Erdély állattenyésztésének vázlata. III. Szarvasmarha-tenyésztés (1). Erdély állattenyésztésében a szarvasmarha-tenyésztés1 játsza a fıszerepet. Ennek az általános átnézetben2 is elmondott ismeretes ténynek kétségbevonhatlan bizonyitéka a következı két statistikai adat. Elıször: hogy a szarvasmarhára redukálva 1,504.493 drbból álló összes házi állatállomány 63%-a, tehát 945.543 drb szarvasmarha, és másodszor: hogy az összes állomány 104 millió forintra becsült összegébıl 64 millió forint, tehát kerekszámban 62 % a szarvasmarhára esik, 3) Darabszám szerint, átlagosan is, megyénkint is juhból több esik4) ugyan az állattenyésztés szempontjából számitásba vehetı terület5) 100 holdjára, ezért azonban mégis – rítka kivétellel – mindenütt a szarvasmarha a gazdaságok legfontosabb állata. A talaj, a takarmányviszonyok, a klima a havasoknak az állattenyésztésre még alkalmas zónáiban, a völgyekben és a mezıségen mindenütt kedvezık a szarvasmarha-tenyésztésre, s csak imitt-amott akadni olyan vidékre, hol a nedves kaszálók és legelık nagy száma, valamint a terjedelmes nádasok bivalok tartását, tenyésztését teszik ma még okvetlenül szükségessé. Folyóink és a patakok szabályozásával, a talajjavitásokkal ez az állapot azonban meg fog változni. Tervszerü havasi gazdálkodás életbeléptetésével ama havasi vidékeken is el fogja foglalni a szarvasmarha az ıt megilletı helyét, mely vidékek legelıinek a juhok vagy a kecskék manap az egyedüli hasznositói. Szarvasmarha-állományunk az országrész egyes vidékein önként érthetıen egyenlıtlenül van elosztva: helyenkint feltőnıen nagy, másutt pedig igen kicsiny a létszám. Egy táblázatban közölni fogom, hogy az egyes megyékben hány darab számláltatott összesen, s hogy hány darab esik a számitásba vehetı terület 100 holdjára; azután megválva a megyéktıl, a nevezetesebb, jelleges vidékekrıl fogok szólani, megismertetve a tenyésztési viszonyokat és az anyag minıségét. Ismétlések elkerülése végett azonban szükségesnek tartom elıbb fajtaismereti szempontból mondani el állományunkról a szükséges tudnivalókat. Erdély ıs-szarvasmarhájáról nem tudunk még semmit. A mai állomány két fıfélesége: a szürke marha és a havasok kızött élı barna marha ujabb idıben valószinüleg csak a római uralom után származott be. A szürke marha a hunokkal, avarokkal és a honfoglaló magyarokkal keletrıl jött be; a barna marha pedig bizonyára maradéka annak a marhának, melyet az avar birodalom feloszlása után északról benyomuló szlávok hoztak magukkal. Hogy a két féleség közül melyik a régibb, alig lesz eldönthetı; valamint azt sem tudjuk, hogy a hajdan Erdélyben is uralkodó szerepet játszó bolgárok után nem-e maradt vissza egy harmadik féleség. A hunok és az avarok után visszamaradt szürke marhából bizonyára kevés élt már a szláv barna marha térfoglalása idejében, s amikor a honfoglalás után a mai szürke állomány ısei itt új hazát találtak, ez a fajta nagyon elterjedve lehetett.
1
Minthogy bivaltenyésztésünket a „Mezıgazdasági Szemle” 1888. évi VII., VIII. és IX. füzeteiben részletesen ismertettem, most csak a szarvasmarhákról szólok. 2 „Mezıgazdasági Szemle.” 1890. évf. I. f. 3 Az „Általános statistiká”-ban – I. IV. füzetet – a bivalokkal együtt 70.5 millió volt felvéve 4 . U. o. IV. f., 166. l. 5 U. o. IV. f., 159. l.
A szürke fajta azután lassankint kiszoritotta a barna marhát: elıbb a termékeny völgyekbıl avagy folyók mentérıl, késıbb a havasalji vidékekrıl mind följebb-följebb a havasok kızé. Itt már nem igen üldözte tovább a nagyobb igényü pusztai fajta versenytársát, hanem elfoglalva idıvel az erdıségek kipusztulásával a mezıséget is, megmaradt síkmarhának, míg amaz hegyvidéki, havasi fajtává vált. Helyenkint azonban a havasok közé is felhatolt a, szürke fajta s ott tulajdonságaiban módosulva egy hegyvidéki, havasi jelleget létesitett. A magyar fajta szürke marha világos-szürke, hosszuszarvu és átlagosan nagyobb testü mezıségi, úgynevezett erdélyi jellegével és sötétebb szürke, rövidszarvu, kisebb testü hegyvidéki, havasi jellegével és a szláv vagy – Baransky szerint – a lengyel barna marha Erdély élesen megkülönböztethetı két ısi fajtája. Hogy idıvel a két fajta összekeveredett, könnyen megérthetı, s az is természetes, hogy a keverıdés az általuk elfoglalt területek érintkezési vonalain történt legnagyobb mértékben. Ebbıl a keresztezésbıl származott az a harmadik havasi marhaféleségünk, melyet széltiben riska-marhának hívnak és amelyet a hivatalos statistika, hosszuszarvu és rövidszarvu riskákat különböztetve meg, a „magyar fajtához” sorol. A rövidszarvu riskák csoportjába tartoznak azok, melyek színre és szarvállásra inkább a barna fajtához ütnek; úgyszintén ide számíttatnak az eredeti jellegöket többé-kevésbé megırizett, majdnem tisztavérüeknek fölvehetı barna marhák is, péld. a topánfalvi és a naszádi havasok állományának tekintélyes része. A hosszuszarvu riskák csoportjába pedig azok, melyekbıl a szürke fajta vére határozottan kirí. Minthogy az, amit Baransky az eredeti lengyel barna marháról ir, 6) csaknem szószerint áll az Erdélyben élı barna marháról is, szükségesnek tartom e leirást itt rövid kivonatban megismertetni „A lengyel barna marhának tenyésztési területe eredetileg igen nagy volt. Nyugatra a piros, németországos marhának, északra a tarka lápmarhának hazájáig terjedt; délrıl a Kárpátok mentén a magyar és a podoliai szürke marha tenyésztési területével volt határos, délrıl pedig messze be Oroszországba, talán Szibériába is elnyúlt. Fıfészke e marhának a hajdani Lengyelország Galicziával, Lithvaniával és a többi volt tartományaival; ezért illik reá legjobban a „lengyel” jelzı. Eredeti minıségében manap Galiczia északi részében, a Sannak a Visztulába való ömlésével elterülı sandomiri síkságon (maidani marha) ugyancsak Galicziának észak-keleti sarkában, a brody-i síkságon (brody-i marha) és a magyar határmentén a lupkovi és a munkácsstry-i vasút-vonalak között fekvı kárpáti vidékeken található.” „A lengyel barna marha a kis fajták közé tartozik, kedvezı takarmányviszonyokkal biró vidékeken azonban középnagyságuvá válik. A tehenek átlagosan 110–120 c/m magasak; a legkisebbek nem magasabbak 101 c/m-nél, a legnagyobbak pedig ritkán mulják felül a 120 c/m-t. Egy-egy jól megtermett ökör 125–130 c/m magas, a marnál mérve, a kisebbek alig ütik meg a 115 c/m-t. A tehenek átlagos élısúlya 250 k/g, az ökröké pedig 300 k/g.” „Szırköntöse a lengyelbarna marhának egyszinü; a tarkaság határozottan idegen vérre vall. Nincs az a változata a barna színnek, mely e marhacsoportban elı ne fordulna. Találni világos zsemlyeszinüeket, fakókat, halavány- és sötét-sárgákat, sárga-barnákat, piros-barnákat, fekete-barnákat és feketéket. Megjegyzendı, hogy a szırözet nem mindenütt egyszinü barna, mert a fej a homlok tájáig, a nyak, az oldalak, a konczok, a térdek és a farkbojt mindig sötétebb árnyalatuak; a fényszáj környéke, a fülek, a fejélszırök, a hát éle, a lábak belsı felszine pedig világosabban szinezvék, épúgy, amint ezt a borzderes havasi fajtáknál, péld. az
6
„Das polnische Braunvieh.” Dr A. Baransky. „Wiener landw. Zeitung.” 1887. évi 81. sz.
allgauiaknál, látjuk. A sárgáknál és feketéknél azonban a szırözet szine nincs a fenti módon árnyalva.” „A lengyel barna marha külsı formája a lápmarhákéhoz hasonló. Feje finom orral elhegyesedıen végzıdik; szarvai közepes hosszuságuak, oldalt és elıre hajlanak és hegyükkel egymásfelé irányulnak; nyakán a lebernye feltünıen kicsiny; törzse rövid, a marnáli magasságnak 118%-a szokott lenni (péld. 112 c/m magas állatnál 132 c/m hosszu); mellsı része gyengén fejlıdött, keskeny szügygyel, lapos oldalakkal; a far rendesen lejtıs, ritkán egyenes s a fardudor feltünı; a fark mélyen illesztett; a lábak finomak és rövidek, minek az a körülmény meggyızı bizonyitéka, hogy a mellsık a könyökig a marnáli magasság 44.4 %ánál átlagosan nem hosszabbak. Kitünik e rövid leirásból, hogy a lengyel barna marha formája a hosszuszarvu, jól lebenyelt, szépen fejlıdött mellsı részszel biró és rendesen hosszabb lábakon álló pusztai fajtákétól (magyar, podoliai fajták) igen nagyon különbözik.” „Mint valamennyi primitiv fajta, úgy a lengyel marha is lassu fejlıdésü. A tehenek kevés tejet adnak; átlagnak 700 l-t lehet fölvenni, azonban az olyan sem ritka, mely jó takarmány mellett 1200 l-t is megad.” Kételkedést kizáró okmányokkal lehet bizonyitani, hogy Erdélyben 300 év elıtt háromféle szarvasmarhát különböztettek meg. Nem lévén pedig semmi tudomásunk valami olyan eseményrıl, nagyobb mérvü importálásról vagy invasióról, minek következtében az azelıtti idıkben Erdély állományában lényeges változás állott volna be, joggal föltehetjük, hogy 300 évnél jóval elıbb is háromfélébıl állott az „erdıntúl” szarvasmarha-anyaga. Az erdélyi országgyülések a termelık és fogyasztók, valamint a városok és az állam közös érdekeinek megóvása czéljából, a forgalomba jövı összes árúkat és mőveket limitálták. Megszabták tehát a vágóbarmok árát is. Az 1626. évi gyula-fehérvári országgyülésen megállapitott limitatiónak: „Az mészáros mesterekrıl, miképpen vegyék az vágó barmokat” czimü fejezetébıl idézek néhány tételt annak bizonyitására, hogy ıseink csakugyan háromféle szarvasmarhát különböztettek meg „– Egy igen szép szıke borjus tehenet, az minemő az Mezıségen és Torda táján és egyebütt is az földnek jován szokott termeni vegyék fl. 10. – Annál alább valót azon féle tehenet fl. 8. – Annál is alább valót fi. 7. Annál is alább valót fl. 6. – Az Topánfalva és egyéb havasok között termett teheneket, egy jó borjas tehenet vegyék fl. 5. Annál alább valót fl. 4. Egy igen jó meddü tehenet fi. 7. - Annál is alább valót fl. 6. – Annál is alább valót fi. 5. – Havasközi tehenet, egyet az legjovát fl. 4. – Annál alább valót fi. 3 denár 50. – Annál is alább valót fl. 3.” Kitünik e tételekbıl, hogy a limitatorok csakugyan háromféle marhát különböztettek meg: „mezıségi szıkét”, „topánfalvi s egyéb havasok közötti” és „havasközit”. Legkevesebbre becsülték – kétségtelenül azért, mivel legalább való volt – a „havasközi” marhát, s én azt tartom, hogy a bizonyára akkoriban már nagyon csenevész hegyvidéki szürke marhát nevezték „havasközi”-nek. A „topánfalvi és egyéb havasok között termett” marha alatt pedig a barna marhákat és az ezektıl származott nagyobb riskákat kell értenünk.
Nyugati fajtája szines vagy tarka marha, a szóban forgó korban, ha volt is, csak igen kevés lehetett Erdély területén, A fogarasi uradalomnak egy 1676. évi conscriptiójában néhány darab „cseh” tehén szerepel. Ebbıl s egyéb régi följegyzésekbıl is arra következtetéti, hogy ıseink is azt tették a mindenféle idegen marhával, mit mi az unokák teszünk: ık „cseh”-nek keresztelték, mi pedig „svájczi”-nak hívjuk, Kétségtelen, hogy a szemfüles limitatorok külön tétel alá sorolják vala a tömegesebb s ezért húsra értékesebb „cseh” marhát, ha számot tevı mennyi ségben „találtatódott” volna az országban. Az idegen szarvasmarha tekintetbe veendı behozatala késıbb vette kezdetét. Legrégibb telepítvényeseinkrıl, a szászokról, azt mondják, hogy nem hoztak marhákat magukkal7) Ugyanez áll hihetıleg a Stájerországból betelepitett toroczkóiakról, kiknek marhaállománya ma is tiszta szürke. Nyugatról a szászokon és toroczkóiakon kivél – mint tudjak – csak kisebb telepitések történtek. Nem lehetetlen, hogy ezekkel idegen fajtája szarvasmarha is jött Erdélybe; a messze út miatt azonban az bizonyára ritka eset volt. Annál több szines marha jöhetett be a szomszédos temesi bánságból, ahová – kivált II. József idejében – a tömeges telepitésekkel sok nyugati marha származott be. 1848 után már nem egy világlátott nagyobb birtokos akadt, ki kisebb-nagyobb mérvő importálásra szánta el magát. Rövid idı alatt aránylag igen sok fajta jött Erdélybe. Régebben hollandiak, fekete-tarka és piros-tarka berniek, mentafaniak, mürzthaliak, máriahofiak, sıt airshireiek; ujabb idıben pinzgauiak, möllthaliak, allgauiak hozattak be és ezekbıl néhány tiszta vérben fentartott tenyésztés is létesült. A legtöbb nyugati marha nem eredményezett mást annál, hogy a Szamos, a Maros és az Olt mentén néhány kisebb vidéken a szürke állományt, a hunyadi, topánfalvi és naszódi havasok között pedig a barna, a szürke és a riska-állományt alaposan elkorcsositotta. Egypár fajta, péld. a pinzgaui, a fekete-tarka és piros-tarka berni, a möllthali kölcsönzött ugyan néhol némi jelleget a keresztezésbıl származott mixtum compositumnak; a legtöbb fajta s az iméntiek is, beolvadva a tömegbe, csak éppen szinesitett, rontott. Tekintettel a jövevényfajtákra, Erdély mai szarvasmarha-állományát következı elemek alkotják: 1. Szürke marha a) mezıségi – erdélyi – jelleg; b) havasi – hegyvidéki – jelleg. 2. Barna marha. 3. Riskák vagyis szürke marha X barna marha. 4. Tisztavérü idegen marha. 5. Idegen marha és a szürke marha közötti keresztezıdés, és pedig: (a) túlnyomóan szürke marha formával: feketék, pirosak, fekete-tarkák, piros-tarkák, borzderesek: b) túlnyomóan a nyugati marha formájával, ugyancsak a fenti szinekben. 6. Idegen marha és barna marha közötti keresztezések:
7
Egán Ede: „Az erdélyi szarvasmarha-tenyésztés feladatai.” Kiadja: az „Erdélyi gazd. egylet” állatkiállitási szakosztálya. 1890.
a) túlnyomóan a barna marha formájával, az idegen vért fıleg a szín árulja el: piros-tarkák, fekete-tarkák, pirosfoltosak, fekete foltosak, piros- és feketefoltosak, virágosak vagy csíkosak; b) túlnyomóan a nyugati marha formájával, a szélesebb fej, nagyobb lebeny, erısebb csontozat által jellegzıdve, ugyancsak a fenti szinekben. 7. A riskák és az idegen marha közötti keresztezések meghatározhatlan féleségekben. Ebbıl a sokféle marhából a 4.–7. alattiak szerencsénkre nincsenek oly számban, hogy a szürke állományt Igen könnyen, a barna és riska-állományt 10–15 év tervszerü munkájával megtisztitani ne lehetne. Érdekes lenne most már tudni, hogy az egyes féleségekbıl hol, mennyi él? Fájdalom, errıl a hivatalos statistika nem ad és nem is adhat ezidıszerint felvilágositást. Az 1884. évi számláláskor két csoportba soroltatott a szarvasmarha-állomány, még pedig: I. magyar fajta (hosszu- és rövidszarvu riska); 8) II. nem magyar fajta (svájczi, csira, tarka, szines). Magyar fajtabeli találtatott összesen 897.938 drb, nem magyar fajtabeli pedig csak 47.605 drb, s igy, mivel 100 drb magyar fajtabelire csak 5 drb nem magyar fajtabeli esik, összes állományunk nincs még nagyon elszinesítve. Erdély egyes vidékei, az egyes megyék állományának a két csoport szerint való eloszlását a következı táblázat mutatja. Ugyanis 100 drb magyar fajtabelire esik: megye
nem magyar fajtabeli
megye 9. Kolozs
nem magyar fajtabeli
1. Besztercze-Naszód
21.0 drb
1.4 drb
2. Hunyad
18.0 „
10. Szolnok-Doboka
0.8 „
3. Torda-Aranyos
12.0 „
11. Háromszék
0.4 „
4. Fogaras
5.0 „
12. Maros-Torda
0.3 „
5. Alsó-Fehér
4.0 „
13. Kis-Küküllı
0.2 „
6. Nagy-Küküllı
2.8 „
14. Udvarhely
0.2
7. Szeben
2.3 „
15. Csik
0.1 „
8. Brassó
1.7 „
A szarvasmarha-állomány összetételét Erdély egyes vidékein e táblázat számaiból nem ismerhetjük meg, mivel még a legtarkább Besztercze-Naszód, Hunyad és Torda-Aranyos megyékben nagy területeken keresve is alig lehet néhány nem magyar fajtabeli – mondjuk szines – marhát találni. Hogy vidékenkint miként állunk fajta dolgában, alább elmondom. Elıbb azonban megemlitendınek tartom, hogy a statistika bemondói által „nem magyar fajta”-belieknek fölvettek legnagyobb része barna marha és keresztezett – csira – kivált azok, melyek a parasztbirtokosok kezén vannak, és melyeknek összege 43.300 drb. A közép- és nagybirtokosok tulajdonában tehát csak 4305 drb nem magyar fajtáju találtatott s ezek nagyobb része bizonyosan nyugati vérü, – mondjuk svájczi, – s ha nem is mind „tisztavérü”,
8
A zárjel itt annyit jelent bizonyosan, hogy magyar fajta és riska (hosszu- és rövidszarvu riska).
bizonyára nem annyira össze-vissza korcsositott, mint a parasztbirtokosok svájczi marhája. Ezzel a magyarázattal a következı adatoknak is van némi hasznuk:
Erdélyt – mint tudjuk – győrő módjára veszik körül a havasok, mely győrő csak egy kis helyt, észak-nyugaton a Szilágysággal határos részen van megszakítva. Ha ezt a győrőt az északnyugaton ırt álló Vlegyaszától kiindulva és délnek, a Maros áttörése felé haladva bejárjuk: csodálkozással fogjuk tapasztalni, hogy az Erdélyt az Alföldtıl elválasztó rengeteg havasvidék marhaállománya, épúgy, mint a délrıl határoló hunyadmegyei havasok állománya, végtelenül sokféle anyagból van összetéve s a szürke elem a barna, fekete és tarka, valamint a riska-elemhez képest igen kevés. Innét a Retyezáttól a szebeni és fogarasi havasokon a háromszékiekig a barna és tarka szarvasmarhák száma kisebbedik; a riskák uralkodnak és mind több és több szürke marha akad utunkba. A keletrıl határoló háromszéki, gyergyói és csiki havasok között pedig csak szürkéket fogunk látni. Örömünk azonban nem sokáig tartand, mert az észak-keleti kanyarodásnál. égnek meredı Ünökı felé haladva, már a radnai havasok között sok riska, barna s egyéb szines és tarka szarvasmarhával fogunk találkozni; az Erdélyt északról határoló, a Czibles alatti naszódi havasok állománya pedig nem sokat enged szinességre a topánfalvi és hunyadi havasokénak. A határszéli hegylánczon belül fekvı s a háromszéki, a csiki és a gyergyói medenczét uraló görgényi és udvarhelyi havasok állománya abban különbözik egymástól, hogy míg a görgényiben sok riskát és barnát is találunk, az udvarhelyiben a szürkén kivül más csak elvétve fordul elı. Mint figyelemre méltó körülményt nem akarom emlités nélkül hagyni, hogy havasaink szarvasmarha-állománya a tisztán magyarok – székelyek – által lakott vidékeken a legtisztább. Rumun testvéreink, úgy látszik, átvették és megtartották a szlávok örökét, a barna marhát, és nem tartották szükségesnek ezt a nyugati szines és tarka marhától megóvni. Legelhagyatottabb és bizonyára legtarkább, leginkább elkorcsositott a topánfalvi havasok közötti szarvasmarha-állomány, melyet röviden ismertetve, fölmentem magamat a hunyadi és naszódi állomány leirása alól.
A Nagy- és a Kis-Aranyos forrás-vidékére, az Alföldre kilátást engedı topánfalvi havasok közé – értesülésem szerint – a most folyó évszáz eleje óta tart az idegenvért anyag szórványos behozatala, mely az abban az idıben vidékenkint még elkülönítve, vidékenkint pedig már összeolvadva élö barna és szürke anyagot eltarkitotta. Manap a külsı formájában és a nagyságot tekintve, feltünı nagy, óriási különbségeket észlelhetni s aránylag kis területen annyiféle szinezetü marhát lehet látni, – amennyi színféleséget még képzelni is bajos. És figyelemre méltó körülmény, hogy a barna és tarka szín évrıl-évre mind lejebb-lejebb terjed az Aranyos mentén és maig Öfenbányán jóval alább, majdnem Jáváig hatolt. Találunk törpéket alig 105 c/m marnáli magassággal és ezekhez mérten óriásokat, 150–155 c/m magasakat. Keskeny homloku, elhegyesedı fej, – téres homloka, szélesen végzıdı fej; végig sárgás szinü szarvak, – fekete hegygyel fehértövü szarvak, kicsinyek, nagyok; majdnem lebenynélküli nyak, – szépen lebenyalt nyak; lapos oldalu, szők mellkas, – öblös és mély mellkas; hajlott hát, – egyenes hát; csapott far, – egyenes far, majdnem tornyos far; rövid lábak, – igen hosszu lábak; finom csontozat, – majdnem durva csontozat: íme ezek a nagyságra és formára a szélsıségek, melyek szerint nagy számmal láthatunk teljesen elütı formával biró állatokat. Ha pedig a szín szerint akarnók az állományt osztályozni, a tiszta szürkének – rumunul: „szurá” – különféle árnyalatától eltekintve, legalább 12 csoportot kellene alkotni. Figyelmesen szemlélve, azt fogjuk találni, hogy a világosabb-sötétebb sárga, piros, barna, továbbá a világosabb-sötétebb borzderes és a világosabb-sötétebb sárga-tarka, piros-tarka a gyakrabban elıforduló szinek; a feketék, fekete-tarkák és feketefoltosak már ritkábbak; a világosabb-sötétebb sárga alapon barna- vagy feketecsikosak (a vállakon, az oldalakon) és a kétszinü foltosak (péld. fehér alapon a fejen feketefoltosak, a többi testen pedig barnafoltosak) pedig csak elvétve fordulnak elı. A Kis-Aranyos mentén fel Felsı-Vidráig, a Nagy-Aranyos mentén pedig Albákig minden falu határán sok tehéncsordát láttam, de olyan, mely külsıre és színre az egyöntetüség legenyhébb követelményeinek megfelelt volna, egy sem akadt utamba. Számtalan ökörfogattal találkoztam, s ezek között aránylag sok, igazán jó ökröt választhattam volna ki: feltünıen jóforrnájuak, zömöktestőek és mély elıvel, hosszu- és egyenesfaruak a világos-sárga – zsemlye – tarkák s a piros-tarkák; az egészen pirosak, zsemlyeszinüek és barnák már kisebbek, vékonyabb esontozatuak és nem olyan jó formájuak; a világosabb-sötétebb borzderesek s a sötétszürkék a legkisebbek, de egyszersmind a legzömökebbek, legjobb kötésüek és leggyızısebbek. Ezeket a legvalódibb havasi ökröket „buksen”-oknak hívják az ottani rumunok, kikrıl dicsérettel kell megjegyeznem, hogy teheneiket egyáltalán nem igázzák. Topánfalvi havasaink között a szarvasmarha-állomány egészen a kisgazdák kezében van, kik között azonban soknak egész csorda tehene, borja, ökre jár a legelıre. A havasi nagybirtokosok: a kincstár, a Bánffiak és Andrássyak rengeteg legelık fölött rendelkeznek, melyeknek tekintélyes részét a községek, a kisbirtokosok veszik bérbe, s ezek ennek daczára is meg vannak elégedve a szarvasmarha-tenyésztés jövedelmezıségével; csak ott panaszkodnak, ahol már nem kapnak bérbe elegendı legelıket. Mennyit lendíthetne csak egy okszerően kezelt gulya is e vidék teljesen elhagyatott szarvasmarha-tenyésztésén! Ha mással nem, hát azzal, hogy jó bikákat nevelne a meglevı vérbıl, s ezzel annak egyformásitását lehetıvé tenné. Nyolcz napig kóboroltam az Aranyos mentén, de igazi hágó bikát egyetlen-egyet sem láthattam. Nincsen is, mert az ottani tenyésztık – ısi szokás szerint – csak 1½–2 éves korukban herélik ki a bikaborjúkat; addig, mihelyt fölcseperednek, szabadon hágnak s a tenyészbikák szerepét töltik be – tekintet nélkül korukra, formájukra, szinükre.
Szakasztott ilyen ısi módra kezdetlegesek a viszonyok – Baransky leirása szerint – a lengyel barna marha hazájában. „Ausgewachsene Stiere dieser Race sind beinahe nirgends im Lande anzutreffen, da es allgemein üblich ist, Stierkalber erst im Herbste les zweiten Jahres zu verschneiden, nachdem sie im Sommer ihren Vaterpflichten Genüge geleistet haben” A naszódi havasok között sem jobb a tenyésztés állapota az imént vázoltnál. Mind a két vidéken aránylag sok, nagyságukhoz mérten igen jól tejelı tehén „terem” s az a bukaresti gazda, kivel a napokban értekeztem ez ügyben, bizonyára meg lesz azokkal az ugyan igénytelen külsejü, de elégülékeny, edzett, nem tíz tüdıvészes tehenekkel elégedve, melyeket a topánfalvi és naszódi havasok között olcsón összeszedni fog. 100 drbot akar vásárolni, s ha majd be lesznek állítva, Bukarestbe fogunk menni adatokat győjteni arra nézve, hogy mit érnek az erdélyi havasi tehenek. Hunyadmegyében már tétettek lépések a havasi állomány javitására s a pinzgaui fajta lett e czélból kiszemelve. Egyesek tenyésztéseket is létesitettek; az állam pedig sok bikát juttatott már a községeknek. Nem akarok e három vidék a fıvonásokban egymáshoz hasonló állományától megválni anélkül, hogy néhány féleségét photographiában be ne mutassam. Szebb, jellegzetesebb példányokat szerettem volna bemutatni, – ilyenek hiányában azonban ezek is megjárják. A 34. ábrán látható öreg, sötétszürke tehén az erdélyi szürke marha havasi jellegének eltörpült példánya a naszódi havasokról. 110 c/m magas a marnál és 135 c/m hosszu a vállszögtıl a fargumóig, rúddal mérve. Kicsiny, vézna állat, mely azonban, öregsége daczára, nagyságához mérten igen jól tejel. A 35. ábra egy egyszinü, barnás-sárga tehén képe. Szintén a naszódi havasok közül való, hol az ilyen marhának „vuska” a neve. Jókötésü, formás állat; 120 c/m magas és 138 c/m hosszu, ugyancsak rúddal mérve. Nagy tıgye és szép csecsei mutatják, hogy jó tejelı. Ez az állat az erdélyi havasi barna marhának egy példánya; azt, hogy tisztavérü lenne, azonban nem merem állitani.
A 36. ábra egy a topánfalvi havasokról származó, világos-sárga szinti „mokány” riska-tehenet mutat. Formájára igen jól ráillik Baransky leirása a lengyel barna marháról. Azonban, mivel a haskorcz táján egy élesen határolt fehér folt tarkítja, valamelyik ıse „tarka” marha lehetett. 125 c/m magas és 142 c/m hosszu (rúddal mérve) és mainap 8 d jó tejet ad, 10 hetes borját is szoptatva. Havasaink szarvasmarha-anyagának ismertetését a keleti védfalat alkotó székely havasokéval zárom be. Itt található a szürke marha havasi jellege a legtisztább minıségben; de ez sem mindenütt egyforma, mert a magasan fekvı vidékek marhája, a székely buták vagy mokány marha nagyságra, a szarvakra, a szürke szín árnyalatára nézve különbözik az alantabb fekvı, a havasalji vidékek marhajától, mely utóbbi nagyobb testü, világosabb szinü és szebb czímerü az igazi havasiaknál, melyek sötétszürkék és feketeszarvuak. Mind a két féleség igen elégülékeny, jó hústartó és bir azokkal a tulajdonságokkal, melyek jótejelı marhává lenni képesitik. Ennek a fölismerése volt az elsı mozzanat abban a mozgalomban, mely a magas kormány támogatásával a gyergyói tejszövetkezetet hozta létre, abból a czélból, hogy a székely hegyvidéki marha tejelıképességének kifejlesztése munkába vétessék. Kozma Ferenez „A székely föld” czimü munkájában következıleg jellemzi a székelyek szarvasmarha-állományát. „A szarvasmarhánál megkülönböztetjiik a szép, nagy, fehérszarvu, hosszatestü és magasnövésü ökröket, melyek a székely föld déli és nyugati részén tenyésznek s melyek közül a legszebb példányokat Udvarhelymegye alvidékén
találjuk, különösen Ujszékel, Fiatfalva, Kede és Etéd községekben és környékén, hol azokat különös gonddal ápolják és részben nyáron át is istállón tartják. Másik faj az úgynevezett „csíki buta”, rövid lábakkal, zömök testtel, szürke szırrel és kurta, fekete szarvakkal. Ez tulajdonképen oláhországi faj, melyet a csikiek tenyésztenek elıszeretettel, hol azok nagyobbára a havason nınek fel és egész csordákban hajtatnak a baromvásárokra …. Ezek tenyésztésének elınye a gazdákra, hogy erıs természetüknél fogva minden idıviszontagságot elszenvednek és olcsón takarmányozhatók, – a vevıre nézve pedig, hogy formátlan testük miatt olcsók ….” E leiráshoz csak annyit kivánok megjegyezni, hogy a Kozma által joggal feldicsért szép, nagy, fehérszarva, hosszutestü, magasnövésü szarvasmarha nem sorolható a magyar szürke fajta havasi – hegyvidéki – jellegéhez, hanem ahhoz, melyet az erdélyi jellegnek kell neveznünk és amelyrıl egy következı közleményben fogok szólani. Dr Szentkirályi Ákos.
A czéklarépa története. II.
Míg Csaplovics 1829. évben megerısiti Lübeck azon állitását, hogy a czéklarépa hazánknak már több vidékén takarmányul termesztetett:9) addig Klauzal Imre nyolcz évvel késıbb (1837) is még úgy nyilatkozik, hogy a burgundiai répa hazánkban csak most kezd divatba jöni.10) İ maga jó példával járt ugyan elöl, meghonosítván még a harminczas évek alatt e növényt a suránymegyeri s valószinüleg a kezelésére bizott többi gróf Károlyi-féle uradalmakban is:11) mégis, szavaiból méltán következtethetjük, hogy példája követıkre alig talált s a harminczas évek végén általános elterjedésnek a répa még nem örvendett. S azon, hogy különösen a kisebb birtokosságnál termesztése föl nem karoltatott, nem is igen csodálkozhatiunk, ha figyelembe veszszük, hogy minı balfogalmak uralkodtak még azon idıkben a takarmányrépáról. így, hogy csak egy jellemzı példát említsek: Balásházy János ismert mezıgazdasági iró s a magyar tudományos akadémia tagja, a köznép számára kiadott egyik mővében, 1830-ban azt irja a burgundiról: „Ha a fejıs tehenekkel czéklát étetünk, a tej attól vereses szinü, de ezen veres szín nem a téjben lévı vértıl, hanem a czékla veresszinü nedvességétıl ered.”12) Klauzál Imrének azon jóslata, hogy e növény a czukorgyártásra nézve a jövendıt a legszebb reménynyel kecsegteti, az ezen téren hazánkban is megindult élénkebb mozgalom folytán beteljesült. E mozgalom következtében századunk negyedik és ötödik tizedében a répa is mind nagyobb és nagyobb területeket foglalt el, hogy az egymásután létesülı czukorgyárak szükségletét fedezze. Egykoru iratok fıleg folkusfalvi Lacsny Miklós-t, herczeg Pálffy József teljes hatalmu jószágigazgatóját emlitik, mint a czukorrépa-termesztésnek s az ezzel kapcsolatos czukorgyártási iparnak hazánkban egyik csüggedhetlen üttörıjét.13) Lacsny nemcsak szóval és irásban agitált ez ügyben,14) hanem a cselekvés terére is kilépett, s mint Klauzál mondja: „E részben sokat áldozott.” 1832. évben két helyen is állitott czukorgyárat: Nagy-Födémesen (Pozsony-megyében), hol 108 holdon, és Bátorkeszin (Komárommegyében), hol 150 holdon termesztette a szükséges répát. Ösztönzésére a környékbeli földmívesek is megpróbálkoztak a répa vetésével, kiktıl gyárai részére a répa mázsáját 30 krért vette át.15) Lacsny példáját csakhamar követte herczeg Odescalchi Ágost, ki ugyanazon évben Szolcsánban (Nyitramegyében) létesitett 20.000–30.000 mázsa nyers termény feldolgozására alkalmas czukorgyárat, s azt a híres franczia Mathieu Dombasle egyik tanítványa vezetésére bízta; 1833-ban pedig gróf Forgách Károly, ki Gimesen (Nyitramegyében) 60.000 mázsa répára rendeztette be gyárát. Ezeket követte 1836. évben Kassán egy részvényekre fektetett czukorgyár s ugyanezen idıre esik a herczeg Eszterházy eszterházai czukorgyárának létesitése, mely Pfiszterer vezetése alatt 30.000 mázsa feldolgozására volt berendezve. Megjegyzendı, hogy az eszterházai gyárban, ahonnan Török János már 1838. évben egy süveg czukrot küldött az országos gazdasági egyesülethez mutatónak és tudományos vizsgálat 9
„Gemälde von Ungarn.” Pest. 1829. T. 26. 3. „Gazdasági Tudósitások.” 1837. I. 139. 3. 11 „Mezei gazdaság könyve.” I. 406. l. 12 „Okos Gazda.” 1830. 37. l. 13 Fényes Elek: „Magyarország statistikája.” Pest. 1842. I. 212. l. 14 Munkája. melyben a czukorgyártást is tárgyalja, magyar és német nyelven jelent meg és két kiadást ért (Pozsony. 1826 és 1844). 15 Gazdasági Lapok 1885, 7. számában lásd Rodiczlcy Jenı: „Adatok a répaczukor-gyártás történetéhez.” – Lacsnynak e helyeken holdankint csak 46 mázsa répája termett. 10
czéljából: ebben az idıben a répából nemcsak czukrot, hanem kávé-pótszert, sıt papirost is gyártottak.16) Az egykoru iratokban fenmaradt adatok ezen legrégibb hazai gyáraink prosperálása mellett bizonyítanak. A szolcsáni gyár 1838. évben 15.000 mázsa répát dolgozott fel és mérlege 58.739 váltó forint brutto bevétellel szemben 25.484 frt kiadást, tehát 33.255 frt tiszta eredményt mutatott, mely szerint minden mázsa feldolgozott répa közel 2 frt 22 krral értékesíttetett.17) Természetes dolog, hogy ezen és hasonló nyilvánosságra hozott kedvezı pénzügyi eredmények, a külföldön mind jobban élénkülı mozgalmon kivül, már magukban véve is elég ösztönzésül szolgálhattak a czukorgyártási ipar, illetve az ennek alapját képezı répatermesztés minél szélesebb körben való felkarolására. S tényleg, ezen idıben már sokan vannak gazdáink között, akik az ügy érdekében szavakat és tollukat dicséretes buzgalommal fölemelték. Így Staut József cs. kir. fıhadnagy, ki ezeket mondja: „Nincsen olyan plánta neme, melybıl több jövedelmet lehetne kapni, mint a burgundiai répából, ha ennek nagyba menı termesztése nádméz-fábrikával köttetnék össze.18) Igy Török János, késıbb nagy hírnévre jutott publicistánk, ki a répatermesztés és czukorgyártás ügyében 1838. és 1839. években ismételten is felszólalt. Az ügynek jobb apostola, mint Török János, nem lehetett. Meggyızı logikájához kitőnı modora társulván, valóban képes volt arra, hogy gazdatársaiba e növény termesztése iránt a vágyat mintegy belelopja. İ is a czukorrépa jövedelmezıségét állítja elıtérbe. Összehasonlitván egy katasteri holdnyi répaföldnek netto jövedelmét, hazánk akkori fıterménye: a búzáéval, kimutatja, hogy a czukorrépa, holdankint csak 160 mázsa termést véve fel (holott az a herczeg Eszterházy-féle soprontájéki uradalmakban 1838. évben a 400 mázsát is meghaladta): a búzát holdankint 221 frt 16 krral mulja felül, mely nyereségnek – mint mondja – legrosszabb esetben fele is elegendı lehet minden jószágbirtokost ezen hasznos vállalkozás pártolására buzditani”. Ajánlja tehát, hogy alapítsanak gazdáink czukorgyárakat, – „melyeknek korszerő méltánylása hazánknak új erıt, földbirtokosiaknak bı jövedelmet s a mezei gazdaságnak egy boldogabb korszakot igér.”19) Török János s utána mások is, a czukorrépa-termesztés és czukorgyártás érdekében késıbb még több alkalommal is buzditólag szót emeltck. Czindery László, kinek a mezıgazdaság terén szerzett érdemeiért évkönyveinkben méltó hely jutott, a répaczukor-gyártásnál hulladékul esı törkölyre, mint egészséges és hizalmas takarmányra hívta fel a figyelmet.20) Akkori gazdasági folyóirataink egymásután közlék a répatermesztésre vonatkozó utasitásokat, melyek a helyes mívelési eljárás terjedésére lényegesen hatottak. Ezen czikkek közül különösebben kiemelendınek tartom Török János értekezését, melyben az eszterházai gyár kezelıjének, Pfiszterernek utasitásai nyomán ismerteti a répatermesztést; továbbá a franczia eredető Imhoff Henrik czukorgyár-igazgatónak tanulságos vezérfonalát, melyben a Magyarországban 10 év alatt gyüjtött tapasztalatai alapján adja e növény termesztési utasitását.21) 16
„Gazdasági Tudósitások.” 1839. I. 75. l. II. 47. l. Fényes Elek i. m. 130. l. 18 „A mezei gazda kézi könyve.” Kassa, 1831. 44. l. 19 „Gazdasági Tudósitások.” Pest, 1838. I. f. 40. és köv. l. 20 „Magyar Gazda.” 1841. 383. l. 21 Török értekezése a „Gazdasági Tudósitások” 1838, III. füzetében, Imhof-é a „Magyar Gazda” 1841, 33. és köv. számaiban jelent meg. Kivülök ezen idıben irtak még a répáról: Tótmegyeri: „A csehországi czukorrépa-termesztés áttekintése” („Gazdasági Tudósitások” 1838, II.) ; Bujanovics Eduárd: „Pálinka- és czukorgyártás Magyarországban” (u. o. 1839, 17
A statistika számadataiból kitünik, hogy e buzditások és ismertetések a czukorgyárak keletkezését, illetve a répatermesztés felkarolását tényleg elısegitették. Fényes Elek 1842-ben már azt jegyzi föl, hogy a burgundi répa naponkint fontosabb kezd lenni és a czukorgyártási iparág folyton növekedıben van. A jelzett évben, nem számítva a kisebb vállalatokat, már 25 magyar gyárat sorol fel, melyek répából czukrot fıztek.22) Minthogy a czukorgyárak gyarapodásának a répatermesztés fokozatos kiterjesztése képezi alapját és a gyár helye megjelöli a czukorrépa-termesztés helyét is: a répa térfoglalásának kitüntetésére érdekesnek tartom Fényes Elek összeállitását, kiegészítve dr Rodiczky Jenı adataival,23) a következıkben adni: 1842. év körül a következı czukorgyárak állottak fenn, illetve a következı helyeken őzetett már a czukorrépa termesztése: Abaújmegyében: 1. Kassán (részvénytársaság, épült 1836-ban) és 2. Kassa tájékán (Semseyné). Aradmegyében: 3. Aradon (Urbán) és 4. Világoson. Básmegyében: 5. Futtakon (Brunswick grófné). Békésmegyében: 6. Kétegyházán (gróf Almássy Alajos) és 7. Kigyóson (Vitke). Biharmegyében: 8. Sarkadon (gróf Almássy Alajos) és 9. Székelyhidon (Stubenberg grófné). Borsodmegyében: 10. Edelényen (herczeg Szász-Coburg-Gotha).24) Esztergommegyében: 11. Karván és 12. Esztergomban (Redel). Gyırmegyében: 13.–14. Csécsényben (kettı, egyik Sibrik Bálint-é) és 15. Szent-Mártonban (a pannonhalmi apátság-é).25) Hevesmegyében: 16. Tiszapüspökin (egri káptalan). Komárommegyében: 17. Bátorkeszin (Lacsny Miklós, épült 1832-ben). Kolozsmegyében: 18. Kolozsvárott (részvénytársaság, épült 1840-ben) és 19. Gorbón (báró Jósika Róza, 1840). Nógrádmegyében: 20. Gácson (részvénytársaság, gróf Forgách Antal vezetése alatt). E gyár maga nem termesztett répát, hanem az általa szerzett sziléziai fehérrépa-mag után termesztett nyers anyagot a szomszédbirtokosoktól vette, mázsáját mosatlanul, 10% levonással, 20 ezüst krajczáron. A feldolgozott répa – mint gróf Forgách irja -- 6–7, ritkán 8% czukrot
III.); Hajnik János: „Egy-két szó a gyökeres növények termesztésének hasznairól” („Rohonczi közlemények” 1840, II.) stb. 22 Fényes Elek i. m. I. 130. l. 23 „Gazdasági Lapok.” 1885. 6–7. sz. 24 E gyárról 1851-ben érdekes adatok közöltettek. Az idıben Magyarországon legnagyobbnak tartatott. Munkásereje 30 évi, 50 napi béres. Befektetett alaptıke 100.000 frt, forgótöke 60.000 frt. Évi termelési képessége 3000–4000 mázsa finomitott czukor. A hulladék szeszszé dolgoztatott fel. A tisztitott czukor Pesten, Egerben, Miskoleczon, Debreczenben talált piaczra és mázsája 26–42 frttal, a nyers czrekor 15–20 frttal s a szesz itczéje 14–16 krral értékesíttetett. – Répa alá a gyár maga 250 holdat vetett; a többit a szomszédos uradalmaktól s a környékbeli köznép termesztésébıl fedezte. Ára helyben 18 pkr volt. – Lásd Fényes Elek: „Magyarország geografiai szótárát”, Edelény alatt. 25 Évi termelés 1840: 5321 font czukor.
tartalmazott. Kedvezı eredménynek tartatott, ha 5% czukorliszt nyeretett. A törköly mázsánkint 6 krral takarmányul eladatott.26) Nyitramegyében: 21. Szolcsánban (herczeg Odescalchi Ágost, 1832) és 22. Gimesen (gróf Forgách Károly, 1833). Pestmegyében: 23. Tápió-Szent-Mártonban (Jankovich), 24. Nagy-Kırösön (Szalay László), 25. Pesten (Gömöryné), 26. Pest mellett (herczeg Szász-Coburg-Gotha, 1838). Pozsonymegyében: 27. Dombón (dr Limberger, 1840 körül), 28. Pozsony (Kieszling testvérek, épült 1838-ban), 29. Nagy-Födémes (Lacsny Miklós, 1832) és 30. Nagyszombat. Somogymegyében: 31. Szigetvárott (Czindery László). Sopronmegyében: 32. Eszterházán (herczeg Eszterházy, 1836).27) Szebennzegyében: 33. Szebenben (részvénytársaság, épült 1840-ben). Székesfehérvár-megyében: 34. Fehérvárott (Eszterházy grófné). Tolnamegyében: 35. Tolnán (gróf Festetich Rudolf, épült 1840-ben). Torontálmegyében: 6. Bánátkomlóson (Nákó) és 37. Pancsován (Puger). Ungmegyében: 38. Záhonyon (Ritter). Vasmegyében: 39. Ikervárott (gróf Batthyány Lajos, épült 1839-ben),28) 40. HosszaPeresztegen (gróf Erdıdy Kajetán), 41. Kıszegen (Tomaschovitz). Verıczemegyében: 42. Csepinben (Adamovics Kapisztrán János, épült 1838-ban). E vidéken egy szlavoniai holdon rendszerint 400 mázsa répatermést vártak.29) Zólyommegyében: 43. Beszterczebányán.30) Amint ezen sorozatból kitetszik: a negyvenes évek elején hazánkban gyártási czélokra már 43 helyen termesztetett a czukorrépa. Valószinü, hogy ez a sorozat nem teljes. Arra nézve mégis biztositékul szolgál, hogy a czéklarépa fontossága ebben az idıben már nálunk is általános méltánylásban részesült. Az elırehaladás kihatott az irodalomra is. Rövid egymásutánban három önálló, röpiratszerő munka jelent meg: az elsı 1838-ban Kassán „egy practikus gazdától” magyarul; a második 1840-ben Szebenben, névtelenül német nyelven; a harmadik 1842-ben szintén Szebenben, Binder János Frigyes nagy-disznódi gyógyszerésztıl, ki a czukorgyártást Francziaországban tanulmányozta és visszatérte után báró Jósika Róza czukorgyáránál mőködött. Binder mőve az elsı hazai irodalmunkban, mely a czukorrépából való szeszgyártást is tárgyalja.31) Felötlı jelenség, hogy míg a czukorgyárak folytonos szaporodása és a czukorrépa naponkint növekedı fontossága a statistikus figyelmét lekötötte addig az ország mczıgazdasági 26
„Gazdasági Tudósitások.” 1841. 136. l. Az eszterházai gyár – mint Fényes megjegyzé – 1840. évben nem a legjobb folyamatban volt. 28 Az ikervári gyár évi termelıképessége 2500–3000 mázsa nyers czukor volt. A szükséges répa 500 holdon majorságilag termesztetett. 29 „Magyar Gazda.” – 1841. 18. sz. 30 Fényes szerint 1851-ben a beszterezebányai gyár „haldokló-félben” volt. 31 Czimeik: 1. „Egy font czukor legfölebb 9 kr.” – Kassa. 1838. 2. „Anleitung zum Anbau der Runkelrüben. – Hermannstadt, 1840. 3. „Die vortheilhafte Benützung der Runkelrübe.” Hermannstadt, 1842. 27
ügyeinek hivatott képviselıje, a magyar gazdasági egyesület, az ügy állásával megelégedve nem volt. Az 1841. évi nagy gyülésen ugyanis a következı kérdést tőzte ki mőtani szakosztálya elé, megvitatás végett: „Melyek azon akadályok, melyek a czukorgyárak emelkedését hazánkban hátráltatják és melyeknél fogva a fennállók oly kevés jövedelmet adnak? Nem volna-e czélszerübb, ha a gazda csupán czéklatermesztésre szorítkoznék és répáját a gyártóknak engedné át, legalább addig, míg a czukorgyártást önmaga is tökéletesen be fogja tanulni?” A mőtani szakosztály nevében gróf Andrássy György a hazai czukorgyárak kezelıitıl is kért be adatokat. A felszólitásnak a gácsi (gróf Forgách Antal), a csécsényi (Sibrik Bálint) és ikervári (gróf Batthyány Lajos) gyárak tettek eleget. A tanácskozások folyamán constatáltatott, hogy hazánk földje a répatermesztésre igen alkalmas; mindamellett a répát, sikeresen csakis olcsó munkaerıvel biró uradalmak termeszthetik. Legnagyobb akadályul azt tartották, hogy nálunk a répát okszerüen sem termeszteni, sem betakaritani és eltartani még nem tudják. Kárhoztatták, hogy a vállalkozók a nyers anyag elıállitását a felgyártással egyesítik, holott külön-külön a helyi viszonyokban rejlı nehézségek könnyebben legyızhetık lennének. Orvosszerül jobb répafajták felkarolását (a sziléziai fehér czukorrépát), a mívelés körébe vágó tapasztalatok gyarapitását s a földmívelı-néppel a czukorrépa és mívelési módjának megismertetését ajánlották.32) A kornak viszonyaira igen jellemzık azok a szavak, amikkel a csécsényi gyár tulajdonosa: Sibrik Bálint jelentését lezárta. „Neheziti a gyárak elımenetelét – úgymond – sok buta és tudatlan emberek azon képzelıdése, miszerint ha megtudják, hogy e vagy ama czukor honi és nem hamburgi: azonnal állítják, hogy az büdös, keserü, kellemetlen szagu; vagy nem elég édes, belıle kétannyi kell a kávé megédesitésére, mint a nádczukorból. Elıttük a honinak becse veszett, mert – honi.”33) E szavak 1841-ben, tehát éppen abban az idıben irattak, midın a hazai ipar emelésére és elımozditására az iparegyesület létesült. Az iparegyesület elnöke, mint tudva van, gróf Batthyány Lajos volt. A gróf ikervári uradalmában még 1839-ben létesitett czukorgyárat s ezen iparággal kedvvel és figyelemmel foglalkozott.34) Az ı befolyásának tulajdonítható tehát, hogy az iparegyesület a czukorgyártási ipart behatóbb gyámolitásban részesitette.35) Mellette még Kossuth Lajos volt az ügy lelkes szószólója. Gróf Batthyány elnöksége alatt alakult meg a czukorgyártási ipar elırevitelére 1843. évben a magyar czukorgyár-egylet is, mely még ugyanazon év folyamán a magyar gazdasági egyesülethez csatlakozott s ennek mőtani osztályával olvadt össze.36) S minthogy úgy a gazdasági, mint az országos iparegyesületnek törekvése odairányult, hogy a gyártás a finomitástól elkülöníttessék: Batthyány ugyanazon évben egy czukorfinomitó-társaság létesitésén buzgólkodott. Az alakulandó társaság czélja a répatermesztés elımozditása is volt. Elırajzának bevezetésében a következıket olvassuk: „A nemzeti ipar érdekében oly fáradhatlan m. gróf Batthyány Lajos, a honi czukorgyáros-társaság elnöke fıkormányzása alatt, segítve az illetı alapítók által, álland fel egy részvényes társaság, melynek tagjai fıleg földbirtokosok és répaczukor-gyárosokból fognak állani; hogy ezek a társaság munkálataiból 32
„Gazdasági Tudósitások.” 1841. 131. l. „Gazdasági Tudósitások.” 1841. 143. l. 34 Bizonysága ennek azon szakszerü leirás, melyet czukorgyáráról a ,Magyar Gazda 1842. 2. számában közölt. 35 V. ö. Horváth Mihály: „Huszonöt év Magyarország történelmébıl” Budapest, 1886. II. 361. l. 36 „Magyar Gazda.” 1843. 33
hozandó haszon által felbuzdíttatva, mindinkább mozdítsák elı a hazában a répatermesztést és czukorgyártást.” Maga a társulat „Pesti czukorgyár-egyesület” czég alatt 1844. évben lépett életbe. – A csakhamar megnehezült idık – mint sok egyéb közczélu intézményt, úgy ezt az egyesületet is elsodorták. Az élénk mozgalom, mely a répatermesztés fokozása és a czukoripar kiterjesztése iránt úgy a társadalmi, mint egyesületi téren a negyvenes évek derekán megindult: kevés eredményt mutathat fel. Mindössze három gyár létesitésérıl van tudomásunk. 1845-ben gróf Zichy Miklós füzitıi pusztáján (Komárommegyében) czukorrépa-aszaló iparvállalatot alapitott abból a czélból, hogy a répaczukor-gyárak számára nagyban termesztett répát ilyen módon nagyobb körre terjedıleg értékesíthesse.37) A következı évben (1846) létesült 44. Brassóban Rómer Teofil czukorgyára s ugyanezen idıtájt keletkezett a gróf Károlyi 45. tótmegyeri czukorgyára is (Nyitramegyében), mely a nyers anyagot 500 holdnyi répavetésbıl nyerte.38) Annál örvendetesebb jelenség ez idıszakból, hogy a hazai nagyobb uradalmakban a burgundi répa mindinkább utat tört magának. Hogy példákat említsek: a császári család holicsi uradalmában 1815-ben, herczeg Coburg vacsi pusztáján és a nádor kisjenıi uradalmaiban szintén ezen évtizedben vetették elıször.39) A parasztnál azonban, különösen az Alföldön, nagyon nehezen nyert polgárjogot. Hód-MezöVásárhelyrıl panaszkodnak az aszályos 1841. évben: „A burgundi répatermesztés nálunk még csak ritkaság gyanánt látható közönséges gazdáink földein; – ez is pedig jót segitene az idén!”40) Mástett, mint péld. Gömörmegyében, Berzétén pedig ez idıtájt még csupán kertben, kicsiben termesztetett, mint más zöldségek.41) Pedig a burgundi répának termesztési módját ebben az idıben már azon mővek is felölelik, amelyek a népiskolák részére készültek, minı péld. Morocza Dániel táblabiró és nyugalmazott uradalmi praefectus-é, kinek tankönyve a duuántúli ref. egyház-kerület népiskoláiban volt elfogadva.42) A répatermesztés ügye, hazánkban, a szabadságharcz elıtti idıben, megközelitıleg azt a képet mutatta, amit tárgyalásunk során róla eddig feltüntettünk. Ez a kép a fegyverzaj lecsöndesültével egészen megváltozott. A negyvenes évek fölyamán fennállott vagy ekkor keletkezett gyárakból a legtöbb beszüntette mőködését. A forradalmi idıszak, mely a közélet minden nyilvánulásánál éreztette átalakitó hatását: a mezıgazdaságot s az ezzel kapcsolatos iparágakat sem hagyhatta érintetlenül. A czukorrépa termesztésre – sok egyéb októl eltekintve – fıleg a felszabadult s ennek folytán nagyon megdrágult munkásviszonyok hatottak hátrányosan és vetettek gátot annak kiterjedtebb mívelése elé. Szerencse, hogy ez az apathikus állapot sokáig nem tartott. A czukorgyárakba fektetett nagy tıkék nem tőrték a parlagon heverést és megkövetelték a gyümölcsöztetést, mihelyt a czukorrépa-termesztés elé tornyosult akadályok leküzdhetık voltak. Az ötvenes évek elején a gyárak egymásután lassankint ismét megkezdették üzemüket. 1852ben hazánkban már újból 19 gyár mőködött, melyek összesen 821.000 mázsa répát dolgoztak fel.43) A régi gyárakból a szolcsáni, nagyszombati, karvai, a finomitóval egybekötött pesti, 37
„az Orsz. Magyar Gazd. Egyesület Emlékkönyve.” IV. Budapest, 1884. 36. l. „Mezei gazdaság könyve.” I. 406. l. 39 U. o. I. 396., 411., 424. l. 40 „Magyar Gazda.” 1841. 208. l. 41 U. o. 1841. 320. l. 42 Morocza Dániel: „Gazdaságtudomány alapszabályai.” Pápa, 1844. 43 „Mezei gazdaság könyve.” I. 438. l. 38
gimesi, edelényi,44) gácsi, szigetvári, csepini és kassai vették fel újra a gyártást, a füzitıi répaaszaló pedig czukorgyárrá alakíttatott át. Új telepek is egymásután létesültek. Amint Rodiczky irja: a nagyobb uradalmak, belföldi és külsı országi tıkepénzesek mintegy vetekedtek egymással új gyárak alapitásáhan. Az 1853. évi adókivetés által nálunk megadóztatott czukorgyárakból nyolcz 1850 után létesült.45) E körülmény annál feltüuıbb, mert ez iparág azon idıben már adóval is megterheltetett, sıt az adótételek folyton-folyvást emeltettek. A czukoradó emelése annyira ment, hogy – mint Korizmics László mondta -- „szintén azt volnánk hajlandók hinni, mintha a folytonos emelések által sajátlag próbára akarták volna tenni ez iparágat aziránt, hogy mely fokozott adótétclnél rogyik össze egészen!”46) Igen érdekes ennek a folytonos adóemelésnek áttekintése. Kezdetben, vagyis 1848-ban, egy mázsa nyers répa után 5 pengı krajczár fizettetett; ezen adótétel 1853-ban 8, 1855-ben 12, 1857-ben 18 pengı krajczárra emeltetett ; 1859-ben 20% hadi pótlék csatoltatott hozzá; 1861ben már 37.8 o. é. krajczár volt az adó; 1862-ben 10% pótadó csatoltatván hozzá, fölemelkedett 40.95 krra. Bámulom azon embereket, – így commentálja Korizmics e számokat, – kiknek szemben ezen tényekkel, van még annyi bátorságuk, hogy pénzüket, vagyonukat, idejüket és erejüket répaczukor-gyárakba fektetni merik!” Ez a bátorság megvolt. Egyik gyár a másik után létesült. Jegyzékük a következı: Fehérmegyében: 46. Pázmándon, részvénytársaság-é (1855). E gyár részére a pázmándi uradalom 500 holdon termesztette a répát s ezenkivül a gyár szükségletének fedezéséhez a környékbeli birtokosok is hozzájárultak. Komárommegyében: 47.–48. Tatán kettı, egyik gróf Zichy Miklós-é (1852), a másik Steiner és Ribarz-é (1852). Mosonymegyében : 49. Lébeny-Szent-Miklóson, báró Sina János-é (1853). E gyár, mely egyike volt hazánkban a legnagyobbaknak (274.330 mázsa feldolgozással), finomitóval egybekapcsolva, kukoriczából is gyártott czukrot. 50. Mosonyban, fıherczeg Albrecht-é (1854). 51. Magyar-Ovárott; e gyár a Schützenbach-féle áztatási rendszeren alapulva, a finomitás mellızésével évenkint 80.000–1.00.000 mázsa répát dolgozott fel.47) Nógrádmegyében: 52. Vilkén (1850). Nyitramegyében: 53. Sasvárott (1850, 80.000–90.000 mázsa feldolgozással). Podluzsánban (1850). 55. N.-Surányban (Frey, Gerson és Lippmann-é, 1856).
54.
Pozsonymegyében: 56. Szereden (1850). Pozsonymegyében: 57. Egyeden, gróf Festetich Sándor-é (1851). 58. Félszerfaluban. (1853, 50.000–60.000 mázsára). 59. Czinfalván (1853). 60. Nagy-Czenken, egy bécsi részvénytársaság-é (1854). E gyár a Hajnik János igazgatása alatt álló czenki uradalomtól a répa mázsáját 23 krral vette át és 20% szeletet visszaadott.48) Üzemét fokozatosan annyira kiterjesztette, hogy 1860-ban a környékbeli birtokosok már 1500 holdon termesztették a gyár 44
E gyár 1854-ben Schöller és Reich által megnagyobbittatott. Galgóczy K.: „Magyarország, a szerb vajdaság és temesi bánság mezıgazdasági statistikája. Pest. 1855. 363. l. 46 „Gazdasági Levelek.” Pest, 1867. 75. l. 47 „Mezei gazdaság könyve.” I. 393. l. 48 „Falusi Gazda.” 1856. 190. l. 45
részére a répát.49) 61. Sopronban, raffineriával (1853). 62. Felsı-Bükkön, részvénytársaság-é (1854). 63. Csepregen, Schöllerr és Társai czég-é (1854). E gyár mindjárt az elsı évi campagne-ra 1500 hold répa termését biztositotta magának. 50) Rövid 5–6 év alatt tehát 18 új gyár keletkezett, viszont a már fennálló gyárakból 1855. évig megszünt mőködni a szigetvári gyár és a gróf Zichy Miklós tatai gyára. A gyárak rohamos szaporodásával természetesen lépést kellett tartani a czukorrépatermesztésnek is. S valóban, erre nézve az egykoru följegyzésekben is érdekes adatok olvashatók. Különösen a dunántúli rész az, mely úgy a czukor-, mint a takarmányrépa termesztését a legmelegebben felkarolta. E vidéken egyes uradalmakban a répa igazán nagy arányokban nyert helyet. Czenken a Hajnik János által 1852–53-ban eszközölt birtokrendezéskor a szántóföld területének 5%-a állott burgonya és fıleg répa alatt,51) mely arány 1836-ig 11%-ra, azontúl pedig közel 20%-ra emelkedett.52) Német-Kereszturon (Sopronmegyében) Smallbonnes György híres angol bérlı az eke alatt álló területnek közel 30%-án termesztett czukorrépát! A magyar-óvári uradalomban 1855-ben szintén fıterményül tekintették a répát, melynek magvát rendszerint Poroszországból szokták változtatni.53) Az emlitett helyeken kívül nagyobb-kisebb kiterjedésben vettetett a répa Bellyén, Ercsiben (báró Sina Simon), Pázmándon (herczeg Coburg Lipót), Enyingen (herczeg Batthyány Fülöp), Kéthelyes (gróf Hunyady József), Al-Debrın (gróf Károlyi György), Vacsora (herczeg Coburg), Bia-Bajnán (gróf Sándor Móricz), Putnokon (gróf Serényi János), Fölöskén (gróf Széchenyi István), Somogyvárott (gróf Széchenyi Lajos), Szent-illihályban (gróf Zichy Edmund), Zarándon (gróf Gyulay Ferencz), Rácz-Szent-Lászlón és Rácz-Szent-Miklóson54) és még sok más helyeken. A kisebb birtokosság és a föld népe a czukorrépához még a czukorgyárak vidékén (Mosony és Sopron megyékben) is gyéren nyúlt ugyan, de a burgundi répát fıleg a Dunántúl – marhatakarmányul már általánosan termesztették. Így Liter vidékén (Veszprémmegye), Koltán (Komárommegye), Nyéken (Fehérmegye), Vecsés környékén (Pestmegye), Kaposvár körül, Érsemjénben és másutt. Különösen azokban a községekben, ahol a tagosztály keresztülvitetett, a jobb takarmánynövények kiséretében a burgundi répa is csakhamar polgárjogot nyert. Ám a visszahatás nem maradt el. A folyton nagyobbodó adóterhek alatt és a magyarországi répa csekélyebb czukortartalma mellett, hazai gyáraink nem voltak képesek versenyezni a cseh és morva gyárakkal. Keletkeztek ugyan hazánkban még a hatvanas és hetvenes években is egyes gyárak (Debreczen, Diószeg, Nagy-Tapolcsány, Petıház, Sajtoskál, Magyarfalu, Ács), de a fennálló telepek legtöbbje üzemét egymásután beszüntette. Igaza van Rodiczkynak, midın azt mondja, hogy szomoru lap az, melyet a czukorgyártás mult évtizedi története töltene ki. A mőködı gyárak száma 1874-ben még 25 volt; 1884-ig – tehát 11 év alatt – 15-re apadt;55') 1886/87-ben már csak 14,56) 1888. évben pedig csak 11: az ácsi, bükki, czirrfalvi,
49
Rodiczky i. h. Rodiczky i. h. 51 Mezei gazdaság könyve.” I. 389. 1. 52 Az eke alatt álló 1550 holdbál a répa 300 holdat foglalt el. ;,Falusi Gazda.” 1856. 190. l. 53 Galgóczy i. m. 369. l. 54 E két utóbb emlitett helyen a béresek is répaföldet kaptak szegıdményben. – V. Ö. „Vasárnapi Ujság.” 1862. 567. l. 55 Párniczky Ede: „Magyarország gazdasági statistikai kézi könyve.” I. évf. 1886. 56 Közgazdasági és statistikai Évkönyv. Újabb II. évf. 1888. 298. l. 50
diószegi, félszerfalvi, nagy-czenki, nagy-surányi, nagyszombati, nagy-tapolcsányi, petıházi és sajtoskáli gyárak folytatták mőködésüket. A czukorgyárak apadásával arányban, fokról-fökra csökkent a czukorrépával bevetett terület is. Mert bár a czukorgyártásra nehezedı adók más irányu törekvéseknek adtak helyet, t. i. a czukorrépából való szeszgyártásnak, s ilyen gyár hazánkban tényleg többhelyütt (Léván, Gattán, Mezıhegyesen) létesült is: mégis a statistika rideg számadatai azt mutatják, hogy a czukorrépa-termesztés mennyisége tetemesen alábbszállt. A legujabb statistikai adatok szerint57) volt ugyanis:
1886. évben 1887. ,,
a learatott czukorrépa-terület termés H/a q 38.33 6,257.066 33.811 4,996.488
Vagyis a czukorrépa alá forditott terület egy év alatt közel 5000 H/a-ral és a termés mennyisége több mint ötnegyed millió métermázsával csökkent! A czukorgyártási iparnak e pangásán az 1888. évi XXIII. törvényczikk, megfelelı terményadónak behozatala által segitett. Örvendetes jelenség az az élénk mozgalom, mely azóta e tekintetben hazánkban úgy az irodalmi téren, mint a czukorrépa-termesztés fokozása és czukorgyárak alapitása körül tapasztalható. Egyre-másra jelennek meg a jeles munkák, melyek a czukorrépatermesztés helyes módjára tanitanak (Rodiczky, Szemere Huba, Rovara Frigyes mővei); minduntalan olvashatók az ország legkülönbözıbb vidékein eszközölt répatermesztési kisérletek eredményei (Erdélyben, Temesmegyében, Szolnok vidékén); és egyre-másra létesülnek az új czukorgyárak (Hatvan, Szerencs, Mezıhegyes, Brassó, Selyp) és terveztetnek a már meglevıkön kivül ujabb és ujabb telepek. Ez a mozgalom a jelcné ; – az én tisztem pedig most csak a multnak vázolásában állott. Bizvást letehetem tehát tollamat. De mielıtt letenném rámutatok Keleti Károlynak a jövıt illetıleg nemrég adott tanácsára. E tanács igen méltó a megszivlelésre. Óva int a tútermeléstıl; nehogy úgy járjunk az alapitandó új ipartelepekkel, mint ahogy jártunk malmainkkal és szeszgyárainkkal, – s ahogy esetleg czukorgyárainkal is járhatunk, ha szaporodásuk a kellı mértéket meghaladná!58) Vigyázzunk, nehogy újból beteljesedjék az a közmondás: „Maga zsírjába fulad a magyal!” Ruísz Gyula,
57 58
u. o. 110. l. „Nemzetgazdasági Szemle.” 1890, január.