Heather Graham
Ondine
Ondine, a kegyvesztett Rochester herceg lánya II. Károly udvarától távol, békésen éli az előkelők gondtalan életét. Ám egy napon apja cselszövés áldozatává válik, őt pedig felségárulóként kisemmizik örökségéből s halálra ítélik. Amikor a bitóhoz hurcolják, s a nyakára teszik a kötelet, úgy tűnik, mindennek vége: ő meghal, s soha nem tisztázhatja magát a hazug vádak alól... Lord Chatham tragikus körülmények között elveszíti feleségét. Bár minden jel arra vall, az asszony öngyilkos lett, a gróf biztos benne, hogy valójában gyilkosság történt. Elhatározza, hogy leleplezi a gonosztevőt, s bosszút áll rajta. Ám ördögi terve megvalósításához újra meg kell nősülnie. A sors ekkor vezeti a vesztőhelyhez, ahol az elítéltek között megpillantja a varázslatos szépségű Ondine-t...
Westchester palota 1678. Június II. Károly uralkodása idején Rekkenő hőség volt azon a délutánon. A ragyogó kék égbolton fehéren izzott a nap. s a levegő meg sem mozdult. Warwick Chatham lova nyergében ült, s némán átkozódott. Hátasa rosszul tűrte a kánikulát, egyre nyugtalanabb lett, s maga Warwick is úgy érezte, megfullad. Nem szerette a bajvívást, ám a király kérését, hogy vegyen részt a westchesteri lovagi tornán, nem utasíthatta vissza. Igazából örült is a lehetőségnek, hogy megküzdhet Lord Hardgrave-vel, Bedford vikomtjával. A Chathamek és a Hardgrave-ek nemzedékek óta viszálykodtak: a két család birtoka egymás mellett feküdt, ám a határon fekvő földek hovatartozása örökös viták forrása volt. Mindemellett, bár mindkét család támogatta I. Károly királyt, a kibontakozó polgárháborúban a Chathamek az uralkodó oldalán harcoltak, míg a Hard-grave-ek, attól függően, hogy a hadiszerencse éppen kinek kedvezett, hol a királypártiak, hol Cromwell táborát erősítették - Hő, nyugalom, Sárkány, nyugalom - paskolta meg hatalmas pej arabs ménje nyakát Warwick. Az állat csatákban edződött, csakúgy mint lovasa, aki hosszú, hosszú évek óta harcolt már a birtokát északról fenyegető skótokkal. Warwick a lelátó felé pillantott. A király és a királyné középen foglaltak helyet. Bár Károly számtalan szeretőt tartott és seregnyi törvénytelen gyermeket nemzett, mindig kedves és udvarias volt feleségéhez. Most is rá figyelt csak: Katalin beszélt, és Károly, mint valami szerelmes suhanc, szinte itta szavait. A lelátón egyetlen hely sem maradt üresen. Az első sorokban az ország hatalmasságai ültek asszonyaikkal, hátrébb a kevésbé fontos főnemesi, nemesi családok képviselői. A köznép számára nem tartottak fenn ülőhelyet. A környékbeli parasztok és polgárok mégis idesereglettek, hogy láthassák a királyi párt, s megcsodálhassák a pompás parádét. Kezdődhetne már - gondolta Warwick bosszúsan, s megveregette Sárkány nyakát, mely idegesen prüszkölt és toporgott. - Nyugalom - motyogta a férfi, bár talán idegesebb volt, mint a lova. Sárkányt harchoz szerszámozták fel aznap, s testét Chatham kék-arany címerével díszített vastag, nehéz takaró fedte. A félig oroszlán, félig sárkány címerállat ékítette Warwick pajzsát is, aki csillogó páncélja alatt aranyszállal átszőtt harisnyát, királykék térdnadrágot és inget viselt. Az iszonyú hőségben valósággal ömlött róla a verejték, s némi öniróniával gondolt arra, ha nem kezdődik el perceken belül a viadal, ő és Lord Hardgrave belerozsdásodnak páncéljukba. Ebben a pillanatban Károly felemelte a kezét, s megszólaltak a harsonák. A lovagi torna bírája felállt, s egy nagy papírtekercset vett elő, ismertette az Észak-Lambria grófja és Bedford vikomtja közötti vita okait, majd megparancsolta a két lovagnak, hogy járuljanak a király színe elé. Warwick és Hardgrave a lelátó elé léptettek, aztán leszálltak lovuk nyergéből, és Károly elé térdeltek. A király megkérdezte tőlük, beleegyeznek-e, hogy párviadalban döntsék el a vitát. Hardgrave némán bólintott. Warwick Károly szemébe nézett, vállat vont, aztán a helyére csapta sisakrostélyát. A két lovag felállt, és nyeregbe pattant ismét. Warwick a hosszú lelátó végéhez ügetett,és megállt ifjú hölgye előtt. A lány haja aranyszínben tündökölt, és csodálatosan szép arcot keretezett. A gróf rámosolygott, s felé biccentett, mire a hölgy felállt, kibontotta nyakából fehér selyemsálját, s átnyújtotta a lovagnak. Warwick elmosolyodott újra, aztán megfordította Sárkányt, s visszavágtatott a helyére. Jake - háborúban Warwick apródja, békeidőben pedig inasa - futott urához lándzsájával. - Isten melletted áll, uram - kiáltotta biztatóan. - Reméljük, isten ma nincs vérszomjas kedvében - felelte Warwick. A lovagi torna bírája magasra emelte a Stuart-címeres lobogót. Néhány másodpercre feszült csend zuhant a nézőtérre, aztán a színpompás zászló aláhullott. Sárkány vad vágtába kezdett. Warwick egyenesen és biztosan tartotta előreszegezett lándzsáját. Dübörgött a föld a harci mén patái alatt, s a világ - az ujjongó tömeg, a színek, a hangok - semmibe vesztek. Warwick már csak az ellenfelét látta, aki iszonyú sebességgel közeledett. A következő pillanatban lándzsája Hardgrave pajzsának csapódott. Izzó fájdalom hasított karjába, s csupán testi erejének és tapasztalatának köszönhette, hogy nyeregben maradt. A tömeg tapsolt és ujjongott, s bár Warwick alig látott a fájdalomtól, tudta: sikerült ellenfelét kivetnie a nyeregből. Megfordította lovát, és a küzdőtér végébe lovagolt. Eldobta törött lándzsáját, s elvette Jake-től a kardját. Visszaügetett aztán Hardgrave-hez, és néhány lépésre tőle lepattant nyergéből. Ellenfelét majd szétvetette a düh: acélfegyvere remegett a kezében, és kék szeméből csak úgy sütött a gyűlölet. Warwick tudta, Hardgrave indulata fogja őt győzelemre segítem. Hardgrave azonnal támadott, ám a gróf ügyesen hárította a csapást.
A vikomt ellenfele torka felé döfött, ám Warwick kivédte az asszót, s visszatámadott. Csapás csapást követett, végül kardjuk egymásnak les/ült egy hosszú pillanatra. - Megöllek, Chatham - sziszegte Hardgrave dühösen. - Valóban? - kérdezte Warwick. - Észre sem vettem eddig, hogy ez a szándékod. Hátrahúzódtak, ám Hardgrave máris ütésre emelte acélfegyverét. Warwick hárított, aztán felfelé döfött, s egy ügyes csuklómozdulattal kitépte ellenfele kezéből a kardot, mely magas ívben repült fel a leve¬gőbe, s tompa puffanással ért földet, jó néhány lépésre Hardgrave-től. A vikomt nyomban fegyveréért rohant, ám a gróf elgáncsolta. Hardgrave a puha gyepre zuhant, s próbált felállni, de ellenfele a torkának szegezte kardját, megadást követelve. A király felállt, megtapsolta és megdicsérte a két lovagot. Warwick leengedte maga mellé fegyverét,aztán kezét nyújtotta ellenfelének, és felsegítette a földről. Hardgrave szemében gyűlölet és harag izzott. A két férfi Károlyhoz sétált, s térdre omlott előtte. - Gratulálok, Lord Chatham - szólt a király. - A vitatott földbirtok a tiéd. Lord Hardgrave, lovaghoz méltóan küzdöttél, ám alulmaradtál, így a megállapodás értelmében a szóban forgó földeket át kell adnod a grófnak. Uraim, visszavonulhattok. Este találkozunk a lakomán. Warwick felállt, fejet hajtott, aztán füttyentett Sárkánynak. A ló odavágtatott hozzá, ő nyeregbe pattant és elügetett. A sátrához indult, hogy mielőbb megszabaduljon páncéljától, és bekötözze sebeit, ám egy hirtelen ötlettől vezérelve az erdő felé fordította lovát. Magányra, nyugalomra, csendre vágyott. Egy kis pataknál állította meg Sárkányt. Leszállt nyergéből, levette sisakját, aztán lehajolt, és ivott a hűs, kristálytiszta vízből. Miután szomját csillapította, lecsatolta magáról nehéz páncélját, leült, s kinyújtóztatta fáradt végtagjait. Fülemülék énekeltek, s puha szellő simogatta a fák lombjait. Warwick hátrahanyatlott, nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét. Andalító békesség járta át szívét, lelkét. A nap már nyugodni készült, s az áttetsző árnyak sötétséggé sűrűsödtek. Warwick már majdnem elaludt, mikor hirtelen valami felriasztotta. Furcsa neszezést hallott a patak túlsó partjáról. Felült, s a hang irányába fordította tekintetét, de az alkonyi sötétségben semmi gyanúsat nem látott. A neszezés is abbamaradt, s Warwick már azt gondolta, talán álmodta az egészet, mikor egy dühtől elfúló női hang törte át az erdő puha csendjét. - Nem! Nem! Soha, te nyomorult gyilkos! - De igen, szépségem - szólt fenyegetőn egy mély férfihang. - Apád halott. Apám lesz a gyámod, s természetesen átveszi a birtokaid ügyeinek irányítását. Apám hajlandó gondoskodni rólad, s megvédeni, ha kell, de ne feledd, bizonyítani tudja, hogy te és apád összeesküvést szőttetek a király ellen. - Hazugság! - A bíróságon neki fognak hinni. Nos, két lehetőséged van, hölgyem. Elfogadod a... védelmemet, vagy meghalsz. - Menj a pokolba! Gyűlöllek! Csend. Warwick felpattant, s a patakba gázolt, hogy átkeljen, s megtudja, mi történik odaát. Már éppen a hullámok közé akarta vetni magát, hogy átússzon, mikor velőt rázó sikoly tört a levegőbe. Warwick mozdulatlanná dermedt. A következő pillanatban a parti bozót ágai recsegni-ropogni kezdtek, s valaki kirontott a bokrok sűrűjéből. A nő volt az. Warwick nem látta az arcát, csak alakjának körvonalait. A lány észrevette, megállt, s szembefordult vele. Nagyon fiatal volt. Hosszú, hullámos aranyhaja átragyogott az éjsötét fátyolán. Magas volt és karcsú, haragtól és félelemtől hullámzó keble telt, formás. Warwick kinyújtotta a kezét, hogy odaintse magához, mire a lány nekiiramodott, s a magas partról a vízbe vetette magát. - Hé, várj! A fenébe is, várj! Segíteni akarok! - kiáltotta Warwick, s odaúszott, ahol a nő eltűnt a hullámok között. A felszín alá bukott, hogy megkeresse, s kimentse, de nem találta sehol. Végül kimerülten evickélt a partra a szemközti oldalon, s szétnézett a bozótosban, ám senkit és semmit nem talált. Csalódottan és bosszúsan úszott vissza a túlpartra, felvette páncélját és fegyverét a földről és füttyentett Sárkánynak. Nyeregbe szállt, és a küzdőtér felé indult. Nem értette, mi történt, és nem volt benne biztos, hogy valóban hallotta, amit hallott, s látta, amit látott. Talán csak álmodta az egészet. Jake már várt rá a sátra előtt, s mielőtt beszámolhatott volna erdei kalandjáról, s bármit is szólhatott volna, az apród izgatottságtól elfúló hangon beszélni kezdett: - Ó, milord! Lemaradtál a nagy eseményről. Merényletet követtek cl a király ellen. Milyen izgalmas! - Izgalmas? - kérdezte Warwick, s rosszallóan vonta össze szem¬öldökét.
- Őfelségének haja szála sem görbült. Pillanatok alatt vége lett az egésznek, jómagam nem láttam semmit. Azt beszélik, a merénylő egy idős főúr volt, aki annak idején őfelsége apja ellen harcolt. Szerencsé¬re leleplezték, mielőtt véghezvihette volna gonosz tervét, és lekasza-bolták. Őfelségét nagyon elszomorította, ami történt, de ragaszkodott hozzá, hogy folytassák a tornát és az ünnepséget. Warwickot kiverte a hideg veríték a gondolatra, hogy a királynak esetleg baja eshetett volna. Stuart Károly tisztességes és becsületes ember volt, annak ellenére, hogy nem tudott ellenállni a szép nőknek és imádta a szerencsejátékokat. Mint minden Stuart, intelligens volt, gvors észjárású és rendkívül művelt. Warwickot a legjobb, leghűsége¬sebb barátai között tartotta számon. - Milord, az imént mondani akartál valamit? – kérdezte Jake - Tessék? Ó, semmit, Jake. Nem fontos. - Most már biztos volt benne, semmi nem történt az erdőben, csak a képzelete űzött vele tréfát. - Azt hiszem, egy sellőt láttam. Jake aggódva vonta össze szemöldökét.- Talán harc közben megütötted a fejed... - Nem, nem. Szót se ejtsünk róla többet. - Mihamarabb látni akarta Károlyt, hogy megbizonyosodjon felőle, tényleg nem esett baja. S persze Genevieve is várja már. - Gyere, Jake. Be kell kötöznöd a sebeimet, mielőtt felkeresem őfelségét és asszonyomat, Genevieve-et. Warwick alig tudta bevonszolni magát lakosztályába, melyet Károly komornyikja, Reemes jelölt ki számára a westchesteri palotában. Minden erejét össze kellett szednie, hogy elérje a kandalló előtt álló karosszéket. Megkönnyebbült sóhajjal ült le, s kinyújtotta sajgó lábát. Hardgrave boldog lenne, ha most látna - gondolta Warwick kese¬rűen. Sajgott a feneke és a combja, bokája pedig komolyan meghú¬zódhatott, mert alig bírt ráállni. Jobb karját nem tudta felemelni anél¬kül, hogy válla ne hasogatott volna. Szerencsére a hosszú, küzdelmes nap véget ért. Genevieve-nek hamar elege lett az éji vigasságból, s már órákkal ezelőtt visszavonult. Warwicknak Károly parancsára maradnia kellett még, s maradt is szí¬vesen. Örült, hogy barátjának nem esett baja. Hirtelen neszezést hallott a háta mögül. Nem mozdult, de izmai megfeszültek. Selyem suhant, s a puha léptek nesze egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. A másodperc törtrésze alatt fordult hátra, karja villámként csapott előre, s hosszú ujjai bilincsként csukódtak a váratlan, titokzatos látogató csuklójára. - Warwick! - tiltakozott felháborodottan Lady Anne Fenton. A gróf a szép asszony szemébe nézett, aztán bosszúsan felsóhajtott, és visszaült székébe. - Anne - szólt színtelen, fáradt hangon. - Mit keresel itt? Nem arra készültél, hogy Károllyal töltöd az éjszakát? Anne durcásan vonta össze szemöldökét - tudván, milyen jól áll neki az arckifejezés -, aztán letérdelt a férfi elé a földre, s megfogta két kezét. - Ó, Warwick - búgta érzékien. - Tudod, hogy te vagy az első és legnagyobb szerelmem. - Valóban? - kérdezte a gróf, és mosoly lágyította el kemény vo¬násait. - És a férjed, milady? Anne felnevetett. - Mi van a férjemmel? Ő nem kíván a királyi ud¬varnak még a közelébe sem jönni. Ha nőm a király szeretője lenne, én is messze elkerülném, elhihe¬ted. Warwick! - csattant fel dühösen Lady Anne, s felállt. - Amikor legutóbb találkoztunk, nem aggódtál ennyire Geoffrey miatt, ha emlé¬kezetem nem csal. A férfi fáradtan sóhajtott. - Anne, azóta megnősültem. - Ó, igen, Genevieve! - kiáltott az asszony, és Warwick széke mö¬gé lépett. - Drága Genevieve! Édes Genevieve! Ártatlan, gyengéd, csodálatos Genevieve! Warwick,én figyelmeztettelek, hogy ne vedd nőül – nevetett gúnyosan.- Állítólag elájult rémületében, mikor megtudta, hogy hozzád kell mennie feleségül. Hozzád, a rettegett dé¬monhoz, a megközelíthetetlen, sebezhetetlen harcoshoz, a csodálatos, hatalmas úrhoz. Vannak persze asszonyok, kik elepednek egyetlen pillantásodért, de Genevieve nem tartozik közéjük. Ó, te ostoba! A feleséged retteg! Retteg tőled, és a Chathamek hírhedt kísérteteitől. Szegényke, nem elég, hogy a férje egy szörnyeteg, házasságával még a családi átkot is magára vonta. - Elég legyen! - Warwick talpra szökkent, s fenyegetőn indult meg uz asszony felé, aki hátrálni kezdett, elátkozta magát meggondolatlan fecsegéséért. - Sok mindenben egyetértek veled, Lady Anne. A fele¬ségem valóban a leggyengédebb teremtmény, akivel valaha találkoztam, és igen, mikor hozzám jött, szembe kellett néznie családom legendák övezte múltjával. Mindazonáltal biztosíthatlak felőle, a férje nem szörnyeteg. Gyengédséget gyengédséggel illik viszonozni. Te, buja hölgy, a szörnyeteget kívántad bennem, s megkaptad, amire vágytál. De mindez már a múlté, Lady Anne. Genevieve a gyermekemet hordja a szíve alatt, és gondolj bár vadállatnak,nem tudnék fáj¬dalmat okozni neki soha, semmivel. - Nem szereted azt az asszonyt! - kiáltotta Anne. - Csak azért vetted nőül, hogy teljesítsd egy haldokló utolsó kívánságát. Nem is...
Anne, könyörgöm! Fáradt vagyok. Mi lenne, ha inkább Károlyt szórakoztatnád, vagy valamelyik jóképű lovagodat? Nem érdekel, mit gondolsz Genevieve-ről, ő a feleségem, születendő örökösöm anyja. Kérlek, hagyd el a lakosztályomat. Az asszony megállt az ajtóban, aztán büszkén magasra emelte állát, s a gróf szemébe nézett. - A születendő örökösöd anyja, hah! Szerintem ő is tudja, hogy nem fogja túlélni a gyermek születését! Warwick dühödten rontott Anne-ek,megragadta vállát és erőszakosan megrázta. - Az isten szerelmére, Anne! Még nem emeltem kezet asszonyra, de ha tovább gonoszkodsz, esküszöm, kitekerem a nyakad! Anne elhúzódott a férfitól. Szép arcára harag szántott sötét baráz¬dákat. - Visszajössz hozzám, Warwick Chatham. Esküszöm az isten¬re, hogy így lesz. Mire eljön a karácsony, az enyém leszel újra! - Ez¬zel sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Warwick fáradtan sóhajtott,s testében újra lüktetni kezdett a fájda¬lom. Megfordult, hogy visszasántikáljon székéhez, de megállt, s tekin¬tetét a hálószoba bejáratára szegezte. Genevieve állt az ajtóban. Hófehér hálóingében az asszony úgy nézett ki, mint egy angyal. Arany haja ragyogott a tűz fényében, bőre halovány volt, szinte áttet¬sző. A tengerkék szempár őt nézte. - Hallottál mindent, igaz? - kérdezte Warwick, és fájdalom mart szívébe. Genevieve bólintott,de aztán elmosolyodott. - Rosszat álmodtam, és azt hittem... - Elhallgatott. Odasétált férjéhez, nyaka köré fonta vékony, puha karját, s a szemébe nézett. - Köszönöm, milord, annyira hálás vagyok. - Lesütötte szemét, és magához szorította a férfit. Jól ismerte Warwickot: tudta, milyen erős és erőszakos is, ha kell, mégis oly gyengéden, oly szeretőn bánt vele, mint soha senki azelőtt. - Attól... attól félek, hogy újra meg újra csalódást okozom neked, milord - suttogta. - És te mégis kitartasz mellettem. Nem is tudod, milyen sokat jelent ez számomra. Warwick megsimogatta asszonya haját,aztán karjaiba emelte töré¬keny testét, a karosszékhez sétált, s leült. - Nem okoztál csalódást so¬ha, szerelmem - suttogta, s ringatni kezdte Genevieve-et. Az asszony szomorúan elmosolyodott. Tudta, hogy Warwick ha¬zudik, de nem tiltakozott, nem is szólt. Mert minden gyengédsége el¬lenére képtelen volt elviselni férje érintését hálószobájuk magányá¬ban. Esténként legtöbbször alvást színlelt, hogy ne kelljen teljesítenie házastársi - asszonyi - kötelességét. Tudta, Warwick tisztában van vele, nem alszik. Mégsem tette magáévá akarata ellenére soha. Egy nap minden jóra fordul gondolta. Igen, megváltozik minden, s ő sze¬rető férje asszonya lesz. Igazi társa lélekben és testben egyaránt. War¬wick nem szörnyeteg,mint sokan állítják. Amikor nőül ment hozzá, rettegett tőle. A férfi látta, érezte, hogy fél tőle, s lemondott minden vágyáról, szenvedélyéről, csak hogy megnyugtassa, hogy éreztesse vele, biztonságban van. És ő biztonságban is érezte magát mellette... Ennek ellenére előfordult néha, hogy megrémült tőle. Warwick olyan erős volt, ő pedig olyan gyenge. A férfi türelmes volt, belátó, míg ő... Nem akart férjhez menni soha. Azt tervezte, hogy csatlakozik az apácarendhez, ahol nevelkedett. Ám halálos ágyán apja megkérte Warwick-ot, hogy vegye nőül és gondoskodjon róla. Warwick pedig teljesítette öreg barátja utolsó kívánságát. Egy tuskó hangos pattanással hasadt ketté a tűzben, s Genevieve összerezzent ijedtében. - Ne félj, csak a tűz pattog - szólt Warwick. - Sajnálom - felelte szégyenkezve az asszony. - Nincs miért elnézést kérned. Nyugodj meg, szerelmem, nincs baj – nyugtatgatta a férfi. Genevieve közelebb fészkelte magát hozzá és lehunyta a szemét. Azt kívánta, bár a világ kereke megszűnne forogni, így maradnának örökre, ebben a gyengéd ölelésben. Hosszú percekig ültek némán. Testüket a tűz melege cirógatta. Warwick szíve összeszorult, mikor eszébe jutott Lady Anne. Az asszony gonosz megjegyzései feldühítették és elkeserítették. Mégis volt igazság a mételytől csöpögő szavakban. Nem lett volna szabad nőül vennie Genevieve-et, ezt a félénk, törékeny kis virágszálat. Túlságosan gyengéd volt ő egy magafajta szörnyeteghez. Gyenge, túlságosan gyenge ahhoz, hogy harcoljon a gonosz szóbeszéd ellen. - Genevieve - szólt halkan. - Igen, milord? - Amit Anne mondott... nem igaz, ugye tudod? A családom múltjáról sok ostoba legenda kering, legtöbbje hazugság. A nagyanyám halála például egyszerű - bár tragikus - baleset volt. A Chathamek nem szörnyetegek, legalábbis nem jobban, mint más. A legtöbb történet Hódító Vilmos idejében született. - Hazugság, igen. Egyet kivéve: a nagyanyád halála nem baleset volt. - Nagyanyám megbotlott, és leesett a lépcsőn. Nem gonosz erő vagy átok, csupán egy elkorhadt lépcsőfok okozta a halálát. - Tudom - suttogta Genevieve. - De Warwick, a rémálom, ami felébrlesztett... én... én láttam őt.
Az asszony teste megfeszült, kék szeme könnyben úszott. - A nagyanyád álmomban eljött hozzám. A hús félig lemállott már arcáról, szörnyű, szörnyű volt - zokogta. Aztán rám... rám nézett, és azt mondta, hamarosan követni fogom őt a sírba, én... én leszek a következő... - Jézusom, Genevieve! Hagyd abba, az isten szerelmére! Kit láttál álmodban? A nagyanyámat? Nem, szerelmem, nem láttad, nem láttál senkit, Genevieve, nem lesz semmi baj, vigyázok rád. Érted? Nem hagyom, hogy bármi bajod essék. Genevieve némán bólintott,s magához ölelte a férfit. A rettegés hamar elhagyta lelkét, s a testét rázó remegés is elcsitult. O, Warwick, úgy szeretnék olyan bátor lenni, mint te. Szégyel¬lem, hogy gyáva vagyok. Nem vagy gyáva. De gyenge, az igen. Szerelmem ereje a tied, örökre a tied, Genevieve. Warwick...- A férfi olyan jó hozzá! A szemébe nézett, aztán magához ölelte újra. Elhatározta, úgy fogja szeretni, ahogy egy asszonynak a férjét szeretni kell. Félelmét tudata mélységes mélyére ta¬szította, és bezárta jól. Eszébe jutott aztán, miért is jöttek Westches-terbe. - Ó, Warwick, annyira szeretlek! Oly büszke voltam rád ma a küzdőtéren. Csodálatosan harcoltál, és győztél. Nincs férfi ki neme¬sebb, hatalmasabb lenne nálad. A gróf felnevetett. - Megtisztelsz a bókoddal, milady. Most pedig, drága, szerető hitvesem, születendő gyermekem anyja, ideje visszafe¬küdnöd, puha, meleg ágyadba. Én még megiszom egy pohár erős portóit, aztán lefekszem magam is. Semmire nem vágyom jobban, mint egy kiadós alvásra. Genevieve a férjére mosolygott. - Várok rád, uram - mondta szégyellősen. Warwick megsimogatta asszonya szép metszésű arcát.- Nem kell várnod, édesem. Tudom, hogy pihenni vágysz... Nem, Warwick. Rád vágyom. Szerető, gyengéd érintésedre. A férfi elmosolyodott, felállt, és talpra állította Genevieve-et. Szeretlek, drágám, és nem csalódtam benned soha Az asszony tudta, hogy ez is hazugság, ám annak kegyes, édes, bódító. Bátor lesz - esküdözött magában. Nem fogja hagyni, hogy a félelem közéjük álljon. Soha többé... Várok rád, szerelmem - suttogta, s visszasietett a hálószobába. Warwick a tálalóasztalhoz bicegett,s öntött magának egy pohár portóit. Anne mocskolódó, gyűlölködő szavai jutottak eszébe ismét, s felsóhajtott. Régi emlékek tolultak tudatába, a szenvedély, a gyönyör színes, eleven emlékképei. Mennyire vágyott rá, hogy egy olyan aszszonyt tartson a karjaiban, mint Anne! Egy erős, érett, tüzes asszonyt, ki boldogan fogadja közeledését. Mozdulatlanná dermedt, s lehunyta a szemét. Az ágyékában lüktető fájdalom éjszakáról éjszakára elviselhe¬tetlenebbé vált, testén egyre inkább elhatalmasodott a vágy, az éhség, melyet gyengéd asszonya nem csillapíthatott. Szájához emelte a poharat, és gyorsan felhajtotta a tüzes italt. Nem! Nem fogja elárulni Genevieve-et. Ha megcsalná, ő lenne a legaljasabb gonosztevő az egész világon. Bár maga sem értette miért, Warwicknak a fiatal nő jutott az eszébe, akit az erdőben látott. Vagy csak álmodta volna az egészet? Az a férfi, akinek a hangját hallotta, komolyan megfenyegette a lányt, ám ő nem esett kétségbe, és egyáltalán nem adta meg magát az erőszaknak, vagy a félelemnek. A vízbe ugrott aztán, és egyszerűen eltűnt. Valóság volt, vagy álom? Bár nem látta tisztán, Warwick nem tudta feledni a tünemény szépségét és szenvedélyét. Emléke tűzvésszé lobbantotta a lelke mélyén izzó vágyát, mely házasságát, életét a po¬kol kínjaihoz tette hasonlatossá. A feleséged Genevieve - szólalt meg lelkiismerete tiszta hangja. Nem álmodozhat más asszonyról, nem csalhatja meg, még gondolatát sem. Visszabicegett a székhez, s leült. Levetett csizmája tompa pulii mással esett a padlóra. Aztán halk susogás és kattanás hallatszott. Warwick a hang irányá¬ba kapta tekintetét,és döbbenten látta, hogy a hálószoba ajtaja becsukódott. Bármennyire is rettegett a házasélettől, Genevieve soha, soha nem zárta be előtte hálószobája ajtaját. Ma este ráadásul maga invitál¬ni ágyba. - Warwick! Itt van! Itt van! Genevieve rémült sikolya hallatán Warwick nyomban talpra szök¬kent, s a hálószobához rohant. Az ajtó el volt reteszelve. - Genevieve! - kiáltotta a férfi kétségbeesetten, s újra meg újra nekirontott az ajtónak. - Genevieve!
A sarokpántok elhajlottak végül, s az ajtó a padlóra zuhant. War¬wick belépett a szobába, de Genevieve nem volt sehol. A férfi arcára hűvös szellő lehelt csókot. Az erkély felé fordult, melynek hatalmas üvegajtaja tárva-nyitva állt, s a hosszú, pókhálóvékony függöny, mint valami hatalmas kísértet táncolt az éj sötétjében. Újabb sikoly hallatszott odakintről. Warwickot valósággal megbénította a félelem. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ki tudjon lépni az erkélyre. Amikor lené¬zett, szeme tágra nyílt döbbenetében. - N-e-e-e-m! Fájdalmas üvöltésébe beleremegtek az ódon kastély falai. *** Genevieve-et a király kápolnájában ravatalozták fel. Warwick nem mozdult felesége mellől, míg élettelen testét koporsóba nem zárták,s a halottaskocsira nem tették, hogy Észak-Lambriába vigyék és a Chathamek családi kriptájában helyezzék örök nyugalomra. Azon a napon Warwick a westchesteri hálószobájukban ücsörgött s már ezredjére tette föl magának a kérdést: miért? Miért kellett Genevieve-nek meghalnia? A válasz ezredjére is ugyanaz volt: mert Chatham grófja feleségül vette. Hirtelen nyirkos, dohos szagú léghuzat simította végig arcát. Felnézett és körbepillantott. Az ajtó csukva volt az erkély szintén. Nem mozdult semmi. Felállt és körbesétált a szobán. A falakat nehéz szőnyegek díszítették. A kandalló mellett lógó gazdagon hímzett falikárpit rojtos széle vadul lobogott. Warwick egyetlen erőszakos mozdulattal letépte a szőnyeget. A falban ökölnyi rés tátongott egy kiálló kőkockán. Leguggolt, hogy közelebbről is megvizsgálja, ám mikor megnyomta a követ, egy rejtekajtó nyílt meg előtte. Warwick belépett, s keskeny, meredek lépcsősort látott, mely lefelé, a földszintre, vagy talán az épület alagsorába vezetett. Visszament a szobába, leakasztotta a falról az egyik fáklyát, aztán megindult a lépcsőkön lefelé. A titkos járat a pincébe vezetett, a kastély ódon tömlöcéhez, ahol valósággal nyüzsögtek a patkányok. Körbepillantott a sötét, dohos helyiségben. Azonnal meglátta a mocskos nyálkás padlón heverő szerzetesi csuhát s mellette a görög színházi maszkot. Némán, döbbenten bámulta a két különös holmit, aztán felvettél földről, s visszatért szobájába. A királyi udvarban mindenki tudta, hogy Észak-Lambria grófja mily vigasztalan. Warwick visszavonult birtokára,és nem fogadott látogatókat. Egyedül akart maradni gyászával, fájdalmával, mardosó bűntudatával. Károly, akinek nagyon hiányzott barátja társasága, végül felkerekedett, és kíséretével Észak-Lambriába utazott. Warwick királyhoz méltó fogadtatásban részesítette, udvarias volt, és mindent elkövetet hogy ura otthon érezze magát. Jókedvet színlelt, s nevetett vendége tréfás megjegyzésein, ám Károly tudta, barátja szenved. Egy este Warwick és a király a kastély nagytermében üldögéltek a kandalló előtt, és portóit iszogattak. - Nem vádolhatod magad Lady Genevieve halála miatt, barátom! - szólt Károly. - Szeretőbb, gondoskodóbb, hűségesebb férj voltál, mint a legtöbb férfi, magamat is beleértve természetesen. Tovább kell élni az életed. Nősülj meg újra... - Nem - felelte Warwick határozottan és hűvösen. - Nem fogok halálba taszítani még egy ártatlant. - Ugyan, Warwick - csattant fel bosszúsan a király - Te is tudod, csakúgy, mint én, hogy semmiféle átok nem ül a családodon. Szellemek pedig nincsenek, s ha nem léteznek, gyilkolni sem tudnak. Warwick dühödten szökkent talpra,s poharát a kandalló tüzébe dobta. - Gienevieve nem lett öngyilkos, Károly. Nem hiszek a szellemek¬ben, nem hiszek az átkokban, de hiszem, hogy a feleségemet meggyil¬kollak. - Meggyilkolták? - Igen, felség. Meggyilkolták. - Warwick a szekrényéhez sietett, s elővette a csuhát és a maszkot. A király megrázta a fejét és felsóhajtott. - És... ki a gyilkos? - Nem tudom - motyogta a gróf. Visszaült a székébe, idegesen simította hátra haját. - Károly, tudom, hogy megölték. Míg ki nem derítem, hogy Genevievnek miért kellett meghalnia, nem nősülhetek meg újra. - Jézus Mária! - kiáltott Károly. - Neked elvette az eszed a fájda¬lom Mégis, kire gyanakszol? Talán Justinra vagy Clintonra? Nem hiszem. hogy... Warwick keserűen felnevetett. - Nem, nem! Justin és Clinton nem tennének ilyet. - Akkor ki volt az? - Lord Hardgrave. - Ugyan, Warwick - szólt Károly. - Tudom, nem szívlelitek egymást, de egy ilyen vád már túlzás...
- Sajnálom, meglehet, tévedek. De akkor ki tette, kicsoda? Mathilda imádta Genevieve-et, csakúgy, mint Justin. Még Clinton is úgy gondolta, nem érdemlek ily angyali teremtményt hitvesül. Károly, meg kell értened, tudnom kell, mi történt, és miért, különben nem lesz nyugalmam többé az életben. A király felsóhajtott. - Természetes, hogy megviselt a feleséged halála. De... ami sok, az sok, barátom. Senkit nem hibáztathatsz. Saj¬nálom, de azt kell mondanom, Genevieve öngyilkos alkat volt. A maszk meg a csuha semmit nem bizonyítanak. Az udvarban sokan folyamodnak álöltözethez, ha titkos éjszakai légyottra sietnek. Túl kell tenned magad a gyászon. Azt akarom, hogy visszatérj az udvaromba. Warwick teljesítette a király parancsát, és amint azt LadyAnne meg jósolta, a karácsonyt már a szép hölgy karjaiban töltötte. Igazi szörnyeteg vált belőle: szenvedélyes, tüzes szerető, ki minden nőt az ágyába csábított, akire szemet vetett, hogy aztán eldobja őket mint egy használt kesztyűt, szánalom vagy lelkiismeret-furdalás nélkül. Eltelt egy év. Az idő begyógyította a sebet, melyet Genevieve halála mart szívébe, ám Warwick tovább kutatott felesége gyilkosa után. - Itt az ideje, hogy megházasodj, barátom – sürgette Károly. Megházasodni... Nem, előbb meg kell találnom a gyilkost - gondolta Warwick, elmosolyodott. - Igen, felség - mondta. - Megházasodom. Szentül hitte, bárkit is venne nőül, ugyanúgy végezné, mint Gengvieve. Biztos volt benne, valaki vagy valakik azt akarják, hogy Észak-Labria grófja ne hagyjon örökösöket maga után. Lady Anne idős férje, Geoffrey már nem érte meg az új esztendőt. Karácsony másnapján láz verte le a lábáról, s két nap múlva meghalt. Anne közelebb fészkelte magát Warwickhoz az ágyban. - Végre! Végre összeházasodhatunk, szerelmem - suttogta. Warwick elhúzódott az asszonytól, az ágy szélére ült, s hátrasimította az arcába hulló tincseket. - Nem nősülök újra - mondta komoran. Lady Anne feltérdelt, és csókolgatni kezdte a férfi vállát. - Majd teszek róla, hogy meggondold magad - búgta érzékien. Warwick nem akarta kiábrándítani az asszonyt. Megfordult, karjaiba vonta a szépséges testet, és tüzesen, vadul, brutálisan magáévá tette. Anne végre betelt a szerelem édes nektárjával, s álomba szenderült, a gróf csendben felöltözött és elment. Genevieve emléke nem hagyta nyugodni. Akárhányszor lehunyta a szemét, őt látta, s hallotta szörnyű sikolyait. Igazságot kell szolgáltatni. Meg kell találnia a gyilkost. Mihamarabb. 1679 áprilisában Warwick és Károly a Market Streeten sétáltak. A király valami csecsebecsét akart venni a feleségének, a gróf pedig egy elefántcsont legyezőt Lady Anne-nek. Amikor megszomjaztak, betértek egy fogadóba. Károly mindig jól érezte magát az egyszerű közemberek társaságában. A pirospozsgás arcú kocsmáros lány felnevetett, mikor királya a fenekére csapott, s a nem győzött hálálkodni, mikor a szíves vendéglátást egy csillogó arannyal honorálta. A testőrök hátramaradtak, és a két jó barát vidáman rótta az utcákat tovább. Aztán hirtelen egy sötét alak lépett eléjük, s karddal támadt Károly-ra. Warwick a pillanat törtrésze alatt rántotta elő acél fegyverét, s egyetlen csapással kiverte a merénylő kezéből a kardot. A mocskos, fogatlan koldus Warwick lába elé omlott. - Könyörgöm, uram, ölj meg, különben Tyburn Tree-ben húznak bitóra. - Tévedsz, nyomorult! Azokat, akik a király életére törnek, nem Tyburn Tree-be viszik - mondta a királyi testőrség kapitánya, aki épp ekkor ért a csetepaté színhelyére. - Karóba húzatnak, felnégyelnek, vagy talán máglyára vetnek. A koldust elvonszolták. Károly barátja szemébe nézett, és felsóhajtott. - Bárcsak tehetnék valamit, hogy segítsek az ilyen nyomorultakon. Ez a szerencsétlen biztosan elmeháborodott. - Akkor talán emberségesebb módon kellene kivégezni. Mondjuk akasztással. - Felakasztani? Nem, barátom. Manapság százakat akasztanak fel kisebb bűnökért. Kivégeznek mindenkit, aki nem tudja visszafizetni az adósságát, vagy kenyeret lop. -Te vagy a király... - A parlament jóváhagyása nélkül semmit nem tehetek – felelte Károlv keserűen. - Jól emlékszem még a napra, mikor apámat lefejezték. Nem szeretnék a sorsára jutni. Egy hét múlva Warwick hazaindult Észak-Lambriába. Kocsijával a legrövidebb úton, a városon keresztül hajtatott át. A kocsi egyszer csak megállt, és a gróf bosszúsan hajolt ki, hogy megkérdezze Jake-et aki a bakon ült -, mi történt.
- Miért álltunk meg? - A kivégzési menet halad előttünk, milord - felelte Jake. - Három nyomorultat visznek Tyburn Tree-be. Warwick a menet felé nézett. A lármás tömeg egy egyszerű kordét kisért, melyen egy serdületlen kölyök, egy öregember és egy nő ült. A nő hirtelen felé fordult, és Warwicknak egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Az arca mocskos volt, a ruhája rongyos, mégis oly szépnek tűnt, mint egy angyal. Hosszú, hullámos haja mélyvörösen izzott nap fényében. Nagyon fiatal lehetett, talán még húszéves sem. Kihúzott derékkal ült, állát büszkén vetette magasra, és kék szemében dac aranyfénye izzott. A leggyönyörűbb nő volt, akit Warwick életébe látott. Összevonta a szemöldökét. Néhány perc még, s a lányt kivégzik. Meg kell mentenie! - Jake! - szólt. - Hallottam, ha egy halálraítélt asszonyt valaki nőül vesz, megmentheti a bitótól. Igaz ez? - Igen - motyogta Jake. - A törvény így rendelkezik. - Jake, kövesd a menetet! - parancsolta Warwick.
1. RÉSZ
Ondine
A legenda szerint vízi nimfa, aki lelkét egy halandóval kötött házasság révén nyerte. Tyburn Tree, 1679 májusa
1. fejezet Amikor a hóhér megszorította a hurkot a nyaka körül, Ondine majdnem felsikított rémületében. De megesküdött rá, hogy nem mutat félelmet a kivégzésre összesereglett kíváncsi embertömeg előtt. Azzal biztatta magát, hogy jobb így meghalnia, tolvajként, mint árulóként. Hősiesen küzdött a lehetetlen-nel dacolva. Veszített, s az utolsó remény is szertefoszlott. Ha már meg kell halnia, méltósággal teszi... Hogy érzed magad, kislány? - kérdezte Joseph. A kordé már a vesztőhely közelében járt. Ondine az öregemberre nézett. Sötét szemében szomorúságot és fájdalmat látott, s legszívesebben magához ölelte volna, hogy megvigasztalja, ám nem tudta, mert két kezét összebilincselték. - Ha nem szorították volna idejekorán a nyakamra ezt az átkozott hurkot, jobban érezném magam, de azért... Elhallgatott, mikor a kocsi mögött észrevett két maszatos arcú, kócos kisfiút, akik vidáman követték őket. Istenem - gondolta -, miféle anya lehet az, aki megengedi, hogy serdületlen gyermekei kivégzéseket lássanak? Aztán eszébe jutott, mekkora tömeg várta őket már a newgate-i börtön előtt. A menetet kísérők száma azóta legalább kétszeresére, ha nem háromszorosára duz-zadt. Newgate-ből alig egy órája vitték át őket a St. Sepulchre-be, aztán végigdöcögtek Holbornon és a St. Giles Streeten... - Mindjárt odaérünk az Endell és a Broad Street sarkára figyelmeztette Joseph Ondine-t. A lány az öregember kedves arcára pillantott, melyre mély barázdákat szántottak az évek. - Egyetlen kortyot sem fogok inni. Rajtam nem fog szórakozni a csőcselék - jelentette ki méltóságteljesen.
Joseph vonásait szomorkás mosoly lágyította el. A szíve szakadt meg Ondine-ért. Magát csöppet sem szánta: eleget élt már, sokat tapasztalt, és nem sajnálta itt hagyni a földi siralomvölgyet. De ez a lány még olyan fiatal! Szépsége belülről sugárzott, s áttört a testét borító mocskon és rongyokon. És volt benne valami... valami istenadta méltóság: büszke, egyenes tartása, magasra vetett álla, dacos tekintete, mely mind meghazudtolta alacsony származását. Acélos akaratú volt, eltökélt és ravasz, szíve mélyén mégis kedves, gyengéd és érzékeny. A newgate-i börtönben a pokol tombolt körülötte, de ő nem tört meg: bátran szembeszállt a gonosz, kegyetlen őrökkel, és szegényes kosztját megosztotta bárkivel, akiről úgy gondolta, nagyobb szüksége van rá. Kiváló szökési tervet ötlött ki keltejük szá¬mara, s ha nem áll meg, hogy segítsen a bajba jutott, szerencsétlen Kis Paten, most szabadok lennének mindketten. Joseph felsóhajtott. Biztos volt benne, amikor csatlakozott hozzá¬juk, az erdőben bujkáló számkivetettekhez, Ondine hazudott szármázásáról, családjáról. Túlságosan kecses volt a járása, és túl választéko¬san beszélt ahhoz, hogy egyszerű póremberek ivadéka legyen. Ron¬gyos ruhában járt, és hamar megtanult halaskofa módjára átkozódni és veszekedni, ám mozdulatai, viselkedése előkelő származásáról és gondos neveltetésről tanúskodtak. Nem tűrte az igazságtalanságot, da¬colt a kegyetlen világgal, és kötelességének érezte, hogy megvédje a gyengéket. A szerencsétlen erdei koldusnép hamar befogadta, és soha nem kérdezték a múltjáról. Igen, Ondine rejtély volt, melyet senki nem próbált megfejteni. És úgy tűnik, a rejtély örökre megoldatlan marad. Joseph érezte mint horgad fel lelkében a harag. Azért kell meghalniuk most, mert élni akartak. Életben maradni. Maddie-t, az öreg Tomot és a sánta Simkinst múlt héten kötötték fel, ma rajtuk a sor. A bűnük annyi volt csupán, hogy megpróbáltak élelmet szerezni. Josephet nem a saját sorsa izgatta, hanem Ondine-é. Azok követnek el bűnt, és vétenek isten törvénye ellen, akik elveszik ennek a lánynak az életét - gondolta dü¬hösen. - Idd meg a sört, amit adnak, kislányom - szólt az öregember, és nagyot nyelt. A kötél néha... néha nem elég gyors. Ne törődj a csürhével. Idd meg a sört mindet! Meglásd, könnyebben... túl leszel az egészen. Elérték a Flaskához címzett fogadót, s a menet - a kordé a három elitélttel, a pap, a két őr, a fekete csuklyás hóhér és az elöljáró megállt. A fogadós a kordéhoz lépett, és a régi szokás szerint sörrel kínálta a halálraítélteket. Ondine néhány másodpercnyi habozás után felemelte összebilincselt kezét, és elvette az egyik söröskorsót. Nem félek - mondogatta magában. - Nem félek. Isten tudja, hogy ártatlan vagyok. Nem tettem rosszat, s a lelkiismeretem tiszta. Bele kell törődnöm a sorsomba, és nem szabad félnem. Ám Ondine félt, és nem akart, nem tudott beletörődni a sorsába. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy tisztázza orvul meggyilkolt apja nevét a hamis vádak alól. Megesküdött rá, hogy hazatér, megboszulja apja halálát, és bebizonyítja ártatlanságát. Ám esküjét soha nem teljesítheti. Perceken belül felakasztják, barátaival együtt. Szájához emelte a korsót, és ivott, ám a keserű sörtől még nyomorultabbnak érezte magát. A kötél mindenkortynál a torkának feszült fojtogatón, s az erős ital szemernyit sem csillapította félelmét. A menet hamarosan továbbindult, és Ondine próbált nem figyelni a gonosz, gúnyos, mocskolódó kiáltásokra. Már közeledtek Tyburn-hez a vesztőhelyhez. Le sem kell szállniuk a kordéról: a nyakukban lógó kötelet felkötik a szörnyűséges háromlábú bitóra, aztán meghajtják a lovakat, és ő, Joseph és Kis Pat meghalnak... Istenem, add, hogy a halálunk könnyű legyen, és gyorsan imádkozott némán a lány. Majdnem rosszul lett, mikor meglátta a vesztőhely köré épített lépcsőzetes nézőteret, ahonnan két shilling belépti díj fejében bárki kényelmesen végignézhette a kivégzést. A nézőtér zsúfolásig telt. Ondine becsukta a szemét. Nevetséges dolgok jutottak eszébe. Például az, hogy soha többé nem fürödhet, nem moshatja meg a haját. Soha többé nem sétálhat az illatos tavaszi mezőkön, nem fürdetheti arcát a nap melengető fényében... - Bízz istenben, kislány - szólt halkan Joseph. – A mindenható ismeri a szíved jóságát, és a mennyországban örök boldogság vár rád. Meghalni... Nem! Nem halhat meg! Küzdeni fog. Küzdeni a végsőkig. Rúgni, sikítani, harapni... Minek? szólalt meg lelkében a keserűség hangja. Nincs menekvés. Bólintani próbált, de nem tudott. A legapróbb mozdulatra is csak még inkább megfeszült a nyakán a hurok. Már a bitó alatt álltak. A kövér pap bűnbánatra szólította fel őket, a hóhér pedig megkérdezte, van-e utolsó kívánságuk.
Kis Pat üvölteni kezdett félelmében, és sírva könyörgött az életéért. Ondine-nek könnybe lábadt a szeme. A fiú nem lehetett több tizennégy évesnél, és azért ítélték halálra, mert kivágott egy fát a szomszédos grófság erdejében. A nézők persze jól szórakoztak a szerencsétlen kölyök kétségbeesett félelmén. Ondine előrelépett, ujjai ökölbe szorultak dühében. Miféle szörnyetegek vagytok ti? - kérdezte hangosan, határozottan. A tömeg, mintegy varázsütésre, elnémult. - Hogyan vagytok ké¬pesek gyönyörködni egy másik ember, egy gyermek fájdalmában; nyomorúságában? Vigyázzatok, mert egy napon könnyen a bitón ta- lálhatjátok magatokat. Szánjátok ezt a fiút, és érezzetek együtt vele fájdalmában! Akasszák fel! - kiáltotta egy dühös hang, s a tömeg zúgolódni kezdett. Csendet! - szólt szigorúan Sir Wilton, a helyi elöljáró. A kegyetlen tömeg, mint gyáva kutyák falkája, lekushadt. Ondine Josephre pillantott. - Mire várnak még? - kérdezte idegesen. A feszültség hirtelen elviselhetetlen fájdalomként mart lelkébe. Túl akart lenni már a borzai mákon. A házassági ajánlatokra - felelte az öreg. Micsoda? Joseph megvonta a vállát. - Ez a szokás. Ha itt és most valaki nőül vesz, szabad leszel, és tovább élheted az életed. Ondine végigpillantott a tömegen. Senkit nem látott, akitől ne undorodott volna. Ocsmányak voltak, retkesek. Szívében mégis új re¬mény ébredt, mert ezekben a pillanatokban rádöbbent, mennyire szeret élni. Arra gondolt, akár az ördöghöz is hozzámenne, hogy megmentse az életét. Isten látja lelkem, elvenném a lányt - kiáltotta egy pocakos, kopaszodó férfi. - De a nejem agyonütne mindkettőnket rögvest! Nevetés hullámzott végig a tömött sorokon. Mocskos csürhe! - gondolta Ondine megvetően. Talán mégis jobb meghalni, mint eltűrni ezeknek a disznóknak a mocskos érintését. Összevonta a szemöldökét Megházasodni, igen! Az egyetlen esély a menekülésre. Ha valaki nőül venné, tovább élhetne. Hozzámegy valamelyik mocsokhoz, aztán egyszerűen megszökik. Eszébe jutott, milyen mocskos ő maga is. A haja csimbókokban lógott, arca piszkos, ruhája rongyos, és már a színe sem látszik, oly koszos. Nincs férfi, ki nőül venne egy ilyen szutykos fehérnépet. - Nos hát - szólt az elöljáró -, senki nincs, ki házasságot ajánlana az elitélteknek. Hóhér, akaszd fel őket... - Egy pillanat, bíró úr! Egy cingár kis ember ugrott a bitó elé. Ondine szeme könnybe lábadt. A férfi külleme igen visszataszító volt: alacsony, sápadt, karvalyorrú. Ám tekintetében vidámság és kedvesség ragyogott, ahogy ránézett, s a hangja méltóságteljesen, határozottan csengett. Ondine tudta a kis ember nem tartozik a vérszomjas nézősereghez. Ruhája tiszta volt és elegáns: fekete bársonyból szabott térdnadrágot viselt, hozzáillő kabáttal, hófehér inggel. - Mi a szándékod, ember? Nőül kívánod venni a leányt? - kérdezte hangosan az elöljáró. - Beszélni akarok vele előbb - felelte a kis csúfság. Odalépett Ondine mellé, és suttogóra fogta a hangját, hogy a kíváncsi nézők ne halhassák a szavait. - Gyilkos vagy, hölgyem? Ondine megrázta a fejét. Nem ott és akkor, de meg vádolták már gyilkossággal. Méghozzá azok, akik kioltották drága apja életét. - Mi a bűnöd? - Orvvadászat. A csúf kis emberke arcán széles mosoly terült szét. - Hajlandó vagy férjhez menni, hogy megmenekülj a kötéltől? A hóhér hahotázni kezdett. - A lány szerintem meghal inkább, minthogy egy magadfajta gnóm asszonya legyen. Az apró termetű férfi gyilkos pillantással némította el a bakót. Ondine-nak meg sem fordult a fejében, hogy elutasítsa megmentőjét. Elképzelte, milyen szörnyűek lesznek élete utolsó pillanatai. Meglehet, a halál kegyes lesz hozzá, s azonnal elragadja, de az is előfordulhat, hogy hosszú percekig kínlódik még. És ez a kis ember, ez a csúf kis gnóm meg akarja menteni. Ondine a férfi meleg, barna szemébe nézett. - Uram! - szólt hangosan, hogy mindenki hallhassa közel és távol, boldogan nőül mennék egy szörnyeteghez, sárkányhoz vagy akár varangyos békához is, oly sokra tartom az életet. Örök hálára kötelezel, ha hitveseddé fogadsz, uram, mert tudom, nem tartozol e vérszomjas söpredék közé, s nemesebb, kiválóbb vagy, mint bárki itt, úriembernek nevezi magát.
A kis emberke kuncogni kezdett, s megrázta a fejét. Nem varangyos békához kell nőül menned, ám jövendőbelidről valóban sokan állítják, hogy szörnyeteg. Álljon meg a menet! - tiltakozott az elöljáró. - A törvény szerint itt és most kell nőül venni az elítéltet, különben lógni fog! - Elég a szóból! - mennydörögte egy férfias, mély hang. Ondine a hang irányába fordította tekintetét, s a tömegben próbálta megkeresni a forrását. Az emberek zúgolódni kezdtek, aztán gyáván félrehúzódtak a férfi útjából. Ondine-nak a lélegzete is elakadt, amikor meglátta. A férfi nagyon magas volt, elegáns öltözéke - testhez simuló térdnadrágja, fehér inge, kabátja - csak még inkább kiemelte széles vállát, keskeny csípőjét. Barna haját gondosan hátrafésülte, s összekötötte tarkóján. Arca nemes vonású volt, szabályos, tekintete parancsod méltóságteljes. Ondine arra gondolt, soha nem látott még ilyen szép férfit. Az elöljáró nyomban félrehúzódott a kordétól, s idegesen törölgetni kezdte gyöngyöző homlokát. Az idegen nemes úr oly tekintélyt parancsoló, oly fenyegető jelenség volt, hogy pisszenni sem mert senki. A csúf kis emberkére pillantott, aki alig észrevehetően biccentett. Az elöljáróhoz fordult aztán, és szigorúan összevonta szemöldökét. A lányt én kívánom nőül venni, itt és most, ahogy a törvény mondja. Ám előbb váltanék vele néhány szót - jelentette ki, s választ sem várva Ondine-ra nézett. - Miért ítéltek halálra, hölgyem? Ondine megköszörülte a torkát. Megöltem egy szarvast. A gróf döbbenten vonta fel a szemöldökét. - Azért akarnak kivégezni, mert elejtettél egy szarvast? Igen, milord, de miért csodálkozol ezen? - kérdezte a lány gúnyosan. - A vad egy bizonyos Lord Lovett tulajdona volt, legalábbis az ő birtokán élt. Egy magadfajta tiszteletre méltó nemes úr juttatott bitóra - folytatta keserűen. Aztán eszébe jutott, ő maga is arisztokrat család sarja. Előkelő ifjú hölgy. Legalábbis valaha az volt... A férfi kíváncsian nézett a szemébe, és Ondine azon kezdett töprengeni, miért rohant ki ily indulatosan reménybeli megmentője ellen. De miért is ne tette volna? Az elegáns nemesúr nem fogja nőül venni soha. Azért jött ide, hogy gúnyolja, gyötörje. Talán csak kíváncsi, mint a többi idesereg- lett néző. Nem, nem hagyhatja, hogy gúnyt űzzenek belőle. hogy megalázzák... Ám a férfi szemmel láthatóan nem találta sértőnek kemény szavait. Hmm... Nagyon választékosan beszélsz, ifjú hölgy. Ondine majdnem felnevetett. Sok olyan előkelő hölgyet és urat ismert, akik ocsmányabban beszéltek az utolsó bugrisnál. Aztán arra gondolt, senkinek nem szabad megtudnia, ki is ő valójában. Ha meg kell halnia, titkát magával viszi a sírba. Ha pedig isten kegyelméből tovább élhet, nagyon óvatosnak kell lennie. Lehunyta a szemét egy pillanatra. Meg fog halni - gondolta. Ez az egész csak kegyetlen tréfa. De semmi értelmét nem látta már, hogy tovább sértegesse a férfit. Hazudott inkább. - Apám poéta volt. Sok nemesúr udvarában megfordultunk. A gróf bólintott, aztán az elöljáróhoz fordult. - Engedjék el a lányt, hogy nőül vehessem. - Micsoda? - kérdezte döbbenettől elfúló hangon Sir Wilton. - De ura, ez a kis szutykos csak egy tolvaj. Elismerem, szemrevaló, de... - Uram, ha nem tévedek, a törvény értelmében a lány mentesül a büntetése alól, amennyiben egy férfi feleségül veszi. Nos, jómagam férfi vagyok, és nőül akarom venni. Vegyék le a kötelet a nyakából, és szállítsák le a kordéról. Ondine még mindig nem tudta elhinni, hogy az idegen nemesúr komolyan beszél. - Uram, istenre kérlek, ne kínozz utolsó órámon kegyetlen gúnyolódásoddal! – könyörgött. A férfi türelmetlenül csettintett nyelvével. A kordéra ugrott, óvatosan meglazította Ondine nyakán a hurkot, és átbújtatta fején, aztán a karjába emelte, s a földre állította. - Atyám! - csattant fel haragvón. - Isten embere vagy, nemde? Jöjj hát, s adj össze bennünket, de rögvest. - Milord... - kezdte az elöljáró ismét. - Inkább a papírmunkával törődj! - parancsolta az idegen. - De uram, kihez van... - A nevem Warwick Chatham. Most pedig követelem, hogy azonnal eskessenek meg bennünket. Hidd el, uram, befolyásos ember vagyok. Nem szívesen adnám a király tudtára, hogy hivatalnokai mily lassú észjárásúak.
A fenyegetés hatott. Sir Wilton azt sem tudta, mit csináljon, hogy a szükséges adminisztrációt mihamarabb elvégezze. A kövér pap nekikezdett a ceremóniának, és Ondine ekkor vette észre, hogy a nehéz bilincset levették, s kezét a férfi tartja meleg, erős kezében. A sör! - gondolta. Biztosan lerészegedett az erős italtól, s csak álmodik. Nem! Még sem lehet ez álom, hisz nyakát nem szorítja már a hurok. Felszisszent, mikor a férfi fájdalmasan belecsípett a karjába. - Mondd az eskü szövegét - figyelmeztette szenvte-lenül. – Hacsak nem akarsz meghalni...Ondine lassan, akadozva beszélni kezdett, és örök hűséget esküdött az idegennek. A pap tovább motyogott valami áldásfélét, de a férfi durván a szavába vágott. Vége a szertartásnak? - Nos, ha úgy vesszük, a lényegen már túl vagyunk. Házastársak vagytok. - Jó. - A gróf egy csillogó arany pénzérmét nyomott a pap kezébe és az elöljáróhoz fordult, hogy aláírja a házassági okmányt. Ifjú feleségére nézett aztán, bosszúsan és türelmetlenül. - A neved - sziszegte -, vagy három keresztet, ha nem vagy írástudó. Ondine-t majd szétvetette a méreg a becsmérlő szavak hallatán. Dühvel tépte ki a férfi kezéből a pennát, s reszkető kézzel firkantotta nevét a papirosra. Betűi csaknem olvashatatlanra sikeredtek. A pap addig fújta a papirost, míg a tinta meg nem száradt, összetekerte és átkötötte. Warwick dühösen vette el az okmányt, megfordult, és feleségét maga után vonszolva elindult kocsija fei Ám a lány visszarántotta a kezét, s hátrafordult. - Joseph! - kiáltotta kétségbeesetten. Az öreg rámosolygott. - Menj, kislányom! Hosszú életet és boldogságot kívánok. Isten csodát tett ma. Áldd a nevét mindhalálig. Ostor pattant, s a lovak nekiiramodtak. Ondine felsikított, mikor a kordé kifutott öreg barátja és Kis Pat lába alól... Ne nézz oda! - parancsolta Warwick, s hangjában együttérzés csengett. A lány moccani sem bírt, mire a karjaiba emelte, s tovább folytatta útját. Ondine szeméből csak úgy patakzottak a könnyek. A férfi végül díszes kocsija mellett tette le. A csúf kis alak már várt rájuk. Megtetted hát, milord? - Igen, Jake - felelte Warwick Chatham. - Mit kezdünk most vele, uram? - Hmm...Warwick tetőtől talpig végigmérte ifjú asszonyát, aki vizslató tekintete láttán a haja tövéig elvörösödött. A gróf elmosolyodott aztán kocsisára nézett. - Kissé szutykos a drága, nem gondolod, Jake? Ondine érezte, mint horgad fel lelkében a harag. Mit képzel magáról ez az alak? Azt gondolta tán, hogy a newgate-i börtönben raboskodókat minden este rózsavízben fürdetik? Megérdemelné, hogy néhány napra tömlöcbe vessék, akkor nem lenne ilyen pimasz! Szíve mélyén mégis örült a férfi arcátlanságának. Ha gyűlöli, könnyebb lesz megszökni tőle. A gróf nyilvánvalóan észrevette felháborodását, mert hirtelen nevetni kezdett. Ondine elveszítette béketűrését. - Milord - csattant fel dühösen. - Megmentetted az életem, és ezért hálás vagyok. De nem tűröm, hogy úgy beszéljetek rólam, mint valami állatról, melynek az isten nem adott elég értelmet, hogy megértse az emberek nyelvét! Warwick kíváncsian vonta fel szemöldökét. Úgy tűnt, a merész szavak elnyerték tetszését. - Nem, hölgyem, szó sincs róla, hogy állat lennél. De nézz csak magadra. Nem tagadhatod, hogy hmm... kissé ápolatlannak tűnsz. Ondine lesütötte a szemét. Az, hogy ápolatlan, még enyhe kifejezés. Koszos volt és büdös. Haragja nyomban elpárolgott, amikor eszébe jutott, hogy hajszál híján menekült csak meg a halál torkából - Nem akartalak megbántani, uram - szólt csendesen. - Bocsáss meg kérlek. - Nincs miért bocsánatot kérned. Egy bitófáról szerzett menyasszonytól ember nem várhatja el, hogy úgy nézzen ki, mintha skatulyából húzták volna elő. A mocsoktól pedig könnyű megszabadulni, igaz, Jack? A kocsis megvakarta borostás állát. - Hát én amondó volnék, érdemes lenne útba ejteni Swallow's Fordot, és …. - Megfürödni! - nevetett Warwick Chatham. - Briliáns ötlet, barátom. Induljunk máris! - Kinyitotta a kocsi ajtaját, és betuszkolta a lányt. Ondine végigsimított az elegáns bársonyülésen. Rég nem utazott már kocsiban. - Kényelmesen ülsz? - kérdezte a férfi, s beült maga is. - Kényelmesen? Ó, igen... igen - felelte Ondine, s arra gondolt, ha nem megy férjhez, most ott lógna a bitón Joseph és Kis Pat mellett. De férjhez ment. Férjhez ment, ehhez az elegáns, előkelő férfihoz, akinek olyan a teste, mint az óidők harcos isteneié. Ehhez a keményszívű, arrogáns arisztokratához, ehhez a szörnyeteghez. Ondine meg-
remegett. El fog szökni tőle - esküdözött magában. A férfi őt nézte, várakozóan. Mit akarhat? Talán…talán csak meg akarta menteni az életét, ez minden. Megköszörülte a torkát. - Uram, kérlek, bocsáss meg meggondolatlan kirohanásomért. Kimondhatatlanul hálás vagyok azért, amit tettél. Nem is akarok tovább a terhedre lenni. Ha itt kitennél, jó uram, felkereshetném londoni barátaimat, és... - Lehetetlent kérsz, hölgyem - vágott a szavába Warwick. Bizonyára... Hölgyem, ne feledd, néhány perccel ezelőtt örök hűséget esküdtél. Míg a halál el nem választ. Ezek szerint... komolyan gondoltad. Halálosan komolyan. Miért? Meg kellett nősülnöm - felelte a férfi közömbösen. - Jake, irány Swallow's Ford! - kiáltotta, s becsukta az ajtót. 2. fejezet Ondine hamar rájött, miért kellett Swallow's Fordba jönniük. A helyi fogadó tulajdonosa, egy kedves, pirospozsgás arcú, gömbölyded asszonyság öröm-mel fogadta őket, s szemmel láthatóan rajongott Warwick Chathamért. Olyannyira, hogy esküvel fogadta: tőle senki nem tudja meg, a gróf ifjú felesége úgy néz ki, mint valami csatornatöltelék. Ondine-t Jake vitte Meghez, a hátsó ajtón át. A lány mindent alaposan megfigyelt az épületben, s úgy döntött, hogy az első adandó alkalommal elköt egy lovat az istállóból, és elszökik. Mert hálás volt ugyan Chathamnek, amiért megmentette az életét, de félt is tőle. Halvány fogalma sem volt, a férfinak mi a szándéka vele kapcsolatban, de jeges borzongás futott végig a gerincén, akárhányszor erre gondolt. Jack közölte vele, hogy Warwick Chatham főnemes, Észak-Lambria grófja. Ondine rettegett, nehogy a férfi felismerje nevét a házassági okmányon. Csak abban reménykedett, mivel Észak-Lambria az északi határon fekszik, messze az ő otthonától, Chatham nem hallott még apjáról vagy családjáról. Meg fogadója szerény kis hely volt, de tiszta. A szobában, ahová Ondine-t vezették, egyetlen ágy állt, egy mosdóállvány és egy paraván. - Menj a paraván mögé, milady, és vesd le azokat a rongyokat – mondta Meg. - El kell égetni mindet. Ne aggódj, senki nem fogja rád nyitni az ajtót. Megyek, gondoskodom róla, hogy felhozzák a kádat Te, csak maradj itt. - Ezzel sarkon fordult, és elsietett. Ondine a paraván mögé lépett, és idegesen vetkőzni kezdett. Örült, hogy végre megszabadulhatott szakadt, piszkos ruhájától és mocskos alsóneműjétől. A rongyokat félrerúgta aztán, s megállt. Warwickra gondolt ismét, s egész testében reszketni kezdett. Újdonsült férje kétségtelenül a legvonzóbb, legimpozánsabb férfi, akit életében látott: hatalmas, szikár, izmos teste erőt sugárzott. Arcvonásai, tekintete, hanghordozása, mozdulatai tekintélyt parancsoltak. Ondine soha nem találkozott még ilyen arroganciával, magabiztossággal, acélos akarattal. Biztos volt benne, a gróf nem tűr ellentmondást. Ondine karba fonta a kezét meztelen keble előtt. Nem tagadhatta, hogy Warwick Chatham legalább annyira elbűvölte, mint amennyire megrémítette. A nők bizonyára elepednek egyetlen szaváért, egyetlen pillantásáért. Ám ő nyilvánvalóan nem tartja sokra a gyengébb nemet. A szíve kemény és hideg, mint a jég. A szoba ajtaja kicsapódott, és Ondine összerezzent. - Igyekezzetek! - szólt Meg a szolgáknak. - Tegyétek a kádat oda középre, s töltsétek bele a fürdővizet. Gyorsan, gyorsan! Odalent sok a munka. - A fiatal cselédek percek alatt elkészítették a fürdőt, s elsiettek. Meg becsukta az ajtót. - Előjöhetsz, milady. Csak én vagyok itt. Gyere, nehogy kihűljön a víz. Nem venném a szívemre, ha megfáznál. Ondine nem akarta, hogy meztelenül lássák. A newgate-i börtönben nagyon lefogyott, s nem szerette volna, ha ez az idegen asszony: szánakozni, vagy netalán szörnyülködni kezd. - Szeretnék egyedül maradni, kérem - rebegte. Tudta jól, Chatham feleségeként megilletik bizonyos jogok. Például, ha utasítást ad, a szolgálóknak gondolkodás nélkül teljesíteniük kell óhaját, azt sem feledhette el, mindenki azt hiszi róla, alacsonysorból származik, és nincs hozzászokva a parancsolgatáshoz.
Meg szélesen elmosolyodott. - Jöjj bátran, leányom, csak én vagyok itt, senki más. Ne aggódj, öt leányt neveltem fel, és nincs miért szégyenlősködnöd. A hajadat alaposan meg kell mosni, ki tudja, milyen élősködők telepedtek meg benne. Hagyd, hogy segítsek! Ondine felsóhajtott, s arra gondolt, milyen jó érzés lesz újra tisztának lenni. Nagy levegőt vett, kirohant a paraván mögül, s beleugrott a kádba. Felszisszent, mert a víz túl meleg volt, s égette bőrét. Forrónak kell lennie - jegyezte meg az asszony vidáman. - Tessék, itt egy fürdőkendő, és két darab szappan. Figyelmeztetlek, az egyik marni fogja a bőrödet, de alaposan tisztít, s most erre van szükség. A másikat az emberem hozta, egyenesen Párizsból. Az illata fenséges, mint a nyíló rózsáé, és sokáig megmarad. Köszönöm - motyogta Ondine, s elvette a szappant. - Nagyon kedves vagy, Meg. - Ne köszönd, milady - sóhajtotta az asszony. - Örömmel segítek. Nagyon szeretem a fiatalokat. A leányaim már asszonyok mind, kiröppentek a családi fészekből. Ó, és imádom a gyerekeket is, és... Meg tovább csacsogott, és Ondine elkezdte beszappanozni testét. Az asszonynak igaza volt: a szappan égetett, mint a pokol tüze, de hamar megszabadította minden mocsoktól, mi bőréhez tapadt. - Most PEDIG lássuk, mit kezdhetünk ezzel a szénaboglyával! – Meg egy vödör vizet öntött Ondine fejére, aztán beszappanozta kócos csimbókos haját, és mosni kezdte. - Istennek hála ezért a szappanért. Ha nem lenne, kénytelenek lennénk rövidre vágni a fürtjeidét. Pedig nézd csak. Tisztán mily csodálatosak. Szerencsés vagy, nem mindenkinek ilyen sűrű és vastag szálú a haja. Öblítsük le! A vízbe nyomta Ondine fejét, s átdörzsölte hosszú fürtjeit még egyszer. Mikor végzett, hátralépett, karba fonta a kezét, s végigmérte a lányt. - Gvönyörű gyermek vagy. Soványnak sovány, de gyönyörű. A kebleid teltek, a derekad karcsú. De fel kellene szedned néhány kilót, mert a bordáid kiállnak, s a csípőd is lehetne gömbölyűbb. Ondine elpirult, de nem sértődött meg: az asszony őszintén beszélt, és jó szándék vezérelte. Elmosolyodott, s állig süppedt a meleg vízbe. Nagyon kellemes érzés volt tisztának, illatosnak lenni újra. Behunyta a szemét. s fejét a kád peremének támasztotta. - Nem vagyok már gyermek - sóhajtotta fáradtan. Bárcsak gyermek lehetne még! – gondolta Igen, voltak idők, nem is olyan rég, mikor hitt az emberi jóságban, mikor nem tudta még, mi az árulás, a halál, a szegénység. Elmosolyodott. Anyja nem sokkal azután halt meg, hogy neki életet adott. Ám apja nagy szeretetben nevelte. Ondine-nak eszébe jutott tizenhatodik születésnapja, mikor drága apjától egy kardot kapott ajándékba. Nagyon örült a csodás, könnyű kis acélfegyvernek, s párbajra hívta apját nyomban. Ondine jól forgatta a kardot, s a férfit elbűvölte leánya bátorsága és ereje. - Áruld el, mi szükség rá, hogy egy magamfajta lány vívni tudjon? - kérdezte apját. - Nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Nem leszek mindig melletted, hogy megóvjalak a világtól, és persze kérőid hadától. Ondine tisztában volt vele, hogy hatalmas vagyon örököse, de a pénz és gazdagság nem jelentett számára semmit. És azt akarta, hogy az apja örökre ott legyen mellette, és vigyázzon rá. Nos, Meg, hogy állsz a feladattal? - kérdezte egy mély, kellemes, mégis gúnyos hang. Ondine szeme tágra nyílt döbbenetében. Hallotta, hogy az ajtó becsukódik. Tudta, Warwick Chatham a szobában van. Térdét nyomban maga elé húzta, s karjaival átkulcsolta. Olyan dühös volt, hogy szólni sem bírt. Mit képzel magáról ez a felfuvalkodott alak, hogy csak így rátöri az ajtót? A férje, igaz, de mégis csak idegen. - Á, Lord Chatham! - szólt Meg túláradó örömmel. Az asszony szemmel láthatóan semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy Warwick látni akarja ifjú aráját. Ondine becsukta a szemét. Ez a férfi megmentette az életét. Hálával és örök hűséggel tartozik neki. Soha, soha nem érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak, ennyire sebezhetőnek. Rettegett a gróftól, s bár szeretett volna dacolni akaratával, nem tudott. Legszívesebben elfutott volna most is, minél messzebbre tőle. Aztán meghallotta lépteinek neszét. Egyre közelebb és közelebb ért a kádhoz. - Lássuk hát, miféle portékára sikerült szert tennünk - szólt a férfi, gyengéden megsimogatta a lány arcát, aztán tenyerébe fogta állát, erővel kényszeríttette, hogy a szemébe nézzen. - Megfelelek az igényeidnek, uram? - csattant fel dühösen Ondine. Warwick kíváncsian vonta fel szemöldökét, s elmosolyodott, de tekintete hideg volt. Jéghideg. A lány indulatos kirohanását szórakoztatónak találta volna, ha nincs ott Meg. Balra fordította Ondine arcát, aztán lassan jobbra. Úgy mustrálta végig, mint valami lovat a vásáron.
Ondine legszívesebben kikaparta volna a szemét. Gyűlölte a közelségét és az érintését, melytől elöntötte testét a forróság. Warwick elhúzódott a kádtól, és Megre nézett. - Ott a ruha az ajtónál. Remélem, nem felejtettem el semmit, és a méret is megfelel. Bármi jobb azoknál a rongyoknál, milord - mondta az asszony Elgondolkodott egy pillanatra, aztán megkérdezte. - Odalent a vendéglőben kívánod elkölteni a vacsorádat, vagy hozassam fel ide? Odalent - felelte a gróf habozás nélkül, aztán Ondine-hoz fordult, és meghajolt előtte. Engedelmeddel, milady, most magad hagylak - szólt gúnyosan, aztán sarkon fordult, és elhagyta a szobát. - 0, mennyire gyűlölöm! - sziszegte Ondine meggondolatlanul. - Micsoda? - kérdezte döbbenten Meg, s a lány csak akkor döbbent rá, mekkora ostobaságot követett el. Nem, egyáltalán nem gyűlölte a férfit. Hogyan is tehetné, mikor az megmentette az életét? Nem gyűlölte, csak... Meg szemébe nézett, aztán tenyerébe temette arcát. Sajnálom - rebegte. - Nem gondoltam komolyan... Az asszony nyomban Ondine mellett termett, kisegítette a kádból, s egy hatalmas fürdőlepedőbe csavarta, s törölgetni kezdte. - Nincs semmi baj, kedvesem - szólt anyáskodón. - Minden lány retteg a férjétől az első éjszaka előtt. De hidd el, igazán nincs mitől félned. Igaz a gróf néha hűvös, távolságtartó, és kemény, mint a kő, de a szíve aranyból van, és a legnagyszerűbb ember, akit ismerek. Ondine lehunyta a szemét, s hagyta, hogy Meg az ágyhoz vezesse és leültesse. - Ilyen jól ismered? - kérdezte. - Ó, igen, Gyakran megfordul itt - kuncogott. - A király egyik kedvence. Őfelsége minden fontos ügyben kikéri a véleményét. Mindenki azt hitte, valamelyik előkelő, dúsgazdag örökösnőt fogja nőül venni, akik úgy körüldongják, mint húst a legyek... - Meg hirtelen elhallgatott, mikor rádöbbent, talán többet mondott a kelleténél. – Minden férfinak vannak szerelmi ügyei - sóhajtotta aztán. - Ez alól még Károly király sem kivétel. De neked nem lehet okod panaszra, Warwick nagyra becsül és szeret téged. Mi másért vett volna nőül, mikor gazdag nemes hölgyek közül is választhatott volna? Még hogy szereti! - gondolta Ondine, és reszketni kezdett. Meget nyilvánvalóan elvakítja a férfi iránti rajongása, de ő tudja, érzi, a gróf közömbös iránta. Mosolyt kényszerített az arcára, s felállt. - Meg, ugye nem hallottál semmiféle .. hmm... gonosz pletykát az uramról? - Gonosz pletykát? Ondine elvörösödött. - Úgy értem, nincsenek furcsa szokásai? Meg összevonta a szemöldökét s egy hosszú másodpercig értetlenül és zavartan bámult a lányra, aztán hirtelen kitört belőle a nevetés. - Nem, drágaságom, nyugodj meg, Warwicknak semmiféle furcsa szokása nincs. Némelyek állítják róla, nagy csirkefogó, de ez minden. Kiváló, tapasztalt harcos, és nyíltan megmondja a véleményét még a királynak is. Ami a gyengébbik nemet illeti, nos, mint említettem már, a nők megvesznek érte. - Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytat - Megközelíthetetlen és rejtélyes. Talán ez a legvonzóbb benne. Am fecsegjenek róla bármit, hidd el nekem, nem találkoztam még tisztességesebb, igazságosabb emberrel. Nem tűri a hanyagságot vagy a kegyetlenséget a leghatalmasabb főuraktól sem. Akik szolgálják, örömmel teszik, mert bár odaadó és jó munkát követel, de soha nem kér olyat, amit maga meg ne tenne. - Az asszony hirtelen felállt - Nézzük meg, mit vásárolt neked! Meg az ajtóhoz lépett, felvette a csomagot, és kibontotta. - Ó, nézd, milyen csodálatos! - kiáltotta rajongón. Ondine mosolyogni próbált, ahogy Meg előhúzott a dobozból egy hófehér selyeminget, aztán egy világoskék vászon alsószoknyát. Majdnem felsikoltott örömében, mikor észrevette a csipkés fűzőt, pávakék bársonyruhát és a keményített csipkekötény Nézd ezt a csodás topánt! - álmélkodott az asszony Ki hinné, hogy a grófnak még a női ruhák terén is ilyen csodálatos az ízlése! - Talán gyakran vásárol ilyesféle holmikat a szeretőinek - jegyezte meg csípősen Ondine, aztán arra gondolt, semmi oka nincs elkeseredni. Meg elmondta, hogy a nők valósággal körüldongják Warwickot. Meg is tudta érteni őket: a férfiban volt valami magával ragadó, valami belülről sugárzó vonzerő, ahogy mozgott, ahogy beszélt, ahogy mosolygott... - Jöjj, kedvesem - szólt Meg sürgetőn. - Ne várakoztassuk sokáig a grófot. Hadd várjon csak! - gondolta bosszúsan Ondine, de aztán gyorsan lesütötte a szemét. Majd meghalt éhen. Megnek igaza van: semmi ér¬telme várakoztatni Warwickot, mikor enni hívja.
Ledobta magáról a törülközőt, aztán az asszonyhoz ment és felöltözött. Minden ruhadarab úgy illett rá, mintha ráöntötték volna. Gyönyörűnek érezte magát új, elegáns öltözékében, s igazából csak most jutott el a tudatáig, hogy életben van. Megszabadult a mocsoktól és a haláltól - és ezt Warwick Chathamnek köszönheti. - Ó, drágaságom! Lélegzetelállítóan szép vagy! - áradozott Meg, s kék szemében elégedettség fénye ragyogott. - Mint egy angyal. Már értem, miért vett nőül a gróf. Megfésüllek. Nem tűzzük fel a hajad! Leengedve csodálatosabb. Ma különben is menyasszony vagy még. Ondine elmosolyodott, és leült, hogy az asszony kifésülhesse, és fényesre kefélje hosszú fürtjeit. Elkomorodott aztán, és beharapta alsó ajkát. Megfogadta, egy napon megtalálja a módját, hogy meghálálja Lord Warwick Chatham nagylelkűségét, azt, hogy megmentette az életét. Bár a férfi próbára tette béketűrését és lépten-nyomon megsértette büszkeségét, Ondine tisztában volt vele, milyen sokkal tartozik a grófnak. Mindent meg fog hálálni. De nem ma éjszaka. Ma éjjel el fog szökni. Az erdőben húzza meg magát, barátok között, és alaposan átgondolja helyzetét. Végre eljön az idő, hogy kitervelje, miként álljon bosszút apja gyilkosain. Elszökik, igen, ám csak vacsora után. - Csodálatos a hajad, drágaságom. - Meg úgy beszélt hozzá, úgy bánt vele, mintha csak a leánya lenne, akit dédelgetnie, bátorítania kell. Bár Meggel maradhatna - gondolta Ondine, de tudta, ez lehetetlen. Talán ha Jake nem a vesztőhelyen talált volna rá, más lenne a helyzet, ám ígv nem maradt más lehetőség, mint megszökni. - Sajnos, nincs tükröm, amiben megnézhetnéd magad. De elég lesz a férjed szemébe nézni, s látni fogod, mily szép vagy. Ideje lemenned vacsorázni. Ne! – sikított Ondine lelkében a rémület hangja, bár maga sem értette, miért fél annyira a férfitól. Nem akart a szemébe nézni, nem akarta, hogy Warwick ott legyen a közelében, hogy megérintse... - Marhasült lesz vacsorára - mondta Meg vidáman. – Újburgonyával, sok zöldséggel, ízletes szósszal. Ondine gyomra megkordult. - Ideje - kezdte, s nagyot nyelt - ideje lemenni. Meg kinyitotta az ajtót, s a lányt végigkísérte egy hosszú folyosón a lépcsőhöz, mely a földszinti vendéglőbe vezetett. Ondine megállt egy pillanatra. Odalentről vidám hangok hallatszottak. Férfiak poharazgattak és nevettek harsányan, s néha-néha felcsendült egy-egy női hang is. - Ha enni akarsz, drágaságom, le kell menned - sürgette gyengéden a lányt Meg. Ondine bólintott, s megindult a lépcsőn lefelé, aztán hirtelen megállt, mikor meglátta Warwickot. A férfi türelmetlenül járkált fel és alá. A lépcsőnek háttal állt meg, aztán lassan megfordult, mintha megérez¬te volna a lány jelenlétét. Ondine olyan erővel markolta a korlátot, hogy ujjai elfehéredtek. Szíve vadul dörömbölt mellkasában. A gróf széles karimájú kalapot viselt, amitől még magasabbnak tűnt. Válla széles volt és erős, háta egyenes, csípője keskeny, lába hosszú, izmos. Sötét, szűk térdnadrágot viselt és hófehér inget, mely még inkább kiemelte bőre bronzszí¬nét, nemes arcvonásait, gyönyörű szemét. Warwick leplezetlen vággyal nézett a ragyogó kék szempárba, s elmosolyodott. Ondine-t elöntötte a forróság, s az erő hirtelen kifutott a lábából A férfi felé nyújtotta a kezét, s Ondine tétova léptekkel folytatta útját a lépcsőn. Amikor leért, a gróf megfogta a kezét, s tetőtől talpig végigmérte. - Kiválóan megfelelsz - suttogta a lány fülébe. Ondine egy pillanatra lehunyta a szemét, és nagyot nyelt, aztán aranybarna szempárba nézett újra. - Hogy érted ezt, milord? - kérdezte hűvösen. - Minek felelek meg kiválóan? A férfi felnevetett. - Természetesen feleségnek. Az én feleségemnek. 3. fejezet Az asztaluk a terem túlsó végében volt, a falnál. Warwick szemben ült feleségével. Ondine csalódottan pillantott körbe: ebből a helyiségből képtelenség megszökni. Különben is éhes volt, mint a farkas. Az asztalra nézett, ahol fonott kis kosárkákban friss kenyeret készítettek oda a vacsorához. Megragadott egy szeletet, de a férfi megfogta a kezét, és a szemébe nézett. - Senki nem veszi el tőled - szólt gyengéden. - Nem szabad túl mohón enned, mert rosszul leszel. A férfi elhúzta a kezét, és korsójukat teletöltötte sörrel. Tört egy darabka kenyeret, odanyújtotta a feleségének, aztán elvigyorodott, és hátradőlt a székében. - Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem ehetsz – mondta vidáman.
Ondine a szájához emelte a kenyérdarabkát, és beleharapott. A gróf szemmel láthatóan jól szórakozott idegességén: szigorú arcát mosoly szelídítette kisfiússá. Mosoly, melyet Ondine ellenállhatatlanul vonzónak talált. - Hol van Jake? - kérdezte a lány két falat között. - Ő a szolgálóm, nem a tulajdonom. Szabadidejében azt csinál, amit akar. Ondine megpróbált úgy inni, ahogy illik, de annyira szomjas volt, hogy egy szuszra felhajtotta a hatalmas korsó sört. Warwick meglepetten vonta fel a szemöldökét, aztán teletöltötte felesége kupáját. A lány elmosolyodott. Eltökélte, zavarba hozza a férfit. - Ezek szerint a szolgáidat nem tekinted a tulajdonodnak? - Egyetlen ember sem lehet a másik ember tulajdona. - Még egy feleség sem? - Az más. - Valóban? - Ó, igen - felelte a férfi, s mutatóujjával végigsimította korsója peremét. - Igen. A feleség örök hűséget esküszik a férjének. A jó szolga is hűséges. Igen, ám ha teljesítette kötelességét, a szolga nem tartozik egyébbel urának. És a feleség? A jó feleség szolgálatra kész éjjel és nappal, és szüntelen lesi ura óhaját, nem igaz? - Attól függ, mi az óhaja - felelte Ondine kimérten. Semmi olyan, mit egy asszony ne teljesíthetne örömmel. Mit akar ezzel? - töprengett a lány és álmos zsibbadtság vett rajta erőt. Túl gyorsan hörpintette ki sörét. Csípett egy falatot a kenyérből, de íze megkeseredett a szájában. Ami az egyiknek kijár, kijár a másiknak is, nemde? - kérdezte nyugodtan. Ugyan mit számít, miről fecsegnek? - gondolta. Hamaro¬san úgyis elszökik, s nem látja többé a férfit az életben. Warwick szemmel láthatóan beleunt a szócsatába. Fáradtan felsóhajtott, aztán felhajtotta sörét. Néhány dolgot tudnod kell a vidéki házamról. Még egy éjszakát úton töltünk, de ha tartjuk az iramot, a második napon, este Észak-Lambriában lehetünk. - Elhallgatott, mikor az egyik felszolgáló odalépett az asztalhoz, marhahússal és újburgonyával megrakott tálat ra¬kott eléjük. Warwick elküldte a fiút, s maga szedett néhány falatot a lány tányérjába. Látva elkeseredett arckifejezését, felnevetett. Ne hidd, hogy sajnálom tőled az ételt, hölgyem. Úgy tűnik, elszoktál a rendszeres táplálkozástól, és nem szeretném, ha rosszul lennél. A férfi nyilvánvalóan nem volt éhes. Hátradőlt székében, és karba fonta a kezét. - A háztartást Mathilda vezeti, úgyhogy azzal nem lesz gondod. Ha kérdésed van, fordulj hozzám. A szolgákkal találkozni fogsz, és Jake-et már ismered. Clinton intézi a birtok ügyeit, és ott van még a fivérem, Justin. Ő is a kúriában él. A marhasült fenséges volt. Olyannyira, hogy Ondine képtelen volt másra figyelni, míg Warwick el nem húzta előle a tányért. Ondine bosszúsan nézett a férje szemébe, melyben harag pokoli fé¬nye izzott. Kihúzta magát, s nagyot nyelt. Jeges borzongás futott vé¬gig a gerincén. - Figyelj rám! - csattant fel a férfi. - Fontos szerepet kell eljátsza¬nod, drága akasztófatündérem, és elvárnék tőled némi erőfeszítést. Sőt, követelem! Ondine kényszeredetten bólintott. - Justin a fivérem - kezdte újra Warwick. - Clinton a birtok ügyeit intézi, Mathilda vezeti a háztartást. Chatham az otthonuk, csakúgy, mint nekem. A grófságban én vagyok az úr, de mindannyian kellemes, derűs, nyugodt életet élünk a birtokon. Megértetted, amit mondtam? És nem tűröm, hogy a szolgáimmal bárki is kegyetlenkedjen. Ondine legszívesebben felkapta volna a tányérját, hogy a férfi képébe vágja. Mit képzel róla ez a felfuvalkodott pávakakas? Azt hiszi, nem tudna elboldogulni egy vidéki kúria háztartásával azok után, hogy évekig intézte apja palotájának ügyeit? - Kedves Lord Chatham - kezdte ártatlan kifejezéssel az arcán -, mindent elkövetek, hogy megőrizzem a hidegvéremet, és ígérem, egyetlen szolgálót sem fogok megkorbácsolni. Warwick hátradőlt ismét. - Vigyázz a nyelvedre, hölgyem! - szólt fenyegetően. Örökkévalóságnak tűnő pillanatokig néztek egymás szemébe, s a levegő szinte szikrázott körülöttük. Végül Ondine lesütötte tekintetét, s két kezét ölébe ejtette. Tudta, ha nem akarja felkelteni a férfi gyanúját, alázatosabbnak kell mutatkoznia. - Bocsáss meg, uram - mondta bűnbánóan.
- Miért hiszem azt, hogy bocsánatkérésed nem őszinte? Ondine a gróf szemébe nézett, s bátortalanul elmosolyodott. - Amikor Jake odajött a kordéhoz, azt mondta, jövendőbelimről sokan állítják, hogy szörnyeteg. Valóban szörnyeteg vagy, Lord Chatham? A férfi bosszúsan csettintett nyelvével, aztán szájához emelte söröskorsóját és ivott. - A szóban forgó szörnyeteg családom címerállata, ez minden. - Mondd el, kérlek, milyen az a szörnyeteg? Warwick sóhajtott. - Félig sárkány, félig oroszlán. A legenda szerint ilyen teremtmények barangoltak erdeinkben az idők kezdetén. De ez csak mesebeszéd. Ondine elmosolyodott. Kezdte jól érezni magát. Megfürödhetett, éhségét is csillapította. És hamarosan szabad lesz. Szabad. Miért ne beszélgethetne egy kicsit a gróffal. Megköszörülte a torkát. - Akkor sem vagy szörnyeteg, amikor harcolsz, milord? - kérdezte ártatlanul. Warwick meglepetten vonta fel szemöldökét. - Az ember az, aminek tartják, nem igaz? - Nos, úgy tűnik. Ezek szerint vannak, kik téged szörnyetegnek tartanak? Mások nevében nem beszélek, hölgyem. Ondine felemelte söröskorsóját, s két kezébe fogta, s kihívóan férfi szemébe nézett. - Igen, milord Chatham, természetesen. Meg kel mondanom mégis, néha valóban szörnyetegnek tűnsz. - Meglehet. Ám ne feledd, hölgyem, a szörnyetegek szelídek is tudnak lenni. És még valami: kérlek, szólíts Warwicknak. A gróf hirtelen átnyúlt az asztal fölött, gyengéden megsimogatta felesége arcát, aztán alabástrom nyakát, s kebleit. Ondine kővé dermedt rémült döbbenetében. - Milyen szép vagy - suttogta Warwick. - Alacsony származásodhoz képest. A lány dühödten lökte el magától a férfi kezét. - Ezek szerint csúnya mindenki, aki nem nemesnek születik? Warwick bosszúsan felsóhajtott. - Természetesen nem, és nem is állt szándékomban megbántani az érzéseidet, hölgyem. Szép vagy, szebb, mint sok előkelő hölgy. Megköszörülte a torkát. - Nos, befejezted? Mit? - Nyilvános helyen mutatkoztunk, édesem. Holnapra egész London tudni fogja, hogy megnősültem. Senki nem fog kételkedni benne, hogy előkelő hölgyet vettem nőül. A múltad titok marad örökre. Most pedig ideje felmennünk a szobánkba. Fáradt vagyok, s úgy hiszem, sem vágysz másra, mint egy kiadós alvásra kényelmes és tiszta ágyban... Egy ágyban Lord Chathammel. Ondine legszívesebben felpattant volna az asztaltól, hogy elrohanjon, minél messzebb a férfitól. Egész testében remegni kezdett. Meg kell szöknie, most azonnal. - Ilyen fontos a nyilvános megjelenés? - kérdezte Ondine, persze csak azért, hogy húzza az időt. - Igen, milady, különösképpen a mi esetünkben. Miért épp engem vettél nőül? Csak azt ne mondd, hogy me akartál nősülni. Ha ez lett volna a szándékod, biztos vagyok benne, hogy a legelőkelőbb családok legszebb leányai közül is választhattál volna, akár tucatszámra is. Tucatszámra? Asszonyból bőven elég egy is. - Warwick elgondolkodott egy pillanatra, aztán így folytatta: - Belefáradtam már a sok unszolásba, hogy házasodjam meg, ez minden. És nem akartam egy örökké aggolmaskodó hitvest, ki mindig a sarkamban van, s tudni akarja, hova megyek, mit teszek. Egy magadfajta akasztófatündér sokkal jobban megfelel e célra. Mindketten jól jártunk, hölgyem: te megmenekültél a haláltól, én pedig ezentúl békésen élhetem az életem, ahogy én akarom. Nos, elégedett vagy a válasszal? – tudakolta hűvösen. - Nincs más választásom, milord. - Ondine lesütötte a szemét. Bűntudatot érzett. A férfi valóban megmentette az életét. Talán valamiképp semmissé lehet nyilváníttatni a házasságot. Igen, ezt kell tennie, méghozzá minél hamarabb... - Mehetünk, milady? Ondine a férfi szemébe nézett. - Lord Chatham, egy perc türelmet kérek. Nekem... ki kell mennem. - Tessék? - Warwick karba fonta a kezét, s bosszúsan vonta össze szemöldökét. A lánv a haja tövéig elpirult. - Csak egy perc az egész. Ki kell... - Semmi szükség rá - vágott a szavába a gróf, ám Ondine előrenyúlt, megfogta a kezét, s oly könyörgően nézett rá, ahogy csak tu¬dott.
- Kérlek szépen... A férfi durván ellökte a kezét. - Csinálj, amit akarsz. Nem érdekel. Ondine felállt, s az asztalok között megindult a lépcső felé. Egyetlen pillanatra sem fordult hátra, de tudta, a gróf minden mozdulatát figyeli. A lépcső alján megállt, kihúzta magát, s méltóságteljesen vonult fel az emeletre. Wairwick addig követte tekintetével a lányt, míg el nem tűnt a lépcsőfordulóban. Arra gondolt, soha nem látott még ilyen tökéletes szépséget. Karcsú volt, formás, tartása büszke, egyenes, bőre hibátlan, bársonyos, mint a rózsaszirom. Senki nem fog megdöbbenni azon, hogy beleszeretett egy ilyen nőbe, és senki nem fog kételkedni abban, hogy felesége előkelő család sarja. Összevonta szemöldökét, és teletöltötte söröskorsóját. Ondine-nak egyetlen hibája volt csupán: indulatos természete. Warwick sokkal nagyobb alázatra számított. Úgy érezte, a kis akasztófatündér nem méltányolja eléggé, amit érte tett. Amikor beszélt hozzá, oda sem figyelt, és szemmel láthatóan egyáltalán nem esett hasra attól, hogy egy főúr felesége lehet. A szájához emelte a korsót, és nagyot kortyolt a keserű italból. El¬mosolyodott aztán. Ifjú felesége nyilván tart tőle. És ez így is van rendjén. Úgy lett volna tisztességes, ha megmondja Ondine-nek, hogy nem áll szándékában hozzányúlni egy ujjal sem, soha. A mosoly lefagyott Warwick arcáról. A lány azt hiszi, elvárja tőle, hogy teljesítse házastársi kötelességét. Közölnie kellett volna vele, hogy nem kíván ilyesmit tőle, és hogy néhány hónap múlva mindenféle kötelezettség alól felmenti, visszaadja szabadságát, s nagy összegű járadékot biztosít számára élete végéig. Olyan erővel csapta korsóját az asztalra, hogy majdnem szétrepedt. Nem mondhat a lánynak semmit. Egyelőre nem. Talán mégis jobb lenne felmenni, s egyszerűen közölni vele: nem kell tartania tőle. Nem! Mégsem szabad tudnia... Milyen különös - gondolta Warwick. Ha lehunyja szemét, a kísértő, igéző, mélykék szempárt látja maga előtt. Igen, és érzi, még érzi a lány csodás, csábító illatát. Ujjai még őrizték a fenséges, mélyvörös hajkorona selymes tapintását. Elmosolyodott. Bármennyire is bosszantotta, szíve mélyén be kellett ismernie, tetszett neki Ondine tartása, büszkesége, a szemében felvillanó harag, s a dac, ahogy finom metszésű állát magasra emelte Igen, a lány akár született grófnő is lehetne. Warwickot hirtelen baljós érzés kerítette hatalmába. Ifjú feleségére gondolt: megvető tekintetére, hirtelen fellobbanó haragjára, mérhetetlen büszkeségére. Ondine nem volt éppen hálátlan, úgy tűnt még semmiben nem hajlandó megalkudni. Igazából nem is fél tőle, csupán bizalmatlan és gyanakvó. És istenem, milyen dacosan, milyen kihívóan tud a szemébe nézni. - A pokolba! - sziszegte dühödten, s összeszorította fogát. Ondine az orránál fogva vezette, s ő még csak észre sem vette. Lord Chatham felpattant az asztaltól, keresztülviharzott a vendéglőn, s megindult a lépcsőn felfelé. Amint az emeletre ért, Ondine futni kezdett. A hosszú folyosó végén a hátsó lépcsőnél megállt, hogy kifújja magát, s átgondolja még egyszer a szökését. Tudta, a lépcső a konyhához vezet. Onnan nyílik a hátsó ajtó, melyen Jake becsempészte az épületbe. Előrehajolt a korláton, s feszülten figyelt néhány másodpercig. Senki nem volt odalent. Nesztelenül leosont a lépcsőn. Maga is láthatta, a vendéglő zsúfolásig telt. Megnek és a szolgálóknak rengeteg a dolguk. Senki nem fogja észrevenni, hogy elszökik. Ondine a hátsó ajtót zárva találta, s egy pillanatra pánikba esett. Megragadta a kilincset, s kétségbeesett erővel rángatni kezdte. Majdnem felsikított, mikor a nehéz faajtó hirtelen kivágódott. Gyorsan kisurrant, behúzta az ajtót maga mögött, s nekidőlt egy másodpercre, hogy kifújja magát. Körbepillantott a sáros udvaron, aztán a hatalmas szántóföldek felé nézett, melyek az erdőig húzódtak. Ondine elkeseredetten látta, hogy sokkal nagyobb távolság választja el a fák menedékétől, mint ahogy emlékezett rá. Csinos kis topánkájában, mit a férjétől kapott, másnap reggelig sem éri el az erdőt. Gondolkozz! - figyelmeztette magát. Ügyesen megszökött a király testőrei elől, és több tucat seriffet lóvá tett már, kik megpróbálták elfogni. Amikor megszöktek Newgate-ből, ötven lovas katona eredt a nyomukba, és ha Kis Pat nem esik le a lóról, nem fogták volna el őket. Most egyetlen ember elől kell megszöknie, és sikerülni fog. Sikerülnie kell! Nincs más megoldás. El kell lopnia Lord Chatham egyik lovát. Nem érzett bűntudatot. Nem engedhette meg magának ezt az érzést. Fontosabb volt ugyanis a szabadsága mindennél, hisz másképp aligha állhat bosszút azokon, kik elárulták és meggyilkolták drága apját. Természetesen nem marad adósa Észak-Lambria grófjának. Ha eljön az ideje, gazdagon megjutalmazza a grófot azért, amit tett.
Ondine az istállóhoz rohant. A hatalmas ajtók nyitva álltak, s odabent egyetlen lámpás világított. Senki nem volt odabent, istennek hála. istálló ugyanolyan tiszta volt, mint a fogadó: a földet friss, illatos széna borította, a lószerszámok és nyergek katonás rendben lógtak a bejárat melletti akasztókon. A lovak rekeszei a két szemközti fal mentén sorakoztak. Ondine habozni kezdett. Többször is halálra ítélték már, s most újabb bűncselekményt készül elkövetni. Apja ellenségei árulónak bélyegezték, s ha annak idején nem sikerül elszöknie, lefejeztették volna. Nem sokkal később orvvadászatért küldték bitóra, s hajszálon múlott csak, hogy nem akasztották fel. Ha elkapnák, most feljelenthetné tolvajlásért. De biztos volt benne, Lord Chatham nem tenne ilyet. Nem. Ő maga ered a nyomába, s ha elkapja... Nem, ez nem történhet meg! - Ondine a kijárat felé pillantott mégegyszer, hogy meggyőződjön róla, senki nincs a közelben, aztán végigsétált az állások előtt, hogy megkeresse a gróf lovait. Végül megállt, az egyik rekesznél, melyben egy pej mén állt. Az állat hatalmas, volt, izmos, gyönyörű. - Nyugalom, szépségem, nyugalom - motyogta, miközben a rekesz falához húzódva óvatosan a ló mellé sétált. Megveregette a nyakát, aztán simogatni kezdte csillogó, selymes szőrét. Az állat felhorkant, s Ondine felé fordította a fejét. A lány megsimogatta bársonyos orrát. - Jó fiú vagy, gyönyörű és okos - becézgette. Most megyünk, és kilovagolunk, te meg én. Mit szólsz hozzá, szépségem? Ondine eloldotta a kötőféket a falon lógó vaskarikáról, és az állatot az istálló közepére vezette. Az istrángot hátrahajtotta, s összefogta maga előtt a szoknyáját, aztán nagy nehezen felmászott a ló hátára. Gyerünk, szépségem - suttogta. - Gyorsan kiosonunk innen, az¬tán vágtatunk, mint a szélvész. A ló engedelmesen indult a kijárat felé, ám ebben a pillanatban egy alak tűnt fel a nyitott ajtóban. Egy hatalmas, baljós árnyék. Mégis, hova lesz a vágta, hölgyem? A kérdés udvarias volt, de oly fenyegető, hogy Ondine beleborzongott. Warwick előrelépett, s a lámpás fénye megvilágította arcát. Barna szemében izzott a harag, vonásait indulat torzította el. Alig néhány lépésre állt meg felesége előtt, s karba fonta a kezét. Ondine látta, a férfi karján s hosszú lábán megfeszülnek az izmok, s tudta, egy pillanat csak, s a gróf előreveti magát, hogy elkapja, és lerántsa a nyeregből. Nem maradt vesztegetni való idő. Ondine lova véknyába vágta a sarkát, ám a férfi a másodperc törtrésze alatt cselekedett. Előreugrott, elkapta a kötőféket, s megrántotta. A ló felnyerített, hátsó lábaira ágaskodott, és a lány hátrazuhant a földre. Becsukta a szemét, és imádkozott, hogy a hatalmas állat nehogy rátaposson. Nem történt semmi, és Ondine végül felnézett. A ló a gazdája mellett állt nyugodtan, mintha mi sem történt volna. A lány nagy nehezen feltápászkodott a földről. Egész testében remegett. Warwick örökkévalóságnak tűnő pillanatokig nézte némán, mozdutatlanul. Légy oly kedves - törte meg a csendet végül —, vidd vissza Wicket a helyére. - Megveregette az állat nyakát. - Nagyon nehéz ilyen jó lovat szerezni, milady. Nem hagyhatom elveszni ily könnyen, beláthatod. Ondine úgy érezte, moccanni sem bír, ám elég volt egyetlen pillantást vetnie a férfi haragvó tekintetére, s előresietett máris, hogy elvegye tőle a kötőféket. Reszkető, bizonytalan léptekkel vezette vissza az állatot a rekeszébe, és kikötötte. A lélegzete is elakadt rémületében, mikor rádöbbent, a gróf ott van a ló mögött. Oly nesztelenül követte, hogy észre sem vette. Kétségbeesésében Ondine-nak kiváló ötlete támadt. Warwick balra állt tőle, s szabad lett az út a kijárathoz. A lány babrált még egy darabog a kötőfékkel, aztán hirtelen megfordult, s mint akit puskából lőttek ki, az ajtó felé rohant, ki az éjszakába, ahol a szabadság várja... Minden erejét beleadta a futásba, s úgy érezte, mintha szelek szárnyán szállna, száguldana. Már csak egy lépés választotta el a szabad¬tól. Egyetlen mozdulat, egyetlen levegővétel. Aztán érezte, hogy valami pokoli erő visszarántja, s ő a földre zuhan ismét. A fejébe fájdalom hasitott, s kétségbeesetten kapkodott le¬vegő után. Becsukta a szemét, s minden erejével küzdött a testén elhatalmasodó zsibbadt fájdalom ellen. Majdnem felsikított, mikor a férfi lovagló ülésben a csípőjére ült, mielőtt a rémület hangja elhagyhatta volna torkát, Warwick a szájára tapasztotta hatalmas tenyerét, s a szemébe nézett. - Ne hozz ki a béketűrésből, hölgyem, hacsak nem akarod megismerni a bennem lakozó szörnyeteget sziszegte a férfi dühödten. Undorral vette el a kezét a lány szájáról. Ondine kábultan nézett a gyűlölettől izzó szempárba. Érezte a gróf izmos, forró testét, beszívta hűs, férfias, tiszta illatát. Testét elöntötte a forróság s végtagjaiból minden erő kifutott. Vajon mi vár rá? - szólalt H lelkében a kétségbeesés hangja. Mit tesz vele a férfi?
Warwick hirtelen előrehajolt. - Hálátlan kis dög! - köpte ki dühvel a hangjában, s ütésre emelte a kezét, Ondine lehunyta a szemét, s várta a hatalmas csapást, de nem történt semmi. A férfi a feje mellett, a földbe csapta öklét, aztán felállt. - Felállni - parancsolta, s mikor a lány nem mozdult, lehajolt, dur¬ván megragadta a karját, és talpra rántotta. - Ezek szerint nemcsak orvvadászt, hanem egy lótolvajt is megmentettem a kötéltől. És ki tudja, miféle mocskos bűnöket követtél még el! Kérlek, milady, áruld mit tettem ellened, hogy ily kétségbeesetten próbálsz menekülni tőlem? Ondine képtelen volt a gróf szemébe nézni. A kezét bámulta inkább, mely oly erővel szorította ujjait, hogy biztos volt benne, egy mozdulat csak, s elroppantja őket. Próbált elhúzódni a férfitól, s mikor az nagy hirtelen elengedte, hátratántorodott, és nekiesett az istálló falának. Miután visszanyerte egyensúlyát, megállt, s kihúzta magát. Istenem, most mit csináljak veled? – motyogott Warwick. Nem érdekel, milord - csattant fel indulatosan a lány. - Semmi olyat nem tehetsz, mi borzalmasabb lenne Newgate-nél, a menekülésnél, az éhezésnél, az árul... Elhallgatott hirtelen, s kétségbeesetten küzdött a torkát fojtogató sírás ellen. Ebben a pillanatban mindenáron meg kellett őriznie méltóságát, büszkeségét. Egyebe sem maradt. A férfira emelte tekintetét. - Verj meg, korbácsolj meg, akár meg is ölhetsz. Nem érdekel. Warwick megindult felé, és Ondine bánta már meggondolatlan szavait. Biztos volt benne, a gróf megüti, vagy talán meg is öli dühében. A férfi megragadta karját, de sokkal gyengédebben, mint azelőtt. Ha annyira szeretsz éhezni, milady – kezdte gúnyosan -, bocsánatot kell kérnem tőled, amiért megvacsoráztattalak. Mindazonáltal nem engedhetem, hogy elszökj, és szeretném, ha többé nem fordulna elő ilyesmi. Fáradt vagyok. Szeretnék lepihenni. Megfogta Ondine kezét, s megindult a főépület felé. A lány ellenkezett – nem lett volna értelme. Átvágtak az udvaron. Warwick kinyitotta az ajtót, s fejével intett feleségének, hogy lépjen be. Ő megtette, ám amikor a férfi megfogta a derekát, hogy a lépcső felé penderítse, rémületében mozdulatlanná dermedt egy pillanatra, szembefordult férjével. – Milord… - Indulj, milady. Ondine becsukta a szemét. Ájulás környékezte. Eszébe jutott, hog amikor a gyilkos hurok megfeszült a nyakán, akár az ördöghöz is hozzáment volna feleségül. Tudta azt is, egy asszonynak kötelezettség vannak férjével szemben… Ám még ott, a halál torkában is arra számított, hogy megszökik, nem fogja hagyni, hogy a férje akár egy ujjal is hozzányúljon. Igen, csak azért ment nőül a grófhoz, hogy az életét mentse. És igaz, igaz, a férfi egyáltalán nem visszataszító. Ondine rettegve gondolt rá, milyen érzés lesz a férfi meztelen testi érezni a testén. Beharapta az ajkát, s megesküdött rá, sikítani fog küzdeni minden erejével. Azon kezdett töprengeni, a férje türelmi lesz-e, gyengéd vagy erőszakos, dühös, brutális? Megcsókolja-e, esetleg bántani fogja, megverni, megalázni? - Indulj már, az isten áldjon meg. Ondine reszketve, bizonytalan léptekkel indult a lépcsőn felfelé. Nem tudta kinyitni szobájuk ajtaját, mikor végül odaértek. A férfi bosszúsan csapta ki az ajtót, betaszította feleségét, aztán lépett, s bezárta az ajtót. Ondine az ablakhoz húzódott, és várt. Warwick az ágy végébe ült, és lerúgta csizmáját, aztán felállt, levetette fehér ingét, s az ágytámlára hajította. Ondine-nak a torkában dobogott a szíve. A férfi teste csodálatos volt. Válla széles és izmos, csípője keskeny, hasa lapos. Úgy nézett ki, mint egy igazi harcos, kit a csaták heve edzett acélossá. A lány képtelen volt eltépni tekintetét a holdfényben fürdő, szoborszerű, meztelen mellkasról. Aztán a gróf a szemébe nézett, s gonosz kis mosollyal az arcán megindult felé. A férfi megállt előtte, s nekilátott, hogy kioldja fűzője színes pántlikáit. Képzelem, mennyire kimerített ez a nap – mondta vágytól elfúló hangon, aztán lehajolt, megfogta a ruha alját, felemelte, s átbújtatta a lány fején. Ondine akaratlanul is felsikoltott, s kezét keble elé emelte védekezőn. A férfi tudomást sem vett ellenkezéséről: gyors, határozott mozdulatokkal szabadította meg elegáns alsószoknyájától és fűzőjétől.
Ondine meztelen testét már csak áttetsző, vékony alsóinge fedte. Arra gondolt, ha kell, könyörögni fog a grófnak. Istenem, néhány perc még, és biztosan leteperi, aztán erőszakkal magáévá teszi. - Kérlek szépen, én... - Soha nem érezte még magát ilyen sebezhetőnek, ilyen kiszolgáltatottnak. Warwick arcán gúnyos mosollyal előrelépett, és meghajolt. - Höl¬gyem, nem kívánom bemocskolni... szűzi tisztaságodat. Annyit kérek csupán, játszd el a grófnő szerepét, s legalább tégy úgy, mintha igye¬keznél. Jó éjszakát! Hátat fordított, az ágyhoz sétált, s lefeküdt. Ondine hosszú percekig mozdulni sem tudott döbbenetében. – Ez…ez minden? - kérdezte végül. - Semmi mást nem vársz tőlem? - Semmi mást, hölgyem. Akkor sem kellenél, ha te lennél az egyetlen nő a világon - felelte Warwick fáradt közönnyel a hangjá¬ban. A lány egyetlen szavát sem hitte, s nem moccant. A gróf megfordult, s a szemébe nézett. - Az isten szerelmére, alhatnánk végre? Ondine tétován lépett előre, s megállt újra. - Azt kívánod, hogy... hogy az ágyban aludjak? - Az ágyban vagy a padlón, vagy... mit bánom én, hol. Csak hagyj békén. A lány még mindig nem akarta elhinni, hogy az események ilyen fordulatot vettek. Az ágyhoz sétált, s leült, aztán lefeküdt, de oly ide¬gesen, hogy a férfi egyetlen mozdulatára felpattant és elszaladt volna. Ám Warwick nem mozdult. Ondine percekig - vagy talán órákig -- feküdt nyitott szemmel, feszülten. Végül nem tudott ellenállni a csábításnak, s a férfi széles, izmos háta felé fordult. Az ágy megnyikordult, s Ondine kővé dermedt rémületében. De nem történt semmi. Warwick a nyoszolya túlsó felén feküdt, és nem mozdult továbbra sem. A lány furcsa mód arra gondolt, nem látott még nála csodálatosabb férfit. Megborzongott, és lehunyta a szemét. Warwick a férje. Megmentette az életét, és... nem akar tőle semmit. Igen, el fogja játszani a grófnő szerepét, oly tökéletesen, hogy a férfi büszke lesz rá. És közben Warwick védőszárnyai alatt bosszút áll apja gyilkosain. Ondine elmosolyodott. Talán Lord Chatham még hozzá is segíti valamiképp, hogy szörnyű tervét véghezvigye...
4. fejezet Warwickot a nyitott ablakon betűző nap ébresztette fel. Kezével vetett árnyékot szeme elé, s bosszúsan felmordul: este elfelejtette behúzni a zsalut. Aztán eszébe jutott Ondine. A lányra pillantott, aki az ágy szélén feküdt, hátat fordítva. Warwick felült, hátrasimította haját, aztán felkelt, s nesztelenül megkerülte nyoszolyát. Ondine mélyen aludt, a napfény szemmel láthatóan cseppet sem zavarta. Pillantást akart csupán vetni ifjú feleségére, de képtelen volt elszakítani tekintetét az alvó szépségről. Haja vörösen izzott a reggeli p lényében, és csodás keretbe foglalta hibátlan, angyali arcát. Rózsabimbó ajkai megnyíltak kissé, érzékid csókra csábítón. Szemöldöke magasan ívelt, sötét vonásai nemesek, szabályosak voltak. Warwick elmosolyodott és megrázta a fejét. Már akkor látott benne valamit, amikor először megpillantotta a kordén, mocskosan, rongyos ruhában, ám ilyen szépségre nem számított. A teste gyönyörű volt: dereka karcsú, csípője gömbölyű, keble kerek és telt.. Warwick összevonta a szemöldökét Már csak az hiányzik, hogy beleszeressen a nyomorult kis tolvajba! Kinézett az ablakon. A nap még alacsonyan járt égi útján. Felsóhajtott, s az ajtóhoz sétált, aztán kiment a folyosóra, s a lépcső tetejéről kiáltott Megnek. Fürdővizet és reggelit kért a szobájába. A szolgálók perceken belül felhozták a kádat, s a hatalmas vödrökben a forró vizet, nyomukban Meg egy hatalmas tálcán tejet, sajtot, frissen sült cipót egyensúlyozott. Ondine-t nem ébresztette fel a nagy sürgésforgás. Warwick azon kapta magát, hogy szívből sajnálja a lányt. Ki tudja, hány napja nem hajtotta álomra már a fejét? A kád mellé lépett, levetette nadrágját és harisnyáját, aztán nyakig süppedt az illatos, meleg vízbe. Nem engedheti meg magának, hogy szemernyire is törődjön a lány sorsával ~ gondolta. Ostobaság lenne beleszeretnie. Tarkóját a kád peremének támasztotta, becsukta a szemét, s azon kezdett töprengeni, terve beválik-e, sikerül-e előcsalogatni rejtekéből Genevieve gyilkosát?
Ondine felnyögött. Warwick felnézett nyomban. A lány mintha valami láthatatlan ellenséggel küzdene, dobálni kezdte magát az ágyon. Szentséges isten, te ölted meg! - sikította eszelősen. – Nem! Nem! Soha nem bocsátok meg. Áruló! Szörnyeteg! Meghalok inkább! A férfi kiszállt a kádból, dereka köré csavarta törülközőjét, és úgy ahogy volt, csuromvizesen leült az ágy szélére. Megfogta Ondine vállát, s finoman megrázta, hogy felébressze. Ám gyengéd érintésére a lány őrjöngeni kezdett. - Ne! Ne! Gyilkos! A kezedet vér mocskolja. Az én vérem! Nem! Megöllek, te nyomorult! - Ondine! - Warwick erőteljesebben rázta meg felesége vállát, mire az ökölbe szorította kezét és állcsúcson vágta. A férfi döbbent húzódott hátra, s megdörzsölte sajgó állát, aztán átkarolta a lányt, magához szorította. - Hé, kislány! Ki ellen küzdesz? Én vagyok a… férjed! Ondine feje hátrahanyatlott, s szemét kinyitotta végül. - Ó - kap levegő után. Warwick elmosolyodott. Rosszat álmodtál - mondta halkan. Ó, sajnálom. Én... - elhallgatott hirtelen, mikor rádöbbent, a férfi karjaiban van, aki a dereka köré csavart törülközőtől eltekintve történetesen meztelen. Ondine rémülete láttán Warwick felnevetett. - Sajnálom, hölgyem ha hiányos öltözékem felháborít. A kádból ugrasztottál ki. A lány lesütötte a szemét, s arcát szégyen festette rózsásra. Warwick követte tekintetét. Nyomban észrevette, miért jött a kis boszorkány zavarba: amikor magához ölelte, teljesen átáztatta pókhálóvékony selyemingét. Az áttetsző ruhaanyagon átsejlő izgalomtól hullámzó kebel láttán a férfi kis híján elveszítette józanságát. Ebben a pillanatban semmire nem vágyott jobban, minthogy végigcirógassa ajkaival felesége meztelen, forró testét, aztán... Mintha parazsat ölelt volna, ellökte magától Ondine-t, felpattant ágyról, s hátat fordított. Korán van még. Aludj! - mordult rá durván, aztán ledobta magáról a törülközőt, s gyorsan beszállt a kádba. A lány hallgatása megőrjítette, s majdnem elkáromkodta magát dühében, mikor rájött, a szappant elejtette valahol. - Ott a reggeli a tálcán - morogta anélkül, hogy hátranézett volna. - Köszönöm - motyogta Ondine. - Nincs mit - felelte Warwick. - Úgy tűnik, az étel az egyetlen dolog, amivel magam mellett tarthatlak. Hallotta, hogy felesége kiszáll az ágyból és felkapkodja ruháit a földről. Oldalra pillantott, s látta, Ondine az ablakhoz lép, és kinéz. - Nem kell aggódnod többé amiatt, hogy megszököm - sóhajtotta a lány. - Miért nem? - Alaposan átgondoltam a helyzetemet. Ha valóban annyit kívánsz csupán, hogy eljátszam a feleséged szerepét, boldogan megteszem. Amúgy sincs más választásom. - Ez igaz. - A víz egészen kihűlt már, s Warwick vacogni kezdett. Hosszú másodpercekig nézte a feleségét. Termete királynői volt, tartása büszke, egyenes. - Mit gondoltál az imént, ki vagyok? - szegezte neki a kérdést hirtelen. - Tessék? - Ondine a férfi felé fordult, s összevonta szemöldökét. - Hogy érted ezt? - Álmodban harcoltál valakivel. Ki volt az? - Nos... - A lány megköszörülte a torkát. - Mégis, mit mondtam? - Hölgyem, én kérdeztem előbb. Ondine megvonta a vállát. - Az igazat megvallva, nem emlékszem rá, mit álmodtam. Ha küzdöttem valakivel, az csak a hóhér lehetett. Esetleg valamelyik newgate-i fegyőr. - Nem értem, miért vádolnád a hóhért vagy a foglárt árulással és gyilkossággal? A lány haragvón nézett férje szemébe. - Miért ne tehetném? Akkor ítélkezz fölöttem, ha te vagy a drágalátos királyod megjártátok New-gate poklát! - Még egy ilyen pimasz megjegyzés, és haragom lesújt rád. A királyt sem becsmérelheted büntetés nélkül. Nem is ismered Károlyt, hölgyem. Ondine az ablak felé fordult ismét. Keserű könnyek gyűltek a szemébe. Nagyon is jól ismerte Károlyt. Tudta, nem közömbös számára mások sorsa, s azt is, milyen jó humora van, s mennyire művelt. Ám tudta azt is, a száműzetésben töltött hosszú évek s a koronáért folytatott kemény küzdelem megviselték a királyt. Szinte senkiben nem bízott meg, és soha nem lehetett tudni, mi jár a fejében. Gyűlölte az erőszakot, bár nem akadt nála bátrabb harcos. A kivégzésektől pedig egyenesen irtózott. De ez nem jelentette azt, hogy az árulókat nem küldte vérpadra. Elvégre ő volt a király, és hatalmát, uralkodói tekintélyét fenn kellett tartania.
Károly szemében pedig ő csak egy aljas áruló. Nem állt szándékomban megsérteni sem téged, sem a királyt mondta végül hűvös közönnyel a hangjában. A férfi nem felelt, és feszült csend zuhant közéjük. Hozd ide a szappant, ha megkérhetlek, hölgyem - szólalt meg végül Warwick gúnyosan. - Ott van a lábad előtt. Akkor dob… vesztettem el, mikor felsikoltottál. Ondine a szappanra pillantott, s összevonta szemöldökét. Nem akart férje közelébe menni. Félt a haragjától, meztelensége miatt pedig zavarban érezte magát. Ne aggódj, hölgyem. Nem fogsz látni semmit, mi bánthatná érzékeny, szűzies lelkedet. Ondine egy pillanatra lehunyta a szemét, s megesküdött rá, soha többé nem mutat félelmet Warwick Chatham előtt. Felkapta a szappant a padlóról, odalépett a kádhoz, s legvarázslatosabb mosolya arcán a fürdővíz fölé nyújtotta karját, aztán belepottyantotta a szappant. Tévedsz, uram. Newgate után aligha létezik bármi, minek puszta látványa felzaklathatna. Warwick a lány szemébe nézett. Biztos volt benne, a kis boszorkány csak blöfföl, s legszívesebben kiszállt volna a kádból, a hatás puszta öröméért. Aztán eszébe jutott, tartania kell a három lépés távolságot. De a pokolba is! Ondine itt áll mellette, egész közel, vérlázító magabiztossággal és fölényes mosollyal az arcán. Igen, egyszerűen ki kellene ugrania a kádból, aztán a karjaiba kapnia, és irány az ágy. Végül nem tett egyebet, mint megragadta a lány csuklóját, s fenyegetően a szemébe nézett. - Szörnyetegekkel nem szabad játszani, édesem. Ondine nem próbált elhúzódni, és hosszú másodpercekig állta a férfi tekintetét. Végül mégis lesütötte a szemét. - Éhes vagyok - motyogta, s elpirult. Warwick azonnal elengedte a kezét. - Menj, egyél. A lány a tálcához sietett. Warwick behunyta a szemét. Vihar tombolt a lelkében. Nem érzett még így... soha. Ondine egészen elbűvölte, magával ragadta, és ezért gyűlölte magát. Dühös mozdulatokkal kezdte szappanozni lábát és karját. - Lord Chatham – szólt Ondine bátortalanul. - Mi az? - Így... így fogunk élni az otthonodban is? - kérdezte a lány. Warwick felsóhajtott. - Nem. Külön szobád lesz, az enyém mellett. - Elhallgatott, aztán így folytatta: - A két hálót ajtó választja el, amit bezárhatsz. Megértet¬ted? A kérdésben parancs csengett. Parancs, mi nem tűrt ellentmondást. Ondine nem felelt azonnal, mire Warwick fenyegetően a szemébe Brett. - Megértetted? - ismételte ingerülten. - Igen. - Néhány szabályt be kell tartanod, s bármit mondok, követned kell, és nincs apelláta. Newgate-ről pedig többé ne essék szó. Nem én jutattalak oda, bár miután tegnap éjjel voltál olyan ostoba, hogy meg¬próbáld ellopni a lovamat, megtehetném. - Nem érted a helyzetet... - Nem is érdekel. Ettől a naptól fogva a múltad nem létezik. Azt mondjuk majd, apád elszegényedett francia nemes volt. Nem, ez nem jó sóhajtotta bosszúsan. - Nem beszélsz franciául. Ondine megköszörülte a torkát. - De igen, beszélek. Warwick nem fordult hátra, de Ondine érezte, férje meglepődött. - Anyám francia volt. Elszegényedett nemesi család sarja. - A lány maga is megdöbbent azon, mily könnyedén képes hazudni. Mintha könyvből olvasná. Már csak azt remélte, nem fogja elfeledni, kinek mit hazudott. - Értem már, miért beszélsz ilyen választékosan - felelte a férfi, s hátrafordult. Arcára bosszúság szántott sötét barázdákat. Ondine a tálcára pillantott, és rádöbbent, mindent megevett. Szégyen pírja festette rózsásra arcát. - Bocsáss meg, uram, nagyon... nagyon sajnálom. - Jéusom, mit sajnálsz? - A reggeli... - Azért hozattam, hogy egyél - mondta türelmetlenül Warwick. - De... mindent megettem. - Ne aggódj emiatt, hölgyem. Ha úgy kívánod, hoznak még. - Akkor... - Szeretnék kiszállni a kádból, hogy megnézzem, Jake mit csinál odalent... Ondine talpra szökkent nyomban. - Majd én szólok neki - mondta, és kirohant a szobából.
Warwick megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán szitkozódva kiká¬szálódott a hideg fürdővízből, megtörülközött és felöltözött. Meg a kocsijukig kísérte őket. Bár Ondine és Warwick harapós kedvükben voltak, az asszony és Jake vidáman csipkelődtek egymással, s kacagásuktól hangos volt az udvar. Mielőtt Ondine-t férje besegítette a kocsiba, Meg melegen átölelte és arcon csókolta. - Ne feledd el soha, gyermekem, Lord Chatham emelt ki a sárból, és tett grófnővé. A lány mosolyogni próbált, de csak szánalmas vigyorra futót erejéből. Legszívesebben felkiáltott volna: ő született hercegnő, s úgy akarná, köphetne a gróf ostoba, arrogáns parancsaira. Persze hallgatott inkább. Elvégre hercegnőként gyilkossággal és árulással vádolják. Okosabb, ha grófnő marad, míg bizonyítani ne tudja a hercegnő ártatlanságát. Ondine egyedül utazott a kocsiban. Warwick úgy döntött ugyanis Jake mellett, a bakon teszi meg a hosszú utat inkább. Végtelennek tetsző órák teltek el, és Ondine újra meg újra átgondolta helyzetét. Nehéz és fájdalmas volt a múltra emlékeznie, a jövőre pedig gondolni sem mert. Amikor az erdőben bujdokolt, aztán Newgate-ben raboskodott, mindig akadtak, kik nála nyomorultabb állapotban voltak. Most viszont úgy érezte, nincs nálánál szerencsétlenebb kiszolgáltatottabb teremtmény a földön. Napszálltakor a kocsi megállt. Warwick kinyitotta az ajtót, s mondta, pihennek néhány percig, és bekapnak pár falatot. Ondine fáradtan bólintott, s hagyta, hogy a férfi a karjaiba emelje és kivegye a kocsiból. Ám miután letette, elhúzódott a gróftól és egyedül sétált a fák közé, hogy megmozgassa kissé elgémberedett végtagjait. Kis patak csörgedezett a közelben. Ondine megmosta arcát a jéghideg, kristálytiszta vízben. Máris jobban érezte magát. Megfordult, hogy visszamenjen a kocsihoz, aztán megállt mégis. Jake és Warwick az út mentén buján tenyésző fűre telepedtek, s maguk közé vették Meg étellel megrakott fedeles kosarát. Jake törökülésben ült, s egy szelet húst majszolgatott, Warwick az oldalán feküdt, fejét könyökére támasztva. Széles karimájú kalapot viselt, mint a legtöbb gavallér akkoriban. A férfi vonzó volt, vonzóbb bárkinél, kit Ondine életében látott. Mégsem ez késztette megállásra, hanem mély hangú, vidám, könnyed nevetése, mely szigorú vonásait kisfiússá lágyította. Fogai hófehér, szabályos gyöngysorként villantak elő szép vonalú, telt ajkai mögül, mogyorószínű szemében barátság és jókedv fénye tündökölt. - Nem akarom elhinni. Tényleg nem hallottál még róla? – kérdezte Jake - A király barátja vagy, csodálkozom rajta, hogy nem mesélte még. - Nem hiszek neked. - Pedig isten az atyám, komolyan beszélek. Amikor Nelly Gwynt ócsárolni kezdte a csőcselék, azt kiáltotta nekik: „Nem vagyok katolikus! Én protestáns kurva vagyok!" - Képzelem, Károly jót derült a történeten - nevetett Warwick, előhalászott egy almát a kosárból, és hámozni kezdte. - Tudok egy jobb történetet. Nelly egy alkalommal azt mondta Károlynak, majd ő segít rendet teremteni az országban. Nem kell egyebet tennie, mint a franciákat hazaküldeni Franciaországba, őt pedig visszaküldeni a színpadra. Jake felnevetett, aztán a gróf szemébe nézett. - Mit szól majd őfelsége a házasságodhoz? - kérdezte komolyan. Warwick megvonta a vállát. - Semmi rosszat nem tettem. De talán más tervei voltak veled kapcsolatban. A gróf megrázta a fejét. - Károly soha nem avatkozna a magánéletembe. Hosszú évek óta szolgálom hűségesen, csakúgy, mint apám. Egyébként biztos vagyok benne, elégedett lesz. Genevieve óta egyetlenszer sem állta utamat, bármit is tettem, bármire készültem. - Genevieve óta! - motyogta Jake. - Ez itt a bökkenő, milord.Bevallom, megszerettem ezt a szegény kislányt, s nem szeretném, ha baja esne. Istenem, látnod kellett volna a bitón! Hiába átkozták, gyalázták, állta a gúnyt, a megvetést, mint... mint egy igazi mártír! És istenemre mondom, nincs nála szebb asszony széles e vidéken. Okos, határozott, és nem fél az ördögtől sem... - Nincs mitől félnie, Jake. Vigyázok rá! - Remélem is. Egyébként meg kell mondanom, életed legnagyszerűbb tette volt nőül venned a kis angyalt. Magad is beláthatod, nála csodásabb, kedvesebb... - Még hogy kedves! - horkant fel Warwick. - Ne tévesszen meg az angyali külső, barátom. - Meglehet, nincs annyi tapasztalatom, mint lordságodnak - vágó vissza sértődötten Jake. - De mondhatom, soha nem tévesztett még meg az angyali külső. Vegyük például Lady Anne-t. Az az asszony szép, de romlott, és kőből van a szíve. Tudom, régóta feni már rád fogát. Kíváncsi vagyok, mit szól majd, ha megtudja, megnősültél. Warwick vállat vont ismét, és kettévágta az almát. - Soha nem vettem volna nőül Anne-t, és ezt ő is tudja.
- Nem hiszem. Talán csak úgy érzed, hogy tudja, de... - Shh. Warwick hirtelen felpillantott és a fák felé nézett. Talpra szökkent aztán, átvágott a sűrű bozóton, elkapta Ondine-t, és dühödt erővel rángatta elő. - Mióta vagy itt? - Épp most értem ide... - Hazudsz. Jól figyelj rám, hölgyem. Nem tűröm, hogy leskelődjenek utánam. Sem tőled, sem mástól. Nincs miért leskelődnöm! - csattant fel Ondine dühében, Jake-ra pillantott, és elvörösödött. Megkedvelte a szolgálót, és nem akarta, hogy szem- és fültanúja legyen veszekedésüknek. Jake felállt, és zavartan nézett urára. Látta a szemén, hogy egy még, egy mozdulat, s haragja lesújt a lányra. Megköszörülte a torkát. - Milord, indulnunk kell, ha még ma éjjel el akarjuk érni a keresztutat. Indulnunk kell azonnal. Warwick Jake-re nézett, aztán visszafordult Ondine-hoz. Tenyerébe fogta állát, és erővel kényszeríttette, hogy a szemébe nézzen. - Nem figyelmeztetlek még egyszer, kislány. Jobb, ha nem játszol a tűzzel, mert könnyen megégeted magad. - Ne merészelj fenyegetni! - vágott vissza a lány. A gróf tehetetlenül tárta szét a karját, és Jake felé fordult. Úgy tűnik, úrnőd eltökélte, övé lesz mindig az utolsó szó. Próbáld jobb belátásra bírni, barátom, mert ha nem tanul meg viselkedni én tanítom meg, s abban nem lesz köszönet. Sarkon fordult, s a bozóton át a patakhoz ment. Jake Ondine-ra nézett, és vállat vont. Nem olyan rossz ő, milady, hidd el. Ondine felnevetett. Nem akart vitatkozni Jake-kel. A férfihoz sétált, leült mellé a fűre, és belenézett a kosárba. - Te magad figyelmeztettél rá, hogy a gróf egy szörnyeteg. Hazudtál volna? Nem... - Mindegy, Jake. Azért vagyok itt, mert megfelelek a céljainak. Épp úgy, ahogy ő is megfelel az én céljaimnak. - Ondine elővett egy almát, és beleharapott. Amikor a kocsi legközelebb megállt azon az éjszakán, Ondine mélyen aludt. Warwick kinyitotta az ajtót, s durván megrázta a lány vállát. - Itt vagyunk - mondta a férfi. - Hol? - motyogta félálomban Ondine. - Egy fogadónál. Gyere... Nem, hagyd csak! Majd én viszlek - sóhajtott Warwick. Ondine nyomban magához tért, mikor a férje a karjaiba emelte. - Tegyél le! - követelte rémülten. Warwick megvonta a vállát. - Ez itt nem olyan, mint Meg fogadó¬ija. Jobb, ha mindenki látja, én vagyok az urad. Egy sivár kis szobába léptek. Az ágy tiszta volt, vagy legalábbis annak tűnt. A férfi körbepillantott, aztán letette feleségét a nyoszolyára. Eloltotta a lámpást, aztán gyorsan levetkőzött, s a takaró alá bújt. Feszült, rezzenéstelen csend zuhant a szobára. Ondine levetette ruháját, és ágyba bújt. Biztos volt benne, nem tud majd elaludni, ám amint a párnára hajtotta a fejét, mély álomba zuhant. Amikor reggel kinyitotta a szemét, Warwick sehol sem volt. Az asztalon egy hatalmas tálcán már ott várta a reggelije. Gyorsan felöltözött, aztán megreggelizett. Az arcát mosta a sarokba állított mosdóállványnál, mikor kopogtak az ajtón. Ondine megtörölközött, és a bejárathoz sietett. Warwick volt az, fekete köpönyegben, kalapban, útra készen. - Nos, hölgyem, mehetünk. - Igen. A férfi megfogta a kezét, s levezette a rozoga lépcsősoron. A ven¬déglő kihaltnak tűnt, egyetlen vendég hortyogott hangosan a sarokban az asztalra borulva. Kiléptek az ajtón. A kocsi ott állt az udvaron, indulásra készen, ám Warwick megkerülte az épületet, s egy szűk kis utcácskába vezette feleségét, ahol egymást érték a kézművesműhelyek és boltok. - Hova megyünk, milord? - Vásárolni - felelte a férfi. Ondine természetesen tiltakozott: nem akart elfogadni semmiféle ajándékot, ám Warwick kijelentette, a feleségének jól öltözöttnek kell lennie. A lány egész nap dühöngött, mert míg a szabók méretet vettek, s a félig kész ruhákat újra meg újra felpróbáltatták vele, Warwick mindvégig ott állt mellette, s egyetlen pillanatra sem vette le róla a szemét.
Késő délután volt már, mire a tortúra véget ért. Néhány ruha még aznap elkészült, a többit majd utánuk küldik Észak-Lambriába. Az éjszakát a fogadóban töltötték, s hajnalban indultak tovább. Ondine úgy érezte, az utazás soha nem ér véget. Aztán a kocsi egyszer csak megállt, és Warwick beült a felesége mellé. - Már közeledünk a kúriához - mondta a férfi. - Ne feledd, Londonban találkoztunk és házasodtunk össze. Apád elszegényedett francia nemes volt. Nincs hozományod, úgyhogy próbálj meg elbűvöli lenni a szolgák előtt. El kell hinniük, olyannyira beléd bolondultam, hogy nem érdekelt, mit hozol a házasságba. Ha szájalni fogsz, a szolgálók azt gondolják majd, elment az eszem, hogy nőül vettelek. - Szerintem is elment az eszed - jegyezte meg Ondine. Warwick fenyegető pillantást vetett feleségére. Még valamit tudnod kell, grófnő - folytatta. - Van egy szomszédom, Lord Hardgrave. A kapcsolatunk, hogy úgy mondjam, soha nem volt felhőtlen. Ha találkozol vele, légy nagyon óvatos. Ne is menj a közelébe, hacsak nem vagyok veled. Nem bízom abban az emberben. Ondine a férfira nézett. - Nem valószínű, hogy valaha is találkozni fogok vele. - Soha ne maradj egyedül vele. Megértetted? Ondine felsóhajtott. - Igen. Warwick félrehúzta a függönyt. - Végre. Elértük a Chathamhel vezető kocsiutat. Ondine előrehajolt és kinézett. A hatalmas kőépítményhez futó kövesutat két oldalról csodás kert övezte. A kúriát egy domb tetejéről építették, boltíves, csipkés ablakokkal, tornyokkal, támpillérekkel. Keletre erdőség húzódott, nyugatra kiterjedt legelők. Északra komor hegyvidék emelkedett. Ondine gerincén jeges borzongás futott végig. A komor, évszázados falakból fenyegetés áradt, s a nyugvó nap fényében ragyogó ablakok mögött gonosz sötétség ült. Ostobaság - korholta magát a lány. Az épület gyönyörű. Egy gróf, a király barátjának otthona, mely palota inkább, mint vidéki kúria. Tökéletes búvóhely, ahol csendes békességben töltheti napjait, és kitervelheti, miként álljon bosszút apja gyilkosain... Warwick hirtelen megfogta a kezét, s rámosolygott. - Grófnő, hazaérkeztünk. 5. fejezet
A bejárathoz vezető márvány lépcsősor két oldalán egy-egy terméskőből faragott szörnyeteg állt - ugyanaz a mitikus teremtmény, melyet Ondine Warwick címerében látott. Warwick kiszállt a kocsiból, és kisegítette feleségét, aztán felkiáltott a bakra Jake-nek, hogy pakolja le a csomagokat, és vigye fel szobájukba. A lépcső tetején a hatalmas, nehéz tölgyfa ajtó kinyílt, és egy asszony lépett ki rajta. Magas volt, karcsú, tartása méltóságteljes. Egyszerű, zárt szürke ruhát viselt, mely szigorú vonását csak még inkább kiemelte. Ondine megborzongott. Tudta, a színjáték hamarosan kezdetét veszi. - Milord Chatham! - Az asszony előrelépett, és arcán kedves mosoly terült szét. Ondine nyugtalansága egy csapásra szertefoszlott, nő hatvan év körüli lehetett. Ébenfekete, szigorú kontyba fogott hajában egyetlen tincset festett ezüstszínűre az idő. Szeme ragyogott, mint két összeillő smaragd, és amikor elmosolyodott, néhány pillanatra előtűnt fiatal szépsége, melytől a hosszú évek megrabolták már. Mathilda - üdvözölte Warwick az asszonyt, aztán megszorította Ondine kezét. Felsiettek a lépcsőn. A házvezetőnő leplezetlen kíváncsisággal pillantott a lányra, fejet hajtott Warwick előtt. - Nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar visszatérsz, milord, és nem tudtam, hogy vendéget hozol... Az ifjú hölgy nem vendég, Mathilda, hanem a feleségem, I.ady Ondine. A... feleséged, milord? - kapott levegő után az asszony. Igen, a feleségem - nevetett Warwick. - És napok óta zötykölődünk a kocsiban. Ó - Mathilda nyomban visszanyerte lélekjelenlétét, s szeretetteljesen meghajolt Ondine előtt. Üdvözöllek új otthonodban, grófnő. Kövess, kérlek. Beléptek az előcsarnokba, mely nagyobb volt, mint amit Ondine valaha is látott. Lépteiket visszhangozták a magas falak, ahogy a széles márványlépcsőhöz siettek, mely az emeleti lakosztályokhoz vezetett. Warwick már nem fogta a felesége kezét, hátrahúzódott, hogy a két nő zavartalanul beszélgethessen egymással. - A hallból nyílik a nagy ebédlő és a gróf régi dolgozószobája - magyarázta Mathilda. - A lakosztályok itt vannak, amint látni fogod. A család a nyugati szárnyban étkezik. Ebben a szárnyban lakik Justin. A grófé a
keleti szárny. A szolgák a harmadik emeleten vannak elszállásolva. Természetesen, ha változtatni akarsz a jelenlegi... - Mathilda, úgy látom, a palotában minden a legnagyobb rendben van - vágott a szavába mosolyogva Ondine. Kezdte jól érezni magát. Egy év bujkálás, menekülés, éhezés után úgy tűnt, egyenesen a mennyországba került. Valóságos pompa vette körül, és Warwick Chathman azt várja tőle, hogy eljátssza e mesebeli palota mesebeli úr-nőjének szerepét. Nem okozhat neki csalódást - gondolta vidáman. Megállt a lépcső tetején, s végigpillantott a hosszú folyosón, melynek falán festmények - a grófi család tagjairól készített portrék - sorakoztak. - Ez egyszerűen csodálatos! - kiáltott fel rajongón, aztán megfordult, átkarolta férje nyakát, s megcsókolta. - Szerelmem, nem is mondtad, milyen pompázatos az otthonod. Lesütötte a szemét, aztán gyorsan elfordult Warwicktól, hogy közelebbről szemügyre vehesse az egyik festményt. A kép egy elegáns, középkorú férfit ábrázolt, aki nagyon hasonlított Warwickra, leszámítva dús szőke fürtjeit. - Az apád, ugye? Tényleg Van Dyke festette? - Igen - felelte a gróf kedvesen, s elmosolyodott, hogy leplezze döbbenetét. - Amint arról már meséltem folytatta -, apám mindvégig kitartott I. Károly mellett. Száműzetésbe vonult aztán, és a fia oldalán harcolt. Károly maga bízta meg Van Dyke-ot a portré elkészítésével Ondine továbbsétált a folyosón és végignézte a festményeket. A Chathan dinasztia urai és úrnői szépek és fenségesek voltak mind, és legtöbbjük nagyon hasonlított Warwickra. A lány megállt a legújabb portré előtt, mely egy ifjút ábrázolt. Bár a hasonlóság megdöbbentő volt, Ondine tudta, nem a férjét látja a képen. Warwick hajviseletében egyáltalán nem követte a divatot: az udvari szokásokkal ellentétben vállig érő fürtjeit mindig szorosan összefogta a tarkóján. A fiatal férfinak a festményen szabadon omlott vállára hullámos, aranyszőke haja, és szeme zölden ragyogott, mint a nyári mezők. Ugyanolyan jó képű volt, mint Warwick, de fiatalabbnak és sokkal gondtalanabb tűnt. A gróf felesége vállára tette kezét. - Ő Justin, szerelmem – mondta. - 0, persze! - Ondine szembefordult férjével, s gyengéden megsimogatta mellkasát. - Mikor találkozhatom végre ifjú sógorommal? Biztos vagyok benne, Mathilda intézkedik nyomban, hogy ide hivassák - felelte Warwick, aki - bár nagyon is tisztában volt vele Ondine csak színészkedik - majdnem zavarba jött felesége gyengéd becéző érintésétől. Mathilda megköszörülte a torkát, és a gróf a szemébe nézett. Justine itthon van, ugye? - kérdezte élesen. - Igen, milord, és ha szabad megjegyeznem, távollétedben a gondoskodás és az igyekezet mintaképe volt. Hát ezt nehezen tudom elhinni - felelte Warwick. Karon fogta Ondine-t, s visszasétált vele a lépcsőhöz. - A nagyteremben várunk rá. És Mathilda, kérlek szólj Irene-nak, hogy tálalhat. Warwick egy ajtóhoz vezette feleségét. Egy nagy, de barátságos terembe léptek. Jobbra a kandalló előtt brokátszékek és kanapék áll mellette sötét fényű, ovális asztal, körülötte hat magas támlájú, faragott székkel. A falakat díszes faburkolat borította a boltíves ablakok magasságáig, melyek mellé egyszerű, mégis elegáns, kétágú, ezüst kandelábereket erősítettek. Warwick becsukta az ajtót. Ondine a kandallóhoz sétált, és a bámult. Hosszú, nehéz csend telepedett közéjük. Nem is sejtettem - szólalt meg végül Warwick -, hogy ilyen kiváló színésznőt sodort az utamba a véletlen. A lány leült az egyik brokátszékre. Mint azt már elmondottam, milord, sokat utaztam, és számtalan palotában, udvarban megfordultam. • Warwick a kandallóhoz lépett, aztán megfordult és felesége szemébe nézett. - Még engem is ámulatba ejtesz, szerelmem - sóhajtott. Ondine magasra vonta szemöldökét. - Talán rosszul csináltam valamit, milord? Azt hittem, a bájos, kedves, jól nevelt, és szerelmes hölgy szerepét kell eljátszanom. - Kérlek, legközelebb figyelmeztess valamiképp, ha a „szerelmes asszony" jelenete következik - jegyezte meg maró gúnnyal a hangjában. Ondine lesütötte a szemét, aztán felállt, s az egyik nyugatra néző ablakhoz lépett. - Mi van ott? - kérdezte. - Hol? - Warwick a feleségéhez sietett, megállt a háta mögött, s kipillantott. - Azok ott az istállók - mutatott a melléképületekre. - A dombon túl fekszik a falu. Bár a családnak van saját kápolnája, vasárnaponként a falu templomába járunk istentiszteletre. Ne aggódj, sze¬relmem. Biztos vagyok benne, az egyszerű pórnépet is sikerül elkápráztatnod. Ondine már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de ebben a pillanatban nyílt az ajtó, s vidám nevetés töltötte meg a termet.
- Warwick, te gazfickó! Csak gondolsz egyet, és megnősülsz, a családod tudta nélkül! Ó, de hadd látom, ki az, ki így elcsavarta a fe¬lni' Ondine megfordult, s a férfi szemébe nézett, kinek portréját alig lehány perccel azelőtt látta a folyosón. Justin Chatham öt-hat évvel lehetett fiatalabb fivérénél. Jóképű volt, vonzó, gyönyörű zöld szemében vidámság és leplezetlen csodálat ragyogott. Levette kalapját, s mélyen meghajolt sógornője előtt. - Milady! - Ondine, engedd meg, hogy bemutassam fivéremet, Justin Chathamet - mondta Warwick szárazon, de aztán elvigyorodott, s forrón megölelte testvérét. Ezután karon ragadta feleségét, és maga elé vonta. - Justin, ez itt a feleségem, Ondine. - Neved varázsigeként cseng fülembe, szépséged maga a kísértés. Ondine legvarázslatosabb mosolyával arcán lépett sógorához. - Köszönöm a bókot, Justin - suttogta, s kezet nyújtott a férfinak. Justin puha csókot lehelt a törékeny, finom kis kacsóra, s oly rajongón nézett a kék szempárba, hogy Warwickban forrni kezdett a méreg. Megragadta felesége vállát, s magához rántotta. - Drága fivérem, hadd figyelmeztesselek, Lady Ondine az én asszonyom. Ha enyelegni akarsz, keress más társaságot. Justin felnevetett. - Áruld el, kérlek, hol találtad ezt a gyöngyszemet, s indulok máris, hátha nekem is szerencsém lesz. - Hol, hol! Hát London utcáin - felelte Ondine. Férje figyelmetlenségét kihasználva elhúzódott tőle, s megkerülte az asztalt. Most min¬den gúnyolódásáért megfizet Warwicknak - gondolta, és Justinra mosolygott. - Amikor megpillantottuk egymást, tudtuk, bennünket egymásnak teremtett az isten. Nyomban elhatároztuk, hogy összeházaso¬dunk. - Szerelem első látásra? - kérdezte Justin. - Milyen romantikus! - Hmm... Ahogy mondod, öcsém - motyogta Warwick, s az aztalhoz sétált. Ondine idegesen húzódott a bútordarab távolabbi végébe. - O, igen, a legromantikusabb dolog, ami valaha is történt velem - jelentette ki sóhajnyi gúnnyal a hangjában. - Soha nem fogok rájönni, hogyan és miért történt. Azt hiszem, rádöbbentem már az első pillanatban, hogy a fivéred elől nincs menekvés. Justin Warwickra nézett, és kitört belőle a nevetés. Bocsáss meg, drága sógornőm, de alig akarom elhinni, hogy kőszívű fivérem így belebolondult egy asszonyba. Nem mondom, nagy szoknyapecér, s a nők versengenek a kegyeiért - bár fogalmam sincs miért, hisz az utóbbi időben egyszerűen kiállhatatlan és durva, mint egy lópokróc -, ám eddig a legelőkelőbb, legszebb hölgyek közeledését is visszautasította, amint szóba került a házasság. Áruld el, Ondin mesés vagyon örököse vagy talán? Justin! - csattant fel Warwick. - Nem, egyáltalán nem vagyok gazdag - szólt a lány vidáman. - Meg kell ünnepelnünk e jeles eseményt - jelentette ki Justin. A szoba távoli sarkában álló kis kredencből három elegáns kristálypoharat és egy üveg vörösbort vett elő. - Aquitánia legjobb bora. Testes, édes, vörös, mint a szenvedély lobogó tüze. Tehát a szenvedély vörös? - kérdezte Ondine ártatlanul. Minden figyelmét sógorára összpontosította, s nem vette észre, hogy Warwick a háta mögé lopakodik. A lélegzete is elakadt egy pillanatra, mikor a férfi hirtelen átkarol derekát, s magához ölelte. Mélyvörös, hölgyem - suttogta a fülébe, aztán forró csókot lehellt érzékeny nyakára. - Gondolj csak bele, szerelmem. Warwick, kérlek, hagyd abba! - nevetett Justin. - Elvonod a figyelmem a borról! Warwick nem engedte el feleségét, és Ondine bánta már könnyelmű szavait. Nem tudott elhúzódni. Az acélizmú karok biztosan tartották. Különös érzések kavarogtak lelkében, melyek egyszerre voltak rémítőek és csábítóan izgalmasak. Gyűlölte a férfit, mégis vonzódott hozzá, mint éjjeli pillangó a lámpás fényéhez. Végül Justin volt az, ki kimentette kényelmetlen helyzetéből. Bort öntött a kristálypoharakba, s odanyújtotta fivérének. Warwick elvett két poharat, s az egyiket felesége kezébe nyomta. Ondine Justinhoz fordult. - Hogy lehet az, uram, hogy te magad, ki olv elbűvölő vagy, s oly érzékeny, még nem estél áldozatául valame¬lyik szép, előkelő hölgynek? Justin elmosolyodott, kortyolt egyet a tüzes italból, aztán poharát Warwick felé emelte. - Nem én vagyok a gróf és bár modorom kétségkívül jobb, mint zord fivéremé, úgy tűnik, a nők manapság ezt nem értékelik. Minél közönyösebbnek, minél megközelíthetetlenebbnek mutatkozik a férfi-ember, annál nagyobb lesz rajongóinak tábora a szebbik nem körében. A dolgok állása szerint neked sikerült meghódítanod az én kőszívű bátyám szívét. Sok boldogságot kívánok, kis húgom, és erőt, hogy megszelídítsd ezt a szörnyeteget.
Warwick mosolyt préselt az arcára. - A Chathamek nem mind szörnyetegek, ne feledd. - Meglehet - bólintott Justin, aztán Ondine-ra nézett fürkészőn, kí¬váncsian. - Ha jól hiszem, a grófnő nem fél a szörnyetegektől, talán magától az ördögtől sem. A két fivér egymásra pillantott, és Ondine érezte, sógora utóbbi megjegyzése nem üres bók volt. Utalt valamire, s a célzást Warwick nagyon is értette. De vajon mi lehet az? Mit próbál eltitkolni előle a két fivér? A lánynak nem maradt ideje töprengeni. Az ajtó kinyílt, és Mathilda lépett a szobába három szolgáló kíséretében, akik hatalmas tálcá¬kon ételt hoztak. - A vacsora, milord, ahogy parancsoltad. - Mathilda intett a szolgálóknak, akik pillanatok alatt megterítették az asztalt. - Milady - szólt udvariasan Warwick, és kihúzta az egyik széket. Ondine leült. Miközben szedett a sült angolnából, főtt burgonyából és párolt zöldségekből, Warwick elmondta: a két szolgálólányt Nan-nek és Lottie-nak hívják, s a szakács leányai. A harmadik szolgáló, egy fiatal fiú, Joseph, aki általában odalent dolgozik az istállóban. Szemmel láthatóan mindhárman örömmel és odaadással szolgálták a grófi családot. Ondine-nak eszébe jutott, férje állította, hogy rendesen bánik a birtokán élő emberekkel. Pedig Warwick nagyon is erősza¬kosnak, hidegnek, fenyegetőnek tűnt, még akkor is, ha férfiúi vonzerejének egyetlen nő sem tud ellenállni. Ám bizonyára tisztességes és igazságos úr lehet, aki nem csupán tiszteletet parancsol, de gondos¬kodik róla, hogy a környezetében élők boldogok legyenek. Miután felszolgálták a vacsorát, Mathilda kiküldte a szolgálókat, aztán maga is kiment, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Ondine próbált figyelni, mikor Justin beszámolt arról, mi minden történt a birtokon fivére távollétében. Ezután Warwick következett, elmesélte, mi a helyzet Londonban. Justin Ondine-ra pillantott. - No, és mi a véleménye Károlynak a grófnőről, Warwick? Ha jól ismerem őfelségét, bizonyára emészti bánat, amiért nem ő talált rá a szépséges virágszálra. Még nem találkoztak - felelte Warwick, és nagyot kortyolt borból. Ondine-ra nézett, aki mosolyogni próbált, nem sok sikerrel. - Lenne az én feleségem - jegyezte meg Justin -, mindent elkövetnék, hogy ne is találkozzanak soha. A beszélgetés ismét Észak-Lambriára terelődött. Amikor fivére ügyei kerültek szóba, Warwicknak hallhatóan megváltozott a hanghordozása: komoly lett, szigorú, szenvtelen. Ondine döbbenetét látva Justin jobbnak látta elmagyarázni a helyzetet. Száműztek őfelsége udvarából, párbajozás miatt. Fivérem úgy vélte, kerülnöm kell a Rochester-félék társaságát, akik hmm... gyenge jellememnél fogva könnyen befolyásuk alá vonhatnak. Most, hogy úgy mondjam, próbaidőn vagyok. A lány Justinra mosolygott. - Szigorúnak tartod a fivéredet? - Warwick egy igazi zsarnok - nevetett a férfi. - De... a család büszkesége, élő legenda. Tízéves sem voltam még, mikor a hollandokkal háborúztunk. Warwick alig múlt tizenöt, de termete és ereje meghazudtolta zsenge korát. Elszökött itthonról, és csatlakoz a királyi hadiflottához. Tizenhat éves korára már mindenki ismerte nevét, s az egész ország hősként ünnepelte. Nem ismerek nála kiválóbb harcost, és hidd el, biztonságban érzem magam mellette. Elég már, Justin - szólt türelmetlenül Warwick. - Beszéljünk inkább az aktuális dolgokról. Mi van a lovakkal? Az állomány szépen szaporodik. Clintonnak igaza volt az arab telivérek tenyésztésével kapcsolatban: jelenleg a mi istállónkból kerülnek ki a legszebb, leggyorsabb paripák. Néhány hónap, s a mi lovaink viszik el a pálmát minden versenyen. - Justin Ondine-hoz fordul - Jártál már a newmarketi versenyen? Micsoda élvezet és izgalom! Ha nem látogattad volna olyan szorgalmasan a versenyeket - jegyezte meg Warwick elkerülhetted volna a párbajt. Justin elhúzta a száját. - Ha Károly lovagi tornát rendezett volna nekem és ellenfelemnek úgy, mint neked és Hardgrave-nek... Elhallgatott hirtelen, s nyilvánvalóan bánta már, hogy előhozakodott a témával. Ondine úgy érezte, rögvest elájul. A férjére pillantott, s szeme tágra nyílt döbbenetében. Igen, Warwick volt az egyik lovag azon a napon , Westchesterben. Azon a szörnyűséges napon, mikor apját orvul megölték, mikor élete egyik percről a másikra rémálommá változott. Szent isten, merő véletlen, hogy a gróf nem ismeri, és nem tudja, hogy az áruló Rochester lányát vette nőül. Nyomban lesütötte a szemét, nehogy tekintete elárulja fájdalmát és félelmét. De hamar rájött, Warwick még csak pillantásra sem méltatja: minden figyelmét fivérére összpontosította. Arcára indulat szántott ifi barázdákat. Justin megköszörülte a torkát. - Alig bírtunk Sárkánnyal. Míg távol voltál, majdnem szétrúgta a rekeszét. Nem ártana neki egy kis mozgás.
Megkapja - felelte Warwick, s haragja a pillanat törtrésze alatt szertefoszlott. - Holnap kiviszem egy kis tereplovaglásra. Justin tovább beszélt. Elmondta, hogy mindenféle peres ügyben több földműves kért meghallgatást. Bocsánatot kért aztán Ondine-tól, amiért ilyen dolgokkal untatja. A lány mosolyogva biztosította felőle, egyáltalán nem unatkozik, mi több, roppant érdekesnek találja mindazt, ami eddig elhangzott. Valaki kopogott az ajtón, és Warwick parancsára egy férfi lépett a szobába. Egyszerű barna nadrágot és bőrkabátot viselt, ám vonásai, döbbentően finomak voltak, termete magas, mint a Chatham fivéreké. Ondine úgy becsülte, nem lehet idősebb Warwicknál. Napbarní-totta, szép arcát vállig érő, hollófekete haj keretezte. Warwick felpattant székéből, és szélesen elmosolyodott. - Clinton. - Warwick - szólt Clinton, s az asztalfőhöz sietett, hogy kezet ráz¬zon a gróffal. Ondine kíváncsian figyelte a két férfit. Clinton nyilvánvalóan Warwick alkalmazottja volt, mégis úgy üdvözölték egymást, mintha régi jó barátok lennének, vagy talán... - Ondine drágám, hadd mutassam be Clintont, az istállómestert - szólt Warwick. - Clinton, ő Lady Ondine, a feleségem. Clinton megfordult. Ondine arra gondolt, nem látott még ilyen csodálatos zöld szempárt. A férfi nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudta, miért. Clinton mélyen meghajolt. - Üdvözöllek, úrnőm. - Megkínálhatlak egy kis borral? - kérdezte Justin, és Ondine azon kezdett töprengeni, miféle kapcsolat lehet a gróf, fivére és az istálló¬mester között. - Köszönöm, Justin. De... nem zavarok? - Ó, nem. Egyáltalán nem. Szeretnék többet hallani a lovakról - mondta Warwick, és mosoly szelídítette kisfiússá szigorú arcát. - Á előtte szeretném felkísérni a feleségemet a lakosztályunkba, ha meg engeded. - De... - kezdte Ondine, ám Warwick már ott állt mögötte, és húzta a székét, hogy felálljon. - Hosszú napunk volt, bizonyára elfáradtál - szólt Warwick oly fenyegetően, hogy a lány jobbnak látta nem vitatkozni. Justin Clinton jó éjszakát kívántak, és elköszöntek tőle. Warwick fájdalmasan megszorította felesége karját, s valóság kituszkolta az ajtón. Végigrohantak a sötét, kihalt folyosón, s végül megálltak egy ajtó előtt. Warwick kinyitotta, és beléptek. A szoba akkora lehetett, mint az, ahol vacsoráz tak, de teljes máshogy volt berendezve. A keleti falnál plafonig érő könyvespolcok sorakoztak. Balra egy hatalmas asztal és egy kisebb, elegáns szekreter állt, jobbra egy hatalmas keleti szőnyegen spinét és egy hárfa. - A lakosztályunk - szólt egykedvűen Warwick, de nem hagyta, hogy felesége körülnézzen. Átvonszolta a szobán egy kisebb ajtón, mely egy nagy és meglehetősen puritánul berendezett hálóba vezetett. A bútorzatot baldachinos ágy, asztal, szék és mosdóállvány alkotta. Itt sem álltak meg. A szoba végéből újabb ajtó nyílt egy következő helyiségbe. A nagy szoba végében hófehér fürdőkád állt, melle mosdóállvány és tükör, s hatalmas fésülködőasztal. A falak mentén ruhásszekrények sorakoztak. Ondine itt sem tudott körülnézni. Warwick kinyitotta a hárma ajtót, s beléptek rajta. A szobád, hölgyem - mondta a férfi, és elengedte felesége karját - Biztosíthatlak felőle, itt senki nem fog háborgatni, még én sem, ha érted, mire gondolok. Ondine a helyiség közepére sétált, és körbepillantott. Gyönyörű szoba volt, elegáns és nőies. A hatalmas baldachinos ágyat áttetsző csipkefüggöny takarta. A függönyök, a bútorkárpit és az ágynemű ezüstös kék színben tündökölt. A cseresznyefa komódon hófehér mázas mosdótál volt, s egy hozzáillő vizeskancsó. Az ágy mellett fésülködőasztal, bekeretezett, ovális tükörrel, s kis kárpitozott székek A távoli sarokba alkóvot építettek, melyet halványkék függöny választott el a szobától. A toalett - mondta Warwick. Köszönöm. - Az alsóneműidet a komódban találod, a ruháidat a gardróbszekrényekben. Ha éjszaka megszomjaznál, a kancsóból bátran tölthetsz magadnak. Nos, van még valami, amire esetleg szükséged van? - Nem, köszönöm. - Pillanatnyilag nem tudok megfelelő szolgálólányt a rendelkezésedre bocsátani, bár Lottie... - Nincs szükségem senkire. - Muszáj. - Akkor Lottie megfelel. Warwick bólintott. - Nos, ha mást nem kívánsz... - De igen! - csattant fel hirtelen Ondine, s a férfi szemébe nézett. - És mi lenne az? - Szeretném, ha megmagyaráznál valamit.
- Mit? - kérdezte bosszúsan Warwick, és karba fonta a kezét. - Miért kell ez a színjáték? - Jobban szeretnéd, ha visszavinnélek Newgate-be? Ondine lesütötte a szemét. Warwick elnyomott egy cifra káromkodást. - Áruld el, kérlek, mi nem tetszik? - kiáltott dühösen. - Nem kell éhezned többé, szép ruhákban járhatsz. A házam a tiéd. Pihenhetsz, azt teheted, amihez kedved van. Szolgák lesik minden kívánságodat, és senki nem háborgat. Külön szobád van, amit éjszaka bezárhatsz. Cserébe semmi mást nem kérek, minthogy eljátssz egy szerepet, amit eddig nagyszerűen tettél. - Odalépett a lányhoz, egészen közel, s megragadta a vállát. - Mi bajod hát? Miért elégedetlenkedsz? Warwick lehajolt. Szája sóhajnyira volt csupán a lány csodás, csábító ajkaitól. Ondine az arcán érezte a férfi forró leheletét. Izmos mellkasa puha kebleinek nyomódott, erős keze gyengéden simította végig meztelen vállát. A lány egész testében reszketni kezdett, pedig belül tűz emésztette. A vágy, a szenvedély pokoli tüze. - Semmi bajom! - kiáltotta Ondine hirtelen támadt haragjában, s megpróbált elhúzódni Warwicktól, hiába. Aztán a férfi lehunyta a szemét, átkozódni kezdett, s úgy lökte el magától feleségét, mintha parazsat tartott volna a karjaiban. Sarkon fordult, és az ajtóhoz masírozott. - Még valami, méltóságos grófnő - szólt gúnyosan. - Amint el¬hagytam a szobát, azonnal zárd be az ajtót. Csak akkor kell kinyitnod, ha én parancsolom. Megértetted? - Igen! Warwick szélesre tárta az ajtót, aztán megállt. Nem fordult hátra. Hihetetlenül jól alakítod a szerepedet mondta. - Kérlek, ne szédítsd az öcsémet. Nem szeretném, ha megfeledkezne róla, te az enyém vagy. Az ajtó becsapódott. Ondine hosszú másodpercekig moccanni se bírt döbbenetében. - Zárd be! - mennydörgött Warwick kívülről. - Szíves örömest! - kiáltotta vissza Ondine és elreteszelte az ajtót. A férfi elment. Ondine levetkőzött. A komódhoz lépett, és elővett egy hálóinget. Egész testében remegett, még akkor is, amikor ágyba bújt. Nem tudott elaludni. Semmi másra nem tudott gondolni, mint a férjére. Hosszú órákig forgolódott, mintha szörnyű láz kínozná. Warwick szigorú szép arcát látta maga előtt, testén érezte érintését. Hirtelen lódobogás törte meg az éjszaka csendjét. Ondine nyomban kipattant az ágyból, és az ablakhoz rohant. Óvatosan félrehúzta a függönyt, és kikandikált. Warwick ült hatalmas lova nyergében a palota udvarán. A férfi előrehajolt, s megveregette a pej mén nyakát, aztán megsarkantyúzta állatot, mely nekiiramodott, s vágtatni kezdett, mint a szélvész. Ondine legszívesebben kinyitotta volna az ablakot, hogy megkérdezze férjétől, hova megy ilyen késői órán, és miért hagyja egyedül. Mégsem tette. Bosszúsan ment vissza az ágyhoz, és lefeküdt. Warwick biztosan a szeretőjéhez megy - gondolta keserűen. Ezért vette hát nőül őt, a nyomorult „akasztófatündért", hisz egyetlen előkelő úrihölgy sem tűrné, hogy férje éjszakánként más asszony ágyában hajtsa álomra a fejét. Ondine ököllel csapott párnájába. Örülnie kellene, hogy a gróf békén hagyja. Miért nem örül hát? Miért bosszús, miért dühös? És mi ez az ostoba, kínzó fájdalom, mely szívét marcangolja? Légy átkozott! - kiáltotta zokogva. - Légy átkozott, Warwick Chatham! Valaki kopogott az ajtón, és Ondine mozdulatlanná dermedt. - Kislány, minden rendben? - kérdezte Warwick. A férfi visszatért... És ő észre sem vette. Igen, igen. - felelte. - Jól vagyok. Warwick elment. Ondine megkönnyebbülten sóhajtott, és behunyta a szemét. Szinte azonnal mély álomba zuhant.
6. fejezet
Ondine reggel arra ébredt, hogy kopognak az ajtón. Lottie volt az, aki közölte úrnőjével, elkészítette a fürdőjét, s a reggeli is várja már a szalonban. Oindline Lottie-ra mosolygott, aztán a kádhoz sétált, levetette hálóingét, és nyakig süppedt az illatos, meleg fürdővízbe. Tarkóját a kád peremének támasztotta, lehunyta a szemét, és elégedetten felsóhajtott, mikor néhány másodperc múlva felnézett, meglepetten látta, hogy a lány ott áll előtte, egy hatalmas fürdőlepedővel a kezében. - Lottie, mit keresel itt? - kérdezte Ondine kedvesen. Lottie elvörösödött. - Én... nem tudom, mit kellene tennem, lady - rebegte szégyenkezve. - Nem szolgáltam még úrnőt azelőtt soha. Ondine felnevetett, de aztán elhallgatott nyomban. Nem akarta megbántani a lányt. Kedvelte Lottie-t: szép arcát, őszinte mosolyát, nyílt tekintetét. - Elárulok egy titkot - suttogta Ondine, és a szolgálóra mosolygott bátorítón. - Nekem sem volt még szolgálóm azelőtt. Majd együtt kitaláljuk, mi lesz a dolgod, jó? Nos, míg fürdők, szívesen elkortyolgatnék egy csésze teát. Aztán kiválaszthatnád, melyik ruhámat vegyem fel ma. Lottie bólintott, és elsietett. Néhány perc múlva tért vissza egy csésze illatos, gőzölgő teával a kezében. - Húzd ide azt a kis széket. Arra ráteheted a csészét - mondta Ondine, és a lány szó nélkül tette, amire úrnője kérte. Ondine ekkor vette észre, hogy szolgálója egész testében remeg. Összevonta szemöldökét. Mi az, Lottie? Remélem, nem félsz tőlem. - Nem, dehogy! Maga... maga igazán kedves. Én... - Ki vele, Lottie, mi bánt? - kérdezte Ondine sóhajnyi bosszúsággal a hangjában. Lottie benyitott a gróf szobájába, hogy meggyőződjön róla, senki sincs ott, aztán a kád mellé térdelt, és úrnője szemébe nézett. Én maga miatt félek, milady. Magát féltem. Féltesz? Engem? - ismételte Ondine döbbenten. -Ugyan miért? Lottie a nyitott ajtó felé pillantott újra, aztán Ondine-hoz fordult ismét. - Hát nem hallotta, milady? - Mit? A farkasokat! Egész éjjel üvöltöttek. Ondine felnevetett, vidáman, megkönnyebbülten. - Ó, drága Lottie! Az erdőkben rengeteg farkas él, és teliholdkor mindig üvöltenek. Lottie megrázta a fejét. - Úrnőm, hidd el, az életed veszélyben van. A gróf úr első felesége - szegény, törékeny kis virágszál - retteg és... meghalt, úrnőm. - A férjétől félt talán? Ó, nem, milady! Bár szigorú és határozott, a gróf úr jóságos gyengéd férfi. Nos, Genevieve-nek saját szolgálója volt, egy yorkshire-i lány, akivel gyakran beszélgettem odalent, a konyhában. Ő mondta, úrnője mennyire fél. Jeges borzongás futott végig Ondine gerincén, s minden akaraterejére szükség volt, hogy megőrizze hidegvérét. Lottie-nak nem szabad rájönnie, hogy semmit nem tud Warwickról. - Az ég szerelmére, mitől félt? - kérdezte Ondine egykedvűen. - A szellemektől. Ondine nagy levegőt vett, és néhány másodpercre a víz alá süllyedt, nehogy hahotázni kezdjen. Lottie, ha ennyi a baj csupán, miattam fölösleges aggódnod. Nem félek a szellemektől. Elmosolyodott. - Minden kastélynak, palotának, kúriának megvan a maga gonosz vagy jóságos szelleme. De nincs miért félni tőlük. Az élőknek nem árthatnak a holt lelkek - magyarázta, de szemmel láthatóan nem sikerült Lottie-t megnyugtatnia. - Hogyan halt meg a grófnő? - kérdezte. - Gyermekszülésben? Nos, tudom, szörnyű dolog, de sajnos előfordul ilyesmi. - Nem, milady, nem! Nem gyermekszülésben halt meg! A grófnő állítólag... labilis volt, vagy mi. De a gróf tagadja... - Labilis? - Őrült. De igazából nem volt az. Csak törékeny és rémült. Apácának nevelték, és maga is Jézus Krisztus jegyese volt, mikor apja halál ágyán megeskette a grófot, hogy nőül veszi Lady Genevieve-et. Lottie keresztet vetett. - És úgy is lett. Összeházasodtak... - Lottie, hogyan halt meg Lady Genevieve? - Hangokat hallott. Holt lelkek hívogatták. - Miféle holt lelkek? - kérdezte bosszúsan Ondine. - Hát a gróf nagyanyja, aki hosszú évekkel ezelőtt lelte halálát. Lezuhant a kápolnába vezető lépcsőről. És az öreg gróf szeretője, aki tisztázatlan körülmények közt halt meg. Egyesek állítják, öngyilkos lett.
Genevieve a királyi udvarban egy toronyból zuhant a halálba, és tudom, hogy hallotta a hangokat, a szellemek hangját. - Lottie! - csattant a döbbent, rémült kiáltás az ajtó felől, s a két lány Ondine és Lottie - nyomban a hang irányába kapták a tekintetüket. Mathilda állt ott, félelemtől és haragtól sápadt arccal. - Lottie, te mihaszna! Hogy merészeled ostoba, gonosz pletykákkal zaklatni a grófnőt? A szolgálólány felpattant a kád mellől, és szégyenkezve sütötte le a szemét. Ondine nyomban Lottie védelmére kelt. - Egyáltalán nem zaklatott fel, amit hallottam. Különben is, én kérdeztem, ő csak... Mathilda Lottie-hoz lépett, és dühösen megragadta a karját, hogy kivonszolja a szobából. - Nem akartam rosszat! - kiáltott a lány. - Rossz vagy, és neveletlen! A konyhában kellett volna maradnod! - Nem! - szólt méltóságteljesen Ondine. - Nem akarom, hogy...- kezdte, de egy haragvó, mély férfihang vágott a szavába. - Az isten szerelmére, mi folyik itt? Warwick állt az ajtóban. Lovagláshoz öltözött: bőrkabátot, testhez simuló nadrágot és magas szárú csizmát viselt, hatalmas alakja szinte betöltötte a bejáratot. Vádlón nézett Ondine-ra, mintha biztosan tudná, ő okozta a felfordulást. Ondine-t majd szétvetette a düh. Meztelenül ült egy kád langyos vízben, meztelenül, kiszolgáltatottan. Végig kell hallgatnia a szolgá¬lok ostoba marakodását, és a gróf úgy néz rá, mintha meg akarná fojtani. Legszívesebben felsikított volna, hogy mindenkit kizavarjon a szobából. - Mi a baj? - kérdezte Warwick. Ondine a mellkasához húzta térdét, s szorosan átkarolta. - Az égvilágon semmi, milord - szólt hűvösen. - Mathilda elégedetlen Lottie szolgálataival, én viszont nem. Ha megkérhetnélek benneteket, hogy hagyjatok magamra... - Halljuk, Mathilda, mi kifogásod van Lottie ellen? - vágott a szavába durván a férfi. - Nos, milord, az ostoba leány buta, rémisztő pletykákkal zaklatta a grófnőt. Lottie a két kezébe temette arcát, és zokogni kezdett. - Nem akartam rosszat! Én nem... - Nem tettél semmi rosszat! - csattant fel Ondine. Fürdővize egészen kihűlt már. Ki akart szállni az átkozott kádból. - Szeretnék egyedül maradni a szolgálómmal... Warwick meg sem hallotta. A zokogó Lottie-hoz sétált, és kézen fogta. - Gyere, kislány, elég volt. Visszamégy a konyhába. Szigorú büntetést érdemel - jegyezte meg Mathilda. - Még mit nem! - kiáltotta Ondine dühösen. Ezek egyszerűen levegőnek nézik! - Muszáj ezt épp itt és épp most elintézni? - Mathilda, Lottie menjetek a dolgotokra - szólt halkan Warwick - A lány nem kap büntetést, ahogy a grófnő kívánja. Mathilda és a hüppögő Lottie az ajtóhoz indultak. Ondine rádöbbent, ha nem tesz valamit, elveszíti szolgálóját. - Milord, szükségem van Lottie segítségére. Lottie, itt maradsz... Lottie megállt. - Menj! - parancsolta Warwick csendesen. A lány bólintott, és ment, Ondine pedig egy életre megtanulta, férje parancsaival szemben az ő szava egy lyukas garast sem ér. Warwick becsukta az ajtót, aztán a kádhoz sétált, csizmás lábával a székre lépett, aztán térdére könyökölt, s felesége szemébe nézett. - Milord, ha megengeded... - Nem engedem meg. Mi volt ez az egész? – kérdezte élesen. Ondine egész testében remegett. - Hogy mi volt? - sziszegte dühösen, s hátravetette fejét, felfedve alabástromfehér, bársonyos nyakát, s indulattól hullámzó kebleit férfi mohó tekintete előtt. - Ezt akár én is kérdezhetném. Tökéletes kell alakítanom a szerepemet, annak ellenére, hogy semmiféle segítséget nem kapok tőled. Úgy tűnik, néhány dolgot elfelejtettél közölni velem, például azt, hogy özvegy vagy, és hogy a feleségedet - legalábbis a szolgák ezt állítják - holmi gonosz szellemek kergették a halálba. A férfi nem felelt. Levette a lábát a székről, kihúzta magát, megfordult, a ruhásszekrényhez sétált, s hátát az ajtajának vetette. - Grófnő - szólt gúnyosan -, biztos vagyok benne, hogy nem hiszel a szellemek létezésében. Nem, hát persze, hogy nem! De miért most kell ezt megbeszélnünk? - füstölgött magában Ondine, aztán megköszörülte a torkát, s állát dacosan magasra emelte.-
- Természetesen nem - mondta kimérten. - Ám úgy gondolom, Lord Chatham, az előbbi incidens elkerül¬hető lett volna, ha idejében szólsz a „családi kísértetekről". Warwick vállat vont, és szomorkás mosoly ült ki arcára. - Talán csak nem akartalak megijeszteni. - Milord - felelt Ondine kimérten -, hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is érdekel, mit gondolok, mit érzek. A férfi felnevetett. - Tévedsz, grófnő. Nagyon is fontos számomra, hogy mit érzel, és mik a... benyomásaid. Egyébként ha nem félsz a kísértetektől, mint állítod, szerelmem - tette hozzá vidáman – miért reszketsz, mint a nyárfalevél? - Mert elborzaszt a modorod, uram! - kiáltotta Ondine dühösen. - Azt mondtad, én vagyok a ház úrnője, mégis kénytelen voltam eltűrni, hogy a szolgák előttem marakodjanak, ráadásul te is berontasz ide, mint valami vadkan, és otromba módon megzavarsz fürdőzés közben. Warwick felesége szemébe nézett, és nevetett újra. - Ó, drágám, hisz a férjed vagyok! - Szeretnék kiszállni - szólt a lány idegesen. - Tedd azt, grófnő - mondta a férfi, s udvariasan meghajolt. Ondine moccanni sem bírt, és nem jutott eszébe semmi, amivel visszavághatott volna. Warwick vidám arcát nézte, s arra gondolt, nincs nála szebb férfi a földön. Lesütötte a szemét nyomban, s legnagyobb rémületére érezte, hogy elpirul. Warwick észrevette zavarát, és nem hagyta szó nélkül. - Úgy emlékszem, azt mondtad, annyi szörnyűséget láttál már, hogy nincs semmi, mitől zavarba jönnél. - Takarodj innen! - üvöltötte Ondine éktelen haragjában. Warwick nyomban ott termett a kád mellett, s feleségéhez hajolt, egészen közel. - Eszedbe ne jusson még egyszer parancsolgatni nekem, uradnak. Ez a szoba, a palota, a birtok, minden az enyém. Oda megyek, ahova akarok, ott időzöm, ahol a kedvem tartja, akár tetszik, akár nem. - Halkan és udvariasan beszélt, mégis oly magabiztosan, hogy Ondine elvesztette önuralmát. A pillanat törtrésze alatt történt. Ondine karja előrelendült, s pofon vágta a férfit. Azonnal megbánta, amit tett. Mert Warwick elkapta mindkét kezét, egyetlen könnyed, ám kegyetlen mozdulattal talpra rántotta, aztán a karjaiba emelte, a padlóra állította, és magához szorí¬totta. Ondine rémülten nézett férje szemébe. Meztelen teste a férfi forró, izmos testének nyomódott, s szíve vadul vert, hogy majd átszakította mellkasát. Warwick elmosolyodott. - Hölgyem, oly keveset kérek tőled, és úgy bánok veled, mint egy úrnővel szokás. Ennek ellenére újra meg újra kihozol a sodromból. - Hosszú ujjait felesége selymes fürtjei közé temette, végigsimította tarkóját, s fejét gyengéden hátrahajtotta. Nem fogok bocsánatot kérni - esküdözött némán Ondine. - Ne Nem! Soha! Csak most. Most az egyszer. Lelkében félelem reszketett és izgalom. Várakozás, vágy és gyűlölet. Soha nem érezte még magát ennyire kiszolgáltatottnak, ennyire sebezhetőnek. Bocsáss meg - nyöszörögte kétségbeesetten, de már késő volt. Túl késő. A férfi lehajolt, s birtokba vette száját. Ondine meglepetten kapott levegő után, megnyitva ajkait férje csókja előtt. Mintha kígyó bénító mérgét ízlelte volna, minden ereje elhagyta, s ha Warwick nem öleli oly szorosan, a padlóra zuhan. A férfi nyelve a szájába hatolt, és érzékien, erőszakosan csábította táncra nyelvét. Vágytól vezérelt ujjak simogatták karcsú derekát, gömbölyű csípőjét. Ondine moccanni sem bírt, tudatát édes bódulat fojtogatta. Aztán hirtelen mázsás kőtömbként zuhant rá a valóság. Eltépte ajkait a férfi szájától, s káromkodni kezdett, mocskosabban, mint azelőtt bármikor. Warwick felnevetett, és bár engedett szorításán, nem hagyta, hogy a lány elhúzódjon tőle. - Szerelmem, nem kívánok tőled egyebet, minthogy figyelj rám, ha hozzád beszélek. Persze, hadd emlékeztesselek rá, vannak más dolgok is, mit egy férfi megkövetelhet asszonyától. Kedvesen beszélt, ám hangjából fenyegetés áradt. - Verjen meg az isten, te átkozott, féleszű, nyomorult csirkefogó, te öntelt, felfuvalkodott pávakakas... kezdte Ondine. Mellesleg urad és parancsolod - vágott a szavába Warwick, s végigcirógatta karcsú derekát, feszes, lapos hasát. Ondine-nak a lélegzete is elakadt, mikor a férfi tenyerébe fogta telt kebleit, s a vágy tüzes lávafolyamként ömlött szét ereiben. – Zsarnok - rebegte aléltan. - Vandál, elvetemült gazember... szörnyeteg! Ó, a szépség fél a szörnyetegtől? Talán így a legjobb. Legalább nem feledkezel meg arról, ki vezeti ezt a játszmát.
A következő pillanatban elengedte a lányt, aztán a fürdőlepedőért ment, felkapta és odadobta feleségének. Ondine maga köré csavarta a hatalmas törülközőt, és Warwickra nézett, kinek arca közömbös, tekintete hideg volt, mint egy kőszobornak. - Hölgyem - szólt hűvösen a férfi. - Nem zavarlak többé. Meghajolt, aztán sarkon fordult, és kiment a szobából. Az ajtó hangos csapódással vágódott be mögötte. Ondine szótlanul, mozdulatlanul bámult utána. Kiverte a hideg veríték éktelen haragjában, de aztán eszébe jutott férje érintése, ölelése, csókja, és elöntötte a forróság. Gyorsan megfordult, és a szobájába sietett. Becsukta az ajtót és öltözni kezdett. Eltökélte, megfizet a grófnak, amiért erőszakot vett rajta, amiért megalázta. Megfizet, igen, megfizet mindenért! Miután elkészült, felsóhajtott, és körbepillantott a szobában. Gene¬ve szobájában. Szegény Genevieve! - gondolta Ondine, és megborzongott. Vajon milyen lehetett az a nő, milyen volt az élete Chatham grófja mellett? Szerette-e férjét, és ha igen, viszontszerették-e? Mindent tudni akart Chathman grófnőjéről, de nem kívánt egy halott asszony árnyékában élni. Gienevieve jelenlétét érezte a szobában, bármerre pillantott: az égszínű, puha ágyneműkben, a finom csipkefüggönyökben, a faragott, gyönvörű bútorokban. Ondine hirtelen megfordult és elhagyta a szobát. Elhatározta, reggeli után megtekinti új birodalmát. Warwick már elment. Amikor Ondine a hálószobáján át a zeneterembe ért - Lottie nevezte így -, nem találta sehol. A reggeli ott várta a szalonban. Egyedül früstökölt, aztán magához hívatta Mathildát - Szeretnék körülnézni a palotában, és biztos vagyok benne, nálad jobban senki nem ismeri a helyet - mondta kedvesen. Az asszony szemmel láthatóan megkönnyebbült. Ondine felállt az asztaltól, s a folyosóra nyíló ajtóhoz lépett. Mathilda követte. Miután kilépett a szobából, Ondine megállt, és a házvezetőnőre nézett. - Mathilda, amit mondtam, komolyan gondoltam. Sajnálom, ami reggel történt, de Lottie-t nem szabad megbüntetni. Az asszony arcára aggodalom és rémület vont sötét árnyakat. Tördelni kezdte a kezét, és szemében könnyek ragyogtak. - Kérem, bocsásson meg, milady. Nem akartam, hogy felizgassa magát. Tudom, milyen nehéz egy új környezetbe beilleszkedni. A világért sem szeretném, hogy rosszul érezze magát új otthonában, még kevésbé, hogy féljen. - Nem hiszek a kísértetekben. - Halkan, kedvesen beszélt. Biztos volt benne, Mathilda imádta a tragikus sorsú grófnőt, akinek Ondine most a helyére lépett. – - Nagyon sajnálom, ami Lady Genevieve történt - tette hozzá. Mathilda bólintott, aztán halványan elmosolyodott. – Szeretné látni a drága hölgyet? Ondine döbbenten nézett az asszonyra. - Úgy értem, a róla készült portrét, milady. - Ó - sóhajtott a lány megkönnyebbülten. - Igen, nagyon szeretném látni. Mathilda úrnője elé lépett, s megindultak a hosszú folyosón a nyugati szárny felé. A házvezetőnő végül megállt egy festmény előtt. Ondine felnézett a képre, és hosszú percekig szólni sem tudott az ámulattól. Az angyali szépségű fiatal nő egy bársonyszéken ült, spániellel az ölében. Kék szeme, mint két összeillő zafír ragyogott szép metszésű arcában, melyet aranyszőke, hullámos hajfürtök kereteztek. Tekintete éteri volt, mosolya szomorkás, gyengéd – gyönyörű. Megfoghatatlannak tűnt, törékenynek, és oly jóságosnak, hogy Ondine-nak belesajdult a szíve. Elbűvölően szép volt - rebegte áhítattal. - Igen. A gróf nagyon szerette. Nem láttam még férfit úgy szenvedni, mint ő, mikor Lady Genevieve... visszaadta lelkét a teremtőnek. - Elhiszem. - Annál inkább, mert a grófnő gyermeket várt - tette hozzá Mathilda komoran. Ondine mozdulatlanná dermedt, de kitartóan mosolygott tovább. Kezdte érteni Warwick viselkedését. A férfi elveszítette a feleségét, akit a világon mindennél jobban szeretett, és a gyermekét is. Mindezek után a körülményei és környezete arra kényszerítették, hogy nősüljön újra. A legokosabban cselekedett: feleségül vette őt, a halálra ítélt bűnözőt, akit nem kell szeretnie, aki mellett úgy élheti az életét, ahogy csak akarja, akinek nem tartozik magyarázattal. Nagyon szép asszony volt - sóhajtotta ismét. - De most szeretném látni a palotát. Mindent. Ahogy óhajtod, milady.
A családi képcsarnokból csigalépcső vezetett a felső szintre, ahol szolgálók voltak elszállásolva. Mathilda megmutatta, melyik lakrész kié. Ondine felfedezte, hogy a hatalmas épület négyzet alaprajzú, nem U alakú, mint korábban gondolta. A felső szint szobáit és lakrészeit - csakúgy, mint a földszinten - zárt, kerengőszerű folyosó kötötte össze. A grófi család lakosztályai ugyanakkor teljes mértékben különállóak voltak. - Justin lakrészéből a felső és az alsó szintre is vezet átjáró, ám a grófi lakosztálynak egyetlen bejárata van, mint azt bizonyára te is láttad, milady - magyarázta Mathilda. - A palotához számtalan titkos átjárót, folyosót, szobát, rejtekajtót építettek, ám a háború idején Cromwell emberei a legtöbbet használhatatlanná tették, lerombolták, befalazták. Az öreg gróf királypárti volt. A palota egyébként csupán azért áll még, mert Cromwell attól félt, ha leromboltatja Chathamet, lázadás tör ki a vidéken. Miután Warwick nagyapja elesett, és felesége nyakát szegte a kápolnában, Cromwell emberei nem tettek mást, mint a titkos járatokat lezárták. A gróf apja a háború után nem nyittatta ki a befalazott folyosókat, és kifejezetten örült neki, hogy lakosztálya zárt. Úgy gondolta, legalább senki nem háborgathatja magányá¬ban. Lord Warwicknak is tökéletesen megfelel így. - Régóta szolgálod a Chathameket? - kérdezte Ondine. - Igen, itt születtem - felelte Mathilda. Visszamentek az első szintre, végigsétáltak a képcsarnokon, majd Justin lakosztályán át a hátsó szárnyhoz értek, melynek első emeletén a vendégszobák, a földszinten pedig a fegyvertár volt. Csakúgy, mint a festmények, a katonás rendben sorakozó fegyverek is a család törté¬ntet idézték a kezdetektől a jelenkorig. A keleti szárny adott helyet a mosókonyhának, a konyhának és a palota nagytermének. Mathilda elmondta, a hatalmas, csarnokszerű helyiség régen sivár volt, koszos és hideg. Am Warwick a csupasz kőfalakat bevakoltatta és kifestette, faragott álmennyezetet rakatott fel, s a döngölt padlót márványlapokkal burkoltatta le. Azóta számtalan estélyt, fogadást, bált rendeztek a helyiségben. Warwick dolgozószobája a nagyteremből nyílt. Falait a padlótól a padlóig könyvespolcok borították, zsúfolásig szebbnél szebb kötésű, értékes könyvekkel. Ondine megtalálta közöttük Shakespeare, Pepys, Sir Christopher Wren és Thomas Moore műveit, emellett számtalan kötetet építészetről, mezőgazdaságról, lótenyésztésről és természetesen a hadviselésről. Az ablak előtt tölgyfa íróasztal állt, s a közelében, a sarokban egy kényelmes, elegáns kanapé. Ondine szinte maga előtt látta Warwickot, ahogy íróasztala hajolva komoly számításokat végez, és gyengéd, szerető hitvesét, ki Shakespeare Rómeó és Júliáját olvassa a kanapén. Aztán egyszerre felnéznek, és szerelmesen egymásra mosolyognak.. Továbbmehetünk? - szakította félbe töprengését Mathilda. A lány bólintott. Az előcsarnokon át egy roppant nagy ajtóhoz értek. - A családi kápolna - mondta a házvezetőnő, és kitárta az ajtót. Ondine-nak a lélegzete is elakadt. A kápolna akkora volt, mint egy kisebb templom. Román stílusban épült, s a kőpadlót vörös szőnyeg borította. A bejárattal szemben állt a főoltár, s a terem két oldalán, félköríves mellékszentélyek sorakoztak, csodálatos szobrokkal. - Lélegzetelállító - rebegte Ondine. - Ezek itt a családtagok síremlékei - magyarázta Mathilda, és a legközelebbi apszisra mutatott, ahol egy férfi szobra állott, melynek alakja megdöbbentően hasonlított Warwickéra. - A gróf apja - motyogta az asszony. - A szentély alatt fekszik? - Nem. Odalent a kriptában. Mathilda előresietett. A főoltár előtt térdet hajtott, és kereszte vetett maga előtt. Ondine hasonlóképpen cselekedett, aztán követte Mathildát, aki balra fordult, és egy kis terembe vezette. A helyiségből jobbra kijárat vezetett az udvarra, balra pedig egy folyosó a palota főbejáratához. A terem végében hosszú lépcsősor indult, nem tudni, hova. , - Itt lelte halálát a gróf nagyanyja - hadarta idegesen Mathilda, s szemmel láthatóan alig várta már, hogy kilépjenek az udvarra. – A gróf nagyapja nem messze innen lelte halálát egy összecsapás során. A grófnő itt volt, mikor értesült férje haláláról. Megszédült, és lezuhant a lépcsőn. Szörnyethalt nyomban. Hova vezet a lépcső? Sehova. Összeomlott, mikor az öreg grófnő lezuhant Lord Chatham a közeljövőben lebontatja a maradványait. Valaha rejtett kis kamrák, búvóhelyek voltak odafenn. Kimentek az udvarra. Ondine hamar felfedezte, férje honnan lovagolt ki az éjjel: egy boltíves átjáró nyílt az épület belsejéből épp a hálószobája alatt. - Nos, milady, mindent megmutattam, a kripta kivételével. Ha óhajtod, természetesen... Nem, köszönöm, a kriptára nem vagyok kíváncsi.
Tehetek még érted valamit? Nem, Mathilda, most nem. De azt hiszem, holnap néhány bútort ki fogok cseréltetni. Kicserélni? - hüledezett Mathilda. - Ki akarod dobni Genevieve ágyát? - Genevieve halott. Nem léphetek a helyére, de nem tudom vissza hozni az életbe sem. És nem vagyok ő, Mathilda. Az asszony bólintott. - Ha megengeded, grófnő, most mennem kell, sok dolgom van még. - Természetesen. Köszönöm a segítségedet, Mathilda. Ondine az udvaron maradt, s felnézett az odafönt sorakozó abla¬kra. Malhilda lehajtotta a fejét és a keleti szárny felé indult, a konyhába. – Méghogy kicserélni a bútorokat! dohogott magában elég hangosan ahhoz, hogy Ondine tisztán hallja szavait. - Kíváncsi vagyok, Lord Chatham mit szól majd, ha meghallja. Sajnálom, Mathilda - gondolta Ondine, és szomorúan elmosolyodott. Aztán hirtelen jeges borzongás futott végig a gerincén. Biztos volt benne, hogy valaki figyeli. Felpillantott, s látta, hogy az egyik ablakban megmozdul a függöny. A borzongás elmúlt, és melegség öntötte el Ondine testét. A férje szobájának ablaka volt az. 7. fejezet
A vacsora kellemes hangulatban telt, Justinnak köszönhetően. Az if¬jabbik Chatham izgalmas történeteket mesélt Észak-Lambria első grófjáról, egy normann harcosról, aki Hódító Vilmossal jött a sziget országba. A normann csatában legyőzte a vidék szász urát, és nőül vette leányát. - Ősünk állítólag igazi vadember volt - mondta Justin, miközben kaviárt kent egy darabka kenyérre. - Vörös hajú, hirtelen haragú, és hatalmas, kétkezes csatabárdját mindig, mindenhova magával vitte, családról szóló legendák jó része az ő idejéből származik. Ondine kortyolt borából, és pillantásra sem méltatva komor tekintetű férjét, sógorára mosolygott. - Büszkék lehettek családotok történelmére - mondta, s úgy dön¬tött, tovább kérdezősködik. - Nos, a történet, mely a leginkább izgatja fantáziámat, a nagyanyátokról szól, aki a szolgák szerint lezuhant a lépcsőn, és nyakát szegte, azóta pedig szellemként kísért a palota ko¬mor falai között. Warwick bosszúsan fújt, kezét az asztalra csapta, és fenyegető pil¬lantásokat lövellt feleségére. Justin úgy tett, mintha nem venné észre. - A tragédia nem is olyan régen történt. - Ondine-hoz hajolt, egészen közel, és hangját suttogóra fogta. - Én még nem születtem meg akkor, és Warwick alig volt egyéves. A háború már a végéhez közele¬dett. Képzeld csak, a kerekfejűek és a gavallérok itt csatáztak a palota közelében. Nagyapánk és apánk démonok módjára harcoltak, és véd¬ték földjüket. Am nagyapánk elesett. Apa már házas volt akkor, fivé¬rem büszke atyja, de nagyanyánk még mindig gyönyörű asszony volt, igazi szépség. Mikor hírét vette szerető hitvese halálának, rosszul lett, és lezuhant azon az átkozott lépcsőn. Mindazonáltal vannak, akik tudni vélik... - Justin! - vágott a szavába Warwick türelmetlenül. - Elég legyen ostoba pletykákból! Justin ártatlanul nézett fivérére. - Nem idegenek előtt teregetem ki a család szennyesét. Ondine a feleséged, és jobb, ha mi mondjuk el neki a kísérteteink történetét, és nem a szolgálók. Warwick nem felelt. Felállt az asztaltól, és borospoharával a kezében a kandallóhoz sétált. - Állítólag - folytatta Justin nagyapánk szeretője ölte meg nagyanyánkat, úgy értem, ő lökte le a lépcsőről. - A szeretője? Mit keresett a szeretője a palotában? - Nos... az az asszony itt élt. Ő vezette a háztartást. Ondine levegő után kapott döbbenetében. Justin felnevetett. - Ám a végzete őt is utolérte nyomban. Megbotlott, lezuhant a lépcsőről, és nyakát szegte. Warwick felmordult. - A szúette, korhadt lépcső miatt most két szellem is kísért a házban. - Visszament az asztalhoz és lecsapta üres poharát.. - Ondine... - A fivéremnek tökéletesen igaza van - vágott a szavába Justin. Nem engedheted, hogy a szolgálók ostoba rémtörténeteikkel felzaklassanak. Szüleink békés, boldog életet éltek. Néhány éve vitte el őket a láz, és nem holmi kísértetek kergették őket a halálba. - Ó, Justin! - mosolygott Ondine. - Ne hidd, hogy félek. Csupán kíváncsi vagyok. És igazad van: jobb, ha ezekről a dolgokról a férje, vagy drága sógorom - világosít fel, mint a szolgálók.
Justin szemmel láthatóan megütközött az epés megjegyzésen, vagy azon, hogy Warwick semmit nem mesélt a családról feleségének. Warwick nyomban kihúzta felesége székét. - Úgy hiszem, milady, eleget hallottál. Köszönj el Justintól, szerelmem. Itt a lefekvés ideje. - Lefeküdni? Hisz oly korán van még! - Lefekszünk - jelentette ki Warwick ellentmondást nem tűrő hangon. Justin felnevetett. - Ó? Az ifjú házasok! Mit is mondhatnék, Ondine? A család férfitagjai éhes szörnyetegek mind. Ondine elpirult. Justin felállt, meghajolt, aztán rávigyorgott Warwicra. - Ne feledd, húgocskám, a másodszülöttek mindig udvariasabbak, ha fivérem modorát netalántán elviselhetetlennek éreznéd. A férfi természetesen csak viccelődött, ám Ondine érezte, férje megfeszül dühében. - Milyen kár, hogy még nem térhetsz vissza az udvarba - mordult fel Warwick, és átkarolta felesége vállát. Justin elnevette magát. - Bizony, nagy kár. Mi édes kettőnek, keserű métely a harmadiknak. Jó éjszakát, szerelmes éjszakát! Én maradok még, borba fojtom a bánatom. - Végezz vele mihamarabb, öcsém. Egy óra múlva várlak a szobámban. Meg kell beszélnünk az építési terveket. Justin visszaült székébe, s poharát fivére felé emelte. - Akkor egy óra múlva. Amint kiléptek a folyosóra, Ondine ellökte magától férje kezét, és dühös léptekkel sietett lakosztályuk felé. Alig várta, hogy Warwick becsukja mögöttük a nagy szoba ajtaját. - Áruld el, Lord Chatham, miért hallgatsz el előlem olyan dolgokat, amelyekről tudnom kellene, és miért dühöngsz, ha ezt más megteszik helyetted? Azt kívánod tőlem, hogy játsszam el a feleséged szerepét, mégis úgy bánsz velem, mintha a tulajdonod lennék, valami olcsó kis portéka, mellyel játszadozhatsz, bezárhatsz, félredobhatsz. A férfi levette kabátját, és a spinét tetejére dobta. - Hölgyem, valóban a tulajdonom vagy. A bitóról vásároltalak, emlékszel? Ondine csípőre vágta a kezét. - Magad mondtad, milord, hogy ne essék szó többet a bitóról, nem emlékszel? Warwick az asztalhoz sétált, megkerülte, fáradtan rogyott a székébe. Csizmás lábát az asztalra tette, s masszírozni kezdte halántékát. Talán okosabb volna - szólt halkan -, ha visszavinnélek a vesztőhelyre... Azt nem teheted, milord! - vágott a szavába Ondine. - Nőül vettél, jószántadból, s a törvény értelmében ezzel megsemmisítetted az ítéletet. Szabad vagyok és feddhetetlen. Warwick feje majd szétrobbant. Ez az átkozott boszorkány meg az az ördögfajzat Justin egészen kikészítették. Dühös volt és fáradt, lelkében különös, zavarba ejtő érzelmek kavarogtak. Verje meg az isten Ondine-t! A vacsoraasztalnál egyfolytában kacérkodott Justinnal. Az az ostoba kölyök biztosan fülig beleszeretett. Nem is csoda, hisz a kis akasztófatündér úgy viselkedett, oly bájosan évődött, oly kecsesen mozgott, oly intelligensen, választékosan beszélt, mint egy született hercegnő. És milyen szép, istenem! Elég egy mosoly, s a férfiember a poklokat is megjárná érte... - Talán nem tehetem - válaszolt végül mély, fenyegető hangon. - De meglehet, hatalmamban áll visszavetni oda, ahonnan egyenes út vezetett a bitóhoz, azok közé, akikkel rémálmaidban harcolsz. - Micsoda? - Ondine arcából kifutott a vér, s hangja oly kétségbeesettnek tűnt, hogy Warwick megijedt. A lány szeme megtelt rettegéssel, és teste remegni kezdett. Soha azelőtt nem látta még feleségét ilyen gyönyörűnek, és ilyen sebezhetőnek. Nem akart ő semmi rosszat a megjegyzésével. Soha nem tudná bántani, és nem hagyná, hogy baja essék. Legszívesebben átölelte volna, hogy megnyugtassa, hogy... Eszébe jutott, milyen csodálatos érzés volt aznap reggel a karjaiban tartani meztelen testét, kezében tartani bársonyos, telt keblét, végigsimítani karcsú derekát, csábító csípőjét, megcsókolni rózsabimbó ajkait. A vágy villámként cikázott át testén, lelkén. Levette a lábát az asz¬talról. Lehunyta a szemét, és összeszorította a fogát. Nem! Nem gondolhat így erre a hazug, hálátlan tolvajra! Szépnek szép, az igaz, de belül közönséges, durva, és... és romlott! Hazugság - sóhajtott. - A lány csodálatos. Okos, vakmerő, és a szíve tiszta, mint a frissen esett hó. Nem kívánt neki rosszat: ha tervét sikerül véghezvinnie, visszaadja Ondine szabadságát, és gondoskodik róla élete végéig. Megfordult, és feleségére nézett. - Bocsáss meg, milady – mondta fáradtan. - Nem állt szándékomban régi sebeket felszakítani. Soha nem hagynám, hogy bajod essék. Nos, igaz: nagyanyám lezuhant a régi lépcsőfeljárón, és szörnyethalt, és valóban a második feleségem vagy. Azért nem akartam beszélni ezekről a dolgokról, mert elegem van már a kísértethistóriákból.
Ondine lehajtotta a fejét, aztán felnézett, s lassan, tétován a férfihoz sétált. Letérdelt előtte, törékeny kis kezét izmos combjára csúsztatta, s a szemébe nézett. - Tudom, mennyire szeretted asszonyodat. Sajnálom, ha szavaim¬mal, a szívedbe martam. Ám ha Genevieve valóban őrült volt... - Őrült? - üvöltötte a férfi magából kikelve, s oly erőszakos mozdulattal pattant fel székéből, hogy Ondine hátraesett. - Genevieve nem volt őrült - tette hozzá elfojtott dühvel a hangjában. Ondine szeme megtelt könnyekkel, és Warwick hirtelen rádöbbent, mennyire megbántotta durvaságával. Kezét nyújtotta, hogy felsegítse a földről, de a lány rettegve húzódott hátra, s úgy nézett rá, mint valami vérszomjas szörnyetegre. Warwick átkozódni kezdett, aztán az ablakhoz sétált, s a keretnek támaszkodva kibámult az éjszakába. - Ondine - suttogta. - Ondine... Felemelte a kezét. - Menj aludni - szólt csendesen anélkül, hogy megfordult volna. - És kérlek, bocsáss meg. A lány hosszú másodpercekig nem mozdult. Aztán Warwick meghallotta selyemruhájának susogását, s könnyű lépteinek halk neszét. Felé fordult, s látta büszke tartását, kecses mozgását, ahogy átsétált a másik szobába. Az ajtó becsukódott. Warwick úgy érezte, elemészti a tűz. Hangosan felmordult, kezét ökölbe szorította, s asztalához lépett. Kihúzta az alsó fiókot, és elővett egy nagy üveg whiskyt. Kinyitotta, és nagyot kortyolt a tüzes italból. Megborzongott, és kimerülten rogyott le székébe. Verje meg az isten az átkozott kis boszorkányt! Ondine mozdulatlanul feküdt az ágyában, és a plafont bámulta. Hirte¬len lódobogást hallott az udvarról. Felpattant, az ablakhoz rohant és óvatosan kikémlelt. Warwick volt az, hatalmas lova nyergében. Nyugat felé vágtatott. Ondine szívét féltékenység mardosta. Biztos volt benne, a férfi valamelyik szeretőjéhez igyekszik. No és? Kit érdekel? Hisz úgyis gyűlöli az átkozott gazembert! Ha¬zugság - szólt szíve mélyén egy tiszta hang. Elfordult az ablaktól, aztán levetkőzött, és felvette a hálóinget, amit Lottie készített ki számára. Elfújta aztán a gyertyákat, és bebújt az ágyba. Nem tudott elaludni. Warwickra gondolt: csókjára, ölelésére, érin¬tésére. Vágyott a férfira, hogy erős karjaiban hajthassa álomra fejét, s vele ébredjen... Ostoba! - korholta magát dühösen. Warwick valószínűleg minden nőt elcsábít, aki útjába kerül. Nem, ő nem lesz az áldozata soha - esküdözött dühösen. Nem tudott elaludni. Hosszú órákig forgolódott ágyában, míg végül meghallotta odalentről a lódobogást, és néhány perccel később a lak¬osztály ajtajának halk csapódását. Warwick hazatért. Ondine mély álomba zuhant azonnal. Az elkövetkező napok egyformán teltek. Mire Ondine felébredt, Lottie elkészítette a fürdőjét. Reggeli után hosszú sétákra indult, hogy megismerje a birtokot, s azokat, akik ott élnek. Ondine minden szolgálóval megismerkedett. Mathilda a nagyterembe hívatta őket, hogy üdvözöljék új úrnőjüket. A grófnő minden¬kivel váltott néhány kedves szót, és nyomban belopta magát a szívükbe. Az öreg Tom és az ifjabbik Tom voltak a kertészek, és örömmel segítettek úrnőjüknek, mikor friss virágot akart vinni lakosztályukba, ebédlőbe és a kápolnába. Olvasnivalója akadt elég, és játszhatott a spinéten és a hárfán, ha úgy hozta a kedve. Warwickkal csak este találkozott, a vacsoránál. A férfi nagyon udvariasan és előzékenyen viselkedett, de tartotta a három lépés távolságot. Minden nap ugyanúgy végződött. Warwick a szobájához kísérte Ondine-t, s ő elköszönt a férfitól, és bezárta az ajtót. Az ötből három éjszakán Warwick ellovagolt a palotából. Kétszer otthon maradt, és fel-alá járkált a szobájában hajnalig. Az ötödik napon Ondine úgy döntött, átrendezi a szobáját. A szol¬gálók szó nélkül teljesítették parancsait, míg Mathilda fel nem tűnt a színen, maga után vonszolva a dühös Warwickot. Az asszony követelte, hogy mindent rendezzenek vissza, ám Warwick ezúttal felesége mellé állt. - I.ady Ondine a palota úrnője - mondta. - Úgy rendezi be az épületet, ahogy akarja. Sarkon fordult és elment. Ondine szíve majd megszakadt Mathildáért, de egyetlen napot sem bírt volna ki Genevieve bútorai között.
- Sajnálom, Mathilda. Genevieve halott, és én nem kívánok az ár¬nyakában élni. A házvezetőnő zokogni kezdett, és Ondine vigasztalni próbálta, de elsírta magát ő is. Mathilda átölelte úrnőjét, és szívüket békesség töltötte el újra. Azon az éjjelen Warwick ismét kilovagolt. Ondine dühösen tépte fel szobája ajtaját, és átvonult a zeneterembe. A hárfához ült, és játszani kezdett. Hirtelen jeges borzongás futott végig a gerincén. Lassan hátrafordult, és szeme tágra nyílt döbbeneté¬ből. Warwick állt az ajtóban, alig háromlépésnyire tőle. A férfi elmosolyodott, odalépett feleségéhez, s megfogta a kezét, mely mozdulatlanná dermedt a hangszer egyik húrján. Puha csókot lehelt a finom ujjakra, aztán alaposan szemügyre vette őket. Ondine moccanni, de szólni sem mert. Warwick végül elengedte a kezét, és rámosolygott újra. - Nagyon jól játszol, tolvajok úrnője. - Hogy jutottál be? Bezártam az ajtót... - Minden zárhoz van kulcsom, grófnő. - Akkor... Warwick elnevette magát. - Hölgyem, ha be akarok menni valamelyik szobába a saját házamban, hát bemegyek. De most hagyjuk ezt, Nagyon élveztem a hárfajátékodat, komolyan, és tudom, a spinéten jól játszol, jobban, mint... bárki előtted. - Szóval... hallottad? - kérdezte Ondine bátortalanul. A férfi közelsége felizgatta finom érzékeit. Érezte tiszta, férfias illatát, és esz jutott, éjszakánként mennyire vágyott ölelésére, érintésére... Warwick elvigyorodott, aztán udvariasan meghajolt. – Igen, milady, hallottam, többször is. És mindannyiszor eltöprengtem azon hogyan válhattál ilyen kiváló muzsikussá az erdőben bujkáló koldusok között. Ondine lesütötte a szemét és megköszörülte a torkát. - Mint mondtam, milord Chatham - rebegte -, apám poéta volt, és egyik várból a másikba vándoroltunk, ahol mindig akadtak zenészek, tanítottak... - Ó, majdnem elfelejtettem. Apád költő volt. Hát persze. Kérlek szerelmem, szavald el valamelyik költeményét. Imádom a verseket. Ondine úgy érezte, rögvest elájul. Semmi, az égvilágon semmi nem jutott az eszébe. Ne gúnyolódj! - kiáltott végül kétségbeesésében. - Nemrég veszítettem el őt, kit a világon mindennél jobban szerettem, és a seb eleven. Ne kínozz, kérlek! Kék szemében gyémántfényű könnyek reszkettek. Fel akart állni és a szobájába menekülni, de tudta, a férfi elkapja úgyis. Ám Warwick elmosolyodott, felsegítette asszonyát, s megcsókolta a kezét. - Aludj jól, drága hölgyem. Ondine biccentett, aztán megfordult, és a szobájába sietett. Bezárta az ajtót, és fáradtan nekidőlt. Becsukta a szemét, s megvárta, míg őrült szívdobogása lecsillapszik. Férjére gondolt. Warwick Chatham nem szörnyeteg, nem démon, nem gonosz varázsló, és mégis... egyetlen pillantásával képes lángba borítani testét, és elragadni lelkét oda, hol soha nem járt még. A gyönyör birodalmába. Az ágyhoz lépett, lefeküdt, s a fejére húzta a takarót. Hajnalodott már, mire megkönyörült rajta az álom. 8. fejezet Álmában apját látta, Rochester hercegét, a kegyvesztett főurat – hosszú évekkel ezelőtt száműzték a király udvarából, mert ellenezte Károly politikáját. Ám a kivégzett uralkodó fia, II. Károly úgy döntött, a herceget kegyeibe fogadja ismét, és meghívta Westchesterbe. A lovagi torna résztvevői a küzdőtéren voltak. Hatalmas nézősereg gyűlt össze. Károly személyesen üdvözölte őt és apját a palota nagytermében. Egyedül volt, testőrei odakint maradtak. Ondine-t és a herceget nagybátyja és unokafivére, Raoul kísérte. Végig sétáltak a folyosón. Az őrök távolról követték őket. Vidáman beszélgettek, nevettek, és minden olyan csodálatos volt. Aztán hirtelen kard villant. Raoul Ondine apjára rontott, de úgy mintha védekezne - és védené a királyt, akit Rochester hercege meg akart ölni. A látszat valóban Ondine apja ellen vallott: úgy tűnt, mintha a herceg kardot emelt volna a királyra, aki ott sétált előtte egy lépéssel. Aki látta, elhitte, hogy Raoul, a hős Raoul megölte a gaz merénylőt, és megmentette Károly életét. A herceg Ondine karjai között halt meg, és utolsó, erőtlen szavaival menekülésre biztatta lányát, mert rádöbbent, az összeesküvés kettejük ellen irányult. Istenem! A nagybátyja lesz a gyámja! És Raoul... Raoul a férje! ! Nem! Ondine már futott is, futott, ahogy a lába bírta. Az őrök üldözőbe vették, de Raoul volt az, aki végül elkapta. A férfi azzal fenyegetőzött, minden birtokától megfosztja, és vérpadra juttatja. Leveleket ír¬tak az ő
kézírásával, melyek bizonyítják bűnrészességét a király elleni összeesküvésben. A hamis irományokat eljuttatja Károlyhoz, ha nem hajlandó nőül menni hozzá, Raoulhoz. Ó, istenem! Ondine-t sűrű, szédítő sötétség vette körül, mely elnyelte rémült sikolyait. Valahonnan a távolból robajt hallott, és erős kezek ragadták meg vállát. Kétségbeesetten küzdött támadója ellen, és sikított tovább. Aztán hirtelen fényesség gyúlt körülötte, és valaki magához ölelte félelemtől reszkető testét. Ondine, Ondine, nyugodj meg - suttogta egy kellemes, mély hang. Gyengéd ujjak simították ki hosszú fürtjeit arcából. Kinyitotta a szemét, és levegő után kapott rémületében, mikor rádöbbent, férje tartja a karjaiban. Meztelen, forró mellkasa hozzásimult, erős, hosszú karja védelmezőn ölelte át. Warwick összevonta szemöldökét. - Mi történt? Miért sikítottál? Beszélj! Tudnom kell! Ondine megrázta a fejét. - Nem... történt semmi. - Hallottál, vagy esetleg láttál valamit... Ondine elhúzódott a férfitól, s tenyerébe temette arcát. Warwick nem tud semmit - gondolta megkönnyebbülten. Meghallotta, hogy sikítozik, betörte az ajtaját és felébresztette rémálmából. Csupán udvariasságból érdeklődik aziránt, mi az, ami ennyire felzaklatta. - Sajnálom, milord - rebegte, és levegő után kapott rémületében mikor rádöbbent, csaknem meztelenül fekszik férje karjaiban. Takaróját lerúgta a padlóra álmában, és pókhálóvékony inge combja tövéig felcsúszott. Nyomban hálóruhájához kapott, és megpróbálta megigazítani, de aztán Warwick szemébe nézett, és mozdulatlanná dermedt. A férfi gyanakvóan figyelte, és arca megfeszült. Ondine mellkasához húzta térdét, és átkarolta. - Nem történt semmi - suttogta, és mosolyt préselt az arcára. - Semmi? - tudakolta Warwick kétkedőn. - Rosszat álmodtam, ennyi az egész. - Newgate-ről - a férfi hitetlenül vonta fel szemöldökét. - Igen, és újra éreztem, ahogy a kötél megfeszül a nyakam körül - suttogta. Warwick felsóhajtott végül, és végignyújtózott az ágyon. Felkönyökölt aztán, és a lány szemébe nézett. Egyszer véget érnek - suttogta és elmosolyodott. Véget érnek? A rémálmok - magyarázta a férfi csendesen. Ondine soha nem tapasztalt még ennyi kedvességet és megértést férjétől. Forróság öntötte el testét. Warwick ujjaival gyengéden megsimogatta az érzéki, telt ajkakat, melyek megremegtek érintésétől. Ó, hisz még mindig reszketsz - suttogta a férfi. - Gyere, majd én felmelegítelek. Ondine szeme tágra nyílt rémületében, és Warwick felnevetett. – Ne félj, drága hölgyem, nem szokásom sebesült, elárvult őzgidákra vadászni. - Magához ölelte a lányt, és hátrahanyatlott a párnára, Ondine moccanni sem mert. Feje a férfi vállán feküdt, tenyere széles, izmos mellkasán. Ujjai alatt érezte bársonyos, forró bőrét, és beszívta tiszta férfias illatát. Aztán Warwick simogatni kezdte a haját, a hátát, becézőn, hogy Ondine felsóhajtott. - Aludj, szépségem - suttogta. - Aludj, majd én őrzöm az álmodat. A lány soha nem érezte még magát ilyen biztonságban. Lehunyta a szemét, és közelebb fészkelődött a férfihoz. Perceken belül elaludt. Amikor reggel felébredt, egyedül volt a szobában. Eszébe jutott a tegnap éjszaka, és átkozni kezdte magát ostobaságáért, félelméért, gyengeségéért. Elhatározta, hogy kilovagol a birtokra, minél távolabb a palotától, kísértő álmaitól, Chatham kísérteteitől. Gyorsan megfürdött, megreggelizett, aztán felöltözött és az istállókhoz indult. Amikor elhagyta a grófi lakosztályt, meglepetten látta, hogy Jake ott ül az ajtó mellett, és ura egyik tőrét élezi. Mikor észrevette úrnőjét, felpattant székéről. - Jó reggelt, grófnő - üdvözölte, s tiszteletteljesen meghajolt. - Jó reggelt - Ondine elmosolyodott. Tudta, férje parancsolta meg Jack-nek, hogy őrizze ajtaját, és biztos volt abban is, ha a gróf nem volt a közelben, neki kellett szemmel tartania minden lépését. - Jól érzed magad, milady?- kérdezte a férfi kedvesen. – Ó, igen - nevetett Ondine, aztán suttogóra fogta a hangját. - Sokkal jobban, mint az erdőben meg a börtönben, vagy a bitón, kötél¬lel a nyakamban. Jake elvigyorodott, aztán figyelmeztetőn emelte fel mutatóujját. - Erről nem szabad beszélni! - suttogta. - Isten őrizz, hogy valaki is megtudja. Ondine bólintott, és vidáman a szolgálóra kacsintott. - Egyébiránt meg kell mondanom, még egyetlen kísértetet sem láttam. - Kísértet? Hisz kísértetek nem is léteznek! Te talán hiszel a kísér¬heti, milady? - Nem, természetesen nem. - Megköszörülte a torkát. - Friss levegőre vágyom. Lord Chatham itthon van? Jake megvonta a vállát. - Nem tudom, milady. Akarod, hogy megkeressem?
- Ó, nem - felelte Ondine, és legragyogóbb mosolyát varázsolta arcára. - Most pedig, ha megbocsátasz. Ellépett Jake mellett, és elsietett. Biztos volt benne, hogy Jake követni fogja. A nyugati kapun át hagyta el az épületet, és elidőzött a rózsakertben, mielőtt az istállók felé vette az irányt. Nem látta Jake-et, de tud hogy a férfi követi. Az istállóépület bejárata előtt egy kedves arcú, szeplős, nyakigláb fiú lószerszámokat tisztított egy padon. Amikor meglátta Ondine-t talpra szökkent, és meghajolt. - Milady! A lány elmosolyodott. - Jó reggelt, Tad. Szeretnék kilovagolni a birtokra. Kérlek, szerszámozz fel nekem egy hátast. Nos, hát... - A fiú megvakarta a feje búbját, és zavarában elvörösödött. - Clinton odabent van, szólok neki máris, milady... Ondine legyintett. - Hagyd csak, Tad. Megtalálom magam is, köszönöm. Belépett az istállóba, s azon kezdett töprengeni, vajon mitől jött ennyire zavarba a lovászfiú. De aztán megpillantotta Clintont, nyomban megfeledkezett aggodalmáról. A férfi egy hatalmas pej mént csutakolt éppen. Amikor Ondine odalépett hozzá, abbahagyta mun- ját, és tiszteletteljesen fejet hajtott úrnője előtt. Ondine összevonta szemöldökét: Clinton szemmel láthatóan feszült volt, csaknem ideges, és nem értette, miért. Eszébe jutott, a lovászmester az első estén milyen melegen üdvözölte Warwickot, mintha barátok, régi barátok lennének. Clinton nem közönséges szolgáló - gondolta - és nem is közönséges ember. Jó reggelt, Clinton - üdvözölte a lány. Jó reggelt, grófnő - felelte a férfi, és smaragdzöld szemében gyanakvás fénye villant. Ondine a nagy testű ló mellé lépett, és gyengéden megveregette a nyakát. Az állat megrázta a fejét, aztán büszkén magasra emelte. - Milyen gyönyörű - suttogta áhítattal a hangjában a lány. Clinton tovább csutakolta a mén szőrét. - Sárkány a legcsodálatosabb paripa ezen a vidéken. Szép testű, tüzes, vakmerő és erős. - Ondine-ra pillantott. - A gróf kedvenc lova. Nem árt, ha megismerkedsz vele közelebbről, milady. Igen - motyogta a lány, és megsimogatta az állat bársonyos orrát - Csodás érzés lehet lovagolni rajta. Clinton megköszörülte a torkát. - És izgalmas. Warwickon kívül senki nem mer a hátára ülni. Ondine a férfi szemébe nézett. Nem tudta eldönteni, Clinton figyelmeztetésnek vagy fenyegetésnek szántae szavait. Persze nem haragudott rá, és nem is töprengett sokáig a hallottakon, mert egészen más kezdte foglalkoztatni. Meg mert volna esküdni rá, hogy ismeri a férfit. Valahol biztosan látta már ezt a nemes arcélt s a csodálatos, smaragdzöld szempárt. - Clinton - szólt végül -, miért érzem úgy, hogy ismerlek valahonan? A szemed... azt hiszem, láttam már valahol. Találkoztunk már? A férfi megrázta a fejét, és felnevetett. - Azt mondják, a szememet az anyámtól örököltem, és mivel vele nap mint nap találkozol, nem csoda, hogy ismerősnek vélsz. - Az anyád...? Clinton elmosolyodott. - Az anyám Mathilda, milady. - Ó! - sóhajtott Ondine megkönnyebbülten. - Ezek szerint te is itt születtél és nőttél fel a palotában. - Igen, milady, ahogy mondod - bólintott a férfi. - Te és a gróf nagyon jó barátok vagytok. Együtt nevelkedtetek? Clinton felnevetett. - Így is lehet mondani. - A lány szemébe nézett, s szóra nyitotta száját, de aztán megvonta a vállát, és nem szólt. - Meg kell vallanom, hogy nagyon emlékeztetsz a... - Ondine azt akarta mondani: a férjemre, de úgy találta, képtelen lenne kiejteni a szót a száján. - Nagyon emlékeztetsz Warwickra - mondta végül. Clinton vállat vont ismét, és tovább csutakolta a lovat, - Ebben nincs semmi különös, milady, hiszen a férjed és én unokafivérek vagyunk. - Unokatestvérek? - kapott levegő után döbbenten Ondine. - Meglep, hogy Warwick nem beszélt erről. Soha nem titkoltuk, hogy közeli rokonságban állunk egymással. - De... - Nem törvényesen persze. Jómagam nem házasságon kívül szület¬tem, hisz apám oltár elé vezette anyámat, mielőtt eltűnt. - Clinton közömbös hangon beszélt, Ondine nyomát sem hallotta vagy érezte szavaiban fájdalomnak, haragnak. A férfi abbahagyta munkáját, és a lányra mosolygott. - Feltételezem, hogy hallottad már a chathami kísértetekről szóló történetet. - Valamit igen - motyogta Ondine. - Nos, milady, élt a palotában valaha egy asszony, ki a szóbeszéd szerint az öreg gróf szeretője volt, és Lord Chatham nagyanyját lelökte a lépcsőn. Ugyanott lelte halálát ő maga is. Az az asszony volt a nagyanyám, Mathilda anyja. A magunk módján tehát mindannyian Chathamek vagyunk.
- Ó- suttogta Ondine. Clinton tehát Warwick első unokatestvére, Mathilda pedig a nagynénje, ha nem is törvényesen. Nem akarom elhinni! - rebegte, aztán a férfi szemébe nézett. És mondd csak, nem neheztelsz Warwickra és Justinra? Nem érzed úgy, hogy... Bizonyos kiváltságok nekem is járnak? - vágott a szavába a férfi nevetve. Széttárta a karjait. Mindenem megvan, milady. Miután apám elhagyta, anyám féltestvére - a férjed apja - befogadta őt, rábízta a palota irányítását. Nagybátyám kiváló ember volt, és úgy bánt velünk, mint a családtagjaival. Ugyanazok a tanítómesterek tanítottak bennünket. Bármilyen hivatást, bármilyen életmódot választhattam volna, a gróf és felesége mindenben támogattak volna, anyagilag és erkölcsileg egyaránt. De mindig is imádtam Chathamet és Észak-Lambriát, és testvéremként szeretem Justint és Warwickot, a grófot, aki a legtisztességesebb és legigazságosabb ember, akit ismerek! Azért szolgálom, mert szolgálni akarom. Remélem, a válaszom kielégíti a kíváncsiságodat, milady. Ondine megsimogatta a ló pofáját. - Nem állt szándékomban kérdőre vonni, Clinton. - A férfira mosolygott. – Unokafivéreidet a nevükön szólítod. Szeretném, ha ezentúl velem is így tennél. Clinton a lányra nézett, aztán lassan elmosolyodott. - Ahogy kivánod, Ondine. Nos, mivel ezt a hatalmas bestiát senki nem ülheti meg a grófon kívül - kezdte a lány vidáman -, mutass nekem egy hátast, mellvel kilovagolhatnék. A mosoly nyomban lehervadt a férfi arcáról. A falhoz sétált nagy komoran, és leakasztotta a kaparókést, mely egy szögön lógott. Megragadta aztán Sárkány egyik mellső patáját, és tisztítani kezdte. - Szóltál Warwicknak, hogy lovagolni akarsz? - Szólnom kell neki? - kérdezte Ondine élesen. - Igen, hölgyem, attól tartok, igen. - Elengedte az állat lábát és felegyenesedett. - Nem hagyhatod el a palota területét - mondta csendesen. - Talán ha megkeresnéd Warwickot és beszélnél vele... Ha beleegyezik, örömmel szerszámozom fel neked a legjobb lovat. A lány hitetlenkedve rázta a fejét. - Warwick megtiltotta, hogy kilovagoljak a birtokra? Miért? - Kérdezd meg tőle - felelte Clinton, és Ondine rádöbbent, a férfi már nem őt nézi, hanem valakit a háta mögött. Megfordult. Warwick állt az ajtóban. Egyszerű, világosbarna nadrágot, fehér vászoninget viselt, és magas szárú csizmát. Munkához öltözött, mint az unokatestvére. Megindult feléjük. - Jó reggelt, milady, Clinton. - Jó reggelt, Warwick - biccentett Clinton. - Úgy hiszem, a grófnő beszélni szeretne veled. Ha megbocsátotok, nekem dolgom van odakint. A férfi elsietett. Ondine biztos volt benne, Jake követte, s mikor látta bemenni az istállóba, nyomban idehívta urát. Warwick elmosolyodott, és kezét csípőre tette. - Nos, milady? Ondine megköszörülte a torkát. - Nem szabad kilovagolnom, milord? A gróf nem felelt. Lovához sétált, és szeretetteljesen megsimogatta a hatalmas állat pofáját. - Warwick! - kiáltotta türelmét vesztve a lány, és lábával toppantott dühében. A férfi figyelmeztető pillantást lövellt felé, ám Ondine egyáltalán ijedt meg. - Ezek szerint lovagolni is tudsz, hölgyem? - Mint minden lótolvaj! - vágott vissza a lány. - Nos, a kérdésedre a válaszom: nem - mondta Warwick egykedvűen. - Nem lovagolhatsz ki. Ondine-t majd szétvetette a méreg. Múlt éjjel a férfi oly gyengéd volt, oly szerető, most pedig hideg, mint a jég, és durva, mint egy pokróc. - Miért? - kérdezte kétségbeesetten, és kezét ökölbe szorította. - Mert úgy vélem, veszélyes. - Úgy véled? Milord Chatham, kétlem, hogy képességeid jobbak lennének, mint... - Mint a tieid? - csattant fel a gróf, és felesége felé fordult. - Hölgyem, nem lovagolhatsz ki, és erről nem kívánok tovább vitatkozni. Ami pedig a képességeidet illeti, légy nyugodt, nem kételkedem bennük. Keserű könnyek gyűltek Ondine szemébe. - Ezek szerint a palota foglya vagyok? - kiáltotta dühösen A férfi közelebb lépett hozzá. - Tekintsd magad annak, aminek akarod, kedvesem - felelte nyugodtan és elmosolyodott. - Nos, milord, nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a bánásmódot! – kiáltotta magából kikelve Ondine. Arra gondolt, a férfi mindig azt teheti, amit csak akar, amikor akarja, miközben ő meg sem moccanhat az engedélye
nélkül. - Nem vagyok hajlandó eltűrni! - ismételte. Nem zárhatsz be. Azt teszem, amihez kedvem van, és nem érdekel, mit szólsz hozzá! - Haragjában minden óvatosságról megfeledkezett, Warwickhoz lépett, és alig karnyújtásnyira előtte megállt. - Nem játszom tovább ezt az ostoba játékot, és vedd tudomásul, hogy nem vagyok a foglyod! Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem, boszorkány! - mordult fel a férfi. Beképzelt, felfuvalkodott hólyag! Aljas, nyomorult gazember! - átkozódott, és öklét ütésre emelte. Warwick fürgén hátraszökkent a csapás elől, de előrelépett nyomban, olyan félelmetes, fenyegető kifejezéssel az arcán, hogy Ondine levegő után kapott rémületében, és megfordult, hogy elinaljon. Esélye sem volt: a férfi elkapta a karját, és hátrarántotta, olyan erővel, hogy megtántorodott, és térdre esett. Warwick letérdelt mellé, s mielőtt bármit is tehetett volna, hátralökte egy szénakupacra. Milady, miért van az, hogy amint belépünk egy istállóba, dulakodni kezdünk? - kérdezte Warwick, s a lány fölé hajolt. - Talán így természetes. A szajhák a szénában szoktak hemperegni. Gazember! - sziszegte Ondine. Semmire nem vágyott jobban minthogy kikaparja a férfi szemét. Aztán hirtelen rádöbbent, Warwickkal szemben nincs esélye. Szörnyen kiszolgáltatottnak, megalázottnak érezte magát. A barna szempárba nézett, és remegni kezdett. Lehet, hogy ezúttal túlfeszítette a húrt? Warwick talán megérezhette félelmét, mert elhúzódott tőle, s mellé feküdt a szénára. Ondine moccanni sem mert. A férfi a feje alá húzta két kezét, és a famennyezetre szegezte tekintetét. - Kezdem érteni, a férfiak miért verik a feleségüket – sóhajtotta, aztán az oldalára fordult, felkönyökölt és a lány szemébe nézett. - Ha jobban belegondolok, rengeteg ostorunk van. Úgysem tennéd! - suttogott Ondine rémülten. - Nem, persze, hogy nem - rázta a fejét a gróf. - Az ostor sajnos nyomot hagy a testen. A szomszédok meglátnák és pletykálnának. A szomszédok? Igen - sóhajtott Warwick. - Az ostor sajnos nem jó. Nem úgy a... kéz. - Felemelte bal kezét, ökölbe szorította, és kinyújtotta hosszú, erős ujjait. - Igen, a kéz! Felesége szemébe nézett egy hosszú pillanatra, aztán hirtelen átkarolta a derekát, s magához vonta. Ondine a férfi izmos mellkasának feszítette tenyerét, s megpróbálta eltaszítani, hiába. Warwick gyengé¬it, érzékien simogatni kezdte a hátát, a derekát, aztán feszes, gömbölyű fenekét. - Ó, igen, a kéz! - mondta, és szélesen elmosolyodott. - Néhány hős csapás a meztelen fenékre a leghatásosabb fenyítés. Ondine szólni sem tudott rémült döbbenetében. Arra gondolt, a férfi csak viccel. És mégis: hiába mosolygott rá, egész testében megfeszült, mintha csak támadni készülne. Gyorsan lesütötte a szemét. - Bocsáss meg, milord. Nem állt szán¬omban ellened támadni. Sajnálom... Illetve nem, azt nem sajnálom, hogy szerettem volna kilovagolni, csak azt sajnálom, hogy meg¬támadtalak. Warwick felnevetett. - Ó, drága hölgyem! Egyáltalán nem sajnálod, hogy nekem rontottál. Azt sajnálod csupán, hogy nem vagy elég erős, és nem tudod kitekerni a nyakam! Ondine gyilkos pillantást vetett a férfira, s már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Warwick elvigyorodott, és ennyit mondott csupán: - Csak óvatosan, hölgyem! -, és a lány hallgatott inkább. - Ez így nem tisztességes! - kiáltott végül Ondine. - Mi nem tisztességes? - kérdezte Warwick. - Élsz. Nekem pedig van egy feleségem. Egy asszony, aki az életéért cserébe hűséget esküdött. Utoljára figyelmeztetlek, Ondine, ezt az esküt, ha kell, erővel betartatom veled. - Nem lenne szükség erőszakra, ha őszintén elmondanál mindent, amit tudnom illenék: például, hogy Mathilda a nagynénéd és Clinton unokatestvéred. A férfi vállat vont. - Clinton, Justin és én nagyon hasonlítunk egymásra. Csodálkozom rajta, hogy a nyilvánvaló rokonságra külön fel kellett hívni a figyelmedet. - A pokolba is, Warwick! Szólnod kellett volna róla, és ezt te is nagyon jól tudod! - Megpróbálta ellökni magától a férjét, de az biztosan tartotta. - Nem érdemes az erősebb ellen küzdened, hölgyem. Úgy tűnik, csak erőszakkal tudok ígéreteket kicsikarni belőled. Ondine összeszorította a fogát, és újult erővel küzdött. Warwick nevetett, aztán egy gyors mozdulattal felesége fölé kerekedett: lovagló ülésben csípőjére ült, két kezét a földre szegezte, a feje mellé. - Azt akarom, hogy tisztázzuk a dolgokat itt és most - szólt fenyegetően. - Nem áll szándékomban rabságban tartani téged. Nem lovagolhatsz ki egyedül, mert a birtokon sok helyütt veszély leselkedik rád. Az erdőben vadállatok élnek: medvék, farkasok, és persze ott van Lord Hardgrave is. Nem szeretném, ha a három közül bármelyiknek is prédájául esnél. Ha lovagolni támad kedved, tudasd velem idejekorán, és
boldogan elkísérlek. Ami Clintont és Mathildát illeti, rokonságom tényét nem szándékosan titkoltam előtted. Szó sincs ilyesmiről. Ők a családtagjaim, és az ember természetes, magától értetődő dolgokon nem szokott töprengeni. Azért élnek itt, mert ez az otthonuk, és azért szolgálnak, mert így döntöttek, szabad akaratukból. Nos, van-e még valami, ami zavar? Ondine büszkén vetette fel állát, s dacosan nézett a férfi szemébe. - Te, milord. Én? - hüledezett Warwick. - Milady, biztosíthatlak felőle, mindent elkövetek, hogy elkerüljelek. Egyébként meg, őszintén sajnálom. Én vagyok az a félkegyelmű, ki nőül vettelek. Amit vállaltam, betar¬tom, nem úgy, mint te. A lány próbált nem tudomást venni a férfi gúnyos tekintetéről és szavairól. - Kémkedsz utánam! - szólt vádaskodón. - Követed minden lépésemet, figyeled minden mozdulatomat. Ugyan, hölgyem! Fontosabb dolgaim is vannak, mint veled tö¬rődni. Ondine keserűen felnevetett. - Ó, persze! Fontos dolgok. Míg a fontos dolgaidat intézed, milord, Jake mindenhová követ, mint az ár¬nyék. A te parancsodra. És minden éjjel bezársz, míg te ellovagolni a... isten tudja, hova! A férfi elvigyorodott és felült, kezét karba fonta mellkasán. - Ezek szerint zavar, ha nem töltöm itthon az éjszakát? - Nem! Örülök neki! - kiáltotta diadallal a hangjában Ondine. Warwick vállat vont, aztán feltápászkodott a földről. Megragadta felesége karját, és talpra rántotta. - Nos, attól tartok, hölgyem, vége az örömödnek. Károly magához hívatott. Néhány nap múlva Londonba utazunk. Ondine úgy érezte, elájul. Nem mehet Londonba! - Eszem ágában sincs veled menni - jelentette ki. - Londonba utazunk, az udvarba - ismételte Warwick. - És ebben a kérdésben nem kívánok vitát nyitni. Összevonta a szemöldökéi. A lány arcából kifutott a vér, és nem értette, miért ijedt meg ennyire. Eszem ágában sincs az udvarba menni. Menj egyedül! Gondolj csak bele, szabad leszel, és azt csábítasz az ágyadba éjszakánként, akit akarsz. Velem jössz, hölgyem. - Szó sem lehet róla! - Ondine dühösen tépte el kezét a férfi kezéből, és hátralépett. - Nem megyek! - Elég legyen - mordult fel Warwick fenyegetően. Belemarkolt felesége hajába és erővel kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - Velem jössz, megértetted? A hintóban vagy a tetejére kötözve, de velem jössz. Ha szükséges, úgy elverlek, hogy azt sem bánod, ha egyenesen a pokol fenekére viszlek. 9. fejezet Ondine Lottie-val üzente meg, hogy rosszul érzi magát, és nem vacso¬rázik a Chatham fivérekkel a nagyteremben. Valóban fájt a feje, olyannyira, hogy sírni tudott volna. Nem volt kétsége afelől, férje komolyan gondolta, amit mondott. Magával fogja vinni, ha kell, erővel. Egész délután azon töprengett, hogyan szökhet¬ne meg a kastélyból, de semmi okos nem jutott az eszébe. Állandóan figyelték. Egy gebét sem tudna elkötni anélkül, hogy Warwick észre ne vegye. Idegesen járkált a szobájában fel és alá. Egyszer csak valaki kopo¬gott az ajtón. Ondine mozdulatlanná dermedt. Nagy levegőt vett, és elhaló hangon megkérdezte: - Ki az? Mathilda vagyok, úrnőm - jött a válasz. - Hoztam egy kis levési és teát. Köszönöm. Nem vagyok éhes. Tapodtat sem mozdulok innen, míg a levest meg nem eszed felelte az asszony szigorúan. Ondine bosszúsan felsóhajtott. Tudta, Mathilda nem fog elmenni, míg be nem engedi. - Egy pillanat... Másodpercek alatt levetkőzött, és felcibált magára egy hálóinget Feldúlta a szépen megvetett ágyat, aztán az ajtóhoz sétált. Ó, Lady Chatham! Nem volna szabad mezítláb kiszállnod az ágyból - szólt feddőn Mathilda. - Bújj vissza gyorsan a takaró alá! Máris. Köszönöm a teát. Nem hagylak magadra, míg a levest meg nem eszed - jelentette ki Mathilda. Ondine-nak összeszorult a torka. Szörnyű bűntudatot érzett. Az asszony szemmel láthatóan nagyon aggódott. Azonnal visszafekszem az ágyba. Sajnálom, ha felzaklattalak, Hidd el, nincs komoly bajom. Talán egy kis gyomorrontás, nem több. Holnapra jól leszek.
Mathilda a komód tetejére rakta a tálcát, az ágyhoz lépett, és meg¬lazította a nyoszolyát. - Az ember nem lehet elég óvatos. – Ondine-ra mosolygott. - Jöjj, milady, pihenj le, kérlek. A lány visszamászott az ágyba, és hátát a támlának vetve felült. - Hadd tegyem a tálcát az öledbe. Így. Ondine-t egészen meghatotta az asszony szerető gondoskodása. Fi¬gyelte néhány másodpercig, ahogy ott sürgölődött körülötte, aztán elmosolyodott. - Szeretném, ha Ondine-nak szólítanál. Most tudtam meg, hogy te is a családhoz tartozol. Mathilda zavartan kapta fel a fejét, aztán széles mosoly terült szét arcán. - Most? Warwick nem említette korábban? A lány tagadóan rázta meg a fejét. Mathilda mellé ült, az ágy szélére, és egy kiskanál cukrot tett a teába. Megkavarta, aztán a csészét átnyújtotta a lánynak. - Ezért is aggódom annyira az egészségedért. Ez a gyermek, akit a szíved alatt hordasz, az én vérem. Ondine döbbenten félrenyelt, és fuldokolva köhögni kezdett. - Ó, istenem! - Az asszony nyomban talpra szökkent, s gyengéden hátba veregette úrnőjét. - Gyermek... akit a szívem alatt hordok? - nyögte Ondine, mikor végre levegőhöz jutott. - Jaj, drágaságom - motyogta Mathilda, aztán felsóhajtott. - Talán nem akartad, hogy Warwick elárulja még? Ó, úrnőm, hisz tudod, milyenek a férfiak. Büszkék s felfuvalkodottak, ha a gyermekükről van szó Elmosolyodott. - Sok nő szeretné eltitkolni terhességét. Hidd el, neked nincs okod erre. És ne haragudj Warwickra! Amikor meghallotta, hogy beteg vagy, arcára kiült az aggodalom. De aztán elmosolyodott, boldogan és elégedetten, s azt mondta, a viselős asszonyok terhességük első heteiben gyakran érzik magukat rosszul. Warwicknak teljesen elment az esze - gondolta Ondine, s lesütötte a szemét. Azon kezdett töprengeni, miért hazudott a férfi. Egyáltalán, mi folyik itt? Verje meg az isten a félkegyelműt! - átkozódott magában a lány. Újra meg újra megdöbbenti valamivel, kész helyzet elé állítja anélkül, hogy figyelmeztetné. Megérdemelné a nyomorult, hogy mindent kitálaljon Mathildának. - Milady, akarom mondani, Ondine, minden rendben? Remélem, nem zaklattalak fel az ostoba fecsegésemmel? Ondine megrázta a fejét, és kényszeredetten elmosolyodott. - Nem, Mathilda. Csupán uram... bejelentése izgatott fel kissé. Korai volt még, úgy hiszem. Biztosak... akartunk lenni benne, hogy gyermek várok. - Ó - kuncogott az asszony vidáman, s ismét leült úrnője mellé. - A legtöbb nő nagyon hamar megérzi, ha méhében új élet fogant. - Örülsz neki? - Nagyon is. Kérlek, nagyon vigyázz magadra! Persze, te fiatal vagy, erős és egészséges. Egyáltalán nem olyan, mint... - Mathilda elhallgatott, és szomorúan hajtotta le a fejét. Ondine megsimogatta a kezét. - Mint Genevieve! Az asszony felsóhajtott. - Igen, mint Genevieve. - Drága Mathilda, kérlek, ne aggódj. Holnapra kutya bajom sem lesz, megígérem. Az asszony bólintott. Ondine az arcát nézte, és arra gondolt, valamikor nagyon szép lehetett. - Meg kell enned a levest - szólt végül Mathilda. - Most már gyermekedre is gondolnod kell! És ha... - Nos? - Ha valamire szükséged van, nekem szólj. Bármikor, akár az éjszaka közepén is. - Köszönöm, Mathilda. - Nem mozdulok, míg meg nem eszed a levest. Ondine kikanalazta a levest a tányérból, aztán megitta a teát. Mathilda gyorsan rendet tett a szobában, úmője levetett ruháját vállfára tette és beakasztotta a ruhásszekrénybe. Ezután az ágyhoz ment, elvette a tálcát a lánytól. - Pihenj. - Rendben. Mathilda az ajtóhoz sietett, ám mielőtt kilépett volna a szobából Ondine utána szólt. - Ki volt jelen, mikor Lord Chatham bejelentette, hogy gyermek várok? - Justin és néhány szolga. Ó, ha jól emlékszem, Clinton is épp kor érkezett. - Elmosolyodott. Természetesen mindenki n örömmel fogadta a hírt. Justin azt mondta fivérének, ő aztán egyetlen percet sem vesztegetett, mire Warwick annyit felelt csupán, ne irigykedjen. Ondine kényszeredetten elmosolyodott. - Valóban? Mondtak esetleg valami mást is? Úgy értem, Justin vagy Warwick.
Nos... - Mathilda nagyot nyelt zavarában. Ki vele, miről volt még szó? - Semmiről... - Szeretném hallani. Ha nem árulod el, szemhunyásnyit sem fogok aludni. Mathilda felsóhajtott. - Hát jó. Justin azt mondta, szörnyen kíván¬csi, Lady Anne mit fog szólni a nagy újsághoz. Lady Anne? - Warwick... régi szeretője. Még nem találkoztál vele? Azt hittem, az udvarban mindenki ismer mindenkit. Nem. Nem ismerem, még csak nem is hallottam róla – folytatta színlelt közönnyel a hangjában Ondine. A hmm... kapcsolatuknak vége már - jegyezte meg Mathilda. -A férjed egyébként azt mondta, reméli, Lady Anne mihamarabb értesült a hírről, és arról, hogy végre boldog házasságban él. Hozzátette azt is, kíváncsi lenne, Lord Hardgrave milyen képet vág, amikor megtudja, nemsokára megszületik ÉszakLambria örököse. Ondine felkönyökölt ágyában. - Ki ez a Lord Hardgrave? Warwick gyakran emlegeti. Az egyik szomszédos birtok ura. Alacsonyabb rangú, irigy és ellenséges. Az igazat megvallva Warwick is ellenséges az irányában, mindig is az volt. Háromévesek sem voltak még, mikor először összeverekedtek. - Mathilda felsóhajtott, és szigorúan vonta össze szemöl-két. - Minden kérdésedre válaszoltam, most ideje pihenned. - Jól van, alszom néhány órácskát - felelte Ondine, hátrahanyatlott a párnára, és lehunyta a szemét. Mozdulatlanul hallgatta Mathilda távolodó lépteinek zaját, aztán a lakosztály bejárati ajtaja kinyílt, majd halk kattanással becsukódott. Ondine nyomban kipattant az ágyból, s dühös léptekkel indult a zeneterem felé. Warwick szobájában megállt egy pillanatra, felkapta mos-dótálja mellől a fésűjét, és a falhoz vágta. - Átkozott gazember! - sziszegte. A zeneteremben leült a férfi íróasztalához, azzal az eltökélt szándékkal, hogy kérdőre vonja, amint belép az ajtón. Olyan ideges volt, hogy törni-zúzni tudott volna. Hirtelen eszébe jutott, tulajdonképpen örülnie kellene, amiért a dolgok így alakultak. Igen! Végre van valami a kezében, amivel kordában tarthatja Warwickot, és talán még arra is rábírhatja, hogy egye¬dül utazzon Károly udvarába. Azt fogja mondani neki - nem, egyszerűen ki- jelenti -, hogy nem megy sehova. Ha Warwick tiltakozni merészel, megfenyegeti, hogy leleplezi a hazugságát, s elmondja mindenkinek, nem vár gyermeket. Talpra szökkent, és járkálni kezdett a szobában fel s alá. Persze, azért nem árt az óvatosság - gondolta. Mi van, ha a férfi őrült? Ha az egész terhességügyet csak viccnek szánta? És mit tegyen, ha Warwick nem enged a zsarolásnak? Ondine megállt az ablaknál, és kibámult az éjszakába. Félelem jeges érintését érezte a szívén. Talán az lenne a legokosabb, ha mindent elmondana a férjének. Akkor biztosan belátná, nem jelenhet meg a királyi udvarban. Nem, ez nem történhet meg. Letartóztatnák, és felségárulásért halál¬ra ítélnék. De ő nem halhat meg, míg nem tisztázza magát és apját az igaztalan vádak alól. Istenem, mit tegyek? - szólt lelkében a kétségbe¬esés hangja. Nem kísérheti el Warwickot semmiképp. - Verjen meg az isten, átkozott gazember! - sziszegte, és ököllel csapott a falra. Hol a pokolban lehet? Későre jár már az idő. A bejárati ajtóhoz sietett és kinyitotta. Jake egy széken ült szemben, a falnál. Felpattant, amint meglátta úrnőjét, és odalépett hozzá. - Milady - motyogta zavartan. - Mit tehetek érted? Szükséged van valamire? Talán... - Hol az ördögben van? - Lord Chathamre gondolsz? - Igen, Lord Chathamre! - csattant fel dühösen Ondine, és karba fonta a kezét. - Nos, hol van, ki vele! - El... elment. - Hová? - Nem tudom, milady. - Hazudsz! Jake szégyenkezve sütötte le a szemét, de konokul hallgatott. Ondine bosszúsan felsóhajtott. Tudta, bármit is tenne, Jake soha nem árulná el urát. - Nos, rendben van. Mikor jön vissza a gróf? A szolgáló vállat vont, és idegesen babrálni kezdett az ujjaival. - Reggel biztosan beszélhetsz vele, ha fontos mondandód van számára. - Reggel? - Talán nagyon későn érkezik haza ma éjjel.
Ondine elfojtott egy cifra káromkodást, aztán megfogta a férfi állát, és erővel kényszeríttette, hogy a szemébe nézzen. - Mi folyik itt, Jake? Miért műveli ezt velem a gróf? Feltételezem, te mindent tudsz. - Mégis, mi bajod? - tudakolta Jake. - Figyelj rám, kislány – mondta halkan. - Életben vagy, szép ruhákban jársz, szerető család vesz körül. Kérlek, bízz meg a férjedben. - Bízzam meg benne! - kiáltotta dühösen Ondine, aztán rádöbbent, olyasvalakire zúdítja haragját, aki semmiről nem tehet, aki az első pillanattól fogva kedves volt hozzá, s a javát akarta mindig. - Ó, Jake! Bocsáss meg, kérlek - motyogta bűnbánón. - Tudom, hogy nem árulhatod el a grófot. Nem akartalak megbántani. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta: - Hálás vagyok, amiért megmentettétek az életemet. Csak... remélem, nem őrülök meg. - Jaj, úrnőm, kicsi lány - szólt Jake vigasztalón. - Nem mondhatok semmit, csak azt: bízz benne. És bízz bennem is. Ondine mosolyogni próbált, nem sok sikerrel. Előrehajolt aztán és csókot lehelt a szolgáló ráncos arcára. Megfordult gyorsan, és visszasietett a lakosztályba. - Zárd be az ajtót! - kiáltott utána a férfi. Ondine engedelmeskedett, aztán megállt egy hosszú másodpercre. Arra gondolt, hiábavaló volt minden. Warwickot soha nem győzheti le.. A hálószobájába sétált, s azon kezdett töprengeni, vajon hol lehet a férje. De miért is bosszankodik emiatt'? Hisz Warwick csak egy idegen, nem jelent számára semmit. Vagy mégis? Akárhányszor ránézett, szólt hozzá, megérintette, Warwick elbűvölte. Elég volt lehunynia a szemét, és máris maga előtt látta szép metszésű arcát, mosolyát, szigorú tekintetét. Ismerte az érintését, közelségét. A szíve keserédes haragját, gyengédségét. Igen, vágyik a férjére - gondolta keserűen. Arra a férfira, aki Genevieve-t szerette. Látni akarta nevetni, hallani akarta tőle, hogy szereti és vágyik rá... Lefeküdt, és a fejére húzta a takarót. Warwick számára ő csak egy nyomorult bűnöző, akit megmentett a kötéltől. Egy lótolvaj, az ő tulajdona, akivel azt tehet, amit csak akar. Ondine lehunyta a szemét, s aludni próbált. Eltökélte, az első adandó alkalommal megzsarolja Warwickot, és rábírja, hogy ne vigye ma¬gával Károly udvarába. Hosszú órák teltek el, mire végül megkönyörült rajta az álom. Unokafivéréről, Raoulról álmodott. Látta sötét szemét, szép arcát, keskeny, vértelen ajkait. Gyermekként sokat játszottak együtt. Soha sem gondolta volna, hogy ellenségek lesznek. Nem érezte Raoul vagy az apja féltékenységét, irigységét. Abban biztos volt, nem unokafivére tervelte ki, hogyan állítsák félre apját. Nagybátyja, Raoul apja az igazi bűnös, ki hosszú, hosszú éveket várt, hogy megkaparintsa Rochestert és a hercegi címet. Mégis unokafivérét látta álmában. Károly udvarában voltak, és a férfi a kezét fogta. Talán túl hosszú ideig. Amikor Ondine elhúzódott tőle, Raoul fensőbbséges magabiztossággal elmosolyodott. Hányszor kell még elmondania neki, hogy ők csak barátok? Hogy soha, soha nem tudná szeretni? A férfi nem lett dühös, sőt győzelmes mosoly még fényesebben ragyogott arcán. Persze akkor ő már tudta, amit Ondine nem. Tudta, hogy nagybátyját meg fogja ölni, és Ondine az övé lesz, csak az övé. Csak arra nem számított, hogy a lány megszökik. Aztán Raoul hirtelen eltűnt, és Ondine már Justin Chatham vidám zöld szemét látta maga előtt. Néhány pillanat múlva Justin képe is köddé foszlott. Most Clinton nevetett rá, annak az asszonynak a gyermeke, ki házasságon kívül fogant egy Chathamtől. Chatham. Ondine a férjét látta, Warwickot. Barna szemében szere¬tet és gyengédség tiszta fénye ragyogott. Aztán hirtelen mind ott vol¬tak körülötte: Raoul, Justin, Clinton és Warwick. Kivonták kardjukat és lassan közeledtek felé. Ondine tudta, érezte, valaki közülük meg akarja ölni, egy másik pedig meg akarja védeni. Jézusom! El kell me¬nekülnie! De hogyan, és hová? Ondine hirtelen felült az ágyában. Egész testében reszketett. Tudta, hogy álom volt csak, mit az imént látott, mégis dühös volt. Dühös magára, amiért nem tudja megvédeni magát ezektől az ostoba rémálmoktól. - Ó, a pokolba az összes férfival! - átkozódott hangosan. - Különösen Warwick Chathammel. Hátraomlott a párnára, s az ablakon beömlő ezüst holdfény játékát figyelte egy darabig. Aztán azon kezdett töprengeni, ha már minden¬képpen Londonba kell utaznia, valamiképp meg kell találnia a módját, hogy négyszemközt beszélhessen Károllyal, s megkérnie, adjon lehe¬tőséget, hogy bizonyítsa ártatlanságát. Ez az utolsó esélye. Ám mindenekelőtt meg kell küzdenie a férjé¬vel. Töprengését halk neszezés szakította félbe. Fülelni kezdett. A ne¬szezés abbamaradt, ám néhány pillanattal később suttogást hallott. Halk, kísérteties, szomorú hangot. - Ondine... Ondine. A lány teste megfeszült. Moccanni, de még levegőt venni sem mert. - Ondine... Ondine... Ondine, jöjj. Fázom és magányos vagyok. Ondine, jöjj...
Ondine kipattant az ágyból, de semmit, senkit nem látott. - Ki az? Hol vagy, szólj! - kiáltotta. - Ondine... - suttogott tovább a hang. A lány reszkető kézzel gyújtotta meg a lámpást, és magasra emelte. - Ki van itt? Szólalj meg! Hol vagy? Senki nem felelt. Ondine körbejárta a szobát, minden sötét szegletbe bevilágított, aztán az ablakhoz lépett, és lenézett az udvarra. Teremtett lelket sem látott. Az ágyához sétált végül és leült. Aztán talpra szökkent és dühös léptekkel indult a zeneterembe. Warwick íróasztalához ült, és belekukkantott minden fiókba, míg végül megtalálta, amit keresett: egy üveg whiskyt. Öntött magának a tüzes italból, felhajtotta, aztán hátradőlt székében. Eltökélte, kérdőre vonja Warwickot, amint hazaér. Itt fog várni, ha kell, egész éjszaka. Hajnalodott már, mikor Warwick belépett lakosztálya ajtaján. Meglepődött, mikor meglátta feleségét kibontott hajjal, áttetsző hálóingben, kezében egy pohár whiskyvel. Az ajtónak vetette hátát, és fáradt mozdulatokkal levetette kesztyűjét. - Nos, hölgyem - szólalt meg végül -, minek köszönhetem, hogy ily késői órán megtisztelsz a jelenléteddel? Ondine nem felelt, nem mozdult. Szemében harag és indulat kék tüze lobogott. Warwick kezdte kényelmetlenül érezni magát. Odalépett íróaszta¬lához, és ledobta a kesztyűjét a lány elé. Ondine felemelte a poharát. - Milord, beszélnünk kell. - Valóban? - Igen, milord - felelte a lány hűvösen. Warwick az asztal sarkára ült, s nekilátott, hogy lehúzza hosszú szárú lovaglócsizmáját. - Hallgatlak - mondta színlelt közönnyel a hangjában. Ondine kortyolt az italából. - Ma este gratuláltak születendő gyer¬mekemhez. Boldog lennék, ha elárulnád, mi volt a célod ezzel a hazugsággal. A férfi a whiskysüvegért nyúlt, és meghúzta, aztán letette az asztalra. - Hogyan fogadtad a hírt? Ondine keserűen felnevetett. - Nem lepleztem le a hazugságodat, ha erre vagy kíváncsi. Még nem. - Vehetem ezt fenyegetésnek, szerelmem? - kérdezte gúnyos gróf. - Ó, igen, milord - felelte a lány édes mosollyal az arcán. - Nem ismertetted velem soha a játékszabályokat, így örökké lépéshátrányban vagyok. - Kihúzta magát. - Kegyetlen játék ez, milord. Úgy érzem, sötétben tapogatózom mindig, és nem hagyatkozhatom másra, mint rád, a parancsaidra. Magad kényszerítettél rá, hogy saját szabályokat alkossak és aszerint játsszak. Ezentúl hazudj bármit, támogatni foglak. Tégy bármit, elfogadom és melletted állok. Cserébe nem kérek egyebet, mint hogy itt maradhassak. Nem utazom Károly udvarába. Warwick előrehajolt és megsimogatta asszonya szép arcát. - Csak nem zsarolni próbálsz, egyetlenem? Nem találkoztam még nálad tehetségesebb, okosabb, kifinomultabb bűnözővel. - Hisz ezért vettél nőül, nem igaz? - vágott vissza Ondine. A férfi felállt, a lány mögé sétált, és simogatni kezdte hosszú selymes haját. - Figyelj most, hölgyem! - Warwick előrehajolt és Ondine fülébe suttogta: - Nagyon fontos, hogy mindenki elhiggye, hamarosan örökösöm születik. Nem félek tőle, hogy elárulsz. Ha kell, gondoskodom róla, hogy terhességed ne hazugság legyen. Ondine lehunyta a szemét, és összeszorította a fogát. Warwick kegyetlen szavai a szívébe martak, és legszívesebben felüvöltött volna A férfi felegyenesedett, és a kandallóhoz sétált. - Ne fenyegess szépségem. Soha, soha többé figyelmeztette. - Még hogy ne fenyegesselek! - kiáltott Ondine felháborodottan, és felpattant székéből. - Uram, örülnöd kellene, hogy amikor értesültem a hírről, döbbenetemben nem neveztelek hazugnak. El kell mondanod végre, mi az ördög folyik itt. Nem elég, hogy a hazugságaid, a mocskos kis trükkjeid örökké készületlenül érnek, de valaki még éjszaka, a saját szobámban is ijesztgetni próbál. - Micsoda? - Warwick valósággal üvöltött. Arca megfeszült, tekintetében indulat pokoli tüze lobogott. Odalépett Ondine-hoz és megragadta a vállát. - Miről beszélsz. Azonnal mondd el, mi történt! - Ez fáj... - kapott levegő után. A férfi olyan erővel szorította a vállát, hogy biztos volt benne, elroppantja a csontjait. Warwick engedett a szorításán. - Beszélj! - Ma éjjel, alig egy órával ezelőtt arra ébredtem, hogy valaki szól hozzám. Pontosabban suttog... - Nem lehet, hogy csak képzeled? - Nem! Nem szoktam képzelődni! - Mit suttogott az a valaki? - A nevemet. - És még? - Nem emlékszem...
- De muszáj! - Nos, valami olyat, hogy: „Fázom és magányos vagyok. Jöjj!" Warwick megfordult, és felesége szobájába indult. Ondine követte. A férfi mindent átkutatott, minden zugba benézett, végül letelepedett az ágy végébe, és felsóhajtott. - Talán csak képzelted az egészet. - Nem! A gróf széttárta a karját. - Magad is láthatod, teremtett lélek sincs itt rajtunk kívül. Ondine keserűen felnevetett. - Milord Chatham, meglehet, lótolvaj vagyok, orvvadász, zsaroló, de nem szoktam képzelődni. Warwick felállt, odasétált feleségéhez és a szemébe nézett. - Légy óvatos, és figyelj minden neszre. Ha suttogást hallasz ismét, szólj azonnal, megértetted? - Igen, uram - felelte a lány gúnyosan. - Ahogy parancsolod. Warwick megragadta a karját. - Ne küzdj ellenem tovább, Ondine. Bízz bennem. Ha ennek az egésznek vége, gondoskodni fogok róla, hogy visszakapd a szabadságodat, és gondtalanul éld az életed. A lány lehajtotta a fejét. Szóval igaz - gondolta. A grófnak valami célja van vele, s ha már nincs szüksége rá, egyszerűen félredobja. Elhúzódott a férfitól. - - Hogyan szólhatnék, amikor soha nem vagy itthon? - Itthon leszek - felelte Warwick. - Éjszakánként nyitva hagyod az ajtódat. Mondd a nevemet, és máris itt leszek. Ondine a padlóra szegezte tekintetét. A férfi odalépett hozzá ismét, és magához ölelte. - Ondine - suttogta. Bízz bennem. Megvédelek, ha kell, az életem árán is, esküszöm. Ondine felnézett, s megdöbbent a gyengédségen, amit a férfi tekintetében látott. Némán bólintott. A következő pillanatban Warwick a karjába emelte, az ágyhoz vitte és lefektette. Betakargatta gondosan, aztán leült mellé a nyoszolyára. Megsimogatta a haját. - Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam - suttogta. - Szépséged elkápráztat. - Lehunyta a szemét aztán, és felmordult. Felállt az ágyról, és idegesen hátrasimította homlokából hosszú tincseit. - Jó éjszakát! - szólt hűvösen. - És ne feledd, három nap múlva Londonba utazunk. - Nem mehetek, értsd meg! - csattant fel Ondine. - Elég legyen ebből az ostobaságból! Ne próbálj megszökni, mert a hajadnál fogva ráncigállak vissza. Velem jössz, ha kell, erőszakkal viszlek Londonba! - Warwick megfordult, és kimasírozott a szobából,
II. rész Észak-Lambria grófnője A játszma kezdetét veszi 10. fejezet Három nap... Ondine szörnyű rettegésben töltötte az elkövetkező három napot. Éjszakai látogatójáról - ki a nevét suttogta - egészen megfeledkezett. Egyfolytában azon törte a fejét, hogyan kerülhetné el a londoni utazást. Warwick már döntött, és semmivel nem téríthette jobb belátásra. Elszökni sem tudott. A gróf nem hagyta el többé a palotát éjsza¬kánként: a zeneteremben ült és legtöbbször olvasott, míg ő álmatlanul hánykolódott ágyában. Nappal a férfi igyekezett kerülni a társaságát. A vacsoraasztalnál találkoztak, és ha Justin is jelen volt, Warwick úgy viselkedett, mint egy szerelmes kamasz. Justin gyakran ugratta fivérét a gyermek miatt, de ő csak mosolygott, aztán gyengéden megszorítot¬ta felesége kezét. Ondine-t ilyenkor majd szétvetette a düh, s legszívesebben mindent kitálalt volna sógorának. Persze nem tette. Mathilda annyira féltette, hogy Ondine menekült volna, akárhány¬kor meglátta az asszonyt. Clinton is nagyon örült a hírnek, hogy hamarosan megszületik a legifjabb Chatham, de ő legalább ugyanúgy viselkedett Ondine-nal, mint azelőtt. A lány nagyon sok időt töltött az istállóban, és mindvégig azon töprengett, hogyan tudna elkötni egyet a sok paripa közül, és ellovagolni innen, minél messzebbre...
Ondine a második nap éjszakáján döbbent rá, semmi esélye, hogy megszökjön. Jake mindenhova követte, s gyakorlatilag meg sem moccanhatott anélkül, hogy Mathilda vagy Lottie mellette ne teremjenek. Reménytelen volt minden. Mathilda segített a holmiját összecsomagolni az utazás előtti estén. A legjobb, legszebb, legelegánsabb ruháit válogatta ki a több tucat kö¬zül Károly udvarában mindenki - művészek, poéták, előkelőségek – a legújabb párizsi divatot követték öltözködésükben. Észak-Lambria grófnője sem maradhat el mögöttük jelentette ki Mathilda, de nyomban hozzátette: Ondine a legegyszerűbb, legszegényesebb öltözékben is csodásabban festene „azoknál a cifra nőknél, ott, Károly udvarába,, - Jártál már a királyi udvarban? - tudakolta Ondine. - Ó, igen. Egy alkalommal elkísértem... ., - Genevieve-t - fejezte be a mondatot a lány, aztán az asszonyhoz lépett és átölelte. Mathilda megtörölte könnyes arcát, és úrnőjére mosolygott. – Mennyire szeretnék ott lenni, és látni, mint tiprod porba a dölyfös Lady Anne büszkeségét! Ondine mosolyt préselt az arcára. Maga sem értette, miért, de féltékenység mart a szívébe, és félelem: nem valószínű, hogy, Lady Anne büszkeségét valaha is képes lesz porba tiporni. Biztos volt benne, amint meglátja, Warwick nyomban régi szeretője karjaiba veti magát. Miután Mathilda elment, Ondine dühödten vágta a falhoz a párnáját. Egy, egyetlen éjszaka még, és indulnak Londonba. Nem! Ő nem mehet! Warwick eltökélte, hogy magával viszi, ha kell, erőszakkal, pedig alig várja már, hogy ágyba bújjon azzal a szajhával! Azt már nem! - gondolta a lány. Mert bár magának sem merte bevallani nem volt számára közömbös Warwick. Kezdett beleszeretni, igen szerette, majdnem olyan szenvedélyesen, mint amennyire gyűlőlölte a gazembert.. A vacsora csendesen, kellemesen telt. Ondine sokat nevet Justinnal - talán soha nem élvezte még ennyire a társaságát. Warwick egész idő alatt hallgatott, de egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a feleségéről. Ondine még nem fejezte be a vacsoráját, mikor a férfi odalépett hozzá és kihúzta a székét. - De Warwick!- tiltakozott Ondine némi bosszúsággal a hangjában. - Szerelmem - szólt gyengéden a férfi, és lehajolt, hogy megcirógassa felesége arcát. - Hajnalban indulunk, és szeretném, ha pihennél.. Ondine legszívesebben megfordult volna, hogy ököllel vágja képen az arcátlant, de aztán lehajtotta a fejét. Nem, most nem vitatkozhat, ha azt akarja, hogy tervét utolsó lehetőségét a szökésre - siker koronázza. Justin felállt, kezet csókolt sógornőjének, aztán udvariasan meghajolt. - A gazember fivérem mindig megfoszt a társaságodtól. Milyen kár, hogy nem én találtam rád. - Igen, milyen kár! - motyogta Warwick szárazon. – Jó éjt, öcsém. Justin felnevetett. - Jó éjszakát! Fogoly vagyok - gondolta Ondine keserűen, ahogy Warwick felvezette a lakosztályukhoz. A férfi foglya. És mégis: ahogy a napok teltek, egyre kevésbé vágyott a szabadságra. Szerette Warwick közelségét, érintését. Imádta a hangját, a tekinte¬tét. Gyengédségét, szenvedélyét, még a haragját is. Lehunyta a szemét, és átkozni kezdte magát ostobaságáért. Nem! Nem szerethet bele a férjébe! Hisz semmit nem jelent Warwick számá¬ra. Valami okból most szüksége van rá, de aztán félredobja, mint egy használt rongyot. A férfi kinyitotta az ajtót. Ondine a szobája felé indult. - Ondine! A lány megtorpant és hátrafordult. Warwick a spinét mellett állt, kezét karba fonta, arcán mosoly ült. - Tessék, milord. - Holnap elutazunk. - Igen, milord. - Szerelmem - szólt gyengéden a férfi, odasétált feleségéhez, és megsimogatta az arcát. - Néhány nappal ezelőtt még hallani sem akartál arról, hogy Londonba menjünk. Nem győzök csodálkozni azon, hogy ily hirtelen beadtad a derekad mégis. Ondine lesütötte a szemét és hátralépett. - Azt mondtad, hogy mindenképpen magaddal viszel, ha kell, erőszakkal. Nos, nem kérek az erőszakból. Most pedig ha megbocsátasz, visszavonulnék. Fáradt va¬gyok, szeretném kipihenni magam a hosszú út előtt.
Megfordult és elsietett. Becsukta szobája ajtaját, aztán lerúgta to¬pánkáját, és úgy ahogy volt, ruhástól az ágyba feküdt. Mennyi ideig kell várnia? - töprengett. Ha Warwick elalszik, kilopakodik a lakosztályból, aztán lerohan az istállóba - adja isten, hogy Clinton ne legyen ott - és elköti az egyik lovat. Jake remélhetőleg nyugovóra tért már... A percek csigalassúsággal teltek. Ondine hallotta a férfi lépteinek puha neszét, ahogy fel-alá járkált szobájában, s azon kezdett töprengeni, vajon mi járhat most a fejében. Biztosan Lady Anne-re gondol, s arra milyen csodás órákat tölthet a karjaiban nemsokára. Verje meg az isten az átkozott gazembert! Mennyire gyűlöli és mennyire vágyik rá. Akarja őt... vagy mégsem? Nem! Csak a szabad¬ságára vágyik, s arra, hogy tisztázza apját és magát a szörnyű, hazug vádak alól! Végül eloltotta a gyertyákat és lefeküdt. Eltelt egy óra, aztán még egy. Warwick biztosan elaludt már... Félrehajtotta a takarót, és felült, hogy kiszálljon az ágyból. Aztán az ajtó felé pillantott és mozdulatlanná dermedt rémületében: Warwick állt ott, arcán fenyegető, magabiztos mosollyal. Ondine nyomban hátrahanyatlott, álláig húzta a takarót és szorosul becsukta a szemét. Imádkozott, hogy a férfi menjen el... Örökkévalóságnak tűnő percek teltek el mozdulatlan, feszült csendben. Ondine megpróbált mélyen, egyenletesen lélegezni, de tüdejét félelem szorította össze. Warwick elment - bátorította magul Visszament a szobájába és lefeküdt. Igen, elment... Ondine kinyitotta a szemét - és felsikoltott rémületében. A férfi nem ment vissza a szobájába. Ott állt az ágya mellett, és őt nézte. A következő pillanatban Warwick lerántotta róla a takarót, és a padlóra dobta. Drága hölgyem, áruld el, ez a legújabb hálóruhadivat? - Leüli az ágy szélére, és megmarkolta felesége ruhájának nyakfodrát. - Ó, milyen figyelmetlen vagyok! Nem gondoskodtam megfelelő hálóruháról imádott feleségem számára. Szégyen, gyalázat! Ondine lehunyta a szemét. - Menj a pokolba! - suttogta színtelenül. - Sajnálom, szerelmem, de nem a pokolba, hanem az udvarba megyek holnap, imádott nőmmel oldalamon. Warwick felállt, aztán megragadta a lány karját, és talpra rántotta. A félelem szikrái lángra lobbantották Ondine haragját. - Hagyj békén, átkozott! - kiáltotta. - Lelepleztél. Nem szökhetek meg, és... - Istenverte boszorkány! - vágott a szavába a gróf durván. - Mit képzeltél? Hogy hagylak elmenni? Mondtam már, a leghalkabb neszezésre is felébredek. De én nem neszeztem! 0, dehogynem! No és? Lebuktam és kész! Most hagyj magamra, kérlek. - Hogyan is tehetném, grófnő? Nem hagyhatom, hogy ilyen kényelmetlenül hajtsd álomra a fejed - szólt aggódást színlelve. - Gyerünk, fordulj meg! Ondine-nak lehetősége sem volt, hogy másképp cselekedjen. A férfii erősen megragadta a vállát, megfordította, aztán nekilátott, hogy levetkőztesse. - Elég legyen! Le tudom venni a ruhámat egyedül is! - tiltakozott kétségbeesetten a lány. - Szeretnék lefeküdni... - Azt, ki szökni készül, messze elkerüli az álom. Maradj nyugton, vagy letépem rólad ezt az átkozott rongyot! Ondine kénytelen-kelletlen megvárta, míg Warwick végez az apró kapcsokkal, aztán elhúzódott és szembefordult a férfival. - Köszönöm, most már igazán elboldogulok magam is. Warwick karba fonta a kezét. - Vetkőzz hát le, szerelmem. Ondine kerekre nyitotta a szemét. - Vetkőzz - ismételte a férfi halkan, parancsolón. A lány hátat fordított, lesimította válláról a ruhát, aztán letolta a csípője alá, és kilépett belőle. - A többit is! - mordult fel Warwick. Ondine halkan szitkozódni kezdett. Megpróbálta kibontani a fűzőjét, de a keze olyannyira remegett, hogy képtelen volt rá. Warwick odalépett hozzá és kioldotta az apró csomókat. Néhány másodperc múlva a fűző a padlóra hullott a fodros alsószoknyával együtt. Ondine előrehajolt, hogy lehúzza harisnyáját, aztán gyorsan ágyba bújt, s magára húzta a takarót. - Most már igazán elmehetsz - nyöszörögte. Ám a férfinak esze ágában sem volt elmenni. Leült az ágy szélére ismét és megsimogatta felesége arcát. Miért nem akarsz az udvarba utazni?
Hangja gyengéd volt és furcsa mód zavart. Ondine-nak a lélegzete is elakadt egy pillanatra. Nem nyitotta ki szemét: nem akarta látni Warwick aggódó, gyengéd tekintetét. - Nem szeretem az udvarokat - felelt végül színtelen hangon. - Talán ha elmondanád, miért... - Mindent elmondtam már. A gróf felsóhajtott, aztán felállt és az ajtóhoz lépett. - Nos, sajnálom, hogy nem tehetek érted semmit, hölgyem, de holnap utazni fogunk. Ondine tudta, hogy a férfi elment. Jeges borzongás futott végig a gerincén, és beharapta az ajkát, hogy visszafojtsa zokogását. De esküvel fogadta, nem fog sírni. Soha, soha nem fogja megadni Warwicknak azt az örömöt, hogy zokogni hallja... Hirtelen kiváló gondolata támadt. Egy ötlet, melyet ha sikerül megvalósítania, nem kell Londonba utaznia. Reggel. Igen, reggel minden jóra fordul. Percekkel később mély álomba zuhant. Hajnalban Lottie kopogtatott az ajtaján. Beengedte, aztán gyorsan megmosdott, felöltözött, és a szolgálólány segítségével divatos kontyba fonta rakoncátlan fürtjeit. Mosolyt préselt az ajkára és úgy tett, mint aki alig várja már, hogy útnak induljanak. A szolgák lehordták a ruhásládákat a kocsihoz. Mathilda és Warwick a zeneteremben beszélgettek, mikor Ondine belépett az ajtón. Jó reggelt kívánt, aztán hirtelen fájdalmasan felsikított és ájultan zuhant a padlóra. Olyan meggyőzően színészkedett, hogy Warwick szempillantás alatt mellette termett, és karjaiba kapta. Ondine, az isten szerelmére, szólalj meg! 0, milady! - kiáltott Mathilda halálra rémülten. - Biztosan a ba¬ba az oka. 0, jaj! - nyögött fel a lány és kinyitotta a szemét. - Szörnyű ez a fájdalom. Talán ha lepihennék kicsit... Warwick óvatosan talpra állította, Mathilda átkarolta, és megindult vele a hálószoba felé. Azonnal le kell vetned ezt a szűk ruhát, aztán irány az ágy! Vigyáznod kell a gyermekre. De Warwick... - A grófnak egyedül kell utaznia. Vetkőzz le, addig keresek neked meleg, puha hálóinget. Attól tartok, a legjobbakat becsomagoltuk. Ondine kimerülten rogyott le ágyára, aztán lehunyta a szemét és hátrahanyatlott a párnára. A következő pillanatban felsikoltott. Két erős kéz ragadta meg és rángatta fel a puha nyoszolyáról. Felnézett, s a férje arcát látta maga előtt. Warwick dühös volt, dühösebb, mint azelőtt bármikor... Drága asszonyomnak friss levegőre van szüksége - jelentette ki a gróf. De Warwick - szólt kétségbeesetten Mathilda. - Ondine egészséges, mint a makk. Ideges csupán, ennyi az egész. Meglátod, a friss levegőtől hamar rendbe jön. Karjaiba emelte a lányt és kiviharzott a szobából. Mathilda nem ment utánuk. Odakint a folyosón Ondine megpróbált kiszabadulni a férfi szorítá¬sából, hiába. - Átkozott gazember! sziszegte. - Anglia legnagyobb színésznője, Nell Gvyn tehetségtelen kis ripacs hozzád képest, szerelmem. - Tegyél le. Tudok járni. - Tudom, édesem. Lementek a lépcsőn, aztán ki a házból a kocsihoz, ahol Justin és Clinton már vagy fél órája várakoztak, hogy elköszönhessenek Chatham urától és úrnőjétől, és szemmel láthatóan megdöbbentek, mikor meglátták a dühödt léptekkel közeledő Warwickot Ondine-nal a karjában. - Múló rosszullét - magyarázta Warwick, beültette feleségét a hintóba, aztán rácsapta az ajtót. A férfiak elbúcsúztak egymástól, és a következő pillanatban a kocsi megindult. Warwick a bakon utazott, Jake mellett. Ondine bosszúsan felsóhajtott, aztán hátradőlt a plüssülésben, és lehunyta a szemét. Hosszú órák teltek el, és Ondine már majdnem feladta. De aztán érezte, új remény ébred a szívében. Igen, még van remény. Lennie kell valami megoldásnak. Újra felidézte magában azt a szörnyű napot. Nem volt ott senki, csak a király és néhány testőr. Károly hívta meg őket a tornára, és az azt követő lakomára. Egy apród vezette őket az uralkodó színe elé. A király egyedül volt, leszámítva persze a két testőrt, akik... Istenem! Ez az! Találkoznia kell Károllyal, és beszélni vele… négyszemközt. Ha Warwick feleségeként bátran odaáll elé, és elmond mindent, talán ad neki egy esélyt, hogy tisztázza apját és magát a hamis vádak alól. És ha mégsem?
Meg kell próbálnia, nincs más választása. Már besötétedett, amikor végül megálltak. Warwick kinyitotta az ajtót és kisegítette feleségét a kocsiból. Ondine körbepillantott, és látta, hogy egy kocsmához érkeztek. Warwick átkarolta a vállát, és a bejárat felé vezette. Odabent leültek egy asztalhoz, és míg Jake kivett két szobát, és felhordta a csomagokat, vacsorát rendeltek. Mire felszolgálták az ételt és a sört, Jake is megérkezett. A két férfi Londonról és a királyi udvarról beszélgetett, és szinte tudomást sem vettek a lányról. Ondine alig evett két falatot, de hatalmas korsó sörét hamar felhörpintette. Az erős ital elbódította, és már majdnem elaludt, ott, ültő helyében, mikor Warwick megfogta a kezét, és megszorította ujjait. Nyomban felkapta a fejét és a férfi szemébe nézett. - Jöjj, kedvesem - szólt halkan Warwick. - Felkísérlek a szobádba, - Ne! Nem, én még... - Hisz majd leragad a szemed, te leány - jegyezte meg Jake, és felállt. Warwick karon fogta feleségét, és a rozoga lépcsőn felvezette az emeletre. A szobájuk sötét volt és barátságtalan, de tiszta. Durván összeácsolt ágy állt az ajtóval szemközti falnál, mellette egy szék, s az apró ablak előtt egy mosdóállvány. Ondine halálosan fáradtnak érezte magát, és nem tiltakozott, mikor Warwick kikapcsolta a ruháját, és segített kibújni belőle. Alsóingében az ágyhoz vánszorgott, végignyújtózott rajta, és magára húzta a takarót. Még ébren volt, mikor Warwick mellébújt és átölelte, de a következő pillanatban mély álomba zuhant. Reggel, amikor felébredt, egyedül volt a szobában. Warwick elment, és Jake-et bízta meg, hogy elvigye Meg fogadójába, és gondoskodjon róla.
11. fejezet
Warwick ott volt a közelben. A fogadó távoli, sötét sarkából figyelte feleségét. Látta elragadó mosolyát, kecses mozdulatait, és elátkozta magát százszor, ezerszer. Megőrjíti ez a nő! Hogy is lehet ilyen bolond? Ondine a felesége. Ha lenne egy csepp esze, bemenne a szobájába, és emlékeztetné rá: szerelmet esküdött, hűséget és engedelmességet. Összeszorította a fogát. Igen, Ondine a felesége. Azért vette nőül, hogy leleplezzen egy gyilkost, de megesküdött rá, hogy megvédi, és miután teljesítette feladatát, visszaadja szabadságát. Nem gondolhat rá feleségként, nem. Nem feledheti el Genevieve-et, drága, ártatlan asszonyát. Nem, nem engedheti meg magának, hogy beleszeressen ebbe az idegen nőbe. De vigyáznia kell rá. Egyetlen pillanatra sem tévesztheti szem elől, hisz Hardgrave a közelben van. Csakúgy, mint Lady Anne Ondine-ra pillantott ismét, és felsóhajtott. Nem megy fel a szobába addig, míg a lány el nem alszik. Soha nem vágvott még asszonyra úgy, mint rá, és tudta, ha nem vigyáz, beleszeret. Ondine nagyon izgult. Eljött hát a nap, amitől annyira rettegett. Legalább egy óráig öltözött, és azért fohászkodott, hogy Károly legyen könyörületes kedvében. Warwick odalent várt rá. Soha nem látta még ilyen elegánsnak,ilyen vonzónak. Hófehér inget viselt, sötétkék bársonykabátot, és hozzáillő nadrágot. Sűrű, sötét fürtjei szabadon omlottak széles vállára. Mikor észrevette közeledtét, a férfi elmosolyodott és mélyen meghaj¬olt - Milady, milyen kedves tőled, hogy megtisztelsz bennünket a társaságoddal. - Nincs más választásom, nem igaz? - A legtöbb fiatal nő boldog lenne, ha a királyi udvar vendége lehetne. - Nem tartozom közéjük, uram. - Tudom, szerelmem. Ondine idegesen megköszörülte a torkát, és hagyta, hogy Warwick az asztalukhoz kísérje. Szótlanul költötték el reggelijüket, aztán elbú¬csúztak Megtől. Warwick a kocsihoz kísérte feleségét, és besegítette, aztán rácsapta az ajtót, és felmászott Jake mellé a bakra. Mintha emberöltők teltek volna el, mire végül Hampton kapujához értek. Ondine egyenruhás őröket, elegáns urakat és hölgyeket, fiatal apródokat, parókás hivatalnokokat, szolgálóleányokat, istállófiúkat, kertészeket, kereskedőket látott mindenütt.
Behajtottak a kapun a vörös téglából emelt palota udvarára. Egy perc még, és a kocsi megállt. Pillanatokkal később az ajtó kinyílt, é.s Warwick már nyúlt is a kezéért, hogy segítsen kiszállni. Ondine nem nézett rá: tekintetével a királyt kereste. Beléptek a palotába. A főkomornyik üdvözölte őket, és biztosította Warwickot, őfelsége személyesen gondoskodott róla, hogy a legké¬nyelmesebb lakosztályt kapják. A komornyik felvezette őket a hatalmas márványlépcsőn az eme¬letre, aztán végig egy hosszú folyosón. Végül megállt egy ajtó előtt és kinyitotta. Hatalmas, de barátságos terembe léptek. A falak mentén hatalmas polcok sorakoztak, tele könyvekkel. Az ablakok előtt kerek asztalkák, köröttük kárpitozott székek. A kandalló mellett kanapé és egy hosszú tölgyfa asztal állt, faragott, magas támlájú székekkel. - A hálószoba innen nyílik - lépett a komornyik a terem végében lévő dupla ajtóhoz. A hálószoba elegáns volt, világos és nagyon meghitt. A helyiségei a hatalmas, díszesen faragott mennyezetes ágy uralta, pókhálófinom függönyével és selyem ágyneműjével. Az ablak a kastély parkjára nyílt, de látni lehetett a Temzét is. A komód, a sarokba állított kis kerek asztalka és a székek ugyanolyan stílusban készültek, mint az ágy. Miután a szolgák felhordták a poggyászukat, a komornyik felhívta Ondine figyelmét a kis csengettyűre a nyoszolya mellett. Ha bármire szüksége lenne - magyarázta a férfi -, elég csengetnie, s egy szoba¬lány máris itt lesz, hogy teljesítse kívánságát. A férfi udvarias volt, és a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett volna tolakodónak nevezni, Ondine mégis érezte, tetőtől talpig vé¬gigméri. Biztos volt benne, egy óra múlva a királyi udvarban már mindenki tudni fogja azt is, Lord Chatham ifjú felesége milyen alsó¬szoknyát visel. Nem mintha szemernyit is érdekelte volna, mit pusmognak róla. Félt. A rettegés egész bensőjét kitöltötte, és nem akart már mást, mint megszabadulni az őrjítő feszültségtől. Mihamarabb beszélnie kell Ká¬rollyal. Warwick körbejárta a hálót, és végigkopogtatta a falakat. A ko¬mornyik nem hökkent meg a viselkedésén. Türelmesen megvárta, míg a gróf befejezi a vizsgálódását, majd közölte vele, őfelsége parancsára a lakosztály minden falát ellenőrizték, és nem találtak rejtett kijárato¬kat. Ondine megkérdezte, hol a király. A komornyik elmondta, őfelsége teniszezik, és kérte Lord és Lady Chathamet, csatlakozzanak hozzá, amint megérkeznek. Nem győzök ámulni, édesem - jegyezte meg Warwick. - Ennyire várod, hogy találkozz a királlyal? A lány édesen elmosolyodott. - Úgy hallottam, őfelsége csodálatos ember, és őszinte csodálója a szebbik nemnek. A gróf úgy megszorította a karját, hogy Ondine majdnem felszisszent fájdalmában. Menjünk hát. Hajóra szállunk, és néhány perc múlva tiszteletedet leheted az isteni, a fenséges, a csodálatos Károlynál. Hamarosan a vitorlás fedélzetén álltak, mely a partról a kis szigetre szállította őket, ahol Károly a teniszpályákat kiépíttette. Percek múltán a hajó kikötött. Warwick a partra segítette feleségét, és a csodálatosabbnál csodálatosabb virágok övezte kis úton elindul¬lak a pályák felé. Mikor odaértek, egy szolga lépett hozzájuk, és ezüsttálcán kínálta nekik a rubinvörös, édes bort. Nagyon sokan voltak. Elegáns hölgyek figyelték a játékot, és kifo¬gástalan öltözetű urak biztatták a játékosokat. Ondine csak állt és bámult. Soha életében nem látott még teniszpá¬lyát, bár hallotta, a király megszállottja a sportnak. Aztán érezte, hogy férje átkarolja a vállát, és magához szorítja. Egy röpke pillanatra biztonságban érezte magát. Istenem, el kellett volna mondanom Warwicknak - gondolta. - Talán megvédte volna... Ő, Katalin, a királyné - suttogta a férfi, és a sátorra mutatott a pálya végében. Az asszony már nem volt fiatal, arca mégis szépséget, nyugalmat, gyengédséget sugárzott. És ott vannak a mi tiszta életű, feddhetetlen szentjeink: Buckin¬gham, Burkhurst és, hajói látom, Sedley. Szentek? Léhűtő gazfickók, édesem. Az udvari orgiákról szóló történetek legtöbbjét ők terjesztik. Károly szórakoztatónak találja őket, de csak az isten tudja, miért. A király nem olyan parázna, mint sokan hiszik mosolygott Warwick. - Igazi szerető gavallér. Feleségét és számtalan szeretőjét hű barátaiként tarthatja számon. Emellett olyan géniuszok társaságát élvezi, mint Pepys vagy Wren. De Buckinghamék csirkefo¬gók mind. Jobb, ha elkerülöd őket. És amott, ki az a nő? - kérdezte Ondine kíváncsian. A pálya má¬sik végében egy másik sátor állt, szakasztott olyan, mint a királynéé. Egy apró termetű, törékeny, de nagyon szép asszony ült ott, Buckin¬gham herceg társaságában. Louise, Portsmouth hercegnője.
Ondine levegő után kapkodott. - A király szeretője? Hogy tűri ezt a királyné? Warwick felnevetett. - Az a szépséges hölgy, ott a háló mellett pedig nem más, mint Nelly Gwin. Ondine-t szemernyit sem érdekelte az Anglia-szerte híres színész¬nő. Egy másik asszonyt figyelt, aki Louise jobbján ült, és vidáman csevegett a hercegnővel. A legszebb nő volt, akit életében látott: ma¬gas, karcsú, érzéki. Kristálypoharából bort kortyolgatott, és gondtala¬nul nevetett. - Ő kicsoda? - Lady Anne - felelte Warwick. - Menjünk, a királyné észrevett bennünket. Katalin sátrához siettek. A gróf mélyen meghajolt Károly felesége előtt. Ondine fejet hajtott és pukedlizett. - Warwick! - szólt a királyné, és szeretetteljesen a férfira mosoly¬gott. - Boldog vagyok, hogy itt üdvözölhetlek. Warwick kezet csókolt az asszonynak, aki az udvari etikett szabá¬lyaira fittyet hányva előrelépett, és arcon csókolta. Ondine felé fordult aztán. - Lépj közelebb, kérlek! - Megfogta a lány kezét, és tetőtől talpig végigmérte. Igazán elragadó teremtés. Gratulálok, Warwick. Mindenki benne¬teket néz, ami nem is csoda, hisz csodás pár vagytok. - Katalin a te¬niszpálya felé pillantott. - 0, újabb pontot szerzett az én drága uram! Ondine döbbenten kapta hátra a fejét. Nem vette észre eddig, hogy a király az egyik játékos. Károly megnyerte a szettet. Kezet rázott el¬lenfelével, aztán elvette szolgálójától a törülközőt, megtörölte verejté¬kező arcát és feléjük fordult. Nem vette észre Ondine-t. Warwickra mosolygott, és megindult leié. Nagy termetű volt, legalább olyan magas, mint Warwick. A Stuart-házból származott, de skót és francia királyok vére is csörgedezett ereiben. Ám küllemét és temperamentumát kétségkívül itáliai őseitől, n Mediciektől örökölte. Warwick! - A király magához ölelte rég nem látott barátját. - Csiripelik a madarak, hogy a mátkádat is magaddal hoztad. Igen, felség. Engedd meg, hogy bemutassam hőn szeretett úrnő¬met, Lady Ondine-t. Károly a lány szemébe nézett. Ondine-t megbénította a félelem, lassan, nagyon lassan meghajolt, és imádkozott. Tudata mélyéről hirtelen előtörtek annak a napnak az emlékei. Biztos volt benne, a ki¬rály felismerte. Igen, és most hívni fogja az őrséget és tömlöcbe vetteti... Lady Ondine - szólt végül Károly. - Boldog vagyok, hogy meg¬ismerhettelek. Kérlek, érezd magad otthon udvaromban. Ondine nem tudott megszólalni. Az ájulás környékezte, és minden erejére szüksége volt, hogy küzdjön ellene. Micsoda arcátlanság! - nevetett Károly. - A királyod engedélye nélkül nősültél, barátom. A hölgy elragadó, gratulálok. Nézd, Katalin, hát nem angyali teremtés? - Ó, igen, és talán még erényes is - motyogta a királyné. Warwick átkarolta felesége vállát, és magához ölelte. Jól mondod, felséges asszonyom, nőm a legerényesebb virágszál Anglia földjén. Szerencsés vagy, Chatham - szólt vidáman Károly. – De figyel¬meztetlek, barátom, vigyázz. Nézd Buckinghamet! Úgy látom, a her¬ceg már szemet vetett szépséges hitvesedre. Persze, nem hiszem, hogy a jelenlétemben udvarolni merészelne a hölgynek, és tőled is tart. Úgyhogy Lady Ondine erényét egyelőre semmi nem fenyegeti. Ó, de a vadmacska már közeleg, hogy éles karmaival cafatokra tépje az ár¬tatlant. Gyorsan, meneküljünk! Károly kézen fogta Ondine-t, aztán a királynőre mosolygott. - Megmutatom, Lady Chathamnek a kertet, drágám. Meg kell mente¬nem ezt az igazgyöngyöt a disznóktól! - Örömmel megnézzük a kertet, felség - szólt Warwick, s már in¬dult volna, de Károly megállította. - Jobb, ha maradsz, barátom. A vadmacska, kiről az imént szóltam, már vészesen közel jár. Intézd el vele a dolgod, mielőtt kitörne a bot¬rány. Warwick megfordult. A királynak igaza volt: Lady Anne közeledett felé, arcán széles mosollyal, szemében izzó haraggal. - Lord Chatham! - kiáltotta. A grófnak nem maradt más választása: üdvözölnie kellett régi sze¬retőjét. Megállt hát, két kezét háta mögé vonta, és ujjait összekulcsol¬ta. Károly biztatón rákacsintott, és Ondine-t a teniszpályák mögött in¬duló szűk kis ösvény felé vezette. Két testőr azonnal a nyomukba sze¬gődött. Ugyan már, jó emberek - szólt a király, mikor észrevette az utá¬nuk loholó két fegyverest. Hagyjatok magunkra. Nem gondolhatjá¬tok, hogy a szépséges Lady Chatham az életemre akarna törni. Ahogy parancsolod, felség! - Az őrök meghajoltak és pillanatok alatt eltűntek. Károly kertje csodálatos volt, mint az éden. Színpompás virágok ontották bódító illatukat, egzotikus növények érlelték zamatos gyü¬mölcsüket. A király letérdelt egy szúrós levelű pozsgás mellé, és
le¬szakította gyümölcsét. Erszényéből bicskát vett elő aztán, vágott belő¬le egy darabot, és Ondine-nak nyújtotta. - Ananász. Messze földről hozattam. Kóstold meg, nagyon finom. A lány elvette a gyümölcsöt, de nem bírta megenni. - Felség, ezt... komolyan mondtad? Természetesen! Az ananász a legízletesebb gyümölcs, amit életemben ettem. Nem, nem! - tiltakozott Ondine. - Úgy értem... - Megköszörülte a torkát. - Ó, felség! Soha... Soha nem tudnék ártani neked. Mégis, árulással vádolnak... Károly vonásait mosoly lágyította el. - Egyetlen pillanatig sent hittem, hogy apád valóban az életemre akart törni, drága Rochester hercegnő. Ondine hirtelen könnyűnek érezte magát, mintha mázsás kő esett volna le szívéről. Károly felismerte. Tudta ő, tudta! Felismerte az első pillanatban, mikor tekintetük találkozott. 0, istenem - suttogta boldogan, rajongón. A király gyengéden megsimogatta az arcát, aztán gyorsan elhúzta kezét, és ujjait háta mögött összefonta. - Hová tűntél, hol voltál eddig, Ondine? Hol talált rád az én vesze¬delmes, drága barátom? - A vesztőhelyen. - Vesztőhelyen? - kérdezte Károly döbbenten. - Elejtettem egy őzet valami nagyúr birtokán. Elkaptak, s mint orvvadászt, halálra ítéltek. - Jézusom! Fel akartak akasztani egy őz miatt? - Igen, felség. Károly hirtelen hahotázni kezdett. - Warwick pedig épp arra járt, és nőül vett, hogy megmentse az életed. Csodálatos, megható történet. Feltételezem, persze, hétpecsétes titok. - Igen, milord, bár be kell vallanom, fogalmam sincs, mi férjem igazi szándéka velem kapcsolatban. Soha nem tudom, mit forgat a fe¬lében. A király megvonta a vállát. - Mint ahogy ő sem tudja, mi jár a te lejedben. Igen. - Hát ezek szerint a zsák megtalálta a foltját - jegyezte meg vidá¬man Károly, aztán megfordult és megindult vissza az ösvényen. Ondine követte. - Mit tanácsolsz felség, mit tegyek? A király megállt, és a lány szemébe nézett. - Több szemtanú látta a merényletkísérletet. Két testőr és egy apród. Az egyik őrnek nyoma veszett, feltételezésem szerint megfenyegették és elmenekült. Az is lehet, hogy megölték. Embereim tűvé tesznek mindent, hogy kézre kerítsék, de eddig még nem találták meg. És ott vannak a papírok - meglehet hamisítványok, de bármely bíróságot megtéveszthetnek. Ha megkeresnéd és megsemmisítenéd őket, nagybátyádnak és unokafivé¬rednek nem lenne terhelő bizonyíték a kezükben ellened. Valamiképp csapdába kellene csalnod őket, és akkor tisztázhatnád apád nevét. És még valamit tudnod kell: nagybátyád a törvényes gyámod, birtokaid fölött pillanatnyilag ő rendelkezik. Nem kegyelmezhetek meg neked, míg vissza nem vonja a vádakat. De az imént azt mondtad... Azt mondtam, én személy szerint soha nem hittem apád bűnös¬ségében. Ha eljön az idő és alkalom, magadnak kell tisztáznod csalá¬dod bemocskolt nevét. Meglehet egy időre vissza kell térned a birto¬kodra, hogy kikutasd a cselszövők gyengéit és szándékait. Itt senkitől és semmitől nem kell tartanod. Warwick Chatham felesége vagy. So¬kan tudják, hogy Rochester hercegnek volt egy lánya, de nevét senki sem ismeri. Miért nem maradtok Hamptonban néhány napig? Ne ag¬gódj, kedvesem, Warwick mellett biztonságban vagy, és hidd el, idő¬vel kiderül az igazság. Légy türelemmel. Ondine megrázta a fejét. - Azt mondtad, cselekedjek tüstént! - Nem, hölgyem, azt mondtam, akkor kell cselekedned, ha itt az ideje. - Károly egy tölgyfa terebélyes törzsének vetette hátát, és n lányra mosolygott. - Ami pedig Chatham urát illeti, nos, légy vele tü¬relmes, és engedj az akaratának. Az ifjú grófnak megvannak a maga démonai. Hiszem, hogy hamarosan legyőzi őket, de addig... jobb, hu nem tudja, ki is vagy valójában és mi a küldetésed. - Azt tanácsolod, hogy hagyjam el? - Nem, de talán okosabb lenne, ha egyedül térnél vissza a birto¬kodra örökségedért. Mert elárulom neked, azért vett nőül csupán, mert... - Mert általam reméli legyőzni a démonokat - motyogta Ondine. Károly felnevetett. - Tévedsz. Hidd el, kedvesem, jól ismerem Warwickot. Látnod kellett volna, hogy nézett rám, mikor kézen fogtalak és elindultam veled az ösvényen. Azt hiszem, legszívesebben kitekerte volna a nyakamat. Féltékenység mardossa, irigység és félelem, hogy királya esetleg elcsábítja asszonyát. Én nem... Károly felnevetett ismét. - Tőlem nem kell tartanod, kedvesem Nem várok tőled semmit. Akkor sem ostromolnálak, ha nem lennél Warwick felesége. Az emberek hajlamosak megfeledkezni arról, mi mindent teszek Angliáért. Ám a szerelmi ügyeimről mindent tudnak, a legapróbb részletekig. Kérdezz meg bárkit:
soha nem próbáltam olyan asszonyt elcsábítani, aki ne akarta volna, hogy megtegyem. Te nem akarod. Mindazonáltal meg kell vallanom, csodálatos érzés, hogy a bátor, erős Lord Chatham, a nők bálványa féltékeny rám. Ondine lehajtotta a fejét. Nem hitte, hogy Warwick féltékeny lenne, de nem akarta a királyt kiábrándítani. Jöjj, vissza kell térnünk a többiekhez. A világért sem szeretném Warwicknál túlfeszíteni a húrt. Később még beszélünk. Ma fényen estélyt rendezek. ígérd meg, hogy táncolsz velem! Megígérem, felség. Felség, én... Igen? Áldjon meg az isten! Károly elmosolyodott, aztán lesütötte a szemét. - Könyörögve kérlek, Ondine, ne nézz rám így azzal a gyönyörű kék szemeddel, mert megfeledkezem magamról, és olyat teszek, amit bánni fogok... Menjünk! Kézen fogta a lányt, és visszasiettek az ösvényen.
12. fejezet
- Ki ez a közönséges kis lotyó? - kérdezte Anne. Warwick nem akart botrányt, és azt sem, hogy bárki is fültanúja le¬gyen a beszélgetésüknek. Félrevonultak hát, a kert egy zugába, ahol egyedül lehettek. A gróf karba fonta a kezét, és az asszony szemébe nézett. - Vi¬gyázz a nyelvedre, hölgyem! Ondine a feleségem. Anne toppantott dühében. - Nem! Az nem lehet! - kiáltotta. - Je¬gyesek voltunk. Különben is, megesküdtél rá, hogy nem nősülsz újra. Nem tudom, miféle színjáték ez, de biztosíthatlak felőle, ki fogom deríteni! Warwick felsóhajtott. Határozottan bosszantotta Anne viselkedése, és untatta a társasága. Pedig az asszony gyönyörű volt, bátor és hatá¬rozott, mint mindig. Épp ezért vonzódott hozzá. Ám szépsége nem fogható Ondine-éhoz, tartása, mozdulatai szinte közönségesnek tűnnek, haragja, vidámsága talminak... Nem emlékszem rá, hogy eljegyeztelek volna, Anne. És biztosít¬hatlak felőle, amit látsz, nem színjáték: Ondine törvényesen a felesé¬gem. Anne levegő után kapott. - Nőül vettél egy idegent, pedig azt ígér¬ted... Soha nem ígértem semmit. Meg sem fordult a fejemben, hogy feleségül veszlek. Élveztem a társaságodat, mint ahogy te is az enyé¬met, és itt a vége. Anne ütésre lendítette a kezét, de Warwick elkapta. - Kérlek, Anne, fejezd be a hisztériázást! Anne közelebb húzódott, és a férfi kezét keblére vonta. - A szere¬lem tüze ég a szívemben, Warwick. Pusztító, emésztő tűz. A gróf felnevetett. - Anne, mindketten tudjuk, a szerelem nálad múló szeszély. - Úgy emlékszem, drágám - szólt az asszony felsőbbrendű, ma¬gabiztos mosollyal az arcán -, ezt a dolgot egyszer már megbeszéltük. Mire eljön a karácsony, meglásd... A közeli bokor mögül ebben a pillanatban lépett elő a király, balján Ondine-nal. Warwick összevonta a szemöldökét. Ondine szemmel láthatóan már egyáltalán nem félt, nem volt ideges sem. Gondtalannak, felsza¬badultnak, vidámnak tűnt, és szeme úgy ragyogott, mint két összeillő drágakő. Fájdalom és irigység keserű mételye ömlött szét ereiben. A kis bestia soha nem mosolygott rá úgy, mint most a királyra, és soha, soha nem nézett rá ily rajongón. - A férfiak az alsónadrágjukban hordják az eszüket! - sziszegte Anne. Ondine ekkor vette észre férjét és Anne-t, s nyomban lefagyott a mosoly az arcáról. Warwicknak esze ágában sem volt elhúzódni régi szeretőjétől. A felesége szemébe nézett, elmosolyodott, aztán lassan átkarolta Anne vállát. - Drága Anne, úgy hiszem, még nem találkoztál a feleségemmel, Ondine-nal. Ondine, üdvözöld Lady Anne-t. Egyik nő sem mozdult. Károly Warwickra kacsintott, aztán megkö¬szörülte a torkát. - Ideje hajóra szállnunk és visszatérnünk a palotába. Estére nagy mulatságot, fényes lakomát rendezek. Menjünk hát!
Anne-hoz lépett, belekarolt, és a móló felé indult. Warwicknak si¬került elkapnia a felesége karját, mielőtt megszökhetett volna. Meg¬várta, míg Károly és Anne hallótávolságon kívülre érnek, aztán szem¬befordult Ondine-nal. - Mi történt, hölgyem? Nem is olyan rég még a gondolattól is reszkettél, hogy találkozz a királlyal, most pedig úgy tűnik, nem tudsz betelni vele! - Károly a legcsodálatosabb férfi, akivel életemben találkoztam - felelte a lány nyugodt hangon. - Ó, ezek szerint te is a szajhája akarsz lenni! Ondine mosolyt préselt az arcára. - Nem is rossz ötlet. Károly jó¬képű, gyengéd, kedves, és ha jól tudom, gondoskodik róla, hogy szeretői soha, semmiben ne szenvedjenek hiányt. Warwick elmosolyodott, aztán belemarkolt a felesége hajába, és erővel kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - Ha kell, erőszakkal, de gondoskodni fogok róla, hogy véletlenül se feledkezz meg a házastársi hűségről. - Nincs szükség erőszakra, uram. Elég, ha jó példával jársz elöl - vágott vissza Ondine. Warwick megrántotta a lány haját. - Utoljára figyelmeztetlek, szépségem, légy nagyon óvatos, és ne feszítsd túl a húrt. Ugyan, Warwick, hisz a király a barátod! - A barátom, igen - felelte a gróf elfojtott dühvel a hangjában, de mégiscsak férfi. És nincs férfi, ki ellen tud állni egy bájos kokott csábításának. - Tapasztalatból beszélsz, milord? Warwick egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. - Igen – mondta végül. - Persze én már megtanultam ellenállni a kísértésnek, és tudom azt is, miképp törhetem meg makacsságodat - Warwick! Ondine! Ideje hajóra szállni! - kiáltott Károly. A gróf egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig nem mozdult, aztán hirtelen elhúzódott feleségétől, és hatalmas léptekkel indult a móló felé. Ondine követte. A lakoma fenséges volt, az estély csodálatos. Ondine számára mégis hamar véget ért. Károly fontos politikai ügyben kérte Warwick véle¬ményét. Mivel a beszélgetés hosszúnak ígérkezett, a gróf lakosztályukba kí¬sérte feleségét, és mielőtt magára hagyta, figyelmeztette rá, Jake az ajtaja előtt őrködik. Ondine nem bánta, hogy ott kell hagynia a mulatságot. Rég nem érezte magát ilyen felszabadultnak, ilyen boldognak. Újra meg újra felidézte a Károllyal töltött percek emlékét. Gyorsan levetkőzött és le¬feküdt. Szinte azonnal álomba szenderült. Mikor reggel felébredt, egyedül feküdt az ágyban. Felkelt, és be¬nyitott a szalonba. Warwick a kandalló előtt, a kanapén aludt, szem¬mel láthatóan nagyon kényelmetlenül: karját maga alá gyűrte, hosszú lába lelógott a bútordarabról. Ondine összevonta a szemöldökét. Eszébe jutott, férje a leghalkabb neszre is felébred, most pedig talán még ágyút is sütögethetnének a füle mellett. Vajon miért merült ki ennyire? Károly egész éjszaka fenntartotta volna? Vagy talán Lady Anne ágyában fickándozott haj¬nalig? Dühösen csapta be a hálószoba ajtaját és felöltözött. Kilopakodott a szalonba ismét, egyenesen a lakosztály nehéz ajtajához. Szélesre tárta, aztán teljes erejéből bevágta. Warwick felriadt álmából, és káromkodni kezdett. Halálosan fá¬radtnak érezte magát: hajnalodott már, mire Károllyal tisztázták a skót kérdést és megtervezték a velük kapcsolatos politikai lépéseket. Aludni szeretett volna még egy-két órát, de ez az átkozott boszorkány felverte. Felmordult, és hátrasimította arcába hulló tincseit. Ondine-ra pil¬lantott, aki olyan elégedetten mosolygott, hogy legszívesebben arcul csapta volna. Verje meg az isten! - átkozódott magában. Azért jött Hamptonba, hogy csapdába csalja és leleplezze végre Genevieve gyil¬kosát. Követnie kellene Hardgrave-et, figyelni Lady Anne minden lé¬pését, ehelyett, mióta betették a lábukat a királyi udvarba, mást sem csinál, mint Ondine-nal veszekszik. Úgy érezte, felesége az őrületbe kergeti. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a lány megcsalta, méghozzá a királlyal. Ondine fejet hajtott, és elment. Warwick hátrahanyatlott a pamla¬gon. - Verje meg az isten! Engedelmességgel tartozik! - sóhajtotta. No meg szerelemmel és hűséggel! Warwick nyomban felült, s a hang forrása felé kapta tekintetét: Ká¬roly állt az ajtóban. - Csodás nap virradt ránk, Warwick. Úgy döntöttem, úszom egyet a Temzében. Tarts velem, kérlek. Hol van drága asszonyod? Már fel¬kelt, ha nem tévedek. A hölgy valóban csodálatos, gratulálok hozzá, barátom. Most pedig szedd össze magad, és jöjj. Az úszás a fáradtság legjobb ellenszere. Warwick legszívesebben Károlyhoz vágott volna valamit. Dühös volt rá, mint még soha. De aztán az érzés szertefoszlott. A szíve mé¬lyén tudta, biztosan érezte, a király soha nem árulná el. Meglehet, Warwick
szeretői közül többet átcsábított saját ágyába, de a gróf biz¬tos volt benne: Károly egyetlen ujjal sem nyúlt Ondine-hoz. - Ahogy parancsolod, felség - szólt végül Warwick színlelt alázat¬tal a hangjában. Károly felnevetett, és percekkel később vidáman indultak a folyó¬hoz. Ondine aznap találkozott Nelly Gwynnel, és nagyon élvezte a tár¬saságát. A délután nagy részét Katalinnal töltötte. Megdöbbentette az asszony őszintesége és egyszerűsége. - Miattam nem szabad neheztelned Károlyra - mondta Katalin. -A Parlament azt követelte, meddőségem miatt váljon el tőlem, de ő mégsem tette. És hidd el, én sem vagyok szent. Boldoggá tesz, hogy Lady Anne-t dühöngeni látom. Ondine nem hitte, hogy férje szeretőjét különösebben felizgatná a jelenléte. Az asszony magabiztosan nézett a szemébe, mindentudó ki¬fejezéssel az arcán. Az éjszakát bizonyára Warwickkal töltötte, és ki¬elégíthetetlen kéjvágyát jóllakatta. A lány csak a vacsoránál találkozott a férfival. Warwick udvarias volt, de szemében harag lobbant, akárhányszor a feleségére pillantott. Már a második fogást ették, mikor Warwick hirtelen mozdulatlanná dermedt, és tekintetét a terem bejáratára szegezte. - Hardgrave! - sziszegte. Ondine az alacsony, zömök alakra nézett. Sötét narancsszínű kabá¬tot, vajszínű térdnadrágot és vörös harisnyát viselt, mozdulatai, egész megjelenése meglehetősen közönségesnek hatott. Hardgrave szertartásosan üdvözölte a királyt, aztán köszönéskép¬pen Lord Chatham felé biccentett. Warwick ugyanazt tette, és bár a vikomt kitartóan bámulta Ondine-t, a grófnak esze ágában sem volt bemutatni új feleségét esküdt ellenségének. Miután Hardgrave elment, Warwick odahajolt Ondine-hoz. - Légy vele nagyon óvatos! - suttogta. - Megértetted? A lány bólintott. A vacsora véget ért, és a szolgálók leszedték az asztalt. A zenészek játszani kezdtek, s a király táncra kérte Ondine-t. Hosszú percekig ropták vidáman. Megálltak végül, hogy kifújják magukat, és az asztalhoz sétáltak, hogy megkóstolják a rumpuncsot, melyet Károly különleges recept alapján készíttetett. Alig kortyoltak bele italukba, mikor odalépett hozzájuk Bedford vikomtja. - Hardgrave! - szólt Károly. - Még nem ismered Lady Chathamet, ha nem tévedek. Ondine, az úr Lyle Hardgrave, Bedford. - Úgy hiszem, a grófnő tudja, ki vagyok, felség - vágott a király szavába a férfi. - Chatham bizonyára elmondta már bájos hitvesének, hogy esküdt ellenségek vagyunk. De nem az udvaromban. - Természetesen, felség - felelte Hardgrave. Ondine ebben a pillanatban furcsa bizsergést érzett a tarkóján. Megfordult. A terem végéből Warwick figyelte, mint valami ragado¬zó, mely a prédájára les. A lány Hardgrave szemébe nézett és elmosolyodott. - Örvendek a találkozásnak, Lord Hardgrave. A férfi összecsapta a sarkát, és lehajolt, hogy kezet csókoljon a grófnőnek. Károly veszélyesnek ítélte a helyzetet. Átkarolta Ondine vállát, és visszavezette a táncparkettre. Ondine rég nem érezte magát oly vidámnak és felszabadultnak, mint ezekben a percekben. Egysze¬rűen imádta Károly társaságát: szellemességét, magabiztosságát, bölcs iróniáját. Amikor a zene elhallgatott, Ondine az erkélyre invitálta Ká¬rolyt, ám miután a királyné is táncolni akart férjével, végül egyedül ment a balkonra. Odakint a faragott kőkorlátnak támaszkodott, lehunyta a szemét és mélyet szippantott az illatos levegőből. Arra gondolt, hogy az élet csodálatos. Soha nem hallottam a kicsikéről! Ondine összerezzent, és kinyitotta a szemét. Csak most döbbent rá, hogy nincs egyedül. Az erkély rózsával befutott térelválasztó rácsozata mögött két nő ült egy kis padon. A lány közelebb húzódott, hogy a rács résein át jobban szemügyre vehesse a hölgyeket. Lady Anne volt az és Louise, a király szeretője. És kiről másról pletykáltak volna, mint Lord Chatham újdonsült hitve¬séről. - Valami útszéli kis cafka az, nekem elhiheted - jelentette ki min¬dentudón Anne. - Warwick megesküdött rá, nem nősül meg többé. Gienevieve tragikus halála nagyon megviselte, és bizonyára attól félt, ha nőül vesz, nekem is bajom esik. Nos, úgy döntöttem, türelmes le¬szek, és beérem a szerelmével, míg ez a nyomorult kis szajha el nem játssza a neki szánt szerepet. Ha végzett, Warwick páros lábbal rúgja ki, ebben biztos vagyok. - Nyomorult kis szajha? - kérdezte Louise. - Szerintem a lány gyönyörű, kedves, és... - Ugyan, Louise! - csattant fel Anne. - Nem láttam nála közönsé¬gesebbet. Lefogadom, valamelyik útszéli fogadós lánya.
Louise felnevetett, és hangja megtelt rosszindulattal. - Nem lehet közönséges, ha a király ennyire odavan érte. - Ó, hisz tudod, milyenek a férfiak! Szoknyabolond mind, Károlyt is beleértve. Légy türelemmel, drágám, s meglátod, hamar ráun Lady Chathamre. - Meglehet. No és mi van Warwickkal? Mi van, ha azért vette nőül a kicsikét, mert beleszeretett? - Warwick engem szeret. Csak engem, senki mást. - A király pedig engem, mais oui? De azért másoknak is juttat ha¬tártalan szenvedélyéből. Úgy hiszem, drágám, egyetérthetünk abban, Károly a szeretkezés avatott szakértője és nagymestere - jegyezte meg Louise. - Hidd el, Chatham e tekintetben még rajta is túltesz. Ó, ha tudnád, milyen csodálatos vele az ágyban! sóhajtott vágyakozón Lady Anne. Ondine-t majd szétvetette a düh. Verje meg az isten Warwickot, azt az alávaló gazembert! - átkozódott magában. Csak azért hozta Hamptonba, hogy megalázza, nevetségessé tegye. Legszívesebben odaro¬hant volna a pernahajdérhez, és arcul csapta volna mindenki szeme láttára. - Ó, hát ennyire hiányzik? - kérdezte Louise együttérzést színlel¬ve. - Sajnálom, drága Anne, de beláthatod, elsősorban a feleségével kell törődnie. - Nem fogom hagyni, hogy az a lotyó az utamba álljon - sziszegte dühösen Anne. - Egy szavamba kerül csak, és örökre eltűnik innen. Egyébként úgy látom - folytatta némi malíciával a hangjában -, a ki¬rály olyannyira kedveli a grófnő társaságát, hogy Warwicknak lehető¬sége sincs kettesben maradni ifjú hitvesével. Ondine úgy érezte, nem bírja tovább. Sarkon fordult, és visszaviharzott a bálterembe. Se nem látott, se nem hallott dühében, és vélet¬lenül nekiment Lord Hardgrave-nek. Meglepődött egy pillanatra, de aztán eszébe jutott, drága férje mennyire gyűlöli a vikomtot, és legva¬rázslatosabb mosolyával arcán kért bocsánatot ügyetlenségéért. A férfi elmosolyodott, ajkaihoz emelte a lány kezét, és puha csókot lehelt rá. Lady Chatham! Gyűlöltem ezt a nevet egykor, de most édes dal¬lamként cseng fülembe. Köszönöm a bókot, milord. Kedves tőled. Túlságosan finom falat vagy egy Chathamnek. Kár, hogy nem én találtam rád előbb. - A férfi majd felfalta a tekintetével, és Ondine semmire nem vágyott jobban, mint hogy elhúzódjon tőle. - De hiszem folytatta Hardgrave, és suttogóra fogta a hangját -, hogy egy napon megölöm a szörnyeteget, és... Magához vonta a lányt, egészen közel, és lehajolt, hogy megcsó¬kolja ajkait. Ondine-t jeges rémület bénította mozdulatlanná. Ó, hát itt vagy, szépségem! A király! Áldja meg az isten! Áldja meg százszor, ezerszer! Szabad? - kérdezte Hardgrave-től. - A hölgy nekem ígérte ezt a táncot. - Természetesen, felség. Hisz tudod, hű szolgád vagyok, és minde¬nem a tiéd - felelte alázatosan a vikomt. Merem remélni - motyogta Károly, és karját nyújtotta Ondine-nak, hogy a táncparkettre kísérje. Vidám zene hangjai töltötték meg a termet, és Ondine boldogan hagyta, hogy a király magához ölelje és ringassa, megforgassa, aztán megölelje újra. - Kinevetsz, hölgyem? - kérdezte Károly. - Ilyen ügyetlen táncos lennék? - Ó, nem, felség - felelte a lány. - Örömömben nevetek, hogy ily csodás táncos partnere lehetek! Ezt már szeretem hallani. És arról se feledkezz meg, hogy kimen¬tettelek annak a faragatlan pernahajdérnek a karmai közül. Nem fogom elfeledni soha, esküszöm. Kár tagadni, okos vagyok, elbűvölő és bátor - nevetett Károly, és hunyt szemmel, tiszta szívből nevetett. Aztán kinyitotta a szemét, és jókedve szempillantás alatt elillant. Warwick a szemközti falnál állt, és őt figyelte. Ondine arra gon¬dolt, látott már gyilkosokat is szebben nézni. Szemmel láthatóan majd szétvetette a düh. De mégis, hogy merészeli? - gondolta Ondine fel¬háborodottan. A palotában az összes szajha róla beszél, a szeretkezés nagymesteréről, hogy vinné el az ördög! Daccal és megvetéssel nézett a férje szemébe, még akkor is, mikor egy szépséges asszony lépett oda hozzá Lady Anne. Warwick Anne-ra mosolygott, aztán ajkaihoz emelte kezét, és megcsókolta. Az asszony mondott valamit, mire a férfi hangosan ha¬hotázni kezdett. Ostoba! - átkozta magát Ondine. Mit törődik vele, hogy Warwick más hölgyek társaságát keresi? Nem szereti a férjét, nem. Sőt, egyene¬sen gyűlöli! Eszébe jutottak Anne szavai, és hirtelen rádöbbent, bár¬mennyire is tiltakozik ellene, az asszony igazat beszélt. Warwick csak azért vette nőül, hogy eljátsszon egy szerepet. És ha végzett, félredob¬ja, mint a szemetet szokás...
Ondine-t a hányinger kerülgette. Warwick és Anne saknem ölel¬kezve álltak a falnál. A férfi egymás után hajtotta fel a rumpuncsokat. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Buckingham is, aki olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán. Felség - szólt végül, és Károlyra mosolygott. - Ha megbocsátasz, visszavonulnék. Van szíved a sorsára hagyni szegény Chathamet? - kérdezte gú¬nyosan a király. - Igen, felség. Remélem, az a boszorkány kitépi a szívét és felfalja vacsorára - felelte Ondine szomorúan. Szörnyen fáj a fejem, leg¬jobb, ha mihamarabb lepihenek. Károly felkísérte a lakosztályához. Jake követte őket, s miután a ki¬rály elment, elfoglalta szokásos helyét az ajtó előtt. Jó éjszakát, Jake! - kiáltotta Ondine odabentről, aztán hálószobá¬jába ment, és dühösen bevágta maga mögött az ajtót. A ruhásládából elővett egy hófehér selyem hálóinget, és az ágyra dobta. Leráncigálta magáról a ruhát, és a szoba sarkába hajította, a földre. Belebújt a vé¬kony hálóingbe. Le akart feküdni, és mihamarabb elaludni. Elege volt mindenből és mindenkiből, Warwickkal az élen. Szerencsétlennek érezte magát és megalázottnak. Aztán eszébe jutott, tulajdonképpen hálásnak kellene lennie. Hisz végső soron minden jól alakult. Meg¬menekült a bitótól, és a király azt szeretné, hogy tisztázza magát és apját a hazug vádak alól. Miért háborog hát, miért engedi, hogy osto¬ba indulatai elragadják? Warwick viselkedése nagyon rosszul esett neki, Lady Anne szavai pedig mélységesen megalázták. Verjen meg az isten mindkettőtöket! - kiáltotta hangosan. Járkálni kezdett a szobában fel s alá, mint valami ketrecbe zárt vadállat. Imádkozott, hogy múljon el a lelkét marcangoló fájdalom. És vele pusztuljon a szerelem, mely befészkelte magát a szívébe. Warwick Anne szemébe nézett, és úgy mosolygott rá, mintha ő lenne számára a legdrágább kincs a földkerekségen. Az asszony mondott valamit, de egyetlen szavát sem értette. Buckingham tántorgott oda hozzájuk, és egy pohár rumpuncsot nyomott a kezébe. Warwick vidáman beszélgetett a herceggel és volt szeretőjével, bár fogalma sem volt róla, tulajdonképpen miről folyik a szó. Ondine járt a fejében, csak őt látta, ahogy a királyra mosolygott, ahogy átölelte... Féltékenység marcangolta szívét, és testét pokoli vágy. Magáévá kell tennie! Nem, azt nem lehet... Italt! Inni kell, igen, arra a gyönyörű, igéző kék szempárra, a hul¬lámzó, telt keblekre. Ördög vigye az átkozott boszorkányt! Távol kell tartania magát Ondine-tól. Képtelenség. Nem szabadulhat tőle. Már túl késő. Hirtelen Anne kezébe nyomta a poharát, félrelökte Buckingham hercegét, és dühös léptekkel indult az ajtó felé. Eljött az ideje, hogy a Szépség találkozzon a Szörnyeteggel.
13. fejezet Ondine elfojtott hangon ká¬romkodott. Hirtelen kivágódott a nehéz ajtó, olyan csattanással, mint¬ha szélvihar tépte volna fel. A lány rémülten kapta fel tekintetét, és mozdulatlanná dermedt. Warwick megállt egy pillanatra, aztán belépett. Meghajolt Ondine előtt, és kalapját a pamlagra dobta, megfordult, idegtépő lassúsággal becsukta az ajtót, és széles hátát nekivetette. Nem szólt egy szót sem, de úgy nézett a szemébe, hogy Ondine-nak a hátán futkosott a hideg. És az az ördögi vigyor az arcán! A férfi szeme szinte világított a félhomályban, és tekintetében volt valami fe¬nyegető, valami vadállati. A lány érezte, mint horgad fel lelkében a harag. Hogy merészel Warwick így nézni rá? Hogy merészeli azok után, amit azzal a szé¬gyentelen szajhával művelt odalent, a bálteremben mindenki előtt. Alávaló szoknyapecér! De mégis... ahogy a szemébe nézett, szíve csordultig telt vágyako¬zással, és ereiben forró lávaként ömlött szét a szenvedély. A levegő szinte szikrázott a feszültségtől, és úgy tűnt, elég egy szó, egy mozdu¬lat, és a világ tűzgolyóban robban atomjaira. - Szóval... itt vagy - törte meg a csendet végül Warwick. Belül majd szétvetette a feszültség, s féltékenység őrjöngött szívében. Soha nem érzett még így. Csak most döbbent rá, hogy míg nem találkozott Ondine-nal, nem tudta, mi a szenvedély, hogy mit jelent... szeretni. Szeretni.
Ökölbe szorította a kezét. Nem tagadhatja tovább: szerelmes Ondine-ba, a nyomorult kis koldusba, akit a bitóról vett nőül. Nem, nem mondhatja róla, hogy nyomorult, egyáltalán nem. Lénye csodás, eleven, mint a tűz, mely melenget és éget. Nem találkozott nála oko-sabb, rejtélyesebb, szépségesebb teremtménnyel. A gyertyafényben alakja éterinek tűnt. Vékony hálóingén átsejlett tökéletes alakja, tiziánvörös haja selymes hullámokban omlott alabástrom vállára, szép vonalú hátára. Szeme varázslatos, mély kéksége elemi erővel vonzot¬ta, hívogatta, telt, vörös ajkai bűnre csábították. Szereti... Nem teheti! - kiáltott lelkében a józanság hangja, ám a düh, a vágy és a szerelem úrrá lett szívén. - Hol máshol lennék, milord? - kérdezte Ondine olyan hűvösen és közömbösen, ahogy csak tellett tőle. Warwick felvonta a szemöldökét. Sátáni vigyorával arcán a kandallóhoz sétált, megpiszkálta a tüzet. Viselkedésedből ítélve, hölgye arra gondoltam, talán a királlyal cicázol. Helyére tette a piszkavasat, aztán megfordult és a felesége szemébe nézett. - Mint a többi szajha, akik sorban állnak, hogy ágyba bújhassanak őfelségével. Ondine levegő után kapott döbbenetében, aztán felmarkolta az első tárgyat - egy hímzett díszpárnát -, ami a kezébe akadt, és a férfihoz vágta. Warwick az utolsó pillanatban kapta el, mielőtt arcába csapódott volna, és a mozdulattól megtántorodott. - Részeg disznó! - kiáltotta a lány dühösen. - Egész este a Szaj¬nádnak kurizálsz, vedelsz a kékvérű cimboráiddal, és még neked áll feljebb? Takarodj innen! Menj vissza a kikent-kifent, sima nyelvű ringyódhoz, és hagyj engem békén! A férfi félredobta a párnát, aztán csípőre tette a kezét és Ondine felé lépett. - Részeg vagyok, én drága, erényes, méltóságteljes, szűzies asszonyom! De hidd el, nincs férfi, ki józanul képes lenne eltűrni, hogy törvényes hitvese Anglia királyával kokettál! Kokettál? Mit nem... - kiáltott felháborodottan a lány. - Ó, igen! Láttam mindent, ne is próbáld tagadni. Úgy mosolyogtál rá, mintha ő lenne az isten, aztán szégyentelen módon mindenki sze¬me láttára átölelted. Szemérmetlen némber! - Te! Te hazug, részeg disznó! Csak azért beszélsz így, hogy elte¬reld a figyelmet magadról meg arról az útszéli, feslett szajháról! Ha már itt tartunk, hát én is láttam mindent! Úgy ölelkeztetek a falnál, mint valami szerelmespár, s ha nem tántorog oda Buckingham, talán még meg is... - Elég! Fogd be a mocskos szádat! - Takarodj innen! Menj vissza Lady... - Talán a királyt várod? - Neked teljesen elment az eszed! \ Lehet - vonta meg a vállát Warwick. - Nagyon is valószínű, őrült vagyok. Őrülten kíváncsi, valójában ki is ez a kis csatornatölte¬lék, akit feleségül vettem! Ki ez a hálátlan kis bestia, ki azzal akar megcsalni, aki nemcsak királyom, de legjobb barátom is? Odasétált Ondine-hoz, megállt előtte és kezét vállára tette. A lány meg sem rezzent. Lassan felemelte tekintetét, és férje szemébe nézett. Vedd le rólam a kezed - mondta hűvösen. Megtagadnád a férjedtől azt, mit másnak oly könnyen kínálsz? Áruld el, te mire vágysz? Nell nemesi címre áhítozik, nagy vidéki birtokra és sok pénzre. Louise az ékszerekért bolondul. Te mit kérsz a királytól cserébe? Azt mondod, semmit? Puszta gyönyörűségből akarsz a szeretője lenni? Barbara Villers szerint Károly a szeretkezés nagymestere. Próbára kívánod tenni? Átkozott gazember! - sziszegte Ondine dühödten. - Gyűlöllek, mint senkit ezen a világon. Teljes erejéből pofon vágta Warwickot, aztán sarkon fordult, és a kijárathoz ment és szélesre tárta az ajtót. Ki innen, milord! Részeg vugy és modortalan. Menj el tüstént! A férfi a pillanat törtrésze alatt Ondine mellett termett. Megragadta a karját, és visszapenderítette a szoba közepére, aztán olyan erővel vágta be a nyitott ajtót, hogy a falak beleremegtek. Mit művelsz? - kiáltotta a lány. Semmit. Szeretnék csupán megbeszélni néhány dolgot a felesé¬gemmel. - Én viszont nem kívánok társalogni egy borissza kurvapecérrel! - vágott vissza indulatosan. A férfi arcáról nyomban lehervadt az önelégült vigyor. Szemében harag lobbant. - Úgy hiszem, szerelmem, te vagy a szóban forgó kurva. - Takarodj! - sikította hisztérikusan a lány, és az asztalról felkapta a porcelán vizeskancsót. Észre sem vette, milyen nehéz: dühe meg¬sokszorozta erejét. Pontosan célzott. A vízzel teli porcelánedény War¬wick feje felé száguldott. Reflexei azonban nem hagyták cserben a grófot. Félreütötte a kan-t sót, mely az ajtónak csapódott, darabokra tört, s a víz mind a ruhájára ömlött. Meglepődött egy pillanatra, aztán felmordult, és fenyegető léptekkel indult a lány felé. - Ne! - sikította Ondine, és menekülni próbált. Különös reccsenés hallatszott, és a lány rádöbbent, hogy sikerült ugyan kisiklania férje karmai közül, de hálóingének fele odaveszett. Kétségbeesetten vetette magát
az ágyra, átmászott rajta, és a túlsó oldalán állt meg, biztonsá¬gos távolságban a férfitól. Szakadt hálóingét összefogta meztelen mellkasán, és rettegve várta a folytatást. Warwick az ágy szélére ült, és a lány szemébe nézett. - Most pedig hallani akarom, mit sutyorogtál a királlyal! Semmi közöd hozzá! Nem áll jogodban... - Minden jogom megvan hozzá, hogy tudjam, a feleségemnek mi dolga van egy másik férfival! - Nincs mondanivalóm a számodra. Nem beszélhetek, mert... Hirtelen elhallgatott. Kiverte a jeges veríték a gondolatra, hogy majd¬nem elárulta magát. Nem bízhat meg Warwickban. Jézusom, mit szól¬na, ha megtudná, hogy a nőt, akit feleségül vett, felségárulással vádol¬ják? Nem! Nem mondhat neki semmit, és nem szerethet bele. War¬wick számára amúgy sem jelent többet nyomorult koldusnál. Hirtelen kitört belőle a nevetés. - Károly - szólt fensőbbségesen - a király, Anglia ura. Bármit is beszéltem vele, nem tartozik rád. - Értem. Szóval, hagyod, hogy udvaroljon. Sőt, egyenesen bátorí¬tod! - Átgördült az ágyon, és a következő pillanatban már ott állt Ondine előtt. - Azért mosolyogsz rá, azért csevegsz vele, mert mini barátot kedvesnek találod? Vagy netalántán az a célod, hogy elcsá¬bítsd? Ondine hátrálni kezdett, és görcsösen kapaszkodott hálóinge fosz¬lányaiba. - A király elbűvölő, udvarias és viselkedése minden tekintetben ki¬fogástalan! - kiáltotta, Úgy! No és én? Nem találkoztam nálad erőszakosabb, faragatlanabb bugrissal! - Micsoda?! Ondine tovább hátrált, egészen a falig. Rémülten látta, hogy nincs hová menekülnie. Warwick nyugodtan odasétált hozzá, és megragadta a vállát. A lány dacosan vetette fel állát, és a barna szempárba nézett. - Uram, könyörgöm, ne érj hozzám! A kezed szajhák beteg, mocs¬kos testét simogatta. Félek, megfertőzöl. - Tessék? - hüledezett Warwick, aztán hirtelen kitört belőle a ne¬vetés. Ondine lehajtotta a fejét, és megkönnyebbülten sóhajtott, ám rög¬vest felsikított, mikor a férfi a karjába kapta, az ágyhoz vitte, és a pu¬ha nyoszolyára hajította. Selyeminge maradványai teste alá gyűrődtek, de nem tehetett semmit, hogy elfedje meztelenségét: Warwick lovagló ülésben a combjára ült, és két kezét a párnára szegezte, a feje mellé. - Azt hiszem, nem értettem jól, drága grófnő - mondta udvariasan. Úgy gondolod, hogy az én kezem mocskos? Ondine lelkében furcsa érzések kavarogtak. Érezte, Warwick tiszta, férfias illatát, meleg, izmos testét. A férfi elengedte egyik csuklóját, és kezét maga elé emelte. - Bű¬nös vagy ártatlan? - suttogta, aztán lassan, érzékien simogatni kezdte felesége meztelen mellét. Mintha villám sújtotta volna, Ondine moccanni sem bírt. Lelkében tűzliliomokként virágzott ki a szenvedély. A világ a semmibe veszett: nem létezett más, csak ő és Warwick. Ő és Warwick. Warwick... A szíve mélyén valami óvatosságra intette. Valami, csak egy érzés, mely egy pillanatig sem tartott, arra figyelmeztette, őrizze meg józan¬ságát. Bűnös! - kiáltotta hirtelen. - Láttam, hol barangolt ez a kéz egész éjjel! Vidd hát vissza oda, ahol örülnek az érintésednek! Minden erejét összeszedte, és a férfi döbbenetét kihasználva kibil¬lentette egyensúlyából. Warwick oldalra zuhant, az ágyra. Átkozott boszorkány! - nyögte a férfi. Valóban, mintha démonok szállták volna meg, ahelyett hogy me¬nekült volna, Ondine ököllel támadt férjének. - Verjen meg az isten, átkozott gazember! Hogy merészelsz így viselkedni velem? - sikította. Idehoztál akaratom ellenére, és hagyod, hogy az a cifra ringyó megalázzon mindenki előtt! Fűnek, fának arról beszél, hogy Chatham grófja mestere a szeretkezésnek, egész este ott lóg a nyakadon, simo¬gat, ölelget, és közben a képembe röhög. És ezek után te még... Hirtelen elhallgatott. Rádöbbent, hogy férje csípőjén ül, meztele¬nül, szétvetett lábakkal, s kezét kezével szegezi a párnára, úgy, mint ahogy Warwick tette vele az imént. Nyomban hátrahőkölt, és mene¬külni próbált, de túl késő volt. Warwick megragadta felesége derekát, és egyetlen mozdulattal ol¬dalra taszította, maga mellé. Ondine rúgott, kapálózott, mint valami fenevad, de a férfi könnyen lefogta. Engedj el! - követelte kétségbeesetten a lány.
Eszem ágában sincs. Tisztázzunk valamit: azért vagy dühös, mert Anne azt találta mondani a füled hallatára, hogy hmm... tehetséges szerető vagyok? Engedj el végre! Egyáltalán nem érdekel, milyen szerető vagy! De annál inkább, mit tud Károly az ágyban! Ó, a pokolba veled, Chatham! Hagyj... Warwick szenvedélyes csókkal állta útját felesége tiltakozó szavai¬nak. Ujjai pilleszáray-érintéssel becézték hamvas arcát, alabástrom nyakát. Melegség öntötte el Ondine testét. A csók édes volt és bódító, mint a nemes bor, és pillanatok alatt megfosztotta minden erejétől. A férfi eltépte száját a rózsabimbó ajkaktól, és puha, nedves érzéki csókokkal hintette kedvese nyakát, mellkasát, telt kebleit. Amikor szájába vette az egyik mellbimbóját, és nyelvével cirógatta, Ondine levegő után kapott meglepett gyönyörében. Teste megfeszült és fel¬nyögött, ahogy a férfi gyengéden szívogatni kezdte mellbimbóját, mi¬közben keze érzékien, izgatóan simogatta derekát, csípőjét, hasát, combját. Drága szerelmem - suttogta Warwick vágytól elfúló hangon szépséged megbabonáz. - Lejjebb húzódott, és nyelvével nedves kö¬röket rajzolt a lány feszes, bársonyos hasára. - Sok nőt ismerek, de egyik sem érhet a nyomodba. Megcsókolta a mézédes ajkakat újra, és Ondine arra gondolt, ha most meg kellene halnia, boldogan halna meg. Percekkel később jutott el a tudatáig az, amit Warwick mondott. Arcából kifutott a vér, és két keze ökölbe szorult. Hogy lehet ilyen ke¬gyetlen? Hogy merészel más asszonyokhoz hasonlítani? Felsikított dühében, a férfit hajánál fogva hátrarántotta, aztán fel¬húzta térdét, és teljes erejéből ágyékon rúgta. Warwick felüvöltött fáj¬dalmában, és összegörnyedt. Te, te... alávaló gazember! Te kéjvágyó, üzekedő bugris! Meg¬ígérted, hogy nem nyúlsz hozzám egy ujjal sem! Te, te... Elég! - mennydörgött Warwick. Kiszállt az ágyból, és szembe¬fordult feleségével. - Nincs mit a szememre vetned! És nincs jogod megtagadni hites urad közeledését azok után, amit a királlyal műveltél az egész udvar nyilvánossága előtt! Ne légy nevetséges! Warwick megragadta a lány hálóingének foszlányait, és egyetlen mozdulattal letépte róla. Ondine tudta, nincs menekvés. Nincs harag, nincs könyörgés, mi meglágyíthatná a férfi szívét. Warwick, kérlek, ne! Tudom most... Dühös vagyok, és testemben fájdalom lüktet. Csak egyvalami szabadíthat meg tőle, édesem... Warwick, kérlek, könyörgöm... Ondine küzdeni próbált, de esélye sem volt a túlerő ellen. Kiugrott az ágyból és egyenesen a falig hátrált, ahonnan nem tudott tovább menekülni. Kezével próbálta takarni meztelenségét, de Warwick meg¬ragadta csuklóját, karját szétfeszítette, és a falhoz szegezte. Előrehajolt aztán, hogy birtokba vegye a félelemtől reszkető ajkakat. Csókja gyengéd volt, becéző, izgató, és Ondine érezte, lelkében hamvaiból újjáéled a szenvedély. Rettegése veszett kutyái lekushad¬lak, józanságát a férfi pórusain átszivárgó vágy kábította el. Kezét las¬san a férfi nyaka köré fonta, és csókjára csókkal válaszolt: érzéki, szenvedélyes csókkal. A világ megszűnt létezni. A fények kihunytak, a hangok elnémultak. Warwick a karjaiba emelte, az ágyhoz vitte, lefektette kedvesét, aztán levette kabátját, lerúgta csizmáját, és a nyoszolya mellé térdelt. Két kezébe fogta a lány lábfejét, és simogatni, masszírozni kezdte, aztán puhán, gyengéden végigcsókolgatta lábujjait. Ondine majd eszét vesztette a gyönyörtől. A férfi tovább folytatta az édes tortúrát, csókokat lehelt karcsú bokájára, formás lábszárára, térdhajlata érzékeny, áttetsző bőrére, bársonyos combjára. Mikor nyelvével nőisége virágának bársonyos szirmai közé hatolt, a lány fel¬nyögött, s ujjait Warwick sűrű, sötét fürtjei közé temette. Nem érzett szégyent: a szenvedély hömpölygő lávafolyama pillanatok alatt romba döntötte a gátlások öles kőfalait. Nem tudta, hol van, mit csinál, azt sem tudta már, ki is ő valójában. Belemarkolt a férfi hajába és erővel kényszeríttette, hogy feljebb csússzon. Ezúttal ő volt a támadó: éhesen, csaknem brutálisan hatolt nyelvével a szájába, és úgy csókolta, mint soha azelőtt. Warwick hirtelen eltépte ajkait, és elhúzódott. Ondine kinyitotta a szemét. A férfi az ágy mellett állt és őt nézte. Vonásai megfeszültek, tekintete sötét volt, vad, mint a prédáját figyelő ragadozóé. A lány le¬hunyta a szemét újra. Egész testében remegett. Rádöbbent, kívánja Warwickot, akarja... igen, akarja, hogy magáévá tegye. Aztán megérezte az érintését: gyengéd ujjak simogatták combját, és lassan, érzékien széttárták. A férfi óvatosan közéjük helyezkedett, és előrehajolt, hogy megcsókolja a mellét, a nyakát, a száját. Mint valami hatalmas örvény, a szenvedély egyre mélyebbre húzta le, az érzékek birodalmának végtelen, feneketlen mélységeibe.
Varázslat volt ez, bűbáj, a lelkek násza. Ám amikor Warwick végül a testébe hatolt, fájdalom vetett véget a bűvöletnek. A férfi káromkodni kezdett, és Ondine hirtelen szörnyen megalá¬zottnak érezte magát. Könnyek gyűltek a szemébe. Gyűlölte War-wickot. Férje nyilvánvalóan azt gondolta, nem szűz már. Azt hitte, minden férfival összefeküdt, aki az útjába akadt. Küzdeni kezdett. Két kezét Warwick széles mellkasának feszítette; és megpróbálta eltaszítani magától, hiába. Aztán a férfi magához ölelte, szeretőn, csókokat hintett arcára, és kedves, gyengéd szavakat suttogott a fülébe, szavakat, melyek csillapították fájdalmát és indula¬tait. Simogatásai, csókjai elcsábították és elkábították újra. A fájdalom elhagyta testét, és amikor újra belehatolt, nem érzett mást, csak gyö¬nyört, olyan örömöt, melyet soha azelőtt nem tapasztalt. Ringatni kezdte csípőjét, és hosszú lábát a férfi dereka köré fonta, hogy testét még mélyebben magába fogadhassa. A gyönyör egyszerre repítette őket a csillagok közé. Percekkel később kimerülten pihegtek egymás karjaiban. Ondine nem mert a férje szemébe nézni. Szégyellte magát, és dühös volt, ami¬ért ily könnyen hagyta magát elcsábítani. Hátat fordított Warwicknak, és arcát a párnába temette. Warwick nem próbálta megvigasztalni, megnyugtatni. Úgytűnt, nincs több mondanivalója. Kikászálódott az ágyból,elfújta a gyertyákat, aztán visszafeküdt a lány mellé, és nem mozdult többet. Eltelt egy óra, aztán még egy. Ondine nem tudott elaludni. Óvatosan megfordult, és résnyire nyitotta a szemét. A férfi sem aludt: a hátán feküdt, kezét a tarkója alá vonta, és a plafont bámulta. Arca komor volt, mintha súlyos gondok gyötörnék... Ondine legszívesebben odabújt volna hozzá, hogy átölelje és elűzze bánatát, de tudta jól, nem teheti. Nem adhat többet annál, mint amennyit cserébe remélhet. ' Neki is megvannak a maga problémái, melyeket mihamarabb meg kell oldania - figyelmeztette magát. És ezt az utat egyedül kell végig járnia. Hamarosan eljön az idő, mikor elhagyja Warwickot, és isten segedelmével visszaszerzi mindazt, mitől a kapzsi gonoszok megra¬bolták.
14. fejezet Ondine mosolyogva ébredt reggel. Az elmúlt éjszaka emléke még ele¬venen élt szívében, és újra átélte minden percét. Ha Warwick most ott feküdt volna mellette, talán... i. De Warwick nem volt ott. Ondine kinyitotta a szemét, és felült. Csak akkor látta meg a férfit. Az ablaknál állt felöltözve, kalapjával a fején. Csizmás lábát az egyik széken nyugtatta, és csípőre tett kézzel bámult kifelé. A lány álláig húzta a takarót. Ideges volt, bár maga sem tudta, mi¬ért. Mosolyogni próbált. Warwick... A gróf olyan hirtelen mozdulattal fordult hátra, hogy majdnem fellökte a széket. Levette a kalapját, meghajolt, aztán felesége szemé¬be nézett. Milady, tudom, hogy a tegnap esti viselkedésemre nincs mentség, mégis kérlek, bocsáss meg. Attól tartok, többet ittam a kelleténél, és olyat tettem, ami nem állt szándékomban. Ondine úgy érezte, mintha jeges tőrt mártottak volna a szívébe. Hátat fordított a férfinak, hogy elrejtse könnyeit, melyeket kegyetlen szavai csaltak szemébe. Menj innen! Kérlek, hagyj magamra! Warwick egy hosszú percig nem mozdult, aztán az asztalra dobta kalapját, az ágyhoz sétált, leült, és megsimogatta a lány hátát. Én... nem tudtam. Halvány sejtelmem sem volt arról, hogy... Ondine hirtelen megfordult, és a férje szemébe nézett. - Miről? Warwick bosszúsan fújt. Az isten szerelmére, kislány, a bitóról vettelek nőül! És? - kérdezte a lány fenyegetően. Mit és? Már megbocsáss, de ha valaki egy olyan nőt vesz felesé¬gül, akit halálra ítéltek, meg sem fordul a fejében, hogy az ara még szűz. Micsoda? Ó! - Meztelenségéről megfeledkezve Ondine felpat¬tant, felkapta a párnáját, és dühében a férfihoz vágta. Warwick könnyedén elkapta, és visszatette a helyére. Gondolj csak bele: Newgate-ben raboskodtál...
Newgate-ben! Igen, milord Chatham! Newgate-ből jöttem! No és? Jézusom, Warwick, azt feltételezed, hogy azok a nyomorultak, akiket oda hurcolnak, mind szajhák? Bocsásd meg, hölgyem, hogy egy részeg bugris megrabolt a lányságodtól. Ha tudtam volna, hogy a newgate-i szent szüzek közé tartozol, nem követem el ezt a szörnyűséges bűnt. Mentségemre szól¬jon azért, úgy kacérkodtál a királlyal, hogy azt hittem, tudod, mitől döglik a légy. Ondine az ajtóra mutatott. - Kifelé! Warwick felállt, és meghajolt újra. - Mint mondtam, viselkedésem gyalázatos volt tegnap éjjel. Mindent elkövetek, hogy a jövőben ha¬sonló. .. hmm... incidens ne forduljon elő. Az ajtóhoz indult, de mielőtt kinyitotta volna, megfordult, és a lányra nézett. - Ma és holnap fontos dolgokat kell megbeszélnem a királlyal, nem kívánok tovább itt maradni, mint szükséges. Csomagold össze a holmidat, amint lehet, hazamegyünk. Elment. Ondine hosszú percekig mozdulni sem tudott. Keserű könnyek gyűltek a szemébe. Hátrahanyatlott, a párnába temette arcát, és zokogni kezdett. Hogy lehetett ilyen ostoba? Tudta, tudta jól, hogy Warwick számára az egyik nő olyan, mint a másik, mégis hagyta magát elcsábítani. Felült és megrázta a fejét, mintha szabadulni próbálna gondolatattól. - Nyomorult gazember! - sziszegte. ' A király azt tanácsolta, hagyja el Warwickot. Pontosan ezt fogja, tenni. Ha sikerül tisztáznia magát, mindenért megfizet Chatham grófjának. Mindenért! Felsóhajtott, lehajtotta a fejét, és a mosdóállványnak támaszkodott. Warwick megmentette az életét, erről nem szabad megfeledkeznie.! Nagyon sokkal tartozik neki. Ám, ha lerótta tartozását, eltűnik. Örökre. Warwick a király dolgozószobájában töltötte az egész napot. Tanácsadói a pápistákkal szembeni keményebb fellépésre buzdították Károlyt, ám ő semmiféle ígéretet nem tett. Annál is inkább, hisz fivére, Jakab volt a katolikusok vezére. Gyűlölte a vallási türelmetlenséget, és ő maga is hajlott a katoli¬cizmus felé, de tudta, ha meg akarja őrizni koronáját, óvatosnak kell lennie. Mint ahogy anyai nagyapja, IV. Károly csak katolikusként le¬hetett Franciaország királya, Károlynak protestánsnak kellett lennie, hogy Anglia trónján üljön. Elég ebből az értelmetlen vitából - szólt Károly fáradtan. - Ko¬molyabb problémák várnak megoldásra! A királyság pénzügyei kerültek terítékre, és újabb végtelen és ér¬telmetlen vita kezdődött a takarékosságról, a bevételek átcsoportosítá¬sáról, az udvar kiadásainak csökkentéséről. Warwicknak fogalma sem volt arról, miről folyik a szó. Úgy tett persze, mintha figyelne, de gondolatai messze kalandoztak. Ondine. Nem tudta feledni az elmúlt éjszakát. Az emlékképek oly elevenek voltak, mintha percekkel ezelőtt tartotta volna karjaiban a lányt. Még erezte az illatát, bőrének bársonyos tapintását, szájában a csókja ízét... Valóban úgy viselkedett, mint egy bugris. Rátámadt és megerősza¬kolta. Hogy tehetett ilyet? De miért ne szeretkezhetne a feleségével? A feleségével? Nem! Megesküdött rá, hogy megvédi Ondine-t, de so¬ha nem fogja szeretni. Megvédeni? Mitől? Mit is akar valójában bebi¬zonyítani? Hardgrave Hamptonban van és Lady Anne is. Nem való¬színű, hogy Chathamben ők próbáltak ráijeszteni Ondine-ra. Vagy talán mégis? Hardgrave a szomszédos birtok ura. Mi van, ha azon a bizonyos éjszakán átlopakodott a palotába, és valamelyik titkos járaton át a hálószobába surrant? Képtelenség! A kutyák nem engednek idegent a palota közelébe, és Hardgrave soha nem vállalkozna ilyesféle éjszakai kiruccanásra. Nem, ez a bújócskázás nem vall rá. Warwick úgy érezte, szétrobban a feje. Szörnyű dolgot művelt Ondine-nal, és már nem teheti jóvá, ami történt. Megrabolta ártatlan¬ságától. Ha eljön az ideje, visszaadhatja szabadságát, és annyi pénzt, hogy soha ne kelljen nélkülöznie, de tisztaságát nem adhatja vissza. Képes lesz egyáltalán elengedni a lányt? Nem! Az lehetetlen. Verje meg az isten! Soha nem érzett ilyen vad szenvedélyt, ilyen mardosó irigységet, pokoli féltékenységet. Valóságos fájdalmat oko¬zott a tudat, hogy Ondine másé lehet. Ondine az övé, csak az övé! Nem teheti magáévá többé, és nem szeretheti. Még két éjszaka. Két szörnyűséges éj. Nem, a kínoknak soha nem lesz vége. Chathamben Ondine ott lesz a közelében minden éjjel Persze a saját hálószobájában. Oda pedig be nem teszi a lábát... Még két nap. Két pokoli nap.
Ondine minden férfi szívét meghódítja Hamptonban, és sok irigyet szerez magának a szebbik nem köréből. Anne máris gyűlöli, ha tehet¬né, megfojtaná. És persze ott van Hardgrave. Soha nem látta még így sóvárogni egy nő után... Warwick másnap az udvarban hivatalosan bejelentette, hogy felesége gyermeket vár. Károly és Katalin nagyon örültek, hogy Chatham grófjának végre örököse születik. Anne elsápadt dühében. Hardgrave-et szemmel láthatóan nem döbbentette meg a hír. A harmadik napon, hajnalban hazaindultak. A gróf a bakon utazott Jake-kel, Ondine a kocsiban egyedül. Néhány nap múlva megérkeztek Chathambe. Warwick élete valóságos rémálommá vált. Ondine hűvösen, távolságtartóan viselkedett. Ideje nagy részét Justin és Clinton társaságában töltötte: nagyokat beszélgettek, nevettek, sétáltak. Mathilda hamar megszerette úrnőjét, sőt csodálni kezdte. Warwick napról napra komorabb lett és hallgatagabb. Hideg, mint a jég. Ám belül eleven tűz emésztette, tűz, melyből, mint hamvaiból a főnixmadár, új életre kelt egy érzés. Érzés, melyről úgy hitte, Genevieve-vel együtt örökre sírba szállt. Justin egy délutánon sétára invitálta sógornőjét. Lady Anne-ről be¬szélgettek. Tudta, Anne mindig is halálosan féltékeny volt Warwickra, bár ő maga úgy váltogatja szeretőit, mint más az alsóneműjét. Gene¬vieve halála után az ő férje is meghalt, és férjhez akart menni Warwickhoz. Justin nevetve mondta: fivére nem vette volna feleségül Anne-t, még akkor sem, ha nem fájlalja oly nagyon Genevieve elvesz¬tését és nem találkozik Ondine-nal. Az istálló felé vették az irányt. Ondine nem lovagolhatott, de imádta a lovakat, és boldogan segített Clintonnak az állatok körül. Jake persze, mindig a sarkában volt: követte, mint az árnyék, és bármit is tett vagy mondott, biztos lehetett benne, Warwick tudni fog róla. - Ha jól sejtem -, szólt Justin -, nem ismerted a fivéremet, mielőtt hozzámentél. Igaz? - Igaz - felelte a lány, és sógorára mosolygott. - Épp ezért van szükségem a segítségedre, hogy jobban megismerhessem és megért¬hessem őt. Drága húgocskám, ne nézz rám így - figyelmeztette Justin. - Férfi vagyok, isten esendő teremtménye, aki nem tud sokáig ellenállni kísértő szépségednek. Warwick annál inkább - motyogta Ondine. Értem már! - nevetett Justin. - Szóval összevesztetek, feltétele¬zem, Anne miatt. A lány nem felelt. Lehajolt, és letépett egy szál margarétát, mely buján tenyészett a palota körül, aztán sógora felé fordult ismét. Mesélj még Anne-ről. Justin felnevetett, kézen fogta sógornőjét és tovább sétáltak. Anne a legravaszabb asszony, akivel életemben találkoztam. Warwick soha nem szerette, ebben biztos vagyok. Az, hogy néhány¬szor ágyba bújt vele, semmit nem jelent. A Chatham „szörnyetegek" noha nem vetették meg a test örömeit, ám mindig a legnagyobb körül¬tekintéssel választottak párt maguknak. Asszonyuk hűségéért, becsüle¬téért és tisztességéért tűzbe tették volna a kezüket. Lady Anne nem illene a tisztességes, becsületes észak-lambriai grófnők sorába, nem gondolod? Ondine nem felelt. Eszébe jutott, Warwick egészen az elmúlt hétig azt hitte róla, könnyű erkölcsű nő, „newgate-i szajha", akinek sok fér¬fival volt már dolga. Justinra mosolygott. Imádta a sógorát: szép arcát, vidám tekintetét, kedvességét, őszinteségét. Mennyire más volt, mint a kőszívű, komor, erőszakos Warwick! És magad is ilyen szörnyeteg lennél, uram? Én, szörnyeteg? Nem, drága hölgyem. A másodszülött nem örökli sem a birtokot, sem a címet, de a szörnyeteg jelzőt sem - neve¬tett Justin. Ondine-nak hirtelen rossz érzése támadt. Keserűséget hallott ki¬csengeni sógora szavaiból, és azon kezdett töprengeni, Justin vajon nem gyűlöli-e titokban fivérét, amiért isten kegyelméből ő lett Észak-Lambria ura... Fesd csak az ördögöt a falra, és máris megjelenik - szakította fél¬be baljós gondolatait Justin. - Nézd csak, Warwick ott van, Clintonnal és Sárkánnyal. Kéz a kézben siettek az istállóhoz. Clinton szívélyesen üdvözölte őket. Warwick hallgatott, s dühödten meredt feleségére és fivérére Justin elengedte Ondine kezét, Sárkányhoz lépett, és megsimogatta a fejét, aztán Warwickhoz fordult. - Láttad már a csikóját vágtázni? Gyorsabb lesz, sokkal gyorsabb, mint az apja. Warwick felnevetett. - Csak azért beszélsz így, mert a csikó a tiéd. Sárkányt még saját ivadéka sem múlhatja felül soha! Lefogadom, hogy a csikó egy év múlva vágtában lehagyja Sárkányt. Áll a fogadás, öcsém - csapott fivére tenyerébe a gróf.
Csak nem kilovagolni készülsz? - kérdezte Justin. - Ha vársz egy percet, én és Ondine is veled tartunk. Warwick arcára harag szántott sötét barázdákat. Egy kereskedővel találkozom fél óra múlva. Nincs időm meg: várni, míg Ondine átöltözik. Különben sem tanácsos kilovagolnia. Árthat az egészségének. Már megbocsáss, milord - szólt a lány halkan, de határozottan. Semmi szükség rá, hogy átöltözzem: ebben a ruhában is tudok lovagolni. Egyébként egészséges vagyok, mint a makk, és nem árt egy kis, testgyakorlás. Sem nekem, sem a születendő gyermekünknek. Ondine legnagyobb gyönyörűségére Warwick elvörösödött zavarában. - Rendben, jöjj hát, ha ez a szíved vágya! - csattant fel végül bosszúsan a férfi. - Máris felnyergelem Kamillát - szólt Clinton vidáman. - Hozom a lovamat - mondta Justin a fivérének. - Egy perc és in¬dulhatunk. Ondine nem mert egyedül maradni Warwickkal. Clinton után futott és segített felnyergelni Kamillát, a kis pej kancát, melyet annyira sze¬retett. - Igyekezz már, hölgyem, mert ránk esteledik! - kiáltotta War¬wick. Clinton felsegítette a lányt a nyeregbe, aztán kivezette a lovat az istálló udvarára. Justinnak még eszébe jutott valami, amit meg kellett beszélnie unokatestvérével, így Warwick és Ondine együtt indultak útnak. Alig hagyták el az istállóudvart, mikor a gróf a lány mellé léptetett, egészen közel, és a szemébe nézett. Mi az, hölgyem? Nem elég, hogy a király a lábaid előtt hever, s úgy les torkod szép szavú madarára, mint valami szerelmes suhanc? Most a fivérem szívét is el akarod rabolni? Ondine elmosolyodott, de kék szeme csak úgy szikrázott dühében. Menj a pokolba, milord! - mondta, s lova véknyába vágta a sar¬kát. A kis kanca nekiiramodott. - Ondine! - kiáltott utána a férfi, de a lány meg sem hallotta. Hosszú-hosszú idő óta először, szabadnak érezte magát. Szabadnak és boldognak. Virágillatú szellő simogatta arcát, belekapott hosszú hajá¬ba és magasra emelte. Lova vágtatott, mint a szélvész, mintha patái nem is érnék a földet... Ám szabadsága nem tartott sokáig. Warwick - Sárkány nyergében hamar utolérte. Lassíts, te őrült! - kiáltotta a férfi, s lovával megpróbált közelebb húzódni. - Nem ismered a terepet! Mindenre esküszöm, ami szent, ha nem állsz meg, nem ülsz lóra többé! Ebben a pillanatban a kis kanca patája beleakadt egy kiálló gyökér¬be, és az állat felbukott. Ondine tehetetlenül repült előre, s az út menti bozótosban ért földet. Warwick azonnal ott termett mellette. Arcán riadalom ült. Aztán el¬fojtott hangon káromkodni kezdett, miközben végigtapogatta felesége lábát, karját, vállát, hogy meggyőződjön róla, nem esett baja. - Hagyd abba! - nyöszörögte Ondine. - Nincs semmi bajom! Hagyjam abba? Te féleszű némber! Akkor sem hallgatsz a józan szóra, ha az életed múlik rajta? Megragadta a lány karját, és durván talpra rángatta. Ondine lehajtotta a fejét. Nem akarta, hogy férje lássa, érintése, kö¬zelsége, nyilvánvaló aggodalma mennyire felkavarta. Ó, a házasélet szépségei! A hang hallatán mindketten összerezzentek. Olyannyira el voltak foglalva egymással, hogy nem vették észre a közeledő lovasokat. Warwick megfordult, és arcára kiült a döbbenet. Anne, mi a fenét... - kezdte kérdését, de elhallgatott, mikor a nő mögül Hardgrave léptetett elő lovával. Hardgrave - biccentett komoran szomszédja felé, és haragosan vonta össze szemöldökét. Chatham - köpte ki a száján Hardgrave undorral a nevet, aztán Ondine felé fordult, és tiszteletteljesen fejet hajtott. - Milady, boldog vagyok, hogy ismét láthatlak. A vikomt meghívott, hogy töltsek kis időt a birtokán - szólt Anne. - Mennyire sajnálom, hogy így kell látnom benneteket. Sze¬gény, szegény Lady Ondine! Szégyelld magad, Warwick, amiért nem tanítottad meg tisztességesen lovagolni a feleségedet. Remélem, nem esett baja a gyermeknek. Ó, drága Lady Chatham, a hajad tele van száraz levelekkel és fűvel, s attól tartok, a ruhád is bepiszkolódott és elszakadt. Milyen csúnya bukás volt! És mennyire elcsúfította szépsé¬ges külsődet. Vagy talán azért vagy ilyen mocskos, mert az istállóban alszol? Ó, Warwick, remélem nem a lovak között szállásoltad el sze¬génykét? Nem, drága Lady Anne, e felől biztosíthatlak! - felelte Ondine, mielőtt Warwick bármit is tehetett, vagy szólhatott volna. - Talán azért feltételezel ilyesmit, mert korábban az istállóban szállásolta el a... szajháit? Ne aggódj, Lady Anne, urammal csodálatos hálószobán osztozunk. Igaz, drágám? - Odabújt Warwickhoz és a szemébe nézett. Szerelmesen, rajongón. - Épp most fedeztük fel, hogy a legváratla¬nabb pillanatokban tör ránk a vágy, a szenvedély.
Warwick átkarolta felesége vállát, és magához szorította. Haragjai őszinte csodálat váltotta fel, és boldogan belement a színjátékba. Hardgrave, mit keresel a földemen? - kérdezte. Már megbocsáss - felelte a vikomt -, de ez itt az én birtokom. Meglehet - mondta Warwick vidáman, szembefordította magával Ondine-t, s úgy nézett rá, mintha rajta kívül senki és semmi nem érdekelné a világon. - Látod, mit tettél, szerelmem? - sóhajtotta. - Túl messzire vezettél... Anne türelmetlenül és bosszúsan csettintett nyelvével. Boldog lennék, Lord Chatham, ha velünk tartanál egy kis sétalovaglásra. Tessék? - Warwick zavartan fordult Anne felé. - 0, nem. Attól tartok, az lehetetlen. Találkozóm van. Azt hiszem, már így is késésben vagyok. Hardgrave szemébe nézett. - Nem fordul elő még egyszer, hogv átlépjük birtokod határát, vikomt. Megfordult, és Ondine-t a lovához vezette. Felsegítette a nyeregbe, aztán füttyentett Sárkánynak, mely egykedvűen legelészett a közelben. Anne odaléptetett Ondine-hoz. Lady Ondine. Lady! Lefogadom, hogy nem vagy több útszéli ringyónál. És ezt be is fogom bizonyítani. Leleplezlek, esküszöm. A lány szélesen elmosolyodott. - Tedd azt! Anne megfordította a lovát, aztán megsarkantyúzta és dühös vágtába kezdett. Hardgrave követte. Warwick ekkor ért vissza feleségéhez. - Verjen meg az isten! - átkozódott. - Hiába beszél neked az ember, falra hányt borsó! Magadat, csakis magadat hibáztathatod a törentekért. Ne hidd, hogy azok véletlenül jártak erre. Ki tudja, mit for¬gatnak a fejükben? Óvakodnod kell tőlük, megértetted? - Óvakodnom? Inkább neked kellene „óvakodnod" attól a mérges kígyó Lady Anne-től. Féltékeny vagy, szerelmem? Csak szeretnéd! Hmm. Nos, zárjuk le a vitát. A jövőben légy óvatosabb. Nem szeretném, ha még egyszer ilyen veszélybe sodornád magad. Talán az lenne a legbölcsebb, ha megtiltanám, hogy elhagyd a palotát... Ha nem lennél ilyen elviselhetetlen, rossz modorú, erőszakos sá¬tánfajzat, ez az egész nem történt volna meg! - Sátánfajzat? Vigyázz a nyelvedre, hölgyem! Justin ekkor érte utol őket. - Remélem, tudjátok, hogy Hardgrave földjére tévedtetek. - Igen - felelte Warwick. - És azt hiszem, Ondine egy életre meg¬tanulta, hol a határ. Megsarkantyúzta lovát, és hazaindult. Ondine és Justin némán kö¬vették. 15. fejezet
Mikor visszaértek az istállóba, Ondine leszállt lova nyergéből, és egyenesen a palotába rohant. Warwick követte. Mathilda már az ajtóban várta a grófot, hogy közölje vele: Monsieur Deauvin Bruges-ből a dolgozószobájában várja. Ondine-ra nézett aztán, és arcára kiült a rémület. - Ó, milady! Mi történt? Semmi, igazán semmi - felelte a lány, gyorsan ellépett mellette, és a lépcsőhöz sietett. Tudta, hogy férje nem megy utána: hallotta, hogy Warwick frissítőt és süteményt kér a dolgozószobájába. Ám másodpercekkel később léptek zajára lett figyelmes. Nem fordult hátra. Biztos volt benne, hogy Jake követi. Berontott a zeneterembe, hangosan bevágta maga mögött az ajtót, aztán Warwick íróasztalához lépett, és az alsó rekeszből egy üveg portóit vett elő. A kijárathoz ment, és kinyitotta az ajtót. Megkínálhatlak egy kis borral, Jake? - kérdezte keserűen. - Saj¬nálom, hogy halálra kell unnod magad miattam. - Én... soha nem unatkozom, milady - motyogta a szolgáló. - Ó, dehogynem! - felelte Ondine. - Kedves vagy, hűséges és jól vág az eszed. Szégyen, gyalázat, hogy emellett a vadállat mellett kell leélned az életed, aki Észak-Lambria grófjának nevezi magát. Jake felnevetett, aztán megrázta a fejét.
Ej, ej, úrnőm, ne beszélj így! - Megköszörülte a torkát. - A ha¬jadban száraz falevelek vannak meg fű. Elküldessek a szolgálódért? Nem, köszönöm. Ondine elmosolyodott, és becsukta az ajtót. A szobájába ment, átöl¬tözött, aztán leült a tükör elé, és nekilátott, hogy kifésülje a hajába ra¬gadt levélfoszlányokat és száraz fűszálakat. Chathamben semmi, de semmi nincs rendjén - gondolta. - Ott van például Mathilda, az alázatos, szolgálatra kész házvezetőnő, aki mel¬lesleg Warwick nagynénje. Clinton Mathilda fia, Warwick unokatest¬vére, akit szemmel láthatóan nem érdekel, hogy a grófi család tagja. Nem feledkezhet meg Justinról sem, aki rajong fivéréért, de valami oknál fogva imádja bosszantani. No és persze, ott van a titokzatos „kísértet", aki éjnek évadján belopakodott a szobájába hogy ráijesszen, aztán egyszerűen köddé vált. Ráadásul a kéjenc Hardgrave itt él n közelben. Természetesen nem maradhat ki a sorból Lady Anne sem, Warwick volt szeretője. A szép hölgy persze sehogyan sem akar „múlt Idő" lenni, és ez a bökkenő! Őrültek ezek! Őrültek mind, főleg War¬wick! A fésülködőasztalra csapta hajkeféjét. Gyűlöllek! Gyűlöllek, te sátánfajzat! - kiáltotta dühösen, de tud¬ta, hogy ez nem igaz, és lelke csupán azért háborog, mert egyszerűen képtelen elviselni, hogy ő, Rochester hercegnője, a valaha oly büszke, független Ondine beleszeretett egy férfiba, aki soha, soha nem fogja viszonozni érzelmeit. - Bosszúm lesújt rád, átkozott gazember - esküdözött. Az ágyra hajította a hajkefét, és kirohant a szobából. Kinyitotta a lakosztály ajtaját, és kilépett a folyosóra. - A kertbe megyek, Jake. - Hisz ma reggel hoztál friss virágot! - Most a kápolnába viszek pár szálat - jelentette ki, és határozott léptekkel indult a lépcső felé. Jake-nek nem maradt más választása, mint követni úrnőjét. Odalent a hallban Mathilda állta Ondine útját. Az asszony szemmel láthatóan nagyon aggódott. - Milady, hallottam, mi történt. Jobb lenne, ha visz- szamennél a szo¬bádba és lepihennél. Vigyáznod kell magadra! Ondine csípőre tette a kezét, és bosszúsan felsóhajtott. - Mathilda, jól érzem magam, hidd el. - És a gyermek? Rá nem gondolsz? • - Tessék? Ondine, gyermeket vársz. Vigyáznod kell magadra. - Mathilda, semmi bajom, hidd el - mondta kedvesen. - A kertbe indultam, hogy szedjek egy csokor szép virágot, és sétáljak kicsit. Nos, tégy belátásod szerint, úrnőm - sóhajtott az asszony - Ha visszajöttél, viszek neked egy csésze meleg kecsketejet. Köszönöm, Mathilda - motyogta a lány. Ellépett a házvezetőnő mellett, és kisietett a szabadba. A hátsó virágoskertben az öreg Tim segítségével egy egész kosárra való vörös rózsát szedett, aztán egyenesen a kápolnába sietett, és mielőtt Jake utolérhette volna, becsapta és bezárta az ajtót. Megállt, és egy ideig a festett üvegablakokon beszűrődő napsugarak színpompás játékát figyelte. Késő délután volt már, s a kápolnában percről percre tompábbak lettek a fények és sűrűbbek az árnyak. A fal mentén sorakozó szobrok, a mozdulatlanná merevedett múlt mementói, mintha csak a pillanatot várnák, hogy életre keljenek. Ondine az oltárhoz indult, de valami láthatatlan erő az egyik szoborpárhoz, Chatham grófjának és grófnőjének márványba metszett képmásához vonzotta. A hős, bátor és szenvedélyes gróf, Warwick nagyapja harcban esett el. Szerető hitvese szinte azonnal követte halálba... Ondine azon kezdett töprengeni, vajon hova temették az öreg gróf szeretőjét. - Biztosan nem a családi kriptába - motyogta. Tovább sétált, és megkereste a normann harcos síremlékét, aki az első volt a „szörnyeteg" Chathamek sorában. - Legendád ma is él, jó lovag - suttogta a lány és gyengéden megsimogatta a szobor hideg, élettelen kőkezét. Megfordult, és a főoltár felé vette az irányt, de aztán eszébe jutott Genevieve. Vajon hol nyugszik? Megállt és körbepillantott. Szinte azonnal meglátta az asszony síremlékét, szemben a Warwick szüleinek szentelt oltárral. Ondine hirtelen félelem jeges érintését érezte szívén, és megborzongott. Ostoba! - korholta magát némán. Mitől félsz? Menj oda bátran, és nézd meg! Nézd meg Genevieve sírját!
Képtelen volt rá. Valami megmagyarázhatatlan, baljós érzés kerítette hatalmába, melytől nem tudott szabadulni. Végül megrázta magát és tovább folytatta útját. Letérdelt, keresztet vetett, aztán felállt nekilátott, hogy a rózsákat a főoltár előtt álló hatalmas vázákba tegye és elrendezze. Ekkor hallotta meg a furcsa, mély hangú nyöszörgést. Félelem bénította mozdulatlanná. Csend lett újra. Ondine arra gondolt, talán csak a képzelete űzött vele tréfát. Megvonta a vállát, és tovább folytatta a munkáját. Amikor másodszor is felhangzott a halk, síron túlin tetsző hang, a lány rémületében elejtette a virágoskosarat. Megfordult. Az est közeledtével az árnyékok megnyúltak, s már csaknem teljesen betöltötték a kápolnát. Ki az? Ki van itt? - kiáltotta haragot színlelve. Hallgatás volt a válasz. Ondine lassan visszafordult az oltár felé, és lehajolt kosaráért, hang ebben a pillanatban csendült fel újra, olyan közelről, hogy a y ereiben megfagyott a vér. Hátrapördült, és majdnem felsikított rémületében. Alig tízlépésnyire egy sötét alak állt előtte. Testét hosszú, fekete köpeny borította, csuklyája alól torz arc nézett rá. A démon felé nyújtotta két karját, és Ondine látta hosszú, félelmetes karmait, melyek lecsapni készültek... Tudta, hogy élete veszélyben forog. A kápolna kijárata felé lendült, de a rém útját állta, és lassan, lépésről lépésre jobb oldalra szorította. Amint elérte a falat, Ondine rohanni kezdett újra, miközben üvöltött, ahogy a torkán kifért. Imádkozott, hogy Jake meghallja... A démon megkerülte a padsorokat, és a lány elé került. Ondine megállt nyomban, és hátrálni kezdett. Pontosan szemben állt Warwick szüleinek síremlékével, és hirtelen rádöbbent, a rémalak hová szorítot¬ta. Genevieve sírjához. Tovább hátrált és a következő lépésnél kifutott a lába alól a talaj. Hideg, nyirkos lépcsőkön bucskázott lefelé. Halálfélelme velőtrázó sikolyt szakított fel tüdejéből, de senki nem volt, aki meghallja: hangját a kripta öles falai elnyelték. Mikor zuhanása véget ért, egy hosszú másodpercig nem mozdult. Felült aztán, és megmozgatta ke¬zét, lábát, hogy megbizonyosodjon róla, nem esett baja. Felnézett a hosszú lépcsősor tetejére, de nem látott senkit és semmit. Aztán meghallotta a súrlódó, csikorgó hangot, és tudta, hogy táma¬dója épp most tolta helyére a kripta nehéz kőajtaját. - Ne! - kiáltotta, de a kőtábla a következő pillanatban hangos csattanással a helyére csúszott. Ondine lehunyta a szemét és imádkozott. Mondogatni kezdte ma¬gában, hogy kísértetek, gonosz szellemek nem léteznek, és a holtak között nincs mitől tartania. Hiába, a szörnyű rettegés befészkelte magát a szívébe. Kinyitotta a szemét és körbepillantott. A távolban egy hosszú alagút vége - halo¬vány fénysugár szelte át a sűrű sötétséget. Azonnal megindult felé, de már az első lépésnél nekiment valami¬nek. Kezét ösztönösen maga elé kapta, és lenézett. Velőt rázó, rémült sikoly tört elő torkából. Egy nyitott koporsó előtt állt, melyben egy holttest feküdt. Egy fiatal nő teste. Fekete bársonyt viselt, ujjait imára kulcsolta mellkasán, világos hajfürtjei szétterültek a párnán. Az arca már oszlásnak indult, nyitott szeme mélyen besüppedt üre¬gébe. Genevieve. Ondine ellépett a koporsó mellől, és rohanni kezdett a fénysugár felé. Elérte az alagutat. Pókhálók csapódtak az arcába, és nyirkos, do¬hos levegő töltötte meg a tüdejét. Örökkévalóságnak tűnő percek teltek el, mire végre elérte a fény forrását: egy keskeny rést az öles falban. Üvöltve rontott a hideg, nyálkás kőnek. Nekifeszült, próbálta kitolni a helyéről, de meg se moccant. A tömb szélébe kapaszkodott aztán, és teljes erejéből mag» felé húzta, hiába. Hagyd abba! - szólalt meg lelkében a józanság tiszta hangja. - Nyugalom, nyugalom... Gondolkozz! Kihúzta magát, nagy levegőt vett, és lassan kifújta. A falhoz lépett aztán, a szélére húzódott, és vállát nekifeszítette. A vastag kőtábla dübörögve, nyikorogva hátracsúszott. Ondine egy sötét, dohos helyiségbe lépett, ám túlsó végében a vastag faajtó mel¬lett gyertyák pislákoltak. A borospincében van - döbbent rá hirtelen. A gyertyákkal megvilágított ajtó az éléskamrába nyílik, onnan pe¬dig lépcső vezet a konyhába. A kezére pillantott: körmei beszakadtak, bőre többhelyen felhorzsolódott és vérzett. A ruhája mocskos volt, és mindenütt pókhálók tapadtak rá. A pokolba! - kiáltotta dühödten. - Warwick, te nyomorult gaz¬ember, ezúttal betelt a pohár!
Az ajtó felé indult, ám mielőtt kinyitotta volna, megállt egy pilla¬natra. Tudta, ha meglátják ebben az állapotban, a szolgálók halálra rémülnek. Meg kell próbálnia észrevétlenül fellopakodni a lépcsőn. Az idő későre járt, és talán már senki sincs a konyhában. Ha szeren¬cséje van, észrevétlenül eléri Warwick dolgozószobáját. És akkor az isten legyen irgalmas Lord Chathamhez! Mikor megtudta, mi történt, a gróf éktelen haragra gerjedt. - Hogy érted azt, hogy eltűnt? - üvöltötte. - Biztos vagy benne, hogy a kápolnába ment? Igen, Warwick - felelte Jake. - Láttam, amint belép. Nem sokkal később kiáltást hallottam és odarohantam, de az ajtót valaki bezárta. Nagy nehezen betörtem, de a lány már nem volt ott. Láttam a virágos¬ kosarat az oltáron, előtte pedig rózsák hevertek szanaszét, de Ondine... eltűnt. A fenébe! Warwick soha nem érzett még ily szörnyű félelmet, mint ezekben a pillanatokban. A kijárat felé indult, de mielőtt elérte volna, az ajtó ki¬vágódott, és egy szürke alak rontott neki, olyan erővel és lendülettel, hogy majdnem hátrazuhant. Elég! Elég volt, Lord Chatham! Elegem van ebből az elátkozott kastélyból és mindenkiből! kiáltotta Ondine és ököllel verte férje mellkasát. - Elegem van a szörnyetegekből, a szeretőkből és a bará¬tokból és ellenségekből, a szajhákból és a kísértetekből! Belőled főleg, te átkozott gazember! Őrült vagy, őrült itt mindenki! Tudni akarom, igen, tudni, mi a fene folyik ebben a házban! Warwickot olyannyira megdöbbentette felesége hirtelen feltűnése, hogy szólni sem tudott. Először nem is értette Ondine szavait: csak az járt a fejében, hogy a lány nem tűnt el. Ott állt előtte, mocskosan, vé¬resen, és dühöng, mint valami fúria, de él! Él, életben van! Percek múltán ocsúdott fel a rémület és megkönnyebbülés kábula¬tából, és elkapta a tomboló öklöket. - Hagyd abba! Csillapodj végre, és mondd el, mi történt! Mi történt? - csattant fel Ondine. - Hol kezdjem, milord? Talán unnál a napnál, mikor ördögi terved végrehajtásához „megmentettél" egy nyomorult koldust a kötéltől? Ó, te gazember! Hálát és alázatot vársz tőlem, amiért megmentetted az életemet? Áruld el, miért tetted? Miért? Hogy aztán odadobd valami elmebetegnek, aki kísértetnek képzeli magát? - Nem, hölgyem, ez nem szerepelt a tervben! - kiáltott Warwick. Ondine kiszabadította az egyik öklét, és ütésre lendítette. A férfi az utolsó pillanatban kapta el, mielőtt arcába csapódott volna, ám kibil¬lent egyensúlyából, és mindketten a padlóra zuhantak. A lány valósággal őrjöngött, és a grófnak minden erejére szüksége volt, hogy lefogja. Jake az íróasztalnál állt, idegesen toporgott és a ke¬zét tördelte. Warwick Chatham, fogalmad sincs, mekkora gyönyörűség lenne számomra, ha kikaparhatnám a szemed! - sziszegte Ondine. Moc¬canni sem tudott. Férje a combjára ült, és két karját a földre szegezte. - Remélem, a bitón végzed vagy a Towerban... Fogd be a mocskos szád! - sziszegte Warwick, és a lány ezúttal engedelmeskedett, mert ő is hallotta, hogy valaki kopogott az ajtón. - Milord! - kiáltott Mathilda a folyosóról. - Minden rendben van? Warwick Jake-re nézett, aztán fejével az ajtó felé intett. A szolgáló nyomban odasietett, résnyire nyitotta, és motyogott valamit Mathildá-nak. Ondine pisszenni sem mert, bár maga sem értette, miért. A férje arcát nézte, feszült vonásait, háborgó tekintetét. A házvezetőnő végül elment, és Jake becsukta az ajtót, de Warwick nem mozdult. Ondine szabadulni próbált, hiába: a férfi biztosan tartot¬ta. Istenem! - suttogta végül, és érezte, hogy rögvest kitör belőle a zokogás. - Elmondanád végre, mi a fene folyik itt? Warwick lassan elengedte felesége kezét, aztán feltápászkodott földről, és felsegítette a lányt. Tétován nyúlt felé, és kisimította az ar¬cából a pókhálótól szürke hajtincset. - Mindent elmondok - szólt gyengéden. - De előbb... Az íróasztalához sétált, és leült egy percre, hogy gondolkodjon. Aztán hirtelen felállt, az ajtóhoz sietett, és óvatosan kinyitotta. -Jake! - Igen, milord? - A szolgáló nyomban ura mellett termett. - A feleségemet nem láthatja meg senki ilyen állapotban. Máris vitetek fürdővizet a szobájába, persze úgy, hogy Lottie és Mathilda ne tudjanak semmiről. Helyes - motyogta Warwick. - Az ölemben viszem fel a lányt. Nevetni fogunk, és úgy teszünk, mintha... szerelmesek lennénk. Ha bárki kérdi, mondd azt, megparancsoltam, vacsoráig senki ne zavarjon bennünket. Megértetted? Igen, milord. Jake elsietett. A gróf becsukta az ajtót, és magához intette Ondine-t.
Mit akarsz? - Gyere ide! - szólt ellentmondást nem tűrő hangon. - Mit képzelsz? Ne hidd, hogy csak úgy parancsolgathatsz, mint... Warwick dühös léptekkel indult felé, s mielőtt a lány bármit is tehetett volna, karjaiba kapta, és az ajtóhoz vitte. ,a Nevess! - förmedt rá a gróf. Nevessek? Igen, nevess!Karold át a nyakam, és nézz a szemembe…szerelmesen. Megértetted? Majd, ha bolond leszek! Tedd, amit mondtam! Most! Warwick kicsapta az ajtót, és nevetve kilépett a folyosóra. Ondine a nyakába csimpaszkodott, a szemébe nézett, és kacagni kezdett. A férfi fürgén felszaladt a lépcsőn. Elmentek Jake mellett, aki figyelmeztette Mathildát, vacsoráig ne zavarja a grófot és a grófnőt. Találkoztak Justinnal is, aki megmosolyogta őket, és azt mondta, örömmel látja, hogy végre kibékültek. A lakosztályukhoz értek, Warwick belépett, letette Ondine-t, aztán becsukta az ajtót. Karon ragadta feleségét és egyenesen a fürdőkádhoz vitte, melyben illatos, meleg víz gőzölgött. Lottie-t most nem hívhatod - mondta a lánynak. - Gyere, segítek levetkőzni. Ondine alig várta már, hogy megszabaduljon mocskos gönceitől, de nem kért férje segítségéből. Köszönöm, milord, de elboldogulok magam is - jelentette ki hű¬vös méltósággal a hangjában. Elegem van az ostoba makacsságodból! - csattant fel Warwick, odalépett feleségéhez, és megfordította. Pillanatok alatt végzett az ap¬ró kapcsokkal és gombokkal, és a ruha élettelenül zuhant a padlóra. A fűző pántlikáit bontotta ki aztán, végül felhúzta az alsóinget és át¬bújtatta a lány fején. Ondine moccanni sem mert. Az érzések, melyektől kétségbeesetten próbált szabadulni, mióta Warwick a magáévá tette, egyszerre megro¬hanták, és felszították hamvadó szenvedélyét. Ne! - kiáltotta, mikor a férfi lehajolt, hogy lehúzza a harisnyáját. Hátralépett, leült a kád szélére, s maga vetette le a ruhadarabot, aztán gyorsan beleereszkedett a gőzölgő fürdővízbe. Lehunyta a szemét, és tarkóját a kád peremének támasztotta. Amikor felnézett, döbbenten látta, hogy Warwick még mindig ott van: karba tett kézzel állt alig egy lépésnyire. Szája sarkában mosoly bujkált. - Nincs semmi dolgod, milord? - kérdezte a lány bosszúsan. - Azt hittem, hallani akarod, mi folyik Chathamben. - Így igaz, de... Warwick kezébe vette a szappant és a szivacsot, és letérdelt a kád mellé. Ondine gyanakvón vonta össze szemöldökét. Hallgass ide, szerelmem - kezdte a gróf, és bevizezte a fürdőszi¬vacsot. - Bármi okból is tettem, de tény, hogy nőül vettelek. Ismerlek már, jobban, mint a tenyeremet. Néha mégis úgy viselkedsz, mintha valami szörnyűséget próbálnál titkolni. Csakhogy előttem már nincse¬nek titkaid: ismerem a lelked és... a tested is. Add ide a szappant, aztán hagyj magamra! - Ondine határozott parancsnak szánta kijelentését, ám hangja megremegett. Warwick megrázta a fejét. Nem hiszem, hogy egyedül elboldogulsz a hajaddal. - Eddig mindig egye... Nem tudta befejezni a mondatot, mert a férfi a víz alá nyomta, s mikor köhögve, prüszkölve felemelkedett, Warwick máris dörzsölte, masszírozta a fejbőrét, gyengéden, mégis határozottan. Ondine ökölbe szorította a kezét, és minden akaraterejét és józanságát összeszedve küzdött a vágy ellen, mely forró hullámokban öntötte el testét. Tekintetét a vízre szegezte, és kétségbeesetten fohász¬kodott istenhez, hogy vessen véget a szörnyű tortúrának. Könyörgése meghallgattatott. Ennyi elég lesz, úgy hiszem - szólt Warwick, miután végigdörzsölte a hosszú tincseket. Ondine bólintott, aztán rádöbbent, ha le akarja öblíteni a haját, mind a két kezére szüksége lesz, és akkor semmivel nem tudja elta¬karni meztelen kebleit. A „dilemma" szerencsére hamar megoldódott: Warwick ügyesen és gyorsan kiöblítette szappanhabos fürtjeit és ala¬posan lemosta fejbőrét is. Miután végzett, a férfi felállt, és a ruhásszekrényhez sétált, egy für¬dőlepedőért. Kihasználva az alkalmat, Ondine gyorsan leszappanozta a testét. Ám csípős habja a szemébe ment, és vakon tapogatózott a kis törlőruháért, mely a kád mellett, a széken hevert. Warwick némán fi¬gyelte egy darabig, aztán odasétált, és
a kis vászonkendőt a keze ügyébe nyomta. A lány megtörölte az arcát, s csak ekkor látta meg, hogy férje ott áll. Nyakig süppedt a vízbe. Warwick türelmetlenül csettintett a nyelvével, aztán megragadta felesége karját, felállította, és a fürdőlepedőbe csavarta reszkető testét. Karjaiba emelte, átvitte a zeneterembe és leültette a nagy karosszékbe, íróasztalából elővett egy üveg konyakot. Töltött egy pohárkával a: lánynak, aztán magának is. Ondine egy szuszra felhajtotta az italt. Egész testében remegett Warwick közelségétől és a hidegtől, mely odalent a kriptában alattomosan szivárgott a csontjaiba. A férfi a kandallóhoz sétált és miközben konyakját szopogatta, a lángok közé bámult. - Hölgyem - törte meg a csendet Warwick -, soha nem akartam ártani neked, és természetesen nem azért mentettem meg az életed, hogy feláldozzam. Igaz, úgy véltem, egy halálra ítélt asszony jobb; csalétek, mint egy ártatlan. Ondine fázott, nagyon fázott. - Ezek szerint csalétek vagyok. Segítségemmel akarod csapdába csalni a rémet, aki a kriptába szorított? A férfi hirtelen hátrafordult, és felesége szemébe nézett. - Valójában mi történt? Ondine nagyot sóhajtott, és üres poharát letette az asztalra. A kápolnába mentem. Jake követett, de mielőtt utolérhetett vol¬na, bezártam az ajtót. A főoltárra vittem virágot. Egyszer csak nyöszörgést hallottam... Pánikba estél? Milord, nem szokásom pánikba esni - jegyezte meg a lány hűvösen. - Nem vettem tudomást a hangról, és nekiláttam, hogy a rózsákat elrendezzem. Ám a hang ismét megszólalt, és mikor megfordultam, egy démon állt előttem... Démon? Igen - csattant fel Ondine bosszúsan. - Egy csuklyás, köpönye¬ges rémalak, fehér maszkban, hosszú karmokkal. Karmokkal? Az emlék olyan eleven volt, hogy Ondine beleborzongott. A férfi odasétált hozzá, a karjaiba emelte ismét, és a kandalló elé ültette a szőnyegre. Letérdelt mellé. - Csurom víz a hajad. Meg fogsz fázni. - A hajam gyorsan megszárad, ne aggódj. Folytasd, kérlek. Ott tartottál, hogy a támadónak hosszú karmai voltak. Igen, azt hiszem, igazából kesztyű lehetett, melybe belevarrták azokat, de nem volt időm alaposan megfigyelni. - Elfordította a fejét és a lángok közé meredt. - Tudtam, hogy az életem veszélyben van. Futni kezdtem, de a démon elém került, így kénytelen voltam hátrálni. Genevieve sírjánál aztán a padló kifutott a lábam alól, és lezuhantam. - A kriptába? - kérdezte a férfi, és arcára kiült az aggodalom. A kriptába! Tudd meg azt is, milord, hogy a feleséged koporsóját felnyitották. - Felnyitották? - Igen, milord. Warwick felállt és elsietett. Felesége szobájába ment a hajkeféért, aztán letérdelt Ondine mögé, és nekilátott, hogy kibontsa hosszú fürt¬jeit. - Azonnal utánanézek a dolognak és intézkedem - jelentette ki, és hangjában harag feszült. - Mától fogva egyetlen pillanatra sem ma¬radhatsz egyedül. Ezek szerint Genevieve-et meggyilkolták. Igen - felelte a férfi. - Azt hitték, öngyilkos lett. Még a királynak is ez volt a véleménye. De én tudtam, hogy gyilkosság történt. Jól is¬mertem Genevieve-et: nem félt tőlem, nem is gyűlölt, és bár törékeny volt, őrült semmiképpen. Soha nem dobta volna el magától az életet. Ondine hálát adott az istennek, hogy Warwick nem látja az arcát. A férfi nyilvánvalóan imádta feleségét, és halála szörnyű sebet mart szivébe. Átérezte fájdalmát, és keserűen gondolt arra, hogy őt soha nem fogja úgy szeretni, mint halott asszonyát. Ezért hát - mondta szomorúan - nőül vertél engem, hogy elkaphasd a gyilkost, ha újra lecsap. Nem! - tiltakozott Warwick, megfordította a lányt és a szemébe nézett. - Nem mentem meg az életed, ha nem vagyok biztos abban, hogy meg tudlak védeni. Ma este, csak hajszálon múlt az életem! Semmitől nem kell félned. Nem hagylak egyedül többé - jelen¬tette ki Warwick. Miért nem beszéltél a tervedről és a szándékaidról? Miért nem mondtad, el mi történt? Nem lett volna értelme. Ha megteszem, rettegésben töltötted vol¬na a napjaidat és az éjszakáidat.
Szerinted ki a gyilkos? Fogalmam sincs. - Warwick idegesen hátrasimította haját, és járkálni kezdett a kandalló előtt. Mindenkire gyanakszom, és senkire sem - mormogta. - Bizonyossággal csak annyit tudok, hogy Gene¬vieve-et megölték. Talán Hardgrave tette, aki gyűlöl, és azt szeretné, hogy a Chathameknek magva szakadjon. Az is lehet, hogy Anne taszí¬totta halálba drága asszonyomat, féltékenységből. És a fivéred? No és Clinton? Rájuk nem gyanakszol? Warwick megállt egy pillanatra és széttárta kezét. - Nem. Nem hi¬szem, hogy bármelyikük is képes lett volna ártani Genevieve-nek. Bár igaz, ha örökös nélkül halok meg, Justine Észak-Lambria. Amennyi¬ben Justin is meghal, Clinton kapja a birtokot és a címet. Ondine a tűzbe bámult ismét. - Ha Hardgrave a gyilkos, vagy Anne, hogyan juthattak be a palotába? Hardgrave a szomszédom. Meglehet, a vikomt olyan rejtett alagutakat, titkos járatokat is ismer, melyekről még én sem tudok. Ondine felsóhajtott. - Genevieve-et azután támadták meg, hogy teherbe esett, igaz? Warwick lehajtotta a fejét. - Igen. Ezért hazudtad azt mindenkinek, hogy gyermeket várok. Így van. A lány megborzongott. Warwick letérdelt mellé és átkarolta a vál¬lát. - Az életemre esküszöm, megóvlak a gonosztól, és gondoskodni fogok róla, hogy ha vége ezeknek a szörnyűségeknek, visszanyerd a szabadságodat. Annyi pénzt kapsz tőlem, hogy soha többé nem kell nélkülöznöd. Pénz! A férfi ki akarja fizetni, mint valami vásári komédiást, mint... mint egy szajhát! Elhúzódott és felállt, állát büszkén magasra emelte. - Nem kell a pénzed, milord. Előre fizettél, amikor megmentettél a bitótól. Élete¬mért cserébe eljátszom a csalétek szerepét, és ha a rejtély megoldó¬dott, útjaink elválnak. Örökre. Felállt, ám Warwick elkapta, és karjaiba vonta. Tudom, biztosan érzem, hogy valami sötét titkot rejtegetsz a szí¬vedben, Ondine. Ki tudja, milyen kockázatot vállaltam azzal, hogy magamhoz vettelek. Elég legyen, milord! - csattant fel a lány, és megvető pillantást vetett a férjére. - Mindent megteszek, hogy a rám osztott szerepet tö¬kéletesen eljátszani. De aztán, mint mondtam, útjaink elválnak, és nem ismerjük egymást többé. Ellökte magától a férfit, és a szobájába sietett. Ondine! - üvöltött utána Warwick. Mintha korbács mart volna a húsába, a lány megvonaglott, és ré¬mülten pördült hátra. A férfi hatalmas, fenyegető léptekkel indult felé.
16. fejezet
Ondine a kandallóhoz hátrált, melynek tüze aranyvörös fénnyel öntöt¬te el hálószobáját. Hagyj magamra! - kiáltotta kétségbeesetten. - Szörnyeteg vagy, milord! Vedd tudomásul, hogy nem tartozom hozzád, nem leszek a játékszered, mellyel kedvedet töltheted, aztán ha meguntad, félredob¬hatod! Én... A feleségem vagy! - vágott a szavába Warwick. Nem, milord - csattant fel Ondine. - Inkább... cinkosod és bűn¬társad, akit megfizetnek a munkájáért. És... és egyáltalán nem vagyok féltékeny. Ó, nem ismerem azt az érzést. Tiszteletben kell tartanod az... ó, a francba! Túlságosan közel húzódott a kandallóhoz, és egy kipattanó szikra lángra lobbantotta fürdőlepedőjét. Jézusom! - Rémülten pördült a tűz felé, s bár a lángnyelvek már finom bőrét nyaldosták, nem merte elengedni a törülközőt. Warwick nyomban asszonya mellett termett, egyetlen erőszakos mozdulattal lerántotta róla a puha vászonlepedőt, a padlóra dobta és csizmájával fojtotta el a lángokat. Ondine riadtan pillantott férjére, és megsimogatta combját, ahol a tűz megperzselte. Warwick mohó tekintete döbbentette rá meztelensé¬gére. - Nem esett bajod? - A férfi hangja alig volt több suttogásnál.
Nem - felelte Ondine, ágyára vetette magát, és álláig húzta a ta¬karót. Warwick elmosolyodott, és odasétált a nyoszolyához. - Remélem, hölgyem. Nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy szépséges testedet, akár egyetlen porcikádat is tűz eméssze el. A lány az ágy túlsó szélére húzódott, gyorsan felállt, és immár biztonságos távolságból fordult szembe a gróffal. - Hagyj békén! - szólt ellentmondást nem tűrő hangon. - Megesküdtél rá, hogy nem zaklatsz. Menj innen! Azt ígérted, nem fordul elő többé, hogy... - Igen, tudom - vágott a szavába Warwick. - Sokáig éltem abban a hitben, hogy képes leszek ellenállni a kísértésnek, hogy igazi gavallérként viselkedhetem. De be kell vallanom, nem megy. Nem tagadha¬tni meg önmagam, nem küzdhetek tovább a vágyaim ellen, melyek elemésztenek. - Miközben beszélt, lassan megkerülte az ágyat, s mire Ondine feleszmélt, már ott állt előtte, alig karnyújtásnyira. - Utoljára kérlek, hagyj magamra! - figyelmeztette a lány, s az ágytakarót húzta maga elé, hogy eltakarja meztelenségét. Warwick elmosolyodott. - Az utóbbi időben sokat töprengtem kettőnkön, s a szabadságon, melyre oly nagyon áhítozol. Tudod, mire jutottam? - kérdezte, és nevetni kezdett. - Semmire, az égvilágon semmire! Gondolataimat foglyul ejtette a múlt, s nem maradt egyebem színes, fájón szép emlékeknél. Éjszakánként fel s alá járkálok, Mint valami eszelős, aztán órákig forgolódom az ágyamban, s az jár a fejemben, hogy itt vagy a közelemben. Mikor elalszom, rólad álmo¬dom: bűvös testedről, érintésedről, ahogy magadhoz ölelsz, megcsó¬kolsz. A pokol kínjait álltam ki azért, hogy az adott szavam meg ne szegjem. Ma este ismét elgondolkodtam a közös dolgainkon, s újra meg újra feltettem a kérdést: miért? Mi értelme a szenvedésnek? . A végigdühöngött nappaloknak és az álmatlan, gyötrő éjszakáknak? Ondine-hoz lépett, és megfogta a takaró szélét. A csodás kék szempárba nézett, és tekintete megtelt vágyakozással, - Pokolba az ígéretekkel, ördög vigye a tisztességet! - suttogta. - A jövő talán csodás dolgokat tartogat számunkra, de az is meglehet, hogy tragédiát, borzalmakat. Azt mondom hát, ne firtassuk a titkait, éljünk inkább a mának. A jövő... Ez volt az a szó, mi megtörte a varázslatot, és kiragadta ()ndine-t a szenvedély kavargó örvényéből. - Elég az ostoba fecse¬gésből, milord! - kiáltotta, és menekülni próbált nyomban. Az ágyra vetette magát, hogy átmásszon rajta és elfusson, de Warwick elkapta, és testével szegezte a nyoszolyának. - Ne! - sikította a lány páni félelmében. Felemelte a kezét, és teljes erejéből pofon vágta férjét. Warwick elkapta a csuklóját, és hátracsa¬varta. Ondine moccanni sem tudott. Testén érezte a férfi testét, beszív¬ta tiszta, férfias illatát. Lehunyta a szemét, és akaratereje foszlányaiba kapaszkodva küzdött a vágy ellen, mely mint valami óriáskígyó tekeredett tudata köré, és szorította, fojtogatta. Menj innen - nyöszörögte. - Menj vissza a szeretődhöz! Nekem nincs szükségem... Warwick szenvedélyes csókkal vetett véget erőtlen, hiábavaló tilta¬kozásának. Ó, az a csók! Égetett, mint a tűz. Elemésztette testét, lel¬két, józansága utolsó foszlányait. A férfi a nyelvével hatolt szájába, selymes, érzéki táncba kezdett nyelvével. Keze meztelen keblét simo¬gatta gyengéden, izgatón, aztán tovább folytatta útját dereka érzékeny bőrén. Csókokkal hintette arcát, alabástrom nyakát, feszes, kerek mellét. Ondine szája tehetetlen ó-t formált, mikor Warwick szívogatni kezdte mellbimbóját. Teste megvonaglott gyönyörében és fájdalmá¬ban. A férfi abbahagyta az édes tortúrát, felemelte a fejét és kedvese szemébe nézett. Még mindig úgy érzed, hogy rosszat teszek veled? Ne harcolj, szerelmem, ne tagadd meg magadtól a gyönyört! Ondine soha nem érezte még magát ilyen nyomorultnak, mint azokban a pillanatokban. Elfordította a fejét szégyenében, de Warwick tenyerébe fogta arcát, és erővel fordította maga felé. A lány lehunyta a szemét. Testén érezte a férfi izmos, forró testét, arcán simogató, puha leheletét. Szabadulni akart, s tudatában a józan¬ság tiszta hangja arra biztatta, küzdjön a szenvedély ellen, mely egyre inkább elhatalmasodott lelkén. - Úgysincs más választásom, nem igaz? - suttogta végül. - A pokolba! - átkozódott fojtott hangon Warwick. - Én a vágyról beszélek. Azt teszel, amit akarsz, milord. Hisz magad vagy az erő és a hata¬lom. Nekem nincsenek ily lebírhatatlan fegyvereim... De igen, Ondine. Szépséged, szellemed, büszkeséged és bátorsá¬god a te fegyvered, és mondhatom, jól használod őket. Nos, milord, ki vele, mit kívánsz tőlem? - kiáltotta kétségbeeset¬ten a lány. - Hódoljak be? Adjam fel a küzdelmet? Mint mondtam, nincs más választásom.
Warwick megrázta a fejét, s ujjai érzéki útra indultak a bársonyos nyakon át a telt keblek csábító dombjára, aztán tovább, a derék karcsú vonalára, a gömbölyű csípőre. Nem, hölgyem - szólt halkan. - Nem kívánom, hogy behódolj. Csupán ismerd el: tested vágyik az érintésemre. Mondd, hogy meg¬őrülsz értem, hogy nőiséged titkos virága gyógyír csillapíthatatlan fáj¬dalmamra. Mondd, hogy boldogan fogadsz magadba ma éjjel. -Ó! - Ondine! - Tégy hát magadévá, uram! – kiáltotta a lány, s hangja megtelt gyűlölettel. - Nem, drága grófnő. Közöttünk nincs szó erőszakról, nem volt és nem is lesz soha. Akarni fogsz, és én boldogan leszek a tied. - Mi a... Warwick legördült a lány testéről, felállt és gyorsan levetkőzött, lefeküdt újra, karjaiba vonta szépséges hitvesét, és szenvedélyesen megcsókolta. Ondine úgy érezte, hömpölygő áradat ragadja magával, és emeli egyre magasabbra és magasabbra. A férfi megfogta a kezét, és mell¬kasára vonta. Ujjai alatt érezte izmos mellkasát, és simogatni kezdte, bátortalanul és gyengéden. Warwick lehajolt és megcsókolta a rózsabimbó ajkakat, miközben cirógatni kezdte a hosszú, formás combokat, egyre feljebb és feljebb. Ondine felnyögött, mikor a férfi ujjaival nőisége bársonyos szirmai közé hatolt, és izgatni kezdte érzékeny csiklóját. A vágy izzó parazsa tűzvésszé lobbant, és elemésztette minden akaraterejét, józanságát, minden tiszta gondolatát. Tétován nyúlt kedvese felé, s pillangó-szárny-érintéssel becézte acélizmú karjait, széles mellkasát, feszes hasát.... Warwick soha nem érzett még ilyen vad, nyers vágyat. Ondine épsége lenyűgözte, ártatlan, gyengéd simogatása izgatóbb volt és érzékibb bárminél, mit szeretői karjaiban megtapasztalt. Megcsókolta a lányt újra, miközben combjait óvatosan szétfeszítette, és közéjük helyezkedett. A puha karok, s lábak élő liánként fonódtak teste köré. Ondine a nevét kiáltotta, s könyörgött, hogy tegye magáévá. És ő boldogan teljesítette óhaját. Szeretkezésük viharos volt és mindent elsöprő. Percekkel később kimerülten feküdtek egymás karjaiban, és elaludtak, mielőtt a valóság ráébresztette volna őket arra, hogy szenvedélyük illúzió csupán. Ondine felébredt, de nem nyitotta ki a szemét. Fázott, és magára húzta a takarót. Biztos volt benne, Warwick rég felkelt már és elment. Mozdulatlanul feküdt egy darabig. Illatos, reggeli levegő töltötte meg a szobát, és ragyogó napfény. Megfordult, és lassan kinyitotta a szemét. Kővé dermedt döbbenetében. Nem volt egyedül, mint hitte: a férfi ott feküdt mellette, alig karnyújtásnyira, s őt nézte. Ondine az álláig húzta a takarót, és rettegve várta férje kegyetlen, gúnyos szavait. Warwick elmosolyodott. - Most már nincs visszaút, szerelmem - mondta halkan, gyengéden. A lány szívét melegség járta át, és azt kívánta, bár elmenne War¬wick, bár örökre eltűnne az életéből. Nincs visszaút. Valóban nincs. Beleszeretett a férjébe. Igen, csodálta erejét, határozottságát, büszke¬ségét. Imádta mosolyát, mely kisfiússá varázsolta szigorú, nemes vo¬nású arcát, és testét, mely a gyönyör legmagasabb szféráiba röpítette. Nincs visszaút - suttogta. Warwick felsóhajtott, aztán kiszállt az ágyból, és a komódhoz sétált. Megköszörülte a torkát. - Ma reggel lementem a kriptába - mondta. Ondine összevonta a szemöldökét. - No és? A férfi megfordult, és szemrehányóan, csaknem vádlón nézett a felesége szemébe. Mindent a legnagyobb rendben találtam. Tessék? Mindent rendben találtam: a kövek a helyükön vannak, és Gene¬vieve lepecsételt koporsója érintetlen. Ondine felült az ágyában és karba fonta a kezét. Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte felháborodottan. - Azzal vádolsz tán, hogy hazudtam? Jézusom, Warwick! Azt hiszed, nincs más szórakozásom, mint kriptákban bóklászni oszló hullák, patkányok és pókok között? Warwick megrázta a fejét, és elmosolyodott. Nem, hölgyem, nem merült fel bennem ilyesmi, és nem vádollak hazugsággal. - Felsóhajtott, és arcára szomorúság szántott sötét ba¬rázdákat. - Genevieve nem volt őrült, de tudom, néha olyan dolgokat is látott, melyek valójában csak a képzeletében éltek.
Ondine a mellkasához húzta a térdét, és szorosan átölelte. Lesütötte a szemét. A férfi olyan szeretettel és gyengédséggel beszélt Genevieve-ről, hogy kezdett féltékeny lenni. Istenem, hogyan lehet félté¬keny egy halott asszonyra? Biztos volt benne, Warwick soha nem fogja úgy szeretni, mint első feleségét. De mit számít? Hamarosan úgyis elválnak útjaik, és nem látják egymást többé az életben... Warwick az ágyhoz sétált, leült az ágy mellé, és megsimogatta ar¬cát. Tudom, hogy te nem képzelődtél. A maszkot és a köpönyeget, melyet a támadód viselt, láttam már valahol. Hol? - kapott levegő után Ondine. A férfi felállt az ablakhoz lépett, és kinézett. - Westchesterben. Genevieve halála után a hálószobájában titkos ajtót találtam, s egy lejárót, mely a pincébe vezetett. Ott bukkantam rá a démonálarcra és a fekete köpenyre. - Miért nem mentél a királyhoz? Bebizonyíthattad volna, hogy gyilkosság történt. Warwick megvonta a vállát. - Elmentem a királyhoz. Ám úgy vélte az álarc és a köpeny semmit nem bizonyít. Akkoriban egymást érték a maszkabálok az udvarban, és sokan viseltek ilyen kosztümöt. - Ertem már, miért tapogattad végig a hálószoba falait Hamptonban - motyogta Ondine. A férfi bólintott. [ - Múlt éjszaka elkaphattuk volna a gyilkost - jegyezte meg a lány. De már késő. Ha tegnap este azonnal cselekszünk, a gonosztevő már kezünkben lenne. Át kellett volna vizsgálni a kápolnát és a kriptát, és kikérdezni mindenkit arról, a támadás idején hol volt, és mit csinált. - Jézusom, Ondine, ne nézz ilyen ostobának! - csattant fel War¬wick, és megfordult. - Míg veled voltam, Jake mindenkivel beszélt. Clinton állítja, késő estig az istállóban dolgozott, Justine pedig a szo¬bájában volt és olvasott. Mathilda szerint a szolgálók közül senki nem tűnt el a szeme elől a kérdéses időpontban. Emberünk, aki állandó megfigyelés alatt tartja Hardgrave kastélyát, azt jelentette, hogy a vikomt és Lady Anne nem hagyták el az épületet tegnap este. Nem tu¬dom, ki hazudik, és ki mond igazat, de biztos vagyok benne, a gyilkos közöttünk van. - Igen? És mi lehet az indítéka? - Bármi, hölgyem! Gyűlölet, bosszúvágy, féltékenység, kapzsiság, irigység. A fivéred biztosan nem lehetett - mondta Ondine. - Justin szeret téged. - Ahogy elnézem, téged is, grófnő. Talán jobban, mint illenék. Persze, ezen nincs mit csodálkozni, hisz mindent elkövetsz, hogy ma¬gadba bolondítsd. Szeretem Justint! - kiáltott a lány. - Ezt akartad hallani? Igen, szeretem! Ő mindig kedves hozzám, sohasem dühöng, nem erősza¬koskodik, és nem viselkedik faragatlan bugris módjára. - Értem már! Mindent értek! - szólt Warwick fenyegetőn. Visszasétált az ágyhoz, lerántotta feleségéről a takarót, és puha, meztelen testét magához ölelte. - Valld be, azon mesterkedsz, hogy Justin és én egymás torkának ugorjunk. Nem! - tiltakozott Ondine. - Csupán azt szeretném, ha te is úgy viselkednél, mint ő, és némi tiszteletet tanúsítanál irántam. Most pedig kérlek, zárjuk le ezt az ostoba vitát. Kifogásolod a viselkedésemet, hölgyem? Mint mondtam, nem tagadhatom meg önmagamat. Ha támadnak, támadok, ha kedvesen és gyengéden bánnak velem, kedves vagyok és gyengéd. Ondine Warwick szemébe nézett, elmosolyodott, és karjait a nyaka köré fonta. Valóban? - suttogta, és puha csókot lehelt a férfi arcára. - Azt mondod, elég egy kedves szó, és a vérszomjas szörnyeteg kezes báránnyá válik? Igen, szerelmem. Warwick előrehajolt, és szenvedélyesen megcsókolta asszonyát, aztán forró ajkaival becézte sima bőrű nyakát, bársonyos kebleit. Hagyd abba! - nyöszörögte a lány kábultan. - Fényes nappal van, és a szolgálók bármelyik pillanatban bejöhetnek. Én vagyok ennek a kastélynak az ura, és senki nem léphet be az ajtómon az engedélyem nélkül. - De... világos van! - tiltakozott erőtlenül, miközben Warwick gyengéden lefektette a puha nyoszolyára. A nap fénye elhalványul szépséged mellett - mondta a férfi vágytól elfúló hangon, és ismét birtokba vette a vérvörös, nektárízű ajkakat. Ondine testén emésztő tűzviharként söpört végig a szenvedély. Át¬karolta férje vállát, hosszú lábát a dereka köré fonta, és csípőjét War¬wick izmos, kemény ölének feszítette. Boldogan sóhajtott fel, mikor a férfi végül a testébe hatolt. A beteljesülés mindent elsöprő pillanatá¬ban vakító fényű, izzó örvény ragadta magával, és rántotta le a gyö¬nyör mélységeibe mindkettőjüket. Aztán a fények lassan kihunytak, és szerelmük vad dühe elcsitult.
Ondine mozdult először. Kibontakozott a férfi öleléséből, aztán hátat fordított neki. Mocskosnak, romlottnak érezte magát, és azon kezdett töprengeni, mily mélyre buktatta a sors. Warwick csak a testét szereti, a szépség gyönyörére szomjazik, ő pedig odaadta magát, mint valami szajha. Hova lett a tisztessége, hova a büszkesége? Feláldozta, feláldozta mind a szerelem oltárán, és nem maradt belőle csak egy marék szürke hamu... Warwick kiszállt a puha nyoszolyából és felöltözött. Ki az ágyból, hölgyem! Hasadra süt a nap! - szólt vidáman, felesége fenekére csapott. - Pimasz fráter! Mit képzelsz, csak úgy. - Öltözz gyorsan! - Takarodj a szobámból, gazember! - Ebben a házban én parancsolok! - De nem nekem! Nem vagyok a szolgád! És ne merészelj még egyszer hozzám érni. Most pedig hagyj magamra! Warwick felnevetett, de nevetése száraz volt és hideg, mint a halott faleveleket görgető októberi szél. - Úgy döntöttem, visszatérünk az udvarba. Ondine nyomban felült és döbbenten nézett a férjére. - Neked elment az eszed, Lord Chatham? Hisz alig néhány napja értünk haza Hamptonból. Azt mondtad, csapdába akarod csalni a gyilkost, most mégis megfutamodsz? Warwick a lány mellett termett nyomban. Tenyerébe fogta állát, és erővel kényszeríttette, hogy a szemébe nézzen. - Egy Chatham soha nem futamodik meg, ezt jól vésd az eszedbe! Most pedig öltözz, ne mondjam még egyszer! - Sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. A zeneterembe sietett, bevágta az ajtót maga mögött, és nekivetette a hátát. - Soha, soha nem futamodott meg még a problémák elől. Most mégis ezt kell tennie. Tudta, hogy Ondine-t halálos veszély fenyegeti, és nem kockáztathat. Biztos volt benne, akárki is a titokzatos „kísértet", igazából neki akar fájdalmat okozni, rajta akar bosszút állni, de egy asszony mindig könnyebb célpont. Szörnyű rettegés fojtotta belül, po¬koli kín. Beleszeretett Ondine-ba, és tudta, le kell mondania tervéről, ha azt akarja, hogy ne essen bántódása. Eszébe jutott, hogy megesküdött Ondine-nak, hogy végül visszaadja szabadságát. Igen, el fogja engedni, de addig az övé lesz, testestől, lelkestől az övé, csak az övé... Most pedig visszatérnek az udvarba. Biztos volt benne, ha beszá¬mol neki a történtekről, Károly maga fogja felajánlani legjobb test¬őreit Ondine védelmére. És akkor senki nem merészel majd a közelé¬be menni... Megfordult, kinyitotta az ajtót és visszasietett a hálószobába. A lány alsóruhában ült a tükör előtt, és fésülködött. Mozdulatlanná der¬medt, mikor rájött, hogy nincs egyedül, aztán megfordult és férje szemébe nézett. - Mit akarsz? Warwick csípőre tette a kezét és elmosolyodott. - Ne feledd, hölgyem, engedelmességgel tartozol. Urad vagyok és parancsolod. Ne feledd azt sem, ha ostobán tovább ellenkezel és ma¬kacskodsz, ha nem követed szóról szóra az utasításaimat, gondoskodni fogok róla, hogy a titok, mit szíved mélyén őrzöl, ne legyen titok töb¬bé. Ne próbáld tagadni! Tudom, hogy rejtegetsz valamit előlem. Ha nem akarod, hogy hmm... a dolgok mélyére ássak, engedelmes, oda¬adó asszonyommá kell lenned. Megértetted? Ondine dühében a férfihoz vágta a hajkeféjét. Warwick könnyedén elkapta, és felnevetett. - Mit mondjak, hölgyem, lehet, hogy a viselkedésem nem kifogás¬talan, de a te modorodon is van még mit csiszolni. Igyekezz, egy óra múlva indulunk. Kilépett a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Mosolya nyomban lehervadt arcáról, ajkai vékony vonallá préselődtek. Nem játszhatja tovább ezt az ostoba játékot. Ha azt akarja, hogy Ondine él¬jen, meg kell válnia tőle, méghozzá mihamarabb. Igen, ez az egyetlen megoldás. Amint Hamptonba érnek, kérvényezni fogja a válást, aztán a lányt a gyarmatokra küldi. Ha Ondine megszabadul tőle, biztonság¬ban lesz.
17. fejezet
Néhány perccel azután, hogy Warwick elment, Mathilda és Lottie rontottak Ondine szobájába, és nagy sietve csomagolni kezdtek. A házvezetőnő persze megpróbált a gróf lelkére beszélni: ne vigye ma¬gával a feleségét, hiszen az ő állapotában veszélyes lehet egy ilyen hosszú és fárasztó utazás. Ondine boldog volt, mikor megtudta, Justin is velük tart. Az ifjab¬bik Chathamet párbajozás miatt a király száműzte az udvarból, ám Warwick kérésére Károly engedélyezte, hogy visszatérjen. Warwick Clintonra bízta a grófság ügyeinek intézését. A férfi búcsúzóul szeretetteljesen magához ölelte úrnőjét. Ondine egészen elér¬zékenyült, és arra gondolt, nem bírná elviselni, ha kiderülne, hogy Clinton Genevieve gyilkosa, a rejtélyes kísértet, aki őt is megpróbálta megölni. Arra számított, Warwick, mint rendesen, a bakon utazik majd, ám a férfi ezúttal a kocsiba ült, épp mellé, szemben a fivérével. Az út kellemesen telt. Egy illatos mezőn költötték el ebédjüket. Vi¬dám dolgokról beszélgettek közben, és nagyokat nevettek, de aztán Justin megemlítette, hogy - Ondine állapotára való tekintettel - még napnyugta előtt meg kellene szállniuk valamelyik útmenti fogadóban, és lepihenniük. Ezen aztán a lány és Warwick összenevettek, és Justin úgy döntött, jobb, ha magukra hagyja őket. Jake-hez csatlakozott. On¬dine a férjével kettesben utazott tovább a kocsiban. A délután hamar eltelt, és közeledett az est. Warwick hallgatásba burkolózott, de Ondine érezte, a férfi őt nézi. Lelkében percről percre nőtt a feszültség. - Warwick - törte meg végül a csendet. - Tessék, szerelmem - felelte a gróf. Ondine kibámult a sötétségbe. - Tökéletesen tisztában vagyok a céljaiddal, és tudom, hogy szükség volt a hazugságra. Mégis úgy ér¬zem, nem volt helyes becsapni a családodat. Talán az lesz a legjobb, ha megmondanánk Mathildának és a többieknek, hogy tévedtünk, á nem várok gyermeket. A férfi hallgatott, és a sötétben Ondine nem látta a tekintetét. Meglehet, grófnő - szólt végül Warwick hűvösen -, hogy a ter¬hességed már nem hazugság. - De az, milord! - csattant fel Ondine. - Nem vagyok várandós! Valóban? - kérdezte gúnyosan a gróf. - Ondine, ugye tudod, mi történik, ha egy férfi és egy nő szeretkezik? - közelebb húzódott a lányhoz, és megfogta a kezét. Hagyj békén! - csattant fel Ondine és elhúzódott a férfitól. Tisztában vagyok a természet törvényeivel! Tudom, hogy... mindent tudok arról, hogy mi... Warwick hangosan felnevetett, ám hangja száraz volt, és hideg. Miért vagy ilyen ideges, szerelmem? Ennyire irtózol a gondolat¬tól, hogy a gyermekemet hordd a szíved alatt? Az ő gyermeke... Warwick gyermeke... Ondine egyáltalán nem irtózott a gondolattól. Erről álmodozott. Egy csodálatos kisbabáról, szerető férjről, családról. Vidámságról, szerelemről, boldogságról. A pokolba! Warwick nem szereti őt! Soha nem imádná úgy, mint Genevieve-et! Igen, Lord Chatham, irtózom a gondolattól! Útjaink hamarosan örökre elválnak. Egy gyermek csak a terhemre lenne. A férfi olyan erővel ragadta meg vállát, hogy Ondine felszisszent fájdalmában. Hölgyem - suttogta, és hangjából fenyegetés áradt -, ha ez meg¬nyugtat, születendő gyermekeimről magam kívánok gondoskodni. Szabad leszel, Ondine, nem lesz a terhedre senki. Ha állapotos vagy mégis, megszülöd a gyermeket, és mehetsz utadra. Mathilda szerető anyja lesz, és soha nem fogja megtudni, hogy az édesanyja elhagyta... Átkozott gazember! - kiáltotta a lány. - Nem fogsz hozzám érni többé egy ujjal sem! A... hazugság nem válhat valóra! Warwick elhúzódott, és hátradőlt ülésében. Míg a feleségem vagy, teljesítened kell házastársi kötelességedet. Ondine tiltakozni kezdett, és magyarázkodni, de a férfi már nem figyelt rá. Aztán a kocsi hirtelen megállt, és Jake kinyitotta az ajtót. - Megérkeztünk a fogadóhoz, milord. Rendben, Jake, pakoljatok le. Éjszakára itt maradunk. Csendben megvacsoráztak, aztán felmentek a szobájukba. Ondine rettegett az előttük álló éjszakától, Warwick közelségétől, ám aggodalma fölöslegesnek bizonyult. A férfi jó éjszakát kívánt, aztán lefeküdt és elaludt. Ondine órákig hánykolódott álmatlanul. Lelkiismeret-furdalás gyötörte, félelem, és azt kívánta, bár hallgatott volna inkább a kocsiban.
Napkeltekor indultak tovább. Justin Jake mellé ült a bakra. Ondine szemhunyásnyit sem aludt az éjszaka, és a fülke oldalának dőlt, hogy pihenjen. Ám a kocsi annyira rázkódott a göröngyös földúton, hogy képtelen volt elszundítani. Warwick végül magához ölelte, és Ondine férje ölébe hajtva fejét elaludt. Pár perc múlva a kocsi megállt. Warwick előrehajolt, hogy meg¬nézze, mi történt. Ebben a pillanatban Justin kinyitotta az ajtót. - Mi az? - kérdezte. - Követnek bennünket - mondta Justin. - Úgy gondoltam, jobb, ha tudod. - Követnek? Mégis, kicsoda? - kérdezte Warwick feszülten. - Lyle Hardgrave és Lady Anne. Ondine a nevek hallatán azonnal felébredt, és riadtan nézett a két fivérre. - Ugye nem hagyjuk, hogy utolérjenek bennünket? - Nem - felelte Justin, és Ondine-ra mosolygott. - Aludj, szépségem, majd mi őrizzük az álmodat. Az ajtó becsukódott, és a kocsi elindult ismét. Ondine Warwickra pillantott, és összevonta szemöldökét. A férfi az óriási tölgyfák felé nézett, melyeket nemrég hagytak maguk mögött. Arcára sötét baráz¬dákat szántott az aggodalom. - Milord, gondolod, hogy... - kezdte bátortalanul a lány. - Nem gondolok az égvilágon semmit! - vágott a szavába durván a gróf. Ondine nem szólt többet. Férje ölébe hajtotta a fejét, és szinte azonnal álomba zuhant. Amikor megérkeztek Hamptonba, a király a laboratóriumában dolgo¬zott. Hajó vitte őket a hatalmas, hófehér falú épülethez. A bejáratnál őrök álltak, de egyetlen szó nélkül beengedték őket. Ondine majdnem elnevette magát, mikor meglátta Károlyt: hatalmas kötényt viselt, előtte egy asztalon üvegcsék, fiolák, edénykék Kezében egy lombikot tartott, melyben sötét színű folyadék bugygott. Felnézett és elmosolyodott. - Megcsináltam! Sikerült! Warwick felvonta a szemöldökét, és az asztalhoz lépett. - Mi sikerült, felség? Végre magam is elő tudom állítani a Bon Vivant! A Bon Vivant? Fiatal vagy még, Chatham! - nevetett a király. - Amikor Franciaországban éltem, egy öreg méregkeverő árulta el a titkos receptet, mely egy bizonyos szempontból, amit most nem kívánok bővebbe kifejteni, késlelteti az öregedést. Elkészítettem a főzetet, és tökéletesítettem... Ó, Justin Chatham! Örülök, hogy ismét udvaromban üdvö¬zölhetlek. Justin lesütötte a szemét, és megköszörülte a torkát. A király letette a lombikot az asztalra, levette kötényét, és előrelépett. Justin odasie¬tett, letérdelt elé és megcsókolta a gyűrűjét. Megbántad, amit tettél? - kérdezte Károly. Őszintén, felség - felelte Justin. Állj fel, és ígérd meg, a jövőben nem kényszerítesz arra, hogy ostoba viselkedésed miatt száműzzelek Hamptonból. Most pedig félre az utamból, fiú, hadd üdvözöljem a szépséges Lady Chathamet! Ondine tiszteletteljesen meghajolt. Károly átölelte, és arcon csókol¬ta. Drága hölgyem, bár nem tudom, minek köszönhetem látogatásotokat, boldog vagyok, hogy angyali arcodat újra láthatom. Justin, vidd el kicsit sétálni a hölgyet. Valamit meg kell beszélnem Warwickkal. A gróf azon nyomban tiltakozni kezdett. Ondine-nak fájdalom mart a szívébe. Tudta, míg le nem leplezik a gyilkost, férje nem akarja szem elől veszíteni. Justin döbbenten nézett fivérére. Nyilvánvaló volt számára, hogy Warwick nem bízik benne, és nem értette, miért. A király végül felsóhajtott, odaintette Warwickot, és a fülébe súgott valamit. A férfi elvigyorodott, aztán megfordult, és intett Justinnak, hogy viheti Ondine-t. Amint kiléptek az épületből, Ondine észrevette, hogy a király egyik testőre követi őket. Justin leplezni sem próbálta csalódottságát és fáj¬dalmát. Mit követtem el, hogy a fivérem nem meri rám bízni a feleségét? - gondolkodott hangosan. - Ugyan, Justin, nem erről van szó. Warwick ma harapós kedvében van. és... - Ne nézz ostobának, kérlek! - fakadt ki a férfi, és Ondine úgy érezte, a szíve szakad meg sógoráért. Justin... - Valami rosszat tettem volna? De mit? - Ne gyötörd magad! Képzelődsz csupán! - a lány mosolyogni próbált. - A fivérednek rossz kedve van, ennyi az egész! - Miért van rossz kedve? Ondine felnevetett. - Tőlem kérded? Te vagy a szörnyeteg fivére, kedvesem, neked jobban kellene tudnod! Justin is nevetett már, de aztán jókedvüknek hamar vége szakadt. Egy asszony közeledett feléjük ringó léptekkel. I.ady Anne. - Justin Chatham! Örömmel látom, hogy elkísérted fivéredet és... feleségét.
- Igen, Anne - felelte a férfi, és üdvözlésképpen fejet hajtott. - Lady Chatham, boldog vagyok, hogy ismét találkozunk. Elbűvölő vagy ma, drágám. És milyen rejtélyesen mosolyogsz! Imádom a rejtélyeket, bevallom őszintén. De... azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül az udvarban. Nem igaz, Justin? - De igen - felelte az ifjabbik Chatham, és gyanakodva vonta össze szemöldökét. Nem tetszett neki Anne feltűnő vidámsága. Tudta, az asszony készül valamire, valami gonoszságra, mégpedig Ondine ellen. - Hol van Hardgrave? - tudakolta. - Lyle? - kérdezett vissza Anne, és széles mosoly terült szét arcán. - Valamit el kell intéznie, de nemsokára visszatér. - Milyen különös, hogy ti is épp most jöttetek Hamptonba - je¬gyezte meg a férfi. - Különös? Meglehet - kacsintott az asszony kacéran Justinra. - Hogy vagy, gyermekem? - fordult aztán Ondine felé. - Tetszik a há¬zasélet? A lány legvarázslatosabb mosolyát öltötte arcára. - Igen, csodálatos minden perc, mit szerelmes uram karjaiban tölthetek. - Ó, szóval itt vagytok, madárkáim! Mindhárman a hang forrása felé kapták tekintetüket. Károly és Warwick tűnt fel az ösvényen. Károly hűvösen üdvözölte Lady Anne-t. - Hallottam, hogy visszatértél udvarunkba. - Igen, felség. A vidék számomra túl csendes. A király Ondine-ra mosolygott, és sétára invitálta. A folyópart felé indultak. A többiek nem követték őket. - Elkeserít, amit hallottam, Ondine - mondta Károly. - Genevieve halála után Warwick felkeresett, és azt bizonygatta, asszonya gyilkos¬ság áldozata lett. Nem hittem neki. Azt gondoltam, a fájdalom és a gyász megfosztotta józanságától, és bűnösöket keres. Most már tu¬dom, hogy tévedtem. Mondd, valóban megtámadtak? Igen, felség - motyogta Ondine. Ezentúl a legjobb testőreim vigyáznak rád éjjel és nappal - mondta a király. Nagy levegőt vett aztán, és megköszörülte a torkát. - Warwick arra kért az imént, hogy bontsam fel a házasságotok. Megmondtam neki, hogy az ilyesféle ügyek az egyházra tartoznak, én semmit nem tehetek, de... - Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta: - Ha döntését kellőképpen megindokolja, az egyház elválaszt benneteket. Ondine levegő után kapott döbbenetében. Arra... arra kért, hogy... bontsd fel a házasságunkat? Igen - sóhajtott Károly együttérzően. - Úgy érzi, felelőtlenség volt nőül vennie, és ezzel halálos veszélynek kitennie téged. Azt mondta, nem akarja, hogy bajod essék. - Engem nem akar - gondolta Ondine, és legszívesebben felsikított volna fájdalmában. Megkérdeztem tőle, mi lesz a gyermekkel, mire elárulta, valójában nem vagy állapotos. Úgy tervezi, hogy csak egy éjszakára tértek vissza Lambriába, hogy minden holmidat összecsomagolhasd, azután pedig Liverpoolba visz, és ott feltesz az első hajóra, mi a gyarmatokra indul. Ondine lehajtotta a fejét. Képtelen volt megszólalni. - Ne keseredj el. Gondolj arra, végre eljött az idő, hogy a saját dolgoddal foglalkozz. A lány a király szemébe nézett. Elmondtad... elmondtad neki, ki vagyok? Nem szokásom komoly titkokat kifecsegni. Köszönöm. Áldjon meg az isten, felség – suttogta Ondine. Ne sírj, drágaságom! Ma este fényes bált rendezek, és nem akarlak szomorúnak látni. Aztán... jöjjön, aminek jönnie kell. És ne feledd el soha, ha szükséged lesz rám, én mindig ott leszek. A lány bólintott. A többiek hamarosan utolérték őket, és együtt szálltak hajóba, hogy visszatérjenek a palotába. Ondine-t keserű könnyek fojtogatták, és Justin is komor hallgatásba burkolózott. Csak Anne fecsegett megállás nélkül. Az asszony nagyon jókedvűnek tűnt. Ondine tudta, hogy készül valamire. Lehetséges, hogy Anne támadott rá a chathami kápolnában? Ő ker¬gette volna halálba Genevieve-et? töprengett a lány. - Nem, az ki van zárva. De mégis, mi ez a hirtelen támadt kedvesség, vidámság? Anne tud valamit! - hasított Ondine-ba a félelem. Tud valamit és az alkalomra vár, hogy lecsaphasson. Mindegy! Most már úgyis vége mindennek. Chatham démonjaival Warwick fog megküzdeni, őt pedig a gyarmatokra küldi. A gyarma¬tokra! Nem! Nem hagyhatja el Angliát! Rendbe kell hoznia az életét, tisztáznia magát és apját a hazug vádak alól. A palota udvarán a kis társaság felbomlott: Justin elment megkeresni Buckingham herceget, hogy beszéljen vele, a királynak valami sürgős elintéznivalója akadt, Anne pedig Hardgrave-hez csatlakozott, aki már várt rá az épület bejárata előtt.
Lord Chatham és felesége visszatértek a lakosztályukba. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Ondine-nak megfájdult a feje, és úgy döntött, lepihen. A hálószobába ment, lefeküdt, s szinte azonnal elaludt. Almában a newgate-i börtönben volt ismét. Egy fekete fogú, mocskos őr közele¬dett felé, kezében korbáccsal. Aztán az alak eltűnt, és a következő pillanatban már a fekete csuklyás démon állt előtte. A rém lecsapott rá, és dulakodni kezdtek. Ondine megragadta a maszkot, és letépte a támadó arcáról. Az apja halott szeme nézett rá, szájából vér buggyant elő. Sikítani kezdett... Két erős kéz ragadta meg a vállát, és megrázta. A szörnyű álomkép szertefoszlott nyomban, és Warwick meleg barna szemét látta maga előtt, és szép arcát, melyre sötét árnyakat vont az aggodalom. - Nem tudom, milyen démonok kísértik az álmaidat, hölgyem, de ha így sikoltozol, felvered az egész palotát. Warwick átölelte asszonya reszkető testét, és hosszú percekig nem mozdultak. - Áruld el végre, ki ellen harcolsz? Ondine mozdulatlanná dermedt, aztán eltaszította magától Warwickot. A férfi azt hiszi róla, valami útszéli kis cafka, akitől könnyen megszabadulhat. Igen, el akar válni tőle, félredobni, mint egy viseltes rongyot. Ó, az átkozott! Soha, soha nem fogja megtudni, hogy egy hercegnőt vett feleségül. - Semmi közöd hozzá, Chatham! - mondta végül gyűlölettel a hangjában. Warwick elkapta a kezét. - A viselkedésed tűrhetetlen! Rosszat álmodtál, de jöttem, hogy megvigasztaljalak, és durvaság a köszönet. Ondine megpróbálta kiszabadítani csuklóját a férfi szorításából. - Csak azt kapod, amit érdemelsz - kiáltotta. - Warwick, engedj el! Hagyj békén, az istenért! A férfi elengedte. Felállt és csípőre tette a kezét. - Rendben hölgyem. Legyen kívánságod szerint. De figyelmeztet¬lek, légy óvatos! Anne és Hardgrave rájöttek valamire, és azt hiszem, az alkalmat várják, hogy lecsaphassanak. Ondine-t kiverte a hideg veríték. Anne nagyon vidám volt egész délután. Kétségtelen, hogy tud valamit. Talán rájött, hogy ő Rochester herceg lánya. Warwick az ajtóhoz indult, aztán megállt, és megfordult. - Készülődj. Itt az ideje, hogy lemenjünk vacsorázni. A lány hosszú percekig ült mozdulatlan, néma rettegésben. Aztán u félelem jeges zsibbadtsága felengedett, és különös nyugalom áradt szét lelkében. Kiszállt az ágyból, és a ruhásládájából elővette legelegánsabb, legcsábítóbb ruháját. Gyorsan belebújt. Derekát olyan szo¬rosra fűzte, amennyire a finom anyag engedte, aztán kontyba fésülte haját, hogy semmi ne takarja meztelen vállát és csábító dekoltázsát Mikor elkészült, belemosolygott a tükörbe. Esküvel fogadta, bármi történik, bátran fog szembenézni vele. Kihúzta magát, magasra vetette fejét, és bevonult a szalonba. Warwick a kandalló mellett állt, és whiskyt kortyolgatott. Meglepetten vonta fel szemöldökét, mikor megpillantotta feleségét. - Meg kell hagyni, milady, te vagy a legbátrabb asszony, akivel életemben találkoztam. - Mehetünk? - Ha van valami a múltadban, amiről tudnom kellene, jobb, hit most mondod el. - Még ha lenne is valami, Warwick Chatham, te lennél az utolsó, akinek beszélnék róla. A férfi megvonta a vállát, aztán karját nyújtotta Ondine-nak, és az ajtóhoz kísérte. Ám mielőtt kiléptek volna, megállt és a lány szemébe nézett. - Ne felejtsd el, hölgyem: a feleségem vagy. - Akitől elválni készülsz - gondolta Ondine, és már könnyeivel üszködött. - Annak tartasz, aminek csak akarsz, milord. Nem érdekel. Soha em is érdekelt. - Pedig jobb lenne, ha ma este kivételt tennél. A hiénák prédára lesnek. - Elbánok velük, ne aggódj. - Meglehet, elkel majd egy segítő kéz. - De nem a tiéd! - kiáltott Ondine dühödten, és látta, férje arcán mint sápad el a harag. - Akkor pusztulj el, ha ez a vágyad. A lány lesütötte a szemét, és szívét félelem járta át ismét. Félelem és szörnyű lelkiismeret-furdalás. Nem akarta megbántani férjét, leg¬alábbis nem így. Warwick csak segíteni akart, de ő durván és közön-legesen visszautasította. Miért? Miért viselkedik ilyen ostobán? Szótlanul sétáltak le a nagyterembe. Odabent valóságos tömeg gyűlt össze: elegáns urak és hölgyek beszélgettek és nevettek kisebb-nagyobb csoportokban, Amikor beléptek a hatalmas ajtón, hirtelen minden szempár rájuk szegeződött. Aztán egy harsány, gúnyos férfihang megszólalt. - Itt vannak végre! Chatham és... úrnője! A tömeg kettévált előttük, és Ondine rémülten látta, hogy mindenttudó mosollyal az arcán Hardgrave közeledik feléjük.
Warwick megállt, és feszülten figyelte esküdt ellenségét. A teremre csend zuhant, a tömeg hátrébb húzódott. Ondine érezte, férje közelebb húzza magához. Észrevette azt is, Justin már ott áll mögöttük, készen arra, hogy ha kell, kardot rántson megvédje fivérét. - Igen, Hardgrave. Chatham és úrnője. Azt állítod tán, hogy nem igaz, - Valakinek értesítenie kellene a királyt! - suttogott egy rémült hang. Hardgrave Ondine-ra vigyorgott, aztán mélyen meghajolt. - Nem, drága szomszéd. Semmi ilyet nem mondtam. Arról van szó csupán, hogy az elbűvölő Lady Annenek véletlenül a fülébe jutott egy s más a kis hölgy múltjáról. Anne előlépett Hardgrave mögül. Aztán szánalmasan tördelte a kezét, és zavartan pillantott körbe az izgatott, kíváncsi tömegen. - Warwick, annyira sajnálom, hidd el. Igazán nem szeretnélek itt, mindenki előtt kellemetlen helyzetbe hozni. - Nagyon helyes! - A király lépett a terembe, és odasietett hozzá¬juk. Haragvón vonta össze szemöldökét. Halljam, mi folyik itt? - Felség! Ez a nő... nem úrihölgy! - Hogyan érted ezt? - Inkább nem mondanám... - Akkor hallgass, hölgyem, ha megkérhetlek! Ondine lehunyta a szemét. Biztos volt benne, egy pillanat még, és Anne kimondja a szörnyű szót: áruló. Áruló! Gyilkos! - Felség - szólt Hardgrave. - A lány egyszerűen a vesztőhelyről került ide. Warwick Chatham egy közönséges bűnözőt vett nőül. - Igen, felség! A lány egy nyomorult koldus, ki az utcán tengetta nyomorult életét. A király meglepetten nézett Warwickra, mintha semmit nem tudna az egészről. - Igaz ez? - kérdezte. Örökkévalóságnak tetsző másodpercek teltek el. Ondine nem tudta, örüljön-e, amiért nem derült fény igazi titkára, vagy dühös legyen, amiért Anne az egész udvar előtt kompromittálta. Ha Warwick meg akar szabadulni tőle, itt az alkalom. Igen, kijelentheti, most, mindenki előtt, hogy elvesztette a józan eszét, mikor nőül vette, de már intézke¬dett, hogy mihamarabb felbontsák a házasságukat. Ám Warwick nem szólt egy szót sem. Megfordult, megfogta a ke¬zét, és tiszteletteljesen megcsókolta. A szemébe nézett rajongón, sze¬relmesen, aztán a királyhoz fordult ismét. - Igen, felség, igaz. De ugyan ki vethetne rám követ? Nézz rá! Láttál-e valaha csodálatosabb, büszkébb teremtményt? Amikor meg¬pillantottam a vesztőhelyen, tudtam, soha nem találok hozzá fogható szépséget, és nem fogok szeretni többé, ha őt nem szerethetem. Így, felség, nőül vettem, ott, az akasztófa tövében, és istenre esküszöm, nincs nálam boldogabb férj a világon. Károly örökkévalóságnak tűnő másodpercekig hallgatott döbbenetet színlelve. Elmosolyodott aztán, hogy barátja ilyen ügyesen megoldotta a helyzetet. Felnevetett, tapsolni kezdett, és a tömeg vele tapsolt. - Nem hallottam ennél csodálatosabb szerelmi történetet, és hidd el, én sem cselekedtem volna másképp. A király Ondine-ra mosoly¬gott és meghajolt. - Szépséges hölgy, igaz grófnő vagy, ezt senki nem kérdőjelezheti meg. Mint ahogy azt sem, birodalmam legfenségesebb, legnemesebb asszonyai közé tartozol. Most pedig ideje asztalhoz ülnünk. Károly fejet hajtott, aztán megfordult és elment. A tömeg követte. Hardgrave és Warwick továbbra is gyilkos tekintettel néztek egy¬másra, Anne pedig majd szétrobbant tehetetlen dühében. Ondine testét-lelkét melegség járta át. Warwick megvédte, annak ellenére, hogy olyan durván és elutasítóan bánt vele. Hálás volt, mint soha azelőtt, és szerette volna megköszönni, de nem tudta, hogyan. - Hardgrave - szólt Warwick fenyegetően -, ha a feleségemet rá¬galmazod, engem rágalmazol. Meglehet, ő védtelen a gonoszságaiddal szemben. Én nem. Átkarolta Ondine-t, s a király után indultak. Justin követte őket, de aztán megállt, és Anne felé fordult. - Kedves hölgyem! Lehet, hogy sógornőm egyszerű családból származik, de legalább nem csatornatöltelék, mint egyes némberek. Anne káromkodni kezdett, olyan cifrán, hogy a legmocskosabb szájú csavargók is elpirultak volna szégyenükben. Justin felnevetett, aztán belekarolt a dühöngő asszonyba, és fivére után indult. A vacsora fenséges volt, az azt követő mulatság pedig nagyon szórakoztató. Ondine táncolt a királlyal, Justinnal, a csirkefogó Buckinghammel...
És táncolt Warwickkal is. Éjfél körül Károly magához hívatta Warwickot és tanácsadóit, és elvonultak a dolgozószobájába, hogy megvitassanak valami fontos államügyet. Jake legalábbis ezt mondta Ondinnak, miközben felkísér¬te a lakosztályukba. Legalább egy óráig járkált fel s alá a szobában. Annyira büszke volt Warwickra, a férfira, akit szeret. Aki meg akar szabadulni tőle. De olyan sokkal tartozik neki... Egy hirtelen jött gondolattól vezérelve az ajtóhoz sietett, kinyitotta, és megkérte a lakosztály előtt posztoló Jake-et, hogy kerítsen vala¬honnan egy szolgálólányt, és készíttessen fürdőt számára. Jake elsietett, és néhány perc múlva tíz markos legény jött Ondine szobájába egy hatalmas káddal. Gyorsan teletöltötték meleg vízzel, aztán elmentek. Egy kis szolgálólány segített a fürdésnél, de olyan álmos volt, hogy Ondine megsajnálta, és elküldte. Végignyújtózott aztán a kádban, fejét a peremének támasztotta, és lehunyta a szemét. A víz egészen elhűlt már, mikor kiszállt végre. Megtörülközött, bekente magát illatos olajokkal, aztán magára öltött egy ezüstös színű, pókhálóvékony hálóinget, és csillogóra fésülte hosszú fürtjeit. Miután elvitette a kádat, Ondine töltött magának egy pohárka por¬tóit, a kandalló elé húzott egy karosszéket és leült. Már közeledett a hajnal, amikor Warwick megérkezett. Az asztal¬hoz sétált, lecsatolta kardját, és rátette. Öntött magának egy pohár bort, aztán fogott egy széket, és leült a kandalló elé, szemben a lány¬nyal. - Miért vagy még ébren? - kérdezte hűvös közönnyel a hangjában. Ondine lesütötte a szemét és megrázta a fejét. A férfi előrehajolt. - Kérdeztem valamit, hölgyem. - Én... szerettem volna köszönetet mondani. - Miért? A lány nem felelt. Biztos volt benne, Warwick nagyon is jól tudja, miről van szó, csak gyötörni akarja. - Anne megpróbált... kellemetlen helyzetbe hozni, de te megakadályoztad - suttogta végül szégyenkezve. A férfi hátradőlt, és felhajtotta italát. - Chatham vagy. Kötelességem a családom becsületét megvéd ennyi az egész. Nem tartozol érte köszönettel. Ondine nem tudott szólni. Soha nem érezte még magát ennyire, megalázottnak. - Van még valami? - kérdezte a férfi. A lány menekülni akart, elfutni, de arra sem maradt ideje, hogy felálljon székéből. Warwick egy hirtelen mozdulattal a tűzbe vetette poharát, aztán a felesége székéhez lépett, megragadta a két karfát, és előrehajolt. - Hölgyem, úgy illatozol, mint a tavaszi virágoskert, és ebben a hálóruhában magad vagy a megtestesült kísértés. Ha nem lennék biztos az ellenkezőjében, azt gondolnám, megpróbálsz elcsábítani. Mi volt a célod, Ondine? Mit akartál elérni ezzel? A lány megrázta a fejét, és a férje szemébe nézett. - Hagyj békén! - nyöszörögte. - Nyilvánvalóan az volt a szándékod, hogy elcsábíts, és én tudni akarom, miért. - Engedj... - Nem, amíg nem adsz magyarázatot. - Köszönetet akartam mondani. - Isten az égben! - kiáltotta Warwick dühödten. - Köszönete mondani? - Én... - A jövőben egyetlen és csakis egyetlen okból jöjj hozzám: azért, mert kívánsz. Megértetted? - Ó, istenem - kapott levegő után Ondine. Hogy is lehetett ilyen ostoba? Hogyan képzelhette, hogy elcsábíthatja a férjét? - Kérlek, kö¬nyörgöm, hagyj elmenni! Warwick félrehúzódott. A lány felpattant nyomban, és futásnak eredt volna, ha a férfi el nem kapja, és magához nem rántja. - Képes lennél-e valaha is kívánni engem? - suttogta Warwick. Ondine örökkévalóságnak tűnő másodpercekig nem mozdult. A szenvedely hamvadó parazsa tűzvésszé lobbant lelkében, s elemésztet¬te minden félelmét. Elhúzódott a férjétől, aztán megállt előtte, és lassú, érzéki mozdulattal lesimította válláról pókhálóvékony hálóinge pántját. A ruha élettelenül hullott a padlóra. Warwick levetkőzött, anélkül hogy egyetlen pillanatra is levette volna szemét szépséges hitveséről. Meztelenül állt a kandalló előtt, bronzoborszerű testét vörösaranyba öntötte a tűz melengető, varázslatos fénye. - Jöjj - szólt végül.
Ondine odalépett hozzá, átölelte, és szenvedélyesen megcsókolta. Ujjai vágytól vezérelve simogatták széles hátát, vállát, izmos mellka¬sát. A kandalló előtt szeretkeztek a padlón, újra meg újra, míg be nem teltek a szerelem édes, isteni nektárjával.
18. fejezet
Ondine-t közeledő, nehéz léptek zaja ébresztette édes, könnyű álmából. A férje karjaiban feküdt a szőnyegen, a kandalló előtt. Pillanatokkal később valaki ököllel kezdte verni lakosztályuk ajtaját. Warwick hirtelen felült, és az ajtó felé kapta a fejét. - A pokolba! - mordult fel, a nadrágjáért nyúlt, s gyorsan magára kapta. Ondine-ra pillantott aztán, aki zavartan és kérdőn nézett rá. - A király az - mondta -, és az ajtó nincs bezárva. Jake odakint van, de,,, A fenébe! Meg sem fordult a fejemben, hogy a tegnap éjszaka úgy ér majd véget, ahogy véget ért, és épp itt, ebben a szobában, ráadásul a kandalló előtt. Arra gondolt, soha nem látta még ilyen szépnek a feleségét. Meztelen testét nem takarta más, csak hosszú, selymes fürtjei, melyeket bíborszínűre festett a reggeli nap arany fénye. Úgy állt előtte, mint egy pogány istennő, mint egy nimfa, ki a tenger habjaiból kelt ki... Megsimogatta az arcát. - A király itt van, szerelmem. Úgy beszéltük meg, kora reggel a dolgozószobájában találkozunk, de...elaludtam. Ondine, Károly nem fog engedélyt kérni, hogy beléphessen azon az ajtón. Jesszusom! - kapott levegő után a lány, mikor rádöbbent, Warwick mit akar mondani. De már késő volt. Az ajtó kicsapódott, és Ká¬roly rontott a szobába. Warwick ösztönösen a háta mögé rántotta meztelen feleségét. Károly megállt nyomban, és elmosolyodott. Egészen meghatotta a lát¬vány: a rettenthetetlen lovag, aki törékeny, szépséges feleségét védi. Meghajolt. - Lady Chatham! Bocsáss meg, kérlek, Warwick! Igen, felség? - Elkéstél. Lord Sudbury és Lord Wane már legalább egy órája várakoznak. Jakab sorsáról kell döntenem, és szükségem van a tanácsaidra. Megfordult, és döbbenten látta, testőrei kíváncsian bámulnak befelé. Haragvón vonta össze szemöldökét, mire a fegyveresek hátrahúzódtak. Károly elvigyorodott. Néhány óra múlva mindenki tudni fogja a palotában, hogy Lord és Lady Chathamre olyan hirtelen tört rá a szenvedély, hogy már nem érték el az ágyat, és a padlón szeretkeztek. A király Ondine-ra pillantott, aki kikémlelt a férje háta mögül. - Drága Lady Chatham, mondd csak, valami baj van talán az ággyal? - kérdezte színlelt aggodalommal a hangjában. - Igazán nem szeretném, ha legkedvesebb vendégem kényelmetlenül érezné magát a palotámban. - Nem, felség, az ággyal semmi baj - magyarázkodott a lány, és arcát Károly legnagyobb gyönyörűségére rózsás pír öntötte el. Warwirk visszahúzta a háta mögé, és gyilkos tekintettel nézett királyára. Károly jobbnak látta, ha nem viccelődik tovább. Megköszörülte a torkát. - Voltál már lóversenyen, Ondine? - kérdezte. - Newmarketben? - pillantott ki a lány Warwick válla mögül. -Még soha. A király bólintott. - Ha a megbeszélésnek vége, azt hiszem, ma ellátogatunk Newmarketbe. Nos, Warwick Chatham - szólt figyelmeztetőn -, hálás len¬nek, ha mihamarabb felöltöznél, és elkezdhetnénk a munkát. Sarkon fordult, kisétált a szobából, és becsukta az ajtót maga mögött. Warwick a csizmájáért nyúlt. A fenébe! Soha nem lesz vége - motyogta, és feleségére pillantott. - Katalinnak nem lehet gyermeke, és ha Károllyal ne adj isten történik valami, törvény szerint a katolikus Jakabot illeti a trón. A fő¬nemesek többsége viszont azt szeretné, ha Károly törvényesítené fattyú fiát, Monmout hercegét, és istenemre mondom, a fiú kiváló uralkodója lenne Angliának. A legtöbb nemes hallani sem akar arról, hogy katolikus
királyt szolgáljon, mások úgy vélik, ha Jakabot nem ismerik el trónörökösnek, polgárháború lesz az országban ismét. Felvette a földről az ingét, belebújt és gombolni kezdte. - No és persze ott van még Orániai Vilmos - folytatta -, aki alig várja már, hogy az angol trón megüresedjen. Ondine szívét melegség járta át. Warwick úgy beszélt hozzá, mint így férj a feleségéhez. - Károly kiváló egészségnek örvend - jegyezte meg bátortalanul. Warwick felvette kabátját, aztán lehajolt, és puha csókot lehelt a lány ajkára. - Igen, és míg élek, azon leszek, hogy ez így is maradjon. Az asztalhoz sétált, elvette kardját, felcsatolta, aztán a kalapjáért nyúlt. Az ajtóhoz indult, de hirtelen megállt, megfordult, visszasietett feleségéhez, és átölelte. - Bár maradhatnék, szerelmem - suttogta, és szenvedélyesen meg¬csókolta. Felsóhajtott aztán, és a csodás kék szempárba nézett. - Jól fogod érezni magad Newmarketben? - Arra mérget vehetsz! - Hamarosan visszatérünk Eszak-Lambriába. - Összecsomagolnád a holmijaimat? Ondine bólintott. Warwick elmosolyodott, és az ajtóhoz lépett. Mielőtt elhagyta vol¬na a szobát, visszafordult. Ne menj sehova. Jake itt marad, és vigyáz rád. - A király testőreivel együtt - jegyezte meg halkan Ondine. - Várd meg, míg visszajövök. Addig ne hagyd el a lakosztályt. Rendben - suttogta a lány, aztán odarohant férjéhez, és búcsú¬zóul megcsókolta. Délután az egész királyi udvar kivonult a newmarketi lóversenypályá¬hoz. Warwick és Justin nagy érdeklődéssel figyelték a lovakat. Justin kijelentette, csikója könnyűszerrel maga mögött hagyná a mezőnyt, mire Warwick felnevetett, és azt mondta, még nem született meg az a paripa, mely gyorsaságban felülmúlná Sárkányt. Csodálatos volt az idő, s az ég ragyogott. Ondine körbepillantott az elegáns hölgyek és urak vidám tömegén, és elmosolyodott. Boldognak és gondtalannak érezte magát, és szeretett élni, mint még soha. Egyetlen dolog volt csupán, mi árnyat vetett felhőtlen örömére... Anne és Hardgrave ott ólálkodtak a közelükben, mint két prédára éhes hiéna. Ondine közelebb húzódott Warwickhoz, aztán óvatosan hát¬rapillantott. A vikomt ott állt mögöttük, alig pár lépésnyire, oldalán a szépséges Lady Anne-nel. Pillanatokkal később a mezőny elindult. Warwick és Justin előre¬nyomultak, és hangosan biztatták a zsokékat és a lovakat. Ondine az embertömeget figyelte, mely egyre izgatottabb, egyre hangosabb lett, ahogy a mezőny a célvonalhoz közeledett. Biztos? Egészen biztos, hogy a megfelelő üvegcsét hoztad el a király laboratóriumából? Ondine összevonta a szemöldökét. Megesküdött volna rá, Anne hangját hallotta, és feszülten figyelni kezdett, hiába. A lovak célba értek, és a tömeg valósággal tombolt, így a lány nem értette Hard-grave válaszát. Miután Warwick és Justin visszatértek, Ondine legnagyobb döbbe¬netére a vikomt és Anne odajöttek hozzájuk. Sikerült a győztest kiválasztanod, Chatham? - tudakolta Hardgrave udvariasan. Mint mindig - felelte Warwick. Sok pénzt nyertél? - kérdezte Anne. - Sajnos, túl későn jöttünk, már nem fogadhattam - mondta a gróf hűvösen. Ó! - kiáltott fel az asszony. - Ha odamennénk, ahhoz a tölgyhöz, láthatnánk a következő futam résztvevőit. Justin a fivérére pillantott. Warwick bólintott, és mindannyian a te¬rebélyes faóriáshoz sétáltak. - Mindjárt indul a következő futam - szólt izgatottan Anne. - Va¬jon melyik ló lesz a befutó? Szerintem a pej kanca - felelte Hardgrave. Ugyan már! - legyintett Justin. - Inkább az a sötétpej, amott! A marja hosszú, magas, a fara izmos, látszik rajta, hogy kiváló ver¬senyló. Warwick felnevetett. - Tévedtek mind a ketten. Az a hatalmas fe¬kete mén fut be elsőként a célba. Száz fontot teszek rá! Tartom a fogadást! - jelentette ki Hardgrave. És te mit mondassz, Ondine? - kérdezte Anne.
Természetesen a fekete mén fog győzni - válaszolt a lány. -Uramnál jobban senki nem ismeri a lovakat - tette hozzá fölényesen. A három férfi a pályát övező kerítéshez sétált, és a két asszony egyedül maradt. Anne körbepillantott, aztán a közelben álló sátrakra mutatott. - Csodálatos portékákat árulnak ott. Mézessüteményt, pánt¬likákat, csipkét és ezer szebbnél szebb dolgot. Ha vége a futamnak megnézzük majd, jó? Ondine bólintott. Hirtelen lövés dördült, és elindult a futam. A következő pillanatban valaki megragadta Ondine karját, és hátrarántotta, a tölgyfához. Egy nedves ruhadarabot szorítottak szájára és az orrára, aminek furcsa, csípős szaga volt. Küzdött az erőszak ellen, és sikítani próbált, de nem jött ki hang a torkán. A világ lassan sűrű, fekete ködbe veszett. Az utolsó hang, amit hallott, mielőtt elveszítette eszméletét, egy éles si¬koly volt. Anne sikolya. Amikor magához tért, a feje majd szétrobbant a fájdalomtól.Kinyitotta a szemét, de annyira szédült, hogy gyyorsan becsukta. Tudata lassan kitisztult, és hirtelen eszébe jutott minden. A tölgyfánál álltak, és Anne a vásárosok portékájáról fecsegett. Aztán valaki hátulról elkap¬ta, elkábította és elrabolta. De kitette, és miért? Egyáltalán, hol van most? Felnézett, és minden erejét összeszedve küzdött a fejét hasogató fájdalom és a szörnyű hányinger ellen. Durva pokrócon feküdt egy ágyon, két kezét a rácsos támlához kötözték. Nagy nehezen felemelte a fejét, és körülnézett. Csak akkor döbbent rá, hogy egy hajó kabinjá¬ban van, és nem rosszulléte miatt érzi úgy, hogy az ágy himbálózik alatta, mikor észrevette a kerek ablakokat. Elrabolták és egy hajó fedélzetére hurcolták. De kik? És miért? Anne szavai csengtek fűlébe. Az asszony azt kérdezte Hardgravetől, a megfelelő üvegcsét hozta-e el a király laboratóriumából. A megfelelőüvegcsét. Teli erős altatószerrel, amivel elkábították. Lehet, hogy meg akarják ölni? Félelem jeges érintését érezte szívében. Megpróbálta kiszabadítani a csuklóját, de minél nagyobb erővel rángatta, a kötél annál mélyeb¬ben vágott eleven húsába. Hirtelen közeledő léptek zajára lett figyel¬mes. Mozdulatlanná dermedt, és fülelni kezdett. Két férfi hangját hallotta odakintről. - Hé, pajtikám! Hová mégy? - Benézek a kis szajhához! - Azt mondták, egy ujjal sem nyúlhatunk hozzá! - Teszek rá, mit mondtak! Én tettem kockára az életemet, hogy ide hozzam, és azt teszek vele, amit akarok! Az ajtó kicsapódott. Ondine lehunyta a szemét. Úgy gondolta, a legjobb, ha úgy tesz, mintha még nem tért volna magához. Lépéseket hallott, és izzadtságszag csapta meg az orrát. Elemi erő¬vel tört rá a hányinger, de tudta, ha megmozdul, ha elárulja, hogy éb¬ren van, talán az életét teszi kockára. Örökkévalóságnak tűnő percek teltek el néma mozdulatlanságban, és Ondine már úgy érezte, nem bírja tovább, mikor a férfi, aki „kocká¬ra tette az életét, hogy idehozza", megszólalt. Milyen szép! Ide nézz, Josh, nem láttam nála szebb fehérnépet életemben. Istenemre mondom, ha eszméleténél lenne... Ugyan, mi lenne akkor? Hallottad a parancsot, nem nyúlhatunk hozzá egy ujjal sem. Miért ne tehetnénk? Hisz asszony már, nem szűzlány. És gondolj csak bele, biztos valami vénember felesége, akinek talán már fel sem áll! Szerintem örülne neki, ha valaki végre... Fogd be a szád, te féleszű! - förmedt rá Josh. - A lányt már várják lent a folyónál. Ha nem kapják meg, oda a fizetségünk. Övéké lesz a kis szuka, ne aggódj, a pénz pedig a miénk - szólt a másik. - Ugyan már, Josh! Soha, senki nem fogja megtudni, hogy kedvünket töltöttük rajta. Engem hagyj ki ebből, jó? - A fenébe, Josh, nem tudja meg senki, ha mondom! Miért ne tudná? Vagy talán ki akarod vágni a kicsike nyelvét? Nem hiszem, hogy a fickó, aki felbérelt bennünket, örülne neki. Azt mondta, a lánynak haja szála sem görbülhet. Nem lesz semmi baja! Csend lett újra, és Ondine úgy érezte, egy pillanat még, és megőrül. És ekkor elrablója megérintette: megsimogatta a haját, aztán kezét a mellére csúsztatta. A lány felsikított, és kinyitotta a szemét. A legundorítóbb, legmocskosabb arc nézett rá, melyhez foghatót még Newgate-ben sem látott. Ne! Ne merészelj hozzám érni, különben istenre esküszöm, megöllek, te féreg! A férfi felnevetett. - Megölsz, szépségem? Hogyan? - Előrehajolt, es meghúzta a lány csuklója köré tekert zsineget. Josh odalépett az ágy mellé. Az idősebb férfi korántsem tűnt olyan gonosznak, mint a másik, és bár rongyokat viselt, az arca és a keze tiszta volt. Szemmel láthatóan idegesítette társa viselkedése.
Ondine nagy levegőt vett, és sikított újra, ahogy csak a torkán kifiért. - Hagyd már békén, te isten barma! - parancsolta Josh. A patkányképű elvigyorodott, és a lány fölé hajolt. Ondine meg¬érezte bűzös leheletét, és mikor rádöbbent, hogy a nyomorult, mocs¬kos féreg meg akarja csókolni, majdnem rosszul lett. Bár a kezét megkötözték, a lábát nem. Ondine felrántotta a térdét, ón teljes erejéből ágyékon rúgta támadóját. A férfi felüvöltött, és hétrét görnyedt fájdalmában. - Átkozott boszorkány! Mocskos szajha! Azt hiszed, mert nemesasszony vagy, mindent megtehetsz? Pokolba a pénzzel! Majd én megmutatom... Hagyd békén végre! - üvöltött Josh, megragadta társa karját, és az ajtó felé vonszolta. - A pénz egy része az enyém és a kapitányé. Nem fogod kockára tenni, megértetted? A patkányképű gyilkos pillantást vetett a lányra, aztán az öregre nézett, megvonta a vállát és elment. Hol vagyok? - kérdezte Ondine Joshtól. - Miféle pénzről van szó? Ha szabadon engedsz, gazdaggá teszlek, esküszöm. A férfi nem felelt. Hátat fordított, és az asztalhoz lépett. Észak-Lambria grófnője vagyok. Elég pénzem van ahhoz, hogy... Josh megfordult. Ondine-nak a lélegzete is elakadt, mikor meglátta a férfi kezében az altatószerrel átitatott rongydarabot. Ne! - sikította. Aludj szépen! - mondta a férfi. - Aludj! Ondine rúgkapálni kezdett, ám Josh a fejtámla felől közelített, és az arcára terítette a rongyot. Pár pillanat múlva ismét ráborult a sötétség.
19. fejezet
Amikor Anne felsikított, Warwick hátrakapta tekintetét. Azonnal látta, hogy Ondine eltűnt. Jeges félelem mart a szívébe. Odarohant a földön fekvő asszonyhoz, és miután meggyőződött róla, hogy nem esett baja, elindult, hogy az embertömegben megkeresse feleségét. Egy fiatal lány, aki édességeket árult, elmondta, hogy látott egy rosszarcú férfit, aki egy hatalmas, összecsavart pokrócot cipelt a tölgyfától az úthoz. Warwick, Justin és Jake lerohantak a poros ko-tsiútra. A szolgálónak hirtelen eszébe jutott, hogy látott egy pokró¬cokkal megrakott szekeret elmenni, és hogy az egyik kereskedő emlí¬tette, az árut a Marianne nevű hajóra viszik, a partra. Warwick azonnal indulni akart, de Justin nem engedte Elküldettem Buckinghamért. Pillanatokon belül itt lesz az embe¬reivel és a tíz leggyorsabb paripával. Légy türelemmel, utolérjük a gazembereket! Hardgrave Anne mellett térdelt, és egy nedves ruhával törölgette az urcát. - Warwickkal kell menned - suttogta az asszony a vikomtnak. - Még mit nem! - csattant fel a férfi dühösen. - Az a mocskos sznó, akit lefizettünk, felismerhet, és... - Éppen ezért kell a gróffal tartanod. Ismerem Warwickot: ha megtalálja a hajót, így vagy úgy, de vallomásra bírja a kapitányt, s ak¬kor mindketten a vérpadon végezzük. Meg kell ölnöd a kapitányt, megértetted? Hardgrave bólintott. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a kis csapat elérte a kikötőt. Warwick rettegett, és szörnyű bűntudat gyötörte. Úgy érezte, ha Ondine meghal, neki sincs miért tovább élnie. - Ott van! - kiáltott Justin. - Ott a Marianne! A két halászhajó kö¬zött! Úgy látom, kifutni készül. Vágta! - üvöltötte Buckingham, és a lovasok megsarkantyúzták paripájukat. Pillanatok alatt átvágtak a kikötővároson. Warwicknak a torkában dobogott a szíve. Biztos volt benne, ha a Marianne kihajózik, mielőtt odaérnének, Ondine-t nem látja többé az életben. A mólókhoz értek. Warwick megállította lovát, és lepattant a nye¬regből. Csak ekkor vette észre, hogy Hardgrave ott van mellette, ki¬vont karddal, harcra készen. A hajóhoz rohantak. Megállni! - kiáltotta Justin a Marianne matrózainak. - A király nevében követelem, álljatok meg! Megállni? Soha!
A hajó kapitánya, egy félszemű, mocskos arcú, sovány alak lépett a korláthoz. Elvigyorodott, és kivonta kardját. Meg ne ijedjetek, fiúk! Legalább kétszer annyian vagyunk, mint ezek a nyápic kékvérűek. Oldozzátok el a köteleket! Warwick egyetlen másodpercig sem habozott: a mólóról a hajó pallójára ugrott, és onnan a fedélzetre. Hardgrave, Justin, Buckingham és a többiek követték. A legénység megpróbálta őket feltartóztatni, hi¬ába. Úgy harcoltak, mint az ördögök, és senkinek nem kegyelmeztek. Warwick egy megtermett matrózzal vívott, mikor észrevette, hogy a hajó kapitánya menekülni próbál. Hardgrave állta útját, s mielőtt az ütésre emelhette volna kardját, egyetlen gyors mozdulattal elvágta a torkát. Alig végzett a hústoronnyal, egy alacsony, fogatlan matróz táma¬dott Warwickra, ám a gróf könnyedén hárította a csapását, s a követ¬kező másodpercben keresztüldöfte kardjával. Körbepillantott a fedél¬zeten. Véres tetemek hevertek mindenütt. Buckingham megsebesült, de harcolt tovább. Justin két gazfickóval vívott. Warwick azonnal a segítségére sietett. - Drága fivérem! - nevetett Justin. - Elbánok velük magam is. Csak ne hősködj! Nem szeretnélek idejekorán eltemetni! - War¬wick ügyes csuklómozdulattal kiütötte az egyik matróz kezéből a kar¬dot, aztán egy jól irányzott balegyenessel állcsúcson vágta a gazfickót, aki eszméletlenül rogyott össze. Justin ebben a pillanatban végzett támadójával, és fivérére mosoly¬gott. - Most már mehetsz, köszönöm a segítséget. Buckingham sietett hozzájuk, sebesült karját szorongatta. War¬wickra nézett. Menj, és keresd meg a feleségedet - mondta. - Addig mi meg¬próbáljuk kideríteni, ki raboltatta el, és miért. A gróf bólintott és a tatra rohant, ahol keskeny kis lépcső vezetett le a kajütbe. Lemászott, és végignézett a szűk kis folyosón. Jobbra egy ajtó kinyílt, és két matróz lépett ki rajta. Szakasztott egyformák vol¬tak, mint két tojás. El az utamból! - parancsolta Warwick. - Társaitok odafent mind halottak vagy sebesültek. Nem kívánom a véreteket venni. Az egyik fickó felnevetett. - Nem látsz a szemedtől, milord? Mi ketten vagyunk, te pedig egyedül! Ha az egyikőtöket megölöm, az esélyek hamar egyenlőek lesznek felelte Warwick. A matróznak rögvest lehervadt arcáról a mosoly. Felüvöltött, és nekirontott a grófnak. Warwick az utolsó pillanatban emelte fel kard¬ját, és felnyársalta támadóját. A fickó mozdulatlanná dermedt, aztán lassan a padlóra omlott. A másik matróz döbbenten nézett Warwickra, aztán gyorsan megfordult, végigszaladt a folyosón, és eltűnt az utolsó ajtó mögött. Warwick utánarohant. Tudta, a férfi a kapitány kabinjába menekült, és biztos volt abban is, Ondine-t ott tartják fogva. Jeges borzongás futott végig a gerincén. Ha a lánynak baja esett, beleőrül. Megesküdött rá, ha ezek a nyomorult patkányok egy ujjal is hozzányúltak, kibelezi őket. Dühödt vadként rontott a zárt ajtónak, és vállát nekifeszítette. A pántok egymás után pattantak le a korhadt fáról, az ajtó végül besza¬kadt, és hangos csattanással a padlóra zuhant. Warwick azonnal meglátta Ondine-t. Egy mocskos ágyon feküdt, kezét és lábát a támlához kötözték. Aludt, és Warwick egy pillanatra azt hitte, már nem él, de aztán a lány nyöszörögni kezdett, és kinyitot¬ta a szemét. A gróf megkönnyebbülten sóhajtott fel. Él! Istennek hála, Ondine életben van! - Kapd el! - suttogta valaki a kabin távoli sarkából. Warwick a hang irányába kapta tekintetét. Három alakot látott: a kövér matrózt, aki az imént menekült ide, egy idősebb férfit, rongyos ruhában, és egy mocskos, rossz arcú fickót. Adjátok meg magatokat! - parancsolta. - És figyelmeztetlek benneteket, ha a lánynak egyetlen haja szála is meggörbült... A pokolba, Josh - kiáltotta a rossz arcú. - Mi lesz már? Végezz vele! Ám Josh nem mozdult. A patkányképű előrántotta tőrét. Warwick Ondine-ra nézett. Először őt kell biztonságba helyeznio, aztán jöhet a harc. Maga elé emelte kardját, és az ágyhoz lépett, mi¬közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a három gazember¬ről. Gyorsan elvágta a zsinegeket, melyekkel a lányt kikötözték. - Menj! - kiáltotta. - Fel, a fedélzetre, Justinhoz! Ondine alig bírta nyitva tartani a szemét. Hallotta a parancsot, én engedelmeskedni akart, de képtelen volt megmozdulni. A patkányképű támadásba lendült, és Warwick felé csapott tőrével. A kövér matróz és Josh oldalról közelítettek.
- Ondine! Menj már! Menekülj! - mennydörögte Warwick. Ondine felült az ágyon. Szédült, és úgy érezte, mintha baltával ha¬sogatták volna a fejét. Látta a férjét, és látta azt is, támadói mindjárt bekerítik. Nem hagyhatja most egyedül. Valahogy segítenie kell... Körbepillantott. Az asztalon egy mocskos kancsó állt. Felállt, odatá-molygott, és felemelte. A patkányképű felüvöltött, és előredöfött újra. Warwick kiverte ke¬zéből a fegyverét, aztán megsuhintotta kardját, és a nyomorult gazfic¬kó holtan rogyott a földre. Josh és a kövér matróz döbbenten pillantot¬tak egymásra, aztán Warwickra vetették magukat. Ondine tudta, eljött az ő ideje. A dulakodó férfiakhoz tántorgott, magasra emelte a kancsót, s lecsapott. Ám legnagyobb rémületére nem a kövér fickót és nem is Josht vágta fejbe, hanem a férjét. - Ó, istenem! - kapott levegő után. Warwick felnyögött és az utolsó pillanatban fordult meg, hogy ki¬üsse a tőrt a hájas matróz kezéből. Ám az ostoba még ekkor sem adta fel a küzdelmet. Üvöltve rontott a grófra, és megpróbálta leteperni, ám Warwick előrelendítette kardját, és átvágta támadója torkát fültől fülig. Josh nyomban eldobta fegyverét, és feltartott kézzel hátrált a sa¬rokba. Warwick nagy levegőt vett, lassan kifújta, aztán megfordult és Ondine-ra nézett. - Az előbb majdnem leütöttél. Bocsáss meg, kérlek. Véletlen volt csupán. Mondtam, hogy menj fel Justinhoz. Nem tehettem... Nem hagyhattalak magadra! Most már nem fenyeget semmi veszély. Menj! Menj innen, de tüstént! A lány az ajtó felé indult, de megszédült, és ha Warwick nem kapja el, a padlóra zuhant volna. - Mit műveltetek vele? - kérdezte a gróf Joshtól. A férfi térdre omlott, és rimánkodni kezdett. - Ne ölj meg, nagyuram, könyörgöm! Kegyelmezz bűnös lelkem¬nek! Nem csináltunk vele semmit, esküszöm az élő istenre! Elkábítot¬tuk, az igaz, de az altatószer gyenge. Néhány perc múlva a lánynak lniya baja sem lesz, majd meglátod. Warwick a feleségére nézett, és megsimogatta az arcát, aztán visz-wm fordult az öregemberhez. - Most pedig tudni akarom, mi volt ez az egész? - mondta fenyegetően. Josh megrázta a fejét. - Felbéreltek bennünket. Pénzt kaptunk. Sok pénzt. A lányt egy nemesúrhoz kellett volna szállítanunk, le a folyón, nyugatra. - Ki az a nemes? - Nem tudom, esküszöm. De a kapitány személyesen is találkozott vele, kérdezd őt! A kapitány halott. Warwick neszezést hallott az ajtó felől, és kardját maga elé emelve hátrapördült. - Csak én vagyok - szólt Justin. - Én és Buckingham. A gróf fivéréhez lökte a feleségét. - Vidd innen mondta durván, Justinnak egyáltalán nem tetszett fivére viselkedése, de boldog volt, hogy Ondine-nak nem esett baja. Karjaiba emelte sógornőjét, és az ii l tóhoz lépett. - Várj! - kiáltott a lány. - Warwick, én... - Apokolba, Justin! Tűnjetek már el! Vidd a lakosztályunkba, és mondd meg Jake-nek, hogy vigyázzon rá. Miután Justin és Ondine elmentek, Buckingham odasétált Warwickhoz. - Látom, a gazembernek megkímélted az életét. - Igen - motyogta a gróf. - Bár magam sem tudtam meg tőle semmit. - Csak a kapitány ismerte... - nyöszörögte Josh. - A kapitány! Csak a kapitány! - vágott a szavába Buckingham. - ezt már hallottam! Mind ezt hajtogatjátok. Biztos vagyok benne, barátocskám, hogy a kínzókamrában megered a nyelvetek. Josh arcából minden vér kifutott. Jaj, uram, csak oda ne vigyetek! A kínzókamrába ne! Nem tudok semmit! Semmit... Buckingham Warwickhoz fordult. Nem csak a feleségedet mentettük meg, Lord Chatham, hanem vagy húsz fiatal lányt is. Odalent találtunk rájuk a hajó rakterében. A kapitány és ezek a gazemberek közönséges rabszolga-kereskedők. Lá¬nyokat rabolnak. Spanyolországban eladják őket, ahonnan a szeren¬csétlen kis fehércselédeket a marokkói háremekbe szállítják. Warwick döbbenten hallgatta a herceget, aztán Joshra nézett. Sajnálom, hogy nem beleztelek ki, te féreg - köpte ki undorral. Buckinghamhoz fordult. - Vidd a többi gazemberhez. Döntsön sor¬sukról a törvény! Kilépett a kabinból, és felsietett a fedélzetre. A korlátnak támasz¬kodott, és összeszorította a fogát, hogy küzdjön a lelkét marcangoló fájdalom ellen. Szereti Ondine-t, szereti, az életénél is jobban. De mi bebizonyosodott, hogy nem tudja megvédeni. A lány sehol sincs biz¬tonságban, míg a Chatham nevet viseli.
Felsóhajtott. A király katonái hamarosan itt lesznek, hogy letartóz¬tassák az életben maradt gonosztevőket. Azután lóra száll, és vissza¬lovagol a palotába, Ondine-hoz. Ma éjjel eltaszítja magától, kegyetlenül és könyörtelenül. Nincs más választása. A lány úgy hiszi, az adósa, amiért megmen¬tette a bitótól, és addig nem lesz hajlandó elmenni, míg le nem rótta tartozását. Nem, Ondine nem fogja elhagyni, hacsak meg nem gyűlöl-teti magát. Ha azt akarja, hogy a lány éljen, ma éjjel fel kell ébresztenie a lelke mélyén szunnyadó ocsmány szörnyeteget. Ondine alig várta már, hogy Warwick hazatérjen. Nem értette a visel¬kedését. Kimentette az emberrablók karmai közül, de úgy tűnt, igazá¬ból rá dühös, és nem a gonosztevőkre. Még Jake is úgy nézett rá, mint a véres rongyra, mikor megkérte, hogy hozasson fürdővizet a szobájába. Később Justin benézett hozzá. Az örökké vidám férfi komor volt és hallgatag. Ondine elővett egy üveg portóit. Öntött egy pohárral a só¬gorának. Justin felhajtotta a tüzes italt, aztán beszélni kezdett. Elmondta, mennyire bántja, hogy fivére nem bízik benne. Tudom, hogy azt hiszi, Genevieve-et meggyilkolták. De nem értem, hogy gondolhatja, hogy én tettem... Ondine vigasztalni próbálta a férfit. Warwick nem gondol semmi ilyet. Arról van szó, hogy még mindig nem tette túl magát imádott asszonya elvesztésén. Nagyon sze¬rette Genevieve-et, igaz? Justin megvonta a vállát. - Mindig jó volt hozzá, és gyengéd, de... a fivéremnél soha nem lehet tudni. Vegyük például a mai napot... Nem hiszem, hogy meg akart bántani téged. Mikor megtudta, hogy el¬raboltak, teljesen kétségbeesett. Hidd el, boldog, hogy nem esett ba¬jod, csak azért dühös, mert nem sikerült megtudnia, ki bérelte fel a gazembereket, hogy elraboljanak. Ondine felpattant székéből. - Anne! Justin összevonta szemöldökét. - Anne? Az lehetetlen! Hisz majd¬nem elrabolták őt is. A két szememmel láttam! A lány megrázta a fejét. - Hallottam, mit beszéltek Hardgrave-vel a hátam mögött. Azt kérdezte a vikomttól, elhozta-e az üvegcsét a király laboratóriumából. Hát nem érted? Ők szerezték az altatószert, amivel ii rablók elkábítottak! Anne csak eljátszotta, hogy megtámadták, még¬hozzá azért, hogy elterelje a figyelmet. Biztos vagyok benne, hogy Hardgrave-hez vittek volna... Justin megrázta a fejét, aztán gyengéden megsimogatta sógornője arcát. Lyle Hardgrave a Chatharnek legnagyobb ellensége, és mindent megadna azért, hogy az övé légy, de soha nem ártana neked. Külön¬ben is, mikor megtudta, hogy elraboltak, nyomban nyeregbe pattant, és velünk tartott, hogy harcolhasson érted. Ondine lehajtotta a fejét, és visszaült a székébe. Ebben a pillanat¬ban kicsapódott az ajtó, és belépett Warwick. Az asztalhoz sétált, le¬lökte a kalapját, aztán a kesztyűjét, és lecsatolta a kardját. Justin, hagyj magunkra. Beszélnem kell a feleségemmel. Az ifjabb Chatham tiltakozni akart, de fivére gyilkos tekintete láttán bölcsebbnek vélte hallgatni. így végül Ondine-hoz fordult, puha csókot lehelt arcára, aztán bátorítóan rámosolygott. - Ha szükséged van rám, csak kiálts. Itt leszek a közelben. Ne aggódj, öcsém, még soha nem emeltem kezet asszonyra -mondta hűvösen Warwick. Nem, persze, hogy nem. De mostanában sok olyan dolgot mű¬velsz, amit azelőtt soha nem tettél volna. Esküszöm, nem értelek... Justin, fogd be a szád! - mordult fel Warwick. Elég ebből! - kiáltotta Ondine. - Justin, most menj, hagyj ma¬gunkra, kérlek. Nem lesz semmi baj. Ezzel a szörnyeteggel elbánok magam is. Justin a fivérére pillantott, aztán sarkon fordult, és elment. Ondine magasra vetette állát, és dacosan nézett a férje szemébe, de belül reszketett a félelemtől. Soha nem látta még ilyennek Warwickot. A szeméből csak úgy sütött a gyűlölet. A férfi a kandallóhoz sétált, és a tűzbe bámult. - Holnap hajnalban hazautazunk. - Hisz még csak most jöttünk! Warwick megfordult és a feleségére nézett. - Elegem van belőled, hölgyem. Csak bajt hozol a fejemre. - Bajt hozok a fejedre? - ismételte döbbenten Ondine. - Igen, hölgyem. Azért vettelek nőül, hogy leleplezzem drága Genevieve-em gyilkosát, de nem felelsz meg a célra. Nem tudlak mire használni többé. Mint mondtam, holnap hazautazunk Észak-Lamb-riába. Ondine hisztérikusan felnevetett. - Ahonnan néhány napja utaztunk ide.
Nem maradsz a grófságban. Liverpoolba viszlek, ahonnan a Lady Crisíabel fedélzetén Virginiába hajózol Diana Brown néven. Vettem neked egy házat Williamsburgben, teljes személyzettel, és megbíztam egy ügyvédet, hogy a pénz- és egyéb ügyeidet intézze. Egy évig kell ott maradnod, míg elintézem a válást. Ha megvannak a papírok, egy nagyobb összeget helyezek el az általad megjelölt bankban, és szabad vagy. Ondine-t nem az döbbentette meg, amit Warwick mondott - hisz Károly előre figyelmeztette -, hanem a hideg közöny, ahogyan mondta. Lehetséges, hogy Warwick meggyűlölte? Vagy talán song nem is szerette? Mi történt? Hova tűnt a férfi, akit annyira csodált és szeretett? Az ablakhoz botorkált, és kibámult az éjszakába. Őrült vagy, Warwick Chatham - mondta végül. - Őrült. Nőül ve¬szel egy asszonyt, hogy elkaphass egy gyilkost, és mikor a gonosztevő már a közelben van, karnyújtásnyira, elválsz a feleségedtől. Tudom, hogy ma mi történt. Ami Virginiát illeti, nos, köszönöm, de nem uta¬zom sehova. Biztos vagyok benne, hogy Williamsburg csodálatos vá¬ros, de nem kívánok ott élni. És még valami: nem kell a pénzed. Nem kell túlbonyolítani a dolgokat. Szépen elbúcsúzunk egymástól, és ve¬ge. Azt teszed, amit mondok - mordult fel fenyegetően Warwick. -Most pedig hallani akarom, mit tudsz a történtekről! Ondine megfordult, és a férje szemébe nézett. Haragvón, dacosan. Tudom, hogy a szeretőd tervelte ki az elrablásomat. Lady Anne és Lord Hardgrave. Hallottam, ahogy Anne azt kérdezi a vikomttól, a megfelelő üvegcsét hozta-e el a király laboratóriumából. Biztos va¬gyok benne, hogy az altatószer, amivel elkábítottak, ebben az üveg¬csében volt. Warwick legyintett. - Lady Anne-t is megtámadták. Még most is szörnyű állapotban van. Hardgrave pedig velünk harcolt a gazfickók ellen. Azt mondom... Én pedig azt mondom, amit hallottál, nem jelent az égvilágon semmit. Méghozzá azért nem, mert nem lehet bebizonyítani, hogy erre ii beszélgetésre egyáltalán sor került. Az egyetlen ember, aki tudta, ki adott megbízást az elrablásra, halott. Bizonyítékok nélkül senkit nem vádolhatok meg. Különben is, amit mondasz, csak újabb bizonyíték arra, hogy vonzód a bajt, mint a lámpás fénye az éjjeli pillangókat. Mihamarabb meg kell szabadulnom tőled. - Rendben! Még ma éjjel elmegyek! - kiáltott a lány. - Ó, nem, hölgyem! Ma éjjel nem mégy sehova! - Milyen jogon parancsolgatsz nekem? - Milyen jogon? A férjed vagyok! - Az imént mondtad, hogy mihamarabb meg akarsz szabadulni tőlem. Igen. Csak nem képzeled, hogy egy magadfajta koldussal, egy nyomorult kis tolvajjal fogom leélni az életemet? Ondine úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Hogyan ismerhette ennyire félre Warwickot? Úgy érezte, a férfi nem közömbös iránta. Keserű könnyek fojtogatták, és azt kívánta, bár magára hagyná War¬wick. Nem, milord - felelte remegő hangon. - Soha nem gondoltam Ilyesmit. Hidd el, én is örülök, hogy szétválnak útjaink. De nem ha¬gyom el Angliát, uram. És megfizetem az adósságomat. Nem félek a izellemektől, sem a szeretődtől, de még Hardgrave-től sem. - Ostoba! - mennydörögte Warwick. Odalépett a lányhoz, megragadta a vállát, és megrázta. - Jobban tennéd, ha félnél tőlük. Istenem, ma... akár meg is halhattál volna! - De nem haltam meg! Warwick úgy érezte, nem bírja végigcsinálni ezt a kegyetlen színjátékot. A szíve szakadt meg Ondine-ért. Legszívesebben magához ölelte volna... Nem! Ki kell tartania. Meg kell győznie a lányt arról, hogy ő a leg¬kegyetlenebb, legalávalóbb férfi a világon. Figyelj rám, Ondine, és figyelj jól! Visszamegyünk Chathambe a holmijaidért. Ott töltünk egy éjszakát. Másnap Liverpoolban hajóra teszlek, és te elutazol Virginiába... Nem megyek sehova! Az isten verjen meg! A feleségem vagy! A tulajdonom, akivel azt teszek, amit csak akarok! Egy szép portéka, egy játékszer, mellyel ját¬szom, ha a kedvem úgy hozza, s a szemére vetem, ha ráuntam! Ondine kiszabadította magát a férfi szorításából, aztán hátralépett, és teljes erejéből pofon vágta. Menj a pokolba! Takarodj innen! Megszabadultál tőlem, mehetsz a drágalátos Anne-edhez, vagy... ahova csak akarsz! Warwick elvigyorodott, és durván magához rántotta feleségét. Nem megyek sehova. Akkor majd én... Te sem mégy sehova, szerelmem.
Ondine majdnem felsikított rémületében, mikor rádöbbent, férje mire készül. Nem! - kiáltotta kétségbeesetten. - Nem fogsz hozzám érni egy ujjal sem, te mocskos disznó! Különben is, én csak egy koldus va¬gyok, nyomorult kis tolvaj! Csak nem alacsonyodsz le addig, hogy egy magamfajta, alacsony sorból származó asszonyon elégítsd ki buja vágyaidat, mikor kékvérű szajhák tucatjai várják epekedve, hogy az ágyadba vidd őket. Warwick belemarkolt felesége hajába, és erővel kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Még maga a király sem veti meg a, hmm... alacsony sorból származó fehérnépeket. Igazából azt hiszem, az ilyen asszonyok sok¬kal inkább megfelelnek a célra. Van bennük valami... állatias. Veled egyetlen bajom van csupán, az, hogy a feleségem vagy. - Te! Te szemét állat! Te nyomorult féreg! Ne merészelj... De igen, szépségem. A férjed vagyok. És a magamévá teszlek, mert ahhoz van kedvem. Ondine dühödt fúriaként rontott a férjének, ütötte, rúgta, harapta, ahol csak érte. Ám erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak. Warwick lefogta, hátracsavarta a kezét, aztán az ágyhoz vonszolta, és durván rálökte. A lány menekülni próbált, ám a férfi testével szegezte a nyoszolyához. Fél kézzel szétfeszítette combjait, letépte az alsóneműjét él erőszakkal a testébe hatolt. - Gyűlöllek! - kiáltotta Ondine. Warwick mozdulatlanná dermedt. Tudom - mondta. Ondine meg mert volna esküdni rá, hogy fájdalmat hallott kicsengeni a férfi hangjából. Aztán Warwick mozogni kezdett. A lány beharapta az ajkát, és mozdulatlanná dermedt. Keserű könnyek gyűltek a szemébe, és vé¬rigperegtek arcán. Végül a férfi felnyögött, aztán legördült testéről, és az ágy túlsó felére húzódott. Ondine-ra élete legsötétebb, leghidegebb, legmagányosabb éjszaká¬éi köszöntött. De valahol a távolban a holnap első, melengető sugarai már áttörték a kietlen sötétség fátyolát. 20. fejezet
Mikor hazaértek Chathambe, zuhogott az eső. A fákat és a bokrokat viharos szél tépte, és a szürke égen villámok cikáztak. Az út maga volt a borzalom. És Ondine eltökélte, hogy Liverpool¬ban megszökik Warwicktól, és megpróbálja rendbe hozni életét. Visz szatér Rochesterbe, megkeresi és eltünteti az ellene szóló bizonyíté¬kot, és isten segedelmével megtalálja a módját, hogy tisztázza apju nevét. Itthon vagyunk - szólt Warwick, és megsimogatta felesége me¬rengő arcát. - Mi jár a fejedben, szerelmem? Ondine elhúzódott a férfi érintésétől. Nem tartozik rád, Chatham - felelte hűvösen. Warwick kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt, és kisegítette feleségét. Mathilda és Clinton siettek elébük, hogy üdvözöljék őket. - Isten hozott benneteket - szólt vidáman Clinton. Mathilda úrnője elé lépett. Csodálatosan nézel ki, Ondine - mondta sugárzó arccal. - Biztos vagyok benne, hogy a baba is jól van. Fiú lesz, tudom. Ebben a csa¬ládban csak fiúk születnek. Erős, egészséges fiúgyermekek. Hirtelen kékesfehér fényű villám cikázott át az égen, és néhány másodperc múlva mennydörgés robaja rázta meg a levegőt. Warwick Mathilda elé lépett, és a szemébe nézett. Sajnálom, de a házamban nem születik gyermek. Ondine magza¬tát nem ismerem el sajátomként. Micsoda? - kiáltott fel Justin döbbenten. A feleségem által ismert okokból felbontom a házasságunkat. A gyermeke nem Chatham, őt pedig nem tekintem többé a feleségem¬nek. Holnap reggel elhagyja a grófságot. Bárki, aki megkérdőjelezi döntésem helyességét, szabadon távozhat vele együtt. A bejelentést döbbent csend követte. Warwick körbepillantott az elképedt arcokon, aztán sarkon fordult, és elindult az istállók felé. - Te istentelen gazember! - kiáltott Justin dühösen. - Warwick! Warwick megfordult, de Ondine sógorához lépett, és mosolygott. - Hagyd! Nem számít, igazán! A gróf az öccsére nézett, aztán megvonta a vállát, és tovább folytat¬ta útját. Mathilda zokogni kezdett, Jake a kezét tördelte.
Clinton Warwick távolodó alakját nézte, és megrázta a fejét. Ez a viselkedés nem vall rá. Nem vall rá egyáltalán - motyogta, aztán odalépett Ondine-hoz. - Ne aggódj, úrnőm, ez... ez nem az a férfi, akit ismerek. Egyidősek vagyunk, és együtt nőttünk fel. Úgy is¬merem, mint saját magamat, és tudom, ez a kegyetlenség nem sajátja. Hamar elmúlik majd, és minden rendbejön. Fejet hajtott, és elindult Warwick után. Justin átkarolta Ondine vállát. Clinton nem látta, fivérem hogyan viselkedett mostanában. Kez¬dem azt hinni, Warwick megőrült... Nem számít, Justin - szólt halkan a lány, aztán elhúzódott tőle. Felrohant a szobájába, az ágyra vetette magát, és zokogni kezdett. Percekkel később valaki kopogott a lakosztály ajtaján. A lány biz¬tos volt benne, nem Warwick az - ő soha nem kopog, ha be akar lépni valahová -, így feltápászkodott, és az ajtóhoz ment, hogy kinyissa. Mathilda volt az, kezében egy csupor meleg kecsketejjel. Amint megpillantotta a lány könnyes arcát, zokogásban tört ki. Ondine elvette tőle a tejet, aztán átkarolta, egy székhez vezette és leültette. Kérlek, Mathilda, ne izgasd fel magad... Clintonnak igaza van. Ez a kegyetlenség nem vall Warwickra. Valami elvette a józan eszét, ebben biztos vagyok. Két kezét ölébe vonta, és a lány szemébe nézett. Holnapra minden rendbe jön. Nem akarom elhinni ezt az egészet! Mit képzel magáról Warwick? Még őfelsége, Károly király sem akar elválni a feleségétől, pedig szegény asszony meddő. Nem, Warwick sem fogja megtenni, ebben biztos vagyok. Mathilda, kérlek, ne keseredj el. Hozok egy kis konyakot. Attól majd megnyugszol kicsit. Warwick asztalából elővarázsolt egy palackot a tüzes italból, aztán két pohárba öntött belőle. Az egyiket az asszony kezébe nyomta. - Hajtsd fel gyorsan! Jobban fogod érezni magad tüstént. Szeretett volna mondani valami biztatót, de semmi nem jutott az eszébe. Elege volt ebből a helyből, és legfőképpen Warwickból. De mindegy. Holnap eltűnik innen, és soha, soha többé nem tér vissza. Mathilda megitta a konyakot, aztán letette a poharat az asztalra. Nem fog megtörténni - jelentette ki eltökéltséggel a hangjában. Nem hagyom, hogy megtörténjen. Ondine Mathildára mosolygott, aztán ásított egyet. 0, szegénykém! - szólt az asszony. - A tej! Meg kell innod a te¬jet. Ez a gazfickó minden erődtől megfosztott. Idd meg gyorsan a fi¬nom tejecskét! A lány engedelmeskedett. Mathilda elvette tőle a csuprot, aztán az ajtóhoz indult. Nem fog megtörténni - motyogta. - Nem hagyom. Elment. Ondine becsukta az ajtót, aztán visszasétált a szobájába. Az ablakhoz ment először, és kinézett. A délutáni égbolt sötétszürke volt, és fújt a szél, de az eső még nem eredt el. A tomboló viharban könnyen elmenekülhetne - gondolta. Senki nem merészkedne utána. De hogy jut ki a palotából? Ondine összevonta a szemöldökét, és körbepillantott a szobában. Eszébe jutott az éjszaka, amikor valaki a nevét suttogta, valahonnan a szobából. Először a padlót vizsgálta meg, kőkockáról kőkockára, de semmit nem talált. Végigtapogatta a falakat. Minden kis repedést és mélyedést ellenőrzött, de semmi szokatlant nem vett észre. Már majdnem feladta, mikor eszébe jutott a kis elfűggönyzött mel¬lékhelyiség, ahol az éjjeliedényt tartották. Odasietett, félrehúzta a füg¬gönyt, és vizsgálgatni kezdte a falat. Végre megtalálta, amit keresett. Az egyik kőkocka alig észrevehe¬tően kiemelkedett a többi közül. Ondine megnyomta, és a fal kinyílt. A lány majdnem felnevetett meglepett örömében. A titkos járato¬kon át észrevétlenül kiszökik a palotából. De vajon hova vezet? Ondine a szobából gyertyát hozott, és belépett a titkos ajtón. Nem hallotta patkányok neszezését, és nem látott pókhálót sem. A szűk kis folyosót nyilvánvalóan nemrég használta valaki. Negyven lépésre a bejárattól Ondine keskeny csigalépcsőhöz ért. Lesietett rajta. Egy faaj¬tó előtt találta magát. Kinyitotta. A palota parkjában volt, a nyugati szárnytól pár lépésnyire. Letette a gyertyát az ajtó mögé, nehogy a szél elfújja, aztán az istál¬lók felé szaladt. A látása hirtelen elhomályosult, és szédülni kezdett. Megrázta a fejét és lassított az iramán. Az az istenverte kecsketej! -átkozódott magában. Mindig is undorodott tőle... Mikor végre elérte az istállót, a falnak támaszkodott, és behunyta a szemét. Szörnyű hányinger tört rá, és a lába majd összecsuklott alatta. Az ajtóhoz vánszorgott, és belépett az épületbe.
Minden összefolyt a szeme előtt. Istenem, miért? - gondolta két¬ségbeesetten. Most, mikor végre minden készen áll a szökéshez, miért sújtja a sors ezzel a szörnyű rosszulléttel? Nem! Nem adhatja meg magát a betegségnek. Erősnek kell lennie, ós kitartania, míg biztonságos távolságba nem kerül Chathamtől. A lovak állásai felé fordult, és megdörzsölte a szemét. Meg kell keresnie a kis kancát, amin legutóbb lovagolt... Ondine! Mit keresel itt? Mindjárt kitör a vihar! A lány felsikított rémületében, és a hang irányába fordult. Clinton volt az, egy patakaparó vassal a kezében. Ondine! - suttogta a férfi, és a lány azt gondolta, a rejtélyes, ré¬misztő hang ugyanígy suttogta a nevét azon a régi éjszakán. Verje meg az isten azt az átkozott gazembert! - mordult fel Clinton. - Miatta menekültél ki a palotából, igaz? Tudja egyáltalán, hogy itt vagy? Én... Tud róla bárki is, hogy idejöttél? Ondine képtelen volt megszólalni. Úgy érezte, mindjárt elájul. Gyere! Ne... én. És ekkor Clinton felemelte az éles, hegyes kaparóvasat. Ondine látta, hogy a férfi a gyilkos fegyvert ütésre lendíti. Kinyitotta a száját, hogy sikítson, de a következő pillanatban Clin¬ton keze és a kezében lévő patakaparó a falnak csapódott Ondine feje mellett. A férfi egész testében reszketett a dühtől. Beteg vagy, kis húgom - mondta. - Gyere, visszakísérlek a ház¬ba. Ondine átkarolta a nyakát. - Nem, én... Ne aggódj, Warwick nem fogja megtudni, hogy itt jártál. Az aj¬tóhoz kísérlek, aztán szólok anyámnak. A lány nem tudott tiltakozni. Nyelve bénultan ült szájában. Még abban sem volt biztos, hogy képes a saját lábán elmenni a bejáratig. Belecsimpaszkodott a férfi karjába, és a kastély felé indultak. Örökkévalóságnak tűnő percek teltek el, mire az ajtóhoz értek. Már itt is vagyunk - mondta Clinton. - Támaszkodj a falnak. Így, Tarts ki, máris hozom anyámat. Ondine olyan rosszul érezte magát, hogy kínjában pityeregni kez¬dett. Olyan, igen, pontosan olyan volt, mint amikor az emberrablók elkábították. Valaki átkarolta. - Jaj, úrnőm! Rosszul érzed magad? - kérdezte Mathilda. Igen - suttogta a lány. - Azt hiszem, mindjárt... - Felkísérlek a szobádba. Gyere, kapaszkodj csak belém! Ondine engedelmeskedett. Úrnőm, mit kerestél odakint, ebben a szörnyű időben? Vigyáz¬nod kell magadra, te is tudod. Warwick miatt nem kell aggódnod. Mondtam, hogy nem lesz semmi baj. Nem fogod elhagyni Chathamcl, Minden kérdésre tudom a választ. Tudom, mi történt szegény Gene-vieve-vel. Mindent tudok. A kápolnába bukkantam rá a titok nyitjára. Ondine egyetlen szót sem értett az egészből. Válasz... Minden kérdésre. A kápolnában mindenre fény derül. A kápolnában? - Igen. Most egyenesen odamegyünk – suttogta Mathilda. A hallból a bálterembe mentek, onnan pedig a kápolna bejáratához, Mathilda kinyitotta az ajtót, aztán becsukta, és bereteszelte. Egyenesen Genevieve síremlékéhez sétáltak, és Ondine észrevette, hogy a kriptát ismét megnyitották. A meredek lejáró, mint valami fe¬neketlen, sötét szakadék tátongott előttük. A lejáró fölött, az oltárról két hurok lógott. Ondine kinyitotta a száját, és sikoltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Félelem mart a szívébe, mikor rádöbbent, Mathilda meg akarja ölni. Te... kábítottál el - nyöszörögte, miközben az asszony leültette az oltár elé. - Miért? Ó, drágaságom, hidd el, nagyon sajnálom - felelte Mathilda, és zöld szemében ördögi fény villant. A két kötélhez lépett, és ellenőriz¬te, hogy a csomók jól tartanak-e. Genevieve... Te ölted meg. Miért? Azt... azt hittem, szeretted... és... engem is. Igen, nagyon szerettem úrnőmet, és téged is szeretlek. Látod? Két hurkot készítettem, hogy ne egyedül menj a halálba. Úgy döntöl¬tem, veled tartok én is. Ne... kérlek, ne bánts!
Már hívnak bennünket - mondta Mathilda. - Nem hallod? Cha¬tham halott úrnője és drága anyám értünk kiáltanak. Szörnyű tragédia történt aznap, mindent láttam. Anyám a halálba taszította Lady ChaIhamet, aztán... utána vetette magát. Azóta minden éjjel eljönnek hoz¬zám. Sírnak, kiabálnak, sikítanak. Genevieve... azt hittem, ha nekik adom drága, gyengéd úrnőmet, háborgó lelkük megnyugszik, és nem kísértenek többé. De tévedtem. Genevieve nem volt elég. Csak ketten törhetjük meg az átkot. Neked a grófnőért, nekem pedig anyámért kell meghalnom. -Ne... Ne félj, nem fogsz érezni semmit. Azért kábítottalak el, hogy a halálod könnyű legyen, mint az álom... Warwick a lakosztályához sietett, és intett Jake-nek, hogy elmehet, aztán belépett az ajtón. Szörnyen érezte magát. Az istállóban volt, hogy szóljon Clintonnak, reggel a kocsi álljon indulásra készen. Uno¬kafivére nem szólt hozzá. Még csak pillantásra sem méltatta, és ez rosszabb volt bármilyen veszekedésnél. Az istállóból a dolgozószobá¬jába ment, és egy kis ládikába rakta a feleségének szánt pénzt. Holnap. Holnap Ondine hajóra száll, és elmegy. Örökre eltűnik az életéből... Warwick az íróasztalához sétált, öntött magának egy pohár konya¬kot, és felhajtotta. Szüksége volt rá, mielőtt még egyszer, utoljára ösz-izccsap Ondine-nal... Nagy levegőt vett, és a lány hálószobájához indult. Kicsapta az aj¬tót. Mozdulatlanná dermedt döbbenetében és félelmében. A lány nem volt odabent. Ondine! - kiáltotta, és mint az őrült, végigkutatta a szobát. Min¬dent felforgatott, de a lányt sehol nem találta. Kirohant a folyosóra, és Jake után kiáltott. A szolgáló hamarosan lel tűnt a lépcsőn. Mi a baj, uram? - kérdezte. Elment! Ondine elment! Az lehetetlen! Az életemre esküszöm, azon az ajtón nem jött ki senki! - mutatott Jake a lakosztály bejáratára. A folyosó végén ekkor jelent meg Justin. Ellenségesen nézett fivérére. Mi a fenét... A lány eltűnt. Justin... Egy ujjal sem nyúltam hozzá! - üvöltötte Justin, aztán hirtelen rádöbbent, hogy baj van. Nagy baj. A pokolba is! Mit álldogálunk itt? Ondine élete veszélyben van. Meg kell találnunk! Lerohantak a földszintre. Alig értek le a lépcsőn, a bejárati ajtó ki¬nyílt, és Clinton lépett a hallba, és a három zaklatott férfi láttán zavar¬tan vonta össze szemöldökét. Mi történt? Nem láttad Ondine-t? Clinton kihúzta magát, és haragvón nézett Warwick szemébe. - Ha bántani akarod szegény kislányt, ne is reméld, hogy elárulom, hol van. És ha úgy kívánod, holnap elmegyek innen. Tisztességtelenül és kegyetlenül bánsz a feleségeddel, és én ezt nem vagyok hajlandó eltűrni. Warwick megragadta unokafivére vállát, és erőszakosan megrázta. - Az isten szerelmére, Clinton! Nem akarom bántani. Meg kell ta¬lálnunk! Hát nem érted? Az élete veszélyben forog! Clinton megrázta a fejét. - Nyugodj meg, Warwick. A feleséged biztonságban van. Rosszul lett, és anyám a szobájába kísérte. - Micsoda? Nem, nincs a szobájában! Épp onnan jövök. Nincs ott. Elment... Akkor... Hol van Mathilda? - kérdezte Justin. Csend zuhant a halira. Súlyos, feszült csend. Végül Jake szólalt meg, és hangjában szörnyű félelem reszketett. - Talán... a kápolnában lehetnek. Már rohantak is a kápolna ajtajához. Zárva volt. Warwick nekiron¬tott az alkotmánynak, de a pántok erősen tartották. Justin, Clinton és Jake azonnal odaálltak mellé, és együttes erővel próbálták betörni. A zár nyelve hirtelen kipattant és az ajtó kicsapódott. Egy hosszú pillanatig félelem és döbbenet bénította mozdulatlanná őket. Mathilda Genevieve oltárán ült, a kőlap szélén, a kriptalejárat fölött. Ondine ott ült mellette. Törékeny nyakába hurkot vetettek, s úgy tűnt, nincs eszméleténél. - Warwick, hát itt vagy! - szólt Mathilda. - És Justin és Clinton is. Mindjárt vége. Magammal viszem úrnőmet a halálba, és a gonosz nem háborgatja többé e hajlékot.
- Ne! - üvöltötte kétségbeesetten Warwick. - Ne! - És már rohant is az oltár felé. Elkésett. Mathilda ellökte magát a kőtől, és Ondine teste is csúszni kezdett a mélység felé. Warwick az utolsó pillanatban kapta el, mielőtt lezuhant volna. Justin már ott állt mellette. Elvágta a kötelet, és a hurkot levette a lány nyakából. Warwick egy padra fektette feleségét, mellkasára tapasztotta a fü¬lét, és imádkozott. - Él! - kiáltott fel Justin. - Él! Látom, hogy lélegzik! Ondine ebben a pillanatban kinyitotta a szemét. Warwick arcát lát¬ta, barna szemét... Elmosolyodott, és lehunyta a szemét újra. Warwick a karjaiba emelte feleségét, és a kijárat felé indult, de meglátta Clintont és megállt. Unokafivére akkor emelte ki anyja élet¬telen testét a sötét mélységből. - Őrült volt - suttogta megtörten, aztán Warwickra nézett. - Isten a tanúm, Warwick, sajnálom, ami történt. Megrázta a fejét. - Nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy... Tudom - felelte Warwick gyengéden. - Én is sajnálom, Clinton. Clinton megsimogatta anyja arcát. - Esküszöm, húgomként szere¬tem a feleségedet. Nem tettem volna ki ekkora veszélynek, ha csak sejtem, hogy... Istenem, szörnyen fáj, hogy anyám nincs többé, de boldog vagyok, hogy Ondine él! Ha úgy kívánod, Warwick, elteme¬lem az anyámat, aztán elmegyek innen... Nem! - mondta Warwick. - Nem mégy sehova. Chathamek va¬gyunk mindannyian. Ma éjjel megfizettünk atyáink bűneiért, és felol¬doztattunk az átok alól. Egy család vagyunk. Chatham ugyanúgy a ti¬ed, mint ahogy az enyém vagy Justine. Anyád a nagynéném volt, apám testvére. Eltemetjük tisztességgel, és tovább éljük az életünket. Justin Clintonhoz sétált, és bátorítóan megszorította a vállát. Fivé¬rére nézett aztán. - Vidd fel Ondine-t a szobájába! Én és Clinton gon¬doskodunk Mathildáról. Warwick bólintott. Amint kilépett a kápolnából, zuhogni kezdett az eső. A palota bejá¬ratához sietett, aztán felment a lakosztályukba. Alig várta már, hogy Ondine magához térjen, hogy bebizonyíthassa neki, mennyire szereti.
21. fejezet Amikor Ondine kinyitotta a szemét, a kandalló tüzének meleg fénye öntötte aranyba a szobát. Warwick hatalmas ágyában feküdt. Hálóing volt rajta, és valaki nyilvánvalóan megfürdette, mert érezte bőrén a szappan friss, tiszta illatát. Hirtelen szörnyű emlékképek tolultak a tudatába, és újraélte a ret¬tegés perceit, amikor Mathilda az oltárhoz hurcolta, ahogy kötelet ve¬tett a nyakába. De Warwick... Warwick eljött érte, és megmentette az életét. Minden borzalom ellenére Ondine örült, hogy a dolgok így alakul¬tak. Beteljesítette az ígéretét, és lerótta adósságát Warwicknak. Szabad... végre szabadon élhet, csakúgy, mint Warwick. Szereti a férjét, mint senkit a világon, és mégis el kell hagynia. Még ma éjjel. Nem bízhat meg benne. Igaz, a rejtély megoldódott és a veszély elmúlt, de Warwick egyértelműen a tudtára adta, mennyire gyűlöli és megveti. Amerikába fogja küldeni, ez biztos, legalább ad¬dig, míg a házasságukat fel nem bontják. Csak hogy ne legyen útban. Felsóhajtott, és majdnem elsírta magát, mikor hirtelen rádöbbent, nincs egyedül a szobában. Neszezést hallott, és a hang irányába fordí¬totta a fejét. Warwick ott ült az ágy végében. Mikor észrevette, hogy felébredt, odasétált, és leült mellé. Arcára aggodalom szántott sötét barázdákat. - Jól vagy? Nem fáj semmid? Ondine elmosolyodott. - Jól érzem magam. Warwick megsimogatta felesége arcát, aztán a nyakát, ahol a kötél felhorzsolta. - Mathilda mákból főzött álomitallal kábított el. Lottie megtalálta az üveget a konyhában. Ártalmatlan szer. - Mathilda... - Meghalt a szerencsétlen asszony. - És Clinton? - Nagyon szerette az anyját, és most szenved. - Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta: - Mathilda a nagynéném volt, és mindig szerettem. Itt élt, mióta az eszemet tudom. És egyikőnk sem sejtette, hogy... - Sajnálom, Warwick.
A férfi felsóhajtott. - Igazából... örülök, hogy így alakult. Bele¬lőrültem volna, ha Justinról vagy Clintonról derül ki ugyanez. - Kibékültél Justinnal? Warwick bólintott, és megfogta felesége kezét. - Igen. Nem volt nehéz. Elmondtam neki, hogy egyszer már megtámadtak a kápolnában, és egyszerűen eszemet vette a félelem és a gyanakvás. Megértette. Clinton... Clinton semmiről nem tudott. Most szörnyű bűntudat gyötri, amiért nem vette észre, hogy az anyja megőrült. Úgy érzi, lát¬nia kellett volna a jeleket. Ondine lesütötte a szemét. - És most mi lesz? Mi lesz Mathildával? Az egyház isten ellen való véteknek tekinti az öngyilkosságot. Nem fogják megtagadni a temetést? - Ne aggódj - sóhajtott Warwick. - Mathilda a nagynéném volt. Chatham földjében fog nyugodni. És nem mondanám, hogy öngyilkos lett. Szegény asszonynak megbomlott az elméje, és ez okozta a vesztét. Az egyház tisztességgel eltemeti, ne félj. Ondine megszorította a férje kezét. - Clinton egészen el van keseredve - folytatta Warwick. - Úgy ér¬zi, miatta kerültél halálos veszélybe. - Ez nem igaz! - csattant fel a lány. - Clinton semmiről nem tehet. Csak jót akart: megvédeni tőled. Igen - felelte Warwick, és összevonta a szemöldökét. - Kérdezni is akartam: mit kerestél odakint? Egyáltalán, hogyan szöktél ki a szobádból? Jake esküszik rá, az ajtón nem surranhattál ki. - Van egy kis titkos ajtó a szobámban. - Átvizsgáltam a falakat, és semmit nem találtam... - A mellékhelyiség mögött is megnézted? - A pokolba! - átkozódott Warwick. - Holnap intézkedem róla, hogy lezárják. Ondine elmosolyodott, és arra gondolt, holnap ő már hét határon túl lesz. Felült és félrehajtotta a takarót, hogy kiszálljon az ágyból. - Látnom kell Clintont, és elmondanom neki, mennyire sajnálom, hogy... - Nem, most nem. Majd reggel beszélsz vele. Most pihenj, kérlek. A férfi hangja gyengéd volt és simogató. Ondine szerette volna át¬ölelni, megcsókolni, szeretkezni vele utoljára, mielőtt a kegyetlen holnap elszakítja őket egymástól. Tétován nyúlt előre, kisimított egy tincset férje arcából, aztán elő¬rehajolt, és puha csókot lehelt a homlokára. Warwick a felesége szemébe nézett, és szomorkás mosoly ült ki az arcára. Sok dolgot kell megbeszélnünk. De nem ma. Kiver a hideg verej¬ték, ha arra gondolok, hajszálon múlott csupán az életed. Ott voltál és megmentettél - suttogta a lány. Majdnem elkéstem - felelte a férfi. - Ha Jake-nek nem jut eszébo a kápolna, ha Justin és Clinton nem segítenek betörni az ajtót, mos! nem beszélgetnénk itt. Szörnyű perceket éltél át, s most pihenned kell. Kutya bajom! - tiltakozott Ondine. Warwick felállt, s menni készült, de a lány megfogta a kezét, és nem engedte el. - Warwick, én... Szót se többet ma éjjel! - parancsolta a férfi. - Próbálj meg aludni. Nem vagyok álmos, aludtam eleget! - suttogta a lány, és feltér¬delt az ágyon. - Kérlek... - Lesütötte a szemét. Nem tudta, hogyan bírja rá Warwickot, hogy maradjon vele. -Hogy kerültem ide... így? - kérdezte, és hófehér hálóruhájára mutatott. - Te... fürdettél meg, és adtad rám ezt az inget? - suttogta, és a haja tövéig elvörösödött. Igen, Lottie segítségével - felelte a férfi, és megsimogatta felesé¬ge arcát. - Drága hölgyem, ma éjjel nem kell tőlem tartanod. Kegyet¬len voltam hozzád, de ez nem fordul elő még egyszer. Ondine, tudnod kell, hogy... A lány a férfi szájához emelte ujjait. - Milord, szót se többet. Majd holnap mindent megbeszélünk. De ma éjjel... Ma éjjel? Könyörgöm, ma éjjel maradj velem. Boldogan, ha ez a kívánságod. Itt fogok ülni melletted, és őrzöm az álmod. Ó! - kiáltotta türelmetlenül Ondine. - Nem lehetsz ilyen egy¬ügyű, Lord Chatham! Warwick szeme felcsillant, és mosoly lágyította el szigorú vonásait. Jól gondold meg, mit mondasz, hölgyem. Hidd el, semmire nem vágyom jobban, mint a szenvedélyre és a gyönyörűségre, mit karjaid¬ban ismertem meg. De szörnyű gyalázatot követtek el ellened, csupán inert a feleségem vagy. Ma éjjel senki, és semmi nem zavarhatja meg • nyugalmadat, erről kezeskedem. Milord, a legkevésbé sem vágyom nyugalomra. Warwick nem mozdult. Ondine türelmetlenül csettintett a nyelvé¬vel, aztán kiszállt az ágyból.
Érzékien, lassan lesimította válláról a hálóinget, mely ezüstszínű flityolként omlott lábaihoz. Warwick lelkében felizzott a szenvedély, és forró lávaként ömlött szét ereiben. Arra gondolt, Ondine a legtündöklőbb, legtökéletesebb szépség az egész földkerekségen. És a legcsodálatosabb ember: bármilyen ke¬gyetlenül is bánt vele, szereti, vágyik az érintésére, az ölelésére. Ó, Warwick! - sóhajtott a lány. A férfi odalépett hozzá. Hátrasimította hosszú tincseit, aztán leha¬jolt és puha csókot lehelt a vállára és a nyakára. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - suttogta. Ondine nem felelt. Átkarolta férje nyakát, lábujjhegyre emelkedett, és szájon csókolta. Érzékien, csábítón. Warwick szenvedélyesen magához ölelte asszonyát, és csókjára Csókkal válaszolt. Elhúzódott aztán, és szóra nyitotta száját, hogy el¬mondja, mennyire boldog, de a lány csendre intette. Szót se többet ma éjjel - suttogta, és megcsókolta férjét ismét. Warwick a karjaiba emelte, és lefektette az ágyra. Szeretkeztek újra meg újra, míg erőt nem vett rajtuk a fáradtság. Ondine a férfi izmos mellkasára hajtotta fejét, és lehunyta a szemét. Ondine, én... - kezdte Warwick. El akarta mondani a feleségé¬nek, hogy szereti, hogy számára ő a legfontosabb a világon. - Shh! Kérlek, ne szólj! Ma éjjel nincs szükség szavakra. Warwick magához ölelte kedvesét, és lehunyta a szemét. Holnap... Holnap mindent elmond neki, és ha kell, élete végéig térden állva kö¬nyörög majd, hogy bocsássa meg mindazt a rosszat, mit ellene elköve¬tett. Szinte azonnal mély álomba zuhant. Ondine észrevette, hogy a férje elaludt, de mellette maradt még legalább egy órán át. Végigsimította arcát, hogy jól az emlékezetébe vésse minden vonását. Végül puha csókot lehelt ajkaira, aztán óvatosan kibontakozott öleléséből, és kiszállt az ágyból. Megállt a komódnál, és kinyitotta a kis fekete ládikát, mely ott állt a tetején. Pénz volt benne. Sok pénz. Ondine elsírta magát. Nyilvánva¬ lóvá vált számára, hogy bármi is történt, Warwicknak eltökélt szándéka, hogy a gyarmatokra küldje... Megtörölte a szemét. Arra gondolt, tulajdonképpen örülnie kellene, hogy megtalálta a ládikát, hisz nagy szüksége van pénzre. A hálószobájába ment, és gyorsan felöltözött. A legegyszerűbb és legmelegebb ruháját vette fel, vastag gyapjúharisnyát és magas száré csizmát. Sötétbarna köpönyegét választotta ki, melyben úgy festeti, mint egy zarándok. Több ruhát nem vihetett magával, hiszen mihamarabb Deauveau-ba kellett érnie, és a nehéz csomagok csak akadályofr ták volna az utazás során. Biztos volt benne, ha Warwick felébred, a keresésére indul majd, persze nem azért, mert szereti, hanem mert ilyen a természete. Lord Chatham nem szereti, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy ő azl eltervezte. Ondine visszasietett a férfi hálószobájába, és a zsebeit teletömte pénzzel. Megesküdött rá, hogy az első adandó alkalommal mindent visszafizet Warwicknak. Warwick. Megfordult, és az alvó férfira nézett. Soha, soha nem szeretett még úgy senkit, mint ahogy őt szerette. Odakint egy fülemüle énekelni kezdett. Néhány perc még, s új nap virrad. Ideje indulni. Ondine az ágyhoz lépett, és puha csókot lehelt Warwick homlokára. - Isten veled, szerelmem - suttogta, aztán megfordult, és kisietett a szobából. A lakosztály ajtaja előtt Jake széke üresen állt. Ondine végigsietetl az üres folyosón, aztán gyorsan lement a lépcsőn. Kilépett az ajtón, él az istállóhoz futott. Odabent senki nem vigyázta a lovakat. Megkereste a kis kancát, felszerszámozta, aztán kivezette az istállóból. Odakint, az udvaron nyeregbe pattant. Még egyszer, utoljára hát¬rapillantott. Chatham vára büszkén állott a domb tetején. Büszkén én megingathatatlanul, mint ura. Warwick... El kell felejtenie a férfit. És el kell felejtenie, hogy egykor ő volt Lady Chatham, Észak-Lambria grófnője. Ettől a pillanattól fogva arra kell koncentrálnia, hogy tisztázza magát és apját a hazug vádak alól, és visszaszerezze az örökségét. Lova véknyába vágta a sarkát. Eljött az idő, hogy Ondine, Rochester hercegnője hazatérjen.
III. rész Rochester hercegnője A kör bezárul 22. fejezet
Ondine apácák társaságában utazott Londonig. Ott elköltötte Warwick pénzének nagy részét: új ruhákat vett, hogy a legnagyobb pompával térhessen vissza otthonába. Október 21-én, bérelt kocsin érkezett a Deauveau-palotához, mely¬nek büszke tornyait már hó fedte. A nagy kapu, mint mindig, most is larva-nyitva állt. Behajtottak az udvarra, és Ondine tudta, Raoul vagy a bácsikája perceken belül értesülni fog róla, hogy vendég érkezett. A kocsi a palota ajtajához vezető lépcső előtt állt meg. Ondine ki¬s/állt, és szorosabbra fogta maga körül ezüstróka bundáját. Felnézett az épület hófehér, magas falaira, és elmosolyodott. Csodálatos érzés volt otthon lenni újra. A hatalmas, faragásokkal díszített bejárati ajtó kinyílt, és Jem, Ondine apjának öreg szolgálója lépett ki rajta. Hosszú másodpercekig bámult a lányra döbbenten, aztán lecsoszogott a lépcsőn. Ondine? - suttogta hitetlenkedve. A lány elmosolyodott, odaszaladt az öregemberhez és átölelte. Jem! Drága öreg Jem! A szolgáló elhúzódott, és úrnője könnyes szemébe nézett. Jaj, drága úrnőm! - sóhajtott. - Az egész országot tűvé tettük érted. Nem telt el úgy nap, hogy ne könyörögjünk és imádkozzunk érted Istenhez. Azt mondták, meghaltál, de én tudtam, a szívem mélyén éreztem, hogy élsz. Mikor meghallottam, apáddal mi történt, majd eszemet vesztettem fájdalmamban. Nem volt nála jobb gazdám, jobb... barátom. És egyetlen percig nem hittem a hazug vádaknak. A herceg annak idején ellenezte Károly király kivégzését. Miért kívánta volna a fia halálát? És hogy te is részt vettél volna a király elleni me¬rényletben? Nevetséges! Jem ráncos arcára hirtelen félelem vont sötét árnyakat. - El kell rejtőznöd, mielőtt... - Jem! Mi az? - szólt egy bosszús hang az ajtóból. Ondine azonnal felismerte nagybátyja hangját, és keze ökölbe szorult. - Ha vendégünk jött, kísérd be, te tökfilkó! Ondine hátratolta csuklyáját, és lassan megfordult. William vér szerint nem volt Deauveau. Ondine nagyapja első fele¬sége halála után vette nőül anyját, és Williamet saját fiával, Ondine apjával együtt neveltette. Ám Williamnek ez nem volt elég. Roches-tert akarta, a birtokot, a vagyont, a címet. Fia, Raoul és unokahúga, Ondine házasságával a terv beválhatott volna. Ondine összeszorította fogát. Arra gondolt, ha nem utasítja el an¬nak idején Raoul házassági ajánlatát, drága apja még ma is élne. De ugyan honnan tudhatta volna, hogy az átkozott gazember mit forgat a fejében? Haragvón nézett nagybátyjára. A férfi ötvenes évei derekán járt, de sokkal fiatalabbnak tűnt koránál. Sűrű, sötét hajában egyetlen ősz szál sem csillogott, és arcán nem hagytak nyomot a hosszú évek. Magas volt, nagyon magas, egész alakja erőt és fenyegetést sugárzott magá¬ból. - Jó napot, bácsikám - üdvözölte a lány. - Ondine - kapott levegő után a férfi. Feltűnése szemmel láthatóan őt is megdöbbentette. - Te... te élsz? A lány elmosolyodott. - Amint látod.
- Hogy merészelsz ide jönni, te áruló? Ondine felnevetett. - Ugyan már, bácsikám, mindketten tudjuk, mi történt. Előttem nem kell fárasztanod magad ezzel az ostoba színjá¬tékkal! William Jemre pillantott. - Gondoskodj a hölgy csomagjairól! - Ondine-hoz fordult. - Ke¬rülj beljebb! Néhány dolgot meg kell beszélnünk. A lány összefogta hosszú szoknyáját, és felvonult a lépcsőn. Nagy¬bátyja az ajtóban megragadta a karját, és durván berántotta az előcsar¬nokba. Ondine legszívesebben ágyékon rúgta volna, de tudta, ha azt akarja, hogy terve sikerüljön, óvatosnak és türelmesnek kell lennie. - Menjünk a dolgozószobámba! - Igen, bácsikám, ahogy kívánod. Átvágtak a halion, és elmentek a nagyterem nyitott ajtaja előtt. Ondine bepillantott. Semmi nem változott azóta, hogy drága apjával a király meghívására Westchesterbe utaztak. A kandallóban lobogott a tűz, a hatalmas asztal ott állt a szoba közepén. A falakon ugyanazok a festmények, a padlón ugyanazok a szőnyegek, az ablakokon ugyanazok a függönyök. Gyere már! - szólt türelmetlenül William, aztán kézen fogta imokahúgát, és végigrohant vele a hosszú folyosón, mely a dolgozó-i/obához vezetett. Kinyitotta az ajtót, és betuszkolta a lányt. A falak mentén plafonig érő polcok sorakoztak, tele könyvekkel. Az ablak előtt állt a hatalmas íróasztal, rajta tintatartó, toll és papírok. A sarokban kis kerek asztal székekkel. Ondine az ablakhoz lépett és kibámult a parkra. Az örökzöld növé¬nyek és fák smaragdszínben pompáztak, de a tél már minden virágot elpusztított. William becsapta az ajtót. - Hol a pokolban voltál eddig? - kérdezte unokahúgát. A lány lassan megfordult, levette bundáját, és az egyik szék támlájára hajította. Hogy hol voltam? Sok helyen megfordultam, bácsikám, többek között a pokolban is - felelte nyugodt hangon. A férfi az íróasztalhoz lépett, és az alsó fiókból egy üveg konyakot vett elő. Öntött magának egy pohárkával, felhajtotta, aztán leült, és intett a lánynak, hogy foglaljon helyet. - Csak ne légy ilyen fölényes, kedvesem! Ne feledd, bizonyítékom van rá, hogy részt vettél a király elleni álnok összeesküvésben. Ondine felnevetett. - Ugyan, bácsikám! Egyedül vagyunk, és mindketten tudjuk, nem volt itt semmiféle összeesküvés a király ellen. Az egész ocsmány színjátéknak az volt a célja, hogy megkaparintsd apám címét, vagyonát és birtokát. A férfi felállt székéből. Öntött egy pohár konyakot Ondine-nak, és odavitte hozzá. Drága húgocskám! - szólt, és ajkára mosolyt préselt. - Még egy ilyen megjegyzés, és vérpadra küldelek. Ostoba fehérnép! Hálát kel¬lett volna adnod az istennek, hogy életben maradtál. Miért jöttél viszsza? Semmi értelme! Bármit teszel vagy mondasz, nem számít! Apád a király életére tört, ezért meg kellett halnia. Károly tudja, cáfolhatat¬lan bizonyítékom van arra, hogy magad is tevékeny részt vállaltál a merénylet előkészítésében. Azzal is tisztában van, hogy imádom az unokahúgomat, és nem áll szándékomban előhozakodni a szóban for¬gó dokumentummal. - William elhallgatott. Újra teletöltötte poharát, és Ondine felé emelte. - Ha hozzámentél volna Raoulhoz, minden másképp alakul. Apád élne, és élhetnél te is. Ám a dolgok jelenlegi állása szerint apád halott, és sajnálatos módon téged sem hagyhatlak életben. Ondine elmosolyodott, és egy szuszra felhajtotta tüzes italát. - Itt akarsz megölni? A dolgozószobádban? És a szolgák? Hisz tu¬dod, milyen pletykásak! Még rossz híredet keltenék. Az ablakhoz sétált, kipillantott, aztán megfordult, és nagybátyja szemébe nézett. - Nem fogsz megölni jelentette ki magabiztosan. -Egyelőre nem. És hadd emlékeztesselek rá, míg élek, Rochester her¬cegnője vagyok. Én pedig hadd emlékeztesselek, hogy én vagyok a törvényes gyámod, míg be nem töltöd a huszonegy évet. Addig még két év van hátra, két hosszú esztendő. Nem értelek, Ondine. Minden áron a vér¬padon kívánod végezni? A lány az íróasztalhoz ült, és legédesebb mosolyát varázsolta arcá¬ra. - Nem, bácsikám. Nem akarok meghalni. Épp ezért jöttem vissza. A férfi mozdulatlanná dermedt egy pillanatra, aztán odasétált az asztalhoz, és unokahúgához hajolt, egészen közel. Úgy értsem, hozzá akarsz menni Raoulhoz?
így szólt az ajánlatod, nem igaz? Ha hozzámegyek Raoulhoz, az ellenem szóló „bizonyítékot" megsemmisíted. Jól emlékszem? Valaki kopogott az ajtón. Ki az? - csattant fel bosszúsan William. Raoul. William elfojtott egy cifra káromkodást, aztán az ajtóhoz lépett, és beengedte a fiát. Raoul pillantásra sem méltatta az apját. Egyenesen az íróasztalhoz sietett, Ondine-hoz. Raoul magas volt, mint az apja, széles vállú, tekintélyt parancsoló. Ám arcvonásai és tekintete kegyetlen, alattomos természetről tanús¬kodtak. A fiatal férfi ugyanolyan döbbenten és hitetlenül nézett a lányra, mint a többiek. Tétován nyújtotta ki a kezét, hogy megérintse, és meggyőződjön róla, valóban ott van, és nemcsak a képzelete űz vele tréfát. Visszatértél - suttogta ámulva, és megsimogatta unokatestvére haját. Ondine majdnem felsikított: undorodott a férfi érintésétől. Raoul mindig kedvesen bánt vele, és úgy nőttek fel, mint két testvér. Addig a szörnyűséges westchesteri délutánig nem is sejtette, hogy unókafivé-rének tisztességtelenek a szándékai. Igen, visszatért - jegyezte meg William. - És tündöklőbb, mint valaha. - Megkerülte az asztalt, odalépett unokahúga elé, megfogta az ellát, és erővel kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - Honnan a sok drága holmi? Miből vetted? Tudni akarom, hol voltál eddig! Bácsikám - szólt a lány méltóságteljesen -, kérlek, ne érj hoz¬zám. A kezed apám vérétől mocskos. William azonnal elhúzta a kezét Ondine-tól, és hogy leplezze zava¬rát, nevetni kezdett. Ha a fiam nőül vesz, nem mersz szájalni többé, erről biztosíthat¬lak. Ondine lesütötte a szemét. Arra gondolt, meghalna inkább, mint¬hogy Raoul felesége legyen, az alávaló gazemberé, aki hidegvérrel lemészárolta apját. Bácsikám, egyelőre még nem vagyok a fiad felesége. És ha az le¬szek... - Megborzongott. Gyűlölte Raoult, és gyűlölte Williamet is, teljes szívéből, de nagyon óvatosnak kellett lennie. - Egyedül és kizá¬rólag tőle vagyok hajlandó eltűrni bármiféle büntetést. Am addig sem te, sem ő, nem nyúlhat hozzám egy ujjal sem. Követelem továbbá, liogy adjátok meg nekem a Rochester hercegnőjének kijáró tiszteletet. Még van képed követelőzni? - csattant fel Raoul dühödten, ám apja leintette. Az íróasztal sarkára ült, és a lány szemébe nézett. Követelőzöl, Ondine? - kérdezte halk, nyugodt hangon. - Mégis, hogy képzeled? Idejöttél, és ezzel kezembe helyezted a további sorso¬dat. Az életed tőlem függ, kedvesem. Én vagyok az, aki követelhet, aki parancsolhat, s hajót akarsz magadnak, azt teszed amit és ahogyan mondom. Megértetted? Ondine hátradőlt székében, és nagyot ásított, aztán unokafivérére mosolygott. Raoul - szólt kedvesen -, még nem vagyunk házasok. Addig, míg ki nem mondom az igent, megilletnek bizonyos jogok. A férfi odalépett hozzá, és lehajolt, egészen közel. Ondine dühöt, csalódottságot, vágyat és fájdalmat látott a sötétbarna szempárban, és arra gondolt, Raoul talán tényleg szerette valamikor régen, mielőtt apja meg nem mételyezte a szívét. Ondine, tudom, hogy gyűlölsz, de nem érdekelnek az érzéseid. A magamévá teszlek, még ha félholtra is kell, hogy verjelek előtte. Szép vagy, a legszebb nő, akit életemben láttam, de a legmocskosabb szájú némber is egyben. Majd én megtanítalak arra, mi az alázat és az engedelmesség. Az asszonyom leszel, jó feleség, tüzes szerető. 0, mennyire kívánlak! Akarlak téged, és akarom a birtokot. Utóbbi így vagy úgy, de az enyém lesz. Ami téged illet, nos, a választás a tiéd. Házasság vagy halál. Ondine felállt, a konyakosüvegért nyúlt, és öntött magának még egy pohárkával. A választás nem teljesen az enyém - mondta. - Kérdés, hogy meg tudunk-e állapodni előbb... - Megállapodni? - üvöltötte magából kikelve William. - Az ütő¬kártyák az én... Hallgassuk meg, mit akar mondani - vágott az apja szavábu Raoul. - Győzelmünk csak akkor lesz teljes, ha hozzám jön feleségül. Akkor már senki nem veheti el tőlünk a címet s a birtokot. Ondine lesütötte a szemét. Szóval igaz - gondolta. - A hercegség csak akkor lesz az övék, ha Raoul asszonya lesz. Nos, hercegnő - szólt Raoul leereszkedően -, hallgatjuk a köve¬teléseidet. A lány felnézett, és szélesen elmosolyodott. Mindenekelőtt egy hónapot kérek. Mit? - kérdezte értetlenül William. Egy hónapot. Egy hónap múlva leszek Raoul felesége. Addig nem érhet hozzám sem ő, sem te. Itt fogok élni a palotában, veletek, és igyekszem hozzászokni a házasság gondolatához. - És ha úgy döntök, hogy már holnap hozzámégy a fiamhoz?
- Árulót kiáltok az oltár előtt. Elmondom a szolgáknak, mindenki¬nek, akivel találkozom, hogy valójában ti akartátok meggyilkolni a ki¬rályt. A Towerba kerülök, meglehet, de addigra az egész ország tudni fogja, milyen mocskos gazemberek vagytok ti ketten. A Deauveau-palotában minden szolgáló szerette apámat. Ha tudomásukra jut az igazság, felkoncolnak benneteket, még ha bitóra is kerülnek miatta. Persze mindez elkerülhető, ha megkapom az egy hónapot. És talán -felsóhajtott, és csábos pillantást vetett Raoulra - ez alatt az idő alatt közelebbről is megismerhetem a jegyesemet. Raoul azonnal ráharapott a csalira. Tekintete megtelt csodálattal és vágyakozással. - Tiéd az egy hónap, szerelmem - suttogta. Ám apja odalépett elé, és a szemébe nézett. Térj észhez, fiam! Gondolkozz! Semmit nem tudunk róla. -Ondine-ra nézett. - Az elmúlt hónapokat hol töltötted? Ondine felsóhajtott ismét. - Már mondtam, sok helyen megfordul¬tam. Egy darabig az erdőben bujkáltam, koldusok között, aztán egy északi kastélyban szolgáltam cselédként... A béredből aligha telt volna ilyen drága holmira - mutatott Wil¬liam az ezüstróka bundára. Honnan szereztél pénzt? Kockán nyertem - hazudta a lány szemrebbenés nélkül. - Meg kell vallanom, a mocsok és a szegénység közrejátszott abban, hogy hazatérjek. Mint mondtam, északon szolgáltam, s miután visszautaz¬tam Londonba, a félretett pénzemet feltettem egy játszmára, és nyer-lem. Sok, sok pénzt. Ruhára költöttem mindet. Ekkor döbbentem rá, milyen ostoba voltam, hogy visszautasítottam Raoul házassági ajánla¬tát. Sajnálom, de egyszerűen nem bírok mocsokban és szegénységben élni. - Lesütötte a szemét. Azt gondoltam... azt gondoltam, ha ele¬gendő időt kapok, hogy... hogy hozzászokhassak unokafivérem... közelségéhez, elfogadom nagylelkű ajánlatát. Az idő a tiéd, szívem egyetlen királynője! - sóhajtotta szerelme¬sen Raoul, féltérdre ereszkedett a lány előtt, és megfogta a kezét. Ondine undorodott a férfi érintésétől, selymes bőrű, hófehér, nőies ujjaitól. Warwick erős, érdes kezére gondolt, az ő érintésére vágyott, az ő simogatására, csókjára... - Várjunk még! - szólt William, és az asztalához ült. Raoul felállt, szembefordult apjával. Akarom a lányt! Ő a legcsodálatosabb... Még mindig nem tudjuk, hogy hol volt eddig, és mit csinált -mondta William. - Lehet, hogy szajha lett. De apám! William felállt, és a fiához lépett. - Hívunk egy orvost, aki meg¬vizsgálja. Megértem, hogy rajongsz a szépségéért, de ne feledd, ha valaki másnak a fattyával viselős, az a gyermek fogja örökölni a her¬cegséget. Ezt pedig nem hagyhatjuk. Mindennek eljön a maga ideje, apám - szólt Raoul hűvösen. -Nos, az ügyet elintézettnek tekinthetjük, ugye? Máris indulok a templomba, hogy hirdessék ki az esküvőt, és készüljenek fel a cere¬móniára. Ondine megkapja az egy hónapot, és miután hozzám jön, enyém lesz a cím és a birtok, tiéd pedig a vagyon, apám. Úgy tűnik, minden célunkat elértük. William Ondine-ra nézett. Nem bízom benne - mondta a fiának. Ugyan, apám! Semmi okod rá! Ha a feleségem lesz, kordában tartom majd, ne aggódj. William felsóhajtott, és megadóan tárta szét karját. Rendben. - Ondine-hoz lépett. - Megállapodtunk, hercegnő. Visszakapod a lakosztályodat. Ne feledd azonban, rajtad tartom u szemem. Raoullal ellentétben én nem esek hasra a bájaidtól. Egy hó¬nap múlva örök hűséget esküszöl a fiamnak, és alázatos asszonya le¬szel. Addig pedig nekem tartozol engedelmességgel. Ó, még valamit tudnod kell: nem hiszem egyetlen szavadat sem. Remélem, őszintén remélem, nem adtad kurválkodásra a fejed. Mindent elkövetek, hogy kiderítsem, szökésed óta hol voltál. És azt is, hogy kivel. Kihúzta magát, és a fia szemébe nézett. - Menj! Gondoskodj róla, hogy kihirdessék az esküvőt. Raoul bólintott, aztán elsietett. William megfordult, és unokahúgára mosolygott. Isten hozott otthonodban, hercegnő. 23. fejezet Warwick őrjöngött, mikor felébredt, és Ondine-t nem találta sehol. Szobájába hívatta fivérét és unokatestvérét, és mindent elmondott ne¬kik attól a pillanattól fogva, hogy megpillantotta a vesztőhelyen.
Megesküdött rá, csak azért bánt vele kegyetlenül, azért akarta eltaszítani magától, hogy megvédje. Elmondta azt is, feleségével „barátsá¬gos" hangulatban feküdtek le aludni az elmúlt éjszakán. Clinton bosszúsan jegyezte meg, ostobák voltak mindannyian, mert nem figyeltek eléggé a lányra. Észre kellett volna venniük, hogy titkol valamit. Warwick hirtelen az asztalra csapott, és kijelentette, hogy a király mindent tud Ondine-ról. Azonnal fel kell keresnie Károlyt, Justin úgy döntött, elkíséri fivérét. Clinton megígérte, Jake-kel együtt csatlakoznak a Chatham fivérekhez, amint gondoskodtak Mathilda lemetéséről. Warwick és Justin rekordidő alatt értek Londonba, ám sietségük hiá¬bavalónak bizonyult, ugyanis a király vidékre utazott. Buckinghamtól megtudták, ha visszatér, egyenesen a St. James palotába megy, így a két fivér úgy döntött, ott várják meg. A király már másnap megérkezett, de Warwick addigra már telje¬sen kikészült idegileg. Károlynak arra sem volt ideje, hogy a hosszú utazás után kifújja magát. Warwick kopogás nélkül rontott a szobájá¬ba, olyan fenyegető ábrázattal, hogy a testőrök nyomban kardot rán-lottak. Beszédem van veled, felség! - mondta a gróf köszönés helyett. -Most azonnal! Károly összevonta szemöldökét. Azt látom - felelte szárazon. - Hagyjatok magunkra! - szólt az őröknek. - Lord Chatham ma kissé faragatlan, dé nem hiszem, hogy a véremet kívánja venni. Warwick alig bírta kivárni, hogy az ajtó végre becsukódjon az utol¬só fegyveres mögött. Hol van? - szegezte a királynak a kérdést. Ki hol van? A feleségem. Ondine eltűnt, és biztos vagyok benne, te tudod, hol lehet. Drága Chatham! - szólt Károly. - Soha nem csábítanám a legjobb barátom... Nem, nem! - vágott a szavába türelmetlenül Warwick. - Nem vádollak ilyesmivel, felség. Felség! Istennek hála, még emlékszik rá, ki vagyok! Károly, a lány eltűnt. Nekem ne mondd, hogy nem tudsz róla semmit! Mielőtt először idehoztam, reszketett a félelemtől, sőt szökni próbált, annyira félt tőled. Aztán találkoztatok, és alig akart hazajönni Lambriába. Sajnálatos módon eddig a saját ügyeimmel voltam elfog¬lalva, s nem tulajdonítottam ennek semmi jelentőséget. Hallottam, a problémáid megoldódtak végre. Igen. Szegény Mathildának megbomlott az elméje. O küldte halálba Genevieve-et, és majdnem megölte Ondine-t is. A feleségemet sikerült megmentenem, de Mathilda meghalt. Részvétem, Warwick. Tudom, hogy szeretted a nagynénédet, dc talán jobb is így. Amikor Genevieve meghalt, azt hittem, eszedet vette a gyász. Szerencsére tévedtem, és örülök, hogy a házadban nem kísér¬tenek többé gonosz szellemek. Warwick bólintott. - Felség - szólt csendesen -, még nem válaszol¬tál a kérdésemre. Károly felsóhajtott, aztán lehúzta csizmáját, és hátradőlt székében. Azt mondtad tehát, hogy a lány eltűnt? Igen - felelte a gróf. Nem értem, miért izgat ennyire a dolog. Néhány nappal ezelőtt arra kértél, bontsam fel a házasságodat. A pokolba! - üvöltött fel Warwick. - Te is tudod, hogy csupán meg akartam védeni! Ezek szerint szereted őt, barátom? Ondine a feleségem! Nem ezt kérdeztem, Chatham. Igen, a fenébe, igen! Szeretem! Szeretem őt, teljes szívemből, Felség! Hűségesen szolgállak, mióta Anglia trónján ülsz, és kész va¬gyok életemet áldozni érted bármikor. Kérlek hát... nem, követelem, hogy segíts! Károly döbbenten vonta fel szemöldökét. - Követeled? Warwick ökölbe szorította a kezét, és a plafonra emelte tekintetét. - Istenemre, Chatham, úgy viselkedsz, mint egy faragatlan bugris! Mindazonáltal mindig hűen szolgáltad a koronát, és legjobb barátaim között tartalak számon, ezért megbocsátok meggondolatlanságodért. De, megvallom, tekintetbe véve jelenlegi hmm... zaklatott állapoto¬dat, nem tudom, merjek-e őszintén beszélni. Micsoda? - motyogta Warwick. A király az ajtó felé intett. - Hozass két korsó jó erős sört. Hosszú út áll mögöttem. Hadd csillapítsam a szomjam, mielőtt elmondom, mit mondanom kell. Erre most nincs idő! Az időnek nincs jelentősége, Warwick. A lány nincs veszélyben. Nos, mi lesz már a sörömmel? Warwick bosszúsan felmordult, aztán kiviharzott, és kisvártatva két hatalmas korsóval tért vissza, teli aranyszínű, habzó itallal.
Károly az ágyára ültette barátját, és sörét kortyolgatva járkálni kezdett a kandalló előtt. Nos, Chatham, a történet rég kezdődött. Élt egy herceg, aki hűen szolgálta a koronát, ám nem tartozott a gavallérok közé, mert bizo¬nyos dolgokban nem értett egyet apám politikájával. Ugyanakkor nem pártolta a kerekfejűeket sem, bár Cromwell néhány emberével kapcso¬latba került. - Károly megállt, és a tűzbe bámult. - Apám kiváló em¬ber volt, de attól tartok, rossz uralkodó. De nem hiszem, hogy sokan kívánták a halálát. - Felsóhajtott. - Bocsáss meg, kérlek, kicsit elka¬landoztam a témától. Nos, a szóban forgó herceg ellenezte apám ki¬végzését, ám mikor elfoglaltam Anglia trónját, ezt nem tudtam, és majdnem kivégeztettem a kerekfejűekkel való kapcsolata miatt. Szerencsére még időben rájöttem az igazságra, sőt arra is, a herceg azok között volt, akik lehetővé tették számomra, hogy száműzetésemből hazatérjek. Megállt és Warwick szemébe nézett. Emlékszel arra a napra, mikor megvívtál Hardgrave-vel Westchesterben? Igen - felelte a gróf, és nagyot kortyolt söréből. - Soha nem fogom elfeledni. Persze, persze - motyogta Károly. - Bocsáss meg, kérlek. Elfe¬ledtem, hogy épp azon a napon veszítetted el Genevieve-et. - Megkö¬szörülte a torkát. - Azon a napon döntöttem úgy, hogy a herceget ke¬gyeimbe fogadom ismét. Warwick gondolataiban lepergette maga előtt annak a régi, nyári napnak az eseményeit. - A merénylet! kiáltott fel hirtelen. - A her¬ceg rád támadott, de megölték. Emlékszem - mondta, és szájához emelte a korsót. - Igen. Nos, a hercegnek, Rochester hercegének volt egy lánya... Warwick félrenyelte a sörét, és fuldokolva, prüszkölve köhögni kezdett. Károly odasietett hozzá, és hátba veregette. A gróf végül felállt. - Ondine? - kérdezte fojtott hangon. - Igen - felelte Károly. Jézusom! De... hogy a fenébe került Newgate-be? Hogy a po¬kolba találtam rá a tyburni vesztőhelyen? Türelem, Warwick, a történetnek még nincs vége - mondta a ki¬rály. - Ülj le, és maradj veszteg, különben nem mesélek többet. Warwick káromkodni kezdett, aztán leült az ágy szélére. Figyelmeztetlek, barátom, hogy nagyon óvatosnak kell lenned. Ondine helyzete meglehetősen kényes, és csak saját magára számíthat. Károly, az isten szerelmére... Türelem, Warwick! Te is tudod, hogy a herceget gyilkossági kí¬sérlettel vádolják, és állítólag a bűncselekmény elkövetése közben vesztette életét. Állítólag? Hisz te is ott voltál! Persze, hogy ott voltam, de háttal álltam a hmm... események¬nek. Valaki felsikított, és mikor megfordultam, a herceg már a földön feküdt, szépséges leánya elmenekült, és azok, akik lekaszabolták Rochestert, azt üvöltötték, hogy fogják el Ondine-t, mert ő is részese az összeesküvésnek. Nem volt ott senki rajtunk kívül, csak egy szolga, és talán két testőr. A szemtanúk szerint a herceg valóban megpróbált megölni. Warwick hosszú percekig meredt maga elé. - A lány a pataknál -suttogta végül. - Mit beszélsz? Károlyra nézett. - Azt hiszem, én is láttam Ondine-t azon a napon. A bajvívás után csendre, nyugalomra vágytam, és az erdőbe lovagol¬tam, leheveredtem a patak partján, és majdnem elaludtam, mikor han¬gos szóváltásra lettem figyelmes. Percekkel később egy lány rohant elő a fák közül. Segíteni akartam neki, de a vízbe vetette magát, és... eltűnt. Annyira valótlannak hatott az egész, hogy azt hittem, csak a képzeletem űzött velem tréfát. Felállt, és összevonta a szemöldökét. - Kivel veszekedett akkor, ki dől menekült? Nem tudom biztosan - felelte a király. - Úgy gondolom, a nagy¬bátyja lehetett, William Deauveau, vagy az unokafivére, Raoul. Raj¬luk kívül Ondine-nak senkije sincs, ráadásul ők sem vér szerinti roko¬nai. Nos, vannak, akik tudni vélik, Raoul megkérte Ondine kezét, de Rochester herceg tagadta, hogy ilyesmire sor került volna. Ondine-nak nyilvánvalóan más tervei voltak. A lány egyébként esküszik rá, nagy¬bátyja és unokafivére csalták csapdába őt és apját, hogy megszerez¬hessék a címet és a birtokot. De ha ezt tudod... Semmit nem tudok biztosan, Warwick. Hiszek Ondine-nak, de egyelőre minden bizonyíték ellene szól. Állítólag olyan dokumentum van William Deauveau birtokában, mellyel a lányt vérpadra juttathat¬ja. Warwick úgy érezte, szétrobban dühében.
Odaküldted, ugye? Odaküldted a feleségemet ehhez a két alatto¬mos gyilkoshoz! Figyelj rám, Warwick! - mennydörögte Károly. - Ondine-nak ki kell derítenie, mit terveznek, miféle bizonyítékot akarnak ellene fel¬használni. A fenébe! Te vagy a király! Megkegyelmezhetsz neki! Ondine soha nem érné be ennyivel! Ismered őt: nem fog nyu¬godni addig, míg nem tisztázza apja nevét! Warwick a kandalló tüzébe vágta a korsóját. - Azt tanácsolod, hogy várjak türelmesen? Hogy üljek karba tett kézzel, míg a felesé¬gemet halálos veszély fenyegeti? Károly! Minden jogom megvan ah¬hoz, hogy érte menjek, és hazavigyem magammal. Igen, ez igaz, de ha megteszed, Ondine boldogtalan lesz. Neki megkegyelmezhetek, de az apjának nem, és egy áruló herceg lánya¬ként számkivetettnek fogja érezni magát élete végéig. Warwick felemelte a kezét. Ondine tehát hazament, a gyilkos unokafivéréhez és az álnok nagybátyjához, és én semmit nem tehetek érte... Nem tudom biztosan, hogy hazament, csak feltételezem. Igazság szerint magam tanácsoltam neki, hogy ezt tegye. Micsoda? Warwick, hadd emlékeztesselek rá, csupán azért vetted nőül, hogy leleplezhesd Genevieve gyilkosát. A gróf felmordult. - Károly, ha Ondine-nak baja esik, ha csak egy haja szála is meggörbül, téged teszlek... Ne aggódj! - vágott a szavába a király. - Nem lesz semmi baja. Hogy a cím és a birtok az övék legyen, törvényesen és megkérdője-lezhetetlenül, Raoulnak nőül kell vennie Rochester örökösnőjél, Ondine-t. A feleséged okos nő, és hajói keveri a kártyát, győzni fog. - Sajnálom, felség, de oda kell mennem - jelentette ki Warwick. Tudom - sóhajtott Károly, aztán barátjára mosolygott. - Talán jobb is, ha ott leszel a közelben. De kérlek, légy körültekintő. Ha sze¬reted Ondine-t, ne ronts a palotájába, és ne hurcold el erővel. Segíts neki, segíts bebizonyítani az ártatlanságát, és tisztázni apja nevét. És még valami: próbálj meg uralkodni magadon! Mindent elkövetek, felség - felelte Warwick szárazon. - Nos, hol találom ezt a helyet? Hol fekszik Rochester birtoka? Károly elvigyorodott. - Ó, még nem mondtam volna? Milyen feledékeny vagyok. Nos, a palota itt van a közelben, pár mérföldre dél¬nyugatra. Mondhatom, Deauveau a legcsodálatosabb palota, mit éle¬temben láttam, nem olyan roskatag kalyiba, mint a tiéd, odafent, észa¬kon. Warwick gyilkos pillantást vetett a királyra. Károly felnevetett. Jövő héten magam is ellátogatok Deauveau-ba. Kíváncsi vagyok, hogy alakulnak a dolgok. Remélhetem, hogy ott talállak a közelben, ha szükségem lesz rád? Warwick elmosolyodott, és tiszteletteljesen meghajolt királya előtt. - Igen, felség. A szavamat adom rá.
24. fej ezt Ondine a nagybátyja dolgozószobájából egyenesen lakosztályába ment fel, az emeletre. Belépett a hatalmas nappaliba, ledobta bundáját ii pamlagra, aztán a hálószobájába sietett, és az ágyra vetette magát. A következő pillanatban valaki hangosan kopogott. Ondine azonnal felpattant, az ajtóhoz sietett és kinyitotta. Jem volt az, és két fiatal fiú, a csomagjaival. A lány elmosolyodott, és beengedte őket. A hálószobába vigyétek - parancsolta Jem, és a két fiú engedel¬meskedett. Ondine nem ismerte őket, és rémülten gondolt arra, nagy¬bátyja talán az egész személyzetet lecserélte. De akkor Jem mit keres még itt? Miután elvégezték a dolgukat, Jem a két fiút elküldte a konyhába, aztán becsukta az ajtót. Úrnőjéhez lépett és megfogta a kezét. Drága kislányom, Ondine, ha szükséged van valamire, bármire, nekem szólj! Ne bízz meg senkiben! És légy nagyon óvatos. Nem szabad hozzámenned Raoulhoz, mert veszélybe sodrod az... Ondine az ajkai elé emelte az ujját. Ne aggódj, Jem, eszem ágában sincs hozzámenni ahhoz a féreg¬hez - suttogta. - De kérlek, a jövőben légy nagyon óvatos, és ne jöjj többé a közelembe. Nem szeretném, ha miattam bajod esne.
Az öregember tiszteletteljesen meghajolt. Meghalnék érted, úrnőm - mondta. Nem, drága Jem. Nem akarom, hogy kockára tedd az életed miat-liim, vagy bárki más miatt. Hidd el, Jem, tudok vigyázni magamra. A férfi bólintott, és szomorkás mosoly ült ki ráncos arcára. Felküldjem a szolgálódat? Ondine szeme kerekre nyílt meglepett örömében, mikor eszébe jutott fiatal szolgálólánya, Liza. - Liza! - kiáltotta. - Ó, igen, küldd fel mihamarabb. Jem szomorúan rázta meg a fejét. - Liza a konyhában dolgozik. William egy másik cselédlányt rendelt a szolgálatodra. Bertát. Bertát? - Ondine összevonta a szemöldökét. - Nemrég jött Deauveau-ba. - Jem megköszörülte a torkát. - Az a nő egy kígyó, egy spicli. Bármit teszünk, vagy mondunk, azonnal jelenti a nagybátyádnak. Ondine felsóhajtott, aztán megvonta a vállát. - Küldd fel, Jem. Kikarom pakolni a ruhásládákat, és berendezkedni a lakosztályomban újra. Az öreg elment, és néhány perc múlva megérkezett Berta. Magas, gydarab nő volt, válla széles, lába és karja izmos, mint egy férfinak, Haját szoros kontyba fonta, szeme mélyen ült gödrében, szája vértelen volt és keskeny. Mikor belépett a szobába, meghajolt Ondine előtt. - Milady, a nevem Berta. A feladatom az, hogy szolgáljalak és megvédjelek. Ondine alig bírta visszafojtani a nevetését. - Köszönöm, Berta. Biztos vagyok benne, nagyszerűen kijövünk majd egymással. Kicsomagolnál, kérlek? A szolgáló bólintott, a ládákhoz sietett, és munkához látott. Pillanatok alatt a helyére került minden, és Ondine-nak el kellett ismernll, bármilyen ellenszenves és alattomos a szolgálólány, érti a dolgát. - Őlordsága megkért, közöljem veled, a vacsorát pontban nyolckur tálalják, és elvárja, hogy pontos légy mondta Berta, aztán kipillantott az ablakon. - Már sötétedik. Elkészíthetem a fürdődet? Azt hiszem, ráér vacsora után. Őlordsága kifejezett kérése, hogy mindennap vacsora előtt fürödj meg. - Valóban? - csattant fel Ondine. - Azt mondod, ez őlordsága kife¬jezett kérése? Berta lesütötte a szemét. Raoul úgy kívánja, mindig légy friss, illatos és elegáns. - Raoul! - kiáltotta dühösen a lány. - Épp Raoul kívánja, aki irtózik a víztől? Mindegy! Berta megköszörülte a torkát. - Azt az utasítást kaptam, hogy ha vonakodnál, hmm... győzzelek meg. Ondine-nak kerekre nyílt a szeme döbbenetében. - Vagyis felhalmaztak arra, hogy erőszakot alkalmazz, ha kell. Jól értem? Berta nem válaszolt. A lány felsóhajtott. - Rendben. Készítsd el a fürdőmet, kérlek. A szolgáló eltűnt. Néhány perc múlva hatalmas fürdőkádat hoztak, i s megtöltötték meleg vízzel. Ondine levetkőzött, és nyakig süllyedt az illatos fürdőbe. Majdnem Iclsikított, mikor Berta odalépett hozzá, karjánál fogva talpra rántotta, cs szappanozni kezdte a testét. Mikor végzett, a vízbe parancsolta úr¬nőjét, és elment, de kisvártatva visszatért egy hatalmas fürdőlepedővel a kezében. Ondine kiszállt a kádból, dühösen kitépte a szolgáló kezéből a töröllközőt, és megtörülközött. Fésülködőasztalkájához ült, de Berta ott sem hagyta békén. Kivette a kezéből a hajkefét, és - Ondine legna¬gyobb csodálkozására - boszorkányos ügyességgel kibontotta összekócolódott, hosszú tincseit. A lány kontyba akarta fésültetni a haját, .un Berta közölte vele, Raoul úgy kívánja, hogy ezentúl leengedve hordja. Ondine nem szólt egy szót sem, de majd szétvetette a méreg. A vacsorához szolidan akart öltözni, ám Berta előhozta „Raoul ajándékát", egy bíbor színű, mélyen dekoltált ruhakölteményt, és azt mondta, unokafivére azt szeretné, ha ezt viselné ma este. A lány legszívesebben felsikított volna dühében, de tudta, nincs értlelme ellenkezni. Felvette a ruhát, és lement a nagyterembe, ahol nagybátyja és Raoul már vártak rá. Jó estét, Ondine - üdvözölte William, az asztalhoz ültette, aztán töltött neki egy pohár bort. - Igazán... elragadó vagy ma este - jegyezte meg Raoul. - Ahogy kívántad, uram. - Igen, ahogy kívántam.
Ondine unokafivérére mosolygott, aztán megfordult, hogy vegyen a sült báránycombból, melyet ezüsttálcán nyújtottak elé. Összevonta a szemöldökét, soha nem látta még a szolgát, aki felszolgált. Ez apja idején mindig Jem feladata volt. Megvárta, míg az idegen szolga elhagyta a helyiséget, aztán nagy¬bátyjára nézett. - Hol van Jem? William tört egy darabkát a kenyérből. - Jem a mai naptól fogva a konyhában dolgozik. Ondine az asztalra csapta kését és villáját. - Az ottani munkákhoz már túl öreg! Nem fogja... - Nagyszerűen megállja a helyét, egyet se féltsd! - vágott a szava¬lta William. Raoul megfogta a lány kezét, és bátorítóan megszorította. - Hidd el, így lesz a legjobb. - Igen, így lesz a legjobb - mondta William. - Nem bízom a vén¬emberben, benned még kevésbé. Figyelmeztetlek, ha jót akarsz drága barátodnak, tartsd magad távol tőle. - Gyűlöllek mindkettőtöket! - csattant fel Ondine dühösen. Raoul elhúzta a kezét. William szélesen elmosolyodott. - A szép¬séges kis vadmacskád igen harapós kedvében van ma este, fiam. - Nem számít, apám. Egy hónap még, és megtanulja, hogyan kell egy asszonynak viselkednie. Ondine lesütötte a szemét, és két kezét ölébe ejtette. - Drágaságom, egy falatot sem ettél még - jegyezte meg William. A lány nem mozdult. - A legjobb lovam ma elhagyta a patkóját - fordult a férfi Raoul-hoz. - Holnap feltétlenül fel kell vennünk egy új kovácsot. Ondine felsikított, és talpra szökkent. - Szívtelen gazemberek! - kiáltotta. - Nem elég, hogy Jemét a konyhába száműztétek, most Nattől is meg akartok szabadulni? Nem fogok szóba állni vele, egy pillantást sem vetek rá, esküszöm! De ne küldjétek el! - Visszaült a helyére, és lesütötte a szemét. - Ne küldjé¬tek el, könyörgöm - nyöszörögte sírós hangon. Kérjetek bármit, és én megteszem, de ne küldjétek el! Amikor felnézett, döbbenten látta, hogy nagybátyja mosolyog. - Az ajánlat csábító! - mondta William. - Ám sajnos, Natért már semmit nem tehetünk. Múlt héten meghalt. Ondine Raoulra nézett. - Ez igaz? - Igen. A felesége szerint egyik este hazament a munkából, vidá¬man és jó étvággyal megvacsorázott, aztán lefeküdt aludni. Másnap már nem ébredt fel. Ondine bólintott, aztán enni próbált, de alig nyelte le az első falatol émelyegni kezdett. Biztos volt benne, azért érzi magát rosszul, mert halálosan fáradt. Engedélyt kért nagybátyjától, hogy visszavonulhasson a szobájába. William összevonta a szemöldökét. Egyetlen pillanatig sem hitte, hogy unokahúga valóban rosszul érzi magát. Hercegnő - szólt végül. - Meg kell tanulnod elfogadni a társasá¬gunkat. Bácsikám, nem erről van szó - tiltakozott Ondine. - Hosszú volt az út Deauveau-ba, és... Rendben, felmehetsz a szobádba - vágott a szavába a férfi türel¬metlenül. A lány felállt és kisietett a teremből. - Ondine! Raoul utánarohant, elkapta a karját és magához rántotta. Ondine a szemébe nézett. - Mit akarsz, Raoul? - kérdezte. A férfi megsimogatta az arcát. Ondine összeszorította a fogát és minden erejével küzdött a hányinger ellen. - Nagyon szép vagy - suttogta Raoul. - Egész életemben arra vágytam, hogy az enyém légy. Nem akarlak bántani, és ha jól viseled magad, nem is foglak soha. Ondine vállat vont. - Nincs más választásom, mint behódolni, en¬gedni az erőszaknak. - Ó, Ondine, szeress! Szeress engem - suttogta Raoul vágyakozón. - Istenemre esküszöm, soha nem akartam neked rosszat. - Ezért ölted meg az apámat, igaz? - csattant fel a lány. - Apádnak miattad kellett meghalnia! - felelte a férfi dühvel a hangjában. - Ha nem utasítottad volna vissza az ajánlatomat... Szóval beismered! - vágott a szavába Ondine. - Beismered, hogy te ölted meg! Nem ismerek be semmit! Azért jöttem utánad, hogy segítsek. Hogy elmondjam, rám mindig számíthatsz. De te, hálátlan kis szuka, képtelen vagy szem előtt tartani saját érdekeidet. Megfizetsz! Megfi¬zetsz mindenért, amint nőül veszlek! Raoul lehajolt, és mielőtt Ondine bármit is tehetett volna, megcsó¬kolta a száját. A lány elfordította a fejét. -Ne! Ellökte magától a férfit, és a szájához kapta a kezét. Érezte a csókja ízét, és a hányinger kerülgette.
- Megígérted! Megesküdtél rá, hogy békén hagysz. Egy hónapot adtál, emlékszel? Raoul elvörösödött dühében. - Csak erről van szó? Idő kérdése valóban, hogy megszeress? - Időre van szükségem - nyöszörögte. - Hogy elfeledjem, mennyi¬re szerettem apámat, és hozzászokjam a gondolathoz, hogy ezentúl te vagy az uram és parancsolóm. Jó leszek hozzád, Raoul, és veled töltök minden órát, de... adj időt! Adj időt, kérlek! A csel bevált. Raoul nagyot sóhajtott, magához ölelte a lányt, és puha csókot lehelt a homlokára. - Jó éjszakát, kedvesem. Holnap kilovagolunk a birtokra. Ondine bólintott. - Megengeded, hogy a kedvemért Berta gondoskodjon róla ezentúl? - kérdezte Raoul. A lány bólintott, aztán megfordult, és megindult a lépcsőn felfi - Rendben. Máris utánad küldöm - mondta a férfi. - Ne! Kérlek, most ne! Szeretnék egyedül maradni. Raoul utána rohant, és átölelte ismét. - Mennyire kívánlak! - suttogta. - Jó éjszakát, még egyszer. Álmodj rólam és csodás jövőnkr Ondine gyomra görcsbe rándult. Érezte, néhány másodperc és hányni fog. Kibontakozott a férfi karjaiból és felrohant a lakosztályához. Kinyitotta az ajtót, aztán becsapta és bezárta maga mögött, lendezve rohant a mosdótálhoz, és hányni kezdett. Görcsösen, fuldokolva. Hosszú, gyötrelmes percek múltak el, mire a szörnyű roham végre alább hagyott. Erőtlenül tántorgott az erkélyhez, kinyitotta hatalmas üvegajtaját, és kilépett. Mélyet szívott a friss, hideg levegőből. Dühös volt magára. Arra gondolt, hogy megjárta már a po poklát: hónapokig bujkált és éhezett az erdőben, aztán a newg tömlöc mélyén rohadt heteken át, de kibírta. Még akkor sem adta amikor a bitón a hurok a nyakára szorult, akkor sem, mikor elrabof és akkor sem, mikor Mathilda majdnem a halálba taszította. Erősnek kell lennie! Nem omolhat össze épp most, a győzelem kapujában. A jéghideg korlátba kapaszkodott, és esküvel fogadta, küzdeni fog és eléri célját, kerüljön bármibe. Bebizonyítja ártatlanságát ország világ színe előtt, tisztázza apját, és visszaszerzi örökségét. Eszébe jutott Warwick, és azt kívánta, bár elmondott volna neki mindent. Bár ott lenne most vele, erős karjaiba fonná reszkető te és megvédené a gonoszoktól... Ostobaság! - korholta magát. - Warwickot el kell felejtenie. Mindörökre. Senkire, senkire nem számíthat, csak saját magára, és véghez fogj vinni, amit eltervezett. - Sikerülni fog! - suttogta. - Sikerülnie kell! És ami Warwickot illeti... - Verje meg az isten azt az átkozott gazembert! - sziszegte. Néhány perc múlva már sokkal jobban érezte magát. Visszament a szobába, kitakarította a mosdótálat, aztán széket húzott a kandalló el és leült. Eltelt egy óra, aztán még egy. A hold már magasan járt égi útján, mikor Ondine felállt a kandalló elől, felvette legvastagabb hálóingét, és kilopakodott a lakosztályából. Csend volt. Úgy tűnt mindenki nyugovóra tért már. Nesztelenül surrant le a lépcsőn, és nagybátyja dolgozószobája felé vette az irányt. Odabent sötét volt. Az íróasztalhoz sétált, hogy meg¬gyújtsa a lámpát, aztán leült, és nekilátott, hogy átkutassa a fiókokat. Meg kell találnia a bizonyítékot, mellyel nagybátyja a vérpadra juttat¬hatja. Meg kell találnia és meg kell semmisítenie azonnal. Felforgatott mindent, átnézte az összes papírt és dokumentumot, hiába. Nyomát sem lelte semmiféle bizonyítéknak. Amikor kihúzta az utolsó fiókot, hirtelen közeledő léptek zajára lett figyelmes. Egyetlen pillanatig sem habozott: visszatolta a fiókot, aztán a lámpással a kezében felállt, a polcról levett egy könyvet, az ablak elé ült az asztalkához, és kinyitotta a könyvet. Az ajtó hirtelen kicsapódott. William volt az, hálóingben és -sapkában, kezében gyertyával. - Jaj, bácsikám! - kapott levegő után Ondine. - Halálra ijesztettél. Mit keresel itt? - kérdezte a férfi bosszúsan. A lány a legártatlanabb kifejezést öltötte arcára. - Nem tudtam el¬aludni. Lejöttem olvasni egy kicsit, hátha elálmosodom. William odasétált hozzá, és kikapta kezéből a könyvet. Mindig fejjel lefelé szoktad tartani a könyvet olvasás közben? Tessék? Ó, mikor kinyitottad az ajtót, megijedtem és kiejtettem a kezemből - felelte a lány nyugodtan. - Értem - A férfi elmosolyodott. - Elárulnád, mit olvastál éppen? Ondine úgy érezte rögvest elájul. A könyvre pillantott. A zöld bőr¬kötéses kötetre, aranyozott betűkkel. - Shakespeare-t! - vágta rá. - És melyik drámát? Ez a kötet a Lear királlyal kezdődik, bácsikám - mondta a lány kedvesen.
A férfi belelapozott a könyvbe, aztán becsukta, és visszaadta uno¬kahúgának. Késő van. Menj aludni - parancsolta. Ondine bólintott, kiment a szobából, aztán felrohant a lépcsőn a lakosztályába. Becsukta az ajtót maga mögött, hátát a félfának vetette, és lehunyta a szemét. Óvatosabbnak kell lennie... különben mindennek vége. Miután megnyugodott kissé, a hálószobájába ment és lefeküdi Szinte azonnal elaludt. Warwickkal álmodott, csókjairól, ölelő karjm ról. Reggel kimerülten ébredt. - Te zsarnok, te felfuvalkodott, erőszakos fenevad! Hát még ál momban sem hagysz nyugodni? - suttogta. Felhajtotta a takarót, és felült, hogy kiszálljon ágyából, de erőtlenül hanyatlott vissza a párnára. Szédült, és hányinger tört rá, épp úgy, mint az elmúlt estén. - 0, istenem, segíts! - nyöszörögte, és lehunyta a szemét. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és az arcából rögvest kifutott a vér. Számolni kezdett, és tudta, már biztosan tudta, nem a fáradtság, nem az izgalom miatt lett rosszul, nem Raoul közeledése kavarta fel a gyomrát, hanem... Gyermeket vár. Warwick Chatham gyermekét.
25. fejezet Clinton és Jake három nappal a Chatham fivérek után érkeztek Lon¬donba. Jake elmondta, ismer egy fogadót a külvárosban, alig három¬negyed órányi járóföldre a Deauveau-palotától. Ott talán többet meg¬tudhatnának Ondine-ról és William Deauveau-ról. A Fehér Tollhoz címzett fogadó mocskos, lerobbant hely volt, munká¬sok, csavargók és szolgák látogatták. Clinton tanácsára mindannyian egyszerű ruhákba öltöztek, és munkásoknak adták ki magukat, akik a messzi északról utaztak ide, hogy munkát találjanak. Az első estén, mikor betértek a fogadóba, óriási volt a tömeg, ám miután kezébe nyomtak egy csillogó aranytallért, a kocsmáros nyom¬ban talált számukra üres asztalt. Birkapörköltet rendeltek és sört. Miközben felszolgálta vacsoráju¬kat, a bögyös, pirospozsgás arcú, szőke kocsmároslány le nem vette a szemét a két Chatham fivérről. Justin és Warwick nyomban csapni kezdték neki a szelet, aztán a fogadós engedélyével asztalukhoz ültet¬ték. A lányt Mollynak hívták. Egyszerű teremtés volt, de becsületesnek tűnt, és ami fontosabb, ismerte a vidéket, és sokat tudott a Deauveau-palotában folyó dolgokról. - Mondd csak, szépségem, a magamfajta nagydarab, erős fickó hol találhat munkát errefelé? - kérdezte Warwick. Molly nagyot kortyolt a söréből, és felnevetett. - Lenne bár elég pénzem, magam fogadnálak fel. Az ágyamban aztán bebizonyíthat¬nád, olyan erős legény vagy-e, mint állítod. Warwick felnevetett. - De komolyan, kislány. Hallottam, hogy van a közelben valami palota, ahol talán... - Ó, igen, Deauveau! Szép hely, de a gazda állítólag gonosz, ke¬gyetlen ember. Valóban? Mesélj róla! A lány felsóhajtott. - Hosszú történet ez, és szomorú. Deauveau nem is olyan régen még az öreg hercegé volt. Istenem, nem ismertem nála finomabb, kedvesebb, jóságosabb urat. Aztán egy napon elutazott a lányával, és soha nem tértek vissza. Később azt hallottam, hogy meg akarták ölni Károly királyunkat, de én mondom nektek, ez hazugság. A herceg a légynek sem ártott soha, a lánykája meg... olyan voll mindig, mint egy angyal. Jóságos, kedves, szép. Sok nyomorult földönfutón segített, nekem elhihetitek. Szóval az öreg herceget állítólag lekaszabolták, a lánya pedig megszökött. - Molly elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta: - Ekkor a herceg mostohatestvére, Wil¬liam Deauveau vette át a birtokot, és a fiával együtt beköltöztek a palotába. Gonosz emberek, én mondom, az ördöggel cimborálnak. Kiver a jeges veríték, ha csak rájuk gondolok. És a történetnek ezzel nincs vége, mert a hercegkisasszony, akit már mindenki halottnak hitt, úgy egy héttel ezelőtt hazatért, és ha igaz, hamarosan nőül megy az unokafivéréhez. Szívemből sajnálom szegénykét, mert azt beszélik, a jö¬vendőbelijének hamar eljár a keze. Warwick ujjai elfehéredtek söröskorsóján. A lány Warwickra mosolygott. Egy valami azért mégis vonzó Deauveau-ban: állítólag nagyon jól fizetnek. - Valóban? Mit gondolsz, tudnak nekem ott valami munkát adni?
Molly elgondolkodva vakarta meg feje búbját, aztán szélesen elmo¬solyodott. - Igen! Meghalt az öreg kovácsmester, és új embert keresnek. Ha dolgozni akarsz, holnap jelentkezz munkára! Holnap? Hol? Mikor? Reggel, a templom előtt, a téren! Köszönöm, Molly, nagyon köszönöm - hálálkodott Warwick, én felállt az asztaltól. Hová ilyen sietősen? - kérdezte a lány bosszúsan. Holnap munkába állok, szépségem. Ki kell aludnom magam - felelte a férfi, aztán Justin felé biccentett. - De ne félj egyet sem! Az öcsém itt marad, és minden óhajodat teljesíti, ha érted, mire gondolok Justin gyilkos pillantást vetett fivérére, de ennél többet nem telhetett: Molly odahúzódott mellé, és simogatni kezdte a combját. Molly! Engem papnak neveltek, és hamarosan csatlakoznom kell a rendemhez. Nem szabad... - A magadfajta jóképű fickóknak nincs helye a papok között. De! De igen! És ha nem teljesítem Isten akaratát, a pokol fenekére jutok! Ó, máris érzem a szörnyű kínt. Istenem, ez fáj! Fáj! – Justin az utolsó pillanatban pattant fel, mielőtt Molly simogató ujjai elérték volna legnemesebb testrészét. Clinton, Jake és Warwick nevetve indultak az ajtó felé. Justin né¬hány aranyat tett az asztalra, aztán utánuk rohant. Odakint a kocsma udvarán érte utol őket. - Ó, csak nem Szent Justin szállt le közénk? Szent Justin, a tiszta, a szűzies? - nevetett Clinton, és hátba veregette unokafivérét. Jake jajgatni kezdett. - Istenem, ez fáj! Fáj! Justin elhúzta a száját, és feddőn nézett Warwickra. - Ha legköze¬lebb felszedsz egy ilyen kocsmatündért, szabadulj meg tőle magad, és engem hagyj ki a játékból! - Jake felé fordult. - Hiába gúnyolódsz, gazfickó, igenis fájt! Jézusom, mintha valami hatalmas pók mászott volna rám! Warwick hahotázni kezdett, és vele nevetett Justin, Clinton és Jake is. Percekkel később, ahogy bandukoltak a kihalt utcákon hazafelé, Clinton megállt, és Warwickhoz fordult. Magam jelentkezem kovácsnak a Deauveau-birtokra. Fél élete¬met a lovak között töltöttem, értek a mesterség-hez. - Úgy gondolod, hogy én nem boldogulnék? - kérdezte Warwick. Clinton legyintett. - Eddig csak a birtokkal foglalkoztál és a király ügyeit intézted. Én jobban értek a lovakhoz. Warwick megrázta a fejét. - Elboldogulok, ne aggódj. Különben is, ott kell lennem, Ondine közelében. - Féltem, hogy ezt mondod, uram - jegyezte meg Jake. - A fenébe is! - csattant fel Warwick. - Megvan a magamhoz való eszem, és semmit nem tennék, amivel veszélybe sodorhatom a felesé¬gemet! Látnom kell őt, értitek? Ott kell lennem a közelében. Justin oldalba lökte Clintont. - Az igazat megvallva, jómagam alig várom már, hogy Chatham urát egyszerű szolgaként láthassam, aki ar¬ca verejtékével, fáradságos munkával keresi meg a mindennapi bete¬vőt. Fivérem sajnálatos módon nem ismer alázatot. Talán épp most jött el az ideje, hogy megtanulja, mi az. Igen, talán - helyeselt Clinton. Justin! Csak vicceltem, drága fivérem, csak vicceltem! - nevetett Justin, aztán megvakarta az állát, és unokatestvérére nézett. - Nem gondolod, hogy túlságosan tiszta egyszerű kovácslegénynek? De igen - bólogatott buzgón Clinton. Talán meg kellene hempergőznie a sárban. Felejtsétek el, gazfickók! - dörrent a gróf hangja. Warwick, komolyan beszélünk. Ha így állsz Deauveau elé, rög¬tön gyanút fog. A fogadó udvara ragad a sártól. Menjünk vissza, és... kend be magad. A körmeid alá is kell némi piszok! Warwick felemelte a kezét. - A tenyerem elég kérges, nem? De igen - felelte Clinton. - Ez a szerencséd, különben senki nem hinné el, hogy eddig kovácsként dolgoztál. De a sárra akkor is szük¬ség van, sajnálom. Warwick vállat vont. - Rendben, máris megyek a fogadóhoz. - Fi¬vérére nézett. - Te és Clinton visszatértek a városba. De... miért? - kérdezte Justin. Clinton Warwickra kacsintott, aztán átkarolta Justin vállát. - Körül kell szimatolnunk az udvarban, hátha van valaki, aki látta, mi történt vagy tud valamit a westchesteri merényletről. Jobb lenne, ha a városban szállnátok meg - javasolta Warwick. - Azt hiszem, okosabb, ha a közemberek között próbáltok információi szerezni, és megkeresni az esetleges szemtanúkat. És mi lesz Jake-kel? - kérdezte Justin.
Jake itt marad, ha netalántán szükségem lenne segítségre, és per¬sze, tovább kérdezősködik a Fehér Tollban. Lehet, hogy az itteni em¬berek is tudnak valamit, ami fontos lehet a számunkra. Alig várom, hogy Mollyt kivallassam, amúgy istenesen - jegyez¬te meg Jake, mire nevetni kezdtek újra. Visszasiettek a kocsmába, ahol Justin legnagyobb gyönyörűségére Warwick valóban meghempergőzött a sárban. Honnan tudod, hogy megkapod az állást? - kérdezte Justin a fi¬vérét. - Meglehet, tucatnyi markos legény jelentkezik holnap kovács¬nak rajtad kívül. Mi lesz, ha nem téged választanak? Ne aggódj! - felelte Warwick. - Úgy döntöttem, nem várok hol¬napig. Most azonnal Deauveau-ba megyek, és jelentkezem munkára. Másnap a vacsoránál Ondine már sokkal jobban érezte magát. Az egész napot Raoullal töltötte. Kilovagoltak a birtokra, és sokat beszél¬gettek, főleg a londoni színházról, az operáról, a festészetről. Ondine megtudta, unokafivére nemcsak nagy rajongója az itáliai és flamand festőknek, de ért is a képekhez. A lány egész nap kedves volt Raoulhoz, mert tudta, ha a dolgok rosszra fordulnak, egyedül unokafivére segíthet rajta. Márpedig, ha kiderül, hogy állapotos, mindennek vége. Ondine gondolni sem akart születendő gyermekére, de újra meg új¬ra azon kapta magát, hogy töpreng: fiú lesz-e, vagy kislány? Az apjára fog-e hasonlítani, vagy inkább rá? Egészséges lesz-e? Képes lesz-e rá, hogy úgy szeresse, ahogy csak egy anya szeretheti a gyermekét? És vajon mit szólna hozzá Warwick, ha tudná, hogy örököse szüle¬tik néhány hónap múlva? Kétségtelen, hogy érte jönne, és hazavinné. Dühöngene, amiért elhagyta Chathamet ilyen állapotban, és veszély¬nek teszi ki a gyermekét. A gyermeket, aki jog szerint őt illeti. - Jól vagy, Ondine? - kérdezte Raoul aggódón. Tessék? Ó, igen, köszönöm - felelte a lány, és unokatestvérére mosolygott. Még egy falatot sem ettél - jegyezte meg William. Pedig farkaséhes vagyok - mondta, és beleharapott a fácánsültbe. - Hmm, nagyon finom, bácsikám. William megsimogatta unokahúga arcát, és rámosolygott. Látod, drágaságom, tudsz te elbűvölő lenni, ha akarsz. Akarok is, bácsikám - felelte kedvesen, aztán Raoulra nézett, olyan igézően, hogy a férfi haja tövéig elpirult. Mi a véleményed az új kovácsról, fiam? - kérdezte William. Raoul az apjára nézett, és megvonta a vállát. - Erős, nagydarab fic¬kó. Ügyesen dolgozik. - Azt mondta, északról jött, ha jól emlékszem, Lambriából. Ha hi¬hetünk a szavának, az ottani gróf nagyon elégedett volt a munkájával - mondta William. Ondine nem figyelt nagybátyja és unokafivére szavaira. Valóban éhes volt, és úgy gondolta, soha nem evett ízletesebben elkészített fá¬cánsültet. Nem gyötörte többé hányinger, a betegség végleg elhagyta lestét. - Játszanál nekünk a spinéten, Ondine? - kérdezte Raoul, és meg¬fogta a lány kezét. Ondine zavartan nézett fel. - Én ... Vacsora után úgy tervezte, azonnal felmegy a szobájába, de tudta, el kell nyernie Raoul bizalmát. - Ha ez a kívánságod, Raoul, szívesen - mondta kedvesen. Vacsora után így átvonultak a bálterembe. Nagyon hideg volt oda¬bent, bár a kandallóban lobogott a tűz. Ondine leült a spinéthez, és ját¬szani kezdett. William a kandalló előtt foglalt helyet egy karosszék¬ben. Raoul a spinét mellé telepedett. Ondine több darabot eljátszott, mire William végül betelt a muzsikával. Felállt, karon fogta unokahúgát, és felkísérte a szobájába, Raoul követte őket. Az ajtó előtt Raoul kezet csókolt, és jó éjszakát kívánt. Ondine unokatestvérére mosolygott, és azt mondta, alig várja, hogy reggel ismét találkozzanak. Miután becsukta, az ajtóra tapasztotta a fülét, és hallgatózni kez¬dett. - Holnap megvizsgáltatom az orvossal. - Ugyan, apám! Hát nem látod? Kezd megkedvelni végre. Ha megteszed, mindent... Egy kurvát akarsz feleségül venni? Raoul felnevetett. - No és ha kurva? Ő Rochester örökösnője, csak ez számít. Engem különben sem érdekel, hogy szűz-e még. - Engem viszont annál inkább - kötötte az ebet a karóhoz William - Holnap elküldetek a doktorért. - Nem, apám. Ebben a kérdésben én döntök, és nem akarom, hogy leendő feleségemet ilyen megalázó vizsgálatnak vessék alá. - Tudni akarom, hol járt és mit csinált az elmúlt hónapokban Adok néhány napot, hogy kiderítsd. Ha nem jársz sikerrel, magam ve szem kézbe az ügyet.
Raoul válaszolt, de Ondine már nem hallotta. A hálószobájába sic tett, leült az ágyra, és idegességében rágni kezdte a körmét. Istenem, most mihez kezdjen? Raoul... Raoul az egyetlen reménye. Talán ha a lábai elé vetné magát, és könyörögne, hogy ne engedje az apját a közelébe. Az erkély felől furcsa zajt hallott. Felpattant és látta, hogy az üvegajtó tárva-nyitva áll. Odasétált és óvatosan kikémlelt. Odalent, a terebélyes tölgyfa tövében, melynek ágai a balkonig nyúltak, egy magas, sötét alakot látott. Közelebb húzódott, hogy jobban megnézze, de az idegen megfordult, és hamarosan eltűnt. Gyorsan becsukta az erkélyajtót. Már csak az kellene, hogy valami nyomorult tolvaj besurranjon, és álmában átkutassa a holmiját. Veszélyes lesz, nagyon veszélyes. Óvatosnak kell lennie. Furcsa mód, feleannyira sem rettegett a nagybátyjától, mint Warwicktól. Gondolni sem mert rá, mi lesz, ha a férje megtudja, hogy gyermeket vár. Ostobaság! - korholta magát. Warwickot nem érdekelné. Hiszen eltökélt szándéka volt, hogy a gyarmatokra küldi. - Ó, istenem! - suttogta, és megrázta a fejét. Most nincs idő ezen töprengeni. Arra keli öszpontosítania, hogy megtalálja a bizonyítékot, lis persze, ki kell találnia valami jó kis mesét, amivel rábírhatja Raoult, hogy megvédje az apjától. Warwick miatt nem kell aggódnia. A férfi nagyon messze van. És soha nem fogja megtudni, hogy van egy gyermeke. Néhány nappal később, ebéd után Raoul sétalovaglásra hívta Ondine-t a birtokra. A lány felszaladt a szobájába a kabátjáért. Raoul odakint várt rá. Mikor megérkezett végre, a férfi megfogta a kezét, és tiszteletteljesen megcsókolta. - Ebben a bundában akarsz lovagolni? - kérdezte. Nagyon hideg van - felelte Ondine. - Raoul, beszélnem kell ve¬led. Értem - mondta a férfi, és elmosolyodott. - A kovácsműhely mögött nincs olyan hideg, menjünk oda. - Nagyszerű - mosolygott a lány. Az istállók előtt bukdácsoltak végig a mély hóban, a hosszú mel¬léképülethez. A kovácsműhely hátsó ajtaja egy kis gangra nyílt. Az eresz alatt egyszerű lóca állt, ahol a műhelyben dolgozók megpihenhettek né¬hány percre, ha elfáradtak a nehéz munkában. Leültek a padra. Ondine szíve a torkában dobogott. - Raoul - suttogta, és a férfi szemébe nézett. - Ó, Raoul, nem is tudom, hogyan mondjam el. Ki vele, mi nyomja a szívedet? - szólt bátorítóan a férfi, és megfogta a lány kezét. - Ondine, kérlek, ne félj tőlem. Csak azért fenye¬gettelek meg, mert... muszáj volt. De valóban szeretlek, és soha nem tudnék ártani neked. Ha bajban vagy, mondd el bátran, és én segítek, megígérem. Ó! - sóhajtott Ondine, és egy könnycsepp csordult végig arcán. -Az apád, Raoul. Ha az apád megtudja... Felejtsd el apámat! - csattant fel a férfi. - Én veszlek nőül. Én le¬szek a herceg, és nem apám. Mondd hát! Mondd el, mi bánt, és én megvédelek, esküszöm. - Bár megvédhetnél! - nyöszörögte fájdalmasan. - Mi az, hölgyem? Kételkedsz a szavamban? - kérdezte Raoul. - Ondine, ha csak egy kicsit is bíznál bennem... A lány felállt, unokafivére elé térdelt, és oly ártatlanul, esdekelőn nézett a szemébe, hogy a férfinak összefacsarodott a szíve. Ó, Raoul, nem tudom, miért szöktem el tőled! Biztos vagyok benne, nagyon boldogok leszünk együtt. Vagyis boldogok lehettünk volna... - Lehettünk volna? Jöjj, szerelmem, hadd öleljelek át! Raoul a karjaiba vonta a lányt, és Ondine elmosolyodott. Tudta, biztosan érezte, hogy győzött. Nincs olyan erő, olyan hatalom, mi elválaszthatna tőled, szépségem! Talán mégis - suttogta Ondine, és könnyekben tört ki. - Hazud¬tam, Raoul - zokogta. - És félek. Nem a nyomorult életemet féltem, hanem a lelki üdvösségemet. Miről beszélsz? Ó, Raoul, amikor... elmenekültem, az erdőben bujkáltam hosszú, hosszú ideig. Volt... volt ott egy ember, aki segített rajtam, és én.., hozzámentem feleségül. Bár ne tettem volna! Az a mocskos paraszt durván bánt velem, és... minden nap félholtra vert. Igen. Megszöktem tőle, de törvény szerint még mindig a felesége vagyok. Ó, Raoul, hát nem érted? Míg a nyomorult életben van, nem lehetek a hitvesed! Raoul talpra szökkent, és durván eltaszította magától a lányt. Ezek szerint már nem vagy ártatlan! Mégis visszautasítod a köze¬ledésemet.
Nem! - kiáltotta Ondine fájdalmasan. - Nem utasítanálak vissza, ha tehetném, ezt te is tudod! A lelki üdvösségemről van szó! Meg kell találnod a férjemet! - Beharapta az ajkát. - Raoul - nyöszörögte megtörten -, apád orvost akar hívatni, hogy megvizsgáljon. El akar választani bennünket örökre, és szerelmünk soha nem teljesedhet be. Ó, Ondine szeress! Szeress itt, és most! Nem tehetem, drágám. A lelki üdvösségem... Pokolba a lelkeddel! Nem, Raoul! Nem kockáztathatom Isten haragját! Egyikük sem vette észre a dühtől izzó szempárt, mely a műhely ablakából figyelte őket. Warwick alig bírta visszafojtani pokoli indulatait. Legszívesebben kirontott volna a gangra, hogy óriási kalapácsával halálos csapást mérjen Raoulra. Türelem, türelem - mondogatta magában. Nagy levegőt vett, és lassan kifújta. Ondine-t nézte, angyali arcát, könnyes kék szemét, és lelkében újra felhorgadt a gyilkos harag. Oda kell mennie hozzá, most azonnal, és hazavinnie. Haza... Nem! Nem teheti kockára a lány életét! Várnia kell, várnia még. Raoul térdre omlott Ondine előtt. - Esküszöm, hogy megtalálom azt a nyomorult férget, és magam végzek vele. És esküszöm, nem fogom hagyni, hogy apám elválasszon bennünket egymástól. Bízz ben¬nem, Ondine. Mindenről gondoskodni fogok. Tudom, Raoul, tudom. - A lány elmosolyodott, és gyengéden megsimogatta a férfi arcát. Kéz a kézben indultak vissza a palotába. Ondine rég nem érezte magát oly gondtalannak és boldognak, mint azon a délutánon. Már jóval sötétedés előtt szobájába hívatta Bertát, hogy segítsen megmosni a haját. A szolgáló egy merészen kivágott ruhát választott ki számára a vacsorához, s Ondine ez alkalommal nem tiltakozott. Raoult sikerült az ujjai köré csavarnia, de nem árt egy kicsit tovább csigáznia kéjvágyát - gondolta vidáman, és ruhája derekát olyan szo¬rosra fűzte, amennyire csak a finom anyag engedte. A vacsora jó hangulatban telt el. Ondine kedvességével még morózus és örökké gyanakvó nagybátyját is elbűvölte. Hercegnő - suttogta William, mikor vacsora után felkísérte Ondine-t a szobájába. - Köszönöm neked ezt a csodálatos estét. Öröm¬mel látom, végre belenyugodtál sorsodba. Igen, bácsikám - rebegte a lány. - Eljött az ideje, hogy fátylat borítsunk a múltra. A férfi bólintott, aztán lehajolt, és tiszteletteljesen kezet csókolt unokahúgának. - Jó éjszakát! Jó éjszakát, bácsikám - suttogta Ondine. A lakosztályába lépett, és becsukta az ajtót maga mögött. Vidáman sétált a hálószobájába. Minden a tervei szerint alakult: sikerült lóvá lennie nem csak Raoult, de nagybátyját is. A veszély, istennek hála, elmúlt. Kikapcsolta ruháját, levetette, aztán kibontotta fűzőjét is. Alsóingé¬ben ült ágyára, és kéjesen nyújtózkodott egyet. Győzött! Igen, győ¬zött! Néhány nap még, és megtalálja a bizonyítékot is... Jó estét! Ondine rémülten pattant fel ágyáról, és a hang irányába fordult. Egy hatalmas, fenyegető alak állt a szoba sötét sarkában, hátát falnak vetve, karba font kézzel. A lány nagy levegőt vett, hogy sikítson, de az idegen odaugrott hozzá, magához rántotta, és kezét a szájára tapasztotta. - Ne sikíts, hercegnő! Vagy inkább grófnőnek szólítsalak, nem, akasztófa tövében termett kis virágszálam? Ne félj, én csak, a te mocskos, paraszt férjed! 26. fejezet
- Warwick! - kapott levegő után Ondine, mikor a férfi végre elvette a kezét szája elől. - Igen, hölgyem, személyesen. Ondine nem tudta, mit gondoljon, mit érezzen. Legszívesebben a férje nyakába ugrott volna örömében, de aztán a barna szempárba né¬zett, melyből csak úgy sütött a harag, és nem mozdult inkább. Pillana¬tokkal később félelem mart a szívébe, mikor rádöbbent, ha nagybátyja vagy Raoul itt találják Warwickot, biztosan megölik. Lesütötte a sze¬mét. Warwick, a drága Warwick eljött érte, hogy megmentse! - gondol¬ta aztán, és elmosolyodott. Ám arcára fagyott a mosoly: a férfi talán azért jött, hogy visszahurcolja magával Chathambe. Nem, azt nem te¬heti.
Felnézett. Soha nem látta még Warwickot ilyen piszkosnak. A ruhája sáros volt, a keze fekete a koromtól, az állán pedig többna¬pos borosta éktelenkedett. Te... te vagy az új kovács - suttogta. - Igen, hölgyem - felelte a férfi jeges gyűlölettel a hangjában. Ondine hirtelen megszédült, és úgy érezte, rögvest elájul. A roham amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, ám a lány arra gondolt, Warwicknak talán megesik a szíve rajta, ha látja, milyen rosszul érzi magát. Behunyta hát a szemét, aztán levegő után kapott, és lassan a földre rogyott. - Warwick meg sem próbálta elkapni. Ondine résnyire nyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi leguggol mellé. Jézusom, Ondine! Csak nem képzeled, hogy bedőlök ennek a színjátéknak? Én nem Raoul vagyok, hanem Warwick, a mocskos, pa¬raszt férjed! - Menj a pokolba! - csattant fel a lány. Kinyitotta a szemét és felült. Warwick felnevetett, de arca - már amennyit a mocsok és a bor láttatni engedett belőle - szigorú maradt. - Mocskos vagy - motyogta Ondine, és undorral húzta el a száj Sajnálom, hercegnő. Mit keresel itt? - Még nem találtad ki? Érted jöttem. -De... - Csak semmi, „de" édesem. A feleségem vagy, ne feledd Annak már vége! - csattant fel a lány dühösen. - Ez az én életem, amihez nincs közöd. Épp ellenkezőleg, szerelmem. Nagyon is sok közöm van hozzá. Gondolj csak a lelki üdvösségedre! mondta gúnyosan Warwick. Tűnj innen! Menj a fenébe! - kiáltotta, aztán összevonta a szemöldökét. - Egyáltalán, hogy kerültél ide? Hogy jutottál be a szob ba? - Az erkélyen át. És úgy döntöttem, itt maradok egy darabig. - Ó, hát nem érted? Menned kell! Menekülj, különben megölnek! A férfi vállat vont. - És... sajnálnád? Természetesen. Többször is megmentetted az életem. Nem szeretném, ha miattam ontanák ki a véredet. Ó, milyen romantikus! Meg kell a szívnek szakadni! Lennék bár Raoul, talán most még térdre is omolnál előttem. Ondine összeszorította a fogát dühében. - Raoult könnyű... Mint minden más férfit, nemde? Minden más férfit? Ó, igen! Raoult, Justint, Clintont, Jake-et, Hardgrave-et, és még a királyt is az ujjaid köré csavartad! Áruld el, mi a titkod? Menj a fenébe! Jézusom, nevetségesen nézel ki! És persze engem nem olyan könnyű lóvá tenni, igaz? Warwick! - Ondine lesütötte a szemét. - Komolyan beszélek, el kell tűnnöd! Az életed veszélyben van a közelemben! Meg fognak ölni! Próbálják csak meg! Alig várom már, hogy kibelezhessem az ál¬nok, gonosz nagybátyádat és azt a nyálas képű, piperkőc Raoult! És ha már itt tartunk, alig várom már, hogy eltángálhassam az elbitangolt feleségemet! Végeztem veled, Warwick Chatham! - sziszegte Ondine dühö¬sen. - Azért vettél nőül, hogy kiderítsd, mi történt Genevieve-vel. Most már mindent tudsz. Megígérted, hogy visszaadod a szabadságo¬mat. - Nem adtál rá lehetőséget, hölgyem! - El kellett szöknöm - motyogta a lány és lesütötte a szemét. -Nem hagyhattam el az országot. - Ondine, ugye tudod, hogy ostobaságot művelsz? - Ostobaságot? - csattant fel a lány. - Mondd, Chatham, vak vagy talán? Ez a palota, a birtok az enyém. De nem is ez a lényeg. Ó, War¬wick honnan... - Károly mindent elmondott. - Akkor tudnod kell - suttogta -, hogy milyen szörnyűségekkel vádolnak. Ha nem sikerül tisztáznom magam, vérpadra küldenek. - Károly soha nem kívánná egy ártatlan vérét. És hidd el, ő tudja, hogy nem követtél el semmit. - Ugyan, Warwick. A merényletet többen látták. - A király kész megbocsátani. - Elhiszem, de ez nem változtatna a dolgok állásán. Engem és apámat ugyanúgy elítélnének, és soha, soha nem tudnám lemosni a gyalázatot családom becsületéről.
A férfi felsóhajtott. - Ondine, amikor először találkoztunk, a bitó alatt álltál, kötéllel a nyakadban. Hidd el, ostoba az, ki büszkeségből hajlandó eldobni magától az életet. Ha ott, és akkor elmondtad volna, hogy te vagy Rochester hercegnője... - Nyomban a Towerba vittek volna, és talán már másnap lefejez¬nek - fejezte be a mondatot a lány. Lehunyta a szemét, és felsóhajtott. - Egyébként még Károly sem tisztázhat a vádak alól. Magamnak kell bizonyítanom az ártatlanságomat. Warwick felállt, és járkálni kezdett a szobában fel és alá, aztán hirtelen odalépett a lányhoz, megragadta a karját, durván felrántotta a földről, és a szemébe nézett. - Ha akarnám, most elmehetnék, hogy holnap a király hadserege elén visszatérjek, és a törvény nevében visszaköveteljelek. A felesé¬gem vagy. Kötelességed engedelmeskedni uradnak és parancsolódnak. Ondine szemébe könnyek gyűltek. - Warwick, kérlek! Könyörgöm - nyöszörögte. - Még van majdnem három hét az... - Az esküvőig? A lány megrázta a fejét. - Nem fogok nőül menni Raoulhoz! - Pedig nagyon meggyőző volt, ahogy ma délután szerelmet vallot¬tál annak a féregnek. Nem sok kellett hozzá, hogy odamenjek és szét¬verjem a fejét a gazembernek. - Warwick, értsd meg végre! Meg kell találnom a bizonyítékot. - Te pedig azt értsd meg, hogy képtelen vagyok addig várni! Ondine szíve nagyot dobbant. - Ezek szerint... nem fogsz közbe¬avatkozni? De igen, hölgyem, közbeavatkozom, ha túlfeszíted a húrt. El meg kell mondanom, nem tetszik ez az egész. Túlságosan veszélyen, Itt maradok Deauveau-ban, és vigyázok rád éjjel és nappal. No és még valami: nem áll szándékomban három hétig itt rostokolni. Három na¬pot kapsz, egy nappal sem többet. Három napot? Igen, hölgyem. És ha bármit, amit csinálsz, veszélyesnek ítélek, azonnal abbahagyod. Megértetted? Ondine dacosan vetette magasra állát. - Uram, bizonyára tudomá¬sodra jutott már, hogy született hercegnő vagyok. Nem fogsz úgy bánni velem, mint egy... Az sem érdekel, milady, ha ezer király vére csörgedezik az ere¬idben. Azt teszed, amit parancsolok, mert a feleségem vagy, mert nem akarom, hogy bajod essék, és mert nem tűröm, hogy bárki egy ujjal is hozzányúljon ahhoz, ami az enyém. Nos, lezárhatjuk a vitát, höl¬gyem? Ondine lehajtotta a fejét, és bólintott. Hirtelen közeledő léptek zajára lettek figyelmesek. Mozdulatlanná dermedtek egy hosszú pillanatra. A nesz lassan elcsitult, és egyszerre lélegeztek fel. Warwick, az isten szerelmére! - suttogta Ondine. - Menj innen, most azonnal. A férfi elvigyorodott, és megrázta a fejét. - Ma éjszaka veled maradok. - Nem! Nem lehet!- tiltakozott kétségbeesetten a lány. - A feleségem vagy. - De nem itt. Fogd már fel végre, veszélyben vagy! - Nem érdekel. - Mocskos vagy. - Őszintén sajnálom. - Warwick, ne! Tiltakozása hiábavalónak bizonyult. A férfi megfogta a kezét, egyetlen erőszakos mozdulattal magához rántotta, és megcsókolta. Ondine lelkében felizzott a szenvedély zsarátja, és testét elöntötte a forróság. Warwick elhúzódott végül, és felesége szemébe nézett. - Nem ha¬ragszol, amiért utánad jöttem? Ondine megrázta a fejét, és lesütötte hosszú, könny-fényű pilláit. - Gyere akkor, szeressük egymást, és feledjük el, milyen szörnyű a világ. A lány felnézett. - Warwick - suttogta. - Nem lehet. Annyira mocskos vagy... - Nem számít! Csak az a fontos, hogy egymáséi legyünk. - Félreértesz, milord. Engem nem érdekel, de... az a szörnyeteg Herta, a szolgálóm... Mi van vele? Észre fogja venni a piszkot az ágyneműn. A férfi összevonta a szemöldökét, aztán felnevetett. - Ezen könnyen segímetünk! - A komódhoz sétált, felkapta durva íiyapjűköpönyegét, és az ágyra terítette. Jöjj, drága asszony - suttogta. Ondine odalépett hozzá, ám amikor a férfi magához akarta ölelni, elhúzódott. Várj! Most mi a baj? - tudakolta Warwick türelmetlenül. Az ingem... mocskos lesz a ruhádtól!
Warwick lerúgta csizmáját, aztán levette nadrágját és ingét. Ondine ámulattal nézte a meztelen férfit: széles vállát, izmos karját, hosszú lábát, keskeny csípőjét. Arra gondolt, isten Warwick Chatham-ban tökéleteset alkotott. Elmosolyodott, amikor vágytól lüktető, ha¬talmas vesszejére pillantott. Most először érezte úgy, Warwick az övé, csak az övé! Mi az, hölgyem? Kinevetsz? - kérdezte a férfi, és odalépett hoz¬zá, hogy átölelje. Az ingem! Vedd le már, az istenért! - mordult fel Warwick fenyegetően. Ondine lesimította a pántokat a válláról, és a puha alsónemű élette¬lenül zuhant a padlóra. A következő pillanatban férje karjaiban találta magát. Csodálatos érzés volt, varázslatos pillanat! Puha keble a férfi forró, izmos mellkasához simult, gyönge asszonytestét acélizmú karok ölelték védelmezőn, gyengéden. Hátrahajtotta a fejét, és a barna szempárba mosolygott rajongón, szerelmesen. Kinevetsz, boszorkány? - kérdezte Warwick színlelt haraggal a hangjában. Ondine megrázta a fejét. - Csak örömömben mosolygok, milord, mert itt vagy velem - felelte. A férfi a karjaiba emelte kedvesét, és az ágyra fektette. Szenvedélyesen megcsókolta édes ajkait, miközben vágytól vezérelt ujjai bársonybőrű nyakát, puha keblét, feszes hasát simogatták. Letérdelt aztán elé, és puha csókokkal cirógatta végig hosszú, tökéletes formájú lábát, selymes, forró combját. Ondine felnyögött, mikor a férfi nyelvével hatolt nőisége virágának puha szirmai közé. Warwick gyengéden szétfeszítette combjait, és miközben újra bir¬tokba vette ajkait, forró, lüktető vesszejével feszes hüvelyébe hatolt, Előretört, hátrahúzódott, előrenyomult, visszavonult és előretört újra. Lökései egyre erőteljesebbek lettek. Ondine a férfi dereka köré fonta lábát és csípőjét izmos ágyékának feszítette. A gyönyör elemi erővel tört rá, és lelkét a felhők fölé, a csillagok végtelen, időtlen birodalmába röpítette. Warwick előretört még egyszer, aztán teste ívben megfeszült, én magja folyékony aranyként ömlött szét Ondine testében. Pillanatokkal később kimerülten pihegtek egymás karjaiban. A lány férje izmos mellkasán nyugtatta fejét, és boldogan, elégedetten sóhaj¬tott fel. Aztán hirtelen mázsás kőtömbként zuhant rá a valóság. Ré¬mülten ült fel, Warwick szemébe nézett. Menned kell! A férfi bosszúsan csettintett a nyelvével, és haragosan vonta össze szemöldökét. - Nem tetszik nekem ez az egész, én mondom. - Könyörgöm, Warwick, menj! Ne aggódj, tudok vigyázni magam¬ra! Warwick magához ölelte asszonyát, és megcsókolta újra, aztán a szemébe nézett. - Ha úgy érzem, hogy a küzdelmed hiábavaló, és ve¬szély fenyeget, közbeavatkozom, és elviszlek innen. Megértetted? Ondine lesütötte a szemét, és arra gondolt, ha Warwick tudná, hogy gyermeket vár, azonnal elhurcolná innen, ha kell, erőszakkal. - Igen, milord - suttogta alázatosan, aztán lassan felemelte hosszú pilláit, és a meleg, barna szempárba nézett. - Szeretlek, Ondine - mondta a férfi komoly, ünnepélyes hangon. - Ó, Warwick! - a lány a férje nyaka köré fonta karját, és magához ölelte. - Igaz ez? Szeretsz? Szeretsz igazán? Igen, hercegnőm, szeretlek - suttogta Warwick. És Ondine elmondta, hogy ő is szereti, szerette mindig, és szeretni fogja örökké. - Szerelmem – szólt Warwick. – Ne simulj hozzám ily vágyakozón, és ne csábíts édes csókjaiddal, mert elveszítem a fejem, és ölelő karjaidba velem magam ismét, ami csodálatos lenne, de jelen pillanat¬ban talán nem a legbölcsebb. - Ó! - kapott levegő után a lány, és gyorsan felpattant az ágyról. -Menj! Kérlek menj! Gyorsan! Warwick vonakodva szállt ki az ágyból, és magára kapta gúnyáját, aztán a köpönyegéért nyúlt, és vállára terítette. Feleségéhez lépett, megcsókolta, aztán a szemébe nézett. - Vigyázz Raoullal, hölgyem! Különösen a jelenlétemben ügyelj rá, hogy viselkedsz, mert könnyen elveszítem a türelmemet, és véget vetek az ostoba színjátéknak. Én soha... - Ma hajszál híján múlott csupán, hogy ne loccsantsam ki az agy¬velejét a gazembernek! Ondine a haja tövéig elvörösödött. - Vigyázni fogok. Megígérem. A férfi elmosolyodott, és puha csókot lehelt kedvese homlokára. Az erkélyajtóhoz sétált, és kinyitotta. Elment. Ondine hosszú másodpercekig állt mozdulatlanul. Még érezte csókjának ízét, teste még őrizte gyengéd simogatásait.
Warwick szereti! Szereti igazán. Biztos volt benne, most először, hogy van még remény. Csodás jövő vár rájuk: boldogság, szerelem, nevetés, ölelés. Ám először meg kell küzdeni a jelen fenyegető árnyaival. Kipillantott az erkélyen. A hajnal már közeledett, de az éjszaka még nem múlt el. Visszafeküdt az ágyába, és lehunyta a szemét. Szinte azonnal álomba zuhant. Jókedvűen ébredt, és egy kedves kis dallamot dudorászott, mikor Berta behozta a teáját. Megitta az aromás italt, aztán felkelt, megmo¬sakodott és felöltözött. Reggelinél elbűvölőbb és kedvesebb volt, mint azelőtt bármikor, és hatalmas étvággyal evett meg mindent, amit elé raktak. Früstök után William a dolgozószobájába vonult Raoullal, mond¬ván, halaszthatatlan ügyeket kell elintézniük. Ondine alig várta, hogy kitegyék a lábukat a nagyteremből. Nagy¬bátyja lakosztályához lopakodott, besurrant, és átkutatta asztalát, de semmit nem talált. Csalódottan sóhajtott fel végül, és hátradőlt székében Semmi. Semmi nincs, amivel tisztázhatná magát! Az asztal tetejére halmozott paírokat nézte, mikor hirtelen észrevett valamit, és szíve nagyot dobbant. Előrehajolt, és a kezébe vette nagybátyja itatósblokkját. A tinta, amit felitattak vele, összefolyt kissé, de az írás olvasható volt. Ondine, Rochester hercegnőjének aláírása, és néhány betű. Nyilvánvaló, hogy valaki gyakorolta a kézírását. Tökéletes bizonyí¬ték lenne William és Raoul ellen. Mennyire szerette volna felkapni az itatóst, és elszaladni vele, egyenesen a királyhoz. De tudta, nem jutna ki élve a palotából. Itt kell hagynia a papirost - sóhajtott. Nagybátyjának még véletlenül sem szabad csak sejtenie sem, hogy felfedezte, különben megsemmisíti, mielőtt felhasználnák ellene. Ondine óvatosan kilopakodott a lakosztályból, és felment a szobá¬jába. Ám alig csukta be az ajtót maga mögött, kopogtak, és a követke¬ző pillanatban Berta lépett a szobába. - Takarítani jöttem - mondta a szolgáló bosszúsan. - A hálószoba padlója merő sár. - Valóban? - motyogta Ondine. - Biztosan én hordtam be a pisz¬kot a csizmámon. Lesütötte a szemét, aztán könyvével a kezében a kandallóhoz ült, és olvasni kezdett. Alig sötétedett, mikor a szolgálók megjelentek a káddal, és a meleg vizes dézsákkal. Berta percek alatt elkészítette úrnője fürdőjét, aztán segített neki levetkőzni. Ondine alig várta már az éjszakát, hogy férje karjaiba vethesse ma¬gát. Boldog volt, és Bertáról tudomást sem vett. Pedig a szolgáló árgus szemekkel figyelte. Amikor a lány kilépett a kádból, végigmérte meztelen, fiatal testét, és fontos megállapításra jutott. Megfésülte úrnője haját, segített neki felöltözni, aztán elment. Egyenesen Williamhez. A vacsoránál Raoul igazi úriemberként viselkedett, és William nagyon vidám volt, és rendkívül előzékeny. Önthetek még egy kis bort, drágaságom? Igen, bácsikám, köszönöm. Szedhetek neked még néhány szelet sült húst? Nem, köszönöm. Már így is többet ettem a kelleténél. Ó, nagyon fáradtnak tűnsz. Az lesz a legjobb, ha most felmégy szobádba és lepihensz. - Igen, bácsikám, ahogy parancsolod - mondta alázatosan, de majd kiugrott a bőréből örömében. Felállt az asztaltól, jó éjszakát kívánt, és felsietett a lakosztályába. Levetkőzött, és egy egyszerű hálóinget vett magára, aztán lefeküdt és várt. Lassan telt az idő, és Ondine egyre izgatottabbá vált. Egy hirtelen jött gondolattól vezérelve ledobta hálóingét, és ezüstróka bundáját vette magára. Amikor a nagy falióra éjfélt ütött, Warwick megérkezett. Ondine a nyakába ugrott, és forró csókokkal üdvözölte. - Ó, szerelmem. Olyan boldog vagyok, hogy eljöttél, de annyira féltelek... - Senki és semmi nem állhatta volna utamat. Jöjj hát és szeress! Igen, szerelmes uram! Warwick karjaiba emelte kedvesét, és az ágyhoz vitte. Szeretkezésük viharos volt, szenvedélyes, mindent elsöprő. Később kimerülten feküdtek egymás karjaiban. Közös múltjukról beszélget¬tek. Ondine Lady Anne-ről kérdezte férjét, és az éjszakákról, mikor ellovagolt Chathamből. - El kellett menekülnöm a közeledből, különben megőrültem volna mondta Warwick. - Nem mertelek szeretni, mert azt hittem, ve¬szélybe sodorhatlak. - Azt hittem, egy másik asszonyhoz mégy, és majd megölt a félté¬kenység.
- Nincs más az életemben, mióta nőül vettelek, becsületemre mon¬dom. - Ó, Warwick, annyira szeretlek! - suttogta a lány, és megcsókolta férjét. Elhúzódott aztán, és a szemébe nézett. No, és Lady Anne? Warwick megvonta a vállát. - Anne nem jelentett számomra semmit. Soha nem csaltam meg Genevieve-et. Soha. És tudnod kell: bár az első feleségem gyengéd volt és kedves, soha nem tudtam úgy szeretni, mint téged. - Szerelmem, imádlak! - mondta Ondine rajongón, és megcsókolta a férfit újra. - Ami pedig Raoult illeti... - mordult fel Warwick fenyegetően, és Ondine-nak ekkor jutott eszébe, mit talált reggel nagybátyja szobájá¬ban. Warwick! Tessék? - Megtaláltam! Nem a bizonyítékot, amit kerestem, de valamit, amivel tisztázhatom magam. Van egy itatósblokk a nagybátyám szo¬bájában az íróasztalon. Valaki a kézírásomat gyakorolta, és ezzel itatta fel a tintát a papirosról. A férfi összevonta a szemöldökét. - A nagybátyád lakosztályába merészkedtél? Elment a józan eszed? Muszáj volt... És ha rajtakapnak, amint a holmijai között kutakodsz? Meg kellett tennem, és megteszem újra. - Szó sem lehet róla, majd én megszerzem azt az itatóst. Holnap. Ne merészelj még egyszer odamenni, megértetted? Majd én mindent elintézek. Ha megtalálom a blokkot, holnap este elmegyünk. Eljössz értem? - tudakolta a lány. - Nem. Vacsora után kisurransz a palotából, egyenesen a kuny¬hómba. - Átölelte a feleségét. - Szeretlek, Ondine - suttogta. Én is szeretlek. Warwick megköszörülte a torkát. - Mennem kell. A lány magához szorította. - Holnap is eljössz? Igen, szerelmem. Nem félsz a veszélytől? Az egész világgal megküzdenek érted. - Kibontakozott asszonya öleléséből, felöltözött, és elment. Odakint a nap első sugarai már áttörték az éj indigókék palástját.
London
27. fejezet Clinton és Justin a folyó partján béreltek ki egy kis házat. Délutánon¬ként a kocsmákat látogatták végig, éjszaka pedig fogadásokra, bálok¬ra, estélyekre jártak, és igyekeztek minél több emberrel megismer¬kedni. Leginkább a hírhedt pletykafészkek társaságát keresték, és azo¬két, akik minden jelentéktelen esemény mögött botrányt szimatoltak. Hosszú napok és fárasztó éjszakák teltek el eredménytelenül, míg az egyik estélyen Clinton találkozott egy ifjú hölggyel - egy morózus, öreg gróf hatodik lányával - akitől végre sikerült az első fontos in¬formációt megszerezni. A lány elmondta, a király egyik testőre a westchesteri bajvívás másnapján leköszönt tisztségéről, és visszavonult az udvarból. Dönté¬sét semmivel nem volt hajlandó megindokolni, és harmadnap eltűnt. Clinton megkérdezte a lánytól, honnan tudja mindezt, mire az be¬vallotta, akkoriban viszonya volt a szóban forgó férfival, ám szigorú atyja véget vetett kapcsolatuknak, mert nem akarta, hogy rangon alul házasodjon. Az ifjú hölgyet Sarah-nak hívták, és Clinton úgy érezte, nem talál¬kozott még nála angyalibb és csodálatosabb asszonnyal. Természete¬sen nem árult el neki semmit küldetéséről, de elmondta, feltétlenül találkoznia kell a testőrrel. A lány megígérte, hogy segít, és nem kér¬dezett semmit.
Másnap délután felkereste Clintont a folyóparti házban, és örömmel újságolta, hogy a Charing Cross-i sörözőben ő és Justin még aznap este beszélhetnek a férfival. Leszállt az est. Clinton túlságosan szerelmes volt, hogy helyesen ítélje meg a lány megbízhatóságát, ám Justin úgy döntött, hogy meg¬bízhatnak benne. Elég volt egyetlen pillantást vetnie Sarah-ra, hogy tudja, fülig szerelmes az unokafivérébe. Buckinghamtől megtudta, hogy Sarah apja kegyetlen zsarnok, aki mihamarabb férjhez akarja adni, ám kikötötte, jövendőbelije csakis előkelő származású lehet, is lehetőleg gazdag, mivel egy lyukas garas nem sok, annyi hozományt sem hajlandó adni. Sarah ezért elhatározta, hogy bár apja előtt mindin engedelmes lesz, és teljesíti minden kívánságát, éli az életét, és min den alkalmat kihasznál, hogy élvezze a szerelem és a fiatalság gyönyöreit, míg apja hozzá nem kényszeríti valami reszketeg vén gról hoz. A lány velünk jön - mondta Justin unokafivérének. - Csak ő ismeri a testőrt. Sarah megfogta Clinton kezét. - Nagyon nehéz volt rávennem John Robbinst a találkozóra. Nem tudom, miért, de úgy tűnik, nagyon lel valamitől. Menjünk - szólt Justin. Clinton felsegítette Sarah-ra a köpönyegét, aztán kiléptek az utcára, és beszálltak egy kocsiba. A sörözőben akkora volt a tömeg, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Rossz arcú csavargók, munkások, festett nők iszogattak, koc¬káztak, nevettek odabent. Az ajtóval szemközti falba épített kandalló csak úgy ontotta magából a füstöt, s a padló ragadt a mocsoktól. - Milyen elbűvölő - jegyezte meg Justin, és körbepillantott. Menjünk a távoli sarokba - szólt Sarah. - John Robbins ott fog keresni bennünket. Mocskos asztalok, padok, földön fekvő részegek között vezetett az útjuk. A sarokban találtak egy üres asztalt, és leültek. Justin három korsó sört rendelt. Iszogattak és vártak. Úgy egy óra múlva egy fekete köpönyegbe burkolózott, magas, csuklyás alak tűnt fel, leült Justin mellé, és maga elé húzta korsóját, mintha ő is a társasághoz tartozna Idegesen pillantott körbe, aztán hátratolta csuklyáját. Justin úgy be¬csülte, a férfi nem lehet több harmincnál. Arca sápadt volt és nyúzott, szeme karikás. Csakis Sarah kedvéért jöttem el - mondta John Robbins. - Nos mit akartok tudni? Azt próbáljuk kideríteni, mi történt a westchesteri bajvívás után, amikor a királyt megpróbálták megölni - szólt Justin. A férfi felsóhajtott. - Rég volt már, és nincs értelme beszélni róla. A herceg halott, és hajói gondolom, a lánya is. Justin megragadta a karját. - Tévedsz, barátom. A lány él. És nagy szüksége van a segítségedre. John Robbins körbenézett újra, mintha ismeretlen támadóktól tar¬tana. Mitől félsz ennyire, ember? - kérdezte Justin. - Talán valaki megfenyegetett? Igen - felelte John. - Ha rájönnek, hogy beszéltem... - Nagyot kortyolt a söréből. - Van egy öreg, beteg anyám, és négy ártatlan hú¬gom. Azt mondták, ha beszélek, megölik őket. Elvágják a torkukat. Kik? Kik fenyegettek meg? - tudakolta Justin. John az ifjabb Chatham szemébe nézett. - Azt állítod, hogy a lány, a hercegnő, él? Ugyan, hogy segíthetnék rajta? Minden... minden olyan gyorsan történt. Magam sem fogtam fel, mit láttam. Aztán más¬nap, mikor kezdett kitisztulni a kép, odajött hozzám egy férfi. Kicsoda? Deauveau talán? William Deauveau? John megrázta a fejét. - Nem, a fia. Raoul. Ő volt az. Ő ölte meg az öreg herceget! Szóval ez a Raoul azt mondta, tudja, hol lakik a csalá¬dom, és felbérelt néhány orgyilkost, hogy öljék meg őket, ha bárkinek is beszélek arról, ami Westchesterben történt. A korsóért nyúlt ismét, és fenékig ürítette. Nincs mitől tartanod, barátom - szólt Clinton. - Maga a király is azt szeretné, hogy a lány tisztázza magát, és visszaszerezze örökségét a két gazembertől. John összevonta a szemöldökét. - És ti? Nektek mi közötök a lány¬hoz? Honnan tudjam, hogy valóban érdemes kockára tenni a szerette¬im életét? Mi a bizonyíték arra, hogy a hercegnő él, és a király a ti ol¬dalatokon áll? Chatham - mondta Justin halkan. - A fivérem Észak-Lambria grófja. - Károly bajnoka és legjobb barátja - motyogta Robbins. - Igen, barátom. Warwick most is a Deauveau-birtokon van, mint szolga, és vigyáz a herceg lányára, mert ő a felesége. Mi Chathamek, nem tűrjük, hogy... - Chathamek! - szólt egy éles női hang a hátuk mögül. Justin rémülten kapta hátra a fejét, és elsápadt haragjában. - Lady Anne - motyogta. Az asszony odalépett az asztalukhoz, és leült. John Robbins nyom¬ban a fejébe húzta csuklyáját, felpattant, és elrohant.
O, a pokolba! - kiáltotta Justin, és a férfi után vetette magát. Nagy nehezen átverekedte magát a tömegen, aztán kicsapta az ivó aj¬taját és kirontott az utcára, ám John Robbinsnak már bottal üthette a nyomát. Felsóhajtott, és visszakullogott a söröző bejáratához. Verje meg az isten azt az átkozott némbert! - szitkozódott magá¬ban. Anne mindig a legrosszabbkor bukkan fel, és most... most min¬dent tönkretelt. Ki tudja, sikerül-e megtalálniuk John Robbinst, és rá¬bírniuk, hogy tanúskodjon Ondine és apja ártatlansága mellett? Belépett az ajtón és visszatért asztalukhoz. Justin! Hogy lehetsz ilyen udvariatlan? Nem tanultad még meg, hogy előkelő hölgyek társaságában nem illik felpattanni és elrohanni az asztaltól? - kérdezte Anne feddőn, aztán beljebb csúszott a padon, hogy a férfi leülhessen. Fontos beszélgetést zavartál meg, Anne - felelte Justin, és intett a kocsmárosnénak, hogy hozzon egy korsó sört. Ó, bocsáss meg, kérlek! De honnan is tudhattam volna, hogy épp egy komoly ügyben nyomozol? nevetett Anne. - Mindent tudni aka¬rok! Ki volt ez a férfi? Elmondtam Lady Anne-nek, hogy ellopták a legértékesebb tenyészkancánkat - magyarázta Clinton, és gyilkos pillantást vetett az asszonyra. - Tudja azt is, milyen nehezen bukkantunk rá erre a fickó¬ra, aki talán segíthetett volna megtalálni. A pokolba! Most elveszítel¬tük, és azt hiszem, keresztet vethetünk a kancára is. Justin megvonta a vállát. - Nos, drága Anne, mindent hallottál. Az ügyről nincs több mondanivalóm. De áruld el, mit keresel itt, ezen a förtelmes helyen? Anne felnevetett. - Az udvar olyan unalmas! Sokkal izgalmasabb elvegyülni az egyszerű pórnép között, és figyelni őket, amint... Justin elmosolyodott. - Szóval azért jöttél ide, hogy „figyelj" má¬sokat? - vágott a szavába. Justin Chatham, te vagy a legnagyobb gazember, akivel életem¬ben találkoztam - jegyezte meg Anne, aztán Sarah-ra pillantott. - No és az ifjú hölgy? Ő mit keres itt? Elkísérte unokafivéremet - felelte Justin. Anne Clintonra mosolygott. - Ó, igen, hát persze! Clinton csodála¬tos férfi. Magas, széles vállú, izmos. Igazi lovag. De ne álmodozz, drága Sarah, apád soha nem egyezne bele, hogy nőül menj hozzá. Mert bizonyára tudod, ő nem igazi Chatham, csak egy fattyú. Szegény, szegény kis Sarah, ebből nem lesz házasság. De azért gratulá¬lok! Mint mindig, most is jól választottál szeretőt magadnak. Justin számolni kezdett magában, nehogy olyat tegyen, amit késöbb megbánhat. Clinton ökölbe szorította a kezét, és türelemért fo¬hászkodott az istenhez, de tudta, ha Anne még egy szót kiejt a száján, megüti. Sarah, látván, hogy egyetlen pillanat csak, és elszabadul a pokol, ngy döntött, ideje közbeavatkozni. Ó, drága Lady Anne! Igazad van, kényesen ügyelek rá, hogy mindig a legjobbat kapjam. De... veled ellentétben én egyszerre egy szeretővel is beérem. Ami Clintont illeti, ő a legcsodálatosabb férfi, akivel életemben találkoztam, és állítom, nemesebb a legelőkelőbb családok sarjainál. Bravó, édesem! - tapsolt Anne vidáman, aztán Justinhoz fordult ismét. - Hajól értesültem, te és Clinton már napok óta itt mulatoztok Londonban. Mondd csak, hol van a fivéred, a nagy Lord Chatham és angyali hitvese? Justin nagyot kortyolt söréből, és elvigyorodott. - 0, hisz ismered őket, és tudod, mennyire odavannak egymásért! Megszöktek, és sen¬kinek nem árulták el, hová. Kettesben akarnak tölteni egy kis időt, megértheted. Anne szemében harag villant, de kitartóan mosolygott tovább. Ó, milyen romantikus! Nos, sajnos mennem kell, de úgy hallottam, csodálatos estélyeket rendeztek. Remélem, hamarosan engem is meghívtok. A legnagyobb örömmel, Anne - szólt Clinton, és átkarolta Sarah vállát. - Remélem, nem szegi kedvedet, hogy magamfajta fattyúk is lesznek a társaságban. Clinton, te buta fiú. Imádom a fattyúk társaságát! Anne felállt és elment. Clinton megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán Justinra nézett és megrázta a fejét. - Hogy lehet egy ilyen szép nő ennyire romlott és gonosz? Nem gonosz ő, drágám - motyogta Sarah, és megcirógatta ked¬vese arcát. - Olyan inkább, mint egy elkényeztetett gyermek, aki nem nyugszik addig, míg meg nem kapja, amire szemet vetett, kerüljön, amibe kerül. És úgy tűnik, Warwickot nagyon akarja. Azt hiszem, sze¬relmes belé! Nem hinném, hogy Anne képes szeretni - jegyezte meg Justin. Jézusom, mindent tönkretett az átkozott némber! Sarah megfogta Justin kezét, és bátorítóan megszorította. - John Robbins miatt ne aggódj. Meg fogom találni, ebben biztos vagyok.
A férfi felsóhajtott. - Sietnünk kell. Egyetlen percet sem veszteget hetünk. John Robbinst mihamarabb a király elé kell vinnünk, aztán irány a Deauveau-palota. Oda kell érnünk mielőtt... - Mielőtt? - kérdezte Sarah. - Mielőtt a fivérem elveszíti a hidegvérét, és olyasmit tesz, amivé kockára teszi a felesége és saját életét. Anne nem hagyta el a sörözőt, hanem a hátsó terembe ment, ahol Hardgrave az ivó tulajdonosával kockázott. - Lyle, azonnal indulnunk kell! - Indulnunk? - mordult fel haragosan a vikomt. - Hisz az imént érkeztünk... Anne lehajolt, és a férfi fülébe suttogott valamit, mire Hardgrave felpattant, és a kardjához kapott. - Hol? Hol van? Tudni akarom! Az asszony elmosolyodott. - Türelem, Lyle, türelem! Nem rontha¬tunk fejjel a falnak! Mindent alaposan át kell gondolnunk és megszer¬veznünk előbb. Hidd el, van rá mód, hogy... - Ezt már hallottam egyszer! - csattant fel a vikomt. - Csendesebben, Lyle! Beszéljük meg négyszemközt a dolgokat. Meglehet, ez az utolsó lehetőségünk, nem szabad elszalasztanunk! Kitűnő ötletem támadt. Hardgrave felmordult. - Amikor utoljára kitűnő ötleted támadt, majdnem a Towerbe kerültem miatta. De most szövetségeseink is lesznek! Honnan veszed? Anne a férfi füléhez hajolt. - Véletlenül fültanúja voltam egy be¬szélgetésnek - suttogta. - Warwick és a kis szajha pillanatnyilag na¬gyon sebezhetőek. A lány nem alantas származású, mint hittük, hanem született hercegnő. Ó, Lyle! Gondolj csak bele! Végre bosszút állha¬tunk esküdt ellenségeden, és a lány is a tied lehet. Hardgrave az asztalra csapta a kockát, és a kocsma tulajdonosára vigyorgott. - Most sajnos mennem kell, Taddy. Jó éjszakát! Anne belekarolt a férfiba, és együtt hagyták el az ivót. Gondolj csak bele, Lyle - szólt Anne, mikor kiléptek az utcára. -A kis boszorkány azon a napon tűnt fel az életünkben, amikor Warwickkal megküzdöttél Westchesterben. Most végre bosszút állhatsz a grófon. És milyen édes bosszút! - Igen - motyogta a férfi. - A lány az enyém lesz, ahogy korábban is terveztük, és mindenki halottnak hiszi majd. Te pedig megkapod Warwickot. - Ahogy mondod! - nevetett Anne. - Idővel elfelejti majd a kis szajhát, és engem szeret majd, egyedül engem. Álmodozz csak, kicsi Anne - gondolta Hardgrave. - Warwick soha nem lesz a tiéd, mert megölöm az első adandó alkalommal, és ha az utamba állsz, veled is végzek. Még mindig nem értem egészen - szólt a férfi, és intett a kocsis¬nak, hogy álljon előre a hintóval. Azt mondtad, a lány született her¬cegnő, és nem valami útszéli kis szajha. Honnan tudod? Anne türelmetlenül csettintett a nyelvével. - Nem. emlékszel a westchesteri napra? - Csak arra, hogy vereséget szenvedtem. - Aznap Rochester hercege a királyra támadt, de megölték. A lá¬nya, Ondine elmenekült, így a családi birtok a mostohanagybátyjáé és az unokatestvéréé lett, akik mindig is erre áhítoztak. Nos, úgy tűnik, a lány most hazatért, és Warwick utánament. Képzeld csak, a nagy Lord Chatham szolgaként dolgozik a birtokon! No de nem ez a lényeg. Biztos vagyok benne, hogy a nagybácsi egyáltalán nem örült, hogy a birtok és a cím örökösnője visszatért. Úgy sejtem, szívesen megszaba¬dulna tőle. - Lehet, hogy megöli. - Nem, nem hiszem, hogy megkockáztatna egy gyilkosságot. Egy¬szerűen csak azt szeretné, ha eltűnne. Ha megígérnénk neki, hogy el¬visszük az országból, maga juttatná a kezünkre, lefogadom. És akkor a lány a tied lesz, csak a tied. Aztán ha ráunsz, könnyen eladhatod valamelyik Spanyolországgal hmm... kereskedő hajó kapitányának. - Mint legutóbb, Anne? - kérdezte gúnyosan Hardgrave. Az asszony magasra vetette állát. - Tényleg ilyen gyáva vagy? Még mindig félsz Warwick Chathamtől? Hardgrave mozdulatlanná dermedt, és elvörösödött dühében. - Menjünk, és nézzük meg közelebbről azt a helyet - morogta. -És üzenj annak a bizonyos nagybácsinak. - Pontosan ezt fogom tenni. Már holnap - nevetett Anne győze¬delmesen.
28. fejezet
Amikor Ondine másnap reggel belépett a nagyterembe, William és Raoul már vártak rá. A két férfi az ablak előtt állt, és oly ellenséges szemmel néztek rá, hogy a lánynak a hátán futkosott a hideg. Az új komornyik, aki átvette a drága Jem helyét, savanyú képpel álldogált a tálalóasztal mellett. - Végre, drága unokahúgom, végre! - kiáltotta William, és a hangja durva volt, fenyegető. - Már azt hittük, ma nem óhajtasz ve¬lünk reggelizni. - Elkéstem? - kérdezte Ondine szelíden, és asztalhoz ült. - Igen, elkéstél. A lány kérdőn pillantott Raoulra, ám a férfi nyomban lesütötte a szemét, és elvörösödött. Ondine vállat vont, aztán intett a komornyik¬nak, de az meg sem mozdult. - Teát kérek. Nem hallod? Hé, te ott! Hogy is hívnak? A komornyik összerezzent, és segélykérőn nézett urára. William szemmel láthatóan majd szétrobbant a méregtől. Szolgáld ki a hercegnőt, Berault - sziszegte. - Köszönöm, bácsikám - mondta negédesen a lány, aztán a szolgá¬lóra mosolygott, aki teletöltötte csészéjét illatos, forró teával. - Kö¬szönöm, Berault. Hagyj magunkra, Berault! - csattant William hangja. Ondine idegesen harapta be ajkát, és azon kezdett töprengeni, nagybátyja vajon mire készül. Vagy talán rájött valamire? Raoulra né¬zett ismét, és a férfi ezúttal olyan dühvel és gyűlölettel nézett rá, hogy Ondine most már biztos volt benne: nagy baj van. A nagybátyja felé fordult. - Elkéstem. Bocsáss meg. Nem ülnétek le végre? Szeretnék reggelizni. - Raoulra nézett, aztán Williamre is¬mét. - Mit bámultok? Szarvakat növesztettem talán? - Szarvakat? Nem. Nyugodj meg, még mindig gyönyörű vagy, és tiszta, mint a frissen esett hó. William odasétált az asztalhoz és odahajolt unokahúgához. - Bár elég nyúzottnak tűnsz ma reggel. Az arcod sápadt, a szemed karikás. Nem vagy te beteg? Nagyszerűen érzem magam, és egészséges vagyok, mint a makk - felelte Ondine. - De nem értem a hirtelen érdeklődésedet az egész¬ségi állapotom iránt. Fölösleges aggódást színlelned, bácsikám. Tu¬dom, akkor örülnél a legjobban, ha a halálos ágyamon fetrengenék, szörnyű kínok között. A férfi unokahúga álla alá csúsztatta kezét, és erővel kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - Túlságosan fiatal vagy még ahhoz, hogy azon töprengj, milyen lesz majd a halálos ágyadon feküdni. Igazad van, bácsikám! Ne is essék több szó a halálról. Mint az előbb említettem, egészséges vagyok, és ha isten megsegít, az is ma¬radok még vagy hetven évig. William visszahúzta a kezét. - Igen, de épp azért, mert annyira fia¬tal vagy, szükséged van a családodra, mely gondoskodik rólad, és vi¬gyáz rád, nehogy ostobaságot kövess el. Ondine már valósággal rettegett. Biztos volt benne, Warwickot el¬kapták, amikor elhagyta a szobáját. Úristen, vajon mit csináltak vele? Lehet, hogy megölték? -Drága, egyetlen unokahúgom... - kezdte William, de ebben a pillanatban kicsapódott a nagyterem ajtaja, és beviharzott Berault. - Mit keresel itt? Nem hívtalak! - üvöltötte William. - De uram... - Nem hallottad, mit mondtam? Tűnj el innen! - De uram, a király van itt! - nyögte ki Berault. - A... a király? - kérdezte döbbenten William. A kocsija épp az imént állt meg az udvaron, és legalább tucatnyi fegyveres kíséri. Most mit csináljunk, uram? Ondine felállt az asztal mellől. Örült Károly érkezésének, de rette¬gett, hogy Warwicknak baja esett. Aztán hirtelen eszébe jutott, nagy¬bátyja és Raoul jelenlétében úgy kell tennie, mintha tartana Károlytól. A tenyerébe temette arcát, és jajveszékelni kezdett.
William odalépett hozzá, és megszorította a karját. - Ne félj, Ondine. Nem vádoltalak meg a király előtt. Csak viselkedj természe¬tesen, és nem lesz baj. Berault! - fordult a komornyik felé. - Menj az istállóba, és gondoskodj róla, hogy a király lovait ellássák. Szólj le a konyhába is, hogy készítsenek ételt őfelségének, és verjenek csapra néhány hordó sört! Berault sarkon fordult, és elrohant, hogy teljesítse ura parancsait. William Ondine-hoz lépett, és durván belemarkolt a hajába. - Jór gondold meg, mit mondasz, vagy mit cselekszel Károly jelenlétében. Ha bárhogy is megpróbálsz elárulni, azonnal megmutatom őfelségének a dokumentumot, mely bizonyítja, hogy apáddal együtt terveltétek ki a merényletet. Megértetted? Ondine bólintott, és a férfi elengedte. Együtt indultak a bejárathoz, hogy illően fogadják és üdvözöljék a királyt. Károly akkor szállt ki kocsijából, mikor kiléptek a palota hatalmas ajtaján. Ondine odasietett hozzá, pukedlizett, aztán előrehajolt és megcsókolta a gyűrűjét. Nagybátyja és unokafivére tiszteletteljesen meghajoltak. Ondine egyszerűen képtelen volt másra gondolni, mint hogy a férjének valami baja esett. Kétségbeesésében már majdnem elsírta magát, amikor hirtelen megpillantotta Warwickot. Több szolgálóval együtt épp akkor lépett ki az istállóból, hogy ki¬fogja a lovakat a király hintója elől. - Hercegnő, boldog vagyok, hogy szépséges arcodat újra láthatom - mondta Károly, és megcsókolta a lány orcáját. - Nagyon aggódtam miattad. Fölösleges volt elmenekülnöd, hisz ártatlan vagy. Örülök, hogy végre hazatértél. - Köszönöm, felség - motyogta Ondine, és alig tudta visszafojtani , mosolyát. - William, Raoul - biccentett Károly a két férfi felé. - Felség - szólt kenetteljesen William. - Boldogok vagyunk, hogy szerény hajlékunkban üdvözölhetünk. - Szerény? - nevetett Károly és hátba veregette Williamet. - Ez a föld országom leggazdagabban termő vidéke. Merem állítani, Roches¬ter évi jövedelme messze meghaladja a királyét! - Kerülj beljebb, felség - invitálta Ondine. - Alig várjuk, hogy megvendégelhessük. - Nem maradok sokáig. Az ország ügyei Londonba szólítanak. De igaz, ami igaz, megszomjaztam az úton. Menjünk hát! Az ajtó felé indultak, de Károly hirtelen megállt. - Ó, sáros lett a csizmám! - Körbepillantott az udvaron, és sátáni vigyor ült ki arcára. - Hé, te ott! - mutatott Warwickra. - Igen, te, a nagydarab, széles vállú legény! Gyere ide! Ondine levegő után kapott döbbenetében, aztán gyorsan lesütötte a szemét, nehogy felnevessen. Warwick odasietett a királyhoz, és letérdelt előtte. - Micsoda erős, izmos parasztlegény ez, Deauveau! Le merném fogadni, hogy ő itt a kovács. Mondd csak, fiam, szeretsz itt szolgálni? - Igen - motyogta Warwick. - Ha már úgyis térdelsz, töröld meg a csizmámat, kérlek. Nem sze¬retnék sáros lábbal belépni ebbe a csodás palotába. - Ahogy parancsolod, felség. Ondine Károlyra pillantott, és alig bírta visszafojtani nevetését. Csak ők ketten hallották, Warwick mint csikorgatja a fogát dühében. Köszönöm, fiam, mehetsz a dolgodra! - mondta végül a király, ellépett a térdelő Warwick mellett, aztán átkarolta Ondine derekát, és az ajtó felé vezette. - Bocsáss meg, kedvesem - suttogta a lány fülébe. - Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. Warwick, mint kovács! Nem rossz! - Kovács, igen, és azt kell mondanom, felség, nagyon élveztem az iménti kis színjátékot. Épp itt volt az ideje, hogy a mi drága Lord Chathamünk végre leckét kapjon alázatosságból, nemde? De, nagyon is, felség! - nevetett Ondine. - Ezek szerint tudtad, hogy idejön... - Mindent elmondtam neki rólad, remélem, nem haragszol. - Nem, felség, hálás vagyok érte, bár bevallom, ismerve Warwick vérmérsékletét, néha aggódom. A király összevonta szemöldökét. - Én is szeretném, ha ennek az egésznek vége lenne már. Sikerült megtalálnod a bizonyítékot? Ondine szólni akart az itatósblokkról, de már nem volt lehetősége rá. William és Raoul utolérték őket. - Hallottál róla, felség, hogy a fiam és a hercegnő hamarosan egy¬bekelnek? - Igen, Deauveau, bár be kell vallanom, azt hittem, csak pletyka. A nagyterembe léptek. Károly levetette a köpönyegét, aztán az asztalfőre ült, balján és jobbján egy-egy testőrével. Lehúzta a kesztyű¬jét, és elvette a sört, melyet Jem kínált neki ezüsttálcán. Látom, épp reggeli közben zavartalak meg benneteket. Üljetek le, és folytassátok csak!
Ondine, William és Raoul helyet foglaltak. A király nem evett, és mosolyogva figyelte Beraultot, amint felszolgálta az ételt. Örülök, hogy minden rendeződött - sóhajtott fel végül. - Ondine, nem haragszom apádra. Biztos vagyok benne, valami megzavarta az elméjét. Elégedetten látom, hogy nincs ellenségeskedés közöttetek, és hogy e két nemes férfi melletted áll. - Hidd el, felség, szörnyen fájlalom, hogy fivérem így végezte -mondta William gyászos hangon. - De meg kell próbálnunk túltenni magunkat a fájdalmon, és a jövőnek élnünk. - Igen - motyogta a király, aztán elvett egy almát a gyümölcsöstál¬ból, melyet Berault tett elé. Előhúzta övéből kis tőrét, és hámozni kezdte a gyümölcsöt, aztán türelmetlenül csettintett a nyelvével. - A fenébe, a penge egészen életlen! Raoul Deauveau! Hívd ide a ková¬csot! Ez a kedvenc tőröm. Remélem, meg tudja élezni! Raoul nyomban felpattant, és kiviharzott a teremből. Néhány perc múlva visszatért, Warwickkal a sarkában. - Gyere csak, fiam! - szólt a király. - A tőröm kicsorbult. Mondd csak, meg tudnád élezni? Igen, felség. Warwick a király mellé térdelt, és a tőrért nyúlt, de a király szándé¬kosan a földre ejtette. - Bocsáss meg, kérlek, úgy tűnik, az ujjaim egészen elgémberedtek ebben a szörnyű hidegben! Semmi baj, felség - felelte Warwick, és felvette a tőrt a padlóról. - Azért élek, hogy szolgáljalak! O, valóban? Milyen elbűvölő! - A király tapsolni kezdett, és Ondine a tányérjára szegezte tekintetét, nehogy felnevessen. Károly hirtelen felállt az asztaltól, és a terem távoli végébe sétált, az ablakhoz. A birtokról kezdett kérdezősködni, mire William és Raoul nyomban odasiettek hozzá. Warwick és Ondine egyedül maradtak. - Megvan az itatósblokk? Most odaadhatjuk Károlynak - suttogta a lány. - Nincs meg! - suttogott vissza a férfi. - Ma reggel ott voltam, de az asztalt teljesen kiürítették. Ondine rémülten nézett a férjére, aztán nagyot nyelt, és mosolyt préselt az arcára, mikor a király és a két Deauveau visszatértek az asztalhoz. Állj fel, fiam - mondta Károly Warwicknak. - Menj és élezd meg a tőröm mihamarabb! A férfi felállt, meghajolt és elsietett. A király megitta a sörét, aztán kijelentette, hogy ideje indulnia. Megígérte azonban, hogy néhány nap múlva visszatér, és talán Deauveau-ban időzik pár hétig. Máris elküldetek a tőrödért - szólt William. Ó, nem! - tiltakozott a király, felállt, és vállára terítette köpönye¬gét. - Magam megyek érte. Kíváncsi vagyok a kovácsműhelyre. Megfordult és hatalmas léptekkel kiviharzott a teremből. Raoul és William egymásra pillantottak, és utánasiettek. Károly tudta, hogy a két Deauveau követi. Ám azt is tudta, ha be¬csukja maga mögött a műhely ajtaját, nyugodtan beszélhet War-wickkal, a két gazember nem mer rájuk nyitni. Így is tett, amint belépett a műhelybe. Warwick az üllő mögül nézett rá, aztán elmosolyodott, odanyújtot¬ta neki a megélezett tőrt, és meghajolt. Remélem, a penge olyan éles, amilyennek kívántad, felséges, mindenható királyom! Éles, mint a nyelved! - vágott vissza a Károly, és barátjára mo¬solygott. Az arca hirtelen elkomorodott. - Mondd gyorsan, hogy áll¬nak a dolgok? Warwick felsóhajtott. - Sehogy. Ondine talált valamit, ami bizo¬nyíthatta volna az ártatlanságát, de mire besurrantam a palotába, hogy kicsempésszem, eltüntették. Károly, nincs már semmi remény. Még ha meg is találná azokat a hamisított dokumentumokat, melyekkel zsarolják, akkor sem tisztázhatná az apját. Három napot adtam neki, aztán elviszem innen, ha kell erőszakkal. Ez a két gazember veszélyes, és attól tartok, ha Ondine túl messzire merészkedik, egyszerűen vé¬geznek vele. Károly felsóhajtott. - Épp ezért jöttem. Most, miután itt láttam a lányt, kétszer is meggondolják majd, mielőtt bármi gonoszságot tesz¬nek vele. - Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta: - Mind¬azonáltal egyetértek veled, Warwick. Ne maradjatok tovább a szüksé¬gesnél. Inkább vesszen oda a birtok, minthogy Ondine-nak baja essen. Warwick bólintott. - Ideje mennem. Nem szeretném, ha gyanút fognának. - Az ajtó¬hoz lépett. Károly! - szólt Warwick. A király megfordult, és kérdőn vonta fel szemöldökét. Köszönöm, felség. Mindent köszönök. Károly elvigyorodott. - Egyszer régen megmentetted az életemet. Emlékszel? És a Chathamek mindig hűségesek voltak apámhoz, és hozzám. Ezt soha nem felejthetem el.
Barátjához lépett, átölelte, aztán kinyitotta az ajtót, és kisietett az udvarra. Warwick a műhelyből figyelte, ahogy a király és kísérete elhagyták Deauveau-t. Miután Károly elment, William és Raoul nem tértek vissza a palo¬tába. A műhelyhez jöttek, és valamin veszekedtek. Warwick az ajtó közelébe húzódott, és hallgatózni kezdett. - Én mondom, ez az igazság! - csattant William hangja. - Szerintem csupán feltételezés! - vágott vissza Raoul. - Feltételezés? És ha feltételezés? Téged egyáltalán nem keserít el a gondolat, fiam? Nem értem, apám, hogy adhatsz annak a tagbaszakadt ostoba pa¬rasztasszonynak a szavára? Berta tisztában van a női dolgokkal, és ha azt állítja, hogy a lány állapotos, akkor az úgy is van. Warwick kővé dermedt döbbenetében, és egy pillanatra még a szívverése is elállt. Aztán hirtelen megrohanták az érzelmek... és az indulatok. Hogy tehette? Hogy tehette ezt Ondine? Hogyan hagyhatta el őt és Chatham várát tudván tudva, hogy gyermeket vár? Az ő gyermekét! Tudtam, hogy a lány nem szűz már, apám. Elmondott mindent. Én fogom nőül venni, és nem te! Hát nem érted, te féleszű? Nem az a probléma, hogy már nem ártatlan, hanem az, hogy gyermeket vár! Ezt a problémát nem lesz nehéz megoldani. A lányt elrejtjük, míg meg nem szül. A fattyútól aztán gyorsan megszabadulunk. Biztosan imádni fog, ha megölöd a gyermekét - jegyezte meg gúnyosan William. Raoul felnevetett. - Mit számít? Az apját is megöltem, mégsem gyűlölt meg miatta. Meg kell szabadulnunk a kis szajhától. Micsoda? Apám, ne légy ostoba! Ha a lánynak baja esik, a király bennünket tesz felelőssé. Különben sem hagyom, hogy bántsd! On¬dine az enyém lesz! Ostoba! A nadrágodban hordod minden eszedet! Apám! Elég a szóból! Vedd nőül a kis szukát, ha annyira odavagy érte! Én mosom kezeimet! Elindultak a palota felé. Raoul - szólt William - ügyelj a palotára ma este. Elmegyek, és késő éjszaka térek haza. Hova mégy? Egy régi barátommal találkozom, és vele kívánom tölteni az éj¬szakát. Egy nővel? - nevetett Raoul. - Azt hittem, te már rég lemondtál a testi gyönyörről. - Nem olyan jellegű a kapcsolatom a hölggyel. Vigyázz a lányra, míg nem vagyok itthon, megértetted? Warwick már nem értette Raoul válaszát. Örült neki, hogy végre elmentek, mert már alig bírta visszafogni gyilkos indulatait. Össze¬szorította a fogát, és esküvel fogadta, megöli a két gazembert... Am előtte lesz egy-két keresetlen szava a feleségéhez is.
29. fejezet
Jake a kandalló mellett, a sarokban ült, és a sörét kortyolgatta, amikor Lady Anne és Hardgrave beléptek a Fehér Tollhoz címzett fogadó aj¬taján. A tűzhely közelében foglaltak helyet, így a szolgáló minden szavu¬kat tisztán hallotta. Két korsó sört rendeltek, Hardgrave pedig még egy tányér őzpörköltet is. - Remélem, hamar végzel a vacsoráddal! - szólt Anne. - Nem sze¬retném, ha itt lennél, amikor Deauveau megérkezik! Miért nem? - kérdezte Lord Hardgrave két falat között. - Miért akarsz egyedül tárgyalni vele, amikor a dolog mindkettőnk...
Ó, már ezerszer megbeszéltük! - vágott a szavába az asszony. -Nem szeretném, ha elveszítenéd a türelmed és elrontanál mindent. Különben is, én írtam az üzenetet, amire azonnal választ is kaptam. Lyle, Deauveau férfi, és jobb, ha én tárgyalok vele. Megegyeztünk? Hardgrave motyogott valamit, amit Jake nem értett. Ám Deauveau nevének említése hallatán kiverte a hideg veríték. Vajon Ondine nagybátyjának vagy unokatestvérének mi tárgyalnivalója lehet ezzel az álnok cselszövővel? Hardgrave hirtelen felállt az asztaltól, és a kocsmárosért kiáltott. Molly sietett oda hozzá. - Vidd el innen a tányért meg a villát, és hozz még egy korsó sört! - Igenis, milord - felelte a lány. Lyle Hardgrave Anne szemébe nézett. - Odakint leszek. Szívok egy kis friss levegőt. Ó, Lyle, ne légy már ilyen kiállhatatlan! Nem akarom, hogy Deauveau lásson téged. Ma este nem! Hardgrave a vállára terítette a köpönyegét, és kiment. Anne felsóhajtott, aztán kortyolt egyet a söréből és dobolni kezdett ujjaival a korsó oldalán. Várt. Jake közelebb húzódott, és tekintetét az ajtóra szegezte. Úgy fél óra múlva a fogadóba belépett egy magas, jóképű, ám hi¬deg tekintetű férfi, és körbepillantott a helyiségben. Szinte azonnal észrevette Anne-t, és odasietett az asztalához. - Te küldted az üzenetet, hölgyem? - kérdezte Deauveau. - Igen. - Megbízhatok benned? - Ülj le, uram, mindjárt kiderül. Deauveau leült, és kortyolt egyet a korsóból, mely ott állt előtte az asztalon. - Ki vagy te, szép hölgy? - kérdezte Anne-től. - A nevem nem fontos - felelte elbűvölő mosollyal arcán az asszony. - Hogyan... - Elmondom, amit tudok, és akkor mindent meg fogsz érteni. A néhai Rochester herceg mostohafivére vagy. A birtok jog szerint a lá¬nyát, az unokahúgodat illeti, de ha jól sejtem, nem szeretnéd, ha a her¬cegnő megkapná az örökségét. Van egy fiad... - Raoul - sóhajtott Deauveau. - Igen. Raoul, gondolom, oda van a lányért, és alig várja, hogy nőül vehesse. - Mit tudsz erről? - kérdezte Deauveau. Anne közelebb hajolt a férfihoz. Tudom, hogy a hercegnő egy kis szajha, nem egyéb. A fiad egy szajhát fog oltár elé vezetni. Deauveau hirtelen elkapta az asszony csuklóját és fájdalmasan megszorította. - Zsarolni akarsz, hölgyem? sziszegte dühösen. Anne egy pillanatra megdöbbent, aztán felnevetett. - Zsarolni? Nem, uram! Azért jöttem, hogy pénzt ajánljak, sok-sok pénzt! - Miért? - tudakolta a férfi. - Mint ahogy azt a levelemben említettem, úgy hiszem, érdekeink közösek. Biztos vagyok benne, semmit nem szereméi jobban, mint hogy unokahúgod végképp eltűnjön, és öröksége rád szálljon. Deauveau gyanakodva nézett az asszonyra. - Miért kellene ennek így lennie? Neked mi hasznod belőle? És honnan a pénz? - Annyira örülök, hogy... - kezdte Anne. - A részleteket! - vágott a szavába durván Deauveau. - Van egy ismerősöm. Gazdag úriember, és szerelmes a hercegnő¬be. Minden pénzt megfizetne, hogy az övé lehessen. - Nem! A lány könnyen megszökhet, és feltűnhet ismét. Anne megrázta a fejét. - Ez az úriember Franciaországba kívánja magával vinni a kis virágszálat, aztán ha ráunt, eladja valamelyik le ánykereskedőnek. - Életben marad. - Igen, de gondolj csak bele. Már nem lesz többé hercegnő, csal egy kis szajha! Valamelyik afrikai szultán ágyasa! Deauveau hátradőlt székében, és elgondolkodott. Anne kis erszény vett elő, és az asztalra tette. - Arany - suttogta. - Fogd meg, tessék! Ez mind a tied lehet., Deauveau szeme felcsillant. Nem habozott tovább. Az erszényért nyúlt, megemelte, aztán óvatosan kinyitotta és belenézett. Gyorsan a zsebébe csúsztatta. - Neked mi a hasznod ebből, hölgyem? - O, légy nyugodt! - felelte Anne vidáman. - Sokat nyerhetel azon, ha a lány eltűnik.
- Mikor? Hogyan? - Holnap este egy zárt kocsival újra eljövök. Az erszény alján ta lálsz egy fiolát. Altatószer van benne. Vacsora közben öntsd az uno kahúgod italába. Gondoskodj róla, hogy a lány hamar visszatérjen szobájába, mert a bor fél órán belül hatni kezd. - Ennyi? - kérdezte Deauveau. - Már csak azt mondd meg, hogyan magyarázom meg a királynak a lány eltűnését, a halálát! -Ó, az nem probléma! - jelentette ki Anne. - Lefizetsz néhán; megbízható szolgálót, aztán másnap reggel kikocsikázol. Rablók, banditák támadnak rád - a szolgáid -, és a lányt „elrabolják", téged pedig helybenhagynak. A barátom és én gondoskodni fogunk rólaj hogy találjanak egy holttestet Londonban, akit Lady Deauveau-kén azonosítanak majd, és ki is állítják a halotti bizonyítványt. Pofonegy szerű! - Ne hidd! A fiam, vele mit kezdjek? - Küldd el valahová, üzleti ügyben. Semmiről nem kell tudnia. - Ezt el lehet intézni - motyogta William. - Nem csak hogy lehet, de muszáj! - mondta Anne mosolyogva. - És még valami: távolítsd el a kovácsodat is arra az időre. - Miért? - kérdezte Deauveau, és összevonta a szemöldökét, tudsz a kovácsról? Az asszony felnevetett. - Semmit, uram, semmit. De olyan nagydarab, és olyan brutálisnak, erősnek tűnik. Veszélyes lehet. Deauveau a korsójáért nyúlt, és fenékig ürítette. - Ideje indulnod, uram - sürgette Anne. - Tegyél mindent ponto¬san úgy, ahogy mondtam, és nem lesz semmi baj. A lány örökre eltű¬nik az életedből. Igen - suttogta Deauveau. - Örökre. - Hirtelen felállt az asztal¬tól, és az asszony szemébe nézett. Hölgyem, engem nem hat meg a szépséged. Ha a terv nem válik be, és személyem valamiképpen kompromittálódik, megöllek. Anne nem rémült meg. - A terv beválik, nyugodj meg. A hercegnő örökre eltűnik, és mindenki boldog lesz. A férfi bólintott, aztán sarkon fordult, és elviharzott. Jake legszívesebben a nyomába eredt volna, de nem kockáztathatta meg, hogy Lady Anne felismerje. Várnia kellett, míg Hardgrave visszatér Anne-ért, és együtt elmennek. A vikomt jó negyedóra múlva lépett be a fogadó ajtaján. Odasietett az asszonyhoz. - Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte bosszúsan Anne. Hardgrave vállat vont. - Sétáltam és megfeledkeztem az időről. - Nos, sikerült megállapodni Deauveau-val? - Igen! - Anne arcán győzelmes mosoly terült szét. A férfi bólintott. - Helyes. Akkor ideje munkához látnunk. Egy csillogó aranypénzt dobott az asztalra, aztán karját nyújtotta Anne-nak, és kikísérte a fogadóból. Jake felpattant, amint becsukódott az ajtó mögöttük, és a kedvesé¬hez rohant. - Molly - kezdte - szükségem van a segítségedre! - Jobban, mint gondolnád - felelte a lány. - Az az úr, aki az imént a hölggyel távozott... Láttam a konyhából! Odakint várakozott az ud¬varon, és amikor Deauveau megérkezett, egyenesen odalépett hozzá! Tudtam, hogy mindent tudni akarsz, úgyhogy odalopakodtam, és ki¬hallgattam őket. Istenem, Molly! Van fogalmad róla... Hallgass végig! Szóval ez az uraság odament Deauveau-hoz, és... a barátodról kezdett beszélni. Warwickról? - tudakolta Jake. Az a férfi nem is kovács! - vonta össze feddőn a szemöldökét Molly. Igen, kicsim. Tudom. Mindösssze arról van szó... - Nem bíztál bennem! - De most már bízok, istenemre esküszöm. Mondd már, mi történt! Szóval ez az úr elmondta Deauveau-nak, hogy a kovács valójá¬ban a hercegkisasszony szeretője. Deauveau erre kijelentette, hogy! megöli a gazfickót, mire az úr azt mondta, ő maga akar végezni vele, de erről a hölgynek, aki odabent ül, nem szabad tudnia. Ezután a ke¬zébe nyomott egy kis csomagot, és valami „porról" beszélt, amit Deauveau-nak a kovács italába kell szórnia. Holnap, vacsoraidőben. Azt mondta, a portól a barátod perceken belül kidől... Jake átölelte a lányt, és egy cuppanós csókot nyomott az arcára. - Molly, te vagy a legcsodálatosabb nő a világon! - Te pedig a legcsodálatosabb férfi! - Azonnal üzennem kell Warwicknak - motyogta Jake.
- Nem probléma! - nevetett Molly. - A nővéremet Deauveau egyik szolgájának a fia vette feleségül. Ha jól tudom, épp most fejezte be a sálat, amit az apósának kötött. A fiát elküldheti a sállal... és az üzeneteddel. Az öreg Jem aztán átadja a barátodnak a levelet. - Papírt és pennát, gyorsan! És köszönök mindent, a barátom ne¬vében is, aki mellesleg Károly királyunk legjobb barátja. Meglátod, a jutalmad nem marad el. - Nem a jutalomért csinálom - felelte Molly. - Hanem, mert szeretiek, Jake. Warwick a kunyhójában, az ágyán feküdt, és a plafont bámulta. Az éjfélt várta, hogy végre elindulhasson Ondine-hoz. Az éjszaka minden tisztázni fognak, és holnap... Igen, már holnap elviszi innen a feleségét. És ha Ondine biztonságban lesz, visszatér ide, és megöli ezt a két férget... Valaki kopogtatott. Warwick nyomban felpattant, az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A palota egyik szolgája állt ott, és úgy reszketett, mint t nyárfalevél. Gyere be, melegedj meg, öreg! - mondta Warwick. A szolgáló a tűzhöz sétált, és a lángok fölé nyújtotta a kezét. Levelet hoztam a Fehér Tollból, egy Jake nevű férfitól.' Levelet? Add ide gyorsan! Elvette a lepecsételt borítékot az öreg kezéből, és kinyitotta. „összeesküvés! Gyere a fogadóba, most azonnal! Sürgős! Ne menj Ondine közelébe ma éjjel!" *** Ennyi volt az üzenet. Warwick összevonta a szemöldökét, és az öreg szolgálóra nézett. - Hogy került hozzád ez a levél? - tudakolta. Az idős férfi kihúzta magát. - Bennem megbízhatsz, uram! A Fehér Tollban dolgozik egy Molly nevezetű lány. Molly nővére a menyem. Az ő fia, az unokám hozott egy csomagot, és benne ezt a levelet. Azt mondta, azonnal jut¬tassam el hozzád, és figyelmeztesselek, „ne menj a lány közelébe ma éjjel"! - El tudnál vinni egy üzenetet az úrnődnek? Az öreg bólintott. - Veszélyes lehet. - Tudom, hogy nem vagy kovács, uram. És ha segíthetek a her¬cegkisasszonynak, az életemet is kész vagyok kockára tenni. - Jól van - mondta Warwick, és elmosolyodott. - Mondd meg a lánynak, hogy holnap délelőtt ki kell szöknie a palotából, és ide jön¬nie! Megértetted? - Igen, uram. A két gazember mindent elkövet, hogy távol tartson bennünket egymástól, de ne aggódj, megtalálom a módját, hogy be¬széljek vele. Köszönöm. Jem, uram. Jemnek hívnak. - Köszönöm, Jem. Áldjon meg az isten. Ha holnap sikerrel járunk, soha többé nem kell távol maradnod úrnődtől. - Elviszed innen a hercegnőt... holnap, igaz? -Igen. - Áldjon meg az Úr! Áldjon meg, amiért segítesz rajta. És verje meg az isten azt a két gyilkos gazembert! Ámen - bólintott Warwick. Kiengedte Jemet az ajtón, aztán köpönyegéért nyúlt. Ideje indulnia. A Fehér Tollba hosszú az út, és mihamarabb meg kell tudnia, Jake miféle összeesküvés nyomára bukkant.
30. fejezet Ondine sem hunyta le a szemét egész éjszaka. William Deauveau teg¬nap este bejött a lakosztályába, és azt mondta, valami őrült gyilkos ga¬rázdálkodhat a környéken. Ezért éjjel ott marad a szobájában, és vi¬gyáz rá. Ondine biztos volt benne, nagybátyja tud Warwickról, vagy leg-; alábbis sejt valamit. A lány őszintén remélte, férjének nem esik baja...
Kiszállt az ágyból, és felöltözött. Úgy döntött, személyesen győ¬ződik meg róla, hogy Warwick jól van. Felvette ezüstróka bundáját, ellopakodott alvó nagybátyja mellett és kisurrant az ajtón. Végigfutott a folyosón, aztán lerohant a lépcsőn. Ám döbbenten látta, hogy Raoul áll az ajtóban. A szolgákkal veszekedett, és Ondiné örült neki, mert így legalább feltűnés nélkül kiszökhetett a házból a konyhán át. A helyiségben szerencsére csak ketten voltak: egy fiatal lány és Jem. - Jem! - suttogta Ondine boldogan. Az öregnek felragyogott az arca. - Milady! Odasietett a lányhoz, és hangját suttogóra fogta. - A kovács azt üzeni, a kunyhójába kell menned ma, még délelőtt. Megértetted, Ondine? A lány bólintott. Istennek legyen hála! Warwicknak ezek szerint nem esett baja, és hamarosan vége ennek az egész rémálomnak! . Még szerencse, hogy idejöttél - motyogta Jem. - Nem tudtam, hogyan adjam át... Hercegnő, szóval itt vagy! - csattant Berta hangja Ondine háti mögül. A lány riadtan kapta hátra a fejét. Mondd csak úrnőm, készülsz valahova? Ondine kihúzta magát. - Sétálni megyek, Berta - jelentette ki fen¬sőbbségesen. - Friss levegőre vágyom. A kijárat felé indult, de legnagyobb döbbenetére a tagbaszakadt szolgáló megragadta a karját, és visszapenderítette. - Most nem lehet, hercegnő. Őlordsága beszélni akar veled. Sze¬gény egészen kétségbeesett, mikor felébredt, és nem talált a szobád¬ban. - Sétálni akarok! - csattant fel dühösen Ondine, mire Berta Beraultért kiáltott. Komornyik a következő pillanatban megjelent, és a lány úgy döntött, okosabb, ha nem ellenkezik tovább. Visszamegy velük a nagyterembe Williamhez, aztán reggeli után megszökik. - Rendben van - mondta, és megsemmisítő pillantást vetett a szol¬gálójára. - Majd később sétálok. Ellökte magától Berta kezét, és a nagyterembe sietett. A konyha felőli ajtón lépett be, sarkában Bertával és Beraulttal. Raoul a kandallónál állt, és döbbenten nézett rájuk. - Sétálni szerettem volna reggeli előtt - mondta a lány dühösen. -De úgy tűnik, már ehhez sincs jogom a saját házamban! - Mi a fene... - kezdte Raoul, és dühösen pillantott a két szolgáló¬ra. Ám ebben a másodpercben nyílt az ajtó, és belépett William Deau-veau. - Á, hát itt vagy, te hálátlan! - kiáltott a lányra. - Mi a fene folyik itt? - kérdezte Raoul. William a fiához lépett. - Tegnap a városban megtudtam, hogy egy őrült garázdálkodik a környéken mondta. - Egész éjjel őrködtem je¬gyesed fölött, nehogy baja essék. És fáradozásomat azzal hálálja meg, hogy elszökik! Berta, vedd el a hercegnő kabátját. Most nem lesz rá szüksége. Berta tette, amit parancsoltak neki, aztán elment. - Apám, miféle őrültről beszélsz? - kérdezte Raoul. - Minden nőt megtámad, és elvágja a torkukat - magyarázta Willi¬am. - De nem kell aggódni. Mi megvédjük Ondine-t. Ezért is nem en¬gedhetem, hogy elhagyja a palotát. Ondine-t majd szétvetette a méreg. De aggódott is. Rettegett, mert érezte, hogy nagybátyja készül valamire. - Ha olyan nagyon sétálni akarsz, drágám - szólt Raoul -reggeli után elkísérlek. - Attól tartok, fiam, hogy most erre nincs idő - mondta William. Reggeli után Framinghambe kell utaznod. - Framinghambe? - hüledezett Raoul. - Az legalább egynapi út! Miért kell oda mennem? - Egy spanyol kereskedővel fogsz találkozni, aki selymet árul... - Selymet? Mi a fenének... - Ideje gondoskodni az esküvői ruháról neked és bájos arádnak. Ondine elmosolyodott, és most az egyszer hálát adott Williamnek, amiért elküldi Raoult. így legalább kiszökhet a palotából. - Apám! Miért nem hívjuk ide azt a kereskedőt? - Elég a szóból! - csattant fel türelmetlenül William. - Framin-, ghambe mégy, és kész! Berault, tálalhatod a reggelit. Miután megfrüstököltek, Raoul elment. Néhány perc múlva Ondine is felállt az asztaltól. - Köszönöm a reggelit, bácsikám. Most pedig azt hiszem, sétálok egyet. William megragadta unokahúga csuklóját. - Nem mégy sehova! -sziszegte a férfi. Ondine gerincén jeges borzongás futott végig. Megrántotta a kezét, hogy kiszabadítsa a férfi szorításából. - Nincs miért aggódnod, bácsikám! Csak néhány perc! Hadd szív¬jak egy kis friss levegőt.
- Ugyan, kedvesem, tudom, hogy a szeretődhöz akarsz szökni, és attól tartok, ezt nem engedhetem. Más terveim vannak veled. Most menj fel a szobádba! - Nem! - tiltakozott Ondine, és menekülni próbált, de Berault el¬kapta. Sikítani kezdett, ahogy a torkán kifért, és rúgott, ütött, vágott. A szolgáló azonban hamar lefogta, és a szájára tapasztotta hatalmas tenyerét. A lány kétségbeesetten próbált levegőt venni, de nem tudott. Úgy érezte, tüdeje lángolni kezd, és erei szétpattannak. A világ elsötétült körülötte, de még hallotta nagybátyja hangját. - Vigyázz rá! Nem eshet baja - mondta William. - Megígértem, hogy épen, egészségesen adom át. A következő pillanatban a lány elájult. Berault a karjaiba emelte, és felvitte a szobájába. Jem hallotta a lány sikolyát, és látta, amint a komornyik felviszi a lép¬csőn. Egyetlen pillanatig sem habozott. A hátsó kijáraton kisurrant a palotából, és a kovácsműhelyhez sietett. Berontott az ajtón. Warwick rémület jeges érintését érezte szívén, amikor meglátta Jem sápadt arcát. - Mi az, öreg? - kérdezte. - Mi történt? - A lány... - nyöszörögte Jem. - Reggel megpróbált kiszökni a palotából, de... elkapták. William elküldte Raoult, és Ondine-t a szo¬bájába záratta. Azt hiszem, elájult. Hallottam, hogy sikít, aztán láttam, hogy az a vadember komornyik a karjaiban viszi fel a lépcsőn. Warwick hangosan átkozódott, aztán járkálni kezdett a műhelyben fel és alá. - Nem lett volna szabad eddig várnunk. William tudja, ki vagyok, és semmit nem kockáztathat. Jem mozdulatlanul állt. Nem szólt egy szót sem. Warwick hirtelen megállt, és megfogta az öreg kezét. - Jem, vissza kell menned! Úgy kell tenned, mintha semmit nem tudnál az egészről. Ne aggódj, megmentem a hercegnődet. - Hogyan? - kérdezte Jem. - Felmászok az erkélyen, és kihozom a palotából. - Miért kockáztatod érte az életed, uram? - kérdezte az öreg. Warwick a szemébe nézett. - Most nincs időm arra, hogy mindent elmondjak. Elég, ha annyit tudsz, Ondine a feleségem. Egy északi grófság ura vagyok, és a férfi, aki tegnap az üzenetet küldte, a szol¬gám, aki már London felé tart, hogy segítséget hozzon. Bízz bennem, Jem! Minden jóra fordul. Most pedig menj vissza a palotába. Jem bólintott és elment. Ondine néhány perc múlva magához tért. Felpattant ágyáról, és az aj¬tóhoz rohant, de zárva találta. Istenem! Ki kell jutnom innen! - gondolta kétségbeesetten, és rán¬gatni kezdte a kilincset, hiába. Már majdnem pánikba esett, mikor hirtelen eszébe jutott az erkély. Egy pillanatra megállt. Odalentről veszekedés hangjai szűrődtek fel a szobájába. Raoul még nem ment el, és próbálta meggyőzni apját, hogy hívják inkább Deauveau-ba a kereskedőt, ám William hajthatat¬lan maradt. Raoul erre kijelentette, hogy nem hajlandó cipekedni, mire apja azt mondta, vigye magával az egyik szolgálót. Ondine nem hallgatózott tovább. A szekrényéhez lépett, kivette ezüstróka bundáját, melyet istennek hála, Berta visszaakasztott a he¬lyére, és a vállára terítette. Az erkélyajtóhoz ment, kinyitotta, és kilépett. Felkapaszkodott a korláton, aztán megragadta a tölgy egyik vastag ágát, miközben egy másikra lépett. Óvatosan a törzs felé mászott, mely kettéágazott. Lej¬jebb ereszkedett, aztán, mikor már úgy érezte, nem eshet nagyot, leug¬rott. A hátára zuhant, és egy pillanatig nem kapott levegőt. De aztán felült, megmozgatta kezét-lábát, hogy meggyőződjön róla, nem tört el semmije. Feltápászkodott a földről, és futni kezdett a kovácsműhely felé. Raoul, miután belátta, hogy nincs értelme tovább veszekedni apjával, úgy döntött, magával visz egy szolgát Framinghamba, hogy legyen, aki a csomagokat cipeli. A konyhába sietett, hogy megparancsolja, csomagoljanak valami élelmet az útra. Ekkor jutott eszébe, hogy a kovácsot kellene elvinnie. - A kovács! Erős, nagydarab fickó, ő jön velem - motyogta, és ki¬kapta Jem kezéből az ételeskosarat. Ondine berontott a műhelybe, és férje nyakába ugrott. Warwick meg¬lepődött egy pillanatra, aztán védelmezőn magához ölelte asszonyát. - Warwick, szerelmem! Azonnal indulnunk kell! Annyira félek! William mindent tud. A férfi arca megfeszült, és szemében harag tüze lobbant. - Warwick? - A lány hátrálni kezdett, ám Warwick követte. -Warwick, hát nem érted? El kell mennünk innen! - Tökéletesen értem, szerelmem. Egy perc, és máris indulunk. Már elküldtem a segédet a lovamért. - A lányra mosolygott, de tekintete hideg volt, jéghideg. - Valójában, édesem, alig várom, hogy elvigye¬lek innen és alaposan elverjelek!
- Warwick... A férfi felnevetett. - Ó, hát persze, hisz te a történet felét sem isme¬red! Hol is kezdjem? Nos, ma éjszaka ismét el akartak adni régi ellen¬ségemnek, Lyle Hardgrave-nek! - Hardgrave! - kapott levegő után Ondine. - Nem értem! Ho¬gyan. .. - Jake a Fehér Toll fogadóban kihallgatta a vikomt és Anne be¬szélgetését. - Anne? - Úgy tűnik, ő talált ránk. Anne tőled akart megszabadulni, Hard¬grave viszont tőlem. Összeszövetkeztek a nagybátyáddal, aki ma este a vacsoránál altatóport szórt volna az italodba, és miután elkábított, átadott volna Hardgrave-nek és Anne-nek. A vikomt azonban Anne tudtán kívül megegyezett Deauveau-val. A nagybátyádnak engem is el kellett volna kábítania, hogy aztán Hardgrave idejöjjön és végezzen velem. - Ó! - sóhajtott Ondine, és megrázta a fejét. A férfi odalépett hozzá, és megragadta a vállát. - Igen, szerelmem. Mindent tudok. Még azt is, hogy a nagybátyád jobban szeretné, ha megölnének téged, mert... gyermeket vársz! - Warwick, én... - Ne magyarázkodj, hölgyem! - figyelmeztette a férfi, és hangjá¬ban harag feszült. - Hogy tehettél ilyet? Elhagytál engem, és az ottho¬nodat, tudván tudva, hogy a gyermekemet hordod a szíved alatt! - Nem, Warwick! Amikor eljöttem Chathamből, még fogalmam sem volt, hogy állapotos vagyok. De még ha tudtam volna, akkor is el kellett volna jönnöm, hisz meg akartál szabadulni tőlem! - Ez nem igaz! És ezt te is tudtad! - Honnan tudtam volna? Soha nem éreztetted velem, hogy egy ki¬csit is fontos vagyok számodra, hogy... szeretsz. A férfi előrehajolt, és gyengéden megcsókolta feleségét, aztán rá¬mosolygott. - Szeretlek, Ondine, mindig is szerettelek, és örökre szeretni fog¬lak. -Ó, Warwick - suttogta a lány. - Szeretlek, szeretlek... A következő pillanatban a műhely ajtaja kivágódott. - Szajha! Ondine szeme kerekre nyílt rémületében. Warwicknak csak annyi ideje volt, hogy maga mögé rántsa a feleségét. Mielőtt Raoul elsütötte pisztolyát. Warwick élettelenül zuhant a padlóra, és a feje, az arca csurom vér volt. Ondine, mint az eszelős, sikítozni kezdett, és a férje mellé omlott a durva, döngölt padlóra. - Warwick! - sikitotta. - Istenem, Warwick! Hirtelen durva kéz ragadta meg, és rántotta fel a földről. - Mocskos, utolsó szajha! - sziszegte Raoul, és ököllel az arcába csapott. - Vége, milady! A szeretőd halott. Elnyerte méltó büntetését, és most te is megkapod a magadét.
31. fejezet
- Nézz rám, te szuka! - üvöltötte Raoul, és újra megütötte a lányt. Ondine-t már semmi nem izgatta. Kábán, fájdalomtól bénultan meredt maga elé. A férfi letépte róla a kabátot. - Istenemre esküszöm, most megfi¬zetsz mindenért! Aztán hirtelen megérezte a férfi kezét a keblén, a kezet, mely apja és szerelmese életét is kioltotta, és sátáni düh kerekedett lelkében. Felsikoltott, és Raoulnak esett. Rúgta, karmolta, ütötte, harapta, ahol csak érte. Am küzdelme hiábavalónak bizonyult. A férfi lefogta a kezét, testét testével a földre szegezte a durva padlóra, és nevetni kezdett. Ondine tudta, mindennek vége. Minden elveszett. A következő pillanatban azonban kicsapódott az ajtó. - Raoul! William Deauveau lépett a műhelybe. Megragadta fia vállát, és durván felrántotta. - Raoul! Az isten szerelmére, mit művelsz? Raoul dühtől és kéjvágytól kábultan nézett az apja szemébe. - A mocskos szajha! - sziszegte. - Az utolsó cafat! Odaadta magát ennek a nyomorult kovácsnak, miközben engem ... elutasított. . - Tudom! - Te tudtál róla, apám? - Meg kell szabadulnod a kurvától! "
- Nem! Az enyém lesz! Magamévá teszem, mint mindenki más! William felsóhajtott. - Igen, fiam. Magadévá teheted, de nem így. Nem szabad megsérülnie. - Nem szabad? Ízekre tépem az átkozottat! William félrelökte Raoult, lehajolt, megsimogatta Ondine arcát, aztán megcsóválta a fejét. Felegyenesedett aztán, és fia szemébe né¬zett. - Súlyos hibát követtél el, és nagy bajt hoztál a fejünkre. A ková¬csot valaki más akarta megölni. És ez a valaki egy vagyonnal fizetett a lányért. - Nem! - tiltakozott Raoul. - Ondine-t nem adom senkinek! - Az isten szerelmére, fiam! Hát nincs benned egy szemernyi büszkeség sem? Ez a kurva nem lehet a feleséged! - Nem is feleségnek kell, csak ágyasnak! - felelte Raoul. - Elég! - csattant fel William. - Menj! Menj vissza a palotába. A lányt utánad viszem, egyenesen a szobádba! Beszélek vele, meglá¬tod, nem fog ellenkezni többé. Raoul kétkedően nézett az apjára. - Menj már! - üvöltötte William. Ondine a fájdalom és a kábultság szürke ködén át nagybátyja go¬nosz tekintetét látta átsejleni. Érezte, hogy egy hideg penge feszül tor¬kának, könnyek gyűltek a szemébe, és eszelősen felnevetett. - Minél hamarább végzel velem, bácsikám, annál jobb. A férfi elmosolyodott, és tőrét a lány hasának szegezte. - Valamiről elfeledkeztél, édesem. Halott szerelmesed gyermekét hordod a szíved alatt. Egy ártatlan, drága gyermeket, aki bizonyára fiú lesz, és bizonyára hasonlítani fog az apjára. Milyen anya vagy te? Halálra ítéled saját véredet? Ondine gyűlölte magát abban a pillanatban. Williamnek igaza van. A gyermek, Warwick gyermekének életét nem teheti kockára. Meg kell szülnie, felnevelnie, és szeretnie, apja helyett is. Élnie, élnie kell minden áron, legyen bármilyen nyomorult is az élete! - Állj fel! Gyerünk! Most szépen visszamegyünk a palotába. Ha ellenkezel, megöllek. Ondine a férfi szemébe nézett, és tudta, hogy komolyan gondolja. Összeszedte minden erejét, és megpróbált feltápászkodni, de a lába összecsuklott alatta. William átkarolta a derekát, felsegítette, és kivitte a műhelyből. Ondine nem nézett hátra. A palota udvarán egy nagy fekete kocsi állt. Mikor odaértek, egy férfi szállt ki belőle. Hardgrave. A vikomt odalépett Ondine-hoz, és megsimogatta az arcát, melyen meglátszottak Raoul durva kezének nyomai. - Az isten verjen meg, Deauveau! Mi történt? Megmondtam, hogy a lánynak haja szála sem görbülhet! Ugyan, csak egy kis horzsolás! Hol van Chatham? Halott. A pokolba, Deauveau! Megmondtam... Meg kellett ölnünk, nem volt más választásunk! Az ember már senkiben sem bízhat meg! William türelmetlenül csettintett a nyelvével. - Hát nem mindegy? A férfi halott. A lány a tiéd! Hardgrave Ondine szemébe nézett. - Mi baja van? Mintha nem lenne eszénél! - Az események megviselték kissé. Nemsokára magához tér, ne aggódj! - Hol van Chatham? - kérdezte a vikomt. - Látni akarom a holttes¬tét! - Odalent a kovácsműhelyben megtalálod. - Megyek és megnézem, aztán visszajövök a lányért. Addig für¬dessétek meg, és öltöztessétek tiszta ruhába. - Ezzel sarkon fordult, és elviharzott. - Gyere, Ondine! Siessünk! Raoul, a jegyesed már türelmetlenül vár rád. Jem a kovácsműhely mögött várt, míg mindenki elmegy. A földön fekvő férfihoz rohant aztán, és mellkasára tapasztotta a fülét. - Él - suttogta könnyek között az öreg szolgáló. A következő pillanatban Warwick felmordult. Jem fölé hajolt, megvizsgálta a sebet - szerencsére, csak horzsolta a golyó. - Ébredj, uram! Térj magadhoz - motyogott. - Istenem, segíts! Uram! Ébredj! Warwick szeme hirtelen felpattant. - Jem! Mi a fene... - Megpró¬bált felülni, de iszonyú fájdalom hasított a fejébe, és hátrahanyatlott. - Azt hittem, uram, hogy meghaltál! - kiáltotta Jcm. - Mindenki halottnak hisz - tette hozzá. - Szörnyen fáj a fejem! - nyöszörögte Warwick.
A következő pillanatban hirtelen eszébe jutott minden, és fájdalmá¬ról megfeledkezve felült, és megragadta az öreg vállát. - Hol van a lány? Hol van Ondine? - Azt hiszi, meghaltál. Meg akart halni ő is, de ekkor kegyetlenül emlékeztették a gyermekedre. Magukkal vitték a palotába. Warwick nagy nehezen feltápászkodott a földről. Sebéből azonnal ömleni kezdett a vér. - A palotába? Jem bólintott. - Legalábbis azt hiszem. - Kinyitotta az ajtót, és kipillantott. - Uram, valaki jön. Nemes úrnak nézem. Warwick kikémlelt a nyíláson. - Hardgrave - sziszegte. Jemre né¬zett. - Menj a palotába, és nézd meg, mi történik! Nyugodtan sétálj el a férfi mellett, mintha nem innen jönnél. Az öreg bólintott, aztán kilépett az ajtón. Hardgrave kicsapta a műhely ajtaját, és elégedetten elvigyorodott. Warwick Chatham, Észak-Lambria grófja, a király bajnoka holtan he¬vert a földön. A vikomt beljebb lépett, aztán leguggolt a holttest mellé, belemar¬kolt a hajába, és felemelte a fejét, hogy lássa a golyó milyen sebet ütött. Warwick hirtelen kinyitotta a szemét, és Hardgrave arcából kifutott a vér rémületében. - Chatham! - kapott levegő után, és felpattant, hogy előrántsa kardját. Ám Warwick sem volt rest. Fürgén talpra szökkent, és kardját el¬lenfele felé emelte. - Igen, vikomt. Chatham vagyok, és amint látod, élek! Hardgrave Warwick felé csapott, de az könnyedén hárította, és ugyanazzal a mozdulattal előredöfött. A vikomt hátraugrott, és táma¬dott újra, de a gróf kitért a halálos penge útjából, aztán egy ügyes csuklómozdulattal kiütötte ellenfele kezéből a fegyverét. Hardgrave a padlóra zuhant. Warwick a torkának szegezte kardját. - Add meg magad! Inkább a halál! Add fel a küzdelmet. Vesztettél. Nem! Soha! Warwick szája keskeny vonallá préselődött, szeme szikrát szórt dühében. Ellenfele kardjához lépett, és odarúgta Hardgrave-nek. Akkor harcolj! A vikomt feltápászkodott a földről, aztán hirtelen felkapta fegyve¬rét, és a grófnak rontott. Warwick fürgén oldalra szökkent, és előredöfött kardjával. Hardgrave a torkához kapott, szeme tágra nyílt döbbenetében, az¬tán arccal előre a földre bukott, és meghalt. Már a palota bejáratánál tartottak, mikor eljutott Ondine tudatáig, hogy nagybátyja Raoul ágyába akarja kényszeríteni, aztán pedig to¬vább adni Hardgrave-nek. Nem, ezt nem hagyhatja - gondolta. Nem engedheti, hogy ez a fé¬reg győzzön, aki elárulta apját, és elszakitotta az egyetlen férfitól, akit szeretett. Hirtelen szembefordult nagybátyjával, teljes erejéből ágyékon rúg¬ta, aztán rohanni kezdett a melléképületek és a kunyhók között az er¬dő felé. A tüdeje izzott, a szíve olyan vadul vert, hogy majd átszakította mellkasát, de futott, futott, míg el nem érte az első fákat. Ott megállt néhány másodpercre, hogy kifújja magát, és visszanézett a palota felé. Látta, hogy Raoul felsegíti apját a földről, és azt is látta, hogy Wil¬liam az erdő felé mutat. Raoul rohanni kezdett felé. Ondine megfordult, és futásnak eredt újra. Gyökerek gáncsolták, ágak téptek a hajába és ruhájába, de ő futott tovább. - Ondine! Raoul! Raoul mindjárt utoléri! - Sikított lelkében a félelem hangja. Aztán eszébe jutott, az a régi nap, mikor ugyanúgy menekülnie kellett gonosz kuzinja elől. Akkor úgy sikerült kisiklania a kezei kö¬zül, hogy egy patakba vetette magát. Mert Raoul nem tudott úszni... És eszébe jutott, hogy az erdőtől keletre, a birtok határán itt is van egy vízfolyás. Sebes, mély patak, mi egyenesen a Temzébe ömlik. Ha sikerülne elérnie, talán megmenekül. Warwick bosszúálló angyalként rontott ki a műhelyből, Hardgrave vé¬rétől csöpögő kardjával a kezében. William Deauveau a havat söpörte le kabátjáról és nadrágjáról, mi¬kor meghallotta a közeledő léptek zaját a háta mögött. Azt hitte Hard¬grave az, és megfordult. Am nem Hardgrave volt, hanem egy szellem, egy szörnyeteg, aki véres kardjával lecsapni készül rá! William biztos volt benne, hogy Warwick megöli. Térdre rogyott, és várta a halálos csapást. - Hol van a lány?
William érezte, hogy a hideg penge a torkának feszül. - Az erdőben - suttogta. - A fák közé menekült. Raoul... Ám Warwick nem várta meg, hogy befejezze a mondatot. Mint az őrült rohant a fák irányába. William feltápászkodott a földről, és utána indult. Már a kunyhónál járt, amikor valaki odakiáltott neki. - Állj meg, ember! William nem állt meg. Tovább ballagott a fák felé. - Nem hallod? Állj meg. Valaki megfogta a vállát. Megfordult és majdnem felnevetett. Az előbb ott állt előtte a kovács, most meg valaki, aki ugyanúgy néz ki, mint ő, csak a haja világosabb. William megrázta a fejét, és ekkor vette észre a harmadik kísértetet, mely szintén úgy nézett ki, mint a kovács, csak a szeme volt zöld. - Mi a fene folyik itt? - kérdezte Deauveau-tól dühösen a zöld szemű. Ebben a pillanatban egy újabb kocsi gördült be a palota udvarára. William látta, hogy két férfi és egy nő száll ki belőle. Elvigyorodott, és vidáman integetni kezdett nekik. Ám a zöld szemű ekkor odalépett hozzá, és a szemébe nézett. - Mi a fene folyik itt? Hol van Lord Hardgrave? Hol van Ondine? Hol van Warwick Chatham? William a fák felé fordult. - A kovács és a hercegnő az erdőben vannak. Menjünk utánuk, jó? - Hardgrave? - Ha jól gondolom, halott. - William megrázta a fejét. - Tudtam, hogy ez lesz a vége! Meg kellett volna ölnöm a lányt, abban a pilla¬natban, hogy betette a lábát a palotámba! De lehet, hogy Raoul már meg is ölte! - Felnevetett. - Lehet, hogy már a fiam is halott. Justin és Clinton egymásra néztek, aztán rohanni kezdtek az erdő felé. Ondine már ott állt a jeges vizű, sebes patak partján, mikor Raoul utolérte. - Megvagy végre, te mocskos szuka! És most megfizetsz minde¬nért! A lány megfordult, és elmosolyodott. - Őrült vagy, Raoul! Gyűlöllek, és meghalok inkább, mint hogy engedjem, hogy egy ujjal is hozzám érj. Megölted apámat - zokogni kezdett. - Megölted apámat, és megölted a férfit, akit szerettem. Raoul arca elvörösödött, teste reszketett dühében. Ondine felé lé¬pett. A lány pillanatok alatt megfordult, és a magas partról a patak hul¬lámai közé vetette magát. A víz hideg volt, halálosan hideg. Izmai görcsbe rándultak, és nem kapott levegőt. - Várj! Ondine még hallotta a kiáltást. A hang kétségbeesett volt és fáj¬dalmas. De... annyira ismerős. 0, ez már a halál - gondolta. Mert biztos volt benne, hogy halott férje szólt hozzá az imént. Igen! Warwick már vár rá, és a túlvilágon örökre az egymáséi lesznek. - Ondine! - kiáltott Warwick. - Az isten szerelmére, tarts ki! Segí¬tek! A lány elmosolyodott, és lehunyta a szemét, hogy megadja magát a halálnak... Ám a következő pillanatban valaki megragadta a karjánál fogva, aztán magához ölelte, és úszni kezdett vele az árral szemben, a part felé. Kinyitotta a szemét. Elmosolyodott. Warwick tartotta a karjaiban. - Szerelmem - suttogta, és lehunyta a szemét. Aztán felnézett újra, mert rádöbbent, hogy él, és életben van a férfi is. Szörnyen fázott, egész teste reszketett a hidegtől. Warwick kiúszott vele a partra, aztán otthagyta. Ondine nagy nehe¬zen felemelte a fejét. - Harcolj, te gyáva féreg! Warwick a fövenyen állt, csípőre tett kézzel. Előtte egy alak térdelt. - Deauveau! Én nem szoktam hátulról fegyvertelenekre támadni! -mennydörgött a gróf hangja. - Vedd fel a kardod és harcolj! - Könyörülj! - nyöszörögte Raoul. - A lány a tiéd. Nem nyúltam hozzá egy ujjal sem. - Állj fel, és harcolj, gyáva féreg! Ondine feje visszahanyatlott a fövényre, a szeme lecsukódott. Kö¬zeledő lépteket hallott, aztán valaki meleg köpönyeget terített rá, és a karjaiba emelte. Felnézett és elmosolyodott. Justin - suttogta, és megsimogatta sógora arcát. Állj fel és harcolj férfi módjára! - szólt Raoulnak a parancs, de ezúttal nem Warwick kiáltotta. Meg fog ölni - zokogta Raoul. Ezek voltak az utolsó szavai. Apja, William Deauveau hátba döfte a tőrével, és Raoul meghalt. William Warwickra nézett, és felsóhajtott. - A fiam mindig is gyá¬va volt, és hiányzott belőle minden méltóság. Így a legjobb neki. Nem bírta volna elviselni a Towert.
Warwick megfordult, és Ondine-hoz indult. A lány felé nyújtotta karját, és elmosolyodott. - Warwick - suttog¬ta. Aztán valaki felkiáltott. - Warwick, a hátad mögött! A férfi hátrapördült. William Deauveau vetette rá magát, kezében tőrével. Warwick maga elé emelte kardját, és felnyársalta támadóját. William összegörnyedt, aztán a földre hanyatlott. - Köszönöm - nyöszörögte, és elmosolyodott. - Én sem bírtam volna ki a Towerban. A feje oldalra bicsaklott, és a férfi meghalt. Warwick felsóhajtott, aztán megfordult. A felesége mosolyogva nyújtotta felé karjait. Odasietett hozzá, és átvette Justintól. Élsz - suttogta Ondine, aztán lehunyta a szemét, és hagyta, hogy magával ragadja a sötétség.
32. fejezet
Amikor magához tért, és kinyitotta a szemét, az ágyában feküdt, a hálószobájában. Jobbján a király ült, és a kezét fogta, balján pedig férje, simára bo¬rotvált, tiszta arccal, hófehér gyolcskötéssel a fején. - Á, hercegnő - szólt vidáman a király. - Végre ismét köztünk vagy. Ondine körbepillantott a szobában. Mindenki ott volt: Justin, Clin¬ton, egy csinos fiatal nő, akivel az udvarban találkozott, és egy magas férfi, akit soha nem látott azelőtt. Felség - suttogta Ondine. - Hogy kerülsz ide? Károly felnevetett. - Megígértem, hogy visszatérek, emlékszel? Sajnos akkor érkeztem, mikor a dráma már véget ért, és nem tehettem semmit, hogy segítsek neked és Warwicknak. A lány a férjére mosolygott, és megfogta a kezét. Justin megköszörülte a torkát, és leült az ágy szélére a fivére mellé. Drága húgocskám! Tudom, mennyire odáig vagy az én szörnye¬teg fivéremért, de ... nem vagy kíváncsi arra, a dolgok hogyan alakul¬tak? Ondine a sógorára mosolygott. - Mindent tudok, Justin. Warwick utánad küldte Jake-et, azzal az üzenettel, hogy baj van, és te, no meg Clinton máris jöttetek, hogy segítsetek. Annyira hálás vagyok mindőtöknek. Köszönöm! Köszönök mindent. Nos, azt hiszem - szólt Justin és lesütötte a szemét -, igazából mi sodortunk veszélybe. Clinton és én buzgón dolgoztunk, hogy infor¬mációt szerezzünk arról a régi westchesteri napról. Lady Anne kihalli gatta a beszélgetésünket, aztán Hardgrave-val ördögi tervet kovácsol¬tak... Mi lett Hardgrave-vel?- kérdezte Ondine. Meghalt - felelte Warwick. És Raoul és William is halottak - suttogta a lány. A játéknak vége - jegyezte meg Károly. Igen - sóhajtott Ondine. - Hála istennek. Ám úgy hiszem, az apám nevét már soha nem tudom tisztára mosni. - De igen! - kiáltott vidáman Justin. - Hála Sarah-nak és John Robbinsnak, az igazság végre kiderült. Ondine zavartan vonta össze szemöldökét, és kérdőn nézett a férjé¬re, de ő megvonta a vállát. Londonban találkoztunk Sarah-val - folytatta Justin. - Ezzel az elbűvölő fiatal hölggyel, aki ismerte Johnt. Johnt, aki aznap Westches-terben a király mellett állt, mikor a gyilkosság történt. Az idegen férfi előrelépett. - Milady, bocsáss meg nekem. Gyáván viselkedtem. Láttam, mi történt akkor, de magam sem értettem az egé¬szet. Amikor a kép kitisztult, és tudtam, hogy az igazi gyilkos Raoul, megfenyegettek, hogy ha beszélek, kiirtják a családomat. - Áldjon meg az isten, John Robbins! És áldjon meg az isten téged is, Sarah! Ó, istenem - sóhajtott boldogan. - A mennyországban ér¬zem magam. A király felnevetett, de aztán az arca elkomorodott. - Az egyik go¬nosz még nem nyerte el méltó büntetését. Anne - köpte ki a nevet gyűlölettel a száján Warwick. Mit mondtál, mikor is érkezik a szép hölgy a fogadóba? - kérdez¬te a király. Ma este, Károly - felelte Warwick. - Nyolc után. Jake ott van, és szemmel tartja a boszorkányt. De azt hiszem, úgy lenne illendő, ha mindannyian odamennénk, és személyesen is tiszteletünket tennénk a szóban forgó hölgy előtt. Nem gondolod, felség?
- De! De igen! - vigyorgott Károly. - Alig várom.már! Warwick felállt, és Clinton kedvesére mosolygott. Sarah, meg¬kérhetnélek, hogy míg távol vagyok, vigyázz a feleségemre? Ondine felült., - Ez nem igazság! - csattant fel! - Sarah és én is megérdemeljük, hogy lássuk a cselszövő bukását! Nem, szerelmem, te ágyban maradsz! - jelentette ki Warwick ellentmondást nem tűrő hangon. Szörnyű perceket éltél át... Téged pedig majdnem lelőttek! Bátor asszony, mondhatom, Chatham - jegyezte meg a király. -Főhet még a fejed miatta, barátom. Nem éppen az alázatosság mintaképe, az már igaz! - nevetett Justin. Ondine a sógorához vágta a párnáját dühében. - Tudok bánni a feleségemmel - jelentette ki Warwick büszkén. -Ha megkérnélek benneteket, hagyjatok magunkra egy percre... Warwick - suttogta a lány riadtan. Károly kiment, a többiek követték. Ondine kettesben maradt a fér¬jével. A férfi a feleségére mosolygott. - Ondine - szólt szelíden. Igen, Warwick? - Mondd meg, elhiszed-e, hogy tiszta szívemből szeretlek? Igen - suttogta a lány. Akkor itt maradsz? Mert így parancsolod? Nem, hanem mert ezt kérem tőled. De ez nem igazságos... ' - Ondine! - A férfi előrehajolt és megölelte feleségét. - Belegondolni is rossz, az életedet hányszor fenyegette veszély. Többé nem fo¬god kísérteni a sorsot! Anne egyedül veszélytelén! - Nem Anne miatt féltelek. A gyermekünk miatt kérlek, hogy ma¬radj itt. Ó - suttogta. - Nos, én... A férfi gyengéden megcsókolta, aztán elment. Jake azonnal észrevette Justint és Clintont, amint beléptek a Fehér Toll ajtaján, de Justin gyorsan rákacsintott, így a szolgáló nem állt fel a helyéről, hogy üdvözölje őket. Anne a kandalló mellett ült, a padon, és vörösbort iszogatott. Ide¬ges volt, mert Hardgrave-nek már órákkal ezelőtt meg kellett volna érkeznie. Ó, Lady Anne! Széles mosollyal az arcán Justin lépett oda hozzá, megfogta a ke¬zét, megcsókolta, aztán leült mellé a padra. Anne bosszúsan vonta össze szemöldökét. A következő pillanatban Clinton lépett az asztalhoz, és az asszony balján foglalt helyet. - Mit keresel itt, hölgyem? - kérdezte Justin. - Mondtam már! - csattant fel Anne, és azon kezdett morfondí¬rozni, mi lesz, ha Hardgrave belép, és meglátja a két férfit a társaságá¬ban. - Imádom az ilyen helyeket! - Nyugtalanul pillantott körbe. Biztos volt benne, hogy Warwick is a közelben van. Nem tévedett. A következő másodpercben nyílt az ajtó, és belépett Warwick. Amint meglátta, elmosolyodott, és odasietett az asszonyhoz. - Anne! Kezet csókolt neki, aztán leült az asztalhoz. - Warwick... - motyogta Anne, és mosolyogni próbált. Aztán hir¬telen rádöbbent, hogy csapdába szorították. Justin a jobbján, Clinton a balján ült, Warwick pedig vele szemben. Lord Chatham a két borospohárra mutatott Anne előtt. - Vársz va¬lakit? Az asszony megrázta a fejét, aztán felemelte a boroskancsót, hogy öntsön a férfiaknak. - Nem kérek, köszönöm - mosolygott Warwick. - Inkább sört iszom. Molly! - intett a kocsmároslánynak. Molly néhány másodperc múlva három hatalmas korsó sört hozott. - Molly, figyelj csak! - szólt Warwick. - Ez a hely nem neked va¬ló. Nem lenne kedved elszegődni hozzám házvezetőnőnek? Hamaro¬san visszatérek a birtokomra. Azt hiszem, az ottani éghajlat jót tenne az egészségednek! - Igen, uram, ahogy mondod. És boldogan leszek a házvezetőnőd! - Molly intett valakinek, és Anne gyorsan hátrafordult, hogy megnéz¬ze, ki az. Jake köszönésképpen felé biccentett. Anne megpróbált felállni, ám Clinton és Justin megragadták a kar¬ját, és nem engedték. - Mi folyik itt?- csattant fel az asszony.
- Azt hiszem, vesztettél, kicsi Anne - sóhajtott Warwick. - Vesztettem? Miről... - Lyle Hardgrave halott - mondta Justin. Anne szeme kerekre nyílt döbbenetében. - Megölted! Egy vikomtot, egy főnemest! Warwick Chatham, azt képzeled magadról, hogy te vagy a törvény? Hát nem! Ha a király megtudja. A szomszédos asztalnál hirtelen felállt egy magas alak, hátravetette köpönyegét, levette kalapját, és odalépett hozzájuk. Stuart Károly meghajolt Anne előtt, és rámosolygott. Lady Anne, kérlek, folytasd. Ha a király megtudja. Ó - kapott levegő után Anne. A király leült Warwick mellé, és körbepillantott a helyiségen. -Milyen mocskos itt minden! Anne megköszörülte a torkát. - Károly! Felség! Semmi közöm az összeesküvéshez. Az egész csak tréfa volt! Hardgrave halott. Nem tu¬dok semmit... Anne, Anne! - paskolta meg a király az asszony kezét. - Senki nem vádolt összeesküvéssel. Istennek legyen hála, mert igazán nem szeretném leüttetni azt a csinos kis fejecskédet. Azt mondod, tréfa volt? Örülök, hogy így gondolod, mert pontosan olyan sorsot szánok neked, mint amilyet te szántál a drága kis Lady Chathamnek! Anne arcából kifutott a vér. - Felség, azt nem teheted! Nem tennél ilyet... Károly felnevetett. - Nem adnálak el a marokkói rabszolga-keres¬kedőknek? Pedig biztosan sok pénzt kapnék érted! Nem. Valójában két lehetőséged van. Egy cella a Towerban, vagy házasság. Van egy bizonyos kormányzó a Karib-szigeteken, aki mindig hűséges, jó alatt¬valóm volt. Szeretne megnősülni. Kövér ugyan, kicsit kopaszodik is, de az esze éles, mint a borotva. Nem vagyok hajlandó... - kezdte Anne. De igen - felelte Károly. Felemelte a kezét, és a szomszédos asztalnál ülő férfiak felálltak. A király testőrei voltak. Kettő odalépett Anne mögé. Lady Anne, ideje indulnod! Clinton felállt, hogy utat engedjen az asszonynak. Anne a testőrökre, aztán a királyra nézett, de utóbbi pillantásra sem méltatta. - Ó! - kiáltotta Anne. - Károly, ezt nem teheted velem! Már várnak rád! Anne magasra emelte állát, és a fegyveresek kíséretében kivonult. A kocsma ajtaja becsapódott mögöttük. A három Chatham és a ki¬rály összenéztek, aztán kitört belőlük a nevetés. Ondine és Sarah törökülésben ültek az ágy tetején, és teát kortyolgat¬tak, amikor Warwick belépett. Ondine felpattant nyomban, és férje nyakába ugrott, hogy üdvözölje. Nos, Warwick, hogy sikerült? A férfi felkapta feleségét, és körbeforgatta. - Lady Anne elnyerte méltó büntetését. Mégpedig? - kérdezte a lány. Warwick puha csókot lehelt Ondine homlokára. - Károly nőül adja egy karib-szigeteki kormányzóhoz. Nem keverheti többé a... szalámit. A lány elmosolyodott. - Örülök, hogy így végezte. Sarah felállt, és az ajtóhoz indult. - Magatokra hagylak benneteket. Warwick Sarah-ra nézett. - Clinton odalent vár rád a nagyterem¬ben. Nagyszerű hírei vannak a számodra. - Igen? Mégis milyen hírek? - vonta össze a szemöldökét a lány. - Majd ő elmondja. Sarah elsietett. - Warwick... A férfi a csodás szempárba nézett. - Mondtam már, mennyire szeretlek? - Igen, és én is szeretlek, de Warwick... - Mondtam már, hogy tündöklőbb vagy a nap fényénél, a csilla¬goknál? - Ó, Warwick, ez gyönyörű! De... A férfi a karjaiba emelte, és az ágyhoz vitte. - Warwick... - Jól érzed magad? - tudakolta a gróf, és gyengéden megsimogatta felesége hasát. Kitűnően, uram! - Megfogta a férje kezét. - Warwick, mit akar Clinton mondani Sarah-nak? Az a lány olyan bájos, és annyira szereti Clintont! De az a gonosz, zsarnok apja nem akarja... Tudom - vágott a szavába Warwick, ajkaihoz emelte a lány ke¬zét, és megcsókolta. - Warwick, áruld el...
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik! - Warwick, kérlek! A gróf felsóhajtott. - Anne férjének nem voltak örökösei, és Károly úgy döntött, a címet és a birtokot Justinnak adományozza. Hardgrave sem hagyott hátra örökösöket. Az ő földjét és címét Clinton kapja meg. Az unokafivérem vikomt lett, és Sarah apjának így már nem le¬het kifogása a házasságuk ellen. Csodálatos! - Ondine átölelte a férjét, és arcát összevissza csó¬kolgatta. Warwick felnevetett. - Ne nekem hálálkodj, hanem Károlynak. Persze, ne így! Ondine felsóhajtott. - Ó, szerelmem. Te vagy a legjobb ember a földön. A férfi lehajolt, és szenvedélyesen megcsókolta. - Jöjj, asszonyom, és szeress, hogy még jobb és több legyek! Epilógus 1681 májusa Hampton Hűvös tavaszi nap volt, de Warwick homlokán gyémántszemekként ragyogtak a verejtékcseppek. Már jó fél órája folyt a nagy teniszmérkőzés. Warwick és a király Buckingham és a yorki herceg, Jakab ellen játszottak. Ám Warwick képtelen volt koncentrálni. Tekintetével újra meg újra Ondine-t kereste, aki a pálya mellett ült Katalinnal és Sarah-val. - Chatham! - szólt bosszúsan a király, mikor ismét lepattant egy labda Warwick mellett anélkül, hogy beleütött volna. Az isten szerelmére, Chatham! - morgott Károly. - A fivérem, Jakab ellen játszom, és nem szeretnék veszíteni. Bocsáss meg, felség, de... Tudom, hogy aggódsz, de hidd el, fölöslegesen teszed. Ha úgy rendeltetett, hogy a gyermek ma szülessen meg, akkor ma születik. A játék tovább folytatódott, és végül Károly és Warwick győzelmével ért véget, főleg a királynak köszönhetően. Buckingham átugrott a hálón, hogy gratuláljon, és követte példáját Jakab is. Warwick megfordult, hogy feleségéhez siessen, de döbbenten látta, hogy mind a három asszony eltűnt. Az egyik testőr azt mondta, egy jó órával azelőtt mentek el. - Vissza kell mennem a palotába, felség! - kiáltotta a királynak. Károly odasietett hozzá. - Nyugalom, Warwick. Időbe telik, míg egy gyermek a világra jön. A király ezúttal tévedett. Mire visszaértek a palotába, Ondine már megszülte gyermekét, és frissen áthúzott ágyon feküdt, megfürödve, hófehér hálóingben. Warwick megállt az ajtóban, és megvárta, míg az asszonyok, akik a szülésnél segédkeztek, elhagyják a szobát, aztán Ondine ágyához sietett, és a bepólyázott újszülöttet nézte. - Milady? - Ondine elmosolyodott, s kibontotta a pólyát. - Fiú! - kiáltott fel Warwick. - Fiam született! - Igen, gyönyörű és egészséges kisfiad - suttogta a lány. Szerelmem, köszönöm neked! Köszönöm teljes szívemből. - Warwick előrehajolt, és megcsókolta a feleségét. - És milyen könnyen és gyorsan jött a világra! - jegyezte meg a királyné az ajtóból. - Ezt Ondine nekem köszönheti! Mindig is mondtam, hogy egy óra séta mindennap, csodákat tesz - mondta Károly. - Nem hiszem, hogy hallanak bennünket - motyogta Katalin. A király átkarolta feleségét, aztán csendesen becsukta az ajtót. Warwick a fiát nézte, és szeme megtelt csodálattal. - Nézd a haját! Milyen sűrű és sötét. - Mint a tiéd, szerelmem! - De a szeme... a szeme kék! - Úgy tudom, minden újszülöttnek kék a szeme - nevetett Ondine. A baba sírni kezdett. - Na tessék! Éhes, követelőző, üvöltő szörnyeteg: szakasztott apja! - jelentette ki Ondine, aztán kigombolta hálóingét, és a mellére tette a gyermeket, hogy megszoptassa. - Szörnyeteg? - vigyorgott Warwick, és megsimogatta fia bársonyos kis arcát. Igen. A legifjabb Warwick Chatham, Észak-Lambria jövendőbeli grófja. És Rochester hercege. A férfi megfogta felesége kezét, és megcsókolta. Ondine a barna szempárba nézett, és elmosolyodott.
Egy szelíd, gyengéd leánynak is nagyon örültem volna, de boldog vagyok, hogy fiam született, legyen bár egy újabb Chatham szörnyeteg! Végül is, egyet már megszelídítettem. Warwick felnevetett, és megcsókolta felesége édes ajkait. - Ha leányra vágysz – suttogta -, a te szelíd Chatham szörnyeteged mindent el fog követni, hogy megkapd. Persze azt nem garantálhatom, hogy szelíd lesz és gyengéd. Ondine megsimogatta férje arcát, aztán előrehajolt, és szenvedélyesen megcsókolta.
