezen idegelni magam, már így is majd összecsináltam magam az idegességtől. Aztán – bármennyire halogattam, bármennyire igyekeztem előre felkészülni rá, nem volt menekvés – elérkezett a legkritikusabb pillanat, a „mit vegyek fel”dilemma. Konferenciahíváson próbáltuk kisakkozni, mit öltsek magamra. Kinga szerint a fehér ing melltartó nélkül sok. Leila szerint melltartóval sok, mert a push-up hazudik. Megállapodtunk a fekete ingben és a melltartó opcionálisságában. Végül mellette döntöttem, elég szerény dekoltázst varázsolt, úgyhogy ez lett a randizós focistafeleség ruhám, csípőfarmerral, fekete magas sarkúval. Finoman sminkeltem, nem is kellett sok máz a képemre, mert úgy ragyogtam, mint a Titanicban az a bazi nagy kék gyémánt, amiért mindig úgy drukkolok a végén, hogy ne dobja az óceánba az öreg Rose. Aztán mégis minden alkalommal bedobja. Végül.

Ahogy indultam, abban a pillanatban üzent. Bent ült le. Épp kérni akartam, mert elég mogorva felhők jöttek, kifejezetten hűvös tavaszi délután volt. Az a jóleső, finom, vágyakozással kevert izgatottság, mhmm! Azt szeretném érezni mindennap. Na jó, minden második nap. De legalább egyszer egy héten! Nem lehetne valahogy leboltolni? Hogy, mondjuk, minden héten más-más napon jöjjön. Néha váratlanul ugyanakkor. Csak huszonnégy órányi, édes izgalmat! Úgy szeretném!! Könnyű szájfénnyel finiseltem, még utoljára megigazítottam a hajam, ellenőriztem az összképet a napellenző tükrében, és elindultam. Magabiztosan, karcsún, szőkén. Türelmetlenül pásztáztam tekintetemmel az éttermet, pörgettem volna a perceket, hogy lássam már végre. A pulttól balra aztán előtűnt. Lazán és… és… felfoghatatlanul, hihetetlenül, leírhatatlanul jóképűen. Telefonált, de elakadt a szava. Szó szerint felzabált a pillantásával, behabzsolt uzsonnára. Élveztem, ahogy vetkőztet a szemével, csak úgy lubickoltam az elismerő tekintetében. Akarom újra azokat a perceket, hogy úgy nézzen megint, mint aki senki mást nem akar már nézni!! Rövidre zárta a telefonbeszélgetést: – Na, jól van, figyelj, lerakom, mert randim van, és most jött meg. A másik végen lévő nyilván megkérdezte, hogy milyen a csaj, mert a következő mondata – még mindig hitetlenkedő bámulással kísérve – az volt: „Hát… elég jó.” Nem volt még olyan félvak randim, ami ennyire jól kezdődött volna. Imádtam, imádott. Le sem vettük egymásról a szemünket, amatőr módon ki is buggyant belőlem egy „de kurva jól nézel ki” mondat, de már azt sem bántam. Egyek nyugodtan, mondta; nem kérek, kösz, mondtam, jeges kávét

kívánok. Szürcsöltem, bámult, játszottam az eszem, tetszett neki. Hagytunk magunknak úgy fél órát, majd felajánlottam, szedjük a sátorfánkat és vegyük az irányt hozzám, mert ezt nem lehet tovább érintés nélkül kibírni. Nem nagyon ellenkezett, viszont lelkesen támogatta az ötletemet. Útközben azt mondta, nagyon csinos vagyok. Egyetértettem. Megvártam a garázs kijáratánál, követett. Otthon már az előszobában megöleltük egymást, hálálkodva sandítottam az égre, szép munka volt, haver, ügyes a jóisten, vagy hívják akárhogyan az alkotóművészt, ilyen testhez már csak hozzáérni is egy kisebb orgazmus. „Na, máris így vagyunk?” – kérdezte. „Hogy is?” – kérdeztem vissza. „Hát, mint…” – várta, hogy befejezzem a mondatot. „Borsó meg a héja?” „És tudja” – zárta a furcsa párbeszédet. Imádhatnám ennél jobban? – ezt már nem hallotta természetesen. Toltam a szokásos „körbevezetlek” dumát, ami nem túl eredeti, de eddig még mindenkinek bejött, mivel a 45 négyzetméteres lakás a nappali közepéből tökéletesen be- és átlátható. Szerinte szép helyen lakom, szerintem igyunk valamit. Bort választott, hát töltöttem. Letelepedtünk a kanapéra, dumálgattunk. Szégyen vagy sem, az igazat megvallva fél mondatra jó, ha emlékszem. Annyira rajta pörögtem és nem a szavain, hogy teljesen mindegy volt, mit beszél. Simogattuk egymás karját, futkosott a hideg a hátamon, úgy éreztem magam, mintha Dávid szobrát tapogatnám. Szerette a bőrömet. Én is az övét. A gyönyörű izmait, a tetoválásait. Elájultam, mikor a hajam alatt megfogta a tarkómat. Remegtem a szájáért, a nyelvéért. Életem huszonkilenc gyönyörű évében egészen addig a percig nem tudtam, milyen megőrülni a másikért. Hogy baszódna meg,

azóta is szenvedek érte, miatta. Így megbolondítani a szegény, szerencsétlen rádióst… Még csak fel sem sejlett agyamban „az első randin nem szexelünk”-szabály. Így utólag visszagondolva, talán kár, hogy nem eszerint töltöttem az estét, de ha tartom magam az „úgyis minden úgy történik, ahogy történnie kell” elvhez, akkor mégis nálam a pont. Zenét kért, közben leengedte a redőnyöket, „hadd lássák, hogy dolgozol” mondattal. Szeretem a humorát. Is. Sadét indítottam, kérdezte, mi ez. Sade – válaszoltam. Kúrós zene? – kérdezett vissza, nekem pedig elakadt a lélegzetem, mert szó szerint így hívom a „Lover’s Life” albumot, de szigorúan magamban, soha senkinek ki nem mondtam még. Fura, hogy tudta. Csókolóztunk, ölelkeztünk. Voltunk szenvedélyesek, voltunk gyorsak, és voltunk lassúak. Szex után cirógatott, átölelt, fényképeket, videókat mutatott a telefonján. Lefotózott, kitöröltettem. Lefürdött, majd valaki hívta, és öltözni kezdett. Elmegy, de majd beszéljünk, és visszajön, ha úgy alakul. Furcsa volt a szituáció, nem nagyon értettem, mi történik. Ha jó volt, ha maradhatna, miért nem teszi? Mi ez?! Próbáltam jókedvet erőltetni magamra, de a jelek szerint nem ment túl ügyesen. Megragadta a tarkómat, a fejéhez húzta a fejemet, egészen közelről bámult a szemembe: – Ne kattogj! Látom, hogy kattogsz, de minden oké, hülye vagy! Hozzásimultam, megcsókoltam a nyakát, mire a fülembe súgta a focistaszlengben bevált mondatot: – Ki vagy teee? – Aki elveszi az eszed – susogtam a fülébe magabiztosan.

– Abból nincs nekem túl sok – mondta meglepő ön­iróniával. – Annál könnyebb dolgom lesz – zártam határozottan.­ Elment. Azt éreztem, soha többé nem látom. Akkor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy életemben először igazi skalp lettem. Felhívtam a Kingát, próbáltam elmesélni neki az egészet, de képtelen voltam rá. Csak azt éreztem, hogy átvertek, mert bár valóra vált az álom, utána két kézzel markolhattam a semmit. Makacsul kussoló üresség maradt csak a beteljesült vágy után. Kérdőjelek, értetlenség, szomorúság. Erről szólt az elmúlt hét? A napi 40-50 sms, amit küldtünk egymásnak?! Sírtam kicsit, és hirtelen semmi kedvem nem volt az élethez. Amilyen eufóriában töltöttem az elmúlt hetet, azokban az órákban úgy lett úrrá rajtam a tanácstalanság és az elkeseredettség. Fogalmam sem volt, mi történik, kóvályogtam, mint akit tarkón vágtak egy baseballütővel. Cigiztem, fürödtem, aztán belealudtam a sírásba. Aznap estére bulit szerveztem volt rádiós kollégákkal, de úgy éreztem, képtelen vagyok elmenni. Megmozdulni, beszélni, létezni. Konkrétan megsemmisültem, ez a kis majom kiszívta az összes életerőmet. Lenémítottam a telefonomat, senkire sem voltam kíváncsi. Egy órát aludhattam, öt nem fogadott hívásra és üzenetek tucatjaira keltem föl. A többiek vártak, de ez érdekelt legkevésbé. Annál inkább a hülyegyerek üzenete: „Na, mizu, drága? Nem ígérem, hogy nálad alszom, befáradtam. De remélem, nincs harag? Majd szerdán pótoljuk, oké? J” Persze, oké, pattints csak le, majd megtanulod, ki a főnök. Felhívtam. – Nem zavarlak?

– Neem, dehogy, itt vagyunk a – fogalmam sincs, mit mondott – itt van az – akárkit is mondhatott, nem fogtam, nem emlékszem. Másodperceken belül a szavába vágtam. – Jaj, neeem, nekem nem kell magyarázkodnod, pont leszarom, hol vagy. Mert kamu vagy, lufi vagy, hülyítesz. Egyetlen dolgot szeretnék kívánni neked, nőj fel. Ja és jó hétvégét. Lecsaptam. Hisztis picsa voltam. De jólesett. És aki hisztis picsáskodott már, az megért. Pár perc múlva sms-t küldött. „Nem hülyítelek. És nem magyarázkodom. Fáradt vagyok, de gondold úgy, ahogy akarod. Jó hétvégét neked is.” Dupla, 320 karakteres sms-ben vágtam vissza, hogy persze, én mindent megértek, és az ő pihenése mindennél fontosabb. De igenis csalódott vagyok, ez pedig engedtessék meg nekem. Meg amúgy bejön nekem, de ha én neki nem, nem fogom győzködni, viszont legyen korrekt, őszinte, és ne hülyítsen. Szűkszavúan válaszolt: „Megmondom… mondtam már” – utalva arra, hogy a randinkon azt mondta, nem szokott játszani, ha valaki nem pálya, azt közli, és rövidre zárja a dolgot. A lelkem és a gyomrom találkozási pontjáról felöklendeztem némi energiát, kicsíptem magam, és elindultam a Kingáért. Szegénykém közben már aggódott, jött volna értem, félt, hogy csinálok magammal valamit. Megnyugtattam, ízi bébi, egy ilyen kis focista fasz engem nem fog hazavágni. Persze az alaktalanul sajgó lelkem a megsemmisülés határán volt, de mutattam és hittem, hogy erős vagyok. Kinga szerint nem kellett volna lefeküdnöm vele. Igen, kívülről és utólag marha könnyű okosnak lenni, de amikor benne vagyok a szituációban, akkor egyrészt nincs ott senki, aki józanul gondolkodna helyettem, másrészt akkor, ott azt láttam

helyesnek, harmadrészt ki bírná ki szex nélkül egy istentelenül jó pasival úgy, hogy akkor már hónapok óta nem volt része semmi testi jóban?! Azt is mondta a Kinga: döntsem el, szexpasimnak akarom, vagy pasi pasimnak. És hogy nem basszuk le azt, akit szeretünk. Nem oktatjuk ki, nem biztatjuk felnövésre, még ha úgy is gondoljuk. Az egész érthetetlen, kezelhetetlen, buta szituációban azt utáltam legjobban, hogy biztos voltam benne, csak én szenvedek tőle. Focista közben nyilván épp mással flörtölt vagy dugott, esetleg haveroknak büszkélkedett a rádiós skalppal, még további esetleg: jókedvűre itta magát. De semmiképp nem az elmúlt órákat elemezte, főleg nem érzelmi szempontból. A férfiak annyira egyszerűek. S mennyivel boldogabbak is ezáltal. Jó csajt látnak, feláll nekik, beteszik, elélveznek, lelépnek. Ennyi. Nincsenek kérdések, nincsenek kétségek, nincs lelkiismeret-furdalás. A pillanat van, s a törekvés annak legjobbá tételére. Ösztön van és beteljesedés. Nem a kattogás, mint nálunk. Életem egyik legborzasztóbb estéjét a legborzasztóbb éjszaka követte. Már a fények is érfelvágásra késztettek leginkább szegény Gabesznál, de betudtuk a takarékoskodást a Föld órájának. Exkollégáim közül szinte mindenki szomorú volt, boldogtalan és kétségbeesett, mindenkinek megszűnés szélén a munkahelye, mindenkit nyom a kilátástalanság. Nem voltam jó társaság, mivel a munkahelyemre panaszkodni nem tudtam, a magánéletemre meg nem akartam. Hoztam a vidám, energikus, elégedett figurát, legtöbben be is nyalták, néztek is rám irigykedve. Szabinak és Gabesznak azért elmondtam a történteket, felemásan vélekedtek a dologról. Gabesz szerint igenis elbasztam, mert ha kielégítődik a férfi kíváncsisága, azzal együtt a lelkesedése is alábbhagy. Szabi viszont azt

mondta, ha egymásra vagyunk kattanva, azt az első randis szex úgysem tudja tönkretenni. Lám-lám, a férfiak is lehetnek szentimentálisak. Nagyon nem akartam ott lenni, utáltam az este minden percét azóta, hogy a focista kilépett a lakásom ajtaján. Éjfélkor dobbantottunk is a Kingával. Otthon félrészegre ittam magam, s félálomban megállapítottam, hogy muszáj írnom neki. A focistának mármint. Próbáltam lazán elbűvölő lenni, finoman elnézést kértem a hisztiért, majd őszintén reméltem, hogy édes álmok váltják a keserűen maró valóságot. Lelkesedésem a Forma–1 és Schumacher iránt még vasárnap sem szűnt, az óraátállítás sem szegte kedvemet: hivatástudattól hajtva ébredtem fél nyolckor, hogy le ne maradjak a rajtról. Kedvencem ezúttal sem brillírozott, a második körben kiesett, de legalább felmentve éreztem magam a további tévénézés alól, és visszaaludtam. Pár óra múlva a kíváncsiságom felébresztett, vártam, válaszol-e ez a minősíthetetlenül szép, s legalább annyira érthetetlen focista. Kisvártatva meg is érkezett a meglepően kedves, „Na, jó reggelt, te nyavalyás J” kezdetű sms. Lebetegedett. Vagy belém, vagy az izgatottságba, esetleg a pénteki vereségbe, plusz a tudatba, hogy kedden több tízezer helyi szurkoló előtt kell házhoz menniük a lófaszért, mindegy is, tény, hogy padlóra került. Fejfájás, hányinger. Óriási. Korlátozott számú sms felém. Megjátszott, erőltetett megértés és lazaság, őszinte kétkedés felőlem. A következő két nap is hasonlóan gyötrelmesen telt. Kényszeredettnek éreztem részéről a kommunikációt, túlságosan vágyottnak az én részemről. Igyekeztem megértő és távolságtartó maradni, a jelek szerint ő is.

De csak egy darabig sikerült. Minden méltóságomat, a méltóságnak még a szikráját is elveszítve totálisan hülyét csináltam magamból, annyira megalázott és szánalmas voltam, hogy szinte láttam, ahogyan a keresztrejtvényekben mostantól én vagyok a szinonimája a „patetikus” szónak. Szánalomra méltó, már-már nevetségesen bugyuta lány, vízszintes, 12 betű: Végvári Vanda. Bevallom, futottam utána. Könyörögtem. Zsaroltam. Bénán megjátszottan laza voltam. Egyik szánalomspirálból a másikba örvénylettem, ami alatt nem kevés alkoholt is beküldtem lélekerősítőként. Nem akartam fájni, idegeskedni, de kurva nehéz volt lenyugtatnom magam. Bármennyire is óvtam magam attól, hogy kibabráljon velem, mégis betalált egy jobbhoroggal egy ilyen focista. Amióta találkoztam a focistával, majd sebtében elváltam tőle, egész egyszerűen lehetetlen volt másra gondolnom. Sőt lehetetlen volt egyáltalán nem őrá gondolnom. Befészkelte magát az agyamba és a szívembe. És nem feltétlenül azzal, hogy egy kedves, elbűvölő, törődő személyiség, francokat. Megint álmodtam magamnak egy pasit, és ő volt az, akire az álomtulajdonságokat ráaggattam. Hittem, hogy olyan, amilyennek én szeretném, hogy legyen, és kis híján bele is szerettem ebbe a kitalált, sosem létező kis szánalomkupacba. Mert a Kinga szerint igenis az, és menjen már a picsába. Szerintem is. A sokadik napra rutinná vált, hogy gyomorgörccsel, kialvatlanul, kedvetlenül, gyilkos hangulatban ébredtem. Szinte naponta hívtam a tesómat, újra és újra nekiszegeztem a megválaszolhatatlan kérdéseket: miért nem érdeklek senkit egy hétnél tovább, miért nem tudok épp elég lenni valakinek? Miért vagyok hol túl sok, hol túl kevés? Miért nincs olyan, hogy én vagyok a pont jó, az „az, aki kell”? Miért

nem jár nekem több egy hét boldogságnál? Miért vagyok naiv, s miért hiszek még mindig, miközben már annyiszor, annyian és oly sokféleképpen átbasztak? Miért éltem bele magam mégis, miközben tudtam, hogy nem szabad magam beleélni? Használható válaszok híján kénytelen voltam abba kapaszkodni, amit krízisben mindig megkapok a tesómtól: ügyes vagyok és vagány, neki mindenképp a példaképe, ne szomorkodjak. Harmatgyenge vigasz, de felületi kezelésnek kétségtelenül megtette. Vártam, hogy eljöjjön az a pont, amikor beletörődve fel tudom adni. Mert onnantól mindig könnyebb. Nagyképű tavaszi napsütésben bőgtem hazáig az utat, vettem egy doboz cigit, és úgy a felét el is szívtam az erkélyen. Addigra nagyon elfáradtam. Úgy éreztem, megérdemlek egy kiadós alvást, az elmúlt másfél hetet végigpörögtem. Belealudtam a bőgésbe. Nem önsajnálós, mártírkodó sírás volt, hanem őszintén kétségbeesett. Fájdalommal teli. Tényleg tetszett ez a pasi, s tényleg jó lett volna kicsit jobban megismerni. Még úgy is, hogy tudtam, egyszerű szegénykém, mint a faék. Mégis bele tudtam látni a többet, a valamit. Jó eséllyel olyan régen voltam már egyedül, hogy valószínűleg egy pár hullámcsattal is szerelembe estem volna, ha szól hozzám két szépet. Egyszerűen nem is értem, hogyan hihettem az egészből bármit is. Ez annyira kellemetlen. Mikor a nyomorúságom miatt saját magam előtt is égek. Nem baj, lecke volt ez is, alapos, rendesen bebiflázandó. Leilával kupaktanácsoltunk az erkélyen, elszívtam a másik fél doboz cigit is. Pénteken úgyis megműtik a fogamat, három hónapig no cigi, no alkohol, legalább előre raktározzak nikotint a szervezetembe. Az alkoholtartalékoláson már úgyis túl vagyok. Leilával megállapítottuk, hogy a kurva anyjukat a

pasiknak. Az összesnek. Mert ösztönlények, mert nem gondolnak túl semmit, nem kattognak, nem agyalnak. Nem írnak vázlatot az sms-hez, írják, ami jön. Nem tervezik meg, mikor válaszolnak, kivárnak-e. Nem kérdezik meg a barátjukat, ezt vagy azt hogy érthette valaki. Leszarják. Semmi mögött nem keresnek pluszt. Mi pedig ezt csináljuk, bármennyire szánalmas is. Magyarázzuk, elemezzük az üzeneteket, próbáljuk kitalálni, milyen válaszra milyen reakció várható. Válságtanácskozást hívunk össze, ha megakad a kommunikáció, hovatovább kreatív csapatot tartunk fenn a barátnők személyében, akik segítenek, mikor megáll a tudomány. Ehhez képest a férfiak? Pittyen, elolvas, választ megír, elküld, telefon zsebre rak, focit vagy autóversenyt néz – opcionálisan. De ha a pittyenés épp beleharsog a sporteseménybe, akkor a válasz csak azután íródik. És nem kivárásból, taktikából, a francokat. Teszik mindezt a legnagyobb nyugalommal és természetességgel. Jól kidühöngtük magunkat ezen, megállapítottuk, hogy változtatásra vajmi kevés az esély, úgyhogy abban maradtunk, legyek ösztönlény én is, a taktikázás úgysem ment soha, hívjam fel, és nyugtassam meg legalább a saját lelkiismeretemet – mert ő nagy eséllyel leírni sem tudja ezt a szót – arról, hogy nem akarok tőle semmit. Tesóm is ugyanezt mondta, s mivel én is úgy éreztem, hogy nincs más megoldás, eszerint cselekedtem. Kiengedtem a Leilát, majd beültem egy kád vízbe és hívtam. – Szia. – Szia-szia! Meccsen vagyok, nem tudok most beszélni, de visszahívlak egy óra múlva, jó? – OK.

Hát ezt gyorsan letudtuk. De nem is érdekelt már, addigra tényleg elengedtem az egész focistás történetet, úgy, ahogy volt. Úgy negyven perc múlva hívott. – Tessék, Végvári. – Jaaaaaaaj, még Végvári. És hogy röhög, hát mindjárt átnyúlok a telefonon és magamhoz húzlak. Milyen jó kedved van. – (Azt bírnád, ha magadra húzhatnál, te kis pöcs. De legalább vágod, hogy jó kedvem van.) Igen, szuper kedvem van, mert tök jó hírt kaptam az előbb, és most vigyorgok, mint a tejbetök. Na, figyelj, te kis Ronaldo, azért akartam beszélni veled, mert szerintem kicsit félreértettük egymást mostanában, legalábbis te engem mindenképp. – Mármint miben? – Abban, hogy írtam, hogy a csajod akarok lenni. Nyilván azt hitted, hogy én ezt komolyan gondolom, de nem. Én ezt nem úgy értettem, hogy hagyd abba a focit, költözzünk össze, vegyél feleségül és csinálj nekem négy-öt gyereket. Nem. Hanem úgy, hogy ismerkedünk, ha tudunk, találkozunk, aztán majd lesz valami. Vágod? – Jaja. Tényleg azt hittem, hogy a barátnőm akarsz lenni. – Nem. A barátnő a Vanda-törvények szerint komoly kapcsolatot jelent, a csajod nem. Az van, hogy szerintem a múlt hét kurva jó volt. – Így van, uuuuuhh, nagyon jó volt, nagyon élveztem. – Na, én is ugyanígy vagyok vele. Viszont a szombat nagyon suta lett, azóta meg befeszültünk, annak meg semmi értelme. Ha nem akarsz, nem kell írnod, és én sem írok, ha nem akarok, vagy ha te nem akarod.

– Haverkodunk, megkérdezzük, megírjuk, kivel mi van, ha meg Pesten vagyok, sikítok. – Ennyi! – Királynő vagy, nagyon jól tolod. – Jól van, Ronaldo, csak ezt akartam, nem zavarlak, csókollak. – Oké, csók, drága. Végül így. Megkönnyebbültem. Lenyugodtam. Én sem nagyon hittem, amit mondok, talán még fel is nevettem kicsit, de már nem is érdekelt. Végre beismertem, tudatosítottam magamban, hogy soha többé nem látom. És tényleg kaptam egy jó hírt közben.

Még mindig tavalyelőtt március, de már a vége, Magyarország

Autóversenyző leszek! Ez is egy olyan mondat, amit, mondjuk, soha nem gondoltam, hogy valaha is leírok. De tény, ezért leírom. A nagy pasimegfejtés, elbocsátás, egyoldalú szakítás közben hívott a főnököm, hogy indul egy bajnoki sorozat csak csajoknak, és hogy lenne-e kedvem. Ööööööö… ez tényleg kérdés?! Juhuj, hát hogyne lenne! Akkor másnap, csütörtökön délben találkozunk a ringen, és megbeszélünk mindent. Bővebben, mondjuk, azt is, hogy a méltán legendás „Szuper Csapat” lesz a csapatom, és Néró Niedermayer képez ki pilótává. Wow. Az a Néró Niedermayer, akit épp világra jövő legendának tartanak. Mondtam már párszor a hírekben a sikereit, de igazából nem jöttem lázba tőle. Holott, ha jobban

belegondolok, ilyen névvel csak bajnok lehet az ember. Őstehetség a srác, az meg csak újabb jópofa rendezés a sorstól, hogy épp a „Szuper Csapathoz” terelgette őt. Mikor először hallottam róluk, azt hittem, vicc. Aztán utánajártam, s kiderült, nagyon is komoly az elnevezés. A csapat tulajdonosa, Márió magyar apától és olasz anyától származik. Élete egyik felét szerető monzai famíliában, másik felét még jobban szerető budapesti családban töltötte. Édesapja Szuper vezetéknevét mindenképp tovább akarta adni elsőszülött fiának, a mama – pontosabban mamma – pedig ragaszkodott az utónévadás jogához. Olyat kerestek, ami mindkét országban elfogadható, így lett a későbbi autóverseny-király neve Szuper Márió. Gondolom, legalább annyiszor idétlenkednek a nevével, ahányszor tőlem megkérdezik bemutatkozás után, hogy „Most a hal nevét mondtad? Hahahaha” – és önelégült röhögéssel nyugtázzák, mintha világbajnok poént mondtak volna. Márió a monzai versenypálya mellett nőtt fel, de mivel családjában soha nem volt hagyománya a benzingőz beszippantásának, csinált belőle ő maga tradíciót. Elhatározta, hogy egyszer bajnokcsapata lesz, és úgy tizenkét éves korától fogva mindent ezért csinált. Néhány éve akadt össze egy olaszországi gokartbajnokságon Néróval, aki sváb felmenőinek köszönheti a Niedermayer családnevet. Márió rögtön tudta, hogy nemcsak a fiú tehetsége, de neve is bajnokká teheti, ezért azonnal szárnyai alá vette. Tényleg mellette nőtt fel, az első pillanattól kölcsönös tisztelettel, s ami még fontosabb, végtelen szeretettel tekintettek egymásra. Apa-fiú kapcsolat volt az övék, miközben a legjobb barátok is voltak. Máriónak ekkor már megvolt a csapata, s mivel a motorsportokban elég nagy tradíció a főnök vezetéknevével illetni a csapatot, így lett

belőlük „Szuper Csapat”. Szupercsapat, Szuper Márióval. Akárhányszor is írom le, mindannyiszor vicces marad. Szóval közéjük fogok én becsöppenni, és hjajjj, de boldog és izgatott vagyok. És boldog. És izgatott. És elbűvölő. Másnap délre kigurultam a Hungaroringre. Ahogy haladtam a főbejárat felé, megint elkezdtem morzsolgatni a gondolatot, ami tegnap óta ismét értelmet nyert: mindent megkapok, amit szeretnék. Én nem tudom, ki a felelős odafenn vagy mindenhol Végvári Vanda sorsának kanyarításáért, de hogy huszonkilenc éve lekérte a faxot a kívánságlistával, s azóta alaposan csekkolja, az most már kétségtelen. Bátortalan, komolytalan kislányvágy volt úgy tizenöt-tizenhat éves koromban, hogy egyszer majd rajtam is lesz tűzálló overall és bukósisak, versenyautót fogok vezetni, s természetesen nyerek. Ha visszapörgetem a privát archívumomat, látom magam előtt az akkori álmom minden egyes kockáját. Körültekintő részletességgel képzeltem el azt, ahogyan a versenypályán körözök, s hogy elsőként int le a kockás zászló. Senkinek nem beszéltem róla, a fenti mozigépész viszont a jelek szerint vette az adást. Újabb megerősítése annak, hogy teremtek a gondolataimmal. Áldás van rajtam, nem kétség többé. Azért ez elég menő. Éreztem ezt már gyerekként is, de akkor persze nem fogalmazódott meg bennem ilyen világosan. Egyszerűen csak boldog voltam, és élveztem, hogy az álmaim valósággá válnak. Ezért persze kicsit mindig meg kellett dolgoznom, anyáék nagyon odafigyeltek rá, hogy ne pottyanjon minden az ölembe. Ha valamit akartam, a felét össze kellett rá spórolnom, a másik felét anyáék kipótolták. Üvegeket vittem vissza, vasat, papírt, gesztenyét gyűjtöttem. Szerettem volna például egy tök menő bicajt. Kellett rá várnom egy kicsit, de végül meglett.

Addig egy campinget hajtottam, gyerekkori barátnőimmel, Melcsával és Erával felpattantunk a drótszamarunkra, és róttuk a falu útjait. „Cangáztunk” – így mondtuk. Nagyokat csavarogtunk, és egyszerűen csak boldog voltam. A barátaimmal ugyanúgy, mint a családommal. Soha nem aggódtam a jövő miatt, mert tudtam, hogy ez később sem lehet másképp. Mert az álmok – az én életemben – sosem maradtak álmok. Így vált valóra egy titokként őrzött gyermekkori vágy. Az autóversenyzés is. Egyszer csak találkoztam mentorommal és tréneremmel, akiről mindig oly nagy örömmel számoltam be a hírekben. Néró egy szerény, végtelenül kedves, szimpatikus srác, aki első találkozásunkkor, kézfogásunk pillanatában kijelentette, hogy „minimum dobogó”. Ámen, kedves, legyen úgy, ahogy mondod. Kis eligazítás után találkoztam a várhatóan tizenhat fős mezőny három tagjával. Megkaptuk az autóversenyzői licenc megszerzéséhez szükséges tájékoztatást, elmondtak mindent, amit a versenyszabályokról tudni kell, melyik zászló mit jelent, hogyan kerüljük el a rajtbalesetet, mi a teendő, ha megáll alattunk az autó. Tűkön ültem – a kagylóülés helyett. Érdekelt ugyan az előadás, de szívesebben nyomtam volna már a gázt. Méretet vettek rólunk a ránk szabott overallokhoz, szépen bele lesz hímezve a nevem és egy magyar zászló is. Olyan izgi! Délután kettőkor aztán végre elindulhattunk a bokszokhoz. Csodaszép, csoda kék, Ken-kék, babakék, strandkorlátkék autót kaptam. Még nincs rajta a nevem, a rajtszámom sem, de biztos, hogy valami teljesen jellegtelent, semmihez sem kapcsolódót választok majd. Váltottam pár szót a szerelőkkel, bemutatkoztam, vicces voltam, nevettem, nevettek. Majd próbálták rám igazítani az ülést. Na, most az van, hogy olyan

pici nőre, mint amilyen én vagyok, nem igazán terveznek versenyautót. Hiába volt az ülés a lehető legközelebb a kormányhoz, még úgy sem értem el kényelmesen a pedálokat. A kuplungot és a gázt is csak majdnem teljesen nyújtott lábbal tudtam kinyomni, az pedig nem jó. Nincs más megoldás, picit lejjebb csúszom majd az ülésben. Bepróbáltuk az öveket, elég közel vagyok-e a kormányhoz, aztán belevágtunk. Előbb csak utaztam, Néró vezetett. Utcai, kényelmes tempót ígért. Ehhez képest az első kör végén megkértem: vegyen vissza, mert egyrészt rengeteg volt az információ és az élmény, másrészt betojtam, el fog menni a kedvem a dologtól. Ez hatásosnak bizonyult, a második kört már egész emberi sebességgel futottuk. Pontosabban futottuk volna, ha a negyedik kanyar előtt nem forr fel a hűtővíz. Ültünk a zsebkocsiban, mint két megszeppent húsvéti tojás, várva a segítségre. Megjöttek, vontatókötélre akasztottak, lehúztak. Volt annak valami bája, hogy életem másfeledik ringköréről levontatnak. Nem baj, Néró szerint jobb az elején átesni minden balszerencsés közjátékon. Legyen így, nem ellenkeztem, csak vezettem volna már. Szépen behúztak a bokszba, szereztünk magunknak egy másik kocsit. Abban meg benzin nem volt. Remélem, lesz ebből majd film, mert tényleg komikus, mikor a versenyzőtanonc a trénerével legurul a főbejáratnál lévő benzinkútra, hogy tankoljon a versenyautóba nyolcezerért. És így történt, nem máshogy! Végül lett autó, üzemanyag is, úgyhogy semmi nem állt utunkba, elkezdtük az újabb körözést. Néró rutinjának és elképesztő versenyzői adottságainak köszönhetően csak úgy repült az autó. Igyekeztem fogni minden infót, elképesztő koncentrációt igényel ez a sport, nem gondoltam volna, hogy ennyire kemény belülről. Néhány

karika után megkaptam végre a volánt. Előtte megérkezett végre a csapatfőnök, Márió. Az, hogy félig olasz, már előre meggyőzött arról, hogy nem lehet vele baj. Harsányan és pillanatok alatt betöltötte az egész ringet, a ciao ragazzi csak úgy zengett a bokszok között. Azonnal imádtam, ahogy akcentus nélkül beszélt olaszul és akcentus nélkül beszélt magyarul. Úgy szlalomozott a két nyelv között, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne váltani egyikről a másikra. Elnéztem őt, hosszú percekig, figyeltem, mindenkihez volt egy kedves szava. Magas, valaha volt szikár testén látszik, hogy régebben foglalkozott vele, de a kor néhány puhára vetett zsírpárna formájában már ott ragadt a hasán. Arcán megjelentek a középkorúság barázdái, mégsem mondanám öregnek vagy épp elhanyagoltnak, egyáltalán nem. Sötétbarna hajának egyhangúságát egy-egy ezüstösen csillogó, ősz hajszál törte meg, kifejezetten George Clooney-s volt a fizimiskája. Kifinomult eleganciája is Mr. Clooney-éra emlékeztetett, inkább mondtam volna étterem-, mintsem csapattulajdonosnak. Ropogósra vasalt világoskék-fehér kockás ingben, farmerban és tornacipőben láttam meg először, napszemüvegét a homlokára tolta. Laza, határozott, felelősségteljes, imádni való. Azt mondta, sok mindent kér majd tőlem, de egyelőre csak a legfontosabbakat: legyek türelmes, közben viszont élvezzem, amit csinálok. És hallgassak rá, jegyezzem meg, ha ő azt mondja, Vanda, itt a vége, akkor ott a vége. Akkor nincs „csak még egy kör”. Kérdezte, mit várok az egésztől. Elsősorban azt, hogy jól érezzem magam, élvezzem minden percét; aztán meg azt, hogy dobogó közelében végezzek. Egészséges félelem van bennem, határaimmal tisztában vagyok, jól vezetek, szorgalmas és fogékony vagyok, de sokszor türelmetlen – így

hangzott az őszinte önjellemzésem, még magam is meglepődtem a talán túlzott magabiztosságon. Ő azt mondta, minden változni fog, főleg a türelmetlenségem. Végül megállapodtunk, hogy jó csapat leszünk. Utamra engedett az autóval, előtte lelkemre kötötte: mindenben hallgassak Néróra. Ez, mondjuk, nem kérdés. Éééééés akkor végre jöhettem én! Életemben először a Hungaroringen. Furcsa volt és felemelő. Egyre jobban ment a dolog, egyre bátrabban adtam gázt, és egyre később fékeztem. Lassan kialakult a szisztémánk, a sok beszéd helyett azt kértem Nérótól, egy-egy szóval, határozottan mondja, mikor mit csináljak. Egész jól belejöttünk: határozott fékre „fék!” a felszólítás; puhuló féknél fék-fék-fék. Teli gáznál gáz-gáz-gáz, progresszív gáznál „finom gáz”. Imádom ezt. Kikapcsol, fegyelmez, tanít, erőt próbál az autóverseny. Századmásodpercre sem lehet elkalandozni, mert rögtön hibázol. Néró azt mondta, ügyes vagyok, és egy délután alatt behoztam a lemaradásomat a többiekkel szemben, akik már két hete köröznek. Néhány óra elég volt ahhoz, hogy kiismerjen, mikor és mennyire vagyok kimerült. Az utolsó körünket tettük meg, mondta is: itt a vége, Vanda, már nagyon fáradt vagy. Nagyjából két másodpercen belül túl nagy gázzal vettem egy balost, és meg is pördült a kocsi. A motor lefulladt, se előre, se hátra. Ezt már tényleg nem hittük el. Megint jöttek a pályakarbantartók, megint vontattak. A bokszban a többiek csak azt látták: amelyik autóba Vanda beül, az lábon nem jön vissza a pályáról. Rögtön, az első napon máris becenevet kaptam, „Veszélyes” – így neveztek el. Nem baj, altatunk mindenkit, hadd parázzanak, milyen keményen tolhatom.

Fantasztikus délután volt. Első futam májusban, addig gyakorlás a ringen, ha csak rajtam múlik, megállás nélkül.

Versenypálya híján másnap az autópályán élveztem a sebességet. Adás után rögtön indultam Miskolcra, kellemes kis fogműtét várt rám. Az ősszel nagy kínok között kihúzott fogam pótlását kezdjük, legnagyobb örömömre, mert nem túl jó, viszont elég rossz érzés foghíjasan létezni a világban. Kicsit hamarabb érkeztem, kicsit várnom kellett. Addig tanulmányoztam a pályarajzot, próbáltam belőni az ideális íveket. Papíron könnyebb, mint nem papíron. Fogdoktor úr megérkezett, elzsibbasztott, előkészült. Mások rettegnek az ilyesmitől, de én imádok mindent, ami az orvoslással kapcsolatos. Ugyanúgy, mint az anyajegylevevő orvost, őt is kértem, mondja el részletesen, mi fog történni, mert tudni szeretném. Kis metszést ejt az ínyemen, majd pici lukat fúr az állkapocscsontomba, oda kerül az implantátum. Összeölti és kész. Így is lett. Valójában tovább tartott beöltöznie és kikészítenie a csilli-villi műszereket, mint ameddig maga a műtét. Metszett, a nyálelszívó hörgött, a fúró énekelt, én pedig örültem, hogy hamarosan megint teljes lesz a fogsorom. Megmutatta az implantátumot, „isten hozott a szervezetemben, kedves implantátum” – mondtam magamban, és már be is ültetődött. Negyedóra alatt készen voltam. Úgy néztem ki, mint egy rossz Sylvester Stallone-imitátor, aki krumplit forgat Slyszája bal felében. Örültem testem új alkotóelemének, már csak három hónapot kell várnom a csontosodásra, utána elkészül a szép fogam, egy kis fehérítés és mehetek a címlapokra.

De a Forbes borítója helyett előbb hazaindultam, anyáékhoz. Bírom, mikor azt mondom otthon, hogy megyek haza. Mert én tudok hazamenni Pestről otthonról, és tudok hazamenni anyáéktól otthonról. Most Pestről mentem haza. Telefonomról bruttó egy darab nem fogadott hívás vigyorgott a hörcsögpofámba, a focista keresett. Wow. Eltűnt báránykám. Visszahívtam, felvette, csacsogtunk. Eszébe jutottam, mit csinálok hétvégén, ő mit csinál hétvégén, mivel van tele a szám. Nem hívja végig az összes rajongóját, pedig állítólag több ezren mennek ki miatta a meccsre. Több ezren?! Összesen nincs kétezer drukkere a csapatodnak, mókuskám! Gondol rám, és nyugodtan küldjek neki szexuális tartalmú üzeneteket, mert azoknak mindig örül. Hát hogyne. Nyugodtan hívhatsz szextelefont is, ott legalább profik csinálják a begerjesztést. Felhúzott. Végül letettük. Nem váltottunk túl sok sms-t hétvégén, amibe picit azért belehaltam. Még felbosszantva is. Kínomban lemerítettem a telefonomat, hogy ne figyeljem percenként: ír-e. Jaaaj, Vanda, annyira szánalmas vagy. A hétvége nagy részében fejben köröztem a ringen, anyáék körülugráltak, mint mindig. Volt húsleves, húsos krumpli, sült hús. Imádom az otthont. A biztonságot, hogy amíg anyával és apával vagyok, addig nem lehet semmi gond. Semmi baj. Mert velük, mellettük minden rendben van. Velük, mellettük, náluk. Nélkülük, távol tőlük, máshol viszont már nincs béke, nincs nyugalom, nincs biztonság. A focista teljesen felszívódott. Hétfőn még beszéltünk, sms-t is váltottunk, aztán kuss. Egyrészt hogy tudnám azt szavakba önteni, hogy élskjgélkasjpoghweoghoéshgélaskhgoéwehgoehrgishglhsdéglk haséfhewpoghsohu – egy grrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr-rel és egy

aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa-val megfejelve?! Másrészt mi a francért nem keres?! Jó, jó, tudom, hogy miért, igen, köszönjük, Végvári Vanda megint nem kellett valakinek. Óriási. Használtak, megint. Hagytam, megint. Felszívódtak, megint. Tartalék lettem, megint. Tudtam, hogy a dühös nihilből csak az autózás jelent kiutat. Kedden végre mehettem is az autóval, most először ülhettem a sajátomba, amit, ugye, első alkalommal a felforrt hűtővíz miatt hamar offoltunk, Néróval együtt. A kormány még mindig messze van, teljesen ki kell nyújtanom a kezem, valahányszor elfordítom. A kuplungot is csak nyújtott lábbal tudom kinyomni, padlógázt szintén. Az öv sem fog tökéletesen, csepp testemre kell majd szabni a drága kis matchboxomat. Egész jól mentem, de bármennyire is próbáltam meggyőzni Nérót, hogy mérjünk kört, nem engedett. Aztán a kettes kanyar kifogott rajtam, túl nagy gázzal estem be, kiment az autó segge, és nem tudtam ellenkormányozni, megnéztük közelről a szalagkorlátot. Második alkalommal törés, több mint parádés. Féltem, hogy Márió le fog cseszni, rohadt érzés összetörni egy tízmilliós autót, de meglepően megértő volt. Azt mondta, ez benne van, de ha lehet, több kárt már ne tegyek a kocsiban. Nyugtatott Néró is, aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha megbasszák. Kerek, persze, de én még épphogy csak kiálltam a sarokra, máris csoportosan érkeztek a kuncsaftok, erre tényleg nem voltam felkészülve. Cefetül éreztem magam. Hogy jövök én ahhoz, hogy tönkretegyem valaki méregdrága verdáját? És hogyhogy nem vagyok érinthetetlen, törhetetlen, hibátlan?! Arról nem is beszélve, hogy biztosan indul majd a ringhíradó: Végvári Veszélyes Vanda nem ellenfél, úgyis gajra vágja az autót. Amúgy meg ki szereti a kudarcot? Ki szeret hibázni? Én még annál is kevésbé.

Átlagon felülien maximalista vagyok. Ennek köszönhetően kis pihi után visszaültem az autóba, és mentem, amíg lehetett. Visszavonhatatlanul az életemmé vált ez az egész. A focistára is egyre kevesebbet gondolok, meg úgy váratlanul nem nagyon érdekel most más, csak az autóversenyzés. Másnap – szerdán – Márió is kijött a ringre, mentünk pár kört együtt. Olyan magas, hogy bukóban nem fért be a kocsiba, egyem a szívét. Nekem sem volt már szabad többé pőre fejjel vezetnem, szerzett maszkot és bukósisakot, „ez már nem játék”, mondta, és mentünk is. Mintha másik pályán köröztünk volna ahhoz képest, amit Néróval jártunk be. Máshogy magyarázta az íveket, én meg pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy most ugyanazt mondja, mint amit a Néró, csak én vagyok túl szőke és nem értem, vagy tényleg másról beszél. Próbáltam értelmes fejet vágni, de meglehetősen nehéz volt a rengeteg új, de legalábbis újnak tűnő információ miatt. Egészen konkrétan úgy éreztem: semmi nincs meg abból, amit az elmúlt napokban tanultam. Mintha a pedálokat sem ismerném, teljesen zérón állt az agyam hungaroringileg. Talán Márió is érezte ezt, mert beültetett a Néró mellé, aki épp egy BMW-t próbálgatott. – Ha félsz, üss a combjára. Ha ki akarsz jönni, mutasd, hogy vége. Bólogattam bőszen, de kételkedtem benne, hogy idő előtt ki akarnék szállni, végre megnézem magamnak azokat az íveket. Néró egy állat! Tudom már, mit akartak mondani az okos, öreg kitalálóemberek, mikor azt mondták: nevedben a sorsod. Ez a srác a sebesség császára. Úgy vált, mint egy robot. Úgy nyomja a gázt, mint aki autóval jött ki az anyjából. Úgy kanyarodik, mint aki képes átírni a fizika törvényeit. Jó negyedóra után kikanyarodtunk a bokszba, néztem rá

értetlenül, felhúzott szemöldökömmel határozott kérdőjelet rajzoltam az arcomra. – Menjünk még? – kérdezte döbbenten. – Igen!! – ordítottam lelkesen. Visszahajtott a pályára, megtettünk még pár kört, aztán végleg kiálltunk, elfáradt. Élveztem a száguldás minden percét, próbáltam a leghatározottabban az agybarázdáimba karcolni az ideális íveket, de minden egyes körben az volt az érzésem: erre én egyszerűen képtelen vagyok. Kicsit visszaadta az életkedvemet, hogy megkaptam a teljes menetfelszerelésemet: egy versenyzőtáskában a rám szabott overallt, belehímzett nevemmel. Bukósisakot, tűzálló aláöltözetet, tűzálló maszkot, zoknit, kesztyűt, versenycipőt. A Máriótól korábban kapott cuccokkal együtt így már egész komolyra hízott a versenyfelszerelésem. Aaaaaaannyira hihetetlen! Itthon szépen felpróbáltam mindent, billegettem magam a tükör előtt, és picit megint sajnáltam magam, hogy semmiféle szerelmem nem lát engem vagány autóversenyző-szerkóban.

Másnap elmaradt az edzés. Mondjuk nem is nagyon bírtam volna vezetni, annyira összejött minden arra a napra, este fél hat lehetett kábé, mire hazaértem. Hosszúztam a rádióban, plusz begyűjtöttem úgy féltonnányi bókot. A sötétkék farmermini, a párducmintás blúz és a világosbarna tűsarkú kifejezetten a férfiak kedvére való volt. Egyikük például előbb afelől érdeklődött, hogy nekem tényleg ilyen lábam van-e, aztán egy árnyalatnyival komolyabbra váltott. – Te, Vanda, gyere csak kicsit – félrehívott –, most komolyan, Vanda, ki férhet hozzád?

– Kevesen, nagyon kevesen. – Azt vágom, de mégis ki? És mi alapján? – Ez nagyon összetett, nem tudom így elmondani… és igazából nem is akarom – sarkon fordultam, próbáltam kihátrálni az egyre zavarba ejtőbb beszélgetésből, de jött utánam. – Harmincas legyen? Vagy inkább negyvenes? – Nem ezen múlik, mondom, hogy bonyolult – már röhögtem kínomban. A deles hírekben voltam, mikor a focistának sikerült felhívnia. Egészen pontosan déli tizenkettőkor csörgetett meg, ami, ugye, annak a jele, hogy nem hallgatta a rádiót. Vagy hallgatta, s letette, mikor meghallotta a hangomat. Valójában mindegy is. Nem hívtam vissza. Akartam, de nem tettem. Végigtoltam a műszakomat, negyed kettő körül elindultam Edusért, aki időközben hazajött Floridából. Mert rájött, hogy nem tud az alkalmazkodásra képtelen pasija nélkül élni, nem akar távolságot, nem akar új életet. Boldogságot akar Alkalmazkodásra Képtelennel. Nem értettem egyet, meg is mondtam, azzal együtt: nincs annál fontosabb, mint hogy tudja végre, mit akar. Mondta mindezt a rendkívül tapasztalt, párkapcsolatokban páratlanul sikeres, már-már szakértői szinteket döngető, most épp csak átmenetileg szingli énem. Mégis elfogadta, érezhette a jó szándékot. Együtt töltöttük a délutánt, barátságunk mellett most az érdekeink is összehoztak. Nekem kellett egy kis kölcsön, neki meg taxi, mert nincs autója. Úgyhogy közös csavargásba kezdtünk a júniust idéző áprilisi csütörtökön. Előbb elintéztük az ő ékszerdolgait, majd bementünk a belvárosba, hogy felvegyem a londoni olimpia kajak-kenu döntőire szóló jegyeimet. Merthogy nekem van,

vagyis lesz olyanom! Ez is egy kattanás volt valamikor március elején. Jött a hír, hogy már kaphatók belépők, én meg úgy gondoltam, ennél közelebb hozzánk már nem nagyon lesz olimpia, egy ilyet pedig meg kell nézni az életben. Úgyhogy berendeltem gyorsan két kajak-kenu jegyet (Természetesen kikértem a kenus kölyök véleményét: mely döntőkre érdemes berendelni. Kedvesen segített.), meg egyet a vízilabdabronzmeccsre és a döntőre. Utóbbiról még nincs hír, az első kettőt viszont megvehetem. Szóval vettem volna át a jegyeket, csakhogy az utazási iroda eltűnt. A környék vendéglátó-ipari egységeinek személyzete a tanú rá, alaposan körbejártam a megadott címet. Minden oldalról, minden szögből, alulról, felülről, GPS és koordináták alapján, tényleg mindenhogyan beazonosítottam a címet, de az iroda NEM VOLT OTT! Vagy egy másik dimenzióba került át hirtelen, vagy utazásiiroda-hályog volt a szememen, s emiatt nem láttam, de a tény, esküszöm, tény: sehol sem találtam. A cipőmben, melynek a sarka gyakorlatilag a térdemig ér, külön kellemes volt végigtúrázni a belvárosi aszfaltot. Még egyszer körbejártam a háztömböt, és feladtam. Tovahaladtunk Angyalföldre, bömböltettük a szánalmas, kilencvenes évekbeli nosztalgiazenéinket a kocsiban, énekeltünk, élveztük a napsütést, a lehúzott ablakokat, a zenét, és hogy miénk volt a világ azon a délutánon. És még szebb lett minden, amikor felhívott Márió. A „ciao bella” most sem maradhatott el, ezek, esküszöm, a köldökzsinórból szívják magukba, hogyan kell a legészrevétlenebbül és a leghatásosabban beetetni egy nőt. Úgy, hogy közben az egész őszintének tűnik, és jele sincs megjátszottságnak. Könnyed és élvezetes párbeszédet

folytattunk. Megkért, mit megkért, megparancsolta, hogy amilyen hamar csak lehet, menjek el valahová a valamilyen úton, ahol majd a nagyon kedves ismerősei segítenek összeszedni minden felszerelést, amire csak szükségem lehet. Izgatott lettem, hirtelen máris a filmemben – egészen pontosan az egyik kedvenc filmemben – éreztem magam. – Juj, és olyan lesz, mint a Micsoda nőben, amikor Julia Roberts elmegy a Rodeo Drive-ra vásárolni, és az üzletben körülugrálják?? – Ó, Pretty Woman? Az egyik kedvenc filmem! Igen, pontosan így lesz, Vanda. – De izgi!! Már most imádom! – Akkor kell neked maszk, tűzálló felső, alsó, zokni, cipő, kesztyű és a hans. Én majd rendezek mindent, lehetőleg ne a legdrágább holmikat válaszd, de szép legyél, te asszony. – Rendben, megyek nemsokára. Amúgy meg asszony a nénikéd! Én legfeljebb kisasszony. De leginkább Vivien királykisasszony. Vagy akkor már Vanda királykisasszony! Puszi! – Szevasz, Öregasszony… Na jó, Királylány. Ahogyan azt a főnök utasításba adta, felkerekedtünk Edina barátnőmmel az autóversenyzői kiegészítőket forgalmazó üzletbe, s megkaptam mindent, amire csak szükségem volt. Az egyetlen probléma csak az, hogy minden jel szerint én vagyok a magyarországi autóversenysport legapróbb termetű pilótája, mert minden nagy rám. Az S-es tűzálló aláruhaszett úgy lóg rajtam, hogy arra az overallt gyanúsan nem tudom majd felhúzni, a zokni sarka valahol a lábszáram közepénél lobog zászlóként. A kesztyű és a cipő viszont passzol, a maszk félő, hogy kicsi lesz a rém gömbölyű és hatalmas fejemre, de a hans

legalább tökéletes. Edivel örültünk, mintha a legmenőbb Ralph Lauren-cuccokat szereztük volna be. Barátnőmet hazadobtam, majd felhívtam az unokatesómat, mondja már meg, úgy nagyjából milyen összegben kaptam ajándékot a Szuper Csapattól. Nem azért, mert én most ezzel sznoboskodni akarok, egyszerűen kíváncsi voltam. Alaphangon félmillió. Uhh. Nem volt kis bevásárlás. Vanda királylányként hívtam vissza este a focistát. Nem vette föl. Nem üzent. Nem hívott vissza. Nem akartam, hogy érdekeljen. Belealudtam a bánatos várakozásba.

Hatalmas volt a kavarás másnap, pénteken. Márió úgy tudta, csak délután mehetünk gyakorolni a ringre, nekem azt mondták, egész nap van edzés. Adás után rohantam haza a felszerelésemért, zúztam ki a pályára. Zúztam volna, merthogy mozdulni nem lehetett az utakon. Ideges voltam, utáltam a dugót, hogy nem lehet haladni, de legjobban azt utáltam, hogy a focista nem keres. Szarik a fejemre. Préda lettem. Újra. Buta, ostoba, küzdelem nélkül levadászott, majd megsebzetten vergődni hagyott vad. Szánalmasan egyszerűnek, naivnak, megvezetettnek, félrelököttnek, elhasználtnak éreztem magam. De legjobban az fájt, hogy senkinek sem tehettem szemrehányást, hiszen én voltam az, aki büszkén célra sétáltam, mit vagyok meglepődve, ha kinyírnak. Sírva, zokogva, bömbölve próbáltam kievickélni az akkor épp büdösnek, zsúfoltnak, terhesen nyüzsgőnek érzett, máskor annyira szeretett városomból. Rossz mágnesként vonzott magához, valahogy nem akart elengedni. Akkor még nem értettem, most már tudom, hogy miért. Kétszer is elvétettem az irányt, ami soha nem fordult még elő velem, hiszen a

Hungaroringre kijutni azért nem egy kék túra. Ehhez képest jó negyven percet haladtam valamiért a Pesti alsó rakparton déli irányba, majd a Soroksári úton kifelé. Egyre csak lökött, lökött el magától a pálya, és valahogy annyira nem voltam jelen, hogy nem találtam meg a visszavezető utat. Nagyon hosszú és fárasztó út után érkeztem meg, s bár örültem, hogy autóba ülhetek, valami mégsem stimmelt a lelkemmel. A lelkemben. Nérón kívül senki sem volt kint a csapatomból, ráadásul ő is autót tesztelt. Rohanós volt az egész: miután kiszállt az autóból, húsz percünk volt rá, hogy előhozzuk és megtankoljuk az én kocsimat. Edzésmatricát is kellett szereznünk. Rohantunk vissza a pályára, épp odaértünk kezdésre. Nem volt jó, nem élveztem, nem szerettem. Utáltam, hogy nincs mért köröm. Utáltam, hogy kapkodós, utáltam, hogy rohadtul keveset mehettem. Dühös voltam, amiért nem mennek a kanyarok, nem jók a féktávok. De leginkább az baszta a csőrömet, hogy majdnem belezúgtam egy ostoba focistába. A szokásosnál óvatosabb voltam, nem fékeztem keményeket, nem toltam neki. Néró meg is jegyezte, hogy nem vagyok elég agresszív. Nekem sem kellett több. A következő kört idegből kezdtem el – s már tudom, ilyet nem szabad csinálni.

A hármas kanyarba a kelleténél nagyobb sebességgel estem be. Egy pillanatra teljesen kihagyott az agyam, és nem kezdtem el kiegyenesíteni a kormányt. Elképesztő iramban indult meg az autó a pálya jobb széle felé. Néró még belenyúlt a kormányba, de már késő volt. Teljesen leblokkoltam. Nem tudom, hányat pördültünk, de azt tudom, hogy vártam a becsapódást. Végtelennek tűntek a másodpercek. Nem

kiabáltam, nem sikítottam, csak az alkatrészek és a karosszéria recsegése csengett a fülemben. Hallottam, ahogy szerencsétlen kis autó felszántja a füvet. Láttam, ahogy közeledik a korlát, s szinte könyörögtem, jöjjön már közelebb, legyen már vége, de még mindig pörögtünk, halvány jelét sem éreztem annak, hogy lassulna az autó. A szalagkorlátnak csapódtunk, majd egyszer csak, hirtelen csend lett. Nem mozdultam, Néró sem. Néztem magam elé bambán, döbbenten, megkönnyebbülten, félve. Határozottan emlékszem rá, hogy az első mondat, amit kipasszíroztam magamból, az volt: „Én ezt befejeztem.” Aztán hallgattunk. Egy erőtlen „jól vagy?” kérdésre még futotta az erőmből. Néró talán válaszolt, talán nem, nem emlékszem, csak azt tudom, hogy végigtapogatta a végtagjaimat, nem törött-e el valamim. Képtelen voltam kiszállni a kocsiból, legszívesebben megszűntem volna létezni, nem akartam megnézni az atomjaira hullott autót, nem akartam szembesülni a többiek szánakozó tekintetével. Semmit sem akartam, csak azt, hogy ugorjak előre az időben néhány napot. Hirtelen elképesztő forgalom lett az agyamban, összevissza cikáztak a gondolataim, elkélt volna egy mini sejtrendőr, aki mindent a megfelelő barázdába terelget. Hol az villant be, hogy soha többé nem ülök autóba, hol meg az, hogy csak nehogy kivegyenek ebből az egészből. Pár másodperc múlva már azon kattogtam, hogyan fogok gyakorolni kocsi nélkül. Aztán jött, hogy mit szól majd a Márió. Idegesített, hogy a buta hibám miatt lefújták az edzést, és szegény csajok nem tudnak többet menni. Mit mondok anyáéknak? Megmondjam-e? Nem fognak-e az eddiginél is jobban félteni? Még mindig fogtam a kormányt. Néró már a rescue-sokkal beszélt, körbejárta, méregette a kocsit. Láttam, de mégsem

vettem, mi történik körülöttem. Mintha egy némafilmet néztem volna. Csak a saját légzésemet hallottam, a bukó teljesen kizárta a külvilágot. Meg egyébként is túl hangosan dübörgött odabenn minden, ha nincs rajtam sisak, akkor is elnyomták volna a külső zajokat a fejemben kétségbeesetten harsogó mondatok. Lassan lecsúsztattam a kezeimet a combomra. Ennél nagyobb mozdulat nem ment. Minden erőmet megfeszítve kellett koncentrálnom, hogy ne fulladjak meg. Hányingerem lett, émelygett a gyomrom, de sírni nem tudtam. Akartam, de nem ment. Néró kinyitotta az ajtót, higgadtan szólt, hogy szálljak ki. Az autóm alkatrészeire hullott roncsként füstölgött. A kerekek kitörve, a kasztni kuszán kanyargott keresztbe-kasba. Leguggoltam a gumifal tövébe, és szerettem volna hinni, hogy mindez nem igaz, vissza lehet csinálni, mindjárt újra behaladok a hármas kanyarba, és ezúttal nem hibázom. Erre persze esélyem sem volt; a kőkemény valóság hevert előttem – darabokban. Megérkezett a mentő, fölvittek minket a bokszokhoz. Mondtam a Nérónak, hogy nem szeretnék senkivel beszélni, senkivel sem akarok találkozni. Ehhez képest a mentőautó résnyire nyitva hagyott ajtaján keresztül a mezőny fele, plusz úgy még tucatnyi ember állt kíváncsiskodva, mindenki látni akarta a balesetező balfaszt. Szerencsére szólnom sem kellett, az egyik mentős fiatalember magától behúzta az ajtót. Kollégájával mindenképp belém akartak tukmálni egy halovány sokkot, vagy rándulást. Előbbi ellen határozottan tiltakoztam, utóbbira rábólintottam, mondták, az adrenalin miatt most nem nagyon érzek fájdalmat, de elképzelhető, hogy megsérültem. Legyenek boldogok, bevallottam némi nyak- és csuklóhúzódást. Tettek a kezemre valamilyen sportpempőt. Ők kielégültek lettek, én meg bekent.

Bediktáltam a címemet, hivatalosan is ellátottá váltam, így utunkra engedtek. Némán baktattam Néró mellett. – Ne haragudj! – mormoltam az orrom alatt neki, és magamnak is. – Ne hülyéskedj! – mosolyogta a kifogyhatatlan kedvességgel a hangjában. Komótosan fogyott lábunk alatt az aszfalt, sutának éreztem minden lépésemet. Beültetett a kocsijába, és hívta a Máriót, hogy beszámoljon a történtekről. Azóta szállóige lett az akkor elhangzott mondatból. Csapaton belül mindenki tudja, gríz van, ha valaki azt kérdezi: „Beszéltél már valakivel?” Márió persze nem beszélt senkivel, így legalább első kézből értesült. Nem tudom, közben mire gondoltam, egyáltalán gondoltam-e valamire… Alighogy letette a telefont, máris csöngött az enyém. Márió volt az. Szerette volna tőlem is hallani, mi történt. Sem düh, sem harag, sem indulat nem volt a hangjában. Csak végtelen nyugalom. Egyelőre nem tudom értelmezni ezt a férfit. Bármilyen szituációban is láttam eddig, mindig higgadt volt és megfontolt. Ahogy most is. – Elkúrtam. Nem tudok mit mondani, ne haragudj. – De haragszom, hogyne haragudnék! Te is haragudnál, ha összetörném a kocsidat. Persze ez az autósport, ebben benne van, hogy buksz. Megtörtént, visszacsinálni már nem tudjuk, levonjuk majd a tanulságokat, és megbeszéljük, jó? – Rendben. – Helyes. Nemsokára kint leszek, és dumálunk, oké? – Oké. – Imádlak, szia. Néróval elmentünk kicsit kocsikázni. Nem nagyon tudtam mit mondani, inkább csak ostoroztam magam, amivel meg ő

nem tudott mit kezdeni. Borzasztó állapotban volt a lelkem, annyira szégyelltem magam, annyira megalázó volt, hogy arra nincsenek szavak. És dühös voltam és szomorú. Riadt is. S ami a legrosszabb, egyik érzés sem akart csillapodni bennem. Néró vigasztalni próbált, hogy ő is tört már autót, tudja, mennyire rossz érzés, de próbáljak megnyugodni. Nem ment. Zúgott a fejem, sajgott a csuklóm és a nyakam, mégis össze kellett szednem magam, mert a minimumvizsga még hátravolt. Amint visszaértünk a pályára, valaki azzal fogadott, hogy tényleg nagyot estünk, megnézte a toronyban. – Meg szeretném nézni – böktem oda Nérónak. – Biztos, Vanda? Szerintem nem túl jó ötlet. – Biztos. Szeretném látni. Ázott rongybabaként vonszoltam végig a testem a toronyépület lépcsőjéig. Bután kongtak lábunk alatt a vasfokok. Továbbra sem volt hajlandó fogni a fülem a külvilágból érkező zajokat, de ez az ostoba döngés valahogy áthatolt a szűrőn, majd váratlan kánonba kezdett a szívemmel. A furcsa ritmust egy kilincs lenyomásával törtem meg: sokmonitoros szoba közepén ült a valaki, a pályavarázsló, aki nyilván minden törést, minden zúzást, minden szalagkorlátkoccot ismer. Itt és innen figyelnek a Hungaroring szemei. Lesik a szabálytalankodókat, óvják a balesetezőket. Elismerő bólogatással, visszafogott mosollyal fogadott minket az ismeretlen, fehér inges férfi. Biztosan elmondta a nevét, biztosan én is. Kérni sem kellett, már indította is a felvételt. Mind a négy kerék a levegőben volt. Ha nem fogják tűzálló ruhás, overallos őrangyalok a kocsit, simán fejre állunk. Megnéztük újra. És újra és még egyszer. Aztán többé nem

kellett, mert az agyam mozigépésze pattintott gyorsan úgy kismilliónyi kópiát a szalagról. Bár legszívesebben valahol Thaiföldön feküdtem volna a tengerparton, kénytelen voltam elténferegni a szobáig, ahol levizsgáztatnak minket az alapismeretekből. Új arcokkal találkoztam, majdnem az egész mezőny ott volt. Sajnálattal a szemükben néztek rám, nem igazán tudtam eldönteni, inkább szánnak-e vagy együtt éreznek. Valahogy legyűrtem a vizsgát, s hirtelen vigaszt találtam a gondolatban, milyen jó lenne, ha Márió megérkezne végre és beszélgethetnénk. A csattanás óta ez volt az első olyan dolog, amire jólesett gondolni. Mert ő majd jól elmondja, hogy nincs semmi baj, hátha attól lecsendesedik kicsit a lelkem. De nem jött. A túl nagy forgalom miatt visszafordult, jobbnak találta, ha elmegyünk vacsorázni, Néró, ő meg én. Így tettünk. Közben elintézte, hogy minél gyorsabban jöjjön egy tréler a kocsiért, ne legyen téma, ne fotózgassák. Mivel már nem volt több dolgom, a törést takarosan elvégeztem, átöltöztem, és behaladtunk Néróval a csapat bázisára. Márió megölelt mindkettőnket, majd elvitt minket vacsorázni, útközben kaptam két Kinder Pinguit. Az étteremben az asztalához kísérték, majd rendelés nélkül érkezett három adag tatárbifsztek, plusz egy adag sertésszűz, Márió módra. Nem nagyon értettem, mi ez a hatalmas lakoma, néztem is kérdőn Márióra, várunk-e még valakit, őt éheztették ki otthon, vagy csak simán tudja rólam, hogy szeretek enni. – Mondtad egyszer, hogy sokat eszel. Meg egy kicsit magamból indultam ki, állandóan zabálok, ha ideges vagyok. Úgyhogy egyél. – El sem tudom mondani, hogy érzem magam. Annyi minden kavarog a fejemben, a szívemben, sosem törtem még

össze senki autóját, a sajátomat sem, nemhogy valaki tízmilliós verdáját. – Tudom és értem, miről beszélsz. Sokan, sok autót összetörtek már a versenyzőim közül Magyarországon és Olaszországban is. De kevés olyan bumm volt, ami annyira rosszkor jött volna, mint ez. Néró és Roland autója körül is áll a bál. Két hét múlva verseny, és még egyetlen kört sem mentünk egyik kocsival sem. De meg fogjuk oldani. Azért vagyok igazán mérges, mert elfelejtetted, amit az elején megbeszéltünk, hogy élvezetből fogod csinálni az egészet. Begörcsöltél, nem szabad. Rolanddal találkoztál? – Nem, még nem. – Ő a másik versenyzőm. – Tudom, hallottam már róla, de még nem futottunk össze. – Jó, akkor majd biztosan fogtok találkozni. A fiúkat ismered már? – Nem igazán, Lalival találkoztam eddig csak. Figyelj, Márió, nagyon mocsok napom volt. Végigbőgtem a délelőttöt, rohanós volt az egész, nem volt előkészítve a kocsi, nem volt nyitva a boksz, tankolni kellett, kurva szarul voltam. Aztán jöttek a többiek az időikkel, én meg dühöngtem, hogy egy mért köröm sincs, lemaradásom viszont bőven. – De Vanda, ezt is megbeszéltük: ha szarul vagy, nem ülsz autóba. Ilyen állapotban nem lehet teljesíteni, nincs értelme. El fogod így rontani az egészet. Egyszerűen megmondod, hogy most nem megy, vagy csak szép nyugiban körözöl a pályán. A másik meg… mondtam, hogy ez türelemjáték. Mindent végig kell csinálni lépésről lépésre, mert ha bármi kimarad, annak ez lesz a vége. Te most nagyot akartál ugrani, türelmetlen voltál, hogy nem gyorsulsz, de gyakorlás nélkül nem is fogsz. Tessék,

most gyakorolni sem tudsz, nem tudok szerezni neked hirtelen egy másik autót. – Hát ja. Mindenben igazad van, nem tudok mit mondani. Legjobban az bosszant, hogy most mindenki szánalmasan bénának tart majd, téged meg sajnálni fognak, szegény Márió jól kikapta ezt a lúzert. – Igen, ezt fogják mondani. Engem viszont ez nem érdekel. Bízom és hiszek benned, máshogy nincs értelme. Túl fogunk lépni rajta, meg fogjuk oldani. Csak nagyon kérlek, hogy a jövőben mindent fogadj meg, amit mondok. Ebben maradtunk, miközben egymás után toltuk be a nyers hússal kent pirítósokat. Furcsa volt, hogy ideg és gyomorsav helyett végre kaja van a szervezetemben. Elmesélték Néró felfedezését, az autótöréses eseteit, próbálták megértetni velem, hogy ez tényleg ezzel jár. Nekem viszont minden élmény, az autótörés is új, így egyelőre nem tudom, melyik polcon a helye az agyamban. Kaptam még egy paradicsomlevet, a megmaradt vacsit becsomagolták nekem, majd visszatértünk a bázisra, átültem a kocsimba és hazaindultam. Az ürességgel, magánnyal, egyedülléttel padlásig megrakott kis lakásomba. Soha nem mart még annyira a húsomba, hogy nincs kihez szólnom, mint akkor este. Gyűlöltem, hogy egyedül vagyok, pont most, életem egyik legpocsékabb napján. Szerencsémre a privát mentőalakulat a rendelkezésemre állt; sőt, ilyen szituációkban duzzad erőtől leginkább. Előbb Leilát hívtam fel és öntöttem ki a szívem, megijedt a drága, de képes volt így is biztatni. Aztán Kingával még hosszabban csacsogtunk, s mérföldkőnek számító megállapítást tettünk. Illetve tettem én, de a Kinga azt mondta, ő tudta, csak szerette volna, ha én jövök rá és mondom ki magamtól. Megtettem. Ez az egész azért

történt, mert valami nem oké velem, s kaptam egy kokit odafentről: Hé, kislány, szedd össze magad, nem jó az irány! Ezt éreztem. Felmutatták a kurva nagy stoptáblát. Arra nem tudtunk rájönni, hol tévedhettem el, de abban egyetértettünk, hogy ez a jel nem oktalan. Sírtam kicsit, sírtam nagyon, megfürödtem, hajat mostam, de a rossz érzés nem akart múlni. Koordinálatlanul kerestem a helyem a lakásban, elaludni képtelen voltam. Késő éjjel írtam egy sms-t a Máriónak, azt próbáltam megtudni tőle, hogy meddig tart ez a dühvel, keserűséggel és megalázottsággal kevert lelkiismeret-furdalás. Kerek válasz érkezett: „Valójában nem sokáig, de elég hosszú ideig ahhoz, hogy megkeserítse az életedet. A lényeg, hogy mi, csapat, megbeszéltük, másokkal nem kell foglalkoznod. Olyan ez az egész, mint a szex: élvezni kell. Ha így csinálod, csak nézni fognak a többiek, mikor megelőzöd őket.” Hm. Hát jó.

Nem volt túl jó kedvem ébredés után, rossz viszont annál inkább. Monoton mozdulatokkal láttam neki a kávéfőzésnek, próbáltam csak a feketén csillogó cseppekre koncentrálni, de az előző nap nem bírt eltakarodni az agyamból. Sikerült határozott és rendíthetetlen mozdulatokkal telepakolnom a kávéfőző víztartályát kávéval. Parádés. Soha többé nem jött ki belőle sem víz, sem kávé, sem semmi, ami folyékony. Közben századjára is átéltem az esést. Olyan volt az egész, mint mikor egy rosszul sikerült buliban részegen leégeti magát az ember, s utána legalább egy hét kell, míg képes pirulás nélkül a tükörbe nézni. Na, hát ez volt velem is, csak nem annyira a sok pálinkától, mint a sok milliárd pálinka árától fájt a fejem. Nem az én költségem – oké, benne volt a pakliban –, aki

autóversenyez, az autót tör – ez is oké; de nem lehettem volna én a kivétel? Vagy legalább ne én kezdtem volna a sort… Hiába vártam a kávét, nem főtt le, maradt a zöld tea. Az agyam lassan felforrt, csak ugyanazok a gondolatok jöttek megállíthatatlanul. S az eddig főleg a magánéletemből ismert, bosszantóan megválaszolatlan és megválaszolhatatlan miértek tucatja. Miért velem? Miért pont most? Miért? Miért? Miért? A focista sem jelentkezett, ó, de sok napja már. Miért is tette volna, ez – ha lehet – még inkább öngyilkossághoz közelibe taszította a hangulatomat. Nagyjából félóránként váltogattam az önsajnálat helyszínét: fotelből a kanapéra, onnan az erkélyre, majd kicsit az étkezőasztalnál, végül vissza a fotelba. Egyetlen dologra vágytam, hogy beszélhessek Márióval. Habár túl sok újat nem tudtam volna mondani neki. Mégis azt éreztem, ő az egyetlen, aki megnyugtathat. Fogalmam sincs, milyen angyali sugallat biztathatta, de kábé azonnal csöngött a telefonom. Ő volt az, tudakolta, hogy vagyok. Nem igazán tudtam értelmes mondatokat összerakni, a kétségbeesés volt az egyetlen, ami egyértelműen lesütött rólam. A hangom szokatlanul elesetten és bátortalanul szinkronizálta elkeseredettségemet; fájdalmam barométere a kiakadáshoz közeli állapotban kattogott. Sok tíz perce beszélhettünk már, a semmittevős, kedvetlen szombatom egyetlen fénypontjaként észre sem vettem, milyen hosszú a csacsogásunk. Egyszer csak befejeztük, de úgy tíz perc múlva visszahívott. – Te, Királylány, már elég sok mindent tudok rólad. Tudom, hogyan vezetsz, tudom a ruhaméretedet, a cipőméretedet. A telefonszámod is megvan, de a címedet, azt nem tudom. – De miért szeretnéd tudni?! – kérdeztem őszinte értetlenséggel.

– Megmondod? – Hát. Meg is mondhatom. Csak nem fogsz kirabolni vagy ilyenek. Elküldöm sms-ben. – Oké, köszi, puszi. S már szólt is a bontott vonalat jelző pityegés. Nem értettem semmit, mégis éreztem, mi fog történni. Épp kezdtem volna valami emberi külsőt magamra erőltetni, mikor újra hívott. – Királylány, ettél ma már valamit? – Nem igazán. – És szereted a pármai sonkás, parmezános, ruccolás pizzát? – Imádom! – Akkor jó, puszi. És megint másodpercek alatt maradtam egyedül a vonalban. Ez már csak a hülyének nem volt egyértelmű, úgyhogy gyorsan farmerra cseréltem a tréningalsót, kapucnis pulcsira a kinyúlt atlétát. Nem kellett sokat várnom, s már fékezett is az autó a ház előtt. Azt hittem, Márió az, de nem. Egy futár volt. Telefonon jelezte, hogy csomagot hozott, amit nem rendeltem. Csalódott voltam. Nem is igazán tudom, mire gondoltam, mire vártam, mire számítottam; talán csak arra, hogy egy kicsit most majd nem leszek egyedül. Aztán végül mégis úgy maradtam, mert ez az én karmám. Megkaptam a pizzát, meg egy tubus árnikakrémet, hozzá egy kis kártyát: „A pizza a hasadba, a krém a nyakadra. Vigyázz magadra. Márió.” Nem maradt más, csak a kissé szárazra hűlt pizza és a langyosra melegedett gyógykrém. Meg én. Egyedül. Megint az unott kérdésekkel.

Tavaly június, Olaszország

Eszembe nem jutott volna, hogy az egész, mókának indult projekt ennyire megváltoztatja majd az életemet. Még csak nem is gondoltam rá, akkor, ott az étteremben Néróval és Márióval, hogy kisvártatva a közvetve általuk megismert olasz autószerelő toscanai koszos, büdös szobájában nosztalgiázom majd. És még ezt sem tehetem nyugodtan. Az olaszom, igaz, békésen alszik úgy négy évszázada, de az anyja nemrég felordított a földszintről a Horváth Charlie-éhoz hasonló rekedtséggel, hogy „Giovanni!!!”. Ez a kisfiacskájának szólt, aki viszont szemmel láthatóan nem tervezi a felébredést a következő napokban. Kussolok én is, úgy teszek, mintha aludnék, egyrészt úgysem tudnék mit mondani neki, másrészt úgysem érteném, hogy ő mit mond. Egy időre az írást is abbahagytam, nehogy a billentyűk kattogása eláruljon. Az olasz meg alszik édesdeden továbbra is, habár azt ígérte, ma elmegyünk kirándulni valami tóhoz. Már ha jól értettem. Lehet, hogy pont azt mondta, ma egész nap aludni fog. Mindegy, egyelőre nem tehetek mást, várok. És olvasok tovább. Megnyugtató most a múltban kalandozni.

Tavalyelőtt április, Magyarország

Ha számolnám, akkor tudnám, hogy pontosan két hete és három napja nem hallottam semmit a focista felől. Ennek köszönhetően újra átjár a lélekrohasztó, megsemmisítő, megalázó érzés: nem kellek eléggé. Önmagában a felismerés nem mondható újnak, hiszen eddig nagyjából minden flörtöm

ezzel a konklúzióval végződött, de most valahogy minden korábbinál erősebben szédített meg a fájó megállapítás. Bármennyire is próbáltam vigyázni a lelkemre, mégis beleestem ennek az üres fejű, buta, végtelenül egyszerű, sötét focistának a csapdájába. Még ha csak a csapdájába estem volna bele! De sikerült ő magába is belezúgnom. Hittem minden szavát, minden bepötyögött karakterét, de édes istenem, hogy hihettem, hogy lehettem harminc-, egészen pontosan huszonkilenc, sőt még egészen pontosabban huszonkilenc bónusz évesen ekkora lúzer?! Leginkább az érdekel, hol volt az a pont, ahol hagytam megvezetni magam, melyik volt a vakká válás végzetes pillanata? Meg az, hogy úgy egyébként a férfiak mit gondolnak magukról? Drága nagyapó mondta mindig a mindenkori kormányra utalva, „he, lyányom, hát nincs egy ember, aki megmondaná nekik?!”. És most ezt kérdezem én is. Nincs senki, aki megérteti az urakkal, hogy a hölgyek szívét összetörni nem szép dolog?!

Hiába bűvöltem a telefonomat, szinte érezte, hogy nézem, és makrancos sztrájkba kezdett. Nem csöngött. Nem pityegett. Nem hívott.

Én meg ezen felháborodtam, és határozott döntésre szántam el magam: küldetésbe kezdek! Igazából rohadék vagyok, mert miközben mást – gondolatban – számon kérek a tartaléklistája miatt, addig én mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül mazsolázom az enyémről. És be kell vallanom, imádom a mazsolákat. Átvitt értelemben, természetesen, mert a

valóságban a mazsola is az édes túróval, a mákkal és a lekvárral van egy helyen, a „soha nem eszünk belőle” feliratú dobozban. De a pasik között jó, hogy van, akiket bármikor, bármire elő lehet venni, és következmények nélkül lehet használni. Valamiféle felhatalmazást közben minderre mégis maguk az izgága palik adnak, akik pofátlanul felszívódnak. Mert ezzel a hozzáállással arra ösztönöznek, hogy ugyanazt csináljam, amit ők. Úgyis hiszek benne, hogy mindenki visszakapja azt, amit érdemel, hátha az én mazsoláim is mazsolázgattak korábban egy másik tálkából, úgyhogy ezen elv mentén haladva én most gyakorlatilag a többi csajért állok bosszút. És úgy döntöttem: élvezni fogom a küldetést. Főleg, hogy az elmúlt napokban mást sem csináltam, csak szenvedtettem magam azzal, hogy a hülye focistáján agyaltam. Egészen addig, míg egyik délután le nem ültünk dumálni a Márióval. Azt hittem, majd a temperamentumos fél olasz szemléletmódjával húz ki az önsajnálatból, ehelyett – kétlem, hogy tudatosan – sokkal drasztikusabb módszert választott. Ha valamit meg kell vagy meg akarunk beszélni, akkor mindig beülünk valahová. Mintha táplálék nélkül nem jönnének a szavak, vagy mintha csak a balzsamecetes-bazsalikomosmozzarellás paradicsom társaságában lennének képesek koncentrálni az olaszok. Akárhogy is, imádtam ezt. Már csak az utolsó simítások voltak hátra az autómon, amit sikerült, ugye, nemrég legószerűen lebontanom, s amíg a fiúk mókolták – mert így mondják –, addig mi beültünk a közeli olasz étterembe dumálni. A teraszon, napvitorla alatt szürcsöltük a bodzaszörpöt. Vagyis azt csak én, ő Spiritet ivott, ahogy mindig. Addig rendszeresen a különböző bulikból hazaszállító taxisofőröket használtam a privát és névtelen terapeutáimnak,

mindig türelmesen meghallgattak, volt, hogy használható tanácsokat is adtak, most viszont Márió változtatott ezen. Nem az idegen taxisoknak, hanem neki öntöttem ki a szívemet. Azt hittem, kapok majd tőle valamilyen segítséget. Ez, mondjuk, végül is megtörtént, csak nem épp olyan formában, ahogyan arra számítottam. Elmondtam, iszonyúan szenvedek az egyedülléttől, meg attól, hogy folyamatosan átvernek a faszik, vagy szimplán csak tök hülyékbe botlom. Reméltem, hogy bölcsességgel segít majd, ehelyett sokkterápiát választott. – Hát nézd, nekem soha nem volt családom. Mármint feleségem, gyerekem. Egész életemben hajtottam a nőket, de mindegyiket szerettem, amelyikkel csak dolgom volt. Viszont soha nem akartam volna maradni egyik mellett sem, nekem kell, hogy egyedül legyek. Habár most a Brigivel már elég régóta együtt vagyunk, nem is olyan rossz a dolog. Persze másnak másra van igénye, megértem, ha neked épp egy társ kellene, házasság, ikrek, kertes ház, kutyákkal. Gyereket sem akartam, vagyis jó lett volna egy kis bambino, de tudtam mindig, hogy nem tudnék olyan apja lenni, amilyenre szüksége van. Ez a vándorélet nem alkalmas a gyereknevelésre. De ezt a kis hülyét úgy szeretem, mintha a fiam lenne – fejével az asztalon lévő nérós dedikálókártyára bökött. – Én mindig jól elvoltam így, de a nők alapból másra vágynak, ez rajtad is látszik. Kedves, okos, szórakoztató és nagyon jó fej lány vagy. Betöltöd a teret, bárhol vagyunk. Te nemcsak úgy megjössz, hanem ott vagy. Képtelen bárki is érvényesülni melletted, de nem azért, mert olyan erőszakosan tolnád magad a középpontba, hanem mert egyszerűen ott a helyed. Amilyen te vagy, az nem megjátszott, az teljesen őszinte, nem nagyon találkoztam még ilyen személyiséggel. Csinos vagy, nagyon.

Már-már kezdtem kihúzni magam, olyan szavakat hallottam, amikre mindig is vágytam. Évekkel ezelőtt, még az első férjem jegyezte meg az egyik tévés csajról, hogy látta valahol három dimenzióban, farmer, bakancs, fehér póló és bőrdzseki volt rajta, totál egyszerűen volt felöltözve, mégis mindenki rá figyelt, amikor megjelent. Azóta vágytam rá én is, hogy így hagyjak nyomot az emberekben. És Márió szavait hallva elégedetten pillantottam a tükörképemre az étterem ablakában. Egészen addig, míg folytatta az őszinte monológot, és olyan váratlan keménységgel döngölt a földbe, hogy hirtelen lebénultam. A sírás fojtogatott, úgy éreztem, műanyag kötözővel tekerték körbe a nyakamat. A megalázás váratlan volt, sokkoló és bénítóan fájó. Ugyanazon a hangon folytatta a mondókáját, ahogyan addig beszélt. – Szóval jó csaj vagy nagyon, habár nem mondanálak klasszikus szépségnek. Az arcod kimondottan férfias, de a tested nagyon rendben van. Az eszed is a helyén, jóindulatú vagy, a lelkeddel semmi gond. Ha nem lenne a Brigi, meg ha pár évvel fiatalabb lennék… Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. – Ne haragudj, de mit mondtál?! – csak nézett rám bambán, a jelek szerint fel sem fogta, mennyire megbántott. – Komolyan, jól hallottam? Hogy férfias vagyok? Márió, még ha így is van, nem mondunk ilyet egy nőnek! Nem is értem, hogy gondoltad! Ez lenne a naaaaagy macsó, aki gond nélkül belerondít egy nő önbecsülésébe?! Ráadásul egy olyan dologgal kapcsolatban, ami kapott, örökölt, megmásíthatatlan? Mert, hallod, inkább maradok férfias arcú, mintsem agyonplasztikázott, mint a cicáid. És remélem, tényleg olyan

marha jó a magyarod, hogy minden szavamat értetted. De ha esetleg akarsz újat tanulni, üsd fel a szótárat az s betűnél, nézd meg, hogy van olaszul az, hogy seggfej. Felálltam, az asztalra dobtam a megrendelt kajám és a bodzaszörp árát, majd elviharzottam. Beugrottam a műhelybe a kocsimért, a fiúk addigra majdnem készen voltak a versenyautóval. Melinda szólt, hogy ne felejtsem: este csapatösszehozás lesz a pálinkafesztiválon. Próbáltam megjegyezni a mikort és a holt, de nehéz volt figyelni bármire is, mert feldúlt voltam, sértődött, megbántott és olyan dühös, hogy törni-zúzni lett volna kedvem. Ez aztán be is jött, így megint szembesültem, a „ne kérd, mert megkapod”-eszme valóságával. Hazafelé egész egyszerűen elvittem egy Skoda visszapillantóját. Bravó. Rohadtul nem esett le, mi történt, meggyőződésem volt, hogy egy hülye galamb repült neki az én tükrömnek, ezért kristálytiszta, de még mindig feldúlt lelkiismerettel hajtottam tovább. Akkor kezdtem gyanút fogni, mikor már sokadik kilométer óta követett észvesztő tempóval a Skoda. Egyszer csak bevágott elém, nem volt menekülő, hozzám hasonló lelkiállapotban viharzott felém az öltönyös, szemüveges fiatalember, de valamiért elsőre biztos voltam benne, hogy ő nem a nőiessége sárba tiprása miatt forrong, mégsem állt össze a kép. Kiszálltam, érdeklődtem, mi történt, nem túl higgadtan jött a válasz. – Mi történt?! Az történt, hogy elvitted a tükrömet, hülye picsa. – Wow. Mesés. Ha valóban ez a helyzet, úgy elnézést kérek, de megtenné, hogy a bántó megjegyzéseitől megkímél? Kaptam ma belőlük eleget, nem hiányzik egy újabb.

– Van betétlapod? És biztosításod? Egyáltalán tudod, mi az a kötelező? – Ahm. Nem értettük meg egymást – még mindig próbáltam higgadt maradni, ami erőn felüli teljesítménynek számított azok után, hogy az a gyökér Márió megalázott. – Van betétlapom, kötelezőm, sőt még cascóm is. Mindegyik rendben befizetve. Ha gondolja, megmutathatom az ellenőrző bizonylatokat is. – Nem kell, csak töltsük ki a betétlapot. Elővettem, kitöltöttük. Közben megkérdezte, miért nem álltam meg. Elmondtam, hogy mert egész egyszerűen nem vettem észre, mi történt, s nem azért, mert hülye picsa vagyok, hanem mert teljesen máshol jártak a gondolataim, ami szégyen, tudom, de nyilván előfordult már mással is. Minimálisan vett csak lejjebb a bunkó stílusából, még magázásra is átváltott. Utáltam, de a távolságtartást sokkal jobban érzékeltette, mint bármilyen fagyott stílusban előadott tegezés. Részéről viszont határozottan visszavonulásnak tűnt, hogy váratlanul a kocsiba dobta a nagyképű, flegma stílusát. A betétlapozás végeztével kérte, adjak egy névjegyet, továbbra sem bízott bennem, holott a szeme előtt másoltam ki az adatokat a forgalmiból, jogosítványból, személyiből. Adtam neki, ezen ne múljon, kértem én is cserébe. Meg sem néztem, csak bedobtam a táskámba, szerettem volna már otthon lenni, aludni, eltűnni egy kicsit mindenféle, a külsőmet leszóló Máriók, hisztiző skodás pasik elől. Tanulva a véletlen zúzásból, jóval figyelmesebben vezettem, mint addig. Jól is esett, mert a vezetés és a koncentráció elterelte kicsit a gondolataimat, lehetett úgy hatnyolc perc, amíg egyáltalán nem jutottak eszembe a hülye majom szavai. Itthon ittam egy pohár citromos vizet,

csekkoltam a fészbukot. Hm… Szaffi randizni szeretne szombaton. Legyen, mi bajom lehet. Legfeljebb ő meg majd szembesít azzal, hogy milyen maszkulin a testalkatom. De nem baj, mert majd együtt megsimogatjuk az ádámcsutkámat, és át is lépünk az egészen. Okéztam a szombati randit, nekem is jár a mazsolázgatás. Titkos üzenetként dörgöltem a fészbukközösség orra alá, hogy megbántottak. A „Kár, hogy pénzen nem lehet kifinomultságot venni” mondatomra sok lájk érkezett, ami vicces, hiszen valójában senki nem tudta, mi történt. Én viszont boldog voltam, hogy ha névtelenül is, de a világ tudomására hoztam, hogy Szuper Márió valójában egy igazi gyökér. Kinyitottam az erkélyajtót a kora tavasznak, kikapcsoltam a telefonjaimat, a laptopot is, és alvással töltöttem a délutánt. Nem sikerült túl sokat pihennem, egy idő után már csak forgolódtam. A legkevésbé sem volt kedvem ahhoz, hogy műmosolyt az arcomra erőltetve megjelenjek a csapatösszehozó pálinkafesztiválozáson. Persze kíváncsi voltam a fiúkra, de azok után, hogy valaki kimondva, kimondatlanul Falcóhoz hasonlított, viszonylag kevésbé lelkesen készülődtem a rendezvény meglátogatására. A biztonság kedvéért azért elkezdtem bemagolni a „Rock Me Amadeus” szövegét, ha valaki esetleg kérné tőlem, tökéletesen elő tudjam adni. Hogyan hihetném magam vonzónak, hogyan szerethetném magam, ha valaki nemcsak látja a hibáimat, de még ki is mondja? Hogyan lehetnék üde és kedves, ha valaki alapjaiban kérdőjelezte meg a nőiességemet? Sosem tartottam magam szépnek, főleg nem hibátlannak, de mégis leterített az igazság ilyen konkrét arcon csapása. Annyiból viszont könnyített a dolgomon, hogy gyakorlatilag teljesen mindegy

volt, mit húzok magamra, ugyanannyira rondának, nőietlennek, visszataszítónak éreztem magam mindenben. Nem is vittem túlzásba az esti szett összeállítását: a jó öreg farmer-póló kombó mellett döntöttem, tornacipőt húztam, bőrdzsekit vettem, mert este azért hideg volt. Közben arra gondoltam, lehet, a focista is ezért nem keresett többé, mert rájött, hogy valójában én vagyok a hírhedt zempléni hermafrodita, akivel milyen ciki lenne a lakáson kívül megjelenni. Aztán arra is gondoltam, milyen rossz, hogy már jó ideje nem keres. Pedig igyekeztem a fészbuk segítségével újra és újra a tudomására hozni, hogy bizony kurva jól vagyok. Raktam fel képeket a versenyautóról, magamról overallban, s egy kicsit magammal is próbáltam elhitetni, hogy a világon semmi gondom. Amíg fent voltam az oldalon, addig így is volt, az volt az én kis váram, egy törékeny, de annál vigasztalóbb világ, ahová szerettem menekülni. A posztok segítségével azt tudattam a világgal, amit csak akartam. Sosem hazudtam, de legalább tudtam manipulálni azt a virtuális valóságot. A jó dolgokról sokat, a rosszakról keveset vagy szinte semmit nem írtam. Kinga mondta is egyszer, hogy sokakban visszatetszést kelt, amit ott látnak, mert zavarja őket egyrészt az, hogy aktív vagyok, másrészt az, hogy jól érzem magam. Ezek a kedves emberek viszont egyetlen dologba nem gondoltak bele soha: mennyire szánalmas is valójában, hogy egy közösségi oldalon élem az életem, ahelyett, hogy párkapcsolatban élnék, gyerekeket szülnék, vagy legalább randizgatnék. De nem érdekelt a csőlátásuk, sőt, inspirált abban, hogy még jobban az orruk alá toljam a szalámit. Nevetségesek. Ahogy ez újra eszembe jutott, addig spannoltam magam, míg el nem kezdtem sajnálni őket, hogy ilyen kevés mondanivalójuk van a világnak.

Nekem legalább voltak gondolataim, s ami a legfontosabb, sosem akartam azokat megtartani magamnak, és nem féltem másokkal is megosztani. Készülődés közben Szaffi visszaüzent, oké a szombat, holnap akkor találkozunk. Parádés. Titkon reméltem, hogy Márió bunkósága után majd tőle is kapok egy adag csomagolatlan, pőre, bántó igazságot, de próbáltam túllépni rajta, s inkább meggyőztem magam, hogy jó lesz vele. Előtte viszont ott volt az aznap este, amit a hátam közepére sem kívántam. Már az utolsó simításokat végeztem, mikor pityent a telefonom. Egyetlen gondolat villant be automatikusan: a focista az! Persze nem ő volt. Márió kérdezte, értem jöjjön-e. Haha. Megszólalt a lelkiismerete a kis majomjának. „Nem, kösz. Taxival megyek. Én, a csinos testem és a férfias fejem is.” Tudtam, hogy felhúzom ezzel, de elhatároztam, hogy azért sem hagyom abba. Azonnal jött a viszonválasz: „Vanda, ne csináld már, nem úgy értettem.” Dehogynem, úgy értetted. Ezt nem lehet nem úgy érteni. Nem is reagáltam, már épp raktam volna el a telefonomat, mikor újabb üzenetem jött. Ismeretlen számról, szűkszavú, szép helyesírású sms. „Elnézést kérek, amiért hülye picsának neveztelek. Rossz napom volt, nem úgy gondoltam. Tamás.” Varázslatos, hogy ma senki sem úgy gondolja a megbántásomat. Még Tamás sem, legyen akárki is ő. Persze tudtam, hogy a skodás srác volt, aki halovány emlékeim szerint még jól is nézett ki a hülye öltönyében. Nem válaszoltam, semmi kedvem nem volt a jópofáskodáshoz. Elmentettem a számát, de a névjegyét nem néztem meg, arra pedig méltatlannak tartottam, hogy rögtön keresztnevesítsem, így skodás pasiként került a telefonkönyvembe. Végre elindulhattam.

A pálinkafesztiválon egy kis sarkot lefoglalt a csapatnak Márió, fontosnak tartotta, hogy a szezon kezdete előtt megismerjem a srácokat, ők is engem, meg úgy egyáltalán, hogy kicsit együtt legyünk. Megnyugtató lett volna, ha bármilyen hibát is találok ebben az ötletben, de sajnos el kellett ismernem, hogy hasznos volt a kezdeményezés. Mindenki csapatruhában volt, csak én lógtam ki a sorból, de nem is tehettem mást, hiszen még nem kaptam meg az uniformist. A hosszú asztalt két oldalról fogták közre, a sörpadokon ülve, a fekete-kék-meghatározhatatlanul harsány sárga, keményre vasalt ingben és a fekete zsebes nadrágban úgy néztek ki, mint egy csapat fegyelmezett cinege. Melinda is ott volt, az elején ő koordinálta az eseményeket, később aztán lelépett. Márió szinte velem egyszerre érkezett, így teljes volt a csapat. A fiúk egy részét, például az egyik versenyzőt, Nérót és a szerelőit, Barnit, Bercit, Mérgest és Tomit már ismertem, ahogy az autó főmérnökét, Ákost is. Ismertem… ez túlzás, találkoztam már velük, mert általában ők foglalkoztak az autómmal. A versenyautómmal mármint. A másik pilótát és az ő kocsiját kezelő egységet azonban még nem láttam, így voltak bőséggel új arcok az asztal körül. Elsőként mindjárt Vass Rolié, a Terminátornak becézett másik pilótáé. Az egyetlen volt, aki nem mosolyodott el, sőt kifejezetten utálatosnak tűnt, amikor Márió bemutatta. Oké, haver, nem kell nekünk jóban lennünk, tesszük a dolgunkat mindketten, ha meg csapatdolog van, szépen megtűrjük egymást – így gondoltam a viszonyunkat. De persze ott motoszkált a fejemben, hogy valójában ő is egy női alakot öltött férfi kiborgnak tart, akárcsak a főnöke. Helyes srác, csak kár, hogy ilyen nagyképűen duli-fuli. Ráhagytam, semmiféle indíttatást nem éreztem ahhoz, hogy én most

elkezdjem keresni az ő kegyeit, vagy esetleg bebizonyítsam neki, hogy nem vagyok rossz fej. Aztán jöttek az ő szerelői és mérnöke: Dzsonika – aki, mint később megtudtam, a Terminátorból John Connort testesítette meg a csapat képzeletbeli kisfilmjében –, Fecó, Robi – akit bátran hívhatok Robertónak –, Bálint és a mérnök, Májki. Nem gondoltam volna, hogy valaha is meg fogom jegyezni mindannyiuk nevét, rengetegen voltak. Nekik meg milyen könnyű, egyedül az idióta, lökött csajra kellett figyelniük. Kezdtem is feladni, biztos voltam benne, hogy összevissza keverem majd őket, ezért előre elnézést kértem, egyúttal leszögeztem, hogy ha hangyányit is kedvelnek, vagy legalább nem utálnak, akkor megkímélnek a „Hal neve Vanda”-szerű poénoktól, nem kérdezik meg, hogy akkor tényleg ugyanúgy hívnak-e, mint a halat, s azt sem, hogy ha én vagyok Vanda, akkor ki a hal és fordítva. Értették, bírták, mindenki nyugtázta a rövid kis standupot, Rolandot leszámítva. Egész este a telefonjával molyolt, egészen összetéveszthetetlenül éreztette, hogy egyetlen pillanatig sem kíváncsi rám. Márió elmondta, hogy idén beszállnak ebbe az új keletű női bajnokságba, és bemutatta az én saját, háromfős kis csapatomat. Viszonylag távol voltunk a fesztiváli forgatagtól, így nem kellett különösen kiabálni, hogy halljuk egymás szavát. Levi, Áron és egy Mangó nevű fiatalember alkotta az én kis csipetcsapatomat, aranyosak voltak, örültek nekem, és én is nekik. Mangó nevével kapcsolatban lettek volna kérdéseim, de azt mondták, ezt most még nem mesélhetik el. Belenyugodtam. Márió nagyon, mármár idegesítően kedves volt, mindenáron kompenzálni akart. Félrehívott, bocsánatot kért. Szerettem volna megértetni vele, hogy ez nem egy olyan dolog, amiért haragszom, majd egyszer

csak többé nem. Higgadtan, normálisan, érthetően elmagyaráztam neki, hogy annyira megbántott a meggondolatlan, mégis őszinte beszólásával, hogy azzal az önbizalmam nagy részét elvesztettem, helyette dupla, sőt tripla mennyiségű kétség és bizonytalanság lett a személyiségem alkotóeleme. Mondtam neki, nem hiszem, valaha is ezt fel tudom majd dolgozni, pláne elfelejteni neki. Persze, mindenkinek joga van olyannak látni a másikat, amilyennek csak akarja, de én sem vágtam soha a fejéhez, hogy kicsit leadhatna a hasából, főleg, hogy nem ismerjük olyan régen egymást, hogy bármi személyessel piszkáljuk a másikat. Ezzel be is fejeztem, visszamentem a fiúkhoz. Élvezetesen sztorizgattak a régi időkről, a nagy versenyekről, ahogy fogyott a pálinka, úgy jött elő belőlük egyre több hülyeség. Elmesélték például, hogy mikor még Mangó is versenyzett, a Suzukikupában, annyian voltak a mezőnyben, hogy a rajtrács vége a ring első kanyarjában állt. Mangó pont a végéről indult, rohadtul nem látta sem a lámpát, sem a zászlókat, viszont annyira másnapos volt, örült, hogy egyáltalán be tudott mászni a kocsiba. Minden erejével koncentrálni próbált, ötezres fordulat körül tartotta a motort, s ahogy mozdultak az autók, már ugrott is le a kuplungról, és iszonyatosan kilőtt. Állva hagyta szinte az egész hátsó traktust, az első kanyarban harmadiknak fordult. Olyan gyorsan történt minden, s annyira nem értette az egészet senki, hogy a bokszból csak ekkor tudtak a fülére szólni: haver, ez még csak a felvezető kör, hová sietsz?! Kénytelen volt mindenkit elengedni maga mellett, majd újra odaállni a huszon-akárhányadik rajtkockára. Mindenki jól érezte magát, egyedül Roland volt az, aki visszafogottan szórakozott, nem is értettem, miért nem ő kapta

meg a „Mérges” gúnynevet, mert elsőre úgy tűnt, mint aki tényleg duzzog az egész világra. Azt viszont már ő sem bírta mosoly nélkül, mikor az este kezdete után jó pár órával és jó pár pálinkával Dzsonika küldetést kapott az asztaltársaságtól. Kifogytunk a mustárból, a zsírtól fröcsögős sült kolbász máshogy pedig élvezhetetlen, ezért a többiek rávették, szerezzen valahonnan. Kisvártatva visszatért, arcán önelégült, büszke mosollyal: – Mustár nincs, de hoztam pálinkát! Ezt már a mufurc kis terminátor sem bírta ki fapofával, Rolandból is előtört a röhögés, még kommentálta is a hősies tettet. – Elképesztő teljesítmény egy pálinkafesztiválon egy üveg páleszre bukkanni. És most mit fogsz csinálni, Dzsonika, abba mártogatod a kolbászodat? Ekkor már értettem, miért hallgat nagyokat ez a fiú, mert így még hatásosabbak voltak a megszólalásai. Szolidan pálinkáztuk át az éjszakát, és én boldog voltam, hogy egy kicsit tartozom valahová.

Másnap mindenféle macskajaj nélkül ébredtem, köszönhetően annak, hogy betartottam apukám örök érvényű intelmét, és szépen ittam. Vagyis csak minőségi pálinkát, és minden feles előtt-után egy-egy pohár vizet. Apa ugyanis, felnőtté válásom küszöbén, gondosan megtanított arra, hogy inni csak szépen érdemes. Vagyis kerülendő minden cukros lötty kísérőként, főleg a kóla. Apa milliószor a lelkemre kötötte, hogy „kislányom, ne felejtsd el, mindig a kóla okozza a bajt!” – és én nem felejtettem el. A csapattagok – gondolom –

röhögtek rajtam, ahogyan szorgalmasan kortyoltam a vizet a pálinkához, ébredéskor viszont én kacaghattam rajtuk, mert tudtam, hogy a kóla, az energiaital, a sör és a bor kísérőként kegyetlen felfordulást képes végezni másnap gyomorban, fejben egyaránt. Másnaposságmentesen kezdtem bele a szombatba, jó volt visszagondolni az előző estére, aranyosak voltak a fiúk, imádtam, hogy hirtelen lettek nekem. Csak ez a Roland gyerek idegesített a passzív utálatával, semmiféle hajlandóságot nem mutatott arra, hogy megismerjen. Vagy legalább észrevegye, hogy ott vagyok. Csekkoltam a fészbukon, szépen letiltotta a profilját idegenek elől – tényleg zárkózott, hadd tudjon csak róla mindenki annyit, amennyit ő akar, hogy tudjanak róla. A Google azért jobb fej volt, találtam néhány cikket az eredményeiről, versenyeiről, meg pár fotót is. Közben jelzett megint az arckönyv, Szendrei Tamás ismerősnek jelölt. Aha, tök jó, és ő vajon ki?! Szálkás testű, szép barnára sült, gondosan fodrászolt srác mosolygott vissza a profilképről. Az oldala tárva-nyitva a virtuál világ előtt, könnyedén megleshettem mindenét. A skodás gyerek volt az. A profilja alapján egész normálisnak tűnt, részeg bulifotók, önfényképek sehol, utazási magazinhoz sem hasonlítottak az albumai. Négy-öt fotó magáról, egészséges mennyiségű és témájú poszt közéletről, sportról, zenéről, filmekről, barátokról, barátokhoz. A kedvelések között amerikai foci, angol élvonalbeli futball, Limp Bizkit és Linkin Park, Marquez, Kundera, tök normális. Habár Kunderán picit elmerengtem, mivel nem nagyon volt a környezetemben senki, aki hozzám hasonlóan rajongott volna az öregért, pláne nem a fészbukismerősök közül. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy visszaigazoljam a kapcsolatot. Egyrészt utálom az alig

ismerősöket, másrészt még mindig haragudtam rá a hülye picsáért, meg úgy az egész sztoriért. Persze tök meseszerű lenne összejönni valakivel, akinek elvittem a tükrét, de én ezt most nem hiszem. Először túl arrogáns volt, ami persze valamennyire indokolt, hiszen mégiscsak lebontottam a kocsiját, másodszorra meg túl rámenős lett az sms-ével, most meg a jelölésével. Gondolta volna meg rögtön, hogy fel akar-e szedni, ott voltam az orra előtt, fölényeskedett volna kevésbé. Így jártál, haver. Picit még hezitáltam, de túl sok időm nem volt a hosszabb lamentálásra, hiszen készülődnöm kellett a randira Szaffival. Semmiféle elképzelésem nem volt róla, valójában miért is találkozom vele. Nem kívántam, nem is nagyon értettem őt magát mint jelenséget, mégsem mondtam le az estét. Talán azért, mert jólesett volna kicsit a férfienergia, kicsit talán vágytam rá, hogy valakihez hozzáérjek. Ő meg kapóra jött, hát éltem vele. Igen, ez lehetett az indítékom. Nem vittem túlzásba önmagam kikészítését, farmert húztam pólóval, és mire eljött az idő, hogy megérkezik, váratlanul azt szerettem volna, ha inkább békén hagy mindenki aznap este. Igen, ez vagyok én, Végvári Szélsőségek Királynője Vanda, aki egyik percben megmagyarázhatatlanul lelkesedik valamiért, majd hirtelen undorral néz ugyanarra a dologra. Ami délelőtt még jó ötletnek tűnt, estére súlyos nyűggé változott, de azért bíztam benne, hogy valamiért jól alakul majd minden Szaffival. Akitől igazából továbbra sem akartam semmit az égvilágon. Akárhogy is csapongtak bennem a gondolatok, nem volt már mit tenni, mert csöngetett. Ott állt az ajtóban a világ egyik kétségtelenül legjobb pasija, s én valami egészen elképesztően semmit sem éreztem. Nyugtáztam magamban, hogy csinos, különösen az

állógalléros bőrdzsekije volt izgi, ahogyan hozzáért a borostás arcához. Széles válla, keskeny csípője, furcsán hosszú lábai leginkább vízilabdázóra emlékeztettek, de izomból azért kevesebb volt rajta. Nagyon macsósan feltette jobb alkarját az ajtófélfára, úgy nézett ki rám, saját maga árnyékából, csábítóan hunyorogva. – Beengedsz? Vagy állunk még itt pár percig? – Hááát. Ha már így megkérdezted… Nem tudom, Dávid, tényleg nem tudom, igazából mi keresnivalód itt. – Hirtelen nemcsak arra eszméltem, hogy kíméletlenül őszintén az arcába vágtam az igazságot, hanem arra is, hogy talán életemben először mondtam ki hangosan a nevét. Dávid egyszerűen csak Szaffi volt nekem, és a csajoknak is. Egy pillanatra össze is rezzentem, hogy talán nem jó név jött a számra, de nem tiltakozott, úgyhogy gondoltam, akkorát mégsem hibázhattam. – Jaj, maradjál már a hülye, link dumáddal – mondta habozva, de mégis elképesztő lazán, miközben jobbról balra tolta át a rágót a szájában. – Dávid, nem viccelek. Komolyan, lehet, hogy inkább haza kellene menned – esküszöm, minden határozottságom benne volt ebben a két mondatban, de a jelek szerint nemhogy eltántorította volna, csak még jobban felspannolta, mert ahogy levittem a hangsúlyt, már bent is volt az előszobában. Kicsit erőszakosan a falnak támasztott, meg akart csókolni. Máskor buktam volna az ellentmondást nem tűrő stílusára, de most valahogy nem esett jól. Bár az is lehet, hogy valójában jólesett, csak kellett valami ürügy, hogy kidobhassam. Beindítottam a műbalhé funkciót, és egészen hitelesen hoztam a feldúlt figurát. – Mondtam, hogy nem tudom biztosan, akarok-e egyáltalán veled lenni – határozottan eltoltam magamtól, és még

ugyanazzal a lendülettel kinyitottam a bejárati ajtót. – Menj el, nem akarok már veled lenni ma este. – Vanda, maradj már, hagyd a hülye hisztit, gyere, megnyugtatlak – hirtelen botrányosan tenyérbe mászónak találtam, és igyekeztem minél gyorsabban letolni a csípőmről mindkét kezét. – Nem! Menj el! – erre a pontra már sikerült tényleg bepörgetnem magam, érezhette ő is, hogy nem tréfálok, mert sértődötten elhagyta az objektumot. Én meg jól megkönnyebbültem. Hallottam, ahogy feldúltan húzta el a csíkot a kocsijával, még a hátrahagyott kipufogógázban is benne volt a megbántódás. Kiültem az erkélyre egy pohár borral, meggyújtottam egy cigit. Morcos volt a tavaszi este, alig mozdult a szél, habár a nélkül is hűvösen simogatott a levegő. Libabőrös lettem, a tarkómtól a sarkamig végigfutott a borzongás, de valahogy mégis jólesett. Kék-feketén sötétlett az ég, a csillagok úgy hevertek szerteszét, mintha semmi dolguk nem lenne. Hiába nézett rájuk a hold kicsit rosszallóan, ők csak ragyogtak, lustán. Én meg arra gondoltam, hogy mi a franc bajom van?! Miért nem jó nekem senki, miért rettegek közel engedni magamhoz bárkit is? Itt volt a világ egyik legjobb pasija, sármosan, sudáran, azzal, hogy engem akar, én meg konkrétan kitettem a lakásból. Figyeltem a borospoháron megcsillanó holdfényt, s azon agyaltam, amit anya mondogatott nekem mindig: még nem született meg, aki nekem megfelelő lenne. Nyugtáztam magamban, hogy az állandó legjobbra vágyásom visz majd magányosan a sírba, és kizártam a kétségeimet a tavaszi éjszakába. Lefekvés előtt még szokás szerint ránéztem egyetlen hű élettársamra, a fészbukra. Márk

jelölt ismerősnek, aki valamilyen nagyon kusza módon kapcsolódott a Szuper-csapathoz. Tag is volt, meg nem is, de mindenképp szerves része a magyar autó-motor sportnak, épp ezért tartottam furcsán megtisztelőnek, hogy bejelölt. Sőt még levelet is írt, hogy ha bármire szükségem lenne, csak szóljak neki, igyekszik segíteni. A csapnivalóan sikerült randim miatt, meg az egyébként is napok óta nyomott hangulatomnak határozottan jót tett ez az ismeretlenből jött törődés.

Ó, én vasárnapom, minden hetek legszebb napja! Bárcsak lenne valami dolgom, de nincs! Már délután három óra van, én még mindig pizsamában nyomom az ágyat, és a leghalványabb indíttatást sem érzem, hogy felöltözzem. Tárva-nyitva az erkélyajtó, csiripelnek a madarak, süt a napocska, ez ám a tavasz! Vettem tegnap egy gyönyörű csokrot, mirelittulipán és importnárcisz hirdeti benne a kikeletet, egész jól betölti a lakást a vidámság. Még sincs benne annyi spiritusz, hogy átragadna rám, hiába minden külső ösztönzés a természet részéről, továbbra is a kedvetlenség és a melankólia uralja a lelkem. Csak az dobott fel kicsit, hogy a Márkkal leveleztem egész délelőtt, tényleg meghökkentem rajta, mennyire jó arc. Leírtam neki, mennyire felzaklatott a balesetem, hogy igazából eluralkodott rajtam a félelem, és nem is nagyon tudom, akarom-e én ezt egyáltalán csinálni. Főleg így, hogy a többi lányhoz képest rengeteg lesz már a lemaradásom. Mert amíg az én autómat szorgos kezek kalapálják, addig ők unalomig körözgetnek, tanulják a kanyarokat, én meg legfeljebb a belső kamerás felvételekből tanulhatok. Megnyugtatott, hogy ezen mindenki átesik, igaz, én egy kicsit hamarabb, mint mások, de

fogjam fel úgy, hogy már ennyivel is előrébb vagyok a többieknél, mert jól megtapasztaltam az esést. Próbáltam elfogadni ezt, hiszen mégiscsak többet tud az autóversenyzésről nálam, de a csalódottságot és a félelmet így sem tudta kiirtani belőlem. Viszont jól megígérte, hogy ha kész lesz a kocsim, akkor kijön majd a ringre, segít egy-két dologban. Ez megsimogatta a lelkemet. Kérdeztem tőle, mégis miért ilyen kedves velem, mire azt mondta, látta rajtam, hogy kicsit el vagyok anyátlanodva, és nem bírja nézni, hogy a „mi lányunk” így tengődjön a bokszok között. Hát jó, legyen így, habár továbbra is fenntartással kezeltem az önzetlennek tűnő segítséget, bárki részéről. Holnap fotózásra megyek, a mezőny összes csajáról készül overallos és pólós fotó, hogy legyen rólunk kép dögivel a sajtóanyagokba. Ez most kicsit, de tényleg csak kicsit feldob, igaz, közben arra gondolok, bárcsak, valamilyen váratlan ajándékként felbukkanna a focista. Közben írt a skodás srác a fészbukon, hogy biztosan nem emlékszem rá. Visszaírtam, hogy tényleg nem, segítsen már. Kíváncsi vagyok, mit kanyarít a közös „sztorinkból”. Közben este lett. És ím, eljőve magányos szívemért a setét éjszaka. Jézusom. Bekattantam. A skodás még nem válaszolt, Márknak meg már én nem írtam. Ennyi volt ebben a napban. Jó éjszakát magamnak.

Na, ez a fotózás végre feldobott. Kaptam szép sminket, szép hajat, szép beállításokat, szép képeket. Készültek rólunk képek egyesével, egész alakosak és portrék, csoportosak is, komolyak és lazábbak. Jó mulatság volt, aranyosak ezek a lányok. Csak azt sajnálom, hogy a tűrhetőre kikészített fejemet nem tudtam

megmutatni senkinek, aki értékelte volna. Hazafelé igyekeztem az utamba eső összes benzinkútra behajtani, hogy ne csak magamnak nézzek ki most vállalhatóan jól, de sajnos nem igazán szarta össze magát a látványomtól senki. Úgyhogy maradt a képzeletbeli pasimmal a képzeletbeli együttlét, hogy majd rászólok, ne kócolja össze a szépen beszárított hajamat, plusz próbáljon vigyázni a sminkemre. Eközben valamennyi meglévő virtuális és valóságos flörtöm elfordult tőlem. Focista továbbra sem jelentkezik – miért is tenné –, Szaffi úgy megsértődött, hogy szerintem meg is vuduzott, a skodás kussol még mindig. Eszembe jutott Roland, aztán gyorsan próbáltam is másra gondolni, mit kattogok én azon a nagyképű kis majmon. Amúgy meg minden férfinemű elmehet a sunyiba a közelemben, eldöntöttem, hogy jól fogom érezni magam nélkülük is, nem kell nekem senki más a boldogságomhoz.

Leilával olyan húsvétot rittyentettünk magunknak, hogy azt bárki megirigyelhetné! Nem volt túl jó idő, de magasról szartunk rá, élveztük, hogy szabadok és fiatalok vagyunk. Bevágtuk magunkat a kocsimba, bömböltettük a zenét, és csak mentünk, amerre épp kedvünk volt. Sétáltunk egy nagyot az állatkertben, és mérhetetlen mennyiségűt röhögtünk azon, hogy a családos apukák mennyire vágyakozva, már-már szánalomért könyörögve tekingetnek ránk a babakocsik mellől, vagy épp a nyakukban trónoló gyerek lábai közül. Látni rajtuk, hogy legszívesebben behajítanák a vattacukrot a szélforgóval együtt az emberszabásúak ketrecébe, és hátra se nézve futnának vissza elveszett fiatalságukba. Az ilyen apukák a tipikus példái a korán nősülő, szexualitásukra későn ráébredő férfiaknak. Nem,

nem szabad addig családot vállalni, amíg az ember nem élt eleget magával-magának, amíg nem próbált ki jó és rossz szexet, amíg határozottan úgy nem érzi, hogy tényleg csak a család hiányzik az életéből. Persze akadnak olyan apukák is – belőlük van kevesebb –, akik felelősségteljes családapák, szerelmesek feleségükbe évtizedek után is, gyerekeikben pedig a jövő zálogát látják. Ők nem forgatják a fejüket az állatkertben a viháncoló szingli csajok után, hanem inkább a párjukban gyönyörködnek, és hálát adnak a mindenségnek azért, hogy megtalálták a nyugalmukat, a békéjüket, a családjukat. Ilyenre vágytam én is, és Leila is. Ehelyett viszont csak mi jutottunk egymásnak, sós pereccel és savanyú cukros nyalókával. Az állatkert után bevettük a Déryné teraszát, úgy gondoltuk, ott kisebb eséllyel botlunk családos apukákba, s talán nagyobb valószínűséggel bukkan fel egy-egy szabad préda, mint az állatkertben. Hűvös volt, de a meleg polártakarók és a hőgombák segítettek felmelegedni. Könnyű bort kortyoltunk, lazacot ettünk, és csak vigyorogtunk megállás nélkül. Mindenféle focisták és jokerek emlegetése nélkül töltöttük a napot, este az erkélyen zártunk, Leila itt aludt. Másnap moziztunk egyet, vártuk a locsolkodókat, de rohadtul nem akart gondoskodni senki a hervadásgátlásunkról. Beültünk egy fröccsre a Liszt Ferenc térre, délután hazavittem Leilát, este nekiálltam a másnapi hírek előkészületének. Hiányzott a meló, pedig csak egy hosszú hétvégényi esett ki a rádióból. Imádom a munkámat! Varázslatos érzés a hosszú, sokszor kusza hírekből néhány sornyi, könnyen emészthető, mégis figyelemfelkeltő rövid hírt gyártani. A korai kelést sokkal elviselhetőbbé tette a tudat, hogy az emberek legtöbbje tőlem értesül a világ történéseiről reggelente. A srácokkal mindig sokat röhögünk,

baromi jó hangulatban telnek a reggelek. És talán ezt szeretem a legjobban, hogy néhány óra tömény vidámság a munkám. Tagadhatatlanul a legszerencsésebbek közé tartozom a világon! S ebben a hitemben még az a tudat sem ingathat meg, hogy pillanatnyilag (jó hosszú ideje tartó pillanatnyilag) nincs kivel megosztanom az örömömet. Mindegy is, a lényeg, hogy holnap újra mehetek dolgozni, délután pedig, ha minden igaz, elkészül végre az autóm, úgyhogy a héten folytathatom a gyakorlást! Juhuuuu! Reszkess, Hungaroring, reszkess, Forma–1, jövök!! Közben újdonsült kis családomnak, a Szuper-csapatnak megkezdődött a szezon. A túraautó-világbajnokságban szereplő „pilótatársam” (ez, mondjuk, elég nagyképűen hangzik, tekintve, hogy ő pilóta, én meg jelen állás szerint leginkább egy sárga-zöld Lotus-overallba öltöztetett bohóc vagyok) Belgiumban futotta évaduk első versenyét. Húzós hétvégéjük volt, mivel Néró és a Terminátor is csak a szabadedzésen tudta igazán kipróbálni a vadiúj versenyautókat. Nem túl ütős bemelegítés. Elképesztően viharvert körülmények között csöppentek bele mindketten a szombati időmérőbe, majd mindkét futamba. Hiába nem tudtak semmit a BMW-ről, hiába tudtak szinte csak az alapbeállításokkal menni, így is valahonnan a legjobb tíz közül indultak, és mindketten pontot szereztek! Ej, de jó helyre kerültem, ezek aztán a tetőtől talpig autóversenyzők! Pedig életükben először vezették mindketten a morcos tekintetű, kis narancssárga-fekete paripákat. Elképesztő srácok. Csak ültem a tévé előtt, és nem hittem el, amit láttam. Na ez az, amire én soha nem leszek képes. Válaszolt végre a skodás srác a fészbukon. Na, nem mintha annyira remegtem volna az üzenetéért, de tényleg kíváncsi voltam, mit reagál. Egy szavam sem lehet, korrektül leírta a

történteket, hozzátéve, hogy sms-t is küldött, amit szerinte nem kaptam meg, meg azt is, hogy a kocsija bal oldali visszapillantójáról azóta is én jutok eszébe. Megkérdezte, lenne-e kedvem találkozni vele. Én meg úgy döntöttem, lenne. Jót tesz egy kis vérfrissítés a galerimnek, már úgyis untam a randomszerűen rotálódó, az életemben változó időközönként fel-felbukkanó négy-öt pasit. Egyikkel se alakult igazából semmi, mégsem tűntek el a látókörömből. Szóval azt mondtam magamnak, miért ne, kalandra fel, hátha ő lesz AZ. Hála az égnek, van annyi elfoglaltságom a napokban, hogy tényleg nem kellett túloznom, mikor azt írtam neki, csak a következő hét jöhet szóba. Adás után elcsattogtam a bázisra, a tökéletesre kalapált autóm csak azt várta, hogy beállítsuk az ülést, ami az utcai autókkal ellentétben itt nem egy gombnyomásból és egy három másodperces előre-hátra gurulásból áll, hanem konkrétan egy jó kétórás művelet. Az én privát kis trióm, Levi, Mangó és Áron nagyon lelkesen bütykölte a szerkezetet, főleg, hogy a fehér, szűk pólóm alatt nem volt melltartó, ez pedig őszinte és igazi örömforrás a férfiaknak. Miután gondoskodtam a csipetcsapat napi betevő live és soft pornójáról, hazahaladtam. Kicsit fetrengtem a saját kedvetlenségemben, valahogy úgy éreztem, hogy teljesen felesleges alkotóeleme vagyok a világnak; hogy semmi nem történne, ha az én DNS-emet hirtelen kivonnák az örök energia-körforgásból. Nem volt ez igazi depresszió, egyszerűen csak marha jó lett volna eltűnni, megszűnni átmenetileg, hogy aztán új erővel felpakolva visszatérhessek, és folytathassak mindent ott, ahol abbahagytam. Jó lett volna egy kicsit nem gondolkodni egyedüllétről, arról, hogy miért nem akar engem senki, aki meg

mégis, azt én miért nem akarom. Jó lett volna egy kicsit butának lenni, leállni a kattogással, és szimplán megélni a pillanatot, vigyorogva. De most nem ennek volt itt az ideje, nem akartam magamra erőltetni semmi jópofaságot, úgyhogy inkább hagytam, hogy magával ragadjon az önsajnálat gyilkos örvénye. Másfél óra felületes alvás után összeszedtem magam, elindultam a pályára, végre gyakorolhattam. Volt mit bepótolnom, a többi lány lassan minden fűszálat ismert a ringen, én meg már arra is alig emlékeztem, melyik a fék és melyik a gázpedál. Gondoltam, hogy ebből később még lesznek problémáim, de akkor, ott igyekeztem túllépni a dolgon. Láblógatva vártam a „csajos” bokszokban, az 1-es, 2esben, hogy megérkezzen az autóm. A többiek már mind a pályán voltak, még megittam egy kávét, csacsogtam kicsit a szakágvezetővel, meg Ágival, akiről pontosan nem tudom, hogyan kötődik a ringhez, a kupához, a gyorsaságihoz, de tény, hogy ő az, aki mindig mindent tud, aki mindenről értesít, aki mindig kedves és mosolygós, akinek mindig van cigije, s aki valami egészen megmagyarázhatatlan módon nagyon kedvel engem. A nők ugyanis nem nagyon szoktak szeretni, már gyerekkoromban is inkább a fiúkkal lógtam. Amikor a legjobb barátnőimmel összevesztem, mindig a falubeli srácoknál vigasztalódtam. Persze nem úgy!! Eljártam velük horgászni, még gilisztát is ástunk a Bodrog partján, megtanítottak simsonozni, fociztunk az iskolaudvaron. Vagy épp csocsóztunk a helyi kocsmában, ahol összetéveszthetetlen, hideg járólap borította a padlót, csak úgy csikorogtak rajta a műanyag lábú székek. Pont olyanok voltak a helyi művházban is, ahol néha mozi is volt. De csak nagyon ritkán, így filmekhez inkább a vattacukroson keresztül jutottunk, aki havonta egyszer jött a

faluba. Így visszagondolva az egész vattacukor-árusítás csak fedősztori lehetett, valójában inkább a Dacia csomagtartójából árult kalóz-VHS-ekből élhetett meg. Apa is tőle vett mindig filmeket, otthon monoton, dörmögő hangú narrátor tolmácsolásában néztük a Kommandót vagy épp a Rambót – csupa csajos film. De a fiúk emiatt is szerettek, mert értettem mindent, amiről meséltek. A lányok közül – immáron felnőttként – egészen kevesen vették maguknak a fáradságot, hogy közelebbről megismerjenek. Közülük lettek a legjobb barátnőim: Edina a középiskolából, Laura az első egyetemről, Kinga az egyik munkahelyről, Leila a másik munkahelyről. Négyüket leszámítva a többség egyszerűen nem bírta a nagy pofámat, nagyképűnek tartottak, és utálták, hogy jól érzem magam a bőrömben. Én meg mindig azt mondtam nekik magamban, higgyétek el, én is szeretnék szebb, csinosabb, okosabb, gazdagabb, menőbb lenni, de ez van. Néha keseregtem én is azon, hogy miért nem kisebb az orrom, a tokám, a homlokom, miért nem nagyobb a szemem, vastagabb a szám, hosszabb a nyakam, hegyesebb a vállam és nagyobb a mellem. Ja, meg a bőröm miért nem szebb. Aztán általában alaposan becsomagoltam ezeket a problémákat, és betettem az agyam „megváltoztathatatlan” feliratú fiókjába. Onnantól kezdve pedig ahelyett, hogy búslakodtam volna a csúnyaságom miatt, inkább elfogadtam, hogy ez van. Kétségtelen: ez a nehezebb, de mindenképp a hosszabb távra szóló és tartósabb megoldás. Szóval azok a lányok, akik utáltak, mind azt gondolták rólam, hogy én a világ legjobb csajának hiszem magam, és tökéletesen meg vagyok elégedve a külsőmmel-belsőmmel. Pedig nem így volt. Egyszerűen csak elfogadtam az adottat. Persze sokszor

kihúzódott az a fiók az agyamban, olyankor én is elbizonytalanodtam kicsit, főleg, mikor megláttam a pajtásaimat az autóversenyzős játékban! Édes istenem, bomba csajok egytől egyig! Magas, karcsú lányok, vékony derékkal, szép mellekkel, formás fenékkel, lobogó, dús, barna hajjal, fényképarccal, makulátlan bőrrel. Már a fotózáson is figyelgettem őket, hogy milyen szépek, milyen hamvasak. Furcsa volt huszonkilenc évesen öregnek éreznem magam mellettük, de tény, ezek a lányok szinte mind három-négy évvel fiatalabbak voltak nálam. Miközben én már családra vágytam, ők még élvezték a pasihajkurászás pillanatait. És olyan kis üdék, olyan elhasználatlanok. Mondjuk, az átöltözésekkor azért megnyugtatta a lelkemet, ha felfedeztem egy-egy narancsbőrös felületet valamelyikük combján-fenekén, mert huszonkilenc évem ide vagy oda, a drága génjeim engem nem ismertettek meg ezzel a problémával. Soha, egyetlen deka cellulit sem volt rajtam. Hogy ez tényleg a „fajtámnak” köszönhető-e, vagy a végigbiciklizett gyerekkoromnak, esetleg az ötödik emeleti, lift nélküli lakásnak, ahol pár évig az első férjemmel laktunk, nem tudom, de tény, hogy boldog voltam tőle. De ez volt szinte az egyetlen dolog, ami – a külsőségeket tekintve – megvigasztalt a modell-lányok gyűrűjében. Az sem lökött túl sokat az önbizalmamon, mikor egy-egy edzésre megjelenve a konkrét Andrássy úti divatkínálatot viselték magukon. Guess felső, Gucci nadrág, D&G cipő, LV táska, és még sorolhatnám. Egyetlen bugyijuk árából felújíthatnám a teljes tavaszi ruhatáramat úgy, hogy még kiegészítőkre is futná. Ez bosszantott néha, főleg azért, mert – bár nem láttam az életükbe – azt kívülről is sejtettem, hogy nem kelnek reggelente fél négykor, este nem nézik végig az összes híradót,

és egyáltalán; fix, hogy nem járnak rendszeresen dolgozni sehová, valamiből mégis összejön nekik a méregdrága cuccokra, meg az autóversenyzésre. Mit nem adnék érte, ha nekem is lenne egy ilyen bőkezű szponzorom! Habár igazából egy szavam sem lehet, Máriónak és a rádiónak köszönhetően egyetlen fillért sem kell hozzátennem az úri hobbihoz. Mondjuk szemétség, hogy ilyen költséges ez az autóversenysport, mert szerintem egy évadot legalább mindenkinek végig kellene csinálnia, annyira jó! Én pedig még csak az elején tartok. Mi lesz majd, ha jönnek a győzelmek, a dobogók? Huhuuuu! Tehát ott dumcsiztam a bokszban a szakágvezetővel és az Ágival, a bokszok mindkét oldalról nyitva voltak, kellemes, áprilisi szellő fújt át a helyiségen, ragyogott a nap, koncerteztek a madarak, fel-felbőgtek a pályán köröző Lotusok, és már baromi izgatott voltam, hogy hamarosan én is kocsiba ülhetek. Végre felbukkant a tréler, ami az én meghatározhatatlanul kék csodámat húzta ki a pályára, végre elkezdhettem átöltözni. Legnagyobb meglepetésemre egy egész kis delegáció jelent meg a csapatom cinegeszínű egyenruhájában. Mangó, az egyszemélyes mindenesem, a világ legnyugodtabb embere hórihorgas léptekkel rugózott az autótól a bokszig. Ő az, akitől megtanultam a Szuper-csapat örök érvényű, mindig és mindenre igaz jelszavát: nyugi-nyugi. Már az első gyakorlásokon, aztán a törés környékén is rengetegszer hallottam tőle, olyan volt ez nála és a csapatban, mint a Bazi nagy görög lagziban a papa Windexe: minden sebet begyógyított, minden problémát megoldott ez a két szó. Nyuginyugi Mangóval együtt érkezett meg Márió és Márk is, akivel addigra már napi szinten leveleztünk, „papíron” és elméletben

nagyon jól tudta, hol tartok. Meg is ígérte pár napja, hogy majd kijön segíteni, de inkább csak nyugtáztam a dolgot, nem nagyon számítottam rá, hogy komolyan mondja. Örültem neki nagyon, annak viszont már kevésbé, hogy Néró nem tudott csatlakozni hozzánk, pedig tőle szerettem volna a legjobban tanulni, de örüljek, ugye, hogy lyuk van a fenekemen, nehogy már azt is én döntsem el, ki okítson. – Mi a helyzet, Királylány, felkészültél? – Márió töltötte be öblös hangjával a bokszutcát. Úgy csinált, mintha minden rendben lenne köztünk, pedig az afférunk óta én határozottan morcos voltam rá. Igaz, durcázni nem nagyon volt jogom, mégiscsak milliókat fektet ebbe az egészbe, mondjuk, nyilván nem véletlenül, jó kis reklámfelület leszek neki szerintem rádióstul, mindenestül. Úgyhogy gyors szkennelés után úgy döntöttem, egye fene, kedves leszek. Illetve megpróbálok az lenni. – Fel ám. Pályacsúcsot futok ma! – Az tuti, hogy fejben felkészültél – ezt már Márk mondta, határozottan, ellentmondás nem tűrően. Márió kérdőn nézett rá, a válasz tőlem érkezett. – Sokat beszélgettünk a törés óta. – Azt jól tettétek, kell beszélgetni, kell bizony. Nyomás átöltözni, Királylány, addig leszedjük a kocsidat a trélerről. Szót fogadtam, elindultam az öltözőkhöz. Húztam magam után a kis batyumat, és végre úgy éreztem: igen, ez az, ami nekem kell! Büszkén vettem magamra a versenyruhát, legalább úgy, mintha már féltucatnyi világbajnoki címet szereztem volna benne. De az szóljon meg ezért, aki a helyemben nem élvezte volna a szituációt. Visszafelé andalogtam a bokszokhoz, néhány lépés után észrevettem, hogy túlságosan

mélyre húztam le az overall cipzárját, annyira, hogy kilátszott a bugyim. A tűzálló aláruhát ugyanis kihagytam, nem akartam egy testhez álló szaunában körözgetni. Megálltam, hogy feljebb húzzam, de legnagyobb szerencsémre a cipzár bekapta az anyagot, így komolyabb beavatkozást sürgetett a művelet. Annyira lefoglalt a harc, nem vettem észre, hogy pont a parkolóban állok. Csak arra eszméltem, hogy pár centire a lábamtól parkol le egy kocsi, fülsiketítő dudálással, valamint egy felháborodott, „nem tudnád arrébb csinosítani magad?!” felkiáltással kísérve. Roland volt az, az én „drága” csapattársam, az ablakon kikönyökölve ordított nekem, mint egy kocsis. A napszemüvege jótékonyan takarta a szemét, de gyanítom, mindketten jobban jártunk így, mert határozottan éreztem, hogy perzselt a tekintete. – Hogy te mekkora paraszt vagy! – önkéntelenül is kijött belőlem, nem tudtam, nem is akartam uralkodni magamon, menjen már a francba a hülye stílusával. Különben is, mit keres kint, senki nem hívta, nekem meg aztán egyáltalán nem hiányzott. Kissé feldúltan folytattam az utam, melynek végén Márió várt a bomba hírrel. – Nekem most el kell mennem, de megkértem a Rolandot, hogy kicsit foglalkozzon veled. – Óriási. Parádés, mondhatnám. – Miért, mi a baj? – Ja, semmi, semmi. De a Márk nem tud segíteni? Nem akarom a Roland idejét rabolni. – Nem rabolod senkinek az idejét. Egy csapat vagyunk, ez munka, nem szívesség bárkinek a részéről. Márknak örülök, hogy itt van, ő más dolgokra tud majd figyelni, mint Roland. Hallgass mindkettőjükre, és ne felejtsd el azt, amit az elején

kértem: élvezd. Mangó is itt marad, ha bármi rumli lenne, fordulj csak hozzá nyugodtan, rendben? Készen vannak a fotóid, láttad őket? Bomba csaj vagy rajtuk. – Jaj, Márió, hagyjuk már. Tudom, mit gondolsz rólam, meg a bombacsajságomról, nem kell ez. Nekem nem. – De komolyan, nagyon jól nézel ki, jó fotók. Viszem is őket a molinóshoz, lesz belőled bokszfal, pofásan kell kinéznünk az első versenyre. – Remek. Roland közben dühösen lecsapta a kocsija csomagtartóját, messziről láttam, hogy pont annyira örül a közös munkának velem, mint én. Kezében hozta fekete-ezüst bukósisakját, a fekete kesztyűjét, kissé ó-lábait határozottan tette egymás után. Válla fölött jobbra nézett, a teraszok fölött pont a pályára lehet látni, figyelte a köröző kis játék autókat. Szabad kezével feltolta az orrnyergére csúszott napszemüveget, megharapta az alsó ajkát, megállt egy pillanatra, majd újra előrefordult, és folytatta útját. Pár lépésnyit nézte a földet, a lábait, aztán felemelte a fejét, de nem láttam, hogy engem nézett-e. Gyűlöltem és gyűlölöm. Egy nagyképű, gőgös kis pöcsfej, aki tényleg kurva jó autóversenyző, de ennyi az összes érdeme, emberileg egy nagy nulla. Tényleg soha nem szóltam be neki, egyszerűen nem értem, miért ilyen paraszt velem a kezdetektől fogva, de elhatároztam, hogy én sem fogok semmilyen kedvességet magamra erőltetni, ha róla van szó. Mikor megláttam a kezében a bukót meg a kesztyűt, akkor kicsit azért elbizonytalanodtam, hogy fogunk mi egy autóba ülni, együtt dolgozni, egyszerűen halovány hitem nem volt azzal kapcsolatban, hogy ebből a mi közös munkánkból bármi jó kisülhet. Néróval, aki a világ legkedvesebb, legsimulékonyabb

embere, tök problémamentes volt a törés előtti néhány gyakorlás, s akármennyire is figyeltünk egymásra, mégis péppé zúztuk a kocsit, akkor ezzel a kis nyikhajjal mi lesz?! Féltem, határozottan fostam attól, hogy nekem egy autóba kell ülnöm a pukkanccsal. Nem akartam már hadakozni a sorssal, súlytalan testtel adtam át magam annak, ami rám várt. Essünk túl rajta – gondoltam, jöjjön a túlélhetetlen, minél hamarabb, annál jobb. Márk és Roland összecsapták a kezüket, egymáséiba akasztották ujjperceiket, miközben behajlították karjukat, olyan Miami Vice-osan. Egy másodpercre akkor átvillant az agyamon, hogy páran azért irigyelhetnek, mert akárhogy is, két igencsak szemrevaló autóversenyző gondjaira lettem bízva. Összedugták a fejüket, én meg, mint egy frissen felvételizett diák, vártam az eredményt. Márk szerencsére érzékelte, hogy nem lettünk egymás szíve csücskei Rolanddal, kimondatlanul is magára vállalta a kommunikátor szerepét. Odalépett hozzám, ismertette a haditervet. – Mész néhány kört egyedül, és ha már bemelegedtek a gumik, elkezdünk mérni. Hagyunk egy kicsit, hogy felvedd a ritmust, figyelünk kívülről, aztán kihívunk majd rádión, mész pár kört a Rolival, utána egyedül, aztán meg velem, majd megint egyedül. Készülj fel rá, hogy valószínűleg más-más dolgokat fogunk mondani, azokat be kell illesztened a saját határaid közé, hogy kialakuljon a stílusod. Ha fáradsz, kókadsz, nem tudsz koncentrálni, gyere ki inni, pihenni kicsit, rendben? Mangó, mérjél gumit, légyszi! Mangó jött, mért, jegyzetelt, kiengedett, én pedig végre mehettem. Szépen, fokozatosan vettem fel a versenytempót. A többiek lassacskán elhagyták a pályát, ők pont elfáradtak

addigra, mire én kezdeni tudtam, ami egyáltalán nem volt baj, mert tiszta köröket mehettem. Első kanyar, százas táblánál fék, kerékvetőhöz behúz, onnan kigyorsít, át a másik oldalra, a rázókövön nem mozdítja a kormányt, vissza szépen jobbra; kettes kanyar előtt fék valahol a bírói poszt után, szépen be a belső ívre, a bódétól már mehet a teli gáz… és így tovább. Annyira kell koncentrálni, hogy totálisan kikapcsolok, imádom. Nem gondolok focistára, rádióra, egyedüllétre, Szaffira, senkire és semmire, csak a pályára figyelek. Amennyire ellazít, annyira le is szív, főleg engem, a csapnivaló állóképességemmel. Minden a terv szerint haladt, egyszer mentem csak ki inni, aztán folytattam a körözést, szépen farigcsáltam le az időmet, már 2.22 környékén jártam, addig 24 alá nem sikerült mennem. De még így is messze vagyok a többiekétől, a legjobb 16 körül van, szóval, jaaaaj, de sok meló még. 22 elejét mentem, mikor beült mellém a Roland. Próbáltam a lehető leglátványosabban levegőnek nézni. Amíg Mangó bekapcsolta az övét a jobb egyen, addig én Márkkal csevegtem a lehúzott ablakon keresztül. – Nem akarsz kiszállni, pihenni kicsit? – kérdezte. – Nem, kösz, toljuk, jól vagyok. Márió elment? – Aha, megnézte néhány körödet, aztán elhúzott, de előtte elmondta hozzád a használati utasítást – hozzá cirmoszöld szemével cinkosan kacsintott. Addig nem is vizslattam meg őt alaposabban. De amíg Rolandot bepasszírozták a kagylóülésbe, majd Mangó megint guminyomást mért, volt időm jól megnézni őt. Brad Pittre emlékeztető, de az övénél valamivel szögletesebb arcát dús, rövid, szőkés tincsek keretezték. Zöld szemmel figyelte ő is a világot, mint sokan körülöttem, ettől viszont pont nem került

hozzám közelebb, továbbra is idegenkedtem mindenkitől, akinek nem barna a szeme. Napbarnított arcán jól mutatott a világosbarna borosta. Látszik, hogy sokat foglalkozik a testével, szépen, szálkásan feszülnek az izmai. Jó pasi, na. És ráadásul velem még indokolatlanul – legalábbis annak tűnően – figyelmes, sőt már-már kedves volt. Sokan nem értették, mit bírok benne, ha szóba került egy társaságban, mindenki meglepődött a vele kapcsolatos pozitív véleményemen. Mufurcnak és magának valónak gondolták őt, megspékelve a nagyképűséggel. Utóbbi inkább volt magabiztosság, de már többször megtapasztaltam, hogy az emberek ezt hajlamosak összemosni. Bírtam a Márkot, Roland viszont kifejezetten idegesített. Egyszerűen a falnak tudtam menni tőle, ehhez képest ott ült mellettem, egy cirka tizenkét légköbméteres kisautóban. Pár másodperc alatt eldöntöttem, hogy akkor is végigcsinálom, ha beledöglök, nem leszek bunkó, nem leszek hisztis, tök normális leszek. Közben ő is végiggondolhatta a dolgot, mert pontosan abban a pillanatban szólalt meg, amikor én nyugtáztam elhatározásomat. – Nah. Kimegyünk, mész pár kört, nem szólok, csak figyelek. Csináld úgy, ahogy szoktad, amikor pedig jelzek, akkor megyünk a bokszba.

Már majdnem jó fejnek tűnt, mikor egy olyan mondattal, olyan lekezelő hangnemben zárta a mondandóját, amitől pillanatok alatt felment bennem a pumpa. – Képes vagy rá, Vanda? Ezt egyszerűen nem értettem, miért kellett. Bármennyire is szerettem volna önuralmat erőltetni magamra, nem ment.

Kikapcsoltam az övemet, kinyitottam az ajtót, és kimásztam a kocsiból. Dühöngve, feldúltan, mérges kis pulykaként robogtam be a bokszba, földhöz vágtam a kesztyűmet, pont leszartam, hogy mindenki engem néz. Próbáltam levenni a bukómat, de egyszerűen képtelen voltam kiszabadítani magam belőle, Mangó sietett oda, nem kérdezett semmit, csak segített levenni azt a szart a fejemről. Csuromvíz voltam, lángolt az arcom a kipirultságtól, magamba öntöttem úgy másfél liter vizet, majd leültem a teraszos részen a betonfal tövébe. Finoman felmelegedett az aszfalt, miközben a nap az arcomat sütötte, éreztem, hogy száradok. A nyitott bokszajtón keresztül átláttam a bokszutcába, Roland addigra szállt ki a kocsiból, miközben Márk indult oda hozzám. Széttárta a karjait, fejével kérdőn bökött felém. – Mi van? Mi történt? – Semmi. De nem vagyok hajlandó ezzel a paraszttal egy autóba ülni. – Mit mondott? – „Képes vagy rá, Vanda?” – utánoztam az ironikusságát túljátszott kényeskedéssel. – Hát tudod, kit nézzen idiótának. Rendben van, igen, egyszer összetörtem a kocsit, ha jól tudom, ez a tapasztalt autóversenyzőkkel is megtörténik. Akkor meg?! Most már életem végéig nyomoréknak fognak tartani, főleg a saját csapattársaim?! Így ne várja el tőlem senki, hogy jól érezzem magam ebben az egészben. Máriónak is megmondom, én ezt így nem csinálom. Veled meg a Néróval tök szívesen dolgozom, de engem ez a kis majom legyen szíves messziről elkerülni. Mi a francot képzel magáról?! De komolyan… Márk cigivel kínált, jól elfogadtam. Addigra közeledett a Roland is, úgy vigyorgott mindenkire, aki csak szembejött

vele, mintha észre sem vette volna, hogy néhány perce mekkorát rúgott belém. Szarkasztikus nyugodtsággal bökte oda nekem a kérdést: – Na, mi van, nem megyünk? Mégsem vagy képes rá, Vanda? – mintha halovány, cinikus mosoly játszott volna a szája sarkában.

Feltoltam a napszemüveget a szememről a homlokomra, hunyorgó, gyilkos tekintettel néztem a szemébe, őszinte utálattal szólaltam meg. – Nyald ki a seggem, te ősbunkó. Remélem, ha legközelebb a második körben a sóderágyba rongyolsz, lesz majd, aki megkérdezi, hogy képes vagy-e rá. Faszparaszt. Látványosan félrefordítottam a fejem, nagyot slukkoltam a cigibe, visszatettem a napszemüveget a helyére, majd még egy mondattal megtiszteltem autóversenyző őnagyságát. – Képes lennél arrébb állni? Kitakarod a napot a hatalmas arcoddal. Seggfej. Erre már nem mondott semmit, bement a cuccáért a bokszba, bedobta a kesztyűjét a bukójába, aztán a bukót a csomagtartóba, majd köszönés nélkül elhajtott. Márk és Mangó két oldalról közrefogott, lecsüccsentek mellém a betonfal tövébe. Hagytak pár perc csöndet, majd Mangó megszólalt. – Szívd el, mosd meg kicsit az arcodat, fújd ki magad, aztán menj a Márkkal pár kört. Jövő héten már verseny, és nagyon le vagyunk maradva. Nem ledolgozhatatlan, de melózni kell. Lassan zár a bokszutca is, ki kell használnotok az időt, rendben?

Megnyugtató és őszinte volt a hangja. Azt éreztem, tényleg törődik velem, hogy neki tényleg fontos, hogy érzem magam. Márk közben megpaskolta a combomat, felállt, felhúzott, és együtt indultunk el. Mindent úgy csináltam, ahogy Mangó mondta. Jól éreztem magam a Márk mellett, előbb én vezettem, aztán ő, majd megint én, és sikerült végre 20 alá mennem! Nagyon boldog voltam, mert a törés környékén még elérhetetlennek tűnt ez az álomidő. Ráadásul fáradtan, kimerülten, félig-meddig idegesen produkáltam az egészet, úgyhogy végre elhittem, hogy ez tényleg tanulható. Nagyon köszöntem Márknak és Mangónak is a kedvességet, a türelmet. Már lement a nap, de a kis társaság nem mozdult, a kocsiknak támaszkodva sztorizgattunk a bokszutcában. Kellemes meleg volt, szinte már nyárias idő tombolt, nyoma sem volt szeszélyes áprilisnak. – Miért ilyen velem, sosem bántottam meg semmivel. – Szegeztem a kijelentésbe oltott kérdést a Rolandot nálam jobban ismerőknek. – Próbálj nem foglalkozni vele. A góréval majd megbeszéled, hogy a Márkkal jobban tudsz dolgozni, aztán probléma megoldva. Rolandnak úgyis beindult a szezon, a versenyei miatt nem lesz ideje veled foglalkozni, mi meg jól elleszünk így. Csak ne idegeskedj. Ha meg úgy alakul, úgyis magyarázatot kapsz majd mindenre. Nyugi-nyugi – Mangó megint megnyugtatott. Lelkemre kötötte, hogy öltözzem végre át és húzzak haza, mert reggel korán kelek. Szót fogadtam. Elfáradtam. Hazajöttem. Vegyesek az érzéseim még mindig. Egyrészt élveztem az autózást, sokat tanultam, gyorsultam, fejlődtem; jó volt a társaság is, leszámítva azt a kis közjátékot. Idegesített és

elszomorított egyszerre, hogy valaki így viselkedik velem. Aztán arra gondoltam, hogy biztosan én is tudok ilyen lenni azokkal, akik nem szimpatikusak. Úgyhogy lassacskán túllépek rajta. Márk üzent még a fészbukon, jó éjszakát kívánt, és kérte, hogy próbáljak meg aludni. A skodás is válaszolt, jó neki a jövő hét, mondjam meg, mikor és hol. Jó, majd holnap megmondom, most már nincs kedvem. A focista nem üzent. Nem bukkant fel. Bárcsak… ahh… mindegy. Jó éjt, Vanda.

Jipijééé, micsoda nap volt! Már tök versenylázban égek, meg minden, holnap szabadedzés, szombat-vasárnap az első két verseny, meg persze időmérő. Tök jó lesz! Ma felvonultunk a városban. A ringről indultunk konvojban, az összes csaj, szépen felvettük az overalljainkat, mindenki a nevére hímzettet természetesen, beültünk a névre festett autócskákba, és rendőri fel- és levezetéssel elindultunk a belvárosba. Annyira jó volt! Mindenki minket nézett, mutatós is volt mondjuk a tizenakárhány színes kis Lotus egymás mögött. A Hősök terén át az Andrássy úton mentünk végig, a Bajcsy-Zsilinszky útnál megfordítottak minket, majd vissza az Andrássy úton, a Hősök terén leparkoltunk. Volt néhány újságíró, érdeklődő néző, akiknek fogalmuk sem volt, mi ez az egész, de jöttek fotózkodni, aláírást kérni. A legviccesebbek a közös fényképet kérő külföldi turisták voltak, akik celebvadásznak tűntek, és a jelek szerint csak azért álltak össze velünk egy-egy fotóra, mert bíztak benne, hogy valami helyi ismertséget cserkésztek be. A színésznő és a műsorvezetőnő társam voltak a legnépszerűbbek, ami nem véletlen, őket mégiscsak jól ismerik

a tévéből. Kedves volt mindenki, megkedveltem az összes lányt, nem hiszem, hogy komolyabb problémám lesz bármelyikükkel is. Jókat nevettünk, élveztem nagyon. Páran azért hozzám is odajöttek azzal, hogy minden reggel tőlem hallgatják a híreket, és örülnek, hogy végre látnak is, és sok sikert, és mutassam meg mindenkinek, milyen a borsodi virtus, aranyosak voltak, nagyon jólesett. Feltöltött nagyon, még a Roland is csak legfeljebb háromszor jutott eszembe. Válaszoltam a skodásnak, jövő hét csütörtököt jelöltem ki randinappá, konstruktivitásomat hangsúlyozandó, a helyválasztást rábíztam. Kora este kis jógával vezettem le a felfordult napot, aztán dolgoztam, majd cigi-bor – szokásos az erkélyen, most még ezt befejezem, és fekszem is le, mert holnap adás után máris mennem kell szabadedzésre, és tényleg belevágok ebbe az autóversenyzésbe. Azért ez valahol vicces. Vicces lesz.

Aki már a Forma–1 rajtját is gyilkos pulzussal nézi végig a tévében, ismétlem: a tévében, nos, az garantáltan kisebb hátsó fali szívinfarktuson esik át, ha ő maga autóba – versenyautóba – ül, és azzal starthoz készülődik. Életem első versenyhétvégéje életem első versenyhétvégéje volt. Minden tekintetben, és még annál is inkább. Új közeg, új élethelyzet, új emberek, új helyszín, új kihívás, új problémák, új kudarcok, egyelőre visszafogott, de mindenképp új sikerek. Rengeteg ideg. Újabb és újabb leckék a türelemről, higgadtságról, nyugalomról. Fárasztó hétvége volt, felemás érzésekkel. A csapat nagy része kijött, hogy segítsen (vagy röhögjön rajtam, ezt még nem

tudtam eldönteni), mondjuk igaz, hogy nem én mentem egyedül. Magyar bajnoki hétvége volt, vagyis mindenféle osztályokban tartottak versenyeket, így indult tőlünk valaki a kis- vagy nagytúrában is, gondolom, ezért kellett az emelt létszám. Mangó, Levi és Áron lelkiismeretesen pofozgatták az autómat végig, néha meg engem is, mikor szükség volt rá. Imádtam a bokszutca hangulatát, ahogy egyre jobban benépesült. Voltak, akik konkrét tábort vertek – sátorral, grillsütővel, kempingasztallal, kisrádióval. Mások szerényen, tréleren kihozták a versenyautót, majd álldogáltak mellette; mi meg voltunk az átmenet a kamionnal és a szépen kikészített boksszal. A bokszfalon ott vigyorgott az óriásfotóm, nem mondom, hogy nem nyomasztott. De tény, hogy a sárga-zöld lotusos overall jól nézett ki a csapat fekete-kék-harsány sárga színkombinációja mellett. Pofás volt a garázsunk, na, ez a lényeg. Pénteken adás után siettem a pályára, volt valahányszor félórányi szabadedzés, szépen javulgatott az időm, de hát esélyem sem volt utolérni a többieket, akkora volt a lemaradásom. A törés óta talán kétszer tudtam gyakorolni, miközben egy vagy két teljes hét kiesett, ezalatt a többi lány csak pakolta a kilométereket az autókba. Az már hamar eldőlt bennem, hogy hacsak nem történik valami csoda, akkor a sereghajtók között fogok végezni, úgyhogy mivel ezen változtatni nem nagyon tudtam, igyekeztem beprogramozni azt, amit Márió mondott: élvezzem. A pénteki nappal nem is volt semmi gond, jó volt körözgetni, főleg jó volt igazából tét nélkül körözgetni. Nem nagyon volt kedvem hazajönni, sötétedésig megint kint maradtam, pedig össze tudtam volna esni a fáradtságtól. Végül megint Mangó zavart haza, mint úgy általában, aztán már itthon, az ágyban fekve elsuttogtam érte

egy imát, mert baromi jólesett végre a pihenés. Szombaton korán indult a nap, fél nyolc körül már a ringen voltam, mert kilenctől volt még egy bemelegítés, aztán fél tizenegytől időmérő, délután meg verseny. Váratlanul megjelent Néró, nagyon megörültem neki, igaz, már későn, a rajtrácsra felállás előtt köszönt be a kocsiba. Vele rádióztam a verseny alatt, mert Máriónak valami más elfoglaltsága volt. Kicsit rosszulesett, hogy életem első versenyén életem első – és valószínűleg utolsó – csapatfőnöke magamra hagy, de a fene nagy lojalitásom nem engedte, hogy komolyabban felmérgesítsem magam. Tök eseménytelen volt az egész első verseny, habár maga az érzés: a rajtrácson állni, gumikat melegíteni, motort bőgetni, kialvó lámpát figyelni azért bizsergető volt. Élveztem nagyon, a 10. helyről indultam, ott is értem be, kiszámítható, izgalommentes, mondhatni tök béna teljesítménnyel. Néró végig instruált, sokat segített azzal, hogy nem éreztem magam egyedül az autóban. Amikor látott kívülről, akkor mondta, hogy mit csináltam jól, le a kalappal előtte, mert folyamatosan biztatott, így egy pillanatra sem veszítettem el a lelkesedésemet. Kicsit sajnáltam, hogy anyáék nem látnak, de kint voltak Svájcban a tesóméknál. Vagyis én abban a hitben köröztem, hogy ők hegyek között, völgyek között, erre ahogy sétálok vissza az eredményhirdetés után a bokszunkhoz, egyszer csak megláttam anyát és apát. Akkorát sikítottam, hogy pár másodpercre elnémult az egész Hungaroring, a mogyoródi erdőkből riadtan rebbentek fel a madarak, mint egy Hitchcockfilmben. Iszonyatosan megörültem nekik, végre kicsit levettek a magány nyomta teherből a vállamon, hangyányit legalább úgy érezhettem, van valaki, aki örül az örömömnek. Na meg, bevallom, benne volt a nagy boldogságban a

megkönnyebbülés, mégiscsak végigcsináltam egy autóversenyt vagy mifenét. Komolyabb kajamennyiséggel most nem tudtak felpakolni, bezzeg, ha otthonról jöttek volna! Mindegy, örültem nekik nagyon. Beszélgettünk kicsit, bemutattam őket a csapattagoknak és fordítva, aztán útjukra engedtem őket, majd én is hazamentem. Elfáradtam, rohadtul kimerültem. És akkor még nem is tudtam, hogy mennyire rá kellett volna pihennem a vasárnapra! Amilyen nyugodt és eseménymentes volt a szombat, a verseny második napja annyi meglepetést tartogatott. És nem feltétlenül jó meglepetést. Olyan fekete volt az ég, a város, az ország, a világ vasárnap reggel, mintha az ítéletnap közeledett volna. Ömlött az eső. Az az igazi, tavaszi, nagy szemű, szúrós, kemény eső. Amivel kapcsolatban csak remélni tudjuk, hogy egyszer azért abbahagyja. Olyan durván szakadt, hogy legszívesebben visszabújtam volna az ágyba, az erkélyre kimenni sem volt kedvem, nemhogy versenyautóba ülni. Főleg hogy soha nem vezettem még vizes pályán. Klassz. A saját kocsimban még csak-csak élveztem az esős utat, de a pályához közeledve egyre kisebb lett a gyomrom az idegtől. Az esős ívek teljesen mások, mint a szárazak, és – milyen parádés – nekem ezt még soha nem volt alkalmam gyakorolni. No para, legjobb a versenyen kipróbálni. Igyekeztem leplezni a feszültségemet, de Mangó már annyira kiismert, hogy a legapróbb rezdülésemből is látta, ha valami nem oké. Adott nekem egy kis reggelit, majd megnyugtatott, hogy Márió nemsokára kint lesz, át tudjuk beszélni az íveket. Remek. Bementem addig a kamionba, próbáltam egy kis zenével lenyugtatni magam, de nem ment, egyrészt hideg is volt, másrészt éreztem, ahogy lassacskán eluralkodik rajtam a félelem. Nem sokat tudtam az autó-motor sport lélektanáról, de

azt azért sikerült addigra magamba szívnom, hogy a félelem nem jó. Ebben a műfajban nagyon nem jó. Korlátol, visszafog, túl óvatossá tesz. Annak meg mi értelme a versenypályán?! És a félelemmel az a baj, hogy az van, ha kell, ha nem; csak úgy, egy gombnyomásra nem lehet megszabadulni tőle. Még a profi lélekgyógyászok által tanácsolt módszerrel sem: nem, a félelem nem múlik el akkor sem, ha szembenézek félelmem tárgyával. A félelem egyszerűen bennem van, mohón felemészt. Egy nehéz naptól a rádióban, a magánytól, egy rossz randitól, egy vitától anyáékkal, vagy épp most, az esős ívektől. A félelem létezik, örökké, csak épp mindig más apropó hívja elő. Márió érkezéséig próbáltam azért hasznosan eltölteni az időt, mert – félelem ide, vagy oda – azzal nem mozdulok sehová, ha a fogaimat kocogtatva imádkozom a napsütésért. Átbattyogtam a – talán mondhatom így – mezőnybéli egyetlen barátnőmhöz, akinek történetesen a legnagyobb rutinja volt köztünk. Barbi elmagyarázta nekem a pályarajzon a körülbelüli íveket, plusz felajánlotta, hogy megvár; amikor nyit a bokszutca, menjek utána, és nagyjából megmutatja majd a valóságban is, hol kellene mennem a vizes aszfalton. Ettől kicsit megnyugodtam, úgyhogy visszabandukoltam a főhadiszállásunkra, közben majdnem előadtam egymagam az Ének az esőbent. A fiúk a bokszban karba font kézzel nézték a monitorokon a Suzukik versenyét, kicsit belepillantottam én is, aztán hajszál híján meghaltam szívrohamban. Roland jelent meg ugyanis, hívatlanul. A botrányos közös „gyakorlásunk” után ugyanis egyértelművé tettem Máriónak, hogy képtelenek vagyunk együtt dolgozni, és mindenkinek jobb, ha nem ereszt össze minket. Akkor – úgy tűnt – megértette a problémámat, még meg is erősített azzal, hogy „hát igen, Rolandot nem könnyű

kezelni”. Úgy voltam vele, hogy ezt elintéztük, nem kell többé a kis rigó jancsival szenvednem, erre odajön. Belerondítani az ÉN hétvégémbe! Képtelen voltam türtőztetni magam, rosszabbik énem flegma stílusával böktem oda neki a lehető leglekezelőbb hangnemben: – Te mit keresel itt?! – Szia, Vanda. Sziasztok! – Hallod, minek jöttél ide? – Hogy elmondjam az esős íveket, meg hogy rádiózzak veled. Vagy ezt is meg tudod oldani egyedül? Mintha két hülye óvodás vitatkozott volna egymással, leszámítva az egymásnak tetszünk dolgot, mert én bizony utálaton kívül a világon semmi mást nem éreztem iránta, s ahogy tapasztaltam, ez igenis kölcsönös volt. A kérdésével viszont sajnos sarokba szorított, nem nagyon volt a közelben senki, aki épkézláb segítséget nyújthatott volna, és hát igen, makacs tény, hogy szerettem volna épségben, egyben lévő autóval befejezni a versenyt. Nem volt sok időm, hogy kitaláljam a frappáns, vandás választ, de szerencsére gyorsan meg is lett. – Nem, nem tudom megoldani egyedül, mert közel sem vagyok olyan menő, mint te. De ha nem tudsz visszavenni a bunkó stílusodból, akkor tőlem aztán el is mehetsz, így is elég ideges vagyok, nem kellesz hozzá még te is. Őszinte voltam és emocionális, ebbe aztán nem tudott belekötni egy ilyen Roland. Hallgatólagosan visszavonulót fújtunk mindketten, leültünk az egyik asztalhoz, Roland elővette a pályarajzot és egy tollat, és higgadtan, mindenféle fölényeskedés nélkül magyarázni kezdett. Nagyjából ugyanazt mutatta, amit Barbi, úgyhogy – főleg így, megerősítve – már

valamivel könnyebb volt összeraknom magamban egy jó kört. Figyeltem, bólogattam, kérdeztem, miközben egyre inkább úgy éreztem, hogy én ezt rohadtul nem akarom. Legyen már délután, legyünk már túl az egészen, fussak be utolsó helyen, az sem érdekel, csak múljon már el ez a feszültség a gyomromból, az agyamból, a lelkemből. Átbeszéltünk mindent még egyszer, aztán még egyszer, majd elmondtam én is, mint egy vizsgafeleletet, és jöhetett a mehet. Bekászálódtam a kocsiba, Roland rádiózott, ahogy megbeszéltük, Márió még mindig nem ért ki, Nérónak is volt más dolga. Még mindig zúdult le az eső, picit sem csillapodott, a szívem dobogása meg lassan felvette az ablaktörlő ritmusát. Roland a bokszutca kijáratához állított, hogy elsőként mehessek ki, mert így lesz időm két körre a rajt előtt. Így is volt, begyakoroltam szépen, amit lehetett, és elfoglaltam a helyem a már béreltnek tekinthető 10. rajtkockában. Egész szépen tartottam a többieket az elején, az egyik lányt meg is tudtam előzni, de – mint később kiderült – nem azért, mert marha jó voltam, hanem mert valami műszaki hibája akadt. Addig viszont, verseny közben, belülről legalább adott egy kis önbizalmat, megy ez, gondoltam, jó lesz ez. Váratlanul viszont megérkezett a nyakamba egy autó, Roland végig mondta a fülemre, hogy ne nézzek a tükörbe, csak fussam a saját ritmusomat, ne érdekeljen, mi van mögöttem, ne akarjak figyelni rá, majd ő figyel előre. Két-három körön keresztül voltam képes így vezetni, aztán egyszer csak, a Mansell után rámentem egy vízátfolyásra, és kegyetlenül a gumifalba csapódtam. Állt a kis autó a füvön, szemben a menetiránnyal, én meg ültem bent, mint akinek nincs jobb dolga. Fogalmam sem volt, most mi következik, mi fog történni, vizionáltam a

Forma–1-es futamokról ismert darus kocsit, de rohadtul nem jött értem senki. Akkor eszembe jutott, hogy talán mégsem tört ripityára az autó, mi lenne, ha talán megpróbálnám beindítani. A szőke nő, ugye. És lám-lám! Működött! Kimásztam a gumiból, próbáltam beérni a többieket, de akkora volt már a hátrányom, hogy hajszálon múlt a lekörözésem. Roland közben megállás nélkül kérdezgette, hogy jól vagyok-e, rendben vagyok-e, mi történt. A magas vérnyomástól fejhangúvá vált a hangom, úgy rikácsoltam el neki a pördülést, mire tényleg megnyugtató „nincs semmi baj, nyugodj meg” volt a válasz. Akárhogy is, de ezt jól csinálta. Végül kilencedikként értem célba. A parc fermében maradt az autó, én visszamentem a fiúkhoz, megköszöntem nekik a hétvégét, a Rolandnak külön nem, átöltöztem, és hazahúztam. Tök őszintén mondom, sokkal többet vártam magamtól. Azt gondoltam, azt hittem, váratlanul megcsillan majd páratlan tehetségem, kiderül, hogy egy csiszolatlan Schumacher vagyok, de nem így lett. A többiek, a csapattagok szemében is láttam a szánalmat és a sajnálkozást, ugyanakkor valamifajta megértést is, hiszen mégiscsak amatőr vagyok, és kurva keveset gyakoroltam. Hát így zárult életem első autóversenye. Azért volt benne siker is, már ha a saját magam és félelmeim legyőzése annak tekinthető. Meg tökre tudtam uralkodni magamon, amikor Rolandot megláttam, plusz nem estem igazán pánikba az esőtől sem. A nyugi-nyugi életszemléletből máris ragadt rám valamennyi. Ennek azért örülök. Este Márió még felhívott, el kellett mesélnem neki mindent. Nagyon érdekelte, hogy Rolanddal hogyan ment végül a dolog. Elnézést kért, de – azt mondta – nem volt senki más, aki segíteni tudott volna nekem, és nem akart egyedül hagyni.

Elnéztem. Végül is minden rendben ment. Van egy olyan érzésem, hogy össze akar minket boronálni, amit nagyon nem szeretnék. Leilának és Kingának is el kellett mesélnem mindent, megígérték, hogy a legközelebbi versenyemen már ott lesznek. És büszkék rám, akárhányadik vagyok is. Basszus, holnap megint korán kell kelnem, pedig olyan jó lenne most egy hatalmasat aludni, egész nap lustálkodni… Már szerda van, és nekem semmihez sincs kedvem. Nem találom a helyem a hétköznapokban. Bármennyire is imádom a munkámat, akármilyen boldog vagyok is a rádióban, ez az autóversenyzés most alaposan megmérgezett. Az a rengeteg új élmény, a rengeteg új, kedves ember, a szokatlan közeg, ami kiszakított az eddigi unalomból, jaj, annyira szeretem. Az adrenalindózisról nem is beszélve. Egyszerűen csak jó ott lenni. Még úgy is, hogy a rajt előtti pillanatokban el tudnék ájulni az izgatottságtól. Nem jutnak eszembe a gondok, nem érdekel, hogy egyedül élek, még az is csak egy kicsit bosszant, hogy überbéna vagyok; semmi sem tud felidegesíteni. Megszűnik minden, ami nem az autóversenyzéssel kapcsolatos. Nincs rádió, nincsenek viták, nincs feszültség, nincsenek kérdések. Az autóversenyzés az, ami igazán segít megélni a pillanatot: ott aztán tényleg nem lehet sem egy másodperccel előre, sem visszafelé gondolkodni. Az adott kanyarra, az adott egyenesre, az adott féktávra kell maximálisan koncentrálni. Aki nem így csinálja, az azonnal ront. Az egész közeg teljesen új, minden arc ismeretlen, és közben minden arc kedves. Sokan vannak, akik tudják, ki vagyok, miközben nekem fogalmam sincs róla, hogy ők kik. De odajönnek, kedvesen megkérdezik, milyen volt a szabadedzés, meglapogatnak, hogy ügyes vagyok. A dicséretük még akkor is jólesik, ha messziről bűzlik

róla, hogy hazugság. Valamiért a szívükbe zártak – elég hamar, már az első hétvégén –, és én is a szívembe zártam őket. Csoda, hogy imádom minden percét az ottlétnek?! Nem az üres lakás bambán néma falai bámulnak rám, nem kell azon gondolkodnom, hogy vajon mi szerethetetlen van bennem, mert egy olyan helyen vagyok, ahol az emberek egyszerűen kedvelnek. Pedig őszinte vagyok velük, nekik. Nem játszom meg magam, nem kapnak ál-Vandát, csakis az igazit. És tetszik nekik. Ilyen élmények után szinte lehetetlen visszarázódni az addigi életembe. Képtelen vagyok nem a hétvégére gondolni, mint egy szenvedélybeteg, úgy várom a következő alkalmat, amikor megint ebben a miliőben lehetek. Addig viszont – a WTCC magyarországi hétvégéjéig – még majdnem egy hónap hátravan, de legalább már május lesz, az meg már majdnem nyár, habár nem vagyok oda túlságosan a meleg évszakért. Igazi nagyágyúk között leszünk betétfutam. Jó, ezt, mondjuk, most úgy írom, mintha egészen mostanáig lett volna bármi fogalmam róla, mit takar ez a négy betű. De mostanra teljesen képbe jöttem a túraautó-világbajnoksággal kapcsolatban, szóval igenis, joggal várom. Remélem, hogy lesz bőven gyakorlás.

Holnap találkoznom kell a skodás Tamással. Annyira nincs kedvem hozzá! Mi a francnak kellett belemennem, most már tényleg ciki lenne lemondani a vacsorát, pedig tényleg a hátam közepére kívánom az egészet. Fáradt is vagyok, szívesebben mennék inkább a ringre, azt sem tudom, mit vegyek fel, meg persze azt sem, hogy egyáltalán mit várok ettől a találkozástól. Amilyen magas a lúzerfaktorom, biztos vagyok benne, hogy

megint egy idiótával több lesz a környezetemben, bármennyire is szeretném tudat alatt azt hinni, hogy majd ő lesz az, aki feleségül vesz, és gyerekek tucatjait nemzi nekem. Az vigasztal csak egyedül, hogy pénteken megyünk a borfesztiválra néhány csajjal a mezőnyből, az legalább szórakoztató lesz. És garantáltan nem lehet a vége csalódás.

Amennyire nem volt kedvem találkozni ezzel az arrogánsnak tűnő, nyomulós, levakarhatatlan kis skodás fiú­val, végül annyira meglepően jól sikeredett ez a randiféle. Előtte azért a biztonság kedvéért kimentem a ringre, futottam pár kört, nem volt rossz, de igazán jó sem, úgyhogy úgy két óra után haza is jöttem. Még volt időm aludni egy picit, szóval tényleg kipihenten kezdtem neki a készülődésnek. Közben újra és újra megkérdeztem magamtól, kell-e ez nekem, minek hitetem el magammal megint néhány órára, hogy ebből talán lehet valami. Aztán lenyugodtam azzal, hogy egy randi még nem a világ, és ha nem akarom, úgysem látom többé. Plusz lehet belőle mazsolakategória későbbi használatra, vagyis tulajdonképpen csak ezt az esti egy-két órát kockáztatom, mást, többet és komolyabbat semmiképp. Farmert, világosbarna, V kivágású hosszú ujjú felsőt és egy könnyű fekete blézert vettem föl. Visszavonhatatlanul és végérvényesen megérkezett a tavasz, ami idén szokatlanul jó érzéssel tölt el. Valahogy érzem, hogy ez az évem piszok jó lesz, még akkor is, ha a majom focista majdnem teljesen elszúrta az elejét. Vagyis hát… Azért mégsem annyira csak ő a hibás, volt nekem is benne részem alaposan. Mindegy is. A lényeg, hogy – úgy érzem – végre túlléptem rajta, fájt, kis híján megölt, de

tanultam belőle, és erősebb lettem. És már-már betegesen gyanakvó, de ez nem meglepő, egyfajta mániákusság mindig is volt a személyiségemben, most csak felerősödött. Nem is baj ez, pajzsot emelek a szívem köré, dolgozzon csak meg vele, aki át akar jutni rajta! Ezen agyaltam szempillafestés közben, tök időben elkészültem, a késés soha nem volt jellemző rám. A Ráday utcában találkoztunk, zsongott a belváros a boldog emberektől, akik úgy örültek a jó időnek, mint kisiskolás a nyári szünetnek. Szerelmes párok, baráti társaságok, családok, ismerősök; magyarok és külföldiek töltötték a csodaszép tavaszi estét a teraszokon. Volt, aki puha plédbe bugyolálta magát, más hagyta, hogy a pólóból kilógó karjain érezze az alkonyatot. Besétáltam a megbeszélt hely megbeszélt teraszára, a srác már ott volt. Képtelen vagyok Tamásként gondolni rá, nekem már akkor is skodás fiú marad, ha időközben észrevétlenül a férjemmé válik. Az esküvői meghívónkban is az áll majd: a Skodás Srác és Végvári Vanda egymásra találtak. Egy szavunk nem lehet, szépen alliterál a szerelmünk. Meglepően hamar feloldódtunk, megkérdeztem, rendezte-e már a biztosító a kárát, ő megkérdezte, az én biztosításom emelkedett-e a történtek miatt, aztán elszürcsöltük a limonádénkat. Mesélt kicsit magáról, harmincnégy éves, valami számítástechnikai cégnél csinál valamit, képtelen voltam felfogni, hogy pontosan mit, de nagyon értelmesen néztem, nehogy gyanút fogjon. Pesti fiú, és nagyon utálja a vidéket, az ő komfortérzetéhez elengedhetetlen a fővárosi forgatag. Ehhez képest bő lére eresztettem neki a beszámolót a borsodi gyerekkoromról, ha már ilyen kis sznob majom, akkor szenvedje végig a sztorijaimat. Meglepően érdeklődőnek tűnt, a végére még kíváncsi is lett a térségre, azt mondta, olyan

színesen mesélek, hogy annak hatására talán még „revideálja az álláspontját”. Addig a pontig még majdnem megnyerőnek tartottam, a hülye vidékfóbiájával együtt, de ez a műmájer beszólás annyira elvette a kedvemet, hogy abban a pillanatban hirtelen indulnom kellett. Haza akart hozni, de két kocsival nehézkes lett volna, úgyhogy megköszöntem a kedvességét és eljöttem. Akárhogy alakult is az este, vegyes érzésekkel léptem be a lakásba, ami haladás, mert igazán könnyen eluralkodhatott volna rajtam a szimpla utálat és undor – ahogy már annyiszor megtörtént, de most mégsem. Van valami vonzó ebben a fiúban, de már semmi kedvem agyalni rajta, hogy mi lehet az. Inkább összedobom gyorsan a híreket és lefekszem, annak több értelmét látom. Azért még küldött egy jól érezte magát üzenetet és jó éjszakát is kívánt. Én még szép álmokat is – magamnak.

Soha többé nem vagyok hajlandó semmiféle alkoholt fogyasztani. Tudom, hogy minden nagyobb berúgás után ezt mondja az ember, de ez most nagyon igaz, nagyon komoly és nagyon eltökélt kijelentés. Másfél napja alig bírok magamhoz térni: már vasárnap délután van, de én még mindig a péntek estét nyögöm. Mert az a hülye borfesztivál, a sok borral, meg a pálinkával, ami valahogyan, valahonnan előkerült! Broooáááff. Pfuj. Már a gondolatától is összerándul a gyomrom. Igazából csak homályosan és csak összevissza emlékszem az éjszakára, bár, mondjuk, az eleje még viszonylag tiszta. Elmentem a színésznő versenytársamért, utána még felugrottunk hozzám, elkészültem én is, taxiba vágtuk magunkat, és bevettük a Várat. A bejáratnál összefutottunk még néhány csajjal, majd egyszer csak, mint egy üstökös, váratlanul – és fénycsóva helyett

parfümfelhőt maga után húzva – megjelent a Márk is. Először nem értettem, mit keres ott, aztán gyorsan összeraktam a képletet, mert kiderült, hogy együtt pörög az egyik versenyző csaj tesójával, valami Évivel. Nem nagyon ismertem a csajt, párszor láttam már a gyakorlásokon, kétségtelenül csodaszép, de még így is meglepett a dolog, mert a Márk ezt nekem soha nem említette. Picit átverve éreztem magam, és – úgysem tudja meg senki, úgyhogy leírom – még valamiféle féltékenység is belekúszott a sejtjeimbe. Végtére is, ő az én Márkom, ő velem foglalkozik kedvesen, ő az én lelkemet pátyolgatja. Igaz, hogy soha nem flörtöltünk egymással, még csak nem is utaltunk semmiféle vonzódásra egymás iránt, akkor is sértett és megbántott lettem. Akadt hát indok a gyors és mértéktelen ivásra, főleg, hogy a színésznő barátnőm fénysebességgel szerezte egymás után a borral töltött poharakat, majd egyszer csak egy üveg pálinkával a kezében jelent meg. Kapta valamelyik standnál, vagy vette, vagy valami ismerőse hozta, fogalmam sincs, tényleg nem emlékszem, mert olyan gyorsan felpattintottuk, hogy kettőt pislogtam, és már nyeltem is a felest. Még szaporább lett a kezem, mikor megláttam, ahogy a Márk olyan igazán filmbe illően – mint John Travolta a Grease-ben –, nagy terpeszben megállt a barátnőjével szemben, mindkét kezével a haja alá nyúlt, és ellentmondást nem tűrően megcsókolta. Szenvedélyes volt a csókjuk, még nézőként is beleborzongtam. Onnantól kezdve valahogy a többiek is belehúztak az ivásba, annyira, hogy kisvártatva vállalhatatlanul viselkedtünk. Márk és a spanjai is vevők voltak a hülyeségre, sült kolbászt adtunk körbe, sült krumplit vettünk el az egyik standról; volt, aki a földre esett tócsnit kapta fel, majd alapos tisztogatás után úgy falatozta, mintha most vették volna ki a

kemencéből. Akár gázsit és kérhettünk volna a szervezőktől, mert egy bizonyos idő elteltével többen nézték a mi kis spontán előadásunkat, mint a fellépőket a színpadon. Ahogy nőtt a szervezetemben az alkohol koncentrációja, úgy kezdtem egyre elfogadóbb lenni a szemem előtt zajló románccal. Beletörődősre ittam magam, így egy idő után már nem érdekelt, hogy Márk kivel van. Végre kezdtem magam jól érezni; aztán hirtelen megbizonyosodtam róla, hogy nekem felszabadult, igazán felhőtlen órák már nem járnak – feltűnt ugyanis Márió. Annyira még magamnál voltam, hogy félni kezdjek: nehogy részegen tök őszinte legyek vele, és a pofájába vágjam, hogy mégiscsak egy surmó. A megjegyzése miatt, amit a külsőmre tett. Jópofiskodott mindenkivel, adta az olasz dzsigolót, én meg hirtelen arra gondoltam, mi lenne, ha lehánynám. Elég jól elmosolyogtam magamban a gondolaton, láttam magam előtt, ahogy felhívom a figyelmét, mintha mondani szeretnék valamit, majd minden magyarázatot nélkülözve egyszerűen ráküldöm a rókát a jól szabott olasz öltönyére. Aztán inkább nem is szóltam hozzá, egyszerűen levegőnek néztem. Ekkor a társaságból egyszer csak kitalálta valaki, hogy menjünk át a Symbolba. Remek, más sem hiányzik nekem, csak egy félvárosnyi zötykölődés, na, annak aztán tutira csúnya vége lesz. Könyörögtem a színésznőnek, a Márknak, a lányoknak, hogy engem ne vigyenek, hagyjanak ott, majd hazasétálok, mert ha én most kocsiba ülök, akkor onnan többé nem szállok ki. Ezért nem szerettem „idegenekkel” inni, vagyis olyanokkal, akik nem tudták, hol vannak a határaim; mert nem tudták, hol vannak a határaim. Bezzeg Leila és Kinga iszonyatosan vágták, melyik az a pont, amelyiken túl már egyetlen kortyot sem szabad innom,

legfeljebb vízből nyelhetek. Hiába merengtem drága barátnőimen, mert mire feleszméltem, már betuszkoltak egy taxiba. Nem akartam azt, ami utána következett, a hányingert és a rosszullétet, nem akartam hallani a többiek felhőtlen viháncolását, miközben én legszívesebben az ágyamból figyeltem volna, hogyan forog velem a pici lakásom. A térdemre támasztottam a könyökömet, arcomat a tenyerembe temettem, és imádkoztam, hogy akkor most én valahogyan kerüljek haza. Végre megálltunk, a színésznő kezébe martam, artikulálatlanul, de valahogy mégis érthetően súgtam a fülébe, hogy nagyon rosszul vagyok. Berobogtunk a szórakozóhelyre, egyenest a mosdóba, ahol határozottan és boldogan tettem magamévá az egyik fülkét. Mondtam a színésznőnek, menjen csak nyugodtan a dolgára, mert nekem most lesz egy jó háromnegyed órás elfoglaltságom, nem kell, hogy tartsa a fejem. Pár perc múlva visszajött egy üveg ásványvízzel, kérte, hogy igyam meg, majd megígérte, hogy fél óra múlva újra rám néz. Közben nem volt idő, nem volt tér, nem volt jelen, múlt, semmi nem volt, csak a testem a város legsznobabb szórakozóhelyének klotyójában, karom a WC-kagyló fehéren hideg porcelánja köré fonva, hajam valahol a vállamon, gondolataim a gyomromban, a méltóságom meg elgurult a darabokra hullott lelkem mellett, a szépen fugázott járólapokon. Szégyelltem magam, s abban a kiszolgáltatott, erőtlen, gyenge állapotomban hirtelen belém szúrt a felismerés, hogy nem is véletlen, hogy nem szeret senki. Próbáltam végignézni a kempingasztalként összecsuklott testemen, szánalommal kevert iróniát éreztem, s azt, nem csoda, hogy egy ilyen undorító, visszataszító lény senkinek nem kell. Megnyugvást is éreztem, mert mintha nem lett volna többé

kérdés, miért vagyok én egyedül. Hát ezért. Mert komplikált természetem az elviselhetetlenség mellett még visszataszító is. Soha többé nem akartam látni senkit, egyedül akartam maradni örökre a személytelen, komplikációmentes, rideg WC-kövön, ahol nincs Márió, Márk, focista, undok Roland, skodás csávó; senki. Csak az én gyógyíthatatlanra töredezett, pálinka áztatta lelkem. Éreztem, hogy most jön a sírós részeg része az estének, abban a pillanatban meghallottam a színésznő összetéveszthetetlen, csicsergő hangját, valahonnan a mosdó bejáratától: – Lányok, elnézést, most be fog jönni két fiú, mert a barátnőm nagyon rosszul van, és valahogy haza kell őt vinnünk. Csak pár perc, ne haragudjatok, de egyedül nem bírom el őt. Szinte ezzel egy időben kopogtak az ajtón, erőteljesen, hangosan, már-már durván, ütemes, „Vanda, nyisd ki!” felszólításokkal kísérve. Szerettem volna visszakiabálni nekik, hogy nyitva van, de nem bírtam megszólalni. Pár másodpercig még dörömböltek, mire valakinek lehetett annyi esze, hogy lenyomta a kilincset. A színésznő felröhögött, „ez nyitva van, baszd meg” mondattal nyugtázta az ajtó nyithatóságát, ezen már én is elmosolyodtam. Félholtan és nagyon részegen. Éreztem, ahogy négy erős férfikéz felemel, addigra teljesen magára hagytam a testemet, mind az ötvennyolc kilójával. Lehajtottam a fejem, nem akartam, hogy bárki lásson, na, nem mintha terveztem volna, hogy én erre a helyre valaha még betérek. Akkor is szégyelltem magam, ha tudtam, hogy nem tudják, ki vagyok; nekik csak a szőke csaj, aki nagyon kiütötte magát. Kíváncsi lettem közben, ki lehet a két pasi, akiknek a vállát használtam. A cipőjük alapján sikerült beazonosítanom

őket: Márk és Márió volt az. Pompás. Hát ennél alaposabban nem is járathattam volna le magam előttük, bravó, igazán összeszedett, alapos munka, kedves Vanda. Bőgni kezdtem, reméltem, hogy attól megkönnyebbülök. Pont olyan ütemben potyogtak a könnycseppek a szememből, ahogy bandukoltunk, így minden lépésnél ráesett egy a cipőmre. Elértük a taxit, naná, hogy a sofőr nem akarta engedni, hogy beüljek, de a többiek rábeszélték. Hárman vittek haza, Márk, Márió és a színésznő. Fogalmam sincs, végül melyikük mondta be a címemet, mert még mindig képtelen voltam megszólalni. Évtizedek múlva értünk haza, kitettek a ház előtt, megvárták, míg a kapun belül kerülök, és elhajtottak. És én megint ott álltam, félrészegen, féljózanul, de mindenképp egyedül. Betámolyogtam valahogy a lakásba, behuppantam a gondosan, előre megvetett ágyamba, és soha többé nem akartam felébredni. De mégiscsak eljött a reggel, méghozzá valamikor másnap tizenegy körül. Egész nap ágyban voltam, sorban elnézést kértem a kellemetlen éjszakáért mindenkitől, Jóbarátokat néztem, kólát ittam, zacskós levest ettem, este nyolc körül már újra aludtam. Most pedig vasárnap van. Mindenki válaszolt, senki sem haragszik, ezt leszámítva semmi nem történt. Úgyhogy tovább fetrengtem, és várni kezdtem a jövő heti edzéseket. Kedden végre megint mehetünk, aztán hétvégén örömautóztatás lesz, beteg gyerekeket viszünk majd, azt azért várom. Soha nem fog már szeretni engem senki.

Na, jól van, eldöntöttem, hogy lehúzom az izmos – méghozzá szálkás! – önsajnálatomat a WC-n, örülök annak, amim van, és boldog leszek még akkor is, ha az

örökkévalóságig egymagam maradok! Ezt döntöttem el az alapos, egész hétvégén át tartó másnaposság közepette. Szeretem, amikor kikecmergek a hullámvölgyből, még akkor is, ha csak pár napos a kiruccanásom a „csúcsra”. Most viszont úgy érzem, felszívtam magam energiával alaposan, úgyhogy jöhet bármilyen akadály, vállal megyek neki, és ripityára töröm. Pozitivitással teli batyuval indultam a keddi gyakorlásra, tök jó volt, egyre gyorsabb vagyok. Nagyon élvezem, hogy én viszem az autót, hogy azt csinálja, amit akarok, nem kell erőlködnöm. Tegnap edzésszünet volt, majd ma, csütörtökön mentem ki újra a pályára. Hát ennek már semmi köze nem volt a keddi parádés formámhoz, csak köröztem, mint egy idióta, mindenféle koncepció nélkül, lassan és igazán bénán. Szokás szerint Mangó pátyolgatta a lelkemet, olyan lett nekem, mint egy pótapa. Hihetetlen türelme van hozzám, figyelmes és kedves, de közben szigorú és egyszerre vicces is. Nagyon megkedveltem, egyre többször sírom el neki a bánatomat, mert igazán elfogulatlanul mond véleményt. Most is ő volt az, aki leállított, látta, hogy sehogy sem tudok koncentrálni, ráadásul irdatlan migrénem is volt, úgyhogy jobbnak láttuk, ha inkább nem fogyasztjuk a benzint. Szerettem volna hamar hazajönni, hogy pihenhessek, de még egy csomó dolgot el kellett intéznem. Például az első szponzoromat! Jó, nem a legkomolyabb, a nagyokat a Márió intézte, de volt, akit rám bízott. Így jutottam el egy kedves optikuscsaládhoz, akik a jelek szerint készek mindent megtenni a szemem világáért. Kapok majd kontaktlencsét és szemüveget is, de két napszemüveget már most elhozhattam. Úgy örülök nekik, mert meseszépek! A családtagok pedig tök jó arcok, remélem, hogy rajtam keresztül azért páran majd betérnek hozzájuk. Kispestről

átrobogtam a bázisra, a bukófestő művész úrral kellett megbeszélnem, milyen festés lesz a sisakomon, mert ez nagyon fontos. Elmondtam, hogy nagyjából mit szeretnék, a Lotus-zöld és a Lotus-sárga színeket mindenképp, plusz az autóm pompás, egyedi strandkorlátkék színét. Kis kockás zászló is mehet bele, valami angyalos cucc is, és persze a nicknevem, „Fighter Princess”. Mert az vagyok, harcos királylány. Még ha ez valakinek nevetséges is. Leszarom a fanyalgókat, én így érzem jól magam, és kész. A következő versenyhétvége előtt kell majd bevinnem a bukót a srácnak, addigra elkészíti a terveket, és kiválasztjuk, melyiket fesse rá, így a nemzetközi mezőnyben immáron pompázatos sisakban parádézhatok. Skodás Tamás közben teljesen bezsongott. Többször is üzent a fészbukon, érdeklődik, mi van velem, és már megint bejelölt ismerősnek. Küldött sms-t is, hogy mikor találkozunk. Rosszabb pillanataimban határozottan behányok a nyomulásától, de amikor jobb passzban vagyok, egyenesen szórakoztat. Még nem tudom, találkozom-e vele, egyelőre nem érzem a sürgető késztetést egy újabb estére vele, de nálam ez könnyen változhat, lehet, hogy mire leírom ezt a mondatot, máris meggondolom magam. Istenem, csak egy kicsit kevésbé lennék bonyolult! Néha megrémülök magamtól, és váratlanul megértem, amiért senki sem akar a közelembe férkőzni. Olyankor én is szívesen indítanék egy távol Vandától projektet, de hát hogyan, ugye, úgyhogy jobb híján ilyen esetekben bealszom. De ez ma nem volt opció, egyszerűen nem kívántam a pihenést. Márkkal váltottunk pár felszínes üzenetet, megírtam neki, hogy nem is tudtam a barátnőjéről, amit ő elintézett egy „sosem kérdezted, amúgy meg nem titok, mindenki tudja, hogy együtt vagyunk”-kal. Igaza volt, miért kellett volna bármiről is

beszámolnia. Nem vallottam be neki, hogy picit felkavart a dolog, abból csak bonyodalom lenne, és most baromira nincs semmi kedvem kavarni magam körül a levegőt, viszonylagos nyugi van. Jó volna persze egy kis gyomorremegéssel és tarkóbizsergéssel járó izgalom, de annak a vége úgyis csak sírás lenne a részemről, úgyhogy jobb nem vágynom semmire. Ezt a magány dolgot is megszokom lassan, vannak csomóan a világon, akik egyedül élik le az életüket, nem leszek egyedül, legfeljebb majd alapítok valami tök menő klubot a hozzám hasonlóknak. Összeülünk minden második pénteken, házi készítésű pogácsákat és sajtos kiflicskéket majszolunk langyos Fantával, elmeséljük, mit tettünk az önvigasztalásért, elismerőn megtapsoljuk egymást, eljátsszuk, hogy erősek vagyunk, s hogy nekünk tulajdonképpen így jó, majd a foglalkozás végén kört formálva megragadjuk egymás kezét, és háromszor egymás után elkiabáljuk a szlogenünket: a nagy lelkek magányosak. Aztán otthon telesírjuk a párnánkat, és végső elkeseredésünkben – persze hipertitokban – regisztráljuk magunkat egy internetes társkeresőn. Ilyennek láttam a jövőmet, nem sötétnek, egyáltalán nem, inkább szórakoztatónak, úgy gondolom, a klubtagdíjakból szépen megélek majd.

Tavalyelőtt május, Magyarország

Tök váratlanul, és minden indok nélkül felhívott reggel a Márió. Az sem zavarta, hogy adásban vagyok, neki csacsogni volt kedve. Épp megérkezett Olaszországba, a csapat

következő versenyének helyszínére, és mindenképp el akarta mesélni, hogy egyszer elvisz a szülővárosába, Monzába, mindent megmutat majd nekem, a kedvenc éttermében panzanellát kell majd ennem, limoncellót innom és cantuccinit mártogatnom a capuccinóba. Ahelyett, hogy hasra estem volna a nagyvonalú, macsó ajánlattól, inkább visszakérdeztem, tud-e ennél több olasz szót egy mondatba sűríteni. Nem értette a viccet, inkább elterelte a szót. – Levágattam a hajam olyanra, amilyenre mondtad. És megszabadultam a túl hosszú borostámtól is. – Hát ez remek, nagyon örülök neki, Márió, tényleg büszke vagyok rád. Van még valami mondandód? Mert nekem vissza kellene mennem dolgozni, biztosan hallottál róla, hogy délelőttönként híreket mondok egy rádióban. – Meddig fogod ezt csinálni, Vanda? Hányszor kérjek még bocsánatot azért a félresikerült mondatért? – Sokszor. Egy királylányt csak így lehet kiengesztelni – és itt egy kicsit már röhögtem. Hallhatta, hogy megenyhültem, mert ő is felengedett kicsit. – Jól van, majd meglátod. Kívánj nekünk sok szerencsét a hétvégére. – Ügyesek legyetek, szia! – Szia. Tudom, szemétség, de már kezdtem élvezni, hogy gyötörhetem. Tudom azt is, kamatostul adja majd vissza az élet a gonoszságomat, mégsem tudtam abbahagyni. Hiszen megbántott, még szép, hogy jóvátételt akartam.

Leilával óriási lépésre szántuk el magunkat. Úgy döntöttünk, megválunk avítt telefonjainktól, és beállunk az Apple-mániások táborába – iPhone-okat vásároltunk. Mindjárt kettőt. Egyet neki, egyet nekem. Pontbeváltással, részletfizetéssel, új csomaggal, hűséggel, minden nyavalyatöréssel, amit csak igénybe lehet venni annak érdekében, hogy minél alacsonyabb legyen a kezdő befizetés. Hiába gondolják sokan, hogy degeszre keresem magam, azért jó páran igencsak meglepődnének, ha kiderülne, mennyit kapok a naaaaaaaaagy munkaadótól. Persze nem panaszkodom, nyilván sokaknál sokkal jobban keresek, de mégsem kapok annyit, amennyit ezért a munkáért, ezen a helyen megérdemelnék. És ez tény. Ezért létfontosságú hát az alacsony kezdő részlet. 265 forintra jött ki, ennyit kellett a szolgáltató ügyfélizéjén hagynom, és ezzel elégedett is voltam. Hazafelé már az új telefonjainkat használtuk, headsettel, szigorúan, Leila előttem ment, én értelemszerűen mögötte, és boldogan csacsogtunk egymással az új, csillogó, fekete készülékeinken. Elsőként a fészbuk alkalmazást töltöttem le, mi mást.

Amíg a nagy csapat Olaszországban versenyzett, mi Mangóval, Levivel és Áronnal az örömautóztatásra készültünk a ringen. Hülye esős idő volt megint, le is hűlt a levegő rendesen, mégis tök sokan jöttek el. A nap végére alaposan átértékeltem mindent az életemben. Az első kislány, akit elvittem, a tizenkét éves Adrienn volt, leukémiás. Alighogy kiértünk a bokszutcából, máris mesélni kezdett. Elmesélte az egyetlen álmát: autóversenyző szeretne lenni. Majd hozzátette,

hogy ez valószínűleg nem válik valóra, mert az orvosok szerint már csak egy évet élhet. És akkor hirtelen minden szót hasznavehetetlennek éreztem. Szégyellem, de semmi vigasztalót nem tudtam mondani neki. Sőt az igazság az, hogy meg sem tudtam szólalni. A bemelegítő kör után egy teljes, majd egy levezető kör jött, Adrienn kiszálláskor azt mondta, nagyon élvezte, és köszöni. Én meg még mindig némán fogtam a kormányt, csak mosolyogni tudtam. Azt is erőltetve. Aztán ülhetett be a következő utas. Egy icipici kisfiút tettek be a kocsiba, pöttöm kis testét szinte elnyelte a bukósisak. Az ötpontos biztonsági öv lógott rajta, alig fogott valamit rajta. Nagyon óvatosan mentem, nehogy bármi baja essen. A nyolcéves Kornél sokkal kisebb volt a vele egyidős gyerekeknél. Agydaganattal műtötték nemrég. Most tünetmentes, de még nem tekinthető gyó­gyultnak – úgy használta a felnőttnek is bátorságpróbával felérő kifejezéseket, mintha csak arról beszélne, milyen játék autói vannak otthon. Elmondta azt is, hogy a doktor bácsik nagyon ügyesek, de még így sem biztos, hogy nem újul ki a betegsége. Nem járhat iskolába, pedig az a legnagyobb álma. Imádja a Forma–1-et, Michael Schumacher a kedvence. – Nagyon ügyesen tetszett vezetni, de egy kicsit mehettünk volna gyorsabban – mondta cérnavékony hangon, úgy bólogatva hozzá, mint egy igazi kis szakértő. Legszívesebben megöleltem volna, de az öv mindkettőnket fogott, úgyhogy azzal engedtem útjára: vigyázzon magára nagyon, én pedig megígérem, hogy jövőre gyorsabb leszek. Harmadikként egy ötéves kislány lett a navigátorom, a pici Hannának olyan szeme volt, amilyent még soha nem láttam: hatalmas, kristálytiszta, tengerzöld tekintettel bámult rám,

szinte megbabonázott. Minden zöld és kék szemet alaposan megjegyeztem egész eddigi életemben, rettegtem tőlük ugyanis, de a Hannáéhoz foghatót még elképzelni sem tudtam. Abban a hideg zöld szempárban ugyanis volt valami megható melegség, valami olyan barátságosság, béke és nyugalom, ami egyszeriben átragadt rám is. Csak mesélt, csak beszélt, be nem állt a szája egy pillanatra sem, mintha nem is érdekelte volna, hogy versenyautóban ül. – Apukám is szeretett volna autóversenyző lenni, de nagyon fájt a szíve, és anyukám azt mondta, hogy elment a tündérekhez, de szerintem igazából meghalt. Anyukám sokat szokott sírdogálni, akkor volt a legszomorúbb, amikor a doktor néni megmondta neki, van egy daganat az eszemben. Nem akarom, hogy anyukám még sokat sírjon, úgyhogy megkértem a tündéreket, hogy vigyék el azt a valamit az eszemből, és gyógyítsanak meg. Nagyon szép színe van az autódnak, nekem is a világoskék a kedvencem, pedig az kisfiús szín. Ezt onnan tudom, hogy az anyukám testvérének kisfiú van a pocakjában, és kék színűre festették a szobáját, meg a takarója is kék. De anyukám azt mondta, hogy ha majd lesz nagyobb lakásunk, akkor abban lesz nekem egy igazi szobám, és az lehet világoskék. A Forma–1-ben Vettelnek is kék autója van, ő a kedvencem. De az ő autója másabb kék, mint a tiéd, de te is olyan ügyesen vezetsz, mint Vettel, ő a kedvencem a Forma–1ben. Csak formálta szaporán a hangokat az aprócska málnaszájával, én pedig legszívesebben megálltam volna, hogy csakis őrá tudjak figyelni. Gyorsan elszaladt a rövid három kör, a pici lányt kivették a kocsiból. Azt mondta, ha meggyógyítják a tündérek, akkor eljön nekem szurkolni.

Kiszálltam, nem bírtam tovább csinálni. Annyira felkavart ez a néhány perc, annyira szégyelltem magam a hülye problémáim miatt, úgy szerettem volna eltűnni, az aszfalt alá bújni. Képtelen voltam visszaülni a kocsiba. Hogy jövök én ahhoz, hogy bármi miatt nyavalyogjak?! Itt vannak ezek a drága kis törpék, olyan erővel, hittel és energiával, ami még egy felnőttnek is becsületére válna. Ezek a gyerekek játszótér helyett kemoterápiára járnak, meg sugárkezelésre, nem azt tervezik, hogy mihez kezdenek majd felnőttkorukban, hanem azért imádkoznak, hogy a következő tanévet megérjék. Pityeregtem kicsit, Mangó talált meg a mosdóknál, kérdezte, mi bajom, elmondtam. – Nyugi-nyugi. Neked most az a dolgod, hogy egy kicsit felvidítsd őket, hogy egypár percre elfeledtesd velük a tragédiájukat. Ülj be szépen az autóba, és légy büszke, hogy adhatsz nekik valamit, okés? – Okés. Onnantól kezdve még pisilni sem mentem ki, annyi kisgyereket szerettem volna elvinni, ahányra csak van idő. Este hatkor állítottam le a motort, azonnal hazaindultam. Félek most elaludni. Félek holnap felkelni.

Néró és Roland is összetörte az autóját a monzai első versenyen, nem sikerült összerakni a kocsikat vasárnapra, úgyhogy pontok nélkül jött haza a csapat. A következő két futam Magyarországon lesz, most mindenki arra készül.

Szeretem az autóversenyzés illatát. Ahogyan a verejték fülledt párája keveredik a motorolaj- és benzingőzzel, megspékelve az overall durva szövetének szagával. Imádom, ahogy beissza magát a bőrömbe, a sporttáskámba. Elég egy szippantás ebből a bódító illatanyagból, s máris minden sejtem versenytempóban száguld, érzem, ahogy a kocsim gyűri maga alá a kanyarokat. Szerelembe estem egy érzéssel. Akarom, hogy újra és újra elcsábítson, magáévá tegyen a félelemmel vegyes élvezet. Raboljon el, ölje meg az agyam összes felesleges gondolatát. Tanítson figyelni, koncentrálni. Okítson türelemre, alázatra, kitartásra, hitre. Függővé váltam tőle, remegve vágyom minden újabb közös kalandunkat. Jött az életembe, mint egy hívatlan, de régen várt vendég, s elbolondított, meghódított, visszavonhatatlanul magáévá tett, mint egy furfangos szerető. Egy kívülről mindig csodálattal szemlélt, zártnak tűnő világ fogadott be, akár egy űrből jött idegent. Én meg leboroztam a laptopomat. Elég virgonc módon táncikál a szél a Gellért-hegyen, fázom is kicsit, de olyan gyönyörű villámok cikáznak Budaörs fölött, hogy képtelen vagyok bemenni.

Igazából az van, hogy ez megint egy olyan alkalom, amikor nem tudom felfogni, mivel érdemeltem ki mindazt a jót, amivel az élet kényeztet. Persze nyilván tudom, hiszen megdolgoztam érte, de közben mégis rejtély. Mert van az, hogy fölkelek, gondolván: ugyanolyan eseménytelen, átlagos csütörtök vár rám, mint minden héten, azzal a különbséggel, hogy este újra űzhetem a köröket a Hungaroringen. Másfél hét telt el az

örömautóztatás óta, s valami kicsit megváltozott bennem. Valamilyen megmagyarázhatatlan indíttatásból – nevezzük hatodik érzéknek, női megérzésnek, akárminek – nem vitt rá a lélek, hogy toprongyosan menjek dolgozni. A lehetőségekhez képest tűrhetőre pofoztam magam, de a fáradtságot, kimerültséget ezen a héten nem lett volna smink, ami takarná. Mondjuk, az igazság az, hogy annyira nem küzdöttem vele. Mondtam monoton a híreket, headline, beköszi, közlekedés, mindjárt jönnek a részletek, küldjenek sms-t, holnap hidegfront jön. Fél nyolc múlt sok perccel, Márió zengeti a mobilomat. S hirtelen úgy vettem fel, hogy nem leszek vele tapló. Jöjjön a nagy megbocsátás, nagyvonalú leszek és kedves. Még szerencse, mert ő is az volt. – Királylány? – Én vagyok az. Mit szeretnél, Edward? – El tudsz akkor szabadulni kilenc után? – Akkor?! Ezt mondjuk nem beszéltük meg… – Dehogynem, hát te mondtad, hogy bármikor el tudsz jönni hamarabb. – Igen, opcionálisan. De azt hittem, csak úgy beszéltünk erről. Miért is kellene lelépnem? – Mert jó lenne, ha eljönnél velünk a Pannónia Ringre. A többiek mostanában érnek oda. – Két és fél óra az út, mire leérünk, végeznek… – Nyugi-nyugi. Elintézzük. Na, el tudsz jönni? – Hát megpróbálok elkéredzkedni, visszahívlak majd. Egy szavam nem lehet, a főnökeim is a tenyerükön hordoznak. Persze hogy mehetek. Gyorsan visszahívtam a főhőst, közöltem vele a jó hírt, amire „ki a főnököd, ha nem engedett volna el, biztosan tarkón vágom” mondattal reagált. A

kilences hírek után érkezik értem, és megyünk is. Ahogy mondta, úgy lett, 9 óra 14 perckor már a kocsijában ültem, és haladtunk, de nem az autópálya, hanem a tököli reptér felé. Furcsa volt, jó furcsa hallani a srácokat a rádióban úgy, hogy én nem vagyok ott; csinálni a reggeli csúcsforgalmat, látni a dugót, amiről minden reggel beszélek. És most valahogy jó volt Márióval lenni. Figyelni, ahogyan élete minden másodpercét a legmagasabb fordulaton pörögve él meg. Nem fárad, nem aggódik, nem ideges. Meggyőződésem: az egyetlen ember vagyok, aki fel tudja bosszantani. Mesélt a négyes barátságukról és a Ferrarikról, amik összekötik őket. A haverjáról, aki a pilótánk lesz. – Egy nagyon kedves, régi barátom, majd meglátod, hogy milyen jó fej. Ja, meg a Roland is velünk jön, remélem, nem gond. – Figyelj, Márió. Most komolyan. Te össze akarsz hozni engem a Rolanddal?! Már az első versenyemre is odaküldted, holott nagyon jól tudod, hogy nem jövünk ki egymással. Most meg „véletlenül” ő is velünk jön. – Dehogy akarlak összehozni, kinőttem már abból, hogy Cupidót játsszak. Valami elintéznivalója volt reggel, csak így tudjuk megoldani, hogy ő is tudjon tesztelni. Nincs ebben semmi furcsa. A reptéren szembesülhettünk a már-már közhelyként emlegetett igazsággal: Magyarország a portások országa. A sorompó kezelője minden körülmények között szerette volna megmutatni, ott bizony minden úgy van, ahogy ő mondja. Addig nem léphettünk az ígéret és a felszállópálya földjére, míg értünk nem jött a pilóta. Aztán a délibábos kora nyári távolban megjelent a magas, szőkésbarna hajú, szőke

szemöldökű, zöld szemű (már megint…) alak, aki a repülőgép haladásáért felel. Ahogy megláttam, eszembe jutott régi kedves, az évek alatt ugyancsak pilótává vált ismerősöm. Rögtön a bemutatkozás után meg is kérdeztem, ismeri-e esetleg Mavericket, hiszen mégsem lehet olyan nagy az ő különleges, zárt világuk, de gyanúm tévesnek bizonyult, nem hallott ugyanis a kedves kollégáról. Nyugtáztam hát a választ, s máris inkább a gépről érdeklődtem. Lelkesen avattak be a tudnivalókba, mert Márió is ért a repüléshez, persze… Nem volt nehéz körbejárni a gépet, mert alig volt nagyobb egy álmosan homorító labradornál. El is bizonytalanodtam néhány pillanatra, hogy ez a szerkezet véletlenül nem csak egy modelle, és valójában távirányítóval navigáljuk majd el Sárvár mellé; próbáltam elképzelni, hogyan férünk majd el az aprócska fülkében hárman. Illetve négyen, mert bármennyire is szerettem volna nem gondolni rá, sajnos szembesülnöm kellett vele, hogy Roland is velünk tart. Abban a pillanatban láttam meg, ahogy sétált a gép felé, farmerban, szürke pólóban, bőrdzsekijét a kezében tartva. Hiába volt napszemüveg a fején, mégis napellenzőt formált a kezéből, nem bírta a szeme a pufók májusi sugarakat. Zenét is hallottam magamban, dallamos, mégis karakán rockot, ettől az egész úgy tűnt, mintha egy reklámfilmet néznék. Odaért, köszönt, köszöntünk. Kezet fogott a fiúkkal, nekem odabiccentett egy hellót, szigorúan, mosoly nélkül. Indulhattunk is, beszálltunk, a pilóta és Márió előre, mi Rolanddal hátra. Kaptunk füleseket, hogy kommunikálni tudjunk egymással. Reméltem, hogy érzékeny gyomrom most az egyszer megembereli magát, és nem fogom kidobni a taccsot már a Velencei-tó fölött, mert az igazán ciki lenne. Sosem ültem még kisgépen, nagyon sem túl gyakran, de

valami mesés volt Magyarország a felhők alól szemlélve. Az erdők a legmélyebb méregzöldbe öltözve vettek napfürdőt, a falvak házai feszes utcák mentén álltak fegyelmezetten, a városokban nyüzsögtek az autók; a rétek, mezők, dombok megadón terültek szét a napsugárlándzsák döfködésében. Furcsa volt fentről látni a tavaszt: mintha odalent minden egyértelmű és minden boldog lenne. Nem tudtam levenni a szemem a tájról, főleg, hogy a lenti elképzelt öröm akaratlanul rám is átragadt. Vigyorogtam, miközben kicsit megszédített a már régen tapasztalt érzés: milyen szerencsés is vagyok! Valami láthatatlan varázsporfelhőn haladhattunk át, mert hirtelen mindannyian jókedvűek lettünk, és lenyugodtunk. Senki nem bántott meg senkit semmivel, nem volt szurkálódás, beszólogatás, egyszerűen csak élveztük, hogy szárnyalunk, még ha gépi segítséggel is. Érdemi beszélgetést nem folytattunk, leginkább a pilótára figyeltünk, aki folyamatosan mondogatta, merre járunk, mit látunk, mennyi idő van még hátra, mi fog történni stb. Alig egyórás utazás után megérkeztünk, egy leginkább legelőhöz hasonlító, füvesített kiskertszerűségben szálltunk le, sebesen és göröngyösen. A terminált egy kétasztalos étterem szimbolizálta, vicces volt és szürreális egyszerre. Sarkig tárt ajtóval hívogatott a múltba, meg egyszerre a WC-re is. Mire végeztem, már ott is volt értünk Mérges – ez aztán a szervezettség, gondoltam. Bepattantunk a sokszemélyes kisbuszba, Márió beszámoltatta Mérgest az eddig történtekről, meg arról, hogy teljesen elkészült-e már Roland kocsija. Nem voltunk túl messze a pályától, a pár perces út alatt a teszt volt a téma, amihez nem nagyon tudtam hozzászólni, úgyhogy inkább elővettem fiatal emlékeimet a repülésről, de a visszagondolásba elég intenzíven

csippant bele a telefonom. Skodás Tamás üzent, akiről már annyira megfeledkeztem, hogy kellett néhány ólmos másodperc, mire leesett, ki is ő. Egy tény. A pasas levakarhatatlannak tűnik. Az első és eddigi egyetlen randink óta, azt hiszem, hetek teltek el, de még csak a leghaloványabban sem érzem semmiféle hiányát. Igaz, az örömautózós élményt szívesen megosztottam volna valakivel, de fizikai partner híján maradt a fészbuk; gyors, közvetlen és megbízható, s habár simogatni nem képes, arra mégis tökéletes, hogy világgá kürtöljem, ami épp foglalkoztat. Tehát nem mondhatom, hogy kifejezetten szükségem lenne rá, mármint Tamásra, hogy vágynék a társaságára, de az elszántsága lassan kezdett meghatni. Akárhányszor és akármilyen stílusban is pattintottam le, egy hátsó ajtót mindig talált, ahol visszakulloghatott. Én nem tudom, hogy mi történt odafent, amíg repültünk, vagy maga csak az egész kirándulás volt rám pozitív hatással, de meglepően kedvesen válaszoltam most a srácnak. Még elnézést is kértem, amiért legutóbb nem reagáltam, s reméltem, hogy megért, meg a türelem, blablablabla, de most nagyon elfoglalt vagyok, és csak valamikor a jövő héten vagy azután. Megköszönte, elfogadta, smiley-t is küldött, szép napot kívánt, újabb üzenettel fenyegetett. Ahogy eltettem a telefonomat, egy pillanatra eszembe jutott szegény Szaffi. Amióta kitettem a szűrét a lakásból, teljesen eltűnt. Picit lelkifurdalásom van, talán mégsem kellett volna ekkora taplónak lennem, de hát akkor ez jött ki belőlem, most mit csináljak. Újra elővettem a telefonomat, hogy megnézzem Szaffi fészbukját, hátha onnan kapok valami infót hogylétéről, de picit ledöbbentem, mikor nem találtam az ismerőseim között. Az a kis majom ugyanis

törölte a kapcsolatunkat! Eddig ilyet csak én csináltam azokkal, akiknek a pofájára már nem voltam kíváncsi, és nem akartam, hogy bármit is tudjanak rólam, de most határozottan ledermesztett, ahogy a fagyi visszanyalt. Ráadásul – okosan – neki sem látszik semmi az adatlapjából idegenek számára. Fel vagyok háborodva! Küldtem is rá gyorsan egy üzenetet: „Töröltél?!” Hátha ez elindítja valamerre a szakadék szélén imbolygó kapcsolatunkat, na nem mintha ő is annyira hiányozna. Elegem van már egy kicsit ebből az én belső körömből, jó lenne, ha végre valaki berobbanna, és kirángatna az unalomig ismert arcok közül. Mire rendeztem magánéleti dolgaimat, meg is érkeztünk a ringhez. Rendezett kis hely, hosszú, elnyújtott kanyarok, láttuk is a levegőből. Néró kocsija porzott a pályán, Roland ezt látva rohant átöltözni, hogy mihamarabb körözhessen ő is. A teljes csapat a bokszban figyelte az eseményeket, ott volt Brigi is, Márió barátnője, a fiúkkal ment le még hajnalban, hogy Márió jobbkezeként irányítsa a dolgokat, visszafelé ő is velünk jött, Rolandért cseréltük el – nem bántam. Úgy másfél, két óra lehetett még hátra a tesztből, ezalatt főleg Roland futott, Nérótól megkapta az instrukciókat meg az adatokat, aztán futotta a saját tempóját, stílusát a saját kocsijával. A toronyépületből néztem őket, közben a pilótánkkal beszélgettem, mesélt Márióról és magáról, főleg arról, hogy hányszor vált el, majd nősült újra. A kérdésemre, hogy a negyedik házassága előtt mégis miben bízott, s főleg a kedves menyasszonya mit remélt, nem nagyon tudott válaszolni. Cserébe visszakérdezett, én voltam-e már férjnél. – Kétszer is.

– Hoppácska. Pedig hány éves vagy? Még harminc sem, jól tudom? – Igen, jól, huszonkilenc vagyok. De ez nem korfüggő. Illetve, persze, igen, az első házasságommal az volt a gond, hogy túl korán ugrottam bele. A másodiktól pedig egyszerűen csak reméltem, hogy majd boldoggá tesz, és „az” lesz az. De nem így lett. Nem vágyom harmadik házasságra, negyedikre meg pláne nem. Mostanra rájöttem, hogy ez az a fajta párkapcsolati forma, amitől az emberek vagy félnek, vagy vágyják, de abba a legkevesebben gondolnak bele, hogy mennyi meló van benne. Aki házasságot köt, nyilván nem azért megy férjhez vagy nősül meg, mert szeretné kipróbálni a válópert, hanem mert mindenkinek kell a biztonság, a kikötés. Az emberek másik fele eközben retteg az egész elkötelezettség dologtól. Vagyis az egész fekete vagy fehér, az átmenetet alig veszik észre. Nekem azért volt jó ez a kétfajta házasság, mert a skála két végén voltak: az egyik baszottul unalmas, a másik szívfájdítóan gyötrelmes. A kettőből tudnám összetenni az ideális kapcsolatot. De nem biztos, hogy alkalmas lennék rá. Csak azért, hogy teszteljem magam, nem ugranék bele egy harmadikba. Öngyilkosság lenne, annak meg mi értelme?! Te tudsz JÓL férj lenni? Úgy férj, hogy az mindkettőtöknek a legjobb legyen? – Eddig hittem benne, de most elbizonytalanítottál. Elhiheted, hogy én sem akarok negyedszer is elválni. Vigyorogtam, mint aki jól végezte dolgát, végtére is me­gint sikerült alig három évtizedes életbölcsességemmel elkápráztatni valakit. Ráadásul egy olyan valakit, akit alig ismerek, és aki picivel többet tapasztalt nálam. A száraz, poros szélbe fordítottam az arcom, behunyt szemmel élveztem, ahogy

a forró május simogatja a bőröm. Egy ideje már csend volt az aszfalton, a jelek szerint végeztek a fiúk. Brigi jött értünk, hogy menjünk ebédelni, Márió meghívja az egész csapatot a pályán lévő olasz étterembe, ami – milyen meglepő – az övé. Lesz már megint bruschetta, meg mozzarella, meg pizza pomodoro, jaj, de unom már ezt az olasz dolce vitát. Bezzeg a Leila odalenne érte, imádja az olaszokat, meg a kajájukat is. Aztán persze elszégyelltem magam, nehogy már az legyen a legnagyobb problémám, hogy egy sétarepüléses, autóteszteléses, verőfényes májusi napon nekem olasz ételt „kell” ennem a csapatfőnököm meghívására. Szépen körbeültük az asztalt, Márió barátnőjével mi ketten voltunk csak csajok, mellettünk jó ég tudja, hány fiú. Ittunk, ettünk, nevettünk; Roland szerencsére nem piszkált, nem is nagyon lett volna rá lehetősége, mert jó messzire ültünk egymástól, meg egyébként is ment a sztorizás. Márió például mesélt egy ismerőséről, aki rendszeresen eljár egy szerelmespárhoz, hogy nézze őket szex közben. Semmi mást nem kell csinálnia, csak kényelmesen elhelyezkednie a fotelban, és figyelni a párocskát, ahogy dugnak. Az a perverziójuk, hogy valaki nézze őket. Szóval az ismerős rendszeresen jár „nézni” – ezen besírtam. Hamar eltelt az ebédidő, majd a srácok nekiálltak összepakolni, mi pedig elindultunk a reptérnek nevezett libalegelőre. Rolandot lecseréltük a Brigire, de nem igazán volt kedvem beszélgetni vele, s ahogy elnéztem, őt se nagyon hajtotta a vágy, hogy jobban megismerjen, úgyhogy néhány felszínes mondatváltás után hagytuk egymást békén. A Balatont is megnéztük odafentről; másodszor is fantasztikus élmény volt. Tök ügyes volt a gyomrom, meg sem kottyant neki a magaslati kirándulás, de azért jól­esett leszállni. A földet érés után Márió

megkérdezte, nálam van-e a versenycuccom, mert kellene kicsit körözni a ringen. Nálam volt, elindultunk, előtte a pilótától elköszöntünk, Brigit is vittük. Akkor már végtelen sok órája voltam ébren, nem nagyon hittem, hogy lehet értelme ilyen állapotban a vezetésnek, de mivel kifejezetten ritkán tisztelt meg jelenlétével a főnök maga a versenypályán, persze hogy összeszedtem magam. Szinte az összes csaj kint volt a mezőnyből, szokás szerint már az edzés végén voltak, mikor én körözni kezdtem. Mintha csak érezték volna a veszélyt, mintha remegtek volna egy pályán körözni velem, a Zúzóval, tiszta utat hagytak nekem, nehogy bárki is feltarthassa a száguldozó kék kocsit. Mivel a mi embereink még mindig a Pannónia Ringen pakolásztak, így az egyik másik csapat szerelői segítettek. Mentünk néhány kört a Márióval, nézegette, mit, hogyan csinálok, beleszólt, ha valami nem tetszett neki. Volt, amiért megdicsért; az első kanyar előtti féktávomat például kifejezetten imádta. Utána magamra hagyott, meg kell találnom a ritmusomat – ezt mondta. Gyorsulni kezdtem, a műszerfalra erősített stopper egyre jobb időket mutatott, én pedig egyre jobban élveztem. A nap már lebukni készült, egyre szorosabban lapult a horizonthoz, de nem bírtam kiszállni. Pedig ki kellett volna. A sikán utáni balost nem sikerült jó tempóban meghódítani, elég szép sebességgel csapódtam a szalagkorlátnak. A nagy bukás óta már nem estem annyira kétségbe, ha csattanás volt, ilyenkor csak azért drukkoltam, hogy maradjon egyben az autó, ne kelljen újra sokat kihagynom az edzésekből. Visszagurultam a bokszba, zavartan, kényelmetlenül vigyorogtam, pedig tudtam, hogy lebaszás úgysem lesz, mégsem voltam büszke magamra, hogy megint bontottam egy kicsit a kasztnin. Márió körbeszimatolta a

kocsit, azt mondta, semmiség, de most menjek vele. Gondoltam, hogy jön a visszafogott hangú fejmosás, meg is érdemeltem volna. De nem. Egy csodaszép Ferrarihoz sétáltunk. – Ülj be! – s azzal a lendülettel már nyitotta is nekem az anyósülés ajtaját. – De… Ez a tiéd?! És mit csinálunk? Hová megyünk? – Kösd be magad, és figyelj. A pályára indultunk, tök sötét volt már addigra. Fokozatosan vettük fel a lendületet, a második kört már eszeveszett tempóban kezdtük meg, minden ésszerűség nélküli sebességgel zuhantunk a kanyarokba. – Meg akarom mutatni neked, hogy mit tudsz. Sokkal­ nagyobb tempó is belefér, mint amekkorával eddig mentél. A lényeg, hogy elhidd és tudd: te viszed a kocsit. Ahol van hely, ott legfeljebb kicsúszol a bukótérre, ahogy mi az előbb; ahol meg nincs, ott vagy jön a szalagkorlát, vagy nem. De nem szarhatsz be. Mert úgy nem fog menni. Azzal a lendülettel megálltunk a pálya közepén. – Cseréljünk helyet! – nem nagyon tudtam elhinni, amit mond… – Ezt most komolyan mondod? – Igen, gyerünk. Nem volt mit tennem, nagy duzzogva elfoglaltam a vezetőülést a sok tizenmilliós autóban. Soha életemben nem vezettem még ilyen kocsit, nem is ültem még benne, a torkomban zakatolt a szívem. – Ez a szekvenciális váltó. Az egyik oldalon csak felfelé, a másikon csak lefelé tudsz váltani, és nem tudsz fokozatot

ugrani. Meg akarom mutatni, hogy nem szabad félned a sebességtől. Ha kényelmesen ülsz, akkor menjünk! Imádtaaaaaaaaaaaaam!!!! Na, nem mentem túl sokat, az viszont épp elég volt ahhoz, hogy tényleg érezzem végre, amiről a srácok beszéltek. Sokkal nagyobb volt a Ferka a Lotusomnál, nem is lapult olyan szépen a kanyarokban, de a masszívsága, az erődszerűsége olyan biztonságérzetet adott, hogy egy másodpercre sem jutott eszembe, hogy nekem bármitől is félnem kellene. Sőt olyan magabiztosan vezettem – már-már Niki Laudának hittem magam –, hogy a főnöknek úgy kellett néha rám szólnia, hogy most már vegyek vissza. Életem legemlékezetesebb néhány perce volt, totális agymosás. Mert nemcsak hogy teljesen leálltam a mindenen való kattogásommal erre a pár körre, de fel is töltődtem, mint egy szófogadó akkumulátor. Úgy szálltam ki a kocsiból, mintha legalább a Le Mans-i 24 óráson nyertem volna. Fogalmam sincs, hány óra lehetett, mikor hazaindultam, azt sem tudom, most mennyi az idő, de ezt muszáj volt leírnom, mert így egy kicsit újra benne lehettem. És most még dolgoznom is kell, de furcsamód ez sem bosszant. Vissza kell néznem, mit írtam a skodásnak, nem emlékszem, hogy most megbeszéltem-e vele egy randit, vagy sem. Bár, amilyen kis csicsóka, úgyis jelentkezni fog, ha tizenkét órán belül nem adok életjelet magamról. Erre, mondjuk, akár büszke is lehetnék: van egy saját, teljesen privát légzésfigyelőm, aki – ha bajba kerülnék – biztosan értem küldené a terrorelhárítókat. Holnap kiderítem, hol is tartunk most ezzel a fiatalemberrel, aki – meggyőződésem – direkt úgy állt meg akkor a kocsijával, hogy elvigyem a tükrét. Így akarta elérni, hogy összejöjjünk. Más magyarázat nincs.

Juj, de jó kis hét lesz ez a mostani! WTCC lesz Magyarországon, tök először! És mi is versenyezni fogunk a csajokkal, egy csomó ember előtt! Addig már csak egy gyakorlási lehetőség lesz, utána a pénteki szabadedzés marad, úgyhogy rohadtul össze kell szednem magam. A héten nem is találkozom a skodással, tud még várni addig, míg végre kevésbé leszek elfoglalt, s mire befér majd a határidőnaplómba. Haaahhh… Amennyire látom, ő már úgyis örül annak is, ha bármilyen formában kommunikálok felé, úgyhogy ez a vonal letudva. Lássuk csak, ott van még a Szaffi, aki legutóbbi, „Töröltél?!” kérdésemre rövid, határozott igennel felelt, amire az én viszonválaszom annyi volt, „felnőttes…”. Befejeztem tehát vele is, nem baj az, szépen, lassacskán lecsippantom a vadhajtásokat magánéletem elburjánzott fájáról. Ott van még a Márk, aki persze barátom, meg minden, de azért néha csakcsak felbukkan a gondolataimban másként is. Ezzel le kell számolnom, mert csak megnehezítem az életem. Más se hiányzik nekem most, mint egy reménytelen szerelem, főleg néhány hónappal azután, hogy kivertem végre a fejemből a hülye focistát. Mindezt végiggondolva arra jutottam, hogy legalább ez a hét igenis csakis rólam szól, a pasik majd utána jönnek. Úgyhogy most kizárólag a hétvégére koncentrálok, jól lealázok majd mindenkit a versenyen, csak úgy kamillázik majd mindenki, hogy milyen jó vagyok. Holnap egy utolsó edzés, aztán élesben, annyira izgi! A bukófestő szerdára lesz kész a sisakommal, marha jól fog kinézni, kék színű lesz, angyalszárnyakkal, kis kockás zászlóval, pici Lotus-színekkel. A legmenőbb leszek! Ha sebességem, tehetségem nincs is,

festett sisakom nekem lesz először a mezőnyben. Mondjuk, nem mintha ez lenne a legfontosabb, de adok a külsőségekre, sznob vagyok, na. Épp ezért lesz fodrász, kozmetikus, körmös, talán még futni is elmegyek. Á, azért ez túlzás, a futást inkább skippelem, az annyira fárasztó dolog. Meg az izzadás is… És csinos vagyok amúgy így is, úgyhogy jó, a futást le is tudtam. De amúgy így visszatérve a pasikra, a focista továbbra is bekaphatja, lassan világhírű autóversenyző leszek, ő meg semmiféle érdeklődést nem mutat irántam. Annyira felhúztam magam az újra realizált mellőzöttségemen, hogy ki kellett nyitnom egy bort. Abból baj nem (nem nagyon) lehet. Gondolatban végigpörgettem az életemet megint, keresnem kellett valamit, ami vigasztal, amibe kapaszkodhatom, ami elhiteti velem, hogy nem én vagyok az anyatermészet legmostohább, örök magányra ítéltetett gyermeke. És akkor újra megvilágosodtam. Nem túl sokat, néhány percet kellett csak agyalnom, hogy meggyőzzem magam: nekem tulajdonképpen jó. A munkámat imádom, a szüleim a legjobb fejek, a barátaim szintén, most még egy új világ is kinyílik nekem, azt az aprócska, leheletnyi szépséghibát pedig, hogy történetesen évek óta nincs senki, aki simogatná a lelkemet, majd valahogyan kivakoljuk. És ezzel le is tudtam mára a menetrend szerinti önsajnálatot, nem vagyok hajlandó többet ezzel foglalkozni. Fontos dolgok történnek a következő napokban, s egy a világhír küszöbén álló autóversenyző nem pazarolhatja az energiáit holmi negatív gondolatokra. Ámen, Vanda, mehetsz aludni.

Olyan selymesen süt a nap már kora reggelenként, olyan finom melegséggel indul a nap, mintha egy lágy vasaló simítaná a tájat. Igaz, mindezt csak a rádióból hazafelé érzem, hajnalban, munkába menet még hűvös van. Imádom, hogy minden reggel ugyanazokkal az arcokkal találkozom. Az étteremnél a vizslát sétáltató nővel, télen piros kabátban, tavasszal-nyáron szürke mellényben. A fenti nagy kanyarban a nagyon lassan futó férfi jön szembe – soha nem fogom megérteni, ki az az épelméjű, aki hajnali négykor fut. A lenti nagy kanyarban az idősebb bácsi áll ki egyterűjével a sárga ház udvaráról, mindig éppen akkor, amikor odaérek. Mint egy napindító szertartás, olyanok ezek a rövid találkozások. Nekik talán fel sem tűnik, hogy hétfőtől péntekig mindennap látnak engem, de az is lehet, hogy ugyanúgy számon tartanak, ahogyan én őket. Aztán amikor meglátom a Szabadság hidat, tök mindegy, hogy ködös ősz van, havas, jeges, mocskos tél vagy ragyogó nyár, mindig elmosolyodom. A kedvenc hidam, a kedvenc helyem a városban. Kecses, barátságos, mégis tekintélyt parancsoló. Igazi remekmű, minden csavarjával együtt. A rádióban általában gyorsan eltelik a reggeli műszak, jókat röhögünk a fiúkkal, így könnyű vigyorogva (újra)kezdeni a napot a munka után. És akkor jön a selymes napsütés. A tudat, hogy az egész nap előttem áll, hogy valójában enyém a világ. Így volt ez ma is, rádió után irány a ring, ahol az edzésen nyújtott teljesítményemről soha többé, senkivel nem vagyok hajlandó beszélni. Próbáltam valahogy a pálya adattároló rendszerét is meghackelni, hogy még véletlenül se lássa senki, hogy hasítottam az aszfalton. Jó, hát én ilyen óvatosba’ nyomom, na.

Szépül-készül a ring a nagy hétvégi eseményre. Egyre több a kamion, a Szuper-csapatom is elkezdte a kis objektum felépítését. Olasz, német, angol csapatok olasz, német, angol szerelői szorgoskodnak a bokszok csinosításán, kicsit kisebb az egész, mint a Forma–1, de épp ettől sokkal közvetlenebb, családiasabb. Ilyen-olyan egyenruhában jönnek-mennek, úgy sürögnek, mint a szorgalmas méhecskék. Pedig a srácok azt mondták, ilyenkor még nincsenek is itt a teljes csapatok, mindenhonnan csak pár ember érkezik előőrsként, hogy garázst építsen. Eléggé élveztük a csajokkal – még ha nem is mondta ki egyikünk sem –, ahogy mustráltak minket a pasik. Mentségükre szóljon, azért meglehetősen ritka látvány a versenypályák mentén a versenyoverallos csaj, pláne annyi, ahányan mi voltunk. Nyilván nem én voltam az első számú célpontja a szemeknek, a cingár, modellalkatú többiek könnyen el tudták vonni a figyelmet 165 centis tömör gyönyör személyemről. De nem is bántam, annyi stírölés éppen jólesett, amennyit kaptam, többtől már kellemetlenül éreztem volna magam. Sokáig nem is öltöztem át, csak lófráltam fel-alá a derekamig letűrt tűzállóban. Épp napoztattam az arcomat a lounge-osra álmodott Szuper-bázis egyik fehér rattankanapéján, mikor valaki elállta előlem a napot. Nem akartam kinyitni a szemem, vágytam egy kis játékra, hátha kitalálom, ki az. – Ne szólalj meg, légyszi, de kicsit menj arrébb. Rá akarok jönni csukott szemmel, hogy ki vagy. Remélem, érted, amit mondok, és nem valamelyik külföldi csapat külföldi tagja vagy, mert akkor hiába pofázom – nem történt semmi, még halk kuncogást se hallottam. Az árnyék nem mozdult. Kíváncsi

voltam, mennyire vagyok intuitív, úgyhogy még adtam egy kis időt magamnak. – Nem állsz arrébb? – kérdeztem, aztán ki is egészítettem gyorsan saját magam azzal, hogy hülye vagyok, erre nem válaszolhat, hiszen akkor megismerem a hangjáról. Az árnyék viszont mozogni kezdett az arcomon, éreztem, hogy megrázta a fejét. Nem áll arrébb, oké. Túl sok lehetőség nem volt, elsőként Márióra tippeltem, aztán realizáltam, hogy ő képtelen ennyi ideig csöndben maradni. Akkor Márk jutott eszembe, az ő illatát viszont millió közül is megismerem, az árnyékemberé pedig határozottan orridegen parfüm volt. Roland biztosan nem mórikálna itt velem, úgyhogy Mangó volt az utolsó, de benne sem voltam biztos. A kurva híres megérzésem pofátlanul magamra hagyott, szó nélkül, pont, mint tavasszal a focista. Megadtam magam a vereségnek és a némán, kitartóan nyújtózó árnyéknak. Esküszöm, olyan izgalommal nyitottam ki a szemem, mint kiskoromban a Kinder tojást. Tényleg kíváncsi voltam, ki az én árnyékemberem. – Beszarok, hát fogalmam sincs, ki vagy, úgyhogy most kinyitom a szemem – ezt már visszafogott kuncogás nyugtázta, de a halovány hang továbbra sem volt beszédes. Az árnyék teljesen elmozdult, úgy, hogy mellette telibe sütötte az arcomat a nap. Tudtam, ha most kinyitom a szemem, elvakít majd a fény, és legfeljebb egy sziluettet fogok látni. A bal szememet hunyorgóra tártam, a szempilláimon megcsillanó napfény szivárványszínekben tündöklő kis pillaprizmákat teremtett, és gyakorlatilag semmit nem láttam. Gyorsan kinyitottam a jobb szememet is, mert egyszerűen fogalmam sem volt, ki ez a szikár, feszes vállú, kerek fejű valaki.

Mérges volt az, vagyis Lali. A Szuper-csapat állandóan ügyelő morgója, akinek most mégis – valamiért – fülig ért a szája. Nem véletlenül kapta a nevét. Ő volt az, akinek soha nem tetszett semmi. Aki semmit nem szeretett, utált minden várost, minden pályát. Mint Fekete István Miska szamara a Kelében: mindig épp máshol szeretett volna lenni, mint ahol éppen volt. Nem is csoda, mondjuk, hogy helyből gyűlölettel gondolt a világra, s abban mindenre. Két bátyjával nőtt fel, nagyobbik testvérével mindketten tejfölszőkén, világító zöld szemekkel kémlelték az eseményeket maguk körül. Valahogy – talán a gyermeki naivitás miatt – soha nem tűnt fel nekik, hogy középső tesójuk vágott szemű, fekete hajú, kreol bőre pedig viaszosan fénylett. Úgy voltak ők hárman, mint a legmasszívabb szövetség; együtt bandáztak a panelházak közötti pingpongasztaloknál, együtt dobták össze zsebpénzüket a legcsecsább vitorláshalra, együtt loptak cigit az anyukájuktól, amit titokban, együtt szívtak el az óbudai lépcsőházban. Imádták egymást, ezért nem is értették, mikor barátaik, osztálytársaik faggatták őket: hogyan lehet Andris a tesójuk. Mérgesnek meggyőződése volt, hogy egyik nagyapjára hasonlít füléig vágott szemével. Mert az anyjuk mindig ezt mondta nekik. Aztán egyszer, úgy tizennégy-tizenhat éves koruk táján kiderült a titok: Mérges középső testvérének apukája nem annyira egy diósgyőri, vasgyári munkás, mint inkább egy szorgos rizsszedő Vietnamban. Anyuka ugyanis a hetvenes években néhány szál, vérrel-verejtékkel beszerzett joint után túlságosan összemelegedett a nagy szocialista barátság jegyében Vietnamból beutaztatott vendégdiákkal. Az akkor még ereje teljében lévő Thang apuka pedig igencsak termékenynek bizonyult, mert egyetlen együttlétükből

megfogant Doung, aki itthon az Andris nevet kapta. A tény, hogy féltestvérük ázsiai felmenőkkel is büszkélkedhet, nem viselte meg különösebben Mérgest és testvérét, azt viszont talán a mai napig nem tudta feldolgozni, hogy anyja éveken át hazudott neki. Andrist ugyanúgy, testvérükként szerették továbbra is, de Mérgesben valami megváltozott az emberekkel szemben. Gyanakvó lett és bizalmatlan, mindenki szemében hazugságot, titkokat kutatott. Ezért lett ő Mérges. És ezt ő egyszer elmesélte nekem. Onnantól tudtam, miért utálta a túl sok ételt, miért utálta a túl kevés ételt. A toastkenyér neki túl édes volt, a fehér kenyér túl sós, a barna túl barna. Csak az energiaital és a hús tette boldoggá. Boldoggá… az túlzás. Elviselhetőbbé. Gyűlölte, ha dolgozni kell, de azt is, ha nem. Mindezzel együtt az első pillanattól tudtam, hogy valójában egy jó fej, csak épp szeretethiányos emberrel van dolgom. Igyekeztem is zavarba hozni vagy leleplezni az állandó kedvességemmel, figyelmességemmel. Habár a legjobb barátnőm szerint én erre képtelen vagyok. A kedvességre, figyelmességre mármint. Mégis sokszor és nyilvánosan dicsértem feszes, szálkás kis testét, a sok bicajozástól izmos vádliját, fenekét. Formás darab volt, na, olyan típus, amit minden nő meg-megnézeget: pontosan elég izom, néhány tetkóval felcicomázva. Nagyokat tudtunk röhögni együtt, imádtam a humorát, ő meg az én idiótaságomat. Az mondjuk túlzás, hogy közeli lett volna a kapcsolatunk, de legalább nem zavartuk egymást. Ezért nem is értettem, mit álldogál ő fölöttem és takarja el a napsütésemet. – Hát te?! Eltévedtél, báránykám? – kérdeztem őszinte döbbenettel.

– Neeem, nem – röhögött –, csak itt a muníció a kamion hűtőjében, szomjas voltam – megemelte a kezében lévő Red Bullt –, megláttalak, aztán gondoltam, ideköszönök. De nem hittem volna, hogy hirtelen „Ki vagyok én?”-t játszunk majd. Ja, meg a góré keres, tudni akarja, milyen volt az edzés. Tényleg, milyen volt? – Pazar – mosolyogva csücsörítettem a számmal, úgy nyögtem ki magamból az ironikus választ. Nevetett ő is, ebből gondoltam, hogy első ránézésre vágta, mennyi tehetségem van az autóversenyzéshez. Érezhette, mire gondolok, mert kérdés nélkül tolta az okosságot. – Ne feszülj be, Vanda. Már az első hétvégén is láttam rajtad, hogy görcsölsz. A bukás óta görcsölsz. Próbálj meg ugyanúgy gondolkodni, mint az esés előtt. Akkor hitted volna, hogy valami bajod lehet? A nagy szart. Hát ugyanúgy kell menni, mint akkor mentél. Itt lesz most hétvégén egy csomó ember, élvezd, hogy nem az üres lelátók előtt körözgetsz, a többieket meg szard le. Mindenki tudja, hogy le vagy maradva a többi csajtól, úgyhogy ne akard beérni őket, mert úgysem tudod. Nem tudsz most hirtelen te is két-háromezer kilométert a kocsiba tenni. Ülj be, és csak lazán. – Ez nem olyan egyszerű. – A szart nem. Csak beülsz és arra gondolsz, hogy milyen jó neked. Ennyi. Kérsz Red Bullt? – Nem, kösz. – Akkor meg gyere, és mondd el a górénak, hogy mentél. Ő is ugyanazt fogja mondani, mint én. Neki ráadásul kurva fontos ez a hétvége, nézd meg ezt az olaszos rongyrázást. Mindenkinek meg akarja mutatni, hogy az övé a legjobb csapat, hogy nála dolgoznak a legjobb emberek. De nem

hiszem, hogy a torkodon fog ugrálni a dobogóért, neki csak az számít, hogy egész hétvégén vigyorogni lásson. Úgyhogy szedd össze magad. Odanyújtotta a kezét, én meg belekapaszkodtam, és hagytam, hogy felhúzzon a kanapéról. Akkor már kértem a Red Bulljából, nekem adta, ami még a dobozban maradt. A bokszhoz közeledve már messziről kiszúrtam Máriót, úgy rohangált összevissza, mint egy sugárhajtású rakéta, egy másodpercre meg nem állt. Kitárt karokkal és elképesztően hangos köszönéssel reagált a látványomra. – Ciao, Vanda! Ciao, ciao, ciaooooo! Vanda, Vanda, Vanda, bella donna! – ez tényleg bekattant, ez volt az első gondolatom. Túlüvöltötte a garázsokban bőgetett kocsik hangját is, egyszerűen nem bírtam már komolyan, iszonyatosan komikus volt. Főleg az mosolyogtatott meg, hogy ez a teátrális attitűd abszolút mélyről jött, semmi megjátszás, manír nem volt benne, Márió tényleg ilyen volt, ízig-vérig olasz. És kurva hangos. Megölelt, visszaöleltem, majd kikérdezett az edzésről. Próbáltam a lehető legdiplomatikusabb választ adni, hogy sem hazugság, de még csak csúsztatás se legyen benne. – Volt már jobb is. – Naaaaaa, mi az, hogy volt már jobb is? Nem élvezted? – Nem, Márió, őszintén megmondom, ezt most nem élveztem. – Nem baj, majd péntekre összeszeded magad. Gyere, mutatok egy kis kedvcsinálót, hátha az egy kicsit lázba hoz. Elindultunk a Lotusok bokszai felé, ehhez a teljes WTCC mezőnyén át kellett rágnunk magunkat. Márió úgy hordozott körbe, mint a Guadalupei Szüzet a mexikóiak. Fél óra múlva

mindenki tudta, hogy én az ő versenyzője vagyok, és amúgy rádiós, és molto bello, vagyis nagyon kedves. Azt, mondjuk, tényleg lehengerlő volt látni, ahogy ezek az olaszok összetartanak. Mintha mind egy nagy család tagjai lennének, lapogatják egymás hátát, örülnek a másiknak, azonnal igyunk kávét mindenhol, meg amúgy milyen gyönyörű a pálya és főleg Budapest, és fantasztikus lesz a hétvége. Megállás nélkül és tök őszintén dicsérik egymást, vigyorognak, segítenek, hozzá hihetetlen mozdulatokkal gesztikulálnak, fülsiketítően hangosak, és egy kicsit mindegyik olaszba bele lehet szeretni. Biztos, hogy lesz egyszer egy olasz pasim, ezt ma eldöntöttem. Mire átértünk a mi bokszainkhoz, addigra a túraautóvilágbajnokság összes szereplője tudta, hogy én vagyok a Szuperlady, és hogy melyik az én autóm, nagyon fognak drukkolni. A garázsunkhoz érve aztán elájultam. Gyönyörű bokszfal épült, mindenhonnan én vigyorogtam, ami kicsit azért frusztrált. Az egész boksz a Szuper-csapat színeiben pompázott, még a könnyem is majdnem kicsordult, amikor megláttam. Kellemes kis pihenősarkot is berendeztek, ahol a vendégek le tudnak ülni; az egyik monitor a pályán zajló eseményeket mutatta, a másik az időeredményeket. És akkor eszembe jutott, amit Mérges mondott, hogy ne feszüljek be. Hogy a picsába ne feszüljek be, ha ilyen puccparádé vesz körül?! Mintha legalább bajnokságot nyertem volna bármelyik géposztályban! Olyan volt az egész, mint egy igazi királylányi rezidencia. Jah, a legmeghatóbbat majdnem elfelejtettem. Mangó meglepetése az volt, hogy az autó szélvédőjére felrakta nekem a „Királylány” nicknevet. Azon tényleg elpityeredtem. Aztán ezt az extra felhajtást még egyszer alaposabban szemrevételeztem, és arra jutottam, hogy nekem itt márpedig

bizonyítanom kell. Nem érdekel, ha vuduval, varázslattal, hipnózissal, akármivel, de valamit villantanom kell hétvégén, különben örökre rám sütik a lúzer billogot. – Hát ez nem semmi – fordultam Márióhoz, elismerő pillantásokkal kísért bólogatás közepette. – Na, mit szólsz? Tetszik? Szeretném, ha jól éreznéd magad, Vanda. Nagyon sokan kijönnek majd, hogy megnézzenek téged. Neked pedig csak az a dolgod, hogy mosolyogj rájuk és élvezd az egészet. Nem érdekel, hányadik leszel. Csak menj és élvezd. De a kocsit, ha lehet, ne törd össze, jó? A múltkori kis kiruccanásod után is volt rajta kalapálnivaló bőven. – Hahaha. Marha vicces. Megpróbálok mindent így csinálni, de hidd el, hogy nem egyszerű. Nyilván nem azért vágtam bele ebbe az egészbe, hogy jókedvűen kullogjak be állandó utolsóként. Szeretnék én is jól teljesíteni, akkor persze hogy jobban tudnám élvezni. Az autóra meg akkor most vigyázzak vagy ne? A múltkor még azt mondtad, nem szabad úgy vezetnem, hogy óvatoskodom. Hm? – Csak azért mondom, hogy vigyázz, mert ha szombaton összetöröd, nem lesz ember, aki megcsinálja neked vasárnapra, mert mindenki a Néró és a Roland kocsiján fog ügyködni. Örülök, ha Mangóék arra a fél órára el tudnak majd szabadulni, amikor szükséged lesz rájuk. Okos lány vagy te, csináld is okosan, rendben? – Rendben. Figyelj, köszi mindent, én most hazamegyek, nagyon elfáradtam. Holnap meg meló van, korán kelek. – Pénteken is dolgozol? – Nem, szabadságot vettem ki. – Jó, jól tetted, akartam is javasolni, mert hosszú napod lesz. Jó pihenést neked, Királylány!

Megpusziltuk egymást, elköszöntem a fiúktól is, aztán már nem volt kedvem átöltözni, úgyhogy hazajöttem úgy, ahogy voltam. Holnap, holnapután már nem megyek ki a ringre, péntektől viszont úgyis ott leszek egész hétvégén.

Nehezen tudom felfogni, hogyan képesek úgy kihegyezni a szenzoraikat a pasik, hogy azonnal vegyék, ha férfimentes övezetté nyilvánítottam az életteremet. Megint egyszerre, de konkrétan egy napon talált meg az én privát kis mágikus pasiköröm összes tagja. A skodás volt a legszorgalmasabb, már kora reggel üzent, hogy milyen jó a hangomra ébredni, és amúgy nem bírja ki, hogy ne jöjjön el hétvégén a versenyemre, de megígéri, észre sem fogom venni. Oké. Utána Márk jelentkezett be, hogy mi lenne, ha a csapat sajtótájékoztatója után elmennénk ebédelni. Oké. Végszóra Szaffi is megérkezett, hosszú, csöndben töltött napok alatt fogalmazta meg a frappánsnak nem mondható, de mindenképp őszinte választ: azért törölt az ismerősei közül, mert úgy érezte, azok után, hogy elzavartam, nem akar tudni rólam semmit, még fészbukilag sem. Rendben, vettem ezt is, de akkor két órával később mégis miért jelöl újra ismerősnek?! Eszem megáll, esküszöm, soha az életben nem fogok rájönni, milyen elvek mentén élik mindennapjaikat a férfiak. Nem lehetne előbb eldönteni, mit szeretnének, s csak utána cselekedni?! Igen, minket megbélyegeznek azzal, hogy túlkattogunk mindent, de azt mondom: inkább megfontoltan csinálok faszságokat, mintsem hirtelen felindulásból. Úgyhogy egyelőre még gondolkodom, visszaigazolom-e. Annyira ovis, amit csinál. Nem mintha annak idején nem ugyanezt csináltam volna a

kenus kölyökkel, de akkor is. Az az én dolgom volt. A skodásnak visszaírtam, hogy nem szeretném, ha kijönne hétvégén, Márk ebédmeghívását pedig örömmel elfogadtam. Kicsit rosszulesett, hogy a sajtótájékoztatóra nem hívott meg, de később kiderült, ő azt hitte, ott leszek. A Vapianóban találkoztunk, ahogy szinte mindig. Penne arrabiatát ettem, ahogy szinte mindig. Jött a jótanács-beszéd tőle is, nagyjából ugyanazt hallhattam, amit tegnap Mérgestől és Máriótól. Most Márk szájából érkezett a szó, úgy látszik, ezek az M betűsök körülöttem mindenképp segíteni akartak. – Gondolom, izgulsz a hétvége miatt. Ez elkerülhetetlen. Csak az nem lenne izgatott a helyedben, aki fából van. Meg kell tanulnod magadra figyelni. Tudom, hogy ez a legnehezebb, de megpróbálok segíteni. A csapat körül úgyis lesznek elegen, rám inkább csak a warm upon meg az időmérőn lesz szükség, úgyhogy lesz időm veled foglalkozni. – Cuki vagy, de kérlek, hozzá ne tedd, hogy ne görcsöljek, mert ebből már elegem van. Hallottam ezt az elmúlt napokban eleget. Hallottam magyarul, olaszul, mindenhogyan. – Márió is ezzel nyüstölt? – Aha, meg Mérges is. Tudom, hogy segíteni akarnak, de ez nem úgy megy, hogy akkor benyomom magamon az ellazuló gombot, és többé nem görcsölök. Nem vagyok autóversenyző, alig két hónapja mentem először a ringen, most meg megint igazi versenyem lesz. Azért, gondolom, kell ahhoz valamennyi rutin, hogy az ember számára természetes legyen ez az egész miliő. Nekem még nem nagyon megy. Szóval ahelyett, hogy te is azt mondanád, ne görcsöljek, inkább azt mondd meg, hogyan csináljam.

– Tudom, értem, miről beszélsz. Gyere ki holnap a ringre, bemutatlak valakinek, nekem már nagyon sokat segített. Egy szuper pszichológus, aki versenyzők felkészítésével is foglalkozik. Amikor még versenyeztem, ő tette helyre az agyam a hétvégék előtt, Máriónak jó barátja. Nem is értem, neki miért nem jutott ez eszébe. Igaz, a srácokat sem bízta rá, tényleg nem értem, miért. – Á, el van foglalva Néró meg Roland versenyével, meg is értem. Szépen megcsinálta a bokszomat, aztán elintézte az egészet azzal, hogy élvezzem. Köszi. Persze hogy élvezem, de attól még szeretnék jó lenni. Mondtam neki is: nem azért ülök autóba, hogy minél többen lekörözzenek a mezőny elejéről. – Vágom, jogos. Azt azért még a szezon elején látnod kell, Vanda, hogy hol van a helyed ebben az egész rendszerben. Okos lány vagy te, rá fogsz jönni, hogy mi az, amire számíthatsz, és mi az, ami már túlzott elvárás lenne a részedről. Gondolkozz ezen sokat, úgy nem esel majd pofára. Ennél többet most nem mondok, ha majd jutottál valamire, akkor folytatjuk, rendben? – Okés. Van mondjuk egy sejtésem, hogy mire is utalsz, de ezt még tényleg korai lenne kimondani. Úgyhogy gondolkodom, és szólok majd. – Ez a beszéd. Holnap meg gyere ki négy körül a ringre, Iván is ott lesz addigra. – Ne szopass! – nagyon röhögtem. – Iván?! A rettegett?­ – Hát cseszd meg, ez a neve! De tényleg lehetne akár rettegett is, bár nem annyira orosz, inkább ukrán származású. Nagydarab, stramm kölyök, a külseje kicsit morózus, de nagyon jó fej, és tényleg profi. Segíteni fog, bízz bennem.

Ebben maradtunk, majd hazadobott, és nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg tőle a kapu előtt azt, ami már régóta piszkálta a csőrömet. – Figyu, Márk. És… Ha nem akarsz, természetesen nem válaszolsz. De hogy van az, hogy szinte többet lógsz velem, mint a barátnőddel? – Évi. – Igen, Évi, köszi. Szóval, sosem mondod, hogy ide mentetek, oda mentetek, egyáltalán nem is beszélsz róla, engem meg majd minden héten elviszel ebédelni, esemesezünk, fészbukon dumálunk. – Mondtam már, okos kislány vagy, Vanda. Gondolkozz ezen is. Felhúztam a szemöldökömet, őszintén és mélyen elcsodálkoztam, még csücsörítettem is hozzá kicsit, finoman balra billentettem a fejemet. Sok mindenre számítottam, csak erre a válaszra nem. Súgtam egy halk okét, adtam neki két puszit, és kiszálltam a kocsiból azzal, hogy akkor holnap találkozunk. Kiültem az erkélyre, az én privát gondolkodóhelyemre, s nem tudtam kiverni a fejemből a Márkot, meg amit mondott. Mire utalt ezzel? És ha esetleg meg is fejtem, kérdezzek majd rá, hogy jól gondolom-e? Az milyen béna már. Képtelen vagyok bármi más témát keresni az agyamnak, ezzel most elleszek egy darabig. Ezt úgy értette, ahogy én gondolom? Ultragyors kupaktanácsra hívtam a csajokat. Leila, Laura és Kinga is átjött egy pohár borra este. Teljes volt az egyetértés abban, hogy mire utalt ezzel Márk.

– Tetszel neki, egyértelmű. Ha nem így lenne, akkor elmondta volna a rendes indokot, hogy mert mit tudom én, hülye a csajának a beosztása – ez volt Leila érvelése. – Vagy az, hogy vele nem tud az autóversenyzésről ilyen jókat dumálni – ezt Laura találta ki. – De ez hülyeség, Lalám, a csaj is benne van a dologban, tudod, hogy a tesója is megy a Lotusban. – Az igaz, de attól még nem biztos, hogy úgy tud beszélgetni vele, mint veled – Kinga osztotta az okosságot szokásos bölcsességével. – És akkor most mit csináljak? Kérdezzem meg tőle holnap, hogy „Hé, Márk, gondolkodtam, és szerintem tetszem neked, jól érzem?” – ez annyira gáz! Inkább fel sem hozom az egészet, majd úgy teszek, mintha nem is lett volna téma. – Ez amúgy nem olyan nagy hülyeség. Tudod, hogy a pasik egyszerűen imádják, ha tudomást sem veszünk róluk. Csináld ezt, ha kibírod, és ha ő rákérdez, hogy gondolkodtál-e rajta, az azért már sok mindent elárul – megint Kingánál volt a megoldás, mindannyian egyetértettünk vele. Mivel hétvégén mind a hárman dolgozni fognak, sajnos nem tudnak kijönni a versenyemre, úgyhogy leszartuk a babonát, és előre ittunk a medve bőrére, arra, hogy dobogóra fogok állni. Akármilyen elképzelhetetlennek tűnt is a dolog, úgy vagyok vele, hogy egyszer az életben miért ne történhetne csoda velem is? És a legviccesebb az egészben, hogy komolyan hiszek benne. Úgy aludtam el, hogy elképzeltem magam a pódiumon, éreztem, ahogy csípi a szememet a pezsgő.

Reggel aztán leginkább az álmosság csípte a szememet. Egész délelőtt alig bírtam magam képbe hozni, csak az dobott fel, hogy a rádióban ma is szépen reklámoztuk a hétvégi versenyeket, bent volt Néró és Roland, meséltek kicsit erről az egész WTCC-hülyeségről, meg persze faggatták őket a fiúk az én autóversenyzői kvalitásaimról. Nem akartak lejáratni, legalábbis ennek tudom be, hogy tök kedvesen beszéltek rólam, a Roland még azt is mondta, hogy alázatos vagyok, ez pedig nagyon fontos ebben a sportágban. Furcsa volt őket a munkahelyemen látni, annyira más részét jelentették az életemnek, és annyira élesen különvált a versenyzés meg a rádió, hogy egészen álomszerű volt a kettő összemosódása. Lassan már többet találkozom velük, mint a kollégáimmal, délután a pályán is összefutottunk. Versenyzői eligazítást tartottak, az úgynevezett briefingen (ilyen nekünk is van) elmondanak minden tudnivalót a pályáról, a versenyről, a szabályokról. Ott ülnek mindannyian a padsorokban, mint a szorgalmas kisiskolások, csak sokkal nagyobbak, szőrösebbek és gyorsabbak. Istenem, és milyen szép mindegyikük! Nem csoda, hogy kislányként mindannyian tűzoltóról, katonáról, pilótáról vagy autóversenyzőről álmodunk. Olyan férfiasak, olyan vagányak, olyan vonzók! Főleg sisakban. Mert a nélkül könnyen kiderül, hogy a buja tincsek helyett tökéletesre borotvált fejbőr keretezi a korántsem csini, de annál ijesztőbb arcot. Szóval a legjobb, amíg csak a szemek beszélnek, a bukóból kikacsintva. De mondjuk nekem még a legcsúnyább is vonzó valahogyan. Főleg ha tömegben jönnek, szerencsémre délután ez a látvány fogadott. Épp akkor értem ki a ringre, amikor véget ért az eligazítás, valósággal hömpölygött felém a pilóták áradata. Néró és Roland a tömeg közepén sétált,

folyamatosan, megállás nélkül magyaráztak egymásnak, tenyerüket megfeszítve imitálták az autók­ mozgását. A kedvencem az volt, mikor egyik kezüket a másik mellé téve mutogatták az előzéseket. Annyira magával ragadott ez a kép, hogy észre sem vettem Márkot, akinek többször is rám kellett köszönnie hátulról, hogy végre megforduljak. Hatalmas, tízemeletes srác állt mellette, szinte kipukkadtak az izmai, de mégsem tűnt felfújtnak, egyszerűen látszott rajta, hogy ő ilyen nagyra nőtt. Komikus volt, ahogy Márknak rendesen fel kellett emelnie a fejét, miközben beszélgettek. Hozzájuk léptem, hosszú percekbe telt, mire végignéztem az óriáson. – Vanda, ő Iván. Iván, ő Vanda. Kezet ráztunk, mosolyogtam, fejet billentettem. Megszorított, elveszett a tenyerem az ő hatalmas lapátkezében, mosolygott, feltolta a napszemüvegét a homlokára, nem billentett fejet. Nagyjából a vastagbelemig ellátott a szememen keresztül, volt valami furcsa félelmetesség a tekintetében. Inkább tűnt bérgyilkosként is alkalmazott keményfiúnak, mintsem pszichológusnak, akik mindig szemüvegesen, szakállasan, göndör hajjal jelennek meg a gondolataimban, pont olyannak, mint amilyen a Csak egy kis pánikban a Billy Crystal által alakított karakter. Ivánra nézve viszont minden előítéletem szertegurult, képtelen voltam levenni róla a tekintetem, egyszerűen – és tök őszintén – el sem tudtam képzelni, hogy ez az ember pszichológus. – Na, túl vagy a sokkon? – kérdezte a medve termetű Iván mosolyogva. Valószínűleg találkozott már párszor az enyémhez hasonló reakcióval. – Hátööööö… Az igazat mondjam, vagy a diplomatiku­sat?

– Csakis az igazat, mindig az igazat, a színtiszta igazat. Különben meg mindegy, úgyis tudom, mikor hazudnak az emberek. – Az igaz. Nos, nem tudom, mikor érezném magam kellemetlenebbül, ha egy sötét sikátorban futnék veled össze az éjszaka közepén, vagy pedig egy rendelőben, a bőrkanapédon ülve. Közben azon is gondolkodom, hogy valahonnan tutira ismerlek. Szerintem téged látlak álmaimban. Az egyértelmű flört láthatóan váratlanul érte, egy pillanatra a magabiztossága magára hagyta, láthatóan nem számított erre tőlem. Kellett is néhány másodperc, míg kitalálta a szerinte legfrappánsabb választ. – Nincs bőrkanapém, nagyon utálom, amikor nyikorog. Én viszont egyik szituációban sem érezném magam kellemetlenül. És te is ismerősnek tűnsz… – hozzá szemtelenül mosolygott. – Wow. Ezt mindjárt gondoltam – és megint félrebillentettem a fejem, de ezt csak úgy vettem észre, hogy az enyelgésünket végighallgató Márk velem szemben tükörként utánozta a mozdulataimat. Akkor hirtelen kiegyenesedtem, halovány mosoly kíséretében. Márk sem bírta tovább szó nélkül. – Jól van, gyerekek, elég a flörtből, ha majd végeztetek a munkával, utána csacsogjatok. Vanda, neked fel kell készülnöd a hétvégi versenyre; neked meg nincs túl sok időd, Iván, ha jól tudom, sietsz. – Nem, már nem sietek, lemondtam az esti találkozót, tudod, hogy utálok rohanva dolgozni. Úgyhogy az egész délutánom a Vandáé, rendet kell tennünk a csinos kis fejecskéjében – jelentette ki határozottan Iván, miközben le sem vette rólam a szemét.

– Oké, oké, azért ne állítsunk már be rögtön pszichopatának, olyan nagy rumli azért nincs a fejemben, ezt elhiheted – muszáj volt éreztetnem vele, hogy annyira nem vagyok elájulva tőle. Pedig az igazság az, hogy rohadtul elájultam tőle!! Igen, igen, ő az, aki nekem kell!! Kopott farmerjában, sötétkék, hosszú ujjú, kapucnis pólójában, felfoghatatlanul óriási termetével tényleg olyan volt, mint akiről mindig is álmodoztam. Igaz, nem voltak sohasem kész ideáljaim, de az összhatás; a gyönyörű, napbarnított bőre, a barátságos, barna szeme, szőkésbarna, szigorúra vágott haja, a búgó hangja, a lenyűgöző stílusa, mind-mind, mintha nekem lett volna összeválogatva. Tetszett, hogy nem nyomult, de mégis tudta érzékeltetni, hogy érdeklem. Persze nyilvánvaló, hogy volt kiken gyakorolnia, nem áltattam magam egy pillanatig sem azzal, hogy én vagyok az első lány az életében. Attól viszont határozottan boldog voltam, hogy kettesben lehetek vele, s amit a legjobban imádtam, hogy magamról beszélhetek egy kurva jó pasinak, akinek az a hivatása, hogy ezt végighallgatja. Márkon viszont meglepődtem: mintha féltékeny lett volna. Nem nagyon tetszett neki, hogy nem őrá figyeltem, ahogy az sem, hogy igencsak jól éreztük magunkat a kis társalgásunk alatt. Bementünk a kamionba, belekezdtünk a munkába. Mesélnem kellett a versennyel kapcsolatos gondolataimról, mit érzek, mikor autóba ülök, mi jár a fejemben futam közben, és mire gondolok esténként. – Erről azért nem mondanék el mindent – próbáltam egy kicsit lazítani a foglalkozást, amit nem nagyon tudtam komolyan venni. – Ne komolytalankodd el, Vanda. Ha azt akarod, hogy megszűnjön a görcsösséged, akkor hallgatnod kell rám.

– Rendben, persze, ne haragudj, én ilyen vagyok. – Nem baj, én meg ilyen. Tyűha, ez a pasi nem egyszerű eset. De egyre jobban tetszik. Ahogy ott ültünk a kamionban egymással szemben, végig remegett a gyomrom, rég éreztem ehhez hasonlót. És most minden korábbinál jobban esett, mert éreztem: nem csak az én villanyom kapcsolódott fel. Elmeséltem minden szorongásomat, aggodalmamat, tök őszintén. Hogy hiába élvezem, egy iszonyatosan erős félelem nem hagy ellazulni. Hogy rettegek az eséstől, a sebességtől, a többi autótól. Hogy hiába döntöm el a fejemben a késői fékezést, a lábamat valami láthatatlan erő idő előtt leparancsolja a gázpedálról. Hogy akármennyire is akarom, nem tudok bízni sem magamban, sem az autóban. Azt is, hogy nagyjából a verseny felétől már egyáltalán nem megy a koncentrálás, és onnantól alig várom, hogy vége legyen. Hogy túlélés minden kör. És megkönnyebbülés a kiszállás. És hogy mindez a nagy bukás óta van. Láttam rajta, hogy alaposan megdöbbent. Nem nagyon lehetett még dolga autóversenyzővel, aki csak egyetlen dologtól félt: az autóversenyzéstől. Azt mondta, ne lepődjek meg, nem klasszikus módszert alkalmaz majd, mert az hosszabb időt venne igénybe, hanem egyfajta agykontrollfogásokat tanít meg nekem. Kérte, hogy először is gondolatban tegyem meg újra azt a kört, amiben a baleset történt. Tegyem meg úgy, hogy tökéletesen beveszem a kritikus kanyart, nincs borulás, nincs esés, nincs autótörés, csak egy kurva jó kör, kurva jó idővel. Lássak színeket, mindent élethűen, mintha egy filmben szerepelnék. Száguldjak úgy, ahogyan mindig is szerettem volna, jegyezzem meg az érzéseket, érzeteket, raktározzak el

szépen mindent, és egyszerűen tegyek úgy, mintha az a baleset nem történt volna meg soha. Ha pedig ezzel megvagyok, mozizzak magamnak néhány újabb tökéletes kört, s egyre csak gyorsuljak. A verseny vagy időmérő előtt közvetlenül pedig relaxáljak néhány percet a kamionban: úgy, hogy valami számomra álomszerű helyre képzelem magam. Tengerpart, alpesi legelő, tök mindegy, bárhová, ahol szívesen pihennék. A kocsiban ülve aztán próbáljam lelassítani a pulzusomat, vegyek mély levegőket, ha tudok, akkor váltott orrlyukú légzést is csinálhatok. Kicsit tényleg szokatlan ez a gyógymód vagy terápia vagy mit tudom én, mi ennek a szakmai neve, de mi baj lehet, ha megpróbálom? Annak azért örülök, hogy nem mentünk bele végtelen lelkizésbe, gondolom, hogy egy kétórás beszélgetéstől még nem leszek gyorsabb a hétvégén. Habár gyanús, hogy így sem, de legalább teszek érte valamit. A különös megbeszélést eléggé kiszámítható lépéssel zárta ez a fura szerzet pszichoóriás. – Itt a számom – átnyújtotta a tök fekete névjegyét, amin csak a száma szerepelt. – Ha bármi gond van, hívj nyugodtan. – Rendben, köszi. – Megnéztem, eltettem, mosolyogtam. A saját számomat titokban tartottam, pedig egyértelmű volt, hogy azt akarja megszerezni. Hát nem, kishaver, ha akarsz valamit, akkor dolgozz is meg érte. Azért udvariasan elköszöntem: – Még egyszer nagyon köszi, hogy fordítottál rám egy kis időt, remélem, lesz valami hatása a módszerednek. Kihaladtam a kamionból, Márk ücsörgött a szépen berendezett szabadtéri pihenőrészen Márióval. Kérdezték, volte valami értelme, elsőre úgy tűnik, igen, ezt feleltem, aztán elköszöntem, jó lett volna már pihenni kicsit, főleg hogy

nagyon hirtelen lett este, alaposan besötétedett. Alighogy kiértem az autópályára, már hívott is a Márk, hogy Iván szeretné a telefonszámomat. – Ne add meg neki. Én tudom az övét, ha akarok, majd jelentkezem – juj, nagyon élveztem ezt a szituációt! Márk viszont elég furcsán reagált, nem is nagyon értettem. – Vanda, vigyázz vele. Régről ismerem, nagyon jó srác, de jobb, ha csak munkakapcsolatban maradsz vele. Higgy nekem. – Huuú, de miért, különben kihurcol Ukrajnába, és feldarabolva eladja a testem tőkehúsnak? – tényleg nem értettem ezt a hirtelen kurva nagy óvatosságot. – Komolyan beszélek. Hidd el, hogy nem akarok neked rosszat. – Oké, megértettem, köszönöm a figyelmeztetést. Holnap találkozunk, jó éjt. – Szia, Vanda, aludj jól. És most végre ágyban. Szuper napok jönnek, nagyon várom, és nagyon izgulok!

Nem épp attól lett jó ez a hétvége, amitől vártam, de végül mégis adott pluszt bőséggel. Ami biztos: a versenyzői kvalitásomat többé nem keresem, felesleges kutatni utána, mert nekem ilyen egyszerűen nincs. Ezt Márióval és Melindával is megállapítottuk, mindketten ugyanazt tanácsolták a sikertelen időmérő és a még sikertelenebb versenyek után: fogjam fel az egészet humorral, s így én leszek a legnépszerűbb. Ráadásul a magam dolgát is megkönnyítem. Ráadásul Márió kimondatta velem azt, amit egy maximalista embernek a legnehezebb beismernie: ebben a mezőnyben szinte mindenki jobb nálam.

Féltem ettől a felismeréstől, de kimondva valahogy mégis megkönnyebbültem. Az pedig eszembe nem jutott volna, hogy nem a versenypályán, hanem a leintés után találom szembe magam a hétvége egyik legnagyobb kihívásával. Szarrá izzadtan, céklavörös fejjel, csuromvizes hajjal sétáltam a kamionhoz, és basszus, egy fának is beillő virágcsokorral a skodás csávó álldogált ott. Nem vett észre, úgyhogy volt időm beslisszanni az egyik WTCC-s kamion mögé. Rohadtul ideges lettem, mert konkrétan megkértem, ne jöjjön ki. Szerencsére épp arra jött Mangó, berántottam a kamion mögé, s szinte térden állva könyörögtem, hogy szerelje le valahogy a pasit, mert nagyon kellemetlen. Ő pedig készségesen segített. Elvette a skodástól a virágot, a gyerek meg a kijárat felé vette az irányt. Megvártam, míg eltűnik a látóhatáron, aztán, amint tiszta lett a levegő, elindultam. Megköszöntem Mangónak a segítséget, felmarkoltam a csokrot, mondjuk szép csokor volt. Épphogy felléptem volna a kamion lépcsőjén, mikor valahonnan a nevemet hallottam. – Vanda, várj! – hirtelen csillagokat láttam a fejem körül, madárkák röpködtek a szemem előtt, az összes vérnyomásom a sarkamban volt, és pillanatok alatt bénára zsibbadt a testem. Szaffi volt az. Motorosdzsekiben, fekete pólóban, farmerban, azt a kurva… nagyon sármosan. Nem értettem, mit keres ott, de abban biztos voltam, hogy nem miattam jött ki. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen elszaladok előle. Végül inkább maradtam, kíváncsi voltam, mit akar mondani. Visszaléptem a lépcsőről, szótlanul vártam, hogy közelebb érjen. – Hello. Hogy ment? – mintha napi kapcsolatban lennénk, s ez lenne az utolsó kimaradt információja rólam. – Szia. Te mit csinálsz itt?!

– Meg akartam nézni a versenyedet, de későn értem ki. Hogy ment? – akkor esett le, hogy nem is válaszoltam. – Szarul. Nagyon szarul, és nem is akarok róla beszélni. Miért akartál kijönni? Nem vagyunk túl jóban mostanság. – Jaja, vágom, igaz, de fasz voltam. Nyomultam nagyon, nem kellett volna. Dumálunk? – Hát most biztos nem, Dávid, ne haragudj. Egyrészt fáradt vagyok, másrészt meg akarom nézni a WTCC időmérőjét. – Oké, vágom. És jövő héten valamikor? – Talán. Dobj majd rám egy sms-t, és megbeszéljük. De most mennem kell. – Oké, kereslek majd. Vigyázz magadra, ügyes legyél! Nem a kijárat felé indult, ez megnyugtatott, hogy tényleg nem csak miattam jött ki, mert kicsit mardosott volna a lelkifurdalás, hogy pár perc után lepattintom. Sikerült végre a gigantikus bokrot berakni a kamionba, rohantam is át a bokszokhoz, mert kezdődött a WTCC időmérője. Nem hittem a szememnek. Iván és Márk álldogált a bejáratnál. De szépen összejöttetek, gondoltam, az lett volna az igazi, ha bevárják a másik két fiút, valahonnan előkerítjük még a focistát is, és együtt töltöttük volna a hétvégét mindannyian. Ez is csak velem történhet meg, egy kupacban az összes flörtöm, komolyan, úgy éreztem magam, mintha valami hülye kandi kamera áldozata lennék, normális emberrel ilyen másképp nem történik. De ugye régóta nem számítottam normálisnak, tehát bele kellett nyugodnom, hogy nekem még tartogat ilyen furcsa meglepetéseket az élet. Iván kicsit számon kérve, de mindenképp ügyesen csomagolva jegyezte meg, hogy nem kerestem. – Nem hívtál, gondolom, akkor minden rendben ment.­

– Igen, bár az eredményen nem látszik, de tényleg sikerült kicsit kevésbé befeszülnöm. Köszönöm újra. Most viszont, ha nem haragszotok, fiúk, szeretném megnézni a srácok időmérőjét. Elléptem mellettük, nem akartam lemaradni egy percről sem. Néró és Roland már a kocsijában ült, a szerelők fejhallgatóval a fejükön álltak az autók mellett, a mérnökök a bokszfalnál felállított monitorokon figyelték az időt. A mezőny összes autója halszálkában állt a garázsok előtt. Most először láttam ilyet testközelből: lenyűgöző volt a látvány. Érezni az izgatottságot, a feszültséget, a koncentrációt a levegőben, mindenki tudja a dolgát, a versenyzők meredten maguk elé bámulva járják végig a pályát gondolatban újra meg újra, a csapatfőnökök a versenyzők és a mérnökök között rohangálnak, zúgnak a motorok, áááá, mindig ott akarok lenni, ez maga a mámor! Aztán mikor felharsan a bokszutca nyitását jelző sziréna, az autók egyszerre gurulnak ki, kisebb tumultus alakul ki, majd pár másodperc után szépen kisorjáznak a pályára. Volt egy kis feszültség a bokszban, mert Márió rám adta Melinda rádióját, őt pedig – érthető – elég érzékenyen érintette a dolog. A helyében én sem örültem volna, ha a cuccaimat, ráadásul a munkaeszközömet csak úgy átpasszolják egy új kis jöttmentnek. Szerencsére mi ketten elrendeztük egymás között a dolgot, de abban biztos vagyok, hogy így is maradt benne tüske. Az időmérő jól sikerült, a fiúk ötödik és hatodik rajthelyeket szereztek. Másnap korán kimentem a pályára, már reggel nyolc­kor elképesztő tömeg hömpölygött! A sok tízezer ember mind a

Szuper-csapat színeibe, fekete-kék-meghatározhatatlanul harsány sárgába öltözve kereste a helyét a lelátókon. A tudat, hogy ezek az emberek mind az én csapatomnak, az én csapattársaimnak – még ha ők nem is tekintettek engem annak – szurkolnak, alaposan doppingolt a versenyre. A fiaink jól mentek, Roland második lett az első versenyen, Néró csak a negyedik helyet tudta megcsípni. A második versenyen aztán pont egymást találták meg a rajt utáni csetepatéban, volt zúzás, aprítás rendesen, mindkét kocsi – első látásra – használhatatlanra tört, úgyhogy előbb csak a pályán, majd a bokszban volt balhé. Márió nem látott a pipától, hogy mennyi ember jött ki nekik szurkolni, ők meg rögtön a rajt után lebontják az autókat, mert nem volt türelmük várni két-három kört a helyezkedéshez. A csapat viszont mintha teljesen függetlenítette volna magát, nem érdekelte őket, hogy nincsenek ép területek az autókon, a hirtelen lezúduló, iszonyatos nyári záporban csúsztak-másztak a kocsik alatt, amíg össze nem kalapálták mindkettőt. Kicsit azért velünk volt a versenyfelügyelet, mert a kurva nagy esőben megszakították a versenyt, így volt idő összerakni mindkét magyar autót. Győzelemre már nyilván nem volt esélyük, de a trükkös gumiválasztásnak köszönhetően folyamatosan gyorsultak, ez pedig elég volt a magyar autós sikerre éhes közönségnek ahhoz, hogy teljes eufóriában üvöltse végig a fél órát. Ha jól emlékszem, még pontot is sikerült szerezniük, de ebben nem vagyok biztos, mert sietnem kellett a saját versenyemre. Annyira felhúztak – jó értelemben – a történtek, hogy úgy ültem az autómba, engem most semmi nem tántoríthat el a célomtól, akárhogy is, de végigcsinálom. Aztán persze elbénáztam. Nekem ez már csak így megy.

A leintés után viszont alaposan kárpótolt, hogy Kinga, Leila és Laura, meg anya és apa vártak rám! Végig kint voltak, drukkoltak, izgultak és büszkék rám, rám, a tök utolsó lányra, és megöleltek és virágot is hoztak, és sírtam és imádom őket! Anyáék hamarosan indultak, a csajok viszont maradtak, meg is sértődtem volna, ha nem, mert Márió óriási bulit szervezett estére. Nagyon előrelátó voltam, és hétfőre is szabadnapot vettem ki, valahogy éreztem, hogy nem lesz sima a hétvége zárása, istenem, csak minden szituációban ilyen félelmetesen intuitív lennék! A lányok azt mondták, nekik ugyan dolgozniuk kell, de pár órát szívesen lazítanak velem. Miközben a WTCC-s csapatok már pakolásztak, azalatt a Szuper-csapat portáján, a vendéglátós kamion előtti területen döngött a zene, a lotusos lányok is egyre lazábbra itták magukat. Én is. Gyorsan eldaráltam a csajaimnak, mi volt a versenyeken, meg azt is, hogy egyszerre és teljesen váratlanul bukkantak fel a kis lovagjaim. Látták végre Márkot, Máriót, Nérót és Rolandot is, de a többi csapattagot is szívesen nézegették, és hát az érdeklődés kölcsönös volt természetesen. Annyira, hogy hamar el is dobták a szerszámokat a fiúk, belekezdtek a bulizásba ők is. Az olasz, német, brit szerelők közül csak a legbátrabbak somfordáltak oda egy-egy italra. Néhány óra alatt tényleg menő kis parti kerekedett: ugráltunk, tomboltunk, ordítottunk a Rolling In The Deepre, a Mizura, egy idő után Csóré Bélára is. Felszabadult voltam, és még elég józan ahhoz, hogy érezzem, Iván le sem veszi rólam a szemét. Merthogy ő is ott volt. Merthogy hirtelen újra fellángolt a nagy barátságuk Márióval, s bár eddig soha, sehol nem találkoztam vele, most – egészen pontosan csütörtök óta – a csapat minden mozdulatát követte. Valahogy mindig ott volt a közelben, akár

szabadedzésről, időmérőről vagy warm upról volt szó. Vagy épp a buliról. Bármennyire is vágytam a férfienergiákra, nem akartam magamhoz engedni senkit, elegem volt már a bénábbnál bénább próbálkozásokból, a pofára esésekből, a kiábrándítóan rossz szexből. Minőségi kapcsolatról ábrándoztam, s akármennyire elaléltam is a hústorony pszichotréner vonzerejétől, mégsem gondoltam, hogy ő adhatja meg nekem, amire szükségem van. Úgyhogy – gondoltam – bámulj csak, kispofám, én ma este jól érzem magam a barátaimmal. Bármennyire önérzetesen is próbáltam szórakozni, egyszer csak azt láttam, hogy Iván feláll a bárszékről, amin addig ült, megragadta a csuklómat, és berántott a kamion mögé. Nem nyúlt hozzám, csak a kezemet fogta, úgy nézett rám a szédítő magasságból. – Megőrülök érted! Amióta megláttalak, csak rád gondolok, csak téged akarlak. Csak téged akarlak nézni, hallgatni, érinteni. – Wow – sokkot kaptam, nem nagyon tudtam mit reagálni, ez tényleg váratlan vallomás volt. – Ennyi?! Wow. – Egyelőre igen – nem tudom, mi ütött belém, de nagyon röhögtem. Nem bírtam abbahagyni a vihogást, annyira komikusnak tartottam az egész szituációt. – Ne haragudj, nem tudom ezt most visszatartani – és még mindig visítottam. – Te tényleg hülye vagy, nem láttam még ilyen nőt – ezen már ő is röhögött. – Menjünk vissza a többiekhez, kérlek, nem akarom, hogy pletykálgassanak. Te arra mész, én meg erre – kijelöltem mindkettőnk útját vissza a buliba.

Nem sokáig voltunk távol, szerencsére nem is tűnt fel senkinek, hogy együtt voltunk. Azért alaposan megsimogatta az egómat mindaz, amiket mondott, s hirtelen tovaillant minden makacsságom. A boromat kortyolgatva, még ép agysejtjeimmel végigfuttattam a „miért ne?!” elnevezésű programot. Itt egy csodálatos pasi, aki odavan értem, nem is hülye, nem is néz ki rosszul, mi bajom lehet?! Legfeljebb egy fővel bővítem a kört, aztán majd szenvedhetek, ha megint balul sül el – ebben sincs újdonság. Hónapok óta nem volt senki, aki átöleljen, teljesen normális, hogy vágyom rá. Nem is gondolkodtam tovább, hamar és gyorsan meggyőztem magam. Odalépdeltem hozzá, de bármennyire is szerettem volna a fülébe súgni a mondandómat, legalább kislétrára lett volna szükségem, az meg annyira nem volt nálam. Lehajolt, hogy a bömbölő zene mellett is halljon. – Maradj itt a buli végéig – azzal el is tűntem onnan, nem akartam meggondolni magam, ahogy magyarázkodni sem. Ha már elhatároztam, legyen így. Pár órán át ráztuk még magunkat, a csajoknak hívtam taxikat, szépen sorban hazamentek mindhárman. Én kocsival érkeztem, még valamikor előző nap reggel, úgyhogy a hazajutásomra hangyányi esély sem volt. Elköszöntem mindenkitől, és átcaplattam a másik kamionunkhoz, ahol a cuccaim is voltak. Ivánnak intettem a fejemmel, hogy kövessen. Pár perc múlva már kopogtatott is a kamion ajtaján, szerencsére senki nem látta. De ha mégis, akkor inkább bormámoros látomásnak hihette, mintsem valóságnak, szépen bedrinkelt mindenki. Plédeket terítettem az ágyra, gyorsan lezuhanyoztam, melegítőbe bújtam. Iván is lecsapatta magát, alsógatyában bújt mellém.

– Nem akarlak megcsókolni. Lefeküdni sem akarok veled. Csak azt akarom, hogy átölelj – ellentmondást nem tűrő, de tök őszinte volt a hangom. – Rendben – sem beletörődésnek, sem sértődésnek nem volt nyoma a hangjában. Átölelt, én pedig élveztem, hogy végre nem vagyok egyedül. Még ha nem is volt annyira minőségi a magánytalanság… Nem aludtam sokat, főleg nem aludtam jól, de így szerencsére elég korán keltem ahhoz, hogy feltűnés nélkül ki tudjam kommandózni őt a kamionból. Hiába nem történt semmi, aki látná, hogy reggel elválunk egymástól, az úgyis teljesen mást gondolna, arra meg most épp semmi szükségem nem volt. Felébresztettem, kértem, hogy menjen el. Teljesen észrevétlenül húzta el a csíkot, nyomott előtte egy puszit a homlokomra. Ott maradtam megpuszilva, némi döbbenettel az agyamban, hogy mégis hogyan tudok egy ekkora embert irányítani. Kedves volt velem, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy én is kedves legyek. Elővettem a fura névjegyét, küldtem neki egy üzenetet: „Köszönöm! V.” Csak egy mosolygós smiley-t írt vissza, s én úgy gondoltam, a mi sztorinknak itt van vége. Késő délelőtt értem haza. A változatosság kedvéért megint egyedül vagyok. Vanda-style. Azon gondolkodom, nincs-e ebben az egyedüllétben valamiféle tudatosság. Nem azért vagyok-e egyedül, mert egyszerűen egyedül akarok lenni? Vagy egyszerűen csak ez jár, én meg lassan beletörődöm és megszokom? Mindegy is. Elfáradtam. Eseménydús, izgalmas hétvége volt, tele a szívem élményekkel. De ez nem igazi boldogság, pedig akár lehetne az is. Olyan jó lenne pont azt

akarni, ami történik velem. Nincs kedvem most senkihez, hagyjon engem mindenki békén.

Azt hiszem, szerda van, igen. Jövő héten megyek a csapattal Csehországba, ez a tudat intravénásan tölti belém az erőt. Apám, ez aztán a drog. Mármint az autóversenyzés. Félek, nem nagyon lesz már ettől szabadulás… Hacsak nem esem teherbe valami csoda folytán a közeljövőben. De amennyire belecsavarodtam ebbe az egészbe, szerintem még nagy hassal is elvezetném a kicsi kocsit. Vagy mennék segíteni a csapattal. De nem hiszem, hogy ettől tartanom kell a következő öt-tíz évben. Mármint attól, hogy valaki áldott állapotba hoz. Elcsendesedett közben a kis háremem is. Szaffi Dávid nem jelentkezett, a skodás gyerek is csak annyit kérdezett fészbukon, megkaptam-e a virágot. Márkot az érdekelte, lett-e köztünk valami Ivánnal, Ivánt meg semmi nem érdekelte, mert a közös alvásunk óta nem adott magáról életjelet. Úgyhogy pillanatnyilag nyugi van, és nem is nagyon bánom. Újra hangsúlyozom, kedves univerzum, csak azt küldd, aki akar is jönni, s aki tényleg jönni akar. Nekem ilyen holmi jöttmentek ne rontsák itt a levegőt. Tökre itt a nyár, jó lesz jövő héten Brnóban.

Aha, jó lenne, ha nem krepált volna be a kocsim. Annyira boldog vagyok, más nem is hiányzott az életemből, csak az, hogy másfél héttel a csehországi kiruccanás előtt tönkremenjen a gépjárművem. Az úgy volt, hogy hallottam valami tök fura hangot az első kerekek felől, meg a motortérből is. Bevittem a

Szuper-fiúknak, nézzék már meg, legyenek szívesek. Kiderült, hogy valami turbócső izé elmozdult a helyéről, meg amúgy a fékbetéteim csontra elkoptak, úgyhogy, ha jót akarok magamnak – így mondták –, eszembe ne jusson elindulni ezzel Csehországba. Ők már nem tudják megcsinálni, mert a BMWken kell dolgozniuk. Szakszervizbe meg tutira nem viszem, nincsenek nekem dollármillióim egy csilli-villi szalonban megvárni, amíg szikvízzel áttisztogatják a legapróbb alkatrészt is. Menjen és legyen megbízható – csak ez számít, erre meg a csapat is képes, még tán jobban, mint bárki más. De az autó kidőlt, ez vitathatatlan, én pedig tutira nem maradok a seggemen jövő héten, úgyhogy, ha véráldozat árán is, de szerzek valahonnan egy kocsit. Vagy egy fuvart, tök mindegy, de ott leszek Brnóban. A srácok azt mondták, ne is vigyem már el az autót, nehogy bármi bajom essen. Aztán amíg kint leszünk a versenyen, addig az itthon maradottak rendbe teszik nekem, addigra megérkeznek az alkatrészek is. Remek. Így már csak egy hetet kell kibírnom kocsi nélkül. Érzem, hogy fantasztikus BKV-kalandok várnak rám, már előre beleremeg a térdem. Éppen végeztem az irodában, kifelé belebotlottam Márkba. Látta, hogy felemelték a kocsimat, érdeklődött azonnal, mi a gond. Elmondtam. A legnagyobb gond az, hogy másfél hétig nincs autóm. – Ha megvársz, hazaviszlek. Kell váltanom pár szót Márióval, de utána szívesen hazadoblak. Meg Brnóba is kimehetünk együtt, én is terveztem, hogy megyek, megbeszéljük, jó? – olyan megdöbbentően kedves, már-már mézesmázos volt, amilyennek idestova két-három hónapja tartó barátságunk alatt még soha nem hallottam. Nem is nagyon tudtam egy döbbent „köszi”-nél többet kipasszírozni

magamból. Iszonyatosan kellett koncentrálnom, hogy az állam ne essen le, hogy a szemem ne kerekedjen ki. Ezt az embert kicserélték. Vagy csak szexelt egy nagyot a barátnőjével reggel. Cigiztem egyet a fiúkkal, amíg Márk intézgetett, addig a többiekkel elemeztük a vasárnap esti bulit, elmondták, melyik csaj jó, melyik nem, és azt is, hogy amelyik nem jó, azért annak is vannak jó részei. Például a pici fejű lánynak hosszú a segge, de a melle szép kerek. A színésznő teste bomba úgy, ahogy van, a modellcsajnak kislányos alakja van, viszont csodaszép az arca. Ezeket mondták. Hogy rólam miket beszélhetnek, ha nem vagyok ott, azt nem is szeretném tudni. Vagyis dehogynem szeretném, de csak az intenzíven cenzúrázott változatot. Habár… Nem is érdekel, mit gondolnak rólam. Pár perc múlva Márk felbukkant a műhelyben lévő iroda felől, fejével a kocsi felé intett, amit úgy értelmeztem, hogy kész vagyunk, indulhatunk. Kinyitotta nekem az ajtót, én meg csak néztem rá, olyan igazi szőkén bambán. Miközben bal lábam már a kocsiban volt, a jobb még az aszfalton, a jobb kezemmel fogtam a nyitott ajtót, a tekintetemmel pedig az autó orrát megkerülő Márkot figyeltem, és egyszerűen nem fogtam, hogy mi történik. Ez tényleg az az ember, akivel én barátkozom pár hónapja?! Aki rövid kapcsolatunk alatt soha nem éreztette velem, hogy én nő vagyok, ő meg férfi?! Most meg kinyitja nekem az ajtót?! Nem sokáig agyaltam a történteken, mivel a srácok félkörben álltak az autó előtt, betudtam az egészet annak, hogy előttük akarta az úriembert játszani. Márk már rég beült, én még mindig ugyanabban a hülye pózban álltam, hitetlenkedve. Odabentről noszogatott, hogy üljek már be. A közönségként az autónk előtt tébláboló

srácok is röhögtek, biccentve, tátogva kérdezték, hogy mi van, mire én vállrándítással, nevetve lefelé görbített szájjal feleltem. Addigra már ők is röhögtek, én meg végre bepattantam a kocsiba. – Nem szoktál velem udvariaskodni – jegyeztem meg mindenféle számonkérést nélkülöző, abszolút kijelentő hangsúllyal. – Most ilyen kedvem van – válaszolt szemtelenül mosolyogva. És indította a kocsit, és már gurultunk is. – Akkor haza? – Akkor haza. – Mi a baja a kocsinak? Mikorra lesz kész? Mi van az Ivánnal? Nem megyünk el kajálni? – Hé-hé, picit sok a kérdés. Mi van veled, be vagy lőve?! Sosem láttalak még így pörögni. – Csak jó kedvem van, semmi több. Szóval? Mit mondtak a fiúk, mi van a verdával? – A turbócső izével van valami, meg fékbetéteket kell cserélni. – Ennyi?! Hát ez nem túl időigényes. Ja, de biztosan nem tudnak most vele foglalkozni, rendbe kell hozniuk a BMW-ket. – Egy lángész vagy, Márk. S hogy minderre magadtól jöttél rá! Elképesztő! – mosolyogva voltam ironikus, nem akartam megbántani. Szerencsére ismer már annyira, hogy vegye a hülyeségemet, nem is bántódott meg. – És a többi kérdés? – Az Ivánnal semmi nincs, kajálni most nincs kedvem – kicsit már morcosodtam, idegesített, hogy állandóan az Ivánnal jön. Francokat féltékenykedik, van barátnője, van exneje, vannak ikerlányai, nem tök mindegy neki, hogy én, a kis csitri

havernője kivel flörtölök?! Persze jó, oké, volt abban némi műfelháborodás is. Mert mégiscsak simogatta az egómat a viselkedése. Közel lakom a műhelyhez, hamar hazaértünk. Közben megbeszéltük: ha úgy döntök, akkor mehetek vele Brnóba. Puszival búcsúztunk, ahogy elhajtott, még felmutatta a telefonját, mintegy fenyegetőleg, el ne felejtsem hívni. Holnaptól oda a kényelmem, reggelente taxival, adás után BKV-val közlekedem majd. Juj, de jó lesz. Ácsorogni a metrón, villamoson, buszon… Igazából azt sem tudom, hogy kell hazajönnöm a rádióból tömegközlekedésileg. Ennek utána kell néznem, közben pedig sürgetnem a fiúkat, hogy mielőbb hozzák rendbe a kocsimat, mert ez a helyzet már most (fenn)tarthatatlan. Hát szégyen, nem szégyen, hozzászoktam, és ragaszkodom is az autózáshoz, lusta sofőr lettem – vállalom. Szerencsére a hajnali fuvarról nem kell lemondanom, így is kalandos lesz délutánonként közösségileg hazajutni. Hát ez a BKV-zás! Esküszöm, felírnám mindenkinek hangulatjavítónak! Nyilván más annak, aki kénytelen mindennap, sőt naponta többször is szívni vele, de így első alkalommal kifejezetten élveztem. Főleg úgy, hogy – elsősorban saját magam szórakoztatására – indítottam egy kis játékot. Untam nagyon a metrózást, még úgy is, hogy csak két megállót kellett utaznom, ki kellett hát találnom valami unaloműzőt. Ehhez pont kapóra jött a villamosmegállóban várakozó középkorú férfi, aki odajött hozzám, hogy megkérdezze, merre van az egyetem. Hitetlenkedve végigmértem, riadt fejet vágtam, átnéztem a vállam fölött mindkét oldalon, közelebb hajoltam hozzá, és tágra nyílt szemekkel, suttogva megkérdeztem:

– Maga lát engem?! – nagyon nehezen tudtam visszatartani a röhögést. Kétségbeesetten körülnézett, majd sietve eloldalazott. Aztán lett kicsi lelkifurdalásom, szegénykém végtére is nem tudja most, hogy kísértetet látott-e, vagy csak szimplán egy hülyét. Onnantól kezdve ezzel szórakoztam. Hazafelé megint szembejött velem a reklámja annak az új arckrémnek, amiben van valami halovány színező cucc. Ez tök jó lenne, mert az alapozótól megfullad a bőröm. Amint lesz egy kis pénzem, utána is nézek a dolognak. Nehogy már egy arckrémen spóroljak.

Utána is jártam közben a kiutazásom módjának. Márió csak pénteken vagy szombaton reggel megy ki, én meg nem fogok addig várni. Legszívesebben már most indulnék, hallgatnám a hol békésen, hol morcosan morajló motorokat, keresném a szívemet valahol a gyomromban, szippantanám már be a benzin selymes illatát. De nem mehetek, még várnom kell, úgyhogy addig is bejelentkeztem a Márknál egy ebédre, legalább gondolatban legyek már a hétvégénél. Holnap kajálunk együtt. Vicces, hogy a csaja meg a lányai helyett én vagyok a partnere a vasárnapi ebédnél. Persze nem húsleves, rántott hús, krumplipüré, csemegeuborka, kóla kombót toltunk, steakezni mentünk, de az akkor is vasárnapi ebéd volt. Váratlanul ősziesre fordult az idő, a szurkálósan szakadó eső szürkére festette az egész várost. Nem lehetett tudni, hol van ég és föld határa, csak az öreg homlokzatok mutatták a horizont vonalát. Imádom ezt az időt, annyira békés minden, a színtelenség nekem valamiféle meghittséget jelent, nincsenek

vibráló árnyalatok, csak a nyugodt eső. Vasárnapra, egy kellemes ebédhez egy jó barátommal pedig totálisan ideális. Főleg, hogy tök indokolt ilyenkor a gumicsizma használata. A masnis, lakk változatot választottam, farmert, fekete felsőt és bőrdzsekit vettem fel, mire Márk értem jött, elkészültem, nem kellett várnia rám. Mintha összeöltöztünk volna, rajta is farmer volt, fekete felsővel. Legurultunk a kiskörúti törzshelyünkre, forró levessel kezdtük a menüt. Kanalazás közben a világ legtermészetesebb dolgaként közöltem a döntésemet. – Finom? – kérdezte őszinte érdeklődéssel. – Uhh… aha, nagyon jó, kicsit csípős csak, isteni. Fi­gyu, megyek akkor veled Brnóba, okés? – Elmosolyodott, de nem nézett rám, mintha a tál levesre vigyorgott volna. Aztán a válaszhoz már felemelte a fejét. – És ezen kellett olyan sokat gondolkodnod? – ebben már volt egy kis szemrehányás, miközben láttam az arcán, hogy örül annak, amit mondtam. – Igen, ezen kellett olyan sokat gondolkodnom. Van ezzel valami problémád? – Nincs, csak nem értem ezt a picsáskodást. – Na jó, ezt akár be is fejezheted. Felajánlottad a segítségedet, én nem fogadtam el azonnal, nincs ebben semmi picsáskodás. Én nem basztatlak téged, jó lenne, ha te is békén hagynál. Inkább légy a kedves Márk, mint pár napja a műhelyben. Azt jobban csípem, mint ezt a mostanit. – Nincs mindig kedvem kedvesnek lenni. – Jaaaa. Jó, hogy mondod ezt. Számomra a barátságban nem kedv kérdése, hogy kedves vagyok-e a barátommal, de ahogy gondolod. Csak szólj időben, hogy én is át tudjak menni

bunkóba – a hangom mellett az arckifejezésemmel is mutattam, hogy ez bizony rosszulesett. Értette is. – Jól van, igazad van, bocs. Nem volt túl jó napom tegnap. – Nem gond – szándékosan nem kérdeztem, mi a gondja, muszáj valahogy minimális távolságot tartanom, különben belemegyünk valami olyasmibe, ami nagyon bonyolult, nagyon nem egyértelmű, és talán nagyon felesleges is. Habár pont jókor próbálok távolságtartó lenni vele, mikor épp igent mondtam egy kettesben töltött, hatórás útra. Nem is feszegettem tovább a dolgot, igyekeztem felületes témákat szóba hozni, desszertet nem is kértem, inkább hazahozattam magam. Hirtelen nem találtam jó ötletnek az egész közös kiutazást, de már nem akartam segget csinálni a számból. Nézem még kicsit az esőt, és imádkozom, hogy holnapra álljon el, mert a borús idő csak autóból kellemes, nem hiszem, hogy tömegközlekedés közben is annyira imádnám.

Végre szerda délután van! Holnap korán reggel indulunk. Márk hatra jön értem, így –ha minden jól megy – dél körül már a pályán is leszünk. Bepakoltam, van már szép csapatruhám nekem is, szuper lesz cinegének öltözni. A biztonság kedvéért egy üveg bort is beraktam a csomagomba, az mindig jól jön. Juj, de jó kis hétvége lesz!

Hiába vittem magammal a laptopomat, egy perc időm sem volt rá, hogy írjak. Ha lett volna, akkor sem gubbasztok a gép előtt, az tuti. Ahogy az is tuti, hogy egyre jobban

belebolondulok ebbe a világba. Az sem érdekel, ha szemétszedőnek vagy kukazsák-kicserélőnek alkalmaznak, csak legyek a közelében a sorozatnak! Légyszi-légyszi! Voltak, mondjuk, kevésbé kellemes pillanatai is a hétvégének, sőt azt is mondhatnám, hogy Márkot elveszítettem, köszönhetően az ő seggfejségének. Valahogy ebben a csapatban hagyomány, hogy minden kedvesnek, jó fejnek tűnő pasi egyszer csak megbánt engem. Az indulás még rendben zajlott csütörtök reggel, izgatottan pattantam be Márk kocsijába, annyira imádok utazni! Amit viszont utálok, ha valaki felkészületlenül indul el, s már az első benzinkútnál meg kell állni. Ezt sosem fogom megérteni. Miért nem lehet indulás előtt tankolni és vásárolni?! Arra, mondjuk, jó volt a kis kútshopping, hogy pár percre úgy érezzem magam, mintha tartoznék valakihez. Az anyósülésen vártam, néztem, ahogy a kutas ember letakarítja a szélvédőt, miközben Márk kinyitotta az ajtót az ő oldalán, s behajolva kérdezte meg, kérek-e valamit. Vizet és pletykalapokat – így szólt a válasz, ehhez képest kaptam még chipset és csokit is. Tudtam persze, csak barátok vagyunk, mégis volt az egésznek valami párkapcsolat-szerűsége. Eszembe jutottak az első férjemmel közös kirándulások, mennyit utaztunk autóval! Franciaországba, Velencébe, Ausztriába… Felváltva vezettünk, s bár nem voltam igazán boldog, mégsem éreztem magam egyedül. Kicsit most is beleéltem magam, milyen lenne, ha Márkkal társak volnánk, olyan igaziak. Az ilyen pillanatokban a legapróbb sejtemben is azt éreztem, ő számomra az ideális partner. A kevésbé magasztos percekben viszont sokkal reálisabban láttam kettőnk viszonyát: annyira, de annyira különböztünk, annyira másképp láttunk lélektani dolgokat, hogy azzal még a barátságunk is szép teljesítménynek

számított, egy párkapcsolat igazi túlélőtúra lenne nekünk. Ebben a gondolatomban aztán tök váratlanul, viszont annál bántóbban erősített meg. Marha jól elvoltunk kilométereken, sőt száz kilométereken át; beszéltünk a csapatról, aztán a családunkról, végül magunkról is. Hülye voltam, mert én dobtam fel az őszintejátékot, aminek a lényege, hogy minden kérdésre őszintén kell válaszolni, csak kettőt lehet passzolni. Franc se gondolta, hogy ez lesz a vége. Tulajdonképpen, így visszagondolva alaposan provokáltam őt, de akkor sem kellett volna így viselkednie. Megkérdeztem, szerinte mi a legnagyobb hibám. – Hogy komolyan veszed a királylányos mesét. Azt hiszed, neked mindent lehet, néha túl sokat engedsz meg magadnak. Ahogy beszélsz másokkal, észre sem veszed, mennyire lekezelő tudsz lenni. Pedig – valljuk be – annyira nem vagy nagy durranás mint csaj, semmi különleges nincs benned. Egyszerűen nem hittem el, amit hallok. Főleg azt nem hittem el, hogy pár hónappal Márió hasonló megnyilvánulása után megint ezt kell végighallgatnom. Legszívesebben elsírtam volna magam, annyira megalázó volt – megint. Vitázni sem volt kedvem, úgyhogy soha többé nem szóltam hozzá. Többször is kérdezgetett, pontosan nem tudom, hogy miket, mert elfoglaltak a saját gondolataim. Megrémisztett a felismerés, hogy talán valóban egy görény vagyok. Nem értettem, hogy miért ilyen fontos a bántó őszinteség, ahogy azt sem, hogyan lehet az, hogy ők ilyennek látnak engem. Számoltam vissza a kilométereket, percenként néztem a GPS-t, és próbáltam kikalkulálni, mennyi idő lehet még hátra az útból. Gyűlöltem Márkot és magamat is, amiért nem hallgattam a megérzésemre, tudtam, hogy valamiért nem szabad ezt az utat

így bevállalni. Mindegy, késő bánat, hülye voltam, vállaljam a következményeket, legközelebb majd jobban átgondolom. A már-már vállalhatatlanul kényelmetlen helyzetben életmentőként érkezett a rettegett helyett rég eltűnt Iván üzenete. Újraélesztő készülékként kapaszkodtam a telefonomba, nem is terveztem elengedni a következő órákban. Azt írta, ő is kijön a versenyre, érdeklődött, találkozunk-e. És én ennek váratlanul megörültem. Nem kell ezzel a fatökűvel töltenem a hétvégét, ott lesz nekem az én Ivánom, aki – hogy is mondta a bulin? – megőrül értem, aki magas és izmos, sármos és jóképű, és odavan értem. Váltottunk még pár sms-t, kiderült, hogy ugyanabban a szállodában alszunk majd, ez külön feldobott. Az meg főleg, hogy hazafelé mehetek majd vele, nem kell a Márkkal utaznom. Akkor még azt hittem, egyszerűen csak túl akarom élni a hétvégét, azt nem is sejtettem, hogy fantasztikusan érzem majd magam. Mostanra úgyis lételememmé vált kellemetlen helyzetekbe kerülni, óriási tehetséggel tudok ilyen szituációkat teremteni magam körül, még a legnagyobb békében és nyugalomban is. Úgyhogy igazából azon sem lepődtem volna meg, ha csütörtöktől vasárnapig mogyorónyira zsugorodott gyomorral kerülgetem majd a Márkot, Iván viszont megmentett a feszültségtől. Márkkal elvitettem magam a szállodához, akkor még azt sem tudtam, ő hol fog aludni. Elhatároztam, hogy az Ivánnal bandázom majd, ő ismeri a járást a pályához, nem leszek egyedül, viszont cserébe jó társaságot kapok. És így is lett! Imádom, ha véletlenül valami pont úgy alakul, ahogy szeretném. Oké, a teljes igazság az, hogy az esetek nagy részében ez így is volt, a sors majdnem mindig megadta, amit kívántam, arról meg már nem ő tehet, ha valami olyat kértem,

ami valójában nem nekem való volt. Iván privát sofőrködését és azt, hogy engem pátyolgasson négy napon át, viszont kifejezetten nekem fundálta ki a végzet! Még a kocsiban gyorsan leegyeztettem vele a hotelem címét, azt ígérte, ott vár, mert ő már hamarabb elindult. Onnantól már nem volt parám, felhúztam mindkét térdem magam elé, összetekertem magam gombócba, felcsaptam a napszemüveget, bedugtam a telefonom fejhallgatóját a fülembe, és nyomattam a Linkin Parkot. Az a kis majom meg mellettem sorolja csak magának, hogy mit gondol rólam, engem már nem érdekel. Márió legutóbbi, hasonló megnyilvánulása megtanított rá, hogyan öntsek virtuális viaszt a fülembe, hogy a jövőben totálisan süket legyek az illető tapló megjegyzéseire. Így tettem most is. Megint a filmembe képzeltem magam: az autót valójában tréler húzza, kívül-belül kamerák figyelnek. Mosolyogtam. Sajnáltam a Márkot, amiért neki nincsenek ehhez hasonló játékai, és sajnáltam, mert ő is csak a felszínt látta. Nem sok volt már hátra az útból, kicsivel több, mint másfél óra kellett, hogy elérjük Brnót. A szállodám valahol a külvárosban volt, a GPS már mutatta is az utat. Érkezésünket Márk egy halk „hát ez meg mit keres itt”-tel kommentálta, gondoltam, Ivánnak szólt, mivel volt olyan drága és a bejáratnál várt minket. Vonzóbbnak láttam, mint valaha, igaz, ehhez nagyban hozzájárult, hogy bástyának képzeltem, erődnek, ami menedéket nyújt nekem a faszfejek elől. Kiszálltam, nagy mosollyal üdvözöltem. Csak egy apró hajszál választott el a picsaszerűen a nyakába ugrástól, ahelyett inkább nyomtam két puszit az arcára, aztán a csomagtartóhoz siettem. Miközben pakoltam ki a cuccomat, Márkról egyszerűen képtelen voltam tudomást venni, emlékszem, hogy

beszélgettek, kérdezett valamit Ivántól, de a viasz a fülemben – amit tulajdonképpen ő öntött oda az otromba beszólásával – nem hagyta tisztán hallani. Odalöktem neki egy köszit egy szia kíséretében, és már indultam is a recepcióhoz. Fogalmam sincs, utánam szólt-e, akart-e még beszélni velem, nem is érdekelt, én lezártam a történetet még a kocsiban. Egy órát kértem az Ivántól, hogy kipakoljak és rendbe szedjem magam. Másodpercre pontosan egy óra múlva lent voltam a hotel halljában, Iván pont a lifttel szemben ült. Jobb kezével könyökölt, állát a tenyerén pihentette, bal kezével a telefonját forgatta a bal térdén. Mosolygott. Mosolyogtam. – Mehetünk! – vidáman összecsaptam előtte a bokámat, mint egy szolgálatra kész baka. – Marha jól nézel ki! – nyomatékosítva véleményét kétszer is végigmért, már-már közel volt a kellemetlenséghez a vizslatása. – Iván, ne izélj már, póló van rajtam farmerral meg tornacipővel, ebben semmi extra. Habár a páratlan személyiségem alaposan feltuningolja – félrehajtottam a fejem, és vigyorogtam. Reméltem, hogy érti a humort, és nem gondol önelégült picsának. – Erről beszélek… – nevetett ő is. Átkarolta a vállamat, a fejem valahol a dereka környékén lehetett, így tulajdonképpen két fél embert láttam magam mellett: egy felső és egy alsó felet, attól függően, hogy fel- vagy lenéztem. Röhejesnek éreztem a közénk álló centiket, de épp akkor nyomott egy puszit a fejbúbomra, majd el is engedett, nehogy véletlenül rosszul érezzem magam az ölelésben. Onnantól pont nem érdekelt, hogy van egy privát óriásom, egyszerűen élveztem, hogy tetszem neki. Ettől ő is egyre jobban tetszett nekem.

A nap kisebbik részében voltunk csak a pályán, küldtem pár hangulatjelentést a rádiónak, előkészítettem az anyagokat másnapra. Vihogtam kicsit a srácokkal, mert ilyenkor még lazább a munka, pénteken kezdődik az igazi hajtás. Márkkal nem futottunk össze, de ezt egyáltalán nem bántam. Annyira nem, hogy belém hasított a felismerés: sokkal jobban érzem magam nélküle, mint vele. Az utóbbi időben – bár ezt mostanáig nem vallottam be magamnak – nem volt túl jó a kapcsolatunk. A flörtölésünkre tett utalása óta furcsán és főleg kiszámíthatatlanul viselkedett, amit egyáltalán nem élveztem. Szóval most boldog voltam nélküle. Ivánnal délután lófráltunk a belvárosban, előtte letettük a kocsiját a szállodánál, majd szétnéztünk a központban. Aaaaaaaaaaaannyira jó volt! Régóta, igen, ha egészen őszintén végiggondolom, születésemtől fogva nem voltam együtt úgy pasival, hogy ne zavarjon benne semmi. Hangja: oké. Illata: oké. Stílusa: oké. Nincs ivadéka, nincs elvált múltja, sem sántikáló három macskája. Okos. Humoros. Intelligens és kifinomult. Nem affektál, nem beszél túl sokat. Túl keveset sem. Figyel rám, érdeklem, tetszem neki, de nem teljesen elfogult velem. Megmondja, ha valamit rosszul látok, ha valamiről más a véleménye. Nem akarom elkiabálni, de egyelőre úgy tűnik, ez a pasi végre pont jó nekem!! És még jóképű is, anyááááááááám! Nem hülyén hideg kék vagy szürke vagy zöld, hanem finom barna a tekintete, ami már hét mérföldről megnyugtat. Ahogy néz… A napszemüvegen is átüt minden pillantása, amikből – ahogy érzem – elég sok irányul rám mostanában. Legalábbis ezen a hétvégén viszonylag gyakran éreztem magam a retinája lézerfényében. Még úgy is, hogy nem sokáig voltunk kettesben. Sötétedéskor csatlakozott hozzánk Iván két ismerőse, szegről-végről nekik is volt valami

közük Márió csapatához, de – tekintve, hogy addigra a testemben lévő cseh sör koncentrációja jelentősre rúgott – nem nagyon emlékszem, pontosan kik is voltak ők. Az esti kocsmázás hangulata viszont nagyon is élénken él bennem, mivel a három srác egész este engem tréningezett. Iván módszerét félrészegen alkalmazva próbálták belém beszélni, hogy igenis sikeres lehetek a versenypályán, csak hinnem kell magamban. Viccesek lehettünk, ahogy ketten két oldalról, a harmadik meg előttem térdelve igyekszik meggyőzni arról, hogy igenis én is nyerhetek a pályán. Ahogy ürültek a poharak, úgy lettek egyre hangosabbak és eltökéltebbek. Mintha nem is kocsmában lettünk volna, hanem a rajtrácson. Meg­ettünk, megittunk mindent, asztalt bontottunk és kihaladtunk egy cigire. Hideg nyári eső festette fényesre a cseh macskaköveket, de ez semmit nem rontott az este hangulatán. – Mennyit fizettetek? – kérdezte Iván a másik kettőt, miközben egészen az álláig húzta a kabátja cipzárját. Kicsit meg is kellett emelnie a fejét, hogy teljesen fel tudja húzni, miközben egyik szemét behunyta, mert a szájából lógó cigi füstje belecsippantott. A két fiú zavartan nézett egymásra. – Mennyit fizettünk?! Mi nem fizettünk, azt hittük, te fizettél. – Én nem. Odamentem a pulthoz, mutattam a csajnak az asztalt, de azt mondta, rendben van. – Óriási összeröhögés volt a válasz Iván szavaira. – Akkor köszönjük az estét a szomszéd társaságnak, nyilván azt hitték, együtt vagyunk, fejtette meg az egyik ismerős a rejtélyt, a másik tolta is rögtön a megoldást. – Akkor most tipli, srácok!

Vérlázítóan botrányos röhögés, vihogás közepette kezdtünk rohanni, mintha az életünk lett volna a tét. Fentről az eső áztatott, alulról a pocsolyákban csattogott a tornacipőm, a számon még éreztem a sör keserűségét, miközben minden falat lélegzet édes volt az esős nyári éjszakából. Valójában nem értettem, miért nem mentünk vissza kifizetni a fogyasztást, egyikünk sem volt az a lógós típus, de valahogy mégis jó volt kicsit benne lenni a csínytevésben. A két srác fürgébb volt nálunk, kicsit lemaradtunk mögöttük. Ezért aztán (meg azért is, mert nincs hátul szemük) nem láthatták, amikor Iván behúzott az egyik kapualjba. Romantikus, szinte már negédes pillanat volt, minden másodpercével tökéletesen passzolt a filmembe. Megfogta a két vállamat, kicsit, de nem fájón megszorította, mintha össze akarna hajtogatni. Néztük egymást pár másodpercig, jólesett volna a csókja, de inkább elszaladtam. Szó szerint kibújtam a szorításából, és elfutottam. Nem akartam egy finom csókot, nem akartam élvezni, nem akartam, hogy beleszeressek, aztán megint összezúzzam a pofám az eséstől. De éreztem a hezitálást a részéről is, úgyhogy talán mindkettőnkkel jót tettem, mikor az esős sétálást választottam a csók helyett. Röhögtünk tovább, a majdnem csókról pedig ugyanúgy nem beszéltünk soha többé, ahogy a hungaroringi együtt alvás sem volt téma köztünk azóta sem. Útban a szálloda felé, a taxiban viszont előhozta Márkot. – Tényleg csak barátok vagytok? – Tényleg – húztam el a számat, semmi kedvem nem volt erről a seggfejről beszélni, főleg egy ilyen tök jó nap után. – Mi történt? Amikor megérkeztetek, olyanok voltatok, mint egy durcás házaspár.

– Nem akarok beszélni róla. De megígérem, hogy egyszer elmondom, rendben? – Oké, de tényleg ígérd meg! – mosolygott, én pedig hálás voltam, hogy nem faggat. Megérkeztünk, elköszöntünk, reggel hétre beszéltük meg a randit a hallban. Furcsa hangulatban mentem aludni. Szokatlan volt az érzés, hogy van kire gondolnom, az pedig még rendhagyóbbnak számított, hogy ez a gondolás kifejezetten finom volt. Közben hadakoztam magammal, hogy még csak véletlenül se kezdjek el azon agyalni: talán ő lehet az… A biológiai órám viszont riasztott, mint a veszedelem, kegyetlen, szűnni nem akaró harsánysággal pumpálta az agyam felé, hogy „mindjárt harminc vagy, mindjárt harminc vagy, mindjárt harminc vagy!”. A vészcsengő pedig önkéntelenül magával hordozta a felismerést: továbbra sincs senkim. Ezt hallván unos-untalan, még jó, hogy hajlamos voltam az első szembejövő villanyoszlopban is a leendő férjemet, életem párját, gyönyörű gyermekeim gondoskodó apját látni. Most viszont!! Most kontrolláltam magam, és még bőven a start előtt belengettem magamnak a kockás zászlót. Gyorsan elaludtam. Gyorsan felkeltem. Pontosak voltunk mindketten, kellemesen, könnyeden reggeliztünk, majd a pálya felé vettük az irányt. Egész nap pörögtem, két anyagot is megcsináltam a rádiónak, kétszer tudósítottam is, emellett segítettem Márióéknak, lótifutiztam, mindent elvégeztem, amire nem volt ember. Főleg a jegyekkel rohangáltam a bejárathoz, nem csoda, ha a két szabadedzés végére elfáradtam. Beléptető kaput játszani igazán kimerítő. Annyira, hogy még flörtölgetni sem volt időm. Azt is csak fél füllel hallottam valahonnan a város határából, amikor Márk megdicsérte a

sortomat, benne a lábamat. Én nem dicsértem meg semmijét. Nem is szóltam hozzá. Most már hivatalosan is elmehet a picsába, legalább egy „bocsánatot” oda bírna hajítani elém, de a jelek szerint ennek nem látja szükségességét. Akkor viszont az én részemről szükségtelen a kommunikáció bármilyen formája kettőnk között. Roland viszont most kivételesen nem volt görény velem, inkább semmilyen nem volt, tökéletesen tud levegőnek nézni, amitől igazán megőrülök. De próbáltam felülkerekedni a dühömön, helyette inkább élveztem a pörgést. A hosszú és strapás nap után nem volt sok kedvem kimozdulni a szállodából, de az Iván meggyőzött, hogy csavarogjunk egyet. Szerzett egy kis eperpálinkát Néró apukájától, zsebre vágtuk, bevártuk a spanjait, majd helyet foglaltunk egy nagy faasztal nagy fapadjainál egy nagy faburkolású sörözőben. Megetettek, megitattak a fiúk, érezhetően kevesebb volt az energia bennük is az előző napihoz képest, mégsem mondanám laposnak a hangulatot. A jókedvem váratlanul mégis elillant. Főleg Ivánnal beszélgettem – vesztemre. Pontosabban az ő vesztére. Bekövetkezett az, amin nem lepődtem meg. Eljött, ami lassan harminc éve minden szerelembe esés határán, minden két hétnél tovább tartó flörtnél menetrendszerűen leblokkol. A nemtetszik-faktor. A tulajdonság, ami egyszer csak feltűnik a pasiban, és ami onnantól megőrjít. A kiábrándító tényező, ami felülírja az összes pozitívumot. És én akkor, ott, a brnói kocsmában megállapítottam, hogy ez a férfi, mármint az Iván, minden vonz­ereje, sármja és ivánsága ellenére rém unalmas. És méghozzá túlságosan komoly is. Nincs benne élet, spiritusz, mentes mindenféle vagányságtól. Olyan, mint egy nagy üveg Coca-Cola, amire nem csavarták vissza rendesen a kupakot, és elillant belőle a szénsav. A

cukros, langyos lötty így már többé nem üdítő, csak valami ragacsos lónyál, ami ahelyett, hogy frissítene, inkább megfojt. Így aztán egy korty után le is mond róla az ember. Hát így voltam én is Ivánnal. Ahogy lépdeltünk bele a késő estébe, egyre inkább csak szerencsétlen Iván unalmasságára tudtam figyelni. Egyre jobban spannoltam magam, ettől ő egyre laposabbnak tűnt. Az eddig imponáló dolgai is elkezdtek zavarni. Így a csütörtöki lelkesedésem péntekre elillant, potenciális-Ő-érzésem szertefoszlott. Hirtelen idegen lett, ugyanolyan ismeretlen és távoli valaki, mint az összes többi elődje. A váratlanul jött boldogságom, elégedettségérzésem ugyanolyan gyorsan távozott, mint ahogy előző este érkezett. És ott, a korsó alján finoman hullámzó cseh sör tükrében megláttam magamat és a magányomat. Szomorú és szánalmas öregkoromat, gyerek-, unoka- és mindenképpen férjmentesen. De már nem is bántam, csak el akartam tűnni onnan. Felhajtottam a maradék, szoba-hőmérsékletűre melegedett sört, vele minden keserűségemet. Mennyire más volt az előző este, amikor édesnek tűnt a sör fanyar íze. Lassan szedelőzködtünk, Iván leintett egy taxit, negyedóra múlva már a szobámban is voltam. Kiábrándultan, de mégis nyugodtan feküdtem le. Nyugodt voltam, mert tudtam, ha nincs szerelem, nincs változás az életemben, s főleg nincs csalódás. Úgyhogy akármennyire is mérges voltam magamra eleinte amiatt, hogy Ivánban is felfedeztem a bosszantó attitűdöt, végtére is hálát adtam az egészért, mert így nem kellett feladnom a komfortomból semmit. Szombaton, az időmérő napján próbáltam úgy csinálni, hogy Iván ne vegyen észre semmilyen változást a viselkedésemben, mert semmiképp nem akartam megbántani őt. Megint együtt

reggeliztünk, jaj, nagyon nehezemre esett kedvesnek lenni. Legszívesebben egyedül lettem volna, ami abból a szempontból jó volt, hogy hirtelen láttam magam kívülről, s egy pillanatra megértettem, miért nincs senkim. Mert elviselhetetlen vagyok, csak időnként leplezem. Kicsit paráztam, hogy pszichológusként átlát majd rajtam, ugyanakkor bíztam színésznői képességeimben is. Jól is tettem, mert nem vett le semmit, legalábbis a reggeli végéig nem adta jelét annak, hogy érzékelné a visszavonulásomat. Aztán arra gondoltam, lehet, hogy ő is játszik, s most oda-vissza szívatjuk egymást, pusztán kedvességből. Berendezkedtem az egész napos színészkedésre, mire kiértünk a pályára, már majdnem jól is éreztem magam a szerepemben. Szerencsémre a péntekinél is pörgősebb napom volt, így hangyányi energiám sem maradt az iváni probléma elemzésére. Márkot láttam párszor, de már nem dühített a látványa, nem is szomorított el, másfél nap alatt képes volt elérni nálam a teljes közömbösség állapotát. A fiúk­ ügyesek voltak, Néró a 4., Roland a 6. helyet szerezte meg az időmérőn. Hiába a jó starthely, nem örülhettünk sokáig. Márk küldött este egy sms-t, mikor már a szállodában voltam, hogy elmérték a kocsik súlyát, megbuktak a mérlegelésen, mindkettejüket visszasorolták a rajtrács végére. Parádés. Egyrészt nem értettem, hogy történhet meg ilyen, másrészt furcsálltam, hogy Márknak miért volt olyan fontos ezt megírnia nekem. Nem hinném, hogy kedvességből, figyelmességből tette, inkább csak fel akarta venni velem a kapcsolatot. Aztán eszembe jutott, amit Leila mondogat nekem állandóan: ne akarjam megfejteni a férfiakat. Úgyhogy nem akartam megfejteni, mi lehetett az sms indoka, visszaírtam egy szigorú köszit, és rögtön elaludtam. Aznap este kihagytam a

közösségi kocsmázást, fáradt voltam, és semmi másra nem vágytam, csak pihenésre. Közben meg agyalhattam azon, hogy a francba jutok majd haza. Mehetek az Ivánnal, aki mellett elalszom majd az unalomtól, vagy a Márkkal, aki mellett felrobbanok az idegtől. Nem sokáig túráztattam magam ezen, mivel nem ismertem a lehetőségek teljes sorát, inkább a sorsra bíztam magam, ez idáig mindig bejött. Vasárnap jött. Autósberkekben versenynap. Végeztem a rádiós munkámat, a szünetekben meg csak figyeltem a fiúkat. Ahogy mindenki szenvedéllyel, alázattal, szerelemmel nyúlt a kocsikhoz. Mindenki tudta a dolgát, a helyét, nem zavarták egymást, pörgették a melót. Csak a második hétvégém volt velük, de már tökéletes szerelembe estem ezzel a miliővel én is. A szerszámok hangja, a motor sikítása, a kocsik illata, az a finom, borzongató feszültség a versenyek előtt. Az izgatottság, a vajon most mi fog történni érzése, a szurkolás, á, fantasztikus, imádom. Márió pár szóban elmondta, mi volt ez a baki a súlyokkal, rosszul számolták ki, hány kilónyi pluszsúlyt kell a kocsikba pakolni, ez okozta a bajt. De nem haragudott a fiúkra, mert az elmúlt két napban gyakorlatilag megállás nélkül dolgoztak az autókon. Néró és Roland elfoglalták a helyüket a rajtrácson, én a bokszban maradtam, mert rohadtul lehűlt a levegő, és az eső is nekikezdett, jobbnak tartottam bent maradni. Márk a rajt előtt még odasomfordált hozzám, megkérdezte, kivel megyek haza. Teljesen automatikusan, minden megfontolás nélkül jött a válasz a számból: az Ivánnal. Akkor ez eldőlt – gondoltam magamban. A boksz másik végén álló Iván hallotta ezt, rám nézett, mosolygott. Mondjuk pont cuki volt, és így nyolc-tíz

méter távolságból nem is látszott, hogy valójában mennyire szürke a pasas. A versenyen a mi szempontunkból érdekes esemény egyáltalán nem történt, lettünk valahányadikok, de semmiképp sem pontszerzők. Esős pályán, a mezőny végéről nem volt túl sok sansz a bravúrra, viszont ott voltunk, helytálltunk. A leintés után nem sokkal elindultunk, a csomagokat már reggel elhoztuk a hotelból. Hazafelé nem volt kedvem a beszélgetéshez, igazából nagyon is bántott, hogy akit barátomnak hittem – a Márk, természetesen –, nemcsak hogy lelkiismeret-furdalás nélkül megbánt, de még meg sem akarja beszélni velem a dolgot. Úgyhogy azt mondtam az Ivánnak, nagyon fáradt vagyok, ne haragudjon, de nem leszek jó társaság. Majdnem kicsúszott a számon, hogy most pont olyan unalmas leszek, amilyen te vagy, aztán meggondoltam magam, semmi szükség arra, hogy tapló legyek, végtére is ő az első perctől nagyon kedves és figyelmes velem. Végigbóbiskoltam az utat, a ház előtt elköszöntünk, és alig vártam, hogy belépjek az én biztonságot adó kis otthonomba, az erődszerű falak közé. Kipakoltam, lefürödtem, elaludtam, hajnalban keltem. Most meg hétfő délután van, s egyelőre fogalmam sincs, mi van az Ivánnal, mi van a Márkkal, de nem is nagyon érdekel. Csak a versenyekre tudok gondolni.

Tavaly június, Olaszország

Akármennyire is tornáztatom az agyam, egyszerűen nem tudom felidézni, hogy ezeken a hétvégéken láttam-e valahol az

olaszt. Azt hiszem, több mint három órája ülök a laptopomnál, és még mindig alszik. Nem lesz ebből a mai kirándulásból már semmi. Sőt, semmiből nem lesz semmi, itt fogok elhalálozni a gépem fölött a lehetetlen nevű toszkán város mocskos kisszobájában. Voltam már közben az erkélyen négyszer vagy ötször cigizni, de ezt sem akarom túlzásba vinni, nehogy hozzá kelljen érnem a döbbenetesen koszos függönyhöz. Úgy döntöttem, lezuhanyozom, ha már a környezetem nem is, legalább én legyek tiszta. Na, ezt nem kellett volna. Ittlétem óta most először használtam az emeleti fürdőszobát. Eddig mindig odalenn zuhanyoztam, de most úgy be vagyok fosva attól, hogy összefutok mammával, hogy nem merészkedtem le a földszintre, inkább kipróbáltam ezt a fenti lehetőséget. Hiba volt. Tök nyugodtan kezdtem neki a kád kiöblítésének, amikor valami leírhatatlan mennyiségű és sötétségű fekete kosz ázott le a fehér vagy fehérnek tűnő zománcról. Semmilyen fertőtlenítőt nem találtam, úgyhogy tusfürdővel láttam neki kisikálni a kádat, mielőtt beleléptem. Nem fogom én ezt itt sokáig bírni, az egyszer fix. Most tiszta vagyok, de minek, minden más undormány körülöttem. Édes istenem, mit keresek én itt?! Olvasok inkább tovább, úgysincs más dolgom…

Tavalyelőtt június, Magyarország

Jön a szlovákiai verseny, fel kell rá készülnöm. Hála az univerzumnak, ezt most valahogy a delikvenseim is érezhetik, mert sehol egy sms, egy randira hívó üzenet, fészbukbökés,

semmi. Tökre békén hagy Márk, Iván, Szaffi, és még a skodás Tamás is. Utóbbi kifejezetten rosszulesik, amennyire rám volt pörögve, most úgy hanyagol. Közben pedig – piszok nehéz volt ezt őszintén bevallani magamnak – egyfolytában Márkra gondolok. És eszembe jutott, amit anya szokott mondani a pasiügyeimmel kapcsolatban: Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Kell. És hirtelen megértettem. Ott volt tőlem karnyújtásnyira A FÉRFI – csupa nagybetűvel, akinek csak csettintenem kellett volna, s máris feleségül vesz a kubai tengerparton, a kőbányai városházán vagy épp egy velencei gondolán, ahol csak akarom. Iván kedvel engem, figyel rám és bírja a stílusom, nem bántana meg soha, plusz a megjelenése is lenyűgöző, tehát ideális partnernek tűnik. Nekem mégsem kell. A buta szőke agyamat inkább az piszkálja, aki bátran belém rúg, aki úgy bánt meg, hogy aztán nem is érdeklem. Márkra tökéletesen illett ez a jellemzés. Mondjuk, anya szerelmi tanácsait igyekeztem mindig is fenntartásokkal kezelni, tekintve, hogy soha életében nem is csókolózott más férfival apán kívül. Tizenhét-tizennyolc éves kora óta vannak együtt, ami mindenképp példaértékű, csakhogy éppen ezért a párkapcsolati csalódásokkal kevésbé tud azonosulni. Hiszen például soha nem is szakított, amibe azért elég döbbenetes belegondolni. Anya viszont így is tudott bölcs lenni, és sokat ismételt mondata hirtelen értelmet nyert az életemben. Közben jó lenne egy kis szex, idejét sem tudom, mikor voltam együtt utoljára bárkivel is. Jó ég! Lehet, hogy csak évekkel ezelőtt?? Annyi minden történt, egyszerűen kiment a fejemből, hogy kicsi testemnek milyen szükségletei vannak. Lehet, hogy nem is tudok már szexelni. Lehet, hogy bevezettek egy csomó új szabályt azóta, amióta utoljára csináltam, és

totális kudarc lesz majd a legközelebbi. Na, nem mintha amúgy olyan nagy lepedőzsonglőrnek számítanék… Habár az is lehet, hogy azért maradt ki ennyi idő, mert igazából nincs is szükségem rá. Igen, ez az! Ez csak egy hülye elvárás a társadalom részéről: szexelj. Hát én most kivétel leszek. És kivétel leszek a Szlovákiában edző csajok között is. Mangó hívott, csak hétfőn tudják kivinni az autómat, ami azt jelenti, hogy csak jövő héten tudok gyakorolni. Szuper. Felesleges is kimennem, mert így, a többiekéhez képest fele mennyiségű gyakorlással ugyanúgy utolsó leszek megint, mintha nem is edzenék. Pláne egy tök ismeretlen pályán. Kicsit ideges voltam, aztán inkább belenyugodtam az egészbe, úgyse tudok mit tenni. Picit kezd elmenni a kedvem ettől a bohóckodástól.

Kora este beugrott a Kinga. Kinyitottunk egy bort az erkélyen, elszívtunk pár cigit, próbáltuk megfejteni a nagy talányt, de nem jutottunk semmire. Annál többet röhögtünk. Főleg akkor, mikor jelzett a sütő, én meg rohanva pattantam fel a székről. – Ki kell szednem a ruhákat, mindjárt jövök! – A miket?! – kérdezte Kinga döbbent csodálkozással. – A ruhákat. Hűvös volt már, mikor lejárt a mosógép, nem akarom, hogy bebüdösödjenek, azért meg nem fogok befűteni, hogy a radiátoron szárítsam őket, ilyenkor bedobom fél órára az egész cuccot a sütőbe. Mély csend, megfontolt hallgatás volt a válasz. Kinga felváltva pillantott rám és a nyitott erkélyajtón keresztül a

sütőre. Teljes komolysággal, őszinte érdeklődéssel kérdezett tovább. – És mégis… hát ezt nem hiszem el… mégis, hány fokon szárítod a ruháidat a sütőben? – 150-en. Így húsz perc, fél óra elég nekik. – Te tényleg nem vagy normális… – ő nevetett, én előbb megrándítottam a vállam, majd vele röhögtem. Aztán később elmesélte, hogy Doktor Pasival egyre komolyabb a dolog, még az is lehet, hogy összeházasodnak, meg gyerek, meg minden. Ettől úgy megijedtem, hogy mikor elment, felhívtam Kockát, a középiskolai barátomat, és megígértettem vele, hogy ha negyvenéves koromig senki nem vesz el és nem csinál nekem gyereket, akkor ő gondoskodik majd mindezekről. Megígérte. Megnyugodtam. Aztán azon gondolkodtam, hogy oké, hogy ennyire vágyom a párkapcsolatra, de mi van, ha eljön, és majd jól kiderül, hogy nem is nekem való? Mi van, ha csak az elérhetetlensége vonz ennyire, miközben valójában nekem semmi közöm a dologhoz? Ha valójában én egyedül vagyok jó, és egyedül vagyok jól? S ha minderre már csak akkor jövök rá, amikor benne vagyok? Mondjuk, úgy teszek, mintha valós fenyegetettséget jelentene bridgetjonesságomra a párkapcsolat problematikája. Miközben persze közel s távol nincs senki, aki engem akarna, aki meg mégis, azt én nem akarom. Klasszikus. Megyek inkább egy kört a Szlovákia Ringen a szimulátoron, abból baj nem lehet. Pár és párkapcsolat híján marad a vezetés.

Nem kellett sokat várnom, hogy valóságban is kipróbáljam a szlovákiai pályát. Mangóval ketten mentünk ki, Márió üzente,

nincs most ember, aki foglalkozni tudna velem, tanuljam meg egyedül a pályát. Klassz. Nérónak azért talán majd küldök egy üzenetet, abból nagy baj nem lehet, de addig is tutira mentem, és megkérdeztem a Mangótól, szerinte ki az, aki segíthetne nekem. Azt mondta, van egy szlovákiai magyar ismerőse, aki állítólag szerelt és versenyzett is korábban a Szuper-csapatnál, holnap kijön és megnézi, mit tudunk összerakni. Ennek egyrészt örülök, másrészt nem a legjobb, hogy egy újabb idegen beszél majd a vezetésről, már így is annyian annyiféle dolgot mondtak. Persze még így is jobb, mint vaksötétben botorkálni a pályán kétszázzal… Márk küldött közben sms-t, azt kérdi, hogy boldogulok. A konfliktusunk rendezésére továbbra sincs semmiféle utalás. Lassan kezdem azt hinni, hogy nem is történt meg az egész vita, csak én hallucináltam be a beszólását. Más magyarázat egyszerűen nem lehet arra, hogy kerüli a témát. Nem bírtam már cérnával, visszaírtam neki a frankót, hogy szarul boldogulok, és nem gondolja-e, hogy beszélnünk kell. Egészen konkrétan a dühroham küszöbére lökött a válaszával: szerinte nincs mit megbeszélnünk!!! Nahát, Lendvai Márk, elmész te a picsába! Annyi mindent írtam volna vissza neki, aztán mégsem pötyögtem be többet egy „Pffffff… gratulálok”-nál. Ha érti, érti, ha nem, nem; vele kapcsolatban mostantól tényleg nem érdekel semmi.

Erre már nem válaszolt, az Iván viszont írt, hogy ügyes legyek, és szóljak, ha segítségre van szükségem. A kedvességével máris segített, de nem ez volt a nap fénypontja, hanem MIKI! Csupa nagybetűvel, csupa naggyal! Mellesleg… Megint egy M betűs ember az életemben. Hihetetlen! Ő az én

angyalom, segítőm, szárnyam, turbóm, mindenem. Mangó ismerőséről van szó, pontosabban arról a szlovákiai magyar srácról, akinek volt valami köze a csapathoz – esküszöm, nem nagyon van ember az országban, aki nem kötődött valahogyan Márióékhoz. Jött, segített, legyőzött, megbabonázott, végem vaaaaaan! Sármos, vagány, nagy dumás, tudja az autóversenyzést, türelmes, vicces, nemcsak cukros lötty, hanem igazán, szúrósan pezsgő, jéghidegre hűtött Coca-Cola! Hajtott, tanított, úgy, mint eddig még senki. Váltva róttuk a köröket: egyszer ő vezetett, egyszer én, aztán én egyedül, és érdekes módon mindig gyorsultam, miután kiszállt mellőlem. Ritkán tartottunk szünetet, „sietnünk kell, nincs sok időnk” – ezzel sürgetett. Nem tudom, a stílusának köszönhető-e, vagy egyszerűen csak bekapcsolt valamit rajtam, de annyira élveztem a vezetést, mint addig még soha! Nézett is a többi csaj, nem értették, mi történik velem, mert csak gyorsultam, egyre csak gyorsultam, olyan lehetetlen ütemben, amire nem nagyon volt magyarázat. Olyan volt, mint mikor először, még a nagy esés előtt ültem az autóban. Szinte az egész délutánt a pályán töltöttük, aztán amíg a fiúk dolgozgattak a kocsin, Miki elhívott kajálni. De előtte még ő is ránézett a verdára, Mangóval beszéltek egy csomó olyan dologról, amiket nem értek, dőlés, meg ilyenek. – Na gyere, te, Lotus Lady, már olyan sokat hallottam rólad, most végre kifaggatlak. Mit szeretnél enni? – és közvetlen volt, és természetes, és lenyűgöző – a pasimnak akarom és kész. Közben beültünk az autójába és elindultunk a belváros felé. – Mindegy, csak legyen benne hús. – Jól van, akkor beugrunk a városba, mert itt a pályán semmi sincs.

– Oké, te vagy a helyi menő, én csak megyek utánad. Közben mondd, mit szeretnél tudni rólam? – Milyen a rádió? Tényleg olyan jó fejek a többiek? – Most komolyan ezt szeretnéd tudni? Megérted, ha nem szívesen beszélek a munkámról, meg a kollégáimról? – Ja, persze. Nem gondoltam, hogy ez gáz, de akkor nem téma, vettem. Mangó mondta, hogy jó fej vagy, nem kényeskedsz, mint a többi babácska. Igaza van. – Köszi, de én tényleg ilyen vagyok. Mondjuk sokan nem szeretnek, mert túl nagy a szám, de azokkal nem tudok mit kezdeni. – Ismerős. – Miért nem vagy már csapattag? Ahogy látom, igazán érted a dolgod, akkor miért nem vagy már a Máriónál? – Nem olyan ragyogó itt minden, amilyennek látod. Te még nem régóta vagy benne, biztosan nagyon élvezed, de később rá fogsz jönni, hogy hol a helyed. – Hm… Ez nagyon ismerős, ez a hol a helyem szöveg. Hallottam már valakitől. – Biztosan a Márktól. – Ezt honnan tudod?? – Mert ő is azért szállt ki, amiért én. Mit mondott neked? – Arról semmit. Velem kapcsolatban mondta csak, hogy majd rá fogok jönni, hol a helyem, valami ilyesmit, ha jól emlékszem. – Na, akkor én se mondok többet, de ha van kérdésed, szívesen válaszolok. – Juj, de rejtélyes vagy. – Nem, nem vagyok rejtélyes, csak nem akarok bekavarni, rosszat mondani senkire. Ez egy jó hely, itt fogunk kajálni, jó

lesz? – Takaros kis étterem előtt álltunk meg, az ablakokat sötétzöld zsalugáter keretezte, muskátlik és petúniák virítottak a párkányon. A kerthelyiségnek sudár platánok adtak árnyékot, igazán hívogatónak tűnt a hely. – Jó lesz, persze, csak együnk valamit. A korai vacsora vagy késői ebéd gyorsan eltűnt a tányérunkról, rengeteget dumáltunk, és én beleestem. Sötét haj, sötét szem, sötét borosta, finoman bronzos bőr, hófehér fogak mosolyogtak rám az asztal másik oldaláról. Megtudtam, hogy tavaly még a magyar bajnokságban ment, nagy túraautóval, aztán valamiért abbahagyta, most a nemzetközi karrierjét készíti elő. Nem akar sem Szlovákiában, sem Magyarországon versenyezni, komolyabb sorozatba vágyik. Furcsán-kurtán említette csak a Máriót, meg a csapattal közös múltját. Éreztem, nemkívánatos a téma, úgyhogy nem is nagyon feszegettem. Jó hangulatban telt az este, már lement a nap, mikor visszaindultunk a pályára. A ringre megérkezve próbáltam kideríteni, hol a szállásom, mert jó lett volna már pihenni. Mangó tanácstalanul tárta szét a karját, azt mondta, ők a pályán alszanak, neki Márió azt mondta, intézi a szállásomat. Nekem viszont azt mondta, hogy a Mangó intézi, ennek köszönhetően ott álltam szobátlanul. Miki nagyon segítőkész volt, átkísért a közeli hotelbe, kaptam is egy szobát, szinte azonnal. A recepciós szépen vasalt ingében Mikinek adta át a kulcsot, ő meg az én kezembe nyomta, miközben szuggesztíven bámult a szemembe. – Tessék most pihenni. Vegyél egy fürdőt – fürdőkádas a szoba, ugye? – szólt oda a recepciósnak szlovákul, mire az bólintott. – Relaxálj, gondold végig, miket tanultál. Holnap reggel nyolckor találkozunk a pályán. Jó éjszakát!

– Jó éjt, nagyon köszi! – puszival zártuk a közös munka első közösen töltött napját. Gyönyörű szobát kaptam, szót fogadtam Mikinek, és áztattam magam egy ideig, majd lefeküdtem. Kemény volt a matrac, rajta feszes a lepedő, hideg az ágynemű – imádtam az ilyet. Végigpörgettem párszor a nap eseményeit, próbáltam meggyőzni magam, hogy ez a srác egyáltalán nem tetszhet nekem. Aztán valahol a 4-es, 5-ös kanyar környékén belealudtam a gondolatban vezetésbe.

Pénteken Miki rádión instruált, én viszont egyáltalán nem éreztem az autót, lélekben valahogyan nem sikerült megérkeznem a pályára. Nem volt eseménytelen az edzés, az egyik lány elszállt a hármas kanyarban, tetőre rakta a Lotust. Alaposan meg is ijedtem ettől. Miki és Mangó hiába próbált összerakni lelkileg a másnapi időmérőre, nem sikerült, szokás szerint a 10. helyet szereztem meg. A verseny ennél is pocsékabb volt. Iszonyatosan nyálkás, nedves, esős volt a pálya, az első hungaroringi hétvégémre emlékeztetett. Nem volt más célom, csak épségben végigcsinálni az egészet. Miki végig rádiózott velem, dicsérte a jól sikerült rajtomat, utána folyamatosan segített, hogy milyen közel vagy inkább milyen távol vannak a többiek. Aztán valahogyan egyszer csak elkezdtem igazán, félelem nélkül élvezni. Egyre bátrabban teljesítettem a kanyarokat, egyre jobban éreztem az autót. Próbáltam nem elkalandozni a gondolataimmal, ami annyira sikeres volt, hogy végre, először igazán előztem és törtem előre! Estek is ki az elejéből, pontosan nem tudtam, hogy hányadik vagyok, úgyhogy

beleborzongtam, mikor Miki azt mondta, a 6. helyen autózom. A koncentrálás mellett próbáltam imádkozni is, hogy ezt most ne rontsam el, hadd ne jöjjön már közbe semmi, legyen végre egy jó helyem. Szavaim meghallgattattak: hatodikként értem be! Ezen a szar, taknyos és idegen pályán hoztam életem eddigi legjobb eredményét, köszönhetően annak, hogy volt valaki, aki igazán rám figyelt. A lányok bulit szerveztek estére, ahová meghívtam a Mikit. Készülődés közben semmi máson nem tudtam gondolkodni, csak azon, amit annak idején a Márk, most meg a Miki mondott. Hogy rájövök majd, hol a helyem. És akkor szépen, sorjában leestek a dolgok. A rongyrázás otthon, a minimálprogram itt. A küzdelmeim magammal, a feladatokkal; a folyamatos kudarcok, miközben a csapat szárnyal. Ők fent vannak, én lent. Rajtam nevet mindenki, miközben nem látnak a pitfalak mögé. Hirtelen mindent értettem. Leesett, hogy ha Mangó nem hívja fel ezt a Miki gyereket, akkor totál egyedül maradok. És ahogy Márk mondta, hirtelen rájöttem, mi az én szerepem ebben a kirakós játékban. Eléggé elszomorodtam. A bulitól is elment a kedvem, de mégis összeszedtem magam. Kihúztam a hajam szép egyenesre, a ruházatomat nem vittem túlzásba. Dübörgött a zene a paddockban, össze sem lehetett téveszteni a muzsika forrását: a lotusos sátorból szűrődött ki az ütemes basszus. Mindenki félrészeg volt már, mire odaértem. A bárpultnak kinevezett asztalnál Miki és Mangó beszélgetett, mosolyogtak, mikor megláttak. Kértem gyorsan egy whiskey-t, majd ki is haladtam a sátorból elszívni egy cigit. Két lépés után tudtam, hogy Miki utánam fog jönni, hát így legyen ötösöm a lottón. – Nem fázol?

– Picit hűvös van, de nem vészes. A pia majd felmelegít. Köszi a segítséget. Köszi mindent. – Nincs mit, szívesen segítettem. – És köszi azt is, hogy felnyitottad a szemem a lebegtetett mondatoddal. – Nocsak, sikerült megfejtened a dolgot? – Igen, azt hiszem. Két lábon járó reklámfelület vagyok, a számnak köszönhetően ugyanis szinte mértéktelen mennyiségben hallhatnak tőlem az emberek a rádión keresztül a csapatról. Cserébe egy kicsit jól érzem magam, minimális költségek mellett. – Hát… Én nem tudtam volna így megfogalmazni, de bravó. Vanda, gondold végig, ez mindenkinek jó: neki azért, mert beszélsz róluk, egyre többen megismerik őket. Neked meg azért, mert olyan élményben van részed, amilyenben nagyon keveseknek, s amilyen élmény talán nem lesz még egy az életedben. De ne várd, hogy úgy fognak kiszolgálni, mint egy fizető versenyzőt. Gondold csak végig, ez mindkettőtöknek jó. Így kell hozzáállnod. – De annyian bántanak, hogy milyen béna vagyok, meg hogy mi keresnivalóm itt, miközben nem csak rajtam múlik. Ha tudnék rendesen gyakorolni, ha rendesen fel tudnék készülni, ahogy a többi lányt készíti fel az a colos autóversenyző srác, mindig elfelejtem a nevét… – Nagy Tomi. – Igen, a Tomi, szóval, ha a Néró vagy a Roland ugyanannyit foglalkozna velem, mint a Tomi a többi lánnyal, akkor talán jobban állnék. Nézd meg, kijöttél, segítettél, máris sokkal bátrabban ment, mint korábban valaha.

– Tudom, és hidd el, Márió is tudja, de nem fog ebbe több pénzt ölni, mint amennyi minimálisan szükséges. Szerinted én miért hagytam ott?! – Ezért? – Hát nem pont ezért, de hasonló volt a helyzet. De nem akarok erről beszélni, ne haragudj. Én már lezártam magamban a dolgot. – Rendben, megértem. Azért köszi, hogy ezeket mind elmondtad. – Ugyan, nincs mit, nagyon szívesen. Jó csaj vagy, tényleg normális vagy, ahogy Mangó mesélte. Nagyon kedvelnek téged. Azt mondta, színt, életet hoztál a csapatba. – Komolyan?? Nekem sosem mondta ezt. – Persze, de nézd meg, hogy mennyire törődik veled. Mintha a lánya lennél, mindent megtesz érted, ami csak tőle telik. Ha másért nem, miattuk is csináld végig. Maradsz ebben a szezonban, utána még mindig eldöntheted, hogyan tovább. Szerintem. – Igazad lehet, gondolkodom majd rajta. Te figyelj, ha már így beavatsz a csapat dolgaiba, elmondod, hogy a Márkkal mi a zűr? Miért ilyen elviselhetetlen? – Márk tele van sértődöttséggel. Szerintem azt gondolta, hogy ha egyszer WTCC-s csapat, akkor neki ott lesz a helye. De Márió inkább a fiatalabbaknak adott lehetőséget, persze, hogy durcás kicsit. Nehezen kezelhető, de alapból jó srác, nincs vele baj. – Francokat nincs. – Na, mi történt? – Mindegy, nem lényeg, bunkó volt velem.

– Az szokása. Légy vele te is az, nála más nem használ. Megcsináltunk együtt néhány szezont, tudom, hogyan kell kezelni. Nyugodtan bántsd meg, ő csak akkor kap észbe. – Ezzel nem lesz baj, köszi a tippet! Iszunk valamit? – Aha! Bejössz, vagy hozzak neked? – Hozz inkább légyszi, elszívok még egy cigit. – Ugyanazt? – Igen. Pár perc múlva megérkezett az újabb, műanyag pohárnyi whiskey-vel. Koccintottunk, dumáltunk még sokáig. Egyre több pohárral gördítettünk le, míg a többiek odabent ropták a táncot, mi inkább a friss levegőn maradtunk. Rengeteget röhögtünk, és hirtelen nagyon megkívántam. Nem akartam viszont semmivel bonyolítani az életemet, megfutni a már milliószor megfutott, fárasztó, csalódással végződő köröket, úgyhogy viszonylag korán elköszöntem, és a hotel felé vettem az irányt. Mit ne mondjak, kellett hozzá egy kamionnyi önuralom, hogy ne omoljak a karjaiba, de jobbnak láttam, ha elhúzom a csíkot. Visszabattyogtam a szállodába, elszívtam még egy cigit az erkélyen, készülődtem volna levetkőzni, mikor kopogtak. Elképzelésem sem volt, ki az. Résnyire nyitottam csak ki. Miki volt az. Neki ki mertem nyitni. – Hát te?! Valami baj van? – döbbenten néztem rá, nem értettem, mit keres ott. Biztos voltam benne, hogy csak én vonzódom hozzá, nem is gondoltam, hogy tényleg miattam jött. Válasz helyett belépett, egyik kezével megfogta a tarkómat, a másikkal a derekamat, magához húzott és megcsókolt. Úgy csókolt meg, ahogy minden nőt csókolni kellene. Még jó, hogy

pont ezt akartam elkerülni a pályán, ezért húztam el onnan, ehhez képest ott álltam, vágytól remegő lábakkal, és választhattam, hogy elküldöm, vagy végre, hosszú hónapok után szexelek. Utóbbi mellett döntöttem. Nem volt túl jó, rossz sem volt, de az oly régóta várt katarzis most is elmaradt. A férfienergiáit jó volt érezni, megnyugtatott az ölelése, az ereje, de nem akartam, nem mertem vele aludni. Az már túl intim, az már beleszeretős-gyanús – legalábbis nálam. Úgyhogy egy kis pihenés után megkértem, menjen el, mert szeretnék aludni. Puszit adott a homlokomra, felöltözött és elhúzott. Félig kielégülve aludtam el. Másnap kedvesek voltunk egymáshoz, mintha semmi sem történt volna, ugyanott folytattuk a közös munkát, ahol előző nap abbahagytuk. Nehezen ment a verseny, megint nem tudtam élvezni, újra az alján voltam a hullámvasútnak. Nyolcadik helyen futottam be, semmi extra. Mikivel telefonszámot cseréltünk, a fiúk gyorsan összepakoltak, hat körül már indultunk is haza. Mangó csak annyit kérdezett, miközben vezetett, hogy minden oké-e. Igennel feleltem, majd elaludtam, és csak Magyarországon, a bázison ébredtem fel. Elköszöntünk, majd szokás szerint egyedül indultam haza. Szokás szerint sírtam kicsit. Szokás szerint sajnáltam magam kicsit. Este Márió hívott, beszámolót kért a hétvégéről. Én meg azt, beszéljünk másnap.

Adás után egyből kirongyoltam a bázisra, Márió azt ígérte, ott lesz. És láss csodát, ott is volt! Természetesen beültünk az olaszba kajálni, máshogy a jelek szerint nem fog az agya, csak evés közben képes befogadni az információt. Nehezen tudtam belekezdeni a probléma ecsetelésébe, semmiképp sem akartam

megbántani, hiszen végtére is neki köszönhetem, hogy ez az egész megtörtént velem, milyen jogon kérek én számon rajta bármit is. Azt viszont tudnia kell, hogy ebben így én nem vagyok boldog, vagyis nem tudok eleget tenni a kérésének, hogy élvezzem az egészet. Hebegett-habogott, beszélt összevissza, de a lényeget nem értette, vagy nem akarta megérteni. Csak azzal tudott jönni – ami persze kétségtelen –, hogy valami olyasmi részese lettem, amiről sokan csak álmodnak. Ezt úgy fordítottam le magamban: én semmin sem fogok változtatni, rajtad áll, kislány, tetszik-e ez neked, vagy sem. Ezzel együtt kérte, értsem meg, hogy neki most a nemzetközi szereplés a legfontosabb. Én pedig kértem, értse meg, nekem most az én lelki nyugalmam a legfontosabb, és amíg megalázottnak, nevetségesnek érzem magam, addig nekem ez nem lesz meg. Erre mondott valamit, amit alaposan az emlékezetembe véstem. – Vanda, tekintsd ezt az egészet egy jó játéknak. Légy közvetlen és kedves, amilyen eddig is voltál. Nevess mindenen, lássák rajtad, hogy jól érzed magad. És hidd el, így te leszel a kedvenc, akárhányadikként is érsz célba. Ebben lehet valami. Megfogadtam, próbáltam megfogadni. Nem tudom, hogy kompenzálásképpen, vagy miért, de egyúttal megkért, kísérjem el a csapatot Angliába, és tudósítsam a rádiót. Hát jó, rajtam nem fog múlni. Hazafelé eszembe jutott, amit a Miki mondott a Márkkal kapcsolatban: legyek vele bunkó, mert attól kap csak észbe. Megtettem. A következőt írtam neki: „Tudom már, hogy egy önző paraszt vagy, de nekem még mindig fáj, amit akkor mondtál. Megbántottál, és jó lenne megbeszélni. De azt is tudom, hogy leszarod, mi van másnak a lelkével.” Miki

receptje bevált, szinte abban a másodpercben hívott, ahogy elment az üzenet. Nem is köszönt, rögtön belekezdett: – Az önzőt elismerem, de a parasztot kikérem magamnak. – Leszarom. Tudod, hogy én mit kérek ki magamnak?! Hogy a barátodnak tartasz, mégis megbántasz, utána meg úgy teszel, mintha minden rendben volna köztünk. Hát mit képzelsz te magadról? – Te tényleg megbántódtál? Azt hittem, műbalhé volt. Meg azt hittem, érezted, hogy nem komolyan gondolom. – Hát ezzel kurvára mellélőttél. De ha így is van, nem tűnt fel neked, hogy van valami bajom?! Nem illett volna megbeszélni? Vagy ennyire pont leszarod a barátaidat? Mert akkor én is hasonlóan fogok viselkedni veled, nem ügy… – Nem gondoltam, hogy tényleg magadra vetted, nem akartalak megbántani, ne haragudj. – De haragszom, mert megbántottál. – Akkor most mi lesz? – röhögött, és már engem is csiklandozott a vigyorgás. – Bekapod a seggem kisbarátom, az lesz. Közös röhögéssel zártuk a diskurzust, megbeszéltük, mi volt Szlovákiában, azt is, hogy a Miki tök jó fej, meg azt is, hogy megyek Angliába. Megpendítettem, hogy beszéltem a Márióval, és hogy azt hiszem, rájöttem, hol a helyem, de erről telefonon már nem vagyok hajlandó beszámolni. Úgyhogy valamikor találkozunk.

Ülök a szobámban, búsan, egyedül… Szakítottam az Ivánnal. Rájöttem, hogy bármilyen kellemes ember ő, de semmilyenségével az őrületbe kerget. Üzent ugyanis, hogy

gratuláljon a hétvégi eredményeimhez, egyben érdeklődött, nem futunk-e össze valamikor. Én meg visszaírtam egy jól nevelt köszönömöt, és azt, hogy szerintem nem jó ötlet találkoznunk, mert ő egyszerűen túl komoly hozzám. Büszke voltam magamra az őszinteségemért, és azért, hogy bátran ki tudtam iktatni egy tartalékot. Remélem, fairségemért megjutalmaz majd a sors, plusz Iván is belátja, milyen jó fej vagyok. Nem válaszolt, gondolom, most még sértődött, de később rájön majd, hogy minden így van jól. Én meg megyek Angliába jövő héten! Nagyon várom, imádom azt az országot!! A többiekről közben semmi hír. De megfogadtam magamnak, ha felbukkanna Szaffi vagy a skodás fiú, ugyanilyen határozottsággal fogom leépíteni őket. Ahhoz viszont meg kell várnom, hogy keressenek, mert mégiscsak hülyén nézne ki, ha azért jelentkeznék náluk, hogy elküldjem őket a fenébe. Úgyhogy most várok. És utazom, juhuuuuujj!

Tavalyelőtt július, Anglia

Olyan hideg volt, olyan hideg eső esett, olyan hideg szél fújt Doningtonban, amilyenre még a legráncosabb angolok sem emlékeztek. Az ég feketétől az ezüstmetálon át a mérges kékig mindenféle színekben pompázott, a makrancos északi szél közben a legmélyebben ugráló sejtjeimet is libabőrbe bújtatta. Váratlanul rövidre vágatott hajammal leptem meg a csapatot, pont olyan hosszúra hagyattam, hogy még össze tudjam fogni, a többitől könyörtelenül megváltam. Tudtam, hogy később bánni fogom, de valamiért úgy éreztem: ez a váltás hozza majd

el az igazi szerelmet az életembe. Gondolatban már megtisztítottam magam körül a levegőt, Ivánt lezártam; Szaffit meg a skodást is betudtam a múlt játékának, Mikivel álltam még hadilábon, de mivel ő se nagyon keresett, biztos voltam benne, hogy az csak egy majdnem jó éjszaka volt. Úgyhogy külsőleg is felkészítettem magam az új kalandokra. Márktól igyekszem távol tartani magam, bármennyire is vonz néha, valahogyan érzem, túl bonyolult ő nekem. Úgyhogy maradnak a jövőbeni kalandok. A hátborzongatóan fagyos angliai nyarat túlélni csak némi whiskey segítségével lehetett, anélkül biztosan jégtömbbe fagyva tett volna repülőre a csapat. A szállásunkként szolgáló kamionban próbáltam valahogy elkerülni a fagyhalált, miközben a többnyire halk szavú, de annál humorosabb Néró, ellenkezést nem tűrve töltötte műanyag pohárba a magabiztos Jamesont. A Terminátor, vagyis Roland továbbra sem élt közösségi életet, csak lapozgatta csöndesen a könyveit. Nem szólt hozzánk, mi sem szóltunk hozzá, de próbáltuk nem zavarni, úgyhogy halkan ittunk. Meglepő volt, hogy nem piszkált – mármint a Roland –, és meglepő volt, hogy kifejezetten jól­esett a közelében lennem. De lehet, hogy csak az alkohol járatta velem a bolondját. A whiskey aranyló selyme felváltva hűtötte és égette a torkomat. Pár másodperc múlva már a kislábujjamban is éreztem az alkoholt, combomban a finom, bódító bizsergést. Így kétségtelenül könnyebben ment a járás, legalábbis nem éreztem többé magam egy Alaszkába szakadt sarkkutatónak. De akkor melegedtem fel igazán, mikor megláttam azt, amit egyszer minden nőnek látnia kell. Egy helyes kis olasz szerelő piercingektől csillogó fülét. Fürdőköpenyben volt, tusoláshoz készülődött, vagy épp

végzett, erre a mai napig nem jöttem rá, de lényegében mindegy is. A szesz nemcsak a hőérzetemet javította, de a magabiztosságomat is meghozta, a passzív angoltudásom újraélesztésével együtt. Megkérdeztem, mit megkérdeztem… Odaordítottam idétlen fejhangon, nincs-e szüksége segítségre. Gyanús, hogy pajkos kiscicának hittem magam, miközben épp esetlen nagymacska módjára csináltam hülyét magamból. Mert az a sok whiskey… Erről azért igyekeztem nem tudomást venni, hanem inkább kiderítettem az ő olasz nevét. Barni, a csapatunk privát hírszerzője mindenkiről tudott mindent a bokszutcában, így rögtön hozzá fordultam. Csípőből vágta a piercinges olasz nevét: Giovanni Speronello. Giovanni. Esetleg még a Francescón, a Lucán, a Pietrón, a Marcón tudtam volna hasonlóan meglepődni. Sablonos volt vagy nem, odabiggyesztettem a neve mellé az „ismerősnek jelölöm” piktogramot a fészbukon. Mi bajom lehet, ugye, legfeljebb nem igazol vissza, és jól beégek, de azt meg úgysem tudja meg senki. Kedves kis kísérőlevelet is írtam, a remélem-hogyemlékszel-rám, én-vagyok-a-magyar-lány-a-magyar-csapatból dumával. Melindának elmeséltem a sztorit, imádta minden pillanatát, azt mondta, drukkol nekünk. Közben megbeszéltem vele azt is – volt rá időnk, mert egy szobában háltunk –, hogy bármit is gondol, én rohadtul nem akarok az ő helyére pályázni a csapatban, vagy bármi ilyesmi. Tök őszintén elmondtam, tudom, hogy a nők legtöbbször utálnak engem, s azt is, hogy az ő helyzete kivételes, mert ennyi pasival dolgozhat együtt, amit tutira minden nő imádna. De kértem, ne lásson bennem ellenséget, én csak segíteni akarok nekik, ahogyan csak tudok. Megértette, mert onnantól igazán jó hangulatban töltöttük a hétvégét. Legalábbis mi, csajok végigvihogtuk a három napot.

Márió viszont überbunkó volt velem, úgyhogy elhatároztam: a minimumkommunikáción túl nem vagyok hajlandó beszélni vele semmiről. Hülye majom. A kajasátorban voltunk, az ebédet osztó szakács kérdezte, kérek-e mindkét fogásból. Én meg, picsásan naivan, őszintén mondtam neki – angolul –, hogy nem, köszi, az egyik adagot átpasszolom a főnöknek. Erre Márió elkezdett velem magyarul kiabálni, hogy lehetek ilyen hülye, mi köze van neki hozzá, ki eszi meg a kajámat, tessék elvenni mindkét adagot. Annyira kellemetlen és megalázó volt, hogy legszívesebben elsírtam volna magam. Letettem elé az ebédemet az asztalra, jó étvágyat kívántam a fiúknak, és elhúztam a kamionba. Szerettem volna egyedül pufogni, de Roland még mindig ott lapozgatta a hülye boros könyvét, pedig azt hittem, a többiekkel van. Láthatta, hogy vörös vagyok a dühtől, meg gyanúsan csillogott is a szemem, de amikor megláttam, persze igyekeztem szigorúan elzárni a könnycsatornáimat. – Mi történt? – kérdezte tőle szokatlan, őszinte érdeklődéssel. – Semmi, csak utálom a tuskókat. – Ja, azt megértem. Nem kérdezgetett tovább, pedig most jólesett volna kidühöngnöm magam, így viszont kénytelen voltam lecsillapodni. Töltöttem magamnak még egy italt, ebéd gyanánt, és őszintén vártam a másnapot, hogy haza­utazzunk. Ha kicsivel kevésbé lennék szerelmes ebbe az egészbe, akkor megígértem volna magamnak, hogy hagyom a picsába ezt a kurva cirkuszt, és visszatérek az én unalmas, szürke, de mindenképp nyugodt életemhez. Sajnos azonban túlságosan

megfertőzött a dolog, és úgy döntöttem, egy hülye olasz hülyeségei miatt nem fogom megvonni magamtól a jót. A vasárnapi versenyek nem hoztak túl sok eredményt a csapatnak, huszonakárhányadik lett mindkét autó, nekem viszont annál eredményesebbnek bizonyult ez a kis kiruccanás. Délelőtt ugyanis megérkezett a válasz a kis olaszomtól, csapnivaló angolsággal, de legalább kedvesen. Örül, hogy ismerősök lehetünk, mikor találkozunk legközelebb stb. Erre pont nem tudtam válaszolni, ment is rögtön az I don’t know, aztán majd lesz valami. Hazafelé a repülőn megmondtam a Máriónak, hogy ő életem egyik legnagyobb csalódása. Hogy nem értem, miért viselkedik így velem, amikor én soha, semmivel nem bántottam meg, soha, semmi rosszat nem tettem neki, sőt igyekszem mindig, minden körülmények között segíteni őt és a csapatot, ahogyan csak tudom. Megmondtam azt is, hogy amikor megismertem, azt gondoltam, egy kedves, aranyos, igazán kifinomult ember, de mostanra kiderült, az csak a látszat, mert valójában felfoghatatlanul és megmagyarázhatatlanul tapló tud lenni másokkal. És azt is megmondtam neki, hogy ezt nem azért mondom, hogy bántsam, hanem azért, mert ő megbántott, és egész egyszerűen nem viselkedhet így emberekkel. Főleg nem egy üzletfelével – amikor ezt kimondtam, kikerekedett a szeme. – Ne bámulj rám így, nem vagyok hülye. Tudom, miről szól ez az egész. Tudom, hogy kell neked és a csapatnak a népszerűség, az ismertség, amit rajtam keresztül kapsz meg. De te se légy hülye: ha én nem vagyok, senki a világon nem tudná, ki az a Szuper Márió és mi az a Szuper-csapat. Bőven benne voltam én is abban, hogy ti feljutottatok a csúcsra, de soha

semmit nem kértem ezért cserébe, mert egész egyszerűen megszerettelek titeket. De ha folyton belém rúgsz, kiszállok. Unom a viselkedésedet, a modortalanságodat Köpni, nyelni nem tudott. Egészen Budapestig nem tudott érdemben válaszolni, pedig volt egy amszterdami átszállásnyi ideje, hogy reagáljon. Ott is csak azzal tudott jönni, kérek-e valamit enni, inni. Mindegy. Eméssze csak.

Tavalyelőtt július, Magyarország

Jó volt hazaérkezni, most kivételesen imádtam az egyedüllétet. Ami nem tartott sokáig, legalábbis virtuálisan nem, mert a drága kis iPhone-om olyan ütemben kezdett rezegni az üvegasztalon, mintha szét akarna robbanni a közlési vágytól. Miki volt az. Ráérek-e valamikor a héten, mert neki Budapesten lesz dolga, összefuthatnánk. Wow. Azt gondoltam, az az egész vele annyi volt, ott Szlovákiában. Hogy is hívtam magamban?, igen, egy majdnem jó éjszaka. Nem mondom, párszor tényleg eszembe jutott, de rég rájöttem már arra, felesleges álmodoznom, ábrándoznom, mert mindig nagy, látványos és fájdalmas szívtöréssel érnek ezek véget. Még úgy is, hogy rohamléptekkel közeledett a 30. születésnapom, igyekeztem réstelenül tartani a lelkemet védő pajzsot. Maradjak egyedül inkább örökre, mint hogy kéthavonta padlóra küldjön valaki. Úgyhogy Mikivel kapcsolatos gondolataimat is igyekeztem fenntartásokkal kezelni. De ennek az sms-nek örültem. Válaszoltam, hogy a korán kelés miatt a

hétköznap szóba sem jöhet, de ha neki jó a péntek, akkor összefuthatunk. Jó neki. Pénteken találkozunk.

Hipp-hopp péntek lett. Kora délután érkezett, megadtam neki a címemet, kérdezés nélkül idetalált. Meglepett, ahogy mindenfélével felpakolva mászott ki a kocsiból, mintha csak bevásárolni küldtem volna. Ami finomságot csak el lehet képzelni, mindent hozott. Ilyen-olyan tengeri cuccokat, kapribogyót és lazacot, azt mondta, üljek csak le az étkezőasztalhoz, mert szeretne főzni nekem. Kinyitott egy bort, addig kortyolgattam, amíg ügyködött. Ha nem talált valamit, elővarázsoltam neki, közben folyamatosan dumáltunk. Jó volt kicsit úgy érezni, mintha tartoznék valakihez. Ijesztő is volt kicsit. Finom lett a vacsora, finom volt az éjszaka is. Nyitott erkélyajtó mellett estünk egymásnak, odakint dörgött-villámlott, hatalmas nyári zivatar csapott le a városra, bent meg fülledt volt a levegő. Jó volt vele, de még mindig nem az igazi. Egyszerűen, ha nem vagyok szerelmes, nem tudom élvezni a szexet. És most is ez van. Csinálhat akármit, lehet akármilyen ügyes, figyelmes; nincs érzelem, nincs élvezet. Vanda-kereszt. Ráadásul most nem is rakhattam ki hajnalban, kénytelen voltam elviselni, hogy gyakorlatilag egy idegen alszik a lakásomban. Igyekeztem kihasználni a helyzetet, hogy alaposan feltöltődjek férfienergiával, de ennél többet nem akartam. A jelek szerint ő sem, mert nemhogy nem hozta szóba a rendkívül kínos, „akkor most mi van velünk” témát, de még másnap, búcsúzáskor sem vetette fel a következő találkozás időpontját. Nyomott egy puszit az

arcomra, vigyázzak magamra, hívjam, ha bármi gáz van – majd beült a kocsiba, és elhajtott. Közben eszembe jutott, hogy mégiscsak volt esemény a héten, legalábbis ha az olasszal folytatott üzenetváltásom annak számít. Semmi különös, a „hogy vagy, jól, mikor találkozunk, nem tudom” párbeszédeken kívül. Felületes ismerkedés, azt’ hello. Illetve, ciao, hiszen mégiscsak.

Tavalyelőtt július, Ausztria

Megint valóra vált egy álmom!! Ehhez most kellett rajtam kívül a tesóm, Bécs város vezetése és a Bon Jovi zenekar menedzsmentje. A kedvenc bandánk ugyanis Bécsben koncertezett, a tesómat meg meggyőztem, hogy egyszerűen nem hagyhatjuk ki. Gyerekkorunk óta imádjuk őket, alighogy lett „műholdunk”, rajta MTV-nk, agyonnézett videokazettákra vettük fel a klipeket. Rongyosra néztük az „Always”, a „Bed Of Roses” és a többi Bon Jovi-sláger videóját. És természetesen koncerteset játszottunk, mi voltunk a háttérénekesek. Akkor megfogadtuk, hogy egyszer elmegyünk egy fellépésükre. Hát most itt volt az alkalom, amit nem hagyhattunk ki. A jegyeket már hónapokkal ezelőtt megvettük, később megszületett a kiruccanáshoz a haditerv is: a sógorom hazaindul, úgyis jönnének pihenni anyáékhoz, viszi magával a gyerekeket, a tesómat kirakja Bécsben, aztán mi ketten is utánuk megyünk Borsodba. Soha nem jártam még Bécs belvárosában, mégis elsőre megtaláltam a stadiont, sőt még parkolóhelyet is egy közeli utcában, nagyon büszke voltam

magamra. Rögtön megtaláltuk egymást a tesómmal, elfoglaltuk a helyünket, vettünk perecet, üdítőt, dumáltunk, állati jól éreztük magunkat. Olyan jó volt egy kicsit megint együtt lógni, valóra váltani a „barátnős” játékot, ami az örök sláger volt nálunk. Kikapcsoltunk, tomboltunk, végigénekeltük az összes számot, majd feltöltődve, boldogan vettük az irányt hazafelé. Jó ötszáz kilométernyi út várt ránk, de végigbeszélgettük az éjszakát úgy, ahogy már nagyon régen. Otthon anya ébren várta, hogy megérkezzünk, ugyanúgy, mint régen. Tizenhárom év körüli lehettem, mikor először diszkóba mentem, a tesóm utánfutójaként, onnantól viszonylag rendszeresen szórakoztunk szombatonként. Teljesen mindegy, hány óra volt, anya sosem tudott aludni addig, míg haza nem értünk. Megvárta, hogy lefeküdjünk, olyankor – utólagos bevallása szerint – beszagolt a szobába, alkoholszag után szimatolva, majd átkutatta a zsebeinket, nincs-e nálunk kábítószer. Sosem volt. Bízhatott bennünk. Egy-két csúnya berúgást leszámítva soha semmi extra rosszat nem követtünk el. Jó tesók voltunk, vagyunk még a mai napig is. Ha egyszer lesznek gyerekeim, biztos, hogy csak a nővéremtől fogok nevelési tanácsokat kérni. Szóval anya fogadott minket, sógoromék épségben megérkeztek, a gyerekek is jól vannak, alszik már mindenki, együnk valamit. Nem ettünk, inkább lefeküdtünk, élveztük az otthon biztonságát. Másnap korán felkeltem, ebéd után indultam is vissza, hiszen hétfőn már dolgoztam. Fájt eljönni. Az egész családot ott kellett hagynom, ennél borzalmasabb érzés kevés létezik. Hétfőn aztán váratlanul jött a hír, ott lehetek a Forma–1-es pilóták jótékonysági focimeccsén!! Sőt, nemcsak hogy ott lehetek, hanem Barbival közösen enyém lesz a kezdőrúgás!! Ez

milyen vagány! Barbival gyorsan össze is dugtuk a fejünket, milyen szettet válasszunk, habár ez igazán csak neki volt fontos, mert bajnokjelöltként nem mindegy, hol, miben jelenik meg. Én annyira nem foglalkoztam a történettel, de mégis tök jót találtam ki: van névre szóló válogatottmezem, felveszek hozzá egy fehér sortot meg zöld sportszárat, és rettentően autentikus leszek a gyepen. Barbi egyetértett, úgyhogy gyorsan beszereztük a szükséges holmikat, szerencsére a távoli ismerős focikellékboltjában most is megkaptunk mindent. Igaz ugyan, hogy van még pár nap a nagy eseményig, de mégiscsak nyugodtabbak vagyunk, ha az összeállítással már nem kell bajlódni. A kis kiruccanásunk elvonta a figyelmemet minden más problémáról, az meg már tényleg csak hab volt a tortán, mikor másnap a kezembe kaptam a hat darab gold tribün jegyet! Anyáék így tuti eljönnek, sosem voltak még Forma–1-en, rájuk fér a kikapcsolódás. Leilát is meginvitálom, a maradék két jegyet meg odaadom Mangónak, megérdemli. Volt edzés ma is, de minek, tizedeket, vagyis inkább századokat bírok csak javítani az időimen. Ezek a párszor fél órák semmit sem érnek, mert ahhoz, hogy igazán fejlődjek, napokat kellene az autóban, s vele a pályán töltenem. De hiába is bosszantom magam ezen, változni semmi sem fog, úgyhogy jó lenne, Vanda lányom, ha lassan beletörődnél a helyzetedbe, ahogy a Márk és Miki is tanácsolta. Hétvégén leugrunk a Balaton Soundra Leilával. Sosem voltunk még, most megnézzük, mire fel ez a nagy hajcihő. Jövő héten pedig Forma–1, yes!!

Lassan tényleg olyannak érzem az életem, mint egy lottósorsolás. A gömb szimbolizálja a sorsomban éppen bekövetkező eseményt, a számok pedig az aktuális történés szereplőit. Soha nem tudhatom, melyik sztorihoz éppen kit húzok ki. Leilával szombat reggel beültünk a kocsiba, irány Siófok, onnan meg majd átjutunk valahogy Zamárdiba. Ismerős ismerősének az ismerőse adta kölcsön a nyaralóját, jó kis szocreál hely, az udvaron beton, a garázsban valódi pingpongasztallal. Nem gond, mert így egy kellemes időutazáson is részt vehetünk, tök ingyen. Lecuccoltunk, és azonnal indultunk is a partra süttetni a feszes hasunkat. Mindkettőnkre ráfért a természetes barnulás. Nézegettük a faszikat, de említésre méltó példányból még csak felet sem láttunk, egyik borzalmasabb volt, mint a másik. Vagy túl kigyúrt, vagy nyeszlettke, rockerféle, vagy épp nyálgép volt képes csak flangálni előttünk. Megállapítottuk – barátságunk kezdete óta immáron sokadjára –, hogy egyedül, vagyis pont kettesben fogunk megöregedni, és majd a Gellért fürdő termálmedencéjében, sakkozás közben siratjuk elherdált fiatalságunkat, vele pedig azt is, hogy soha senki nem volt elég jó nekünk. Láttam magunkat megereszkedett mellekkel, rusnya, testszínű fürdőruhában, gumirózsákkal díszített úszósapkában, májfoltosra fakult bőrrel. De úgy voltam vele, inkább legyek magányos, vidám öregasszony, mint valaki megtűrt felesége, csalódásokkal, félrekúrásokkal a hátam mögött. Így aztán már nem is tűnt olyan szomorúnak ez a jövőbeni kép. Szépen ellébecoltuk a napot a napon, párszor úsztunk is, de többnyire a parton pihentünk. Piros és rózsaszínű szalmakalapjaink osztatlan sikert arattak, nem volt olyan hímnemű egyed, aki ránk sandítás nélkül haladt volna el

mellettünk. Ezeket az elismerő pillantásokat igazságosan elosztva zsebre tettük, kora este szedelőzködni kezdtünk, majd visszacammogtunk a nyaralóba. Elkészültünk az esti bulizáshoz, Sound-szüzességünk elvesztésének éjszakájára mindketten maxiruhát választottunk, lenge is volt, meg szép is. Taxiba vágtuk magunkat, és átkocsikáztunk Zamárdiba. A főbejáratnál szálltunk ki, már csak a piros szőnyeg hiányzott a lábunk alól, mert sikerült a sofőrnek úgy leparkolnia, mintha legalább a belga hercegnő érkezett volna a mulatságra. Kiszálltunk, és leesett az állam. De úgy istenesen. Mindig túlzónak tartottam a hasonló szituációkról szóló „nem tudtam megszólalni” beszámolókat, de most tényleg ez volt. Márió állt a bejáratnál egy másik pasival, akit addig még soha nem láttam, pedig elég sok haverját megismertem az elmúlt hónapokban. Szokás szerint elkaptam Leila kezét, aki eközben a sofőrrel kokettált, aztán mikor ő is meglátta a váratlan ismerőst, önkéntelenül is a szájához kapott. Kettőnk közül ő bírt hamarabb megszólalni, a fülemhez hajolt, mintha az elképesztő zajban lett volna bármi értelme sugdolózni: – Ez mit keres itt?! Nem úgy volt, hogy most ti nem vagytok túl jóban? – De. Fogalmam sincs. Odamenjünk vagy mi?! – Menjünk, persze. Jól nevelten köszönünk, megkérdezzük, mi szél hozta őket erre, aztán megyünk a dolgunkra. Így tettünk. Hatalmas, olaszos üdvözlésbe futottunk bele, mint megtudtuk, az illető úriember Márió oldalán Francesco, régről ismert, kedves barát. A „mégis mit kerestek itt” kérdésre Márió azt felelte, amúgy is jöttek volna bulizni, de mikor Márktól megtudták, hogy mi is jövünk, úgy döntöttek, megvárnak.

– Aha, érdekes. És reggel óta itt szobroztok? Mert bármikor jöhettünk volna… – nem voltam túl kedves. Még mindig bennem volt a szálka a doningtoni beszólása, meg az azelőtti bunkósága miatt. – Nem, csak nemrég érkeztünk, lassan mi is bementünk volna, de még álldogáltunk kicsit, és pont jöttetek. Na, bemegyünk? – Ti most komolyan velünk akartok bulizni? – Még az is lehet. Megiszunk együtt valamit, aztán meglátjuk – és ott virított a fején az az önelégült, összetéveszthetetlen olaszos vigyor. Mielőtt bementünk volna, Márió feltöltetett egy kártyát sok tízezer forinttal, valami ismerősétől kért mind­annyiunknak VIP-karszalagot, és szembesülhetett vele, hogy Leilának meg nekem ennyi is elég az örök – legalábbis egy éjszakán át tartó – boldogsághoz, senki sem szeretett annyira vipkedni, mint mi. Ittunk pálinkát, bort is, ettünk valami meghatározhatatlan nevű ételt, összefutottunk régi ismerőssel, Kedves Tompival, táncoltunk kicsit, aztán bevettük magunkat a színpad mögötti VIP-részlegbe. Bár szerettük a csuklónkon a VIP-karszalagot, azokat az embereket, akik ott meresztették a seggüket, Leila is meg én is utáltuk. Van ugyanis egy rétege a magyar médiának, celeb- és sportvilágnak – elég terebélyes átfedéssel –, amelyik minden partin, minden rendezvényen, minden bulin VIPvendégként terül el a kanapékon. Mi nem ilyenek voltunk, így feljogosítva éreztük magunkat, hogy kinevessük a másmilyeneket. Francescóról közben megtudtuk, hogy csak nyaralni érkezett Magyarországra, gyerekkori barátja Máriónak, és gyakran meglátogatják egymást. Azt már nem akartam firtatni, hogy Brigi – Márió barátnője – miért nem

tartott velük, így is több információt kaptam a kelleténél. Meg úgy egyáltalán, hiába hízott egyre kövérebbre a Balaton-parti éjszaka, még mindig nem tudtam felfogni, hogy ezek ketten valójában mit keresnek ott. Mintha hangosan gondolkodtam volna, mert a dilemmázásom kellős közepén fogta meg Márió a könyökömet, és az egyik, dézsába ültetett pálmafa tövéhez vonszolt. Azt hittem, bocsánatot akar kérni a szinte már állandóan mondható bunkóságáért, de nem. Sikerült újra meglepnie. – Na mi van a Márkkal? Összejöttetek? – Tessék??? – Van valami köztetek, nem? Én úgy látom, hogy nagyon jól kijöttök egymással, de volt más is? Szex?? – Befejeznéd ezt?! Jézusom, Márió, komolyan, te mit gondolsz magadról? Azt hiszed, úgy viselkedhetsz az emberekkel, ahogyan épp kedved tartja? Nézz már kicsit magadba néha, nem bánthatsz meg mindig, mindenkit! Nem, nincs köztünk semmi a Márkkal, tök jó barátok vagyunk, és ennyi. De neked ehhez sincs a világon semmi közöd. Jó lenne, ha felfognád végre, hogy nem eszik mindenki a tenyeredből. Én biztosan nem. Elegem van abból, hogy folyton megbántasz, de a tudatodig már nem jut el, hogy milyen bunkó vagy. Elhiszem, hogy a cicáid ezt elviselik, én viszont más vagyok. Nem tehetsz meg bármit az emberekkel… Eloldalaztam onnan, Leilát elvonszoltam a Francesco mellől, és kihaladtunk a VIP-karámból. Lőttek az estének, nem volt kedvem többé szórakozni, Leila szerencsére megértette ezt. Szereztünk egy üveg bort két műanyag pohárral, eltávolodtunk a fesztiválhelyszíntől, és leültünk a partra. Sorra szívtam a cigiket, és egyszerűen nem tudtam felfogni, miért

ilyen paraszt velem ez az ember. Nem tudtam a hogyan továbbot sem, francnak van kedve ilyen légkörben végigcsinálni a szezont, meg asszisztálni más sikereihez, miközben én belefulladok a kudarcokba. Leila azt tanácsolta, a Forma–1-et még csináljam meg, utána pedig próbáljak újra beszélni Mr. Digóval, és majd meglátjuk. Helyeseltem, így tettem. Megvártuk a napfelkeltét, megállapítottuk, hogy kiöregedtünk már a bulizásból. Visszamentünk a szállásra, aludtunk még pár órát, aztán kora délután a főváros felé vettük az irányt. Kíváncsi voltam, Márió veszi-e a fáradságot, hogy legalább egy „jól vagytok?” üzenetet küldjön, de a telefonom olyan néma volt, mint Chaplin filmjei.

Egy kezdőrúgásnak indult, vicces kaland lett belőle. A pilóták a hazai öregfiúkkal játszottak jótékonysági focimeccset, én voltam a kezdőrúgó Barbival. Felvettük szépen a pirosfehér-zöld szettünket, Vitalij Petrovnak passzolhattam a labdát, kezet rúgtam, illetve fogtam, majd lerohantam a pályáról. Melindát is elvittem magammal a meccsre, Anglia óta kifejezetten jó volt a kapcsolatunk. Azt nem mondom, hogy kebelbarátok lettünk, de meglepően sok mindent és meglepően őszintén megbeszéltünk. Így aztán kitaláltam, jöjjön el ő is, jót tesz majd neki a kikapcsolódás. A lelátón egy kupacban voltunk mindannyian, akiknek volt halovány közük is a csapathoz: Melinda, Márk és én – kicsiny, de annál lelkesebb kemény magként drukkoltunk Rolandnak és Nérónak, mivel ők is erősítették a Forma–1-esek válogatottját, amiben valójában minden kategóriából voltak versenyzők: GP2-esek, GP3-asok, túraautósok is. A meccsen sportilag nem sok minden történt,

sok góllal nyertek a pilóták, őket erősítette Roland és Néró is, elvégre is ők számítanak most a legnépszerűbb autóversenyzőnek az országban. Néztek is a „nagyok”, micsoda tülekedés volt a srácok körül, többen támadták le őket, mint az aktuális, száguldó sztárokat. Tőlem is kértek néhányan autogramot, ami tök fura, egyben kedves is volt. Dolgunk és szurkolásunk végeztével Melindával elindultunk, nem volt sok dolgom, szívesen hazadobtam. A tömeg miatt lépésben tudtunk csak kihajtani a stadionból, lehetetlenség volt kikerülni az embereket, de nem is siettünk, úgyhogy szép türelmesen megvártam, amíg mindenki elkotródik előlünk. A kapuban tanácstalanul tébláboló sztárpilótára lettünk figyelmesek, mondtam Melindának, azonnal húzza le az ablakot. Gondolkodás nélkül kiszóltam neki: – Hey, mire vársz? – Képtelen vagyok taxit hívni, tudtok segíteni? – hadarta hibátlan angollal. – Igen, persze, ugorj be – válaszoltam, saját magamat is meglepő angollal. Melinda csodálkozóra meresztett szemekkel bámult rám, szó szerint fülig érő vigyor kíséretében. Kevesen tudtak olyan teli szájjal, teljes fogsort villantva nevetni, mint ő. Sztárpilóta ezalatt fürgén be is pattant a hátsó ülésre, mondta a szállodája nevét, mi meg néztünk tanácstalanul egymásra a Melindával. – Hallod, fogalmam sincs, hol van ez a hotel. Most mit csináljak, tegyem ki a Deákon?! – Nem tudom, de ezt nem hiszem el!! – olyan lehetetlen, leírhatatlan vinnyogást produkálva válaszolt a Melinda, hogy hirtelen nem tudtam, nevet-e vagy sír, de nyilván röhögött.

– Hey, lányok, semmit nem értek, ha kérhetném, beszéljetek inkább angolul – szólt hátulról a már-már kétségbeesett kérlelés. De jogos, teljesen igaza volt. Megnyugtattuk, hogy nem akarjuk elrabolni, csak azon tanakodtunk, hol lehet a szállodája, merthogy két különböző hotelt ismerünk ugyanezen a néven. Erre megmutatta a voucherét, amin belvárosi cím állt. Nekem viszont addig meggyőződésem volt, hogy a szálloda, amit mondott, Budán van. Melindának beugrott, melyik lehet az, úgyhogy elindultunk a számomra nem létező hotelhez. Késő este volt, így a nagy forgalommal nem kellett megküzdeni, viszont a sztárpilótával egész jól eldumálgattunk. Végül szerencsésen megtaláltuk a szállodát, amiért őszintén hálás vagyok a sorsnak, mert volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, örök téridő csapdába szorultunk Budapesten, és soha nem fogunk már kikeveredni belőle. Búcsúzáskor kértünk egy-egy fotót, ő meg a telefonszámomat. Vihogva vittem haza a Melindát, milliószor megköszönte a szuper estét és délutánt. Én meg milliószor elmondtam, nincs mit. Este a sztárpilóta rám üzent. Köszi a fuvart, meg jó éjszakát, remélem, találkozunk hétvégén. Azta – ezt már én mondom.

Másnak a frontok, nekem a sztárpilóták jövés-menése okoz fejfájást. Tudom-tudom, sokan elmorzsolnának értem egy-egy könnycseppet, ha tudnák, miféle problémákkal küzdök, de ez nekem most tényleg gondot jelent. A tegnapi spontán taxis kaland után ma interjút kellett készítenem a világ egyik legjobb Forma–1-es versenyzőjével. Hiába kellett előre leadni a kérdéseket, hiába kértem a biztonság kedvéért tolmács

segítségét, mégis, zabszem nem fért a fenekembe. Szigorú menetrend alapján fogadta a sztárpilóta az újságírókat, néhány perc jutott csak mindenkinek. Mellettem ült a tolmács, ám még mielőtt megszólalt volna, elmondtam a szép mosolyú autóversenyzőnek, hogy elnézést, de annyira izgulok, hogy félek, nem értené meg az angolomat, úgyhogy inkább segítsen az úriember. Sármos vigyorral válaszolta, hogy fantasztikus az angolom. Bármennyire is nem volt szimpatikus addig, ezzel az egy mondatával levett a lábamról. Kilóra, egészen pontosan mosolyra a zsebében voltam. Kérdeztem magánéletről, sejtelmesen válaszolt, kérdeztem a Hungaroring hátsó részéről, hosszasan válaszolt. Elmondtam, hogy én is versenyzem, de kicsit komolytalanabbul. Megkérdezte, melyik az én autóm, és hogy drukkolni fog. Nem hittem, mégis jólesett. Boldogan vitettem magam haza a taxival, s csak otthon, a hanganyagot visszahallgatva szembesültem egy hatalmas, óriási, jóvátehetetlen bakival: nem mondattam fel vele a station ID-t! Vagyis a rádió „állomásazonosítóját”, a mondatot, hogy „hello, sztárpilóta vagyok, ti pedig ezt a rádiót hallgatjátok”. Ezt rohadtul elbasztam. Épp átment pánikba a felismerésem, mikor hívott a rádióból az egyik főnökszerű, meghatározhatatlan titulusú, fontoskodó kis vezető. Egészen addig jó viszonyban voltam vele, de amikor elmondtam, hogy sajnos ezt elrontottam, mert igenis amatőr voltam, és úrrá lett rajtam a megilletődöttség, éktelen ordítozásba és minősíthetetlen káromkodásba kezdett. Ember még soha nem beszélt így velem, nemhogy kolléga, főnök, de még szülő, barát sem! Egyrészt igazat adtam neki, mert tényleg nagyot hibáztam, másrészt nem értettem, mit pattog, mikor a világon semmi köze nem volt az interjúhoz, mert azt nem a rádió szervezte, hanem a

műsor, amiben benne voltam. Tudtam, csak egyvalaki segíthetne, neki viszont – vesztemre – épp pár hete mutattam ajtót. Választhattam: büszkeségembe fulladva hagyom, hogy oltári balhé robbanjon ki a rádióban, vagy minden önérzetemet félretéve felhívom, és elmondom neki, mi a helyzet. Döntöttem. Kétségbeesetten hívtam az Ivánt, elmeséltem neki a sztorit, nagyon segítőkész volt. Legendásan jó kapcsolatban állt néhány Forma–1-es istállóval, így reméltem, tud valamit intézni. Megígérte, hogy utánakérdez, és még véletlenül sem kérdezett ránk, a „kapcsolatunkra”. Ezért külön hálás voltam, de hát nyilván ő is érezte, mindkettőnknek kellemetlen lenne a dolog. Néhány órával később lemondóan közölte a rossz hírt: nem tud segíteni, mert semmilyen interjút nem adnak már. Óriási. Felhívtam a rádiós mókust, a sorsra bíztam magam, és őszintén elmondtam neki, nincs mit tenni. Ordított kicsit, én felkészültem a legrosszabbra, de szerencsére végül semmi nem lett a dologból. Forma–1-et nézni a tévében külön vasárnapi program. Forma–1-et nézni a helyszínen olyan élmény, ami tényleg egy életre szól. Forma–1-es betétfutamon részt venni – egy olyan álom valóra válása, amit meg sem mertem álmodni. Bíztam a jó szereplésben, tudtam, hogy az eddigi munkát, a mértékegységekkel már nem számlálható mennyiségű energiát most végre kupára váltom. Igazi hollywoodi happy endet láttam magamban: „A Forma–1-en nevelkedett vidéki lány pódiumra állhat kedvencei előtt!” A sors – s az autóverseny – azonban ennél kiszámíthatatlanabb rendező. Ebből ugyanis semmi nem lett, tudom is én, hányadik helyen végeztem. Csak arra emlékszem, hogy fullasztó, hüppögő, mélyről jövő, feszültséget felszabadító zokogással próbáltam feldolgozni a

tényt: megint nem sikerült. Hogy talán már megint csak hajszálon múlt… hogy mások kapnak kupát, nekem pedig újra csak a „majdnem” jutott. Hiába vigasztalt anya, apa, Leila és Mangó is, nem enyhült a szorítás; fájt, szétmart belülről, hogy a happy enddel tervezett filmből menet közben dráma lett. Csalódottan, könnyes, kisírt szemmel, szomorúan néztem a díjátadót, a pódiumot. A többieket, ahogy pezsgővel áztatják az én álmomat. A flörtökkel viszont nem álltam rosszul hétvégén. Márkkal fészbukon, Mikivel sms-ben tartottam a kapcsolatot, és Iván is felbukkant. Kint volt vasárnap ő is, de nem futottunk össze, így csak üzenetben dobáltuk a labdákat. Összességében jó kis hétvége volt, de megállás nélkül agyalok azon, vajon mi lehet velem a baj, ha ennyire nincs senki, akinek én lennék az igazija. Szomorú vagyok. Lassan elfogadom, hogy életem hátralévő részében sehová sem vezető, eleve kudarcra ítélt flörtök jelentik majd a magánéletet.

Na, hogy totálisan elegem van a férfiakból, az már biztos! És ezt a bejegyzést kinyomtatom, kiplakátolom vele a lakást, hogy soha, egyetlen pillanatra el ne felejtsem. Az összes meztelen csigát begyűjtöttem magam köré, tényleg úgy érzem, hogy mint valami mágnes, úgy vonzom a kreténeket. Akármilyen normálisnak tűnnek akár még a harmadik nekifutásra is, kisvártatva úgyis mindig, és tényleg mindig kiderül, valami nem oké. Ezen a héten pár nap különbséggel ketten is olyan helyzetbe hoztak, amiben hosszasan, de még utána is, tényleg hosszasan elmerengtem: vajon én egyáltalán nő vagyok?! Vagy csak egyfajta kellék a hülyék

dokumentumfilmjében?! Hétfőn találkoztam Mikivel, hétvégén megbeszéltük ugyanis, hogy amikor erre jár, összefutunk. És épp erre járt. Feljött, de a korábbi konyhai lelkesedését, azzal együtt a bevásárlási szorgalmát is valahol Szlovákiában hagyhatta, mert nemcsak üres kézzel jött, de egyáltalán nem főzött nekem. Ehelyett olyan helyzetbe hozott, amilyenben utoljára talán tizennégy éves koromban éreztem magam. Éhesek voltunk, eldöntöttük: rendelünk. – Szereted a szusit? – egyszerre fellelkesültem a kérdésétől, kreatív ötletnek és mindenképp kalóriaszegényebbnek tűnt, mondjuk, a pizzánál. – Szeretem, persze. – Nagyon ennék szusit! – Hát akkor rendeljünk azt – nem értettem, mire fel a hezitálás. – Oké, van pénzed? – Tessék?! – azt hittem, nem értettem jól. – Van-e pénzed, mert nálam csak pár euró van. – Öööööahhhhhmmm… van, persze. – De odaadom majd a felét! – ezt megint nem nagyon hittem el. – Nem kell, hagyd csak, a vendégem vagy – végtére is mindig arra vágytam, hogy fizethessem egy pasi vacsoráját, aki egyrészt bepofátlankodik hozzám, másrészt meghívattatja magát. Annyira bepörgettem magam, határán voltam a robbanásnak, ő persze semmit nem vett észre ebből. Egykedvűen pörgette az internetes rendelős oldalak kínálatát, én meg egyszeriben kedvet éreztem ahhoz, hogy összetéveszthetetlenül adjam alá a lovat.

– Most már ne aprózzuk el, valami nagy bokszot rendeljünk! – De abból a legolcsóbb is ötezer forint… – Ne is foglalkozz vele, válassz, amit csak szeretnél – és beszarok, nem értette. Kellemesen elszórakoztattam magam, belül már kacagtam. Amíg megérkezett a futár, azon agyaltam, hogy lehetek ekkora lúzer, hogy a világ legnagyobb barmát beengedtem nemcsak a lakásomba, hanem az életembe. Azt végképp nem hittem, hogy ilyen váratlan dolog, mint az anyagi kicsinyesség lesz egyszer valakinél a nemtetszik-faktor. Gyorsan el is ment a kedvem az egésztől, vacsi után bekamuztam, hogy menstruálok, és szépen aludtunk. Hajnalban keltettem, mondtam neki hétvégén, csak úgy tudom elszállásolni hétköznap, hogy nekem korán kell indulnom a rádióba. Akkor még nem bánta, az ébresztőnél annál inkább. Sajnálom – ezt mondtam. Hazudtam. Nem sajnáltam. Kedden Márkkal ebédeltem, a nagy balhé napja óta – mert csak így neveztem – most először találkoztunk. Virtuálisan folyamatosan kapcsolatban voltunk, de nem sikerült összefutnunk, mert állandóan valami dolgunk volt. Meséltem neki a Mikiről, előbb arról, hogy elsőre milyen jó fejnek tűnt, hogy mennyit segített a szlovákiai versenyen, aztán meg arról, mennyire nem volt férfi kajarendelésileg. Márk szerint tényleg jó srác, biztosan csak valami átmeneti hülyeség lehetett nála, mert ő nem ilyennek ismeri. Persze – mondtam én –, sosem randiztatok. Ivánról is kérdezgetett, mondtam, hogy csütörtökre van betervezve. Mert történt, hogy a Forma–1-es „majdnemegyüttműködésünk” után elhívott vacsizni, én meg jól igent mondtam. Ahogy elnéztem, Márknak ez nem tetszett. Halovány vöröseslilába ment át az arcszíne, a kulcscsontjától kezdve egészen a füle hegyéig lángolt a feje. Viccesen

világított ki belőle a szeme fehérje, én pedig nem bírtam visszafogni a kérdést: – Márk, te tényleg féltékeny vagy az Ivánra? Némi hezitálás után, jó kis hatásszünetet tartva előbb oldalra nézett a tányérja fölött, majd mélyen a szemembe. Még mindig kivárt a válasszal, majd búgó mély hangján félig suttogva, de határozottan kijelentette: – Igen – wow. Erre csak kis százalékban számítottam. – De hát neked ott van… – nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. – Igen. Nincs is valódi magyarázat. Ez van. Kérdeztél, válaszoltam. Nem kell túlgondolni – és egy csapásra megint olyan bunkó volt, mint Brnó felé a kocsiban. – Oké. Fizessünk, menjünk, ezt most itt úgysem tudjuk folytatni. – Rendben. Fizettünk, mentünk. Azt ott akkor úgysem tudtuk folytatni. Akármilyen hülyeségnek is tartottam a féltékenységet – ami persze olykor nálam is teret nyert magának –, ez most jólesett. Kapcsolatunk kezdete óta az első alkalom volt, hogy őszintén tett utalást arra, talán több vagyok neki barátnál. Azóta nem kerestem, nem nagyon tudnék most hogyan közeledni felé, de azt sem akarom, hogy sokáig ne halljunk egymásról. Szerdára a skodás gyerek jutott, ugyanis hosszú-hosszú szünet után végre felbukkant! Én pedig annyira szenvedtem már, hogy hezitálás nélkül elfogadtam a meghívását. Úgy voltam vele – főleg a mikis incidens után –, hogy ezek az ismeretségek elvarrásra váró szálak az életemben, s ahhoz, hogy véglegesen le tudjam zárni őket, szükség van a személyes kontaktra. A skodás fiút a hungaroringi WTCC óta nem láttam,

de túlzás lenne azt mondani, hogy hiányzott, mert leginkább eszembe sem jutott. Hacsak nem olyankor, amikor listáztam magamban a férfia­kat, akik hosszú ideje nem keresnek. Így aztán örültem – jó, ez túlzás –, inkább feldobódtam, mikor bejelentkezett. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy egy hét alatt kétszer is ugyanabba a csapdába esem, s hogy a másodikat az eddig olyan nagyvonalúnak tűnő skodás srác állítja fel nekem. A Vapianóba beszéltük meg a találkozót, tudom, nem túl eredeti, de ha már a partner idegen, legalább a terep ne legyen az. Furcsa volt, hogy a bejáratnál két kártyát kért, és a világ legtermészetesebb mozdulatával nyújtotta át nekem az egyiket. Nem voltak sokan, pár percet kellett csak várni a kajánkra, majd tálcástul sétáltunk az egyik hátsó asztalhoz. Igazából egy szavam nem lehet, mert aranyos volt, sokat beszéltetett, kérdezgetett a versenyzésről, a családomról, igaze, hogy voltam már házas, meg úgy egyáltalán, a jelek szerint érdekelte, milyen vagyok. Magáról viszonylag keveset mesélt, amihez azért nagyban hozzájárult az, hogy nem voltam rá túlzottan kíváncsi. De még így is egészen kellemes ebéd lehetett volna, ha távozáskor nem történik meg az, ami a jelek – és a sors – szerint valamiért jár nekem. Kérdezte a pénztáros lány, hogy egyben, avagy külön fizetjük a két kártya tartalmát. Ez az ízig-vérig úriember pedig azonnal rávágta, hogy „külön”, szinte nem is hagyta a csajnak befejezni a mondandóját. A lány a pult mögött ugyanolyan kérdőn nézett rám, ahogyan én őrá, de nem tehettem mást, megismételtem a „külön” szót, és egy szájhúzás kíséretében átnyújtottam a kártyát. Nem tudtam szó nélkül hagyni a dolgot, és úgy kétszáz százaléknyi iróniával a hangomban megkérdeztem a kísérőmet, biztosan nem kér-e már semmit. Ez a szerencsétlen hülye meg teljesen komolyan

vette, azt mondta, köszöni nem, de milyen kedves vagyok. És hozzá mosolygott. Hát anyád – s hozzá eszembe jutott nagyapó szavajárása: „Ha már kigondoltam, ki is mondom.” De persze csak magamban szitkozódtam. Elbúcsúztunk a kijáratnál, gondolati síkon közöltem vele: többé nem akarom látni. Remélem, sikeresen összekapcsolódott az agyunk arra a pár másodpercre, míg ezeket a hullámokat bocsátottam ki, merthogy más kapcsolat köztünk az életben nem lesz, az egyszer biztos. Dühösen, felfújt kis pulykaként vágtam magam a kocsiba, és hazafelé egész úton azt próbáltam megválaszolni, hogy édes istenem, hol vannak a férfiak?? Egyvalaki maradt már csak, akiben ezen a területen bíztam, s milyen szerencse, hogy másnapra pont az ő neve volt bevésve a nem létező határidőnaplómba! Iván biztosan nem fogja kifizettetni velem sem a felét, sem az akármekkora hányadát a kajámnak, ha valamiben, akkor úriemberségben nála nem volt hiány. Igaz, unalmas szegénykém, mint egy aranyhal, de a nagyvonalúságot legalább ismerte. És alkalmazta is szerencsére. Steakvacsorát kívántam, így a város egyik legjobb marhafeldolgozó éttermébe vitt. Minden tökéletes volt: külön bort kértünk az előételhez, a főételhez és a desszerthez is. Most is mindenféle megerőltetés nélkül ettem végig a menüsort, ezzel mindig megdöbbentem a pasikat. Vacsi után sétáltunk egyet a Várban, végre javulni kezdett az idő, az elmúlt napok esős, nyirkos, szeles, hideg nyári napjai után most kellemes, meleg pára hajolt a városra. Kicsit negédes volt, mondjuk, a helyszín, de sablonosságában és izgalommentességében tökéletesen passzolt a partneremhez. Ha egy picit is kommerszebb lennék – bármilyen tekintetben –, akkor ez lett volna a tökéletes este. Sajnos viszont, leszámítva a maximális

tiszteletet, az égvilágon semmi, de semmi nem mozdul meg bennem Iván közelében. Nem hülye gyerek, nyilván ő is érezte mindezt, mert búcsúzáskor érdeklődni akart, mikor lát legközelebb, de meg is válaszolta magának azzal, majd úgyis jelentkezem én, ha találkozni szeretnék vele. Ezért hálás voltam. Elalvás előtt sorra vettem, miféle alakokkal hozott össze ez a hét, és milliomodszorra is megállapítottam: nem lesz nekem társam, szerelmem, pasim, férjem már soha. Hacsak nem a virtuális olaszom, akivel a fészbukon tartjuk a kapcsolatot Donington óta. Kétnaponta megkérdezi, hogy vagyok, megyeke Valenciába, én pedig kétnaponta elmondom, jól vagyok, és megyek Valenciába. A szegényes, meglehetősen szürkébe hajló kommunikációt betudom a szegényes angoltudásának.

Tavalyelőtt augusztus, Magyarország

Ennyi lehúzó, kiábrándító, fájdalmas és egyben nevetséges férfiélmény után végre itt volt az ideje, hogy kicsit a csajaimmal töltsek időt! Ehhez pont kapóra jött a Sziget, ahová pár éve néztem ki először, és azóta is úgy voltam vele, hogy minden évben megfogadtam, ez volt az utolsó, aztán a következő évben valahogy mindig kint találtam magam a nagyszínpad előtt, 2-1-es Hilltop-fröccsel, vagy felvizezett csapolt sörrel a kezemben. Most viszont nem volt ódzkodás, felpakoltuk a lányokkal egymást, s már a nulladik vagy mínusz egyedik vagy mínusz gyökkettedik napon kint voltunk, a legnagyobb forróságban. Az én drága, legsznobabb barátnőm,

Leila kétségbeesetten hívott délután, hogy mégis mit vegyen fel, blézerre gondolt, azonnal mondtam: állj. Blézer nem kell, helyette pulcsi, és tessék tornacipőt vagy gumicsizmát húzni. Előbbi kényelmes, utóbbi praktikus, mert a por és a sár is áthatolhatatlan rajta – ezt az évek alatt alaposan megtanultam. Szót fogadott, találkoztunk a Batthyány téren, Laurával és Kingával pedig a bejárat előtt futottunk össze. Azonnal fröccsért mentünk, fogalmunk sem volt, milyen fellépők lesznek a nagyszínpadon, arról meg aztán pláne nem, hogy milyenek a kicsiken, így inkább csak ittunk, cigiztünk, dumáltunk és röhögtünk. Régóta nem voltunk együtt így négyesben, mindenkinek volt mesélnivalója, az én sztorijaim közül legjobban a lovagias férfiak történeteit díjazták, Laura fulladozva röhögött, mélyről jövő, rekedtes hangokat adott ki magából, amikre senki más nem képes. Leila bevallotta, hogy újra találkozgat Jokerrel, Kinga egyre közelebb kerül a doki pasijához, Laura meg továbbra is a tudóspalántával pörög. Zsír. Csak én vagyok körbelőve a világ legnagyobb idiótáival, mint a késdobáló asszisztense a cirkuszban. Örültem a boldogságuknak, ez sosem volt kérdés, de egy kicsit eluralkodott rajtam a félelem: én leszek az egyetlen a négyesből, aki soha nem talál majd magának senkit. Ez az érzés még jobban felerősödött bennem, mikor Kinga elmesélte, hogy találkozott a második volt férjemmel. P.-ben még mindig dolgozik a felemésztő házasság és a pocsék válásunk élménye, hogy semmiképp sem akar találkozni velem. Ezért aztán alaposan kifaggatta Kingát, mikor megyünk a Szigetre, mert azokon a napokon ő messziről elkerüli a hajógyári környéket. Lenyűgöző. Nemkívánatos személy lettem egy olyan embernek az életében, akivel egykor azt mondtuk egymásnak: míg a halál

el nem választ. Aztán a halált inkább a válóperes bíró testesítette meg. Kingát hallgatva rájöttem, jó ez így, nekem se hiányzik, hogy összefussunk. Az este végére még hálás is voltam neki, mármint P.-nek, nem kell attól tartanom, hogy véletlenül egymásba botlunk. Kínos másodpercektől kímélt így meg mindkettőnket. De hogy milyen már az élet, komolyan ezt nem hittem el! Épphogy koccintottunk nehezen lezárt második házasságom kudarcára és második volt férjem egészségére – mert azért mégiscsak legyen egészséges és boldog –, épphogy elindultunk a nagyszínpad felé, ki jön velünk szembe a sok tízezres tömegben?! Az első volt férjem! Ilyet, esküszöm, még kitalálni sem lehet! Piros pólóban, farmerban, keresztben a vállára akasztott táskával, tornacipőben. Hullámos, sötétbarna, már-már fekete haja és világító kék szeme kölcsönösen kiemelte egymást. Arcán a kedves, őszinte, összetéveszthetetlen mosoly; ha valaki, hát ő tényleg örült, amikor hallott rólam vagy meglátott, én pedig viszont. Megöleltük egymást, köszönt a csajoknak is, akik diszkréten magunkra hagytak minket egy időre. Sokat beszélgettünk, az anyukája halála óta most találkoztunk először. Bemutatta a barátnőjét, boldognak tűntek. Úgy egy, másfél órát tölthettünk együtt, nagy vonalakban elmeséltük, kivel mi van, megöleltük egymást és elköszöntünk. Megkerestem a csajokat, s ha lehet, még jobban felerősödött bennem az elhagyatottság, a magányosság, a lúzerség érzése. Örök vesztes vagyok, az életemet végigkísérő elégedetlenségemért életfogytig tartó egyedüllét az ítélet, hűvös zárka helyett mások boldogságát kell szemlélnem egészen addig, míg ki nem lehelem magamból lelkem utolsó atomját is. Ez fájt a legjobban. Hogy míg én szenvedek az előző évezredben kezdődött senkihez sem

tartozástól, addig köröttem mindenki az elköteleződéssel flörtöl. Köztük az első volt férjem, akivel talán én is lehettem volna igazán boldog, ha beérem azzal, ami van, és nem keresek valami jobbat, izgalmasabbat, másabbat, ha nem űzöm a testesebb, teljesebb, igazibb boldogságot. A nagyszínpad előtt állva, ütemes rockzenét hallgatva, sorra jöttek elő bátortalan házasságunk emlékei. Az akkor unalmasnak tűnő délutánok, az eseménytelen vacsorák, a belülről langyosnak tűnő biztonság filmkockái. S velük az érzés: milyen jó lenne most abban lenni a kétségtelenül izgalmas, de annál kiszámíthatatlanabb magány helyett. Szomorú voltam. Tanácstalan és kétségbeesett. Nem volt más választásom, mint leinni magam. Nem ájultra, csak bódultra. Egész hétre szabadságot vettem ki, így a másnapi meló sem fenyegetett. Egymás után toltam le a fröccsöket, de jótékony, zsibbasztó hatásuk helyett most csak a fájdalmaimat hozták felszínre. Nem mutattam a csajoknak, nem akartam elrontani az estéjüket, de hajnali egynél tovább nem bírtam. Szerencsére ők is tervezték már a távozást, úgyhogy az egyfelé menők, vagyis ők hárman taxit hívtak, én meg bandukolhattam haza. A változatosság kedvéért egyedül. Hiába az egész heti szabadság, nem volt már kedvem kimenni a Szigetre a többi napokon, annyira öregnek és nevetségesnek találtam magam, úgy éreztem, semmi keresnivalóm ott többé. A szerda-csütörtököt így végiglustálkodtam, egyszerűen csak jólesett semmit sem csinálni. Nem randiztam, nem flörtöltem, csak az olasszal váltottam pár üzenetet, de rajta kívül senkire nem voltam kíváncsi. Még a Márkra sem, akivel kapcsolatban a legutóbbi ebédünk óta csak egyetlen dolog járt a fejemben: jó lenne rájönni, mit is akarok tőle. Meg persze, hogy ő mit is akar

tőlem. Csütörtök estére aztán annyira belefáradtam a láblógatással kísért önsajnálatba, hogy hirtelen megszállt a spontánság. Leilát hívtam. – Hello, Bubukám. Figyu, mit csinálsz hétvégén? – Leginkább semmit, miért? – Mert rohadtul unok már mindenkit és mindent, főleg azt, hogy állandóan itthon vagyok, és nem megyek sehová. Mit szólnál, ha leugranánk holnap Horvátországba? – Horvátországba?! – Aha. Kicsivel van csak messzebb, mint a Balaton. Jó, sokkal messzebb van, de nem vészes. Négy-öt óra alatt ott is vagyunk Opatijában. Gyönyörű hely, imádnád. Kicsit pihenünk, bulizunk, úszunk a tengerben, lebarnulunk, vasárnap meg jövünk is vissza. – De Vanda, nekem semmi pénzem! – Nekem sincs, nyugi. Az egész hónapot mínuszban töltöttem, ez a pár tízezer már annyira nem számít. És ennyi mindkettőnknek jár. Az én kocsimmal mennénk, az kevesebbet iszik, felezzük az üzemanyagot, a szállást meg az ottani fogyasztást mindenki magának fizeti. Na? Mondj igent, légysziiiii! Különben kénytelen leszek egyedül menni, abból meg már rohadtul elegem van. – De nincs is szállásunk… – Leszarom. Majd keresünk ott valamit. Kell egy kis kaland. Kell valamit csinálnom, Leila, ami nem autóverseny, nem rádió és nem takarítás itthon. Az elmúlt hónapokban ebben a beszűkült Bermuda-háromszögben telt az életem, és már rohadtul unom. – Hát nem tudom…

– Na, jól van, gondolkodj kicsit, emésztgesd a dolgot, aztán jelentkezz. Tudtam, hogy úgyis igent mond. Tudtam, hogy ő is akar egy újabb kalandot, mert a soundos hétvégénk – leszámítva gyökér Márió gyökér megmozdulását – elég jól sikerült. Tudtam, hogy neki is kell egy kis izgalom, valami, amivel megmutathatja Jokernek: ő aztán éli világát. Igazam is lett. Fél óra múlva csöngött a telefonom. – Menjünk, Bubu! – nagyon röhögött, és én is. – Kurva jó vagy!! Nyolc körül ott vagyok érted, szuper lesz! – Rendben. És ajánlom is, hogy szuper legyen! Gyorsan bepakoltam néhány nyári göncöt, bikiniket, papucsokat, szandikákat, naptejet, szalmakalapot, törülközőt, egy pulcsit, egy farmert, egy üveg bort végszükség esetére, elszívtam egy cigit, és végtelenül büszke voltam a hirtelen ötletemre. Meg arra, hogy az én barátnőm nem szarik be egy spontán kirándulástól, még akkor sem, ha anyagi helyzete a Margit-szigetre sem engedne meg egy kiruccanást, nemhogy Horvátországba. Számolgattam a nem létező forintjaimat én is, de annyira nem érdekelt, mim van, vagy nincs, akkor is bevállalom ezt a hétvégét, ha utána uzsoráshoz kell fordulnom. A megbeszéltek és az útiterv szerint reggel nyolckor, T mínusz 00-kor fékeztem Leila lakása előtt. Megcsörgettem, vártam, fogadtam, bepakoltunk, elindultunk. A verdát még este teletankoltam, reggel már ne menjen ezzel az idő. Edward Mayát hallgattunk, élveztük, hogy vár ránk a szabadság, s egyszeriben jó volt senkihez sem tartozni. Kivétel nélkül, mindent felperzselt a nap, iszonyúan forró augusztus volt, a GPS meg valami évtizedekkel ezelőtt megszűnt határátkelő felé vitt, de hiába tűnt minden elhagyatottnak, volt bizony ott

élet. Van mondjuk rá egy nagyobb összegem, hogy 1989 óta mi voltunk az első átlépők, annyira örültek nekünk a magyar és a horvát határőrök is. Odaát – milyen kedves gondolat – kaptunk soknyelvű prospektusokat, hogy üdvözölnek, meg a kuna, meg a segélyhívó telefonszámok. Leila gondosan bepakolt mindent a kesztyűtartóba, közben lassan megkezdtük a kanyargást a hegyi autópályán, és mint a gyerekek, úgy vártuk, hogy megpillantsuk végre a tengert. Pár óra múlva elő is tűnt az orrunk előtt, meg is kellett állni egy benzinkútnál, hogy alaposan magunkba szippantsuk a látványt. Pár kilométer volt már csak hátra Opatijáig, lehúzott ablakkal szívtuk magunkba a párás, sós, forró levegőt. Emlékeztem rá, hogy a központ környékén van egy parkoló, második vagy harmadik nekifutásra sikerült is letenni a kocsit. Behaladtunk a közeli turisztikai információs központba, ami egy irodából, abban egy segítőkész fiúcskából, egy telefonból és egy számítógépből állt. Elmondtuk, mit szeretnénk, egy szobát, két ággyal egy tiszta apartmanban, nem kell, hogy tengerparti legyen. Telefonált párat, majd átnyújtotta a címet, amivel túl sok mindent nem tudtunk kezdeni, tekintve, hogy meglehetősen híján voltunk a helyismeretnek. Az információsfiú láthatta a tekintetünkben a kérdőjeleket, mert rögvest nekiállt elmagyarázni, merre kell mennünk, sőt még le is rajzolta az útvonalat, ami igencsak hasznosnak bizonyult. Elsőre megtaláltuk a házat, aminek az udvarára lehetetlennek tűnt leparkolni, de én megoldottam. Igaz, bánta kicsit a fényezés, mert alaposan összesimult néhány opatijai sziklával, ennyi amortizáció viszont belefér egy kiruccanós hétvégébe. Kedves volt a tulaj, alig nagyobb az udvaron sorakozó kerti törpéknél, mondtam is a Leilának, ha valamitől, akkor a kerti törpéktől kiver a víz, úgyhogy csak

akkor tudok itt maradni, ha jó árat sikerül kialkudni. A pici, de annál kövérebb bácsi megmutatta a szobát, takaros volt és pici, kilátással egy hatalmas bokorra. Tengerre néző nincs, nevetett is, mikor megkérdeztem, mit gondolok én a szezon kellős közepén – ezt persze már nem mondta, de láttam a szemében. Huszonöt euró lesz egy éjszakára, két főnek, ez aztán jutányos ár, de azért bepróbálkoztam. Azt mondtam a házibácsinak, hogy a turisztikai információs központban (azóta is imádom emlegetni ezt a szókapcsolatot) tizenkét eurót mondtak. Ja! – kiáltott fel ő, akkor oké. És én, akkor, ott határtalanul büszke voltam magamra, hogy több mint felére lealkudtam az árat, azzal meg próbáltam nem foglalkozni, hogy valójában bizonyára valahol öt és nyolc euró között lehetett az éjszaka értéke. Elfoglaltuk a kis szobánkat, boldogok voltunk, hogy máris pluszpénzt termeltünk, azonnal indultunk is a strandra. Nem volt túl messze a part, de a visszafelé út a meredeksége miatt fárasztó lett volna, ezért inkább kocsival mentünk. Egyikünk sem rajongott a betonozott plázsért, viszont nem volt más választásunk, így kénytelenek voltunk az egyik széles lépcsőn tanyát verni. Azonnal a vízbe vetettük magunkat, úgy élveztük a hűs habokat, mint két fogságból szabadult delfin. Csobbanás után napoztunk, olajoztunk, zenét hallgattunk, nézelődtünk, röhögtünk. Merültünk még párszor, majd visszaindultunk a szállásra, kis pihenés után pedig bevetettük magunkat a városba – még mindig nem gyalog. Találtunk egy nagyon hangulatos óvárosi részt, kedves kis tavernával, de a biztonság kedvéért szétnéztünk még a közelben, van-e olyan hely, ahová szívesen beülnénk. Végül az első mellett döntöttünk, visszaandalogtunk, és leültünk egy vasasztalhoz a múltillatú kövek között. Ahogy letettük magunkat, kérnünk

sem kellett, máris érkezett a zamatos vörösbor üvegkancsóban, az ízletes, testes nedű szépen rásimult az edény falára. Tradicionális horvát ételeket kértünk, csevapcsicsát sült krumplival és ajvárral. Előételnek kaptunk egy kis kóstolót a ház ajánlatából, magvas-olajbogyós kenyeret padlizsánkrémmel, hát meg­ettük az utolsó morzsáját is. Amíg a főételre vártunk, a szomszéd asztalnál férfiakból álló társaság verődött össze, jókedvű éneklésbe kezdtek. Csak úgy zúgtak a baritonok az ódon falak között, a közeli templom hatalmas faajtaja ellentmondást nem tűrően verte vissza az öblös hangokat. A vidámabb hangvételű nóták közé egy-egy melankolikusabb is került, Leilával csak bámultuk őket a könyökünkön támaszkodva, szólni sem volt kedvünk, csak élveztük a mesés horvátországi nyári estét. Amíg megérkezett az ételünk, készítettünk magunkról és egymásról néhány fotót, majd telitömtük a hasunkat, és könnyű sétával vezettük le az aznapi élményeket. Hazafelé még elnyaltunk egy fagyit, a szállásunk udvarán elkortyoltunk egy üveg bort, és úgy éreztük, történjék bármi is, miénk a világ. A másnap hasonlóan telt, azzal a különbséggel, hogy olyan helyet kerestünk a strandoláshoz, ahol van kivetítő, lehetőleg valamilyen sporttévével, mert zajlott a kajak-kenu világbajnokság, ahol az én kis téli kenus kölyköm is indult. Nem találtunk ilyen egységet, úgyhogy sms-ben tartottam a kapcsolatot az egyik otthoni kollégával, aki megüzente, hogy a kisgyermek világbajnok lett. Az örömhírre ittunk egy koktélt, majd strandoltunk tovább. Az este egy részét egy koktélbárban töltöttük, ahol a homokosra épített parton nyugágyak sorakoztak, onnan pedig végig beláttuk a mesés várost, ahogy az aprócska, sárga-fehér fények szegélyezték a part mentét, s

egyszeriben olyan boldogok és elégedettek voltunk, mint már nagyon régen. Természetesen levadásztuk a hely free wifijét, esküszöm, ez a világ legnagyobb találmánya, s bizony alanyi jogon juttatnék hozzá mindenkit! Betaggeltük magunkat a fészbukon, hadd lássa ország-világ, milyen jól érezzük magunkat. Néhány pohár ital után sétálni indultunk a part menti ösvényen, úgy egy-két kilométeren át kanyarogtunk, végül áttettük székhelyünket egy icipici öböl icipici bárjába, icipici asztalhoz ültünk le, de icipici ital helyett nagyot rendeltünk. Elszopogattuk a jól megérdemelt frissítőnket, majd tényleg érzékeny búcsút vettünk Horvátországtól. Másnap reggel még tettünk néhány búcsútempót a tengerben, aztán gyors zuhanyzás után elindultunk haza. Egy porcikánk sem kívánta Magyarországot, főleg a másnapi munkát nem, de közben próbáltunk megelégedni azzal, hogy nekünk legalább ennyi is járt. Nem pasiztunk, nem picsáskodtunk, egyszerűen csak jól éreztük magunkat, és ez borzasztóan jó volt. Virtuális gardedámom is békén hagyott, egyedül a Márk volt az, akit nagyon izgatott, hogyan és miért kerültünk mi Opatijába, váltottunk néhány tucat sms-t, simogatta is a szívemet az érdeklődése. Pár óra alatt elfogyott alattunk a horvát út, megérkeztünk kis hazánkba, hazavittem a Leilát, majd ahelyett, hogy hazajöttem volna, besiettem a rádióba. Elhatároztam, hogy csinálok egy interjút az újdonsült világbajnok kenus kölyökkel. Nem feltétlenül azért, hogy beszélhessek vele, hanem mert hírértéket láttam a dologban, meg tudtam, másnak úgysem jut eszébe. Plusz jól is jött magamnak reggelre az anyag. Úgyhogy büszke voltam rá, hogy megint tettem valamit a tájékoztatás színvonaláért. Boldogan, de fáradtan aludtam el.

Pár napig tartott csak az energia és a boldogság, amit a horvátországi kiruccanás adott. Egyik este sírva hívott az első volt férjem. Meghalt a legjobb barátja. Ákost én is ismertem, annak idején őt szerettük volna a majdan megszületendő gyermekünk keresztapjának. Fiatal volt és energikus, vidám és szórakoztató, az a típus, aki habzsolja az életet, de közben keményen dolgozik is. Úgy fél éve, tavaly ősszel, valamikor együtt reggeliztünk, jót beszélgettünk az első volt férjemről, főleg. Meg párkapcsolatokról. Összejövésekről, elválásokról. Még most is hallom az öblös nevetését, és ahogy azt mondta: neked már mást kell féltened. Ákos meghalt. Motorbalesetben. Nem száguldozott, egy körforgalom bejáratánál, negyvennel ha ment, amikor megcsúszott. Szerencsétlenül esett, a helyszínen vége volt mindennek. Képtelen voltam felfogni a dolgot, alapból nem vagyok kibékülve a halállal, egyszerűen nem tudok mit kezdeni az élet megszűnésével. Főleg ha valakinek harminckét évesen jön el a vége. Nem értettem, hogyan fejezheti be itteni létét valaki, akinek még bőven lenne dolga a földön. Nem értettem és most sem értem, hogyan csaphat le a halál ilyen váratlanul, minden előjel nélkül, pont a közelben. Nem mertem és nem is merek belegondolni, ki és hol lehet a következő. Butának tartom a halált, próbálom tisztelni, de nem megy. Remélem, Ákos boldog ott, ahol van.

Közeledik a szezon vége, már csak két verseny van hátra, abból az egyik most hétvégén lesz a Pannónia Ringen. Ezzel a fura gyásszal a szívemben nehéz lesz megint megtanulni egy új

pályát, de még az is lehet, hogy eltereli a gondolataimat. Márk azt ígérte, lejön majd valamikor, tanulhatunk kicsit együtt. Aztán nemrég üzent, mégsem jó neki a hétvége, Évivel van programjuk. És ennek most örülök. Az utóbbi időben egyre többször gondoltam úgy a Márkra, ahogy nem kellett volna, meg is ijesztett az a furcsa, de mindenképpen visszafogott vágyakozás, amit éreztem iránta. A hír pedig, hogy a barátnőjével lesz a következő napokban, kérdés nélkül visszarángatott a valóságba. Felkészültem rá, hogy ez a hétvégém is úgy telik majd, mint a többi: érdemi segítség nélkül, magamra maradva fogom róni a köröket. De nem is érdekel már. Két hétvége még, aztán búcsút intek ennek az egésznek. Semmi nem tud most izgatni. Ákos halála kedvemet szegte. Mangó azt mondta, csütörtöktől gyakorolhatunk. Gondolom, ezúttal is egyedül. Saját kocsimmal mentem, az odavezető úton megbeszéltem magammal és Ákossal is, hogy csak azért is, becsülettel, minden erőmmel végigcsinálom ezt a hétvégét. Csütörtökön szabadedzéseken kezdtem az ismerkedést a pályával – ahogy sejtettem, tök egyedül. Szerencsémre a többi csapat a szezon kezdetétől a segítségemre volt, nem tudtam olyat kérni, amiben ne számíthattam volna a támogatásukra. Igaz volt ez szerelőre, csapatvezetőre, versenyzőre egyaránt. Nem tudom, pontosan hányan vettünk részt a sorozatban, de nem volt olyan a csajok között, aki legalább egyszer ne segített volna ebben vagy abban. Most is így volt, az egyik lány pont akkor jött ki a bokszutcába, mikor megérkeztem. Mondta is, hogy hozzam a bukómat, elvisz néhány körre, ismerjem meg a pályát. Örültem a felajánlásnak, aztán olyan történt velem, ami egészen addig még soha nem fordult elő: rosszul lettem. Annyira

felkavarodott a gyomrom, olyan hányinger tört rám, hogy azonnal ki kellett vinnie. Az émelygéssel együtt a sírás is fojtogatott, félrevonultam kicsit a WC-re, és jól kibőgtem magam. Onnantól viszont minden könnyebb lett, mentünk még néhány ismerkedő kört, majd kimentem a fiaimhoz, hogy lassan akkor vinném a kocsimat. Felkészültem az újabb, szenvedős, egyedül, tanító nélkül töltendő, megaláztatással végződő hétvégére, mikor egyszer csak, teljesen váratlanul betoppant Néró. Nagyon megörültem neki, mert annak ellenére, hogy nem volt túl szoros a kapcsolatunk, azért csíptük, sőt talán szerettük is egymást, úgy testvérileg. Tudom, hogy látta a kínlódásomat, s azt is tudom, nem tehetett ellene semmit. A közös esésünk óta Márió nem nagyon engedte, hogy beüljön mellém, nem is csoda, hiszen ha bármi baja esik, azzal súlyos milliókat, leendő bajnoki címeket bukhat ő is és a csapat is. Kívülről meg sosem volt túl sok értelme a tanításnak, mert papírról nem lehet megismerni egy pályát. Most viszont mégis eredményes lett a munka, igaz, ehhez nagyban hozzájárult, hogy az egyik szerelőm, Levi a szokásosnál jobban aktivizálta magát, kész edzéstervet épített fel, ami rendkívül hatékonynak bizonyult. Meg az is, hogy Márió is megjelent a ringen. Az volt a különös a kapcsolatunkban, hogy akárhányszor, akármilyen tapló módjára is viselkedett velem, mégiscsak bírtam őt. Kedveltem is. Volt valami magával ragadó a személyiségében, ami könnyen rabul ejtett bárkit, csakhogy én hamar megláttam a valódi arcát is. Ennek ellenére is csíptem. Így aztán örültem, hogy most nem hagyott magamra. A verseny alatt megállás nélkül biztatott a rádióban. – Nagyon ügyes vagy, Királylány, ez az, gyönyörűen jössz fel rá! Sokkal gyorsabb vagy a pálya hátsó részén, gyerünk-

gyerünk, toljad neki, meg tudod csinálni! Azt akarom, hogy a tarkóján érezze a leheletedet! Annyira jót tett a lázítása, egyszerűen nem értettem, miért nem látja be, milyen sokat segít ez nekem, s mennyire jó lenne minden versenyen így haladni. Végül hetedik lettem. Márió elbúcsúzott, másnap már nem számíthattam rá. De ezért az egy napért is hálás voltam neki, még úgy is, hogy fogalmam sem volt, valójában mit keresett ott. Bánthatta a lelkiismerete a Sound után, vagy nem tudom. Gondolkodtam rajta, hogy most végre megejtem vele azt a beszélgetést, amiről Leilával megállapodtunk, de inkább elhalasztottam a dolgot. Nem akartam én most vitát senkivel. Este csak pihentem a szállásomon. Márk közben szokás szerint kíváncsiskodott, mi történt, milyennek érzem a pályát, hogy van a lelkem. Merthogy neki elmeséltem Ákos halálát, amire a tőle már megszokott racionalitással válaszolt, miszerint fáj-fáj, de el kell fogadni, hogy az életnek egyszer vége van. Tőlem meglepő módon el is fogadtam ezt a hozzáállást, habár az is igaz, hogy semmi kedvem nem volt semmiféle vitához. Valami szokatlan érzelmi szökőár ragadott magával, és már küldtem is a valószínűleg mindkettőnk számára sokkoló üzenetet neki: „Hiányzol.” Sejtettem, hogy idő kell majd a megemésztéséhez, soha többé nem érkezett válasz. A másnapi verseny katasztrofális volt. Megint hetedik lettem, ami semmiféle érzelmi reakciót nem váltott ki belőlem. Túl vagyunk ezen is – egyszerűen ezt éreztem csak. Akkorra fogalmazódott meg bennem mindaz, ami az egész autóversenyzés kezdete óta bennem bujkált: a sikertelenség miatt a versenyzés egyfajta nyűggé vált, de az egész hangulatát, a körítést, a hátteret, az embereket, a rituálékat egyszerűen

imádtam. Most viszont csak az érdekelt, hogy hamarosan Valenciába mehetek a nagy csapattal, WTCC-re.

Tavalyelőtt szeptember, Spanyolország

A valenciai hétvége legfontosabb eseménye számomra nem a versenyzés volt, hanem az, hogy az én fészbukola­szom összeszedte minden bátorságát, és elkérte a telefonszámomat. Történt ez pont akkor, mikor életem filmjében éppen szünetet tartott a stáb. Leállt a forgatás. Nem volt esemény körülöttem már hetek óta. Mintha csak kiírtak volna a forgatókönyvből csöndben. A beszürkült, monotonon kongó unalomba egyszeriben berobbant az igazi, ízig-vérig hollywoodi, szirupos fordulat. Amit titkon mindig reméltem, de sokszor elengedtem, mert úgy éreztem: hiába vágyom, úgysem jön az édes borzongás. De közben tudtam, hogy az én fészbukolaszommal is megtörténik majd, amiről kicsit minden nő álmodik. Én legalábbis biztosan. Hogy majd egyszer a fejemet kezei közé kapja valaki, a hajam alá nyúl, a szemembe néz, s azt mondja: amore mio. Vagy azt, hogy bellissima. Vagy azt, hogy ciao. Hogy Al Pacino, Robert de Niro. Bármit, aminek hangyányit is olaszos hangzása van. Valahogyan sejtettem, hogy mindez valóság lehet, de voltak szünetek, amikor nem pörgettem magamban ezt a filmet. Épp egy ilyen időszakban kezdett 3Dre váltani a képzeletem. Szóval Valencia volt a helyszín. Viszonylag korán, már csütörtökön elkezdődött számomra a versenyhétvége, köszönhetően a nem túl közvetlen Budapest–Valencia légi

kapcsolatnak. Ahogy Doningtonban, úgy itt is egymás mellett volt a bokszunk, amit annyira azért nem bántam. Finoman szemmel tarthattam, miközben kicsomagolta a csapatot a többi ragazzival együtt. A félszeg odapillantásokat még bátortalanabb mosolyok kísérték – mindkettőnk részéről. Mhmm… az édes flörtbevezetők! Amikor megremeg a gyomor, zavarba jön az arc, vigyorog a szem. Kár, hogy néhány hét alatt elmúlik a varázs. Ezért volt szerencsém vele, mert hónapok teltek el, mire viszontláttuk egymást, így pedig kezdődhetett a flörtmámor elölről, újra és újra. Egy egész napon át szemezgettünk, lopva, mert nem akartam, hogy a csapat észrevegye, hogy a szomszédba kacsingatok. Péntekre aztán összeszedte minden olasz tökösségét, egy fátyolos hello, how are you-val próbálta kimozdítani kapcsolatunkat a szemlélődés szintjéről. Az túlzás, hogy elbeszélgettünk: én a farzsebembe dugott kézzel, kis terpeszben, a testsúlyomat folyton egyik lábamról a másikra helyezve próbáltam leplezni zavaromat, ő percenként cigivel kínált. A hideg angliai szél Valenciába is elkísérte a mezőnyt, igaz, forró, mediterrán fuvallattá változott. Folyton a szemembe fújta a hajamat, így legalább volt mit piszkálnom. Az ő cigijéből folyamatosan kipöckölte a parazsat, az öngyújtóval bénázott. Bármennyire pengén toltam neki az angolt, nem sokat értett belőle. Az írásos kommunikációtól remélhette a megoldást, mert elkérte a telefonszámomat. Legalábbis nem gondoltam, hogy reggelig tartó beszélgetéseket bonyolítunk majd. Egyem a drága szívét, remegő kézzel kezdte el bepötyögni a számomat. Izgult, vagy kezdődő Parkinson-kór miatt reszketett, nem tudom, de inkább elvettem tőle a telefont, mert éreztem, különben sosem végzünk. Sikeresen beregisztráltattam Signor Olasz

telefonkönyvébe, majd vártam a semmit. Túl ezen-azon; bekövetkezett, megelőzött és megszenvedett csalódásokon, tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy egy telefonba beírt szám nem garancia semmire. Az még szaporán kitörlődhet, elfelejtődhet, vagy egyszerűen csak passzivilálódhat. Ilyen szó, mondjuk, nincs, de mostantól van. Aztán láss csodát: én az ő telefonjában, majd gigadöbbenetre üzenet az enyémen! Google-fordítós angolasz volt az első sms. Mit csinálok, hogy vagyok, mert ő éppen most érkezett a hotelbe fárasztó nap után, és jó éjszakát, szépségem. A valenciai versenyhétvégét innentől kezdve az olasz sms-flörtöm határozta meg. Volt jó reggelt üzenet, jó éjszakát üzenet, jó ebédhez szóló üzenet. Tudtam, mikor vacsorázik, meddig dolgozik, megy-e városnézésre. Ennél messzebbre nem nagyon jutottunk, a legromantikusabb pillanat a pit lane-ben elcsattant, sietős két puszi volt. Meg a felismerés, hogy isteni jó segge van. A hétvége gyorsan elszállt, búcsúzkodásra nem volt lehetőség, tekintve, hogy ők már vasárnap leléptek, az én csapatom meg egész hétfőn a pályán csövezett. Mert a Valencia–Budapest légi kapcsolat továbbra sem volt túl közvetlen. Utolsó éjszakánkon legalább alaposan ellazultunk. Én és a csapat, úgy értem, nem pedig én és az olasz. Ő már aludt valahol, igazából nem is érdekelt. Inkább a fiúkkal foglalkoztam, pocsék vasárnapon voltunk túl. Néró az első futamon végig az élen autózott, de az utolsó körben Roland utolérte, s addig kakaskodtak, míg mindketten a sóderben kötöttek ki. Roland nem véletlenül kapta a Terminátor becenevet, egyrészt a Vass vezetéknév ihlette meg még magyarországi versenytársait; emellett világszerte híres volt arról, hogy igazi T1000-esként alkalmazkodott a

körülményekhez a pályán, szerette zúzni a vasat, és bármilyen csattanás után pillanatok alatt összeszedte magát. Most is ment előre, mint egy robot, aminek totál nullázás lett a vége. Hiába voltunk privát hősökkel felszerelkezve egy császár és egy terminátor személyében, egy rohadt pontot sem szereztünk. Az idényben ez már a sokadik balszerencsés vasárnapunk volt, úgyhogy egy percig nem csodálkoztam, hogy a fiúk este teli vigyorral üdvözölték az asztalra kicsapott dugiwhiskyt. A főnökség eltolta a bringát, magunkra maradtunk. Bokszok lebontva, konténerek bepakolva, munka elvégezve, jöhetett a zsibbadás. De előtte még leesemeseztük Márkkal a történteket. Azóta, hogy megírtam neki, hiányzik, mindvégig úgy tett, mintha nem is kapta volna meg azt az üzenetet. Nem kért magyarázatot, én meg nem magyarázkodtam. Maradtam továbbra is a privát hírforrása a csapat mellől, az ominózus sms-t pedig – gondoltam – idővel vagy megbeszéljük, vagy elfelejtjük. Gyorsan túlléptettem magam a problémán, és inkább a srácokkal foglalkoztam, akik addigra igazán befogadtak, pedig ez csak a negyedik hétvégém volt velük. A kezemben szorongatott pia látványa pedig különösen kedvessé tehetett a szemükben. – Ez honnan van? – kérdezték döbbent tekintettel. – Vanda-whisky. Találtam a kamionban – magabiztosan jött a válasz, nem is értettem a csodálkozásukat. – Á, a góré nem fog örülni neki, hogy megisszuk – ekkor már éreztem némi csalódottságot és lemondást a hangjukban. – Honnan tudná meg?! Lehet, hogy már nem is emlékszik rá. Nagyon el volt dugva. Ha meg mégis hiányolná, kenjétek rám, majd én elintézem. Vanda-meló.

Ez megnyugtatta a bandát, s már csordult is a nedű a poharakba. Olyan kerek kis estét pattintottunk, hogy abban nem volt hiba. Az egyetlen gondot a cigihiány jelentette. Legendás kocadohányos hírében állok, s álltam már akkor is. Állítólag a Bwinen már arra is lehet tenni, mikor vásárolok magamnak legközelebb egy doboz cigarettát. Most mit csináljak?! A sajátomat szívni sosem esett olyan jól, mint másét. Ez egy idő után a védjegyemmé vált, az ember meg csak úgy nem változtat a már ősideje berögzült dolgain. Szóval dacoltam, nem vettem cigit, a pia mellé viszont egyre jobban kívánkozott szervezetembe a nikotin mámora. Így voltak ezzel a többiek is. Egyre sürgette az állapotunk, hogy összeszedjük magunkat, s levegyük cigivel a csapat két legmegbízhatóbb dohányosát, Bercit és Barnát. Ők voltak azok, akik szigorúan több kartonnal felszerelkezve indultak neki minden versenyhétvégének. De nyilván nem azért, hogy a hozzám hasonlóan nyomorult potyalesőket kiszolgálják. Bíztunk viszont a jóindulatukban, meg abban, hogy picit talán elszédültek a piától, úgyhogy sorsot húzva eldöntöttük, ki kéri az első kört. Mérges találta ki a legkorrektebb döntési formát. És a legklasszikusabbat, ez fontos. Jöttek a gyufaszálak, egyik derékba törve, aki a rövidebbet húzza, az mehet kuncsorogni. Természetesen nem nyalhatta be rögtön az első kört más, csakis én. Mondtam: rendben, vállalom a küldetést, de csak azzal a feltétellel, hogy másodikként az megy majd a srácokhoz újabb adag cigiért, akinek én átadom a stafétát. Beleegyeztek. Összeszedtem minden részeg bűbájomat, alaposan felkészültem a monológomra azon a pár méteren, ami az ivósátortól a kamionig vezetett. A cigis srácok ugyanis már alváshoz készülődtek, miközben mi, megátalkodott,

tivornyázó, ittas banda, csak döntöttük magunkba a piát. Tudtam, hogy úgysem tudnak nekem nemet mondani, ráadásul félrészegen a szégyenérzetnek még csak a szikrája sem bújt belém amiatt, hogy könyörögnöm kell valakinek. Elővettem a legcicásabb tekintetemet, kicsit oldalra billentettem a fejemet, a két kezemmel kislányosan babráltam a mellkasom előtt. Fel kellett rá néznem, mert a kamion legfölső lépcsőjén ült. – Hello, Barna. Barni. Szia. Nagypapámat is Barnabásnak hívták. De mindenki csak Barna bácsinak szólította. Ő volt a faluban a bicikliszerelő. Rengeteg biciklit megszerelt. Hiszen bicikliszerelő volt. Egyszer kaptam tőle egy… – Csak neked kell? – félmosollyal az arcán szakította félbe a sztorimat, én meg válaszoltam is gyorsan, nehogy elmúljon az adakozókedve. – Nem. Mindenkinek. Sajnos. Engem küldtek. De megadjuk! – Tudom, tudom, mindig megadjátok – röhögött, miközben megfontoltan a sokzsebes nadrágjának térdnél lévő zsebébe nyúlt. Megkaptam a négy szál cigit, a nyakába csimpaszkodtam, és hatalmas puszit nyomtam az arcára. Várhatta, mert kicsit oda is tolta a kis pofáját. Én meg büszkén szökdécseltem vissza a többiekhez, kezemben a nehéz munkával megszerzett zsákmánnyal. Rá is pöffentettünk azonnal, mint akiknek pár pillanat lett volna csak hátra az életükből nikotin nélkül. Ürült közben a whiskysüveg, nekiláttunk a sangriának is, mikor újabb cigire vágytunk. Élveztem a hatalmat, amit a félbetörött, nemrég még úgy utált gyufaszál jelentett. Mérgesnek nyújtottam át, hadd szívjon most a kis majomja. Igaz, velem annyira nem is volt Mérges. Szerette a Vanda-perceket. És jól tudta, hogy ő lesz a

soros a cigicsencselésben, nem is lepődött meg. Határozottan indult a kamion felé, majd diadalittasan tért vissza. – Ezt figyeljétek, kis hülyék – és lengette a kezében a dupla adag szállítmányt. Mindjárt kétkörnyi dohányárut szerzett. – Hogy csináltad?! – hüledeztünk őszintén és alkoholtól bódultan, de mindenképp egyszerre. Ahelyett, hogy válaszolt volna, idétlen, capoeiraszerű ugrándozásba kezdett, majd nagy büszkén rágyújtott. Egyikünknek sem adott, egyetlen szálat sem, miközben kéjesen fújta kifelé a füstöt. Hozzá cinikusan vigyorgott. Hiába ölelte át koromfekete éjszaka az egész valenciai völgyet, ahol a stadionszerű pálya elterült, mégis lehetett látni a fején a bicskanyitogató mosolyt. – Megverlek, ha nem adsz! – jelentettem ki határozottan, de a jelek szerint semmiféle megrettenést nem idéztem elő benne, mert továbbra is csak röhögött. A válasz erre annyi volt, hogy megtapogatta a bicepszemet, és felnevetett. – Kevés vagy, kevés. Nekem sem kellett több: mint bikából a vörös posztó, úgy hozta ki belőlem a – nyilván megjátszott – feldühödött állatot. Felkaptam egy párnát az ivósátor egyik pihenősarkából, s irdatlan erővel püfölni kezdtem. Na jó, püfölni kezdtem. Az irdatlan erő talán túlzás. A többiek azonnal társamul szegődtek a furcsa háborúban, s elképesztő röhögés, artikulálatlan ordítás, vihogás közepette vertük a kis hülyét. Egy idő után már mindenki csapkodott mindenkit, s csak egyetlen csatakiáltás ismétlődött hosszú perceken át: „a cigire vigyázz, a cigire vigyázz!”. Szerencsére a pálya addigra teljesen kiürült, rajtunk kívül csak néhány biztonsági őr, meg a motyót a tengeren túlra szállító cég pár embere bóklászott a sötét paddockban. Minden

erőnket felemésztette a párnacsata, lehúztuk még a maradék piát, elszívtuk az összes cigit, majd aludni próbáltunk. Nem pihentem túl sokat. A kiadós alvás sajnos még a saját ágyamban is csak néha sikerül, nem még idegen körülmények között, főleg a perzselő valenciai őszben izzó kamionban. Arról nem is beszélve, hogy az alkohol hatására csókolózhatnékom és szexelhetnékem volt. De persze megmozdulni nem nagyon bírtam. Valahogy mégis sikerülhetett elaludnom, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy felébredtem. Miközben a szervezetemből tovaillanó alkohol remegős gyengeséget hagyott hátra a testemben, döbbenten megállapítottam, hogy eltűnt a kontaktlencsém, a kontaktlencsetartómmal és napszemüvegem tokjával együtt. Soha többé nem lett meg, így kénytelen voltam szemüvegben flangálni, amit annyira nem díjaztam. Hiába áll jól, nem szeretem, ha idegenek szemüvegben látnak. Főleg akkor nem, ha arról nem én döntök, hanem a kényszer. És még főleg úgy, hogy napszemüvegfüggő vagyok, egyik viszont kizárja a másikat. A –3.75-ös és –3.25ös, sasélességűnek még jóindulattal sem mondható szemeimmel pedig kifejezetten bátor lett volna lemondani a mindent élessé varázsoló lencsékről. Úgyhogy trendiség helyett inkább a határozott kontúrok mellett döntöttem. Utáltam nyilvános szemüvegességem minden percét, kényszeresen nézegettem magam minden utamba kerülő tükörben: kisbusz nagy szélvédőjében, nagybusz kis ablakában. A fiúk azt mondták, jól áll. Van valami megmagyarázhatatlan vonzódásuk a férfiaknak a szemüvegek iránt. Vagy a szemüveget viselő nők iránt, ezt még nem sikerült megfejtenem. Csak este indult haza a gépünk, így egész nap a pályán csöveztünk. Borzasztó volt. Százszor rendet raktunk a

kamionban, százszor bepakoltunk a táskáinkba, százszor lezuhanyoztunk, és ugyanannyiszor leizzadtunk. Százszor elmentünk sétálni, de még mindig nem telt az idő. Igazából gyanús, hogy egy másik dimenzióba kerültünk, ahol állt az óra, másképp nem fordulhatott elő, hogy már egy hete ott voltunk, mégsem múlt el az a nap. Aztán valahogy mégiscsak eljött az indulás ideje. A reptéren még kaptam egy üzenetet az olasztól, tudakolta, hogy melyik kapunál vagyunk, de addigra már elkezdtük a beszállást. Én, mondjuk, láttam is őt, de ezt eltitkoltam. Elsuttogtam egy visszafogott arrivedercit az orrom alatt, és próbáltam aludni a repülőn.

A kis olaszom szorgalmasan kommunikált velem elválásunk után is. Egyre jobban tetszik. Hol olaszul, hol angolul ír nekem, én pedig egyre jobban értem az ő nyelvét. Ez nagyon izgi! Az utolsó versenyhétvégém előtt is forródrótban voltunk, sok sikert kívánt, én pedig megköszöntem. Olyan, mintha tényleg érdekelném, de persze az is lehet, hogy csak az idegen nyelv miatt érzem ilyen különlegesnek az egészet. Sok sikert kívánt az utolsó versenyemre, még a fészbukfalamra is kiírta. Ennek örülök, így legalább mindenki látja, hogy van nekem egy olasz rajongóm. Mondjuk, nem mintha számítana, mert a skodás srácot az éttermi húzása után töröltem az ismerőseim közül, ugyanígy Szaffi is a múlt része lett, Mikivel és Ivánnal meg nem is voltunk ismerősök. Úgyhogy gyakorlatilag csak a Márknak szólt, ő viszont pont leszarta, ki és mit írogat nekem. Ezalatt én egyre inkább rá vetítettem a magánytól való félelmemet, és egyfajta vonzódást vizionáltam iránta. De még az is lehet, hogy valós a dolog, nem tudom.

Vége a versenyszezonomnak. Mindenki arról beszél, hogy majd jövőre így meg úgy, de valamiért azt érzem, nem lesz folytatás. Keserédes volt a hétvége, megpróbálom minden percét részletesen felidézni. Év elején még nagyképűen azt mondtam, a cél, hogy összetettben dobogóra állhassak, aztán a szezon felénél átírtam az álmaimat a realitás nyelvére. Onnantól kezdve nem volt más vágyam, mint egyszer a pódiumon állni. Nem jött ki velem senki, csak Mangóra és a csapatra számíthattam. Időmérő: kilencedik hely. Nem voltam már dühös, sem csalódott, sem semmilyen. Egyszerűen csak röhögtem a nyomoromon. A szombati versenyen meg még inkább. Elképesztően elrontottam ugyanis. Ekkora bakit nem sokan követnek el… Hiába rajtoltam szinte már szokás szerint parádésan; ez kevés volt. Nem értettem, miért cammog az autó, miközben a féktávokat és a kigyorsításokat is jónak éreztem. A mezőnytől kissé leszakadva köröztem, pocsék időket produkálva. Valójában semmi nem történt, egészen a levezető körig, mikor észrevettem, hogy nem nyomtam be a sportgombot… És akkor erről nem is írnék többet. Talán még annyit, hogy szőke vagyok. Másnap reggel úgy ébredtem, mint aki vért ivott. Dühös voltam magamra a buta hibám miatt, s azt mondtam, utolsó verseny, utolsó esély, nincs mit veszítenem; menni fogok, mint akit kergetnek. Felszabadultan készülődtünk a 16-os bokszban, soha ilyen sokan még nem szurkoltak nekem – így talán kicsit az is bennem volt, hogy most tényleg meg kell mutatnom. A rajtom erős közepes volt, nem jöttem előrébb, de egy koccanást sikerült ügyesen kikerülnöm, így hipp-hopp egy helyezéssel

előrébb találtam magam. Hosszú-hosszú körökön át tartottam a pozíciómat, miközben tudtam: a mögöttem érkező gyorsabb nálam. Márió folyamatosan duruzsolta a rádióban, hogy ne nézzek a tükörbe, csak előre figyeljek, ne foglalkozzam azzal, mi van mögöttem. Kanyarról kanyarra haladtam, szorosan a többiek mögött. Amíg csak tudtam, védtem az íveket, az egyik körben viszont belülről megelőzött. Aztán valami csetepaté lehetett az elején, mert egyszer csak valahogyan mögém került az egyik lány az elejéről, így a hetedik helyen értem célba. A boldogság, a megkönnyebbülés, a szomorúság – mindenféle érzelem sós könnyekké olvadva tört ki belőlem. Végigzokogtam a levezető kört, miközben Márió megállás nélkül beszélt hozzám a rádióban: – Nagyon ügyes vagy, Királylány! Nagyon büszke vagyok rád, tényleg nagyon-nagyon, nagyon-nagyon büszke vagyok! Látod, a kemény munkádnak meglett az eredménye. Nagyon jó volt látni, hogy kőkeményen küzdöttél, harcoltál. Megmutattad, hogy szereted és tudod is ezt csinálni. És ami a legfontosabb, legyőzted önmagad. Boldog vagy, Királylány? – Persze hogy az vagyok – csak szipogni tudtam a mikrofonba. Hatalmas tapsot kaptam a befutónál, anyáék egy privát kitüntetéssel leptek meg, egy kupát kaptam, rajta „A legkitartóbb Királylánynak – szüleidtől” felirat állt, s nekem ez volt a világ legszebb trófeája. Nem nagyon akartam elengedni anya ölelését, de a többiek elkezdtek noszogatni, hogy menjek fel a díjkiosztóra. Hiába rikácsoltam, hogy nem vagyok helyezett, mégiscsak az emeletre tereltek. Már épp sarkon fordultam volna a csapat-eredményhirdetés után, mikor beszóltak értem a pódiumról: öltözzek fel. Gyorsan magamra

húztam az overallt, de továbbra sem értettem, mi történik. A szpíker hangjára lettem figyelmes, aki a tőle megszokott, idétlen stílusban ordította a mikrofonba: – Van nekünk egy különdíjunk, a leglelkesebb versenyzőnek, Végvári Vandának – ennyire emlékszem, mert a meghatottságtól egyszerűen nem tudtam figyelni. Csak úgy nyeltem a könnyeimet. Akkor, abban a pillanatban nem érdekelt már, hány éjszakát, délutánt, délelőttöt, hétköznapot és hétvégét bőgtem át a sikertelenség miatt. Nem foglalkoztam azzal sem, hányszor éreztem magam megalázva, hogy már megint csak a végéről indulhatok, s hogy ott is érek be. Az sem ugrott be, mennyiszer fájt a küzdelem, hányszor éreztem azt, hogy feladom, mert képtelen vagyok legyőzni saját magamat. Nem emlékeztem a leküzdhetetlennek tűnő félelemre sem többé. Az járt a fejemben: azért a szeretetért, ami ott a Hungaroring emelvényén körülölelt, minden küzdelmes másodperc piszkosul megérte. Aztán beugrott, hogy a pódiumon állok. Pont, ahogy megálmodtam… A bokszba visszatérve az én visszafogott létszámú, de annál vidámabb, kétfősre apadt csapatom pezsgőfürdővel fogadott. Egy egész palackot kaptam a hajamra, az arcomba, a ruhámra, a ruhámba, a cipőmbe, mindenhová. Így lett az én ruhám is pezsgős, ami azért fontos, mert a mindig morgó Áron többször is hangoztatta, hogy „a mi ruhánk soha nem lesz pezsgős”. Hát mégiscsak az lett. A happy endnek tűnő hétvégét egy piszkosul meglepő, döbbenetesen sokkoló, elmondhatatlanul váratlan fordulat árnyékolta be. Visszamenőleges szezonelemzést tartottunk a fiúkkal, mikor egyszer csak megjelent Iván. És vele Melinda. Kézen fogva. Tudom, hogy eldobtam ezt a fiút, tudom, hogy

nekem ő soha nem volt elég jó, tudom azt is, hogy nem akartam tőle semmit, de a kettejük között alakuló kapcsolatról sejtésem sem volt. Plusz Melinda sem mesélte soha, hogy flörtölnének, így aztán tényleg mellkason vágott a látvány. Képtelen voltam értékelhető mondatot kipasszírozni magamból, így inkább a már több kellemetlen szituációban is bevált módszert alkalmaztam: egyszerűen elszaladtam azzal, hogy el kell köszönnöm a szüleimtől. Reméltem, hogy Ivánnal többször nem találkozom, Melindával meg majd csak lesz alkalmunk megbeszélni. De ha nem, hát az sem érdekel. Elbúcsúztam anyáéktól, már épp pakoltam a cuccaimat a kocsiba, mikor megjelent a Márk. Nem tudtam tovább taktikázni, átadtam magam az ösztöneimnek és az őszinteségemnek. Megkérdezte, hogy sikerült a hétvége. Remegő térddel kezdtem bele a válaszba. – Túl vagyok rajta. Figyelj, Márk, beszélnünk kell. Tudom, hogy nagyon sok minden történt idén, külön-külön mindkettőnkkel, együtt velünk is, meg úgy egyáltalán. És tudom, hogy barátnőd van, és tudom, hogy barátok vagyunk, azt is tudom, hogy sokszor megbántottuk egymást, de figyelj, Márk, én tök sokszor, egyre többször gondolok rád úgy, ahogy nem kellene. Ha pedig azt, amit pár hónapja mondtál, úgy gondoltad, ahogy én értelmeztem, akkor talán nem érzem ezt most annyira félre. Arra gondolok, amikor azt mondtad, hogy jöjjek rá, miért lógsz velem többet, mint a barátnőddel. – Évivel. – Tudom, hogy hívják, szándékosan nem akarom kimondani a nevét. Szóval ez van. Százmillió másodperces csönd következett, még kocsizúgás, távolról jövő beszéd sem törte meg a némaságot. Azt hittem, ez

a végtelen, amit most végre megismerek. Nem múltak a másodpercek, nem történt semmi, a szervezetem viszont egyre jobban lezsibbadt. Mint vádlott a bíróságon az ítéletre, úgy vártam én is a válaszára. Végre megszólalt. – Én ezzel most nem tudok mit kezdeni, Vanda. Legfeljebb annyit mondhatok, ne gondolj rám úgy, ahogy nem lehet. Amit akkor mondtam, jól értelmezted, de az már elmúlt. Jól megvagyunk az Évivel, valami átfordult bennem vele kapcsolatban. Csíplek, ezt jól tudod, de szerintem jobb lenne, ha most egy darabig nem találkoznánk. El fog ez múlni benned, szerintem csak az egyedüllét beszél belőled. Nem foglak keresni, de ezért ne utálj, így lesz a legjobb. Sokkot kaptam. De magamnak kerestem a bajt, házhoz mentem a lófaszért. Ezzel nem vitatkozhattam, nem mondhattam, hogy én márpedig csak azért is tartani akarom veled a kapcsolatot. Felhúztam kicsit a szemöldököm, csücsörítettem egyet, megrántottam a vállam, finoman bólintottam, s egy „hát, jó”-nál többet nem tudtam kinyögni magamból. Arrébb somfordáltam, mint egy kivert kutya, és a világ legnagyobb idiótájának éreztem magam. Mangó megölelt, nem kérdezett semmit, csak olyan apásan hazaküldött, hogy pihenjek. Megígértette velem, ha bármire szükségem van, keresni fogom. Elköszöntem mindenkitől, Máriótól is, majd ólmos mozdulatokkal ültem a kocsiba. Végigbőgtem az utat hazáig, a hangfalakból dübörgő „This is my life” Edward Mayától csak úgy passzírozta ki a könnyeimet.

Sajog. Percről percre újabb darabok törnek le belőle, csak belül hallható morajjal. A szívemről van szó, megint nem vigyáztam rá. Pedig buzgón védtem, hősiesen szinte, neki mégis sikerült rést ütnie a masszívnak hitt pajzson. Előbb csak apró seb kiáltott kezelésért, mostanra viszont baltaként hasít ki húscafatokat lelkem motorjából minden egyes perc, aminek köze van hozzá. Mindegy, hogy a múlton nosztalgiázom, vagy azon rágom magam, mi lett volna; nem számít, hogy jó vagy rossz dolog történik, a hatás ugyanaz: buta szerelemtől, megmagyarázhatatlan vágytól, valószerűtlen szenvedélytől hullik lassan atomjaira minden, ami valaha én voltam. A legrosszabb, hogy nem érdekel, mennyire marcangol, újra és újra élményt akarok vele, róla, miatta. Az sem fontos, mi lesz ezután, csak őt ne felejtse ki a forgatókönyvből a holnap, a holnapután, a jövő hét, a következő hónap, az előttünk álló év sem. Még akkor is kell a privát drámámba, ha minden Márksága ellenére sem váltja valóra a mesét. Mert vele lenni finomabb és részegítőbb a legsimogatóbb bornál is.

Nem jelentkezett, nem keresett, én sem őt. El kell felejtenem Márkot. Inkább az olaszra koncentrálok. Fogom majd magam és kiköltözöm hozzá, olasz feleség lesz belőlem sok félolasz gyerekkel, és mindenki bekaphatja.

Tavalyelőtt november, Anglia, majd Kína

Nemzeteken, versenyhétvégéken és immáron földrészeken átívelő, de még mindig virtuális kapcsolatunk Kínában teljesedett ki. Habár úton a világ másik végébe pont nem azon pörögtem, vajon mi lesz az olasszal. Életem első tengerentúli repülése várt rám, amitől olyan izgatott voltam, hogy már napokkal előtte nem aludtam. Pontosabban nem aludtam volna, ha nem jön be egy elég izgalmas program a hétfői indulás elé: Londonban tölthettem a hétvégét. Hála istennek és a rádiónak, ahol dolgozom, na meg az egyik partner sporttelevíziónak, valahogy kikeveredtem kedvenc csapatom, a Chelsea egyik meccsére. Kellemes kis pár nap volt, bár Londonban egyáltalán nem esik nehezemre jól éreznem magam. Imádom a város hangulatát, ha egyszer elhagyom az országot, akkor biztosan ott telepszem majd le. Jó kis borongós idő szinte állandóan – amit imádok, legfeljebb 25-26 fok nyáron is, finom szellővel, nem is értem, miért nem oda születtem. Mondhatni, idegen volt a sportriporter fiúcska, akivel utaztam, a nyertes hallgatók/nézők még inkább, csakúgy, mint a kollégát kísérő operatőr. Ciki vagy nem, igyekeztem már a reptéren klikkesedni a tévésekkel. Egyszerűen nem volt hangulatom a jópofáskodáshoz. A rádiós meg valami külön misztikumnak számít az emberek között, így előszeretettel kérdezgetnek százszor megkérdezett dolgokat. Hülyeség is lenne például megpróbálni az összeszámlálását annak, hányszor hallottam már a „hánykorkelsz?”, majd az „úristenhogybírszolyankorán­felkelni?” kombinációt. Egyetlen előnye volt csak az unalomig ismétlésnek, hogy az unalomig ismételt választ már tényleg unalomig ismételtem, vagyis gondolkodás nélkül tudtam tolni a bevett dumát. „Hajnali fél négykor kelek. Nincs választásod: csinálod, vagy nem. Amúgy

pedig csak az első öt-hat perc borzasztó, de utána, ha már kimásztam az ágyból, képben vagyok. Viszont cserébe dél-egy óra körül már teljesen kimerülök.” Ezt a pár mondatot úgy tudtam már, hogy néha csak úgy, magamnak is elmondtam, különböző hangszínnel, hangsúllyal, tempóval, stílusban. Olyankor mindig meglepődtem, mennyire sokoldalú és fantasztikus vagyok. Aztán elszomorodtam, hogy mindezt valójában sosem tudja meg a világ. Habár itt lett volna az alkalom, hogy legalább néhányan értesüljenek természetfelettien elbűvölő adottságaimról, én mégis a visszavonulást választottam, és jól összebarátkoztam tévés kollégáimmal a repülőn. Hallottam sztorikat félcelebekről, bukott celebekről, feltörekvő celebekről, celeb celebekről. Meglepően jól éreztem magam, annyira, hogy a londoni reptéren meg is jött a kedvem a szerepléshez. A terminálból kilépve egy műeséssel fel is dobtam a hangulatot. Nem, igazából csak szerettem volna kipróbálni ezt a módszert, de nem volt hozzá elég bátorságom. Inkább szórakoztattam a csipetcsapatot. A taknyos – de szívemnek oly kedves – londoni időjárásra tett „csak el ne romoljon az idő” mondat mindig bejön, főleg azoknak, akik először járnak a világ legjobb városá­ban. Nincs Londonnál hangulatosabb hely. Számomra legalábbis. Most pedig, a Márk-kudarc után egyenesen terápiával ért fel a kiruccanás. Nemcsak a hülye buszaik, a modoros angoljuk, a paradicsomos babos reggelijük, meg a kifordított világuk miatt szerettem a várost s vele az országukat is, hanem mert valahogy annyira egyben van a sztori. Élvezem a londoni nyüzsgést, a szabadságot, hogy olyan, mintha a Sztárom a páromban szerepelnék. Ráadásul Halloween volt, tele a metró, a pubok, az utcák jelmezesekkel. Zombik, kurvák,

boszorkák, kísértetek, katicák, a legkülönbözőbb szörnyek és tündérek vonultak el mellettünk, miközben a dohányzási tilalmat angoltörvényt-tisztelő jó magyar állampolgárként betartva a járdán pöfékeltünk, s kortyoltuk közben a sört. Tipikus angol kocsma előtt vertünk tanyát. A külső homlokzatot vörösbe hajló sötétbarna faburkolat takarta, az ajtókat-ablakokat harsány zöldre mázolták, a párkányokon a késő ősz ellenére millió színben pompáztak a virágok. A bejárat fölött fekete alapon sötétbarna betűk hirdették, hogy ez bizony John’s Pub. Ki másé?! Odabent öltönyös üzletemberek, kosztümös üzletcsajok vitatták meg a nap eseményeit. Valaki újságot lapozgatott, más teát kortyolt, a sarokban valaki – nyilván John – vadul kalapálta zsebszámológépét, miközben épp megfulladni készült a körülötte tornyosuló papírhalmokban. A nyitott bejárati ajtón át épp a bárpultra nyílt a kilátás. A sörcsapnál helyes, Harry hercegszerű, szőkésvörös, szexin szeplős, rögbista testalkatú fiú posztolt, fekete, galléros nyakú pólóban. Össze-összeakadt a tekintetünk, főleg, hogy nem sokkal korábban végigsoroltattam vele az összes fajta csapolt sörüket, majd hosszas hezitálás után kértem egy üveg Millert. Szívószállal és lime-mal, ahogy a világon más nem iszik Millert. Meg mondjuk Angliában egyáltalán nem, csodálkoztam is, hogy ők tartottak, azon még jobban, hogy nem toloncoltak ki az országból, amiért amerikai sört iszom. Szóval tettem róla, hogy megjegyezzen, hülye szokásommá vált az elmúlt években igazán idegesítő, tökölős, vagy épp bőbeszédű, túláradóan kedves vendégként viselkednem kocsmában, étteremben, pubban. Már majdnem összeszedtem minden bátorságomat, hogy valami alkoholtól torzult mosolyt küldjek a pultosfiúnak a járdáról a nyitott bejárati ajtón át,

mikor dallamosan parolázó, hahotázó társaság közeledése vonta el a figyelmemet. Profi szimattal, már méterekről kiszúrtam, hogy érdemes alaposabban szemügyre venni a csapatot. Hajszálon múlt, hogy nem ájultam be a pub ajtaján egyenesen a csaposfiú ölébe, mikor megláttam az összetéveszthetetlen tekintetet. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, igaz-e, amit látok, vagy véletlenül és mindenképp hirtelen annyit ittam, hogy már káprázik tőle a szemem. Hamar kiderült: nagyon is a háromdimenziós valóságban vagyok. Akkor már éreztem az illatát, jellegzetes parfümje könnyen átverekedte magát a cigifüstön, és kénytelen voltam megállapítani, hogy vikingjelmezben is annyira ellenállhatatlanul olasz. Ő volt az, az én Giovannim. Az ő teljes valószerűtlenségében, maskarában, borostásan, kék szemmel. Londonban. Nem a bokszutcában, nem a paddockban, nem a rajtrácson. Londonban. Épp azon az utcasarkon, ahol egymásnak simultunk, én és a kricsmi elé kitett, fekete műbőr bárszék. Hülyeség lenne azon agyalni, melyikünk lepődött meg jobban, mert a döbbenet szinte felrobbantotta mindkettőnk társaságát. Biztos voltam benne, hogy valami isteni vezérlet küldte felém, másképp egyszerűen nem akadhattunk volna egymásba. A körülöttem lévők nem értették, mitől kaptam szívrohamot, agyvérzést és tüdőembóliát egyszerre. Sokkolta őket, hogy sápadt fehérből döbbent pirosba, majd rémült lilába fordult át az arcszínem. Az olasz vikingek közben szintén próbáltak rájönni, mi leli cimborájukat: mozdulatlanul állt, valami leírhatatlanul idétlen vigyorral, kifejezéstelen, mégis vicces tekintettel. Bugyuta sisakja hetykén félrebillenve szinte eltakarta a feje negyedét, jelmeze is összevissza állt rajta. Csak bámultuk egymást, a többiek meg felváltva minket, pont, mint

a filmek drámaian alázenélt, könnyekig romantikus jeleneteiben. Letekeredtem valahogy a bárszékről, ami a sok sörtől olyan magasnak tűnt, mint a Burj Dubai. Sikerült stabilizálnom magam, aztán tartottam a pozíciót. Nem mondom, hogy problémamentes volt a nagyjából négylépésnyi távolság leküzdése, de végül minden koncentrációmat beleadva megbirkóztam a feladattal. Legalábbis hittem ezt egészen az utolsó lépésig, amikor persze sikerült valami nevetséges mozdulattal megbotlanom. Már csak centiméterek választhattak el a becsapódástól, mikor az izmos vikingkarok végre elkaptak. Felsegített az én hősöm a majdnem drámai esésből, nevetett az ő kis olasz, búgó baritonján. – Amoreeee, hey! – mire én csak bambultam az arcába sörtől bután, és egyszerűen nem tudtam elhinni: hogy lehet férfi ennyire szép, ennyire olasz, ennyire aaaaaaaaaaaaaahhhhh? Anyám! – mormoltam végül magamban halkan a hüledezés jelszavát, mialatt még mindig úgy bámultam rá, mint valami római félistenségre. Lassan felsegített, megigazította a gúnyáját, én is kihúztam magam, leengedtem és hátrahúztam a vállaimat, szokás szerint oldalra biccentettem a fejemet, tudakolni kezdtem, minek köszönhetem a találkozást. – Mit csinálsz itt?! Fogalma sem volt, mit kérdezek, nem értette az angolt, csak nézett rám mosolygós szemekkel, picit megrántotta a vállát, de nem válaszolt. Hogyan is tette volna, mikor egy szót sem értett, s ebben nem az én akcentusom volt a hibás. Cimborája sietett segítségére, nehézkes artikulálással fordította olaszra a kérdésemet, de az őszinte döbbenetet és a kíváncsiságot nem

tudta átültetni a nyelvükre. Hosszú, lendületes és dallamos párbeszédbe kezdtek, amit nem igazán értettem, mert az angolul beszélő havernak minden bizonnyal tudnia kellett, hogy mit keres(nek) ott, miért volt szükség ehhez Giovanni válaszára?! Úgy éreztem, összeesküvés zajlik az orrom előtt, s onnantól hirtelen már nem is érdekelt az egész. Jött a válasz, teszteltek a csapattal, és már nem repültek vissza Olaszországba, mert Londonból közvetlen járattal mehetnek a következő héten Kínába. Nem tudom, miért, de annyira kényelmetlennek éreztem a szituációt, hogy inkább gyorsan elköszöntem, és visszatértem újdonsült sporttévés barátaimhoz. Előtte még megbeszéltük, hogy akkor majd Sanghajban találkozunk, aztán jólesőt kortyoltam jól megérdemelt sörömből. – Kik voltak ezek? – kérdezte a tévés kolléga. – A WTCC-ből ismerem őket, az egyik olasz csapat mérnökei. – És mit keresnek Londonban?! – Ezt kérdeztem tőlük én is. Teszteltek állítólag, aztán már nem mennek haza Kína előtt, hogy ne kelljen annyit röpködniük. – Eléggé méregetett téged a magasabbik – tévés kolléga szenvtelen mosollyal kísérte megjegyzését. – Nem vettem észre – nyugtáztam hasonló arckifejezéssel. Egyetlen porcikám sem kívánta tovább ezt a témát, úgyhogy egy „inkább igyunk!” felszólítással le is zártam a történetet. Éjszaka a hotelben még ránéztem a fészbukomra, s milyen jól tettem. Indokolatlan sértettségemet enyhítette kicsit, hogy a kis olaszom megüzente, mennyire sajnálja, hogy nem tudott előre londoni ittlétemről, mert milyen jó lett volna együtt

tölteni a szombat estét. Írta mindezt könnyed olaszsággal, persze hogy nekem kell szenvednem a hülye Googlefordítóval. – Hát így van, haver, ezt elkúrtad, plusz még akkor sem hívtál magatokkal, mikor találkoztunk, de mindegy is már – mormoltam a laptopomnak. Éreztem, ez a vélemény most a londoni hotelszoba titka marad. Nem válaszoltam neki, inkább Márknak adtam gyors helyzetjelentést otthonra. Nem csak a csapat dolgai érdekelték, szívesen olvasgatta az idióta sztorijaimat, én pedig szívesen számoltam be neki a legapróbb marhaságról is. Most is írtam a váratlan találkozásról, ő meg arról, hogy ikerlányai tornaversenyt nyertek. Közben bejelentkezett egy volt kollégám, a Gergő is. A fészbuknak hála, olyan emberekkel is napi kapcsolatba kerültem, akikkel már évek óta nem találkoztam. Volt kollégámat, Galambos Gergőt például valamikor a kétezres évek elején láttam utoljára. Egy napilapnál dolgoztunk együtt, én lóti-futi szerkesztőasszisztens voltam a külpolon, ő lelkes gyakornok a sporton. Sosem néztem rá férfiként, sőt leginkább sehogy nem néztem rá, mert egyrészt fiatalabb nálam, másrészt én épp az azóta elmúlt első házasságomra készültem akkortájt. Néha kávéztunk együtt, röhögtünk nagyokat, de semmiféle kapcsolatunk nem volt. Aztán munkahelyet váltottam, sokszor és gyakran; teljesen elkeveredtünk, nem is nagyon tudtam, hol dolgozik, bár pont nem is érdekelt. Eszembe sem jutott soha, ő volt az, aki a közösségi oldalak közösségépítő funkcióját kihasználva olykor-olykor megkeresett. Mesélt kapcsolatáról egy nála tíz évvel idősebb nővel, flörtöltünk kicsit, szexi szöszinek nevezett. Néha rákukkantottam a képeire, megállapítottam, hogy szépen és szép férfivá emberesedett,

néha meséltem neki én is, de csak felületesen. Jókat röhögtem a piszkálódásain, és nehezen, fájdalmasan, minden büszkeségtől megfosztottan be kellett ismernem magamnak, hogy van még ember, akinek nálam is szarkasztikusabb a humora. Sokszor kértem tőle sportszakmai segítséget. Ha valamiben elbizonytalanodtam, ő volt az, aki megerősített. Kijavította a híreimet, plusz egy időben még el is küldte nekem a saját rövidjeit. Aztán már kéretlenül is jelezte, ha valamit rosszul mondtam a rádióban. Ezeken első körben mindig felháborodtam, nekem aztán ne mondja meg senki, főleg egy taknyos sportújságíró ne, hogy mi a jubileum, meg mi a városi derbi. Önérzetesen kikértem magamnak a kritikát, miközben tudtam, hogy óriásit segít. Ő csak röhögött, én meg falnak mentem, ha reggelente rám üzent. Ezekkel a furcsa interakciókkal viszont lassacskán meglepően őszinte és egyre aktívabb kapcsolatba kerültünk. Online, természetesen. Volt, hogy hosszú napokon át semmit nem kommunikáltunk, csak bökdösőpárbajt vívtunk. Időnként odalöktünk egymásnak egy „add már fel”-t, aztán folytattuk a gyerekes, de annál szórakoztatóbb csatánkat. Szóval volt nekem egy fészbukGergőm, aki most épp azért üzent, hogy tudassa velem: gyűlöl, amiért ott lehetek a Chelsea–Arsenalon. Visszaírtam, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel, és ne csüggedjen, biztosan a Pápa–Siófok is izgalmas lesz. Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést, s végre átadhattam magam a jól megérdemelt londoni kiruccanásomnak. Féltem kicsit, hogy a legendás angol kísértetek partihelyszínnek tekintik a szobámat, de végül nem jöttek a szellemek, vagy ha mégis, akkor jól viselkedtek, mert semmilyen neszre nem ébredtem fel.

Másnap korán elindultunk a Stamford Bridge-re, délben kezdődött a meccs, beteges időben odaérni mániám meg nem hagyta, hogy bármiről is lemaradjunk, úgyhogy űztem is a bandát becsülettel. Tévés fiú, operatőr, utazást megnyert hallgatók, nézők vezényszavamra együtt indultak a stadionhoz. Minden rendben volt, leszámítva, hogy fáztam, meg hogy hülye fejemmel gumicsizmát húztam. Induláskor még jó választásnak tűnt, mert azt terveztem, hogy úgy nagyjából tíz órakor ránk zúdul az első kiadósabb eső, én pedig büszkén feszítek majd vízhatlan lábbelimben, s a többiek orra alá dörgölhetem, mekkora hülyeség volt tornacipőben jönniük. Na, ehhez képest egy csepp esőt nem láttunk, de még csak messziről sem, ellenben meglepően meleg napsütésesre váltott az őszi szombat. A szél hűtött csupán valamennyire, a kezdő sípszóra pedig utáltam a gumicsizmát a lábamon, és választékosan átkoztam a pillanatot, amikor a Conversemet hanyagul a sarokba rúgtam reggel a szobámban. Szerencsére a meccs volt annyira jó, az élmény pedig lenyűgöző, hogy ne vegyek tudomást a lábfejem környékén dúló harcokról. A kommentátorállásból figyeltük a mérkőzést, soha nem láttam még sportriportert munka közben, főleg ilyen közelről nem. Tévés kolléga élvezetesen közvetített, én pedig igyekeztem magamba szívni a leglényegtelenebbnek tűnő momentumot is, hogy sekélyes életem szánalmasan üres estéin legyen mire visszaemlékeznem. Például a melegedőben kirakott papírpoharakra, amiket furfangosan egybeépítettek a filterrel, hát soha nem láttam még ekkora csodát. Már rég hordónyira püffedtem a teától, de a filteres pohár miatt képtelen voltam abbahagyni. Aztán a sajtószoba, ahol hemzsegtek a focisztárok. Aktív és visszavonult arcok, lesérültek és egészségesek

vegyesen. Steve McManaman, Drogba, meg volt ott még valami öreg csóka is, akiről mondta ugyan a sportos kolléga, hogy kicsoda, meg hogy nagyágyú, de elfelejtettem. Viszont az élő bejelentkezéskor, a partvonal mellett, ott állt tőlem egy méterre Lampard, te jó ég, az én Totally Frankem, hát majd összepisiltem magam a gyönyörűségtől. Az Arsenal jól elpicsázott minket, 5-3-ra kaptunk ki, viszont az életben nem lesz még egy magyar Chelsea-fan, aki ilyen gólgazdag meccset láthat élőben, ez egyszer biztos. Este még a biztonság kedvéért kortyoltunk pár üveg sört, ettünk egy kis mexikóit, kinevettük százszor a világot, majd nekiláttunk búcsúéjszakánknak.

Szuvenírekkel nem, élményekkel viszont alaposan felpakoltam. Jókedvűen hagytam ott a váratlan olasztalálkozással megspékelt, sörmámoros, Chelsea-égős hétvégét. Alighogy hazaértem, egy gyors mosás után kezdhettem is a csomagolást, másnap ugyanis repültem Kínába. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha leírom majd ezt a mondatot. A túraautó-világbajnokság mezőnye viszont igenis Ázsiába készült, én pedig mentem vele. A csapat pár órával korábban elindult, nekem azon a járaton már nem jutott hely, ezért utaztam külön. Nem mondom, hogy nem fostam össze magam a tudattól, hogy tizenakárhány órán keresztül leszek egy párnás székhez rögzítve, vadidegen emberekkel az aurámban. Attól, mondjuk, még jobban remegett a lábam, ha belegondoltam, hogy megérkezve a világ egyik legnagyobb városá­ba, tök egyedül kell majd megtalálnom a szállodámat. Egy olyan országban, ahol 1 milliárd 300 millió emberből ketten beszélnek angolul, de egyikük csak egy kicsit. Erőt adott

viszont az izgatottság és a tudat, hogy jó eséllyel egy hétig ugyanabban a szállodában leszünk az olasszal. Gondosan felkészültem, a kézipoggyászba beszuszakoltam egy kisebb túlélőcsomagot, váltás ruhával, piperecuccokkal, laptoppal, szótárral együtt. Elég komoly meglepetés fogadott a reptéren: egy megszállott rádióhallgató (írnám, hogy rajongóm, de az olyan nagyképűen hangzik, még ha igaz is), aki történetesen reptéri dolgozó, valahonnan megneszelte, hogy én utazni fogok. Elintézte, hogy VIP-utasként kezeljenek, külön folyosón haladtam a biztonsági ellenőrzéshez, majd külön folyosón a géphez. Amszterdamig nem volt túl hosszú az út, egy-két Linkin Park-albumot hallgattam végig, miközben sasoltam Európát a magasból. Az átszállásra pont annyi időm volt, hogy megtaláljam, és kényelmes tempóban megközelítsem a kapumat. Én olyan boldog voltam attól, hogy Kínába utazom, hogy azt el sem tudom mondani. Attól már nem annyira, mikor megláttam a legendás testszkennert, amiről annyit beszéltem a hírekben. Pár perc, és vadidegen biztonságiak látják majd lecsupaszítva a testemet. Ami alapból nem gond, mert szép testem van, de hadd döntsem már el én, hogy kinek mutogatom. Alaposan fémtelenítettem a felszerelésemet, övet, fülbevalót, aprót, telefont, offoltam magamról mindent, levettem a cipőt is. Tudtam, hogy teljesen tiszta vagyok, valamiért mégis remegve vártam a soromra a szigorúan feszülő szerkezet előtt. Előttem ázsiai kislányt próbált rávenni anyukája, nagymamája, apukája, férfi biztonsági őr, női biztonsági őr, a reptér kis híján teljes személyzete, hogy legyen már kedves felemelni a kezét a nyomorult kapuban. Négyig bírtam számolni, hogy hányszor halad át törpe lábacskáival oda-vissza a kapun, utána már kezdtem elveszíteni a

türelmemet. Gyűlölöm az összes ellenőrzést, a reptérit különösen. Valahogy olyan megalázó már csak a feltételezés is, hogy velem bármi dolga lehet a hatóságnak. Erre még itt ez a pufi kis kínai baba, aki azt gondolja, játszótéren van. Ráadásul addigra már mindenki a kaput figyelte, így elkerülhetetlennek tűnt, hogy az én áthaladásom is valóságos közönség előtt zajlik majd. Mire minden méltóságomat összeszedtem, addigra a rizsgolyónak öltözött kislányt is rávették, hogy mutasson egy kétkezes, kövér hurrát. Sármos, ötvenes holland biztonsági ember intett: mehetek. Mosolyogtam, magabiztos, megszégyenültmentes voltam. Kezemet a magasba tartva álltam be a kétirányú röntgenbe, miközben arra gondoltam: ezt nektek, kedveskéim, legyen egy jó napotok, hogy láttok végre egy kőkemény, kerek Vanda-segget, karcsú derékkal kísérve. Súgtak egy félhangos thank yout, én meg mosolyogtam, mint a vadalma, majd szép komótosan elkezdtem újra magamévá tenni a cuccaimat a karcos, kiszolgált, sötétszürke műanyag tálcákról. Onnantól már nem volt sietős, tudtam, hogy egy óra van még a beszállásig. Olvasgattam kicsit, álltam bal lábamról a jobbra, jobbról a balra. Próbáltam keresni valakit, akivel legalább szemezhetek, vagy rámosolyoghatok, bárkit, aki segít kicsit, hogy ne érezzem magam annyira egyedül. Sajnos senkit sem szúrtam ki hasonló szándékkal, az iPhone akksijával meg spórolni akartam, így a zenehallgatásról is kénytelen voltam lemondani. Megszámoltam, hányan vagyunk. Megszámoltam, hányan vannak a férfiak. Megszámoltam, hány gyerek van. Azt is, hogy hány ázsiai. Rájöttem, hogy lehetnék az amszterdami reptér saját KSH-ja. A felmérés után próbáltam kitalálni, kinek mi lehet a sztorija. Miért és honnan megy Sanghajba. Kik várják majd ott, kik kísérték ki a reptérre. Lomha percek

nyomták a vállamat, ülni már nem bírtam, falnak támaszkodni sem, feküdni lett volna a legjobb, pedig a neheze még hátravolt. Kínomban már a laptopomat is elővettem, írni akartam, de nem ment. Csak bámultam a szűz Word-doksit, de nem tudtam, melyik betűt üssem le és miért. Szinte pánikba estem, hogy nincs gondolatom, de végül nem volt időm a parára, mert végre megkezdődött a beszállás. Komótosan haladt előre a sor, én pedig torkomban dobogó szívvel vártam, hogy végre megpillanthassam, milyen egy nagy gép belülről, milyen, amikor három oszlopban sorakoznak az ülések. Lelkesen köszöntöttem az engem köszöntő stewardesseket a fedélzeten, aztán szinte azonnal elkezdtem privát imámat, önző módon biztattam az univerzumot, hogy csak jó pasit ültessen mellém, csak jó pasit ültessen mellém, csak jó pasit ültessen mellém. Elkolbászoltam a 37A-hoz, valami hihetetlen csodára várva közelítettem meg a következő tizenkét órában otthonomul szolgáló ülést. Tudtam, éreztem, hogy álmaim lovagja ül majd a 37B-n, s milyen jó lesz, amikor minden mosdóba menéskor át kell másznom rajta. Véletlenül az ölébe esem, hosszasan nézünk majd egymás szemébe, végül izzó csókban forrunk össze, és nem engedjük el egymás ajkát, míg meg nem halunk. Kedves, határozott, de nem túl erőszakos, kínai akcentusú angol hablatyolás rántott vissza a fedélzetre. Bravó. Álompasi helyett kaptam egy nagypapám korú, gömbhalra emlékeztető kis kínait. Fekete-barna, vastag keretes szemüveget viselt, öltönye kopott volt, haja valószerűtlenül fekete, bőre megdöbbentően sárga. Nem láttam még ilyen közelről kínait, de micsoda gesztus a sorstól, most lesz egy fél napom rá, hogy tüzetesen a memóriámba véssem minden vonását. Nem volt sem kedves, sem utálatos, sem előzékeny,

sem bunkó. Leginkább semmilyen nem volt, viszont legalább felajánlotta, hogy ha mellette üres marad a szék, akkor arrébb ül, hogy mindkettőnknek két ülése legyen. Lájkoltam. Pillanatok alatt felpattintottam a laptoptáskámat a tárolóba, ám valahogyan mégsem sikerült precízen a művelet. Elképzelésem sincs, hogyan csináltam, de a táska laptopostul lezúgott a kis szekrényből, próbáltam valahogy elkapni, nevetségesen hadonásztam, mint egy koordinációs problémákkal küzdő marionettbábu. A Chaplin-filmbe illő szánalmasan nevetséges jelenet vége az lett, hogy Végvári Vanda és az ő laptoptáskája kipirultan landolt kínai utastársa ölében, nyakában, hátán, hirtelen mindenhol. Hosszú másodperceken keresztül csüggtem rajta, lebénult polipként tapadtam a testéhez a leglehetetlenebb pozíciókban. Egy hiteltelen „sorry”-t tudtam csak kipasszírozni magamból, addigra már a gép teljes hátsó része minket, pontosabban engem bámult. Magabiztosan felálltam, lehúztam a derekamra feltekeredett felsőmet, és szó szerint emelt fővel álltam neki újra a pakolásnak. A kínai nem bízott bennem annyira, mint én magamban, legalábbis gondolom, hogy csak ezért sietett a segítségemre mind a 160 centiméterével. Magasságilag értem mármint. Szerencsére mindketten nagyra nőttünk, talán ha egymás nyakába ültünk volna, akkor sikerül gördülékenyen végrehajtani az akciót. De beleadtuk összes erőnket közösségileg, és sikerült a végtelen lukként tátongó tároló gyomrában elrejteni a nyomorult pakkomat. Büszkén és méltóságteljesen, mintha csak maratonit futottam volna legalább kétszer, olyan önelégülten foglaltam el helyemet, rajtam ugyan ne lássa senki a megszégyenülésnek még csak a nyomát sem. Azt hittem, mindenféle megpróbáltatáson túl vagyok már, mikor nem sokkal a felszállás után megjelent a

légikisasszony a légitársaság kékjébe csomagolt kis izével. Fejhallgató volt benne, amivel nincs is semmi baj, mert idestova tízéves rádiós pályafutásom alatt azért találkoztam már pár ilyennel, de ennek egyszerűen nem volt lyuka!! A pilótafülkétől a gépházig mindent átnéztem a közvetlen, s kevésbé közvetlen környezetemben is, de egyszerűen nem volt hely, ahová azt a szart bedughattam volna. Pánikba estem: nem lehet, hogy az egész repülőn egyedül én nem tudok majd tévézni, másrészt elképzelhetetlen, hogy ne találjak megoldást egy problémára. Egyre idegesebben és türelmetlenebbül próbálgattam a dugót a legkülönbözőbb résekbe, de egyszerűen nem passzolt sehová. Üléskarfa alján, tetején, oldalán, elején, mindenhol néztem, akartam és dugtam; sikertelenül. Persze könnyű annak, aki úgy repked Budapest és Sanghaj között, mint ahogy más vonatozik a Budapest–Sátoraljaújhely viszonylaton. Az ilyen embernek a repülő az otthona, mint a kínainak mellettem. Láttam a nagyképűséggel kevert kétségbeesést az arcán, mikor lazán bedugta a szánalmas fejhallgatómat a monitoron lévő befogadónyílásba. Szegénykém, nyilván akkor szembesült vele, hogy egy perc nyugta nem lesz az izgága, kicsit balfasz, de mindenképp lelkes magyar újságírótól. Onnantól kezdve igyekeztem meghúzni magam, minden energiámmal azon voltam, hogy semmiféle kellemetlenséget ne jelentsek utastársaimnak, a jólneveltség dolgozott bennem, nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Legalábbis nem ilyen bénázásokkal. Újabb kihívást jelentett viszont az ismerkedés a szórakoztató elektronikai rendszerrel. Távkapcsoló, DVD-tár, monitor és társai. Igyekeztem valahogy úgy fordulni, hogy a kínai ne lásson semmit. Hiába volt vadidegen, még így sem akartam lebőgni előtte. Újra lebőgni

előtte – így helyes. Addig-addig nyomogattam a mindent, míg végre sikerült magamévá tennem a szisztémát. Épp elmerültem volna a repülő híradástechnika titkaiban, amikor megérkezett a vacsora. A biztonság kedvéért kértem fehérbort előtte is és utána is, mert nálam rosszabb alvó az egész világon nincs. Még a saját ágyamban is csak tök sötétben, tök csöndben vagyok képes elszenderedni, így előre tudtam, hogy a repülőn csak akkor megy majd a durmolás, ha kicsikét kiütöm magam. Ittam, ettem, filmet néztem, a Senna mozi után jött a Barátság extrákkal, majd az újabb agyalás, mikor lesz már nekem valakim, akim mondjuk barátom extrákkal, vagy egyszerűen csak a pasim extrák nélkül. Épp hajszálon múlt, hogy belezuhanjak az önsajnálatba, mikor finoman elsötétedett a fedélzet, szolidan takarodót fújtak az utazóközönségnek. Természetesen az én vesém pontosan ezekben a pillanatokban kezdett el mocorogni. Hosszasan gondolkodtam, mi a jobb megoldás: ha várok még, hogy hadd aludjon néhány percet a kínai, vagy még most ébresszem fel, mielőtt mélyebb álomba durmolná magát. Gondolhattam volna, hogy az én übergyors kiválasztásommal nem a legjobb ötlet ablak mellé ülni, de akkor már késő volt. Úgy döntöttem, inkább most a végére és a vécére járok, próbáltam úgy felállni és kislisszolni a folyosóra, hogy ne zargassam azt a drága embert. Kussolt az egész repülő, biztos voltam benne, hogy majd az én hasra esésem ébreszti a bandát. Ehhez képest viszonylag simán sikerült a küldetés. Mert szerencsére a kínai valami olyan lehetetlen pozícióban aludt, hogy egy ügyesen kivitelezett és meglehetősen széles terpesszel át tudtam lépni a térdét. Kijutottam! Baj nélkül! Örömömben majdnem be is pisiltem, de még időben elértem a mosdót. A megkönnyebbült csurgatás után kicsit

megmosakodtam. Fogalmam sem volt, hány órája repülünk már, arról még kevesebb, hogy vajon hány óra lehet, egyáltalán melyik időzónában járunk, meg hogy van az, hogy igazából itt most nem is annyi az idő, mint amennyit az órám mutat. Merengtem még kicsit ezen, megtörülköztem, megigazítottam a hajamat, fújtam egyet, és elindultam vissza a helyemre. Csakhogy… Nem nyílt az ajtó. Forgattam a kulcsszerű kis pöcköt, illetve próbáltam forgatni jobbra is, balra is, de kétségbeejtően nem történt semmi. Rátoltam az ajtót finoman a félfára, hátha úgy enged majd a nyelv. Semmi. Rátoltam egyáltalán nem finoman az ajtót a félfára. Semmi. És akkor azt gondoltam, én most felnevetek. Méghozzá beragadva. Mert ebből a sztoriból nem volt más kiút. Biztos voltam benne, hogy a gép hamarosan kényszerleszállást hajt végre, riasztják a kommandósokat a mosdóba zárkózott magyar terroristalány miatt. Röhögés közben körülnéztem, hátha találok egy nyomorult gombot, amivel riaszthatom a személyzetet. Világított ugyan valami egy lehetetlen helyen, de gondoltam, amilyen az én formám, jobb nem hozzányúlni, mert a végén még valaki katapultját indítom be. Nézelődtem még kicsit, majd újra az ajtóhoz simultam. Lejátszottam az előző szeánszot, de az a szar továbbra sem mozdult. Legalább valami pia lenne velem, az viszonylag szórakoztató volna. Megkockáztattam egy finom kopogást. Kicsit sem volt komikus, ahogy bentről próbáltam jelezni a fedélzeti külvilágnak. Ez aztán a jól nevelt csaj – gondolhatták odakint – , kikopog, mielőtt kijönne. Első hallásra úgy 2,3 decibeles robajjal maszatolhattam az ajtón, de egy kis idő elteltével, ha nem is erősítettem, legalább a ritmuson gyorsítottam. Úgy nyolc és fél perces morzézás után elképesztő bátorsággal, pont

olyan hangerővel, mint egy mutáló ponty, kipasszíroztam magamból egy nem túl meggyőző, de annál kétségbeesettebb „hahó”-t. Sajátos kis mixet rittyentettem a spontán kompozícióból: három kopogás után toltam a hahót. Utána átálltam a mesterséges lélegeztetés ritmusára, mégiscsak az életemről volt szó; kopp-kopp-kopp tizenötször, majd két szolid hahó. Egyszerűen nem hittem el, hogy lassan kétszer körberepüljük a Földet, és még csak véletlenül sem jár a mosdó felé senki, aki megmentene. A rohadt iPhone-om meg röhög rajtam a táskámban, a kínai mellett. Mondjuk, ha velem lenne, akkor sem mennék sok mindenre, de legalább le tudnám foglalni magam. Szó szerint elkezdtem verni a fejem a falba, pontosabban a harmonikaszerűen összeragasztott ajtóba. Ez lehetett a varázsszó, mert pillanatokon belül meghallottam a „minden rendben?” kérdést odaátról, a szokásos légikisasszonyos hangsúllyal. – Igen, minden oké, csak nem tudom kinyitni az ajtót… – Ohh, már megint… Ne aggódjon, mindjárt segítek! – hangzott a megnyugtató válasz. Hallottam még, ahogyan a hölgy kopogós cipőjével sietősen tovatipeg a padlószőnyeggel borított folyosón. Megmenekültem. Kifújtam magamból minden feszültséget, és közelgő kiszabadításom örömére pisiltem egyet. Jól megtermett holland stewardess bontotta le az ajtót, látszott a mozdulatain, hogy nem először kell rásegíteni, no meg kolléganője pár pillanattal korábbi „már megint”-je is árulkodó volt. Megköszöntem a megmentést, nevetgéltem kicsit, miközben röviden összefoglaltam a sztorit a személyzet érdeklődő tagjainak. Szerencsére az utazóközönség nagy része még mindig édesdeden aludt, így újabb bevetésemmel nem

keltettem feltűnést. Visszavackoltam a helyemre, a nagy ijedtségre kaptam még két kis üveg bort a kedves stewardessektől. Elkortyolgattam mind a négy decit, hallgattam egy kis Stinget, majd nekikészülődtem a kontinensen átívelő alvásnak. Levettem a cipőmet, a zoknimat is; kiskorom óta mezítlábmániás vagyok, ahol csak lehet, csupasz lábfejjel flangálok. Felcsaptam a szemkötőt, amiről, mondjuk, soha az életben nem gondoltam volna, hogy valaha is használni fogok. A kispárna felénél is kisebb kispárnát igyekeztem a lehető leghatásosabban felhasználni; betuszkoltam valahogy a repülőgép fala, a fejtámla, a vállam és a fejem által határolt területre. Sokszor felébredtem, olyankor felpillantottam az előttem lévő sor fölötti monitorra, hogy tudjam, hol járok. Aztán minden alkalommal megállapítottam, hogy az nem a Hungária körút felülről, szóval hiába csekkolgatom, úgysem lesz fogalmam róla, hogy most éppen melyik légifolyosón haladunk. Ezt nyugtázva gondoltam még kicsit a fészbukra, milyen rossz, hogy a magasban nincs wifi, a legmenőbb lenne check-inelni a felhők fölül. Aztán újra durmoltam. Legnagyobb meglepetésemre viszonylag jól aludtam, a gyakori megszakítások és a gumiemberpózok ellenére. Néhány óra múlva forró frissítőkendővel és reggelivel ébresztette a társaságot a személyzet. Próbáltam kinyújtózni, de esélytelen volt, úgyhogy gondoltam, lesz, ami lesz, sétálok egyet, szétnézek már ezen a Boeingen. Végigjártam a sorokat, kémleltem az üléseket, hátha meglátom életem szerelmét. De gyermekeim leendő apja a jelek szerint másik járatot választott, mert még csak figyelemre méltó személyt sem fedeztem fel sehol. Jó félórányi kényszermozgás után visszaültem, és te jó ég, még mindig három óra volt hátra, pedig már lefejeztem egy

kínait a laptoptáskámmal, körbeturnéztam a környezetemet a jackdugó helyét keresve, ragadtam be a mosdóba, filmeket néztem, aludtam, még sétáltam is; és még mindig három óra volt hátra. Belekezdtem hát a leghosszabb filmbe, Titokzatos folyó, 2 óra 12 perc. Habár ismertem a sztorit, szerettem is a nem túl vidám, viszont meglehetősen nyomasztó mozit, belevágtam, mert tudtam, hogy a vége felirat után már nekem sem kell sokat kibírnom. Sean Penn és Kevin Bacon zűrjei befejeződtek, mi pedig közeledtünk Sanghaj nemzetközi reptere felé. Furcsa érzés volt, hogy tudtam: most tényleg a világ másik végén vagyok. Egyre szokatlanabb színek tűntek föl, ahogy közeledtünk a föld felé. Kedvetlen vöröses-barnásszürkében úszott minden, mintha kifakultak volna egy rég előhívott fénykép színei. Ijesztőnek tűnt a látvány, s próbáltam nem belegondolni, hogy én hamarosan egy kétszáz kilós bőrönddel állok majd csont egyedül a világ egyik legnagyobb és legbizarrabb városában. Bármennyire is szürreális volt, egyszer csak ott strázsáltam a csomagszállító szalag mellett. Sanghajban. Kínában. Én, Végvári Vanda. Ismétlem, Kínában. Pár perc múltán már csomagostul. A párától begöndörödött hajjal. Őszintén megrémültem, mikor viszontláttam a tükörképemet az útlevélellenőrző ember bódéjának ablakában. Hirtelen megörültem, micsoda véletlen, hogy Kóbor János is ezen a gépen utazott, ráadásul pont ugyanolyan felsőben, mint én. Óvatosan még hátra is néztem, hátha pont mögöttem áll. A közelemben nem volt európai ember, így valósággal sokkolt a felismerés, hogy az bizony ott én vagyok. A valaha hajnak nevezett valami önálló élőlényként kezdett ámokfutásba a fejemen. Éreztem, ahogy percről percre dagad és göndörödik, burjánzik a

testemen, éhes oroszlánként kezd felfalni felülről. Akárhogy és akármit próbáltam kezdeni vele, lehetetlen küldetésként bukott meg. Sem hajgumi, sem csat, sem szép szó, sem erőszak, semmi nem használt. Mondjuk, elég fagyos is volt a hangulat a bebocsátásra várók sorában, nagyjából pisszenni sem mert senki a szigorú kínai katonák szigorú csíktekintetétől tartva. A „Fényképezni tilos” tábla volt az utolsó figyelmeztetés, hogy ezek bizony nem viccelnek. Kezdtem kétségbeesni, hogy talán „Hajba túrni tilos” tábla is itt figyel valahol, ha pedig igen, akkor alaposan megszegtem a törvényt, akár ki is toloncolhatnak. Végül megúsztam, nem jöttek, békésen araszolgatva értem el az ellenőrző objektumot. A másfél négyzetméteres kis lukban madárcsontú, vézna kislány ült. Lehetett úgy húszéves. Kényszeredetten mosolygott mindenkire, és szinte remegve figyelte, ki melyik gombot nyomja meg a kiszolgálás minőségét osztályozó szerkezeten. Határozottan, hivalkodón nyomtam egy nagy, összmagyar lájkot a kislánynak, hadd legyenek vele elégedettek a főnökök. Meg persze mindezzel próbáltam az időt is húzni, valahogy biztonságban éreztem magam odabent, és egyetlen porcikám sem kívánta, hogy nekivágjak a nagy ázsiai kalandparknak.

Lassacskán összeszedtem minden bátorságomat, és kiléptem az ismeretlenbe. Ez még csak az érkezési oldal terminálja volt, de mégis gyomorideggé csomósodott bennem a tudat, hogy Kínában vagyok, egyedül. Pedig bármelyik ország bármelyik repterén lehettem volna. Megálltam az első pénzváltónál, engem aztán nem érdekelt, hogy mennyi felárat számolnak fel, az sem, hogy mennyiért adják a jüant. Nem azért, mert

dollárkötegek lapultak a melltartómban, hanem mert mielőbb helyi pénzt akartam magamnál tudni, attól valahogy nőtt a biztonságérzetem. Meg aztán felesleges is lett volna számolgatással próbálkoznom, hogy hol éri meg inkább váltani, mivel azt sem tudtam igazán, milyen nap van, hány óra, csak a végtelennek tűnő mantra zakatolt a fejemben újra és újra: Kínában vagyok, Kínában vagyok, Kínában vagyok; egyedül vagyok, egyedül vagyok, egyedül vagyok. Ennyire zsibbadtan és zabszemmel a seggemben tehát indokolt, hogy örültem: éhen halni legalább már nem fogok. Egy életem, egy halálom, nekivágok ennek a városnak, harcos vagyok, legyűrök minden akadályt. A következőképp indultam a frontvonalra a sanghaji reptéren: hátam mögött a legalább 120 kg-os bőrönd, egy ép és egy kibicsaklott kerékkel. Rajta a kézipoggyászom, bal vállamon a kézitáskám, keresztben a testemen a laptoptáskám. Szerencsére jó vastag kötött pulcsiba bújtam, hiszen otthon már hideg november volt. Azzal viszont nem számoltam, hogy 190 százalékos páratartalomban vízesésként zúg majd le rólam a verejték. Na meg ugye ott volt még a csudálatos hajam. Imádkoztam, fohászkodtam, könyörögtem a jóistenhez, hogy csak most ne fussak össze sem potenciális szerelemmel, sem régi ismerőssel. Megközelítettem az információspultot. Már nem is azért drukkoltam, hogy beszéljenek angolul, hanem hogy egyáltalán szóba álljanak velem. Tartottam tőle, hogy ebben a zilált állapotomban még a legelbűvölőbb mosolyom is riasztópisztolyként villanna az informátorhölgyekre, úgyhogy próbáltam inkább kimért maradni. Megvolt a szállodám neve és címe kínaiul az iPhone-omban. Megvolt kínaiul papíron is. Megvolt papíron angolul is. Első kérdésem így az volt, hogy a

három fajta információ ugyanaz-e. Azt mondták, igen. Lájkoltam. Megkönnyebbültem. Következő kérdésemre, hogy mégis hol találok taxit, ami elvisz a címre, zavarodott válasz érkezett: ne menjek taxival, mert nagyon messze van és nagyon drága, inkább a buszt ajánlják. Nem lájkoltam. Nem értettem. A csapat asszisztense indulás előtt azt mondta, félórányira van a reptértől a szálloda, nagyjából 30 kínai baszba kerül az út. Az informátor kislányok szerint viszont több mint két óra és legalább 200 pénz. Akkor újra megkérdeztem, hogy a három cím megegyezik-e. Azt mondták, igen. Másodszor is. Ragaszkodtak hozzá, hogy busszal menjek, az állomás az első szinten van, az átjárótól nem messze. Akkor még nem tudtam, hogy a kínai „nem messze” magyarul azt jelenti: belehalsz, mire odaérsz, olyan rohadt, kurva messze van. Mentem mozgólépcsővel felfelé. Mentem lefelé. Mentem mozgójárdán sokat, sétáltam is sokat, mentem mozgójárdán keveset. Fordultam vissza. És közben egy kisebb harckocsinyi pakkot cipeltem magammal. Amikor nagyjából negyedszerre tértem vissza ugyanabba a kis csarnokba, ahol az információk osztogatását hirdették, na azt hiszem, pont akkor szakadt el a cérna. Ömlött rólam a víz, a kétnapos utazástól szédelegtem, a hurcolkodástól minden erő kiment a lábamból, éhes voltam, szomjas, koszos, izzadt, bongyor hajú. A kezdeti kétségbeesésem lassacskán dühbe fordult, a türelmemet elhagytam valahol a magasban a repülő mosdójába szorulás és Indokína között fél úton. Zuhanyozni akartam, feküdni, meg úgy egyáltalán, biztonságban lenni, nem rohangálni egy vadidegen helyen, vadidegen krikszkrakszokkal a fejem fölött, amik a világon semmit nem mondanak nekem. Hiába kérdeztem rendőrt, biztonsági őrt, információs kisasszonyt,

mindegyik más utat mutatott, én pedig tényleg a sírás határán voltam már. Leültem egy padra, legszívesebben eldőltem volna, de a szememet sem mertem lehunyni, mert tudtam, hogy olyan gyorsan és olyan mélyen elalszom, hogy soha többé nem ébresztenek fel. Ehelyett imára kulcsoltam kezem – alig láthatóan persze, nehogy gondom legyen belőle –, kérlelő tekintetekkel a magasba néztem, és szó szerint fohászkodtam a jóistenhez, hogy segítsen rajtam. Tényleg befostam addigra, minden humorérzékemet elveszítettem, őszintén félni kezdtem, hogy sosem jutok ki a sanghaji repülőtér fogságából. Aztán csoda tevődött velem. Nem először fordult már elő, de akkor tényleg éreztem, hogy fejbúbomtól a lábujjamig áldás van rajtam. Mintha valaki a fülembe súgta volna, hogy nézzek hátra. Lassan megfordítottam a fejem, és megláttam a „Bus” feliratot egy határozottan lefelé mutató nyilacska társaságában. Becihelődtem a liftbe, ahol vidám szmájliként vigyorgott az 1es gombon, hogy „bus station”. Megnyomtam. Megkönnyebbültem. Aztán megdöbbentem. A reptéri liftből kiszállva ugyanis hiába kerestem bármilyen, buszpályaudvarra emlékeztető épületet, csupán egy remegő, félig összedőlt kalyibát láttam. Pont, mint Matula bácsi kunyhója. Mondjuk addigra már annyira erőtlen voltam, bántam is én, hogy néz ki, csak legyen meg a hely, ahonnan eljuthatok végre a szállodába. Angolul valamicskét gügyögő fiatal lányok segítettek az utazni vágyóknak. Hármójuknak, háromszor is megmutattam mindhárom változatát a címnek: iPhone-ban kínaiul, papíron kínaiul és papíron angolul. – Ez a két cím ugyanaz? – esküszöm, bármennyire szerettem volna higgadt maradni, egyre türelmetlenebbül tettem fel a

kérdést. Az valamennyire megnyugtatott, hogy az „igen” mindannyiszor meggyőző volt. Szuper. Na, csajok, én akkor ide szeretnék eljutni, mondjátok, milyen jegyet kell vennem, melyik buszra kell szállnom, és mikor jön a slaugos ember, aki végre lemossa rólam ezt a meghatározhatatlan állapotot. Segítettek a jegyvásárlásban, majd mikor kezdték elmagyarázni, honnan indul a járművem, összecsuklottam. Agyilag legalábbis. Éreztem, hogy nem tudom már felfogni az angol szavakat, nem tudom, mi a jobbra és a balra, nem értem a számokat, egyszerűen kiürült a fejemből minden, amit gondolatnak nevezünk. Még ki bírtam passzírozni magamból, hogy elképesztően fáradt és kimerült vagyok, egyikük legyen kedves, vezessen oda, ahol nekem várakoznom kell, mert egyedül képtelen vagyok. Mosolyogtak, a cingárabbik furcsán rugózó lábbal elindult, én meg mentem utána. Pár perces séta után megérkeztünk egy szédelgő tábla mellé, ami a 4B peront hirdette. Egy kis család várakozott még ott, két fiatal fiú és egy üzletember. Leplezetlenül leolvasható lehetett arcomról a kétségbeesés, mert az én kis privát segítőm minden kérdés nélkül, magától, őszinte, megnyugtató mosollyal odasúgta: – Biztonságban vagy. Hát jó. Ha ő mondja, akkor tényleg jó. Leültem a bőröndömre, a táskám legaljáról, valahonnan a Seuso-kincsek és két Fabergé-tojás mellől előbányáztam a cigimet, és végre rágyújtottam. Még valamikor az átszállás előtt, talán az előző évszázadban cigiztem utoljára, Amszterdamban, hm, a régi szép idők – gondoltam. Jólesett a nikotin, jólesett a füst, jólesett a valahogyan magyar íz a számban. Kicsit otthon voltam. Nem kellett túl sokat várnom a buszra, pontosabban

nem tudom, hogy mennyit vártam, mert addigra elvesztettem mindenféle érzékelést a tér-idő kontinuumban. Nem tudtam felmérni a percek hosszát, ahogyan a távolságokat sem. Azt mondom, háromciginyi időt töltöttem a bőröndömön, hülye pózban ücsörögve, mire megérkezett a busz. Szép kínai gyártmány lehetett, próbálom ezt úgy írni, hogy érezhető legyen az irónia. Világoskék, vastag csík húzódott az oldalán vízszintesen, rajta arab számokkal: 612. Mivel a jegyemen is ez állt, biztató jelnek vettem. Addigra viszont csúcsra járatódott a meggyőződésmániám, ezért újra elővettem a kis adatbázisomat, a sofőrtől is megkérdeztem, hogy a három cím ugyanaz-e, és ez a busz odavisz-e. Kérdeztem volna, mert drága csepp szíve, hát egy kurva szót nem beszélt angolul. Nyúlt volna a cuccomért, de háhá, haver, azt addig nem viszed sehová, míg ki nem derül, merre megyünk. Szerencsére az üzletember látta a jelenetet, ránézett a papíromra, majd teljességgel értelmezhetetlen és indokolatlan makogással vitatkozásszerű kommunikációba kezdett a sofőrrel. Akkor még szokatlan volt, később természetes, hogy ezek állandóan úgy beszélnek egymással, mintha veszekednének. Az üzletember megnyugtatott: ez az én buszom, szálljak fel nyugodtan. Közben azért elkönyveltem magamban, hogy ő már a negyedik ember volt, akivel képes voltam angolul kommunikálni. Még a végén szívembe zárom ezt a különös országot. Azt is elmondta az üzletember, hogy a végállomáson kell majd leszállnom, de ő is addig megy, ne aggódjak. Kedves volt. Mégis aggódtam. Az első sorba ültem, nehogy véletlenül elaludjak, fennmaradjak, hamarabb leszálljak, leessek, nehogy bármi történjen. Valamiért úgy éreztem, ha szem előtt vagyok, nem eshet bántódásom. Elővettem az iPhone-omat, vágyakozva figyeltem, hátha

valahogyan odavarázsolódik a 3G felirat a felső sorba, de nem. Ráadásul a mobilszolgáltató neve is kínaiul volt kiírva. Hogyan máshogy, mondjuk… Olyan volt az én kis okostelefonom, az elmúlt hónapokban élettársammá váló kis iPhone-om, mint egy idegen. Szomorúan érintettem meg a fészbuk alkalmazást jelző piktogramot, de hiába próbálkoztam, nem frissített. Rettegtem is az előttem álló héttől, hogyan fogom fészbuk nélkül kibírni. Az oldalt letiltották Kínában, nekem meg az volt a mindenem. Függő voltam, és büszkén vállaltam. Szerettem, hogy minden információt megtalálok a barátaimról egyetlen helyen. Hamarabb nyitottam ki reggelenként, mint a hírkeresőt. Meg persze flörtölésre is kiváló volt, amolyan biztonsági ismerkedős oldalként működött. Kamureggel senki nem volt fent, aki viszont fent volt, az tényleg az volt, aki. Többnyire legalábbis. A kis olaszommal is a fészbuknak köszönhetően mélyült el a kapcsolatunk. Ez persze túlzás, de tény, hogy nem e-mailben, hanem a fészbukon kommunikáltunk. Kinga szerint facsén. Ha már olaszról van szó, mondjuk is olaszul – ezt vallotta. Miközben Kingára, fészbukra, olaszra, 3G-re gondoltam, próbáltam felfogni, hogy Kínában vagyok. Még mindig minden fáradt szürke volt, az autók, a buszok, az emberek. Mintha mindannyian súlyos béklyóba lennének verve, a fegyelmezettség béklyójába. Ez az! Fegyelmezett színtelenség uralta ezt az országot. Láttam balesetet, kínai tyúkokat szállító kínai teherautót, kínai narancsot szállító kínai teherautót, kínai rendőrautót, kínai mentőautót, de vidám kínait egy darabot sem. Lassan én magam sem tudtam, milyen a vidámság, főleg, hogy, basszus, már két és fél órája buszoztam. Egyszerűen nem tudtam értelmezni, mi történik. A csapat asszisztense, lelke, mindenese, Melinda azzal indított el, hogy félórányi taxiútra

van a szállásom a reptérről. Felhívni, üzenni nem tudtam neki, mert úton Kínába, valahol ő is épp Eurázsia fölött szürcsölte a jaffát a KLM gépén. Futattam a programot, próbáltam rájönni, hol és mi lehet a gikszer, de képtelen voltam megfejteni a kínai rejtélyt. Beesteledett közben. Rémisztően kihalt, félig kész vagy félig nem kész bevásárlóközpont-szerű épülethez kanyarodott a busz. Fehér oszlopos árkád alatt haladtunk. Semmi mást nem láttam, csak a busz fényszórójában katonásan karcsúsodó, végtelenbe tartó oszlopokat. Mint egy Hitchcockfilmben. Nem túlzok, akkor már tényleg féltem. Korábban soha nem tapasztalt, nyomasztó sötétségben állt meg végül a busz, az üzletember kedvesen figyelmeztetett, hogy akkor itt kellene leszállnom. Oké, tesó, de aztán hogyan tovább? Azt mondta, menjek vele taxival, már közel vagyunk. Akkor már mindegy volt. Félni sem volt erőm. A sorsomra bíztam magam: ha itt kell meghalnom, Sanghajban, egy taxi hátsó ülésén, legyen úgy. A sofőrt furcsa plexiszerkezet kerítette el az utastértől, mókás és döbbenetes volt egyszerre. Jó negyedórás furikázás után kitettük az üzletembert valami kihalt gyártelep kihalt lakótelepén. Megígérte, hogy a taxis a szállodáig visz. Elhittem, mi mást tehettem volna. Még húsz percet autóztunk. De lehet, hogy negyvenet vagy épp tízet. Az időérzékemet ott hagytam a buszpályaudvaron, és senki nem hozta utánam. Már reszkettem a kimerültségtől, mikor egyszer csak megpillantottam a sötét horizonton a Double Tree by Hilton jellegzetes, háromfás szimbólumát. Boldog voltam. Megérkeztem. Fizettem. Valahány kínai baszt. A recepción meglepően simán ment minden, már vártak – ezt mondták. Elfoglaltam pazar szobámat, amit a következő

egy hétben Melindával osztottam meg. Soha nem voltam még Hiltonban, de az első perctől tudtam, hogy szeretni fogom. Hatalmas üvegfal választotta el a csodaszép hálóteret a fürdőtől, ahol úszómedence nagyságú kád várta, hogy kipróbáljam. Ennél fontosabb volt viszont, hogy csekkoljam a fészbukot. Isten tudja, hány órája nézhettem rá utoljára; mint drogos az adagjára, úgy vágytam én is a biztonságos kis virtuális közösségemre. Hiába kaptam viszont kódot az ingyenes wifihez, nem érzékelte az iPhone-om. A drága kis kínaiak – mert addigra megszerettem őket, elvégre is wifivel vártak a hotelben –, vagy inkább Mr. Hilton azonban gondolt a nyugati világ imperialista internetfüggőire, s bekészítették a szobába a kábelt, ami akkor, ott tényleg kapcsolatot jelentett a külvilággal. Remegve dugtam be a csatlakozót a laptopomba, onnantól kezdve már csak azért drukkoltam, hogy legyen fészbuk. Legnagyobb meglepetésemre a szigorú kínai párt kivételt tett a Double Tree by Hilton vendégeivel, így minden gond nélkül felpattinthattam első ázsiai posztomat a falamra. Pár perccel a kiírásom előtt az én drága kis olaszom check inelte magát a hotelba. Nem tudom, honnan volt még ereje a szívemnek, de a másoknak semmitmondó kiírást látva azonnal elkezdett gyorsabban verni. Itt van. Ő is itt van. Egy helyen vagyunk. Nem írtam neki, nem lájkoltam, a sorsra bíztam a dolgot. Kipakoltam, megfürödtem, majd leszaladtam elszívni egy cigit a szálloda előtti kijelölt dohányzási területre. Tudtam, biztos voltam benne, hogy össze fogunk futni. Nem telt bele tíz perc, láttam is egy csini olasz szerelőkből álló csoportot távolodni. Felismertem a kis cukipofát, és valahogy nem volt kétségem afelől, hogy úgyis visszafordulnak majd. A megérzésem szokás szerint bejött. Nem sokkal később már

felém tartottak. Most nem vikingjelmezben, ahogy Londonban, nem is csapatruhában, ahogy minden versenyen, hanem civilben. Magasan és olaszosan. Szépek voltak mind. Giovanni kis téblábolás után levált a többiekről, odajött puszit adni. Még mindig nem beszélt jól angolul. És ezt akkor még imádtam. Még az sem zavart, hogy a megértéssel is akadtak gondjai. Ennek ellenére elhatároztam, csak azért sem fogok olaszul beszélni hozzá. Zavart „hogy vagy – jól” párbeszédek váltották egymást pörgősen, aztán csatlakozott hozzánk az a haverja, aki már Londonban is segített a beszélgetésben. Francescóval kiegészülve, hármasban szépen megállapítottuk, hogy mindannyian nagyon fáradtak vagyunk, úgyhogy most pihi, aztán másnap úgyis találkozunk. Visszavonultam a szobámba, próbáltam elaludni, de életemben először szembesülnöm kellett a jet laggel. Az átállási problémával. Azzal, hogy hiába hasonlítok erőnlétileg egy nyugdíjas serpához, képtelen vagyok elaludni. Mert a szervezetem által megszokott, jól ismert magyar idő szerint most valami teljesen más napszak van, és semmiképp sem éjszaka. Tudtam, nincs más megoldás, innom kell. Az alkohol a legjobb aneszteziológus, ki is nyitottam gyorsan egy miniüveg Jamesont, és lehörpintettem. Átjárta testemet a varázslatos, elálmosító zsibbadás. Szinte azonnal elaludtam. De nem tartott sokáig a pihenés, egy, legfeljebb másfél óra múlva óriási robajjal robbant be a szobába Melinda – ezek szerint az ő gépük is befutott végre. Márió is behuppant a vendégfotelünkbe, imádta a sztorijaimat. Félálomban elmeséltem nekik kalandos utazásomat és megérkezésemet, és együtt sem értettük, hogyan került háromórányi távolságra a szállodától az a reptér, ahonnan ők fél óra alatt megérkeztek. Tehetetlenül, megfejthetetlenül rágtunk át minden lehetőséget,

amikor hirtelen megvilágosodtam! Melinda bőröndjén az SHA, az enyémen pedig a PVG reptér-azonosító lógott gyűrötten. Basszus, két különböző reptérre érkeztünk, és ezt rohadtul nem vette észre egyikünk sem a foglaláskor! Ezért nézett rám hülyén mindenki, mikor taxival akartam berongyolni a központtól háromórányira lévő repülőtérről. Mert, mondjuk, az is Sanghaj, csak épp egy külvárosi rész, úgy háromszáz kilométerre a citytől. Megnyugodtam, hogy nem vagyok hülye. Röhögéssel nyugtáztuk a felismerést, majd már tényleg megpróbáltunk mindannyian aludni kicsit. Másnap laza kipakolással kezdtünk a pályán, az első napok nekem és Melindának mindig téblábolással teltek. Most lett volna időnk megbeszélni az ivános dolgot, de egyszerűen nem volt hangulatom hozzá. Távolinak is tűnt már az egész, meg azt éreztem, nincs közöm a románcukhoz. Csak annyit tudakoltam meg, boldog-e, mire halvány pírral az arcán elhadart egy zavarodott igent. Ez nekem elég volt, nem is firtattam tovább. Így miközben a fiúk nekiálltak a bokszot építeni, mi a magánélet kivesézése helyett elintéztük az adminisztratív dolgokat, megszereztük a wifijelszót, és persze népszerűsködtünk a többi csapatnál. Nem régóta voltam még tagja a vb családjának, de mégis azt éreztem, szívesen fogadnak. A könnyű napot finom kis este zárta. Márióval és Barnival iszogattunk a szálloda bárjában. Márióval valahogy minden feszültségünk elsimult, jót tett a kapcsolatunknak, hogy véget ért a szezonom, meg az is, hogy hetek óta nem találkoztunk. Közben az olasz üzent, hogy szívesen látna, főleg, hogy a szobatársai kimozdulnak éjszaka a városba. Megírtam neki, hogy nem megyek szobára, ha látni akar, a bárban megtalál. Könnyed voltam és magabiztos – ami nem

jellemző rám. Főleg a Márk előtti pofára esésem óta. A flörtöktől sokszor begörcsöltem. Taktikázni nem tudtam, magamat adni meg egy ideje egyszerűen nem mertem. Az én helyből nem normális habitusom, a vízesésként lezúduló Vanda-dózis legtöbbször bénítóan hatott. Harminc év alatt összesen pont egy embert találtam, aki nemcsak elfogadott, de még szeretett is olyannak, amilyen vagyok: az első volt férjet. Ironikus, hogy őt is elhagytam. Ezért hívják első volt férjnek, és nem férjnek. Aztán lett egy másik is, mert képtelen vagyok tanulni a hibáimból, és hittem, hogy az egy tönkrement házasságomat könnyen felülírom, ha másodszor is férjhez megyek. Majd persze másodszor is elváltam, az a holtomiglanholtodiglan is gyorstalpalónak bizonyult, egyszerűen nem illettünk össze, viszont kiválóan gyilkoltuk egymást. Így huszonhét éves koromra lett belőlem egy kétszeresen elvált, gyermektelen, saját ingatlannal és jövőképpel sem rendelkező, többnyire életvidám, de olykor depresszióval küzdő szingli. Szóval az olasszal tudtam könnyed lenni. Talán azért, mert nem is érdekelt igazán. Mégis kalimpált kicsit a szívem, mikor megláttam. A kommunikáció még mindig nem működött kettőnk között, de hála a vezeték nélküli internetnek, az okostelefonnak és a mobilszótárnak, valahogyan azért elboldogultunk. Megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk a 19. emeleten, ahol biztosan nem láthat meg minket senki. Nem akartam, hogy bárki tudjon a randinkról. Addig is a górétól megkaptam a jól megérdemelt dupla Jamesonomat, tisztán, jég nélkül, ahogy szeretem. Pletykákat cseréltünk, aztán újra elámultam rajta, ahogy Márió folyékonyan, akcentusmentesen, csodaszép olaszul trécselt a többiekkel. Pont kapóra jött volna tolmácsként, de mégiscsak

hülyén nézett volna ki, ha hármasban randizunk, úgyhogy lemondtam a tervről. Gyorsan elrepült az egy óra, a többieknek azt mondtam, aludni megyek, de a 15-ös helyett a 19-es gombot nyomtam meg. A lifttel szemben várt, a tükörnek dőlve, összefont karral. A folyosó végén volt egy kis kiszögellés, padlótól plafonig üveggel, oda telepedtünk le. A bordón puha padlószőnyeg kellemesen hűs volt, alattunk a sanghaji párás éjszaka nyújtózott fáradtan, a neonreklámokkal megvilágított toronyépületek között egy-egy épülő felhőkarcoló állt lábujjhegyen, sötéten. Továbbra sem szerettem ezt a várost. Még úgysem, hogy ott feküdtem a jó illatú, csodálkozóan barna szemű olasz karjaiban. Nevettem az angolján, azon, hogy „sister” helyett azt mondta „woman brother”, meg azon is, hogy hozott magával olasz–angol szótárat, amivel mondjuk nem mentünk túl sokra. Furcsa volt érezni, hogy valaki, akivel először töltök együtt egy óránál hosszabb időt, valahogy tudja, milyen vagyok. Nem tudtam játszani a szavakkal, nem tudtam elbújni a buta vicceim mögé, egyszerűen én voltam ott, Végvári Vanda, teljes 165 centiméteremmel, kiszolgáltatottan, kommunikációs pajzsom nélkül. És furcsa volt az is, hogy nem a rádiós csaj voltam valakinek, hanem Vanda, a magyar lány a magyar csapatból. Különös érzés volt igazán önmagamnak lenni. Megrémisztett kicsit, aztán mielőtt komolyabban kétségbeestem volna, elkezdtem élvezni a helyzetet. Azt, hogy ez a fiú érez engem. És hogy engem érez, igazán engem, nem a felszínt, nem a játékot, hanem a valóságot. Jólesett a csókja. Jólesett, ahogy azt mondta, „amore”. Meg még egy csomó mást is, de abból semmit nem értettem. Szívesen visszasuttogtam volna valami izgalmasat, de a pizzát, a bon giornót és a ciaót nem éreztem

túlságosan odaillőnek. Így aztán inkább hallgattam, és egyszerűen élveztem, hogy akar engem. A hátralévő egy hétben minden estét együtt töltöttünk a 19. szinten, ami átmeneti szállásunkká vált. A csóknál tovább nem léptünk, egyrészt nem akartam, másrészt alkalmunk sem lett volna rá. Abban persze azért van némi irónia, hogy egy hotelben nem találunk helyet a szexre, de valamiért tényleg nem volt meg bennem a csillapíthatatlan vágy, a nélkül én meg egyszerűen képtelen vagyok hozzáérni bárkihez is. Azt mondta, a szezon vége után eljön hozzám Magyarországra. Persze-persze, gondoltam, sono italiano, azt mondom, amit a csaj hallani akar. Hiába magyaráztam el neki, hogy ezzel nálam nem megy semmire, egy kamu repülőjegy lebegtetésével nem fogja lehúzni rólam a bugyit; csak ragaszkodott hozzá, hogy ő márpedig eljön Budapestre. Bene, amore, legyen így, ha ezt mondod. Csapatunk szempontjából említést sem érdemel a kínai hétvége, elmondhatjuk, hogy teszteltünk egy nagyot Ázsiában, másra rohadtul nem volt jó az a két 18., meg 19. hely. Az elutazás napján érzékenynek tűnő búcsút vettünk egymástól, én és az olasz. Képtelen voltam igazán átélni az elköszönés fájdalmát, mert tudtam: ha csak feleolyan tortúra vár rám, mint az odaúton, akkor is beledöglöm. Szerencsémre az egyik csapat épp azzal a géppel ment Amszterdamig, amelyikkel én, így legalább nem voltam egyedül. A magányosság oltárán képes voltam még a nyugalmamat is feláldozni, mert a csapat egyik tagja elég erősen rám mozdult. Egész idő alatt próbált befűzni, közeledett nyomulósan és szelíden, egyértelműen és többértelműen is. Nem hagytam magam. Amikor a vállán szundikálásból arra ébredtem, hogy

puszit nyomott a fejbúbomra, kijött belőlem a vad Vanda. Határozottan, de azért nem túl bunkón megmondtam neki a tutit, hogy az égvilágon semmit, de tényleg semmit, abszolút semmit nem akarok tőle. Nagyon gyengén azzal vágott vissza, hogy ő sem tőlem. Nem feszegettem a dolgot, hagytam, hogy elhiggye: elhittem. Ezt a minikellemetlenséget leszámítva semmi extra nem történt egész úton, szokatlan nyugalomban telt a tizenakárhány óra. A kis gépre átszállva szinte azonnal bealudtam, és csak Budapesten ébredtem föl. Hazataxiztam. Itthon a szokásosan üres, de annál kedvesebb lakásom fogadott. Szívesen haragudtam volna rá, amiért megint magányosan várt, viszont az én otthonom illata, az én otthonom hangulata, az én otthonom energiája nem hagyta, hogy morcoskodjam. Minden zugából én köszöntem vissza, még a legeldugottabb sarokban is ott laktam. Jólesett végre az igazi, unalmas kényelem. Az átállással voltak gondjaim, majd a következő két hónappal is, amíg az olaszom letudta a szezont. A többi versenyre szabadnap híján nem mehettem, itthonról voltam kénytelen figyelni, mit alkotnak a srácaink. Közben szünet nélküli sms-, e-mail és fészbuküzenet-váltásban voltam vele, és basszus, tényleg komolyan gondolta, hogy meglátogat. Kitaláltuk az időpontot, közösen foglaltunk jegyet, majd gyomorideggel vegyes izgalommal vártam a december hatodikát, hogy a Mikulással együtt az én mediterrán majdnem szerelmem is megérkezzen. Mert attól azért messze voltunk, hogy beleessek. Sőt, valójában többször is feltettem magamnak a kérdést, mi a francnak jön ide?! Igazából semmit nem tudok róla, és tíz napot együtt tölteni egy lényegében idegen férfival, hm… több mint bátorság. Arra viszont tökéletes volt ez a fura románc, hogy elterelje a figyelmet minden itthoni magánéleti

kudarcomról. Nem gondoltam Márkra, nem bosszankodtam Márióra, egyedül a versenyzés hiányzott, minden nyűgével, nehézségével együtt. Kinga és Leila biztatott, ne féljek, akármi is kisülhet az egészből. Ha meg eleged lesz belőle – mondták –, kirakod egy hotelba és kész. Ez igaz. Onnantól nem is aggódtam többé. Na jó, kicsit azért mégis. Próbáltam munkába fojtani az izgatottságomat, amit csak lehet, elvállaltam. Írtam­ cikket női magazinnak, férfimagazinnak, kis weboldalnak, nagy weboldalnak. A kiállított számlák s a közben szorgosan kiürített borosüvegek mutatták az idő múlását. Sajátos adventi naptáram volt, az egyszer biztos: sötétzölden, opálosan és fehéren csillogó palackok sorakoztak a szekrény tetején, már csak a post-it hiányzott róluk a fogyasztás dátumával, átlagsebességével és eredményességével. A becsípés és a lerészegedés között nálam rendszerint a következő állomások fordultak elő: jó kedvű, kifejezetten boldog, megmondom az őszintét, üzenek annak, akinek nem kéne, szomorú, elkeseredett, sírós-kétségbeesett, sosemleszekboldog, zokogós, ágyba ájulós. Húzgálhattam volna a strigulákat, hogy az olasz érkezéséig eltelt napokban melyik szintet hányszor értem el, aztán rájöttem, hogy valójában teljességgel felesleges ez a fajta statisztika.

Ha jól számolok, ötödik hete nem beszéltem a Márkkal. Rohadtul hiányzik.

Tavalyelőtt december, Magyarország

Hirtelen december hatodika lett. Ideje sem volt még a télnek belemelegednie, de máris úgy karcolt a hideg, mint egy öreg lemezjátszó tűje. Késő éjjel érkezett az olasz gépe, úgy, hogy másnap dolgoznom kellett. Emiatt nem nagyon szerettem ezt a landolást, éjféli leszállás után jó, ha egyre hazaérünk, fél négyig nem lesz túl sok időm aludni. Alig lézengett néhány ember a terminálon, nem is nagyon hittem, hogy van egyáltalán valaki, aki ilyenkor utazik. Jöttek a Mikulás-sapkás srácok, akiket Mikulás-sapkás lányok vártak, volt nagy összeölelkezés, nyelves csók, jaj-de-hiányoztál-vörös-rózsa is. És nekem, a karácsony legnagyobb rajongójának, nekem akkor egy pillanatra felfordult a gyomrom karácsonytól, Mikulástól, fenyőillattól, csóktól, last christmasttől. Ugyanazt éreztem, amit annak idején, az első esküvőm napján a templomban: történjen valami, mert én ezt nem tudom végigcsinálni. De ahogyan akkor, úgy most sem terelte másfelé a sors az eseményeket. Akkor kimondtam az igent, és álboldogan kivonultam a padok között, most pedig leszállt a gép, s álboldogan mosolyogtam a valószerűtlenül nagy lábú olaszra és a citromsárga műanyag bőröndjére. Ez, basszus, tényleg ideutazott! Pulóverben volt csak, náluk, Toscanában ismeretlen a mínusz. Annyira, hogy később az is kiderült, kabátja sincs, konkrétan eljött a szigorú magyar télbe nyakócon. Ahogy Borsodban mondják. Az eleinte jópofa csönd a kocsiban később átment kínos hallgatásba. Nemcsak hogy nem tudtam hogyan, de nem is tudtam mit mondani neki. Egy ideig reménykedtem, hogy egy kényszerleszállást végrehajtó repülő elvéti a kifutópályát és az én megmentésemre a ferihegyi

gyorsforgalmin landol; vagy azt, hogy előttünk terem a semmiből egy szent tehén, egy lezuhanó műhold, a Mikulás egyik eltévedt rénszarvasa, bármi, ami felszámolja a három tonna, izzadságszagú csöndet, de rohadtul nem történt semmi. Csak ültünk egymás mellett, mint két aszalt szilva, én bámultam az utat, ő bámult engem. Addigra már bepörgettem magam annyira, hogy gondolkodás nélkül nekikezdtem angolul hadoválni. Kérdeztem, meséltem, poénkodtam, énekeltem, a kommunikáció minden formáját bevetettem. Előbb csak elképedtem, mennyire nagyszerű vagyok, később kezdtem is feloldódni saját magamtól. Ő eleinte csak fogta a sebváltón lévő kezemet, a második fázisban döbbent tekintettel próbálta megfejteni, mi a franc ütött belém, a harmadik trimeszterre pedig partneremmé vált. Válaszolt, pontosabban válaszolgatott. Próbált kisajtolni magából másfél értelmes mondatot, na. Arany szíve, megszenvedett az angollal. Következetesen képtelen volt különbséget tenni a személyes névmások között. „You” volt mindenki, a „she”-ről, „he”-ről fogalma sem volt, egy-egy „I” olykor jó helyen, jó időben hangzott el, de maximálisan véletlenül. Kellett pár nap, míg átálltam az ő speciális nyelvezetére, mégiscsak más volt élőszóban, mint írásban. De egy pillanatra sem adtam fel, harcoltam minden egyes mondat megértéséért. Ki is javítottam, amikor kellett, tőlem szokatlan, meglepő türelemmel. Eleinte még izgalmasnak tartottam, hogy sietnem kell haza a rádióból, mert otthon vár az olaszom. Hazafelé beugrottam a kisboltba reggeliért, péksüteményt is vettem, fehér kenyeret és barnát is, rozscipót, toastke­nyeret, meg zsemlét is. Vettem felvágottat, vajkrémet és lekvárt, sajtokat, gyümölcsöt, zöldséget, egyen csak, amit megkíván. Két sajtos rúd. Ennyit volt képes a

reggelivá­lasztékból magához venni. Legalább másnap nem kell bevásárolnom, ennyivel is előrébb vagyunk. Pontosan három napig élveztem az egészet. Három napig tartott, amíg jó volt, hogy nem az üres lakás fogadott, három napig szórakoztatott, hogy van mellettem valaki. Először bepánikoltam, hogy újra bizonyosságot nyert, alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra. Azután alaposan kivesézve a dolgot, úgy döntöttem, mégsem az én hibám, ha annyira nem hengerel le egy férfi, aki délig alszik, utána eszik, majd fekszik, s mindeközben alig makog valamit a közös nyelvünkön. Sehová nem volt kedve mozdulni, amit tényleg próbáltam megérteni, mert egész évben országról országra járt. Az autóversenysport csak kívülről tűnik csillogónak és könnyűnek, belülről olyan, mint egy vándorcirkusz, vándorszerelőkkel, vándorpilótákkal. Hétfő-keddi érkezés, szerda-csütörtöki kipakolás, bokszépítés, pénteken szabadedzés, szombaton időmérő, vasárnap versenyek, pakolás, hazautazás. Mint a rocksztárok egy világ körüli turnén: sokszor azt sem tudták, melyik országban vannak. Szóval komolyan nem csodáltam, hogy kell neki a pihenés, nem is nagyon próbáltam űzni. Meg amúgy is rohadtul simulékony természet vagyok, halakságomból adódóan. Akármennyire is nehezemre esett elfogadónak, megértőnek, türelmesnek lenni, jó vendéglátó módjára mégis magamra erőltettem a pókerarcot. Kedves voltam és figyelmes, igazi háziasszony. Még mosolyogtam és simogattam is. Nem kérdeztem, mi a baj, nem noszogattam, hogy csinálja ezt, csinálja azt. Álomcsaja voltam. Amiben azért nagy szerepe volt annak, hogy akármilyensége ellenére a szex egész jó volt vele. Szenvedélyes és tartalmas, érzéki és izgató; huszonkilenc évem alatt az első pasi volt, aki majdnem ki tudott elégíteni. Érdekes,

hogy amilyen nehezen értettük meg egymást napközben, annyira egyértelmű és könnyű volt minden az ágyban. Iszonyatosan izgatott az olasz dumája, ő meg a testemre indult be csillapíthatatlanul. Vigyáznom kellett, hogy ne beszéljek hozzá túl sokat magyarul, mert attól is annyira begerjedt, hogy onnantól nem sok mindent tudtam kezdeni vele. De könnyen megtaláltuk, hogyan jó mindkettőnknek. Szerettem a sima bőrét, szálkás izomzatát, egyedül a vállán lévő halálfejes tetoválásokkal nem tudtam mit kezdeni. Főleg úgy, hogy miközben az ő testét koponyák díszítették, addig az én polcomon angyalkák álltak, ültek, feküdtek, lógtak fegyelmezetten. Én a jóban hittem, ő abban, hogy nem kell félni a rossztól. De legalább volt napi 2-3 óra, amíg nem volt kérdés, nem voltak fordítási gondok, nem volt capito niente, nem volt don’t understand, nem volt nem értem. Gondom az alvással volt igazán. Akármilyen jó is volt a szex, együtt aludni nem tudtam vele. Idegesített, hogy horkolt, hogy forgolódott, hogy beszélt, hogy huncutul fingorászott álmában. Azt addig is tudtam, hogy csak szótlan sötétben, mély kussban vagyok képes aludni, de a fantasztikus tíz nap után az is biztos lett, hogy nem megy akárki mellett. Ittléte felénél kezdett aggasztani, hogy már nemcsak a nappalok teltek nehezen, hanem az éjszakák is gyötrelmesek voltak. Mert a szex sovány hányadát tette ki a – most már bevallhatom – semmiről sem szóló hétköznapoknak. Akkor határozottan elkezdtem visszaszámolni. Untam már, hogy nem jó neki, amit főzök, hogy minden este csak a pizza, de csak a pizza margarita és Coca-Cola. Nem érdekelte a leves, az isteni, roséra sült kacsamellemtől és a páratlan áfonyamártástól se jött lázba. Én annál inkább a válogatós fajtájától. Hazudnék, ha azt

mondanám, egyetlen vidám pillanatunk sem volt, mert viszonylag sokat röhögtünk, de nem, egyszerűen nem éreztem sem azt, hogy olyan eszeveszetten vágynék rá, sem azt, hogy őrjítően izgalmas lenne. Képzeletben párszor már összecsomagoltam a cuccait, kezdtem egyre nehezebben viselni az idegent az aurámban. És az idegen állandóan nyitott bőröndjét a nappalimban. Az utolsó napokban már elhúztam a munkát a rádióban ameddig csak lehetett, így délnél előbb nem értem haza. Kiböjtöltem így az időt az utolsó napig. Végre pakoltunk, végre mentünk a reptérre. Becsekkoltunk, csomagot mértünk, limit alatt voltunk, örültünk, egymásra mosolyogtunk. Ittunk még egy kávét, elköszöntünk, csókolóztunk, ciaót mondtunk. Nem néztünk hátra. Én legalábbis biztosan nem. Sietős léptekkel közelítettem meg a forgóajtót, féltem, hogy a pillanat, ez a furcsán nyomasztó érzés magával ránt, olyan erővel, mint egy repülőgép hajtóműve. Arra is kellett koncentrálnom, hogy a magas sarkúm magas, műanyag sarka meg ne csússzon a tükörfényesre suvickolt járólapon. Féltem tőle, hogy elesem, habár bokáig érő kabátban, fejbúbig sálba bugyolálva annyira nem volt veszélyes a szitu, de, mondjuk, mégsem akartam állon csúszva feltörölni a terminál padlóját a kis italiano előtt. Akartam, hogy higgye: tökéletes vagyok, s a tökéletességhez a tanyázás nem passzolt annyira. Sikerült megakadályoznom a megszégyenülést, viszonylag határozottan tipegtem ki a budapesti télbe. Elszívtam még egy cigit, mielőtt elindultam volna. A nikotinnal együtt a fagyos december is leszaladt a tüdőmbe. Éreztem a számban a tél ízét, a fagyos zúzmarát a hörgőimben, a dermedt nyugalmat, a hószitálást az ereimben. Imádtam a telet. Minden rondaságával együtt, ami miatt mások utálták. Kicsikorom óta megmagyarázhatatlanul

rajongtam a ködért, a borúért, a zúzmaráért, a hóért, a fagyért, a pofátlanul süvítő téli szélért, a jégért, a kopárságért. Lenyűgözött a megfoghatatlan béke, a mozdulatlanság, az elmúlás és az újjászületés egyszerre, amit a tél hozott az életembe. Azzal az egyetlen szál cigivel, amit a reptér 1-es terminálja előtt, december 16-án elszívtam, magamévá tettem a legszámkivetettebb évszakot. Boldog voltam. Boldog voltam attól, hogy tél van, s hogy én egyedül lehetek benne. Egészen addig élveztem ezt az indokolatlannak tűnő feldobottságot, amíg be nem ültem a kocsiba. A kormányon dideregve feszült a műbőr, a sebes­­ségváltó szárazra fagyott a nagy hidegben. Nem pihent olyan sokat az autó, hogy lefagyjanak az ablakok, de a leheletem belülről fürgén az üvegre tapadt. Megigazítottam magam alatt a hosszú kabátot, bekapcsoltam az övet, elfordítottam a kulcsot, járattam picit a motort, habár annyira nem kellett melegednie, negyedórát, ha állt. Amíg duruzsolt a dízel, lehajtottam a napellenzőt, hogy tükrében ellenőrizzem a sminkemet, hajamat. A néhány perccel korábban, váratlanul, cigizés közben rám tört boldogságérzés ugyanolyan szaporán magára hagyott, ahogyan érkezett. Csak bámultam magam a tükörben, s próbáltam rájönni, hová tűntem. Hol van az a magabiztos, végtelenül önazonos, majdnem hibátlan, de közben teljesen őrült, vagány csaj, aki voltam? A tíznapos múlton túl kellett keresnem, mert biztos, hogy nem az olasz ittléte alatt vesztem el. Annyi minden történt idén, annyi mesébe, vígjátékba, drámába illő sztori, hogy ha csak minden második is vitt el belőlem egy-egy darabot, akkor is elfogytam bele lassan, mint a maradékokból épülő legóház. Nem értettem, mi történik. Nem fogtam, miért tört rám a kétségbeesés, a félelem attól, hogy nekem semmi

nem lesz jó. Mert pici korom óta én voltam az, aki mindig jobbat akart, mindenből. Az egyetlen voltam az általános iskola első osztályában, akinek Hello Kitty-s hátizsákja, tolltartója, radírja és illatos tolla volt. 88-ban még Budapesten sem volt túl sok fogalmuk az embereknek arról, mi a nyavalyatörés az a Hello Kitty, hát még egy borsodi kis faluban. De nekem az volt, mert én mindig jobbat akartam. Nem feltétlenül a legjobbat, de jobbat, mint amim volt, mint amijük másoknak volt. Jobb camping bicajom volt, mint a többieknek. Aztán jobb mountain bike-om. Jobb középiskolába mentem, ott mindig jobb srácokat szereztem meg. Nem voltam bomba csaj, divatbaba végképp nem, de a szövegem, a humorom mindig túlszárnyalta a trendi görlök népszerűségét. És segített elhinni, hogy nekem mindenből jobb jár. Az anyagi javakra ez csak eleinte volt igaz, talán a bicikli volt az utolsó olyan tárgy, ami megtestesítette ezt a kényszerességet az életemben. Sokkal inkább törekedtem arra, hogy a pénzen nem megvehető dolgokból legyen mindig jobb nekem. Felnőttkoromra sem változott ezzel kapcsolatban semmi: mindig akartam a jobb munkát, a még jobb munkát, a jobb pasit, a még jobb pasit. Beteges remegéssel menekültem a középszerűségtől, ahogy csak messziről megéreztem az unalom szagát, azonnal továbbléptem. Képes voltam elválni a világ nyilvánvalóan legjobb férjétől, mert kezdtem úgy érezni: van ennél jobb is. Hittem, tudtam, hogy mindig van jobb. Aztán hozzámentem a világ nyilvánvalóan legrosszabb férjéhez. De onnan legalább biztos volt, hogy csak jobb jöhet. Viszont akkor, ott, a kocsimban ülve, bámulva a finom selyemezüsttel kiemelt szememet, megrettentem. Hirtelen nyakon vágott a felismerés, hogy ez a szüntelen menekülés lesz

a vesztem. Hogy ez nem jobbra vágyás, ez egyszerűen elégedetlenség. Para önmagamtól. Attól, hogy valójában én nem vagyok elég jó sehol és senkinek. És ez meglepően könnyen kinyírhat. Magamra hagyhat. Rettegni kezdtem. Egyre erősebben szorítottam a még mindig jéghideg műbőrt a kormányon, s csak percekkel később vettem észre, hogy ezzel együtt a gázt is derekasan nyomtam, bőgött szegény motor, mintha velem együtt bömbölne. Nem tudom, hogy igaz volt-e, vagy egyszerűen csak elhitettem magammal, de félelmemben hirtelen elkezdtem szeretettel gondolni erre a kis mediterrán hülyegyerekre. Talán gerjesztettem az érzést, talán tényleg így volt, de tény: egyszer csak hiányozni kezdett az olaszom. És az unalmas biztonság, ami az elmúlt tíz napban körülvett. Ha a parkolójegyem nem hajtott volna, biztosan ott maradok még sok néhány percig. De nem akartam az újabb megkezdett félóra miatt megint egy ezrest csengetni az automatába, úgyhogy visszahajtottam a napellenzőt a helyére, kétszer beleleheltem a tenyerembe, összedörzsöltem a kezemet, felhangosítottam a Beyoncé-CD-t, és elindultam. Nem voltak sokan az utakon, a korai fagytól szurkos feketén csillogott az aszfalt, a lámpák alatt aranyló sávok nagyképűsködtek. A Könyves Kálmán körúton felharsant egy rohanó mentő szomorú szirénája. Kihalt volt a város, mintha a tél kisöpörte volna az életet a háztömbök közül. A faágak kopaszon hintáztak a szélben, s én még mindig szerettem ezt a sivár, másoknak lehangoló telet. Ilyenkor legálisan lehetett befordult az ember. Tudtam, hogy ilyenkor mindenki más is sűrű és intenzív önvizsgálatot tart. S mivel nekem gyakorlatilag erről szólt az életem, örültem, hogy ilyenkor, három-négy hónapig mások is ugyanezzel a problémával küzdenek. Két autót, ha láttam hazáig. Sikítva

csavarodott a jegesre hűlt murva a kerekek alatt, mikor megálltam a ház előtt. Kicsit járattam még a motort, mielőtt leállítottam volna, s próbáltam felkészülni az érzésre, ami az ajtó kinyitása után fogad majd a nappaliban. Nem siettem, nem is lassítottam, saját tempóban, kényelmesen nyitottam és zártam a kettőre fordított kaput, a szintén duplára csukott bejárati ajtót is. A lépcsőház pókhálós volt és öreg, amióta csak beköltöztem. A nagybetűs felirattal lefelé dugtam a kulcsot a zárba, odabent tétova sötétség ásítozott. A lakás illata a megszokott volt, máskor jóleső üressége viszont egy pillanatra hátrálásra késztetett. Négy éve laktam ott, de soha addig nem fordult még velem elő, hogy ne merjek belépni a saját otthonomba. Bezártam az ajtót, ráfordítottam a kulcsot, beakasztottam a láncot, csuktam a hevederzárat – húztam az időt, ameddig csak lehetett. Lassan, nagyon lassan fordultam csak meg, hátammal nekidőltem a meggyszínűre pácolt ajtónak. Bárcsak attól féltem volna, hogy nem vagyok egyedül. Bárcsak azért ne mertem volna beljebb lépni, mert éreztem valaki jelenlétét. Nem. Piszkosul egyedül voltam, olyan üresség telepedett az otthonomra, s vele az életemre, amilyenre addig soha nem volt példa. És amitől valójában zokogásban törtem ki, az annak a felismerése volt, amitől mindig is remegve rettegtem: be kellett vallanom magamnak, hogy nemcsak egyedül vagyok, hanem magányos is. Egy héttel karácsony előtt.

Tavalyelőtt karácsony, Magyarország

Sokadik karácsonyom volt már, amiről tudtam: csak a forró kakaó és a vajas kalács fogja megédesíteni. Na meg a forralt bor. És a fehérbor. És persze a Jameson. Megint egy karácsony, amit karácsonyi filmek nézésével, egy kis munkával, majd esti bormámoros pityergéssel töltök. Még ennek ellenére sem volt olyan szörnyű, amennyire hangzik, meg amennyire tartottam tőle. Életem egyik legnagyobb félelme volt pár éve az egyedül karácsonyozás, így természetes, hogy adott belőle a sors bőséggel. Fosol tőle? Akkor nézz szembe vele! – így gondolkodhattak odafent, mikor a nagy, közösségi, univerzális karácsonyfa alá dugták a magányos ünnepléssel teli csomagomat, VW névre címezve. Az elsőt kifejezetten élveztem, annyira másnak éreztem magam tőle. Nyomorúság és szánalom helyett trendiséggel teli büszkeség járta át a szívemet, mikor felébredtem karácsony napján. Egyedül. Apáék azért igyekeztek, hogy a szent­estét mindig nálam töltsék, úgy indultak általában tovább, 24-én éjjel a tesómékhoz, Svájcba, hogy előtte nálam megvacsoráztak, megajándékoztak. Többé-kevésbé mindenki jól járt így, kivéve apát, aki kénytelen volt végigvezetni szenteste éjjelét, ahelyett, hogy mákos bejglit majszolgatva, otthon nézte volna Az ördög jobb és bal kezét. Tény, hogy amit csak lehetett, mindent megtettem azért, hogy mégse legyek teljesen egymagam. Egyik évben például képes voltam beszerezni egy macskát. Meggyőződéssel hittem, hogy minden macskatulajdonosok legjobbika vagyok, pusztán eddig nem volt lehetőségem ezt bizonyítani. Karácsony első napján úgy bekattantam, hogy órákon át bújtam a hirdetéseket, ingyen elvihető brit rövidszőrű kiscicát kerestem. Kora délutánra meg is találtam, valahol a világ végén, Somogyban. Megbeszéltem a tulajdonosokkal,

nem baj, ha karácsony másnapján érkezem, nekik is fontos, hogy mihamarabb szerető otthonra leljen a kis bundás. Legjobb barátnőm, Leila rutinos állattartóként mindenképp el akart kísérni. Útközben aztán kiderült, inkább csak nem volt kedve otthon maradni. Mint mindig, akkor is a két véglet voltunk: én, aki remegek azért, hogy a trendi, szingli karácsonyomat unalmas családi összejövetelre cseréljem; és ő, aki legszívesebben menekült volna posvánnyá laposodott kapcsolatából. Neki bejött, jó ürügy voltam az ünnepi kimenőre. Alaposan felkészített a felelősségvállalás első próbájára: macskaketrecet vagy mi a nyavalyát is hozott magával, nyakörvet, tálat, kaparófát, lila labdácskát, narancssárga pamacsocskát, alvókosarat, alomtálat, almot, minden szart összeszedett nekem, amiket az ő macskája, Teddy már kinőtt. Felkészített a buktatókra is, nehezen fogja megszokni az új helyét, nehezen fog megszokni engem, főleg ha még túl pici, vagy ha már nem túl pici. Semmiféle kihívást nem éreztem a dologban, elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy négydekás élőlényt ne bűvöljön el a személyiségem. Én és a kis Whiskas-cicám leszünk a legszebb páros a városban, csodánkra járnak majd ilyen-olyan kandúrok. Bármilyen nehézségen túljutok majd, mert fantasztikus vagyok macskás csajnak. Is. Persze jól máshogy lett, de ez a verzió útban a somogyi kisfaluba számításba sem jöhetett. Az első, képzeletbeli, kócos verejtékcsepp azonnal legördült a halántékomon, amint megláttam a macskát. Azóta is ez maradt a neve, nem keresztelődött meg, „a macska” maradt. Egyáltalán nem olyan volt, mint a reklámmacskák, sőt, leginkább semmiféle macskához nem hasonlított. Egy marék szőr volt, néhány hegyes fogacskával, karmokkal, gonosz, mégis üres

tekintettel és hátborzongató fújtatással. Nem volt mit tenni, főleg, hogy a tulajdonosok bizonygatták: majd megnyugszik. Betettük a macskát átmeneti műanyag otthonába, egész úton a ketrec hátsó sarkában üldögélt, picurka gombóccá gömbölyödve. Útközben Leila lebeszélte állatorvos ismerősével, hogy beugorhatunk hozzá, gyorsan megvizsgálja. Sajnos, mire odaértünk, a dokinak sürgős esethez kellett mennie, úgyhogy nem tudta kezelésbe venni újdonsült barátomat. És ez most tényleg sajnos, mert lehet, hogy már akkor kiderült volna, hogy valami nem oké ezzel a kis döggel. Kiraktam Leilát, kedvetlenül sétált lakása bejáratához, azt mondta, szívesebben lenne most velem, de abból háború lett volna a családban. Kettesben maradtam az állattal. Zölden világított a szeme az anyósülésen lévő ketrec mélyéről. Óvatosan fékeztem, óvatosan kanyarodtam, nem akartam felzaklatni. Óvatosan érkeztem meg vele, és még óvatosabban vittem fel a lakásba. Fél napig nem mozdult ki a ketrecéből. Ránk esteledett, karácsony alkalmából magamhoz vettem. Úgy képzeltem, édesdeden egymáshoz bújunk majd, ő meghitten dorombol mellettem, én pedig a bajuszkáját piszkálgatva elalszom. Megint rossz programot vetítettem. A macska ugyanis további fél napon keresztül képtelen volt elhallgatni. Nyávogott megállás nélkül, engem pedig az őrület kerülgetett. Vernyákolt, ha mellettem volt, vernyákolt, ha elbújt a tévéállvány mögé, kegyetlenül nyivákolt a kanapé alól is, a kosárkájába be se mászott. Behányt kétszer, bepisilt háromszor, és reggelre biztos lettem benne, hogy én erre képtelen és alkalmatlan vagyok. Megőrültem a gondolattól, hogy egy másik élőlény van a közelemben, ezzel együtt szégyelltem magam, hogy ezt a csoffadt kis állatot nem bírom elviselni

magam mellett. De esküszöm, félelmetes volt a tekintete. Amilyen határozottan akartam, most ugyanolyan határozottan nem akartam. Először állatmenhelyben gondolkodtam, de ünnepnapokon nem voltak nyitva. Hirtelen eszembe jutott, hogy körbetelefonálom az ismerősöket, hátha valaki pont ilyen karácsonyi ajándékra vágyik. Ezt a lehetőséget viszont gyorsan elvetettem, nem akartam, hogy bárki is rájöjjön, mennyire sekélyes, antiszociális és embertelen lettem. Így aztán eljutottam az origóhoz: az interneten kezdődött, ott is végződött a kapcsolatunk. Feladtam egy hirdetést, hogy kiscica ingyen elvihető, és még aznap délután el is vitték. Hát így volt egy macskám egyszer egy napig, karácsonyra. Az ünnep hátralévő részét már szokásos egyedüllétben töltöttem. Úgy nézett ki, ez a karácsony is hasonló lesz: a 24-ét bevállaltam a rádióban, munka után sprintelek majd karácsonyfának valót venni, aztán anyáékkal fát díszítek, pulykát sütök. 25-én reggeltől pedig indul a filmmaraton, reggeltől estig pizsiben. Ekkor jelentették be a szüleim, hogy most offolják a közös szentestét, mert már egy héttel hamarabb kimennek a nővéremékhez. Pazar. Hogy meg fogok lepődni a saját magamtól kapott ajándékomon. És milyen vidám lesz, mikor félrészegen eléneklem a fa alatt a Csendes éjt. Magamnak. Kétségbeesésemben írtam az olasznak, hogy képzelje, micsoda tragédia történt. Addigra már egész jól hiányzott. Pedig csak pár nap telt el az elutazása óta. Azt sem bántam volna, ha az egész napot átalussza, csak szuszogna mellettem bármilyen élőlény, akinek nincs tűlevele. És macskakarma. Az nem lehet, amore, hogy egyedül legyél karácsonykor – s már foglalta is a repülőjegyet. 25-én érkezem, két hétig maradok. Ekkor egy pillanatra azért bebújt a

csúcsdísz a seggembe, két hetet biztosan nem bírok ki vele, sehogyan sem. Két hét túl sok. Gondolkodtam egy darabig, kitaláljak-e valami mesét, aztán úgy döntöttem, inkább őszinte leszek, s ha meg is bántom, megmondom neki, hogy nekem még nagyon korai két hét együttlét. Cuki volt, megértette, szerencsére – érthetetlen módon – még olcsóbb is volt a repjegy a korábbi visszaútra, mint a későbbire. Esküszöm, vártam. Rég volt már, hogy pasival karácsonyoztam, úgyhogy kicsit tartottam is tőle. Aztán kitaláltam, hogy majd jól elmegyünk a karácsonyi vásárba, forralt bort iszunk, sült gesztenyét eszünk, számoljuk a hópelyheket, és élvezzük, hogy nem kell családlátogatással tölteni az ünnepet. Mondjuk, szerencsére az én famíliám legnagyobb része jó arcokból áll, keresztanyámék például annyira menők voltak, hogy befogadtak szentestére. Előtte akkurátusan feldíszítettem a kis fámat, amit apa még akkor befaragott a talpba, mikor útban a tesómékhoz beugrottak. Azóta az erkélyen várta, hogy megkezdhesse szolgálatát. Ezüst, fehér és püspöklila díszeket aggattam rá. Akkor hirtelen megint ugyanúgy szerettem a karácsonyt, mint korábban. Élveztem minden percét, beletörődtem, hogy nekem igazi pár most sem jutott, és tényleg megtaláltam az ünnep szépségét. Egyedül. A többi dekorációt már december elején felpattintottam a helyükre, girlandok kerültek az ablakok és a boltívek fölé, rájuk fehér izzósor. Nem is kellett ilyenkor más világítás, elég volt a karácsonyi fényeket felkapcsolni. Gyönyörködtem. Szorongattam a forró kávétól izzadó ferraris bögrémet, néztem a várost az erkélyajtón keresztül. Még csak délután három óra volt, de szinte teljesen kihalt minden. Ugyanakkor érezni lehetett a finom energiát, ami

körülvette a házakat, az otthonokat. Elképzeltem idegen családokat, sokgyerekeseket és egygyerekeseket, fiatal házasokat, idős párokat, elváltakat és özvegyeket, szingliket és megcsaltakat, boldogokat és szomorúakat. Szerettem ezt a játékot, gyakran foglaltam le magam azzal, hogy sztorikat találtam ki egy-egy ház falai mögé, kocsikba az autópályán, arcokhoz az orvosi rendelőben. Élveztem, hogy büntetlenül és hívatlanul vendégeskedhetem vadidegeneknél, benéztem a hálószobájukba, belelapoztam a fotóalbumaikba – gondolatban. Két képzeletbeli családlátogatás között azon gondolkodtam, hol lehet, mit csinálhat, mire gondolhat a férfi, aki pont rám vár. Vajon ő is épp az erkélyajtón keresztül bámulja a várost, és ugyanazt játssza, mint én? Vagy épp megunt barátnőjével erőlteti magára a karácsony hangulatát, miközben gondolatai az ismeretlen, szőke lány körül kalandoznak, akivel tényleg boldog lehet? Azon elmélkedik, hogy miért lépett le az apja évekkel ezelőtt, majd védelmezőn magához szorítja anyukáját? Szerettem volna tudni, milyen srác: öltönyös vagy inkább sportos? Szereti a kávét? S ha igen, akkor feketén vagy tejjel? Mosolyogva, szívemben megfogalmazhatatlan izgatottsággal próbáltam megfesteni magamnak. Izgalmas, intelligens, humoros, kifinomult, szereti a sportot, engem pedig olyannak, amilyen vagyok. Inkább barna hajú, barna szemű, mintsem szőke, zöld vagy kék szemmel. Mindig is féltem a zöld vagy kék szempároktól. Csalfának tűntek. Kiismerhetetlennek. A barna szem barátságos, megbízható. Aki az én társam, s akié én vagyok, az a férfi izmos, kissé borostás. Szívesebben alszik alsógatyában vagy meztelenül, mint pizsamában. Jókat eszik, nem válogatós, imádja a főztömet. Jókat iszik, főleg a finom borokért van oda. Szereti a növényeket, szívesen gondozza

őket, mert alapból gondoskodóbb, mint az átlagos férfiak. Mert semmi köze a középszerűséghez. Nem balhés, nem indulatos, de harcol az igazáért. Veszekedés helyett viszont inkább elmegy edzeni, hagyja, hogy mindketten lehiggadjunk. Tele van érzelmekkel, szeretni vágyással. Furcsa, mert fogalmam sincs róla, ki lehet ő, mégis valósághűvé tudtam teremteni. Olyan volt, mintha millió éve ismerném. A szívemben volt már évek óta. Sokszor gondoltam rá, képzeletben megbeszéltem vele a problémáimat. Láttam hazajönni a közös otthonunkba, miközben én teát iszom, ő fáradtan megérkezik. Vacsorát adok neki. A nyakamba csókol, mélyen beszívja az illatomat, hogy a legapróbb sejtjében is ott legyek. Nem ismertem, de tudtam, hogy létezik. És a legdurvább, hogy a szívem mélyén, valójában, ciki vagy nem, én ezt a képzeletbeli pasit szerettem. Viszont mindezt csak a legnyugodtabb, legbékésebb pillanatokban mertem bevallani magamnak. Amilyen volt az a karácsonyi is, ott a fa mellett, egyedül a cuki kis lakásomban. Egészen addig, míg meg nem csörrent a telefonom. Remegve nyúltam érte, reméltem, hogy Márk az. A képzelt pasi mellett ő volt a másik, aki végig a gondolataimban motoszkált. Helyette keresztanyám volt az, érdeklődött, hogy mikor érkezem. Hét körül lesz a vacsora, nyugodtan menjek, amikor csak kedvem van – mondta mindezt olyan vendégszeretettel a hangjában, ahogyan kevesen tudtak hívni. – Hat körül ott leszek – mondtam olyan szívesen vendégségbe induló hangon, ahogyan senki más nem tudja. Nagy gondban voltam, mert a spontán összecsődülő kis család kilenc főből állt, én meg bruttó nulla forintot tudtam beosztani ajándékokra. Azt legalább igazságosan. A család férfi tagjainak összeszedtem a régóta és féltve őrzött vörösborokat és

whiskyket, nagy részüket még Angliában vettem. Hosszú téli estékre szántam mindegyiket, végül ajándékként fejezték be pályafutásukat. Keresztanyámnak és a nagyszülőknek sütöttem egy-egy nagy adag muffint, szép üvegtálba ültettem őket, karácsonyi szalaggal dekoráltam, egész pofásan bámultak a mélyből kifelé. Egyetlen lány unokatesóm egy úszógyertyaszettet kapott, így a vártnál hamarabb és eredményesebben végeztem az ajándékokkal. Elégedett voltam, meg főleg megkönnyebbült, hogy mégsem üres kézzel állítok be. Összeöltöztem a karácsonyfámmal, sötétlilia-ezüst-fekete csíkos selyeminget választottam, fekete nadrággal. A hajamat már reggel beszárítottam, így csak gyors újrasminkre volt szükség, és már készen is álltam az első rokonos karácsonyra. Úgy néztem ki a hat üveg piával, mint aki élete végéig nem akar mást inni alkoholon kívül. Gondolkodtam, hogy taxival megyek, aztán felülbíráltam a tervemet, s úgy döntöttem: más nem láthatja, ahogy szesszel állig felfegyverkezve, kezemben muffinokkal teli tállal, számban ajándékzacskóval próbálom kiegyensúlyozni magam a kapun. Ha valamit, akkor a cipekedést gyűlöltem egész életemben. Pedig az első volt férjemmel közös lakásunk piszkosul igyekezett hozzászoktatni ehhez: az ötödiken laktunk egy lift nélküli házban. Ott megtanultam a mindent-vigyél-magaddal-amit-csak-elbírsz szabályt, hogy a lehető legminimálisabbra szorítsuk a fordulók számát. Most a Grincs céltáblája lehettem volna, magam voltam a fahéjzamatú karácsony, és még tettem is rá egy lapáttal a kürtőskalács-illatú parfümömmel. Szóval végül saját kocsival mentem, így is komikus volt, ahogy becuccoltam a jótékonysági adománynak is beillő felszerelést. A muffinos tálakat az anyósülés mögé tettem úgy, hogy teljesen

hátratoltam a jobb egyet, ami így a támlájával gyakorlatilag a hátsó ülésnek szorította az üvegtálakat; mozdulni sem tudtak. Ez viszonylag simán ment, a piásüvegekkel viszont már volt bajom. Tudtam, ha az ülésre teszem őket, vidáman csörömpölnek majd Újpalotáig, amitől én nem annyira leszek vidám, mert utáltam a vezetés közben jobb oldalról érkező zörejeket. Kettéválasztottam a kis csoportot, két üveg maradt elől, a maradék négyet a hátsó ülésre tettem, mintha csak megágyaztak volna nekik a picit süllyesztett szivaccsal a gondos, svéd autógyári kezek. Még mindig nem havazott. Cserébe elkezdtem várni az olaszt. Egy nap volt már csak hátra az érkezéséig, s a képzelt pasimmal eltöltött rövid délutáni kalandozást leszámítva szinte kizárólag rá gondoltam. Hiába, a karácsony ki tudja hozni a hülyét az emberből. Pontban hatkor csengettem keresztanyuékhoz, hat óra négy perckor már az étkezőben álltam. A menü pazar volt, mint mindig; a család vicces, kelekótya és hangos, mint mindig. Ajándékoztunk, nevettünk, szerettük egymást. Kaviár, ráksaláta, roston sült rák, lazac, kacsamellsaláta előételként, aztán jött az erőleves fürjtojással, palacsintatésztával, plusz halászlé, ha valaki inkább azt kívánná. Mire a főételnek szánt sült pulyka, sült hal, szűzpecsenye és őzgerinc az asztalra került, pukkadásig tele voltam. De még ott volt a desszert is, mákos bejgli, amit a mák miatt utáltam, és diós is, amit csak a mazsola rontott el, de alaposan. A mák számomra a gasztronómia zsákutcája: egy élelmiszer, aminek semmi haszna, amit csak a porcukor tesz naggyá. Nem voltam hajlandó semmilyen mákos ételt sem megenni, ahogyan semmilyen lekváros süteményt sem. Lekvár a Vanda-univerzumban csakis a pirítósra kerülhetett. Kipattintottam a mazsolákat a diós bejgliből, befejezésként

azzal fojtottam le az ünnepi hízókúrát, majd elszürcsöltem egy kávét, és lassan hazaindultam. Az Andrássy út felé mentem, bámultam a karácsonyi fényeket, számoltam az autókat, mutatóujjammal táncoltattam a visszapillantóra akasztott kristályangyalkát. Szerettem volna anyáékkal lenni. A családommal. Ehelyett leparkoltam szépen a ház előtt, és nekiláttam kipakolni a kétszer annyi cuccot, mint amennyivel odamentem. Keresztanyu mindenből csomagolt, egy komplett étterem csúszkált a csomagtartóban. Ott volt még a halom ajándék is, amit a kedves rokonoktól kaptam, úgyhogy komplett logisztikára volt szükségem ahhoz, hogy a leggyorsabban fel tudjak cuccolni a lakásba. De mivel már profinak számítottam ebben, gördülékenyen megoldottam a kipakolást. A műfenyő ajtódíszem barátságos mosollyal fogadott, az ajtó nyitásával pedig igazi karácsonyillat ugrott az ölembe. Annyira megnyugtató volt otthon, annyira meghitten fogadott a kis lakásom, és én olyan jól éreztem magam, hogy bármilyen hülyén hangzik is, boldog voltam karácsonykor. Egyedül. A világ legcukibb, legigazabb, legviccesebb, legkarácsonyibb, legmegnyugtatóbb filmjével, az Igazából szerelemmel töltöttem az este hátralévő részét, elhörpintettem a Vége főcímig két pohár vörösbort, majd a tudattal, hogy másnap már nem leszek egyedül, nyugodtan kezdtem karácsonyi álmomba. Karácsony első napján tíz körül keltem, és kétségbeesetten megállapítottam, hogy nincs csúcsdíszem. A nagy képzeltpasirandi alatt nem vettem észre, hogy befejezetlen maradt a művem, emiatt kicsit csalódtam magamban. Hála a fészbuknak, pillanatok alatt világgá tudtam kürtölni, milyen problémám van, s az én több száz fős virtuális baráti köröm azonnal a

segítségemre sietett. Három óra múlva két ezüst és egy fehér csúcsdísz várta az előszobában, hogy melyik mellett döntök. Angyalkás, csillagocskás és hagyományos: gömbből induló gúla volt az ad hoc kollekció. Igazából egyikben sem láttam önmagam, nem éreztem volna teljesnek a karácsonyt egyikkel sem. Sorra rápróbáltam a kicsit csacska, duci fámra valamennyit, de egyáltalán nem voltam elégedett. Le is vontam a nagy karácsonyi tanulságot, hogy a kölcsön­csúcsdísz sosem passzol. Már épp lemondón elpakoltam őket a nagy díszesdobozba, mikor a kezembe akadt a versenycuccom. Felcsillant a szemem, hangos röhögésben törtem ki – egyedüllétem legmeghatározóbb jellemzője volt, hogy elképesztően el tudtam szórakoztatni magam –, mivel megtaláltam a tökéletes darabot. A kicsit kopott, kicsit bolyhos, a használattól picit megfeketedett, de mindenképpen citromsárga Sparco versenykesztyűmet választottam karácsonyfám ékének. Büszke voltam és elégedett, hogy a saját karácsonyomban végül ízig-vérig benne voltam. Főznöm nem kellett, hála a kisebb kantinnak, amit keresztanyu pakolt össze nekem előző napról. Ettem egy kis halászlevet, kevés pulykát, bejgli helyett viszont vajas kalácsot majszoltam desszertként. Jöhetett a kávé, egy barna cukorral, sok tejjel, bekucorodtam a tévé elé, hogy megkezdjem szokásos, karácsonyi filmmaratonomat. A Holiday volt az első az isteni Jude Lawval. Hahhh. Aztán a Kőkemény család jött, Sarah Jessica Parkerrel. A vetítés végeztével aludtam kicsikét, majd elkezdtem készülődni az olasz fogadására. Semmiféle elképzelésem nem volt róla, mit érzek. Üldögéltem a kádban, könnyű habok között, és fogalmam sem volt, örülök-e neki, hogy jön, félek-e, ideges vagyok-e vagy egyszerűen csak nem

érdekel. Vanda, Vanda, mindig kavarod magad körül a vizet, ahelyett, hogy kibekkelnéd valahogy ezt a pár ünnepnapot, láblógatással, filmnézéssel, idehívod ezt az idegent, aki megint az agyadra megy majd két nap után. Ezt mondogatta megállás nélkül a rosszabbik, de kétségtelenül őszintébb énem. A naivabbacska Vanda minden erejével próbálta hinni, hogy végül úgyis jól sül el ez a történet, mert akár az olasz is lehetne a gondolatpasi, ha néhány dologban kompromisszumot kötök. Ha, mondjuk, eltekintek attól, hogy nem túl kifinomult. Meg attól, hogy nem túl bonyolult ő, viszont elég egyszerű. Az sem annyira fontos, hogy kicsit vékonyka, és viccesen hatalmas, 48as lába van. A halálfejtetkói sem zavarnak, főleg ha pulcsi van rajta. Fingani meg mindenki szokott, habár nem az első találkozásokkor. Plusz ez lehet jó is, hiszen nem akarja jó színben feltüntetni magát előttem, őszinte az első perctől. Vagy egyszerűen csak tajt paraszt. Századmásodpercenként jöttek a kontrák és a rekontrák. Egyik oldal mellett sem tettem le a voksomat, inkább leborotváltam gyorsan a lábam, átbőrradíroztam a testem, és hagytam az egész, felesleges képzeletbeli vitát a kádban, hadd nyelje el a vízzel együtt a lefolyó. Egyenesre szárítottam a hajamat, mézes hajvégápolót, mézes testápolót és mandulatejes arckrémet kentem magamra; igazi édesillat-mániás voltam mindig is. Farmert húztam barna csizmával és barna övvel, a fekete ingemmel együtt a gyomorideget is felvettem. Előjött bennem a legutóbbi látogatás minden kellemetlen érzése, a rossz hangulatok, a kínos csönd a reptérről hazafelé a kocsiban, majd a pánikszerű menekülés a reptérről, miután feltettem a gépre. Nem hagytam, hogy újra elkezdődjön agyféltekéim vitája, hanem gyorsan meggyőztem magam, hogy ennek így kell lennie, és úgyis jól

fog sikerülni, ha azt akarom, hogy jól sikerüljön. Hiába hittem ugyanis magam szeretetre méltó balféknek, a teremtő energiáim valahogy sosem hagytak cserben. Amit akartam, amit tényleg igazán, tiszta szívből akartam, azt mindig megkaptam. Az ilyen valóra vált nyílt vagy titkos álmok remek segítséget nyújtottak abban, hogy az életemre visszatekintve egyértelmű legyen, mik voltak azok a dolgok, amikre nem sajnáltam az energiákat, s melyek voltak azok, amikről azt hittem, akarom, de valójában valamiért tartottam tőlük. Mint például a rádiózás és a tévézés. A rádiózást már kiskoromban eldöntöttem. Emlékszem, fáradtan és teljességgel értetlenül ültem egy vas-műszaki boltban, ahová apa dugott be nyári munkára, miközben az ország akkor legmenőbb reggeli rádióműsorát hallgattuk. A vajkrémes-sonkás-sajtosparadicsomos szendvicsemet majszolgatva, hozzá Sprite-ot kortyolgatva először is azon töprengtem, vajon hogy kerülök én villanykörték, vadiújan csillogó fogaskerekek, permetezők és más, vidéki háztartásban nélkülözhetetlen furcsa tárgyak közé tizennégy évesen. Másodszor azon kezdtem agyalni, hogy én aztán biztosan nem leszek felnőttként egy borsodi kisfalu kismindenes boltjának eladója. Harmadszor elkezdtem hinni, hogy én márpedig az a csaj leszek a rádióból, aki reggel műsort vezet. Többé nem álmodoztam erről, nem gondoltam rá, nem kezdtem akarni, egyszerűen csak tudtam, hogy így lesz, ha itt lesz az ideje. Közben pedig tettem a dolgom: középiskolába és kolidiszkóba jártam, egyetemista lettem, dolgoztam kis újságnál és nagynál is, voltam gyakornok, asszisztens, szerkesztő; rádiós kis rádiónál, nagyobbnál, még kisebbnél, még nagyobbnál. Aztán egyszer csak, tök váratlanul oda kerültem, amiről mindig is tudtam, hogy ott a helyem. Hirtelen

történt minden, mégsem lepett meg, mert tudtam, hogy végül mégiscsak így kell lennie. Ezt történetesen pontosan és jól álmodtam meg, jól akartam, jól teremtettem meg a gondolataimmal. Reggeli műsorba kerültem, vezető műsorvezetők mellé, vezető rádióban. A tévézést viszont hiába hittem sokáig sorsomnak, nem jött össze. Talán nem volt elég erős az akarat, nem vágytam rá eléggé, vagy nem tartottam magam elég bátornak hozzá. Vagy elég jónak. Talán féltem attól, hogy nem tudok bizonyítani, hogy kudarcot vallok majd, ezért inkább – tudat alatt – beprogramoztam a dolgot a „nem is annyira valóra váltandó” kategóriába az agyamban. Akárhogy is, ezek alapján mindig ki tudtam segíteni magam azzal, hogy amit akarok, azt megkapom. Így aztán jól elhatároztam, hogy márpedig békés, szórakoztató és egyszerűen jó lesz az olasz újabb ittléte. Mire végeztem az önismereti összefoglalóval, ki is értem a reptérre. Ugyanaz a terminál, ugyanaz a sokkoló, tömény ünnep, mint pár hete, mikor legutóbb érkezett. Azzal a különbséggel, hogy akkor a Mikulásnak, most a karácsonynak örülhetett az utazóközönség. Akartam várni őt, néha-néha sikerült is magamra erőltetni az édes várakozás lábremegését, mégsem éreztem azt minden sejtemben, hogy én most hú, mennyire szeretnék ezzel az olasszal lenni, akit valójában alig ismerek. Ehelyett – csakúgy, mint Mikuláskor – szerettem volna most is elszaladni. Türelmetlenül doboltam a lábammal, a tollkabát már kezdett rám melegedni, és elkezdett minden idegesíteni. A terminál lépcsője fölötti izzófüzér egyik égője hibás volt, próbáltam megfejteni a villódzás ritmusát, de hamar meguntam. Zárva volt az újságos, a kávézó, a reggeliző, az ajándékbolt, a könyvesbolt; mintha karácsonykor büntetésben lennének az utazók. Ne repülj, családilag karácsonyozz, ha

mégis gépre ülsz, magadra vess – ez állhatna a lehúzott redőnyökön. A római járat száma mellett közben megjelent a „leszállt” felirat, és szépen elkezdtek szállingózni az emberek a tükrös ajtó mögül. Az olaszokat többnyire könnyen ki lehet szúrni, mert vagy piszkosul szépek, jóképűek, vagy tankönyvszerűen stílusosak, elegánsak. Az én olaszom inkább az előbbi kategóriába tartozott, kifinomultságról szerintem nemcsak hogy nem hallott soha, de talán nem is ismerte ezt a szót. Sötétkék farmert, fehér-bordó edzőcipőt viselt, ami 48-as mivoltából adódóan a valósnál is nagyobbnak tűnt. A szürkebordó pulcsit nem nagyon tudtam értelmezni, de legalább színben valahogyan harmonizált a trampli cipővel. És az a citromsárga bőrönd. Újra. Olyan furcsa meghittséggel húzta maga mellett, hogy lassacskán rájöttem: talán benne is volt némi bizonytalanság, aminek elnyomására a hülye bőröndből próbált erőt meríteni. Félszeg szájra puszival üdvözöltük egymást, majd elindultunk a kijárathoz. Csöndben. A jólutaztál-igen párbeszéd eltartott a kijáratig, onnan megint némán bandukoltunk a kocsihoz. Határán voltam, hogy kiordítom magamból: én ezt nem akarom, és visszateszem a macsó italianómat a picsába, az első Rómába tartó gépre. Ehelyett mosolyt erőltettem az arcomra, meggyőztem magam, hogy jó lesz, és türelmesen megpróbáltam meséltetni az elmúlt másfél hétről. Érdekes, hogy valójában fogalmam sincs, miről beszélt, egyszerűen képtelen voltam rá figyelni. Újra és újra azon járt az agyam, hogy egyrészt mi a francnak jött ő ide, másrészt miért nem tudok én végre egy rohadt karácsonyt nyugalomban, boldogan, az én izmos, magas, jó illatú álompasim karjaiban eltölteni. Vagy legalább a családommal. Vagy ha már egyedül, akkor tényleg egyedül, nem magányűző macskával vagy

magányűző olasszal. Beültünk a kocsiba, észrevétlenül a kellemetlen, feszült csönd is bepattant a hátsó ülésre. Valahogy átjutottunk a városon – ahogy három hete is. Felcipelte a vállán a sárga bőröndöt – ahogy három hete is. Szexeltünk – ahogy három hete is. Előtte ajándékot cseréltünk. Ezüstláncot kaptam strasszos gömbmedállal, hozzá passzoló, strasszos gömbökből fűzött karkötőt, strasszos gömb fülbevalót. Jó karácsonyfaként magamra aggattam mindent, s pont úgy éreztem, mintha diszkógömb lennék a Highlanderben. Odaadtam én is tipikus első-karácsonyra-jó-lesz-ez ajándékomat, Harley Davidson-os alsógatyát és egy ezüstpiercinget. Halálfejeset, hogy a köldökéből se hiányozzon a Kaszás. A nagy örömködést félbeszakította azzal, hogy van itt még valami. Szürke dobozt emelt ki a bőröndből, amiben kecses bőrbe öntött női álom lapult. Egy pár hibátlan, elegáns, tökéletes Prada cipő! Hát apukám, ha másért nem, ezért már megérte ideutaznod. A karácsony hirtelen belém bújt, én meg a cipőbe, és boldogan készítettem elő benne a késő éjszakai vacsorát. Éjfél lehetett, mikor lefeküdtünk, s ami onnantól következett, azt tulajdonképpen életem végéig nem fogom elhinni. Leírni könnyebb, mint felfogni: emberem tíz napon át aludt. Én nem tudom, hogy afféle barlangnak nézte-e a lakásomat téli álomhoz, elnyomta a pesti levegő, vagy elájult a varázslatos személyiségemtől, végelgyengüléshez közeledett, fogalmam sincs, de hogy egyszerűen nem létezik olyan fáradtság, ami tíz napra így kiüsse az embert, az biztos. Első nap még cuki volt, bubukáljon csak, majd kiengesztel a mélyen búgó heyamoréval, ha felébred. Második nap picit már aggódtam, hogy valami baja van, harmadik napra viszont minden féltésem átment méregbe. Főleg, hogy akkor már dolgoztam, de hiába

értem haza tizenegyre a munkából, délután ötig nem tudtam mit csinálni, mert egy hetvenöt kilós, borostás olasz szuszogott a lakásomban! Amiről – mármint a lakásról – persze csak így derült ki, hogy egyetlen személy számára összkomfortos. Az egylégterűség átka, hogy két ember csak akkor lehet el benne kényelmesen, ha ugyanazt csinálják. Na most én aludni nem tudtam, ő viszont képtelen volt felébredni, úgyhogy tevékenységeink összehangolása finoman szólva is döcögősen haladt. Délután öt és hat között ébredt, evett egy kicsit, megnézte az e-mailjeit, a fészbukját, váltottunk három mondatot, majd tíz és tizenegy körül már megint aludt. És ez ment mindennap. Mindennap! Nem maradt más mentsváram, csak a laptopom. Cikkeket írtam, és kóvályogtam a fészbukon. A Gergőnek öntöttem ki a szívem, elpanaszoltam, hogy ilyet még életemben nem basztam, és egyszerűen elképzelésem sincs, mit tehetnék. Javasolta, inkább menjek át hozzá, mert ő a nap túlnyomó részében inkább ébren van, akkor meg szívesen elcirógat. Nem mentem, viszont megkértem, hogy később hadd válthassam be a cirógatós kuponomat. Megígérte. Leilával is naponta többször üzentünk egymásnak, az egyetlen volt, aki tartotta bennem a lelket. Igaz, beszélhettünk is volna bátran, mert ez a külhonból ideszakadt mormota egy mukkot nem értett magyarul, de azt mégis olyan furának éreztem. Úgyhogy maradt a fészbuküzenetek órája. – Gyere értem, nem bírom ki, ments meg! – Mi van, mi történt? – Semmi, bazmeg, ez egyfolytában alszik. – Nem mondod, hogy ma is?! – De. Álmában fingik egy kicsit, aztán durmol tovább. – Úristen.

– Igen-igen, ezt ismételgetem én is. – Próbáltad felébreszteni? – Dehogy. Rájöttem, hogy ha ébren van, még jobban zavar. – Akkor hagyd otthon. Mindjárt végzek, menjünk el moziba. – Mennék is, hidd el. – De most komolyan, nem jobb egy moziban majszolni a popcornt, mint kint fagyoskodni az erkélyen? Úgyis mindegy, hogy otthon vagy-e, vagy sem. – Hallod, azon gondolkodtam, hogy szerintem a csávó azért alszik ennyit, mert olyan hülye, olyan kevés agya van, hogy nem bír ébren maradni. – Gondolod, hogy elfárad a létezésben? – Tuti, aha. – De hülye vagy. J Azért gyertek át szilveszterkor, hátha addigra kialussza magát. – És mit fogunk csinálni? Átviszem, leteszem aludni, körbeálljuk és őrizzük az álmát? – Én, mondjuk, csöndes kis társasozásra gondoltam, csinálunk valami kaját, addig sem leszel egyedül. Vagy kettesben vele. Habár végül a kettő majdnem ugyanaz. – Az igaz. Jól van, jelentkezem még később, úgy hallom, ébredezik. – Jól van, kicsikém, vigyázz magadra. – Meglesz, csak el ne aludjak, drukkolj. Éreztem, hogy robbanni fogok. Annyira bennem volt már a pipa, hogy nem akartam többé magamba fojtani. Bejöttem az erkélyről, átfagyva, de mégis dühtől fűtve. Már kezdtem érteni, miért rajzolják gőzölgő fülűre a méregtől pulykavörös figurákat a mesékben. Szerettem volna egy szelepet a fejbúbomra, amin kiengedhetem a haragomat, de mivel

történetesen a szám volt az egyetlen rés, amin keresztül enyhíthettem a nyomáson, elkezdtem használni. Főleg, hogy láttam, ahogy a kedves vendég az ágyon ülve filmet bámul a laptopján, ugyanabban a pólóban és melegítőben, amiben négy napja héderel. És – ami még pikánsabbá teszi a szettet – negyedik napja fürdés nélkül. Csodálkoztam is magamon, hogy hogy a francba nem raktam még ki az utcára citromsárga bőröndöstül, de valahogy a jobbik, majdhogynem kedvesebbik énem felül tudott kerekedni az indulataimon. Megkérdeztem, hogy van, mire egy alig hallható „bene” volt a válasz, mindenféle mosoly vagy emberi gesztus nélkül. Szinte rám se nézett. Örültem, hogy így alakult, mert jöhetett a monológom. Gondolkodás nélkül ontottam magamból az angol mondatokat, miközben jót derültem azon, hogy nemcsak az alkohol, hanem a düh is képes felturbózni a nyelvtudásomat. Választékosan adtam neki ultimátumot, voltak szereplők, helyzetek, szituációk is a rögtönzött előadásban. Többféleképpen is a tudtára adtam: vagy előrébb hozza a foglalását és elhúz innen a picsába, vagy megpróbál normálisan viselkedni velem, plusz elmondja, hogy mi a baja. A végére annyira felspannoltam magam, hogy az idegtől őszintén zokogni kezdtem. Megijedhetett, mert lekucorodott mellém a kanapé tövébe, a térdemről a kezébe vette a kezemet, és elmesélte, hogy elég durva helyzetet hagyott otthon, mikor eljött hozzám. Komoly kis pénzzel tartozik „rossz embereknek” – így mondta, és már a családját is fenyegetik, ha nem fizet azonnal. Hezitáltam kicsit, aztán úgy döntöttem, elhiszem. Egyrészt miért hazudna, másrészt elég hülye sztori volt ahhoz, hogy ezt bárki is kitalálja. Megkérdeztem, tudok-e valamiben segíteni, miközben jól tudtam, hogy nem, de éreztetni akartam, hogy számíthat

rám. A következő napok így már valamivel lágyabban teltek, habár ebben közrejátszott az is, hogy a nagy kirohanás után elmagyaráztam neki, mennyire rossz, ha csak alszik, és legyen kedves ezen változtatni, mert így semmi értelme, hogy itt van. Azt nem mondom, hogy elmélyült a kapcsolatunk, de legalább picit elmozdult az abszolút passzivitás riasztóan semmitmondó szintjéről. Egészen szilveszter napjáig tartott a viszonylagos kiegyensúlyozottság. Ahogy Leilával megbeszéltük, átmentünk hozzájuk. Tartottam kicsit az estétől, már csak azért is, mert a szilvesztert különösen utálom. Egész életemben egyetlen jónak mondható év végi bulim volt, amit tényleg önfeledten végigmulattam, akkor még első férjes asszonyként. Azt leszámítva mindig, minden december 31-én szarul éreztem magam. És nem azért, amiért mások, hogy kötelező bulizni, nem-nem. Engem megrémisztett a valami-véget-ér érzés, holott nem volt más az sem, mint az összes többi este. Mégis remegtem a bizonytalanságtól, hogy franc tudja, mi lesz velem jövőre. Ha meg épp szar évemtől búcsúztam, akkor a megkönnyebbülés tört elő belőlem halványkék depresszió formájában. Vagy egyszerűen csak – szokás szerint – szerettem volna máshol lenni, mint ahol voltam. Így aztán nem voltak túlzó elvárásaim az estével kapcsolatban, mindössze reméltem, hogy az én krónikus álomszuszékságban szenvedő olaszom kibírja ébren az év utolsó éjszakáját. Társasoztunk, bort ittunk, virslit ettünk. És még mindig ébren voltunk mindannyian. Éjfélkor Himnuszt hallgattunk, Leila és a pasija boldog csókkal köszöntötték az új évet, én meg álltam az olasz mellett, mint egy bamba ciprus. Fogalma nem volt, mi ez a Himnuszhallgatás dolog, csók helyett megpuszilt csak, és esküszöm, ha fél pohár borral többet iszom, tutira elbőgöm magam. A nagy

újévi műboldogságban próbáltam megfejteni, miért nincs mellettem egy olyan valaki, aki biztonságosabbá teszi a szilveszteri váratlanságot, kiszámíthatatlanságot. Aki bizonyossá teszi a John Donne-idézetet, és igazolja, hogy senki sem egy sziget. Addigra ugyanis meggyőződésemmé vált, hogy Ibiza vagyok, mint Hugh Grant az Egy fiúról című filmben. Hogy megközelíthetetlenül terülök szét, valahol egy fel nem fedezett óceán közepén, s az életben nem lesz senki, aki a földemre lépne. Elbaszottul magányosnak éreztem magam, megint. Lett egy szar szilveszterem, megint. Olyan gyakorisággal követték egymást az életemben a pocsék élmények, mint amilyen sűrűn Forrest Gump találkozott az Egyesült Államok elnökével. Szánalmas világoszöld szerpentinnel a nyakamban az volt az újévi fogadalmam, hogy nem lesz többé ocsmány szilveszterem. Előtte viszont néhány napot ki kellett még bírnom a vendégemmel. Egyszerűen nem voltam hajlandó tudomást venni róla, annyira zavart már, mint előző évben a macska. Elvoltunk egymás mellett, mintha évtizedek óta tartó házasságunk ingatag romjain taposnánk. Valahogy eljött végre az elválás napja, fellélegezve vittem ki a reptérre – ugyanúgy, mint legutóbb. Mielőtt elváltunk volna, azt mondta, mindent köszön, és nagyon jól érezte magát. Hazafelé végig azon agyaltam, hogyan vonzhattam be őt az életembe, valakit, akivel ennyire különbözőek vagyunk. Aki jól érzi magát abban, amitől én kis híján a már nem létező OPNIba kerültem. Elutazása után még váltottunk néhány sms-t, üzenetet a fészbukon, aztán szépen, szó nélkül elengedtük egymást. Egyikünk se mondta ki, hogy vége, s ebben azért kicsit hibásnak érzem magam, mert már akkor le kellett volna

zárnom. Ehelyett csak úgy, némán kisomfordáltunk a másik életéből. Nem gondoltam rá, nem hiányzott, nem érdekelt.

Tavaly június, Olaszország

De hogy ennél a pontnál én miért nem tudtam belátni, felismerni, hogy az egész történet felejtős?! Nem, nem, nem, nem értem, mit gondoltam, mi dolgom nekem vele! Kicsit kellett volna csak határozottabbnak lennem, és nem sodródni az eseményekkel. Ha akkor a sarkamra állok, akkor nem kerülök a világ legkényelmetlenebb szituációjába. Viszont mostanra legalább felébredt. Isteni mák, hogy pont most van a foci-vb, így legalább az esti programokon nem kell gondolkodni. Nem sokkal múlt dél. Egyrészt éhes vagyok, másrészt nem akarok már itt ülni a sötét, koszos, büdös szobában. Azt mondja, ebéd után elmegyünk ahhoz a tóhoz – akkor jól értettem. Én meg kértem, hogy utána menjünk majd el valahová meccset nézni. Most viszont elmegy kajáért, ami jó, mert azt jelenti, hogy nem a vén boszorkány csinálja az ebédet; de rossz is, mert legalább még egy óra, mire ételhez jutok. Pont most kezdődik a tévében a tegnapi olasz–ír meccs ismétlése. Megnézem addig azt, közben olvasok még egy kicsit, az legalább szórakoztat.

Tavaly január, Magyarország

Újévileg megfogadtam, hogy igazán formába hozom magam a nyárra, vagyis belekezdek végre a rendszeres és hatékony edzésbe, akármennyire is nehezemre esik. Elegem van belőle, hogy puding vagyok, az integető hájam lassan olyan a felkaromon, mint egy vitorla, a fenekemet meg ültömben is nőni érzem. Úgyhogy nincs mese, izzadni fogok. Újévileg és lelkem békéje érdekében küldtem egy sms-t a Márknak azzal, hogy túlléptem a dolgon, igaza volt annak fellángolás mivoltáról, úgyhogy nyugodtan találkozhatunk újra, mert ő nekem ismét és végérvényesen „csak” barátom. Nem álltam neki felmérni az üzenet igazságtartalmát, volt egy olyan megérzésem, hogy magamnak is hazudok, de inkább nem foglalkoztam vele. Hiányzott és hiányzik a Márk, minden hülyeségével, taplóságával együtt, ezért vállaltam a csúsztatást, csak hogy láthassam. Azt sem tudom, mikor találkoztunk utoljára, tavaly év végén annyira az olaszra koncentráltam, minden más lényegtelenné vált mellette. Holott már az első pillanattól sejthettem volna, hogy az én komfortzónámba nem nagyon tud valaki betörni csak úgy, főleg nem Olaszországból. Mindegy is, a lényeg az, hogy kipróbálom ezt a power plate izét, egy hallgató felajánlott egy ingyenes bérletet, mert valamelyik nap beszéltem adásban a terveimről. Hamarosan megyek is hát Budaörsre, átmozgatom tunya testem a rezgőtányér segítségével. Közben válaszolt a Márk, minden oké, boldog új évet, és mi van velem. Arra kevés lenne most pár száz karakter, hogy kifejtsem, kedves Márk, így aztán legyen elég egy minden oké. Ez, mondjuk, nem annyira hülyeség – ezt már magamnak mondtam –, mert ha sokat ismételgeti az ember, előbb-utóbb elkezd hinni benne,

kisvártatva pedig akár valósággá is válhat. A minden okéság mármint. Kitaláltam, hogy szervezek egy bulit a szülinapomra. Mindjárt harminc leszek ugyanis, miközben életem hajója a teljes egyedüllét zátonya felé sodródik. Még szerencse, hogy az integető hájamat használhatom vitorlának. A nagy magányos ringatózást megtöröm azzal, hogy csapok egy nagy tivornyát, soha nem volt még szülinapi bulim, egyszer ezt is ki kell próbálni, és mikor, ha nem a harmincadikon. Egyelőre nem állt össze a kép, hogy kiket és egyáltalán hova hívok meg, főleg úgy nehéz ezt kivitelezni, hogy születésem napja, február 29-e nincs ugye minden évben. Ez amúgy annyira igazságtalan, ha már azt mondják, hogy a február 24-e a szökőnap, akkor az miért van mégis mindig?! Szenvedjenek azok, akik akkor születnek, vagy legyen vetésforgószerű a dolog, mert ez így nagyon nincs rendjén, hogy mindig azoknak szívás, akik 29-én születtek.

Túl is vagyok az első erőpróbán. Az edzés jó volt, az edző már kevésbé. Sokat beszél, sokat is kérdez, számomra igazi energiavámpír, de kétségtelen, hogy kedves és jóindulatú. Nagyon jó ez a vibrációs elv, alig fél óra volt az egész tréning, mégis úgy átmozgatta az izmaimat, mintha másfél órát szökdécseltem volna a tükrös teremben. Megyek is heti kétszer-háromszor, tavaszra bomba nő leszek! Hazafelé tartottam, mikor hívott a Márk. Nem volt már kedve esemesezni, viszont el akarta mondani, tényleg örül, hogy végre megint dumálunk. „Hiányoztál, te… Vanda lány” – ezt mondta. Csak ő szokta ezt mondani, csak neki vagyok Vanda

lány. Valamikor elmegyünk kajálni, mert sok mindent meg kell beszélnünk – ebben maradtunk. Ahogy letettük, elkezdtem elmélkedni… Vajon azzal, hogy vágyunk a legjobbra, automatikusan megfosztjuk magunkat a lehetőségtől, hogy meg is kapjuk? Nem feltétlenül és nem kizárólag a férfiakra gondolok. A legjobb, a tökéletes, a nekünk való, legalábbis a nekünk valónak hitt mindig többnek tűnik, mint amilyen valójában. A jelenleginél legalább egy kategóriával jobb autó, telefon, laptop, lakás, gardrób… Bárcsak megkaphatnám. Ám az ezek előtt éktelenkedő „bárcsak” mintha rögtön egy elérhetetlen álomvilágba helyezné mindezt. De vajon tényleg önámítás egy ízig-vérig férfit, egy olyan valakit vágyni, akire nemcsak ránézni jó, de jó eséllyel még arról is van fogalma, mi az az államadósság? Miért kell magam szarul érezni azért, mert valaki olyat szeretnék, aki szép is, okos is, kifinomult is? És ennél a pontnál váratlanul megleltem a megoldást! Alkalmazni fogom a vonzás törvényét – ami nálam inkább mindig a kérés törvénye formában jelent meg –, megálmodom az igazit. Mert eddig az lehetett a baj, hogy fogalmam sem volt konkrétan, mit akarok. Úgy meg hogy tudná megadni nekem az univerzum?! Úgyhogy megszületett a hívogató kis mondókám, amit mostantól minden este elmormolok, aztán megnézzük, valóra válik-e. Én Istenem, jó Istenem, kérlek, küldj nekem egy férfit, aki izgalmas, intelligens, kifinomult, humoros, helyes, és olyannak szeret, amilyen vagyok. Igen, ebben, azt hiszem, minden benne van. A végső siker egyelőre kérdéses, viszont ezen a pár másodpercen nem múlhat semmi. Jó éjszakát. Magamnak, és neked is, kedves elképzelt, nagyon várt szerelmem, társam.

Belezúztam a kellős közepébe a testedzésnek! A rázótányéros izé mellé kaptam egy speedfitnessbérletet is, ott egészen konkrétan árammal csapatják az izmaimat. Rohadt fárasztó, de rohadt hatékony. Úgyhogy most áttértem a heti ötszöri tréningre. Váltva csinálom a kettőt, minél gyorsabban akarok minél látványosabb eredményt. Addig is elhatároztam, hogy elmegyek tetováltatni. Megelőlegezem magamnak a villantani való testet, aminél jobb helye nincs egy varrásnak. Csak még ki kell találnom, mit és hová, aztán indulhat is a móka. Mindennel próbálom elterelni a gondolataimat életem legújabb problémájáról, arról, hogy mindjárt harminc vagyok.

Sokk. Döbbenet. K. O. Kinga kisbabát vár. Még ebben a hónapban összeházasodnak. És nem ám Doktor Pasival, hanem egy hirtelen jött szerelemmel. Egy újonnan megismert rádiós kollégával. Novemberben jöttek össze, egy hónap múlva meg jött a baba is. Szeretik egymást, boldogok, így akarják. Ezt nevezem! Így aztán van értelme elkezdeni egy évet. Nem úgy, ahogy én szoktam, kilátástalanul, mindenféle várakozás nélkül. Örülök a barátnőm boldogságának, ez kétségtelen. De közben döbbenet, öröm, kétségbeesés, bizakodás egyszerre üvölt bennem. Meghatározhatatlan érzelemmassza gurult a szívemből felfelé, a torkomon át a könnycsatornámig. Hát így van ez, ugye, ez a görcsösen akarás dolog: ha nagyon, erőből, és nem jól akarok valamit, az sosem sikerül. Másnak viszont, aki lazán áll a dologhoz, szinte rögtön összejön. A Márk szokott megszidni ezért: akár a versenyzés, akár a magánéleti –

immáron beláthatatlan idő óta tartó – krízisem van terítéken, ő mindig az orrom alá dörgöli a nagy okosságot, történetesen, hogy ne akarjam annyira. Ja, mert ez csak így megy. Ez a túlságosan akarás vagy erőltetés dolog számomra örök dilemma. Ez egy öngerjesztő folyamat, nyilván nem úgy van, hogy benyomok egy gombot, és mostantól nem akarom. Főleg olyankor, mikor látom, hogy más váltja valóra az én álmomat. Hiszem, egyre jobban hiszem és vallom is, hogy egy nő életének a gyerekszülés az értelme. Lehetek akármilyen szuperrádiós, tévésztár vagy veszettül száguldozó autóversenyző, számomra az igazi melót, a valódi teljesítményt, szóval tényleg, az élet értelmét a gyerek jelenti. És akkor jön a Kinga a tök jó hírrel, vagy ott a tesóm, aki már kétszer is átélte az egészet. Soha nem lennék rájuk irigy vagy féltékeny. Mégis rossz, hogy nekem elképzelésem sincs, milyen érzés lehet egy kis élő mogyoróval a hasamban tévét nézni. Ezektől a gondolatoktól pedig nem tudok szabadulni, főleg nem varázsütésre. De persze igyekszem nem rágörcsölni, meg hinni azt, hogy mindent a maga idejében, viszont a kérdések azért mégiscsak jönnek: hol lesz az a pont, amikor végleg le kell mondanom arról, hogy valaha tízórait készítő anya, inget vasaló feleség leszek? Mikortól nincs már értelme többé kertes házról, két labradorról és puha szőrű házi macskáról álmodozni? Mikor kell végleg beletörődnöm – magam miatt – abba, hogy esetleg egyedül maradok? S ha így lesz, azt hogyan kell majd méltósággal, erővel viselni? Ez nagyon nehéz dolog. De még nehezebb, hogy Kinga azt szeretné, legyek a koszorúslánya. Mindegy, majd valahogy túlélem. Elkapom a csokrot, és én leszek a következő. Kész. Addig is eldúdolom a

dalt, amit egyszer, csak azért is énekelni fogok majd a gyerekemnek. A Disney-féle Dzsungel könyvéből a kislány énekét. Apácskám az erdőt járja, anyácskám süt, főz, söpör… Vagy valami ilyesmi, nem emlékszem már pontosan, régen láttam, de akkor megígértem magamnak, hogy ezt énekelgetem majd a porontyomnak.

Még jó, hogy nekiálltam ennek az intenzív edzésnek – gondoltam –, mert ha nem is nyári, de valamilyen ruha kell, hogy legyen rajtam a Kinga esküvőjén, főleg ha koszorúslány leszek. Meg hát páran azért biztosan ott lesznek, nem mindegy, hogyan, miben lépdelek majd a barátnőm mögött. Aztán Kinga felvilágosított: nem kell túlzásba vinni a dolgot, csak polgári cucc lesz, néhány rokonnal meg baráttal, semmi felhajtás. Ruhát is olyat választok, amilyen csak jólesik, nem kell egyenmaskarában feszíteni több más ismeretlen csajjal. Hát jó. Sem kicsi, sem téli esküvőn nem voltam még; kicsi télin pedig végképp nem. Amúgy meg utálom az esküvőket. Tök mindegy, mennyi szar van a palacsintádban, költs egy csomó pénzt más boldogságára, menj oda, ahová mondják; örülj, amikor mondják; gratulálj, amikor mondják. Erőltetett az egész, pont, mint a szilveszterezés. De lehet, csak azért gondolom így, mert nekem már kettő is volt, százszázalékos kudarccal. A Kingáéké annyiban különbözni fog ezektől a kényszeredetten jókedvű és boldog lagziktól, hogy a szertartás után csak egy szolid ebéd lesz, semmi népünnepély. Ennek azért örülök.

Úton a rádióba, hajnalban azon gondolkodtam, mi történne, ha belülről lezárt autóval belehajtanék a Dunába. Vagy ha a Szabadság hídról a jéghideg folyóba ugranék. Bármennyire is butának és értelmetlennek tartom a halált, most elkezdtem vágyni rá. Jó lenne legalább eltűnni egy kicsit. Elfáradtam. Semmit nem akarok, és semmihez nincs is kedvem. Írni sem. Majd folytatom, ha visszatért az energiám. Ha nem, akkor ezúton közlöm hátrahagyott szeretteimmel, hogy a fészbukom és az e-mail fiókom jelszavát megtaláljátok egy borítékban a fotelom ülőpárnája alatt. Ugyanott van a végrendeletem, amelyben nem túl zavarba ejtő értékű ingóságaim elhelyezéséről is rendelkezem. Most megyek, hátha a sírás megtisztít.

Pánikrohamom volt. Nagyszerű, más már nem is hiányzott az életemből. De legalább innentől kezdve hivatalos és kétségtelen: beteg lett a kedélyállapotom. Már az edzés vége felé, Budaörsön éreztem, hogy valami nem oké. Az öltözőfülkében egyre kevesebb volt a levegő, úgy éreztem, az agyamon keresztül kirobban a szívem a testemből. Akárhogyan is próbáltam lélegezni, nem ment. Amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, és kirohantam a jeges, januári levegőre. Közeledve a kocsimhoz, zokogásban törtem ki. Olyan volt, mintha a sírással minden erő elhagyta volna a testemet. Előbb csak attól féltem, összecsuklom, de pár másodperc múlva összetéveszthetetlen és egyértelmű halálfélelem tört rám. Biztos voltam benne, hogy szívrohamom van, vége a dalnak, imám meghallgatásra talált: halált kértem, halált kapok. Hirtelen megrettentett az elmúlás közelsége, próbáltam magam

lenyugtatni, hogy minden rendben van, hamarosan elmúlik ez a félelmetesen, kétségbeejtően idegen érzés, de a szokatlan szorítás nem engedett hajszálnyit sem. Fájt az ismeretlenség, fájt a félelem, fájt, hogy nem tudom, mi történik velem. De mindennél jobban fájt, hogy totálisan egyedül voltam. Hogy azt éreztem, most tényleg ennyi volt, és senki, de senki sincs, akinek utolsó erőmmel azt mondhatnám, szerettelek, fontos voltál. Valahogyan, zokogós, ordítós sírással kísérve, könnyek közt keresve az utat hazavezettem. Nem tudom, hogyan, nem tudom, mi történt útközben, fogalmam sincs, hogyan jöttem fel a lakásba, csak arra emlékszem, hogy az egyetlen megnyugtatónak tűnő ötletem az volt: felhívni Kingát. Szipogva, zihálva próbáltam elmesélni neki, mi történt. Nehéz volt érthetővé formálni a szavakat, miközben a nyálam és a könnyem eggyé fröccsent a taknyommal. Mégis értette és megértette a szitut. – Oké, kicsikém, próbálj meg mély levegőt venni, pánikrohamod van, ne ijedj meg, mindjárt elmúlik. Elindulok hozzád, mire odaérek, már jobban leszel. Sietek, ha bármi van, azonnal hívj. Nem tudom, mennyi idő telt el, egy óra, egy nap, egy hét, egy hónap; csak bámultam ki az ablakon, miközben valahogyan nyugalomba ringattam magam. Mire Kinga megérkezett, egészen lehiggadtam, a furcsa érzés elmúlt, csak a riadtság maradt utána: jó ég, mi volt ez?! Betakargatott, teát főzött nekem, leült az ágy szélére, simogatta a fejem, úgy kellett elmesélnem, mi történt. Azt mondta, nagyon ügyes voltam, hogy megpróbáltam hazavezetni, mert – bármennyire is veszélyesnek tűnik – ilyen helyzetben az a legjobb, ha valamilyen feladattal igyekszik az ember elterelni a

gondolatait. Boldog voltam, hogy ilyen rutinos pánikrohamenyhítő vagyok, de azért jobban örültem volna, ha soha nem kell ezzel a feladattal szembesülnöm. És – ahogy Kinga mondta – jól tettem azt is, hogy azzal nyugtatgattam magam, hogy mindjárt elmúlik, ami – barátnőm szerint – annak a jele, hogy szorult helyzetekből remekül tudom kimenteni magam. Jó hír volt ez is valamilyen értelemben, de valójában engem semmi nem nyugtatott és nem is vigasztalt. Azzal együtt, hogy megkönnyebbültem, aggasztani kezdett a már jól ismert helyzet újbóli felismerése: olyan egyedül vagyok, mint még soha senki, és a barátnőimen, meg a szüleimen kívül senki sincs, akire számíthatnék. Kinga szerint el kell engednem ezeket a parákat, mert ennek is köszönhető az egész pánikroham ügy. Meg a pénzügyi problémáimnak. Meg annak, hogy úgy nagy általánosságban nem vagyok békében magammal. Amíg ez így lesz, nem számíthatok könnyebbségre – ezt még mindig a Kinga mondta. Elaludtam, addig ő újságokat olvasgatott. Furcsa volt úgy felébredni, hogy van mellettem valaki, ez eddig csak otthon, anyáéknál volt megszokott. Százszor megkérdezte, rendben vagyok-e, én százszor feleltem igennel.

Amennyire nehéz, annyira terápiajellegű is egy ilyen kifacsart délután másnapján vidámkodni a rádióban. Komolyan veszem azt, hogy a hallgatók ne vegyenek észre semmit a rosszkedvemből, aminek általában az a vége, hogy a megjátszott jókedv átcsap valódiba, vagy, ha nem is abba, legalábbis antirosszkedvbe. Így aztán egész tűrhető hangulatban mentem edzésre, jó volt szadizni magam. Itthon

sokkolt, mikor szembesültem a naptárral: jövő szombaton lesz az esküvő. Egyrészt mit veszek fel, másrészt mit fogok ott csinálni. Harmadrészt megint tökre hanyagol mindenki, az olasz néha ír pár sort, de ennyi. Nem is baj, jól vagyok én így. Viszont legalább megvan az új tetoválásom. Tetoválásaim – pontosabban, mert mindjárt kettőt csináltattam. Egyet az alkaromra, egyet a tarkómra – titkos helyre. Mindkettő egy-egy buddhista motívum, legalábbis ezt mondta a tetováló. Mert a tarkómon lévőt a büdös életben nem fogom meglátni soha, mégis elhiszem neki: az van ott, amit mond.

Remegnek az izmaim. Nagyon fura érzés van a testemben. Az egyik edzőmmel történt telefonos egyeztetés után megállapítottuk, hogy valószínűleg rohadtul túlzásba vittem az edzést, túltenghet a tejsav mennyisége a szervezetemben, ettől a különös érzet a húsomban. Pihenjek. Remek. Az egyetlen dolog is kilőve, ami kicsit elterelte a figyelmemet a nyomoromról. Viszont a Márk elhívott valami baráti taccorágcsálásra, valami taccobárba, valami barátaival. Hát túloznék, ha azt mondanám, hogy fikarcnyi kedvem is van az egészhez, de megbeszéltem magammal, hogy jót fog tenni, ha kimozdulok. Ha meg mégis megváltozna a véleményem, akkor előtte egy órával lemondom, úgyis mindig ezt csinálom, nem lepődik meg rajtam már senki.

Jól van, ma is tettem valamit a nagy társadalmi önegyensúlyért. Önértékelésért. Önakármiért. De nem a sajátomért. Mindegy is. Tükör lettem újra! Csillogó, ragyogó,

itt-ott fogkrémpöttyös, de határozottan tükröződő tükör. Csupaszon, pőrén, önnön durva fényemben fürdettem, bár a jelek szerint nem esett jól. Neki legalábbis. Én viszont közelebb kerültem az igazsághoz, a látott és láttatott valóság alaposan fejbe kólintott. Eleve nem értettem, mit keresek ott a Márk barátaival közös összejövetelen… Nem mintha nem éreztem volna jól magam, de furcsa volt a szituáció. Márk a tesójával jött értem, szőke voltam és illatos, a depresszió leghaloványabb nyomát is eltakarta a peach izé alapozóval felturbózott hidratáló krém. Amit még tavaly néztem ki magamnak a reklámokban, és most végre megvettem. Sikerült annyira rájátszanom a mélyen ülő lelkiállapotomra, hogy mire a helyre értünk, totálisan elhittem magamnak: jól vagyok. Furcsán kedves társaság fogadott, nyitottak voltak és érdeklődők, én pedig szokás szerint lehengerlő. Az este első meglepetése Melinda és a mellette feszítő Iván volt. A leghaloványabb gondolataimban sem merült fel, hogy esetleg ők is ott lesznek, pedig teljesen indokolt a jelenlétük, hiszen Márk mutatta be nekem Ivánt, miért ne járhatnának egy társaságba. Odasúgtam egy halk „mondhattad volna, hogy itt lesznek”-et a Márknak, aki őszintén kikerekedett szemmel meredt rám, láttam a tekintetében, csak akkor esett le neki, hogy engem kellemetlenül érinthet a szituáció. Mégsem feszengtem, sőt élveztem a társaságot, mindenki kedvesen kíváncsi volt rám. Melindával a mosdóban dumáltunk, érdeklődtem, hogy vannak az Ivánnal; azt mondta, nagyon jól, én pedig elhittem és örültem, őszintén. Cserébe visszakérdezett, hogy még mindig csak barátok vagyunk-e a Márkkal, mert olyan, mintha egy pár lennénk. Megnyugtattam, hogy erről szó sincs, kizárólag

haverok vagyunk, mégpedig abból a fajtából, akik marha nehezen értik meg egymást. Ezt később aztán újra be is bizonyítottuk – legalábbis magunknak. Ettünk, ittunk, nevetgéltünk, hajnalban hazahoztak, Márk és a tesója. Alighogy kitettek, máris sms jött Márktól. Végigflörtöltük az éjszaka hátralévő részét, aminek az lett a vége, hogy váratlanul tök őszintén megírtam neki, mit gondolok. Hogy húzogatja az oroszlán bajszát, a mézesmadzagot, az akármit; addig piszkál, míg fel nem piszkál, utána meg hirtelen visszavonulót fúj. Meg hogy velem azért nem mer komolyabban belemenni semmibe, mert nem vagyok elég trendi neki, miközben azért piszkálom a fantáziáját. Részben egyetértett, részben megsértődött, a vége az egésznek az lett, hogy megint összevesztünk. Sms-ben. De egyáltalán nem érdekel. Végre teljesen őszinte tudtam lenni vele, akármi áron is. Ez most mindennél többet jelent. Hát férjhez ment az én barátnőm. Meghitt, kedves kis esküvő volt, valahol a 16. kerületben, aztán meghitt, kedves kis estebéd jött, valahol a belvárosban. Kinga szép volt, mint mindig. A pasiját, vagyis – te jó ég, de fura – a férjét most láttam először. Jó fejnek tűnik. Ahhoz képest, hogy milyen kevesen voltunk, mégis sikerült megismerkednem egy tök fura fazonnal. Rádiós ő is, sportújságíró egészen pontosan. Az első pillanatban egymásra hangolódtunk. Kisgyerekfeje van ugyan, de ennyi faszságot régen hordtam össze bárkivel is. Első látásra hoztuk a veszekedő házaspár figurát: elvitted-e a gyereket a nagyihoz, még mindig nincs kitakarítva a kocsi, nem lapátoltad el a havat, te meg nem főztél, állandóan csak a barátnőkkel viháncolás. Úgy osztogattuk egymásnak a lapokat, mintha tényleg évtizedek óta együtt lógnánk. Olyan jól éreztem magam, hogy tulajdonképpen egyszer sem sajnáltam magam,

nem keseregtem a saját bajaimon, csak szimplán jól voltam. Kinga érdeklődött is, ismerjük-e egymást valahonnan, nehezen tudtuk meggyőzni, hogy először találkoztunk. A Nemszázas pasi végül elkérte a számomat, nem adtam meg. A tavalyi év pasikalandjaiból tanulva most már tényleg áthatolhatatlan acélpáncéllal veszem magam körbe. Engem ugyan nem bánt meg többé senki. És ami a legfontosabb: megtanulok végre nemet mondani! Rájöttem, rengeteg keserűségtől, fájdalomtól megkíméltem volna magam eddig is, ha határozottabban döntök.

Tavaly február, Magyarország

Eljött végre a nem létező születésnapom hónapja! A héten már össze is írtam, kiket hívok meg: a csajokat, természetesen, anyáékat, a keresztszüleimet, másod-unokatesóimat, Kockáékat, a teljes Lotus-mezőnyt és a csapatot. A régi ismerősök közül Galambos Gergőre is dobtam egy üzenetet, de azt mondja, nem tud jönni, mert épp szakításban van az időtlen idők óta meglévő barátnőjével. A körlevél a Márknak is elment, de a legutóbbi összeveszésünk óta nem beszéltünk, nem is csodálkoznék, ha nem jönne el. A többség biztosra, vagy legalább 90 százalékra ígérte, hogy ott lesz, úgyhogy méltó körülmények között ünnepelhetjük meg múló fiatalságomat, hamvas húszas éveim tovaröppenését. Egy belvárosi szórakozóhelyen lesz a buli, teljesen zártkörű, szóval lehet majd malackodni rendesen.

Addig is edzéssel és a Nemszázassal múlatom az időt. Meglepően jól érzem magam vele, annak ellenére, hogy a Leilával csekkoltuk a fészbukon a képeit, és megállapítottuk: elég fura feje van. Meg a Leila azt is mondta, nem járunk senkivel, aki felhajtva hordja az inggallért. Mégis, viszonylag gyakran összefutunk, totál haverilag, és olyankor hasfájásig röhögünk. A találkozásaink olyanok, mintha privát Tarantinofilmeket forgatnánk, valahogy a leglehetetlenebb figurákba botlunk az utcán, bevásárlóközpontban, akárhol. És teljesen kikapcsolunk. A kutyasétáltató nénitől például teljesen átélt érdeklődéssel kérdezi meg, nem fázik-e a kis vacak popsija ebben a hidegben, és kakil-e rendesen a csöpp Nudli. De volt már olyan is, hogy a plázában odaálltam egy nejlonzacskót szorongató vadidegen mellé, és együtt figyeltük a mozgólépcsőt, majd megkérdeztem, „megjöttek már?”. Legnagyobb meglepetésemre megrántotta a vállát és azt mondta: „szerintem még nem”. Onnantól jó darabig együtt vártuk „őket” – fogalmam sincs, kiket –, de a Nemszázassal hatalmasakat röhögtünk. Nem akarok tőle semmit, egyszerűen csak marha jól érzem magam vele.

Vettem egy kis feketét a bulira. Brutál jól néz ki, és jól is érzem magam benne. Most hétvégén ejtjük meg a nagy eseményt, gyorsan elszállt ez a hónap. A Nemszázast nem hívtam meg a bulira, túl friss még az ismeretségünk ahhoz, hogy ott legyen, meg leszünk így is elegen. Melinda meglepően segítőkész, azt mondta, ő majd koordinálja a csapatot, azzal ne legyen gondom. Elég, ha neki megmondom az információkat, továbbít mindent. Úgy csinálok pont, mintha

legalább az olimpia megnyitójára készülnénk, pedig ez csak egy idióta parti lesz. De azért várom, ezek az emberek nekem fontosak, és tök fura, hogy mindannyian együtt leszünk. Addig is edzem, lelkesen, hogy szép formás legyek a szép ruhámban.

A világ legidiótább picsája vagyok – immáron harmincévesen. Szinte mindenki eljött. Kaptam csoda cuki tortát, ami a versenyautómat mintázta, kaptam emlékkönyvet, amibe mindenki leírt egy közös sztorit, kaptam rengeteg virágot, rengeteg ajándékot. És kaptam egy hatalmas leckét. Elszaladt velem a ló. Nagyképű, nagypofájú csajként viselkedtem, aki a kontrollálatlan szarkazmusával pont azokat bántja meg, akiket a legjobban szeret. Az eleje jól indult, iszogattunk rendesen, aztán teljesen elvesztettem a fejem, kezembe került egy mikrofon, és nem volt megállás. Vállalhatatlanul pofáztam összevissza mindenről, aztán egy jól irányzott rúgással leterítettem a legjobb barátnőmet. Még arra sem voltam tekintettel, hogy terhessége miatt a szokásosnál is érzékenyebb lehet a Kinga. Halottnak neveztem a sávot, ahol a műsora van, és idétlenül vihogtam a viccesnek hitt beszólásomon. Akkor, ott nem éreztem a dolog súlyát, csak később, másnap esett le, hogy ez ultra gáz volt. Addig viszont még beszóltam a Márknak is – aki mégiscsak eljött. Sőt ajándékot is hozott. Sőt kedves volt, és jól érezte magát. Én pedig… Iszonyatosan berúgtam. Szépen végiglépdeltem a részegfázisokon: előbb tomboltam féktelenül, aztán elképesztően poénosnak hittem magam és megállás nélkül ismételgettem három-négy frázist, majd jött a rosszullét, végül a sírás. Lerogytam egy fotelba, és fájdalmas zokogásban törtem

ki. Nem tudtam abbahagyni, nem is nagyon akartam. Kinga addigra – teljesen jogosan – lelépett a férjével, Laura is hamarabb dobbantott, Leila viszont még ott volt Jokerrel, ők próbáltak pátyolgatni. Először nem tudtam elmondani, megfogalmazni, mi a bajom, csak hüppögtem leginkább, majd éhes oroszlánéhoz hasonló üvöltésekben törtem ki. Aztán mikor Leila azzal próbált vigasztalni, nézzem meg, mennyien jöttek el, mennyien szeretnek, kibukott belőlem az őszinte fájdalom: igen, de senki sincs, aki csak miattam lenne itt. Összeomlottam, minden erőm elhagyott, nem akartam már ott lenni. Hajnal volt, bőven. Leila szólt Máriónak, hogy helyzet van, hívtak egy taxit, segítettek bepakolni a virágokat és az ajándékokat, majd Jokerrel együtt hazahoztak. Álomba sírtam magam, másnap kezdhettem a bocsánatkérést minden megbántottól. Kinga nem szívesen állt velem szóba, azt mondta, kell most neki egy kis idő, majd később beszéljünk. Ilyen szomorúan, ilyen öncsalódással senkinek nem indult még élete második fele. Volt időm gondolkodni, rájöttem, mi a gríz. Ez az egész autóversenyzős, lotusos világ annyira messze van tőlem, mégis azt hittem, odatartozhatok. Felizgatott, magával ragadott a csillogás, a fényűzés, a luxus, amibe belekóstolhattam. Kifordultam önmagamból, más szemmel néztem azokra, akik pedig a legfontosabbak nekem. Egyetlen mentségem: én ehhez az ismeretlen, vágyottnak hitt világhoz tartozó, kissé felszínes embereket is tiszta szívből szeretem. A többségük sosem bántott meg, aki meg belém rúgott egyszer is, azzal azért más volt a viszonyom. Az az igazság, hogy egyszerűen nem találtam a helyem a „régi” és az „új” életem között. Pedig francokat volt ez új élet. Én ugyanaz a dilinyós vidéki lány vagyok, aki voltam; és aki soha nem fogja

szégyellni a származását. Nem vagyok, nem is leszek soha újgazdag. Nem akarom többé megbántani a barátaimat. Nem akarok többé nem önmagam lenni. Szép lecke volt.

Voltam asztrológusnál, szülinapom alkalmából. Azt mondta, az év második felében, ősz környékén betoppan az életembe az a férfi, akivel jó eséllyel egész életemben együtt maradok. Várom őt szeretettel.

Tavaly tavasz, Olaszország és Spanyolország

Megkezdődik végre a versenyszezon!! Előtte Kingával rendeztük a dolgokat, meg úgy érzem, magamban is sikerült helyükre tennem a problémákat. A Nemszázassal néha összefutunk, de továbbra sem érint meg. Márkkal sokkal felszínesebb lett a viszonyunk, mint eddig volt, viszont legalább már beszélünk. Az olasz néha felbukkan, annak ellenére, hogy elég pocsék volt az utolsó találkozásunk, nem is nagyon akarok én már többet. Közben beszéltem a Márióval, ha nem bánja, akkor nagyobb hangsúlyt fektetnék idén a WTCC-re, mint a Lotusra, így, ha például üti egymást a két verseny, akkor inkább velük mennék, segítenék, ha van mit. Ő ennek nagyon örült, új feladatot is kaptam!! Videókat kell majd készítenem azokon a hétvégéken, amikor az operatőr nem tud velük utazni. Ennek nagyon örülök. Imádom az új kihívásokat!

Monzában kezdtem, a szezon első WTCC-hétvégéjén. Szuper volt újra a srácokkal lenni, találkozni a többi csapat szerelőjével is, gyakoroltam szépen az angolt, és belekóstoltam az új feladatba. Elég jól megy a videózás, tempós kis zenés klipeket vágtam össze az eseményekből. Nyilván bőséggel van még mit tanulni, de mivel az asztrológus azt mondta, figyeljem meg jól, hogy ezen a hétvégén milyen új dolgot fogok csinálni, mert az lesz életem hivatása, felcsillant a szemem, hogy ebből talán hosszabb távon is lehet valami. Amit el akartam kerülni, elkerülhetetlen volt: összefutottam az olasszal. Igyekeztem adni a flegmát, de közben persze mindent megtettem, hogy jól nézzek ki, akartam, hogy felzaklassa a látványom. Úgy is lett. Habár egyetlen szót sem váltottunk, biztos voltam benne: nem bírja ki, hogy ne keressen. Sms-ben próbált rávenni, hogy beszéljünk, én viszont hajthatatlan voltam. A verseny elmúltával is ostromolt, ami azért valahol mélyen meghatott kicsit.

A következő, valenciai hétvégéig megállás nélkül üzengetett, így szeret, meg úgy szeret, és hogy rendbe tudjuk hozni, ami elromlott. Csóri olasz feje, képtelen volt felfogni, akárhányszor is írtam le, nincs olyan, hogy „mi”. Vagyok én, és van ő, valami majdnem lett a múltban, de az felejtős. Ragaszkodott hozzá, hogy mindent a szemébe mondjak, azt írta, csak akkor hiszi el, hogy vége van, ha szóban is hallja tőlem. Halleluja. Legalább valami esély van rá, hogy végleg eltűnjön az életemből. Ha neki csak ennyi kell, legyen, tök szívesen felvilágosítom, mennyire vállalhatatlanul viselkedett.

Valóságos szónoklattal készültem, úgy indultam Valenciába, hogy most aztán egyszer s mindenkorra szakítok vele. Mondanom sem kell, a kőkeménységem pont addig tartott, amíg ott nem álltunk szemtől szemben. A kis majomja, tudta, hogy ott már nem lesz olyan nagy a pofám. Néztem a cuki kiskutyaszemét, és őszinte döbbenetemre képtelen voltam egy „nem tudom”-nál többet kipasszírozni magamból. Hajtogattam, hogy ez nem jó, nem működik, nincs jövőnk, meg a szokásos marhaságok, de az újra és újra feltett „akkor ennyi volt?” kérdésére nem bírtam kibökni az „igen”-t. Pedig csak két szótag. Fél másodperc. Egy szempillantás, ennyi kellett volna, hogy lezárjam ezt a szenvedős love sztorit. Még úgy sem ment, hogy év elején eldöntöttem: határozott leszek, és megtanulok nemet mondani. De a szeretetéhségem, a parám attól, hogy végleg egyedül maradok, a magabiztos külső mögött szunnyadó, önemésztő kétségbeesés befogta a számat. Tartalékba tettem. Raktárba állítottam, ami igazi görénység volt. Gyűlöltem, ha engem valaki betett a spájzba. Most mégis olyan lettem, mint azok a mihaszna férfiak, akik lekvárt csináltak belőlem, s csak akkor vettek le a polcról, ha éppen megkívántak. Leporolták kicsit a fedőmet, ha kellett, meleg víz alá tartottak, hogy könnyebben nyíljak, aztán fánkra kentek, majd gondosan, légmentesen visszazárva újra feltettek a többi üveg közé. Na ezért utáltam mindig is a lekvárt. Tartalékságomra emlékeztetett. És mindezek ellenére én is befőztem a saját kis dzsememet. Zamatos olasz alapanyagból. Nyitva hagytam a kiskaput Giovanninak, ő pedig rázta is szorgosan a kilincset.

Hétvégén át kell állítani az órát. Nagyapára gondolok ilyenkor. Drága szíve, nem tudott megbékélni ezzel az átállítgatással. Már előtte egy héttel minden este elmondta, hogy egy hét múlva ilyenkor egy órával több lesz. Utána egy hétig naponta megjegyezte, hogy múlt héten ilyenkor még egy órával kevesebb volt. Milyen büszke lenne rám, ha még élne. És mennyire féltene a versenyautóban. Így viszont tutira vigyáz rám…

Tavaly május, Magyarország

A Valencia utáni hetek – a Végvári módra kudarcba fulladt szakítási kísérletem után – azzal teltek, hogy ő próbálkozott, én meg ellenálltam. Nincs annyi jelző a magyar, az olasz és az angol nyelvben összesen, amennyire én állítólag hiányoztam neki. Akár Föld körüli űrutazást is kérhettem volna tőle, vagy egy mellékszerepet a legújabb Bruce Willis-filmben, bármit elintézett volna a kedvemért. Makacs voltam, ő meg hajthatatlan. Kezdetben idegesített, hogy nem bír leszállni rólam, utána viszont elkezdtem élvezni. Ő lett az én kis titkos egódoppingom. Csehországban találkoztunk legközelebb, de gondosan ügyeltem rá, hogy mindig nagyon kelljen dolgoznom. Kétszer, ha beszéltünk, az is felületes volt és gyors. De legalább kedves. Valamilyen döbbenetes úton ugyanis kezdett előjönni valahonnan a jobbik énem, akaratlanul is tiszta bűbáj voltam, és legtöbbször már rendesen meg kellett erőltetnem magam, hogy rohadék tudjak lenni vele. Ez nem szegte kedvét, sőt, valahogy még lendületesebbé tette a

hódításban, mert szünetet nem tartva ostromolt. Kaptam jó reggelt üzenetet a fészbukon, sms-ben, e-mailben. Kaptam jó étvágyat az ebédhez üzenetet a fészbukon, sms-ben, e-mailben. Kaptam jó pihenést délutánra és jó éjszakát üzenetet is, fészbukon, sms-ben, e-mailben. A legprofibb sunyisággal lopakodott vissza a mindennapjaimba, habár meg kell hagyni, a több száz kilométer távolság határozottan könnyeddé tette a „kapcsolatunkat”, valahogy eszembe sem jutottak a vérrelverítékkel átvészelt, együtt töltött napok. Sikerült annyira megszelídítenie, hogy gondolni kezdtem rá. Két levélváltás között is. Annyira, hogy hirtelen teljesen kitöltötte az életemet. A Nemszázassal nem találkoztam többé; nem kimondva, de lezártuk a „kapcsolatunkat”. Kingával még idő kellett, hogy minden visszaálljon a régibe, a többi barátnőm meg mind tette a dolgát. Nekem pedig tökéletes el- és lefoglaltságot jelentett így a WTCC, benne az olasz szerelő.

Tavaly kora nyár, Lengyelország

A lengyelországi versenyre – és ettől a felismeréstől akkor, ott valóságos sokkot kaptam – úgy indultam el, hogy vártam a találkozást. A lehetőségekhez mérten kicsíptem magam – nehéz a csapategyenruhában jól mutatni –, mosolygós és kedves voltam. Ezt az énemet valahogy csak az autózás tudta kihozni belőlem, a versenyhétvégéken annyira feltétel nélkül, olyan természetesen, már-már végtelenül kedves voltam, hogy Melinda például el sem hitte a nagypofájú, beszólogatós, felháborítóan szenvtelen énem létezését. Egyszer még

fogadtunk is, hogy egy teljes hétvégén hozom a genya oldalamat, ő meg a kedveset, de – szerinte – nekem nem ment. Aztán többé nem erőltettem, inkább boldog voltam, hogy ez a közeg jó hatással van rám. Szöszin, vidáman szökdécseltem oda az olaszok bokszához a lengyel kora nyárban, szokás szerint félrebiccentett fejjel néztem rá, az én olajos alkarú, izzadt halántékú olaszomra. A szokásos tiszteletkörök után meglepő dologgal rukkolt elő. Először csak tudakolta, megyek-e valahová nyaralni, majd konkrétan előállt az ötlettel, látogassam meg őt Toscanában. – A napsütöttében? – kérdeztem vissza idiótán, egyértelmű, hogy nem értette. Mondtam, persze, persze, ki ne utazna el szívesen Toscanába, főleg, hogy a legszarabb filmeket is megvettem, amik ott játszódnak, csak azért, hogy gyönyörködhessem a tájban. Gondoltam, ez ugyanolyan meghívás, mint mikor a rég nem látott ismerősnek azt mondom, egyszer fussunk már össze egy kávéra. Soha az életben nem futunk össze semmilyen kávéra. Így én is biztos voltam benne, hogy soha az életben nem megyek el az olaszhoz. El is engedtem a dolgot, egy pillanatig nem pörögtem rajta, lefoglalt a szuperhétvége. Néró az egyik versenyen második, a másikon harmadik lett, házi Terminátorunk pedig két negyedik helyet villantott, úgyhogy volt nagy boldogság. Szerettük Lengyelországot, a hűvös kora nyári idő ellenére is. A fiúk pillanatok alatt összerakták a motyót, igaz, tempójukat nagyban turbózta, hogy a főnök féktelen bulit ígért estére. A srácok egy része közben már tervezgette, mivel lazítanak, sör, vodka-tonik és mojito szerepelt a képzeletbeli itallapon. Járt közben a kezük is fürgén, jól haladtunk a csomagolással, úgyhogy volt rá idő, hogy én is érdemi munkát végezzek. A videókkal már úgyis készen

voltam, az interjúkkal is végeztem, megtettem, amit megkövetelt a főnök. Kivettem Berci kezéből az akksis fúrót, és nekiálltam lezárni a ládákat. Nem mondom, hogy pikkpakkra végeztem, mert többször bicsaklott meg a kezemben az a szar, mint ahányszor simán beküldte a csavart a helyére. Három doboz elég volt hozzá, hogy kiéljem csavarozási vágyamat, de utána sem tudtam lógatni a lábamat. Kitaláltam, hogy targoncát akarok vezetni. Bármennyire is erősködtem, próbálkoztam zsarolással, szép szóval, ígérettel és könyörgéssel, Barni nem volt hajlandó átadni nekem a járművet. Pedig csak annyit szerettem volna, hogy menjek előre-hátra pár métert, és felemeljek egy raklapot. Fájt, hogy nem bíztak bennem, hecceltek is rendesen. – Megtalálod a kuplungot, Vanda? – Á, hagyd már, azt sem tudja, melyik az eleje! – Tényleg, Vanda, tudod, hogy hol az orra? – Ne, ne az orrát, inkább a farkát kerestesd vele, azt biztos könnyebben megtalálja! És még ehhez hasonló fricskák jöttek. Hiába tartott Barni cigiszünetet, kevés volt az idő ahhoz, hogy ellopjam a járművét, úgyhogy feladtam, inkább leültem, és dirigálással bosszantottam a többieket. Porondmesterként utasítottam mindenkit, kommentáltam és kritizáltam a munkájukat, szünet nélkül pofáztam. Kezdtem belemelegedni, már épp azon voltunk, hogy felírjuk a „rendező” feliratot a székemre, mikor egyszer csak megállt mellettem az olasz. Iszonyatosan felhúztam magam, milliószor megmondtam neki, hogy a csapat előtt ne nagyon dumáljunk, rohadtul nem akartam, hogy bárki megsejtse a dolgot. Egyrészt senkinek semmi köze nincs hozzá, kivel flörtölök, másrészt egyfajta munkahelyként tekintettem

az egészre, ahol nincs helye semmiféle enyelgésnek. Idegesen vonultam félre vele, juj, de nagyon pipa tudtam lenni ilyenkor. A számat dühösen csücsörire húztam össze, ráncoltam a homlokomat, megfeszítettem a nyakamat, tízmásodpercenként köszörültem a torkomat. – Arrabbiata? – vagyis azt tudakolta mosolyogva, ideges vagyok-e. Ismerte már jól a mérges fejemet. – Si, si! – válaszoltam feszesen. Csak bámult a szemembe, mintha suttogó lenne, aki betörni próbálja a zabolátlan kiscsikóját. Egy papírt szorongatott, felváltva élezte a hajtásnál hol a jobb, hol a bal kezével. Megnyálazta a száját, kicsit megharapta az alsó ajkát, mintha csak szólalásra edzett volna. Gratulált a Szuper Csapat szuper eredményeihez, majd átadta a lapot azzal, hogy ajándék, megérdemlem. Egy repülőjegy volt. Pontosabban egy online foglalás ellenőrző szelvénye. Június közepi, budapesti indulással, Rómába. Tíz nappal későbbi visszadátummal. Örültem, ideges lettem, meghatódtam, dühös voltam, rettegtem, izgatottá váltam – mindezt egyszerre. Mi ez?! Honnan tudja az adataimat, és milyen jogon osztja be az én időmet?! Hogyhogy ő dönti el, mikor menjek és hová? Mit gondol, hogyan tudok majd szabadságot intézni?? Amúgy meg hogy lehet ennyire cuki?? Soha életemben nem kaptam még ilyen ajándékot senkitől, mit kell ilyenkor csinálni? Elfogadni? De egyből? Vagy húzódozni előtte kicsit? Minden stimmelt. Születési hely, idő, anyja neve, személyiigazolvány-szám. Átfutottam még néhányszor a rubrikákat, hátha ezzel nyerek egy kis időt, mielőtt reagálnék. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Egy teljesen őszinte „hogyan?!” szaladt csak ki a számon. Azt gondolta, hogy a „nem fontos” választ elfogadom,

de hogy a francba ne lett volna fontos? Úgy éreztem, összeesküvés zajlott a hátam mögött, ez pedig bosszantott. Az meg még jobban, hogy távozás előtt nyomott egy puszit az arcomra, majd a válla fölött még odavetette, hogy „intézd a szabadságodat, csodálatos nyaralásunk lesz”. Persze, csodálatos, de én ezt nem akartam!! És nem is akarom! Vágyom, igen, Toscanába, de nem így; hanem úgy és akkor, ahogy és amikor én szeretnék menni. Egyre jobban bepörgettem magam, mikor ott termett előttem Melinda, fülig vigyorral. – Na, mit szólsz a meglepetéshez? Annyira cuki ez a pasi, Vanda, hozzá kell menned. Kőházban kell élnetek Toscanában, nevelnetek a sok bambinót, bazsalikomot ültetni a kertben és főzni egész életedben – még mindig vigyorgott, ekkor rájöttem, hogy a saját filmjében van, és Cupido szerepét osztotta magára. – Te tudtál róla – inkább kijelentettem, mint kérdeztem. – Persze, én segítettem neki. Szerinted tényleg azért kellett az útleveled, hogy lefénymásoljam?! Hát nem emlékszel, hogy minden idény elején megcsinálom? Mindenkiét? Több példányban? – Basszus, tényleg. Ezért jöttél oda pont akkor, mikor épp majd felrobbantam. Tudtad, hogy úgysem foglak faggatni, mi a francnak kell az útlevelem. – Naná, ismerlek már. De ugye örülsz?? – és még mindig nem mászott le a vigyor a képéről. – Egyelőre nem tudom, picit hirtelen jött ez az egész. Cuki, meg minden, de azért mégiscsak egy idegen. Ugye, nem mondod senkinek? Nem akarom, hogy a fiúk közül bárki megtudja. Vagy a főnök, semmi közük hozzá.

– Dehogy mondom, nyugi. Menj el Toscanába. Ez a fiú nagyon szeret téged. – De én nem annyira, az nem gáz? Sőt… Lehet, hogy jobban idegesít, mint amennyire szeretem. – Szerintem ne gondolj erre. Próbáld meg vele. Semmit nem veszíthetsz, viszont még az is lehet, hogy beleszeretsz, és ő lesz életed párja. Menj el Toscanába. – Hát jó, még meggondolom. Óriási, megagigahiperszuper partival zártuk a hétvégét. A főnök mindenkit meghívott, nagy részük el is jött, pedig vasárnapi, lengyelországi bulikra állítólag nem nagyon kap a mezőny. Főleg azért, mert ez a hétvége zárja a szezon első felét, utána majdnem két hónapos szünet jön, amit mindenki szeret a lehető legkorábban megkezdeni. Most viszont valahogy csomó pilótának, mérnöknek, szerelőnek és főnöknek a lábában benne volt a bugi, koccantak a poharak szorgalmasan. A kamionunkhoz kihúzott sátor alatt dübörgött a buli, el is kélt a tető a fejünk fölé, mert úgy hajnali kettő körül eleredt az eső. Simogató, kellemesen hűvös kora nyári cseppek hullottak az égből. Nem rohanva, nem is túl lassan, kényelmes, ráérős tempóban érkeztek a felhőkből. Odabent már karcolta a torkomat a cigifüst, a piától meg melegem volt, úgyhogy a paddockot középen, merőlegesen kettészelő korlát felé indultam. Voltak páran a garázssor végén, akik még pakolásztak, ezt és a sátrunkból dübörgő basszust leszámítva csöndes volt a pálya. Néhány kamion is ott maradt, a hosszú szünet előtt nem volt sietős az indulás, nyugodtan várhatták a hétfő reggelt a sofőrök. Sejtelmes, mégis megnyugtató fényben pihent a környék, a tisztára mosott kamionokon, a hatalmas ezüstös felniken úgy csillogott az eső, mintha milliónyi

gyönggyel szórták volna tele a pályát. Imádtam ezt. Az éjszakát, az esőt, az autóversenyt együtt. Láttam Rolandot elsétálni a sátor felé, kedvetlen volt, mint mindig. Összenéztünk, finoman biccentett, mintha köszönt volna. Mosolyogtam, ő nem. Elvette rólam a tekintetét, és ment tovább. Hátat fordítottam a bulisátornak, nekidőltem a korlátnak, a könyökömmel megtámaszkodtam. Hátrahajtottam a fejem, hadd kapja telibe az eső az arcomat. Élveztem minden cseppjét, ahogy fémes hidegséggel végigfutott az államon, a fülemnél, a homlokomnál. Nem tudom, mennyi ideig szobrozhattam így a lengyel éjszakában, de néha már kirázott a hideg, libabőrös is lettem. Hiába volt rajtam farmer és tornacipő, a trikó teljesen szabadon hagyta a karomat. Az olaszra gondoltam, meg arra, hogy vajon mit keres egyáltalán az életemben, s meddig kell őt vendégül látnom a filmemben. Szerettem volna valamilyen értelmes választ kapni magamtól arra, miért ne fogadjam el az ajándékát, s miért hagyjam ki a toscanai utazást. „Mert félsz” – suttogtam magamnak. Hallottam, hogy valaki közeledik, tudtam, hogy edzőcipő van rajta, a puha gumitalpak összetéveszthetetlenül placcsantak a tócsákban. Nem volt túl zajos, finom zörejekkel, lassú ritmusban közeledett. Eldöntöttem, hogy ez lesz a jel, és a szokásos alkudozásba kezdtem magammal: ha az olasz az, akkor az azt jelenti, hogy mennem kell. Ha nem ő, akkor maradok. Nem emeltem fel a fejem, de nem tartottam annyira hátrahajtva, hogy magam mögé lássak. Mondjuk, az nagy mutatvány lett volna, mégis inkább kihagytam. Puhán kérges férfikéz ragadta meg a tarkómat. Millió közül is megismertem az illatát. Finoman megszorított, visszahajtotta a fejemet a helyére. De nem az olasz volt.

– Telefolyik az orrod vízzel, hülyegyerek – a rá jellemző kiábrándító nyerseséggel adott a romantikának az én drága csapattársam. Mérges volt az. – Ez esetben kösz, hogy megmentetted az életem. Már épp öngyilkosságra készültem. Jókor jöttél. Mi van, nem tetszik a buli? – Áh, mi a faszt csináljak?! Mindenki offolta magát, alig állnak a lábukon a fiúk. Csaj meg nincs egy darab sem. Ha már ilyen kurva nagy fenszi bulit csapott a góré, legalább néhány pillangót is hozhatott volna. – Neked minek? Úgysem csajozol. – Az igaz. De legalább néztem volna őket, ahogy táncolnak. Tudod, egy kis popsipacsi, simi, risza, ilyenek. – Táncolok én neked, ha csak ez hiányzik. – Jaj neee, azt ne. Láttalak mozogni, sokkolt. Úgyhogy inkább ne csináld, ijesztő. – Kapd be, hülye paraszt – meglegyintettem a fejbúbját, vagyis legyintettem volna, de már mindenki ismerte ezt a szokásomat a csapatból, így rutinosan ki tudott bújni az életveszélyes támadás alól. – Ott van az olaszod is. – Nekem nincs olaszom. – Jó, akkor ott van az olasz is. Kérdezte a Barnitól, hogy merre vagy. – Óriási. – Azt mondtuk, nem láttunk már egy ideje. – Tudja mindenki? – Nem. Csak én, a Barni, a Melinda. Meg talán a góré. De az nem biztos. Délután odament hozzá gratulálni az olaszod… – …nekem nincs olaszom…

– Oké, oké, bocsi, szóval odament gratulálni a főnöknek, sokáig pofáztak. Tudod, hogy én nem értem, mit beszélnek, de párszor hallottam a nevedet. – Óriási. – Tudsz mást is mondani ezenkívül? – Mást? Mondjak mást? A faszom kivan, komolyan. Direkt kértem tőle, hogy kezeljük már diszkréten ezt az egészet. Egyrészt fogalmam sincs, mi ez, másrészt senkinek semmi köze hozzá, főleg nem a csapatból, főleg nem a mezőnyből, hogy mi van. Ha egyáltalán van valami. Erre körbeturnézza basszus a bokszutcát, hogy meglepetés-repülőjegyet vegyen nekem, aztán ha talál valakit, aki két szót beszél olaszul, máris téma vagyok. Rohadtul felidegesít. – Mi?! Hogy valakit érdekelsz? –… – Ne kussolj, mondd meg! Az a bajod, hogy itt van ez a jóképű gyerek, aki rád van pörögve? Figyelj, tudod, hogy én aztán nem vagyok egy romantikus mókus. Nem nagyon güriznék mindenféle meglepetéseken. Tőlem aztán a világ legjobb picsája is lehetne, akkor sem érdekelne, hogy minek örül vagy minek nem. De ez még nekem is tetszik. Vágod, hogy leszarom az embereket. Főleg a csajokat, idióta mind. Téged viszont bírlak. Jó arc vagy. Nem az az idegesítő fajta. Ezért mondom, hogy ne is menj át hisztisbe. Meg túl válogatósba. Ne akarj olyan lenni, amilyen én vagyok. Menj el hozzá Provence-ba vagy Nizzába vagy hova a faszba. – Toscanába. – Akkor oda, mindegy nekem. Menj el, próbáld ki. Ne picsáskodj. Dugtok párat, azt’ hazajössz. Ha jó volt, akkor folytatod, ha nem volt jó, akkor abbahagyod. Ennyi, bazmeg.

Nem kell itt túlagyalni semmit. Állandóan ezt csinálod, minden szart túlbonyolítasz. Nem kell, nem kell. Csak azt figyeld, hogy jó-e neked, amiben benne vagy. Ennyi. Én mindent leszarok, ami szar. Még a szart is leszarom. – Még a szart is leszarod – ezt már egyszerre mondtuk. Ez volt Mérges szállóigéje. Elmosolyodtam, és igazat adtam neki. – Kösz. – Nincs mit. Kérjél cigit a Barnitól, hullarészeg, most szerintem egy dobozzal is le tudjuk húzni. És menj be a sátorba, hideg van. Odaadnám a pulcsimat, de nem fogom. Így meg megfázol, akkor pedig baszhatod a szicíliai utadat. – Toscanai. – Mindegy, szarok rá – egy vállrándítással kísért röhögéssel nyugtázta, hogy neki aztán tényleg mindegy, hová megyek. – Tudod, mit? Te csak Műmérges vagy, cseszd meg. – A faszt. Utálok mindenkit. Na gyere. Igaz, nem az olasz volt az, de nem tudtam úgy figyelembe venni a jeleket, ahogy Mérges közeledése előtt megegyeztem magammal. Készültem a rohadt nagy kompromisszumra, miközben visszaindultunk a sátorhoz. A buli már haldoklófélben volt, néhányan lézengtek csak különböző szintűre részegedve. Valaki a minihűtő előtt guggolva keresett még valami alkoholmaradékot, más az asztalra dőlve szunyókált, a hollandok a sarokban dülöngéltek. A mieink szokásos helyükön, a kamion lépcsőjén üldögéltek. Nők tényleg nem nagyon voltak, a britektől láttam két-három csajt feltűnni, de nem csodáltam, hogy Mérges nem mozdult rájuk. Jetiszerűen mozogtak, fejükkel előrehúzták a vállukat, karjukat valósággal vonszolták maguk után. Nem tűntek vonzónak, de

legalább kedvesek voltak. Párszor körbefutottam a szememmel a sátrat, nem láttam felbukkanni az olaszt sehol. Elköszöntem a fiúktól, visszavonultam az alvóskamionba. Lefekvés előtt egyszer még ránéztem a repjegyvoucheremre. Küldtem egy sms-t az olasznak azzal, hogy „megyek”. Aztán jól aludtam. Sokat röhögtünk a hazaúton, mindig más egy eredményes, jó hétvégéről elindulni, mint egy dupla nullásról. Így hívtuk az olyan versenyeket, amiken mindkét pilótánk pont nélkül végzett. Most viszont volt okunk az örömre. Öten jöttünk egy kocsival: Márió, a két versenyző, Melinda, meg én. Roland vezetett, én ültem a jobb egyben, addigra köztudott volt, hogy képtelen vagyok hátul utazni. Eleinte nem hitték el, azt gondolták, csak hiszti, hogy rosszul vagyok a hátsó ülésen. Aztán mikor Ausztria felé egyszer megpakoltam a főnök ülését egy testes kis rókával, na, akkor elkezdtek komolyan venni. Azóta köteles mindenki átadni nekem az anyósülést, tök mindegy, mekkora behemótnak kell hátul szorongania emiatt. Hát ezért lett enyém most is a navigátori szék. A többiek elaludtak, ezzel a röhögés is abbamaradt, Rolanddal nem beszélgettünk. Fárasztott a fullasztó csönd. Szerettem volna kitölteni, de éreztem, hogy ő nem akar megszólalni. Próbáltam aludni, viszont a könyököm, amire a fejemet támasztottam, mindig lecsúszott az ajtóról, úgyhogy negyedórás szenvedés után feladtam. Roland úgy vezetett, mint egy robot, tényleg terminátor volt a srác. Semmiféle fáradtság, kimerültség, álmosság nem látszott rajta. Éber tekintettel mustrálta az utat, jobb kezével három óránál fogta a kormányt, bal karjával az ajtóra könyökölt. Nem sokszor utaztunk együtt, ő rendszerint különcködött, saját autóval vagy későbbi repülővel ment mindenhová. A versenyhétvégéken sem

dumáltunk, a kezdeti távolság nem csökkent kettőnk között, én meg azóta is felháborodott büszkeséggel vettem tudomásul, hogy valakit nem nyűgöztem le a személyiségemmel. Valójában képtelen voltam elfogadni, hogy nincs oda értem, hogy nem keresi a társaságomat, ezért egy idő után egyszerűen levegőnek néztem. Valószínűleg emiatt nem vettem észre soha, mennyire jó pasi. Igaz, tavaly a Hungaroringen, mikor a kudarcba fulladt közös gyakorlásunkra érkezett, megpihentettem rajta a szemem. Gyönyörű, szálkás izomzata csak úgy feszült a fehér póló alatt, fémszíjas óráját a jobb kezén viselte, ugyanúgy, mint én. Egynapos borostája csak vonzóbbá tette karakteres arcát. Határozott kontúrvonal szegélyezte a száját, ajkai nem voltak túl húsosak, de túl vékonyak sem. Különleges, zöldesszürke szemétől kirázott a hideg. A szokásosnál picit hosszabbra hagyott, dús, sötétbarna hajáért odavoltak a csajok, olyan buján omlottak az enyhén hullámos tincsek a homlokába, ahogy az amazóniai őserdők simogatják a folyót. Jó illata volt, kicsit édeskés, kicsit fanyar, de semmiképp sem tolakodó. A bőre kellemesen napbarnított. Rájöttem, hogy valójában semmit nem tudok róla. Csak azt, hogy a hülye stílusa miatt senki sem szereti. Igazából én sem. Egyenes volt és korrekt, de rohadtul öntörvényű, emiatt néha már-már bunkón viselkedett. Ahogy velem is. A saját igazságán kívül senki másé nem létezett, képtelen volt bármiféle kompromisszumra. A pályán ez legtöbbször bejött, de volt, hogy felesleges balhékba kergette bele magát, aminek kocsibontás lett a vége. Leszarta az embereket maga körül, és őt is leszarta mindenki. Elvégezték a kötelező munkát a fiúkkal, azontúl nem keresték egymás társaságát. Csak a saját céljai érdekelték, hangyányi energiát sem pazarolt el arra, hogy

bárkire is figyeljen. Soha nem hallottam róla, hogy lenne barátnője, flörtölgetni sem láttam soha senkivel. Örökké az idióta boros könyveit bújta, imádta a borokat, mindent tudott róluk. A menések előtt a kötelező telemetriázás, elemzés után mindig kért öt percet, hogy a borkalauzait olvasgathassa. Ez volt az ő relaxációja. Igyekeztem nem bámulni, de valahogy újra és újra rátévedt a tekintetem. A többiek aludtak hátul, mint három kesztyűbáb, úgy dőltek jobbra vagy balra, attól függően, hogy épp merre kanyarodott az út. Mókásak voltak. Mi meg elöl, mintha kettesben lennénk. Nagyon halkan duruzsolt a rádió. Éjszaka volt, valahol Szlovákiában járhattunk. Átvette a kormányt a bal kezével, a jobbal kicsit megnyomogatta a csuklyás izmát. – Fáradsz? – kérdeztem. – Átveszem, ha gondolod. – Bírom, kösz – nem nézett rám, nem volt kedves, semmilyen nem volt. A konzolhoz nyúlt, kikapcsolta a klímát. – Tudom, hogy nem bírod – még mindig nem nézett fel, de jobb is volt, mert úgy ledöbbentem, hogy valószínűleg még a szám is tátva maradt. Mr. Senkisemérdekel­magamkörül mégis figyel, és tudja, hogy utálom a lég­kondit?! – Meggyőződésem volt, hogy utálsz. – Azért, mert nem akarok neked rosszat, még utálhatlak. – Wow. Kétségtelen. És elmondod, hogy miért? Nem emelte fel a hangját. Kimért volt és közönyös, pont olyan, amilyennek mindig is láttam. Nem gondolkodott a monológon, érezhetően régóta kikívánkoztak belőle a gyilkosul őszinte mondatok. – Nem bírom a nagy pofádat, Vanda. Nem bírom, hogy mindenkinek beszólsz, hogy olyan rohadt humorosnak hiszed magad. Nem bírom, hogy mocskos a szád. Hogy állandóan

feltűnősködsz. Hogy mindig szerepelsz. Hogy mindenkivel flörtölsz. Nem bírom, hogy még akkor is ott vagy mindenhol, ha nem vagy ott. Iszonyatosan sok vagy, és ettől megőrülök. Konkrétan sokkolt. Tudtam, hogy sokan nem szeretnek, de még soha, senki nem vágta ilyen egyenesen az arcomba. És hiába vitatkoztam volna vele, minden szava ült. Ilyen voltam. Amit mindenkinek joga volt nem szeretni. Nekem pedig jogom volt ilyennek maradni. Megköszörültem a torkomat, kicsit csücsörítettem, megfeszítettem a nyakamat, és soha többé nem szóltam hozzá. Nem is néztem rá, csak bámultam az utat, picit megemelt, dacos fejjel. Ugyanazt éreztem, mint tavaly, útban Brnóba a Márk mellett. Nem értettem az elmúlt pár percet. Azért mondta ezt el, hogy bántson? Vagy csak úgy kijött belőle? Elképesztően pörgött a szívem, volt néhány pillanat, amikor azt hittem, elájulok. A tudat, hogy végig kell ülnöm még több száz kilométert valaki mellett, aki nem bír elviselni, egyszerűen lebénított. Tisztában voltam vele addig is, hogy rengetegen nem bírnak, ettől viszont még szerettem volna, ha mindenki szeret. És tényleg rossz érzés volt ezt hallani, főleg úgy, hogy semmivel, soha meg nem bántottam. Legszívesebben kiszálltam volna, vagy jó lett volna, ha beszippant az ülés, vagy ha csak szimplán helyet tudok cserélni valakivel a hátsó sorból. Az viszont már durván hiszti lett volna, azt meg nem akartam, maradtam hát inkább a seggemen. A páratlan másodpercekben az órára néztem, a párosakban megcseréltem a combom alá tett lábamat vagy megigazítottam a hajam. Harminc év alatt soha nem éreztem magam ennyire kényelmetlenül. Eszembe jutott egy-két gondolat, de egyszerűen nem láttam értelmét, hogy megpróbáljak meggyőzni valakit arról, miért nem kellene

utálnia. A telefonom volt az egyetlen elérhető és szó szerint kézzelfogható menekülőút. Márknak írtam, reméltem, hogy be van kapcsolva, életmentő sms-t vártam tőle. „Roland gyűlöl.” Érezhette, hogy ragacsos a gríz, mert azonnal válaszolt. „Mi történt?” Tárgyilagos tájékoztatást nyújtottam, kevesebb mint 160 karakterben. „Semmi. Csak elmondta, hogy utál. Utálja azt, amilyen vagyok.” Nem is ő lett volna, ha nem pöcköl egy fricskát az orrom alá: „Mert biztosan nem hajtottad oldalra a fejed, amikor flörtöltél vele. Ha utál, hát utál. Ne változz azért, hogy valaki kedveljen.” Igaza volt. „Igazad van, kösz. Ebéd holnap? 2-kor Vapiano?” Tudtam, hogy csakis igent mondhat, mert kíváncsi az élménybeszámolómra. Meg talán a kettőnk közötti problémákat is rendezhetjük. „Rendben.” Szinte az üzenetével egyszerre érkezett meg az olasz sms-e is. Gyanús lett, hogy valamilyen előre megírt sablont küld el nekem újra és újra, mert most is a szokásos „hogy vagyok, merre járok, de hiányzom, de várja, hogy ott legyek” szöveg érkezett tőle. Ezeket már tökéletesen és oda-vissza is tudtam olaszul. Nem válaszoltam, borzasztóan éreztem magam. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy valahogyan, hirtelen, egyszer csak érjünk már haza, és soha többé ne kelljen nekem ezzel a férfival kettesben lennem. Ehhez képest én nyertem meg az utolsó hazaszállított személy címet aznap, mivel – mennyire ironikus – én laktam legközelebb Rolandhoz. Lehetetlen lett volna bármit is kitalálnom, mint kiderült, háromutcányira voltak egymástól a pecóink, bármilyen más megoldás indokolatlannak, logikátlannak tűnt. Nérót és Melindát kitettük a bázison, a Górét hazavittük, félelmetes kussban autóztunk a lakásomig. Megálltunk a ház előtt, kiszállt, hogy segítsen, én meg nem ellenkeztem, mert semmilyen formában nem tudtam

hozzá szólni. Jöttek a gondolatok, viszont sikertelenül próbáltam szavakká formálni őket. Úgy éreztem, ijesztő hörgés törne csak elő belőlem, ahhoz meg így is eléggé utál, hogy Drakulaként rámorduljak, ezért inkább letettem róla, hogy valaha is megszólalok. Felnyitotta a csomagtartót, kivette a táskámat, aztán pedig elköszöntem.

Másnap Márkkal ebédeltem, elpanaszoltam neki felháborodottságomat, egyszerűen nem értettem, hogyan lehet ilyen bunkó velem bárki is. Biztatott, nyugtatott, hogy Roland már csak ilyen, hagyjam rá, nem kell nekünk barátkoznunk. Elmeséltem nagy vonalakban a hétvégét, megmutatta az ikrek legfrissebb fotóit, tisztáztuk a kettőnk közötti félreértésszerűséget, megegyeztünk benne, hogy az őszinteség nem mindig egyenlő a tapintatlansággal, aztán magunkévá tettük a délutánt, persze külön-külön.

Tavaly június, Magyarországról Olaszországba

Bő két hét volt hátra a nagy toscanai utazásig. És én eldöntöttem, hogy jól fogom magam érezni. A rádióban szokás szerint nyugisan teltek a napok, munka után általában hosszasan cseteltünk az olasszal. Úgy éreztem, mindenkin bosszút állok azzal, ha tudomást sem veszek a világról magam körül, csak az én romantikus nyaralásomra koncentrálok. Még a saját versenyzésem se nagyon érdekelt. Jók voltak a hétvégék

Mangóval, Áronnal és Levivel, meg a többi csajjal, de már egyáltalán nem olyan volt, mint előző évben. Mindennek utánanéztem a neten, mit érdemes megnézni a környéken, olyan voltam, mint egy privát utazási iroda. Tudtam, hol készítik a legfinomabb borokat, hová érdemes menni, ha klasszikus toscanai tájat akarunk látni, melyek a legrégebbi városok, és hol forgatták a Napsütötte Toszkána jeleneteit. Árakból, távolságokból, ételekből, látványosságokból ugyanúgy felkészültem, mint időjárásból, földrajzi adottságokból. Toscanában játszódó filmekkel is hangolódtam az útra, az indulás ideje pedig pikk-pakkra eljött. Krémszínű felsőt, bordó övet, farmert és bordó magas sarkút választottam utazószettnek, bordó táskával természetesen. Slamposan mégsem repülhetek Olaszországba. Izgatott voltam és még mindig pozitív: rendületlenül hittem, hogy ez egy fantasztikus vakáció lesz, mely alatt extra fordulatot vesz az életem, s talán többé már haza sem jövök. Csak a legrosszabb pillanatokban és a legrövidebb ideig villant be a para a túl hosszúnak vélt tíz naptól. Mit fogok csinálni, ha nem érzem jól magam? Ha haza akarok jönni? Ha szar lesz? Hát, kicsi lány, az szívás, de majd akkor is élvezni fogod, nem lesz más választás. A repülőút sima volt, élveztem minden percét. Imádom a repülést. Annyira megfoghatatlan, sejtelmesen vonzó világ, jólesett időnként egy-egy repülés erejéig belelátni. Ehhez nagyban hozzájárultak természetesen a sármos pilóták, ki ne esett volna hasra az egyenruhás férfiaktól, akik egy egész gépért felelnek? A légiutas-kísérők tökéletes sminkje, a jó illatuk, a kedvességük mindig levett a lábamról. Igaz, maga a repülés ténye nyűgözött le a legjobban, képtelen voltam

felfogni, hogy egy többtonnás szerkezet hogyan maradhat a levegőben. S mivel a fizika sosem volt az erősségem – középiskolában Berkesné tanárnő majdnem meg is buktatott –, esélyem sem volt rá, hogy valaha is megértsem a dolgot. De eldöntöttem: egyszer lesz majd egy pilóta pasim, aki minden kérdésemre választ ad, és a karcsú, elbűvölő stewardessek helyett csak engem fog nézegetni. Viszont előtte még le kell tudnom ezt az olaszországi kiruccanást. Szóval rendben leszálltunk, a gond csak akkor kezdődött, mikor meg kellett keresnem a járat csomagkiadó szalagját. Életemben először voltam a római reptéren, de esküszöm, még Kínában is könnyebb volt a tájékozódás, mint itt. Hiába követtem a nyilakat a „B19”-es objektumhoz, újra és újra útvesztőbe kerültem. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy kísérleti patkány, amelyik összevissza rohangál a labirintusban. A magas sarkúban egyre nehezebben ment a tipegés, ezen is kezdtem felhúzni magam. Nagy nehezen megtaláltam a helyet, jött is a kis bordó bőröndöm, vonszolhattam végre mind a kétszáz kilóját. Remegtem az éhségtől, semmi másra nem vágytam, csak hogy beülhessek valami jó kis étterembe egy finom tésztára. Na, most erre esélyem sem volt, mivel a váróba kilépve megkaptam az olasz sms-ét „kések, ne haragudj” tartalommal. Óriási. Tényleg, végül is csak hetek óta tudja, mikor fogok megérkezni, kurva nagy dolog lett volna úgy intézni, hogy pontosan odaérjen. De nem, ő késik. Én meg szobroztam ott, mint egy árva kiskutya, miközben lassan elfogytak mellőlem az utasok. Valakiért a családja jött, másért csak a szerelme, megint másért sofőrt küldtek és táblára írták a nevét. Sosem esett nehezemre elveszíteni a türelmemet, de akkor valahogy extra gyorsan felbasztam magam, és tényleg

hajszálon múlt, hogy nem indultam haza a francba. Na pont ebben a pillanatban érkezett meg. Farmerban, kék-fehérsötétkék kockás ingben, sportcipőben. Volt egy hülye stílusa, ami az öltözködést illeti, de ilyennek szerettem. Szerettem volna, egészen pontosan, ha szeretem, ugye. Furcsa arcra puszival üdvözöltük egymást, nem értettem, mi ez a távolságtartás, de hát legyen, mégiscsak ő a házigazda, én meg a betolakodó, nem lehet fogalmam az itteni szokásokról. Lehet, hogy a reptéri csók tilos, annyi mindent büntetnek már, miért ne lehetne ez is köztük. Megkérdezte, éhes vagyok-e, mondtam, igen, nagyon; juj, mondta, az baj, mert több mint két óra az út hazáig. Semmi üljünk be valahová, veszek neked szendvicset vagy ilyesmi. Oké, nem gond, éjszaka volt már úgyis, minek ilyenkor enni, meg – hittem – a drága mamma úgyis biztosan valami elképesztő házi koszttal vár, ezért nem akarja amore italiano mio, hogy Rómában pakoljuk tele a gyomrunkat. Beültünk a leírhatatlanul, elképzelhetetlenül, minősíthetetlenül koszos kisfurgonba, és azt hiszem, az volt az első olyan határozott pillanat, amikor tudtam, hogy csakis tévedés lehet, hogy én egyáltalán ott vagyok. Majd megfagytam az úton, az olasz, mondjuk, nem volt annyira figyelmes, mint Roland, holott tudta ő is, hogy nem bírom a klímát. Azt hittem, egyértelmű jelzés, hogy betakarózom a kabátommal, meg hogy a fejemre húzom a sálat, de nem, végül nem vette a lapot. Szokás szerint minimálisra korlátoztuk a beszélgetést, bár a passzivitásomban ezúttal közrejátszott a fáradtságom is. Aludni nem tudtam, bámultam a tök sötét Olaszországot. A színtiszta igazság az, hogy gyűlöltem magam, amiért egyáltalán ott voltam, ahol valójában nem is akartam lenni.

Az első két napon sokkolt a koszos ház. A harmadikon örültem, hogy végre egész napra távol vagyunk a szállástól. A negyediken rájöttem, hogy nem szeretek autópályán motorozni. Az ötödiken írtam anyának, hogy már mennék haza. Azt mondta, pont akkor érkezett meg az első honvágyas üzenetem, amikorra számított rá.

Tavaly június, Olaszország

A hatodik napon elővettem a laptopomat. És most itt ülök. A koszos olasz szoba koszos ágyán, miközben a még mindig csak felületesen ismert férfi, aki minden jel szerint szerelmes belém, elrohant ebédért. Hiába a buja szőlőtőkék, a szőkén aranyló búzamezők, a tudálékosan feszítő ciprusok, a testes vörösborok, a finom ételek, a kakukkfűillat és a perzselő nap; nem akarok itt lenni. Otthon akarok lenni. Gondolataimat tettekre váltottam. Tőlem szokatlan határozottsággal döntöttem: hazamegyek. Amíg az olasz kajáért szaladgált, eszembe jutott a pilóta ismerősöm. Legnagyobb szerencsémre pont annál a légitársaságnál dolgozik, amelyikkel én utazom. Felhívtam, hogy segítsen előre hozni a foglalásomat. Kaptam tőle egy ismerős elintézőemberhez telefonszámot, őt is felhívtam, és sikerült a lehető leghamarabbra, mára áttetetni a jegyemet. A kérdés már csak az, hogyan jutok el estére a római reptérre. Gyorsan összecsomagolok, a ruháim szerencsére a bőröndben vannak, és valahogy útnak indulok. Nem bírom itt tovább egy percig sem!

Na, hát így kell ezt csinálni. Már a római reptéren vagyok. El sem hiszem! Amíg Giovanni a várost rótta, lebattyogtam a közeli benzinkúthoz, mert emlékeztem rá, hogy ott mindig állnak taxik. Szerencsére az egyik kutas beszélt angolul, az ő segítségével kibéreltem egy autót, sofőröstül, viszonylag jó áron a római reptérre. Beültem, elhajtottunk és most itt vagyok. Az olasz közben hazaért, hűlt helyemet találta, kétségbeesetten üzent, én pedig csak annyit írtam vissza, bocs, haza kell mennem. Itt a vége! Csak úgy eljöttem, hát mekkora vagyok!! Hamarosan otthon leszek, el sem hiszem. Ez több mint megkönnyebbülés. Nem győzök hálálkodni közben a pilóta ismerősömnek, aki kimentett ebből a fertőből. Igaz, hogy valamikor az előző évezredben találkoztunk utoljára, s akkor még nem is volt pilóta, de a tényen ez fikarcnyit sem változtatott. Nekem bizony volt emberem a légitársaságnál, amivel utaztam, és amikor eljött a pont, hogy nem bírom tovább, meg is kerestem. Maverick – mert csak így hívtam – sok-sok évvel ezelőtt volt kollégám, hol máshol, az egyik rádiónál. Saleses, marketinges, promóciós mindentudó volt, de mindig is a repülés volt az élete. Flörtölgettünk, ennél több soha nem történt köztünk. Viszont virtuális barátnak valahogyan megmaradtunk. Pont Toscana előtt pár hónappal hívott, hogy mi van velem, találkozunk-e. Nem jött össze, később még beszéltünk egyszer-kétszer, tudtam, hogy számíthatok rá. Így is lett. Soha többé nem utazom külföldre senkihez.

Négy nappal később, tavaly júniusban

Végre itthon! Egyszerűen kilökött magából ez a majdnem jól megálmodott olaszországi út. Nem voltam odavaló, rosszak voltak a díszletek, a megvilágítás, a kellékek, a rendezés… és… és főleg a szereplők. Bánatomra magamon kívül senkit nem tudtam hibáztatni, hiszen ez is az én filmem volt. Megkönnyebbült békével a lelkemben nyújtóztam végig a kanapémon, ütemesen, mélyen, lassan szippantottam magamba otthonom minden részecskéjét. Az illatokat, a minimál rumlit a konyhában, a kilátást, a tévé fura zúgását, a szomszéd hülyén morgó rádióját – mindent, ami valamilyen módon azt jelezte, itthon vagyok. Valami váratlanul fogadalomtételre késztetett. Elhatalmasodott rajtam az „én váram, az én házam” érzés. Soha többé nem akartam magam elveszettnek érezni a világban, ahogy azt sem akartam, hogy bárki belerondítson a harmóniámba. A lelkemre kötöttem, hogy többet ide pasit nem hozok. Senkit, csak azt, aki intelligens, kifinomult, humoros, érdeklik a sportok, és úgy szeret, ahogy vagyok. Csak azt, akinek a teljes pakk kell. Nagypofástul, flörtölőstül, szereplővágyastul, beszólóstul, hülye humorostul. Nem, nincs több megalkuvás. Nem engedhetem meg magamnak, hogy még egyszer lúzerként üljek valaki undorító, mocskos hálószobájában, mint egy csapdába ejtett egér. Az elmúlt egy év alatt, mondjuk, pont lett volna alkalmam rá elég, hogy levonjam a kurva nagy következtetést a mindenféle randikból. De én, ugye, mint tudjuk, sosem tanultam más kárán, mindig kellett a privát beégésem. Minden, de tényleg minden

megváltozott, s közben nem is tudtam, hogy épp változik minden.

Alighogy hazaértem, már földre is zuhantam a meglepetéstől. Edus látogatott meg pár napja. Kisbabát vár. De nem házasodnak össze a gyógymasszőr pasijával. Négyből két barátnőm lesz hamarosan anya. Velük örülök, tényleg. Csak el ne felejtsem észben tartani, hogy ki mikor szül: Kinga valamikor szeptemberben, Edus október környékén.

A csajok fele gyereket vár, meg szül, én pedig közben vitorlázni megyek! Ez is van olyan izgalmas, mint a különböző trimeszterekkel járó különböző tünetek. Leila meg Joker vannak megőrülve ezért az úri mulatságért, s habár meggyőződésem, hogy hajlamos vagyok a tengeribetegségre, úgy döntöttem: invitálásuknak eleget téve mégis vízre szállok valahol a Balatonon. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne próbáljak ki dolgokat. Szombaton reggel megyünk, egy éjszakát alszunk a hajón, vasárnap jövünk vissza. Izgalmas lesz. Közben úgy tűnik, határozott és hirtelen olaszországi elutazásomnak köszönhetően visszatért az életem a normál, olykor kies, de mindenképp szabályos medrébe. Nincs itt semmiféle olasz, meg másmilyen flört sem, egyszerűen csak jól vagyok. És ezt most nagyon élvezem. Ráadásul már csak pár nap a vitorlázásig, így még van is mit várni.

Azt hiszem, annyi a versenyzésnek. Aki a főszervezője az egésznek, kiszállt ugyanis a történetből. Na, nem önszántából, hanem mert meghalt. Tök váratlanul, tök hirtelen. Tökre megdöbbent mindenki. Sokat köszönhetek neki, nyugodjék békében. Nem tudom, mi lesz a további futamokkal, az egész sorozattal. De gyanítom, elég sok minden megváltozik így.

Tavaly július, Magyarország

A balatoni kiruccanásra Leiláékkal utaztam le, épp teregettem, mikor megérkeztek értem. Két nap alatt még a lakásban is lesz idejük megszáradniuk a ruháknak, most nem merem az erkélyen hagyni a cuccokat, bármikor kerekedhet egy vihar. Az meg kinek hiányzik, hogy a fehérneműimmel legyen tele a hegy? Nem mondom, szép bugyiim és melltartóim vannak, de megtartanám őket a beavatott szemeknek. – Felmehetek, amíg készülsz? Nagyon kell pisilni – mire végigmondta Leila, már fent is volt az ajtó előtt. – Gyere be, még teregetek. Várj egy picit, kihozom az utolsó adag ruhát. Teszel be WC-papírt a tartóba? Ott van a mosdó mellett. De úgy tedd be, légyszi, hogy a fal felé legyen a lelógó vége, köszi – majd átadtam neki a fürdőszobát. Pár perc múlva mellettem állt a szárítónál. Magasra húzott szemöldökök alól kitekintve figyelt: – Vanda… Jól látom?! Te tényleg árnyalatok szerint teregetsz? – zavartan néztem végig a szárítón, ahol a fehértől a törtfehéren, a bézsen, a citrom- és narancssárgán át a

szivárvány összes színét felvonultatva jutottak el a ruháim a feketéig. – Tényleg… – aztán büszkén adtam elő a nevetséges indokot –, de nézd meg, milyen szép így! A zoknikat pedig összepárosítva csíptetem fel, így könnyebb leszedni. – Hát te beteg vagy, esküszöm – majd széles vigyorral noszogatni kezdett –, siessünk, mert Joker vár, a Balaton meg annál is jobban. Nem volt túl jó idő, a nap elfelejtett kisütni, mondjuk, nem fáztunk, kellemes szél is fújt, ami – ahogy megtudtam az Onedin család utódjaitól – tökéletes a vitorlázáshoz. Amíg leértünk a kikötőbe, folyamatosan futtattam a programot, szerettem volna rájönni, mégis mit keresek én ott, miért akarom egy ingatag járművön tölteni az egész hétvégét egy olyan természetes vízen, amibe viszolygok bemenni, annyira félek a vízi hulláktól. Igaz, még egyet sem láttam, de meggyőződésem, ha most bemennék a Balatonba, biztosan belebotlanék egy oszló tetembe. Ezért nem fürödtem soha a nagy magyar tengerben. Az épített strandok közösségi medencéjétől meg alapból viszolygok, úgyhogy nekem a nyár ilyen szempontból valóságos gyötrelem minden évben. Megérkeztünk, bepakoltunk a hajóba, készülődtünk az induláshoz. Próbáltam meggyőzni őket, hogy jobb lesz nekem és nekik is, ha a parton maradok, de nem hittek nekem. Hogy csináljak valamit én is, Joker kitalálta, lökjem majd be én a hajót. Ennél veszélyesebb műveletet nem is oszthatott volna rám, de nem vagyok én olyan beszari csaj, elhatároztam, hogy jó matrózként helytállok. A feladat csak annyi volt: adjak lendületet a hajónak, majd pattanjak be. Nem túl bonyolult. Annak, aki gyakorlott vitorlázó. Ahogy a stég végénél

nekirugaszkodtam, éreztem, hogy minden egyensúlyomat elvitte a vitorlás. Ezredmásodpercek alatt kellett eldöntenem, a vízbe zúgok-e, vagy valamilyen csoda folytán megmenekülök. Hirtelen feltűnt a szemem sarkában egy facölöp, ahhoz szokták kikötni a hajókat. Mivel éreztem, hogy a stégre már egyszerűen nem tudom visszakalimpálni magam, oldalazó mozdulattal elkaptam a cölöpöt, ekkor már majdnem angolspárgában voltak a lábaim. Sikerült valahogy az egész testemmel az életmentő cölöphöz tapadni: két kezemmel felülről kapaszkodtam bele, lábammal alulról fontam körbe. Egészen konkrétan, mint egy kismajom a fán, úgy csüngtem azon a szaron, és hirtelen nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Annál is inkább, mert éreztem, szorult helyzetemből egyetlen út vezet: lefelé, a vízbe. Úgy döntöttem, várok. Persze ez nem az én döntésemen múlt, mást nem nagyon tehettem. Az edzéseknek hála legalább volt erő a karomban, reméltem, kitart addig, míg a Leiláék visszajönnek értem. Ők persze végignézték az egészet, zengett az öböl a hahotázásuktól, mire nagy nehezen visszakanalaztak a hajóba, már zokogtak a röhögéstől. Addigra én is. Kértem egy pálinkát, és írásba adattam velük, hogy soha többé, semmilyen feladatot nem bíznak rám a vitorlázás alatt. Kellemes bódultsággal adtam át magam a balatoni hullámok ringatásának, a hajamat cibálta a szél, de a kalandnak végtére is azt a részét már élveztem: amikor semmit nem kellett csinálnom, csak a tájban gyönyörködnöm. Borzasztóan aludtam, amit, mondjuk, borítékoltam volna, hiszen krónikus alvászavarban szenvedek. Egy régi ismerős váratlan felbukkanásának köszönhetően viszont végül egész kellemesen töltöttem az éjszakát. Galambos Gergő, a sportújságíró kolléga írt rám, ha van kedvem, összefuthatnánk,

mert nagyon szarul van, és szívesen kiöntené nekem a lelkét. Valamikor a szülinapom után nem sokkal kommunikáltam vele utoljára, tudtam, hogy túl van egy évszázadokat átölelő kapcsolaton, utána meg jött neki valami fiatal csirke, de most azt írja, pár hónap után szakítottak. Átesemeseztük az éjszakát, és megbeszéltük, hogy a héten valamikor meglátogatom. Másnap már csak kis időre mentünk ki a hajóval, csúnya zivatar jött, ezért jobbnak láttuk, ha kajálunk és hazaindulunk. Budapestig lebeszéltem a Gergővel, hogy kedden átmegyek hozzá, és megfejtjük a világot. Örültem neki, kedveltem őt, habár kábé évtizede nem találkoztunk. De mindig segítőkész volt, ha valamilyen sportos szakmai kérdéssel fordultam hozzá.

Micsoda este/éjszaka volt!! Úristen, nem is tudom, mikor éreztem ilyen jól magam! Nem akartam túlzásba vinni a régiismerős-látogatós szettemet, trikót vettem farmerral és tornacipővel – mint szinte mindig. Hiába, én abban érzem jól magam. Nem gondolnám, hogy egy nő csak magas sarkúban meg extra miniben tud nő lenni, nekem a farmer-póló kombó a legkomfortosabb. Új albérletében fogadott a Gergő, tudtam, hogy legénylakásba mindig elkél a növény, úgyhogy választottam neki egy tök speciális virágot, aminek a levelei ehetők. Arra gondoltam, hogy így ínségesebb napjain is lesz mit rágcsálnia, nem mondhatja, hogy nem vagyok figyelmes. A liftből kilépve egy vicces forma zsebkutya, mint később megtudtam, Bodza futott oda hozzám, aztán az ajtóban megjelent az én régi volt kollégám. Amikor utoljára láttam, kölyökképű volt és gezemicetestű, na, ennek nyoma sem maradt. Magas, égig érő, elképesztően hatalmas – izmosan

hatalmas – testével ott meredezett fölöttem, mint egy tévétorony. Megférfiasodott, elég rendesen és minőségien. Lazában tolta: térdig érő zsebes nadrág és póló volt rajta. Megöleltük egymást, nem is feszengtünk sokat, köszönhetően a szinte a küszöbön lehajtott pálinkának. Átadtam a virágot, áradozott, milyen kedves vagyok, aztán cserébe megkínált tésztasalátával. Nem volt túl rossz, igaz, ettem már jobbat is, de alapból le a kalappal előtte, szeretem, ha egy férfi sürög a konyhában. Nem nagyon volt cigim, így kaja után lebattyogtunk a közeli éjjel-nappaliba, majd visszatérésünk után leheveredtünk az erkélyen. Olyan volt, mintha piknikeznénk. A fölöttünk lévő erkély kiszögellése mellett még bőven látni lehetett az eget, nézegettük a csillagokat, iszogattunk, én cigiztem, ő nem, rengeteget röhögtünk. Nosztalgiáztunk kicsit, elmondta, hogy az excsaja mennyire féltékeny volt rám, pedig hát az elmúlt nyolc vagy tíz év alatt még csak nem is találkoztunk. Az egyetlen közvetett interakciónk az volt, mikor tavaly szülinapomra hagyott nekem meglepetést a rádió recepcióján, de az sem volt semmi tolakodó, csak egy film Schumacherről. Az új kiscsaja valami mondvacsinált indokkal pattintotta le, ő meg itt állt – pontosabban félig feküdt – huszonkilenc évesen, életében először egyedül. Ismerem ezt a helyzetet: most jön majd rá, hogy él, hogy népszerű, hogy mennyi mindenről lemondott a párkapcsolata miatt. Ezért kicsit szomorú voltam, mert egyértelművé vált, hogy a lehető legrosszabb ritmusban sodort össze minket az élet: ő most akar lubickolni az életben, én pedig már végeztem az ilyesmivel, és szeretnék végre nyugodt, biztosnak mondható otthont valakivel. Ezt persze nem

mondtam ki, nem is ott és akkor jöttem rá, hanem a taxiban hazafelé. Csókolóztunk, finom volt, nagyon finom. Nagyon tetszik, de nagyon nem lesz ebből semmi. Hosszú idő óta az első olyan férfi az életemben, aki minden kimondott vagy kigondolt kitételnek megfelel. Csak az a dolog nem stimmel, hogy neki most rohadtul nem lesz szüksége tartós kapcsolatra. Ezt leszámítva boldog vagyok, nem tervezek, csak örülök neki, hogy felbukkant.

Nem beszéltünk meg semmit, mikor, hol és miért találkozunk legközelebb, de cuki módon érdeklődött reggel, hogy hazaértem-e épségben, meg hogy jól érezte magát, és jó lenne, ha megismételnénk. Felvetettem, hogy az ismétlés annyira nem, de a folytatás mindenképp érdekel. Értette. De a következő hetekben nem nagyon ér rá, mert kezdődik az olimpia, ami neki a hírparadicsom, végig dolgozni fog. Fura, hogy már a legelején kibúvót keres, habár az is lehet, hogy szimplán őszinte. Nem hiszek én már senkinek semmit.

Hiába vártam négy éve az olimpia megnyitóját, most mégis sikerült lemaradnom róla. Az úgy volt, hogy Leila és Joker gondoltak egy merészet, meglátogattak engem és kedves kis családomat otthon, Borsodban. Apa megszervezett egy remek kis pincelátogatást, a szomszéd faluban kóstoltunk finomabbnál finomabb borokat, aztán otthon pálinkával folytattuk, elképesztő módon berúgtunk, és valami isteni

éjszakát kerekítettünk. A megnyitó meg csak zajlott Londonban, mi inkább az erkélyen ünnepeltük a csodaszép nyáréjszakát. Közben Galambbal végig zrikáltuk egymást a fészbukon, nem tudom, dolgozott-e, habár lehet, mondta, csak én nem emlékszem rá. Az viszont határozottan megmaradt bennem, hogy pörgött nagyon az üzenetváltás, és hogy szívesen megkóstolná após pálinkáját. Azt írta, após. Tudom, hogy nem lenne szabad, de én ezt megint túl fogom gondolni. Másnap medencéztünk az udvaron, s bár Leiláék azt mondták, nem érdekli őket az olimpia, mégis egész hétvégén le sem jöttünk a Kossuth rádióról. Birkózást, vívást hallgattunk, az első aranyat, Szilágyi Áron győzelmét az autópályán, hatalmas nyári záporban borzongtuk végig. Galambból meg maradt nekem a virtuális változat, hadd dolgozzon csak. Én meg nem tudok másra gondolni, de erről neki nem kell értesülnie. Leila azt mondta, érzi, hogy ő az. Ha nem most, ha csak hónapok vagy évek múlva, de Leila szerint egyértelmű, hogy ő az én pasim. Ámen.

Imádom, hogy délelőtt tízkor véget ér a munkaidőm! Utána most épp semmi dolgom nem volt, úgyhogy elmentünk a Márkkal a Városligetbe, állati jó kis szurkolói kocsmát vagy mit építettek a tóra. Hatalmas kivetítő, csapolt sör és kóla, még wifi is van. Atlétikát és vízilabdát néztünk, azt hiszem. De inkább dumáltunk. Egymásról, kettőnkről, a különös kapcsolatunkról, a csapatról. Nem tudom, mit játszottak a pólósfiúk, de így is olyan jó kis nap volt. Azt hiszem, úgy érzem, lassacskán el merem hinni, hogy megtaláltam a békémet. Magammal főleg. Márkot is el tudtam végre helyezni

egy olyan polcon, amin, mondjuk, rajta kívül nincs senki, de legalább az ő helye biztos ott. A kategória is egyedi, akárcsak ő: ez „Márk polca”. Nagyon kedvelem őt, igazi jó barátként tekintek rá, és tudok már igazán laza lenni a társaságában. Kivetítettem rá minden valós és képzelt vágyamat, ő volt az egyetlen viszonylag stabil férfi a környezetemben, persze hogy többet aggattam rá a valóságosnál. De ennek vége. Ahogy dumáltunk, arra is rájöttem, hogy miért ér csúfos kudarccal véget minden kapcsolatom, flörtöm. Azért, mert nem hiszek magamban – ezt a kishitűséget még P. oltotta belém –, így egészen egyszerűen mindig olyan pasikkal kezdek ki, akikről már az elején tudom, hogy vagy felszívódnak, vagy én nem bírom ki sokáig velük, tehát úgysem lehet tartós a dolog. Így amikor bekövetkezik a vég, jöhet az önigazolás: lám-lám, alkalmatlan vagyok párkapcsolatra. És akkor elégedetten húzhatom ki magam: én megmondtam. Márk szerint lehet ebben valami, de nem érti, miért gondolom azt, hogy nekem nem megy a magánélet. Elmondtam, azért, mert a második házasságom alatt mást sem hallottam, csak azt, hogy semmi sem jó, amit én csinálok. Nem számított, hogy virágot ültettem a balkonládákba, hogy vacsorát főztem, takarítottam, és közben igyekeztem jól kinézni, semmi sem volt érdekes. És mindez hiába múlt el, azért alapos nyomot hagyott bennem. Márk szerint fontos, hogy ezt legalább felismertem, innen már egyenes út vezet a gyógyuláshoz. Helyeseltem, és hittem, amit mondott.

Úristen, az elmúlt két hétben szinte mindennap a szurkolói akármiben lógtam! Vagy a Márkkal, vagy épp Leilával és

Jokerrel, vagy a Melindával. Igen, a Melindával, ugyanis egész jó lett a kapcsolatunk. Szinte barátok lettünk. És egyáltalán nem érdekel, mármint rosszul nem érdekel, hogy az Ivánnal pörög. Csak remélni tudom, hogy igazán boldogok együtt, s ebből még akármi is lehet. És nagyon oda kell figyelnem az alkoholfogyasztásomra, mert az olimpia alatt én nem a sporthoz, hanem a rosé fröccshöz kaptam igazán kedvet. Gondolom, a májam nem repes túlságosan az örömtől, hogy ekkora dózisban kapja a hígított bort, de megbeszéltem vele: az olimpia végéig most már bírja ki. Olyan büszke vagyok a magyar sportolókra, igazából nincs olyan érem, amiről lemaradtam volna. A férfi kajak négyes ezüstje, Kozák Danuta sikere, az eszementen küzdő dzsúdósok, akik közül Joó Abigél igazi kedvencem lett, a birkózók, ááá, csoda az egész csapat, az úszókról nem is beszélve. Néztem éremszerzést az edzőteremben, a szurkolói plázson, étterem teraszán, itthon, otthon, Leiláéknál is. Risztov Éva győzelme például? Atyaég, hát beleborzongok, ha visszagondolok rá. Nemhogy megnyerte a 10 km-es úszást, de végig vezetett. Életemben összesen nem úsztam le 10 km-t, sőt meggyőződésem, hogy Risztov Éván kívül senki nem úszott még le 10 km-t. Örülök, hogy ilyen sikereket élnek át, fantasztikus lehet. Galambbal azóta sem találkoztunk, ő nem hív, mármint magához, én meg nem fogok odapofátlankodni. Jó lenne legalább csak kicsivel kevesebbet gondolni rá.

Verseny csak később lesz, nekem az utolsó előtti a szezonban, Szlovákiába megyünk majd. Addig viszont remekül

összevesztem az egyik kolléganőmmel. Plusz a tesóm bejelentette, hogy megint terhes. Immáron a harmadik gyermekkel. Az elmúlt hónapokban ő a harmadik nő a közvetlen környezetemben, aki gyereket vár. Picit már unom. Mármint… Jaj, de nehéz ezt rendesen megfogalmazni. Szóval tökre örülök, meg el is sírtam magam, hogy jön a harmadik Mókuska, csak közben én hol vagyok?! Hogyan lehet méltósággal viselni, hogy körülöttem mindenkit megtalál a boldogság, én meg itt állok egyedül, megtermékenyítetlenül? Nagyon elszomorodtam, és nagy hülyeséget is csináltam. Írtam Galambnak, hogy most nekem lenne szükségem lelki pátyolgatásra, s mivel az olimpia már elmúlt, legyen kedves törődni velem. Este vár is. Hát kíváncsi vagyok.

Vártam, akartam, sürgettem, elébe mentem, most meg harcolhatok a nagy ürességérzéssel. Késő este mentem át hozzá, elmondtam minden fájdalmamat, ő pedig igazán vigasztalt. Hogy a munkahelyi faszkodás nem újdonság, mindenhol vannak hülyék. A környezetemben bekövetkező sokadik terhességgel kapcsolatban pedig azzal, hogy nekem is lesz gyerekem, ha eljön az ideje. Aztán csókolóztunk. Aztán szexeltünk. Egész egyszerűen semmilyen nem volt. Semmilyen. Aludtunk kicsit, majd valamikor hajnalban leléptem. Vett nekem reggelit, azt felmarkoltam, majd munka után kirongyoltam Leilához. Elmondtam neki, hogy semmit nem érzek. Kongok belülről. Félek: férfi lettem. Levadásztam a vágyott vadat, majd kielégítetlenül hagytam hátra a prédát a gyülekező hiénahadnak. Leila szerint egyszerűen csak mellényúltam, habár ő még mindig hiszi, ebből lehet valami.

Az erkélyen cigiztünk, dumáltunk, mikor épp üzent a Galamb, jól vagyok-e, miért léptem le és egyáltalán. Nem nagyon tudtam mit válaszolni, teljesen lebénított, hogy az addig tapasztaltakkal ellentétben most nem az „akarom, akarom, akarom” érzés hatalmasodott el rajtam, hanem a „mi volt ez?” kérdés ismétlődött a fejemben szüntelenül. De az is lehet, hogy csak a védekező programom kapcsolt be automatikusan, végtére is jól tudtam, általában ilyenkor jön a csalódás, a nem kellés. Lehet, ennek mentem elébe ezzel a furcsa érzéssel. Leilával abban maradtunk, hogy most egy ideig semmiképp ne keressem, aztán majdcsak letisztul bennem, mi is ez az egész.

Eljött az utolsó előtti versenyem hétvégéje. Nagyon komolytalanra vettük a dolgot Mangóékkal, kimentünk, letudtuk az edzést, majd hazajöttünk. Gergő érdeklődött, mit csinálok szombaton, de akkor még úgy hittem: kint alszunk Szlovákiában. Végül mindennap hazajöttünk, így szabadok voltak az estéim. Rá is írtam, hogy változott a program, addigra viszont ő már megszervezte a szombatját. Ezt jelnek vettem, miközben azon kattogtam, valójában miért is akartam találkozni vele. Hát azért, kedves Vanda, mert az együtt töltött furcsán semmilyen éjszaka ellenére is vonzott a srác valamiért. Gyorsan túltettem magam a dolgon, hirtelen újabb problémám lett ugyanis, imádkoztam, hogy a Mikivel ne fussak össze. Nincs olyan autóverseny-esemény a ringen, amin Miki ne lenne ott, s tekintve, hogy majd egy éve volt az ominózus szusis randink, nem nagyon akartam találkozni vele. Szerencsémre elkerülte a pályát egész hétvégén.

Én pedig lekéstem a rajtot! Hát ezen beszartunk. Az egyik csajjal elmentünk még a mosdóba a verseny előtt, úgy kiabált ránk a Mangó, hogy siessünk, mert zár a boksz­utca. Megjegyzem, nem a mi hibánk volt, mert a szervezők ide-oda tologatták a rajt időpontját, mi meg úgy tudtuk, később indulunk. Mivel aztán én hamarabb értem a bokszutca végéhez, a másik csaj csak mögém tudott besorolni, így rögtön szereztem egy pozíciót. Ezen rengeteget röhögtünk. A verseny már egyáltalán nem kötött le, elkalandoztak a gondolataim, énekelgettem közben, próbáltam kiszámolni, hányadik lehetek, de ezzel – mint a befutónál kiderült – csúfosan felsültem. Meggyőződésem volt ugyanis, hogy a negyedik helyen autózom, ettől annyira elégedett lettem, hogy fel sem tűnt közben, ötödik az a negyedik. Jót vihogtunk ezen is, az eredményhirdetés után szinte rögtön hazafelé vettük az irányt, így hagytam magam mögött a szezon utolsó versenyhétvégéjét. A fiúkkal, a nagy csapattal már nem utazom idén, a WTCC nem európai versenyeire sem pénz, sem kapacitás nincs, meg az operatőr kolléga úgyis tud menni, szóval feleslegessé váltam. Sajnálom, mert nagyon megszerettem az egész Szuperbandát, ugyanúgy, ahogy a túraautó-vb mezőnyét. Jó kis hétvégék voltak, de talán egyszer még valahogyan visszacsöppenhetek ebbe a világba. Mert most úgy érzem, ennek végleg vége. És ez nem jó, mert kit boldogít az elmúlás? De hátha jön majd valami más, valami új, valami most még elképzelhetetlen.

Tavaly augusztus, Magyarország

Szakítottam a Gergővel. Persze nem is voltunk együtt, de a szakítás ebben az értelemben azt jelenti: lemondok róla, nem gondolok rá, nem akarom őt. Megírtam neki, túl sokat gondolok rá, amit a válasza szerint ő egyáltalán nem bán, de engem mégsem tett boldoggá. A hosszas levélváltás végén őszintén megírta, alkalmatlan most bármilyen kapcsolatra, egész egyszerűen élni akarja az életét. Megértettem, hosszas monológban fejtettem ki, rendjén van ez valahol, s habár vonzódom hozzá, valójában nekem mégis valami tök más kell. Valami, ami kiforrottabb. Valaki, aki érettebb. Semmi bántót nem írtam, ő sem volt tapló, ezt külön imádtam benne. Azt írta, tudja, hogy késő lesz, mikor rájön, hogy nemcsak top3-as vagyok, hanem a number one. Ezen picit felhúztam az orrom, nehogy már valaki besoroljon engem akármilyen dobogós rangsorba, a legjobb vagyok, és ezen nincs mit gondolkodni. Büszke vagyok magamra, hogy beláttam: ebben a sztoriban nincs több. És büszke vagyok, hogy megszabadultam végre az évtizedek óta cipelt terhemtől, a görcsös ragaszkodástól. Tudtam elengedni, tudtam dönteni. Határozott voltam, amire mostanáig nem volt példa.

Lassan vége ennek a nyárnak is, de talán pár jó hétvége még van benne. Kivettem pár nap szabit, most itthon vagyok anyáéknál. De imádom ezt! Ülök a teraszon, szemben, a nem túl öreg ezüstfenyőn gerlepár dalolászik, egyik fiókájuk a párjával a közeli meggyfán, a másik csemete a ház végében, a mandulafán fészkel. A kutyák kimerülten szuszognak a tuják tövében, anya olvas a nyugágyban, apa kocsit mos. A tesóm a

gyerekeket eteti, a sógorom nem tudom, hol van. Igazi-igazi béke van. Este elmentünk futni a tesómmal, de hamar visszafordultunk, mert áramszünet miatt megszűnt a közvilágítás, nálunk meg nem volt elemlámpa, meg semmi ilyesmi, és jobbnak láttuk, ha hazajövünk. Utána nosztalgiáztunk kicsit. Barátnőset játszottunk állandóan, a férjünk mindig távol volt. Tanítónőset is játszottunk, de amikor én lettem volna a tanító és a tesóm a diák, a nővéremnek hirtelen már nem volt kedve játszani. Nagyon sokat röhögtünk. Olyan jó, hogy van nekem ő. Amióta megszülettem, vigyáz rám. Még akkor is, amikor kurva messze van. Imádom a családomat. Mindenkit, minden bogarával együtt. De lehet, hogy csak a régóta tartó egyedüllét tett ennyire szentimentálissá. Fürödtünk másnap a medencében, játszottam a gyerekekkel, szabadságom minden napja igazi nyárias programmal telt el. Mire visszajöttem, már csak két hét volt hátra a nyárból. Furcsa szomorúság fogott el, ami mindenképp szokatlan, tekintve, hogy imádom az őszt, így tehát az augusztus végét mindig széles vigyorral üdvözöltem. Most viszont érzem, hogy ez a pörgős, eseménydús, olaszországi nyaralásból hazaszökős, szurkolni járós nyár valamiben más volt. Nem tudom, miben, talán abban, hogy a WTCC-től egy időre tutira búcsúzom. És nem az én döntésem miatt.

Tavaly szeptember, Magyarország

Felhívott a réges-régi pilóta ismerősöm. Nagyon örülök annak az évi egy-két alkalomnak, amikor beszélünk. Ugyanolyan kis dinka, mint én. Meg maximalista, ebben is hasonlítunk. Meg életművész, na, mondjuk, ebben alaposan lemaradtam mögötte. Itthon van, Magyarországon, összefutunk-e valamikor. Miért ne futnánk, mondjuk, hét közben nem sok kedvem van kimozdulni a hajnalozás miatt, de már tavaly sem tudtuk lebonyolítani a találkozót, idén nyáron meg ráadásul segített is a jegyem átfoglalásában, szóval az a minimum, hogy rászánok egy órát. A szerdát jelöltem meg, viszonylag közel van, de elég távol ahhoz, hogy ha meggondolnám magam, le tudjam mondani. Aztán ma (hétfőn) is felhívott, gondoltam, lemondja a találkozót, de nem, hanem azt kérdezte, nem zavar-e, ha fél tíz körül egy másik csaj is csatlakozik hozzánk. Merthogy nem sokáig van Magyarországon – mármint a pilóta –, ezért össze kell zsúfolnia a találkozóit… Hát fura a dolog, és amúgy kikérem magamnak, hogy bárki is megossza velem az estét, de legyen, fél tíz körül már úgyis lelépek, másnap munka van, nem érek én rá sokáig. Kárpótlásként – még mindig telefonban – megígérte, hogy elvisz majd egy egész napos kirándulásra, csak engem. Hát, nehéz lesz, ha ilyen keveset vagy itthon – ezt már én mondtam, de persze, rendben, menjünk kirándulni. Közben megszületett az első volt férjem első gyereke. Vagyis apuka lett. Közben megszületett Kinga kisfia is, Áron. Örülök, valamikor meg is látogatom majd őket. És eszembe jutott a fogadalmam, hogy idén karácsonykor már kisbabával a hasamban, szerelmesen fogom porszívózni a tűleveleket. És ezt most nem görcsösen, hanem jól akarom. Egyelőre elképzelésem sincs, ebből hogyan lesz valóság, de ez a

program, így lesz és kész. Addig viszont még itt ez a találkozó a pilótával. Semmi kedvem nem volt végül az egészhez, elhúzódott az esti munka is, úgyhogy hiába beszéltük meg nyolcra, kellett kérnem még fél órát, pedig nem szoktam késni. Nagyvonalúan azt mondta, semmi gond, készülődjek csak nyugodtan. Kapkodva fejeztem be a munkát, aztán kapkodva öltöztem fel, de a végeredmény kifogástalan lett. Kellemes púderszínbe csomagoltam magam, meg vagyok most bolondulva ezekért az árnyalatokért: halványszürke farmert, krémszínű felsőt, púderszínű blézert, ugyanilyen sálat tekertem magamra, hűvös szeptember este volt. Taxival mentem a Liszt Ferenc térre, esett is útközben, de nem volt vészes. Hétmérföldes léptekkel siettem az étterem felé, aminek kiválasztásával kapcsolatban csak az volt a kikötésem, hogy olyan helyre menjünk, ahol van finom édesség. Amikor a késést bejelentettem, meg is mondta, hol fog várni, kerestem szorgalmasan az egymás mellett sorakozó éttermek felirata között a „mi” helyünket. Megérkeztem. A csupa üvegfalon beláttam, egyedül ült az asztalnál. Fehér inget és farmert viselt. Ahogy beléptem, azonnal felállt, széles ölelésre tárt karokkal lépett felém. Nemcsak azért volt más, mint hét-nyolc éve, mert felszedett úgy húsz kilót – ami kétségtelenül elfért rajta –, hanem mert valahogy megférfiasodott. Mosolygó szem, elképesztő szexin őszülő halánték, a szája az első pillanattól be nem állt. Megölelt. Majd megkért, hadd öleljen meg még egyszer, mert annyira örül nekem. Én is hasonlóan éreztem, de volt bennem még valamennyi zavartság, feszültség, vagy nem tudom mi, amit az első pohár borral együtt ügyesen le is nyeltem.

Elhadartuk gyorsan, kivel mi történt az elmúlt években. Maverick, mert csak így hívtam továbbra is, tényleg pilóta lett. Utasszállítókat vezet, embereket visz a családjukhoz, városnéző kirándulásra vagy épp egy új élet felé NyugatEurópába. Aztán hazahozza őket. Felfoghatatlan számomra, hogyan lehet egy ilyen járművet vezetni. Amikor együtt dolgoztunk, akkortájt volt túl az első válásán, arról van halovány emlékem. Később újranősült, annak is vége lett, néhány hónappal ezelőtt. De nem tűnt feldúltnak, szomorúnak, kétségbeesettnek, habár elmondása szerint alapvetően megszűnt benne a hit azzal kapcsolatban, hogy létezik harmonikus, boldog párkapcsolat vagy ugyanilyen család. Csodálkozott, hogy nincs senkim, hogy sodródom a magánélet viharos hullámain. Azt gondolta, boldog házasságban, de legalábbis kapcsolatban élek. Nem. Felvilágosítottam, hogy nincs normális, és tényleg nincs normális férfi a világon. Hogy nem hiszek én sem a szerelemben, de talán már magamban sem. Az alkalmazkodásban, a kompromisszumokban pedig végképp nem. Abban hiszek, hogy kell egy lakás nekem, egy lakás neki – mármint a potenciális partnernek –, a közös élet meg megy a kukába, így mindketten magunk vagyunk, néha együtt alszunk, de meglátásom szerint máshogy már nem működhet. Örült, mert ő is így gondolta. Azt mondta, annyira kiábrándult mindenből, hogy már sehol sem érzi magát otthon Nem feltétlenül ingatlanilag, hanem országilag. És akkor én írtam neki egy sms-t. Úgy, hogy velem szemben ült. Azt írtam neki: „Majd hozzám hazavágysz.” De nem láttam, hogy elolvasta volna. Megbeszéltük, hogy elmegyünk egyszer Norvégiába, mert rajtam kívül nem nagyon találkozott még senkivel, akit

vonzanának a fjordok. És én jó útitárs lennék – ezt mondta. Mert szórakoztató vagyok. Azt is megbeszéltük, hogy az ígért „kárpótló” kirándulása helyett Londonba megyünk. Mert imádom Londont. Aztán megérkezett a velem egy estére szervezett lány. Kedves volt, de nem beszélgettünk sokat. Bekanalaztam a maradék brownie-t, megittam a maradék boromat, taxit hívtam és elköszöntem. Jó kis este volt, végtére is. Még éjszaka meg is írtam neki, hogy nagyon jól éreztem magam. Nem válaszolt. Pedig már hajnal van, lassan mehetek dolgozni, de még mindig nem írt. Hát ilyenek ezek, nem kenyerük a válasz-sms. Azért mégiscsak szuper este volt.

Másnap van. És reggel végre válaszolt. Egész nap eseme­seztünk. Beszéltünk is. Küldtem neki e-mailben fotókat a versenyautómról. Kérte, magamról is küldjek. Imádom, olyan üde. Igen, ez a legjobb jelző rá. A besavanyodott, komolykodó, elkeseredett férfiak után végre van valaki, aki imád mindent, ami körülötte van, a csalódásokkal együtt is. Ez olyan ritka. És érti, ami mentén én élek: a jobbra vágyást, a hajtást a még jobbért. Ő is ezt csinálja, s emiatt őt sem értik. Megbeszéltük, ha legközelebb jön haza, találkozunk. Az még egy hét. Addig marad az sms, a telefon, az e-mail és a skype.

Az a jó a virtuális kapcsolatban, hogy tök könnyen meg lehet bántani a másikat. Megnézett valami videót rólam, és megjegyezte, hogy milyen édes a kis tokám. Mindezt azok után, hogy alig két hete találkoztunk, és alig két hete

flörtölünk. Vagyis ismerkedünk. Vagyis éppen próbáljuk a legjobb oldalunkat, a legjobb tulajdonságainkat megmutatni, a hibáinkat pedig elrejteni. És amikor valaki észreveszi a hibánkat, sőt nemcsak észreveszi, de még megjegyzést is tesz rá, az lesújtó tud lenni. Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján pedig ezen a ponton lett elegem a férfiak által a külsőmre tett megjegyzésekből. Úgyhogy én most megsértődtem. Elköszöntem, lecsaptam a skype-ot, kikapcsoltam a telefonomat és elaludtam. Itthon vagyok, Borsodban. Anyáék azt mondják, vigyek el egy kismacskát magammal, de én továbbra is alkalmatlannak tartom magam a felelős állattartásra. Meg egyébként is, Maverick utálja a macskákat, arra meg semmi szükség, hogy ne tegye be a lábát a lakásba az állat miatt. Úgyhogy a macska marad itthon a tesóival meg az anyukájával a tágas kertben, jobb dolga lesz, mint nálam. Ezen agyaltam, mikor hosszú smst kaptam Mavericktől. Azt írja, lehet, hogy akkor mégis el kell mennünk egymás mellett. Merthogy hiába kért elnézést, nem reagáltam. De köszöni, hogy megfűszereztem, megédesítettem az elmúlt hetét. És szép napot kívánt. Tőlem aztán nem kért elnézést, ezt válaszoltam. Állítólag de. Rögtön utána sms-t küldött, amit nem kaptam meg. Végül kibékültünk. És találkozunk is holnap. Vasárnap.

Izgultam, régen éreztem ilyet. A Kopaszi-gátra beszéltük meg a találkozót. Farmert, fekete, egyujjas felsőt és magas sarkút választottam. Alighogy kikászálódtam a taxiból, megérkezett ő is. Vörös rózsát hozott nekem, meg akart csókolni. Nem hagytam. Féltem a csókjától. Olyan jó volt

addig minden, és nem hittem, hogy tényleg minden jó lehet. Azt éreztem, hogy a csókban lesz a hiba. Mert ha a csók nem jó, akkor megette a fene az egészet, mehet a finom flört a kukába. Úgyhogy mindenképpen várni akartam. Beültünk egy félig nyitott terasz kanapéjára, senki nem volt ott rajtunk kívül. Whiskyt rendeltem, ő is. Hamar becsíptem, ő is. Őszintén és rengeteget beszélgettünk. Azt hitte, már megint elveszített. Én meg elmondtam, hogy miatta nem hoztam el a macskát. Ezen meghatódott. Hogy „összeveszve” is a még nem létező közös dolgainkra gondoltam. Azt hiszem, végre megérintettem a szép kezét, amin a fémszíjas órát viselte. Azóta vágytam erre, hogy a Liszt Ferenc téren ültünk egymással szemben. Aztán bepaterolt minket a személyzet, mert valami őrült vihar közelgett, ami végül tizennégy csepp formájában csapott le a helyre. Nem bántuk, a whisky bent is finom volt. És aztán a csók is finom volt. Mit finom! Egyenesen részegítő. Abbahagyhatatlan. Az a fajta csók, amire mindig vágytam, amit már sokszor érezni véltem, de csak most találta meg a számat. Amibe beleremegett a világ. Megszédített és földbe döngölt egyszerre. Soha többé nem akartam mást, csak a pilóta csókját. A hely személyzete viszont magasról leszarta, hogy én mire várok, amit valahol meg is értek, mert elég izmosan ránk hajnalodott. Egy-két óra lehetett, amikor szedelődzködni kezdtünk, és komótosan elindultunk a kijárat felé. A sétány mellett leültünk egy padra, olyan volt, mintha tizenéves, taknyos kis kamaszok lennénk, imádtam. És még mindig csókolóztunk. Nem fogyott ki a csókból, én pedig szívesen fogadtam újra és újra. Lassan mégis abba kellett

hagynunk. Zsibbadt szájjal, szédelegve álltunk fel a padról, kézen fogva indultunk tovább. Szökdécseltem mellette, mint egy idióta, aztán mielőtt beszálltam a taxiba, odamondtam neki a tényt: – Van egy csajod – és vihogtam, mint aki nem normális. – Igen, van egy csajom. Nem is akármilyen. Neked meg van egy pasid. – Nem is akármilyen! Búcsúcsókkal váltunk el, az sem fájt, hogy pár óra múlva indulnom kellett a rádióba.

A másnapot végigesemeseztük, telefonáltuk és skype-oltuk, ahogy a következő napokat is. Életem leghosszabb két és fél hetén vagyok túl. Majdnem három hetet kellett várnom rá ugyanis, hogy újra lássam. Addig külföldön volt, hol itt, hol ott, csak később jött vissza Budapestre. Gondolni sem tudok másra. Mindennap rohanok haza a rádióból, ő rohan a reptérről, hogy minél előbb tudjunk skype-olni. Olyankor aztán órákat töltünk a gép előtt. A napi dolgainkat egymáshoz igazítjuk, hogy aztán mielőbb folytathassuk a beszélgetést. E-maileket váltunk, hosszúakat, tartalmasakat. Ő reggelre válaszol nekem, este én írom az utolsót – ez már olyan majdnem, mint egy kis szertartás. Szeretem, ahogy látja a világot, szeretem, ahogy mindenhez ért. Néha, mondjuk, túl sokat beszél, anélkül, hogy kérdezne, de inkább ilyen legyen, mintsem hallgasson, ahogy például P. csinálta éveken át. A repülésből, mondjuk, egy szót sem értek, de próbálom felfogni. Annyira hiányzik, annyira akarom őt, hogy esténként konkrétan sírok érte.

Fáj az igazság és félelmetes, de beleszerettem. Szerelmes vagyok belé, de ezt egyelőre magamnak se nagyon merem bevallani.

A világ leghosszabb két és fél hete van mögöttünk, de végre újra találkoztunk. Elmentem érte Fehérvárra, nincs most autója, odáig tudta megoldani az utat. Sehogy sem akart eltelni az idő. A megbeszélt helyen vártam rá, előtte kozmetikusnál, fodrásznál voltam, szoláriumba is elmentem. Nem tudom, mikor éreztem ilyen várakozást utoljára. Remegtem szinte, úgy vártam, hogy megérkezzen. Aztán végre megjött. A legjobb pasi a világon, aki szerencsémre odavan értem. Órákon át öleltük egymást, órákon át csókoltuk egymást. Amikor végre mertünk egy kis szünetet tartani, akkor megbeszéltük, hogy sétálunk egyet a városban, ráérünk még visszaindulni. Kávéztunk, sütit ettünk, élveztük az őszi napsütést, meg egymás társaságát. Néztük egymást hosszasan, próbáltuk felfogni ezt az egészet, ami történik velünk. Hogy ilyen váratlanul, ilyen hirtelen, ennyire mindent elsöprően tört ránk ez az érzés. Boldogan ültünk autóba, ő, mondjuk, szenvedett attól, hogy nem vezethet, de próbáltam elfogadtatni vele, hogy most sofőrje van, élvezze csak nyugodtan. Végig fogtam volna a kezét, végig csókolta volna a nyakam, de nem volt túl hosszú az út. Megérkeztünk, hozzám. Egyértelmű volt, hogy nálam fog lakni az itthonléte alatt, bele is őrültem volna, ha külön vagyunk. Gyakorlatilag két találkozás után összeköltöztünk. És én vagyok a legboldogabb a világon. Meg remélem, ő is.

Vasárnapi ebédet főzök, de kiderült, hogy amit kacsának hittem, az valójában libamell. Úgyhogy a pilóta most elment kacsára vadászni. Én meg közben nem tudom elhinni, hogy valóság lett az álomból. Itt van, izgalmas, kifinomult, humoros, intelligens, szereti a sportot, engem pedig olyannak, amilyen vagyok. Jól ragozza az ikes igéket, tudja, mi az az államadósság, és azt is, ki nyerte tavaly a Bajnokok Ligáját. Hát itt van. Kértem és megadatott. Próbáltam elképzelni, milyen lesz, hívtam, vágytam a boldogságot kábé időszámításunk kezdete óta. Most pedig, mikor itt van, hirtelen nem tudok mit kezdeni vele. Zavartsággal kevert idegesség, gyomorgörcs, ijedtség, rémület és értetlenség kavarog bennem, mert leginkább el sem merem hinni, hogy mindez igaz. Lebénított az érkezése, talán mégsem voltam annyira felkészülve rá, mint hittem. Nem csoda, hogy nem jött hamarabb; korábban még a felével sem tudtam volna megbirkózni. Kérdések, kételyek keverednek egy furcsa, édes félelemmel: ez vajon tényleg az?! Ez vajon tényleg jár nekem? Igaz az egész, vagy csak képzelem, hogy mindez megtörténik? A boldog szabadságnak hirtelen vége, váratlanul itt a biztonság, a nyugalom, amire – jó ég – mióta vágytam. Méltó vagyok rá, tudom majd élvezni? Sugárhajtással a szárnya alatt érkezett meg – átvitt értelemben és konkrétan is –, szóval szárnya alatt a tökéletesnek tűnő élettel. Annyira lányregényes, annyira kommersz, s mégis annyira tele van édes, részegítő, émelyítő eszenciával az egész, hogy felfogni is nehéz, nemhogy élvezni. Hét éve ott a száma a telefonomban. Hét éve is örvényként ragadott magával a tekintete (pedig kék!!), az édesen furcsa

személyisége, hét éve is úgy vágytam a csókjára, ahogy most. Hét éve, mikor csak flörtöltünk, méregettük egymást, ő megmondta, hogy a felesége leszek. Azt is, hogy ő majd rendbe hozza a szexuális életemet. És tessék, beszarás, de tényleg így lett. Megtaláltam a teremtő páromat, akinek ugyanolyan megmagyarázhatatlan energiái vannak, mint nekem. Akivel minden másodperc olyan, amilyenről csak fantáziálni lehet. Szédítő és földre rántó, sok és kevés, forró és hűvös, könnyű és nehéz, egyértelmű és bonyolult egyszerre. Itt ólálkodott körülöttem azóta, hogy először elszívtunk egy cigit együtt, az akkori közös munkahelyünkön. Már emlékszem. Kisfelnőttként, huszonhárom évesen ott álltam a dohányzásra kijelölt lépcsőházban, ő velem szemben, a számára kijelölt helyen, s legszívesebben belebújtam volna, de nem érhettünk egymáshoz. Tisztán emlékszem már, hogy akartam a csókját, de nem érezhettem, mert férjnél voltam. Aztán eltűnt, és én is eltűntem. Néha kerestük egymást, nagyon ritkán, kétévente ha beszéltünk. Tudtam, hátrahagyta a médiát, pilótának állt, megélte az álmát. Pont, mint én. Túl két váláson megzabolázott vadászként űzte a boldogságot. Pont, mint én. Csapnivaló egyéjszakás kalandok, kizsigerelő kapcsolatok után, kiábrándultan mindenkiből. Pont, mint én. Titkon viszont, valahol a hét évvel ezelőtti emlékek között mégis ott őrizgette a hitet, a hitet abban, hogy mégis lehet valahol valaki, akit neki teremtettek. Igen, pont, mint én. Vele aludni, vele ébredni, vele reggelizni, ebédelni a legjobb dolog, ami csak történhetett életem rövidke harminc éve alatt. A szerelmeskedésről nem is beszélve. Olyan szexuális élményeket, érzéseket kaptam tőle, amilyeneket még soha, senkitől. Megmutatta nekem az igazi szexualitást, azt a fajtát,

amiről mindig is álmodtam. És amit nem értettem. Nem értettem a barátnőim beszámolóit az átszexelt éjszakákról, a csillapíthatatlan, kielégíthetetlen vágyról. Egészen mostanáig számomra a szex egyet jelentett a monoton, gépies biológiai aktussal, nem is volt senki, aki csak közel állt volna hozzá, hogy változtasson ezen. Tele voltam gátlásokkal, már kezdtem azt hinni, baj van velem, még szexuálpszichológushoz is elmentem. De Maverick „megjavított”. Elvarázsolt úgy, hogy nem is akarok mást, csak vele lenni örökké. Rengeteget beszélgetünk, és még többet nevetünk. Nem is tudok idézni tőle, mert gyakorlatilag a nap ébren töltött részének 99 százalékában be nem áll a szánk. Jó vele vitatkozni. Jó vele veszekedni is. Néha még furcsán nézek rá, mert nem értem őt magát, és a helyzetet sem. Nem tudjuk még, hogyan reagáljunk egymásra. Nem tudjuk még, hogyan reagál a másik. Tanuljuk egymást, tanuljuk a kapcsolatot is, miközben megőrülünk egymásért. Minden vitát, minden feszültséget, minden durcázást felülír a tudat és az érzés: végre, eléggé kellek! Végre elég vagyok! Nem vagyok túl sok, sem túl kevés. És ő sem az. Nincsenek negatív attitűdök, nem bukkant fel a kiábrándítófaktor. Ő az. Őrá vártam évek óta. Képzeletben az ő arcát simogattam, neki készítettem ebédet.

Hetek, hónapok teltek el azóta, hogy utoljára írtam. Kicsi naplóm, hűtlen lettem hozzád, ne haragudj ezért. De nem kellesz már annyira, mint eddig. Nem te vagy már a társam. Nem kell már leírnom hülye Márkok, Rolandok, Ivánok, Mikik, Galambok, Nemszázasok történetét. Megvolt az utolsó versenyem, semmi extra, ünnepeltünk Mangóékkal egy

különös szezont, pezsgő áztatta a ruhámat. Pódiumra állhattam, pont úgy, ahogy szerettem volna. Ez az álom is valóra vált. De közben ez az, ami a legkevésbé érdekel. Nekem már igazi társam van, akire úgy vigyázok, nehogy bármi baja essen. Londonban jártunk, elvitt, ahogy ígérte. Fantasztikus volt. Fantasztikus vele minden perc. Olyan édesen furcsa, annyira nem átlagos, annyira nem kiszámítható, hogy még mindig nem hiszem el: mindez igaz. Mindennap megkérdezi, lennék-e a felesége. Én mindennap visszakérdezek, elvenne-e. Most karácsonyra készülünk. Fát fogunk venni, kettőnk közös fáját. És együtt leszünk karácsonykor. Finomakat fogok főzni, aztán fát díszítünk és filmeket nézünk. És hálás leszek az univerzumnak, Istennek, az angyaloknak, a teljes égi galerinek, hogy megkaptam, amire vártam. És lesz rendes szilveszterem, nem sírós, nem szomorú. A januártól kicsit még mindig félek, ürességével érkezik majd, ahogyan a korábbi években is.

Idén január, Magyarország

Aztán ez a január végül mégis hozott meglepetést. Nemcsak a pilóta születésnapját, hanem egy tök jó ajándékot, amit adhatok neki. Becsomagoltam szépen, kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá. Az biztos, hogy kapcsolatunk instant mivolta – ahogyan emlegetni szoktuk – ezzel kiteljesedik. Nem írom le, nehogy megtudja, ha véletlenül beleolvas a naplóba. Sajnos nem a napján tudjuk ünnepelni, csak pár héttel később. Pedig legszívesebben már most odaadnám neki!! Olyan izgi! És

olyan jó végre meglepetésen törni a fejem, olyan jó, hogy van kinek örömet szerezni!

A tízes hírek után behívtak a főnökeim. Gondoltam, itt a legjobb alkalom, hogy beszámoljak nekik a pilóta ajándékáról. Nem mintha különösebb közük lenne hozzá, de a kétcsíkos terhességi teszt egy idő után befolyásolja majd a munkámat. De esélyem se volt rá. Kirúgtak. Mondvacsinált, szánalmas, nevetséges indokkal. Fájt, húsomba mart. Az egyetlen vigasztaló dolognak köze sem volt a munkámhoz: visszagondolva, számolgatva ugyanis megállapítottam, hogy karácsonykor szerelmesen, kisbabával a hasamban porszívóztam a tűleveleket – pont, ahogy korábban eldöntöttem.

Köszönet

Nektek, Anya és Apa, mert úgy szerettek, mint senki más. Mert támogattok, bármikor, bármibe kezdjek is. Mert bíztok bennem, mert jöttök, ha baj van. Mert a legcsodálatosabbak vagytok. Neked, drága, egyetlen nővérem, Adri. Mert példa vagy nekem, olyan, mint senki más. Mert a legerősebb nő vagy, akit csak ismerek. Mert születésem óta úgy vigyázol rám, mintha a gyereked lennék. Neked, Gabi. Mert a legjobb barátnőm vagy, annak ellenére, hogy sokszor megállapítottuk, semmi közös sincs bennünk. Mert csodaszép emlékeket köszönhetek neked. A legszebb nyarat a három legjobb hétvégével. És a megfejthetetlen húsvétot. Neked, Maja. Mert a legjobb barátnőm vagy, annak ellenére, hogy sokszor napokig, hetekig nem hívjuk egymást. Mert olyan szemszögből látod a világot, amilyenből körülöttem senki. Mert tanulságos minden mondatod. Mert megbocsátottál, amikor megbántottalak. Neked, Gaby. Mert a legjobb barátnőm vagy, annak ellenére, hogy ritkán találkozunk. Mert csak veled scrabbleöztem. Mert több nap, mint kolbász, és mert nincs jegyem. Mert évtizedesnél is régebbi a barátságunk. Neked, Gábor, a világ legkülönösebb barátságáért. A sokszor bántó őszinteségedért. Nektek, Balázs, Feri és Jani. Mert valóra válhatott veletek, mellettetek egy álom, s mert azok voltak a legvidámabb reggelek.

Neked, Zengő Motorsport, mert általad életre szóló élményeket szereztem. Nektek, a magyar autó-motor sport valamennyi szereplőjének a végtelen szeretetért, amit kaptam tőletek. Nektek, hallgatóknak, akik örültök, hogy ez a könyv megjelent, mert ha ti nem vagytok, nem is kezdtem volna bele. Nektek, akik sokszor, sok helyen, sokféleképpen megpróbáltatok eltaposni. Mert ha ti nem vagytok, most sokkal gyengébb lennék.

Copyright © Kőváry Anett, 2013 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013

Felelős kiadó Kepets András ISBN 978 963 254 888 3

Előkészületben: Mindjárt anya