KÖTELEZŐ VERS 1956 (Dr. Bartanusz Attila) Évekig hallgatni kellett róla, a vezetés tagadta, Mindenki tudta, forradalom volt, a Szabad Európát hallgatta, Jöttek a hírek, sötét fellegek gyülekeztek a haza egén, Sok-sok ember meghalt, ő meg a börtönbe került szegény. Mi volt a bűne, mi lett a veszte… szabadságot akart, Hófehér arca belül lángoló, forradalmárt takart, Harcolt a pesti utcán, harcolt a szebb jövőért, Most tétlenül senyved, de nem könyörög életéért. Bírák szigora, előre elkészített, leírt vád, forgatókönyv, Mi maradt mindenből? Az ágy alatti apró bőrönd, Jégesőként peregnek a vádló szavak, súlyuk óriási, A távolban megint segítségért, igazságért kiált valaki. Aztán ítélet születik, életfogytiglan elzárás - miért, Tán jobb lenne a halál, a kimondott szabad gondolatért, Egy olyan útra kényszeríti harcosunkat a hatalom, Aminek nincs, nem lehet és lesz vége a túloldalon. Nos, értük mondunk most imát, értük szól a harang, Az ő lelkükből felszakadt korai sóhajt repíti a galamb, Nekik adunk hálát, tetteik dicsőséget szültek nekik, Előre nézzünk, de ne feledjük a rútat, a kegyetlent, a régit! Szaladtak az évek, az egykori bűn hőstetté válik, A gonosz által leírt vád a történelmi tűzben mállik, Nyílik a börtönkapu, a hős most szabadul, elindul, A verőfényes napon, gondolataira tengernyi emlék zúdul. Peregnek a forradalom percei, a börtönévek bűzös valója, Nincs az elveknek hossza, nincs már békés megállója, Mások kegyetlen akarata, ez volt a múlt A történelem foltos valósága, a dölyfösség lehullt. Szabad ég alatt, szabad levegőt szippant, teheti, Hátratekintve, aztán a jövőbeli jobbat kéri, szereti, Lesz-e azonban jövő, lesz e szabad országa neki, Elindulhat-e a jövőbe úgy, hogy a múltat feledi? Igen, most újra mondom, hősök voltak, a harcosok, Ha kellett életüket adták, és voltak a raboskodók, Éljen az emlékük, zöldelljen a dicsőség ága, Bolyongó lelküknek nyíljon meg végre a mennyek országa.
VÁLASZTHATÓ VERSEK 1. Ezerkilencszázötvenhat, te csillag (Faludy György) Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó és szenvedés; mégis, mikor átvágtam a Hősök terén, mosolyognom kellett, mert nem állt szobor többé a csizmában; – csütörtök: lázrózsák mindenki arcán. Földváry már kedd este elesett a Rókus előtt. Szemközt, az iskola padlásán felfegyverzett gyerekek; – péntek: még több vér, tankok a Ligetnél. Az ütegek torkolattüzeit nézem éjjel és borzongok: a szörnyű szépség most nálunk is megszületik; – hat nap: a kénezett arcú halottak apró csokorral mellükön, a járdán (Köztársaság tér) röplapok, szorongás, szemem előtt kis, tétova szivárvány; – ölelkezés az Írószövetségben: csomagolnak és indulnak haza; feltépett sínek, utcák és fölöttünk a szabadság liliom-illata; – ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, és ötvenhat: egyszer minden száz évben talpra állunk kínzóink ellen. Bármi következik, boldogság, hogy megértem; – és újra péntek: a Dunánál állunk, a nap áttör ködön, füstön. Talán sikerül minden s az alkonyat bíbor brokátja Zsuzska lenszőke haján;– és szombat: hajnalban csupa reménység, de estefelé: nyakunkon a kés. A keleti szemhatár mögött mocskos felhők, nyugatról álszent röfögés; – mentünk a kétszázezerrel: nem bírok újabb börtönt, s ha nem is jött velem: Árpád óta bennem lakik az ország, minden völgyét meg dombját ösmerem; –
a Bach-huszárok tankban tértek vissza: eddig sem ápolt, s ha más föld takar, mit számít az? és mit, hogy fiam majd Dad-nek szólít és nem lesz már magyar? Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán az ifjúságtól mind visszakapom, és otthon, a sötét előszobákban kabátom még ott lóg a fogason – ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, nem múlt vagy nékem, nem történelem, de húsom-vérem, lényem egy darabja, szívem, gerincem – kijöttél velem az irgalmatlan mindenségbe, hol a Semmi vize zubog a híd alatt és korlát nincs sehol sem – életemnek te adtál értelmet, vad álmokat éjjelre és kedvet a szenvedéshez s az örömhöz; te fogtál mindig kézen, ha botladoztam; hányszor ihlettél meg, s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; – ezerkilencszázötvenhat, te csillag, oly könnyű volt a nehéz út veled! Nagyon soká sütöttél ősz hajamra, ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.
2. Piros a vér a pesti utcán (Tamási Lajos) Megyünk, valami láthatatlan áramlás szívünket befutja, Akadozva száll még az ének, de már miénk a pesti utca. Nincs más teendő, ez maradt, csak ez maradt már menedékül, Valami szálló ragyogás kél, valami szent lobogás készül. Zászlóink föl, ujjongva csapnak, kiborulnak a széles útra, Selyem színei kidagadnak, ismét miénk a pesti utca. Ismét mienk a bátor ének, parancsolatlan, tiszta szívvel, S a fegyverek szemünkbe néznek, kire lövetsz Belügyminiszter? Piros a vér a pesti utcán, munkások, ifjak vére ez, Piros a vér a pesti utcán, belügyminiszter, kit lövetsz? Kire lövettek összebújva ti, megbukott miniszterek? Sem az ÁVH, sem a tankok titeket meg nem mentenek. S a nép nevében, aki fegyvert vertél szívünkre, merre futsz? Véres volt a kezed már régen Gerő Ernő, csak ölni tudsz? Piros a vér a pesti utcán, eső esik és elveri, Mossa a vért, de megmaradnak a pesti utca kövei. Piros a vér a pesti utcán, munkások, ifjak vére folyt, A háromszin lobogók mellé tegyetek ki gyászlobogót! A háromszin lobogók mellé tegyetek három esküvést, Sírásból egynek tiszta könnyet és a zsarnokság gyűlöletét. S fogadalmat, te kicsi ország, el ne felejtse, aki él, Hogy úgy született a szabadság, hogy pesti utcán folyt a vér.
3. Ember és magyar (Dutka Ákos)
Ady kérdezte sorsa éjjelén: Lehet-e az ember, ember és magyar? Feleltek ti bátor, szent fiúk Lássuk: a világ most vélünk mit akar? Vagyunk egy szálig elszánt emberek, Kiket tiporni tovább nem lehet. Ha kell még én is Veletek halok Ha engedtek, Ti szent fiatalok. a csillagokba írta szentelt nevetek. Köszönöm néktek, drága szent fiúk, Hogy visszaadtátok a csüggedő hitet, S a barrikádok hunyó szent sugarinál Adynak kiáltsuk szabadon ma már, Mit az Ég falára vérrel írtatok: Emberek vagyunk, újra magyarok!
4. Novemberben (Zas Lóránt)
Novemberben szürkék az utcák, novemberben szürkék az emberek. Novemberben Budán és Pesten nevetni nem lehet. Novemberben a Farkasréten halottak napi misecsend fogad. Novemberben fehér virággal fedik a sírokat. Novemberben égnek a gyertyák, kicsinyek, teltek, véznák és nagyok. Novemberben földig hajolnak a sötét kalapok. Novemberben géppuskák szóltak, tankok tapostak, a föld remegett.
Novemberben gyilkoltak, öltek, november temetett. Novemberben itt esküt szegtek, gyaláztak törvényt, tiportak jogot. Novemberben vörössel, vérrel a máglya lobogott. Novemberben erőszak vágott, gumibot tépett, börtön kacagott. Novemberben a homlokunkra égettek csillagot. Novemberben sírnak az utcák, novemberben sírnak az emberek. Novemberben könnyek köszöntik az elesetteket. Novemberben csend van és béke, temető, fejfa, virág és kereszt. Novemberben az álmodó rög itt tart, és nem ereszt. Novemberben öklök szorulnak, és felbizseregnek a tenyerek. Novemberben élők a holtak, november fenyeget.
5. Verje meg az Isten! (ismeretlen) Bömbölnek az ágyúk, bomba szálldos Harci zaj dübörög, megremeg a város Füst és por az eget egész eltakarta Verje meg az Isten, aki ezt akarta! Idegen tank robog, házak dőlnek romba Mongol sortűz lövi a magyart halomba Munkások hullanak az őszi avarba Verje meg az Isten, aki ezt akarta! Nemzetiszín zászlók, lelkesült diákok Éltettek egy szabad, szebb magyar világot És most mind fekszenek, testük akna marta Verje meg az Isten, aki ezt akarta! Szőke fürtű kislány, még egészen gyerek Porba tiporták a vörös harcszekerek Fölkiált az égre véres, sárga arccal Verje meg az Isten, aki ezt akarta! Bús szél szárnyán szállunk egy rom ország üszke De tűznél maróbban ég bennük a tüske Hogy rajtunk tiporhat barbár csizma sarka Verje meg az Isten, aki ezt akarta! Verje meg az Isten, rothadjon el élve Örök rettegésre legyen elitélve Egy nemzetnek átka űzze nappal, éjjel Vesse ki a föld is, szórja porát széjjel! Fenn hollók keringnek, csöndes már a város Bús magyarok szeme könnyektől homályos Gyászfelleg egünket egész eltakarta Verje meg az Isten, aki ezt akarta! Ám mégis mártíromság, gyász nem volt hiába Új erőt önt népünk minden hű fiába S minden áruláson győz majd erős karja Áldja meg az isten aki ezt akarja!
