Darynda Jones ELSŐ SÍRHANT

Darynda Jones ELSŐ SÍRHANT

Darynda Jones:Első sírhant Kiadó: Athenaeum Kiadó, 2013 Műfaj: Paranormális-romantikus detektívregény

Charley Davidson nyomozónő már 5 évesen beszélt a halottakkal. Sőt, az is megesett, hogy a halottak kértek tőle egyegy apró szívességet, mint például igazságszolgáltatást a gyilkosaiknak. Charley azonban nagy árat fizet a képességéért, álmában ugyanis egy titokzatos idegen akarja megkaparintani magának a testét. Szexi és fordulatos, humoros és kemény, paranormálisromantikus detektívregény, J.R. Ward, a Megsebzett szerető sorozat írónőjének ajánlásával, Cresley Cole és Sherrilyn Kenyon rajongóinak.

Darynda Jones ELSŐ SÍRHANT

ATHENAEUM

ATHENAEUM Budapest Copyright © 2011 by Darynda Jones Hungarian translation © Varga Krisztina, 2013 ISBN: 978-963-293-283-5

Gyönyörű húgomnak, Anette-nek. Olyan vagy, mint a napsugár: fényes, ragyogó, és alkalmanként rendkívül idegesítő. De hát nem erre valók a testvérek?

Első fejezet

Még mindig jobb látni a holtakat, mint közéjük tartozni. CHARLOTTE JEAN DAVIDSON: A HALÁL ANGYALA Az elmúlt hónapban minden éjjel visszatérő álmom volt: egy sötéten gomolygó lény tűnt elő a ködös árnyékból, hogy eljátszadozzon velem. Komolyan elgondolkodtam, vajon nem járe valamilyen mellékhatással, hogy ezen éjszakai hallucinációim alkalmával újra meg újra eget-földet rengető orgazmusokat élek át. Mi van, ha a földi örömök álcájában csap le rám a halál? A helyzetértékelést követően két lehetőség merült fel bennem: vagy orvoshoz fordulok, vagy nekiállok nyakló nélkül piálni. Ez az éjszaka sem volt kivétel. Őrületes álom volt: adott egy kéz, amely érti a dolgát, egy forró száj, na meg egy alpesi jellegű naci, amelyből az említett kéz tulajdonosa igyekszik kihámozni engem. Persze megpróbáltam megakadályozni, hogy véghezvigye a tettét, de az a bizonyos külső erő… nos, ellenállhatatlan volt. Aztán egyszer csak jeges érintést éreztem a bokámon, és azon nyomban kizökkentem a tüzes álomból. Megborzongtam, és rúgkapálni kezdtem, hogy megszabaduljak a jéghideg érintéstől, majd pedig visszadugtam a lábam a nyuszis paplanom vastag és meleg rejtekébe. Ezután egy lágy, ugyanakkor szűnni nem akaró dallamot hallottam, valahol a tudatom mélyén – ismerős volt: abból a

fajtából való, amit az ember hirtelen nem tud hová tenni. Egy pillanat elteltével leesett, hogy az új telefonom tücsökciripelésre emlékeztető csörgését hallom. Nagyot sóhajtva résnyire nyitottam a szemem, de épp csak annyira, hogy rápillanthassak az éjjeliszekrényemen lévő óra világító számaira. Hajnali 4 óra 34 perc volt. Miféle szadista képes egy embertársát hajnali 4 óra 34 perckor felhívni? Az ágyam végénél valaki a torkát köszörülte. Odanéztem a halott pasas békésen álldogáló szellemére, majd morcosan megkérdeztem: – Felveszi? Habozott. – Mármint a telefont? – Ühüm. – Nos, én voltaképpen… – Nem számít – mondtam. A telefonért nyúltam, majd vágtam egy grimaszt a hirtelen belém hasító fájdalomtól, amit annak köszönhettem, hogy előző este alaposan elagyabugyáltak. A halott pasas ismét köhintett. – Halló – morogtam a telefonba. Bob bácsikám volt az. A rám zúdított szóáradatából arra következtettem, nyilván fogalma sincs róla, hogy a pirkadat előtti időszak érezhetően befolyásolja az összefüggő gondolkodásra való képességemet – negatív irányban. Veszettül koncentráltam arra, hogy koncentrálni tudjak, és ennek köszönhetően három dolgot ragadtam ki a monológjából: mozgalmas éjszaka, két gyilkosság, told ide a képed! Kipréseltem magamból valami válaszféleséget, valami olyasmit hogy: – Te melyik bolygóról jöttél egyébként? Bosszúsan sóhajtott egy nagyot, majd letette a telefont.

Én is letettem, pontosabban megnyomtam egy gombot, amiről azt gondoltam, hogy megszakítja a vonalat – persze az sem kizárt, hogy a sarki kínai büfét hívom gyorstárcsázóval. Hát igen, az új telefonok… Aztán megpróbáltam felülni. Hasonlóan az összefüggő gondolkodáshoz, ezt a műveletet is könnyebb volt eltervezni, mint végrehajtani. Míg normál esetben a súlyom ötvenhat kiló körül volt, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ebben az ébrenlét és majdnem-ébrenlét közötti időszakban kemény kétszáztíz kilót nyomtam. Egy partra vetett bálnáéhoz hasonló szerencsétlenkedés után feladtam. Minden bizonnyal rossz ötlet volt betermelni a Chunky Monkey csoki negyedét, közvetlenül azután, hogy az a barom szétrúgta a seggem. Tekintettel arra, hogy a nyújtózkodás túl nagy tortúrát jelentett volna, beértem egy hatalmas ásítással, ami szintén nem volt jó ötlet, mert az állkapcsomba is belenyilallt a fájdalom. Újra a halott pasasra néztem. Homályosan láttam. Nem azért, mert halott volt, hanem mert hajnali 4 óra 34 perc volt. És persze azért is, mert nem sokkal azelőtt volt szerencsém alaposan megveretni magam. – Üdv – mondta idegesen. Az öltönye gyűrött volt, a haja kócos, és kerek keretes szemüveget viselt, így a mindenki által ismert és szeretett kis varázslótanonc és egy őrült tudós sajátos keverékének látszott. Ezenkívül a feje egyik oldalán két golyó ütötte lyuk tátongott, valamint a jobb halántékán és arcán vér csordogált. Na, nem mintha megjelenésének bármely eleme különösebb problémát jelentett volna. A probléma ugyanis az volt, hogy a pasas a hálószobámban volt. Ráadásul kora hajnalban. Ott állt, és bámészkodott, mint valami leskelődő szatír.

A hírhedt halálos pillantásommal mértem végig – ennél csak a lesújtó pillantásom volt veszedelmesebb –, és már érkezett is a reakció: – Bocsánat, nagyon sajnálom – mondta akadozva –, nem akartam megijeszteni. Miért, úgy nézek én ki, mint aki megijedt? Nyilván csiszolgatnom kell még azon a bizonyos halálos pillantáson. Ügyet sem vetve rá, kikászálódtam az ágyból. A Scorpions hokicsapat meze volt rajtam, amit egy kapustól szereztem még annak idején, és egy skót kockás boxeralsó, amelynek eredeti tulajdonosa ugyanabban a csapatban, csak más poszton játszott. Csivavák, tequila és vetkőzős póker… Hát igen, azé az éjszakáé az örökös első hely A dolgok, amelyeket többé sosem csinálok című listámon. Nagy kínok közepette, összeszorított foggal elvonszoltam mind a kétszáz kilómat a konyha, és ami ennél is fontosabb, a kávéfőző felé. A koffein szépen legyalulja a kilókat, és pillanatokon belül a normál súlyomnál leszek. Mivel a lakásom alapterülete alig nagyobb, mint egy sajtos tallér, nem tartott sokáig kitapogatni az utamat a sötétben a konyháig. A halott pasas jött utánam. Mindig ezt csinálják. Csak abban reménykedtem, hogy legalább addig csendben marad, amíg hatni kezd a koffein, de – ó, borzalom! – nem volt ekkora szerencsém. Alighogy bekapcsoltam a kávéfőzőt, már rá is zendített: – Nos, tudja – mondta az ajtóból –, az a helyzet, hogy tegnap meggyilkoltak. Úgy hallottam, hogy önt érdemes felkeresnem.

– Aha, szóval úgy hallotta? – talán ha valami módon a kávéfőző fölé tudnék emelkedni, akkor ezáltal kisebbségi érzést kelthetnék a masinában, teljesítménykényszer ébredne benne, és gyorsabban főzné le a kávét, bizonyítandó, hogy képes rá. – Egy kissrác mondta, hogy bűnügyek felderítésével foglalkozik. – Ezt mondta volna? – Ön Charley Davidson, ugye? – Személyesen. – Maga zsaru? – Nem kimondottan. – Seriffhelyettes netán? – Nem, nem. – Akkor mi, gázóra-leolvasó? – Nézze – mondtam, és végre felé fordultam –, nem akarom megbántani, de simán elképzelhető, hogy akár harminc nap is eltelt azóta, hogy meghalt. A halottaknak ugyanis nincs időérzékük. Semmi. Nyista. – Tegnap, október 18-án, öt óra harminckét perckor két lövést kaptam a fejembe, melyek következménye súlyos agysérülés és halál. – Aha – mormogtam, de a kétkedésem egy szemernyit sem enyhült. – Nos, nem vagyok zsaru – a kávéfőző felé fordultam, elszántam magam, hogy megtöröm a vasakaratát, és végigmérem a méltán híres és egyben hírhedt gyilkos pillantásommal, aminél egy dolog veszedelmesebb csupán… – Akkor tulajdonképpen ki maga? Azon tűnődtem, hogy válaszként a legrosszabb rémálmod vajon nem hangzana-e nagyon bután. – Magánnyomozó vagyok. Lebuktatom a házasságtörőket és előkerítem az elveszett kutyákat. Gyilkossági ügyekkel nem

foglalkozom – valójában persze igen, de nem akartam az orrára kötni. Épp most zártam le egy komoly ügyet. Reménykedtem benne, hogy lesz egy pár nap nyugalmam. – De ez a gyerek… – Angyal – mondtam, és szívből megbántam, hogy nem intéztem el azt a kis ördögfiókát akkor, amikor lehetőségem nyílt rá. – Hát angyal volt? – Nem, csak a neve Angyal. – Angyalnak hívják? – Igen. Miért? – kérdeztem, és kezdett elegem lenni az angyalos játszmából. – Csak azt hittem, hogy akár a foglalkozása is lehet. – A neve. Az a gyerek minden, csak nem angyal, nekem elhiheti. Úgy éreztem, legalább annyi ideje várok már arra a nyamvadt kávéra, amennyi alatt lezajlott az a bizonyos földtörténeti korszak, amelyben az egysejtű lényekből kifejlődhettek a talkshow-házigazdák. És Kávé uraság még mindig váratott magára… Feladtam hát, és úgy döntöttem, hogy inkább pisilni megyek. A halott pasas most is a sarkamban volt. Mindig ezt csinálják… – Maga olyan… nagyon… nem is tudom… fényes – mondta. – Hű, hát köszönöm. – És… sziporkázó. – Aha – nem volt ebben semmi újdonság. Abból, amit az eltávozottak lelkei elmondtak, tudom, hogy valamiféle jelzőfénynek látnak engem, egy csillogó jelenségnek – hangsúly a csillogón! –, amit messziről, akár földrészek távlatából is észrevesznek. Minél közelebb kerülnek hozzám, annál

csillogóbbnak látnak. Már persze ha létezik olyan, hogy csillogóbb. Ezt a csillogást mindig is egyfajta plusznak tartottam, amellett persze, hogy én vagyok a halál angyala a Mars innenső oldalán. És mint olyan, az a dolgom, hogy az emberek lelkét a fénybe vezessem. Én vagyok a portál. A mennyekbe vezető kapu. Hát, ez volnék én. Persze nem mindig működtek olajozottan a dolgok. Hiába tesz meg az ember minden tőle telhetőt, azért sok múlik ám a másik félen is. – Egyébként – mondtam, és hátrapillantottam –, ha tényleg találkozna egy angyallal, mármint egy igazival, akkor kapja a nyakába a lábát, és fusson! Gyorsan! És az ellenkező irányba – ez persze nem volt igaz, de kifejezetten szórakoztató dolog ijesztgetni az embereket. – Komolyan? – Komolyan. Egyébként – megtorpantam és hirtelen megperdültem, hogy szemtől szemben legyek vele –, maga ért hozzám? – mert hát ugye valaki birizgálta a jobb bokámat; valaki, akinek jeges volt az érintése, és tekintettel arra, hogy ő volt az egyetlen halott ember a helyiségben… – Tessék? – kérdezte méltatlankodva. – Még az előbb, amikor az ágyban voltam. – Ó, nem, dehogy. Összevontam a szemöldököm, fenyegetően végigmértem, majd tovább bicegtem a fürdőszoba felé. Le kellett zuhanyoznom. Már nagyon ideje volt. Nem gatyázhattam el az egész napot, Bob bácsi a végén még agyvérzést kap. Útban a fürdőszoba felé ráébredtem, hogy a reggelem legrosszabb része – az „és lőn világosság”-rész – feltartóztathatatlanul közeledik. Felmordultam, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy húzom még egy kicsit az időt – még akár Bob bácsi artériáinak a rovására is.

Ne szívd mellre, mondtam magamnak. Úgyis túl kell rajta esni. Remegő kézzel támaszkodtam a falnak, és visszafojtott lélegzettel felkattintottam a villanykapcsolót. – Megvakulok – kiáltottam, és a karommal hadonászva igyekeztem valamelyest beárnyékolni a szemem. Próbáltam a padlóra, a mosdókagylóra, sőt még a Clorox WC-tisztítóra is fókuszálni, de semmi mást nem láttam, csak a nagy, vakítóan fehér homályt. Nem vitás, most már tényleg eljött az ideje, hogy beszerezzem azokat az alacsonyabb teljesítményű izzókat. Hátratántorodtam, de aztán valahogy sikerült megtartanom az egyensúlyomat, és kényszerítettem magam, hogy egyik lábamat a másik elé téve haladjak tovább, és még véletlenül se hátráljak. Egy nyamvadt villanykörte nem állhatja utamat! Elvégre dolgom van, a mindenségit neki! – Tudja, hogy egy halott ember van a nappaliban? – kérdezte a pasas. Odafordultam hozzá, majd a szobába néztem, oda, ahol Mr. Wong álldogált, nekünk háttal, orral a sarokban. Visszapillantottam az egyes számú halott pasasra, és megkérdeztem: – Mit gondol, ez nem a bagoly mondja tipikus példája? Egyébként Mr. Wong is halott volt. Méghozzá egy igen-igen aprócska halott. Nem lehetett százötven centinél magasabb, és szürke színben játszott – a maga áttetszőségében is mindene szürke volt, az egyenruha-féleség, amit viselt, a haja, sőt még a bőre is. Úgy nézett ki, mint egy kínai hadifogoly. Nap nap után, évről évre ott álldogált a szobám sarkában. Sosem mozdult, sosem szólalt meg. Aligha hibáztathattam azért, hogy nem hoz ki többet magából – eleve, ezzel a színnel… meg egyébként is –,

de nem tagadom, meg voltam győződve arról, hogy Mr. Wong nem százas. A halott pasas nem azon akadt ki igazán, hogy egy szellem álldogál a sarokban, hanem azon, hogy észrevette, Mr. Wong tulajdonképpen nem is áll, hanem – a padlótól több centire – lebeg. Na, ez betette neki a kaput! Ezekért a pillanatokért éltem. – Jó reggelt, Mr. Wong – már szinte kiabáltam. Nem voltam biztos benne, hogy Mr. Wong hall engem. Valószínűleg nem is olyan nagy baj, ha nem, mert még azt sem tudtam, mi a valódi neve. Arra az időre neveztem el így, amíg a másik dimenzióbeli léte és a szellemként töltött e világi – meglehetősen szerencsétlen – létformája közti életben leledzik. Ha engem kérdeznek, előbb-utóbb rendes szellem válik majd belőle. Kétségtelen, hogy az eltávozottak lelke is vágyik a jól-lét üdítő érzésére. – Csak pihenget ott? Jó kérdés. – Fogalmam sincs, miért időzik a sarokban. Azóta ott van, hogy kibéreltem a lakást. – Maga kibérelt egy olyan lakást, ahol egy halott fickó lebeg a sarokban? Vállat vontam. – Kellett nekem ez a lakás, és arra gondoltam, hogy majd eltakarom valahogy egy könyvespolccal, vagy valami hasonlóval. De furdalt a lelkiismeret, amikor arra gondoltam, hogy a kedvenc Édesen vad románc című könyvem mögött egy halott fickó lebegjen. Különben sem tudom, szereti-e a romantikus regényeket. De ugye, itt is van a legújabb testetlen lény, akinek van szerencsém a társaságát élvezni; ránéztem, és megkérdeztem:

– Egyébként magát hogy hívják? – Ó, de neveletlen vagyok! – mondta. Kihúzta magát, és előrébb lépett, hogy kezet fogjunk. – Patrick vagyok. Patrick Sussman. A legifjabb – megtorpant, és a kezére meredt, majd zavartan hátrált egy lépést. – Nem hiszem, hogy kezet tudnánk fogni… Határozottan megszorítottam a kezét. – Tudja, legifjabb Patrick Sussman, az a helyzet, hogy tudunk. Összevonta a szemöldökét. – Nem értem… – Akkor hát – mondtam a fürdőszobába menet –, üdv a klubban! Amint becsuktam az ajtót, hallottam, hogy legifjabb Patrick Sussmannál elszakadt a cérna. – Ó, istenem! De hát… lebeg… Az élet apró örömei és egyebek… Mennyei érzés volt a zuhany alatt állni – a hetedik mennyország, csokival borítva. A gőz és a víz kellemesen beborította a testemet, én pedig leltárba vettem minden egyes izmomat, és amennyiben valamelyik fájt, gondolatban hozzátettem egy-egy olyan szót, amelyet minden valamirevaló filmből kisípoltak volna. A bal bicepszem megérdemelt egy kisípolást, de ezen nem is csodálkoztam. Az a barom – tegnap éjjel, a bárban – kicsavarta a karomat, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy ki is tépi a helyéből. Ha az ember magándetektív, számolnia kell azzal, hogy a társadalom kevéssé szalonképes tagjaival kerül kapcsolatba, például egy ügyfele bántalmazásra hajlamos férjével.

Ezt követően a teljes jobb oldalamat mértem fel. Igen, igen, minden porcikám sajgott. Sípolás. Valószínűleg akkor történt, amikor nekiestem a zenegépnek. Nem állítanám, hogy csupa báj és kellem volt a mozdulat… Bal csípő… sípszó. Fogalmam sincs, mitől fáj. Bal alkar, dupla hosszú sípszó. Minden bizonnyal akkor történt, amikor megpróbáltam kivédeni annak a vadbaromnak az ütését. És aztán persze az arcom bal fele, és az állkapcsom – négyszer olyan hosszú sípszó –, hát igen, az ütés kivédése sikertelennek bizonyult. A vadbarom egyszerűen túlságosan erős és iszonyú gyors volt, az ütése pedig teljességgel váratlanul ért. Lehuppantam a földre, mint egy részeg cowboy csajszi, aki a Metallica zenéjére igyekszik vadnyugati sortáncot lejteni. Kínos? Igen. Ugyanakkor furcsamód informatív is egyben. Eddig még sosem ütöttek ki. Azt hittem, jobban fáj. Valahogy, amikor behúznak egy akkorát, hogy az ember elveszti az eszméletét, még nem lehet érezni a fájdalmat. Később viszont annál inkább. Kis idő elteltével hűvös, szívtelen perszónaként robban ki az emberben a fájdalom. Mégis, maradandó károsodás nélkül sikerült átvészelnem az éjszakát. Minden rosszban… Miközben azon igyekeztem, hogy a fájdalom egy részét valamelyest kimasszírozzam a nyakamból, a gondolataim ismét az álmomra terelődtek. Az álomra, ami már egy hónapja minden este rám tör. A dolog úgy áll, hogy egyre nehezebb kivernem a fejemből az emlékképeket, a sóvárgó érintéseket, az izzó vágyat, a türelmetlen vágyakozást. Álmomban, minden éjjel, a tudatom legmélyéről előbukkan egy férfi, aki mintha csak arra várna, mikor alszom el végre. A szája telt, ugyanakkor férfias, szinte felperzseli a testem, amikor hozzám ér. Amikor a nyelve

végigsimít a bőrömön, úgy érzem, hogy apró szikrák villannak, lángnyelvek ölelnek körül, és minden porcikám megremeg. Amikor pedig – hogy úgy mondjam – dél felé veszi az irányt, megnyílnak a mennyek kapui és az angyalok hada tökéletes összhangban rázendít a hallelujára. Apránként alakult az álombéli románc: egy érintés, majd egy leheletfinom csók, egy mosoly, amit csak a szemem sarkából láttam. Olyan testtájaimon éltem meg a gyönyört, amelyekről sosem gondoltam volna, hogy lehetséges. Majd az álmok lassan kiteljesedtek, erőteljesebbek és lélegzetelállítóan életszerűek lettek. És életemben először álmomban jutottam el a csúcsra. És nem csak egyszer. A múlt hónapban voltaképpen nagyon gyakran; inkább igen, mint nem. Mindez az álombéli szeretőm kezének – és egyéb testrészeinek – volt köszönhető. Őt azonban nem láttam, vagyis nem láttam elég jól. Mégis pontosan tudtam, hogy nem más, mint az érzékiség, a férfiúi vonzerő és a csábítás megtestesítője. És azt is tudtam, hogy valakire nagyon, de nagyon emlékeztet… Arra gyanakodtam, hogy valaki uralja az álmaimat. De vajon ki? Születésem óta rendelkezem azzal a képességgel, hogy látom a halottak szellemét, elvégre a halál angyala vagyok. A halál angyala, ha szabad így fogalmaznom, bár tény, hogy egész középiskolás koromig nem voltam ennek tudatában. Mindazonáltal, az eltávozottak lelkei sosem voltak képesek arra, hogy betörjenek az álmaimba, sosem okoztak apró, földrengésszerű rezgéseket a testemben, és sosem vetemedtem arra, hogy… nos, hogy könyörögjek a folytatásért. Ami a képességemet illeti, nincs benne semmi különös. Az eltávozottak az egyik dimenzióban léteznek, az emberi faj pedig a másikban, és valamiképpen – lehet, hogy egy ostoba véletlen, isteni beavatkozás vagy pszichés rendellenesség következtében –

én mindkét szférában otthon vagyok. Feltehetően ez a lényege annak, hogy a halál angyala vagyok. Az egész rém egyszerű. Transzba esésről szó sincs. Nincsenek kristálygömbök sem. Nincs olyan csatorna, amelyen a halottak egyik dimenzióból a másikba járkálnának. Adva van egy lány, néhány szellem, és a teljes emberi faj. Mi sem egyszerűbb ennél! És mégis, ő valahogy több volt ennél, valahogy… nem egy eltávozott lelke volt. Legalábbis nem annak tűnt. A férfi, aki álmaimban jött el hozzám, melegséget árasztott, a halottak pedig hidegek – ezt a filmekből is tudjuk. A szellemek jelenlétében az ember borzongani kezd, a lehelete megfagy, és még a szőre is égnek áll. Ezzel szemben álmaim hercege egy vonzó, csábító idegen volt, kemenceként ontotta magából a meleget, és bevallom, komoly függőséget váltott ki belőlem. Az érintése olyan volt, mint a testen végigfutó forró víz, amely bár éget, ugyanakkor érzéki is. Mintha mindenütt egyszerre lett volna jelen… Az álmok nagyon valóságosnak tűntek. Az érzékleteim és a testem érintésére adott válaszai mind életszerűek, elevenek voltak. Azt éreztem, hogy ott, abban a pillanatban is velem van a zuhany alatt, a keze felfelé halad a combomon, végigsimít a testemen, éreztem a tenyerét a csípőmön, majd azt, hogy a hátamhoz simul, és nekem feszül a teste. Magához szorított, én pedig hátranyúltam, és végigfuttattam a kezem kőkemény fenekén. Hasonlóan ahhoz, amikor a tenger vízszintje apálykor visszahúzódik, dagálykor pedig megemelkedik, érintésem nyomán a férfi izmai is összehúzódtak, majd ismét elernyedtek. A kezemet a hátam és a hasa közé csúsztattam, hogy

megérinthessem harcra kész férfiasságát. A gyönyörtől felszisszent és magához szorított. Éreztem, hogy a nyelvével megérinti a fülem, lélegzete végigsepert az arcomon. Sosem váltottunk egy szót sem. A heves álmok vajmi kevés teret engedtek a beszélgetésnek… De most először hallottam, hogy suttog valamit, nagyon csendesen, alig érthetően: – Dutch. A szívverésem az egekbe szökött, azonnal visszazökkentem a valóságba, és körbepillantottam a zuhanykabinban, kísértetek után kutatva, amelyek talán a hézagokban vagy a repedésekben bújhattak meg. Sehol semmi. Elbóbiskoltam volna? A zuhany alatt?! Lehetetlen… Igaz, hogy ingatag lábakon, de még álltam. Megkapaszkodtam a zuhanycsőben, kiegyenesedtem, és azon morfondíroztam, vajon mi zajlik abban az eszeveszett másik dimenzióban. Miután valamelyest megnyugodtam, elzártam a vizet, és magam elé kaptam egy törölközőt. Dutch. Kristálytisztán hallottam azt a szót: Dutch. Csak egyetlen ember hívott engem így a földkerekségen, egyszer, nagyon régen…

Második fejezet

Ó, mily sok a hulla, s mily kevés az idő! CHARLOTTE DAVIDSON Még mindig az álmomban felbukkanó pasas lehetséges kiléte körül jártak a gondolataim. Magam köré csavartam a törölközőt és széthúztam a zuhanyfüggönyt. Sussman bekukucskált a fürdőszobaajtón – a rémülettől kisebb sokkot kaptam, úgy éreztem, hogy a szívem a gyomromban dobog, és épp arra készül, hogy kiszakítsa magát az őt körülölelő idegvégződések hálójából. Önkéntelenül hátrahőköltem, majd a szívem fölé kaptam a kezem, hogy valamelyest megnyugtassam őrült dobogását. Meglepődtem és bosszankodtam, hogy lám, még mindig ilyen könnyen rám lehet hozni a frászt. Az ember azt hinné, hogy ha valaki olyan gyakran lesz szemtanúja annak, hogy a holtak lelke csak úgy előtűnik a semmiből, mint én, akkor az már semmin sem lepődik meg. Hát, úgy látszik, nem így van… – Te jó ég, Sussman! Bárcsak megtanulnának kopogni! – Testetlen lény volnék – mondta, és egy színpadias mozdulatot tett. Kiléptem a zuhanykabinból, és kivettem egy pumpás üvegcsét a fürdőszobaszekrényből.

– Legközelebb, ha csak beteszi a lábát a fürdőszobámba, szétolvasztom az arcát ezzel a különleges, transzcendentális irtószerrel! Hatalmas szemeket meresztett: – Komolyan? – Nem – mondtam, és leeresztettem a kezem. Nagyon nehezemre esett hazudni az eltávozottaknak. – Ez csak víz. De el ne árulja Mr. Habershamnek! Tudja, ő az a halott pasi, aki a 2B-ben lakik. Ez az üveg az egyetlen fegyverem, amellyel távol tudom tartani azt a vén kéjencet a fürdőszobámtól. Sussman felvonta a szemöldökét és végigmért hiányos öltözékemben. – Nem mondanám, hogy hibáztatom. Fenyegetően néztem rá, és egy széles mozdulattal kitártam az ajtót. Tulajdonképpen áthúztam az ajtót az arcán, és ily módon egy időre elveszítette a tájékozódási képességét. Az egyik kezével homlokához kapott, a másikkal megkapaszkodott az ajtófélfában, hogy a rövid megszédülést átvészelje. Az újoncokkal mindig olyan könnyű dolga van az embernek! Vártam egy kicsit, hogy visszatámolyogjon a megfelelő testtartásba, majd rámutattam a fürdőszobaajtó külső oldalára ragasztott feliratra. – Ezt vésse az eszébe! – figyelmeztettem, majd ismét becsaptam az ajtót. – Halottaknak tilos a bemenet – hallottam, amint hangosan olvasta a feliratot az ajtó túloldaláról. – Nos tehát, ha ez az ember képes arra, hogy falakon át mászkáljon, akkor több mint valószínű, hogy halott. Nem valami árokszélen hever éppen, édesdeden szunyókálva, nem bizony! Igyekezzen túllépni a dolgon, és be ne tegye még egyszer a lábát a fürdőszobámba! Megint átdugta a fejét az ajtón.

– Ez azért túlzás, nem gondolja? Lehet, hogy a felirat egy kissé durvának tűnhetett egy avatatlan szemlélő számára, de általában megtette a hatását. Hacsak nem Mr. Habershamről volt szó. Őt bizony gyakran kellett megfenyegetnem. Túlságosan is gyakran. Felirat ide, felirat oda, általában olyan tempóban mostam meg a hajam, mintha égne a ház. Az, hogy az öblítés alatt halott emberek álldogáljanak velem a zuhany alatt, azért már nekem is sok. Valljuk be, nem múlik el nyomtalanul az élmény, ha egy fejbe lőtt férfi beugrik az ember lányához egy teára, vagy éppen egy jó kis szaunázásra. Határozottan ráemeltem a mutatóujjamat: – Kifelé! – mondtam, majd a saját problémámra fókuszáltam, ami történetesen a zúzódásokkal teli és csúnyán feldagadt arcom volt. Egy kiadós verés elszenvedését követően az alapozó felvitele inkább volt művészet, semmint tudomány. A művelet kétségtelenül sok türelmet kívánt. És sok réteget. A harmadik réteg felvitele után azonban elfogyott a türelmem, és lemostam az arcomról az összes festéket. Most komolyan, ki a nyavalya fog kora reggel épp engem nézegetni? Mire lófarokba fésültem csokoládészínű hajam, már majdnem sikerült meggyőznöm magam arról, hogy a zúzódások és a monoklik egyfajta különleges bájt kölcsönöznek a megjelenésemnek. Egy kis korrektor, némi rúzs, és íme, készen állok, hogy szembenézzek a világgal! Mindenesetre az a kérdés megválaszolatlanul maradt, hogy vajon a világ készen áll-e arra, hogy szembenézzen velem… Kiléptem a fürdőszobából egy sima, fehér, végig gombos blúzban és farmerben, abban a reményben, hogy hatalmas

méretű melleimnek köszönhetően a tízes skálán azért 9,2 pontra talán van esélyem. A mellméretemre egyáltalán nem panaszkodhatom. Biztos, ami biztos, kigomboltam a blúzomon még egy gombot, csak hogy kedvezőbb belátást tegyek lehetővé az érdeklődők számára. Ennek köszönhetően talán észre sem fogják venni, hogy az arcom Észak-Amerika topográfiai térképéhez hasonlít. – A mindenit! – mondta Sussman. – Ezzel a kis rendellenességgel, ha lehet, még dögösebb! Hű, de meleg a pite! Megtorpantam, és odafordultam hozzá: – Mit mondott? – Hát azt, hogy dögösen néz ki. – Hadd kérdezzek valamit – mondtam, és közelebb léptem hozzá. Óvatosan hátrált egy lépést. – Mielőtt elpatkolt, mondjuk, úgy öt perccel ezelőtt, lett volna mersze azt mondani egy lánynak, akit életében akkor lát először, hogy dögösen néz ki? Egy pillanatig fontolgatta a választ, majd így szólt: – Nem. Félő, hogy a feleségem azonnal elvált volna tőlem. – Akkor miért van az, hogy abban a pillanatban, amikor a férfiak meghalnak, azt hiszik, hogy akármit mondhatnak akárkinek, ahogy úri kedvük tartja? Megint elmélázott egy pillanatra. – Talán azért, mert a feleségem nem hallja? – tűnődött. A halálos pillantásaim széles tárházából kiválasztottam a legerőteljesebbet, és úgy mértem végig Sussmant, mintha örökre el akarnám venni a szeme világát. Majd fogtam a táskámat és a kulcsaimat, de még mielőtt lekapcsoltam volna a lámpát, visszafordultam és rákacsintottam: – Ja igen, és kösz a bókot. Mosolygott, és kijött utánam az ajtón.

Úgy látszik, Sussman tévedett, és mégsem volt olyan meleg az a bizonyos pite. Voltaképpen iszonyatosan fáztam. És persze otthon hagytam a dzsekimet. Lusta voltam visszamenni érte, így hát gyorsan beszálltam a cseresznyepiros Jeep Wranglerembe. Mizériának kereszteltem, a rettegés és borzongás ura iránti tiszteletem jeléül. Sussman odaillant a vezető melletti ülésre. – A halál angyala, mi? – kérdezte, miközben a biztonsági övemmel bíbelődtem. – Személyesen – mondtam. Nem is gondoltam volna, hogy ismeri a beosztásom pontos megnevezését. Ő és Angyal szép kis beszélgetést folytathattak. Elfordítottam a kulcsot, és Mizéria dorombolva életre kelt. Még harminchét havi részlet, és az utolsó csavarig az enyém lesz a kicsike. – Nem úgy néz ki, mint a halál angyala. – Ó, hát már találkozott vele? – Nem, nem mondhatnám – válaszolta. – A csuklyás köpönyegem épp a tisztítóban van. A megjegyzésemre zavart nevetés volt a válasza. – És hol a kaszája? Rosszalló pillantást vetettem rá, majd bekapcsoltam a kocsiban a fűtést. – Ha már bűntettekről beszélgetünk – mondtam, hogy témát váltsak –, látta, hogy ki lőtte le? – Egyáltalán nem. – Szóval… nem. Megigazgatta a szemüvegét a mutatóujjával. – Nem láttam senkit. – A fenébe! Ez nem sokat segít… – balra kanyarodtam, a központba vezető útra. – Tudja, hogy hol van? Mármint, hogy

hol lehet a teste? Épp a belváros felé tartunk. Lehet, hogy az ott a magáé? – Nem. Épp akkor történt, amikor felhajtottam a kocsibeállóra. A feleségemmel a Heightson1 lakunk. – Szóval házas? – Öt éve – mondta, és szomorúság csengett a hangjában. – Két gyerekünk van. Lányok. Az egyik négyéves, a másik tizennyolc hónapos. Utáltam a hátrahagyott szerettekről szóló részt. – Nagyon sajnálom. Azzal a tekintettel nézett rám, amivel már oly sokan előtte, mintha azt mondaná, hogy mert látom a halottak szellemét, nyilván minden kérdésre tudom a választ. Kénytelen leszek kiábrándítani. – Nagyon nehéz lesz nekik, igaz? – kérdezte. Meglepett, hogy ilyen irányt vettek a gondolatai. – Igen, nehéz lesz – mondtam őszintén. – A felesége sírni és jajveszékelni fog, és a poklok poklát fogja megjárni szomorúságában. Aztán erőre kap majd, méghozzá olyan erőre, amelynek még a létezéséről sem tudott – egyenesen ránéztem –, és folytatni fogja az életét. A lányok kedvéért fog tovább élni. Úgy tűnt, hogy ez ideig-óráig megnyugtatja. Bólintott, és kibámult az ablakon. A belvárosba vezető út további részét csendben tettük meg, ami lehetőséget adott, hogy – legjobb szándékom ellenére – az álmaimban megjelenő férfiról gondolkozzam. Ha nem tévedek, Reyesnek hívják. Hogy ez a vezeték-vagy a keresztneve, arról fogalmam sem volt, mint ahogy azt sem tudtam, honnan jött, vagy épp akkor hol van; gyakorlatilag ezen kívül semmit sem tudtam róla. Annyi 1

Albuquerque egyik városrésze; jellemzően a magasabb társadalmi osztályokba tartozó emberek lakhelye.

azonban bizonyos, hogy a neve Reyes, és gyönyörű példány. Sajnos, egyben veszélyes is. Az egyetlen alkalom, amikor találkoztam vele, évekkel ezelőtt volt; mindketten tizenévesek lehettünk. Szerelmi légyottunk, ha ez egyáltalán annak nevezhető, fenyegetésektől és feszültségtől vibrált. Olyan közel volt hozzám, hogy az ajkammal megérinthettem volna a bőrét és akár a száját is. Azután nem láttam többé. – Itt van – mondta Sussman, visszazökkentve a gondolataimból a valóságba. A pár háztömbnyivel arrébb lévő tetthelyre mutatott. Vörös és kék színű fények villództak az épületek mentén, vibráltak a hajnali sötétben. Amint közelebb értünk, láttuk, hogy a nyomozók reflektorainak erős fénye nappali világosságba öltözteti a háztömb egyik felét. Olyan volt, mintha a nap csak azon a ponton kelt volna fel. Megláttam Bob bácsi terepjáróját, és beálltam egy közeli szálloda parkolójába. Mielőtt kiszálltunk a kocsiból, Sussmanhoz fordultam: – Nem látott senkit a lakásomban, ugye? – Úgy érti, Mr. Wongon kívül? – Igen. Mondjuk, egy másik férfit. – Nem. Miért, volt ott még valaki? – Nem, nem érdekes. Még rá kellett jöjjek, hogyan csinálta Reyes a zuhanyzós trükköt. Hacsak nem rendelkezem azzal a sajátos képességgel, hogy állva tudok aludni, akkor bizony Reyes többre is képes annál, mint hogy csak az álmaimban tűnjön fel. Miután kiszálltam – Sussman pedig többé-kevésbé kiesett – a kocsiból, Bob bácsi keresésére indultam. Körülbelül harmincöt méternyire volt tőlünk. Egy reflektor kísérteties fénypászmát vont köré, ő pedig rosszallóan méregetett, mintha szemmel verésre készült volna. Pedig még csak nem is olasz. Egyébként

sem vagyok biztos abban, hogy a szemmel verés nem büntetendő cselekmény. Bob bácsi, vagyis BB, ahogy szívesen neveztem – persze szemtől szemben csak ritkán –, az apám testvére, és az albuquerque-i rendőrség nyomozója. Szerintem egész életében nyomozó is marad. Az apám is zsaru volt, igaz, ő évekkel ezelőtt nyugdíjba vonult, és vett egy bárt a Centralon2. A háztömb, amiben a lakásom van, épp a bárja mögött húzódik. Alkalomadtán némi többletjövedelemre teszek szert azzal, hogy beállok hozzá pultosnak. Tulajdonképpen ezzel egészítem ki a magánnyomozói fizetésemet úgy, hogy elérjem a 3,7 dolláros minimál-órabért. Ha vannak ügyfeleim, akkor magánnyomozóként dolgozom, ha az apámnak szüksége van egy kis segítségre, akkor pultos vagyok, és emellett az albuquerque-i rendőrségtől is kapok megbízásokat. A beosztásom – papíron – szakértő. Feltehetőleg azért, mert ez a megnevezés olyan komolyan hangzik. A valóságban én vagyok Bob bácsi sikereinek a titka, éppúgy, mint annak idején az apámé, amikor még ő is a rendőrségnek dolgozott. A képességeimnek köszönhetően viharos sebességgel emelkedtek a ranglétrán, előléptetést előléptetésre halmozva, amíg mindketten nyomozókká nem lettek. Elképesztő, milyen egyszerű megoldani a rejtélyeket, ha az ember megkérdezheti az áldozatot, hogy ki követte el a bűntettet. A 0,7 dollár a halál angyalaként végzett illusztris tevékenységemért jár. Miközben jelentős időt elvesz, az életemnek e szerepéből semmilyen bevételem nem származik. Így tehát még magam sem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán nevezhető-e munkának. 2

Albuquerque központi városrésze.

Fél hat körül sétáltunk át a rendőrségi szalagkordon alatt. Bob bácsi élénk volt, és meglepő módon az agyvérzés egyetlen tünetét sem produkálta. – Már majdnem hat óra van – mondta, és a karórájára mutogatott. Ez nagyon kellett! Ugyanaz a barna öltöny volt rajta, mint előző nap, de az arca frissen borotvált, a bajsza szépen fésült, és közepes árkategóriájú kölni illatát árasztotta. Két ujja közé fogta az államat, és úgy fordította az arcomat, hogy alaposan szemügyre vehesse a sérüléseimet. – Közelebb van az öt ötvenhez – ellenkeztem. – Több mint egy órával ezelőtt hívtalak. Egyébként meg ideje lenne megtanulnod kitérni az ütések elől. – Négy harmincnégykor hívtál – mondtam, és lesöpörtem magamról a kezét. – Utálom a négy óra harmincnégy percet. Szerintem egyszerűen be kellene tiltani ezt az időpontot, és helyettesíteni kellene valami sokkal ésszerűbbel, mondjuk, kilenc óra húsz perccel. Bob bácsi nagyot sóhajtott, és megnyomkodta a csuklóját körülfogó szilikon karkötőt. Azt mondta, sokat segít neki abban, hogy levezesse a feszültséget. Nekem mindenesetre magas volt, hogyan segítheti a feszültség csökkenését az, ha az ember fájdalmat okoz magának. Persze rám mindig lehetett számítani, ha arról volt szó, hogy egy zord rokon segítségre szorul, így odahajoltam hozzá: – Ha úgy gondolod, hogy egy elektromos sokkolóval való kellemes kezelés segíthet, szívesen állok rendelkezésedre. Megint azzal a „szemmel verős” nézésével meredt rám, de ezúttal vigyorgott is hozzá, és ez jókedvre derített.

Időközben a halottkém elvégezte a munkáját, így már odamehettünk a tett színhelyére. Miközben odafelé tartottunk, figyelmen kívül hagytam a sokatmondó oldalpillantásokat, amelyekkel méregettek. A többi rendőr sosem értette, hogyan csinálom, amit csinálok, hogy vagyok képes ilyen gyorsan megoldani az ügyeket, és mindig is óvatos gyanakvással méregettek. Valószínűleg nem hibáztathatom őket ezért. Várjunk csak! Már miért is ne tehetném? Épp ekkor vettem észre Garrett Swopest, akit egyébként a hátam közepére sem kívántam. Rendőrségi nyomszakértő volt, és pont a holttest mellett állt. Bősz szemforgatásba fogtam, ami olyan jól sikerült, hogy joggal tarthattam attól, hogy összegabalyodnak a látóidegeim. Nem mintha Garrett nem végezte volna jól a munkáját. A legendás Frank M. Ahearn tanítványa volt, aki minden bizonnyal a leghíresebb nyomszakértő széles e világon. Úgy hallottam, Mr. Ahearnnek köszönhetően Garrett még Hoffát3 is megtalálhatná, ha éppen úgy tartaná kedve. Egyébként kellemes látványt nyújtott. Rövid fekete haja volt, széles válla, a bőre színe pedig a Maya csokoládéra emlékeztetett. Nem volt olyan lány, aki sokáig ellen tudott volna állni neki, ha elég hosszú ideig merült el a füstösen szürke tekintetében. Hála az égnek, az én figyelmi kapacitásom nem vetekedett egy szúnyogéval sem. 3

James Riddle Hoffa (1913–1982) az IBT, más néven Teamsters, azaz az amerikai szállítók és raktározók nemzetközi szövetségének alapítója. Komoly szerepet játszott a szervezett bűnözésben, vádolták többek közt tanúk megvesztegetésével, zsarolással és sikkasztással is. Tizenhárom év szabadságvesztésre ítélték, de a Nixon elnökkel kötött megállapodás értelmében lemondott az IBT elnökségéről, és ennek köszönhetően hamarabb szabadult. Utoljára 1975-ben látták, de sem őt magát, sem a holttestét azóta sem találták meg. 1982-ben nyilvánították halottnak.

Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy Garrett félig afroamerikai. A világosabb bőrtónus és a szürke szemek erre a félvér jellegre utaltak, csak azt nem tudtam, hogy vajon a másik fele latin vagy angolszász vérvonal-e. Akárhogy is, magabiztos fellépése volt, és olyan mosolya, hogy bárhová is ment, biztos, hogy utána fordultak. Tehát nem a kinézet volt az a személyiségvonása, amin érdemes lett volna csiszolnia egy kicsit. Nem, Garrett más dolgok miatt ment az ember idegeire. Amint kiléptem a fényre, ránézett a zúzódásokra az arcomon, és hetykén vigyorogva megkérdezte: – Vakrandi? Azt a mozdulatot tettem, amikor az ember megvakarja a szemöldökét, és ugyanakkor el is hesseget valamit az arcától. Ha ilyesmiről van szó, nekem aztán nem jelent gondot a figyelemmegosztás. Elvégre Garrett csak egy önelégült megjegyzést tett. Ismét. Persze nem tehet róla, hogy idegesítő figura. Egész addig semmi baja nem volt velem, amíg egy részeg pillanatában Bob bácsi el nem mondta neki a mi kis titkunkat. Garrett persze egy árva szót sem hitt el abból, amit hallott. Ugyan ki venne be egy ilyen sztorit? Körülbelül egy hónapja történhetett, és a kapcsolatunk éles fordulatot vett: a nagyon felszínesből nem létezővé alakult. Nyilvánvalóan onnantól az ütődött kategóriába sorolt. És persze Bob bácsit is, mondván, hogy nem százas az, aki elhiszi, hogy látom az eltávozottak lelkét. Vannak olyan emberek, akiknek semmi, de semmi képzelőerejük sincs. – Mit csinálsz, Swopes? – kérdeztem meglehetősen ingerülten, mert láttam, hogy kénytelen vagyok vele szóba elegyedni. – Abban reménykedtem, hogy talán ez az egyik eltűnt személy, aki után nyomozok. – És ő az?

– Nem, hacsak nem lett újabban a metamfetamin4-függők szokása, hogy mellényes öltönyt és ötszáz dolláros Crisci cipellőt viseljenek. – Hát, ez nem valószínű. Ámbár nem kérdés, hogy könnyebben jutsz a honoráriumodhoz, ha az illető, akit keresel, hirtelen elpatkol, nemde? Garrett vállat vont; félig-meddig talán egyet is értett velem. – Voltaképpen – mondta Bob bácsi –, én kértem meg őt, hogy maradjon itt, tudod, több szem többet lát alapon. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne nézzek a holttestre – a halottak szellemeivel nem volt gondom, de a hullák látványa igazán nem volt kellemes élmény. Volt azonban valami, amit épp csak a szemem sarkából láttam, ami arra késztetett, hogy túllépjek az aggályaimon. – Jutottál valamire? – kérdezte Bob bácsi. Nyilván még mindig azt gondolja, hogy valamiféle orvos vagyok. De nem válaszoltam, mert túlságosan is lefoglalt, hogy a halott pasas lelkét bámuljam, ami láthatóan visszatért a testbe. Egy kicsit előrébb léptem, és megböktem a testet a lábammal: – Hahó, mit csinál még odabent? A halott férfi nagy szemeket meresztett rám: – Nem tudom mozgatni a lábam. Fújtam egyet. – Nem bizony, sőt a karját, a lábfejét és a nyavalyás szemhéját sem tudja mozgatni. Ugyanis meghalt. – Jézusmária! – Garrett a fogai között szűrte a szót. – Ide figyelj – mondtam neki, és azon nyomban felé fordultam. – Te csak játssz szépen a homokozó egyik sarkában, 4

A szakértők véleménye szerint az egyik legártalmasabb diszkódrog. Használata a világ legtöbb országában tiltott, az Egyesült Államokban azonban korlátozott mennyiségben gyógyászati célra használható.

én pedig a másikban. Mindenki a maga dolgával törődik. Comprende? – Nem vagyok halott! Én nem haltam meg. Visszafordultam hozzá: – De igen, drágám, nagyon is meghalt. Halott, mint az üknagynénikém, Lillian néni. És nekem elhiheti, hogy az idős hölgy már része az örök körforgásnak, egész pontosan a bomlás fázisában van. – Nem, én nem haltam meg! Miért nem próbál meg valaki újraéleszteni? – Hm, talán azért, mert halottat nem lehet? Hallottam, hogy Garrett morog valamit az orra alatt, majd hatalmas léptekkel távozott. A kétkedők igazi drámakirálynők tudnak lenni! – Oké, rendben, nos, ha halott vagyok, hogyan tudok beszélgetni magával? Egyébként hogy lehet, hogy ilyen szikrázóan fényes? – Ez egy hosszú történet. De higgye el nekem, uram, meghalt. Épp akkor ért oda hozzánk Dwight őrmester, ropogós rendőregyenruhájában, a lehető leghivatalosabban. Katonás légkör lengte körül. – Ms. Davidson, jól láttam, hogy épp most rúgott bele a holttestbe? – Az ég szerelmére, nem vagyok halott! – Nem. Dwight őrmester megpróbálkozott egy halálos pillantással… Nos, igyekeztem visszafojtani a nevetést. – Ura vagyok a helyzetnek, őrmester – mondta Bob bácsi. Az őrmester odafordult hozzá, és egy teljes percen át farkasszemet néztek, mielőtt válaszolt volna: – Nagy problémát

jelentene önnek, ha megkérném, hogy ne lábatlankodjanak a rokonai a tetthelyemen? – Az ön tetthelyén? – kérdezte Bob bácsi. A halántékán láthatóan lüktetni kezdett egy ér. Megfordult a fejemben, hogy meg kéne nyomkodni azt a szilikon karkötőt a csuklóján, de még mindig volt bennem némi kétség a módszer hatékonyságát illetően. – Figyelj, Bob bácsi – mondtam, és rátettem a kezem a karjára –, menjünk egy kicsit távolabb, és beszélgessünk, jó? Válaszra sem várva sarkon fordultam, és elindultam. Reméltem, hogy utánam jön. Jött is. Elhaladtunk a reflektorok mellett, megálltunk egy fánál és ártalmatlan beszélgetős testtartást vettünk fel. Dwight Yokel őrmesterre villantottam a mosolyomat, ami leginkább egy „Na, mi van, okostojás?”-jellegű nézésre hajazott. Szerintem mormogott is magában valamit. Még szerencse, hogy nem az emberek elégedettségi szintjének növelésével kapcsolatos a hivatásom. – Nos? – kérdezte Bob bácsi. Garrett kényszeredetten csatlakozott hozzánk. – Nem tudom. Nem akar kiszállni a testéből. – Mit nem akar?! – kérdezte Garrett, és beletúrt a hajába. – Ez klasszikus! Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, és néztem, amint Sussman a helyszínen lévő harmadik halotthoz lép, egy feltűnő külsejű, szőke nő szelleméhez, aki tűzpiros kosztümöt viselt. Sugárzott belőle az erő és a nőiesség. Azonnal szimpatikus volt. Sussman kezet fogott vele. Mindketten a helyszínen lévő holttestre meredtek, amely vértócsában hevert a földön. – Szerintem ismerik egymást – mondtam. – Kik? – kérdezte Bob bácsi, és körülnézett, mintha bizony láthatná őket.

– Ismered a pasas személyazonosságát? – Igen – mondta, és előhalászta a noteszét, amiről azonnal eszembe jutott, hogy be kell ugranom a Staples írószeráruházba. Az összes kis jegyzetfüzetem betelt. Ennek eredményeképpen a kezemre kezdtem felirkálni a fontos információkat, majd persze véletlenül mindig le is mostam azokat. – Jason Barber. Ügyvéd a… – A Sussman, Ellery és Barbernél – mondta Sussman egyszerre Bob bácsival. – Tehát maga ügyvéd? – kérdeztem. – Hát persze, hogy az vagyok. Ő pedig a társam, Elizabeth Ellery. – Üdv, Elizabeth – mondtam, és felé nyújtottam a kezem. Erre Garrett összecsippentette az ujjával az orrcimpáját. – Ms. Davidson, Patrick említette, hogy ön lát bennünket. – Így igaz. – Hogyan lehetséges ez? – Hosszú történet. De először is – mondtam, hogy elejét vegyem a kérdésözönnek – tegyük egyenesbe a dolgokat: önök hárman partnerek ugyanannál az ügyvédi irodánál, és mindhárman tegnap éjjel haltak meg? – Ki halt meg még tegnap éjjel? – kérdezte Bob bácsi, szélsebesen lapozgatva a noteszében. – Mindhármunkat meggyilkoltak tegnap éjjel – helyesbített Sussman. – És mindnyájunkat duplán csapoltak meg, kilencmilliméteressel. Elizabeth csodálkozva húzta fel tökéletesen ívelt szemöldökét: – Duplán csapoltak meg? Sussman zavartan mosolygott, és cipője orrával megpróbálta rugdosni a port. Hiábavaló kísérlet volt. – Hallottam, hogy a zsaruk így mondják – tette hozzá.

– Csak két gyilkosságunk van. Bob bácsira néztem: – Csak két gyilkosságot jelentettek tegnap éjjel? Pedig három történt. Garrett nagyon csöndben volt; valószínűleg azon morfondírozott, miben is töröm a fejem, és honnan tudhatok ilyesmit, hiszen nyilvánvalóan nem láthatom a halottak lelkét, ebből kifolyólag ők nem is szolgálhatnak a saját halálukra vonatkozó információval. Ez egész egyszerűen lehetetlen, és kész. Bob bácsi a noteszében keresgélt: – Van egyszer Patrick Sussman, akire a lakása előtt találtak rá, a Mountain Run körzetben, és egy másik férfi, nevezetesen Jason Barber. – Rendben, tehát itt van velünk most Patrick Sussman, a… legifjabb – mondtam, és Sussmanre villantottam a mosolyomat –, valamint Jason Barber. Ő azonban még a tagadás fázisában van – odapillantottam a holttestre, és láttam, hogy a halottkém épp akkor húzza be a hullazsák cipzárját. – Segítség! – kiáltotta Barber, és tekergett, mint hernyó a kerti lapáton. – Nem kapok levegőt! – Ó, az ég szerelmére – suttogtam hallhatóan. – Felkelne végre? – És ki a harmadik? – kérdezte Bob bácsi, – Elizabeth Elleryt is meggyilkolták – mondtam, és nagyon kellemetlenül érintett, hogy a nő jelenlétében kell ezt mondanom. Elég bizarr helyzet volt. Garrett leplezetlen ellenszenvvel nézett rám. A harag a legalapvetőbb érzelem, amikor az ember olyasvalamivel kerül szembe, amit képtelen elhinni. De most teljesen őszintén: Garrett tehet egy szívességet.

– Elizabeth Ellery? Az ő halálát nem jelentették. Elizabeth Garrettet tanulmányozta: – Kissé bosszúsnak tűnik az uraság. Bólintottam: – Nem hiszi el, hogy látlak benneteket. És nagyon bosszantja, hogy beszélek veletek. – Nagy kár. Pedig olyan… – elfordította a fejét, hogy Garrett hátsófelét is szemügyre vehesse –…jóképű fickó. Kuncogtam, és diszkréten pacsiztunk egyet, amitől persze Garrett még kényelmetlenebbül érezte magát. – Tudod, hol a holttested? – kérdeztem Elizabethtől. – Igen. Épp a nővéremet készültem meglátogatni, aki az indiai iskola és Chelwood közelében lakik. Ajándékot vittem az unokaöcsémnek. Lemaradtam a szülinapi bulijáról – tette hozzá szomorkásan, mintha épp akkor döbbent volna rá, hogy innentől fogva minden másról is le fog maradni. – Hallottam a gyerekeket játszani a hátsó udvaron, és arra gondoltam, belopózom és meglepem őket. Ez az utolsó dolog, amire emlékszem. – Így hát te sem láttad a gyilkost? – kérdeztem. Nemet intett. – És hallottál valamit? Ha lelőttek, bizonyára… – Nem emlékszem. – Hangtompítót használt – mondta Sussman. – Furcsa hangja volt, tompa, olyasmi, mintha egy ajtót csapnának be. – Hangtompítót használt a gyilkos – közöltem Bob bácsival. – És kettejük közül egyik sem látta, hogy ki tette. Pontosan hol a holttested? – kérdeztem Elizabethtől. Amint elmondta a címet, elismételtem Bob bácsinak a hallottakat. – A ház mellett van. A bokrokban, így nem csoda, ha még nem bukkant rá senki. – Hogy néz ki? – kérdezte Bob bácsi.

– Hát, fehér bőrű, körülbelül százhatvanhét centi magas – feleltem, és igyekeztem megsaccolni a magasságát úgy, hogy figyelembe vettem a nyolc centi magas cipősarkakat is. – A mindenit, nagyon érted a dolgod! – jegyezte meg Elizabeth. Elégedetten mosolyogtam. – Szőke haj, kék szem, és egy világos színű anyajegy a jobb halántékon. Zavartan törölgette a halántékát: – Szerintem inkább vér lesz az – mondta. – Ó, elnézést. A színek néha kissé elmosódottak. – Bob bácsi noteszében a bejegyzésre böktem: – Húzd ki az anyajegyet – mondtam, majd ismét a bácsikámra emeltem a tekintetem: – Minden bizonnyal ő az egyetlen halott a bokrokban, aki nagynevű tervező által készített piros kosztümöt és tűsarkút visel. Garrett már majdnem vicsorgott: – Szállj be a kocsimba – sziszegte oda nekem –, és itt ne hagyd a halott nő szellemét! – tette hozzá kissé szarkasztikusan. Bob bácsihoz fordultam: – Hagyod, hogy így beszéljen velem? Bob bácsi vállat vont: – Mit tegyünk? Garrett nem szerepel a bűnügyi nyilvántartásban. – Nagyszerű – mondtam sértődötten. No, nem mintha nem tudtam volna kezelni. Egyszerűen csak panaszkodni akartam egy kicsit. Mielőtt elmentünk, azért kellett valamit kezdenem Barberrel is. Elizabeth, Sussman és én a mentőautó felé vettük az irányt, amíg a halottkém Dwight őrmesterrel beszélgetett. Barber orra kikandikált a hullazsákból.

– Kispofám, nem viccelek, muszáj kiszállnia a testéből. Hú, teljesen kiakaszt! Előrehajolt, de épp csak annyira, hogy láthassam az arcát. – A francba is, ez az én testem! Ismerem a törvényt! A mindenségit! A tulajdonjogról szól a törvények kilenctized része, nekem maga ne magyarázzon! Különben is, ami magát illeti – mondta, és rám emelte az ujját a zsákból –, nem azért van itt, hogy a segítségünkre legyen? Hogy támogasson bennünket, amikor szükségünk van rá? Nem ez a feladata? – Nem, hacsak nem nagyon muszáj. – Nos, erre négy szóval tudok válaszolni: maga ki van égve! Sussmanhez fordultam, és sóhajtottam egy nagyot: – Senki sem képes elfogadni, hogy képtelen vagyok pontosan átlátni a helyzetüket. Megpróbálná esetleg ön jobb belátásra bírni? Garrett a kocsija mellett állt, és azon fortyogott magában, hogy nem követtem őt hűséges kiskutya módjára. – Davidson! – kiáltott át a kocsitetőn. – Swopes! – rikoltottam vissza neki, imitálva a bajtársak közt szokásos módit, mely szerint a vezetéknevükön szólítják egymást. Az ügyvédekre pillantottam: – Találkozzunk az irodámban. Sussman bólintott, majd a társára meredt, aki láthatólag nem volt hajlandó elfogadni a tényt, hogy mostantól alulról lesz kénytelen szagolni az ibolyát. Elizabeth mellettem jött Garrett autójáig. – Ülhetek a cukipofa mellé? Rávillantottam a lehető legszélesebb mosolyomat: – A tiéd lehet, szőröstül-bőröstül.

Harmadik fejezet

Ne kopogtass a halál ajtaján! Inkább csengess be, és aztán szaladj el! Ezzel totál kikészíted. PÓLÓFELIRAT Garrett fogott egy jégpárnát, megrázta, majd a kezembe nyomta, miközben a Central felé vette az irányt: – Féloldalas az arcod. – Reménykedtem, hogy nem tűnik fel senkinek – mondtam, és Elizabethre kacsintottam, aki kettőnk között ült, bár erről a tényről Garrettet nem tájékoztattam. Vannak olyan dolgok, amelyekről jobb nem beszélni. Garrett bosszúsan pillantott rám: – Azt hitted, hogy senkinek nem tűnik fel? Te tényleg a saját kis elcseszett világodban élsz, nem gondolod? – A fenébe – mondta Elizabeth. – A pasas nem hagy ki egyetlen magas labdát sem. – Meglehetősen idegesítő vagy, nem gondolod? Egyébként meg, tehetsz egy szívességet – feleltem. Mármint Garrettnek, nem Elizabethnek. Bizonyos felelősséggel jár, ha valaki a Charley Davidson nevet viseli. Az ember nem tűr ellentmondást. Nem hagyja, hogy bárki is a sárba döngölje. És egyfajta bizalmat ébreszt az ügyfelekben – úgy érzik, mintha már találkoztunk volna. Olyan, mintha

Martha Washington5 lenne a nevem, vagy mondjuk, Ted Bundy6… Belenéztem az oldalsó tükörbe, és láttam a fekete-fehér autót, amely jött utánunk arra a címre, amelyet Robert Davidson nyomozó adott meg egy névtelen füles alapján – és komoly okuk volt feltételezni, hogy ott egy újabb áldozatra bukkannak majd. Bob bácsi rengeteg meg nem nevezett forrásból származó információt szokott kapni. Garrettnek szép lassan kezdett összeállni a kép. – Szóval akkor te vagy az a magát megnevezni nem kívánó, mindentudó információforrás? Elakadt a lélegzetem: – Muszáj így fogalmaznod? Bár elismerem, a mindentudó nagyon tetszik. – Amikor láttam, hogy Garrett tekintetében fenyegetés villan, válaszoltam a kérdésére: – Igen. Én vagyok Bob bácsi magát megnevezni nem kívánó informátora. Ötéves korom óta. Az arckifejezése maga volt a kételkedés: – A nagybátyád elvitt magával a tetthelyekre, amikor ötéves voltál? – Ne nevettesd ki magad! Bob bácsi sohasem tett volna ilyesmit. Nem is kellett. Megtette helyette a papám – na, erre leesett az álla, én pedig elnevettem magam. – Csak vicceltem. Nem kellett elmennem a bűntettek színhelyére. Az áldozatok 5

Martha D. Custis Washington (1731–1802) az Egyesült Államok első elnökének, George Washingtonnak a felesége. Bár csak a halála után kapta meg ezt a címet, ő volt az USA első „First Lady”-je. 6 Theodore ‘Ted’ Bundy hírhedt sorozatgyilkos. Az Egyesült Államokban szedte áldozatait 1974 és 1978 között.

mindig valahogy eltaláltak hozzám, külső segítség nélkül is. Azt mondják, erős fény árad belőlem. Garrett elfordult, és az új-mexikói napfelkeltét nézte, ami egy rózsaszín és narancssárga szalagot rajzolt a horizonton. – Ugye, megbocsátod, hogy egy szavadat sem hiszem? – Már miért bocsátanám meg? – Rendben – mondta bosszúsan –, ha tényleg igaz, amit mondasz, áruld el nekem, milyen ruha volt anyámon a temetésén. Fantasztikus! Az egyik szokásos kérdés… – Ide figyelj, több mint valószínű, hogy édesanyád valahová máshová ment. Tudod, a fénybe – mondtam, és egy kézmozdulattal jeleztem, merrefelé. – Majdnem mindenki odatart. És tudod, nincs semmiféle titkos dekóderem ahhoz a dimenzióhoz. Ha úgy tetszik, évekkel ezelőtt megtagadták tőlem a teljes hozzáférést. Felhorkant: – Nagyon helyesen tették. – Swopes – mondtam, és végre összeszedtem magamban a bátorságot ahhoz, hogy a jeges tasakot az arcomhoz nyomjam. Fájdalom hasított az állkapcsomba. Nekitámasztottam a fejem a fejtámlának, és becsuktam a szemem. – Semmi baj. Nem tehetsz róla, hogy vadbarom vagy. Már rég megtanultam, hogy nem szabad elmondani az embereknek az igazságot. Bob bácsi hibát követett el, hogy beszélt neked minderről. – Vártam egy kicsit, hátha válaszol valamit, de mivel nem szólt egy szót sem, folytattam: – Mindnyájunknak van egyfajta elképzelése az univerzum működéséről, és ha jön valaki, aki a mi teóriánkba nem illő dolgot állít, nem tudjuk, hogyan is kezeljük a helyzetet. Egyszerűen nem így vagyunk összerakva. Nagyon nehéz egyszer csak kétségbe vonni mindazt, amit addig

a világról gondoltál. Így hát, ahogy mondtam is, nem a te hibád, ha nem hiszel nekem. Rajtad áll, hogy elhiszed-e, amit mondok, vagy sem, hiszen te vagy az, akinek e döntés következményeivel számolnia kell. Így hát jól vigyázz, hogyan döntesz, kispofám! – tettem hozzá, és a számnak az a része, ami nem volt feldagadva, mosolyra húzódott. Amikor nem jött a rá annyira jellemző visszavágás, kinyitottam a szemem, és arra lettem figyelmes, hogy engem bámul. Igaz, hogy Elizabeth szellemén keresztül, de akkor is… Egy piros lámpánál várakoztunk, és kihasználta a rendelkezésére álló időt arra, hogy a frenetikus nyomszakértői képességeit latba vetve elemezgessen engem. Sötét tónusú bőréből szinte világított kíváncsian csillogó szürke szeme. – Zöld a lámpa – mondtam, megtörve a varázst. Pislogott, és rálépett a gázra. – Szerintem bejössz neki – mondta Elizabeth. Mivel nem mondtam el Garrettnek, hogy van egy utasunk, kénytelen voltam Elizabethre vetni a hírhedten halálos pillantásom egy demóverzióját. Válaszképpen kuncogott. Még néhány háztömbnyit autóztunk, majd Garrett feltette a húszmilliós kérdést: – Ki hagyott így helyben? – Na ugye – jegyezte meg Elizabeth. Összeszorítottam a fogam, és önkéntelenül megremegtem, amikor lejjebb húztam az arcomon a jégtasakot. – Épp egy ügyön dolgoztam. – Egy ügy bánt el így veled? Végre megint mintha a régi jó, nem tök idióta Garrett lett volna.

– Ha úgy tetszik, az ügy férje. Lefoglaltam egy kicsit, amíg az ügy felszállt az Új-Mexikóba tartó gépre. – Csak nem azt akarod nekem bemesélni, hogy családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügybe keveredtél? – Jó, nem akarom. – De így volt, igaz? – Igen. – Uramatyám, Davidson, hát egy szemernyit sem tanultál tőlem? Most rajtam volt a sor, hogy kétkedően nézzek: – Ugyan már, kispofám! Hát te adtad tovább nekem, amit Frank Ahearntól tanultál, nevezetesen, hogy hogyan lehet megtanítani embereknek, hogy hipp-hopp eltűnjenek?! Miből gondoltad, hogy szükségem lesz erre az információra? – Hát nem azért, hogy családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügyekbe bonyolódj, az biztos! – Az egész ügyfélköröm családi ügyekkel bíz meg. Mit gondoltál, mivel foglalkoznak a magánnyomozók? Persze Garrett is rendelkezett a magánnyomozói munkához szükséges végzettséggel, és köröket tudott volna rám verni a szakmában, de inkább az eltűnt személyek felkutatásának szentelte az idejét. Kétségtelen, hogy a szálak ily módon való felgöngyölítése jól hoz a konyhára, ha az ember olyannyira érti a dolgát, mint Garrett. Egyébként ebben egyet kellett értenem vele. Jóval messzebbre mentem, mint kellett volna, de aztán a végén minden jóra fordult.

Az ügy, vagyis valódi nevén Rosie Herschel, egy barátom barátjától kapta meg a számomat. Egyik este felhívott, és arra kért, hogy találkozzunk a Snack-n-Save étteremben, a Westside-

on. Az egész olyan tündérmesébe illően romantikus volt! Ahhoz, hogy ki tudjon menni a házból, azt mondta a férjének, hogy tejet kell vennie, és a Snack-N-Save parkolójának egyik sötét zugában találkoztunk. Már a puszta tény is, hogy ki kellett találnia egy fedőtörténetet ahhoz, hogy kitehesse a lábát a házból, felborzolta az idegeimet. Akkor kellett volna kiszállnom a buliból, és kereket oldanom, de olyannyira elkeseredett volt, annyira félt, és annyira elege volt már abból, hogy a férje folyton azt vágta a fejéhez, hogy hatalmas hibát követett el, amikor őt vette feleségül, hogy nem volt szívem nemet mondani a megbízásra. Az állkapcsom jelenlegi állapota kismiska volt ahhoz képest, amilyen monoklija neki volt, amikor először találkoztunk. Tudta, és én is elhittem, hogy amennyiben külső közreműködés nélkül kísérli meg, hogy elhagyja a férjét, több mint valószínű, hogy nem éri meg a következő születésnapját. Mivel mexikói származású volt, és voltak is ott rokonai, kifőztünk egy remek tervet, nevezetesen azt, hogy a nagynénjével találkozik Mexikóvárosban. Onnan pedig együtt szépen elutaznak délre. Elég készpénzük lesz ahhoz, hogy nyissanak egy kisvendéglőt a tengerparton, nem messze a nagyszülei falujától. A terv kapcsán Rosie elmondta, hogy a férje még sosem találkozott egyik mexikói rokonával sem. Annak az esélye pedig, hogy megtalálja a megfelelő Gutierrez családot Mexikóvárosban, szinte a nullával egyenlő. Azért biztos, ami biztos alapon mindkettejüknek új személyazonosságot szereztünk. Már önmagában ez is milyen kalandos! Mindeközben névtelenül küldtem egy SMS-t Mr. Herschelnek, mintha egy hódolója lennék, és meghívtam egy italra a város nyugati részén lévő egyik bárba. Igaz, ami igaz, nagyon vágytam az apám kocsmája nyújtotta biztonságra, de semmiképp sem

szerettem volna megkockáztatni, hogy valakinek kicsússzon a száján a valódi nevem. Így tehát elvittem Rosie-t a reptérre, és elhajtottam, át a Rio Grandén. Rosie-nak kint kellett lennie a reptéren egy pár órával azelőtt, hogy a gépe felszáll, és a tervem az volt, hogy egész éjszakára lefoglalom Herschelt. Igyekeztem úgy intézni a dolgokat, hogy előbb-utóbb eljárjon a keze. Nem állítanám, hogy kedvemre való volt a dolog… Flörtöltem vele, mint egy nőstényördög, és aztán meghúztam a vészféket oly módon, hogy úgy érezze, mintha arcon csaptam volna. Ez bizony komoly rutint kívánt. És persze egy olyan férfi, mint Herschel, vérre menő sértésnek vette, ha egy nő az orránál fogva vezeti. Bedobtam egy-két tréfás megjegyzést a kisméretű péniszekről, megeresztettem néhány lesajnáló kacajt, és már repültek is a pofonok. Persze megtehettem volna, hogy eszméletlenre itatom, majd kiteszem valahol a kocsiból az egyik sikátorban, de semmiképp sem kockáztathattam meg, hogy reggelig valahogy Rosie nyomára bukkanjon. Egy éjszaka a sitten tökéletesen megfelelt. És Rosie már jó úton is haladt afelé, hogy tiszteletre méltó posadera7 váljék belőle. – Megjöttünk – mondta Elizabeth. – Ó, itt is vagyunk – ismételtem meg, hogy Garrett is értesüljön az információról. – Ez a ház, a sarkon? Elizabeth bólintott. És ott volt a holtteste is, épp, ahol mondta. Először a cipőjét vettem észre, a vörös, hegyes orrú, méregdrága cipőt, majd megpillantottam a néhai Elizabeth tetemét is. Tökéletesen passzolt minden. Na ugye! Odasétáltam a verandára és 7

Spanyol szó, jelentése: fogadós, kocsmáros.

lehuppantam, amíg Garrett és a rendőrtiszt annak rendje és módja szerint tüsténkedtek. Azzal voltam elfoglalva, hogy ostoroztam magam, amiért nem nézem meg a holttestet és nem szimatolok körbe a tetthelyen, ahogyan azt egy rendes magándetektív tenné, de ekkor valami homályos, gomolygó, ködszerű látomás keltette fel a figyelmemet. Épp csak a szemem sarkából láttam. Nem az az egyszerű ködfátyol volt, ami ugyebár mindennapos jelenségnek számít. Valahogy sötétebb volt, és mintha… áthatolhatatlanabb lett volna. Odakaptam a fejem, amilyen gyorsan csak tudtam, de elvétettem. Már megint. Mostanában igen gyakran megesik velem az ilyesmi. A látóterem peremén homályosan gomolygó, sötét látomások tűnnek fel. Arra gondoltam, lehet, hogy meghalt Superman, és a lelke fénysebességgel száguldozik, át a városon. A holtak lelkei egyébként nem száguldoznak a légben, hanem egyszer csak előtűnnek a semmiből, majd ugyanilyen módon távoznak. Persze nem kizárt, hogy nem is látomások voltak, hanem aprócska stroke-ok, amelyek egy szép napon majd oda vezetnek, hogy elvisz egy agyvérzés. Mindenképpen meg kell nézetnem a koleszterinszintemet. Persze volt azért még egy lehetőség. Olyasmi, amit az ember nem szívesen vesz számításba. Még akkor sem, ha egyébként nagyon sok mindent megmagyarázna. Sokakkal ellentétben én sosem féltem az ismeretlentől. Nem tartottam a sötétségtől, a szörnyektől, és a mumustól sem. Valószínű, hogy ha rettegtem volna mindezektől, akkor nem váltam volna be a halál angyalaként. Azonban most úgy éreztem, hogy valami vagy valaki titokban követ. Heteken át

próbáltam magam meggyőzni arról, hogy csak képzelődöm. Életemben csak egyetlen olyan teremtményt láttam, ami ilyen gyorsan változtatta a helyét… és ez volt az egyetlen lény a világon, ami halálra rémített. Soha nem jártam utána annak, milyen ok húzódik a természetellenes félelmem mögött, hiszen az a bizonyos lény sosem ártott nekem. Sőt, az igazat megvallva, több alkalommal is megmentette az életemet. Amikor gyermekkoromban majdnem elrabolt egy feltételesen szabadlábra helyezett szatír, akkor is ez a valami mentett meg. Amikor középiskolás koromban Owen Vaughn megpróbált elgázolni az apja terepjárójával, akkor is megmentett. Sőt, ő sietett a segítségemre, amikor egyetemista koromban valaki követett és végül meg is támadott. Akkoriban nem vettem túl komolyan ezt a követősdit, csak attól kezdve, hogy velem is megtörtént. Csak akkor fogtam fel – már majdnem túl későn –, hogy valóban veszélyben volt az életem. Így tehát az ember azt hinné, hogy hálás vagyok a megmentőmnek. De nem csak arról volt szó, hogy megmentette az életemet. Ha valaki képes arra, hogy szétroncsolja egy ember gerincét, méghozzá úgy, hogy semmi nyomot nem hagy maga után, az bizony enyhén szólva zavarba ejtő… Középiskolás koromban, amikor a többi tizenéves azzal volt elfoglalva, hogy megtalálja önmagát, és azon törték a fejüket, hol is van a helyük a világban, ez a furcsa lény mondta meg nekem, ki is vagyok valójában. A fülembe suttogta, mi a dolgom az életben, épp akkor, amikor azzal foglalatoskodtam a lányvécében, hogy még több szájfényt kenjek az ajkamra. Olyasmiről beszélt, amiről korábban még sosem hallottam, és szavai szinte kúsztak, örvénylettek a levegőben, arra várva, hogy magamba szippantsam őket, és végre elfogadjam azt, ki is

vagyok valójában, és felfogjam, mi a dolgom ezen a világon. A többi lány nyüzsgött és tolakodott körülöttem, hogy legalább egy pillantást vethessenek magukra a tükörben, de én csak őt láttam. Egy fölém tornyosuló, hatalmas, csuklyás figura volt. Felülről csapott le rám, olyan volt, mint a fullasztó, mindent elnyelő vákuum. Negyedórán át csak álltam ott, a lányok már régen elmentek, és ő is távozott; alig kaptam levegőt, és képtelen voltam megmozdulni is, míg végül Mrs. Worthy rám nem talált, és megvádolt, hogy lógni akarok az órákról, majd pedig beküldött a tanáriba. A lény sötét tónusú volt, hátborzongató, és minduntalan felbukkant az életemben, hogy tudomásomra hozzon egy-két részletet; elém szórta a túlvilági bölcsesség egy-egy morzsáját, a frászt hozta rám, és amikor ismét magamra hagyott, reszkettem a félelemtől, mint a nyárfalevél. Én legalább ragyogó és csillogó teremtmény vagyok, maga a halál angyala! Ő azonban sötét és veszélyes – olybá tűnt, hogy körbelengi a halál, mint a szárazjégből felszálló füstköd. Gyerekkoromban úgy döntöttem, valami átlagos nevet adok neki, valami olyasmit, ami nem ijesztő, de sem a Bolyhoska, sem a Gomoly nem illett hozzá. Végül Nagygonosznak neveztem el. – Charlotte – szólított meg Elizabeth. Pislogtam egyet, és körülnéztem. – Láttál itt valakit? Ő is körbepillantott. – Nem mondanám. – Valami gomolygást. Valami sötét és gomolygó… izét? – Nem, nem láttam.

– Ó, jól van. Bocs. Mit akartál mondani? – Nem szeretném, ha az unokahúgaim és az unokaöcsém a holttestem látványára ébrednének. Épp az ő ablakuk alatt van. Ez nekem is megfordult a fejemben. – Igazad van – válaszoltam. – Talán el kellene mondanunk a nővérednek, mi történt. Szomorúan bólintott. Odahívtam Garrettet, és megállapodtunk, hogy én és a jelen lévő rendőr becsengetünk a házba, és elmondjuk Elizabeth testvérének, mi történt. Talán Elizabeth tud segíteni abban, mit is mondjunk. A jelenléte mindnyájunk helyzetét megkönnyítheti. Legalábbis ebben bíztam. Egy órával később a nagybátyám terepjárójában ültem, és egy papírzacskóba lélegeztem. – Meg kellett volna várnod – mondta. Mondhatom, baromira segítőkész! Soha többé nem megyek bele ilyesmibe. Láthatóan vannak testvérek, akik tényleg szeretik egymást. Ki gondolta volna? A nő gyakorlatilag a karomban kapott idegösszeroppanást. Úgy tűnt, hogy a legjobban az fájt neki, hogy Elizabeth végig, egész éjszaka a háza előtt hevert, és ő még csak nem is tudott róla. Erre a tényre igazán nem kellett volna kitérnem. A nő megragadta a vállamat, és a körmeit mélyen a húsomba vájta, a reggeli hajviselete, ami valahol a diszkódíva és a drogfüggő frizurája között volt, csak úgy szálldosott ide-oda, miközben a fejét hitetlenkedve ingatta, majd leborult a padlóra és zokogni kezdett. Minden kétséget kizáróan idegösszeroppanást kapott. A legrosszabb akkor következett, amikor mellékuporodtam a padlóra, és vele együtt zokogtam. A halottakkal még csak

elboldogultam valahogy. Általában már túl voltak a hisztérián. Itt viszont a hátramaradottakról volt szó. Ez a legnehezebb. Sokáig kapaszkodtunk egymásba, amíg Bob bácsi végül megérkezett, és elrángatott mellőle. Elizabeth sógora összeszedte a gyerekeket, egy oldalajtón kivitte őket, beültek a kocsiba, és elhajtottak a nagyihoz. Hát igen, ilyen egy igazi, szerető család. – Lassabban – mondta Bob bácsi, miközben a zacskóba ziháltam. – Ha hiperventillálsz és elveszted az eszméleted, nem tudlak elkapni. Valamelyik nap golfozás közben csúnyán meghúztam a vállamat. Istenem, olyan együttérző családom van! Megpróbáltam lassabban venni a levegőt, de a gondolataim még mindig a szerencsétlen asszony körül jártak, aki épp most veszítette el a testvérét, a legjobb barátját és bajtársát egy személyben. Mihez kezd most? Hogyan fog tudni továbblépni? Miből merít erőt a folytatáshoz? Újra kitört belőlem a zokogás; ekkor Bob bácsi feladta és magamra hagyott a terepjáróban. – Rendbe fog jönni, drágám. A visszapillantó tükörben Elizabethre néztem, és szipogtam. – Kemény fából faragták – tette hozzá. Láttam, hogy nagyon megrázták a történtek, és amint a mellékelt ábra mutatja, nem valószínű, hogy sokat segítettem volna neki. – Sajnálom – szipogtam megint. – Nem kellett volna bemennem hozzá. – Ne mondj ilyet. Nagyra értékelem, hogy a helyett a halom rendőr helyett te voltál ott a testvéremmel. Néha a pasik egyszerűen nem értik, miről is van szó.

Garrettre pillantottam, aki épp Bob bácsival beszélgetett, a fejét ingatta, és aztán kifejezéstelen tekintettel az irányomba nézett. – Azt hiszem, tényleg nem tudják – mondtam. Szerettem volna mihamarabb kijutni a Dodge-ból – mindennél jobban! –, de Elizabeth el akart menni az édesanyjához, hogy megnézze, mi újság. Megbeszéltük, hogy az irodámban találkozunk, majd megkértem egy rendőrt, hogy vigyen vissza a Jeepemhez. Az utazás megnyugtatólag hatott rám. Az emberek szállingóztak el otthonról, munkába igyekeztek. A nap még mindig csak derengett a horizonton, és lágyan ragyogta be a hűvös reggelt, elöntve Albuquerque-öt egy új nap kezdetének reményével. Pueblo-stílusban8 épült házak mellett haladtunk el, melyek előtt szépen nyírt gyep ásítozott, majd beérkeztünk az üzleti negyedbe, ahol minden talpalatnyi területen régi és új épületek sorakoztak. – Már jobban vagy, ugye? Rábámultam Taft rendőrre. Az egyik fiatal zsaru volt az őrsről, aki igyekezett jóban lenni a nagybátyámmal, így szívesen ajánlkozott, hogy elvisz, abban a reményben, hogy ezzel is előmozdíthatja a karrierjét. Azon tűnődtem, vajon képben van-e azzal kapcsolatban, hogy egy halott gyermek szelleme utazik a kocsija hátsó ülésén. Valószínűleg fogalma sincs róla. – Sokkal jobban, köszönöm. 8

Építészeti stílus. Az ősi pueblo indiánok építészetének jegyei köszönnek vissza az épületeken. Jellemzői: lekerekített ívek, földszínűre festett falak, falakon kívül látható gerendázat. Albuquerque belvárosában csak az e stílusjegyeket hordozó háztervekre adnak építési engedélyt.

Elmosolyodott. Most, hogy lefutotta a kötelező udvariassági kört, nem kell foglakoznia velem. Míg általában nem zavar, ha levegőnek néznek, az nagyon érdekelt volna, mit tud a kis szőkéről, aki körülbelül kilencéves lehetett, és hatalmas csillagszemmel pislogott a világra, mintha csak épp most mentette volna meg a földet a végső pusztulástól. Azonban az efféle kérdezősködéshez taktika kellett. És hozzáértés. És ravaszság. – Ugye, te vagy az a rendőrtiszt, akinek a szolgálati autójában egy halott kislányt találtak mostanában? – Én? – kérdezte meglepetten. – Nem. Legalábbis tudtommal nem én vagyok – tette hozzá nevetgélve. – Ó, értem, akkor jó. Kényelmetlenül fészkelődött az ülésen, mintha azon gondolkodott volna, amit mondtam. – Nem is hallottam róla. Valakivel ez megesett? – Ó, tudod, valószínűleg csak pletyka az egész. Taft bizonyára hallott rólam a többi sráctól. Az őrszobai pihenő lehet ám az igazi pletykafészek! Nyilvánvalóan minimális szintre akarta korlátozni a velem való beszélgetést. Azonban a kíváncsiság dolgozott bennem. – És nem halt meg a közeledben mostanában egy kislány? Egy szöszke? Úgy nézett rám, mintha bandzsa, nyáladzó banya lennék. Biztos, ami biztos, megtöröltem a szám szélét, ott, ahol fel volt dagadva. – Nem – mondta, majd elgondolkodott. – De volt egy kis szőke lány, aki meghalt a bűntett helyszínén egy hónappal ezelőtt. Megpróbáltam újraéleszteni, de már túl későn érkeztünk. Kemény volt. – Gondolom. Sajnálom.

A kislány sóhajtott egyet. – Hát nem ő a legnagyszerűbb férfi a világon? Fújtam egyet. – Tessék? – kérdezte a rendőr. – Ó, semmi. Csak arra gondoltam, milyen nehéz helyzet lehetett. – Hé, te! Te lotyó! Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy ne kerekedjen el a szemem a csodálkozástól – pedig ez lett volna a természetes reakcióm arra, amit hallottam. Az élők számára nagyon furcsa szokott lenni, ha az ember valami olyasmire reagál, amit ők nem látnak és nem hallanak. Fészkelődtem, hogy a kislány felé fordulhassak, és úgy tettem, mintha különös figyelmet szentelnék a látványnak, ami a kocsi mögött tárult a szemem elé. Kérdőn felvontam a szemöldökömet. – Ne is álmodj róla, hogy a tiéd lesz – mondta a kislány, az utasteret kettészelő drótfal mögül. – Hm-hm – suttogtam. Taft rendőr rám meredt. – Valóban csodás ez a környék. – Igen, tényleg. – Kikaparom a szemed abból a rusnya fejedből! Rusnya? Na, most megkaptam! Eljött az ideje a mobilozós trükkömnek. – Ó – mondtam, a táskámban kotorászva, – azt hiszem, vibrál a telefonom – azzal kinyitottam a készüléket. – Halló – mondtam a néma készülékbe. – A helyedben átgondolnám a csillámos festék használatát. Semmit sem javít a helyzeten. – Nincs rajtam csillámos festék…

– És jó lenne, ha nem bámulnád folyamatosan. Nálad sokkal csinosabbat érdemel. – Ide figyelj, kicsikém – mondtam, és ismét úgy helyezkedtem, hogy lássam a mögöttünk elterülő tájat, abban reménykedve, hogy még véletlenül sem úgy nézek ki, mint aki a kocsi hátsó ülésén üldögélő halott emberrel beszélget, miközben úgy tesz, mintha telefonálna. – Együtt vagyok egy pasival, aki igazából sosem lehet az enyém. Comprende? A pizsamába bújtatott csípőjére tette ökölbe szorított kis kezét, és mérgesen mért végig: – Csak a miheztartás végett mondtam, lotyó. – Ideje lenne leállítanod magad. Nem akarom még egyszer ezt a szót hallani, te kis… Észrevettem, hogy Taft nyugtalanul összevonja a szemöldökét. – Kapcsolatok… tudod, hogy van ez – szóltam oda neki, vállat vonva. Persze a mobiltelefonos trükk legjobban néma üzemmódban működött. Miközben azon igyekeztem, hogy elmagyarázzam a jelen lévő harmadiknak, hogy néha feltűnik a közelében egy nagyon élénk fény, és abba érdemes lenne belesétálnia, a telefonomon megszólalt Beethoven ötödik szimfóniája, ami azt jelentette, hogy Bob bácsi hív. Majdnem kiejtettem a kezemből a telefont! Taftra mosolyogtam, és mentegetőzni kezdtem: – Úgy látszik, az előző hívás megszakadt – azzal kapcsolatban már nem mertem megreszkírozni egy megjegyzést, hogy csupán pár perccel ezelőtt a telefonom még néma üzemmódban volt, és csak a vibrálás jelezte, hogy hívásom van. A hátsó ülésen a szellem gonosz kacajra fakadt. Honnan a pokolból szalajtották ezt a gyereket? Ekkor nyilallt belém a

felismerés. Lehet, hogy ez volt a fő probléma. Lehet, hogy tényleg a pokolból jött. – Halló – motyogtam a telefonba. – Csak azért akarod, hogy belesétáljak a fénybe, hogy utána azt tehesd, amit akarsz – mondta a démongyermek. – Nem, nem és nem akarom! – Oké – mondta Bob bácsi, némi óvatos hezitálással a hangjában –, akkor többet nem köszönök úgy neked, hogy helló, kölyök. – Sajnálom, Bob bácsi, azt hittem, valaki mással beszélek. – Gyakran összetévesztik a hangomat Tom Selleckével. Taft felkapta a fejét: – Szeretne valamit a bácsikád? Egy kávét? Tejeskávét esetleg? Ó, atyám, a nyalizás annyira, de annyira férfiatlan! – Arra vágyik, hogy valaki szüljön neki házasságon kívül egy gyermeket. Érdekel a dolog? Taft szája egy vonallá préselődött, majd visszafordult és ismét az utat nézte. Rendben, elismerem, hogy ez egy kissé erős volt. A hátsó ülésen a démon is így gondolta. Már lendült is, hogy behúzzon egyet. Nevetve tértem ki az ütése elől, méghozzá úgy, hogy direktvéletlenül leejtettem a cseresznyés ajakbalzsamomat az autó padlójára. – Ezt úgy veszem, hogy menni fog a dolog. – Persze, rendben. Találkozzunk az irodámban kilenckor… Értem. Csak hazaszaladok és bekapok valamit, aztán megyek is. – Köszi, kölyök! Jól vagy egyébként? – Én? Hát hogy máshogy lehetnék? – mondtam, miközben az aranyhajú démon zuhanórepülőként támadott, és a szememre célzott. Valahol Carlisle és San Mateo között esett ki a kocsiból.

– De meg kell mondjam, Bob bácsi, hogy nemrégiben rátaláltam annak megcáfolhatatlan magyarázatára, hogy bizonyos fajok példányai miért falják fel saját utódaikat.

Negyedik fejezet

Szeretem a gyerekeket, de azt azért nem hiszem, hogy meg tudnék enni egy egészet. LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT Attól tartottam, a Démongyerek követni fog a lakásomba, hogy alkalomadtán rám hozza a frászt, így mielőtt beszálltam volna Mizériába, alaposan körülnéztem, nem ténfereg-e valahol a közelben, majd szélsebesen hazaszáguldottam. Azért – sosem lehet tudni alapon – gyors léptekkel igyekeztem bejutni a lakásomba, odavetettem egy gyors köszönést Mr. Wongnak, majd feltúrtam a tévéállványom alatti fiókokat, hogy minden nélkülözhetetlen kellék a kezem ügyében legyen az ördögűzéshez, ha a szükség úgy hozza, hogy használnom kell őket. Az ördögűzés pompás szórakozás! Valójában nem végezhetek ördögűző szertartást, még akkor sem, ha én vagyok a halál angyala. Az a dolgom, hogy segítsek az eltávozottak lelkének kideríteni, miért is vannak még a földön, majd átsegítem őket a másik dimenzióba. Nem kényszeríthetem őket arra, hogy akaratuk ellenére cselekedjenek. Legalábbis nem hiszem, hogy megtehetem. Igaz, még sohasem próbáltam. Ugyanakkor úgy gondolom, abban nincs semmi kivetnivaló, ha megtréfálom őket. Néhány gyertya, egy gyors varázsige, és – voilà – már kész is van a jó kis ördögűzés!

A holtak szellemei persze mindig bedőlnek a trükknek, és az a vége, hogy bár eredetileg nem tervezték, azért mégiscsak átmennek a másik dimenzióba. Kivéve Mr. Habershamet, aki a folyosón dekkol. Amikor megpróbálkoztam nála az ördögűzéses trükkömmel, láthatóan remekül szórakozott, és vidáman hahotázott. A vén róka! Mr. Habershamet – és ha belegondolok, Mr. Wongot – leszámítva, szeretek itt lakni. És nem csak azért, mert a Causeway névre keresztelt társasház épp az apám bárja és egyben az irodám mögött van, mondhatni, egyfajta helyi nevezetességnek számít. Már több mint három éve költöztem ide. Gyerekkoromban – amikor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy higgyek a gonosz erők létezésében – ez a háztömb örökre beleégett az emlékezetembe; de nem maga az épület volt, ami megfogott. Később, amikor apám megvette a bárt, elsétáltam a hátsó parkolóba. Egy évtized telt el a gyermekkori élményem óta, és ismét ott álltam az előtt a bizonyos épület előtt. A bejárat fölötti, középkori díszítést idéző, cikornyás homlokzatra néztem – ami Albuquerque-ben ritkaságszámba ment – és földbe gyökerezett a lábam, mert hirtelen megrohantak a sötét és fájdalmas emlékek. És bár csak foszlányokban törtek rám, a lelkem belesajdult, a lélegzetem elakadt, és attól fogva nem tudtam szabadulni attól a háztömbtől. Mondhatni, az életem egy rémisztő epizódja elválaszthatatlanul kötődött ehhez a házhoz. A rémálomszerű történet egyik főszereplője egy ideiglenesen szabadlábon lévő szatír volt, aki épp új áldozatot keresett magának. Azt reméltem, hogy ha odaköltözöm, megszabadulhatok a múltam e démonjától. Persze csak akkor, ha a démon nem jelenik meg ismét…

Feltettem egy kávét, és a fürdőszobába mentem, hogy megnézzem, vajon a szemem is annyira be van-e dagadva, mint az állkapcsom. Ha az ember úgy bömböl, mint egy filmsztár az elvonókúrán, az bizony nem tesz jót a szépségének. Hamarosan azonban felfedeztem, hogy a vöröslő duzzanat kiemeli a szemem aranyos csillogását. Remek. Ütközésig nyitottam a melegvízcsapot, aztán kivártam a szükséges tíz percet, hogy tényleg forró víz jöjjön belőle. És még azt mondják, hogy Új-Mexikó vízellátási gondokkal küzd! Hát, az én főbérlőm nem osztja ezt az álláspontot, annyi bizonyos. Ekkor hallottam meg, hogy Cookie – aki a szomszédom, a legjobb barátnőm és az asszisztensem egy személyben – berobban az ajtón, kezében egy kávéscsészével. Cookie nagyon hasonlított Kramerre a Seinfeldből9, csak nem volt olyan izgága. Szokása volt, hogy kezében a kávéscsészéjével jár-kel. Szerintem komoly gondjai lettek volna azzal, hogy épkézláb mondatokat mondjon, ha nincs a kezében a csésze. – Drágám, megjöttem! – rikkantotta a konyhából. Igen, észrevettem. – Én is – felelte egy másik hang, sokkal lágyabb, és kuncogós. Akkor ismerkedtem meg Cookie-val, amikor a Causewaybe költöztem. Ő is akkor költözött ide, méghozzá – idézem – egy idióta seggfejtől való válását követően, és egy pillanat alatt megtaláltuk a közös hangot. Vele költözött a lánya, Amber is – 9

Népszerű amerikai tévésorozat. 1989-től 1998-ig, nyolc évadon keresztül szórakoztatta a tévénézőket. New Yorkban játszódik, és az egymás szomszédságában élők hányattatásait veszi górcső alá. Kramer a „félnótás szomszéd” a sorozatban, aki egyszerre gyermekien bájos és rendkívül idegesítő.

így nem volt választásom, el kellett fogadnom, hogy Cookie nincs Amber nélkül. Cookie azonnal szimpatikus lett, de a gyermekével kapcsolatban voltak aggályaim. Sosem voltam oda az egy méter húsz centi magas lényekért, akiknek ráadásul megvolt az a titokzatos képességük is, hogy minden gyengeségemet fél perc alatt kiszúrják. És csak a rend kedvéért jegyzem meg: én is tudok úgy olvasni, hogy közben nem mozog a szám. De elhatároztam, hogy Ambert megnyerem magamnak, kerül, amibe kerül. Nos, egy minigolf-játszmát követően teljesen elvarázsolt. – Mindjárt kész vagyok – kiáltottam a fürdőszobából. Mrs. Lowenstein odalent minden bizonnyal éppen mosott, mert nem kellett sok idő, hogy a víz elérje a szokásos, forráspont-közeli hőmérsékletet. Miközben arcot mostam, a gőz már áramlott körülöttem. Azután belenéztem a tükörbe, és ismét lesújtott a látvány. Hála az égnek, ezt a formámat nem látta a pasas, akivel álmomban szoktam találkozni. Egy törölközővel felitattam a vizet a szemem fölül, majd hátraléptem, mert észrevettem, hogy a tükrön lecsapódó párában egy név formálódik lassan: DUTCH. Elállt a lélegzetem. Dutch. Erre nem számítottam. Az Álmok Pasija, más néven Reyes, más néven a Fantáziám és Minden Érzéki Örömök Ura, tényleg a Dutch szót mondta a zuhany alatt. Ki más lehetett az, ha nem ő? Körülnéztem a fürdőszobában. Semmi. Megmerevedve füleltem, de az egyetlen dolog, amit hallottam, az volt, hogy Cookie csörömpöl az edényekkel a konyhában. – Reyes? – bekukkantottam a zuhanyfüggöny mögé. – Reyes, itt vagy?

– Kéne venned egy rendes kávéfőzőt – mondta Cookie. – Ezzel egy örökkévalóságig tart, mire lefő a kávé. Nagyot sóhajtottam, abbahagytam a kutatást, és végighúztam az ujjam a tükrön lévő felirat betűin. Remegett a kezem. Visszahúztam az ujjaimat, még egyszer körbepillantottam a helyiségben, majd kiléptem a fürdőszobából, és lélekben felkészültem a jajveszékelésre, amit – várhatóan – az arcom látványa okoz majd. – Azt a mennydörgős mindenit! – Cookie letette a kávéscsészét. Majd ismét a kezébe vette, és folytatta. – Mi történt? – Óóó… – motyogta Amber, és közelebb szökdécselt hozzám, hogy jobban szemügyre vehessen. Hatalmas kék szeme tágra nyílt, miközben az arcomat és az államat fürkészte. Olyan volt, mint egy tündérke, igaz, szárnyak nélkül; minden mozdulatából sugárzott a báj. Hosszú, sötét színű haja kusza fürtökben omlott a hátára, és még a szája íve is tökéletes volt. Elmosolyodtam, amikor láttam, hogy kíváncsisággal vegyes aggodalom ül ki az arcára, és a homlokát ráncolja. – Nem a suliban kellene lenned? – kérdeztem. – Ma Fiona anyukája jön értem. Kirándulni megyünk az állatkertbe. Fiona anyukája elkísér bennünket, és azt mondta Mr. Gonzaleznek, hogy majd az állatkertnél találkozunk az osztállyal. Nagyon fáj? – Nagyon. – És visszaütöttél? – Nem. Elvesztettem az eszméletem. – Ne már! – De már. Cookie félretolta a lányát, és szemügyre vette az állkapcsomat.

– Megnézetted? – Igen, egy jóképű szőke pasi, aki a bár sarkában iszogatott, látta, és majd kiesett a szeme, úgy bámult. Amber kacarászott. Cookie viszont rosszallóan összepréselte az ajkát. – Úgy értem, orvossal megnézetted-e. – Nem, de egy kopaszodó, és mégis szívdöglesztő természetgyógyász látta, és azt mondta, megmaradok. – És érti a dolgát? – Ha a flörtölésre gondolsz, igen – mondtam, és Amber ismét kacarászással jutalmazta a megjegyzésemet. Nagyon szerettem a nevetése hangját, olyan volt, mint amikor a lágy szellő játszik a szélcsengőn. Cookie fegyelmező anyai pillantást vetett a lányára, és újra hozzám fordult. Cookie az a típusú nő, aki túl termetes, hogy beleférjen azokba a ruhákba, amelyeket a gyártók úgynevezett egyméretes verzióban dobnak piacra, hirdetve, hogy az adott ruhadarab bármely testalkatra megfelelő. Határozottan helytelenítette ezt a gyártói attitűdöt. Olyannyira, hogy egy alkalommal komoly erőfeszítéseket kellett tennem annak érdekében, hogy lebeszéljem egy bombatámadásról az egyik egyméretes konfekciódarabokat gyártó cég ellen. Ezt az akciótervet leszámítva, Cookie rendkívül gyakorlatias volt. Fekete, vastag szálú haja a válla alá ér, és ez is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Cookie boszorkány hírében áll. Persze nem boszorka, de az őt méregető óvatos pillantások, amiket ennek a feltevésnek köszönhetett, tagadhatatlanul szórakoztatóak voltak. – Kész van már a kávé? Cookie feladta, és a kávéfőzőt vizslatta:

– Komolyan, ez már több a soknál! Van egy olyan kínai kínzási módszer, amikor cseppenként engedik a vizet a delikvens fejére; na, ez még annál is rosszabb. – Anyának elvonási tünetei vannak. Tegnap este elfogyott otthon a kávé. – Hűha – vigyorogtam Cookie-ra. A pultnál ült velem, Amber pedig a konyhaszekrényemben kutatott Pop-Tarts10 után. – Jaj, el is felejtettem mondani – mondta Cookie –, Amber rá akarja beszélni a papádat, hogy vegyen egy teriyaki-felszerelést, ugyanis szívesen énekelne a magányosan ücsörgő kocsmatöltelékeknek. – Anya, nagyon szépen éneklek! – csak egy tizenkét éves képes arra, hogy ilyen rosszallóan mondja ki azt a szót, hogy anya. Közelebb hajoltam Cookie-hoz, és megkérdeztem: – Tudja Amber, hogy amit szeretne, azt nem úgy hívják? – Nem – válaszolta Cookie suttogva. – És megmondod neki? – Nem. Ez az elnevezés sokkal viccesebb. Elnevettem magam, és eszembe jutott, hogy Cookie-nak időpontja volt tegnapra az orvosához. – Mit mondott a doki? Bármiféle gyanús elváltozás, amiről tudnom kellene? – Semmi, viszont az ultrahangvizsgálathoz használt géllel kapcsolatos lelkesedésem új lángra kapott. 10

Téglalap alakú, szendvicsszerű elősütött sütemény, amelyet kenyérpirítóban vagy mikrohullámú sütőben átmelegítve fogyasztanak. A két vékony tésztaréteg között különféle ízesítésű, édes töltelék van.

– Megjött Fiona! – rikkantotta Amber, és összecsukta a mobiltelefonját, majd kiiramodott az ajtón. Gyorsan visszaszaladt, adott egy puszit a mamája arcára, adott nekem is egyet – jó kislány –, és megint kiszaladt. Cookie a lánya után nézett. – Olyan, mint a szélvész. – A válium használatán elgondolkodtál már? – kérdeztem. – Neki kellene beadnom, vagy magamnak? – dobta vissza a labdát nevetve, és a kávéfőzőhöz ment. – Enyém az első csésze. – Mondd, mikor nem a tiéd az első csésze? Mit mondott a doki? – Cookie nem szeretett erről beszélni. Egyszer már legyőzte a mellrákot, igaz, csak egy hajszálon múlt, hogy nem fordítva történt. – Nem tudom – mondta egy vállrándítással. – El akar küldeni egy másik dokihoz, aki valami nagy gurunak számít orvosi körökben. – Tényleg? És hogy hívják? – Dr.… Basszus! Elfelejtettem. – Ja, róla hallottam már én is – vigyorogtam. – És tényleg olyan jó? – Valószínűleg. Azt hiszem, ő a belső szervek felfedezője, vagy valami ilyesmi. – Ez nem semmi! Cookie kitöltött két csésze kávét és lehuppant mellém. – Nincs baj, jól vagyok – cukrot és tejszínt tett a kávéjába. – Szerintem a doki csak biztos akar lenni benne, hogy a sors nem ismétli önmagát. – Tehát óvatos – mondtam, a kávémat kevergetve. – Szeretem, ha valaki óvatos, különösen akkor, ha az illető döntésén élet és halál múlik.

– Nem akarom, hogy aggódj, ennyi az egész. Évek óta nem voltam ilyen jól. Szerintem neked köszönhetem, hogy ilyen fiatalos vagyok – rám kacsintott a csészéje mögül. Nagyot kortyoltam a kávéból, majd megkérdeztem: – Ez nem Amber dolga? Cookie fújt egyet: – Amber minden alkalmat megragad, hogy emlékeztessen rá, mennyire öreg és unalmas vagyok. Állandóan azt mondogatja: nem vagy olyan, mint Charley. Állandóan! Majdnem biztos abban, hogy te találtad fel a spanyolviaszt. – Legalább valaki – mondtam, és felvontam a szemöldökömet. – Hűha – mondta, és letette a csészéjét –, csak nem azzal a nyomszakértővel rúgtátok össze a port már megint? Hátradőltem, és dühös voltam magamra, hogy annak idején egyáltalán szóba hoztam a dolgot. És ráadásul a saját otthonomban… – Jó nagy marha. – Tehát volt egy kis zűr – mondta, és felderült az arca. Teljesen be volt indulva a Garrett-tel kapcsolatos történetekre. Ez pedig… zavaró. – Gyerünk, elő a farbával – közelebb hajolt. – Mit mondott? Beszélgettetek? Vagy közelharc volt? Esetleg vad szex? – Brrr – fintorogtam. – Még akkor sem tenném, ha ő lenne az egyetlen dögös nyomszakértő kerek e világon. – Akkor mi volt? Meséld el! – szabad kezével elkapta a blúzom gallérját. Megpróbáltam visszafojtani a nevetést. – Mikor fogsz végre rájönni, hogy félig-meddig rajtad keresztül élem az életem? – Miért, így van?

– Bizony – lesimította a galléromat, és megint a kávéjával bíbelődött. – Van egy tizenéves lányom. Semmi magánéletem nincs. Semmi olyan esemény nincs az életemben, ami valami módon ne kapcsolódna a Disney mesecsatornához. Ami pedig a szexet illeti – tette hozzá egy drámai legyintés kíséretében –, nos, ne akard, hogy részletezzem. Évek óta nem volt részem olyan szexuális élményben, ami ne lenne összefüggésbe hozható egy bizonyos elemes szerkezettel. Így hát érthető, hogy részleteket akarok, Charley! Részleteket! Miután magamhoz tértem – az elemes szerkezetre vonatkozó megjegyzés megtette hatását –, ezt mondtam: – De hát megpróbáltalak összehozni Dave-vel, a Szállítóval. – Ja, a kenyeres fiúra gondolsz? – eltűnődött egy pillanatra, majd vágott egy grimaszt: – Rosszabbal is beérném. Elnevettem magam, és Cookie is elmosolyodott. – Akkor elmeséled végre, mi történt tegnap este? – kérdezte. – Ja persze, tegnap este – és belekezdtem az előző este történtek felelevenítésébe. Meséltem a kalandomról Rosie férjével, aki egy seggfej, és megnyugtattam Cookie-t, hogy Rosie sikeresen felszállt a gépre és biztonságban kijutott az országból. Azután elmeséltem, mi volt a másik seggfejjel, nevezetesen Garrett-tel, a szkeptikus nyomszakértővel. Majd pedig beszámoltam az igazán katasztrofális reggeli eseményről, amit Elizabeth testvérével éltem át. Végül pedig elmondtam a legjobbat is, a Reyesszel kapcsolatos sztorit. – Hű, Reyes, mi? – Aha. Cookie elnevette magát. – Tudnád úgy mondani, hogy még mélyebbet sóhajtasz közben?

Vigyorogtam, és egy réteg epres krémsajtot kentem az áfonyás sütimre; így egyszerre vittem be a szervezetembe gabonát, tejterméket és gyümölcsöt. – Az első és egyetlen alkalom, amikor láttam, akkor éjszaka volt, South Valley-ben, Gemmával. – Milyen éjszaka? – kérdezte Cookie kerek szemmel. – Úgy érted, hogy…? – Úgy értem. Már ha jól emlékszem, és tényleg ő az. Cookie képben volt a történtekkel kapcsolatban. Már vagy tucatszor elmeséltem neki. Minimum. Amíg Cookie szótlanul ücsörgött, megpróbáltam összeszedni magamban, mit is tudok Reyesről. Sajnos, nem túl sokat. Amikor először – és mindeddig utoljára – találkoztam Reyesszel, elsős voltam a középiskolában, a gyagya nővérem pedig végzős. Úgy esett, hogy Gemma egy fél évvel előbb szeretett volna érettségizni a többieknél, hogy ne keresztfélévvel kelljen kezdenie az egyetemet. Ám ahhoz, hogy előrehozott érettségit tehessen, el kellett végeznie egy projektmunkát, amibe egyedül nem mert belevágni. Itt jött a képbe Charlotte Davidson, a szupertesó, a szent, minden projektek mestere. Nem mondom, hogy teljesen gördülékenyen ment a dolog. Furcsamód úgy emlékeztem az akkori beszélgetésünkre, mintha pár pillanattal ezelőtt történt volna. Pedig tizenkét év telt el az óta a rémisztő és egyben csodálatos este óta. Azt az éjszakát sosem fogom elfelejteni… – Ha engem kérdezel – mondtam a nővéremnek, miközben a számat és az orromat eltakaró piros sállal babráltam –, egy

projektért nem érdemes az embernek az életét áldoznia, még egy olyanért sem, amelyik azt az annyira vágyott tíz pluszpontot éri. Gemma odafordult hozzám, és leengedte a kezéből apánk kameráját, hogy elsimítson egy szőke tincset az arcából. A hideg decemberi éjfél fényesen tükröződött kék szemében. – Ha nem szerzem meg ezt a tíz pontot – felelte Gemma, és a lélegzete kis felhőcskékben gomolygott a fagyos levegőben –, akkor nem fogok tudni előrehozott érettségit tenni. – Tudom – mondtam, és igyekeztem palástolni a mérgemet. – De most komolyan, ha karácsony előtt két nappal megmurdelok, halálbiztos lehetsz benne, hogy kísérteni foglak. Örökké. És közlöm veled, hogy ennek aztán tényleg értem a módját. Gemma közönyösen vállat vont, majd a figyelmét ismét az autofókusz üzemmódban készített albuquerque-i látképekre összpontosította. Apró mécsesek szegélyezték a járdákat, lampionok díszítették az épületeket, kísérteties fénybe vonva a kihalt utcákat. Gemma azt a lehetőséget választotta, hogy a közösségtudatosság témakörében videofilmet készít. A Southside utcáin zajló életet szerette volna bemutatni. Zűrös srácokat, akik mindennél jobban vágynak arra, hogy elfogadják őket. Drogfüggőket, akik a következő adagjukat szeretnék megszerezni. Hajléktalanokat, akik ennivalóról álmodoznak, és arra áhítoznak, hogy tető legyen a fejük felett. Mind ez idáig mindössze egy, a Centralon átsuhanó gördeszkázó srácot sikerült lencsevégre kapnia, valamint egy prostituáltat, aki üdítőt vásárolt a Macho Tacónál. Az esti kimenőnk gyorsan eltelt, és még mindig csak vártunk, összekuporodva egy elhagyatott iskolaépület árnyékában, és

igyekeztünk láthatatlanok maradni. Egyre-másra különféle bandák tagjai kötöttek belénk, és az iránt érdeklődtek, hogy ugyan mit keresünk ott. Volt egy-két meleg helyzet, és kaptam néhány telefonszámot is, de mindent egybevetve az este meglehetősen csendesen telt. A hőmérséklet fagypont alatt volt. Egyszer csak észrevettem egy srácot, aki az iskolaépület lépcsője alatt kuporgott. Szürkésfehér pólót és piszkos farmernadrágot viselt. Bár volt rajta egy dzseki is, láthatóan reszketett, pedig a halottak szellemei nem érzékelik az időjárás viszontagságait. – Hé, te ott! – szólítottam meg, kissé közelebb merészkedve hozzá. Felpillantott, és az arcán meglepetés tükröződött. – Te látsz engem? – Persze, hogy látlak. – Senki sem szokott látni. – Én pedig látlak. Charley Davidson vagyok. – Mint a motormárka? – Valahogy úgy – mondtam, és rávillantottam a mosolyomat. – Miért vagy olyan fényes? – kérdezte hunyorogva. – A halál angyala vagyok. De ne félj, nem vagyok olyan ijesztő, mint a titulusom. Hiába minden, a tekintetébe félelem költözött. – Nem akarok a pokolra jutni. – A pokolra? – kérdeztem vissza, és leültem mellé. Figyelmen kívül hagytam, hogy Gemma idegesen sóhajtozni kezdett, hogy lám, már megint magamban beszélek. – Higgy nekem, ha el lenne rendelve, hogy magával a testet öltött gonosszal találkozz, már réges-rég nem lennél itt. A tekintetében megkönnyebbülés csillant. – Csak úgy lófrálgatsz itt? – kérdeztem.

Nem kellett sok idő, hogy megtudjam, a srác nemrég távozott el az élők sorából, tizenhárom éves, egy banda tagja volt, Angyal névre hallgat, és egy autós bandatámadás alkalmával egy tizenegy-milliméteresből golyót kapott a mellébe. Ő vezette a kocsit. Mellette szólt – legalábbis szerintem –, hogy fogalma sem volt róla: a barátja megölni készült egy mexikói ipsét, akinek mindössze az volt a vétke, hogy áthaladt a területükön. Aztán záporozni kezdtek a lövedékek. Angyal igyekezett megakadályozni, hogy a barátja véghezvigye a tervét, és ki akarta csavarni a kezéből a fegyvert. Eközben ripityára törte az édesanyja autóját. Végül aznap éjjel csak egy ember halt meg: ő. Miközben előadást tartottam Angyalnak a golyóálló mellény előnyeiről, egy távoli ablakban látható jelenetre lettem figyelmes. Kiléptem az árnyékból, hogy jobban lássak. Élénksárga fény világította meg egy kis lakás konyháját, de nem ez volt, ami megragadta a figyelmemet. Először azt hittem, káprázik a szemem. Pislogtam, újra a látványra fókuszáltam, majd vettem egy mély levegőt, és éreztem, hogy belém hasít a rémület. – Gemma – suttogtam. Egy hetykén odavetett Mi van?-t követően Gemma lélegzete is elakadt. Ő is látta, amit én. Egy piszkos pólót és boxeralsót viselő férfi egy tizenéves fiút szorított a falhoz. A férfi a gyerek torkát szorongatta, a fiú pedig a pasas kezét rángatta, hogy szabadulni tudjon. Ekkor a férfi a másik kezével hatalmas ütést mért a gyerek arcára. Az állkapcsát találta el, láthatóan félelmetes erővel, mert a fiú feje hátracsuklott és a falnak csapódott. A gyerek teste egy pillanatra elernyedt, majd újra hadonászni kezdett, vaktában próbálva kivédeni az ütéseket. Egy tizedmásodpercig úgy tűnt, hogy a fiú zavart tekintete találkozott az enyémmel. Majd a férfi újra lesújtott.

– Ó, istenem, Gemma, tennünk kell valamit! – kiáltottam. Odarohantam az iskola körüli drótkerítésen tátongó nyíláshoz. – Muszáj tennünk valamit! – Charley, várj! De akkorra már átbújtam a kerítésen, és a lakás felé rohantam. Épp amikor felnéztem, akkor penderítette a férfi a fiút a konyhaasztalra. A házhoz vezető lépcsősor nem volt kivilágítva. Felbotorkáltam, és eredménytelenül dörömböltem a zárt bejárati ajtón. A kémlelőnyíláson át sötét, üres folyosót láttam. – Charley! – Gemma az utcán állt, a háztömb előtt. Mivel az ablak magasan volt, hátrébb kellett lépnie az épülettől, hogy beláthasson. – Charley, siess! Megöli a fiút! Visszaszaladtam Gemmához, de már nem láttam a fiút. – Megöli! – Hová lettek? – Ott vannak! Nem mentek sehová! – mondta érzelmektől túlfűtött hangon. – Elesett. A fiú elesett, a férfi pedig… Azt tettem, ami először az eszembe ötlött. Visszarohantam az elhagyatott iskolaépületbe, és felvettem egy téglát. – Mire készülsz? – kérdezte Gemma, amikor átvergődtem a kerítésen, és visszaszaladtam hozzá. – Valószínűleg megöletem – mondtam, miközben céloztam –, vagy ami még rosszabb, péppé veretem magunkat. Gemma hátrébb lépett, amikor behajítottam a téglát a konyhaablakon. A hatalmas üvegtábla szilánkokra repedt, de egy őrjítő pillanatig tartotta magát, mintha csak sokkot kapott volna attól, amit tettem. Aztán apró darabokra hullott. A csendes éjszakába hasított a robaj és az utcára hulló üvegcserepek csörömpölése. A férfi azonnal megjelent az ablakban.

– Hívom a rendőrséget, te szemét! – kiáltottam, és igyekeztem elég meggyőzően mondani, hogy lehetőleg el is higgye, hogy megteszem. Lebámult ránk az ablakból; a düh eltorzította a vonásait. – Te kis ribanc! Ezért megfizetsz! – Futás! – az ösztönök vették át az irányítást. Megragadtam Gemma karját. – Rohanj! Míg Gemma az utcán akart menekülni, én igyekeztem a felé az épület felé rángatni, amelytől menekülni akartunk. – Mit csinálsz? – sikoltotta, a rémület miatt a normál hangszínénél sokkal magasabb hangon. – A kocsihoz kell jutnunk! A sötét sikátorok felé rohantam. Gemmát berántottam a háztömb és egy ruhatisztító épülete közé, és belöktem a keskeny utcácskába: – Átmegyünk a patakmedren. Így gyorsabb. – Túl sötét van. A szívem a torkomban dobogott, miközben a szerteszét heverő dobozok és viharvert ládák között igyekeztem előrehaladni. A hideget már nem is éreztük. Csak az járt a fejemben, hogy valahogy segítséget kell szereznünk, hogy megmenthessük a fiút. – Kell egy telefon! – mondtam. – Van egy kisbolt a patak túloldalán. Amikor felbukkantunk a szűk átjáróból, egy újabb drótkerítés állta utunkat. – És most? – nyöszörögte Gemma, nem épp segítőkészen. A száraz patakmeder a kerítés másik oldalán volt, és a kisbolt még azon is túl. Végigrángattam magammal a kerítés mentén, remélve, hogy találunk egy kijáratot. A tisztító hátsó bejáratánál világító lámpa fénye valamelyest megvilágította a terepet, de

ennek ellenére megcsúsztunk, és elvágódtunk az egyenetlen, jeges talajon. – Charley, várj! – Segítséget kell szereznünk! – ez a gondolat minden mást felülírt bennem. Segítenem kell annak a fiúnak. Soha életemben nem láttam még ehhez fogható erőszakot. Az adrenalin és a félelem hatására az epe ízét éreztem a torkomban. Nyeltem egy nagyot, és beszívtam a jéghideg levegőt, hogy valamelyest megnyugodjak. – Várj, várj! – Gemma elfúló könyörgése hallatán végre lelassítottam egy kicsit. – Szerintem ő az. Megálltam, és megperdültem. A fiú ott térdelt egy konténer mellett, keze a gyomrán, és a teste meg-megremegett ,miközben öklendezett. Visszaindultam. Gemma megragadta a karomat, és mögöttem vánszorogva igyekezett tartani velem a lépést. Amikor odaértünk a fiúhoz, megpróbált felállni, de láthatóan nagyon alaposan helybenhagyták. Gyenge volt, reszketett, térdre esett és a konténer felé nyúlt, hogy megkapaszkodjon benne. A másik kezének hosszú ujjai a kavicsos földbe markoltak, miközben megpróbált lélegzethez jutni, és hatalmasakat szippantott a hideg levegőből. Csak egy póló volt rajta és egy szürke melegítő. Nagyon fázhatott. Elöntötte a szívemet az együttérzés, és mellé térdeltem. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Mélyen és gyorsan vette a levegőt. Az izmai összerándultak a fájdalomtól, megfeszültek a karján, és ekkor egy tetoválás szabályos körvonalait láttam kirajzolódni. Egy kicsit feljebb sötét, dús haj kunkorodott a füle mögött. Gemma felemelte a kamerát, hogy kivilágítsa a környezetünket. A fiú felnézett. Hunyorgott, és felemelte a kezét, hogy beárnyékolja a szemét.

Gyönyörű szeme volt. Csillogó, mélybarna, amelyben aranyés zöld színű fények szikráztak. Sötétvörös vér csordogált az arca egyik felén. Úgy nézett ki, mint egy harcos valamelyik késő esti filmben, egy hős, aki a hatalmas túlerővel szemben is csatába száll. Egy pillanatra arra gondoltam, lehet, hogy tévedek, és a fiú meghalt, én csak a szellemét látom már; de aztán eszembe jutott, hogy nem lehet halott, hiszen Gemma is látja. Pislogtam, és megkérdeztem: – Jól vagy? – hülye kérdés volt, de abban pillanatban csak ez jutott az eszembe. Egy hosszú percre rám emelte tekintetét, majd elfordult és vért köpött a sötétben, aztán újra rám nézett. Idősebb volt, mint eredetileg gondoltam. Tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett. Újra megpróbált felállni. Ugrottam, hogy segítsek, de elhúzódott az érintésem elől. Annak ellenére, hogy kétségbeesett és olthatatlan vágyat éreztem, hogy segítsek neki, félreálltam, és végignéztem, ahogy talpra áll. – Kórházba kell vinnünk – mondtam neki, amikor felállt. Számomra ez egy teljesen logikus lépésnek tűnt, de amikor rám nézett, a tekintetében ellenségességet és bizalmatlanságot láttam. Még egyet köpött, és a téglafalnak támaszkodva elindult, vissza a keskeny sikátoron, amelyen mi is keresztüljöttünk. – Figyelj – mondtam, és mentem utána a sikátorban. Gemma határozottan belekapaszkodott a dzsekimbe, és alkalmanként megrántotta, nyilvánvaló jelét adva annak, hogy nem akarja követni a fiút. Figyelemre sem méltattam, csak húztam magammal. – Láttuk, mi történt. Muszáj elvinnünk a kórházba. Itt az autónk, nem messze. – Tűnjetek el innen! – mondta végül. A hangja mély volt, és érződött, hogy fájdalmai vannak. Nagy nehezen felmászott egy

ládára, és megkapaszkodott egy magas ablakpárkányban. Karcsú, izmos teste láthatóan megremegett, amikor megpróbált bekukucskálni a lakásba. – Vissza akarsz menni oda? – kérdeztem döbbenten. – Megőrültél? – Charley – suttogta Gemma mögöttem –, szerintem mennünk kéne. Mintha a falnak beszélt volna. – Az az ember meg akart ölni! Mérgesen rám pillantott, mielőtt visszafordult az ablakhoz. – Melyik szót nem érted abból, hogy tűnjetek el innen? – mordult rám. Bevallom, még mindig tétováztam. Elképzelni sem tudtam, mi fog történni, ha visszamegy abba a lakásba. – Hívom a rendőrséget. Megperdült a tengelye körül. Hihetetlenül fürgén, mintha nem is őt verték volna agyba-főbe, leugrott a ládáról, és előttem termett. Épp csak akkora erővel, hogy érezzem, a torkomra tette a kezét, majd nekilökött a téglafalnak. Egy hosszú pillanatig csak nézett. Érzelmek hullámai vonultak át az arcán. Harag. Frusztráció. Félelem. – Az nagyon, de nagyon rossz ötlet lenne – mondta végül. Kétségkívül figyelmeztetésnek szánta. A hangjában elkeseredettség csengett. – A nagybátyám zsaru, az apám exzsaru. Tudok segíteni neked – forróság áradt belőle, arra gondoltam, bizonyára belázasodott. Nyilván nem tesz jót, ha az ember egy szál pólóban álldogál a csontig hatoló hidegben.

Az elszántságom láthatóan megdöbbentette. Majdnem elnevette magát. – Amikor majd egy picsogó kis liba segítségére lesz szükségem az úri negyedből, mindenképp szólni fogok. A hangjából áradó gyűlölet eltompította az elszántságomat, de csak egy pillanatra. Összeszedtem magam, és tovább erőltettem a dolgot: – Ha visszamész, kihívom a rendőrséget. Nem tréfálok. Tehetetlenül összeszorította a fogát. – Azzal többet ártasz, mint használsz. – Kétlem – ingattam a fejem. – Nem tudsz rólam semmit. És róla sem. – Az apád? Habozott, majd türelmetlenül nézett rám, mintha azt latolgatná, hogyan tudna a leggyorsabban megszabadulni tőlem. Végül meghozta a döntést. Az arcára volt írva. A vonásai megkeményedtek. Egy lépéssel közelebb jött, fölém magasodott, odahajolt egész közel, és a fülembe suttogta: – Mi a neved? – Charley – hirtelen annyira megrémültem, hogy nem mertem nem válaszolni a kérdésére. Aztán megpróbáltam kinyögni, hogy Davidson, de lehúzta a sálat az arcomról, hogy jobban lásson, és a Davidson szó valami furcsa, egy szótagos szóvá olvadt össze, ami körülbelül úgy hangzott, hogy… – Dutch? – kérdezte összehúzott szemöldökkel. Ő volt a legelragadóbb jelenség, akit valaha láttam. Kemény volt, erős és szilaj, ugyanakkor sebezhető is. – Nem – suttogtam, miközben az ujjai rámenősen a keblemet súrolták. – Davidson. – És mondd, Davidson, erőszakoltak már meg téged valaha?

Hiába tudtam, hogy az a célja, hogy a frászt hozza rám, nem állíthatom, hogy a kérdése nem tette meg a hatását; megdöbbentem, és inamba szállt a bátorságom. Igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy elszaladjak, próbáltam állni a sarat, de az önvédelmi ösztönöknek nehéz parancsolni. A futó pillantás, amelyet támogatás reményében Gemmára vetettem, nem sokat segített. A testvérem ugyanis tágra nyílt szemmel és tátott szájjal állt, szórakozottan tartotta a kamerát, mintha még számított volna valamit egyáltalán, és valahogy sikerült megállnia, hogy egyetlen pillanatot se rögzítsen a történtekből. – Nem – mondtam lélegzet-visszafojtva. Arca súrolta az enyémet, és szorítása valamelyest enyhült a torkomon. Egy átlagos járókelő számára egy párocskának tűntünk volna, akik flörtölve játszadoznak a sötétben. A térdét a térdeim közé nyomta, és szétfeszítette a lábaimat, így hozzáférést biztosítva magának a legintimebb testrészemhez. Elakadt a lélegzetem, amikor a szabadon lévő kezével a combom közé nyúlt, és ösztönösen éreztem, hogy már nem sok kell hozzá, és nem leszek ura a helyzetnek. Mindkét kezemmel megragadtam a kezét. – Hagyd abba, kérlek. Egy pillanatra abbahagyta, de a kezét nem vette el. A mellkasára tettem az egyik kezem, és finoman, szinte kérlelve eltoltam magamtól: – Kérlek. Hátrált, és a szemembe nézett: – Akkor elmész? – Elmegyek. A tekintete egy hosszú percig az enyémbe fúródott, azután elengedett, és a fejem felett mindkét kezével a falnak támaszkodott.

– Menj! – vetette oda durván. Ez már nem javaslat volt. Átbújtam a karja alatt, és elrohantam, mielőtt meggondolta volna magát, Gemmát pedig húztam magam után. Amikor megkerültük az épületet, visszafordultam, és megálltam. Annak a ládának a tetején ült, amelyre az előbb felmászott, és bámult be az ablakon. Kétségbeesett, reménytelen sóhajjal fejét a falnak támasztotta, és akkor már tudtam, hogy nem fog visszamenni a lakásba. Csak rajta akarta tartani a szemét azon az ablakon. Akkor sokat törtem a fejem azon, kit hagyhatott odabent. Két nappal később megkaptam a választ, amikor beszédbe elegyedtem a házsártos házinénivel. A 2C-ben lakó család az éjszaka közepén kiköltözött, kéthavi bérletidíj-hátralékot, valamint egy törött ablak javítási költségét hagyva maga után. Ismét működésbe léptek az önvédő reakcióim; ezek tartottak vissza attól, hogy az ablakbetörés részleteiről említést tegyek. Amikor végre sikerült az anyagi veszteségével kapcsolatos tirádát félbeszakítanom, elmondta, hogy hallotta, az öreg Reyesnek szólítja a fiút. Hát Reyesnek hívják. Az igazi kérdés azonban az volt, vajon kit hagyott bent a lakásban. A házinéni erre is tudta a választ. A húgát. A húga maradt a lakásban. És egyedül volt. Egy szörnyeteggel összezárva. – Nem hiszem el – mondta Cookie, és ezzel visszarántott a valóságba. – Akkor ő, tudod, most halott?

Cookie már régen rájött, hogy látom az eltávozottak lelkét, és sosem hányta a szememre ezt a képességemet. – Hát ez az, ami nagyon furcsa – feleltem –, hogy nem tudom. Nagyon különbözik azoktól a dolgoktól, amelyeket eddig tapasztaltam. – Az órámra néztem. – A francba! Be kell mennem az irodába. – Ó, ez nem rossz ötlet – kuncogott. – Seperc alatt ott vagyok én is. – Rendben – mondtam, és azzal a lendülettel már kint is voltam az ajtón. – Akkor pár perc, és találkozunk! Tartsa a frontot, Mr. Wong!

Ötödik fejezet

JENIUS PÓLÓFELIRAT Végigvánszorogtam a körülbelül tizenöt méter hosszú kis átjárón, apám bárjának hátsó bejáratáig, és azon elmélkedtem, vajon a három ügyvéd miért maradt ebben a dimenzióban ahelyett, hogy átmentek volna a sajátjukba. Számításaim szerint – 12 százalékos hibahatár mellett, ami az adott becslés konfidencia-intervallumán, valamint a rendőrségi orvos szakértő megfigyelésén alapul – több mint valószínű, hogy nem a tacos miatt maradtak. Rászántam egy másodpercet, hogy eltegyem a napszemüvegem a bőrtáskámba, és hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a bár félhomályához. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az apám bárja pompás. A központi helyiség mennyezete hasonló a katedrálisokéhoz; minden négyzetcentiméterét sötétre pácolt fa borítja, a falakat keretezett képek, érmek, díjak és a rendőrség rendezvényeiről szóló poszterek díszítik. A hátsó bejárattól nézve a bárpult jobboldalt van. A helyiség közepén kerek asztalok állnak, körülöttük székekkel, a bár elülső részén pedig magas bisztróasztalok. A kocsma ékessége azonban vitathatatlanul a százéves kovácsoltvas díszítés, amely a központi helyiségen fut végig, mintha egy

korona kanyargós, indás díszítőbordűrje lenne. A mesterien megmunkált vasívek csigavonalban kanyarognak végig a helyiségen, és a kocsma nyugati falához vonzzák az ember tekintetét, ahol egy káprázatos lift uralja a teret. Az a fajta, amit csak filmekben és nagyon régi szállodákban lehet látni. Minden alkatrésze és felvonócsigája ép, működik és bárki megcsodálhatja. Ha az ember úgy dönt, hogy lifttel megy fel az épület felső szintjére, fel kell készülnie rá, hogy az örökkévalóság és egy nap lesz, mire feljut oda. A magánnyomozói irodám a felső szint legnagyobb részét elfoglalja, és saját különálló bejárata van az épület oldalán, egy festői New England-i stílusú lépcsőfeljáróról. Kételkedtem, hogy ha a lépcsőzést választom, komolyabb fájdalom nélkül megúszhatnám a dolgot, és – tekintettel arra, hogy minden létező fájdalmat komolynak vélek – úgy döntöttem, hogy lifttel megyek. Még akkor is, ha a liftezésnek is megvannak a maga hátulütői. Meghallottam a papám hangját odabentről, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Apa olyan volt, mint az eső a perzselő sivatagban. Gyerekkoromban nem hagyta, hogy kiszáradjak és szétporladjak, nem hagyta, hogy elhagyjam magam és magamba forduljak. Ez nagyon rendes volt tőle. Bementem hát a bárba, és észrevettem magas, sudár alakját. Egy asztalnál ült a gonosz mostohámmal és a nővéremmel, aki történetesen nem a mostohanővérem volt. Ha apa volt az eső a sivatagban, akkor ezek a nőszemélyek voltak a skorpiók, és már jó régen megtanultam, hogy okosabb, ha távol tartom magam tőlük. Az édesanyám meghalt, amikor születtem – elvérzett, miközben életet adott nekem. Ez volt az egyik legszörnyűbb emlék az életemben. Apa még az első születésnapom előtt

elvette Denise-t. És még csak meg sem kérdezett, mit szólok hozzá! Denise és én sosem jöttünk ki valami jól. – Szia, kislányom – köszöntött apa, én pedig újra feltettem a napszemüveget, és igyekeztem észrevétlen maradni, noha nem voltam igazán biztos abban, hogy a napszemüveg miképpen segíthetné ezt elő. Kissé bosszantott, hogy észrevettek, noha tudhattam volna, hogy amúgy sem úszom meg a dolgot. Az a nyamvadt lift hangosabb volt, mint egy hatalmas Chevrolet, és olyan lassan vánszorgott felfelé, mint egy nyugdíjas csiga. Biztos voltam benne, hogy Denise-nek feltűnt volna, hogy egy sötét hajú, napszemüveges lány beszáll mellette a liftbe. Odamentem az asztalukhoz. – Gyere, reggelizz velünk – mondta a papám. – Adok az enyémből. Denise és Gemma hozták a reggelit. Szemmel láthatóan rám nem számítottak, annak ellenére, hogy a hátsó bejárattól körülbelül kétlépésnyire lakom, déli irányban. Nem mintha meglepődtem volna… Gemma még arra sem méltatott, hogy felnézzen a burritójáról. Vágni lehetett a feszültséget. Hallva apa ajánlatát, és látva, hogy tényleg belevág a szendvicsébe, hogy megossza velem, Denise csak sóhajtott egyet. – Köszi, de már ettem – mondtam. Denise ekkor leplezetlen bosszúsággal meredt rám, pedig csak a szokásos formámat hoztam. – Mit ettél? – kérdezte pengeéles hangon. Elbizonytalanodtam. Éreztem, hogy ez csak egy trükk volt. Aggodalmat színlelt, ezúttal a reggelim tápértékére vonatkozóan, hogy azt higgyem, érdekli, mi van velem. Ott álltam, némán és eltökélten; nem megyek bele a kisded játékaiba.

Ekkor mélyreható tekintettel nézett rám, és én megadtam magam: – Egy áfonyás sütit. Bosszúsan forgatta a szemét, majd ismét a burritója került az érdeklődése középpontjába. Pfű. Ez meleg helyzet volt! Ki gondolta volna, hogy az áfonyás süti említésére ennyire méregbe gurul a mostoha? Lehet, hogy be kellett volna dobnom, hogy volt rajta epres krémsajt is. Szörnyű, hogy ilyen mértékű csalódást okoztam annak az asszonynak, aki felnevelt, de a fene megette, hát ilyen vagyok! Akkor is ugyanilyen csalódott lenne, ha én találtam volna fel a kereket. Vagy a post-itet. Vagy a csontvelőt. Apa felállt a székéből puszit adni, de amikor meglátta az államat, elállt a lélegzete. Teljesen biztos voltam benne, hogy Denise is észrevette – láttam, hogy a szeme egy icipicit elkerekedik, de aztán összeszedte magát. Azonban nyilván úgy döntött, hogy úgy tesz, mintha nem venné észre, így hát én is úgy döntöttem, hogy nem veszem észre. Gyorsan lejjebb húztam a szemüvegem, és intettem apának, hogy bele ne lendüljön. Várt egy kicsit, és összehúzott szemöldökkel adta tudtomra elégedetlenségét, amiért is nem akarok kitálalni a gonosz mostohám előtt, majd adott egy puszit a homlokomra. – Mindjárt felmegyek – mondta, és ezzel tudomásomra hozta, hogy mindenképp magyarázatot vár a történtekre. – Ott találsz – mondtam, és kinyitottam a liftajtót –, ha szerencséd van. Nevetett. Denise sóhajtott. A mostohaanyámnak sosem volt erőssége a gondoskodás. Szerintem az összes ilyen jellegű késztetését a nővéremen élte

ki, és amikorra rám került a sor, már egy csepp sem maradt benne. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy – legalább egyszer – tett egy találó megjegyzést. Ő volt az, aki felvilágosított arról, hogy a figyelmi kapacitásom nem haladja meg egy szúnyogét sem; egész pontosan egy olyan szúnyogét sem, amelynek szelektív a hallása. Legalábbis úgy emlékszem, hogy ezt mondta. Ja igen, és azt is tőle tudom, hogy a férfiak csak egy dolgot akarnak. Egyébiránt hálával és köszönettel tartozom a Mindenhatónak. Én sem vágyom ennél többre Denise-től. A mostohám védelmében legyen mondva, nem vagyok teljesen igazságos, ha hibáztatom. Úgy értem, ott volt neki Gemma. Az a bizonyos Gemma Vi Davidson. Ilyen feltételek mellett nehéz lett volna harcba szállnom. Különösen azért, mert Gemma és én teljesen egymás ellentétei vagyunk. Gemmának szőke haja és kék szeme van. Nekem meg nem. Gemma mindig is kitűnő tanuló volt. Én inkább csak amolyan nem rossz, de lehetne jobb is. Gemma a reáliák felé fordult, én a nyomozást választottam. Amikor Gemma idegen nyelveket tanult, én éppen abba a helyes olasz pasiba voltam belezúgva, a szomszédból. És amikor Gemma egyetemre ment, és magna cum laude diplomázott, három és fél év alatt, pszichológia alapképzésen, én három és fél év alatt szociológia alapképzésen végeztem, igaz, summa cum laude. Gemma persze sosem bocsátotta meg nekem, hogy leköröztem. Viszont ez sarkallta arra, hogy folytassa a tanulmányait, ami része volt a kivagyiságról szóló, szűnni nem akaró harcunknak; mintegy a túlélésért való küzdelem volt, azonban nemesnek semmiképp sem nevezhetném. A nővérem meg sem állt a mesterképzésig. Aztán még tovább ment. Méghozzá egy doktor, pontosabban dr. Roland oldalán, aki egyébként nős volt. Aztán persze Gemma is doktorált.

Harmincéves korára. Igaz, közben jobban össze kellett melegednie a professzorral. Denise sem bocsátott meg nekem soha. Amikor Gemma diplomázott, Denise szemében örömkönnyek csillogtak. Amikor én diplomáztam, Denise többet forgatta a szemét, mint egy heroinista, akinek letétben van a vagyona. Szerintem azon bosszankodott, hogy a diplomaosztó ünnepség miatt le kellett mondania a szokásos vasárnapi kerti klubdélutánját. Persze az is lehet, hogy a póló nem tetszett neki, ami ki-kivillant a diplomaátadón viselendő fényes klepetusom alól, és a JENIUS11 felirat pompázott rajta. Apa persze büszke volt rám. Régóta tettettem már, hogy ez elég nekem. Arra gondoltam, egy szép napon Denise talán rá fog jönni, hogy rendelkezik azzal az emberfeletti képességgel, miszerint egyszerre egy embernél többre is büszke tudjon lenni. Ez a nap azonban sosem jött el. Így tehát, már csak pusztán dacból is, pontosan azt tettem, amit Denise elvárt tőlem: csalódást okoztam neki. Újra meg újra. Mert Denise úgy gondolta, hogy a nők tanításra születtek, fogtam magam, elmentem az egyetemi campuson rendezett toborzásra, és csatlakoztam a Békehadtesthez. Sokkal könnyebb volt csalódást okozni, mint a lelkemet is kidolgozni csak azért, hogy ez ne történjen meg. És a csalódottságot tükröző oldalpillantások nem is fájtak annyira, ha nem voltak alaptalanok. Nem is beszélve arról, hogy a Békehadtestnél sokféle projekten kellett dolgoznom, és – mily meglepő! – a katonaság telis-tele van egyenruhás férfiakkal. Mondhatni, csak úgy hemzsegnek. Ez pedig igen örvendetes tény. 11

Nincs konkrét jelentése, közkedvelt szóviccé mégis az teszi, hogy kiejtése megegyezik a „zseni” jelentésű „genius” szóéval; az ellentmondás abban rejlik, hogy ha valaki zseninek tartja magát, nyilvánvalóan tisztában kell lennie az adott szóalak megfelelő helyesírásával is.

A lift végre felért az emeletre. Leintegettem apának, mielőtt kiléptem volna az irodám hátsó ajtajához vezető folyosóra. A külső bejárat, amelyet általában használtam, épp az előtérre nyílik, az irodahelyiségem pedig amögött van. Van még egy harmadik bejárat is, amihez egy kicsit trükkösen, a hátsó vészkijáraton keresztül lehet eljutni. Garrettet pillantottam meg a folyosón; épp az irodám ajtajának támaszkodott, és nyilvánvalóan engem várt. Rájöttem, hogy bizonyára a tűzlétrán kapaszkodott fel, és az ablakon mászott be. Micsoda felvágós alak! – Ugye, tisztában vagy vele, hogy az apám exrendőr? Mi a nyavalyát csinálsz itt? – bosszankodtam pattogós hangon. Fehér pólót, sötét dzsekit és egy szoros farmert viselt, amely tökéletesen simult az alakjára. Kihúzta magát, és kérdőn felvonta a szemöldökét: – Van valamilyen különleges oka annak, hogy lifttel jöttél fel, ami körülbelül olyan tempóban közlekedik, mint ahogyan a Karo szirup12 csordogál a flakonból? Ahelyett, hogy lépcsőn jöttél volna… A fene egye meg! Garrett veszettül jóképű volt; a sötét tónusú bőr, a parázsló szürke tekintet – de ami engem illet, nos, ennyi van a pasasban összvissz, és semmi több. A vonzalomnak az a kis szikrája, amit korábban talán éreztem iránta, már réges-rég elhamvadt a sértődés és az ellenszenv tüzében. És részemről ez így is van rendjén. Reménykedtem benne, hogy a bosszús arckifejezésem helyettem beszél. Kinyitottam a nehéz faajtót, amely az irodámba vezet, és a Garrett mögött álldogáló három megboldogult látogatóra néztem, akik szintén rám vártak. 12

Az Egyesült Államokban kukoricaszirup márkaneve.

igen népszerű, meglehetősen

sűrű állagú

– Örülök, hogy ön is eljött – mondtam Barbernek. – Így, függőleges testhelyzetben sokkal magasabb. Sussman viccesen oldalba bökte Barbert a könyökével, Garrett pedig bemasírozott az irodámba, és nem volt hajlandó végignézni, hogy a tapétával tárgyalok. – Elnézését kérem a múltkori viselkedésemért – mondta Barber. – Azt hiszem, kissé elvetettem a sulykot. A bocsánatkérése lelkiismeret-furdalást ébresztett bennem; igazán lehettem volna vele egy kicsit… mit tudom én, elfogadóbb. Lehet, hogy ideje lenne részt vennem egy érzékenység-tréningen. Egyszer jelentkeztem egy stresszoldó tanfolyamra, de a kurzusvezető teljesen kikészített. – Nincs jogom ítélkezni ön felett – mondtam, és vállon lapogattam Barbert –, hiszen én még nem haltam meg. Legalábbis hivatalos értelemben. – Hivatalos értelemben? – kérdezte Sussman. – Ez egy hosszú történet. – Persze, persze – mondta Elizabeth. – Bemehetnénk? Azt hiszem, már nincs sok időm hátra, és ha egy mód van rá, legeltetném még a szemem mindenen, ami magas, barna és szkeptikus, amíg lehet. Miért nem találkozhattam vele tegnap? Boldogan haltam volna meg. Pontosan tudtam, mit érez. Ugyanazt, amit én Reyesszel kapcsolatban. Beléptünk az irodámba, ami, egy Pari nevű barátomnak hála, egyben művészeti galériaként is funkcionált. A Centralt bemutató sötét tónusú, absztrakt életképek sorakoztak a falon. Az egyik egy gót stílusú lány zavarba ejtő ábrázolása volt; épp vért mosott le a ruhájáról, és úgy nézett ki, mint én… na jó, talán mégsem, én ugyanis hidegrázást kapok már a mosás gondolatától is. Hála az égnek, a vásznat behálózó szürke

vonalak miatt nehéz volt kivenni, hogy valójában engem ábrázol a kép. Pari egyben tetoválóművész is, a közelben van szalonja. Azt a tetkót is ő tervezte, ami a bal lapockámon díszeleg. Egy aprócska angyal, természetesen a halál angyala, akit egy lebegő köpeny ölel körül, és hatalmas, ártatlan szemmel néz a világra. Pari a titkos utalások igazi nagymestere. Garrett odafordult hozzám. Nem voltam hajlandó felvenni vele a szemkontaktust. Felakasztottam a táskámat, és feltettem egy kávét, épp akkor, amikor Cookie belépett a bejárati ajtón. – Itt vagy, picinyem? – Itt vagyok, hátul – kiáltottam. – Épp most tettem föl a kávét – a fedősztori alapján azért volt kávéfőző az irodámban, hogy Cookie koffeinbevitelét szemmel tudjam tartani. A valóságban azonban remekül helyettesítette a potpourrit. – Kávé! Hála az égnek! – jegyezte meg Cookie, amikor kinyitotta az irodáink közti ajtót. – Ó – tette hozzá, amikor meglátta Garrettet –, Mr. Swopes. Nem tudtam, hogy… – Épp menni készült – mondtam. Garrett rám vigyorgott, majd Cookie-re villantotta az ellenállhatatlan féloldalas mosolyát. A szemétláda. – Jaj, jaj, jaj – mondta Elizabeth, kissé szakadozottan. – Hát ez az, amiről beszélek. Elnyomtam egy tehetetlen sóhajt, és figyeltem, ahogy Cookie belelendül egy monológba; hebegett valamit a papírmunkáról, majd integetett, és becsukta az ajtót, hogy ne zavarjon bennünket. – Pontosan tudom, mit érez – búgta Elizabeth. Lehuppantam az íróasztalom mögötti székre, Garrett pedig a szemben lévőre ült le. – Nos? – kérdeztem.

– Nos? – kérdezett vissza. – Nem udvariassági látogatáson vagy itt, Swopes. Mit akarsz? Három gyilkossági ügyet kell megoldanom. Úgy tűnt, szórakoztatja a magabiztosságom. – Csak eszembe jutott, hogy beülhetnénk valamikor kávézni egyet. – Hoppácska! – jegyezte meg Elizabeth. – Tehát akkor kávézgatás lesz a dologból! Szuper! És mondd, nézhetem majd? Összehúzott szemöldökkel néztem rá: – Nem megyünk kávézni. Garrett lehajtotta a fejét; úgy tűnt, fegyelmezi magát, és nagyon igyekszik, nehogy kijöjjön a béketűrésből. – Nézd – mondtam, és már nagyon tele volt a hócipőm a viselkedésével –, már megbeszéltük a dolgot. Vagy el tudod fogadni, hogy rendelkezem ezzel a képességgel, vagy nem. Jobban örülnék, ha nem tudnád elfogadni. Arra van a kijárat. Vidám napot! És persze tehetsz egy szívességet. Felemelte a fejét. Az arckifejezése komoly volt, de – ellentétben azzal, amire a szívességtételre vonatkozó megjegyzésem kapcsán számítottam – nem tűnt ellenségesnek. – Először is, csak hogy tudd – mondta, és a hangja némi ingerültségről árulkodott –, kezdek hozzászokni, Miss Marólúg. Adj még egy kis időt! – Nem. – Másodszor – folytatta megállás nélkül –, beszélni akarok veled erről. – Én nem akarok. – Úgy értem, arról, hogyan működik. – Jól. – Mindig látod a halottak szellemét? – Minden második hétvégén, és ünnepnapokon.

– És ott vannak, tudod… mindenütt? – És forog a Föld? És hideg a jég? És vízálló a béka segge? – kérdeztem, és hátradőltem a székemen, hogy feltegyem a lábamat – poros bakancs, miegymás – az asztal tetejére. Összekulcsoltam a bokámat, toronysisakot formáltam az ujjaimból, és mereven bámultam magam elé, hogy ezzel is hangsúlyozzam a türelmetlenségem. Vártam, hogy Garrett végre meghozza a döntést arról, hisz-e nekem, vagy sem. Ezt a szakaszt derengésnek hívtam – ilyenkor az embereknek kezd derengeni, hogy tényleg látom a megboldogultak szellemét. Persze mindig vannak kétségeik. A legtöbben vadul gondolkodni kezdenek, hogy valamiféle, bármiféle magyarázatot találjanak arra, hogyan csinálom, amit csinálok. És olyan biztos, mint hogy élek, hogy Garrett Swopes épp azon fáradozott, hogy előálljon egy ilyen magyarázattal. Végül is a halottak nem mászkálhatnak köztünk, hogy megoldják a saját meggyilkolásuk ügyét. Szellemek nem léteznek. Amit állítok, abból semmi sem állja meg a helyét a valóságban. A derengés olyan volt, mint egy útelágazás; annak a bizonyos anekdotából ismert utazónak vagy az egyik ösvényen kell elindulnia, vagy a másikon. Sajnálatos módon a „Charley tényleg látja az eltávozottak szellemét”-ösvény inkább volt veszélyes, semmint biztonságos, szemben a másikkal, a „Charley orvosi eset”-ösvénnyel, amely egy szép, kitaposott út volt. Senki sem örül annak, ha bolondnak nézik. Tíz esetből kilencszer a józan ész megakadályozza az embereket abban, hogy higgyenek nekem. Garrett egy pár másodpercig visszabámult rám, majd ismét az ujjaimra meredt. Szinte láttam, ahogy forognak a kerekek az agyában. További percek múltán arra gondoltam, jót tenne azoknak a kerekeknek egy kis olajozás.

– De honnan tudtad, hol találjuk Ms. Ellery holttestét? – kérdezte végül. – Nem magyarázom el újra, Swopes. – De most komolyan… – Nem. Egy hosszabb szünet után megkérdezte: – Ötéves korod óta csinálod ezt? Felhorkantam. – Azóta látom a holtak szellemét, hogy megszülettem. Apámnak kellett az öt év, hogy higgyen nekem, de amikor elmondtam neki, hol találja egy eltűnt kislány holttestét, akkor végre rájött, milyen nagy kincs van a birtokomban. – A Johnson lány. Reméltem, hogy a szemem se rebben. Az eset nem tartozott a kedvenc emlékeim közé. Tulajdonképpen, ha valaki megkérdezné, nem lenne könnyű olyan ügyet mondanom, amit kevésbé szerettem. A Johnson Lány Fiaskó napján, ahogy én neveztem, Denise a kitaposott ösvényre lépett: úgy döntött, hogy nem hisz nekem, és megfogadta, hogy soha többé nem beszél erről. Ugyanezen a napon ébredtem rá arra, hogy nem hétköznapi dolog az, amire képes vagyok. És felismertem azt is, hogy néhányan – azok közül is, akik közel állnak hozzám – megvetnek e miatt a képességem miatt. Persze a tény, hogy a mostohaanyám ájultra pofozott egy tucatnyi bámészkodó előtt, némiképp közrejátszott abban, hogy nem szívesen idéztem fel magamban a nap eseményeit. – Jól van? – kérdezte Sussman. Majdnem elfelejtettem, hogy ők is ott vannak körülöttem. Diszkréten bólintottam. – Tudod – mondta Elizabeth –, szerintem Garrett tényleg próbál nyitott lenni a dologra.

Sóhajtottam, és nem igazán hatott meg Garrett lelki tusája. Végül is ő akarta tudni… – Igen – mondtam. Elővette a jegyzetfüzetét. – Megkérdeznéd Ms. Elleryt, mikor van a születésnapja? – Nem. Elizabeth előrébb lépett: – Június huszadikán. Elizabethre néztem: – Tudja, mikor van a születésnapod. Csak arra kíváncsi, vajon én tudom-e. – Nem megy? – kérdezte Garrett. Csalódottnak látszott, mintha tényleg azt akarta volna, hogy elmondjam neki az igazat, és mintha valóban hinni akart volna nekem. Körülbelül öt percig. Ezek voltak a kocahívők, akikkel nagyon kellett vigyáznom. Az volt a szokásuk, hogy akkor szúrjanak a véknyamba, amikor a legkevésbé számítok rá. – Mondd már meg neki – kérlelt Elizabeth. – Te ezt nem értheted – válaszoltam neki. – Az olyan emberek, mint ő, sosem hisznek nekem. Fenntartás nélkül soha. Neki is mindig lesznek kétségei. Mindig vizsgáztatni akar majd, ellenőrzi, hogy tudom-e azt az információt, amivel ő már rendelkezik, és azt várja, hogy felsüljek. – Garrettre pillantottam. – Tehát bekaphatja. – Elizabeth – mondta Sussman –, lehet, hogy ideje lenne… – Nem! – kiáltotta Elizabeth, és ugrándozni kezdett, hogy magára vonja Garrett figyelmét. – Mondd meg neki! – odarohant az asztalhoz, és Garrett fölé hajolt. – Túl kell lépnie a korlátain, és hinnie kell neked! Nem tudja, mit veszít, ha nem teszi. Úgy fogja leélni az életét, hogy csak ebben az egyetlen dimenzióban gondolkodik. Nem fogja felismerni, hogy van más

út is, és nem fog hinni abban, hogy az eltávozott szerettei egy sokkal jobb helyre mentek tovább… és hogy jól érzik magukat. Rájöttem, hogy Elizabeth már nem Garrettről beszél, hanem saját magáról. Felálltam, és odamentem hozzá: – Elizabeth, mi a baj? A sírás határán volt. Láttam, hogy halovány tekintetében könnyek csillognak. – Olyan sok mindent szeretnék mondani a testvéremnek, ő is épp olyan, mint Garrett… vagy én. Én sem hittem volna neked soha – leeresztette a vállát, és bűntudat tükröződött a tekintetében: – Annyira sajnálom, Charlotte, hogy nem hittem volna neked! Soha, de soha. Mint ahogy a testvérem sem hinne. Megkönnyebbült mosoly suhant át az arcomon. Ez minden? Ezzel a problémával már számtalanszor szembesültem. – Elizabeth – mondtam –, azok közül a problémák közül, amelyekkel most van dolgunk, ez az, ami a legkönnyebben orvosolható. Garrett figyelte a beszélgetésünket – pontosabban azt, hogy én beszéltem –, de javára kellett írnom, hogy az arckifejezésén nem látszott semmi. Gyakran elgondoltam, milyen nevetségesnek találhatnak az élők, amint magamban beszélek, élénken gesztikulálok, és a levegőt ölelgetem. De nem mindig volt más választásom. Ha Garrett nem hajlandó elmenni, hát kénytelen lesz megbirkózni az én világom történéseivel. Nem fogok csak azért változtatni a viselkedésemen, ráadásul a saját irodámban, hogy az ő kényes, konvencionális gondolkodásának megfeleljek. Elizabeth hüppögött: – Mit értesz ez alatt? Hogyhogy orvosolható? – Hagyhatsz neki üzenetet.

– Üzenetet? – Persze. Nem ez lenne az első eset. Sok magyarázkodástól megkíméli az embert – mondtam és ölelő mozdulatot tettem. – Lediktálsz egy üzenetet, én legépelem, és visszadátumozom a halálod előtti időpontra, és aztán csodálatos módon egyszer csak előkerül a holmijaid közül. Egy amolyan „arra az esetre, ha bármi történne”-üzenet. Elmondasz mindent, amit csak akarsz, és úgy rendezzük a dolgot, mintha a halálod előtt írtad volna. Van egy srác, aki az aláírásodat is simán odahamisítja, ha szeretnéd. – Kicsoda? – kérdezte Garrett. Fenyegető pillantást vetettem rá. A megboldogultakkal való ténykedésem részletei nem tartoznak rá. Elizabeth arcán meglepetés tükröződött: – Ez briliáns gondolat! Ügyvéd vagyok. És sokkal összeszedettebb vagyok, mint… mint Dewey decimális rendszere.13 Simán beveszi majd a tesóm. – Hát persze, hogy beveszi – mondtam, és meglapogattam Elizabeth hátát. – Írhatnék én is egyet a feleségemnek? – kérdezte Sussman. – Persze. Aztán mindketten Barberre néztek, és arra vártak, hogy ő is megnevez majd valakit, akinek írni szeretne. – Nekem csak a mamám van. Tudja, hogyan érzek iránta – mondta Barber, én pedig arra gondoltam, vajon örülnöm kellene-e, vagy sajnálnom őt amiatt, hogy csak az édesanyja van az életében. 13

A könyvtári besorolás rendszere, amely 1876 óta – kisebb módosításokkal – használatos. Az ismereteket tíz fő osztályba rendezi, Francis Bacon tudományfelosztása alapján. A kategóriákat, alrendszereket és szekciókat jelölő rendszer logikus és szisztematikus eligazodást tesz lehetővé a könyvtári állomány darabjai között.

– Örülök – mondtam neki. – Bárcsak több ember szakítana időt arra, hogy beszéljen az érzelmeiről. – Hát igen. Ami anyámat illeti, nem állhatom tízéves korom óta. Nem sok minden van, amit megírhatnék neki. Igyekeztem leplezni döbbenetemet, de a legjobb szándékom ellenére is észrevette: – Ó, nekem elhiheti, hogy az érzés kölcsönös. – Nos, akkor két üzenet lesz. – Figyelj – mondta Elizabeth –, melyik is a nyár első napja? – Azt tervezed, hogy addig maradsz ebben a dimenzióban? Vállat vont, és Garrett felé intett a fejével, majd sokatmondóan mozgatta gondosan ívelt szemöldökét. – Ja, vagy úgy – mondtam, és igyekeztem visszatartani a nevetést. – Június huszadika, de van, amikor… Garrett lélegzete is elállt, Elizabeth pedig összefonta a karját, és elmosolyodott. Minden porcikájából áradt a magabiztosság. – Így van – mondta Garrett –, Elizabeth Ellery tényleg június huszadikán született. Lesújtó pillantást vetettem Eleizabethre: – Rászedtél. – Ügyvéd vagyok – rikkantotta, mintha ez mindent megmagyarázna. Egyébként tényleg nagyon megkedveltem Elizabethet. Visszamentem a székemhez, és a szokásos nagy svunggal letelepedtem. – Rászedett – mondtam Garrettnek. Garrett vigyorgott. De mintha máshogy vigyorgott volna, mint szokott. Megváltozott, és már értettem is, hogy miért. – Jaj, nem. Nem, nem, nem és nem – mondtam, és az ujjammal fenyegetően intettem felé. – Ne is kezdd azt a baromságot!

– Milyen baromságot? – kérdezte, és a hangja ártatlanul, sőt megilletődötten csengett. – Azt a baromságot, hogy úgy nézel rám, mintha minden tudás letéteményese lennék, és az univerzum összes kérdésére tudnám a választ. Ugyanis nem így van. Nem látok a jövőbe. Nem tudok olvasni a múltadban. Holtbiztos, hogy a tenyeredből sem tudok jósolni. És nem tudok továbbá… – De médium vagy, igaz? – Ide figyelj, haver – mondtam, és áthajoltam az asztalon –, körülbelül annyi médium-tehetség van bennem, mint egy répában. – De… – Semmi de! – mindig is komoly problémáim voltak ezzel a kis szócskával. Egyszerűen nem szeretem, és kész. Így hát befogtam a fülem, és elkezdtem magamban dudorászni. – Ez aztán felnőtt nőhöz méltó! Igaza volt. Mindenesetre ráöltöttem a nyelvemet, és csak aztán vettem el a fülemről a kezem: – Figyelj, több kérdés kavarog bennem, mint ahány választ tudok. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a képességeim közelebb állnak a skizofréniához, mint bármely természetfölötti dologhoz. Kérdezz csak meg akárkit! Ha ehető lennék, gyümölcstorta lennék. Na! – Skizofrénia – mondta hitetlenkedve. – Hangokat hallok a fejemben. Nos, hány skizofrén éli meg ezt? – De hát épp most mondtad, hogy… Feltartottam a mutatóujjam, hogy belé fojtsam a szót. Habár a középső ujjam felmutatása sokkal adekvátabb közlés lett volna, kénytelen voltam magyarázatokba bocsátkozni, még mielőtt

nagyon elszaladna vele a ló, és elveszíteném a frissen szerzett renomémat: – Nos tehát, amikor az emberek olyan helyzetbe kerülnek, amilyenben most te is vagy, amikor azon a ponton vannak, hogy már majdnem hisznek abban, amit csinálok, általában elragadtatják magukat. Elkezdenek vizsgáztatni, hülye kérdéseket tesznek fel, tudni akarják, hol lesz a következő földrengés, vagy azt, mik a nyerő lottószámok. Most mondd meg, láttál te már valaha olyan szalagcímet, hogy A médium lett a lottónyertes? Nem vagyok médium. Nem is tudom, léteznek-e egyáltalán médiumok. – Mondd meg neki, ki vagy – trillázta Elizabeth izgatottan, miközben Garrett a notebookján babrált. Rávillantottam a „fogd be, vagy patkolj el”-nézésemet. Nem hatott rá. Valószínűleg azért, mert már eleve elpatkolt. – Most komolyan – folytatta Elizabeth –, mondd meg neki. Kezd hinni neked. Nagyon klassznak fogja tartani. – Nem fogja – suttogtam. A fogaim közt szűrtem a szavakat, és egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy én vagyok az egyetlen élő ember a helyiségben, aki hallja, mit mond Elizabeth. – „Az a személy, aki a természetes érzékleteken túli jelenségeket is észlel” – Garrett rám nézett –, ez a médium definíciója. – Jó, rendben. Akkor talán az vagyok – mondtam. – De utálom ezt a szót. És mindent, ami hozzá kapcsolódik. – Értem – mondta egy vállrándítás kíséretében. – És mit nem fogok én csinálni? – Nem fogod klassznak tartani. – Mit? A képességeidet? – Nem egészen. – Akkor mit?

Akkor mit? Ha tényleg tudni akarná, akkor elmondanám neki az egészet, elejétől a végéig. Végül is már úgyis belelendültem. Miért is hagyjam abba? Sem az apám, sem Bob bácsi nem volt tisztában a képességeim teljes tárházával. Sosem volt szükség rá, hogy mindent elmondjak nekik. Hittek nekem, és ez épp elég volt. De mivel egy cseppet sem érdekelt, hogy Garrett mit gondol rólam… – Jó – mondtam kihívóan. – Akkor elmondok mindent. Ha megteszem, akkor elmész? Pár másodpercnyi csend után alig észrevehetően bólintott. – Nos, én egyfajta… valamiféle… szóval, a francba! – mondtam fogcsikorgatva, majd kitört belőlem: – A halál egyik angyala vagyok. Pontosabban a halál angyala. Na tessék. Kimondtam. Kiterítettem a lapjaimat, fellebbentettem a fátylat, kiöntöttem a lelkem, mindvégig abban bízva, hogy egy klisé sem maradt ki. De a szeme se rebbent. Nem tört ki belőle a nevetés. Tulajdonképpen meg se rezzent. Még egy milliméternyit sem mozdult. Azon merengtem, vajon lélegzik-e még. Majd megvilágosodtam. Hát persze, a pókerarc! Szürke tekintete az enyémbe fúródott, én pedig a reakciójára vártam, de eltökélte, hogy nem reagál. El kellett ismernem, kiváló pókerarca van. Fogalmam sem volt, mi járhat a fejében. – Szerintem hisz neked – mondta Elizabeth. Garrett fölé hajolt, és alaposan szemügyre vette, majd ismét rám nézett. Tehát akármennyire is odafigyeltem, hogy ne látszódjon semmi az arcomon, Elizabeth észrevette, hogy szinte lesír rólam: tele vagyok kétségekkel. – És hogyan működik? – kérdezte Garrett. Ismét ránéztem: – Azt ígérted, hogy elmész. – Igen, ha elmondtál mindent – emlékeztetett.

A fenébe is! – Oké, tehát az a kérdés, hogyan is megy ez az egész. Nem tudom. Csak úgy történik. – Úgy értem, te mit csinálsz? – Ja, vagy úgy. Segítek az embereknek átmenni. – Átmenni? – Nos, odaátra – mondtam, és meglepődtem a tájékozatlanságán. – Hogyan? Hát, nem adja fel egykönnyen… – Bocsáss meg – felugrottam, kissé előrébb húztam a kétszemélyes padnak is beillő irodai székemet, majd újra leültem. Az ügyvédek közelebb jöttek, hogy ők se mulasszanak el egyetlen szót sem a sztoriból. – Le tudnának ülni? Kissé zavaró, hogy itt lengedeznek. – Ó, hogyne – mondták, és mindhárman belepréselődtek egyetlen székbe. Kénytelen voltam visszafojtani egy nevetést. – Hogy megy ez? – kérdezte ismét Garrett. A vallatás tehát folytatódik. Nagyot sóhajtottam, miközben sorra vettem magamban, amit eddig elmondtam. Mindez teljes mértékben felhasználható ellenem. Másokkal is megesett már, hogy visszaéltek a hallottakkal, olyanokkal is, akikben sokkal jobban bíztam, mint Garrettben. És mégis, lám, milyen messzire jutottunk. – Alapvetően – mondtam, és kissé túljátszottam a vonakodást –, megpróbálok abban segíteni az embereknek, hogy rájöjjenek, miért nem mehettek még át a másik dimenzióba. Azután pedig elvezetem őket a fénybe. – Milyen fénybe?

– A fénybe. Az egyetlen fénybe, amit ismerek – feleltem, a „robbants és menekülj”-stratégiát választva, amit egy hadnagytól tanultam, akivel még egyetemista koromban randizgattam. – Hm-hm – mormogta, és láthatóan nem vette be a dolgot. – Milyen fényről van szó? Haboztam. Bizonyos információ szakrálisnak számított. Bizonyos részletek megismeréséhez csak az eltávozottaknak volt joguk. És persze arról szó sem volt, hogy ha Garrett pontosan megtudja, mit csinálok, akkor hinni fog nekem. Inkább azt mondanám, hogy ha megtudja, menekülőre fogja majd. Hm, nem is olyan rossz gondolat… – Én vagyok a fény – mondtam, és önelégült arroganciával magasra tartottam a fejem. Úgy éreztem, mintha megint a középiskolában lennék, és egy eleve agresszív társamat provokálnám, hogy belém kössön. Egy pillanatnyi elmélázás után visszakérdezett: – Te? – Én – ismételtem meg, ugyanannyi arroganciával. Gyerünk, Mr. Kétkedő, okozz egy jó napot! Gyerünk, provokálj! Bizonyítsd be, hogy nincs igazam! Mintha számítana… – Nos, tudod… fényt árasztok magamból. Hirtelen felfogtam, mit is cselekszem. Túl sokat mondtam, elbüszkélkedtem a képességeimmel, és tessék, máris az Őrült csajok meghallgatásán találtam magam. Alapos munkát végeztem. Garrett hátradőlt a székében, végigmért, majd egymásba forrt a tekintetünk. – Szóval segítesz nekik rájönni, miért nem tudtak átmenni a másik dimenzióba.

Már nem volt mód arra, hogy jól jöjjek ki ebből az átkozott beszélgetésből. Hát igen, nem véletlen, hogy a büszkeség a hét főbűn egyike. – Igen – feleltem. – És utána elvezeted őket a fénybe. – Így van. – Ami voltaképpen te magad vagy. – Pontosan. – Szóval, amikor átmegyünk majd – vetette közbe Sussman – , akkor tulajdonképpen kegyeden keresztül tesszük azt? Rápillantottam. Gondoltam, hogy ez – amit voltaképpen a világmindenség bármely szegletében élő lénynek nagy becsben kellene tartania – megmozgatja majd a fantáziáját, és tessék, láthatóan el volt bűvölve a lehetőségtől. – Igen, rajtam keresztül. Merthogy én lennék ugyebár a halál angyala – mondtam magyarázatképpen. – Hűha – jegyezte meg Barber. – Ez a legfrankóbb dolog, amit ma hallottam! Ez a nap fénypontja! – Tehát te vagy a portál – jegyezte meg Garrett. Vállat vontam. – Így is lehet mondani. Egy szemérmetlen mosoly suhant át az arcán, miközben végigmért; az idegeim bizseregtek a gyanakvástól. – Teljesen odavan érted – mondta Elizabeth. Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, és az órámra pillantottam. – Te jó ég, hogy elment az idő! – vajon hol a nyavalyában van már Bob bácsi? – Tehát a szellemek, amelyek nem mennek át a másik dimenzióba, itt mászkálnak körülöttünk a földön, úgy, hogy

egyébként tudomást sem vesznek a világról? – kérdezte Garrett, és láthatóan nem állt szándékában abbahagyni a faggatózást. Nagyot sóhajtottam. Sosem lesz ennek így vége… – Nem. Ugyanabban az időben és térben léteznek, csak egy másik dimenzióban. Mint egy duplán exponált fénykép. Én pedig egyszerre mindkét szférában jelen tudok lenni. – Hát ettől vagy olyan lélegzetelállító – mondta, és elismerés csillogott a szemében. Ez már túlzás volt. Képletesen szólva, még mindig nem tudtam mit kezdeni a leesett állammal, olyannyira meglepett, hogy hitt nekem – elhitt mindent, amit mondtam. – Na, mit szólsz hozzá? Megiszunk akkor valamikor egy kávét? – kérdezte megint. – De hiszen épp most magyaráztam el mindent. – Drágám, erős a gyanúm, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. – Amikor látta, hogy habozom, megtoldotta ezzel: – Persze csak mint barátok. Enyhén összeráncoltam a homlokomat, majd emlékeztettem: – Nem vagyunk barátok, ugye, emlékszel? Az elmúlt hónapban elég nyilvánvalóan hoztad a tudomásomra, hogy nem vagyunk haverok, spanok, és semmi egyéb sem, ami távolról is összefüggésbe hozható a barátsággal mint olyannal. – A hétvégi szeretők státuszához mit szólsz? – vetette fel Garrett. Hát ez az! Nem tudtam, milyen szabályok szerint játszik – bár abban teljesen biztos voltam, hogy a Monopolynak vagy a dámajátéknak ehhez semmi köze –, de azt tudtam, hogy semmiképp nem akarok a játszópajtása lenni. Felálltam, megkerültem asztalt, megálltam Garrett mellett, és – a lehetőségeimhez képest – igyekeztem fölé tornyosulni. Fenyegetően. Mint Darth Vader, csak éppen kicsit jobb

tüdőkapacitással. Egy sokatmondó pillantással az ajtó felé mutattam: – Dolgoznom kell. Rápillantott az ajtóra, amire mutattam, és amelyen át távoznia kellett volna: – Dolgoznod kell? Azon az ajtón? – kérdezte évődve, amolyan okostojás-humorral fűszerezve. – Miről beszélsz? – Le akarod festeni? – Nem. – Ha engem kérdezel, én mélybarnát választanék, hogy menjen a hajad színéhez – majd felállt, és ezzel fordult a kocka: most ő tornyosult fölém. Egy újabb sokatmondó pillantás után, amelynek ezennel egészen más üzenete volt, odahajolt hozzám, és kedvesen ezt mondta: – Vagy aranyat…, hogy passzoljon a szemed színéhez. – Azt hiszem, nekem már jó volt – jegyezte meg Elizabeth. A másik két ügyvéd, nagy torokköszörülés közepette, illendően kivonult az irodámból. Elizabeth vonakodva követte őket a fogadóhelyiségbe, ahol egyébként lett volna létjogosultsága egy olyan táblának, hogy: Cookie felségterülete – csak a miheztartás végett. Míg Garrett arra várt, hogy elfogadjam a kávémeghívását, a szemem sarkából megint megpillantottam azt a bizonyos dolgot, azt a furcsa, gomolygó Superman-szerű teremtményt. Olyan gyorsan haladt, hogy mire felé fordítottam a fejem, már el is tűnt. A másik oldalamra áramlott, megérintette a karomat, végigsimított a számon, és szinte belém költözött, mintha a hasamban gomolygott volna, és melegséggel töltötte el az egész testemet.

A bensőm megremegett, hátravetettem a fejem, és riadtan levegőért kapkodtam. Garrett előrébb lépett, és megfogta a karomat, hogy el ne essek. Akkor vettem észre, hogy rémület ült ki az arcára. Közelebb húzott magához. Majd az érzés hirtelen elillant, és Garrett hátratántorodott, mintha egy láthatatlan erő taszította volna meg. Megtántorodott, azután visszanyerte az egyensúlyát. Rám nézett. Mindketten döbbenten, tágra nyílt szemmel álltunk. Az íróasztalom felé tántorogtam, és nekidőltem, hogy megtámaszkodjak, ha már a rogyadozó térdeim nem tudtak megtartani. – Ez az… egyikük volt? – kérdezte Garrett, szórakozottan masszírozva a mellkasát, ahol a lökés érte. Vadul körülnézett, majd elégedetlenül ráncolta a homlokát, és ismét a tekintetemet kereste. – Nem – mondtam, miközben igyekeztem lelassítani a lélegzetemet –, ez valami más volt. Hogy micsoda, azt nem tudtam pontosan. De lett volna tippem, és amit a megérzésem súgott, az nagyon nem volt kedvemre való. Lehet, hogy Nagygonosz volt az? Ha igen, miért jött ide? Miért épp most? Nem tűnt úgy, mintha az életem közvetlen veszélyben lenne. Nehezemre esett palástolni a félelmemet. Eddig bármikor is láttam Nagygonoszt, sohasem ért hozzám egyetlenegy ujjal sem, és sohasem suhant be a testem alsó régiójába, hogy úszkáljon egyet. Lehet, hogy nem is ő volt. Végigpásztáztam a szobát, és valószínű, hogy kissé kétségbeesettnek tűnhettem. Vajon Reyes volt az? Lehetséges ez egyáltalán? Lehet, hogy… féltékeny volt? Swopesra? Ez most komoly?! Az ajtóhoz siettem, és kiszóltam: – Láttatok valamit? Erre jött?

Elizabeth, aki a hamvaszöld kanapén üldögélt a fogadótérben, felugrott és azt kérdezte: – Elvtűnt a szemed elől? Hogyan tűnhetett el? – Nem Garrettről beszélek – mondtam, talán kissé türelmetlenül –, hanem arról a sötét, gomolygó alakról. Cookie lassacskán megértette, hogy látogatóink vannak. Úgy ugrott fel a székéből, mintha egy kobra tekergett volna előtte az asztalon: – Charley, drágám, ügyfeleink vannak? – Igen. Elfelejtettem szólni neked. Emberek, ő itt Cookie. Cookie, három ügyvéd van a köreinkben, mindhárman tegnap éjjel távoztak el az élők sorából. Ők azok, akikről meséltem neked. Bob bácsival dolgozunk az ügyükön. Nos tehát, látta őt valaki? Az ügyvédek kérdő tekintettel néztek egymásra, és a vállukat vonogatták. Csalódottan sóhajtottam, és nekidőltem az ajtófélfának. Az ember azt hinné, hogy én mint a halál angyala kiterjedt kapcsolati tőkével bírok, és nem jelent gondot a Gomolygó Lény azonosítása. Azonban, tekintettel arra, hogy az egyetlen kapcsolatom a túlvilággal az, amit Nagygonosszal, vagyis a halál inkarnációjával létesítettem, kissé nehézkes lenne bármiféle kérdezősködés. Majd észrevettem egy furcsa árnyékot a sarokban, amely változtatta az alakját, mintha sötéten gomolygott volna a reggeli fényben. Ő volt az. Más nem lehetett. Kiegyenesedtem, ellöktem magam az ajtófélfától, és lassan belopództam a szobába, hogy el ne ijesszem. – Láthatnálak? – kérdeztem meglehetősen reszketeg hangon. Mindnyájan a sarok felé néztek, de rajtam kívül csak az ügyvédek láthatták őt. Mindhárman egy óvatos lépést tettek

hátrafelé, olyannyira egyszerre, hogy úgy tűnt, mintha koreográfia szerint mozognának, én pedig előreléptem, és kérlelni kezdtem a lényt: – Kérlek, mutasd meg magad! Az árny megmozdult, áramlott a levegőben, eltűnt, majd ugyanabban a pillanatban ismét materializálódott, közvetlenül előttem. Hátratántorodtam, amint a hosszú füstgomolyag felszállt, és hirtelen egy kar támaszkodott a falnak, épp a fejem mellett. Egy hosszú kar, amely magas vállban végződött. Az ügyvédek lélegzete elállt, amint a lény testet öltött előttük, és a gomolygó füst hússá változott, a molekulák összerendeződtek és egymáshoz kapcsolódtak, egyik izmot formálva a másik után. A pillantásom akaratlanul is a lény karjáról a falnak támasztott kezére vándorolt – a kézre, amely láthatóan kemény munkában edzett volt, de mégis gyönyörű –, onnan pedig a hosszú, szálkás, izmos alkarjára. Furcsán élénk színű ingujja fel volt gyűrve a könyökhajlatáig, a bicepszére ráfeszült az anyag, és szinte láthatóvá vált az izmaiban lakozó erő. A tekintetem a széles és erős vállára siklott; úgy tűnt, bármely külső erőhatásnak játszi könnyedséggel ellen tudott volna állni. Mielőtt megpillanthattam volna az arcát, előredőlt, forró testéhez ölelt, és a fülemhez hajolva suttogott. Olyan közel volt hozzám, hogy csak a férfias, határozott vonalú állát láttam, amelyet legalább kétnapos, sötét színű borosta borított. Az ajkai a fülemet érintették; beleborsódzott a hátam. – Dutch – suttogta, és ekkor már szinte beleolvadtam a testébe. Eljött az én időm, a nagy lehetőség, hogy megkérdezzem, vajon valójában az-e, akinek gondolom – akinek remélem. De belemerültem az álomvilágba, ahol semmi sem úgy működött,

ahogy kellett volna. A kezeim önállósították magukat, és a mellkasához emelkedtek. A lábszárcsontjaim mintha elolvadtak volna. A szám csak egyetlen dologra áhítozott. Rá. Az ízére. A lényére. Olyan volt az illata, mint könnyű nyári viharban az esőé; a föld illatát rejtette, egyszerre volt bódító és frissítő. Markolásztam az ingét – nem tudván, hogy toljam-e el magamtól, vagy inkább húzzam közelebb. Miért nem láthatom őt? Miért vagyok képtelen kényszeríteni magam, hogy lépjek arrébb, hogy láthassam az arcát? Amikor az ajka az enyémre olvadt, elvesztettem minden realitásérzékemet. A világom felvette az ő alakját, eggyé váltam a testével, a szájával, a két kezével, amelyek mint a hold az éjszakában, végigsuhantak a testem hegyein és völgyein. Olyan volt, mintha egy bolygó lenne, én pedig a holdjaként keringenék a vonzáskörében, adott pályára kényszerítve. A csók egyre szenvedélyesebbé, sürgetőbbé vált; érintésére a testem a vágytól megremegve válaszolt. Felsóhajtott, még követelődzőbben csókolt, a nyelvével szétnyitotta az ajkaimat, nemcsak ízlelgette, hanem szinte magába szívta a testemet és összeolvasztotta a lelkét az enyémmel. Elvette az egyik kezemet a mellkasáról, és az öve felé húzta, hogy érezhessem az erekcióját. Felsóhajtottam, és beszippantottam a forró levegőt, amely belőle áradt felém. Éreztem, hogy gyengéden megszorít a combjaim között, és folyékony tűz sepert végig a testemen. Azt akartam, hogy ott legyen körülöttem, rajtam, és bennem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak e tökéletes lényből áradó, túlcsorduló érzékiségre. Úgy éreztem, fékezhetetlen vágy tombol bennem, majd egyszer csak meghallottam a nevem valahonnan nagyon messziről, és a köd lassan feloszlott. – Charley?

Kikeveredtem az álomból és visszazökkentem a valóságba. A szobában mindenki szájtátva bámult rám. Bob bácsi az ajtóban állt, és rosszallóan húzta össze a szemöldökét. Garrett is rám meredt; a tekintetéből zavar sugárzott. Sarkon fordult, és kiviharzott az ajtón, Bob bácsinak is épp csak odabiccentett, amikor elhaladt mellette. Akkor vettem észre, hogy a gomolygó teremtmény köddé vált. Eltűnt. Már nem voltam képes arra, hogy megtartsam a saját súlyomat, a padlóra csúsztam, és kétkedve meredtem magam elé. – Megszállt téged? – kérdezte Cookie egy hosszú perc után, és különösen lágy volt a hangja a megilletődöttségtől. – Mert hadd mondjam el neked, drágám, hogy ha ezzel jár az, hogy az embert megszállja egy szellemlény, akkor megyek és azonnal eladom a lelkem.

Hatodik fejezet

Figyelemzavar? – Egy életre szóló élvezet! PÓLÓFELIRAT Mindennél jobban szerettem volna kifaggatni a jelen lévő megboldogultakat, hogy észrevettek-e valamit Reyesszel kapcsolatban. Alaposan szemügyre tudták venni? Milyen színű volt a szeme? Vajon, mit tudom én… halottnak tűnt? Bob bácsi azonban ragaszkodott hozzá, hogy az ügyről beszéljünk. Még nem voltam a józan ítélőképességem birtokában. Messze voltam attól is, hogy úgymond jól érezzem magam. Nem éreztem, hogy képes lennék megbirkózni a mindennapok valóságával. Nem is szólva a szexuális életem mibenlétéről… Hát már semmi se szent? – Ismered a lövöldöző személyazonosságát? – kérdezte Bob bácsi az irodába menet, amely szentélyt ezennel elkeresztelhetném akár a Holttérnek is. – Nem. A szoba hidegnek tűnt, minden bizonnyal azért, mert alig egy pár perce történt, hogy majdnem átélhettem egy eget rengető szexuális élményt az alvilág egyik tüzes teremtményével. Feljebb csavartam a fűtést, és töltöttem magamnak egy csésze kávét, mielőtt leültem volna.

Bob bácsi velem szemben telepedett le: – Nem? És ők, tudod, szóval itt vannak? – Igen. – Hogyan történhetett? Nyilván Reyes nem az a mindennapi, átlagos halott volt. Már amennyiben Reyes volt az. Már amennyiben tényleg halott volt. – Akkor még nem beszéltél velük az ügyről? – Nem. – Ha halott volt, hogyan lehetséges, hogy így… árad belőle a melegség? Szó szerint, árad. És ha mégis él, akkor hogyan lehetséges, hogy testetlen mivoltában jelenik meg? Hogyan képes így mozogni? Hogyan lehetséges, hogy egyik molekuláris állapotból a másikba tűnik át? Még soha életemben nem láttam ilyet… Bob bácsi csettintett egyet az orrom előtt. Visszatértem a jelenbe, és meredten néztem rá. – Ne bomolj – mondta, és a tenyerét az égnek emelve megnyugtató mozdulatot tett. – Valahol máshol jár az eszed, de nekem itt van rád szükségem. Múlt éjjel történt még egy gyilkosság. És bár nem úgy tűnik, hogy közük van egymáshoz, biztos akarok lenni benne, hogy tényleg nincs köztük kapcsolat. – Még egy gyilkosság? – kérdeztem, ő pedig elővett a dzsekijéből egy, a boncolás alkalmával készült fényképet. – Miért nem hívtál fel? – Hívtalak. Ki van kapcsolva a telefonod. – Hoppá. – A polgármester szívja a véremet ezzel az üggyel kapcsolatban. Három halott ügyvéd egy este leforgása alatt elég rosszul fest majd az esti híradóban. Megnéztem a mobilomat. – Sajnálom, de az akku kinyiffant – valószínűleg semmi sincs biztonságban a Holttérben.

Miután töltőre tettem a telefont, Bob bácsi elém csúsztatta az asztalon a fényképet. Kék és lila színben játszó, felpüffedt arcot láttam. Alvadt vér borította a sok feldagadt seb körül, mintha a képen látható férfi balesetet szenvedett volna. Azonban, figyelembe véve a körülményeket, aligha valószínű, hogy balesetről lett volna szó. Akárki volt is, az biztos, hogy nem volt könnyű halála. – Mi történt vele? – kérdeztem. – Megkínozták, aztán megölték. De nem az volt a céljuk, hogy bármit is megtudjanak tőle – a férfi szájára és torkára mutatott. – Le volt ragasztva a szája, és nyomást gyakoroltak a légcsövére, hogy ne tudjon kiáltozni. Így tehát vagy már korábban elmondta a kínzóinak, amit tudni akartak, vagy eleve tudták, mit követett el. Hagytam, hogy elkóboroljon a tekintetem, és megpróbáltam azt a látszatot kelteni, hogy nem émelygek a látványtól. – A támadók igyekeztek annyi fájdalmat okozni neki, amennyit csak lehet, mielőtt megölték volna. Ha az utca törvényeiből indulok ki, arra tippelnék, hogy besúgó volt, és nagyon rossz lóra tett. Az efféle kínzás az árulóknak jár, akkor, ha magas rangú bandatagot, vagy egy teljes csoportot, illetve magát a szervezetet árulták el. Manapság a bűnbandák sokkalta hierarchikusabbak, mint az angol arisztokrácia. Az ügyvédek az asztalom köré gyűltek, így feltartottam a fotót, hogy a látókörömön kívül essen. Sussman vágott egy grimaszt és hátrált egy lépést. Maximálisan megértettem a reakcióját. Elizabeth és Barber azonban alaposan szemügyre vette a fényképet. – Nehéz biztosan megállapítani – mondta Elizabeth –, de lehet, ha nem lenne ilyen elmosódott az arca…

– Sokat segítene, ha lenne egy rendőrségi fotónk, nem pedig ez a boncolásos kép. – Még nem sikerült azonosítanunk az illetőt – mondta Bob bácsi, mielőtt felvette volna a mobilját, ami épp hívást jelzett. Sussman kerek keretes szemüvegén keresztül Barberre pillantott. – Felismered ezt az embert, Jason? Én is odanéztem. Barber le volt sújtva, egy hang sem jött ki a torkán, és sápadt volt – még az adott fiziológiai állapotához képest is. Mintha minden vér kiszaladt volna belőle. – Ő az – mondta Barber. – Az a fickó, aki arra kért, hogy találkozzam vele. Elizabeth ismét a fényképre nézett. – Ez a te titokzatos embered? – kérdezte. – Majdnem biztos, hogy ő az – felelte Barber. Sussman tett egy lépést előre, és még egyszer alaposan megnézte a képet. – Biztos vagy benne? Barber reszketegen bólintott, majd így szólt: – Azért az életemet nem tenném rá. – Azzal már úgyis elkéstél – jegyezte meg Elizabeth. Még mindig a fényképet nézte, és az arcán a visszatetszés különféle árnyalatai hullámzottak. Bob bácsi összecsukta a telefonját. – Carlos Rivera. A legendás és sokak által irigyelt memóriám szerint szerepel a bűnügyi nyilvántartásban. – Tehát akkor nem volt még előzetesben sem – mondtam, és igyekeztem visszafojtani a nevetést. Hunyorított és a mutatóujjával megbökdöste a halántékát. – Úgy vág, mint a borotva!

– Ó, hát persze. Úgy tűnik, valahogy kiment a fejedből, hogy egy alkalommal az lett volna a dolgod, hogy kivegyél apa kocsijából, és elvigyél aludni, amíg ő elkészítette a margaritátokat. Nos, ez majdnem így is történt, de valami véletlen folytán hajnali kettőkor ébredtem a kocsi hátsó ülésén, majdhogynem jéggé fagyva, mert te inkább a szomszédban hejehujáztál Mrs. Duloppal. Bob bácsi megigazgatta a nyakkendőjét. – Nyilván az alkohol volt az oka az egésznek – mormogta. Furcsa vöröses pír öntötte el az arcát; már csak ezért megérte feleleveníteni a sztorit! Csak hogy hab is kerüljön arra a bizonyos tortára, tettetett rosszallással ingattam a fejem: – Bármi is legyen az, amitől álomba szenderülsz esténként, Bob bácsi, lássuk be, hogy ennek az aprócska epizódnak kis híján gondatlanságból elkövetett emberölés lett a vége. Elizabeth kacarászott. Bob bácsi viszont nem. – Mi lenne, ha a vádemelést az államügyészre hagynánk? – vetette fel, és még mielőtt egy szót is szólhattam volna, folytatta: – Mr. Riverát a Rio Grandéban találtuk meg. – Lehet, hogy szomjas volt – jegyeztem meg. – Mondd, te ittál már valaha a Rio Grande vizéből? – Mostanában nem – feleltem, és azon morfondíroztam, vajon Bob bácsi mikor kóstolhatta. És mi okból? És vajon azóta is ott tombolnak a szervezetében a kórokozók, amelyeket összeszedett? – Barber úgy véli, ugyanaz az ember lehet, aki egy titokzatos találkozót kért tőle. Bob bácsi érdeklődve hajolt előrébb: – Igen?

– Igen – bólintottam, és elmondtam neki, amit Babertől megtudtam. Bob bácsi annak rendje és módja szerint mindent felírt a jegyzetfüzetébe. – Felhívott a pasas – mondta Barber, és leült a székre, amit korábban tettem oda neki. Elizabeth szintén helyet foglalt, de Sussman az ablakhoz lépett, és miközben beszélgettünk, az utca túloldalán lévő egyetemi campus területét nézegette. – Egy sikátorban akart velem találkozni, amit nagyon furcsállottam. De valahogy olyan… nem is tudom, nagyon kétségbeesettnek tűnt. – Le tudná írni a viselkedését? – fordult hozzám Bob bácsi. – Ideges volt – válaszolt Barber –, zaklatott. Mindig hátrapillantott a válla fölött, vagy az óráját nézte. Arra gondoltam, hogy a legújabb tablettás cucctól van így felpörögve. – De azért végighallgatta, ugye? – tudakoltam, elébe menve Bob bácsi várható kérdésének. – Információval tudott szolgálni az egyik ügyfelünkkel kapcsolatban – mondta Elizabeth. – Jasonnek nem volt más választása, mint meghallgatni, mit akar. – Milyen információról van szó? – kérdeztem, és feltűnt, hogy Elizabeth azonnal, anyatigrisként kelt kollégája védelmére. Érdekes… Mire Barber a történet végére ért, sokat megtudtunk, nevezetesen, hogy a néhai Carlos Rivera szerint volt egy ember, akinek a legnagyobb vétsége az volt, hogy még az egyetemi évek alatt néha-néha szippantott egy kis anyagot – saját bevallása szerint –, de mégis hosszú évekig tartó börtönbüntetésre ítélték, ugyanis a bíróság egy ennél sokkal súlyosabb bűntettet állapított meg. A rendőrség a férfi hátsó udvarában egy tinédzser holttestére bukkant, és a fickó házában, a tornacipőjén megtalálták a srác vérének nyomait. Ez a bizonyos tornacipő volt a perdöntő bizonyíték. Egy úgynevezett megbízható tanú –

nevezetesen egy szódásüveg-szemüveges, nyolcvanéves, bütykös lábú nénike – vallomása alapján a szerencsétlen flótást elítélték gyilkosságért. A nő eskü alatt vallotta, hogy látta, amikor a vádlott igyekezett elrejteni a gyerek holttestét a hátsó udvarban, a fészer mögé. Elmondása szerint mindez egy sötét és viharos éjszakán történt. Nyilván túl sok detektívregényt olvasott. – Ha sötét és viharos volt az éjszaka – vetettem közbe –, akkor ezzel az erővel Lillian ük-nagynénémet is láthatta volna, amint igyekszik eltüntetni a holttestet, és róla is feltételezhette volna, hogy ő a maguk ügyfele. – Pontosan – bólintott Barber. – Mindazonáltal az ügyfelünket felindulásból elkövetett emberölés vádjával ítélték el. – Ismerte az ügyfelük az áldozatot? – kérdezte Bob bácsi. Épp ez lett volna az én következő kérdésem is. Barber a fejét ingatta. – Azt mondta, soha életében nem látta. – Hogy hívják az ügyfelüket? – kérdeztem, mielőtt Bob bácsi megszólalhatott volna. – Weir. Mark Weir. Egyébként adott egy pendrive-ot – mondta Barber. – Kicsoda? A kliensük? – Kicsoda mit csinált? – kérdezte Bob bácsi anélkül, hogy felnézett volna a jegyzetéből. – Valaki adott Barbernek egy pendrive-ot. – Kicsoda? – kérdezte még egyszer Bob bácsi. Egek, hát én is ezt kérdeztem! – Nem ő, hanem az a pasas – mondta Barber, és a fotó felé biccentett. – Rivera. Bár a nevét sosem mondta meg, megadott egy helyszínt. Azt mondta, hogy ott találhatok bizonyítékot ahhoz, hogy tisztázhassam Mr. Weirt a gyanú alól. Egy

raktárépület volt, a nyugati városrészben. Azt mondta, menjek oda szerda éjjel. – Hánykor? – kérdezte Bob bácsi. Szemmel láthatóan az igazán jó kihallgatóknak nem kell egész mondatokban beszélniük. Ezt az eszembe véstem. – Sosem mondott pontos időpontot. Szerintem észrevette, hogy valaki követi. Feltette a fejére a pólója kapucniját, és beszaladt egy pizzériába, mielőtt bármi egyebet kérdezhettem volna tőle – Barber ismét a fényképre nézett. – Szerintem elintézték, mert rájöttek, miben sántikál. – Ma van szerda – mondtam. – Mikor történt mindez? Sussman visszafordult az ablaktól, és mindhárom ügyvéd egymásra meredt. Majd Elizabeth válaszolt, a szomorúságtól fátyolos hangon: – Aznap, amikor meghaltunk. – Majd Barberre pillantott: – Olyan távolinak tűnik. Barber megfogta Elizabeth kezét. Elizabeth kemény harciassága, a szilaj, „velem aztán ne packázzon senki”-attitűdje mintha egy kicsit enyhült volna. – Tegnap történt – mondtam Bob bácsinak. – Rendben – mondta, és a náci vallatótisztek modorára váltott. Kérdések özönét zúdította ránk, és szélsebesen jegyzetelt, amikor továbbítottam neki a kapott válaszokat. Azon tűnődtem, vajon hallott-e arról, hogy diktafon is van a világon. – A pendrive az irodájában van, az íróasztalán – mondtam egy újabb kérdésre válaszul. – Nem, a pasas nem mondta el, mi van a pendrive-on, de Barber úgy gondolja, valami videofelvétel lehet. Igen, ma, e hét szerdán. Nem, nem látta, ki követte Riverát. Igen, már beterjesztették a fellebbezést, de hónapokba telik, míg a bíró elé kerül. Igen. Nem. Az ügyfelüket még nem szállították át. Talán.

Halálbiztos, hogy nem. Amikor kisbalták potyognak az égből. Jó, rendben. Nem, hanem a másik bal heréje. Mire Bob bácsi végzett a kérdésekkel, aminek már ideje volt, mert meglehetősen eltértek a tárgytól, teljesen kipurcantam. Emellett még meg kellett birkóznom a gyanakvással, ami az egész helyzettel kapcsolatban motoszkált bennem. Többről volt itt szó, mint egy ártatlanul elítélt emberről, és valami azt súgta, hogy az egésznek a meggyilkolt tizenéves a kulcsa. Mindkét üggyel kapcsolatban több információra volt szükségem. Lementünk a bárba, hogy együnk valamit. Apa csinálja a legjobb Monte Cristo-szendvicset14 az Eiffel-torony innenső oldalán, és már akkor összefut a nyál a számban, ha csak rágondolok. Amikor végre egy lélegzetvételnyi szünethez jutottam, a gondolataim ismét Reyes körül forogtak. Nem volt egyszerű kiverni a fejemből egy olyan férfit, akinek a puszta jelenléte is kénköves poklot érdemlő, bűnös gondolatokat ébresztett bennem. – Nagyon tetszik a papád bárjának a neve – mondta Elizabeth, miközben lefelé lépdeltünk a lépcsőn. Visszarángattam magam a valóságba. Elizabeth velem szembeni viselkedése megváltozott, amióta a szeme láttára kis híján vad szexbe bonyolódtam egy testetlen teremtménnyel. De nem gondoltam, hogy haragudott volna rám, vagy megsértődött volna. Lehet, hogy az egész valami módon Garrett-tel volt kapcsolatban. Lehet, hogy úgy vélte, mintegy megcsalom Garrettet, hiszen szerinte Garrett érez irántam valamit. Lehet

14

Sült sonkás és sajtos harapnivaló, különféle változatai ismertek, rendkívül népszerű az Egyesült Államokban.

ugyan, hogy érez valamit irántam, de az érzéseit sem a forró, sem pedig a felkavaró jelzővel nem illethetjük, az holtbiztos. – Köszönöm – mondtam. – A bár rólam kapta a nevét, a nővérem legnagyobb bánatára – tettem hozzá, és a kelleténél hangosabban fújtam ki a levegőt. Sussman elnevette magát: – Maga után nevezte el? Azt hittem, a hely neve Kalamajka. – Igen, mert Bob bácsi éveken át Kalamajkának nevezett, tudja, Calamity Jane15 után szabadon. És amikor apám megvette a bárt, úgy gondolta, ez lesz a tökéletes név. – Nekem tetszik – jegyezte meg Elizabeth. – Rólam egyszer egy kutyát neveztek el. Már előre pukkadoztam a nevetéstől: – Milyen fajtát? – Egy pitbullt – mondta Elizabeth csintalan mosollyal. – Maximálisan megértem – feleltem nevetve. Egy sötét sarokban álló, félreeső asztalhoz ültünk le, annak reményében, hogy így nem kell a bámész tekintetek kereszttüzében beszélgetnem az ügyfeleimmel. Egy gyors kölcsönös bemutatkozás – és az előző esti, családon belüli erőszakot elkövető férfival esett, arcomon is nyomot hagyó kalandom rövid összefoglalása – után megkérdeztem apától, hogy jött-e bármilyen üzenetem. – Ide? – csodálkozott. – Miért, vársz valamit? – Nos, igen is, meg nem is. 15

Martha Jane Canary, azaz Calamity Jane (1852–1903) az amerikai indián őslakossággal folytatott harcokban vett részt; kedvességéről és az ellenség iránti könyörületességéről volt közismert. Az egyik legenda szerint egy feljebbvalójától kapta a „Calamity Jane, a hadszíntér hősnője” nevet, amikor bajtársa megmentésére sietett, azonban egy másik történet szerint azzal fenyegette meg az iránta kellő tiszteletet nem tanúsító férfiakat, hogy beperli őket illetlen magatartásukért, és így „kalamajkába” keveri őket.

Abban maradtunk Rosie Herschellel, az első szöktetéses ügyem alanyával, hogy felhív, ha bajba kerül – így tehát már az is jó hírnek számított, ha egyáltalán nem érkezett felőle hír. Nem akartuk megkockáztatni, hogy bármilyen más módon vegyük fel a kapcsolatot, ami esetleg elvezethetne hozzám vagy a munkámhoz. Fennállt a veszélye annak, hogy kiderül az igazság, nevezetesen, hogy Rosie faképnél hagyta a seggfej férjét, és a sanyarú életet, amelyet mellette élt – no, nem mintha a pasasnak lenne annyi esze, hogy bármikor is felderengjen neki, mi történt valójában. – Az igen is, meg nem is nem válasz a kérdésemre – mondta apa, és várta a mélyrehatóbb magyarázatot. – Dehogynem. – Ja, vagy úgy – bólogatott, és láthatóan összeállt benne a kép. – Szóval munkaügy. Értem. Szólok, ha bármi történik. – Köszi, apa. Elmosolyodott, egy pillanatig fogva tartotta a tekintetem, majd odahajolt hozzám és a fülembe súgta: – De ha még egyszer úgy jössz be a bárba, hogy tele van az arcod horzsolással, és fel van dagadva a fejed, nos, akkor szépen leülünk, és alaposan elbeszélgetünk a te kis üzleti- és munkaügyeidről. A fenébe! Azt hittem, megúszom a dolgot. Azt hittem, meggyőztem őt arról, hogy a verekedés, amibe keveredtem, inkább tanulságosnak volt mondható, semmint egy borzalmas, egész életemre kiható emléknek. Összébb húztam magam. – Rendben – mondtam, és egy kis nyöszörgést csempésztem az egyébként józanul csengő hangomba. Megpuszilta az arcomat és visszament, hogy tegye a dolgát a bárban. Szemmel láthatólag Donnie még nem jött meg. Donnie

egy halk szavú, hosszú fekete hajú, kellemesen kigyúrt latinamerikai pasas volt. Rám se bagózott egyébként, de hát mit számít az? Nélküle is remekül megvoltam. Egyébként nem tagadom, kellemes látványt nyújtott ez a Donnie gyerek. Bob bácsi összecsukta a mobilját, és minden idegszálával rám figyelt. Zavarba ejtő érzés volt. – Na szóval – mondta –, nyilván fel akarsz világosítani arról, hogy mi a nyavalya zajlott reggel az irodádban, amikor megérkeztem. Ja, erről van szó! Kényelmetlenül fészkelődtem ültömben. A levegővel való intim kapcsolat létesítése egy avatatlan szemlélő számára minden bizonnyal – finoman szólva – nevetséges lehetett. – Mennyire volt rémes? – Nem lehetett olyan rossz, ahogy elnéztem. Azt hittem, pánikrohamod van, vagy ilyesmi. De aztán észrevettem, hogy Cookie meg Swopes csak ott állnak és néznek, így arra következtettem, hogy bármi is történjék veled, biztosan nem életveszélyes. – Hát persze, hiszen akkor Swopes ott termett volna mellettem, és szájon át lélegeztetett volna, vagy valami hasonló hőstettet hajtott volna végre. Bob bácsi oldalt fordította a fejét, mintha igyekezne visszaemlékezni a történtekre: – Valójában inkább a Cookie arcán tükröződő vágyakozás volt sokatmondó. Kitört belőlem a nevetés, amikor magam elé képzeltem a Cookie arcán tükröződő eufóriát. Bob bácsi türelmesen ült, bozontos szemöldökét kérdőn felvonta, és nyilvánvalóan magyarázatot várt. Nos, hiába.

– Tudod, Bob bácsi, azt hiszem, célszerű lenne témát váltanunk, elvégre mégiscsak a nagybátyám vagy. – Rendben – mondta egy közönyös vállrándítással, és úgy tett, mintha tényleg ejtette volna a témát. Ivott egy kortyot a jeges teájából, és megjegyezte: – Mindenesetre Swopes nagyon feldúlt volt. Gondolom, van tipped, miért. – Hát persze. Azért, mert egy seggfej. – Néha egy kicsit barátságtalan, az igaz. – Épp mint Josef Mengele. – De mentségére legyen mondva – folytatta Bob bácsi, igyekezvén elsimítani a dolgokat –, ez az egész kalamajka, ami köztetek van, az én hibám. Ha képes lettem volna tartani a számat… A fene essen azokba a sörökbe! – Nem a sörök tehetnek arról, hogy Swopes egy seggfej. Szinte biztos vagyok benne, hogy nála ez születési rendellenesség. Bob bácsi sóhajtott egy nagyot, és aztán tényleg ejtette a témát. – Látom, mi nem lesz ebből. De a mindenségit, Charley, dolgom van. – Meglepetten pislogtam, ő pedig elmosolyodott: – Mennem kell, hogy zaklassam egy kicsit az apádat. Felállt az asztaltól, vállon veregetett, ami az ő nyelvén azt jelentette, hogy jóban vagyunk. Belecsúsztattam a kezem a tenyerébe. – Zaklasd egy kicsit a nevemben is, jó? Bob bácsi finoman megszorította a kezem, majd elindult a bárpult felé, azt hangoztatva – jó hangosan –, hogy a népegészségügyiektől jött. Behúztam a nyakam. Apa kevés dolgot talált kevésbé mulatságosnak, mint azt, hogy a népegészségügyi intézet alkalmazottai tüntessék ki figyelmükkel a bárját. Ez a nemszeretem-listáján valahol az adóhivatal

látogatása és az ellene benyújtott csoportos kereset között lehetett. Az ügyvédekre pillantottam. Az asztal körül ültek – Bob bácsi húzott nekik oda székeket –, és egymás között beszélgettek. – Tudod, mikor lesz a temetésed? – kérdezte szomorúan Elizabeth Sussmantől. Sussman lehajtotta a fejét: – Ma délután találkoznak a temetkezési vállalkozóval. Elizabeth megfogta Sussman kezét: – Hogy van Michelle? – Nem jól. Vissza kell mennem hozzá. Hűha. Ezek szerint Sussman abból a fajtából való, akik itt akarnak maradni a hozzátartozóikkal, hogy vigyázzanak rájuk. Hasonló ötlet, mint hogy Barber elsápad ijedtében… Egy szellem, aki gondját viseli a családjának? Ugyan már! Fizikai képtelenség. Meg kell próbálnom eltéríteni erről az ösvényről, amikor túl vagyunk mindenen. – És te? – kérdezte Barber Elizabethtől. – Te tudod, mikor lesz a temetésed? – Nem hallottam róla – mondta Elizabeth, és közelebb húzódott Barberhez. – Elmész a tiédre? Barber vállat vont. – Nem tudom. Te elmész? – Arra gondoltam, talán igen. – Tényleg? Elizabeth elmosolyodott, és közelebb ült hozzá: – Van egy ajánlatom a számodra. – Hűha! Hallgatom. – Ha eljössz velem a temetésemre, elmegyek veled a tiédre.

Barber egy pillanatig mérlegelte az ajánlatot, majd vonakodva vállat vont. Igyekeztem visszafojtani a nevetésemet. Olyanok voltak, mint két középiskolás srác, akik arról beszélgetnek, hogy nem igazán akarnak elmenni az iskolai bulira. – Szerintem vállalható – mondta Barber. – Benne vagy, Patrick? – Tessék? – úgy tűnt, mintha Sussman fényévekkel messzebb lenne. Kényszerítette magát, hogy ismét a kollégáira figyeljen: – Nem is tudom. Kissé morbid, nem? – Ne hülyéskedj már! – mondta Elizabeth. – Mindnyájan meghallgathatjuk a saját nagyszerűségünkről szóló ömlengéseket, méghozzá a legjobban utált rokonok szájából. Sussman nagyot sóhajtott: – Lehet, hogy igazatok van. – Hát persze, hogy igazunk van – felelte Elizabeth, és megpaskolta Sussman kezét, majd rám pillantott. – Nem gondolod, hogy el kellene mennie a temetésére, Charlotte? – A sajátjára? – kérdeztem vissza, mert váratlanul ért a kérdés. – Ja igen, persze. Mit nem adnának az emberek azért, hogy ott lehessenek a saját temetésükön! – Látod? – mondta Elizabeth, és még egyszer megpaskolta Sussman kezét. – Remélem, nem ugyanabban a temetőben helyeznek bennünket örök nyugalomra – jegyezte meg Barber. – Nem tudom, hogy az idők végezetéig kibírnám-e két ilyen szomszéddal, mint ti. Sussman fújt egyet, Elizabeth pedig belebokszolt a karjába. – Előre szóltam – folytatta Barber széles mosollyal, miközben Elizabeth – persze csak tréfából – fenyegetően nézett rá. – Nos, haláli angyalom, akkor mi a következő lépés? Ezen nekem is gondolkodnom kellett.

– Először is – mondtam, és rámutattam –, önnek, kispofám, Ms. Angyal vagyok. Kitört belőle a nevetés. – Másodszor pedig, nem lenne rossz, ha vetnék egy pillantást az üggyel kapcsolatos irataikra. – Persze – mondta Elizabeth. – Van egy pótkulcsunk az irodánkban. – Ó – önkéntelenül felemeltem a kezem, és fészkelődtem ültömben, mint egy harmadikos gimnazista, aki fel van fázva. – Egy olyan műszikla alatt van elrejtve, ami pont úgy néz ki, mint egy igazi, csak éppen nem az, merthogy mű? – Nem – jött az egybehangzó válasz. – Sajnálom. Folytasd csak – mondtam Elizabethnek. – És meg kell adnunk majd a biztonsági kódot is, arra az esetre, ha Nora nem lenne bent az irodában. Ha bent van, bajosan fogsz boldogulni meghatalmazás nélkül. – Jó. Erre nem is gondoltam. Biztos vagyok benne, hogy Bob bácsi intéz nekem egy hivatalos engedélyt. – Ha mégsem – vetette közbe Sussman –, akkor érdemes elgondolkodnia azon, hogy éjszaka törjön be, és ily módon szerezze meg a szükséges papírokat. Mindnyájan felé fordultunk. Sussmanről meg nem mondta volna az ember, hogy az illetéktelen behatolást, mint lehetséges megoldást egyáltalán fontolóra veszi. – Micsoda? Nem minősül illetéktelen behatolásnak, ha van engedélye. Ez speciel igaz volt. – Bár nem valószínű, hogy a hatóságok egyetértenének a tervvel, nekem tetszik. Sussman elmosolyodott: – Gyanítottam, hogy odalesz érte.

– Feltehetnék néhány kérdést – kiszimatoltam, hogy ez épp megfelelő alkalom lehet arra, hogy szóba hozzam Reyest – a reggel történtekkel kapcsolatban? – Persze – bólintott Barber. Elizabeth lesütötte a szemét, és láthatóan visszavonult. Nem nyíltan persze; de elég jól ismertem az embereket ahhoz, hogy megérezzem, mikor változik meg a hangulatuk. Kíváncsi voltam rá, mi is történt, és vajon miért vonakodik Elizabeth erről beszélni velem. Reyesre visszatérve, eldöntöttem, hogy a kellemetlen részt elteszem az útból: – Eldöntöttem, hogy a dolog kellemetlenebbik részét elteszem az útból – mondtam. Jobb, ha az ilyesmiről az ember nyíltan beszél. – Remélem, hogy mivel látták velem azt a férfit, nem tűntem olyan nevetségesnek az önök számára, mint például Cookie vagy Swopes számára tűnhettem. Úgy értem, önök is látták őt, igaz? Nem olyan volt, mintha a levegőt ölelgetném? Amikor zavartan összenéztek, megkérdeztem ismét: – Látták őt? – Persze – válaszolta Elizabeth. – De nem ölelgettél semmit. Nem tettél egyetlen mozdulatot sem, ha erre gondolsz. Legalábbis nem sokat. Előrehajoltam: – Mit értesz ez alatt? – Csak állt ott – mondta Sussman, és a mutatóujjával feltolta az orrán a szemüvegét –, a hátát a falnak vetve, a tenyerét az oldalához szorítva. A fejét hátravetette, és úgy zihált, mintha épp most futotta volna le a Duke City16 maratont, de mozdulni nem mozdult. A megjegyzése egy pillanatra mellékvágányra vitt. A karomat magam mellett lógattam? A fejemet hátravetettem? 16

Albuquerque másik neve.

– De ott volt. Önök is látták. Mi éppen… – Egymásba feledkeztek, egymásra tapadtak, mint az avokádóra a héja? – kérdezte Barber. – Nos, tulajdonképpen igen, azt hiszem, erre gondolok. – Nem panaszkodom – mondta, és tagadó mozdulatot tett. – Távol álljon tőlem. De az tény, hogy meleg helyzet volt. Valahogy úgy van, hogy ha igyekszem nem elpirulni, akkor csak még jobban elpirulok. Éreztem, hogy a forróság elönti az arcomat, és csak remélni mertem, hogy nem emeli ki még jobban a kékek és lilák árnyalatait, amelyek az arcszínemet uralták. – De nem mozogtál – erősítette meg Elizabeth. – Fizikai értelemben nem. – Ne haragudj, de még mindig nem értem. – Viszont a lelked, a szellemed, vagy bárminek is nevezzük, mozgott. Úgy néztél ki, mint mi, csak élénkebb tónusban. – Igen – mondta Barber –, olyan volt, mintha elvált volna a testétől, hogy azzal… a férfival lehessen. Elképesztő volt. Lesújtva ültem ott. Nem csoda, hogy álomnak éltem meg. Vajon valamiféle asztrális kivetülés volt? Reménykedtem, hogy nem. Ugyanis nem hittem az asztrális kivetülés létezésében. De lehetséges, hangsúlyozom: lehetséges, hogy az asztrális kivetülés mint olyan hitt bennem. – Hogy a csudába tudtam elhagyni a testemet? – kérdeztem kábán és zavartan, pedig semmilyen illegális tudatmódosító szert nem vettem magamhoz. – Maga a halál angyala – vonta meg a vállát Barber. – Magának kell tudnia. – Nem tudom – mondtam, és a tenyerembe bámultam, mintha onnan kiolvashatnám a magyarázatot. – Nem tudtam, hogy az ilyesmi lehetséges.

– Ne érezze emiatt kellemetlenül magát. Nekem arról sem volt fogalmam, hogy abból, amit ma átéltem, bármi is lehetséges. – Le vagyok taglózva – mondtam. Nekem kellett volna tudnom a választ minden kérdésre! Mit ér a halál angyala, ha egy csomó dologról, ami körülötte zajlik, a leghalványabb fogalma sincs? Végül is én vagyok az átjáró, a portál, a mindenségit neki! Tudnom kellene! – De a pasas nagyon klassz volt. Ez a megjegyzés visszarántott a valóságba. Elizabethre néztem. – Komolyan? Alaposan meg tudtad figyelni? Úgy értem, szóval, itt most teljesen őszintének kell lennem: nem vagyok biztos abban, hogy kicsoda-micsoda ő valójában. – Mármint amellett, hogy jó pasi? – kérdezte Elizabeth. – Hát, ami azt illeti, azt én is tudom. Elizabeth kedvesen nevetett. Abbahagytuk a beszélgetést, amikor a papám az asztalunkhoz hozta a szendvicsemet, és tíz dollárt ajánlott cserébe azért, hogy Bob bácsit valahogy eltávolítsam, majd távozott, a kenőkéssel az övében, eltökélve, hogy maga intézi el a nagybátyámat. Gondoltam rá, hogy figyelmeztetem Bob bácsit, de akkor hová lett volna a dolog mókás része? – Elizabeth, kérdeznem kell valamit – mondtam, és egy kis időre félretoltam a szendvicsemet. – Persze, csak nyugodtan. Miről van szó? – Nos, úgy érzem… szóval, reggel óta mintha egy kicsit távolságtartóbb lennél. – Sajnálom – mondta, és nem cáfolt meg, sőt, magyarázatot sem adott. Más szóval, igyekezett kibújni a válaszadás alól.

– Ó, nem azt szeretném, hogy elnézést kérj – tettem hozzá gyorsan –, hanem csak aggódom. Történt valami? Egy nagyot sóhajtott – ami egyébként a dolog fiziológiai vonatkozásait tekintve teljesen felesleges volt – és ezt mondta: – Csak arról van szó, hogy az a pasas, aki valahogy a semmiből bukkant elő, tudod, a pasid, annyira… annyira szép. – Mesélj róla – kértem, és egyetértésem jeléül bólintottam. – És káprázatos. – Figyelek. – És szexi. Előredőltem: – Nagyon tetszik a dolog… – De… – Tehát? – Azt gondoltam, hogy valahogy furcsa. – Furcsa? – Igen – ő is előredőlt. – Charlotte, tudod… szóval… rabruha volt rajta.

Hetedik fejezet

A zseninek is megvannak a maga korlátai. Ha más nem, hát tulajdon őrültsége… LÖKHÁRÍTÓ-MATRICA Rabruha? Hát ez meg mit jelenthet? Börtönbe csukták? És ott halt meg? Összeszorult a szívem a gondolatra. Olyan nehéz élete volt; ez már abban a pillanatban teljesen egyértelműen látszott, amikor először találkoztam vele. Aztán pedig börtönben végezte. El sem tudtam képzelni a szörnyűségeket, amelyeken keresztülmehetett. Nagyon szerettem volna elmenni hozzá, meglátogatni, de halvány fogalmam sem volt, melyik börtönben lehet. Az alapján, amit tudtam róla, akár a Sing Singbe is zárhatták. Le kellett csillapodnom, és az ügyre koncentrálni. Bob bácsi elment, hogy megírja az engedélyt és elhozza a bírósági jegyzőkönyveket, az ügyvédek pedig ellátogattak a családjukhoz. Én ellenben a Metropolitan büntetés-végrehajtási intézethez mentem, hogy beszéljek Mark Weirrel, aki Carlos Rivera szerint ártatlan volt. A börtöntiszt, aki a kapunál fogadta a látogatókat, egy nő volt. Alaposan szemügyre vette a rendőrség által kiadott szakértői igazolványomat.

– Charlotte Davidson? – kérdezte összevont szemöldökkel, mintha valami rosszat csináltam volna. – Az vagyok – mondtam bátortalan mosollyal. Nem mosolygott vissza. Még csak egy icipicit sem. Kénytelen leszek elolvasni a könyvet, ami arról szól, hogyan szerezzünk barátokat és gyakoroljunk pozitív hatást embertársainkra. Igaz, ehhez nem ártana, ha késztetés is lenne bennem arra, hogy barátokat szerezzek, illetve jó benyomást gyakoroljak embertársaimra. Az én indíttatásom az adott pillanatban azonban ennél lényegesen ösztönösebb volt. A tiszt a váróterembe irányított, és Mr. Weirért küldetett. Miközben ott ültem és az ösztönös késztetéseimen merengtem, különösen a Reyesszel kapcsolatos késztetéseken, arra lettem figyelmes, hogy valaki leül mellém. – Szia, Halál Angyala! Hát te meg mi a fészkes fenét csinálsz a büntetés-végrehajtás e nemes intézményében? Ránéztem és elmosolyodtam, majd elővettem a félig-meddig feltöltött mobilomat. Kinyitottam a készüléket, és meggyőződtem róla, hogy néma üzemmódban van, majd beszélni kezdtem. – A mindenedet, Billy – mondtam a telefonba –, nagyon jól nézel ki. Fogytál? Billy egy indián elítélt volt, aki öngyilkosságot követett el egy fegyintézetben, körülbelül hét évvel ezelőtt. Próbáltam meggyőzni a dimenzióváltásról, de ragaszkodott ahhoz, hogy itt marad, mégpedig azért, hogy meggyőzze a többieket, véletlenül se kövessék ostoba példáját. Szó szerint így mondta. Gyakran eltűnődtem azon, vajon hogyan viszi majd mindezt véghez. A bókom hallatán szégyenlős mosoly suhant át az arcán. Annak ellenére, hogy az eltávozottak lelke nem képes fogyni, ő valóban vékonyabbnak tűnt. Lehet, hogy vannak dolgok,

amelyekről még én sem tudok. Akárhogy is, nagyon jóképű férfi volt. Játékosan oldalba bökött a könyökével: – Te és a telefonjaid. – Muszáj ezt csinálnom, mert különben diliházba zárnak, amiért magamban beszélek, Mr. Láthatatlan. Mélyről jövő nevetéssel válaszolt: – Azért vagy itt, hogy belemássz az alsógatyámba? – Máris elárultam magam? – Csak átvitt értelemben értem – mondta csalódottan. – Mindig az őrülteket vonzom. Sóhajtottam egy nagyot. Épp egy Oscar-díjra érdemes alakítás kellős közepén tartottam – ugyanis sértődöttséget színleltem, de olyan mély érzelmi átéléssel, és olyan valósághűen, hogy még! –, amikor szólítottak. – Hoppá, ez én vagyok, nagyfiú! Mikor jössz el látogatóba? – Látogatóba? – kérdezte, miközben felugrottam, hogy kövessem a tisztet a látogatóknak fenntartott helyiségbe. – Hogy lenne már lehetséges, hogy ne lássalak, amikor úgy világítasz, mint azok a francos fényszórók odakint! Amikor hátrafordultam, már nem volt ott. Nagyon kedveltem ezt a pasast. Beültem a hetes fülkébe. Velem szemben egy magas, jóképű, negyvenes férfi ült. Hamvasszőke haja volt, kedves kék szeme, és úgy nézett ki, mintha egy strandkirálynő és egy egyetemi professzor nászából született volna. Egy üvegablak választott el bennünket egymástól, az a fajta, amibe dróthálót építettek, hogy még inkább erősítse azt a hatást: innen bizony nem lehet megszökni. Tény és való, elgondolkodtam azon, vajon hogyan

lehet a dróthálót beépíteni az üvegbe úgy, hogy a háló rácsai egyenlő távolságra maradjanak egymástól – most azonban nem az efféle tűnődéseknek volt itt az ideje. Dolgom volt, a mindenségit neki! Nem hagyom, hogy mindenféle rácsok eltereljék a figyelmemet. Mr. Weir kíváncsi tekintettel méregetett odaátról – mármint nem olyan értelemben odaátról, hanem az ablak másik oldaláról. Leemeltem a kagylót, amelyen át beszélgethettünk, és megfordult a fejemben, vajon hány ember használta már ezt a szerkezetet, és vajon milyen higiénés állapotban lehettek azok az emberek. – Üdvözlöm, Mr. Weir. Charlotte Davidson vagyok – arca még mindig kifejezéstelen maradt. Nyilván semmilyen hatással nem volt rá a nevem említése. A mellettünk lévő fülkébe egy másik elítélt érkezett, és Mr. Weir óvatos pillantást vetett hátra; szemügyre vette a többieket, mintha az ellenségei lennének; azonnal résen volt, készen arra, hogy egy pillanat alatt talpra ugorjon, és ha kell, megvédje magát. Ez az ember nem érdemelte meg, hogy börtönben legyen. Nem ölt meg senkit. Éreztem a tiszta kisugárzását, éppúgy, mint ahogy a mellette ülő, valóban bűnös rabtársának negatív hullámait is. – Rossz híreket hoztam – vártam, amíg ismét rám figyel. – Az ügyvédeit tegnap éjjel meggyilkolták. – Az ügyvédeimet? – végre megszólalt. Aztán eljutott a tudatáig, amit mondtam, és a csodálkozástól tágra nyílt szemmel kérdezte: – Úgy érti, mind a hármukat? – Igen, uram. Végtelenül sajnálom.

Úgy meredt rám, mintha átnyúltam volna az üvegen és behúztam volna neki egyet. Nyilván nem vette figyelembe, hogy ez a mutatvány ugyancsak lehetetlen volna, számításba véve a dróthálós üveget – meg egyébként is. Egy hosszú perc múlva megkérdezte: – Mi történt? – Lelőtték őket. Úgy gondoljuk, a haláluk valamiképpen kapcsolatba hozható az ön ügyével. Ez a hír még jobban lesújtotta: – Miattam ölték meg őket? Nemet intettem. – Ez nem az ön hibája, Mr. Weir. Pontosan tudja ezt ön is, igaz? – és mert nem válaszolt, folytattam: – Megfenyegették önt? Bizonytalanul felhördült, és körbemutatott, a jelenlegi környezetére utalva: – Úgy érti, a napi rendszerességgel történő fenyegetéseken kívül? Ebben volt valami. A börtönélet hatalmas nyomásként nehezedik az emberre. – Hogy őszinte legyek – mondtam szívből –, nem hiszem, hogy ezek az emberek fenyegetésre pazarolnák az idejüket. Az elmúlt huszonnégy óra eseményeire alapozva azt mondanám, ennél sokkal hatékonyabb módszereik vannak. – Nem viccelek. Ki ölte meg az ügyvédeket? – Csak tartsa nyitva a szemét, Mr. Weir. Ebből az irányból igyekszünk felgöngyölíteni az ügyet. – Megpróbálom. Borzasztóan sajnálom, ami az ügyvédekkel történt – mondta, és ujjaival először az egyenetlen borostáján babrált, majd a szemét dörzsölgette. Fáradt volt, kimerült, és nagyon megviselte, hogy olyan dologért ítélték el, amelyet nem követett el. Sokkal jobban fájt érte a szívem, mint előzőleg gondoltam volna.

– Tényleg nagyon kedveltem őket – mondta. – Főleg azt az Ellery lányt – az ölébe ejtette a kezét, és igyekezett úrrá lenni az érzelmein. – Csodálatos egy teremtés volt! – Igen, gyönyörű volt. – Maguk barátok voltak? – Nem, de láttam róla néhány fotót – sosem tudtam igazán, hogyan magyarázzam el az eltávozottakkal való kapcsolatomat. Elég egy nyelvbotlás, ami azután éveken át kísért majd. Szó szerint. – És azért jött ide, hogy elmondja, vigyázzak magamra? – Magándetektív vagyok, de az albuquerque-i rendőrség megbízottjaként dolgozom ezen az ügyön – úgy láttam, megborzong a rendőrség hallatán. Aligha hibáztathattam ezért. Igaz, a rendőrséget sem hibáztathattam. Minden rendelkezésre álló bizonyíték terhelő volt rá nézve. – Tudott a besúgóról? Arról, aki Barbertől kért találkozót, épp aznap, amikor a hármas gyilkosság történt? – A besúgóról? – a fejét ingatta. – Mit akart? Vettem egy nagy levegőt, és alaposan szemügyre vettem Mr. Weirt, mielőtt válaszoltam volna. Igyekeztem felmérni, mennyit mondhatok el neki abból, amit tudok. Végül is ez az ő ügye volt. Ha valaki megérdemelte, hogy tudja az igazságot, akkor az épp ő maga volt. Mégis, az ÓVATOSAN HALADJ felirat villogott lelki szemeim előtt. Ami vagy azt jelenti, hogy tényleg óvatosan kell haladnom, vagy pedig azt, hogy az ötödik csésze kávé, amit aznap elfogyasztottam, éppenséggel kezd hatni. – Mr. Weir, legkevésbé sem szeretném önt hiú ábrándokba ringatni. Nem sok reménnyel kecsegtet a dolog. Vagy ha mégis találunk valamit, akkor sem feltétlenül tudjuk bizonyítani. Ért engem? Alig észrevehetően bólintott.

– Röviden, ez a férfi azt mondta Barbernek, hogy ön ártatlan. A szeme megrebbent egy pillanatra, majd összeszedte magát. – Azt állítja, hogy a bíróság nem a megfelelő embert dugta rács mögé, és ezt bizonyítékkal is tudja igazolni. A figyelmeztetésem ellenére Mr. Weir szemében fellobbant a remény szikrája. Láttam. Abban úgyszintén biztos voltam, hogy ő még annál is szívesebben szabadulna innen, mint amennyire én nem akarom, hogy itt legyen. Bizonyára már számtalanszor előfordult, hogy hiába reménykedett. El sem tudom képzelni, milyen rettenetes érzés lehet olyan bűntett miatt börtönbe kerülni, amit az ember nem követett el. Minden joga megvolt rá, hogy a rendszert illetően kiábrándult legyen. – Akkor meg mire vár? Hozza ide azt az embert! Megdörzsöltem a homlokomat. – Ő is meghalt. Tegnap végeztek vele is. Egy percnyi feszült csendet követően hosszan kifújta a levegőt és hátradőlt a székén, szinte szakadásig húzva a telefonzsinórt. Láttam, hogy úrrá lesz rajta a csalódottság. – Akkor ez mit jelent? – kérdezte keserűen. – Nem tudom pontosan. Épp most igyekszünk kideríteni. De mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy segíthessek önnek. A kérdés az, mire lesz elég az erőfeszítésem. Iszonyatosan nehéz az ítéletet a visszájára fordítani, függetlenül attól, milyen bizonyítékok állnak rendelkezésre. Úgy tűnt, mintha elillanna, mintha elveszne a gondolataiban. – Mr. Weir? Beszélne nekem az ügyről? Eltartott egy darabig, mire visszatalált hozzám. Amikor sikerült, megkérdezte: – Mit akar tudni? – Nos, már útban vannak hozzám a periratok, de szeretnék öntől kérdezni egyet s mást a nőről, a szomszédjáról, aki a

terhelő vallomást tette, mondván, hogy látta, amint ön elrejti a holttestet. – Soha életemben nem láttam azt a gyereket. És a nővel is csak egyetlen alkalommal találkoztam, amikor a hátsó kertjében volt, és a napraforgóival üvöltözött. Sült bolond. De hittek neki. Az esküdtszék hitt neki. Bevettek mindent, amit csak mondott, mintha ezüsttálcán kínálta volna nekik. – Néha azt hallják meg az emberek, amit meg akarnak hallani. – Néha? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha elbagatellizálnék egy tényt. Így tettem, de csak azért, hogy lehetőség szerint optimizmust sugározzak. – Van ötlete, hogyan kerülhetett a gyermek vére az ön cipőjére? – nagyon nehezemre esett feltenni ezt a kérdést. A férfi nyilvánvalóan ártatlan volt, de a törvényszéki orvos szakértő megállapította, hogy a gyermek vére volt a cipőjén. Ez a bizonyíték pedig elég volt ahhoz, hogy a tizenkét fős esküdtszék egy emberként forduljon ellene. – Nyilván rákente valaki. Úgy értem, hogyan másképp kerülhetett volna rá? – láthatóan éppolyan nehezére esett a válasz, mint nekem a kérdésfeltevés. – Rendben. Nagy vonalakban össze tudná foglalni, mi is történt? Még szerencse, hogy odafelé menet beugrottam a Staples írószerüzletbe. Elővettem az új noteszemet, ami épp olyan volt, mint amilyet Garrett és Bob bácsi használt. Sima. Egyszerű. Nagyszerű. Leírtam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy a témához tartozik. – Várjon egy percet – mondtam, félbeszakítva egy pillanatra. – A hölgy eskü alatt vallotta, hogy az a gyermek magánál lakott?

– Igen, de az unokaöcsémet láthatta, nem ezt a fiút. Az unokaöcsém körülbelül egy hónapot töltött nálam, mielőtt az eset történt. Most a rendőrök azt hiszik, hogy őt is én öltem meg. Meglepetten pislogtam. – Hát ő is meghalt? – Tudomásom szerint nem. De eltűnt. És a rendőrök meggyőzték a nővéremet arról, hogy közöm van a fia eltűnéséhez. Ez lehet az a kapcsolódási pont, amit kerestem. Ötletem sem volt még, hogyan köthető az ügyhöz, de előfordult már, hogy ennél is apróbb nyomon indultam el. – Mikor tűnt el? Lepillantott, majd jobbra nézett, ami azt jelentette, hogy inkább emlékezni próbál, semmint hogy kitaláljon egy mesét. Egy újabb jele az ártatlanságának – nem mintha szükségem lett volna még több bizonyítékra ezzel kapcsolatban. – Teddy körülbelül egy hónapig lakott velem. Az anyja kirakta otthonról. Nem jöttek ki valami jól. – Teddy édesanyja az ön testvére? – Igen. Aztán megpróbálta rábeszélni a fiát, hogy menjen haza vele, annak ellenére, hogy állandóan veszekedtek. Ekkor láttam Teddyt utoljára. Két hétre rá letartóztattak. Senki nem mondta meg nekem, hogy eltűnt, csak miután megtörtént a letartóztatás. – A vád szerint mi volt az ön indítéka? – kérdeztem. Az arca eltorzult, undort tükrözött: – A kábítószer. – Ó – mondtam megértően. – Hát ez az az indíték, ami mindent megmagyaráz. – Kérdezzen még a nővéréről!

A hang irányába fordultam, és láttam, hogy Barber áll mögöttem, a gondolataiba merülve, karba tett kézzel. – Bizonyára elsiklott valami mellett a figyelmem – tette hozzá. – Mesélne még a nővéréről? – kérdeztem Mr. Weirt, aki követte a tekintetemet, hogy rájöjjön, vajon mit is néztem az imént. Egy pillanat múlva ezt mondta: – Nem a legjobb anya, de nem is a legrosszabb. Került zűrös helyzetekbe egyszer-másszor. Drogfogyasztás, ilyesmi, és nem csak a gyengébb fajtából. Bolti lopás. Tudja, a szokásos. A szokásos. Érdekes érvelés. – És mostanában? – kérdezte Barber. Továbbítottam a kérdést. – Egy éve nem találkoztunk. Fogalmam sincs, mi van vele. Kíváncsi lettem volna, vajon az anyát kihallgatták-e egyáltalán a gyereke eltűnésével kapcsolatban. – És mi van… – Lehetséges, hogy valamilyen komolyabb ügybe keveredett? Bosszúsan pillantottam Barberre, amiért félbeszakított – ezek az ügyvédek! –, de aztán tolmácsoltam a kérdését Mr. Weirnek. Barber nem vette észre a pillantásomat. Mr. Weir viszont igen. – Ha Janie-ről van szó – mondta gyanakodva –, akkor minden elképzelhető. – Mondhatjuk azt, hogy… – Úgy értem, lehetséges, hogy nagyobb összeggel tartozik valakinek? Olyasvalakinek, aki nem riad vissza még akár az emberrablástól sem? – folytatta Barber. – Nos, akkor tisztázzuk – sziszegtem a fogaim közt szűrve a szót –, itt most én kérdezek. Latba vetettem a hasbeszélő képességem legjavát, remélve, hogy Mr. Weir nem hallja, amit mondok, hiszen egyetlen

arcizmom sem rezdült. És reméltem, hogy azt sem veszi észre, amint úgy teszek, mintha nem beszélnék rajta kívül senki máshoz. Barber rám nézett, és láthatóan szórakoztatta a helyzet: – Sajnálom – mondta, ezúttal már komolyan –, de egyre csak az jár az eszemben, hogy valami elkerülte a figyelmemet. Valami, ami végig ott volt az orrom előtt. Nagyszerű! Most már lelkiismeret-furdalásom is volt. – Nem, én sajnálom – mondtam, és tényleg rosszul éreztem magam, de kénytelen voltam egy idióta vigyort az arcomra erőltetni, hogy ne kelljen mozgatnom az ajkaimat beszéd közben. – Nem kellett volna így magára dörrennem. – Nem, nem, önnek van igaza. Én hibáztam. Ismét odafordultam Mr. Weirhez. – Sajnálom ezt a kis közjátékot. Tudja, hangokat hallok a fejemben, meg ilyesmi. Mr. Weir arckifejezése megváltozott, de nem abban az értelemben, mint az várható volt. Hirtelen ismét… bizakodóan nézett rám. – És igaz a szóbeszéd, miszerint különleges képességei vannak? Mivel nem voltam egész biztos benne, mire is céloz – pontosabban, hogy kiktől ered az a bizonyos szóbeszéd, és milyen képességekre gondol –, kérdőn felhúztam a szemöldökömet. – Milyen szóbeszéd… Előrehajolt, mintha ez segítene abban, hogy jobban halljuk egymást az üvegen keresztül. – Hallottam, hogy az őrök mit beszélnek. És nagyon csodálkoztak, hogy találkozni akar velem. – Miért? – magam is meglepődtem a saját kérdésemen.

– Azt mondták, olyan ügyeket is meg tud oldani, amelyekbe mindenki másnak beletörik a bicskája. Meg azt, hogy évtizedekkel ezelőtti eseteket is megold. Szemforgatással reagáltam, majd megjegyeztem: – Az ég szerelmére, ez csak egyetlenegyszer fordult elő! Szerencsém volt. Egy nő szelleme meglátogatott. Valamikor az ötvenes években gyilkolták meg. Rábeszéltem Bob bácsit, hogy segítsen, és együtt zártuk le az ügyet. Bob bácsi nélkül esélyem sem lett volna megoldani. Sőt, a mai modern technika nélkül sem, amely nagyban megkönnyíti a nyomozók munkáját. Persze az sem volt utolsó szempont, hogy a nő tudta, ki ölte meg, és azt is, hol találjuk a gyilkos fegyvert. Annak a szegény asszonynak volt egy hálátlan mostohafia… – Nem ezt mondták – folytatta Mr. Weir –, hanem azt, hogy maga olyan dolgokat tud, amelyeket mások fel sem foghatnak. Ó! – Tényleg? És ki mondta mindezt? – Az egyik őrnek egy zsaru a férje. – Nos, ez sok mindent megmagyaráz. A zsaruk nem igazán gondolják, hogy… – Nem érdekel, mit gondolnak a zsaruk, Ms. Davidson. Csak az érdekel, valóban képes-e arra, amit mondanak. Szomorkás sóhaj csúszott ki a számon: – Nem akarok indokolatlanul reményt kelteni önben. – Ms. Davidson, már a puszta jelenléte is reményt ad nekem. Sajnálom, de tényleg így van. – Én is sajnálom, Mr. Weir. A dolog úgy áll, hogy a helyzet megoldása nem vezet… – A dolog úgy áll, hogy jobbak az esélyeim, mint reggel voltak.

– Ha innen szeretné megközelíteni a dolgot – megadtam magam –, ebben nem akadályozhatom meg. – Tehát akkor igaz a szóbeszéd. Nem voltam hajlandó még több reményt önteni belé, mint már eddig is tettem, és éreztem, hogy a feszültég lassan felfelé kúszik a gerincemen, és a vállaimra nehezedik. Könnyű volt hinni a képességeimben, ha mondjuk, bizonyítási eljárásról volt szó egy per kapcsán. Azt azonban nem tudtam, milyen hasznát veszem majd a tehetségemnek ebben a bizonyos ügyben. Lehet, hogy a remény önmagában segít Mr. Weirnek. Ez volt a legkevesebb, amivel a segítségére lehettem. – Igen, Mr. Weir, igaz a szóbeszéd – vártam, hogy eljusson a tudatáig az információ. Arcáról lassan eltűnt a döbbenet, mire folytattam: – El fogják szállítani önt kivizsgálásra a Los Lunas-i befogadó- és diagnosztikai központba, mielőtt elhelyezik a börtönben. Talán képes vagyok szembeszállni Los Lunas holdkóros hordájával, és meglátogatom önt ott is, ha szeretné. Csak hogy tájékoztassam a fejleményekről. Bátortalan mosoly jelent meg a szája szegletében: – Igen, az jó lenne. Alig hallhatóan megkérdeztem Barbertől: – Van még kérdése? Még mindig a gondolataiba merülve állt, és nemet intett. – Rendben – mondtam Weirnek –, akkor hamarosan viszontlátjuk egymást. Visszatettem a kagylót a helyére, és elkezdtem elpakolni a jegyzetfüzetemet és a tollamat, amikor hirtelen – hogy is mondjam? –, bevillant valami az agyamba. Megfordultam, és kopogtattam az ablakon, hogy magamra vonjam Mr. Weir figyelmét.

Az őr engedte neki, hogy visszamenjen, és ismét felvegye a kagylót. – Hány éves a fiú? – kérdeztem, miközben a kagylót a vállam és az állam közé fogva igyekeztem előhalászni a jegyzetfüzetemet, és írásra fogni a tollamat. – Tessék? – Az unokaöccse. Hány éves az unokaöccse? – Ja, ő? Tizenöt. Vagyis annyi volt. Lehet, hogy már tizenhat. – És még mindig nem került elő? – Nem tudok róla. Mit…? – Hány éves volt a másik fiú? Akit a hátsó udvarban…? – Értem már, mire akar ezzel kilyukadni – jegyezte meg Barber. – Tizenöt éves volt ő is. Gondolja, hogy lehet valami összefüggés? Barberre kacsintottam, majd közelebb hajoltam Mr. Weirhez, az eddigieknél egy kicsivel több bizakodással a tekintetemben. – Kell, hogy legyen. És mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy kiderítsem, mi az összefüggés. Nem akartam abba a hibába esni, hogy vaktában következtessek egyik dologról a másikra, de nem tudtam szabadulni attól a megérzéstől, hogy a két fiú ugyanazokban a körökben forgott. Két fiú, akiknek hasonló a családi háttere. Az egyik eltűnt, a másik meghalt. A belső hangom azt súgta: ragadozó. Bár szükségem volt Barber feljegyzéseire, nem akartam megküzdeni Norával, az ügyvédek irodai asszisztensével. Ha csak egy kicsit is hasonlít azokra a titkárnőkre, akiket ismerek, akkor csak alig valamivel kisebb a hatalma, mint a mennyei

Magasságosnak, és egész biztos, hogy nem venné jó néven a szimatolásomat. A betörés sokkal biztonságosabb megoldásnak tűnt. De ahhoz, hogy betörhessek, meg kellett várnom, amíg leszáll az est. Időközben Bob bácsi előkerített mindent, ami a rendőrségnél az üggyel kapcsolatban fellelhető volt, Barber pedig elment Mr. Weir nővéréhez, hogy kiderítse, kapcsolatba hozható-e bármiképpen az eltűnt fiú, Teddy esetével. Úgy döntöttem, Barbert küldöm előőrsnek, hogy feltérképezze a terepet, mielőtt meglátogatom a nőt. Én pedig visszamentem az irodámba, szétnéztem az interneten, és összegyűjtöttem minden lehetséges információt az üggyel kapcsolatban. Miközben kifelé tartottam a büntetés-végrehajtási intézetből, elővettem a telefonomat és felhívtam Cookie-t. – Szia, Főnök – csicseregte Cookie köszönésképpen. – Éppen azon mesterkedsz, hogy megszökj a dutyiból? – Ó, nem! Ha hiszed, ha nem, szabadon távozhattam. – A marhák! Mivel sikerült megtévesztened őket? – Talán rájöttek, hogy több gonddal járna bent tartani, mint futni hagyni. Cookie nevetgélt egy kicsit, majd közölte: – Három üzeneted van, egyik sem sürgős. Mrs. George még mindig meg van győződve arról, hogy a férje megcsalja, és mindenképp találkozni akar veled ma délután. – Nem megy. – Én is ezt mondtam neki, igaz, kicsit cizelláltabban fogalmaztam – mondta tréfálkozva. – Minden más várhat. Mi újság? – Kösz a kérdést – mondtam, és kisétáltam az üvegajtón. Gyorsan körülnéztem, hogy látom-e valahol Billyt, de nyilván

valami jobb elfoglaltsága akadt, mint hogy itt őgyelegjen. – Az ügyvédek érdekes dolgokat meséltek ebéd közben. – Igen? Mennyire érdekeseket? – Meglehetősen érdekeseket. – Ígéretesen hangzik. – Meg tudnád nézni a börtönnyilvántartásban, hogy szerepele valahol a Reyes név? – A börtönnyilvántartásban? Megrezzentem. Ez bizony tényleg nagyon… bűnözősen hangzik. – Igen. Majd mesélek. – Nos, körülbelül kétszáz elítélt, illetve feltételesen szabadlábra helyezett ember szerepel Reyes vezetéknévvel. – Hű, ez gyorsan ment. Próbáld meg úgy, hogy legyen a keresztnév a Reyes. Hallottam, hogy gépel. Aztán ezt mondta: – Na, így már mindjárt más. Csak négy van. – Jó. Körülbelül harmincéves lehet most. – Egy főre szűkült a kör. Megdermedtem, a kezem megállt a levegőben, benne a kulccsal, félúton a zár felé. – Egy maradt? Tényleg? – Reyes Farrow. A szívem őrülten kalapált a mellkasomban. Hát lehetséges, hogy… annyi év után végre megtaláltam? – Van róla rendőrségi fotó? – kérdeztem, és amikor Cookie nem válaszolt, ismét próbálkoztam: – Cookie? Ott vagy? – Atyaég, Charley! Ő… ő az. A kulcsaim csörömpölve hullottak a földre, és a szabad kezemmel Mizéria oldalának támaszkodtam. – Honnan tudod? Hiszen sosem láttad.

– Lehet, de elképesztően jól néz ki. Épp olyan, amilyennek leírtad. Igyekeztem szabályozni a levegővételem. Ezúttal nem volt zacskó a kezem ügyében, hogy elősegítse ezt a műveletet. – Még sosem láttam senkit, aki ilyen, nem is tudom, ilyen vad, és ugyanakkor elképesztően jóképű. – Ez tényleg csak ő lehet – mondtam, és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy Cookie őt találta meg. – Átküldöm a rendőrségi fotót. Tartottam a telefonomat és vártam Cookie üzenetét. Hosszú másodpercek múlva egy kép jelent meg a kijelzőn, és hirtelen azon kaptam magam, hogy kétségbeesetten igyekszem álló helyzetben maradni. A térdem azonban felmondta a szolgálatot, így hát a kocsim küszöbére csúsztam, és képtelen voltam levenni a tekintetemet a telefonom képernyőjéről. Cookie fején találta a szöget: a pasasról sugárzott a vadság, az arckifejezése egyszerre volt óvatos és dühös, mintha arra akarta volna figyelmeztetni a rendőröket, hogy tartsák a kellő távolságot. A saját jól felfogott érdekükben. Még a rossz megvilágítás mellett is látszott, hogy a tekintetében erősen visszafogott düh villámlik. Az biztos, hogy nem volt virágos jókedvében, amikor ezt a fotót készítették róla. – A nyilvántartás szerint még mindig fogvatartott. Azon tűnődöm, milyen gyakran frissíthetik az adatállományukat. Charley, itt vagy? – Cookie még mindig vonalban volt, de én egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem a képről. Cookie kapcsolt, hogy valószínűleg még egy kis időre van szükségem, míg magamhoz térek, így csendben maradt. Nos, végül magamhoz tértem. A fülemhez emeltem a telefont, és lehajoltam a kulcsaimért. Változott a napi programom. – Elmegyek Rockethez – mondtam.

Bízva abban, hogy két legyet ütök egy csapásra, behajtottam egy mellékutcába, és leparkoltam egy konténer mellett, abban a reményben, hogy a szomszédok nem veszik majd észre, amint éppen a mellettük lévő elhagyatott elmegyógyintézetbe készülök betörni. A kórház, melyet az ötvenes években záratott be a kormány, furcsamód a helyi motorosbanda felségterülete lett – vagyis az épület szomszédságában élők tették rá a kezüket. Magukat Banditáknak nevezték, és nem mondhatni, hogy örültek volna a hívatlan látogatóknak. Ezt hangsúlyozandó, rottweilereket tartottak. Már akkor éreztem a gombócot a torkomban, amikor elindultam az elmegyógyintézet épülete felé, de nem a rottweilerek miatt. Bevallom, inkább izgatott várakozás volt bennem, semmint félelem. Az elmegyógyintézetek valahogy mindig is megigéztek. Egyetemista koromban a kedvenc hétvégi tevékenységem elhagyatott diliházak látogatása volt. Azok a lelkek, akikkel ott találkoztam, mindig is vibrálóak és szenvedélyesek voltak, és meglepő módon sugárzott belőlük az életkedv. Ami már csak azért is különös, mert hát, ugye, halottak voltak. Ez a bizonyos elmegyógyintézet a kedvenc őrültjeim lakhelye volt. Ami például Rocket életét illeti – mármint az e világi életét –, nos, több rejtélyt tartogatott, mint maga a Bermudaháromszög. Megtudtam, hogy a világválság idején gyerek volt. A kishúga tüdőgyulladásban halt meg, és bár vele sosem találkoztam, Rockettől megtudtam, hogy a kislány szelleme még mindig ebben a dimenzióban leledzik, mert nem akarja egyedül hagyni a bátyját.

Rocket és én sokban hasonlítunk egymásra. Ő is egy bizonyos küldetéssel jött a világra, neki is különleges feladata volt. De életében senki sem érette meg, milyen adománnyal bír. A húga halála után a szülei beadták az új-mexikói őrültekházába. Az ezt követő évek félreértései, félrekezelései és a rendszeres sokkterápia hatásának következtében Rocketben csak a csírája maradt meg annak az embernek, aki lehetett volna. Sok vonatkozásban olyan volt, mint egy kisgyerek, aki megkaparintja a süteményes dobozt. Azzal a különbséggel, hogy a negyvenes éveiben járt, a sütis doboza egy málladozó, elhagyatott elmegyógyintézet, a sütik pedig nevek voltak, méghozzá megboldogultak nevei, amelyeket Rocket nap nap után, szép egymásutánban felvésett az épület falára. A végső lajstrom… Nem hinném, hogy Szent Péternek bármi kifogása lenne Rockettel kapcsolatban. Esetleg az, hogy használhatott volna ceruzát. Az adrenalinszintem az egekbe szökött az izgalomtól. Egyszerre megtudhatom, hogy Teddy, Mark Weir unokaöccse életben van-e – nagyon drukkolok, hogy így legyen! –, és remélhetőleg Reyesről is kideríthetek valamit. Rocket meg tudta mondani, hogy egy adott személy mikor halt meg, és sosem felejtett el egyetlen nevet sem. Már maga az az információmennyiség, amit Rocket fejben tartott, bármelyik hétköznapi embert az őrületbe taszítaná – nos, ez a tény némi betekintést enged a személyiségébe. Az épület ablakait és ajtait réges-rég bedeszkázták már. A hátsó traktus felé lopakodtam, és feszülten figyeltem, nem hallom-e a rottweilerek lépteinek neszét, majd átcsusszantam egy földszinti ablakon, amelyet egy feszítővas segítségével nyitottam ki minden alkalommal, amikor ott jártam. Még sosem rekedtem bent ebben a bizonyos elmegyógyintézetben, ami,

lássuk be, igen nagy szerencse, mert ellenkező esetben – a rottweilereket számításba véve – valószínűleg búcsút kellett volna mondanom legalább egy végtagomnak. Egyszer a Las Vegas külvárosában lévő diliházban tett látogatásom alkalmával sajnos bennrekedtem. A seriff le is tartóztatott annak rendje és módja szerint. Lehet, hogy tévedek, de fogadni mernék, hogy az egyenruhás férfiakkal kapcsolatos fétisem aznap alakult ki bennem. A seriff ugyanis baromi jó pasi volt. És – hmmm – megbilincselt. Tudtam, hogy már sosem leszek ugyanaz, aki azelőtt voltam. Nagyot fordult az életem. – Rocket – kiáltottam, miután fejjel előre egy asztalon landoltam, és nagy nehezen, egy meglehetősen különös mutatványt követően, lábra álltam. Leporoltam magam, felkattintottam az elemlámpámat, és a lépcső felé vettem az irányt. – Rocket, itt vagy valahol? Az földszint üres volt. Lementem az előtérbe és ámultan néztem az épület falába vésett ezernyi nevet, majd a hátsó lépcsőn elindultam a következő szintre. Könyvek és bútorok hevertek szerteszét mindenütt. A falfelület nagy részét graffiti borította, emléket állítva a számtalan bulinak, amelyet az eltelt évek alatt itt rendeztek, valószínűleg még azelőtt, hogy a motorosbanda a magáénak nyilvánította a területet. A feliratok tanúsága szerint a ’83-ban végzett osztály a szabad életben hisz, Patty Jerkinsnek pedig tele van a hócsukája. Elkápráztatott, milyen sokféle nép fiainak, lányainak nevét véste Rocket a falakra: volt ott hindi, mandarin, araphao, sőt még fárszi17 is. 17

mandarin: a kínai nyelv legősibb változata; araphao: az anglokin nyelvcsaládba tartozó indián nyelv; fárszi: perzsa nyelv (az indoeurópai nyelvek csoportjába, az iráni nyelvcsaládba tartozik)

– Charlotte kisasszony – szólított meg Rocket a hátam mögül, és a hangjában csalafinta nevetés bujkált. Összerezzentem és megperdültem: – Rocket, te ravasz ördög! Imádta, ha a frászt hozhatta rám. Úgy megölelt, hogy majd kiszorította belőlem a szuszt. Rocket leginkább egy grizzlymedve és a Pillsbury Doughboy18 keverékére emlékeztetett. Babaarca volt és gyermeki szíve; csak a jót látta meg az emberekben. Mindig azt kívántam, bárcsak ismerhettem volna, amikor még élt, mielőtt az illetékes hatóság a szó szoros értelmében kiégette az agyát. Vajon – hozzám hasonlóan – ő is a halál angyala volt? Tudtam, hogy halála előtt is látta az eltávozottak lelkét. Leültetett, majd tréfásan összehúzta a szemöldökét. – Sosem jössz el meglátogatni. Soha. – Sohaaa? – kérdeztem vissza viccelődve. – Soha. – De hát most is itt vagyok, nem? Vonakodva vállat vont. – És tudod, itt vannak a rottweilerek, ami nem éppen elhanyagolható körülmény. Ezzel érdemes számolnom, amikor eljövök hozzád. – Hát persze, értem én. Olyan sok új nevem van, ami téged is érdekelhet! Nagyon sok. – Nem igazán van most időm rá, hogy… – Nem lenne szabad már itt lenniük. Nem, nem és nem. Át kellett volna már menniük.

18

Egy kedves, pufók reklámfigura, a Pillsbury édesipari cég kabalája. Fehér színű, hatalmas kék szeme van, cukrászsüveget és egy sálat visel.

Rocket bőbeszédűsége nem ismert határokat! Mindig elmondta azoknak a nevét, akiknek át kellett volna menniük a másik dimenzióba, de mégis itt maradtak. – Igazad van, Rocket, de ez alkalommal én hoztam neked egy nevet. Egy pillanatra benne rekedt a szó, és zavartan rám meredt: – Egy nevet? Arra jutottam, hogy teszek egy próbát egy olyan névvel, amelynek birtokosa már bizonyosan eltávozott az élők sorából. – James Enrique Barilla – mondtam annak a fiúnak a nevét, akit holtan találtak Mr. Weir hátsó udvarában. – Ó! – mormogta, és azonnal felélénkült. Olcsó trükk volt ezt a nevet mondani, de muszáj volt valahogy rávennem Rocketet, hogy rám figyeljen. Nem volt túl sok időm. Várt még rám a csodás illetéktelen behatolás, magánlaksértéssel körítve, és lássuk be, ezek a dolgok nem rendeződnek csak úgy, maguktól… Rocket azonnal felismerte a nevet, és határozott léptekkel elindult, azonban ez sajnálatos módon azzal járt, hogy falakon haladt át. Igyekeztem tartani vele a lépést, ajtókon át, sarkokon befordulva, és reméltem, hogy a rozoga padló nem adja meg magát a súlyom alatt. – Rocket, várj! Ne hagyj itt! Aztán hallottam, hogy a lépcsőházban tart lefelé, és a konyhába megy, miközben újra és újra ismételgeti a nevet. Megbotlottam egy törött székben, és leejtettem a zseblámpámat, ami annak rendje és módja szerint le is gurult a lépcsőn. Ekkor Rocket előttem termett: – Ejnye, Charlotte kisasszony, sosem tudod tartani velem a lépést! – Sosem? – kérdeztem, miközben igyekeztem feltápászkodni.

– Sosem – mondta, és megragadta a karomat, hogy lefelé vonszoljon magával a lépcsőn. Épp csak sikerült felkapnom a földről a zseblámpát. Rocket csak jót akart. Egyszer csak megállt. Meglepő hirtelenséggel megtorpant. Nekicsapódtam a hátának, és igen örültem, hogy mackós alkattal áldotta meg az ég, mert lepattantam róla a földre. Rövid időn belül a második esés… Ezúttal a fenekemre huppantam. Felálltam, és leporoltam magam. Normál körülmények között Rocketből kitört volna a nevetés, de láthatóan most a küldetéstudat felülkerekedett benne. Ha a múltbéli tapasztalataimból indulok ki, meg kell állapítanom, hogy Rocketet semmi sem térítheti el az adott feladat végrehajtásától. – Itt van – mondta, és a vakolatba karcolt sokezernyi név közül rábökött egyre: – James Enrique Barilla. Nem volt meglepő, hogy megtaláltuk Jamest az eltávozottak névsorában, hiszen tény, hogy meggyilkolták – olyannyira, hogy egy embert börtönbe is vetettek emiatt. De – biztos, ami biztos alapon – ellenőrizni akartam. – Meg tudod mondani, hogy halt meg? – kérdeztem, de már tudtam is a választ. – Nem tudom, hogy halt meg – mondta, hirtelen igen bosszúsan, én pedig visszafojtottam egy mosolyt. – Azt sem, miért. Azt sem, mikor. Csak azt tudom, hogy meghalt. – És azt tudod, hol? – makacskodtam. Rám meredt. – Charlotte kisasszony, tudod a szabályokat, nem? Nem szabad megszegni a szabályokat – mondta, és vaskos ujjával a levegőben hadonászott. – No, ez majd biztosan jobb belátásra térít…

Néha eltűnődtem, vajon valóban rendelkezik-e több információval, és vajon egy – általam nem ismert – kozmikus törvénynek engedelmesedik-e akkor, amikor nem árul el részleteket az eltávozottakkal kapcsolatban. Mindazonáltal a szóhasználatából arra következtettem, hogy valami sok-sok évvel ezelőtt belé ivódott szabályrendszer szerint jár el. Elővettem a jegyzetfüzetemet és lapozgattam benne. – Oké, Rocket, öreg harcos, és mi a helyzet Theodore Bradley Thomasszal? – ha mással nem, akkor legalább annyi többletinformációval távozom innen, hogy Mark Weir unokaöccse életben van-e, vagy sem. Rocket lehajtotta a fejét, és elgondolkodott: – Nem, nem, nem – mondta végül. – Még nem jött el az ő ideje. A testem minden porcikáját megkönnyebbülés járta át. Most már csak az a feladatom, hogy megtaláljam a fiút. Azon tűnődtem, vajon milyen veszély leselkedhet rá. – És tudod, mikor jön el az ő ideje? – kérdeztem, annak ellenére, hogy ismét csak pontosan tudtam a választ. – Nem tudom, mikor, csak azt, hogy egyszer eljön az ő ideje is – mondta ismét, és elfordult, hogy egy újabb nevet véssen a vakolatba. Elveszítettem. Rocket figyelmét fenntartani legalább akkora kihívást jelentett, mint kanállal enni a spagettit; szinte lehetetlen volt. Azonban volt még egy név a tarsolyomban. Egy nagyon fontos név. Egy kicsit közelebb mentem hozzá, és odasúgtam neki: – Reyes Farrow. Rocket megmerevedett. Láttam rajta, hogy mond neki valamit ez a név. Ez azt jelenti, hogy Reyes végül is tényleg meghalt. Úgy éreztem, a szívem a gyomromban dobog. Nagyon, de nagyon bíztam benne, hogy még életben van.

– Hol a neve? – kérdeztem. Igyekeztem kirekeszteni a tudatomból azt a tényt, hogy valami belülről fájdalmasan hasogatja a szememet. A falat tanulmányoztam, mintha esélyem lenne rá, hogy kiszúrom a nevét abban a kusza, Escher grafikáihoz19 hasonlatos íráshalmazban. De látni akartam. Meg akartam érinteni. Végig akartam futtatni az ujjamat a kusza árkokon és vonalakon, amelyek Reyes nevét adják ki. Aztán észrevettem, hogy Rocket merengve néz rám, óvatos kifejezéssel kisfiús arcán. Az egyik kezemet a vállára tettem: – Rocket, mi a baj? – Nem – mondta, és kitért az érintésem elől. – Nem kellene itt lennie. Nem, kisasszony. Becsuktam a szemem, mintha így kirekeszthetném a tudatomból a tényeket: – Hol van a neve, Rocket? – Nem, nem kisasszony. Annak az embernek meg sem kellett volna születnie. Hirtelen ismét kinyitottam a szemem. Ilyesmit még sosem hallottam Rockettől. – El sem hiszem, hogy ezt mondod. – Sosem kellett volna, hogy Reyes néven, egy fiú testében szülessen a világra. Ott kellett volna maradnia, ahová tartozik. A marslakók sem válhatnak emberré pusztán azáltal, hogy a mi vizeinkből isznak – a tekintete az enyémbe fúródott, majd egy hosszú percre valahová máshová nézett, mielőtt újra felvette volna velem a szemkontaktust: – Tartsd magad távol tőle, Charlotte kisasszony. 19

Maurits Cornelis Escher holland festő- és grafikusművész, munkáiban jellemző a geometrikus minták és formák alkalmazása, amelyek egymásba fonódva a végtelent jelenítik meg. Kedvelt ábrázolásai közé tartoznak például az úgynevezett lehetetlen építmények.

Kitartottam az elhatározásom mellett: – Rocket, most nem vagy valami cuki! Odahajolt hozzám, és rekedtes hangon azt suttogta: – Charlotte kisasszony, jobb, ha tudod, hogy ő sem nevezhető cukinak… Valami, ami az én érzékleteimen túlmutatott, megragadta a figyelmét. Megfordult, hallgatózott, majd felém rohant, és párnás kezével megfogta a karomat. Meghökkentem, de nem ijedtem meg. Rocket sosem bántana. Majd erősödött a szorítása, olyannyira, hogy kis híján felkiáltottam; rá kellett jönnöm, hogy talán elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet. – Rocket – mondtam megnyugtató hangon –, kedvesem, fáj, amit csinálsz. Visszahúzta a kezét, és hitetlenkedő arckifejezéssel hátrált, mintha maga is meglepődött volna azon, mire ragadtatta magát. – Minden rendben – biztosítottam, és közben a karomat dörzsölgettem. Persze Rocket ettől csak még rosszabbul érezte magát. – Minden rendben, Rocket. Tudom, hogy nem akartál fájdalmat okozni. Arcán rémület tükröződött, mielőtt köddé vált volna. Négy szót hallottam még, amikor elment: – Semmi sem hatja meg.

Nyolcadik fejezet

Állítólag a férfiaknak is vannak érzéseik… De ez egyébként kit érdekel? INSPIRÁLÓ POSZTERFELIRAT A nap egy pillanatra megpihent a Nine Mile tetején, majd elunva magát, lebukott a hegy másik oldalán. Mizériában ültem – mármint a kocsimban, nem pedig egy újabb slamasztikában –, vártam, hogy a horizontról eltűnjön az utolsó napsugár is, és végre nekifoghassak a küldetésem, azaz a betörés teljesítéséhez. De minél tovább vártam, annál gyakrabban jutott eszembe Reyes. És minél többet gondoltam Reyesre, annál zavarosabbnak tűnt minden. Rocket tudta Reyes nevét, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Reyes meg is halt. Vajon mi mást jelenthet még? Sosem láttam még ilyen rémültnek Rocketet, és ez megijesztett engem is. Úgy tűnt, mintha rejtegetne valamit, de azt azért nem állítanám, hogy Rocket tiszta pillanatai és a nem annyira tiszta pillanatai között egyszerű lenne különbséget tenni. A mérleget pozitív irányba billentette, hogy megtudtam, egyetlen marslakó sem válik attól emberi lénnyé, hogy a földi vizekből iszik. Mivel marslakók nem léteznek, arra következtettem, hogy ez minden bizonnyal Rocket papa furcsa analógiái közül az egyik. Vajon mi a csuda hasonlítható a

földönkívüliekhez? A különc előadóművészeket leszámítva… Valami olyasminek kell lennie, ami a hagyományos életmóddal ellentétesen működik. Beugrott néhány extrém társaság, de nem gondolnám, hogy Reyes, mondjuk, adóellenőr lenne, és minden bizonnyal nem tagja a Manson családnak 20 sem. A kirakós játék nagyobbik darabja a vízzel volt kapcsolatban. Vajon Rocket olvasatában mit jelképezhet a víz? Vajon mi lehet a legégetőbb szükséglete annak, aki a társadalmon kívül rekedten él? Pénz? Elfogadás? Hatalom? Zöld csilis enchilada? Halvány sejtelmem sem volt. Ami történt, megtörtént. Megjegyzem, az is meglehet, hogy azért nem vergődöm zöld ágra Rocket analógiáját illetően, mert rossz hasonlattal élt. Egyébként is túl közel éltünk Roswellhez21, ahhoz, hogy logikusan tudjunk gondolkodni az űrlények inváziójával kapcsolatos kérdésekről. Az üggyel kapcsolatban azonban képes voltam a logikus gondolkodásra. Mark Weir unokaöccse életben van tehát, és erős a gyanúm, hogy ismerte is James Barillát, a srácot, akit Weir hátsó kertjében hantoltak el. Kell, hogy legyen valamiféle kapcsolat. Legfőképpen azért, mert akarom, hogy legyen. És bármi is legyen az összefüggés, jó esély van rá, hogy Teddy emiatt került bajba. Hol a nyavalyában van Angyal, amikor szükségem lenne rá? Ritkán maradt távol ilyen hosszú időre. Hogyan végezhetnék 20

Charles Manson az 1960-as években alapította meg a hippi és pünkösdista életelveket valló szektáját, amely a Manson család néven vált ismertté. Manson a szakvélemények szerint pszichopata volt, számos bűncselekmény, többek közt gyilkosságra való szövetkezés miatt került börtönbe. 21 1947 júniusában ebben az amerikai városban zuhant le egy azonosítatlan repülő tárgy. A jelentések szerint a becsapódás helyszínén négy földönkívüli lény testét találták meg, azonban másnap hivatalos közleményt adott ki az USA légiereje, mely szerint nem UFO-t, hanem egy meteorológiai léggömböt találtak.

természetfeletti felderítést úgy, hogy nem áll mögöttem a természetfeletti felderítőcsapatom? Nevezetesen az Angyalcsapat, ami nem vitás, első osztályú különítmény. Csapatnak nevezem őket, s ez lehetőséget ad arra, hogy mindenféle okosságokat mondhassak. És én egyszerűen odavoltam azért, hogy mindenféle okosságokat mondjak! A helyzet azonban úgy áll, hogy lényegesen többet kell majd talpalnom, mint azt reggel reméltem, amikor e mellett a cipő mellett döntöttem… Az elmegyógyintézettől jövet felhívtam a rendőrt, aki a Weir ügyével kapcsolatos nyomozást vezette. Bob bácsi egyik barátja volt, de nem tartozott a nagy tisztelőim közé. Szerintem kifejezetten irritáltam. Tény és való, nem vagyok egy könnyű eset, amikor a bal agyféltekém működésbe lendül. Arra tippeltem, hogy vagy féltékeny Bob bácsi sikereire – és bosszankodik amiatt, hogy milyen szerepet játszottam mindebben –, vagy egyszerűen csak ki nem állhatja, ha egy nő jól néz ki, és emellett határozott fellépése is van. Vagy mindkettő. A beszélgetésünk nem tartott sokáig. Anaya nyomozó válaszai tömörek és pengeélesek voltak. Szerinte az albuquerque-i rendőrség mindent megtett annak érdekében, hogy megtalálja Teddyt. A gyilkossági üggyel kapcsolatban ugyancsak körültekintően jártak el. Jelenleg egy másik holttestet keresnek, és egy másik haláleset ügyében nyomoznak, amit szintén Mark Weir nyakába akarnak varrni. Egy ilyesfajta nyomozás folyamatosan rossz irányba tereli majd őket. Tekintettel arra, hogy én tudtam, Teddy még életben van, volt némi előnyöm a

rendőrséggel szemben; a hangsúly a némi szón van. Persze lehet, hogy túlzás mindezt előnynek nevezni… A kihallgatás során Teddy édesanyja elmondta a rendőrségnek, hogy a fia soha nem költözött el a nagybácsi házából. Na persze, és egész addig békésen várt azzal, hogy bejelentse a fia eltűnését, amíg Markot le nem tartóztatták gyilkosság vádjával? Ez két hetet jelent – rejtély, hogy ez alatt az idő alatt hol volt Teddy. Lehet, hogy nem vagyok az az akadémikuselme, de azt azért én is érzékeltem, hogy itt valami bűzlik. Vártam, hogy a fények kialudjanak, és a sötétség fátyla boruljon a környékre, majd kinyitottam a telefonom, hogy aznap századszorra megnézzem Reyes fényképét a kijelzőn. És ahogyan addig mindig, most is elakadt a lélegzetem már a puszta látványától is. Nem tudtam magam túltenni rajta. Több mint tíz év után végre megtaláltam! Igaz, hogy éppenséggel egy börtönben, de per pillanat erről nem voltam hajlandó tudomást venni. Egész jól hozzászoktam már, hogy a tagadás az életem szerves részét képezi. Az egyetlen reménysugár, amelybe kapaszkodhattam, az a tény, hogy Reyes meglehetősen bosszús volt, amikor a rendőrségi fotót készítették róla. Ha az ember tényleg bűnös, akkor nem szokott ilyen haragos képet vágni. Aki valóban bűntettet követett el, az vagy megkönnyebbül, hogy elkapták, vagy retteg. Reyes arcán pedig sem megkönnyebbülést, sem félelmet nem láttam. Összecsuktam a telefonomat, és ellenálltam annak a határozott késztetésnek, hogy ott helyben nekiessek a kijelzőnek, és valamiképp szexuális aktusra csábítsam – ehelyett inkább a Sussman, Ellery & Barber Ügyvédi Iroda bejáratához mentem. A széles tölgyfa ajtó előtt jukkák tornyosultak, ami nagyban megkönnyítette a betörést; na jó, valójában nem is igazán

nevezhető betörésnek, hiszen nálam volt az összes kulcs, meg minden. Barber irodájában csak egy kicsivel volt nagyobb rend, mint egy háborús övezetben. Végiglapoztam egy halom papírt, mire végül egy kartondobozban találtam meg Weir aktáit – méghozzá egy olyan kartondobozban, amire az volt írva, hogy WEIR, MARK L. Khm. Lássuk be, ez az iratrendezés kétségkívül hatékony módja. A titokzatos pendrive azonban már más lapra tartozott. Barber azt mondta, hogy az íróasztalán találom majd. Nem volt ott. Az íróasztala fiókjában nem kevesebb mint hét pendrive-ot találtam, de egyiken sem volt semmilyen felirat. Nem ténfereghetek itt egész este! Titkos éjszakai bevetésen kell részt vennem, ami sajnálatos módon nem ígérkezett sem komfortosnak, sem különösebben izgalmasnak. Ha mind a hét pendrive-ot magammal viszem, annak kétségkívül megvannak az előnyei, például az, hogy végignézhetem, milyen adatokat tartalmaznak, ugyanakkor vannak a dolognak hátrányai is. Mérlegelnem kellett. Az elvitel mellett szóló érvek győztek. Lélekben felkészültem, hogy másnap éjjel ismét végrehajtok egy illetéktelen behatolást az irodába, amikor is visszacsempészem az adathordozókat. Remek! Elkezdtem hát begyömöszölni őket a zsebembe. Hamar eljutottam arra a következtetésre, hogy a közelmúltban elfogyasztott sajtburgerek és tejeskávék száma meghaladta a kívánatos mennyiséget. Nem volt egyszerű dolgom. Mérgesen fújtattam egyet, s ennek eredményeképp a hasam korgással jelezte, hogy ideje lenne némi táplálékot magamhoz vennem. Nagyon éhes voltam! Miközben fel-le szökdécseltem, hogy végre az utolsó két pendrive-ot is beszuszakoljam valahogy a zsebembe, gondolatban sorra vettem a gyorséttermeket, amelyeket útba

ejthetek majd, miközben az éjszakai bevetés helyszínére, a raktárépülethez autózom. – Még szerencse, hogy csak annyira vagy feltűnő, mint elefánt a cseresznyefán. Megmerevedtem egy pillanatra, majd a hang irányába fordultam. Garrett állt az ajtóban. – Szentséges ég, Swopes! – kiáltottam, és kalapáló szívem fölé tettem a kezem. – Mi a nyavalyát csinálsz te itt? Beljebb lépett, alaposan szemügyre vette az iroda berendezését a beszűrődő holdfényben, majd magára öltött egy olyan arckifejezést, amely azt volt hivatott velem tudatni, hogy ismét én vagyok a figyelme középpontjában: – A bácsikád küldött – mondta közönyösen. – Azok a bizonyítékok, amelyeket érvényes házkutatási parancs nélkül szerzel meg, a bíróságon nem számítanak bizonyító erejűnek. Rendben, akkor tehát ismét halálos ellenségek vagyunk. Csak úgy sütött róla a távolságtartás. Vigyáznom kell magamra a jelenlétében, mindig készen kell állnom, hogy csalárd terveinek elejét vegyem. Ha eszem, ha alszom, ha a klotyón vagyok, az egyik szememet mindig nyitva kell tartanom. – Mond neked bármit is az, hogy a tárgyi bizonyítékok megfelelő kezelése, sértetlenségük biztosítása és időrendi dokumentálása? – kérdezte. – Pont nem érdekel – mondtam. Felkaptam a kartondobozt, és az ajtó felé masíroztam. – Jó tudni, mivel kell megküzdenem, Swopes. – Mármint a pszichés zavarokon kívül? Na tessék! Visszatértünk a jól megszokott vicces megjegyzésekhez. Jó újra a szokásos terepen! – Tudod, Swopes, nem azért vagyok itt, hogy bárkit is meggyőzzek a nyomozói képességeim nagyszerűségéről. Sőt, képzeld, azt sem gondolom, hogy ha hírnevet szerzek

magamnak, az bármi módon visszahat a nemi szervem méretére, illetve teljesítőképességére. Csak az ügyfeleimnek próbálok segíteni. Ez minden – vetettem oda, miközben elhaladtam mellette. – Tudod, évek óta ezt csinálom, sőt már akkor is ezt csináltam, amikor te még sehol sem voltál. Garrett kijött utánam az ajtón: – Mi a kód? – kérdezte, hogy visszaállítsa a riasztót. A hátam mögött visszaszólva kiáltoztam neki a számokat – nyilván az egész szomszédságban hallhatták –, majd betettem a kartondobozt a Jeepem csomagtartójába. Garrett még mindig a sarkamban volt. – Meg kell majd állnom némi kajáért odafelé. A raktárnál találkozunk – mondtam. Miután becsukta az ajtót és meggyőződött róla, hogy rendesen bezáródott, ezt mondta: – Nem vagyunk messze a lakásodtól. Miért nem hagyod otthon a kocsit, és jössz el velem? Betettem a kulcsot a zárba, és kinyitottam a kocsiajtót: – Éhes vagyok. – Ehetsz útközben! Bosszúsat sóhajtottam, és az ajtónyitóval babráltam: – Bob bácsi kérése, hogy tartsd rajtam a szemed? – Négy halálos áldozatunk van eddig, Davidson. A nagybátyád… nos, aggódik. – BB aggódik? – kérdeztem csodálkozva. – Elmegyek veled hazáig. – Ha ez neked örömet okoz – mondtam, majd beszálltam a kocsimba, és becsaptam magam után az ajtót. Nem úgy tűnt, mintha neki nagyobb örömet okozna, hogy az árnyékom legyen, mint nekem. Valahol a lelkem legmélyén azonban éreztem, hogy azért nem járok ezzel rosszul. Egyáltalán nem…

– Hm, ez a tacos igazán finom – jegyeztem meg Swopesra pillantva, amikor megálltunk Bob bácsi civilnek álcázott rendőrautója, egy kellemes sötétkék szedán mellett. – Csak remélni merem, hogy nem csepegtetek több szószt a szép műanyag üléskárpitodra. Garrett állkapcsa megfeszült, láthatóan a fogát csikorgatta. – Az üléskárpit bőrből van – mondta, és érezhetően uralkodnia kellett magán. – Hoppácska! Egyébként nagyon szép. Megállt egy parkolóhelyen, én pedig kiugrottam a kocsiból, még mielőtt elviselhetetlen szintig fokozódott volna a feszültség, és hirtelen felindulásból elkövetett tettekben öltött volna testet. Egy pillanatra még visszanyúltam a hatalmas pohár diétás üdítőmért, majd Bob bácsi autója felé vettem az irányt. Úgy is mondhatjuk, hogy a biztonsági zónába menekültem. Elég messzire álltunk meg a raktárépülettől; egy parlagfűvel és cserjékkel benőtt mező terült el köztünk és a rozsdás fémépület között. A raktár olyan volt, mintha egy repülőgéphangár és egy szerelőműhely ötvözete lenne, és a semmi közepén terpeszkedett. Kilométerekre sehol nem látszott egyetlen szomszédos épület sem. Ez a tény mindenesetre érdekes… Bob bácsi az autójában ült, a kormány mögött, és egy csinos kis távcsövet a szeméhez tartva kémlelte a terepet. Odahajoltam elé a szélvédő túloldalán, belepislogtam a távcsőbe és mosolyogtam. Elhúzta a szeme elől a távcsövet, és összehúzott szemöldökkel nézett rám. – Mi van? – kérdeztem némán, csak a számat mozgatva, mielőtt átvergődtem volna a túloldalra, és beültem az anyósülésre. A kocsiban ment a fűtés, és hála a Macho Taco étteremnek, már az éhhalál sem fenyegetett. Az élet szép!

– Ki az? – kérdeztem, és egy másik jeltelen rendőrségi autóra mutattam, ami stratégiai okokból egy pár méterrel arrébb parkolt. Teljesen jól álcázta a sötétség… egy aprócska, alig észrevehető részletet leszámítva: nevezetesen azt, hogy égett a helyzetjelző lámpája. Arra gyanakodtam, hogy a benne ülő pasas nem feltétlenül osztályelsőként végzett a rendőrakadémián. – Taft – mondta Bob bácsi. – Na ne! – morgolódtam. – Önként jelentkezett. – Ne már! – Egyébként rendes fickó. A szememet forgatva lejjebb csúsztam az ülésen. Garrett kinyitotta a hátsó ajtót és beszállt a kocsiba. A kezében lévő apró elemlámpa fényét egyenesen az arcomba irányította. – Csukd már be az ajtót – suttogtam. Bob bácsi összehúzta a szemöldökét. Már megint. Nem értettem, miért. Nem gondoltam volna, hogy gyakorolnia kellene ezt a mozdulatot. – Taftnak van egy hódolója – magyaráztam. – Egy elragadó kislány, aki titokban követi. Nem lennék meglepve, ha úgy hívnák, hogy a Sátán Pokoli Porontya. Bob bácsi diszkrét horkantással felnevetett: – És te milyen pokoli porontynak való gúnyában feszítesz? Amire BB olyan tapintatlanul utalt, az nem más volt, mint a szerelésem, amibe a küldetés miatt átöltöztem. Nagy odafigyeléssel választottam ki a legkényelmesebb, feketén fekete öltözéket, és gondosan bekentem az arcomat fekete arcfestékkel, hogy feltegyem a koronát a sivatagi éjfél által inspirált megjelenésemre. Persze számos alkalommal át kellett öltöznöm, míg megtaláltam a megfelelő szerelést, Garrett pedig ez idő alatt kint várakozott a bőrüléses kocsijában, szép

fegyelmezetten. Nagyon reméltem, hogy a kétségkívül időigényes erőfeszítésem nem hozza ki a sodrából. – Így be tudok olvadni – mondtam. – Mibe? Az ördögbe? – Nevess csak ki nyugodtan, Bob bácsi – mondtam, majd jó hangosan szürcsöltem az üdítőmből. – Csak várj, amíg valakinek kószálnia kell majd a sivatagban, hogy közelebbről megnézze azt a raktárt! Akkor majd értékelni fogod az előrelátásomat. Garrett ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe. – Én értékelem az előrelátásodat – mondta, olyan távoli hangon, mintha a gondolatai máshol jártak volna. – Persze nem annyira, mint a kidomborodó testrészeidet, de majdnem… Megfordultam az ülésemen, hogy szembe tudjak nézni vele. – A domborodó testrészeimnek, amelyekre oly kevéssé szellemesen utalsz, nevük is van, ha tudni akarod. A jobb mellemre mutattam: – Ő itt Danger. – Majd a balra: – Ő pedig Will Robinson22. Hálás lennék, ha a továbbiakban eszerint hivatkoznál rájuk. Garrett egy ideig szóhoz sem jutott, csak szaporán pislogott, majd nagy nehezen megkérdezte: – Te elnevezted a kebleidet? Vállat vonva fordultam ismét felé: – Sőt, a petefészkeimet is. De tudod, azok nincsenek látható helyen. – Nem gondolod, hogy ez az egész akció abban a pillanatban értelmét vesztette, amikor elkapták és megkínozták Carlos 22

Itt: szójáték. A szállóigévé vált mondat egy, az 1960-as években népszerű amerikai sci-fi sorozatból származik. A Robot figyelmezteti a legénységet, köztük Will Robinsont arra, hogy veszély leselkedik rájuk. Bár mindössze egyszer hangzott el ez a mondat a sorozatban, beépült a mindennapi nyelvhasználatba; jelentése kb.: „Vigyázz, lehet, hogy elsiklik valami mellett a figyelmed!”

Riverát? – kérdeztem Bob bácsitól. – Ha ezeknek a srácoknak van egy csöpp eszük, akkor valószínűleg minden terhelő bizonyítékot eltüntettek abban a minutumban, amikor kiderítették, miben sántikál Rivera. – Igaz lehet – mondta Bob bácsi. – De csak egyetlen módon bizonyosodhatunk meg róla. – Miért nem szerzel egy házkutatási parancsot, meg egy kisebb hadseregnyi rendőrt, és szállod meg a területet? – Milyen okra hivatkozva? A névtelen bejelentés nem elegendő a házkutatási parancshoz, tökfej. Kell nekünk az a pendrive. Ebben volt valami. Nem mondhatnám, hogy elsöprő erejű érvelés volt, de azért megjárja. Különben is, tökfejnek nevezett. Válaszul olyan hangosan szürcsöltem az üdítőmből, amennyire az a mozgás fizikai törvényeit figyelembe véve lehetséges volt. Nem sokat segítene az sem, ha tudnánk, mit keresünk. Hangosan sóhajtottam, hogy kifejezésre juttassam a türelmetlenséggel vegyes unalmamat. A lesben állás maga volt a dögunalom. Állampolgári kötelességemnek éreztem, hogy mint a szarkazmus nagymestere, valamelyest feldobjam a hangulatot, így szürcsöltem még egy jó nagyot. – Miért nem mész oda egy kicsit Tafthoz? – kérdezte Bob bácsi, még mindig a messzelátója mögül. – Nem tehetem. Leeresztette a messzelátót: – És miért nem? – Mert ki nem állhatom a csávót. – Pompás! Szerintem ő sincs oda érted. – Mindemellett – tettem hozzá, és érzéketlen nagybátyámat egy pillanatra figyelmen kívül hagytam – minden egyes mozdulatát követi a Sátán Pokoli Porontya. Emlékszel? – majd

hirtelen bevillant, mit is mondott Bob bácsi az imént: – Nem kedvel engem? BB felvonta a szemöldökét. – Miért, mit követtem el ellene? – kérdeztem, és Taft hülye kocsijára néztem. – A kis szenya. Kíváncsi vagyok, hogy érzi majd magát, amikor a Démongyermek végre a tudomására hozza, hogy ott van vele éjjel-nappal. Egy elektronikus zajt hallottam a háttérből. Garrett leengedte az ablakot: – Mozgást látok. Mindnyájan a raktárépület felé néztünk, ahol egy függőleges fénypászma tűnt fel. A nehéz ajtók széthúzódtak, és fény vetült az épület előtt várakozó kisteherautóra. A kocsi begurult a raktárba, az ajtók pedig visszazáródtak. – Ebben az esetben a dolog úgy áll, hogy sosem fogjuk megoldani ezt az ügyet, és Mark Weir a börtönben fog megöregedni. Ennek az éjszakai leselkedésnek semmi értelme – nyöszörögtem a kalóriaszegény üdítőm poharába. – Semmit sem látunk innen. Közelebb kellene mennünk. – Küldd be az embereidet – mondta Bob bácsi. – Nincs itt velem senki. – Micsoda? – kérdezte, és hallottam a hangjában bujkáló pánikot. – Hát Angyal hol van? Vállat vontam. – Nem láttam a kis piszkot napok óta. Mit gondolsz, miért vettem fel ezt a maskarát? Nem mondhatni, hogy ez az arcfesték előnyös színben tünteti fel a vonásaimat. – Nem engedlek be oda, Charlotte Jean Davidson. Na persze. Úgy tűnt, BB tényleg komolyan beszél. Adok neki két percet. Hatvanhét másodperccel és két hangos

szürcsentéssel később – annak rendje és módja szerint – meg is gondolta magát. – Nagyszerű – mondta nagyot sóhajtva. Na végre! – Menj, és csinálj, amit akarsz. Tudtam, hogy meg fogja adni magát! – De az ég szerelmére, légy óvatos! Apád kinyuvaszt engem, ha történik veled valami. A kezembe nyomott egy adóvevőt, én pedig cserébe ráhagyományoztam az üdítőmet: – Nem meginni! – figyelmeztettem. – Nehogy elkapják! – fordult BB Garretthez. – Légy a sarkában! – Micsoda? – rikoltottam az adóvevőbe, mert a vételellenőrzés során meglepetésként ért az információ. Bob bácsi fenyegetően nézett rám, ezért úgy éreztem, tartozom valamiféle magyarázattal: – Nem vagyok oda Swopesért. Rossz hangulatban van. Garrett kifejezéstelen tekintettel nézett rám. – Vagy veled megy Swopes, vagy nem mész sehova. Visszavettem a kezéből a diétás üdítőmet és lehuppantam az ülésre. – Akkor úgy áll a dolog, hogy nem megyek sehova. – Légy óvatos. Homlokráncolva néztem Garrettre a drótkerítésen át, amikor a túloldalon landoltam. Nem abban az értelemben vett túloldalon. Csak a kerítés túloldalán. – Tudom, ezt Bob bácsitól is megkaptam – mondtam fagyosan. Elveszítettem a vitát. Annak ellenére, hogy nagy gyakorlatom volt benne, a vesztés mégsem volt az erősségem; egyszerűen nem tudtam jól veszíteni.

Garrett jött utánam, megmászta a két és fél méter magas drótkerítést, és mellettem ért földet. Persze, előnyére vált az enyémnél lényegesen nagyobb fizikai ereje. De kérdem én, vajon tud-e cseresznyeszárra csomót kötni a nyelvével? Elindultunk a nyílt terepen a raktárépület felé. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy ne essek el, és még jobban kellett arra koncentrálnom, hogy megőrizzem az egyensúlyomat, és nehogy véletlenül Garrett dzsekijébe kelljen kapaszkodnom. – Azt olvastam, hogy a halál angyala az emberi lelkeket gyűjti – mondta Garrett, miközben mellettem kocogott. Ráléptem egy kaktuszra, és alig tudtam megtartani az egyensúlyomat. Nagyon sötét volt az éjjel, nyilván a kései óra miatt. A holdfény segített valamit, de az egyenetlen talajon való előrehaladás még így is komoly kihívást jelentett. – Swopes – mondtam, és direkt lassan vettem a levegőt, nehogy észrevegye, hogy kezd kifogyni belőlem a szusz –, szép számmal vannak olyan lelkek, amelyek itt barangolnak köztünk, és megkeserítik az életemet. Ugyan minek gyűjteném őket? És még ha meg is tenném, mondd, hol tartanám őket? Köcsögökben, vagy mi? Nem válaszolt. Átszaladtunk a parkolón, az ablaktalan épület hátuljához. Szerencsénkre nem voltak biztonsági kamerák a környéken. De a tető vonalában derengő fényből arra következtettem, hogy az épületnek van tetőablaka. Ha fel tudnék jutni a tetőre, láthatnám, mi folyik odabent. Nem a legjobb módszer, az igaz, de kellett valami bizonyítékot szerezni, ami alátámasztja az elképzelésünket. Amikor Garrett behúzott magával egy rakás szemeteskuka mögé, egy csőnek ütköztem, ami felvezetett a tetőre, és láthatóan félméterenként volt rajta egy-egy merevítőív, amellyel a falhoz rögzítették. Tökéletes lábtartók lehetnek.

– Gyerünk, tarts bakot! – suttogtam. – Micsoda? Nem – ellenkezett Garrett, és hitetlenkedve méregette a csövet. Aztán félretolt: – Én megyek fel. – De én könnyebb vagyok – makacskodtam. – Ez a cső nem bír el téged. Bár ezúttal csupán a vita kedvéért mondtam neki ellent, a cső valóban túlságosan vékonykának tűnt. És a színe a mindent elborító rozsda miatt olyan volt, mint a mexikói naplemente. – Felmegyek, és bekukkantok a tetőablakon. Valószínű, hogy nem fogok belátni, de lehet, hogy találok valahol egy lyukat. Vagy ütök rajta egy lyukat – morfondíroztam. – Akkor a bent lévő srácok is ütnek majd egy lyukat. A csökönyös fejeden. De az is lehet, hogy kettőt, ha már egyszer az vált be nekik a gyakorlatban. A csövet tanulmányoztam, amíg Garrett valami összefüggéstelen dolgot magyarázott a lyukakról és a szokásokról. Innentől nem figyeltem arra, amit mond. Amikor abbahagyta, odafordultam hozzá: – Mondd, te érted egyáltalán, amit magyarázok neked? Tarts már végre bakot! – tettem hozzá, amikor láttam, hogy zavartan ráncolja a homlokát. Mellette elhaladva megragadtam a csövet mindkét kezemmel. Mérgesen fújtatott, majd tett egy lépést előre, hogy elkapja a fenekemet. Borzongató? Igen. Helyénvaló? Nem, a legkevésbé sem. Rácsaptam a kezére: – Mi a nyavalyát csinálsz? – Azt mondtad, tartsak bakot. – Igen, bakot, de nem tapírkodásra gondoltam. Egy pillanatig habozott, majd egy hosszan tartó és rém kellemetlen pillantással végigmért.

Miért, most mi rosszat mondtam? – Formálj öblöt a tenyeredből – magyaráztam, mielőtt még érzelgősködni kezdett volna. – Ha fel tudsz emelni az első merevítőig, onnan már sínen vagyok. Láthatóan kelletlenül az egyik tenyerét a másikba tette, és előredőlt. Szerencsére egy pár kesztyűvel is kiegészítettem a feketén fekete összeállításomat, így hát felvettem, és az egyik lábamat Garrett tenyerébe téve felhúztam magam az első merevítőpántig. Garrett erejének lendülete könnyedén elvitt az első akadályig, de a második már nem ment olyan simán. Az éles fém mindegyre át akart hatolni a kesztyű anyagán, és emiatt minden mozdulatnál azonnal fájdalmat éreztem az ujjaimban. Küzdöttem, hogy meg tudjak kapaszkodni a csőben, küzdöttem, hogy megfelelő testhelyzetben tudjak maradni, és küzdöttem, hogy a saját súlyomat fel tudjam emelni a következő merevítőig. Meglepő módon a legnagyobb fájdalmat a térdemben éreztem, és a könyökömben, mert arra használtam őket, hogy eltartsam magam a fémépülettől. Csúszkáltam és ideoda csapódtam, feltehetőleg sokkal gyakrabban, mint az indokolt lett volna. Úgy tűnt, egy évtizedig tartott, mire felhúztam magam a tetőre. Az alattam lévő fém fájdalmasan szúrta a bordáimat, mintha csak bosszantani akarna, és azt mondaná: amolyan igazi szerencsétlen balfácán vagy, igaz? A tetőre érve összecsuklottam, és egy teljes percig mozdulatlanul feküdtem. Azon morfondíroztam, mennyivel nehezebb volt a mutatvány, mint gondoltam. Reggelre borzalmasan fogom érezni magam. Ha Garrett igazi úriember lenne, bizonyára felajánlotta volna, hogy felmászik helyettem. – Jól vagy? – suttogta az adóvevőbe.

Megpróbáltam válaszolni, de az ujjaim abban a karomszerű pozícióban gémberedtek meg, amelyet a rögzítővasakon való felkapaszkodás megkívánt, és egyszerűen képtelen voltam megnyomni azt a kis gombot az adóvevőn. – Davidson – sziszegte. Ó, az ég szerelmére! Szétfeszítettem az ujjaimat, és kivettem az adóvevőt a dzsekim zsebéből. – Jól vagyok, Swopes, épp önsajnálatban dagonyázom. Tudnál várni egy percet? – Egy perc vesztegetni való időnk sincs – mondta. – Megint kinyitották az ajtót. Nem pazaroltam az időt arra, hogy válaszoljak neki. Feltápászkodtam, majd ismét lekuporodtam, és a tetőablak felé osontam. Láthatóan üvegház-panelek fedték a tetőt. Régiek voltak és töredezettek, de szerencsére több lyuk is tátongott rajtuk, így bekukucskálhattam az épületbe. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessem, hogy egyáltalán be tudjak nézni a raktárba, kénytelen voltam majdhogynem a teljes ablakpanelre ráfeküdni. Egy éles fénysugár világított ki az egyik repedésen; fekvőtámasz-pozíciót vettem fel, kétoldalt remegő karjaimmal támasztottam magam. Abban bíztam, hogy amíg a fémkeret kitart, nem esem be az épületbe a tetőn át. Ez rendkívül örvendetes lett volna… A kisteherautó épp akkor hajtott ki az épületből, amikor lepillantottam. Két férfi mindenféle papírokat és aktakupacokat pakolt dobozokba egy ócska íróasztalról. A mintegy négyezerhatszáz négyzetméter alapterületű raktárépület – attól az egy asztaltól eltekintve – tökéletesen üres volt. Még egy cukorkáspapír vagy egy cigarettacsikk sem volt sehol. A gyanúm megalapozottnak bizonyult. Akárkié is volt ez a raktár,

gondoskodott róla, hogy abban a pillanatban kiürítsék, amikor Carlos Rivera és Barber találkozott. A karom még mindig remegett a mászástól, és mélyen magbántam, hogy elfogyasztottam a tacost és több mint egy liter üdítőt. A mennyiség tehát adott volt, és teljesen mindegy, hogy kalóriamentes-e vagy sem, ugyanannyi pluszt adott a súlyomhoz. Eljött az ideje, hogy visszavonuljak. Miközben hátrafelé araszoltam a fémkereten, magamban elpróbáltam a Hát nem megmondtam neked előre kezdetű beszédemet, amit Bob bácsinak terveztem előadni. A raktárépület üres. Éppúgy, ahogy azt előre megmondtam. Tudom, hogy igazam volt – de tényleg, Bob bácsi, ne folytasd. Kellemetlen helyzetbe hozol… Nem, de most már tényleg hagyd abba! Elég lesz már az ajnározásból. Nem, nem viccelek. Épp annak jött el az ideje, hogy elképzeljem, amint kissé szégyenlősen ugyan, de elmondom a rögtönzött beszédemet a nagyon-nagyon nagyszerű embereknek járó díjat átadó ceremónián… amikor az elmém mozgást észlelt. Valami villanást láttam a szemem sarkából, lehet, hogy egy ököl volt, és az észlelést hirtelen az államba nyilalló fájdalom követte. Ezután, amikor éreztem, hogy elkezdek zuhanni lefelé, át a tetőablakon, már semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy: Szent atyaég!

Kilencedik fejezet

Nos tehát, az ember onnan tudja, hogy figyelemzavaros, hogy… hűha, oda nézz! Ott egy csirke!23 PÓLÓFELIRAT Akkor láttam először, amikor megszülettem. Csuklyás köpönyege fenségesen hullámzott, mint a fák leveleinek árnyéka a lágy szellőben. Rám nézett, amikor az orvos elvágta a köldökzsinórt. Bár az arcát nem láttam, tudtam, hogy engem néz. Tudtam, hogy megérint, miközben a nővérek megtisztogatták a bőrömet, bár nem éreztem az érintését. Tudtam, hogy mély, erőteljes, ugyanakkor lágy hangon a nevemet suttogja, bár nem hallottam a hangját. Valószínűleg azért nem, mert ordítottam, ahogyan a torkomon kifért, tekintettel arra, hogy nem sokkal azelőtt estem át egy… nos, mondjuk úgy, kilakoltatáson. Azóta csak nagyon ritkán látom, de a megjelenése mindig ijesztő élethelyzetekhez kötődik. Így tehát már meg sem lepődtem, hogy zuhanás közben is láttam őt, tekintettel arra, hogy maga a zuhanás teljes joggal nevezhető ijesztő élethelyzetnek. 23

A mondat egy 2000-es évek elején megjelent tréfás poszterre utal, amelyen egy csirke látható, fölötte a felirattal: „Ne nézz a csirkére!” Természetesen az ember a mondat elolvasása után önkéntelenül is a képre pillant.

Miután átestem az ablakpanelen, az épület betonpadlója szélsebesen közelített felém, ő pedig ott állt, és lentről nézett felfelé – bár az arcát most sem láthattam. Megpróbáltam esés közben lassítani, valamiképp megszakítani a zuhanásomat, lebegni egy kicsit, hogy jobban lássam őt. Azonban a gravitáció kényszerített, hogy folytassam az utamat lefelé. És ekkor az elmém sötét és ijesztő – egyesek szerint pszichotikus – szegletéből előkerült egy emlék. Emlékeztem, mit suttogott nekem azon a napon, amikor megszülettem. Az agyam azonnal elhessegette a gondolatot, hiszen a név, amit suttogott, nem az én nevem volt. Dutchnak nevezett. Azon a napon, amikor megszülettem. Vajon honnan tudhatta? Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy a földön töltött első napom történésein merengtem, szinte el is felejtettem, hogy tulajdonképpen a halálomba tartok. Mi ez, ha nem figyelemzavar? Ami azt illeti, a földet érésemkor meglehetősen hatásos emlékeztetőt kaptam. Nagyot koppant a testem, és kipréselődött a levegő a tüdőmből. Ő még ekkor is engem nézett, de a tekintete furcsamód még mindig felfelé irányult. Ez csak azt jelenthette, hogy mégsem értem még földet. Valami másnak csapódtam, valami fémes rácsnak, még mielőtt elértem volna a végállomást, az acélpadlót. Iszonytató fájdalom hasított a testem kellős közepébe, és végigszaladt rajtam, mintha egy atombomba utóhulláma lenne. Kegyetlen és nagyon erőteljes érzés volt; a levegő bennem rekedt, a tekintetem elsötétült, míg végül úgy éreztem, cseppfolyóssá válok, és lassan lecsurgok, az acélrácson át a földre. Aztán a tudatom elhomályosult, lassan bekúszott az

elmémbe a sötétség, és ekkor újra megláttam őt, amint fölém hajol és szemügyre vesz. Minden erőmmel igyekeztem összpontosítani és elnyomni a fájdalmat, ami könnyeket csalt a szemembe, és elhomályosította a tekintetemet. De kifutottam az időből, mielőtt sikerült volna, és minden elsötétült. Egy nem emberi morgás – haragos és fájdalommal teli – visszhangzott az üres raktárépületben, megrázta a fémfalakat, míg végül már csak egy hangvilla rezgéseként zümmögött a tudatomban. Mert hallani nem hallottam… Úgy tűnt, abban a pillanatban, amikor elveszítettem az eszméletemet, rögtön magamhoz is tértem. Valamelyest. Legalábbis lélegeztem, és egyben voltam. Meglepő módon a régi mondás igaznak bizonyult: nem az esés öli meg az embert, hanem a hirtelen megállás. Megpróbáltam kinyitni a szemem. Nem sikerült. Vagy nem voltam teljesen a tudatomnál, vagy Garrett talált valahol egy tubus pillanatragasztót, és ily módon egyenlítette ki a számlát az autókárpit összeszószozása miatt. Miközben vártam, hogy a szemhéjam végre vegye az üzenetet és hajlandó legyen kinyílni, hallottam, hogy Garrett valamit magyaráz az adóvevőjébe, és többek közt mintha azt is mondaná, hogy van pulzusom. Az nem árt, ha az embernek van pulzusa. Garrett ujjbegyeit a nyakamon éreztem. – Itt vagyok – mondta Bob bácsi, és az adóvevőből szakadozottan hallatszott a hangja. Majd fémesen kongó lépteket és szirénázást hallottam a háttérből. Garrett bizonyára észrevette, hogy magamhoz tértem. – Nyomozó – mondta Bob bácsinak, aki épp most vágott át az épületen, és felénk tartott – azt hiszem, elveszítjük. Nincs más választásom, mint hogy szájon át lélegeztessem.

– Ne merészeld! – mondtam, még mindig csukott szemmel. Alig hallhatóan felnevetett. – Szent ég, Charley! – mondta Bob bácsi zilált hangon, amelyben inkább aggodalom csengett, semmint rosszallás. Lehet, hogy mégis jót tesz neki az a bizonyos szilikonpánt, amit a csuklóján visel? – Mi történt? – Leestem. – Jaj, ne! – Valaki meglökött. – Már megint? Teljesen kiment a fejemből, hogy megalakult az egylet, amely az Öljük meg Charley Davidsont! jelszót tűzte a zászlajára. – Hű, és a tagsággal jár szabadnap is? – kérdezte Garrett. Bob bácsi minden bizonnyal rávethette a hírhedt fagyos pillantását, mert Garrett felugrott, és ezt mondta: – Rendben, rajta vagyok az ügyön – és elviharzott, bizonyára azért, hogy felkutassa titokzatos támadómat. – Eltört valamid? – kérdezte Bob bácsi, sokkalta lágyabb hangon. – Szerintem a szemhéjam. Nem tudom kinyitni a szemem. Bob bácsi kuncogott. – Ha bárki másról lenne szó, most azt mondanám, hogy a szemhéjunk nem tud eltörni, de tekintettel arra, hogy te vagy a pácban… Egy halvány mosoly szaladt át az arcomon. – Tehát én olyan, hogy is mondjam, különleges vagyok? Mormogott valamit, és itt-ott finoman megnyomogatott, azt vizsgálva, nem tört-e el csontom, meg ilyesmi. – Kedvesem, ha rólad van szó, a különleges nem a megfelelő kifejezés.

Csodák márpedig vannak. Arra gondoltam, hogy én vagyok erre az élő bizonyíték. Elsétálni – nos, rendben, mondjuk inkább úgy, hogy elvánszorogni – egy ilyen esés után, úgy, hogy egyetlen csontom sem tört el, mi lett volna, ha nem maga a csoda? Méghozzá csupa nagybetűvel. – Meg kell röntgeneztetni – mondta a sürgősségi mentőegység megbízottja Bob bácsinak, amikor rátettek a hordágyra. A mentősök olyan klassz pasik! – Tudom ám, arra megy ki a játék, hogy büntetlenül megérinthessék bizonyos testrészeimet – mondtam a dokinak, miközben a kezembe vettem egy ezüstszínű bigyót, ami feltehetőleg nem más volt, mint egy furcsa kinézetű testüregszonda. Véletlenül eltörtem, és gyorsan megpróbáltam összeilleszteni valahogy. Abban reménykedtem, hogy egyetlen embertársam élete sem múlik majd azon, hogy ügyetlenségem miatt a sürgősségiek nem fogják tudni elvégezni rajta a szükséges testüreg-vizsgálatot. A doki felkacagott, és ki tudja, hányadszor újra megmérte a vérnyomásomat. – De tényleg, Bob bácsi, most már jól vagyok. Kié ez a raktárépület? Bob bácsi letette a telefonját, és a mentőautó nyitott ajtaján át rám nézett. – Nos, ha arra számítasz, hogy a tulaj feje felett a rosszfiú felirat villog, mégpedig neonfénnyel megvilágítva, akkor nagyot tévedsz. – Ne már! Csak nem azt akarod mondani, hogy a tulaj egy szent? – Majdhogynem. A neve Federico Díaz atya.

Ezt nevezem! Minek kell egy katolikus papnak egy raktárépület? De tényleg. Percről percre egyre bizarrabb lett ez az ügy. – Sehol senki – mondta Garrett, amikor odakocogott hozzánk. – Egyszerűen nem értem. Ha két ember volt az épületben, egy pedig a tetőn, akkor most hová tűnhettek? – Az a kisteherautó volt az egyetlen jármű a helyszínen. Csakis gyalog távozhattak – jegyezte meg Bob bácsi, és fürkésző tekintettel pásztázta a környéket. – Vagy az is lehet, hogy nem is mentek el – morfondíroztam. – Hol vannak a dobozok? Mindketten megfordultak, és az üres épületet tanulmányozták. – Micsoda? Dobozok? – kérdezte Bob bácsi. – Bizony – mondtam, és igyekeztem feltápászkodni a hordágyról, hogy a törött szondát visszaadjam a dokinak, aki babrált vele egy kicsit, visszaállította eredeti formájába, és a helyére tette. Aztán kilépett a kocsiból, némiképp több szempilla-rebegtetéssel, mint az a helyzetből adódóan indokolt lett volna. – Három szót mondok önnek: valószínűleg belső vérzés – mondta a doki. Visszafordultam hozzá: – Nem gondolja, hogy ha belső vérzésem lenne, akkor arról, szó szerint valahol mélyen, én magam is tudnék? – Egy gyors röntgen – ajánlotta. Amikor megint grimaszoltam, hozzátette: – Na jó, esetleg kettő. Bob bácsi vaskos karját a vállamra tette. Már csak egy ezredmásodperc választott el attól, hogy vitába szálljak a dokival, amikor Bob bácsi megmentette a helyzetet:

– Charley, tele van a helyszín az embereinkkel. Megígérem, megkeressük azokat a dobozokat. – De… – Bemész szépen a kórházba, és kész. Ne akard, hogy a hordágyhoz bilincseljelek! – mondta Garrett, és elém lépett, mintha el akarná állni az egyetlen menekülési útvonalamat. Dühös sóhajjal karba tettem a kezem, és rámeredtem: – Próbálj meg leszállni erről a bilincselős témáról! Ott akarok lenni, amikor Federico atyával beszéltek – mondtam Bob bácsihoz fordulva, és figyelmen kívül hagytam Garrett döbbent arckifejezését. Hát sosem tanul ez a pasas? – Megegyeztünk – mondta Bob bácsi, mielőtt meggondolhattam volna magam. – Holnap felhívlak, és megmondom, mikor találkozunk vele. – Kell majd valaki, aki hazavisz a kórházból – emlékeztetett Garrett. – Tudom, hogy csak trükközöl, hogy esélyed legyen a bilincsekkel próbálkozni. Majd felhívom Cookie-t. Inkább derítsd ki, hová tűntek azok a dobozok! – Meg akarod nézni holnap a rendőrségi fotókat is? – kérdezte Bob bácsi. – Gondolod, hogy felismernéd azt a pasast, aki meglökött? – Hát… – az orromat ráncolva azon morfondíroztam, vajon tudnám-e azonosítani a támadómat az alapján az állas alapján, amit tőle kaptam. – A periferikus látómezőmbe került bal öklét fel tudnám ismerni. Esetleg még a kisujját is. Ki tudja, miért, Cookie nem volt elragadtatva, amikor hajnali egykor felhívtam a kórházból, és arra kértem, hogy vigyen haza.

– Mit csináltál már megint? – kérdezte, amikor belépett a vizsgálóba. Még mindig a pizsamanadrágja volt rajta, és egy vastag, pelerinszerű pulcsit vett fel a pólójára. Úgy festett, mint egy túlélő, aki épp csak megúszta a világvégét. A hajáról jobb, ha nem is beszélünk. Vicces látványt nyújtott. Lekászálódtam a vizsgálóasztalról. Úgy mozogtam, mintha egy időzített bomba lenne a helyiségben, ráadásul olyan, amihez mozgásérzékelőt kapcsoltak. Cookie odaszaladt hozzám, hogy segítsen. Ha valóban lett volna a helyiségben egy mozgásérzékelővel ellátott időzített bomba, akkor már bizonyára apró darabokra robbantott volna bennünket. – Miért gondolod rögtön, hogy az én hibám volt? – kérdeztem, amikor végre szilárdan álltam a talajon. A száját összepréselte – azt hiszem, amolyan dorgálásféleségnek szánta. – Van bármi fogalmad arról, milyen érzés telefonhívást kapni a kórházból az éjszaka kellős közepén? Pánik-üzemmódra kapcsoltam. Alig vagyok képes két szót egymás mellé tenni. – Sajnálom – mondtam. Beleszuszakoltam magam a dzsekimbe, pontosabban próbáltam belerázni magam, és meg voltam rökönyödve azon, milyen nagy erőfeszítésembe telik, hogy el ne ájuljak. – Biztos arra gondoltál, hogy Amberrel történhetett valami. – Viccelsz? Amber hozzád képest egy földre szállt angyal. A kamaszkorral meg a hormonokkal járó cirkuszolása örömmámor ahhoz képest, amit te tudsz produkálni. Ha őszinte akarok lenni, elképzelni sem tudom, hogy bírta ki veled a mostohaanyád. Amikor Cookie ezt mondta, képletesen szólva felgyulladt a fejemben egy lámpa. Igaz, nem egy különösebben erős fényű – legyen, mondjuk, egy 12 wattos –, de ennek hatására újraértékeltem a mostohaanyám velem kapcsolatos

érdektelenségét. Lehet, hogy a zűrzavaros kapcsolatunkról részben én is tehettem? Nem, az nem lehet. Cookie egész hazáig előadást tartott nekem. Hála az égnek, sikerült a mentősökkel a presbiteriánus kórházba vitetnem magam, így nem volt olyan hosszú az út hazafelé. Cookie aggodalma jólesett, de ugyanakkor némiképp bosszantó is volt. Az én aggodalmam kissé más természetű volt. Kezdett nagyon is melegem lenni a hétdolláros, használtruha-boltból származó Gucci felsőmben. A mindenségit neki! Valaki meglökött. Valaki megpróbált megölni. Ha sikerrel jár az akciója, most nem lennék itt! Persze a határtalan optimizmusom – le merem fogadni, hogy előző életemben hippi voltam – győzedelmeskedett, és nem engedte, hogy eluralkodjanak rajtam a negatív gondolatok. Egyszerűen muszáj volt úgy látnom, hogy az a bizonyos pohár félig tele van. Ha minden jól megy, akkor Jack Daniel’s whiskyvel… Ma este azonban rájöttem valamire, persze azon kívül, hogy nem az esés jelenti a problémát, hanem a hirtelen megállás. Rájöttem, hogy valamilyen végzetes együttállás következtében Reyes és Nagygonosz valami módon kapcsolatban állnak egymással. De hogyan? Reyes nem lehetett több háromévesnél, amikor születtem. Honnan tudta vajon Nagygonosz, hogy tizenöt évvel később Reyes Dutchnak fog szólítani? Nem létezik, hogy mindezt csak kitaláltam. Olyan tisztán emlékeztem mindenre. Dutch. Lágyan suttogó, mély és megbabonázó hang. Olyan, mint maga Reyes. És a hasonlóság nem merült ki ennyiben. Az agyam elkezdte sorra venni a kettejük közti hasonlóságot. Ott van mindjárt a forróság és az energia, ami mindkettejükből áradt. Aztán ahogy suhannak,

mint az árnyak; egyáltalán nem úgy mozog egyikük sem, ahogy az eltávozottak lelkei szoktak. Ne feledkezzünk meg az érintésük és a tekintetük bénító erejéről sem. A térdem majd összecsuklik a súlyom alatt, ha bármelyikük megjelenik a színen. Lehet, hogy kezdem elveszíteni a fonalat. Lehet, hogy Reyes és Nagygonosz ugyanaz a személy. De hogyan lehetséges ez? Szükségem volt valaki más véleményére is. És amint Cookie lassított, hogy leparkoljon a Taurusával, azt mondtam: – Megint láttam őt. Hirtelen a fékre lépett, és rám meredt. – Amikor leestem a tetőablakon – tettem hozzá. – Mármint Reyest? – kérdezte hitetlenkedve. – Nem. Nem tudom – mondtam fáradtan. – Kezdek belegondolni… Kezdek eltűnődni egy csomó dolgon. Megértően bólintott, beállt a parkolóba, és leállította a motort: – Körülszimatoltam egy kicsit. Késő van, de valami azt súgja, hogy úgysem alszol el addig, amíg néhány kérdésre meg nem tudod a választ. Cookie nagy nehézségek árán betámogatott, mondhatni becipelt a lakásomba, majd elment, és megnézte, minden rendben van-e Amberrel. Odaköszöntem Mr. Wongnak, majd feltettem egy kávét, ezzel beüzemelve a vadiúj kávéfőzőmet, ami – a mellékelt szalagocska és kártya tanúsága szerint – az AAA Műszaki Áruház kedves dolgozóinak ajándéka volt, amelyet azért kaptam tőlük, mert sikerrel működtem közre az elveszett áramelosztó kütyü megtalálásában. Fogalmam sincs, mire jó az a bizonyos áramelosztó kütyü, és elképzelésem sincs, ugyan mi értelme eltüntetni. Mindenesetre piros volt. Mármint nem az elosztó, hanem a kávéfőző. Lövésem sem volt arról, hogy az elosztók milyen színűek lehetnek, mert sokkal hamarabb

megtaláltam a tolvajt, mint hogy egyáltalán megmutatták volna, milyen is egy ilyen kütyü. Mindazonáltal kételkedtem abban, hogy piros. Egy kis pohár tejet töltöttem magamnak, amit fel is hörpintettem egy húzásra, és vele küldtem még négy fájdalomcsillapítót is; így legalább nem fenyegetett az a veszély, hogy a gyógyszerek kikészítik a gyomorfalamat. Nem kértem el azoknak a fájdalomcsillapítóknak a receptjét, amelyeket a sürgősségin írt fel a doki. Nem volt erősségem a receptekkel való bajlódás. Azonban a fájdalom már elérte az izmaimat, és megmerevítette őket, mígnem már azt éreztem, hogy bármely mozdulatra megszakadnak. Lehet, hogy az esés semmilyen tartós károsodást nem okozott, de az biztos, hogy a közvetlen utóhatását nem kispályás dolog volt elviselni. Alig kaptam levegőt. Igaz, még a korlátozott levegővételi képesség is jobb, mint a fulladás. Miközben Mark Weirnél voltam a börtönben, Rockettel kergetőztem a diliházban, illetéktelenül behatoltam az ügyvédi irodába, valamint leestem egy tetőablakon át a raktár tetejéről, be-bevillant az agyamba, hogy jó lenne számítógép-közelbe kerülni, hogy végre én is átnézhessem azt a bizonyos börtönnyilvántartást, és még több információt szerezzek Reyesszel kapcsolatban. Épp hogy elhelyezkedtem a számítógépem előtti székben, amikor is Cookie rontott be a lakásba, egy halomnyi jegyzettel és nyomtatott dokumentummal a kezében. Ismervén őt, már Reyes lábméretéig és vércsoportjáig bezárólag mindent megtudott, amit csak lehetett. Beléptem az új-mexikói büntetés-végrehajtási intézet weboldalára, Cookie pedig töltött egy kis kávét mindkettőnknek. Tíz másodperccel

később, hála a száloptikának, Reyes rendőrségi fotója már ott is világított a gépem monitorján. – Istenem – mondta Cookie a hátam mögül, és láthatóan ugyanaz a fájdalomhoz hasonlatos érzés járta át Reyes láttán, mint engem mindannyiszor, ahányszor csak a képére néztem. Letette mellém a csészét. – Köszönöm – mondtam –, és sajnálom, hogy az éjszaka kellős közepén zargattalak. Odahúzott magának egy széket, leült, és megfogta a kezem. – Charley, csak nem gondolod, hogy akár egy icipicit is zavar, hogy felhívtál? Vajon ez egy beugratós kérdés? – Hát, úgy gondolom, azért egy hangyányit mégiscsak zavarhat. Merthogy azért az ilyesmi mindenkit bosszantani szokott. – Engem nem – mondta, és kicsit visszahúzódott, mintha megbántottam volna, már pusztán azzal is, hogy ilyesmit feltételezek róla. – Akkor lettem volna dühös, ha nem engem hívtál volna. Tudom, hogy különleges vagy és van egy nem mindennapi adottságod, amit én soha nem fogok tudni teljesen megérteni, de ettől még emberi lény vagy, és a legjobb barátom. – Az aggodalom sokféle megnyilvánulási formája tükröződött az arcán. – Nem az bosszantott, hogy felhívtál, hanem az, hogy azt hiszed magadról, hogy sebezhetetlen vagy. Pedig nem vagy az – elhallgatott egy pillanatra, és tekintetét az enyémbe fúrta, hogy ezáltal még jobban hangsúlyozza a lényeget. Annyira cuki volt! – És e miatt a csalóka biztonságérzeted miatt olyan dolgokba keveredsz, ami… nos, maradjunk annyiban, hogy elképesztő dolgokba keveredsz. – Elképesztő? – kérdeztem vissza, sértettséget színlelve. – Hadd mondjak két szót: szennyvíztelepi kaland.

– Az egyáltalán nem az én hibám volt – tiltakoztam, és már a történtek gondolatára is megborzongtam. Na, nem mintha… Összepréselte az ajkát és várta, hogy jobb belátásra térjek. – Jó, akkor az én hibám volt – Cookie-t nem lehetett megtéveszteni. – De nem teljesen. Azok a patkányok maguknak keresték a bajt. Szóval, mire jutottál? – kérdeztem, és ismét Reyes fényképére vándorolt a tekintetem. Cookie a nyomtatott lapok közt matatott, majd egyet kivett közülük: – Készen állsz? – Amennyiben nem idős hölgyek szexfotóit akarod mutogatni, akkor igen – mondtam, és le nem vettem volna a szememet Reyes szilaj, átható tekintetéről. A kezembe adta a papírt: – Gyilkosság. – Az nem lehet – suttogtam, mintha kiment volna a tüdőmből a szusz. Egy tíz évvel ezelőtti újsághír volt. Nem, nem, nem és nem. Bármi, csak ne gyilkosság! Vagy nemi erőszak. Vagy emberrablás. Vagy fegyveres rablás. És közszeméremsértés se, mert az nagyon ciki! Kelletlenül olvastam végig a cikket, úgy, mint amikor az ember elhalad egy baleset mellett, és bár nem akarja, minduntalan odanéz. Az albuquerque-i férfi gyilkosnak találtatott Rövid. Lényegbevágó.

Hétfőn, három napon át tartó tárgyalást követően a bíróság bűnösnek találta a férfit, akit apja megölésével vádoltak. Az elkövető múltja legalább olyan misztikus, mint a körülmények, amelyek az apja halálát övezik. Az ügyész több szokatlan problémával került szembe a tárgyalás során, többek között azzal, hogy a vádlott, a 20 éves Reyes Alexander Farrow a rendelkezésre álló dokumentumok alapján tulajdonképpen nem is létezik. Reyes Alexander Farrow. Egy pillanatra abbahagytam az olvasást, megpróbáltam ismét lélegzethez jutni, és lelassítani a pulzusomat. Már Reyes nevének említése is heves szívdobogást váltott ki belőlem. Mi az, hogy nem létezik?! A francba! Ha megkérdeztek volna, ennyit én is tudtam volna mondani. Farrow nem rendelkezik születési anyakönyvi kivonattal – jelentette ki az ügyész, miután a kéthetes tárgyalás véget ért. – Nem szerepel az orvosi nyilvántartásban, nincs társadalombiztosítási száma, és az iskolázottságával kapcsolatos dokumentumok sem állnak rendelkezésünkre, leszámítva azt a három hónapos időszakot, amelyet a nyilvántartás alapján a Yucca Középiskolában töltött. Papíron ez az ember egy szellemlény. Szellemlény. Ahogy Morpheus mondaná, a végzet nem mentes az iróniától.

Farrow apjának, Earl Walkernek holttestére egy kirándulócsoport bukkant rá, Albuquerque-től öt mérföldnyire északra. Mr. Walker az autójában volt, egy kanyon mélyén. Bár a teste a felismerhetetlenségig eldeformálódott, a halottkém megállapította, hogy a fejére mért nagy erejű ütéstől halt meg. Szemtanúk igazolják, hogy Farrow verekedett az apjával egy nappal azelőtt, hogy Walker eltűnését a férfi menyasszonya bejelentette a rendőrségen. – Meg volt kötve a kezünk – nyilatkozta Stan Eichmann, Farrow védőügyvédje az ítélethirdetés után. – Sokkal több minden van ebben az ügyben, mint amit a felszínen látunk. Véleményem szerint sosem fogjuk pontosan megtudni, mi is történt valójában. Eichmann bejelentése csak egy a tucatnyi rejtély közül, amely körbelengi az ügyet. Tény, hogy Walkernek sem volt társadalombiztosítási azonosító jele, és soha nem nyújtott be egyetlen adóbevallást sem. – Nincs semmi, ami arra utalna, hogy Walker törvénytisztelő állampolgár lett volna – nyilatkozta Eichmann. – Nyomós okunk volt feltételezni, hogy különféle álnevek alatt élt. Hetekbe telt, mire kinyomoztuk azt, amiről jelen állás szerint úgy véljük, hogy Walker valódi neve. – Sokkal gyakoribb jelenségről van szó, mint az ember gondolná – jelentette ki az ügyész. – Felnőttként a bűnözők gyakran választják ezt az utat. Jelen ismereteink szerint Farrow sosem létezett. A rendelkezésre álló adatok szerint meg sem született, és a DNS-vizsgálat eredménye arra mutat, hogy Walker nem a vér szerinti apja volt. Abból kiindulva, amit róla tudunk, ha találgatásokba kéne bocsátkoznom, azt mondanám, hogy Reyes Farrow-t még gyermekként rabolták el.

Elállt a lélegzetem. Lehet, hogy tényleg elrabolták? Gyorsan végigolvastam a cikket. Farrow nem kívánt szót emelni saját ártatlansága mellett. Az esküdtek nagy nyomás alatt, közvetett bizonyítékok alapján voltak kénytelenek meghozni ítéletüket. Farrow ügyvédje, bár az ügyész perdöntőnek szánt állításait több ízben sikerült vitathatóvá tennie, kudarcot vallott. A továbbiakban cikk Walker menyasszonyáról, Sarah Hadleyről szólt. Azt vallotta, hogy Reyes számos alkalommal megfenyegette Walkert – jól tette –, és hogy a vőlegénye és ő is közvetlen veszélyben érezték az életüket. Egy másik tanú, Ms. Hadley üzlettársa cáfolta az állítást, és eskü alatt vallotta, hogy Walker menyasszonya titokban Farrow-ba volt szerelmes, és egy szempillantás alatt megszökött volna a fiatalemberrel. A tanú kijelentette, hogy ha Ms. Hadley félt is valakitől, akkor az maga Walker volt. – Ez az ügy egy összetört szív és egy zavarodott elme históriája – mondta Eichmann az esküdtszék tagjainak, mielőtt az esküdtek visszavonultak döntéshozatalra. – Már pusztán Walker előélete is tartalmaz számos kétséges dolgot, és okunk van feltételezni, hogy a halála inkább ezekkel az ügyletekkel állhat kapcsolatban, hiszen a rendelkezésre álló

bizonyítékok távolról sem utalnak arra, hogy egyetlen gyermeke követte volna el a gyilkosságot. Egyetlen gyermeke? De hiszen Reyesnek volt egy húga is! – A Walker halálát övező körülmények rejtélyesek és áttekinthetetlenek – folytatta Eichmann. Farrow, aki letartóztatása előtt – illegális úton szerzett társadalombiztosítási azonosító számmal – esti iskolába járt, ironikusan épp jogi tanulmányokat folytatott. Ítélethirdetéskor higgadtan, kifejezéstelen arccal és enyhén lehajtott fejjel állt. Belesajdult a szívem, mikor elképzeltem, ahogy Reyes ott áll a tárgyalóteremben, és várja, hogy meghozzák az ítéletet, és kimondják rá, hogy bűnös-e vagy ártatlan. Azon gondolkodtam, vajon mit érezhetett akkor, és hogyan dolgozta fel az esküdtszék ítéletét. – Reyes Farrow rejtélye minden pillanatban egyre homályosabbá válik – jegyeztem meg. – Walker menyasszonya – sajnos nincs rá jobb szó – egy szemét állat. A bántalmazott gyerekek ritkán fordulnak a bántalmazóik ellen, és még ritkábban kínozzák meg őket. A nők pedig a lehető legritkábban szeretnek bele olyasvalakibe, akiről azt gondolják, meg akarja ölni őket. – Mégiscsak gyilkosság volt, Charley. – Van fogalmad arról, hányan ülnek börtönben olyan bűncselekmények miatt, amelyeket nem ők követtek el?

– Úgy gondolod, hogy Reyes ártatlan? Álmomban igen. – Látnom kell őt a börtönben, hogy biztosan tudjam, az-e vagy sem. Összevonta a szemöldökét. – Ez is a különleges képességed egy része? Bár ez még sohasem fogalmazódott meg bennem így, azt feleltem: – Igen, azt hiszem. Mindig elfelejtem, hogy nem mindenki látja azt, amit én látok. – Ha már itt tartunk, azt mondtad, hogy ma éjjel újra láttad. Reyesről beszéltél? – Ó, igen – kihúztam magam, és a mozdulattól összerándultam, majd visszakuporodtam a székembe, és azon gondolkodtam, mivel is kezdjem. Jobban járok, ha kiteregetek mindent, az összes szennyesemet, hogy úgy mondjam. – Tudod, hogy bizonyos dolgokról sosem beszéltem neked, mert nem akartam, hogy miattam kelljen terápiára járnod. Cookie felkacagott: – Igen, de tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. – Igen, persze. Nos, ez nagyszerű, mert akkor most egy gyorstalpaló tanfolyam következik a hátborzongató dolgok világáról. Ami engem illet, úgy fest, hogy elvesztettem a fonalat. – Nem is te lennél – mondta Cookie, és a szemében huncutság csillogott. – Haha, nagyon vicces. Nem arra gondolok, hogy valahogy mindig egy kicsit zizi vagyok. Ez most valahogy más. – Más, mint a szokásos teljes zűrzavar? – amikor összeráncoltam a homlokomat és bosszankodást imitáltam, fészkelődni kezdett ültében, és ezt mondta: – Jól van, most már tényleg figyelek.

De még mindig a fülemben csengett a teljes zűrzavar kifejezés. Cookie-nek igaza volt. Az életem vagy parkoló üzemmódban volt, vagy állandósult benne a hajsza. Mintha átszáguldottam volna az életem autópályáján, és sem a mellettem elhaladókkal, sem pedig a tulajdonképpeni céllal nem foglalkoztam volna. – Valahogy mintha csak átbotladoznék az életemen, nem gondolod? – Hát igen, de ezzel nincsen semmi baj – mondta, és megvonta a vállát. – Gondolod? – Persze. Ha engem kérdezel, mindnyájan csak botladozunk. – Mégis, ez az egész halál angyala-dolog… jó lett volna, ha adnak egy használati utasítást. Vagy tudod, olyan ábrás útmutatót. És egy folyamatábra sem jött volna rosszul. – Ó, igazad van – ismerte el Cookie, a szokásos támogató, melletted állok-bólintásával. – Olyanra gondolsz, amin ilyen színes kis nyilak vannak, igaz? – Igen, és egyszerű, igennel vagy nemmel megválaszolható kérdések. Mint például: Ma a halál megtestesítője látogatott el hozzád? Ha nem, menj a tízes mezőre. Ha igen, állj meg, mert nem vagy teljesen százas, kispofám. Olyan zavaros minden! És ez csak egyetlen nap volt. Végy egy nagy levegőt, mert nem lesz egyszerű, amit hallani fogsz. Lehet, hogy majd fel akarod hívni az egyik barátod, hogy megbeszéld vele, és el akarod mondani neki, hogy búcsúzzon el szépen tőled… Észrevettem, hogy eltűnt az a szokásos támogató, melletted állok-bólogatás. Láttam, hogy Cookie hirtelen elsápad. Egész jól állt neki. Valahogy kiemelte a szeme kékjét. – Cookie? Épp amikor nyúltam, hogy megnézzem a pulzusát, akkor suttogta:

– Maga a megtestesült halál? Hoppácska. – Ja igen – mondtam legyintve egyet, mintha csak valami csekélységről lett volna szó. – Valójában nem igazán maga a megtestesült halál. Csak úgy néz ki. Ha belegondolok, tényleg úgy néz ki, mint a halál – gondolataimba merülve pillantottam fel, és úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást a világítótesten megfigyelhető pókhálókról. – Valahogy úgy néz ki, mint a… szóval, a kaszás. Azt leszámítva, hogy én mint a halál angyala tulajdonképpen szintén egy kis kaszás vagyok, egyáltalán nem úgy néz ki, mint én. De ha, tegyük fel, nem tudnám, hogy valójában hogy néznek ki a kaszások, na nem mintha saját magamon kívül egyet is ismernék, nos, akkor pont úgy képzelném el őket, ahogyan ő kinéz – megint Cookie-ra pillantottam. – Igen. A megtestesült halál a megfelelő kifejezés. – Maga a megtestesült halál? Hát tényleg van ilyen? Úgy tűnt, kissé elkanyarodtam a témától. – Valójában nem ő a halál. Tulajdonképpen elég menő, mármint a maga félelmetes módján – Cookie a hallottak hatására még jobban elfehéredett. A francba. – Ha tényleg terápiára szorulsz majd ezek után, akkor nekem kell állnom a cechet? – Nem – mondta, és kihúzta magát ültében, igyekezvén azt a látszatot kelteni, hogy minden a legnagyobb rendben van, és ura a helyzetnek. – Jól vagyok. Csak megleptél egy kissé, ennyi az egész – az egyik ujjával intett, hogy folytathatom. – Gyerünk, mondd tovább! Meg tudom emészteni. – Isten bizony? – kérdeztem, és gyanakodva néztem a szája körül kirajzolódó kékséget. – Így görbüljek meg. Gebedjek meg, ha nem. Készen állok.

Amikor Cookie megmarkolta a szék karfáját, mintha légitámadásra készülne, ismét felébredtek a kétségeim. Mi a fészkes fenét csinálok tulajdonképpen? Azonkívül mármint, hogy halálra rémítem szegényt. – Nem tudom megtenni – mondtam, és átgondoltam az egészet. Nem terítem ki a lapjaimat, hanem csak Nagygonoszról beszélek majd, akivel ezúttal a raktárépületben volt szerencsém találkozni, és kikérem vele kapcsolatban Cookie véleményét. Nem. Ezt nem tehetem meg vele. – Sajnálom, nem lett volna szabad még csak megemlítenem sem ezt az egészet. Levette a kezét a szék karfájáról, és rám nézett. Eltökéltség sugárzott az arcáról: – Charley, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Nem fogok megint kiborulni itt neked. – Amikor a tekintetem meglehetős kétségeket fejezett ki, kicsit pontosított: – Megígérem, hogy megpróbálok majd nem kiborulni megint. – Nem tehetsz róla – mondtam, és lehajtottam a fejem. – Vannak olyan dolgok, amelyekről az ember jobb, ha nem tud. El sem hiszem, hogy kis híján ezt tettem veled! Nagyon sajnálom. Az egyik következménye annak, ha a hozzám közelállókkal őszintén beszéltem, az volt, hogy amit mondtam, komoly hatással volt a lelkükre. Már régen megtanultam ezt, igen: hogy fájt, ha az emberek nem hittek nekem, de ha mégis hittek, az életük mindörökre megváltozott. Nem látták többé olyannak a világot, mint annak előtte. És ez a tudás megsemmisítő erejű lehet. Nagyon alaposan megválogattam, hogy kit avatok be. És csak egyetlenegy ember van a világon, akinek említést tettem Nagygonoszról, és azóta is bánom, hogy megtettem. Cookie hátrébb dőlt a székén, és a kezébe vette a csészéjét, majd belebámult:

– Emlékszel, amikor először beszéltél nekem arról, ki is vagy valójában? Egy pillanatra visszagondoltam az esetre: – Csak homályosan. Ha visszaemlékszel, épp a harmadik margaritámat kortyolgattam. – Emlékszel, mit mondtál? – Tudod, a harmadik margarita azért megtette a hatását… – Azt mondtad, idézem: Cookie, én vagyok a halál angyala. – És hittél nekem? – kérdeztem, és hitetlenkedve húztam fel a szemöldökömet. – Igen – mondta sugárzó arccal. – Egy szemernyi kételkedés nélkül. Akkorra már túl sokat láttam ahhoz, hogy kételkedjem benne. Mi a nyavalyát tudnál most mondani, ami még annál is rosszabbul hangzik? – Meg lennél lepve – jegyeztem meg. Cookie a homlokát ráncolta: – Tényleg olyan nagy a baj? – Nem arról van szó, hogy nagy a baj – magyaráztam, és megpróbáltam úgy beavatni, hogy az ártatlansága is megmaradjon, és szerencsés esetben a józan eszéből is valamennyi. – Csak éppen talán egy kissé még annál is kevésbé hihető. – Ja persze, hiszen igaz is, manapság minden sarkon a halál egyik angyalába botlik az ember. Ebben volt valami. Általában az történt, hogy a képességeim bajba sodortak, és magammal rántottam azokat az embereket is, akikről úgy hittem, hogy bízhatok bennük. Már ezek a tények önmagukban elbizonytalanítottak, és nem számít, milyen nagyra tartottam Cookie-t. Most komolyan, mi a nyavalyára számítottam? Néha magamat is megleptem azzal, mennyire önző tudok lenni.

– Amikor középiskolás voltam – mondtam, és bedobtam a neked lesz így jobb-csalit –, egy alkalommal túl sokat mondtam el a legjobb barátomnak. A barátságunk rosszul végződött emiatt. Nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen. Nem mintha Jessicára akarnám kenni az egészet. A múltbeli tapasztalatokból okulva, és abból kiindulva, hogy megvan az a furcsa képességem, hogy belelátok az emberekbe, meg kellett volna állnom, hogy többet mondjak el a valamikori legjobb barátomnak, mint amit el tud viselni. Ennek ellenére nagyon rosszul érintett a hirtelen feltámadó, átható gyűlölete minden dolog iránt, ami Charley Davidsonnal kapcsolatos. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, miből táplálkozott a gyűlölködése. Az egyik percben mi voltunk a legjobb barátnők, a másikban pedig már halálos ellenségek. Hatalmas sokként ért a felismerés. Még mostanában is gyakran eszembe jut, még akkor is, ha évekkel később rájöttem, hogy mindössze annyi történt akkor, hogy nagyon megijedtem. Attól, mi mindenre vagyok képes. És attól, mi van odaát. Valamint attól, amit a saját képességeim jelentenek az adott kontextusban. De akkor nagyon el voltam keseredve. Úgy éreztem, megint elárult valaki, akit szerettem… és akiről azt hittem, hogy szeret. Jessica gyűlölködésének és a mostohaanyám közömbösségének köszönhetően mély depresszióba zuhantam. Ezt igyekeztem szarkazmussal és feleseléssel leplezni, de az eset végül is egy olyan önpusztító viselkedés ördögi körét indította el, amiből éveken át tartott kikecmeregnem.

Furcsamód maga Reyes volt az, aki segített kimászni a depresszióból. Az ő helyzete döbbentett rá arra, hogy értékelnem kell, amim van, nevezetesen az apámat, aki nem rugdossa a seggemet pusztán azért, mert úgy tartja úri kedve. Van egy apám, aki szeret, és ez egy olyan kincs, amelyről Reyes nem is álmodhatott. És tessék, ő mégsem dagonyázott az önsajnálat pöcegödrében. Az élete százszor rosszabb volt, mint az enyém, de láthatóan egy cseppet sem sajnálta magát. Legalábbis abból, amit én láttam belőle, ez derült ki. Így tehát én is takarékra tettem az önsajnálatomat. A bizalom ugyanakkor más lapra tartozott. Kezdjük ott, hogy az élőkbe vetett bizalom sosem volt erős oldalam. És itt volt Cookie. A legjobb barátom. Mindent elfogadott, amit valaha is mondtam neki, minden kétség, bármiféle lenézés nélkül, és egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy ebből a képességemből valami módon anyagi hasznot lehetne húzni. – És úgy gondolod, hogy nem lennék képes megbirkózni azzal, amit mondani akarsz? – Nem. Nem erről van szó. Ha valaki, akkor te meg tudnál vele birkózni. Csak azt nem tudom, hogy valóban ki akarlak-e tenni ennek az egésznek. A kezem a karjára tettem, és közel hajoltam hozzá. Annyira, de annyira vágytam arra, hogy megértse, amit érzek! – Nem mindig igaz, hogy akkor jár jobban az ember, ha mindent tud. Hosszú csend után halvány mosollyal az arcán kezdte összeszedegetni a papírokat. – A képességeid is a te részedet képezik, Charley. Részei annak, ami te vagy. Nem hiszem, hogy lenne olyan dolog a világon, amit ha elmondasz, megváltozna benne a rólad kialakult kép.

– Nem a rólam kialakult kép miatt aggódom. – Késő van – jegyezte meg Cookie, és a papírokat elrendezte egy dossziéban. – Ágyban a helyed. Megbántottam vajon? Azt hiszi, hogy nem akarom beavatni? Annak a gondolata, hogy van egy legjobb barátom, akivel megoszthatom az életem minden egyes rezdülését, és akiben teljes mértékben megbízhatok, olyan volt, mintha az ember egy szép nagy tál zöld csilis ragut találna a szivárvány lábánál. Vajon elég bátor vagyok hozzá, és megkockáztatom életem egyik legnagyobb ajándékának az elvesztését? Tényleg késő volt, de akármilyen csábítónak hangzott, hogy teljes tudattalanságba zuhanjak, a gondolat, hogy elmondjak Cookie-nak mindent – hogy az igazat, a színtiszta igazat, és csakis az igazat mondjam – az egekbe lőtte az adrenalinszintemet. Vágytam rá, hogy legyen valaki, akiben teljesen megbízhatok, aki igazi bizalmasom és harcostársam – annak ellenére, hogy már majdnem hajnali két óra volt, és hullafáradt voltam, minden tagom fájt, és nem voltam magamnál. Abban reménykedtem, hogy egyikünk sem esik abba a hibába, hogy sokat markol, és keveset fog. Velem ez egyszer már megesett… nos, inkább nem részletezem. Lehet, hogy mégis meg kellene próbálnom. Csak most az egyszer. Az sem kizárt, hogy Cookie-nak nem is ártana az egész, és éppolyan normális maradna, mint amilyen most. Na nem mintha a hagyományos értelemben vett normális jelző teljes mértékben helytálló lenne. De ettől függetlenül… Végigfuttattam az ujjam a kávéscsészém peremén, és nem tudtam Cookie szemébe nézni. Épp arra készültem, hogy megváltoztassam az életét. És nem feltétlenül jó irányban. – Olyan, mint a füst – mondtam, és éreztem, hogy Cookie még mindig mellettem van.

– És nagyon hatalmas. Érzem, hogy az erő hullámokban tör elő belőle. Elgyengülök, amikor a közelemben van, és olyan, mintha apránként beszippantana. Cookie csendben ült egy pár döbbent pillanatig, majd visszatette az aktákat az asztalra. Átlépett egy határt, átlibbent a két világ közt tátongó szakadék fölött – a mi földi világunk és egy olyan világ között, amelyet kevesen ismernek. Ettől a pillanattól fogva Cookie Kowalski soha többé nem lesz ugyanaz, aki volt. – És ő az, akit ma láttál? – kérdezte. – Igen, a raktárépületben. És reggel is, amikor Reyes feltűnt az irodában. – Az a lény ott volt akkor is? – Nem. Kezdem azt gyanítani, hogy ő és Reyes egy és ugyanaz a teremtmény. De Reyes valódi, úgy értem, emberi. És tudod, mostanában látom ezt a gomolygást, meg őrületesen jókat szexelek álmomban, és akkor egyszer csak felbukkan a zuhany alatt is… – A zuhany alatt? – …és amikor megszülettem, Dutchnak nevezett, épp mint Reyes, csakhogy akkor, amikor születtem, Reyes még túl fiatal volt ahhoz, hogy ott lehessen. Szóval akkor honnan tudta? Honnan tudta Nagygonosz, hogy Reyes hogy fog engem hívni tizenöt évvel később? Elengedtem a kávéscsészét, amikor Cookie odanyúlt, hogy elvegye a kezemből és az asztalra tegye. – Ne vigyél be több koffeint a szervezetedbe. – Bocs – mondtam, és igyekeztem elfojtani egy zavart mosolyt.

– Kezdjük az elején – javasolta Cookie, és támogatólag megpaskolta a karomat. – Persze csak ha nem akarsz részletekbe menően mesélni a zuhany alatt történtekről. – Olyan sok minden van, amit nem mondtam el neked, Cookie. Sok minden, amivel meg kell birkóznod. – Charley, már te magad sem vagy piskóta. Elnevettem magam, visszaszereztem a csészémet, és felhörpintettem a kávém maradékát. – Mikor kerültél először kapcsolatba ezzel a lénnyel? – Aznap, amikor megszülettem. – Hát nem figyel rám? – Az volt az első alkalom, hogy láttam „Nagygonoszt” – mondtam, és a kezemmel idézőjelet mutogattam a levegőben, hogy fokozzam a hatást. – A Nagy… – Tudod, a füst. Amolyan különös teremtmény vagy szörnyszerű bigyó, ami a lehető legfurcsább pillanatokban bukkan fel. Általában akkor, amikor veszélyben van az életem. Csinálhatnánk egy kis pattogatott kukoricát. Cookie a szék szélére húzódott. – És ott volt azon a napon, amikor megszülettél? – Igen. De hívd nyugodtan Nagygonosznak, mert a Térben Talányosan Sikló Teremtmény, aki a megveszekedett frászt hozza az emberre elnevezés egy kicsit talán körülményes és hosszú. Cookie bólintott. Láthatóan lebilincselte már annak a gondolata is, mi fog ebből az egészből kisülni, és nyilvánvalóan ráébredt, hogy az én kis történetem messze felülmúlja a szokásos „volt egyszer egy nagynéném, akinek egy szellem lakott a padlásán”-verziót. Az én történetem köszönő viszonyban sem volt a tábortűznél vagy a pizsamapartikon szokásos

rémtörténetekkel. Valószínűleg ez magyarázatot is ad arra, miért is nem adom elő nagyobb közönség előtt. – Bárki vagy bármi legyen is, mint mondtam, ott volt, amikor megszülettem. Cookie félúton tartotta a csészéjét az asztal és a szája között, és nagyon igyekezett, hogy ne sürgessen. Eddig a pillanatig fel sem fogtam, mennyire odavan azért, hogy mindent megtudjon, és milyen nehezen viseli a hallgatásomat. Összevont szemöldökkel megkérdezte: – De honnan tudod? Mondta neked valaki? – Mit mondott nekem valaki? Jól nézett ki a csészém. Egy tigrisliliom volt rajta, a kedvenc virágom. Azzal a céllal bámultam, hogy ne nézzek Reyes fényképére. – Hát azt, hogy az a nagy és gonosz teremtmény ott volt, amikor megszülettél. – Ööö, tessék? Mi a nyavalyáról beszél Cookie? Lehet, hogy időközben elbóbiskoltam volna? – Honnan tudod, hogy ott volt aznap, amikor születtél? Ja, értem már. Ez a rész még nem világos neki. – Világosan emlékszem mindenre, az első naptól fogva. – Az első naptól fogva? Bólintottam, és észrevettem, amit addig még soha, nevezetesen, hogy a tigrisliliom egyik szirma épp a csésze karimájáig ér. – Minek az első napjától fogva? Az általános iskola első napjától? A homokvihar első napjától? A menstruációd első napjától? – majd hirtelen megvilágosulva felszisszent:

– Ez az! Az egész akkor történt, amikor először megjött. Valami hormonokkal kapcsolatos dolog, igaz? Akkor volt, amikor ráébredtél mindenre. Elmosolyodtam. Vicces volt. – Az életem első napjától, Cookie. A létezésem első napjától. A Földön való megjelenésem első napjától. – Elvesztettem a fonalat. – Azon a napon, amikor megszülettem – mondtam a szememet forgatva. Cookie általában nem volt ennyire lassú felfogású. Néma, döbbent csendben ült. Furcsa volt. – Tudom. Ez mindenkit kikészít – és miután végighúztam az ujjamat a legvilágosabb narancssárga szirmon, hozzátettem: – Nyilván nagyon ritka, hogy valaki emlékszik arra a napra, amikor született. A szirmok színorgiája elbűvölő volt, mindegyik a virág legérzékenyebb része, azaz a közepe felé haladva vált egyre sötétebb árnyalatúvá. – Ritka? – Cookie nagy nehezen megtalálta a hangját. – Komolyan beszélsz? Mondjuk inkább úgy, hogy nem létezik ilyen ember. – Jó, csak egy kicsit furcsa – a következő sziromra fordítottam a figyelmemet. – Én úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. Na nem mintha a tegnap nem lett volna kissé zűrös… Elfogytak a szirmok, és a tekintetem megint a képernyőre és Reyes arcára tévedt. Szinte tapintható volt az arckifejezéséből áradó fájdalom és düh. És a szeme színe, az a szép mélybarna, a szembogara legérzékenyebb része, azaz a közepe felé haladva vált egyre sötétebb árnyalatúvá. – Te jó ég, Charley! Te emlékszel a születésedre?

– Emlékszem a lényre. – Arra a nagy, gonosz lényre? – A Nagygonoszra. És más dolgokra is emlékszem. Például arra, hogy az orvos elvágta a köldökzsinórt, és a nővérek megtisztogattak. Cookie elképedve dőlt hátra. – Kimondta a nevemet. Vagyis azt, amiről azt hittem, hogy a nevem. Cookie nagyot sóhajtott, amikor eljutott a tudatáig, amit mondtam. – Dutchnak szólított – mormogta. – Igen. De mondd, hogyan lehetséges ez? Honnan tudhatta? – Drágám, én még mindig nem léptem túl azon sem, hogy emlékszel a születésedre. – Rendben, bocs. De igyekeznél egy kicsit, és megpróbálnád túltenni magad rajta? Kérdéseim lennének. Kételkedés ült ki az arcára. – Van még a tarsolyodban valami más meghökkentő dolog is? Vállat vontam. – Nem igazán. Hacsak az nem számít, hogy születésem óta értek minden nyelven. Ez talán érdekes lehet. Fáradt voltam, így nem lehettem teljesen biztos benne, de az volt az ösztönös megérzésem, hogy Cookie felfogta, amit hallott.

Tizedik fejezet

Ne félj a kaszástól! De azért legyél nagyon, nagyon óvatos… CHARLOTTE DAVIDSON – Szóval felnéztem, és ott volt. Cookie egy darab pattogatott kukoricát tartott a szájához, és hallgatta, amit meséltem. A szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Persze az is lehet, hogy inkább a mindent elsöprő, hátborzongató félelemtől. Adott helyzetben nehéz lett volna pontosan megmondani, mitől. – A Nagygonosz – mondta. – Igen, de ha szeretnéd, nyugodtan hívhatod csak simán Gonosznak is. Így rövidebb. Bárki is legyen ő, csak állt, és nézett, én pedig mezítelenül feküdtem ott, és a testemet magzatburok borította – igaz, ezt a tényt akkor nemigen ismertem fel. Csak arra emlékszem, hogy megbabonázottan bámult rám. Olyan volt, mintha valami folyékony árnyként áramlana körülöttem. – Mint ahogy a füst gomolyog. – Igen, mint a füst – elvettem a kezéből a vajas kukoricaszemet, és bekaptam. – Ha tétovázol, ne csodálkozz, ha elhappolják előled a dolgokat, chica24. 24

Spanyol szó, jelentése: lány, csaj, csajszi.

– Emlékszel valamire a feltűnése előtti időkből? – kérdezte Cookie és egy újabb kukoricaszemért nyúlt, de azt is csak tartogatta a szája előtt. Próbáltam nem átadni magam a kimerültség újabb hullámának, nehogy megtörjem a varázst. – Nem túl sok mindenre. Arra például nem emlékszem, milyen volt maga a születésem. Hála az égnek, teszem hozzá, mert nem lehetett valami nagy élmény. Csak arra emlékszem, ami utána következett. És mindenre nagyon homályosan. A lényt kivéve. És emlékszem a mamámra is. – Várj – mondta, és a levegőbe emelte az ujját –, a mamádra? De hiszen a mamád aznap halt meg, amikor születtél. És emlékszel rá? Egy fáradt mosoly suhant át az arcomon. – Olyan gyönyörű volt, Cookie. Ő volt az első… nos, az első ügyfelem. – Úgy érted… – Igen. Rajtam keresztül ment át a másik dimenzióba. Csupa fény volt, és melegség, és feltétel nélküli szeretet sugárzott belőle. Akkor még nem értettem az egészből semmit, de azt mondta, örül, hogy maga mögött hagyhatja az életét, és elmehet. Megnyugtatott, és becézgetett, ami nagyon jó volt, mert bizony Nagygonosz alaposan rám hozta a frászt. Cookie elfordította rólam a tekintetét, és kezdte helyretenni magában, amit hallott. – Hát ez… hát ezt… – Lehetetlen elhinni, tudom. – Elképesztő – mondta, és rám nézett. A megkönnyebbülés hulláma söpört végig minden porcikámon. Gondolhattam volna, hogy Cookie hinni fog nekem. De az emberek, akik körében felnőttem, és akik nagyon közel

álltak hozzám, soha nem hitték el nekem a születésemmel kapcsolatos történetemet. – Így bizonyos szempontból mégiscsak ismerted a mamádat. – Igen. Amikor idősebb lettem, rájöttem, hogy a kettőnk közti kapcsolat sokkal mélyebb volt, mint amit a gyerekek többsége az édesanyjával átélhet. Örökké hálás leszek azokért a pillanatokért, amelyeket együtt megélhettünk. – És tényleg tudsz minden nyelven, ami csak a földön létezik? Hálás voltam, hogy témát váltottunk, és így válaszoltam: – Bizony, minden egyes nyelven értek. – Még fársziul is? – Még fársziul is – jelentettem ki mosolyogva. – Te jó ég! – Cookie már majdnem kiabált. Valószínűleg eszébe ötlött egy gondolat. Majd megváltozott az arckifejezése, elsötétült a tekintete, és vádlón rám emelte az ujját. – Tudtam. Tudtam, hogy érted, mit mondott az a vietnami pasas aznap a piacon. Láttam a szemedben. Elmosolyodtam, és ismét Reyes fényképére néztem – teljesen belefeledkeztem a látványba. – Azt mondta, bejön neki a feneked. Cookie-nak elállt a lélegzete: – Az a kis perverz. – Mondtam neked, hogy rád van kattanva. – Kár, hogy olyan kicsi volt, hogy a dekoltázsomban is elfért volna. – Szerintem épp emiatt tetszettél neki – mondtam, és kitört belőlem a nevetés. Cookie jó ideig csendben maradt. Hagytam neki egy kis időt, hogy megeméssze a hallottakat. Kisvártatva megkérdezte: – De hogyan lehetséges ez?

– Nos – mondtam, és elhatároztam, hogy kicsit megtréfálom –, bevallom, nem hiszem, hogy befért volna a dekoltázsodba. Bár afelől nincs kétségem, hogy szívesen megpróbálta volna. – Úgy értem, az idegen nyelvekkel kapcsolatban. Ez annyira… – Ijesztően nagyszerű? – kérdeztem reménykedve. – …észveszejtő. – Ó, igen. Azt hiszem, tényleg az. – És megértetted, hogy mit mondtak neked a körülötted lévők aznap, amikor megszülettél? Gondolataimba feledkezve az orromat ráncoltam, majd ezt mondtam: – Körülbelül. Nem szó szerint persze. Nem volt semmilyen séma, amely mentén elindulhattam volna, nem volt ismeretem a szavak jelentésére vonatkozóan. Amikor az emberek beszéltek hozzám, valahogy ösztönösen megértettem őket. Elég furcsa, hogy egyébként a rendes ütemben kezdtem el beszélni és járni is. De akárki szólt hozzám, biztosan megértettem. Függetlenül attól, milyen nyelven beszélt. Egyszerűen tudtam, mit mond, és kész. Megmozgattam egy kicsit az egeret, amikor a képernyővédő bekapcsolt, hogy újra előtűnjön Reyes fotója. – Az első szavakat is megértettem, amit a papám mondott – folytattam, és megpróbáltam leplezni a hangomból feltörő szomorúságot. – Legalábbis a nagy részét. Azt mondta, hogy meghalt a mamám. Cookie a fejét ingatta: – Annyira sajnálom. – Szerintem apám tudta. Szerintem tudta, hogy értem, amit mond. Ez volt a mi kis titkunk – belemarkoltam a kukoricába, majd bekaptam egy szemet. – Aztán feleségül vette a mostohaanyámat, és minden megváltozott. A nő nagyon gyorsan

rájött, hogy valami nem stimmel nálam. Minden akkor kezdődött, amikor rákattantam a mexikói szappanoperákra. – Charley, minden stimmel nálad. – Ó, nem érdekes. Nem hibáztathatom őt ezért. – Már hogy ne hibáztathatnád? – kérdezett vissza Cookie, és a hangja pengeélessé változott. – Én is anya vagyok. Az anyák nem viselkedhetnek úgy, ahogy ő, tök mindegy, hogy édesanyák vagy mostohák. – Igen, de ne feledd, hogy Amber nem a halál angyalának született. – Nem számít. A mostohaanyád is az anyád. Pont. Nem azzal kell megbirkóznia, hogy sorozatgyilkos lettél! Te jó ég! Olyan remek érzés volt, hogy magam mellett tudhattam valakit! Az papám persze mindig feltétel nélkül szeretett, de soha nem támogatott oly módon, mint most Cookie. Úgy éreztem, hogy Cookie a maffia ellen is puszta kézzel venné fel értem a harcot. És persze győzne. – Szóval aznap, amikor születtél, nos, akkor nevezett Dutchnak? – Igen. – És ez azelőtt vagy azután volt, hogy édesanyád eltávozott? – Azután, de egyszerűen nem fér a fejembe, honnan tudhatta. Ma estig nem is fogtam fel, hogy Nagygonosz aznap nem is az igazi nevemet mondta. Cookie! Nem Charlotte-nak nevezett, hanem Dutchnak, éppúgy, mint Reyes középiskolás koromban. Honnan a nyavalyából tudhatta? – vészesen gyorsan pörgött az agyam, és minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy összerakosgassam a kirakójáték darabkáit. – Hadd kérdezzek valamit – mondta Cookie homlokráncolva. – Amikor először találkoztál Reyesszel, észrevettél valami szokatlant vele kapcsolatban?

– Már attól eltekintve, hogy a pszichopata apja épp halálra akarta verni? – Igen. Nagyot sóhajtottam, és elgondolkodtam. – Tudod, lehet, hogy észrevettem valamit, de hogy nem tudatosult bennem, az biztos. Úgy értem, lehet, hogy valami más volt, szokatlan, valami természetfeletti, de a testemben hömpölygő adrenalin miatt arra jutottam, hogy csak a helyzet borzalmát érzem. Olyan káprázatos volt! Olyan szép, olyan gyors, olyan… tökéletes. – Abból, ahogyan leírtad, elképzelhető, hogy Reyes természetfölötti lény. Már csak az a tény, hogy egy ilyen elagyabugyálást kibírt, majd egyszerűen elsétált a színhelyről, önmagában is elgondolkodtató. – Erre így sosem gondoltam – ahogy visszaemlékeztem arra ez éjszakára, az emlék egyszerre volt kellemetlen és lebilincselő. Láttam Reyest a lelki szemeim előtt. – Tudod mit? – kérdeztem, hirtelen megvilágosulva. – Valahogy más volt. Olyan, nem is tudom, olyan… sötét. Kifürkészhetetlen. – Hát, ez elég természetfölöttien hangzik. Ha nem lettem volna olyan fáradt, elnevettem volna magam. – Afféle szakértővé lettél, Cookie? – Hát, ha dögös és homályos dolgokról van szó, akkor kétségkívül az vagyok. Ekkor már kitört belőlem a nevetés. – Hányszor láttad már Nagygonoszt? – kérdezte, és már érezhetően megemésztett mindent, amit mondtam. Ez nagyon jó volt. Mondhatni, produktív. És lényegesen olcsóbb, mint egy terápia. – Nem sokszor. – És amikor láttad, mi történt?

A kezembe vettem a csészémet, és kortyoltam egyet a forró csokiból. Cookie ragaszkodott hozzá, hogy erre térjek át a kávéról. A kezét a vállamra tette, és arcán megértés tükröződött. – A parkban. Amikor a Johnson lánnyal voltam. Amikor visszatettem a csészémet az asztalra, megpróbáltam azt sugározni magamból, hogy nem érint meg különösebben az a bizonyos eset. Valójában amikor a Johnson lánnyal kapcsolatos eseményekre gondoltam, olyan volt, mintha egy sebet tépnék fel. Megpróbáltam segíteni egy anyának, akinek eltűnt a kislánya. Igyekeztem enyhíteni a mélységes bánatát. Ehelyett azonban egy olyan hatalmas botrányt sikerült kavarnom, ami végképp betette a kaput a mostohaanyámnál. Akkor fordult ellenem. Végleg. Igen, az az eset fájdalmas emléket idéz, súlyos teher a lelkemen, de ennél rosszabbat is éltem már meg. Gyógyulni nem akaró, tátongó sebek voltak a lelkemen, de Cookie is csak nagyon keveset tudott erről… – Igen – mondtam, és felemeltem a fejem –, a parkban történt. Az volt a harmadik alkalom, hogy láttam Nagygonoszt. – De nem voltál akkor életveszélyben, vagy igen? – Egyáltalán nem, de ő hihette azt, hogy veszélyben az életem. Rettenetesen dühös volt, mert látta, hogy a mostohaanyám idegenek előtt üvöltözik velem – lehajtottam a fejem, amikor felidéztem az emléket. – És megütött. Pofon vágott. Nagyon megdöbbentem – elkaptam Cookie tekintetét, és hirtelen semmit sem akartam jobban, mint hogy megértse, mennyire féltem akkor Nagygonosztól. – Azt hittem, meg fogja ölni a mostohaanyámat. Remegett a dühtől. Miközben a nő ott

szidalmazott a fél város előtt, suttogva könyörögtem Nagygonosznak, hogy ne bántsa őt. Cookie együttérzően préselte össze ajkait: – Charley, annyira sajnálom. – Semmi gond. Csak azt nem tudom, miért ijedek meg tőle annyira. Fel nem foghatom, miért rezelek be ilyenkor. – Charley, én a mostohaanyáddal kapcsolatban értettem, hogy sajnálom. – Jaj, ne sajnáld – ingattam a fejem –, az teljes mértékben az én hibám volt. – Ötéves voltál. Nyeltem egy nagyot, majd a fejemet lehajtva ezt mondtam: – Nem tudod, mit csináltam. – Hacsak nem azt, hogy leöntötted azt a nőt gázolajjal, és utána fel is gyújtottad, akkor azt kell mondjam, nem hiszem, hogy a mostohaanyád reakciója megfelelő lett volna. Egy félmosoly suhant át az arcomon. – Megnyugtatlak, semmilyen olajszármazék nem játszott szerepet a dologban. – Akkor mi történt? Mármint Nagygonoszt illetően. – Azt hiszem, hallhatta, amit mondok. Elment ugyan, de láthatóan nem volt a helyzet magaslatán. Cookie megértően bólintott, majd így szólt: – És fogadni mernék, hogy egy másik alkalom, amikor meglátogatott, egyetemista korodban volt. – Bizony, fején találtad a szöget! – Tudod, meséltél arról, amikor megtámadtak suli után hazafelé egy éjjel, de azt nem mondtad el, hogy ő is ott volt. – Igen, ott volt. Megmentett, éppúgy, mint négyéves koromban. Cookie arca maga volt a meglepettség:

– Négyévesen? Mi történt veled négyéves korodban? Várj csak! Megmentett, amikor az egyetemen megtámadtak? Hogyan? – kérdezte, és csak úgy özönlöttek belőle az újonnan felmerülő kérdések. Közben ráeszméltem, hogy Cookie mindabból, amit Nagygonoszról elmondtam, minden bizonnyal arra következtet, hogy Nagygonosz valóban nagy és gonosz. Tulajdonképpen az is. Bizonyos szempontból. De azt még mindig nem tudtam elmondani neki, hogyan mentett meg. Nem, ezt tényleg nincs jogom megtenni Cookieval, legalábbis addig, amíg helyre nem teszi magában az eddig hallottakat. – Hát, így… leszedte rólam azt a pasast. – Te jó ég, Charley! Azt hiszem, eddig nem volt tiszta nekem… úgy értem, kissé elbagatellizáltad a dolgot. Veszélyben volt az életed? Vállat vontam: – Lehet, hogy egy kicsit igen. Volt a történetben egy rugós kés is. Nem is hittem volna, hogy még mindig gyártanak ilyesmit. Nem illegális egyébként? – Szóval akkor tűnik fel, ha életveszélyben vagy – ismételte meg Cookie az elhangzottakat –, és megmentette az életed, amikor négyéves voltál. És mi történt akkor pontosan? Fészkelődtem a székemben, ami annyira fájt, hogy alig tudtam megint elhelyezkedni. – Nos, hát kábé olyasmi volt, hogy elraboltak, legalábbis arrafelé tendált a dolog. Cookie a szája elé kapta a kezét, és halkan felsikoltott. – Istenem, olyan borzalmasan hangzik, amikor kimondom – panaszkodtam. – Többet nyafogok, mint egy depressziós tini, akire rájön a blogolhatnék. Nem volt olyan nagy gáz. Végül is

boldog gyerekkorom és sok barátom volt. Igaz, a legtöbben nem az élők soraiból kerültek ki. – Charley Jane Davidson – mondta figyelmeztetőleg Cookie. – Nem szép dolog, hogy emberrablást emlegetsz, de nem mondod el a részleteket. – Jó, rendben, ha tényleg tudni akarod. De előre szólok, nem fog tetszeni, amit hallani fogsz. – Tényleg akarom tudni. Egy hosszú, hangos sóhajtás után belekezdtem: – Itt történt. – Itt? Mármint Albuquerque-ben? – Itt, mármint ebben az épületben. Amikor négyéves voltam. – Itt laktál akkoriban? Hirtelen úgy éreztem magam, mintha pszichoterápiás ülésen lennék, és mindaz, ami idáig történt velem, jó és rossz egyaránt, hirtelen előtörne belőlem, hegedő sebeket tépve fel. Ami akkor ebben az épületben történt, annál rosszabbat elképzelni sem lehet. A fájdalom mélyen belém ivódott, és nem hittem, hogy valaha is enyhülni fog. Legalábbis mélyaltatás nélkül biztosan nem. – Nem – mondtam, kortyoltam még egyet, és élveztem a zamatos, meleg csokoládéízt a számban, mielőtt lenyeltem volna az italt. – Nem laktam itt. Mielőtt az apám megvette volna a bárt, ez amolyan rendőrtanya volt, olyan klubféleség. A papám sokszor elhozott ide magával, teljesen ártalmatlan eseményekre, leginkább szülinapokra, meg ilyesmi. És persze elég sokat beszélgettek a társával meg a kollégáival, mert tudod, azok még a nyolcvanas évek voltak. Tudod, i.e. nyolcvanas évek. – Amikor Cookie kérdően nézett rám, hozzátettem: – Intelligens elektronika előtti idők. – Ja, értem.

– Egy alkalommal felbosszantottam a mostohaanyámat, amikor elmondtam neki, meglehetősen bárdolatlan stílusban, hogy meghalt az apja, mi több, rajtam keresztül távozott a másik dimenzióba, és megkért, hogy adjak át neki egy üzenetet. Denise-t akkor még nem értesítették az apja haláláról, és nagyon felmérgesítette magát. Nem is volt hajlandó végighallgatni. Mondjuk, az apja üzenetét sem nagyon értettem. Mintha valami kék törölközőről lett volna szó. – És akkor sem hallgatott végig, amikor megtudta, hogy ténylegesen eltávozott a papája az élők sorából? – Egyáltalán nem. Akkorra már Denise mindentől távol tartotta magát, ami a halállal bármiféleképpen kapcsolatba hozható. Cookie sóhajtott egy nagyot, mintha csak meg akarná nyugtatni az idegeit. – Az a nő mindig meg tud lepni. – Meg kellene kóstolnod egyszer a fasírtját. Attól aztán még a szőr is kinőne a mellkasodon. Cookie felkacagott. – Épp elég szőröm van, amivel meg kell küzdjek, köszönöm. Inkább nem kérnék a Davidsonék-féle családi estéből. Vállat vontam. – Nem tudod, mit veszítesz. – Tehát négyéves voltál… Hűha, ha egyszer Cookie valamit a fejébe vett… – Igen, négyéves voltam. És nagyon megbántott. Amikor elhajtottunk a bárba, ahol a papám épp sörözgetett, Denise otthagyott a konyha melletti padon, hogy elmondja apámnak, mit követtem el már megint. Nagyon szerettem a konyhát, és mivel mérges voltam és sértődött, elhatároztam, hogy

megszököm. Amikor Mr. Dunlop, a szakács épp nem a főzéssel foglalatoskodott, kiszöktem a hátsó ajtón. – Egy négyéves gyerek egyedül, éjjel a Centralon? A szülők legvadabb rémálma… – Na igen. Arra gondoltam, hogy most majd megmutatom neki – mondtam. – Nem én voltam a legokosabb négyéves, aki aznap a Centralon mászkált, annyi bizonyos. Persze abban a pillanatban, amikor kiléptem a hátsó ajtón, már meg is gondoltam magam. Nem mintha féltem volna. Az átlagemberrel ellentétben nem ijedek meg egykönnyen. Csak… óvatos voltam. De mielőtt visszamehettem volna az épületbe, egy ballonkabátos, szuperkedves ember lépett oda hozzám, és felajánlotta, hogy segít megkeresni a mostohaanyámat. Furcsamód nem a bár felé indult el, amerre kellett volna, hanem ide jöttünk, ebbe az épületbe. – Ó, kedvesem – suttogta Cookie, és a hangjában kétségbeesés csengett. – De semmi több nem történt – mondtam, és felvontam a vállam. – Ahogy már utaltam rá, Nagygonosz mentett meg – igyekeztem a pozitív oldalát hangsúlyozni a sötét történetnek, és hozzátettem: – Visszatekintve nem gondolom, hogy az a férfi akár csak egy pillanatig is fontolóra vette volna, hogy segít megtalálni a mostohaanyámat. Cookie felém nyúlt, és a karjába zárt. Hatalmas, hosszan tartó ölelést kaptam, ami a hideg éjszakák meleg kandallótüzét juttatta eszembe. És ki tudja, miért, de a tűznél pirított pillecukor illatát is. Mondjuk egy óra és huszonhét perc múlva azt motyogtam: – Nem… kapok… levegőt… Cookie ismét hátradőlt, és elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Csak én érzem úgy, vagy tényleg kissé morbid, hogy ugyanabban a házban laksz, ahová az a pasas berángatott? – Ááá… csak te érzed morbidnak – és nem vettem számításba a dolog valóban bizarr, hátborzongató voltát. Nagyon örültem, hogy Cookie nem akart részleteket hallani. Az ördög a részletekben lakozik, mint tudjuk, és abban a pillanatban nem voltam sátánista hangulatban. – Tudod – mondtam, mert eszembe jutott egy másik eset is –, volt egy fickó a középiskolában, aki megpróbált elütni az apja terepjárójával. Nagygonosz szépen elirányította a kocsit, úgy, hogy egy üzlet kirakatában kötött ki végül – az emlék felidézése mosolyt csalt az arcomra. – Valaki megpróbált elütni a gimiben? – kérdezte Cookie döbbenten. – Csak egyszer – válaszoltam. Összecsípte a bőrt az orrnyergén, és megkérdezte: – Szóval csak ezen alkalmakkor láttad Nagygonoszt? Magamban számoltam az ujjamon: – Igen, azt hiszem, ez minden. – És nekünk akkor az a dolgunk, hogy kifundáljuk, hogy jön Reyes a képbe? – Igen. És mit gondolsz, nem sütögethetnénk pillecukrot? – Akkor a kötelességemnek érzem – folytatta zavartalanul –, hogy mint a barátod és bizalmasod, széles körű betekintést nyerjek a mögé a bizonyos zuhanyfüggöny mögé. Visszafojtottam a nevetést. – Nem vagyok egész biztos abban, hogy a zuhanyjelenet szerepet játszik ebben a történetben. – Charley – mondta, és játékos fenyegetés bujkált a hangjában –, mondj el mindent, vagy félő, hogy veszedelmes

halált halsz. Ki volt veled a zuhany alatt? Reyes? Nagygonosz? Avass be szépen a részletekbe! – Jól van – mondtam megadóan –, emlékszel, hogy akkor este, tizenöt éves koromban Reyes Dutchnak nevezett, ugye? – Igen – mondta, és láthatóan már nagyon szívesen áttért volna a zuhanyjelenetre. – És emlékszel arra is, hogy egy nagyon megnyerő külsejű férfi látogat meg álmomban, most már egy hónapja, minden áldott éjjel? – Igen – felelte, némileg lágyabb hangon. – Nos, ma az álmok pasija azt írta a fürdőszobatükörre, tudod, a párába, hogy Dutch, és a zuhany alatt is ezen a néven szólított. – Na végre, témánál vagyunk – jegyezte meg Cookie, és a széke szélére húzódott, majd hirtelen felébredt benne a felismerés: – Akkor az a pasas, aki meglátogat álmodban, nem más, mint Reyes? – Erről van szó. De ma éjjel eszembe villant, hogy a Nagygonosz is ezen a néven szólított, amikor megszülettem. Cookie zavartan ráncolta a homlokát: – Most akkor ki volt veled a zuhany alatt? Vágtam egy grimaszt, és ránéztem. Hirtelen csodálat ébredt bennem a mellettem üldögélő nő iránt: – Tudod, épp most mondtam el, hogy egy nagy és félelmetes teremtmény állandóan követ, és mindig megmenti az életemet, és hogy emlékszem a napra, amikor születtem, és hogy értek minden nyelven, ami csak létezik a világon, és még mindig nem rohantál ki sikoltozva ebből a szobából. Hogyan tudod egyáltalán elfogadni mindazt, amit hallottál? Cookie hosszan gondolkodott, majd megkérdezte: – Most szándékosan témát akarsz váltani?

Alig tudtam visszafogni a kitörni készülő nevetésemet. Odakaptam a sajgó bordáimhoz, és felkiáltottam: – Hagyd abba! Ne nevettess! Nagyon fáj. – Sajnálom. Nyilvánvalóan nem sajnálta. Láttam rajta. – Mit derítettél ki a börtön nyilvántartásából? – kérdeztem, és a nevetéstől könnyes szemmel ismét a képernyőre néztem. – Reyes még bent van? És… életben van? – A börtöntiszt mindössze annyit mondhatott, hogy Reyes még mindig szerepel a nyilvántartásban, és a D egységben van elhelyezve. De meg kell mondjam, az az érzésem, nem mondott el mindent. – Odamegyek holnap. – A börtönbe? – Igen – mondtam, majd a személyi nyilvántartásra kattintottam, hogy megnézzem, kik teljesítenek szolgálatot a börtönben, és kijelöltem Neil Gossett képét: – Ezzel a börtönőrrel egy suliba jártam. – Tényleg? És jóban voltatok? Én is épp ezen morfondíroztam. – Hát, nem egyszerű történet. Ha az iskolai ebédlőben hirtelen lángra lobbantam volna, kétlem, hogy a megmentésem érdekében lemondott volna a napi D-vitamin-adagjának beviteléről, de abban egészen biztos vagyok, hogy később lelkiismeret-furdalása lett volna emiatt. – Te jó ég! – mondta Cookie, és nagy szemeket meresztett a kezében tartott cikkre. Odahajoltam, és a mozdulat hatására megint belém nyilallt a fájdalom, majd megmerevedtem, amikor elolvastam a cikk utolsó bekezdését. Bob bácsi vezette a nyomozást Reyes ügyében. A francba!

Tizenegyedik fejezet

Biztos én is jobban tudnék figyelni, ha nem lenne annyi csillogó izé körülöttem. PÓLÓFELIRAT Hajnalhasadáskor arra ébredtem, hogy hív a természet. Az esésemnek köszönhetően úgy éreztem, mintha épp akkor gurítottam volna le az ötödik Jack Daniel’s whiskymet. Miután átgyalogoltam egy cserepes növényen, bevertem a kislábujjam a kis háztartási létrámba és arccal nekimentem az ajtófélfának, nagy nehezen leültem a vécére, és a csordogáló háttérzajban átgondoltam az aznapi teendőimet. Hála az égnek, a lakás csinosítgatását illetően a minimalizmus híve voltam. Ha bármi is állt volna köztem és a porcelán trón között, lehet, hogy maradandó testi károsodást szenvedek… Lepillantottam a focistamezre, amit viseltem. Az egyik pasimtól nyúltam le annak idején, még középiskolás koromban. Egy szőke, kék szemű ördögfióka volt, akinek a vérében volt a rosszalkodás. Már a legelső randin is sokkal nagyobb érdeklődést mutatott az alsóneműm, mint a szemem színe iránt. Ha tudtam volna, milyen, akkor a pávakék bugyimat veszem fel. Az volt a furcsa az egészben, hogy nem emlékeztem rá, miszerint előző este felvettem volna ezt a pólót. És arra sem emlékeztem, hogyan kerültem ágyba.

Lehet, hogy Cookie manipulált egy kicsit azzal a forró csokival. Majd később beszélek a fejével, de most egyelőre azt kellett kitalálnom, mihez is kezdek aznap. Vajon halasszam el a nyomozással kapcsolatos teendőimet, és menjek egyenesen a börtönbe, hogy utánajárjak Reyes rejtélyének? Vagy hagyjam Cookie-ra az összes, nyomozással kapcsolatos teendőmet, és aztán derítsem ki? Már a viszontlátás gondolatára is zakatolni kezdett a szívem, és tagadhatatlan, hogy nagyon ideges voltam. Mi van, ha nem tetszik majd, amit látok? Mi van, ha Reyes tényleg bűnös? Akaratlanul is az járt a fejemben, hogy valami ostoba félreértés következtében ítélték el annak idején. Reyest tévesen ítélték el. Rosszul értelmezték a bizonyítékokat, vagy egyszerűen csak koholt vádakról volt szó. Nem tagadom, hisz tagadhatatlan: dagadozott bennem a tagadás. Egymás után olvastam a cikkeket az üggyel kapcsolatban – és mondanom sem kell, nem azért, mert lenyűgözött a nyomdatechnikájuk –, sőt még a Reyes tárgyalásán felvett bírósági jegyzőkönyveket is átnéztem, amelyeket Cookie ásott elő valahonnan, és mindezek alapján megállapítottam, hogy messze nem volt elegendő bizonyíték ahhoz, hogy elítélhessék. Mégis, az esküdtszék bűnösnek találta. És ami még ennél is nyugtalanítóbb volt: szó sem esett arról, hogy annak idején családon belüli erőszak elszenvedője volt. Vajon annak semmi jelentősége az ügy szempontjából, hogy a vádlottat kis híján agyonverte az apja? Akármennyire is szerettem volna még szundítani egyet, tudtam, hogy nem fogok. Minden okom meglett volna rá, hogy visszatérjek az álmok mezejére, és elmerüljek a boldog tudattalanságban, lesz, ami lesz alapon, de a gondolataim túlságosan is gyorsan cikáztak a fejemben ahhoz, hogy aludni

tudjak. Egy hónapon belül ez volt az első este, hogy Reyes nem jelent meg álmomban. Nem láthattam sötéten izzó tekintetét és nem érezhettem forró érintését. Nem csókolta végig a hátam a gerincem mentén, és nem csúsztatta a kezét a combjaim közé. És akaratlanul is egyre csak az járt a fejemben, miért nem jött el. Valami rosszat tettem? Üresnek éreztem a szívemet. Hozzászoktam már az éjszakai látogatásaihoz! Jobban vágytam rá, hogy lássam, mint a levegőre. Lehet, hogy a börtönbe tervezett látogatásom új megvilágításba helyezi majd a dolgokat, és fellebbenti a fátylat erről a rejtélyről is. Épp fogat mostam, amikor motoszkálást hallottam a konyhából. Míg a legtöbb egyedül élő nő ilyenkor óvatossá lesz, én a munkámmal együtt járó környezeti ártalomnak fogtam fel. Kiléptem a fürdőszobából, és hunyorogtam az erős fényben. – Te vagy az, Lillian néni? – kérdeztem, és a konyhapult felé sántikáltam, miközben persze nekimentem egy széknek. Lillian néni aprócska alakját egy Hawaii-mintás lepelszerű ruha borította, amit egy kellemes bőrmellénnyel és egy, a hatvanas évek hippikorszakából való üveggyöngy nyaklánccal dobott fel. Az elmúlt évek alatt több kísérletet is tettem arra, hogy kiderítsem, épp mit csinált, amikor a halál utolérte. Semmi olyan tevékenység nem jutott eszembe, amihez indokolt lenne a Hawaii-mintás lebernyeg és az üveg gyöngysor viselése. Legalábbis attól eltekintve, hogy az ember egy adag LSD-t a szervezetébe juttat, majd pedig nekiáll Twistert játszani. – Hahó, tökfej! – mondta Lil néni, és rám villantotta legszélesebb, bár fogatlan mosolyát. – Hallottam, hogy a fürdőszobában matatsz-katatsz, így arra gondoltam, megragadom az alkalmat és felteszek egy kávét, ahogy elnézem, rád férne egy csészével.

Vágtam egy grimaszt: – Nahát, de kedves vagy! A francba! Lillian néni valójában persze nem tudott kávét főzni. A konyhapulton ült, és úgy tett, mintha egy csészéből hörpölgetne. – Túl erősre sikeredett? – kérdezte. – Dehogy, Lil néni! Te főzöd a legjobb kávét. A kávéivás tettetése nem sokban különbözik attól, mintha az ember orgazmust színlelne. Mi jó van egyáltalán a túlvilági életben? Hozzáteszem, a koffeinelvonás volt a legkisebb bajom. Még mindig nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Reyes nem bukkant fel álmomban. Lehet, hogy tényleg valami hibát követtem el… Vagy nem tettem meg valamit, amit meg kellett volna tennem. Lehet, hogy sokkal odaadóbbnak kellene lennem az ágyban. Már persze ennek előfeltétele lenne, hogy egyenlő félként vehessek részt a tevékenységben, és némiképp hatással lehessek az események alakulására a kis szeánszaink alkalmával. Bár be kell látnom, a találkozásaink jellemzőit illetően az összeszedettség messze nem a legtalálóbb kifejezés. – Kicsit… zaklatottnak tűnsz, kedvesem. Hát, talán nem véletlenül… – Lázas vagy? Lil nénire pillantottam: – Köszönöm kérdésed, Lil néni, de biztos vagyok benne, hogy semmi gond a testhőmérsékletemmel. Nem tartottam fontosnak megjegyezni, hogy hozzá képest nekem, éppúgy, mint a föld többi teremtményének, nekem valóban volt némi hőemelkedésem. Persze valamennyi testhőjük még a holtaknak is van. Nem mondhatni, hogy túl magas az értéke, de azért van. – És köszönöm a kávét.

– Nem tesz semmit, kedvesem. Kérsz reggelit? A világért sem, ha valaha is neki akarok kezdeni a napomnak. – Ó, nem, nem szeretnélek ezzel terhelni. Egyébként is, ideje lezuhanyoznom. Húzós napom lesz. Előrehajolt, és sokatmondóan rám mosolygott. Gyakran elgondolkodtam azon, vajon a haja életében is kék volt-e, vagy csak amiatt játszik kékes színben, hogy a néni ugyebár testetlen lény… mondhatni, halott. – Valami rosszfiú után kujtorogsz, mi? Kuncogva válaszoltam: – Hát ismersz, nem? A legrosszabb után. Ábrándosan sóhajtott egyet: – Ó, milyen jó is volt fiatalnak és meggondolatlannak lenni! De most komolyan, tökfej – folytatta, némiképp józanabb hangon, és komoly pillantást vetve rám –, jó lenne, ha nem rúgatnád szét a hátsód minden adandó alkalommal. Borzalmasan nézel ki. – Köszi, Lil néni – mondtam, és egy grimasszal az arcomon felálltam a székről. – Igyekezni fogok. Elmosolyodott, aminek következtében láthatóvá vált a szájürege, amelyben egykor a fogai voltak. Láthatóan nem sikerült kinövesztenie őket a túlvilágon… Sosem voltam teljesen biztos abban, hogy Lillian néni vajon tudatában van-e annak, hogy meghalt, avagy sem, de eddig még nem vitt rá a lélek, hogy felvilágosítsam a dolgok mibenlétéről. Bár valószínűleg meg kellene tennem. Végre volt egy olyan kávéfőzőm, ami működik is, és akkor az eltávozott üknagynénikém úgy dönt, hogy hasznossá teszi magát. – Milyen volt Nepál? – kérdeztem. – Ááá – mondta, és legyintett egyet. – Párás levegő, és olyan meleg, hogy szinte felforr az ember agyvize.

Tekintettel arra, hogy a megboldogultak lelkének semmiféle hőérzete nincs, visszafojtottam egy mosolyt. Épp akkor rontott be Cookie a lakásba, vetett rám egy pillantást, és beljebb nyomult; kék pizsamája csupa ránc és gyűrődés… – Elaludtam – mondta lázas kapkodással. – De hát nem ez az ember dolga éjszaka? – Nem – mondta, és anyáskodó tekintettel nézett rám –, vagyis igen, de már órákkal korábban terveztem, hogy jövök, és megnézem, mi van veled – odahajolt hozzám, és a szemembe bámult. Hogy miért, arról elképzelésem sem volt. – Jól vagy? – Élek – válaszoltam, és szó szerint értettem. Láthatóan csak félig-meddig győztem meg. Lesimította a pizsamafelsőjét, és körülnézett: – Esetleg tegyek fel egy kávét? – Miért? – kérdeztem vádló hangon. – Bele akarsz keverni nekem még egy altatót? – Mi van? – Egyébként – mondtam, és hanyagul Lillian néni felé biccentettem –, Lil néni már főzött kávét. Ártatlanul néztem rá, és nagyon igyekeztem, nehogy kitörjön belőlem a nevetés, látván, hogy Cookie koffein iránt éledt reménye apró darabokra hullik szét az irónia gúnyos szikláin. Lehajtotta a fejét és elvette a kezemből a felé nyújtott csészét. – Köszi, Lillian néni! Te vagy a csúcs. Atyám, micsoda színésznő! Cookie-ra bíztam azt a hálátlan feladatot, hogy olvassa át Mark Weir tárgyalásának anyagát és jegyzőkönyveit – ezeket még Bob bácsi hagyta az asztalomon –, és nézze végig Barber pendrive-jait. Bíztam benne, hogy Barbernek nem volt semmiféle bizarr fétise. Ha pedig mégis, akkor remélhetőleg nem hagyott erre utaló anyagot a pendrive-okon, amelyekhez,

ugye, elméletileg bárki hozzáférhetett. Az ilyesfajta dolgok legjobb helye egy jelszóval védett fájlon belül van, a számítógép hardverjének legmélyén, egy gyanútlanul csengő fájlnév alatt. Mint például Dögös tűzoltók bevetésen. Vagy valami ilyesmi. A telefonomból felcsendült Beethoven 5. szimfóniája, és belekezdtem a keresd a tűt a szénakazalban-hadműveletbe. A százhúszas sebességkorlátozást figyelmen kívül hagyva száznegyvennel hajtottam, és közben azon járt az agyam, hogyan tud egy telefon ilyen ügyesen elrejtőzni egy aprócska női táskában. – Szia BB! – mondtam végül a telefonba, egy háromórányinak tűnő keresgélés után. – Muszáj így szólítanod? – kérdezte mogorván morogva. Úgy tűnt, éppannyira szenvedhet a koffein-megvonási tünetektől, mint én. – Igen. Magtaláltam az aktákat az asztalomon. Cookie épp most nézi át őket. – És te mi a nyavalyát csinálsz? – Azt, ami a dolgom – mondtam, és sértődést színleltem. Sok kérdést szerettem volna feltenni neki Reyes elítélésének ügyével kapcsolatban, de csakis szemtől szemben, hogy lássam az arckifejezését. Vagy legalábbis néhány árulkodó rezdülést, amely többletinformációval szolgálhat az ügyet illetően. Még mindig nem akartam elhinni, hogy ő vezette a nyomozást Reyes gyilkossági ügyében. Most komolyan! Mekkora esélye volt annak, hogy őt bízzák meg? – Jól van, jól van – mondta. – Rábukkantam valamire Ms. Ellery meggyilkolásának helyszínén.

– Tényleg? – kérdeztem, és reménykedni kezdtem. – És jutottál vele valamire? – Ez nem a CSI, kedvesem. A dolgok nem olyan gyorsan történnek errefelé. Délutánra meg kellene tudnunk, hogy ér-e egyáltalán valamit a dolog. – Hatalmasat ásított, majd megkérdezte: – A kocsidban vagy? – Persze. Épp a Santa Fe-i börtönbe megyek, hogy kicsit körülszimatoljak egy elítélttel kapcsolatban. – Milyen elítéltről van szó? – kérdezte, és gyanakvás bujkált a hangjában. – Egy… egy másik ügy kapcsán – magyarázkodtam. – Vagy úgy. Hm, ez könnyen ment. – Hékás, mint jelent az a szó, hogy bombázó? – Bob bácsi – mondtam rosszallóan –, már megint a magyar nyelvű chat-szobában voltál? – megpróbáltam visszafojtani a nevetést, de az a gondolat, hogy valamelyik magyar csajszi így nevezi BB-t, egyszerűen túl viccesnek bizonyult. Orkánszerű hahota tört elő belőlem. – Nem érdekes – mondta Bob bácsi sértődötten. Még hangosabban nevettem. – Hívj majd fel, ha visszaértél a városba – mondta, majd letette a lefont. Én is összecsuktam a készüléket, és igyekeztem a könnyeimen át az útra koncentrálni. A reakcióm érzéketlen volt és cseppet sem helyénvaló. Erre gondoltam, amikor a kormánykerékre borultam, és – a sajgó bordám ellenére is – nevettem, mintha sosem akaródzna abbahagyni. Kellett pár perc, hogy magamhoz térjek, de legalább Bob bácsi virtuális románca végre elterelte a figyelmemet Reyesről. Sajnos az egy órán át tartó zuhanyozás – aminek köszönhetően világosan láthatóvá vált, hogy kék és zöld vagyok – nem segített

rájönnöm, miért nem bukkant fel Reyes éjszaka. Minél közelebb értem az új-mexikói büntetés-végrehajtási intézethez, annál bizakodóbb lettem. Ez a hely bizonyára megadja majd a választ jó néhány kérdésemre. Amikor azonban odaértem a maximális biztonsági fokozatú börtön kapujához, optimizmusom átadta helyét az izzasztó pesszimizmusnak. Még egyszer lepillantottam a ruháimra. Laza nadrág, hosszú ruhaujjak, magas gallér. Nyaktól térdig eltakart a ruházatom. Egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy egy maximális biztonsági fokozatú börtönben a férfias megjelenés vajon előny-e, avagy hátrány. Megfontolandó… Harminc perccel és egy kis várótermi közjátékkal később – két olasz nénike távozott rajtam keresztül a másik dimenzióba, miközben megállás nélkül vitatkoztak – bevezettek Neil Gossett börtönparancsnok-helyettes irodájába. Kicsi, de világos helyiség volt. Sötét színű irodabútorokkal volt berendezve, és a papírok hegyekben álltak nemcsak az asztalon, hanem minden elképzelhető berendezési tárgyon is. Neil valamivel jobb, mint tűrhető futballjátékos volt a gimnáziumban, és láthatóan megőrizte az akkori testalkatát, bár a testarányai némiképp eltolódtak. Az ilyen korú pasikra jellemző kopaszodást leszámítva egész jól nézett ki. Felállt és megkerülte az asztalt: – Charlotte Davidson – mondta, és láttam rajta, hogy nagyon meglepi a látogatásom. Olyan magas volt, hogy fel kellett néznem rá, amikor kezet fogtunk. – Neil, csodásan nézel ki – mondtam, és azon gondolkodtam, helyénvaló-e ilyesmit mondani egy olyan embernek, akivel valójában sosem voltunk barátok. – Te is… ööö – mondta, és tehetetlenül tárta szét a karját.

Azon gondolkodtam, sértésnek kellene-e vennem ezt. Nem létezik, hogy a zúzódások miatt mondta. Nagyon keményen dolgoztam azon, hogy eltüntessem őket. A hajammal volt valami gond? Igen, biztosan a frizurámmal lehetett valami… – Te is… ööö… lélegzetelállítóan nézel ki – mondta végül. Na jó. Ez már megteszi. – Köszönöm. – Foglalj helyet – mondta és egy székre mutatott, ő maga pedig leült az íróasztala mögé. – Be kell vallanom – folytatta –, hogy egy kicsit meglep a látogatásod. Szerény mosoly suhant át az arcomon, és igyekeztem a könnyed és flörtölésbe hajló vonalon elindulni. – Lenne néhány kérdésem az egyik fogvatartottal kapcsolatban, és arra gondoltam, hogy a csúcson kezdem el a munkám, majd innen haladok lefelé – a szexuális többletjelentés mindig is megtette a hatását. Most sem volt másképp. Neil kis híján elpirult. – Hát, ami azt illeti, nem én vagyok a csúcs, de azért örülök, hogy így gondolod. A helyzetnek megfelelően kuncogtam, majd előhalásztam a jegyzetfüzetemet. – Luann azt mondja, magánnyomozóként dolgozol mostanság. Luann, vagyis a titkárnője. – Így van. A helyi rendőrség ACS-ével dolgozom együtt egy EÖ-ügyön, és van egy ETSZ-ünk is – igyekeztem annyi rövidítést csempészni a mondatba, amennyit csak lehet; ha ehelyett szimplán a helyi rendőrség akciócsoportjáról, emberölési ügyről és eltűnt személy felkutatásáról beszéltem volna, sokkal kevésbé tűntem volna bennfentesnek.

Összevonta a szemöldökét. Legalábbis úgy látszott, mély benyomást tett rá, amit mondtam. Ez hosszú távon még jól jöhet. – És a miatt az ügy miatt vagy itt, amelyen együtt dolgoztok a rendőrséggel? – Hát, vannak átfedések – mondtam, és reménykedtem, hogy nem szakad rám a plafon. – Egy pasas miatt vagyok itt, akit körülbelül tíz évvel ezelőtt ítéltek el gyilkosságért. Tudnál nekem valamit mondani egy… – lenéztem a jegyzetfüzetemre, és igyekeztem közönyös arcot vágni – egy Reyes Farrow nevű férfiról? Bízom benne, hogy esetleg kihallgathatnám egy üggyel kapcsolatban, tudod, amin épp dolgozom… Kizökkentem a gondolatmenetből, amikor észrevettem, hogy Neil jól láthatóan elsápadt. Felemelte a telefonját, és megnyomott egy gombot: – Luann, bejönne, kérem? A francba, hát máris bajba kevertem magam? Most ki fog penderíteni? Még csak most jöttem! Tudtam én, hogy még több rövidítést kellett volna a mondandómba sűrítenem, de már nem jutott több az eszembe. Az NAACP25! Miért is nem jutott eszembe az NAACP? Az bizony mindenkiből kihozza a sikítófrászt! – Igen, uram – mondta Luann, amikor kinyitotta az ajtót. – Behozná, kérem, Reyes Farrow aktáit? Sussz. Pfű. Luann habozott egy pillanatig: – Uram? – Minden rendben, Luann. Hozza csak be Farrow aktáit. 25

A National Association for the Advancenment of Coloured People (Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért) az Egyesült Államok egyik legrégebbi polgárjogi szervezete.

Luann rám pillantott, majd ismét Neilre: – Máris, uram. Luann egész egyszerűen csodálatos volt! Cookie bezzeg sosem mondta nekem, hogy: Máris, asszonyom. Kénytelen leszek leülni és elbeszélgetni vele egy kicsit. Luann reakciója éppolyan érdekes volt, mint Neilé, csak másképp. Áradt belőle a nőiesség; csupa habfürdő- és borillat kiskosztümbe bújtatva. Aztán egy szempillantás alatt védelmező anyatigrissé változott… Majdhogynem dühös volt. Bár úgy éreztem, a haragja nem ellenem irányult. – A mellékkörülményekről van szó? – kérdezte Neil. – Nem hiszem, hogy Farrow-nak lennének rokonai. – A mellékkörülményekről? – kérdeztem vissza, amikor Luann behozta a dossziét, és átadta Neilnek. Úgy ment ki az irodából, hogy egy pillantást sem vetett rám. Vajon történt valami Reyesszel? Lehet, hogy tényleg halott volt. Lehet, hogy emiatt kezdett el feltünedezni a semmiből? Neil kinyitotta az aktát, és tanulmányozni kezdte: – Lássuk csak. Nem áll benne semmi, ami élő rokonokra utalna. Ki a megbízód? – a tekintetét az enyémbe fúrta, és ezzel azonnal felébresztette bennem az ellenállást. – Ez bizalmas információ, Neil. Nagyon nem szívesen vonnám be az államügyészt ebbe az egészbe. – Az államügyészt? Hiszen már tud róla. Hoppá! Nos, ez nem sokat lendít az ügyemen. Ó, az ég szerelmére! Vettem egy nagy levegőt: – Nézd, Neil, ez amolyan személyes dolog, érted? Dolgozom egy ügyön, de nem kapcsolódik közvetlenül a személyéhez. Csak amolyan… – csak amolyan micsoda? Meg akarom erőszakolni a rabotokat, vagy mi? Látni szeretném, hogy testetlen lénnyé alakult-e? – … Csak arról van szó, hogy beszélni szeretnék vele.

Most, hogy megtettem a személyes vallomást, lesütöttem a szemem. Minden bizonnyal épp úgy néztem ki, mint akinek nincs ki az összes kereke. Egy olyan csajszi, aki szerelmes leveleket írogat a börtöntöltelékeknek, és alig várja azokat a látogatásokat, amikor a börtön falai közt gyakorolhatják házastársi kötelességüket. – Tehát nem tudod? – kérdezte. Leheletnyi megkönnyebbülést éreztem a hangjában. És még valami mást is… Talán sajnálatot? – Úgy látszik, nem. Úristen, most ki fogja mondani! Reyes halott. Meghalt, mondjuk, úgy egy hónappal ezelőtt? Visszafojtott lélegzettel vártam, mit fog mondani. – Farrow kómában van. Körülbelül egy hónapja. Egy pár percbe beletelt, míg összeszedtem magam, és ismét megtaláltam a hangomat. Amikor végre sikerült, megkérdeztem: – Kómában? Micsoda? Miért? Mi történt? Neil felállt az asztaltól, és kezembe adta az aktát. – Kérsz egy kávét? Mintha becses ékkövekkel lenne kirakva, úgy vettem át tőle a vastag aktát, majd szórakozottan válaszoltam: – Ölni tudnék érte. – Hoppácska! – Vagyis, nem tudnék – biztosítottam Neilt, és körbepillantottam a maximális biztonsági fokozatú börtönben. – Sosem öltem meg senkit. Egy embert kivéve, de ő magának köszönhette. A humorizálásra tett gyenge kísérletem mintha megnyugtatta volna Neilt. Mosoly árnyéka szaladt át az arcán. – Semmit sem változtál. Az ajkamba haraptam: – És ez nem a legjobb hír, igaz? – A legkevésbé sem.

Magamra hagyott, hogy elgondolkodhassam a megjegyzésén, és elment kávéért. Én közben áttanulmányoztam Reyes aktáját, ami egyébként akár a Szent Grál nevet is viselhetné.

Tizenkettedik fejezet

Reyes Farrow. Ki mondta, hogy könnyű tökéletesnek lenni?… Valakinek azért meg kell birkóznia ezzel a feladattal is. CHARLOTTE DAVIDSON – Ismered? – kérdezte Neil egy óra elteltével. Addig olvastam, meg beszélgettünk, és Garrett is hívott. Persze nem vettem fel. Megtudtam, amit akartam. Körülbelül egy hónappal ezelőtt verekedés tört ki az udvaron, és a börtön azonnal szigorított zár alá került. Mindenkinek a földre kellett hasalnia. Azonban az egyik elítélt, egy hatalmas kölyökképű pasas, akivel Reyes összebarátkozott, túlpörgött, megtagadta a parancsot és nem hasalt le. Az egyik toronyban az őr felkészült, hogy leadja a figyelmeztető lövést. Reyes ezt észrevette, és rángatta a társát, hogy feküdjön le a fölre ő is, mert attól tartott, hogy az őr le akarja lőni. Ahelyett azonban, hogy a lövedék ártalmatlanul a földbe fúródott volna, Reyes koponyájába csapódott, és átütötte az agya frontális lebenyét. Azóta kómában volt. Felpillantottam Neilre, és választoltam a kérdésére: – Még gimnazista koromban találkoztam vele – mondtam. Elmeséltem neki az aznap éjjel történteket, mondtam, hogy Reyest súlyosan bántalmazta a férfi, akinek a meggyilkolásával vádolják. Neil nem tűnt meglepettnek. Becsuktam az aktát, és belenéztem Neil szürke szemébe:

– Köztünk szólva – mondtam, és közelebb hajoltam, hogy még bensőségesebbé tegyem a közlésemet –, tudod, mint jó barátok egymás közt – és e felvezetés után előhozakodtam a farbával –, mit tudtál róla? És mit gondoltál róla? – ujjammal megkocogtattam az aktát. – Mármint mi olyat, ami ebben nincs benne? Neil hátradőlt és megigazította a gallérját, majd mély levegőt vett: – Ha elmondanám, nem hinnéd el. Ez ígéretesen hangzott. – Már hogyne hinném – mondtam, és kacsintottam egyet. Egy hosszú percig meredt rám, mielőtt megszólalt. És amikor megszólalt, azt a fajta vonakodást véltem felfedezni a hangjában, amit magam is túlságosan jól ismertem. Valóban kételkedett abban, hogy hinni fogok neki. Ha tudta volna, hogy… – Furcsa dolog történt, amikor Farrow megérkezett hozzánk. Körülbelül egy héttel azután, hogy az elkülönítőből beengedték a többi elítélt közé – mondta, és a karórája csatját kezdte vizsgálgatni –, a South Side banda három embert állított rá, hogy végezzenek vele. Hogy miért, azt nem tudom, de ha a South Side támadásba lendül, akkor a halál garantált. Ez biztos. Szúrt a mellkasom, de összeszorítottam a fogamat, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy véletlenül se mutassam ki, mennyire megrázott már az is, hogy elképzeltem Reyest ebben a helyzetben. – Az inzultus szinte abban a percben véget is ért, amikor elkezdődött – folytatta Neil, és az arca elsötétült, miközben felidézte az emlékeket, és igyekezett összerakni a mozaikdarabkákat. – Akkoriban még csak őr voltam, épp frissen fejeztem be a kiképzést, és még zöldfülűnek számítottam. Majdnem összepisiltem magam, amikor láttam, hogy a banda

emberei elindulnak Farrow felé, nem mintha akkor tudtam volna, ki is ő egyáltalán. Erősítést kértem, de mielőtt befejeztem volna a hívást, a három South Side-tag a földön hevert, vérbe fagyva, és ez a húszéves kölyök ott… nem is tudom… guggolt egy asztalon, láthatóan készen állt, hogy bárkinek nekiugorjon, aki csak a közelébe megy. Minden különösebb érzelem nélkül nézett a rabtársai szemébe, még félelem sem volt a tekintetében. Sziklaszilárdan ültem ott, bár alig kaptam levegőt. Figyeltem, amint az események kirajzolódnak az elmémben. Neil a fejét ingatva nézett rám. A tekintetében megkönnyebbülés és tisztelet keveréke látszott. – Nem tűnt fáradtabbnak, mint én most. Csak épp észrevettem, mi történik, de… – De? – noszogattam, és alig tudtam uralni a kíváncsiságomat. – De… nem úgy mozgott, ahogy egy átlagos ember, Charley. Mintha… gomolygott, áramlott volna a levegőben. Olyan gyorsan haladt, hogy nem tudtam követni a tekintetemmel. Aztán egyszer csak ott guggolt az asztalon, mint egy… ugrásra kész vadállat. Elképesztően erős volt, és azt hiszem, veszélyes. – Neil ismét megrázta a fejét, mintha csak nem hinne a saját szemének. – Hát, innen ered a neve. – A neve? – kérdeztem, és egyre inkább feszített a kíváncsiság. – Soha többé nem ért hozzá senki – folytatta Neil. – Amióta csak itt vagyok, és évekről van szó, nem láttam hozzá foghatót. Az itteni emberek számára olyan, mint egy élő legenda, majdnem mint egy istenség. Közelebb húzódtam Neil asztalához, szinte fölé tornyosultam: – Valami nevet említettél.

– Igen – mondta, és felocsúdott. – Úgy hívják: El Aliento del Diablo. – Az ördög lélegzete? – kérdeztem vissza. – Mondtam, hogy hihetetlen – jegyezte meg Neil egy nagy sóhaj kíséretében, és nyilvánvalóan arra számított, hogy nem fogom elhinni, legalábbis kétkedve fogadom majd a történetét. – Neil, egyetlen szavadban sem kételkedem – és meglepett arckifejezése láttán hozzátettem: – Én is láttam valami hasonlót azon az éjszakán, amikor találkoztam vele. Volt valami furcsa abban, ahogy mozgott. Ahogy haladt… – Pontosan – mondta Neil, és folyamatosan mutogatott rám –, valami… nem is tudom… nem egészen… – …emberi – fejeztem be helyette a mondatot. A kezemben lévő aktára pillantott: – Mindazonáltal azt hiszem, nagyon is emberi. Akaratlanul is magamhoz szorítottam az aktát, igyekezvén megölelni mindent, ami valamiképpen is kapcsolódik Reyes Alexander Farrow-hoz. – Valószínűleg – mondtam végül. Reyes egy rejtély, álomszerű és misztikus. – Tudod, a gimiben nem voltam túlságosan oda érted – Neil szavai visszahúztak a valóságba. Hm, rendben. Legalább őszinte. – Tudom – mondtam bocsánatkérően, majd hozzátettem: – és én sem voltam oda érted. – Nem? – úgy látszott, sokkhatásként érte a felismerés. – Nem. Sajnálom. – Persze, én is. Azt hittem, dilinyós vagy, tudod? – Én pedig azt gondoltam rólad, hogy egy arrogáns tökfej vagy.

– Arrogáns tökfej voltam. – Értem – mondtam, és elfojtottam egy nevetést. – De te nem voltál dilinyós, ugye? Megráztam a fejem, és örültem a frissen szerzett dicséretnek. – Láthatod őt, ha szeretnéd. A szívem nagyot dobbant, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha ki akarna ugrani a helyéről. – De előre szólok, Charley, nem fog talpra állni. Agyhalott. Hirtelen úgy éreztem, mintha ólomsúlyok nehezedtek volna a lábamra, és mintha a padló ki akarna csúszni a lábam alól. Agyhalott? Hogyan lehetséges ez? – Amióta az eset történt, azóta az – mondta Neil. Felállt, megkerülte az asztalt, és a kezét a vállamra tette. – Sajnálom, hogy ezt a hír kell közölnöm veled, de az állam úgy határozott, hogy három nap múlva kikapcsolják az őt életben tartó gépeket. – Úgy érted, kihúzzák a dugót a konnektorból? – kérdeztem. Pánikroham söpört végig rajtam. Megpróbáltam nyelni egyet, de a torkom hirtelen kiszáradt. Neil sajnálkozva szorította össze az ajkát. – Sajnálom, Charlotte. Tekintettel arra, hogy nincsenek rokonai, akik megakadályozhatnák… – És a húga? – Húga? Farrow-nak nincsenek élő rokonai. Az aktája szerint sosem volt testvére. – Ez nem igaz – mondtam, és ismét kinyitottam az aktát, gyorsan lapozgatva az oldalait. – Aznap éjjel ott volt a húga is. – Láttad őt? – Neil hangja reménnyel telt meg. Hozzám hasonlóan ő sem kívánta Reyes halálát. Tudván, hogy abban az irathalmazban semmit sem fogok találni, ami Reyes húgára vonatkozik, becsuktam az aktát.

– Nem – mondtam, és megpróbáltam leplezni csalódottságomat. – A házinéni mondta. Neil lerogyott a mellettem lévő székre. – Bizonyára tévedett. Miközben a Santa Fe-i Guardian Egészségügyi Központhoz tartottam, igyekeztem megzabolázni a fejemben hömpölygő információáradatot, és próbáltam minden darabkát megfelelően szortírozni, hogy végre összeálljon a kép. Reyes folytatta tanulmányait, és egy évvel az ítélethirdetés után kriminológiából diplomázott. Aztán, meglepő módon, áttért a számítástechnikára. Egyetemi diplomát szerzett informatikából. Egyre csak gyarapította az ismereteit. A szabadulás után a társadalom produktív, tisztes adófizető polgárává válhatott volna. Most pedig meg akarják ölni. Neil elmagyarázta, hogy az egyetlen módja annak, hogy az állam visszavonja az életben tartó gépek kikapcsolásáról hozott határozatot, az, ha tudunk szerezni egy végzést, amely a folyamat felfüggesztésére kötelezi a hatóságot. Ehhez azonban nagyon megalapozott indokra van szükség. Ha megtalálnám a testvérét… Felvettem a telefonomat, hogy hívjam Cookie-t, de épp akkor szólalt meg a nevéhez hozzárendelt csengőhang, Rod Stewart Do Ya Think I’m Sexy című száma. Felvettem, és Cookie azonnal ezt kérdezte: – Na, mi újság? – Kómában van. – Az nem lehet. – De lehet. És le akarják venni a gépekről három nap múlva, Cookie. Most mihez kezdjek? – Amíg Neil irodájában voltam, igyekeztem uralkodni magamon, de most úgy éreztem, hirtelen rám törnek az addig elfojtott érzelmek. Megpróbáltam

visszaszorítani őket azzal a mélylégzési technikával, amelyet a Yoga Boogie DVD-ből tanultam. – Mi tehetünk? Mr. Gossett adott valami tippet? – Meg kell találnom Reyes húgát. Ő az egyetlen, aki megakadályozhatja a folyamatot. Nem mintha fel akarnám adni. Megzsarolom Bob bácsit. Lehet, hogy ő tudna tenni valamit – nem fogom harc nélkül feladni, és elveszíteni Reyest. Ennyi év után végre rátaláltam… kell, hogy legyen valamilyen módja… – A zsarolás tetszik – mondta Cookie. Megálltam a parkolóban, és úgy tűnt, mintha zöldbe borult volna körülöttem a világ. Mintha egy angolkertben találtam volna magam. Mielőtt letettem a telefont, adtam Cookie-nak egy újabb feladatot. A cikk szerint, amelyet előző este olvastunk, Reyes három hónapot töltött a Yucca Gimnáziumban. Lehet, hogy a testvére is oda járt. Szükségem volt az iskolai nyilvántartásra. Cookie folytatta a bírósági jegyzőkönyvek tanulmányozását, én pedig bementem a hatalmas egészségügyi központba. Határozottan jobb volt, mint a börtönkórház. Arra gondoltam, hogy nyilván nem tudnak kómába esett pácienst megfelelően ellátni egy börtönben, ezért szállították ide. Neil előre odatelefonált és elmondta a kirendelt börtöntisztnek, hogy érkezem majd, és engedélyezi a látogatást. Amikor végigmentem az előtérben a nővérek fogadópultjáig, láttam, hogy a kirendelt börtönőr nem messze a főbejárattól, egy kis falmélyedésben álldogál és épp egy nővérkével flörtöl. Aligha hibáztathattam ezért. Nem lehet túlságosan érdekfeszítő elfoglaltság egy kómában lévő elítéltet figyelni a nap huszonnégy órájában. A flörtölés azonban más tészta…

Amikor észrevette, hogy közeledem felé, kiegyenesedett, a nővérke pedig ment a dolgára. – Hölgyem – mondta, és a nem létező sapkájához emelte a kezét. – Ön bizonyára Ms. Davidson. – Az vagyok. Úgy tudom, Mr. Gossett jelezte önnek az érkezésemet. – Igen. Ott bent találja az emberünket – és az előtér túloldalán lévő üveg tolóajtóra mutatott. Az ajtók mögött kék függönnyel takarták el a bejáratot. Kissé meglepett, hogy a tiszt nem kérte el a személyi igazolványomat, de elindultam az ajtó felé. Legalábbis az énem nagyobbik része elindult. Olyan érzésem volt, mintha a betonpadlóhoz ragasztották volna a cipőmet. Mit találok majd odabent? Vajon hogy néz ki Reyes? Sokat változott azóta, hogy az a rendőrségi fotó készült? Elvégre eltelt tíz év… Azóta, hogy utoljára láttam, tizenegy év telt el. Vajon nyomot hagyott rajta a börtönélet? Érezni fogom benne a keménységet, ami azokra az emberekre jellemző, akik ilyen sok időt töltenek el rács mögött? A tiszt bizonyára észrevette a szorongásomat. – Nem olyan vészes – mondta. Az együttérzés ellágyította a hangját. – Lélegeztetőgépen van, valószínűleg ez a legrosszabb az egészben. – Ismeri őt személyesen? – Igen, hölgyem. Én kértem magam erre a szolgálatra. Farrow egy börtönlázadás alkalmával megmentette az életemet. Ha ő nincs, ma nem álldogálnék itt. Tudja, úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit érte tehetek. Összeszorult a szívem, és még sok mindent szerettem volna kérdezni tőle, de hirtelen úgy éreztem, mintha valami mágnesként vonzana Reyes szobája felé, mintha abban a bizonyos térbeli pontban a gravitációs erő ugrásszerűen

megnövekedett volna. Végül elindultam. A tiszt ismét olyan mozdulatot tett, mintha megérintené a láthatatlan sapkáját, majd elindult a kávéautomata felé. Amikor átléptem a küszöböt, felmértem a terepet, nincs-e jelen Reyes testetlen állapotában is. Biztos, ami biztos. Bevallom, kissé csalódott voltam, hogy csak a teste van jelen. Azért lássuk be, a testetlen verziója nagyon, de nagyok klassz volt… Az ágyra pillantottam. Ott feküdt Reyes Farrow, teljes valójában, sötét haja és bőre bronzos árnyékként vetült a lepedőre. Az imént érzett erőteljes gravitáció ismét megtette a hatását, azonban most olyan volt, mintha az ellenállhatatlan vonzás Reyesből áradna. Valami láthatatlan erő húzott felé, és amikor az ágya mellé léptem, megpillantottam tökéletes szépségű, szoborszerű lényét. Egy szondát vezettek a légcsövébe, és a fején hatalmas kötés volt. Vastag szálú haja csapzottan lógott a kötésre, és egész a szemöldökéig ért. Férfiasan széles állkapcsát háromnapos borosta borította, hosszú, tömött szempillái árnyékot vetettek az arcára. A pillantásom érzéki vonalú, szoborszépségű szájára vándorolt, melyet úgy éreztem, lehetetlen elfelejteni. Csak a lélegeztetőgép zaja törte meg a szoba csendjét. A szívhangot figyelő monitor nem pittyegett, de a kijelzőjén egymást követték a diagramok előtűnő vonalai és különféle számsorok. Közelebb léptem, és a csípőmmel hozzáértem a karjához, amely a teste mellett pihent az ágyon. Halványkék kórházi öltözetének ujjai rövidek voltak, és látni engedték Reyes erős, izmos karjait, amelyek még ebben a dermedt nyugalomban is keményen domborodtak. Tetoválása, amely barna tónusú bicepszén futott végig, még jobban kiemelte a kidolgozott izmok domborulatait; egy törzsi minta volt, kecses vonalakkal és érzéki ívekkel. Tudtam, hogy a tetoválást alkotó vonalak titkos jelentést

hordoznak. Mintha láttam volna már korábban is. Ősi motívumok, amelyek egyszerre születtek meg az emberi élettel. Tudtam, fontos üzenetet hordoznak. De vajon mit jelentenek? A lelkem és az elmém számára is komoly nehézséget jelentett elfogadni azt a tényt, hogy valóban Reyes Farrow fekszik ott az ágyon. Egyszerre látszott sebezhetőnek és hatalmasnak. A térdeim elgyengültek, és azon gondolkodtam, vajon mennyi ideig leszek képes állva maradni a jelenlétében. Annyi idő telt el az első találkozásunk óta, hogy még szürreálisabb jelenségnek tűnt most, mint álmaimban. A valóságban sokkal elragadóbb volt, mint a képzeletemben. Széles mellkasa ütemesen fel és le mozgott, a gép diktálta ritmusnak megfelelően. Végighúztam az ujjamat a vállán, és szinte perzselt az érintés. Egy gyors pillantást vetettem az ágy lábánál lévő lázlapra, és láttam, hogy a testhőmérséklete normális, 36 fok körül mozgott – azonban úgy éreztem, úgy ontja magából a meleget, mintha egy izzó kemence mellett állnék. Még úgy is, ahogy itt feküdt, vadnak és zabolátlannak tűnt. Olyan lénynek, akit lehetetlen hosszú időre megszelídíteni. Magamba akartam szívni a belőle áradó melegséget, ezért megfogtam a kezét, és fölé hajoltam. – Reyes Farrow – suttogtam, érzelmektől elfúló hangon –, kérlek, ébredj fel. Nem érdekelt, mi az állam álláspontja. Reyes éppannyira nem volt halott, mint ahogyan én sem. Egyáltalán hogyan merülhet fel bárkiben is, hogy lekapcsolják a gépekről, amelyek életben tartják? – Ha nem ébredsz fel, le fogják kapcsolni ezeket a gépeket. Érted? Hallasz engem? Három napunk van.

Körbepillantottam a szobában, azt remélve, hogy mégis megjelenik előttem a másik alakjában is. Még mindig nem tudtam pontosan, ki vagy mi is ő valójában, de abban biztos voltam, hogy több, mint emberi lény. A kétkedés árnyéka sem merült fel bennem ezzel kapcsolatban. Meg kell találnom a húgát. Meg kell állítanom ezt a gyilkos folyamatot! – Visszajövök – suttogtam. De mielőtt elmentem volna, lehajtottam a fejem, és a számat az ajkához érintettem. A csók perzselt és égetett, mégsem mozdultam; ebben a testhelyzetben maradtam néhány csodálatos másodpercig, és ízlelgettem a csókja ízét. Amikor megpróbáltam felegyenesedni, hirtelen lökésszerűen tolultak az agyamba az emlékek. Felidéződtek bennem az elmúlt hónapban együtt töltött éjszakáink; kezének érintése a csípőmön, az, hogy miközben szeretkeztünk, a lábamat a dereka köré fonva szinte úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta, és megrohant az együtt átélt, leírhatatlan gyönyörök emléke. Gondolatban ismét átéltem a csókot, melyet Cookie irodájában váltottunk, felderengett előttem kezének érintése, amint az öve alá húzta az ujjaimat, és eszembe jutott, hogy az átélt élmények hatására a térdem összecsuklott a súlyom alatt. Előkúszott az elmémből annak a sok évvel ezelőtti estének az emléke is, amikor az apja megütötte, és Reyes egy másodperc törtrészére elvesztette az eszméletét. És emlékeztem a tekintetére, amikor visszatámadott az apjára. A dühére, ami úgy tűnt, nem az apja ellen irányult, hanem ellenem! Hiszen rám nézett… Alig egy pillanatig látott engem, és elborította a düh…

Hirtelen arra eszméltem, hogy valaki egy csészét tart a számhoz, és egy meleg törölközőt szorít a fejemhez. Valaki a karjában tartott, én pedig igyekeztem visszatérni a valóságba, és sehogyan sem értettem, hogyan csúszott ki a lábam alól a talaj. – Jól van? Ms. Davisdon? – Tessék – mondta egy női hang –, igya meg ezt, kedvesem. Nagyot esett ám. Hideg vizet kortyoltam és lassan kinyitottam a szemem. A börtöntiszt és egy nővérke magasodott fölém. A tiszt kezében egy vizes törölköző volt, amit a homlokomhoz tartott, míg a nővér megpróbált arra ösztökélni, hogy igyak még vizet. Egy székhez vonszoltak, a helyiségen kívül, és megpróbáltak valahogy ülő helyzetben tartani, de ernyedt testem mindegyre lejjebb és lejjebb csusszant. – Hoppá – mondta a nővér. – Meg tudja tartani? – Talán sikerül. Mindig kicsúszik a kezemből. Olyan nehéz, mint a sószsák. – Micsoda? – kérdeztem, végre magamhoz térve. – Milyen nehéz vagyok? Mi történt? A börtöntiszt mosolygó szemébe néztem, és ittam még egy kortyot, ő pedig elmondta, mi is történt. – Vagy elájult, vagy csak közelebbről szerette volna szemügyre venni a járólapokon a töréseket. Bármi is legyen a helyzet, alaposan megütötte magát. – Komolyan? Bólintott: – Lehet, hogy nem kellett volna azon igyekeznie, hogy ennyire közel kerüljön hozzá – jegyezte meg. Hát ezt meg honnan tudta? – Csak adtam neki egy búcsúcsókot. Felhorkant, és sokatmondó pillantásokat váltott a nővérrel.

– Hát, nekem úgy tűnt, itt azért többről is szó volt. Elismerem, lehetséges. De mi történt voltaképpen? Reyes Farrow úgy is hatással tudott lenni rám, hogy közben öntudatlan állapotban van? Le voltam sújtva. – Ó, istenem – mondtam, és felugrottam a székről. Egy bizonytalan pillanat után – ami egyébként a szalagavatóm estéjére emlékeztetett, amikor is olyan jól sikerült megünnepelnem a nagy napot, hogy végül viszontláttam a gyomrom tartalmát –, nos, visszatántorogtam Reyes szobájába, és még egy pár pillanatig gyönyörködtem a látványban, majd adtam neki egy gyors puszit – ezúttal az arcára –, és kirohantam a kórházból. Egy gyors köszönömmel és integetve búcsúztam el a börtöntiszttől és a nővérkétől. Meg kellett találnom Reyes húgát, és nagyon sürgetett az idő. – Elájultál? Belesóhajtottam a telefonba, és vártam, hogy Cookie túltegye magát a sokkon. Hogy ezen a ponton még mi okozhat neki meglepetést, az sehogyan sem fért a fejembe. – Találtál valamit Reyes középiskolai anyagában? – Még nem. Elájultál?! Amikor megcsókoltad? – Van még valami, amiről tudnom kellene? – Nos, végignéztem ezeket a pendrive-oket. Mind Mr. Barberé. Nincs rajtuk semmi más, csak az ügyeivel kapcsolatos dokumentumok. – A francba! Beszélnem kell Barberrel – tényleg, hol vannak az ügyvédek? – És vissza kell vinnem a pendrive-okat, mielőtt a titkárnő észreveszi, hogy eltűntek. Mielőtt letettük a telefont, megkértem Cookie-t, hogy derítse ki, vajon az ügyvédek titkárnője, Nora bemente aznap az

irodába. Remélhetőleg nem. Ha nincs bent, nyilván nem fogja hiányolni a pendrive-okat sem. Beálltam Mizériával a Causeway parkolójába. Otthon, édes otthon! Ekkor csendült fel a telefonomból Beethoven 5. szimfóniája. Bob bácsi elmondta, hogy kiderítette a lövöldöző emberünk személyazonosságát és címét. Pontosabban, annak a pasasnak az adatait szerezte meg, akiről azt hittük, hogy a mi emberünk. Csak reménykedhettem benne, hogy legalább az egyik ügyvéd látta a merénylőt, és így megbizonyosodhatunk arról, hogy a megfelelő pasast találtuk meg. Kiderült, hogy a helyi illatszerbolt tulajdonosának, Noni Bachichának dolgozik. Nonit személyesen ismertem, és tudtam, hogy ő maga sosem keveredne ilyesmibe, így nyilván valami más kapcsolódási pontot kell majd találnunk. Bob bácsi éppen azon volt. A rendőrségi állomány fele pedig vele tartott, hogy a háttérből biztosítsa. Természetesen nem maradhattam ki a buliból én sem. Egy szempillantás alatt megmondom, hogy a pasas bűnös-e, avagy sem. Valószínűleg ez is annak köszönhető, hogy a halál angyala vagyok. Gond csak akkor van, ha az illető, akiről el kell döntenem, hogy egy adott ügyben sáros-e, egyéb bűntettek elkövetéséért is felelős. A bűn – az bűn. Néha nagyon nehéz különbséget tenni két bűntett között. Ennek ellenére meg kell próbálnom. Tudtam a címet, így egy Y forduló után már száguldottam is a megadott helyre, a város zűrös déli környékének kellős közepén lévő lakótömbhöz, Mr. Julio Ontiveros otthonába. A rendőrök még mindig egy háztömbbel arrébb voltak, és épp bevetésre készültek. Szemmel láthatóan fülest kaptak, hogy Julio éppen a lakásában tartózkodik, és minden bizonnyal alszik. Hosszú éjszakája lehetett. Beálltam Bob bácsi terepjárója és egy rendőrautó közé, és lenémítottam a telefonomat – nincs annál

rosszabb, mint amikor egy bevetés kellős közepén megszólal az ember mobilja, ugyanis ilyenkor minden jelenlévő nagyon rosszallóan mered az emberre –, majd BB keresésére indultam. Kilencvenkilenc százalékban nem viselek pisztolyt – többek közt emiatt tartom különösen fontosnak, hogy tökéletesítsem azt a bizonyos méltán hírhedt halálos pillantásomat. Láthatóan a zsaruk nem bíztak semmit a véletlenre; mindegyikük állig felfegyverkezett. Úgy éreztem magam, mint az egyszeri lány, aki farmerben és Pink Floyd feliratú pólóban jelent meg egy elegáns gálavacsorán. Valószínűleg azért ugrott be ez a kép, mert egyszer velem is megtörtént. Észrevettem BB-t egy másik rendőrautó mellett, és láttam, hogy Garrett Swopes is ott áll, hallótávolságon belül. Igyekeztem elnyomni magamban azt a kellemtelen, szúró, darázscsípésszerű érzést, hogy BB minden bizonnyal előbb szólt neki, mint nekem. Ötéves korom óta segítek ennek a pasasnak megoldani a bűnügyeket, ő pedig képes, és Swopest hívja előbb? Éreztem, hogy bosszús leszek, és elönt a pulykaméreg; bár azt nem tudnám megmondani, milyen is pontosan egy mérges pulyka. Olyan nagy kérés, hogy egy kis elismeréssel forduljon felém? Nem lehetne szó esetleg egy kis rokoni részrehajlásról? Bob bácsi szokás szerint telefonált. Amikor Garrett rám nézett a rendőrautó nyitott csomagtartója mögül, a szemében aggodalom csillogott. Dúltam-fúltam magamban, amikor rájöttem, hogy a bordáimban és a csípőmben jelentkező fájdalom hatására tulajdonképpen sántikálok. Összeszorítottam a fogam, kihúztam magam, és a lehetőségekhez képest igyekeztem normálisan lépkedni. Majd pedig, amikor ráébredtem, hogy a mozgásom minden bizonnyal kísértetiesen hasonlít a nyolcvanas

években népszerű electric boogie tánc mozdulataihoz, némiképp visszavettem a lendületből. – Nem akarom elhinni, hogy nem tört el legalább huszonhét bordád – jegyezte meg Garrett, miközben a robotszerű mozgással feléjük haladtam. – Nincs is huszonhét bordám. – Biztos vagy benne? – kérdezte, és közben a mellkasomat szemrevételezte. – Lehet, hogy egyszer meg kellene számolnom őket. Nevetségesen sikamlós szöveg! Reflexszerűen összefontam a karomat a hasamon. – Mindenképp, ha az a célod, hogy egy karral kevesebbel éld tovább az életed – figyelmeztettem, bár igaz, ami igaz, elég jól nézett ki farmerben és fehér pólóban, valamint a felsőtestét fedő sötétkék golyóálló mellényben. Tény és való, ez a pasas nagyonnagyon macsós jelenség. – De ne izgulj, hogy most nem jött össze – tettem hozzá. – Eljön majd az idő a te életedben is, amikor hasznát veheted annak, hogy megtanultál számolni. Vigyorgott, és ellenőrizte a tölténytárát. Láthatóan nem érintette mélyen a megjegyzésem. – Minden bizonnyal – mondta végül. – Oké, hátulról közelítem meg az épületet. – Miért? – Egyrészt, mert meg tudom csinálni. Másrészt pedig, mert nem vagy ott. – Vigyázz, le ne lőjenek! Felhorkantam – mintha érdekelné – és eltámolyogtam. – És ezúttal le ne ess nekem semmiről – suttogta, persze direkt jól hallhatóan. Nagyon vicces…

Épp hogy felvettem a pozíciót az épületegyüttes mögött, egy cuki, Rupert nevű rendőr társaságában, amikor lövöldözésre emlékeztető hangot hallottunk az épületből. Rupert azonnal akcióba lendült. Gyorsan átmászott a két méter magas drótkerítésen, odaszaladt a hátsó bejárathoz, és kibiztosított pisztollyal a kezében megállt a vöröstéglás épület mögött. Rupert még nagyon fiatal… Tekintettel arra, hogy én idősebb és bölcsebb vagyok nála, úgy döntöttem, hogy a pár méterrel arrébb található egykori kapubejárón át közelítek. Nem feledtem Garrett figyelmeztetését, mely szerint, ha mód van rá, ne lövessem le magam; alaposan fontolóra vettem a dolgot, hasra vágtam magam, és bekúsztam az épület udvarára. Húsz perccel később még mindig a porban hevertem és levegő után kapkodtam. Éppenséggel a gyanúsított is észrevette a kerítésen ugyanazt a nyílást, amit én. És valami okból kifolyólag, amikor az embert csillogó jelvényű és kibiztosított fegyveres zsaruk veszik körül, akkor a legkisebb ellenállás irányába mozdul. Ha ez történetesen egy fegyvertelen, ugyanakkor láthatóan rém elszánt nő személyében realizálódik, hát azt választja. Épp volt annyi időm, hogy szemügyre vegyem Rupert szép formájú fenekét, mielőtt egy hatalmas, kapucnis felsőbe öltözött rosszfiú úgy határozott, hogy lyukat vág az univerzumba, méghozzá rajtam keresztül. Átment tehát a másik dimenzióba. Nagy puffanással értem földet, és a bordáimba nyilalló a fájdalomtól csillagokat láttam. Emellett félelmet éreztem. Méghozzá az ő félelmét. És azt, hogy ártatlan. Nem lőtt le ő az égvilágon senkit. A francba!

Tizenharmadik fejezet

A jó kislányok ritkán írnak történelmet. LAUREL THATCHER ULRICH Tudom, hogy a mozgás terén megmutatkozó virtuozitásom sosem válik legendássá. Sosem írnak majd róla a kriminológiai tankönyvekben, és nem hangzik el róla egy szó sem az egyetemi előadókban. De valami azt súgta, hogy a chatszobákban annál nagyobb népszerűségnek örvend… Ha már követendő példa nem lehetek, legalább elrettentő példaként hasznossá tehetem magam. Cookie fáradozása, hogy megszerezze a jelenléti íveket Reyes középiskolájából, nem járt sikerrel. Ritkán fordul elő, hogy Cookie kudarcot vall, de néha megesik. Törvényi előírásokra meg bizalmas jellegű információra hivatkoztak. Ezt észben tartva bementem a rendőrőrsre, és közben egyetlen cél vezérelt. Nem állítom, hogy jólesett, amikor gyanakvóan méregettek a rendőrök az őrsön, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni a megnyilvánulásaikat – épp elég volt a horzsolásokat és egyéb sérüléseket elviselnem, nem óhajtottam pluszterhet venni magamra. Az őrszoba hátuljában lévő kihallgató-helyiség felé vettem az irányt, amikor pisszegést hallottam. Lelassítottam a lépteimet, és körülnéztem. Ahol álltam, onnan csak asztalokat és egyenruhás embereket láttam. Ekkor a

mellékhelyiségek irányába néztem. Egy idősebb, virágos nyári ruhát viselő latin-amerikai nő intett, hogy menjek oda hozzá. Fekete, vállra hulló csipkekendő volt a fején, és fogadni mertem volna, hogy ő a tortillakészítés nagymestere. Vagyis hogy az volt, amikor még élt. Nem igazán volt időm arra, hogy eltávozottak lelkével diskuráljak, de nem volt szívem nemet mondani neki. Valójában sosem tudtam nemet mondani. Körbepillantottam a helyiségben, és besurrantam a női mosdóba. Magam sem tudtam, miért érzem úgy, hogy hűvösen és közömbösen kell viselkednem, hiszen aligha van abban kivetnivaló, ha az ember enged a természet hívásának. Mindenesetre öt perccel később hasonló stílusban hagytam el a helyiséget, csakhogy ezúttal állig felvértezve – átvitt értelemben persze –, és készen álltam arra, hogy egy különösen előnyös üzletet kössek. Észrevettem, hogy Bob bácsi a megfigyelőhelyiség ajtajában áll. Élénken társalgott Dwight hadnaggyal, amikor odaviharzottam. – Üzletet akarok kötni – mondtam, félbeszakítva a beszélgetésüket. Dwight rám meredt. BB érdeklődve húzta fel a szemöldökét: – Miféle üzletet? – Nem Julio Ontiveros lőtte le az ügyvédeket. Egyébként az elkövetők bűnös volta számomra szemmel látható volt. Kilométerekről megéreztem, ha az illető sáros volt valamiben. Julio Ontiveros nem volt bűnös. Legalábbis gyilkosságot biztosan nem követett el. Ami az épületből kihallatszó fegyverlövésnek tűnt, az nem volt más, mint a vacak motorjának a hangja. Sehogyan sem kapta el a gyújtást. Ennyi.

Éjszakára bevitte a motort házon belülre, nehogy valaki kedvet kapjon, és az éj leple alatt megfújja a járgányt. Okos fiú. – Hát ez aztán nagyszerű – mondta Dwight őrmester, és grimaszolt. – Olyan csodás, hogy itt vagy nekünk, és alkalomadtán felvilágosítasz bennünket! Bob bácsi azonban összehúzta a szemöldökét, lehajtotta a fejét, és közelebb lépett. – Biztos vagy benne? – Hogy biztos-e benne? – kérdezte hitetlenkedve az őrmester. Bob bácsit elfutotta a méreg – ritka pillanat volt –, és olyan pillantást vetett Dwightra, amelytől még a legkeményebb srácoknak is inukba szállt a bátorságuk. Dwight tehát befogta a száját és hátat fordított nekünk, hogy a kétoldalas tükörablakon át a gyanúsítottat figyelje. – Ez most nagyon komoly, Charley. Biztosnak kell lenned abban, amit mondasz. Nagyon nagy felülről a nyomás az üggyel kapcsolatban. – Mindig nagyon komoly a dolog. Szeretném, ha felidéznéd a legutóbbi alkalmat, amikor tévedtem. BB gondolkodott egy kicsit, majd megrázta a fejét. – Nem emlékszem ilyenre. – Na látod. – Oké, rendben. És milyen üzletet emlegettél? Előre tudtam, hogy BB-nek nagyon fog tetszeni az ajánlatom. – Ha rábírom őt arra, hogy vallomást tegyen azzal kapcsolatban, milyen szerepet játszott az ügyben, valamint arra, hogy terhelő bizonyítékot szolgáltasson a tényleges lövöldöző személyére vonatkozóan, akkor megteszel nekem két apróságot? – Nem hangzik rosszul – mondta BB.

– Arról lenne szó, hogy szerezz egy végrehajtást felfüggesztő végzést, amely ahhoz kell, hogy egy elítéltet, aki kómában van, ne vegyenek le a gépekről. Meghökkenten húzta fel a szemöldökét: – Milyen alapon? – Nos, ez lenne az egyes számú kérés – mondtam egy vállrándítással. – Neked kellene kitalálnod valamit. Bármit, Bob bácsi. – Megteszem, amit tudok, de… – Csak semmi de! – mondtam, magasba tartva a mutatóujjamat. – Csak ígérd meg, hogy megpróbálod. – A szavamat adom. És mi a másik dolog? – Szeretném, ha eljönnél velem egy középiskolába. És hoznád a rendőrjelvényedet is. A második kérésem hallatán elkerekedtek a szemei a csodálkozástól, és ezt mondta: – Ha nem tévedek, majd később elmagyarázod, miről is van szó voltaképpen. – Ide a rozsdás bökőt – mondtam, és a jellegzetes kézmozdulattal kísértem a szavaimat, a nagyobb hatás kedvéért. – Most pedig lássuk, mit dalol nekünk a madárkánk. Dwight őrmester, hallván a beszélgetésünket, felhorkant – nyilván a felém irányuló rosszallását igyekezett kifejezni, valamint arra célzott, hogy indokolatlanul arrogánsnak véli a viselkedésemet. Válaszul bosszúsat sóhajtottam. – Nem fog sokáig tartani – mondtam Bob bácsinak. Dwight őrmester egész egyszerűen képtelen volt arra, hogy csak ott álldogáljon, és ne csináljon semmit. Odafordult hozzánk:

– Bizonyára nem fogod kockáztatni az egész nyomozás sikerét, és hagyni, hogy ez a nő bemenjen oda, ugye? BB azonban a gondolataiba merülve állt ott, és figyelmen kívül hagyta kollégája epés megjegyzését. Dwight a fogát csikorgatta mérgében, és kérdőn lépett BB elé: – Davidson? Láthatóan válaszra várt, nekem azonban nem volt időm az ilyesféle közjátékokra. Míg BB elrendezte Dwighttal a kérdést, besétáltam a megfigyelőhelyiségbe, és a kétoldalú tükörablakon át alaposan megnéztem magamnak Mr. Ontiverost. A helyiségben lévő rendőrtiszt meglepetten fordult felém. Természetesen úgy tettem, mintha észre sem venném. Julio egy kis elkülönített szobában volt, a tükörablak túloldalán, a székén fészkelődött, és mindegyre a tükörbe nézett. Tipikus bandatagkülseje volt; a haja oldalt felnyírva és a feje tetején hosszabbra hagyva, a viselkedése pedig azt tükrözte, hogy nem is érdekli igazán a helyzet, amibe keveredett. De minden pórusából félelem áradt. Nem mondhatni, hogy teljesen ártatlan volt, de az bizonyos, hogy nem lőtt le senkit. Félelme abból eredt, hogy attól tartott, olyan dologért kell majd börtönbe mennie, amit el sem követett. Mostanában mintha túlságosan is gyakran fordulna elő ilyesmi. Megfordultam és Yeseniára pillantottam, a latin-amerikai hölgyre, akivel nemrég a női mosdóban volt alkalmam beszélgetni, és aki történetesen Julio Ontiveros nagynénje volt. Ott álldogált a sarokban és várt. Amikor beléptem a szobába, csalafinta mosolyt villantott rám. – Készen állok – vetettem oda Bob bácsinak, mielőtt beléptem volna a kihallgatóhelyiségbe. Amikor becsuktam az ajtót, hallottam, hogy ő és Dwight tolakodnak, hogy bejussanak. Aztán hallottam több lépést is, és gyanítottam, hogy egyre

többen lesznek bent. Nyilvánvaló, hogy lesz közönsége a mutatványnak. Lehet, hogy csalódnak, ugyanis nem fog sokáig tartani a műsor. Julio egy kis fémasztalkához volt bilincselve. Felnézett rám, és tágra nyílt szemében meglepetés tükröződött. Egy másodperc törtrészéig összevonta a szemöldökét, majd ismét visszanyerte az arcvonásai fölötti uralmát. Hátradőlt a széken, amolyan laza stílusban rázendített: – Mi a fr… – Fogd be – mondtam, és célirányosan mentem felé. Az előtte lévő asztalra tenyereltem, és hozzáértem a bilincsbe vert kezéhez a csípőmmel, így blokkolva a látványát a kétoldalas tükörben, de ami még ennél is fontosabb, útját állva annak, hogy a megfigyelőhelyiségben lévő férfiak hallhassák, amit mondok neki. Elég közel voltam ahhoz, hogy akár szexi táncot is lejthettem volna, az ölébe csüccsenve. Nem állítom, hogy lázba hozott ez a testhelyzet, de nem volt más választásom, ha nem akartam, hogy rajta kívül más is hallja, amit mondok neki. Ugyanis ha bárki meghallotta volna, annak egyenes következménye lett volna, hogy engem egy olyan műintézménybe utalnak, ahol a szobák fala szépen ki van párnázva, és kis fehér csészécskékben érkezik a gyógyszeradag. Éreztem, hogy Bob bácsin úrrá lett a rémület, látván, hogyan viszonyulok az általa még mindig hidegvérű gyilkosnak tartott pasashoz. Én azonban ott voltam a szeren. Meglepetésként hatottam Julióra. A saját javamra fordítottam azokat a pillanatokat, amelyek ahhoz kellettek neki, hogy felocsúdjon a döbbenetből, és előrehajolva a fülébe suttogtam. Nem volt sok időm, mert Bob bácsi – komolyan aggódva a testi

épségemért – biztosan rövid időn belül beviharzik majd a helyiségbe. Csak néhány szó, két vagy három rövid, tömör mondat, és Julio Ontiveros máris szépen előjön a farbával, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Tíz másodpercért imádkoztam. Megkaptam. – Nincs sok időm, úgyhogy hallgass és figyelj! Igyekezett a maximumot kihozni a helyzetből, és végig megjátszotta a kemény gyereket. Odafordult hozzám, és beszippantotta a nyakam és a hajam illatát. – A tíád26, Yesenia küldött… Ekkor megdermedt. – …és elmondta, hogy pontosan hol találom azt a három dolgot, ami számodra a legfontosabb a világon. Hallottam, hogy fordul az ajtó gombja. És éreztem, hogy Ontiverosból elillan minden kétség, szertefoszlik a nyakam, valamint a hajam iránt mutatott érdeklődése. Mindig ez történik, amikor valakinek halottakról beszélek. Kissé hátrébb húzódtam, és csillogó szemébe néztem. – Öt percnyire vagy attól, hogy lesitteljenek három gyilkosságért, pedig te is és én is pontosan tudjuk, hogy nem követted el őket. Mondd el, milyen szerepet játszottál ebben az ügyben, ne hallgass el egyetlen részletet sem, és akkor megmondom, hol van az a kitüntetés, amit annyira keresel. Kezdetnek legyen elég ennyi. Meglepetten kapkodott levegő után. Ez volt az egyes számú vágya. A kettes számú is sima ügy, de a hármas számú már egy kicsit zűrösebb lesz, nagyrészt azért, mert Ontiveros nagynénje csak nagyjából tudta meghatározni a vágyott dolog földrajzi helyzetét. Arra gondoltam, Cookie végül úgyis meg tudja majd oldani a problémát. 26

Spanyol szó, jelentése: nagynéni.

Épp befejeztem a rögtönzött előadást, amikor Bob bácsi berontott, csak úgy sugárzott róla az aggodalom. Rákacsintottam, majd ismét odafordultam Julióhoz, kihúztam egy névjegykártyát a farzsebemből, és a megbilincselt keze alá tettem. – Szavamat adom neked – mondtam, mielőtt távoztam. Miután visszamentem a megfigyelőhelyiségbe, vártam egy kicsit, hogy lássam, vajon beadja-e végül a derekát. Nem mintha sokat láthattam volna, ugyanis az aprócska szoba zsúfolásig megtelt. A bent lévők fele engem bámult – többek közt a láthatóan dúló-fúló Garrett Swopes is, aki egyébként is tehet nekem egy szívességet –, a másik fele pedig a kihallgatóhelyiségben zajló eseményeket figyelte. Aztán meghallottam, amire vártam. – Beszélek – mondta Julio a hangszórókon át. – Elmondom, amit tudok, azzal a feltétellel, hogy nem indítanak ellenem bűnvádi eljárást. Nem öltem meg senkit, és nem fogok olyan dologért ülni, amit nem követtem el. Felcsillant a szemem, elfordultam, és feltartott hüvelykujjal jeleztem Yeseniának, Julio tiájának, hogy sínen van a dolog, majd pedig diadalmasan kimasíroztam az őrsről, megkönnyebbült mosollyal az arcomon. Yesenia nevelte fel Juliót, és nem akarta elhagyni a földi dimenziót addig, amíg – az ő szavaival élve – el nem sepregette azt a szemetet, amit a fiú hordott össze. Nyilván Bob bácsi felhív majd a részletek miatt, és akkor majd elmondom neki, pontosan mit is szeretnék cserébe, az alkunk alapján. Pillanatnyilag azonban fáradt voltam, és nagyon, de nagyon vágytam egy hosszú, forró fürdőre. Ha tudtam volna

akkor, mi vár rám, amikor hazaérek, a vágyaim bizonnyal a bujaság irányába tolódtak volna. Miközben a habfürdő illata és a gyertyákkal megvilágított fürdőzés járt a fejemben, kinyitottam a bejárati ajtót és belopóztam a lakásomba. Igyekeztem olyan halkan végigmenni a folyosón, amennyire csak tudtam, nehogy megzavarjam Cookie és Amber álmát. Nagyon késő volt. A nap már két órája lebukott a horizonton, és nem vitt rá a lélek, hogy Cookie-t két egymást követő éjszaka ne hagyjam aludni. Mielőtt hazamentem, beugrottam az irodába és észrevettem, hogy Neil, egy meglepően kedves ötlettől vezérelve, elszállíttatta Reyes anyagának másolatát a címemre. Nem voltam benne biztos, hogy mindez vajon teljes mértékben legális-e, de akkor sem lettem volna hálásabb neki, ha a nyerő lottószelvényt hozza el. Az aktán egy felirat várt, amelyen mindössze ez állt: Nem tőlem kaptad. Megkérdeztem a papámat, kaptam-e bármilyen üzenetet, biztos, ami biztos, hátha Rosie-nak (a kis nőnek, akinek segítettem, hogy meg tudjon szabadulni a bántalmazó baromtól, aki a férje volt) időközben akadt valamilyen kérése, majd bekaptam egy falat zöld csilis ragut, miközben a Causeway felé vettem az irány. Bár az a hír, hogy Rosie-ról nincs semmi hír, tulajdonképpen jónak számított, nem tudtam szabadulni a hátborzongató aggodalomtól, és titkon abban reménykedtem, hogy szigorú és egyértelmű utasításom ellenére is mégiscsak felhív. Amikor felkapcsoltam a nappaliban a lámpát és épp arra készültem, hogy gyorsan odaköszönjek Mr. Wongnak, megpillantottam Reyest. Fejedelmi pózban állt az ablak előtt;

tényleg olyan volt, mintha egy istenség szobra lett volna. Reyes Farrow. Ugyanaz a Reyes Farrow, aki egy órával ezelőtt még a Santa Fe-i kórházban feküdt, kómában. Megfordult, hogy kinézzen az ablakon, én pedig letettem a cuccomat a konyhapultra. Majd előrébb léptem, és közelebb mentem hozzá. Ekkor megmozdult, még mindig nem emelte rám a tekintetét, de láttam, hogy a szeme sarkából figyel. Nyilvánvalóan testetlen lény volt, de mégis úgy tetszett, az emberi szövetnél sűrűbb, vaskosabb matériából áll. Azon igyekeztem, hogy sikerüljön valamit mondanom. Amit valójában szerettem volna mondani, azazhogy nagyon jó vagy az ágyban, az adott helyzetben nem tűnt épp a legadekvátabb közlésnek. Elkeseredettségemben kimondtam az első gondolatot, ami eszembe jutott: – Három napon belül kikapcsolják a gépeket, amelyek életben tartanak téged. Ekkor fordult felém, és a lábamtól felfelé haladva, lassan végignézett rajtam. A pillantása nyomán melegség járta át a testem, és úgy éreztem, minden bennem lévő molekulát átjár az energia, amely utána a hasamba áramlott, forrósággal öntötte el az összes porcikámat, és elgyengítette a végtagjaimat. Kényszerítettem magam, hogy ura maradjak a helyzetnek. – Fel kell ébredned – mondtam, de ő továbbra sem szólt egy szót sem. – Legalább a húgod nevét elárulod? A tekintete megpihent a csípőmön, majd ismét felfelé vette az irányt. – Ő az egyetlen, aki meg tudja állítani a folyamatot. Még mindig semmi válasz. Aztán eszembe jutott Rocket reakciója, amikor az elmegyógyintézetben Reyes nevét említettem neki. A félelem. Egy lépéssel közelebb mentem, és

ügyeltem arra, hogy ne kerüljek kartávolságon belülre. Annak ellenére, hogy a közelsége miatt reszkettem, mint a nyárfalevél, vágytam az érintésére. A pavlovi reflex ékes példája volt ez, olyan, amire bármely behaviorista büszke lett volna. Muszáj volt beszélnünk. – Rocket fél tőled – mondtam, és a hangom hirtelen rekedt lett. A tekintete megpihent Dangeren és Will Robinsonon, én pedig folytattam: – Nem bántanád őt soha, ugye? Válaszként mélyreható és örvénylő tekintettel nézett rám. Jó pár méterrel arrébb állt tőlem, de csak úgy áradt belőle a forróság. Bár minden erőmmel azon voltam, hogy ne tegyem, önkéntelenül tettem felé egy lépést. Olyan sok kérdés kavargott bennem, és olyan sok kétség… Bár patetikusan hangzik, nagyon igaz, hogy az adott pillanatban az érdekelt a legjobban, miért nem látogatott meg előző este. Egy hónapon át minden éjjel eljött, és aztán hirtelen semmi, így elhatalmasodott rajtam a bizonytalanság. Reyes összeráncolta a homlokát, a szemöldöke mahagóniszín szeme fölött szinte összeért, és oldalt billentette a fejét, mintha azt próbálná kitalálni, mire is gondolok. Valójában legalább annyira szerettem volna választ kapni a velem kapcsolatos kérdéseimre, mint arra, hogy Rocket bármi módon veszélyben van-e. Igaz, elképzelni sem tudtam, hogyan és miért akarna Reyes Rocketnek ártani. – Ha szépen megkérlek, és a kérésem tetejére, a habra, még egy kis cseresznyét is odacsempésznék, akkor ugye, megteszed, hogy nem bántod Rocketet? A pillantása az ajkamra vándorolt, és hirtelen úgy éreztem, nehezemre esik a levegővétel, sőt, komoly erőfeszítésembe telt,

hogy ne ugorjak azonnal a nyakába. Koncentráltam, hogy ura maradhassak a helyzetnek. – Pislogj egyet, ha a válasz igen – mondtam. Ki tudja, mikor illan el az önuralmam és ragadtatom el magam annyira, hogy egyszerűen nekiesek? Nyilvánvaló, hogy igen veszélyes teremtmény, és egyre gyakrabban motoszkált a fejemben a gondolat, hogy ki kellene derítenem, miféle szerzet is valójában. Lehet, hogy olyasmi, mint Rocket vagy én. Lehet, hogy hasonló megbízatással született, de aztán – Rockethez hasonlóan – az élete rossz irányt vett, és többé már nem képes arra, hogy beteljesítse a küldetését. Éreztem, hogy az önuralmam már a végét járja. Kezdtem elveszni a szeméből sugárzó, szikrázó kis aranycsillagok fényében. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit elbűvölt egy varázsló, és pusztán a gondolatai erejével a maga oldalára csábított. Hirtelen megfordult, és ezzel megtörte a varázst, mintha valami elvonta volna a figyelmét. Majd előttem termett, és érzéki szája csupán centiméterekre volt az enyémtől. – Fáradt voltál – mondta, és még mielőtt befejezte volna a mondatot, egy hatalmas, sötét, gomolygó ködben el is tűnt. Ott álltam, és még mindig a hatása alatt voltam, a hangjának mély rezgése olvadt aranyként simított végig a gerincemen. Cookie ekkor rontott be az ajtón. – Garrett hívott, mondta, hogy megsérültél – mondta, és odaszaladt hozzám. – Már megint. De azért még állsz a lábadon – enyhén balra döntötte a fejét. – Vagyis majdnem. Arra gondoltál már, hogy az, hogy ilyen gyorsan rendbe tudsz jönni egy-egy sérülést követően, valahogy része annak, hogy a halál angyala vagy? Reyes itt volt, a nappalimban, ott állt előttem, szilárdan és mégis kecsesen, mint a Dávid-szobor.

– Charley? A szája olyan közel volt az enyémhez! Még mindig éreztem a belőle áradó forróságot. Várjunk csak! Fáradt voltam? Mit értett ez alatt…? Ó, istenem! Arra a kérdésemre válaszolt, miért nem jött el hozzám előző éjjel. Pedig ki sem mondtam a kérdést… csupán a gondolataimban jelent meg. Ez bizony aggasztó… – Hát, lehet, hogy be kellene húznom egyet. Azt hiszem, az talán segítene… Pislogtam, és visszazökkentem a valóságba. Végre képes voltam Cookie-ra figyelni: – Itt volt. Cookie tágra nyílt szemmel nézett körbe a szobában, és láthatóan bizonytalan volt. – Az a nagy és gonosz lény? – Reyes. Cookie megnyugodott. Beleharapott az alsó ajkába, majd ismét rám nézett, és megkérdezte: – És mondd, átadtad neki az üdvözletemet? Másnap reggel még mindig sajogtak a tagjaim. Viszont ez azt is jelentette, hogy még mindig éltem és lélegeztem. A pohár félig van tele, satöbbi, satöbbi. Mindenféle nehézség nélkül eljutottam a fürdőszobáig. Ez minden bizonnyal annak az előjele, hogy remekül fog zajlani a napom. Megérdemelném, hiszen az éjszakám meglehetősen zűrös volt. Reyes megint nem jött el. Már megint nem. Forgolódtam és hánykolódtam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy SMS-em érkezett. BB üzent. Tekintettel arra, hogy BB-nek nem szokása SMS-eket írogatni, nagyon megörültem ennek a kis meglepetésnek. Miután

magamhoz tértem a csodálkozásból, megkíséreltem dekódolni az üzenetet, ami a következőképpen szólt: AHOGW MEGALPODTUNK ELMEGGUNK A GIMMAZIUMAA. Több se kellett nekem! Alig vártam már, hogy a tettek mezejére lépjünk. Ma végre elmegyünk Reyes középiskolájába! Fél éjszaka ébren voltam, és Reyes aktáját olvasgattam, ami tele volt felbecsülhetetlen értékű információmorzsákkal. Valóban az egyik legérdekfeszítőbb dolog volt, amit valaha nyomtatásban olvastam. Egész Új-Mexikó történetében ő volt a legmagasabb IQ-jú elítélt. Hogyan is nevezték szakszerűen? Az intelligenciája nem mérhető? A börtönben meglehetősen magának való volt, de azért kötött néhány barátságot is, többek közt a cellatársával, akit fél évvel ezelőtt feltételesen szabadlábra helyeztek. És az a börtöntiszt, a kórházban, igazat mondott. Reyes valóban megmentette az életét egy börtönlázadás alkalmával. A börtönőr bent rekedt a rabok közt, amikor kitört a lázadás. Az elítéltek körbevették, és kis híján eszméletlenre verték, amikor is Reyes felbukkant. Tekintettel a körülményekre, a tiszt nem tudott konkrét információval szolgálni azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi is történt. Csak annyit mondott jegyzőkönyvbe, hogy Reyes megmentette az életét. Biztonságos helyen rejtegette addig, amíg véget nem ért a lázadás. Olyan büszke voltam Reyesre! Tudtam én, hogy a jófiúk táborába tartozik. Bár az aktájában lévő információ újabb, véget nem érő fantáziálásoknak engedett teret, a húgával kapcsolatban semmit sem találtam; egyáltalán nem tettek róla említést az iratokban. Azon gondolkodtam, vajon bevonjam-e Garrettet ebbe az egészbe. Ha valaki, hát ő biztosan meg tudná találni Reyes

testvérét. Ehhez azonban elkerülhetetlen lenne, hogy egy-két dolgot megmagyarázzak neki. Egy időre takarékra tettem ezt az ötletet, és kiléptem a zuhany alól. Angel Garza, azaz Angyal, a tizenhárom éves magatartászavaros nyomozótársam ott álldogált a fürdőszobában, és csípőjével a mosdókagylónak támaszkodott. – Hívtál, főnök? – kérdezte, és végighúzta ujját a vízcsapon. – Hol mászkáltál? – kérdeztem vissza, és a fürdőköpenyemért nyúltam, amikor nem nézett oda. – Aggódtam érted. Soha nem szoktál ennyi időre eltűnni. – Bocs, a mamámmal voltam. – Ó, értem – persze a gyanakvás még mindig ott ült az arcomon. A hajamra borítottam egy törölközőt. Pár másodperccel ezelőtt még anyaszült meztelen voltam, és Angyal, ez a megrögzött flörtbajnok még csak észre sem vette. Valami nem stimmelt. Angyal élt-halt azért – persze átvitt értelemben –, hogy ruhátlanul láthasson. Az volt a kedvence, ha anyaszült meztelen voltam. Már nagyon sokszor utalt erre korábban. Egyértelmű, hogy valami nem volt rendben Angyal körül. A tizenhárom éves bandatagok olyan szeszélyesek tudnak lenni! Angyal és én Reyes Istenség Éjszakáján – most mit csináljak, ha szerintem ez a legtalálóbb kifejezés arra az estére? –, szóval, azon a bizonyos éjszakán ismerkedtünk meg. Velem volt a gimnáziumi évek alatt, aztán az egyetemen is, sőt, még akkor is, amikor felvételemet kértem a Békehadtest állományába. Amikor pedig megnyitottam a saját magánnyomozóirodámat, kötöttünk egy üzletet. Én elküldtem az édesanyjának azt az összeget – persze névtelenül –, amelyet Angyal keresett volna, ha a valóságban is nekem dolgozik, Angyal pedig a lehető legnagyszerűbb és egyben az egyetlen nyomozótársammá lett.

Azonban alkalmasint egy másik szemszögből kezdte látni a megállapodásunkat, és minden erejével azon volt, hogy meggyőzzön, szerezzünk pénzt az emberektől úgy, hogy kihasználjuk a különleges helyzetünket. – Bakker, micsoda klassz fogás lehetne! – mondta annak idején. – Fogás… nos, igen, valószínűleg elfogás lenne belőle. – Most gondolj bele! Elmehetnénk az eltávozott emberek rokonaihoz, és kaszálnánk, mint állat. – Ezt úgy hívják, zsarolás. – Ezt úgy hívják, kapitalizmus. – Nos, egytől négy évig terjedő sittlét, és egy jelentős pénzbírság az ilyesmi ára. Végül frusztráltan és vádlón kijelentette: – Csak a testem kell neked. Nos, azon a napon, amikor arra találnék vetemedni, hogy egy tizenhárom éves halott fiú testét bármire is használjam, magam mennék a rendőrségre, hogy a letartóztatásomat kérjem. – Nincs is tested – emlékeztettem Angyalt erre az el nem hanyagolható tényre. – Mondd a szemembe! – Tulajdonképpen szemed sincs. És még ha arra is ragadtatnánk magunkat, hogy pénzt csináljunk a képességeinkből, semmire se mennél vele. Vennél egy új gördeszkát, vagy mi? – Kisanyám, hát több pénz jutna anyámnak! – Hát erről van szó! – És különben is nagyon odavagyok a megvilágosodásért. – A micsodáért? – A megvilágosodásért – mondta. – Tudod, amikor az emberek megvilágosodnak! Amikor végre rájönnek, hogy valódi

vagyok! Olyan, mint az áramütés. Mindenem belebizsereg. Olyan, mint egy sztatikus elektromossággal feltöltött takaró. Hűha. – Nahát, erről még nem is hallottam. – Hát igen, nagyon odavagyok azért, amikor az embereknek leesik a tantusz, hogy a magafajta is itt van ám a köreikben. Közel hajoltam hozzá, és megkérdeztem: – Akarod, hogy megtudja a mamád, hogy te is itt vagy a köreinkben? Szeretnéd, hogy tudjon rólad? – Á, nem. Túl sokáig tartott neki, hogy túltegye magát azon, hogy elpatkoltam. Végül is rendes gyerek ez az Angyal. De a mai viselkedése sehogyan sem illett a képbe. Elhessegettem az útból, és elkezdtem a piperetáskámban kotorászni. – Minden rendben? – kérdeztem a lehető legközönyösebb hangomon. – Persze – mondta egy vállrándítással. – Te viszont pocsékul nézel ki. Két percre sem hagyhat magadra téged az ember? – Érdekes kis hetem volt. Sikerült Rosie-t útjára bocsátanom – mondtam, az eltűnésre utalva, amelyhez alkalmam volt asszisztálni. Tulajdonképpen Angyal ötlete volt, hogy Rosie menjen vissza Mexikóba, és nem keveset talpalt, amíg rábukkant a tengerparti kis szállodára. Ügyeskednünk kellett, hogy valamiképp előteremtsük a szükséges pénzt, de végül minden összejött. Megérintette a pulton lévő parfümösüveget. – Hát tudod, azért nem olyan rossz ám itt – mondta. Miután megcsodáltam a zöldek újabb árnyalatát az arcomon, letettem az alapozót, és Angyalra néztem.

– Úgy értem, az én dimenziómban. Nem lesz éhes az ember, nem fázik, meg ilyenek. Nos, ez már aztán tényleg nagyon furcsa volt. – Van valami, amit elhallgatsz előlem? – Nem, csak azt akartam, hogy tudd. Már a jövőre vonatkozóan, meg minden. Amikor rájöttem, hogy lehet, hogy Reyesre célozgat, egy pillanatra megállt bennem az ütő. – Angyal, te tudsz valamit Reyes Farrow-ról? Összerándult, és meglepetten nézett rám: – Nem. Nem tudok róla semmit. Különben van valami meló a számomra, vagy ilyesmi? – kérdezte, hogy témát váltson. A francba! Senki nem tud semmit Reyesről, de mégis mintha mindenki ugrásra készen állna, amikor kiejtem a számon a nevét. Sokért nem adtam volna, ha megtudhatom, mi folyik itt. Elmondtam Angyalnak, mi a helyzet az ügyvédekkel, és beszéltem Mark Weirről, akit jogtalanul ítéltek el. Angyal persze alig várta, hogy találkozhasson Elizabethtel. Azután elküldtem, hátha kideríti, milyen kapcsolat lehet az eltűnt unokaöcs és a között a fiú között, akit Mark hátsó kertjében holtan találtak. – Jaj, de jó – mondta Angyal, mielőtt elment volna –, itt van Lillian néni. Nagyon kedvelem őt. Igyekeztem nem csalódott képet vágni. – Én is kedvelem, de a kávé, amit főz, borzalmas. Leginkább azért, mert nem is létezik. Elmosolyodott és indult, hogy megkezdje a felderítőmunkát. Mindeközben Lillian néni is elment valahová a 2B-ben lakó megboldogulttal, Mr. Habershammel. Nem akartam tudni, mi zajlik köztük. Valaki kopogott az ajtón, úgyhogy igyekeztem minél gyorsabban felhúzni a csizmám cipzárját. Óra húszkor

kellett találkoznom Bob bácsival, és elképzelni sem tudtam, ilyen korán ugyan ki látogat meg. Rásimítottam a barna pulóveremet a farmeremre, kinéztem a kémlelőlyukon, és – képletesen szólva – lepetéztem, amikor megláttam Taft rendőrt. Az nem lehet, hogy ez most történik… Miért pont most? Lassan kinyitottam az ajtót – leginkább azért csigatempóban, mert még mindig fájt minden mozdulat. Az egész testemet szűnni nem akaró, tompa fájdalom járta át. – Igen? – kérdeztem, miközben kikukucskáltam a nyíláson. – Szia – mondta, és úgy nézett rám, mintha nem lennék teljesen normális. – Csak gondoltam, megkérdezem, tudnál-e rám szánni néhány percet. – Miről lenne szó? – nem tudtam jobban kinyitni az ajtót. Biztos voltam benne, hogy ott van mellette a Démongyermek is. Éreztem a lézerfényt, amit csak azért árasztott magából, hogy egy óvatlan pillanatban szétégesse a szürkeállományomat. És leperzselje a hajamat is. – Rosszkor jöttem? – kérdezte Taft, és láthatóan feszengett. – Sajnálom, ha zavarlak… – Persze, persze. Nem gond. Minden rendben. Mit szeretnél? – Csak arra gondoltam, hogy… nos, tudod, mostanában furcsa dolgok történnek. Basszus. A vállammal az ajtónak dőltem, és szélesebbre nyitottam, hogy a látóterembe kerüljön az a szőke, kék szemű sátánfajzat. A kezemet a szemem elé tartva egy kissé talán túlságosan hatásvadász módon felkiáltottam: – Nem! Ezt nem teheted velem! Nem hozhatod el őt az otthonom szentélyébe! – Sajnálom – mondta Taft, és a tekintete ide-oda cikázott félelmében. – Tehát igaz, ugye? Valaki kísért engem.

A Démongyermek bosszúsan sóhajtott: – Nem kísért, te szerencsétlen. Csak figyel és vigyáz rád. Az arcomon tükröződő félreérthetetlen felháborodással a lény szemébe néztem, és ezt mondtam: – Amit te csinálsz, kedvesem, az nem más, mint zaklatás, és tudod, az ilyesmit a legtöbb kultúrában nem nézik ám jó szemmel. – Látsz… látsz valakit? – kérdezte Taft, és suttogóra fogta a hangját. – Hapsikám, hall téged. De gyere be inkább, ne adjunk feleslegesen beszédtémát a szomszédoknak – ez persze csak kifogás volt. A szomszédok már akkor remek beszédtémát találtak maguknak, amikor épphogy beköltöztem. Azért jobb, ha idebent zajlanak az események; persze nyilván engem nem zavar, hogy mindenféle teremtmények bukkannak fel szerény hajlékomban, terpeszkednek a bútoraimon, és kirámolják a hűtőmet… Intettem Taftnak, hogy üljön le a kanapéra, én pedig a vele szemben lévő székre huppantam. – Megkínálnálak kávéval, de sajnos ma Lillian néni főzte. – Hm, persze. Értem. – Szóval, mit szeretnél tudni? – Nos, csak arról van szó, hogy mostanában furcsa dolgok történnek. – Hm, hm – hümmögtem, és nagyon igyekeztem, nehogy ásítozni kezdjek. – Tudod, van egy csengettyű a kandallópárkányon, és egyre csak azt hallom, mintha valaki csilingelne vele, pedig nincs is ott senki. – Dehogynem! Én ott vagyok – mondta a Démongyermek, és ránézett Taftra. – És mindig is ott leszek. Annyira szeretlek!

A Démongyermekre pillantottam: – Tényleg? Nem korai ez egy kicsit? Nyelvet öltött rám. – Hallottam egy s mást rólad odabent, tudod, csak blabla, meg minden, de… Kizökkentem a gondolatmenetből, a sorsára hagytam Taftot, folytassa csak, amit elkezdett, és a tekintetem a lakásnak arra a pontjára vándorolt, ahol órákkal azelőtt Reyes álldogált. Még sosem találkoztam hozzá fogható lénnyel. Tulajdonképpen az eltávozottak szellemeitől eltekintve még sosem találkoztam nem e világi teremtménnyel. Sem kopogó szellemmel, sem vámpírokkal, de még démonokkal sem. – Miért vagy te olyan nagyon fényes? – kérdezte a Démongyermek. – Fura, mert egyébként nagyon bárgyúnak tűnsz. Nos, igen. Lehetséges, hogy egy démonnal mégiscsak találkoztam. Miután a lehető leggúnyosabb tekintetemmel végigmértem, eldöntöttem, hogy kicsinálom. Már nagyon elegem volt abból, hogy a kis hülye ábrázatát nézegessem. Az elgondolásomnak volt létjogosultsága, ez kétségtelen. – Kedvesem, most Mr. Taft beszél, úgyhogy fogd be. Még mulattatott is valamelyest a szemében kigyúló harag. Nincs mese, kénytelen leszek meggyőzni, hogy tűnjön el végre a saját dimenziójába. Végre megint játszhatunk Angyallal egy kis ördögűzősdit. Egyébként utáltam az ördögűzősdit. Leginkább azért, mert Angyal rémesen nézett ki, amint a padlón fetrengett, és azt tettette, hogy szénné ég a szentelt csapvíztől, amit ráöntöttem. – Nézd – szakítottam félbe Taft mondandóját –, értem, miről van szó. És igen, van egy kislány a nyomodban, aki mindenhová

követ. Valószínűleg annak a balesetnek az áldozata, amiről korábban meséltél nekem. Hosszú szőke haja van, ezüstösen csillogó kék szeme – de lehet, hogy ez csak azért van, mert halott –, és Eperke-mintás rózsaszín pizsamában van, tudod, az a helyes kis rajzfilmfigura, aki Strawberry Shortcake néven is ismert – Taftra pillantottam –, ja igen, és gonosz. Taft tetőtől talpig rendőr volt. Megtanulta, hogyan vágjon pókerarcot, így eltartott vagy egy percig, mire láthatóvá vált, amint a düh szép lassan elborítja az agyát. Az energia, ami felgyülemlett benne, olyan volt, mint egy délibáb; olyan, mint amikor az ember úgy véli, hogy vizes az út felszíne, pedig valójában nincs ott egy csepp sem. Most valami rosszat mondtam? Talpra ugrott, és én is ezt tettem. – Honnan a francból tudod? – kérdezte a fogát csikorgatva. Mit honnan tudok? – Hát, talán azért, mert épp itt áll most is melletted. – És mindig is melletted fogok állni – mondta a Démongyermek. – Örökkön-örökké. Nem volt mit hozzáfűznöm a dologhoz. Eperke kezdett kifejezetten nyűggé válni. Taft kis híján bekattant. A dühe úgy gyűrűzött felfelé, ahogyan az orsós magnóra tekeredik a szalag. Odaállt az orrom elé, és felkészültem arra, hogy bármi megtörténhet. De magamban megesküdtem mindenre, ami szent, hogy ha ezen a héten bárki is megüt, nekem esik, állcsúcson vág, vagy tudom is én, lelök egy tetőablakon, akkor nem állok jót magamért. És ha az élet úgy hozza, Taft lesz az első áldozatom. Egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, majd rekedten ezt suttogta: – Kapd be! – és ezzel kiviharzott az ajtón.

Rendben van. Ez nagyon érdekfeszítő volt. Indultam, hogy találkozzam Bob bácsival… és magával a végzettel. Miután beraktam Reyes aktáját a táskámba, bezártam a lakást és az irodámba mentem. Eperke, közismert nevén Strawberry Shortcake persze jött utánam. Időközben rájöttem, hogy a monogramja nem más, mint SS. Na nem mintha nem passzolna hozzá. De most komolyan, lehet-e vajon még ennél is rosszabb ez a nap? – Nem akarja, hogy ott legyek körülötte, igaz? – kérdezte Eperke-SS, és a kis karját maga mellett lóbálta. Megkeményítettem a szívemet. – Nem bizony – válaszoltam, és megnéztem a telefonomat, hogy jött-e újabb üzenet. – És én sem. Nagyot toppantott, majd eliramodott. Sokkal simábban ment a dolog, mint remélni mertem volna. Ha majd több időm lesz, fogalakozom SS-Eperke ügyével is. Most azonban egyéb sürgető teendőim akadtak. Apa még nem volt bent a bárban, így a külső lépcsőn mentem fel az irodámba – csigalassan, mert mindenem sajgott. A napsugarak fényesen ragyogtak, így megtévesztően melegnek tűnt az idő. Hosszú és vesződséges volt az utam felfelé a másodikra, de közben sorra vettem magamban, mi mindent is kell majd aznap csinálnom. Első feladat a Yucca Gimnázium. BB csak megvillantja a jelvényét, és a személyzet együttműködése máris garantált. Szükségem volt azokra az iskolai dokumentumokra és a jelenléti ívekre. Valaki biztosan emlékszik majd Reyesre. Hogyan is felejthetné el őt bárki? Végignézem az évfolyamtársai listáját, és így könnyűszerrel kideríthetem, hogy kikkel járt egy

órára. Minél több egyezés van, annál valószínűbb, hogy az illető emlékszik majd Reyesre. És a húgára. Laza mozdulattal odadobtam a kabátomat és a táskámat egy székre, felcsavartam a fűtést és odalibbentem – no jó, lássuk be, odatántorogtam – a kávéfőzőhöz, hogy meglegyen a reggeli dózisom. És ekkor kicsúszott a talaj a lábam alól. Utolért a karmám? Vajon azért, mert – finoman szólva – nem foglalkoztam a feszes fenekű Taft sirámaival, most lecsap rám az átka? Megnéztem, és újra megnéztem; nem, egyetlen kanálnyi, mi több, egyetlen csipetnyi kávém sem volt. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet velem ennyire kegyetlen az univerzum? A kopogás némiképp felébresztette bennem a reményt. Az irodám külső ajtaján kopogott valaki, és ezt az ajtót a papám szokta használni. Neki pedig biztosan van kávéja. Hiszen tudja, hogy kell élni! Szélesre tártam az ajtót, és egy meglehetősen feszült Garrett Swopesszal találtam szembe magam. Sóhajtottam egy nagyot, és mogorván végigmértem. – Mit akarsz? Az arckifejezése valamelyest megenyhült, és így szólt: – Kávé van nálam! A kezében tartott pohárra meredtem, és megpróbáltam visszafogni magam, nehogy azonnal rávetődjek, és közben azon morfondíroztam, miféle tréfát űznek velem az istenek. Aztán persze beadtam a derekam. Rendben, hadd tréfálkozzanak, legfeljebb én is velük nevetek. Széles mosolyt erőltettem az arcomra, és ismét nekifutottam: – Ó, hát szia, Garrett! Mi a helyzet?

Elég jól ment. Elragadtam a kávét a kezéből, és igyekeztem visszasomfordálni az irodám fahatású műanyag irodabútorokkal és műbőr borítású székekkel berendezett kényelmébe. – Mit akarsz? – vetettem oda neki a vállam fölött. – Beszélni veled. – Nagyon elfoglalt vagyok. – Nem úgy tűnik. Mit csinálsz éppen? – Amit azok a furcsa kis hangocskák parancsolnak, amelyek megállás nélkül a fülembe suttognak. – Szánsz rám egy percet? Mintha csak most esett volna le a tantusz Tafttal kapcsolatban, hirtelen rám tört az aggodalom. Egy újabb ember, aki minden ok nélkül ugyan, de megharagudott rám. Tegnap is, a rendőrőrsön, mindenki óvatos, sőt ellenséges pillantásokkal méregetett, mintha feltett szándékuk lett volna, hogy felnyársaljanak a tekintetükkel. Nem tagadom, abban a pillanatban az érdekelt a legkevésbé, mit gondolnak a férfiak. Garrett is tehet egy szívességet. – Nem igazán tudnék olyasmit említeni, Swopes, amit neked szánnék. Nem igazán… Még egy percet sem. – Hogyan csináltad? Tegnap, az őrsön? Mint mondtál annak a pasasnak? – Ugyan már! Ne tégy úgy, mintha hinnél nekem akkor, ha elmondanám az igazat! – Nézd – mondta, és előrébb lépett –, el kell ismerned, hogy mindezt egy kissé nehéz megemészteni. De legalább igyekszem. Felugrottam a székről, hirtelen elöntött az érzés, hogy az egész világ összeesküdött ellenem, és szemtől szemben nekiestem Garrettnek: – Tudod, hogy miből van nagyon, de nagyon elegem? Egy pillanatra elgondolkodott:

– A makacs narancsbőrből? – Azokból a seggfejekből, akikhez tegnap az őrsön volt szerencsém. Az olyanokból, mint Taft, akik félrenéznek, ha meglátnak. És az elsuttogott megjegyzésekkel is tele van a padlás! Tele van a hócsukám azokkal is, akik hátat fordítanak nekem, mindahányszor csak belépek abba a helyiségbe, ahol éppen vannak. Meg az olyanokból is elég volt, amilyen te is vagy! Mindaddig emberszámba sem vesztek, amíg rá nem jöttök, hogy amit mondok, azt tényleg meg is tudom tenni. Ha viszont rájöttök, hogy tényleg nem a levegőbe beszélek, akkor máris a legjobb barátotoknak tekintetek! – Taft? Az a zsaru? – Igen, és a többiek is. – A többiek? – Igen, mindnyájan. Azt várják, hogy felgöngyölítsem azokat az ügyeket, amelyekhez ők egyébként hozzá sem tudnak szólni. – Azt hittem, hogy az ügyvédek… – Nem az ügyvédekről van szó – legyintettem indulatosan. – Nekik minden okuk megvan rá, hogy azt akarják, fel legyen göngyölítve az ügy. Azokról beszélek, akik fogják magukat, és odajönnek hozzám, ilyenekkel, hogy: Nem mondtam meg Stellának, hogy szeretem, mielőtt felszálltam volna arra a gépre. – Jól van, lassíts egy kicsit. És anélkül, hogy bármilyen váratlan mozdulatot tennél, add ide azt a kávét. Megyek, és hozok neked egy másikat, és aztán kezdhetjük elölről ezt a beszélgetést. – Miért, mi a gond ezzel a kávéval? – kérdeztem, és gyanakodva méregettem az italt. – Neked most jobbat tenne egy koffeinmentes.

Nagyot sóhajtottam, és letelepedtem az íróasztalomhoz. A hisztériás rohamokkal soha nem értem el semmit. – Sajnálom. Határidős ügyön dolgozom. – Ezen az ügyön? – Nem – mondtam, és Reyesre gondoltam, aki a kórházi ágyon fekszik, és mindenféle gépekhez van kapcsolva, hogy életben maradhasson. Pár korty kávé után megnyugodtam egy kicsit. Vagyis majdnem. A bensőm még mindig fortyogott. Taft egy hamisítatlan balfácán! – Szóval, miért is jöttél ide? Hogy megtudd, mit mondtam annak a pasasnak? – Erről van szó. És hogy megrójalak azért, hogy már megint rosszkor voltál rossz helyen. – Püff. Akkor beállhatsz a sorba. – Az a fickó nagyon komolyan neked esett! Mondd, te direkt keresed a veszélyes helyzeteket? – Nem mindennap. Megtudtál azóta valamit arról a raktárról? – Eleget bíbelődtem vele ahhoz, hogy arra következtessek, nem az, aminek hittük. – Ó, ez igazán fantasztikus! Ha erre a következtetésre jutottál, az aztán igazán valami! – Megtudtam, hogy az atya, akié a raktár, valóban nem más, mint egy jóravaló, igazi pap. Egy missziót vezet, és a városban kallódó gyerekeket segíti. – Gyerekeket? – kérdeztem vissza. – Most nem arra célzol ugye, hogy… – kérdezte, és nyilvánvalóan a Julio Ontiverosszal való alkumra utalt. – Nem. De mivel két gyerek is kapcsolatba hozható Mark Weir ügyével, a szimatom azt súgja, biztosan van összefüggés. – Lehetséges. Van konkrét tipped?

Az újabb kopogás megakadályozott abban, hogy ismételten nemet mondjak. Bár, mint tudjuk, létezik egy mondás, a férfiak és a nem szó kapcsolatáról… Az előbb Garrett az oldalajtón át jött be. – Gyere csak, apa – szóltam ki. Majd Garretthez fordultam: – Tudod, van ám itt rendes bejárati ajtó is. Garrett egy vállrándítással válaszolt. Apa csak nem jött be, így felálltam, és odamentem az ajtóhoz. – Apa, gyere be nyugodtan – mondtam, és közben kinyitottam az ajtót. Egy másodperc törtrészével később lepergett a szemem előtt az életem, és alkalmam nyílt arra, hogy levonjak egy igen fontos következtetést: jó életem volt – amíg tartott.

Tizennegyedik fejezet

Hű, ez kicsit ciki. PÓLÓFELIRAT Kétség sem fér hozzá, hogy új mozgalom alakult, amely a Tegyük el láb alól Charley Davidsont jelmondatot tűzte zászlajára, és legalább egy héten át aktív részvételt kívánt a tagoktól. A kevésbé lelkes résztvevők a Taszítsuk őt nyomorúságba verziót is választhatták. Mi sem bizonyította ezt ékesebben, mint a rám meredő pisztoly, amelyet a küszöbön álló férfi tartott a kezében. Elismerem, nem valószínű, hogy ezek bármelyike a nemzeti ünnepek sorát fogja gyarapítani, sőt, jó esély van rá, hogy – a halloweenhez vagy a Thesaurus-naphoz 27 hasonlóan – alábecsülik majd a jelentőségét. Szóval, kinyitottam az ajtót, és Zeke Herschellel, Rosie agresszív férjével találtam magam szemben. A tekintetéből sütött a bosszúszomj. A kezében szorongatott, nikkelbevonatú pisztolyra meredtem, és éreztem, hogy a szívem kihagy egy pillanatra, majd eszeveszett tempóban kezd el ismét dobogni, egyre sebesebben, míg végül egyik dobbanás beleolvad a másikba – mint a dominósor, amelynek darabjai gyors egymásutánban dőlnek el. Mulatságos, hogy megáll az idő, 27

A Thesaurus (a.m. szinonima- és antonímagyűjtemény) szellemi atyjának, Peter Rogetnek állít emléket az ünnep.

amikor a halál szele megcsapja az embert. Fél szemmel ugyan láttam, hogy Herschel izmai megfeszülnek, és az ujja a ravaszon van, de az arcára koncentráltam. Seszínű szeméből csak úgy sütött az önteltség. Ismét a pisztolyra néztem, és láttam, amint az ütőszeg előreugrik; a tekintetem felfelé vándorolt, majd kissé jobbra… és megláttam őt. Nagygonosz Zeke Herschel mellett állt és szemügyre vette a támadómat. Csuklyája csak néhány centire volt a férfi fejétől, és ezüstszínű kaszájának éle csillogott a félhomályban. Lassan rám emelte izzó tekintetét. Olyan volt az egész, mint egy nukleáris robbanás. Szinte tapintani lehetett a feszültséget; éreztem, hogy Nagygonosz könyörtelen haragja izzó lávaként söpör végig rajtam. Elállt a lélegzetem. Olyan gyorsan, mint ahogy az atommag meghasad, Nagygonosz súlyos csapást mért Herschel gerincoszlopára. Tudtam, hogy ezt fogja tenni. Már korábban is láttam, hogy így csinálja. A suhintás erejét magam is éreztem, mert kaszájának hegye az oldalamba hasított. Abban a pillanatban, amikor éreztem, hogy lesújt az ezüstpenge, Herschel hátrarepült és hatalmas erővel a liftajtónak csapódott. Az egész épület beleremegett. Aztán Nagygonosz odafordult hozzám, eggyé olvadt a köpönyege és az aurája – olyan volt, mint egy hatalmas, gomolygó hullám. A kaszáját biztonságba helyezte, a vastag fekete köpönyeg rejtekébe. Ezt még láttam, mielőtt elzuhantam volna. Összeomlott körülöttem a világ. Éreztem, hogy valaki elkapja a derekamat és a karjába vesz. És életemben először megláttam, hogy kit is rejt a csuklyás köpönyeg… …Reyes Alexander Farrow-t.

A bár előtt álltunk az utcán, és apám terepjárójának támaszkodtunk. Apa volt olyan jó, és hozott nekem egy csésze forró csokit. Rám terítette a dzsekijét, mert az enyém még mindig a bűntett helyszínén volt. Szinte elvesztem a dzsekijében, ami meglepő volt, tekintettel arra, hogy apám igen vékony testalkatú. A kabát ujjai gyakorlatilag a térdemet verdesték. Apám kimondhatatlan gyengédséggel felhajtogatta a kabátujjakat – egyiket a másik után. Amíg az egyikkel bíbelődött, elvette a csészét, és a másik kezembe adta. A bárban a lift zörögve megállt, és tudtam, hogy a sürgősségi ellátó szolgálat emberei épp akkor hozzák ki Herschelt az épületből. Lélegzet-visszafojtva néztem, amint betolták a mentőautóba, és becsukták rá a jármű ajtaját. Az a férfi volt, aki megvert a bárban. Aki rendszeresen bántalmazta és az ájulásig verte a feleségét. És az imént – gyűlölettel a szemében és erőszakkal a szívében – fegyvert fogott rám. Bizonyára rájött, hogy a felesége otthagyta a fenébe, valahogy összeállt neki a kép, és felkeresett, hogy bosszút álljon a történtekért. Több mint valószínű, hogy Rosie-val kapcsolatban is ki akart volna szedni belőlem némi információt. Mostantól az élete hátralévő részét bénultan fogja leélni… Lelkifurdalásom kellett volna, hogy legyen emiatt. Hát miféle ember az, akinek ilyenkor nincs lelkiismeret-furdalása? Miféle szörnyeteg az, akinek örömet okoz más emberek szenvedése és nyomorúsága? Vajon miben különböztem most Nagygonosztól? Reyestől? A szívverésem ismét kihagyott egy pillanatra, amikor eszembe jutott, hogy Nagygonosz és Reyes egy és ugyanaz a személy. A rombolás birodalmának ugyanazon teremtménye. Nyilván ő

maga volt az a gomolygó tünemény is, amit korábban láttam, ami Supermanként áramlott és süvített át a levegőn. Tehát az a gomolygó lény nem más, mint Nagygonosz, ő pedig nem más volt, mint maga Reyes. A szentségtelen triász. De legalább ne lett volna olyan észveszejtően jó pasi! Az egyik kezem a bordáimra tettem, oda, ahol a penge belém hasított, és csodálkoztam, hogy a bőröm ép volt, és egy csepp vért sem hullajtottam. Nagygonosz akkor hasított belém a pengével, amikor visszahúzta a fegyverét. Megvágott ugyan, de csak épphogy – valószínűleg MRI-vel lehetne kimutatni, hogy valójában mekkora kárt okozott bennem. Mivel nem éreztem, hogy belső vérzésem lenne, úgy döntöttem, hogy később megyek majd el orvoshoz – különben is, a doki jó eséllyel nem a sebészetre, hanem az elmeosztályra küldene… – Itt a golyó – mondta egy egyenruhás rendőr Bob bácsinak. Egy műanyag gyorszáras tasakot tartott BB orra elé, hogy szemügyre vehesse a lövedéket. – A nyugati falba fúródott. Hogyan kerülhetett oda? Hiszen a pisztoly pontosan rám szegeződött… Cookie megint kifújta az orrát, és láthatóan képtelen volt túllépni azon, hogy majdnem lelőttek. Vállon veregettem. Szinte tapintani lehetett a felém áradó érzelmeit. Korholni akart, figyelmeztetni, hogy legyek óvatosabb, és feltett szándéka volt, hogy a következő szülinapjáig mást sem csinál, mint a karjában tart; de becsületére legyen mondva, a jelen lévő rengeteg rendőr előtt azért valamelyest visszafogta magát. Bob bácsi Garrett-tel beszélgetett, aki úgy tűnt, enyhén sokkos állapotban van – már ha erre utalt a sápadtsága. A földre fektetett. Mármint Reyes. Estemben elkapott, majd hanyatt fektetett a földre, rám nézett, majd azt a testtájamat

kezdte vizsgálgatni, ahová kaszájának pengéje behatolt – ezt követően pedig furcsa morajlással eltűnt a semmiben. A szempilláim megrebbentek; Garrettet láttam magam fölött, hangosan beszélt, és kérdéseket tett fel, amelyeket nem értettem. Reyes kézzelfogható nyomokat hagyott maga után. A kétségbeesés a testem minden molekulájába beszivárgott, és áramlani kezdett az ereimben. Éreztem az illatát és az ízét, és sokkal jobban vágytam rá, mint ezelőtt bármikor. – Nem az első alkalom, hogy ez történt, ugye, tudod? Felpillantottam apára. Korábban könyörögtem neki, hogy ne hívja fel a mostohaanyámat. Vonakodva beleegyezett, de morgott valamit arról, hogy ezért kétségtelenül megkapja majd a magáét. Ebben azért én alaposan kételkedtem… – Abban a háztömbben, ahol most laksz – mondta az apám mellettem állva –, pontosan ugyanez a dolog történt. Amikor még kicsi voltál. Apa információt akart. Már régóta gyanította, hogy valami történt velem azon az éjszakán. Annak idején, az ideiglenesen szabadlábon lévő gyermekmolesztáló ügyében apa vezette a nyomozást. És most, több mint húsz év után, összeállt benne a kép. És nem tévedett. Tényleg nem ez volt az első alkalom – igaz, nem is a második. Úgy látszik, jó ideje Reyes Farrow az őrangyalom. Reménytelen vállalkozásnak tűnt, hogy választ kapjak a miértekre és a hogyanokra, így eldöntöttem, nem gondolkodom tovább a dolgon, hanem inkább arra a két ügyre koncentrálok, amelyiknek semmi köze Reyeshez; vagyis arra, hogy megigyam a forró csokimat, és hogy a kezem remegése valamelyest alábbhagyjon. – A férfi gerincveleje csúnyán összeroncsolódott, de külsérelmi nyom nincs sem a gerince mentén, sem a környező

testterületeken. Nincs rajta seb! Se törés, se semmi egyéb. Te pedig mindkét alkalommal ott voltál… Apa megint belelendült a kérdezősködésbe, és azt remélte, hogy elmondom neki, amit tudok – amit egyébként már ő is gyanított. Azt hiszem, aznap megváltozott bennem valami, egy kissé visszahúzódó lettem – még a négyéves kori önmagamhoz képest is. De miért épp most kellene elmondanom neki? Csak fájdalmat okoznék vele. Nem kell tudnia életem minden rezdüléséről. És vannak olyan dolgok, amelyeket egy huszonhét éves nő egyszerűen nem mondhat el az apjának. Hiába is próbálnám meg, nem hiszem, hogy megtalálnám a megfelelő szavakat. Megfogtam a kezét és megszorítottam: – Nem voltam ott, apa. Aznap nem voltam ott – hazudtam, a fogam közt szűrve a szavakat. Elfordult tőlem és behunyta a szemét. Tudni akarta, de ahogy Cookie-nak is mondtam, vannak olyan dolgok, amelyekről jobb, ha nem tud az ember. – Ugyanaz a fickó volt, aki a múltkor? Az, aki megvert? – kérdezte Bob bácsi. Letettem a csészémet, aztán válaszoltam a kérdésére: – Igen. Megpróbált felszedni, de nemet mondtam, erre persze begurult, és a többit már tudjátok – nem terveztem, hogy elmondom nekik az igazat. Ha megtettem volna, veszélybe sodorhattam volna Rosie szabadságát. – Azt mondom, menjünk be az őrsre és beszéljük meg ezt az ügyet – javasolta Bob bácsi. Apa figyelmeztető pillantást vetett rá – éreztem, hogy az izmaim megfeszülnek. Sosem volt nagy élmény, amikor ők ketten vitába szálltak. Lehet, hogy külső szemlélő számára akár még szórakoztatónak is tűnhetett volna, abban azonban

komolyan kételkedtem, hogy ha belelendülnek, akkor bárkinek is kedve támad nevetni. Kivéve persze engem. A nevetés olyan volt, mint a kedvenc zselés édességem, a Jell-O. A Jell-O-nak pedig mindig van helye. – Remek, úgyis már szívesen bemennék erről a hidegről – mondtam, és hopp! A harmadik világháború kitörése ezennel elnapolva! – Elviszlek – mondta egy pillanat múlva Bob bácsi. Tulajdonképpen mire számított apa? Hiszen jól ismerte az eljárást. Előbb-utóbb így is, úgy is be kellett volna mennünk az őrsre. Nem is baj, ha mielőbb túl vagyunk rajta. Bob bácsi Garrettre nézett: – Te is jöhetsz. Apa először meglepetten nézett a testvérére, majd pedig, amikor Bob bácsi rákacsintott, hálásan. Apa elkísért Bob bácsi terepjárójához, odahajolt hozzám, és ezt súgta a fülembe: – Odafelé menet mondjátok el a frankót. Bent pedig, a tanúvallomásotokban azt mondjátok, hogy amikor kinyitottad az ajtót, két férfit láttál ott. Verekedtek, a pisztoly elsült, a másik pasas pedig elmenekült a tűzlétrán. Mielőtt becsukta volna a kocsiajtót, meglapogatta a hátamat, és bátorítóan rám mosolygott. Áradt belőle az aggodalom, és hirtelen lelkifurdalásom támadt mindazon dolgok miatt, amelyeken miattam volt kénytelen keresztülmenni, amíg felnevelt. Sok mindennel kellett megbirkóznia miattam. Kifogásokat kellett gyártania, úgy kellett lesittelnie az embereket, hogy még véletlenül se lehessen velem kapcsolatba hozni az adott ügyet, és most meg kellett bíznia Bob bácsiban, hogy ugyanezt teszi majd ő is. – Hogyan csináltad? – kérdezte Garrett, mielőtt BB beszállt volna az autóba. – Az a pasas legalább kilencven kiló!

Mindketten a hátsó ülésen ültünk. – Nem csináltam semmit. Szigorúan nézett rám, és láthatóan igyekezett felfogni a történteket. – Az egyik szellem volt az? – Nem – mondtam, és néztem, ahogy apa és Bob bácsi beszélgetnek. Úgy tűnt, minden rendben van, és nem lesz balhé. – Ezúttal valami más volt. Hallottam, hogy Garrett hátradől az ülésen, és az ujjaival dörzsölgeti az arcát. – Szóval akkor többről van itt szó, mint a köztünk járó lelkekről? Mik ezek tulajdonképpen? Démonok? Vagy kopogó szellemek? – A kopogó szellem nem más, mint egy nagyon dühös lélek. Egyáltalán nem valami misztikus jelenség – magyaráztam. Persze nem mondtam igazat. Reyesnél misztikusabb lényt nemigen lehet elképzelni. Teljesen mindegy, épp mit csináltam, Reyest egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. A tetoválásain járt az eszem, a fejemben kavargó káoszban igyekeztem valahogy utat találni, és megfejteni a mögöttes jelentésüket. Bárcsak ne lenne annyi felesleges információ a fejemben! Ez az átka annak, ha az ember meg van győződve róla, hogy az ördög a részletekben lakozik! A fene egye meg! Persze más dolgokon is agyaltam. Vajon szerves anyagból van? Valójában tényleg harmincéves, vagy inkább harmincmillió? E világi vagy túlvilági? Ahhoz eleget tudtam, hogy elvessem azt a képzetet, hogy földönkívüli lény lenne. Nem az. A negyedik dimenzió egyébként sem így működött. Nem voltak bolygók vagy országok, vagy olyan tájak, amelyek meghatározhatták

volna a határait. Egyszerűen csak létezett. Mindenütt egyszerre. Mint Isten – gondolom én. – Rendben – mondta Bob bácsi, miután bekapcsolta a biztonsági övét. – Nagyon komolyan át kell gondolnom mindent, amíg az őrsre érünk. Így valószínűleg egyetlen szót sem fogok hallani abból, amiről beszélgettek – belenézett a visszapillantó tükörbe, és megint rám kacsintott. Mire megérkeztünk a rendőrőrsre, már két ember is ücsörgött az előtérben. Az egyiknek piszkos, szőke haja és szakálla volt, meghatározhatatlan jellegű, sötét színű ruhát viselt, és nem volt semmilyen különösebb ismertetőjegye, így hát alkalomadtán nagyon nehéz lett volna azonosítani őt. A francba! Őszintén szólva egy kissé meglepett, hogy Garrettnek nem okoz gondot az azonosítása. – Nem célom, hogy egy kipárnázott cellába zárva éljem le az életem hátralévő részét – mondta, amint besétáltunk az őrsre. Elkezdte az én szemszögemből látni a dolgokat, és talán derengett neki, miért is nem mondom el az embereknek, ki vagyok valójában. Az első szempár, amellyel pillantásom találkozott, a még mindig magában füstölgő Taft rendőré volt. Ott állt az íróasztalánál, egy nyitott aktát olvasott éppen, és amikor elhaladtunk mellette, bosszúsan rám meredt. SS-Eperke ugyanígy reagált, amikor észrevett. De legalább nem támadott meg. És azért ez is valami. Még mindig nem bírtam magammal. A legmézesmázosabb mosolyomat villantottam Taftra, és alig lassítva a lépteimen, odaszóltam neki: – Amikor majd rájössz, mi is folyik itt valójában, és segítségre lesz szükséged, rám ne számíts!

– Nem hinném, hogy bármikor is segítségre szorulnék – vágott vissza. Bob bácsi meggyorsította a lépteit, hogy beérjen. – Hát ez meg mi volt? – kérdezte, és a hangjából leplezetlen kíváncsiság csengett. – Emlékszel arra a kis sátánfajzatra? Nos, azzal szórakozik, hogy jelt ad a jelenlétéről, és Taft, nos, hogy is mondjam… nem tudja hová tenni az egészet, és emiatt úgy döntött, hogy rajtam vezeti le a feszültséget. Bob bácsi megfordult, és sokatmondó arckifejezéssel így szólt: – Akkor elküldöm fánkért, hogy lenyugodjon egy kicsit. Ez volt ám a ravasz terv! Miután végeztünk a vallomástétellel – furcsamód mindketten szinte szóról szóra ugyanazt mondtuk –, mindnyájan elmentünk, hogy együnk valamit, majd Bob bácsival érzékeny búcsút vettünk Garrett-től, és a Yucca Gimnáziumba mentünk. Garrett – mint egy kisgyerek, akit szombat este otthon hagynak – szinte könyörgött, hogy vigyük magunkkal. Mintha még nyafogott volna is egy kicsit… – Hadd menjek! – mondta. – Kizárt. Most már ideje lenne megértenie végre! A Yucca Gimnázium régi épülete Albuquerque déli részének szívében volt, némiképp piszkos múlttal, ugyanakkor remek hírnévvel bírt. Amikor odaértünk, a délutáni órák előtti szünet volt éppen. A diákok kihasználták az öt percet, ki-ki kedve szerint: beszélgetésre, flörtölésre, illetve az elsősökkel való bunyózásra. Mielőtt megérkeztünk, nem éreztem, hogy különösképpen hiányzott volna a középiskola. És amikor megérkeztünk, akkor sem éledt bennem hiányérzet. A reggeli történések nem múltak el nyomtalanul; mintha mázsás súlyok nehezedtek volna a végtagjaimra… Semmi sem a

megszokott ütemben folyt. Amint átúsztam a valóságba és rájöttem, hogy a világ nem áll meg attól, hogy halálközeli élményben volt részem, valahogy minden lassúnak és tompának tűnt. Az élet megy tovább, apró kis epizódok érik egymást szüntelen, soha véget nem érő körforgásban – ez az élet. A percek peregtek. A nap végighaladt az égbolton. És a csizmám sarkába belement egy rajzszög. Az irodában a Yucca Gimnázium hullafáradt iskolatitkárát találtuk, valamint nem kevesebb mint hét embert, akik mindnyájan a titkárnő figyelméért küzdöttek. Közülük ketten igazolást akartak. Egy harmadik gyerek az apja üzenetét lobogtatta, mely szerint amennyiben az iskola nem engedi, hogy a gyermeke bevigye a gyógyszerét, az apa nemcsak az iskolai atléták új egyenruháját, de még a gatyájukat is le fogja perelni. Volt bent egy tanár is, akinek a kulcsait valaki ellopta az asztaláról ebédidőben. Két irodai kisegítő is jelen volt – ők feladatra vártak. És volt az irodában egy gyönyörű fiatal lány is, sötét színű lófarka volt, cicaszemüvege, és a zoknija egy kicsivel a bokája fölé ért. A megjelenése alapján az ötvenes években halhatott meg. A sarokban, törökülésben helyezkedett el, a könyveit maga elé fogta. Letelepedtem mellé és vártam, hogy elüljön a káosz. Bob bácsi kihasználta a lehetőséget, kiment, és elintézett egy telefont. Mint mindig. Bokazokni kisasszony engem bámult, és elérkezettnek láttam az időt, hogy a jól bevált mobiltelefonos trükkömhöz folyamodjam. Őt néztem, miközben beszéltem. – Szia – mondtam. A szeme tágra nyílt a csodálkozástól, majd nagyokat pislogott, és láthatóan azon gondolkodott, vajon tényleg hozzá beszélek-e.

– Gyakran jársz ide? – kérdeztem. Elámultam frenetikus humorérzékemtől. – Én? – kérdezte végül. – Te – mondtam. – Te látsz engem? Sosem jöttem rá, miért kérdezik meg ezt mindig, amikor egyértelműen a szemükbe nézek. – Persze. Ekkor a meglepetéstől tátva maradt a szája, így magyarázatba fogtam: – A halál egyik angyala vagyok. Jóságos. Nem a nyüstölős, mogorva fajtából. Rajtam keresztül átmehetsz odaátra, ha szeretnél. – Gyönyörű vagy – mondta, és szájtátva nézett engem. Mindig ezt hozom ki belőlük. – Olyan vagy, mint egy napsütötte napon az úszómedence. Nos, ez újdonság volt. Egy gyors pillantással felmértem, hogy csökkenni kezd a tömeg. – Mióta vagy itt? – Azt hiszem, úgy két éve – amikor meglepetten felvontam a szemöldököm, hozzátette: – Ja, persze, a ruháim. Iskolai rendezvény volt, a szünet előtt. Az ötvenes évek jegyében. – Aha – mondtam. – Sikerült nagyon jól eltalálnod a dolgot. Szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Köszi. Na, már csak egy igazolásra váró srác maradt. Úgy látszik, a peres fenyegetéssel az igazgató foglalkozik, az eltűnt kulcsok rejtélyét pedig a karbantartó személyzet oldja majd meg. – Miért nem vagy még odaát? – kérdeztem.

Egy újabb srác haladt el az iroda előtti folyosón, és odaszólt a barátjának: – Mi van, Westfield, már megint elagyabugyáltak? Az igazolásra váró fiú, nyilván egy helyi mókamester, a háta mögé tette a kezét, és beintett neki. Nagyon igyekeznem kellett, hogy fel ne kacagjak. A lány vállat vont és fejével az iskolatitkár felé bökött: – Ő a nagymamám. Nagyon szomorú volt, amikor meghaltam. Felpillantottam a nőre. A névtábláján a MS. TARPLEY felirat állt. Divatosan kócos, sötét haja volt, vörös melírcsíkokkal, és sötétzöld szeme. – Szuperül néz ki ahhoz képest, hogy nagymama. Bokazokni kisasszony kacarászott. – Mondanom kell neki valamit. Hát nem csak egy pár pillanattal ezelőtt tartottam őrjítő eszmefuttatást Garrettnek ebben a témában? Hogy is mondtam neki: megpróbálom elvarrni a szálakat? Micsoda egy szenya tudok lenni! – Szeretnéd, hogy segítsek? A lány arca felderült: – Tudsz segíteni? – Persze. Egy pillanatig az alsó ajkát harapdálta, majd így szólt: – Megmondanád neki, hogy nem használtam el az összes hajfixáló habját? – Komolyan? – kérdeztem mosolyogva. – Tényleg emiatt vagy még mindig itt? – Hát, szóval, valóban elhasználtam az összes hajhabot, de nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyen rólam.

Szívbemarkoló volt a vallomása. Az emberek gondolatai a másik dimenzióba való átkelés előtt mindig nagyon, de nagyon szórakoztatók! – Drágám, kétlem, hogy a nagymamád bármi olyasmit gondolna rólad, amire nem illik a csodálatos jelző. Le merem fogadni, hogy a hajhabbal kapcsolatos kérdéskör még csak fel sem merült benne. Lehajtotta a fejét és a lábával kalimpált a szék alatt, majd így szólt: – Akkor szerintem most már át tudok menni. – Ha szeretnéd, hogy bármit is mondjak neki, akár ezt a hajhab-dolgot is, szívesen átadok neki bármilyen üzenetet. Mosoly derengett az arcán. – Meg tudod neki mondani, hogy az én tavirózsám levele nagyobb, mint az övé? Kuncogtam, és csodálkozva ingattam a fejem. Nagyon kíváncsi voltam, pontosan milyen történet áll e rejtélyes kijelentés mögött, de az irodában már nem volt egy diák és egyetlen tanár sem. – Megígérem, megmondom neki. Ezzel Bokazokni kisasszony eltűnt. Grapefruit és babaolaj illata lengte körül. Volt egy rózsaszín, Chubs nevű kiselefántja, amikor kicsi volt. – Segíthetek? – kérdezte a nagymama. Bob bácsi, azaz a csillogó páncélú, hős lovag, belépett, és a maga ellenállhatatlan módján megvillantotta a rendőrjelvényét. Hiába, Bob bácsi ismeri a dörgést! Egy bizonyos engedély kellett volna ahhoz, hogy megkaphassuk a dokumentumokat. Nyilván törvényi előírás védte a diákok jogait, és az iskola nem szolgáltathatott ki semmiféle információt annak, aki csak úgy betéved az utcáról. Reménykedtem benne, hogy BB jelvénye

elégségesnek bizonyul majd, és nem lesz szükségünk hatósági engedélyre, mert ötletem sem volt, milyen alapon szerezhetnénk ilyesmit. – Szükségünk lenne az egyik régi diákjuk összes jelenléti ívére és órabeosztására. Ide járt úgy… Bob bácsi hozzám fordult. Összecsuktam a telefonomat, és felugrottam: – Ó, igen, úgy tizenkét évvel ezelőtt. A nő szemügyre vette BB-t, majd vette a tollát, és leírta azokat a dátumokat, amelyeket mondtam neki. BB állta a tekintetét. Csak úgy csapkodtak a szikrák. – Hogy hívják? – kérdezte a nő. Remek. A neve. Remélhetőleg Bob bácsi nem emlékszik a pasas nevére, akit neki köszönhetően ítéltek huszonöt évtől életfogytig terjedő börtönbüntetésre. – Nos – mondtam, és közelebb hajoltam, igyekezvén kirekeszteni Bob bácsit a beszélgetésből –, a neve Farrow. Reyes Farrow. Nem kellett Bob bácsira néznem ahhoz, hogy tudjam, kővé dermedt. Éreztem, hogy a levegőben szinte tapinthatóvá válik a feszültség. Basszus!

Tizenötödik fejezet

Az élet nem arról szól, hogy megtaláld önmagad. Az élet értelme maga a… csokoládé!!! PÓLÓFELIRAT – Bob bácsi – mondtam –, legalább adsz egy esélyt, hogy megmagyarázzam? Ms. Tarpley irodája előtt álltunk a folyosón, ahová Bob bácsi a karomnál fogva ráncigált ki a helyiségből. – Reyes Farrow? – kérdezte, és mérgesen összeszorította a fogát. – Tudod te egyáltalán, ki az a Reyes Farrow? – Miért, te tudod? – kérdeztem vissza, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne csengjen ki a hangomból az aggodalom. – Tudom. – Akkor ti ketten jól ismeritek egymást? – kérdeztem reménykedve. Morcosan összehúzta a szemöldökét. – Nem szokásom gyilkosokkal bratyizni. Azt a sznob mindenedet! – Némi információra lenne szükségem vele kapcsolatban. – Halálra verte az apját egy baseballütővel, aztán a Chevyje csomagtartójába tette a tetemét, majd felgyújtotta a kocsit. Mi egyebet szeretnél tudni erről a fickóról, Charley?

Nagyot szusszantam, igyekezvén időt nyerni, hogy egy jó érvvel tudjak előrukkolni. Hol a nyavalyában vannak az ügyvédek, amikor szükség lenne rájuk? Egy ügyvédnél senki nem vitázik jobban. Amikor semmi sem jutott eszembe, eldöntöttem, hogy egy kicsit jobban beavatom BB-t az eseményekbe. Szükség törvényt bont. – Ezt nem tehette – suttogtam alig hallhatóan. – Nem voltál ott. Nem láttad… – Úgy értem, ő másképp is megoldhatta volna – mondtam, és közelebb hajoltam, majd hozzátettem: – Ő… másmilyen, mint mi. – Mint a gyilkosok általában – BB sosem volt hajlandó egy jottányit sem engedni az álláspontjából, hacsak nem tudott az ember valami eget rengető bizonyítékkal szolgálni. Vettem egy nagy levegőt, és ezt mondtam: – Ma ott volt. Ő volt ott. A gerincvelő-roncsolásos ügy, tudod? Ő tette. – Tessék? Bob bácsi valójában tényleg nem akart végighallgatni, de egyszerűen nem tudott magának parancsolni. A kíváncsisága mindig legyőzte. Én pedig pontosan tudtam, mit kell tennem annak érdekében, hogy minden idegszálával rám figyeljen. Belekapaszkodtam a zakójába, és azt mondtam: – Meg kell ígérned, hogy apának egy szót sem szólsz erről. És lőn, Bob bácsi most már sokért nem adta volna, hogy többet tudjon meg a dologról. Amilyen gyorsan csak tudtam, elmondtam, hogy Reyes több, mint emberi lény. Vegyük azt, ahogy kinéz, illetve ahogy mozog. Elmondtam továbbá, hogy a születésem napján is ott volt. Ekkor nagy tétben mertem volna fogadni, hogy az információ okozta stressz hatására Bob bácsi valamiféle különös transzba esik majd.

Kihagytam a két gerincvelős esetet, és nos, a Reyesszel való éjjeli kalandozásaimról sem tettem említést. Arról azért nem kell tudnia, milyen érzéseket táplálok Reyes iránt. – De akkor micsoda ő voltaképpen? Tanácstalanul ingattam a fejem: – Bárcsak tudnám! De két napon belül meg fog halni, ha nem teszünk valamit. És az a legcélravezetőbb megoldás, ha megtaláljuk a húgát. – De ez a… nagy hatalmú lény… – Aki most emberi alakban van – pontosítottam, majd hozzátettem: – Nem tudom, mi fog történni vele, ha a teste meghal. Azt viszont tudtam, velem mi fog történni akkor. Nem akartam nélküle élni. Nem tudtam, képes lennék-e rá. Valószínűleg most már nem… Tizenöt perccel később nyomtatott formában a kezünkben volt Reyes órarendje és a jelenléti ívek a felvett órákról. – Emlékszik rá? – kérdeztem Ms. Tarpley-től. Levette a szemét Bob bácsiról, és rám szegezte a tekintetét. – Csak tíz éve vagyok itt – mondta. – És nincs másik Farrow a nyilvántartási rendszerükben? – Nincs. Sajnálom. Lehet, hogy a testvére még nem volt középiskolás akkor. – Lehetséges. Reyes is csak három hónapig járt ide – belenéztem Reyes aktájába. – Bár itt az áll, hogy önöknél érettségizett. – Nálunk biztosan nem – mondta. – Várjon csak – és ujjaival a számítógépe billentyűzetén zongorázott –, van adatunk arról, hogy diplomát szerzett. Ez azonban lehetetlennek tűnik. Odahajoltam Bob bácsihoz:

– Nem az, ha egy ügyes hackerről van szó – kezdett bennem összeállni a kép, hogyan is kamatoztatta Reyes az intelligenciáját és a számítástechnikai ismereteit. – Nagyon köszönjük a segítségét, Ms. Tarpley – mondta BB, és megfogta a nő kezét. Ms. Tarpley nagy szemeket meresztett, Bob bácsi nemkülönben. Az egész igazán olyan romantikus volt! Azonban volt egy eltűnt személy, akit mindenáron meg kellett találnom. Oldalba böktem BB-t a könyökömmel. – Mehetünk? – kérdeztem. Egy kis tiltakozás után visszafordult a nőhöz, és elköszöntek egymástól. Kifelé menet megtorpantam. – Ja, igen – mondtam, előhúztam egy lapot, és odanyújtottam Ms. Tarpley-nek –, ezt találtam ott, a sarokban. Gondoltam… érdekes lehet… – Köszönöm – mondta, és szétnyitotta a lapot. Amint elhaladtunk az épület előtt, felnéztem az ablakára. A kezében szorongatta a lapot és sírt. Biztos a vízililiomok miatt… Beugrottunk az irodámba, és odaadtuk a jelenléti íveket Cookie-nak, hogy ellenőrizni tudja az adatok alapján, mely diákokkal járt ugyanazon órákra Reyes, és felvegye néhányukkal a kapcsolatot, annak reményében, hátha megtudunk valamit Reyes rejtélyes testvéréről. Most, hogy végre megint az irodámban voltam, kivettem a Glock fegyveremet a széfből, betettem a pisztolytáskába és a vállamra szíjaztam. A bőrdzsekim alatt alig volt észrevehető. Még sosem kerültem olyan helyzetbe, hogy elő kellett volna vennem. De vágytam arra a biztonságérzetre, amit az a tudat adott, hogy ott van a fegyver az oldalamon.

Visszafelé tartottunk az őrsre, amikor az ügyvédek közül ketten is felbukkantak Bob bácsi terepjárójában. Eleinte én vezettem, de egy kis szerencsétlenkedés után BB ragaszkodott hozzá, hogy átvegye a volánt. A szőke, rubinszájú Elizabeth Ellery Bob bácsi mögé ült. – Szia, Charlotte! – Üdv – mondtam, és feléjük fordultam. – Hogy s mint? Jason Barber felvonta a szemöldökét: – Anyám nagyon szomorú. – És ez meglepi? – kérdeztem és közben Bob bácsit néztem, amint kényelmetlenül fészkelődik az ülésben. Igazán sosem tudta megszokni, hogy szellemek járnak körülöttünk. Ez egy olyan helyzet volt, amelyben annak esélye, hogy ura legyen az eseményeknek, egész pontosan a nullával volt egyenlő. És ő utálta az olyan helyzeteket, amelyekben nulla esélye volt, hogy hatni tudjon az eseményekre. Még az üdítőkben is utálta a nulla százalékos verziót. – Nos, némiképp. – A nagybátyád jól van? – kérdezte Elizabeth, és kék szeméből aggodalom sugárzott. Bizonytalan mosollyal ezt válaszoltam: – Nagyon ki van rám akadva. Bob bácsi kihúzta magát: – Most rólam beszélsz? – Elizabeth és Barber vannak itt velünk. Elizabeth épp a hogyléted felől érdeklődött. Bob bácsi erősen markolta a kormányt; a szükségesnél talán hangyányit erősebben, legalábbis erre következtettem abból, hogy a kézcsontjainál egész kifehéredett a bőre. – Soha többé nem vezetheted ezt az autót. A rám olyannyira jellemző szemforgatással válaszoltam:

– Lééécci! Az a jelzőtábla teljességgel feleslegesen volt ott. Most őszintén, Bob bácsi, mégis mit gondolnak a közlekedésiek, hányszor kell figyelmeztetni az embereket a sebességkorlátozásra? Senkinek sem fog hiányozni az a nyamvadt tábla! Nagyot sóhajtott: – Kezdek már öreg lenni ehhez a baromsághoz. – Hát igen. Impotencia, szenilitás… De azért az a tudat biztosan megnyugtató lehet, hogy a Werther’s Original cukorkaadagod mindig meglesz – figyeltem, ahogy Bob bácsi arca a sápadtból egész élénk rózsaszínre változott. Nem tudtam megállni nevetés nélkül. Persze csak magamban kuncogtam, mert láthatóan tényleg nagyon zabos volt rám. – Hol van Sussman? – kérdeztem az ügyvédektől. Elizabeth lesütötte a szemét. – Még mindig a feleségével van. Szegény asszony nagyon rosszul viseli a történteket. – Sajnálom. – Nemcsak az esett nehezemre, hogy a mi világunkban maradt hozzátartozókra gondoljak, hanem az is, hogy beszéljek róluk, és arról, min mennek keresztül. Sajnos azonban ez gyakran elkerülhetetlen. – És a te családod hogy van? – A nővérem elég jól. Szerintem nyugtatókat szed. A szüleim… nos, nem mondhatnám, hogy jól vannak. – A nővéred nem osztja meg velük a bánatát? Elizabeth a fejét ingatta. – El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet nekik… – Megnyugvást kell találniuk. – Egyetértek. – Meg kell tudnunk, ki tette ezt velünk. Valahogy úgy érzem, ez segítene a családomnak.

Igaza volt. Ha egy bűntény áldozata megtalálja a választ az ügy kapcsán a miértekre és a hogyanokra, az sokat segít abban, hogy fel tudja dolgozni a történteket. És ha a felelősek rács mögé kerülnek, az már csak hab a tortán. Lehet, hogy az igazság vak, ugyanakkor csodálatos gyógyír is egyben. Barberre néztem. – Ja igen, hét pendrive-ot hoztam el az irodájukból, és mind az öné. Emlékszik esetleg, mit csinált azzal, amelyiket Carlos Rivera adott önnek? Megtapogatta a zakóját. – A francba! Mit is csináltam vele? – Lehet, hogy elvették? Lehet, hogy tudták, hogy Carlos odaadta önnek? – Elképzelhető – mondta, és az orrnyergén összecsípte a bőrt. – Sajnálom, de nem emlékszem. Ez gyakran előfordul. Különösen olyankor, amikor az áldozat két golyót is kap a fejébe. Mivel a pendrive-ot elfelejthetjük, nem marad más, amiben bízhatunk, mint a saját frenetikus képességeink… – A helyzet úgy áll, hogy a korábbi gyanúsítottunkból informátorrá avanzsált Julio Ontiveros azt állította, hogy adott az egyik barátjának egy doboznyi lőszert, miután eladta a saját kilencmilliméteresét. Ez az egyetlen magyarázat arra, miért is lehettek az ő ujjlenyomatai a tett színhelyén. – És ki volt az a bizonyos barát? – Chaco Lin. És mit gondolsz, vajon kinek dolgozik Chaco Lin? – A sátánnak? – kérdezte Elizabeth. – Majdhogynem. Benny Price-nak. Elizabeth és Barber sokatmondóan pillantottak egymásra.

– Normál esetben említést sem tennénk erről – mondta Barber –, de mivel valójában nem is vagyunk már ebben a világban, azt gondolom, a törvényei alól is mentesülünk. Nos, Benny Price-t emberkereskedelemmel vádolják. – Beszélj nekik az emberkereskedelemmel kapcsolatos nyomozásról – mondta Bob bácsi. – Úgy tűnik, már tudnak róla – feleltem, és ismét Barberre néztem. – És van egy meggyilkolt tinédzserünk, továbbá egy másik, akinek nyoma veszett. Jutottak valamire Mark Weir eltűnt unokaöccsével kapcsolatban? – úgy volt, hogy ellenőrzik Weir nővérét, és kiderítik, felvette-e a kapcsolatot a fiával. – Nem igazán, de el kell ismernem, úgy tűnik, valami zűr van a gyerek anyja körül. – Valami zűr van körülötte? – úgy éreztem, mintha hirtelen belém hasítana valami. – Lehetne egy kissé részletesebben? Bob bácsi is felkapta a fejét. – Kapott egy hívást egy pár nappal ezelőtt Federico atyától. Nyilvánvalóan ideges lett tőle. Vettem egy mély levegőt a raktárépület tulajdonosának neve hallatán. – Miről van szó? – kérdezte Bob bácsi. Barber folytatta: – Bár csak az egyik oldalát hallottam a beszélgetésnek, azt szűrtem le belőle, hogy találkozniuk kellett volna, de az atya nem bukkant fel. BB elkeseredett pillantást vetett rám. – Azt mondja, Janie Weirnek találkoznia kellett volna Federico atyával, de a pap nem jelent meg a megbeszélt helyen – magyaráztam. Megálltunk a rendőrőrsnél. – Úgy látszik, mostanában senki sem látta az atyát.

– Árulást szimatolsz? – Lehetséges. Feltűnt esetleg… nos, tudod… olyan áttetsző alakban? – Nem. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy… – Rendben – mondta, majd fogta a telefonját, és gyorstárcsázóval hívta az egyik beosztott nyomozóját. Ez a pasas több időt lóg a telefonján, mint két tizenhárom éves gyerek együttvéve! Visszafordultam az ügyvédekhez: – Tudják esetleg, mennyibe kerül egy Dodge Dungaroo? Barber a fejét csóválta, Elizabeth pedig kuncogni kezdett. Bementünk az őrsre, hogy megkezdjük a Benny Price térdre kényszerítése-hadműveletet. Garrett az előtérben állt, és az aznap készített jegyzeteit tanulmányozta. – Tudod, mi aggaszt? – kérdezte, és becsukta a jegyzetfüzetét, amikor mellé értünk. – Az, hogy rákattantál a törpepornóra? – találgattam. – Senki sem látta Federico atyát az elmúlt napokban – mondta szemrebbenés nélkül. Láthatóan nem sikerült kizökkentenem, és a kérdése is nyilvánvalóan költői volt. Ha nem lacafacázik, hanem azonnal előáll a farbával, nem kellett volna elvesztegetnem az egyik legfrappánsabb válaszomat. Nem szerettem tévedni… – Mark Weir nővérének egy pár nappal ezelőtt kellett volna vele találkoznia, de az atya nem ment el a megbeszélt helyre – mondta Bob bácsi. Lassan kezdett összeállni a kép. Ha Benny Price azzal foglalatoskodott, hogy gyerekeket csempészett ki az országból, akkor lehet, hogy ő tartja fogva Mark Weir unokaöccsét, Teddyt is. És az is lehet, hogy ő kapta el James Barillát is, a fiút, akit Weir hátsó udvarán holtan találtak. Lehet, hogy James ellenállt,

vagy megpróbált megszökni, és emiatt ölték meg. De ugyan mi a fészkes fenéért épp Weir kertjébe vitték az áldozat holttestét – így rács mögé küldve Markot? Lehet, hogy megfenyegette őket? A szervezetem koffeint követelt. Kiléptem hát a kupaktanácsból, otthagytam a többieket, és a kávéfőző felé vettem az irányt. Persze jöttek utánam, mindenki megcsinálta magának a kávét, majd bevezettek egy kis tárgyalóba. – Miért nem érzem az illatát? – tűnődött Barber. – Tessék? – kérdeztem vissza. Letettem a csészémet az asztalra, és az ügyvédeknek is húztam oda két széket. – A kávé. Még csak nem is érzem az illatát. – Én az unokahúgom haját szerettem volna megszagolni – jegyezte meg Elizabeth, és szomorúság bujkált a hangjában. – Nem tudom biztosan – mondtam. – Vannak olyan illatok, amelyeket érzel? – Igen – mondta Elizabeth és a levegőbe szimatolt. – De annak az illatát nem érzem, ami az orrom előtt van. – Az ember a saját dimenziójának illatait érzi, és mivel te tulajdonképpen már odaát vagy, az ottani illatok érnek el hozzád. – Tényleg? – kérdezte Barber. – Csak azért kérdem, mert esküdni mernék, hogy az előbb kerti sütögetés illatát éreztem. Odaát is vannak kerti bulik? Kacarászva ültem le Bob bácsi mellé. Húsz percig vitatkoztunk arról, hogyan is lehetne Benny Price-ot lépre csalni, majd előrukkoltam egy nagyszerű tervvel. Benny a Picsipacsi sztriptízklub-hálózat tulajdonosa volt. Már maga a név is elég aggasztóan csengett… Egy nyomozócsoportot állítottak Bennyre, és az általuk szerzett információ alapján tudjuk, hogy bár a pasas meglehetősen odavolt a

sztriptíztáncosnőkért, azért saját magát még náluk is sokkal jobban szerette. – Van egy tervem – mondtam, hangosan gondolkodva. – Már úgyis ráállítottak egy nyomozócsoportot a pasasra – jegyezte meg BB. – Ha mi is beszállunk a buliba, mindenképp össze kell hangolni velük a munkánkat, és elindulhatunk az általuk feltárt nyomokon. – Ó, ők egy örökkévalóságig elpepecselnek, közben pedig Mark Weir a sitten rostokol, Teddy Weirnek nyoma veszett, és itt vannak a hozzátartozók is, akik válaszokat várnak. – Mit akarsz, Charley, mit tegyek? – Állítsunk csapdát – mondtam. – Csapdát? – kérdezett vissza Garrett, és az arckifejezéséről lesírt a kételkedés. – Csak adjatok egy esélyt. Még mielőtt lemegy a nap, megszerzem nektek a bizonyítékot a pasas ellen. Miközben Garrett – a szó szoros értelmében – kézzel-lábbal tiltakozott, Bob bácsi előrehajolt. A tekintetében őszinte érdeklődés csillogott: – Mit forgatsz a fejedben? – Nyomozó – mondta Garrett, szinte kioktatóan –, ezt nyilván te sem gondolod komolyan. BB megrázta magát, épp mintha most jött volna ki a transzból, és így szólt: – Persze, persze… Csak egy ötlet volt. – De Bob bácsi – kérleltem, úgy, mint egy kisgyerek, akinek épp most mondták meg, hogy nem kaphat pónilovat a születésnapjára. Sőt, Porschét sem. – Nem, nem, Garrettnek igaza van. Egyébként is, tettem egy ígéretet apádnak. – Hűha, ez már döfi! – jegyeztem meg, és csalódottan mértem végig a nagybátyámat. – Akkor mondhatjuk, hogy a farok csóválja a kutyát?

Ennek hatnia kell! Nagyon ritkán fújtam a bácsikámra, de ha egyszer nekiláttam, nem végeztem félmunkát. – Charley, tegnap kis híján megöltek – Garrett haragos tekintetében ezüstös szikrák villogtak. Olyan tüskés tudott lenni ez a pasi! – Igen, épp tegnap. Ja igen, és tegnapelőtt is. Lehet, hogy érdemes lenne takarékra tenned magad. – Lehet, hogy bekaphatod – jegyeztem meg, majd Bob bácsihoz fordultam: – Meg tudom csinálni, és ezt te is pontosan tudod. Egy átlagemberhez képest azért van némi előnyöm. – Mit beszélsz? – kérdezte Garrett. – Úgy érted, egy átlagos pszichopatához képest? Erősen kétlem. Ez aztán igazán szenyaság volt! – Mire gondolsz? – kérdezte BB, mert képtelen volt uralkodni magán. Ekkor megengedtem magamnak egy fölényes mosolyt. Na, ki győzött? Ez a Garrett gyerek már sosem tanulja meg a leckét? – Azt mondtad, hogy nem értetek el semmit azzal, hogy bepoloskáztátok az irodáját, igaz? – kérdeztem. – Így van. Nem szereztünk elég terhelő bizonyítékot. – Képtelen vagyok felfogni, hogy egyáltalán végighallgatod – vetette közbe Garrett. – Mi is szeretnénk végighallgatni – jegyezte meg Barber, és Elizabeth egyetértően bólintott. – Köszönöm, srácok. Nos, azt akartam mondani – folytattam, és az árulóra pillantottam, mielőtt ismét BB-hez fordultam volna –, hogy a pasas videóra veszi az összes új lánnyal való felvételi beszélgetését. – Igen… – mondta elgondolkodva Bob bácsi. – És minden felvételi beszélgetést az irodájában tart, a kanapén, amit kifejezetten erre a célra használ. – Értem.

Amikor elmondtam a tervemet Bob bácsinak, Garrett láthatóan fortyogott. Most komolyan, ha ez így megy tovább, a végén még szívrohamot fog kapni. – Nagyon jó terv – mondta Bob bácsi, amikor befejeztem az előadást. – De nem mehetsz oda hozzá és suttoghatsz a fülébe úgy, ahogy Julio Ontiverosszal tetted. Mint egy rosszfiúkkal suttogó… – Amiről te beszélsz, az kivételes alkalom volt, és csakis egyetlen dolog miatt működött. – És mi lenne az? – Az, hogy Julio nem a rosszfiúk táborába tartozik. – Aha, értem. – Annyit ér a meggyőzőképességem, amennyi speckó ismeretem van az adott pasasról, hogy alátámaszthassam a szövegemet. – Nos, nekem tetszik az ötlet – jegyezte meg Elizabeth. – És rendkívül szórakoztatónak találom, ahogy Mr. Swopes szép lassan felrobban a méregtől. Barber és én kuncogással díjaztuk az észrevételét. – Örülök, hogy ilyen mulatságosnak tartod ezt az egészet, Charley – mondta Garrett, és savanyú képet vágott. – Halvány fogalmad sincs róla, hogy miféle alak ez a Price. – Neked talán van? – Tudom, milyen típusú emberek vetemednek arra, hogy olyan barbár eszközökhöz nyúljanak, amit az embercsempészet megkíván. – Értem, Swopes. Nem az a fajta fickó, akit az ember szívesen hazavinne, hogy bemutassa a mostohaanyjának – jegyeztem meg, majd átgondoltam a dolgot. – Várjunk csak! Lehet, hogy a mostohaanyám szívesen találkozna vele. Gondolod, hogy szállít lányokat Isztambulba is?

– Charley! – mondta Bob bácsi, némi rosszallással a hangjában. Túlságosan is jól tudta, miben gyökerezik a mostohaanyám és köztem lévő, harmonikusnak távolról sem nevezhető kapcsolat. Egyszer még azt is mondta, hogy nem érti, apám miért nem próbálkozott meg azzal, hogy valamiképpen normalizálja a helyzetet, hogy miért nem tett semmit ez ellen az áldatlan állapot ellen. Ez bizony fogós kérdés. – Jó, jó, csak egy ötlet volt – védekeztem. Míg Bob bácsi egyeztetéseket kezdett a Benny Price ügyével megbízott nyomozóosztaggal, elhatároztam, hogy megkeresem Sussmant, aki már egy ideje bevetés közben eltűnt személynek számított. Garrett – a rá jellemző módon – kiviharzott a helyiségből, én pedig a tárgyaló előtt megnéztem a telefonomat. Nyugodtan rohangásszon ez a Garrett fiú, amennyit csak akar. Garrettnél már ott volt a kocsija, de nekem még el kellett mennem Mizériáért, így hát vele tartottam. Minél gyorsabban ügetett oda a kocsijához, annál többet volt kénytelen várni rám. Ez pedig az én malmomra hajtotta a vizet – több szempontból is. Volt két SMS-em, mindkettő Cookie-tól, és mindkettőben ez állt: HÍVJ FEL, HA MEGKAPTAD AZ ÜZENETEM. Biztos fontos dologról van szó. – Sikerült elérnem az egyik nőt Reyes középiskolájából – mondta Cookie, amikor felhívtam. – Ő és az egyik barátnője nagyon is jól emlékszik az emberünkre. – Szép munka! Egyszerűen imádom ezt a nőt! – Dave kocsmájában találkoznának veled ma este. – Jó lenne. Hánykor?

– Amikor neked jó. Vissza kell hívnom őket, hogy megmondjam. – Tökéletesssss! – búgtam a telefonba, és igyekeztem a lehető legeredetibb Macskanő-imitációmat megcsillogtatni. – Utána kell járnom, mi van Sussmannel. Nagyon úgy fest, hogy bevetés közben eltűnt. Egy óra múlva jó lehet? – Felhívom őket, és megmondom nekik. Hogy vagy egyébként? A legutóbbi halálközeli élményed óta nem is volt alkalmunk beszélni. – Még élek – mondtam. – És azt hiszem, ebben a helyzetben ennél többet nem is kívánhatok. – De igen, Charley. Egy hosszú szünet után ezt mondtam: – Akkor mondjuk, egymillió dollárt kívánok. – Megteheted – mondta, majd egy kacaj kíséretében letette a telefont. Elég jól ismert ahhoz, hogy tudja, nem alkalmas az idő és a hely, hogy a legutóbbi drámai helyzet ecsetelésébe fogjak. Majd később kiventillálom magam. És a nyakába zúdítok mindent. Szegény csajszi!

Tizenhatodik fejezet

Szarkazmus – csak egy a választható extrák közül. PÓLÓFELIRAT Amíg el nem értünk a kocsimig, Garrett végig fortyogott dühében és megjegyzéseket tett a tervemmel kapcsolatban, így tehát egy hátborzongató utazás és harminc perc kellett ahhoz, hogy végre Sussman háza előtt ücsöröghessek, és a második emeleti ablakon át megfigyelhessem, mit is csinál. A hátát láttam, és úgy tűnt, valószínűleg a feleségét nézi. Sok autó állt az ízléses, háromemeletes ház parkolójában. Az emberek ki-be járkáltak az épületbe, és halkan beszélgettek. Ellentétben azzal, amit a filmeken látni, nem viseltek mindnyájan gyászruhát, és nem mindegyiküknek volt könnyes a szeme. Persze voltak kivételek. Megint mások ezen-azon elnevették magukat, élénken gesztikulálva beszélgettek, és tárt karokkal fogadták az újonnan érkezőket. Félszegen a bejárati ajtóhoz mentem, és beléptem a házba. Senki sem állta utamat, én pedig keresztülvágtam a tömegen a lépcsőig. Lassan vettem a fokokat; az emeletre érve egy vastag, bézs színű szőnyegre léptem, és megtaláltam azt a szobát, ami ránézésre nem lehetett más, mint a szülői háló.

Az ajtó résnyire nyitva volt, és zokogás hallatszott odabentről. Tétovázva bekopogtam: – Mrs. Sussman? – szóltam, és beljebb léptem. Patrick meglepetten pillantott rám. Az ablakpárkánynak támaszkodva állt, és a feleségét nézte. Egy nő ült Sussman felesége mellett, kissé molett volt, és hagyományos gyászruhát viselt. Gyengéden ölelte át Mrs. Sussman vállát. A nagydarab nő leplezetlenül mérges pillantást vetett rám. Hűha! No igen, igyekszik megvédeni a territóriumát… – Mrs. Sussmannel szeretnék beszélni, ha lehetséges – mondtam. A nő megrázta a fejét. – Ez nem a legalkalmasabb időpont. – Nem, nincs semmi baj, Harriet – mondta Mrs. Sussman. Felnézett rám, és láttam, hogy meleg, barna szemei vörösek a sírástól. Szőke fürtjeit csak úgy tessék-lássék fogta össze. Az a fajta szépség volt, akire a férfiak először fel sem figyelnek. Lágy, valódi vonzerő áradt belőle. Úgy éreztem, hogy a mosolya mindig őszinte, és a nevetése pedig szívből jövő lehet. – Mrs. Sussman – mondtam, és felé hajoltam, hogy kezet fogjak vele. – A nevem Charlotte Davidson. Őszinte részvétem a történtek miatt. – Köszönöm – felelte, és egy zsebkendőbe szipogott. – Ismerte a férjemet? – Nem olyan régen találkoztam vele először, de azt tudom, hogy nagyszerű ember volt. Kellett valamilyen magyarázatot találnom az ottlétemre. – Igen, az volt. Igyekeztem elvonatkoztatni a másik nő kellemetlen jelenlététől, és folytattam: – Magánnyomozó vagyok. Jelenleg a

helyi rendőrség megbízásából vagyok itt. Igyekszünk megtalálni azt, aki a történtekért felelős. – Értem – mondta meglepetten. – Alig hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb időpont, Ms. Davidson. – Dehogynem – tette hozzá Mrs. Sussman. – Ez a legjobb időpont. Tud már valamit a rendőrség? – Vannak már ígéretes eredmények – mondtam, de igyekeztem kitérő választ adni. – Csak szerettem volna tudatni önnel, hogy nagyon keményen dolgozunk annak érdekében, hogy megoldjuk az ügyet, és szeretném elmondani – itt Sussmanhez fordultam –: a férje csak önről és a gyermekeikről beszélt nekem. Mrs. Sussmanből ismét kitört a zokogás, Harriet pedig odalépett barátnőjéhez, hogy megnyugtassa. Halovány, elismerő mosoly suhant át Sussman arcán. Miután átadtam Mrs. Sussmannek a névjegyemet és elköszöntem, intettem Sussmannek, hogy kint megvárom. – Ez nagyon kellemetlen volt. Sussman háza előtt álldogáltunk Mizériának támaszkodva, és néztük, ahogy az úton elgördült egy autó. Feltámadt a szél. Libabőrös lettem a hideg fuvallattól, összehúztam magam, és örültem, hogy vettem fel pulóvert a bőrdzsekim alá. – Sajnálom – mondta Sussman. – Vissza akartam menni a többiekkel, de… – Semmi baj. Épp elég dologgal kell megbirkóznia. Abszolút megértem. – Rájöttek valamire időközben?

Elmondtam, hogy áll a helyzet, és úgy látszott, egy kicsit jobb kedvre derült. – Tehát úgy gondolják, hogy embercsempészet áll az ügy hátterében… – Van egy félig kidolgozott tervünk, amelyben ön is részt vehetne, ha úgy gondolja. – Persze, mindenképp. Remek. Most már tényleg úgy látszott, hogy jobban van. Egy pillanatra mintha a gondolataiba merült volna, majd megkérdezte: – Valamikor megoldható lenne, hogy belebújjak az ön bőrébe, és kényeztessem egy kicsit a feleségemet? Igyekeztem visszafojtani egy mosolyt. – Hát, tudja, nem egészen így működik a dolog… – Persze akár ön is kényeztethetné, én pedig majd csak úgy teszek, mintha belebújtam volna a bőrébe… – Nem. – Megfizetem! Van elég pénzem. – Pontosan mennyire gondol? Visszaosontam a Sussman, Ellery & Barber ügyvédi irodába, betettem a pendrive-okat Barber íróasztalának fiókjába, majd újabb kutatásba fogtam, hátha korábban mégiscsak szem elől tévesztettem egyet. Szerencsére Nora, a titkárnő még nem járt bent az irodában az eset óta, így hát nem is tűnhetett fel neki, hogy nem voltak a helyükön a pendrive-ok. És nekem sem okozott kellemetlen perceket. Eljött az idő, hogy megismerjem Reyes régi osztálytársait. A Dave’s Diner egy amolyan ötvenes éveket idéző bár volt, bádogtáblácskákkal a falakon, és még csokis-tejszínes szóda is szerepelt az itallap kínálatában. Valljuk be, azért nem sok köze

volt sem a csokoládéhoz, sem pedig a tejszínhez… Amikor bementem, észrevettem, hogy az egyik sarokban, egy bokszban két nő üldögél. Vadul integettek felém. Azon gondolkoztam, vajon honnan tudhatták, hogy én vagyok az, akire vártak. Odamentem az asztalukhoz. – Charley? – kérdezte az egyikük. Molett volt és elképesztően szép. Sötétbarna haját kontyba fésülve viselte, és szélesen mosolygott. – Én vagyok. Honnan tudtad? A másik nő is mosolygott. Amolyan latin típus volt, göndör haját boglyas lófarokba fogta; sokért nem adnám, ha olyan bőröm lenne, mint neki. – Az asszisztensed elmondta, hogy valószínűleg te leszel az egyetlen lány, akiről azonnal lerí, amint belép ezen az ajtón, hogy büszkén viseli a Charely Davidson nevet. Louise vagyok. Kezet fogtam Louise-zal, majd a másik lánnyal is. – Chrystal vagyok – mondta. – Épp most rendeltünk egy kis harapnivalót. Te nem ennél valamit? Leültem melléjük a félköríves bokszba, és rendeltem egy hamburgert meg egy cukormentes üdítőt. – El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok nektek, hogy belementetek ebbe a találkozóba. Nevetgélni kezdtek valamin, de nem értettem, mit találtak ilyen mulatságosnak, aztán megesett rajtam a szívük, és beavattak engem is a dologba: – Tudod, ha alkalmunk adódik Reyes Farrow-ról beszélgetni, egy percig sem tétovázunk. – Hűha! – mondtam meglepetten. – Én is így vagyok ezzel. Jól ismertétek? Louise a szeme sarkából újra Chrystalra pillantott, majd így szólt: – Senki sem ismerte jól Reyes Farrow-t.

– Nem is tudom – morfondírozott Chrystal –, talán Amador igen. – Tényleg. El is felejtettem, hogy Amador Sanchezzel elég jóban voltak. – Amador Sanchezzel? – kérdeztem, és elővettem a táskámból Reyes aktáját. – Amador Sanchezzel együtt ült a börtönben, méghozzá cellatársak voltak. Azt akarjátok mondani, hogy már korábbról ismerték egymást? – Amador börtönbe került? – kérdezte döbbenten Chrystal. – És ez téged meglep? – kérdezett vissza Louise, és sokatmondóan összevonta szépen ívelt szemöldökét. – Bizonyos szempontból igen. Amador jó fiú volt – felelte Chrystal, majd rám nézett. – Reyes pedig amolyan magának való gyerek, egész addig, amíg Amadorral nem találkozott. Elég gyorsan összehaverkodtak. – Tudtok nekem mesélni Reyesről? – a szívem a várakozástól és a kíváncsiságtól majd’ kiugrott a helyéről. Olyan régóta kerestem már, és végül ő talált rám. Aztán persze kiderült, hogy ő maga Nagygonosz. Hogyan lehetséges, hogy erre én nem jöttem rá? Louis a szalvétát nézegette, amelyből korábban egy karcsú hattyút hajtogatott. – Minden lány szerelmes volt belé a suliban, de olyan csendes volt, olyan… visszahúzódó. – És tudod, nagyon okos volt – tette hozzá Chrystal. – Mindig azt gondoltam róla, hogy az a fajta diák, aki ugyan minimális erőfeszítéseket tesz, de mégis a lehető legjobb eredményeket éri el. És nagyon sok réteg ruhát viselt mindig. – Igen, azok a kapucnis felsők – bólogatott Louise egyetértően. – Mindig ilyen felsőket hordott, és persze állandóan

a fején volt a kapucni. Folyton állt körülötte a bál, mindig rászóltak emiatt. De nem zavartatta magát. Tették rá a megjegyzéseket, de oda se bagózott. – Az osztályban – vette át a szór Chrystal – mindennap megpróbálkozott azzal, hogy fent hagyja a fején a kapucnit, de persze a tanárok mindig rászóltak, hogy vegye le. Louise odahajolt hozzám, és egy szikra csillant meg sötétbarna szemében: – Tiszta sor, hogy még az a rövid idő is, amit egy suliban töltöttünk, elég volt ahhoz, hogy ez egyfajta rituálévá váljon. Persze nem neki, és nem is a tanároknak, hanem nekünk, lányoknak. – A lányoknak? – kérdeztem. – Ó, igen – bólintott Chrystal, és elmerengett. – Volt mindennap egy pillanat, amikor a légy zümmögését is hallani lehetett a teremben. Reyes felemelte a kezét, levette a kapucniját, és nekünk olyan volt mindez, mintha a mennyek kapui nyíltak volna meg. Láttam lelki szemeim előtt a jelenetet. Az a csodálatos arc egyszer csak előbukkan, az ember szíve beleremeg, a vére felforr, és az összes fiatal lány egy emberként sóhajt fel… Louise gondolatban egy pillanatra visszatért a múltba, majd így szólt: – És olyan okos volt! Ugyanarra a valószínűségszámítás-órára járt, mint Holly barátnőnk, és mindig brillírozott. Minden dolgozata tökéletesen sikerült. – Mi angolra és fizikára jártunk együtt vele. Egy nap Mr. Stone osztályozott bennünket – szólt közbe izgatottan Chrystal –, és Reyes száz százalékot kapott. Mr. Stone megvádolta azzal, hogy puskázott, mert a fogalmak egy része nem is volt tananyag. – Ó, emlékszem. Mr. Stone azt mondta, ki van zárva, hogy Reyes száz százalékot érjen el. Reyes meg valami olyasmit

mondott neki, hogy: Kapja be! Nem puskáztam! Erre Mr. Stone azt válaszolta, hogy dehogynem, és elvitte Reyest az igazgatóhoz. – Suzie meg éppen akkor végzett a dirinél kisegítő munkát, emlékszel? – kérdezte Chrystal, Louise pedig bólintott. – Azt mondta, egyenesen az irodába mentek, és Mr. Stone-nak állati kínos volt a szitu, mert azt mondta az igazgató, hogy Reyes minden tárgyból száz százalékra teljesít, és nincs joga csalással vádolni. – Csináltattak vele valaha IQ-tesztet? – kérdeztem. – Igen – felelte Louise. – Az igazgató megcsináltatta, és aztán jött pár ember, valami oktatási bizottságtól. Beszélni akartak vele, de Reyes és a családja már elköltözött. Igen, ez nem újdonság. Reyes apja állandóan mozgásban tartotta a családját – és minden egyes alkalommal az volt a cél, hogy kitérjenek a hatóságok útjából. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy megölte az apját – jegyezte meg Chrystal. – Nem is ölte meg – mondtam, és azon tűnődtem, hogy a kijelentésem mögött inkább a reményeim állnak, semmint megalapozott bizonyítékok. Meglepetten néztek rám. Több mint valószínű, hogy nem kellett volna ezt mondanom, de mindenképp a magam oldalára akartam állítani őket. Pontosabban Reyes oldalára. Elmeséltem nekik annak az éjszakának az eseményeit, amelyen először láttam őt. Elmondtam, hogy az apja kis híján eszméletlenre verte, és említést tettem a húgáról is, akit Reyes akkor ott hagyott az épületben. Kis szünetet tartottam az elbeszélésben, amikor kihozták az ételt, és megvártam, míg a pincér elmegy az asztalunktól, majd

folytattam: – Nos, emiatt vagyunk itt. Meg kell találnom a húgát. Elmondtam nekik azt is, mi történt a börtönben, és azt, hogy Reyes kómában van. A lányra azonban egyikük sem emlékezett. – Ő az egyetlen, aki el tudná érni, hogy az állam visszavonja a gépek kikapcsolására vonatkozó utasítást. Tudtok valakiről, aki esetleg annak idején ismerhette Reyes húgát? – Telefonálok egyet-kettőt, hátha… – mondta Louise. – Én is. Lehet, hogy valami kiderül. Mennyi időnk van? Az órámra néztem: – Harminchét óra. Hazafelé felhívtam Cookie-t és megkértem, hogy keressen meg nekem egy bizonyos Mr. Amador Sanchezt. Úgy látszott, ő az egyetlen ember, aki lényegi információval szolgálhat Reyesszel kapcsolatban. Későre járt, de kevés olyan dolog volt, ami jobban lázba hozta volna Cookie-t, mint hogy egy forróvérű latin-amerikai pasast előkerítsen a kedvemért. Megad neki az ember egy nevet, és Cookie máris olyanná válik, mint egy pitbull, amelyik csontot talált. Miután befejeztem a beszélgetést, ismét csengett a telefonom. Chrystal volt az. Ő és Louise emlékeztek arra, hogy az unokatestvére, aki akkor nyolcadikos volt, együtt lófrált akkoriban egy lánnyal, aki Reyes testvérével alkalmanként együtt ebédelt. Nem sok eredmény, de több, mint ami öt perccel ezelőtt volt. Megpróbálták felhívni ezt a bizonyos unokatestvért, de nem érték el, így csak üzenetet hagytak neki a nevemmel és a telefonszámommal. Miután megemésztettem az információt és több ezerszer megköszöntem nekik, beszaladtam a közértbe, hogy a

létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges dolgokat beszerezzem. Úgymint kávé, tortilla-chips és a guacamoléhoz kellő avokádó. Az ember sosem ehet elég guacamolét. Amikor a házam előtt kiszálltam a kocsimból, hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, és sarkon fordultam. Julio Ontiveros állt velem szemben. Jóval termetesebb fickó volt, mint azt az őrsön való találkozásunkkor gondoltam. Becsuktam a kocsiajtót és hátramentem a szatyraimért. – Jobban bejössz így, hogy nincs rajtad bilincs – szóltam hátra. Jött utánam. – Nekem is jobban bejössz így, hogy nincs rajtam bilincs. Hűha! Eljött az ideje, hogy gátat vessek a hősszerelmesgondolatoknak, meg még ki tudja, minek… Essünk akkor túl a dolgon. – A bátyád kitüntetése, amelyet a Homokvihar-hadművelet28 alkalmával szerzett, a nagynénéd ékszerdobozában van. Csak úgy sütött róla a csalódottság: – Baromság! Már régen megnéztem benne – közelebb lépett. Düh és aggodalom izzott a tekintetében – nyilván azt hitte, lóvá tettem. – A nagynénéd tudta, hogy ezt fogod mondani – feleltem, és kinyitottam a csomagtartót, hogy előhalásszam a szatyrokat. – Nem arról az ékszerdobozról van szó, amit megnéztél, hanem arról, amit az alagsorban rejtett el. A mögé a hűtőláda mögé, ami már egy ideje nem működik. Egy pillanatra lemerevedett. – Nem is tudtam, hogy van egy másik ékszerdoboz is.

28

1991-ben az iraki háború során végrehajtott hadművelet, amelyben az amerikai és brit erők az iraki célpontokat több egymást követő hullámban támadták.

– Senki sem tudta. Ott tartotta, minden szem elől elrejtve – az egyik kezembe fogtam a két szatyrot, és folytattam a kutatást a harmadik után. – És a gyémántok is ott vannak. Erre még jobban elképedt. – Tényleg voltak gyémántjai? – kérdezte. – Igen, egy pár, és neked tartogatta őket – megálltam, és tetőtől talpig végigmértem: – Tudod, még mindig úgy gondolja, hogy nem vagy teljesen menthetetlen. Meghökkenten levegő után kapkodott, mintha ez a felismerés az elevenébe vágott volna, és nekitámaszkodott Mizériának. – És te mindezt honnan… Hogyan lehetséges, hogy te… – Hosszú történet – mondtam, és bezártam a kocsit, majd elindultam a lakásom felé. – Várj – mondta, és utánam cammogott. – Azt mondtad, tudod, hol találom azt a három dolgot, ami nekem a világon mindennél fontosabb. Ez csak kettő. Még mindig kételkedett. Úgy pörgött az agya, mint a motolla, és mindenáron azon volt, hogy kitalálja, honnan tudhatom én mindezt. Ó, istenem, ha én tudnám… – Ó, tényleg – átvettem az összes szatyrot egy kezembe, és a vállamon lógó táskámban kutakodtam a másikkal. – Nem, nem. Kérlek – mondtam, és a szarkazmus szinte csöpögött a szavaimból –, meg se mozdulj, hogy segíts megfogni a szatyrokat. Még véletlenül se! Összefonta a karját a mellkasán és vigyorgott. Minek is foglalkozom én ezzel a pasassal? Végre előkerítettem a tollam. – Add a kezed! Kinyújtotta a kezét, kicsit közelebb jött, én pedig felírtam egy telefonszámot a tenyerére. Erre még közelebb lépett. Miközben a számot tanulmányozta, a mosolya cseppet sem tűnt

kedvesnek. Összevont szemöldökkel még egy lépést tett felém: – Ez nem nyert. Nem ez az, amit a legjobban szeretnék. Habozás nélkül egész közel mentem hozzá, és felnéztem, bele egyenesen a szemébe, amivel ugyan zavarba hoztam, de ettől még szélesebben vigyorgott. – José Ontiveros. Lemerevedett, a mosoly lefagyott az arcáról, majd ismét szemügyre vette a tenyerét. – Corpus Christiben van, egy menhelyen. De gyakran eljárkál otthonról, így két órájába telt az asszisztensemnek, hogy megtalálja, pedig a nagynénéd mindent elmondott nekünk, amit csak tudott. Megrökönyödve állt ott, szinte szoborrá dermedve, és le sem vette a szemét a tenyerén lévő számokról. – Két órába? – kérdezte végül. – A testvéremet én már… – Két éve keresed. Tudom. A nagynénéd ezt is elmondta – ismét megigazgattam a szatyrokat, de a súlyuk alatt már remegett a karom. – És ha netán bármi kétes dolog vagy miegyéb járna a fejedben, megsúgom, hogy a tiád, Yesenia le nem veszi rólad a szemét. Megkért, mondjam meg, azt üzeni, hogy mozdítsd meg a segged, szedd össze magad, ne kerülj állandóan zűrös helyzetekbe, és – most nem szó szerint idézem – menj, keresd meg a bátyádat. Nincs rajtad kívül senkije. Mivel a nagynénivel kötött megállapodás rám eső részét rendeztem, sarkon fordultam és bementem az épületbe, mielőtt ismét feléledt volna a pasasban az amorózó. Sok mindent végig kellett gondolnom… Amikor kiléptem a liftből, azonnal feltűnt, hogy túlságosan sötét van a folyosón. A karbantartónak azóta voltak gondjai

ezen az emeleten a vezetékekkel és a világítótestekkel, amióta én beköltöztem, így csak egy pillanatra állt meg bennem az ütő. A kulcsaim után kutattam, amikor az ajtóm melletti sarokból hangokra lettem figyelmes. – Ms. Davidson? Már megint?! Ez most komoly? Aznap reggel körülbelül nyolc harminckor történt, hogy az Öljük meg Charley Davidsont, vagy legalábbis tegyük nyomorulttá jelmondatú mozgalom végképp betette nálam a kaput. Elértem a tűrésküszöböt, majd nem sokkal ezután magamhoz vettem a fegyveremet. Nosza, előhúztam a Glock pisztolyt, és a sötétségbe emeltem. Akárki is állt abban a sarokban, biztos, hogy nem egy eltávozott szelleme volt, mert ha az lett volna, a gyér világítás ellenére is észreveszem. Egy kissrác lépett elő az árnyékból. Elakadt a lélegzetem. Teddy Weir volt az. Lehetetlen lett volna nem felismerni, mert épp úgy nézett ki, mint a nagybátyja. A magasba tartotta a kezét, jelezvén, hogy megadja magát, és igyekezett olyan ártatlan képet vágni, amilyet csak tudott. Leeresztettem a pisztolyomat. – Ms. Davidson, nem akartam akkor meglökni magát. Megint felemeltem a fegyvert, és kérdőn összevontam a szemöldökömet. Megfordult a fejemben, hogy fogom a szatyrokat, hozzávágom és elmenekülök, de az avokádók baromi sokba kerültek. A fene megette a guacamole-imádatomat! Erre megállt és még magasabbra tartotta a kezét. Tizenhat évesen is hét-nyolc centivel magasabb volt, mint én, amikor a legmagasabb formámat hozom. – Azt hittem… azt hittem, hogy maga Price egyik embere. Épp kipucoltuk a területet, de attól tartottam, hogy megtalál bennünket, mielőtt végzünk a melóval.

– Te voltál, aki meglökött engem azon a tetőn? Elvigyorodott. Hamvasszőke haja volt és világoskék szeme. Olyasmi, mint a filmsztároknak vagy a tengerparti vízimentőknek. – Igen, vagyis nem meglöktem, hanem állcsúcson vágtam. Épp fent voltunk mi is a tetőn. Azzal a bizonyos halálos pillantásommal mértem végig, és azt mormogtam: – Okostojás. Elmosolyodott egy pillanatra, majd ismét komoly képet vágott. – Amikor maga beesett azon a tetőablakon, azt hittem, vége mindennek. Az hittem, örök életemre rács mögé kerülök emiatt. Miután visszatettem a fegyveremet a tokjába, kinyitottam a lakásom ajtaját. – Úgy érted, úgy, mint a nagybátyád? Lesütötte a szemét és a padlót bámulta. – Carlosnak kellett volna rendeznie a dolgokat. – Carlos Riverának? – kérdeztem meglepetten. – Neki. De már napok óta nem láttam. Teddy besétált utánam, majd bezárta az ajtót. Normál helyzetben komoly aggodalommal töltött volna el ez az egész, különösen úgy, hogy ott volt az a bizonyos ellenem irányuló mozgalom, meg minden, de tudtam, hogy szegény srác sok mindenen volt kénytelen keresztülmenni. Valami történt vele… Éreztem, hogy biztosan nem akar belekeveredni semmibe. Különben Reyes is a szobában volt. Majdnem felbuktam, amikor megláttam az utcafronti ablakom előtt gomolygó sötét ködöt. Aztán már éreztem is a jelenlétét, a forróságot és a feszültséget, ami belőle áradt. Olyan volt a szoba illata, mint a vihar az éjféli sivatagban.

– Foglalj helyet – mondtam Teddynek, és a konyhapult melletti székre mutattam. Úgy tettem, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Folyamatosan tettem-vettem, próbálva leplezni, hogy kezem-lábam remeg Reyes közelségétől. Először feltettem egy kávét, majd a beszerzett dolgokat berámoltam a hűtőbe. Miután észrevettem, hogy Teddy keze is remeg, elővettem egy kis sonkát, pulykahúst, salátát és paradicsomot. – Majd meghalok az éhségtől – füllentettem. – Épp szendvicset akartam csinálni. Kérsz? Udvariasan megrázta a fejét. A legmogorvább tekintetemmel mértem végig: – Nem vitás, hogy még sosem kóstoltad azt a szendvicset, amit én csinálok. Egy kétségbeesett csillanás a szemében elárulta, hogy nagyon éhes. – Sonka, pulyka, vagy mindkettő? – kérdeztem. – Mindkettő, asszem – mondta, és tétován megvonva a vállát. – Jól hangzik. Szerintem én is így eszem. Most pedig jöjjön a neheze. Aggódva vonta össze a szemöldökét. – Üdítő, jeges tea vagy tej? – kérdeztem. A szája mosolyra húzódott, a tekintete pedig a kávéfőzőre vándorolt. – Mi lenne, ha a szendvicshez tejet innál, és utána kávét? Egy újabb vállrándítással jelezte, hogy rendben lesz így. – Arra már rájöttünk, hogy a rosszfiú ebben az ügyben Benny Price – mondtam, miközben a harmadik szelet sonkát tettem a szendvicsébe. – Tudsz nekem bármit mondani arról az éjszakáról, amikor a barátod meghalt?

Lehajtotta a fejét, és látszott, hogy erről nem szeretne beszélni. – Teddy, ki kell hoznunk a nagybátyádat a börtönből, és Price-ot kell dutyiba zárni helyette. – Nem is tudtam, hogy Mark bácsit letartóztatták. Nevetséges, hogy gyilkosnak hiszik – tette hozzá haragosan. – Ő a legnyugodtabb ember, akit ismerek. Nem olyan, mint az anyám, abban biztos lehet. – Találkoztál azóta édesanyáddal, mióta visszajöttél? – Nem. Federico atya azt mondta, hogy összehoz vele egy találkozót, amikor visszajövünk ide, és amikor már biztonságban lesz, de azóta őt sem láttam. Lehet, hogy Price megneszelte, mi folyik itt, és az atyát is elkapta. – Miért, mi folyik itt? – kérdeztem, és töltöttem neki egy nagy pohár tejet. Harapott egy nagyot a szendvicsből és a jéghideg tejjel öblítette le a falatot. – Price felderítőket küld ki a városba, hogy összeszedjék az utcagyerekeket. Tudja, azokat a srácokat, akiket senki sem fog keresni. – Értelek. De te nem vagy utcagyerek. – De James az volt. Vagy olyasmi. Az anyja kitette a szűrét, amikor újra férjhez ment. Nem volt hová mennie, így Mark bácsi fészerében húzta meg magát. – És miután bántották, szintén oda menekült. – Igen. James elkezdett gyanakodni az egyik ilyen felderítőre, aki túl sokat kérdezgetett tőle, és mindenáron meg akarta tudni, van-e családja, meg hogy hajlandó lenne-e odaköltözni hozzá. Így hát James és én nyomozásba kezdtünk – letette a kezéből a szendvicset. – Rájöttünk, kinek dolgozik a felderítő, és

belopóztunk Price egyik raktárába. Tisztára mint James Bond, tudja? Fogalmunk sem volt arról, valójában mi folyik ott. – Szóval elkaptak benneteket, de te meg tudtál szökni? – Igen, de Jamest nagyon csúnyán elintézték. Elkezdtünk szaladni, de aztán valahogy szétváltunk. Két fickó volt a sarkamban. Nagy, kemény csávók. Soha életemben nem féltem még annyira. Leültem Teddy mellé és átkaroltam a vállát. Harapott még egyet a szendvicsből. – Aztán hallottam arról is, mit csinál Federico atya… – Mit csinál? – Hát, hogy segít a csellengőknek, meg ilyenek. – Értem – mondtam. – És akkor felkerested? – Igen. Az a vicces az egészben, hogy mindent tudott Benny Price-ról. A raktárában bújtatott el. – Várj csak! Ez ugyanaz a raktár, ami… – Persze. Még egyszer: sajnálom, ami történt. És elérkezett az én időm, hogy végre kiderítsem, hová tűntek az emberek aznap éjjel. – A raktárban két fickó volt, akik dobozokba pakoltak valamit, de amikor földet értem, már nyoma sem volt ott senkinek. Van ötleted, hová lettek? Teddy elmosolyodott. – A raktárnak van egy pinceszintje, aminek a bejáratát szinte lehetetlen megtalálni. Ott rejtőztünk addig, amíg mindenki el nem ment. Okos. – Szóval Federico atya megpróbálta elrejteni azokat a gyerekeket, akiket Price el akart kapni? – Igen. – Miért nem ment egyenesen a zsarukhoz?

– Megtette, de azt mondták neki, hogy eljárást akarnak ellene indítani. Eközben pedig a gyerekek folyamatosan tűntek el. Láthatta a felhívásokat meg a plakátokat. Láttam. – Azt mondták, Federico atyának nincs elég bizonyítéka arra, hogy Price áll az emberrablások hátterében. – Szóval te két éve ebben a raktárban rejtőzködsz? Megakadt a torkán a falat, és nagyot kortyolt a tejből. – Nem. Tudni kell, hogy Federico atya nem hagyja annyiban a dolgokat. Amikor látta, hogy a zsaruk nem segítenek, a saját kezébe vette az irányítást. Őrséget állított, kutató- és mentőcsapatokat szervezett, és amolyan földalatti mozgalmat épített ki. Lepleztem a meglepetésemet, és vártam, hogy Teddy folytassa. Miután az utolsó falatot is eltüntette, azt mondta: – Mindenféle srác dolgozik neki. És ami engem illet, hát, az én területem Panama. – Panama? – kérdeztem megrökönyödve. Ez az ügy kissé messzebbre nyúlik, mint gondoltam volna. Mint bárki is gondolta volna. – Igen. Vannak szállítási bizonylataink, számláink, és még a vevők címe is megvan. Mindenütt ott vannak. De Price állandóan utánam kutatott, és Federico atya gondoskodott arról, hogy ne legyek szem előtt. – Carlos Rivera tehát Federico atyának dolgozott? – Eleinte nem. Ő is felderítőember volt. Pontosabban a felderítőember. Ő próbálta meg Jamest elkapni. Szerintem Carlosnak akkor lett elege az egészből, amikor Jamest megölték. Elment az atyához, és egyezséget kötöttek. Federico atya a

meggyőzés nagymestere, ha az érdekei úgy diktálják. Akkor kapok kávét? Jó. Rendben. Azt nem értettem sehogyan sem, Carlos miért nem ment egyenesen a rendőrségre. Persze esélyes, hogy szép, nagy, kövér célpont lett volna belőle, és ez bizonyára játszott némi szerepet abban, hogy nem így döntött. Elvégre vannak, akik úgy gondolják, a rendőrség még a bűnözőknél is rosszabb, és ha hozzájuk fordul segítségért az ember, az olyan, mintha öngyilkosságot követne el. – Tehát akkor Panamában voltál? – Igen. Megmentettem hét srácot, ha esetleg érdekli magát – mondta büszkén. – Vagyis segítettem nekik. – És nem is tudtál róla, mi zajlik a nagybátyád körül? – De, tudtam róla. Federico atya elmondott mindent, de azt hittük, ejteni fogják a vádakat. Úgy értem, nyilvánvaló, hogy nem csinált semmi rosszat. Azt el sem tudtam hinni, hogy bűnösnek találták. Nem akartuk veszélyeztetni a küldetésünket azzal, hogy megmentjük Mark bácsit, de amikor tényleg elítélték, nem volt más választásunk. Még mindig nem hiszem el, hogy ez történt. Úgy értem, el sem tudom képzelni, hogyan kerülhetett James vére Mark bácsi cipőjére. – Én már rájöttem – mondtam. – Esett az eső. A nagybátyád kivitte este a szemetet és valószínűleg beleléphetett abba a pocsolyába, amelybe Mark vére belefolyt. Persze Mark nem vette észre őt a fészer mögött, de valakinek látnia kellett, amint James átvergődik a kerítésen, és az illető nyilván értesítette a rendőrséget. – Igen – mondta, és jó nagyot kortyolt a gőzölgő kávéból. – És mondd, elég nagy vagy már ahhoz, hogy feketén idd a kávét?

Elmosolyodott. Abban a pillanatban elég öregnek tűnt ahhoz, hogy olyan kávét igyon, amilyet csak akar. Túl sokat látott már. A szívében túl sok volt a félelem és a bánat. Valószínű, hogy az elmúlt két évben akár tíz évet is öregedett. – Miért jöttél vissza? – kérdeztem. – Kénytelen voltam. Nem hagyhatom, hogy Mark bácsi olyan dolog miatt üljön börtönben, amit nem követett el. – Még akkor is, ha ezzel a saját életedet veszélyezteted? – kérdeztem, és csodálat öntötte el a szívemet. Vállat vont, és ezt mondta: – Az elmúlt két évben mást sem csináltam. Elegem van már abból, hogy meneküljek. Ha Price el akar kapni, jöjjön és kapjon el. Összeszorult a szívem. Kizárt, hogy ez megtörténjen. – Fel kell hívnunk a rendőrséget, ugye, tudod? – Tudom. Részben ezért is vagyok most itt. Federico atyának nyoma veszett, így magát kell felbérelnünk.

Tizenhetedik fejezet

Ne zavarj! Már majdnem ott vagyok. PÓLÓFELIRAT Reyes egész este bökdösött, minduntalan hozzám ért, végigsimított a karomon, végigfuttatta az ujjait a számon, és mindezzel aprócska földrengéseket idézett elő, amelyek gyors egymásutánban végigszaladtak a testemen. De ekkor már tele volt a ház fényesen csillogó rendőrjelvényekkel. A szó szoros értelmében. Az utolsó filléremre mertem volna fogadni, hogy már a sarokban lebegő Mr. Wongnál is jelentkeztek a klausztrofóbia tünetei, pedig háttal állt a szoba közepének. Azért az nem volt semmi, hogy még a rendőrfőnök és az államügyész is a lakásomban tartózkodott. Tény és való, nem ártott volna, ha előzőleg kitakarítom a lakást. És kitehettem volna pár gyertyát is. Esetleg sajtkrémes csemegét is készíthettem volna. Cookie szorgosan tüsténkedett, utántöltötte a kávéscsészéket, Amber pedig egy újonccal flörtölt; kilátásba is helyeztem magamban, hogy hamarosan a Döglött Tetem nevet fogja viselni, amennyiben nem hagyja abba az Amberrel való flörtölést. Amber még csak tizenegy éves, az ég szerelmére! Persze lehet, hogy csak tréfálkozott vele. Ha így van, rendes tőle – amolyan cukrosbácsi módra.

A káosz kellős közepén telefonhívást kaptam Chrystal unokatestvérétől. – Halló, Ms. Davidsonnal beszélek? – kérdezte bizonytalan hangon. – Igen, én vagyok. Debra, maga az? Teddyre pillantottam. Biztos voltam benne, hogy nem dobja fel különösebben, hogy annyi rendőrt lát maga körül, de nyugalom, majdhogynem megkönnyebbülés látszott az arcán. – Igen – felelte a hívó fél. – Chrystal mondta, hogy Reyes Farrow húgát keresi. Felhívtam a barátnőmet, Emilyt, de ő is csak a lány keresztnevére emlékszik. Kimnek hívják. Neki és Reyesnek nem ugyanaz volt a családnevük. Érdekes. Bevillant az agyamba, hogy talán Walker a vezetékneve, Earl Walker után. – Ez minden, amire a lánnyal kapcsolatban emlékszünk – folytatta Debra. – Illetve még annyi, hogy nagyon szép volt. – Nos, már ez is több, mint amit tegnap tudtunk. – Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni. Tudja, nagyon jóban voltak Amador Sanchezzel. – Igen, mindenkitől ezt hallom – lehet, hogy ez az Amador Sanchez lesz a megoldás kulcsa. Nyilvánvalóan mindkettejüket jól ismerte. – És melyik iskolába jártak annak idején? – Az Eisenhower Középiskolába. – Rendben, van tehát egy Kim nevezetű lány, aki körülbelül tizenkét évvel ezelőtt az Eisenhower Középiskolába járt. – Pontosan. Remélem, megtalálja. – Nagyon köszönöm, hogy felhívott, Debra. – Igazán nincs mit. Nos, ez azért nem visz túl messzire. De volt egy Kim és adott volt az Eisenhower Középiskola. Ez nagyon úgy fest, hogy a másnapot Bob bácsi társaságában kell majd eltöltenem, ha

hajlandó rá. Azon tűnődtem, hogy vajon engedi-e majd, hogy én vezessek. – Majd’ elfelejtettem – mondta Cookie, és odasasszézott hozzám. Állandóan flörtölt valakivel ez a nő! – Megvan Amador Sanchez címe és telefonszáma. – Csodássss! – lelkendeztem. Mielőtt elmennék abba az iskolába, teszek egy látogatást ennél a Mr. Sancheznél. Lehetséges, hogy meg tudja mondani Reyes húgának a vezetéknevét, és azt is, hol találjuk a lányt. A cellatársaknak nincs titkuk egymás előtt. Különösen azoknak nem, akik a börtönlétet megelőzően is barátok voltak. Pacsiztunk, és Cookie elment, hogy utántöltsön egy újabb csészét. Majdnem tizenegy óra volt már, és minden késő esti fennmaradás megtette a maga hatását – a verések nemkülönben. Miközben a testem a kimerültségtől lüktetett, az agyam nem volt hajlandó megpihenni. Leültem Teddy mellé, hogy meggyőződjek róla, tényleg jól van-e. Meglepett, hogy megfogta a kezem. Megszorítottam. Az a gyerek abban a pillanatban belopta magát a szívembe, amikor elősétált az árnyékból. Utálom, amikor ilyesmi történik velem. Az államügyész leült velünk szemben, és elkezdte kihallgatni Teddyt; a tekintetében érdeklődéssel vegyes aggodalom tükröződött. – Beszélhetünk? – kérdezte valaki. Taft rendőr tornyosult fölém. Lenézett rám a magasból. Odapillantottam a mellette álldogáló Démongyermekre. Épp azon igyekezett minden erejével, hogy Mr. Wongot rávegye, játsszon vele ugróiskolát. – Nem igazán vagyok beszélgetős kedvemben, Taft – mondtam, és igyekeztem egy fagyos vállrándítással megszabadulni tőle.

– Sajnálom a reggel történteket. Csak nagyon megleptél, ennyi az egész. Bizalmatlan tekintettel fordultam ismét felé: – Ha megint hisztériás rohamot fogsz kapni, nem sok értelme van annak, hogy beszélgetésbe elegyedjünk. Letette a csészéjét az asztalra és leguggolt mellém. – Ígérem, hogy nem lesz roham. Sem hisztéria. Adnál még egy esélyt arra, hogy elmondjam, mi a helyzet? Nem viselte az egyenruháját, így biztos voltam benne, csak azért jött ma el, hogy velem beszélhessen, és nem is gyanította, hogy egy csapat rendőrt talál majd a lakásomban. Még egyszer gyorsan megszorítottam Teddy kezét, majd bevezettem Taftot a hálószobába, ahol nyugodtan beszélhettünk. Reyes persze jött utánunk. Ez aggasztott. Nem akartam később olyan helyzetbe kerülni, hogy magyarázkodnom kelljen azzal kapcsolatban, miért is sérült meg Taft rendőr gerincvelője. Már ha valami meggondolatlanságra vetemedik… Ez elég kínos lenne. Minden bizonnyal vallomást kellene tennem, és abban nem vagyok valami jó. Sokkal jobban ment a jeges pillantások villantása, és különben is, a frappáns válaszok királynője cím is jogosan megillet. Lehuppantam az ágyra, így Taftnak nem maradt más választása, mint állva maradni. Az egyetlen széken, ami a szobában volt, farmernadrágok, egy csipkekombiné és egy eredeti, a szabványnak megfelelő bilincs hevert. Ja igen, és persze egy gázspray is volt rajta. Taft nekidőlt hát a fésülködőasztalomnak, és csípőre tette a kezét. De Reyes… nos, Reyes más tészta. Érezhetően egyre türelmetlenebb lett. Mellettem gomolygott, megsimította a karomat, a fülembe lehelt, és a nyakam hátulján lévő pihéket borzolgatta – a közelsége határozott lökést adott a libidómnak.

Tekintettel arra, hogy tudtam, mire képes, remegni kezdtem. Ha róla volt szó, az önuralmam egy szempillantás alatt szertefoszlott. A Démongyermek berontott és megállt az ajtóban. A szemei tágra nyitva, legalább akkorára, mint egy-egy repülő csészealj. Észrevette Reyest. Míg én nem láttam őt tisztán, hiszen köd és homály alakjában jelent meg, a Démongyermek azonnal kiszúrta. Leesett az álla, le sem vette róla a szemét. Mintha hirtelen kellemetlenné vált volna neki, hogy közönsége adódott, Reyes az ablakhoz ment – rajtam pedig félve, hogy elveszítem, jeges borzongás futott végig. A Démongyermek lába földbe gyökerezett, és úgy tűnt, mintha nem mert volna megmozdulni. Vicces látvány volt, nem tagadom. – Az a lány – kezdett bele Taft a mondandójába, és ezzel visszaterelt az épp aktuális feladatomhoz –, akiről ma reggel beszéltél, nem a baleset helyszínén volt. – Frankó. Jól sejtettem – a reakcióm láthatóan nem zökkentette ki Taftot. Lehajtotta a fejét és a fésülködőasztalnak támaszkodott. – Ő a testvérem. A francba. Gondolhattam volna, hogy messzebbre visz a sztori, és nem csak egyszerűen egy kislányról van szó, akit még az általános iskolából ismer. – Egy tóban fulladt meg, nem messze a szüleim házától – tette hozzá, és a hangjában szomorúság csengett. – Megpróbált megmenteni – vetette közbe a Démongyermek, és még mindig nem vette le a szemét Reyesről. – És majdnem belehalt. Ismét megkeményítettem a szívemet a sátán e gyermekével szemben, és nem voltam hajlandó tudomást venni arról, hogy

kis karját az oldalához szorítja, hatalmas kék szemét szomorúan meregeti, babaszerű szájacskáját csodálkozva kitátja; undorral a szememben néztem rá. – Frenetikus – mondtam végül. – Mi? – végre elnézett Reyesről, de csak egy tizedmásodpercre, majd ismét bámulni kezdte, mintha egy radarkövető rendszer lett volna beépítve a szaruhártyájába. – Ennyire szereted? – kérdeztem a Démongyermektől, az egyik korábbi kijelentését ismételve. – A bátyám. – Itt van? – kérdezte Taft. – Ne most, Taft. Per pillanat sokkal komolyabb dolgokat kell megbeszélnünk. Eperke arckifejezésén zavar tükröződött, amikor végre hajlandó volt rám nézni: – Hát persze, hogy szeretem. Megpróbálta megmenteni az életemet. Egy hétig volt utána kórházban tüdőgyulladással, annyi víz ment a tüdejébe. – Értem – mondtam, és megemeltem a kezem, mintha a templomban készülnék hitet tenni. Mindig kimegy a fejemből, hogy léteznek olyan testvérek, akik szeretik egymást. – De még mindig szereted a bátyádat. Nem lehetsz állandóan a sarkában. Ez nem való. Megremegett az alsó ajka: – Egyébként sem akarja már, hogy mellette legyek. A francba, és még egyszer a francba! Miközben igyekeztem másra terelni a gondolataimat – az adórendszerre, az atomháborúra, az uszkárokra –, és nem tudomást venni arról, hogy könnyek gyűlnek a kislány szemébe, megkérdeztem: – És te mit akarsz?

– Vele akarok maradni – a pizsamája ujjával megtörölte az arcát, majd leült törökülésben a padlóra. Elkezdett kis köröket rajzolgatni a szőnyegre, és bár csak rövid pillanatokra, de a tekintete újra és újra Reyesre vándorolt. – De ha a bátyám nem akarja… Egy nagy, fáradt sóhajt követően ezt mondtam Taftnak: – Azt mondja a húgod, hogy megpróbáltad megmenteni az életét. Meglepetten nézett rám. – És hogy utána egy hétig kórházban voltál. – Hát ezt meg honnan tudja? – Ott voltam veled – mondta a kislány –, végig. Továbbítottam Taftnak, amit a húga mondott, és közben láttam, hogy a férfi minden szó hallatán egyre döbbentebben néz. – Azt mondta, utálod a zöld színű Jell-O zselét, és azóta nem vagy hajlandó megenni, amióta kijöttél a kórházból. – Igaz – ismerte el Taft. – Akarod, hogy elmenjen? A kérdésem láthatóan megrázta. Sorra vette magában a lehetséges válaszokat, majd végül ezt mondta: – Nem. Nem akarom, hogy elmenjen. De szerintem valahol máshol boldogabb lehetne. – Nem! Nem lennék boldogabb! – kiáltotta a húga. Felugrott, és odarohant Tafthoz. Megragadta a nadrágja szárát, mintha az élete múlna azon, hogy belekapaszkodik. – Maradni akar, de csak akkor, ha te is akarod. Egy pillanat múltán észrevettem, hogy Taft szemmel láthatólag remeg. – Nem hiszem el, hogy ez történik.

– Én sem. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy a kísérteted a gonoszabbik fajtából való. Ügyet sem vetve rám, Taft így szólt: – Ha maradni akar, örülök és elfogadom. De nem tudom, hogyan beszélhetnék vele. Hogyan kommunikálhatnánk. Hűha! Már láttam, mire megy ki a játék. – Nézd, én nem megyek bele ebbe a tolmácsszerepbe, világos? Ne is álmodj róla, hogy eljössz hozzám mindahányszor csak tudni szeretnéd, mi a helyzet a kishúgoddal. – Megfizetnélek – mondta. Sussman szavai visszhangoztak a fülemben. – Van elég pénzem. – Mennyiről lenne szó? Egy diszkrét kopogást követően Bob bácsi nagy feje és bozontos bajsza tűnt fel az ajtóban. – Megyünk – mondta. – Mi lesz Teddyvel? – kérdeztem, és aggodalom csengett a hangomban. – Egy védett házba megy, néhány rendőr kíséretében. Holnap megtesszük a szükséges intézkedéseket a továbbiakkal kapcsolatban. Taft és én kimentünk a hálószobából, a már majdnem üres lakásomba. Az államügyész kezet rázott velem, és nagy lelkesedésében alaposan meg is szorongatta az ujjaimat. – Ms. Davidson, kiváló munkát végzett ma. Egészen kiválót. – Köszönöm, uram – mondtam, és úgy döntöttem, nem teszek említést arról, hogy a kiváló munkám abban merült ki, hogy leestem egy tetőablakon, és készítettem egy sonkás-pulykás szendvicset. – Bob bácsi a segítségemre volt. Bizonyos értelemben.

A férfi fújtatott egyet, majd az ajtó felé vette az irányt. Teddy úgy megölelt, hogy majd’ kinyomta belőlem a szuszt, és követte az államügyészt. Jólesett az ölelése. Éreztem, hogy rendben lesz. Feltéve persze, ha Price el nem kapja. – Akkor mondatjuk, hogy ma este mindent megbeszéltünk és készen állunk? – kérdeztem BB-től, amikor az utolsó rendőr is elment. – Az akciócsoport első dolga az lesz holnap, hogy felvegye velünk a kapcsolatot. Meglátjuk. Ez a bizonyíték elég kell legyen ahhoz, hogy lekapcsoljuk a pasast. – Várj csak, Bob bácsi – tiltakoztam –, nem kockáztathatjuk Teddy életét! Több bizonyítékra van szükségünk Price ellen, de úgy, hogy nem Teddy vallomására építünk. És még Federico atyát is meg kell találnunk. Mi van akkor, ha Benny Price elkapta az atyát? Bob bácsi csalódottan ráncolta a homlokát: – Jelen pillanatban csak Teddy vallomására tudunk hagyatkozni. Térdre kell kényszerítenünk Price-ot, Charley, amilyen gyorsan csak lehet. Véget kell vetnünk ennek az egész históriának. A sarkamra álltam, nem voltam hajlandó beadni a derekamat, sőt még toppantottam is – mindezt átvitt értelemben persze. – Csak egyetlen esélyt adj! Tudod, hogy meg tudom csinálni. Legalább meg kell próbálnunk… Mintha egy szumóbirkózó súlya nehezedne a vállára, Bob bácsi elgondolkodott a felvetésemen: – Várjuk meg, mit tudunk meg holnap az akciócsoporttól – mondta végül.

– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte Cookie, miután Bob bácsi elment. – Ó, hát ismersz – mondtam, és mosolyogva Amberre mutattam. – Semmi olyasmit, amit nem tudnék kézben tartani. Amber elaludt a kanapén, a haja tökéletes ívben keretezte finom vonásait. Ez a kislány igazi szívek királynője lesz, ha megnő. Cookie elmosolyodott, és a fejét csóválta. – Bizony, a flörtölés fáradságos dolog. – Bizony az, a nyavalya törje ki – mondtam, és megkerültem a kanapét, hogy kinyissam az ajtót. Cookie felébresztette Ambert és átvezetgette a folyosón, a saját lakásukba. Amber egyszer-egyszer majdnem nekiment az ajtófélfának és megbotlott egy cserépben, Cookie pedig hozzám fordult és ezt mondta: – Ne gondold, hogy nem fogunk beszélgetni a mai napon történtekről. Ja persze, a majdnem-halálközeli élmény. – Nos, te se gondold, hogy nem fogunk a mai viselkedésedről beszélgetni – mondtam, és nagyon, de nagyon vágytam már rá, hogy egyedül maradjak. Rám kacsintott és becsukta az ajtót. Végre kettesben maradtunk. Ott álltam, a kezem a kilincsen, mintha valami mentőmellény lenne, és reszkettem a várakozástól. A levegő suhogott mögöttem, és Reyes előtűnt a ködből. Az elemek földies illata gazdagon és erőteljesen lengett körbe. Az egyik kezét a derekam köré fonta, a másikkal becsukta az ajtót.

A mellkasához húzott; szinte eggyé olvadtam vele. Olyan volt, mintha tűzbe zuhantam volna, a belőle áradó melegség szinte mindenütt egyszerre perzselte a bőrömet. – Te vagy az – mondtam, és a hangom jobban remegett, mint gondoltam. – Te voltál ott, amikor születtem. Hogyan lehetséges ez? Ajkával a nyakamat cirógatta, szinte perzselte a bőrömet. Lassan benyúlt a pulóverem alá, és mozdulatai nyomán lángra gyúltam. Óvatosan megérintette az oldalamat, ahol kaszájának éle belém hasított. Bár nem engedtem a tudatom felszínére az érzést, nagyon jólesett a törődése. Azután a fülemen éreztem a leheletét: – Dutch – suttogta, és az áramló levegő az arcomat csiklandozta. – Végre-valahára – mondta. Közelebb húzódtam hozzá, de ő hátrébb dőlt, és az arcomat fürkészte – most végre én is tisztán láthattam annak a lénynek a leplezetlen arcát, akit Reyes Farrow néven ismertem. Nem okozott csalódást. Ő volt a legcsodálatosabb férfi, akit valaha láttam; egyszerre szilárd és illékony lény – szálkás izmait mintha kőből faragták volna, ugyanakkor tudtam, hogy bármelyik pillanatban megfoghatatlan köddé válhat. Kávészínű haja a szemöldökére hullott, egy-két tincse a füle mögött kunkorodott. Sötét, mahagóniszínű szemét arany- és smaragdszín szikrák pettyezték, és alig leplezett vágy csillogott a tekintetében. Érzékien vastag, férfias ajkait enyhén szétnyitotta. Szemügyre vettem a ruházatát is; Elizabethnek igaza volt, Reyes rabruhát viselt. A felsőrész ujjait felhajtva hordta, és kivillant alóla hosszú, izmos karja. Végtelen gyengédséggel érintette meg a felsőajkamat; az arckifejezése szigorú volt, mint egy kisgyereké, aki épp most

talált egy szentjánosbogarat, és tudni akarta, miféle csodás varázslat hatására világít. Amikor hozzáért az alsó fogsoromhoz, lágyan megharaptam az ujját, az ajkaimat az ujjbegyére szorítottam, és megízleltem a kezének bőrét – egzotikus íze volt. Mélyet sóhajtott, és csukott szemmel a homlokomhoz érintette a homlokát. Úgy éreztem, nagy erővel igyekszik visszafogni magát, miközben az ujjának egyre nagyobb részét vettem a számba. Nem voltam benne biztos, miattam-e, vagy maga miatt, de hirtelen egyik kezével magtámaszkodott az ajtófélfán, ellökött magától, majd egy rekedt sóhajtással az ajtóhoz szorított, a másik kezét pedig a torkomra tette, hogy mozdulni sem tudtam, miközben igyekezett visszanyerni a teste fölötti uralmat. Ez volt a legszexisebb dolog, ami valaha is történt velem. A testem minden érintésére többet és többet követelt. A hasamban éreztem a vágy lüktetését; olyan éhség volt ez, amely áramlott, örvénylett bennem, és fehéren izzó vágyként öltött testet. Magamnak akartam őt mindörökre. A tudatom mélyéről előkúszott egy gondolat: Mi történne, ha meghalna? Vajon akkor is velem maradhatna? Akkor is eljönne hozzám, vagy átmenne a másik dimenzióba, és hagyná, hogy egyedül evezzek tovább az e világi élet vizein? Határtalan félelem lett úrrá rajtam, amikor belegondoltam, hogy elveszíthetem, hogy e világi értelemben megszűnhet létezni. Semmit sem akartam jobban, mint hogy felébredjen a kómából, és legyen velem testben is és lélekben is. Ebből a szempontból meglehetősen önző voltam… – Reyes – mondtam, és pihegtem a vágytól, amint az ajka egy különösen érzékeny pontra tapintott, a fülem mögött –, kérlek, ébredj fel! Hátrébb húzódott, és mintha nem értette volna, hogy miről beszélek, a homlokát ráncolta; majd lassan odahajolt hozzám, az

ajkát az enyémhez érintette, és ekkor elveszítettem minden realitásérzékemet. A csók lágyan kezdődött, a nyelve játszadozott a számban, végtelen gyengédséggel kóstolgatott és becézgetett. Majd hirtelen mintha futótűzzé változott volna, vad lett és követelődző, mindent felemésztő – elemi ösztön űzte, kergette, és a nyelve birtokba vett mindent, amit csak elért. Ez a csók a bennem motoszkáló kétkedés legeslegutolsó szikráját is kioltotta. Reyes csókjának ízében keveredett az eső, a napsütés és a gyúlékony anyagok illata. Közelebb lépett, még mélyebben csókolt, és úgy éreztem, mintha egy apró szikra lobbanna fel a combjaim közt. A kezem útjára indult, hogy megérintse a hasamnak feszülő keménységet, ám ekkor Reyes abbahagyta, amit elkezdett, és a csók hirtelen véget ért. Szélsebesen megperdült a tengelye körül – úgy éreztem, szinte beleszédülök. Előtűnt a köpenye, amely gomolyogva ölelt körül mindkettőnket, és fémes suhogást hallottam, mintha fegyver pengéje hasított volna a levegőbe. Baljós, mélyről jövő morgás szakadt ki Reyes mellkasából, azonnal visszarántott engem is a valóságba, de olyan gyengének éreztem magam, hogy alig álltam a lábamon. Tehát van még valaki rajtunk kívül a szobában? Valaki… vagy valami? Nem láttam pontosan, mi az, ami Reyes széles vállai mögött gomolyog, de éreztem a levegőben a feszültséget. Reyes izmait megfeszítve figyelt, és tudtam, hogy bármi is legyen, ami körülöttünk áramlik a légben, egy biztos: nagyon, de nagyon veszélyes. Reyes odafordult hozzám, a derekam köré fonta a karját, és magához húzott. Mahagóniszínű tekintete csillogott, a

szemembe nézett, és szinte könyörgött, hogy próbáljam megérteni: – Ha felébredek – mondta, és a hangja fájdalmas suttogás volt csupán –, megtalálnak. – Micsoda? Kicsoda? – kérdeztem. A szívembe markolt a félelem. Azonban ebben a pillanatban Reyes köddé vált. Három másodperccel később a padlóra zuhantam.

Tizennyolcadik fejezet

Ha Drakula teniszezni hívna, nehogy te menj ütőér! LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT Végigaludtam volna az elmúlt huszonhét évet? Hát léteznek olyan teremtmények, amelyeket még sosem láttam? Veszélyes lények, amelyek gonoszságával csak földöntúli erő képes birokra kelni? A tárgyalóban ültünk Bob bácsival, de az előző este történtek miatt képtelen voltam teljes odaadással koncentrálni. Ott volt velünk Garrett is, valamint az államügyész, a Price ügyét vizsgáló nyomozócsoport vezetője, az ügyvédek és a különösen izgága Angyal. Az aznap esti akciótervet igyekeztünk véglegesíteni. Nem volt egyszerű tervet kovácsolni úgy, hogy nem minden résztvevő volt képben a valódi akcióval kapcsolatban, de Bob bácsi megoldotta a problémát. Tudtam, hogy így lesz. Garrett és Angyal meglepően csendesek voltak. Ami Garrettet illeti, teljes mértékben meg tudtam érteni. Ellenezte az egész tervet. Angyal már más tészta volt, hiszen számára ott volt a lehetőség, hogy egy igazán csinos, miniszoknyás ügyvéd szellemével flörtöljön, de csodák csodája, mégsem élt vele. Szinte rá sem nézett Elizabethre… El sem tudtam képzelni, mi emészthette. Vajon Reyesszel kapcsolatos? Vajon tudta, hogy

titokban egy olyan pasasról fantáziálok, aki valójában egy elítélt bűnöző? Miután a detektív és az államügyész kiment a tárgyalóból, Bob bácsi hozzám fordult: – Oké, és most halljuk, mi a valódi terv? Vissza a valóságba… Halovány mosoly szaladt át az arcomon: – Elmegyek azzal a nevetséges videokamerával és a légből kapott bizonyítékkal Price-hoz, és ráveszem, hogy szépen bevalljon mindent. – Meg tudod csinálni? – Meg tudom csinálni. – A francba is – mondta, és látszott, hogy már akkor teljesen el volt ájulva a dologtól –, te tényleg tudsz valamit. Garrett izgett-mozgott, de egy szót sem szólt. – Mi van, ha nem találjuk meg? – kérdezte Barber. Arra utalt, hogy ők sem jártak sok sikerrel Federico atya előkerítését illetően. – Mi van, ha az akciócsoport nem ismeri Price összes rejtekhelyét? Lehet, hogy valahol másutt tartják fogva az atyát. – Vagy már meg is ölték – vetette közbe Sussman. – Ezt nem zárhatjuk ki – ismertem el, majd hozzátettem: – Ne feledjük, hogy Price katolikus. Méghozzá hithű. Nem szánja rá magát egykönnyen, hogy eltegyen láb alól egy felszentelt papot. – Tehát Barber és én végigjárjuk a rejtekhelyeit – mondta Elizabeth –, Sussman és Angyal pedig neked segítenek. – Hát ez lenne a terv. – Mi a terv? – kérdezte Bob bácsi. Összefoglaltam neki az ötleteinket, ő pedig feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy nincs kifogása. Ami nagy szerencse, mert B tervünk sajnos egyáltalán nem volt.– Angyal – mondtam, miközben a többiek menni készültek –, hajlandó vagy elmondani, mi a baj, vagy szeretnéd,

hogy kipróbáljam rajtad azokat a kínzási technikákat, amelyeket a tavalyi Mardi Gras29 alkalmával volt szerencsém elsajátítani? Angyal elmosolyodott, és lelkesen ez mondta: – Jól vagyok, főnök. Csukott szemmel is végig tudnám csinálni az egészet. – Persze, de csak azért, mert átlátszó a szemhéjad. – Ez igaz – ismerte el vállat vonva. Rápillantottam a telefonomra. Volt egy üzenetem Cookie-tól. Tárcsáztam a hangpostám számát, és közben továbbra is Angyalhoz beszéltem: – Olyan bánatosnak tűnsz, mintha valaki megszabadított volna a kedvenc kilencmilliméteresedtől. – Nem vagyok bánatos – mondta, és végigpillantott az előtéren, majd ismét felém fordult: – Akkor biztosan nem, ha téged láthatlak. Ó! Olyan cuki! Biztos, hogy készül valamire; de halvány sejtelmem sem volt, vajon mire. – Mit gondolsz, mi történt? – csicseregte Cookie vidáman a telefonba. – Megvan a neve! Felhívtam Reyes cellatársát, Amador Sanchezt, és megfenyegettem! Azt mondtam neki, hogy ha nem válaszol a kérdéseimre, feljelentem, hogy megszegte feltételes szabadlábra bocsátásának feltételeit. Így hát megvan a lány neve és a címe is. Ő… – az üzenetrögzítő sípolt egyet, majd újabb hangüzenet következett: – Bocs. Ezek a fránya telefonok! Na, szóval a lány még mindig Albuquerque-ben él. Kim Millarnek hívják, és a címe… Rogyadoztak a térdeim. Menet közben elvettem egy darab papírt és egy tollat az egyik rendőr íróasztaláról, aminek 29

A New-Orelans-i karnevál elnevezése. A karnevált minden évben húshagyó kedden rendezik meg, színes forgatagában latin zenére táncolnak és bolondoznak a résztvevők.

következtében az illető rosszalló pillantásokkal méregetett. Felírtam a címet. – Nem tudott telefonszámot mondani, de állítólag Kim otthonról dolgozik, így biztosan eléred őt akár akkor is, amikor ezt az üzenetet hallgatod. A legszívesebben egy nagy, cuppanós puszit nyomtam volna Cookie arcára! – Tudom, tudom, most a legszívesebben egy nagy, cuppanós puszit nyomnál az arcomra. Menj, és találd meg Reyes húgát, ráérünk utána is enyelegni! Kitört belőlem a nevetés, azonnal beugrottam a kocsimba, és a belváros felé hajtottam. A várakozás nőttön-nőtt bennem, és úgy éreztem, mintha a szívem és a gyomrom helyet cserélt volna egymással. Az órámra pillantottam. Még huszonnégy óra. Huszonnégy óránk maradt arra, hogy gátat vessünk ennek az egésznek. Útközben volt időm, hogy elgondolkodjam azon, amit Reyes előző éjjel mondott. Vajon mit értett az alatt, hogy megtalálhatják? Ki találhatja meg? Ezek szerint vadásznak rá? Úgy döntöttem, nem eszem magam tovább azon, vajon kire vagy mire mordult rá Reyes. Nyilvánvaló, hogy volt ott valaki vagy valami, amit én nem láthattam. Ez pedig több rejtélyes kérdést is felvet: Mi értelme annak, hogy a halál angyala vagyok, ha nem láthatok mindent, ami a túlvilágról jön? Tehát nem fontos, hogy mindent átlássak? Mert ha nem, akkor ugyan hogyan várhatják el, hogy a halál angyalaként maximálisan ellássam a teendőimet? Megálltam egy épületegyüttes kapuja előtt, nesztelen léptekkel odasétáltam az 1B elé, és bekopogtam. Egy velem

egykorú nő nyitott ajtót. Konyharuhát tartott a kezében, mintha épp az edényeket törölgette volna. Előreléptem, felé nyújtott kézzel, és ezt mondtam: – Jó napot, Ms. Millar, Charley Davidson vagyok! Óvatosan fogadta a kézfogásomat. Papírvékony ujjainak érintése jéghideg volt. Sötét gesztenyebarna haja és világoszöld szeme volt, és egyáltalán nem hasonlított Reyesre. Volt benne egy kis ír vér, és még valami más. – Miben segíthetek? – kérdezte. – Magánnyomozó vagyok – mondtam, előhalásztam egy névjegyet, és átnyújtottam neki. – Beszélhetnék önnel? Egy hosszú pillanatig a névjegyemet tanulmányozta, majd szélesebbre tárta az ajtót és intett, hogy kerüljek beljebb. Amikor beléptem, végigjárattam a tekintetem a napfényben úszó szobán, hátha találok valahol egy fotót Reyesről. Egyetlen kép sem volt sehol, sem Reyesről, sem másról. – Tehát magánnyomozó? – kérdezte, és egy székhez vezetett. – Miben segíthetek? Leült velem szemben a külső szobában. A reggeli nap átszűrődött a fátyolszövet függönyön, és kellemes melegséggel árasztotta el a helyiséget. Bár nem volt sok bútor a lakásban, ami volt, az jó ízlésről tanúskodott. Felmerült bennem, hogy talán van ebben a lányban némi kényszeresség, majd megköszörültem a torkom, és azon lamentáltam, hogyan is kezdjem. Nehezebb volt, mint gondoltam. Hogyan mondja meg az ember valakinek, hogy a testvére meg fog halni? Arra jutottam, hogy erre később térek majd ki. – Reyes miatt vagyok itt – kezdtem. Mielőtt azonban folytathattam volna, közbevágott: – Tessék?

Pislogtam. Hát nem hallotta, amit mondtam? – A bátyja miatt vagyok itt – próbálkoztam ismét. Volt egy olyan adottságom, hogy beleláttam az emberekbe, így azonnal tudtam, hogy Kim hazudik, amikor ezt mondta: – Sajnálom, de fogalmam sincs, miről beszél. Nekem nincs is bátyám. Nagyszerű! Vajon miért hazudik? Újabb és újabb lehetséges magyarázatok cikáztak át az agyamon – igyekeztem megoldást találni erre a legújabb, fölöttébb sajnálatos rejtélyre. De nem volt időm játszadozni. Még akkor sem, ha egy ilyen cseles játszmáról lenne szó. Ha harc, hát legyen harc – gondoltam, és egy újabb hazugsággal válaszoltam a hazugságára. – Reyes figyelmeztetett, hogy ezt fogja mondani – közöltem, mosollyal az arcomon. – De mondott egy jelszót is, amelynek hallatán tudni fogja, hogy nyugodtan beszélhet velem. Összevonta a szemöldökét: – Miféle jelszót? – előrébb dőlt. – Beszélt magának rólam? Hát, ez könnyű menet volt. Szinte már szégyenkezni kezdtem, hogy ilyen simán ment. – Nem – mondtam sajnálkozva –, nem beszélt. De ön épp most árulta el magát. Harag villant azokban az ír szemekben, de éreztem, hogy Kim nem rám dühös. Magára haragudott. A válla vonalának íve, az összepréselt ajkai, az összehúzott szemöldök és a lényéből sugárzó csalódottság elárult mindent, amit tudnom kellett. Nem Reyes volt az egyetlen a családban, akit bántalmazás ért. – Kérem, ne nehezteljen magára – mondtam, és inkább együttérzés volt bennem, semmint megbánás. – Ez a munkám. Tudom, mikor mit kell kérdeznem. Ránézett a kezében lévő konyharuhára, és miközben folytattam, láttam, hogy egyre erősebben gyűrögeti az anyagot.

– Miért akarja Reyes, hogy ne tudódjon ki az ön kiléte? Hiszen nem hozható kapcsolatba önnel az ügy, ami miatt börtönben van. Sosem említette, hogy rokonok, sőt, az adatok szerint egyáltalán semmilyen kapcsolatban nem állnak. A bírósági periratokban sem esik említés önről. Hosszabb hallgatás után végül beszélni kezdett; a szavaiból áradó szomorúság szinte tapintható volt: – Nem csoda, hogy így van. Megígértette velem, hogy nem mondom el senkinek, ki is vagyok valójában. Még a vezetéknevünk is különbözik. Így nem volt nehéz a tárgyalás során a háttérben maradnom. Senki sem gyanított semmit. Vajon miért akarta Reyes, hogy a húga névtelenségbe burkolózzon az egész tárgyalás alatt? A lány tökéletes tanú lehetett volna. – Tudja, mi történt vele? – kérdeztem. A fejét még jobban lehajtotta, a haja a szemébe hullott: – Tudom. Meglőtték. Amador elmondta. – Ó, tehát Amador azért tájékoztatja erről-arról? – Igen. – Akkor bizonyára azt is tudja, hogy az állam elrendelte az őt életben tartó gépek kikapcsolását, amire holnap kerül sor. – Igen – a hangja szívbe markoló volt. Végül csak jutunk valamire… Sikerülnie kell! – Harcolnia kell érte, Kim. Senki más nem segíthet rajta. Ön az egyetlen élő rokona. – Nem tehetem – mondta, és hevesen ingatta a fejét. – Nem folyhatok bele a dologba. A döbbenettől mintha az összes levegő kiszorult volna a tüdőmből. Zavarodottan és dühösen bámultam Kimre. A konyharuhát csavargatta a kezében. A kézcsontjainál egészen kifehéredett a bőre.

– Kérem, ne nézzen így rám! Maga ezt nem értheti. – Nyilván nem. Zokogásban tört ki: – Reyes megesketett, hogy soha többé nem veszem fel vele a kapcsolatot. Azt mondta, amikor kijön a börtönből, majd megkeres. Ezért maradtam én is Albuquerque-ben. De nem látogathatom meg, és nem írhatok vagy telefonálhatok neki, és a születésnapjára sem küldhetek ajándékot. Megesketett, hogy így teszek – a szeme könyörgött, hogy próbáljam megérteni. – Nem bonyolódhatok bele az ügybe. Bár elképzelni sem tudtam, miért ígértette meg vele Reyes mindezt, a helyzet nyilvánvalóan megváltozott. Eldöntöttem, hogy kijátszom az adu ászt, és az elevenére tapintok. Szükség törvény bont, és a többi… – Kim, az elmúlt évek során Reyes mindent megtett azért, hogy megvédje magát – mondtam, és a hangomból csak úgy csöpögött a szemrehányás. – Hogyan képes arra, hogy ne tegyen semmit? – Nem a megvédeni a jó szó – mondta, és a konyharuhába szipogott. – Nem értem. Esetleg… nemi erőszakra is sor került? – nem tudtam elhinni, hogy ilyen vakmerően folytattam. Meglepett, micsoda elszántság lett úrrá rajtam a balsors előszobájában. Egy ilyen kényes kérdés feltevése már-már a kegyetlenség határát súrolta. Könnyek folytak Kim szeméből, patakzottak az arcán – ez pedig önmagáért beszélt. – Reyes igyekezett megvédeni önt, amennyire csak tőle tellett. Most pedig képes lenne hátat fordítani neki? – Mondtam magának, hogy a megvédeni nem a legjobb kifejezés.

Éreztem, hogy a türelmem már nagyon fogytán van. Miért nem akar segíteni neki? Láttam, Reyes mennyire aggódik a húgáért, tudtam, hogy az életét kockáztatta aznap éjjel, hogy vele maradhasson. Elszaladhatott volna, elmehetett volna a rendőrségre, feladhatta volna a pszichopata apát a hatóságoknak, és akkor szabadon élhetett volna. De mégis maradt. Kim miatt. – Akkor mi a megfelelő kifejezés? – kérdeztem, maró gúnnyal a hangomban. Egy hosszú percnyi gondolkodás után Kim rám nézett. Zöld szeme csillogott a délutáni napsütésben: – Szenvedett miattam. Hm. Ez azért nekem is sok volt. – Nem értem. Mit…? – Az apám – szakított félbe, és a hangja remegett a szavai súlyától –, az apám egy ujjal sem nyúlt hozzám soha. Én voltam a kezében a fegyver, amellyel Reyest irányítani tudta. – De hiszen épp az előbb… célzott rá, hogy szexuális bántalmazásra is sor került. A tekintete az enyémbe fúródott, zöld szemében szinte égett a harag, amiért arra kényszerítem, hogy kimondja az igazat: – Apám egy ujjal sem nyúlt hozzám. Hozzám nem. Hát ezért nem mondtam, hogy nem volt szexuális bántalmazás. Ott ültem, elgyengülten. Egy pillanatig megszólalni sem tudtam, igyekeztem megemészteni, amit Kim mondott, újra és újra végiggondoltam, elemezni próbáltam a hallottakat. Még elgondolni is rémes volt, mintha már maga a gondolat is fizikai fájdalmat okozna; mint egy doboz, amelynek tetején pengeéles üvegdarabkák meredeznek, és akárhányszor megpróbálja az ember kinyitni, mindig az ujjába hasítanak a szilánkok. – Eleinte állatokat használt fel arra, hogy manipulálja.

Ismét Kim törékeny arcára néztem. Kényszerítettem magam, hogy rá figyeljek. – Amikor Reyes kisfiú volt, apám az állatokat használta… Az állatkáknak kellett megfizetniük Reyes minden rosszaságáért. Apám hamar rájött, mi módon tudná Reyest sakkban tartani. Pislogtam, és hagytam, hogy leülepedjen bennem, amit hallottam, annak ellenére, hogy a tudatom tiltakozott az információ befogadása ellen. – Anyám drogfüggő volt, és a hepatitiszfertőzés komplikációi következtében már haldoklott. Ő adta apám kezébe a leghatékonyabb fegyvert: engem. Anyám egyszerűen letett apám küszöbére, és többé vissza se nézett. Ha Reyes nem engedelmeskedett apánk parancsainak, nem kaptam vacsorát. Vagy ebédet. Odáig fajult a dolog, hogy végül vizet sem. És így ment ez egészen addig, amíg Reyes be nem hódolt neki. Apámnak csak arra kellettem, hogy fegyverként használhasson, egyéb érdeklődést soha nem tanúsított irányomban. Csak egy eszköz voltam, amivel a bátyámat zsarolhatta. Képtelen voltam megszólalni, képtelen voltam felfogni, hogy ilyen megtörténhet. Képtelen voltam akár csak belegondolni is, hogy Reyes ilyen kiszolgáltatott volt, valóságos rabszolgája egy szörnyetegnek. A szívem összefacsarodott, a gyomrom összeszorult, és éreztem, hogy a reggelim a torkom felé tart. Nyeltem egy nagyot, vettem pár mély levegőt, és undorodtam magamtól, amiért Kimet arra kényszerítettem, élje újra a vele megesett rémségeket, amelyeket én magam még elképzelni is alig tudtam. – Ehhez tudni kell, milyen is Reyes valójában – folytatta Kim, és láthatóan észre sem vette az állapotomat –, és hogy hogyan gondolkodik. Amit most elmondtam önnek, az az igazság. Reyes azonban másképp élte meg az egészet. Ő úgy gondolja, hogy

apám miatta bántott engem. A hosszú évek alatt a vállára vette ennek terhét, és a szívén viselte a sorsomat, úgy, mint a király az alattvalóiét. Összeszorítottam a fogaimat, nehogy elkezdjen remegni az állam. – Megesküdött, hogy többé nem esik bántódásom miatta. Fel nem foghatom, miért gondolta ezt, hiszen pont fordítva volt. Apám valójában őt bántotta, csak engem használt erre a célra. – Kim letörölt egy könnycseppet az arcáról, és boldogtalan pillantást vetett rám. – Ugye, tudja, miért mondom el mindezt magának? A kérdése meglepett, és nemet intettem. Erre nem is gondoltam. – Azért, mert magáról van szó. Minden idegszálammal igyekeztem koncentrálni, hogy felfogjak mindent, amit mond, és ne kalandozzanak el a gondolataim. – Amikor Reyes kicsi volt, furcsa rohamai voltak. Néha egy óránál is tovább tartottak. Amikor véget ért a roham, bizarr emlékképekről számolt be. Az egyikben egy lányt látott, akinek sötét színű haja, és csillogó, aranyfényű szeme volt. Amikor ma kinyitottam az ajtót, azonnal tudtam, hogy maga az. Emlékképei voltak? Rólam? Éreztem, hogy gyorsul a pulzusom. – Azt mondta, hogy egyszer megmentette az ön életét. Mondta, hogy egy férfi bevitte magát egy lakásba – közelebb hajolt hozzám. – Ha tudni akarja, sosem jutott volna ki onnan élve. A férfi szándéka az volt, hogy megtegye, amit akart, aztán megfojtotta volna. Nem ez lett volna az első eset… Az aggodalom hullámokban söpört végig rajtam.

– Reyes tudta, hogy veszélyben vagyok? – kérdeztem, mire nagy nehezen megtaláltam a hangomat. – Igen. Volt egy másik alkalom is, amikor csak azt hitte, hogy veszélyben van. A mostohaanyja kiabált magával, egy tucat bámészkodó szeme láttára. Maga pedig félt, és nagyon megalázónak érezte a helyzetet. Ezek az erős érzelmek késztették Reyest arra, hogy a segítségére siessen. Olyan dühös volt, amikor a helyszínre ért, és annyira féltette magát, hogy azt mondta, kevés híja volt annak, hogy ketté ne hasítsa a mostohaanyját, csak hogy megtanulja a leckét. De maga könyörgött neki, halkan suttogva, hogy ne bántsa. Az aznap történtek bekúsztak az emlékezetembe. – Emlékszem – mondtam. – Nagyon dühös volt. – Később megtanulta, hogyan találhatja meg magát anélkül is, hogy átélné ezeket a furcsa rohamokat. Transzszerű állapotba került, csak azért, hogy láthassa magát, hogy figyelhesse – mosolygott, amikor a jobb idők emlékei ötlöttek fel benne. – Dutchnak nevezte. Láthatóan remegtem, és hosszan, mélyet sóhajtottam. Kim minden szava újabb és újabb kérdéseket vetett fel bennem, és egyre kevésbé értettem a helyzetet. – Ha Reyes megtanulta uralni a valós lényét, ha felismerte a hatalmát, az erejét, és tudta, hogyan használhatja, akkor miért nem… állította meg az apjukat? Kim vállat vont. – Nem hiszem, hogy elhitte, hogy képes minderre. Összevontam a szemöldököm. – Nem értem. – Reyes fejében mindez csak fantázia volt, álmodozás. Akkoriban még nem tudta, hogy mindez valóság. Még önről is azt gondolta, hogy csak a képzelet szülöttje, álmai asszonya. De

én tudtam, hogy ez a valóság. Amikor idősebbek lettünk, elkezdtem utánanézni annak, mi az, amit elképzelt, és mi az, amit valójában meg is tett. Minden, amit mondott, ténylegesen megtörtént. A Kim szemében csillogó értelem meghazudtolta a lágyszavú, törékeny kis nő képét, amelyet első benyomásként alakítottam ki magamban. Megtanulta elrejteni az igazi énjét, amennyire csak tudta. Csodálat ébredt bennem iránta. Nagyon szerettem volna, ha barátok lehetnénk… egy másik életben. Más körülmények között. Bár, mint tudjuk, minden lehetséges. – Tudja, hogy Reyes valójában… kicsoda? A kérdésem nem lepte meg. – Nem, fogalmam sincs – mondta, és a fejét ingatta. – Csak azt tudom, hogy különleges. Más, mint mi. Még abban sem vagyok egészen biztos, hogy emberi lény. Ebben tökéletesen egyetértettünk. – És a tetoválásai? – kérdeztem. – Elmondta valaha, mit jelentenek? – Nem – egy pár pillanatra mintha elernyedt volna. – Csak azt mondta, hogy mindig is megvoltak, amióta csak az eszét tudja. – Tudom, hogy jelentenek valamit, csak nem tudok rájönni, mit – a tenyeremet a homlokomra szorítottam, mintha meg akarnám akadályozni, hogy a gondolataim eszeveszett tempóban kergessék egymást. – Maga olyan, mint ő? – kérdezte Kim, teljesen magától értetődő stílusban. Vettem egy mély levegőt, és ismét a beszélgetésre koncentráltam:

– Nem. Én a halál egyik angyala vagyok – ez mindig olyan rémesen hangzott, amikor kimondtam. De Kim csak elmosolyodott; a mosolya széles volt, és kedves. Meglepett. – Reyes is ezt mondta. A maga dolga, hogy átsegítse a lelkeket a túlvilágra. Azt mondta, hogy úgy fénylik, mint egy születő galaxis, és hogy magabiztosabb, mint gazdag gyerek a papa Porschéjában. Elnevette magát, és az ölébe terítette a konyharuhát. – Szerintem őt ez segítette át a nehéz helyzeteken. Az, hogy ő is magabiztos. Ha nem lett volna olyan erős, nem hiszem, hogy túlélte volna mindazt, ami történt. Kim minden szava fájón hasított a szívembe. Azt akartam, hogy Reyes jól érezze magát. Azt akartam, hogy kitörlődjön az elméjéből mindaz a rossz, amin keresztülment. De hogyan történhetne meg mindez, ha nem ébred fel a kómából? – Kérem, mindezek ellenére, megpróbálná mégis megállítani a folyamatot? – kérdeztem, és a hangomból kétségbeesés áradt. Kim a konyharuha anyagának gyűrődéseit az ujjával igyekezett kiegyengetni. Láthatóan megingathatatlan volt: – Charlotte, Reyes nagyon sokat szenvedett már miattam. Tettem neki egy ígéretet. Nem szeghetem meg a szavam, mindazok után, amin miattam keresztülment. Nagyon nehezen küzdöttem le magamban a vágyat, hogy vitába szálljak vele, de megértettem az álláspontját. Láttam az arcán tükröződő szeretetet, és hallottam a hangjában a félelmet. Amit eredetileg nem vettem számításba, az a testvérek mély és megingathatatlan, egymás iránti hűsége volt…

Bob bácsi maradt minden reményem. Ismert embereket, akik ismertek embereket. Ha valaki, akkor ő meg tudja oldani a dolgot. Ugyanabban a szürreális hangulatban távoztam Kim lakásából, amelyben napok óta leledztem. Minden egyes órában megtudtam valamit Reyesről, valami elképesztő és addig nem ismert tényt. Miután oly sokáig, minden eredmény nélkül igyekeztem felkutatni, most a minden irányból felém hömpölygő információáradat szinte elsöprő erejű volt. No, nem mintha panaszkodni akartam volna. A szomjazó ember nem bosszankodik, ha jön az ár. A Reyes Farrow-t övező rejtély egyre szövevényesebb lett. Én pedig készen álltam, hogy kibogozzam a szálakat. Ugyanakkor a kérdés még mindig az, hogy vajon huszonnégy óra elegendő lesz-e minderre.

Tizenkilencedik fejezet

Talán nem látszik rajtam, de művészi szintre fejlesztettem, hogy úgy tegyek, mintha nindzsa lennék. LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT – Hol vagy? Épp a bíróság épületéből tartottam kifelé, amikor Bob bácsi telefonált. Sussman azt javasolta, fellebbezzek Reyes ügyében a bírósági határozat ellen, gyakorlatilag pereljem be az államot, arra hivatkozva, hogy Reyes az egyetlen ember, aki a kansasi sorozatgyilkossal kapcsolatban használható információval szolgálhat. Nem voltam elragadtatva attól, hogy ilyen eszközökhöz folyamodjak, de a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt ez volt az egyetlen dolog, amit tehettünk. Ha elfogadják a beadványomat, akkor a Reyest életben tartó gépeket egy darabig nem kapcsolják ki, és ezzel nyerhetek még egy kis időt. Muszáj volt még egyszer beszélnem vele, lehetőség szerint úgy, hogy nem kerülünk olyan közel egymáshoz. Vagyis úgy, hogy nem ér hozzám. És nem is néz rám. Lehet, hogy így kézzelfogható információhoz juthatnék. Azon morfondíroztam, vajon vissza tudnám-e fogni őt valahogy, mondjuk, odakötözném a mosogatóhoz, vagy valami ilyesmi. Igaz, ehhez kellene kerítenem valahonnan egy nem e világi kötelet. Vagy legalábbis egy tündérporral beszórt bilincset.

– És te hol vagy? – kérdeztem vissza. Bob bácsi maga volt a megtestesült kíváncsiság! – Be kell drótoznunk, drágám. – Bedrótozni? Mire föl? És hozzájárultam én ehhez egyáltalán? – nem emlékeztem, hogy belementem volna abba, hogy bedrótozzanak. Sosem hoztak izgalomba a drótok… BB sóhajtott egy nagyot. Vicces volt. – Tudod, a rajtaütés miatt – mondta, és fáradtság csengett a hangjában. – Ja persze – el is felejtettem. – Épp most nyújtottam be keresetet az állam ellen. Tudsz abban segíteni, hogy minél hamarabb célt érjen? Nincs túl sok időnk. – Persze. Majd felhívom a bírónőt, akivel randizgattam. – Bob bácsi, olyan embert kellene felhívnod, aki szeret, és nem gond neki, hogy szívességet tegyen neked. – Jaj, hát ő nagyon odavolt értem! Minden porcikámért. Megtorpantam, mert felmerült bennem ezzel kapcsolatban némi kétség, majd folytattam az utamat Mizéria felé: – Köszi, Bob bácsi. Jövök neked eggyel. – Eggyel? Most ugye csak viccelsz? – Hm, tehát akkor rendes számadást vezetünk? Mert ha mindent számon tartunk, akkor… – Ne is törődj vele! Csak csipkedd magad, gyere minél hamarabb! Miután mindkét csapattal – a technikaiakkal és a külső biztosítókkal is – ki tudja, hányadszor, már az unalomig végigrágtuk magunkat a terven, visszarohantam a lakásomba, hogy az alkalomnak megfelelően felöltözzem. Leginkább a kalandjaim során szerzett, kék színben pompázó zúzódások eltüntetésén fáradoztam. Amikor megjelentem a helyszínen, épp úgy néztem ki, mint egy önbizalomhiányos könyvtáros

kisasszony, szexi cicaszemekkel, és olyan szájjal, melynek láttán a felnőtt férfiak is sírva fakadnak. Garrett keze megállt a levegőben, lemerevedett, és kiguvadt szemmel meredt rám. Ez jó jelnek tűnt, de az optimizmusom csak addig tartott, amíg meg nem szólalt: – Az a cél, hogy elcsábítsd! Nem az adóbevallását mész ellenőrizni. Elizabeth után szabadon, piros miniszoknyát vettem fel, és tűsarkút – minimum nyolc centi magas sarokkal. Vele ellentétben azonban szoros kontyba fésültem a hajam, és fekete műanyag keretes szemüveget tettem fel. Az általam megformált karakter a freudi értelmezés szerint az anális karakter30 iskolapéldája volt. – Mondd csak, Swopes, te pasiból vagy egyáltalán? – Amikor zavartan ráncolta a homlokát, megtoldottam még egy kérdéssel: – Volt már olyan erotikus álmod, amelyben titkárnő, könyvtárosnő vagy német tanítókisasszony szerepelt? Bűntudatos ábrázattal nézett körül, és láthatóan reménykedett, hogy senki sem hallotta a beszélgetésünket. – Bingó! – kiáltottam győzedelmesen, és elindultam a járőrautó felé. Garrett jött utánam, így hát folytattam az eszmefuttatásomat: – Gondolod, hogy Benny Price nem fogna gyanút, ha valami dögös bige tipegne be hozzá az utcáról, aki ráadásul úgy van öltözve, hogy lerí róla, el akarja csábítani, és mellesleg arra is rá akarja venni, hogy bevalljon négy gyilkosságot? Hmm. Ez igazán nagyszerű ötlet! És tudod, ha valami folytán még sokkal öngyilkosabb hangulatban lennék, mint amilyenben eleve vagyok, akkor még el is gondolkodnék 30

A freudi pszichoanalízis értelmezése szerint az anális karakter a gyermekkori elfojtások hatására alakul ki; jellemző személyiségvonások a makacsság és a kényszeresség.

ezen a verzión. Nézz csak oda – vártam, hogy Garrett észrevegye a két nőt a háztömb túloldalán, akik épp a klubba igyekeztek. Nyilvánvalóan sztriptíztáncosnők voltak. – Azok a csajok könnyebben elérhetők neki, mint egy pohár víz. Ezzel szemben én nem – mondtam, és egy mozdulatot tettem, hogy az üzleties kinézetemet hangsúlyozzam. Odamentünk a kisteherautóhoz, ami a klubtól egysaroknyira parkolt, és bekopogtattunk az oldalán. Garretthez fordultam, és adtam neki egy tockost, épp akkor, amikor Bob bácsi kinyitotta a hátsó ajtót. – Szociológiából diplomáztam, emlékszel? Vállat vont, talán félig-meddig egyet is értett. Bob bácsi nyújtotta a kezét és besegített az autóba. Kosztüm és magassarkú. Lehet, hogy nem a legmegfelelőbb viselet a titkos megfigyeléshez. Kicsit aggódtam, hogy Garrett megint a hátsómat fogja fogdosni azon a címen, hogy felsegít a kisbuszba. Aztán persze csalódtam, hogy meg sem próbálkozott ezzel a művelettel. A lányoknak is kell egy kis izgalom. Hát nem? A kisbusz megbillent, amikor Garrett is beszállt. – Még mindig semmi hír Federico atyáról – mondtam Bob bácsinak. – Ha nem bukkannak a nyomára, nem tudom, mit tehetünk. – Emiatt ráérünk később aggódni – mondta BB. – Most rád adom szépen ezt – azzal kivett egy apró mikrofont egy párnázott dobozkából. – Ez a lehető legkisebb mikrofon, ami csak létezik. – Ez most komoly? – tiltakoztam. – Minek a mikrofon? A terv szerint Angyal bekapcsolja azt az elegáns, méregdrága kamerát, amit Price az íróasztala fölé állíttatott. Mi pedig szépen felveszünk mindent, amit mond, anélkül, hogy tudna róla. És

ami még ennél is fontosabb, ügyesen túlélem az egész műveletet. – Így van, de tudod, rendőri felügyeletet kell biztosítanunk – vetette ellen. – Különben honnan tudnánk meg, ha bajban vagy? – Ha bajban vagyok, küldök egy SMS-t – Angyalra néztem, aki épp ekkor jelent meg a kocsiban. Láttam rajta, hogy nagyon izgatott az akció miatt. Pontosan tudta, mi a teendője. – Most komolyan azt hiszed, hogy Price nem fog megmotoztatni az embereivel, amint megtudja, hogy ott vagyok? – egész közel hajoltam Bob bácsihoz. – Hogy látom a halottak lelkét, nem jelenti azt, hogy én is közéjük szeretnék tartozni. Húsz perccel később kiléptem egy helyiségből, amelyben visszafogott zene szólt, és csak úgy hemzsegtek a félmeztelen nők, majd beléptem Benny Price meglepően csendes irodájába. Elvégre Price üzletember. És két gyermek apja. És gyilkos. – Nincs bepoloskázva, főnök – mondta az egyik kidobóember. Magas, izmos, szőke pasas volt. A sztriptíztáncosnők versenyt rebegtették a szempilláikat, amikor elhaladt mellettük. Egy félhomályos folyosóra vezetett, ahonnan Price irodája nyílt. Megmotozott, és ezzel egyszerre váltott ki belőlem felháborodást és – egy finoman szólva nem helyénvaló – borzongást. – Viszont van nála egy videokamera. Benny Price a masszív tölgyfa íróasztala mögött ült, és sokkal feltűnőbb volt, mint a rendőrségi lesifotókon. Igaz, ami igaz, nem volt tudatában annak, hogy fényképezik, így nem állt módjában felvenni a megfelelő pózt. Rövid fekete haja, ízlésesen nyírt bajsza és kecskeszakálla volt. Ami azonban jóvátehetetlen csalódást okozott, nem más volt, mint a nyakkendője és a

díszzsebkendője. Az inge fényesen csillogó fekete anyagán magentaszínű nyakkendő pompázott, és mindehhez hajszálcsíkos mellényt viselt. A mellénye zsebéből kikandikáló díszzsebkendő pedig leginkább a viola színére emlékeztetett. Ez el is rendezte a kérdést: nincs kegyelem, muszáj kiiktatni a pasast. – Találkozni akart velem, Ms.…? – Mrs. Magenta. Viola Magenta – mondtam, és egy arcizmom sem rándult. A testőr előrébb lépett, és letette a táskámban talált videokamerát Price asztalára. – Nekem azt mondta, hogy Lois Lane-nek hívják. Te jó ég, és még be is vette! Sajnálatos… Price felállt és kezébe vette a kamerát. A testhelyzetét láthatóan fenyegetőnek szánta, igyekezett lekicsinylően és tolakodóan viselkedni. Számtalan olyan nőt ismertem, akire ez hatással lett volna. Engem azonban nem ilyen fából faragtak. Leültem vele szemben, ő pedig bekapcsolta az LCDmonitorját, és lejátszotta a kamerán lévő felvételt. – A nevem Donna Wilson – hallottam a saját hangomat a túloldalról. Mármint nem arról a túloldalról, hanem az asztal túloldaláról. – Elküldtem ezt a felvételt tíz embernek, köztük az ügyvédemnek, a munkatársamnak és a pedikűrösömnek is – a pedikűrösömnek… igyekeztem visszafojtani a nevetést. – Ha nem hívom fel ezen emberek mindegyikét ma este kilenc óráig, akkor elküldik ezt a videofelvételt a rendőrségnek. Egy széfben letétbe helyeztem a rendelkezésemre álló, megcáfolhatatlan bizonyítékot arról, hogy Benny Price, a Picsipacsi sztriptízbár-hálózat tulajdonosa és üzemeltetője valójában embercsempész, aki gyermekeket ad el külföldön, így rabszolgasorba taszítva őket. A tíz imént említett személy egyikénél van a széf kulcsa, amelyet

átad a rendőrségnek abban az esetben, ha az említett időn belül nem térek vissza sértetlenül. Bennyben egy pillanatra megállt az ütő, majd kikapcsolta a monitort, és visszaadta a kamerát. Tekintettel arra, hogy minden idegszálával rám figyelt, akcióba léptem. Nehezen lélegeztem, az ujjaimmal a táskámba kapaszkodtam – fantasztikus kis selyemszütyő volt, amit Cookie adott kölcsön direkt erre az alkalomra –, és egy elszánt, ugyanakkor kissé naiv pillantást vetettem Price-ra. Kétségtelen, hogy semmi esélyem nem lett volna arra, hogy én nyerjem a Picsipacsi Klub „év kedvence”-díját. Price, bár jól leplezte, nagyon dühös volt. Nyugalmat erőltetett magára, és hátradőlt az íróasztala mögött. – És ha szabad tudnom, milyen bizonyítéka van? – kérdezte fagyosan. Lepillantottam a táskára, majd újra vissza rá, és közben reméltem, hogy nem játszom túl az ideges, nyámnyila kislányka szerepét. Bele kellett ringatnom ebbe az illúzióba – nem akartam ajtóstul rontani a házba. – Van egy pendrive-om, amelyet a munkáltatómtól kaptam, aki egyébként ügyvéd,… vagyis az volt, mert egy pár nappal ezelőtt lelőtték. Azt mondta, minden rajta van az adathordozón, amivel Benny Price-ot, azaz magát, rács mögé lehet juttatni. Ekkor Price láthatóan megnyugodott. A szája szeglete megvonaglott, és tudtam, hogy már nála van az a bizonyos pendrive. Lehet, hogy elég hülye ahhoz, hogy…? Kinyitotta a fiókját, és elővette a pendrive-ot. – Erre gondol? Remek! Tényleg ennyire hülye! Miközben belül diadalittas vitustáncot jártam, igyekeztem pánikot imitálni. Angyal és

Sussman feltartott hüvelykujjal előlépett Price mögül. Tehát a kamera már működött. – Most már mehetek végre nézni a sztriptízt? – kérdezte Angyal. Összeszorított foggal vetettem rá egy sokatmondó pillantást, majd folytattam az előadást. Price rám villantotta azt a fensőbbséges mosolyt, ami a maffiafőnökök és a szanatóriumigazgatók sajátja. Sussman hátrébb lépett, és Pricera bámult. – Ó, majdnem elfelejtettem – mondta Angyal. Odaugrott hozzám, és kigombolta a túlságosan is szoros blúzom felső gombját, hogy Price – és remélhetőleg a kamera is – szép betekintést kapjon a dekoltázsomba. Price pillantása abban a minutumban a megfelelő helyre siklott. Dangerre és Will Robinsonra. A figyelemelterelés magasiskolája. Amikor Price ismét felnézett, egy pár hajtincsem – mintegy véletlenül – az arcomba hullott. Feljebb toltam a szemüvegemet, és reméltem, hogy Price ideges mozdulatnak fogja vélni. – Biztosíthatom, hogy ez nem ugyanaz a pendrive – miután gondolatban lassan megnyaltam a szám szélét, hozzátettem: –, ő egy másikat adott nekem… tudom, hogy rajta volt… azt mondta, hogy rajta van a bizonyíték. Titkosítva ugyan, de rajta van. – Lehet, hogy nem a jó pendrive-ot adta oda magának – mondta udvariasan Price. – Nem, az nem lehet. Ő olyan… úgy értem, több ezer pendrive-ja van az asztalán, és bármely pillanatban… – Higgyen nekem, kisanyám, az emberem ezt a pendrive-ot pontosan a maga ügyvédje asztaláról emelte el. Másodpercekkel azután, hogy az ügyvéd meghalt.

Kisanyám? Mi vagyok én? Talán egy versenyló? Azt hinné az ember, hogy egy olyan pasas, aki egész nap gyönyörű nők körében forgolódik, elő tud jönni valami kevésbé elcsépelt szöveggel is. Miközben minden erőmmel azon voltam, hogy fenntartsam annak látszatát, hogy az ájulás kerülget – és közben persze nehogy tényleg el is ájuljak –, Price felállt, megkerülte az asztalát, megállt velem szemben, és megtámaszkodott. Egyfelől biztos voltam abban, hogy képes megvető tekintettel végignézni, amint a legújabb áldozata a lábai előtt vergődik; mintha egy hangyát égetne nagyító alatt. Azonban azt sem zártam ki, hogy utánanéz annak, mit csinálnak a lányok a bárban. Élve a helyzet adta lehetőséggel, Angyal – önelégült vigyorral az arcán – arra készült, hogy kigomboljon egy újabb gombot a blúzomon. De én résen voltam! Úgy tettem, mintha épp be akarnám gombolni a blúzomat, és még a művelet közben rácsaptam a kezére – a perverz mindenit neki! Angyal csalódott grimaszt vágott. – Pénz kell? – kérdezte Price, olyan hűvösen, mintha még a pokol tüze sem tudná megolvasztani. Intett a szőke testőrnek, hogy elmehet. Nyeltem egy nagyot, úgy tettem, mintha már nem tudtam volna állni a tekintetét, és bólintottam. Felém nyúlt, hogy levegye a szemüvegemet. Bűn és könyörtelenség áradt belőle – szinte tocsogott benne. – És eldöntötte, hogy elszambázik ide, és kiprésel belőlem valamennyi zsetont? – Igen, mert… bajba kerültem. Most, hogy meghaltak az ügyvédek a cégnél, sajnos audit várható… – Aha – hümmögött, behajtotta a szemüvegem szárát, és letette az asztalra. – És maga rossz kislány volt, igaz?

– Maga… maga ölte meg őket? Maga volt az? – nem emeltem fel a fejem, és félig lesütött szemmel pislantottam rá. Látszott, hogy élvezi a helyzetet. – Ugyan már! Megvannak erre az embereim. A francba! Nem tudna egy kissé kevésbé ködösen fogalmazni? Vallomásra volt szükségem, nem pedig valami homályos kijelentésre, amiről bármelyik valamirevaló ügyvéd két pillanat alatt bebizonyítja, hogy egy fabatkát sem ér. Megpróbáltam felállni. Nagyon közel volt hozzám. Hozzáértem, és igyekeztem úgy fordulni, hogy a vállammal érintsem a legnemesebbik testrészét, amely már határozott érdeklődést mutatott. – Embereket küldött, hogy öljék meg a főnökeimet? Miért tett volna ilyet? Mint a legtöbb bűnözőnek, neki is az arrogancia volt a gyenge pontja. Megfogta a karomat, és felsegített. – Mert megtehetem. Döbbenten szuszogva megpróbáltam kiszabadítani a karomat a szorításából. Úgy tettem, mintha tettettem volna, hogy tettetem a magabiztosságot, és ezt mondtam: – Mennem kell. – Épp most vallotta be a bűnrészességét. Nem sok esély mutatkozott arra, hogy élve elhagyhatom az irodáját. – Hova ez a nagy sietség? – Ha nem kerülök elő kilenc óráig, akkor maga börtönbe kerül. Price az órájára pillantott, majd közelebb húzott magához, és a kezét a csuklóm köré fonta. – Ez azt jelenti, hogy majdnem három teljes óránk van, hogy kiderítsük, kik is a maga barátai.

Furcsamód egyre könnyebben ment, hogy eljátsszam a félelmet. Egy fejbólintással jeleztem Angyalnak. Angyal bólintott, és eltűnt, de Sussman ott állt továbbra is, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és különös gyűlölet szikrázott a szemében. – Nos, hogy válaszoljak a kérdésre, valóban megöltem azt a három ügyvédet – végighúzta az ujját a kulcscsontomon, és benyúlt a dekoltázsomba. – De nem törvényszerű, hogy maga legyen a következő áldozatom. Még jó. Meglehetősen gyámoltalanul a mellkasának támasztottam a kezem. Most komolyan, mennyi ideig tart, hogy berontsanak a szobába? Angyalnak mindössze annyi lett volna a dolga, hogy megrángatja Bob bácsi nyakkendőjét, aki erre a jelre beküldi az állig felfegyverzett embereit. Azért nem állíthatjuk, hogy ez különösebb szellemi erőfeszítést igényel… – Úgy érti, találhatunk valami más megoldást is? – kérdeztem, de a félelemtől leginkább zilált lihegésre emlékeztetett a hangom. Halvány mosoly szaladt át valaha szép arcán. Most egy olyan ember arca volt, aki gyilkol, embereket rabol, és gyermekeket ad el rabszolgának. Vagy még ennél is rosszabb sorba taszítja őket. Határozottan megragadta a torkomat, és lehajtotta a fejét, hogy a szája a szám sarkát érje. Megfordult a fejemben, hogy talán egy kissé alábecsültem. Hirtelen vörös fény kezdett villogni Price íróasztalán. Meglepetten húzta ki magát, amikor a testőre a szobába rontott. – Zsaruk! – mondta a testőr, és Price döbbenten meredt rám. Előbújhatott volna belőlem a frappáns válaszok királynője, és mondhattam volna valami olyasmit, hogy Vigyázzon, le ne ejtse majd a szappant odabent a börtönben!, de látván Price arckifejezését, úgy gondoltam, hogy jobban teszem, ha befogom

a számat. Kivételesen. Mintha egy kissé bosszús lett volna… Az arca egy szempillantás alatt tűzpirosra változott. Mielőtt figyelmeztethettem volna a hirtelen vérnyomásnövekedés káros élettani hatásaira, olyan nagy erővel kapott a karom után, hogy akár el is törhette volna, és a falnak vágott. Vagyis hát, nem is fal volt. Egy sötét folyosót láttam, amelynek egyik oldalát kétoldalú tükrök szegélyezték. A tükrön át épp beláthattunk az irodájába. Amíg Price-szal viaskodtam, az akciócsoport benyomult az irodába, és a földre teperte a testőrt, majd elkezdtek engem keresni. Vettem egy nagy levegőt, hogy elkiáltsam magam, de Price már vonszolt is végig a folyosón, és hatalmas kezét az arcomra tapasztotta – nem állítom, hogy gyengéd lett volna. Se kiáltani nem tudtam, se lélegzeni. Ez igen kellemetlenül érintett, ugyanis a kék nem igazán az én színem… Ekkor éreztem meg Reyes közelségét. Előbb, mint hogy megpillantottam volna. Hőhullám söpört végig rajtam, és figyeltem, amint előtűnik a semmiből. Egy gomolygó sötét füstfelhő volt, sűrű és szinte tapintható. A levegő hirtelen megtelt a dühével, a vízmolekulák elérték a forráspontjukat, és tűként fúródtak a bőrömbe. A torkomban éreztem a pánikot. Hogyan fogok tudni megmagyarázni egy újabb szétroncsolt gerincvelőt? Mivel aligha kiálthattam azt, amit gondoltam – ami nem más lett volna, mint az, hogy Vissza! –, gondolatban erősen koncentráltam rá. Már korábban is volt rá példa, hogy olvasott a gondolataimban. Lehet, hogy ezúttal is működik a dolog. Ne merészeld! – gondoltam. Minden erőmmel koncentráltam. Megpróbáltam a gondolatom erejével áttörni dühének falát, és eljutni az elméjéig.

Kirántott pengéjének éles, levegőt hasító hangja elhalt, és Reyes lemerevedett. Bár az arcát nem láttam, éreztem, hogy merően néz a csuklyája mögül. Eszedbe ne jusson, Reyes Farrow! Fölénk tornyosult és rám mordult, de nem tágítottam. Kapálódzva, és – levegő híján – izzó tüdővel ugyan, de erre gondoltam: – Ha megteszed, hát bizony mondom, seggbe rúglak! A gomolygó füstlény hátrált, és láthatóan meglepte, hogy megfenyegettem. De nem volt időm emiatt aggódni. Így hát azon sem törtem a fejem, hogy ugyan hogyan hajthatnám végre a fenyegetést. Semmit sem értem el azzal, hogy a körmeimet Price kezébe vájtam. Ideje volt, hogy felébresszem a bennem rejlő nindzsát. Az első mozdulat a – remélhetőleg – sok közül az, hogy sípcsonton rúgom a támadómat. Egy jól irányzott rúgás a legkeményebb ellenfelet is földre terítheti. És tűsarkúban? Esélye sincs! Az agyam lázasan dolgozott, hogy kivitelezzem a rúgást, és megtervezzem az azt követő lépést, de hirtelen éles fájdalmat éreztem, amely a nyakamtól lefelé, a gerincem mentén hasított belém. Fehéren izzó fényt láttam, és hallottam egy nagy reccsenést, amely a falakon át is visszhangzott. Egy szempillantás alatt rongybabaként omlottam össze. Másodpercekkel azelőtt, hogy éreztem volna, amint az eszméletlenségbe zuhanok, rájöttem, hogy Price eltörte a nyakcsigolyámat. A seggfej! Félig-meddig arra számítottam, hogy trombiták harsogását, angyalok kórusát vagy édesanyám hangját fogom hallani,

mintegy üdvözlésképpen, amikor megérkezem a másvilágra. Mert ugye meglehetősen jó ember voltam. Mindent egybevetve… Nyilván az egyenesen felfelé vezető úton kell majd elindulnom. Ehelyett azonban vízcseppek csobbanását hallottam, amint halkan és egyenletes ütemben követik egymást, mint a megfáradt szív dobbanásai. Éreztem, hogy por, cement és vegyszerek illata száll fel valahonnan alólam. És a vér ízét a számban. Másodpercekbe telt, mire ráeszméltem, hogy Reyes a közelemben van. Éreztem őt. Az erejét. És a fékezhetetlen dühét is. Kinyitottam a szemem, és körülpillantottam anélkül, hogy megmozdultam volna, biztos, ami biztos alapon, hátha Benny Price még a közelben van. Nem akartam, hogy lássa, már magamhoz tértem, hátha kedvet kap, hogy befejezze, amit elkezdett. Egy kis raktárhelyiségben voltunk. A zsalutéglából épített falakat polcok szegélyezték, amelyeken mindenféle felszerelés és tisztítószerek sorakoztak. Reyes az egyik polcnak támaszkodott, és lábujjhegyre állva egyensúlyozott, mint egy ragadozó madár, amely épp lecsapni készül az áldozatára. Inkább a nyitott ajtón át kémlelt a folyosóra, semmint hogy rám nézzen. Láthatóan dühös volt. Továbbra is a sötéten gomolygó köpenyébe burkolódzott, de visszahúzta a csuklyáját, így az arca és a haja is láthatóvá vált. Nyugodtan lebegett, mintha várna valamire, a köpeny körüllengte nyúlánk alakját. A kaszája is harcra készen állt. A halálos fegyver bármikor kész volt lesújtani. Reyes erősen markolta a kasza nyelét, a penge hegye a betonpadlón pihent. Ez alkalommal láttam először a kaszát; a pengéje lapos volt, mint egy kardnak, de hosszabb volt annál, az éle is vészjósló ívben hajlott, és éles csúcsban végződött. Két

dologra emlékeztetett: középkori kínzóeszközre, és Reyes tetoválására. – Élek – hörögtem, amikor meggyőződtem róla, hogy Price nincs a helyiségben. – Épphogy csak– jegyezte meg Reyes, és még mindig nem volt hajlandó rám nézni. Hogyan lehetséges ez? Felemeltem az egyik kezem, és a nyakamhoz nyúltam. – Eltörte a csigolyáimat. – Csak megpróbálta eltörni. – Nekem úgy tűnt, sikerrel járt. Reyes végre felém fordult. Erélyes pillantása láttán elállt a lélegzetem. – Más vagy, mint a többi ember, Dutch. Nem megy ez olyan egyszerűen. Te pedig nem vagy fogható semmihez, amit eddig láttam. A tekintetünk találkozott, és egy hosszú pillanatra egybefonódott. Közben megkíséreltem teleszívni levegővel a tüdőmet. Aztán egy férfihang törte meg a csendet. – Ki van itt? Igyekeztem valamelyest felülni, de meglehetősen ingatag volt a póz, és amikor megfordultam, egy bekötött szemű, megkötözött embert láttam a helyiség sarkában. Őszülő szakálla volt, és vastag szálú, sötét haja. A katolikus papok viseletére jellemző gallér volt rajta. – Federico atya? – kérdeztem. Megdermedt egy pillanatra, majd bólintott. Győzelem! Tehát életben van! És én is. A nap egyre jobban és jobban alakult. Legalábbis ezt hittem, amíg azt nem éreztem, hogy valaki fegyvert tart a halántékomhoz.

Mielőtt Price felé fordulhattam volna, hallottam a penge suhanását a levegőben. A pisztoly ártalmatlanul a földre hullott, és Price éles kiáltással rogyott össze a padlón. A francba! Apa meg fog ölni… Elevickéltem onnan, hogy Price ne érhessen el, a fegyverért nyúltam, majd újra odébb vonszoltam magam, minél távolabb tőle. Vonaglott a fájdalomtól, letérdelt, és a karját az oldalához szorítva előre-hátra dülöngélt. Sérült gerincvelővel ez a mutatvány egyszerűen elképzelhetetlen. Felpillantottam, de Reyes már sötét, gomolygó köddé vált, és eltűnt, mielőtt egy szót is szólhattam volna. Meg mertem volna esküdni, hogy mosolygott, amikor lecsapott Price-ra. – Mit… mit tettél velem? Na, ez jó kérdés. Mit tett Reyes? Szokás szerint egy csepp vér sem volt sehol. Sussman felbukkant, ellenőrizte Price állapotát, elismerőleg biccentett felém, majd megint eltűnt. – Nem tudom mozgatni az ujjaimat – kiáltotta Price, és közben nyáladzott. Meglehetősen groteszk látványt nyújtott. Reyes nyilván elvághatta a csuklójában az inakat, vagy valami ilyesmi. Remek megoldás! A fejére céloztam a pisztollyal, és közben Federico atya felé hátráltam. Épp amikor elkezdtem volna kioldozni a köteleit, Angyal rontott a helyiségbe, nyomában a zilált külsejű Bob bácsival. Azon gondolkodtam, vajon hogyan sikerült Angyalnak idevezetnie őt. Két újabb rendőr nyomult be a helyiségbe, és a földre teperték Price-ot, Bob bácsi pedig letérdelt mellém. – Charley – mondta aggodalommal az arcán. Végighúzta a hüvelykujját a számon; valószínűleg véres lehetett ott, ahol Price szorongatott. – Jól vagy?

– Most viccelsz, ugye? – kérdeztem, miközben a Federico atya szemét fedő kötést próbáltam eltávolítani. – Teljesen kikészültem. Aztán nagyon furcsa dolog történt; mintha csak visszahoztak volna az életbe, vagy valami ilyesmi. Bob bácsi elvette a kezemből a pisztolyt, segített levenni a kötést, és feltámogatta az atyát a földről – teljesen ellágyultam, amikor megláttam az atya arcáról sugárzó hálát és megkönnyebbülést. Bob bácsi ekkor megint rám nézett, és annyi kedvesség és aggodalom ült a szemében, hogy önkéntelenül a nyakába borultam, és szorítottam, szorítottam magamhoz, mintha el sem akarnám engedni. Olyan volt az ölelése, mint maga a mennyország – csak talán egy kicsit kevésbé csillogó. Bizonyára a megkönnyebbülés tette mindezt. Annak öröme, hogy életben maradtam. Hogy megtaláltuk Federico atyát. Hogy elkaptuk Price-ot. Megengedtem magamnak azt a luxust, hogy BB ölelésének melegében olvadozzak, és igyekeztem visszafojtani a sírást. A könnyeim minden egyes pillanatban kitöréssel fenyegettek. Ez pedig nem a könnyek ideje volt. Különben sem vagyok egy sírós lány. Egy kéz érintését éreztem a hátamon, és tudtam, hogy Garrett az. – Akkor most már mehetek sztriptízt nézni? Kikukucskáltam BB háta mögött és megláttam az én szárnyatlan Angyalomat. Szívesen megöleltem volna őt is, de mindig olyan furcsán néznek rám az élők, amikor a halottak szellemeit ölelgetem. – Meghuzigálta a nyakkendőmet – mondta Bob bácsi válaszul arra a kérdésemre, hogyan talált ránk. – Angyal a nyakkendődet huzigálta? – Igen, és idevezetett, hozzád.

Az őrsön, az egyik tárgyalóban ültünk, és a Benny Price vallomásáról készült felvételt néztük. Veszettül késő volt már, és így is legalább hétezerszer játszottuk le a felvételt. Szerintem Garrett a táncosnőkről készült részek miatt nézte meg annyiszor. Nem úgy tűnt, mintha különösebben rosszul éreznék magukat. – Meg kell mondjam, Davidson, egészen le vagyok nyűgözve – mondta, de a szeme a képernyőre tapadt. – Ehhez aztán kellett tökösség! – Kérlek – horkantam fel –, maradjunk talán annál, hogy petefészkek birtokosaként is meg lehetett oldani. Abból pedig képzeld, nekem kettő is van. Felém fordult, és – tőle szokatlan módon – nagyrabecsülés csillant a szemében: – Említettem már neked, hogy végzettségemet tekintve nőgyógyász is vagyok? Ha a petefészkeidnek bármire szükségük lenne… Felálltam az asztaltól és mezítláb az ajtóhoz sántikáltam. Miközben igyekeztem eltitkolni a tényt, hogy Price menekülés közben voltaképp eltörte a nyakcsigolyámat, nem tudtam nem észrevehetővé tenni, hogy a kisbuszhoz visszafelé igyekezve kibicsaklott a bokám. Az a nyavalyás magassarkú! Így tehát most a nyakam és a bokám egyszerre okozott gyilkos fájdalmat. Ezután előbukkant Barber és Elizabeth, hogy elmondják, megtalálták Federico atyát. Kórházba vitték. Csak egy kicsit voltak csalódottak, amikor elmondtam nekik, hogy az atyát mi vittük kórházba. Nem a legjobb állapotban volt, de túléli. Mindent egybevetve, ez egy elég jó nap volt. Megvolt a pendrive, a videofelvétel és Federico atya vallomása is. Benny

Price minden valószínűség szerint börtönben tölti majd élete hátralévő részét. Onnantól fogva, hogy felgyógyult. Persze majd szépen meg kell tanulnia a bal kezét használni – gondoltam magamban kacarászva. Bob bácsi viszi majd el a dicsőséget, de ez így is van rendjén. Ezzel együtt az, hogy magánnyomozó lettem, most tényleg hasznunkra vált. Végre nem kellett kifogásokat gyártanunk és magyarázkodnunk, miért voltam én is épp a tett színhelyén, és pontosan milyen jellegű szakértő is vagyok valójában. Magánnyomozó vagyok, és kész. Ha ezt elmondta az ember, többet általában már nem kérdezősködtek. – Nem is mondtad meg a nevüket – szólt utánam Garrett. Visszafordultam, és kérdőn felvontam a szemöldökömet. Gonosz mosoly jelent meg Garrett arcán: – Bemutattál ugyan Dangernek és Will Robinsonnak, de a másik kettőnek nem – a tekintete a hasam tájékára vándorolt. – Oké – mondtam türelmetlen sóhaj kíséretében. – De nem gúnyolódsz a nevükön, oké? Nagyon érzékenyek. Garrett megadóan égnek emelte a tenyerét. – Tudod, hogy sosem tennék ilyesmit. Fenyegetően pillantottam rá, majd a bal petefészkem környékére mutattam: – Ő itt Sugárzás – majd a jobb oldalira: –, ő pedig Scotty.31 Garrett hahotázva a kezébe temette az arcát. Ő kérdezte… – Várj meg! – mondta Bob bácsi. Felajánlotta, hogy hazavisz, ami indokolt is, hiszen a lábam be volt bugyolálva és nem mellesleg, jegeltem is. 31

Itt: szójáték. A szállóigévé vált mondat a Star Trek című amerikai sci-fi sorozatból származik, ám furcsamód ilyen formában sosem hangzott el. Scotty az űrhajó fedélzeti tisztje, és az ő feladata, hogy a legénység tagjait „felsugározza”, azaz, hogy testük molekulákra való bontását követően egy másik téri dimenzióba juttassa őket. A hétköznapi nyelvhasználatban a kifejezés körülbelül azt jelenti: „Mehetünk”, illetve „Kezdhetjük”.

– Szép munka, Davidson – mondta elismerően az egyik rendőrtiszt, miközben kifelé mentem. Az őrs legénységének jelen lévő tagjai felálltak és elismerésük jeleként mosolyogtak vagy biccentettek. Ily módon fejezték ki a gratulációjukat. Be kell valljam, hogy annyi meg nem értett év után ez most egy kicsit zavarba ejtő volt. – Holnap elmegyünk a kocsidért – mondta Garrett, aki közben utánunk jött. Besegített BB terepjárójába, és mielőtt becsukta volna az ajtót, ellenőrizte, becsatoltam-e a biztonsági övet. – Szép munka – mondta még, mielőtt kihajtottunk volna a parkolóból. Bevallom, kezdtem nagyon furcsán érezni magam. Amikor végre hazaértem, ezerszer jobban lettem. Addig el sem jutott a tudatomig, milyen fáradt is vagyok. Bob bácsi segített bejutnom a lakásba, és megvárta, amíg felveszem a pizsamámat, hogy még egyszer ránézhessen a bokámra. Az ügyvédek a hálószobámban vártak, miután átöltöztem. – Megcsináltuk! – lelkesedett Elizabeth, és izgatottság tükröződött a tekintetében. – Igen, megcsináltuk – feleltem, és odaléptem hozzá egy – a helyzetéből adódóan – fagyos ölelésért. – És akkor most mi lesz? – kérdezte Barber. Szinte szomorúan néztem rá: – Akkor most szépen átmennek a másik dimenzióba. Elizabeth megfordult, és Barberhez lépett: – Nos, ha esetleg arra vetődnél, jobbra az első sírhant az enyém, az új parcellában. Barber felkacagott:

– Én kicsit messzebb vagyok, a másik oldalon. A temetésem… szép volt. – Az enyém is. – Lehet, hogy tévedek – mondtam, és igyekeztem visszafojtani a nevetést –, úgyhogy ne jöjjenek ám vissza kísérteni, meg ilyenek, de úgy tudom, mindenképp találkozni fognak. Erős a gyanúm, hogy a barátok és azok, akik szeretik egymást, odaát nagyon közel vannak. – Olyan furcsa ez az egész – mondta Elizabeth. – Úgy érzem, most már menni akarok. Mintha nem is lenne más választásom. – Én ugyanezt érzem – mondta Barber. Megfogta Elizabeth kezét, mintha oda szeretné magát láncolni hozzá. – A hívás nagyon erős – magyaráztam. – Mi másért igyekezne mindenki odaátra? Meleg és kellemes hely, és épp az a dimenzió, ahol mostantól lenniük kell. Egymásra néztek, elmosolyodtak, és szó nélkül eltűntek. Az átkelés az én szemszögemből nézve olyan volt, mintha egy pillanat alatt látnám köddé válni az embereket. Éreztem, ahogy áthaladnak rajtam. Éreztem az érzéseiket. A félelmeiket. Volt, hogy gyűlöletet, rosszindulatot és irigységet is éreztem. De leggyakrabban a mindent elsöprő szeretetet. Amikor valaki átment a másik dimenzióba, mindig megnövekedett bennem az emberiségbe vetett hit. Elizabeth minden vagyonát az unokahúgaira és az unokaöccsére hagyta. Barber pár évvel ezelőtt hatalmas összegű életbiztosítást kötött, így az édesanyjából nagyon gazdag asszony vált. Bár biztos voltam benne, hogy jobban örült volna, ha a fia életben marad, reméltem, hogy a vagyon némi vigaszt nyújt majd neki. Barber végül mégiscsak írt egy levelet az édesanyjának. Sussman és Elizabeth is élt ezzel a lehetőséggel, és bár Barber levele egy kissé talán kevésbé volt… szívszaggató,

mint a másik két ügyvédé, azért én biztos voltam benne, hogy az édesanyja örülni fog majd neki. Sussmanhez fordultam: – És magával mi a helyzet? Az ablakomon bámult kifelé. Lehajtotta a fejét. – Én nem mehetek. – Patrick, a családja megvigasztalódik majd. – Tudom, de most még egyszerűen nem mehetek. Eltűnt, mielőtt bármit is mondhattam volna. – Mi van, tökfej? Lillian nénihez fordultam, és kis híján felkiáltottam, amikor megláttam, ki ücsörög mellette. Ehelyett azonban mosolyt erőltettem az arcomra, és visszaköszöntem: – Szia, Lil néni. Jó estét, Mr. Habersham – Mr. Habersham a halott pasas volt a 2B-ből, aki miatt kénytelen voltam feltalálni a nem e világi teremtmények elleni irtószert. Meregették egymásra a szemüket, kacarásztak, és úgy éreztem, a hányinger kerülget. De Lillian néni puha, ráncos ábrázatán a legbájosabb mosoly ült. – Elmegyünk a Margarita Grillbe, hogy megszimatoljuk a homár illatát, aztán megnézzük a napfelkeltét, és közben forró, veszedelmes és vadállati szexuális élményben részesítjük egymást. Mi van? Nem akartam hinni a fülemnek. Egyáltalán van homár a Margarita Grillben? – Rendben, Lil néni! Érezzétek jól magatokat! Oké, elismerem, már a puszta gondolatba is beleborsódzott a hátam, hogy ezek ketten forró, veszedelmes és vadállati szexuális

élményben részesítik egymást – nyilván a borzongásban közrejátszott az is, hogy a nagynénémnek egyáltalán nem volt foga, megjegyzem, a „forró” jelző is elgondolkodtató, tekintettel arra, hogy a testhőmérsékletük gyakorlatilag fagypont alatti… Visszatámolyogtam a nappaliba és azon gondolkodtam, vajon megmondjam-e Bob bácsinak, mire készül a dédnagynénikéje. Végül arra jutottam, inkább megkímélem ettől. – Még mindig nem hiszem el, hogy megcsináltad – mondta Bob bácsi, és a fejét csóválva tekerte le a kötést a bokámról. – Átvészelted, hogy egy részeg ördögfajzat átrendezze az arcodat, lezuhantál egy harminc méter magas tetőről, élve megúsztál nem egy, hanem két ellened irányuló gyilkossági kísérletet, és mi intéz el a végén? Egy tűsarkú. Mindig is tudtam, hogy a tűsarkú veszélyes dolog. – A genetikailag öröklődő mentális zavarok is veszélyesek lehetnek, és mégsem hallasz tőlem egy zokszót sem. Nevetett, és a kötésemet a kanapémra hajította. – Lejjebb ment a duzzanat a bokádon. Nem is kicsit. Ez hihetetlen. A duzzanat valóban lappadt. Arra gondoltam, hogy Reyesnek igaza lehet. Tényleg elképesztően gyorsan gyógyultam azokhoz képest, akiket ismertem. És tény, hogy nem lehet olyan egyszerűen végezni velem. Ez bebizonyosodott. – Ne is tedd vissza a kötést. Már sokkal jobban vagyok. – Rendben. Hát, akkor, én megyek is. De előbb még mondanom kell neked valamit – mondta, miközben felállt és az ajtó felé indult. – Sikerült elérnem azt a bírónőt. Megnézi, mit tehet a beadványod ügyében. A testem minden porcikáját átjárta a megkönnyebbülés. A következő lépés pedig az, hogy kitaláljam, hogyan lehet a

határozat ideiglenes elhalasztását állandóra módosítani, arra az esetre, ha Reyes mégsem ébredne fel a kómából. – És hívtak a sürgősségiről is. Federico atya jól van, pihen a kórházban, és kért, hogy tolmácsoljam a köszönetét. Teddy vele van. Az atya szeretne találkozni veled holnap. – Megfordult, és megint az ajtó felé indult, de újra megtorpant, és megvakarta a fejét. – Ja igen, az államügyész első dolga az lesz holnap, hogy megkezdi a papírmunkát Mark Weir szabadon bocsátása ügyében – és megint elindult az ajtóhoz, majd ismét visszafordult… Igyekeztem visszafojtani a nevetést. Ha így folytatja, ebben a tempóban sosem ér haza. – Ó, igen – mondta, és elővette a jegyzetfüzetét. Lapozgatott benne egy darabig, majd így szólt: – Úgy tűnik, hogy a tegnapi pasas, aki el akart intézni, tudod, Zeke Herschel, jó úton haladt afelé, hogy sorozatgyilkos váljék belőle. Nem te voltál az egyetlen áldozata. Hála az égnek, hogy sikerült lekapcsolni. A lélegzetem bennrekedt, a tüdőm összeszorult, hirtelen lemerevedtem és furcsa, szúró fájdalom szaladt végig a gerincem mentén: – Miről beszélsz? – Egy akciócsoport kiment tegnap a lakására. Megtaláltuk a feleségét a hálószobájukban. Vérbe fagyva. A szoba elsötétült körülöttem, és úgy éreztem, kiszalad a talaj a lábam alól. – Az egyik legrémesebb családi ügy, amit valaha láttam. Igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat, leküzdeni a sokkot és a pánikszerűen rám törő, szívszorító hitetlenkedést. De a valóság elsöprő erővel tört rám, és a földbe döngölt. – Ez lehetetlen. – Micsoda? – Bob bácsi felpillantott, és tett felém egy lépést. – Herschel felesége… Ő nem lehetett…

– Ismerted? – Így is mondhatjuk. Az nem lehet, hogy meghalt. Én magam tettem ki a reptéren. Ezután azonnal a bárba mentem, hogy találkozzam Herschellel. Ki van zárva, hogy a feleségét ölte meg. – Charley – a Bob bácsi hangjából kicsendülő komolyság visszarántott a valóságba –, ismerted az asszonyt? Van valami, amit tudnom kellene még az üggyel kapcsolatban? – Tévedsz. Nem a feleségét találtátok meg. Valaki más volt az. Bob bácsi sóhajtott egy nagyot. Az ösztönös tagadás felismerése és kezelése napi munkájának része volt. – Mrs. Herschel volt az, kedvesem. A nagynénje aggódott már miatta, mert egy ideje nem hallott felőle semmit, és iderepült Mexikóból. Ma délután azonosította a holttestet. Lerogytam a kanapéra, magamba roskadtam és hagytam, hogy a feledés úrrá legyen rajtam. Nem tudtam pontosan, Bob bácsi mikor ment el. Azt sem tudtam, ébren vagyok-e vagy álmodom. Nem tudtam, mikor másztam le a padlóra és burkolóztam be abba a takaróba, amit a sarokban tartottam. És abban sem voltam biztos, hogy mikor – legalábbis percre pontosan nem tudtam volna megmondani – váltam azzá a szerencsétlen idiótává, aki mindent elszúr, amivel csak kapcsolatba kerül.

Huszadik fejezet

Ne packázz a sárkányokkal, mert könnyen megégetheted magad! Szó szerint. Nem is tudod, milyen finom ropogós a húsod, különösen egy kis ketchuppal megbolondítva… LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT Nem, ez nem igaz. Valójában pontosan tudtam, hogy mikor vált belőlem az a szerencsétlen, mindent elszúró borzadvány, akinek meg kellene tiltani még azt is, hogy séta közben rágózzon, és semmiképp sem lenne szabad hagyni, hogy felügyelet nélkül mászkáljon Albuquerque utcáin. Valahogy mindig a halál és a pusztulás járt a nyomomban, a születésem óta. Még a tulajdon édesanyám sem volt immúnis arra a méregre, ami belőlem áradt. Én voltam az oka annak, hogy meghalt. Minden életet, amelyhez valamiképpen közöm volt, megfertőztem valamilyen gyógyíthatatlan kórral. A mostohaanyám tudta ezt. Megpróbált figyelmeztetni. De én nem hallgattam rá. A parkban voltunk – a mostohaanyám, Denise, Gemma és én. Mrs. Johnson is ott volt, mint két hónapja minden áldott nap, abban a reményben, hogy megpillanthatja eltűnt kislányát. A szokásos szürke pulóverében volt, amelyet szorosan összefogott magán, mintha attól tartana, hogy ha az anyag szétnyílik, kiröppen a lelke, és soha többé nem éri már utol. Csapzott

barna haja kócos kontyba volt fogva, és az arca körül minden irányban szálldostak kiszabadult hajtincsei. Denise a kevésbé önző pillanataiban kísérletet tett arra, hogy beszélgetésbe elegyedjen vele – nem sok sikerrel. Denise figyelmeztetett, hogy ne beszéljek nyilvánosság előtt idegeneknek a holtak szellemeiről. Azt mondta, hogy a képzeletem szüleményei idegesítik a többi embert, és néhány alkalommal megpróbálta apámat rábeszélni, hogy vigyenek el pszichoterápiára. Akkorra azonban apám már elkezdett hinni a különleges képességemben. Szóval tudtam, hogy hallgatnom kellene. De Mrs. Johnson olyan szomorú volt! A szemében bánat tükröződött, és majdnem olyan szürke volt a bőre is, mint a pulóvere. Gondoltam, mindössze arra vágyik, hogy bizonyosságot szerezzen. Széles mosollyal az arcomon szaladtam oda hozzá. Végül is arra készültem, hogy az elmúlt időszak legjobb élményét nyújtom majd neki. Megráncigáltam a pulóverét, és a mezőre mutattam, ahol a kislánya játszadozott, és így szóltam: – Ott van, Mrs. Johnson! Ott van Bianca! Integet magának. Szia, Bianca! Amikor visszaintegettem, Mrs. Johnson lélegzete elállt, és felpattant a padról. A kezét a melléhez kapta és eszeveszetten keresni kezdte a lányát. – Bianca! – kiáltotta, és elszaladt, át a parkon. Oda akartam vezetni, ahol Bianca játszott, de Denise elkapott. Az arcára fagyott a gyötrelem, amint nézte, hogy Mrs. Johnson átszalad a mezőn és a lánya nevét kiáltozza. Odakiáltott egy kisfiúnak, hogy hívja a rendőrséget, és eltűnt az erdőben. Denise sokkos állapotban volt, amikor a rendőrség megérkezett. Apám válaszolt a hívásra. Megtalálták Mrs.

Johnsont és visszahozták hozzánk, hogy megbeszéljék a történteket. De apám már tudta az igazságot. Lehajtotta a fejét, és furcsamód olyan volt, mintha szégyenkezne. És egyszerre csak mindenki elkezdett velem üvöltözni. Csak lábakat, ujjakat és fogakat láttam, és hallottam, hogy a nevem ordibálják. Hogy tehettem ilyet? Mit gondolok én magamról? Hát képtelen vagyok felfogni, min megy keresztül Mrs. Johnson? Denise a kiabálók élén állt, üvöltözött, reszketett, és átkozta a napot, amikor a mostohám lett. A körmei a karomba vájódtak, és megrázott, hogy rá figyeljek, az arcáról sugárzó csalódottság szinte tapintható volt. Össze voltam zavarodva. Megbántva és elárulva éreztem magam. Teljesen magamba fordultam: – De anya – suttogtam a könnyeimen át, ami persze nem a jelenlévőknek szólt, és legfőképpen nem a mostohaanyámnak –, tényleg ott volt. Még fel sem ocsúdtam, már csattant is az arcomon a pofon. Először nem éreztem hasító fájdalmat, csak egy mérhetetlenül erős lökést, majd egy pillanatra elsötétült a világ, és az elmém felfogta, hogy az éles csattanás, amit hallottam, a mostohaanyám keze volt. Ismét tudatomnál voltam, szemtől szemben Deniseszel, és láttam, hogy a szája dühösen vonaglik. Eltúlzott artikulációval beszélt hozzám, de a szememből patakzó könnyek homályos fátylán át alig láttam. Végignéztem a körülöttem lévő arcokon – mindegyikről harag áramlott felém. Azután megjelent Nagygonosz, azaz Reyes, akinek a haragja messze túlszárnyalta a jelenlévőkét. Ő azonban nem rám volt dühös. Ha hagytam volna neki, akkor ott helyben kettészelte volna a mostohaanyámat. Olyannyira biztos voltam ebben, mint

abban, hogy a nap minden reggel felkel. Alig hallhatóan könyörögtem neki, hogy ne bántsa Denise-t. Igyekeztem megértetni vele, hogy mindaz, ami történt, az én hibám volt. Hogy megérdemeltem, hogy ennyi ember vesz körül, és mind velem ordibál. Denise előre figyelmeztetett, hogy ne beszéljek senkinek az eltávozottakról. De én nem fogadtam szót neki. Nagygonosz habozott, aztán egy eget-földet rengető morgást hallatva eltűnt, maga mögött hagyva a föld szagát, amelyben buja és egzotikus illatok keveredtek. Az apám előrébb lépett, és Denise vállára tette a kezét. Denise rázkódott a zokogástól. Apám a rendőrautóhoz vezette. A rendőrök kérdésekkel bombáztak, ami olybá tűnt nekem, mintha órákig tartott volna, de nem voltam hajlandó a történtekről beszélni. Nem egészen értettem, mi rosszat csináltam, így inkább ki sem nyitottam a számat, és többé egy szót sem szóltam. Kemény lecke volt; olyan, amit az ember sosem felejt el. Két héttel később kiszöktem a parkba, egyedül. Leültem a padra és néztem, ahogy Bianca játszadozik. Intett, hogy csatlakozzam hozzá, de még mindig nagyon szomorú voltam, és semmi kedvem nem volt játszani. – Kérlek, mondd meg nekem – kérdezte mögülem Mrs. Johnson –, még mindig itt van Bianca? Megijedtem tőle, felugrottam a padról, és óvatosan méregettem. Arrafelé nézett, ahol Bianca játszott, a házi készítésű homokozóban, a fáknál. – Nem, Mrs. Johnson – mondtam, és hátrálni kezdtem. – Nem láttam semmit. – Kérlek – könyörgött –, kélek, válaszolj! Könnyek folydogáltak az arcán.

– Nem szabad – mondtam, de a hangom ijedt suttogás volt csupán. – Akkor megint baj lesz. – Charlotte, kedvesem, csak azt akarom tudni, boldog-e a kislányom – előrébb lépett, és letérdelt elém, a hangja szinte a torkában rekedt. Sarkon fordultam, elszaladtam, és elbújtam egy szemetes mögé, Mrs. Johnson pedig lekuporodott a padra és sírni kezdett. Bianca odament mellé, és aprócska kezével megsimogatta az édesanyja haját. De én tudtam, mi a helyes. Tudtam, hogy nem szabad semmit mondanom, tisztában voltam a következményekkel, ennek ellenére mégis megtettem. A pad mögé lopóztam, és a bokrok rejtekéből kiszóltam: – Igen, Mrs. Johnson, Bianca boldog. Az asszony felém fordult, lehajolt, és a nyakát nyújtogatta, remélve, hogy megláthat a levelek rejtekében. – Charley? – Öö… nem. A nevem Kirk kapitány. El kell ismernem, a válaszom nem arra utal, hogy én lettem volna a világ legjobb képzelőtehetségével megáldott gyerek. – Bianca megkért, hogy mondjam meg magának, hogy ne felejtse el megetetni Rodney-t, és hogy sajnálja, hogy eltörte a nagymamája porceláncsészéjét. Úgy véli, nem lenne baj, ha Rodney jobban ügyelne arra, hogy viselkedik az asztalnál. Mrs. Johnson a szája elé kapta a kezét. Felállt és megkerülte a padot. Én viszont nem akartam, hogy még egyszer megpofozzanak, ezért felugrottam és elkezdtem szaladni hazafelé, magamban pedig megesküdtem, hogy soha többé nem beszélek az eltávozottak szellemeiről. Mrs. Johnson azonban jött utánam! Utolért és lerántott a földre. Olyan volt, mint egy sas,

amely a magasból csap le a tóban gyanútlanul úszkáló áldozatára. Megfordult a fejemben, hogy kiabálni kezdek, de Mrs. Johnson magához ölelt. Elég hosszú ideig tartott az ölelése. Kontrollálatlan zokogás tört elő belőle, rázta a testét, amint a földre hemperedtünk. Bianca ott állt mellettünk, mosolygott, és még egyszer megsimogatta az édesanyja haját, mielőtt átment volna – rajtam keresztül – a túlvilágra. Úgy látszik, elmondta az édesanyjának, amit akart – bizonyára egy nagyon nagy becsű csészéről lehetett szó –, és utána úgy érezte, hogy immár távozhat ebből a dimenzióból. Szőlő-, Kool-Aid-, és kukoricachips-illata volt. Mrs. Johnson egy ideig még az ölében ringatott, majd egyszer csak apám arra jött a járőrautójában. Lefékezett mellettünk, és rám nézett: – Hol van, kislányom? Mit mondott neked? Lehajtottam a fejem. Nem akartam elmondani, de nyilvánvaló volt, hogy apám tudja az igazat. – A szélmalomnál van, a fákon túl. Rossz helyen keresték. Mrs. Johnson még sírdogált egy kicsit, majd megbeszélték apámmal, hogy mi történt, én pedig a távolból figyelő Nagygonoszt néztem. A köpenye hullámzott körülötte, mint vitorla a szélben; a palástja mérete három fa törzsének szélességével vetekedett. Fejedelmi jelenség volt. Ő volt az egyetlen teremtmény, akitől életem során valaha is féltem. A szemem láttára vált köddé, amikor Mrs. Johnson még egyszer magához szorított. Aznap délután találták meg Bianca holttestét. Másnap egy hatalmas köteg lufit és egy új biciklit kaptam, de Denise nem engedte, hogy megtartsam a bicajt. Azután minden évben, Bianca születésnapján, egy nagy halom lufi érkezett egy kis kártyával, amelyen csak ennyi állt: Köszönöm.

Ebből ez esetből két dolgot tanultam: az egyik, hogy a legtöbb ember nem hisz a képességeimben, még azok sem, akik a legközelebb állnak hozzám. A másik pedig, hogy a legtöbben nem értik meg, hogy milyen kétségbeesett vágy munkál az itt maradottakban az iránt, hogy megtudják az igazságot elhunyt szeretteikkel kapcsolatban. Függetlenül attól, végül mi lett a dolgok kimenetele, aznap rengeteg fájdalmat okoztam az embereknek. És persze azóta is. Meg kellett volna bizonyosodnom arról, hogy Rosie Herschel felszállt arra a gépre. El kellett volna kísérnem egészen az ellenőrzési pontig, és a személyzet egyik tagjának a kezébe kellett volna csúsztatnom egy húszdollárost, hogy gondoskodjon arról, hogy Rosie meg is érkezik oda, ahová indult. Elvileg Zeke nem bukkanhatott volna rá, mielőtt a gép felszáll, hiszen velem volt. Vajon Rosie meggondolta magát? Biztosan nem. Olyan volt, mint egy kisgyerek az édességboltban; nagyon izgatottan várta, hogy elkezdődjön az új élete. Végre ledobhatta volna magáról azt a hatalmas terhet, amit az jelentett számára, hogy állandó veszélyben él egy vadbarom mellett, aki papíron a férje. Nem, biztosan nem gondolta meg magát. És én ahelyett, hogy az ügyfelemet védelmeztem volna, ott cicáztam azzal az elmebeteg férjével! Egy bökkenő volt csak! Rosie bízott bennem. Az életét bízta rám. És tessék, megint csak cserbenhagytam valakit, ráadásul a lehető legrémesebb végkimenetele lett az egésznek! Éreztem, hogy Angyal a szoba túloldalán áll, és felpillantottam rá. Lehajtott fejjel állt, és a tekintete minduntalan a jobbomra vándorolt, ahol Reyes ült. A sötétben is észrevettem, hogy ott van, és türelmesen üldögél mellettem. Nem érintett meg, és egyáltalán nem volt követelődző. Mint egy forró kemence, melegséget árasztott.

Angyal nem jött közelebb. Nyilván azért, mert Reyes mellettem volt. Láthatóan tartott tőle. Kezdtem felfogni, hogy Reyes nem hétköznapi teremtmény. Még a halottak lelkei is féltek tőle. Visszaburkolóztam a takarómba, és beletemettem az arcomat is. – Megmondhattad volna – szóltam oda Angyalnak. A hangom tompán hallatszott a vastag takaró alatt. – Tudtam, hogy nagyon szomorú lennél. – Hát emiatt tűntél el két napra. Szinte éreztem, hogy megvonja a vállát. – Csak arra gondoltam, hogy úgyis abban a hitben leszel, hogy elment, és biztonságban van. Tudod, úgy, hogy senki sem bukkanhat a nyomára. – A hálószobája padlóján, vérbe fagyva? – Igen, nos, erre nem gondoltam. – Azt akartam, hogy boldog legyen – igyekeztem megmagyarázni az egészet. – Mindent kiterveltem. Úgy volt, hogy nyit egy szállodát, és újra összebarátkozik a nagynénjével, és boldogabban él majd, mint egész eddigi életében valaha is. – Boldogabb, mint egész életében valaha is volt. Csak éppen nem úgy, ahogy te gondoltad. Ha tudnád, milyen itt, ezen az oldalon az élet, ha tudnád, hogy igazából milyen, akkor nem lennél ilyen bánatos. Sóhajtottam egyet. Valamilyen okból kifolyólag ez az információ nemigen segített. – Mi történt? – kérdeztem végül. – Mindent úgy csinált, ahogy mondtad neki – felelte Angyal. – Otthagyta a gázon, lassú tűzön főni a vacsorát. Az éjjeliszekrényen hagyta a táskáját, benne a pénztárcájával. Az előszobában hagyta a cipőjét és a kabátját. A férje sosem jött

volna rá, hogy egyszerűen meglépett. Azt gondolta volna, hogy történt vele valami. Valami megmagyarázhatatlan. – És aztán? Mi volt a baj? – A babatakaró. Felkaptam a fejem. Angyal azzal foglalatoskodott, hogy a konyhapult oldalán lévő festéket kaparászta, és láthatóan azon igyekezett, hogy véletlenül se nézzen Reyes irányába. – Visszament a kisbabája takarójáért – magyarázta Angyal. – Nem is volt gyereke – mondtam. – De lett volna, ha az a vadbarom nem vágja hasba. Újra visszadugtam a fejem a takaró alá, és igyekeztem visszafojtani az előtörni készülő könnyeket. – Ő kötötte. Sárgát, mert még nem tudta, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány. Aznap este ment el a baba, amikor összeszedte a bátorságát és megmondta a férjének, hogy gyermeket vár. Összeszorítottam a szemem, és eddigi életem leghiábavalóbb könnycseppjeit hullattam. A takaró elnyelte őket, és azt kívántam, bárcsak engem is elnyelne, örökre… Nyeljen csak el, aztán köpje ki a keserű csontokat! Mi végre élek én ezen a világon? Hogy bolondot csináljak magamból és a családomból is? Hogy minden utamba kerülő embernek fájdalmat okozzak? – De hát Zeke Herschel börtönben volt – mondtam, és képtelen voltam felfogni teljes egészében, mi is történt. – Letették érte az óvadékot azonnal, ahogy bezsuppolták. Az unokatestvére azzal foglalkozik, hogy óvadékügyeket intéz. Ezt tudtam, de sosem gondoltam volna, hogy Rosie visszamegy a lakásukba. – Herschel akkor kapta el, amikor immár másodszorra ment el hazulról. Ránézett, és már tudta, hogy Rosie mire készül – Angyal egy pillanatra az alsó ajkába harapott, majd folytatta –,

aztán megtette, amit megtett… Megtalálta a névjegyedet a felesége zsebében, és összeállt a kép. Hosszú csend következett, és közben kétségbeesetten azon járt az eszem, hogy vajon miért is születtem erre a világra. Nyilvánvaló, hogy rosszul értelmezem ezt az egész halál angyaladolgot. Lehet, hogy ez a probléma. Lehet, hogy semmi különöset nem jelent, lehet, hogy nyugodtan kellene élnem az életem anélkül, hogy mindenáron másokon akarnék segíteni. Nem kellene beleszólnom abba, hogyan rendezik a problémáikat, hogyan élnek, és egyáltalán… semmibe. – Tudod, hogy nem a te hibád – mondta egy kis idő múlva. – Persze – a hangom elhalkult a kimerültségtől és a fásultságtól –, tudom. Nyilván Rosie hibája volt. Őt kell okolnunk mindezért. – Nem ezt mondtam. Csak ismerlek. Tudom, hogy minden terhet a válladra veszel, mint az a pasas, tudod, aki a világot tartja a vállán. Ez nem jó így. Nem vagy olyan erős. – Mit gondolsz, mi végre vagyok én a világon? – kérdeztem Angyaltól. Épp Angyaltól, aki egy tizenhárom éves bandatag volt… – Szerintem azért, mert itt kell lenned, és kész. Így rendeltetett. – Remek. Látod, erre még nem is gondoltam. – Miért, te mit gondolsz, miért vagy itt? – Azért, hogy pusztulást és nyomorúságot hozzak az emberekre – feleltem. – Nyilván… – Nos, ha te így gondolod… – aprócska mosoly játszadozott a szája szegletében. Reyes mocorgott mellettem, és Angyal azonnal odakapta a fejét.

– És mit gondolsz, ő mi végre van itt? – kérdeztem Angyaltól, és Reyes felé biccentettem. Angyal egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt: – Azért, hogy pusztulást és nyomorúságot hozzon az emberekre – és mert ő nem tette a mondandója végére azt, hogy nyilván, tudtam, hogy komolyan beszél. – Mennem kell – mondta Angyal. – Muteromnak időpontja van a fodrásznál, és szívesen nézem, amikor a haját csinálják. Nem ez volt a legrosszabb kifogás, amit ez idáig tőle hallottam, de azért már-már esélyes volt erre a címre. – Legközelebb elmondod majd? – kérdeztem. Rám kacsintott. Hiába, igazi flörtbajnok ez a srác. – Meglátjuk – mondta végül, majd eltűnt. – És te mit gondolsz, mi végre vagyok itt? – kérdeztem a mellettem üldögélő Reyestől. Nem válaszolt. Szokás szerint. – Megmentetted az életemet. Megint. És mondd: ugye, most már nemsokára felébredsz? Nem tudom, mennyi időre sikerül megállítani a folyamatot. Ekkor egész közel jött hozzám, és a pulzusom az egekbe szökött. Most, hogy kettesben maradtunk, ügyet sem vetve a bámész csillagokra, elindultam a tér és az idő összefonódó ösvényén. A Reyesből áradó energia szinte tapintható volt, mintha apró elektromos kisülések villannának körülöttünk – lassan körülvett ez az izgatóan perzselő burok. A helyzethez képest igyekeztem uralni a gondolataimat. – Ki vagy te, Reyes Farrow? – kérdeztem. Nem szólt egy szót sem, csak lehúzta rólam a takarót. Kicsomagolt belőle, és így immár közvetlenül éreztem a testéből áradó forróságot. Odahajoltam hozzá, és végigfuttattam ujjaimat a tetoválását alkotó vonalakon és íveken, amelyek selymesen csillogtak a

bőrén. A minta egyszerre volt ősi és futurisztikus; egymásba fonódó rácsvonalakból állt, amelyek éles hegyben végződtek, épp mint a kaszája, és lágy íveket alkottak, amelyek végigfutottak a bicepszén, és eltűntek valahol az inge rejtekében. A tetoválás valóságos műremek volt, átterjedt a lapockájára, és a vállán tekeregve lefutott a karjaira. Nagyon nagy volt. És tudtam, hogy valami nagyon… fontos üzenetet hordoz. Aztán hirtelen elvesztem. Úgy, mint Alice Csodaországban, végigbotorkáltam az ívek mentén, és megrettentem, hogy sosem keveredem ki ebből a labirintusból. Egy bejárat térképe volt… Láttam már korábban is, az egyik előző életemben, és nem kötődtek hozzá kellemes emlékeim. Olyasmi volt, mint egy figyelmeztetés. Egy rossz ómen… És akkor hirtelen rájöttem! A kanyargós labirintusminta voltaképpen egy zármechanizmus volt, amely a mindent elnyelő sötétség birodalmának kapuját tárja ki. A pokol kapujának kulcsa. A belém hasító felismerés visszazökkentett a valóságba. Mint a fuldokló, amikor hirtelen a víz felszínére tör, igyekeztem nagy levegőt venni, hogy az éltető oxigén átjárja a tüdőm minden részét. Reyes felé fordultam, rémülten meredtem rá, és lassan, nagyon lassan igyekeztem távolabb kerülni tőle. Tudta… Tudta, hogy rájöttem, kicsoda is valójában. A felismerés sugárzott a szeméből. Felém kapott, gyorsan és váratlanul, mint egy kobra. Igyekeztem kiszabadulni a szorításából, de elkapta a bokámat, és húzni kezdett maga felé, majd hirtelen fölém kerekedett és a padlóhoz szorított. Határozottan tartott, én pedig foggal-körömmel igyekeztem kiszabadulni – karmoltam és haraptam, ahol értem. De nagyon erős volt és elképesztően gyors. Úgy mozgott, mint a szél. Minden menekülésre tett kísérletemet kivédte.

Egy pillanat múlva kényszerítettem magam, hogy lecsillapodjak, hogy az őrülten zakatoló szívem is kis nyugalmat találjon. A fejem fölé húzta, és leszorította a kezemet. Karcsú és feszes teste olyan volt, mintha présként szorítana, nehogy meggondoljam magam és ismét menekülőre fogjam. Ott feküdtem és rémült, óvatos pillantásokkal méregettem, az agyam pedig szélvészként kutatott a megoldás után. Alig pihegtem a súlya alatt. Az arcán furcsa érzés tükröződött, talán nyugtalanság. Vagy… vagy szégyen lett volna? – Én nem ő vagyok – mondta. Összeszorított fogai közt szűrte a szavakat, és kerülte a tekintetemet. Nyilvánvalóan hazudik. Nem lehet más magyarázat erre az egészre. – Ki más viseli még ezt a jelet a testén? – kérdeztem. Igyekeztem leplezni, hogy csalódtam benne, hogy úgy érzem, elárult, és hogy kimondhatatlanul megdöbbentett mindez, ezért inkább undort színleltem. Felemeltem a fejem, és így alig pár centire volt egymástól az arcunk. Olyan illata volt, mint a vihar előjeleként lecsapó villámnak, amely esőt ígér. És persze szokás szerint áradt belőle a forróság, szinte felperzselte a bőrömet. Ő is alig kapott levegőt. Ennek valamelyest megnyugtatóan kellett volna rám hatnia, de nem így volt. – Ki más viselheti még e jelet ebben a világban, vagy akár a másikban? Nem kaptam választ a kérdésemre, így megint tettem egy kísérletet, hogy végre kiszabaduljak alóla. – Hagyd abba – mondta nyers, fojtott hangon. Mintha fájdalom csengett volna a hangjában… Összeszorította a csuklóimat: – Én nem ő vagyok.

Visszatettem a fejem a padlóra, és becsuktam a szemem. Áthelyezte a testsúlyát, hogy kényelmesebb fogást találjon rajtam. – Ki más viselné magán ezt a jelet akár ezen a világon, akár a túlvilágon? – kérdeztem megint. Vádlón néztem rá. – A Fenevad jelét?! Mondd, ki másnak lehet a testére tetoválva a pokol kapujának kulcsa? Ha nem ő vagy, akkor ugyan ki? A vállára hajtotta a fejét, mintha megpróbálná elrejteni előlem az arcát. Éreztem, hogy a belőle feltörő mély sóhaj végigsimít az arcomon. Amikor beszélni kezdett, a hangjából ismét szégyenkezés és felháborodás csendült ki, így megacéloztam a lelkemet, nehogy megessen rajta a szívem. Amit viszont ezután mondott, attól bizony elállt a lélegzetem. – A fia – mondta. Rám nézett, az arcomat fürkészte, mintha mérlegelné, hiszek-e neki. A döbbenet hulláma sörpört végig rajtam. Teljességgel lehetetlen, amit állít. – Évszázadok óta rejtőzködöm előle – folytatta –, és várok arra, hogy téged elküldjenek ide, hogy végre a Földre, erre a világra szüless. A Mennyei Atya ritkán küldi el a halál angyalát. Mielőtt megérkeztél, minden alkalommal csalódnom kellett, és végzetes veszteséget éreztem. Zavartan pislogtam. Honnan tudhat ilyesmit? De talán még ennél is fontosabb volt az a kérdés, hogy: – Mi okozott csalódást? Elfordította az arcát, mielőtt válaszolt volna, és újra azt éreztem, mintha szégyenkezne valami miatt. – Miért vágyik a föld a nap melegére? Összevontam a szemöldökömet, és igyekeztem felfogni a szavai értelmét. – Miért vágyik az erdő az eső lágy érintésére?

A fejemet ingattam, ő pedig folytatta: – Amikor megtudtam, hogy téged küld majd, választottam egy családot, és én is leszülettem ide, erre a világra. Hogy várjak. És hogy figyeljek. Egy pillanat elteltével kissé döbbenten kérdeztem: – És te Earl Walkert választottad? A szája sarkában megjelent egy félmosoly, amint a tekintete átsiklott az arcomon. Elengedte az egyik kezemet, és az ujjbegyeivel végigsimított a karomon, majd a nyakamra tette a kezét. – Nem – mondta. A tekintete kigyúlt, mintha megbabonázták volna. – Egy ember elragadott a családomtól, és magánál tartott egy ideig, majd pedig eladott Earl Walkernek. Tudtam, hogy emberalakban nem lesz emlékem a múltammal kapcsolatban, de mindent feladtam, hogy veled lehessek. Nem jöttem rá, hogy ki… vagy mi vagyok valójában, egészen addig, amíg évekre börtönbe nem kerültem. Apró töredékekben jöttek elő az emlékeim, álomfoszlányok formájában, mint egy évtizedeken át tartó kirakós játék darabkái. – Amikor születtél, emlékeztél arra, ki voltál annak előtte? A csuklómon valamelyest lazult a szorítása. – Nem. De igyekeztem kideríteni. Boldogan kellett volna felnőnöm, ugyanazokba az iskolákba és ugyanarra az egyetemre kellett volna járnom, ahová te is jártál. Tudtam, ha emberi alakban jelenek meg, nincs többé hatalmam a saját sorsom felett, de olyan lehetőségem adatott, amelyet kész voltam bármi áron megragadni. – De hát a fia vagy – mondtam, és minden idegszálammal gyűlölni akartam. – Te vagy a Sátán fia. A szó legszorosabb értelmében. – Te pedig Denise Davidson mostohalánya vagy.

Hoppá! Ez azért kemény volt. – Oké, ott a pont. – Hát nincs épp annyi hatással ránk a világ, amelybe születünk, mint a szülők, akik megadattak nekünk? Az egyetemen nemegyszer volt alkalmam végighallgatni az öröklött és tanult magatartásformák emberi fejlődésre gyakorolt hatásaival kapcsolatos eszmefuttatásokat, de lássuk be, Reyes álláspontját – a helyzetét tekintve – azért nem volt olyan egyszerű elfogadni. – De a Sátán olyan… mit tudom én, gonosz. – És azt gondolod, hogy én is gonosz vagyok? – Az alma nem esik messze a fájától – jegyeztem meg, mintegy magyarázatképpen. Az oldalára dőlt. A mozdulata felkavarta bennem az állóvizet, és le kellett küzdenem a vágyat, hogy a dereka köré fonjam a lábam… lesz, ami lesz alapon. – Gonosznak találsz? – kérdezte, és mély hangja olyan simogató volt, mint a bársony. A nyakamon lüktető eret nézte, és megérintette az ujjbegyével, mintha lenyűgözték volna az emberi lét e világi történései. – Hát szokásod, hogy gerincvelőket roncsolsz, nemde? – Csak miattad tettem. Zavarba ejtő, ugyanakkor furcsamód romantikus. – És épp a börtönbüntetésed töltöd, mert megölted Earl Walkert. Lejjebb csúsztatta a kezét, és végigsimított Will Robinsonon, majd elért a keze a pulóverem aljáig. Ekkor ismét felfelé kalandozott, és a tenyere a csupasz bőrömet érintette. Az öröm hullámai rengették meg a testem alsó tájékát. – Nos, ez valóban probléma – mondta. – Te tetted?

– Kérdezd meg Earl Walkert, amikor majd megtalálom. Nem kérdés, hogy egyenest a pokolra jutott. – Vissza tudsz menni? Alá tudsz szállni a pokolba, és meg tudod találni? Hát nem azt mondtad, hogy rejtőzködnöd kell? A keze továbbvándorolt, megfogta Willt, és a kemény közepét cirógatta az ujja hegyével. Visszafojtottam egy kéjes sóhajt. – Nem a pokolban van. Meglepetten azt mondtam: – Hát az egyszer biztos, hogy nem felfelé ment. – Nem bizony – felelte, mielőtt lehajtotta volna a fejét, hogy megérintse a szájával azt az őrülten lüktető eret, és apró, forró csókokkal borítsa. – Hát még mindig a földi dimenzióban létezik? – minden erőmmel igyekeztem koncentrálni, de úgy tűnt, Reyesnek más tervei vannak. A bőrömön éreztem, hogy elmosolyodik. – Bizony. – És miért kell rejtőzködnöd az apád elől? – kérdeztem lélegzet-visszafojtva. – Úgy érted, Earl Walker elől? – Nem. A másik elől – olyan sok kérdésem volt! Mindent tudni akartam róla. Az életéről. Az… ezt megelőzőről is. – Csak mert kellett – mondta, és bekapta a fülcimpámat. Ez a művelet a gerincemen végigfutó borzongást eredményezett. – Kellett? – suttogtam, és igyekeztem elterelni a figyelmemet; próbáltam bármi másra gondolni, és kirekeszteni a tudatomból a testemen végigfutó gyönyör hullámait. – Igen. Kellett. – Lehetne egy kicsit részletesebben? – Ha szeretnéd… Bár én szívesebben csinálnám inkább ezt. – Ó… te… jó… ééé…

A keze leszaladt a pizsamanadrágom szárán, becsúsztatta a bugyimba, megtalálta azt a bizonyos pontot, és játszadozni kezdett vele. Szemmel láthatóan megremegtem, amikor az ujjai végigsimítottak odalent, a selymes bőrön. Amikor még mélyebbre hatolt, az élmény olyannyira felcsigázott, hogy beleremegtem. A Sátán fia. A Sátán fia. Miközben tovább simogatott a combjaim közti érzékeny részen, a szája – az a csodálatos, tökéletes szája – felfelé haladt, és épp Dangerrel játszadozott. A tudatom legmélyén ráébredtem, hogy már félmeztelen vagyok, és épp arra készülök, hogy kitárulkozzam a világ legnagyobb hatalommal bíró teremtményének. Nem emlékeztem, hogy bármit is levett volna rólam. Vajon a gerincvelő-roncsolás mellett volt valamilyen rendkívüli vetkőztető-képessége is? Kiszabadítottam a kezem a szorításából, és beletúrtam a hajába. Visszahúztam magamra, és megcsókoltam a már évek óta bennem szunnyadó, kínzó vággyal. Az ő csókja volt ez; az a különleges csók, amit kifejezetten erre az alkalomra tartogattam. Élvezettel ízlelgettem, ő pedig oldalt fordította a fejét, és még beljebb tolta a nyelvét a számban, mintha a lényegemet, az életerőmet akarná kiszívni. Ez volt az első alkalom, hogy nem támadt bennem az az érzés, mintha a vágy tengerében úsznék, és nagy nehezen ugyan, de képes voltam a tudatomnál maradni. Nem mintha ez nem okozott volna nehézséget, csak úgy éreztem, hogy kicsit jobban ura vagyok a helyzetnek; egy kissé mintha tisztább lett volna az elmém. Olyan valóságos volt minden, olyan megfogható. Ez már nem álom volt. És nem is testen kívüli tapasztalás. Ez maga volt Reyes Farrow. Hús-vér testben… az a Reyes Farrow, aki egy órával ezelőtt még kómában volt.

Felforrósodott körülöttünk a levegő, mintha kemence ontotta volna a hőt. Felnyögött, én pedig segítettem neki, és igyekeztem kibújni a bugyimból, a lábammal rúgkapáltam, hogy végre megszabadulhassak ettől a ruhadarabtól. Pár pillanat múlva elszakította ajkait a számról, lerántotta rólam a bugyimat, és Mr. Wong felé hajította. Majd ismét rajtam termett, és a teste tüzes takaróként borult rám, lángra lobbantva minden porcikámat. Felkavart és mámorító forróságba taszított a vágy. Igyekeztem kihámozni a ruháiból. Fölém hajolt, és a tekintetében vétkezésre csábító vágy égett. Szilárd falként fölém magasodó, széles vállait pengeéles tetoválások borították. Egyszerre volt illékony jelenség, és nagyon is élő, a határ a mennyek és a pokol kapuja között. A tetoválások természetesek, ugyanakkor nem e világiak is voltak, légiesen könnyedek; úgy tetszett, amikor Reyes levegőt vesz, a testén lévő minták is vele lélegeznek. Végigsimítottam kemény és kidolgozott mellkasán, amely olyan volt, mint egy antik szobor teste, majd a hasát cirógattam, melynek izmai minden érintésemre összehúzódtak. Végül még lejjebb merészkedtem a kezemmel; az ujjaimmal alig értem körbe kőkemény férfiasságát. Felszisszent, és megszorította a csuklómat. Szilárdan tartottam, ő pedig igyekezett újra ura lenni a helyzetnek. A vágytól remegve feltérdelt, és ezt suttogta: – Azt akarom, hogy sokáig tartson. Magamban akartam érezni őt. Fölébe helyezkedtem és magamba zártam. Ziháltam, és összeszorított foggal igyekeztem uralni a vágyat, amely a hastájékomat feszítette. Reyes megmerevedett, a teste olyan volt, mint a legfinomabb márvány. Amikor rácsusszantam, körém fonta a karját, és nem engedte, hogy megmozduljak. Adtam neki egy percet. Élveztem a

közelségét, és a keménységet, amely csordultig betöltött. Bár teljes mozdulatlanságra ítéltettem, már így is az orgazmus határán voltam; éreztem, hogy minden lélegzetvétellel egyre közelebb és közelebb kerülök a csúcshoz. Küzdöttem acélos karja ellen, mozdulni vágytam, a csúcsra akartam jutni. Az ujjaimmal a hajába túrtam, kitámasztottam magam, és megpróbáltam a lábammal feljebb tolni a testem – eredménytelenül. Rekedten sóhajtott, és ellenállhatatlan erővel tartotta magát. Egy újabb, mélyről feltörő sóhajjal visszahúzott magára, és egy határozott mozdulattal még mélyebben hatolt belém. Teleszívtam levegővel a tüdőm, és bent tartottam, miközben ő kijjebb mozdult, majd újra vissza; őrjítően lassú mozdulatokkal, elképesztően aprólékosan haladt. Hosszú percekig kínzott, majd – amikor érezte, hogy már túl közel kerültem a csúcshoz – abbahagyta. Amikor belemarkoltam a kőkemény fenekébe, hogy noszogassam, még többet akarok – visszahúzódott. Aztán lassan, nagyon lassan növelni kezdte a tempót. A mozdulatai gyorsabbak lettek, és egyre közelebb kerültem a hasamban tomboló pokolhoz, míg végül az orgazmus hulláma elárasztotta a testem. Egy szűnni nem akaró adrenalinlöket, a gyönyör édes hulláma söpört végig rajtam, ott lüktetett a testem minden molekulájában, áradatként borított el. Hátravetettem a fejem, kissé lejjebb hajoltam, elszántan lovagoltam meg a hullámokat, és közben reszkettem Reyes teste alatt, az áramló energiájától. Pillanatokkal később élvezett el, mint én. Másodszorra is eljuttatott a csúcsra, amely ezennel lávaként tört ki belőlem, és végigszáguldott az ereimen. Más volt, mint az előző. Sokkal intenzívebb. És sokkal… fontosabb.

Az elmémben csillagok robbantak fel, s fehéren izzó szupernovákká váltak a lelki szemeim előtt. Galaxisok születtek, és tanúja voltam az univerzum kialakulásának. Az élő anyagból bolygók formálódtak, egy láthatatlan vonzás magába szippantott mindent, ami a gravitációs erőtérbe került, és kénye-kedve szerint mozgatta, alakította az elemeket. Gázok és jégmezők váltak a térben keringő gömbökké, és fényesen, fehéren izzottak a fekete végtelenség ernyője előtt, míg más égitestek elképzelhetetlen sebességgel suhantak át az égbolton. Ekkor láttam, hogy a Föld kialakítja önnön vonzásterét, és innentől a kék bolygó az élet táptalajává válhatott. Mintha csak egy hatalmas pajzs lenne, amelyet a mennyekből küldtek alá. Tanúja voltam, amint egy hatalmas földdarab szétvált, és sok kisebb részre szakadt. És láttam az angyalok felemelkedését, majd azt is, hogy közülük néhányan alázuhannak. A lezuhanó angyalokat egy csodás teremtmény vezette. Menedéket találtak maguknak a kövek közt és a szakadékok mélyén, szerte az univerzumban, ott, ahol úgy áramlott a forró, folyékony kőzet, mint a Föld tengerei. Az angyalok rövid ideig tartó csatározását követően született meg Reyes. Majdnem olyan volt, mint az apja. Egy szupernova hőjéből született, testét a Föld elemeiből kovácsolták. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, és nagy hatalmú, elismert vezetővé vált. Apja után a másodikként katonák millióinak parancsolt, ő volt a tolvajok tábornoka, és még csodálatraméltóbb és hatalmasabb lett, mint az apja. A pokol kapuinak kulcsát – tetoválás formájában – a testén hordozta. Az apja hatalomvágyát azonban nem lehetett megfékezni. A mennyeket akarta. Teljes körű hatalommal akart bírni az univerzum minden létezője felett. Isten trónusát akarta.

Reyes követte apja minden parancsát, várt, és figyelte, mikor nyílik meg egy földi kapu, mikor születik erre a világra az a lény, aki közvetlen bejárást enged a mennyek országába, és megmutatja a pokolból kivezető utat. Lopva követte a nyomokat, kiemelkedő képességei pedig segítségére voltak abban, hogy az univerzum legeldugottabb szegleteiben is megtalálja a portálokat. Azonban egyszer csak meglátott engem. Bármennyire is szerettem volna, nem láthattam önmagam az ő szemén keresztül. Ezernyi aprócska, hasonló alakú fényecske csillogását láttam csupán – azonban Reyes szeme élesebb volt, és észrevette, hogy az egyik pászma aranyszálból van szőve, és a Nap leányaként szikrázva kitűnik a többi fénypont közül. A lány megfordult, észrevette őt, és elmosolyodott. És Reyes elveszett. Visszazökkenve a jelenbe, éreztem, hogy Reyes a karjára támaszkodik, és az arcán riadalom tükröződött. – Nem akartam, hogy lásd mindezt – mondta. A hangja fáradtan csengett, a légzése nehézkes volt. Még mindig remegtem; a testem reszketett az épp múlófélben lévő orgazmusoktól. – Az én voltam? – suttogtam döbbenten. Reyes mellém feküdt, igyekezett lassabban lélegezni, a fejét a karjára hajtotta, és engem nézett. Most először vettem észre, hogy olyanok a szemei, mint egy-egy apró galaxis, milliónyi szikrázó csillaggal. – Most már nem fogsz megpróbálni elszökni előlem, ugye? A döbbenettől még mosolyogni sem volt erőm. – Jó lenne az nekem? – kérdeztem végül. Izmos vállát megvonva válaszolt:

– Ha tudatában lennél annak, mire vagy képes, akkor talán. Ez érdekesen hangzott. Az oldalamra fordultam, hogy a szemébe nézhessek. Csillogó tekintetében elégedettség és nyugalom tükröződött. – Miért, pontosan mire vagyok képes? Mosolya ellágyult a pillantásom láttán – ráébredtem, hogy Reyes túlságosan tökéletes ahhoz, hogy e világi, emberi lény legyen. – Ha megmondanám, elveszíteném a helyzeti előnyömet. – Na tessék – mondtam, és a kirakós játék egy újabb darabkája a helyére került –, a minden hájjal megkent stratéga, akinek több trükkje van, mint bármely híres mágusnak. Lehajtotta a fejét, megint úgy, mintha szégyenkezne kicsit. – Az már régen volt. Teste a testem mellett fénylett, és a tekintetem minduntalan a tökéletes idomok által alkotott hegyekre és völgyekre vándorolt. Hirtelen észrevettem, hogy a testét horzsolások, sebek borítják, némelyik kisebb, némelyik… nem olyan kicsi. Azon tűnődtem, vajon az Earl Walkerrel töltött évek lenyomataie ezek, vagy a valódi pokolbéli napjainak soha nem múló emlékei. – Hogy értetted, amikor az előbb azt mondtad, hogy a sátán kutatott utánad? Finoman megcirógatta a köldökömet, és ezzel újabb aprócska rengéseket indított meg bennem, amelyek egész a legrejtettebb bensőmig gyűrűztek. – Úgy, hogy már nem keres. – Feladta? – kérdeztem reménykedve. – Nem. Megtalált. Leesett az állam és nagyon megijedtem. – De ez baj, nem?

– Nem is kicsi. Felültem, hogy jobban láthassam az arcát. – Akkor most megint el kell rejtőznöd. Akárhol is voltál korábban, vissza kell menned oda, és megint el kell rejtőznöd! De Reyes már nem figyelt rám. Valami, amit az én érzékszerveim fel nem foghattak, vonta el a figyelmét. Azonnal talpra szökkent, és magára terítette fekete, csuklyás köpenyét. Alaposan körbenéztem, de nem láthattam, amit ő látott. Ez nagyon zavart, különösen amiatt, amit az imént láthattam. Oly sok minden volt, amibe nem nyerhettem betekintést, oly sok minden zajlott körülöttem a nap minden percében, ami hozzáférhetetlen volt számomra! – Reyes – suttogtam, de még szinte ki sem ejtettem a nevét, előttem termett, és az egyik kezét a számra tapasztotta. A köpenye a bőrömet súrolta, és úgy éreztem, mintha elektrosztatikus erő bizsergetné az idegvégződéseimet. Ekkor átváltozott, felöltötte gomolygó alakját, és egyik lábával a földi, másikkal a földöntúli dimenzióban termett. A következő pillanatban elvette a kezét a szám elől, és forró csókban forrt össze az ajkunk, amitől – a körülöttünk áramló hő ellenére is – megborzongtam. – Ne feledd – mondta, mielőtt eltűnt volna –, ha téged megtalálnak, általad hozzáférést nyernek mindenhez, ami szent. A portál hollétét titokban kell tartani… bármi áron. Nyeltem egy nagyot. A hangjában sietség és szomorúság csengett. – Milyen áron? – kérdeztem, de szinte már tudtam a választ, mielőtt megszólalt volna. – Ha megtalálnak téged, el kell szívnom az életerődet, hogy bezárhassam a portált. Döbbenettel vegyes rémület hasított belém.

– Ez mit jelent pontosan? A homlokát az enyémnek támasztotta, és lehunyt szemmel válaszolt: – Azt, hogy meg kell öljelek. Köddé vált, de az illatát még éreztem a hajamban, szinte körbelengett, és elmerültem benne egész addig, amíg már csak illanó molekulák lézengtek körülöttem, melyek lágyan aláhullottak és eggyé váltak a földdel. Életemben először tudatára ébredtem annak, mi forog kockán. Megkaptam az oly régóta várt válaszokat. Habár a lelkem mélyén még mindig úgy éreztem, talán elárultak, pontosan tudtam, hogy csak saját magamat hibáztathatom. Tudtam, hogy sosincs jó vége annak, ha az ember lánya a Sátán fiával cimborál.

Huszonegyedik fejezet

A tiszta tudat általában a rossz memória jele. STEVEN WRIGHT – Kétség sem fér ahhoz, hogy remekül töltötted a tegnap estét. Megpróbáltam résnyire nyitni a szemem, és egyben betájolni, hogy a lakás melyik pontján is vagyok tulajdonképpen, de egyik művelet sem járt sikerrel. – Még mindig meztelenül heverek a nappalim padlóján? Cookie füttyentett egyet. – Na tessék, még nagyobb volt itt a buli, mint gyanítottam – az ágy szélére ült, és mozgolódott egy kicsit, csak hogy bosszantson, majd előállt a bejelentésével: – Főztem kávét. Ó, a két varázsszó! A szemem azonnal kinyílt, és egy kávéscsésze üdítő látványa lebegett az orrom előtt. Fészkelődtem egy kicsit, majd nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam, és elvettem Cookie-tól a csészét. – És hoztam neked finom burritót reggelire – tette hozzá. – Nagyszerű! – Nagyot kortyoltam a kávéból, és megkérdeztem: – Hány óra van? – Hát, innen tudom, hogy jól telt az éjszakád – nevetgélt Cookie. – Ritkán alszol ilyen sokáig. A pizsamád alsója meg felsője a nappali különböző pontjain hevert a földön. Felszedegettem, amit lehetett, de a bugyid Mr. Wong sarkában

van. Kizárt, hogy én oda betegyem a lábam. Most fogsz mindent elmesélni, vagy későbbre tartogatod? Egy vállrándítással ezt mondtam: – Inkább most, de csak zanzásítva! – Megbeszéltük – mondta, és a kávéját szürcsölgetve a csésze pereme mögül várakozásteljesen nézett rám. – Nos, kiderült, hogy sokkal nehezebb eltenni engem láb alól, mint egy rendes embert. Cookie arca maga volt a döbbenet. – Kiderült továbbá az is, hogy Rosie Herschel nem hagyta el az országot. Megölte a férje, majd pedig elindult, hogy velem is végezzen. Cookie döbbenete ekkor riadalommá változott. – Kiderítettem azt is, hogy Reyes egy szexistenség, és minden, amit tesz, garantáltan orgazmikus élményhez vezet. Most a riadalomból zavar lett. – És arra is rájöttem, hogy ő valójában a Sátán fia, és ha ők, mármint az alvilág küldöttei megtalálnak engem, akkor Reyes kénytelen lesz megölni. Ismét félelem. – Bizony – mondtam, és visszagondoltam a történtekre –, ez lenne a múlt éjszaka, dióhéjban. Szerinted pszichiátriai eset vagyok? Cookie pislogott, és ezúttal aggodalom tükröződött az arcán. – Mert ezen a ponton nem maradt más, mint az én józan eszem. Vagyis az, és egy burritó, reggelire. Cookie pislogott még egy párat. – Szent ég, már ennyi az idő? – kérdeztem az órára nézve. Cookie csak odapillantott, és láthatóan még nem volt képes megszólalni. Elképzelni sem tudtam, miért, hiszen ott volt a kezében a kávéscsészéje…

Már majdnem kilenc óra volt. Kiugrottam az ágyból, és az ugyan nem zavart, hogy nem volt rajtam semmi, az viszont igen, hogy úgy tűnt, a fájdalom tartja össze a nyakcsigolyáimat. Beszaladtam a fürdőszobába és felöltöztem. Elvileg tízkor kell lekapcsolni a Reyest életben tartó gépeket. Már persze akkor, ha a fellebbezésem nem ért célt… Erre most gondolni sem akartam. Bob bácsi ráállította az ügyre azt a bírónőt. Biztosan elfogadták a fellebbezésemet. Sötét színű pulóvert és egy farmert vettem fel, lófarokba fogtam a hajam, és egyszerre négy fájdalomcsillapítót kaptam be, majd az irodámba siettem, ahol az üggyel kapcsolatos dolog szép színes papírcetlikre írva sorakozott. Magamhoz vettem a cetliket, és kiviharzottam az ajtón. Cookie-val a lépcsőn találkoztam, és megmondtam neki, hová tartok. Valamit motyogott arról, hogy kénytelen lesz fizetésemelést kérni, de elrohantam mellette, egyenesen a parkolóba. Santa Fébe menet megpróbáltam elérni Neil Gossettet, a börtönigazgatót, de házon kívül volt. Hívtam a Guardian Egészségközpontot is, de egy öntudatos recepciós felvilágosított, hogy telefonon nem adhat ki a páciensekkel kapcsolatos információt. Hívtam Bob bácsit is, de nem vette fel. A bírónál is tettem egy kísérletet – annál, ahová a fellebbezésemet beadtam –, de a titkára azt mondta, hogy az ügyet továbbították a Santa Fé-i bíróságra. Kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik. Mi van akkor, ha elutasították a fellebbezésemet? Mi van, ha a Santa Fé-i bíró megtagadja a kérésem teljesítését?

Két perccel tíz óra előtt megálltam a kórház előtt. Villódzó fények sora és hatalmas nyüzsgés fogadott. A szívem nyugtalanul vert. Lehet, hogy valami történt az épületben, és az állam nem tudja végrehajtani, amit eltervezett. Ebben az esetben kénytelenek lesznek elnapolni Reyes Farrow kivégzését. Ekkor vettem észre Bob bácsi terepjáróját; nem mondhatnám, hogy a lökhárító sértetlen állapotban volt. Mi a nyavalyát keres itt BB? Ahogy beálltam a parkolóba, valaki már ki is nyitotta a kocsim ajtaját. – Megint kinyiffant a telefonod – mondta Bob bácsi, és nyújtotta a kezét, hogy kisegítsen. – Komolyan? – megfogtam a kezét, és a másik kezemmel kibányásztam a telefonomat a táskámból. – Épp most hívtalak. – Hát igen, tényleg kipurcant. Most már tényleg szereznem kell egy új akkut. Méghozzá lehetőség szerint olyat, amit atomenergia táplál, húsz évig egyfolytában használható, és mindemellett agydaganatot sem okoz. – Próbáltalak az irodában is hívni – mondta, miközben igyekeztem kikászálódni Mizériából. Bob bácsi hangja furcsa volt, mintha kissé zaklatott lett volna. – Én is próbáltalak elérni idefelé jövet, de nem vetted fel. Mi folyik itt? – az aggodalom szinte tűként hasított belém, valahol a gerincem mentén. BB valahogy furcsán viselkedett. Nem mintha önmagában a furcsaság nem lett volna rá jellemző, de most a szokásos furcsánál is furcsább volt. Becsukta a kocsim ajtaját és keresztülvezetett egy csapat rendőrből és egészségügyi dolgozóból álló kisebb tömörülésen. – Bob bácsi – mondtam a nagybátyám hátának, miközben igyekeztem lépést tartani vele –, történt valami Reyesszel? – Elutasították a fellebbezést – szólt vissza a válla fölött.

Megtorpantam. Döbbenettel vegyes rémület szorította össze a szívemet, és ezer lehetséges végkimenetelt futtattam végig az elmémben. Ha lekapcsolták a gépeket és meghalt, akkor vajon átmegy majd a másik dimenzióba? Vagy itt marad, a mi világunkban? Vajon akkor is kapcsolatban maradhatunk, ha meghalt? Lehet, hogy csak kikapcsolják a gépeket, és erre ő felébred a kómából. És rendben lesz. Nagyon vágytam egy hollywoodi jellegű befejezésre – minden feltevésem ezen alapult –, abban reménykedtem, ami szinte teljességgel lehetetlen volt. – Charley – Bob bácsi megállt, és felém fordult. A hangjában amolyan figyelmeztetés-szerűséget véltem felfedezni, amire azonnal felkaptam a fejem. – Mondd csak, mindent elmondtál nekem Farrow-ról, amit tudnom kell? Valami zajlott a háttérben. Itt volt az a bizonyos női megérzés… hogy a többi női jellemzőmről már ne is beszéljünk. – Hogy érted? – Hát ugye, azt mondtad – közelebb hajolt, és halkabbra fogta a hangját –, hogy Reyes amolyan nem e világi lény. De azt hittem, olyasmi, mint te. Nem pedig olyan nagyon nem e világi, ha érted, mire gondolok. Másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy Jaj, istenem! Miért kérdez tőlem ilyeneket Bob bácsi? Biztosan minden rendben van Reyesszel, ha BB nagyon nem e világi jelenségeket emleget. – Ööö, szóval… miért kérded? – Charley – megint éreztem azt a figyelmeztető felhangot, és a szívem vad kalapálásba kezdett. Megragadta a karomat, és átvágtunk egy újabb tömegen. – Mi történt? – kérdeztem, de ismét csak a hátának beszélhettem. Minden kiejtett szótagban remény csengett. Reyes

nem halhatott meg. Biztosan valami csoda történt. Mi másért tenne fel BB ilyen kérdéseket? Mi másért lenne itt ennyi ember? – Nem tudom, Charley – felelte, és a hangjából csak úgy csöpögött a szarkazmus. – Senki sem tudja. Esetleg talán te tudnál magyarázatot adni arra, hogyan tűnhet el egy ember pikk-pakk a Föld nevű bolygóról. – Tessék? – ismét megállt körülöttem a világ. – Miről beszélsz? Bob bácsi megint megtorpant, és felém fordult. – Tudtam, milyen fontos neked ez az egész, így magam mentem el a bírónőhöz, hogy beszéljek vele. Nem mintha ezzel bármit is elértem volna nála. Nem tudott épkézláb magyarázatot találni arra, miért is kellene életben hagyni egy olyan embert, aki egyébként agyhalott. Egy halom pénzébe kerül az államnak, hogy működtesse a gépeket. – Elmentél hozzá? Az én kedvemért? – Igen, igen – mondta, és zavartan igazgatta a gallérját. – Szóval, arra gondoltam, hogy a legkevesebb, amit tehetek, az, hogy idejövök, amikor a gépeket kikapcsolják. De amikor megérkeztem, már minden a feje tetején állt. Reyes már nem volt itt. – Nem volt itt? – sikítottam, majd megköszörültem a torkom: – Hová ment? Megint közelebb hajolt hozzám, és érdes hangon, kétségbeesetten ezt suttogta: – Nem csak egyszerűen elment, Charley, hanem eltűnt. Nyoma veszett. – Nem értem. Megszökött? – Nézd meg a saját szemeddel. Besiettünk a bejáraton és egyenesen a biztonsági őr szobájába vettük az irányt.

– Mutasd meg neki – mondta Bob bácsi egy biztonsági tisztnek, aki azonnal engedelmeskedett. Miután begépelt egy parancssort a számítógépbe, megkérdeztem: – Ez meg mi? – Nézd csak meg – felelte Bob bácsi. A képernyőn egy biztonsági kamera felvétele jelent meg. Felismertem a helyet: – Ez Reyes szobája előtt van, ugye? – Csak nézd tovább – mondta ismét. Idegesítően rejtélyes volt a hangja. Akkor megláttam a mozgást. Közelebb hajoltam. Reyes szobájának ajtaja nyitva volt, és a fekete-fehér felvételt készítő kamera a szobára volt irányítva. Reyes megmozdult, a fejéhez emelte a karját, majd hirtelen felült, és körülnézett. A képfelbontás olyan rossz volt, hogy alig lehetett valamit látni rajta, de minden kétséget kizáróan Reyes volt a képen. És ébren volt. Mintha csak igyekezne összeszedni magát; abbahagyta a mocorgást, vett egy mély levegőt, majd a kamera felé fordult és elmosolyodott. Mosolygott! A csibészes, féloldalas mosolytól, amelyet a kamerába villantott, szinte elolvadtam. Mintha hiba lett volna a felvételen, a képernyő kimerevedett, majd egy másodperc törtrésze alatt elsötétült, és amikor ismét visszatért a szoba képe, Reyes már nem volt ott. Szó szerint, az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem; az ágyneműje gyűrött, az ágya üres. – Hová ment? – kérdeztem a zavartan pislogó biztonsági tisztet, aki válaszul vállat vont. – Abban reménykedtem, hogy te fogod megmondani nekünk – jegyezte meg Bob bácsi.

Reyes nyilvánvalóan nem e világi teremtmény volt, hiszen olyan nincs, hogy egy emberi test köddé váljon. Legalábbis én ilyet még nem hallottam. Igaz, pár órával korábban még arról sem volt fogalmam, hogy a Sátánnak van egy fia. – Bob bácsi – mondtam, és igyekeztem megúszni, hogy egyenes választ kelljen adnom –, az a helyzet, hogy nem mondtam el neked mindent. – Nahát, tényleg? – kérdezte BB, és intett a biztonsági tisztnek, hogy hagyjon magunkra bennünket. Amikor a férfi kiment, ezt mondtam: – Nos, ööö… arról van szó, hogy tulajdonképpen soha nem mondtam el neked mindent. – Ezt hogy érted? – kérdezte, és úgy tűnt, ezzel még jobban összezavartam, mint eddig bármikor. – Úgy értem, hogy tényleg más vagyok, mint a többi ember. Ezt tudod. De azt sosem mondtam el neked, hogy egész pontosan miben vagyok más. – Rendben – mondta óvatosan –, akkor halljuk! Miben vagy más? Fogalmam sem volt, hogy mennyit használna a helyzetnek, ha elmondanám Bob bácsinak, hogy a halál angyala vagyok, vagy mondjuk azt, hogy Reyes a Sátán fia. Vannak bizonyos dolgok, amelyekről jobb, ha nem beszél az ember. – Fogalmazzunk úgy, hogy több dologban vagyok más, mint a többi ember, és Reyes egyik oldala tényleg nagyon-nem e világi. – Melyik oldala? – Hát a nem e világi oldala. – Ez így nagyon kevés lesz, Charley – mondta, és figyelmeztetőleg közelebb lépett. – Ezt muszáj lesz megmagyaráznod.

A biztonsági őr székének a szélére húzódtam, egyenes háttal ültem, és összeszorítottam az állkapcsomat. Folyamatosan egy szó járt a fejemben: Megaszubbasszus! Hogy a nyavalyába magyarázzam meg egy emberi lény köddé válását? Már ha egyáltalán ez történt. Épp ekkor lépett be a helyiségbe Neil Gossett. Azonnal rajtam állapodott meg a tekintete, majd Bob bácsira nézett, némi bűntudattal az arcán, mintha valami titkunk lett volna a bácsikám előtt. Mint ahogy volt is. Pontosabban szólva, BB nem ismert minden körülményt. – Mr. Gossett – szólalt meg Bob bácsi, és Neil felé nyújtotta a kezét. – Nyomozó – mondta Neil, miközben kezet ráztak. – Bármi fejlemény? Bob bácsi megint rám nézett: – Semmi érdemleges. Külön-külön BB és Neil is eleget tudtak ahhoz, hogy veszélyt jelentsenek. Azonban egyikük sem ismerte a teljes igazságot. Azon tűnődtem, vajon mennyi időre sikerül gátat vetnem a kérdésözönüknek. A múlt héten már különben is többet árultam el magamról, mint addig bármikor. Míg bizonyos szempontból felszabadító érzés volt, megvolt a veszélye annak, ha sok embernek engedek betekintést a világomba. Korábban már megtettem. És súlyos árat fizettem érte. – Ki az a Dutch? – kérdezte Bob bácsi, és a monitorra mutatott, nekem pedig elállt a lélegzetem. Bár nem értem hozzá, elsötétült a képernyő. A közepén egyetlen magányos szó volt látható, mögötte csak a kurzor villogott, és engem olyan megkönnyebbülés árasztott el, hogy azt hittem, ott menten leesem a székről. Reyes. Reyes Alexander Farrow életben volt. Hosszú ideig meredtem a becenévre,

amelyet aznap adott nekem, amikor megszülettem, és azon merengtem, vajon el fog-e tudni még jönni hozzám, hogy leszünk-e még valaha együtt. Majd éreztem, hogy elsuhan mellettem, finoman megérintve az ajkamat, és tudtam, az életem örökre megváltozott.

Köszönetnyilvánítás Szeretném kifejezni szívből jövő köszönetemet mindazoknak, akik e könyv létrejöttében segítségemre voltak, így Alexandra Machinistnek, minden ügynökök legjobbikának. Köszönöm, hogy hittél ebben a könyvben, és hogy elviseltél. Energiád lenyűgöző! Ha palackozva piacra dobnád, bizony nem kis összeget hozna a konyhára! Köszönöm továbbá kiváló szerkesztőmnek, Jennifer Enderlinnek. Lelkesedésed irigylésre méltó, munkabírásod ösztönző. Hol lennék a szakmai hozzáértésed nélkül? Köszönöm családom minden tagjának – az „átutazóknak” is. Mi lenne velem nélkületek, a fantasztikus Eakin, Duarte, Jones, Campbell, Scott, Swopes, Dooley és Snick família nélkül? És végül, de semmiképp sem utolsósorban, köszönöm a fantasztikus Jones srácoknak, Dannynek, Jerrdannek, Casey-nek és a legfiatalabb csemeténknek, Konner Masonnek. Teljes szívemmel szeretlek benneteket, és örök hálával tartozom nektek. Köszönöm továbbá a LERA32 minden egyes tagjának, különösen a legfőbb kritikusomnak – aki valójában egy istennő! –, azaz Tammy Baumann-nek.

32

Land of Enchantment Romance Authors (A misztikus lektűrök szerzőinek egylete)

És persze köszönettel tartozom az én Rubincipellős Nővéreimnek33, akik 2009-ben a Golden Heart verseny döntősei lettek. Külön köszönöm mindazoknak, akik olvasták a könyvem kéziratát, és túlélték. Különösen hálás vagyok az észrevételekért Annette-nek, Dan Dannek, DD-nek, Ashlee-nek, Tammynek, Sherrinek, Briának, Kikinek, Emilynek, Klistynek, Gabinak, Melvinnek, Cathynek, Michaelnek, Kitnek, Danielle Tannernek, azaz D2-nek, és persze Quentinnek, az én csodás kerítőmnek. Közreműködésetek vitathatatlanul hasznos volt; nekem is és a könyveimnek is. A kéziratolvasás túlélőinek névsorából nem maradhat ki, és hatalmas köszönet illeti JR Wardot, Mary Janice Davidsont, Jayne Ann Krentzet, Gena Showaltert és Kresley Cole-t is. Nem tudom elégszer megköszönni a segítségeteket! Gondolkodtam azon, hogy küldök egy-egy gyümölcskosarat, de nincs az a gyümölcsmennyiség, amely kellőképpen kifejezné a hálámat. A szívem legmélyéből köszönöm nektek! És persze köszönöm édesanyámnak. Remélem, varázslatos utad volt felfelé! Kívánom, hogy ezentúl is mindig vidáman riszáld a csípőd Tom Jones zenéjére. És add át apának, hogy sokszor pusziljuk!

33

A Ruby-Slippered Sisterhood (Rubincipellős Nőegylet) 2009-ben alakult meg. A szervezet célja, hogy a romantikus regényeket író, s azokat publikálni vágyó szerzőknek támogatást nyújtson. 22074