Prof. Dr. Pók Attila könyvajánlója
Hargittai István: Teller Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. A 70. évét a közelmúltban betöltött Hargittai István akadémikus a krisztallográfia, a molekulaszerkezet-kutatás
elméleti
és
kísérleti
módszereinek,
valamint
a
molekulamodellezésnek nemzetközi hírő tudósa. Mindössze két olyan házaspárt ismerünk, ahol mind a férj mind a feleség a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, egyikük Hargittai István és felesége a kémikus Hargittai Magdolna. Két szintén gyors és sikeres karriert elért gyermeket neveltek fel, szakmai pályájuk töretlenül ívelt az egyetemi évektıl az Akadémiáig és a közös Széchenyi-díjig. Egyik leglátványosabb eredményeket hozó kutatási területük
a
szimmetriafogalom
interdiszciplináris
megalapozásával
kapcsolatos
tevékenységük. Az interdiszciplinaritás munkásságukban nem üres frázis, nem sok természettudós asszociál a kristályok sajátosságait, a szimmetria törvényszerőségeit kutatva a Thomas Mann által a Varázshegyben leírt hópelyhekre. Az sem gyakori a kémiai szakirodalomban, hogy Degas képek táncosnıinek mozdulatait, Blake tigrisét vagy a népi hímzések rajzolatát hívják segítségül molekulák konformációjának illusztrálására. Közös munkásságuk egyik fontos területe a tudománytörténet: akik ilyen nagy sikereket értek el, maguk is kutatják a siker titkát. Több száz világhírő tudóssal készítettek és publikáltak részletes interjúkat angolul és magyarul. Hargittai István több kiadásban megjelent monográfiát írt azokról a nemegyszer „Marslakóknak” nevezett emigrációba kényszerült magyar zsidó tudósokról, akik egyetemes jelentıségő eredményeket értek el a huszadik századi természettudományi alapkutatásokban, és felelıs értelmiségiekként vállaltak szerepet kutatási eredményeik alkalmazásában.
Teller Ede (1908-2003) a legismertebb és a legellentmondásosabb személyiség e hatalmas formátumú tudósok között, mind szakmájában, mind a tágabb közvéleményben legalább annyi (ha nem több) ellenséget, mint barátot szerzett magának hosszú pályafutása során. Olyan kutatásokkal foglalkozott, amelyek eredményei alkalmazásuktól függıen szolgálhatták az emberiség biztonságát vagy fenyegethették óriási katasztrófával. Hargittai István nagymonográfiája egy életrajzi regény, magas színvonalú tudomány- és kortörténet és egy tudósi önvallomás sajátosságait egyesíti. E rövid recenzió a 35 íves kötet néhány mozzanatára világíthat csak rá. A második világháborút követı hónapokban Angliában, egy Cambridge közelében lévı majorságban az akkori viszonyokhoz képest igen kényelmesnek mondható körülmények között tíz vezetı német atomkutatót tartottak ırizetben. Nemhogy korlátozták, hanem támogatták, hogy beszélgessenek egymással és ezeket a beszélgetéseket (természetesen a foglyok tudta nélkül) rögzítették. A cél az volt, hogy az angolszász hatalmak vezetıi minél többet tudjanak meg a német atomfegyver-fejlesztési tervekrıl s munkálatokról. A beszélgetések tanulsága szerint, amikor a legtekintélyesebb fogoly, Werner Heisenberg értesült Hiroshima sorsáról, nem akarta elhinni, hogy az amerikaiaknak sikerült kifejleszteniük az atombombát és alkalmazták is. Heisenberg nemegyszer érvelt avval, hogy óriási felelısségük tudatában a német tudósok tudatosan lassították a német atomfegyverfejlesztési programot, míg az amerikaiak nem éreztek erkölcsi gátat kutatómunkájuk során. Heisenberg volt a huszadik század egyik legnevesebb magyar származású tudósa, Teller Ede tudományos témavezetıje Lipcsében 1928 és 1930 között. Amikor a 29 éves Heisenberg 1930. február 28.-án kiváló minısítést adott a 22 éves Teller Ede szóbeli doktori vizsgájára, aligha hitték volna, hogy egy jó évtized eltelte után két kontinensen egymással élet-halál harcot vívó hatalmak szolgálatában, tömegpusztító fegyverek kifejlesztésén fognak dolgozni: Teller az Egyesült Államokban, Heisenberg hazájában. Hargittai István hatalmas forrásanyagot mozgósító Teller Ede életrajzának központjában ez a kérdés áll, s ez érdekli leginkább a nem természettudós olvasót is: az atombomba kifejlesztésének egyik meghatározó személyisége, a „hidrogénbomba atyja” hogyan nézett szembe felelısségével? A rendkívül olvasmányos, ugyanakkor minden érintett kérdést precíz szakszerőséggel tárgyaló könyv nagy teret szentel e kérdésnek. Bemutatja azokat a kritikus 1945 nyári napokat, amikor az Egyesült Államok vezetıinek dönteniük kellett: bevetik-e az atombombát Japán ellen. Teller a bevethetı atombomba lehetıségeit keresı Los Alamos-i
titkos kutatólaboratórium munkatársaként június végén megkapta annak a Truman elnökhöz írott petíciónak a tervezetét, amit nagytekintélyő szakma-, sors- és honfitársa, Szilárd Leó készített és 68 tudós írt alá. Készítıi azt szerették volna, hogy Teller, tekintélyét érvényesítve, minél több Los Alamosban dolgozó kollégával írassa alá. A petíció felhívta az elnök figyelmét óriási felelısségére: a rombolás új, addig nem ismert erejő eszközei, az erkölcsi meggondolásokon
túlmenıen,
hosszabb
távon
az
Egyesült
Államok
érdekeit
is
veszélyeztethetik. Teller nem is tájékoztatta Los Alamos-i kollégáit a levélrıl s Szilárdnak írott válaszlevelében nem látta bizonyítottnak Szilárd erkölcsi fenntartásait, a harci bevetést minısítette a legmeggyızıbb módszernek a bomba veszélyességének bizonyítására s teljesen elhatárolta egymástól a tudósok és a politikusok felelısségét. Válasza másolatát a Los Alamos-i laboratórium fınökének, Oppenheimernek is elküldte. Hargittai István empátiája és mélyreható elemzése remekül érezteti a drámát: „Évekkel késıbb visszatekintve, Teller már nem értett egyet saját elhatározásával, és azt hangsúlyozta, hogy Oppenheimer becsapta ıt, mivel – mint arra Teller végül rájött – Oppenheimer részt vett annak eldöntésében, hogyan használják fel az atombombát. Akárhogyan is volt, sohasem szőnt meg Oppenheimert hibáztatni saját elhatározásáért.” (179.). Mindez szerepet játszhatott a másik nagy drámában, ami Teller elszigetelıdéséhez vezetett szakmájában. A könyv is osztja a nézetet, amely szerint Teller 1954 utáni magányossága a tudományos életen belül élete harmadik számőzetésének is tekinthetı. (Tudásvágya és a zsidósága miatti üldözés veszélye késztette arra, hogy Magyarországról Németországba, majd az Egyesült Államokba költözzön.) Oppenheimert ugyanis 1953-ban avval vádolták meg, hogy kémkedett a Szovjetunió számára. Az Egyesült Államok kormánya által létrehozott Közös Atomenergia Bizottság egy háromtagú Személyügyi Biztonsági Testületet állított fel a vád kivizsgálására s Teller volt az egyetlen kolléga a tanúk között, aki bár nem kérdıjelezte meg, sıt elismeréssel illette Oppenheimer állampolgári hőségét, az 1945 óta tanúsított cselekedetei alapján bölcsességét és ítélıképességét kritizálva ellenezte Oppenheimer biztonsági engedélyének megadását. A könyv érdekfeszítıen mutatja be a két, a huszadik századon nem jelentéktelen nyomot hagyott zsidó tudós életútjának párhuzamait, találkozásaikat, konfliktusaikat. Vegyész szerzınk historikusi és pszichológusi eszközökkel bizonyítja, hogy Teller véleménye nem rögtönzés, hanem évek óta formálódó kiérlelt állásfoglalás volt. Nagy anyag- és életismeret kell ahhoz, hogy levonja következtetését: Teller pozitív megjegyzései Oppenheimerrıl csak azt a célt szolgálták, hogy megnöveljék végsı következtetésének negatív hatását. Számos forrást győjtött össze Hargittai István arról is,
hogy Tellert nemcsak az Oppenheimer vallomás miatt, hanem kíméletlen céltudatosságának más jellemzıi okán is sok kollégája nem kedvelte. Tellert hosszú élete végéig foglalkoztatta, helyesen járt-e el az Oppenheimer ügyben. Magatartása, nyilvános gesztusai azonban keveset árultak el belsı vívódásairól. Keményen harcolt a hidrogénbomba kifejlesztésének érdekében, a kísérleti atomrobbantások betiltása ellen és Reagan elnök csillagháborús terveinek megvalósításáért. Igen meggyızıen és világosan elemzi Hargittai István Teller szenvedélyes Szovjetunió ellenességének gyökereit, motívumait s elhatárolja azt a kommunizmus kritikájától. Idézi például Teller néhány mondatát a Golda Meiernek, Izrael negyedik miniszterelnökének (1969-1974) 1976. február 2.-án írt levelébıl: „Az antiszemitizmus régi orosz hagyomány, nem pedig régi kommunista hagyomány.” Hargittai értelmezésében: ”Amikor Teller…erıteljesebben fellépett az amerikai hidrogénbomba kifejlesztéséért, valószínőleg az volt a célja, hogy az Egyesült Államok fel legyen készülve egy külföldi hatalom ellen, nem pedig az, hogy ellenálljon egy idegen ideológiának. (173.). A könyv ma és itt sem aktualitás nélküli tanulsága: nem alaptalan az az álláspont, mely szerint az államilag jelentısen támogatott tudományos kutatások eredményeire épülı mőszaki fejlesztések nélkül az Egyesült Államok nem nyerhette volna meg a hidegháborút. S abban, hogy Roosevelttıl Reaganig minden amerikai elnök belátta ezt az összefüggést, Tellernek nem lebecsülendı szerepe volt. Nehéz lenne megjelölni olyan olvasói célcsoportot, akinek ne ajánlhatnánk ezt a könyvet. Haszonnal forgathatják a huszadik század történelmi sorskérdései iránt érdeklıdı valamennyi korosztály tagjai, a politika és a tudomány viszonyának feszültségeit, az értelmiség közéleti felelısség vállalásának dilemmáit átélı kollégák, a nagyszabású tudományos teljesítmény intézményes, egyéni és személyes tényezıit keresı tudománytörténészek, szociológusok s pályájukat építı fiatal és tapasztalt kutatók. S mindazok a tudósok, akik a diszciplínák között azért építenek hidat, hogy minél teljesebben értsenek meg bonyolult kérdéseket, próbáljanak felfejteni titkokat, amelyek közül talán a legrejtélyesebb, de a legfontosabb az emberi jellem és tehetség formálódása.
A rendkívüli teljesítményekrıl és sikerekrıl olvasva újra és újra, itt és most is, jelenünk problémáit átélve fel kell tennünk a kérdést: hol tartana nemzetünk, országunk és régiónk, ha kevesebb diktatúra és diszkriminatív politika és több demokrácia és szolidaritás jutott volna osztályrészéül. Társadalomtudománnyal foglalkozva persze tudjuk, hogy rossz a kérdés: sorsunkat nemcsak elszenvedjük, hanem alkotói, formálói is vagyunk. Elıdeink és mi is. Pók Attila
A szerzık bemutatása Hargittai István rövid életrajza Dr.
Hargittai
István
szerkezeti
kémikus,
Széchenyi-díjas,
a
BME-MTA
kutatóprofesszora. Tagja a Magyar Tudományos Akadémiának és az Academia Europaea-nak (London), külföldi tagja a Norvég Tudományos Akadémiának. Tiszteletbeli doktora a Moszkvai Állami Egyetemnek, az Észak-Karolinai Egyetemnek (USA) és az Orosz Tudományos Akadémiának. Alapító fıszerkesztıje a Structural Chemistry címő nemzetközi folyóiratnak.
Molekulaszerkezeti kutatásain kívül foglalkozik a tudományos felfedezés
természetével és a huszadik század tudományos forradalmával. Több mint 60 könyv szerzıje vagy szerkesztıje, könyvei jelentek meg a magyaron kívül angolul, oroszul, németül, svédül, olaszul, japánul és kínaiul. Magyarul a legutóbbi években a következı könyvei jelentek meg: Doktor DNS (Vince, 2008), Az öt világformáló marslakó (Vince 2006), Képes szimmetria (Hargittai Magdolnával, Galenus 2005), Út Stockholmba (Galenus 2004), Szimmetriák a felfedezésben (Hargittai Magdolnával, Vince 2003) és Életeink (Typotex 2003). Legújabb könyve a TELLER (Akadémiai Kiadó 2011), amelynek angol-nyelvő eredetije 2010 ıszén jelent meg az USA-ban. Pók Attila életrajza Pók Attila (sz. 1950) az ELTE BTK-n végzett történelem-angol szakos egyetemi tanulmányait követıen 1976-ban doktorált új- és legújabbkori történelembıl az ELTE Bölcsészettudományi Karán. A történelemtudomány kandidátusa fokozatát 1988-ban szerezte az MTA Tudományos Minısítı Bizottságánál. Fı kutatási területe a 19-20. századi magyar történeti és politikai gondolkodás és történettudomány valamint a 20. századi nemzetközi politikai és társadalmi kapcsolatok története.
1973-tól az MTA Történettudományi Intézetének tudományos kutatójaként, 1996-tól igazgatóhelyetteseként; 1990-tıl az MTA Történettudományi Bizottságának titkáraként, majd alelnökeként, 2003-tól az EU 6. keretprogramja 7. számú programbizottságának szakértıjeként, a történész világszervezet Historiográfiai Bizottsága Büro-jának tagjaként; a történész
világkongresszusokon
való
magyar
részvétel
szervezıjeként;
nemzetközi
összefogással készülı lexikonok, kézikönyvek szerkesztıjeként és szerzıjeként különösen sokat foglalkozott a magyar történettudomány nemzetközi kapcsolatainak bıvítésével. 1990
óta
a
magánalapítványi
formában
mőködı
Budapesti
Európa
Intézet
igazgatóhelyettese, 2000-2001-ben az MTA Társadalomkutató Központ igazgatója. 2007 óta a Magyar Történelmi Társulat fıtitkára. 1985 óta oktat magyar és külföldi egyetemeken, leggyakrabban a new yorki Columbia Egyetem vendégprofesszoraként.
