HEATHER GRAHAM SZERELEM ÉS VISZÁLY

HEATHER GRAHAM SZERELEM ÉS VISZÁLY

A népszerű írónő, Heather Graham, a Holnap dicsősége c. bestseller szerzőjének újabb regénye a szelídítetlen Skót-felföldön, a londoni Towerban s a háború sújtotta Franciaországban játszódik. Két ember magával ragadó története, akiket a sors egymásnak szánt egy olyan világban, ahol a háború és a viszály az úr. Danielle d'Aville-nak, III. Edward gyámleányának nőül kell mennie ellenségéhez, Adrien MacLahanhez, a legendás skót harcoshoz, aki annak idején a király kezére juttatta szeretett otthonát, Aville-t. Bosszút esküszik az erőszakos lovag ellen, ám csakhamar arra eszmél, hogy máris a felesége. Amikor a férfi hazaviszi felföldi kastélyába, s erős karjába zárja, Danielle szívén olyan szenvedély lesz úrrá, mely ellen nem tud küzdeni... Adrien MacLahan igyekszik távol tartani magától a smaragd szemű, tüzes asszonyt, akinek francia királyok vére folyik az ereiben, s hűsége az ellenséghez köti... Mégsem tudja leküzdeni a vágyat, melyet szép, bátor arája ébresztett szívében, és engedelmes, hű asszonyává tenni, míg le nem győzi a szerelem harcmezején...

1

www.hajja.hu

2

Eredeti cím: The King's Pleasure Copyright © Heather Graham Pozzessere, 1996 Hungarian edition and translation Copyright © 1998 by Hajja & Sons Ltd All rights reserved! Magyar kiadás; Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. 4017 Debrecen, Pf.: 32. E-mail: [email protected] www.hajja.hu Felelős kiadó: a cég ügyvezetője Fordította: Prácser Hajnalka Tördelés: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. Nyomtatás és kötés: Alföldi Nyomda Rt. ISBN 963 9037 63 X

3

Prológus Az Úr 1357. évében A kocsma ajtaja kitárult. Adrien MacLahan belépett, és egy pillanatra megállt, hogy körülnézzen. Tornyosuló alakja elzárta a kijáratot. Egyike volt III. Edward leghíresebb lovagjainak, ma este azonban mégsem viselt páncélt. Tudomást szerzett az aznap esti titkos találkáról, ezért úgy öltözött, mint a rossz hírű hely lezüllött törzsvendégei. Finom ingét egyszerű barna kabát takarta, lábán hosszú harisnyát és csizmát viselt. Szemet szúrt sötét, csuklyás köpönyege, mely arra szolgált, hogy elfedje vonásait és a magával hozott fegyvereket, toledói kardját és skót őseitől örökölt tőrét, amit a lábikrája felett lévő tokba rejtett. Mint ahogy bármelyik skót, ő is megtanulta a leckét: a veszély mindenhová elkísér, és ha lesújt, akkor kíméletlen. Feltérképezte a helyiséget, és megelégedéssel vette tudomásul, hogy a nő még nem érkezett meg. Belépett és egyenesen a fal melletti durva faasztalhoz sietett, amely tökéletes megfigyelőállásnak bizonyult. Hátát a fal felé fordította és tekintetét a bejáratra szegezte. Rendelt egy kupa sört a dús keblű parasztlánytól, aki kacéran ringatta a csípőjét ide-oda a kétes alakokból álló vendégseregnek. Azt rebesgették, a kocsma gazfickók, tolvajok és gyilkosok tanyája, alvilági ügyletek színhelye. Ezt sugallta a szomszéd asztalnál ülő, gyanús külsejű matrózok viselkedése is. Alattomosan méregették Adrient, és suttogva fontolgatták, megérné-e kirabolni. Hozhatott volna magával segítséget, harcosai lelkesen csatlakoztak volna, de ez személyes ügy volt. Nem juthatott a király fülébe, hiszen a nő élete függött tőle. Imádkozott, hogy besúgóinak igaza legyen, s ez legyen a találka színhelye. Mert ha nem... Egész lényén úrrá lett a félelem, majd düh öntötte el. Hogy lehet egy nő ilyen ostoba? Hogy vállalhat ekkora kockázatot? Azt hiszi, annyira átkozottul elbűvölő, hogy büntetlenül játszhat a férfiakkal? Ma este végre, gondolta a férfi, leleplezi az árulását... A kötelesség megkívánta, hogy itt legyen, hiszen a felelősség az ő vállát terhelte. Ezért halál jár, ha kitudódik, ráadásul Adrien tapasztalata és érzékei veszélyt jeleztek. Tudta, a nő nem is gondol rá, hogy esetleg prédának tekintik majd, nem tárgyalópartnernek. Szíve mélyén féltette, és bármikor feláldozta volna életét, hogy megmentse. Az ajtó kinyílt, szíve őrült dobogásba kezdett. A tűzön sülű vadkan zsírjától füstös kocsmába egy alak lépett be. A helyiség homályban úszott a dús párától. A belépő ismeretlen köpönyeget viselt. A terem, Adrien bosszúságára, tele volt hasonló alakokkal. A nőt azonban ezer köpönyeges közül is felismerte volna, csupán a mozgásáról. Egész életében mellette volt, hogy is lehetetne idegen számára ez a méltóságteljes, kecses járás. 4

Ekkor a csuklya finoman hátracsúszott, és a vendég körülnézett. A férfi hirtelen lehajtotta a fejét, majd újra a lányra meredt. Kétség nem fért hozzá, ő az. A haragtól újra felforrt a vére, de visszafogta magát és megpróbált közömbösséget színlelni. Tudta, ha csak egy szegény parasztlány volna, akkor sem menekülne a leggazdagabb és legnemesebb férfiúk éhes és irigy csodálatától. Koromfekete szempillák, smaragdzöld szemek. Finom csontozatú, tökéletes arc. Karcsú alak, amelyet a sötét lepel még csábítóbbá tett. Ő pedig idejön, hogy egy férfival találkozzon, egy franciával, egy ellenséggel. Ekkor valaki megindult a nő felé a terem másik sarkából, szemében furcsa, mohó vágy égett. Ő is sötét köpenyt viselt, a kámzsa azonban vállára esett és felfedte arcát. Langlois gróf volt az, a francia király alattvalója. Adrien látta már néhányszor a harcmezőn. A gróf a lányhoz ért, és mindketten fejet hajtottak. A francia a lépcsőre mutatott, ami a zsúfolt söntés fölötti kis szobákhoz vezetett. Adrien szeme villámokat szórt, fogát összeszorította, hogy megbirkózzon a rátörő gyilkos dühvel. Tudhatná, milyen a gróf. Már megtanulhatta volna, vádolta magában a nőt. Kezét az asztal alatt ökölbe szorította, és haragjában nehézkesen szedte a levegőt. Tudta, hogy tiszta fejjel kell ezt az egészet végigcsinálnia, így hát visszafogta magát. A gróf és a lány elérték az emeletet. Másodpercek sem teltek el, és Adrien követte őket. Danielle d'Aville még életében nem félt ennyire. Megtanulta azonban, veszélyhelyzetben mily fontos a bátorság és a nyugalom színlelése. Néha jobb, mint az igazi... Nem is félelem volt az, ami ma este birtokába kerítette, hanem a nyugtalanság, a rossz előérzet. Szíve majd megszakadt érzelmei kettősségétől, a lelkében folyó szakadatlan csatározástól. ígéretet tett egy haldokló halálos ágyánál, ezt nem szeghette meg, figyelmeztetnie kellett a francia királyt. De csak ennyit akart, és tudta, ez az utolsó alkalom, hogy segít Jánosnak. Ám ezzel a saját királyát árulja el. És ami még rosszabb, ami még a felségárulásnál is nagyobb bűn... arra most nem is gondolt. A háta mögött lépkedő férfi ma este valahogy nyugtalanította. Langlois gróf, a francia udvar befolyásos szívtiprója... Eddigi találkozásaik során viselkedése mindig kifogástalannak és udvariasnak tűnt, ma este azonban mintha egy ragadozó bőrébe bújt volna. A nő elkeseredetten harapott ajkába, és azokra a féligazságokra gondolt, amikkel idecsalta a férfit, hogy János segítségére siessen. Sötét folyosókon keresztül közelítették meg az épület hátsó szárnyát. A férfi bevezette Danielle-t egy gyertyákkal kivilágított szobába, ahol egy kancsó borral, sajttal és kenyérrel terített asztal várta őket. A kandallóban ropogott a tűz. És a szoba közepén... megvetett ágy. Az egész úgy festett, mint egy szerelmi légyott. Danielle megfordult, majd méltóságteljesen állt és várt. A gróf követte a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott. Szép férfi. Villámló fekete szemek, keskeny arc, rövidre vágott szakáll, hullámzó sötét haj. Olyan, mint egy keselyű, vagy inkább farkas! 5

- Semmi szükség ilyen gondos előkészületekre - közölte a nő hidegen. Azért kértem erre a találkozóra, hogy egy üzenetet eljuttasson a francia királynak, amiért természetesen bőségesen megjutalmazom. - Felséges hölgyem, a szíve olyan, mint a jégcsap, míg én az életemet kockáztatom, hogy találkozzunk, hogy megmentsem. - Hogyan? Engem megmenteni? Langlois még mindig az ajtónak támaszkodott. Háta mögött a retesz csendesen a helyére csúszott. A nő szíve szédült iramban dobogott. Mit tett? A férfi hozzá lépett, ő pedig küzdött, hogy megőrizze a nyugalmát. Még mindig hitte, ha jól taktikázik, megnyeri a játszmát, bármi legyen is a férfi szándéka. Eközben a gróf megfogta kezét és meghajolt, akár a lovagkor leggálánsabb lovagja. - Edward király igazságtalanul bánt önnel, mikor kezét egy skót vadembernek adta - ezzel örök háborúskodásra ítélte. Danielle megborzongott, hiába próbálta kezét kiszabadítani az erőszakos szorításból. Eközben az ajtó másik oldalán, a sötét folyosón Adrien MacLahan lapult. Szemöldökét összeráncolta, ismét érezte, dühe egyre nő. - Azért írtam önnek... - kezdte Danielle. De a gróf hirtelen szavába vágott. - Lady, ha nem teljesültek vágyai a skót férfival, akkor ön szabad, kegyes királyunk a pápa elé viszi az ügyét. Adrien keze ökölbe szorult. Beteljesületlen vágyak, mi? Szerette volna a nő nyakát ujjai között érezni. Lenyomta a kilincset, ám az ajtó nem nyílt, bereteszelték. Tudta azonban, a fa vallanak egy taszítására engedni fog. Erőt gyűjtött, aztán mégis megállt, hogy megvárja Danielle válaszát. A nő átkozta magát ostobaságáért, azért a tévhitért, hogy a grófnak mindennél előbbre valóbb saját királya. Langlois-t azonban csakis saját érdekei mozgatták, az, hogy megszerezze őt és Aville-t. Tudta, most nagyon óvatosnak kell lennie. - Ezt talán később megbeszélhetjük, most azonban a király ügye fontosabb. Az lenne a legjobb, ha elkísérne Jánoshoz, és én magam mondanám el neki, amit tudok - mondta, és érezte testén az újabb borzongást. A gróf összehúzott szemében ravaszság és eltökéltség csillogott. - Nincs szándékomban megsérteni önt, azonban vannak dolgok, amelyek fontosabbak ebben a pillanatban, mint én és Aville. A folyosón lesben álló Adrien fogát csikorgatta. - Gondoljon arra - vágott közbe ismét Langlois milyen elégedett lenne János király, ha azzal állnék elé, szerelmünk kétségtelen és visszavonhatatlan. Ön végre megszabadulhat attól a pogány vadembertől. A leveléből úgy tűnt, segítségemért kellő jutalomban részesít majd. Ha önként nem megy, ne higgye, hogy nem veszem el erőszakkal, ami nekem jár. Most pedig, édes szépségem, mivelhogy nincs semmi ön és a vadember között... - Gróf, értse meg, üzenetem van János király számára! Gondoljon a haragjára, ha rájön... - Gondoljon az elégedettségére, ha megtudja, önt egy francia birtokolja és nem az az arrogáns skót fattyú! 6

Danielle dühe egyre nőtt - ám a történtekért csak magát okolhatta. Levele túl csábító lett, de Langlois-nak el kellett jönnie... s a gróf ezt házassági ajánlatnak tekintette. A férfi érintésének puszta gondolatától is elborzadt, tudta, ha a rettegett dolog megtörténik, benne valami összeroppan, a szíve, s talán a lelke is. Kiszabadította a kezét, és lenéző pillantást vetett a férfira. - Nem! Türelmetlenül félrelökte a grófot, és egy pillanatig úgy tűnt, ura a helyzetnek, azonban mikor az ajtó felé indult, Langlois utána nyúlt és vállánál fogva visszarántotta. Sötét szemében a düh fénye csillogott. - Próbáltam finoman viselkedni. Próbáltam elcsábítani, hogy egyezségünket megpecsételjem az ön odaadó beleegyezésével. De, bár hűségesen szolgáltam hazámat, nem tartozom a király legnemesebb alattvalói közé... szükségem van az ön pénzére és francia birtokaira. És ön, milady... ellenállhatatlan. Esküszöm, szeretőkként állunk majd a király elé, és áldásával hivatalosan is egybekelünk! - Soha! - kiáltotta Danielle, és belerúgott a férfiba ott, ahol az neki legjobban fájt. A gróf fájdalmában összegörnyedt, azonban még sikerült elkapnia a menekülő Danielle köpenyét. A nő tompa puffanással a földre zuhant, úgy, hogy a lélegzete is elállt. Langlois egy pillanat alatt felülkerekedett. - Kedves hölgyem, bennem megvolt a jóindulat, hogy ezt az egészet az ágyon csináljuk, de ha az ön választása a padlóra esett, ám legyen... Heves harcok után kiszabadította a csuklóját, és megfeszített tenyérrel arcon ütötte a férfit. Úgy tűnt, mintha robbanás zaját hallaná, de nem volt biztos benne, hiszen a férfi viszonozta az ütését, amitől még mindig zúgott a feje. Csapkodott, karmolt, könyökkel ütötte, körömmel az arcát marta... de vajon meddig tarthat még ki? Langlois harcedzett lovag volt, erős a páncél viselésétől, és bár ő sem gyenge ereje egyre fogyott. - Istenre kérem, milady, maradjon már nyugton! Nincs szándékomban bántani önt - kezdte Langlois, aztán hirtelen elhallgatott. Tekintetét már nem a nőre, hanem a mögötte tornyosuló köpenyes alakra szegezte. Danielle ekkor már tudta, hogy a robaj honnan származott. A férfi, aki betörte az ajtót, ott állt előttük. Hatalmas volt, széles vállakkal. Lénye betöltötte az egész szobát. A nyakánál lógó csuklya leplezetlenül hagyta élesen kirajzolódó, nyers arcvonásait. Aranyszínű szemében gyilkos fény csillogott. Jobb kezében lévő kardját a francia torkának szegezte. - Hisz ez Adrien! - sóhajtott fel Danielle megkönnyebbülten, azonban szíve hirtelen megtelt keserűséggel és félelemmel. Adrien! Hát megtalálta, rajtakapta! Pedig ő csak Jánost akarta figyelmeztetni. Lehet, hogy a férfi fogja felakasztani, saját kezűleg? De hiszen ő azt gondolta, harcol, valahol távol otthonától. Álmában sem képzelte, hogy leleplezi árulását. Jó ideje már, hogy elment! Harcolta a soha véget nem érő háborúit országáért és a királyért. Ő pedig hányszor töltötte ébren az éjszakát utána vágyódva... Nem így képzelte a viszontlátást, egyáltalán nem így! Szemében nem látott mást, csak vérfagyasztó dühöt. A férfi hangja mégis nyugodtnak tűnt, ahogy a grófhoz intézte szavait. - Ha még egyszer hozzáérsz, esküszöm, hogy mielőtt lecsapnám a fejed, megszabadítalak a férfiasságodtól! 7

Hangja nem árulkodott dühről, Danielle azonban megborzongott. Érezte a férfi jéghideg könyörtelenséget. Langlois, karddal a torkán, lassan felemelkedett. - Most ön jön, Danielle - utasította Adrien, anélkül hogy levette volna tekintetét Langlois-ról. A nő felkelt, arca vöröslött a szégyentől. - Mióta állt az ajtóban? - kérdezte. - Épp elég ideig - válaszolta a férfi, és rá sem pillantott. - És mégis hagyta, hogy a helyzet így elmérgesedjen... - Úgy tűnt, élvezi a dolgot - vágta oda a férfi. - Ami azt illeti, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy örülne, ha megmenteném. Annyira ragaszkodott ehhez a találkozóhoz. - Elég! - ordította Langlois. - Úgy látom, inkább nekem kell a hölgyet megvédenem. De most már nem kell félnie! - szólt oda a nőnek. - Ki ez a faragatlan fráter? Jobb, ha tudja, a ház tele van a francia király alattvalóival, és csak azt lesik, mikor vághatják el egy angol gazfickó torkát! -- Hát akkor hívja őket - sziszegte Adrien. Szeme tüzes szikrát szórt. Danielle minden önuralmát elvesztve remegett. A lépcsőn dübörgő léptek hallatára félelmében összerezzent. A kocsma kövér tulajdonosa rohant be a szobába, két másik felfegyverzett óriással az oldalán. - Parancsára, milord! - állt meg a kocsmáros Langlois előtt. - Segítsenek már, az Isten szerelmére! - kiáltotta kényszeredetten a gróf. Adrien kardjának hegye még mindig a torkát fenyegette. - Több francia halála szárad már a lelkemen. Nem akarok ma még több hullát! - közölte Adrien szemrebbenés nélkül a körülötte állókkal. - Én és a hölgy most szépen távozunk, a gróf pedig nyugton marad és akkor élni fog... - Hozzám menekült, hogy a skóttól megszabaduljon! - kiáltotta Langlois. - Feleségül fogom venni! Nem viheti el... - Azt hiszem, uram, ez nem fog menni, ugyanis már van férje válaszolta Adrien szárazon. - Az a házasság nem valódi... - Nagyon is valódi, Langlois - Danielle a testén érezte Adrien perzselő pillantását, a lélegzete is elállt. - Szívesen bebizonyítom, ha a hölgy nem hajlandó önként elismerni. Hívjanak egy bábát! - De a milady azt írta - kezdte Langlois. - Ugyan, milord, csak nem hitte, hogy komolyan beszél? Önt lóvá tették, uram. Az egész csak női mesterkedés volt, semmi több. És ez a szerencséje, grófom, mert ha nem így lenne, már alulról szagolná az ibolyát. - Bánatot és megvetést tükröző grimasszal Danielle-re nézett. Hát nem elbűvölő? Mégis óva intem, uram, az ilyen ördögien csábító szépségtől! Az életét ma meghagyom - szúrós tekintetét Langlois-ra szegezte -, de ha ismét találkozunk, megölöm! Langlois felismerésében levegő után kapkodott. - MacLahan! - kiáltotta. - Igen, az vagyok! - hajtott fejet Adrien. - Ó, igen, gróf, a pogány, skót vadember, c 'est moi. Egy pillanatig úgy tűnt, Langlois már nem bírja tovább. Adrien MacLahan hírneve páratlan volt a keresztény világban. Lovagi tornákon, háborúban 8

mutatott teljesítménye messze földön híressé tette. Egy ökölcsapás, és mindennek vége... A gróf azonban úgy gondolta, ezúttal ők vannak túlerőben. - Fogják el! - kiáltotta. Erre a két óriás megindult, az egyik kardját suhogtatva közelített Adrien felé. Ám nem volt több egyszerű kocsmai verekedőnél, míg Adrien egész életét harcban töltötte. A két kard találkozott, azonban Adrien gyorsan mozgott, akár egy párduc, s ellenfele a földre rogyott. Éles sikoly hagyta el Danielle ajkát. - Kapja el, maga tökfilkó! - kiáltotta Langlois a másiknak, aki erre megmozdult, de Adrien pengéjének villanása visszahőkölésre késztette. Langlois-ba belefagyott a kétségbeesett szitkozódás, amikor a jól ismert kardél ismét a torkának szorult. - Meg kellene ölnöm, de az igazság az áruló fejét kívánja, nem az önét. Adieu, milord! Adrien acélos ujjai kíméletlenül megragadták a lány karját. Danielle visszafojtott fájdalmában csak annyit érzékelt, hogy kitaszították az ajtón. A következő pillanatban már őrült iramban rohantak végig a folyosón. Kezüket összekulcsolták. A lépcsőfeljárónál azonban megtorpantak, a gróf tett róla, hogy menekülésük ne menjen olyan simán. - Adjon nekem fegyvert! - kiáltotta a nő. - Nem, amíg én élek, milady. Még a hátamban találnám! - Soha nem fordulnék maga ellen! - Nekem erről más a véleményem! - Túl sok emberrel kell megküzdenie! - kiáltotta. - Mindkettőnket megöl, hacsak nem hozott magával segítséget. - Egyedül jöttem. - Egyedül? - kiáltotta elkeseredetten. Úgy tűnt, a kocsma összes vendége ellenük fordul, és a fegyveréért nyúlt. - Megpróbáltam megmenteni egy fafejű nőszemélyt a felségárulástól... magamról nem is beszélve! - vágott vissza a férfi. Arcát lassan elöntötte a pír. - Lapuljon szorosan a hátamhoz - szólt rá a férfi -, és eszébe ne jusson elárulni, mert Isten a tanúm, teszek róla, hogy megbánja! Nem volt más választása, engedelmeskedett, hiszen a férfi még mindig szorította a kezét. Eszébe sem jutott ellenállni. Adrien mérhetetlen dühe azonban megijesztette. Szíve megtelt félelemmel, ha arra gondolt, a férfi még most is árulásától tart. Ellenfeleik száma egyre nőtt, közelharcban azonban egyikük sem tudta felülmúlni Adrien MacLahant. A lépcső tetején álló zsoldosra sújtott le először a gyilkos penge. A férfi megperdült, és társait magával sodorva lezuhant a lépcsőn. A skót könnyedén átlépkedett rajtuk, magával vonszolva a miladyt. A lépcső aljánál egy hatalmas férfi várta őket, és nagy lendülettel támadott. Adrien félrerántotta a lányt, és az utolsó pillanatban neki is sikerült félreugrania. Támadója fejjel a lépcsőnek rohant. A férfi figyelme egy pillanatra sem lankadt. Suhogó kardja elképesztő gyorsasággal sújtott le a mögöttük settenkedőkre, a nőnek még sikítani sem volt ideje. Csak úgy hullott körülöttük az ellenség. A gróf csatlósai 9

egyre fogytak, a túlélők pedig biztonságos távolságból figyelték, ahogy Adrien és a lány eltűnik az éjszaka sötétjében. Bár páncélt nem viselt és társakat sem hozott magával, azért leggyorsabb lova, Matthew elkísérte a skótot. Adrien eloldozta, rácsapott egyet a farára, hogy útnak indítsa, feldobta a nőt és felugrott mögé. Hallották, amint hátuk mögött a szétvert tömeg morogva új bátorságot gyűjt, és üldözőbe veszi őket. Adrien térdének érintésére Matthew sebes vágtába kezdett. A nő érezte a száguldó ló erejét s a hátához simuló férfi élettel teli forróságát, feszülő izmait. Szorosan Matthew nyakába kapaszkodott, és behunyta szemét, hogy megvédje az arcába csapódó ágaktól. Hamarosan elmúlt a veszély. Üldözőiket messze hátrahagyták, a férfi azonban még mindig változatlan tempóban vágtatott. Danielle tudta, hogy dühét akarja kilovagolni. A folyónál végre megfékezte Matthew-t, és mivel híd nem volt a láthatáron, átgázolni készült. - Meg fogunk fagyni! - tiltakozott a nő. - Majdnem mindkettőnket megölt, egy kis víztől csak nem fog visszariadni? - Én semmitől sem riadok vissza! - Akkor várja meg a ma estét, amit velem fog tölteni. - Ha valamitől félek, akkor az az, hogy megfulladunk! - Örüljön a víznek, milady, talán lehűti a dühömet! Lassan beleereszkedtek a vízbe, a hideg szinte elviselhetetlen volt. - Menjen a pokolba! - csattant fel a nő, és imádkozott, hogy remegését a férfi a hidegnek tulajdonítsa. Amikor elérték a túlpartot, Adrien újra gyors vágtába kezdett. A fagyos szél hideg korbácsként csapkodta a nő bőrét vizes ruháján keresztül. Már jó ideje lovagoltak, mire a nő megpillantotta az aville-i kastély falait. A kapuk kinyíltak, majd be is záródtak mögöttük. Adrien a csődört az uradalmi istállóhoz vezette, s a sötétből egy lovászinas lépett elő, hogy ellássa. Danielle alig tudott lábra állni, mégis sietve elindult befelé. A férfit könyörtelen hangulatában ez nem hatotta meg. Durván elkapta nő karját, nem adva neki egy szusszanásnyi haladékot sem. A nő imádkozott, hogy egy ismerős arcra találjon, Rem, Daylin, Monteine vagy akárki... a hall azonban üres volt. - Az emeletre, kedvesem! - parancsolt rá a férfi, és erőszakkal magával vonszolta a főúri hálószobába. Danielle érezte, hogy nekilódul a faragott ágy lábának, ahogy a férfi betaszítja a szobába. Onnan figyelte, hogyan járkál a másik fel és alá a hatalmas kandallóban lobogó tűz előtt. Vágyakozva az ajtó felé pillantott, és még mindig remegett. A férfi egy pillanatra sem hagyta, hogy megfeledkezzen arról, amit ma este tett. Felségárulást követett el, és ami még szörnyűbb, őt is elárulta. - Ma este szolgák sem állnak a rendelkezésére, milady. Leküldtem őket, hogy önt észrevétlenül visszahozhassam, és ne legyen több szemtanúja buta kis árulásának. Amit ma tett, az már nem puszta játék vagy ártatlan kis lázadás, ez, Danielle, felségárulás. Ne számítson rá, hogy valaki is a segítségére siet. - Nincs szükségem segítségre! - hazudta. 10

- Igazán? A nő nem válaszolt. Ruháinak jeges érintésétől nyomorultul reszketett. A férfi hirtelen megállt és ránézett, észrevette, hogy vacog. - Öltözzön át! - mennydörögte. A nő makacsul elfordította fejét, miközben feltörő könnyeit próbálta visszafojtani. - Látom, hogy reszket mordult rá a férfi. - Ha nekem úgy tetszik, reszketek! - Akkor fog reszketni, amikor én akarom, mégpedig félelmében! dörögte és a nő felé indult. Danielle hátralépett és kétségbeesett sikoly hagyta el a torkát. Tiszta őrültség, amit csinált, ezért még fel is akaszthatják, gondolta. - Ahogy parancsolja - válaszolta hirtelen elvékonyult hangon. A férfi megállt, szemét még mindig a szűnni nem akaró harag lángja festette vörösre. Enyhülésnek a legcsekélyebb jelét sem mutatta. Mégis, amikor a nő köpenye a földre hullott, az ágyhoz sietett, visszahajtotta a flamand gyapjúból készült takarót és várt. A nő lassan vetkőzni kezdett, megszabadult cipőjétől, harisnyájától, csuromvizes kabátjától és ingétől. A férfi közömbösen nézte, majd odadobta neki a takarót, amit a nő villámgyorsan maga köré tekert. Adrien is levette átázott köpenyét. Haragvón állt, ingben és harisnyában, a szoba közepén. Minden porcikája nemesi származásról árulkodott, ereiben királyi vér csörgedezett, harcban edzett izmain megcsillant a lenyugvó nap fénye. A nő nagyon jól ismerte ezeket az izmokat... meleg borzongás futott végig a testén. Felemelte fejét és mozdulatlanul állt, elhatározta, hogy nem kezd el sikítozni. Ezt az egészet meg tudná magyarázni, de úgysem hinne neki. - Édes Jézus! - szitkozódott a férfi. - Hát ezt érdemli Edward? Danielle megpróbált nyugodtnak tűnni. - Edwardnak nem akartam semmi rosszat, hisz nincs okom rá. Csupán Jánost akartam figyelmeztetni... - János nagyon jól tudja, hogy harcolni fogunk, tud a csatáról, és ez elég. Nem goldolt arra, hogy Edwardot bajba sodorhatja? A nő szíve összeszorult, hisz királya iránt táplált érzelmei nem sokban különböztek Adriennel kapcsolatos érzéseitől. A férfi sokszor megőrjítette, úgy érezte, ellen kell szegülnie, le kell győznie. Mégis szerette. Ugyanígy volt Edwarddal is. - Istenem! - A férfi hangja remegett az újraéledő dühtől. - Tudja, hogy sokkal kisebb vétkekért is fejek százai hullottak már? Átkozott bolond! Agyon kellene csapnom. Bűntudata nem hagyta nyugodni a nőt, mégsem akarta, hogy Adrien ezt észrevegye. - Ön csupán Edward egyik talpnyalója. Az égvilágon mindent neki köszönhet! - Magát is beleértve? - És az összes földemet, meg a velük járó címeket! - Úgy beszél, mintha azok nélkül nincstelen senkiházi volnék! És ami Edwardot illeti, igenis hűséges szolgája vagyok! Jobb, ha erről nem feledkezik meg, és arról sem, hogy a feleségem! A nő úgy érezte, magyarázattal tartozik. - Értem jött, és megakadályozott, bármire is készültem, mégis ítéljen el és büntessen meg, ahogy jónak látja. Egyszer már ártatlanul bűnhődtem, most legalább 11

bűnös vagyok. És tudom, bármit is mondanék ma este, nem győzné meg önt. Mégis tudnia kell, érzelmeimet illetően sohasem hazudtam... - De igen, hazudott. Sohasem mondta el a férfinak, hogy régi fogadalmait egyre nehezebben tudta megtartani, és azt sem, bármennyire is harcolt ellene, vadul szerette. És most sem teheti... tudta, hogy most nagyon vigyáznia kell arra, mit mond a férfinak. Többször feldühítette már, és megfizetett érte, ám ennyire dühösnek még sohasem látta. Ne is gondolj arra, hogy megmagyarázod! - figyelmeztette magát a nő. Felszegett állal járkálni kezdett a szobában. A férfi hátat fordított neki. El innen! - gondolta, és futásnak eredt. A férfi egy pillanatig a csodálkozástól összeráncolt szemöldökkel figyelte, anélkül hogy egy lépést is tett volna. A nő mégsem érte el a kijáratot. - Ó nem, milady! A mai estét együtt töltjük - biztosította a férfi, miután hosszú lépteivel utolérte a nőt, és félelmetes testével elzárta a kijáratot. Danielle hátralépett, és megpróbált kiszabadulni a szorításból, hogy visszanyerje méltóságát és önuralmát. Na, meg persze maradék bátorságát. - Legszívesebben élve megnyúznám! - kiáltotta férfi, mire a nő hátrahőkölt és riadtan az ajkába harapott. - Muszáj volt... - Ó, igen! Képes volt megfeledkezni angol származásáról, csak hogy egy franciának tett ígéretét megtartsa! Ám ez nem mentség arra, ahogyan ma este viselkedett. Elárulni készült királyát, akinek az udvarában nevelkedett! - Akkor hát vigyen a király elé! - A nő hangjában a könyörgést ismét felváltotta a félelem. - Legyen végre vége... A férfi fejével nemet intett. - Vége? Hiszen a java még csak most jön! - Biztos vagyok benne - kezdte Danielle gúnyosan -, hogy máshol is szükség van önre. A király első számú bajnokára! Most nem kell ellenséget üldöznie, vagy sárkányokkal küzdenie? - Egyetlen sárkány sem vár rám ma este, bogaram! - felelte mosolyogva. - Önre viszont igen. Én! - Adrien szeme összeszűkült. Mondja meg nekem, milady, mit írt annak a tuskó Langlois-nak? Miféle ígéretekkel kecsegtette? Házassággal? A nő arcát elöntötte a pír. - Csak annyit üzentem, hogy szükségem van a segítségére! - Képes lett volna odaadni magát neki, csak hogy eljusson francia királyhoz? - De hiszen ott volt, hallotta, hogy nem voltam hajlandó ilyesmire! tiltakozott Danielle, miközben arca falfehér lett. - Hát persze, szerelmem, tudom, hogy semmit sem ad ingyen! - Hogy merészel ilyet mondani? Hogy merészel felháborodni, kedvesem? - vágott közbe a férfi dühösen. Danielle megdermedt, a szobát szűknek, nyomasztónak érezte. Egyszer már elhatározta, hogy elhagyja a férfit, de nem volt képes rá. Félt dühétől és a bosszújától. Most azonban tudta, elég, ha csak egy ujjal is hozzányúl...

12

Adrien folytatta. - Házassági ajánlattal csábította oda a grófot! Igazam van, milady? Emlékszem még azokra az ígéretekre, amiket nekem tett. Ha ön már el is felejtette. Minden egyes pici ígéretre! A férfi lassan a nő felé indult. Danielle sikítását visszafojtva, vadul menekült, a fal azonban kíméletlenül útját állta. - Emlékszem minden ígéretemre! - suttogta. Adrien érintésnyire állt tőle, a testéből áradó erő és forróság félelemmel vegyes szenvedélyt ébresztett benne. Danielle ismét hátrálni próbált. A férfi szemében égő haragos tűz a falhoz szorította. - Tudja, kedvesem, mi a meglepő és kétségbeejtő ebben az egészben? -kérdezte mosolyogva Adrien. - Micsoda? - kérdezett vissza fáradtan a nő. - Képes volt azt hazudni, hogy a házasságunk csak formaság. Hát nem emlékszik az első együtt töltött esténkre? - De még mennyire! - kiáltotta, és elhatározta, nem hagyja magát, támadni fog. - Ön pedig azzal fenyegetőzött, hogy bebizonyítja annak a csőcseléknek házasságunk valódiságát. Ne beszéljen nekem ezután lovagiasságról, nem viselkedett lovaghoz méltóan! - Örüljön, hogy mégsem hívtam a bábát, mert még kiderült volna, hogy nem az az ártatlan leányzó, akinek mondja magát. - Ön képes lett volna ott, mindenki szeme láttára... - kapkodott levegő után Danielle. - Ugyan, mit képzel, milady? Bármikor végezhettem volna azzal az átkozott bolonddal! Egy dologban azonban nagyon elszánt vagyok! A nő nagyot nyelt, és megpróbálta összeszedni bátorságát. - És mi lenne az? - Az ön emlékezetének felfrissítése. Nem tudtam, hogy házastársi teendőimet annyira elhanyagolom, hogy ön megfeledkezik arról, mennyire valódi is ez a házasság. - Ó, ne féljen, ön nem hanyagol el semmit. Az én memóriám pedig kitűnő, mindenre emlékszem. Kitépte magát a férfi szorításából, eközben a testét fedő takaró a földre hullott. Meglepve tapasztalta, hogy a férfi szemében égő harag lassan átalakul. Visszaidézte azokat az időket, amikor vágyódott a férfi után, fájdalmasan testébe mart az érzés, látni akarta. És mégis, már akkor is ott motoszkált benne valami... Tudta, a férfi sohasem felejti el a mai estét, sohasem fog neki megbocsátani azért, amit tett. El sem tudta képzelni, hogyan tovább. Hirtelen elragadták az emlékek. Nem a férfi választotta őt feleségül. Látta az elsuhanó éveket, a fájdalmat és szenvedést, a pestist, a sok-sok veszteséget és tragédiát, ami őket érte. - Ne... - suttogta. - A pokolba is, dehogy nem! A nő megpróbálta kiszabadítani magát. A férfi erősen tartotta. - Az emlékezetébe vésem, kicsoda ön valójában. - És hogy kinek a tulajdona vagyok? - csattant fel a nő tiltakozva. - Ahogy mondja, milady! A férfi tüzesen izzó ajkai megérintették a nőt. Danielle-t könyörtelen, vad szenvedély kerítette hatalmába. Adrien ujjai az arcát simogatták, 13

nyelve nyelvével játszott. Lassan becsukta szemét, és egy pillanatig a rajta eluralkodó vágyon kívül semmit sem érzékelt... Ez alkalommal meg fog bocsátani! Ajkaik szétváltak. Danielle lassan kikerült a révületből és emlékeztette magát, fizetni fog azért, amit ma tett. - Kérem, milord... - Csak nem kegyelemért könyörög? A hangjában rejlő gúny felbosszantotta nőt. - Még akkor se tenném, ha... - Ha karddal kényszeríteném? - Soha semmiért nem könyörögnék! - kiáltotta, miközben vadul verte Adrien mellkasát, hogy kiszabadítsa magát. A férfi azonban elkapta a nő csuklóját, szemében ismét a szenvedély tüze égett. A rájuk telepedő érzés egy pillanatig mindkettőjüket megbénította. Álltak némán, egymásra bámulva a kandalló ropogó tüze előtt. - Istenemre, milady, ma este kielégíti a vágyaimat. Kárpótol azokért az éjszakákért, amiket maga nélkül, magányosan töltöttem. A férfi karjába kapta a nőt és gyengéden a puha ágytakarók közé tette. Izzása kíméletlenül egybeolvadt az ágyon fekvő meztelen testtel. Danielle egyszerre érezte a férfi forróságát és a lepedő bizsergető hidegét. Ajkaik ismét találkoztak. A férfi képtelen volt visszafogni felkorbácsolt vágyait. A nő megpróbált szabadulni a heves ostrom alól, de a férfi nyelvének érintése, az érzés, ahogy behatol a szájába, édes kéjjel töltöttek el. Adrien a nő meztelen csípőjét és combját kezdte simogatni, majd lassan mellei felé csúsztak ujjai. Hatalmas súlya mágikus mozdulatlanságba bűvölte a nőt, ajka kegyetlen éhséget ébresztett benne. Hirtelen felemelkedett és lerángatta-letépte magáról kabátját és ingét. A nő nagyot nyelt, a férfi testének látványa jól ismert remegést váltott ki belőle. Bronzbarna mellkasa és válla a csatában szerzett sebek ellenére is gyönyörű. A tűz vöröses fénye megcsillant feszülő izmain, a látvány úgy elbűvölte, mint éjjeli lepkét a lámpa fénye, nem volt menekvés. Nem érintheti meg, nem gyengülhet el, nem hagyhatja, hogy a lángok elemésszék... És mégis, férfi elvarázsolta. Kezét a mellkasára húzta. Érezte, szíve szinte nyargal az aranyvörös, puhán férfias szőrzet alatt. Ahogy keze lejjebb csúszott, szemét a férfira emelte, és vékony, remegő ujjait összezárta férfiassága körül. Egyszerre volt birtokában a tűz és az élet. Férfi testén remegés futott végig, szemét azonban mozdulatlanul a nőre szegezte. Amikor Danielle visszakozni próbált, Adrien arcán keserű mosoly jelent meg, és elkapta csuklóját. - Ha netalán megfeledkezne a helyzetéről! - suttogta. Azon kapta magát, hogy mélyen a férfi szemébe néz, és annak szavai csak még jobban felkorbácsolják szenvedélyét. A férfi óvatosan széttárta a nő combjait, majd közéjük ereszkedett. Ismét egymásra néztek, Danielle felsikoltott, és még egyszer utoljára menekülni próbált. Nyelvének érintése, kezének simogatása azonban minden ellenállását lerombolta, úgy érezte, a vágy végtelen szakadékába zuhan. A férfi megemelte csípőjét és lassan belehatolt. Ujjait ujjaira kulcsolta, majd lassan hintázni 14

kezdett, és egyre mélyebbre hatolt. Danielle becsukta szemét, mégis érezte a férfi heves tekintetét. - Nehogy elfelejtsen... Soha nem tudta volna elfelejteni. Soha. Ezt a tüzet, ezt a vadságot. Nem lett volna képes elfelejteni a férfit, akit ebben a pillanatban magában érzett, erőszakos vágyát, birtokolni akarását, testének vad, ütemes mozgását. Édes, esztelen feszültség kígyózott végig rajta. A mézízű gyönyör elkábította testét, lelkét. Révültében érezte a férfi utolsó, kielégüléstől remegő taszítását, érezte meleg nedvét, mely testébe lövellt. Erősen összeszorította szemét, hogy forró könnyeit visszatartsa. A férfi azonnal eltávolodott nőtől. Danielle tudta, ma azért jött, hogy birtokolja és döntsön sorsáról. Nappal másként álltak a dolgok, a férfinak harcolnia kellett, s ő pedig nem volt más, csupán egy áruló. Háborús időket éltek. Szerette, amióta dúlt a harc. És azóta volt ellensége is, vagy talán már régebb óta. Sorsuk előre elrendeltetett.

15

1. rész 1. fejezet Aville-i kastély 1336 ősze - Én át tudok jutni a falon - szólalt meg Adrien MacLahan. Senki nem figyelt rá. Edward, a Plantagenet-ház hatalmas termetű uralkodója dühösen járkált fel és alá. Köpenyét maga mögé lökve mérgesen felkiáltott. - Istenemre mondom, ez őrültség! Én, Edward, a harcos király nem tudom bevenni egy nő kastélyát! A tábortűz körül a király legnevesebb lovagjai ültek és hallgattak. Vezérük haragja elnémította őket. Elegük volt már a sikertelen próbálkozásokból. Sárosan, véresen, nyúzottan néztek egymásra, a nagy hidegtől reszkettek. Nem gondolták, hogy Aville bevétele ilyen nehéz lesz. A kis erőd szárazföldön, ráadásul Edward egyik hercegségén belül. A várparancsnok a néhai gróf Jon d'Aville lánya, Lenore d'Aville volt, aki apja révén közeli rokonságban állt a francia királlyal. Az a hír járta, hogy a király az erődben rejtőzik. Ez tette olyan értékessé Aville-t Edward szemében. Elhatározta, hogy mindenáron beveszi, a forró szurok, az égő nyilak és a várúrnő agyafúrt védelmi taktikái ellenére is. - Hogy vehetnénk be? - kérdezte Edward lovagjait. - Uram! - kiáltotta Adrien. - Én tudom! Edward a hang irányába fordult. A fiú tízéves sem volt még, de magassága mutatta, hogy jó harcos lesz belőle. Aranyló szemében nyugalom és ravaszság tükröződött. Fegyverforgatás iránti szerelmét már csak tudásszomja múlta felül. Szabad óráit olvasással töltötte. Viselkedése nagy bátorságról tanúskodik, gondolta Edward. Hogy jön ahhoz, hogy ilyen fiatalon tanácsokat osztogasson? - Ó, igen! A skót gyerek fogja megmondani, mit tegyünk - morogta mérgesen Brian Perth. Rossz hangulatban volt aznap szerzett sebesülése miatt. - Tűnj innen, fiú! - Várj! - mennydörögte a király, és hideg tekintetével elnémította Briant. - Már eddig is sokat tanultunk a skótoktól! Gyere ide, fiam! Ebben a szorult helyzetben minden tanácsot meghallgatok. Adrien MacLahan megállt a kör közepén, a tűz mellett. Tudta, ha fejét felemeli, vállát férfiasan kihúzza, erősebbnek és bölcsebbnek tűnik majd. Apja alaposan kioktatta. - A szegény embernek, még ha nemesi vér folyik is az ereiben, erősnek kell lennie, fiam. Ha ezeket a háborús időket túl akarod élni, harcost kell belőled nevelnem. A kisemmizett emberek - a legyőzöttek, mint mi - egyszer majd kiemelkednek és győzelmet aratnak. Soha ne fogadd el a vereséget! Még ha a legveszélyesebb ellenféllel állsz is szemben, s akkor se, ha te kapod az első ütést! Soha ne add meg magad! Erre egyetlen okod lehet csak, és az a halál. Küzdj keményen, erővel és ésszel! Ne restellj újat tanulni! 16

Harcolj a becsületért és helyed lesz a lovagi világban! Harcolj keményen, és még királyokat is meghódíthatsz! Nem is olyan régen hallotta ezeket a szavakat Carlintól, a MacLahan klán vezetőjétől, aki egy skót gróf unokája volt és Robert Bruce rokona. Akkor éppen háborúztak, hiszen Edward megint egy jogtalan trónkövetelőt tett királyukká. A szüntelen csatározás az angolok ellen, kimerítette készleteiket, termőföldjeik nagy része felégett, állataik elpusztultak. Egy nap, ahogy a csata alábbhagyott, megpillantotta apját a harcmezőn felfegyverzett lovagokkal körülvéve. Az egyik lovast felismerte, III. Edward volt az, legnagyobb ellensége. Úgy tűnt, a király meg akarja ölni apját. Hirtelen nem számított már semmi, saját élete sem. Keresztülrohant a csatamezőn és egy haragos kiáltással Edwardnak rontott, tőrét pedig a nyakához szorította. Apja elrántotta a fiút a királytól. - Fiam, ne! - figyelmeztette Carlin. - Akasszuk fel a fiút! - kiáltotta az egyik harcos. - Felséged életére tört! A király leszállt lováról és felhajtotta sisakrostélyát. Adrien megpillantotta a kék szempárt és a fenséges arcot, melyet aranyló hajkorona vett körül. - Ugyan dehogy! Egy ilyen vitéz harcos fiát? Uraim, látták ezt a bátorságot és ügyességet? Lord MacLahan - folytatta a király -, kössünk hát békét, és mindkettőnk becsülete makulátlan marad. Én elviszem a fiát udvaromba, és legidősebb fiammal együtt nevelem fel, biztonságban, ön pedig nem háborgatja többé országom északi határait. Elfogadja? - Elfogadom - válaszolta Carlin. - Nem, apám, én nem megyek! - kezdte Adrien, de apja tekintete hamar elnémította. A magyarázatot csak később kapta meg, a családi kastély romjai között. - Régóta harcolunk Edwarddal, fiam. Nem képes megérteni, hogy a skótok sohasem fogadnak el uruknak egy Baliol trónkövetelőt, hiszen David Bruce-t akarják. Azonban királyhoz méltón, keményen és kitartóan küzd az igazáért, olyan ellenfél, akit tisztelni tudok. El kell menned vele! Az udvarában nem fogsz éhezni, és megtanítják neked a háborúzás minden fortélyát, igazi harcoshoz méltó életed lesz. Ezért kérlek hát, hogy hűségeddel és engedelmességeddel fordulj most az angol király felé. Szeretlek, fiam, és nagyon büszke vagyok rád! Adrien az angol sereggel északra lovagolt, s a király nem sokkal első találkozásuk után ismét magához hívatta. A fiú, kezét háta mögé téve, elkeseredetten állt előtte. - Apád nagyszerű harcos volt, mindig büszke lehetsz rá! Angolok és skótok egyaránt tisztelik az emlékét. - Az emlékét? - Igen! Azért kötött békét és küldött el téged velem, mert tudta, hogy nincs sok ideje hátra. Félt, ha ő meghal, a klán többi tagja az életedre tör, hogy megszerezze birtokaidat. Ne feledd, fiam, hogy anyád Lady Margaret volt Meadenlayből. Bátyja nem rég esett el csatában, fia pedig a láz áldozata lett. Hatalmas földeket örököltél Anglia déli részén. Mától Meadenlay grófja és Reggar földesura vagy! Apád akarata szerint én leszek pártfogód, gyámod, földeidnek kezelője, te pedig, míg élsz, engem fogsz szolgálni. 17

A fiút Edward mindenhová magával vitte. Részt vett Aville ostromában, és segített a lovagoknak. Néhány rohamban ő is részt vett. A király emberei vonakodva ismerték el képességeit, amiket részben Skóciában, részben a királyi hercegeket oktató mesterektől tanult. Támadásaik azonban nem értek semmit, minden alkalommal visszavonulásra kényszerültek. Csak nézték, ahogy a gyönyörűséges Lenore d'Aville áll a bástyán, és parancsot ad a forró, pusztító szurok lezúdítására. Az angolok boszorkánynak tartották, a végzet asszonyának, aki halálba csábítja a katonákat. És volt benne igazság. Sok nemes lovag lelte halálát a várfal tövében, bámulták szélben lobogó ébenfekete haját, és közben észre sem vették, hogy rájuk zúdul a forró halál. Még Edward is dühöngött, látta, ahogy embereit elvarázsolja az ellenség. - Beszélj, skót! - Alagutat kell ásnunk - mondta Adrien. - Hát persze! Egy alagutat! - gúnyolódott Sir George. - Miért áldozzunk fel még több katonát, amikor könnyen megkerülhetjük a lezúduló szurkot! Valakit bejuttattunk az alagúton keresztül, az kinyitja a kaput, és akkor jöhet a döntő küzdelem. - Nem! Folytatnunk kell a várkapu ostromát a faltörő kossal! - szólt közbe William Chelsea, az egyik legtapasztaltabb lovag. Adrien gyorsan folytatta - Gondolja meg! Milyen árat fizetnénk azért? Lehet, hogy vasfogakkal felszerelt, dupla csapórács van a kapun. Rengeteg ember ott ragadhat, mi pedig végignézhetjük a szenvedésüket, ahogy rájuk zúdul a forró szurok és a nyílzápor. Robert Oxford, egy idősebb lovag, a fiú védelmére sietett. - A fiú ismeri a kastély szerkezetét, tanult róla. Edward a fiún nyugtatta a tekintetét, majd így szólt: - Robert, hozzon pergament! Kíváncsi vagyok a tervre. Mondd, fiam, hogy gondolod. Adrien, Robert segítségével elmagyarázta, hogyan használták ezt a módszert a görögök és a rómaiak. - Javaslom, hogy a fiatal skótot küldjük az alagútba, ott majd felhasználhatja összes elméleti tudását, mi pedig bevesszük a várat. - De hiszen még egy évtizede sincs, hogy megszületett! - csattant fel Edward. - Készen állok a feladatra, uram! - kiáltotta izgatottan Adrien. Remegett a félelemtől, mégis könyörgő tekintettel nézett a királyra. A félelem természetes, csak nem szabad, hogy legyőzze a bátorságot, gondolt vissza apja szavaira. Vágyott a feladatra, bizonyítani akart a királynak és önmagának is. A döntés megszületett, Adrien ment a várba. Megkezdődtek az előkészületek, a fiú terve lassan megvalósult. Az eső és éjszaka rejtekében katonák lopakodtak a várfal tövéhez. Az ásás elkezdődött. Veszélyes volt, hiszen ha a várvédők felfedezik az alagutat, vízzel elárasztják és mindenki odavesz. De az alagút elkészült anélkül, hogy a vár lakói észrevették volna, Adrien pedig bejutott. A sötétség leple alatt leengedte a kaput, az angol sereg pedig bevonult a várba. Ő is a falakon belül ragadt, így hát harcolnia kellett az életéért. Egy tucat elszánt franciával küzdött meg, mégsem hagyta, hogy a félelem eluralkodjon rajta. Aznap este Adrien a figyelem középpontjába került, lovag, nemes, egyszerű katona mind az ő egészségére ivott. 18

Edward, angol király, csak nézte a lángok játékát. Nyomorultul érezte magát. Nem számított rá, hogy ilyen fárasztó csatát kell vívnia és még a francia királyt sem találja itt. A kandalló előtt állva lassan szürcsölgetett egy kupa bordóit, haragja kezdett megenyhülni, de ekkor belépett Robert Oxford. - Itt a grófnő, milord! - kezdte Robert. A grófnő! Eszmélt fel a király és ismét dühös lett. Sok jó tulajdonsága ellenére is nyilvánvaló volt Edward Plantagenet származása: szenvedélyes természetén és őrjöngésein nem tudott úrrá lenni. Hatalmas termete, erős öklei igazi harcos királlyá tették. Nagyapja, a nagy, skótverő I. Edward erre tanította. Apja, a szerencsétlen II. Edward, aki elvesztette Skóciát, gyengekezű uralkodó hírében állt. Kétes hírű alakok férkőztek bizalmába. Mindez meg is bosszulta magát: felesége szeretőjével együtt megtámadta Angliát. Edwardot elfogták és kényszerítették, hogy mondjon le a trónról fia javára, majd kegyetlenül meggyilkolták. A tizenöt évesen megkoronázott III. Edward érezte rangjának súlyát, de nem feledkezett meg a család múltjáról és szüleinek bűneiről sem. Apja gyengeségéről, anyja erőszakosságáról, akit a franciák csak úgy hívtak, a nőstény farkas. A királyné teljesen szeretője, Roger Mortimer gróf befolyása alá került. Már uralkodása kezdetén a fiatal Edward megtudta, hogy Mortimer az angol trónt akarja megszerezni. Anglia népe és a nemesek fegyvert fogtak a francia trónkövetelő ellen. Mortimer meghalt, Tyburnben akasztották fel. Ez volt az a pillanat, amikor Edward elhatározta, hogy erőskezű uralkodó lesz. Még ugyanabban az évben megszületett első fia, Edward Woodstock. Eltökélte, hogy helyreállítja a királyi család hírnevét, hatalmas és stabil birodalmat épít ki, szenvedélyesen és keményen irányítja Angliát. A sors jó feleséggel áldotta meg. Szépsége nem volt páratlan, de gyengédsége és intelligenciája ellensúlyozta ezt - na meg termékenysége is, az Úrnak hála Anglia népe hamar a szívébe fogadta. Ám semmi sem tudta feledtetni vele származását. Dühe egy oroszlán erejével tombolt, nem tudta csillapítani. Anglia királyai évtizedeken keresztül francia királynak is tekintették magukat, és erre Edwardnak is több joga volt. Anyja, Isabella, a francia nőstény farkas. Igazságos Fülöp leánya után az örökség rászállt volna, hiszen a nő mindhárom bátyja utód nélkül halt meg. Őket unokatestvérük, Valois Fülöp követte, mivel a párizsi tanács úgy határozott, a női ági örököst kizárja. Edward nem értett egyet a franciákkal. Nem ellenezte a nők kizárását az örökösödésből, ő azonban férfi volt, és Igazságos Fülöp közvetlen leszármazottja. Tudta, nincs elég embere és fegyvere ahhoz, hogy megszerezze a francia trónt. Azt viszont nem hagyhatta, hogy Fülöp elfoglalja az aquitániai hercegséget, az angolok egyik legfontosabb birtokát francia földön. Fülöp azzal is fenyegette, hogy addig nem hagyja békén Aquitániát, amíg Edward nem ismeri el Skócia függetlenségét. Ö pedig bolond lett volna egy franciára hallgatni a skótokkal kapcsolatban, nem ismerte el függetlenségüket.

19

Ezért jött hát Edward az aville-i kastélyhoz, hogy megküzdjön unokatestvérével, a francia királlyal. Ehelyett egy nő miatt veszett oda a fél sereg. - Hozza be, Robert! - szólt a király. Edward arra számított, hogy a nő majd kegyelemért könyörög, az azonban magasra szegett fejjel, nyugodtan állt. Éjfekete haja kócosan omlott vállára. Halványlila ruhát viselt, melynek nyakát és ujjait szőrme szegélyezte. Smaragdzöld szeme nem tükrözött sem megbocsátást, sem könyörgést, ahogy a királyéval találkozott. Ruganyos, karcsú testére rásimult a ruha. Lágy és üde rózsaszirmok illata lengte körül, öltözete és arca tökéletes harmóniát alkotott. A nő édes illata, melleinek erőteljes hullámzása a királyt teljesen hatalmába kerítette, a nem rég még tomboló harag egyszerre átcsapott vad szenvedélybe. A nő arca tökéletes volt, akár egy szoboré. Tudta, ha megérintené, ujjai selymet tapintanának. Tintafekete hajának játéka pedig még jobban felkorbácsolná vágyait. A vár úrnője azonban nyugodt, de kihívó megvetéssel nézett a királyra. Még most sem érezte úgy, hogy könyörögnie kell, tudta, nemesi vére megvédi. Vagy mégsem? Edward dühe újraéledt. Hogy kívánhat egy nőt, aki ennyi keserűséget okozott neki? Ha akarja, ki is végeztetheti, de nem fogja. - Boszorkány! - kiáltotta Edward, és pofon vágta. Egy pillanatra bűntudatot érzett, ahogy látta térdre rogyni a nőt, aki hirtelen Edwardra emelte tekintetét. Szeme ezer gyémánt fényével ragyogott. Vörös arccal, lassan felállt és kiabálni kezdett. - Ne viselkedjen úgy, mint egy király, mert itt nem az! A nagy Edward, a híres harcos! Gyerekeket küld a csatába, felégeti a gabonát, lemészárolja az állatokat! Azt visz el innen, amit akar, de ne számítson rá, hogy bárki is megadja magát vagy kegyelemért esedezik! Ezekkel a szavakkal rávetette magát Edwardra, és karmolni kezdte. A király annyira meghökkent, hogy majdnem elfelejtett védekezni. A nő lendülete mindkettőjüket a földre vitte. A kandalló fénye világította meg dulakodásukat. Lenore küzdött, hogy kiszabadítsa magát a férfi teste alól, és zsebéből egy kést húzott elő. Ahogy a tűz fénye megcsillant a pengén, úgy pecsételődött meg Lenore sorsa. A király elkapta csuklóját és kiütötte a kést kezéből. Majd hirtelen mályvaszínű köntöse után nyúlt és letépte. Szinte robajnak hangzott a csendes szobában, ahogy az anyag elszakad. Lenore zöld szeme mérhetetlen dühöt tükrözött, ami a férfi vágyát még jobban felkorbácsolta. Meztelen mellének érintése pedig egyenesen révületbe ejtette. A nő felsikoltott, amikor meglátta a férfi szemében égő démoni fényt, tudta, a csatát elvesztette. Öklével hevesen verte a férfi vállát, torkát pedig a kétségbeesett visszautasítás hangja hagyta el. Harcolt, küzdött, amíg teljesen ki nem merült. A férfit ez egy cseppet sem érdekelte, ő volt a hódító, neki járt a zsákmány. Szeretkezett a nővel, minden dühét beleadta. Nem törődött ártatlanságával, érintetlenségével. Ám haragja lassan elpárolgott, és a nő selymes bőre, édes illata, testének tökéletessége gyengédségre késztette.

20

Ahogy vége lett, Lenore összekuporodott és zokogni kezdett. Edward nem akarta hallani, a zokogás szégyent ébresztett benne. Az érzés ismét felkeltette haragját. - Most könyörögj kegyelemért! - mondta durván. - Könyörögj és meghagyom az életed, ha már az ártatlanságod elveszett! Lenore egy pillanatig hallgatott, majd sírva suttogta. - Senki nem fogja megadni magát ebben a várban! A nő elbűvölte, teljesen a hatalmába kerítette, pedig alig ismerte. Hirtelen Filippára gondolt, a családra és a szeretetre, amit tőle kapott. Tudta, hogy a királyné várandós. Több fiúval is megajándékozta már, egy erős dinasztiát és egy erős Angliát alapozott meg. Elkísérte mindenhová, gyakran a csatába is. De ma este nem volt itt. Ő pedig férfi volt és elvette, amire már régóta vágyott. - Talán -- fordult oda a lányhoz -, eljön az idő, amikor könyörögni fog. Felkapta és a hálószobájába vitte, a nőnek már annyi ereje sem maradt, hogy tiltakozzon. Ott tartotta egész éjszaka és gyengéden szeretkezett vele, hagyta, hogy a vérében a forró, vad szenvedély lecsituljon. A nő nem könyörgött kegyelemért. Reggel a király elengedte. IV. Fülöp szavát adta Edwardnak, hogy királyokhoz méltóan, csatában küzdenek meg egymással. Az angol király égett a vágytól, hogy találkozzanak. Jött azonban a hír, hogy Fülöp sietve visszavonult Párizsba. Edwardot tanácsadói figyelmeztették, hogy a sereg felélte minden készletét, ezért vissza kell húzódnia Hainaultba, és ott tölteni a telet. így is lett, a meghódított területek hátrahagyását Edward azonban nagyon fájlalta. Az aville-i kastély nagytermében készülődött a visszavonulásra, Robertet pedig elküldte Lenorért. Még egyszer látni akarta, mielőtt elmegy. Amióta elfoglalták a kastélyt, minden éjszakát vele töltött, magánál tartotta, ízlelgette fiatalságát és szépségét, szelídítette büszkeségét. Teljesen elbűvölte a lány, tudta, érzelmei túlságosan komolyak. Elhatározta, hogy nem néz a szemébe, tekintetét az előtte fekvő papírokra irányította. - Lenore d'Aville, a szándékom az, hogy önt Angliába viszem magammal. Ott majd megkezdhetjük a tárgyalásokat unokatestvérével, a francia királlyal az ön szabadon bocsátásával kapcsolatban. - Ez az én kastélyom, nem foglalhatja el! Arra pedig semmi szükség, hogy Angliába menjek! - kiáltotta és mérgesen a király felé indult. Edward elkapta a csuklóját, hogy emlékeztesse erejére, aztán lassan elmosolyodott. - Csak nem könyörögni próbál? - Elérhetnék vele valamit? - kérdezett vissza a nő. A király nemet intett. - Angliába fog jönni! Egy éjszakája volt még Edwardnak az aville-i kastélyban indulás előtt. Sokáig intézte ügyeit, későre járt már, amikor belépett a hálószobába. A nő a kandalló előtt várta, megfürödve, meztelenségét egy szőrmével alig leplezve. Hosszú fekete haja a hátára omlott, csupasz vállán a tűz bronz fénye játszott. 21

Edward gyengéden felemelte, de ő szótlan maradt, A férfi vágya kínzóan szárnyalt, és a nő még mindig nem beszélt. Csendesen feküdt, a férfi azt gondolta, alszik. Ekkor azonban halkan megszólalt. - Engedjen szabadon! - könyörögte. Edward megrázta a fejét. - Nem tehetem! Jött a reggel és neki mennie kellett, rápillantotta az alvó nőre és tudta, hogy megbabonázták. Lenore érintése mindennel felért, ő azonban király volt, el kellett lovagolnia aznap reggel. III. Edward még azon a télen szövetséget kötött a flamandokkal és felvette a francia címert. Zászlóján a francia liliomokat négy leopárd vette körül. Fülöp nem volt elragadtatva a változtatástól. Üzenetben közölte, hogy nem haragszik, amiért Edward unokatestvére felvette a francia címert, a négy leopárdot azonban nem tűri, hiszen Franciaország tartja sakkban Angliát, és nem fordítva. Edward az üzenettel mit sem törődve visszatért hazájába. Közben felesége, Filippa még egy fiúval megajándékozta, aki a János nevet kapta. A király éppen a jó hírt ünnepelte, amikor üzenetet kapott Robert Oxfordtól, hogy sürgősen találkozniuk kell. Szíve összeszorult, hiszen Robertra bízta Lenorét. Oxford jó és hűséges lovag volt, majdnem olyan magas és erős, mint Edward. Csatában bátor, egyébként szerény. Hatvan is elmúlt már, mégis teste szálfaegyenes. A király, egyik legjobb lovagjának, sőt barátjának tartotta. Miután találkoztak, Robert így szólt. - Lenore d'Aville-ról van szó. Az állapotáról most még rajtam kívül nem tud senki. Nem lenne szerencsés, ha éppen most, amikor a királyné újabb örökösnek adott életet, kiderülne, hogy időközben egy királyi fattyú is született. És Lady Lenorére is gondolnunk kell, bevallom, nagyon megszerettem őt, szinte már lányomnak tekintem. Edward egy pillanatig csak némán bámult, aztán hirtelen eszeveszett boldogság töltötte el. A nő, akit szeret, gyermeket fog szülni neki, és így soha nem tudja majd elfelejteni Anglia királyát. Hátradőlt székében és így szólt. - Késedelem nélkül hozzá kell adnunk d’Aville grófnőt egy kifogástalan angol lordhoz. - Esedezve kérem, uram, hogy a férj legyen gyengéd és megbízható! erősködött Robert. A király elmosolyodott. - A leggyengédebb és legmegbízhatóbb, erről kezeskedem! Hamarosan tengeri csatát kell ugyan vívnunk kedves unokatestvéremmel, Fülöppel, és ott rád is szükségem lesz. Előtte azonban elintézzük a házasságot. Lenore egy héten belül férjhez megy. - De hát kihez? - Hozzád, barátom! Te fogod elvenni! Gariston grófja nem rég halt meg, nem hagyott örökösöket maga után, így összes címét és földjét ezennel ünnepélyesen rád ruházom. Lesz hová vinned az új arát. A garistoni kastély rendkívül szép hely, az egyik legősibb a birodalomban, és mégis meleg és kényelmes. Robert bólintott. - Nagyon hálás vagyok a földekért, de túlságosan öreg vagyok én már egy ilyen fiatal menyasszonyhoz. 22

- Öreg férfiak vettek már el fiatal nőket, nincs ebben semmi új -válaszolta Edward. Egy idősebb férfi jó választásnak tűnt. Nem tudta volna elképzelni a fekete hajú szépséget egy fiatalabb férjjel. Azt nem akadályozhatta meg, hogy házasságuk beteljesedjen, de tudta, Lenore mindig rá emlékezik majd férje karjaiban. Három nap múlva D'Aville grófnő, beleegyezése nélkül házasságot kötött. A toronyban, ahol lakott, csak annyit hallott, hogy egy angol báró vette feleségül. Megőrizte nyugalmát és várta, hogy Robert visszatérjen. - Istenem, mit tett velem már megint? Kihez adott hozzá? - kérdezte a lány sietve. Robert megköszörülte a torkát. - Engem választott férjéül. Lenore sírva fakadt, a férfi pedig térdre ereszkedett előtte. Kezébe fogta kezét és a bocsánatáért esedezett. - Kedvesem, szívemből sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okozott önnek a király és hozzáadta egy ilyen öreg csatalóhoz. Én azonban kimondhatatlanul szeretem önt, és ha kívánja, ezentúl apja helyett is apja leszek. Lenore a fejéhez kapott. - A földet siratom, Robert, és az embereket, akiket sohasem látok viszont, kastélyom öreg falait, otthonomat. És teljes szívemből esküszöm, nincs ebben a királyságban olyan férfi, akihez szívesebben hozzámentem volna. Robert lassan felemelkedett. - Elviszem innen, mielőtt a baba megszületik. Szeretni és védeni fogom a gyermeket, aki ettől a pillanattól fogva az enyém. Most sietnem kell a királyhoz, csatára készül. - Egész életében csak háborúra készül - mondta halkan a nő. - Ne gyűlölje őt ennyire! Egész életemet odaadom, hogy helyrehozzam, amit ő tönkretett. - Nem gyűlölöm! - suttogta. Csak ennyit mondott, szeme mégis elárulta titkát. Robert tudta, hogy Lenore olyan, mint Edward, a végsőkig küzd jogaiért. És bár ellenszegül, szereti a királyt, ahogy a király is őrülten szerelmes belé. - Én mindent megteszek! - szólt Sir Robert. - Tudom, Robert! Mégis van egy vágyam, amit ön nem teljesíthet! - És mi lenne az? - kérdezte a férfi. - Haza szeretnék menni! - mondta halkan. - Azt akarom - megérintette domborodó hasát -, hogy békés családi életet éljünk. - Én a királyt szolgálom! - suttogta keservesen Robert. - Mégis, ha ez a hadjárat sikerrel zárul, talán megengedi nekem, hogy hazavigyem. - Talán - mosolygott gyengéden a nő. Edward a francia flotta elleni csatára készült. Ahogy az ellenséges hajók elindultak, ő is rászánta magát a támadásra. Az angolok egyárbocos kereskedőhajókkal indultak a csatába a hadigályákkal felszerelt franciák ellen. Tengeri ütközet volt, mégis mindenféle fegyver előkerült - íj, kard, kövek. Robert Oxford keményen harcolt. Első este éppen győzelmüket ünnepelték, amikor egy futár érkezett, és őt kereste. Lenore egészséges leánygyermeknek adott életet. Arra kérte a grófot, hogy nagyon vigyázzon magára és siessen haza. 23

Robert mámoros volt a boldogságtól. Egész életét egyedül töltötte, öregkorára pedig csodálatos családdal ajándékozta meg az Úr. Másnap az angolok döntő győzelmet arattak. Egy menekülő francia hajó azonban nyílzáport zúdított az angol táborra, és az egyik nyíl mélyen Robert Oxford mellkasába fúródott. A gróf nem törődve sebével, kiadta a parancsot az üldözésre. Elkapták a francia hajót, a partra vitték, lefegyverezték és Robert csak ezután engedte a doktort sebéhez. Nem volt igazán szüksége orvosra, tudta, hogy a sebe halálos. - Küldjetek a királyért! - utasította embereit. Nem voltak fájdalmai, de végtagjai elzsibbadtak, ami a halált jelezte. - Egy papot! Azonnal hozzanak egy papot! - kiabálta egy katona. - És, az Isten szerelmére, kerítsék elő a királyt! Emberei Robert köré gyűltek, szemükben könny csillogott. A pap megérkezett és feladta az utolsó kenetet. Robert végre megpillantotta a király aranyló üstökét, a halál már nagyon közel volt. - Édes Istenem! Én ezt nem tudom végigcsinálni nélküled, barátom! Robert valamit suttogott, Edward közelebb hajolt. - Az utolsó kívánságom... Engedje Lenorét hazamenni Aville-ba a babával. Isten a tanúm, ezt az egyet kérem öntől! Hangja egyre hangosabb lett. Minden erejét összeszedve megragadta a király karját. - Küldje őket haza! - mondta, és kimerülten visszahanyatlott az ágyra. - Takarékoskodj az erőddel, barátom! - ígérje meg! Adja a szavát! - Esküszöm! - kiáltotta a király. - Most pedig harcolj a halállal, öreg barátom, úgy, ahogy az ellenséggel harcoltál! Harcolj! Robert azonban becsukta szemét és békésen feküdt. A vitéz harcos ezt a csatát elvesztette, halott volt. - Uram, elküldjük a testét Londonba, Lady Oxfordnak? A király riadtan felnézett. Adrien elkeseredett hangon tette fel a kérdést. Sokat harcolt Robert mellett, csodálta nyugalmát, bölcsességét és hűsegét, most pedig mérhetetlenül szomorú volt. - Igen, persze - válaszolta szomorúan Edward. - Uram, megszervezzem Lady Lenore kíséretét Aville-ba? - kérdezte Adrien. A király a fiúra emelte tekintetét. Adrien szemében korát meghazudtoló bölcsesség ragyogott. Számára természetes volt, hogy a király megtartja ígéretét. Edward tudta, ha meg akarja őrizni ennek a kivételes ifjúnak a hűségét, tartania kell a szavát. - Igen - válaszolta a király. Ó, Robert, gondolta, hát még a halál kapujában is nemeslelkű tudott lenni, kényszerítette, hogy szabadon engedje Lenorét. - Mégsem! - kiáltotta aztán. - Hozzák elém a grófnőt és a gyermeket, látni akarom a keresztlányomat. Aztán pedig - folytatta fáradtan - saját udvartartásomból választok kísérőket Lady Lenore számára. Kislánya még csak pár hónapos volt, amikor Lenore megérkezett vele Németalföldre. A ceremónia színhelyéül egy ősi, tengerparti katedrálist választottak. A grófnő kisbabájával az ölében állt, és szemében a gyász 24

szomorúsága pislákolt. A király hűvösen nézte. Jeanette d'Estet, egy angol lovag francia özvegyét választotta keresztanyául és Lenore mellé kísérőül. A szertartás méltó volt egy olyan csecsemőhöz, kinek patrónusa a király. Edward kis pártfogoltjai, leányát végig ölében tartotta. A csecsemő haja hollófekete volt, akár az anyjáé, kicsi arcocskája kerek és piros. Vonásai finomságot és szépséget tükröztek. Szája pici rózsabimbóhoz hasonlított, orra egyenes volt és nemes, bőre puha, mint a selyem, szeme smaragdzöld. Nyugodtan feküdt apja karjaiban, néha kihívó pillantást vetett rá, mintha azt mondaná, ha nagyobb lennék követelném, hogy tegyél le. Lenore nem nézett a királyra, a király azonban látta, hogy mélyen gyászolja Robertet. Sápadt volt és sovány, mégis gyönyörű. Az éjszakát Doverben töltötték. Lord Hunington házában. Edward eltökélte, hogy hideg és távolságtartó lesz, ám ahogy közeledett az éj, egyre inkább érezte, nem lesz képes rá. Magához hívatta Lenorét. Egy asztalnál ült a nagy kandalló előtt és gondolkozott, amikor a nő belépett. Lenore szíve egy pillanatra összeszorult a félelemtől. Próbált hidegen viselkedni a férfival. - Királyom! - kezdte halkan. - Tudom, hogy férjemnek tett ígérete szerint hazaküld engem, és nem is kételkedem benne, hogy ezt igazán megteszi. Edward nagyot sóhajtott és felállt. - így is lesz, tartom a szavam. - Akkor hát miért hívatott? - Látnom kellett, hallani akartam a hangját! - Igazán? - kezdte a nő, hogy leplezze térdének remegését. - Nagyszerű, legalább alkalmam van gratulálni újszülött fiához. - Boszorka, ne gúnyolódjon velem! - Edward, legyen őszinte! Hazaenged vagy sem? - Egy feltétellel! - És mi lenne az? A király lassan eltávolodott a nőtől, kezét háta mögött összekulcsolta. - Ha önnel bármi történne, a lányunkat magamhoz veszem. Lenore egy pillanatig hallgatott. - Miért? - kérdezte. - Ő jog szerint az enyém! - Igen az öné, de nem jog szerint. - Talán nem hiszi el, de a magam módján szeretem az anyját. - Ha ezt a feltételt nem teljesítem, elenged? - kérdezte Lenore sírásra görbült szájjal. - Ha az idő engedi, holnap hajnalban indulhat. A nő nagyot sóhajtott. - Legyen, ahogy kívánja, alávetem magam akaratának. - Valóban, Lenore? - kérdezte gyengéden a király, és ismét közelebb ment a nőhöz, annyira közel, hogy felrémlett benne mindaz, ami köztük történt. - Ahogy eljön a reggel, szabadon engedem, erre akár meg is esküszöm! És az is lehet, hogy soha többet nem látjuk egymást! - kiáltotta, s hangja remegett a szenvedélytől. Lenore lehunyta szemét, és levegőért kapkodott. Magán érezte a férfi éhes tekintetét, újra érezte érintését, ahogy keze végigsimítja karját, 25

ahogy ajka az ajkához ér. Hallotta érdes hangját, ahogy könyörög neki. Ó, milady, bárcsak ne gyűlölne ennyire! - Édes Jézus! - kiáltotta a nő. - Bárcsak tudnám jobban gyűlölni! Ahogy kimondta ezeket a szavakat, a férfi hirtelen karjaiba kapta. Elnyelte őket az éjszaka. A reggel azonban erős szelet hozott. A király tartotta magát ígéretéhez. A nő ott állt a sziklán, és gyermekét kezében tartva nézte az angol tájat. Talán soha nem tér vissza, gondolta, és testén borzongás futott végig. Talán a királyt sem látja többé. Mégis egy pillanatra úgy érezte, lányát szoros kapcsolat fűzi majd Angliához. - Segíthetek, milady? A nő megfordult és megpillantotta a ragyogó szemű skót fiút. Ö volt az, aki Robertet annyira mélyen gyászolta. - A hajó készen áll az indulásra - mondta gyengéden a nőnek. - Köszönöm, Adrien, elvenné a gyermekemet'.^' - Tudta, a fiúra nyugodtan rábízhatja, a hajóhoz lejtős út vezetett. Átadta a kislányt, aki azonnal sírni kezdett. Adrien esetlenül fogta. Lenore elmosolyodott. - Meg tud birkózni vele? - kérdezte a nő. - Természetesen - felelte a fiú méltatlankodva. Beszállás előtt Adrien visszaadta a kicsit. - Elég lobbanékony természet - mondta. - Attól tartok, igen. - Nem ütött az apjára - sóhajtott Adrien. Lenore leeresztette szempilláit. Attól félt, lánya napról napra jobban hasonlít majd igazi apjára. - Idővel elválik, hiszen még csak csecsemő! - mondta. - Nagyon szerette a gyermek apját, igaz? - kérdezte Adrien szemében mérhetetlen szomorúsággal. - Rettenetesen - mondta, és igazat beszélt. Mély érzéseket táplált Robert iránt, és gyűlölte magát, amiért a királyt még annál is jobban szerette. Ez volt az egyik ok, amiért menni akart. Gyors csókot nyomott a fiú arcára. Tudta, neki köszönheti Aville bukását, mégsem hibáztatta, hiszen az ostrom sokkal több életet is követelhetett volna, ha nincs Adrien. A fiú elpirult. - Isten áldja, hölgyem! - És önt is. Lord MacLahan! A legközelebbi viszontlátásra! Hirtelen remegés fogta el, tudta, nem találkoznak többet. Mégis furcsa érzései voltak a fiúval kapcsolatban, mintha életük története Aville bevétele óta véglegesen összefonódott volna. A hideg szél tombolt. A nő tudta, idővel minden elválik.

26

2. fejezet Danielle csodálta anyját. Egyedül vezette az aville-i udvartartást, és egy kis mosoly, néhány feddő szó, ajkának pici rándulása elég volt hozzá, hogy a kastélyt rendben tartsa. Danielle már kiskorától fogva tudta, hogy anyja épp úgy szereti az angolokat, mint a franciákat, és látta, hogyan szorul össze szíve, ha a két nép közötti legkisebb csatározás is a fülébe jut. Nagy szerencséjükre a háború nem érintette Aville-t. A kastélyt rengeteg angol és francia lovag kereste fel, hogy megkérje anyja kezét. Egyikük, Roger LacLupin gróf, különösen elbűvölő volt, és Danielle imádta. Minden látogatásakor ajándékokkal lepte meg, és a lány tudta, anyjának sem közömbös. Egy este Roger látogatása után anyja hálószobájába lopózott és bebújt mellé az ágyba. - Anyám, miért nem megy feleségül Roger grófhoz? Lenore elmosolyodott. - Még nem kérte meg a kezem. - Ha megteszi, hozzámegy? A válasz sokáig váratott magára. - Nem tudom. - Miért nem? - Nem hiszem, hogy újra férjhez szeretnék menni. Ennek sok oka van, nehéz lenne most elmagyarázni. - Ez a francia király miatt van, igaz? - Én az angol királynak tartozom engedelmességgel, kicsim. Elfoglalta Aville-t és bebizonyította, hogy őt illeti ez a terület. Azt, hogy most itt vagyunk, neki köszönhetjük. Fülöp semmit sem tehet ellene. Mindannyiunk jövője tőle függ. Mellesleg ő a keresztapád, azt kell tennünk, amit ő akar. - Akarata ellenére is kényszerítheti önt? Miért nem mond egyszerűen nemet, anyám? - Danielle világa anyja udvartartása körül forgott, a ház úrnőjének minden szava törvény volt. Lenore nagyot kacagott, nevetése furcsán csengett. Gyengéden megsimogatta Danielle haját. - Hidd el, édesem, a királyok mindenkinek parancsolhatnak. - Mégsem hagyhatja, hogy ide-oda ugráltassák! - Ó, igen. Soha ne add meg magad! - mondta Lenore szórakozottan. Soha ne könyörögj kegyelemért. - Igen, így van! Soha! - helyeselt Danielle. - Ó, kicsikém, a férfiak azt tesznek velünk, amit akarnak. Csak ésszel védekezhetünk erejük ellen. És ez néha egyáltalán nem elég. - Micsoda? - Csak elkalandoztam - nevetett Lenore. - Az apám kényszerítette önt olyan dolgokra, amit nem akart? Lenore egy pillanatig habozott, majd arcát a kezébe temette. - Robert Oxford az egyik legkedvesebb, leggyengédebb, legbátrabb lovag volt, aki valaha élt. Bármit megtett volna érted, harcolt volna emberrel vagy akár sárkánnyal is. - Nagyon szerette az apámat, igaz milady? Lenore hallgatott, majd rekedt hangon megszólalt. - Igen, szerelmes voltam az apádba. Most pedig elég a kérdezősködésből, irány az ágyba! Letette Danielle-t a földre, és egy csókot nyomott a homlokára. 27

- Későre jár, menj szépen! Szólj Monteine-nek, ő majd elkísér a szobádba. Monteine egy francia lovag legkisebb leánya volt, apja az angolok elleni háborúban esett el. A lány gyűlölte az angolokat, és nagy hévvel mesélte Danielle-nek, hogyan égetik fel a városokat Edward seregei. Most pedig úgy tűnt, az angol király - akinek egész Aville engedelmességgel tartozik - nem engedi, hogy anyja hozzámenjen Rogerhez. Danielle már nagyon fiatalon meggyűlölte a királyt, és szörnyetegnek tartotta. Szülei történetét sem szerette, úgy tudta az ostrom alatt Edward, Anglia királya feldühödött Lenore kitartó ellenállása miatt, és miután bevette a várat, a várúrnőt elvitette Angliába. Útközben azonban a grófnő és kísérője, Robert Oxford egymásba szerettek, később pedig összeházasodtak. Robert közvetlenül a kislány születése után elesett a franciák ellen folytatott tengeri ütközetben. Danielle biztos volt benne, hogy anyja még mindig gyászolja. Ö is büszke volt apjának bátorságára. Az udvartartásban ezzel mindenki egyetértett, akár angol, akár francia. A gróf nagy földeket hagyott hátra maga után Angliában, melyek immár Danielle-t illették, ő is grófnő lett, ugyanúgy, mint anyja. Amikor érezte, hogy elveszti türelmét, ami elég gyakran megesett vele, mindig Robert Oxfordra gondolt, az ő nyugalmára és szelídségére. Apja emlékét tisztelve - hiszen tudta, hogy Robert a tudás híve volt - keményen tanult tanítómestereivel. Egész napját ezzel töltötte. Énekelt, lovagolt, olvasott és lantot pengetett. - Soha nem fogod megbánni, hogy megtanultál olvasni - mondta neki egy nap anyja. Lenore tudta, a kiművelt elme nagy hatalom, Danielle pedig, hogy anyja kedvére tegyen, még szorgalmasabban tanult. El akarta sajátítani a latint, a spanyolt, a flamandot és az angolt. Coutin doktor Hippokratész és más nagy görög és római tudós tanításaival ismertette meg. Anyjától a gyógynövényekről és a gyógyításról tanult. Tízéves korára már tökéletesen lovagolt. Pónija már nem tetszett neki, egy hátaslót akart. Kapott is egy kiváló csődört anyja távoli unokatestvérétől, a francia királytól. Fülöp szertartásosan vonult be az aville-i kastélyba. Feltűnő jelenség volt, még ha öregnek is látszott. Udvartartását is magával hozta, fogadtatására egész Aville, az angolokat is beleértve, lázasan készült. Monteine segített Danielle-nek öltözködni, aki a király tiszteletére selyemruhát és fehér, szőrmével szegélyezett köpenyt öltött. Még harisnyája is selyemből készült, haját pedig virágok díszítették. Amikor a király magához hívatta, a felség mosolyára egy grimasz volt a válasz. - Ó, kuzinom! - kezdte Fülöp. - Ez a gyermek szépsége talán még az önét is felül fogja múlni! - Köszönöm, milord, biztos vagyok benne, hogy így lesz - válaszolta halkan Lenore. Fülöp odament Danielle-hez, fejére tette kezét és hozzáhajolt. - Ne feledje, kis kuzin, ha bármire szüksége van, én a rendelkezésére állok! Danielle szó nélkül bólintott, a nagyhírű ember figyelme némaságba bűvölte. - Ajándékot hoztam önnek, egy paripát. Szüksége van rá, hiszen nem sokára nővé cseperedik. Odakint van az istállóban, menjen, nézze meg! 28

Lenore hevesen megölelte a királyt, és egy csókot nyomott az arcára. Fülöpöt ez nagy megelégedéssel töltötte el. - Most már szaladjon és nézze meg! Biztos vagyok benne, hogy egyedül is megüli. Csillagnak hívják. Danielle kirohant az ajtón és az istállók felé vette az irányt. Ahogy a király ígérte, a ló ott várt rá. Hatalmas volt és csodálatos, egy csillag ékeskedett a homlokán. Későre járt már, amikor Monteine érte jött, hogy bevigye. A fiatal grófnő erősködött, hogy még egyszer meg kell köszönnie az ajándékot a királynak. Éppen indult befelé, amikor észrevette, hogy odabent komoly dolgokról van szó. Fülöp éppen magyarázott, anyja pedig idegesen fel-alá járkált a szobában. - Minden egyezségünket megszegi! Háborúzni akar! Addig nem nyugszik, míg meg nem szerzi a francia trónt! - kiáltotta idegesen Fülöp. De én nem hagyom, Párizst soha sem fogja bevenni, visszaszorítom birodalmam határáig! Ha hozzámenne Rogerhez, vagy engedné, hogy lányát hozzáadjam egy gazdag francia nemeshez, minden megváltozna. Szövetségeseket kell szereznem, és ez csak így lehetséges. Le kell vernem azt az átkozott Edwardot! - Fülöp! Én már egyszer harcoltam vele, önnek ez nem elég? emlékeztette Lenore. - Én vagyok Franciaország királya, az unokatestvére! - ordította Fülöp. Ha úgy parancsolom, ön vagy a lánya hozzámegy az általam kiválasztott férfihoz! - Azt parancsol, amit akar, de ha nem halkítja le a hangját itt és most kitör a háború! Edward hű alattvalóival van tele a kastély! Ha most harcra kerülne sor, biztosan elveszítené, az pedig a francia trón elvesztését is jelentheti, úgyhogy legyen óvatos! - Nem érdekel, mennyi angol van a kastélyában, én sem érkeztem felkészületlenül, seregem itt vár nem messze! Lenore nagyot sóhajtott. - Fülöp, nagyon nehéz helyzetbe hoz! Hadd gondolkozzam! - Most mennem kell, de visszatérek, mielőtt harcra kerülne a sor. A lányának már régen jegyben kellene járnia! Miért habozik? - Még nem találtam neki megfelelő férfit... aki nekem is, Istennek is, és a két háborúzó királynak is tetszene. - Egyikünk magához fogja venni a döntés jogát - fenyegetőzött halkan Fülöp. - Fülöp, kérem ne tegye! - Ma este elmegyek - kezdte a király és odalépett Leonórához, hogy búcsúzóul megcsókolja arcát. Danielle még mindig az ajtó mögött hallgatózott. - Tudom, hogy hálával tartozom önnek, amiért már egyszer feltartóztatta Edwardot. De ne feledje! Én vagyok a francia király! megfordult, hogy elhagyja a szobát, kísérete követte. Az ajtónál Daniellebe ütközött. Gyengéden megsimogatta az arcát. - Köszönöm a lovat - mondta a kislány. - Nagyon vigyázzon rá! - válaszolta Fülöp, és egy pillanatig fiatal kuzinján pihentette tekintetét. - Istenemre, Danielle, ön egy igazi szépség! - mondta, majd nagy felhajtás közepette elhagyta a várat. Danielle a szobájába ment, nem akarta, hogy anyja ilyen későn talpon találja. Ott várt rá, ma este azonban nem jött be hozzá. 29

A kastélyon kívül járvány tombolt. Belehalt egy kovács kisfiával együtt és egy öreg parasztasszony is. Aznap este a kastély lakóit is megfertőzte a halálos kór. Danielle az éjszaka közepén kiabálásra és dübörgő leptek zajára ébredt. Kimászott ágyából, de Monteine-t nem találta a szomszédos hálószobában. Lement a nagyterembe és látta, hogy szolgák rohannak kibe anyja szobájának ajtaján. Odaszaladt, hogy benézzen. A hatalmas ágyban megpillantotta anyját, aki pár órával ezelőtt még hevesen vitatkozott a francia királlyal, most pedig kiengedett hajjal, ijesztően beesett arccal, betegen feküdt. Nagyot kiáltott és elindult az ágy felé. - A gyermek! Valaki állítsa meg! Danielle félrelökte az akadályozó kezeket és felmászott az ágyra. - Jöjjön onnan! - hallotta Giles atya parancsoló hangját. Látta, hogy Coutin doktor is ott áll az ágy szélénél. - Anyám! - kiáltotta Danielle. Lenore kinyitotta szemét és meglátta lányát. Megpróbált a kezéért nyúlni, de nem volt elég ereje. Danielle sírva kiabálta. - Anya! - Édesem! - hagyta el Lenore ajkát a fájdalmas suttogás, majd szeme ismét lecsukódott. - Ne pazarolja az erejét, úrnőm! - könyörgött Jeanette. Danielle Coutin doktorra nézett. - Nem tehetünk semmit - mondta halkan tanítómestere. - Lenore haldoklik - mondta a pap az ágy körül állóknak. - Hagyjuk, hadd beszéljen a lányával! Haldoklik? Az ő anyja? Ez nem lehet! - Anyám! - kiáltotta. Lenore mellé vetette magát és átölelte, mintha ezzel életben tudná tartani. Ismét suttogni kezdett, Danielle közelebb hajolt. - Kérj tőlem bármit, anyám! Bármit! - A királyt - hallotta a lány -, tisztelned kell, vigyáznod kell rá... te nem tudod, de ő is vigyázni fog rád. Hallasz engem? - Igen, anyám! Igen, de... - Tiszteld őt és vigyázz rá! - Anyám, bármit kérsz, én megteszem, de most ne beszélj! Pihenned kell. Nem halhatsz meg! Lenore már nem hallotta lánya szavait és nem is válaszolt. A szemében égő tűz mintha kialudt volna. - Most már jöjjön el onnan! - szólt Giles atya. - Monteine, vigye el a kisasszonyt erről a fertőzött helyről. Monteine a zokogó Danielle felé indult. - Nem hagyhatom itt! - sikította. - Ő már itthagyott minket, gyermekem - próbálta vigasztalni Giles atya. Danielle még vadabb sírásba kezdett, s anyjába kapaszkodott. Monteine és Jeanette finoman lefejtették a halottról, az atya pedig kiadta az utasításokat a teendőkkel kapcsolatban. A lány úgy gondolta, anyja halálát soha nem lesz képes elviselni. Fájdalmában álomba sírta magát. Reggel már nem tudott gyászolni, a láz őt is hatalmába kerítette. 30

A pestis végigsöpört Aville-on, rengeteg ember esett áldozatul a gyilkos kórnak, szegények, gazdagok, nemesek és parasztok. A kastélyban szinte nem is maradt egészséges ember. Danielle napokon keresztül élet-halál között lebegett. Néha ráeszmélt, hogy anyját elveszítette, máskor érezte, ő is közel van a halálhoz, de nem törődött vele. A hatodik nap elteltével a kór okozta gennyes kiütések gyógyulni kezdtek, a láz alábbhagyott. Ekkor már biztos volt, hogy Danielle élni fog. Egyik reggel arra ébredt, hogy jobban van. Anyját a tomboló láz és halál ellenére megfelelően eltemették. Giles atya vezette a szertartást, majd megbetegedett és meghalt. Anyjának halála elviselhetetlen volt. Azt kívánta, bárcsak ő is meghalt volna, és most ott lenne szüleivel a mennyországban. Bűn kívánni a halált, mondta neki Jeanette. Ön grófnő, el kell fogadnia Isten akaratát, erősnek kell lennie. Mindig bölcs és érett volt, erre most még inkább szüksége lesz. Danielle nem akart se bölcs, se érett lenni, és egyáltalán nem akarta elfogadni Isten akaratát, hiszen Isten elvette édesanyját. Ahogy teltek, múltak a hetek, lassan visszanyerte erejét. A halottakat eltemették, a pestis elvonult. A szomorúságtól alig érzékelte a változást. Az emberek ismét a háborúról beszéltek, az angolok készek voltak újra harcolni. De Danielle-t nem érdekelte ez sem és semmi más. Egy reggel arra ébredt, hogy Monteine könnytől ázott arccal pakolássza ruháit egy bőröndbe. Lassan felült és tudni akarta, mi folyik itt. - Grófnő, megyünk a királyhoz! - A királyhoz? - kérdezte zavarodottan Danielle. Ajkába harapott, amikor eszébe jutott anyjának tett ígérete, hogy tisztelettel fordul majd a király felé. - Rendelkeztek az ön sorsáról - sóhajtott Monteine. - Édesanyja levelet hagyott hátra, mi legyen önnel, ha ő meghal. - De miért kell elmennünk innen? Ha itt maradok, nem tud gondoskodni rólam Fülöp? - Egyáltalán nem Fülöpről van szó. Anyja keresztapja - az angol király gyámsága alá helyezte! Hiszen tudja, hogy az apja egy angol lord volt... Ó, Istenem, hogy ezt kellett megérnem! A király magához hívatta önt, közben pedig új támadást tervez a franciák ellen. Danielle, anyja halála óta először feledkezett meg szomorúságáról. Kiugrott az ágyból, hálóingben Monteine-hez rohant és a nyakába kapaszkodott. - Visszautasítjuk ezt a felháborító parancsot! Nem fogunk az udvarában lakni! - Ó, Danni! - Monteine lassan leült és átölelte a lányt. - Nem tehetjük! Engedelmeskednünk kell! Rettenetes csata lesz, és ha megpróbálnánk megszökni, csak rontanánk a helyzeten. Édesanyja Edwardot jelölte ki az ön számára, joga van kezébe venni az ön nevelését. Ne mérgesítse fel! Nem lett volna szabad saját érzéseimmel befolyásolnom! A franciák szerint Edward csupán egy nyomorult szörnyeteg, aki a francia trónra áhítozik. 31

- Mégis tisztelnie kell őt! - mondta halkan Monteine. - Soha nem fogom tisztelni azt az embert! - Csendesebben! - tette ujját Danielle szájára. - Ha Edward emberei meghallják, azzal mindkettőnknek nagy bajt okoz. - De hiszen egy hónapja sincs, hogy a francia király itt járt! - Csupán rokoni látogatásra jött, a föld nem az övé! Ezek a területek ősi jog szerint Edwardot illetik. Franciaországot azonban soha nem fogja megkaparintani, hiába mondja magát francia királynak. Párizs nem fogja letenni a fegyvert még egy olyan híres harcos előtt sem, mint ő! - És én sem hódolok be neki! - biztosította Danielle. - Valahogy biztosan meg tudunk szökni... - Aztán mihez kezdenénk? - kérdezte kétségbeesetten Monteine. Éheznénk? Ön ezt nem értheti! Edward ismét partra szállt Franciaországban, és Fülöp ellen indult, közben fosztogatja a vidéket! - Akkor menjünk Fülöphöz! - javasolta Danielle egyszerű logikával. - Bízzon bennem, kis hölgy! Fülöp nem tud segíteni. Itt nincs hatalma, és különben is, a háborúval van elfoglalva - Danielle makacsul hallgatott, és nézte, Monteine hogyan pakolja össze dolgait. Úgy érezte, sírnia kell, de nem maradt már egy könnye sem. - Soha nem fogok egy angol férfit tisztelni! - ismételgette csöndesen magának. Visszagondolt anyjának tett ígéretére: neki egy másik királyt - Fülöpöt kell tisztelnie. Egy napon majd úgy lesz! Most még kényszerítheti az angol király, hogy udvarába menjen, de anyjának tett szent ígéretéről sohasem fog megfeledkezni. Mindig hű marad a francia Valois-házhoz, még ha most el is rabolja ez a dicsőséghajhász szörnyeteg. Edward nem látta leányát, mióta Lenorét szabadon bocsátotta. A gyermek anyjával, Aville grófnőjével sem találkozhatott többet. Halálának híre nagyon megviselte, fájdalmának mélységét még magának sem merte beismerni. Számtalan misét tartatott a grófnő lelki üdvéért, ami senkinek sem tűnt fel, hiszen Robert Oxford özvegyéről volt szó. Valami a lelkében meghalt, a nő szépsége és szelleme teljesen beköltözött a szívébe. Hiába volt felesége, Filippa, tökéletes királyné, Edward mégsem tudta úgy szeretni, mint azt a nőt, aki teljesen elbűvölte, és a végsőkig harcolt akarata ellen. Gondolatai azonban a franciák ellen indított támadás körül forogtak, újra és újra végiggondolta a tervet, a stratégiát, az egész csatát. Már majdnem elfelejtette, hogy Danielle-ért küldött, amikor lépteket hallott a meghódított uradalom nagytermének padlóján. Felnézett, és ahogy megpillantotta a kislányt, a szavak az ajkára fagytak. Testén végigfutott a borzongás. Valamikor úgy gondolta, hogy ez a gyermek örökre emlékeztetni fogja Lenore d'Aville-t az angol királyra, és megtöri ellenállását. Ám ő lett az, aki soha nem fog felejteni. A lány szépsége nem lehetett volna tökéletesebb, smaragdzöld szeme mérgesen vizsgálta a királyt, keresztapját. Haja végigomlott hátán, a holló tollának színénél is mélyebben ragyogott. Jeanette megkérte, hogy lépjen 32

közelebb a királyhoz és hajoljon meg. Danielle mosolyogva nézett vissza az udvarhölgyre, mosolya olyan volt, mint a nap sugara, édes és csábító. - Jöjj közelebb, gyermekem! - utasította a király. Danielle felhúzta szemöldökét, zöld szemében ellenállás és ellenszenv csillogott. -- Gyermek, jöjj közelebb! - ismételte Edward türelmetlenül. Egy pillanatra elfelejtette a háborút, de azt, hogy király i volt, nem tudta levetkőzni. - Jöjj! - Itt vagyok, milord! - mondta komolyan Danielle. - Még közelebb! Danielle d'Aville tett még egy lépést. Igazán az anyja lánya, gondolta a király. Felállt, és a lányt kísérő hölgyekhez fordult. - Egy fiatal örököst bíztam önökre, úgy tűnik, nem sikerült megnevelniük. Ez tűrhetetlen! Azt hiszem, új kísérőkre lesz szükség. - Ne! - kiabálta Danielle, a királyhoz rohant és térdre vetette magát. Uram, alázatosan megkövetem! - kiáltotta, ahogy tanították neki. Smaragdzöld szeme meghatotta a királyt, az alázatosságnak azonban még a nyomát sem vélte felfedezni. - Ne hibáztassa az udvarhölgyeket, ők tökéletesen végezték munkájukat. Az ember szívének és lelkének azonban még egy király sem parancsolhat. Edward hitetlenkedve nézett rá. A lány szemében a büszkeség és dac mellett megbánás bujkált. Egy gyermeke sem fog sokáig ellenállni neki, legyen az törvényes vagy törvénytelen. - Ide figyeljen, fiatal hölgy, ön az én gyámságom alatt áll és a jövőben azt teszi, amit én parancsolok. Elég világosan beszéltem, azt hiszem. - Tökéletesen megértettem! - válaszolta. Szeme olyan volt, mint Lenoré, szikrákat szórt. Mintha csak azért jött volna, hogy őt kísértse. - Előbb-utóbb tisztelni fog! A lány szótlan maradt. Monteine mellé lépett, hogy válaszra kényszerítse. - Mindannyiunk számára kegyelmet kell kérnie! Danielle mosolyogva a királyra nézett. - Ha olyan nagy király, majd magától is megbocsát, minek kegyelemért könyörögni? A király érezte, ahogy a keserű méreg eluralkodik rajta. - Mostantól az én udvaromban lakik, kisasszony, és ha sok kellemetlenséget okoz, akkor verést kap! A lány alig tudta visszafojtani haragját, ekkor azonban Filippa, a király felesége viharzott be a terembe. Feddő pillantást vetett Edwardra, majd a kislányra mosolygott. - Ó, hát itt van végre Robert leánya! - Egy anya gyengédségével átölelte Danielle-t. - Kedvesem, hiszen ön gyönyörű! Anyja igazi szépség lehetett, apja vonásaiból azonban nem sokat örökölt. Nem kell félnie, nálunk jó kezekben lesz. Felneveljük és találunk egy kitűnő férjet önnek. Filippa kisétált a lánnyal a teremből, Edward pedig tovább emésztette magát. Tudta, a végső csatát Lenore nyerte, hiszen Danielle élete végéig kísérteni fogja. - Kifelé! - parancsolta a király az udvarhölgyeknek, akik késedelem nélkül elhagyták a termet. 33

Egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd ingerülten járkálni kezdett. Érezte, hogyan lüktet ereiben a harag. Nem szeret csatát veszteni, főleg nem, ha azt a saját gyermekével vívja. - Kis boszorka! - suttogta magának. - Meg fogom szelídíteni! Borzongás futott végig a testén. Félt, hogy kudarcot vall, ahogy Lenorével is. Tudta, hogy előbb-utóbb a kis zöldszemű szörnyeteg, saját teremtménye lefegyverzi majd. Ezt semmiképpen nem akarta. Bízott benne, hogy talál egy férfit, aki tudja majd kezelni. Egy bátor és erős lovagot, vasakarattal, akire francia és angol birtokokat is rábízhat. Tudta, hogy Danielle nagyon gazdag. Övé volt Gariston és Aville, ráadásul mindkét várkastély stratégiai szempontból tökéletes, nem is beszélve a földek gazdagságáról. Gariston élelemtartaléka egy hadsereget is képes lenne eltartani, a földeken élő emberekből pedig egy ezredet is össze lehetne toborozni, gondolta. Igaz, hogy Danielle még gyermek, az eljegyzést azonban már tervezgethette. Pár év és férjhez mehet. Egy erős férfira van szüksége. Valaki, akinek erős akarata van, valaki, aki nem ismeri azt a szót, hogy behódolás.

34

3. fejezet 1346. augusztus 25. Crécy - A herceg elesett! A walesi herceg elesett! Adrien csak pár méterre harcolt barátjától és urától, Edward-tól - III. Edward legidősebb fiától -, amikor meghallotta a kiáltást. Véres halottakon átgázolva a herceg felé rohant. A francia partraszálláskor Edward király, legidősebb fiát, a walesi herceget lovaggá ütötte, és rábízta az előőrs parancsnokságát. A fősereget apja vezette, a hátvédet Northampton gróf. A három sereg pusztítva vonult végig az országon. Váltságdíj reményében gazdag francia nemeseket ejtettek foglyul. Elfoglalták Caent. Egy rövid ideig ez szolgált angol főhadiszállásul. Július 31-én ismét támadásba lendültek. Fülöp elhozta a francia harci lobogót a Saint Denis apátságból és körbejárta az országot, hogy hűbéres lovagjait zászlaja alá szólítsa. A franciák első védelmi vonalait azonban áttörték az angolok. Elfoglalták Rouent, és a hidat a Szajnán lerombolták. A francia és angol seregeket csak a folyó választotta el egymástól. Fülöp titokban visszahúzódott Párizsba. Edward észak felé indult, hogy találkozzon flamand szövetségeseivel. A menetelés fárasztó volt. Egy nap alatt tizenkét mérföldet haladtak az összes hadi felszereléssel együtt, a franciák rajtaütésszerű támadásai ellenére is. Már csak a Somme folyó választotta el az angolokat a flamandoktól. Edward átjárót keresett, végül a folyó torkolatánál talált egyet. Ahogy átkeltek a folyón, megütköztek a francia sereggel és nagy veszteséget okozva visszavonulásra kényszerítették. Az angolok idegesen várták a következő támadást, de Fülöp visszavezényelte seregét Abbeville-be és ott töltötték az éjszakát. Hajnalban Edward felderítőket küldött előre, tartották magukat az eredeti tervhez. Adrien Edward herceg oldalán állt és hallgatta a királyt. A terv szerint a crecyi erdőt kellett megközelíteniük a dombokon keresztül. A franciák létszámban jóval felülmúlták őket, a hadsereg vezetése és fegyelme azonban közel sem volt olyan kiváló, mint az angoloké. Húszezer angol katona állt szemben hatvanezer franciával. Az ütközetben Adrien keményen harcolt. Minden tudását felhasználta, amit háborúban vagy tanítómestereitől szerzett. Páncélja nehéz volt, de tudta, e nélkül nem tudja megvédeni életét. Edward csináltatta neki az egyik legjobb német kováccsal, ügyelt rá, hogy egy ilyen nagyszerű harcos méltó öltözéket viseljen. Bőr és vértezet a testhajlatoknál, megerősített páncél a legsebezhetőbb helyeknél. Hosszú kesztyűje éles acélból készült, hogy kardja elvesztése esetén is maradjon fegyvere. Acélsisakja a fejét védte, a rostély pedig, igaz ugyan, hogy gátolta a látásban, védte az arcát. Ma jó formában volt, nála sokkal nagyobb és erősebb ellenfeleket is legyőzött. A harc vadul folyt és Adrien imádkozott, hogy ne hagyja el ereje. Újabb és újabb ellenfelek jöttek, akik mind gyenge pontját keresték. Éppen egy ádáz franciával harcolt, amikor meghallotta, hogy Edward herceg a földre 35

került. Villámgyorsan a herceg mellett termett. Ellenséges lovagok is rohantak, hogy kihasználják az előnyös helyzetet. Edwardot kísérői talpra segítették, Adrien pedig a támadók útját állta. Masszív izmaival, hatalmas termete ellenére is kecses könnyedséggel mozgott a páncélban. Egyre több támadó érkezett, Adrien megállás nélkül forgatta kardját. Egyszerre csak érezte, ahogy egy ütéstől a földre rogy. Nem hagyta magát legyőzni, egy párduc fürgeségével talpra ugrott és kardjával megsebezte a franciát. A férfi leesett lováról a dombtetőt beborító vérrel vegyes sárba. A harc hevében Adrien elsodródott társaitól, és ereje fogyni kezdett. Tudta, az eszét is használnia kell, különben vége. A megölt támadók helyébe még több francia jött, lassan teljesen körülvették. - Add meg magad, fiú! - Dobd el a kardod! - Ha most megadod magad, életben hagyunk, de ha tovább harcolsz, meghalsz! Apja szavai jutottak eszébe. Soha ne add meg magad! Sisakrostélya alatt elmosolyodott és lassan megrázta a fejét. Tudta, nem számít, megadja-e magát, így is úgy is a halállal játszik. - Urak, nem adom meg magam! - válaszolta, és egy vad, skót harci kiáltással rájuk rontott. Védekezés helyett inkább a támadást választotta. Szerencsére a király húsz lovassal a segítségére érkezett. A franciák menekülni kezdtek, az angolok pedig üldözőbe vették őket. A csata véget ért. Edward és serege mind a tizenöt támadást sikeresen visszaverte, és Adrien megmentésére is időben érkezett. Leszállt fehér lováról és a fiúhoz lépett. Ahogy hátratolta sisakrostélyát, a nap fénye megcsillant aranyszínű haján. Egy pillanatra megtorpant és végignézett a lemészárolt franciákon. - Nagyszerűen harcolt, Adrien! A fiú meglepődött, mikor látta, hogy a király a kardjáért nyúl. - Térdre! - parancsolta. - Uram... - kezdte Adrien. Edward herceg odasúgta barátjának: - Apám lovaggá üt! A fiú térdre ereszkedett és izgalmában alig hallotta a király szavait. Jobban megilletődött, mint csatában bármikor. Apja szavai igaznak bizonyultak. Egy percre beléhasított a fájdalom, azt kívánta, bárcsak ő is megérhette volna ezt a nagyszerű pillanatot. Csendesen imádkozni kezdett. Igyekezni fogok, hogy mindig méltó legyek, bátor és bölcs apámhoz. A katonák éljenezni kezdtek és a magasba emelték. Edward figyelmeztette őket, hogy bár aznapra vége a csatározásnak, a franciák még nem adták fel. Így is lett, hajnalban a franciák újabb támadást indítottak. Délutánra azonban már egy vert francia sereg maradt ott Crécynél, egy vesztes királlyal az élén. Csaknem négyezer lovag és nemes feküdt holtan a harcmezőn. A rúddal és vasvillával harcoló parasztokat senki sem számolta. Az angolok nagy ünnepet ültek. Másnap reggel misét tartottak a halottak tiszteletére, és Edward már készült is az indulásra. A következő célpont Calais volt.

36

Mielőtt a hadsereg tovább indult, a király magához hívatta Adrient. Az évek során nemegyszer állt már a király előtt. Eltűnődött, most vajon mit akar tőle. Edward Oxford gróffal tárgyalt, de amikor Adrien megérkezett, elbocsátotta. A gróf elismerően bólintott a fiúnak. Elképesztő, gondolta, hogy minden nemes azt hiszi, egyedül mentettem meg a herceg életét. - Adrien! - üdvözölte a király. - Nagy benyomást tett rám. Igaz, hogy apja megmondta előre, nagyszerű harcos lesz önből. Azt hiszem, jó alkut kötöttem vele. Büszke lenne önre, ha látná. Ahogyan én is az vagyok. Azért hívtam ide, hogy még egyszer elmondjam, örülök, hogy itt maradt az én seregemben. Adrien megköszörülte a torkát. - Uram, a herceg is nagyszerűen harcolt, az egész sereg büszke rá! A király legyintett egyet. - Ó, igen, én is nagyon büszke vagyok a fiamra, de most nem róla van szó. Több francia lovas körülvette, nem volt menekvés, kényszerítették, hogy adja meg magát, és akkor ön mit mondott, na mit? Adrient meglepte a király hangneme, úgy tűnt, viccelődik. - Mit mondtam, uram? - Azt akarom, ismételje meg! Adrien nem tudta, a király mit akar hallani, nem emlékezett rá, mit kiabált harc közben. Megrántotta a vállát, ám hirtelen eszébe jutott, apja szavait kiáltotta. - „Nem adom meg magam!” Talán bolond voltam, de mégsem könyöröghettem kegyelemért! A király elmosolyodott és ragyogott a szeme. - Még egyszer hallani akarom. Ez parancs! - mondta a király izgatottan. - De uram, én... - Ragaszkodom hozzá, hogy még egyszer megismételje! - Nem adtam meg magam és nem könyörögtem kegyelemért. - Ó, igen, soha ne könyörögj kegyelemért! - kiáltotta a király. A király visszafordult tábori asztalához. Aztán megint Ad-rienre nézett. Most már elmehet. A fiú értetlenül megfordult, hogy távozzon, de a király utána szólt. Adrien! - Igen, uram! - Tudnia kell, hogy tervem van önnel. Mostantól kezdve minden ajtó megnyílik ön előtt, olyan jutalmakban lesz része, fiam, amikről nem is álmodott! A király ismét elmosolyodott, furcsa arckifejezése azt sugallta, valami másra gondol, mely sokkal inkább mulattatja, mint Adrien bátorsága. Ismét legyintett, a fiú távozott. Ahogy visszasétált a sátorhoz végigfutott hátán a borzongás. Vajon mit akar a király? Nem volt sok ideje ezen tűnődni, mert összefutott a herceggel, aki nagyot csapott a hátára. - Szóval, milyen jutalmat kapsz apámtól ma tett szolgálataidért? kérdezte jókedvűen Edward. - Még az öreg lovagok, akik csak úgy emlegetnek, a skót, is rólad beszéltek ma este. Ha én lennék a király, grófi címmel ajándékoználak meg, hiszen megmentetted az életemet. 37

- Épp ott voltam, ahol szükség volt rám, nem nagy dolog! Ezért ütött lovaggá a harcmezőn az apja! - Ugyan már, semmi több? Adrien megrántotta a vállát. - Furcsán viselkedett az apja. Izgatottnak tűnt. Nem kaptam tőle semmit, de beszélgetésünk végén biztosított arról, hogy fényes jövő vár rám. - Nagyszerű! Apám hadd gondoskodjon csak a jövődről, de mi most mulatni fogunk! Fiatalok vagyunk és győztesek, várnak ránk a legjobb francia borok és a legszebb francia nők, akik csak azt lesik, mikor járhatnak két ilyen nagyszerű angol férfi kedvébe. - Miféle francia szépségek? - Hivatásos szépségek, ha így jobban tetszik! - Kurvák! - jött rá keserűen Adrien. - De a legjobbak! És Lady Joanna sohasem fogja megtudni - ingerelte Edward. Adrien megállt és a hercegre nézett, meglepte, hogy tud Joannával, Warwick gróf leányával kialakuló kapcsolatáról. Amit Edward sosem lett volna képes megérteni, az az, hogy itt nem volt szó többről mély barátságnál. Hiányzott belőle a szenvedély és a szerelem. Ha kapcsolatukra gondolt, rájött, azért szereti Joannát, mert annyira egyformák. Ugyanúgy gondolkodtak, és rengeteget nevettek együtt. Néha házasságról is esett szó, hiszen tudták, jól megértenék egymást. - Még nem járok jegyben senkivel - kezdte Adrien és különben is, Joanna lady, nem úgy, mint a te francia szépségeid. Menjünk hát! Edward nagyot kacagott. - Apám ajándéka később jön, de most gyere, nézzük meg, tőlem mit kapsz! Egy erdei házban töltötték az éjszakát. Zene, tánc, sült vadkan és bor. Az egyik lánynak édesen selymes hangja volt és szépen pengette a lantot. Angyali arca elbűvölte Adrient, ördögi tekintete, szavainak erkölcstelensége azonban felülmúlta egy harcosét. Amikor az utolsó dalát is elpengette, Adrien magával vitte az erdőbe. A fiatal győztes vágyait pillanatok alatt kiélte. Jó éjt kívánt a csinos örömlánynak, rájött, nem szívesen töltené vele az éjszakát. Még mindig a történteken gondolkozott. Nem is annyira a csatán, hanem inkább a királlyal folytatott beszélgetésén. Mikor visszaért a táborba, lovához, Matthez sietett. Négy hátasa - Mark, Luke, John és Matthew - közül ez volt a kedvence. Kilovagolt a táborból a folyóhoz. A kérdés nem hagyta nyugodni. Vajon mi a király terve?

38

4. fejezet Danielle, a király védence, mégsem került egyhamar angol földre. Hónapok teltek el, és Edward még mindig a bevehetetlen Calais ostromát vívta. Ideje nagy részét a királynéval töltötte, aki terhessége és kigömbölyödött alakja ellenére sem bánta meg, hogy elkísérte férjét. Az ostrom szeptemberben kezdődött, rögtön a Crécynél aratott győzelem után. Edward tudta, hogy a küzdelem hosszú lesz, ezért egész kis várost épített fel magának Calais falainak tövében. Központjában a vásártér helyezkedett el, ami flamand kereskedők zajától volt hangos. Kovácsok és kádárok, borbélyok és katonaorvosok nyitották meg üzleteiket. Mivel az ostrom ilyen hosszúra nyúlt, a lovagok szórakozásképpen a vidéket fosztogatták, amikor pedig nem rabló hadjáratokon voltak, lovagi tornákat rendeztek. Még Calais francia lovagjait is kihívták egy-egy viadalra. A lovagi kódex szerint a tornák idejére elhagyhatták a várat. Danielle is részt vett a tornákon, mint a királynő egyik udvarhölgye. Élvezte a viadalokat, hiszen végre francia győzelmet is láthatott. Egy ilyen lovagi párbaj alkalmával látta először Adrien MacLahant. Hideg, tiszta napra ébredtek, a nap szikrázóan sütött. Mindkét fél lázasan készülődött a viadalra. Délután végre felzengtek a trombiták. Danielle Filippa jobbján ült, és nagy izgalommal várta az aznapi küzdelmeket. Jean d'Elletente, aki a legjobb francia lovag hírében állt, egy angol lovaggal vívott meg, akinek a lány nem tudta a nevét. Hamarosan azonban megtanulta, és nem felejtette el soha többet. A francia lovagot nagy üdvrivalgás fogadta. Ezüstpáncélba öltöztetett, bojtokkal díszített lovon jelent meg. Vértezetet kabát borította, fejét sisak védte. Lehajtott sisakrostélyával egy vicsorgó vadkanra hasonlított. Dárdáját a magasba emelve lovagolt, majd a király előtt hirtelen megállt. Calais falai mögül nagy éljenzés hallatszott. A lovagi kódex azonban megkívánta, hogy az angolok is illően üdvözöljék a híres lovagot. - Egy zálogot a francia lovagnak! - kiáltotta a torna vezetője. Sir Terrel Henley. Senki nem jelentkezett, hiszen a közönség mégis csak angol volt. Előbbutóbb azonban valakinek fel kellett állnia - ha másnak nem, hát a királynőnek -, hiszen az alapvető udvariassági szabályokat még most sem szeghették meg. Danielle hirtelen talpra ugrott, és selyemkendőjét kirántotta nyakából. Rögtön a figyelem középpontjába került. Az éljenzés nem maradhatott el, hiszen ő volt a király kis védence. Danielle azonban nem törődött semmivel, felkötözte a selyem ruhadarabot a feléje nyújtott dárdára, majd mosolyogva visszaült helyére. A lovag hálás pillantást küldött felé. Következett az angol ellenfél bevonulása. - Adrien MacLahan, Reggar földesura, Meadenlay grófja! Nagy trombitaszó közepette Adrien belovagolt a küzdőtérre. Páncélját mélykék kabát fedte. Lovának nyerge ugyanilyen színű volt, arany- és ezüstdíszítésekkel. Pajzsán címere díszelgett, három üvöltő oroszlán és három futó leopárd. Sisak-rostélya egyszerű. Páncéljából csak a szeme látszott ki. Danielle nem tudta megállapítani a színét, de azt látta, 39

hogy még a napnál is fényesebben ragyog. Lován magasnak tűnt, magasabbnak még Anglia királyánál is. Danielle úgy döntött, ez mind csak a hatalmas ló miatt van. - Zálogot az angol lovagnak! - hangzott el még egyszer a felszólítás. A királyné felállt és sálját a dárda végére kötözte. A király gyengéden mosolygott feleségére, Adrien pedig köszönetképpen meghajtotta fejét. - Isten legyen veled, Adrien! - szólt a királyné. - Úgy lesz, milady! - válaszolta Adrien. Nagyképű alak, gondolta magában Danielle. Trombitaszó közepette az ellenfelek elfoglalták helyüket a küzdőtéren, egymással szemben a királyi páholy előtt. Az ügető lovak patája felszántotta az arénát. A tornamester felszólította őket, hogy készüljenek az összecsapásra. Elkezdődött. A föld is beleremegett, ahogy a hatalmas harci mének minden erejükkel egymás felé vágtattak. Mindkét lovag felemelte dárdáját, és lesújtani készült. Egyre közeledtek egymáshoz, szállt a por és remegett a föld. Végül hátborzongató zajok közepette összecsaptak, de mindketten a nyeregben maradtak. Visszatértek helyükre és kicserélték az eltörött dárdákat, majd ismét egymásnak rontottak. Összecsaptak, a zaj fülsüketítő volt. Az egyik lovag a földre zuhant. Danielle, ahogy a nézőseregben mindenki, talpra ugrott. A francia került a földre, de a küzdelem még nem ért véget. Pajzshordója egy kardot adott kezébe. MacLahan saját fegyvernökéhez lovagolt, leszállt lováról és átvette kardját. A két penge találkozásakor a tömeg fölmorajlott. Egy pillanatra úgy tűnt, Danielle nagy örömére, hogy az angol lovag kerül ki vesztesen a küzdelemből, hiszen a francia ereje a földre kényszeríttette. Hiába magas az angol, gondolta Danielle, a francia kétszer olyan súlyos és az a döntő. Számtalan tornát látott már, és biztos volt benne, hogy a francia diadalmaskodik. I Ekkor azonban Adrien finoman elmozdult a francia erőteljes szúrása elől. A francia lovagot lendülete kimozdította egyensúlyából. Elesett, kardja pedig beleállt a földbe. Gyakorlott harcos lévén azonnal elgurult fegyverétől, hogy talpra ugorjon, de már túl késő volt. Adrien ott állt felette, és kardjának hegyét a torkának szegezte. Mindenki felugrott székéből, és ünnepelni kezdte a győztes lovagot. Adrien meghajolt, ezzel tisztelegve ellenfelének, majd kezét nyújtotta. Lovaghoz illően a francia elfogadta a segítséget és felállt. Mindketten meghajoltak. d'Elletente visszament lovához, MacLahan pedig a küzdőtér közepén állva hüvelyébe tolta kardját és felemelte sisakrostélyát. Danielle nem tudta levenni tekintetét a fiú aranyló szeméről. Nem barna volt, nem is zöld, olyan fényes, mint a nap sugarai. Dús, vörös haja még jobban kiemelte szemének csillogását és arcának durva, férfias vonásait. Adrien először a királyné, majd a király előtt is meghajolt. - Nagyszerű, milord MacLahan! Kérjen bármit királyától, és megkapja! Adrien egy pillanatig habozott, majd így szólt. - Uram! Úgy hallottam, David Bruce hadsereget gyűjtött és Fülöp parancsára megtámadta Észak-Angliát.

40

- Így igaz! - ráncolta össze szemöldökét Edward. - Durham mellett megütköztek seregeink, a skót Bruce a foglyom. Ha azt kéri, hogy engedjem szabadon... - kezdte dühösen a király. - Nem, uram, sohasem kérnék felségedtől olyat, amit nem áll módjában teljesíteni! - válaszolta rögtön Adrien. - Csupán azt kérem, hogy bánjon vele könyörületesen, és emlékezzen rá, hogy nővérének férje, a skótok vezére. - Ezt megígérhetem. Most azonban kérjen valamit magának is! MacLahan arcán ördögi vigyor jelent meg. - Eljön az idő arra is, milord! - De ön kerül-e majd ki mindig győztesen a lovagi viadalokból? - Úgy tervezem, királyom! A királyi páholyban ülők nevetésben törtek ki. - Eljön még az ön ideje, fiam! - válaszolta sejtelmesen a király. - Köszönöm, felség! - meghajtotta fejét, majd nagy üdvrivalgás kíséretében elhagyta a küzdőteret. Danielle mélységesen csalódott volt, hogy az elbűvölő és tehetséges francia nem tudott nyerni. Nem figyelt maga körül semmire, még a győztes lovagot sem akarta látni. Egy kis idő múlva azonban figyelmes lett a körülötte zajló társalgásra. - Egy bika elszántságával védelmezte a herceget Crécy-nél! - mondta egy hang. - És milyen fiatal! - hallatszott egy lágy női sóhaj. - Biztosíthatom önöket, hölgyeim, hogy már nagyon fiatal kora óta remek harcos. Edward mesélte, hogy a fiú dolgozta ki az aville-i kastély bevételének tervét. Neki köszönhetjük, hogy Aville visszakerült Anglia fennhatósága alá - dicsekedett a királyné. Az aville-i kastély! Az ő kastélya! Kívülről ismerte az egész történetet. Fülöpnek menekülnie kellett, ezért azt híresztelte, hogy Aville-ban bujkál, és míg Edward anyja kastélyát ostromolta, visszamenekült Párizsba. A kastély azonban elesett, és anyja fogságba került. És most én is itt vagyok, gondolta, az angol király fogságában. Tudta, ki bűne mindez. Adrien MacLahan! Keze ökölbe szorult, ahogy a győztes lovagra gondolt. Remek lovag, és mindig diadalmaskodni akar. Egyszer azonban még megfizet azért, amit tett. Danielle aznap éjjel Adrienről álmodott, arról, hogyan győzi le a férfit. Azt kívánta, bárcsak kiállhatna vele a harcmezőn. Ez azonban lehetetlen. Adrien lovag, ő pedig csak egy tizenéves hölgy. Egyik este, nem sokkal a lovagi torna után, Danielle meglátott az asztalon egy üveg borsot és felkapta. Tudta, ha a harcmezőn nem mérkőzhet meg MacLahannal, akkor más módszerekhez kell folyamodnia. Hosszasan gondolkodott, mit tegyen. Áldozatára nézett, aki éppen a királynéra emelte nevető tekintetét. Nagyon élvezi az életet, gondolta Danielle. Talán egy kis bors majd ráfagyasztja az arcára a mosolyt. Odament a királynéhoz és beszélgetni kezdett vele, közben észrevétlenül jó nagy adag borsot öntött Adrien borral teli kupájába. 41

Alázatosan meghajolt a király előtt, mert észrevette, hogy az szemöldökét ráncolva őt figyeli. Hallotta, amint a mellette ülő nemes az ő szépségét dicséri. Leült a király legfiatalabb fia, János mellé, aki alig volt pár héttel idősebb nála. Szerette Jánost, sokat nevettek együtt, és bár a fiú felsőbbrendűnek tartotta magát, mindig készen állt segíteni neki. Halványkék szemével éppen őt vizsgálgatta. - Mostanában dühösnek látszol, Danielle! - Dühösnek? A fiú közelebb hajolt. - Figyeltelek a lovagi torna után, amikor anyám Aville ostromáról beszélt. Teljesen elfehéredtél, láttam, ahogy a kezed ökölbe szorul. Aville ostroma jóval születésed előtt történt, nem kellene emésztened magad miatta! - Egyáltalán nem vagyok dühös! - mondta, és felkapott egy darab húst az előtte fekvő tányérról. Ekkor azonban fuldokló köhögés hangja csapta meg a fülüket. Danielle nem mert felnézni. - Adrien MacLahan az! - kiáltotta János. Ekkor ő is felnézett. MacLahan arcát vérvörösre festette az erőlködés. A mellette ülő lovag boráért nyúlt és felhajtotta, hogy enyhítse köhögését. - Mi történt, az Isten szerelmére? - kiáltotta a király. Egy pillanatig Adrien még beszélni sem tudott. - Semmi, uram, csak egy kupa rossz bor. Egy kupa fűszerezett bor, semmi több. Danielle a tányérra szegezte tekintetét, és gyorsan enni kezdett. Magán érezte János szemét. Kis idő múlva újra felnézett és látta, hogy MacLahan visszanyerte ugyan normális színét, de még mindig zavarban van. Ekkor az aranyló szemek Danielle-re pillantottak. Már a férfi tekintetétől is remegni kezdett, testét elöntötte a forróság, félt. Én nem félek tőle, gondolta Danielle. A bátor harcostól, aki francia kastélyokat vesz be és francia lovagokat győz le. Nem tudta levenni róla szemét, Adrien tekintete azonban továbbsiklott, és a lány megnyugodott. A király védence nem keveredhet gyanúba, gondolta. Calais ostroma már egy örökkévalóság óta tartott. A király ki akarta éheztetni a város lakóit. Bevenni nehéz lett volna, hiszen dupla fal, tornyok és vizesárkok védték. Calais végül mégis megadta magát. Az emberek már az utolsó patkányt is megették. Edward elküldte katonáit, hogy tárgyaljanak a város kormányzójával. A királyi követség visszatért, vezetőjük, Walter Manny beszámolt a királynak. Jelentette, hogy a városlakók átadják Calais-t, ha szabadon távozhatnak. A király nem akart engedni. A hosszan tartó ostrom és a nagy emberveszteség miatti haragját nem csillapította semmi. - Uram! - szólalt meg Adrien. - Gondolja meg még egyszer! Felséged nemes király, ne vezesse le haragját a városlakókon. A király nem engedett. A vita sokáig folytatódott, míg végül a király fáradtan meghozta a döntést. - Hozzák elém a város hat legmagasabb rangú emberét. Nyakukon kötél legyen, kezükben pedig hozzák a város kulcsait! A város többi lakójának 42

megkegyelmezek, ezzel a hat emberrel viszont azt teszek, ami nekem tetszik! Adrien a várfal tövében sétált. A bentről jövő jajgatástól összefacsarodott a szíve. Hamarosan a hat legfontosabb városlakó megérkezett. Mindenki várakozva Edwardot figyelte. Adrien megpróbált utat tömi a tömegben, hogy meggyőzhesse a királyt, kegyelmezzen nekik. A foglyok csontsoványak voltak, csupasz felsőtestükön kilátszottak a bordák. Mind a hat térdre ereszkedett a király előtt, és elmondták, azért jöttek, hogy megmentsék Calais lakóit, akik már eddig is rengeteget szenvedtek. Életüket Edward kezébe ajánlották, és a város számára kegyelemért könyörögtek. Egy pillanatig teljes csönd honolt az angol tábor felett, majd egy nő sírásának hangját hozta a szél. Nagyon sok embert meghatott a franciák beszéde, de a királyt nem. - A városnak megkegyelmezek, ti azonban a foglyaim vagytok, és ebben hajthatatlan vagyok! Adrien, Walter Manny és Ralph Basset a királyhoz lépett. - Uram! - kezdte MacLahan, de a király gyorsan a szavába vágott. - Lord MacLahan! -- mondta Edward gúnyosan utánozva a skót akcentust. - Ön kiváló lovag, ebbe azonban nincs beleszólása! Döntöttem! Walter! Hívja a hóhért, most azonnal a fejüket vétetem! Ekkor megnyílt a tömeg, a királyné lépett férjéhez. Domborodó hasa jelezte, újabb örökös várható. Megalázkodása jeléül térdre ereszkedett a király előtt. Szemét könny áztatta, szebb volt, mint valaha. - Uram, királyom! - kiáltotta. - Sok hadjáratára elkísértem már, saját és gyermekeim életének kockáztatásával. Vad vizeken és kietlen földön követtem önt. Soha nem panaszkodtam és nem is kértem semmit. Most megteszem. Jézus Krisztusra kérem, kegyelmezzen meg ezeknek az embereknek! - Milady, az ön kérését nem tagadhatom meg. A király teljesen összetört. Felesége lehajtott feje felett a távolba nézett. A gyerekekre pillantott, Jánosra és Robert Oxford leányára, Danielle-re. Adrien követte a király tekintetét és ő is a lányra nézett. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Annyira hasonlított anyjára, magas és gyönyörű, hollófekete hajjal, zöld szemekkel. Lenorére mindig melegen gondolt vissza. Amikor bevették várát, mindannyian egy kicsit bele is szerettek. Mégis furcsának tűnt, ahogy a király a lányt nézte. Ám ekkor ismét a királynéra pillantott és megragadta kezét. - Milady, legyen, ahogy akarja, a foglyok kegyelmet kapnak. Senki nem tudott volna döntésem megváltoztatására kényszeríteni, önt azonban nem utasíthatom vissza! A tömeg éljenzésben tört ki, a királyné nevét áldották. Filippa remegve felállt, és nem tudta elhinni, hogy megváltoztatta a király akaratát. A két csuklyás hóhérra már nem volt szükség. - Álljanak fel! - szólt a királyné Calais polgáraihoz. Azok azonban a nagy megilletődöttségtől mozdulni sem tudtak. - Segítene nekem, Adrien?

43

Adrien még mindig Robert Oxford lányát, jobban mondva annak hűlt helyét bámulta. A királyné szavaira, mintha álmából ébredt volna, közelebb lépett. A halálraítéltek sírva megmentőjük kezét csókolták és áldásokat mormoltak. Nyakukról leszedték a kötelet, ruhát és ételt kaptak. A tömeg lassan szétoszlott, de Adrien még mindig ott állt egy helyben és Calais felé bámult. Hirtelen újra megpillantotta Danielle-t, zöld szeme szikrát szórt. - Igen, milady? - kérdezte félig gúnyosan meghajolva Adrien. A lány nem válaszolt, hanem méltóságteljesen megfordult és elment. Adrien halkan nevetett. Jó nap volt ez a mai, gondolta. Calais elesett, a foglyok kegyelmet kaptak, ő pedig fiatal és az egész világ a lábánál hever. Aznap este megfeledkezett a zöld szemű lányról... nem tudta, hogy eljön az az idő, amikor majd nem lesz képes elfelejteni. Soha többé.

44

5. fejezet Ahogy visszatértek Angliába, Danielle saját lakosztályt kapott. Monteine és Jeanette továbbra is vele maradtak. Coutin doktor is megérkezett, hogy folytassa a lány tanítását. Danielle boldog volt, hogy szerettei mellette vannak, és elhatározása ellenére, miszerint csak a francia királynak tartozik hűséggel, egyre több barátot szerzett az angol udvarban, ahogy telt az idő. A királyné udvarhölgyei mind kedvesen bántak vele, és védőszárnyaik alá vették. Sok időt töltött Jánossal, aki még azt is megengedte neki, hogy a harcmezőre elkísérje, és együtt tanuljon vele vívni és lovagolni. Ha Danielle ügyes volt, a fiú megtapsolta. A skót király továbbra is angol fogoly maradt, a franciák pedig tartották magukat a calais-i megállapodáshoz. A háború egy időre véget ért. Teltek-múltak az évek, Danielle már tizennégy éves volt, amikor ismét pusztítani kezdett a fekete halál. Isten csapásaként sújtott le egész Európára. Nem volt egy ember sem, aki ne rettegett volna tőle. A nemesség számára egyetlen védekezés létezett, a menekülés. Talán ezért határozott úgy Edward, hogy végre megmutatja Daniellenek örökségét, a garistoni kastélyt. A lány nem ellenezte az utazást, örült, hogy végre láthatja apja birtokait. Robert emléke mindig is szent volt a számára. És addig sem kell a házasságtól rettegnie. Edward eddig minden kérőjét visszautasította, de félt, hogy ez nem lesz mindig így. Úgy gondolta, ha elutazik, ezek a dolgok egy időre elfelejtődnek. Nagy meglepetésére és keserűségére Lord MacLahant választották kísérőjéül. Egy oszlop mögül kihallgatta Lord MacLahan és Lady Joanna beszélgetését. - Ó, Joanna, el tudja képzelni! A harcmező ördöge, a legkiválóbb lovag egy arrogáns kis grófnőt fog dajkálni! - Ugyan, Adrien, Danielle már nem gyerek, intelligens és gyönyörű fiatal hölgy - vitatkozott Joanna. - Nagyon is az anyja lánya, boszorkány szeme van. Azt képzeli, ő itt a királynő. -- De hiszen egy idegen udvarban él, és elvesztette szüleit. - Ez másokkal is megtörtént már, milady! - Én igenis sajnálom, és elbűvölőnek tartom! - Hát persze, hiszen ön a világ legkedvesebb teremtése! -- Legyen hozzá kedves! - Elviszem Garistonba, ahogy utasított a király, aztán pedig jövök vissza, amilyen gyorsan csak tudok. Akkor pedig kérésünkkel a királyhoz fordulunk. Danielle figyelte, ahogy a csillogóan kék szemű, fekete hajú Joanna megsimogatja a lovag arcát. A mozdulat felkavarta. - Kedves skót lordom! - kezdte Joanna. - Nagyon szívesen feleségül mennék önhöz, de... - Mi az a de? - kérdezte vadul Adrien. - Tudja, nemes lovagom - kezdte halkan Joanna -, ön nem szeret engem igazán. Adrient meglepték a nő szavai, hirtelen elkapta a kezét. - De hiszen már nagyon régóta szeretem! 45

- Ön nem tesz különbséget szeretet és szerelem között! - Joanna, nők és férfiak ismeretlenül is összeházasodnak. Gondoljon a mi kapcsolatunkra! .;; - Azt kívánom, bárcsak jobban szeretne! - Össze fogunk házasodni, ahogy megbeszéltük! - jelentette ki Adrien. Joanna elnevette magát. - Én legyőzhetetlen, bátor lovagom, nem hagyom, hogy bárki is az utunkba álljon! Adrien fölé hajolt, hogy megcsókolja. Danielle dühös volt. Nem akarta elhinni, hogy MacLahan kíséri el apja otthonába. És egyáltalán nem akarta végignézni ezt a szentimentális érzelgősködést. Sarkon fordult és el akart menekülni, amikor meghallotta Joanna sóhaját. Megfordult, hogy megnézze minden rendben van-e. MacLahan hatalmas termetével a nő fölé tornyosult, s vadul csókolta. Micsoda szörnyű alak, gondolta Danielle. Véletlenül legyőzött egy francia lovagot, és most azt gondolja, ő a legjobb, még Joannát is a hatalmában tartja. Hirtelen ajkába harapott, mert a testén végigfutó melegség nyugtalanította. Hamarosan őt is férjhez adják. Tudta, nagy birtokai miatt sokan pályáznak kezére. Milyen lehet egy házasság, ha a nő megveti férjét? A király vajon meddig fogja visszautasítani a kérőit? Egyáltalán mire vár? Arca kipirult az izgalomtól, elkeseredetten végigrohant a folyosón, egészen a szemközti falig, ahol levegőért kapkodva megállt. A félelemtől kiverte a hideg, amikor meghallotta maga mögött a csizmás lábak dobogását. Gyorsan bemenekült egy közeli hálófülkébe. Egy pillanattal később Adrien MacLahan sétált el a bejárat előtt, majd eltűnt az egyik ajtó mögött. A lány megkönnyebbülten felsóhajtott. Erről a folyosóról nyíltak a magánlakosztályok, csak a király legkedvesebb emberei kaptak itt szállást. A legtöbb lovag egy emelettel feljebb, zsúfolt hálószobákban volt elszállásolva. Hogyan szeretheti Joanna MacLahant, tűnődött Danielle. Mindent, amit elért, az Aville elleni gálád cselszövésének köszönhet. Most pedig ő fogja útjára elkísérni. Hogy lehet a király ennyire kegyetlen. Vagy talán azt gondolja, nem tudja, mekkora bánatot okozott Adrien a családjának? MacLahan ajtaja kinyílt, Danielle ijedten hátralépett. A fegyverhordozó jött ki a szobából, gazdájának csizmájával a kezében. A lány végigsietett a folyosón, hogy minél távolabb kerüljön a férfi szobájától. Ám észrevette, hogy a fegyver-nőkkel ugyanabba az irányba tartanak, a konyhák felé. Úgy tett, mintha gyógyfűért jött volna a királyné fejfájására. Látta, ahogy a szolga kitisztítja Adrien csizmáját, majd dolga végeztével elmegy. Kíváncsian megfordult, hogy meglesse, hová tart a fiú, nagy lendületében azonban levert az asztal széléről egy edényt, aminek a tartalma az egyik kitisztított csizmába folyt. Danielle gyorsan lehajolt, hogy helyrehozza, amit elrontott, ekkor látta meg, hogy a csizmába méz ömlött. Elkeseredetten bámult maga elé, arckifejezése azonban lassan mosolygósra változott. Nem is szándékosan csinálta, de Isten vele van, Adrien megkapja, amit megérdemel, gondolta.

46

Másnap reggel, ébredés után, Adrien lustálkodott egy kicsit ágyában. Korán volt még, és nem tetszett neki aznapi feladata sem. A plafont bámulta, és azon tűnődött, vajon mikor beszélhet a királlyal házassága ügyében. Mivel el kell kísérnie Danielle d'Aville-t apja birtokára, nem lesz rá alkalma, hogy négyszemközt beszéljen Edwarddal. És a király is vidékre utazik, ki tudja, mikor fognak újra találkozni. Adriennek hirtelen eszébe jutott a pestis. Élete folyamán még egyszer sem találkozott a fekete halállal, de azt tudta, a láz nem válogat. Legyen az áldozat nemes vagy paraszt, gyenge vagy erős, teljesen mindegy. Ami pedig még ijesztőbb volt, hogy a halál néha félelmetes gyorsasággal bekövetkezett. Amikor pedig a betegség elhúzódott, a testet gennyes kiütések lepték el. Volt, aki túlélte, de a legtöbben nem. Ők rendszerint nagy kínok közepette távoztak el. A haláltól nem félt, hiszen tucatszor találkozott már vele mégis imádkozott, hogy a láz ne döntse le lábáról. A pestistől való félelem sem könnyítette meg a Joannától való elválást. A nő biztosította, hogy nagyon vigyázni fog magára, ő mégis féltette. d - Ne féljen, nemes lovagom! A királyné engedélyével elutazom apám határszéli birtokára. Ott már alábbhagyott a láz. Talán még arra is alkalmam nyílik, hogy meglátogassam kedves barátnőmet, Aville grófnőjét. Annak a gondolata, hogy Joanna utánuk jön, kellemes melegséggel töltötte el Adrient. Sajnálta, hogy nem házasodtak össze már hamarabb. Amióta visszatért Franciaországból, a kapcsolatuk elmélyült. Joanna éjszakánként belopózott szobájába, és bár megfordult fejében, hogy lovaghoz méltóan elküldje, mégis fiatalságának vad vágyával birtokba vette. Szeretett szeretkezni vele, kellemes volt és könnyű, ahogy minden a nővel kapcsolatban. Néha felébredt az éjszaka közepén, és hiányérzet gyötörte, ám ezt is Joanna iránt érzett szerelmének tulajdonította - egyre biztosabban tudta, hogy feleségül akarja venni. Tudta, kitűnő anya válna belőle, és csodálatosan nevelné fiait. Rengeteg gyereket akart, tisztelegve ezzel apja emlékének. Az, hogy nem akarta elkísérni Danielle-t, nem számított. Edward kereken kijelentette, hogy az ő szolgálataira van szükség. Fontos utazás volt ez a kis grófnő számára, hiszen még sohasem látta apja birtokait. Edward azt akarta, hogy Danielle végre felismerje, apja igazi angol lord volt, és gazdag, értékes földeket hagyott rá. Adrien látta, Edwardot zavarja a lány franciás modora. Mégis érthető volt, gondolta, hiszen a lány Aville-ban nőtt fel franciák között. A király furcsán viselkedett vele. Néha hosszasan bámulta az ebédlőasztal mögül, és büszkén dicsérte szépségét, máskor pedig mérgesen kijelentette, hogy ismeri ezt a fajta engedetlenséget, és az egyetlen gyógyszer rá az erőskezű nevelés. Adrien tudta, hogy a király a lány anyjára, az igéző Lenore d'Aville-ra gondol. A kis Danielle valóban veszélyes. Adrien nem tudta, mivel haragította magára, de biztos volt benne, hogy a lány borsozta meg a borát. Akár hányszor ránézett, tüzes szikrát szóró szempárral találkozott. A királyné társaságában egész másképp viselkedett, fejét lehajtotta, mintha ő volna a legártatlanabb angyal. Adrien azonban látta őt a küzdőtéren, ahogy Jánossal vívott. Elszánt volt és vad, soha nem adta fel. A férfi azon tűnődött, vajon a lány tudja-e, hogy Aville bevételét neki köszönhetik az angolok. De hiszen az jóval a 47

születése előtt történt. Az nem lehet. Egyszerűen csak elhatározta, hogy nem kedveli őt. Most azonban el kell hogy viselje, hiszen ő lesz a kísérője, és semmiféle udvariatlanságot nem tűr meg a lánytól. Adrien felkelt és megmosakodott. A hideg víz felébresztette. Lassan megtörülközött és arra gondolt, hogy Robert Oxford és Lady Lenore emlékének tiszteletére teszi meg ezt az utat. Ahogy felvette harisnyáját, ingét és kabátját, még mindig arról győzködte magát, hogy ez az egész nem fog sokáig tartani. Ekkor leült az ágyra, hogy felhúzza csízmáját. Bal lábára próbálta felerőltetni a csizmát, amikor kapcáján keresztül megérezte a folyékony, ragadós masszát. - Mi az Isten átka ez? - kiáltotta Adrien. Lábát aranyló nyálka fedte. Méz volt. Ledobta csizmáját és hangosan szitkozódni kezdett. Ki tehette ezt, tűnődött elképedve. Ám egy percbe sem telt, és rájött ki a tettes. A kis francia boszorka. Mézzel áztatott kapcájában az ajtóhoz bicegett, majd kilépett a folyosóra. Danielle egyik udvarhölgye, Monteine épp arra járt. Adrien elkapta karját és magához rántotta. - Milord! - kiáltott fel Monteine meglepetten. - Hol az a kis boszorka? - kérdezte Adrien. - Milord, nem tudom, hogy kiről beszél! - Milady Danielle d'Aville-ről! Hol van? - Természetesen az utazásra készülődik... - Nem kérdezem meg még egyszer! Hol van? Monteine ijedten a folyosó vége felé mutogatott. - A folyosó végén a második ajtó, de kérem, milord... Nem törődve ragacsos lábával, végigrohant a folyosón. A résnyire nyitott ajtót vadul bevágta. Danielle egyedül állt a szoba közepén és éppen ruháit hajtogatta. Az ajtó csapódása megijesztette. Megvető pillantást vetett a betörő Adrienre. Többnek nézett ki koránál, és a férfi most vette észre először, milyen nőies. Finom vonásai, szikrázó szeme és felszegett álla egy érett nő benyomását keltette. - Mit óhajt, milord? - kérdezte Danielle leereszkedő hangon. - Milady, tudom, hogy ön a király védence, szegény kis francia árva. De ha velem rossz tréfákat űz, azért megfizet! Danielle mozdulatlan maradt, arca a legkisebb félelem jelét sem mutatta. Volt benne annyi vakmerőség, hogy sértődöttséget tettetett. Hidegen és halkan így válaszolt; - Hozzám ne merjen érni, milord! Én a király pártfogása alatt állok. - Ó, igen, semmi kétség nem fér hozzá! - Milord, lenne olyan szíves elhagyni a szobámat? - kérte halkan Danielle. Adrien nem tudta, mit tegyen, legszívesebben megfojtotta volna. A lány felé indult, amikor meghallotta, hogy a király szólítja. Megállt és megfordult, Edward állt az ajtóban. - Mi történik itt? - kérdezte a király. Monteine, a lány társalkodónője ott állt a háta mögött. Adrien el tudta képzelni, hogyan rohant a királyhoz segítségért, hogy a kisasszonyt megvédje. - Arra ébredtem ma reggel, hogy a csizmámat teletöltötték mézzel, és azt hiszem, a kis grófnő a felelős ezért! 48

Edward Danielle-re nézett, és Adrien tudta, a király egy percig sem kételkedik abban, hogy a lány tette. - Ön felelős ezért, milady? - kérdezte a király szemöldökét ráncolva. - Egy ilyen nagy harcos miért ijed meg egy kis masszától a csizmájában! Különben meg nem foglalkozom egy lovag mocskos lábbelijével! jelentette ki Danielle, akit láthatóan szórakoztatott a dolog. - Felség! - kezdte határozottan Adrien. - Úgy tűnik, a miladynek nem ártana egy kis fegyelmezés! Jól tudom, királyom, hogy ő az ön és a királyné pártfogása alatt áll, ezt a viselkedést azonban mégsem tűrhetem el! - Én vagyok felelős érte, nekem kell megnevelnem - sóhajtott a király. Adrien! Jöjjön velem, szeretnék egy pár szót váltani önnel négyszemközt! A király elhagyta a szobát. Monteine azonnal úrnőjéhez rohant, vádló pillantásokat vetve Adrienre. A férfinak követnie kellett volna a királyt, de ő megállt, és fenyegetően a lányhoz lépett. Danielle nem hátrált meg, és a győzelem érzésének ellenére elfehéredett. - Milady, ha még egyszer rossz tréfát űz velem, a király sem fogja tudni megvédeni! - Nagyszerű! - kiáltotta Danielle. - És mit fog tenni? Újra beveszi Aville-t? Mondhatom, tökéletes kis életet teremtett magának mások balszerencséje árán. Nem érdemel meg semmit, amit Aville lerombolásán keresztül szerzett! Nem érdemli meg Joannát sem! - Micsoda? - csattant fel a férfi. - Úgy tudom a király hívatta - emlékeztette a férfit. - Mit mondott az imént? - kérdezte ismét. Monteine Danielle háta mögé sietett és vállára tette kezét. - Nem mondott semmit. Lord Adrien! - Azt mondtam, hogy nem érdemli meg Joannát! Kedves, érzékeny és törékeny teremtés. Ön pedig olyan, akár a pajzsán ordító oroszlánok! Üvölt, gyilkol, birtokba vesz! A férfi még közelebb lépett a lányhoz, és ujját felemelve megfenyegette. - Ön pedig, milady, megérett egy kiadós verésre! A király beleegyezésével vagy anélkül! Adrien érezte, hogy nem bírja türtőztetni magát, ezért gyorsan sarkon fordult és elhagyta a szobát. A folyosón, nagy meglepetésére Edward várt rá. - Túl sok időt töltött franciák között! Kérnem kellett volna Lenorét, hogy néha-néha küldje el hozzám! Ha nem kellett volna annyit háborúznom, talán több időm lett volna rá! - sóhajtotta a király, majd hirtelen Adrienre nézett. - Finomabban is bánhatna vele! - Finomabban? - kérdezett vissza hitetlenkedve a fiú. - Hogy aztán bejöjjön éjjel a szobámba, és elvágja a torkomat? - Nem hiszem, hogy ennyire súlyos lenne a helyzet! - Uram, meg kell őt fékezni! - Ön jóval fiatalabb volt, amikor Aville vesztét okozta. Sok lovagom akkor úgy gondolta, hogy önnek van szüksége egy kis fegyelemre! - En megtanultam, mi a fegyelem. Felséged által választott tanítómestereim belém nevelték! 49

- Akárhogy is, a lány az én dolgom. Nem engedhetem, hogy ön megfegyelmezze. Azonban - kezdte a király és megköszörülte a torkát van még valami, amit meg kell beszélnünk. - Mi lenne az, felség? - Fiam! - Edward Adrien vállára tette kezét. - Észrevette már mennyire egyformák ön és a kis grófnő? Mindig csodáltam a szenvedélyt és a tüzet, ami benne ég. És a hűségét is! Gondoljon csak vissza Adrien, milyen volt ott hagyni Skóciát, és egy másik király szolgálatába állni! Adrien egy pillanatig némán állt. - Máig hű maradtam Skócia királyához, még akkor is, ha felségedet szolgálom! - Dicséretes! Ezzel kapcsolatban szeretnék most önnel beszélni! Úgy döntöttem, Adrien, hogy birtokokat ajándékozok önnek, és egy gyönyörű feleséget! Adrien szíve összeszorult. - Már akartam felségeddel beszélni házassági szándékomról... - Már én is rengeteget törtem rajta a fejem - vágott közbe határozottan Edward. - Úgy határoztam, hogy ön eljegyzi Lady Danielle d'Aville-t. Az eljegyzés pillanatától kezdve az ön felelőssége lesz, hogy megfegyelmezze. Ha még nincs felkészülve rá, várhat a hivatalos bejelentéssel. Gariston pedig kitűnő hely egy fiatal párnak. A várkastély nagyszerű, a föld pedig gazdag! Hogy ő feleségül vegye a zöld szemű boszorkányt, aki a fejére pályázik! - Királyom! - kapkodott levegőért a fiú. Én Lady Joanna kezét szerettem volna megkérni felségedtől! Ó, Joanna! Szép és kedves, de nem önnek való! Túlságosan szelíd, önnek egy tüzes nőre van szüksége! Szóval felséged egy kis kígyót szemelt ki számomra! - Ugyan, Adrien, ne legyen vak! Danielle gyönyörű, és tüzes természete szenvedélyét még akkor is táplálni fogja, amikor Joanna iránt érzett szerelme már rég kihűlt volna! Danielle megérett a házasságra, és ha még egy pár évig nem is veszi feleségül, az eljegyzés feljogosítja, hogy földjeivel rendelkezzen. Adrien érezte, ahogy elfogja a gyengeség. Más már térden csúszna a király előtt, és a lábát csókolná, ha ezeket a szavakat hallaná. Hány lovag könyörgött már a francia grófnő kezéért. Akkora hatalom és gazdagság szállt most rá, amekkorát elképzelni sem mert. Grófként mekkora birtokokat hagyhatna Carlin MacLahan unokáira. Ő azonban Joanná-nak adta szavát. - Soha többet nem lesz részem ekkora megtiszteltetésben, felség! mondta halkan Adrien. - Mégis vissza kell utasítanom! Én Joannát szeretem. - Ugyan, fiam! Ő csak egy jó barát, semmi több. És elfelejt valamit! - Mit, uram? - Azt, hogy én vagyok a király. Ezennel megtiltom, hogy Joannát feleségül vegye! - De uram! - tiltakozott Adrien. - Hosszú éveken át hűségesen szolgáltam felségedet! - Elég! Egy szót se többet! Most vigye el a grófnőt Garistonba, és gondolkodjon az ajánlatomon. Ha visszajöttek, ismét megbeszéljük. 50

Gyorsan el kell hagyniuk a kastélyt, egyre több halálesetet jelentenek! Tombol a fekete halál! Ezekkel a szavakkal a király otthagyta Adrient. - Átkozott legyek, ha megteszem! - suttogta maga elé. - Én Joannát szeretem! A maga módján szerette is. Ö volt a legjobb barátja. Szép, kedves és szelíd, tökéletes feleség lett volna belőle. Most pedig a király kényszeríti, hogy feleségül vegyen egy méregzsákot, aki legszívesebben kikaparná a szemét. Lenore d'Aville vadóc lányát. Danielle fiatalkora ellenére is gyönyörű. Igazi csábító, aki kezdte felfedezni hatalmát a férfiak felett. Öntelt és fölényes kis boszorka. Az egyetlen, ami vonzó volt a király ajánlatában, az, hogy megnevelhetné a lányt. Mennyire elkeseredik majd, ha megtudja, hogy ezután ő felügyel rá. Ez már önmagában is kísértés, gondolta Adrien. Egész életében csak megvetést kapna tőle, míg Joanna szeretné. Különben is, megesküdött Joannának, hogy feleségül veszi. Nagyot nyelt. A grófi cím, ígérete ellenére nagyon vonzotta. .

51

6. fejezet Gyönyörű nap volt, amikor Danielle és kísérete elhagyta a kastélyt. Adrien számára az utazás nem ígérkezett túl szórakoztatónak. A hadseregben megszokta a hosszú meneteléseket. Ez most más volt. Egy tizenöt éves szeplős arcú fiú lovagolt mellette. Daylin, a fegyverhordozó. A fegyveres kíséret húsz katonából állt. Monteine, Jeanette és Coutin doktor is velük tartott. Es ott lovagolt Lenore francia szakácsa is, aki most Danielle szolgálatában állt - igazi csodákat tett az ételekkel. A lady és kísérői holmiját szekereken szállították. Gariston csak egynapi lovaglásra volt, nekik az út mégis két napig tartott a sok teher miatt. A fiatal grófnő már alig várta, hogy odaérjenek. Fehér homlokú fekete lovon lovagolt. A paripa magas volt, karcsú és elegáns, előkelőbb, mint amilyenekhez Adrien hozzászokott. Ő Matthew nyergében ült, csomagjait Mark hozta. Luke-ot és Johnt otthon hagyta. A római utak jók voltak, szárazak és szélesek. Adrien vezette a menetet, ám úgy elgondolkodott, hogy Danielle megelőzte. A férfi szitkozódva a lány mellé vágtatott. - Egy kíséret arra való, milady, hogy megvédje önt a veszélytől! - Nem fenyeget semmiféle veszély - biztosította a férfit anélkül, hogy egy picit is lelassította volna lovát, vagy a fejét oldalra fordította volna. - Gyilkosok és tolvajok mindenfelé vannak, milady! - válaszolt durván Adrien. - Nem láttam még egyet sem - kezdte hűvösen azokon kívül, akik elkísérnek! - Milady, el sem tudja képzelni, milyen az, ha rablók támadnak egy fegyveres csapatra! - Akkor is ugyanúgy meg tudnak védeni, ha pár méterrel előttük lovagolok! Csak egyszer szerette volna jól elfenekelni, csak egyszer! Küzdött, hogy visszanyerje nyugalmát. - Maradjon le, milady, és lovagoljon a hátam mögött. Es eszébe ne jusson engedetlenkedni, mert most nincs itt a király, hogy megvédje! - Ne legyen nevetséges! - válaszolta a lány. - Soha nem kérnék segítséget az angol királytól! - Azért ma reggel szerencséje volt, hogy a segítségére sietett, mert különben megérezte volna dühömet! Smaragdzöld szemét megvetően a férfira vetette. - Úgysem ért volna hozzám, milord! - Ugyan miért nem? - Én grófnő vagyok! - Én pedig gróf. - Én a király védelme alatt állok! - Úgy, hát mégis a király háta mögé bújik! - Soha nem bújok senki háta mögé, milord! - Ha nem szeret bújócskázni, akkor mondja meg nekem őszintén, ön tette a mézet a csizmámba? Egy pillanatra elgondolkozott. - Úgy is mondhatjuk, bár tulajdonképpen baleset volt. - A méz csak úgy véletlenül beleömlött a csizmámba!? 52

- Igen! - A bors pedig véletlenül szóródott a boromba? Ez egy kicsit meglepte Danielle-t, de hamar visszanyerte önuralmát. - Az már nagyon régen történt, és nem baleset volt. Sohasem titkoltam, hogy önt az ellenségemnek tartom! Jobban tenné, ha távol tartaná magát tőlem! - Miért? Egyszerűen csak megborsozom a tejét, mézet teszek az ágyába vagy jól elfenekelem, ha nem viselkedik rendesen! - Még meggyűlik velem a baja! Önnek köszönhetem, hogy most itt vagyok! - kiabálta ingerülten Danielle. - Hogyan? - Aville nagyszerű kastély volt, anyám kitarthatott volna, amíg megérkezik a segítség, ha nincs maga! De hiszen ön akkor még nem is élt, milady! Akkor is nagyon jól tudom, hogy ön okozta Aville bukását, otthonom romba döntését, és ezzel nyerte el a király kegyét! - Az otthonát senki sem rombolta le! S a király nem büntetett meg senkit az ostrom után! - Anyámat fogságba ejtette, és Angliába vitette! -- Angliában ismerte meg Robert Oxfordot, az ön apját. Halála után pedig visszatérhetett Aville-ba! Danielle-t ez sem csillapította le. - Ez mind nem történt volna meg, ha ön nincs! - Édes Jézus, hallgasson már! - kiáltotta bosszankodva. - Látta a calais-i ostromot, látta mi történik, ha egy ostrom sokáig elhúzódik. Aville-ban is sokkal többen haltak volna meg. És most már ideje lenne fejébe vésni, hogy az ön otthona Gariston, Londonban született, apja pedig egy angol lord volt! - Anyám pedig a francia király unokatestvére. - Távoli unokatestvére! Danielle kezével jelezte, hogy ez nem jelent semmit. - Én akkor is a Valois-ház tagja vagyok, és ha ön nem lenne, élhetném normális életemet Aville-ban. - Azt hiszi, egyedül nekem köszönheti a vár elestét, de hiszen akkor még csak kisfiú voltam! - Ön úgy határozott, hogy anyám veresége árán szerez magának hírnevet. Ön miatt szenvedett annyit, ön miatt kínozták meg! - Istenem, adj türelmet! Lady Lenorét senki nem kínozta, és nem hiszem, hogy valaha is ilyet mondott volna önnek. És azt se felejtse el, hogy édesapja kérte meg halálos ágyán a királyt, hogy legyen az ön keresztapja. - Uram, ne is próbáljon meggyőzni! Anyámnak azt az ígéretet tettem, amikor meghalt, hogy tisztelni fogom királyomat, a francia királyt! Egyébként pedig nincs kedvem önnel lovagolni! - Ha lemarad, nem fog velem lovagolni! És azt jobb, ha észben tartja, hogy nekem sem szolgál örömömre ez az utazás! Danielle türelmetlenül motyogott valamit Adriennek, majd megpróbált ellovagolni, ám a férfi elkapta lovának kantárját. - Nekem köszönheti, hogy egyáltalán létezik! Ha Aville nem esett volna el, ön most nem élne! 53

- És akkor nem kellene önnel vitatkoznom! - Hát akkor ne tegye, maradjon le! - Azon igyekszem. A férfi elengedte Danielle lovának kantárját. A lány megfordult és Coutin doktor mellé lovagolt. Adrien felnézett az égre és látta, hogy még mindig csodálatos az idő. Nem érezte jól magát, egész teste megfeszült, azt kívánta, bárcsak Joanna itt lehetne vele. Lassan sötétedni kezdett. A kis csapat Hendonba ért, ahol Sir Richard Aisling kastélyában töltötték az éjszakát. Karcsú, öreg lovag üdvözölte őket lelkesen, majd aggódva megkérdezte. - Senkit nem fertőzött meg a láz? - Keresztet vetett. - Istennek hála, minket elkerült - hirtelen elhallgatott. Adrien látta, hogy Sir Richard Danielle-t nézi. - Igazi úrihölgy és micsoda szépség! - motyogta maga elé, majd hirtelen felocsúdott és meghajolt Adrien előtt. Adrien mérgesen leugrott lováról, majd annak ellenére, hogy Daniellenek nem volt szüksége rá, lesegítette a lóról. Sir Richardhoz fordult. Egyikünket sem fertőzte meg pestis. Sir Richard felsóhajtott és arcára erőltetett egy mosolyt. - Hát akkor jöjjenek beljebb! A hölgyek az uradalmi kastélyban, emberei pedig az istállókban kapnak szállást. Darby! - szólt oda Sir Richard az egyik lovászinasnak. - Adjon enni a katonáknak, és lássa el a lovakat! Milord MacLahan, Danielle grófnő, kövessenek! Követték Sir Richardot a kastélyba, ahol vacsora várta őket. Kellemes, tiszta hely volt, a kandallóban ropogott a tűz, sült hús illata töltötte be a szobát. Adrien megelégedéssel vette tudomásul, hogy Danielle Sir Richard előtt, ha hidegen., is, de udvariasan viselkedik vele. ?! Szűk körben fogyasztották el a kis vacsorát, Adrien pedig azon kapta magát, hogy Danielle-t nézi. Kicsi, finom kezével, hosszú, elegáns ujjaival előkelően evett. Ahogy beszélt, szeme szikrázott, nevetése édes muzsikaként csendült. Úgy döntött, elbűvöli Sir Richardot, és a vacsora végérc sikerült is meggyőznie, hogy francia Fülöp csak egy szegény, megrágalmazott áldozat, és az angolok igazságtalan háborút vívnak ellene. Adrien felállt. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy a grófnő pihenni térjen. Holnap korán indulunk, és nem szeretném, ha aludna a nyeregben, vagy nekem kellene cipelnem. Danielle abban a pillanatban talpra ugrott. - Nem kell félnie, Milord MacLahan, sehová sem kell cipelnie! Sir Richard, szeretném megköszönni szíves vendéglátását, jó éjszakát! - A kivonulás nagyszerűen sikerült. Nem sokkal a lány távozása után Adrien is kimentette magát. - Rám is rám fér egy kis alvás, holnap el kell érnünk Garistont, aztán pedig sietek vissza Winchesterbe, segíteni barátaimnak. - Bizony, nehéz idők járnak! - sóhajtott Sir Richard, és keresztet vetett. Napról napra nő a halottak száma. Ha ilyen kegyetlenséggel tombol tovább a fekete halál, megtizedeli Aligha lakosságát! Adrien a finom vacsora és fáradsága ellenére is csak hánykolódott ágyában. Reggel úgy érezte, egy szemhunyásnyit sem aludt. Felkelt, megmosakodott, felöltözött, majd magához hívatta fegyverhordozóját és megkérdezte, Danielle-t felébresztették-e már. 54

- A grófnő már kint van az udvaron, indulásra készen. Mára Markot nyergeltem fel önnek, milord - felsegítette gazdája köpenyét. - Az emberek csak az ön szavára várnak és indulhatunk. - Rendben. Elbúcsúzom Sir Richardtól és mehetünk is – válaszolta Adrien és kilépett szobájából egy keskeny kis folyosóra, az udvar felé tartott. Ahogy Daylin elmondta, mindenki készen állt az indulásra. Danielle nyugodtan ült lova nyergében. Adrien elbúcsúzott Sir Richardtól, majd fejet hajtott a grófnő előtt. - Indulhatunk, milady? - Igen, milord! A lány boldognak tűnt, jó hangulatban ébredt aznap reggel. A menet lassan, kígyózva elhagyta az uradalmat. Adrien lovagolt elöl, szemét félig lehunyva hagyta, hogy Mark diktálja az iramot. Egy óra is eltelt már, amikor észrevette, hogy Danielle ismét megelőzte. Hosszan elterülő nyílt mezőre értek, a lány örömében nagyot kiáltott, és gyors vágtába kezdett. Lova egyenletesen és elegánsan nyargalt, gyors volt, mint a szél. Adrien halkan szitkozódva a lány után eredt. Mondhatott neki bármit, nem törődött vele, a rá leselkedő veszélyekkel még kevésbé. Éppen utolérte a grófnőt, amikor rájött, hogy valami nincs rendben. Érezte, ahogy meglazul lába alatt a heveder, és nyerge mozogni kezd. Még mielőtt a nyereg eloldódott volna és ő lerepül vele együtt a vágtató paták alá, elkapta Mark nyakát. Lecsúszott a ló farára és visszacsatolta nyergét. Daylin ijedten nézte. - Milord? - Minden rendben, Daylin. Utasítsa az embereket, hogy itt várjanak, amíg visszahozom a grófnőt. Adrien tovább vágtatott, vére fortyogott a dühtől. Az út egy erdősávhoz ért, amikor utolérte a grófnőt. A lány hátranézett. Arcán meglepetés és félelem látszott. - Mi történt? - kérdezte levegőért kapkodva, ahogy a férfi mellé ért és elkapta lovának kantárját. - A bors még rendben van - ordította csak egy kis köhögést okoz... megbocsátható a csizmámba öntött méz is. Most azonban majdnem megölt, átkozott kis boszorka! - Nem tudom, hogy miről beszél! - Dehogy nem tudja! - Már megmondtam, nem tudom, miről beszél! ,i - A nyeregről! - sziszegte dühösen a férfi, és lerántotta Danielle-t lováról. - Hozzá sem értem a nyergéhez! - mondta fogcsikorgatva a lány, ahogy ott állt mereven a férfi szorító kezei között. - Daylin tudja, hogy kell felnyergelni egy lovat, ön pedig már az előbb elismerte bűnösségét. - Beismerném, ha bűnös lennék! - vágott vissza a lány. - Ha nem félne a büntetéstől, amit tőlem fog kapni! & - Vegye le rólam a kezét! - Ezúttal nem ússza meg, milady! Danielle vadul tiltakozott. - Ebben a pillanatban engedjen el, vagy jelentem a királynak! 55

- Ha a király a legmagasabb fára akasztatna is fel ezért, akkor sem engedném el! j A düh elborította az agyát. A balesettől még mindig gyorsan vert a szíve. Elhatározta, ezúttal nincs kegyelem. Egy farönkhöz vonszolta a lányt, és leült, hogy jól elverje. A lány kétségbeesetlen küzdött, hogy kiszabadítsa magát. A férfi, a dühös kiáltások ellenére folyamatosan püfölte az előkelő francia hátsót. Amikor combjában érezte a grófnő fogait, akkorát ütött, hogy a lány fájdalmában felsikított. Erre a férfi mintha felocsúdott volna révületéből. Észrevette a lány testének szabályos vonásait, édes csábító illatát. Gyorsan elengedte és ujjával megfenyegette. - Nincs több tréfa, megértette! A lány remegett, alig tudta visszafojtani könnyeit és a vágyat, hogy kikaparja a férfi szemét. Fekete haja ziláltan lógott, szeme tüzes szikrát szórt. Adrient elfogta a kísértés, a lány gyönyörű volt és csábító. Megpróbálta azonban elhitetni magával, hogy ő az érettebb nőket szereti. Joanna már a huszonegyedik évében járt. - Átkozott fajankó! - kiáltotta Danielle magából kikelve. - Nem csináltam semmit! - Az a kis semmi engem majdnem megölt! A nő dühe mérhetetlen volt. A férfi még sohasem látta a szemében égő bosszú tüzét ilyen intenzitással lobogni. - Most az egyszer téved! Nem vagyok bűnös, mégis sajnálom, hogy nem végződött halállal a balesete. Amit pedig ma tett, azt nagyon meg fogja bánni! Mindent elmondok a királynak! - Akár azt is mondhatja, hogy farkat és szarvakat növesztettem, nem fogja meghatni! Szabad kezet kaptam tőle, az ön megnevelésével kapcsolatban! Danielle meghökkent. Szeme tágra nyílt, arca elfehéredett. - Hazudik, tudom, hogy hazudik! Én a király pártfogoltja vagyok! Önnek nincs joga hozzá, hogy így bánjon velem! Nem érdemli meg... - Mit nem érdemlek meg? Joannát? Úgy tűnik a király egyetért önnel! - Helyes! Joannát majd feleségül veszi egy gyengéd és odaadó lovag! - Ha a király eléri, amit akar, akkor nekem egy kígyót, egy vad, haragos kis boszorkányt kell elvennem. - Azt kapja, amit megérdemel! - Úgy gondolja? Ne féljen, ön is azt kapja, amire szüksége van: egy üvöltő, uralkodó oroszlánt! - Miről beszél? - ordította Danielle. - Nem értem, mire céloz! - Megpróbálom felvilágosítani, milady. A király engem szemelt ki önnek! - Az nem lehet! - kapkodott levegőért a lány. - De igen! - mondta mosolyogva Adrien. - A király azonnali házasságot szeretne, de mivel tudja, nekem nincs Ínyemre egy ilyen fiatal lányt feleségül venni, az eljegyzéssel is megelégszik. Ami pedig azt jelenti, hogy az összes földje az én birtokomba kerül, ahogy ön is, milady. - Ezt nem hiszem el! - mondta elhaló hangon Danielle. - Pedig így van, milady. Öné lehet a vad, gyűlöletes üvöltő oroszlán. A férfi egy pillanatra tökéletesen elégedett volt. Tudta, a lánynak sokkal jobban fájnak ezek a gúnyos szavak, mint a verés. Kísértést érzett, hogy tovább kínozza. Elgondolkozó hangon folytatta. 56

- Nagyon csábító ajánlat a király részéről! Felettébb csábító! Mindig jól jön egy kis extra jövedelem, és úgy hallottam, Gariston rendkívül gazdag vidék... Mégis visszautasítottam az ajánlatot. Én Lady Joannát akarom feleségül venni! Háta mögött nagy puffanást hallott. Megfordult, hogy lássa a lány reakcióját, aki már nem tudott válaszolni, a földön feküdt. Egy kettőjük közötti esetleges házasság még Danielle-t is elnémította. A lány elájult.

57

7. fejezet A férfi az ájult nőt nézte. El kellett ismernie, hogy egy különleges és veszélyes szépséget fenekelt el. Hirtelen bűntudatot érzett, a lány fiatal volt és félt. Egy sóhajjal beismerte magának, hogy több türelmet is tanúsíthatott volna iránta. Azt viszont nehezére esett beismernie, hogy a lány a vele való házasság gondolatától elvesztette az eszméletét. Megrázta a vállát, majd mosolyogva lehajolt, hogy a karjaiba vegye. Ujjaival finoman végigsimította az arcát. - Danielle. Egy pár pillanat múlva a lány tágra nyitotta szemét. Tekintete ártatlanságot és sebezhetőséget tükrözött. Hirtelen Adri énre nézett. Soha nem megyek önhöz feleségül! A férfi mosolygott. Még csak most tért magához, és már harcolt. - Rendben! Én sem akarom feleségül venni. - De hiszen azt mondta az imént... - Azt mondtam el, amit a király javasolt, azt nem mondtam, hogy beleegyeztem! - Akkor mi lesz? - Joannát szeretem, és őt fogom feleségül venni! - Tegyen le, nincs semmi bajom! Lerakta a lányt, de addig nem engedte el, míg meg nem győződött róla, biztosan áll a lábán. Danielle elhúzódott, fejét felszegte és halkan, méltóságteljesen így szólt: - Nem nyúltam a nyergéhez. - Majd hirtelen megfordult és visszasietett a többiekhez. Daylin azonnal leugrott lováról és felajánlotta segítségét a grófnőnek, de Danielle-nek nem volt rá szüksége. Amióta csak az eszét tudta, ezen a lovon lovagolt, és még sohasem volt gondja vele. Mégis kedves mosollyal fogadta a fiú segítségét, majd lágy hangon megköszönte. Daylin úgy elvörösödött, hogy a pír még a szeplőit is eltakarta. Adrien felnyergelte lovát, ez alkalommal saját kezűleg, és jelt adott az indulásra. - Gyerünk! - kiáltotta és sebes vágtába kezdett. Furcsa, gondolta, hogy a lány eddig minden tettét beismerte, ma pedig annak ellenére, hogy elverte és megszégyenítette, mindent tagadott. Kis idő múltán Daylin lovagolt oda hozzá. Adrien egyedül szeretett volna maradni, hogy tovább töprenghessen. Előreküldte a fiút, hogy ellenőrizze az utat. A fegyverhordozó elfehéredve, vadul vágtatott vissza. - Milord! - ordította. - Le kell térnünk az útról! Egy csapat szerzetes közeledik, a pestis áldozatait viszik temetni. Adrien felemelkedett a nyeregben és hátranézett. A sors iróniája, gondolta, hogy nemes emberek sohasem húzódnak le az út szélére, a pestis elől azonban úgy menekülnek, mint a patkányok. - Húzódjanak le az útról! Vigyék a szekereket mélyen az erdőbe! - adta ki az utasításokat. Végiglovagolt a kis csapat mellett, hogy biztos legyen benne, mindenki hallotta, amit mondott és engedelmeskedik. A katonák és a nők belovagoltak az erdőbe. Adrien még mindig az úton állt, amikor a 58

kanyarban felbukkant az első barnába öltözött szerzetes, kezében füstölővel. Ezzel jelezte jövetelüket, és próbálta csillapítani a rothadó hullák által árasztott bűzt. - Uram Isten! - suttogta Adrien és keresztet vetett. Látta a halomba rakott holtesteket, úgy feküdtek ott felöltözve, mintha munka közben villám csapott volna beléjük. Parasztok és földesurak végtagjai gabalyodtak össze a szekéren. Adrien csak bámulta, és szíve összefacsarodott a szánalomtól. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy miért is van itt. Belovagolt az erdőbe, hogy megkeresse védencét. Nem kellett messzire mennie, ott állt mögötte és a menetet bámulta. Arca fehér volt, mint a hó, szeme kitágult a rémülettől. Adrien leugrott lováról, odaszaladt a lányhoz és magához húzta. Furcsa módon, a lány nem tiltakozott, de tovább bámulta a halottas szekeret. Adrien érezte, hogy remeg. - Ne nézzen oda! - szólt rá a férfi. Ebben a pillanatban Danielle nagyon törékenynek tűnt. El is feledkezett róla, hogy halálos ellenségének karjaiban pihen. A férfi átérezte fájdalmát, védelmezni akarta. - Ne nézzen oda! - ismételte. Megrázta a fejét. - Láttam már a pestist - mondta, de a férfi érezte, hogy remeg. - Végignéztem anyám halálát. Térdre ereszkedett, keresztet vetett és imádkozni kezdett. A szerzetesek lassan elhaladtak előttük, szomorú terhükkel. A menetet néma csönd követte. A nap a felhők mögé bújt, a leveleket hideg fuvallat zörgette. Lassacskán a madarak megtörték a csendet és újra csicseregni kezdtek. - Ne lélegezzenek! - kiáltotta az egyik katona. - Muszáj lélegeznünk, különben megfulladunk! - válaszolta egy másik. - Nagyon gyorsan tovább kell mennünk, milord! – szólalt meg Daylin. - Úgy van - helyeselt Coutin doktor. - A páncél vagy a nemesi vér nem állítja meg a fekete halált! Az egyetlen védekezés, ha elkerüljük. Jobb, ha minél előbb tovább állunk. Ha pedig megérkeztünk Garistonba, senkit nem engedhetünk a közelünkbe. - Gyerünk! Indulás! - kiáltotta Adrien. - Gyorsan! Teltek-múltak az órák, a csapat csendesen lovagolt. Elhagyták az erdős szakaszt és nyílt mezőre értek. A távolban, egy domb tetején megpillantották Garistont. A lemenő nap fényében varázslatosnak tűnt, akárcsak a mondabeli Camelot. A nagy falakkal és várárokkal védett kastélyt gazdag termőföldek, parasztkunyhók, istállók és magtárak vették körül. A római kori építészek, akik az erődöt építették, a folyót a vizesárokba vezették - vize sebesen folyta körbe a várat, szél borzolta fodrokkal a tetején. A felvonóhíd leeresztve várta őket. Tudtak az érkezésükről, a király üzenetben tájékoztatta Garistont jöttükről. Adrien azon vette észre magát, hogy csodálattal vizsgálja a kastélyt. A király biztosította, hogy szép örökség Gariston, most saját szemével is meggyőződhetett róla. Amerre csak a szem ellátott, gazdag termőföld terült el, a dús legelők juhnyájakat tápláltak. A kastély is nagyszerű állapotban volt, Adrien alig várta, hogy belülről is megnézhesse. Gariston rengeteg katonával látta el a király hadseregét, az adót pontosan fizették. Az élet egyszerű volt errefelé. A jobbágyok békésen dolgoztak a földeken. 59

Munkájuk egy része az uradalom földesurát illette, egy másik része a királyt. Cserében a földesúr megvédte jobbágyait, a király pedig lovagjaival a birodalmat. Egy olyan hely, mint Gariston, bárki számára óriási jutalmat jelentett volna. A grófnő valóban nagyon gazdag volt. Adrien észrevette, hogy Danielle mellette lovagol, a látvány őt is lenyűgözte. - Ez aztán az örökség, milady! - mondta a férfi. - Csábító, igaz? Még szerencse, hogy Lady Joanna annyira elbűvölte. Finoman meglökte lovát, és előrevágtatott. Átszelte a mezőt, juhnyájak között lovagolt. Paripája gyors volt, mint a szél. Még a férfi előtt elérte a hidat. A kastély udvarán leugrott lováról, meg sem várva Adrien segítségét. A belső, kör alakú teret három torony szegélyezte. A keleti torony masszív ajtaja nyitva állt, és kilépett rajta egy magas, ráncos arcú, ezüstfehér hajú férfi. - Milord, milady! Legyenek üdvözölve! - Ő volt Thackery Milton, Gariston helytartója. Adrien ismerte őt, tudta, a király a tökéletes embert választotta ki a gazdag birtok vezetésére. A férfi ravasz volt, intelligens, de becsületes és hűséges. Látta, hogy Danielle máris kedveli az öreget, mégis mosolyában valami furcsát vélt felfedezni. - Üdvözlöm önöket Garistonban! Hosszú volt az út, igaz, milady? kérdezte Thackery. - Nem annyira! - válaszolta vidáman Danielle. - Azt nem értem, a király miért nem mutatta meg nekem hamarabb ezt a gyönyörű kastélyt! - Hát akkor körbevezetem önöket - válaszolta. - Lord MacLahan! Ha az ön fegyvernöke ellátná a férfiakat, az én Jákobom foglalkozna a hölgyekkel, mi pedig megnézhetnénk a várat. Adrien bólintott és kiadta a parancsot Daylinnek, hogy nézze meg, a katonáit rendben elszállásolták-e, majd jöjjön utánuk. A keleti torony nagyterme, ahol a vacsorát is elköltötték, csodálatos látványt nyújtott. A falakat vastag kárpit és mindenféle fegyver borította. Kardok, tőrök, dárdák, alabárdok és buzogányok. A bejárat mellett két harci páncél, ezekkel szemben, a tűzhelynél, két lovagi tornákon használatos felszerelés. A nagy, kőből kirakott kandalló előtt igényesen faragott, hosszú asztal állt. Az asztalt vastag szőnyeg és nehéz tölgyfa székek vették körül. Az asztalon egy kancsó bor. Sir Thackery töltött egy kupával Adriennek, aki elégedetten mosolygott. - Ez csodálatos! - állapította meg Adrien. - És ez még csak a kezdet. Jöjjenek, megmutatom önöknek a hálószobákat. A nagyteremből meredek lépcső vezetett a következő szintre. Amint felértek, Sir Thackery nagy lendülettel benyitott egy szobába. A nagy kandalló ugyanolyan volt, mint a hallban, óriási és kőből faragott. A benne ropogó tűz otthonos, meleg hangulatot kölcsönzött a szobának. A kandallóval szemben hatalmas baldachinos ágy, körülötte kárpitozott székek és vastag szőnyeg. Az asztal az ablak előtt, a lenyugvó nap sugara megcsillant rajta. Egy kis ajtó a tisztálkodó helyiségbe vezetett, ahol márvánnyal kirakott mosdótál volt, mellette egy kancsó víz. - Nagyszerű hely, milord MacLahan! - tört ki Sir Thackeryből. - Nagyon gazdag - értett egyet Adrien. 60

- Jöjjenek! Nézzék meg a vendégszobát, ahol még Hódító Vilmos is megszállt egyszer-kétszer családjával. Sir Thackery elindult, Adrien követte, de megállt a faragott tűzhely előtt, hogy jobban megszemlélje. - Ha nem haragszik, milord, ez az én szobám! - szólalt meg Danielle. Ön kövesse Sir Thackeryt! A férfi összeráncolt szemöldökkel megfordult. A lány a pestis áldozatai láttán egy pillanatra megfeledkezett arról, hogyan bánt vele a férfi nem is olyan régen, most azonban már emlékezett. Szemében a jól ismert gyilkos fény lobogott. Adrien legyőzte kísértését, hogy újra elverje a lányt, inkább előkelően meghajolt. - A legnagyobb örömmel hagyom a grófnőt magára. Ezzel megfordult és Sir Thackery után indult. Meglepődött, amikor meghallotta Danielle hangját. - Nem nyúltam a nyergéhez, MacLahan! - Nem én tettem! - ismételte. Hangjában sértődöttséggel vegyes harag hallatszott. Szeme csillogott, hirtelen nagyon méltóságteljesnek és nőiesnek tűnt. Csábító volt, mint Lenore. - Még egyszer mondom, nem vagyok bűnös! Ön bocsánatkéréssel tartozik! A férfi nem válaszolt. A nő szavai meglepték, de tudta, nem fogja beadni a derekát. Kezét lassan összekulcsolta. - Még nem kaptam meg az ön bocsánatkérését a csizmámmal és a borral kapcsolatban! - Én soha nem bántottam önt! i - Sir Thackery vár. Ezzel megfordul és távozott. A vendégszoba majdnem olyan szép volt, mint a várúrnő lakosztálya. Adrien aznap éjjel mélyen aludt. Másnap reggel tovább folytatódott a kastély bemutatása. Danielle udvarhölgyei és tanítói a déli tornyot foglalták el, a katonák a vár északi részében kaptak szállást. Ahogy Adrien átnézte Gariston elszámolásait, egyre inkább elámult. A várkatonákat maga Sir Thackery képezte ki, a vár környéke tele mesteremberekkel és jobbágyokkal, a földek gazdagon teremtek. Legalább két kovács, három kádár, három kőfaragó és tíz jó ács lakott a várbirtokon. Varrónőkből, molnárokból és egyéb mesterséget űzőkből sem volt hiány. Itt legeltek Anglia legszebb birkái, és a flamandoknak eladott jószág árától a várkincstár is megtelt. Adrien csodálta Sir Thackery képességeit, úgy, ahogy a király is. - Örülök, hogy Lord Robert leánya végre megérkezett. Jó látni, hogy a vár irányítását az ő vére veszi át. Adrien egyetértett, Robert Oxford nagyszerű ember volt. Sir Thackery javasolta, hogy menjenek el vadászni. Az erdő bővelkedett a vadban, és a vendégek érkezésével több élelemre volt szükség a kastélyban. A glenwoodi erdőket is Sir Thackery felügyelte, hiszen gazdájuk, örököst nem hagyva maga után, meghalt. Edwardra várt a feladat, hogy új tulajdonosát megnevezze. - Rengeteg a szarvas és a vaddisznó az erdőben. Madarakban sem szűkölködik. Vannak kitűnő vadász sólymaink, és az idő is éppen megfelel a vadászatra - tette hozzá vendéglátójuk. 61

Adrien észrevette, hogy Thackery a skót akcentust használja, ha vele beszél. Nem bánta. Tudta, származását egy évszázadnyi angol szolgálatban töltött idő sem tudná kitörölni. Soha nem feledkezne meg arról, hogy ő Carlin MacLahan fia. - Nagyon élvezném a vadászatot! - válaszolta, majd elnézést kért házigazdájuktól és elhagyta a termet, hogy újra körbesétálja a várkastélyt. A várudvaron férfiak és nők sürögtek-forogtak, elmélyülve mesterségükben. Egy mezítlábas kislány egy csapat libát terelgetett, egy kádár alacsony sámlin ülve hordót készített. Ahogy elsétált a mesteremberek előtt, meglátott egy kovácsot, aki éppen egy karkötőt készített. Megállt, és nézte, ahogy a mester hozzáértéssel olvasztja bele a gyöngyöket a fémbe. - Szép darab. Igaz, milord? - szólt oda Adriennek. - Méltó ahhoz, aki az ön szívét birtokolja! - Valóban. Mikor készül el vele? - Amikor akarja, milord. - Pár nap és a grófnő berendezkedik, akkor pedig én elutazom, hogy meglátogassam szívem választottját. Addigra legyen készen! - Ma estére elkészítem - ígérte a mester. Adrien alkudozás nélkül fizetett, hiszen az ár a londoni és winchesteri árakhoz képest alacsony volt. Tudta, Joanna imádni fogja az ajándékot, és hirtelen elfogta a szerelme utáni vágy. Szíve hölgye imádná Garistont, a hatalmas, erős falakat, a csodálatos termeket, az óriási kandallót és Sir Thackeryt. Ahogy parancsolta neki a király, épségben meghozta a grófnőt Garistonba, most már nincs itt semmi dolga. Visszaindulhatna Winchesterbe, gondolta, gyors vágtával odaérne, mielőtt Joanna elutazik. Talán meg tudná győzni, hogy jöjjön el vele Garistonba, amíg a járvány véget nem ér. Amióta megpillantotta a szerzeteseket a halottas szekérrel, egyre jobban vágyott rá, hogy visszamenjen és kimentse Joannát a láz gyilkos karjaiból. Tudta, ilyen vészhelyzetben nincs szükség az apja engedélyére. Valószínűleg ott van még Winchester-ben, hiszen addig nem hagyhatta el a kastélyt, amíg a királyné el nem utazott. Holnap elmegy Sir Thackeryvel vadászni, gondolta, aztán meggyőződik róla, hogy minden rendben van-e, a grófnőnek sikerült-e berendezkednie és a kastély jól el van-e látva élelemmel. Másnap hajnalban pedig ellovagol. Ez az elhatározás örömmel töltötte el, tovább sétált. Nem lepődött meg, amikor Danielle-t egy vívóedzés kellős közepén találta. A lánynak valahogy sikerült rábeszélnie a katonákat, hogy csatlakozhasson. - Nagyszerű, mégis azt hiszem, nem fogja sokáig bírni! - figyelmeztette az egyik katona a lányt. - Adja ide nekem, Danni! Fegyverhordozója, Daylin volt az, aki odarohant és elvette a miladytől a nehéz fegyvert. A lány elmosolyodott és megköszönte. Az egész csapat megéljenezte a grófnőt. Danielle felnézett, mintha megérezte volna, hogy valaki figyeli. Leugrott a nyeregből, a gyeplőt odadobta Daylinnak, és a nyugati torony felé indult, tudomást sem véve Adrienről. Könnyedén fel tudta bosszantani a férfit. Adrien követte. Ahogy a toronyhoz értek, a lány megfordult. - Mi a baj, milord? Talán nem tetszik, hogy Gariston katonái kedvelnek? 62

- De igen. Nagyszerűen csinálja. A tökéletes várúrnő. Danielle-t nagyon bosszantotta a férfi viselkedése. - Csak nem így akar bocsánatot kérni? A férfi megrázta a fejét. - Nem, milady, nem akarok bocsánatot kérni. Amit kapott, azt megérdemelte. És mindig azt fogja kapni tőlem, amit megérdemel! - Igazán? Na és mikor hagyja el Garistont? - Holnapután hajnalban indulok. - A lány arcán oly mértékű öröm és meglepetés látszott, hogy a férfi gyorsan hozzátette. - Joannáért megyek. Idehozom, amíg a pestis tart, és a király le nem veszi a vállamról az ön nevelésének terhét. Őszintén remélem, nincs ellenvetése. - Csodálom Joannát, és mindig szívesen látom a kastélyomban! - Ezzel elfordult és saját szobája felé indult. A vacsora alatt - amit Sir Thackery, Lady Jeanette és Lady Monteine társaságában költöttek el - udvariasan viselkedtek egymással. Danielle közölte, hogy szeretne részt venni a vadászaton. Fáradtsága és rossz hangulata miatt azonban korán visszavonult. Adrien biztos volt benne, az ő társasága viselte meg ennyire. Ő azért lejátszott egy sakk partit Sir Thackeryvel, ami pattal végződött. Ahogy szobája felé tartott, összetalálkozott Monteine-nel, aki úrnője szobájából lépett ki. Fekete haja, barna szeme tökéletes harmóniát alkottak. Tekintete nyugtalanságot tükrözött. - Milord! - kezdte gyorsan. - Igen, Monteine? - Kérem - folytatta aggódva -, ne haragudjon a grófnőre. Még olyan fiatal és érzékeny. Anyja halála nagyon megviselte, és az sem volt rá jó hatással, hogy végignézte, az angolok hogyan pusztítják Franciaországot. - Vadabb, mint egy tigris, és amit mond, azt komolyan is gondolja! Tudja, mi vár rá, mégis ujjat húz velem, és ez sem zavarja. Most pedig, ha megbocsát, fáradt vagyok! - Ezzel Adrien elindult szobája felé. - Milord! - szólt utána még egyszer Monteine. Lassan megfordult. A nő összekulcsolta kezét hullámzó keblén és megnedvesítette ajkát. A férfi azon tűnődött, hogy vajon a szolgálatait fogja-e felajánlani azért, hogy gyengédebben bánjon a grófnővel. - Igen? - Bárcsak ne lenne olyan dühös! Nincsen rá valamilyen mód, hogy enyhítsem haragját? - A grófnőnek és nekem meg kell tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz, s ezt az ön segítsége nélkül kell megtennünk. Jó éjszakát, Monteine! mondta és a lépcső felé indult. Érezte, ahogy a nő követi tekintetével. Tudta, ennél sokkal többet akart mondani neki. Másnap reggel mindenki készen állt a vadászatra. Mark felnyergelve várta gazdáját. Danielle kesztyűs keze egy vándorsólymot dédelgetett. A kis csapat lassan kilovagolt az erdőbe. Az idő szép volt és tiszta. Kisvártatva egy tóhoz értek, vízimadarak sokaságát pillantották meg. Egy fácán a levegőbe röppent, Danielle pedig szabadjára engedte a sólymot. Ámulva nézték, ahogy a fenséges madár elegánsan a levegőbe röppen és lecsap áldozatára. 63

A sikeres vadászat után egy nyílt mezőre lovagoltak. Danielle sokkal jobban élvezte a vágtázást, mint magát a vadászatot. Átszelte a mezőt, és eltűnt a fák között. Hirtelen hangos sikoltás hallatszott. Adrient elfogta a pánik, és vadul a nő után vágtatott. A lány a földön feküdt. A férfi odasietett, hogy felemelje óvatosan érte nyúlt, attól tartott, Danielle a csontját törte. A lány felült és észre sem vette, hogy a férfi hozzáér, csak Csillagot figyelte, ahogy a földön fekszik. - Ledobta? A lány vadul megrázta a fejét. - Nem, csak megijedt! Adrien, nézze! A férfi a lány ujjának irányába fordította fejét. A fekvő ló mögötti fán egy akasztott ember lógott. Arca püffedt volt, szemét kivájták a varjak. Úgy tűnt, egy öreg remete véget vetett a pestis okozta szenvedésének, és övét nyaka köré tekerve leugrott a fáról. A szörnyű látvány ijesztette meg a lovat. - Jézusom! - suttogta. - Ez az ember már jó ideje halott. - Igen, jó régen! - mondta, de arca falfehér volt, hagyta, hogy a férfi felsegítse. - Megütötte magát? A lány megrázta a fejét és elfordult, hogy ne lássa a holttestet. - Biztos hogy nem sérült meg? - Nem. Sir Thackery végre utolérte őket. Meglátta a hullát és keresztet vetett. - Le kell szednünk onnan. Milady, ön legalább jól van? A lovat meg kell szabadítanunk fájdalmától. - Ne! - kiáltotta Danielle. Kitépte magát Adrien karjaiból és a lóhoz rohant. A férfi letérdelt a sebesült állat mellé, meglátta a jobb első lábából kiálló karót. Daylin is megérkezett. - Milady, a lovat meg kell ölnünk. Soha többet nem fog lábra állni. A lány szemét elöntötték a könnyek. Elkeseredetten pislogva a férfira nézett. - Adrien! Nem lehetne valahogy segíteni rajta? - Danielle! - Nem ölhetik meg! - kiáltotta, és megragadta Adrien kabátját. - Kérem, segítsen! Ne engedje, hogy megöljék! Danielle imádta lovát, de a halott emberről sem tudott megfeledkezni, és alig bírta elviselni a nagy fájdalmat. A pestis már sok keserű leckét adott neki, és most úgy érezte, a lova életéért folytatott küzdelem, küzdelem a gyilkos láz ellen is. Adrien nagyot sóhajtott, a lóra nézett, majd a lányra. - Megpróbálhatom bekötözni a sebét, és gyógyfüvekből csinálhatunk neki borogatást. A kötést azonban mindennap cserélnie kell. Ki tudja meddig, nap nap után, és még akkor sem biztos, hogy túléli. - Próbáljuk meg! - suttogta remegő ajakkal. - Kérem! Adrien bólintott, és az őt körülvevő férfiakra pillantott, akik néma szemrehányással néztek rá, mint egy tébolyodottra. - Ne bámuljon ott tétlenül, Daylin, hordágyat kell készítenünk! - förmedt rá a fegyverhordozóra. - Egy lónak, milord? - Igen, egy lónak! Ön pedig, Danielle, ne menjen a halott közelébe. Még megfertőzi. 64

- Már elkaptam a lázat és túléltem! - mondta halkan, de amikor meglátta a férfi szemét, némán engedelmeskedett. Martin Nesmith, Gariston egyik katonája felajánlotta, hogy leszedi a holttestet, mivel neki is volt már dolga a betegséggel és életben maradt. Miután a testet leszedték, Adrien figyelme újra a lóra összpontosult. Gariston összes katonájának egész délutánjába tellett elszállítani a lovat. A munka végeztével mindenki izzadtságban fürdött. A ló lábát sínbe rakták, és Sir Thackery egyik régi katonai sátra szolgált istállóul. Adrien elmondta Danielle-nek, hogyan kell a ló lábára gyógyírt készíteni. A lány minden szavát megjegyezte. - Egy nap háromszor, négyszer is ki kell cserélni a kötést. Ha egyszer is megfeledkezik róla, a seb elfertőződik! A lány tágra nyílt szemmel, falfehéren bólintott. Mire mindennel végeztek már későre járt, és neki még fel kellett készülnie a reggeli indulásra. Megkérte Sir Thackeryt, hogy küldessen neki egy nagy kancsó forró vizet, fürdeni akart. Míg a vízre várt, megivott egy kupa bort. - Ez elképesztő, Lord MacLahan! - kezdte Sir Thackery a fejét rázva. - Ez a lány már sok halált látott, és attól tartok ez még csak a kezdet. Legalább a lova maradna életben! Isten bizony, ennyi szörnyűséget én sem látok mindennap! - A lónak megvan rá az esélye, hogy meggyógyuljon. Biztos vagyok benne, hogy Danielle minden odaadásával gondozni fogja. Sohasem láttam még ennyire elkeseredettnek! - Imádja azt az állatot! - mondta Sir Thackery. - A francia királytól kapta ajándékba. Adrien szájában megkeseredett a bor. Letette a kupát és emlékeztette magát, hogy holnaptól nem felel Danielle-ért. - Holnap kora hajnalban indulok. Sir Thackery! Van egy kis személyes elintéznivalóm Winchesterben, de jövök, amint tudok! - Vigyázok a kis grófnőre, amíg távol lesz, milord! - Megtenné, hogy előkészít egy vendégszobát, mire visszajövök? Lady Joannát is hozom magammal. - Lady Joannát? - Sir Thackery meglepettnek látszott. - Valami baj van? - Természetesen semmi, milord. Csak... - Mondja már! Sir Thackery megköszörülte a torkát. - Még érkezésük előtt üzenetet kaptam a királytól. Bizalmas üzenet volt, csak az én számomra. Abban írta a király, hogy... - Mit írt? Sir Thackery kezdte nagyon rosszul érezni magát. - A király levelében azt irta, hogy ön és a grófnő még az ön távozása előtt eljegyzik egymást. Adrien egy pillanatig hallgatott. - Néha még a királyok is tévednek! - mondta keserűen. - Ha valami rosszat mondtam, milord... - Ön nem tehet semmiről. Sir Thackery! - kiáltotta valaki az ajtóból. Mindketten megfordultak, és megpillantották Danielle-t. - Adrien MacLahannek a nősüléssel kapcsolatban más tervei vannak, s még a király sem kényszerítheti azok megváltoztatására! 65

- De a király parancsa az, hogy... - dadogta Sir Thackery. - Mindenben a király szolgálatára állok, de ahogy a grófnő is mondta, más terveim vannak! Most pedig jó éjszakát mindkettőjüknek! Adrien mélyen meghajolt, és felsietett szobájába. A szolgák előkészítették a fürdőt. Egy nagy dézsában gőzölgött a forró víz. Lassan beleereszkedett, és csukott szemmel átadta magát a forróság okozta gyönyörnek. Kisvártatva azonban felpattant a szeme, nem volt egyedül. Danielle követte. - Mi a búbánat? - dünnyögte és maga elé húzta a törülközőt. Újra becsukta a szemét és a halántékát kezdte masszírozni. Rátört a hasogató fejfájás. Más se hiányzott, csak Danielle, ráadásul fürdés közben. Riadtan érzékelte, ahogy teste reagál a nő jelenlétére. - Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak - mondta halkan. A férfi meglepetésében kinyitotta a szemét, és ügyelve törülközőjére, hátradőlt. - Igen? Miért? - Azért, hogy megmentette a lovam életét. Adrien legyintett. - Sok szomorúságot láttunk mostanában, csak örülni fogok, ha a ló életben marad! Bár azt nem ígérhetem meg, hogy biztosan túléli! - De van esélye, nem igaz? - De igen. A lány megnedvesítette ajkát. - Hálás vagyok önnek, lekötelezett. - Ha annyira hálás, akkor nem ártana, ha néha szót fogadna nekem! mondta, de ma este nem volt harag a hangjában. Úgy látszik, a grófnő mégis tudja, hogy mi az a tisztesség, és ezt a férfi értékelte. Érezte, ahogy a lány iránt érzett neheztelése alábbhagy. - Nagyon vigyázzon rá! Ápolja gondosan! - Akkor holnap reggel indul Winchesterbe, Joannáért? - Igen. Elmosolyodott. Ilyen mosolyban Adriennek még nem volt része. - Isten legyen önnel. Lord MacLahan! Már alig várom, hogy találkozzam Joannával! A férfi hálásan bólintott. - Nagyon kedveli magát. Danielle egy pillanatra zavartan állt. - Jó éjt és jó utat! És még egyszer köszönöm! - Jó éjt, Danielle! - válaszolta. A lány megfordult és elment. A férfi elmosolyodott, kezdte megszeretni ezt a kis boszorkányt. Talán valamikor majd békét kötnek. Aznap éjjel rémálmai voltak. Tudta, hogy álmodik, mégsem tudott felébredni. Véres csatában harcolt. Trombiták harsogtak, acél csengett, lovak nyerítettek, emberek ordítottak. És ott volt ő. Mezítláb, hosszú, lobogó hajával sétált a harcmezőn. Határozottan lépkedett, kikerülve a felé suhanó pengéket. Verejtékezve ébredt, magában szitkozódott, hogy egy rémálom így elragadta. Felkelt, ivott egy pohár bort és visszafeküdt. Az első kakas kukorékolásig ébren forgolódott ágyában. Nem tudott elaludni. Miért álmodott ilyen szörnyűségeket, nem tudta. Aztán hirtelen rájött, mi zavarta. A ló, melyet megmentett a haláltól, ajándék. Ajándék a francia királytól. 66

8. fejezet Danielle beismerte, hogy szeret Garistonban élni. Sir Thackery öreg és kedves, lesi minden kívánságát. Monteine és Lady Jeanette imádták a kastélyt, Coutin doktor pedig kezdett kételkedni elméletében, miszerint Franciaországon kívül nem ismerik az építészetet. Figyelmét elsősorban a grófnőnek szentelte, de a vár többi lakójának is rendelkezésére állt. Adrien még két napja sem hagyta el Garistont, amikor Danielle, a ló rohamos javulásán hitetlenkedő Monteine-t az istállóban találta. - Milord MacLahan nagyszerű ember! - motyogta. - Békét kellene kötniük. Danielle megrántotta a vállát. Megmentette a lovát és ezért hálás volt. - Adrien rendkívüli lovag, ráadásul a király kedvence. Ha ellenkezik vele, még meg fogja bánni. - Monteine! - kezdte hitetlenkedve Danielle, miközben Csillag orrát simogatta. - Te mondtad, hogy az ilyen lovagok mint ő, az ellenségeink! - Igen! De... - A felét sem tudod annak, amit velem művelt! - mondta halkan a lány, visszaemlékezve a megszégyenítő verésre, amit tőle kapott. - Hálás vagyok azért, amit Csillaggal tett, de attól tartok, mégis az ellenségem marad! Lelkiismeret furdalást érzett. Mégsem bocsáthat meg neki, gondolta, hiszen anyjának megígérte, hogy hű marad Fülöphöz, akkor pedig Adriennel örök harcra van kárhoztatva. - Mindig harcolni fogok ellene! - mondta halkan. - Hallgasson rám, Danielle! - könyörgött Monteine. - Voltak idők, amikor még megfogadta a tanácsaimat. - Monteine... - Az egész udvar a házasságukról beszél! - Nem lesz semmiféle házasság! - Miért nem tetszik önnek ez a fiatal, életerős, szép férfi? Danielle elmosolyodott, és csípőre tett kézzel Monteine-re bámult. - Nem lesz házasság. Adriennek is más tervei vannak! - Akkor mindketten bolondok! - mondta kimerülten Monteine. - Egy napon visszatérek Aville-ba, és egy francia nemes lesz a férjem! - Danielle, az ön gyámja az angol király. Az lesz, amit ő akar. Úgyhogy jobb, ha egy kicsit udvariasabban viselkedik Lord MacLahannel. - Ugyan miért? - kérdezte feléledő haraggal. - Engem hibáztatott a saját buta kis figyelmetlenségéért. - Az nem csupán figyelmetlenség volt, a meglazított heveder a halálát is okozhatta volna! - Már megmondtam, hogy én nem csináltam semmit! - válaszolta mérgesen Danielle. - Én tettem - pirult el Monteine -, én lazítottam meg a hevedert. Fájdalmat akartam okozni egy angol lovagnak! Danielle döbbenten Monteine-re bámult. Ajkába harapott, rájött, Adrien mégsem volt olyan ostoba, tudta, hogy valaki szándékosan tette, és természetesen az egészért őt okolta. - Monteine... 67

- Annyira sajnálom! Amint Adrien visszajön, mondja el neki, hogy én tettem! - Monteine nagyot nyelt. - Nem akarom, hogy önt hibáztassák. - Monteine! Minden okod megvolt rá, hogy rosszat akarj egy angolnak. Az angolok megölték a családodat és kisemmiztek... Majd lassan hozzátette: - Egy dolgot azonban nem értek! Miért változtak meg érzéseid Lord MacLahannal kapcsolatban? Miért mondtad ezt most el nekem? - Adrien MacLahan nem az az ember, akit bántanunk kell! Erős és bátor, a király egyik leghűségesebb lovagja. Becsületes, lovagias és... - Ugyan! - tiltakozott Danielle, félig felpillantva a kötözés közben. Még hogy lovagias. A verés amit tőle kapott, nem volt valami lovagias. Ezt azonban nem árulta el senkinek, túlságosan megalázó lett volna. Mégis tudtára akarta adni Monteine-nek, hogy Lord MacLahan néha nagyon durva is tud lenni. Ekkor azonban kiáltást hallott. - Milady! Daylin volt az. - Lady Joanna megérkezett! Danielle felállt és szemöldökét ráncolva, zavarodottan nézett. - De hiszen Adrien még csak két napja hagyta el a kastélyt! - Joanna a római úton jött, Lord MacLahan pedig az erdőn keresztül ment. Attól tartok, elkerülték egymást. Mindenesetre Lady Joanna itt van, és alig várja, hogy lássa önt! Danielle az istállóból a nagyterembe sietett. Joanna, Sir Thackeryvel a tűz mellett ült. Amikor Danielle belépett, mosolyogva felemelkedett és megölelte. Joanna nagyon forrónak tűnt. - Jól érzi magát, Joanna? - kérdezte aggódva Danielle. Joanna megrántotta a vállát. -- Egy kis meghűlés és a fáradtság. A királynénak annyi gyermeke van, a pakolászás nagyon kifárasztott, de végre itt vagyok, és minden rendben van. Remélem, nem bánja, Danielle, hogy eljöttem. - Nem lehetnék boldogabb! Sir Thackery megköszörülte a torkát. - Magukra hagyom a hölgyeket, hadd beszélgessenek! - mondta és meghajolt. - Micsoda elbűvölő öreg lovag! - Én is nagyon megszerettem! - értett egyet Danielle. - Annyira örülök, hogy ön itt van! - Jöttem, hogy ne maradjon egyedül az én nehéz természetű lovagommal - mondta Joanna. - Amikor önt meglátja egészen megszelídül - ismerte be Danielle. Joanna komolyra fordította a szót. - A király mindenáron azt szeretné, ha ön és Adrien összeházasodnának. Én semmiképpen nem akarom ezt megakadályozni! - Atyaisten, ne mondjon ilyet! Én leszek az első, aki gratulálni fog eljegyzésükhöz! Az ön szerelmese az én életem megkeserítője! - Ó, Danni azért annyira nem gonosz! - ön szereti őt, a szerelem pedig vak! - mondta könnyedén, - Na meg persze ő is szerelmes önbe. Joanna nem válaszolt. - Joanna, Aville miatta esett el, így elég nehéz elfogadnom. Ha akar, szörnyeteggé tud változni, higgye el. Joanna nevetett. - Imádnivaló szörnyeteggé! Ó, Danni, ha tudná, mit érzek, amikor rám néz vagy megérint. Bárcsak itt lenne most, annyira 68

vágyom utána!... Danielle, boldognak látszik itt Garistonban. Illik önhöz ez a hely. - Szeretek itt lenni. Majdnem olyan jó, mint... - Mint Aville-ban? - Aville az otthonom! - Ez is az otthona! - Az apám otthona. Olyan szép történeteket hallottam róla, és ez hely épp olyan, amilyennek őt is elképzelem. Meleg és csendes. Jól fogja itt érezni magát! - Biztos vagyok benne. Csak azt sajnálom, hogy Adrien és én elkerültük egymást. Fölöslegesen teszi ki magát a szörnyű veszélynek. Mindenki menekül a városokból, a fekete halál kíméletlenül pusztít. - Tudom - válaszolta Danielle, visszaemlékezve a halottakat szállító szerzetesekre és a remetére. - Garistonba szerencsére még nem tört be. - Ide nem! - helyeselt Joanna. - Danni, megmutatná a szobámat? Ezek az utóbbi napok nagyon kimerítettek, vacsoráig lepihenek egy kicsit, ha nem zavarja. - Dehogy! Nyugodtan pihenjen csak le! - Danielle kiszólt az egyik szolgának. - A nyugati tornyot előkészítették már Lady Joanna számára? í - Igen, milady. Azonnal szólok egy szobalánynak. - Hagyja, Ami, majd én elkísérem Lady Joannát. Ahogy felálltak Joanna megtántorodott. - Gyengébb vagyok, mint gondoltam, alig bírok lábra állni. Danielle elkapta a nőt, és segítségért kiáltott. Simms, egy nagydarab férfi a segítségükre sietett. - Simms, vigye a miladyt egyenesen a szobájába! - utasította Danielle, és követte őket. Amikor Joannát lefektették, Danielle elküldte Simmset Coutin doktorért és egy tál forró vízért. Megérintette a lány homlokát, tűzforró volt. Simms meghozta a vizet és megállt az ajtóban, szemében aggodalom és félelem tükröződött. - Idehozná a vizet? - szólt Danielle. - Hozzáértem! - mondta félig sírva Simms. - Igen, úgyhogy most már akár ide is hozhatja a vizet! Simms mozdulatlanul állt az ajtóban. Danielle odarohant és kirántotta kezéből a kendőt és a vizet. Leült Joanna mellé az ágyra, és szomorúan törölgette homlokát és karját. Megértette Simms ijedtségét. Azt gondolták, biztonságban vannak. Most pedig Garistonba is betört a pestis. Coutin doktor bejött és megvizsgálta a beteget. - A fekete halál? - kérdezte Danielle. - Attól tartok igen, milady! Megteszek minden tőlem telhetőt, de Lady Joannának nem sok esélye van a túlélésre. - Egy pillanatig habozott, majd így szólt: - Nem a lady hozta a betegséget a várba, a szakács már korábban megbetegedett, csak pár perce halt meg. - Ó, Istenem! - suttogta Danielle és keresztet vetett. - A kastélyban kitört a pánik! Rengetegen fertőződtek meg. El kell látnom a betegeket, ápolná Lady Joannát? - Hát persze! A világért sem hagynám magára! Itt leszek vele egész éjjel, ha kell. 69

Joanna állapota rohamosan romlott. Danielle kitartóan ápolta, közben pedig kapta a szörnyű híreket a kastélybeliek állapotáról. Egy szolga összeesett a várudvaron, és egy óra múlva már halott volt. Mesteremberek és földművesek haltak meg egymás után. Estére három újabb áldozatot szedett a láz. Coutin doktortól megtudta, hogy az elkövetkező néhány nap lesz a legrosszabb. Nagyon jól tudta, hiszen ahogy Danielle, ő is túlélte a szörnyű kórt, és végignézte Aville-ban hogyan pusztított. - A halál általában gyorsan bekövetkezik. Azok, akik megérik az ötödik napot, reménykedhetnek a felgyógyulásban. Imádkozzunk, hogy minél többen túléljék mondta szomorúan a doktor. Másnap virradóra Sir Thackery és Monteine is megbetegedett. Amikor Danielle a konyhába ment segítségért, megrémült. A szakácsnők és szolgák félmeztelenül táncoltak egymással. Swen, az egyik fiatal szolgáló megállt egy pillanatra. - Jön a halál, milady! Addig élvezzük az életet, amíg lehet. - Nem fog mindenki belehalni, higgyenek nekem! Szükségem van a segítségükre, a betegeket ápolni kell - kiabálta. Molly, az egyik konyhalány meztelen mellekkel vihogott. - Van, aki meghal, van, aki túléli! Ó, Istenem, a kiütések! Megjelentek rajtam a kiütések! - Coutin doktor megvizsgálja, ha lehiggadt! - kiáltotta Danielle, és eszébe jutottak a doktor szavai. Ha valakinek van hite és ereje, az túléli. Sir Thackery beteg volt, a doktor pedig elfoglalt, neki kellett valahogy rendet teremteni a kastélyban, hiszen ő volt a grófnő. j Molly tovább sírt és vihogott egyszerre. Danielle látta, ahogyan az egész kastélyon eluralkodik a hisztéria. Földművesek, parasztok, mesteremberek özönlöttek a konyhába, és a korai órák ellenére bortól bűzlőtt a levegő. Néhányan ájultra itták magukat, mások tovább folytatták az őrült mulatozást, hogy megfeledkezzenek a szörnyűségekről. Danielle felugrott az asztalra a félig megdagasztott kenyér, romlott hús és száraz zöldség közé. A kétségbeesett harag könnyei csillogtak a szemében. Tudta, ha most MacLahan itt lenne, ez az egész nem történne meg. Felkapott az asztalról egy vasból készült lábast és fejbe vágta Swent, aki a földre zuhant és meglepetten nézett a grófnőre. Az esemény a mulatozókat is csendre késztette. - Viselkedjenek úgy, mint a bolondok, ha akarnak, adjanak fel minden reményt, de én nem fogom hagyni, hogy a barátaim meghaljanak! Mollyt ágyba kell vinni. Swen borogassa hideg vízzel a homlokát és a karját! Azok, akik betegek, imádkozzanak. A konyhát pedig ki kell takarítani! Most pedig engedjenek utamra! Leugrott az asztalról és a kúthoz ment. Amikor visszatért a konyhába, látta, hogy néhányan engedelmeskednek. - Coutin doktort ide küldöm, amint tudom, hogy mindannyiukat megvizsgálja! - A fekete halált még az orvosok sem tudják megállítani! - mondta szomorúan Swen. Danielle visszafordult. - Akkor inkább egy papot küldök, hogy gyorsítsa meg útjukat a pokolba! Nem tudnak legalább egy kicsit küzdeni? 70

A hátán érezte az értetlen tekinteteket, tudta, itt egyedül csak ő őrizte meg hidegvérét és reményét. Lady Jeanettel és pár szolgával, betegágyról betegágyra jártak. Az összes borbélyt összehívták, hogy kivágják a betegek gennyes kiütéseit. Coutin doktor utasítására a fertőzötteket megpróbálták hidegen tartani, borogatták a halántékot, nyakat és a mellkast. A kastély körül fekete hamuba rajzolt keresztek ékeskedtek. Az ötödik nap beköszöntével a halottak száma már ötven volt, néhányan azonban kezdtek felépülni. Joanna állapota is javult, ismét szabályosan lélegzett. Ha eddig kibírta, gondolta Danielle, most már lesz annyi ereje, hogy leküzdje a kórt. A lány, amikor csak tudott, a beteg ágya mellett virrasztott és borogatta testét. Hat napja, mióta a láz felütötte a fejét egy szemhunyásnyit sem aludt, már alig állt a lábán. Megfogta Joanna kezét, becsukta szemét és elbóbiskolt. Amikor felébredt, már nem volt egyedül. Adrien MacLahan visszajött.

71

9. fejezet Ahogy az ágy mellett állt, hatalmasnak és erősnek látszott. Joannát nézte, gyönyörűnek és törékenynek találta, ahogy fekete szempillái hamuszürke arcán pihentek. 1 Adrien halhatatlannak, legyőzhetetlennek tűnt. Életerős, egészséges, válla széles, teste izmos. A felkelő nap fényében, ahogy ott állt Joanna felett, még aranyló, vörös haja is sötétnek látszott. Vonásai feszesek és elkeseredettek, szeme a halált tükrözte. Danielle még mindig fogta Joanna kezét, és hirtelen rájött, miért lát ekkora szenvedést a férfi arcán. ni, Joanna végül mégis feladta a harcot. Danielle-nek nem kellett már tovább ápolnia, keze hideg volt, mint a jégcsap. A láz távozott és magával vitte az élet melegét is. Adrien fájdalmasan felkiáltott, térdre rogyott, és karjába kapta az élettelen testet. Danielle lassan felállt és hátrálni kezdett. Adrien mérhetetlen bánata teljesen elnémította. Szeretett volna távozni, lába azonban nem mozdult. Másodpercek, percek teltek el, és Adrien még mindig a halott Joannát ölelte. Danielle könnyekben tört ki. A csendes zokogás mintha bénultságából is kimozdította volna, elindult, hogy elhagyja a szobát. Adrien utánanyúlt és elkapta a csuklóját. Szemükben a meggyötörtség és a bánat fénye találkozott. - Végig mellette virrasztott? Hangja érdes volt és fájdalommal teli. - Vele is, és a többiekkel is. - Segített önnek valaki? - Annyian megbetegedtek, hogy nem sok segítség maradt, de Joannát magam ápoltam. Annyira szerettem, azt akartam, hogy túlélje! - suttogta Danielle. Meglepődött, amikor a férfi magához húzta és az ölébe vette. Gyengéden tartotta és finoman hintáztatni kezdte, mindkettőjüknek vigasztalást jelentett a másik jelenléte. - Szegény lány, mi mindenen ment keresztül... És mégis... a végsőkig kitartott -- motyogta Adrien. Danielle félt, ha most elgyengül, vége mindennek. - Coutin doktor végig mellettem állt - suttogta ahogy Lady Jeanette is. Zokogni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Nem akart a férfi előtt sírni, de most mégsem bánta, hiszen Adrien szemét is elöntötték a könnyek. Fáradt... rettenetesen fáradt, s jólesett átadni a teher egy részét a férfinak. Egy pillanatig még az ölében tartotta, majd felállt és letette. - Hallottam, megvert egy szolgát. - Nem vertem meg, csak a fejére csaptam! - Danielle-t meglepte a férfi halvány mosolya. - Rengeteg munka vár még itt ránk! Nem fogom végignézni, ahogy a fertőzöttek, feladva minden reményt, átadják magukat a halálnak. Adrien kilépett a szobából, és lement a nagyterembe. A szolgák a földön feküdtek vagy kockáztak. A férfi a terem közepére sietett, szeme szikrákat szórt. Swen tapasztalhatta meg először Adrien dühét. A férfi a kandalló előtt fekvő szolgát a vállánál fogva talpra rántotta. - Úgy viselkedtek, mintha semmi dolgotok nem lenne! 72

- Ugyan mi értelme van bárminek is, a halál úgyis értünk jön! válaszolta Swen. Adrien előrántotta a kardját, és a hegyét Swen torkának szegezte. A földön fekvők mind talpra ugrottak. - Úgy tűnik nekem, fiú, hogy még egészséges vagy! Végezd rendesen a dolgod, és segíts, mert ha nem, én segítek neked a pokolba jutni! - Ahogy parancsolja, milord! - kiáltotta ijedten Swen. Adrien körülnézett. - Édes Istenem, még a halottakat sem vitték ki innen! - Hirtelen a terem másik végében fekvő katonák felé indult. Mind talpra ugrottak, tartva a férfi dühétől. - Menjenek, hozzanak hordágyakat, és ássanak egy gödröt a várfalon kívül, égessék és temessék el a halottakat. Minden ember tudja, hogy a halottakat el kell égetni! A holttestek csak még több fertőzést okoznak! Most azonnal kezdjenek munkához! - kiáltotta. - Maga! - szólt oda egy Robin Sten-nel nevű kőfaragónak. - Kezdjen hozzá egy sírkő készítéséhez Lady Joanna számára! A kápolnában fogjuk eltemetni. Megértette? - Igen, milord! Azonnal hozzákezdek a munkához! - ígérte a kőfaragó. - Aki még egyszer elhagyja magát vagy feladja a reményt, ahelyett, hogy a betegeknek segítene vagy a munkáját végezné, azt én magam intézem el! - Adrien szemében gyilkos tűz égett. A férfiak és a nők ijedten siettek vissza munkájukhoz. Danielle a lépcsőn állt és csendesen nézte, ahogy Adrien parancsára helyreáll a rend. Lady Jeanette a lány vállára tette kezét. Adrien feljött a lépcsőn és megállt előttük. - Sir Thackery? - kérdezte Lady Jeanette-től. - Él és küzd, milord. - Monteine? - kérdezte Danielle-től, újra visszatérő szomorúsággal. - Ő is harcol az életéért! - Rendben. Hagyjanak hát magamra Lady Joannával! - ezzel belépett Danielle szobájába, ahol halott szerelme feküdt. A nők jó ideig mozdulatlanul álltak, miután bezáródott Adrien mögött a szoba ajtaja, majd Lady Jeanette felsóhajtott. - Most már csak Istenben bízhatunk. Önnek pedig aludnia kell! - Nincsen egy szabad hely sem. - Lord MacLahan szobája - mondta határozottan Jeanette. - És talán, mire felébred... A vendégszoba majdnem olyan kényelmes volt, mint saját szobája. Danielle hagyta, hogy Jeanette az ágyhoz vezesse és lefektesse. Megivott egy nagy kupa bort, hogy enyhítse fájdalmát. A lelkében és szívében lakozó csillapíthatatlan fájdalom és bánat ellenére, hat nap után végre aludt. Amikor felébredt, úgy tűnt neki, hogy egy örökkévalóság telt el. A szobában gyertya égett és a kandallóban ropogott a tűz. A lány érezte, hogy rettentően fáj a gyomra, jó ideje már, hogy nem evett. Ekkor azonban újra eszébe jutott, a kastélyban tomboló pestis, és hogy rengeteg ember, köztük Lady Joanna is meghalt. Lassan felült és megpillantotta Adrient: egy székben ült a kandalló előtt. A hang, ami felébresztette, a férfi boroskupájának koppanása volt. Az asztalon egy üres boroskancsó állt. Danielle gyanította, hogy amikor Adrien inni kezdett, még tele volt. A férfi egy gyönyörű, aranyozott karkötővel játszadozott, és a tűzbe bámult. 73

A lány lassan felkelt és távozni készült, úgy érezte, zavarja a férfit. Ahogy megmozdult, a férfi felnézett és határozottan rámutatott. - Nem lett volna szabad itt maradnia! - Maradnom kellett! - Ha én itt lettem volna, elküldöm innen! - Semmi szükség nem lett volna rá. Amikor anyám meghalt, én túléltem a pestist. Nem hiszem, hogy még egyszer megfertőzne. - Hála Istennek... - motyogta és szavai üresen összefolytak. Még mindig a karkötővel játszadozott. - Én pedig még a királynak is hajlandó lettem volna ellenszegülni! - mondta halkan. - Nagyon szerette magát - lepődött meg Danielle saját szavain. - Talán ha mellette vagyok... - Ön mindent megpróbált, Adrien, hiszen azért ment el, hogy vele legyen! - emlékeztette Danielle. Hirtelen magához intette a lányt. - Jöjjön ide! Danielle megrázta a fejét, félt a férfitől, sohasem látta még ilyennek. Úgy tűnt, magát hibáztatja Joanna haláláért. Türelmetlenül felállt és a lányhoz sietett. Danielle-nek ez alkalommal nem volt ereje védekezni. A férfi gyengéden megsimogatta az arcát és elgondolkozva figyelte. - Nem is olyan szerencsétlen, mint amilyennek hittem - mondta. - Köszönöm, milord... - Annyi mindent tett, míg nem voltam itt! - tűnődött a férfi. - Köszönöm, hogy ápolta! - Nem kell megköszönnie, én is szerettem. - Hálával tartozom önnek... azért is, hogy Joanna szerelmével vigasztal... Milyen ironikus, hogy ezt éppen most mondom. - Ezt meg, hogy érti? - kérdezte idegesen a lány, és elhúzódott a férfitól. Kezeit összekulcsolta mellkasán. Adrien megrántotta a vállát és a tűzhöz sétált. A lány még soha sem látta bor hatása alatt. - Hamarabb visszatérhettem volna, de a király futára kitérőre kényszerített. A király megtiltotta Joannával való házasságomat. Edward még akkor is játssza a kis játékait, amikor pusztít a járvány. Eldöntötte végleg. Nem akarta, hogy ön egyedül legyen, és engem szemelt ki maga mellé. Nem értem, miért rajong így ön iránt az egyik pillanatban, a másikban pedig már alig tudja csillapítani dühét. Talán az anyja kerítette hatalmába. - A királyt? - Igen, a királyt. Lenore gyönyörű volt, nem láttam még nála szebb nőt, kivéve... - Hirtelen elhallgatott és még egyszer megvonta a vállát, majd visszament az asztalhoz és ivott. - És még arról is tájékoztatott a király, hogyha egy hónapon belül nem jegyezzük el egymást, akkor önt hozzáadja egy öreg dánhoz, valami Lord Andersonhoz. - Lord Andersonhoz! - kapkodott levegőért a lány. A lord legalább hatvanéves volt, púpos és köszvényes. Ideje nagy részét Dániában töltötte, és szörnyű ember volt. Gonosz, buja, rosszindulatú. - Dánia gyönyörű ország - tűnődött Adrien. - Voltam már ott lovagi tornákon. Szép ország, még ha hideg és vizes is. | 74

- Mit számít egy angol vagy egy dán lovaghoz megyek-e feleségül? Én francia vagyok! - mondta pimaszul. - Milady, azt hiszem, a döntéséhez nem fér kétség! 1 - Csak azért, mert egy kicsit fiatalabb, még nem biztos, hogy jobb férj és jobb apa lenne! Adrien összeráncolta a szemöldökét, majd megrázta fejét. - Andersonnak nincsenek gyermekei, ezért már alig várja, hogy apa lehessen. És ami még csábítóbb, gyönyörű feleségét is magával fogja vinni Dániába. Az is lehet, milady, hogy sohasem látja viszont Aville-t. Ami mellettem szól, én legalább nem horkolok. Danielle az utolsó kijelentést figyelmen kívül hagyta. - Én grófnő vagyok, és Aville jog szerint az enyém. Adrien nem figyelt rá. - Bevallom őszintén, örülnék, ha Dániába menne, legalább megszabadulnék öntől! - Menjen a pokolba, Adrien! Én Aville-ban akarok élni, és a király nem kényszeríthet, hogy hozzámenjek egy dán lovaghoz! - mondta felháborodva Danielle, de szíve mélyén félt attól, hogy a király döntését nem lehet megváltoztatni. Hallott már történeteket arról, hogyan vonszolták el erőszakkal a menyasszonyt az esküvőre. - Harcolnunk kell a király ellen! Én nem ijedek meg tőle, nem hagyom, hogy csak úgy rángasson ide-oda! - mondta fáradtan és maga sem hitte, hogy ez tényleg így is lesz. - Elmenekülhetek, hogy segítséget kérjek francia unokatestvéreimtől! - Ha a király akar valamit, azt meg is kapja. Nem fog engedni. Engem azonban már semmi nem érdekel. Joanna halott, más pedig nem számít. Önnek azért a lekötelezettje vagyok, hiszen gondosan ápolta őt. - Nem tartozik semmivel. Azért ápoltam, mert fontos volt nekem, a barátom volt! De ha mégis úgy érzi, tenne értem valamit, akkor mondja meg a királynak, hogy hagyjon hazamenni Aville-ba. A férfi nem válaszolt, továbbra is a tűzbe bámult. - Adrien? Döbbenten látta, a férfi becsukja a szemét és összeesik. A bor, gondolta. Bánatában megivott egy egész kancsóval, azt hitte, ettől majd elmúlik fájdalma... Danielle odarohant és lábával meglökte. A férfi nem mozdult. Letérdelt mellé, és ismét a nevén szólította. - Adrien? Hirtelen elrántotta a kezét, érezte, hogy a férfi tűzforró. Nem részeg volt, hanem beteg. - Ó, Istenem! - kiáltotta és talpra ugrott, hogy segítségért rohanjon. Az ajtóhoz szaladt, feltépte és leviharzott a lépcsőn. A lépcső aljánál megállt és körülnézett. A nagyterem tökéletesen tiszta. Nem látott hullákat és szemetet, a padlót felmosták, a falakat lefestették. A kandallóban ropogott a tűz, Daylin a pajzsot tisztította. - Daylin! Segítenie kell! ' A férfi letette a pajzsot és követte. A szoba ajtajában megállt egy pillanatra, majd gazdájához rohant, hogy feltegye az ágyra. Alig tudott megbirkózni a nagy teherrel. Danielle utasította, hogy hozzon egy tál hideg vizet és hívja Coutin doktort. Amikor a doktor megérkezett, Danielle magukra hagyta őket, és csatlakozott az ablaknál álló Daylinhoz. A fegyverhordozó elmondta a 75

lánynak, hogy két teljes napot végigaludt, és azalatt sok minden történt. Sir Thackery és Monteine túl vannak a nehezén és Molly is túlélte. Winchesterből futár hozta a hírt, hogy a fekete halál visszavonulóban. - Milady! - szólt ki Coutin doktor. J Danielle besietett a szobába. ; - Ugyanaz, mint a többieknél. Mindent megtettem, amit lehet, most már neki kell harcolnia az életéért! A lány bólintott. - Majd én mellette leszek, milady - szólalt meg Daylin. - Már rengeteg beteget elláttam, tudom, hogy kell csinálni - vitatkozott saját meglepetésére Danielle. - Én fogom ápolni. Én is itt maradok mellette és segítek önnek, milady! - ígérte Daylin. Imádta gazdáját. Az azonban már kevésbé volt i érthető, ő miért ragaszkodott ennyire a férfihoz. Talán egy-| szerűen csak a pestisen akart felülkerekedni. f Ez alkalommal nem volt egyedül. A fegyverhordozó és ' Lady Jeanette is segített neki az ápolásban. Szorgalmasan gondozták Adrient, Danielle imádkozott a férfi életéért. Nem értette, miért, hiszen ha felépül, újra kezdődik az ellenségeskedés. I Két nap is eltelt, és Adrien állapota még mindig nem javult. Az idő nagy részében nem is volt eszméleténél. Amikor Danielle felemelte a fejét, hogy megitassa, vádló szemekkel így szólt. - Menjen el innen! Veszélyben van! - Ne aggódjon. Már túléltem a pestist! - Utasítom, hogy... - És mit tesz, ha nem engedelmeskedem, milord? - gúnyolódott kedvesen. - Most nem tud a térdére kapni. - De ha túlélem, megteszem! - fogadkozott. Szeme becsukódott és újra elvesztette eszméletét. Az ötödik napon nagyon rosszul volt. Önkívületében Carlinhoz beszélt és ígérte, hogy soha nem adja meg magát, és családja nevét mindig védelmezni fogja. - Ha elestem, újra felállók! Nem hozok szégyent önre, uram! - aztán elhallgatott. Amikor újra beszélt, halott szerelmét szólította. - Joanna, kérlek, bocsáss meg nekem! Görcsösen rángatózni kezdett. A lány fölé hajolt, hogy csillapítsa vad remegését. - Meg ne merjen halni, maga átkozott fajankó! - mondta. A férfi tágra nyitotta szemét. - Gyáva! A hős Lord MacLahan, a skót vitéz a betegség legkisebb szelére megadja magát! - kiabálta Danielle. A férfi hirtelen, nagy erővel megragadta a lány vállát, és beszélni kezdett. Danielle nem értette a skót nyelvet. Egy rövid idő múlva a szorítás engedett, a férfi visszazuhant az ágyba és elaludt. A lány visszaereszkedett székébe. Az ajtóban álló Daylin elsápadt a férfi szavaitól. - Mit mondott? Értette, hogy mit mondott? - kérdezte Danielle kétségbeesetten. Daylin bólintott. - Soha ne add meg magad! Még a halálnak sem! Aznap éjjel Adrien olyan nyugodtan feküdt, hogy a lány már azt hitte, elveszíti. Visszafojtott zokogás tört elő a torkából, ekkor azonban 76

észrevette, hogy a férfi kinyitja a szemét, szabályosan lélegzik és a láza is elmúlt. - Maga! -- próbált megviselten a lányra mutatni. - Nem megmondtam, hogy menjen el innen! Daylin is az ágyhoz lépett. - Milord! - kiabálta boldogan. - Sikerült! Tudtam, hogy sikerülni fog! - Hozok valamit enni! - mondta Danielle, és kisietett az ajtón. Amikor visszajött, az ajtót zárva találta, Adrien fürdött. Megfordult és visszavonult saját szobájába. A halál bűze távozott a levegőből, de a fájdalom a szívéből nem. Lefeküdt az ágyra és elnyomta az álom. Amikor felébredt. Lady Jeanette az ágya szélén ült, ennivalót hozott. A szolgálók egy forró fürdőt is előkészítettek. A fürdés nagyon jólesett. A lány a haját is megmosta, és addig maradt a dézsában, míg a víz ki nem hűlt. Fürdés után elfogyasztotta az ételt. Friss kenyeret, vajat, húst és sajtot. Nem tudott tovább távol maradni betegétől, felsietett az emeletre. Adrien megfürödve, felfrissülve az ágyában feküdt. Még egy nap sem telt el a láz enyhülése óta, de eszméletét visszanyerte, bár arca még mindig szürke a megpróbáltatástól. Utasításokat adott Daylinnak, de még nehezére esett a beszéd. Danielle az ágyhoz sétált. - Nem megmondtam, hogy hagyja el a kastélyt! - A férfi hangja érdes és gyenge, de szemében már ott izzott a szokásos tűz. - Itt maradok, én vagyok a vár úrnője - emlékeztette a lány. - Az engedelmesség ezek szerint nem tartozik az erényei közé. - Az engedelmesség nem erény, hanem teher, amit egy férfi kényszerít egy nőre, ha akar tőle valamit. A férfi lecsukta a szemét, de Danielle halvány mosolyt vélt felfedezni az arcán. - E pillanatban nincs erőm, hogy vitatkozzam önnel, milady, de az engedelmesség témáját hamarosan újra meg kell beszélnünk! Danielle aggódni kezdett. Volt valami szokatlan a férfi modorában. Most, hogy újra tiszta volt az agya, emlékezett. Ő túlélte a pestist, Joanna pedig belehalt. Nem nagyon számított már semmi. Nem akart vitatkozni sem. - Miért? - kérdezte rosszallóan a lány. A férfi megpróbált felülni, mielőtt választ ad, de szavait megelőzte fegyverhordozója, aki benyitott és kérdően nézett gazdájára. Adrien intett, hogy bejöhet. Vele tartott Gariston fiatal papja, Adair atya és egy Danielle számára ismeretlen férfi is. - Sir George! - kiáltotta Adrien. - Mit keres itt, hát nem látta a figyelmeztetést? Pestis pusztít a kastélyban. - Adrien MacLahan! - kezdte a magas, izmos, szürke hajú, meleg szemű látogató. - És milady! - tette hozzá meghajolva. - Magam is túléltem a járványt! Adrien összeráncolta a szemöldökét. - Mégis, mi szél hozta erre? - A király küldött! Fülébe jutott Lady Joanna halála, és legmélyebb részvétét küldi. Adrien meghajtotta a fejét. - Mondja meg őfelségének, hogy köszönöm. 77

Sir George bólintott. - Rengetegen meghaltak, egész falvak kipusztultak, de a királynak ettől még vezetnie kell birodalmát. - Sir George! Mondja már végre, mit akar tőlem nagy tiszteletű uralkodónk! - kérdezte Adrien türelmetlenül. Sir George elmosolyodott. - Adrien, tudja, hogy én mindig tapintatos vagyok és körültekintő. - Mindketten tudjuk, hogy a király akar valamit. Mondja meg, mi az! Sir George habozott. - A grófnőről van szó! Danielle levegőért kapkodott. Sir George-ról Adrienre, Adrienről Sir George-ra nézett. - Még alig egy fél napja, hogy visszanyerte az eszméletét, maga pedig idejön és... - Mennyire aggódik érte, milady. Ez igazán dicséretes! - szólalt meg elégedetten Sir George és Adrienre nézett. - Nem aggodalom ez, hanem félelem! - válaszolta hidegen a férfi, majd visszadőlt párnájára és becsukta a szemét. Danielle Adrien ágyához ment és a férfit nézte, s érezte, hogy elfogja a remegés. Tudta, MacLahan nem törődik már a világgal, most, hogy Joannát eltemette. A jövő nem jelentett számára semmit. - Adrien, azt mondta, hálás nekem! - suttogta a nő. A férfi kinyitotta a szemét. - Igen, tartozom önnek, lekötelezett! Megmentem attól, hogy egy vén kéjenccel kelljen leélnie az életét Dániában! Danielle megfordult és megpróbált elmenekülni, de a férfi utánanyúlt és elkapta. A nő mozdulni sem tudott. - Sir George, én mindig hűen szolgáltam a királyt! Kívánsága számomra parancs! - Hát akkor... - Igen, beleegyezem az eljegyzésbe! - De én... - kezdte Danielle. - Egy megfelelőbb időpontban hivatalosan is lebonyolítjuk a ceremóniát - vágott közbe Adrien. - Most rögtön essünk túl rajta! - javasolta Sir George. * - Emlékeztetem, uram, hogy egy fél napja még azt sem tudták, túléleme a pestist! - Ez most nem számít. Az eljegyzés hivatalos és lelki dolog, ceremóniára pedig, bár szép, semmi szükség. Josef atya majd szentesíti. Én képviselem a királyt, mint tanú. Lady Jeanette pedig a grófnőt. Vettem a bátorságot és a gyűrűt magam választottam ki. Amint Lady Jeanette megérkezik, kezdhetjük is. Megyek és szólok neki - ezzel elhagyta a szobát. Danielle megpróbálta kiszabadítani magát a férfi karjaiból, és amikor az még nagyobb erővel tartotta, majdnem felkiáltott. - Azt ígérte, nem egyezik bele! - suttogta mérgesen a férfi fülébe. - Ez csak egy eljegyzés! - válaszolta. ' - Eljegyzés vagy házasság, teljesen mindegy, innen már nincs visszaút! sziszegte. - Azt akarja, hogy egy órán belül hozzáadják az öreg dánhoz? Sir George-nál itt van minden szükséges papír, és ha nem egyezik bele, már hozzá is adták Sir Andersonhoz! A lány az ajkába harapott és megpróbálta visszatartani könnyeit. Miért akarja Edward tönkretenni az életét? 78

- Ez nem lehet igaz! - Átkozott bolond! Az egészet csak magáért teszem, hát nem veszi észre! Nagyon is jól értette az egészet. Ha nem teljesíti Edward akaratát, akkor megfizet. De nem akarta, hogy Adrien lekötelezze, és még kevésbé, hogy elvegye. Soha nem tudná szeretni a férfi, hiszen a szíve halott, Joannával együtt eltemette. - Gyűlölöm a királyt! - suttogta kétségbeesetten. - Ha nem is nyerhetek... - Még akkor is visszaszerezheti Aville-t - folytatta fáradtan Adrien. - Hogy érti ezt? - Ha már eljegyeztük egymást, a király figyelme más felé fordul. Ön nyugodtan visszatérhet Aville-ba. Danielle nagyot nyelt. - ígérje meg! Esküdjön! - Ezzel tartozom önnek, milady! - Nem tartozik semmivel. - De hiszen napokon át küzdött az életemért! - Biztos vagyok benne, hogy a segítségem nélkül is túlélte volna. - Ezek a szavak örökre összekötnek majd minket -mondta Adrien, egy csipet iróniával a hangjában. A fiatal pap aggódva figyelte őket, Daylin pedig úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. - Ne hazudjon nekem, Adrien! Igazán elenged? Adrien még közelebb hajolt a lányhoz. - Adósa vagyok, milady! Joannáért és magamért is! De vigyázzon mit tesz, ha visszamegy. Ígérje meg, hogy nem fogja felbujtani az embereket Edward ellen! - Mikor indulhatok? - Amint megszerveztem a kíséretét. Fáradtan visszahanyatlott az ágyra, de a lány csuklóját nem eresztette el. Sir George visszatért Lady Jeanette-tel, a pap pedig elkezdte a szertartást. Danielle szó nélkül tűrte, nem tiltakozott. Amikor vége lett, és minden hivatalos papírt aláírtak, Danielle végre a szobájába menekülhetett. Érezte kezén a gyűrű hidegét. Nagy volt az ujjára, mégis szorosnak érezte. Olyan szorosnak, mint Adrien vasöklét. Nem számít, gondolta. Alávetette magát a király akaratának, engedelmeskedett Adriennek, eladta a lelkét. De mégis nyert valamit. | Hazamehetett Aville-ba. A következő hetekben Danielle kerülte Adrient. A férfi ezt nem érzékelte, mintha sűrű ködben élt volna Joanna halála óta. Gyorsan felépült és visszanyerte erejét. Ideje nagy részét a várudvaron töltötte. Gondozta lovait, tisztítgatta szerszámait, szeretett egyedül lenni. Sir Thackery még gyengélkedett. Danielle tudta, Adrien csak arra vár, hogy átadhassa a kastély irányítását és ellovagol. A fekete halál a legtöbb áldozatot Anglia déli részén szedte. Az állatok szabadon bóklásztak, a földek gondozatlanul álltak. Danielle megtudta Daylintól, hogy Adrien hamarosan elhagyja a kastélyt, és északra lovagol, hogy megnézze apja egykori földjeit. A lány 79

tudta, hogy bár testileg Adrien tökéletesen felépült, a lelkében meghalt valami. A lány csak várt és várt, a férfi nem hozta szóba az utazást. Egyik este végül magához hívatta. Danielle lelkesen sietett a férfi szobájába. Adrien, összekulcsolt karral a kandalló előtt állt. - Itt az ideje, milady, hogy hazamenjen Aville-ba. Holnap indulhat! A lány megnedvesítette ajkait. - Holnap? Adrien hidegen bólintott. - Van valami, amit tudnia kell. A francia király meghalt! - Fülöp! Sajnálta, hiszen olyan kedves volt hozzá. - A fiát, Jánost megkoronázták! Amikor megérkezik Aville-ba tiszteletét teszi nála. De ne feledje, Edwardnak tartozik hűséggel! - Így lesz, milord! - kiáltotta, és lehajtotta fejét, hogy izgalmát leplezze. Végre visszatérhet otthonába, egy másik világba, ahol anyja is élt. Fülöp halott volt. De fia vette át a trónt, és az ő ígérete, hogy hű marad a Valois-házhoz, ezzel mit sem változott. - Én most egy időre Skóciába megyek - mondta. - Isten legyen önnel! - Addig jó, amíg távol vagyok, igaz? A lány nagyot nyelt. - Mint tudja. Lady Jeanette mély érzelmeket táplál Sir Thackery iránt, és úgy döntött, itt marad. Coutin doktor sem kíván visszatérni Franciaországba, de Monteine ezúttal is maga mellett lesz. És kiválogattam a legjobb embereimet, hogy elkísérjék. - Köszönöm, milord. Jó utat, és jó éjszakát! Ahogy kifelé indult, Adrien elkapta a csuklóját. - Ne csapjon be, Danielle! -- figyelmeztette. - Tartsa magát egyezségünkhöz, és én is azt fogom tenni. A lány anélkül, hogy a szemébe nézett volna, bólintott. Érezte a gombócot a torkában, idegesen kapkodta a levegőt. Már alig várta, hogy megszabaduljon tőle. És mégis... Szíve gyorsan vert, érezte, hogy szenved. Tudta, el kell menekülnie a férfitól, még mielőtt a hatalmába keríti. - Isten önnel! - kiáltotta. Kitépte kezét a férfi szorításából és elrohant. Amikor Danielle másnap reggel búcsút mondott Sir Thackerynek, és kilovagolt Garistonból, Adrien már nem volt ott. Mégis nehezére esett elhagyni Angliát. Egészen idáig úgy gondolta, mást sem akar, mint hazamenni, most pedig úgy érezte, elhagyja otthonát.

80

2. rész 10. fejezet Adrien apja kastélyától nem messze, egy sziklán ült, és nézte, ahogy két mezítlábas leány egy birkanyájat terelget. Hátát a hideg sziklának vetette, és a napba bámult. Érezte, ahogy a hűvös szellő belekap ruhájába. Úgy tervezte, Joanna halála után rögtön idejön, de elfogta a nyughatatlanság és végigutazta Európát. Minden lovagi tornán részt vett, és olyan elkeseredett erővel harcolt, hogy nem lehetett legyőzni. Egyetlenegy viadalt sem veszített. á Éppen egy flandriai győzelmét ünnepelte részegen, amikor" Sir George rátalált és átadta a király parancsát, s haza kellett térnie. Adrien közölte, hogy Skóciába tart, és másnap reggel i kijózanodva, útra kelt a szeles sziklák földjére. Imádta ezt a helyet, ahol a szirtek között szívósan tört elő a fű, és a hideg szél néha meleg fuvallatokkal lepte meg az embert. Örült, hogy hazajött. Szerette a hegyeket és a tavakat, ezt a vad szépséget. Olyan régen elhagyta már ezt a vidéket, hogy csak most jött rá, mennyire hiányzott. A MacLahan-kúria, amit valaha olyan hatalmasnak és szépnek talált, romokban hevert. Kőműveseket hívatott, hogy helyreállítsák, juhnyájába új tenyészállatokat vásárolt, és az uradalomhoz tartozó kis településre mesterembereket hozatott. Belevetette magát a munkába, próbálta elfelejteni a pestist, Joanna halálát és a nem kívánt eljegyzést. A klánok közötti vitákat elsimította, a fiatal skótokat pedig biztatta, lépjenek be a seregbe és képezzék magukat. Mindeközben keményen edzett, hiszen tudta, nem fog örökre itt maradni. Ez a várakozás időszaka volt. Várt, de még nem tudta, mire. Jó ideig Joanna halála miatt gyötrődött, de rájött, nem is annyira fájdalmat, mint bűntudatot érez. Hányszor ígérte Joannának, hogy összeházasodnak, mégis egyre halogatta. Joanna jó szerető volt, ő mégsem akarta elkötelezni magát. Nagyon szerette, de nem eléggé. Idővel megbocsátott magának, hisz tudta, Joanna már rég megtette volna. Néhány hónap önmegtartóztatás után újra felébredt benne a vágy a nők iránt. Egyik szeretője sem tudta azonban csillapítani nyugtalanságát. Egy éjszaka, amit egy kényelmes, meleg házikóban töltött a kovács megözvegyült lányával, észrevette, hogy a tűzbe bámul, és azon tűnődik, vajon mi hiányzik az életéből. A tűz fénye, nagy meglepetésére Danielle-t juttatta eszébe. Gyakran gondolt a lányra távolléte alatt. Tudta, nemcsak azért fogadta el a király ajánlatát, mert Joanna halott volt, hanem azért is, mert törődött Danielle-lel, szerette a lányt. Sokszor úgy érezte, legszívesebben elverné, ugyanakkor csodálta is. Milyen nagyszerűen viselkedett a járvány idején! Azt sem tudta elfelejteni, hogy míg ő a lázzal küzdött, a lány végig ott virrasztott mellette. Valamivel meg akarta hálálni, hazaengedte hát otthonába. A jelentésekből úgy tűnt, a kis grófnő angyalian viselkedik. Hű maradt Edwardhoz, nem próbált ellenszegülni, közben pedig kellő diplomáciai érzékről téve tanúságot, Valois rokonait is vendégül látta kastélyában 81

egyszer-kétszer. A férfi küldött néhány levelet a lánynak, melyben hogyléte felől érdeklődött. A válaszlevelek sem maradtak el, ám Adrien tudta, a lány azt kívánta, bár soha ne térne vissza. Hirtelen felült az ágyban, rájött, hogy Danielle után vágyódik. - Adrien-! - hallotta a sötétben a nő suttogását és érezte érintését. Tapasztalt szerető volt, és mindent megtett, hogy kielégítse a férfit. Adrien hiányérzete és nyugtalansága azonban mégsem szűnt meg. Tudta, valami hiányzik, amit egyszer már majdnem megtalált. Ezen töprengett, ahogy ott feküdt a sziklán. Öt év is eltelt a szörnyű járvány és Joanna halála óta. Visszanyerte régi erejét, a MacLahan-klán vezetője lett, és a király barátságára is szert tett. Skócia déli részén béke volt és jólét. Adrien mégsem felejthette el, hogy ő az angol király szolgálatában áll, Edward ütötte a Térdszalag Rend lovagjává. Eljegyzése még több földet jelentett, Glenwood grófja lett, Anglia és Skócia egyik leggazdagabb nemese. És ezt mind, Edwardnak köszönhette. Ahogy kinyitotta szemét, megpillantotta Sir George-ot. - Azt a mindenit! Csak nem háború van már megint? Mi szél hozta ilyen messzire. Sir George? Jöjjön, igyunk, és mesélje el, mi történt. Sir George kíséretét elszállásolták, majd beléptek az ebédlőbe, hogy elköltsék a vacsorát. Kezdetben lényegtelen dolgokról beszélgettek. Lassan befejezték az étkezést, a tűz előtt iszogattak. Sir George felsóhajtott. - Szép helyen él, és úgy látom, jól van. Visszanyerte erejét és egészségét. Ezek a vademberek, itt fent, jól tartották. - Ne feledje, hogy én is csak ilyen vadember vagyok, itt nevelkedtem! emlékeztette Adrien. Sir George mosolyogva bólintott, majd komolyra fordította a szót. - A királynak szüksége van a segítségére, Adrien! Normandiába indul a franciák ellen. - Ez nem újdonság! - Azt akarja, hogy Aville biztonságban legyen! - Adrien összeráncolta szemöldökét. - Valami történt Aville-ban? Sir George felnézett. - Vannak ott emberei, nem igaz? - De igen! Daylin, Richard Huntington, Giles Reeves és mások, de nem jelentették, hogy valami baj lenne! - Még nincs, de Aville a lovagi világ egyik központja lett. Az udvar tele van muzsikusokkal, költőkkel és művészekkel. Az angol lovagok életüket adnák egy meghívásért a kastélyba, ahogy a francia lovagok is. A grófnő Valois rokonairól nem is beszélve! ' - Ugyan mit árthat nekünk egy lány? - Egy lány? - kérdezte meglepetten Sir George. - Túl sok időt töltött a világtól elzárva. Lady Danielle nem kislány már, régen férjhez kellett volna mennie. Egész Európa az ő szépségéről beszél. Francia nemesek és lovagok térden csúszva esedeznek kegyeiért. Adrient elöntötte a düh. - Csak nem esküdött össze a franciákkal? - Nem, szó sincs róla! Egyszerűen csak vendégül látja francia unokatestvéreit, ahogy az illik. Most azonban a viszony János és Edward között kezd elmérgesedni, s ez némiképp változtat a helyzeten. Ideje, Adrien, hogy visszatérjen! 82

Adrien zavartan hátradőlt, érezte, ahogy a tűz melege simogatja a testét. Azonnal Aville-ban akart lenni. - Holnap hajnalban indulunk! - ígérte. - Nagyszerű! A walesi herceg is örülni fog, hogy újra Edward szolgálatában látja. Éppen most hajózik Bordeaux-ba, hogy leverjen egy felkelést. Van azonban még valami... - kezdte tétovázva Sir George. - Mondja csak! - Egy bizonyos francia nemes a Valois-házból gyakran látogatja a lady kastélyát, és az a hír járja, hogy össze akarnak házasodni az önnel kötött eljegyzés érvénytelenítése után. Hirtelen mintha kitisztult volna Adrien feje. Milyen idióta volt! Szabadon engedte a lányt, és míg ő az önsajnálatba temetkezett, Danielle vígan élte életét. Edward bízott benne, ő pedig nem teljesítette kötelességét. - Az eljegyzést nem lehet érvényteleníteni! - kiáltotta dühösen. Nem értette, miért mérges, hiszen tudhatta volna, hogy ez fog történni. Danielle csak arra vágyott, hogy visszamenjen szülőhazájába, Franciaországba, mindent imádott, ami francia volt. Otthonát ő segített elfoglalni, s ezt a lány nem tudta megbocsátani. Nem volt hát meglepő, hogy inkább egy Valois férjet választ. Szabadságának azonban volt egy feltétele: nem árulja Edwardot. - Nos - kezdte Sir George -, úgy látom, a házasságnak, semmi akadálya, előreküldök egy... - Nem! Nem akarom, hogy tudjanak az érkezésemről, és ceremónia sem kell. Érkezésem estéjén megtarthatjuk az esküvőt. Most pedig, mivel későre jár, és holnap korán indulunk, jó éjszakát, Sir George! Megfordult és távozott. Szobájába menet alig tudta csillapítani tomboló haragját. Az ablakhoz lépett és feltépte, hogy érezze testén a hideg skót szelet. De hiszen figyelmeztette a nőt! Figyelmeztette, hogy ne csináljon ostobaságot! Eljött az idő, hogy végre elvegye azt, ami neki jár! Gyönyörű, verőfényes őszi nap volt. A kerti tó tükre gyémántként csillogott. Danielle egy faragott kőszékben ült, ujjával a víztükörre rajzolt, és nevetett. Simon de Valois gróf éppen lantját pengette, és szerelmes dalt énekelt a grófnőnek. Hangja azonban túl mély és érdes volt, ezért aztán úgy döntött, inkább egy pajzán dalt ad elő, ami sokkal jobban illett hozzá. A lány élvezte a jó időt. Tudta, hogy Edward lovagjai figyelik, most mégis úgy érezte, egyedül van, s ezek a percek édesek voltak számára. Nem mintha a figyelő szemek bármiben is megakadályozhatták volna. Nem zavartatta magát, oda ment és akkor, amikor neki jólesett, és nem is volt szándékában titkolózni. A kiújuló viszály az angolok és a franciák között azonban' nyugtalanította. Armagnac grófja, János, francia király tudtával felkelést szított az Edward által elfoglalt francia területeken. Neki pedig, anyjának tett ígérete alapján a francia oldalra kell állnia. Sok idő eltelt, mióta Aville-ba jött. Itt nőtt fel, itt vált nővé. O a vár úrnője, és nem is csinálta rosszul. Visszaemlékezett anyjára, és megpróbált olyan lenni, mint ő, becsületes és igazságos. Az életnek megvolt a maga csodálatos ritmusa. Hétfőn a pénzügyeket rendezte. Kedden Danielle a katonák gyakorlatozását tekintette meg. 83

Szerdán ellenőrizte az udvartartásban folyó ügyes-bajos dolgokat, mint például szappankészítést és gyertyaöntést. A csütörtököt az emberek panaszainak szentelte. Pénteken fogadta a látogatókat, a papokat, zarándokokat, muzsikusokat és táncosokat. Szombaton átnézte a beérkezett jelentéseket, a vasárnapot pedig az Úrnak szentelte. Voltak vásárok és ünnepnapok is, amikor az emberek megfeledkeztek minden bajukról, és vígan ropták a táncot a tűz körül. A hazaérkezése utáni időkben rettegett, hogy Adrien is hamarosan megjelenik és átveszi az irányítást. De ahogy telt az idő, szomorúan rájött, hogy a férfi elfelejtette. A három kísérő, akiket Adrien kiszemelt Danielle számára, hamar beilleszkedett a kastély életébe. Danielle imádta és bűvkörében tartotta mindhármukat. Daylin a leghűségesebb emberei közé tartozott, és Richard Huntingtont is levette a lábáról. Giles Reeves, a mogorva és közönséges skót sem jelentett nagy problémát a nő számára. Danielle ügyelt rá, hogy mindenben kikérje engedélyüket, tudta, beleegyezésükhöz nem férhet kétség. Ő volt a grófnő. Nem tűrte, ha parancsoltak neki, de tanácsokat elfogadott. Az emberek engedelmeskedtek neki, és a kedvét keresték. Tudta, az ő felelőssége embereinek jóléte, ezért próbálta Aville-t távol tartani a politikától. Kastélyában szívesen látott angolokat és franciákat egyaránt, híres volt a művészet iránti pártfogásáról. Művészek, mesterek, zenészek és nemesek látogatták a kastélyt. Vendégül látta Aville-ban János királyt és Károlyt, a trónörököst. Simon, Montejoie grófja - Danielle egyik távolabbi rokona - Jánossal együtt jött látogatóba. Simon és a nő hamar megkedvelték egymást, kapcsolatuk lassacskán elmélyült. A férfi hat évvel volt idősebb, és világoskék szeme, sötétbarna haja, keskeny, vonzó arca tetszett a nőnek. Mindenféle szórakozásban szívesen részt vett, együtt nevetett a nővel a bábozókon, artistákon, táncosokon, ezenkívül tanácsokkal is ellátta a kastély védelmével kapcsolatban. Danielle maga is rengeteget olvasott ostromokról és védelmi stratégiákról: eltökélte, hogy Aville nem fog még egyszer elesni. A pestis ellenére, ami fél Európát elpusztította, volt, aki megművelje Aville földjeit, s bőségesen termett. Néhány évvel ezelőtt Danielle kőműveseket hívatott, és felhúzatott még egy falat a vár köré, hogy alagútásással se lehessen többé bevenni. Néha arra gondolt, vajon a francia vagy az angol király ellen védekezik-e ennyire. Máskor idegesen azon tűnődött, Adrien mit gondolna ezekről az építkezésekről és kiadásokról, hiszen hivatalosan az ő felügyelete alá tartozik. Tudta, a királynak nem tetszik a késlekedés, hiszen Danielle már jóval túl volt a házasságra ideális koron. Adrien azonban elvesztette Joannát, és nem volt szüksége feleségre, vagy talán csak őt nem akarta feleségül venni. Nőügyeinek híre Danielle fülébe is eljutott. Joanna halálával a szíve is meghalt, és az eljegyzésbe is csak azért egyezett bele, hogy a lánynak meghálálja, amit érte tett. De az eljegyzés még mindig érvényes, és hiába telt az idő, • a férfi nem jelent meg. Danielle azon gondolkozott, hogy lehetne az egészet semmissé tenni. Biztos volt benne, hogy már nem érdekli a férfit. Bárcsak ő is el tudta volna felejteni! Ám gyakran hallott róla - a lovagi tornákon aratott győzelmei egyre növelték hírnevét. Aville-lal a 84

kapcsolatot Gilesen keresztül tartotta, aki több levelet kapott tőle, mint Danielle. A mogorva skót mindig mondogatta: - Nem hiszem, hogy ez tanácsos lenne, a gróf úr nem ezt tenné... Danielle mindig mosolygott ezen, arra gondolt,; hogy az ő földjei és címei nélkül Adrien nem is lenne gróf;, De ez sem számított igazán, hiszen Adrien messze volt, és a nő úgy vezette a birtokot, ahogy akarta. - Milady, azt hiszem, elkalandoztak a gondolatai. Ön még csak rám sem pillant! - mondta Simon. Danielle elmosolyodott és hátradőlt. - Ezek olyan szomorú dalok, Simon. Szégyellje magát! - A férfi elbűvölő volt, szeretett vele flörtölni. Azon tűnődött, milyen lehet szabadnak és szerelmesnek lenni. Igazán mélyen, halálosan szerelmesnek. A férfi letette a lantot és a nő mellé ereszkedett. - Bevallom – suttogta - az összes dal, amit ismerek ilyen szomorú. - Ó, Simon! - Szeretem önt, Danielle, ugye tudja? - mondta és finom csókot lehelt a nő kézfejére. Danielle tudta, hogy előbb-utóbb ez fog történni, és csak magát hibáztathatta, hiszen kimutatta, mennyire élvezi a férfi társaságát. Szerette, mert megnevettette. Mégis... ő többet akart. Élvezte jelenlegi helyzetét, és nem akart változtatni rajta. Adrien távol volt, és így nem tudta irányítani sem őt, sem a várat, az eljegyzéssel pedig távol tarthatta kérőit. - Danielle! - suttogta Simon, és körülnézett, hogy nem figyelik-e őket. Együtt voltam Armagnac gróffal, amikor felkelést szított Gascogne-ban. Danielle ijedten felsóhajtott és a férfi szájára tette ujját. - Erről nem akarok hallani! - könyörgött a férfinak. - De hiszen ön hű a francia királyhoz! - fogta meg a kezét újra a férfi. - Igen, de Edward erős, most pedig maradjon csendben, - Senki nincs a közelünkben, és ha magával vagyok, nem féltem az életem! - Simon! - Hallgasson végig! Amióta találkoztunk, szeretem magát. Tudom, hogy az eljegyzése nem valódi. Kérhetnénk Jánost és az egyházat, hogy érvénytelenítsék! - Milyen alapon? - Nem tudom, de bízzon bennem, el tudom intézni! - Simon, ez nagyon veszélyes! - Ön csak ígérje meg, hogy nem fog becsapni! - Nagyon jól tudja, hogy sohasem tudnám becsapni - ígérte meg villámgyorsan a nő, mert lépéseket hallott, valaki közeledett. - Danielle, kérem! - könyörgött Simon. - Nagyon veszélyes, nem kockáztathat! - Az életemet is odaadnám, ha egy percig négyszemközt beszélhetnénk. Menjünk holnap vadászni, akkor előre lovagolhatunk, és kettesben lehetünk! - Simon... - kezdte Danielle, de nem tudta befejezni, mert Giles ezt a pillanatot választotta a közbelépésre. Szeme komolyságot tükrözött, kopasz fején megcsillant a napfény. - Ó, milady! Hát itt van! - Mintha nem tudta volna, gondolta mosolyogva a nő. 85

- Szüksége van rám, Giles? - Igen, milady. A kincstárnok nem tudja, hogy mennyit ígértünk a tegnap esti medvetáncoltatónak, és szerinte a férfi be akarja csapni. Szeretné, ha a milady rendezné az ügyet. - Ó! - szólalt meg Danielle, és Giles segítségével talpraj ugrott. Simon elkapta a kezét és bár udvariasan, de megcsókolta. Gilest majd szétvetette a düh, de nem szólhatott semmit. A gróf lovag volt, a Csillag Lovagrend tagja. - Ma délután kilovagolok, milady, de a holnapra szóló meghívását szívesen elfogadom - mondta Simon. m - Miféle meghívást, uram? - kérdezte gyanakodva Giles. 1 - A vadászatra! - mondta Danielle. - Az erdő a folyón túl' bővelkedik a vadban. Simon éppen most mesélte, mennyi a szarvas! Giles összeráncolta szemöldökét. - Valóban sok az állat, mégsem lenne ajánlatos vadászatra menni! Az az átkozott Armagnac gróf egyre többet fosztogat Gascogne-ban, és egy védtelen vadászcsapat tökéletes célpontul szolgálna! .;j - Ugyan, Giles! Ki merne engem bántani? - kérdezte. Egyetlenegy angol sem ártana nekem, és természetesen a franciák sem, hiszen a Valoisházból származom! - mosolyogva megérintette a francia arcát. - A holnapi viszontlátásra, Simon! Simon meghajolt és magukra hagyta őket. - Vele még meggyűlik a bajunk! - Ugyan, Giles! Mi is a mottó a térdszalagon, Giles? Átkozott legyen, aki rosszra gondol! - nevetett halkan a lány. - Glenwood grófja is tagja a rendnek. Mindenekfölé helyezik a tisztességet, hűségesek és segítik az elszegényedett lovagokat! - Felettébb nemes cselekedet! - gúnyolódott Danielle. - Már rég haza kellett volna utaznia, milady! - mondta szomorúan Giles. De hát ő itt van otthon... Ám mégis... sokszor vágyott vissza Garistonba, vágyott rá, hogy lássa Sir Thackeryt. - Néha hiányzik Anglia! - mondta halvány mosollyal. - Mégis szeretek itt élni! Giles ma kivételesen nem értett egyet vele. - Milady, nem hiszem, hogy érti, mi folyik itt. Armagnac gróf felkelést szít Gascogne-ban, és bár János állítja, hogy semmi köze hozzá, mindenki tudja, hogy támogatja! - János, a trónkövetelő? - gúnyolódott megint a nő. - Armagnac emberei úgy viselkednek, mint a pogányok! ; - Háborúban mindenki úgy viselkedik! - Falvakat gyújtanak fel, ártatlan embereket mészárolnak le, nőket erőszakolnak meg! - Ne aggódjon már annyit! A vadászatra legjobb embereim kísérnek el, és ha Armagnacnak eszébe jutna Aville ellen vonulni, tudja jól, hogy úgysem tudná bevenni! Megígérem, hogy sértetlenül térek vissza! - Gyors csókot nyomott a skót arcára és elsietett. Tudta, hogy kell diplomatikusan megoldani az ilyen helyzeteket, anélkül hogy megsértené Gilest. De mégis csak ő itt a grófnő, és nem hagyhatta, hogy irányítsák.

86

Hátán végigfutott a borzongás. El kell mennie. Tudni akarta, mit tesz Simon, és le akarta beszélni róla. A barátjának tekintette, nem sodródhat veszélybe miatta. A levelek zörögtek, az őszi szél simogatta arcát. Danielle érezte, a világ hamarosan megváltozik. Idegesen felnevetett, és fejét hátrahajtotta, hogy érezze a szelet. Az idő gyönyörű volt, és az otthona is. Ismét elmosolyodott, és besietett a nagyterembe.

87

11. fejezet A kincstárnok nem is hívta, Giles egyszerűen úgy gondolta, Danielle túl sok időt tölt azzal a fiatal francia lovaggal. A nő keresztülment a termen, felsétált a lépcsőn és belépett szobájába. Anyja halála óta nem sok minden változott. A négyszögletű szoba középpontjában a hatalmas baldachinos ágy állt, a falakat pedig ugyanaz a kárpit borította, mint évekkel ezelőtt. A kandalló előterét szőnyeg, néhány szék és egy kis asztalka foglalta el. Amikor Garistonból megérkezett, csináltatott egy öltözőfülkét is. A mosdó felett hatalmas tükör lógott, az ágy melletti kis polcon könyvek sorakoztak. Olvasott romantikus történeteket, történelmet, építészetről, fegyverekről, lovakról és állattenyésztésről. Lassan az ágyhoz ballagott. Kiválasztott magának egy verseskötetet a viszonzatlan szerelemről. Halk kopogtatást hallott az ajtaján, Monteine volt az. Danielle felkelt és mosolyogva ajtót nyitott, de a mosoly lefagyott arcáról, amikor meglátta Monteine vészjósló tekintetét. - Mi a baj? - Giles mondta, hogy holnap kilovagol! - kezdte Monteine. - Ugyan, Monteine, csak nem kezdi ön is? :4 - Nagyon aggódom. Ezek a rabló lovagok már többször is betörtek Gascogne-ba, és nőket erőszakoltak meg, férfiakat mészároltak le! - Ez csak szóbeszéd! Nem hiszem, hogy ezt tennék, hiszen lovagok válaszolta a lány. - Engem biztosan nem támadnak meg! És ha mégis, a várat úgysem tudják bevenni! - Hát ez az, grófnő! A vár biztonságos, ezért nem szabadna elhagynia! -A legjobb embereim kísérnek el... - Igen, például Simon! - sziszegte Monteine. - Nagyon sajnálom, Monteine, hogy nem bízik bennem! - Kitűnően vezeti a kastélyt, grófnő! Igazságos és bölcs, a szülei büszkék lennének önre! - Köszönöm. - Mégsem fogja fel... - Mit? - Veszélyben van! Ha nyolcvanéves, ráncos, öreg hölgy lenne, akkor más lenne a helyzet. De nem az, és ráadásul mérhetetlenül gazdag is! - Eljegyeztek, nem emlékszik? - Úgy tűnik, inkább ön feledkezik meg róla! - vágott vissza Monteine. - Egyszerűen csak vadászni megyek egy jó barátommal, ennyi az egész! - Egy eljegyzést fel is bonthatnak. Jobb, ha óvatos! - mondta Monteine szomorúan és megremegett. Danielle vágott egy grimaszt, majd észrevette, ő is remeg. Vállára terített egy vékony takarót, és a kandallóhoz ment, hogy rakjon a tűzre. A lángok magasra csaptak, és ő még mindig reszketett. Másnap reggel kilovagoltak. Nem vittek magukkal vadászsólymokat, csak íjakat és nyilakat. Szarvas és vaddisznó volt a célpont. Az idő gyönyörű volt, akár csak az előző napokban. Tízen indultak útnak. Danielle, ahogy keresztüllovagolt a mezőn, semmiféle veszélyt nem érzékelt. Csillag, hűséges lova már majdnem húsz éve szolgálta, de még 88

mindig olyan sebes és robbanékony, mint tíz évvel ezelőtt. Simon csődöre testesebb és lassabb. A grófnő és Simon eltűntek az erdőben. A fák sötétzöld koronája elrejtette őket a világ szeme elől, végre kettesben lehettek. - Hát nem csodálatos? - kérdezte a nő, ahogy a férfi mellé ért. - Danielle, beszélnünk kell! - kezdte Simon. - Simon, aggódom önért. Nem akarom, hogy baja essék! - Hallgasson végig, milady! János jó király és jó ember; Edwardnak máson sem jár az esze, csak hogy francia területeket szerezzen! - Csak a saját földjeit akarja vissza! - mondta halkan a nő és meglepődött, hogy az angol király védelmére kel. | - János kiűzi az angolokat Aville-ból, ebben biztos lehet! Kérem, milady! János úgy szereti önt, mint saját lányát, ahogyan Lady Lenorét is szerette. Szakítson meg minden kapcsolatot az angolokkal! - mondta érdes, remegő hangon. - És azt se felejtse el, hogy nincs még egy ember a földön, aki úgy szeretné önt, mint én! A lány szíve a torkában dobogott. A férfi olyan szenvedéllyel beszélt, olyan elbűvölő, bölcs és udvarias. Becsukta a szemét. Félt, de nem magát féltette. A háborútól rettegett és a sok gyilkolástól. - Simon! Én ismerem Edwardot, ne becsülje alá! Erős és elszánt! - Ha a vár a miénk, nem győzhet! S ez csak öntől függ! Azt az oldalt képviseli majd Aville, ahová az ön szíve is húz! - Simon! - Higgye el, Danielle, én csak önt akarom, nincs szándékomban kihasználni. Gazdag vagyok és gróf, szeretem önt, és örökké szeretni fogom! - Danielle! - A nevét kiabálták a távolból. Meglepetten hátrafordult, és látta, hogy Daylin tart feléjük. - Fegyveres, páncélos lovasok közelednek, milady! Ha kedves az élete, vágtázzon vissza Aville-ba, amilyen gyorsan csak tud! - Lovasok? Merről? - kérdezte Danielle, és Daylin mellé ügetett. Meglátta a feléjük tartó csapatot a domb tetején. Legalább egy tucat fegyveres férfi, mind harci páncélt viselt. A föld is remegett lovaik patája alatt. A páncélt sima kabát és köpönyeg fedte, sem címer, sem zászló, nem árulkodott családjukról vagy nemzetiségükről. - Kérem, Danielle! - ordította Daylin. - Menjen vissza a várba! - Elkísérem a hölgyet, és utolsó csepp véremig védelmezem! - kiáltotta Simon. - Könyörgöm, Danielle, most már menjünk! A nő habozott, ha most ellovagol, védtelenül hagyja embereit, akik ráadásul nincsenek kellően felfegyverezve. - Gyerünk! - kiáltotta Simon, és Csillag farára csapott, s a ló vágtatni kezdett. Danielle Csillag nyakához lapult, ahogy száguldottak keresztül a mezőn. A lovasok megpillantották őket, és utánuk eredtek. Ekkor a nő meglátta, hogy egy másik csapat is feltűnik a domb tetején, nem sokkal az első mögött. Kíméletlenül hajtotta Csillagot. Remegett alattuk a föld. A háta mögül ordítást és fém csörgését hallotta, ahogy a felek megütköztek. Idegesen vette észre, hogy Simon nincs sehol. 89

Szíve gyorsabban dobogott. Lefékezte lovát és megfordult, hogy megkeresse a férfit, félt, hogy haldoklik valahol. Messze volt már a csata színhelyétől, nem látta tisztán a mezőt. Talán valaki megtámadta, gondolta, és szíve összeszorult a félelemtől. Mondogatta magában bátorításképpen, hogy Simon nagyszerű harcos, és bármelyik átkozott lázadót legyőzi. Három lovas észrevette, hogy megállt és utána indult. Danielle megfordult és bevágtatott az erdőbe, nem törődve a szemébe csapódó ágakkal. Elhatározta, nem hagyja, hogy elkapják, amikor annyi kiváló embere harcol érte a mezőn. Az erdő sötétzöld homályba burkolta, az ösvény is keskenyedett. Lelassította Csillagot, alig mert lélegzetet venni, nehogy elárulja magát. Üldözői már majdnem utolérték, szíve a torkában dobogott, megpróbált hallgatózni. Hallotta, hogy jobbról és balról is körbeveszik. Megállította lovát és várt. A két lovas találkozott anélkül, hogy őt észrevette volna. Ekkor azonban Csillag felprüszkölt. A hang belehasított az erdő csendjébe felfedezték! Danielle leugrott a nyeregből és a bozótba rohant. Addig futott, míg erejéből telt. Hallotta, ahogy a két lovas megvív, acél acélnak feszült. A két lovas tehát nem együtt jött, gondolta. Az egyik őt védi, időt ad neki a menekülésre. Ismét futni kezdett, és egy tisztásra érkezett, ahol egy kis házikó állt. Megtorpant, a szíve majd kiugrott a helyéről. A ház lepusztult, az ajtó nyitva állt, sötétségen kívül nem szűrődött át semmi az ablakon. Hátranézett, mert hallotta, zörög az avar, lépések közeledtek. Keresztülfutott a tisztáson, be a házba. Koromsötét volt odabent, a falnak támaszkodott és várta, hogy szeme hozzászokjon. Tűzhelyet és egy ágyat látott, mindkettő nagyon rossz állapotban. Elindult, hogy beljebb menjen, de az egerek cincogása megtorpanásra késztette. Nagyot nyelt, majd az ágy mellett lassan lekuporodott. Érezte, valaki más is van a házban. Valaki hangtalanul követte. Meddig maradhat még észrevétlen? Csendben elővette vadászkését, bár tudta, egy páncélos lovag ellen nem sokat ér vele, könnyedén elveszik tőle. Ahogy a földhöz lapulva feküdt, meglátta a falnak támasztott szerszámokat: egy gereblyét, egy fejszét és egy kaszát. Az utóbbi nem igazán alkalmas a közelharcra, a gereblye pedig nem elég veszélyes szerszám, így hát a fejszét választotta. Régóta nem használt már fegyvert, de most halálos veszélyben volt. Lélegzést hallott, tudta, üldözője nagyon közel van hozzá. Valaki megkerülte az ágyat, egy pillanat még és felfedezik, gondolta. A baltáért nyúlt, erősen megragadta nyelét, tudta, hogy csak egyetlen esélye van. Talpra ugrott, és egy hangos kiáltással támadott. A sötétségben csak egy tornyosuló alakot látott, aki gyors volt, mint a villám. Elhajolt a fejsze gyilkos éle elől, és a kezében megcsillanó karddal kiütötte kezéből a fegyvert. Danielle egy pillanatra megdermedt, majd az ágyra ugrott és megpróbált menekülni. Kirohant a házból a tisztásra, ahogy azonban kiért, vállán már érezte is üldözője erős szorítását. 90

Felsikoltott és ismét menekülni próbált, de visszarántották, és a nő elvesztve egyensúlyát a földre zuhant. Elővette kését és várta, hogy üldözője megfordítsa. Hangos ordítással a lovag torkának szegezte a kést, de a kesztyűs kezek nem engedték, hogy a penge elérje a nyakat. Danielle elengedte a kést, és némán bámult üldözőjére. A férfi páncélt viselt, amit egyszerű címeres kabát fedett. A címer egy oroszlánt és három leopárdot ábrázolt. Fejét sisakot fedte, de a nő látta a szenvedélyes, dühös, aranyló szemet. Sarkára ült, elengedte a nő csuklóját, és levette fejéről a sisakot. Dús, aranylóan vörös haj, barna, vad, de szép arc, és gúnyos mosoly bukkant elő a sisak fedezékéből. A nő érezte, hogy elfogja a remegés. - MacLahan! - kiáltotta. - Úgy bizony, milady! - válaszolta a férfi mély, érdes hangján. - Csak azt mondja meg nekem, amikor el akarta vágni a torkomat, már tudta, hogy én vagyok az? A nő levegőért kapkodott, és pofon akarta ütni a férfit, de az elkapta a kezét és erősen megszorította. - Hogy merészeli! - kiáltotta remegő hangon Danielle. - Szólhatott volna, kiálthatta volna a nevemet, vagy a magáét! - Hirtelen elhallgatott, hogy lélegzethez jusson. Szíve még mindig őrült iramban dobogott. - Szóltam! - válaszolta a férfi. A nő megrázta a fejét. Ő ugyan semmit sem hallott. Furcsa volt újra látni Adrient, idegen volt már számára. - Ha szólított is, nem hallottam. Halálra voltam rémülve, és nem számítottam önre! Hogy kerül ide? Lázadók támadtak meg bennünket, én pedig menekülni kezdtem... - A lázadók után érkeztünk - mondta és még mindig a nőt figyelte. Danielle még sohasem érezte így a férfi tekintetét, szinte belehatolt, ahogy vizsgálta. A férfi nem változott sokat, mióta utoljára találkoztak. Arca kicsit soványabb lett. A nő érezte, újra remegni kezd, s nem tudta, miért. - Valaki más is követett, nem igaz? - Egy férfi úgy gondolta, maga után jön, de én meggyőztem, ne tegye. - Daylin, Simon és a többiek? - Egyik emberének eltört a karja, van még néhány kisebb sérülés, de senki nem halt meg. Öt lázadót megöltünk, a többiek elmenekültek, ahogy meglátták, hogy érkezünk. M A nő felsóhajtott - hála Istennek, egy embere sem halt meg. - A legmegfelelőbb időben érkezett, milord. - Hírt kaptam róla, új háború közeleg! Ami gondolom, az ön figyelmét sem kerülte el. A nőt elöntötte a harag, és megfeledkezve helyzetéről, kifakadt. - Ne higgye, hogy csak így idejön, és parancsolgathat! Évekig Aville felé sem nézett, és jól megvoltunk maga nélkül is! - Egészen a mai napig, igaz? - Azért annyira nem volt súlyos a helyzet! - Ha jól látom a hátán fekszik, milady! - Hát akkor talán szálljon le rólam, és engedje, hogy felkeljek!

91

A férfi egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd felállt és kezét nyújtotta a nőnek. Danielle haja ziláltan omlott vállára, kabátja gyűrött és szakadt. Kezével végigsimította ruházatát, hogy visszanyerje méltóságát. - Még mindig nem értem, milord! Ennyi év után, ma éppen megérkezik. Mintha tudta volna, hogy segítségre lesz szükségem! - Isten keze van a dologban, milady! - válaszolta és még mindig őt bámulta, szemében izzott a tűz. A nő érezte, hogy elpirul, s testén melegség fut végig. - Azért jöttem, hogy átvegyem az irányítást! - közölte határozottan. - Minek az irányítását? - kérdezte óvatosan, szemöldökét összeráncolva. - Ön és a vár irányítását! - válaszolta kereken. - De hisz a királynak is be kell ismernie, hogy... - Engem a király küldött! - vágott közbe Adrien. Dühösen és sértetten, gondolkodás nélkül felelt. – Talán egy másik király majd visszaküldi! Elhamarkodott, buta szavak, gondolta. Bárcsak ne mondta volna ki! Azon tűnődött, ugyan mi üthetett belé. Ez nem volt bölcs dolog. A férfi összeráncolt szemöldökkel nézte. - Nem úgy értettem! - mentegetőzött, és szemét mereven a férfira szegezte. - Talán nem - morogta. - Mostantól azonban jobb, ha vigyáz arra, amit mond! Talán hiba volt, hogy egyedül hazaengedtem! - Semmi rosszat nem követtem el! Minden jól ment! - biztosította a férfit. Adrien folytatta, mintha nem is hallotta volna, mit mond a nő. - Talán még időben jöttem. - Talán megérti - kezdte halkan a nő hogy én vagyok a grófnő, és talán önt nem is látjuk itt szívesen! - Ó! Talán ma este megváltozik a véleménye. - Miért? Mi van ma este? - kérdezte ijedten a nő. A férfi ott hagyta a nőt, a lova felé sétált, nem hallotta a kérdést. Danielle megfordult és utána bámult. - Mi lesz ma este? - kiáltotta újra. A férfi anélkül, hogy megállt volna, türelmetlenül válaszolt. - Az esküvőnk. Danielle úgy érezte, forog vele a világ, szédülni kezdett. Életében még csak egyszer ájult el, amikor Adrien az eljegyzésüket emlegette. De azóta több év eltelt, Joanna meghalt, vele együtt a férfi szíve is, így ő szabad volt. Most azonban visszajött. - Micsoda? - kérdezte kábultan. A férfi háttal állt. - Már évek óta jegyesek vagyunk, hát már elfelejtette? Eljegyzésünknek megvolt a jó oka, Anglia érdekeit szolgálta. Hagytam elég időt, hogy felnőjön, talán túl sokat is! Csak nem gondolta, hogy ez örökre így marad? A lány némán a férfit bámulta, arca falfehér volt. A férfi halkan szitkozódott. - Ma este megtartjuk az esküvőt, Danielle! - Esküvőt! Csak azért, mert a király úgy akarja? i - És én is! - vágott közbe a férfi arcán halvány mosollyal. Danielle-t meglepte, hogy a férfit szórakoztatja a dolog, és egyáltalán nincs ellenére. 92

Csípőre tett kézzel mérgesen állt. Szóval azért jött, hogy átvegye az irányítást, gondolta, ő nem is érdekli, csak szórakoztató játékszer a szemében. Pedig ő jól csinálta! És ami még fontosabb, élvezte a szabadságot. Mérgesen az erdőbe indult, hogy megkeresse Csillagot. - Még hogy ma este esküvő! - szólalt meg, ahogy elment a férfi mellett. - Soha! Az erős kar ismét elkapta és könnyedén a ló hátára emelte. Nem volt ideje tiltakozni sem. | - Akár akarja, akár nem, akár a király parancsa, akár nem, ma este esküvő lesz! Erre akár mérget is vehet! - Ne fenyegessen, Adrien! - figyelmeztette a nő. A férfi megrázta a fejét és felnevetett. - Ez nem fenyegetés, ígéret! És mindig megtartom az ígéreteimet! Mielőtt tiltakozhatott volna, a férfi már fent is volt mögötte a nyeregben és átfogta a derekát. Danielle hátán végigfutott a forróság.

93

12. fejezet Adrien tizenkét fős kísérettel érkezett, hat lovag és a fegyverhordozók szolgáltak útitársul. Danielle-nek el kellett ismernie, hogy mindegyikük felszerelése kifogástalan, lovaik kitűnőek. Tapasztalt, csatára kész harcosok. Néhányan közülük csak sima kabátot hordtak a páncélon, a többiek, Adrienhez hasonlóan címert viseltek. Ez alkalommal Adrien Jolint, hosszú szőrű, hosszú sörényű pej lovát ülte meg. A ló hatalmas mellkasát páncél borította, fejét sisak védte. Adrien Danielle-lel egyenesen Aville-ba lovagolt. Kíséretüknek többi tagja már visszatért a várba. A mellvéden őrök figyelték úrnőjük visszaérkezését. Ahogy megpillantották a grófnőt, üdvrivalgásban törtek ki. A várudvaron Adrien leugrott lováról, és a nőt is leemelte a nyeregből. Sir Giles volt az első, aki üdvözölte MacLahant. Danielle érezte, hogy egy fuvallat belekap a hajába. Monteine is kirobbanó örömmel fogadta. Az aville-i katonák örömmel köszöntötték úrnőjük megmentőit. A nő úgy érezte, figyelik, megfordult és megpillantotta Simont, aki elkeseredetten nézte a távolból. Szíve összeszorult a látványtól, és megpróbált egy bátorító mosolyt küldeni a francia lovag felé, észrevette azonban, hogy Adrien figyeli. - Sir Giles, Daylin, Coufin doktor, szeretnék egy pár szót váltani önökkel, kövessenek a nagyterembe. Milady, gondoskodna az embereim elszállásolásáról? A hosszú út kimerítette őket! Megfordult és paripáját az egyik lovászinasra bízva megindult befelé, Daylin, Giles és a doktor követték. Danielle fuldoklott a dühtől, mégis mosolyogva fordult a katonákhoz, és türelmesen kivárta, míg levetik páncéljaikat. Üdvözlöm önöket Aville-ban - mondta, majd Sir Ragnorhoz, családja egyik hűséges emberéhez fordult. - Gondoskodna a katonák elhelyezéséről? Az északi torony megfelelő szállás lesz. És a lovakat is lássák el! Én megnézem, mit tehetünk a nagyteremmel, ma este az egész társaság ott vacsorázik - mondta és kedvesen rámosolygott Sir Ragnorra, majd elindult a bejárat felé. A sötétből Simon lépett elé, arca ijedt volt és fehér. - Mi történik itt? - kérdezte. - Hogy kerül ide MacLahan? - Én sem értem! - válaszolta a nő suttogva, hiszen alig álltak pár méterre a nagyterem bejáratától. - Azt hiszem, Edward herceggel jött, hogy leverjék a lázadókat. - Szerelmem, beszélnünk kell! - Ne most, Simon! - mondta idegesen. Nagyon féltette Simont. - Mikor? - Később! - Még ma este! - ragaszkodott hozzá a férfi, és a hátsó ajtón keresztül az istállók felé indult. f. Danielle belépett a nagyterembe. Adrien a kandallónak támaszkodott, páncélja már nem volt rajta, csak egy egyszerű ing, nadrág és a térdig érő

94

csizma. Tekintetét azonnal a nőre szegezte, aki biztos volt benne, a férfi hallotta a sustorgást. Rem, a szolgák vezetője bort, sajtot és szárított húst szolgált fel a társaságnak. Adrien kupával a kezében ránézett nőre és megszakította a társalgást, mintha nem bízna benne. - Akkor ahogy megbeszéltük, uraim! - mondta és közben, a lányt nézte. á - Igenis, milord! - ugrott talpra Sir Giles és távozott. Daylin tekintete Danielle-en nyugodott, de ő is követte a skótot. Coutin doktor a gróf és a grófnő előtt is meghajolt. - Ellátom a sebesülteket! - mondta, majd ő is távozott. Danielle-t elfogta a nyugtalanság, az óriási terem nem volt elég nagy, hogy kettőjüket befogadja. A férfi még mindig őt nézte, tekintete szinte áthatolt bőrén. - Sok ideje már, hogy utoljára találkoztunk - kezdte a férfi egy pillanat hallgatás után. - Bizony sok ideje! - Még mindig az ellenségének tekint? Adrien ott hagyta a kandallót és a nő felé ballagott. Danielle megkerülte az asztalt, hogy a férfi ne tudjon közelebb kerülni hozzá. - Az angolok és franciák mindig is ellenségek voltak! - De ez itt angol terület! - Ez sem vitathatatlan! - Ezen én nem vitatkoznék - mondta magabiztosan a férfi. - Az azonban igaz, hogy a franciák és angolok örökösen háborúznak egymással, és az is, hogy ön harcol velem. Hagyja, hogy felidézzem: bors a boromban, méz a csizmámban és egy meglazított nyereg. - A nyergéhez nem nyúltam! A férfi még mindig nem hitt neki. - És azt se felejtse el, hogy betegsége alatt végig maga mellett voltam! emlékeztette a nő. - Nem felejtettem el! És hálás is voltam érte. - Valóban? - Hazaengedtem! - motyogta a férfi. - De úgy látszik, a hosszú távollét újra felszította az ellenségeskedést. - Ahogy mondja, milord! Jó ideig nem volt itt, én azonban igen. Törődtem az emberekkel és a várral. Nehogy azt higgye, hogy csak úgy beállít, és átveszi az irányítást! És ne parancsolgasson itt mindenkinek! A férfi megállt, hogy megtöltse poharát. - Igaz, csak egy kicsit pontatlan. Megérkeztem, megmentettem az életét, és aztán kezdtem el parancsokat osztogatni! - A segítsége nélkül is boldogultam volna! - Igen, talán önt nem érte volna nagy baj, hiszen önre vadásztak, de az összes emberét legyilkolták volna! Ez hogy tetszik? - Ez az otthonom - kezdte mérgesen a nő és ön csak azért ismeri, mert egyszer már tönkretette! A férfi hallgatott egy darabig, de amikor megszólalt, a hangja félelmetesen csengett. - Én vagyok itt az úr, és ezt jobb, ha észben tartja, milady! - Önnek nincs joga... - Én a király parancsát teljesítem! 95

- Ó, igen! A király földeket és címeket ajándékozott önnek, ám még nem házasodott meg, máshol volt dolga! A király azonban megelégelte és ideküldte. Mit tesz, ha én visszautasítom? - Nem fogja! - Na és miért nem? - kérdezte a nő. - Ma este összeházasodunk, s az egyház is áldását adja a frigyre. Évek óta jegyben járunk és ön semmit nem tett ez ellen. Semmi akadálya a házasságnak! - De... - Ha önként nem hajlandó, hát majd odavonszolom az oltárhoz! - Nem tenne ilyet! - kiáltotta kétségbeesetten a nő. - De igen, tennék! - Csak azért, mert a király úgy parancsolta? - gúnyolódó a nő. í - Nem, azért, mert én úgy határoztam! - Hiszen másképp hogyan maradna gróf, nem igaz! A férfi ajkára gúnyos mosoly ült. - Úgy látom, Danielle nem tud felejteni. Ha akarja, én sem teszem. A nő érezte, hogy testén, mint már annyiszor Adrien jelenlétében, meleg borzongás fut végig. Nem tudta mivel magyarázni, hát elhitette magával, hogy ez csupán az újabb kihívás izgalma, semmi több. Vagy a düh, amit a férfi keltett benne. Rá kellett azonban jönnie, hogy egyik magyarázat sem helytálló. A férfi puszta jelenléte tűzbe hozta. Szerette volna megérinteni a bronzbarna izmokat, a sima arcot. Tekintete a férfi kezére tévedt. Elképzelte, ahogy ezek a kezek megérintik, és ismét forogni kezdett vele a világ. Danielle valami olyasmire vágyott, amit Adrientől sosem kaphat meg, valami, amit Joannának már odaadott, de a nő halálával képtelenné vált rá. Nem akarta, hogy egy olyan férfié legyen, aki folyton háborúzik, nincs mellette, aztán egyszer csak felbukkan a semmiből, hogy újra átvegye az irányítást. Nem akarta, hogy játszadozzon vele a férfi, és tudta, a féltékenységet sem tudná könnyen elviselni. ' - Nem akarok férjhez menni! - kiáltotta a nő. - Milyen furcsa! Európa-szerte az a hír járja, hogy ön érdeklődik Montejoie grófja iránt! É - Simon rokonom és jó barátom! Mint már mondtam, nem áll szándékomban férjhez menni! - Nos, milady - válaszolta fáradtan Adrien -, azt hiszem nem ön dönti el. Aville és Gariston túl értékes mindkét fél számára. - Ha ön és a király békén hagynának... - Danielle, ön a politika áldozata! És igaza van, azért kaptam a földeket és a grófi címet, mert a király számított rá, hogy hamarosan feleségül veszem. Egyébként egy elszegényedett skót nemes fia vagyok, aki arra tanított, hogy küzdjek meg azért, ami az enyém! És ezt is fogom tenni! - Én nem vagyok a magáé! - De igen, az! - Amikor megtörtént az eljegyzés - emlékeztette a nő -, csak azért egyezett bele, hogy ne kelljen hozzámennem Sir Andersonhoz, ez volt a hála, nem igaz? Azt mondta, hogy eljegyzésünk megvéd a királytól, és hazaengedett...

96

A nő mérgesen elhallgatott, mert a férfi nevetett. - Értem már, miért nem bontotta fel az eljegyzést! Azt gondolta, Joanna halála után úgysem térek már vissza. Igen kényelmes lett volna! - Nem mondta, hogy egyszer majd feleségül kell mennem magához! - Annyit mondtam, hogy megajándékozom pár év szabadsággal! Ezt meg is kapta, de ez a szabadság kezdte zavarni az angolokat itt, Gascogne-ban, hiszen az a hír járta, hogy ön feleségül megy egy francia nemeshez! A nő érezte, hogy elpirul. Nem követett el semmit, most mégis bűnösnek tűnt. Megpróbálta visszanyerni méltóságát. - Nem hiszem, hogy akarja ezt a házasságot, Adrien, házastársi kötelezettségeim egy részét úgysem teljesíteném! - Higgyen nekem, Danielle, sok mindenre rá tudom venni! - Mielőtt anyám meghalt, megígértem neki, hogy hű leszek királyomhoz! - Fülöp halott! - mondta Adrien. - Anyja beleegyezett, hogy Anglia királya legyen a keresztapja. Rábízta önt Edwardra. - Valószínűleg anyámnak nem volt más választása. De ez nem is fontos. ígéretet tettem a halálos ágyánál, és ezt nem fogom megszegni. Ha azt hiszi, ön tud ezen változtatni, hát nagyon téved! Edwardnak pedig semmit nem ártottam. A férfi elkeseredetten sóhajtott. - Edward Fülöp első unokatestvére, és közelebbi rokonságban van Jánossal, mint ön. - Akkor Edward miért nem tiszteli János királyságát? - Jobb, ha tudja, ezeket a földeket Edward nem háborúban szerezte, hanem két évszázaddal ezelőtt örökölte Aqutániai Eleonórától. És még valami, a nekem tett ígéretével mi lesz? - Nem akarom megszegni az ígéretemet! - Akkor ma este esküvő. ■ - Még nem vagyok rá felkészülve! - Hát akkor jobb, ha estig felkészül! - A pokolba is! - kiáltotta a nő. - Még elviselhetetlenebb, mint azelőtt! Könnyek szöktek a szemébe. Meglepődve érezte, hogy a férfi a vállára teszi kezét... nem is vette észre, hogy közelebb jött. Araikor megszólalt, hangja mélyen és kedvesen csengett, szinte simogatta a nőt. - Sajnálom, hogy ez ennyire meglepte, de a szíve mélyén tudnia kellett, hogy eljön ez a nap is. - Mégsem számítottam rá! - suttogta, és megpróbálta leküzdeni remegését. Emlékezett vitatkozásaikra, emlékezett a férfi szomorúságára, amikor Joanna meghalt, és arra is, hogyan imádkozott a pestissel küzdő férfi életéért. Nem szívesen idézte fel a múltat. - Danielle! Nem azért jöttem, hogy bántsam! - Akkor halasszuk el! - kérlelte a nő. - Adjon nekem egy kis időt! A férfi egy ideig némán bámult maga elé. A nő lélegezni sem mert, várta Adrien válaszát. A férfi azonban nemet intett. - Nem halaszthatjuk el, Danielle - zárta le a vitát a férfi. - Akkor hát... - kezdte a nő, majd elhallgatott, hogy mély lélegzetet vegyen. - Beleegyezem, nem fogok tiltakozni, csak adjon nekem egy kis időt az esküvő után! A férfi értetlenkedve nézte. 97

- Én még sohasem... - folytatta a nő, majd elhallgatott, hogy megőrizze méltóságát. Fejét lehajtotta, mérges volt a férfi értetlenkedése miatt. - Ez az egész, ami a házasságot követi... - próbálkozott újra. - Értem már, milady! - szólalt meg a férfi, akit láthatóan szórakoztatott a dolog. A nő legszívesebben belerúgott volna. - A pokolba is! - kiáltotta dühösen, és megpróbált kiszabadulni a férfi erős szorításából. - Rendben! Ma este megtartjuk az esküvőt, de kap egy kis időt, azt még nem tudom, hogy mennyit. A férfi hangjában fenyegetés volt, de a lányt nem érdekelte. Csak az számított, hogy időt nyert. Adrien ismerte a várat, de mióta itt járt, történt néhány változlatás. Rem felvezette hálószobájába, Danielle egykori gyerekszobájába. A férfi leült a ropogó tűz mellé és bort iszogatott, jólesett a pihenés fáradt testének. Nagy iramban lovagolt idáig, félt, hogy későn érkezik. Aville elvesztése stratégiai és politikai katasztrófa lett volna. Danielle elvesztése pedig... Kezét ökölbe szorította, hogy levezesse idegességét. Még mindig Danielle-en járt az esze. A szép lányból érzékien gyönyörű nő lett. Független volt és önfejű, akár egy vadrózsa. Felemelte poharát és maga elé motyogott. - Be kell vallanom, nagyon csábít a gondolat, hogy levetkőztetem a miladyt, és megízlelem minden egyes porcikáját. Figyelmeztették, milyen páratlan szépség vált a lányból. Mégsem hitte el, hogy ilyen gyönyörű nővé cseperedik majd. Az ártatlanság és az érzékiség tökéletes keverékévé. Szeme gyémántként csillogott, haja selymes és ragyogó, mint a holló szárnya. Még sohasem találkozott csábítóbb nővel életében. Nagyon hasonlított anyjára, de hiányzott belőle Lenore eleganciája. Érzékisége csak növelte szépségét. Volt valami a hangjában, a szemében, a mozgásában, ami rejtett szenvedélyről árulkodott, és szívfájdítóan csábítóvá tette. Adrien hátradőlt székében, és hirtelen Joannára gondolt. Ö volt az első férfi a nő életében. Megpróbált gyöngéden bánni vele. Együttlétük édes beteljesülést hozott. Joanna elszánta magát, nem törődött se apjával, se a királlyal, se Istennel, senkivel. Akarta a férfit. Esküdözött, hogy a legkisebb fájdalmat sem érezte. A férfit bűntudata nem hagyta nyugodni - bárcsak ő is ugyanazzal a szenvedéllyel szerette volna, akkor talán másképp alakul a sorsuk. Most pedig Danielle arra kéri, hogy várjon. Soha! Rájött, hogy azért jött ilyen sietve Aville-ba, hogy megvédje, ami az övé. A várat és Danielle-t. Őrülten kívánta a nőt. Eddig akárhányszor megkívánt egy nőt, nem ütközött akadályba. Most pedig egy olyan nő után epekedett, aki látni sem akarta. Aztán ott van az a Simon... Ahogy tűnődve üldögélt, kopogást hallott. Giles, Hunting-ton és Daylin állt az ajtóban. Elkeseredetten néztek MacLahanra. - Megtaláltam a férfit, akit az erdőben sebesített meg milord! - kezdte Richard. - Visszahoztam a várba! - Senki nem tud róla? i - Egy lélek sem. Az északi torony pincéjébe zártam. 98

- Milyen súlyosak a sérülései? Túl fogja élni? - kérdezte Adrien. - Coutin doktor látja el a sebeit. Megígértük, hogy rendbe hozzuk, ha mindent elmond a rajtaütésről. - A börtönnel megfenyegették? - kérdezte Adrien. Daylin bólintott. - Mindent úgy csináltunk, ahogy parancsolta, milord. A fenyegetésre nem is volt szükség, halálra rémült, amikor meglátott minket, azt hitte, végezni akarunk vele. - És igazam volt? - kérdezte Adrien. - Igen, a lázadók csapata támadta meg a grófnőt, és azt a parancsot kapták, hogy Simon de Montjoie grófot ne bántsák, és neki engedelmeskedjenek, miután elfogták Lady Danielle-t. Mást nem is kellett foglyul ejteniük. - Ó, milord! - ingatta fejét Giles. - Rossz előérzetem volt Simonnal kapcsolatban, de azt álmomban sem gondoltam, hogy összeesküvést sző a grófnő ellen! - Elfogjuk Simont, milord? - kérdezte Daylin. Adrien megrázta a fejét. - Simon nem tudja, hogy mi tudunk az összeesküvésről. Várnunk kell, míg újra próbálkozik! És azt is tudni akarom, János király tud-e minderről! Hadd legyen még egy tanúval több az esküvőmön. - Igenis, milord! - Daylin hangja szenvedélyesen csengett. - Jó újra önt szolgálni, uram! - Újra a régi: erős, szenvedélyes és ravasz! - tette hozzá Richard. Adrien összeráncolt szemöldökkel nézett a férfira. - Bocsásson meg, Adrien, de ezt kellett mondanom! Nehéz volt a grófnővel bánni, na meg a franciák körülöttünk! Nem volt könnyű! Adrien elmosolyodott. - Köszönöm, barátaim! Itt vagyok hát, és ha a düh gyógyítja a lelket, akkor tökéletesen egészséges vagyok. Köszönöm a hűségüket! Most pedig menjenek, ma este nincs más dolguk, csak szórakozni! - Ne tartsuk szemmel Simont és a grófnőt? - kérdezte lelkesen Daylin. - Ma este majd én figyelem a grófnőt! Adrien megfürdött és felöltözködött, harci felszerelését félretette, csak kardját viselte. Elment és kihallgatta a foglyot, s meggyőződött róla maga is: Simon bűnös. Ám Danielle nem tudhatott semmit, hisz úgy menekült mint egy félőrült. Vagy talán tudta, hogy ő üldözi? Nem tudhatta, hiszen már túl régen elment! Nem számíthatott rá! Megszervezte az aznap esti ceremóniát. Josef atyát kérte meg, hogy adja össze őket napnyugtakor a nyugati torony kápolnájában. Josef atya gascogne-i volt, és bár Giles szerint hűséges Edwardhoz, Adrien a biztonság kedvéért magával hozott egy papnövendéket, aki ellenőrizte a szertartás hitelességét. A férfi visszament szobájába. Megpillantotta Edward herceg nászajándékát, és elhatározta, hogy elviszi Danielle-nek. Egy fehér, selyem hálóing. Nem valami hasznos a jelen körülmények között. Lassan a nő szobája felé ballagott. Annyira elmerült gondolataiban, hogy még kopogni is elfelejtett. Belépett, és csak aztán szólította. Danielle egy faragott fadézsában ült a tűz mellett, hosszú, vizes haja a padlóra terített takaróra omlott, a kád mögött. Láthatóan élvezte a 99

fürdést, a férfi látványa azonban feldühítette. Lábát felhúzta gyorsan, hogy melleit eltakarja, gyémánt szeme vádlón nézett a férfira. - Soha nem gondoltam, hogy Skóciában az udvariassága elterjedtebb, mint Gascogne-ban, de azt hittem, a világ minden részén kopognak, mielőtt belépnek valaki lakrészébe! - Itt minden az enyém, miért kellene kopognom! - vágott vissza a férfi. i - A magáé? - Igen! De egy ideig még használhatja. A nő még erősebben szorította térdeit mellkasához, de a férfi így is felfedezte lábának karcsú eleganciáját és mellének csábító teltségét. Már azt kívánta, bárcsak kopogott volna. Ágyéka feszesen lüktetett. - Adrien, mit csinál itt! - kiáltotta, és a férfi elégedetten látta, hogy a nő legalább annyira izgalomba jött, mint ő. Lassan a kárpitozott, baldachinos ágyhoz sétált és felhajtotta a takarót. Kiterítette a gyönyörű hálóinget az ágyra. Danielle rápillantott és elállt a lélegzete. - Edward herceg ajándéka - mondta röviden, majd egy sötét folyadékkal töltött kis üvegfiolát is az ágyra dobott. Ez pedig az én ajándékom! - Mi az? - csodálkozott a nő. - Vér, egy tyúknak a vére. A nő értetlenül bámult a férfira. - Hogy legyen mivel bevérezni a lepedőjét! - mondta kíméletlenül. 1 A nő egész testét elöntötte a pír, smaragdzöld szeme zavartan ragyogott, a vörös szín kitűnő kontrasztot alkotott kékes-, fekete hajával. - Köszönöm! - sikerült hűvösen kimondania. - Most pedig, ha megbocsátana, a vizem kezd kihűlni. Szerette volna elhagyni a szobát, de lábai a dézsához vitték. Letérdelt a nő mellé, nem tudott uralkodni magán, meg kellett érintenie ezt a gyönyörű testet. f A fájdalom az ágyékában egyre elviselhetetlenebb. Ha nem szabadul meg rögtön ettől a feszítéstől... - Adrien! Azonnal hagyja el a szobámat! - A nő ijedten ügyelte a férfit. A feszült arc kiabálásra késztette. - Ki innen! De a férfi már nem hallotta szavait. Lassan kinyújtotta kezét és megérintette a nőt, aki úgy reszketett, mint egy sarokba szorított nyúl. Időt ígértem, azt azonban egy szóval sem, hogy úgy teszek, mintha hidegen hagyna leendő feleségem látványa. Megpróbálta elterelni a férfi figyelmét. ' - Aville akkor is az enyém marad! - Ön többet nyer ezzel a házassággal, mint én, grófnő. Hozzámehet egy angol grófhoz! A nő merészen a férfi szemébe bámult. - Csak azért kapta meg a királytól a grófi címet, mert én beleegyeztem az eljegyzésbe! - Megérdemeltem mindent, megküzdöttem érte! Még egy fegyveres ellenséggel is könnyebben elboldogulok, mint magával. A nő nagyot nyelt, és Adrien meglepetésére így szólt: - Adrien! Én nem kőfal vagyok, nem erőd, engem nem kell bevenni! Idejön, pár óra alatt feje tetejére állítja a világot, és még gúnyolódik is velem! A nő, aki együtt jár a várral! Azt még megértem, hogy gyászában meglátogatta Anglia és Skócia összes nőjének hálószobáját, de ne 100

csodálkozzon, ha én, aki költészeten nőttem fel, egy kicsit visszásnak találom a viselkedését! A férfi bármit odaadott volna, hogy magáévá tehesse ezt a nőt. Látta, a lány is kívánja. Elhatározta, most elmegy, de nem akart gyorsan távozni, hiszen az a nő győzelmét jelentette volna. - Anglia és Skócia összes nője? Nem volt annyi! - Felállt és az ajtó felé indult, majd megfordult és elgondolkozó arccal folytatta. - Válogattam is. Kilépett és sietve becsukta maga mögött az ajtót. Ahogy sejtette, valami nekivágódott az ajtónak. Kinyitotta, és bedugta a fejét. - Siessen, grófnő! Egy óra múlva szürkület. A nagyteremben várom, onnan együtt megyünk a kápolnába. A nő egy cipőért nyúlt, hogy a férfihoz vágja, közben telt kerek mellei fedetlenül maradtak. Mellbimbói szédítően megkeményedtek. Talán túl hideg volt már a víz, gondolta a férfi, és ismét becsukta az ajtót, még mielőtt a cipő elérhette volna. Egy pillanatig még hallgatózott, szórakoztatta a nő szitkozódása. A földszintre sietett. Rem egy kupa borral kínálta, amit a férfi mohón elfogadott. Egy kis idő múlva a nő is megérkezett. Elegáns kék ruha volt rajta. Karját a vékony, átlátszó selyem alig fedte el. Fekete hajában halványkék fátyol. Anélkül, hogy a férfira pillantott volna, az asztalhoz sietett és felhajtott egy pohár bort, majd újra töltött. Adrien meglepetten figyelte, ahogy a második pohár is kiürül. Lassan a nőhöz ballagott és elvette a kancsót. - Mennyi borra van szüksége, hogy el tudja viselni az esküvőjét? - Nagyon sokra! - biztosította a nő, és a kancsóért nyúlt. A férfi nem adta oda. - Nem hagyhatom, hogy kidőljön a szertartás alatt! - Csak még egy pohárral - suttogta megvető hangon. - Rengeteg bort megittam már életemben, nem hiszem, hogy. egy pár pohártól rosszul lennék! - Jobb, ha nem kockáztatunk - belekarolt a nőbe és a kápolna felé vezette. - Legtöbb menyasszonynak szüksége van a ceremóniára. Egy kis ékszer, virág vagy akármi! - Legtöbb menyasszony ezt meg is hálálja a nászéjszakán! emlékeztette a férfi. - Ki fogja gondviselőmet, Edwardot képviselni? - váltott gyorsan témát a nő. - Coutin doktor. Ahogy kiértek a várudvarra, Danielle megpillantotta a tömeget. Ácsok, kovácsok, harcosok, parasztok fogadták nagy üdvrivalgással és virágesővel. Adrien megelégedetten vette tudomásul, hogy Danielle újra grófnőhöz méltóan viselkedik. Minden gyerekességén felülemelkedve mosolygott a gratulálókra, és nagy örömmel fogadta a virágcsokrokat a mezítlábas leánykáktól. Elérték a kápolna bejáratát, Coutin doktor belekarolt Danielle-be, hogy az oltárhoz vezesse, ahol Josef atya várta. A bor segített, gondolta a nő, de 101

amikor megpillantotta Simont, arcára kiült a szenvedés. Adrien figyelte a nőt, és elöntötte a féltékenység. Josef atya és Coutin doktor elmondták szertartásos beszédüket, Adrien habozás nélkül válaszolgatott, Danielle azonban halkan, tétován ismételte az eskü szövegét. De nem számított, hiszen nem ellenkezett, és a házasság több tanú előtt hivatalosan megköttetett. Josef atya kérte a férjet, csókolja meg fiatal feleségét. Adrien tudta, ennél többet nem fog kapni, de ezt elveszi. Hadd lássa Simon is, kihez tartozik a szép grófnő. Átölelte a nőt és mohón ajkára tapadt. Nyelve belehatolt a nő szájába, édes borsmentaízt érzett. Danielle tiltakozásképpen erősen a férfi karjába markolt. Adrien azonban egyre erősebben szorította, egyre szenvedélyesebben csókolta. Mélyebbre és mélyebbre hatolt az édes, csábító ajkak között. Érezte a vadul tiltakozó testet, melynek minden érintése elkábította. Amikor végre elengedte, a nő megtántorodott. Smaragdzöld szeme vádlón ragyogott, ajka nedves volt és duzzadt. A férfit emésztette a vágyakozás. Az ünneplő tömeg azonban hamar szétválasztotta őket. Férfiak jöttek, hogy gratuláljanak Adriennek, a kezét rázták, a vállát veregették. Danielle sem maradt ki. És ott volt Simon. Adrien a nagy kavarodásban is látta, ahogy a férfi karjába veszi a nőt és megcsókolja. Nem volt olyan hosszú és szenvedélyes csók, mint az övé, de a meghittsége feldühítette a férfit. Meg tudta volna ölni a franciát. Feléjük indult, és látta, hogyan sugdolóznak a tömegben. Vajon mit tervezgetnek? Mire Adrien a nőhöz ért, Simon eltűnt a tömegben. Danielle sápadtan elfogadta a feléje nyújtott kart, majd lassan követte a férfit a nagyterembe anélkül, hogy rápillantott V0I3 na. A nagyasztalnál elfoglalták helyüket. A muzsikusok már pengették lantjaikat, az asztalokon töméntelen mennyiségű, finomabbnál finomabb étel. Pulyka, fácán, vaddisznó, angolna, szarvas. Danielle csendesen ült, egy falatot sem evett. Örült a folyamatos jókívánságoknak, így legalább nem kellett beszélgetnie férjével. Már későre járt, amikor Danielle felugrott az asztaltól. - Győzedelmeskedett, mint mindig, milord. Nekem fáj a fejem, megyek és lefekszem. - Azt hiszem, ezúttal még döntetlenről sem beszélhetünk, hiszen ön visszavonul, és aludni fog! - A nő nem is figyelt s férfira. Felállt és elindult. Meglepődött, amikor meglátta, udvarhölgyei csak arra vártak, hogy ő felálljon. Elkapták a karját és nagy nevetgélés közepette felvezették az emeletre. Egy pár pillanattal később Adrient is körbefogták a férfiak és szobájába vitték, levetkőztették és egy szőrme hálóköntöst adtak rá. A nő teste ragyogott az átlátszó hálóköntös alatt. Edward herceg ajándéka szinte életre kelt. Végigomlott puha bőrén és feszes mellén. A mellbimbók vörös csábítása átsejlett a leheletvékony selymen. És a combjai hajlatában a hollófekete szűziesség is.... Haja kibontva omlott hátára, kihangsúlyozva a hálóköntös fehérségét és arca sápadtságát. Minden férfi megszenvedte a nő látványát, Simon is, aki erőltetett mosollyal, dühösen állt a tömegben. 102

Üdvrivalgásban tört ki az ünneplő sereg, ahogy Adrien és | Danielle egymás felé közeledett. A férfi átölelte a nőt, és küzdött, hogy bőrének puhasága, mellének feszessége ne vegye el teljesen az eszét. - Elég, barátaim! Most már hagyjanak magunkra! Mindenki kifelé! parancsolta játékosan. A lovagok morogva megfordultak, hogy elhagyják a hálószobát. Az ajtó bezárult mögöttük. Danielle abban a pillanatban kiszabadította magát a férfi karjaiból, és a szoba másik végébe sietett, összekulcsolva karjait melle előtt. - Eljátszottam a szerepemet, ahogy megbeszéltük! - suttogta rekedt hangon. - Most menjen, Adrien! Kérem, megígérte! A férfi mozdulni sem tudott, szenvedélyét növelte az átlátszó hálóköntös. Danielle szemét elöntötték a könnyek. - Kérem, most menjen! - Egy pillanatra ugyanaz a gyermek volt, akit évekkel ezelőtt védelmezett. Hitte, hogy a nő ártatlan. Mélyen meghajolt, mintha látványa hidegen hagyná. - Hát akkor, jó éjszakát, milady! - Lassan az ajtóhoz lépett és távozott. Szobájában fejét a kezébe temette és hosszasan szitkozódott. Ha nem lett volna olyan ártatlan, olyan elesett... Ha nem könnyezett volna... Ismét szitkozódni kezdett, és felkapott egy kancsó bort. Aludni kellene, de tudta, nem jön szemére az álom. Egyszer csak nyikorgást hallott, a nő ajtaja nyílt és csukódott. Suttogás hallatszott. - Danielle! Danni! Gyorsan! A nő már majdnem elaludt, amikor meghallotta Simon hangját. Felugrott és az ajtóhoz rohant. Rettegett, hogy Adrien felébred a zajra. Eszébe jutott a férfi elkeseredett arca, ahogy nézte az esküvőt, eszébe jutott, hogyan árulta el neki, a házasság csak névleges. Tudta, nem kellett volna elmondania a férfinak, hiszen most itt állt az ajtajánál. De annyira sajnálta. Gyorsan bevezette szobája előterébe, a férfi azonban szó nélkül belépett a hálószobába. - Simon! A férfi ujjával intett, maradjon csöndben. Az ágyhoz ment és felhajtotta a takarót, majd megkönnyebbülésében felsóhajtott. - Simon, el kell tűnnie innen! - kiáltotta kétségbeesetten a nő. - Danielle, ezt nem hagyhatjuk! - mondta hevesen a férfi. - Ha még nem hálták el a házasságukat, akkor tegyünk valamit! Még nem késő! János király talán tud segíteni és Aville-t is visszaszerezhetjük! - Simon, az Isten szerelmére, hallgasson! Aville Edward birtoka. Hát nem érti? Az emberek hűségesek Edwardhoz, szükségük van az angolok együttműködésére! - Danielle, hát nem érti, hogy szeretem! - A nő érezte, hogy a férfi a karjába kapja, száját a szájára szorítja, kezével pedig mellét simogatja a vékony köntösön keresztül. Ijedten próbálta kiszabadítani magát. M - Simon! - tiltakozott hevesen a nő, amikor az ajtó kivágódott. Simon villámgyorsan megfordult és előrántotta kardját. Adrien volt az. Még most is a szőrme köntöst viselte, kezében azonban fém csillogott. Szeme szikrát szórt. 103

- Ha még egyszer megérinti a feleségemet, a fejét veszem! - mondta nyugodtan Adrien. - A milady engem szeret! - kiáltotta a francia, és támadásba lendült. - Ne! - sikította Danielle és megpróbált a két férfi közé állni. Adrien elkapta a karját és a falhoz lökte. A nő tántorogva felállt és újra próbálkozott. De a párbaj nem tartott sokáig. Adrien kiütötte Simon kezéből a kardot. A folyosón rohanó léptek zaja hallatszott, Adrien emberei felriadtak a lármára. Danielle féltette Simont, próbálta elmagyarázni, hogy nem történt semmi. Adrienhez rohant és gyilkos dühe ellenére megrántotta karját. - Adrien, kérem! Meg kell hallgatnia! - Először ellátom a szeretője baját, utána majd önnel is foglalkozom, nem kell félnie! - mordult fel Adrien. - Várjon...! - kezdte, de nem tudta befejezni, mert a férfi mindkét vállát megragadta és visszalökte a szobába. Tudta, ha most meg akarja menteni Simont, könyörögnie kell. De mielőtt mozdulni vagy szólni tudott volna, a férfi becsapta az ajtót.

104

13. fejezet Bolond volt, hogy egyáltalán próbálkozott. Elfordult az ajtótól és a tűzbe bámult. Remegett a félelemtől. Vajon mit tesz most Adrien? Időre volt szüksége, hogy visszanyerje hidegvérét és gondolkozni tudjon. Azért imádkozott, hogy ajtaja ma este zárva maradjon. Valamilyen csodával határos menekülésre várt. Micsoda gyáva viselkedés! És mi lesz Simonnal? Segítenie kell neki. Nem volt ideje sokáig tűnődni ezen, mert az ajtó kivágódott. A nő a szívéhez kapott. Adrien csípőre tett kézzel állt ott, és Danielle-t nézte. Belépett és becsapta maga mögött az ajtót. - Mit tett vele? - kérdezte a nő és megpróbált nyugodt maradni. Hangosan beszélt, bátorságot színlelve. - Mit fog tenni? - kérdezte és nagy erőfeszítése ellenére is majdnem elájult. - Meg kellene ölnöm önt, milady! - sziszegte halkan, és hangja furcsán nyugodt volt. - Az ujjaimat a nyaka köré tekerném és megfojtanám. Nem, nem jó, inkább addig verem, míg kegyelemért nem könyörög! - Azt hiszi, hogy félek magától? - kérdezte gúnyosan a nő. Pedig félt, nagyon is félt. Szíve a torkában dobogott, alig tudott lélegzetet venni. Nem ijedek meg magától! Válaszoljon, mit tett Simonnal? Ha bántotta... A nő hirtelen elhallgatott, mert a férfi vad haraggal közelített feléje. A nő sikítva menekült, de a férfi kíméletlenül megragadta a haját és visszarántotta. Danielle szólni sem tudott. Még sohasem látta ilyen dühösnek, még akkor, ott, az erdőben sem, amikor a meglazított nyeregért verte meg. Nem tudta, hogy sírjon vagy sikítson. A férfi szorítása brutális volt. - Engedjen el! -- kiabálta, és minden erejét összeszedve megpróbálta kiszabadítani magát. - Átkozott, arrogáns, nagyravágyó angol! » - Nem angol, skót! - válaszolta röviden a férfi. ,J Felemelte a nőt és az ágyra dobta. A vékony hálóruha elszakadt, a nő lába fedetlenül maradt. Melleit sem takarta semmi, a hálóköntös felső részét összetartó kötések kioldódtak. Kimerülten levegőért kapkodott, megpróbálta elfedni testét a leheletvékony anyaggal. A férfi még mindig figyelte a nőt, dühe nem csillapodott. Szőrme köntöse szétnyílt. Danielle nem tudta levenni szemét bronzbarna bőréről, izmos mellkasáról, rájött, vonzódik a férfihoz. Kívánta... bárcsak feszes izmai a bőréhez érnének. Hirtelen feleszmélt kábulatából, és újra a férfi szemébe nézett. A gyilkos düh megrémítette, menekülni próbált, de Adrien erőszakosan az ágyra szorította, szétnyitotta combjait és közéjük ereszkedett. Jobb kezével lefogta a nő kezét, a ballal arcát, nyakát, melleit simogatta. A nő nem tudta leküzdeni a szenvedélyt, amit a férfi érintése i ébresztett benne. ' Adrien szeme perzselő dühvel lángolt. - Édes ártatlanság! - sziszegte a férfi. - Adjak időt! Csak azért, hogy fogadhassa francia szeretőjét, alig pár szobányira tőlem! A - Ez nem igaz! Félreérti... - Nagyon is nyilvánvaló volt az egész! Keze a mellén, szája az ajkán! Vagy ebben nincs semmi rossz? Lady ártatlanság! Istenemre, meg tudnám ölni! - kiabálta mérgesen. 105

- Ne bántsa Simont, nem ért semmit! - Talán ön nem érti! - mondta határozottan és keze melléről a hasára, majd a combjai hajlatába csúszott. A nőt elfogta a remegés, ahogy a férfi keze gyengéden simogatta és egyre többet akart. Érezte, szenvedélye egyre nő. - Várjon! - kiáltotta és megpróbálta kiszabadítani magát. A férfi közel hajolt és suttogása szinte a nő ajkát simogatta. - Ugyan mire? Hogy a francia fattyú megint visszajöjjön? - Ne! - tiltakozott sikítva a nő. Érezte, ahogy Adrien férfiassága kíméletlenül belehatol. A nő testét elöntötte a fájdalom, hiába menekült, nem szabadult. A férfi egyre erőteljesebben hatalmába vette a nőt. Majdnem kettészakította, aztán hirtelen vége volt. A férfi kimerülten feküdt, elengedte kezét végre. Ujjai a nő szeméremszőrzetét simogatták. - Édes Istenem! - sóhajtotta. Úgy tűnt, a nőben lelt kielégülés elűzte haragját. A nő legszívesebben megfojtotta volna. - Adrien! - kiáltotta síró hangon, de mégsem akart könyörögni. - Nem tudom itt hagyni! - mondta egyszerűen. A nő válaszolni akart, de a férfi ajkának érintése elnémította. A csók felemésztette, a férfi nyelve egészen mélyre hatolt. Tűz borította el a testét, melynek forrása combjának hajlata volt. Mindkettőjük szíve gyorsan vert. A nő már nem is próbált szabadulni, az érzés teljesen magával ragadta, érezte, hogy a férfi újra mozogni kezd. Az emésztő szenvedély elnyomta a fájdalmát. Édes bizsergés fogta el, a szerelem lángjai kéjesen simogatták. Nem tudott tiltakozni. Elbűvölte a férfi szálkás izomzata, gyengéd mozgása, ahogy szenvedélyesen és vadul újra és újra belehatol. Átölelte Adrient, fejét a vállára hajtotta. A férfi teste nagyot rándult, ajkát kiáltás hagyta el, ahogy a szenvedély forró lávája a nőbe áramlott, majd mozdulatlanul a nőre ereszkedett. Danielle szerette volna ledobni magáról a férfit, mégis újra érezni akarta érintését, csókját. Tudta, ezt a vágyat már sohasem lesz képes leküzdeni. A férfi mozdulatlan maradt, de nem húzódott vissza. A nő a könnyeivel küzdött. - Nézzen rám! - szólt rá Adrien. Nem mert ellenkezni, szemét a férfira emelte. - Meg akar ölni? - vádolta suttogva Danielle. A férfi elmosolyodott. - Ne féljen, nem fog meghalni! De meg is ölhettem volna, például ha egy perccel később lépek be ebbe a szobába. - Még mindig nem érti, átkozott skót! - tartotta vissza a sírást. - Hát nem érti, hogy én és Simon nem voltunk szeretők! - Talán mert túl korán érkeztem! És nehogy azt higgye, hogy bűntudatot érzek, amiért megelőztem egy franciát, és elvettem az ártatlanságát! Most legalább nem kell félnie, hogy megfojtom! - Vagy megver! - A francia törvény szerint, a férfinak joga van verni a feleségét! Lehet, hogy ezt párszor ki kell még használnom! A nő fogcsikorgatva ütötte a férfi mellkasát. Adrien elkapta a karját és feddően, de gyengéden rászólt. - Ne feledje, ha csak pár perccel később nyitok be... - Akkor valószínűleg már egyedül talál! - szólt közbe a nő. - Nem engedtem volna, hogy bármi történjen! 106

- Hiszen én megérkeztem, nem igaz? - Soha nem szegtem meg, és nem is állt szándékomban megszegni az eljegyzéskor kötött egyezségünket! A férfi elmosolyodott. - Egy évtizeddel idősebb vagyok önnél, milady, és nem szándékozom szerzetesként élni. - Talán én apáca szeretnék lenni, ki tudja! A férfi arcára ráfagyott a mosoly. - Adjon hálát az Istennek, hogy eddig az volt! - fenyegette meg. A nő érezte, hogy elsápad. A meztelen férfi érintése forró volt. Alig tudta visszatartani könnyeit, a sok történetre gondolt, amiket olvasott és saját sorsára. Simon szerette, a legtöbb lovagot elbűvölte, és mégis Adrien felesége volt, nászéjszakájuk pedig csupán a férfi dühének levezetésére szolgált. A nő nagyot nyelt és könnyeivel küzdve vádolta a férfit. - Időt ígért! Nem volt joga hozzá! A férfi felállt és a tűzhöz ment, hogy megpiszkálja a parazsat. - Minden jogom megvolt hozzá! - De időt ígért! - Letelt az idő, amikor rájöttem, a francia hatalmába kerítette! És figyelmeztetem, Danielle, hogy ha nem tartja a szavát, én könyörtelen leszek! - De... - Nem találta furcsának, hogy Simon úgy ragaszkodott a vadászathoz? És a lázadók is éppen aznap jártak arrafelé! A nő megfeledkezve hiányos ruházatáról, levegőért kapkodva felült. Nagyon téved! Simon sohasem tenne ilyet! - Pedig csapdába csalta! - Miért olyan biztos ebben? - Visszaküldtem Daylint és Ragnort, hogy találják meg a lovagot, akivel az erdőben vívtam meg. Súlyos sebeitől véresen feküdt, kétségbeesve a halál közelségétől. Coutin doktor ápolásáért cserébe hajlandó volt mindent bevallani! - Megkínozták? - Milady, nem figyel arra, amit mondok! Semmiféle kínzás nem történt! Még senkit nem kínoztam meg életemben. A nő az ajkába harapott. - Engem kivéve! A férfi felhúzta szemöldökét és elmosolyodott. A nő folytatta. - Mit tettek Simonnal? Adrien olyan hosszú ideig maradt mozdulatlan, hogy a nőt elfogta a felelem. Talán már túl is voltak a kivégzésen! Hirtelen felugrott az ágyról és a férfinak ugrott. Karmolta, ütötte, ahogy csak erejéből telt. - A pokolba is... A férfi elkapta a csuklóját és magához húzta. A nő szeme tágra nyílt: rájött, ismét elvesztette a csatát. Adrien teste mellbimbójához ért, s újra felszította szenvedélyét. Érezte, a férfi újra akarja, férfiassága keményen feszült. Arca lángolt, szeme tágra nyílt, mint egy csapdába esett őzé. - Adrien... - kezdte a nő nedves ajkakkal. A férfi szeme szinte áthatolt testén. - Simon életben van! - mondta mérgesen. - De kivégezteti, igaz? 107

- Meglehet. - Csak azért, mert a barátom volt? - Csak azért, mert el akarta önt rabolni, és ahogy ma este is tapasztalhatta, egy nő megerőszakolása sem áll távol tőle! És mindezt azért, hogy Aville visszakerüljön a francia királyhoz! Ugye nem erre gondolt, amikor Simon a szobájába jött? - Hagyja abba, erre nincs bizonyítéka! - Bizonyíték! Hát azt hiszi, bolond vagyok? - Talán valóban szeretett és kívánt, nem kell rögtön rosszra gondolni! - A pokolba is! - kiáltotta mennydörgő haraggal. Hangja remegett, ahogy megfenyegette a nőt. - Milady, használja már a józan eszét! Simon itt nemkívánatos személy! - De mi lesz vele? - Elégedjen meg azzal, hogy itt helyben nem hányta kardélre! És ha tovább erősködik, Istenemre esküszöm, ki megyek és magam végzek vele! A nő elhallgatott, félt, a férfi beváltja fenyegetését. Adrien még mindig nem eresztette. A nő szeretett volt egyedül maradni, hogy maradék méltóságát és bátorsági összeszedje. Fejét felszegte és így szólt. - Legyőzte ellenfelét és rajtam is bosszút állt. Kérem, most menjen el! suttogta. - Bosszút? - kérdezett vissza a férfi, és láthatóan szórakoztatta a nő próbálkozása. - Minden feleség ugyanezt csinálja a nászéj szakáján! - Bocsánatkéréssel tartozik! - Soha, milady! Soha nem fogok bocsánatot kérni azért, hogy szeretkeztem a feleségemmel! - válaszolta fenyegető hangon. A nő leeresztette szempilláit. - Ez nem szerelmeskedés volt! Ön csupán kiélte dühét! - Sajnálom, Danielle! Mégis örülök, hogy megtörtént, mert az egyezségünk egyáltalán nem tetszett. - Nekem pedig az ön és a király egyezsége nem tetszik! - Milyen szerencse, hogy a király akarata és az enyém így egybeesnek! Karjaiba kapta a nőt és az ágyhoz vitte. A nő lélegezni is alig tudott, érezte, hogy a nem kívánt, de mégis édes szenvedély újra elragadja. - Adrien, kérem! - tiltakozott megtört hangon. - Ez nekem fáj. - Nem, most nem lesz az! És ne is próbáljon lebeszélni, mert nem fog sikerülni! Ez alkalommal gyengéd leszek, de szenvedélyes. Minden tökéletes lesz! - válaszolta halkan és egy mozdulattal letépte a nő selyem hálóruháját. Danielle érezte testén a hűvös éjszakát. Fejét oldalra fordította és menekülni próbált. - Feküdjön nyugodtan! - suttogta a férfi. - Nem tudok! - Ó, Danielle! Ön, aki soha nem adja fel, csak nem kegyelemért könyörög? A nő nagyon jól tudta, a férfi csak gúnyolódik és nem fogja elengedni ma este. - Soha! - kiáltotta. - Soha! A férfi elmosolyodott, megsimogatta a nő arcát és szájával ismét megtalálta ajkait. A nő elhatározta, nem adja meg magát a férfinak. Nem fogadja el a csókját. A férfi ajka azonban a lepke szárnyának gyengédségével érintette meg. Nyelve kéjes izgalmat keltett benne. Keze ismét elindult... a mellét 108

dédelgette. Tenyerével finoman simogatta a mellbimbóját. Érintése lángra gyújtotta testét. A férfi a mellét csókolta, nyelvével a mellbimbóját izgatta. A nő elfojtotta sikoltását, és a férfi hajába markolt. Érezte, ahogy testét elönti a mézédes szenvedély. Küzdeni akart, nem hagyta, hogy a férfi a szívét is birtokba vegye. - Ne! - kiáltotta, de nem hallgatott rá. Megpróbált szabadulni. A férfi aranyvörös fejét combjai közé temette. Összes ereje elszállt, amikor megérezte a csókokat. Ez az érintés, ez a kíváncsi, kutató nyelv... Mindig ezt akarta! Kéjes kiáltás hagyta el ajkát. Feladta a küzdelmet, az érzés hatalmába kerítette. Az édes éhség elfogta, nem akart már mást, csak a szenvedély ígéretének beteljesülését. Teste, lelke mámorosan kívánta a kielégülést. Testét a férfiéhoz szorította, érezte erőteljes, ütemes mozgását. Átölelte, megijesztette az édes eksztázis elsöprő ereje. - Ne harcoljon velem tovább! Ezúttal óvatosan mozgott, vigyázott, Danielle nem érzett fájdalmat. A mágia újra kezdődött, a folyékony tűz ismét elöntötte testét. A férfi gyorsabban, erősebben mozgott, akár egy nyári vihar. A nő reszketni kezdett, a világ sötétségbe fordult, az égen ragyogtak a csillagok. Arcát a férfi mellkasába temette. Eddig soha nem ismert gyönyört érzett. A férfi elhúzódott, s ő még mindig remegett a kéjtől. Félt és zavarban volt. - Danielle! - szólt a férfi és magához húzta a tiltakozó nőt. Danielle lehajtotta fejét és lecsukta szemét. Meglepte érintésének gyengédsége, ahogy hátrasimította a haját. - Fájt? - kérdezte. - Nem. - ismerte be a nő. - Érezte az elsöprő gyönyört? - Nem! - hazudta hirtelen. A férfi érdes nevetése elárulta, tudja, nem mond igazat. - Ha most nem volt jó, akkor se féljen! Addig fogok próbálkozni, míg tökéletes nem lesz! - Nem kell próbálkoznia! Nagyszerű volt! - gúnyolódott. A férfi újra elmosolyodott. - Ön olyan kedves, én pedig olyan boldog vagyok. Ugye nem bánja, ha még egyszer megismételjük? A lány halkan morgott valamit, túl fáradt volt, hogy ma este visszavágjon. Megijesztette ez a szenvedély, ez a vágyódás, amit érzett. Nem akarta megadni magát a férfinak. - Hagyjon békén! - suttogta. - Fáradt vagyok... - Hirtelen elhallgatott, látta, hogy a férfi őt bámulja. - Nem tudom ezt még egyszer végigcsinálni! A férfi ezúttal nem nevetett, komolyan válaszolt. - Pedig végig fogja csinálni! Higgye el, most még tökéletesebb lesz! - Már eddig is tökéletes volt! - Miért kell ilyen elszántan küzdenie ellenem? - Nincs még egy ilyen tökéletes lovag! - Micsoda nagyszerű bók! Csak sajnos nincs összehasonlítási alapja. ^ - Adrien! - A feleségem! Még egyszer szeretkezni fog velem! Azt; akarom, soha ne felejtse el, hogy a házasságunk érvényes. Nem hagyom, hogy ellenkezzen! 109

Eljött a hajnal és a nő végre alhatott. A férfi ismét győzedelmeskedett, mint mindig. Danielle tudta, sohasem fogja elfelejteni nászéj szakáját. i

110

14. fejezet Amikor Danielle felébredt, bágyadt volt. A színek elmosódtak körülötte. Alig tudta felnyitni a pilláit, szemét bántotta a fény. Ahogy megmozdult, érezte, fáj minden porcikája. Ez eszébe juttatta az éjszaka történteket. Fájdalmával mit sem törődve kiugrott az ágyból és a vizeskancsóhoz sietett, hogy lemossa testét és arcát. Szinte az egészet magára borította, vacogva állt a szoba közepén, hiszen a tűz már csak pislákolt. Azon tűnődött, vajon mennyi az idő, hol van Adrien, és mit tett Simonnal. Idegesen felrángatta magára ruháit, haját kezdte fésülni, de rájött, hogy remeg a keze és nem tud elbánni az összekuszálódott tincsekkel. Szitkozódva ledobta a kefét az ágyra és kifelé indult, de megállt egy pillanatra és az ágyra tekintett. Az ágytakarók összevissza feküdtek, házasságuk valódiságához kétség sem férhetett. Keze ökölbe szorult, és azt kívánta bárcsak legyőzhetné Adrient. Edward elfoglalta az erődöt és most őt is akarja. És Simon a kezükben van. Danielle lesietett a nagyterembe, ahol Rem éppen terített. - Milady! - üdvözölte ragyogó arccal a szolga. Egyszerű ember volt. Magas és sovány. A nő egész életében ismerte, olyannyira része volt Aville-nak, mint a kőfalak. - Nem akartuk zavarni, milady! A gróf úr nem tér vissza alkonyatig. De ön már biztosan éhes. Nem enne valamit? - Nem, köszönöm, Rem! Nem vagyok éhes. Meg tudná mondani hová ment Lord MacLahan? - Gyakorlatot tartanak a katonákkal a mezőn! - Köszönöm, Rem - mondta és távozott. Az udvarra sietett, a kapu nyitva állt, a híd leeresztve. Az emberek buzgón sürögtek-forogtak. Mesterek a standjuknál ültek, mezítlábas kislányok libát teregettek, szolgálólányok vizesvödrökkel szaladtak. Buzgón üdvözölték úrnőjüket. - Milady! - meghajoltak, mosolyogtak, ünnepelték a fiatal feleséget. A nő erőltetetten viszonozta az üdvözlést. Az istállók felé indult. A lovászfiú rögtön abbahagyta a munkáját, hogy segítségére siessen. Danielle nem törődött a nyereggel, feldobott egy gyeplőt Csillagra, felugrott a hátára és kilovagolt a kapun. A bástyán álló őrszem kiáltását figyelmen kívül hagyta, a felállított céltáblák felé vágtatott. távolban a férfiak lovai legelésztek. Daylin és Ragnor a lovaknál állt, Adrien épp egy fiúhoz beszélt, aki nem talált célba. A fiatal harcos magyarázkodott, de Adrien megveregette a vállát. - Kötélidegzetre van itt szükség, fiam. A környezetre ne szabad figyelni, csak a célra kell koncentrálni! Elvette a fiútól az íjat, határozottan kifeszítette és lőtt. A nyílvessző pontosan a céltábla közepébe fúródott. Adrien visszaadta az íjat, és még egyszer figyelmeztette a fiút, hogy erősen koncentrálnia kell.

111

Adrien megfordult és megpillantotta a nőt. Tekintete hideg volt, Danielle tudta, nem örül annak, hogy most idejön. Odasétált a lányhoz és lekapta a lóról. - Miért jött ide, és miért lovagol nyereg nélkül? - Sokat lovagolok! - Ez a jövőben meg fog változni! A nő már megbánta, hogy idejött. A férfi közelsége zavarba hozta. Csillag orrát vakargatta, nem nézett Adrienre. - Nem fog csak úgy besétálni az életembe és megszabni, hogyan éljek! - Nem úgy, Thibald! - hallatszott Daylin figyelmeztetése. - Ahogy a gróf is mondta, koncentráljon! Danielle gondolkodás nélkül, csak azért, hogy távolabb kerüljön a férfitól, az íjasok felé indult. - Álljon meg, még megsebesítik a nyílvesszők! Danielle nem is figyelve a férfira Thibaldhoz ment és elvette tőle az íjat. 1 - A milordnak igaza van, Thibald. A csatában nem vonhatja el a figyelmét a zaj és a zavar. Koncentrálnia kell! - imádkozott, hogy sikerüljön a lövés. Isten vele volt. A nyílvessző ugyanolyan pontossággal ért célba, mint az Adriené. Volt kitől tanulnia, Edward udvarában a király fiával gyakorolt. A férfiak megtapsolták. Danielle mosolygott és megköszönte a tapsot. Látta, hogy Adrien mellén összekulcsolt kézzel áll. - Versenyt! - kiáltotta valaki. - A lord és a lady között! Adrien számított erre, Danielle-t pedig megelégedéssel töltötte el. Meglepődött azonban, amikor a férfi előrelépett, és elfogadta a kihívást. A férfiak nyílvesszőket hoztak az úrnak és az úrnőnek. - Kezdődjék! - kiáltotta Richard Huntington vidáman. Danielle Adrienre nézett, aki elegánsan meghajolt. - A hölgyeké az elsőbbség! - mondta halkan a férfi. A nő elmosolyodott és célzott. Eltalálta a tábla közepét. - Micsoda csodálatos teljesítmény egy feleségtől! - mondta Adrien és megfeszítette íját. - Képzelje csak el, mi lett volna, ha szegény parasztlánynak születik, és a férje, mikor hazajön a munkából, hogy vacsorázzon, éppen a céltáblák előtt találja! - De nem születtem szegénynek, uram. És úgy tűnik, jól csinálom. Még az íjászatban sem tud felülmúlni! A férfi célzott és lőtt. Nyila a nő nyila mellett landolt. - Milady! - kiáltotta Richard. Danielle kihúzott egy nyílvesszőt a tokjából és kifeszítette íját. - És mégsem uralhatja várát, mert arra ítéltetett, hogy nekem engedelmeskedjen! - mondta neki a férfi. A lány elengedte az íjat, és nagy meglepetésére betalált a két nyílvessző közötti kicsi résbe. A nézősereg nagy üdvrivalgásban tört ki. Ó, milord! Ezt képtelenség túlszárnyalni! Danielle elmosolyodott. - Bárminek is születtem, nekem senki nem fog parancsolni! A férfi visszamosolygott, aranyló szeme tüzet szórt. - Semmi nem lehetetlen, barátaim! - tekintete Danielle-en maradt, amíg kihúzta az íját, majd a célra szegezte tekintetét. A nyílvessző elrepült, a várakozás percei 112

örökkévalóságnak tűntek. Adrien nyila kettéhasította a nő nyilát pontosan a közepén. Sir Richard örömében felordított, a katonák hitetlenkedve a céltábla felé rohantak. Danielle sem tudta elhinni, ám ahogy bámulta az ünneplő harcosokat, megérezte magán Adrien önelégült tekintetét. - Nos? - kérdezte halkan a férfi. - Ha ez csatában történik, nem tudott volna visszavágni.! Még ha nem is a mértani középpontjában találom el a szívét. A férfi gúnyosan mosolygott. - Nem a versenyre értettem. Miért jött ide utánam? Csak nem hiányoztam? Régen ott hagytam már a szobáját? A nő arca elfehéredett. - Egy örökkévalóság sem lenne elég hosszú ahhoz, hogy hiányozzon! - Nem akarok udvariatlan lenni és kijelenteni, hogy ez hazugság... - Mikor volt valaha is udvarias velem? - kiáltotta. - Jól van, akkor kimondom. Hazudik! - Adrien, szeretném tudni, mit tett Simonnal! - Ó! - kezdte összeráncolt szemöldökkel a férfi. Arcán halvány mosoly játszott. - Ó, igen! Simon! Edward ellen elkövetett felségárulás és a majdnem meztelen fiatal feleségem simogatása! Súlyos vádak! - Ugyan, Adrien! Ö nem követhet el felségárulást az angol király ellen, ő francia! - Tehát beismeri, hogy összeesküvést szőtt Edward ellen? - Én ilyet nem mondtam! Megmondaná végre, mit tett vele? A férfi arcáról lefagyott a mosoly, szúrós tekintettel figyelte a nőt. - Ne felejtse el, hogy ön is bűnös! Jobb, ha bocsánatért könyörög! Simon már megtette! a A lány arca falfehér volt. - Mit csináltak vele? - Semmit nem kellett tennünk. Nem mutatott túl sok ellenállást, azonnal könyörögni kezdett. Adrien Csillaghoz ballagott, és a farára csapott. A ló elügetett a vár felé. Danielle a férfi mögött állt meglepetten. - Ezt miért csinálta? Most gyalogolhatok haza! Vagy ez valami különleges büntetés? - Nem büntetés, csak hiányzott! Szeretném, ha együtt lovagolnánk haza! - Ne gúnyolódjon velem, Adrien! Eszébe sem jutottam! Egyszerűen csak nem akarja, hogy nyereg nélkül lovagoljak vissza a várba! Adrien nem válaszolt, hanem az embereihez fordult. - Mára végeztünk! Nem sokára besötétedik! - füttyentett egyet, mire Matthew engedelmesen odaballagott. Felrakta Danielle-t a ló hátára, ő pedig felugrott mögé. A nő mereven ült a férfi ölelő karjai között. Az alkony leszállt, a nap utolsó halvány sugarai is eltűntek Aville kőfalai mögött. A vár úgy ragyogott, mintha márványból lett volna. Amikor Adrien megszólalt, hangja meglepően lágy és kedves volt. - Akkor hát sosem lesz vége ennek a versengésnek kettőnk között? Hiszen figyelmeztettem, hogy én sohasem veszítek! - Majdnem megnyertem! - mondta. - Én pedig figyelmeztetem, hogy soha nem adom fel! Akár játékról, akár az életről van szó! - Akár elismeri a vereségét, akár nem, én vagyok a győztes! A nő nagyot sóhajtott. - Az íjászversenyről vagy Aville-ról beszél? Nem köthetnénk valamilyen kompromisszumot? 113

- Kompromisszumot? - kérdezte nevetve a férfi. - Önnel? Nagyon kétlem! De legalább nem nyaggat a barátjával kapcsolatban! A küzdelem hevében meg is feledkezett róla. Legyen bármiféle versenyről szó, ön mindenről megfeledkezik. Mindig nyerni akar! A lány bosszúsan vette észre, hogy szorosan a férfihoz simul, gyorsan elhúzódott. Adrien nevetve visszahúzta. - Hagyjuk abba ezt a játszadozást... - Rendben, vége a játéknak. Elküldtem Simont Edward herceghez, aki gondoskodik róla, hogy eljusson Angliába, ahol túsz lesz. . - És... - Megmarad a feje és a végtagjai. Nem esik bántódása Ezt akarta hallani, nem igaz? - De... - Egy szót se többet Simonról! A nő az ajkába harapott és elhallgatott. Ahogy megérkeztek, otthagyta a férfit és a nagyterembe rohant. Készségesei elfogadta a bort, amit Rem kínált neki. Adrien is megjelent egy kis idő múlva. Danielle-t idegesítette, hogy udvarhölgyet vígan nevetgélnek és beszélgetnek az angol katonákkal. A lány egész nap nem evett, s a bor nem tett jót a gyomrának. Szédelegve elfoglalta helyét férje mellett a vacsoraasztalnál. A férfiak még mindig csodálattal beszéltek a nő teljesítményéről. Danielle udvariasan felelgetett, majd vacsora után rögtön a szobájába rohant. Szobáját kitakarították, a kandallóban ropogott a tűz, ágyát tiszta lepedő borította. A nő az ajtót nézte, de Adrien nem jött. Gyorsan levetkőzött, majd kiválasztotta a legkevésbé csábító hálóinget és imádkozott, hogy Adrien ne jöjjön, amíg öltözködik. Kimerülten bújt az ágyba, mintha évek óta nem aludt volna. Rögtön elnyomta az álom. Adrien bámuló tekintetére riadt fel. - Ne kelljen minden alkalommal megküzdenünk! - szólalt meg a férfi. Nem akarok fájdalmat okozni! A nő szemét elöntötte a könny, fáradt volt és forgott vele a világ. Csak a férfi aranyló tekintetet látta. - Talán én okozok majd önnek fájdalmat! - makacskodott a nő. - Ne küzdjön, Danielle! - Nem tudom megtagadni önmagam! - Csak ne gyűlölne ennyire! - Nem gyűlölöm - ismerte be halkan a nő. Danielle-t meglepte a férfi édes mosolya. - Ilyen bátorítás, és örökre a bűvkörébe kerülök! - Adrien... - tiltakozott a nő. A férfi már nem mosolygott. Nem volt hangjában játékos gúnyolódás többé. - Ne háborúzzunk többet! - A nő nem tudta, ez kérés vagy utasítás volt. Nem számított, neki sem volt kedve harcolni. Amikor a férfi ajka ajkához ért, tudta, nem fog tiltakozni. Testén végigfutott a forróság. Ruhái pillanatok alatt a földre kerültek. Nem volt harc. Az elkövetkező napokban Adrien ideje nagy részét a mezőn töltötte. 114

A nő gyakran figyelte a bástyáról, hogyan edzenek a férfiak. A nyílpuskák félelmetes erejét csodálta. A nyílpuskát használó katonákat egy segéd is kísérte, aki egy nagy pajzsot hordott, hogy védje a lövészt újratöltés közben. A franciák nem használtak pajzsokat, ezért szenvedtek akkora vereséget Crécynél. Adrien azt akarta, minden katonája tudja, milyen fontos a pajzs használata. A feudális társadalomban a jobbágy bizonyos szolgáltatásokkal tartozott urának, ennek fejében az úr köteles volt megvédeni háború esetén. Ezért edzettek hát olyan keményen a lovagok. Az íjászverseny óta Danielle kerülte Adrient, s a férfi is csak éjjel kereste a nő társaságát. Reggel, amikor a nő felébredt, a férfit már nem találta otthon. Kint volt a mezőn embereivel. A vacsoránál találkoztak, de a férfi nem hagyta, hogy a nő kérdezősködjön. Vacsora után ismét dolga volt. Vagy egy lesántult lovat kellett megnéznie, vagy egy gondatlan kovácsot rendre utasítania. A nő megpróbálta ébren megvárni. A férfinak azonban már nem volt türelme Danielle kérdéseire válaszolni, mire a szobájába ért, szemében egy farkas éhsége csillogott. Ha a nő elaludt, a férfi gyengéd érintésekkel és suttogással felébresztette, és mire Danielle tiltakozhatott volna, már elmerültek a vágy tengerében. Akár aludt a nő, akár nem, az éjszaka mindig ugyanúgy végződött. Egyszer sikerült Danielle-nek egy választ kicsikarnia férfiból, arra a kérdésre, hogy mit tervez Aville-lal. - Ó, Danielle! Itt volt az ideje, hogy feleségül vegyem, enyém legyen a vár. Ennyi az egész! - Semmi szükség nem volt rá. Nem ártottam Edwardnak! - De igen! Az ellenségeit szórakoztatta. - Az ő ellenségei az én családom! - Ezért volt itt az ideje, hogy átvegyem az irányítást! - Aville örökre az enyém marad, és a rokonaimat mindig szívesen látom itt! A férfi abban a pillanatban mérgesen fölé hajolt. - Mind rokonát úgy fogja szórakoztatni, mint Simont? Simon nevének említése elég volt, hogy feldühítse a nőt. Adrien! A legtöbb fiatal nő már rég elfelejtette volna az eljegyzést a helyemben, és feleségül megy egy francia lordhoz! Nézze a dolgot egy kicsit az én szemszögemből! Évek óta nem láttam, nem tartozom önnek semmivel! - Hát most itt vagyok! - És ha Simon szabad volna, ő is meglátogatna! - Hagyjuk Simont, rendben! - Maga említette, milord! A férfi felállt és az ablakhoz ballagott. A nőt elfogta a borzongás, magára húzta az ágytakarót. Nézte, hogyan játszik a fény bronzszínű izmain és aranyszínű haján. Karjaival átölelte térdeit és átkozta magát, hogy a látvány ilyen melegséggel tölti el. A férfi alakja tökéletes volt, akár egy szoboré. Tudta, ha nem érintené meg többet, nagyon szenvedne. Hirtelen Joannára gondolt. Vajon vele milyen lett volna Adrien házassága? Akkor is így állna némán, elgondolkozva az ablak előtt, anélkül, hogy megosztaná gondolatait a nővel. Vele biztosan nem így bánt 115

volna. Nem hagyta volna el minden hajnalban csak azért, hogy éjjel újra visszatérjen. Nem kerülte volna napközben. Megosztotta volna vele gondolatait, beszélgetett volna vele. A férfi hirtelen megfordult. - Késő van, aludjon! - Aludjak? - kérdezett vissza a nő. - Ne parancsolgasson nekem! Azt hiszi, hogy ön itt a király? Hát rajtam nem fog uralkodni! A férfi lassan bebújt mellé az ágyba és megölelte. - Jól van, milady! Ha nem álmos, hát ne aludjon! - De igen, ki vagyok merülve! - kiáltotta a nő. A férfi nevetett és még szorosabban magához ölelte a nőt. - Aludjon, milady! Engem is kimerített a mai nap! - mondta gyengéden. - Én mindig őszinte vagyok önhöz, milord... - Szerelmem, hát már sohasem hagyja abba? Fáradt vagyok, majd máskor folytatjuk! A nő nem válaszolt, halkan lélegzett és a férfi meleg testéhez húzódott. Kellemes érzés fogta el. Adrien ölelése kényelmes volt, illata férfias. Biztonságban érezte magát. A férfi azonban megint néma maradt.

116

15. fejezet Danielle egész nap a gyakorlatozó katonákat nézte. Mindig talált valami ürügyet, hogy elmehessen mellettük. Adrien tudta, őt figyeli. Ahogy egy latin verseskötettel a kápolna felé sétált (aznap már legalább hatodszor), a férfi megállította. Elé ugrott és toledói kardjának hegyét a nő torkának szegezte. Danielle-ben egy pillanatra meghűlt a vér, az ijedtség azonban hamar átcsapott bosszúságba. - Ez már megint milyen játék, milord? A férfi nem válaszolt, szavait embereihez intézte. - Barátaim, biztos vagyok benne, hogy a milady elégedetlen a teljesítményünkkel. Olyan régóta figyeli már, hogy mit csinálunk, és talán csak a vár ura iránti tiszteletből és udvariasságból nem bírálja a gyakorlatot! - mosolygott, arany szeme ragyogott. A legképzettebb lovag pontosságával vágta el a nő ruhájának egyik pántját. A nő mérgesen elhúzódott. - Talán arra tanította önt Glenwood grófja, hogy fegyvertelen nőkön fitogtassa az erejét? - Ez az, milady! - hallatszott egy kiabálás. - Igaza van, milady! A milord egy gazfickó! - mókázott Daylin. - Vívjon meg vele! - ezzel odadobott egy kardot grófnőnek. Danielle villámgyorsan felkapta, és örült, hogy kiváló fegyver kerül a kezébe. Könnyű volt, épp egy nőnek való. Látta a tüzet Adrien szemében, tudta, a férfi szándékosan provokálta. És ő áldozatul is esett, épp ahogyan tervezte. Most már nem számított, kész volt a küzdelemre. Nyugodtan állt, nem mozdult. Adriennek kellett támadnia. A férfi nem használta fel erejének felét sem a párbajban, ám nem aratott könnyű győzelmet, hiszen ellenfele a királyi hercegekkel gyakorolt. - Ne dőljenek be a hatalmas izomzatnak! - kiáltott oda a nő a katonáknak, ahogy mozgékonyan elhajolt a férfi csapásai elől. Egymás után védte ki Adrien támadásait. Ügyesen a háta mögé került, de a férfi sem tétlenkedett. Mégis egy gyors mozdulattal megvágta a férfi arcát, kicsordult a vér. A közönség jóízűen nevetett és ünnepelte a találatot. Adrien is elmosolyodott és megdicsérte a nőt. - Nagyszerű! A nő köszönésképpen meghajtotta a fejét. - A gyorsaság még a legerősebb férfit is legyőzi! - Igen, de az erő még a leggyorsabb nőt is lehengerli! - válaszolta és hatalmas erővel lesújtott. A nő kardja messzire repült. Ekkor rájött, a férfi végig játszott vele. - A legtöbb férfit megvertem volna! - mondta a nő. - De engem nem! - Megsebeztem az arcát! - Csak azért, mert megengedtem! - Ha úgy akarom, most sokkal nagyobb sebből vérzik! - közölte a nő és úgy határozott, itt már nincs semmi keresnivalója. Felkapta könyveit és elsietett a kápolna felé. - Minden jót! - szólt oda a katonáknak. A körülötte álló lovagok mély tisztelettel fejet hajtottak. - Milady! 117

A következő reggel robbanások zajára ébredt. A lepedőt maga köré tekerve az ablakhoz szaladt, hogy megnézze, mi folyik odakint. Nagy tömeg gyűlt össze a várudvar közepén, de semmi szokatlant nem látott. Adrien bólintott az ablakban álló nőnek. Egyszerű kabátot viselt, úgy tűnt, hirtelen kapkodta magára ruháit, hiszen nem volt az aznapi gyakorlatozáshoz öltözve. Kezében hosszú rudat tartott, a falon lévő célra koncentrált. Valaki egy szikrázó kanóccal meggyújtotta a fegyver végét. Ismét robbanás hallatszott, Danielle ijedten hátraugrott az ablaktól. A férfi felnézett és ördögi vigyorral így szólt. - Jöjjön le, milady! - mondta, aztán meggondolta magát. - Mégse, inkább majd én felmegyek! A nő még mindig levegőért kapkodva az ijedtségtől a ruhásládájához szaladt. Még ki sem választotta, mit szeretne felvenni, amikor a férfi belépett a szobába. A füstölő rúd még mindig a kezében volt. - Látja, ez egy fegyver! - mondta mosolyogva a nőnek. - Jöjjön közelebb! Nézze meg! Danielle ismerte ezeket a szerkezeteket, hiszen már jóval születése előtt léteztek, ágyúk, ágyúgolyók, de ilyen vékony robbanószerkezetet még nem látott. Kíváncsian a férfihoz lépett és megvizsgálta a fegyvert. - Az egyik itteni kovács készítette! - mondta a férfi. - Timothy? Nagyon találékony fiú! Kisebb ágyúkon kísérletezett, amik a mellvéden is elférnek. - És a puskaporon is keményen dolgozik. - Négyhatod salétrom, egyhatod szén és egyhatod kén - sorolta a nő. - Tudhattam volna, hogy ehhez is ért! - mormolta a férfi. - Gondoljon csak bele! Egy nap az egész páncélzat, sisakok, fémlemezek, az egész lovagság nevetségessé válik ezzel a fegyverrel szemben. Nem számít majd egy harcos képzettsége és ügyessége sem. Egyelőre azonban még nem elég megbízhatóak ezek a fegyverek. - Gondolt rá, hogy csatában is használja? - kérdezte a nő. - Ó, hát érdeklik a terveim! - mondta gyengéden, majd letette a fegyvert az asztalra. i - Micsoda észrevétel egy olyan férfitól, aki sohasem válaszol a kérdéseimre! - Nem válaszolok, mert nem tudok válaszolni! - Ha egy új fegyvert mutat, a természetes reakció az, hogy kérdezek, nem igaz? - Igen, igen - mondta elgondolkozva a férfi. - Kétségkívül veszélyes ez az új fegyver, de nem veszélyesebb, mint ön! - Ez meg mit akar jelenteni? - kérdezte a nő, és ahogy a férfi az ágy szélére ült, jobban magához szorította a lepedőt. A férfi könyökével az ágyra támaszkodott és maga elé mutatott. - Jöjjön ide! Majd megmutatom! - Reggel van! - kezdte méltatlankodva a nő. - És világos! - Egy kis változatosság sohasem árt! Jöjjön ide! Az úr bizonyos testrészei nagyon kívánják a jelenlétét, milady! - gúnyolódott a férfi. Szemében ördögi fény csillogott, tudta, a nő nem képes elviselni a trágár megjegyzéseket. 118

- Kedves uram! - válaszolta a nő. - Tudnék egy-két tanácsot adni azokkal a bizonyos részekkel kapcsolatban! - fejét az ajtó felé fordította és azon gondolkozott, hogy kimeneküljön-e egy szál lepedőben a folyosóra. Tudta, úgysem jutna el a nagyteremig, így hát meg sem próbálta. A férfi pillanatokon belül a karjaiba kapta, és a szemében" égő vad szenvedély, érintésének forró puhasága felkorbácsolta a nő vágyait. Mindketten az ágyon feküdtek. A nő megborzongott, ahogy a férfi lefejtette róla a lepedőt. A sok együtt töltött éjszaka ellenére hirtelen elszégyellte magát. A nappali fény ijesztően megvilágította meztelenségét. Ahogy azonban a férfi megérintette, megfeledkezett mindenről, és szemét behunyva átadta magát a kéjnek. A férfi hirtelen abbahagyta a simogatást, a nő szeme kinyílt. Adrien elmosolyodott. - Danielle, ön élvezi a szeretkezést! Csak nem akarja bevallani! - Ó! - kiáltott fel mérgesen a nő, és a férfi mellkasát kezdte ütni. Olyan törékenynek és sebezhetőnek érezte magát a férfi csapdájában, aki ráadásul egyetlen ruhadarabját sem vetette le. Elszántan küzdött, a férfinak el kellett kapnia a csuklóját. - Hagyja abba! Ezért még megfizet! - figyelmeztette a nő. - Ezért a szépségért és szenvedélyért vállalom a veszélyt. Megéri! A férfi gyengéd szavai elűzték a nő haragját, édes csókjai homlokán, nyakán, száján elvarázsolták. Nyelvének izgató puhasága szinte kibírhatatlan... Ahogy szenvedélyük kielégülést nyert, csendben feküdtek egymás mellett. A nő rájött, érzelmei a férfi iránt egyre hevesebbek. Szerette a férfit maga mellett érezni ágyában, érintése megigézte. Szerette a melegét, meztelen bőrének simogatását. Kívánta ölelését és törődését. Sohasem hagyta hidegen a férfi. Voltak idők, amikor sikerült meggyőznie magát, hogy utálja, de ez az iránta érzett szenvedélyen mit sem változtatott. Azért lett a felesége, mert a király így akarta. Rajta keresztül vagyonhoz és címekhez jutott a férfi. Nem szabad túlságosan átadnia magát érzelmeinek, hiszen egy napon Adrien megint ellovagol, hogy királyát szolgálja, és ki tudja, mikor tér vissza. Megérezte a férfi tekintetét. Adrien felemelkedett és furcsa csillogással a szemében a lányt figyelte, keze dereka köré fonódott. - Ó, Danielle! Mit nem adnék, ha olvashatnék a gondolataiban! A nő megpróbált elhúzódni, de a férfi nem engedte. Amikor meghallotta a halk nevetést, abbahagyta a próbálkozást és méltatlankodva elfordult. - Mit adna érte? Aranyat? A grófi címét? Vagy egyik csodálatos lovát? - Egyik lovamat? Soha! Kitűnő paripák! - És bármelyikük fontosabb, mint egy feleség, aki nincs olyan jól megnevelve, és nem lehet olyan könnyen meglovagolni, igaz? - Épp ellenkezőleg, milady! Önnél érdekesebb és kihívóbb kaland nincs a világon! A nő elvörösödött. Egyáltalán nem így gondolta. A férfi kiforgatta a szavait. Ismét menekülni próbált, de most sem sikerült. A férfi láthatóan jól szórakozott. Danielle ekkor lehajtotta fejét és beleharapott a férfi karjába. Elégedetten hallotta a férfi kiáltását és elmosolyodott. A mosoly azonban az arcára fagyott, amikor meztelen hátán megérezte a férfi ütését. Elfogta a düh. A férfi elengedte és hátradőlt. 119

- Hogy merészeli! - kiáltotta dühösen a nő. A férfi azonban csak nevetett és újra magához húzta. A szenvedélyek vihara ismét elszabadult. A nőt elfogta a jól ismert borzongás. Becsukta a szemét, megpróbálta leküzdeni, vágyódását, ám ez képtelenség volt, testét tűz járta át, amint a férfi belehatolt, és ütemes mozgásba kezdett. Adrien lassan visszahúzódott, csillapíthatatlan tüzet szítva a nőben. Ajkának érintése, testének melege örömteli kéjjel töltötte el. Érintése és csókjai egyre érzékenyebb helyekre tévedtek, majd egész testével újra a nő fölé emelkedett és egy ágyúgolyó erejével behatolva édes kielégülést talált a nőben. Lassan felemelkedett, s Danielle-t megcsapta a szoba hideg levegője. Beismerte magának, hogy kívánta a férfit. Ijedten leugrott az ágyról, de a férfi elkapta. - Most mit követtem el? - Azonkívül, hogy zsarnokoskodik velem? - Igen! A nő nagyot sóhajtott. - Magamra hagyna? Ismét nyert, sohasem veszíthet! A férfi megigazította ruháit, felvette a fegyvert az asztalról és az ajtóhoz ballagott. - Téved, milady! Már annyiszor védtelenül maradtam ezekben a csatákban, hogy bármelyiket elveszthettem volna! A nő meglepetten megfordult, hogy válaszoljon, de már késő volt. A férfi csendesen távozott. Aznap délután a katonák a mezőn gyakorlatoztak, lóháton, dárdákkal. Danielle a várfalról figyelte, hogyan oktatja őket Adrien. A harcosok addig gyakoroltak, míg tökéletesen nem bántak a dárdákkal. A domb tetején egy lovagokból álló kis csapat bukkant fel, Edward lobogójával. Adrienhez ügettek és átnyújtottak neki egy lepecsételt levelet. Adrien a vár felé pillantott, mintha megérezte volna, hogy a nő figyeli. A nagy távolság ellenére a nő érezte a férfi szemében égő tüzet. Hirtelen rájött, hogy mi áll a levélben, és miért edzettek a férfiak olyan serényen! Tudta, hogy ez a pillanat is elérkezik. Lerohant a várfalról a nagyterembe, közölte Remmel, hogy nagyon beteg és ma nem vacsorázik. Nem akart Edward követeivel találkozni, nem érdekelte, hogy ez milyen fényt vet majd a házasságukra. Nem tudta volna visszafogni magát aznap este. Monteine jött, és Danielle olyan sápadtnak látszott, hogy rögtön elhitte, beteg. Forró fürdőt rendelt és olajat dörzsölt a lány homlokába, aztán távozott azzal az üzenettel Adriennek, hogy fejfájás miatt a milady a szobájában marad. A lány a szobájában ült a kandalló előtt és a tüzet bámulta. Tudta, Adrien háborúra készül, és Aville katonáit is csatába viszi a francia király ellen. Emberei az angol királyért áldozzák fel magukat. A nőt feldühítette a gondolat. Csak azért jött, hogy az emberek bizalmába férkőzzön, aztán csatába vigye őket a Valois-ház ellen. Ehhez nem volt joga! A nő felugrott székéből és nyugtalanul járkálni kezdett. A férfi észrevétlenül belépett a szobába és a nőt figyelte. 120

- Nem tűnik betegnek, szerelmem! - szólalt meg a férfi, Danielle összerezzent a hangra. - Nagyon téved! Rettenetesen beteg vagyok! Elegem van az áruló skótokból! - Soha nem voltam áruló, ezt nagyon jól tudja! Edward szolgálatára esküdtem fel! - Franciaország ellen harcol! - Lázadást kell levernünk, aminek kevés köze van a franciákhoz, vagy a francia királyhoz, nem igaz? - Csak ezért jött, tudnom kellett volna! Elveszi az embereimet, nem törődve azzal, hogy ők szívük szerint kinek az oldalán állnak! - Én vagyok itt a gróf! Természetesen nekem tartoznak hűséggel! - Ok az én embereim! - Teljesen mindegy, milady! Ön az én feleségem, és ön is nekem tartozik hűséggel! - Nincs joga... - A hadjárat nem lesz hosszú, ne aggódjon! - Inkább azért imádkozom, hogy örökké tartson! A férfi összeráncolta szemöldökét. - Imádkozzon inkább az életemért! A herceg úgy szereti önt, mint a testvérét, de nem bízik önben! Ki tudja, mi történnék önnel, ha én meghalnék! - Legalább megszabadulnék egy zsarnoktól, és újra csak az enyém lenne Aville. És jobb, ha vigyáz, lehet, mire visszatér, engem már nem talál itt! Danielle ahogy kimondta, megbánta ezeket a szavakat. Nagyon feldühítette a férfit. A nő hátraugrott és megpróbálta visszatartani könnyeit. Ma este nem fogja megadni magát, nem hagyja, hogy a férfi elcsábítsa! De a férfinak eszében sem volt megérinteni, mérgesen kisietett a szobából. A nő sorsa megpecsételődött... Felugrott és a férfi után rohant, de az orra előtt becsapódott az ajtó. - Adrien! Adrien, kérem! - Adrien már régen elment. Az ajtó pedig zárva. Öklével mérgesen dörömbölt, de senki nem hallotta. Lába, vörös volt a rugdosástól. Idejön és átveszi az irányítást. Elveszi az embereit! Ezt nem teheti meg! Nyugtalanul járkálni kezdett a szobában, azt tervezgette, mit mond majd neki, ha visszajön. Itt hagyja bezárva a négy fal közé! Hát azt hiszi, bármit megtehet? Kérdések kavarogtak a fejében, nem talált megoldást. A feszültség kimerítette és fázott. Lekuporodott a kandalló előtti szőnyegre. Nem sírt, tudta, sohasem hagyná abba. Adrien feltétlen hűsége az angol király iránt elszomorította, mert szerette a férfit, de anyjának tett ígéretét nem szeghette meg. A tüzet bámulta, szeme lassan lecsukódott. Adrien belépett a szobába és elfogta a rémület, nem látta a nőt. Nem feküdt az ágyon, nem ült a székében, nem állt az ablak mellett. Egy pillanat múlva azonban észrevette, a tűz előtt fekszik. A szőrme fehér volt, hálóinge is. Hajának feketesége ragyogott az éjszakában, ahogy vállára és a szőnyegre omlott. 121

A szobában csend volt. Csak a tűz ropogása hallatszott. A férfi becsukta az ajtót és a lányhoz lépett. Szíve összeszorult a látványtól. Érezte, ágyékát elönti a forróság. A mai éjszakát nem így képzelte. Álmában sem gondolta, hogy ilyen erős érzelmek fűzik a nőhöz. Joannát is szerette, de ezt a szenvedélyt, ezt a vágyat és ezt a félelmet, hogy elveszít egy nőt, még sohasem érezte. Soha életében nem volt még ennyire tanácstalan. Éjszakákon át csak ült a tűz előtt és azon tűnődött, mit kellene tennie. Lassan leereszkedett a nő mellé. Izmai megfeszültek és elöntötte a vágy. Akkor sem kívánta volna jobban, ha megpróbálja elcsábítani. A tűz fénye megvilágította tökéletes alakját, mellének, csípőjének, combjainak vonala finoman kirajzolódott. Meztelen válla csábította... Teste az áttetsző anyag alatt kábítóan gyönyörű volt. Minden porcikája kívánta a nőt. Amikor eltemette Joannát, azt gondolta, soha többé nem tud majd szeretni. Csak azért jött ide, hogy elvegye, ami az övé, hogy birtokba vegye a nőt. Soha nem gondolta, hogy Danielle ennyire a hatalmába keríti. A nő zsarnoknak tartotta, kiskora óta ellenségek voltak. Ő mégis akarta a nőt. Simogatta, megérintette, úgy érezte, nem tud betelni vele. Épp az arcát simogatta, amikor a nő felébredt. Szempillái felemelkedtek, smaragdzöld szeme felragyogott. Egy pillanatig nézte a férfit, majd gyorsan térdre emelkedett. - Adrien! - suttogta. Tudta, a nő örül neki, hogy itt van, már várta. Ha nem is fog kegyelemért könyörögni, talán ma nem háborúzik. Inkább elcsábítja, tudta, képes rá. Félt a férfitól, nem akart Angliába menni. A férfi azonban eltökélte, hogy nem enged. - Jöjjön! - kiáltotta, és a nő szemében felcsillanó ijedtség megelégedéssel töltötte el. Maga után vonszolta a nőt, az ajtónál megállt, hogy odadobjon neki egy köntöst. - Adrien, mit csinál? A férfi nem felelt. - Ez kész őrültség! - kiáltotta, ahogy a férfi tudomást sem véve róla levezette a lépcsőn. Kivitte a hideg várudvarra. - A pokolba is, Adrien! szitkozódott reszketve a nő. Adrien észrevette, hogy mezítláb van, de már késő volt. Most nem kérhetett tőle bocsánatot. Felkapta karjaiba és a kápolna felé vitte. A külső falról levett egy fáklyát, mielőtt belépett. - Adrien, az Isten szerelmére! - tiltakozott hevesen a nő. A túlvilági fényben a falon lévő szentek is életre keltek. Adrien a nőt egy kriptához vezette. - Adrien! - kiáltotta mérgesen a nő és menekülni próbált. A fáklya tüze egyre fényesebb lett, ahogy a hideg kripta belseje felé haladtak. Ahogy megérkeztek, a férfi tartójába állította a fényforrást, ami megvilágította a halottak birodalmát. A hideg miatt a holttestek később indultak bomlásnak. A föld alatti helyiség egyik sarkában Aville halotti lepelbe burkolt, eltávozott nemesei feküdtek márványemelvényeken. A magasabb rangú halottakat faragott kősírokba temették. - Adrien! - kiáltotta újra a nő. A férfi elengedte és nagy meglepetésére Danielle a lépcső felé menekült. Adrien utána rohant és elkapta a derekát. A nő szemében félelem csillogott, a férfi megelégedéssel nyugtázta, hogy 122

felfedezte felesége Achilles-sarkát. A nőt rettenetesen megrémítette a halotti lepelbe burkolt holttestek látványa. - Csak nem fél? - Nem... - Hazudik! - Miért vagyunk itt? - Miért fél? - Nem félek! - Ne játszadozzon velem! Miért fél? - Miután anyám meghalt, lejöttem a kriptába, és az ajtók... véletlenül bezáródtak. - Egy pillanatra elhallgatott és megnedvesítette ajkait. Órákig idebent voltam. - Értem - motyogta a férfi, és elgondolkozva elsétált a nő mellett. - Adrien, ne hagyjon itt! Ne zárjon be, kérem! - kiabálta kétségbeesetten. A férfi a nő felé fordult. Megpillantotta sápadt, törékeny vonásait, kétségbeesett zöld szemét. Soha nem állt szándékában ide bezárni őt. Átölelte és anyja sírjához vonszolta, a nő kiabálva tiltakozott. - Nem fog itt hagyni! - Karmolta, ütötte kétségbeesésében a férfit. Adrien erősen megrázta, hogy észhez térítse. - Nem akarom itt hagyni, hagyja abba a kiabálást! Mit gondol rólam, szörnyeteg vagyok? Mindegy! - mondta kimerülten. - Egy ígéret miatt hoztam ide. Hiszen annyira szereti az ígéreteket, nem igaz? - Megfogta a lány kezét és tiltakozása ellenére anyja sírjára tette. - Itt fekszik Lenore. Esküdjön meg a sírjára, hogy amíg én távol leszek, nem menekül el Avilleból, nem fogadja az ellenségeinket a kastélyban, és hű marad Edwardhoz! - Adrien! - tiltakozott elhaló hangon a nő. - Esküdjön! - szólt közbe türelmetlenül a férfi. - A pokolba is! Esküszöm! - kiáltotta végül és egész testét rázta a sírás. Fejét Adrien mellének támasztotta, hogy ne érezze a halál és elmúlás hideg érintését. Édes Jézus, ezek a kicsi, jelentéktelen dolgok! Karjaiba kapta a nőt, felkapta a fáklyát és felsietett a lépcsőn, át a várudvaron, be a kastélyba. A nő csendesen feküdt a karjaiban. A férfi bevitte a szobába és letette a kandalló előtt álló kárpitozott székbe. Öntött egy kupa bort és odanyújtotta a nőnek. - Ezt igya meg! - utasította, és letérdelve kezébe vette a nő hideg lábfejét és masszírozni kezdte. - Honnan tudta? - suttogta a férfinak. - Honnan tudhatta? A férfi kérdően nézett rá. - Mit? - A nő nem válaszolt, csendesen a borát kortyolta és nagyot sóhajtott. - Azt, hogy fél a kriptában? A nő lehunyta szemét. - Nem tudtam, hogy kellemetlenül fogja érezni magát kriptában. Ha tudtam volna, nem viszem oda! - Igazán? - kérdezte a nő és a férfira nézett. Sápadt arca kihangsúlyozta zölden csillogó szemeit és vörös ajkát. Ahogy megszólalt, remegett a hangja. - Ki tudja, mire lett volna képes, hogy... - Egészen addig, míg az előbb be nem léptem a szobájába, nem tudtam, hogy ezt fogom tenni. Nem terveztem meg! - vallotta be a férfi. 123

A nő még egyet kortyolt borából, majd odanyújtotta a férfinak. Adrien megitta a kupa tartalmát, és érezte, ahogy az ital kellemesen felmelegíti. - A szavát adta! - emlékeztette a férfi. - Megígérte! A nő felállt és a fogashoz ballagott, hogy felakassza kabátját. Amikor megfordult egy pillanatra megtorpant és a tűzbe bámult. - A szavamat adtam - ismerte be. - Talán nem is lett volna szüksége rá. Mérges voltam és megfenyegettem. De hová menekülhetnék? - Danielle, sikerült megijesztenie! Ott van Simon, és ha akar, a francia udvarba is menekülhet! - Szeretem Aville-t. Ami pedig Simont illeti, akár hiszi, akár nem, nem voltam benne a terveiben! - Danielle, azzal fenyegetett, hogy elmegy! - Megesküdtem, hogy nem megyek sehová és Edwardhoz hű maradok! Még soha életemben nem hazudtam önnek! Nem akartam megfenyegetni, egyszerűen csak fáraszt már ez az örök háborúskodás az angol és a francia király között. Meg kell értenie, hogy anyámnak tett esküm a franciákhoz is köt! És az a sok halál a csatamezőn, a kegyetlen gyilkolás! És ön is ellovagol holnap... Megrántotta vállát és hátat fordított a férfinak. Adrien odament hozzá és átölelte. - Csak nem aggódik értem? - A férfi kérdése akaratlanul is gúnyosra sikerült, átkozta is magát miatta. A nő anélkül, hogy ránézett volna, lehajtott fejjel válaszolt. - Talán attól félek, mi lesz velem, ha ön elesik. Ismét ki leszek szolgáltatva királyok kényének, kedvének. Ki tudja, mit talál ki számomra Edward! - De én sohasem esek el, milady! Ettől nem kell tartania! - Senki sem sebezhetetlen! Ezt ön mondta nekem, amikor a fegyvert mutatta! - Azt mondtam, hogy egy nap ez a fegyver még kifog rajtunk! Ez azonban még a jövő titka. Most csak a felkelők csapatait kell levernünk, ez nem jelent nagy veszélyt! Sokkal nagyobb veszély fenyeget engem itt, Aville-ban! - Miféle veszélyről beszél? Még ha elveszítene engem és Aville-t is, akkor sem történne semmi! Hiszen csak a király parancsára jött ide! És egyébként is gróf marad, Glenwood grófja! - Azért jöttem ide, mert Aville az enyém, és ön is. Sohasem hagyom másnak, ami az enyém! - válaszolta. Tudta, hogy a vita évekig folytatódhatott volna. A lány ígéretet tett anyjának halálos ágyánál, és neki is megesküdött. Nehéz helyzetben volt. A férfi magához ölelte, és a fülébe suttogta. - Újra szabad lesz, milady! A vár újra csak az öné, a kőfalaktól kezdve eddig az ágyig! De még itt vagyok! - térdre ereszkedett és magával húzta a nőt is. Édes csókjaival elborította. Mindkettőjüket elnyelte a szőrme puhasága és a vörösen izzó tűz melege. A férfi gyengéden és szenvedélyesen szerette. A nő vékony, selymes ujjai megérintették arcát, simogatták hátát. Ajka, nyelve révületbe ejtette a férfit, gyengéden suttogta a nevét. Végül a szenvedély a tetőfokára hágott, s mintha pillanatok alatt világok dőltek volna össze és épültek volna fel. Adrien lassan elhúzódott és Danielle szépségét csodálta. 124

A nő sugárzó szemmel ránézett és közelebb bújt, összeölelkezve aludtak. Amikor Danielle felébredt, a tűz már kialudt. Érezte, hogy fázik, az ágytakarót is magára csavarta. Mégis a szoba olyan üresnek és hidegnek tűnt. i A nő tudta, hogy Adrien már elment. J

125

16. fejezet A napok békésen teltek Aville-ban. Az élet ment tovább a maga útján. A parasztok földjeiket gondozták és nyájaikat őrizték, a nők gyermekeket szültek, az öregek megbetegedtek és meghaltak. A nap ugyanúgy felkelt reggel és lenyugodott este, mint azelőtt. De akárhányszor látogató érkezett, zarándokló szerzetes, költő vagy pap, Danielle-t elfogta a nyugtalanság. Félt, hogy rossz híreket hoznak majd. Úgy tudta, Edward herceg serege a gascogne-i lázadók ellen vonult, de a hírek sokkal súlyosabb helyzetről szóltak. Az angolok egyre nagyobb számban érkeztek francia földre, a francia király pedig úgy döntött, kiűzi őket. A háborúban nemcsak a fegyver pusztított, nemcsak emberéletet követelt, de a termőföldeket is felégették, a nyájakat megtizedelték. Akár ellenséges terület, akár nem, a katonáknak és a lovaknak enniük kellett. Maguk után pedig nem hagytak semmit, hogy az ellenség éhezzen. Amikor a harcosok csak kifosztottak és elfoglaltak egy falut, s nem kínozták meg a férfiakat, nem erőszakolták meg a nőket, még irgalmasnak számítottak. Ez volt a háború és az élet, a királyok kapzsiságának büntetése. Danielle aggódott az országért, az emberekért, de az igazi félelem a szívéből tört fel, féltette férjét. Adrien távollétében is ment minden a régi kerékvágásban, ahogy évekig a férfi érkezése előtt. Lenore tette ilyenné és aztán Adrien. A vár régóta angol kézen volt, az emberek hűségükkel az angol királynak tartoztak. Danielle tudta, hogy ha a várfalon belül kitör a viszály, az angolok nyernek. Minden reggel azért imádkozott, hogy János és Edward egyezségre jusson. És imádkozott Adrienért, hogy visszatérjen. Megvetette magát, amiért vágyódott férje után. Leginkább a hideg éjszakákon érezte hiányát. Ébren feküdt és visszagondolt a férfi kedvesen gúnyolódó megjegyzéseire, mosolyára, csillogó, vággyal teli tekintetére. Azt kívánta, bárcsak újra érezné a férfi melegét és érintését. Nappal megpróbált nyugodtnak látszani, hisz Aville-nak szüksége van rá. Már hetek teltek el, mióta Adrien elment. Egyik nap Danielle a nagyteremben ült, és egy kőműves javaslatát hallgatta, aki azt javasolta épp, a jobb kilátás érdekében szélesítsék ki a mellvédet. Ekkor Daylin lépett be az ajtón a hírrel, hogy János király egyik leghíresebb lovagja, Langlois gróf és kis csapata közeleg. A nő felment a mellvédre, hogy megnézze az érkezőket. A francia gróf kísérete öt lovagból állt, öltözékük és zászlójuk békés szándékot jelezett. - Fogadjuk őket? - kérdezte Daylin. - Mi mást tehetünk! - válaszolta a nő. - Bizonyára tárgyalni jöttek a francia király nevében. - Danielle! - emlékeztette Daylin. - Bizonytalan helyzetben vagyunk. Edward, aki szintén jogosult a francia trónra, harcban áll Jánossal! - A Plantagenet-ház tagjai már évtizedek óta azt hiszik, hogy valami távoli rokonság miatt joguk van a francia trónhoz! - És ez igaz is, milady! Danielle lehajtotta fejét, hogy visszanyerje önuralmát.

126

Gyűlölte ezt a helyzetet, tudta, hogy előbb-utóbb szembe kell néznie vele. Miért nem elég Edwardnak Anglia? Miért nem csinál valamit a hatalmas francia király, aki mindig azzal dicsekedett, hogy országa jóval erősebb Angliánál? Danielle tanácstalan volt, azt kívánta, csapna bele a villám mindkét királyba. - Nem küldhetem el János király követét! - jelentette ki. Ezt önök is ugyanolyan jól tudják, mint én! A kapukat kinyitották, Danielle, embereivel felsorakozó várta a francia grófot. Hallott már róla Simontól, de még sohasem találkozott vele. Magas volt és izmos, szeme hidege és érzéketlenséget tükrözött. Mélyen meghajolt a grófnő előtt. - Milady! Rengeteg legenda szól az ön szépségéről, de az igazságot egyik sem tudja megközelíteni! Nagyon örülök, hogy itt lehetek, uralkodómat, Jánost, Franciaország királyát képviselem! Küldött önnek egy göngyöleg selymet, éppen most érkezett Perzsiából, és férjének egy toledói kardot. Hallott róla, hogy a gróf ezt szereti. - Ön nagyon kedves, remélem, unokatestvérem jó egészségnek örvend! - Igen, milady! - Gondolom tudja, hogy férjem Edward herceggel harcol a lázadók ellen, de biztos vagyok benne, hogy ha itt lenne, ugyanolyan szívesen látná, mint én! Lenne kedve csatlakozni hozzánk vacsorára? - A legnagyobb örömmel! - Jöjjön be a nagyterembe, és kóstolja meg kiváló borainkat. - Valóban messze földön híresek! Daylin szorosan követte Danielle-t, Sir Giles pedig Langlois grófot kísérte. - Bajt hoz a fejünkre! - suttogta Daylin. Langlois meghallotta, de nem vette a szívére. - Nem, nem azért jöttem, hogy bajt okozzak! - suttogta feleletként. Daylin elvörösödött. Danielle nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. - Azért jöttem, hogy emlékeztessem a grófnőt... - És a grófot? - tette hozzá Sir Giles. - És a grófot, hogy a franciák mindig barátok maradnak, mert bár hercegségekre vagyunk osztva, anyaországunk • mindig Franciaország lesz. A nagyteremben a bort felszolgálták, Langlois gróf pedig átadta a grófnőnek az ajándékokat. Danielle a kandalló előtt ült és csodálta a finom selymet. Sir Giles odament és a fülébe súgta. - Nem fogadhatj a el! - Utasítsam vissza a francia király ajándékát? - Meg akarja vesztegetni önt! A francia király pedig nem János, hanem Edward! - Giles, nem lehetek ennyire udvariatlan! Különben is kit lehet egy tekercs selyemmel megvesztegetni? A nő felállt és elvette a csodálatos toledói pengét az egyik francia katonától. - Unokatestvérem, János király nagyon nagylelkű, de emlékeztetnem kell rá, hogy férjem skót és... - És Edward herceg seregében harcol, annak ellenére, hogy a legtöbb skót a franciák oldalán harcol már évszázadok óta! De ő Edward király 127

nagy bajnoka, és az ön férje. Biztos vagyok benne, hogy tiszteli a franciákat! Danielle barátságosan mosolygott. - Igaz, hogy a skótok és a franciák történelmi szövetségben állnak Anglia ellen, de az én férjem Skóciában és Angliában is birtokol földeket, sőt mi több, Franciaországban is! Mindhárom ország ügyét szívügyének érzi! ; - Edward pedig a francia trónra tör! - Nem tudom, melyik királynak mi a szándéka, de remélem, hamarosan békés megegyezés születik. Hiszen János és Edward közeli rokonságban állnak. Langlois a nőre, majd Daylinra és Sir Gilesra nézett. - Uraim, esküszöm, csupán János király barátságát hozom! Milady, megmondhatom a királynak, hogy ön még mindig hű hozzá? - Megmondhatja neki, hogy szeretem és tisztelem, ahogyan az apját is szerettem és tiszteltem! Imádkozom jó egészségéért. Lord MacLahan és én azt kívánjuk, hogy eljöjjön a béke és jólét ideje Franciaországban! - Ha Lord MacLahan Edward herceg seregében harcol, akkor nagy veszélyben van. Imádkozom, hogy túlélje a harcot és megérje a békét! - Mindennap belefoglalom az imámba, biztos vagyok benne, hogy visszatér! Langlois elégedettnek tűnt, a nő nem tudta, miért. Nagyon vigyázott a szavaira, és nyilvánvalóvá tette, hogy az ő és Adrien akarata egy és ugyanaz. Egyik uralkodót sem részesítette előnyben kijelentéseivel, még Giles is meg volt elégedve vele. A vacsorát tálalták. Langlois végig kifogástalan és elbűvölő volt. A vacsora vége felé odahajolt a grófnőhöz. - Ha szüksége van a szolgálataimra, milady, hagyjon üzenetet a Kiszáradt Fa fogadóban. János királyért bármire képes vagyok! A férfi elfordult, és Sir Gilesszal kezdett beszélgetni. Mindez olyan váratlanul történt, hogy a nő nem tudta, ébren van-e vagy álmodik. Szíve gyorsabban vert, még a kenyeret sem tudta lenyelni. A késői óra ellenére Langlois és emberei vacsora után távoztak. - - Végre elmentek! - sóhajtott fel Sir Giles. - Meg kell tanulnunk együtt élni velük, hiszen a helyzet már évtizedek óta nem változik! - mondta fáradtan Danielle. ■ - Vajon miért jött? - tűnődött Daylin. 1 - Meg akarta tudni, Danielle elárulja-e férjét és Edwardot, ha János úgy akarja! - mondta Sir Giles és meleg, hálás szemével a lányra nézett. - De a grófnő jól válaszolt! - Bárcsak vége lenne már ennek a háborúnak! - sóhajtott i fel Danielle. Valóban azért jött, hogy megnézze, honnan fúj i a szél! [ - Lehet, hogy nem is kellett volna fogadnunk, hiszen Armagnac gróf angol területeket fosztogat, és egyre inkább úgy tűnik, a francia király áll a háttérben! - Nem hiszem el, hogy János király ezt támogatná! - tiltakozott Danielle. - Ez az egész csak feltételezés! Adrienről pedig már hetek óta nem hallottunk... - A nő elhallgatott, látta, ahogy Daylin elvörösödik. Fiatal fiú volt még, könnyen elárulta magát. - Hírt kapott Adrientől, igaz? - mondta hirtelen a nő és küzdött, hogy ne árulja el dühét. 128

- Egy futár érkezett pár nappal ezelőtt a harcmezőről, de nem sok hírt hozott! - mondta gyorsan Sir Giles. - Annyira keveset, hogy nekem el sem mondták? - Nem örült volna neki, milady! - Adrien utasította önöket, hogy titkolják el előlem az igazságot? Hát most tudni akarom! Daylin kényelmetlenül feszengett. - Ha hamarosan nem jutnak egyezségre a háborúzó felek, akkor döntő csatára kerül a sor. Egyre több angol száll partra Normandiánál, és János is erősíti a seregét. Igazán kevés hír, ezt eddig is sejtettük! - Bármilyen üzenet érkezik, én tudni akarok róla! Daylin néma maradt, és a nő rájött, hogy Adrien kérésére hallgatták el a híreket. Nyugtalanul járkált szobájában és a tüzet nézte. Leült a kandalló előtti szőnyegre és eszébe jutott, ahogy Adrien levonszolta a kriptába és ígéreteket csikart ki belőle. Még most is haragra gerjesztette férje viselkedése. Nem bízott benne, azt akarta, hogy anyja sírjára esküdjön meg. És tartsa magát ígéretéhez még akkor is, ha kiderül, Edwardnak nem volt igaza. Hát lesz valaha békesség Anglia és Franciaország között? Vagy ő és férje között? Átkozta mindkét királyt. Becsukta szemét és azt kívánta, bárcsak gyűlölné Adrient, s ne vágyódna utána, sokkal könnyebb lenne a helyzete. Végül kinyújtózkodott a szőnyegen és elaludt. Az elkövetkező napokban nyitva tartotta a szemét, de nem érkezett újabb követ Adrientől. Egy héttel később, amikor Danielle éppen a nagyteremben ellenőrizte a kincstári kiadásokat, Monteine egy magas papot vezetett elé. Paul of Valois atya négyszemközt akart beszélni a grófnővel. Danielle küldte Monteine-t, aki hevesen tiltakozott. - Ó, köszönöm szépen! - mondta a fiatal pap és nagy kortyolt a borból, amit Danielle-től kapott. A tűz előtt ültek, egyedül a teremben, a pap mégis közelebb hajolt a nőhöz, amikor beszélt. - János király távoli unokatestvére vagyok, ahogy ön is Aggasztanak az események! - A pusztításra gondol? - Az angolok annyira kapzsiak, hát sosem lesz már elegük? - Ne felejtse el, hogy Edward anyja francia volt! - emlékeztette a nő. Úgy érzi, legalább annyira joga van a trónhoz, mint Jánosnak! Paul atya csak legyintett, erről hallani sem akart. - És ami azt illeti - emlékezett vissza a nő Adrien megjegyzésére -, Edward közelebbi rokonságban áll a francia királlyal, mint bármelyikünk! - Az anyját legyőzte Edward, és feleségül adta egy angolhoz! Szíve mélyén azonban mindig hű maradt a francia királyhoz, nem igaz? Ön a lánya, csak nem akar szégyent hozni anyjára? Danielle belekortyolt a borába és a papra nézett. - Nem árulhatom el azt a férfit, akit Isten színe előtt férjemül fogadtam! A pap nagyot sóhajtott. Valóban nem! Azzal azonban nem árulná el férjét, ha János életét megmentené. Csak annyit kell tennie, hogy tájékoztat minket arról, ha az angolok támadásra készülnek. Ezzel 129

megvédhetné János életét és szabadságát, és talán egész Franciaországot! . - Mit vár tőlem? - Tájékoztasson róla, ha János élete veszélybe kerül! Biztos vagyok benne, hogy kapcsolatba tud lépni velünk! - Nem tudok sok mindent a haditervről, atyám! Én itt vagyok, a háború pedig máshol zajlik! - Ha nagy csata készül, azt biztosan megtudja a férjétől! Danielle lehajtotta fejét, és tiszta szívéből kívánta, bárcsak ne lenne ebben a helyzetben. Mégsem feledheti anyjának tett ígéretét. Hűnek kell maradnia Franciaországhoz. - Természetesen, ha János életéről van szó... - motyogta, aztán hirtelen a papra nézett. - Meg kell értenie, hogy két tűz közé kerültem. Ha János életéről van szó, megteszem, figyelmeztetem, de csak egyszer! - Az elég is lesz! A pap felállt. - Tegyen meg mindent, hogy Franciaország jog szerinti királyát megvédje, és egyszer majd ön is a szentek között ül, anyja oldalán! A nő felállt és azért imádkozott magában, hogy még ne kelljen egyhamar a szentek közé ülnie. Legalábbis ne felségárulás miatt, levágott fejjel. Monteine báránysültet és kenyeret hozott egy tálcán. A pap jóízűen evett és dicsérte az ételt. Evés közben könyvekről, zenéről és a csillagokról beszélt. Danielle felajánlotta, hogy maradjon éjszakára, de visszautasította. Monteine gyanakodva nézett utána. Danielle nem értette a lányt, hiszen a pap végig udvarias és figyelmes volt. - Túl szép ahhoz, hogy pap legyen! - mondta szárazon Monteine. - Monteine, ez elhivatottság dolga! - emlékeztette Danielle. Monteine tovább morgott. - Nagy emberek legkisebb fiai állnak papnak, mert fölöslegesek! Danielle megrántotta a vállát. - Nem értem, Monteine! Talán valóban egy gazdag ember legkisebb fia, és nem volt más választása! - Nem volt ez valódi pap! - Ugyan, Monteine! - Olyan furcsán nézett önre! Danielle nagyot sóhajtott. - Biztos vagyok benne, hogy pap volt. Ne legyen nevetséges! Minden pap leteszi a nőtlenségi esküt, mégis... - Mégis mindegyiknek van szeretője és törvénytelen gyermeke! - Ez nem jelent semmit! Attól, hogy Paul atya fiatal volt és férfias, még nem jelenti azt, hogy... - Hogy bujálkodik? - segítette ki Monteine. - Hát ha nem, akkor... - Akkor mi van? - Monteine elmosolyodott. - Kár érte! Elvesztegeti a bájait, amikor annyi parasztlány élvezhetné! Danielle bosszankodva a magasba emelte karját. - Aggódom önért, Monteine! Egyik pillanatban még gyanakszik rá, a másikban meg azt mondja, hogy elvesztegeti magát, ha nem bujálkodik! Azt hiszem, már régen férjet kellett volna találnunk önnek! Monteine elmosolyodott. - Én nem vagyok gazdag örökös, majd találok én magamnak férjet! Visszahívjam a kincstárnokot? 130

- Igen, ha lenne szíves! Monteine mosolyogva távozott. Aznap este Monteine álmatlanul forgolódott ágyában, azt kívánta, bárcsak többet hallott volna a beszélgetésből. Voltak idők, amikor Danielle mindent elmondott neki. Ez azonban már nem volt így, és ez aggasztotta. Régen bármit megtett volna, hogy az angol ügyet hátráltassa, ám már ez is megváltozott. Edward király erős volt és elszánt. És Adrien MacLahan... Bátor, erős, igazságos. Megölhette volna Simont azon az estén, anélkül, hogy bárki hibáztatta volna, de nem tette, megkegyelmezett. Danielle-lel is mindig igazságosan bánt. Egy dologtól tartott Monteine, hogy a grófnő elárulja. Remegve azon gondolkozott, mit kellene tennie. Soha életében nem érezte magát még ennyire kényelmetlenül. Tudta, nem volt ez igazi pap. Abbahagyta a járkálást és csendesen lement a földszintre. Már nagyon későre járt, de tudta, Adrien egyik embere egész éjjel őrt áll. A mellvédeken is őrök vigyáztak a várfallal körülzárt falu békéjére, de amióta a gróf elment, a nagytermet is őrizték. Monteine azon tűnődött vajon Danielle tudja-e. Ma éjjel Daylin virrasztott. A tűz előtti nagy székben ült és úgy tűnt, alszik. Monteine nem tudta, mit tegyen. Lehet, hogy nagy hibát követ el, gondolta. Bolondnak érezte magát, ahogy mezítláb, hálóingben állt a nagyterem közepén, és az alvó őrszemet figyelte. Megfordult és a lépcső felé indult. - Mi a baj, Monteine? Megfagyott bene a vér. Egy pillanatig nem értette a dolgot. Megfordult és meglátta a férfit, ott állt a háta mögött, s kezét a vállára tette. - Semmi, én csak... - Mondja el, ha valami baj van! - mosolygott a férfi és hátrasimított egy hajtincset a nő arcából. - Milyen furcsa, hogy már évek óta ismerjük egymást, és ilyennek még sohasem láttam. Kibontott hajjal olyan szép! Elöntötte a forróság, a férfi tekintete teljesen megnémította. El kellett volna húzódnia és a szobájába rohannia. - Az a pap annyira furcsa volt! - hallotta saját hangját. Megpróbálta összeszedni magát. - Ó, Daylin! Aggódom! Az a pap, aki ma jött... - Nap mint nap megfordulnak itt papok, szerzetesek, zarándokok, nincs ebben semmi furcsa! - mondta Daylin. - Tudom, de ez a mai négyszemközt akart beszélni Danielle-lel. Amikor bevittem a vacsorát, láttam, hogy a milady nyugtalan. Biztos vagyok benne, hogy amíg nem voltam ott, a pap megkérte valamire! - Vajon a milady beleegyezett? - kérdezte Daylin. - Olyan boldogtalannak látszott. Nem tudom! - mondta Monteine és nagyot sóhajtott. - Nem kellett volna ezzel zavarnom, Daylin! Csak annyira aggódom, az a pap is Valois volt. Daylin lassan bólintott. - Valóban oda kell figyelnünk mindenre. Veszélyes idők ezek! - Mit fog tenni? - Még nem tudom. Beszélek Sir Gilesszal és meglátjuk! Nem kell aggódnia, Adrien nincsen túl messze, és ha tényleg komoly a dolog... 131

- Akkor mi lesz? - Adrien hazajön! A házak lángokban álltak, halottak és haldoklók feküdtek szanaszét. Armagnac serege gyorsan támadott. Kirabolták a falvakat, megtizedelték a falu lakóit és tovább álltak. Adrien és emberei értesültek a franciák következő célpontjáról és sikerült megelőzniük a tömeges mészárlást. Adrien a domb tetejéről vérfagyasztó harci ordítást hallatott, majd katonái élén, kardját lengetve lecsapott az ellenségre. Nem kegyelmeztek a franciáknak, akik még a gyerekeket is lemészárolták. Armagnac egyik embere egy égő házból rohant ki, felugrott lovára és menekülni készült. Meglátta Adrient és megállt, hogy megvívjanak. A skót kiütötte a bárdot a francia kezéből és elvágta a torkát. Amikor megfordult, meglátta a sikítozó lányt egy francia katona nyergében, felugrott lovára és az emberrabló után indult. A menekülő francia ledobta nyergéből a lányt. MacLahan leugrott lováról és felsegítette. A lány fiatal volt és csinos, nem esett baja. Barna szemében a csodálat és a hála fénye ragyogott. - Köszönöm, milord! Nincs semmi baja? - Nincs. - Akkor hát minden rendben! - Megmentette az életemet! - Lehet, hogy csak az ártatlanságát. - Legyen az öné, milord! - Nem kérek ekkora fizetséget - motyogta. - Jöjjön, visszaviszem a faluba! Ölébe kapta a lányt és lovához vitte. Visszalovagoltak a faluba, ahol üdvrivalgás fogadta őket és a lány anyjának hálás tekintete. - Terezán kívül senkim sincsen, milord! - kezdte a nő. - Nem is tudja, mennyire hálás vagyok! Kérjen tőlem bármit, és teljesítem! - Edward hercegségének lakói vagytok, kötelességem megvédeni benneteket! - mondta mosolyogva, majd összehívta embereit és megszervezte a sebesültek ellátását, és a halottak eltemetését. Ahogy leugrott lováról, meglepődve látta, hogy Sir George és Michael - egyik Aville-ban hátrahagyott embere - közeleg. Michael köpenye véres volt és sáros, Adrient elfogta az ijedtség. Aville kulcsfontosságú erőd volt, bevétele megfordíthatja a háború eddigi menetét. Jánosnak sikerült bevennie? Aville képes visszaverni egy támadást! Az érkezők elé szaladt. - Valami baj van? - kérdezte és lesegítette Michaelt lováról. - Milyen súlyos a seb? Asszony! - szólt oda hirtelen Adrien Tereza anyjának. Segítsenek ennek az embernek! - Nem halálos a seb, de ömlik belőlem a vér! - mondta Michael. - Aville? - Minden rendben, ám történt valami, amiről tudnia kell. A lány levette Michaelről a kabátot, anyja vizet hozott. Lemosták a mellkason lévő hosszú vágást. - Vigyék a sebesültet a házba, én is rögtön ott leszek! Meggyőződött róla, hogy a tüzet eloltották-e, a sebesülteket ellátták-e, és a halottakat eltemették-e. Aztán követte Michaelt. 132

A ház üres volt, tulajdonosát megölték a franciák. A sebesült férfit letették az ágyra. Adrien megköszönte a nőknek a segítséget és elküldte őket. Egyedül akart maradni a fiúval. - Mondja el, mi történt! - Langlois gróf meglátogatta a várat, ajándékokat is hozott. - Danielle-nek? - A miladynek selymet, önnek, milord pedig egy toledói kardot. A grófnő Sir Giles szerint nagyszerűen viselkedett. Elmondta, hogy az erődöt férjével együtt irányítja, és természetesen Edward király oldalán. És még azt kívánta, bárcsak vége lenne a háborúnak. Adrien összeráncolta a szemöldökét és örült, hogy Danielle megtartotta neki tett ígéretét. - Aztán? - Aztán egy pap jött. - Egy pap? - Paul of Valois-nak adta ki magát. Négyszemközt beszéli a grófnővel, aztán gyorsan távozott. Monteine megkereste Daylint, mert gyanús volt neki a pap, én pedig Daylin utasítására követtem a franciát. Az erdőben, egy remete házában] több társával találkozott. Edward erődjeit járták, és az angolok gyenge pontját keresték. Többet nem tudtam meg, mert megláttak és megtámadtak. Küzdöttem, de sokan voltak. Megsebesültem, leestem lovamról és halottnak tetettem magam. Amint elmentek, rögtön ide lovagoltam, tudtam, hogy sebem kibírja idáig. Adrien becsukta a szemét és összeszorította fogait. Elöntötte a méreg. Danielle megígérte, hű marad Edwardhoz, és megvédi az erődöt, ám mégis titkos kapcsolatban állt János egyik emberével. Hátat fordított Michaelnak. A nőre gondolt, arra, mennyire félt a kriptában. Visszaidézte szépségét, tekintetét, és azokat hosszú éjszakákat, amikor ébren feküdt, róla álmodozva. Átkozta magát, amiért beleszeretett. A háború elkerülhetetlen volt, Aville-t nem veszítheti el, el kell mennie a nőért. - El tudna vezetni ahhoz az erdei házhoz? - kérdezte Michaelt. - Igen, milord! - Ahogy egy kicsit jobban érzi magát... - Akár rögtön indulhatunk! - Pihenjen még egy kicsit! Este indulunk! - A papért? - Igen - mondta, majd hidegen hozzátette: - És a feleségemért. Három nappal később Danielle nagy robajra riadt fel. Szobájának ajtaját vad dühvel betörték, a fa csak úgy recsegett, sarokvas is kiesni látszott a helyéről. Kiugrott az ágyból, és ijedten azon gondolkozott, mivel védekezhetne. El sem tudta képzelni, mi történhetett. Mindet emberét megölték? Ki törhet rá az éjszaka közepén? A kard! János király ajándéka az ágy mellett feküdt. Alig látott, a kandallóban kialudt a tűz. Lehajolt és kitapogatta a kardot. Felkapta és készen volt a védekezésre. Az ajtóban ijesztően hatalmas alak tornyosult. Úgy állt ott csípőre tett kézzel, mint dühös Zeusz, aki éppen villámokat szór alattvalóira. Ekkor a nő megismerte az alakot. 133

- Adrien? - suttogta megkönnyebbülten. - Az vagyok! A férfi hangja megrémisztette, ahelyett hogy letette volna a kardot, még erősebben szorította. Adrien belépett a szobába és becsapta maga mögött az ajtót.

134

17. fejezet A kandallóhoz ballagott és rakott a tűzre. A parázs újra izzani kezdett, a fa fellángolt és megvilágította az arcát. Tekintete mogorva volt és hideg. Lassan a lányhoz fordult, aki még mindig mozdulatlanul állt. - Nos, már fegyvert is fog ellenem? A férfi nem viselte teljes páncélzatát, de kabátja alatt ott volt a páncél, ami a mellkasát védte, oldalán pedig ott lógott a kardja. Ruhája szakadt volt, csizmája sáros, egész testét vérfoltok borították. A nő felé lépett, majd megállt, hidegen nézte, minden érzelem nélkül. Danielle-t nyugtalanította a férfi tekintete. Adrien levette kesztyűjét, az ágy mellett lévő ládára dobta és tovább figyelte a nőt. Leteszi a kardot? - kérdezte. A nő nagy nehezen megszólalt. - Az attól függ! Megmondaná, miért rontott úgy be a szobámba, mint egy hóhér? - Talán mert ki akarom végezni! A nőnek elállt a lélegzete. Nem gondolhatja komolyan... - Akkor nem teszem le, jöjjön és vegye el tőlem! - Jobb, ha leteszi, szerelmem, mielőtt kékre, zöldre verem - Hát persze, hogy ellenállás nélkül nekem ronthasson! - Akkor erőszakkal veszem el, és még mérgesebb leszek! A nő hátrahőkölt, amikor a férfi előhúzta saját kardját. Dühös volt és zavart, s félt. Nem tudta, mi történik. Kitartott karddal védekezett. Ismerte a férfi erejét, mégis úgy gondolta, nincs más választása. Adrien dühösen támadni kezdett. A nő az ágyra ugrott, majd a szoba másik végébe menekült. A férfi követte. Danielle tudta, előbb-utóbb kimerül, és akkor mindennek vége. A nő végül a falhoz szorult. A férfi akkora erővel sújtott a kardjára, hogy úgy érezte, csontjai eltörnek. Nem bírta tovább tartani fegyverét, a kard kirepült a kezéből. Dühödt ellenfele a torkának szegezte kardját, és ő azon tűnődött, vajon mi ütött a férfiba. Adrien azonban uralkodott haragján, nem hagyta, hogy magával ragadja a szenvedély. Eltette kardját és magához rántotta a nőt. - Pakoljon! - mondta határozottan. ; - Ó, hát ezért jött, hogy megint dirigáljon és fenyegessen! ; - Ha vitatkozik, be is váltom a fenyegetésemet! Pakoljon gyorsan! Egy pár ruha elég lesz! A nő mérgesen megrázta a fejét, a könnyek elöntötték a szemét. - Hová megyünk? Mit követtem el, hogy így bánik velem? Látta, a férfi halántékán kiduzzadnak az erek, hangja azonban nyugodtnak tűnt. - Azt gondolja, bolondot csinálhat belőlem? - Istenemre, nem tudom miről beszél! - Hát akkor jobb, ha felfrissítem az emlékezetét! Először egy követ János királytól! - És mit kellett volna tennem? Elküldeni? Ajándékokkal jött, önnek egy kardot hozott. - Egy fegyvert, amit ellenem használhat! Ez a látogatás arra volt jó, hogy Langlois gróf felmérje a várat egy esetleges támadás esetére! Aztán ott van az a pap! 135

- Már papokat sem engedhetek be Aville-ba? A férfi közelebb lépett hozzá. - Nem, ha az a pap egy álruhába öltözött áruló, egy báránybőrbe bujtatott farkas! A nő térdei elgyengültek, levegőért kapkodott. Lassan megrázta a fejét. - Én nem tudtam, hogy... - Ó, dehogynem! Rendkívül segítőkész volt. Amikor kardom hegyét a torkához szorítottam, mindent bevallott. János király embere! A nő úgy érezte, forog vele a világ. Ismét nemet intett fejével. Ez volt az igazság és mégsem. Tanácstalanul a tűzbe bámult. - Nem tudtam, hogy az a férfi nem pap. Csak annyit mondtam neki, hogy megteszek, amit tudok, hogy megvédjem János életét. - Lassan Adrienre nézett, sáros és véres ruhájára. - Megölte? A férfi a nőt bámulta. - Ennyire fontos önnek ez a férfi? - Mit tett vele? - Pakoljon! - szólt rá Adrien. - Egy tapodtat sem mozdulok, amíg nem válaszol! - Azt teszi, amit mondok, és azt mondom, hogy indulunk! - Nem! Én itt maradok! Maga menjen csak és háborúzzon, fosztogassa a falvakat, rabolja ki a parasztokat. Hagyja ott nekik a feldúlt vidéket! - Milady, ha nem öltözik, meztelenül viszem ki innen! A pap lázadó. Nem bízom többé önben! Velem kell jönnie! - Nem tettem semmit! - tiltakozott a nő. ; De nem figyelt rá, az ajtó felé indult. - Adrien! A férfi megállt és visszapillantott a nőre. Danielle megpróbált úrrá lenni izgatottságán. - Ehhez nincs joga! Én mindig őszinte voltam önnel! Mindent tud az életemről! Annyit mondtam a papnak, hogy ha lehet, megakadályozom, hogy Jánost megöljék. Nem vagyok részese semmiféle összeesküvésnek! - Esküdözik nekem, hogy ártatlan és közben bevallja bűnét. Most már teljesen mindegy, nem maradhat itt. Túlságosan nagy kísértést jelent a franciáknak! - Hová visz? - Magammal! A renoncourti kastélyba. Edward csapat leverték a lázadókat és ott állomásoznak. Oda viszem. - Nem megyek! Rosszul ítéli meg a helyzetet! - De igen, jönni fog! - Hogy önnel legyek, amikor úgy viselkedik mint egy eszeveszett bolond, és embereket gyilkol? Soha! - Hogy velem legyen az én kedves feleségem! - Ha csak egy ujjal is hozzám ér, sikítok, hogy hallja az egész vár! A férfi gúnyosan meghajolt. - Annál jobban fognak irigyelni, milady! Nincs sok időnk, ha valamit magával akar hozni, akkor pakoljon! - Nem megyek! - De igen! Danielle elfordult, az ágy szélére ült és kezét az ölébe tette. A férfi nem törődve vele kirohant az ajtón és becsapta maga mögött. Hogyan szerzett tudomást a papról? Megölte azt a szerencsétlent? 136

Monteine-nek igaza volt, a papi ruha csak álca volt! De ő nem tett semmit, Adrien mégis bünteti! Nem értette. Langlois gróf látogatásáról értesülhetett, emberei mindennap küldenek neki jelentéseket Aville-ból, és nem is bánta, hiszen egyértelművé tette, Aville Edward hűségén marad. De a papról honnan tud? Nap mint nap rengeteg szerzetes, apáca és zarándok látogatja a várat. Mi tette ezt az embert olyan gyanússá? A lángokba bámult, érezte a tűz melegét és mégis fázott. Nem hagyja el Aville-t! Elöntötte a méreg, átkozta az egész világot, de legfőképp Adrient. Kopogást hallott, a férfi biztosan nem kopogott volna. - Danielle! - szólt halkan Monteine. Danielle nem válaszolt, a nő tétovázva belépett. - Hát még nem pakolt össze? Lord MacLahan azonnal indul! Majd összecsomagolok én, milady. Megértem, hogy Adrien magával viszi, hiszen olyan sokáig távol lesz! Danielle összeráncolt szemöldökkel megfordult. - Hát ezt mondta maguknak? - Igen. - És el is hiszik? - Hát... - kezdte tétován Monteine. - Sir Giles, Daylin és én hallottunk a ma esti vitájukról... Danielle összekulcsolta kezét mellkasán. - Nem megyek sehová! - Danielle, rá fogja önt kényszeríteni! - Csak próbálja meg! Monteine nagyon szomorúnak tűnt. - Összepakolok egy nyeregtáskányi holmit, csak a biztonság kedvéért. Danielle, legyen észnél! Veszélyes időket élünk! Tudtam, hogy az a pap nem valódi. És többen is jönnek majd... - Honnan tud minderről? - kérdezte meglepetten Danielle. - Kihallgattam a beszélgetésüket - dadogta Monteine és nem mert Danielle-re nézni. Pakolni kezdett. - Nem vennék részt semmiféle összeesküvésben! - Nem... persze! - hebegte Monteine. - De én már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Paul of Valois nem pap. Túlságosan érzéki férfi volt! - Volt? Tehát Adrien megölte! - kiáltotta keserűen Danielle. - Nem! Rajtuk ütöttek egy erdei házban. Aki letette a fegyvert, annak nem esett bántódása! Danielle, vegyen fel valamit! Csak egy vékony hálóinget visel, és biztos vagyok benne, hogy Adrien nem fogja meggondolni magát! - Nem megyek... - kezdte Danielle, de szavait elnyomta a nagy hanggal kivágódó ajtó. Adrien visszajött. Megmosakodott és átöltözött. Páncélját levetette, tiszta kabátot viselt, vállán hátravetve pedig meleg gyapjúköpenyt. Csizmáját megtisztították, haja még vizes volt a fürdéstől. A nő elfordult, mert érezte, hogy szíve és teste ismét elárulja. Megvető és fölényes akart lenni a férfival, mégis egy vágya volt csak, hogy újra érezze testének melegét. - Monteine, összepakolta a grófnő ruháit? - kérdezte Adrien Danielle-re bámulva. - Igen, milord! 137

Az Adrien mögött álló Daylin lehajtott fejjel felkapta á nyeregtáskát, és anélkül hogy a grófnőre pillantott volna, kii ment. Monteine is sietve elhagyta a szobát. Adrien a nő felé közelített, aki a szoba túlsó végébe hátráltja - Nem fogok önszántamból magával menni! - Akkor már kezdheti is a sikítozást! A férfi a nő mellett termett, felkapta és a vállára tette. A nőnek nem jött ki hang a torkán. Álmában sem képzelte, hogy ennyire megalázza a férfi. Körülnézett, ahogy férje száguldó léptekkel levitte a lépcsőn, de senkit sem látott. Amikor az udvarra értek, megpillantotta Sir George-t és nyolc emberét, lóháton várakoztak. Az éjjel hideg volt, ő pedig csak vékony hálóköntöst viselt, lába meztelen volt. Adrien feltette lovára. Elsimította arcából haját. - Milady! - üdvözölte Sir George. - Sir George! - válaszolta udvariasan Danielle. Az öreg katona aggódott a nőért. - Hideg az este! Felajánlhatom a köpenyemet? - Nagyon kedves öntől. Sir George, de a feleségem úgy döntött, ebben az öltözékben lovagol! - Nem tudtam, hogy el kell hagynom a kastélyt, egészen addig, amíg a vállára nem kapott! - Romantikus hangulatban voltam! - motyogta. - Daylin, nyisd a kapukat, indulunk! - adta ki az utasításokat. Az út hosszú volt és nehéz. Adrien meg akarta tenni az ötvenmérföldnyi távolságot, mielőtt beköszönt az éjszaka. A nő már átkozta magát makacsságáért. Fázott, lábát felsértette az aljnövényzet. Tudta, Adrien nagyon dühös, ha hagyja, hogy ennyi ideig szenvedjen. Amikor megálltak, hogy megitassák a lovakat, félt, hogy nem tud majd lábra állni. Adrien levette a ló hátáról, egy sziklához vitte, zsebéből kihúzta a nő cipőjét és feladta a lábára. Danielle szótlan maradt, némán fogadta el a férfi köpenyét, amit a vállára terített. Sir George vizet hozott és felajánlotta reggelijét a nőnek, de Danielle nem volt éhes. Sir George a nap szépségéről beszélt, a nő udvariasan válaszolt, majd megkérdezte. - Monteine nem jött velünk? - Nem, milady! , ; - Daylin és Sir Giles? - Ők sem. A nő felállt és a forráshoz sétált. Pár pillanat múlva megérezte Adrien jelenlétét. - Hagyhatta volna, hogy Csillagon lovagoljak! A nő meglepetten tapasztalta, a férfi habozik. - Nem engedhettem meg, hogy magával hozza Csillagot! - Csak azért, mert Fülöptől kaptam? Hiszen ő már halott, nem az ellensége többé! - Nagyon sokat jelent önnek az a ló, nem akartam, hogy I elveszítse! Elvehettek volna öntől! A nő megfordult, hogy a férfira nézzen, de Adrien már elindult a lova felé. 138

- Jöjjön, Danielle! Utálta ezt a hangot. Tudta, minden kis összetűzés a férfi győzelmével ér véget, mégsem tűrhette, ha parancsolgat neki. Nem mozdult. A férfi megállt, megfordult, gúnyosan meghajolt, majd felkapta a nőt. Danielle egész nap nem evett, és amikor útnak indultak, kezdte rosszul érezni magát. Adrien nevét suttogta, félt, nem találja a megfelelő szavakat. Falfehér arca azonban mindent elárult, a férfi megfékezte lovát. Lesegítette a nőt a lóról, aki földet érve az út melletti bozótba rohant. A patakban megmosta arcát. Adrien utána jött, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van-e. - Semmi baj! Valami rosszat ehettem. Talán a hal. - Pihenhetünk egy kicsit. - Nem, jól vagyok! A férfi megsimogatta az arcát és szemében fellobbant a vágy tüze. A nő térdei elgyengültek, félt, hogy ott helyben összeesik. Lehajtotta fejét, és azt kívánta, bárcsak ne szeretné annyira a férfit. - Akkor induljunk! - mondta a férfi és lova felé sétált. Danielle már jobban volt. Pár órával napnyugta után megérkeztek az angol táborba. A renoncourti kastély csodálatos volt és hatalmas. Maga a város nem volt falakkal körülkerítve, de az erődöt várárok vette körül. A híd leeresztve várta őket, maga Edward herceg jött ki eléjük, ami Daniellet meglepte. Edward hercegre, örökösére méltán lehetett büszke apja, a király. Magas volt, mint minden Plantagenet, haja aranyszőke, szeme az ég kékjénél is kékebb. Izmos, érett férfi, igazi harcos. Olyan, mint az apja, hirtelen természetű, de igazságos. Öt is elbűvölte a női szépség. Kent hercegnőjét, Johannát vette feleségül, aki Európa legszebb nőjének hírében állt. Danielle tudta, hogy nemcsak Adriennek szól a fogadtatás, a herceg rá is kíváncsi. Rájött, hogy még Edward sem tudja, úgy megfélemlíteni, mint férje. - Minden rendben ment, Adrien? - kérdezte a trónörökös. - A legnagyobb rendben, felség! - válaszolta Adrien és meglepődve látta, hogy a herceg a nő lova mellé lép, és derekánál fogva leemeli Danielle-t. - Üdvözlöm, húgocskám! - mondta gyengéden és arcon csókolta a lányt. Az ölelés sem maradt el. - Mennyi ideje már, hogy utoljára láttuk egymást! Jöjjön, igyon egy kis forralt bort, a meleg étel is jót fog tenni egy ilyen fárasztó út után! - Attól tartok, nem vagyok megfelelően öltözve egy ilyen alkalomhoz... kezdte Danielle. - Ne is törődjön vele - szólt közbe a herceg Adrienre pillantva. - Csak hárman leszünk! - Ahogy akarja, milord! - válaszolta a skót. Edward átkarolta Danielle derekát és felvezette a hatalmas kőlépcsőn a kastélyba. A nő mindvégig hátában érezte férje tekintetét. Egy boltíves, őrökkel őrzött terembe léptek. Üdvözlöm. Ezt mondta neki a herceg, de tudta, szavaiban fenyegetés rejlik. 139

Ahogy beléptek a nagyterembe, a herceg egy kandallón előtt álló asztalhoz vezette a nőt, és forralt borral kínálta. A meleg ital jóleső érzéssel töltötte el. - Szabad a kabátját? - kérdezte udvariasan Edward és elvette a nőtől. - Nem! - kiáltotta, de már túl késő volt. Ott állt a kandalló előtt egy szál vékony hálóingben. A herceg összeráncolt szemöldökkel Adrienre nézett, aki éppen bort töltött magának és megvonta a vállát. - Sietnünk kellett! - Betört a szobába, az ölébe kapott és már jöttünk is! - mondta Danielle boroskupával a kezében. - Gazfickó! - vetette oda. Adrien le sem vette a nőről a szemét. - Egy boszorkányhoz éppen egy gazfickó illik, nem igaz, milord? - Az ideális házasság! - válaszolta nevetve Edward, majd komolyra fordítva a szót Danielle-hez lépett. - Gondolom, nem várta ezt a találkozást! - Örülök, hogy újra láthatom! - válaszolta és így is gondolta. Edward, a legidősebb fiú már apjával lovagolt a csatába, amikor ő Angliába érkezett. Mindig kedves volt hozzá. Akárhányszor elment mellette, megborzolta a haját, és arról beszélt, micsoda szépség lesz, ha felnő. Örült, hogy újra látta, szerette és csodálta a férfit. De igazán otthon maradhatott volna Angliában. - Én is örülök, hogy újra látom. Értem már, mi ez a nagy felhajtás ön körül! Páratlan szépséggé cseperedett. Tudom, hogy tiszteli apámat, hiszen az udvarában nőtt fel, mégis biztonságosabb, ha itt van, míg férje háborúzik. Van néhány veszélyes francia barátja is, jobb, ha nem ad nekik esélyt Aville bevételére! Ugye, megérti? A nő lehajtotta fejét. - Bárcsak belátná, hogy nem vagyok annyira ostoba! - Túlságosan is önálló! - szólt közbe Adrien. - Meg tudom védeni Aville-t! - Ha úgy dönt, hogy megvédi! -- mondta Edward, és a nő rájött, a herceg egyáltalán nem bízik benne. - Valois rokonai nagyon bőszen próbálkoznak, hogy kicsikarjanak a pápától egy nyilatkozatot, amely az ön házasságát érvényteleníti. Hozzáadják egy franciához, és már elvesztettük Aville-t. Ezt nem engedhetjük meg! Apám azért választotta Adrient férjéül, mert tudta, ön túl makacs. Mégis, tudom, tiszteli apámat és engem is, s én is szeretem önt. Remélem, élvezni fogja az itt eltöltött időt. A herceg komoly volt, hangja nem tűrt ellenvetést. A nő hirtelen holtfáradtnak érezte magát. Minden porcikája sajgott a hosszú lovaglástól. - Biztosan úgy lesz, milord. Most pedig, ha megengedi visszavonulnék, alig állok a lábamon. A nőt idegesítette, hogy a herceg Adrientől várja a beleegyező bólintást. - Engedje meg, hogy hívjak egy szolgát, aki elkíséri Lord MacLahan lakosztályába! Később majd még beszélgetünk, de látom megértett! - Elkísérem feleségemet szobánkba, ha megengedi, milord. Azonnal visszajövök! - mondta Adrien. - Hát persze. Lord MacLahan, kísérje csak el, és mutassa meg az erődöt. Itt fogom várni. Adrien köpenyét Danielle vállára terítette, és kivezette a nagyteremből. 140

- Íme, az új otthona, szerelmem! - suttogta Adrien. - Erős, bevehetetlen, kényelmes! - És az őrök? - kérdezte a nő. v' - És a várbörtön! Jöjjön, van itt valahol egy kínzókamra is! - Most pedig a szobájába visz? - kezdte a nő. - El vagyok átkozva! A férfi nem nevetett. Hideg arccal válaszolt, a nő megborzongott szavaitól. - Igen, el van átkozva!

141

18. fejezet Végigvonszolta a hosszú folyosón, fel a második emeletre. A harmadik ajtó egy kellemes, tágas szobára nyílott. Az előtérben egy székekkel körülvett asztal, az egyik széken fiatal fiú ült, Adrien páncélját fényezte. - Drágám, ez itt Luke, egy páncélkészítő legkisebb fia, a fegyverhordozóm! Luke, íme a grófnő. Lady Danielle! A magas, szőke, zöld szemű fiú felugrott és mélyen meghajolt. - Értesültem róla, hogy ma este érkezik vissza. A forró fürdő a kandalló előtt várja, mindent előkészítettem! - Köszönöm, Luke! Nagyszerűen hangzik, de most vissza kell mennem a herceghez! - mondta Adrien, majd Danielle-hez fordult. - Érezze magát otthon, milady! - A hálószobába vezette a nőt. A szoba közepén hatalmas, faragott ágy állt, a kandalló előtt pedig ott gőzölgött az előkészített fürdő. - Fürödjön meg... és várjon rám. Ha visszajöttem, sikítozhat kedvére... Megfordult és elhagyta a szobát. Valamit szívesen a férfihoz vágott volna, de az ajtó becsukódott. A dézsához sietett, levetette ruháját és beleült a forró vízbe. Alig telt el pár perc és hallotta, hogy nyílik az ajtó. Adrien máris visszatért volna? Fiatal, szőke, csinos lány lépett a szobába. Mosolyogva meghajolt. - Tereza vagyok, az új szobalánya, milady! - Köszönöm, Tereza. Magam is boldogulok. A lány mintha meg sem hallotta volna, a tűzhöz ment és megnézte a tűzön forró fizet. - Van itt még egy vödörrel, milady, ha kihűlne a vize! - Felkapta szoknyáját, megfogta a vödröt és beleöntötte a dézsába. Danielle-nek épp csak annyi ideje volt, hogy félreugorjon a forró zuhatag elől. - Szűz Máriám! Annyira sajnálom! - kiabálta kétségbeesetten Tereza. - Semmi baj, jól vagyok! - nyugtatta Danielle. - Megtenné, hogy most... - Megmosom a haját! Annyira sajnálom! - Magam is boldogulok... - Milyen hosszú! - Tereza! - Ha nem szolgálom jól, milady, kidobnak! Armagnac gróf felégette a falumat, nincs hová mennem! Letérdelt a dézsa mellé és mosni kezdte Danielle haját. Érintése lágy volt és megnyugtató. Danielle hátradőlt, és már majdnem elaludt, amikor a lány megrántotta a haját. - Milady, még belefullad! Ennek még a veszélye sem állt fent, Danielle pedig egyre dühösebb lett. - Minden rendben! - mondta fáradtan és egy lepedőért nyúl, hogy megtörölje magát. - Tereza! - Üljön a tűz mellé, megfésülöm a haját. Annyira gyönyörű és selymes, akár az éj! - Tereza, bizonyára fáradt! - Nem, milady! Egyáltalán nem vagyok fáradt! Valami zavarta a lány magatartásában, mégis hagyta, hadd fésülje a haját. Meglepődött ügyességén, mintha mindig ezt csinálta volna. - Idevalósi? - kérdezte Danielle. 142

- Egy közeli faluba. Tegnap felégették a franciák! - Legalább biztonságban van! - A gróf úr mentett meg! - Igazán? - El sem tudja képzelni milyen kegyetlen a háború! Lemészárolják az embereket, még a pici védtelen gyermekeket is! - Igen, hallottam róla. Igazán sajnálom! - Valóban? - kérdezte gúnyosan és durván Tereza. - Azt mondják, hogy ön Armagnac grófot támogatja! Danielle megfordult és a lányra nézett. - Nem igaz, a viselkedése pedig tűrhetetlen, kérem, távozzon! A lány lesütötte szemét, arcán halvány mosoly játszott. - Igenis, milady. A szomszédos szobában leszek, szóljon, ha szüksége van rám! Lord MacLahan szolgálatában állok. Danielle-t meglepte a lány pimaszsága, nemcsak egyszerűen megtagadta az engedelmességet, de még arra is utalt, hogy Adrien ágyasa lett. - Nagyszerű! - mondta halkan. - Ha majd szüksége lesz önre, biztosan hívatni fogja! Tereza megfordult és kinyitotta az ajtót. Adrien állt a bejárat előtt. - Milord, hozhatok önnek valamit? Nincs szüksége... A férfi Danielle-re bámult. - Köszönöm, Tereza. Elmehet. Adrien bezárta az ajtót, le nem véve szemét a nőről. Letette kardját, levetette kabátját és ingjét. Nem viselt mást, csak csizmát és egy feszes nadrágot, izmai kirajzolódtak. A nő elfordította fejét és átkozta magát, amiért legszívesebben megérintette volna a férfit. Ha nem szerette volna ennyire, nem lett volna féltékeny. - Tereza megszokta már a kastélyt? Gyakran tartózkodik itt? - kérdezte. - Számit ez? - Nem, miért számítana! - hazudta a nő. - Hisz azt csinál, amit akar! Meg sem hallgat, ám idegenekben megbízik! Megköszönném, ha most elhagyná a szobámat, Tereza már biztosan várja! - Még ön gyanúsítgat engem! Ahányszor csak hátat fordítok, megjelenik egy férfi a színen! Az pedig, hogy maga mit tesz, számít nekem! Nagyon is! - A papra utal? - Nem volt pap! - Nem tudtam! - Tudnia kellett volna! - Ne legyen ilyen közönséges! - mondta és alig tudta elrejteni izgatottságát. Csak ne dobogott volna ennyire a szíve. Bronzbarna mellkasa sima és izmos... - Áruló! - mondta a férfi és lassan a nő felé sétált. Danielle jobban magához szorította a lepedőt. - Franciaországot nem árulom el! - De engem igen! - mondta dühösen. A nő attól félt, hogy megüti, de nem tette. Vadul a karjaiba rántotta. Ujjai arcát simogatták, szája a nő szájára tapadt. Danielle harcolni akart, de a férfi érintése olyan volt, akár a tűz, a forróság elöntötte testét. Adrien ajkai szétnyíltak, nyelvének érzéki puhasága a nő nyelvét cirógatta. 143

Danielle belekapaszkodott a férfiba, el sem tudta engedni. Ajkaik lassan szétváltak. - Nem vagyok bolond! Attól, hogy kívánom, még nem bízom meg magában! - suttogta mérgesen, de ugyanabban pillanatban már csókolta is a nőt. Újra és újra, mintha sohasem tudna betelni vele. A nő kirántotta magát a férfi öleléséből. - Nem hagyhatja figyelmen kívül, amit mondok, gondolok vagy érzek! Nem fog magáévá tenni! - De igen! Hónapok óta harcolok, míg ön ellenségeimé látja vendégül! Nem fogja megmondani nekem, hogy mit tegyek és mit ne! | A nő nagyot sikított, ahogy a férfi felkapta és az ágyi dobta. A lepedő, ami a nőt takarta a kezében maradt. Szitkozódva szabadult meg tőle. Csípőre tett kézzel bámulta feleségét, erei kiduzzadtak. - Nem fog játszadozni velem! Ön miatt tombol a vihar vegyen hát részt benne! - Miért nem bízik bennem? - kiabálta tiltakozva a nő. Miért nem? - Mert beszéltem azzal az átkozott pappal! - Nem követtem el semmit! Nem volt joga elhurcolni Aville-ból, én megtartottam a szavamat! - kiabálta remegve, de elszántan. - Ó! Elhurcoltam drága otthonából! - Igazságtalanul viselkedett velem! Elítélt, pedig nem is vagyok bűnös! - Elég ebből, Danielle! ■ A férfi a kandallóhoz ballagott és nekitámaszkodott a falnak. Jó ideig mozdulatlan maradt, majd körbejárta a szobát és eloltotta a gyertyákat. A nő a pislákoló tűz fényében csak a hátát látta. Térdét átkarolva ült, tanácstalanul. Nem akart harcolni, csak a férfit akarta. Azt kívánta, bárcsak megfordulna j és a karjaiba kapná. Adrien lassan lefeküdt az ágyra, de nem érintette meg, hátat fordított neki. Hosszú ideig mozdulatlanul feküdtek, és amikor a nő már azt hitte, alszik, a férfi hirtelen felé fordult. - Akkor hát nyugodtan visszaengedhetem önt Aville-ba? - Igen! - mondta a nő távolságtartón. - Higgyem el, hogy megtartotta nekem tett ígéretét, és bárki bármit mond az aljas rágalom? - Igen! - A király mindig különös szeretettel viseltetett ön iránt, ki tudja, miért, hiszen mindig szembeszegült vele, most azonban nem bízik önben! Sem ő, sem a fia! - Mert minden szavát elhiszik! Ki tudja, miért? - Talán mert becsületes vagyok és hűséges? - mondta szárazon. - Én is az vagyok és voltam. Aville az otthonom, vigyen oda vissza! - Bárcsak... - motyogta a férfi. A nő nem látta az arcát a sötétben, mégis érezte, a férfi ádáz harcot vív önmagával. Tudta, nem fogja sokáig bírni ezt a háborúskodást, de mégsem adhatta meg magát! - Bárcsak hinni tudnék önnek! - szólalt meg a férfi. - Bárcsak hű maradna hozzám, és megvédené Aville-t a franciáktól! - mondta halkan. Várta, hogy megérintse, de a férfi elfordult.

144

Elaludt. Nem gondolta, hogy képes lesz rá. A kimerültség legyőzte a lelkében lakozó nyugtalanságot. Kívánta, de megtartóztatta magát. Elnyomta az álom. Először azt hitte, csak álmodja a nő érintését, forró csókjait mellén és arcán. Érzéki volt és gyengéd. Mozdulatlan maradt, mérges is volt, de kívánta is a nőt. A bizonytalan kis ígéret, hogy talán visszamehet Aville-ba, elég volt. Most fizessen hát érte. Nyelvének hegye kibírhatatlanul izgató. A férfi nem tudott ellenállni. Ujjainak érzéki puhasága, nyelvének játékos érintése szenvedéllyel töltötte el a férfit. Testét elöntötte a forróság, ágyéka sajogni kezdett. Érezte, ahogy a nő teste egyre közelebb simul, finoman, akár egy lágy fuvallat. Danielle keze egyre lejjebb és lejjebb csúszott. A férfi izmai megfeszültek, teste belefájdult a kéjbe. Megfordult és magához húzta. Danielle szorosan hozzásimult, majd lejjebb csúszott. Forró ajkak érintették meg férfiasságát. A férfi felnyögött. Nem bírta tovább. Gyöngéden megfordította, majd fölé borult. Gyorsan és erőteljesen szerette, s mikor Danielle megremegett a kéjtől, vágya folyékony tüze is kitört. Tudta, ha nem motoszkálna fejében a francia pap, most bevallaná szerelmét. Kimerült volt és elégedett, meglepetten és boldogan húzta magához Danielle-t. Nem gondolta volna, hogy ilyenre is képes. Ekkor azonban eszébe jutott az ígéret. A nő halkan megszólalt, hangja ártatlan volt és gyengéd. - Adrien? - Tessék, milady? - Esküszöm, ártatlan vagyok! - Igen? - Vigyen vissza Avielle-ba! A szobában sötét volt, a férfi azonban maga elé képzelte a nő ragyogó smaragdzöld szemét. Szavait megválaszolatlanul hagyta, hadd higgye, hogy még gondolkozik rajta. Lassan felemelkedett. - Soha! - De hiszen azt mondta... - Itt marad, Danielle! Nincs vita! A nő elfordította tekintetét, könnyeit nem tudta visszatartani. - Azzal, hogy elcsábít, a bizalmamat még nem nyeri el! Nem mehet haza, Danielle! És ha megjegyezhetem, nagyszerűen csinálta! - Menjen a pokolba! - Viszonozhatom a kedvességét! - Hozzám ne érjen! - kiáltotta, miközben a férfi végigsimogatta testét. Ne merjen megérinteni! Menjen innen! Ezt soha nem bocsátom meg! A nő hangja fájdalmasan hideg volt, olyan, amilyennek még sohasem hallotta. - Bárcsak bízhatnék önben! - suttogta. A nő ránézett. - Bízzon bennem, kérem! Engedjen vissza Aville-ba. Fájdalmat okoz! A férfi felemelte testét, hogy súlyával ne nehezedjen a nőre. Danielle felállt és maga köré csavarta a lepedőt. 145

A férfi nagyot sóhajtott, felállt és odament hozzá. - Danielle, nem engedhetem haza! Most nem! - mondta és megsimogatta a nő arcát. - Danielle! - hangja rekedt volt és elhaló, a nő tudta, hogy ismét megkívánta, túl sokáig volt távol. Danielle elfordult. - Ne merjen hozzám érni! - sziszegte. Ha csak még egyszer szeretkezhetne vele! Pirkadt, a vágy, hogy felkapja a nőt, és még egyszer magáévá tegye, nem szűnt. - Komolyan mondtam, Adrien! Ne érjen hozzám, nem bírom elviselni! - Győzzön meg, hogy bízhatok önben! - Ne is próbáljon közeledni! Adrien megrántotta a vállát. - Ha ez a kívánsága, milady! A pokol tüze tombolt benne, de legyőzte. Megfordult és öltözni kezdett. Tudta, a nő figyeli, de rá sem pillantott. Felvette nadrágját, ingét, kabátját és csizmáját. Az ajtóhoz sétált és kiment, anélkül hogy visszanézett volna.

146

19. fejezet Edward herceg és serege elhagyta a kastélyt, a környéken portyáztak, ellenségre lesve. Danielle-nek minden kényelem ellenére sem tetszett a vár, fogolynak érezte magát. Ha akart, kilovagolhatott, de két őrzője, akiket Adrien állított mellé, sohasem hagyták magára. Gervais de Leon és Henry Latimere mindenhová elkísérte. Egyikük a szobáját is őrizte. Terezát sehol nem látta, és ez növelte rossz kedvét. Elfogta a féltékenység, tudta, a lány elkísérte Edwardot és seregét a háborúba. Még Adrien fegyrverhordozója sem maradt a várban, hiszen kísérnie kellett gazdáját. Rengeteg szolga állt rendelkezésére, szinte minden alkalommal új arccal találkozott. Egyik behozta az ebédjét, egy másik kitakarította a szobáját, egy harmadik elkészítette a fürdőjét. Megtudta, ez Edward herceg parancsa. Nem akarta, hogy a grófnő jobban megismerkedjen a szolgákkal, nehogy valamelyik segítsen neki a szökésben. A napok őrjítőén unalmasak és hosszúak voltak. Sohasem élvezte a hímzést. Olvasott, lovagolt és várt. Az étel sem ízlett neki, gyakran érezte magát kimerültnek és betegnek. Ahogy múlt az idő, egyre nyugtalanabb és dühösebb lett. Nem tett semmit, Edward herceg vagy Adrien ellen, nem volt joguk idehozni. Aville volt az otthona, haza akart menni. Éjjel furcsa víziók gyötörték, elképzelte férjét és Terezát. Nem tudott aludni, órákig csak forgolódott ágyában. Átkozta a lányt, és átkozta a politikát. Amikor nem dühöngött, félt. Féltette Adrient, féltette Franciaországot. Egy este, ahogy nyugtalanul rótta a szobát, egy félköríves kis erkélyt fedezett fel. Gyakran kijárt oda ezután, hogy a csillagokat nézze, és azért imádkozzon, hogy a várakozás ne őrjítse meg. Ahogy a falhoz dőlt, felfedezett egy ajtót, mögötte keskeny csigalépcsőt, ami a várudvarra vezetett. A lépcső sötét volt és pókhálós, először nem akart lemenni, végül mégis meggyújtott egy lámpást és nekiindult. Első alkalommal, csak próbaképpen, magára öltött egy csuklyás köpönyeget, és sétálgatott a várudvaron. Másnap éjjel már kiment a faluba. Nézte, ahogy gyerekek vizet hoznak a kútról, a kis házakban égnek a tüzek, az emberek pihennek a napi munka után. Senki nem tudta, hogy elhagyta a kastélyt. Számos kirándulást tett éjjelenként, és ahogy telt az idő, egyre merészebb lett és korábban indult. Kis ékszereket vásárolt egy helybéli ezüstművestől. Egyik este, ahogy éppen egy új karkötővel távozni készült, a mester megszólította. - Grófnő? Danielle-t meglepte, hogy felismerték, óvatosan visszanézett az ezüstművesre. Ötven év körüli, magas, vékony ember, s Nem válaszolt, félt, hogy a herceg egyik fanatikus alattvalója felfedezte, és már szalad is a hírrel Edwardhoz. A titokzatos ezüstműves közelebb hajolt. - Ha a falun kívülre akar menni, milady, csak szóljon nekem! i A nőnek elállt a lélegzete, rájött, hogy János király egyik hű embere áll előtte. Egy pillanatig csak némán bámultak egymásra. Egy hang a szívében azt súgta, miért ne. Elfogadja az ajánlatot, itt hagyja férjét és a várat. János udvarába menekül, ahol elismerik a jogait Aville fölött. Bármennyire is dühítette helyzete, nem akart elmenekülni. Azt akarta,

147

hogy Adrien tudja, nem árulta el. Elképzelte, ahogy férje térden állva bocsánatot kér, amiért rosszul ítélte t meg. A nő mosolyogva megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy bár a megfelelő személynek ajánlotta szolgálatait, ő most nem él vele. - Jól érzem magam Edward herceg vendégeként, de jó tudni, hogy ön segít, ha kell! A férfi az ezüst ékszerre mutatott. - Ha szüksége van rám, küldje el a karkötőt a fiammal, Yvessel, a konyhában dolgozik. - Köszönöm! - Örülök, hogy a szolgálatára lehetek! Danielle még egyszer megköszönte és tovább sietett. Három nap múlva ismét kilopózott a faluba. Úgy tűnt, Edward és Adrien örökre elmentek. Nyugtalan volt és rosszkedvű. Monteine, Sir Giles és Daylin is írt neki, ő pedig válaszolt. Vágyott Aville után. Ahogy kilépett a titkos ajtón, ijedtében megtorpant. Három fegyveres katona lovagolt be a várudvarra. A nő a falhoz lapult, megpróbált visszajutni a szobájába. Közben hallotta a lovasok közönséges társalgását. Egyikük sem vette észre a grófnőt. - Ha elfognánk a francia királyt, a váltságdíjból az összes hadi kiadást fedezni tudná Edward! És véget érne a háború mondta az egyik fiatal lovag, ahogy leszállt a lováról. - Valóban jó lenne! - válaszolt egy másik. - De hogy fogjuk megtalálni? - Van rá egy mód! - kezdte egy harmadik. Danielle kabátjárói felismerte: ez Lord Percy. - Az a hír járja, hogy három nap múlva a király, kis kísérettel felderítő körútra indul. H rajta tudnánk ütni... - Mi? - Igen! Elkapjuk a királyt és megöljük! Micsoda hímevet szerezhetünk! Danielle d'Aville nálunk, s még a háborúnak is véget vetünk! Edward herceg bőségesen meg fog jutalmazni! - Hacsak oda nem veszünk! - tette hozzá valaki. - Mit ér az élet kockázat nélkül? - válaszolt gúnyosan Lord Percy. Nevetve vállon veregették egymást és a kastély felé indultak. Danielle dermedten állt az erkélyen. Pillanatokig mozdulni sem tudott. ígéretet tett, hogy megvédi János életét, ez azonban Adrien szemében árulás. Mi lenne, ha csupán figyelmeztetné Jánost? Egyetlenegyszer segít, ennyit mondott. Ezzel anyjának és a papnak tett ígéretét is megtartaná, és végre olyan feleség lehetne, amilyet Adrien mindig is szeretett volna. Adrien, akit már hónapok óta nem látott! A férje és Tereza! Megfordult és visszasietett szobájába, félt, észreveszik távollétét. Alig érte el az erkélyt, máris kopogást hallott. Az ajtóhoz rohant és kinyitotta. Henry állt ott, és az egyik kihallgatott lovag. - Igen? - kérdezte. A férfi meghajolt. - Nincs szüksége valamire, milady? - Danielle megrázta a fejét és a Henry mögött álló lovagot figyelte. - Sir Ragwald, milady. A nő végigmérte a fiatal katonát. - A férjem seregéből jön? - Nem, milady. - Ó! - Edward hercegtől jövök! 148

- Értem. A férfi letérdelt a nő előtt és lehajtotta a fejét. - Ha valamiben a szolgálatára lehetek, milady... - Köszönöm, semmire nincs szükségem. Jó éjszakát! Bezárta az ajtót és idegesen járkálni kezdett. Egy kis idő múlva felkapta a karkötőt és kilépett a szobából. Henry őrködött ajtaja előtt. - Megéheztem. Ide hívatná azt a fiút a konyhából? És egy kis bort is hozasson! - Parancsára, milady! Henry meghajolt és elindult a lépcső felé. Danielle bosszúságára azonban a sarokig sem kellett elmennie, mert összefutott az egyik szolgálólánnyal. - Azonnal hozzák az ételt, milady! - Nagyon kedves öntől. Henry! - mondta mosolyogva és visszament szobájába. Gyorsan keresett egy darab papírt, és sietve levelet írt Langlois grófnak. Gondosan fogalmazott, arra az esetre, ha a levél az angolok kezébe kerül. Kopogást hallott, sietve összehajtotta a levelet és az ajtóhoz ment. Henry állt ott és Yves. A fiú belépett a szobába, az ételt letette a kandalló előtti asztalra és óvatosan a grófnőre pillantott. Henry az előtérben várakozott. Danielle odaadta a fiúnak a karkötőt és halkan elsuttogta az utasításokat. - Mondja meg az apjának, hogy ezt a levelet juttassa el Langlois grófnak, a Kiszáradt Fa fogadóban elérheti! Tudja az apja, hogy hol van ez a fogadó? - Igen, milady! Alig egy óra lovaglásra innen! - Köszönöm! - Nekünk tesz ezzel szolgálatot, milady! - suttogta gyorsan a fiú. A nő aznap éjjel nem tudott aludni. Gyötörte lelkiismerete és a félelem. Mi lesz, ha elkapják Yvest, meg is kínozhatják, meg is ölhetik! Mi lesz, ha az apja nem jut el a fogadóba? Vajon Langlois gróf eljön? Azt írta, boldogtalan és szeretne vele találkozni. De semmiféle ígéretet nem tett. Másnap reggel remegő gyomorral ébredt. Este Yves levelet hozott. Idegesen feltépte: Kiszáradt Fa fogadó, holnap este egy órával napnyugta után. Hü alattvalója, L. Felsóhajtott és lefeküdt az ágyra. Félt a holnap estétől. Ki kell surrannia a titkos folyosón, eljutni a fogadóba, beszélnie Langlois-val, és visszalopózni. Hogy fog ez sikerülni? Végre elérkezett az idő. Lement a titkos lépcsőn, a várudvaron az ezüstműves várta. - Nem nehéz eljutni a fogadóba, milady! - Gyalog? - kérdezte kétségbeesetten. - A bozótban Yves vár önre egy lóval, fél útig elkíséri! « A nő bólintott, idegességében felelni sem tudott. - Lord MacLahan! - szólalt meg egy hang. A Napok óta a francia sereget üldözték. Adrien sáros volt és fáradt. Kimerülten utasította fegyverhordozóját, lássa el a lovakat. 149

A hangra felnézett. David Chesney, egy sovány fiatal fiú állt mögötte. Azért jött Edward seregébe, hogy szerencsét próbáljon, lovag akart lenni. - Tessék, David! - válaszolt Adrien. A fiú leugrott a lováról és közelebb jött, óvatosan körülnézett, nem figyeli-e őket valaki, majd idegesen ismét megszólalt. - Lord MacLahan! - Mi az? David közel hajolt. - Hallottam valamit... - Mit? - Az emberek, akiket Edward herceg visszaküldött Renoncourtba, azzal dicsekedtek, megölik János királyt! - És? David lehalkította a hangját. - Levelet kaptam a várból, a testvéremtől. Azt írta, sok az áruló a faluban, és a grófnő kapcsolatban áll velük. Nem tudom, igaz-e, hogy holnapra szerveztek egy találkozót, hogy figyelmeztessék a francia királyt. - Hol? - A Kiszáradt Fa fogadóban! Ha akarja, odavezetem! - Nem kell, egyedül megyek! - Nem hiszem, hogy a grófnő elárulná Edwardot. Különben is, Henry és Gervais őrzik, nem tudja elhagyni a kastélyt! - Bárcsak igaza lenne! - Hogyan juthatna ki? - Ha egy mód van rá, akkor ő azt megtalálja! Ebben biztos lehet! - Önnel tartok, mi lord! - Senkit nem viszek magammal, David! , David megköszörülte a torkát. Én nem ítélem el a miladyt, gyönyörű és hűséges... Adrien összeráncolta a szemöldökét. - Csak francia! - De Edward udvarában nevelkedett! - Meg kell értenie... - Le is fejezhetik vagy felakaszthatják! - mondta röviden Adrien. - Valaki tud még erről? - Csak én és a bátyám. Donald hallgatni fog. - Isten a tanúm, ha megtalálom, elveszem a kedvét az összeesküvéstől! - Vigyázzon, uram, a fogadó tele van tolvajokkal és gyilkosokkal! - David, gondoskodjon róla, hogy senki se kövessen. Ha ott találom a grófnőt, nem akarom, hogy bárki tudjon róla! - Ne legyen vele túl szigorú, milord! - Nem vagyok szigorú, egyszerűen csak meg akarom menteni az életét! Ha Edward rájön, hogy elárulta az apját... - Nem fejezte be a mondatot. Kirázta a hideg. Rá sem mert gondolni, mi történik, ha... Meg kell mentenie! Ne bírná elviselni, ha valami történne vele! Danielle elérte a fogadót. Leszállt lováról és a hidegtől remegve körülnézett. Ma délután a katonák átkutatták szobáját. .. talán a titkos ajtót keresték. Valaki tudott az éjszakai kirándulásairól! Ahogy a bejárathoz közeledett, hangos nevetést hallott. Arcába húzta a csuklyát, félt, hogy felismerik. 150

Figyelmezteti Jánost, és ezzel teljesíti anyjának tett ígéretét. Visszamegy a várba és szerető feleségként várja majd Adrient. Nem fognak örökké háborúzni. Sem ők, sem a királyok! Menj be, add át az üzenetet és tűnj el! - mondta magában és kinyitotta a fogadó ajtaját. Végignézett a termen, remélte, hogy Langlois már itt van, és gyorsan túleshet az egészen! Egy fekete hajú, festett szájú lány, ringó mellekkel szolgálta fel a sört. És a vendégek! Még maga az ördög is visszariadna! Ilyen hitvány társaságot még sohasem látott. Gyanús képű, csuklyával álcázott, férfiak ültek az asztaloknál. A legelvetemültebb bűnözők tanyája volt ez, sebhelyes arcú gyilkosok és tolvajok gyülekezőhelye. De hol van Langlois? Megfordult és menekülni akart, amikor megpillantotta a grófot a helyiség egyik sötét sarkában. Felállt és a nő felé indult. Hosszú, sötét köpönyeget viselt, a kámzsát nem tette fejére, hogy Danielle könnyen felismerje. - Milady, el sem tudja képzelni, mennyire vártam! Nem kellett volna ide hívnom, de itt biztonságban vagyunk. Edward emberei szüntelenül őrjáratoznak. Kövessen, kérem! I A lépcsőre mutatott, a nőnek rossz előérzete támadt. Mi lesz, ha rajtakapják? Remegett a félelemtől. Megesküdött, hogy nem árulja el és eddig meg is tartotta ígéretét. De most... Anyjának tett esküjének tesz most eleget. Ha Adrien rajtakapja, vagy tudomást szerez a találkáról, mindennek vége! Jobb, ha nem is gondol rá. Inkább Langlois miatt kellene aggódnia! Olyan furcsának tűnt. Sötét folyosókon keresztül közelítették meg az épület hátsó szárnyát. A férfi bevezette Danielle-t egy gyertyákkal kivilágított szobába, ahol egy kancsó borral, sajttal és kenyérrel; terített asztal várta őket. A kandallóban ropogott a tűz. Ami azonban zavaróan magára vonta a nő figyelmét, az a szoba közepén a megvetett ágy. Az egész úgy festett, mint egy szerelmi légyott. Danielle megfordult, majd méltóságteljesen állt és várt. A gróf követte a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott. Szép férfi. Villámló fekete szemek, keskeny arc, rövidre vágott szakáll, hullámos, sötét haj. Olyan volt, mint egy keselyű vagy farkas! - Semmi szükség ilyen gondos előkészületekre - közölte a nő hidegen. Azért kértem erre a találkozóra, hogy egy üzenetet eljuttasson a francia királynak, amiért természetesen bőségesen megjutalmazom. - Felséges hölgyem, a szíve olyan, mint egy jégcsap, míg én az életemet kockáztatom, hogy találkozzunk, hogy megmentsem. - Hogyan? Engem megmenteni? Langlois még mindig az ajtónak támaszkodott. Háta mögött a retesz csendesen a helyére csúszott. A nő szíve szédült iramban dobogott. Mit tett? A férfi mellélépett, ő pedig küzdött, hogy megőrizze a nyugalmát. Még mindig hitte, megnyeri a játszmát, bármi legyen is a férfi szándéka. A gróf megfogta kezét, és meghajolt. - Edward király méltatlanul bánt önnel, mikor kezét egy skót vadembernek adta, és ezzel örök háborúskodásra ítélte. Danielle megborzongott. Hiába próbálta kezeit kiszabadítani az erőszakos szorításból. 151

Az ajtó másik oldalán, a sötét folyosón Adrien MacLahan lapult. Szemöldökét összeráncolta, érezte, hogy dühe egyre nő. - Azért írtam önnek... - kezdte Danielle. De a gróf szavába vágott: - Lady, ha nem teljesültek vágyai, ön szabad, kegyes királyunk a pápa elé viszi az ügyét. Adrien keze ökölbe szorult. Beteljesületlen vágyak, mi? Szerette volna a nő nyakát ujjai között érezni. Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem engedett - bereteszelték. Ám ez nem akadályozhatja meg semmiben - erőt gyűjtött, aztán mégis megállt, hogy megvárja Danielle válaszát. A nő átkozta magát ostobaságáért, azért a tévhitért, hogy a grófnak mindennél előbbre valóbb saját királya. Langlois-nak azonban csak az volt fontos, hogy megszerezze őt és Aville-t. Tudta, most nagyon óvatosnak kell lennie. - Ezt talán később megbeszélhetjük, a király ügye fontosabb. Az lenne a legjobb, ha elkísérne Jánoshoz, és én magam mondanám cl neki, amit tudok - mondta, és érezte testén az újabb borzongást. A gróf összehúzott szemében ravaszság és eltökéltség csillogott. - Grófom, nincs szándékomban megsérteni önt, azonban vannak dolgok, amelyek fontosabbak ebben a pillanatban, mint én és Aville. - Gondoljon arra - vágott közbe ismét, torokhangon Langlois -, milyen elégedett lenne János király, ha azzal állnék elé, szerelmünk kétségtelen és visszavonhatatlan. A válást el tudja intézni, és ön végre megszabadul attól a pogány vadembertől. Azt írta, segítségemért kellő jutalomban létesít majd. Ha önként nem megy, ne higgye, hogy nem veszem el erőszakkal, ami nekem jár. Most pedig, mivelhogy nincs semmi ön és a vadember között... ' - Gróf, értse meg, üzenetem van János király számára! Gondoljon a haragjára, ha rájön... - Gondoljon az elégedettségére, amit akkor érez majd, ha megtudja, önt egy francia birtokolja és nem egy arrogáns skót fattyú! Danielle dühe egyre nőtt, ám a történtekért csak magát okolhatta. Levele talán túl kacér lett - de Langlois-nak el kellett jönnie! S most a gróf már házasságról beszél... s nyomban be is teljesítené... Még a férfi érintésének puszta gondolatától is elborzadt, tudta, ha a rettegett dolog megtörténik, benne valami összeroppan, a szíve, s talán a lelke is. Kiszabadította a kezét, és megvető pillantást vetett a férfira. - Nem! Türelmetlenül félrelökte a grófot. Úgy tűnt, ura a helyzetnek, azonban mikor az ajtó felé indult, Langlois utána nyúlt és vállánál fogva visszarántotta. Sötét szemében a düh fénye csillogott. - Próbáltam finoman viselkedni. Próbáltam elcsábítani, hogy egyezségünket megpecsételjem az ön odaadó beleegyezésével. De bár hűségesen szolgáltam hazámat, nem tartozom a király legnemesebb alattvalói közé, és szükségem van az ön pénzére és francia birtokaira. S ön gyönyörű, milady! Esküszöm, hogy szeretőkként állunk majd a király elé, és áldásával hivatalosan is egybekelünk! - Soha! - kiáltotta Danielle, és belerúgott a férfiba ott, ahol az neki legjobban fájt. 152

A gróf fájdalmában összegörnyedt, azonban sikerült elkapnia a menekülő Danielle köpenyét. A nő tompa puffanással a földre zuhant, úgy, hogy a lélegzete is elállt. Langlois egy pillanat alatt felülkerekedett. - Kedves hölgyem, bennem megvolt a jóindulat, hogy ezt 1 az egészet az ágyon csináljuk, de ha az ön választása a padlóra esett, ám legyen...

153

20. fejezet Eközben a folyosón Adrien dühe a tetőfokára hágott. Vállával betörte az ajtót. Látta, ahogy Danielle a földön fekve küzd, hogy kiszabadítsa magát az erőszakos Langlois karjaiból. Ha kicsit később érkezik, és már meg is történt a dolog! Adrien ösztönei azt súgták, ölje meg a grófot, de nem tette. Langlois francia nemes, nem valami közönséges gazfickó. Hideg nyugalmat erőltetett magára. A dulakodás hevében a francia nem hallotta a betört ajtó robaját. - Miért nem hagyja, hogy megérintsem... - suttogta, de belefagyott a szó. Danielle nem értette, mi történt. Hátrafordult és meglátta Adrient. Arca falfehér lett. Adrien MacLahan még sohasem érezte magát ennyire dühösnek. Szemében gyilkos láng lobogott. Attól hogy Danielle-t Langlois karjaiban látja, teljesen elborult az agya. Legszívesebben megfojtotta volna a nőt, szerelme, vágya és haragja egyesült ebben az érzésben. Ám mégsem tud gyűlölni, szenvedélye csak még nagyobb lett, az életét is adta volna érte. Megpróbálta visszanyerni az önuralmát. - Ha még egyszer hozzáérsz, esküszöm, hogy mielőtt csapnám a fejed, megszabadítalak a férfiasságodtól! Hangja nem árulkodott dühéről, Danielle azonban megborzongott. Erezte a férfi jéghideg könyörtelenséget. Langlois karddal a torkán, lassan felemelkedett. - Most ön jön, Danielle - utasította Adrien anélkül, hogy levette volna tekintetét Langlois-ról. A nő felkelt, arca vöröslött a szégyentől. - Mióta áll az ajtóban? - kérdezte. - Épp elég ideje - válaszolta a férfi, és rá sem pillantott. - És mégis hagyta, hogy... - Úgy tűnt, élvezi - vágta oda a férfi. - Ami azt illeti, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy örülne, ha megmenteném. Annyira ragaszkodott ehhez a találkozóhoz. - Elég! - ordította Langlois. - Úgy látom, nekem kell a hölgyet megvédenem. De most már nem kell félnie! - szólt oda a nőnek. - Ki ez a faragatlan fráter? Jobb, ha tudja, a ház' tele a francia király alattvalóival, és csak azt lesik, mikor vághatják el egy angol gazfickó torkát! - Hát akkor hívja őket - sziszegte Adrien. Szeme tüzes szikrát szórt. Danielle minden önuralmát elvesztve remegett. A lépcsőn dübörgő léptek hallatára félelmében összerezzent A kocsma kövér tulajdonosa rohant be a szobába, két másik felfegyverzett óriással az oldalán. - Parancsára, milord! - állt meg a tulaj Langlois előtt. - Segítsenek már, az Isten szerelmére! - kiáltotta kényszeredetten a gróf, hiszen Adrien kardjának hegye még mindig a torkát fenyegette. - Több francia halála szárad már a lelkemen. Nem akarói ma még többet! - közölte Adrien rezzenéstelenül a körülötti állókkal. - Én és a hölgy most távozunk, a gróf pedig nyugton marad és akkor életben marad...

154

- Hozzám menekült, hogy a skóttól megszabaduljon! - kiáltotta Langlois. - Feleségül fogom venni! Nem viheti el... - Azt hiszem, uram, ez nem fog menni, ugyanis már van férje válaszolta Adrien szárazon. - Az a házasság nem érvényes... - Nagyon is az, Langlois. - Danielle a testén érezte Adrien perzselő pillantását, a lélegzete is elállt. - Szívesen bebizonyítom, ha a hölgy nem hajlandó önként elismerni. Hívjanak egy bábát! - De a milady azt írta... - kezdte Langlois. , - Ugyan, milord, csak nem hitte, hogy komolyan beszél? Önt lóvá tették, uram. És az a szerencséje, grófom, mert ha nem így lenne, már alulról szagolná az ibolyát. - Danielle-re nézett: tekintete bánatot és megvetést tükrözött. - Hát nem elbűvölő? Mégis, óva intem, uram, az ilyen ördögien csábító szépségtől! Az életét ma meghagyom - szúró tekintetét Langlois-ra szegezte -, de ha ismét találkozunk, megölöm! Langlois felismerésében levegő után kapkodott. - MacLahan! - kiáltotta. - Igen, az vagyok! - hajtott fejet Adrien. - Ó, igen, gróf, a pogány, skót vadember, c 'est moi. Egy pillanatra úgy tűnt, Langlois már nem bírja tovább. Adrien MacLahan hírneve páratlan volt a keresztény világban. Lovagi tornákon, háborúban aratott győzelmei messze földön híressé tették. A gróf azonban úgy gondolta, ezúttal ők vannak túlerőben. - Fogják el! - kiáltotta. A két óriás megindult, az egyik kardját suhogtatva közelített Adrien felé. Nem volt azonban több egyszerű kocsmai verekedőnél, míg Adrien egész életét harcban töltötte. A két kard találkozott, Adrien gyors volt, mint egy üstökös, s ellenfele a földre rogyott. Éles sikoly hagyta el Danielle ajkait. - Kapja el, maga tökfilkó! - kiáltotta Langlois a másiknak, aki erre megmozdult, de Adrien pengéjének villanása vissza-hőkölésre késztette. Langlois-ba belefagyott a kétségbeesett szitkozódás, amikor a jól ismert kardél ismét a torkának szegeződött. - Meg kellene ölnöm, de az igazság az áruló fejét kívánja, nem az önét. Adieu, milord! Adrien acélos ujjai kíméletlenül megragadták a lány karját. Danielle visszafojtott fájdalmában csak annyit érzékelt, hogy kitaszították az ajtón. A következő pillanatban már őrült iramban rohantak végig a folyosón. Kezüket összekulcsolták. A lépcső tetejénél azonban megtorpantak - a gróf tett arról, hogy menekülésük ne menjen oly könnyen. - Adjon nekem fegyvert! - kiáltotta a nő. -- Nem, amíg én élek, milady. Még a hátamban találnám! - Soha nem fordulnék maga ellen! - Nekem erről más a véleményem! - Túl sok emberrel kell megküzdenie! - kiáltotta. - Mindkettőnket megöl, hacsak nem hozott magával segítséget. - Egyedül jöttem. - Egyedül? - kiáltotta elkeseredetten. Úgy tűnt, a kocsma összes vendége ellenük fordult, és a fegyveréért nyúlt. - Megpróbáltam megmenteni egy fafejű nőszemélyt a felségárulástól... magamról nem is beszélve! - vágott vissza a férfi. 155

Arcát lassan elöntötte a pír. - Lapuljon szorosan a hátamhoz - szólt rá a férfi -, és eszébe ne jusson elárulni, mert Isten a tanúm, teszek róla, hogy megbánja! Nem volt más választása, engedelmeskedett, hiszen a férfi még mindig szorította a kezét. Esze ágában sem volt ellenél állni, de Adrien mérhetetlen dühe megijesztette. Szíve meg telt félelemmel, ha a férfi szavaira gondolt. Ellenfeleik száma egyre nőtt, közelharcban azonban egyikük sem tudta felülmúlni Adrien MacLahant. A lépcső tetején álló zsoldosra sújtott le először a gyilkos penge. A halott szélhámos megperdült, és társait magával sodorva lezuhant a lépcsőn. A skót könnyedén átlépkedett rajtuk, magával vonszolva a miladyt. A lépcső aljánál egy hatalmas férfi várta őket, és nagy lendülettel támadott. Adrien félrerántotta a lányt, és az utolsó pillanatban neki is sikerült félreugrania. Támadója fejjel a lépcsőnek rohant. A férfi figyelme egy pillanatra sem lankadt. Suhogó kardja elképesztő gyorsasággal sújtott le a mögöttük settenkedő férfira, a nőnek még sikítani sem volt ideje. Csak úgy hullott körülöttük az ellenség. A túlélők biztonságos távolságból figyelték, ahogy Adrien és a lány eltűnik az éjszaka sötétjében. Bár páncélt nem viselt és társakat sem hozott magával, azért leggyorsabb lova, Matthew elkísérte a skótot. Adrien eloldozta, rácsapott egyet a farára, hogy útnak indítsa, feldobta a nőt és felugrott mögé. Hátuk mögött hallották, amint a tömeg morogva új bátorságot gyűjt, és üldözőbe veszi őket. Adrien térdének érintésére Matthew sebes vágtába kezdett. A nő érezte a száguldó ló magasztos erejét, s a hátához simuló férfi forróságát, feszülő izmait. Szorosan Matthew nyakába kapaszkodott, és behunyta szemét, hogy megvédje az arcába csapódó ágaktól. Hamarosan elmúlt a veszély. Üldözőiket messze hátrahagyták, a férfi azonban még mindig változatlan tempóban vágtatott. Danielle tudta, dühét akarja kilovagolni. A folyónál végre megfékezte Matthew-t, és mivel híd nem volt a közelben, átgázolni készült. - Meg fogunk fagyni! - tiltakozott a nő. - Majdnem mindkettőnket megölt, egy kis víztől csak nem fog visszariadni? - Én semmitől sem riadok vissza! - Akkor várja meg a ma estét, amit velem fog tölteni. - Ha valamitől félek, akkor az az, hogy megfulladunk! - Örüljön a víznek, milady, talán lehűti dühömet! Lassan beleereszkedtek a vízbe, a hideg szinte elviselhetetlen volt. - Menjen a pokolba! - csattant fel a nő, és imádkozott, hogy remegését a férfi a hidegnek tulajdonítsa. Amikor elérték a túlpartot, Adrien újra gyors vágtába kezdett. A fagyos szél hideg korbácsként érte a nő bőrét vizes ruháján keresztül. Már jó ideje lovagoltak, mire a nő megpillantotta az aville-i kastély falait. A kapuk kinyíltak, és be is záródtak mögöttük. Adrien a csődört az uradalmi istállóhoz vezette. A sötétből egy lovászinas lépett elő, hogy ellássa. Danielle alig tudott lábra állni, mégis sietve elindult befelé. A férfit könyörtelen hangulatában ez nem hatotta meg. Durván elkapta nő karját, nem adva neki egy szusszanásnyi haladékot sem. A nő imádkozott, hogy 156

egy ismerős arcra találjon, Rem, Daylin, Monteine vagy akárki - a hall azonban üres volt. - Az emeletre, kedvesem! - parancsolt rá a férfi, és erőszakkal magával vonszolta a főúri hálószobába. Danielle érezte, hogy nekilódul a faragott ágy lábának, ahogy a férfi betaszítja a szobába. Onnan figyelte, hogyan járkál a másik fel és alá a kandallóban lobogó tűz előtt. Vágyakozva az ajtó felé pillantott, és még mindig remegett. A férfi egy pillanatra sem hagyta, hogy megfeledkezzen arról, amit ma este tett. Felségárulást követett el, és ami még szörnyűbb, őt is elárulta. - Nincsenek itt a szolgák, milady. Elküldtem őket, hogy önt észrevétlenül visszahozhassam, és ne legyen több szemtanúja buta kis árulásának. Amit ma tett, az már nem puszta játék vagy ártatlan kis lázadás, ez felségárulás. Ne számítson rá, hogy valaki is a segítségére siet. - Nincs szükségem segítségre! - hazudta. - Igazán? A nő nem válaszolt. Ruháinak jeges érintésétől nyomorultul reszketett. A férfi hirtelen megállt és ránézett, észrevette, hogy vacog. - Öltözzön át! - mennydörögte. A nő makacsul elfordította fejét, miközben feltörő könnyeit próbálta visszafojtani. - Látom, hogy reszket mordult rá a férfi. - Ha nekem úgy tetszik, reszketek! - Akkor fog reszketni, amikor én akarom, mégpedig félelmében! dörögte és a nő felé indult. Danielle hátralépett és kétségbeesett sikoly hagyta el a torkát. Tiszta őrültség, amit csinált, ezért még fel is akaszthatják, gondolta. - Ahogy parancsolja - válaszolta hirtelen. A férfi megállt, szemében még mindig a szűnni nem akaró harag lángja. Enyhülésnek a legcsekélyebb jelét sem mutatta. Mégis, amikor a nő köpenye a földre hullott, az ágyhoz sietett, visszahajtotta a flamand gyapjúból készült takarót és várt. A nő lassan vetkőzni kezdett, megszabadult cipőjétől, harisnyájától, csuromvizes kabátjától és ingétől. A férfi közömbösen nézte, majd odadobta neki a takarót, amit a nő villámgyorsan maga köré tekert. Adrien is levette átázott köpenyét.. Minden vonása nemesi származásról árulkodott, ereiben királyi vér csörgedezett, harcban edzett izmain megcsillant a fény. A nő nagyon jól ismerte ezt a testet, s meleg borzongás futott végig rajta. Felemelte fejét és mozdulatlanul állt, elhatározta, hogy nem kezd el sikítozni. Ezt az egészet meg tudná magyarázni, de úgysem hinne neki. - Édes Jézus! - szitkozódott a férfi. - Hát ezt érdemli Edward? Danielle megpróbált nyugodtnak tűnni. - Edwardnak nem akartam semmi rosszat, hisz nincs okom rá. Csupán Jánost akartam figyelmeztetni... - János nagyon jól tudja, hogy harcolni fogunk, tud a csatáról, és ez elég. A nő szíve összeszorult, hisz királya iránt táplált érzelmei nem sokban különböztek Adriennel kapcsolatos érzéseitől. A férfi sokszor megőrjítette, úgy érezte, ellen kell szegülnie, le kell győznie. Mégis szerette. Ugyanígy volt Edwarddal is.

157

- Istenem! - A férfi hangja remegett az újraéledő dühtől. - Tudja, hogy sokkal kisebb vétkekért is fejek százai hullottak már? Átkozott bolond! Agyon kellene csapnom. Bűntudata nem hagyta nyugodni a nőt, mégsem akarta, hogy Adrien ezt észrevegye. - Ön csupán Edward egyik talpnyalója. Az égvilágon mindent neki köszönhet! - Magát is beleértve? - És az összes földemet, meg a velük járó címeket! - Úgy beszél, mintha azok nélkül nincstelen senkiházi volnék! És ami Edwardot illeti, igenis hűséges alattvalója vagyok! Jobb, ha erről nem feledkezik meg, és arról sem, hogy a feleségem! A nő úgy érezte, magyarázattal tartozik. - Értem jött, és megakadályozott, bármire is készültem, mégis ítéljen el és büntessen meg, ahogy jónak látja. Egyszer már ártatlanul bűnhődtem, most legalább bűnös vagyok. És tudom, bármit is mondanék ma este, nem számítana. Mégis tudnia kell, érzelmeimet illetően sohasem hazudtam... - De igen, hazudott. Sohasem mondta el a férfinak, hogy régi fogadalmait egyre nehezebben tudta megtartani, és azt sem, hogy bár harcolt ellene, mégis vadul s szenvedéllyel szerette. És most sem teheti... Többször feldühítette már, és megfizetett érte, ám ennyire dühösnek még sohasem látta. Ne is gondolj arra, hogy megmagyarázod! Figyelmeztette magát a nő. Felszegett állal járkálni kezdett a szobában. A férfi haragjában hátat fordított neki. El innen... - gondolta, és futásnak eredt. A férfi egy pillanatig a csodálkozástól összeráncolt szemöldökkel figyelte, anélkül hogy egy lépést is tett volna. A nő mégsem érte el a kijáratot. - Ó nem, milady! A mai estét együtt töltjük - biztosította a férfi, miután hosszú lépteivel utolérte a nőt, és félelmetes testével elzárta a kijáratot. Danielle hátralépett, és megpróbált kiszabadulni a szorításból, hogy visszanyerje méltóságát és önuralmát. Na meg persze maradék bátorságát. - Legszívesebben élve megnyúznám! - kiáltotta férfi, mire a nő hátrahőkölt és riadtan az ajkába harapott. - Muszáj volt... - Ó, igen! Képes volt megfeledkezni angol származásáról, csak hogy egy franciának tett ígéretét megtartsa! Ám ez még nem mentség arra, ahogyan ma este viselkedett. Elárulni készült királyát, akinek az udvarában nevelkedett! - Akkor hát vigyen a király elé! - A nő hangjában a könyörgést ismét felváltotta a félelem. - Legyen végre vége! A férfi fejével nemet intett. - Vége? Hiszen a java még csak most jön! - Biztos vagyok benne - kezdte Danielle gúnyosan -, hogy máshol is szükség van önre. A király első számú bajnokára! Most nem kell ellenséget üldöznie, vagy sárkányokkal küzdenie? - Egyetlen sárkány sem vár rám ma este, bogaram! - felelte mosolyogva. - Önre viszont igen. Én! - Adrien szeme veszélyt jelezve összeszűkült. - Mondja meg nekem, milady, mit irt annak a tuskó Langloisnak? Miféle ígéretekkel kecsegtette? Házassággal? 158

A nő arcát elöntötte a pír. - Csak annyit üzentem, hogy szükségem van a segítségére! - Képes lett volna odaadni magát neki, csak hogy eljusson francia királyhoz? - De hiszen ott volt, hallotta, hogy nem voltam hajlandó ilyesmire! tiltakozott Danielle, miközben arca falfehér lett. - Hát persze, szerelmem, tudom, hogy semmit sem ad ingyen! - Hogy merészel ilyet mondani? - Hogy merészel felháborodni, kedvesem? - vágott közbe a férfi dühösen. Danielle megdermedt, a szobát szűknek, nyomasztónak érezte. Egyszer már elhatározta, hogy elhagyja a férfit, de nem volt képes rá. Félt dühétől és a bosszújától. Most azonban tudta, elég, ha csak egy ujjal is hozzányúl... Adrien folytatta. - Házassági ajánlattal csábította oda a grófot! Igazam van, milady? Emlékszem még azokra az ígéretekre, amiket nekem tett. Ha ön már el is felejtette. Minden egyes pici ígéretre! A férfi lassan a nő felé indult. Danielle sikítását visszafojtva, vadul menekülni kezdett, a fal azonban kíméletlenül útját állta. - Emlékszem minden ígéretemre! - suttogta. Adrien érintésnyire állt tőle, a testéből áradó erő és forróság félelemmel vegyes szenvedélyt ébresztett benne. Danielle ismét hátrálni próbált. A férfi szemében égő haragos tűz a falhoz szorította. - Tudja, kedvesem, mi a meglepő és kétségbeejtő ebben az egészben? kérdezte mosolyogva Adrien. - Mi? - kérdezett vissza fáradtan a nő. - Képes volt azt hazudni, hogy a házasságunk csak formaság. Hát nem emlékszik az első együtt töltött esténkre? - De még mennyire! - kiáltotta és elhatározta, hogy nem hagyja magát, támadni fog. - Ön pedig azzal fenyegetőzött, hogy bebizonyítja annak a csőcseléknek házasságunk érvényességét. Ne beszéljen nekem ezután lovagiasságról, nem viselkedett lovaghoz méltóan! - Örüljön, hogy mégsem hívtam a bábát, mert még kiderült volna, hogy nem az az ártatlan leányzó, akinek mondja magát. - Ön képes lett volna ott, mindenki szeme láttára... - kapkodott levegő után Danielle. - Ugyan, mit képzel, milady? Bármikor végezhettem volna azzal az átkozott bolonddal! Egy dologhoz azonban a végsőkig ragaszkodom! A nő nagyot nyelt, és megpróbálta összeszedni bátorságát. - És mi lenne az? - Az ön emlékezetének felfrissítése. Nem tudtam, hogy házastársi teendőimet annyira elhanyagolom, hogy ön megfeledkezik arról, mennyire valódi is ez a házasság. - Ó, ne féljen, ön nem hanyagol el semmit. Az én memóriám pedig kitűnő, mindenre emlékszem... Kitépte magát a férfi szorításából, s közben a testét fedő takaró a földre hullott. Meglepve tapasztalta, a férfi szemében égő harag lassan átalakul. Visszaidézte azokat az időket, amikor vágyódott a férfi után, fájdalmasan testébe mart az érzés, látni akarta. És mégis, már akkor is ott motoszkált benne valami... 159

Tudta, a férfi sohasem felejti el a mai estét, soha sem fog neki megbocsátani. El sem tudta képzelni, hogyan tovább. Hirtelen elragadták az emlékek. Nem a férfi választotta őt feleségül. Látta az elsuhanó éveket, a fájdalmat és szenvedést, a pestist, a sok-sok veszteséget és tragédiát, ami őket érte. - Ne...- suttogta. - A pokolba is, dehogy nem! A nő megpróbálta kiszabadítani magát. A férfi magához szorította. - Az emlékezetébe vésem, hogy kicsoda valójában. - És hogy kinek a tulajdona vagyok? - csattant fel a nő tiltakozva. - Ahogy mondja, milady! A férfi tüzesen izzó ajkai megérintették a nőt. Danielle-t könyörtelen, vad szenvedély kerítette hatalmába. Adrien ujjai az arcát simogatták, nyelve a nyelvével játszott. Lassan becsukta szemét, és egy pillanatig a rajta eluralkodó vágyon kívül semmit sem érzékelt... Ez alkalommal meg fog bocsátani! Ajkaik szétváltak. Danielle lassan felocsúdott, és emlékeztette magát, fizetni fog azért, amit ma tett. - Kérem, milord... Egy pillanatra a férfi is meghökkent. - Csak nem kegyelemért könyörög? A hangjában rejlő gúny felbosszantotta nőt. - Még akkor se tenném, ha... - Ha karddal kényszeríteném? - Megátalkodott gazfickó, soha semmiért nem könyörögnék! - kiáltotta, miközben vadul verte Adrien mellkasát, hogy kiszabadítsa magát. A férfi azonban elkapta a nő csukóját, szemében ismét a szenvedély tüze égett. A rájuk telepedő érzés egy pillanatig mindkettőjüket megbénította. Álltak némán, egymásra bámulva a kandallóban ropogó tűz előtt. - Istenemre, milady, ma este kielégíti a vágyaimat. Kárpótol azokért az éjszakákért, amiket maga nélkül, magányosan töltöttem. A férfi karjaiba kapta a nőt és gyengéden a puha ágytakarók közé tette. Izzása kíméletlenül egybeolvadt az ágyon fekvő meztelen testtel. Danielle egyszerre érezte a férfi forróságát és a lepedő bizsergető hidegét. Ajkaik ismét találkoztak. A férfi képtelen volt visszafogni felkorbácsolt vágyait. A nő megpróbált szabadulni a heves ostrom alól, de a férfi nyelvének érintése, az érzés, ahogy behatol a szájába, édes kéjjel töltötték el. Adrien a nő meztelen csípőjét és combját kezdte simogatni, majd lassan mellei felé csúsztak ujjai. Hatalmas súlya mágikus mozdulatlanságba bűvölte a nőt, ajkai kegyetlen éhséget ébresztettek benne. Hirtelen felemelkedett és lerángatta-letépte magáról kabátját és ingét. A nő nagyot nyelt, a férfi testének látványa jól ismert remegést váltott ki belőle. Bronzbarna mellkasát és vállait még a csatában szerzett sebek sem csúfíthatták el. A tűz vöröses fénye megcsillant feszülő izmain... a nőt a látvány úgy elbűvölte, mint éjjeli lepkét a lámpa fénye nem volt menekvés. Nem érintheti meg, nem gyengülhet el, nem hagyhatja, hogy a lángok elemésszék... És mégis, férfi elvarázsolta. Kezét a mellkasára húzta. Keze lejjebb csúszott, szemét a férfira emelte, és vékony, remegő ujjait összezárta 160

férfiassága körül. Egyszerre volt birtokában a tűz és az élet. A férfi testén remegés futott végig, szemét azonban mozdulatlanul a nőre szegezte. Amikor Danielle visszakozni próbált, Adrien arcán keserű mosoly jelent meg, és elkapta a nő csuklóját. - Ha netalán megfeledkezne a helyzetéről! - suttogta. A nő azon kapta magát, hogy mélyen a férfi szemébe néz, és annak szavai csak még jobban felkorbácsolják szenvedélyét. A férfi óvatosan széttárta combjait, majd közéjük ereszkedett. Ismét egymásra néztek, Danielle felsikoltott, és még egyszer utoljára menekülni próbált. A férfi nyelvének érintése, kezének simogatása azonban minden ellenállását lerombolta, úgy érezte, a vágy végtelen szakadékába zuhan. A férfi megemelte csípőjét és lassan belehatolt. Ujjait ujjaira kulcsolta, majd lassan hintázni kezdett, és egyre mélyebbre hatolt. Danielle becsukta szemét, mégis érezte tekintetét. - Nehogy elfelejtsen... Soha nem tudta volna elfelejteni. Soha. Ezt a tüzet, ezt a vadságot. Nem lett volna képes elfelejteni a férfit, akit ebben a pillanatban magában érzett, erőszakos vágyát, birtokolni akarását, testének vad ütemes mozgását. Édes, esztelen feszültség kígyózott végig rajta. A mézízű gyönyör elkábította. Önkívületében érezte a férfi utolsó, kielégüléstől remegő taszítását, s a meleg folyékony tüzet testében. Összeszorította szemét, hogy forró könnyeit visszatartsa. A férfi azonnal eltávolodott tőle. Danielle tudta, ma azért jött, hogy birtokolja és döntsön sorsáról. Nappal más volt a helyzet, a férfinak harcolnia kellett, ő pedig csupán egy áruló. Háborús időket éltek. Amióta csak találkoztak, háború volt. Ő azóta szerette. És azóta az ellensége is, vagy talán már régebb óta. A háború jóval azelőtt kezdődött, hogy találkoztak, még mielőtt ő megszületett. Sorsuk előre elrendeltetett. De az igazi csata még csak most kezdődött. Adrien tudta, a nő újra és újra el fogja árulni, ami mindkettőjük halálát jelentheti! Maradt volna még, legszívesebben egész éjszaka a karjaiban tartaná. De mennie kellett. Izmait megfeszítve felkelt és öltözködni kezdett. Nem akart a nőre nézni, gondolatai azonban csak körülötte forogtak. Szeme sarkából látta márványszínű, tökéletes testét, fekete, csillogó haját, hosszú szempilláit. Mellkasán keresztbetett kézzel ült és a férfit nézte. Adrien szerette volna újra megérinteni. Felkapta a kardját és anélkül, hogy a nőre pillantott volna kirohant a szobából. Danielle kétségbeesetten felugrott és a visszafojtott sírás kitört belőle. Mit kellett volna másként csinálnia? Hogyan változtathatná meg a sorsát? Bárcsak a férfi megértené! Nem tudta hogyan tovább, el sem tudta képzelni mi jöhet ezután. Annyira szerette és kívánta a férfit. Ma este az övé volt, mégis úgy érezte, elveszítette. Bárcsak visszajönne. A fülébe súgná az igazságot, hogy mennyire szereti! Úgysem hinne neki! Ma este nem! Tovább sírt.

161

3. rész 21. fejezet Három hét telt el, s a francia és angol seregek végre megütköztek. 1356. szeptember 19-én Poitiers-nél sor került a döntő csatára. Edward király Angliában tartózkodott, a hadjáratot és a csatát legnagyobb fia páncélja színe miatt Fekete hercegnek hívták - Edward vezette. Az angolok fölényes győzelmet arattak. A lovasságra, aminek Adrien is tagja volt, nyilak zápora zúdult. A csata szörnyű volt, sár, vér és halál keveréke. Adrien keményen harcolt, mégis egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy ordítva hagyja itt ezt a földi poklot. Élete sokszor csak hajszálon múlott. A franciák egyre jobban gyengültek, és amikor visszavonulásra készültek, az angolok bekerítették őket. .János király is fennakadt az ellenség hálóján. Adrien csodálattal tekintett a fiatal királyra. Bátran harcolt, és méltósággal viselte a vereséget. Elbűvölő volt, mint minden Valois, és mint később kiderült gyors észjárású. - Lord MacLahan! Micsoda öröm! Ha már fogságba ejtik az embert, legalább egy rokon tegye, nem igaz? Hogy van az én kis unokatestvérem? - Kitűnően, fenség! , . - Még Langlois ármánykodása ellenére is - motyogta maga elé a király, aztán megrántotta a vállát és elmosolyodott. - Hallottam, mi történt a fogadóban, Langlois elmondta a történteket! Az, hogy most elfogott, nagy elégtételt jelenthet önnek! - Nem akartam semmiféle elégtételt! Azért mentem el a fogadóba, hogy mentsem az életét! Nem akartam, hogy felségárulásért elítéljék! - Hát ez nem is fog megtörténni. - Adriennek tetszett János válasza. Edward herceg már várta a foglyot. - Unokatestvérem! - üdvözölte. - Micsoda öröm! - Talán önnek igen! - Az ön látogatása számomra nagyon értékes! - Pontosan mennyit ér? - Azt majd apám eldönti, ha megkapta a jó hírt! - mondta Edward, és megveregette János hátát. - Nem kérhetem, hogy igyon velem a győzelemre, sirassuk hát együtt a vereséget, egy pohár bor mellett! Edward jó kedvű volt. Elsöprő győzelmet aratott. Tudta, ezt a csatát még évszázadokig emlegetni fogják. Katonák tanulmányozzák majd taktikáit, királyok követik majd a példáját. Adrien is együtt ünnepelt a herceggel, mégis keserűség volt a lelkében. Nem tudott önfeledten örülni. Feleségére és árulására gondolt. Mégis szereti... Esze nem tudott parancsolni szívének. Nem bízott benne, és annak ellenére, hogy már nem jelentett veszélyt, el akarta vinni Franciaországból. Talán a lelkében égő haragot próbálta csillapítani. Aville-ban hagyta Danielle-t, nem volt ideje visszavinni őt. Most azonban el kell hoznia ormán. Ki tudja, mit tesz majd, ha megtudja, hogy János az angolok fogságában van! 162

A férfi vissza akart térni hazájába. Valahova, ahol megnyugodhat, ahol kipihenheti a háború okozta megpróbáltatásokat. És őt is magával viszi! Akár tetszik neki a vad északi vidék, akár nem! Skóciában hagyja, ő pedig megpróbálja megtalálni lelki nyugalmát. Hátha felesége iránt érzett szerelme is elmúlik. Elmegy Londonba, a város nyüzsgése elfeledteti majd. . Éjjel Adrien végre egyedül találta a herceget. Engedélyt kért a távozásra, hogy elmenjen feleségéért Aville-ba. - Egy ideig még szükségem van önre, Adrien. Sok mindent el kell intéznünk. Küldessen érte, és a tengernél majd találkozunk. Ez így megfelel? - Ha felségednek ez a kívánsága! Edward elmosolyodott. - Nem kell aggódnia, nem fogja megkísérelni János kiszabadítását! Adrien összeráncolta a szemöldökét. - Én nem lennék ebben olyan biztos! - A Towerból nem tudja megszöktetni! - Úgysem viszem Londonba. - Az angol birtokokat nézik meg? - Nem, Skóciába megyünk! - Vissza kell jönnie Londonba! Apám biztosan találkozni akar önnel! - Amint Skóciában elrendeztem az ügyeimet, visszatérek! - A grófnővel? - Nem, nélküle! Edward elmosolyodott. - A vad skót vidék jót fog tenni neki. Hacsak a király nem akarja látni őt is. - Valamiért mindig szerette Danielle-t. Edward megrántotta a vállát. - Talán a bűntudat, Aville miatt. Vagy Sir Robert emléke. - Ha a király úgy akarja, Londonba megyünk. De egyelőre Skóciába akarom vinni. - Úgy legyen! A francia vereség híre hamar eljutott Aville-ba. Danielle tudta, hogy bár otthon van, nem rendelkezhet kastélyával úgy, mint azelőtt. Őrizték éjjelnappal, nem hagyhatta el az erőd területét. Nem is próbálkozott ilyesmivel, hiszen otthon volt. Sir Giles és Daylin mindenhová elkísérte, egy tapodtat sem mozdulhatott felügyeletük nélkül. Monteine jelenléte kicsit megnyugtatta, mégis idegesen várta Adrienről a híreket. Az üzenet mindig rövid volt és személytelen. Egy nap Sir Giles behívta Danielle-t a nagyterembe, és megtudta tőle, Edward herceg győzedelmeskedett a franciák felett, és János királyt is elfogták. - És Adrien? - kérdezte azonnal Danielle. - Lord MacLahannek egy haja szála sem görbült. A megkönnyebbüléstől elfogta a remegés. János és a franciák miatt érzett szomorúsága azonban nem hagyta nyugodni. A szobájába rohant. Az idegességtől kipirult arccal, kóválygó fejjel az ágyra vetette magát. Nem tudta, hogyan tovább. Pár nap múlva Daylin hozta a hírt, hogy utaznak. - Milady, csomagoljon! Utazunk! 163

- Hová? - A Csatornához. - És aztán? - Nem tudom, milady. Jánost és néhány nemest Londonba visznek, a Towerban fognak raboskodni! i A nő megborzongott. Adrien elárulta és most elválik tőle? Öt is fogva tartják majd Londonban? Szerette volna kikérdezni Daylint, de ő sem tudhat Adrien terveiről. Monteine aggodalmában szakadatlanul faggatta, ám Daylin nem ismerte a részleteket. Danielle nagyon sötéten látta a jövőt. A Valois-háznak vége, és ha szökésre kerülne a sor, nem tudna hová menekülni. Senki nem segítene neki. Nem mutatta félelmét, csomagolt. Az indulás napján tiltakozás nélkül kilovagolt Csillag hátán a várudvarról. Calais-ban Sir Timothy várta őket, Normandia egyik legszebb kastélyban szálltak meg. Danielle hatalmas szobát kapott, benne óriási kandallóval. A nagy, baldachinos ágy a szoba túlsó sarkában állt egy emelvényen. A falakat vastag kárpit borította, a könyvespolcok roskadoztak a könyvek súlya alatt. - Remélem, kényelmesnek találja majd! - mondta Sir Timothy. Öregkora ellenére válla még mindig széles, mint egy bikáé, termete szálegyenes. Családom több generáción keresztül itt élt, mindent megtettünk, hogy kényelmessé tegyük ezt a helyet! A nő elmosolyodott és szeme sarkából Daylinra pillantott. - Egész biztosan kényelmes ez a szoba, Sir Timothy! Nem tudja véletlenül, meddig kell itt maradnom? Sir Timothy is Daylinra nézett és összeráncolta szemöldökét, majd meghajolt a nő előtt. - Erre nem tudok felelni, milady. Ha megengedi, most visszavonulok, hagyom berendezkedni. - A két férfi elhagyta a szobát. Monteine Daylin után sietett. Danielle egyedül maradt. Hamarosan felfedezte, hogy az ajtót bereteszelték. Nem vendég volt itt, hanem fogoly. Még életében nem érezte magát ennyire fáradtnak. Készségesen elfogadta a szolga által felajánlott fürdőt. A vacsora sem késlekedett. Megette az ételt, lefeküdt az ágyra és aludt. Túl fáradt volt ahhoz, hogy magyarázatot követeljen, nem dörömbölt hát az ajtón. Órákkal később felébredt. A szoba teljesen sötét volt, csak a pislákoló tűz fénye nyújtott némi világosságot. Gyertyák sem égtek, lámpát sem gyújtottak Danielle-nek. Lassan lemászott az ágyról és reszketve a kandallóhoz ment. Leült a szőnyegre, hogy érezze a kandallóból áradó meleget. - Nos, Adrien! - tűnődött magában a nő. - Miért vagyok Calais-ban egy szobába zárva? Mit tervezel nekem? - suttogta és könnyek szöktek a szemébe. Szomorú jövő állt előtte. Adrien soha többé nem fogja szeretni. Egyik helyről a másikra fogják kísérgetni idegen lovagok, amíg a férfi Edward király háborúit vívja. - A pokol tüzében égj el! - suttogta a nő a lángokba bámulva. - Nagyon kedves! Megfagyott benne a vér. Adrien hangja volt az, hideg, akár a jég. Danielle megfordult és a sötétben megpillantotta a férfi körvonalait. - Adrien! 164

- Szerelmem - üdvözölte hűvösen a férfi. Egy nagy, kényelmes székben ült, aranyló tekintetét a nőre szegezte. Nem viselt páncélt, csak egyszerű kabátot, saját címerével az elején. A nő lassan, óvatosan felemelkedett. A férfi nem vette le róla a tekintetét, elmosolyodott. - Látom, hiányoztam! - mondta. A nő nem törődött a gúnyos kérdéssel. Nagyot nyelt és remegő gyomorral kérdezte. - Miért vagyok itt? - Sir Timothy vendége! - válaszolta a férfi. - Fogoly vagyok! Az ajtóm be van zárva! - Csodálkozik rajta? - János király is fogoly, igaz? - Igen, és egy darabig az is marad! - Mi bajt okozhatnék? ' ' - Nem akarom megtudni! A nő elhallgatott, a lángokat nézte, majd újra Adrient. - Mi lesz a királlyal? - Edwarddal? Természetesen népe ünnepelni fogja a csodálatos győzelemért! - Tudja jól, hogy Jánosra gondoltam! - A Towerban fog raboskodni. - Rám is ez a sors vár? - Nem - válaszolta Adrien. - És nem kell félnie, Jánosnak nem esik bántódása. Edward vendégszeretetét élvezi, amíg a váltságdíj meg nem érkezik. - És velem mi lesz? - Elhagyja Franciaországot! Danielle elsápadt. - Londonba kell mennem? - Skóciába! Skócia. A férfi otthona. Messze mindentől, kietlen, elhagyatott vidék. Tökéletes hely egy áruló feleség számára. - Mi lesz apám angol birtokaival? - Majd én gondoskodom róla. - Mikor indulunk? - Kora hajnalban - mondta és felemelkedett a székből. Haja még mindig nedves volt, Danielle érezte a szappan illatát, de nem látta a férfi holmijait, nem itt fürdött. Hirtelen elfogta a kétségbeesés. Külön szobában lakik! Hirtelen szeretett volna leborulni Adrien lábai elé és bocsánatot kérni. Nem akart neki fájdalmat okozni, de ezt kellett tennie.... Féltette kettőjük kapcsolatát, úgy érezte, házasságuk is áldozatul esett a háborúnak. Mégsem borult le elé, és nem is kiabált. Mozdulatlanul, királyi méltósággal állt. - Aludnia kellene, hallottam, nem érezte jól magát. A nő megrázta a fejét. - Nincs semmi bajom! | - Monteine elmondta Daylinnak, hogy mostanában gyengélkedik! - Monteine-nek nincs joga hozzá, hogy megvitassa a dolgaimat az ön fegyverhordozójával! - Mindketten aggódnak önért! 165

- Ezért hálás vagyok, de nincs semmi bajom! - Ha mennie kell, hát menjen, gondolta a nő. Nem érezte magát betegnek, de szemét könnyek öntötték el. Minden annyira megváltozott! A férfi hangja hideg és érzéketlen. Nem is mert arra gondolni, hova megy majd, ha itt hagyta kényelmes börtönében. A férfi megrántotta a vállát. - De legalább itt van! Nem szökött meg Aville-ból. - Azért nem szöktem meg Aville-ból, mert nem akartam. Aville az otthonom, oda tartozom! - Ha Aville-ban marad, akkor nem megy el a Kiszáradt Fa fogadóba? kérdezte a férfi félrehajtott fejjel. A nő kétségbeesetten sóhajtott. - ígéretet tettem anyámnak, hogy hű maradok a francia királyhoz! - Igen, milady! Már említette párszor azt az átkozott ígéretet, de nem gondolja, hogy már teljesítette? Végre a nekem tett ígéreteit is megtarthatná! A nő mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje nyugalmát. - Megígértem a papnak, hogy ha tudom, megmentem János életét. Azok a lovagok az életére törtek volna! - Az a pap nem is volt pap! - Istenre esküdtem, hogy megteszem! És nem tudtam, hogy nem igazi pap! Ha Aville-ban maradhattam volna... - Most hazamegyünk, milady! - De nem az én otthonomba! - Azt teszi, amit parancsolok! - mondta mérgesen a férfi,; és mielőtt távozott volna, hozzátette: - Aludjon, amíg lehet! Hallotta, hogy a retesz a helyére csúszik. Lefeküdt és elaludt. Meleg ujjak lágy érintése ébresztette fel. Egy pillanatra megijedt, azt hitte, egy idegen van az ágyában, de aztán felismerte Adrien csábító és gyengéd érintéseit. A férfi keze a hálóinge alá csúszott, végigsimította hátát és combját. A nőt a férfi szenvedélye és saját vágya azonnal felébresztette. Adrien átkarolta derekát és szorosan magához ölelte, ajkai a nő nyakát csókolták, férfiassága csípőjét simogatta, majd lassan belehatolt. Danielle torkát kiáltás hagyta el... ám nem akarta megadni magát. De már olyan régen érezte a férfi testét, nem tudott ellenállni. Pillanatok alatt elöntötte a gyilkos szenvedély. Akarta, szorította, simogatta a férfit. Hamar elérte a fájdalmasan édes kielégülést, szótlanul remegett a gyönyörtől. A férfi hosszú ideg nem húzódott el feleségétől. - Nem akar mondani nekem valamit? - kérdezte a férfi. A nő azt kívánta, bárcsak ne beszélt volna. Meg akart feledkezni a világról, Adrien karjaiban akarta eltölteni az éjszakát, szótlanul. Nem akart háborúzni. - Mit kellene mondanom? - kérdezte suttogva. - Hát például, hogy Adrien, örülök, hogy nem esett baja, élve visszajött a csatából! - Nem a franciák kérték rá, hogy harcoljon ellenük! A férfi nagyot sóhajtott és fáradtan a mennyezetre bámult. - Tudtam, hogy túl fogja élni! - mondta a nő, majd elpirulva beismerte. Imádkoztam, hogy túlélje! 166

- Ugyan miért? - Keresztényi jó cselekedetből. - Semmi mást nem akar mondani nekem? - kérdezte ismét a nő felé fordulva a férfi. Egyik kezével átölelte Danielle-t, másik a nő mellén. - Nem! - jött suttogva a válasz. Mindketten némák maradtak, nem beszéltek többet. A férfi karjaiban tartotta a nőt és simogatta. Azt mondta korán indulnak, és így is lett. A nap sugarai még a tenger felszínét nyaldosták, amikor útra keltek. A tenger nem volt viharos, de a szél nagy hullámokat vert. Tengeribeteg lett. Monteine vizes törülközővel törölgette az arcát. Danielle ijedten látta, hogy Adrien közeledik felé. Elvörösödött és a vizet bámulta. - Nagyon sajnálom, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. A kapitányt, remélem, nem bántottam meg! Nem tudom, mi van velem, már egy ideje nem vagyok jól. - Danielle! - mondta kedvesen a férfi. - Azt gondoltam titkolni akarja előlem, de már látom, hogy csak nagyon naiv. - Miről beszél? - Igazam volt! Ha tegnap este nem lettem volna önnel, én sem lennék benne olyan biztos. - Nem értem... - Nem beteg kedvesem, hanem kisbabát vár! A nő meglepetten bámult maga elé, majd elöntötte a méreg, mert látta, hogy a férfi kineveti. - Maga ezt nem tudja! - suttogta. - Nem tudhatja! - De igen! - Úgy látom, nagyon tapasztalt! Hány gyermeket nemzett már? A férfi arany szeme a nőre ragyogott. - Egyet sem. A nő fellélegzett, de a férfi, még mielőtt ott hagyta volna, hozzátette: Legalábbis egyről sem tudok. Délutánra megérkeztek Doverbe. Adrien nem akarta ott tölteni az éjszakát, ezért csak lepakoltak a hajóról, és már indultak is. Egy Winchester melletti fogadóban szálltak meg. A férfiak az estét italozással töltötték. Adrien, Daylin és a többi lovag - kivéve Sir Gilest, aki Aville-ban maradt. Danielle hallotta, hogyan nevetnek a trágár vicceken, hogyan flörtölnek a fogadó örömlányaival. Megpróbálta fejét a párnába temetni, de nem használt. Hajnal felé Adrien nagy robajjal felvonult a lépcsőn, megbotlott, és az ajtónak esett. Felállt, gyorsan levetkőzött és bebújt Danielle mellé az ágyba. Bűzlött a sörtől. Tiltakozott, amikor Adrien magához húzta. - Átkozott részeg skót! Ne érjen hozzám! - De az ön részeg skótja! A nő vadul megrázta a fejét. - Így nem bánhat a feleségével! Iszogasson a bajtársaival, szórakozzon a fogadósnéval, de... - Képmutató, francia áruló - mondta a férfi a nő fölé emelkedve. - Az én kicsi, képmutató árulóm! - Adrien! - tiltakozott a nő és megpróbált menekülni. A férfi visszahúzta és levetkőztette. Csókjai beborították a nő egész testét, mellét, combját, 167

hátát. A nőt elöntötte az édes szenvedély, már nem is tudta, miért tiltakozott. Másnap reggel korán ébredt. Nem sokkal később jött a fogadós és megdöngette az ajtót, hogy felébressze Adrient. A férfi lassan felnyitotta szemét és a nőre nézett. - Bocsásson meg, szerelmem! Nagyon durva voltam? - Nem durvább, mint máskor - mondta hidegen a nő, és megmosdva, felöltözve nézett a férfira. Adrien felült és fejét két kezébe hajtotta. - Már évek óta nem ittam ennyit! - mondta és kusza hajával, vörös szemével a nő felé fordult. - Mi ez, amit érzek? - kérdezte és visszadőlt az ágyba. - Hal. A fogadós friss halat és kenyeret hozatott nekünk reggelire. - Muszáj itt ennie? - morgott a férfi és becsukta a szemét. - Nagyon ízletes, nem akarja megkóstolni? - kérdezte gonoszkodva a nő, és az ágy felé indult. - Ha közelebb jön, ellátom a baját! - Bántaná a kisfiát? - Az is lehet, hogy lány lesz. - Ha ezzel felbosszantom, akkor lányt szülök! Meglepetésére a férfi elmosolyodott. - Gonosz! - mondta és kezével intett, hogy hagyja el a szobát. - Menjen ki innen azzal a hallal! - Ki? Hát nincs bezárva az ajtó? - Kérem, menjen le a földszintre, és reggelizzen Monteine-nel. A nő meglepetten tétovázott. - Nem fél, hogy megszököm? - kérdezte halkan. - Még nagyon közel vagyunk Doverhez! A férfi felült és ránézett, már nem mosolygott. - Ha elszökik, maga után megyek! Bárhová megy, megtalálom! Adrien nem akart fenyegetőzni, de hangja hideg volt és hátborzongató. A nő tudta, nem fog neki megbocsátani, nem fog benne bízni soha. Kimenekült a szobából és Monteine-nel folytatta reggelijét. Meglepődve látta, hogy Adrien pár másodperc múlva útra készen jön le a lépcsőn, utasításokat kiabálva. Azonnal indulni akart. A nap fárasztó lovaglással telt. Este egy kastélyban szálltak meg. Danielle, ahogy beért szobájába az ágyra rogyott, teljesen kimerült. Látta, ahogy Adrien leveszi cipőjét és levetkőzteti, de még ahhoz is túl fáradt volt, hogy megköszönje. Álmában is érezte a férfi testének melegét. Másnap nem diktáltak olyan erőltetett tempót, már kora délután letáboroztak. - Ha így haladunk, sohasem érjük el Skóciát! - figyelmeztette Daylin. - Nem akarom kockáztatni a baba életét! - válaszolta a férfi. Danielle elpirult, úgy érezte, mindenki őt nézi. Mégis boldog volt, hogy férje észrevette kimerültségét. Hosszú időbe telt, míg elérték Skóciát, de Danielle nem bánta. Élvezte a lovaglást és férje társaságát. Adrien nem bocsátott meg neki, és ő sem könyörgött a bocsánatáért, de mégis... együtt voltak. Sokszor előrelovagoltak kettesben és otthagyták a kíséretet. Fogadókban, kocsmákban, nemesek kastélyában szálltak meg. 168

Éjszakánként - bármit csinált is aznap este a férfi, ivott, kártyázott vagy csak beszélgetett a lovagokkal -, meglátogatta a nőt. Danielle nem titkolta vágyát, sem azt, mennyire élvezi a férfi szerelmét. Férj és feleség voltak, úgy, ahogy eddig még sohasem, gondolta egyik este elalvás előtt a nő. Skócia Danielle félelmei ellenére gyönyörű volt. A fából és kőből épült kastély meleg és kényelmes. A nagyterem közepén hatalmas faasztal állt, magas támlájú székekkel. A hálószobát vastag kárpit borította, a nagy, meleg ágy mellett a falakat polcok fedték, megpakolva könyvekkel, kelta fegyverekkel és páncélokkal. A hálószoba mellett a gyerekszoba állt, Adrien egykori bölcsőjével a közepén. Az emberek elbűvölőek voltak, úgy fogadták, mintha már évek óta az úrnőjük lenne. A kastély egy magas szirten állt, a szikla lábát a tenger mosta, hidegen, fodrozódva. i ' A szél édes illata lenyűgözte, ahogy a színek is. A táj zöldebb volt, mint a smaragd, az ég vakító kék. Első éjszaka kimászott az ágyból és a bölcsőhöz ment. Kezét rátette gömbölyű hasára. Rosszullétei ellenére sem tudta elhinni, hogy babája lesz, nem hitte, hogy képes egy új életet teremteni. Egy gyermeket, aki belőle és Adrienből fogant. Egyszerre csak érezte, hogy megmozdul a baba. Ijedten felkiáltott, és megelégedve vette tudomásul, hogy a férfi rögtön mellette termett. - Danielle! - Megmozdult a kisfiú! - suttogta a nő. A férfi arcán az aggódást mosoly váltotta fel. - Kisfiú? Nem azt mondta, hogy azért is lány lesz? - Megmozdult a kislány. A férfi halkan elnevette magát, karjaiba kapta a nőt és a hálószobába vitte. Lefektette az ágyra, kezét a hasára tette és várt. - Újra megmozdult! - suttogta a nő. - Legyen türelmes, kedves! Még ha ez is az az erény, amivel nem nagyon rendelkezik. A nő elhúzta a száját és vitatkozni készült, de a baba újra rúgott. A nő a férfira nézett és szemében boldogságot látott. - Örülök, hogy idehoztam! Itt fog megszületni a fiam! - Lány lesz, nem fiú! - A gyermekem... Kopogást hallottak, a vacsorát hozták. Sokáig eszegették az ételt, majd lefeküdtek. Adrien levetkőztette Danielle-t és gyengéden szeretkezett vele. Az elkövetkező napokban a férfi, skót kísérőjével földjeit járta. Danielle elhatározta, hogy megismerkedik a kastély összes lakójával, a szolgálóktól kezdve a lovagokig, akik az uradalmat védték a kapzsi angol földesuraktól. Imádta az embereket, szerette, ahogy beszélnek. Meglepődve tapasztalta, hogy boldog és elégedett. Esténként Adriennel vacsorázott, aki hosszú történeteket mesélt neki William Wallace-ről és Robert Bruce-ról. Szomorúan ismerte be a nőnek, hogy a skót király is a Towerban raboskodik, akár csak János. Történelemről, filozófiáról beszélgettek, könyvekről vitatkoztak. Éjszaka a férfi mindig vele volt. Néha gyengéden kimutatta szerelmét, néha csak vágyódva átölelte. 169

Már egy hete Skóciában voltak, amikor a nő végre lemerészkedett a vízpartra. Levette cipőjét és a vízbe gázolt. A víz hideg volt, de kellemes. A férfi fűszállal a szájában, egy szikláról nézte. - Illik önhöz ez a környezet! Az arca kipirult, a szeme ragyog. Nagyon csinos! - incselkedett a férfi. - Köszönöm - válaszolta a lány és kisétált a partra. Leült a férfi mellé, szoknyáját csupasz lábára húzta. - Mit gondol, kibírja majd az én barbár földemet? - Vad és csodálatos! - válaszolta a nő. - És néha kiszámíthatatlan. Vad, csodálatos és veszélyes, akár csak a feleségem! - motyogta és a vizet bámulta. - Holnap elutazom Londonba. - De hiszen még csak most érkeztünk! - Holnap elutazom - ismételte meg a férfi. A nő megborzongott. - Engem itt hagy? - Igen, kedvesem! - Lehajtotta fejét, nem akarta, hogy a férfi lássa csalódottságát. Edward herceg, az egész hadsereg Londonban lesz, ahogy Tereza is, aki mindig férje szolgálatára áll. Büszkesége nem engedte, hogy rákérdezzen. - Fél, hogy bajt okozok Londonban? Nem bízik bennem? Hiszen annyi katona van ott, hogy én nem jelenthetek veszélyt! Vagy Edward tiltotta meg, hogy menjek? Adrien felállt, még mindig a vizet bámulta. - Nem, én döntöttem úgy, hogy marad! - mondta és ezzel elment.

170

22. fejezet Ahogy közeledett az éjjel, egyre hidegebb lett. Észak felől hűvös levegőt hozott a szél. Danielle még mindig a sziklán ült, térdét a mellkasához szorította. Imádta ezt a vidéket, jobban, mint életében bármit. A színek lenyűgözték, szerette a dombokat, a síkságot, a kristálytiszta vizet. Még a farkasok üvöltését is, csak azt nem, hogy Adrien elhagyja. Ő csupán a francia feleség, aki elárulta királyát és férjét. Ennyi volt, semmi több. Adrien földeket és címeket kapott, amikor feleségül vette, most pedig egy örökössel készült megajándékozni, és ő mégis elmegy. Tenyerét az arcához szorította, érezte, forró a bőre. Felállt és a napnyugtát bámulta. Soha nem fog bízni benne Adrien, gondolta. Nem, amíg a Valois-ház uralja a trónt. A tó csábította. Ismét belegázolt, egyre beljebb és beljebb. Lassan úszni kezdett. A hideg víz feledtette félelmét, féltékenységét és csalódottságát. Reszketve lebukott a felszín alá, élvezte a szabadságot. - Danielle! Amikor ismét a felszínre jött, észrevette, hogy messzire beúszott. Adrien csizmáját, kardját a parton hagyva úszott felé. Elkapta és kivonszolta a partra. - Mi az? - Teljesen megőrült? - kérdezte dühösen Adrien. - Csak úsztam, Adrien. Már azt sem szabad? - Úszott? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel a férfi. - Igen, úsztam. Londonba nem mehetek, és nem is úszhatok! Elfelejtette mondani, hogy nem úszhatok! A nő meglepődött a férfi reakcióján. Hirtelen magához ölelte és simogatni kezdte haját. - Nagyon hideg a víz! Halálra akar fagyni? Bevitte Danielle-t a kastélyba, a kandalló előtt levette vizes ruháit és egy meleg gyapjútakaróba bugyolálta. Saját vizes ruháit is ledobta, felkapta a nőt és leült egy karosszékbe. Csak tartotta és ringatta a nőt. - Nem lehet most beteg! -- mondta gyengéden hátrasimítva a nő ébenfekete haját. - Nem akartam rosszat a babának! A férfi nem szólt semmit, a nő a mellkasára dőlt, visszatartva a sírást. Hiányozni fog a férfi ölelése, annyira ismeri már minden kis porcikáját, testét, a sebhelyeit, mindent. Megsimogatta a férfi arcát, látta a soha meg nem szűnő tüzet a szemében. - Adrien, annyira régen volt, mégis emlékszem a napra, amikor anyám meghalt! Annyira akarta, hogy hű maradjak királyomhoz! Talán Aville miatt haragudott úgy Edwardra. Most úgy érzem, teljesítettem a kérését. A férfi némán bólintott, majd így szólt. - Nekem is tett ígéreteket! - Nem szegtem meg őket! - Ezen, kedvesem, tudnánk vitatkozni! - mondta mosolyogva Adrien, és tovább simogatta a nő haját. - És ön úgyis mindig ellentmond nekem! sóhajtott. - Milyen furcsa, hiszen én ismertem Lenorét.

171

- Hát persze, az ön segítségével vették be Aville-t, és ezért még mindig haragszom - mondta a nő. A férfi nem válaszolt Danielle incselkedő megjegyzésére. - Lehet, hogy Valois volt, és ellensége Edwardnak, mégis szerette a királyt! Nem tudom, miért mondta, hogy harcoljon i ellene... - Adrien! - Tessék? A nő a férfira nézett és megsimogatta az arcát. Azon tűnődött, hogy gyűlölte-e igazán, valaha is? - Szeretem önt - suttogta. Adrien elkapta a kezét és megcsókolta. - Valóban? - kérdezte kedvesen. - Vagy csak egy gyönyörű boszorkánnyal van dolgom, aki bármi áron eléri, amit akar... A nő lecsukta szemét, könnyeit próbálta visszatartani. Bevallotta szerelmét, vallomását pedig csupán még több vádaskodás követte. Megpróbálta kiszabadítani magát a férfi karjaiból, Adrien azonban szorosan magához ölelte. - Danielle, még ha igaz is lenne, amit mond, akkor sem vinném most az udvarba! Azt szeretném, hogy a gyermekem itt szülessen meg, és nem akarom, hogy utazgasson, nem tesz jót! És legalább nem esik kísértésbe sem! - De ön igen! - mondta a nő, és hevesen küzdött a férfi karjának legyőzhetetlen ereje ellen. - Ezzel mit akar mondani? - Csak annyit, hogy nem tetszik, ahogy bánik velem! Ott hagy egy kastélyba bezárva, de a szeretője magával mehet a háborúba! Most pedig London... A férfi nevetni kezdett, erre elhallgatott. Adrien mellkasát ütötte mérgében, ám elkapta a csuklóját. - Javítson ki, kedvesem, ha félreértem, de azt hiszem, ön féltékeny! - Hagyja abba ezt a játékot! Én bevallom önnek szerelmemet, és mit kapok cserébe? Vádakat. Ön pedig ellovagol Londonba, hogy csatlakozzon... - Csatlakozzak kihez? - kérdezte a férfi, akit láthatóan szórakoztatott a dolog. - Edwardhoz - hazudta a nő. Adrien mosolyogva hátradőlt és a nő hajával játszott. Egy pillanatra elgondolkodott. - Nagyon kíváncsi lennék, hogy kire gondol! - Hagyjon békén! Engedjen felállni! - Ma este, szerelmem, még terveim vannak önnel! Ne is számítson rá. hogy békén hagyom! - A pokolba is! - Kire gondol? Tudni akarom! - kérdezte újra, átható tekintetét a nőre irányítva. - Honnan tudhatnám, hiszen annyi nő van a király udvarában... - Jó ideje már, hogy nem voltam a király udvarában, háborúztam! - A táborok körül is lehet találni nőket! - Ó, a kurvákra gondol! - Ne is beszéljünk róla... - Pontosan kire gondol? 172

- Terezára, ha ennyire tudni akarja! Tapintatosan a tudtomra adta, hogy az ön szolgálatában áll! A férfi széles mosollyal az arcán hátradőlt. A nő ismét menekülni próbált, és ismét hiába. - Ne haragudjon rám, talán nem kellene ennyire élveznem a dolgot. Amíg távol voltam, aludni sem tudtam éjszakánként, mert azon járt az eszem, hogy mi lesz a következő szélhámosság, amit elkövet! A férfi elkapta állát és maga felé fordította az arcát. - Tereza nem volt a szeretőm! Követte a sereget, és többször is tudtomra adta, hogy a rendelkezésemre áll, de én nem éltem a lehetőséggel. Pedig csinos lány! - Adrien... - Nem szegtem meg az önnek tett házassági eskümet, egyetlenegyszer sem! Néha el is gondolkoztam rajta, miért nem! A férfi felállt és letette a nőt. Elvette tőle a takarót és a földre ejtette. Meztelenségüket a tűz vöröse világította meg. A férfi ujjai ismét felfedezték a nőt. Kezét combja közé csúsztatta és gyengéden simogatni kezdte. Amikor a nő remegni kezdett a vágytól, a férfi letérdelt és kezét hasára tette, fejét ráhajtotta, mintha csak várta volna, hogy a baba megmozduljon. A köldökét csókolgatta. A nő térdei elgyengültek, a férfi mellé ereszkedett. Adrien megcsókolta és óvatosan lefektette a szőnyegre. A tűz lángja táncolt testükön. A férfi csak csókolta és csókolta a nőt. Danielle-t elfogta a kínzó szenvedély, akarta a férfit. A vágy szinte felemésztette, a férfi nevét kiáltotta. Szenvedélyesen szerette, hogy megőrizzen valamit belőle arra az időre, míg távol lesz. Az éjszakát a vastag gyapjúszőnyegen töltötték. Reggel Adrien kinyitotta a szemét, megpillantotta a mellkasához bújó alvó nőt, és tudta, hogy megszakad a szíve, ha itt hagyja. Nem vihette magával, azt akarta, hogy a nő megtanulja, nem harcolhat örökké ellene és az angolok ellen. És egy kicsit félt is, hogyha magával viszi, valami bajt csinál. Ott volt Londonban János, Simon és Paul of Valois is, a Towerban várták a váltságdíj érkezését. Újra kinyitotta a szemét, és hosszú percekig a nőt nézte. Leírhatatlanul gyönyörű, őszinte, intelligens és szerelmes belé. Óvatosan eltolta magától, felállt, felemelte és az ágyra fektette. Ráterített egy vastag takarót. Danielle megmozdult, de nem ébredt fel. Elsimította haját az arcából, s érezte, újra elfogja a vágy. A szenvedély mellett az alvó nő látványa gyengédséget váltott ki belőle. Szerette, még ha nem is mondta neki soha. Még mindig ott volt szívében a félelem, még mindig nem tudott megbocsátani. Majd talán egyszer... idővel, ha megszületik gyermekük, több időt töltenek majd együtt, s megfeledkezhetnek a háborúkról. Halkan felöltözött, és mielőtt elment volna, megcsókolta. Leküzdve vágyát távozott. Danielle aludt tovább. Adrien megérkezett az udvarba, és már mennie is kellett Walesbe, hogy leverjen egy lázadást. Nem tetszett neki a feladat, szerette a walesieket, nem akart ellenük harcolni. Sorsuk hasonlított a skótokéhoz, küzdöttek nemzeti függetlenségükért. Edward azonban kemény kézzel bánt velük. Hatalmas erődöket építtetett, ahonnan ellenőrizhette őket. Adrien 173

csodálattal nézte, ahogy felépül a hatalmas vár, mégis már szeretett volna otthon lenni. Gyermeküket január végére várták. Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban aggódott, barátai halva született csecsemőkről meséltek, s gyönyörű asszonyokról, akik belehaltak a szülésbe. Miután leverte a lázadást és az erőd is felépült visszatéri Londonba a foglyokkal. Eljött a karácsony, és ő még mindig nem volt otthon. Minden feleségétől távol töltött idő kínszenvedést jelentett, annak ellenére, hogy Edward mellett az élet nem volt unalmas. Nagy banketteket rendeztek a lovagoknak, a rendezvényeken David Bruce és János is jelen volt. A fogság ellenére a fiatal és szellemes uralkodók jó társaságnak bizonyultak. Adrien David Bruce mellett foglalt helyet. Szenvedélyesen beszélgettek a skót történelemről, vallásról, emberekről. A királyi vendégeken kívül több francia nemes is jelen volt az estélyeken, köztük Danielle udvarlója, Simon és az összeesküvő pap, Paul of Valois is. Adrient Paul of Valois idegesítette, Simon de Montjoie pedig egyszerűen az őrületbe kergette. János királyt azonban szerette és tisztelte. Simon nagy sikert aratott az angolok körében, különösen a hölgyeket hódította meg. Elbűvölő volt és udvarias, arról senki sem tudott, hogy ő is Armagnac gróffal együtt fosztogatta Gascogne-t. Elhitette az emberekkel, csak azért raboskodik a Towerban, mert egy angol lovag menyasszonyába szeretett bele. Amikor Simon és Adrien összetalálkozott, udvariasak voltak, ahogy rangjuk és az udvar is megkövetelte, de titokban halálosan gyűlölték egymást. Az a hír járta, hogy Simon viszonyt folytatott az egyik öreg nemes fiatal feleségével. Az ilyesmi gyakran megesett, hiszen a tizennégy éves lányokat hatvanéves férfiakhoz adták hozzá. A lány ráadásul fülig szerelmes volt. Minden bál alkalmával kipirult és szomorú, beletörődő arccal figyelte a férfit. Apja a franciák elleni háborúban esett el, Adriennek ezért sem tetszett a helyzet. Sajnálta a lányt és örült, hogy feleségét nem hozta magával, nem szerette volna Simon közelében látni. Alattomos és ravasz, talán még Danielle-t is a pártjára állította volna. Simon is a Towerban lakott, messze János lakrészétől. Edward, bár udvarias házigazda volt, nem akarta, hogy a franciák összeesküvést szőjenek a háta mögött. A bálokon a angol király úgy viselkedett, mint egy vidám kisfiú, boldog volt, hogy legádázabb ellenségeit a saját udvarában szórakoztathatja. Adriennek már elege volt ebből, haza akart menni. Edward megígérte, ha nem tör ki újabb lázadás Walesben a hónap végéig, akkor hazamehet. Február közepén az udvarban éppen mulatságot rendeztek, amikor futár érkezett. A király meghallgatta az üzenetet és lehajtotta a fejét. Adrien David Bruce mellől figyelte, s látta, hogy a király arckifejezése megváltozik és a futárt hozzá küldi. Érezte, hogy szíve a torkában dobog, a hír északról érkezett. A futár Adrien felé közeledve elmosolyodott. - Északról jöttem, milord... - Danielle? - szólt közbe izgatottan a férfi. - Jól van. Lord MacLahan, ahogy a fia is, akit a múlt szombaton Adrien Robertnek kereszteltek! Adrien lassan visszarogyott székébe, észre sem vette, hogy izgatottságában talpra ugrott. A futár meglehetősen hangosan beszélt, az 174

asztaltársaság nagy része hallotta a jó hírt és üdvrivalgással fogadta. Poharukat a fiatal apára emelték. Fiú! Pedig a nő lányt akart, csak hogy bosszantsa, de ő azt sem bánta volna. Még soha életében nem ijedt meg ennyire, féltette a feleségét. Még aznap este kihallgatást kért a királytól. - Fenség, nem lehet tudni, mi fog történni Walesben, lehet, hónapokig nyugton maradnak, de az is lehet, holnap fellázadnak. Hosszan és keményen szolgáltam önt, most szeretném látni a fiamat... - Én sem láttam minden gyermekemet rögtön a születésük után, Anglia sorsa mindig előbbre való volt! - De... - Hozassa ide a feleségét és a gyermekét! Én is szeretném látni őket! Adrien egy pillanatig értetlenkedve bámult a királyra. - Itt van János király és a többi francia nemes is, nem lenne szerencsés, ha... - Ugyan, Adrien! Itthon vagyunk, saját városunkban! Mi baj történhet? Elhallgatott, majd folytatta. - Látni akarom őket! - Azt parancsolja, hozassam ide a feleségem? - Nem parancsolom, csupán kérem! Ám e kettő egyet jelentett. - Még ma este elküldöm a futárt! - mondta Adrien és távozott. Kilépett a teremből, bólintott az őröknek és elindult a hosszú folyosón a szobája felé. Ahogy végigment a hálófülkék mellett, az egyiken meglebbent a függöny. Adrien azt gondolta, egy szerelmi légyott, ezért visszafordult. Észrevette, hogy a fal mellett végig fegyveres őrök állnak. Visszapillantott a hálófülkére és egy csizmás láb lógott ki a függöny mögül, és halk női suttogás hallatszott. Ismerte ezt a hangot, Tereza volt az, akinek megmentette az életét Gasgone-ban. Micsoda komisz nőszemély, gondolta Adrien, ajánlatokkal ostromolja, most pedig ott bujkál egy másik férfival a függöny mögött. Adrien meghallotta a férfi hangját és érezte, hogy elönti a düh. Simon volt az, Montejoie grófja. Edward engedélyezte, szórakozzanak, ahogy akarnak magas rangú vendégei, ám ez Adriennek nem tetszett. Tovább ment. Összeillenek, gondolta magában, mégsem örült a találkának, rossz előérzete volt. Az éjszaka közepén felriadt álmából és Danielle-re gondolt. Hiányzott neki a nő, és fiát is szerette volna látni, mégsem örült, hogy idejönnek. Féltette őket, inkább ő szeretett volna hazamenni. Gondolatait halk kopogás zavarta meg. - Lord MacLahan! - suttogta egy női hang. A férfi felkelt, felvett egy köntöst és ajtót nyitott. Meglepődve látta, hogy Tereza áll az ajtóban. - Igen? A lány titokzatosan mosolygott. Bejöhetek? . Adrien összeráncolta a szemöldökét, a lány folytatta. - Mégsem ácsoroghatok itt kint a folyosón! Beengedte a lányt és bezárta az ajtót. Tereza a csukott ajtónak támaszkodott és a férfit bámulta. Mélyet lélegzett, izgatottnak tűnt. - A király parancsára a felesége nem sokára megérkezik! - És? A lány sokat sejtetően mosolygott és felemelte a kezét. - - Ez a néhány éjszaka marad már csak nekünk, hogy... - Hogy? - kérdezte csodálkozva a férfi. 175

A lány nagyot sóhajtott. - Megmentette az életemet. Lord MacLahan, és ezt nem tudom elfelejteni! Mindenképpen meg szeretném hálálni! Bármit odaadnék, hogy egy éjszakát önnel tölthessek! Hallottam, a felesége az ellensége, és elárulja önt! - Kitől hallotta? - Mindenki tudja, hogy azért hozta a renoncourti kastélyba, mert egy papnak öltözött árulóval szövetkezett! Töltsön velem egy éjszakát és boldoggá teszem! Egyszerűen szeretném, odaadóan, hűségesen... Meg kell hagyni, szép szónoklat. - Igazán? - kérdezte a férfi. - A felesége ravasz, cselszövő nőszemély! A férfi megfogta a nő karját és elrántotta az ajtótól. - Ön nagyon csinos! A beszéd is nagyszerű volt, ennek ellenére... - Nem akarok mást, csak a kedvére tenni. Ki akarom elégíteni! - mondta a nő és elpirult. - Ne mondja, hogy csak ennyiről van szó! - Megmentette az életemet! - Élje hát boldogan, és vigyázzon, hogy kikkel barátkozik! Szeretem a feleségemet! Most pedig jó éjszakát, Tereza! Vigyázzon a folyosón a farkasokra! Megfogta a nőt és gyengéden kitessékelte a szobából. Terezát elöntötte a gyilkos féltékenység, fortyogott a dühtől. Danielle d'Aville gazdag, földjei és címei vannak, az angolok és a franciák is csodálják, és Simon is szerelmes belé! Mindent bevetett és mégsem tudta elcsábítani Adrien MacLahant. Ahogy a nő a férfi ajtaja előtt dühöngött, a folyosó másik végén felbukkant Luke, Adrien fegyverhordozója. Már ismerték egymást, Renoncourtban találkoztak. A férfi nevetni kezdett, j - Hogy merészeli! - suttogta mérgesen a lány. Luke a falnak támaszkodott. - Még mindig a szerelmével ostromolja? Mikor jön már rá végre, hogy egy angyalt vett feleségül, akit imád! - Én inkább boszorkánynak nevezném! Eljön még az én időm! Luke megrázta a fejét. - Komolyan szerelmesek egymásba, és ezt nem tudja megváltoztatni! A lány lehajtotta a fejét, a fiú zavarba hozta. Nem úgy viselkedett vele, mint a francia nemesek, akik a szolgálataiért; hízelegtek. Egyszerűen, őszintén nézett rá. - A grófot nem tudja megszerezni! t - Úgy gondolja? - kérdezte pimaszul a lány. A fiú elmosolyodott, letette a földre csomagját és magához húzta Terezát. - Miért nem velem próbálkozik? A nő már éppen meg akarta pofozni. Hogy merészeli! De a fiú ölelése erős volt és őszinte. Szemében csillapíthatatlan vágy égett. - Engedjen! - Ön a gróf után vágyódott, én pedig ön után! Tőlem kaphat valamit, amit tőle nem! - Mit? - kérdezte meglepődve a nő, szíve a torkában dobogott. ; . MacLahan fegyverhordozója, fiatal és tapasztalatlan. De előbb-utóbb, a gróf szolgálatában lovag lesz belőle. Csatába megy és meggazdagszik, és kívánja őt! 176

- Feleségül vehetem! - Ó! - kiáltotta izgatottan a lány, és közelebb bújt a férfihoz. Tereza Luke szerény kis szobájában a plafont bámulta, és azon gondolkozott, tartsa-e magát egy másik férfinak tett ígéretéhez. Az ujján lévő aranyg3mrűre nézett, ez volt a fizetség. Most már ő következett, de nem tudta, képes lesz-e rá. Nagyon félt...

177

23. fejezet Danielle sohasem tudta, hogy a tél ennyire hideg is lehet. A kastély lakói megnyugtatták, hogy ennél sokkal hidegebb teleket és átvészeltek már, és északabbra még zordabb az idő. Nem szerencsés ilyen nagy hidegben gyermeket szülni, a bába azonban megnyugtatta, és hozzátette: a baba akkor jön amikor neki tetszik. Álmában sem képzelte, hogy Adrien ennyire hiányozni fog neki. Kapott tőle levelet a walesi hadjárat után, és azonnal válaszolt szerencsét kívánva. Írt az istállóban született kiscicákról, Daylin és Monteine szerelméről, Daylin házasulási szándékáról. Amikor a szülés megkezdődött, Monteine volt mellette. Először még hiányolta Adrient, ahogy azonban a fájások egyre erősödtek, átkozni kezdte, amiért ilyen helyzetbe hozta. Egész nap és egész éjjel szenvedett. A kisfiúnak hajnalig eszében sem volt előbújni. Danielle fájdalmában mindenért Adrient hibáztatta. Monteine azonban közbeszólt. - Én árultam el a papot. - Miről beszél? - kérdezte a téli hidegben is izzadt Danielle, két fájás között. - Daylinhoz mentem, mert gyanús volt nekem, Daylin pedig szólt Adriennek. Hát így történt. Danielle Monteine-re bámult, szeme tágra nyílt. - Először eloldozod a nyerget, amiért engem jól megvernek, most pedig! - Danielle! - tiltakozott méltatlankodva Monteine. - Az évekkel ezelőtt volt! Féltem és... - Most pedig hű szolgája lettél! Még ha ezzel bajt is okozol nekem. - Elég volt, milady! - szólt közbe a bába. - Üljön fel és nyomjon erősen, rögtön kint lesz a baba! Hát így történt. Felült és mérgében erősét nyomott, s a baba kidugta a fejét. Danielle azonnal tudni akarta, fiút szült-e. - Skót - válaszolta a bába. - De amíg nem dugja ki a fenekét, nem tudom megmondani, milyenfajta skót! Még egyszer! - Fiú, milady! Egészséges fiú! Danielle elsírta magát, Monteine pedig kirohant a folyosóra, hogy elmondja Daylinnak. A bába megmosdatta a babát, elvágta a köldökzsinórt. Egy újabb nyomás, és megszabadult a méhlepénytől is. Danielle már semmit sem hallott, csak a babára figyelt. Csodálattal figyelte a gyermeket, szőke haját és kék szemét. A szem színe változik, emlékeztette magát. A haja színéről ítélve a baba az apjára ütött, talán a szeme is olyan lesz majd, mint MacLahané. Vagy olyan, mint az övé, ragyogó zöld? Teljesen mindegy, a fiú tökéletes, a nő sikítani tudott volna az örömtől. Ahogy teltek a napok, Danielle-t elfogta a félelem és a kétség. Annyira szerette Adrient, rettegett, hogy elveszíti. Addig nem küldtek futárt, míg meg nem keresztelték a gyermeket. Daylin és Monteine lettek a keresztszülők. Várta, hogy Adrien megérkezzen, tudta, boldog és büszke lesz fiára.

178

A nő szerette Skóciát, kényelmes és elégedett életet élt, szerette az embereket, segített nekik vitáik eldöntésében. Aran, a falu egyik lakója megtanította, hogyan kell ízletes sört készíteni. Hálából elárulta a francia borok tárolásának titkát. Katherine, Mary, Joshua és Taylor is a kastélyhoz tartoztak, az udvartartást és a szolgákat irányították. Együtt ittak Daniellel-lel a baba születésére, mindannyian megáldották. Az élet boldog volt, semmiben sem szenvedtek hiányt. Egy dolog mégis elviselhetetlenné tette, és ez Adrien távolléte. A nő mindig maga előtt látta, kisfia mozdulatai is rá emlékeztették. Aggódott érte és vágyott utána. Teltek a hetek, a tél lassan tavaszba fordult, megenyhült az idő, eljött a március, aztán az április is. Egyik nap Danielle, gyermeke, Daylin és Monteine a magas fűben feküdtek a kastély melletti tó partján. Danielle elszunyókált és arra ébredt, hogy Monteine és Daylin kergetőznek, majd a fűbe zuhannak csókolózva. Monteine hirtelen észrevette, hogy úrnője felébredt, elpirult és visszasietett hozzájuk. - Muszáj előttem ilyen boldognak és szerelmesnek lenniük? - kérdezte Danielle. Monteine nem tudta, haragszik-e, de aztán látta, hogy a grófnő mosolyog. - Itt van önnek ez a kis drágaság, dalra kellene fakadnia örömében! mondta Monteine és megsimogatta a babát. - Boldog is vagyok, csak... - kezdte a nő, de Daylin közbevágott - Valaki jön! - mondta és kardjáért nyúlt. Ahogy azonban a kis csapat közelebb ért, Daylin leeresztette karját és megnyugodott. A lovasok Edward zászlóját hozták, Danielle felismerte Sir George-ot és azonnal felugrott ' a gyermekkel a karjában. - Sir George! - kiáltotta boldogan. A lovag leugrott a lováról, letérdelt és meghajtotta fejét. - Micsoda nagyszerű fiú! Micsoda haj! Még a király is megirigyelné ezt a csodálatos gyermeket! - Gondolja, az apjának is tetszeni fog? - Adrien boldog, mióta hírt kapott fia születéséről, és arról, ön is jól van. Szebb és ragyogóbb, mint valaha, kedvesem! - Nagyon kedves, Sir George, de ha ennyire örül, akkor most miért nincs itt? Az öreg lovag látta a nő kétségbeesett arcát és gyorsan válaszolt. - A király nem engedte el maga mellől, szüksége van rá! - Ó! - sóhajtott a nő. Csak Sir George jött, ő pedig még heteken, hónapokon keresztül várhat és aggódhat. - Annyira szerette volna látni a gyermekét, hogy még a hír megérkezésének estéjén beszélt a királlyal! De a király is kíváncsi, Londonba kell vinnem önöket! Nem tudom, vállalják-e az utat? - Hogy vállaljuk-e? - Már most is látszik, hogy erős férfi lesz a gyermekből, de nem túl fiatal még az úthoz? - Sir George, ha az embereinek nincs szüksége pihenésre, holnap hajnalban indulhatunk! Langlois gróf egy flamand hajóval érkezett Doverbe. A kapitány a franciákat támogatta. A legénység szedett-vedett matrózokból állt, de legalább nem kíváncsiskodtak. Langlois-t egyszerűen öltözött, jól 179

felfegyverzett ismeretlen kísérte. A gróf egy ferencesrendi szerzetes csuhájába bújt, a célnak megfelelt, s neveltetése alkalmassá tette a papi szerepre. Londonba ment és találkozott Edward gyóntatójával, aki megengedte neki, hogy találkozzon a francia királlyal. János, a gróf nagy meglepetésére egyáltalán nem örült, amikor meglátta. Nem tetszett neki az álruha sem, és nem értékelte, hogy Langlois az életét kockáztatta, hogy kiszabadítsa. - Raymond, kedves grófom, ennek semmi értelme nem volt! Bolondságot csinált! Kockáztatja mindannyiunk életét. Edward embereitől nyüzsög a város, azonnal utánunk küldené őket, ha megszöknénk! És ha hidegvérrel nem is gyilkoltak meg a csatamezőn, most biztos, hogy megteszik! - Édes Istenem! Én életemet kockáztatva besétálok az oroszlán barlangjába... - Tényleg ezt akarja? - kérdezte türelmetlenül János. ^ Hát akkor adja ide azt a csuhát, kisétálok innen maga helyett! Amint az angolok felfedezik, fejét veszik, és kitűzik a London hídra! Nem hiszem, hogy így tervezte! Inkább a jutalom érdekli! Nem fogom megöletni magam! - Aranyat csempésztem be a Towerba, Simonnak, hogy megvesztegesse az őröket! Ha pedig valaki nem hajlandó az árulásra, azt kardélre hányom! - Simon megkapta az aranyat, vigye őt, és menjenek, minél előbb hagyják el Angliát! Langlois letört volt és csalódott. A király megmentője lehetett volna, igazi hős. - Ezelőtt is szöktettek már meg embereket a Towerból! - De nem királyokat! Vigye Simont, ismeri az őröket és szabadon sétálgathat a folyosón. Menjenek haza! Gyűjtsék össze a váltságdíjat! A fiam a vidéket járja, önnek is ezt kéne tennie, akkor talán megkapná a várva várt jutalmát, grófom! Langlois lehajtott fejjel elhagyta a király lakosztályát. Egy áldást mormolt az ajtó előtt álló papnak és tovább ment, hogy Simon de Montjoie-t is meggyóntassa. Simon túláradó örömmel üdvözölte Langlois-t. - Megvannak a lovak? - kérdezte. - A szerzetesekkel jöttem, nincsenek lovaim, de az aranyból, amit neked küldtem... - Tudok szerezni lovakat! Úgy távozunk, mint két hittérítő. Mindent alaposan kiterveltek, csak arra kellett vigyázniuk, hogy ne találkozzanak ismerős arcokkal. Ne szabad, hogy fény derüljön kilétükre. - Ki ismerne fel egy lovagot páncélja és címere nélkül? könnyelműsködött Simon. - Adrien MacLahan! - válaszolta Langlois. Simon bosszút forralt. - Az életemet is odaadnám, ha Adrien MacLahant holtan láthatnám! - Egy pillanatra elhallgatott. - Talán nincs is rá szükség, hogy az életemet áldozzam, van egyszerűbb megoldás! MacLahan Doverba ment, hogy ostrom alá vegye a cardineau-i kastélyt, és a feleségével is ott találkozik! Az emberei el lesznek foglalva... - Ott találkozik a feleségével? - Micsoda csapás lenne neki és az angoloknak is, ha elrabolnánk Aville úrnőjét! 180

Az út hosszú volt és fárasztó. Sir George számtalanszor figyelmeztette Danielle-t, hogy pihenniük kellene, de már alig várta, hogy Londonba érjenek, még éjszakára sem akart megállni. Amikor elérték a várost, nagyon meghatódott. Edward és felesége, Filippa jött, hogy fogadja. Edward oldalán János, a francia király lovagolt. Mindkét uralkodó melegen üdvözölte. A királyné azonnal átvette Robint Danielle-től. - Akár az apja! - mondta Edward a feleségének. - Talán rá ütött, de ezek a kék szemek! - Az enyém zöld, az Adriené barna, talán Robiné is megváltozik majd! - Talán - mormolta elgondolkozva a királyné. - Hol van Adrien? - kérdezte Danielle. - Attól tartok már Doverban. - Doverban! - kiáltotta elkeseredve a nő. - Ne aggódjon, kedvesem, megvárja önt! Cardineau-ban kitört a lázadás. Nem komoly a dolog, Adrien hamar elintézi! - Én is áthajózom vele Franciaországba? - Nem, oda nem. Holnap Doverba lovagolunk, és mielőtt elhajózna, megmutathatja neki a fiát, aztán itt, Londonban várja meg a visszaérkezését! A magas rangú foglyokat vendégül látó hatalmas Tower egyik ablakában Simon állt. Látta, ahogy Danielle a várudvaron a királynéval beszélget. Lassan keresztülsétáltak a várkerten, Monteine, Daylin és a király néhány embere követte őket. Élvezték a napsütést, vidáman társalogtak, nevettek. A kis Robin Filippa karjaiban pihent. Simont a látvány feldühítette, legszívesebben megfojtotta volna a gyermeket, tudta, olyan lesz majd, mint az apja. A hír gyorsan terjedt még a foglyok között is. Tudták, hogy Danielle d'Aville holnap Doverba lovagol, hogy egy napot a férjével tölthessen. Simon a lány ragyogó arcát figyelte, ahogy a királyné szavain mosolygott. Nem kételkedett benne, hogy ki tudná használni azt az éjszakát, ha ő lenne Danielle férje. Azon az éjjelen MacLahan védtelen és sebezhető lesz, gondolta Simon, és szíve belefájdult a nő látványába. Hát már teljesen elfelejtette? Olyan boldognak látszott, örült a fiának, MacLahan gyermekének. Vajon látni akarja még őt és Jánost, mielőtt elmegy? Ez a terv utolsó, hiányzó láncszeme. Meglátogatta, de nem maradt tovább öt percnél. Megfogta Simon kezét és érdeklődött hogyléte felől. Amikor Simon megpróbálta átölelni, elhúzódott. - Miért nem engedi? Hát már elfelejtette, mennyire szeretem! - Ó, Simon! Nem sokára kiengedik innen! - mondta mosolyogva. Mosolya olyan volt, mint a napsugár, szeme sugárzott a boldogságtól. - Hallottam, jól szórakozott az angol hölgyekkel! - Bármit megtettem, csak hogy elfelejtsem önt! - Most már mennem kell! Tudni akartam, jól van-e. Voltam Jánosnál, éppen a skót királlyal sakkozott, nem tűnt túlságosan kétségbeesettnek! 181

Edward megbuktatását tervezték, néha maga Edward is csatlakozott hozzájuk és szórakozott a beszélgetésen! - Edward azt hiszi, legyőzhetetlen, és a férje is, pedig mindenkinek van egy sebezhető pontja! - mondta Simon. - Biztosan így van! - válaszolt a nő, közelebb lépett, megcsókolta a férfi arcát és távozott. - Majd meglátja... Langlois gróf, szerzetesi ruhájában utolérte Terezát a folyosón. A lány nem ismerte a grófot, meg is ijedt. Langlois azonban berántotta a lányt az első hálófülkébe. - Te vagy Tereza, igaz? Megígérted, hogy segítesz Simonnak, ékszereket is kaptál! Most megszolgálhatod! Figyelj rám! Ma este sötétedés után, a várkapunál két lóval vársz minket, megértetted! A lány elfehéredett, félelmében a fogát csikorgatta. - Két lóval? Honnan szerezzek én két lovat? - Az istállóból! - Mi lesz, ha rajtakapnak? Fel is akaszthatnak... A gróf hatalmas kezével elkapta a lány nyakát, és szorítani kezdte. Addig szorította, míg a lány el nem fehéredett, aztán elengedte. - Meg fogod tenni! Vagy ha nem, én vágom el a torkodat! A lány a félelemtől remegve bólintott. A férfi elmosolyodott. - Áldásom rád, gyermekem! Adrien idegesen járkált a parton, türelmetlenül várta Danielle-t és kisfiát. Nem érzékelte a körülötte zajló eseményeket sem, csak rájuk gondolt. Az emberek megrakodták a kikötőben várakozó hajót élelemmel, fegyverrel, hogy másnap korán reggel áthajózhassanak Franciaországba. Adrien ezerszer is elátkozta már Edwardot várakozás közben. Feleségét Londonba rendelte, őt pedig elküldte háborúzni. De legalább egy napot együtt tölthet Danielle-lel. Franciaországba azonban semmiképpen nem viszi magával. Elege volt már a háborúból, élvezni akarta hosszú, hűséges szolgálatának gyümölcsét. Miért nem küldött valaki mást a király erre a hadjáratra? - Milord! - hallotta meg Danielle hangját és hátrafordult. Ott állt előtte... Hosszú, kék ruhát viselt, haja leengedve omlott hátára. Ismét karcsú volt, és gyönyörűbb, mint valaha. A szeme csillogott, arca kipirult, szerelmét nem tudta eltitkolni. - Milady! - suttogta a férfi. A nő boldogan rohant felé a parton. A férfi felkapta és magához szorította. Újra mellette van, érezheti friss illatát, hajának puhaságát, bőrének selymességét... A férfi óvatosan letette. - Csak egyetlenegy éjszakánk van! - suttogta. - Igen, de a hadjárat nem fog soká tartani! - Jól érzi magát? - kérdezte aggódva a férfi. - Nagyszerűen! - És a kisfiam? A nő elmosolyodott. Az angol udvar és a francia háborúk sem változtattak rajta semmit. - Itt van - mondta halkan. - Monteine ölében. 182

A férfi mélyen a nő szemébe nézett, majd Monteine-hez sietett és elvette tőle gyermekét. Danielle követte, és boldogan látta, hogy a férfi elámulva bámulja kisfiát. Átkarolta feleségét, fiát még mindig az ölében tartotta. - Jöjjön, a fogadóban szállunk meg. Monteine-t és Daylint hátrahagyva a fogadó felé siettek. Adrient emberei többször is megállították, de most nem tudott figyelni rájuk. - Egyedül akarok maradni önnel! - súgta, és Danielle-lel az oldalán, egy alacsony, román stílusú épület felé sietett. Az udvarból nyílt szobájának ajtaja. Bevezette Danielle-t. Hosszú ideig csak bámulta a nőt, majd bocsánatkérően körülnézett. - Szegényes kis szoba, az ágy is rossz, a kéményből ömlik a füst, de a babának hoztam egy bölcsőt. - Nagyszerű! - suttogta a nő mosolyogva. A férfit és a karjaiban alvó gyermeküket nézte. - Elaludt! Adrien fiára nézett. - Gyönyörű, csodálatos! Büszke vagyok rá, és hálás önnek! És milyen szerencse, hogy most alszik! - mondta. A bölcsőhöz sétált, hogy beletegye Robint. A nő még fel sem eszmélt, de a férfi már a karjaiban tartotta. Ahogy szorította és csókolta, egész teste remegett. A szenvedély elragadta őket, a vágy vad tüze elöntötte testüket. Annyira régen érezték már egymást... Danielle egyszerre sírt és nevetett, annyira boldog volt. Könyörtelenül letépték egymásról a ruhát. - Valamit elszakítottam! - mondta ijedten Adrien. - Az összes ruhámat letépheti! - válaszolta. Ajkaik összeértek. Karjába kapta Danielle-t és az ágyhoz vitte. Végigcsókolta testét, s ő felsikított a kéjtől. A férfi lassan fölé emelkedett. - Nemrég született a kisfiúnk, nem akarok fájdalmat okozni! A nő megrázta a fejét. - Rengeteg idő eltelt már azóta! A férfi gyengéden szájába vette a nő mellbimbóját és nyelvével simogatta. - Talán jobb is, hogy nem voltam otthon! - Ne mondjon ilyet! El sem tudja képzelni, mennyire hiányzott! - mondta, ujjai a férfi testén játszottak. Keze lassan lesiklott s Adrien férfiasságát magához, magába húzta. A férfi felnyögött, arcát a nő mellébe temette. Megpróbált gyengéd lenni, tudta, fájdalmat okoz. Danielle édes szavakat suttogott a fülébe, s azt, pokol volt az élete nélküle. Szerelmük gyorsan elérte csúcsát, nem tudtak uralkodni magukon. Majd újrakezdték... lassan, gyöngéden... ám a gyönyör áldása ezzel még nem ért véget. A baba hangos sírással jelezte, hogy felébredt és éhes. Miközben pici ajkai birtokba vették Danielle mellét, Adrien boldogan figyelte őket. Miután a nő végzett az etetéssel, a férfi visszarakta gyermeküket a bölcsőbe és az ágyra feküdt. Nyugodtnak és elégedettnek érezte magát, de amikor Danielle rámosolygott, újra elöntötte testét a forróság. Vadul átölelte és megfeledkezett a világról. Szerelmüket a betört ajtó robaja szakította félbe. Adrien felugrott, egy harcos ösztönével védte feleségét és gyermekét. Ismeretlen férfiak lepték 183

el a szobát. Adrien azon gondolkozott, hogy felesége utáni vágyában hová dobta kardját. Két leggyűlöltebb ellensége, Simon de Montjoie és Raymond Langlois állt előtte. - Volt szerencsém némi időt János királlyal tölteni, de az az érzésem, hogy az illemet nem tőle tanulták, uraim! - mondta Adrien. - Simon! - kezdte Langlois. - Legyen udvariasabb, amikor felnyársalja Lord MacLahant! Adrien megpillantotta kardját, alig pár centire, a kabátja alatt. Gyorsan felkapta, és támadóállásba állt. Danielle félelmében felsikított, és meglepetten Simont bámulta. A takarót szorosan meztelen testéhez szorította. - Talán meghalok, de a pokolban találkozunk! Már akkor este, Aville-ban, végeznie kellett volna Simonnal. Simon azonban élt és az életére tört. Mosolyogva bevonszolta Monteine-t a szobába. Kést szorított a torkához, olyan erővel, hogy vércsík jelent meg a nő nyakán. - Engedje el! - kiáltotta Danielle, keresztülrohant a szobán és Simonra támadt. - Danielle! - ordított fel Adrien, megpróbálta elkapni és visszarántani feleségét. - Jöjjön csak, Danielle! Ne játsszuk tovább a játékot! Ha idejön, elengedem Monteine-t, MacLahan pedig nem számit! Úgyis megtudja, hogy lefizette az őröket, hogy kiszabadítson! - Micsoda? - zihálta Danielle. Adrien a történtek ellenére sem bízott a nőben, magához rántotta, hogy a szemébe nézzen. A hátulról érkező támadást visszaverte és újra a nőhöz fordult, aki sikítva figyelmeztette a veszélyre, de már késő volt. Langlois villámgyorsan a szobában termett és kardja markolatával halántékon vágta Adrient. A fájdalom elviselhetetlen volt. A férfi megpróbálta leküzdeni a ködöt, ami rátört, de nem sikerült. Adrien a földre zuhant. A szél mintha egy távoli kiáltást hozott volna. - Jöjjön, Danielle! Mennünk kell! - mondta Simon. Danielle Monteine-t nézte, aki még mindig a francia késével a nyakán ijedten állt. Adrienre pillantott, nem tudta, él-e vagy meghalt, oda akart rohanni, hogy megnézze, de feltette a lányt. Könnyes szemmel Simonra nézett és megrázta a fejét. - Nem megyek magával sehová! Azonnal engedje el a lányt, átkozott! Újra háborúzni akar? Gyilkolni, kegyetlenkedni? - Elég legyen! - vágott közbe Simon. - Nem megyek sehová! Engedje el Monteine-t! Úristen, a gyermekem! - A gyereket dobjuk bele a tengerbe! - tanácsolta Langlois. - Megölöm, ha egy ujjal is hozzáér! - ordította. Monteine torkát kétségbeesett kiáltás hagyta el, ahogy Simon kése egyre beljebb hatolt a húsba. Danielle tehetetlen volt a két férfival szemben, és a félelem, hogy férje meghalt, megbénította. - Engedjék el Monteine-t, fogják a gyereket és induljunk! - A gyermek a skóttól fogant, meg kell halnia! Fiatal, szülhet még sok gyermeket! 184

- Ha bármi baja esik a gyereknek vagy Monteine-nek, addig sikoltok, míg kénytelenek lesznek megölni! Akkor nem érik el a céljukat. Ha odaadják a kisfiámat Monteine-nek, csendben kisétálok innen! Simon Langlois-ra nézett, aki megrántotta a vállát. - Legyen! Legalább nem fog sikoltozni! Simon eltaszította magától Monteine-t, aki halálra vált, arccal Daniel-re nézett. - Nem lesz semmi baj! - mondta Danielle. - Nézze meg, hogy van Lord MacLahan! - Majd a két franciához fordult. - Adrien mindkettőjüket megölhette volna, bárcsak megtette volna! Simon az egyik emberéhez fordult. - Csavarják be MacLahant egy lepedőbe, és dobják a tengerbe! - Ne! - kiáltotta a nő és Adrien felé rohant. Simon elkapta a kezét és visszarántotta. - Meghalt, milady! Vége! Ismét' meg kell szeretnie engem, nincs más választása! Danielle pofon vágta Simont, a férfi arca vörös lett az ütéstől. A francia dühében visszaadta, Danielle az ágyra zuhant, elsötétült előtte a világ.

185

24. fejezet A víz hidege felébresztette, érezte tüdejében az égető tengert. Fekete űr volt körülötte és érezte, fuldoklik... Vajon milyen mélyre süllyedhetett? Fuldoklott, valóban fuldoklott! Rúgott egyet, és legyőzte a kísértést... most nem vehet lélegzetet. Nem adta át magát a halálnak. Felküzdötte magát a felszínre. A flamand hajó már elhagyta a kikötőt, messze járt. Éjszaka volt, és a Csatorna viharos vizében nagy távolságot kellett még megtennie a férfinak a partig. Küzdött az eszméletvesztés ellen. Fejét a víz felett tartotta, de csak hányódott, a partot sem látta. Lassan úszni kezdett, nem tudta, milyen messze sodródott a parttól. A haragos tenger egyre nagyobb hullámokat hányt, ide-oda dobálta a férfit. Az éjszakában lángoló tüzek fényeit pillantotta meg. Újult erővel úszni kezdett. Sajgó izmai feledtették fejfájását. A hullámok sós erejét a szájában érezte, az alatta húzódó hatalmas sötétség megrémítette. El kell érnie a partot, mondogatta magában, és újra úszni kezdett. Halálosan kimerült már, amikor meglátta a csónakokat. Tudta, életben marad. Feladata van. Meg kell ölnie Simont, és haza kell hoznia Danielle-t. El kell mondania, bízik benne és szereti! Csak úszott és úszott, de a csónakok nem kerültek közelebb, a nagy hullámzás minden erejét elszívta. Arra gondolt, vajon mi történt a fiával. - Adrien! - hallotta, de azt hitte, csak képzelődik. Mintha szirének daloltak volna. - MacLahan! Nem lehetsz halott! - Adrien felismerte a hangot, amelyet már oly sokszor hallott a csatában is. Nem szirén volt az, hanem Edward, a Fekete herceg. Kint volt a tengeren, őt kereste és meg is találta. - Evezzenek, emberek! - kiáltotta kétségbeesetten. Egy pillanattal később erős férfikezek a csónakba emelték. Adrien meztelen volt és reszketett. Vastag takarót tekertek köré és forralt bort itattak vele. - Igyon, barátom, melegítse fel magát! Rengeteg időt töltött a jeges vízben! A bor jót tett, a férfi fáradtan hátrahanyatlott és Edwardra nézett. - Az Isten szerelmére, mondja el, mit tud! - Monteine ordítva szaladt, hogy figyelmeztesse a katonákat, de közben a feleségét elrabolták! Én az udvarban voltam, amikor Tereza sírva jött hozzám, hogy kegyelemért könyörögjön. Langlois megfenyegette, megöli, ha nem nyergel fel nekik két lovat az istállóból. Jöttem, amint tudtam, de a jelző-tüzek már égtek, s mindenki önt kereste. Langlois kiszabadította Simon de Montjoie-t, valószínűleg csatlakoznak a lázadó Germaine grófhoz Normandiában. Azonnal üldözőbe kellj vennünk őket, nagy csata lesz! Adrien elmosolyodott. - Köszönöm, Edward! Megmentette az életem és kész háborúzni a feleségem miatt! Edward megrántotta a vállát. - Hála, amiért annyiszor megmentette az életem! Ami pedig a feleségét illeti... - Igen?

186

Edward megrázta a fejét és közelebb hajolt Adri énhez, hogy a többi katona ne hallja, amit mond. - Apám akarata! Danielle a testvérem, meg kell mentenem! - Igen, szinte testvérekként nőttetek fel! - Hát még mindig nem jött rá? Nem csak úgy nőttünk fel, azok is vagyunk! - mondta és az emberekre kiáltott. - Evezzenek! Utol kell érnünk a hajót! Minél előbb Normandiában kell lennünk! Ahogy Adrien a hajóra lépett takaróba csavarva, emberei megéljenezték. Csoda, hogy életben maradt. - Az Isten vigyáz önre, Lord MacLahan! - kiáltotta valaki. Adrien észrevette, hogy Monteine felé rohan. - Lord MacLahan! Danielle-nek semmi köze az egészhez, esküszöm! Simon leütötte és úgy vitték el! - Nyugodjon meg, Monteine, visszahozzuk! Daylin jött oda Adrienhez és megveregette a vállát. - Hála Istennek! - A fiam? - kérdezte aggódva Adrien. - A legjobb kezekben van! - biztosította Edward. - Anyámhoz küldtem. A tenger tajtékzott, a hajót ide-oda dobálták a hullámok. Danielle egy kis kabinban feküdt. Nem érdekelte már semmi, Adrien halott volt. Beledobták a viharos tengerbe, nem élhette túl. A nő is a halált kívánta. Simon jött a szobájába. Elegáns, Danielle mégis csodálkozott, hogy valaha is szépnek találta ezt a férfit. Vonásai durvák, arca túl vékony. Az ágy szélének dőlt és a nőt nézte. - Kezdetben nehéz elviselni, de franciák vagyunk, el fogja felejteni! Azt, hogy meggyilkolta? - Langlois ütötte le, nem én! - Ön csak kiadta a parancsot, hogy lökjék a tengerbe! - Franciaországnak tettünk ezzel szolgálatot! - mondta Simon és leült a nő mellé az ágyra. - Ne érjen hozzám, undorodom magától! - Ugyan már, idővel újra megszeret! Emlékezzen csak, mennyit nevettünk együtt! - Undorodom magától! - ismételte meg Danielle. Simon megérintette a nőt, aki erre tengeribetegségének és undorának következményét a férfira zúdította. A francia átkozódva, dühtől fuldokolva hagyta el a kabint. Megérkeztek Franciaországba, Danielle lepedőbe csavarva szomorúan állt. Megpillantotta a hatalmas cardineau-i várat. Nem tudta, ki fogja innen kimenteni. Törődik-e vele egyáltalán valaki? Ha valamilyen csoda folytán Adrien még életben van, akkor sem biztos, hogy be tudja venni a várat. Az erőd északi tornyába zárták, nem volt erkély, se titkos folyosó. Képtelenség volt megszökni. A szobában forró fürdő, tiszta ruha, szépítkezőszerek és étel várta. Nem foglalkozott semmivel, leült a padlóra és térdét átkarolva összegömbölyödött. Nem nézett Simonra sem. - Danielle, tegye rendbe magát! Vagy ha nem hát én teszem! A nő nem mozdult, a férfi közelebb lépett. Danielle nem akarta, hogy Simon megint hozzáérjen, inkább felállt. - Hagyjon magamra és megfürdök! 187

- Kezdjen hozzá! - mondta határozottan Simon. Danielle lassan a rézdézsához sétált. A lepedőt még mindig szorosan magán tartotta, Simonnak hátat fordított. - Sajnálom, ha azt hitte, szeretem! Adrien MacLahan a férjem és őt szeretem, nem kényszeríthet... - MacLahan meghalt! - mondta könyörtelenül Simon. - Addig nem hiszem el, míg nem látom holtan! , ; - A tengerben van, haleledel lett belőle! Könnyek szöktek a nő szemébe. - Akkor halálomig reménykedni fogok benne, hogy él! - Lehet, hogy a holtestét kidobja a víz Angliában! De az sem változtat a dolgon, mert önnek többé semmiféle kapcsolata nem lesz az angolokkal! - Háború van, Simon! De nem arról szól, hogy valaki angol, valaki pedig francia! Arról szól, ki marad tisztességes! Gyűlölöm és megvetem önt, Armagnac gróf mellett harcolt, kegyetlen módon embereket ölt, csak azért, hogy bosszúságot okozzon Edwardnak! Adrien meghagyta az életét és mit kapott cserébe! - Fürödjön meg! Mossa le magáról a skót mocskát! - válaszolta Simon. A nő látta, hogy a férfi elindult kifelé, ezért úgy tett, mintha a víz melegét ellenőrizné. Azon gondolkodott, vajon lenne-e ereje megölni a férfit. Tudta, őt sem hagynák életben, de| már az sem számított. Férje halott volt, az sem biztos, hogy gyermeke túlélte. Inkább meghal, de nem hagyja, hogy családjának gyilkosa csak egy ujjal is megérintse. A víz a dézsában hideg volt, de a tűzön újabb adag fortyogott. A nő a tűzhöz ment, hogy a forró vizet fürdővizébe öntse. , - Simon, hát nem érti? Megölte az embert, akit szeretek! - A szerelem múlandó, nem igaz? A nőnek elállt a lélegzete, érezte, hogy a férfi megközelíti. Nem tervezte meg támadását, mégis olyan egyszerűen ment. Felkapta a tűzön forró vizet, és Simon ágyékára öntötte. A férfi ordított fájdalmában. Danielle csak ekkor jött rá, mit tett. Ijedten hátrált. Simon a ruháját tépte és segítségért kiabált. Őrök rontottak a szobába, Danielle az egyik sarokba menekült. A nagy zűrzavarban senki sem figyelt rá. Kivitték a férfit a szobából, hívták a doktort. Bereteszelték az ajtót és elmentek. Danielle remegve a földre rogyott és zokogni kezdett, aztán hirtelen abbahagyta, nem hitte el, hogy Adrien meghalt. Erőt vett magán, a dézsához ment, megfürdött a langyos vízben és felöltözött. Imádkozott és várt. Aznap éjjel senki nem jött a szobájába. Reggel Simon rontott be. Nem is próbált uralkodni indulatain. Kötések borították, Danielle látta, még mindig nagy fájdalmai vannak. A férfi gyilkos dühe ellenére a nő megpróbált nyugodt maradni. Az ablaknál állt és a férfit nézte, nem árulta el félelmét. - Az angolok nagy mesterei a kínzásnak, milady, de a franciáknak is vannak módszereik! Már tudom, hogy fog megfizetni azért, amit velem tett! - Maga provokált, mondtam, hogy ne érjen hozzám! - Levisszük a kínzókamrába, a falhoz láncoljuk és addig feszítjük a láncot, míg végtagjai ki nem szakadnak a helyükről, vagy kiégetjük a szemét egy izzó pálcával! Annál fájdalmasabbat még nem tapasztalt ember a földön! Vagy azt hiszi nincsen kínzókamránk? De van! Egész 188

alagútrendszer van a vár alatt, kivezet a tengerig! Cardineau-t az ellenség még soha be nem vette, és halál vár arra, aki próbálkozik! Egy hét sem kell és felgyógyulok, ön pedig megkapja a büntetését. Nem fogom megkínozni, mert nem akarok egy eltorzult feleséget, de sokat fog még szenvedni, arra mérget vehet! Az enyém lesz! Azt teszi majd, amit én akarok! Kényszeríteni fogom! A nő az ablak felé fordult, mert elvesztette önuralmát. Ha a férfi meggyógyul és feleségül akarja venni, ő kiveti magát az ablakon! - Danielle! - mondta gúnyosan a férfi. - Az csak egy lőrés, még az ön karcsú teste sem fér át rajta! Akkor nem fog enni, addig koplal, míg éhen nem hal, gondolta végső elkeseredésében a nő. Eközben Langlois és egy ismeretlen, ősz lovag rontott be a szobába. Az idegen férfi megállt és a nőt bámulta. Mélyen meghajolt, majd keserűen így szólt. - Grófnő, ön hát az, ki miatt a legnevesebb lovagok is elvesztik az eszüket és megverekszenek egymással! Germaine gróf vagyok, és nem látom szívesen kastélyomban! - mondta, majd mérgesen Simonhoz fordult. - Azt mondta, MacLahan meghalt! - Úgy is van, beledobtuk a tengerbe! - bizonygatta Simon. - Az angolok megérkeztek, és... - Edward herceg vezeti a sereget! - szólt közbe Langlois. - Hát akkor nézzenek csak ki az ablakon, uraim! Kit látnak ott, azon a hatalmas pej lovon? Adrien MacLahan! Danielle felkiáltott és az ablakhoz rohant. Hatalmas angol sereg érkezett, Danielle látta, ahogy körülveszik a várat. A lovasok élén pedig ott lovagolt egy nagyszerű harcos, Adrien lován, Adrien páncéljában és címerével. Simon elrántotta a nőt az ablaktól és az ágyra taszította. - Az egész csak trükk! Valaki más viseli MacLahan páncélját! Nézzék, ott van a Fekete herceg... Germaine közbevágott. - Valóban ott van, és a lovassal beszélget. Ez nem trükk! Az ott valóban ő! Ismerem a mozgását, találkoztam már vele a csatában! Végünk van! Simon letorkolta. - Ügy döntött, hogy elárulja az angol királyt! Vállalja a következményeket, és legyen hálás az emberekért és fegyverekért, amikkel elláttuk! Ahogy a három férfi vitatkozott, Danielle-ben feltámadt a remény. Szeretett volna az ablakhoz rohanni, hogy még egyszer megnézze a lovast, hogy meggyőződjön róla, valóban Adrien jött-e el érte. Amíg azonban a franciák a szobában vitatkoztak, nem mert mozdulni. - Egy futár érkezik a kapuhoz! - kiáltott fel Langlois. - Értik, hogy mit kiabál? - Igen! - szólalt meg Germaine. - Azt mondja, Edward király megkegyelmez, ha sértetlenül elengedem a grófnőt. Simon, el kell engednie! Germaine Simonra nézett, Simon pedig Danielle-re, látta szemében a reményt. - Nos, uram... - kezdte Simon és közelebb lépett a vár urához. Germaine beszélni akart, de torkát csak egy kétségbeesett sóhaj hagyta el. A francia 189

egy tőrt döfött a férfi mellkasába. A várúr holtan a földre zuhant, vére bemocskolta a padlót. - És az embereivel mit fogsz csinálni? - üvöltötte dühösen Langlois. - Franciák, harcolni fognak! Válaszoljunk az ajánlatukra nyílzáporral, azt javaslom! | - Mi lesz Germaine-nel? Simon Danielle-re pillantott. - Hagyjuk itt! Kellemes társaság, igaz, Danielle? - mondta, és ezzel távoztak. Danielle az ablakhoz rohant, hogy még egyszer megnézze a lovast. Figyelte a mozgását, a mozdulatait, de nem ismerte fel biztosan. Ekkor azonban a lovag felemelte a sisakrostélyt, és Danielle-nek elállt a lélegzete, Adrien volt az. Danielle elugrott az ablaktól és boldogan Simon után kiabált. - Adrien az! Jobb, ha megadja magát, mert ha nem, meg fog halni! Adrien ismeri a kegyelmet, nem úgy, mint maga! - Menjünk! Pontosabb dolgunk is van! - próbálta Langlois meggyőzni Simont, de a férfi visszasétált a nőhöz és megragadta a haját. - Túl fogom élni, és az enyém leszel! Szenvedni fogsz! A férfi eltaszította magától a nőt. Danielle visszanyerte egyensúlyát és megvetően válaszolt. - Nem, Simon! Én fogom túlélni és Adrien! Simon nem tudta fékezni magát, ismét a nő felé indult. - Meg kell védenünk a várat! - kiáltotta Langlois. Simon ott hagyta a nőt és becsapta maga mögött az ajtót. A retesz a helyére csúszott. Danielle izgatottan és félve lesett ki a keskeny ablakon. Vastag falak vették körül az erődöt, félt, az ostrom hetekig is eltart. Adrien nem ismerte a cardineau-i várat, ez volt az első alkalom, hogy látta. Szomorúan vizsgálta, nem Ígérkezett könnyűnek az ostrom. Hatalmas tornyok, tökéletes felépítés, magas falak és erős kapu. Az angolok üzenetére a mellvédről válasz érkezett. Germaine gróf halott volt, a franciák János király nevében átvették az irányítást, Danielle d'Aville-nak pedig nem áll szándékában az angolokhoz csatlakozni, szólt az üzenet. Adrien tudta, Danielle nem lenne képes elárulni őt. Teljesen mindegy, Simon mivel próbálkozott, őt nem tántorította el hitétől. Fájt a szíve, imádkozott, hogy épségben lássa viszont. Bármit tesz is vele a francia, ő mindig szeretni fogja, és addig nem nyugszik, míg Simont meg nem öli! - Ne aggódjon, barátom! - mondta Edward. - Elkezdjük a támadást! ^ -A nyílvessző hatástalan! - mondta Adrien visszacsúsztatva sisakrostélyát. - A falak áthatolhatatlanok! - Apára néhány hű alattvalója megszökött a várból! Kitalálunk valamit! 'I - Meg kell találnunk az erőd gyenge pontját! - mondta elgondolkozva Adrien. - Íjászok! - kiáltotta Edward és ezzel a támadás megkezdődött. Adrien és a herceg gyakorlott harcosok voltak. Rengeteg csatát vívtak már együtt és mindig egymás mellett harcoltak. Kis jelekből is megértették egymást, hatékony és jó sereget vezettek. A védők csak úgy hullottak le a várfalról. Ezt követte a kapu ostroma. Mire a forró szurok lezúdult, a támadók már visszavonultak, és újabb nyílzápor következett. 190

Így folytatódott egész nap. Támadás, visszavonulás, támadás, visszavonulás. Az angolok nem vesztettek sok katonát, de nem is jutottak sokra. Adrien egész éjjel a várfal tövében járkált és azon gondolkozott, hogyan vehetnék be az erődöt. Eszébe jutott felesége, aki ki volt szolgáltatva Simon kényének-kedvének. A düh és a félelem egyre elviselhetetlenebbé vált. Nem akarta, hogy a francia egy ujjal is hozzáérjen Danielle-hez. - Lord MacLahan! - hallotta Adrien Sir George-ot. - Van valami hír, Sir George? Sir George elmosolyodott. - Azt még nem tudom, hogyan vesszük be az erődöt, de jó hírt hoztam! A milady jól van! - Hála az égnek! - sóhajtott fel Adrien. - De honnan tudja? - Az egyik szolgálótól, aki vizet melegített a grófnőnek, de most kiszökött hozzánk! És van még valami! - Igen! - Simonnak egyelőre még nem volt ideje örömét lelni foglyában... Adrien összeráncolta a szemöldökét. - Hát ezt meg honnan tudja, Sir George? - Amikor erőszakoskodni kezdett, a grófnő forró vízzel öntötte le... - És Langlois? Ö is igényt tartott Danielle-re. - Simon magasabb rangú, mint Langlois, ő akarja a lányt. Adrien dühe és kétségbeesése ellenére elégedetten nézett az erőd irányába. - Szóval leforrázta... - Igen, milord. Adrien nevetett, majd hirtelen Sir George-hoz fordult. - Simon nem bosszulta meg? - Egyelőre még nem. Adrien úgy érezte, a benne tomboló harag elég lenne a falak ledöntésére. - Be kell jutnunk! Danielle egész este a hullával maradt. Letakarta egy lepedővel, de nem merte levenni a szemét róla. Legyek dongták körül a halott Germaine-t, a zaj megőrjítette. Hajnalban kiabálásra ébredt. Hatalmas, égő farönkök repültek át a várfalon a várudvarra, az emberek kiabáltak félelmükben. Elégedetten figyelte a rombolást, nem is hallotta, hogy Simon a szobába lépett. - Jöjjön, milady! Felmegyünk a mellvédre, megnézzük, mit szól hozzá Edward! - mondta és durván magához rántotta a nőt. - Ha van egy kis esze, akkor önszántából közli velük, hogy nem akarja elhagyni az erődöt, és hozzám jön feleségül! - Soha! - Hát nem tudja, milyen jól bánok a késsel? Ha nem teszi meg, meghal! Hajánál fogva maga után ráncigálta, Danielle nem tudott ellenállni. Levonszolta a lépcsőn, át a várudvaron, fel a mellvédre. Kiáltásokat hallott, az angol nyílzápor abbamaradt. A várfal tetejéről Danielle látta az egész angol sereget, látta a herceget és Adrient. Simon megszorította a karját és a mellvéd szélére lökte.

191

- Látjátok, angolok! Ez itt Danielle d'Aville és önszántából van itt velem az erődben! Saját akaratából hozzám jön feleségül! - Befejezte, majd halkan odaszólt az íjászoknak. - Készüljenek fel! Danielle nézte, ahogy Adrien közelebb vezeti lovát és felemeli sisakrostélyát. Simon nagyot sóhajtott, amikor megpillantotta az ismerős arcot. - Beszéljen! - kiáltotta a nőnek. - Hívja közelebb a falhoz! Mondja meg neki, hogy elárulta és becsapta, és hogy hozzám jön feleségül! Azt is mondja meg, ha visszavonul a sereggel akkor nem ölöm meg! - Ne jöjjön közelebb! - sikította Danielle. i - Átkozott boszorka! - kiáltotta Simon és késének hegyét a nő oldalába szúrta. Danielle élni akart, hiszen Adrien is életben volt, és talán van esély a menekülésre. - Adrien! Vonuljon vissza! Hát azt hiszi, valaha is elfelejtem, amit velem tett? Figyelte férje reakcióját, kinek szeme egy idegen számára nem sokat mondott, de ő látta, nem hisz az árulásában. - Adrien MacLahan! Hát nem emlékszik? Ön okozta Aville bukását! Ön volt az! - Elég! - mondta Simon, visszarántotta a nőt és jelzett az íjászoknak. De Matthew gyors volt, mint a szél, Adrien pillanatok alatt fedezékbe húzódott. Simon dühösen visszaráncigálta a nőt a toronyba. - Ezt akarta, vagy nem? - kiáltotta a nő Simonnak. A férfi megpofozta. Imádkozzon, hogy a csel beváljon! Ha nem megy el, ön meghal! Ezzel otthagyta a nőt, bevágta az ajtót és gondosan bereteszelte. Adrien Edward előtt állt a parancsnoki sátorban. - Micsoda? - kérdezte Edward. - Alagutak! - Aville-ba is alagúton keresztül jutottunk be! Valamiféle alagútrendszer van a vár alatt! Ezt akarta mondani Danielle! így talán bejuthatunk! Edward felugrott tábori székéről. - Hozzák ide azt a fiút, aki a várból szökött át hozzánk! - adta ki a parancsot Edward. A fiú megérkezett. Az ostrom folytatódott, ám közben lázasan tervezgették, hogy juthatnának be. A fiú tudott az alagútról, de nem ismerte a bejáratot. Tudott a kínzókamráról is. - Rengeteg embert megkínoztak már ott, és a holttesteket az alagúton keresztül rögtön a tengerhez vitték, hogy eltüntessék a nyomokat! - Megtalálom a bejáratot! Húsz emberre van szükségem, nem viszünk páncélt, sem fegyvereket, csak egy kardot! Bejutunk és leengedjük a hidat! - Túl veszélyes, Adrien! - Sikerülni fog! - mondta Edwardnak. - Folytassuk az ostromot, úgy ahogy eddig, nehogy gyanút fogjanak! 192

- Próbáljuk meg! - egyezett bele a herceg. - Hozza ki onnan épségben a feleségét! Adrien bólintott, megfordult és kiáltott Sir George-nak, hogy állítsa össze a kis csapatot. Daylin és Michael az elsők között jelentkezett, de a többiek is lelkesen vállalták a feladatot. A tengerpartra lovagoltak, ott pedig szétváltak. Megvizsgáltak minden sziklát és mélyedést. Daylin találta meg a bejáratot. - Ide, Adrien, ide! - ordította. Adrien odarohant és megvizsgálta a nyílást. - Alacsonyan van! Ha jön a dagály, a víz elönti az alagutat! Gyorsan kell cselekednünk! Besétáltak a sötét alagútba, fáklyákkal világították az utat. A víz egyre emelkedett. Először a derekukig, aztán már a mellkasukig ért. Senki nem adott hangot félelmének. Nemsokára egy éles fordulóhoz értek, amit egy lépcső követett. Megmenekültek. A kínzókamrában egy tucat holttestet találtak, többnyire már csak falhoz láncolt csontokat. Lassan körbenéztek, és megpillantották az alagút folytatását, Adrien habozás nélkül elindult. Egy fél óra sem telt el és egy labirintusszerű elágazáshoz értek, szétváltak. A legtöbb folyosó nem vezetett sehová, csak még több holttestet találtak és néhány foglyot is. A katonáknak nem tetszett a látvány. Újra összegyűltek az elágazásnál, hogy beszámoljanak arról, mit láttak. - Azt hiszem, megtaláltam a helyes utat! - szólalt meg Michael. - Miből gondolod? Michael elmosolyodott. Sáros arcán ragyogott a mosoly. - Ételszagot érzek, s ha megtaláljuk a konyhát... - Vezess minket! Danielle az ablaknál állt, kétségbeesetten nézte az ostromot, Edward kitartó volt, a vár azonban nagyon erős. Mi lesz, ha az ostrom még hetekig eltart? Az ajtó kinyílt, Simon rontott a szobába, arca beesett és sápadt. A várudvarról acélcsörgés hallatszott, a harc már az erődben dúlt. A kapuk kinyíltak, a hidat leeresztették. Danielle szíve a torkában dobogott, Adrien megértette az üzenetét. - Miért nem harcol, Simon? A várudvaron kellene lennie! Simon megrázta a kezét. - Nem fogja visszaszerezni magát! - Talán menekülnie kellene. Miért nem megy, amíg lehet? Simon újra megrázta a fejét. - Sajnálom, Danielle! Annyira más lett volna, ha már Aville-ba érkezése előtt hozzám jön feleségül... Elhallgatott, némán bámulta a nőt. Danielle észrevette, hogy kést tart a kezében és felé indul. - Ne! - A szoba másik végébe szaladt, felkapta a vödröt és a férfihoz vágta. Simon lassan követte előreszegezett késsel. Danielle kétségbeesetten menekülni próbált, ám a nagy sietségben elesett Germaine holttestében. Felsikított. Simonra dobta a lepedőt, a párnát, a cipőit, rájött, hogy már nincs több fegyvere, védtelen maradt.

193

Megpróbált kimenekülni az ajtón, de a férfi elkapta a karját. A nő kétségbeesetten küzdött, karmolt, rúgott, harapott. Megpróbálta kiütni a férfi kezéből a kést. Egy erőteljes lökéssel a férfi az ágyra lökte a nőt. Egész súlyával ránehezedett és megvillantotta kése pengéjét. - Danielle... - suttogta. A nő sikítva maga elé emelte karját. Amikor a kés már a bőrt súrolta, valaki megragadta Simont és a falhoz vágta. Adrien állt fölötte, haja zilált volt, arca sáros, kabátja szakadt. Tüzes szemében ott ragyogott a boldogság, felsegítette - Adrien... - kezdte gyengéden a nő, de a suttogásból sikítás lett. Simon magához tért és késével Adrien felé közelített. A skót egy gyors mozdulattal előrántotta kardját, és Simont elérte végzete. Lassan a földre rogyott és a boldog párt bámulta, majd kialudt szemében az utolsó szikra is, meghalt. Danielle sírva Adrien nyakába ugrott. A férfi a karjaiba kapta. - Jöjjön, elviszem erről a szörnyű helyről! Hazaviszem! Úgy értem... - Teljesen mindegy! Legyen az Franciaország, Anglia vagy Skócia, ha ön ott van - kiáltotta és még szorosabban ölelte a férfit. - A karjaiban otthon érzem magam! Adrien karjába kapta, s kivitte feleségét börtönéből.

194

25. fejezet Edward herceg fiatal volt és romantikus, a vár bevétele elégedettséggel töltötte el, habozás nélkül útjukra engedte a szerelmeseket. Adrien javasolta, hogy menjenek Aville-ba, de Danielle Londonba akart menni, egy percig sem bírta tovább kisfia nélkül. - Látnom kell Robint, még akkor is, ha a világon a legjobb kezekben van! Én akarom szoptatni a gyermeket! - Értem - mondta a férfi. Látta, hogy meg vannak duzzadva az asszony mellei. Örült, hogy felesége nem hív dajkát a gyermekhez, ahogy az a nemesek körében szokás. A nőnek nem régen még Aville jelentett mindent, ahogy a férfinak a király szolgálata. Ez mostanra megváltozott, mégis sok viszontagság várt még rájuk az életben. A Csatorna felé vették útjukat, még mindig nem tudták teljesen túltenni magukat a történteken. Edward herceg hajójával keltek át a tengeren, megkapták a kapitány kabinját. Adrien átkarolta a nőt, de Danielle elhúzódott, és a férfi szemébe nézett. - Mi a baj kedvesem? - Annyira boldog vagyok, még most sem tudom elhinni, hogy él! Véget akartam vetni saját életemnek is! Tudtam, hogy a tengerbe dobták, és... - Ugyan, hisz jól tudja,, hogy tudok úszni. A hideg víztől azonnal magamhoz tértem, és közben barátaink sem tétlenkedtek! Monteine riasztotta a katonákat, akik jelzőtüzeket gyújtottak, és a keresésemre indultak. Tereza pedig - akivel ön meggyanúsított - sírva szaladt, és elmondta, hogyan kényszerítette Langlois, hogy segítsen nekik megszökni. A fegyverhordozóm nemsokára nőül veszi. - Daylin és Monteine is csak az áldására várnak! - mosolygott Danielle. De mégis, hogy volt képes... - Miután Tereza elmesélte a történetet, Edward herceg rögtön Doverba jött és csónakkal a keresésemre indult, meg is talált! - Hálás vagyok Edwardnak... túl jó hozzám. Nem értem, mivel érdemeltem ezt ki... Adrien készült felfedni az igazságot, de rájött, hogy még túl korai lenne. - Valóban! - hangzott a rövid válasz. Danielle elgondolkozott. - Nem tudom, mi történt Simonnal: Aville-ban másként viselkedett. Nem volt ilyen szörnyeteg. Úgy gondolta, mivel ő Valois, több jár neki. Ő nem olyan, mint a többi francia, az én embereim jószívűek, szorgalmasak, kedvesek... - Ennek a háborúskodásnak már sohasem lesz vége! Ne gondolja, hogy elítélem a franciákat. Édesanyja, Lenore, a legszebb, legokosabb és legkedvesebb asszony, akit valaha ismertem. És ön is, kedvesem, francia... a francia a világon a legelbűvölőbb nép! Danielle mosolygott. - Attól féltem, hogy Simon... - kezdte Adrien. - Egy ujjal sem ért hozzám! - vágott közbe a nő és gyorsan hozzátette. Soha nem tudnám elárulni önt!

195

A férfi megrázta a fejét. - Ebben egy percig sem kételkedtem! És ha megerőszakolja, szerelmemen az sem változtatott volna. Csak azért imádkoztam, hogy ha ez megtörténik, élje túl a durvaságát! Tényleg leforrázta? - Igen! - Tudnom kellett volna, hogy milyen ügyes! Okos és bolond egyszerre. Simon kegyetlenül megtorolhatta volna, amit tett, én pedig nem voltam ott, hogy segítsek! - Nem is gondolkoztam, a víz a kezemben volt, azt hittem, ön meghalt, nem érdekelt a büntetés sem! - Most már vége! Nyugodjon meg, és ne sajnálja Simont! Nem tisztelte az életet, meg kellett halnia! - Meg kell értenie, Adrien, hogy anyámnak tett ígéretem szent volt számomra, de úgy érzem, már eleget tettem neki! Figyelmeztettem Jánost a veszélyre! - Edward nem adott parancsot János meggyilkolására! A nő bólintott. Attól féltem, hogy nem jön értem! - Nem tudtam az alagutakról, ha nem mondja, nem jövök rá. Annyira féltettem! - Simon fenyegetőzött, hogy levisz a kastély alatti alagútrendszerbe és megkínoz, a testemet pedig a tengerbe dobja! Annyi éven keresztül gyűlöltem önt azért, ami Aville-ban történt, de rájöttem, ha nem történt volna meg, anyám nem találkozik apámmal! Eljött az idő, hogy elmondja a titkot, de nem tudta megtenni. Szorosan magához ölelte, és arra gondolt, hogy majd egyszer, Skóciában, a ropogó tűz előtt elmondja az igazságot. Most csak szeretni akarta, boldoggá tenni. - Vége a szörnyűségeknek! Simon halott, Langlois-nak pedig fejét veszik. A nő reszketett. - Nem akarok többet hallani erről, csak szorítson magához! Szeretkeztek, szerelmük még sohasem volt ennyire meghitt. A szenvedély szerelmes szavait suttogták egymás fülébe. Doverban sem pihentek meg, azonnal tovább lovagoltak Londonba. Felsiettek Adrien szobájába, ahol a királyné éppen a babát ringatta. Filippa csendre intette őket, majd suttogva mondta. - Adrien MacLahan, a híre megelőzi érkezését! Ismét elsöprő győzelemhez vezetett! - A feleségem nélkül nem sikerülhetett volna! - mondta Adrien. A királyné összeráncolta a szemöldökét és a babára nézett. Robin még nem aludt, de szemén látszott, hogy közelít az álom. - Szóval édesapád szerint tőle örökölted ezt a hajszínt! - suttogta a királyné mosolyogva a csecsemőnek, aki gügyögni kezdett. - Hát akkor még nem nézett tükörbe, és a király haját sem figyelte meg kellően. Tudnia kellene, hogy ez a hajszín örökletes a királyi családban. Hála Istennek, az édesanyán nem látszik meg annyira a Plantagenet-vér! Adrien aggódva Danielle-re nézett, átkozta magát, hogy nem mondta el az igazságot. Nem gondolta, hogy a királyné habozás nélkül elmondja. Danielle csodálta az anyját, és az angol lovagot is, akit apjának hitt. Adrien nem tudta, mi fog történni. 196

A nő a királynéra bámult, arca sápadt volt, szeme tágra nyílt. A királyné felállt, odasétált Danielle-hez és átadta a csecsemőt. - Jobban kellene vigyázniuk erre a drágaságra! - mondta és csókot nyomott Danielle arcára. - Kedvesem, annyira meglepettnek látszik! Ki gondolta volna, hogy még nem jött rá az igazságra! A király szerető férj, és mindig az volt, de megvoltak a gyengéi és ezért nem haragszom rá! Adrien átvette a gyermeket, a királyné még egyszer megsimogatta az arcát és kiviharzott a szobából. Danielle Adrienre bámult, remegett, könnyek szöktek a szemébe. A férfi a bölcsőhöz sietett, letette a babát és átkarolta a nőt. - Ön tudta! - kiáltotta a nő. - Edward herceg mondta el nekem, amikor ön után indultunk, hogy megmentsük! Ment ön után, hogy megmentse, akár megtalálnak engem, akár nem! Danielle! Tudom, hogy ez mennyire fáj. Egész életében tisztelt valakit, akit apjának hitt, egész életben harcolt Edward ellen és védett egy olyan királyt, aki nem a sajátja. Kérem, ne gyűlölje Edwardot, bátor és okos ember, jó király! - Nem gyűlölöm Edwardot. - Hát akkor mi a baj? - kérdezte Adrien. Danielle nevetni kezdett, Adrien aggódva átölelte. - Jól vagyok, Adrien. Csak az az eskü! Anyám nem is Jánosra gondolt, hanem Edwardra! Halála előtt el akarta mondani, hogy ő az apám. Én pedig egész életemben ellene harcoltam, annyi bajt okoztam, és mindaz, amiben hittem, nem is volt igaz! - Akkor most békét köthetünk. - Igen. És valamit tudnia kell, hálás vagyok azért, ami Aville-ban történt, mert ha nem vettük volna be a várat, ön most nem létezne! De hála Istennek, ez nem így történt! A kisbaba sírni kezdett, a nő elnevette magát. - Én is hálás vagyok, hiszen akkor most Robin sem létezne! Miután Danielle megetette a csecsemőt, maguk közé fektették. Amikor a baba elaludt Adrien a bölcsőjébe tette. - Azt hiszem, a haja tényleg a királyé! - Attól tartok a szeme is Plantagenet! - sóhajtott a nő. - Van benne egy kicsi abból a vad, francia zöldből! - mondta Adrien. - Ó, Adrien! Végig azt hittem, Jánoshoz kell hűnek lennem, ezért nem adtam át magam az ön iránt érzett szerelmemnek! Mennyi fájdalmat okoztam! - sóhajtotta a nő és smaragdzöld szemeit a férfira emelte. - Én is sok fájdalmat okoztam önnek, de nem számít, mert szeretem. Teljes szívemből! Jó tudni, hogy egy királyért harcolunk! Ezután jobban viselkedik majd, remélem! Danielle szeme szikrát szórt, a férfi elnevette magát. Annyira boldog volt, hogy a nő, akit szeret, mellette van. - Mindig annyira szenvedélyesen harcolt azért, amiben hitt! - Ez talán baj? - Nem, többek között ezért is lettem szerelmes önbe. A hűségéért, az őszinteségéért és a szenvedélyéért! A lelkében és a szívében lakozó tökéletességért! Ahogy telt az idő, ahogy egyre jobban megismertem, egyre szerelmesebb lettem! 197

- Milyen régóta szeretem, de még magamnak sem mertem bevallani. Megpróbáltam gyűlölni, de a szenvedélyt és a féltékenységet nehéz volt legyőzni. Nem tudtam, mit kellene tennem! - Most már életünk végéig együtt leszünk, semmi nem választhat el bennünket! - válaszolta a férfi. Danielle elmosolyodott. Ajkaik összeértek, a szenvedély tüze fellángolt. - Egy szót se többet királyokról, királynékról vagy politikáról! - mondta a férfi. - A múltat uralták, de... - A jövő a miénk! - A király megkapta, amit akart, most mi következünk. Megölelték egymást. Aznap éjjel elköszöntek a múlttól és a jövőt ünnepelték.

VÉGE

198