Darynda Jones MÁSODIK SÍRHANT

Darynda Jones MÁSODIK SÍRHANT

ATHENAEUM

FORDÍTOTTA VARGA KRISZTINA

A fordítás alapjául szolgáló mű: Darynda Jones: Second Grave on the Left Copyright © 2011 by Darynda Jones Hungarian translation © Varga Krisztina, 2014 Minden jog fenntartva.

A legeslegcukibb Jones fiúknak, Dannynek, Jerrdannek és Casey-nek. Ti vagytok az életem értelme, srácok!

ELSŐ FEJEZET

Hmm… a halál angyala? Meg kell dögleni érte… A HALÁL ELSŐRENDŰ ÉS -RANGÚ ANGYALA, CHARLOTTE JEAN DAVIDSON ÁLTAL HORDOTT PÓLÓKON GYAKORTA FELTŰNŐ, SZELLEMES FELIRAT

– Charley, gyerünk, kelj már fel! Hegyes körmökben végződő ujjak bökdösték a vállamat, és tulajdonosuk minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ily módon eloszlassa az álom ködét, amelyben épp lubickoltam. Olyan erősen rázott, ami elég lett volna akár ahhoz is, hogy egy kisebb földrengést okozzon Oklahomában; ez már csak azért sem kis dolog, mert Új-Mexikóban lakom. Oklahomától, mondhatni, messze. Zaklatóm hangszínét és kifejezésmódját megfigyelve, holtbiztos voltam benne, hogy az illető nem más, mint a legjobb barátnőm, Cookie. Bosszús sóhajjal nyugtáztam, hogy nem harcolhatok a tény ellen, mely szerint az életemben a zaklatás éppúgy, mint a mások felől érkező elvárások, központi szerepet játszanak. Leginkább az elvárások… Valószínűleg azért, mert a Mars innenső oldalán én vagyok a halál egyetlen angyala, az egyetlen portál, amely a másik dimenzióba vezet, és amelyen keresztül a holtak lelkei az ő világukba távozhatnak. Legalábbis azok a lelkek, akik a halál beálltát követően nem azonnal mennek át a másik dimenzióba, hanem ilyen-olyan oknál fogva még elidőznek egy darabig a Földön. Nem semmi népség, egyébként… Tekintettel arra, hogy a halál angyalának születtem, nem volt olyan időszaka az életemnek, amikor nem kopogtattak holtak lelkei az ajtómon – mármint, ugye, átvitt értelemben, mert lássuk be, a holtak relatíve ritkán kopogtatnak. Szóval, jönnek a lelkek és a segítségemet kérik, hogy valamilyen függőben maradt ügyüket elintézzem. Megjegyzem, döbbenetesen magasra rúg azon lelkek száma, akik elfelejtették elzárni a gázt. 5

Azok, akik elérkezettnek látják az időt, hogy rajtam, azaz a portálon keresztül átmenjenek a másik dimenzióba, általában úgy vélekednek, hogy már elég időt töltöttek a Földön. Ekkor jön a képbe a halál angyala. Vagyis én. Az eltávozottak lelkei a földkerekség bármely pontjáról látnak engem, és rajtam keresztül jutnak át a túlvilágra. Azt mondják, olyan vagyok, mint egy elképesztően ragyogó irányfény, és úgy világítok, mintha ezernyi nap tüze égne bennem – megjegyzem, ez nem lehet túl nagy élmény egy olyan lélek számára, aki halála előtt megitta azt a bizonyos egy pohárral több Martinit, és ennek következtében macskajajtól gyötörtetve vonul át a másik dimenzióba. Charlotte Davidson vagyok, magánnyomozó, rendőrségi tanácsadó, és mindent egybevetve, kőkemény, vagány csajszi. Pontosabban kőkemény lennék, ha rendesen látogattam volna azokat a bizonyos harcművészeti órákat. Persze csak azokon vettem részt, ahol azt tanították meg, hogyan lehet egy papírlap segítségével megölni az ellenfelet. És persze nem hagyhatjuk ki a felsorolásból azt sem, hogy a halál angyalaként tevékenykedem. El kell ismernem, hogy a halál angyalának lenni egyáltalán nem rossz dolog. Vannak barátaim, akikért ölni is tudnék – néhányan az élők sorába tartoznak, másokról mindez nem mondható el. És persze itt a családom, amelynek tagjai közt akad olyan, akinek a létéért hálás vagyok a sorsnak – ám ez nem mindenkiről mondható el. Na és az a bizonyos kapcsolatom… Belehabarodtam a világegyetem legerősebb, leghatalmasabb lényébe, Reyes Alexander Farrow-ba, aki félig ember, félig pedig a Sátán szupermodell alkatú fia. Így tehát a halál angyalaként, hogy úgy mondjam, egy nyelvet beszélek a holtak szellemével; igaz, az időzítéshez való érzékük finoman szólva hagy némi kívánnivalót maga után, de ezen simán túl tudok lépni. Azonban az, hogy az éjszaka kellős közepén felébreszt egy nagyon is élő, lélegző teremtmény, akinek mellesleg olyan élesek a körmei, hogy akár késként is megállnák a helyüket, nos, az már igazán több a soknál. Odacsaptam a kezére, mint a fiúk szoktak akkor, ha verekedő lányokat szeretnének szétválasztani, majd hadonászni kezdtem, hátha leszerelhetem. Cookie azonban fogta magát és kutakodni kezdett a 6

ruhásszekrényemben. Nyilván már középiskolás korában is szembesülnie kellett azzal, hogy többekben kellemes gondolatként merül fel, ha esetleg záros időn belül kinyiffan. A legszívesebben lesújtó pillantásokat vetettem volna rá, de képtelen voltam még arra is, hogy legalább résnyire nyissam a szemem. A bántó fény még a csukott szemhéjamon is átszűrődött. Eljött az ideje, hogy átgondoljam, vajon megfelelő teljesítményű izzókkal szereltem-e föl a lakásban a világítótesteket. – Charley… Na, már megint. Hm, lehet, hogy tényleg meghaltam. Lehet, hogy a halál horgára akadtam, és tehetetlenül sodródom a fény felé épp, mint a filmekben. – ...nem hülyéskedek… Nem mondhatnám, hogy úgy éreztem, mintha lebegnék. De azt tapasztalatból tudtam, hogy nem szabad alábecsülni a halált sem az időzítés, sem pedig a kellemetlenségek szempontjából. – …most már tényleg kelj fel! Összeszorítottam a fogam és minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy láthatatlan kötelékekkel a Földhöz láncoljam magam. Nem szabad… bemennem… a fénybe. – Figyelsz egyáltalán? Cookie hangja most tompult kissé. Na persze, éppen a személyes holmim között kotorászott. Hatalmas szerencséje, hogy a harcias ösztön nem éledt fel bennem, különben úgy billentettem volna fenékbe, hogy csak na. És most törölgethetné a vérző orrát. És nyalogathatná a sebeit. És tele lenne zúzódásokkal. És nyöszörögne fájdalmában. És vonaglana… – Charley, az ég szerelmére! A sötétség hirtelen elborított: egy ruhadarab landolt az arcom kellős közepén. Nos, Cookie részéről ez igazán nem nevezhető helyénvaló gesztusnak. – Én mondom, hogy az ég szerelmére! – motyogtam fátyolos hangon, és igyekeztem megszabadulni a fejemre dobált ruhahalmaztól. – Mi a nyavalyát csinálsz? – Felöltöztetlek. 7

– Már fel vagyok öltözve, méghozzá épp a napszaknak megfelelően – mondtam, és az éjjeliszekrényemen álló óra digitális kijelzőjére pillantottam. – Nem több, nem kevesebb, mint hajnali két óra van. Kettő. Hajnali kettő. Te most ezt komolyan gondolod? – Komolyan – azzal megint elhajított valamit. Hogy mire célzott, nem tudom, de az biztos, hogy eltalálta az olvasólámpámat, ami ennek következtében egy remek szaltót mutatott be. A lámpaernyő pedig a lábamon landolt. – Vedd föl! – A lámpaernyőt? Cookie azonban már el is tűnt. Ez az egész valahogy nagyon furcsának tűnt. Kirohant az ajtón, és nyomában csak a baljós csend maradt. Az a fajta csend, amelyben az ember azt érzi, hogy a szemhéja elnehezül, a légzése egyenletessé válik, mélyül, és egyre nyugodtabb lesz… – Charley! Cookie rikácsolása a frászt hozta rám. Ijedtemben felugrottam, és majdnem kiestem az ágyból. Atyám, ennek a nőnek aztán van szusz a tüdejében! Ezúttal a folyosó túloldaláról, a saját lakásából rikoltozott. – Hékás, még a halottakat is felébreszted! – kiáltottam vissza. Hajnali kettőkor igazán nem lett volna kedvemre, hogy holtakkal vacakoljak. Nem hiszem, hogy ezért bárki is hibáztathatna. – Még ennél is többre leszek képes, ha nem mozdítod meg a segged és kászálódsz ki végre az ágyadból! Ahhoz képest, hogy Cookie a legjobb barátom, a szomszédom és a veszettül olcsó recepciósom is egy személyben, meglehetősen rámenős és nyomulós formáját hozta ma hajnalban. Mindketten három évvel ezelőtt költöztünk ide, egymással szembe, egyikünk a folyosó egyik, másikunk pedig a másik oldalára. Épp akkor jöttem el a Békehadtesttől, ő pedig épp akkor vált el egyetlen gyermekének apjától. Ahogy találkoztunk, rögtön úgy éreztük, mintha mindig is ismertük volna egymást. Amikor megnyitottam a magánnyomozó-irodámat, Cookie felajánlotta, hogy felveszi a telefonokat, amíg nem találok valakit, akit teljes munkaidőben tudok alkalmazni. A többi már történelem. Azóta is a rabszolgám.

8

Megnéztem a ruhákat, amelyeket széthajigált a hálószobámban, és csodálkozva vettem fel egy pár darabot a földről. – Nyuszis papucs és bőr miniszoknya? – kiáltottam át neki. – Együtt a kettő? Sajátos összeállítás… Csípőre tett kézzel rohant vissza a szobába. Rövid haja a szélrózsa minden irányába meredezett – kivéve lefelé –, és úgy bámult rám, mint a mostohaanyám szokott, amikor a nácik karlendítéses üdvözlésével köszöntöm. Valahogy nem jött be neki, amikor rámutattam azon jellemvonásaira, amelyek Hitlerével minden további nélkül párhuzamba állíthatók. Bosszúsan fújtam egyet. – Valami buliba készülünk, ahol mindenki kitömött állatnak öltözik be? Csak azért, mert az ilyesfajta alakoktól totál kikészülök. Észrevett egy tréningnadrágot, és egy pólóval együtt felém hajította. A pólón a következő felirat díszelgett: Hmm… a halál angyala? Meg kell dögleni érte… Majd megint kirohant. – Akkor ezt most vegyem nemnek? – kérdeztem a nagy semmitől. Drámai mozdulattal lelöktem magamról a nyuszis takarómat és kikászálódtam az ágyból. Igyekeztem belebújni a mackónadrágba – úgy, ahogy az az ember teszi, akit hajnali kettőkor zavarnak ki a jó meleg ágyból –, majd felvettem az egyik csipkés push-up melltartómat, ami mostanában nagy kedvencem. A melleimnek minden lehetséges támogatásra szükségük volt. És meg is érdemelték. Észrevettem, hogy Cookie megint visszajött. Igyekeztem felvenni a melltartómat, és kérdőn néztem rá. – Dupla D-s a méreted? – kérdezte, miközben kirázta a pólót, és a fejemet átszuszakolta a nyílásán. Majd a kezembe nyomta a dzsekimet, ami a középiskolás éveim óta nem volt rajtam, felmarkolt egy pár házi papucsot, és a karomnál fogva kivonszolt a szobából. Cookie olyan volt, mint narancslé a fehér bugyin; lehet kínos vagy vicces, attól függően, hogy épp kin van az a bizonyos bugyi. Beleugrottam a nyuszis papucsba, miközben már vonszolt is lefelé a lépcsőn. Amikor a dzsekinél tartottam, már tuszkolt is kifelé a ház kapuján. A tiltakozásom, amely ”Várj!”, ”Aú!” és ”Basszus!” felkiáltások formájában öltött testet, egy fabatkát sem ért. Végül lazított valamennyit a szorításán, amikor megkérdeztem: 9

– Mondd, te pengéket hordasz a körmeid helyén? A csípős hideg körülölelt bennünket, miközben Cookie kocsijához igyekeztünk. Egy hét telt el azóta, hogy megoldottam egy rejtélyes bűnesetet, ami egyébként Albuquerque történetében az egyik legnagyobb port felverő ügy volt. Három ügyvédet gyilkoltak meg egy embercsempész banda ügyletei kapcsán, és bevallom, nagyon élveztem a vihar utáni csendet. Azonban minden jel arra utalt, hogy a pihenésnek ezennel befellegzett. Komolyan megpróbáltam viccesnek látni Cookie viselkedését, pontosabban azt, hogy számomra ismeretlen okból vállalhatatlanul bánik velem. Akkor szakadt el nálam a cérna, amikor azon igyekezett, hogy betuszkoljon a Taurusa csomagtartójába. Két probléma is felmerült a művelettel kapcsolatban: először is, a hajam beakadt a zármechanizmusba, másodszor pedig, a csomagtér – hogy úgy mondjam – foglalt volt, ugyanis egy halott szelleme uralta a teret; sejtelmes alakja a félhomályban tompán fénylett. Megfordult a fejemben, hogy említést teszek Cookie-nak a férfiról. Elmondom kerek perec, hogy a csomagtartóban egy halott lapít, de aztán meggondoltam magam. Már eleve olyan furcsán viselkedett, hogy kár lett volna még bedobnom a ”halott pasas mint potyautas” sztorit. Hála az égnek, Cookie nem látta a halottak szellemét. Ám arról szó sem lehetett, hogy egy légtérben utazzak egy kísértettel, méghozzá a kocsi csomagterében. – Várj csak! – mondtam, és időt kérve feltartottam az egyik kezem, miközben a másikkal egy hosszú gesztenyebarna hajtincset igyekeztem kiszabadítani a csomagtartó zárszerkezetéből. – Nem feledkeztél el valakiről? Cookie megtorpant és zavartan nézett rám. Nagyon vicces volt. Még nem vagyok anya, de megítélésem szerint valószínűtlen, hogy az ember elfeledkezik valamiről, pontosabban valakiről, aki harminchét órán át tartó, szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott neki, miközben a combjai közül a napvilágra jött. Arra gondoltam, segítek egy kicsit Cookie-nak: – A-val kezdődik, és mmmber-rel végződik… Cookie pislogott, és egy pillanatra elgondolkodott. Tettem még egy kísérletet: 10

– A méhed gyümölcse… – Ja, Amber az apjánál van. Mássz be a csomagtartóba! Lesimítottam kissé megviselt frizurámat és alaposan szemügyre vettem a csomagtartó belsejét. Úgy láttam, a pasas életében hajléktalan lehetett. Magzatpózban kuporgott és ügyet sem vetett egyikünkre sem. Fölé tornyosulva bámultuk. Azt furcsállottam igazán, hogy ugyebár – ha minden igaz – én szikrázóan fénylek, világítok, mint ezer nap, meg minden, így a jelenlétem minimum egy elismerő biccentést kellett volna, hogy kiváltson belőle. Ám ő a füle botját sem mozdította. Semmi. Nulla. Zéró reakció. Bosszankodtam az egész halál angyaladolog miatt. Mindenképp szert kell tennem egy kaszára – akár a föld alól is. – Nem fog menni – mondtam, és igyekeztem felidézni magamban, hol is lehet kerti szerszámot kapni. – És azt elárulod, hová megyünk hajnali kettőkor, úgy, hogy nekem a kocsid csomagtartójában kell utaznom? Cookie átnyúlt a halott fickón egy takaróért, és lecsukta a csomagtartó fedelét. – Jó, akkor ülj be hátra, de húzd le a fejed és bújj be a takaró alá. – Cookie – mondtam, és határozottan megragadtam a vállát, hogy némiképp visszavegyen a lendületből, – mi folyik itt? Aztán megpillantottam őket. Mármint a könnyeket Cookie kék szemében. Csak két dolog tudta Cookie-t megríkatni: a Humphrey Bogart-filmek, és az, ha valaki hozzá közel állóval történt valami. Egyre gyorsabban vette a levegőt, láthatóan pánikolt, és úgy körbelengte a félelem, mint tavat a köd. Most, hogy végre rám figyelt, megint feltettem a kérdést: – Mi folyik itt? Egy szaggatott sóhajt követően válaszolt: – A barátnőm, Mimi öt nappal ezelőtt eltűnt. Leesett az állam. – És ezt csak most mondod? – Én is csak most tudtam meg – mondta, és remegni kezdett az ajka. Ezt látván összeszorult a gyomrom. Nagyon rossz látni, hogy a barátnőm szenved. 11

– Szállj be – mondtam neki szelíden. Elvettem tőle a kulcsokat és a vezetőülésbe csüccsentem, ő pedig megkerülte a kocsit és beült mellém. – Most pedig mondd el, mi történt. Mielőtt hozzákezdett volna, Cookie becsukta az ajtót, és megtörölgette a szemét. – Mimi felhívott a múlt héten. Nagyon rémültnek tűnt, és mindenfélét kérdezett veled kapcsolatban. – Velem kapcsolatban? – kérdeztem meglepetten. – Arra volt kíváncsi, hogy tudnál-e neki segíteni abban, hogy… eltűnjön. Mi tagadás, ez nagyon, de nagyon rossz hír. Mégpedig a lehető legrosszabb fajtából. Sőt, ROSSZ, csupa nagybetűvel. Összeszorítottam a fogam. A legutóbb, amikor megpróbáltam segíteni valakinek abban, hogy eltűnjön – és ez még csak a múlt héten volt, – a lehető legrosszabbul alakultak a dolgok. Gyászos lett a végeredmény… – Azt mondtam, hogy bármi is legyen a problémája, te biztosan tudsz neki segíteni. Kedves, de kissé túlzó megállapítás. – Miért nem mondtad, hogy felhívott? – kérdeztem. – Épp egy ügyön dolgoztál a nagybátyáddal, mindenki meg akart ölni, szóval tényleg nagyon nem értél rá. Ebben volt valami. Mindegyre úgy látszott, hogy meg akarnak ölni. Folyamatosan. Hála az égnek, nem jártak sikerrel. Most akkor ülhetnék itt, holtan… – Azt mondta, hogy eljön hozzád, és személyesen beszéli meg veled a dolgokat, de nem bukkant fel. Aztán ezt az SMS-t kaptam nemrég – azzal átnyújtotta a telefonját: Cookie, kérlek, gyere a kávézónkba, amint megkaptad ezt az üzenetet. Egyedül gyere. M. – Nem is tudtam, hogy eltűnt. – Cookie, neked van egy kávézód? – kérdeztem. – Hogyan lehetséges, hogy nem tudtam róla? – Cookie kissé zihált, és mély érzelmekről árulkodott a hangja. – Várj csak! Honnan veszed, hogy eltűnt? – Próbáltam hívni a mobilján, amikor láttam az üzenetet, de nem vette fel, így otthon is felhívtam. A férje vette fel a telefont. 12

– Hát, gondolom, ő azért képben volt. – Teljesen kiakadt. Tudni akarta, mi folyik itt, hol van a felesége, meg minden, de az üzenet szerint egyedül kellett mennem. Így hát azt mondtam neki, hogy felhívom, amint kiderítek bármit is – Cookie az ajkába harapott. – Hát, mit mondjak, nem volt túl boldog. – Gondolom. Ha egy nő el akar tűnni, annak alighanem nyomós oka van. És nem mondhatni, hogy széles lenne ezen okok tárháza. Cookie rám pillantott; láthatóan elgondolkodott, majd vett egy mély levegőt. Olyan mély levegővétel volt, amelyet pár percig tartó szakadatlan köhögés követett. Amikor végre abbahagyta, így szólt: – Nem, Charley, félreérted. Mimi nagyon jó házasságban él. Warren imádja még a lába nyomát is. – Biztos vagy te ebben? Úgy értem… – Abszolút. Ha van bármi is a kapcsolatukban, ami megfogyatkozott, akkor az nem más, mint Warren bankszámlája. Leesne az állad, ha tudnád, mennyi pénzt áldoz Mimire. És persze a srácaikra is. – Vannak gyerekeik? – Igen, kettő is – mondta Cookie még csüggedtebben. Eldöntöttem, hogy nem állok le vitatkozni vele, és nem hozakodom elő a családon belüli bántalmazás tüneteivel addig, amíg nem tudok meg többet erről az egész ügyről. – Szóval Warrennek fogalma sincs, hol lehet Mimi? – Halvány gőze sincs. – És Mimi nem mondta el neked, hogy miről van szó? Hogy miért akar eltűnni? – Nem, de nagyon félt valamitől. – Reméljük, hamarosan választ kapunk a kérdéseinkre – beindítottam a kocsit, és a Csoki és Kávé elnevezésű kávézóhoz hajtottam, amely valójában nem Cookie-é volt, sajnos. Most tényleg! Csoki és kávé? Együtt a kettő? Bárkinek az agyából is pattant ki az ötlet, hogy a kettőt ötvözze, Nobel-díjat érdemelne. Vagy legalábbis egy Reader's Digest-előfizetést. Miután megérkeztünk a parkolóba, kerestünk egy sötét sarkot, ahonnan egy pár percig szemmel tudtuk tartani a helyet anélkül, hogy bárki is észrevett volna bennünket. Nem tudtam, hogyan reagál majd 13

Mimi, ha meglát engem is Cookie-val, hiszen direkt kérte, hogy Cookie egyedül menjen. Bár nagyon kevés információm volt az üggyel kapcsolatban, gondolatban készítettem egy listát azokról a személyekről, akiknek érdekében állhatott Mimit kivonni a forgalomból. Mi tagadás, a férje a lista élén állt. Mert ugye, a statisztika tényeken alapul, és a tények makacs dolgok… – Miért nem vársz meg kint? – kérdezte Cookie, és nyúlt, hogy kinyissa az ajtót. – Mert van egy halom papírmunka, ami arra vár, hogy valaki nekiálljon és megcsinálja, és mint tudod, nekem nem az erősségem az ilyesmi. Nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítselek. Cookie rám nézett: – Charley, minden rendben lesz. Nem fognak megtámadni, vagy ilyesmi. Tudod, én nem te vagyok. Nem velem fordul elő, hogy napi rendszerességgel megtámadnak, meg akarnak ölni, meg ilyenek. – Nos, velem sem naponta fordul elő – mondtam, és igyekeztem sértődött arcot vágni. – De bárki is legyen az, aki elől Mimi menekül, simán elképzelhető, hogy az illetőnek harcias tervei vannak. Veled megyek, és kész. Bocs, csajszi – azzal kiszálltam a kocsiból. Odadobtam neki a kulcsot, amikor ő is kikászálódott. Még egyszer végigpásztáztam a tekintetemmel a szinte üres parkolót, aztán bementünk a kávézóba. Igaz, ami igaz, magabiztos fellépésemet némiképp negatív irányban befolyásolta a nyuszis pacskerom. – Látod valahol? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy néz ki Mimi. Cookie körülnézett. Mindössze ketten tartózkodtak a kávézóban: egy férfi és egy nő. Persze a hajnali órára való tekintettel nem meglepő, hogy kongott a hely az ürességtől. A férfi fedorát* és hosszú viharkabátot viselt; úgy nézett ki, mint egy filmsztár a negyvenes évekből, a nő pedig akár egy éjjeli pillangó egy fárasztó esti műszak után. Egyikük sem a mi emberünk volt, merthogy mindketten az árnyékvilághoz tartoztak már. A férfi azonnal észrevett. A francba a nagy fényességgel, amit árasztok! A nő azonban rám sem hederített. *

Az 1920-as években jött divatba ez a szőrből készült fejfedő. Karimája széles, leggyakrabban lecsapva viselik, a tetején kisebb bemélyedés van.

14

– Már hogy látnám? – kérdezte Cookie. – Nincs itt a kutya se. Hol lehet? Lehet, hogy túl sokáig vacakoltam. Lehet, hogy nem kellett volna felhívnom a férjét, és rengeteg időt vesztettem azzal is, amíg rávettelek, mozdítsd meg a csontos segged és kászálódj ki végre az ágyból. – Tessék? – Jaj, ez annyira iszonyú! Tudom, hogy gáz van. Érzem. – Cookie, próbálj megnyugodni. De tényleg. Szimatoljunk körbe egy kicsit, mielőtt kihívjuk a nemzeti gárdát, jó? – Jó. Rendben – a kezét a mellkasára tette, és kényszerítette magát, hogy némiképp lecsillapodjon. – Jól vagy? – kérdeztem, és mert nem tudtam megállni, hogy ne cukkoljam egy kicsit, hozzátettem: – Vagy hozzak váliumot? – Nem vagyok jól – mondta. Azt a mélylégzéses technikát igyekezett alkalmazni, amit akkor sajátítottunk el, amikor egy dokumentumfilmet néztünk a víz alatti szülésről. – Okostojás. Ez nem volt szép. – Különben is, ha már a seggem került szóba, érdemes lenne alaposabban megvitatnunk az álláspontodat! – Odamentünk a pulthoz. – Csontos? Tényleg az? A retró hangulatú kávézó berendezése kerek, türkiz színű bárszékekből és a rózsaszín bárpultból állt. A pultos elindult felénk. Az egyenruhája tökéletes összhangban volt a világos türkiz székhuzatokkal. – Csak, hogy tudd… – Sziasztok! Odafordultam a pultoslányhoz, és rámosolyogtam. A kitűzőjén ott díszelgett a neve: NORMA. – Hozhatok egy kávét, lányok? Cookie-val egymásra pillantottunk. A kérdés olyan volt, mintha a naptól kérdezte volna meg valaki, hogy ugyan ki akar-e sütni. Leültünk egy-egy bárszékre a pultnál, és egyszerre bólintottunk, mint azok a bólogatós fejű kutyák, amelyeket a bogárhátú Volkswagenek kalaptartóján lehet látni. Az már csak hab volt a tortán, hogy lányoknak szólított bennünket. Ez több mint cuki! – Akkor szerencsétek van – mondta mosolyogva, – mert én főzöm a legjobb kávét a Rio Grande innenső oldalán.

15

Ebben a pillanatban beleszerettem. Na jó, csak egy kicsit… Amikor a kávé illata megcsapta az orromat, mindent elkövettem, hogy a nyálelválasztásomat a megfelelő mederben tudjam tartani. Normához fordultam: – Tulajdonképpen keresünk valakit. Régóta tart a műszakod? Kitöltötte a kávét és félretette a kiöntőt. – Uramisten – mondta, és meglepetten pislogott. – Micsoda színe van a szemednek! Ilyet még sosem láttam. Olyan… nem is tudom… – Aranyszínű – mondtam, egy újabb mosoly kíséretében. – Sokan mondják – tény és való, hogy az aranyszínű szem ritkaságszámba megy. És bizony sokan tesznek rá megjegyzést. – Szóval? – Nem, nemrég óta. Ti vagytok az első vendégeim. De a szakács egész este bent van. Lehet, hogy ő tud segíteni. Brad! – kiáltott a hátsó traktus felé a szakácsnak úgy, ahogy csak egy pultos lány tud kiabálni. Brad kihajolt az átadóablakon, a lány mögött. Egy viharvert, idősebb úriemberre számítottam, olyanra, akire már nagyon ráférne egy borotválkozás. Ehelyett azonban egy srác kukucskált ki az ablakon; nem nézett ki tizenkilenc évesnél idősebbnek, rosszfiúsan csillogott a szeme, és a mosolya önmagában felért egy flörtöléssel, amikor a nála idősebb pincérnőt végigmérte. – Hívtál? – kérdezte, és nyilván mindent elkövetett, hogy a lehető legszexisebben búgjon a hangja. Norma a szemét forgatta, és anyáskodó pillantást vetett rá: – A hölgyek keresnek valakit. A fiú szeme ezúttal rám vándorolt. Leplezetlen érdeklődéssel nézett. – Hála az égnek, hogy végre rám találtatok! Jaj, te jó ég! Igyekeztem visszafojtani egy kuncogást. Ha nevetek, azzal csak bátorítom. – Láttál egy harmincas nőt – kérdezte Cookie hivatalos hangon, – akinek rövid barna haja és világos bőre van? Brad jókedvűen felvonta a szemöldökét: – Nincs olyan este, hogy ne látnék ilyet, drága. Ennél azért több infóra lenne szükségem. – Van képed róla? – kérdeztem. Cookie csalódottan magába roskadt. 16

– Erre nem is gondoltam. Van egy fénykép róla a lakásomban, az biztos. Miért is nem jutott eszembe, hogy magammal hozzam? – Most el ne kezdd itt nekem ostorozni magad! – Ismét a fiúhoz fordultam: – Megadnád a neved és a telefonszámod? – kérdeztem. – És annak a pultosnak az elérhetőségét is, aki a korábbi műszakban dolgozott? – fordultam Normához. Oldalt hajtotta a fejét, és habozni látszott. – Előbb megkérdezem, mit szól hozzá, aranyom. Normál esetben elővettem volna a hamisítatlan, laminált magánnyomozó-igazolványomat, amit jellemzően arra használtam, hogy felvillantottam, amikor azt akartam, hogy bizonyos emberek nyelve megeredjen. Ám Cookie olyan vehemensen rángatott ki a lakásomból, és főleg olyan gyorsan, hogy nem is jutott eszembe magammal hozni. Nagyon nincs ínyemre, amikor nem tudom elkápráztatni az embereket. – Én megmondom nektek a pultoslány nevét – mondta Brad, és a szemében gonoszkás szikra villant. – Izzynek hívják. A számát pedig megtaláljátok a férfivécé falán, a második fülkében, épp az alatt a vers alatt, amelyet a zsírosan lógó férfimell tragédiája ihletett. Nos, úgy néz ki, ennek a csávónak nincs ki az összes kereke… – Valóban tragikus, ha egy férfi zsíros mellekkel rendelkezik. És ha holnap este visszajövök? Akkor is műszakban leszel? Széttárta a kezét, mintegy utalva a hely jellegére: – Ez életem álma, drágám. A világért sem mulasztanék el egyetlen alkalmat sem, hogy itt legyek. Pár percet arra szántam, hogy alaposan körülnézzek. A kávézó egy forgalmas belvárosi útkereszteződésben volt. Vagyis lehetett, munkaidőben. A régi idők mozijának fedórás sztárja – pontosabban a szelleme – folyamatosan engem bámult, de rá se hederítettem. Most nem volt alkalmas az idő arra, hogy beszélgetésbe elegyedjek egy pasassal, akit egyébként rajtam kívül senki sem lát. Nagyokat kortyoltam a kávéból; Norma nem túlzott, tényleg az egyik legjobb fekete volt, amit valaha ittam. – Nézzünk körül egy kicsit! – fordultam Cookie-hoz. Cookie valószínűleg félrenyelte a kávét, és kis híján megfulladt.

17

– Persze. Erre nem is gondoltam. Mármint, hogy körülnézzünk. Tudtam, hogy nem hiába hozlak magammal – azzal leugrott a bárszékről, és, nos… körülnézett. Minden erőmmel koncentrálnom kellett, nehogy kitörjön belőlem a nevetés. – Mi lenne, ha a mosdóban kezdenénk, Magnum? – kérdeztem, mielőtt az akaraterőm cserbenhagyott volna. – Jó – egyezett bele, és határozott léptekkel megindult a raktár felé. Hát jó, tőlem akár ott is kezdhetünk. Pár perccel később bementünk a női mosdóba. Hála az égnek, Norma csak egy szemöldökfelhúzással nyugtázta, hogy megkezdtük a hely átvizsgálását. Persze valaki biztos fennakad azon, hogy a férfimosdóba is bemegyünk, lévén, hogy az, ugye, az ellenkező nem tagjainak van fenntartva, de Normának ez láthatóan nem jelentett problémát. A cukortartók feltöltésével foglalatoskodott, és csak a szeme sarkából figyelte a ténykedésünket. Miután alaposan megvizsgáltuk a helyszínt, kiderítettük, hogy Elvis nincs az épületben. És Cookie barátnője, Mimi sem. – Miért nincs itt? – kérdezte Cookie. – Mit gondolsz, mi történhetett? Megint kezdett úrrá lenni rajta a pánik. – Nézd csak azt a szöveget a falon! – Nem látom – felelte Cookie, immár teljes pánik-üzemmódban. – Használd a belső hangodat! – Nem vagyok olyan, mint te. Nem úgy gondolkodom, mint te, és nincsenek olyan képességeim, mint neked – mondta, és közben összevissza hadonászott. – Nem tudok nyomozni! Sem nyíltan, sem titokban. A barátnőm a segítségemet kérte, és még arra sem vagyok képes, hogy utánamenjek, és nem tudok… blablabla. Azon morfondíroztam, hogy adok neki egy fülest, miközben a női mosdó falán lévő friss irományt tanulmányoztam, de Cookie láthatóan nagyon belemelegedett a műsorszámába, és nem akartam megzavarni. A következő pillanatban egyébként is magától abbahagyta, és végre ő is felnézett a falra. – Ó – mondta zavartan, – tehát szó szerint értetted. – Tudod, ki az a Janelle York? – kérdeztem. Ez a név túlságosan is szép írással virított a falon ahhoz, hogy egy tizenéves készítette volna azzal a szándékkal, hogy megrongálja a 18

köztulajdont. A név alatt a következő felirat szerepelt, ugyanabban a stílusban írva: HANA L2-S3-R27. Nyilvánvalóan nem graffiti volt, hanem… egy üzenet. Letéptem egy papírtörölköző-darabot, és kértem Cookie-tól egy tollat, hogy leírjam az információt. – Nem ismerek Janelle nevű nőt – mondta. – Gondolod, hogy Mimi írta? Belenéztem a szemetesbe, és kivettem belőle egy nemrég feltépett alkoholosfilc-csomagolást. – Azt mondanám, hogy több mint valószínű. – De miért mondta, hogy találkozzunk itt, amikor csak egy üzenetet hagyott a falon? Miért nem írta meg simán SMS-ben? – Nem tudom, drágám – mondtam, majd kézbe vettem még egy papírtörlőt, és átkutattam a szemetest, de ezúttal semmi érdemlegeset nem találtam. – Szerintem az eredeti szándéka szerint itt maradt volna, de valami, vagy valaki arra késztette, hogy megváltoztassa a tervét. – Atyaég! És akkor most mit csináljunk? – kérdezte Cookie, és láttam, hogy a pánik megint a hatalmába fogja keríteni. – Most akkor mit csináljunk?! – Először is – feleltem, miközben kezet mostam, – abbahagyjuk önmagunk ismételgetését. Mert ha nem, akkor bizony fel kell készülnünk rá, hogy mulatság tárgyává válunk. – Jó – bólintott egyetértően. – Rendben. – Másodszor pedig: igyekszel mindent kideríteni arról a cégről, ahol Mimi dolgozik. Mindent, amit csak tudsz. A tulajdonosokról, a főnökségről, az ügyvezető igazgatóról. Megszerzed az épület tervrajzát… biztos, ami biztos alapon. És utánanézel ennek a személynek – mondtam, és a hátam mögé mutattam, a falon pompázó névre. Cookie elgondolkodva meredt a padlóra, és szinte láttam, ahogy forognak a fejében a kerekek, és a gondolatai ezer és egy irányba szaladnak szerte, miközben a táskáját a vállára vetette. – Felhívom Bob bácsit, amikor bent lesz az irodában, és kiderítem, kit bíztak meg Mimi ügyével – Bob bácsi a papám testvére, és az albuquerque-i rendőrség nyomozója, épp, mint a papám volt. A vele való együttműködésem – mint rendőrségi tanácsadó – képezi a 19

bevételem nagy részét. Számos ügyet megoldottam már a bácsinak, éppúgy, mint annak idején a papámnak is. Játszi könnyedséggel felderíthetőek a bűnügyek, ha az ember meg tudja kérdezni a holtakat, ugyan ki intézte el őket. – Nem vagyok biztos benne, ki foglalkozik az eltűnt személyek ügyeivel az őrsön. És beszélnem kell még Mimi férjével is. Hogy is hívják? – Warren – mondta, és kijött utánam a mosdóból. Kifelé menet, gondolatban készítettem egy listát a teendőimről. Kifizettük a kávét, és miközben a kijárat felé tartottunk, Bradre villantottam egy mosolyt. Sajnálattal kellett azonban konstatálnunk a tényt, hogy mégsem megyünk sehová – egy meglehetősen felbőszült fickó, pisztollyal a kezében, visszatessékelt bennünket a kávézóba. Túl szép lett volna, ha egy sima rablótámadás áldozataivá válunk… Cookie megtorpant mögöttem, és elfúló hangon, döbbenten így szólt: – Warren! – Itt van Mimi? – kérdezte Warren. A düh és a félelem eltorzította amúgy rokonszenves vonásait. Még a legkeményebb zsarunak is inába száll a bátorsága, amikor egy hangtompítóval felszerelt 38-as pisztoly nem megfelelő végén találja magát. Szemmel láthatóan Cookie-t nem áldotta meg az ég annyi józan ésszel sem, mint egy nádi verebet. – Warren Jacobs! – kiáltott fel, és fejbe kólintotta a pasit. – Aú! – nyögte ő, és a fejét dörzsölgette. Cookie elvette tőle a fegyvert és a táskájába süllyesztette. – Meg akarsz ölni valakit? Warren összébb húzta magát, mint egy kisgyerek, akit megfedd a kedvenc nagynénje. – Mit csinálsz te itt? – kérdezte Cookie. – Elmentem a lakásodra, miután felhívtál, aztán követtelek ide, és vártam, hogy Mimi kijöjjön. Amikor nem jött, eldöntöttem, hogy akkor majd én bemegyek. Elég viharverten nézett ki; látszott rajta, hogy megviselték az elmúlt napok történései, és az aggodalom nyomot hagyott az arcán. Tudtam, hogy annyi köze van a felesége eltűnéséhez, mint nekem. Képes vagyok olvasni az emberek érzéseiben, és az ártatlanság szinte sugárzott róla. 20

Az kétségtelen, hogy valami miatt lelkifurdalástól szenved, de biztos voltam benne, hogy az a bizonyos dolog semmiképp sem törvénybe ütköző. Valószínűleg az motoszkált a fejében, hogy ő tett valamit, ami miatt a felesége elhagyta. Akárhogy is, afelől nagyon komoly kétségeim voltak, hogy bármiképpen kapcsolatban lehet Mimi eltűnésével. – Menjünk – mondtam, és igyekeztem kitessékelni mindkettejüket a kávézóból. – Brad! – szóltam vissza a szakácsnak. A srác kidugta a fejét az átadóablakon, és pajkos mosollyal az arcán megkérdezte: – Hát máris hiányzom? – Kíváncsi vagyok, milyen fából faragtak, kispofám. Felhúzta a szemöldökét, és láthatóan készen állt a kihívásra. Úgy forgatta a kezében a fakanalat, mint rockzenekarok dobosai a dobverőt. – Akkor csak nyisd ki a szemed és figyelj! – mondta, majd visszahúzta a fejét és felgyűrte az inge ujját. Ez a kissrác még rengeteg szívet fog összetörni… Belegondolni is szörnyű, micsoda szívtörmelékhalom marad majd a nyomában. Három hatalmas adag burritó és hét csésze kávé után – amiből csak négyet ittam én – egy olyan férfival ültem szemközt, akit szinte teljesen felőrölt az aggodalom és a kétségbeesés. A szinapszisaim fogadásokat kötöttek egymással, hogy vajon mennyi ideig marad meg benne a reggelije. Mi tagadás, nem sok esély volt rá, hogy hosszú ideig… Elmesélte, hogy mostanában milyen változások álltak be Mimi viselkedésében. – Mikor vetted észre ezt a drasztikus átalakulást? – tettem fel a körülbelül száztizenkettedik kérdésemet. Vagy valahogy úgy. – Nem tudom. Olyan nagyon el voltam havazva! Néha azt hiszem, azt sem vettem volna észre, ha valamelyik gyerekem tüzet fog. Azt hiszem, úgy három hete. – Ha már itt tartunk – mondtam, és felnéztem, – hol vannak most a gyerekek? – Tessék? – kérdezett vissza, és láthatóan ismét tudatára ébredt annak, hogy én is ott vagyok. – Ja, a nővéremnél. 21

Nagy előny. Ez a fickó kész katasztrófa. Hála Normának, egész jól belejöttem abba, hogy szalvétákra és a pincérek felírótömbjére jegyzeteljek. – És nem mondott semmit a feleséged? Vagy nem kért tőled valami szokatlan dolgot? Vagy nem mondta, hogy aggódik, mert úgy érzi, mintha követnék? – Odaégetett egy sült húst – mondta, és felderült egy kicsit, mert legalább az egyik kérdésemre tudott válaszolni. – Utána elszabadult a pokol. – Tehát Mimi a főzésben nem ismer tréfát. Warren bólintott, majd a fejét ingatta. – Nem így értettem. Mimi soha nem égeti oda a húst. Különösen nem a marhafartövet. Cookie megcsípett az asztal alatt, amikor észrevette, hogy készül kibuggyanni belőlem a nevetés. Egy gyors pillantást vetettem rá, majd igyekeztem az aggodalom és a megértés arckifejezését ölteni. – Te hivatásos nyomozó vagy, ugye? – kérdezte Warren. Hunyorítottam. – Mit értesz az alatt, hogy hivatásos? – kérdeztem, de amikor láttam, hogy bámul, még mindig mélyen a gondolataiba merülve, végül azt mondtam: – Nem, most komolyan, nem olyan vagyok, mint a többi magánnyomozó. Nincs etikai kódexem, eljárásrendem, és nincs kedvenc fegyvertisztító-márkám sem. – Akkor felfogadlak – mondta, és láthatóan nem jött zavarba a fegyvertisztítókra vonatkozó vallomásomtól. Már éppen azon morfondíroztam, hogy pusztán szívességből megcsinálom Cookie-nak ezt az ügyet – már csak azért is, mert olyan kevés fizetést kapott tőlem, hogy az még az étkezésre fordított kiadásait is alig fedezte, – de valljuk be, nem árt, ha pénz áll a házhoz, amikor a csekkeket be kell fizetni. – Nagyon sokat kérek – mondtam, és igyekeztem úgy előadni magam, mint egy örömlány a sarki krimóból. Warren közelebb hajolt. – Én pedig nagyon gazdag vagyok. Cookie-ra pillantottam, megerősítést várva. Cookie felvonta a szemöldökét és bólintott. 22

– Ó, hát akkor azt hiszem, rátérhetünk az üzletre. Várj csak egy percet – mondtam. Egymást kergették a fejemben a gondolatok. – Mit értesz az alatt, hogy nagyon gazdag? – Azt, hogy meglehetősen gazdag vagyok – ha a válaszai csak egy kicsivel is furcsábbak lesznek, akkor nem sokban fognak különbözni attól a kajától, amit az iskolai menzákon szoktak felszolgálni. – Úgy értem, kért tőled valaki mostanában pénzt? – Csak Harry, az unokatestvérem. De ő mindig kér. Lehet, hogy Harry, az unokatestvér kissé elragadtatta magát. Vagy elszemtelenedett. Leírtam a Harryvel kapcsolatos infót, és megkérdeztem: – Jut eszedbe bármi más? Bármi, ami megmagyarázhatja Mimi furcsa viselkedését? – Nem igazán – mondta, majd Norma kezébe nyomta a hitelkártyáját. Sem Cookie-nál, sem nálam nem volt annyi pénz, hogy ki tudjuk fizetni a kávéinkat, nem is beszélve a hatalmas burritókról, és mert nagyon erősen kételkedtem abban, hogy elfogadnák a fogyasztásunkért cserébe a nyuszis papucsomat, hagytam, hogy Warren fizessen. – Nézd, kedves Mr. Jacobs – mondtam, és felvettem a profi álcámat. – Be kell vallanom valamit. Van egy olyan furcsa képességem, hogy tudok olvasni az emberek lelkében. Tényleg nem akarlak megbántani, de tudom, hogy valamit eltitkolsz előlem. Warren az ajkába harapott, és csak úgy áradt a bűntudat a pórusaiból. Tudtam, hogy messze nem az van a háttérben, hogy mondjuk, eltette láb alól a feleségét, majd pedig elásta a holttestet a hátsó udvarban, hanem inkább csak tud valamit, de nem áll szándékában azt megosztani velünk. Hangos sóhajjal az asztalra könyökölt. – Azt hittem, viszonya van. Bingó! – Nos, ez már azért valami. Elmondanád, hogy miért ébredt benned ez a gyanú? Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy tovább küzdjön. Kissé megvonta a vállát.

23

– A viselkedése miatt. Egyszerre olyan távolinak tűnt. Rákérdeztem, de csak nevetett, és azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen férfi az életében, mert nem hiszi, hogy még egy pasit be tudna vállalni. Persze teljesen érthető, hogy házasságtörésre gyanakszik, különösen, ha abból indulunk ki, hogy Mimi viselkedése az utóbbi időben nagyon megváltozott. – Ja, igen, és mostanában halt meg az egyik barátnője – tette hozzá. A homlokát ráncolta, és igyekezett visszaemlékezni a részletekre. – Teljesen el is felejtkeztem erről. Mimi azt mondta, hogy a barátnőjét meggyilkolták. – Meggyilkolták? Hogyan? – kérdeztem. – Sajnálom, de nem emlékszem – egy újabb bűntudathullám söpört végig rajta. – Közeli barátok voltak? – Hát éppen ez az! Együtt jártak iskolába, de utána nem tartották a kapcsolatot. Mimi nem is említette a nevét, amíg a nő meg nem halt, így nagyon meglepett, hogy mégis mennyire megrázta őt az egész. Teljesen el volt keseredve, és mégis… – És mégis? – kérdeztem, amikor Warren ismét elmerült a gondolataiban. Kezdett a dolog érdekessé válni. Most már nem hagyhatja abba! – Nem is tudom. Teljesen kiakadt, de nem amiatt, hogy elvesztett egy barátot. Valami más volt a dologban – beszélt, és közben igyekezett felidézni a történteket. – Nem igazán foglalkoztam a dologgal akkor, de őszintén szólva Mimit nem lepte meg különösebben, hogy megölték azt a nőt. Aztán megkérdeztem, hogy el akar-e menni a temetésére, és atyám! Azt az arckifejezést! Olyan volt, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy lenne-e kedve vízbe fojtani a szomszéd macskáját. Be kell vallanom, úgy éreztem, hogy a szomszéd macska vízbe fojtásának ötlete nem visz sokkal közelebb a helyzet reális értékeléséhez. – Úgy érted, mérges volt? Rám pillantott, helyesebben az arcomba bámult. Meglehetősen hosszan. Ahhoz mindenesetre elég hosszan, hogy úgy érezzem, muszáj a nyelvemmel végigsimítanom a fogaimon, hogy megbizonyosodjak arról, nem ragadt-e be közéjük valami. 24

– Teljesen elborzadt – mondta végül Warren. A francba! Bárcsak emlékezett volna a nő nevére! És arra, vajon Mimi miért nem lepődött meg azon, hogy a nő gyilkosság áldozata lett. A gyilkosság általában minden érintett számára a meglepetés erejével szokott hatni. Ha már a neveknél tartunk, eldöntöttem, hogy megkérdezem, tud-e valamit arról, amit a mosdó falán találtunk. Mert nem volt a fogaim között semmi oda nem illő dolog, megkérdeztem: – Említette valaha Mimi a Janelle York nevet? – Ő az! – mondta Warren meglepetten. – Ő Mimi barátnője, akit meggyilkoltak. Honnan tudtad? Nem tudtam, de az, hogy Warren azt hitte, tudom, minden bizonnyal jót tett az imázsomnak.

25

MÁSODIK FEJEZET

Ne keresztezd a sugarakat! Még véletlenül se! LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT – Mit hallgatsz? – kérdeztem, és nyúltam, hogy kikapcsoljam a rádiót, miközben Cookie hazafelé vezetett. A Tündöklő csillagom című dal túlságosan is optimista kicsengésű volt az adott szituáció hangulatához képest. Cookie megnyomta az állomáskereső gombját. – Fogalmam sincs, mi ez. Elvileg klasszikus rock kellene, hogy legyen. – Aha. Egyébként használtan vetted ezt a kocsit? – kérdeztem, és a halott pasasra gondoltam, aki a csomagtartóban dekkolt. Eltűnődtem, vajon hogy kerülhetett oda. Felmerült bennem, hogy mielőtt találkoztunk, Cookie esetleg amolyan fekete özvegyként tengethette napjait. Emellett szól, hogy a haja fekete. És mostanában vágatta le. Talán leplezni akar valamit? Arról meg ne is beszéljünk, amit kora reggel, még az első adag kávé bevitele előtt szokott rendezni. A koffein előtti állapota szöges ellentétben áll azzal a viselkedéssel, ami egyébként jellemzi őt. Nagyon ritkán fordul elő, hogy az eltávozottak szellemei minden különösebb ok nélkül, csak úgy passzióból maradnak meg a mi dimenziónkban. A Csomagtérbeli Halott Pasas minden bizonnyal erőszakos halált halt. Ha egyszer sikerül rávennem, hogy menjen át a másik dimenzióba, arra is fény derül majd, hogyan és miért ért véget az élete. – Igen – felelte Cookie szórakozottan. – Legalább tudjuk, merre induljunk el Janelle Yorkkal kapcsolatban. Szerinted felhívjam a nagybátyádat? És az orvos szakértőt? – Mindenképp – mondtam, de csak tettettem a közönyt. – És hol is vetted? 26

Cookie összehúzott szemöldökkel nézett rám. – Hogy hol vettem? Mit? Vállat vontam, és kibámultam az ablakon. – Hát a kocsidat. – A Domino Fordnál. Miért? Széttártam a karom. – Csak érdeklődtem. Ez is csak amolyan furcsaság, ami, ugye, megfordul az ember fejében hazafelé menet, egy eltűnt személy utáni nyomozás kapcsán. Cookie szeme elkerekedett. – Atyavilág! Egy hulla van a hátsó ülésen, igaz? – Micsoda? Mit beszélsz? – habogtam. – Dehogyis! Hogy jut eszedbe ilyesmi? Sokat sejtve nézett rám, majd egy pillanat múlva hirtelen lefékezett egy benzinkútnál. Csak úgy csikorogtak a kocsi kerekei. – Cookie, öt perc, és hazaérünk. – Mondd meg az igazat! – követelte, én pedig kis híján lefejeltem a szélvédőt. – Ki vele, Charley! Az oké, hogy a nyomodban állandóan hullák mászkálnak, de azt nem vagyok hajlandó elviselni, hogy az én kocsimban is legyen egy szép példány. És különben is, döbbenet, milyen rosszul hazudsz! – Tévedsz – jelentettem ki, és furcsamód megijesztett a kijelentése. – Különlegesen jó hazudozó vagyok! Kérdezd csak meg a fogorvosomat! Akár eskü alatt is vallaná, hogy rendszeresen használok fogselymet! Cookie bekormányozta a járgányt egy parkolóhelyre és rám nézett. Ellentmondást nem tűrően. Hm, ha jól sejtem, simán venné az akadályokat még akár egy börtönben is… Miután olyan sóhajt hallattam, amelyik bármely Broadwayprodukcióban megállná a helyét, így szóltam: – Isten bizony, Cookie, nincs egyetlen hulla sem a hátsó ülésen! – Nagyszerű. Akkor tehát a csomagtartóban van. Ott van, ugye? A hangjából kiérződő pánikon remekül szórakoztam. Egész addig, amíg ki nem ugrott a kocsiból. – Mi van? – kérdeztem, és kikászálódtam én is. – Tényleg nincs ott semmi.

27

Cookie határozottan rámutatott a fehér Taurusra, és vádlón nézett rám. – Egy hulla van a csomagtartóban! – mondta. Ráadásul meglehetősen hangosan. Ahhoz mindenesetre elég hangosan, hogy a mellettünk lévő, lehúzott ablakú kocsiban üldögélő rendőr kristálytisztán hallja. Vágtam egy grimaszt. Már október vége felé járt, így sehogyan sem értettem, mi a francnak húzza le az a zsaru az ablakot. Amikor kiszállt a járőrautóból, megpillantottam hatalmas termetét, és a kezembe temettem az arcom. Mármint átvitt értelemben… Ez nem lehet igaz! Ha az éjszaka közepén fel kell hívnom Bob bácsit, aki egyébként nyomozó az albuquerque-i rendőrségen, és meg kell kérnem, hogy rángasson ki egy újabb nevetséges helyzetből, amilyenhez hasonlókba mindenféle rendű és rangú rendőrökkel unos-untalan keveredem, tuti, hogy megöl. Ezt egyébként ő maga helyezte kilátásba. Tervei szerint egy narancshámozóval fog végezni velem. Nem értem, miért pont azzal, de ez nem is fontos. – Valami gond van, hölgyek? Cookie felhúzott szemöldökkel nézett rám. – Miért nem mondod meg a biztos úrnak, hogy nincs hulla a csomagtartóban? Hm? – Cookie, ne hülyéskedj! Odafordultam Dirty Harryhez: – Nézze, biztos úr – mondtam, és gyorsan vetettem egy pillantást a névtáblájára, – tudom, hogy amit az imént Cookie barátnőm mondott, az bizony elég rosszul hangzik, de nem szó szerint értette. Az alapból kizárt, hogy a csomagtartóban legyen… legyen egy… – ismét a rendőrre néztem. Láttam, hogy csaknem megvetően mér végig, és ismerős borzongás szaladt végig a gerincem mentén. Amolyan Stephen King-féle, az Az című regényből ismerős borzongás. – Ó, csak nem rokona esetleg Owen Vaughnnak? Elkeskenyedett a szája. – Én vagyok Owen Vaughn! Ez nem lehet igaz! Számomra rejtélyes okokból a középiskolában Owen Vaughn feltett szándéka volt, hogy végezzen velem. Pontosabban, hogy elgázoljon egy terepjáróval. Persze aztán a 28

rendőröknek azt mondta, csak mozgásképtelenné akart tenni, de abba már nem avatta be őket, miért. Persze nem tagadom, hogy adódhatott olyan alkalom a közös múltunkban, amikor tudtomon kívül keresztbe tettem neki, de az életemre mondom, sosem sikerült rájönnöm, mi lehetett az. Úgy döntöttem, pléhpofát öltök. Semmi jó nem származna abból, ha nekiállnék azon lovagolni, mi történt a múltban. Ami volt, elmúlt. Már csak azért is döntöttem így, mert nála volt fegyver, nálam meg nem. Elmosolyodtam, és a karjába bokszoltam, mintha régi barátok lennénk. – Hű, de rég nem találkoztunk, Vaughn. Hát, mit tagadás, ez nem jött be. Megfeszült, és egy pillanatig azt a helyet vizslatta a karján, ahol az öklöm érte, majd pedig ismét rám vándorolt a tekintete, szemernyi kedvesség nélkül, illetve tulajdonképpen azzal a látható szándékkal, hogy ha módjában állna, bizony kioltaná az életem lángját. Nagyon ciki… Aztán eszembe jutott, hogy Neil Gossett-tel nagy haverok voltak annak idején, még a középiskolában. Nemrég összehozott a sors Neillel, és arra jutottam, hogy ezt az információt meg is osztom hamarjában Vaughnnal – hátha így majd megtörik a jég. – Ó, képzeld, a minap összefutottam Neillel! Parancsnokhelyettes a Santa Fé-i börtönben. – Tudom, hol dolgozik Neil Gossett – mondta, és tömény lekicsinylés csengett a hangjából. – Mindnyájatokról tudok – mondta, majd egészen közel hajolt, és hozzátette: – Efelől ne legyen egy szemernyi kétséged se! Egy pillanatra szinte sokkos állapotba kerültem. Elfordult, és visszament a járőrautóhoz. Cookie is csak ámult és bámult. Tátott szájjal nézte, ahogy a rendőr elhajt. – Még csak bele sem nézett a csomagtartóba – jegyezte meg Cookie. – Csak én érzem úgy – kérdeztem, miközben a távolban eltűnő autó hátsó lámpáit néztem, – vagy ez tényleg amolyan pszichopatás szöveg volt? – Mit vétettél a pasas ellen?

29

– Én? – a mellkasomhoz kaptam a kezem, hogy ezzel a gesztussal is jelezzem, milyen rosszul érint Cookie feltételezése. – Miért gondolod mindig, hogy én tehetek arról, ami történik? – Tapasztalatból. – Akkor tudd meg, hogy ez az a hapsi, aki még a gimiben nekem támadt, hogy kivonjon a forgalomból. Egy terepjáróval akart elgázolni. Cookie ekkor odafordult hozzám, kétkedéssel a tekintetében: – Gondoltál már arra, hogy másik államba költözz? – Lehet, hogy furcsán hangzik, de megfordult már a fejemben. – Csomagtartó. Halott ipse – mormogta Cookie, majd a kocsijához lépett, és kinyitotta a csomagtartót. Odarohantam hozzá, és lecsuktam a csomagtér fedelét, mielőtt a halott pasas észrevehetett volna. – Tudtam – jegyezte meg Cookie, és ismét hátrálni kezdett a kocsitól. – Egy hulla van a csomagtartómban. Igyekeztem csitítgatni; jól hallhatóan suttogtam, mint ahogy a részegek teszik a magányos szívek klubjában: – Nem egy hulla van ott, Cookie, hanem csak egy halott szelleme. Ez bizony nagy különbség. És ha rájön, hogy látom őt, akkor onnantól fogva állandóan a nyakamon fog lógni, és azzal zaklat majd, hogy oldjam meg a gyilkossági ügyét, meg egyéb baromságok… Cookie hirtelen vádló arckifejezéssel nézett rám. – És hagytad volna, hogy míg világ a világ, egy hullával a kocsimban furikázgassak? – Micsoda? – kérdeztem vissza bosszúsan. – Dehogyis! Nem addig, míg világ a világ, hanem csak egy pár napig, amíg kiderítem, hogy ki az egyáltalán. Cookie előrébb lépett, míg már szinte a cipőnk orra is összeért. – Ez a teória több sebből vérzik – mondta, majd sarkon fordult és elindult hazafelé. A francba! Mögötte kocogtam, és csodálkoztam, hogy egy ilyen terebélyes és rendkívül bosszús csajszi micsoda nagy távolságot képes megtenni ilyen rövid idő alatt. – Cookie, nem mehetsz gyalog hazáig. Még mindig sötét van, és ugye, emlékszel, a Centrálon vagyunk!

30

– Inkább találkozom bandázó tizenévesekkel a sötét sikátorokban, mint hogy visszaüljek abba a kocsiba – mondta anélkül, hogy lassított volna, és a válla fölött az autójára mutatott. Miután némi kalkulációt végeztem fejben, megkérdeztem: – És a sötét parkolókról elfelejtkeztél? Az aztán nem semmi! Ijesztőek tudnak ám lenni, ugye? Cookie azonban tántoríthatatlanul tovább menetelt, folytatván nemes küzdelmét annak érdekében, hogy elkerülje, hogy egy halott pasas szellemével legyen egy légtérben, és egyben vállalva annak kockázatát, hogy megkéselik a farzsebében lapuló öt dollárért. Bár nem láttam sok értelmét annak, amit csinál, megértettem a félelmét. Várjunk csak… valójában nem értettem. – Cookie, körülöttem minden áldott nap halottak lebzselnek. Bent vannak az irodában, az előtérben ücsörögnek, vagy a kávéfőző mellett őgyelegnek. Most hirtelen mi a gondod ezzel? – Hát éppen ez az! Körülötted vannak állandóan hullák, nem körülöttem! És főleg nem a kocsimban! – Akkor valószínűleg a lakásodban tartózkodó kisfiúról sem kellene említést tennem neked, igaz? Hirtelen megtorpant. Az arca maga volt a döbbenet. – Nem. Rendben. Felejtsd is el, hogy szóba hoztam. – Van egy halott kisfiú a lakásomban? – Nem mindig van ott. Cookie megrázta a fejét, majd ismét nekiiramodott, és azon kaptam magam, hogy szednem kell a lábam, ha a nyuszis pacskeromban lépést akarok vele tartani. Nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy túlságosan is megerőltető nekem ez a menet. Kénytelen leszek később egy sütivel kárpótolni magam. – Nem hiszem el, hogy egy halott kiskrapek van a lakásban, és még csak nem is említetted soha! – Nem akartalak felizgatni. Szerintem nagyon odavan Amberért. – Ó, istenem! – nyöszörögte Cookie. – Figyelj! – mondtam, és megragadtam a dzsekijét, hogy megállásra bírjam végre. – Menjünk vissza a kocsidért, menjünk szépen haza, és elrendezem a dolgokat. Nem hagyhatjuk ott a járgányt. Simán ellophatják. 31

Cookie szeme felcsillant. – Gondolod? Nem, várj csak, lehet, hogy tényleg vissza kellene mennem, és bent kellene hagynom a kulcsot is. Tudod, hogy könnyebb legyen meglovasítani. – Hűha! Ezt nevezem remek ötletnek! Azzal Cookie elindult az autója felé. Ezúttal új cél lebegett a szeme előtt. Csak egy kicsit aggódtam. Legalább már a megfelelő irányba haladt. – Ha nem számítjuk azt az estét, amikor meztelenül ugrándoztam a medencébe a sakk-klub rendezvényén – mondtam fújtatva, mert alig kaptam levegőt, – akkor kijelenthetjük, hogy ez volt a legmozgalmasabb éjszaka az életemben – elgondolkodva felpillantottam, megbotlottam, kis híján elestem, aztán végül sikerült megőriznem az egyensúlyomat, és korábbi terveimnek megfelelően körülnéztem, majd azt mondtam: – Nem, visszavonom! Azt hiszem, mégis az volt a legmozgalmasabb éjszakám, amikor a papámnak segítettem megoldani egy gázrobbanás rejtélyét, amelyben harminckét ember lelte halálát. Amikor megoldottuk az ügyet, mindnyájan át akartak menni a másik dimenzióba. Persze egyszerre. Az érzelmeik egyszerre rohantak meg, és kavarogtak bennem, és egy teljes éjszakába került, hogy kiheverjem a dolgot. Cookie valamelyest lassított a tempón, de még mindig nem volt hajlandó rám nézni. Nem hibáztathattam. Már régen beszélnem kellett volna neki a lakásában dekkoló kisfiúról. Nem volt szép, hogy elhallgattam előle… – Ha nincs az a pasas, aki látta azt az egyetemistát, aki manipulált a gázcsövekkel, akkor sosem tudták volna lezárni az ügyet. De akkor még csak hétéves voltam – magyaráztam, és reméltem, hogy el tudom terelni Cookie figyelmét a történetemmel. – Nehéz volt megértenem az egészet. Hékás, oda nézz, legalább a kocsidnak nem esett baja! – mondtam, és a járgányra mutattam. Cookie odamasírozott a kocsijához, majd hozzám fordult: – Sajnálom, Charley – mondta. Megálltam, és gyanakodva néztem rá:

32

– Most valami nagyon szellemes átverésre készülsz, igaz? Csak szólok, hogy az ilyesmitől már akkor is kirázott a hideg, amikor még csak tizenkét éves voltam. – Itt vagyok én, egy hullával a kocsim csomagtartójában… – Egy halott ipse szellemével. – …és te képes vagy azt mondani, hogy megteszel minden tőled telhetőt? Sosem mesélted el még ezt a történetet. – Melyik történetet? – kérdeztem, és még mindig gyanakodtam. – A robbanásost? Az semmiség volt. – Csak azért meséltem el most neki, hogy eltereljem a figyelmét az ámokfutó halottak szellemeiről. – Semmiség? Olyan vagy, mint egy szuperhős, csak a galléros palástod hiányzik! – Ó, ez igazán cuki! Hol van itt a buktató? Hol a csapda, Cookie? Végre elnevette magát. – Nincs semmiféle csapda. Csak azt akarom tőled hallani, hogy nincs többé hulla a csomagtartómban. Vonakodva bár, de elvettem tőle a kulcsot, és kinyitottam a csomagtartót. – Nincs hulla a csomagtartódban. – Charley, nyugodtan mondd meg az igazat. Jól bírom. Meglepetten pislogtam. Tényleg eltűnt a halott fickó. – Tényleg nincs itt – mondtam, és körbenéztem. Hátrébb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem a terepet, és akkor hirtelen valami fagyos és mozdulatlan dolognak ütköztem. A levegő hőmérséklete rohamosan csökkent, és a hideg futkosott a hátamon. Mintha besétáltam volna egy fagyasztószekrénybe; de nem akartam megijeszteni Cookie-t. Ismét. – Nem – mondtam vállat vonva, – egy árva halott ipse sincs itt. Cookie sokatmondóan összeszorította a száját. Oldalt léptem, és körülnéztem, mintha csak fel akarnám deríteni a környéket. A szemem sarkából figyeltem a hatalmas jelenséget, amely mellettem tornyosult. A Csomagtérbeli Halott Pasas úgy bámult rám, mintha csak nézne, de nem látna. Az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Ellenálltam a kísértésnek, hogy meglengessem az orra előtt a kezem, vagy hogy csettintsek egyet. Egyébként is, valószínű, hogy csak felbosszantottam volna. 33

– Ott áll, melletted? – kérdezte Cookie. Valószínűleg túl nyilvánvaló volt, hogy ránéztem, mert Cookie könnyűszerrel átlátott a közönyöm álarcán. Kissé vonakodva, és némi bűntudattal bólintottam. – Igyekezz! – mondta, és elvette a kezemből a kulcsot. Odaszaladt a vezetőoldali ajtóhoz: – Charley, gyerünk, be a kocsiba, mielőtt megint beszáll ő is! – Ó! – motyogtam, majd az anyósülés felőli oldalra mentem, és beszálltam én is a kocsiba. Cookie rendíthetetlenül meg volt győződve arról, hogy az élők lekörözhetik a holtakat. Meghagytam ebben a hitében, ő pedig beindította a motort, és kiszáguldott a parkolóból, mint egy őrülten repdeső házikísértet… bármit is jelentsen a szó. – Kicseleztük? – kérdezte Cookie. Benne voltam a pácban. Egyfelől tudnia kellett az igazat, hogy megértse végre, hogyan működnek a dolgok odaát, a másvilágon. Másfelől azonban égett bennem a vágy, hogy egy darabban hazajussak, úgy, hogy lehetőség szerint az autó egyetlen darabja se kerüljön közvetlen érintkezésbe sem a fejemmel, sem pedig a törzsemmel. – Persze – mondtam végül, és igyekeztem nem bámulni a faszit. Az eset arra emlékeztetett, amikor még az egyetemen, épp az egyik órára igyekezve befordultam a sarkon, és szemtől szemben találtam magam egy olyan ipsével, akinek az volt a szórakozása, hogy anyaszült meztelenül rohangáljon a sportpályán, meccs közben. Nos, akkor nagyon nehezemre esett, hogy ne bámuljam meg, és most ugyanez volt a helyzet, különösen azért, mert a Csomagtérbeli Halott Pasas úgy döntött, hogy Cookie ölében helyezkedik el. – Brrr – vacogott Cookie, és feljebb csavarta a fűtést annak ellenére, hogy épp akkor gördültünk be a bérházunk parkolójába. – Lezuhanyozom és kiderítem, mi történt Janelle Yorkkal – mondta, amikor felértünk a lakásainkhoz, a másodikra. Már majdnem fél öt volt. – Nem alszol még egy kicsit? – Cookie – mondtam, és közben balra araszoltam, mert a Csomagtartóbeli Halott Pasas behatolt az intim szférámba, és ez meglehetősen érzékenyen érintett. – Három csésze kávéval többet ittam, mint kellett volna. Ki van zárva, hogy ebben az állapotban el tudjak aludni. 34

– Legalább próbáld meg. Pár óra múlva felébresztelek. – Már megint arra készülsz, hogy megdobálj a ruháimmal? – Nem, dehogy. – Jó, de előre szólok, hogy nem fogok tudni újra elaludni. Két órával később ébredtem, legalábbis az órám szerint. Majdnem hét óra volt. Épp elég időm volt, hogy lezuhanyozzak, csináljak egy kávét, és egy pár percig nézegessem a jóképű pasikat a neten. Azonban úgy állt a helyzet, hogy a Csomagtérbeli Halott Pasasnak is kedve támadt egy kis zuhanyozáshoz…

35

HARMADIK FEJEZET

Nagy mellbőség = nagy felelősség. PÓLÓFELIRAT

– Ez tuti, hogy nem normális! A zuhany alatt álltam, és bár olyan forró volt a víz, hogy épphogy csak el tudtam viselni, az egész testem libabőrös lett. Mindig ez van, amikor halottak szellemével zuhanyozom együtt. Belenéztem az üveges tekintettel bámuló halott pasas szemébe. Életében minden bizonnyal hajléktalan volt. És Cookie csomagtartójából a lakásomba vándorolt. Óriási! Vállig érő, felmosóvíz-színű haja volt, csapzott, viharvert szakálla, és mandulavágású zöld szeme. Nincs mese, vonzom az ilyen alakokat. A lélegzetem felhőcskék formájában csapódott ki a levegőben, és a pára kis patakokban folyt le a zuhanykabin falán. A gőz gomolygó hullámokban ölelt körül bennünket, én pedig igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy karomat a magasba emelve, a mennyek felé fordítsam a tekintetem. Pedig nagyon, de nagyon nagy kedvem lett volna tengeristennőt játszani. Mellesleg, a hatás kedvéért egy operát is szívesen feltettem volna… Ehelyett azonban a túlvilági látogatómhoz fordultam: – Gyakran jársz ide? – kérdeztem. Nyilván ez csak számomra volt rendkívül mulatságos kérdés, azonban tény, hogy jól szórakoztam. Amikor nem kaptam választ, igyekeztem kideríteni, hogy látogatóm mennyire van mókás kedvében, így megböktem a mellkasát a mutatóujjammal. Az ujjam hegye az ütött-kopott kabátját érte, ami olyan keménynek tűnt, mint a zuhanykabin fala, ennek ellenére a kezemről lefolyó víz átszaladt a testén, és a többi cseppecskével együtt a zuhanytálcába hullott. Tehát a bökdösés nem vezetett eredményre. Semmi reakció. Kifejezéstelen tekintettel nézett át rajtam, ami, 36

bevallom, meglehetősen furcsa. Cookie csomagtartójában olyan elveszettnek tűnt… Vonakodva hátrahajtottam a fejem, hogy leöblítsem a hajamról a balzsamot. Erőnek erejével nyitva tartottam a szemem, és figyeltem, ahogy figyel. Vagy hogy is mondjam… bámul… – Előfordult már veled, hogy a napod rémesen indult, és utána csak még rosszabb lett? Nyilván nem teljesen százas a pasas, és minden bizonnyal nem is az a szószátyár fajta. Nem válaszolt. Azon gondolkodtam, vajon mennyi ideje lehet halott. Lehet, hogy már olyan régen bolyong közöttünk, hogy szép lassan elveszítette a józan eszét. Egy filmben láttam ilyesmit. Persze, ha tényleg hajléktalan volt, amikor meghalt, akkor bizony nem kizárt, hogy a mentális betegségek valamelyike komoly szerepet játszott még az életében. Amikor elzártam a vizet, felnézett. Én is felnéztem. Leginkább azért, mert ő ezt tette. – Mi a helyzet, nagyfiú? – kérdeztem, és amikor újra odanéztem, már nem volt ott. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ez egyébként szokás a holtak szellemeinek körében. Semmi ”viszlát”, semmi ”majd odaát találkozunk”. Csak eltűnnek, és kész. – Mindent bele, haversrác! Remélhetőleg ott is marad, ahová ment. Hátborzongatóak tudnak lenni ezek a halottak. Kinyúltam egy törölközőért, és észrevettem, hogy bíborszín cseppek folydogálnak a karomon. Felnéztem, és megláttam a plafonon egy nagy, sötétvörös, kör alakú foltot, amelyből szivárgott valami. Mintha egy sebesült ember vércseppjei lennének… Még arra sem volt időm, hogy kimondjam: ”Hát ez meg mi a…”, amikor valaki lezuhant odafentről. Valaki, akinek nagy teste volt. És nehéz. És mondanom sem kell, hogy épp rám esett. Kitántorodtunk a fürdőszoba padlójára. A testünk és a végtagjaink teljesen összefonódtak. Sajnálkozva konstatáltam, hogy a test alá kerültem. Mintha tömör acélból lett volna. Egy dolog azonban azon nyomban tudatosult bennem: megéreztem a belőle áradó forróságot, amely mintha egyedi azonosítóként szolgált volna; egyfajta előhírnökként tudatta velem egy bizonyos illető érkezését. Reyes 37

Farrow… Igyekeztem kiszabadulni az univerzum egyik leghatalmasabb teremtményének teste alól, és ekkor vettem észre, hogy tetőtől talpig vér borít. – Reyes – szólongattam, telve aggodalommal. Eszméletlen volt. Pólója és farmerja csupa vér. – Reyes – szóltam megint, és a fejét magamhoz húztam. Sötét haja nedves volt, hatalmas karcolások borították az arcát és a nyakát, mintha valami összekarmolta volna, azonban a legtöbb vér mégis a hátát és a karját borító a mély és halálos sebekből szivárgott. Vajon védte magát valami ellen? De mi ellen? A szívem csak úgy zakatolt. – Reyes, kérlek – mondtam. Megpaskoltam az arcát. Véráztatta szempillái megrebbentek. A következő pillanatban nekem támadt. Észveszejtő üvöltést hallatott, majd fekete palástja hirtelen előtűnt a semmiből, és körbeölelt bennünket. Ekkor valahonnan kinyúlt egy kéz, és megragadta a torkomat. A szívem egy pillanatra kihagyott, éreztem, hogy valami nekipenderít a zuhanyfülke falának, ás egyszer csak egy borotvaéles penge csillant meg az arcom előtt. – Reyes – suttogtam elhaló hangon, és már kezdtem elveszíteni az eszméletemet. A kéz, amely a torkomat szorongatta, tökéletes pontossággal találta el a nyakam leggyengébb pontját. Már nem láttam az arcát sem… A sötétség és a vele eggyé váló, hullámzó palást beborított mindent, és tulajdonosát a láthatatlanság jótékony fátylába bújtatta. A világ elsötétült, majd forogni kezdett. Igyekeztem harcolni a szorítás ellen, de olyan volt, mintha egy vasabroncs fogná körbe a nyakamat, és bár hinni akartam, hogy van esélyem kiszabadulni, éreztem, hogy a végtagjaim feladják a harcot, szinte azonnal elernyednek, és már nem tudják megtartani a súlyomat. Amikor a teljes sötétség rám telepedett, éreztem, hogy Reyes nekem feszül a testével, és szavai gomolygó füstként lengtek körül: – Óvakodj a sebzett vadtól! Hirtelen eltűnt, a gravitáció pedig megtette hatását, és a zuhanyzó padlójára zuhantam; ezúttal arccal lefelé. Valahol az agyam legmélyén az még tudatosult bennem, hogy ennek bizony komoly utóhatásai lesznek…

38

A születésemkor egy felettébb furcsa dolog történt: egy sötét alak várt odakint, az édesanyám méhe előtt. Csuklyás palástot viselt, amely csapdosó, fekete hullámokban áramlott körülötte, és mint füst a lágy szellőben, beborította a szülőszobát. Bár az arcát nem láttam, tudtam, hogy engem néz, amikor az orvos elvágta a köldökzsinórt. Bár nem éreztem az érintését, tudtam, hogy megérintett, miközben a nővérek megtisztogattak. Bár nem hallottam a hangját, tudtam, hogy mély, fojtott hangon az én nevemet suttogja. Olyan hatalmas volt, hogy már a puszta jelenléte is elgyengített. Alig tudtam teleszívni a tüdőmet levegővel, olyannyira rettegtem tőle. Amikor idősebb lettem, tudatosult bennem, hogy ő az egyetlen lény a világon, akitől félek. Soha nem ijesztettek meg azok a dolgok, amelyektől a kisgyermekek általában félni szoktak. Megjegyzem, ez a természet bölcs ajándéka volt, tekintettel arra, hogy amióta az eszemet tudom, csak úgy hemzsegtek körülöttem az eltávozottak szellemei. Tőle azonban nagyon is féltem. Igaz, mindig akkor tűnt fel az életemben, amikor komoly bajba kerültem; több alkalommal is megmentette ez életemet. Hogy akkor mégis miért rettegtem tőle? Miért neveztem Nagygonosznak annak ellenére, hogy soha, de soha nem ártott nekem? Sőt… Talán azért, mert úgy éreztem, hogy a belőle sugárzó erő szinte elemészt, amikor a közelemben van. Úgy tizenöt évvel ezelőtt, egy fagyos éjszakán, Albuquerque utcáit járva találkoztam vele életemben először szemtől szemben. A nővéremmel, Gemmával egy iskolai projekten dolgoztunk a város egyik legrosszabb hírű negyedében, amikor egyszer csak mozgást vettünk észre egy kis lakás ablakában. Döbbenten néztük, amint egy férfi egy tizenéves fiút ütlegel. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mindenáron meg kell mentenünk azt a fiút. Akárhogy. Bárhogy. Végső elkeseredésemben egy téglával bedobtam a lakás ablakát. A terv bevált, a férfi abbahagyta a fiú ütlegelését, azonban sajnálatos módon bennünket szemelt ki új célpontjául, és utánunk iramodott. A nővéremmel végigrohantunk egy sötét sikátoron, és éppen egy rést kerestünk a kerítésen, amelyen át elmenekülhettünk volna, amikor észrevettük, hogy a fiú is elszökött. Láttuk, hogy az épület háta mögött a ház oldalának támaszkodik.

39

Visszamentünk. Csupa seb volt az arca, és csodás ívű szájából ömlött a vér. Kiderítettük, hogy Reyesnek hívják, és felajánlottuk neki a segítségünket, de ő ellenállt. Sőt, odáig ment, hogy meg is fenyegetett bennünket. Azt akarta, hogy elmenjünk. Ez volt az első lecke, amelyet az élettől a férfilélek abszurd voltára vonatkozóan kaptam. Az aznap éjjel történtek miatt szinte már meg sem lepett, amit egy évtizeddel az esetet követően derítettem ki, nevezetesen, hogy Reyes közel tíz évet töltött börtönben annak a bizonyos férfinak a meggyilkolásáért. Ez azonban csak egy tény a sok közül. Mostanában tudtam meg azt is, hogy Reyes és a Nagygonosz – a sötét teremtmény, amely születésem óta szemmel tart és követ – egy és ugyanaz a személy. Ő volt, aki megmentette az életemet, amikor halálos veszély fenyegetett. Ő volt, aki az árnyékból szemmel tartott, sőt, ő maga az árnyék, és a távolból is megvédelmezett. Ő az egyetlen teremtmény, akitől féltem. A pokolba is! Az egyetlen lény, akitől valaha is féltem. Őrületes volt rájönni, hogy a gomolygó, füstszerű teremtmény, amely gyermekkoromban fel-felbukkant az életemben, valójában egy hús-vér férfi. Mint a testetlen lények általában, ő is képes arra, hogy a fizikai testét hátrahagyva átutazzon téren és időn, azonban egy szempillantás alatt képes ismét emberalakot ölteni. Olyan teremtmény, aki egy másodperc törtrésze alatt képes kardot rántani, és a szeme egyetlen pillantásával összeroncsolni egy emberi gerincet. Olyan lény, aki sötét szempillái rejtekében megbúvó szeme egyetlen villanásával képes megolvasztani a sarki jégtakarót. És mindennek ellenére minden újabb felbukkanása egyre több kérdést vetett fel. Alig egy héttel ezelőtt kiderítettem, honnan erednek a természetfeletti képességei. Beleláttam a világába, amikor az ujjaival végigsimított a karomon, amikor az ajka érintése lángra gyújtotta a testemet. Amikor egyesültünk, olyan hatalmas hullámokban tört ránk az orgazmus, hogy ellebbentette a fátylat a múltjáról, és bepillantást engedett világa titkaiba. Láttam az univerzum születését, és azt, hogy az apja – az igazi apja, a leggyönyörűbb angyal a teremtés történetében – kiűzetik a mennyek országából. Lucifer azonban harcba szállt ördögi serege élén, és ebben a hatalmas zűrzavarban született meg Reyes. Egy szupernóva hőjéből kovácsolták. Felnőve gyorsan emelkedett a ranglétrán, és elismert vezetővé vált. A rangsorban apja, a Sátán után az 40

első lett, katonák millióinak parancsolt, és a tolvajok generálisa volt. Még gyönyörűbb és még hatalmasabb, mint az apja. A testét díszítő tetoválás pedig maga volt a pokol kapujának kulcsa. Azonban az apja büszkesége nem engedte, hogy bárki túlszárnyalja őt. A mennyeket akarta. Az univerzum minden élőlényének ura akart lenni. Isten trónusát akarta a magáénak. Reyes követte apja minden parancsát, várt, és figyelte, mikor nyílik meg egy portál, mikor születik a Földre olyan ember, aki közvetlen utat jelent a mennyországba, és kiutat mutat a pokolból. Követte a nyomokat, lopva, titokban, és mert a képességei nem ismertek határokat, képes volt arra, hogy az alvilág kapuin kijutva megtalálja a portálokat az univerzum legtávolabbi csücskeiben is. Ezernyi, tökéletesen egyforma fény – ezek a portálok. A halál angyalai, akik mindnyájan arra a megtiszteltetésre vártak, hogy a Földre kerülve teljesíthessék nemes szolgálatukat. Reyes alaposan szemügyre vette őket, és feltűnt neki egy fény, amely mintha aranyból lett volna; ő a Nap leánya, és sugárzott, szikrázott belőle a fény. Nos, ez a fény, ez a portál voltam én. Megfordultam, megláttam őt, és elmosolyodtam. És akkor Reyesnek befellegzett; egy új élet kezdődött számára. Megtagadta az apja parancsát, nem tért vissza a pokolba, és nem árulta el a Sátánnak, hol lelt rá a portálokra. Reyes évszázadokon át arra várt, hogy engem küldjenek le a Földre. Amikor ez megtörtént, ő maga is földi halandóként öltött testet, és lemondott értem a tudásról, amely a birtokában volt. Azon a napon, amikor emberi alakban a Földre született, elfelejtette, ki és mi is ő valójában. És ami még ennél is fontosabb: a képességeinek sem volt többé tudatában. Mindent feladott azért, hogy velem lehessen. A sors kegyetlen fintora, hogy egy szörnyeteg karmai közé került, és úgy nőtt fel, hogy minden mozdulatát, minden tettét egy valódi emberbőrbe bújt rém irányította. Teltek az évek, és Reyes lassacskán tudatára ébredt a múltjának. Rájött, hogy ki is valójában – hogy mi is valójában. Addigra azonban börtönbe került: azzal vádolták, hogy megölte azt az embert, aki a földi világban felnevelte.

41

Hirtelen magamhoz tértem a fürdőszoba padlóján, és felegyenesedtem. A kemény és csúszós padló – jellegéből adódóan – kemény volt, és csúszott is, így amint valamelyest feltápászkodtam, kicsúszott alólam a kezem, és megint elterültem. Alaposan megütöttem magam. Így hát másodszorra már lényegesen lassabb és óvatosabb mozdulatokat tettem, és körülnéztem, látom-e Reyest valahol. És persze ünnepélyes ígéretet tettem magamnak, hogy mihamarabb beszerzek egy csúszásgátló szőnyeget a fürdőszobába. Egy csepp vért sem láttam sehol. Verekedésnek, küzdelemnek semmi nyoma. És Reyesnek sem. Mi történhetett vele? Miért volt olyan borzalmas állapotban? Igyekeztem elhessegetni őt a gondolataimból. Mindenekelőtt azért, mert az ájulás környékezett, ha felidéztem magamban, amit láttam. És émelyegtem. Aztán eszembe jutott, amit mondott: Óvakodj a sebzett vadtól! Igaz, hogy arámi nyelven mondta – az egyik nyelv a sok ezer közül, amelyen a születésem pillanatától fogva értek. A hangja tompa, fájdalommal teli morgás volt csupán. Meg kell találnom! Miután felvettem egy farmert, egy pulcsit és egy csizmát, lófarokba fogtam a hajam. Oly sok kérdés kavargott bennem! És oly sok aggály! Az elmúlt hónapban Reyes kómában volt. Lelőtte egy fegyőr, aki figyelmeztető lövést akart leadni egy csapat elítélt mellett, akikről úgy gondolták, hogy lázadásra készülnek. Aznap, amikor az állam rendelkezése szerint le kellett volna kapcsolni a Reyest életben tartó gépeket, csodával határos módon felébredt a kómából és kisétált a Santa Fé-i kórházból, mintha mi sem történt volna. Ez egy hete történt, és azóta senki sem látta, nem is hallott felőle. Még én sem. Egészen a mai napig. Vajon még mindig életben van? Ki támadhatta meg? Egyáltalán milyen teremtmény lehet képes erre? Elvégre Reyes a Sátán fia, a mindenségit neki! Ugyan ki merne szembeszállni vele? Volt egy-két forrás, amelyhez információért fordulhattam, de amint kiléptem a lakásból, megcsörrent a telefonom. Felvettem. – Gyorsan mondd – szóltam a kagylóba. – Rendben. Két férfi van itt az FBI-tól – mondta Cookie. – Gyorsan. A francba! – Feketeruhások az irodában? 42

– Igen, de inkább azt mondanám, hogy tengerkék. Bakker! Olyan gyorsan peregnek a percek! Nincs időm arra, hogy egyenruhásokkal cseverésszek, bármilyen színben pompáznak is. – Rendben. Két kérdésem van. Mérgesek? Jó pasik? Cookie hosszabb csend után válaszolt: – Első kérdés: nem igazán. Második: jelen helyzetben nem részletezném. Harmadszor pedig: … hát, ki vagy hangosítva. Egy újabb hosszú, hosszú csendet követően ennyit mondtam: – Rendben van. Egy pillanat és ott vagyok. Mielőtt bármit tehettem volna, hosszú kar nyúlt át a vállam fölött, és a helyére tette a kagylót. Reyes állt mögöttem. A forróság, ami mintegy védjegyeként áradt belőle, beitta magát a ruhámba, és melegséggel öntött el. Közelebb jött, és teljes testével a hátamnak feszült. A közelségére a szervezetem adrenalinlökettel reagált, és amikor lehajtotta a fejét, éreztem, hogy a lélegzete végigsimít az arcomon. A térdeim kis híján megadták magukat, és majdnem összecsuklottam. – Szép volt, Dutch – mondta lágyan. A hangja simogatott. Elöntött a boldogság, megborzongtam, és a gyomrom is beleremegett. Reyes Dutchnak szólított a születésem óta. Hogy honnan tudhatta már akkor, hogy később ezt a becenevet fogja adni nekem, valódi rejtély… Reyes olyan, mint a sivatag; egyszerre tiszta és gyönyörű, ugyanakkor nyers és könyörtelen is. Azt ígéri, hogy minden dűne mögött kincsre, a felszín alatt pedig éltető vízre lel az ember. Megfordultam, s így szemben álltunk egymással. Nem volt hajlandó mozdulni, így hátrébb hajoltam, hogy láthassam, hogy gyönyörködhessem benne. Sötét, göndör haja az egyik füle mögé kunkorodott, és kissé csapzottan hullott a homlokába. Sűrű szempillái, mintha csak most ébredt volna álmából, árnyékot vetettek tiszta, barna szemére. Kétségtelen, hogy valami csínytevésre készült – a tekintete elárulta. Leplezetlenül járatta végig rajtam a szemét, elidőzött az ajkamon, és amikor a Danger és Will Robinson által határolt völgyhöz ért, szinte simogatóan siklott még lejjebb a tekintete. Majd ismét felpillantott és a szemembe nézett. Ekkor villant át rajtam, hogy mit is jelent az a szó, hogy tökéletes… – Jobban nézel ki – mondtam, és igyekeztem, hogy fesztelennek tűnjön a hangom. A sebeknek – amelyek mélynek tűntek, minden 43

bizonnyal életveszélyesek voltak – már nyomuk sem volt a testén. A fejemet ingattam, megkönnyebbüléssel vegyes aggodalom lett úrrá rajtam. Felemelte az államat, és végigsimított a nyakamon. Még mindig meg volt duzzadva az izom, amelyet nem olyan rég, magáról megfeledkezve szorongatott a zuhanykabinban. Mi tagadás, erős a szorítása… – Sajnálom – mondta. – Megmagyarázod esetleg? Lehajtotta a fejét. – Azt hittem, valaki más az. – Ki más? Válasz helyett a nyakamon lüktető érre helyezte az ujjbegyét. Úgy tűnt, szórakoztatónak találja, hogy érzi bennem az élet lüktetését, annak bizonyítékát, hogy létezem, és az élet az ereimben áramlik. – A démonok voltak, akikről meséltél? – kérdeztem. – Igen – mondta, olyan magától értetődő módon, olyan természetesen, hogy az ember azt hihette, teljesen szokványos dolognak számít, hogy démonok törnek az életére. A múlt héten beszélt nekem ezekről a teremtményekről, akkor, amikor elmondta, kicsoda ő valójában. Megtudtam, hogy a démonok voltaképpen engem üldöznek, de ahhoz, hogy elkaphassanak, előbb vele kell végezniük. Azt hittem, átvitt értelemben érti. Kiderült, hogy tévedtem. – És egyébként – kérdeztem, de a mondat közben elnémultam, és nyeltem egyet – jól vagy? – préseltem ki mégiscsak magamból. – Nem vagyok magamnál – mondta, és még közelebb lépett. Megnedvesítette telt ajkait. A gyomrom liftezett, de ennek oka csak részben volt az, hogy vethettem egy pillantást Reyes nyelvére. – Nem vagy magadnál? Ezt hogy érted? Mindkét kezével megtámaszkodott mellettem a pulton, izmos karjai közé zárt. – Úgy értem, hogy nem vagyok ébren – mondta, majd a következő pillanatban a fogai közé vette a fülcimpámat, és megharapta. Gyengéden bár, de elég erősen ahhoz, hogy jóleső borzongás fusson végig a bőrömön.

44

Tenorjának mély zengése végigrezgett a csontjaimon, úgy éreztem, menten elolvadok. Erősen kellett koncentrálnom, hogy inkább a szavaira, semmint hogy a hangja és az érintése által kiváltott izgalomra figyeljek. Olyan, mint a csokoládészirupba mártott heroin… én pedig – úgy látszik – függő vagyok. Előfordult már, hogy magamban éreztem őt, és ekkor egy röpke időre a mennyekben jártam. A tapasztalat olyan szürreális volt, és olyan eget rengető, hogy biztos voltam benne, számomra minden más férfi megszűnt létezni. Most őszintén, ki tudná felvenni a versenyt egy olyan teremtménnyel, aki csupa szépség és bűn? Akit az érzékiség perzselő hője tart össze? A férfiak között ő az isten, a mindenségit neki! – Miért? – kérdeztem, és közben igyekeztem megrendszabályozni, rendes mederbe terelni a gondolataimat. – Reyes, mi történt? Puszilgatta a nyakamat, és már a kulcscsontomnál járt. Ajkának forró érintése minden egyes porcikámban szeizmikus rengéseket indított meg. Nagyon nehezemre esett, hogy félbeszakítsam a tevékenységét, de… – Reyes, figyelsz rám? Felemelte a fejét; érzéki mosoly bujkált a szája szegletében. – Figyelek – dörmögte. – Jó, de mire? Arra, hogy a vér hogyan száguldozik az altáji testrészeidben? – Nem – mondta, és zengőn felkacagott. Persze megint végigszaladt rajtam az a jóleső borzongás. – A szívdobbanásodra – megint odahajolt hozzám, és folytatta a könnyed játszadozást. – Komolyan, Reyes, hogy sérültél meg? – Fájdalmasan – suttogta a fülembe. Válasza hallatán összeszorult a szívem. – Időt kérek – mondtam, és megragadtam a kezét, ami a legjobb dolgot művelte, amit csak férfikéz művelhet női testen. Kifordította a tenyerét, és összefonta az ujjait az enyémekkel. – Időt kérsz tőlem? Csak nem akarsz kiállítani? – De igen – mondtam, miközben egy halk sóhaj szaladt ki a számon. – És ha nem engedelmeskedem, akkor elfenekelsz? Önkéntelenül kitört belőlem a nevetés. – Reyes – mondtam figyelmeztetőleg. – Beszélnünk kell.

45

– Akkor beszélj – mondta, és a hüvelykujjával a csuklómat simogatta. A mutatóujjamat a vállára tettem és megböktem. – Hadd fogalmazzak egyértelműen. Te vagy az, akinek beszélnie kell. Kérlek, mondd el, mi történt veled! Miért nem vagy magadnál? Nagyot sóhajtott, hátrébb húzódott, és tiszta barna tekintetét rám emelte. – Múlt héten mondtam neked, hogy megtaláltak. – Mármint a démonok. – Igen. – És mit akarnak? – Ugyanazt, amit én is – mondta, és végigfuttatta tekintetét a testemen, – de nyilvánvalóan egészen más céllal. Korábban már elmondta, hogy a démonok engem akarnak, vagyis a portált, az utat, amely a mennyországba vezet. Ötletem sincs, miért törnek ilyen magasra. – És még mindig életben vagy? – A földi testem olyan, mint a tiéd. Nehezebb megölni, sokkal nehezebb, mint a hétköznapi halandókat. Minden porcikámat átjárta a megkönnyebbülés. Vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: – Mondd el, pontosan mi folyik itt. – Pontosan? Nos, rendben. Pontosan arra várnak, hogy két dolog közül az egyik megtörténjen. – Mik ezek a dolgok? – Az egyik, hogy a testem megszűnik létezni, és vissza tudnak vinni a pokolba, a másik pedig, hogy rám találsz. Az egyik is elég ahhoz, hogy megszerezzék a kulcsot – mondta, és egy biccentéssel a hátán lévő, szép ívű, kanyargós vonalakból álló tetoválásra mutatott, amely tulajdonképpen egy térkép volt a pokol kapujához. E térkép nélkül egyik kitörni vágyó teremtmény számára sem végződhet jól a végtelen űrben tett utazás. – Te vagy az, aki a mennyországba vezető utat mutatja meg nekik – egyenesen a szemembe nézett. – Hidd el nekem, hogy bármelyik megoldás határtalanul boldoggá tenné őket. – Mondd hát meg, hol találom az emberi tested, és valahogy, mit tudom én… megpróbálunk elrejteni. 46

Bánatosan ingatta a fejét: – Attól tartok, nem tehetem. Összevontam a szemöldökömet. – Hogy érted, hogy nem teheted? Reyes, hol a tested? Keserű mosoly bukkant fel a szája szegletében. – Biztonságos helyen. – Tehát nem kell tartanod a démonoktól? – kérdeztem reménykedve. – Nem – felelte. – A démonoktól neked nem kell tartanod. Amikor ismét az ütőeremhez ért, hátrébb húzódtam. – Tehát tudják, hol vagy? És megpróbálnak megölni? Amire utalt, úgy hangzott, mint a legijesztőbb rémálmom, amelyben sebesülten és tehetetlenül heverek, miközben egy őrült mindent elkövet, hogy megöljön. Soha nem gondoltam arra, hogy a tettes egy démoni teremtmény lenne, de most, hogy új impulzus ért, nyilván frissíti majd magát az álmom szoftverje, és a gonosz megtestesítője lesz a hóhérom. Csodás kilátások, mondhatom. Reyes nagy sóhajjal hátrébb lépett, és leült a számítógépasztalom melletti székre. Kinyújtotta a lábát, majd keresztbe tette. – Tényleg ezzel kell most foglalkoznunk? Lehet, hogy már nincs sok időm. A szívem zakatolt. Azon gondolkodtam, vajon mennyi ideje lehet még. Mennyi időnk lehet még. A lakásomban nincs olyan asztal, ami mellé leülhetünk, de van egy konyhapultom néhány magas bárszékkel. Lehuppantam az egyikre, és Reyes felé fordultam. – Miért nem akarod megmondani nekem, hol a tested? – Ennek számos oka van – a tekintete tüzes fuvallatként sepert végig rajtam. Egyetlen pillantással lángra tudta gyújtani bennem a legmélyebben rejlő vágyakat. Akkor és ott eldöntöttem, hogy soha többé nem olvasok gyertyafénynél szerelmes regényeket. – Megmondod, milyen okokról van szó, vagy találgassak? – Mert nagyon valószínű, hogy nem maradhatok nálad egész nap, inkább elmondom. – Na, legalább jutunk valamire. – Az egyik ok az, hogy csapda lehet, Dutch. Amit neked, és csak és kizárólag neked állítanak. Mit gondolsz, miért nem öltek meg engem 47

eddig? Azért, mert azt akarják, hogy elkezdj keresni és megtalálj. Tudod, ha te nem látod őket, akkor ők sem látnak téged – erre már utalt korábban is, de az az igazság, hogy nagyon nehezemre esett ezt elfogadni. Nem is beszélve arról, hogy milyen zavaró volt már maga a gondolat is. – És ha én mégis látom őket? – kérdeztem. Megint végignézett rajtam. – Mondjuk úgy, hogy téged nehéz nem észrevenni… – Sima ügy! Inkognitóban fogjuk csinálni. Tudod, mint a haditengerészetnél a SEAL vagy a SWAT, vagy ilyesmi. – Ez nem így működik. – Nekem ez kevés – mondtam, és ökölbe szorítottam a kezem. – Legalább meg kell próbálnunk! Nem állhatunk karba tett kézzel, várva, hogy megöljenek. – Még nem mondtam el a másik okot. Rosszat sejtettem. – Jó, akkor mondd el – néztem várakozón. – Nem fog tetszeni. – Nagy kislány vagyok már – mondtam, és felszegtem az állam. – Meg fogok vele birkózni. – Ha gondolod… Hagyom, hogy az emberi testem eltávozzon ebből a világból. Éreztem, hogy minden izmom megfeszül. – Nincs rá szükségem – mondta egy határozott vállrándítás kíséretében. – Lelassít, és ahogy láttad is, a támadások alkalmával sebezhetővé tesz. – De hát a kórházban, amikor felébredtél a kómából, eltűntél. Köddé vált az emberi tested. – Dutch – mondta, és rosszalló tekintettel nézett rám sötét szempillái mögül, – erre azért még én sem vagyok képes. – Akkor hogy tűnhettél el? Láttam a biztonsági kamera felvételét. – Az elektromos kütyükkel azt csinálok, amit akarok. És erre egyébként te is képes vagy, csak koncentrálnod kell. Ezt nem is tudtam. – Én azt hittem…

48

– Rosszul hitted – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Olyan ingerlékennyé vált mindig, amikor faggatóztam! – Rendben. Akkor tévedtem. Azt azért nem állítanám, hogy a nem e világi lényekhez mellékelnének használati útmutatót. – Ez igaz. – De annak semmi értelme, ha az emberi tested átadod az elmúlásnak. Úgy értem, akkor mi lesz veled? Épp most mondtad, hogy ha meghalsz, visszavisznek a pokolba. – Ők sem tudják, hogy vissza tudnak-e vinni vagy sem. Egyszerűen csak azt remélik, hogy igen. Azt hiszem, nincs mód rá, hogy száz százalékig megbizonyosodjanak róla előre, hogy sikerülni fog – mondta, és felvonta a szemöldökét, mintegy azt sugallva, hogy áll a kihívások elébe. – Várjunk csak, nem tudod, mi fog történni? Nem tudod, vissza tudnak-e vinni? Vállat vont. – Fogalmam nincs. De kétséges, annyi bizonyos. – És ha mégis sikerül nekik? Mi van, ha vissza tudnak küldeni? – Nem valószínű, hogy ez fog történni – kötötte az ebet továbbra is a karóhoz Reyes. – Ugyan ki küldene vissza? – Jaj, istenem! Nem akarom elhinni, hogy képes vagy vállalni a kockázatot. – Ennél sokkal kockázatosabb itt, a Földön élni, Dutch – mondta bosszús éllel a hangjában. – Méghozzá olyan kockázattal jár, amit többé már nem akarok vállalni. – És kinek kockázatosabb? – Neked. A válasza még jobban elkedvetlenített. – Nem értem. Miért lenne ez számomra kockázatosabb? Mindkét kezével beletúrt sötét üstökébe. A mozdulatnak köszönhetően a haja még kócosabb, még szexisebb lett, és ismét kellett egy pár pillanat, hogy összeszedjem magam és a beszélgetésünkre koncentráljak. – Ezek démonok, Dutch. És egyetlen dolog van a világon, ami jobban érdekli őket, mint az emberi lélek. 49

– Egy reggeli burritó a Mucho Tacónál? Felállt, odalépett hozzám, és valósággal fölém tornyosult. – Téged akarnak, Dutch. A portál kell nekik. Van róla fogalmad, mi történik, ha elkapnak? Az ajkamba haraptam és megvontam a vállam. – Bejutnak a mennyországba. – Ezt nem engedhetem meg! – Értem – mondtam szomorúan. – És persze majdnem elfelejtettem, hogy ha így alakul, akkor meg kell ölnöd engem. Közelebb lépett, és halkan ezt mondta: – És meg is foglak ölni, Dutch. Egy szempillantás alatt. Nagyszerű! Jó tudni, hogy mellettem áll… – Megbántottalak? – kérdezte, és felemelte az államat. – Nem ér, hogy olvasol a gondolataimban – mondtam védekezőn. – Nem tudok olvasni a gondolataidban. Olyan vagyok, mint te: csak az érzéseket látom, nem a gondolatokat. És tudom, hogy megbántottalak. – Kezdjük azzal, hogy hogyan jutnak be a démonok ebbe a világba – morfondíroztam, és elhúzódtam Reyestől. Felálltam, és elkezdtem felalá járkálni. Reyes ismét leült, és kinyújtotta a lábát. Most először vettem észre, milyen csizma van rajta. Fekete, kicsit olyan, mint amilyen a cowboyok lábán van, kicsit pedig motoroscsizmára emlékeztető. Tetszett. – Azt hittem, hogy a démonok számára szinte lehetetlen átjutni a pokol kapuján. – Igen, szinte lehetetlen. Azonban egyszer-egyszer egy démon megtalál egy rést, és igyekszik eligazodni a labirintusban. Nagyon kockázatos, és ritkán sikerül a mutatvány Legtöbbjük örökre elvész a végtelenben – gyengéden meglökte a könyökével az egeremet, és számítógépem életre kelt. Vagyis előugrott a képernyővédő, ami egész pontosan azt jelentette, hogy Reyes fényképe bukkant fel, méghozzá az, amelyet a rendőrségi nyilvántartásban találtunk róla. Az egyetlen képem róla. Reyes a homlokát ráncolta. Ellenálltam a kísértésnek, hogy bemásszak a bárszék alá. Egyébként is, minden bizonnyal ott is látott volna… – Mit is mondtál?

50

– Na tehát – mondta, és ismét rám nézett, – ha az egyik valami csoda folytán mégis átjut a kapun, akkor sincs még ebben a világban. Kénytelen keresni egy újszülöttet, és az ő lelkére kapaszkodva képes csak arra, hogy eljusson ebbe a síkba, amelyben most te és én is létezünk. Ez az egyetlen módja a dolognak. – De te nem így szöktél meg a pokolból. Te nem kapaszkodtál senki lelkébe. – Az más helyzet volt. Amikor sikerült megszöknöm, már játszi könnyedséggel tudtam mozogni a különféle dimenziók közt, úgy, mint ahogy te kimész egy ajtón. – Hogyan lehetséges ez? Kitérő választ adott: – Így van, és kész. Én más vagyok, mint ők. Okkal teremtettek. Amikor a bukottakat kitaszították a mennyekből, eltiltották őket a fénytől, és ezért szükségük volt rám. Én voltam az eszköz a kezükben. Az eszköz, amellyel elhozhatják a pusztulást. De az, hogy a Földre születtem, valószínűleg nem életem legokosabb döntése volt. Az emberi testem túlságosan is sebezhető, ezért el kell pusztítani. Mert ez a fizikai bizonyíték a rejtett kulcs létezésére. Amikor Reyes emberi alakban született a világra, a kulcs, azaz a pokol kapujához vezető térkép, amelyet akkor tetováltak a hátára, amikor megteremtették őt, az emberi testén is kirajzolódott. Eltűnődtem, vajon mit szólhattak hozzá az e világi szülei. És mit szóltak vajon az orvosok? Tetoválás egy újszülöttön… Nem tudtam, hogyan is működik, de annyi bizonyos, hogy a tetoválás arra szolgál, hogy megmutassa a Sátánnak a pokolból kivezető utat. Addig azonban nem akar elmenni a pokolból, és ezáltal sebezhetővé tenni magát, amíg egy új portál nem lát napvilágot. Reyes feladata az lett volna, hogy előhívja a Sátánt és a hadait abban a pillanatban, amikor én, az új portál, megszülettem. Ehelyett azonban ő is földi gyermekként született a világunkra. Hogy velem lehessen. Hogy velem nőjön fel. De elrabolták az eredeti családjától, sokkal előbb, mint hogy az álma beteljesülhetett volna. – Ha azok a démonok visszajutnak a pokol kapujához – folytatta Reyes, – akkor ott lesz náluk a kulcs, és az apám kiszabadulhat. És 51

éppen ezt tervezi – Reyes hátradőlt, és összefonta ujjait a tarkóján. – Tudod, hogy a próféciák szerint az idők végezete az újabb idők eljövetelének kezdete? – Igen – válaszoltam, és ösztönösen tudtam, hogy a történet további része rossz véget ér. – Senkinek sincs elképzelése arról, mi vár ránk, ha apám hozzájut a kulcshoz – leeresztette a kezét, és előredőlt. – Az első dolog, amit tenne, nem más, mint hogy megkeres téged. – Nem érdekel. Kétkedő tekintettel nézett rám. – Már hogyne érdekelne? – Nem, tényleg nem izgat. Nem hagyhatod, hogy a földi tested elpusztuljon! Fogalmunk sincs, mi fog történni. Így is, úgy is elkaphatnak. – Mondjuk, csak a vita kedvéért, hogy nem jelentenek rám veszélyt többé, és te mindnyájukat legyőzöd. – Én? – Marad azonban egy aprócska probléma, amit úgy hívnak, élet a rácsok mögött. Nem akarok visszamenni a börtönbe, Dutch. Micsoda? Hát csak emiatt aggódik? – Nem értem. Bármikor el tudod hagyni a tested, amikor úgy tartja kedved. A börtönrácsok sem tudnak visszatartani. – Ez nem ilyen egyszerű. Megint az volt az érzésem, hogy elhallgat valamit előlem. – Reyes, kérlek, mondj el mindent! – Nem fontos – odanyúlt a számítógéphez, és kikapcsolta a képernyőt, mintha hirtelen zavarná tulajdon fényképének látványa. – Reyes! – a karjára tettem a kezem, és unszoltam, hogy figyeljen rám megint. – Miért nem olyan egyszerű? Vágott egy grimaszt, és a csizmáját vizsgálgatta. – Van egy… mellékhatása. – Annak, amikor elhagyod a tested? – Igen. Amikor elhagyom a testem, olyanná lesz, mintha megszállta volna valami, vagyis… mit tudom én, mintha agyvérzésem lenne. Ha túl gyakran lépek ki a testemből, akkor a börtönorvosok elkezdenek majd mindenféle gyógyszereket adni, amelyek megakadályozzák ennek 52

az állapotnak a kialakulását. A gyógyszereknek pedig elviselhetetlen mellékhatásuk van – a tekintetét ismét rám emelte. – Lehetetlenné teszik, hogy kiszálljak a földi burokból, a porhüvelyemből. Én a börtönben csücsülök, te pedig védtelen vagy idekint. Aha. – Nos, akkor menekülj! Segítek neked. Engedd meg, hogy orvosi segítséget kérjek! Van egy barátom, aki orvos, és ismerek pár nővért is. Ők biztos szívesen megvizsgálnak, ha megkérem őket. Tűzbe tenném értük a kezem, tudom, hogy soha nem árulnának el bennünket. Engedd, hogy megtaláljam az e világi tested, a börtönnel kapcsolatos dolgokat pedig megoldjuk később. – Ha te megtalálsz, akkor ő is a nyomomra akad. A börtönbe pedig így is, úgy is vissza kell mennem, függetlenül attól, neked milyen összeköttetéseid vannak. Már megint ez a börtöntéma? – Ki akad a nyomodra? – Az a pasas, akit a nagybátyád azzal bízott meg, hogy téged szemmel tartson. Döbbenten pislogtam. – Miről beszélsz? – A nagybátyád rád szabadított egy kopót, bizonyára annak reményében, hogy előbb-utóbb felbukkanok. – Bob bácsi rám állított valakit? – Nem kellene neked magadtól is észrevenni ezeket a dolgokat? Tudod, felderítés, meg ilyenek? – ugratott, és rám kacsintott. – Eltértél a tárgytól – jegyeztem meg, és igyekeztem kikerülni a bűvköréből, pontosabban a kacsintás hatása alól. – Sajnálom – mondta, immár minden vicc nélkül. – Tehát azt szeretnéd, hogy életben maradjak, mert van valami halvány esély arra, hogy nem fognak visszaküldeni a pokolba. Röviden erről van szó, igaz? – Reyes, egyszer már megszöktél onnan. Te vagy az, akinek a testére a pokol kapujához vezető utat tetoválták. Te vagy a szabadságuk kulcsa, és megszöktél tőlük. Te voltál a hadvezérük, a legerősebb harcosuk, és elárultad őket. Mit gondolsz, mi történne, ha visszatérnél közéjük? Nem is beszélve arról, hogy ha visszaküldenek, az apád, aki ugyebár maga a

53

Sátán, nos, az apád rendelkezésére fog állni a kulcs, amelynek segítségével kiszabadulhat a pokolból. – Ha… – És ez az a ha, amit nem szeretnék megreszkírozni. A pokol önmagában is rettenetes lehet, hát még ha az ember az első számú közellenségnek számít. És megadnád a lehetőséget a Sátánnak, hogy kiszabaduljon az alvilágból? – összefontam a karomat. – Mondd meg, hol a tested! – Dutch, arról szó sem lehet, hogy fogod magad, és jössz utánam! Még ha mindet meg is tudnád ölni, akkor sem… – Miért mondogatod ezt? – kérdeztem dühösen. – Egy szikrázóan világító fényforrás vagyok, amely az eltávozottak lelke számára látható, hogy rajtam át a saját dimenziójukba juthassanak. Egy amolyan félig e világi, félig másvilági szentjánosbogár vagyok, ha belegondolunk. És meglehetősen biztos abban, hogy a munkaköri leírásomban nem szerepel a ”démonölés” mint olyan. Lágy mosoly suhant át az arcán, és valahogy sikerült elérnem, hogy ne olvadjak el ott a helyszínen. Nagyon jóképű… – Ha csak sejtenéd, mi mindenre vagy képes, akkor bizony ez a világ egy nagyon, de nagyon veszélyes hellyé válna. Nem először hallottam tőle ilyesmit, ezért bizonytalanul kérdeztem: – Jó, akkor miért nem mondod meg, mire vagyok képes? – persze tudtam, hogy úgysem teszi meg. – Ha megmondanám, mit tudsz, azzal előnyös helyzetbe hoználak. Ezt pedig nem kockáztathatom meg. – Ugyan mit árthatnék én neked? Mordult egyet, majd felállt, és magához húzott. – Te jó ég, miket tudsz kérdezni, Dutch! A nyakam köré fonta hosszú ujjait, a hüvelykujjával felemelte az államat, és egy tizedmásodperc múlva már meg is csókolt. A tétova csók hamarosan követelőzővé vált. Szinte a következő pillanatban. A nyelve behatolt a számba, én pedig átadtam magam az élvezetnek; éreztem az ízét és az illatát, az illatot, amely a föld szagára emlékeztetett. Odabújtam hozzá, oldalt hajtottam a fejem, hogy még mélyebb legyen a csók, és úgy kapaszkodtam a vállába, mintha az életem múlna rajta. 54

Az egyik kezével átkarolta a nyakam, a másikkal pedig magához húzott. Lassan hátrálva a falnak támasztott. Mindkét kezemet a tenyerébe csúsztattam, ő pedig a fejem fölé húzta a karom, és a falnak támaszkodott, a másik keze pedig a testemen kalandozott. Megfogta Dangert, és a mellbimbómat simogatta, amely a cirógatás hatására megkeményedett, én pedig önkéntelenül felnyögtem. Elmosolyodott, lehajtotta a fejét, és forró ajkait a nyakamhoz tapasztotta, hogy érezze a pulzusomat. Mintha olvadt láva öntötte volna el a bensőmet… érzéki rengések szaladtak végig a testemen. Igyekeztem minden erőmmel megálljt parancsolni a folyamatnak. Ez már aztán tényleg nevetséges! Valóban szánalmas, hogy így elvesztem az önuralmamat, ha Reyesről van szó. És mi van akkor, ha a Sátán fia, a legesleggyönyörűbb teremtmény, akit a Föld valaha is a hátán hordott, valaha is a mennyországba jut? Mi van akkor, ha ezernyi csillag melegéből teremtették? Mi van akkor, ha elolvadok tőle? Muszáj volt véget vetnem ennek. Megálljt parancsolnom… És itt most nem Reyes legnemesebb szervére gondolok. – Várj – mondtam, pedig a nyelve egészen a legbensőmig ható remegést idézett elő bennem. – Kénytelen vagyok figyelmeztetni téged valamire. – Ó, igen? – hátradőlt, és átható, érzéki pillantással mért végig. – Nem fogom hagyni, hogy végezz az emberi testeddel. – És meg fogod akadályozni? – kérdezte. A hangja kétkedően csengett. Eltoltam magamtól, felkaptam a táskámat, és elindultam az ajtó felé. Mielőtt becsuktam, visszafordultam hozzá, és csak ennyit mondtam: – Megtalállak.

55

NEGYEDIK FEJEZET

Szereted a kihívásokat? Akkor válassz valamit, aminek négy kereke van… vagy két golyója… LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT

Bezártam magam mögött az ajtót, és lényegében mondhatjuk, hogy a Sátán fiát hagytam ott a lakásomban. Egyedül. És bosszúsan. És minden valószínűség szerint kielégítetlenül. Az agyam szegletében egy aprócska gondolat motoszkált – azt reméltem, hogy nem haragítottam magamra. Nagyon nem örültem volna neki, ha elemészti leánylakásomat a pokol tüzében. De tényleg komolytalan volt! Elképesztően komolytalan. Az egész arra emlékeztetett, amikor még az általános iskolában a legjobb barátnőm azt mondta: ”Pfuj, a fiúk tök gusztustalanok, és az lenne a legjobb, ha jól megdobálnánk őket kövekkel.” Átvágtam a parkolón, és a hűvös szellő lehűtötte felkorbácsolt vágyaimat. A papám bárjához mentem, hogy a belső lépcsőn át az irodámba jussak. Apa eredetileg az albuquerque-i rendőrségen dolgozott, és a nagybátyámhoz, Bob bácsihoz hasonlóan ő is gyorsan emelkedett a ranglétrán, előléptetést előléptetésre halmozva, míg végül mindketten nyomozókká váltak. Mondanom sem kell, hogy az én hathatós közreműködésem okán. Tulajdonképpen ötéves korom óta segítettem nekik a bűnügyek felderítésében – na jó, bevallom, a felderítés talán egy kissé erős kifejezés. Jobban megfelel a valóságnak, ha azt mondom, hogy ötéves korom óta segítettem megoldani a bűnügyeket, mégpedig úgy, hogy az eltávozottak lelkétől szereztem meg a szükséges az információt. Igen, így pontosabb. Míg a nagybátyám a helyi rendőrség állományának oszlopos tagja volt, a papám egy pár éve nyugdíjba vonult, és megvette a bárt, amely felé épp tartottam. Az irodám a bár épületének emeletén volt. A krimó hátsó 56

ajtajától körülbelül egy lépésnyire laktam, és hát, ugye, ez több mint kényelmes… A papám korán bent volt aznap. A sötét vendégtérbe kiszűrődött a fény az irodájából, így hát megkerültem a bisztróasztalokat, a bárpultot, és bekukkantottam az irodahelyiségbe. – Szia, Apa! – köszöntem. Láthatóan megleptem. A hangom hallatán felkapta a fejét, és odafordult hozzám. A távolabbi falon lévő egyik képet nézegette, hosszú, vékony alakja olyan volt, mintha egy jégkrémnyalókát elegáns, de gyűrött ruhába öltöztettek volna. Láthatóan egész este dolgozott. Egy üveg bontott Crown Royal volt az asztalán, és egy csaknem üres poharat tartott a kezében. A róla sugárzó érzelem meglepetésként hatott rám. Volt benne valami baljós, és olyan érzésem támadt, mint akkor, amikor egy pincér a diétás üdítő helyett jeges teát hozott ki nekem. Az általában örömteli érzést, amely az első korty lenyelését kísérte, komoly sokkhatás váltotta fel bennem, ugyanis más ízt éreztem, mint amire számítottam. Váratlanul ért. Apában mély bánat keveredett egy hatalmas adag tehetetlenséggel. Ez áradt felém, így hirtelen úgy éreztem, alig kapok levegőt. Gyanút fogtam, és aggódva kérdeztem: – Apa, mi baj? Egy halovány mosolyt erőltetett magára. – Semmi, kicsim, csak épp a papírmunkával bajlódom – nyilvánvalóan lódított, és a szándéka, hogy megtévesszen, kifejezetten rosszulesett. De persze belementem a játékba. Ha a papám nem akar beszélni arról, ami aggasztja, akkor várok. Legalábbis egyelőre. – Jártál otthon? – kérdeztem. Letette a poharát, és felvette a cserszínű dzsekijét a szék támlájáról. – Épp most indulok haza. Szeretnél valamit? Atyavilág! Rémesen füllentett! Valószínűleg tőle örököltem, hogy képtelen vagyok normálisan hazudni. – Nem, minden rendben. Mondd meg Denise-nek, hogy puszilom. – Charley – mondta, a hangjában némi rosszallással. – Miért? Hát már az is baj, ha csókoltatom a kedvenc mostohaanyámat? 57

Fáradt sóhajjal beleszuszakolta magát a dzsekijébe. – Muszáj lezuhanyoznom, mielőtt megindul ebédidőben a hajsza. Sammy mindjárt itt lesz, ha közben mégis megéheznél. Sammy Apa szakácsa, és olyan huevos racherost* készít, hogy megszólal! – Lehet, hogy majd később bekapok valamit. A papám láthatóan szeretett volna minél hamarabb lelépni. Vagy lehet, hogy csak tőlem akart szabadulni. Lesütött szemmel surrant ki mellettem, és szinte sütött róla az aggodalom. – Mindjárt jövök – mondta, és körülbelül olyan vidáman csengett a hangja, mintha citromba harapott volna. – Rendben – feleltem hasonlóan kedélyesen. Egyébként a citromos mézcukorka belőle áradó illata belengte az egész helyiséget. Amikor elment, bementem az irodájába, és megnéztem a képet, amelyet az érkezésemkor nézegetett. Egy rólam készült fényképet. Hatéves lehettem rajta. A csikó frizurám göndörödön, a metszőfogaim hiányoztak. Ennek ellenére jóízűen lakmároztam egy görögdinnyét. A dinnyelé csak úgy csurgott végig a kezemen és az államon, de a papám figyelmét nyilván nem ez ragadta meg, hanem a sötét árny, amely a vállam fölött lengedezett. A kép üvegén lévő elmaszatolódott ujjlenyomat ékes bizonyítéka annak, hogy a papám ezt az árnyat tanulmányozta. A papám által készített, családi fotókból összeállított vicces montázs alatt lévő könyvespolc tetejére néztem. Számos képet őrzött rólam, és ezek mindegyikén látható volt a sötét árny valahol a háttérben, és minden kép üvegén ott volt a papám ujjlenyomata is. Önkéntelenül elámultam azon, mit csinál… Ezen is, és persze azon, hogy vajon mit is jelenthet az a bizonyos sötét árny, mert az bizony nekem sem volt ismerős. Vajon annak mellékhatása lenne, hogy a halál angyala vagyok? Vagy lehet, de csak lehet, hogy Reyes az, akinek a sötét köpönyege majdhogynem jól kivehető a képeken? Miközben felnőttem, csak néhány alkalommal láttam őt. Vajon többször is jelen volt, csak én nem tudtam róla? Vigyázott rám? Védelmezett?

*

Spanyol sült tojásétel, amelyet csípős csili- és paradicsomszósszal tálalnak.

58

Amikor beértem az irodámba, valóban ott volt a két pasas, mindketten elegáns, tengerkék öltönyben. Ott ücsörögtek és vártak. Amikor megérkeztem, felálltak és kezet nyújtottak. – Ms. Davidson – mondta az egyikük. Megmutatta az igazolványát, majd visszacsúsztatta a zakója zsebébe. Épp, mint a filmeken. Veszettül menő volt, és ráébredtem, hogy nekem is kell egy zakó, amelynek van belső zsebe, ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek. A laminált magánnyomozó-igazolványomat általában a farmerem hátsó zsebében tartottam, ahol persze meghajlott meg összegyűrődött, és teljesen viharvert volt már szegényke. A másik ügynök is követte kollégája példáját; az egyik kezével kezet fogott velem, a másikkal pedig megvillantotta az igazolványát, és mindezt egyszerre. Nagyon kidolgozottak voltak a mozdulataik, és úgy néztek ki, mintha testvérek lennének. Igaz, hogy az egyik egy pár évvel idősebb lehetett a másiknál, de mindkettejüknek világosszőke üstöke és fényes kék szeme volt, amit bármely más élethelyzetben bizonnyal nem találtam volna olyan hátborzongatónak, mint most. – Foster ügynök vagyok – mondta az, akivel először fogtam kezet, – ő pedig Powers különleges ügynök. Mimi Jacobs eltűnésének ügyében nyomozunk. Mimi nevének említésére Cookie felborított egy ceruzatartót. Nem volt olyan vészes a helyzet egész addig, amíg el nem kapta, és közben le nem borította az asztali lámpát. Miközben a ceruzák és egyéb írószerek szanaszét gurultak, a lámpa a föld felé zuhant, de végül az íróasztalnak ütközött, amikor Cookie elkapta a zsinórját. Hallván a zajt, amivel ez járt, túl erőteljesen húzta meg a lámpa vezetékét, mire az visszapattant, neki egyenesen Cookie monitorjának, és a földre sodorta a kerámiakutyust, amit Cookie Ambertől, a lányától kapott karácsonyra. Ez igen! Egy ötperces előzetest követően, amely akár a ”Fiatal lány és a véletlen pofáraesés” címet is viselhette volna – és amelyen még hónapok múlva is derültem, ha eszembe jutott, – odafordultam a látogatóinkhoz: – Talán menjünk be az irodámba. – Rendben – felelte Foster ügynök, és közben Cookie-t méregette. Valószínűleg azon tűnődött, nem kellene-e bekasztlizniuk. 59

Előrementem, és közben Cookie-ra villantottam a ”hát-ezt-nemhiszem-el”-tekintetemet. Cookie lesütötte a szemét. Hála az égnek, a porcelánkutya a papírkosáron landolt, amelynek tetején egy halom papír hevert, így nem esett baja. Cookie kihalászta az ebet a papírkupacból, és továbbra is kerülte a tekintetemet. – Sajnálom, de nem vagyok benne biztos, hogy hallottam valaha a Mimi Jacobs nevet – mondtam, és töltöttem magamnak egy csésze kávét, az ügynökök pedig leültek velem szemben az asztalhoz. Cookie a friss kávé és a forró ölelések nagymestere. De persze lehet, hogy a forró kávéé és a friss öleléseké. Bárhogyan is, mindenképp nyerő – ebből a szempontból legalábbis. – Biztos ön ebben? – kérdezte Foster. Amolyan fiatal, de mégis fölényeskedő típusnak tűnt. Nem mondhatnám, hogy odavagyok ezért a fajtáért, de komolyan igyekeztem, hogy ne az első benyomás alapján ítéljek. – Csaknem egy hete tűnt el. Az eltűnése napján az íróasztalán mindössze egy jegyzettömb volt, amelyen az ön neve és telefonszáma állt. Valószínűleg akkor írhatta fel a nevem és a számom, amikor Cookieval beszélt. – Ha Mimi Jacobs már egy hete eltűnt, hogyhogy csak most jöttek el hozzám? Az idősebbik, Powers, láthatóan bosszankodott, amiért kérdéssel válaszoltam a kérdésére. Nyilván ahhoz volt szokva, hogy rendes válaszokat kap. A gyagya hangya! – Nem igazán foglalkoztunk azzal a jegyzettel, amíg rá nem jöttünk, hogy ön magánnyomozó. Arra gondoltunk, hogy bizonyára megbízást akart adni önnek. – Mivel kapcsolatban? – kérdeztem, tovább feszítve a húrt. Powers fészkelődött egy kicsit, majd így szólt: – Nos, azért vagyunk itt, hogy megtudjuk. – Tehát nem volt bajban? Talán annál a cégnél történhetett valami, amelyiknél dolgozik? A két férfi egymásra nézett. Bármely már helyzetben felkiáltottam volna, hogy heuréka! Legalábbis magamban. Azonban most úgy éreztem, hogy sikerült a rendelkezésükre bocsátanom egy tökéletes

60

bűnbakot. Többet tudtak, de nyilván nem állt szándékukban megosztani ezt velem. – Már erre is gondoltunk, Ms. Davidson, de szeretnénk, ha köztünk maradna ez az információ. Tehát nem a cégnél voltak a gondok. Egy lehetőséggel kevesebb, és így már csak huszonhétezer marad. Láthatóan elégedettek voltak, és mindketten felálltak. Foster átnyújtotta a névjegyét. – Meg kell kérnünk, hogy azonnal lépjen velünk kapcsolatba, amint Mimi keresi önt – a hangjában némi fenyegetés csengett. Fegyelmeztem magam, nehogy felkacagjak. – Mindenképpen – mondtam, és kikísértem őket. Megálltam egy pillanatra, amikor a Cookie irodáját az enyémtől elválasztó ajtóhoz értünk. – Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni, és azt is, hogy menniük kell. Foster – láthatóan kelletlenül – megköszörülte a torkát, én egy pillanatig még hezitáltam, majd így szóltam: – Rendben, uraim. Mindenképp értesítjük egymást, ha bármi történne. Ott álltak mögöttem, és vártak, én pedig lassan lenyomtam a kilincset, és kicsit kacarásztam, amikor kinyitottam az ajtót. Cookie éppen gépelt valamit. Tudtam, hogy a kihangosítón keresztül végighallgatta a beszélgetésünket. – Ms. Davidson – mondta Foster, és a kezét a képzeletbeli kalapja karimájához érintette. Miután az ügynökök elmentek, Cookie bosszús pillantást vetett rám. – Zörögtél a kilinccsel! Ez aztán trükkös volt! – Na jó, de csak egy kicsit. Hát hiányzik az nekünk, hogy megint felboríts valamit? A megjegyzésem hatására összerezzent. – Gondolod, hogy gyanakodnak valamire? Olyan sok lehetőség kavargott a fejemben! Naná. Hacsak nem teljesen idióták… – Igen – mondtam, és a rezzenéstelen arcom feltehetőleg nyilvánvalóan utalt arra, amit gondoltam.

61

– De nem kellene inkább együttműködnünk velük, ahelyett, hogy ellenük dolgozunk? – kérdezte Cookie. – Nem most. – És miért nem? – Leginkább azért, mert nem FBI-ügynökök. Cookie levegőért kapkodott. – Honnan tudod? – Komolyan kérdezed? – kérdeztem vissza. Most tényleg semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy már ki tudja hányadszor elmondjam, hogy egyszerűen megérzem, ha valaki hazudik nekem. Mondjuk, ezredszerre? – Jó – mondta, és a fejét ingatta, – bocs – majd pedig tátott szájjal csodálkozva kérdezte: – Tudtad, hogy nem FBI-ügynökök? – Volt egy sanda gyanúm. – És ennek ellenére beengedted őket az irodádba? Úgy, hogy egyedül voltál? – Nem mindig igazolódik be a gyanúm. Cookie egy pillanatra elgondolkodott ezen, majd megnyugodott. – Igaz. Emlékszel, amikor vitába szálltál a postással, hogy… Felemeltem a kezem, és belefojtottam a szót. Vannak olyan dolgok, amelyekről jobb nem beszélni. – Ne foglalkozz Mimi céges vonalával – mondtam, hangosan gondolkodva, – le merem fogadni, méghozzá a virtuális farmomat ajánlom fel tétként, hogy ez mellékvágány lenne. Inkább keress kapcsolatot Mimi és Janelle York között. – Azt leszámítva, hogy osztálytársak voltak a gimiben? – kérdezte Cookie. – Nem, kezdjük csak onnan. Nézz utána a háttérnek, kutasd fel, mi lóg ki a sorból! Épp ekkor sétált be az irodába Bob bácsi. Vagyis inkább beviharzott. Nagyon stresszesnek tűnt. Valószínűleg elérkezett az ideje, hogy beszélgessünk egy kicsit. Kétségtelen, hogy mindenképp kell neki egy barátnő, mielőtt még a végén agyvérzést kap. Persze az is lehet, hogy egy guminő is megteszi…

62

– Ha most itt nekiállsz nekem morgó medvét alakítani – mondtam, és az ajtóra mutattam, – akkor felvilágosítalak, Mr. Harapós, hogy a kijárat épp ott van, ahol bejöttél – köröztem a levegőben az ujjaimmal, jelezve, hogy csináljon egy hátraarcot, és szépen masírozzon kifelé az irodából. Megtorpant, és zavarodott, ugyanakkor mérges tekintettel mért végig: – Nem vagyok bosszús. – A hangjából úgy ítéltem meg, hogy ezúttal tényleg megbántottam. Vicces volt… – Csak kíváncsi voltam, hogy mibe ártottad bele magad újfent. Most rajtam a sor, hogy megsértődjek. – Micsoda? – kérdeztem. – Ha tudni akarod, hát én nem szoktam… – Nincs most idő a játszmázásra – mondta, és fenyegetően rázta az ujját. Na, ha valami, akkor ez majd biztos hat rám. – Honnan ismered te Warren Jacobsot? Mi a fene? Úgy látszik, a bűnmegelőzés berkeiben igazán gyorsan terjed a pletyka. – Csak ma reggel találkoztam vele. Miért kérded? – Mert érdeklődött utánad. Nem elég, hogy a felesége eltűnt, de balhézott egy autókereskedővel is, és megfenyegette, hogy megöli. A dolognak az a pikantériája, hogy a pasit valóban vérbe fagyva találták, méghozzá tegnap éjjel. Lehet, hogy azt hiszed, elment az eszem, de szerintem kell, hogy legyen valami összefüggés a két ügy között. A szenya, gondoltam, és egy nagyot sóhajtottam. – Oké, nem hiszem, hogy elment az eszed, de ugye, azért hívhatlak Gyagyás Bobnak? – Nem. – És Gy. B.–nek? Tudod, csak így, röviden… – Válaszul sokatmondó pillantást vetett rám, így jobbnak láttam, ha témát váltok, és megkérdeztem: – Akkor legalább találkozhatok vele? – Épp most hallgatják ki, és valószínűleg hamarosan vele lesz az ügyvédje is. Mi folyik itt tulajdonképpen? Cookie-val egymásra néztünk, majd szépen kitálaltunk BB-nek. Csak úgy ömlött belőlünk a szó. Mindent, de mindent elmondtunk Bob bácsinak, még a vécé falán talált írásról is beszéltünk neki. Elővette a telefonját, és utasította az egyik beosztottját, hogy menjen, és szimatoljon körbe az ominózus kávézóban. 63

– Szólnod kellett volna nekem – mondta felvont szemöldökkel, miután letette a telefont. – És mondd, mikor? De ha már témánál vagyunk, elmondanám, hogy két fickó, aki FBI-ügynöknek adja ki magát, szintén Mimi után szaglászik. És mindenáron el akarják őt csípni. Bob bácsi, vagyis BB, ahogy előszeretettel becéztem – igaz, ritkán szemtől szemben, – gyanút fogott, és lejegyezte a két pasas személyleírását. – Ez nem tréfa – mondta. – Nekem mondod? Mindenképp előbb kell Mimi nyomára bukkannunk, mint ahogy ők rátalálnak. – Felveszem a helyi FBI-osokkal a kapcsolatot, és figyelmeztetem őket, hogy két imitátor mászkál a környéken. Egyébként fel kellett volna hívnod őket, amikor ez az egész kirobbant. – Látod, erre nem is gondoltam, hiszen úgyis rám állítottál valakit, így hát minek… Teljesen elképedt. Nagy sóhajjal közelebb lépett. Fölém tornyosult, és gyengéden felemelte az államat: – Charley, Reyes Farrow jogerősen elítélt bűnöző. Csak a te érdekedben tettem. Ha Farrow kapcsolatba lép veled, ugye, megteszed, hogy szólsz nekem? – Akkor leállítod a szimatkutyádat? – kérdeztem vissza. Láttam, hogy habozik, majd a fejét ingatta. Ekkor komoly elhatározásra jutottam: – Nos, akkor győzzön a jobb nyomozó! Kimasíroztam az ajtón, és közben tudatosult bennem, hogy milyen nevetséges is volt, amit mondtam, tekintettel arra, hogy Bob bácsi, az albuquerque-i rendőrség oszlopos tagja, köröket vert mindenkire, ha nyomozásról volt szó. Hozzá képest én csak kis zöldfülű tacskó vagyok. A háztömb végén levő tetoválóműhelybe tartottam, ahol egy barátom, Pari dolgozott. Menet közben alaposan körülnéztem, hol lehet vajon az ”árnyékom”, akit Bob bácsi állított rám, de senkit sem láttam. Biztos, hogy az egyik legjobb emberét küldte utánam. Bob bácsi nem választ balfácánt, ha az én megfigyelésem a feladat. Megálltam Pari szalonja előtt, ezúttal azonban nem azért kerestem fel, mert újabb tetoválásra vágytam, hanem mert ő auralátó is volt. Az 64

aurákat ugyan én is láttam, de arra gondoltam, talán valami mellett elsiklott a figyelmem az évek során. Hogyan lehetséges, hogy látom a halottak szellemét, meg a Sátán fiát, és a démonokat nem? A fenébe, nem is tudtam, hogy léteznek démonok, amíg Reyes fel nem világosított! Arról pedig végképp fogalmam sem volt, hogy a démonok foggal körömmel küzdenek, hogy megkaparinthassanak. És rajtam keresztül akarnak bejutni a mennyországba. Elakadt a lélegzetem, amikor egy újabb felismerésre jutottam. Ha vannak démonok, ha van Sátán, akkor angyaloknak is kell lenniük. Most komolyan, hogyan lehetséges, hogy erre korábban nem gondoltam? Szerencsére Pari tudott valamit, amit én nem, és nem csak az 1970es évjáratú, 440-es motorblokkal felturbózott Plymouth Duster pontos gyártási idejét. Őszintén szólva, én arról sem tudtam, hogy az autók esetében fontos a pontos gyártási idő… Ha már az időről beszélünk, elég korán volt ahhoz, hogy kuncsaftok érkezzenek a tetoválószalonba, ezért meglepődtem, hogy Pari üzletének ajtaját tárva-nyitva találtam. Beléptem. – Kellene egy kis fény – hallatszott Pari hangja valahonnan a helyiség hátsó részéből. – Rajta vagyok – felelte egy férfihang. Azután motoszkálást hallottam a hátsó helyiségből, és Pari mögé sétáltam. A barátnőm egy kiszuperált fogorvosi szék alatt görnyedezett, és a térde körül elektromos vezetékek tucatjai kígyóztak. – Köszi – mondta, és igyekezett megfejteni, hogy melyik drót hová való. – Tessék? – kérdezte a pasas a másik helyiségből. Pari meglepetten egyenesedett fel, és azzal a lendülettel beverte a fejét a szék ülőkéjébe, mielőtt felém fordult. – A francba, Charley – bosszankodott, és az egyik kezét felemelte, hogy beárnyékolja a szemét, a másikkal pedig a fejéből igyekezett kimasszírozni az ütés okozta fájdalmat. – Nem járja, hogy csak úgy belopódzol mögém! Olyan hirtelen bukkansz fel, mint éjszaka közepén a rendőrautók villogója. Kacarásztam, Pari pedig igyekezett előhalászni a napszemüvegét. – Hát nem azt mondtad, hogy fény kell?

65

Pari eredetileg grafikusként dolgozott, de aztán átnyergelt a tetoválásra, hogy megszabaduljon a fizetetlen csekkek fenyegető társaságától. Szerencsére megtalálta a számítását, és büszkén végezte a munkáját, rajzolgatta a kecses vonalakat, a tigris- és az Anjouliliomokat. És persze néha egy-egy koponyát is, a klientúrája óhajának megfelelően. Ő tervezte azt az aprócska halál angyala-figurát is, amely a bal lapockámon díszelgett. Apró lény, hatalmas, ártatlan szemekkel, és egy olyan palásttal, amely füstként gomolyog körülötte. Hogy miként sikerült mindezt tetoválótintával megalkotnia, számomra örök rejtély marad. Felvette a napszemüvegét, sóhajtott egy nagyot, és rám nézett. – Oké, hogy azt mondtam, hogy fény kell, de nem csillagkitörésre gondoltam! Az lesz a vége, hogy egyszer csak megvakulok tőled! Mint mondtam, Pari auralátó, és ugyebár az én aurám nagyon, de nagyon vakító. Pari elvett egy üveg vizet a pultról, és leült a viharvert fogorvosi székbe. Bakancsos lábát feltette a szék oldalán lévő kartámaszokra, és a térdére könyökölt. Én is kivettem egy vizet a kis hűtőből, felé fordultam, és igyekeztem elfojtani a nevetést, látván a nem kimondottan illendő testhelyzetét. – Nos, mizu', angyalkám? – Nem találom a zseblámpát! – kiáltotta a férfi a hátsó helyiségből. – Nem számít! – szólt vissza Pari, és rám vigyorgott. – Nagyon jó pasi, de esze, az nincs… Megértően bólogattam. Pari odavolt a jó pasikért. Igaz is, ki nem? – Szóval, igyekszel úgy tenni, mintha minden frankó lenne, és ott lennél a szeren, igaz? – kérdezte, és láthatóan a tapasztalat beszélt belőle. – Pedig körülbelül olyan nyugodt vagy, mint csirke a vágódeszkán. Mi zajlik körülötted tulajdonképpen? Basszus! Teljesen igaza volt. Elhatároztam, hogy egyenesen a tárgyra térek. – Láttál már démont? Pari légzése lelassult, úgy tűnt, váratlanul érte a kérdésem. – Úgy érted, a pokol kénköves tüzéből kijövő démont? – Igen. 66

– A pokol urának szolgáját? – Igen – mondtam ismét. – Úgy érted… – Igen – feleltem harmadszorra is. A téma hatására felfordult a gyomrom. Ha csak arra gondoltam, hogy egy démon kínozza Reyest… na nem mintha az a szenya nem érdemelt volna meg egy kis kínzást, na de mégis… – Szóval akkor tényleg léteznek… – Ezt most igennek veszem – mondtam, és minden reményem elszállt. – Hát, arról van szó, hogy egy pár démon üldöz, és abban bíztam, hogy tudsz esetleg valamit, amit én nem. – A francba is! – Pari a padlóra nézett, elgondolkodott, majd ismét hozzám fordult: – Várj csak! Azt mondtad, hogy démonok üldöznek?! – Hát, valami olyasmi. Hosszan nézett rám, hosszabban, mint az a kulturális szokások fényében kényelmesnek mondható, majd lehajtotta a fejét. – Sosem láttam még démont – mondta csendesen, – de azt tudom, hogy vannak odakint mindenféle lények, amelyek az éj leple alatt kószálnak. És nem csak a szomszéd prostira gondolok. Nagyon ijesztő lényekre… Olyanokra, amelyeket nem ver ki egykönnyen a fejéből az ember. Kérdőn oldalra biccentettem a fejem: – Mire gondolsz? – Amikor tizennégy éves voltam, egy pár barátommal pizsamás bulit tartottunk, és mint a legtöbb tizennégy éves srác, mi is elhatároztuk, hogy rendezünk egy szeánszot. – Értem – mondtam, és tudtam, hogy semmi jó nem sülhetett ki ebből. – Szóval, lementünk a pincébe, és nekifogtunk a szeánsznak, és kántáltunk, és megidéztünk egy szellemet a túlvilágról, és egyszer csak éreztem valamit… Mintha megjelent volna… – Egy eltávozott szelleme? – Nem – rázta meg a fejét Pari, miközben felidézte a történteket. – Legalábbis nem hiszem. Azoknak a szellemeknek a jelenléte hideget hoz. Ez a lény pedig egyszerűen olyan volt, mintha csak úgy simán ott lenne. Éreztem, hogy hozzám ér. Olyan volt, mintha egy kutya 67

dörgölőzött volna hozzám – átnyúlt maga előtt, és a jobb kezével megfogta a bal karját, mert az emlékek felidézése közben enyhe borzongás futott végig a testén. – Persze rajtam kívül senki más nem érezte, amíg nem szóltam róla. – Rám nézett és a szeme óvatosan villant. – Nem bölcs dolog egy csapat tizennégy éves lánynak azt mondani, hogy úgy érezted, valami hozzád ért. A saját biztonságod érdekében óvakodj ettől! Elnevettem magam: – Megfogadom, hogy nem teszem. És mi történt aztán? – Felugráltak, sikoltozni kezdtek, és a lépcső felé rohantak. Persze én is halálra rémültem, és szaladni kezdtem. – Érthető. – Minél messzebb akartam kerülni attól a lénytől, aki a pincében megjelent, bármi is volt az, és futottam, hogy a lábam sem érte a földet. Menten sutba vágtam az öngyilkossággal kapcsolatos terveket! Pari már akkor is gót volt, amikor ez a stílus egyáltalán nem volt menő. És most is az. – Azt hittem, már nincs mitől tartanom, amikor felértem a lépcső tetejére. Aztán meghallottam azt a mélyen zengő üvöltést. Mielőtt tudatosult bennem, mi történik, legurultam a lépcsőn, és közben kificamítottam a csuklómat meg felhorzsoltam a bordáimat. Feltápászkodtam, és úgy rohantam tovább, hogy vissza se néztem. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy valójában nem botlottam meg, hanem valaki kihúzta alólam a lábamat, és vonszolni kezdett – felemelte a lábát, és kicipzározta a térdig érő bakancsát, hogy megmutassa a forradást a vádliján. Úgy nézett ki a heg, mintha karom nyoma lenne. – Soha életemben nem féltem még annyira. – Szent ég, Pari! Mi történt azután? – Amikor apám rájött, miért üvöltözünk mindnyájan, elnevette magát, lement a pincébe, hogy bebizonyítsa nekünk, nincs is ott semmi. – És? – Nem volt ott semmi – mondta, és megvonta a vállát. – Megmutattad neki a sebet? – Jaj, dehogyis! – mondta, és a fejét ingatta, mintha csak azt kérdeztem volna tőle, hogy kisgyerekeket szokott-e reggelizni. – Már

68

eleve betettek a Cs kategóriába. Cs, mint Csodabogár, és nem akartam pluszban olajat önteni a tűzre. – Szent ég, Pari! – mondtam ismét. – Nekem mondod? – És miért gondolod, hogy démon volt? – Nem mondom, hogy az volt. Nem démon volt. Vagyis nem hiszem, hogy az volt. Valami még annál is szörnyűbb. – Honnan tudod? A csuklóján lévő bőrpántokat csavargatta. – Leginkább onnan, hogy tudtam a nevét. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, majd visszakérdeztem: – Tessék? – Emlékszel, mit meséltem a balesetemről? – összevont szemöldökkel nézett rám. – Persze – mondtam. Pari hatéves korában átélte a klinikai halál állapotát. Hála az égnek, egy elhivatott baleseti sebész visszahozta az életbe. Ezt követően kezdte el látni az aurákat, de nemcsak az élőkét, hanem a holtakét is. Megtanulta, hogy ha lát egy olyan aurát, amelynek különösen szürkés színe van, és nincs hozzá test, akkor az minden bizonnyal egy eltávozott léleké. Vagyis nem más, mint egy szellem. – Amikor meghaltam, a nagyapám várt odaát. – Emlékszem – mondtam, – és hála az égnek, vissza is küldött ebbe a világba. Viszek majd neki egy ajándékkosarat, ha rám kerül a sor, hogy a mennybe menjek. Felém nyúlt, megfogta a kezem és megszorította. Ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor kimutatta az irántam érzett szeretetét. Furán éreztem magam. – Csak egyszer találkoztam vele – mondta, és két kézzel fogta a palackját. – Az egyetlen, amire vele kapcsolatban emlékszem, az, hogy volt egy dán dogja, ami lényegesen magasabb volt nálam. Mindezek ellenére szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ő a nagyapám. És amikor elmondta, hogy még nem jött el az én időm, és hogy vissza kell mennem, semmi, de semmi kedvem nem volt otthagyni őt. – Nos, ami engem illet, nagyon örülök, hogy visszaküldött. Különben sem bírtak volna veled a mennyben! Pari elmosolyodott. 69

– Valószínűleg igazad van. De még sosem mondtam el, hogy mi volt annyira furcsa az egészben… – Azért azt elárulom, hogy a legtöbb ember már csak a halálközeli élményt is furcsának tartja ám. – Ez igaz – mondta mosolyogva. – És még ennél is furcsább lesz a történet? – Sokkal furcsább – habozott és vett egy nagy levegőt. Megállapodott rajtam a tekintete. – Visszafelé a Földre, tudod, hallottam dolgokat. Ez nekem is új volt. – Milyen dolgokat? – Hangokat. Egy beszélgetést. – Hallgatóztál? – kérdeztem, és csodálkoztam, hogy ilyesmi lehetséges. – Kihallgattad az égi lények beszélgetését? – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani, de nem szándékosan tettem. Egy pillanat alatt hallottam az egész beszélgetést, mintha csak épp átszáguldott volna az agyamon. Ugyanakkor persze tudtam, hogy nem kellene hallanom. Tudtam, hogy nagyon is veszélyes az információ, amelyhez akkor jutottam… Megtudtam egy hatalmas lény nevét, amely elég erős ahhoz, hogy bármely pillanatban véget tudjon vetni a világnak… – Véget tudna vetni a világnak? – kérdeztem, és nyeltem egy nagyot. – Hidd el, tudom, hogy hangzik. De arról beszélgettek, hogy ez a lény megszökött a pokolból, és a Földön született újjá, emberi alakban. Egy szempillantás alatt felszökött a pulzusom, és a gyomromban valami furcsa csiklandozó remegést éreztem. – Azt mondták, hogy el tudja pusztítani a világot, és az emberiségre szabadíthatja az apokalipszist, ha úgy tartja kedve. Tudtam, hogy csak egyetlen teremtmény szökött meg a pokolból. És azt is tudtam, ki az. Csak egyetlen olyan pokolbéli lény van, aki a Földre született. És bár tudtam, hogy nagy hatalmú, azt el sem tudtam képzelni, hogy ahhoz is elég hatalma van, hogy elhozza az apokalipszist. Akkor most mi is a helyzet? Tény és való, hogy jobban kellett volna figyelnem a hittanórán… – És a szeánsz éjjelén, tizenéves korom minden bölcsességével, eldöntöttem, hogy megidézem a szellemét. 70

Egy pillanatra bennem rekedt a szusz. – Értem. De hát mi van ebben furcsa? Mi mást is tettél volna, mint hogy megidézed azt a lényt, amely elhozza a világunkra az apokalipszist? – Na látod! Erről van szó – mondta, és tudomást sem vett a hangomban bujkáló szarkazmusról. – Abban reménykedtem, hogy meg tudom győzni, ne pusztítsa el a világot. Tudod, a lelkére akartam beszélni. – És hogy ment a dolog? Abbahagyta a sztorit, és vágott egy grimaszt. – Tizennégy éves voltam, okostojás! Megpróbáltam nevetni, de a torkomban lévő gombóc miatt sehogy sem sikerült. – Most tényleg? Ez a lény a világvégét hozza ránk? – Nem figyelsz – Pari összepréselte az ajkait, mielőtt újabb magyarázatba kezdett. – Azt mondtam, hogy elég hatalma van ahhoz, hogy elhozza a világvégét. Oké, rendben, ott a pont! Nincs prófécia arról, hogy tömeges pusztulást hozna ránk. – És hát… a szeánsz éjszakáján megidéztem. Név szerint. A lábam is és a karom is csupa libabőr lett a várakozástól. Persze az is lehet, hogy megint meglátogatott a Csomagtérbeli Halott Pasas. Körülpillantottam, biztos, ami biztos alapon. – De ahogy mondtam is – folytatta Pari, – ő nem az, akire gondolsz. Nem démon, vagy ilyesmi. – Nos, ez már tényleg egészen más így. Borúra derű… – A beszélgetés egy részletéből kiderült, hogy sokkal több annál. Tehát több, mint egy démon. Óriási. – Pari – most már kezdtem elveszíteni a türelmemet, – hogy hívják? – Ki van zárva, hogy elárulom – mondta, és huncut szikra csillant a szemében. – Pari! – Nem, tényleg nem mondom meg – komollyá vált a hangja. – Nem mondom ki hangosan. Soha. Az óta az éjszaka óta nem. – Jó, rendben. Nos, akkor…

71

Mielőtt bármit is mondhattam volna, felvett egy darab papírt, és ráírta a nevet. – Ez az, de ki ne mondd hangosan! Valami azt súgja, hogy nagyon nem szereti, ha megidézik. Elvettem tőle a papírcetlit, és sokkal jobban remegett a kezem, mint szerettem volna. Egy pillanatra elállt a lélegzetem, amikor elolvastam a nevet. Rey'aziel. Rey'az… Reyes. A Sátán fia. – Azt jelenti, ”a szépséges” – mondta Pari, amint újra és újra elolvastam a nevet. – Nem tudom, hogy voltaképpen micsoda ő – folytatta, és nem vette észre az elképedésemet, – de az biztos, hogy jó nagy bonyodalmat okozott a másvilágon, ha érted, mire gondolok. Káoszt teremtett. Felfordulást okozott. Pánikot keltett. Nos, igen. Ez Reyes, nem vitás. A francba is!

72

ÖTÖDIK FEJEZET

Az gáz, ha félholtra rémülsz. És még gázabb, ha ez kétszer egymás után történik meg veled… PÓLÓFELIRAT

Zsongott a fejem, amikor kiléptem Pari tetoválószalonjából. Le voltam sújtva, és céltalanul bolyongtam a hazafelé vezető úton, amikor eszembe jutott, hogy lenne azért némi teendőm aznapra. Ráadásul olyan munka vár rám, amit szívesen is csinálok. Ideje kiderítenem, ki az árnyékom, akit Bob bácsi küldött, hogy szemmel tartson. Akárki is legyen az, garantálom, hogy megemlegeti a mai napot. Kinyitottam a telefonom, és úgy tettem, mintha egy hívásra válaszolnék. Megálltam. Hitetlenkedő intonációval beszéltem. Körülnéztem. Élénken gesztikuláltam. – Találkozni? Most? Hát, a francba, na jó. A mellettem lévő sikátorban, jobbra? Ott vagy? Ilyen közel? Megőrültél? El fognak kapni! Nyilván megfordult egy-két ember fejében, hogy majd megpróbálsz kapcsolatba lépni velem… Persze. Jó, rendben – azzal összecsuktam a telefonom, és ismét körülnéztem, majd bementem a két épület közé, amelyek közt az a bizonyos sikátor volt, és menet közben lopva hátra-hátranéztem. Miközben előadtam a Casablanca és a Mission: Impossible című filmek ihlette produkciómat, egy konténer felé iparkodtam, és elbújtam mögé. Vártam, hogy az ”árnyékom” felbukkanjon. Amint ott rejtőzködtem, bevallom, meglehetősen nevetségesnek éreztem a helyzetet, de gondolatban Reyes nevével játszadoztam, és ízlelgettem a különféle változatait. Rey'aziel. A szépséges. Mi tagadás, nomen est omen… De ugyan miért akarta volna Reyes Parit bántani? Ha Pari tizennégy éves volt, amikor a szeánszot rendezte, akkor Reyes nem lehetett több nyolcnál. Legfeljebb kilencnél. És képes lett volna megtámadni? Lehet, 73

hogy nem is ő volt. Lehet, hogy Pari véletlenül valaki mást idézett meg, valakit, aki tényleg a velejéig romlott… – Mit csinálsz? A hang a hátam mögül jött. Hirtelen odafordultam, de nem sikerült megtartani az egyensúlyomat, és hátraestem. Az illegális hulladéklerakás átka, azaz egy szép, terebélyes olajfolt volt, amelyben a tenyerem és a fenekem landolt. Csodálatos… A fogamat csikorgatva néztem fel a hang forrására. Egy másvilágra távozott bandatag volt az. A vigyor, amely az arcán ült, minden volt, csak nem szalonképes. – Angyal, te kis szenya! Hangosan kacagott, míg én a piszkos tenyeremet nézegettem. – Hát ez egész egyszerűen remek volt! Jaj, istenem! Ezek a veszett tizenhárom éves krapekok! – Tudtam, hogy hatalmas hibát követek el, amikor nem gyakoroltam rajtad az ördögűzés tudományát! – mondtam. Angyal valójában csak a nevében angyal. Akkor halt meg, amikor a legjobb barátja eldöntötte, hogy kicsinálja azt a ”semmirekellő csávót”, aki engedély nélkül átvágott a területükön. Azt a kivégzési megoldást választotta, ami akkoriban közkedveltnek számított a bandák köreiben, nevezetesen az autóból való orvlövészetet. Angyal megpróbálta megakadályozni a gyilkosságot, és az életével fizetett. Legnagyobb bosszúságomra… – Még egy macskán sem lennél képes végrehajtani egy valamirevaló ördögűzést, nemhogy egy velejéig romlott keményfiún, akinek puskapor száguldozik az ereiben! A chicanók* kemény csávók! Különben is, frászt kapsz az ördögűzéstől! Láthatóan remekül szórakozott a saját elmésségén. Megfogta a felé nyújtott kezem, és felhúzott a földről. Kénytelen voltam a konténer rejtekében maradni, ami az adott körülmények között a lehető legjobb búvóhelynek bizonyult. – Nincs is véred – jegyeztem meg, csak hogy valamiképp visszavágjak. – Már hogyne lenne? – kérdezett vissza, és sokatmondóan végignézett magán. Piszkos, egykor fehér póló volt rajta, farmerjának derékrésze jóval a csípője alatt lógott, jobb napokat látott tornacsukát *

Azokra a mexikói származású emberekre használják ezt a kifejezést, akik az Egyesült Államokban nőttek fel.

74

viselt, és a kezén bőrszíj volt karkötő gyanánt. Koromfekete haja rövidre volt vágva, a füle vonalánál is feljebb ért, de babaarca volt, és őszinte mosolya, amellyel mindig meglágyította a szívemet. – Van vérem, csak most, izé, olyan átlátszó. Vágod? Igyekeztem megtisztítani a kezemet az olajtól; ennek érdekében a konténer falán húzogattam a tenyerem, és közben azon gondolkodtam, vajon hány kórokozó tapad hozzám, örvendezve, milyen nagyszerű új hordozóra lelt… – Van bármilyen különösebb oka annak, hogy itt vagy? – kérdeztem, és ezúttal a nadrágomba törölgettem a kezem. Kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy az olajat nem fogom tudni eltüntetni egész addig, amíg vízhez és szuperhatékony zsíroldószerhez nem jutok. ” Azokra a mexikói származású emberekre használják ezt a kifejezést, akik az Egyesült Államokban nőttek fel. – Azt csiripelik a verebek, hogy új ügyünk van – mondta Angyal középiskolás korom óta állandó társaságot jelentett nekem, és amikor három évvel ezelőtt, immár felnőtt fejjel eldöntöttem, hogy megnyitom a magánnyomozó-irodámat, beleegyezett, hogy főnyomozóként nekem dolgozzon. Az, hogy az ember egy testetlen lényt alkalmaz nyomozóként, körülbelül olyan, mint puskázni az egyetemi felvételi vizsgán – egyszerre vérlázító és rendkívül kifizetődő. Nagyon sok ügyet oldottunk meg együtt. Angyal nem izgatta magát különösebben az olajfolt miatt, lehuppant mellém a földre. A hátát a konténernek támasztotta, és tekintetével követte a kezemet, amellyel épp a bal farpofámról igyekeztem eltávolítani a kis kavicsokat és a sarat. – Segíthetek? – kérdezte, és sokatmondóan a fenekemre nézett. Istenem, a tizenhárom éves kiskrapekokban tényleg tombolnak a hormonok! Még akkor is, ha holtak… – Nem, nem segíthetsz. Egyébként nem egy, hanem két ügyünk van. Mimi eltűnése volt a hivatalos, Reyes ügye pedig a személyes érdekeltségű feladat. Egyik sem tűrt halasztást, és azon törtem a fejem, vajon melyikre is kellene Angyalt ráállítanom. A Reyes-féle ügy mellett döntöttem, egész egyszerűen azért, mert nem volt semmilyen nyom, amelyen én magam elindulhattam volna. Azonban abban biztos voltam, hogy Angyalnak nagyon fog tetszeni a megbízatás. 75

– Mit tudsz Reyesről? – kérdeztem, és szívből reméltem, hogy a kérdés hatására Angyal nem fog köddé válni. És nem is fog rám, mondjuk, egy kilenc milliméterest… Egy pillanatra állta a tekintetem, kelletlenül fészkelődött, majd a térdére könyökölt és a távolba meredt. Na jó, nem a távolba, hanem a szemközti raktárépület falára. Hosszabb csendet követően kijelentette: – Rey'aziel nem a mi ügyünk. Reyes túlvilági nevét hallván egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Honnan tudja ezt Angyal? És ami még ennél is érdekesebb: mióta tudja? – Angyal, van fogalmad arról, hogy kicsoda, micsoda Reyes? Angyal vállat vont: – Azt tudom, hogy mi nem – sokatmondóan pillantott rám, és hozzátette: – Nem a mi ügyünk. Olajfolt ide, olajfolt oda, nagy sóhajjal leültem Angyal mellé a járdaszegélyre, és én is nekidőltem a konténernek. Ebben az ügyben mindenképp szükségem volt a segítségére. És persze a különleges képességeire. Meg kellett nyernem őt az ügynek. Piszkos kezemet az övére tettem, és így szóltam: – Ha nem találom meg őt, meg fog halni. Kétkedően felnevetett, és egy pillanatra sokkal, de sokkal idősebbnek tűnt, mint amennyi a halálakor volt. – Bárcsak ilyen egyszerű volna… – Angyal – mondtam, és igyekeztem némi figyelmeztető élt vinni a hangomba, – ezt nem gondolod komolyan, ugye? Düh és elkeseredettség áradt a pillantásából; le kellett küzdenem a késztetést, hogy meghátráljak. – Ugye, viccelsz? – kérdezte, és láthatóan arra jutott, hogy nincs ki az összes kerekem. Persze arról fogalma sem lehetett, hogy már régesrég nincs ki az összes… Tudtam, hogy Angyal nincs oda Reyesért, de arra álmomban sem gondoltam, hogy ennyi gyűlölet él benne iránta. – Van valami különleges oka annak, hogy egy olajtócsában ücsörögve magadban beszélsz? Felpillantottam. Garrett Swopes állt velem szemben. Garrett Swopes, a sötét bőrű, szikrázóan szürke szemű nyomszakértő, akiről épp elég 76

információval rendelkeztem ahhoz, hogy tudjam, veszélyes pasas. Újra Angyalra néztem; azaz csak néztem volna, ugyanis eltűnt. Na persze… Amikor szorul a hurok, a kemény fickók szó nélkül kereket oldanak, és valahol másutt, szép csendesen főnek a saját levükben… Feltápászkodtam és szomorúan konstatáltam, hogy a farmeromnak annyi. – Mit csinálsz te itt? – kérdeztem Swopestól, és aznap immár másodszor igyekeztem leporolni a fenekemet. Ami a nyomszakértői mivoltát illeti, Garrett az egyik legjobb a szakmájában. Egész addig viszonylag jóban voltunk, amíg Bob bácsi – tetemes mennyiségű alkohol elfogyasztását követően – be nem avatta Garrettet abba, hogy tulajdonképpen hogyan keresem a kenyerem. Persze nem a magánnyomozói praxisomra utalt, hiszen az Garrett előtt sem volt titok, hanem arról mesélt neki, hogy látom a holtak szellemét. Ezek után az addig kellemes flörtöléssel fémjelezhető kapcsolatunk éles fordulatot vett, és ellenségessé vált – mintha bosszantotta volna Garrettet, hogy különleges képességeim vannak. Egy hónapra rá, lassan, de biztosan – igaz, eleinte vonakodva – Garrett elkezdett hinni abban, hogy valóban képes vagyok arra, amire. Persze ebben közrejátszott az is, hogy a saját szemével látott bizonyos dolgokat. No, nem mintha érdekelt volna, hisz-e nekem, vagy sem, különösen azután, ahogy egy hónapon keresztül velem viselkedett. Azonban tagadhatatlan, hogy Garrett mestere a szakmájának. Időről időre hasznát vettem a képességeinek. Ami pedig a hitetlenkedését illeti, nos, tehet nekem egy szívességet. Ahogy elnéztem, épp a fenekemet bűvölte… Oldalt biccentette a fejét és figyelemmel kísérte, amint az ülepemről és környékéről igyekeztem leszedegetni a piszkot és a kis kődarabkákat, majd megkérdezte: – Segíthetek? – Nem, nem segíthetsz – mondtam. Hm, mintha ismerős lenne valahonnan ez a párbeszéd… – Ne majmold Angyalt, hanem inkább válaszolj szépen a kérdésemre! Várjunk csak! Lassan, de biztosan leesett a tantusz. És az állam is… – Te jó ég! Hát te vagy az ”árnyékom” – mondtam Swopeshoz fordulva. 77

– Tessék? – kérdezte. Összevonta a szemöldökét, és ártatlan képet vágott. – Te kurafi! Fenyegetően meredtem rá – hála az égnek, tükör előtt jól begyakoroltam ezt a nézést. Elképedtem azon, mennyire igyekszik uralni a vonásait, és az is nyilvánvaló, hogy leplezni szándékozik a bűntudatát. Ekkor történt, hogy egy határozott mozdulattal behúztam neki egyet. A vállát találtam el. – Aú! – nyögte, és odakapott, hogy valamelyest védje magát. – Ezt meg miért kaptam? – Hah, mintha nem tudnád! – vetettem oda, és peckes léptekkel elindultam. Hát ezt nem hiszem el! Egész egyszerűen nem hiszem el! Bob bácsi Garrettet választotta arra a nemes feladatra, hogy árnyékként kövessen mindenhová! Garrett Swopest! Azt a pasit, aki az elmúlt hónapban megállás nélkül gúnyolódott rajtam, és állandóan szekált a különleges képességeim miatt, és azzal fenyegetőzött, hogy diliházba csukat, de legalábbis elintézi, hogy elégessenek. A kétkedő az igazi ellenség! És Bob bácsi épp őt állította rám! Micsoda igazságtalanság! Felháborító! Micsoda… várjunk csak! Megtorpantam, és számba vettem a lehetőségeket. Az összes csodás, nagyszerű lehetőséget… Garrett követett, és amikor megálltam, kis híján ledöntött a lábamról. – Elgurult a gyógyszered, Charles? – kérdezte. Nyilván témát készült váltani. Mostanában kezdett el Charlesnak szólítani, gondolom, azért, hogy bosszantson. Így hát nem hagyhattam annyiban a dolgot! Ami pedig a gyógyszereim hollétét illeti, nos, ahhoz végképp semmi köze. Megfordultam, és a legveszedelmesebb, legáthatóbb pillantásommal mértem végig. – Nem, nem és nem – mondtam. – Mi van? Hátrált egy lépést, én pedig előrébb léptem. – Nem úszód meg ennyivel, kispofám – mondtam, és a mutatóujjammal fenyegetően megbökdöstem. Ha nem bőszített volna fel annyira, hogy a nagybátyám a számtalan lehetséges ember közül épp őt választotta ki, hogy árnyékként kövessen mindenhová, még viccesnek is találnám Garrett zavarodott 78

arckifejezését. A dolog azonban úgy állt, hogy nagy szükségem volt egy szakértő nyomozó segítségére, aki történetesen az egyik legjobban fizetett alkalmazott Albuquerque-ben. Nekem meg ingyen melózhatna, ha… – Jól hallottam, hogy kispofámnak neveztél? – Bizony! És ha kedves az életed – mondtam, és még egy lépéssel közelebb mentem hozzá, – nem kéred ki magadnak, és egyébként is, most azonnal ünnepélyesen megfogadod, hogy felhagysz a piszkálódással! – Rendben – mondta, és védekezően feltartotta a kezét. – ígérem, nem piszkállak. Körülbelül annyira bíztam benne, mint egy csörgőkígyóban. Biztos voltam benne, hogy az első adandó alkalommal megint elkezdi a piszkálódást. A francba is! – Mióta követsz? – Charles – mondta, és láthatóan azon erőlködött, hogy kieszeljen valami jó kis fedősztorit. – Ne is próbálkozz – mondtam, és egy jól irányzott bökést vittem be. Ismét. – Azt kérdeztem, mióta! – Először is… – megragadta a vállamat, és az épület felé terelt, ugyanis egy autó húzott át a sikátoron. Amikor a veszély elhárult, karba fontam a kezem, és vártam a válaszra. Nagy sóhajjal beadta a derekát, és végre bevallotta: – Azóta, hogy Farrow eltűnt a kórházból. Ingerülten fújtam egyet. – Tehát egy hete. Egy hete követsz mindenhová? Nem hiszem el, hogy Bob bácsi ezt tette velem! – Charley – mondta Garrett, és ezúttal együttérzés csengett a hangjában. Nekem azonban nem kellett az együttérzése! – Ne folytasd! Tuti, hogy BB nem kap tőlem még egy lapot sem karácsonyra – amikor Garrett széttárta a karját, jelezve, hogy túlreagálom a dolgot, hozzátettem: – És ezzel persze a saját nevedet is kihúztad a listáról. – Miért, mit követtem el? – kérdezte, és jött utánam, át a parkolón, az utca irányába. 79

– A szaglászás nem elegáns dolog, Swopes. – Nem számít szaglászásnak, ha az ember pénzért csinálja. Megtorpantam, és az arcába bámultam. – Mindentől függetlenül, te is megkapod a fizetésed a rendőrségtől. És Bob bácsikád nem tett ellened semmit. Arra gondolt, jó esély van rá, hogy Farrow megpróbál kapcsolatba lépni veled, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akarta, hogy az unokahúga körül egy jogerősen elítélt gyilkos legyeskedjen. Mindig ezt a ”jogerősen elítélt” szöveget nyomják! – Ajánlok neked egy üzletet. – Halljuk – mondta gyanakvóan. – Én is éppúgy meg akarom találni Reyest, mint te, vagy mint Bob bácsi. Te segítesz nekem, én pedig segítek neked. – Miért mennék ebbe bele? – kérdezte, és még mindig gyanakodott. Persze aki nem ismer, azt hiheti, hogy úgysem tartom meg az ígéretemet. Ez azonban nem így van. Az esetek többségében, majdhogynem száz százalékban minden erőmmel azon vagyok, hogy az alku rám eső részét betartsam. Bármely helyzetben. Ez esetben az a gond, hogy bár Reyes valóban jogerősen, gyilkosságért elítélt bűnöző, mindemellett gonosznak született, és nem mellesleg a Sátán fia, abban is holtbiztos voltam, hogy a lelke legmélyén igenis jóságos. – Mit mondott neked Bob bácsi Reyesről? Garrett elgondolkodva vonta össze a szemöldökét, és szürke szeme csak úgy világított sötét tónusú arcában. – Nos, dióhéjban annyit, hogy Farrow az új-mexikói fegyházban töltött tíz évet, ahová azért került, mert brutálisan meggyilkolta az apját. Egész addig volt a fegyintézet lakója, amíg véletlenül le nem lőtte egy őr, amikor a pasas egy elítélt társát igyekezett megmenteni. Azóta kómában volt, egész pontosan egy hónapon át, majd egyszer csak valami csoda folytán hirtelen magához tért, és szőrén-szálán eltűnt a kórházból, és a nyomozók csak bottal üthették a nyomát. Hagytam, hogy leülepedjen bennem az információ, majd megjegyeztem: – Oké, kezdetnek nem is rossz. De van sok minden, amiről a nagybátyám nem tud. 80

Kételkedve húzta el a száját, és megkérdezte: – Úgymint? Frenetikus! Ismét visszatért a ”Garrett, a Hitetlenkedő Nyomszakértő” szerepkörhöz… – Reyes Farrow számtalanszor megmentette az életemet. És mind a mai napig megteszi. – Valóban? – kérdezte, és leplezetlen irónia csengett a hangjában. Nem lesz könnyű menet, annyi bizonyos. – Valóban. Egy autó dudált mögöttem, mert be akart állni arra a parkolóhelyre, amelyen álldogáltunk. Megint az utca felé indultam. – Egy fickó, akit elítéltek gyilkosságért, megmenti az életedet? – Igen – amikor elértem a járdához, megálltam, és minden idegszálammal Garrettre összpontosítottam. – Különben, csak hogy tudd, nem e világi teremtmény. A szája megint olyan furcsán rángatózott, de láthatóan úgy döntött, hogy ezúttal a kedvemben jár. – Úgy érted, hogy nem e világi, mert szellem, vagy azért nem e világi, mert valójában egy szuperhős? Jó kérdés. – Azt hiszem, voltaképpen mindkettő. Garrett sóhajtott egy nagyot, és a hajába túrt. – Nézd, most nincs időm a részletekre – mondtam, és újabb támadásba lendültem. – Mondd, megtennéd egyszer az életben, hogy fejest ugrasz egy olyan őrült dologba, ami ellen minden idegszálad tiltakozik? És kivételesen megbíznál bennem? Eltelt egy hosszú pillanat, majd vonakodva bólintott. – Akkor jó, ugyanis mindenképp meg kell találnom őt, méghozzá minél hamarabb! Elindultam a lakásom felé. A magánnyomozók alapfelszereltségéhez tartozik a tiszta farmer. És ha már itt tartunk, a józan ítélőképesség is. – Várj! – Nem. Csak gyere velem! – Jó – mondta Garrett, és meggyorsította lépteit, hogy tartani tudja velem a tempót. Végül persze beért. – Tehát Farrow nem e világi lény? Vagyis olyasmi, mint te? Akkor ő is a halál angyala? 81

Meglepett a kérdése. Nem gondoltam, hogy akár egy szót is elhitt abból, amit a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával mondtam neki. Akkor láthatóan elszánta magát, hogy megnyitja az elméjét annak, amit mondok neki, ahelyett, hogy – szokása szerint – megállás nélkül megjegyzéseket tegyen. – Nem a halál angyala. Kicsit több annál. – Mennyiben több? – már megint kételkedni kezdett. – Ember, Swopes, éppúgy, mint te. Csak hát, hogy is mondjam, szuperhatalma van. – Milyen szuperhatalma? Egy darabig nem szóltam, csak méregettem őt. – Mondd, volnál szíves abbahagyni a kérdezősködést? – Csak tudni akarom, mivel állok szemben. – Figyelj ide! Jó lenne, ha kicsit körbeszimatolnál. Tudod, kérdezősködhetnél, hogy látott, hallott-e valaki valami furcsát, mit tudom én, valami szokatlant. – Rendben. De előbb lenne még egy kérdésem. – Ki vele! A tekintetében elszántság tükröződött: – Hogyan végezhetek vele? – kérdezte. Nos, ez nem volt szép. Mind ez idáig abban reménykedtem, hogy az evolúciónak hála, eltűnt a férfiakból a gyilkolás iránti vágy. Amint a mellékelt ábra mutatja, tévedtem. – Nem tudod megölni – mondtam, majd hátat fordítottam neki és mentem tovább. Hamarosan megtorpantam, amikor a hirtelen felbukkanó, áthatolhatatlannak tűnő, ködszerű gomolygásból lassacskán egy férfi alakja tűnt elő. Reyes elállta az utamat, és mahagóniszínű szemében eddig számomra ismeretlen düh szikrázott. – Mire készülsz, Dutch? – kérdezte halk, vészjósló hangon. Garrett tett még egy lépést, majd ő is megállt. Rám nézett, majd ismét az utcára, és megpróbálta kitalálni, mit nézhetek. Úgy döntöttem, egy időre figyelmen kívül hagyom Garrett kíváncsiságát, és Reyes dühét is. – Hát te még mindig élsz? – kérdeztem.

82

Egy lépéssel közelebb jött, és láthatóan az volt a célja, hogy megfélemlítsen. A belőle áradó forróság hullámokban tört elő. – Sajnos, még igen. És te mire készülsz? – Charles, mi van? – aggodalmaskodott Garrett. Reyes láttán nagyon megkönnyebbültem. Tudtam, hogy bármely pillanatban meghalhat, és aggódtam, hogy ez már meg is történt. Megpróbáltam rendesen venni a levegőt, de a szinte kézzelfogható harag, amely belőle áradt, csak bonyolította a helyzetet. Tudhattam volna, hogy még életben van. Különben nem lenne ilyen zabos rám. Mit számít, ha megtalálom a testét, ha ő maga halott? Már a puszta gondolattól is összeszorult a szívem. Az aggodalom minden bizonnyal tükröződött az arcomon, ugyanis Garrett odahajolt hozzám: – Charley, mi folyik itt? Reyes ránézett, majd ismét vissza rám. – Mondd meg ennek az izének, hogy fogja be! Nos, ez meglehetősen bunkó beszólás volt. Ez a két fickó egyáltalán nem jön ki egymással. Reyes minden ok nélkül féltékeny Garrettre, hiszen semmi, de semmi nem történt köztünk. – Ő nem egy izé, Reyes – mondtam, és ezzel tulajdonképpen újabb vitaalapot szolgáltattam neki, – hanem a legjobb nyomszakértő az államban, és segíteni fog, hogy megtaláljalak. Ez ám a magas labda! Úgy éreztem magam, mint egy harmadikos kislány, aki az általános iskola leghírhedtebb nehézfiújának szól be. Mondjuk azt, hogy ”Suli után rendezzük. Háromkor várlak a hintáknál, öcsi!”. Reyes lassan elmosolyodott, és ismét Garrettre nézett. Egy pillantással felmérte őt, majd ismét hozzám fordult: – És mondd, milyen állapotban van ennek az izének a gerince? Elakadt a lélegzetem. Nem vitás, ez konkrét fenyegetés volt, és Reyes pontosan tudta, hogy ezzel biztosan célt ér nálam. Annak érdekében, hogy megmentse az életem, számos alkalommal roncsolta már szét emberek gerincét. A saját érdekében miért ne tenné meg ugyanezt? Hátrálni kezdtem, de jött utánam. Ügyelt rá, hogy a köztünk lévő távolság semmiképp se legyen tizenöt centinél kevesebb. Egyértelmű, hogy nem adja be a derekát. Tudta, hogyan hozhat lehetetlen helyzetbe. Nem ismer tréfát… 83

– Ezt nem gondolod komolyan – mondtam, amikor megálltam, mert rájöttem, nem tudom kikerülni. – Ha csak megfordul a fejében, hogy a keresésemre induljon, garantálom, hogy a Földön töltött utolsó pár éve… nos, nem lesz nehézségektől mentes. Olyan vészterhes, olyan ellentmondást nem tűrő volt a fenyegetése, hogy úgy éreztem, a bensőm darabokra hullik. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen kegyetlen is tud lenni. Kihúztam magam és a szemébe néztem. Felszegtem a fejem, és elszántan így szóltam: – Hát jó. Nem fog a keresésedre indulni. – A szemében a győzelem tüze izzott, ezért folytattam: – Én viszont igen. Amilyen gyorsan éledt, olyan hirtelen el is tűnt a szeméből az elbizakodottság, és ismét gyanakodva nézett rám. Tettem egy lépést felé; voltaképpen a karjába omlottam. Hagyta és megölelt, egy pillanatra megfeledkezve magáról. – Akkor az én gerincemet is szétroncsolod? – kérdeztem, és figyeltem, amint a tekintete az ajkaimon táncol. – Rey'aziel? Most rajta volt a sor, hogy megdöbbenjen. Mintha megállt volna benne az ütő… Bár egy arcvonása sem rezdült, éreztem, hogy háborog a lelke és zűrzavar tombol benne. Ahogyan ő is képes volt arra, hogy olvasson az érzelmeimben, én is tudtam, mi zajlik benne, legbelül. Lelkének háborgása akár a földet is megrengethette volna a talpunk alatt. Garrett mondott valamit, de azon kaptam magam, hogy elvesztem a Reyes tiszta, barna szeméből áradó nyugtalanság tengerében. Mintha valamiképpen elárultam, hátba szúrtam volna. De hát nem épp ugyanezt tette ő is velem? Mindemellett ne feledjük, hogy a lehető legritkábban hordok kést magamnál… – Honnan ismered ezt a nevet? – kérdezte halkan és vészjóslóan, ami inkább hangzott fenyegetésnek, mint szimpla kérdésnek. Összeszedtem minden bátorságomat, hogy válaszolni tudjak: – Egy barátom mondta – feleltem, és imádkoztam magamban, nehogy bajt hozzak ezzel a kijelentésemmel Pari fejére. Csak nehogy veszélybe sodorjam az életét! – Azt mesélte, hogy kiskorában megidézett téged, mire majdnem leszakítottad a lábát.

84

– Charley, próbálok segíteni, de lehet, hogy valahol máshol kellene folytatnunk ezt az egészet – jegyezte meg Garrett. Láthatóan igyekezett részt venni az eseményekben, és próbált úgy tenni, mintha vele folytatnék párbeszédet. Avatatlan szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy – elmebeteg módjára – magamban beszélek. Persze egy másodperc törtrészéig el-elcsíptem a szemem sarkából egy sanda oldalpillantást itt, egy rosszalló homlokráncolást ott, de az emberek többsége ügyet sem vetett ránk. Albuquerque kellős közepén, a Centrálon voltunk. Nem állíthatom, hogy az ottaniak számára szokatlan volt a műsorszámunk. Amikor éreztem, hogy két kéz finoman arrébb taszít, és egy téglafalhoz – történetesen egy kávézó falához – terel, ismét az előttem lévő lényre fókuszáltam. – Te voltál az? – kérdeztem, és újra felvettem a beszélgetésünk fonalát. – Te bántottad Parit? Két kezével nekitámaszkodott mellettem a falnak, és a testemhez simult. Hiába, ez ő! Amikor fenyegetve érzi magát, vagy kellemetlen helyzetbe kerül, taszigálni kezdi az embert. Lökdösődik. Nyomakodik. És az ellenfele leggyengébb pontját támadja. Minden alkalommal a legsérülékenyebb pontot veszi célba. Most is mesterien használta fel ellenem az iránta érzett vonzalmamat. Nem mondhatni, hogy nemes harcmodor, de nem hibáztathatom érte. Ebben nőtt fel. Ezt a módszert ismeri… – Az csak egy semmiség volt – mondta, érezhetően nyugodtabb hangon, – ahhoz képest, amit tehettem volna vele. – Akkor tehát bántottad? – kérdeztem újra, és nem akartam hinni a fülemnek. – Lehetséges, Dutch – suttogta a fülembe, no, nem mintha rajtam kívül bárki is hallhatta volna. – Nem szeretem, ha megidéznek. Amint az ajka az enyémre olvadt, és a belőle áradó életenergia hatására a lelkem elhagyta egy pillanatra a testem, hogy feloldódjon a belőle áradó forróságban, már el is illant. A késő októberi hideg belemart a bőrömbe. Vettem egy nagy levegőt; a jéghideg, amely átjárta a légutamat, azonnal észhez térített. Szóval tényleg bántotta Parit… Ez épp annyira kiakasztott, mint az, hogy képes lett volna bántani egy másik ártatlan embert, nevezetesen Garrettet, aki egyébként azonnal előttem termett. Azon vettem észre 85

magam, hogy ott helyben a karjaiba omlok. Belékapaszkodtam, hogy biztonságban érezzem magam, ő pedig elvezetett a kíváncsiskodó járókelők gyűrűjéből. – Hát, ez érdekes volt. – Gondolom – feleltem, és igyekeztem megfejteni magamban Reyes Farrow lényegét. Vajon haragudott rám, amiért kiderítettem a nevét? A valódi nevét… Vajon mi a jelentősége annak, hogy tudom? Hacsak nem az, hogy valamiképpen előnyös helyzetbe kerültem ezáltal. Lehet, hogy felhasználhatom ellene… – Ha jól értettem, nem örül, hogy utána szimatolok – jegyezte meg Garrett. – Hát, finoman szólva, ez a helyzet. Megkerültük apám bárját, amely a lakásom háztömbje előtti épületben van. Még mindig Garrett karjába kapaszkodtam, és nem mondhatnám, hogy sok reményt fűztem ahhoz, hogy elbírnak a lábaim. Még akkor sem, amikor felértünk a másodikra, a lakásomhoz. Garrett türelmesen várt, amíg előkotorásztam a kulcsomat a zsebemből. – Láttam a fényképét – mondta, meglehetősen komoran. Betettem a kulcsot a zárba, és kinyitottam az ajtót. – Ja, azt a rendőrségi fotót? – kérdeztem, gondolván, hogy még mindig Reyes a téma. – Igen, és még egy pár másikat is. Ez nem meglepő, hiszen az a feladata, hogy minél többet megtudjon Reyesről. – Bejössz? Át kell öltöznöm, méghozzá minél hamarabb. – Figyelj, tudom, miről van szó – mondta, és bejött mögöttem, majd becsukta az ajtót. – Tényleg? Na, hála az égnek, legalább valaki – feleltem. Tényleg nincs semmi kedvem Reyesről csevegni vele, most, hogy a gerince még épségben van, meg minden. – Üdítőt a hűtőben találsz. A konyhapultra hajítottam a kulcsomat, és a hálószoba felé vettem az irányt. – Üdv, Mr. Wong! – rikkantottam. – Jóképű pasi, igaz? Megtorpantam, és odafordultam: 86

– Mármint Mr. Wong? – kérdeztem, és állandó lakótársamra pillantottam, aki teljes szürkeségében ácsorgott a nappalim sarkában. Azóta él velem, amióta kibéreltem a lakást, és tekintettel arra, hogy már az érkezésem előtt is itt tanyázott, nem volt szívem kipenderíteni. Heti hét nap, napi huszonnégy órában ott ácsorgott orral a saroknak, háttal nekem. Voltaképpen lebeg – pár centire a padlótól. Épp úgy néz ki, mintha egy kínai hadifogoly és egy 1800-as évekbeli bevándorló keresztezése lenne. – Ki az a Mr. Wong? – kérdezte Garrett. Igaz is, elmulasztottam bemutatni őket egymásnak. Mindez teljesen új volt Swopesnak, és arra gondoltam, az lesz a legjobb, ha lépésről lépésre vezetem be ebbe a sajátos világba, hogy legyen ideje megemészteni az információt, és a végére hagyom azokat a dolgokat, amelyek igazán nagyot szólnak. Ne feledjük: ő ragaszkodott hozzá, hogy megtudhassa, mi zajlik a világomban, így hát magára vessen. – Ő az a halott fickó, aki a nappalim sarkában dekkol. De az arcát még sosem láttam, legalábbis szemtől szemben nem, így hát nem tudom neked megmondani, hogy jóképű-e, avagy sem. – Nem rá gondoltam – felelte, – hanem Farrow-ra. Mit beszélsz?! Egy halott pasas éldegél a nappalidban? – Hogy éldegél, az túlzás, Swopes, és nem mondhatnám, hogy sok helyet foglal. Szóval Reyesre gondoltál? – Igen, Farrow-ra – mondta, és feszülten nézegette a sarkot, ahová biccentettem. A tekintetében kíváncsisággal vegyes rémület tükröződött. – Vagy úgy! Hát ő bizony veszettül jóképű – válaszoltam, miközben megnéztem a telefonomban az üzeneteimet. – Várj egy percet! Most az következik, hogy elmondod, téged is a pasik érdekelnek? Hatalmas sóhaja csak úgy visszhangzott a falakon. Bementem a szobámba, és magamra csuktam az ajtót. Kackac! – Nem vagyok meleg, Charley – szólt be az ajtó túloldaláról Swopes. – Csak próbálom megérteni a dolgokat. – Megérteni? Mit? – kérdeztem, de persze pontosan tudtam, mire céloz. Hogyan lehetséges, hogy egy olyan lány, mint én, összeszűri a levet egy Reyes-féle pasival? Hát még ha az egész történetet ismerné! 87

Igaz, ez nem lenne túl jó, mert több mint valószínű, hogy bevarratna azért, mert a Sátán fiával cimborálok. Na jó, de csak azért teszem, mert szerelmes vagyok belé… – Nézd, azt megértem, ha egy nő rákattan a rosszfiúkra… De hogy egy jogerősen elítélt gyilkosra! Meglepő, de az olaj nem szivárgott át teljesen a nadrágom anyagán, így nem kellett még egyszer lezuhanyoznom. Mivel a szobám még mindig a katasztrófa-zóna üzemmódban volt, feltúrtam a ruhakupacot, amely a padlón éktelenkedett, és találtam benne egy olyan farmert, ami még épp belefért a vállalható kategóriába. Beleugrottam, felvettem egy jobb napokat látott bakancsot, és a fürdőszobába mentem, hogy kissé felfrissítsem magam. – Meg kellene locsolnod a növényeidet – jegyezte meg Garrett. – Csak művirágok – feleltem. Nyilván azokat a növényeket nézegette, amelyek az ablakpárkányon sorakoznak. Lehet, hogy a virágokkal nincs is semmi baj, csak megint felütötte a fejét a penész a kecóban… Egy hosszúra nyúlt csend után megkérdezte: – Ezek műnövények? – Igen, csak azt akartam, hogy igazinak nézzenek ki. Adtam nekik egy kis festéket, tudod, ilyen spray-t is, meg simát, és íme! Kész is van a haldokló művirág! – Miért akartál olyan művirágot, ami úgy néz ki, mintha el akarna pusztulni? – kérdezte. – Mert ha mind vitézül állna, és egészséges kinézetű lenne, akkor mindenki, aki ismer, simán rájönne, hogy művirágok. – Értem. Tényleg emiatt csináltad? – Aha. Hallottam, hogy kopogtat a fürdőszoba ajtaján – amely egyébként a nappaliból nyílt, – és résnyire kinyitottam. – Igen? – kérdeztem, és láttam, hogy az ajtón lévő feliratot olvassa. Az állt rajta, hogy Halottaknak tilos a bemenet. Elvégre ez az én fürdőszobám, a legeslegtitkosabb szentélyem. Nem mintha a felirat mindig megtette volna a hatását. Példának okáért Mr. Habersham, a halott pasas a 2B-ből, rendszeresen figyelmen kívül hagyta.

88

Garrett nekitámaszkodott az ajtónak és igyekezett befelé nyomni. Én pedig ellentartottam. – Hé, kispofám, mit csinálsz? – Csak meg akarok győződni róla, hogy nem haltam meg. – Miért, halottnak érzed magad? – Nem, de azt hittem, lehet, hogy ez egy olyan felirat, amelyet csak a halottak látnak. – Honnan a nyavalyából lenne olyan feliratom, amit csak a halottak látnak? – Honnan tudjam? Ez a te világod, nem? – vonta meg a vállát. Kimentem a fürdőszobából, és ismét készen álltam rá, hogy kilépjek a nagyvilágba. Vagy legalábbis annak egy kis szegletébe. – Figyelj, maradjunk abban, hogy Reyes az én gondom, jó? – kérdeztem, majd felmarkoltam a kulcsomat és elindultam az ajtó felé. – Jelenleg nem más, mint egy jogerősen elítélt bűnöző, aki épp szökésben van. Így az én problémám is. Megfenyegetett az előbb? Mindennél fontosabb, hogy a lehető legtávolabb tartsam Garrettet Reyestől, és minél hamarabb el kellett érnem ezt a célt. Tapasztalatom szerint Reyes sosem bántott ártatlan embereket – legalábbis nem okozott nekik maradandó sérülést de semmiképp sem szerettem volna veszélyeztetni Garrett gerincének jelenlegi állapotát. – Lenne egy ügy, amelynek kapcsán a segítségedre volna szükségem. – Tudod, így is, úgy is kénytelen vagyok a nyomodban maradni. – Még mindig él az ajánlatom – mondtam, majd bezártam a lakást, és elindultam lefelé a lépcsőn. – Üdv, Mrs. Allen – rikkantottam, amikor hallottam, hogy nyikordul egy ajtó. – Egy újabb hulla? Megálltam, és sóhajtottam egy nagyot. – Sajnos nem. – Mi a helyzet az ajánlatoddal? – kérdezte, miközben a főbejárat felé tartottunk. – Mint mondtam, még mindig él. Te utánanézel annak a halott faszinak, aki Cookie járgányában tanyázik, én pedig azonnal szólok neked, amint megtudom, hol van Reyes.

89

A szokásosnál sokkal több kétkedést véltem felfedezni a tekintetében. Pedig, mi tagadás, számomra nem újdonság, hogy kétkedő tekintettel méregetnek… – Vagy legalábbis a teste. A kis szenya elrejtette előlem valahová. _ Farrow elrejtette előled a testét? – Bizony. A kis szenya. És mindenképp meg kell találnunk, mielőtt úgy dönt, hogy a másvilágra távozik. Garrett megdörzsölte az arcát. – Kissé össze vagyok zavarodva. – Remek. Maradj is így. A gerinced hálás lesz érte. Az irodába menet elmondtam Garrettnek mindent, amit Cookie potyautasáról tudtam. Amikor a parkolóban elhaladtunk az autó mellett, Garrett felírta a kocsi márkáját, típusát és a rendszámát. Gond nélkül le tudja nyomozni az előző tulajdonost, míg én utánajárok annak, hol van a két eltűnt személy, azaz Reyes és Mimi. Nagy szükségem volt Angyal segítségére is ebben az ügyben, de a legkevesebb, amit tehettem, hogy megkértem Cookie-t, nézzen utána a kórházakban, hogy szállítottak-e be mostanában, az elmúlt pár órában olyan férfit, aki a harmincas évei elején jár, sötét hajú, és eszméletlenül jól néz ki. Lehet, hogy már rá is találtak Reyesre, csak nekem nem akarta elmondani. Mindenesetre diszkréten kell csinálnom mindent… Miután Garrett elment, felszaladtam a papám bárja mögötti lépcsősoron, és mielőtt beléptem a fogadóhelyiségbe, ami egyben Cookie irodája is, megálltam és körülnéztem. Úgy láttam, tiszta a levegő, és besurrantam. Cookie felnézett, én pedig azonnal a szám elé kaptam a mutatóujjam, hogy csendre intsem őt. Cookie hozzá volt szokva, hogy a holtak szellemei – tetszik, nem tetszik – kedvük szerint felbukkantak, így mozdulatlanná merevedett, majd óvatosan körülnézett a szobában, odafordult hozzám, és kérdőn felvonta a szemöldökét. A számon tartottam az ujjam, és lábujjhegyen odasettenkedtem hozzá – nem voltam biztos benne, hogy pontosan miért is cselekszem így, de úgy éreztem, jól teszem, – majd elvettem egy papírt és egy tollat az asztaláról. Még egyszer körülpillantottam a helyiségben, és leírtam neki, hogy kérdezzen utána a kórházakban annak, hogy Reyes náluk van-e, majd Cookie kezébe nyomtam a lapot. Ekkor hallottam meg, 90

hogy valaki mögöttem a torkát köszörüli. Majd szívrohamot kaptam ijedtemben, és közben persze Cookie-ra is a frászt hoztam. Megfordultam. Reyes a Cookie íróasztala melletti falnak támaszkodott. Atyám, bitang jól nézett ki! – Pig latin* ? – érdeklődött hitetlenkedve. Visszavettem Cookie kezéből a lapot, és Reyesre meredtem. – Ez az egyetlen idegen nyelv, amelyen Cookie ért. – És abban reménykedtél, hogy a pig latinnal átejthetsz? Ismét a jegyzetlapra pillantottam, és megborzongtam. Rendben, beismerem, nem ez volt életem legnagyobb dobása. Reyeshez fordultam: – És akkor mi van? Fogod magad, és összeroncsolod Cookie gerincét is? Cookie hangosan felszisszent, én pedig összecsippentettem az orrnyergemet. Ezt, mondjuk, nem kellett volna hallania… Különösen nem úgy, hogy egy halott ipsét hordoz potyautasként a kocsija csomagtartójában. Két szívdobbanásnyi idő alatt Reyes eltűnt, és ismét előtűnt, arcán a harag nyilvánvaló jeleivel. – Mit kell tennem, hogy abbahagyd, Dutch? – Mármint a felkutatásodat? – kérdeztem, de válaszra sem várva folytattam: – Fogalmad sincs róla, mi fog történni, ha meghal az e világi tested, Reyes. Én nem adom fel a kutatást. Éreztem, hogy nőttön-nő benne a frusztráció, fortyog és buzog a gyönyörű felszín alatt. Odahajolt hozzám, de mielőtt bármit is tehetett volna, megtorpant, a mellkasához kapott, és meglepetten nézett rám. – Mi van? – kérdeztem, de összeszorította az ajkát, és a teste márványszobor-szerűen mozdulatlan maradt, mintha várna valamire. Akkor vettem észre. A külseje megváltozott. Mély sebek jelentek meg az arcán, a mellkasán, és abban a minutumban az ingét vér áztatta át mindenütt. Valami sötét színű folyadék is szivárgott belőle – nem tudtam megállapítani, mi lehet az… Felhorkant és összeroskadt.

*

Angol nyelvi játék, amelyben a szó eleji mássalhangzókat egy "ay" szócskával kiegészítik, és esetenként kötőjellel kapcsolják az eredeti szóhoz. A "pig" szó pig latin megfelelője "igpay", a "piglatin" pedig "iglatinpay".

91

– Reyes! – kiáltottam, és utána kaptam. Amikor a tekintetünk találkozott, hirtelen köddé vált. Egy pillanat alatt eltűnt. Mindkét kezemet a szám elé kaptam, nehogy felkiáltsak. Cookie megkerülte az asztalt, és letérdelt mellém. Reyes arcán egyértelműen látszott, hogy hatalmas kínokat áll ki. És még ő nem akarja, hogy felkutassam? Ha kell, még a poklot is fenekestül felforgatom, hogy rátaláljak!

92

HATODIK FEJEZET

Ha kedved tartja, bátran dudorászd a Mission: Impossible főcímdalát, és közben próbálj elvegyülni az emberek között. PÓLÓFELIRAT

Leparkoltam a cseresznyepiros Jeep Wrangleremmel – becsületes nevén Mizériával – egy fél háztömbbel arrébb, és visszakapcsoltam a Mission: Impossible üzemmódba. Átvágtam átlósan az úton, a South banda territóriumának kellős közepén. A bandák gyors egymásutánban szerveződtek a város szegénynegyedében, ahol az elmegyógyintézet is volt. Az ötvenes években úgy döntött a kormány, hogy bezáratja az intézményt; ezt követően egy motorosbanda vette birtokba az épületet, akik Banditáknak nevezik magukat. A többségük – szó szerint – régi motoros, a megkülönböztető jegyként hordott színeik pedig Isten és a haza iránti lojalitásukra utalnak. Alaposan körülnéztem, különös figyelmet szentelve az elhagyatott elmegyógyintézet melletti épületnek, amely a Banditák főhadiszállása, és egyben rottweilerek lakhelye volt. A Banditák ugyanis nagyon odavannak a rottweilerekért… A kerítéshez mentem, és amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem átmászni rajta. Bevallom, nem mondhatom, hogy szélsebesen ment a művelet. Az elmúlt évek során már többször is áthaladtam a Banditák felségterületén, de szerencsém volt, és a rottweilerek csak nagyon ritkán voltak szabadon. Napközben a bandatagok általában bent tartották őket a házban. Azon drukkoltam, hogy most is ilyen mázlim legyen, de azért sasszemmel figyeltem, hátha felbukkannak az ebek. A drótkerítés teteje felé kapaszkodtam, közben pedig sziszegtem és mérgelődtem, amikor a vékony drót az ujjaimba fúródott. Persze a kissrácokat látva nem tűnik olyan nagy számnak megmászni egy ilyen kerítést. Bevallom, ezeknek a srácoknak köszönhető, hogy ha a helyzet úgy kívánja, csak ráveszem magam erre 93

a mutatványra. Vagyis nem kifejezetten a srácoknak, hanem annak, hogy őket elnézve semmiségnek tűnik a dolog… Amikor a túloldalon földet értem, megpihentem egy kicsit, és igyekeztem összeszedni magam. Egyrészt némiképp elmerültem az önsajnálatban, másrészt pedig megvizsgáltam, milyen károsodást szenvedtek az ujjaim. Szerencsére mind a tíz megvolt, méghozzá épségben. Nagyon nem örültem volna, ha valamelyiktől meg kell válnom a kerítésmászó akció következményeképp. Egy újabb gyors pillantással felmértem az épületet és a pinceablakhoz mentem, amit gimnazista korom óta használtam, mindahányszor a mostanihoz hasonló birtokháborításra ragadtattam magam. Az elhagyatott elmegyógyintézetek mindig is elbűvöltek. Rendszeresen látogattam őket – szakkifejezéssel élve: illetéktelen behatolást hajtottam végre, – mígnem egy szép napon, tizenöt éves koromban rábukkantam erre az épületre. Itt ismertem meg Rocketet is, aki az 50-es években készült sci-fik szereplőire hasonlított. Azokban a filmekben az űrhajók úgy néztek ki, mintha gőzüzeműek lennének, az űrlényeket pedig nemkívánatos személyeknek tekintették, épp, mint a kommunistákat. Hamarosan rájöttem arra is, hogy Rocket bizonyos szempontból olyan, mint egy kutató; minden személy nevét tudja, aki valaha is elhalálozott, és bár a lelke gyermeki, a fejében milliónyi nevet tárol. Mi tagadás, ez a képessége nagyon is kapóra jött nekem bizonyos esetekben. Átcsusszantam a pinceablakon, és a hason csúszást követően egy bukfenccel a pince betonpadlójára érkeztem, ezúttal a talpamra. Mert ekkora király vagyok! Már korábbi látogatásaim alkalmával is igyekeztem végrehajtani ezt a műveletsort, de rendszeresen a fenekemre érkeztem, a porba, és a hajam tele lett pókhálóval. Azonban ez már a múlté! Visszafordultam, hogy bezárjam az ablakot. A rottweilerek támadása elleni óvintézkedések mindig is fontosak voltak az elmegyógyintézetben tett látogatásaim alkalmával. – Charlotte kisasszony! Felugrottam – aznap már ki tudja, hányadszor! – mint akit darázs csípett. Persze elvágtam az ujjam az ablakkilinccsel. És még mindig csak délelőtt volt… Nyilván a mai nap a Hozzuk Charley-ra a frászt 94

elnevezésű nemes küldetés jegyében telik egyesek számára. Ha tudom előre, reggelire befaltam volna azokat a sajtos golyócskákat… Megperdültem. Rocket állt mögöttem, és persze vigyorgott. A karjába zárt. Az ölelése meglepően lágy és forró volt, annak ellenére, hogy fiziológiai állapotát tekintve a testhőmérsékletének meglehetősen alacsonynak kellett lennie. Amikor elnevettem magam, a leheletem kis párafelhőcskék formájában materializálódott a levegőben. – Charlotte kisasszony! – mondta ismét. – Olyan ez, mintha egy jégszobrot ölelgetnék – cukkoltam egy kicsit. Végre visszatett a földre, és a szeme boldogan csillogott. – Charlotte kisasszony, hát visszajöttél! – De hát mondtam, hogy visszajövök – feleltem kuncogva. – Jó, de most menned kell – azzal megragadta a csuklómat, és már tuszkolt is volna kifelé a pinceablakon. Azon az ablakon, amelyet épp az imént zártam be! – Várj, Rocket! – mondtam, miközben mindkét lábamat az ablakpárkánynak feszítettem, és közben meglehetősen kellemetlenül éreztem magam, mert olyan pózt vettem fel, mintha nőgyógyászati vizsgálatra készülnék… Korábban is megesett már, hogy kitessékeltek egy-egy elmegyógyintézetből, de Rocket még sosem ragadtatta magát ilyesmire. – Még csak most érkeztem – tiltakoztam, és még mindig tartottam magam a lábammal. Te jó ég! Rocket veszedelmesen erős! – Charlotte kisasszonynak mennie kell! – ismételte meg, és a szeme se rebbent. – Charlotte kisasszonynak nem kell mennie. Nem bizony? – mormogtam, és keményen küzdöttem. Elképesztő súlya volt… Persze Rocket nem engedett, csak egyre közelebb és közelebb taszigált a csukott ablakhoz, én pedig már alig tudtam tartani magam. Mielőtt tudatosult bennem, mi történik, a jobb lábam megcsúszott, és az aprócska ablaknak ütköztem. Ekkor hallottam meg a reccsenést, és a csilingelő hangot, amelyet az ablaküveg cserepei hallattak, amint a nyomás hatására ripityára törtek. A francba! Ha az lesz a vége, hogy össze kell varrni a bőrömet, ez a Rocket megfizet! Persze nem a szó szerinti értelemben véve… Hát ez már tényleg mindennek a teteje! 95

Minden ügyességemet latba vetettem, hogy valamiképpen kitérjek a több évtizedes üvegcserepek zápora elől, amikor egyszer csak Rocket eltűnt a színről. Ennek következtében egy pillanat alatt a betonpadlón találtam magam. Nagyrészt a bal vállam, kisebbrészt pedig a fejem tompította az esést. Ekkor éreztem, hogy nem kapok levegőt. Nagyon, de nagyon utálom, amikor ez történik… Rocket ismét feltűnt, felkapott a földről, és segített felállnom. – Jól vagy, Charlotte kisasszony? – kérdezte, és nyilvánvalóan aggódott a testi épségemért. Csak arra futotta az erőmből, hogy az arcomat legyezgessem, remélve, hogy ezáltal némi levegőt juttathatok a tüdőmbe. Az eséstől szó szerint elállt a lélegzetem. Tény, hogy az állapotom nem volt életveszélyes, azonban éreztem, hogy mindettől függetlenül szép lassan úrrá lesz rajtam a pánik. Mert nem válaszoltam a kérdésére, Rocket elkezdett rázni… abbahagyta… várt egy pillanatig, majd még erőteljesebben rázott. A világ fátyolos köddé vált, azután kitisztult, majd ismét homályos lett minden – azon morfondíroztam, hogy vajon amiatt van-e mindez, hogy az imént épp a fejemen landoltam. – Charlotte kisasszony – szólongatott Rocket, én pedig pihegtem, de túl kevés volt a levegő ahhoz, hogy kitöltse a tüdőmben tátongó űrt, és komolyan megijedtem, hogy megfulladok. – Miért tetted ezt? – Mi? Én? – kérdeztem, és úgy tűnt, per pillanat csak egyszótagú kijelentésekben vagyok képes kommunikálni. Kis idő múlva talán növelhetem a szótagszámot… – Miért estél el? – Fogalmam sincs – sajnos a szarkazmus ritkán ért el Rocket füléig. Vagy inkább a tudatáig. – Új nevek! Van egy csomó új nevem! – újságolta, és elkezdett felfelé ráncigálni a lépcsőn. Úgy érintette meg az omladozó falakat, mintha nemesfémmel lennének beborítva. Hát ilyen pasas ez a Rocket! Szép sorban felírogatta az eltávozottak nevét a falakra, és bár hatalmas épületről beszélünk, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez a sok vésés és kaparászás előbb-utóbb oda fog vezetni, hogy átlyukad a cementtel borított falfelület. Vagy nem lesz már elég hely a falakon. Azon 96

merengtem, hogy ha ez bekövetkezik, vajon összedől-e majd az épület. Egy szép napon a földdel válik egyenlővé, mint azok az emberek, akiknek neve – hála Rocket áldásos tevékenységének, – örökre bevésődött az épület falába… Ha így lesz, vajon hogy viseli majd Rocket? Hova fog menni? Meghívhatnám persze, hogy lakjon velem, de nem tudom, mit szólna Mr. Wong, ha beköltözne hozzánk egy túlméretezett kölyök, akinek egyébként az a szokása, hogy a falakra firkál. – Azt hittem, nem maradhatok – mondtam, amikor már végre rendesen kaptam levegőt. Rocket megállt a lépcsősor tetején, és elgondolkodva nézett rám. – Nem, nem kell elmenned. Csak ne szegd meg a szabályokat. Igyekeztem visszafojtani a nevetést. Rocket szigorúan betartotta a szabályokat, bár nekem fogalmam sem volt róla, hogy mit is írnak elő ezek a bizonyos szabályok… És azt sem sikerült megfejtenem, hogy mi értelme volt annak, hogy mindenáron ki akart tuszkolni azon a fránya ablakon. Korábban sosem akart kirúgni az épületből… – Rocket, beszélnünk kell – mondtam, miközben igyekeztem lépést tartani vele. Míg áthaladtunk az omladozó épület különböző helyiségein, jobbjával a falat simogatta. – Új neveim vannak. És nem kellene itt lenniük. Nem bizony… – Tudom, drágám, és meg is fogom nézni őket, de előbb kérdezni szeretnék valamit. Még mielőtt sikerült belekapaszkodnom az ingébe, hogy végre valamelyest lassítson a tempón, ismét eltűnt. Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy nagy elkeseredettségemben nehogy a fejemhez kapjak. Rocketet elnézve új értelmezést nyerhetnek az olyan kifejezések, mint a ”figyelemzavar” és a ”hiperaktivitás”. – Charlotte kisasszony! – hallottam megint a hangját, ezúttal a folyosó végéről. – Ne maradj le! A hangja irányába indultam, és abban reménykedtem, hogy sem a rozoga fapadló, sem a födém nem adja meg magát. Továbbá nem sikerült magyarázatot találnom arra, miért is nem hoztam magammal elemlámpát. – Megyek már. Várj meg ott, ahol vagy! 97

– Ezek azok. Ezek itt mind – mondta, amikor végre beértem. – Mindegyik. Látod, nem kellene itt lenniük. Nekik is be kellett volna tartaniuk a szabályokat, mint mindenki másnak. Rocket pontosan tudta, hogy az én feladatom, hogy átsegítsem őket a túlvilágra. Végignéztem a falon. Tucatnyi országból száz meg száz név sorakozott ott. Elképesztő, hogy mire képes ez a krapek! Eldöntöttem, hogy próbára teszem, és kiderítem, mit vált ki belőle Reyes nem e világi nevének említése. Már amennyiben névnek nevezhető egyáltalán. Na mindegy. Előbb azonban Mimi Jacobs felől akartam érdeklődni. Tudnom kellett, hogy életben van-e még. – Remek, de nekem is van ám egy pár nevem a számodra. Megállt, és felém fordult. Rocket figyelmét semmi mással nem lehetett gyorsabban felkelteni, mint nevekkel. A szeme lázasan csillogott. Közelebb léptem hozzá. Drukkoltam, nehogy megint köddé váljon, amikor meghallja a nevet. Ilyenkor általában azonnal a hallott név keresésére indul a kísértetjárta épület falai között. – Mimi Jacobs. A leánykori neve Marshal. Rocket lehajtotta a fejét, és a szemhéja megrebbent, mintha egy keresőprogramot futtatott volna végig az elméjében, hogy megtalálja a szükséges információt. Abbahagyta, és ismét rám nézett: – Nem – mondta. – Még nem jött el az ő ideje. Fellélegeztem, és nekiveselkedtem, hogy feltegyem a következő kérdést. Tudtam, hogy teljesen felesleges lenne bármi mást is kérdeznem Mimivel kapcsolatban, de erős volt a gyanúm, hogy Rocket nem mondott el mindent, amit tud. Most jöjjön hát Reyes. Határozottan megszorítottam Rocket karját, és megkérdeztem: – Rocket, mit tudsz Rey'azielről? Összepréselte a száját, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd közel hajolt hozzám, és csendesen így szólt: – Annak a lénynek nem lenne szabad itt lennie, Charlotte kisasszony. Rocket már korábban is mondta ezt, amikor Reyes Farrow-ról kérdeztem. Nyilván tudta, hogy a két név ugyanazt a személyt jelöli. Bátorítólag megszorítottam a karját, és suttogva kérdeztem: – Miért? Rocket arckifejezése megváltozott. 98

– Charlotte kisasszony, mondtam már neked – összehúzott szemöldökkel, fenyegetően nézett rám, a tekintete leginkább szánakozó volt. – Nem lett volna szabad felvennie a Reyes nevet. Nem lett volna szabad e világra születnie. Ő Rey'aziel. Egyáltalán nem volna szabad erre a világra születnie. Ezt már hallottam. – Rocket, az e világi teste még életben van? Elgondolkodva harapott az ajkába, mielőtt válaszolt: – A Reyes nevű lény még életben van, de megszegte a szabályokat, Charlotte kisasszony. A szabályokat pedig nem szabad megszegni – mondta, és figyelmeztetőleg megrázta a mutatóujját. Ismét fellélegeztem. Borzalmas lenne, ha Reyes teste azelőtt távozna el ebből a világból, hogy megtalálhatnám. Az elvesztésének a gondolata is mérhetetlen szomorúsággal töltött el. – A marslakók sem válhatnak emberré pusztán azáltal, hogy a mi vizeinkből isznak – tette hozzá Rocket. – Tehát Rey'aziel a vizeinket akarja? – nagyon igyekeztem, hogy megértsem a szavaiban rejtőző értelmet, de nem volt egyszerű. Rockettel kapcsolatban egyébként sem volt semmi sem egyszerű. Kisfiús tekintetét rám villantotta, és egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett velem, mielőtt válaszolt: – Még most is azt akarja – végigsimított az arcomon, és hozzátette: – Jobban kell neki, mint a levegő. Sóhajtottam egyet. Rocket ritkán volt ilyen összeszedett, ennyire racionális… és ilyen költői. – Reyes egyszer azt mondta, hogy miattam született erre a világra, azért, hogy velem lehessen. Ez ijeszt meg annyira, Rocket? Miattam aggódsz? – Ő Rey'aziel, Charlotte kisasszony. Persze, hogy aggódom miattad. És mindnyájunk miatt. Ó! Hát ez nem hangzott valami jól. Kihúztam magam, felszegtem a fejem, és a szemébe néztem. – Rocket, tudod, hol van Reyes e világi teste? Ciccegve rázta meg a fejét. – Nem szegheti meg a szabályokat. – Milyen szabályokat, Rocket? 99

Lehet, hogy ezeknek a bizonyos szabályoknak az áthágása mindennek a kulcsa. Tudtam, hogy az utolsó szalmaszálba kapaszkodom, és Angyal segítsége nélkül esélyem sincs továbblépni. – Nem szabad a házban bújócskázni. – Melyik házban? – kérdeztem, és mi tagadás, kissé meglepett a válasza. Reyes elrejtette az e világi testét. Vajon így értette Rocket a bújócskázást? Megdermedt, és egy pillanatra a földre szegezte a tekintetét, mintha érzett volna valamit a levegőben. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül a számra tapasztotta a kezét, és a falnak penderített. Fölém tornyosult, és a félelemtől tágra nyílt szemmel nézett körül a helyiségben. – Csss – csitított. – Itt van… Abban a pillanatban én is megéreztem Reyes közelségét. Melegség és feszültség áramlott körülöttem, mintha elektromos vihar tombolt volna a falak közt. Szárnycsapkodásra emlékeztető hangot hallottunk, és ránk szakadt a sötétség, amely obszidiánszínű felhőként gomolygott körülöttünk, mintha az Armageddon köszöntött volna ránk. Amikor Reyes feltűnt, a palástja rejtekében maradt, arca az árnyékban, szem nem láthatta őt. Nos, igen. Gyanítom, hogy nagyon ki volt akadva. Ellöktem Rocket kezét, és tettem Reyes felé egy lépést. – Reyes, várj! Mielőtt azonban folytathattam volna, fémes suhogást hallottam. Elállt a lélegzetem, amikor tudatosult bennem, hogy Reyes Rocket ellen fordult, és arra készül, hogy lesújtson rá kétélű kaszájával. – Ne, Reyes! – kiáltottam, és Rocket elé ugrottam, de a penge teljes súlyával lecsapott. Végighasított a levegőn, és ujjnyi hosszan behatolt a bordáim közé, bal oldalon. Azonnal éreztem a húsomban a pengét, de tudtam, hogy nem fogok vérezni. Reyes sebészi pontossággal ölt, és csak belső sérüléseket okozott. Külsérelmi nyom soha nem maradt. Egész egyszerűen nem maradt nyoma a tettének. Csak egy éles suhintás… és az ország leggyakorlottabb sebésze vagy – a dolog végkimenetelétől függően – halottkéme széttárt karral pislog, és nem érti, mi történhetett. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Az éles pengére és a kasza fenyegetően meredező csúcsaira néztem. A padlóval 100

párhuzamosan lengett, az éléből két centi a testembe hasított, és vakítóan fénylett. Reyes visszarántotta a pengét, és elrejtette palástja redőiben, én pedig a fal felé tántorogtam, és úgy vert a szívem, hogy majd' kiugrott a helyéről. Reyes levette a csuklyáját, és aggódva ráncolta a homlokát. Felém lépett, mintha el akarna kapni. Ellöktem magamtól, és hátrafordultam, de Rocketnek már csak hűlt helye volt. Ismét Reyesre néztem. A vérlázító viselkedése miatt érzett dühöm eddig ismeretlen magasságokba szökött. – Mostanában úgy tűnik, örömödet leled abban, hogy sérülést okozz másoknak. Ez a felismerés megingatta a belé vetett hitemet. Azt gondoltam róla, hogy kedves, nemes és – bár halott, – a jó értelemben véve ördögi. – Mostanában? – kérdezte kétkedően. – A te érdekedben vagyok kénytelen ilyen eszközökhöz folyamodni. Ez speciel igaz. Kétségtelen, hogy többször is megmentette az életemet, nekitámadt azoknak, akik miatt veszélyben forgott a testi épségem. Azonban valahányszor ez előfordult, olyanokat támadott meg, akik valóban ártani akartak nekem. Nem pedig ártatlanokat… – Az nem járja, hogy fogod magad, és csak úgy megtámadsz vagy megölsz bárkit, ha úri kedved úgy tartja. Úgy látom, apád nem tanított meg arra, hogy… Mordult egyet, és a köpenye köddé vált. Elfordult tőlem, és izzó haragjának tüze úgy égetett, mintha egyenesen a pokolból tört volna elő. – És mondd, melyik apámra gondolsz? – kérdezte nyugodtan. Persze éreztem, hogy vérig sértettem azzal, hogy egyáltalán szóba hoztam a felmenőit. Reyes hadúr volt a pokolban; apja seregeit vezette csatába, és állandóan újabb és újabb veszedelmekkel kellett szembenéznie. Egy szép napon megszökött a pokolból, és a Földön született újjá, emberi alakban. Tette mindezt az én kedvemért… Azonban a földi világban nem a tervei szerint alakultak a dolgok, és ahelyett, hogy együtt nőttünk volna fel, együtt jártunk volna középiskolába és egyetemre, majd pedig közös gyermekeink lettek volna, felborult minden. Kisgyermek korában elrabolták e világi szüleitől, és eladták egy Earl Walker nevű 101

szörnyetegnek. Ennek az embernek a megölésével vádolták meg és ítélték el tíz évvel ezelőtt, és emiatt kellett volna most börtönben lennie. Reyes földi élete, és a fiatalkorában elszenvedett bántalmazások sora maga volt a pokol… Közelebb léptem hozzá. – Sajnálom, nem kellett volna egyiküket sem megemlítenem. Széles válla fölött rám pillantott. Az izmai láthatóan remegtek a múlt emlékeinek súlya alatt. – Hagyj fel a keresésemmel! – Nem tehetem – suttogtam. Elmosolyodott ugyan, de a szeme nem nevetett. Egy pillanat múlva ismét elfordult tőlem. – A testem így sem, úgy sem bírja már sokáig. Hamarosan vége… Összefacsarodott a szívem erre a gondolatra. – Kínoznak? – kérdeztem, és elakadt a lélegzetem. Reyes ott álldogált, és Rocket művét nézegette, majd felemelte a kezét, és végigfuttatta az ujját egy néven. Mintha megmozdultak volna a testét díszítő tetoválás kacskaringós vonalai… – Kegyetlenül. Éreztem, hogy valami szúrja belülről a szemem, és mindjárt elsírom magam. Reyes egy szempillantás alatt ismét előttem termett. – Erre semmi szükség! – mondta éles, fenyegető hangon. – Egy percig se sajnálj! Megint a falhoz támolyogtam, ő pedig jött utánam. Így már könnyebb volt. Úgy értem, sokkal könnyebb dühösnek lennem rá, amikor tényleg igazi seggfej módjára viselkedik. Ami azonban engem is meglepett, hogy megsimogatott. Úgy tett, mintha kedveskedni akarna, mintha azt forgatná a fejében, hogy elcsábít, de valójában csak azt akarta megnézni, hogy milyen állapotban van a seb, amelyet épp az imént ejtett rajtam. Kezének érintése megnyugtató volt, a simogatása pedig gyógyírként hatott rám. – Miért bántottad Parit? – kérdeztem, és még mindig csodálkoztam, hogyan lehetséges az, hogy ilyen gyengéd is tud lenni, de ugyanakkor képes arra is, hogy egy szempillantás alatt halálos vagy legalábbis súlyos csapást mérjen bárkire, ha úgy tartja kedve. 102

Ellökte magát a faltól. – Nem én bántottam a barátnődet. Azt sem tudom, kiről van szó. Meglepetten pislogtam. – De hát ő idézett meg téged. – Ezt ő mondta neked? – Igen. Megidézett téged, Rey'azielt, egy szeánsz alkalmával. Keserűen felnevetetett. – Azt hiszi a barátnőd, hogy csak úgy magához hívhat, mint egy kutyát? – Nem ezt mondtam. – Csak nem gondolod, hogy egy csapat tizenéves kis fruska, akik úgy döntenek, hogy utánajárnak, van-e alapja a velem kapcsolatos városi legendának, képes lenne megidézni engem? Erre csak egyvalaki képes – mondta, és sokat sejtetően rám nézett. Rám gondolt volna? Én lennék az, aki meg tudja idézni őt? – Akkor nem te tetted? Szótlanul nemet intett. – Szóval nem is bántottad? Egy hosszú percig nem felelt, csak nézett, majd így szólt: – Tudod, hogy mi a legérdekesebb az egészben? Ez megint valami trükk! Éreztem a csontjaimban. – Micsoda? – kérdeztem végül. – Az, hogy te tényleg azt hiszed, hogy képes lennék ártatlan embereknek ártani, minden különösebb ok nélkül. – Miért, nem így van? – kérdeztem, és a reménykedés ellágyította a hangomat. – Dehogynem. Sőt, még ennél többre is képes vagyok! Mindössze arról van szó, hogy nem gondoltam volna, hogy rájössz. Nagyszerű! Már megint ez a keserűség! – Meg akartad ölni Rocketet? Ez lehetséges egyáltalán? – Dutch, Rocket már halott. – Akkor… – Csak ki akartam vonni egy időre a forgalomból. Tudod, csak ráijesztettem egy kicsit. Mi tagadás, nem volt nehéz… – Szóval kegyetlen is vagy – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. 103

Végighúzta kecses ujjait a nyakamon – a belőle áradó forróság csak úgy perzselte a bőrömet, – majd a hüvelyujjával felemelte az államat: – A pokolban én voltam a hadak ura. Mégis mire számítottál? – Úgy érzem, minden erőddel azon vagy, hogy meggyőzz arról, milyen gonosz is vagy valójában. Elmosolyodott. – Évszázadokat töltöttem az alvilágban. Vagyok, aki vagyok. A helyedben levenném a rózsaszín szemüveget, és elgondolkodnék azon, hogy kinek, minek a megmentésére készülök… Hagyd, hogy meghaljon a testem, Dutch! – Miért nem ölöd meg magad? – kérdeztem, és éreztem, hogy forr bennem a düh. – Akkor túl lennél az egészen! Miért hagyod, hogy kínozzanak? – Nem tehetek semmit – mondta, és legyintett egyet, én pedig feszülten figyeltem arra, amit mond. Tehetetlenül csikorgatta a fogát. – Őrzik a testemet. Nem engednek a közelébe. – A démonok? Hányan vannak? – Többen, mint amennyivel elbánhatnál. – Akkor tehát ketten? – kérdeztem, de bevallom, el sem tudtam képzelni, hogy akár csak egy démonnal is elbánhatnék. – Ha sikerül elkapniuk, Dutch, akkor kénytelen leszel valamilyen úton-módon rájönni, hogy mire is vagy képes valójában. Méghozzá a lehető leggyorsabban… – Miért nem mondod el inkább? Megrázta a fejét. Mi mást is várhattam volna tőle? – Ez olyan lenne, mintha egy madárfiókának azt mondanánk, hogy tud repülni, még azelőtt, hogy eljönne az ideje. Előbb-utóbb ki kell repülnie, és a zsigereiben érzi is, hogy képes rá. Ez ösztönös dolog. Ha visszatérek, ha elkapnak, amikor a testem meghal, egyedül maradsz majd. És nagyon valószínű, hogy megtalálnak téged is. Frenetikus! Rocket eltűnt, és fogalmam sem volt, hogy mikor bukkan fel újra. Előfordult, hogy két hónap is eltelt úgy, hogy nyomát sem láttam, de annak az ügynek történetesen semmi köze nem volt Reyeshez. Ki tudja, ezúttal meddig fog bujkálni Rocket… 104

Visszamentem Mizériához. A szám még mindig izzott Reyes perzselő csókjától, amit mintegy bátorításként kaptam tőle, mielőtt köddé vált. Felhívtam Cookie-t. – Még mindig semmi – mondta, utalván ezzel az információra, amit szerzett… pontosabban annak hiányára. – Semmi gond, folytasd a keresést. Ha itt végeztem, találkozom Warrennel. Hívj, ha megtudsz valamit. – Rendben. Amikor összecsuktam a telefonomat, láttam, hogy Taft rendőr – a nagybátyám egyik beosztottja, – leparkol mögöttem a járőrkocsijával, és egy csapat szomszédbeli kissrác szájtátva bámészkodik körülötte. Nyilván azt hitték, hogy valami zűrbe keveredtem. A városnak ezen a részén a kiskölykök számára a rendőr nem feltétlenül a jó megtestesítője. Mondjuk, nem is csodálom, mert nem lehet egyszerű pozitív hősként gondolni az egyenruhásokra, ha azok alkalmasint éjszaka törnek be az ember otthonába, hogy elhurcolják aput vagy anyut, mondjuk, egy tettlegességig fajuló családi csetepaté okán. Kiszálltam a kocsiból, Taft pedig megigazította a sapkáját, és elindult felém, miközben a környéket vizslatta, hogy nem bukkan-e valahol balhéra utaló nyomra. Ropogós fekete egyenruhában volt, és katonás erő sugárzott belőle – azonban ott és akkor nem éppen ő volt az, aki a segítségemre lehetett volna. – Szia, Taft! – szóltam oda neki, és minden kedvességet száműztem a hangomból, amikor a Taft nyomában járó, megboldogult kilencéves kislány szellemére néztem: – Helló, tökfej! – Szia, Charley! – üdvözölt a kislány olyan lágyan csengő és édes hangon, mintha egy csepp gonoszság sem lakozott volna benne. Mint magának a Sátánnak, a Démongyermeknek is számtalan neve volt. Először is, ugye, ott a Démongyermek, aztán a Sátán Porontya, valamint Lucifer Szerelemgyereke, Eperke, azaz Strawberry Shortcake, és a személyes kedvencem: SS – Strawberry Shortcake monogramja alapján. Taft kistestvére volt, és akkor halt meg, amikor még a bátyja is gyerek volt. A kislány fuldoklott, Taft pedig beugrott utána a vízbe, és megpróbálta megmenteni az életét, de nem járt sikerrel. Ő is kórházba került, egy hétre, tüdőgyulladással. Azóta nem tágít mellőle a kishúga. Pontosabban nem tágított, amíg velem nem találkozott. Ja igen, és 105

megpróbálta kikaparni a szemem, pedig semmit nem vétettem ellene. Taft járőrautójának hátsó ülésén üldögélt, amikor először találkoztunk. Taft épp egy bűntett helyszínéről szállított haza, de SS azt hitte, hogy odavagyok a bátyjáért, útszéli ringyónak nevezett, és ekkor történt, hogy megpróbálta kikaparni a szemem. Nos, nem mondhatnám, hogy ezen könnyedén túlteszem magam… Rám nézett, hosszú szőke haja összevissza szálldosott az arca körül. Megpillantotta az elmegyógyintézet düledező épületét, és rosszallóan fonta össze aprócska kezét: – Mit keresünk itt? – Azon gondolkodom, hogy hajlandó lennél-e tenni nekem egy szívességet. Megint hozzám fordult és ráncolta az orrocskáját, míg a felvetésemre adandó válaszát latolgatta. – Jó, de csak akkor, ha cserébe te is teszel nekem egy szívességet. – Igen? – kérdeztem, és nekidőltem Mizériának. – És miről lenne szó? – David randizgat valakivel. – Ó! – doromboltam, és úgy tettem, mintha érdekelne. – És ki az a David? Úgy forgatta a szemét, ahogy csak a kilencévesek tudják. – A tesóm. David Taft! – mondta, és a bátyja felé bökött a hüvelyujjával. – Ja, vagy úgy! David Taft – mondtam, és tüntetőleg kacarásztam. – Mit mond a húgom? – kérdezte Taft rendőr. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést. – A csaj csúnya, és túl vastagon rúzsozza a száját, a ruhái meg majd' szétdurrannak rajta, olyan szűkek. – Tehát egy lotyó? – kérdeztem, és homlokráncolva néztem Taftra. David Taft széttárta a karját, és értetlenül nézett vissza rám: – Mi van? – Méghozzá luxuskategóriás – mondta Eperke, ezzel megerősítve a gyanúmat. Feltartotta a mutatóujját. – Beszélned kell a bátyámmal. A csaj egész éjszakára nála maradt. Tényleg… Összepréseltem az ajkaimat, csípőre tettem ökölbe szorított kezem, és reménykedtem, hogy nincs belső vérzésem Reyes kaszájának vágása 106

nyomán. Gyűlöltem a belső vérzést. Ha esetleg mégis lenne, a saját szememmel akartam meggyőződni róla, hogy a hősies helytállásom felett érzett büszkeségemet maximálisan kiélvezhessem. – Mindenképp beszélek vele – mondtam, majd csalódott pillantást vetettem Taftra. Persze bosszúsan nézett vissza rám. Én pedig elmondtam Eperkének, hogy mit várok ezért tőle cserébe. – Míg a bátyád és én elbeszélgetünk, addig megteszed, hogy bemész abba az épületbe, és megkeresel nekem egy kislányt? Taft is, és Eperke is kételkedve néztek az épület irányába, és a homlokukat ráncolták. – Ijesztőnek tűnik az az épület. – Egyáltalán nem ijesztő – hazudtam szemrebbenés nélkül. Mi lehet ijesztőbb egy elhagyatott elmegyógyintézetnél, ahol – a szóbeszéd szerint – az orvosok tényleg kísérleteztek a betegeken? – Van bent egy kedves pasas, úgy hívják, hogy Rocket, aki a kistestvérével lakik ott. Az a kislány még nálad is fiatalabb. Még sosem láttam Rocket kishúgát, de számtalanszor mondta már, hogy a kislány ott van vele. A lány még a harmincas években, egy homokvihar alkalmával halt meg, tüdőgyulladásban, és abból, amit Rocket mesélt róla, arra következtettem, hogy körülbelül ötéves lehet. – Rocketnek hívják a fickót? – kérdezte Eperke, és láthatóan nagyon viccesnek találta ezt a tényt. – Igen, és ha már itt tartunk… – mondtam, és még közelebb hajoltam hozzá, – míg odabent vagy, esetleg utánanézhetnél annak is, mi a valódi neve. Rocket származására vonatkozóan nem volt valós információ a birtokomban, jóllehet végignéztem minden nyilvántartást, ami csak az elmegyógyintézetben fellelhető. Abban biztos voltam, hogy Rocket valódi neve nem Rocket. – Jó, rendben. – Várj csak – mondtam egy másodperc törtrészével hamarabb, mint hogy eltűnt volna. – Nem akarod tudni, hogy voltaképpen miért is kell bemenned? – Hát azért, hogy megtaláljam a kislányt.

107

– Ez idáig rendben van, de van itt még valami, amit tudnom kell. Kérdezd meg, hátha képben van azzal kapcsolatban, hol találom meg Reyes testét. Mármint az e világi testét. Fogsz emlékezni minderre? Megint összefonta a karját, és bólintott: – Naná – majd egy szempillantás alatt eltűnt. Fogcsikorgatva álltam ott egy kis ideig, és fogadni mertem volna, hogy Eperke voltaképpen nem más, mint a jóisten büntetése, akit azért küldött a nyakamra, mert helyteleníti, hogy múlt csütörtökön túl sok margaritát ittam, és erősen illuminált állapotban előadtam a kacsatáncot az egyik asztal tetején. Taft feszülten figyelt, és még mindig gondterhelten nézte az épületet, én pedig Mizériának támaszkodtam, és csizmás lábamat hanyagul feltettem a kocsi külső küszöbére. – Figyelj – szóltam oda neki, mire felém fordult, – a húgod azt mondja, hogy a csajszi, akivel randizgatsz, nos… egy lotyó. Döbbenten meredt rám. – Már hogy lenne lotyó? Vagyis, na jó, persze, az, és hát ezért randizom vele. De ezt ő is tudja? Kétkedve vontam meg a vállam. – Hapsikám, honnan tudjam, hogy a csajod tudja-e, hogy valójában egy lotyó? – Nem, nem rá gondolok, hanem Beckyre. Tudja, hogy mostanában randizgatok valakivel? Széttártam a kezem: – Lehet, hogy ha beavatnál, hogy ki az a Becky, akkor én is hozzá tudnék szólni a témához… Döbbenten nézett rám. – Becky a kishúgom. – Ja, vagy úgy – igyekeztem menteni, ami menthető. Ki a nyavalya gondolta volna, hogy a Démongyermeknek van normális, hétköznapi neve is? Valami olyasmire gondoltam volna, mint Szeréna, vagy Végzet, vagy Agáta, pontosabban az Alattomos, Gonosz Átokfajzat rövidített verziója … vagy mondjuk, A Kis Gonosz, Aki Éjjelente A Frászt Hozza Ránk.

108

Taft rádiójából valami recsegett, de nem tudtam kivenni egy szót sem. Odament a járőrautóhoz, hogy válaszoljon a bejelentkezésre, épp amikor megcsörrent a mobilom. Cookie hívott. – Ön az Elviselhetetlen Fájdalom Házát hívta. Charley beszél – szóltam a telefonba. – Janelle meghalt. Autóbalesetben. – Ó, istenem, nagyon sajnálom. Nagyon jóban voltatok? Egy lemondó sóhajt követően Cookie így szólt: – Charley, arról a Janelle-ről beszélek. Tudod, Janelle Yorkról. Arról a Janelle Yorkról, aki Mimi barátnője volt a gimiben, tudod, aki nemrég halt meg. – Ja persze, képben vagyok – mondtam, és ismét csak azon igyekeztem, hogy mentsem, ami menthető. Mostanában gyakran kényszerülök erre… – Várjunk csak! Hiszen Mimi azt mondta Warrennek, hogy Janelle-t meggyilkolták! – Pontosan. Azonban a jelentések szerint beteg volt. Úgy gondolják, hogy vezetés közben rosszul lett, és egy szurdokba hajtott az I-25-ös úton. Balesetnek minősítették az esetet. – Akkor miért mondta Mimi, hogy gyilkosság áldozata lett? – Valami miatt gyanút foghatott – jegyezte meg Cookie. – És lehet, hogy ez a valami kapcsolatban van az autókereskedővel, akit szintén mostanában gyilkoltak meg. – Én is erre gondoltam. Szerintem minél hamarabb beszélned kellene Warrennel. Próbáld kideríteni, mi miatt balhézott azzal az autókereskedővel egy pár nappal azelőtt, hogy a pasast valaki eltette láb alól. – Hiába, Cookie, a nagy elmék hasonlóan gondolkodnak. Rajta vagyok az ügyön. – Cookie-val beszélsz? – kérdezte Eperke, aki épp akkor tűnt fel mellettem. Összecsuktam a telefonom, és ránéztem. – Bizony, az egyetlen, eredeti és megismételhetetlen Cookie-val. Hékás, gyorsan végeztél. Megtaláltad Rocket húgát? – Persze. Remek! Sosem tudtam eldönteni, hogy ez a bizonyos kistestvér tényleg létezett-e, vagy csak Rocket egyik agyszüleménye volt. Vártam a további információra. Úgy tűnt, hogy túlságosan sokáig… 109

– És? – kérdeztem végül. – Ibolya. Ibolya?! Nos, végül is tüdőgyulladásban halt meg. Lehet, hogy az oxigénhiány miatt kékült meg a teste. – Értem. Ezenkívül még valami? Ismét karba fonta a kezét, és ha nem lett volna olyan cuki, nagyon felbosszantott volna a viselkedése. – Nem fogsz örülni a híreknek. – Tudja, hol van Reyes e világi teste? – Nem, de elment, hogy megkeresse. De azt mondta, hogy nem lett volna szabad Rey'azielnek erre a világra születnie. – Igen, ezt már hallottam. – Nagyon hatalmas ám. – Igen, erre már én is rájöttem. – És ha az e világi teste meghal, akkor azzá fog válni, aminek született, a pokol tüzéből… Nos, ez új információ volt. – Vagyis? – kérdeztem, és a hangom némi óvatosságot, vagy talán inkább rettegést árult el. – Ő lesz a legyőzhetetlen fegyver – mondta Eperke, mintha csak egy fagyit kért volna a sarki cukrászdában. – A halálhozó. – Basszus. – Az Antikrisztus. – Szubbasszus. – Sokkal nagyobb hatalma van, mint bármely démonnak vagy angyalnak. Képes uralni és irányítani a tér-idő kontiniumot, és az egész világegyetemre, valamint annak minden teremtményére pusztulást hoz majd. – Rendben, értem – mondtam, és megadóan felemeltem a kezem, hátha abbahagyja. Egyszer csak azt vettem észre, hogy levegőért kapkodok. Kellett nekem megkérdezni! Az nem lehet, hogy valami könnyed, nem világvégét hozó rombolásról van inkább szó? Ó, a pokolba is! Nyilván apokaliptikus és irtózatos lesz a pusztítás. Nos, ez bizony nagyon nagy baj. Ötletem sem volt, hogy mit tehetnék ellene, de hirtelen úgy éreztem, mindennél fontosabb, hogy megtaláljam Reyes világi testét. – Sok mindent kiderítettél öt perc alatt, hékás. 110

– Hát igen – mondta egy vállrándítás kíséretében. Úgy döntöttem, hogy taktikát váltok, és megpróbálom a semleges oldalról megközelíteni a dolgokat, mi több, a tagadás útjára léptem, majd pedig ismét Eperkére pillantottam: – És sikerült megtudnod, hogy mi Rocket igazi neve? – Persze – mondta, és végigfuttatta a kezét a pulóverem ujján. Nagyon zavaró volt… Vártam a válaszra. Már megint úgy éreztem, hogy egy örökkévalóságig. .. – És? – És mi? – Tudod: Rocket neve? – Mi van vele? Vettem egy mély levegőt. Egy mély levegőt, ami megnyugtatja az embert. – Tökfej – mondtam, és közben nyugalmat erőltettem magamra, de még mindig mélyeket lélegeztem, – mi Rocket igazi neve? Úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. – Hogyhogy mi? Hát Rocket. Megint kénytelen voltam összeszorítani a fogaimat. Ha nem lenne olyan hatalmas, ártatlan szeme, és olyan helyes kis csücsörítő szájacskája, akkor bizony ott helyben végrehajtottam volna rajta az ördögűzési rituálémat. Na jó, akkor, ha tudtam volna, hogyan kell csinálni az ilyesmit. Ehelyett lehajtottam a fejem, és a farmeremből kilógó egyik cérnaszállal kezdtem játszadozni. – És jól van Rocket? Eperke vállat vont: – Aha, csak egy kicsit meg van ijedve. A francba is! Reyes olyan idétlenül tud viselkedni! Az Antikrisztus, aki a frászt hozza minden teremtményre! Ekkor korszakalkotó gondolatom támadt: – És hogy hívják a kishúgát? Eperke tátott szájjal bámult, majd rám mordult: – Mondd, figyelsz te rám egyáltalán? Miért, mit csináltam már megint? – Tessék? 111

– Már mondtam. Ibolyának hívják. – Tényleg? Bólintott. – Ibolya a neve? Megint összefonta a karját, és bólintott; szép lassan, láthatóan azért, hogy én is megértsem. – És esetleg van másik neve is? Okostojás. – Aha. Virág. Nagyot sóhajtottam. Aha, egy újabb beszélő név. – Ibolya Virág? Ibolyavirág? Nos, ez nem sokban lendíti előre a nyomozást. Rocket és Ibolyavirág… Kolosszális! Nem, várjunk csak! Nem is áll olyan rosszul a szénám, hiszen van egy rakéta, egy ibolyavirág, és egy állítólagos Antikrisztus a képben. Ne merje senki azt mondani, hogy Charley világa nem érdekfeszítő! – És miért nem akar velem találkozni ez az Ibolya? – kérdeztem, és kissé sértve éreztem magam. – Ezt komolyan kérdezed? – kérdezett vissza, mintha egyrészt badarságokat beszélnék, másrészt pedig komplett idióta lennék. – Gondolod, hogy ha te haltál volna meg, de még mindig a Földön kellene dekkolnod, hogy az idők végezetéig vigyázz a tesódra, akkor szívesen találkoznál azzal a lénnyel, akinek hatalmában áll, hogy elküldjön a másvilágra? Hm, ebben volt valami. Taft befejezte a beszélgetést, és visszajött hozzánk. – Itt van a húgom? – kérdezte, és körülnézett. Ó, atyám! Mindig körülnéznek. Fogalmam sincs, miért… – Bizony, teljes valójában – mondtam. – Mármint átvitt értelemben véve, ha érted, mire gondolok. – És még mindig zabos rám? – kérdezte, miközben a földet piszkálta a cipője orrával. Ha nem rázott volna meg teljesen a közelgő apokalipszis gondolata, nagyot nevettem volna azon, hogy Eperke ugyanazt csinálta, mint a bátyja, nevezetesen azon igyekezett, hogy a kis rózsaszín papucsával rugdossa a földet – igaz, a mozdulatainak semmi nyoma nem volt. 112

– Nem voltam zabos rá – motyogta Eperke, – csak azt szeretném, ha nem vinne csúnya csajokat vacsorázni. Mielőtt egy szót is szólhattam volna, megfogta a kezem. – Inkább téged kellene, hogy elvigyen… Az a kijelentés, hogy már ennek gondolatára is végigfutott a hátamon a hideg, a helyzet jelentős alulértékelése lenne. Egy kicsit öklendeztem, majd nyeltem egy nagyot, és igyekeztem, hogy rezzenéstelen arccal tudjak válaszolni, és véletlenül se grimaszoljak. – Nem mérges rád – mondtam Taftnak, amikor valamelyest visszanyertem a lelki békémet. Odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam: – Csak kérlek, az isten szerelmére, találj magadnak egy olyan lányt, akit szívesen bemutatnál a mamádnak is! És ha lehet, minél hamarabb… – Jó, rendben – mondta, és zavarodottan ráncolta a homlokát. – És ne randizz luvnyákkal…

113

HETEDIK FEJEZET

Többé nem küzdök a démonjaim ellen; mostantól egy oldalon állunk. PÓLÓFELIRat

Miután bemutattam az igazolványomat a bejáratnál, bementem a rendőrőrsre, ahová Warren Jacobsot már beszállították kihallgatásra. Megpillantottam BB-t az íróasztalok tengerében. Szerencsére csak néhány egyenruhás mutatta jelét annak, hogy észrevette, feltűntem a színen. A zsaruk többségének nem volt ínyére, ha felbukkantam a felségterületükön, egyrészt azért, mert én voltam BB titkos fegyvere, és nekem köszönhetően sokkal hamarabb oldotta meg az ügyeket, mint a kollégái, másrészt pedig, mert azt hitték, hogy nem vagyok százas. Igazából egyik sem zavart különösebben. Tapasztalatom szerint a rendőrök viselkedésében furcsamód keveredik a szabálykövetés és az arrogancia, azonban már régesrég megtanultam, hogy az ő hivatásukban épp e két tulajdonság nélkülözhetetlen a túléléshez, mert bizonyos embertársaink tényleg nem normálisak… BB épp az egyik kollégájával beszélgetett – egy másik nyomozóval, – amikor odaléptem hozzá. Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy tulajdonképpen haragban vagyunk, mert felháborítónak tartom, hogy elrendelte a megfigyelésemet. Hála az égnek, ez még időben eszembe jutott, mert már majdnem rámosolyogtam! – BB – mondtam, és a hangom olyan hideg volt, mint jégmező. Láthatóan nem jött zavarba a hűvös viselkedésemtől, sőt, még vihorászott is, így kénytelen voltam egy homlokráncolás közepette a következő megjegyzést tenni: – Úgy látom, ráférne a bajszodra egy kis igazítás. Azonnal eltűnt arcáról az önelégült vigyor, és elkezdte zavartan tapogatni a bajuszát. Nem volt valami szép húzás tőlem, de a 114

tudomására kellett hoznom, hogy komolyan gondoltam, nem kérek a rendőri megfigyelésből. Nagyon bosszantott, hogy figyelmen kívül hagyta a személyiségi jogaimat, többek közt a magánélet zavartalanságához való jogomat. És mi van, ha pornófilmet akarok nézni, és elugrom a kölcsönzőbe? Oda is követni fognak? A másik nyomozó biccentett, és odébbállt. Láttam, hogy mosoly villan át az arcán, amikor elsétált. – Láthatnám Warrent? – kérdeztem. – A kihallgatóhelyiségben van, és várja az ügyvédjét. Ezt igennek vettem, és elindultam a jelzett irányba, majd a vállam fölött visszaszóltam BB-nek: – Egyébként, csak hogy tudd, a pasas ártatlan. Amint beléptem a kis szobába, még hallottam, hogy utánam szól: – Ugye, ezt most azért mondod, mert nem vagy százas? Hagytam, hogy becsukódjon mögöttem az ajtó, és válaszra sem méltattam a nagybátyámat. – Ms. Davidson – köszöntött Warren, és felállt, hogy kezet fogjunk. Most még rosszabbul nézett ki, mint pár órával ezelőtt, a kávézóban. Ugyanabban a grafitszínű öltönyben volt, de a nyakkendőjét meglazította, és az inge felső gombját kigombolta. – Hogy bírod a kiképzést? – kérdeztem, és leültem vele szemben. – Nem öltem meg senkit – mondta, és reszketett a keze az elkeseredettségtől. Azok, akik tényleg bűnösek voltak, a kihallgatások alkalmával szintén gyakran voltak idegesek, de más okból kifolyólag, mint az ártatlanok. Leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy valami hihető sztorit találjanak ki. Valami olyat, amiben nincs semmi ellentmondás, és megállja a helyét a bíróságon is. Warren azért volt ideges, mert olyasmivel vádolták, amit nem követett el, és ráadásul nem is egy, hanem két bűncselekményt akartak a nyakába varrni. És persze mindkettőben ártatlan volt. – Nem vonom kétségbe az ártatlanságod, Warren – mondtam, mindazonáltal igyekeztem hivatalos hangon beszélni. Nem mondott el mindent, amikor találkoztunk, és tudni akartam, miért. – Volt egy vitád Tommy Zapatával, még ezen a héten, mielőtt a fickót meggyilkolták. Warren a kezébe temette a fejét. Tudtam, hogy BB figyel bennünket. A kihallgatóhelyiségben tartotta Warrent, tudván, hogy úgyis bejövök 115

hozzá, de ha arra vár, hogy valami vallomást csikarok ki belőle, hát nagyot téved. – Nézd, ha tudom, hogy hamarosan meggyilkolják, nyilván nem álltam volna le vele vitatkozni. Legalábbis nem szemtanúk előtt. Nos, legalább okos pasi. – Miért nem mondod el, mi történt? – Már elmondtam – felelte csalódottan, akadozó hangon. – Elmondtam, hogy azt hittem, Miminek viszonya van. Mostanában nagyon megváltozott, olyan távoli lett, olyan… nem is tudom, valahogy nem volt önmaga. És egy nap úgy elöntöttem, követem. Vele ebédelt, mármint az autókereskedővel, és azt hittem, hogy… Úgy gondoltam, biztos viszonya van vele. – Volt valami furcsa, ami felkeltette a figyelmed? Bármi, ami arra utalt volna, hogy helyes a feltevésed? – Olyan más volt Mimi azzal a férfival. Majdhogynem ellenséges. Mielőtt kivitték volna nekik az ételt, Mimi felállt, és faképnél hagyta a pasast. A fickó mindent megpróbált, hogy maradásra bírja. Még a kezét is megfogta, de Mimi elhúzódott tőle, mintha csak vissza akarná utasítani a közeledését. Amikor felállt, hogy elmenjen, a pasas felugrott, és elállta az útját. Ekkor jöttem rá, hogy igaz a sejtésem. – Úgy látszott, hogy az események felidézése teljesen letaglózza. Mintha kiszállt volna belőle a lélek. Szinte összegörnyedt az emlékek súlya alatt. – Miért? – kérdeztem, és ellenálltam a kísértésnek, hogy megfogjam a kezét. – Miből gondoltad? – Utána Mimi pofon vágta – mondta Warren, és a kezébe temette az arcát, immár másodszor, majd a tenyere mögé rejtőzve folytatta: – Mimi soha az életben nem adott még pofont senkinek. Épp olyan volt, mint a szeretők torzsalkodása. Végül a vállára tettem a kezem, és ekkor felnézett rám. A szeme könnyes volt, és véreres. – Miután Mimi elment – folytatta végül, – követtem a pasast a kereskedéséig, és ott elé álltam, hogy rendezzük a helyzetet. Nem volt hajlandó elmondani, mi zajlott köztük, de figyelmeztetett, hogy tartsam a szemem Mimin, mert lehet, hogy veszélyben van. – Kigördült egy könnycsepp a szempillái alól. Megdörzsölte a szemét az egyik kezével,

116

a másikat pedig ökölbe szorította az asztalon. – Annyira, de annyira hülye vagyok! – Egyáltalán nem. – De igen – erősködött, és olyan elkeseredett tekintettel nézett rám, hogy szinte lélegezni is elfelejtettem. – Azt hittem, hogy a pasas megfenyegette Mimit. Most őszintén, ugye, milyen szűk látókörű és ostoba tud lenni az ember? Arra akart figyelmeztetni az a szerencsétlen, hogy valami zajlik a háttérben, valami, ami fölött nincs hatalmam. Én pedig nekiálltam ott üvöltözni vele. Mindennel fenyegettem. Azzal is, hogy beperelem, meg… azzal, hogy megölöm. Istenem, mit tettem?! – kérdezte végül önmagától. Azonnal rájöttem, hogy ha végeztünk ezzel a beszélgetéssel, Warrennek két dologra lesz szüksége: egy jó ügyvédre és egy jó terapeutára. Szegény mókus! A legtöbb nő ölni tudna, ha ilyen ragaszkodó és elkötelezett pasit sodorna elé a sors. – Mit tudsz még róla? – kérdeztem, feltételezve, hogy valamelyest utánanézett s dolgoknak az autókereskedővel kapcsolatban. – Semmit. Vagyis nem sokat. – Mondj el mindent, amit csak tudsz! – Tényleg szinte semmit nem tudok róla – mondta, és csüggedten vonta meg a vállát. – Mimi azután tűnt el, hogy az a bizonyos összeszólalkozásom volt a pasassal. Egyszerűen nincs más különösebb infóm. – És azt hitted, hogy Mimi vele szökött meg? Még erősebben szorította ökölbe a kezét. – Mondtam már, hogy nem voltam normális. Szinte hallani lehetett, hogy a fogát csikorgatja mérgében. – Kiderítetted, honnan ismerik egymást? Nagyot sóhajtott, és nagy nehezen elmondta, amit megtudott: – Igen. Iskolatársak voltak a gimnáziumban. Az elmémben szinte fülsiketítőén csilingelt, sivított és fütyült a nyerőgép! Szép kis gimnázium lehetett az! – Warren – mondtam, és kényszerítettem, hogy rám figyeljen, – hát nem érted? Kérdőn vonta össze a szemöldökét.

117

– Két ember, aki egy iskolába járt a feleségeddel, most halott. A feleséged pedig eltűnt. Pislogott, és láttam, hogy lassan leesik neki a tantusz. – Történt valami? – kérdeztem. – Mondott valamit a gimnáziumi évekkel kapcsolatban? – Nem – felelte, égy úgy éreztem, mintha hirtelen összeállt volna benne a kép. – A francba! – Nem, nem érted… Mimi soha nem beszélt a ruizi gimnáziumról, ahová addig járt, amíg Albuquerque-be nem költözött. Nem volt hajlandó mesélni azokról az időkről. Párszor kérdezgettem, egyszer a kelleténél jobban erőltettem is, de olyan mérges lett, hogy utána egy hétig nem szólt hozzám. Előrehajoltam, és éreztem, hogy feléled bennem a remény. – Valami történt ott, Warren. Le merem fogadni. Ígérem, kiderítem, hogy mi! Megfogta a kezem. – Köszönöm – mondta. – Ha meghalnék nyomozás közben – mondtam, és megfenyegettem a mutatóujjammal, – akkor kénytelen leszel dupla tiszteletdíjat fizetni. Halvány mosoly suhant át az arcán: – Úgy lesz. Épp akkor érkezett meg az ügyvédje, amikor végeztünk. Csendesen beszélgetni kezdtek, én pedig elnézést kértem, és a fal egy részét beborító, kétoldalú tükörhöz léptem, és egészen közel hajolva hozzá, vigyorogva ezt mondtam: – Persze megint igazam volt – és a hüvelykujjammal a hátam mögé mutattam. – Ártatlan. Na, és egyébként itt jegyezném meg, hogy nem valami elegáns dolog, hogy rám állítottad az egyik emberedet. Mindig is imádtam visszavágni, megtorolni az engem ért sérelmet. Teljesen hiábavalónak bizonyult, hogy elvittem Mimi fotóját a Csoki és Kávé nevű kávézóba, mert senki sem látta őt előző este. Miután flörtöltem egy kicsit Braddel, a szakáccsal, visszamentem az irodámba, de Cookie már nem volt ott. Elvitte vacsorázni a lányát, Ambert. Amikor a tizenkét éves lánya a papájánál volt, Cookie ragaszkodott 118

hozzá, hogy legalább egyszer elvigye Ambert vacsorázni, mert aggódott, hogy a gyerek szomorkodik. Hirtelen nagyon furcsának találtam, hogy bár már két éve ismerjük egymást, Cookie még nem mutatott be a volt férjének. Elképzelésem sem volt, hogy néz ki a pasas, bár Cookie elég sokat beszélt róla. Nagyrészt jó dolgokat mesélt. Persze voltak kevésbé jó történetei is. És néhány igazán csodálatos dolgot is mondott a fasziról. A papám a bárban volt, amikor lementem, hogy kapjak valami harapnivalót. Odahajította a konyharuhát Donnie-nak, a pultosnak. Donnie ereiben indián vér csörgedez, olyan jól néz ki, hogy tátva marad az ember szája, olyan kékesfekete haja van, amelyért a legtöbb nő ölni is hajlandó volna. Igaz, még sosem kerültünk szemtől szembe egymással. Minden bizonnyal azért, mert lényegesen magasabb, mint én… Néztem, amint a papám az asztalomhoz jön. A kedvenc helyemre ültem le, a bár egyik sötét sarkában, ahonnan mindenkit szemmel tarthattam anélkül, hogy engem bárki is szemmel tarthatott volna. Nem igazán szerettem, ha figyelnek. Kivéve persze, ha az illető száznyolcvan centinél magasabb, és klassz teste, valamint szexis mosolya van. És nem sorozatgyilkos. Az, mondjuk, nagy előny, ha nem… Apa aurájának színe még mindig nem volt a régi. Az általában élénk aurája most homályos, szürke foltként ölelte körbe a testét. Eddig egyetlenegyszer láttam ilyennek, mégpedig akkor, amikor még detektívként eltűnt gyerekek ügyében nyomozott. Rémes, sorozatos eltűnések voltak. Olyan szörnyű volt az ügy, hogy nem is engedte, hogy belefolyjak a nyomozásba. Tizenkét éves voltam akkor, ahhoz elég nagy, hogy megértsek már egyet s mást, de nem volt hajlandó elfogadni a segítségemet abban az ügyben. – Szia, Bütyök! – mondta műmosollyal az arcán. A szeme nem nevetett. – Szia, Apa – mondtam, és hasonló mosolyt erőltettem az arcomra. Teljes kiőrlésű kenyér alapú sonkás-sajtos szendvicset hozott mindkettőnknek, épp azt, amire a legjobban vágytam. – Hmm… Köszi, Apa! 119

Mosolyogva nézte, amint beleharaptam a szendvicsbe, amíg megrágtam és lenyeltem a falatot, és lekísértem egy nagy korty jeges teával. Abbahagytam az evést, és odafordultam hozzá: – Apa, kezd ez az egész elég kínossá válni. Zavartan nevetett, majd így szólt: – Sajnálom, Bütyök. Én csak… Olyan hamar felnősz… – Felnövök? – kérdeztem, és hirtelen köhögni kezdtem, amit a pulóverem ujjával igyekeztem elfojtani. – De hát Apa, én már felnőtt vagyok. – Persze – felelte, de láthatóan lélekben máshol járt. Egy másik időben. Egy másik helyen. Egy pillanattal később ismét rám figyelt, és nagyon komolyan nézett. – Mondd csak, Bütyök, ami a különleges képességeidet illeti, többet is tudsz annál, mint amit nekem mondtál? Haraptam még egyet a szendvicsemből, és kérdőn összevontam a szemöldökömet. – Tudod, úgy értem, tudsz dolgokat… csinálni? Épp a múlt héten volt egy olyan ügyem, amikor egy korábbi ügyfelem férje – aki a gyilkosságtól sem riadt vissza – megpróbált eltenni láb alól. Reyes mentette meg az életem. Ismét. És megint a csak rá jellemző, szokatlan módon tette mindezt; a semmiből bukkant fel, és a kaszája egyetlen gyors mozdulatával szétroncsolta a támadóm gerincét. Tekintettel arra, hogy ez a dolog – mármint a gerincoszlop károsodása mindenféle külsérelmi nyom és épkézláb orvosi magyarázat nélkül – már korábban is megtörtént, attól tartottam, hogy a papám összerakta magában a kirakó darabkáit. – Dolgokat? – kérdeztem, és igyekeztem, hogy a hangom a lehető legártatlanabbul csengjen. – Igen. Vegyük például azt az esetet, amikor a múlt héten magtámadott az a pasas. – Hm-hm – hümmögtem, és haraptam még egyet a szendvicsemből. – Szóval te… úgy értem, képes vagy arra, hogy… mármint… meg tudod tenni, hogy…

120

– Nem bántottam őt, Apa – mondtam, miután lenyeltem a falatot. – Mondtam neked, hogy volt ott még valaki. Egy másik ember. Ő volt, aki a pasast a liftnek vágta. A hatása minden bizonnyal… – Értem – mondta, de közben csóválta a fejét. – Tudtam én… én tudtam. Csak tudod, a törvényszéki orvos szakértő azt mondta, hogy ez lehetetlen – tette hozzá, és meleg barna szemével gyanakodva vizslatott. Letettem a szendvicset a tányérra. – Apa, ugye nem gondolod komolyan, hogy képes lennék bárkit is bántani? – Hát, végül is alapvetően gyengéd természeted van – mondta szomorkásán. Gyengéd?! Ismer engem egyáltalán? – Csak azon gondolkodtam, hogy nincs-e véletlenül ebben valami… valami több is… – Itt a desszert! Mindketten felnéztünk, és a mostohaanyámat láttuk az asztalunk mellett. Odahúzott magának egy széket a papám mellé, és óvatosan letette az asztalra a papírból készült desszertes dobozkát. Fogadni mertem volna, hogy épp most jött a fodrásztól, illatozó, rövid barna frizurával és frissen lakkozott körmökkel. Csak úgy áradt belőle a hajlakk és a körömlakk illata. Már többször is eltűnődtem azon, mit eszik a papám ezen a nőn. Igaz, mindig is odavolt a túlságosan tökéletes külsejű emberekért. Bárki, aki ismeri a mostohaanyámat – pontosabban, aki azt hiszi, hogy ismeri őt, – egy szentnek tartja, amiért hozzáment egy zsaruhoz, akinek egyébként akkoriban két kisgyereke is volt. Hát, ami engem illet, nem a szent volt az a szó, ami vele kapcsolatban az eszembe jutott. Egyébként szerintem én vagyok az, aki rendre belé tette az ideget; persze ha teljesen őszinte akarok lenni, el kell ismernem, hogy ő is ugyanilyen hatással volt rám. Ki lehetett volna kergetni vele a világból… A rúzsa mindig egy kissé túl piros volt a fakó bőrszínéhez, a szemfestéke pedig mindig túlságosan kék. Az aurája pedig túlságosan sötét… A nővérem, Gemma persze jött utána, és leült az egyetlen szabad helyre, épp mellém, engedelmes, ugyanakkor erőltetett mosollyal az arcán. Szőke haja szoros, csavart kontyba volt fogva, és épp annyi smink volt rajta, hogy látszódjon, ki van festve – de az is, hogy profi 121

munkát végzett, aki kisminkelte. Végül is menő agykurkász a szentem… A kapcsolatunk – bár soha nem volt tökéletesnek nevezhető–a gimnáziumi évek után igazi mélyrepülés volt. Fogalmam sincs, miért. Gemma három évvel idősebb nálam, és minden lehetőséget megragadott, hogy mihamarabb felnőjön, és az orrom alá dörgölje ezt a tényt. Bár – sajnálatos módon – Denise volt az egyetlen anya, akit ismertem, Gemmának megadatott, hogy három csodálatos évet tölthessen az igazi anyukánkkal, aki akkor halt meg, amikor nekem életet adott. Sokszor megfordult a fejemben, hogy ez lehet a valós oka annak, hogy a nővérem és én eltávolodtunk egymástól. Lehet, hogy Gemma tudat alatt engem hibáztatott édesanyánk haláláért. Ám a feleség megüresedett helyére egy éven belül már akadt is új jelentkező. Apám elvette ezt a nőstény farkast. Gemma azonnal megtalálta vele a hangot. Ami engem illet, még várat magára az anyalánya kapcsolatban az egymásra találás. Jobban tetszett nekem a mostohaanya-mentes lét, mondhatnám, volt benne valami szexis… Furcsamód szinte örültem az érkezésüknek. Nem voltam biztos benne, hogy Apa kérdésözöne hová vezetett volna, sőt, arra sem mertem volna nagyobb összegben fogadni, hogy ő maga tudja, mire is akar kilyukadni; az azonban tény, hogy nagyon sok mindent nem tudott velem kapcsolatban. És nem is volt feltétlenül szükséges, hogy megtudja ezeket a dolgokat. Ha rajtam múlik, soha nem is fogja megtudni. Gondolok itt például arra, hogy a halál angyala vagyok. Ezzel kapcsolatban biztosan nincs képben. Egyébként is úgy tűnik, hogy lövése sincs a velem kapcsolatos tényekről. Az ember azt hinné, hogy húsz év a rendőrségnél elég ahhoz, hogy az emberben kifejlődjön egy bizonyos nyomozói ösztön. Ő pedig még mindig sötétben tapogatózik, mint kisgyerekek a szülinapi zsúron, amikor az ”erre csörög a dió” játékot játsszák. Egy szempillantás alatt megettem a szendvicsemet, és a papám legnagyobb bánatára kimentettem magam, majd hazamentem, és gondolatban megjegyeztem, hogy Denise meg sem kínált abból a sajttortából, amit az utcai cukiban vett. Miközben megtettem a hosszú és kockázatos, harminc másodpercig tartó utat a lakóépületemhez, rájöttem, hogy Gemma is ugyanolyan gyanakodva figyeli Apa 122

viselkedését, mint én. Állandóan furcsálló pillantásokat vetett rá a szempillái alól. Lehet, hogy később felhívom, és megkérdezem, van-e fogalma arról, mi zajlik a háttérben. De lehet, hogy inkább elmegyek egy német amazonhoz, és legyantáztatom a bikinivonalamat – feltehetőleg nagyobb élmény lenne, mint a nővéremmel csevegni telefonon. – Nos, mi a helyzet? – kérdezte Cookie, amikor felértem a lakásomhoz. A saját ajtaján kukucskált ki. Vajon honnan tudja mindig, hogy mikor érkezem? Pedig alig érte a lábam a földet, úgy osontam… szinte gomolyogtam, mint a füst… észrevétlenül. Mint egy nindzsa, igaz, a jellegzetes fejfedő nélkül. – Basszus – morogtam, amikor megbotlottam a saját lábamban, és leejtettem a mobilomat. – Beszéltél Warrennel? – Persze. Felvettem a telefonomat a földről, és elkezdtem kotorászni a táskámban, hogy megtaláljam a lakáskulcsot, ami mintha sportot űzne abból, hogy állandóan eltűnik. – És? – Annak a pasasnak orvosi segítségre lesz szüksége. Cookie sóhajtott egy nagyot, és nekidőlt az ajtófélfának. – Szegényke! És mondd, tényleg megfenyegette azt az autókereskedőt, akit végül is meggyilkoltak? – Igen, ráadásul egy csomó alkalmazottjának a füle hallatára – bólintottam. – A fenébe is! Hát, ez bizony nem a mi malmunkra hajtja a vizet… – Bizony nem, bár nem sokat számít akkor, ha megtaláljuk az igazi gyilkost. – Ha megtaláljuk… – És te jutottál valamire? – Miért, mire számítottál? – csak úgy csillogott a szeme a félhomályban. – Hm, ez ígéretesen hangzik. Átjössz? – Persze, de előbb lezuhanyozom. – Én is. Szerintem olyan szagom lehet, mint egy illegális olajlerakóhelynek. 123

– Ne felejts el majd főzni egy kávét! Mielőtt elmentem zuhanyozni, gyorsan odaköszöntem a lakótársamnak, Mr. Wongnak. Mit ad az ég, már megint akadt társaságom! A Csomagtérbeli Halott Pasas épp akkor tűnt fel, amikor a víz elérte a megfelelő hőfokot. Minden erőmmel megpróbáltam kituszkolni a zuhanykabinból. Nekifeszültem a falnak, és nyomtam, ahogy csak bírtam, de meg sem mozdult. Kénytelen leszek mégis megtanulni az ördögűzés tudományát, hogy legyen esélyem a hozzá hasonló őrültekkel szemben. Zuhanyzás után bekaptam egy kis édességet, és feltettem egy kávét. Hiába is próbáltam, nem sikerült elterelni a gondolataimat arról, amit Rocket kishúga mondott Reyesszel kapcsolatban. Ő lenne a halálhozó? Most komolyan? És ugyan miért is kellene hinnem neki? Épp amikor bekapcsoltam a kávéfőzőt, éreztem, hogy tüzes forróság árad felém, valahonnan a hátam mögül. Megdermedtem, és egy pillanatnyi időt adtam magamnak, hogy élvezzem az érzést, mielőtt hátrafordultam. Reyes mindkét kezével a pultra támaszkodott, ily módon a karjába zárva engem. Hátradőltem és átadtam magam annak az élvezetnek, hogy csak nézzem, nézzem őt… A legérzékibb testrésze minden bizonnyal a telt ajka volt. Olyan hívogató! Olyan csókolnivaló… A meleg barna szemét keretező szempillák olyan sűrűek és sötétek voltak, hogy valódi kontrasztot alkottak a szemében csillanó aranyszínű és zöld kis szikrákkal. Igazi álompasi… Állhatatos, elszánt tekintettel nézett a szemembe. Az egyik kezével megfogta a melegítőalsóm zsinórját, és kioldotta. A számra nézett, mint kisgyerek az édességboltban, és végighúzta a kezét a nadrágom derékvonalán, hogy meglazítsa. Mint mindig, az érintése most is forrón perzselte a bőrömet, és azon gondolkodtam, hogy vajon mindez amiatt van-e, hogy – e világi értelemben véve – egy testetlen lény, ugyanakkor nagyon is valóságos, és vajon azért árad-e belőle ez a hatalmas hő, mert ugye, a pokol tüzéből született. A szó legszorosabb értelmében. – Megtudtam ma rólad egyet s mást. Az ujját lefelé húzta a hasamon; az egész testem bizsergett a gyönyör ígéretétől. – Tényleg?

124

Így nem jutok messzire… Minden erőmet összeszedtem, kibújtam a karja alatt, és a kanapéhoz mentem. – Jössz? – kérdeztem, ő pedig sóhajtott egy nagyot. A tekintetével követett. Lehuppantam a kanapéra, és törökülésbe húztam a lábam. Még mindig a hasamon éreztem az érintése nyomát. Nagyon szerettem volna, hogy azok az ujjak folytassák felfedezőútjukat rejtettebb testtájaim felé is, de egyszerűen muszáj volt beszélnünk. Egy pillanat múlva Reyes is beviharzott a nappaliba – ami konkrétan két lépésnyi távolságra volt a konyhapulttól, – és észrevette Mr. Wongot a sarokban. Odafordult, és homlokráncolva tanulmányozta a lakótársamat. – Tudja ez a pasas, hogy meghalt? – Fogalmam sincs. Azt beszélik, ha az e világi tested meghal, te leszel az Antikrisztus. Megmerevedett, összepréselte az ajkait, majd lehajtotta a fejét, ami arra engedett következtetni, hogy ezúttal nagyon is fején találtam a szöget. Nem kellett sokáig várnom a válaszra. – Igen, ezért teremtettek. A beismerése sokkhatásként ért, és úgy éreztem, végigsöpör minden porcikámon. Rám pillantott. – Meglepődtél? – Nem… Vagyis… egy kicsit – ismertem be végül. – Ismered annak a pasinak a történetét, aki profi sportoló akart lenni, de nemigen volt meg hozzá a tehetsége? Összevontam a szemöldökömet, mert kissé hirtelennek tartottam a témaváltást. – Nos, ismertem egyszer egy pasit, aki profi baseballjátékos akart lenni. Mindent megtett és kipróbált ennek érdekében. – Házas? – Igen – feleltem, és azon tűnődtem, hogy mi járhat Reyes fejében. – Két gyereke van. – Egy fia? – Igen, és egy lánya. – Hadd kérdezzek még valamit. Mi a fia foglalkozása? Hát persze… Azt hiszi, most ezzel megfogott… Na, lássuk! 125

– Baseballjátékos. Kétéves kora óta űzi ezt a sportot. – Reyes sokatmondóan bólogatott. – És a pasas addig nem nyugszik majd, amíg tényleg profi játékos nem válik a fiából. Olyan, amilyen belőle sosem lehetett. – Apád nem képes arra, hogy meghódítsa az egész világot, így hát a gyermekére bízza ezt a nemes feladatot… – Pontosan. – És ha már ez az apád terve, mondd, milyen munkát végzett az előkészületek terén? – Mit gondolsz, mekkora esélye van annak, hogy az előbbi pasas kisfiából profi játékos legyen? – Értem, mire célzol. Nem olyan vagy, mint az apád. De nekem azt mondták, hogy olyan az e világi tested, mint egy horgony, amely nélkül elveszíted emberi mivoltodat, és azzá válsz, amivé teremtettél… – Miért van az, hogy mindent elhiszel, amit mások mondanak rólam, de amit én mondok magamról, abban kételkedsz? – Ez nem így van – mondtam, és egy díszpárnát szorítottam a mellkasomhoz. – Te mondtad, hogy nem tudod, mi fog történni, ha meghal a tested. Én csak megpróbálom kideríteni, hogy mi lesz. – Mégis csupa rosszat hallasz. Katasztrófával fenyegetnek. – Leeresztett szempillái alól meredt rám, és suttogva mondta: – Csupa hazugság. – Épp most mondtad, hogy milyen céllal teremtettek. És az nem volt hazugság. – Az apám egy bizonyos céllal teremtett, de ettől még nem válok a bábjává. És teljesen biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az Antikrisztus – elfordult tőlem, és a dühe még a zavarodottságánál is erősebb volt. Hangos sóhajjal ezt mondta: – Nem akarok vitatkozni… – Én sem akarok vitatkozni – mondtam, és felugrottam a kanapéról. – Csak meg akarom találni a tested. Csak azt akarom, hogy megmenekülj. – Mondd, mit nem értesz abból, hogy ez nem más, mint egy csapda? – kérdezte, és ismét felém fordult. Ezúttal fenyegetően nézett rám. – Amíg te biztonságban vagy, addig nem menekülhetek. A hirtelen kopogásra mindketten az ajtó felé kaptuk a tekintetünket. 126

– A barátod az – mondta, és bosszúság csengett a hangjában. – Cookie? Nem, ő nem lehet, hiszen nem szokása kopogni. – Nem, hanem a másik. – Kettőnél azért több barátom van, Reyes. – Hallottam ám – mondta Garrett, amikor ajtót nyitottam neki. Már a kezében is volt a fegyvere, mielőtt észbe kaphattam volna. Ezt a mozdulatot nekem is meg kell tanulni! – Hol van? – kérdezte, amint elszáguldott mellettem, és körülnézett a lakásban. Reyes még mindig ott volt. Éreztem a jelenlétét. Csak már nem láthattam, és persze Garrettnek esélye sem volt arra, hogy észrevegye, no, nem mintha ez egy kicsit is érdekelt volna. Ugyan mit érne egy pisztoly a Sátán fiával szemben? – Nincs már itt. Garrett felém fordult, és összeszorította a fogát. – Azt hittem, megállapodtunk valamiben. – Nyugi, kis barátom – mondtam, amint becsuktam az ajtót, és elhaladtam mellette a konyha irányába. Koffeinre volt szükségem. – Az e világi teste nincs itt. A nem e világi testét pedig épp most vitte el innen, mert ”haragszom rád”-ot játszik. Hallottam egy távoli morgást, miközben a kedvenc bögrémet kerestem, méghozzá azt, amelyen az Alkonyat Edwardjának szállóigévé vált mondata virít, nevezetesen az, hogy a maga részéről a barnákért van oda. – Te még ilyen későn is kávézol? – Vagy a kávé, vagy egy feles a whiskyből. – Ez az egész dolog Farrow e világi és nem e világi testével kapcsolatban az őrületbe kerget! – Kiderítettél valamit a Csomagtérbeli Pasasról? – kérdeztem, épp amikor Cookie jött be a lakásba… pizsamában. – Ó – mondta Cookie, és láthatóan meglepődött, hogy társaságunk akadt. – Lehet, hogy haza kéne mennem átöltözni. – Ne viccelj – mondtam, és összevontam a szemöldököm. – Csak Swopes van itt.

127

– Jó – mondta, és összehúzta a mellén a pizsamát. Mintha bármi mást is láthattunk volna, mint egy teljesen hétköznapi flanelpizsamát. Feszülten kacarászott, és a kávéfőzőhöz lépdelt. Eljött az ideje, hogy jobban megismerjék egymást. Cookie azóta odavan Garrettért, amióta a pasas – Bob bácsi sarkában – berontott az irodámba. Egy nyomozás kellős közepén tartottak, és Garrett az irodám előterében, azaz Cookie irodájában várakozott, és így BB négyszemközt kérdezhetett meg, hogy tudok-e bármilyen infóval szolgálni egy idősebb nővel kapcsolatban, akit meggyilkoltak, és eredetileg a Heightson lakott. Ez még azelőtt történt, hogy Garrett megtudta rólam az igazat. Nem tudom, miről cseverésztek, de Cookie teljesen megváltozott a beszélgetés hatására. Persze lehet, hogy ennek a változásnak szimplán az volt az oka, hogy tíz perc erejéig kettesben maradt egy magas, izmos pasival, akinek mokkaszínű a bőre, és úgy ragyognak a szürke szemei, mint ezüst a napfényben. Garrett elmosolyodott; persze pontosan tudta, milyen hatással van Cookie-ra, hiszen ugyanilyen reakciókat váltott ki az összes többi nőből is. Végül elhelyezkedett az egyik bárszéken, a kanapéval szemben. – Óvónő – mondta, válaszul arra a kérdésemre, hogy mire jutott Cookie kocsijával kapcsolatban. Épp annyi tejszínt tettem a kávémba, hogy látható legyen, hogy az is van benne. – Swopes – mondtam, és Cookie-ra kacsintottam, – bennünket nem az érdekel, hogy mi szeretnél lenni, ha nagy leszel. Azt szeretnénk tudni, hogy kiderítettél-e valamit Cookie kocsijával kapcsolatban. Cookie szeme elkerekedett: – A kocsimmal kapcsolatban? – suttogta. – Nagyon vicces vagy – jegyezte meg Swopes szórakozottan, és le nem vette volna a szemét arról a sarokról, amelyben tudomása szerint Mr. Wong álldogált. – Az előző tulajdonos óvónő volt. – Úgy érted az, akié előttem volt a kocsi? – kérdezte Cookie, aki egyébként feketén itta a kávét, és Swopesszal szemben, a kanapén ücsörgött. Garrett elmosolyodott. Én is, mert eszembe jutott, hogy valószínűleg ez volt a leghosszabb összefüggő gondolatsor, amelyet Cookie valaha is Garretthez intézett.

128

– Igen. És szép nagy halmot gyűjtött össze a gyorshajtásért járó büntetőcédulákból. Cookie mellett ültem, és észrevettem, hogy még így, pizsamában is gyönyörű. – Gondolod, hogy a pasas, aki a csomagtartóban van, cserbenhagyásos gázolás áldozata lett? – kérdezte Cookie. – Nem hinném, hiszen, ugye, a csomagtartóban halt meg. – Ja, tényleg – mondta Cookie, és megrázta a fejét. – Várjunk csak – tette hozzá, és tátva maradt a szája. – Úgy gondolod, hogy az előző tulaj ölte meg? És szándékosan rejtette el a holttestet a csomagtartóban? – Arra célzol, hogy nem véletlenül rejtette oda? Cookie zavarodottan vállat vont, és kacarászott. – Részegen vezetett – mondta Garrett, – de nem amiatt, hanem egy korábbi ittas vezetés miatt tartóztatták le a nőt, ám a bíróság az állítólagos szakszerűtlen eljárás miatt végül ejtette a vádat. – Nos tehát – gondolkodtam hangosan, – épp egy buliról tart hazafelé a nő, amikor a Csomagtérbeli Halott Pasas, aki akkor persze még nem halott, kilép a kocsi elé, a nő pedig elüti, kiakad, megáll, hogy megnézze, él-e még, és rájön, hogy még életben van. Ezért aztán betuszkolja a csomagtartóba… jó, de miért? Hogy ne jelenthesse fel a pasas? – egy pillanat múlva hozzátettem: – Ennek semmi értelme. Ha annyira aggódott, hogy elkapják, akkor minek állt meg egyáltalán? – Mondasz valamit – jegyezte meg Garrett. – Ez az elképzelés nagyon sántít. Azon gondolkodtam, hogy hol lehet a Csomagtérbeli Halott Pasas olyankor, amikor nem zuhanyozom éppen. Minden bizonnyal Cookie kocsijának a csomagtartójában… – Kénytelen leszel valami mással is előrukkolni – mondtam Garrettnek. – Tudod, hogy olyan műnövényei vannak, amelyeket direkt úgy alakított át, hogy halottnak nézzenek ki? – kérdezte Cookie-tól. Cookie összepréselte az ajkát, és sokatmondóan bólintott, majd pedig megforgatta a mutatóujját, valahol a füle magasságában. Senki nem érti meg személyiségem rejtett valóját… – És mit derítettél ki Mimivel kapcsolatban? – kérdeztem Cookie-tól.

129

– Egy csomó mindent – felelte, és kihúzta magát. Láthatóan örült, hogy most rajta a sor. – Mimi Ruizban járt gimibe, egész addig, amíg Albuquerque-be nem költözött, a nagyszüleihez. Vártuk, mi jön még. Egy pillanattal később megkérdeztem: – Ez minden? Vigyorgott. – Persze, hogy nem. Már úton van ide az osztálynévsor. Most esett le, hogy miért olyan veszettül büszke magára. A legutóbbi ügyünk alkalmával, amikor egy állami iskola diáknyilvántartását kellett volna megszereznünk, olyan nehéz dolgunk volt, mintha arra kellett volna rávennünk egy csavargót, hogy adja el a fél veséjét. Végül kénytelen voltam igénybe venni Bob bácsi segítségét, aki megvillantotta rozsdás rendőrjelvényét, és elképesztő flörttudományát. – Hogy sikerült? – kérdeztem, és nagyon kíváncsian vártam a választ. Elképedve nézett rám. – Hát… csak elkértem, és kész. Hm. Ez nem volt valami izgalmas… – A lényeg, hogy megszerezted – mondtam, hogy valamelyest felvidítsam. – Így van. Most pedig megyek, és visszabújok az ágyamba – jelentette ki, sokat sejtetően Garrettre nézett, és lopva pillantott rám, a szempillái mögül. Kérdőn vontam fel a szemöldökömet. Cookie a fogait csikorgatta, és elkerekedett szemmel nézett rám. Válaszul kérdőn ráncoltam az orromat. Cookie sóhajtott egy nagyot, és alig észrevehetően az ajtó felé biccentett. Ja, vagy úgy! Garrettre pillantottam, aki igyekezett úriember maradni, és úgy tett, mintha nem venné észre a köztünk zajló sajátos kommunikációt. Hirtelen nagyon nagy érdeklődést tanúsított a szék karfája iránt. – Megyek én is – mondtam, és felugrottam, hogy kikísérjem a folyosóra. Nagyon kíváncsi voltam, ugyan mit akar mondani nekem Garrettről. Csak remélni mertem, hogy nem arra akar megkérni, juttassak el egy titkos szerelmes üzenetet hozzá. Különben sem volt nálam papír. Cookie kinyitotta a lakás ajtaját, és hozzám fordult: – Most itt van a srác? 130

– Garrett? – kérdeztem zavarodottan. – Tessék? – Várj, most kiről beszélsz? – Charley – mondta türelmetlenül, – a kissrácra gondolok. – Vagy úgy – teljesen kiment a fejemből, hogy amikor hajnali háromkor Albuquerque utcáit róttuk Cookie-val, és én a nyuszis pacskeromban voltam – ami nem sokban különbözött attól, mintha mezítláb lettem volna, – elkotyogtam, hogy egy jobblétre szenderült kiskrapek szelleme dekkol Cookie otthonában. Ideje lenne már megtanulnom végre, hogy tartsam a számat! Körülnéztem a lakásban. Cookie a mexikói hagyományoknak megfelelően a fekete és a harsány színek jegyében rendezte be otthonát, de egy kis rusztikus délnyugati farmhangulatot is csempészett az összképbe. Az én lakásom, bár méretét tekintve ugyanakkora, leginkább egy házi kirakodóvásárra emlékeztet, és tele van az egyetemi időkből való cuccokkal. – Nem, nem látom sehol. – Megnéznéd a lakás többi helyiségében is? – Persze. Egy ötperces keresgélés után, miközben persze mardosott a lelkiismeret – egyáltalán nem lett volna szabad említést sem tennem a kissrácról, – ismét a bejárati ajtónál álltunk, és nyoma sem volt a szellemnek. – Jó, most pedig én kérdeznék valamit – mondtam, és láthatóan felkeltettem Cookie kíváncsiságát. – Ha te lennél a Sátán gyermeke, és épp haldokolnál, hová rejtenéd el az e világi testedet? Együttérzés csillant a pillantásában. – Szóval hát te vagy, aki elől elbújt, igaz? Nos, ami engem illet, olyan helyet keresnék a testemnek, ahol neked semmiképp sem jutna eszedbe még csak körülnézni sem. – Nem akarlak megbántani – mondtam csalódottan, – de ezzel nem sokat segítettél. – Tudom. Nagyon béndzsa vagyok ezekben a nem e világi dolgokban. Viszont bombasztikus sült csirkét csinálok! – Jaj, atyám! Hol tart a világ, ha már a csirkék is robbanhatnak? – És mondd, megkaphatom karácsonyra? 131

– Reyest? Szerelmetes sóhajtással így felelt: – Nem, a másikat. – Ó – motyogtam, mert rájöttem, hogy Garrettre gondol. Igaz, hogy a pasas szexis, meg minden, de hát mégiscsak… – Hű, hát nem is tudom… – Csak azért mondod ezt, mert féltékeny vagy arra, ami köztünk zajlik. Egy különösen kétértelmű pillantással kísért bólintást követően ezt mondtam: – Hát az biztos, hogy megérne egy misét az, ami köztetek zajlik… – Bagoly mondja, barátosném! – mondta, és széttárta a kezét, majd becsukta az ajtót. Nagyon tetszett, amikor előjött belőle a drámai hősnő. Amikor visszamentem a lakásomba, láttam, hogy Garrett ismét Mr. Wong helyét tanulmányozza a sarokban. – Nem harap a bácsi – tréfálkoztam. Garrett összevonta a szemöldökét, és kíváncsian pillantott rám. – Milyen volt úgy felnőni, hogy lépten-nyomon holtak szellemével találkoztál? Nem hozták rád a frászt? Vigyorogtam. – Így van ez, mióta az eszemet tudom. És nem vagyok olyan ijedős, mint az átlagemberek. Kevés dolog van, amitől tényleg berezelek. – Végül is te vagy a halál angyala – mondta, és úgy tett, mintha megborzongott volna. Majd pedig lassan végigpillantott rajtam; láthatóan kedvére való volt a látvány. – Ne bámuld, ami nem lehet a tiéd – figyelmeztettem. Felkaptam a bögrémet, és elindultam vele a konyhába. – Szó sincs stírölésről. Egyszerűen csak azon morfondírozom, hogy elég jó a karosszériád ahhoz képest, hogy bár Charles névre hallgatsz, lány vagy… Ezt nem tudtam megállni nevetés nélkül. Felállt, és az ajtó felé indult. Kinyitotta, majd egy pillanatra habozni látszott. – Van még valami, amit mondani szeretnél? – kérdeztem. Visszanézett rám, és rosszfiúsan csillogott a tekintete. – Azon kívül, hogy meg tudnálak zabálni?

132

A levegőben szinte tapintható volt Reyes dühe. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon szándékosan mondott-e Garrett ilyesmit. Lehet, hogy szép lassan kezdett neki derengeni, hogyan is működik a szellemvilág. – Tudod, kispofám, a kannibalizmus büntetendő. – Feljelentesz szexuális zaklatásért? – Nem, de lefokoztathatlak… Ne feledd, rajtad tartom a szemem – mondtam, miközben elöblítettem a bögrémet. Kacsintott, és becsukta az ajtót. Egy másodperccel később megkérdeztem: – Egész éjjel itt fogsz dekkolni a lakásomban? Reyes a következő pillanatban már nem volt ott; gyanítom, ez volt a válasza a kérdésemre. Lehuppantam a számítógépem elé, hogy végezzek egy apróbb kutatást, mielőtt Tapsi Hapsival randiznék. Mármint nem a rajzfilmfigurával… Tapsi Hapsi az én olvasatomban nem más, mint a takaróm, ami adott esetben rejtekhelyként is funkcionál, és már kilencéves korom óta megvan. Sok mindent átéltünk együtt, Tapsi Hapsi meg én – beleértve Wade Forestert is. Az eset a gimnáziumi évek alatt történt. Wade igazi keményfiúként élte meg a középiskolás éveket, és messze több információra tett szert az emberi faj szaporodására vonatkozóan, mint ami a gimnáziumi tananyagban szerepelt. Nos, azóta az ominózus wade-es eset óta Tapsi Hapsi már nem volt ugyanaz a nyúl, mint régen. De térjünk vissza a démonok kérdésköréhez! Ha nem láthatom a nyomorultakat, hogyan harcolhatnék ellenük? Jó, tegyük fel, hogy látom őket… és akkor hogyan harcolhatok ellenük? Nem kerülték el a figyelmemet Reyes megjegyzései, amelyek arra vonatkoztak, hogy felvehetem a harcot a gonosszal. Szükségem volt még némi információra, hívhattam volna persze a tudakozót is, hátha démonügyi felvilágosítással is tudnak szolgálni… Persze utánanéztem a neten, hogyan lehet felismerni a démonokat, de csak egy halom teljesen használhatatlan információt találtam. Ami a témában előkerült, legfeljebb annyira volt használható, mint a fogselyem egy repülőszerencsétlenség alkalmával. Itt van például az egyik gyöngyszem: ha az embert megszállja a démon, annak mögöttes oka minden bizonnyal a hiperaktivitás és a figyelemzavar. Bravó! És 133

persze találtam számtalan videojátékot, ahol ijesztő démon-nagyurak riogatják a játékosokat. Jó néhány weblap átböngészése után rábukkantam egy olyanra is, amely már-már úgy tűnt, tartalmaz némi lényegi információt a démonokkal kapcsolatban. Igyekeztem eltekinteni attól, hogy a weblap tulajdonosa Marigold Úrnő névre hallgat, és miután átrágtam magam legendákkal és különféle titkos tanokkal foglalkozó bejegyzéseken, bibliai és történelmi hivatkozásokon, végre arra a lapra értem, amely arról szólt, hogy ”Hogyan ismerjük fel a démonokat”. Mi tagadás, Marigold Úrnő nagyon segítőkésznek bizonyult. Egy rakás démonfelismerő trükkje volt, többek közt, hogy szórjunk sót a démon szemébe – amihez meglátásom szerint elengedhetetlen, hogy az ember észrevegye az illető démont, arról nem is beszélve, hogy amennyiben azzal a szándékkal közelítek bárkihez, akit szerintem démon szállt meg, hogy kvázi megvakítsam, nem kizárt, hogy rövid időn belül a bíróságon találom magam. Emellett hasznosnak véli, ha a kérdéses illető a szobába lép, tartsuk szemmel a növényeket. Ugyanis a démon jelenléte elég ahhoz, hogy szegény növények azonnal sorvadásnak induljanak, még mielőtt észrevennék, hogy mi sújtotta őket. Körülnéztem a lakásomban. A fene megette a halottnak látszó műnövények iránti furcsa vonzalmamat! Lehet, hogy be kellene szereznem egy kaktuszt. Van persze egy apróság, amitől nem tanácsos eltekinteni, nevezetesen az, hogy halandó nem láthatja a démonokat. Nos, ennek tükrében az okfejtése körülbelül annyit ért, mint vízipisztoly egy igazi fegyveres összecsapásban. Amikor be akartam zárni a weblapot, két szón akadt meg a tekintetem. Az egyik bekezdés kellős közepén, amely arról szólt, hogy a démonok – több mint valószínű, bár nem bizonyított – allergiásak az öblítőre, nos, rábukkantam egy kiemelt szövegre, amely mindössze három szóból állt: A halál angyala. Hű, ez én vagyok! Nos, kezdett érdekessé válni a dolog. Rákattintottam a linkre. Az oldal, amelyre értem, csak egyetlen mondatot tartalmazott, méghozzá a ”szerkesztés alatt” figyelmeztetés fölött, azonban ez a mondat kétségkívül igen érdekes volt.

134

Ha te vagy a halál angyala, kérlek, azonnal vedd fel velem a kapcsolatot. Hm, ez nem semmi…

135

NYOLCADIK FEJEZET

Hm, mi az, ami ennyire szexi itt? Hohó! Azt hiszem, én volnék az… PÓLÓFELIRAT

Másnap reggel fél ötkor ébredtem – mondhatnám, hogy öt perccel a legborzalmasabb időpont után, – de az ágyamban maradtam, és azon tűnődtem, hogy voltaképpen miért kellett nekem fél ötkor felébrednem. Egyetlen halott ember szelleme sem ólálkodott a közelemben, nem fenyegetett világméretű katasztrófa, és senki nem dobált ruhákat az arcomba, de mégis, a halál angyala mivoltomból eredő ösztöneim azt súgták, hogy valami nem klappol… Figyeltem, hogy szól-e a telefon. Az egyetlen lény a földkerekségen, akinek nem voltak skrupulusai azzal kapcsolatban, hogy reggel hét óra előtt telefonáljon, Bob bácsikám volt. De senki sem hívott. Még a természet sem… Nagy sóhajjal a hátamra fordultam, és belebámultam a sötétségbe. Janelle York és Tommy Zapata járt a fejemben, és az volt az érzésem, hogy bárki is állt e gyilkosságok hátterében, biztosan nem az volt a célja, hogy valamiféle információt szerezzen. Tulajdonképpen, ha egy kevéssé szofisztikált magyarázattal kellene előrukkolnom, inkább azt mondanám, mindkét esetben arról volt szó, hogy a gyilkos éppenséggel azt nem akarta, hogy valamilyen információ kitudódjon. Valami történt húsz évvel ezelőtt a Ruiz Gimnáziumban, és most nem csak egy szimpla illegális italozásra gondolok. Egyvalaki biztosan nem akarta, hogy kiszivárogjon egy két évtizeddel ezelőtt elkövetett turpisság. Méghozzá olyannyira nem, hogy még ölni is képes volt azért, hogy az események titokban maradjanak.

136

Reyes számos alkalommal bukkant elő a tudatom mélyéről. Lehetséges, hogy valóban ő az Antikrisztus? Mert ha így van, az nem egy népünnepély. Lehet, hogy neki van igaza, és mindenki más téved. Ha őszinte akarok lenni, rémesen nehéz volt túllépni azon a tényen, hogy Reyes a valaha létezett leggonoszabb lény fia. Igaz, ettől még nem feltétlenül kell neki magának is gonosznak lennie. Hát nem? Vajon tényleg elveszíti emberi mivoltát, amikor meghal az e világi teste? Ki mondta, hogy törvényszerű az apja nyomdokába lépnie? De az a gondolat, hogy ennyi idő után meg kell halnia, épp most, nos, nem túl szívderítő… Elérkezett az idő, hogy elgondolkodjam azon, vajon miért vagyok olyan elszánt, és miért akarom mindenképp megtalálni Reyes e világi testét. Nos, a válasz rém egyszerű: nem akarom elveszíteni. Mint ahogy annak az esélyét sem akartam elveszíteni, hogy valaha együtt élhessünk, ami bizony – tekintettel arra, hogy minden valószínűség szerint vissza kell mennie a börtönbe – meglehetősen kérdéses volt. De hát persze ott világlott teljes valójában maga az igazság, és bár nem szívesen vallottam be magamnak sem, a dolog úgy áll, hogy sok tekintetben éppolyan kemény és önző vagyok, mint a mostohaanyám. Hűha, az igazság tényleg fáj! Ettől eltekintve új segítőkre kellett bukkannom, mert nagyon úgy tűnt, hogy a nem e világi barátaimra nem számíthatok ebben az ügyben. Igaz, hogy Reyesnek van egy húga is. És volt egy igazán jó barátja… Ha bárki is tudja, hogy hol rejtette el Reyes a testét, akkor egyikük bizonyára képben van… Úgy döntöttem, elengedem a vágyat, hogy rendesen kialudjam magam, és iszom egy kávét, majd kitalálom, hogy mi legyen a következő lépés Reyes istenség e világi testének felkutatását célzó, végeláthatatlannak tűnő küldetésem során. Lehet, hogy fel kellene keresnem Marigold Úrnőt, és meg kellene tudakolnom tőle, mi a szitu? Tekintettel arra, hogy a halál angyalának születtem, hozzá voltam szokva, hogy az eltávozottak szellemei akár a leglehetetlenebb pillanatokban is felbukkantak, majd ugyanolyan hirtelen el is tűntek. Volt alkalmam hozzászokni az adrenalinlökethez, amelyet a hirtelen megjelenésük váltott ki belőlem, mondjuk, akkor, amikor egy olyan 137

pasas ugrott be hozzám, hogy párkapcsolati tanácsot kérjen; ez azért is volt meglehetősen hátborzongató élmény, mert a pasas halálát történetesen egy ugrás okozta – méghozzá tizenöt méter magasról, és úgy, hogy betonra érkezett. Érdekes élethelyzetekben furcsamód nem éledt fel bennem a ”harcolj vagy menekülj” ösztön, hanem tudatosan döntöttem el, hogy az ökölharchoz folyamodom-e, vagy inkább sikoltozva elrohanok. Így hát amikor a félálomban lévő testem kivonszoltam az ágyból, hogy felkutassam az életelixírt, azaz a kávét, csak enyhe kilengést okozott a saját kis Richter-skálámon azon tény észlelése, hogy két férfi őgyeleg a nappalimban. Ennek ellenére megálltam, és alaposan végigmértem őket egyszer, majd még egyszer – leginkább az volt a meglepő, hogy nem halottak szellemei, hanem nagyon is élők voltak, – majd elindultam a kávéfőző irányába. Kétségtelen, hogy szükségem volt egy jelentős adag koffeinre, mielőtt megbirkóztam volna azzal a helyzettel, amely – túlzás nélkül állíthatom – nagyon emlékeztetett arra, mintha két idegen férfi magánlaksértést hajtott volna végre, és hívatlanul állított volna be az otthonomba... Egy harmadik pasas, aki a megszólalásig hasonlított Andréra, az Óriásra* , robusztus testével elállta a bejárati ajtót. Ha Cookie – szokásához híven – hamarosan beállít, pontosabban beviharzik a lakásba, ennek a pasinak garantáltan veszedelmes fejfájása lesz… Felkapcsoltam a kis teljesítményű izzókból álló világítást a konyhapult alatt, hogy ha egy mód van rá, ne vakítsam el magam teljesen – és ezáltal előnyös helyzetbe hoztam hívatlan vendégeimet, – majd pedig teljes odaadással fordultam Mr. Kávé felé. André leplezetlenül bámulta a fenekemet. Lehet, hogy azért, mert olyan bokszeralsó volt rajtam, amelyen a HUSIKA felirat pompázott, méghozzá végig, keresztben a fenekemen. Igaz, hogy magamra kaphattam volna valamit, de hát én vagyok otthon, a mindenségit neki! Ha ezek a srácok úgy döntöttek, hogy hívatlanul érkeznek, akkor kénytelenek elfogadni a nálam uralkodó állapotokat, éppúgy, mint bárki más, aki hívatlanul toppan be hozzám. *

André René Roussimoff profi pankrátor és színész.

138

A vendégek végignézték, amint kávét tettem a szűrőbe, és bekapcsoltam a kávéfőzőt. Vártam, hogy elkészüljön a frissítő nedű. Az új masina sokkal gyorsabban működött, mint a régi gépem, de még így is meglehetősen kellemetlenül telt az a három perc, mire lefőtt a kávé. A konyhapultra könyökölve méregettem a látogatóimat. Az egyikük – azt hiszem, valami főnök-féle lehetett – a bárszéken ücsörgött, és mert a dzsekijét levette, láttam, hogy fegyvert visel. Ötven körül lehetett, őszülő, rövidre vágott, de elegánsan fésült barna haja volt. Sötét szeme kiválóan illett a haja színéhez. Leplezetlen kíváncsisággal bámult engem. A mellette lévő férfi sokkal veszélyesebbnek tűnt, és nem láttam, hogy az érdeklődésnek akár csak a szikrája is fellobbant volna benne. Körülbelül olyan magas lehetett, mint én. Fekete haja volt és fiatalos, homokszínű bőre, ami ázsiai származásra utalt. Láthatóan őrködött, szinte ugrásra készen, az izmai megfeszültek, és tudtam, hogy ha a szükség úgy hozza, habozás nélkül, azonnal lecsap. Fogalmam sem volt, hogy az ősz hajú pasas kollégája vagy testőre volt-e. Nem volt a vállán pisztolytáska, mint a másik fickónak, és ez minden bizonnyal azt jelentette, hogy nincs szüksége fegyverre ahhoz, hogy magát vagy a társait megvédje. Ezt a tényt meglehetősen aggasztónak ítéltem. André olyan volt, mint egy hatalmas medve. Biztos voltam benne, hogy nagyra értékelne egy ölelést, de láttam, hogy neki is van fegyvere. Erőemberek, és ez a csomó fegyver! És mindez miattam! Fontosnak éreztem magam… Illusztris emberpéldánynak. Fenségesnek. Pontosabban így éreztem volna magam, ha nem virít a fenekemen a HUSIKA felirat. Velem ellentétben a látogatóim kifogástalanul voltak öltözve. Láthatóan a sikeres küldetésekhez szoktak, és jól állt nekik a grafitszürke. Arra gondoltam, meg kellene említenem nekik, hogy tartózkodjanak a vörös árnyalatainak viselésétől, de gyorsan elvetettem az ötletet, mert nem biztos, hogy bárki is örömmel fogadna divattanácsot egy pólóban és bokszeralsóban virító csajszitól. Miután annyi cukrot és tejszínt tettem a kávémba, hogy már karamellszínben pompázott, odamentem a túlzsúfolt kanapéhoz, ami a 139

főnök-külsejű pasassal szemben volt, leültem, a leghalálosabb halálos pillantásommal mértem végig. – Rendben – mondtam, miután egy szép nagyot kortyoltam a kávémból, – egy lövése van. Nehogy elhibázza. A férfi mintegy üdvözlésképpen biccentett, mielőtt megengedte magának azt a luxust, hogy a pólómon lévő feliratot tanulmányozza. Remélni tudtam csak, hogy ennek láttán nem von le messzemenő következtetéseket velem kapcsolatban. Az OKOSTOJÁS nem éppen az a jelző, amelyet a személyiségemre vonatkozóan közvetíteni szerettem volna feléjük. Még ha az lett volna a pólón, hogy KŐKEMÉNY CSAJ, akkor hagyján… – Ms. Davidson – mondta nyugodt, magabiztos hangon, – a nevem Frank Smith. Nem mintha bármit is számított volna, de ez egy szép nagy hazugság volt. – Remek. Köszönöm, hogy beugrottak. Talán visszajöhetnének akkor, amikor egy kicsivel több időm lesz az önök számára – mondtam, és felálltam, hogy kikísérjem őket. Annak a pasinak, aki a legveszedelmesebbnek látszott közülük, minden idegszála megfeszült, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem csak azért volt itt, hogy a főnököt védelmezze. Basszus! Annyira utálom a kínzást! Olyan… izé… kínos… – Kérem, Ms. Davidson, üljön vissza – mondta Smith, és egy mozdulattal visszafogta az emberét. Bosszúsan sóhajtva engedelmeskedtem, de csak azért, mert azt mondta, hogy ”kérem”. – Nos, tehát akkor ön tudja a nevemet, és én is az önét. Továbbléphetünk? Még egyet kortyoltam, ő pedig továbbra is engem fürkészett. – Elképesztő, milyen nyugodt – mondta, és az arckifejezése komollyá vált. – Be kell valljam, igen jó benyomást tett rám. A legtöbb nőnek… – …lenne elég esze ahhoz ilyen helyzetben, hogy bezárkózzon a hálószobájába, és hívja a rendőrséget. Kérem, Mr. Smith, véletlenül se essen abba a hibába, hogy összetéveszti az átmeneti zavarból eredő önvédelmi ösztönök hiányát az intelligenciával. 140

A veszedelmes külsejű pasas megmozgatta az állkapcsát. Nem tetszettem neki. Vagy erről lehetett szó, vagy pedig arról, hogy zavarba jött a kifejezésektől, amelyeket használtam. Úgy döntöttem, hogy túllépek a vele kapcsolatos aggályaimon. – Ez itt Mr. Chao – közölte Smith. No, nem mintha érdekelt volna. – Ez pedig Ulrich. Hátrapillantottam a vállam fölött. Ulrich biccentett. Mindent egybevetve, mondhatni, barátságosak voltak. – És minek köszönhetem a látogatásukat? – Maga nagyon elbűvölő – felelte Smith. – Ó, köszönöm. De higgye el, egy SMS is elég lett volna, hogy ezt a tudomásomra hozza. Lassan elmosolyodott, és láthatóan minden gesztusomat és minden arckifejezésemet vizsla tekintettel követte. Az a furcsa érzésem támadt, mintha tanulmányozná a viselkedésem, és igyekezne meghúzni egy határvonalat, hogy később eldönthesse, rászedtem-e vagy sem. – Alaposan utánajártam annak, hogy kicsoda is maga valójában – mondta. – Érdekes életet él. – Magam is így vélem – eldöntöttem, hogy elbújok a bögrém mögé, hogy a válaszaim bizonyos szegmense rejtve maradhasson előle. Tudvalevő, hogy egy pillantásból is sok minden kiderülhet, azonban a száj mozgása még a hazugság nagymestereit is elárulja. Ily módon csak félig-meddig lehet biztos abban, hogy hazudok-e vagy sem. Majd megmutatom én neki! – Egyetemre járt, utána beállt a Békehadtesthez, majd pedig magánnyomozó-irodát nyitott. Az ujjaimon számláltam vele. – Igen, nagyjából ennyi. – És mégis, bárhová megy, furcsa… – felnézett, mintha a megfelelő szavakat keresné, majd ismét rám emelte a tekintetét – dolgok történnek maga körül. Szándékosan mozdulatlan maradtam. Megpróbáltam tompítani a válaszomat, és olyan zavarossá tenni, amennyire csak lehetséges. – Hát így van ez. A furcsa dolgok bizony furcsák. És néha történnek velem is furcsaságok. Elismerő mosoly tűnt fel az arcán. 141

– Nem is vártam volna kevesebbet öntől, Ms. Davidson. Ahogyan mostanra már bizonyára ön sem vár mást tőlem, mint nyers őszinteséget. – Az őszinteség nemes vonás – mondtam, és Mr. Chaóra pillantottam. – Ami viszont a dolog nyers részét illeti, nos, nem feltétlenül vágyom semmi ilyesmire… sőt, ha lehet, inkább kihagynám. Halkan felnevetett, majd keresztbe tette a lábát, és kényelmesen elhelyezkedett a széken. – Akkor maradjunk az őszinteségnél. Nagyon úgy fest, hogy ön is és én is ugyanazt az embert keressük. Kérdőn vontam össze a szemöldökömet. – Mimi Jacobst. – Sosem hallottam róla. – Ms. Davidson – mondta, és a tekintete egyértelművé tette számomra, hogy helyteleníti a válaszomat, – azt hittem, abban maradtunk, hogy az őszinteség jegyében beszélgetünk egymással. – Ön őszinte. Én pedig profi vagyok. A profizmusba pedig nem fér bele, hogy kiadjam a megbízatásaimmal kapcsolatos adatokat egy harmadik félnek. Tudja, a magánnyomozóknak is van etikai kódexük. – Igen, és tiszteletben is tartom. De vajon fel kell-e hívnom a figyelmét arra, hogy ön és én ugyanazon az oldalon állunk? Előredőltem, hogy biztosan értse, amit mondok. – Ami engem illet, én mindig egy oldalon állok. A klienseimén. Megértően bólintott. – Tehát, ha mégis tudná, hol van Mimi… – …akkor sem mondanám meg – fejeztem be helyette a mondatot. – Érthető – oldalt hajtotta a fejét, és biccentett egyet a középmagas, sötét tónusú és halálos veszedelmet árasztó kollégája irányába. – És ha Mr. Chao kérdezné? Basszus! Tudtam, hogy erre megy ki a játék. Igyekeztem uralni az akaratlanul előtörő reflexeket; koncentráltam, hogy ha lehetséges, ne kezdjen vacogni a fogam, továbbá ne nyíljon tágabbra a szemem – még egy milliméter törtrészével sem, – azonban a testem ösztönös reakciói minden igyekezetem ellenére nyilvánvalóak voltak. Halálra rémített… Nagyon úgy nézett ki, hogy eljött az én időm, de azért persze volt pár

142

trükk a tarsolyomban arra az esetre, ha a dolgok komolyra fordulnának. Ha más nem, lemegyek a térre hintázni. Ránéztem és tényszerűen kijelentettem: – Mr. Chao tehet nekem egy szívességet. Mintha kőből faragták volna, Mr. Chao arckifejezése rezzenéstelen maradt. Volt egy olyan érzésem, hogy szívesen kínozna engem. És ha szentimentálisnak tűnök is, bevallom, hogy szívesen okozok örömet másoknak. No persze, vannak határok… – Úgy látom, kihoztam a sodrából – jegyezte meg Smith. – Egyáltalán nem. Pontosabban, még nem – Reyesre gondoltam, és arra, hogy mindig feltűnt, amikor tényleg veszélyben voltam. De vajon most is eljön, hogy megmentsen? Végül is, a helyzet állása szerint haragban vagyunk. – Ha van valami, amit megígérhetek önnek, az az, hogy mindenképp észre fogja venni, amikor kijövök a sodromból – egy pillanatig farkasszemet néztem vele, majd hozzátettem: – Hát hazudok én? Smith egy hosszú pillanatig tanulmányozott, majd megadóan felemelte a kezét. – Mondtam már, Ms. Davidson, hogy utánanéztem a múltjának. Reméltem, hogy együttműködik velem és barátok leszünk. – Ó, hát persze. Ezt előmozdítandó, betört a lakásomba. Nem valami jó kezdés, Frank. Összecsippentette az ujjával az orrnyergét, és kacarászott. Tényleg kezdtem megkedvelni a pasast. Valószínűleg kénytelen leszek azt a taktikát választani, hogy tökön rúgom, és már a földön lesz, amikor Chao nekem esik. Azután minden bizonnyal fasírtot csinálnak belőlem… Igaz, még mindig ott volt a lehetőség – ahogy már megfordult a fejemben, – hogy inkább fogom magam, és lemegyek a térre hintázni. Miután kimulatta magát, komolyan rám nézett. – Ez esetben, azt hiszem, nyomatékosan meg kell kérnem, hogy hagyjon fel a nyomozással. A saját biztonsága érdekében, természetesen. – Megteheti – feleltem, és a legszélesebb mosolyomat villantottam rá, – persze nem állítom, hogy módomban áll eleget tenni a kérésének.

143

– A szervezet, amelynek dolgozom, nem fogja méltányolni az ön elbűvölő személyiségét, amennyiben az útjaik esetlegesen kereszteznék egymást. – Úgy kénytelen leszek felvillantani előttük a sötét oldalamat. Majdhogynem szánakozó volt a pillantása. – Ön valóban figyelemre méltó, Ms. Davidson. Kérem, engedje meg, hogy feltegyek még egy kérdést – most ő hajolt előre, és egy csibészes mosoly suhant át az arcán. – Elárulná nekem, hogy akkor most tulajdonképpen OKOSTOJÁS-e, avagy HUSIKA? Kétségtelen tény, hogy fel kell frissítenem a ruhatáram. Egy tompa puffanásra lettünk figyelmesek, és mindnyájan Ulrich felé fordultunk. Ám ő is elfordult, és a válla fölött pislogott hátra. A bejárati ajtó ismét kinyílt, és nekicsapódott Ulrich sziklakemény hátának, majd újabb hangos puffanás rázta meg a szobát. Aztán egy újabb, és még egy, míg végre Cookie felhagyott a művelettel, és bekiabált: – Mi a franc van már? – majd hörgést és szuszogást hallottunk, amint Cookie igyekezett benyomakodni, és eltolni az útból az akadályt, ami meggátolta a lakásomba való bejutását. Ulrich kérdőn nézett Smithre. Smith pedig rám nézett. – A szomszédom. – Ó, igen, Cookie Kowalski. Harmincnégy éves, elvált, egy gyermek anyja – jegyezte meg Smith, ezzel is bizonyítva, hogy alapos munkát végzett. – Engedd be, Ulrich. Ulrich odébb lépett, és Cookie berobbant a helyiségbe, méghozzá hatalmas lendülettel. Nyilvánvaló volt, hogy lényegesen nagyobb hely kellett volna ahhoz, hogy le tudjon lassítani. Kis híján a konyhapultnak ütközött, de valahogy sikerült fékeznie. Megállt és körülnézett. – Szia, Cookie – köszöntöttem vidáman. Amikor egyik pasasról a másikra nézett, úgy éreztem, hogy magyarázattal tartozom: – Ők az új barátaim. Baró jól kijövünk egymással. – Fegyvereik vannak. – Hát, ez bizony igaz – ismertem el, és elvettem a kezéből a csészéjét, hogy töltsek neki is kávét. Mindketten osztoztunk a reggeli kávézás élvezetének örömében, és épp ez volt az, ami annak idején,

144

cirka három évvel ezelőtt összehozott bennünket. Most pedig már eltéphetetlen volt a kötelék. – Be kell vallanom – mondtam, és Smithre pillantottam, – nem vagyok biztos abban, hogy tartós lesz a barátságunk. Cookie-nak még mindig nem sikerült levennie a tekintetét a látogatóimról. – Azért nem, mert fegyverük is van? – Épp menni készültünk – jegyezte meg Smith, felállt, és felvette a zakóját. – Már mennek is? Ó, tényleg? Elmosolyodott, és láthatóan úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a szarkazmust, amely csak úgy csöpögött minden szavamból. Biccentett és elment mellettem. – Frank, elfelejtette megmondani, hogy kinek dolgozik. – Nem felejtettem el – fesztelenül tessék-lássék módra szalutált, majd becsukta maga és az emberei mögött az ajtót. – Jól néz ki – jegyezte meg Cookie amolyan James Bond-os stílusban. – Már megint itt tartunk… Jaj, Cookie, veszek neked egy felfújható pasast karácsonyra. – Olyan is van? Fogalmam sem volt, de már magát a gondolatot is rendkívül szórakoztatónak találtam. – Miért jöttél ilyen korán? – kérdeztem kissé döbbenten. – Nem tudtam aludni, és láttam, hogy ég nálad a lámpa. – Akkor nagyon úgy tűnik, hogy ma hamar kezdődik a műszakunk – azzal koccintottunk egyet a kávéscsészéinkkel, de csak a jó ég tudja, hogy mire ittunk. Miután még hajnalhasadás előtt mindketten lezuhanyoztunk – különkülön, természetesen, ámbár én nem egyedül, mert a Csomagtérbeli Halott Pasas már lelkesen várt a fürdőszobában – ami egyébként azért is volt nagyon kellemetlen, mert a jelenlétére libabőrös lettem, és aki már próbálta, tudja, hogy libabőrös lábat nem lehet normálisan borotválni. Szóval, a lényeg, hogy zuhanyozás után úgy mentünk Cookie-val az irodába, hogy a nap még alig bukkant elő a horizonton. Narancssárga és 145

rózsaszín csíkok és füstszerű felhők tarkították az eget, hogy így köszöntsék az új nap érkeztét. Biztos voltam benne, hogy remek napunk lesz. Egész addig, amíg meg nem botlottam, és a csuklómra nem öntöttem a kávét. – Marigold Úrnő? – kérdezte Cookie, én pedig igyekeztem magamba fojtani egy káromkodást. Kíváncsinak tűnt, de éreztem a hangjában, hogy vannak fenntartásai. – Értem, mire gondolsz, de hidd el, az a nő tud valamit. Érzem. És ha kiderítem, hogy mit tud, akkor mindnyájan okosabbak leszünk valamivel. A tudás hatalom, kedvesem. – Már megint valami nem mindennapi akción töröd a fejed, igaz? – Sajnálom. Nem tehetek róla. Az agyam teljesen kész van. Két egymást követő reggelen is hajnalhasadás előtt ébredtem. Később majd elbeszélgetek magammal a pirkadat előtti ébredésekkel kapcsolatban. Lehet, hogy terápiára szorulok… – Remélhetőleg ma reggelre ideér az osztálynévsor, és nekiállhatok, hogy felkutassam Mimi osztálytársait. Remélem, kiderítem, hogy Mimi osztálytársai közül van-e még valaki, aki hasonló helyzetbe került, mint a többiek… – Úgy érted, meghalt? – Úgy valahogy – mondta Cookie. A külső lépcsőn mentünk fel az irodába. Míg én azonnal a kávéfőzőhöz mentem, hogy méltóképpen felkészüljek az előttem álló napra, Cookie megnézte, jött-e fax. – Meg is érkezett – mondta izgatottan. – Az osztálynévsor? Máris? Ez gyors volt. Cookie bekapcsolta a számítógépét, és lehuppant az íróasztala mellé. – Nekifogok a keresgélésnek, hátha találok valamit. A Cookie irodájába vezető bejárati ajtó kinyílt, és egy fej bukkant fel a nyílásban, a fej tulajdonosa pedig bizonytalan hangon ezt kérdezte: – Nyitva vannak? Egy férfi volt az. Oldalról láttam, így olyan hatvan körülinek saccoltam. – Persze – mondtam, és intettem, hogy kerüljön beljebb. – Miben segíthetünk? 146

Kiegyenesedett, és belépett a helyiségbe. Egy hasonló korú nő jött utána. A férfi sötétkék zakót viselt, ősz haja tökéletesen fésült volt. Látván a megjelenését, egy sportriporterre asszociáltam. A nő khakiszínű nadrágkosztümben volt, amely nemrég még nagyon divatosnak számított, és egyébként nagyon jól illett a haja színéhez. Körbelengte őket a szomorúság. Szinte tapintható volt a bánatuk. Valami nagy baj történhetett velük… – Melyikük Charley Davidson? – kérdezte a férfi. – Én vagyok. Úgy fogta meg a kezem, mintha én lennék az emberiség utolsó reménysége. Nos, ha valóban így állna a helyzet, az bizony nagy baj lenne az emberiségre nézve. A nő is odalépett, hogy kezet fogjunk, törékeny keze észrevehetően remegett az idegességtől. – Ms. Davidson – mondta a férfi, aki nyilvánvalóan igazi úriember volt. Drága parfümje felhőként lengedezett felém. – Mimi szülei vagyunk. – Ó! – mondtam meglepetten. – Kérem, fáradjanak be. Intettem Cookie-nak, hogy csatlakozzon hozzánk, majd bevezettem a párt az irodámba. A mindig hatékony Cookie pedig felkapott egy jegyzettömböt, hogy kéznél legyen, ha szükség lesz rá. – Maga biztosan Cookie – mondta a férfi. Megfogta Cookie kezét. – Igen, Mr. Marshal, én vagyok – mondta Cookie, majd kezet fogott az asszonnyal is. – Mrs. Marshal, annyira sajnálom, ami történt. – Szólítson Wandának. Ő pedig Harold. Mimi nagyon sok mindent mesélt magáról. Cookie mosolya valahol az öröm és a rettegés között volt, majd intett a párnak, hogy foglaljanak helyet. Megfogadtam, hogy később minden új információba beavatom Cookie-t. Odahúztam neki is egy széket, majd leültem az asztalom mögé. – Gondolom, elképzelésük sem lehet róla, hol tartózkodhat Mimi – kérdeztem, meglehetősen idétlenül. Harold elkapta a tekintetem, és szomorúan, ugyanakkor sokatmondóan nézett rám. Éreztem, hogy csak úgy árad belőle a tehetetlenség, de valahol a remény is élt benne – aminek egyébként Warrenben, Mimi férjében nyomát sem láttam. Az a sanda gyanúm támadt: lehet, hogy többet is tud, mint azt az ember elsőre gondolná. 147

– Bármennyit hajlandó vagyok önnek fizetni, Ms. Davidson. Csupa jót hallottam magáról. Ez már mindjárt más. Az emberek ritkán mondtak rólam jó dolgokat, hacsak a ”kötözni való bolond” időközben nem került fel – tudtom nélkül – a pozitív értelmű jelzős kapcsolatok listájára. – Mr. Marshal… – Szólítson Haroldnak – mondta. – Tudja, Harold, képes vagyok arra, hogy olvassak az emberek érzéseiben, ez is része a munkámnak, és érzem, hogy ön szinte biztos abban, hogy a lánya jól van. Szinte várakozást érzek önben… Mintha tudna valamit, amit mások nem is sejtenek. A pár összenézett. Láttam a szemükben a kétséget. Azt latolgatták, hogy vajon megbízhatnak-e bennem. – Lássuk, hogy tudok-e segíteni – ajánlottam. A férfi tétován bólintott, és ezzel megadta nekem a jelet, hogy folytassam. – Nos tehát, Mimi egy pár héttel ezelőtt hirtelen elkezdett furcsán viselkedni, de nem mondta el önöknek, hogy mi nyomja a lelkét. – Így van – bólintott Wanda, és az ölében szorongatta a táskáját. – Megpróbáltam szóra bírni, amikor eljött látogatóba. Tudja, minden hónap elsején elhozza hozzánk a gyerekeket, és nálunk is alszanak, de… egyszerűen nem… – megbicsaklott a hangja, és megtörölgette a szemét egy zsebkendővel, mielőtt újra rám nézett volna. A férje megfogta a kezét. – De mondott valamit önnek. Lehet, hogy ez a bizonyos dolog akkor nagyon furcsának tűnt, de amikor Mimi eltűnt, talán összeállhatott önben a kép, és értelmet nyerhetett, amit Mimitől hallott. Wanda lélegzete elállt egy pillanatra, majd folytatta: – Igen, tényleg mondott valamit, amit nem értettem… – megint elakadt a hangja. – Elmondaná, mi volt az? Lesütötte a szemét, és látatóan vonakodott. Éreztem benne a vágyat, hogy megbízzon bennem, de Mimi valami olyasmit mondhatott neki, ami miatt minden iránt kétség ébredt benne. Minden és… mindenki iránt.

148

– Wanda – mondta Cookie, és közelebb hajolt hozzá. Az arckifejezése maga volt az aggodalom. – Ha akár csak egyetlen ember van a földön, akire rá merném bízni az életemet, akkor az nem más, mint az a nő, aki éppen szemben ül magával. Mindent meg fog tenni, ami emberileg lehetséges, és bizonyos értelemben emberfeletti dogokat is, hogy épségben visszahozza a lányát. Ez volt a legkedvesebb dolog, amit Cookie valaha rólam mondott. Később azért rákérdezek még erre a ”bizonyos értelemben emberfeletti” megjegyzésre, de tudtam, hogy a legjobb szándékkal mondta. Abszolút megérett a helyzet egy fizetésemelésre. – Mondd el, drágám – unszolta Harold. Wanda lélegzete egy pillanatra elakadt, majd nyelt egy nagyot, mielőtt belefogott. – Mimi azt mondta, hogy még régen elkövetett egy szörnyű hibát. Valami rettenetes dolgot művelt. Vitatkoztam vele, és azt mondtam, hogy nem számít, mi volt az, de ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy bizony mindenért meg kell fizetni az életben. Szemet szemért – rám emelte a tekintetét, és úgy éreztem, megszakad a szívem. – Nem akarom, hogy bajba kerüljön. Bármit is tett, vagy gondolja, hogy tett, csak egy botlás volt, semmi más. – Ezért reménykedünk abban, hogy saját jószántából tűnt el – bólintott Harold. – Hogy előre megtervezte, és most biztonságban van. – De sosem hagyná ott Warrent és a gyerekeket, hacsak nem lenne valamilyen nagyon komoly oka rá, Ms. Davidson. Ha megtette, az csakis azért lehetséges, mert úgy érezte, nincs más választása. Harold és a felesége egyszerre bólintottak. Nagyon örültem, hogy nem Warrent gyanúsítják. Ügy láttam, hogy teljes mértékben megbíznak benne, ugyanakkor azt tartottam helyesnek, ha elmondom, hogy mi zajlik Warren körül. – Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de Warren a rendőrségen van. Épp kihallgatják. Wanda összepréselte ajkait. Harold válaszolt: – Tudjuk, de teljesen biztos vagyok benne, hogy Warrennek semmi köze Mimi eltűnéséhez. A lányom mindent elkövetett, hogy Warren kimaradjon ebből az egészből.

149

– Cookie és én úgy gondoljuk, hogy mindez Mimi gimnáziumi éveire vezethető vissza. Akkor történhetett valami. – A gimnáziumban? – kérdezte meglepetten Harold. – Voltak a lányának ellenségei? – Miminek? – nevetett fel kedvesen Wanda. – Mimi mindenkivel jól kijött. Ilyen az alaptermészete. Melegszívű, meg minden. – Túlságosan is elfogadó – jegyezte meg Harold. A feleségére pillantott, majd folytatta: – Nem nagyon foglalkoztunk annak idején a legjobb barátnőjével. Hogy is hívták? – Janelle – felelte Wanda, és kissé megkeményedtek az arcvonásai. – Janelle York? – kérdeztem. – Ő volt Mimi legjobb barátnője? – Igen, egy pár éven át. Nagyon zabolátlan volt az a lány. Túlságosan is. Gyorsan Cookie-ra pillantottam, aki bólintott, beleegyezését adva, hogy folytathatom, így elmondtam, amit megtudtam: – Janelle York a múlt héten autóbaleset áldozata lett. Meglepett arckifejezésük elárulta, hogy erről nem tudtak. – Te jó ég! – sóhajtott Wanda. – Tommy Zapatát ismerték? Egy kisvárosban mindenki ismer mindenkit. Jó esély volt rá, hogy ők is ismerték az autókereskedőt, aki, ugye, a napokban halt meg. – Persze – bólintott Harold. – Az apja éveken át a város alkalmazásában állt. Tájkertész volt vagy valami ilyesmi. Leginkább a temetőt gondozta. Tudtam, hogy megint rossz hírt fogok közölni, de el kellett mondanom nekik. Ki kellett derítenem, mi folyik itt. – Tommy Zapata holttestét tegnap reggel találták meg. Meggyilkolták. Döbbenetük hitetlenkedéssé változott; mélyen le voltak sújtva. – Egy évvel volt idősebb Miminél – mondta Harold. – Egy iskolába jártak. – Nem értem, mi folyik itt – mondta Wanda keserűen. – Anthony Richardson is meghalt a múlt héten, Tony Richardson fia. Öngyilkos lett. Cookie felírta a nevet, én pedig megkérdeztem: – Ő is egy iskolába járt Mimivel? 150

– Igen, sőt, osztálytársak voltak – felelte Harold. Valaki tisztogatást végzett, igyekezett elvarrni a szálakat, és nyilván Mimi is a látókörébe került. Biztos voltam benne, hogy Marshalék tudnak valamit. Biztosan történt valami abban a gimnáziumban, ami elvezethetne a dolgok gyökeréig. – Mr. és Mrs. Marshal, amikor Mimi gimnáziumba járt, elköltözött Ruizból Albuquerque-be, a nagymamájához. Miért volt erre szükség? Wanda pislogott, és elgondolkodva összevonta a szemöldökét. – Volt egy komolyabb vitája Janelle-lel, és ezért gondoltuk, hogy nem akar Ruizban maradni. – Mondta önöknek, hogy összevesztek? – Nem – felelte elgondolkodva Wanda. – Nem igazán. Egyik nap még a legjobb barátok voltak, másnap pedig már esküdt ellenségek. Úgy tűnt, hogy más utakon járnak. – Nem mondhatnám, hogy nagyon megrázott bennünket, hogy összevesztek – tette hozzá Harold. – Sosem volt kedvünkre, hogy Mimi Janelle-lel barátkozik. – Történt valami különös dolog, ami kirobbanthatta köztük a veszekedést? Egymásra néztek, és tanácstalanul megvonták a vállukat, igyekezvén visszaemlékezni a történtekre. – Bármi is történt – mondta Wanda, – az biztos, hogy Mimi nagyon szomorú lett tőle. Mély depresszióba zuhant. – Többször is rajtakaptuk, hogy a szobájában sírdogál – mondta Harold keservesen, amint a régi, fájdalmas emlékek újra az elméje felszínére törtek. – Nem mászkált el a barátaival, nem evett, nem is fürdött. Odáig fajultak az események, hogy minden reggel rosszullétre panaszkodott, és könyörgött, hogy ne kelljen iskolába mennie. Emiatt csaknem három hetet mulasztott. Wanda arcán szomorúság tükröződött, amikor előtörtek belőle az emlékek. – Elvittük orvoshoz, aki azt javasolta, hogy menjünk vele pszichológushoz, de mielőtt erre sor került, Mimi arra kért bennünket, hogy küldjük el a nagymamájához, az édesanyámhoz, Albuquerque-be. A Szent Pius gimnáziumba akart járni.

151

– Nagyon megörültünk, hogy ismét érdeklődni kezd a tanulás iránt, mert mindig is kitűnő tanuló volt. A Szent Pius pedig kiváló iskola – Harold úgy érezhette, hogy valamiképp meg kell magyaráznia, miért engedte el otthonról a lányát. Biztos voltam benne, hogy nem volt könnyű döntés a szülők részéről. Wanda bátorítólag megpaskolta Harold térdét. – Teljesen őszintén, Ms. Davidson, akármilyen kegyetlenül is hangzik, szabályosan megkönnyebbültünk, amikor Mimi elment. Teljesen megváltozott, pálfordulatot vett, amikor Albuquerque-be ért. A jegyei egyre jobbak lettek, és sok tanórán kívüli elfoglaltságban is részt vett. Megint a régi önmaga lett. Cookie jegyzetelt, miközben Marshalék beszéltek. Hála az égnek. Az én kézírásom csapnivaló, igazi macskakaparás. – Abból, amit most elmondtak – mondtam, – úgy tűnik, hogy Mimi ruiz-beli aggodalmai túlmutattak azon, hogy összeveszett a legjobb barátnőjével. Sokkal inkább arra gyanakszom, hogy zaklatták a társai, sőt, az is lehet, hogy megfenyegették. Vagy még ennél is rosszabb – tettem hozzá kelletlenül. – Mondott valaha ilyesmit? Vagy bármit, ami érdekes lehet az üggyel kapcsolatban? – Semmit – mondta Wanda, és láthatóan megijesztette az okfejtésem. – Próbáltunk vele beszélgetni arról, hogy mi aggasztja, de semmit nem volt hajlandó mondani. Mindahányszor csak szóba hoztuk ezt a dolgot, ellenséges lett. Nem volt rá jellemző ez a viselkedés. Warren épp ezt a kifejezést használta, amikor a Mimi távozása és eltűnése előtti időszakról beszélt. Nem volt rá jellemző ez a viselkedés. – Sokkal erőszakosabbnak kellett volna lennünk – mondta Harold, és bűntudat csengett a hangjából. – De mi arra gyanakodtunk, hogy Janelle miatt van az egész. Tudja, milyen a gimnázium. Hát, tudom, annyi szent. Én ne tudnám? Naná, hogy tudom.

152

KILENCEDIK FEJEZET

Az ügyvédem tanácsára ezúttal olyan pólót vettem fel,amelyen nincs semmiféle felirat. PÓLÓFELIRAT

Két órával később Cookie irodájában ücsörögtünk, és egész megdöbbentünk, hogy mi mindenre jutottunk a diáknyilvántartás adatai és az internet segítségével. Az elmúlt egy hónapban a Ruiz Gimnázium volt növendékei közül hatan haltak meg, illetve tűntek el. A halál oka gyilkosság, autóbaleset, két öngyilkosság és egy véletlen, idegenkezűséget kizáró, fulladásos halál, valamint egy eltűnt személy: Mimi. – Lássuk csak – mondta Cookie, miközben a listát tanulmányozta, – ezek az emberek nemcsak hogy mind a Ruiz Gimnáziumba jártak, hanem mindössze egy vagy két évfolyam választotta el őket egymástól. – Persze az is lehet, hogy valaki kimaradt, mert nem tudjuk minden lány asszonynevét. – Utánanézek – mondta Cookie. – Ha számításba vesszük, hogy körülbelül száz diák volt az egész iskolában, annak az esélye, hogy mindez véletlen egybeesés legyen, elenyészően kicsi. Muszáj, hogy legyen még valami összefüggés. Nem hinném, hogy a gyilkosunk célja az lenne, hogy végezzen mindenkivel, akivel valaha egy iskolába járt. Ha sorozatgyilkos lenne, akkor pedig lenne egy terv, amely szerint halad, a halálokok is hasonlóak lennének egymáshoz, és minden valószínűség szerint ugyanazon a földrajzi területen történnének. Bárki is áll emögött, igyekszik úgy feltüntetni a haláleseteket, mintha öngyilkosság vagy baleset lenne a háttérben. – Talán azáltal, hogy Warren megfenyegette Tommy Zapatát, a gyilkosnak kiváló lehetőséget adott arra, hogy két legyet üssön egy csapásra, azaz megszabaduljon Tommy-tól és Mimitől is, a gyanút pedig Warrenre terelje – jegyezte meg Cookie. 153

– És mivel a többi eset baleset volt, így hát Warren szépen elviszi a balhét a gyilkosságokért. – Érdekes – mondta Cookie, és ismét a diáknyilvántartást tanulmányozta, – hogy Mimi neve nem szerepel a listán. Nyilván akkor készült, amikor Mimi már nem járt oda. – Akkor csináljuk azt – mondtam, – hogy te megnézed a ruizi rendőrség nyilvántartását, hátha találsz valami furcsaságot abból az időszakból, amikor Mimi elköltözött a városból, úgy, hogy a távozását megelőző egy vagy két hónapos időszakot is figyeled. Bár nem nagy a valószínűsége, de elképzelhető, hogy fennakadt valami a seriff hálóján. – Rendben. Azért utánanézek annak is, hogy mi az asszonynevük azoknak, akik a listán szerepelnek. Hátha… – És miközben ezt teszed – mondtam, és még egy lapáttal rátettem, – lehet, hogy érdemes lenne felhívnod őket, és kérhetnél egy korábbi diáknyilvántartást is. – Azzal már megvagyok. És te mit fogsz csinálni? Reyesnek van egy húga. Miután elrabolták, egy olyan családhoz került, ahol már volt egy kislány. Kim kétéves volt, amikor drogfüggő édesanyja letette őt Earl Walker küszöbére. Az anya a HIV-fertőzés szövődményeibe halt bele, napokkal ezután. Csak remélni mertem, hogy ha Kim édesanyja tudta volna, hogy micsoda megátalkodott szörnyeteg Earl Walker, sosem bízta volna a gondjaira a kislányát, még akkor sem, ha gyanította, hogy ő lehet a gyerek vér szerinti apja. És bár Walker nem zaklatta szexuálisan a kislányt – amitől eredetileg tartottam, – egy hasonlóan kegyetlen dolgot művelt. Arra használta Kimet, hogy Reyest irányítani tudja. A lányt éheztette, hogy megkapja Reyestől, amit akart. És hogy mit akart a fiútól? Nos, mindent, amit beteg elme csak el tud képzelni. – Elmegyek, hogy beszéljek Reyes húgával, Kimmel. Cookie arcán felcsillant a remény. – Gondolod, hogy tudja, hol van Reyes? – Sajnos, nem hiszem, de egy próbát mindenképp megér. – És felveszed Marigold Úrnővel is a kapcsolatot? – kérdezte évődő mosollyal. – Csak azért, mert kissé furcsa, hogy arra kéri a honlapjára tévedőt, hogy ha történetesen ő a halál angyala, akkor… – Nekem mondod? Még nem döntöttem el, hogy felkeresem-e. 154

– Mi lenne, ha én tenném? Szent gatyamadzag! – mondta, és megint a diáknyilvántartásra pillantott. – Mi az? – ugrottam mögé, hogy a válla fölött én is a listára lássak. – Mimi Kyle Kirschsel járt egy suliba. Épp most vettem észre a kapcsolatot. – A képviselővel? Ugyanazzal a képviselővel, aki bejelentette, hogy indul a kongresszusi választásokon, hogy bekerüljön a parlamentbe? – Igen. A keresztneve Benjamin. A listán Benjamin Kyle Kirsch néven szerepel. A Benjamin szúrt szemet. Biztosan a második keresztnevét használja. Közelebb hajoltam, és sokatmondóan Cookie szemébe néztem. – Az a képviselő, aki egy hónappal ezelőtt jelentette be, hogy indul a kongresszusi választásokon? Cookie szája tátva maradt. – Szent gatyamadzag! – ismételte. Rémes, milyen szavakat képes használni ez a nő! Egy képviselő. Egy nyomorult képviselő. Valaki, aki ugyan – per pillanat – nem tűnik sárosnak semmiben, de az biztos, hogy legalább egy rejtegetnivalója akadt. Kábé akkora, mint maga King Kong. Egy olyan dolog, amelyről semmiképp sem szerette volna, hogy a nagyközönség tudomást szerezzen. Lehet, hogy azért, mert kevés ijesztőbb dolog van annál, mint hogy egy King Kong méretű, leplezendő kétes ügylet liheg az ember nyakába. Bármibe le mertem volna fogadni – adott anyagi helyzetemben ez konkrétan negyvenhét dollárt és ötven centet jelentett, – hogy Kyle áll a dolog mögött. Egy képviselő. Az Egyesült Államok leendő szenátora! Egy gyilkos… Mellesleg komoly és durva egybeesés lenne; adott valami bizarr eseménysorozat, amely egy csapat tizenéves körül zajlott az új-mexikói Ruizban, és egy férfi, aki épp most jelentette be, hogy indul a kongresszusi választásokon. A férfi ezeknek a srácoknak az osztálytársa volt annak idején, és most – mily meglepő! – a régi barátok egyszer csak hullani kezdenek, mint ősszel a legyek… Ha nincs a két dolog között semmi összefüggés, legyek én az idén Finnország szépe! Kyle Krischnek köszönhetően egy fogós, ravasz kérdés motoszkált az agyamban, és borzolta az idegeimet. Ugyan mit követhetett el annak 155

idején? Mi az, amit el akar titkolni? Tegyük fel, hogy nem vett részt rituális áldozatbemutatáson, a sötét nagyúr tiszteletére, és induljunk ki abból, hogy nem volt olyan szakasza az életének, amikor Amwayügynökként kereste a kenyerét… Nos, ha ezek egyike sem áll fenn, ugyan mi oka lehet arra, hogy ártatlan embereket gyilkoljon halomra? El kellett, hogy érje a végzete. Méghozzá nem is akármilyen végzet… Megálltam a Pueblo-stílusban épített lakótömb előtt, amelyben Kim Millar lakása volt, és bekopogtam a türkiz színűre festett ajtón. – Ms. Davidson – köszöntött Kim, amikor kinyitotta az ajtót, és a szeme tágra nyílt az aggodalomtól. Megragadta a csuklómat, és behúzott a lakásba. – Hol van? – kérdezte. Gesztenyeszínű haja hevenyészett lófarokba volt fogva, és sötét karikák húzódtak ezüstösen csillogó zöld szeme alatt, amitől még mélyebbnek tűnt a tekintete. Törékeny teremtésnek tűnt már akkor is, amikor először találkoztam vele, és most a porcelánszerű bőre olyan volt, mintha bármely pillanatban darabokra akarna hullani. Megfogtam a kezét, ő pedig a bézs kanapéhoz vezetett. – Azt reméltem, hogy ön mondja majd meg nekem – mondtam, amikor leültünk. A remény szikrája, amely szinte sugárzott belőle, kihunyt, és hajszálvékony repedések jelentek meg az aurájában. A szürkeség elmélyült, és ködös fátyol lengte körbe a szemét. Nem tudtam, mennyit mondjak el neki. Vajon én tudni akarnék arról, ha a testvérem épp azzal lenne elfoglalva, hogy öngyilkosságot kövessen el? Holtbiztos, hogy igen. Kimnek joga volt tudni, hogy mire készül az a tökfej bátyja. – Reyes nagyon zabos most rám – mondtam. – Akkor tehát találkoztak? Ráeszméltem, hogy milyen súlyos terhet jelentett neki a megállapodásuk. Olyan megállapodásról volt szó, amelyet Kim semmilyen esetben sem rúghatott fel. Reyes nem akarta, hogy bárki is bántsa miatta Kimet, és Kim nem volt hajlandó kitenni Reyest annak, hogy miatta bántsa megint valaki. Senki sem tudta, még az állami nyilvántartásban sem szerepelt, hogy Kim és Reyes kapcsolatban állnak egymással. Bár nem vér szerinti 156

rokonok, ízig-vérig testvérek voltak, és volt egy olyan érzésem, hogy Reyes totál kijönne a béketűrésből, ha megtudná, hogy beszéltem Kimmel. – Kim, van fogalma arról, kicsoda Reyes valójában? Kim lassan összevonta a szemöldökét. – Nem, nem mondhatnám. Csak annyit tudok, hogy nagyon különleges. – Az bizony – mondtam, és közelebb húzódtam hozzá. No, nem mintha azt fontolgattam volna, hogy beavatom őt Reyes valódi kilétének titkába. – Nagyon különleges, és arra is képes, hogy elhagyja a testét. Kim nyelt egy nagyot. – Tudom. Már régóta tudom. És nagyon erős is. Meg elképesztően gyors. – Így van. És amikor elhagyja a testét, sokkal erősebbé és gyorsabbá válik. Kim bólintott, így hozva tudomásomra, hogy nagyon figyel arra, amit mondok. – Ebből az okból kifolyólag – folytattam, és reméltem, hogy nem okozok neki elviselhetetlen fájdalmat, – úgy döntött, hogy hátrahagyja az e világi testét. Kim vörös karikás szeme döbbenten rebbent meg, majd lassan tudatosult benne a szavaim értelme. Amikor felismerte ennek jelentőségét, a kezét a szája elé kapta, és hitetlenkedve nézett rám. – Ezt nem teheti – mondta, és a hangjában fájdalom, elmondhatatlan szomorúság csengett. Még mindig fogtam a kezét, és most bátorítólag megszorítottam. – Én is így gondolom. Meg kell találnom őt, de nem akarja elárulni, hogy hová rejtőzött. Mert… megsebesült – mondtam, és úgy döntöttem, kissé megszépítem a valós tényeket. Semmi szükség nem volt rá, hogy Kim tudja, valójában milyen nagy a baj. Hogy mennyire sürget az idő… – Micsoda? Hogyan? – Nem tudom pontosan – hazudtam. – De meg kell találnom, mielőtt túl késő lesz. Van ötlete arra vonatkozóan, hogy hol lehet?

157

– Nincs – felelte Kim, és a hangja megremegett, amint könnyek gyűltek a szemébe. – De az biztos, hogy az a rendőrbíró azt mondta, nagyon nagy bajba keveredett. Megfagyott az ereimben a vér. Senki, még az állam sem tudta, hogy Kim Reyes kvázi-testvére. Kim teljesen kívül esett a Reyesszel kapcsolatos körön. Semmilyen kapcsolatban nem álltak. Reyes ragaszkodott hozzá, hogy így legyen. És egyáltalán semmilyen adat, irat vagy dokumentum nem létezett, amely alapján össze lehetett volna kötni kettejüket. Legalábbis tudtommal nem… – És most még ez is – folytatta Kim, és láthatóan nem vette észre a hirtelen támadt aggodalmamat. – Miért? Miért hagyna így el engem? Nos, az a bizonyos rendőrbíró vagy a szakmája mestere, vagy belső informátora van. Az utóbbira gyanakodtam, mert az kizárt, hogy bárki is ilyen jó legyen. Mindkét kezembe fogtam Kim kezét. – Kim, megígérem, hogy mindent megteszek, hogy megtaláljam őt. Megölelt. Gyengéden magamhoz szorítottam, de nagyon-nagyon gyengéden, mert attól tartottam, hogy összetörik az ölelésemben. Átvágtam az I-40-es úton, és azon járt az agyam, hogy ugyan honnan szerezhette a rendőrbíró a Kimre vonatkozó értesüléseit. A gondolat rémületet ébresztett bennem. Nem mondhatni, hogy egyszerű dolog lett volna lenyomozni Kimet. Nekem is régről származó információm volt róla, annak mentén tudtam elindulni. Az biztos, hogy kevés olyan ember létezik, aki ilyen szintű nyomozásra képes lenne… A telefonomon felcsendült a ”Da Ya Think I'm Sexy?” dallama. Szétnyitottam a készüléket, és tudtam, hogy Cookie hív. – Itt a Rossz Hírű Charley beszél. – Vegyél fel valahol – mondta Cookie. – Már megint arra készülsz, hogy az utcán bocsásd áruba a tested? Hát nem megbeszéltük, hogy ez nem való? – Egy pár héttel azelőtt, hogy Mimi Albuquerque-be költözött, egy lány eltűnt az osztályából. Alacsonyabb sebességbe tettem a váltót, és kisoroltam a jobb oldali sávba, hogy elhagyjam az utat. 158

– Mi történt? – kérdeztem, miközben körülöttem mindenhol dudaszó és fékcsikorgás hallatszott. – Mi van? Korai volt abbahagynod a terápiás kezelést, mi, te idióta! – üvöltöttem vissza az egyik sofőrnek. – Senki nem tudja. Sosem került elő a holtteste. – Érdekes. – Igen. És egyben rettenetes is. Egy öt évvel ezelőtti újságcikk szerint a szülei még mindig Ruizban élnek. Ugyanabban a házban laknak húsz éve, és abban bíznak, hogy a lányuk egyszer csak hazamegy majd. Valójában ez nagyon gyakori. Amikor a szülők nem tudják lezárni magukban a múltat, gyakran képtelenek arra, hogy elköltözzenek, amiatti félelmükben, hogy a gyermekük nem találja majd meg őket, és arra megy majd haza egy szép napon, hogy ők már nem is laknak ott. – A dolgok lezárása, attól függetlenül, hogy jó vagy rossz-e a végkimenetel, nagyon fontos. – És mit gondolsz, hogy hívják a lányt? – Öööö… – Hana Insinga. Vagy úgy! A Hana szó Mimi falra írt üzenetének egy része volt. – Két perc, és ott vagyok – mondtam, majd letettem a telefont. – Itt a cím – mondta Cookie, miközben beszállt Mizériába. – És ki fogja kezelni a telefonokat? – kérdeztem, bár nem igazán érdekelt, de Cookie-nak szüksége volt arra, hogy valaki az orra alá dörgöljön időnként ezt-azt. És ez a valaki akár én is lehetek. Hát nem? – Minden hívást átirányítottam a mobilomra – mondta, és volt nála egy halom papír, akta, valamint a laptopját is az ölében szorongatta. – Óriási. Azért elmondanám: nem azért fizetlek, hogy utazgass a környéken, mint valami rocksztár. – Fizetsz? Inkább úgy érzem magam, mintha a rabszolgád lennék. – Ne viccelj már! Sokkal olcsóbb munkaerő vagy, mint egy rabszolga. Elvégre magad gondoskodsz a szállásodról és az ellátásodról is. El kell ismernem, Cookie valóban nagyszerű volt abban, hogy megossza a figyelmét, most is egyszerre öltötte ki rám a nyelvét és kapcsolta be a biztonsági övét. Jaj, ez a nagyzolás! Megláttam egy 159

lehajtót, és a Central felé vettem az irányt. Persze az iratok leestek Cookie öléből. Utánuk kapott, majd felkiáltott: – Megvágtam magam a papírral! – Ez jár annak, aki a nyelvét öltögeti rám! Cookie bekapta az ujját, és egy hátborzongató pillantást vetett rám, majd pedig kivette az ujját a szájából, és szemrevételezte a sérülését. – Mit gondolsz, a munkavégzés során elszenvedett sérülések körébe tartozik, ha valaki megvágja az ujját egy papírlappal? – Mit gondolsz, a hógolyókat a fehér tollú csirkék tojják? Két órával később Ruizban, egy ház kellemes nappalijában ücsörögtünk, egy kedves nővel, aki Hy névre hallgatott. Kool-Aidet hozott nekünk, teáscsészében. Hy ránézésre félig ázsiai, leginkább koreai származású volt. A férje szőke és kék szemű, korábban pilótaként szolgált a haditengerészetnél. Akkor ismerkedtek meg, amikor épp elhagyni készült Corpus Christit, Hy szülővárosát, amely Texas állam déli részének szívében van. Hy nyilvánvalóan hangsúlyozta texasi származását. Aprócska termete volt, őszülő fekete haja az arcát keretezte; bubifrizurát viselt. A fehér blúz és a khakiszínű nadrág, amelyet hordott, évekkel fiatalabbnak láttatta őt a koránál, és éppoly kecses volt, mint a kezében lévő teáscsészék, amelyekben a teát szervírozta. – Köszönöm – mondtam. Egy szalvétát is adott a kezembe. – Kérnek sütit? – kérdezte, és a texasi kiejtése éles kontrasztot alkotott ázsiai megjelenésével. – Nem, köszönjük – mondta Cookie. – Máris jövök – mondta Hy, azzal elsietett a konyhába. A papucsa végigkopogott a szőnyegen. – Hazavihetem magammal? – kérdezte Cookie. – Annyira édes! – Igen, de tudod, azt, amiről most beszélsz, emberrablásnak hívják, és a legtöbb törvényhozó és végrehajtó testület súlyos bűnként tartja számon az ilyesmit. Amikor Cookie e kijelentésemre egy morcos homlokráncolással válaszolt, a csészémbe kuncogtam. Az, hogy megvágta magát a papírlappal, láthatóan ingerültebbé tette a szokásosnál. 160

Hy visszajött, egy tálca süteménnyel a kezében. Mosolyogtam, amikor felém kínálta. – Nagyon köszönjük. – Nagyon finom süti ám – mondta, amint leült a velünk szemben lévő díványra. Miután a szalvétámra tettem egy süteményt, Cookie-nak nyújtottam a tálcát. – Mrs. Insinga, volna szíves elmondani nekünk, mi történt? Érkezésünkkor megálltunk a küszöbön, bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy miért jöttünk, és a lányáról kérdeztük. Volt olyan kedves, hogy behívott bennünket a házba. – Régen történt – mondta, láthatóan magába mélyedve. – Még mindig érzem a haja illatát. Letettem a csészémet. – Van elképzelése arról, mi történhetett? – Senki sem tudja – mondta, és a hangja el-elcsuklott. – Mindenkit megkérdeztünk. A seriff kihallgatta az összes gyereket. Senki nem tudott semmit. Egyszer csak nem jött haza a lányom. Mintha csak eltűnt volna a föld színéről… – Egy barátjával volt aznap este? Előtört belőle a lánya eltűnésével kapcsolatos bánata; csak úgy áradt belőle a szomorúság. Nagyon zavarba ejtő volt. A szívem kalapált, és izzadt a tenyerem. – Nem volt szó arról, hogy készül valahová. Kimászott az ablakon, és fogalmam sincs, volt-e vele valaki vagy sem. Hy küzdött, hogy ura maradhasson az érzelmeinek. Nagyon sajnáltam szegényt… – Meg tudná mondani, kivel volt különösen jóban a lánya? – kérdeztem. Reménykedtem, hogy így talán rábukkanhatunk valamiféle kapcsolódási pontra. Hy azonban csalódottan ingatta a fejét. – Csak egy pár hete volt, hogy ideköltöztünk. Még egyetlen barátjával sem találkoztam, de arra emlékszem, hogy sok lányról beszélt, akikkel egy iskolába járt. Nem tudom, hogy különösebben jóban voltak-e, mert Hana nagyon visszahúzódó kislány volt, de azt

161

mesélte, hogy az egyik lány különösen kedves volt vele. Miután Hana eltűnt, a lány Albuquerque-be költözött, a nagymamájához. – Mimi Marshal – mondtam szomorúan. Bólintott. – Igen. Mondtam a seriffnek, hogy barátok voltak a lányommal. A seriff elmondta, hogy minden gyerekkel beszélt, akik egy gimnáziumba jártak Hanával. Senki nem tudott semmit. Nem lett volna etikus, ha szóba hozom Kyle Kirsch nevét. Nem volt bizonyítékunk rá, hogy bármiféleképpen kapcsolatba lehetne hozni az üggyel. Eldöntöttem, hogy más oldalról közelítem meg a dolgot. – Mrs. Insinga, mi volt a helyzet a fiúkkal? Említette Hana, hogy lett volna fiúbarátja? Hy összefonta a kezét az ölében. Volt egy olyan érzésem, hogy nem szívesen gondol a lányára ebben a viszonylatban, de ugye, tizenöt év körül lehetett Hana akkor, amikor eltűnt, sőt, talán inkább már tizenhat. Nagyon valószínű, hogy foglalkoztatta a pasikérdés. – Nem tudom. Ha tetszett is neki valaki, nekünk nem tett róla említést. Az apja nagyon szigorúan fogta. – Fogadja őszinte részvétünket az önt ért veszteség miatt – amikor megemlítette a férjét, elmondta, hogy két éve halt meg. Köszönetképpen bólintott. Ezután igyekeztünk vidámabb mederbe terelni a beszélgetést, a szülővárosáról kérdeztük, és arról, mi hiányzik neki leginkább a texasi életéből, majd felálltunk, és elindultunk az ajtó felé. – Van itt még valami – mondta, amikor kiengedett bennünket. Cookie már a Jeep felé tartott. – Körülbelül tíz éve minden hónapban egy bizonyos összeget tesz valaki letétbe a számlánkon. Megtorpantam, és meglepetten fordultam felé. – Eleinte kizártam, hogy ez bármiféle kapcsolatban lehetne Hanával, de magamnak nem hazudhatok. Ugyan miért is utalna nekünk egy idegen havi rendszerességgel egy nagyobb összeget, minden különösebb ok nélkül? Ez jó kérdés. – Egy másik számláról utalják a pénzt? Hy a fejét ingatta. Hát persze, hogy nem. Így túl könnyű lett volna.

162

– Mindig éjszakai utalás történik – tette hozzá. – Ezer dollár készpénz, minden hónap elsején. Óraműpontossággal. – És fogalma sincs, ki lehet, aki utalja? – Nincs. – Beszélt a rendőrséggel ez ügyben? – Megpróbáltam – mondta egy vállrándítással. – De a rendőrség nem akarja arra fecsérelni az idejét, hogy felkutassa az adott bankot, mikor nem is történt bűneset. Különösen azért nem, mert nem voltunk hajlandóak fizetni ezért a szolgáltatásukért. Megértően bólintottam. Nem könnyű vitába szállni a hatóságokkal… – A férjemmel megpróbáltuk kideríteni egy pár alkalommal, hogy ki állhat az egész mögött, de amikor elmentünk az egyik helyszínre, akkor egy másikról jött az utalás. Minden alkalommal így volt, amikor megpróbáltuk. – Nos, mindenesetre ennek érdemes utánajárni. Feltehetek önnek még egy kérdést? – kérdeztem, Cookie pedig megállt a házhoz vezető járda másik végén, és türelmesen várakozott. – Persze – bólintott Hy. – Emlékszik, hogy ki volt a seriff akkor, amikor Hana eltűnt? És hogy ki vezette a nyomozást? – Igen. Kirsch seriff. Egy pillanatra elállt a szívverésem, és halkan felsóhajtottam. Reméltem, hogy a döbbenetem láttán nem esik kétségbe, nem fog gyanút, és azt mondtam: – Nagyon köszönöm, hogy szánt ránk az idejéből, Mrs. Insinga. Majd pedig elköszöntünk. Cookie és én Mizériában ültünk – mármint a kocsimban, – és mindketten döbbenten meredtünk magunk elé. Elmondtam Cookie-nak, hogy ki volt a seriff Hana eltűnése idején. – Hadd kérdezzek valamit – mondtam Cookie-nak, aki a semmibe bámult. – Azt mondtad, hogy Warren Jacobs jómódú, ugye? Üzleti szoftverprogramokat ír a világ minden tájára, ugye? – Ühüm – dünnyögte Cookie anélkül, hogy rám nézett volna. – Akkor vajon Mimi miért dolgozik? Cookie ekkor felém fordult, és hitetlenkedve nézett rám. 163

– Csak azért, mert a férje jól keres, szerinted nem kellene dolgoznia? És mi lesz akkor a függetlenséggel? Vagy mondjuk, az önazonosságtudatával? Megadóan feltartottam a kezem. – Mit gondolsz, egy kicsit félre tudjuk tenni ezt a feminista szövegelést? Nem ok nélkül kérdeztem. Hy azt mondta, hogy valaki éjszakánként utalt neki pénzt, egész pontosan ezer dollárt, minden hónap elsején, az elmúlt tíz év során, minden áldott hónapban. Harold és Wanda azt mondta, hogy Mimi rendszeresen látogatja őket. Elviszi magával a gyerekeket, és egy éjszakát náluk is alszanak mindnyájan, méghozzá minden hónap elsején. Cookie, Mimi teszi azt a pénzt Hy számlájára. Cookie egy pillanatra elgondolkodott azon, amit mondtam, és lehajtotta a fejét, majd megadóan bólintott. – De akkor ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy lelkiismeretfurdalása van valami miatt, nem? – Lehetséges. De annak ezer és egy oka lehet, hogy valakinek lelkifurdalása van. Nem feltétlenül jelenti azt, hogy valami rosszat tett az illető a múltban. – Mimi azt mondta az anyukájának, hogy valami hülyeséget csinált. Charley, mi történhetett? – Nem tudom, kedvesem, de rá fogok jönni. És fogadni mernék, méghozzá Garrett bal heréjében, hogy a mi kis szenátorjelöltünknek köze van a dologhoz. Elfordítottam a slusszkulcsot. Mizéria felbőgött, és Cookie kibámult a kocsiablakon. – Van bármilyen elképzelésed arról, hogy mi ez az egész? – kérdezte. – Úgy érted, attól eltekintve, hogy Kyle Kirsch minden bizonnyal gyilkos? – Nos, ha a dolog így áll, jó úton haladunk afelé, hogy megvádoljunk egy olyan embert, aki az Egyesült Államok szenátora szándékozik lenni. Egy olyan embert, aki abban bízik, hogy az államhatalomban irányító szerepet fog betölteni. Egy olyan embert, aki hős, és a társadalom támpillére szeretne lenni.

164

Cookie képes lenne meggondolni magát, csak azért, mert az ipse egy fejes? A fejeseknek is kötelességük betartani a törvényeket, éppúgy, mint azoknak az állampolgároknak, akik alacsonyabb polcon vannak. Vagy épp a padlón. Csillogó szemmel nézett rám, és az aurája a tüzes szenvedély színét árasztotta. – Istenem, imádom ezt a melót!

165

TIZEDIK FEJEZET

Egész addig ateista voltam, amíg rá nem jöttem, hogy isten voltaképpen én magam vagyok. LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT

Amikor megálltunk a Mora megyei seriff hivatala előtt, Cookie már valósággal lázban égett. Nagyon úgy tűnt, hogy a nyomozással kapcsolatban tökéletesen kézben tartja a dolgokat, és mintha át is vette volna az irányítást… el kell ismernem, remek munkát végzett. Ha nem vesszük számításba a megszakadt telefonbeszélgetéseket, a lassú internetkapcsolatot, és azt, hogy egy nyolcvanéves hölgy, akit tévedésből hívott, mindenáron arról szerette volna meggyőzni őt, hogy magával Batmannel beszél. Cookie-t egy kicsit érzékenyen érintette, hogy ezt az ominózus beszélgetést követően azzal szórakoztam, hogy utánozni kezdtem az idős hölgy hangját. Hiába, ha nem képes szembenézni a következményekkel, akkor bizony okosabban teszi, ha nem hangosítja ki a telefonját, amikor másokkal cseverészik. Miután kiszálltunk Mizériából, elment mellettem, és odaszólt: – Zavarod a köreimet. Gátat vetsz a lendületemnek. Megpróbáltam nem nevetni, vagy legalábbis nem olyan hangosan, és megkérdeztem: – Hát nem arról volt szó, hogy kezelteted magad? Sajnos a jelenlegi rendőrparancsnok épp házon kívül volt. Az ügyeletes azt mondta, hogy az előző seriff, Kyle Kirsch apja, most Taosban él a feleségével, és biztonsági szakértőként dolgozik, így ebben a körben nem tudtunk vele beszélni. De az ügyeletes adott nekünk másolatokat mindenről, ami Hana Insingával kapcsolatban érdekes lehet, és nem is kellett érte magas árat fizetnünk, mindössze annyit, hogy lementünk vele egy sötét és nyirkos pincehelyiségbe, és egy-két aktakupacot átnyálaztunk. 166

Maga az ügyeletes tiszt túl fiatal volt, hogy emlékezzen az ügyre. Blama! Azonban abban biztos voltam, hogy valami zajlik a felszín alatt, és az a bizonyos valami szépen felgyűrűzik – mondjuk, a magasabb politikai körökbe. Afelől sem volt szemernyi kétségem sem, hogy felkavarjuk az állóvizet, már csak azáltal, hogy felteszünk egy-két izgalmas kérdést. Ha mást nem is érünk el, azt biztosan, hogy magunkra vonjuk Kyle figyelmét, méghozzá semmi perc alatt. Persze ha figyelembe vesszük a hamis FBI-ügynökök és a ma reggeli új barátaim látogatását, már nem kérdéses, hogy titkos főhadiszállásunk hollétére fény derült, és emellett minden bizonnyal az is nyilvánvaló az érintettek számára, hogy minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megállítsuk Kyle Kirschet, és megakadályozzuk, hogy világuralomra törjön. Egész egyszerűen imádom, ha megizzaszthatom a rosszfiúkat. Bevallom, nincs ez másként a jó fiúk esetében sem, de náluk egész más eszközökkel érek célt. Visszafelé menet áthaladtunk Santa Fén, ami remek lehetőséget jelentett számomra, hogy négyszemközt váltsak néhány szót Neil Gossett-tel, a helyi börtön parancsnokhelyettesével. Éppen ő hívott, amikor úton voltunk, és határozottan ragaszkodott hozzá, hogy ugorjak be egy kicsit, hogy elbeszélgessünk. Megkérte az asszisztensét, hogy egyeztessen velünk időpontot, elvégre a börtönökben az időtényező komoly dolog. – Gondolod, hogy Neil megoszt veled valamilyen infót az üggyel kapcsolatban? – kérdezte Cookie, miután befejezte a lányával, Amberrel folytatott telefonbeszélgetést. Ahogy hallottam, Amber nagyon is jól érezte magát az apjánál, ami láthatóan némileg aggasztotta is Cookie-t. – Úgy értem, nem úgy van, hogy a látogatási adatok bizalmasan kezelendőek? – Haladjunk szép sorjában – mondtam, miközben a börtönhöz hajtottam. Elővettem a mobilom, és Bob bácsi számát tárcsáztam. – Hohó – mondta Cookie, miközben a laptopja klaviatúráján pötyögött. – Marigold Úrnő épp most válaszolt az e-mailemre. – Tényleg? És tett rólam említést? Cookie kacarászott. – Azt kérdeztem tőle, hogy mit akar a halál angyalától, és azt felelte, idézem, hogy ”Ez csak rám és a halál angyalára tartozik”. 167

– Na, akkor mégiscsak tett rólam is említést. Milyen kedves tőle! Cookie bólintott, Bob bácsi pedig felvette a telefont, de a hangja meglehetősen nyers volt. – Na, mi van a tarsolyodban? – A kézitükrömön kívül? – Az üggyel kapcsolatban. Olyan morózus tud lenni az én nagybátyám! – Az egész sztorit akarod, vagy beéred az apróbb részletekkel is? – Az egészet, ha nem túl nagy kérés… Így tehát a következő tíz percben rendre beszámoltam neki az üggyel kapcsolatos fejleményekről, Cookie pedig a laptopján matatott, és alkalmanként egy-egy megjegyzést mormogott, mert láthatóan nem volt elégedett az előadásommal, amelynek akár a Kyle Kirsch átveszi a hatalmat a világ felett címet is adhattuk volna. Persze szigorúan musical-változatban. Egy hosszabb szünetet követően – ami elég volt arra, hogy végiggondoljam, vajon Bob bácsi artériái eljutottak-e abba a fázisba, hogy szétpattanjanak – fújtatást és szuszogást hallottam, majd azt, hogy nyikordul egy ajtó, és Bob bácsi végül fojtott hangon megkérdezte: – Kyle Kirsch? – Hol vagy? – kérdeztem vissza. – Az átkozott budiban. Hogy jut eszedbe, hogy ilyen égbekiáltó baromságokat hordj össze, ráadásul mások füle hallatára?! Kyle Kirsch? – Aha. – Az a Kyle Kirsch? Lehet, hogy Bob bácsi szinapszisai másképpen tüzeltek, mint kellett volna. – Most be kell mennem a börtönbe. Majd szólj, ha helyreállt a szoftvered, és akkor megint csevegünk. – Jó, várj! – mondta, épp mielőtt letettem volna. – Hadd szimatoljam kissé körül ezt az eltűnt lánnyal kapcsolatos ügyet. Ne tégy semmit elhamarkodottan! – Én? – méltatlankodtam.

168

– Több darázsfészekbe nyúlsz, mint egy kártevőirtó! Olyan vagy, mint Lois Lane* , beszívva. – Nos, nem hinném, hogy ez lenne a legmegfelelőbb jellemzésem… Van még valami? – Nincs. – Basszus. – Ígérd meg, hogy nem keveredsz bajba! – Mi van? Grr… Ki fogod húzni a gyufát, ha így folytatod – mondtam, és letettem, mielőtt bármit is válaszolhatott volna. Ha én vagyok Lois Lane, akkor Reyes Farrow nem lehet más, csakis Superman. És meg kell találnom őt, mielőtt még a Kripton bolygó démonjai befejezhetnék, amit elkezdtek. Nem hagyott nyugodni a tény, hogy egész nap még csak nem is láttam. Vajon meghalt? Vagy visszatért a saját világába? A gondolat mázsás kőként nehezedett a lelkemre. Mélyen lélegeztem, hogy valamelyest megnyugodjak, amíg a börtön főbejárata felé tartottunk. – Az újságcikk szerint Janelle Yorknak van egy lánytestvére, aki jelenleg Kaliforniában él – mondta Cookie. – Nos, az egy kicsit messze lenne kocsival. Neil Gossetthez jöttünk – mondtam az őrnek. Végigfuttatta a tekintetét a kezében tartott listán; a testtartása olyan volt, mintha őrségben álló katona lenne. – Van időpontjuk? – Természetesen – mondtam, és elmosolyodtam, amúgy flörtölősen. – Charlotte Davidson vagyok, ő pedig Cookie Kowalski. Úgy láttam, lassan az őr is elmosolyodik, legalábbis mintha a szája szögletében bujkált volna egy mosoly. Túl fiatal volt ahhoz, hogy életunt legyen, ahhoz pedig túl öreg, hogy bárgyún bámuljon. Megítélésem szerint a lehető legjobb életkorban volt. – Csak az ön neve szerepel a listán, Ms. Davidson. Hadd szóljak fel előbb – mondta. Még szélesebben mosolyogtam, ami szerény tapasztalatom szerint lényegesen könnyedébben nyitotta meg a kapukat, mint, mondjuk, egy AK-47-es. Az őr igyekezett, hogy az arca ne áruljon el semmilyen *

Kitalált személy, Superman legfőbb rajongója, szerelme és felesége. Foglalkozását tekintve nyomozó-riporter.

169

érzelmet, de a szeme mosolygott, majd elfordult, és elindult az őrbázis felé. – Lehet, hogy Janelle testvére eljött a temetésre – jegyzete meg Cookie. – Felhívom a temetkezési irodát, hátha jutok velük valamire. Miközben bepötyögte a gépébe a szükséges adatokat, hogy megkapja a telefonszámot, az őr visszajött, és láttam, hogy a szigorúan összeszorított ajkai között még mindig ott bujkál a mosoly, ami éppen kitörni készül. – Minden rendben. Csak menjenek végig ezen az úton – mondta, és jobbra mutatott. – így épp az épülethez érnek majd. – Köszönjük. Tíz perccel később az állami börtönben találtam magam. Újfent. Nos, ha egészen pontos akarok lenni, akkor Neil Gossett állami börtönben lévő irodájában. Cookie a külső irodahelyiségben maradt, hogy tovább kutakodjon a neten, és elintézzen még pár telefont. Nagyon produktív, nem mondom. Hallottam, hogy jön Neil. Köszönt Cookienak, és megállt, hogy váltson egy pár szó Luann-nal, a titkárnőjével is. Luann mindig úgy néz rám, mintha feltett szándékom lenne, hogy megölöm a kiskutyáját. Halvány bőrén negyven feletti életkorának minden jele látszott. Az arcszíne éles kontrasztot alkotott rövid fekete hajával és sötét szemével. Mindig is csodálkoztam, hogy miért mered így rám, mindahányszor bejövök ebbe az irodába. Annyira, mondjuk, sosem érdekelt, hogy megkérdezzem tőle, de azért ott motoszkált bennem a gondolat. Éreztem a belőle áradó bizalmatlanságot, de amikor visszagondoltam arra az alkalomra, amikor először találkoztunk, eszembe jutott, hogy egész addig nem éreztem ezt, amíg meg nem tudta, hogy Reyes ügyében járok Neilnél. Majdhogynem védelmezően lépett fel vele kapcsolatban, és hirtelen megfogalmazódott bennem a kérdés: miért? Neil megköszönt Luann-nak valamit, és elindult az irodája felé. Neillel együtt jártunk középiskolába, de ritkán keresztezték egymást az útjaink; leginkább azért, mert Neil egy kis seggfej volt. Hála az égnek, a börtönlét megváltoztatta, és sokkal érettebb lett. Egy baleset miatt, ami akkor történt, amikor Reyes tíz évvel ezelőtt bekerült ebbe a börtönbe, és amelynek következtében a három legveszélyesebb bandatag, aki valaha is megfordult a börtönben, a halálát lelte, méghozzá tizenöt 170

másodperc alatt. Neil tudott egyet s mást Reyesről. Bármit is látott akkor Neil, kétségtelenül megtette a hatását. És épp eleget tudott ahhoz, hogy elhiggye nekem, bármit is mondtam neki, teljesen függetlenül attól, hogy esetleg őrültségnek hangzott. Ez persze nem így volt a középiskolában, ahol mindennek neveztek, skizoid libától Bloody Maryig – az utóbbit nem igazán értettem, mert igen ritkán voltam véres. De most láttam a képességeimbe vetett, nemrég támadt hitét, és erősen bíztam abban, hogy ez a benne éledt bizalom az én malmomra fogja hajtani a vizet. Belépett az irodába, és sokat sejtető pillantást vetett rám, majd leült az íróasztalához. Neil egykor atléta volt, ennek köszönhetően még most is erős testfelépítésű, de kopaszodik, és látszik rajta, hogy nem veti meg az alkoholt. – Találkoztál vele? – tért azonnal a tárgyra. Hiába, Neil nem lacafacázik! Ez nagyon is szimpatikus vonás. Egyébként nem csoda, hogy tudni akarja, hol van Reyes, elvégre ő a parancsnokhelyettes abban a büntetés-végrehajtási intézetben, amelyből Reyes megszökött. – Én is épp ezt akartam kérdezni tőled. – Azt akarod mondani, hogy nem tudod, hol van? – kérdezte izgatottan. – Nem – én is igyekeztem hasonlóan izgatott hangon válaszolni. Nagyot sóhajtott, kibújt a börtönparancsnok-helyettesi szerepéből, és a következő kijelentése sokkal jobban meglepett, mint azt hajlandó lettem volna elismerni. – Muszáj megtalálnunk őt, Charley. Nem hagyhatjuk, hogy a rendőrbíró előbb bukkanjon a nyomára, mint mi. Hirtelen megszólalt bennem a vészcsengő. – Miért mondod ezt? – Mert Reyes Farrow-ról van szó – mondta, és keserűen felkacagott. – Láttam, hogy mire képes. Láttam, hogy mire képes puszta kézzel! Csak a jó ég tudja, hogy mire ragadtatná magát akkor, ha fegyvere lenne – megdörzsölte az arcát. Egy újabb hatalmas sóhaj kíséretében kissé összeroskadt ültében, és ismét kilépett az igazgatói szerepéből. – Jobban tudod, mint én, hogy mire képes.

171

Ebben speciel igaza volt. Sokkal, de sokkal többet tudtam Reyesről, mint ő. Ha Neilnek a teljes igazságról akár a leghalványabb fogalma is lenne, akkor bizony nagyon, de nagyon nagy bajban lennék. – Nem fogják tudni megállítani – folytatta Neil, és az arckifejezése elkeseredett volt. – És ha nem tudják megállítani, akkor minden lehetséges eszközt fel fognak használni, hogy ártalmatlanná tegyék. Az a gondolat, hogy a rendőrök ártalmatlanná teszik Reyest, furcsa élettani hatásokat idézett elő bennem: egy hosszú percre összeszorítottam a fogamat, és úgy éreztem, mintha leállt volna a szívem. Reyes maga mondta, hogy e világi alakjában nagyon sebezhető. Simán ártalmatlanná tudják tenni… Nem tudtam biztosan, hogy milyen messzire hajlandó Neil elmenni, hogy segítsen nekem Reyesszel kapcsolatban, de elhatároztam, hogy kiderítem. És ha azt akarom, hogy bízzon bennem, nekem is bíznom kell benne. Bár az kétségtelen, hogy az igazság, csakis az igazság, és a színtiszta igazság kissé sok lenne neki, és valószínűleg többet ártanék, mint használnék azzal, ha elmondanám neki. Mindazonáltal Neil eleget látott Reyesből ahhoz, hogy tudja, más anyagból gyúrták, mint a hétköznapi embereket. Ezt az ismeretét tudom használni arra, hogy kialakítsuk az együttműködést, azonban elhatároztam, hogy az olyan kifejezéseket, mint a halál angyala és a Sátán fia, valamint az egyéb, másvilágról való jelenségekkel kapcsolatos tények taglalását egy másik alkalomra tartogatom. – Nem tudom, hol van – mondtam, és ez esetben nem rugaszkodtam el a valóságtól, – de azt tudom, hogy vadásznak rá, és azt is tudom, hogy megsebesült. Amit mondtam, megdöbbentette Neilt. Bár az arca kifejezéstelen maradt – hiába, ő aztán tényleg mestere a pókerarcnak!, – azt éreztem, hogy érzelmileg mélyen megérintették a hallottak, és abban a pillanatban tudtam, hogy valós szövetségesre leltem benne. Egyáltalán nem neheztelt rám amiatt, hogy többet tudok Reyesről, mint ő, és abban is biztos voltam, hogy nagyon nincs ínyére, hogy hajtóvadászatot szerveztek Reyes Farrow elfogására. Azt sem láttam a szemében, hogy felvillanyozódott volna a gondolatra, hogy micsoda elismerésben és kitüntetésben részesülne akkor, ha elkapná a szökés miatt körözött elítéltet. 172

Nem, Neil egyszerűen csak aggódott. Úgy vettem észre, hogy komolyan aggasztja Reyes sorsa. Ez a felismerés nagyon is meglepett… Neil elítéltek ezreivel foglalkozott napi rendszerességgel. A segítő munkából származó kiégés nagy szerepet játszott abban, hogy az ember el tudjon vonatkoztatni a másokat sújtó megrázkódtatásoktól. Azt hihetnénk, hogy a frusztráció önmagában elegendő ahhoz, hogy kiölje az emberből az együttérzést, de Neilben mégis őszinte odafordulást éreztem. Éreztem továbbá, hogy Reyest és őt erős kapocs köti össze, ami eredhetett abból, hogy Reyes sok-sok évet töltött az elítéltek között, de akár abból is, hogy Neil pontosan tudta, hogy más, mint a többiek – több náluk, és nem e világi hatalommal bír. Akárhogy is, képes lettem volna ott és akkor szájon csókolni Neilt, persze csak akkor, ha nem lett volna annak idején, a gimiben akkora barom velem. A megkönnyebbülés, amit amiatt éreztem, hogy Neilt magam mellett tudhatom – ezáltal Reyes oldalán enyhítette a gyomromban érzett feszültséget, még ha csak egy rövid időre is. – Honnan tudod, hogy megsérült? – kérdezte Neil, és szinte láttam, ahogy kavarognak benne az érzések. Aggodalom. Empátia. Rettegés. Csak úgy áramlottak felém, és szinte fullasztó ködbe borítottak. Pislogtam, és igyekeztem koncentrálni. – Elmondok neked valamit – mondtam, és reméltem, hogy a bennem támadt remény nem fog ott helyben dugába dőlni. Mert az bizony rendkívül kellemetlen lett volna. – Nos, arra a bizonyos nyitottságra meg elfogadásra, meg ilyesmire lenne szükséged, hogy mindezt befogadd… Habozott egy pillanatra – nyilván azon tűnődött, hogy ugyan mire is készülök már megint, – majd óvatosan bólintott. Előredőltem, ellágyítottam a hangom, hogy lehetőség szerint ezzel is csökkentsem némiképp a szavaim súlyát. – Reyes nem e világi teremtmény. Amikor láttam, hogy Neil nem reagál, sőt, még csak nem is pislog, folytattam. Leginkább azért, mert tényleg nagyon, de nagyon nagy szükségem volt a segítségére. És egy kicsit azért is, mert kíváncsi voltam, vajon milyen messzire mehetek. Vajon Neil meddig merészkedik annak érdekében, hogy megtudja az igazságot?

173

– Úgy értem, bennem is van egy kis természetfeletti képességekre való hajlam, de messze nem olyan jellegű, mint benne – folytattam. Hosszú, beszédes csendet követően a tenyerébe temette az arcát, és kissé szétnyitott ujjai mögül pillantott rám. – Kezdem elveszíteni a fonalat – mondta, majd minden bizonnyal végiggondolta, hogy megfelelő igeidőt használt-e, és pontosított: – Nem, nem! Visszaszívom. Elvesztettem a fonalat. Mindennek vége. Úgy látszik, reménytelen eset vagyok. – Jól van – mondtam, és fészkelődtem ültömben. Arra jutottam, hogy talán mégiscsak folytatnom kellene. Minden ítélkezés nélkül. Mindenféle tanulság levonása nélkül. És remélhetőleg anélkül, hogy karácsonyra kényszerzubbonyt kelljen ajándékoznom neki… Megnyomta az asztalán a hívógombot. – Igen, uram? – jött azonnal a válasz. Kétségtelen, hogy Neil titkárnője tudja a dolgát. – Luann, kérem, azonnal törölje a programjaimat. Már tegnaptól, ha lehetséges. – Azonnal, uram. Hivatkozzak valamilyen közbejött teendőre? – Nem – mondta a fejét ingatva. – Bármi megteszi… Magára bízom. – Igen, uram. – A titkárnők gyöngye – jegyezte meg, amikor Luann kilépett a vonalból. – Nem vitás. És azért töröltetted a programjaid, mert… nos, miattam? Úgy nézett rám, mintha az idegösszeroppanás, amely fenyegetni látszott őt, az én hibám lett volna. – Akármennyire is kellemetlen ezt kimondanom, hiszek neked. Igyekeztem visszafojtani egy elégedett mosolyt. – Úgy értem, azt hiszem, hogy hiszek neked. Tényleg hiszek neked. Mintha csak azt mondtad volna, hogy kilyukadt a kocsid kereke, vagy felhős az ég. Mintha csak valami teljesen hétköznapi dolgot mondtál volna. Mintha nem lenne ebben semmi különös. Semmi olyasmi, amire az ember felkapja a fejét… vagy netán kiakad. Atyám, ez a pasas rengeteget változott a gimi óta! És most nem csak a sörhasára és a kopaszodásra gondolok. – És ez rossz? 174

– Naná, hogy rossz. Az ég szerelmére, egy börtönben dolgozom! Az én világomban nem történik ilyesmi. És mégis, minden idegszálammal tudom, hogy Reyes valóban nem e világi lény. A meteorológus jóslatában előbb kételkednék, mint ebben. – Jaj, Neil, a meteorológusok jóslatainak valóságtartalmában mindenki kételkedik. És most különben is az én világomban vagy – tettem hozzá mosolyogva. – Az pedig ultracuki! Nem véletlenül mondtam el neked mindezt. Ismét rám nézett, és kérdőn felvonta a szemöldökét. – A segítségedre van szükségem. Meg kell tudnom, hogy ki látogatta Reyest. – És miért van szükséged erre az információra? – Azért, mert meg kell találnom a testét. – Hát meghalt? – kiáltott fel ijedten Neil. Felugrott, és odajött hozzám, az asztal másik oldalára. – Dehogy, Neil. Nyugodj meg – megadóan feltartottam a kezem. – Nem halt meg. Vagyis nem tudom, hogy meghalt-e. De hamarosan meg fog halni. Meg kell találnom a testét. Mint már mondtam, megsebesült. Méghozzá súlyosan. – És azt hiszed, hogy valaki rejtegeti? Vagy fogva tartja? Valaki, aki rendszeresen látogatta őt? – Pontosan. Megfordult, és megint megnyomta a hívógombot az asztalán. – Luann, szükségem lenne azoknak a nevére, akik valaha is meglátogatták Reyes Farrow-t az elmúlt év során. És kellene egy lista azokról, akiket ő kért, hogy vegyünk fel a látogatói listájára. Függetlenül attól, hogy az állam engedélyezte-e a látogatásukat vagy sem. – A szabadságolásával kapcsolatos teendőim elvégzése előtt vagy után kéri az információt, uram? Neil elgondolkodva szorította össze a száját. Miután döntésre jutott, válaszolt: – Előtte. Nagyon is előtte. – Azonnal, uram.

175

– Egész egyszerűen imádom, amikor azt mondja, ”azonnal” – jegyeztem meg, és megfogadtam, hogy megtanítom Cookie-nak ezt a szót. – Tehát a látogatók személyét jóvá kell hagyatni a hatóságokkal? – Igen – mondta Neil, és visszaült az asztalához. – Az elítéltnek le kell adnia egy listát azon személyekről, akiknek a látogatását fogadni szeretné. Majd az illető kitölt egy jelentkezési lapot, és ha a megfelelő állami szerv rábólint, akkor eljöhet meglátogatni az elítéltet. No de térjünk csak vissza erre a nem e világi dologra! – mondta, és a szemében a szomorúság szikrája csillant. – Rendben. – Te valamiféle médium vagy? És ezért tudod, hogy Farrow megsérült? Jaj, istenem, mindig ez a médium-mizéria! – Nem, nem mondhatnám. Vagyis nem abban az értelemben, ahogy gondolod. Nem tudom megjósolni a jövőt, és nem látom a múlt eseményeit sem. – Amikor gyanakodva nézett rám, hozzátettem: – Komolyan, még a múlt hét eseményeit sem tudnám maradéktalanul felidézni. A múlt ködbe vész, homályos ködbe méghozzá. – Értem. Nos, akkor mit értesz az alatt, hogy nem e világi? Megint megfordult a fejemben, hogy elmondom neki az igazat, de hirtelen mégis úgy döntöttem, hogy nem teszem. Nem akartam elveszíteni a támogatását, de hazudni sem akartam neki. Ez a pasas már több mint egy évtizede elítéltekkel dolgozik. Többek közt csalókkal is, úgyhogy résen kell lennem. A szőnyeg pöttyeit nézegettem, és megpróbáltam kiokoskodni, hogy mit is mondjak. Nagyon nem volt ínyemre a bizonytalanság, és állandóan vacilláltam, hogy mit mondjak el és mit tartsak meg magamnak. Ha valakinek elmondtam az igazat magamról és a világomról, mindig az volt a legnagyobb gondom, hogy tudtam, az illető élete attól a pillanattól fogva teljesen és végérvényesen megváltozik majd. Onnantól egész más megvilágításban látja majd a dolgokat. Tekintettel arra, hogy a legtöbben egy szót sem hisznek el a mondandómból, ritkán keveredtem ehhez hasonló döntési helyzetbe. Azonban Neil látott már egyet s mást. Tudta, hogy Reyes lényegesen nagyobb hatalommal bír, mint bármely földi ember, akivel valaha is dolga volt. Tudta azt is, hogy én olyasmit is látok, amit mások nem. De 176

volt egy bizonyos határvonal, ameddig az emberi elme képes volt felfogni a furcsaságokat. Ha ezen túllépek, elveszíthetem a barátságát és az együttműködését is. Nem mintha olyan nagyon izgatott volna a barátságunk, de nem akartam ajtóstul rontani a házba. – Neil, nem akarok hazudni neked. – Én sem szeretném, ha hazudnál. Az lenne a jó, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba. Nagyot sóhajtottam, majd folytattam: – Ha megmondom neked az igazat… mondhatjuk, hogy este nem fogsz nyugodtan aludni. Mármint… soha többé. Elgondolkodva kopogtatott az asztalon a tollával. – Őszinte akarok lenni veled, Charley. Tudod, a múltkori látogatásod óta nem alszom nyugodtan. Az pedig, ugye, egy pár hete volt. Basszus! Tudtam én! Már most teljesen felforgattam a világát. – Lehet, hogy tévedek – folytatta, – de biztos vagyok benne, hogy jobban aludnék, ha ismerném a teljes történetet. Az apró, össze nem illő darabkák azok, amelyek nem hagynak nyugodni. Semmi sem klappol. Tudod, nem áll össze az a bizonyos kép. Úgy érzem, hogy alapjaiban rengett meg a hitem mindabban, amiben valaha bíztam, és mintha kezdene kicsúszni a talaj a lábam alól. Mintha már nem lennék biztos abban, hogy mi valós, és mi nem. – Neil, ha többet mondok, akkor bizony még sokkal kevésbé lesz esélyed arra, hogy a valóság talaján maradj. – Akkor egyetérthetünk abban, hogy nem értünk egyet. – Nem. – Vagyis akkor nem értünk egyet? – Nem. – Tehát egyetértünk? – Nem. – Nos, akkor közelítsük meg máshonnan a dolgot – mondta, előrehajolt, és egy meglehetősen gonoszkás vigyor ült ki az arcára. – Ha szeretnéd látni a Farrow látogatóira vonatkozó listát, kénytelen leszel beavatni mindenbe. Ez most komoly? – Nem hiszem, hogy jogom lenne azt tenni veled – mondtam bánatosan. 177

– Tényleg? Hát tudod, lehet, hogy én sem mondtam ám el mindent! Összevontam a szemöldökömet. – Ezt meg hogy érted? – Komolyan azt hiszed, hogy a kis történet, amit Reyesről meséltem neked minden, amit tudok? Amikor először találkoztam Neillel, elmondott egy felettébb meglepő történetet. A dolog akkor történt, amikor újoncként kezdett dolgozni a börtönben. Szemtanúja volt annak, hogy Reyes, aki akkor egy húszéves srác volt, rendbe tette a legveszedelmesebb börtönbanda három tagját, anélkül, hogy akár csak beleizzadt volna a műveletbe. Még azelőtt lezajlott az egész, hogy Neil – látván, hogy mi készül – erősítést hívhatott volna. Ekkor döbbent rá, hogy Reyes nem olyan, mint a hétköznapi emberek. – Gondolod, hogy ez minden, ami történt? – kérdezte. Már-már vártam, hogy gonoszul felnevet. – Tucatnyi ilyen történetem van ám! Olyan dolgok estek itt meg, amelyekre… egyszerűen nem létezik épkézláb magyarázat. A fejét ingatta és azon morfondírozott, hogy ha belefogok a mondókámba, akkor minden bizonnyal furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok özönét zúdítom majd rá. – És ha őszinte akarok lenni, Charley, magyarázatra van szükségem. Nevezzük úgy, hogy felébredt a bennem szunnyadó kutató – tette hozzá, és felhúzta a szemöldökét. – Jaj, Neil, már a gimiben sem volt erősséged a kutatás! – Lehet, de az idők során belejöttem. Nyilvánvaló volt, hogy nem éri be ennyivel. Láttam a szemében az elszántságot. Ugyanazt, amit annak idején láttam benne, amikor még az iskolai futballcsapat tagja volt. Ráadásul három éven át… Basszus! – Tudod, mit? – kérdeztem, és a ”trükkös” üzemmódba kapcsoltam. – Megmutatod a kártyáidat, és én is felfedem az enyéimet. – Akkor kezdjem én? Erre akarsz kilyukadni? Egyetértően mosolyogtam. – Basszus! Persze, mindig nekem kell kezdeni, aztán ti, csajok szépen kifaroltok a történetből, mi? Elszaladtok, amikor arra kerül a sor, hogy ti is villantsatok valamit.

178

Nyilván a kelleténél több ilyen jellegű tapasztalata gyűlt össze az évek során. – Nem bízol bennem? – kérdeztem, és igyekeztem, hogy úgy tűnjön, mintha e felismerés váratlanul ért volna, és érzékenyen érintene. Összepréselte az ajkait, majd közölte: – Egy fikarcnyit sem. Felfelé fordított tenyérrel körbemutattam az irodában. – Kispofám, egy börtönben vagyunk, nemde? Ha nem tartom be az ügylet rám vonatkozó részét, megteheted, hogy magánzárkába csukatsz addig, amíg jobb belátásra nem térek. – Ezt hajlandó vagy írásba is adni? Több infóra volt szükségem, sokkal többre. És úgy vágytam arra, hogy megszerezzem, amiért jöttem, mint fuldokló a levegőre. Ellenállhatatlan vágy élt bennem, hogy mindent megtudjak Reyesről, amit csak lehet. – Akár vérrel írva is. Egy hosszú, gondterhelt sóhajt követően így szólt: – Nem hinném, hogy szükséges lenne vérrel írni. Adok inkább egy szövegkiemelőt – beharapta a felsőajkát, miközben kiválasztotta a megfelelő színt. – Nos tehát, volt egyszer egy olyan eset, amikor még csak őr voltam, hogy fülest kaptunk arról, balhé van készülőben. Méghozzá a South Side banda és az Árják között. A bejelentést követő harmadik napon szinte vágni lehetett a feszültséget, így biztosak voltunk benne, hogy valami tényleg fog történni. Az emberek összegyűltek az udvaron, méregették egymást, és egyre közelebb és közelebb mentek, míg végül a két banda egy-egy embere már szemtől szemben állt egymással. Az egész közepén pedig ott volt Reyes Farrow. Nagyon meglepődtünk. – Miért lepődtetek meg? – kérdeztem, és éreztem, hogy a szemem tágra nyílik a csodálkozástól. – Mert nem tartozott egyik bandához sem. Nagyon ritkán fordul elő, de persze azért van rá példa, hogy egy elítélt nem csatlakozik egyik bandához sem, és magányos farkasként éli itt bent az életét. Ő így tett. És jól megvolt.

179

– Akkor tehát ott állt, az egész balhé kellős közepén? – még ha tudtam is, hogy Reyesnek nem esett akkor semmi baja, a szívem már a helyzet gondolatára is hevesebben kezdett verni. – Így, ahogy mondod. Nem akartunk hinni a szemünknek. A pasasok elkezdtek hullani. Amint Farrow elindult közöttük, a fickók szép egymásutánban hullottak a földre. Elájultak. – Tartott egy kis szünetet, mintha elmerült volna a gondolataiban. – És mi történt azután? – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangomban némi félelem bujkál. – Amikor Farrow odaért a két vezérhez, valamit mondott nekik. Addigra a többiek már hátráltak előle, néhányuk arcán döbbenet, a többiekén félelem. A főkolomposok körbepillantottak, rájöttek, hogy mi történt, aztán a South Side-bandatag feltartotta a kezét, és kihátrált a helyzetből. Azonban az Árja rettenetesen feldühödött. Azt hiszem, arra gondolt, hogy ezzel az akcióval Reyes elárulta a faját, vagy valami ilyesmi. – Nagyon érzékenyek, ha a faji kérdésről van szó, igaz? Neil bólintott. – Az Árja-pasas nekitámadt Farrow-nak, és üvöltözni kezdett. Majd pedig, mielőtt bárki is észrevette volna, hogy mi történt, a földre esett, és utána csak kuporgott ott. Felpattantam, és rátenyereltem Neil asztalára. – Mit csinált velük Reyes? Neil rám nézett. – Először fogalmunk sem volt, de valahogy megérintette őket, Charley. A biztonsági kamerák felvételein látszik, ahogy végigsétál a tömegen, és megérinti a pasasok vállát. Ettől aztán hullottak, mint a legyek. Tátott szájjal álltam, és valószínűleg több időt töltöttem ebben a pozícióban, mint az elfogadható volt. – Az őrök odarohantak, fegyverrel a kézben, mindenkit átkutattak, és zár alá helyezték az egész körletet. – Neil a fejét csóválva gondolt vissza a történtekre. – Nem tudom megmondani, hogy hány életet mentett meg ezzel aznap. Beleértve az enyémet is. Ez meglepett. – A tiédet? 180

Mielőtt válaszolt volna, a kezére meredt. – Nem vagyok olyan bátor, mint amilyennek látszom, Charley. Az Árják megfogadták, hogy elkapnak és elintéznek. Az egyiküket nagyon felbosszantottam, amikor zárkába küldtem, mert hozzávágta a tálcáját egy másik elítélthez. – Neil tekintete megkeményedett. – Ha kitört volna a balhé, semmi esélyem sem lett volna, hogy élve megússzam. Ez biztos. Halálra voltam rémülve. – Szerintem ezen nincs mit szégyellni, Neil – sokatmondó pillantást vetettem rá, majd kimondtam a nyilvánvaló tényt: – Tehát akkor a te életedet is megmentette. – Igen, és készséggel viszonoznám neki a szívességet. – Hadd kérdezzek valamit – mondtam, és az agyam szegletében megjelent a gyanakvás. Reyes legjobb barátja a gimiből a börtönben a cellatársa volt. – A cellatársa, Amador Sanchez nem volt a South Side banda tagja, ugye? Neil próbált visszaemlékezni. – De, úgy emlékszem, az volt. Érdekes. Eltűnődtem azon, hogy ellenkező esetben vajon szintén közbelépett volna-e Reyes vagy sem. – Szerintem Farrow így is, úgy is igyekezett volna megakadályozni a balhét – mondta Neil, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Miért gondolod? – Amikor kiviharzottunk az udvarra, azonnal odamentem hozzá. Biztos akartam lenni benne, hogy nem más megy utána. Egyrészt azért, mert nem akartam, hogy bántódása essen, másrészt pedig azért, mert volt némi elképzelésem arról, hogy valójában mire is képes. És azt sem szerettem volna, ha valamelyik munkatársamnak baja esik. Utasítottam, hogy ereszkedjen a földre, én pedig letérdeltem mellé, miközben a rohamcsapat tagjai könnygázzal árasztották el a területet. Rajtam volt gázálarc, de odahajoltam hozzá… egyszerűen meg kellett tudnom. – Megtudnod? Mit? – Megkérdeztem, hogy miért akadályozta meg, hogy kitörjön a balhé. – És mit mondott?

181

– Először tagadta az egészet. Azt mondta, fogalma sincs, miről beszélek, majd egy árva szóval sem mondott többet, de lehet, hogy a könnygáz miatt. – Aztán? Mi történt később? – Aztán, amikor kitereltük az embereket, és visszaküldtük őket a celláikba, odahajolt hozzám, miközben a sorára várt, hogy megmotozzák, és azt mondta, épp elég háborút látott már az ezernyi élete során. Tekintettel arra, hogy pontosan értettem, mire célzott akkor Reyes, nyeltem egy nagyot. Neil kíváncsian méregetett. – Mit értett ez alatt? Az biztos, hogy nem vett részt valódi háborúban, és úgy gondolom, hogy ha valaki, akkor te tudod a választ a kérdésemre – összefűzte az ujjait. – Azt hiszem, most rajtad a sor. Rendben, kénytelen leszek őszinte lenni vele, ugyanakkor nem mondhatok el mindent. Ez nem lenne fair Reyesszel szemben. Elhatároztam, hogy csak annyit mondok el Neilnek, amennyit feltétlenül szükséges. – Nem is tudom, hogyan fogalmazzak – mondtam tétován, – de Reyes tényleg számtalan ütközetet látott, és rengeteg háborúban vett részt – figyeltem Neilt, és igyekeztem megítélni a reakcióit. – Évszázadokon át egy hadsereg parancsnoka volt, és az a hadsereg, talán mondanom sem kell, nem e világi volt. – Földönkívüli? – Neil szinte már kiabált. – Nem – mondtam, és nagyon igyekeztem, nehogy elnevessem magam. – Nem az. Nem mondhatok el neked mindent… Maradjunk annyiban, hogy nem e világi teremtmény. – Hát erről van szó – mondta, és felállt az asztaltól. – Akkor szépen indulsz a magánzárkába. Megfogta a karomat, és felemelt a székből, igaz, mindezt óvatosan tette. – Mi van? Mondom a tutit! – Nem. Ezt a tutit már korábban is elmondtad, és most nekem új, fényesebb és szebb tutira van szükségem. Te pedig visszatartod az információt. – Nem tartom vissza. Én csak… 182

– Van róla fogalmad, hogy hány embernek mondtam el ezt a történetet? – lehajolt, a hangja visszafojtott suttogás volt, mintha attól tartott volna, hogy valaki kihallgathatja a beszélgetésünket. – Tudod te, hogy milyen idiótán hangzik ez az egész? Az ajtó felé tartottunk. – Várj! Nem zárathatsz be csak úgy! – Majd csak figyelj! – Neil! – Luann – mondta Neil, amikor kinyitotta az ajtót, – kérem, behozná a kényszerzubbonyt? Cookie Luann irodájában üldögélt, és a laptopján babrált. Felnézett, az arcán enyhe érdeklődés tükröződött, majd visszanézett a gépére, és folytatta, amit abbahagyott. – Jó, feladom – mondtam, és megadóan feltartottam a tenyerem. Ekkor Neil enyhített a szorításán, én pedig kirántottam a karomat a kezéből, és aztán összeszorított foggal ezt mondtam: – De ne engem hibáztass, amikor éjjelente összepisiled magad! Neil kedvesen Luannra mosolygott, majd becsukta az ajtót. – Egyetlen esélyt kapsz. Ha eljátszod, soha többé nem fogod látni a napot. – Rendben – mondtam, és a mutatóujjammal megböktem a mellkasát, – látom, hogy nem lacafacázol. Hát legyen. Reyes Farrow a Sátán fia. Abban a pillanatban, amikor elhagyták a számat ezek a szavak, egyfajta sokkos állapotba kerültem. A szám elé kaptam a kezem, és egy nagyon, de nagyon hosszú pillanatig álltam ott, és a semmibe meredtem. Reyes meg fog ölni azért, hogy megszellőztettem a titkát. Azzal a csillogó pengével fog apró darabokra szabdalni – egyszerűen biztos voltam abban, hogy így lesz. Nem! Várjunk csak! Még mindent rendbe tudok hozni. Rémülten meredtem Neilre. Úgy tűnt, hogy még nem döntötte el, hogy bedug-e abba a bizonyos magánzárkába vagy sem. Leeresztettem a kezem, és elnevettem magam. Vagyis megpróbálkoztam vele. Sajnálatos módon úgy hallatszott, mint egy fuldokló béka harákolása; azt hiszem, egy szaggatott és zavarodott hörgést hallattam. 183

– Csak vicceltem – mondtam reszketeg hangon, és biztos voltam benne, hogy ezzel a kinyilatkoztatásommal aláírtam önnön halálos ítéletemet. Azért még igyekeztem menteni, ami menthető, és belebokszoltam Neil karjába. – Tudod, hogy mit hoz ki az emberből, ha a magánzárka borzalmai fenyegetik! A lehető legnagyobb baromságokat mondja ilyenkor mindenki… Amikor visszafordultam, hogy leüljek – és elképedve a saját hülyeségemen, Neilnek háttal, magam elé meredtem, – Neil így szólt: – Nem vicceltél. – Pfff – mormogtam, és ismét odafordultam hozzá. – Dehogynem. Szerinted ez komoly? A Sátán fia? Pfff – puffogtam ismét, majd leültem. – Na, hol is tartottunk? – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte, és valami furcsa kábulatban ment vissza az asztalához. – Úgy értem, hogy történhet meg mindez? Basszus! Teljesen elárultam magam, és összevissza beszéltem, és úgy fickándoztak a gondolataim, mint a partra vetett hal. Ismét felálltam, és az asztala fölé hajoltam. – Neil, halálkomolyan mondom: erről nem tudhat senki. A hangomból kiérződő elkeseredettség megtette a hatását, és Neil ismét rám figyelt. Felpillantott, és kérdőn összevonta a szemöldökét. – Ha van az életben bármi, amit soha, de soha egy teremtett léleknek sem mondhatsz el, akkor ez az, Neil. Nem tudom, mit tesz Reyes, ha megneszeli, hogy tudod. Úgy értem… – megfordultam, és a gondolataimba merülve elindultam az ellenkező irányba. – Nem hiszem, hogy bántana téged. Tényleg nem hiszem, de nem lehetünk semmiben sem biztosak. A viselkedése mostanában olyan… kiszámíthatatlan. – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte Neil ismét. – Nos, nagy nyomás alatt áll. És kínozzák is. – A Sátán fia? – Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdeztem. Szent ég! Ha már a dolgok elbaltázásánál tartunk, nos, ami engem illet, nem mondhatni, hogy félmunkát végeztem… – Senkinek, az égadta világon senkinek nem beszélhetsz erről.

184

Már Cookie-nak is elmondtam Reyes titkát, még mielőtt lett volna annyi eszem, hogy mérlegeljem a lehetséges következményeket. Most pedig Neilt is beavattam… Nem lett volna egyszerűbb, ha megírom a The New York Timesnak? Vagy kitehettem volna egy óriásplakátra is az I-40-es út mentén. Esetleg a tomporomra is tetováltathattam volna… – Charley – mondta Neil, és ezzel jelét adta annak, hogy hamarabb tért észhez a bejelentésemet követően, mint én magam. – Megértem. Nem kell semmit mondanod. Ugye, emlékszel, hogy mondtam: láttam, mire képes. Nem áll szándékomban magamra haragítani őt. Ígérem neked. Hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, és visszahuppantam a székemre. – De hogyan lehetséges ez? – kérdezte Neil, immár harmadszorra. Tanácstalanul megvontam a vállam. – Én sem tudom a részleteket, Neil. Sajnálom, hogy egyáltalán szóba hoztam ezt az egészet. De egyébként nem olyan veszedelmes, mint amilyennek hangzik. – Veszedelmes? – kérdezte döbbenten. – Miért, milyen veszedelmes? – Ööö – mormogtam, és egy pillanatra elgondolkodtam. – Hát, ez fogós kérdés… – Tudom, hogy Reyes jó ember, Charley. Csak azért, mert az apja maga a testet öltött gonosz, és, nos, hát embereket süt parázson, aztán megeszi őket, nos,… ez nem jelenti azt… Tudod te, hogy milyen az, aki velejéig romlott? Összevontam a szemöldökömet. – Amikor az amerikaiak a gonoszt emlegetik, akkor gyűlölködő, kegyetlen és brutális, könyörtelen dologra gondolnak. De nem ez az igazi gonosz. Ez csak a mi elképzelésünk róla. – Mire akarsz kilyukadni? – A gonosz nem más, mint a jó hiánya. Mint Isten hiánya. Erre így még sosem gondoltam. – Tehát te tudod, hogy Reyes nem gonosz? Hogy valójában jó ember? – Persze – úgy mondta ezt, mintha nem lennék teljesen normális. – De most komolyan, mondd meg nekem, tényleg ő az? Mármint a fia? Érted? 185

– Igen – mondtam, és éreztem, hogy elönt a bűntudat. – Tényleg a fia. – Ez a legfrankóbb dolog, amit valaha hallottam. – A legfrankóbb? Neil elmosolyodott. – Aha, a legfrankóbb. – Nem értelek. Mi van ebben frankó? Hátradőlt a székében, és toronysisakot formált az ujjaiból. – Abban a pillanatban, amikor a múlt héten eljöttél ide… Nem, visszaszívom. Abban a pillanatban, amikor Reyes tíz éve megjelent az életemben, megkérdőjeleztem mindent, amit addig az életről gondoltam. Felmerült bennem, hogy vajon létezik-e magasabb hatalom. Hogy van-e mennyország. Hogy van-e Isten. Részben azért is, mert nap mint nap szembesülök vele, hogy milyen rettenetes dolgokra képesek az emberek. De így megtudtam, vagyis bepillantást nyertem abba, hogy létezik egy másik dimenzió, a másvilág, még ha nem is tudom, hogy pontosan mi az, és hogy hol van. De most… – elismerő tekintettel nézett rám. – Egyszóval, hála neked, megerősödött az Istenbe vetett hitem, Charley. Komolyan mondom. Csak gondolj bele; ha létezik a Sátán fia, akkor biztos lehetsz benne, hogy létezik Isten fia is. Megráztam a fejem. – Teljesen igazad van. Csak egy kicsit meglep, hogy milyen jól veszed az akadályokat. – Most gondolj bele! Jézus szeret engem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, közelebb hajoltam hozzá, és ezt suttogtam: – Lehet, hogy Jézus szeret téged, de hogy én vagyok a kedvence, abban biztos lehetsz. Majdnem felnevetett, de aztán mégis visszafogta magát. Alaposan szemügyre vett. Meglehetősen hosszú ideig méregetett. – Mi van? – kérdeztem, és egyre magabiztosabbnak éreztem magam. – Ha Farrow a Sátán fia, akkor tulajdonképpen te ki vagy? – Hohó! – figyelmeztettem, és a mutatóujjammal hadonásztam az orra előtt. – Elmondtál valamit, és én is elmondtam valamit cserébe. Továbbra is átható pillantásokat vetett rám, és hirtelen nagyon kíváncsinak tűnt. Ekkor kopogott be Luann az irodába. 186

Bejött, és papírokat adott át Neilnek. – Ez az? – kérdezte Neil, amint az orrára tolta a szemüvegét. Luann azt a listát hozta neki, ami a Reyest látogató emberek nevét tartalmazta. – Igen, uram. Az elítélt senki mással nem akart találkozni. – Köszönöm, Luann! – Miután a titkárnő kiment, Neil megjegyezte: – Farrow csak egyetlen emberrel akart találkozni az ittléte alatt. Még az államügyésszel és az ügyvédjével sem. Csak egyetlen fickóval. – Hadd tippeljek! Amador Sanchezzel! – Így van. Négy éven át voltak cellatársak. – És a gimnáziumban is barátok voltak. – Tényleg? – kérdezte meglepetten. – Hogyan lettek cellatársak? És hogyan maradhattak meg annak négy éven keresztül? És hogyan bírta ki Reyes mindezt? Minden pillanatban egyre rejtélyesebb lett ez a pasi… – Hogy értette Luann, hogy mindenki más látogatását visszautasította? – Tudod, nőkről volt szó – mondta, és egy legyintéssel le is zárta a témát a maga részéről. A feljegyzésekbe mélyedt: – Amador Sanchez meglátogatta egy héttel azelőtt, hogy lelőtték. Úgy látom, meglehetősen gyakran látogatta Reyest. – Milyen nők? – kérdeztem, míg Neil a papírok között matatott. – Hát a nők – mondta anélkül, hogy felnézett volna. – Persze egyiküknek sem engedte, hogy meglátogassák, így valószínűleg nem lesznek meg a személyükre vonatkozó adatok. Isten tudja, miért, de állandóan próbálkoztak. Havonta egy vagy kettő – elgondolkodva pillantott fel a plafonra. – Ha visszagondolok, általában az volt a dolog menete, hogy a nők kitöltötték a látogatásra szóló jelentkezési lapot, a korábbi elutasítástól függetlenül. Lehet, hogy még megvannak valahol azok a papírok. Utána is fogok nézni – mondta, majd ismét a kezében lévő papírhalomra koncentrált. – Igen, ezt már mondtad. De milyen nőkről beszélsz? – kérdeztem megint, és igyekeztem uralkodni a féltékenységen, amely szép lassan a hatalmába kerített.

187

Egy hosszúnak tűnő perc után, amit azzal töltöttem, hogy többféle magyarázatot is igyekeztem találni erre a szemérmetlen jelenségre – épp a tizenhetediknél tartottam, – Neil rám nézett a szemüvege mögül. – A nők az internetről – a hanglejtése egy szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy nem tart egészen normálisnak. Ébredezett bennem az érzés, hogy nem is olyan rossz elképzelés, hogy Reyes lassú halállal múljon ki. És persze fájdalmak közepette. Mondjuk, négyes fokozatú fájdalmakat álljon ki. Vagy inkább tizenhármast… – Milyen internetes oldalakról? Neil letette maga elé a papírokat, és kérdőn tekintett rám. Ezt a nézést egyáltalán nem nevezném helyénvalónak. – Hát nem magánnyomozó vagy? – De igen, de… – És nem töltöttél el már sok-sok munkaórát azzal, hogy Farrow ügyében nyomozz? Mennyit is pontosan? – Hé, csak egy hete jöttem rá, hogy kicsoda valójában! Sőt, ha a határidőnaplómat nézem, akkor még annyi idő sem telt el… – Ha bármikor is arra vetemednék, hogy felbéreljelek, kérlek, mindenképp figyelmeztess, hogy ne tegyem! Meggondoltam magam. Legyen inkább tizenkettes fokozat. Már majdnem megsajnáltam… – Másodszor pedig, tégy magadnak egy szívességet, és keress rá a Google-on! – Keressek rá Reyesre a Google-on? De miért? Neil halkan felnevetett, és megcsóválta a fejét. – Mert hatalmas meglepetés vár rád, ha megteszed. Közelebb húztam hozzá a székemet. – Miért? Mit akarsz ezzel mondani? Nők írogatnak neki, vagy mi? Persze, hallottam már arról, hogy vannak nők, akik előszeretettel irkálnak elítélteknek. Anélkül, hogy bármely jelzőt megemlítettem volna, amelyet az ilyen típusú nőkkel kapcsolatban előszeretettel használtam, pusztán ennyit kérdeztem: – Vannak levelezőtársai? Neil összecsippentette a bőrt az orrnyergén, nyilván azért, hogy elfojtsa a kitörni készülő nevetését. 188

– Charley – mondta, és ismét rám nézett, – Reyes Farrow-nak rajongói klubjai vannak.

189

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Figyelj, és meglátod, nagyon sok mindent észreveszel majd. YOGI BERRA – Még sosem kerestél rá a Google-on? – Miért? Te sem! – vágott vissza Cookie, amikor Reyesszel kapcsolatban feltettem neki a kérdést. Épp Santa Fébe tartottunk. – Csak megnéztem néhány hivatalos adatállományt, mert a letartóztatásával és az elítélésével kapcsolatban kerestem infót. És megnéztem a News Journal honlapját, hogy kiderítsek ezt-azt a tárgyalásáról. – És eszedbe sem jutott, hogy beírd a nevét a Google keresőjébe? – Neked sem jutott eszedbe – ismételte meg, láthatóan bosszúsan. Épp a laptopján gépelt valamit. – Rajongói klubok! – mondtam hitetlenkedve. – Rajongói klubjai vannak. És halomszámra kapja a leveleket. A féltékenység élesen hasított belém, és szinte lyukat vájt a lelkembe. Mármint átvitt értelemben, persze. Nők százai, vagy lehet, hogy ezrei sokkal többet tudtak Reyes Alexander Farrow-ról, mint én. – Ugyan miért alapít bárki is rajongói klubot egy elítéltnek? – tette fel Cookie a kérdést. Én ugyanezt kérdeztem Neiltől. – A helyzet úgy áll, hogy vannak nők, akik egyszerűen odavannak az elítéltekért. Böngészik az újsághíreket és a bírósági dokumentumokat, amíg rá nem bukkannak egy olyan bűnözőre, aki vonzó. Ha ez megvan, akkor annak szentelik az életüket, hogy bebizonyítsák a fickó ártatlanságát. Jelzem, minden elítélt azt mondja, hogy csak valami furcsa félreértés okán került a hűvösre. Persze az is lehet, hogy csak a távolból csodálják a kiszemelt elítéltet. Neil azt mondja, hogy vannak nők, akik ezt afféle versenyhelyzetnek élik meg. 190

– Ez rémes! – Szerintem is. Gondolj csak bele, ezeknek a pasiknak finoman szólva csekély a merítési lehetőségük. Lehet, hogy a nők azért csinálják ezt, mert majdnem biztosak lehetnek abban, hogy az elítélt nem fogja visszautasítani a közeledésüket. Érted? Most ki mondana nemet arra, hogy valaki szerelmes leveleket küldözget neki, meg alkalomadtán meg is látogatja a dutyiban? Ezeknek a nőknek semmi veszítenivalójuk nincs. Cookie aggódó pillantást vetett rám. – Nagyon úgy tűnik, hogy túlságosan is képben vagy ezzel kapcsolatban. – Nem mondhatnám – ingattam a fejem. – Szerintem arról van szó, hogy sokkot kaptam. Úgy értem, szent ég, micsoda sztorikat hallani! Úgy láttam, hogy Cookie is sokkos állapotba került. Egy weblapon nézelődött, miközben én vezettem. A célállomásunk egy bizonyos Elaine Oake lakása volt. Cookie tágra nyílt szemmel nézte a monitort, és úgy tűnt, megcsapta a szerelem szele. – Hű, vannak itt képek is. – Igen, és történetek. Mi van? Várj! Képek? – úgy döntöttem, hogy a közlekedés biztonsága érdekében kihúzódom az autópálya szélső sávjába. Kitettem a vészvillogót, és odapillantottam a képernyőre. Szentséges Szűzanyám! Valóban voltak képek… Egy órával később annak a nőnek a háza előtt álltunk, akire csak úgy hivatkoznék, hogy az Orvvadásznő. Hogy komolyan gondolom-e? Nos, lefizette az őröket, és az elítéltek közül is párat, hogy Reyesszel kapcsolatos információkhoz jusson. Hogy rávegye őket arra, hogy apróbb tárgyakat ellopjanak tőle. Khm. Nem állítom, hogy én nem folyamodtam volna ilyen eszközökhöz, de ugyebár nekem jó okom lenne rá. Egy magas, vékony nő nyitott ajtót. Rövidre vágott szőke haja volt, és olyan frizurája, amely úgy nézett ki, mintha direkt lenne kusza. Erősen kételkedtem benne, hogy akár csak egyetlen hajszála is volt, amely nem úgy állt, ahogy állnia kellett. – Jó napot kívánok! Ön bizonyára Ms. Oake. – Az vagyok – mondta, és a hangjában egy szemernyi kelletlenséget éreztem. 191

– Azért jöttünk, hogy Reyes Farrow felől érdeklődjünk. – Kitettem a fogadóórám idejét – mondta, és a csengő feletti feliratra mutatott. – Megtennék, hogy visszajönnek a jelzett időben? Előhalásztam a farzsebemből a magánnyomozó-igazolványomat. – Tudja, mi egy bizonyos ügyben nyomozunk. Nagyon fontos lenne, hogy most tudjunk beszélni önnel, ha van egy perce. – Ó, értem. Nos, jöjjenek – bevezetett bennünket szerény hajlékába, már amennyiben egy több millió dollárt érő ház, amelyben egyébként hatmillió hálószoba van, szerénynek nevezhető. Aligha… – Olyan sok látogatóm van, hogy kénytelen voltam megjelölni a fogadóóráimat. Nem volt egy szabad percem sem! – bevezetett bennünket egy kis nappaliba. – Hozathatok önöknek teát? Ez most komoly? Hát ezt csinálják a gazdagok? Teát hozatnak? – Nem, köszönjük. Épp most dobtunk be egy-egy bitangerős felest. Az ujját az orrához érintette, mintha csak arra szeretett volna utalni, hogy a viselkedésem… nos, nem feltétlenül helyénvaló. – Szóval, halljuk – mondta végül, amikor már túltette magát a neveletlen megnyilvánulásom okozta sokkon, – mit követett el az a gézengúz már megint? – Gézengúz? – kérdezte Cookie. – Reyes – pontosított a vendéglátónk. Hallván, milyen bensőséges egyszerűséggel mondja ki Reyes nevét, a féltékenység újabb hullámát korbácsolta fel bennem. Hm, ez távolról sem jellemző rám. Ritkán fordult elő velem, hogy bármi miatt is görcsöltem, és egyébként is, nézetem szerint minden nőnek a maga pecsenyéjét kell sütögetnie. Győzzön a jobbik! Mindig azt hittem, hogy belőlem egész egyszerűen hiányzik a féltékenység mint olyan. Mi tagadás, most, hogy Reyesről volt szó, a helyzet megváltozni látszott… Összeszorítottam a fogam, és ökölbe szorítottam a kezem, abban a reményben, hogy ez majd valamilyen csodálatos módon enyhíteni fogja az érzést. – Az elmúlt egy hónap során létesített bármilyen kapcsolatot vele? Felnevetett. Láthatóan mulattatta a helyzet. – Nem mondhatni, hogy túlságosan sokat tud Rey-ről, ugye? Rey?! Azon morfondíroztam, hogy van-e még ennél is lejjebb, és éreztem, hogy megrebben a szemhéjam. 192

– Nem igazán – szűrtem a szót a még mindig összeszorított fogsorom közt, így hát nem állíthatom, hogy könnyen ment a verbális megnyilatkozás. Amikor Elaine felállt, és az ajtóhoz ment, Cookie megfogta a kezem, és megszorította. Valószínűleg azért, hogy emlékeztessen arra: amennyiben úgy döntök, hogy kinyírom a nőt, és a holttestét az azáleabokrok alá temetem, személyében lesz egy szemtanúja az esetnek. Nem is tudtam, hogy Új-Mexikóban jól érzi magát az azálea. – Akkor talán fáradjon velem, kérem – mondta Elaine, és kinyitott egy átvezető ajtót, ami egy olyan helyiségbe nyílt, amelyet legtalálóbban ”Reyes Farrow-múzeumnak” hívhatunk. Amikor megpillantottam egy Reyest ábrázoló falfestményt, elállt a szavam. A tekintete csábító, hívogató volt, és olyan tüzes, hogy megrogyott a térdem, és elállt a lélegzetem. – Gondoltam, talán tetszeni fog – mondta Elaine, amint mintegy bűvöletben, felálltam a székemről, és megindultam előre. Belebegtem a Reyes-mennyországba, és a világ többi része megszűnt számomra létezni. A helyiség hatalmas volt, és nagy méretű, megvilágított vitrinek álltak benne, a falakat pedig a Reyesről készült keretezett képek szegélyezték. – Én voltam az első – mondta, és büszkeség sugárzott a hangjából. – Már akkor felfedeztem, amikor még nem ítélték el. Az összes többi weboldal később keletkezett, és a szerkesztőik nem tudnak róla semmi mást, csak azt, amit én elmondok nekik. Pontosabban, amit ennek a nőnek a börtönőrök mondanak Reyesről… Neil elmondta, hogy az elmúlt évek során kénytelen volt négy őrt is kirúgni, mert információt és képeket adtak el ennek a nőnek. Természetesen mindegyik Reyesszel volt kapcsolatos. Elaine házát elnézve, bármiben lefogadtam volna, hogy ennél még sokkal többet is megengedhetett volna magának, ha úgy tartja kedve. A legtöbb keretezett kép az Elaine weblapján is látható képek másolata volt; olyan lesből elkapott fotók, amelyeket az őrök készítettek, amikor Reyes nem figyelt oda. Kíváncsi vagyok, mennyit fizethetett Elaine az őröknek azért, hogy az állásukat kockáztassák. Persze Reyest ismerve ennél többet is kockára tettek: az életüket.

193

Néhány olyan kép is volt, igaz, nagyon szemcsések és rossz minőségűek, amelyek a zuhanyzóban készültek. Rossz képminőség ide vagy oda, Reyes iszonyat jó pasi. Közelebb léptem, hogy alaposan szemügyre vehessem a feneke domborulatát és izmainak csodás ívét. – Nekem is ezek a kedvenceim. Elaine hangjának hallatán összerezzentem, de folytattam a helyiség áttanulmányozását, és azt latolgattam, hogy miképpen is kellene kiviteleznem egy betöréses lopást a távozásunkat követően. Meg kell szereznem azokat a képeket! A vitrinekben olyan tárgyak voltak kiállítva, amelyek feltehetőleg Reyes tulajdonát képezték. A rabruhától kezdve egy fésűn és egy régi órán át a könyvekig minden volt itt. Pár képeslap is, amelyeket ő kapott. Megnéztem a lapokat közelebbről. Egyiken sem volt feladó. Közelebb mentem a vitrinhez, és észrevettem pár kézzel írott lapot, egy polcon szétterítve. A kézírás határozott és könnyed volt, és a mellékelt tájékoztató szerint magától Reyestől származott. – Fantasztikus a kézírása – mondta Elaine, és a hangja egy kissé önelégültnek tűnt. Az volt az érzésem, hogy szinte fürdik abban az élményben, hogy a padlóra kényszerített. – Még mindig dolgozunk azon, hogy megfejtsük a rejtélyt, ki is az a Dutch valójában. Megfagyott a vér az ereimben. Azt mondta, hogy Dutch? Egy hosszú pillanat múlva magamhoz tértem, kiegyenesedtem, és minden erőmmel igyekeztem, hogy közönyös tekintettel nézzek rá. Hála az égnek, Cookie Elaine mögött állt, kissé oldalt, így a nő nem vette észre az arcán tükröződő döbbenetet. – Dutch? – kérdeztem. – Igen – előrébb lépdelt, és rámutatott egy papírra: – Nézze csak! Nézze meg közelebbről ezt a lapot! Odahajoltam, és elolvastam. Dutch. Tele volt vele a lap. Minden sor, minden szó ugyanaz volt: Dutch. Újra meg újra. Ami tehát messziről levélnek tűnt, valójában nem volt más, mint a becenevem, méghozzá jelentős tételben. Igaz, a papírok közül az utolsó egy kicsit különbözött a többitől. Valójában egy rajz volt; egy cirkalmasan kanyarított szó, természetesen megint csak a Dutch. Zakatolt a szívem, és úgy éreztem, a dobbanások egymással versengenek, hogy melyik ér be elsőként a célvonalba. 194

– Tudja, hogy mennyi ideje készülhettek ezek? – kérdeztem, miután néhány mélyebb levegővételnek köszönhetően ismét képes voltam arra, hogy megszólaljak. – Pár éve. Egyszer Rey megneszelte, hogy egy őr ellopkodja ezeket a lapokat, és onnantól fogva már nem írt egy sort sem. A vitrin túloldalán egy fénykép állt, valószínűleg a legerőltetettebb mind közül. Egy fekete-fehér kép volt, és persze Reyest ábrázolta, amint a cellája priccsén üldögél, és a karjait átveti behajlított lábain. A fejét hátravetette és a falnak támasztotta, és kétségbeesett kifejezés ült az arcán. Összeszorult a gyomrom. Teljes mértékben megértettem, hogy miért nem akar visszakerülni a börtönbe, de ennek ellenére sem hagyhattam, hogy meghaljon. Különösen úgy, hogy ismertem Ibolya és Pari verzióját vele kapcsolatban. Ez a hely, ez a múzeum, egyszerűen elképesztő volt! Itt úgy éreztem, hogy Reyes szőröstül-bőröstül az enyém, az én kis titkom, az én kincsem, amelyet óvnom és vigyáznom kell, míg a halál el nem választ bennünket, és persze meg kell birkóznom nők hadával, akiknek feltett szándékuk, hogy megkaparintsák őt. No, nem mintha bármelyiküket is hibáztatnám ezért. Ennek ellenére sehogyan sem tudtam megbarátkozni a gondolattal. Cookie nem mozdult, láthatóan arra várt, hogy elhatározzam, hogyan tovább. – Szóval fogalma sincs, ki lehet az a Dutch – mondtam, annak reményében, hogy még kiszedhetünk valamit belőle. – Az egyik őr megpróbálta kideríteni. Csinos kis összeget ajánlottam neki az információért, de addigra már Reyes lebuktatott, és az őrnek is mennie kellett. Reyes nagyon intelligens egyébként. Tudta, hogy két diplomája is van? A börtönben végezte el az egyetemet. – Tényleg? Nahát! Ez igazán elképesztő – mondtam, és igyekeztem érdektelennek mutatkozni. Ha kiderítené valahogy, hogy többet tudok Reyesről, mint állítom, nagyon valószínű, hogy hirtelen vérengző pitbullá változna, és mindent megtenne, hogy kiszedje belőlem az információt. Persze az is lehet, hogy pénzt ajánlana. Nem állítom, hogy egy szép kis summának ellen tudnék állni… Különösen most, hogy Reyes mindent megtesz annak érdekében, hogy valahogy a másik dimenzióban köthessen ki. 195

– Felteszem, nem áll módjában elárulni a jelenlegi informátora nevét. – Nem, nem. Az bizalomvesztést eredményezne, tudja. És már figyelmeztettek, hogy hagyjak fel az ilyen irányú nyomozással, ha nevezhetem így. Nem szeretném, ha miattam veszítené el az állását az informátorom, és biztosan megérti, az sem célom, hogy letartóztassanak. Te jó ég! Ennek a nőnek egyáltalán nincs fogalma arról, hogy mit csinál egy magándetektív? – Miért kérdezte, hogy jól ismerem-e Reyest? Felkacagott, és teljes mértékben tudatában volt annak a ténynek, hogy a lelkem legmélyén szívesen vettem volna a halálát. – Reyes nem fogad látogatókat. Egyáltalán. És nekem elhiheti, az elmúlt évek során nők tucatjai próbálkoztak bejutni hozzá. Több levelet kap, mint az elnök. De soha nem olvas el egyet sem. A lelkem szárnyalt. – Valójában minden a weboldalon zajlik. Igyekszem figyelmeztetni az újoncokat, akik felkeresik az oldalt, hogy ne is próbálkozzanak, úgysem fogja fogadni őket, és a leveleikre sem válaszol, de mégis, minden egyes tagunk azt hiszi, hogy majd ő lesz az, akibe Reyes menthetetlenül beleszeret. Gondolom, tartoznak maguknak annyival, hogy legalább megpróbálják. Persze nem hibáztatom őket. De az összes nő közül, aki valaha is próbálkozott, én vagyok az egyetlen, akit fogadott. A lelkem mélyéig hatolóan éreztem, hogy hazudik. Soha életében nem látta Reyest szemtől szemben. Ismét repestem az örömtől. – De tényleg, hogyan szerezhetett ilyen sok információt Reyesről? – kérdezte, és hirtelen gyanakodni kezdett a jelenlétem céljával kapcsolatosan. – Egy ügyön dolgozom, és felmerült a neve. – Tényleg? És milyen vonatkozásban? Levettem a szemem Reyes fotójáról, és Elaine-hez fordultam: – Sajnos nem mehetek bele a részletekbe, de fel kellene tennem önnek néhány kérdést. – Kérdést? – Igen. Például azt, hogy tudja-e, hol van most Reyes. 196

Türelmesen mosolygott. – Hát persze. Santa Fében, egy egészségügyi intézményben. – Ó – motyogtam. Cookie egy oldalpillantást vetett rám, és láthatólag arra biztatott, hogy mondjam meg a nőnek, mi valójában a helyzet. Legalább egy kicsit helyretenném őt. – Tudja, a múlt hétre tervezték, hogy leállítják az őt életben tartó gépeket. Ezúttal Elaine-en volt a sor, hogy lefagyjon. Megleptem, és beletelt egy percbe, mire túltette magát ezen. – Sajnálom, de az én forrásaim ettől eltérő dolgot állítanak – mondta, és sebesen verdesett a műszempilláival. – Nos, akkor talán ideje lenne új információforrás után néznie. Ha minden a terv szerint halad, Reyes már nem élne, Ms. Oake. Azonban felébredt a kómából, és eltűnt az intézetből. – Megszökött? – kérdezte, és a hangja leginkább éles vijjogásra emlékeztetett. Sokkal jobban élveztem a helyzetet, mint azt remélni mertem. A meglepődése valóságos volt. Fogalma sem volt arról, hogy Reyes hová rejtőzhetett el. Magam sem tudtam eldönteni, hogy örüljeke ennek, vagy bosszankodjam miatta. Semmivel sem kerültünk közelebb ahhoz, hogy megtaláljuk. Megfordultam, hogy még egy pillantást vessek Reyes kézírására a vitrinben, Elaine pedig odahúzott magának egy széket, mert a lábai túlságosan reszketegek voltak, hogy megtartsák. A rajz, amely a nevem művészi ábrázolása volt, valójában egy épület vázlata volt. Közelebb léptem, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. – Ó igen, az egy régi épület – mondta Elaine mögülem. – Nem tudjuk, hogy hol van, de úgy gondoljuk, hogy valahol Európában lehet. Visszafordultam Cookie-hoz, és odaintettem magam mellé, egy alig észrevehető bólintással. Amint közelebb ért, összevonta a szemöldökét, és óvatosan hátrapillantott a válla fölött. Amikor mellém ért, megnézte ő is a rajzot, és szintén elállt a lélegzete egy pillanatra. – Minden bizonnyal igaza van – mondtam. – Olyan… hogy is mondjam… európai jellege van ennek az épületnek. Na persze! Azt leszámítva, hogy az új-mexikói Albuquerque-ben van, és Cookie is meg én is benne lakunk. A tekintetem megint a képeslapokra tévedt. 197

– Láthatnám, hogy ki küldte ezeket a lapokat? – kérdeztem. Elaine azzal volt elfoglalva, hogy legyezgesse magát. Nagy nehezen feltápászkodott a karosszékből, és a vitrin túloldalára ment, hogy kinyissa a tárlót. – Maga szerint üldözőbe vesz? – kérdezte, miközben átnyújtotta a lapokat. – Miért tenne ilyet? – kérdeztem vissza, de nem hozott igazán tűzbe a téma. Mindkét lapot Mexikóból küldték. Reyes címének a börtön volt megadva, de sem a feladó címe, sem pedig üzenet nem állt rajtuk. Ez sokkal jobban érdekelt, mint az, hogy Elaine hirtelen, ki tudja, miért, pánik-üzemmódba kapcsolt. – M… mert tudja, hogy ki vagyok – mondta. – Tudja, hogy fizettem azért, hogy információt szerezzek róla. Mi van, ha üldözőbe vesz? – Megtarthatom ezeket? – Nem! – kiáltotta, majd kitépte a kezemből a lapokat. Rendben. Birtoklási fóbia, vagy mi? – Tessék, itt a névjegyem – mondtam, és átnyújtottam a kártyát. – Ha valóban üldözőbe venné magát, hívjon fel. Mindenképp el kell kapnom. Cookie-val hátat fordítottunk, hogy a távozás mezejére lépjünk. – Várjanak, ne! Nem így értettem – mondta, és jött utánunk. Magassarkúja csak úgy kopogott a spanyol járólapokon. – Mi van, ha eljön hozzám, és meg akar ölni? Megtorpantam, és gyanakvóan méregettem. – Lenne rá bármi oka, hogy holtan akarja önt látni, Ms. Oake? – Tessék? Ja, nem – már megint hazudott. Elgondolkodtam, vajon mit követhetett el Reyes ellen, azon felül, hogy embereket fizetett le annak fejében, hogy kémkedjenek utána. – Nos, akkor tényleg nem értem, miért aggódik – mondtam, majd ismét sarkon fordultam. Megkerült bennünket, és elállta az utunkat. – Csak arról van szó, hogy… mindenki azt… – Bocsásson meg, Ms. Oake, de ahogyan már mondtam is, épp egy ügyön dolgozom. – Tessék – mondta, és a kezembe nyomta a képeslapokat. – Ezeket magának adom. Úgyis megvannak a gépemen, szkennelve. De nagyon kérem, hívjon fel, amint a nyomára akadtak! 198

Cookie-ra pillantottam, és az arckifejezésem maga volt a megtestesült vonakodás. – Nem is tudom. Ez valami olyasmi lenne, amit hogy is nevezett? Ja igen, a bizalommal való visszaélés. – Mindez nem számít, ha az életem van veszélyben – rikoltozta. – Felbérelem magát! A dolog úgy állt, hogy a korábbi feltevésem tévesnek bizonyult. Igenis kezdtek érdekessé válni Ms. Oake sirámai. – Először is, jelenleg van ügyfelem. Nyilván aligha vállalhatnék még valakit, aki ugyanebben az ügyben érintett. Ez érdekellentéthez vezetne. Másodszor, miért lenne veszélyben az élete? Fél Reyes Farrow-tól? – Nem – mondta, és idegesen vigyorgott. – Csak arról van szó, hogy… nos, házasok vagyunk. Cookie kezéből kiesett a táskája, és a levegőben igyekezett elkapni, még mielőtt földet ért volna. Mindeközben levert egy vázát. Amikor ugrott, hogy elkapja a vázát, megcsúszott a padlón, és felborította az egész asztalt. Egy nagyon helyes, kézzel készült, üveg dísztárgy repült felém a levegőben, és miközben elkaptam, egyetlen gondolat suhant át az agyamon: Tényleg? Már megint? Azt hiszem, ráférne Cookie-ra egy kis mozgáskoordinációs tréning… – Házasok? – kérdeztem, miután az asztal felborult. Cookie felállította az asztalkát, és visszatette rá az üveggömböt, amit megmentettem; tette mindezt szégyenlős arckifejezéssel. – Teljesen őszintének kell lennie velem, Ms. Oake. Történetesen tudom, hogy Reyes nem házas. Elaine egy hosszú percig méregette Cookie-t, mielőtt válaszolt volna. – Csak egy buta érv akart lenni – mondta, ismét hozzám fordulva. – És bevallom, többekkel is megpróbáltam elhitetni, hogy házasok vagyunk. Egyik-másik weboldal-tulajdonos azt állítja, hogy levelezik Reyesszel, van, aki odáig megy, hogy randevúzást is emleget – randevúzást! – így hát mit volt mit tennem, igyekeztem felülmúlni őket. Azt hiszik, hogy fél éve házasodtunk össze. Igyekeztem minél drámaibb módon forgatni a szemem, majd Elainehez fordultam: – És ugyan miért is hinnének önnek?

199

– Mert… ööö… tudja, mondhatni, hogy hamisítottam egy házassági anyakönyvi kivonatot. És feltöltöttem a honlapra. Persze azt nem tartottam fontosnak megjegyezni, hogy hamis. Most, hogy a kezemben volt valami, amivel sakkban tarthattam, nevezetesen az, hogy élni vágyott, ismét a vitrinek felé fordultam: – És mit ajánlana cserébe a szolgálataimért? – John Hostettler – mondtam a telefonba, miközben Cookie-val Santa Fébe tartottunk, hogy harapjunk valamit. Neil Gossett volt a vonal túlsó végén. – Az egyik őröm – mondta. – Ő Elaine Oake informátorainak egyike. – Nem hülyéskedsz? – Nem hülyéskedek – persze, az nyilvánvaló, hogy Neilnek némi bizonyítékra is szüksége lesz, de ez nem az én gondom. – És van még valami furcsaság a tarsolyomban. – Még náladnál is furcsább dologról van szó? – Haha. Nagyon vicces. Képzeld, valamelyik nap összefutottam Owen Vaughn-nal. Utcai járőr. Mi a nyavalyát ártottam ennek a pasasnak? Neil nagyot sóhajtott. – Úgy érted, akkor, amikor még a gimiben el akart gázolni az apja terepjárójával? – Aha. – Ezt én is mindig meg akartam tőled kérdezni. Nekünk nem mondott erről semmit. Csak nagyon furcsán kezdett viselkedni. – Még nálad is furcsábban? – kérdeztem. – Nagyon vicces. Cookie-val a Cowgirl Caféban ettünk, mielőtt elmentünk Santa Féből. Csendben voltunk, és teljesen belemerültünk az Elaine-től szerzett papírok és fényképek – különösen a kevéssé éles zuhanyzós képek, – tanulmányozásába. Szédítő élmény volt. A szavunk is elállt. Hazafelé is a hatásuk alatt voltunk, és néma csendben tettük meg az utat. – Átnézem ezeket az aktákat a Hana Insinga-ügyben – mondta Cookie, amikor behajtottunk a lakótömbünk parkolójába. 200

– Rendben, én pedig intézem az irodával kapcsolatos dolgokat, lehallgatom az üzeneteinket, és mit tudom én, hasznossá teszem magam. – Oké – felelte. Mindketten máshol jártunk lélekben. Mindketten aggódtunk Mimi és Reyes miatt. Amikor átmentem a parkolón a papám bárjához, tudatosult bennem, hogy egyfajta depresszióba süllyedtem. Mit nekem a premenstruációs tünetegyüttes! Még annál is rettenetesebben éreztem magam!!! Esetemben a hangulatingadozás nyilván munkahelyi ártalom. De azon nem tudtam túltenni magam, hogy egész nap nem láttam Reyest. Egyetlenegyszer sem. És a sebei, legalábbis amiket láttam, még úgy is életveszélyesnek számítanak, hogy egy nem e világi lényről van szó. Vajon meghalt éjjel, miközben én szép nyugodtan aludtam a pihepuha ágyban? Tény és való, hogy nem volt valami pihentető az éjszakám, de legalább nem kellett kínzásokat kiállnom. Persze az is lehet, hogy Reyes akkor halt meg, amikor én éppen a reggeli kávémat hörpölgettem a három macskajancsi társaságában, vagy épp amikor az orvvadásznő lakában teázgattam, és majszoltam a süteményt. Most komolyan! Vajon meddig bírja? Tény, hogy gyorsabban gyógyulnak a sebei, mint a hétköznapi embereké, de azok a sérülések, amelyeket elszenvedett, órákon belül a halálát okozhatják! Kizárt, hogy napokon át életben tudjon maradni… A báron át az irodámba igyekeztem. Apa nem volt sehol. Gondoltam rá, hogy megkeresem, de amint beléptem a helyiségbe, megpillantottam néhány férfit, akik jéghideg sörrel a kezükben ücsörögtek, és nem volt kizárt, hogy megszólítanak, így inkább a lépcső felé vettem az irányt, mielőtt még felocsúdhattak volna. Megnéztem az üzeneteimet és az emaileket, majd begépeltem a keresőbe a szavakat, amelyek oly sok álmatlan éjszakát, izzó álmot és izzasztó fantáziálást okoztak. Rákattintottam a Keresés gombra, és körülbelül három másodperccel később weboldalak hosszú listája tűnt fel a képernyőn, és mindegyiken ott tündökölt Reyes Farrow neve. Ki akartam deríteni, hogy vajon mit tudnak az oldalak szerkesztői. Vajon van róla fogalma bárkinek is, hogy mire képes Reyes? Tud-e valaki bármit is a családi hátteréről? Van elképzelésük arról, hogy milyen Reyes számára a tökéletes randi? 201

A következő órákra csak ködösen emlékszem. Végül két dolgot derítettem ki: az egyik, hogy senkinek sincs halvány fogalma sem arról, hogy kicsoda Reyes valójában, a másik pedig, hogy szép számmal élnek magányos csajok a világban. Végeredményben a féltékenységtől a csodálkozásig és valamiféle furcsa együttérzésig jutottam. Nem állítom, hogy hibáztatni tudnám őket. Reyes vonzerejéhez nem fér kétség, a tekintete minden egyes képen magával ragadó, egyszóval igazi szívtipró. Nem csoda, hogy jelentős létszámban epekednek utána a nők, és cseppet sem zavartatják magukat amiatt, hogy Reyes egyébként büntetett előéletű. Érdekes, hogy egy olyan információmorzsára is rábukkantam, ami nagyon, de nagyon meglepett. Tiszta szerencse, hogy Mr. Wong nem az a kifejezetten szószátyár alkat. Pontosabban egyáltalán nem az. Nagy mázli, mert az infó, amit találtam, olyannyira meglepett, hogy megszólalni is képtelen lettem volna. Elaine Oake weboldalán, a ”Meg nem erősített értesülés” címszó alatt olyasmire akadtam, ami sok mindent megmagyaráz. Mint olvasóink is tudják, mi itt, a ”Reyes Farrow-ról cenzúrázatlanul” oldalon fenntartással kezelünk minden újonnan érkező információt, azonban most megosztjuk Önökkel a legfrissebb hírt, amelyet a napokban – meg nem erősített forrásból – kaptunk. A szóbeszéd szerint Rey-nek van egy kishúga! Az állami és megyei nyilvántartás adatainak részletes tanulmányozása éppen ennek ellenkezőjét bizonyítja, azonban abban nyilván mindnyájan egyetértünk, hogy semmi sem kizárt, hiszen emberünk maga a két lábon járó titokzatosság Tekintettel arra, hogy Reyes Farrow-ról van szó, tudjuk, hogy bármi lehetséges… Ez az írás bármelyik pletykalapban megállta volna a helyét. Nyilván ennek köszönhető, hogy az államügyészek Kim nyomára bukkantak. De vajon Elaine honnan szedte az információt? Kicsit meglepett, hogy a Neiltől hallott történetek közül egyikkel sem találkoztam ezeken a weboldalakon. Biztos voltam benne, hogy Elaine hatalmas összegeket fizetett volna bármelyik börtönös sztoriért. 202

Lehet, hogy Neil mindent elkövetett annak érdekében, hogy egyik se szivároghasson ki. Meg kell kérdeznem majd ezzel kapcsolatban… Mielőtt ráeszméltem volna, hogy mennyi idő telt el, hármat ütött az óra – persze csak átvitt értelemben. Már hetek óta nem voltam fent ilyen sokáig, és akkor is csak azért maradtam ébren, mert Alkonyzónamaraton ment a tévében. Beleborzongtam, amikor eszembe jutott, hogy hány csésze kávét ittam meg bánatomban az elmúlt néhány órában. Ez persze ad némi magyarázatot arra, hogy mi az oka a testemet rázó, kontrollálatlan remegésnek. Abban reménykedtem, hogy nem nyom el végérvényesen az álom, és elhatároztam, hogy lefekvés előtt leugrom a papámhoz a bárba. Apa általában éjfél és kettő között szokott hazamenni, de azért érdemes tenni egy kísérletet. Ha ott találom, ha nem, azért a konyha is megér egy látogatást. Ha bekapok valamit, biztosan könnyebben alszom majd el. Lehet, hogy az aznapi ötödik vagy a hatodik kávém tette, de amikor leértem a bárba, az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben a Kalamajkában. Tök sötét volt, ami rendjén is lett volna, de a papám irodájának ajtaja alól halvány fény szűrődött ki. Kissé remegett a gyomrom, amikor végigszlalomoztam az asztalok és a bárszékek között. Lehet, hogy inkább haza kellene mennem, és megoldhatnám az éhségkérdést egy zacskós levessel… Kinyitottam az iroda ajtaját. Égett a lámpa, de a papám nem volt sehol. Akármilyen furcsán is hangzik, azonnal éreztem, hogy elönti a szervezetemet az adrenalin, ugyanis ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy ami a konyha felől áramlik felém, az nem más, mint a félelem. Némi zavarodottság és aggodalom is keveredett belé, de a félelem felülírta mindkettőt. Beugrottam a bárpult mögé, és megragadtam egy kést, majd elindultam a konyhaajtó felé. Minél közelebb értem az ajtóhoz, annál intenzívebben éreztem a túloldaláról áradó félelmet, amelyben mintha valami furcsa melegség is kavargott volna, sőt, még mézes-citromos cukorka illatát is éreztem a levegőben – azonnal tudtam, hogy a papámról van szó. És abban is biztos voltam, hogy így akar üzenni nekem; mintha arra akarna figyelmeztetni, hogy 203

tartsam magam távol tőle. Érdekes, hiszen nem is tud arról, hogy képes vagyok mások érzelmeit megérezni. Vagy talán mégis? Nem volt más választásom, mint hogy a lehető legcsendesebben a koromsötét konyhába vezető lengőajtóhoz osonjak. Amikor már bent voltam a helyiségben, az egyik sarokba igyekeztem, hogy ott várjam ki, míg a szemem hozzászokik a sötétséghez. Hogy miért nem vált szokásommá, hogy a nap minden órájában magamnál hordjam az éjjellátó szemüvegemet, arra nem sikerült kielégítő magyarázatot találnom. Mielőtt felocsúdhattam volna, valaki felkapcsolta a lámpát, és a helyiséget hirtelen elárasztó fény éppúgy elvakított, mint az előbbi sötétség. Felemeltem a kezem, hogy valamelyest védjem a szemem a fénytől, és a vakító fehérségbe pislogtam. Ekkor egy vaskos kar tűnt fel a látóteremben, valamint egy kés, amelynek pengéje lényegesen hosszabb volt, mint azé a késé, amelyet magammal hoztam. Olyan sebességgel száguldott felém a levegőben, hogy csak arra maradt időm, hogy gyors kalkulációt végezzek a várható csapást illetően. Ha a számításaim helyesek, és figyelembe veszem az erőhatást, amellyel támadóm keze lesújt, valamint a felém száguldó penge hosszát és élességét, nos, minden kétséget kizáróan hatalmas fájdalom lesz az osztályrészem…

204

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Oké, ha az élet citromot ad, akkor abból limonádét kell csinálni. Na de mi van akkor, ha ecetet ad? LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT

Abban a pillanatban, amikor minden emberi számítás szerint meg kellett volna halnom, mert a borotvaéles penge egyenesen a szívem felé döfött, elöntötte a szervezetemet az adrenalin, és hirtelen lelassult a világ. Figyeltem, ahogy a kés egyre közelebb és közelebb kerül hozzám. Rápillantottam a támadóm arcára, amely ostobaságot és dühöt tükrözött. Vicsorgása eltorzította a vonásait. Nyilván holtan akart látni. Ez pedig rém kellemetlen volt, különösképpen azért, mert fogalmam sem volt, hogy kicsoda ő valójában. Ekkor oldalt pillantottam. A papám kipeckelt szájjal, megkötözve ült a konyha padlóján. Egy újabb adrenalinlöket öntötte el a véremet, amikor megláttam, hogy a feje oldalán vér csordogál alá és a szeme tágra nyílt a félelemtől; de tudtam azt is, hogy nem magáért aggódik. Hanem értem… A kés egyre közeledett. Felnéztem, amint a hegye a szívem fölött megsebezte a bőrömet. Mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit teszek, lehajoltam, és a világ hirtelen teljes valójában visszatért; tudatára ébredtem, hogy mi történik. A férfi képtelen volt lelassítani a mozdulatot, és nekiesett a mögöttem lévő falnak. Amint elzúgott fölöttem, felemeltem a kezemben szorongatott kést, és – az őt előrevivő lendületnek, valamint a felfelé döfő mozdulatomnak köszönhetően – belehasítottam a torkába. Nekitántorodott a fal mellett lévő doboznak, és fejjel csapódott a falnak, ezáltal elveszítette az eszméletét, és elejtette a kését. A kést az egyik rozsdamentes acélból készült munkaasztal alá rúgtam, és odarohantam a papámhoz, de közben le nem vettem volna a szemem a támadómról. A férfi a torkához kapott, és láttam, hogy vér folyik ki az ujjai között. Hörgött a fájdalomtól. 205

Meglehetősen rosszul éreztem magam, de hát magának kereste a bajt. Körülbelül ekkor hallottam meg a szirénázást. Lehet, hogy Apának sikerült megnyomnia a riasztót, mielőtt a férfi harcképtelenné tette volna. Igyekeztem eltávolítani a szájából a pecket, de több réteg ragasztószalaggal tapasztották be – a támadója láthatóan odavolt a szigetelőszalagért! Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha hatalmas magasságból száguldanék alá, a világ elsötétült, elvesztettem az egyensúlyomat, és nekiestem a mellettem lévő konyhaszekrénynek. Vettem egy nagy levegőt, feltápászkodtam, majd azon igyekeztem, hogy megtaláljam a szigetelőszalag végét, ami hirtelen olyannyira elérhetetlennek tűnt, mint a szivárvány. Igaz, az sem segített sokat, hogy az ujjaim reszkettek, mint a nyárfalevél. Eljutott a tudatomig, hogy néhány rendőr behatol az épületbe a hátsó ajtón át. – Idebent vagyunk – kiáltottam, és közben a támadómat vizslattam. Vergődött, mint a partra vetett hal, igyekezett átverekedni magát a dobozokon, de le nem vette volna a kezét a sérült ütőeréről. A zsaruk óvatosan lopakodtak be a konyhába, majd az egyikük odarohant hozzám, hogy segítsen. A másik erősítést kért, és a helyszínre hívott egy mentőautót. – Az a férfi megpróbált megölni! – mondtam rémülten a rendőrnek, aki odajött hozzám. Nem ismertem őt. Fiatal volt, minden bizonnyal még újonc. Hátranézett a válla fölött, miközben letekerte a ragasztószalagot a papám arcáról, majd visszanézett rám. – Úgy látom, maga nyert – jegyezte meg, és kacsintott. Egy pillanatra éreztem, hogy elönt a büszkeség. – Igen. Valóban én győztem – majd ismét a támadómra néztem. – Csak merészeljen bárki is még egyszer az életben egy ilyen hegyes késsel nekem jönni! Hát nem? A másik zsaru megbilincselte a támadómat, és szorítókötést tett a nyakára. Erre a célra az egyik konyharuhánkat használta. Reméltem, hogy nem fog elvérezni. Nem hiszem, hogy könnyedén túltettem volna magam azon, hogy egy másik ember halálát okoztam. Az újonc megszabadította a papámat a ragasztószalagoktól. 206

– Annyira sajnálom, Bütyök – mondta reszketeg hangon a papám. Magamhoz szorítottam, közben pedig a zsaru folytatta a kiszabadítását. A szigetelőszalag bőségesen beborította mindenét. Apa is, és én is reszkettünk, és mindkettőnk szemében könnyek csillogtak. – Megsérültél? – kérdeztem tőle, épp amikor Bob bácsikám beviharzott a helyiségbe, sarkában a sürgősségiekkel. – Leland – szólította meg a papámat, és letérdelt mellénk. Hosszan és fagyosan mérte végig a támadómat, majd ismét hozzánk fordult. – Nem fogtuk a jelet. – Milyen jelet? – kérdeztem, és kezdtem gyanakodni. A papám a padlót kezdte fürkészni, BB pedig magyarázatba kezdett: – Caruso már egy pár hete fenyegeti apádat, ami körülbelül annyit jelent neki, hogy búcsút mondhat a feltételes szabadlábra helyezésének. Megfigyelés alatt tartottuk egyébként, de kidolgoztunk egy riasztási protokollt is, arra az esetre, ha mégis felbukkanna. – Meglepetésként ért, amikor lecsapott rám – jegyezte meg a papám, kissé szarkasztikusan. – Engem is – tettem hozzá, mintegy megerősítve Apa kijelentését. – Engem is teljesen meglepetésszerűen ért a dolog. – Tudtam, hogy jól jössz majd ki belőle – mondta Apa, miközben az újonc kiszabadította a kezét. Az arcán aggodalom és félelemmel vegyes csodálkozás tükröződött. – Hogy a fenébe csináltad? Önelégülten pillantottam BB-re. – Mit? – Hát, ahogy mozogtál – mondta a papám, és valahogy távolinak tűnt a hangja. – Olyan, nem is tudom… olyan nem e világi volt. – No, adjunk neki valamit inni, rendben? – fordult BB az újonchoz. – Érettem, uram – jött a felelet, és a pasas homlokráncolva nézett rám, amikor indult, hogy végrehajtsa az utasítást. Frenetikus! A rendőrség állományának fele már eleve nem tart normálisnak. Úgy látszik, eljött az ideje, hogy a másik fele is beálljon a sorba… – Leland – mondta BB, miközben egy széket húzott oda a papámnak. – Nem kellene ilyesmit mondanod mások jelenlétében. – Te nem láttad – mondta Apa, és hirtelen megint azt éreztem, hogy én vagyok a rút kiskacsa. Pedig már-már elhittem, hogy évekkel ezelőtt

207

megszabadultam ettől a tehertől. Úgy látszik, mégsem. – Ahogy mozgott, az olyan volt… – ...mint ahogyan egy jól képzett magánnyomozónak kell? –fejezte be helyette a mondatot BB. Apa pislogott egyet, és láthatóan igyekezett valami másra fókuszálni, de a tekintete minduntalan visszatévedt rám, és láttam, hogy milliónyi kérdés kavarog a fejében. A rendőrségi kommandó tagjai gyorsan és precízen vezették ki a helyiségből a támadónkat – feltehetőleg már nem maradt valami sok vér a pasasban, – amikor egy újabb csapat érkezett, és körénk sereglettek. Tudatosult bennem, hogy egyikük azzal van elfoglalva, hogy Danger és Will Robinson körül bökdössön, és ekkor eszméltem rá, hogy minden bizonnyal mély sebet szerezhettem, amikor kitértem a felém száguldó penge elől. Legközelebb, mielőtt kitérek a döfés elől, kiverem a kést a támadóm kezéből! – Ezt bizony össze kell varrni – mondta a sürgősségis pasas. Szerencsére Cookie sikeresen átverekedte magát a rendőrségi kordonon, és elvitt kocsival a kórházba. Vajon mit értett Apa az alatt, hogy tudta, hogy megbirkózom a helyzettel? A riadalma, amikor látta, hogy megtámadnak, messze nem arra engedett következtetni, hogy így gondolja. De ahogy ezt kimondta, eszembe jutott, hogy nyilván lejátszotta magában az eseményeket, jóval azelőtt, hogy megtörténtek volna. És a tekintete… Sosem nézett rám így korábban. Nagyon hasonló volt a nézése ahhoz, ahogyan a mostohaanyám bámul rám, amikor keresztezik egymást az útjaink. Mindazonáltal nem ez volt az egyetlen dolog, ami aggasztott. Életemben először fordult elő, hogy Reyes nem sietett a megmentésemre. Ami két dolgot jelenthetett: vagy nagyon mérges rám, vagy meghalt. Jó ideig tartó várakozás után a sürgősségi rendelőjében ültem, és olybá tűnt, mintha pillanatragasztó lenne, amivel összekulimászoltak a dokik, de ők ezt a szert SurgiSealnek nevezik. Úgy tűnt, hogy a vágások lassan összeforrnak, ami az orvosokat és a nővéreket szemlátomást nagyon is meglepte. Így hát nem kellett semmit összevarrni, úgy tűnt, hogy megteszi a ragasztás is… 208

– Pillanatragasztó-szagot árasztok – panaszkodtam Cookie-nak, aki mellettem ücsörgött. A papírmunka sokkal tovább tartott, mint az a két perc, ami arra kellett a dokiknak, hogy összeragasszák, ami szétesett rajtam. – Képtelen vagyok elhinni – mondta Cookie. Mérges volt a papámra, mert nem beszélt nekem arról, hogy egy feltételesen szabadlábra helyezett ipse életveszélyesen megfenyegette. – Ha másért nem, hát azért mindenképp szólnia kellett volna neked, hogy nyitott szemmel járj! Ehelyett szándékosan elhallgatta, hogy egy őrült az ő és a családja életére akar törni. Bob bácsi odajött hozzánk. – Hogy vagy? – Ne is kérdezd! – mérgelődött Cookie, és csalódottan szorította össze a száját. – Te is épp annyira benne vagy az egészben, mint az a másik hapsi – mondta, azzal apámra mutatott, aki a sürgősségi betegszoba túlsó végében aludt, fején egy kötéssel. Bent kellett maradnia megfigyelésre, éjszakára. Lehet, hogy nem is olyan rossz ötlet, ha abból indulok ki, hogy Cookie tombolós hangulatában volt. A mostohaanyám felnézett, amikor hallotta, hogy Cookie nekiesik Bob bácsinak. Nem semmi helyzet; a bácsikámnak esélye sem volt a vitában. – Ha másnak nem, neked mindenképp figyelmeztetned kellett volna Charley-t! – mondta Cookie, és hogy némiképp hangsúlyt adjon a véleményének, megbökte a mutatóujjával Bob bácsi mellkasát. Volt rá egy fogadásom, hogy BB ettől bedobja majd a törölközőt. Körülnéztem, hogy látom-e valahol a dokik speckó pillanatragasztóját…mert ugye, ebben a helyzetben még az is lehet, hogy szükség lesz rá… Bob bácsi azonban nem szállt vitába, hanem bűnbánóan lehajtotta a fejét. – Nem gondoltuk, hogy… – Pontosan erről van szó – replikázott Cookie, és elviharzott, hogy hozzon egy kávét. – Fel nem foghatom, hogy úszhatta meg a dolgot – mondta a férfi, aki a mellettem lévő ágyon feküdt. – Nekem egy kilenc milliméterest küldtek a koponyámba, és úgy lüktet mindenem, mint a veszedelem.

209

Ezen nem csodálkozom. Nekem még sosem volt kilenc milliméteres töltény a fejemben, de gondolom, hogy nem lehet valami nagy élmény. Visszanéztem Bob bácsira. – Hát ezért ragaszkodtál hozzá, hogy Garrett legyen az árnyékom? BB vágott egy grimaszt. – Ez volt az egyes számú ok. – És a másik valamiképpen köthető Reyes Farrow felbukkanásához, ha nem tévedek… – Igen, ez volt a kettes számú ok. Felálltam, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy elegem van a világ összes hímnemű teremtményéből. – Tehát Swopest beavattad a dologba, engem meg nem. – Charley, nem tudtuk, hogy ez a pasas fel fog-e bukkanni valaha, vagy csak a levegőbe beszél, amikor fenyegetőzik. Apádat hibáztatta a lánya halála miatt. A lány akkor halt meg, amikor Caruso egy rendőrségi üldözés közben összetörte a kocsiját. Apád volt az üldözője. Amikor Caruso kiszabadult a börtönből, elkezdte hívogatni az apádat, és azzal fenyegette, hogy meg fogja ölni az összes családtagját, így hát nem volt más választásunk, mint hogy figyeltessünk téged. Apád nem akarta, hogy megtudd, mert halálra aggódtad volna magad. Akár azt is hozzátehette volna a végén, hogy különben is, olyan cuki kislány vagy. Ez volt a legdurvább hímsoviniszta duma, ami valaha is elhagyta BB száját. Szemtől szemben álltam vele, és nagyon zabos voltam amiatt, hogy minden hímnemű egyed, akivel valaha is közelebbi kapcsolatba kerültem, az elmúlt két hét során mást sem csinált, mint folyamatosan hazudozott. Lábujjhegyre álltam, és odasúgtam neki: – Tudod, mit? Mindnyájan bekaphatjátok! Papírmunka ide, papírmunka oda, elmentem, hogy megkeressem Cookie-t, annak reményében, hogy szokása szerint hazavisz. Amint elhaladtam a liftek mellett, kinyílt az ajtó, és ki állt ott? A nővérem. Nagyot sóhajtott, és kilépett a felvonóból. – Már mész is? – kérdezte. – Mint rendesen. – Hogy van Apa? 210

– Az orvos azt mondja, rendbe jön. Agyrázkódása van, meg egy pár bordája megsérült, de semmije sem tört el. Azért bent kell még maradnia egy darabig, megfigyelésen. – Rendben. Akkor reggel visszajövök – mondta, és megfordult, elindult az előtéren át, csak egy kicsivel előttem, mintha szerette volna elkerülni, hogy nyilvános helyen együtt lássanak bennünket. Nos, elérkezettnek láttam az időt, hogy végre oka is legyen arra, hogy így viselkedik. Levegőért kapkodva a mellkasomhoz kaptam, nekidőltem a falnak, és elkezdtem hiperventillálni. Megjegyzem, azt imitálni, hogy hiperventillál az ember, miközben nem is, nem olyan egyszerű feladat. Gemma megfordult, és rám meredt. – Mit csinálsz? – sziszegte. – Egyszerre tör elő belőlem minden! Rám törnek az élmények! – mondtam, és a homlokomra szorítottam a kezem, miközben igyekeztem híven tettetni, hogy fájdalmaim vannak. – Amikor kivették a mandulámat, és a kórházban voltam, megpróbáltam megszökni. Azonban valahogy kilyukadhatott az infúzió vezetéke, amit magammal hurcoltam, és a belőle szivárgó folyadék nyomra vezette a kórházi alkalmazottakat, így hát nem volt menekvés. Gemma aggódott, hogy szem- és fültanúja van a műsornak, így hát megperdült a tengelye körül, és gyorsan körülnézett, majd pedig ismét rám irányította a figyelmét. – Nem is vették ki a manduládat. Még csak egyetlen éjszakát sem töltöttél kórházban soha. – Ó – motyogtam, és kihúztam magam. A helyzet bizony nagyon kellemetlen. – Várj csak! De, voltam kórházban, mégpedig akkor, amikor Selena néni meghalt. Mellette voltam, és egész éjszaka fogtam a kezét. Gemma a szemét forgatta. – Selena néni Guatemalában van! Vígan él, és misszionáriusként ténykedik. – Tényleg? Akkor ki volt az az idős hölgy, akire emlékszem? Hosszan és hangosan sóhajtott, majd ismét elindult a kijárat felé, és hátraszólt:

211

– Valószínűleg az igazi édesanyád, mert ha engem kérdezel, az kizárt, hogy vérrokonok vagyunk. Elmosolyodtam, és utána iramodtam. – Tudtam, hogy rád számíthatok, ha arra vágyom, hogy valaki felvidítson!

212

TIZENHARMADIK FEJEZET

Ne keresd a bajt! Szabad akarattal bír, és pontosan tudja, hol talál rád… PÓLÓFELIRAT

Másnap reggel kilencig aludtam, ami érthető is volt, mert fél hat is elmúlt már, mire lefeküdtem. A mentális állapotomra leginkább a zavaros jelző illett, még akkor is, amikor rászántam végre magam, hogy fizikai kontaktust létesítsek a kávéfőzővel. – Jó reggelt, Mr. Wong – köszöntem oda állandó lakótársamnak. Éreztem, hogy a hangom igencsak álomittasan cseng, és igazság szerint nem állítanám, hogy frissnek éreztem magam. Amikor nyúltam a kávémért, észrevettem egy jegyzetlapot a kávéfőző gépen. Ó, de romantikus! Kettényitottam a lapot. Milyen az a magánnyomozó, aki soha nem adja fel'? Hmm. Számtalan válaszlehetőség jutott eszembe: eltökélt, megbízható, rendíthetetlen. Valahogy azonban gyanítottam, hogy ezek közül egyik sem válasz a kérdésre. Szétnyitottam hát a lapot a következő hajtás mentén, és megkaptam a választ: Halott. Basszus! Meg kellett volna maradnom a kétszótagú tippeknél, a közismert tényre való tekintettel, hogy a bűnözők nem nevezhetők a nyelv mestereinek. Bármilyen szívderítő volt is az üzenet, nem volt sok időm, hogy túlságosan sokat lamentáljak rajta, hiszen rengeteg teendő várt rám 213

aznap – újabb életeket kellett tönkretennem, és persze nem utolsósorban új zárakat is kellett vásárolnom. Tudván, hogy körülbelül három szabad percem van addig, amíg a kávé lefő, elhatároztam, hogy pisilni megyek. Amint elhaladtam a bejárati ajtó előtt, valaki kopogott. Megálltam, körülnéztem, és vártam, hogy mi lesz. Egy pillanattal később ismét kopogás visszhangzott a lakásomban. Lábujjhegyen odaosontam az ajtóhoz, és megfogadtam, hogy ha az illető, aki az ajtó túloldalán várakozik, azzal a feltett szándékkal érkezett, hogy eltegyen láb alól, ezúttal nagyon agresszíven fogok reagálni. Kikukucskáltam a kémlelőnyíláson. Két nő állt odakint. Mindketten egy-egy bibliát szorongattak a kezükben. Ugyan, kérem! Micsoda csapnivaló álöltözet! Valószínű, hogy képzett bérgyilkosok, akiket azért küldtek ide, hogy még a délelőtt folyamán a fejemet vegyék. Egyetlen mód kínálkozott arra, hogy ellenőrizzem a teóriám valóságtartalmát. Beillesztettem a biztonsági láncot az erre a célra szolgáló kis vájatba, és résnyire nyitottam az ajtót. Az idősebbik nő elmosolyodott, és késlekedés nélkül belekezdett a mondandójába: – Jó reggelt, hölgyem! Feltűnt már önnek, hogy a világ, amelyben élünk, gonoszsággal teli? – Ööö… – És hogy ez a gonoszság és bűn a Földnek, Isten csodás mesterművének minden zugába elér? – Nos… – Azért vagyunk itt, hogy ezen változtathassunk – jelentette ki, majd kinyitotta a Bibliát, és lapozgatni kezdett benne, így legalább én is szóhoz juthattam. – Tehát nem azért jöttek, hogy végezzenek velem? Egy pillanatra megdermedt, majd összehúzta a szemöldökét, és a társára pillantott, mielőtt ismét hozzám fordult volna: – Tessék? Azt hiszem, nem egészen értettem, amit mondott. – Tudja, hogy végezzenek velem. Kinyírjanak. Megöljenek. Fegyvert fogjanak a fejemhez, és… – Úgy látom, összetéveszt bennünket valakivel…

214

– Várjon! Ne menjenek el! – visszacsuktam az ajtót, hogy kiakasszam a láncot. Amikor ismét kinyitottam, óvatosan hátráltak egy lépést. – Tehát akkor maguk nem bérgyilkosok. Mindketten megrázták a fejüket. – Akkor tehát Jehova tanúi? Bólintottak. Ez akár még jól is elsülhet… Lehet, hogy tudnak valamit, amit én nem. – Tökéletes. Hadd kérdezzek valamit – mondtam, miközben a fiatalabbik, aki hátrébb állt tőlem, végigmérte a szerelésemet, ami tulajdonképpen egy Blue Osyter Cult* pólóból és egy skót mintás bokszeralsóból állt. Előbbin egy kedves felirat hívta fel az olvasó figyelmét arra, hogy a halál angyalától nem kell félni, mert nem harap. – Nos tehát, önök Jehova tanúi, ugye. Voltaképpen mit láttak? Minek a tanúi, ha szabad így fogalmaznom? – Nos, ha vet egy pillantást erre… – mondta megint az idősebb, és ismét a bibliájában kezdett lapozgatni. – Tehát tanúként a kötelességünk, hogy megkülönböztessük magunkat a vétkezőktől, hogy kipurgáljuk magunk közül a gonosz személyeket, és hogy… – Értem, értem. Ez nagyszerű – szakítottam félbe egy legyintéssel. – Azonban ami engem érdekelne, az, hogy vajon voltak-e valaha szemtanúi – és itt a levegőbe rajzoltam egy idézőjelet – egy démon megjelenésének. Egymásra néztek. Ezúttal a fiatalabbik szólalt meg, és magabiztosan kihúzta magát. – Nos, a démonok nem mások, mint bukott angyalok, akik a Sátán oldalára álltak, aki valójában a mai időkben nem más, mint a világ ura. A mi felelősségünk, hogy tiszták és hithűek maradjunk, hogy… – Igen, ezt értem. De mondják, láttak valaha akár csak egyet is? – kérdeztem, megint csak félbeszakítva a mondandóját. Ha ez így megy tovább, szemernyi esélyem sem marad, hogy meghívjanak a gyülekezetbe… – Hogy láttunk-e valaha démont? – kérdezte tétován az idősebbik nő. – Igen. Tudja, szemtől szemben… *

Amerikai hardrock-zenekar. Legismertebb dalai közé tartozik a Don't Fear the Reaper (Ne félj a halál angyalától).

215

A fejüket ingatták. – Nem, fizikai értelemben véve nem láttunk démont. Azonban ha vetne egy pillantást erre a passzusra itt… Atyám, ez a nő nem képes elszakadni a Bibliától! A magam részéről már olvastam, és abszolút megértettem, hogy mélységesen vonzódik ehhez a műhöz, de lássuk be, erre igazán nem volt időm. Valószínű, hogy a kávéfőzőre szánt három percem már amúgy is régesrég letelt. – Nem szeretném megbántani önöket, és kérem, bocsássák meg nekem a nyersességemet, de meg kell valljam, egyáltalán nem voltak a segítségemre – azzal becsuktam az ajtót, és egy kicsit elszomorított, hogy zavarodottságot láttam az arcukon. Csak azt hittem, hogy esetleg már volt szerencséjük egy, esetleg akár két démonba is botlani, miközben keresztül-kasul bejárták a várost. Ha magamra maradok ebben a szószban, ha Reyes tényleg meghal, kénytelen leszek megtalálni a módját annak, hogy be tudjam azonosítani ezeket a fránya démonokat. Nem, az nem lehet, hogy Reyes meghalt! Egész egyszerűen nem lehetséges… Folytattam az utamat a klotyó felé, és megfogalmazódott bennem, hogy valóban komoly igazságtartalma van a régi mondásnak, miszerint: ”Hazudj hát egy jót magadnak, s vígan fogsz neki a napnak!” Miután egy órával később bevonszoltam magam az irodámba, úgy éreztem, mintha nem is lennének csontjaim. Megálltam egy pillanatra, és szemügyre vettem Cookie öltözékét. Lila pulóvert vett fel, és egy sálat kötött a nyakába – méghozzá pirosat. Khm. Megpróbáltam félretenni a hirtelen támadt aggodalmamat. .. Felnézett rám a monitorról. – Megtaláltam Janelle York nővérét. Hazafelé tartott, de volt olyan kedves, és válaszolt néhány kérdésre. Frenetikus. – És? – kérdeztem, miközben töltöttem magamnak egy csésze kávét. Van olyan, hogy a három csészével sem elég. – Azt mondta, hogy Janelle keményen drogozott, miután Mimi Albuquerque-be költözött. A szülei úgy gondolták, hogy azért állt rá a drogra, mert a házasságuk széthullóban volt. Amikor Hana Insingáról 216

kérdeztem, elmondta, hogy megpróbált Janelle-lel beszélni, amikor Hana eltűnt. Janelle, Mimi és Hana ugyanarra az évfolyamra jártak. Janelle nagyon dühös lett, amikor a barátnőjéről kérdezték, és kijelentette, hogy többé hallani sem akarja Hana nevét. – Ezt már nevezem! Micsoda agresszív válasz egy ilyen ártatlan kérdésre! – Én is pont erre gondoltam. És akkor itt van még Warren unokatestvére, Harry, aki állandóan pénzt kunyerált. – Na igen. – Zsákutca. Vegasban van több mint egy hónapja, és egy kaszinóban dolgozik. – Na, akkor a szerencse fia… – Beszéltem még a meggyilkolt autókereskedő özvegyével is – folytatta, és figyelmen kívül hagyta rendkívül szellemes megjegyzésemet. – Nem vacakoltál! – Ugyanazt mondta, amit Warren Mimivel kapcsolatban. Vagyis hogy a férje visszahúzódóbb lett, és a depresszió jeleit mutatta. Úgy tűnt, hogy állandóan aggódik valami miatt, és a lehető legfurcsább dolgokat mondta a feleségének. Kérdőn vontam fel a szemöldökömet. – Olyasmit mondott neki például, hogy vannak bűnök, amelyek sosem bocsáttatnak meg. – Mi a nyavalyát követhettek el ezek? – morfondíroztam hangosan. Cookie a fejét ingatta. – És persze ugyanarra a következtetésre jutott, amire Warren is. Nevezetesen, hogy a férjének van valakije. Elmondta, hogy hatalmas összegeknek kelt lába a megtakarított pénzükből. Biztosítottam afelől, hogy a férjének nem volt viszonya senkivel. Gondoltam, ugratom egy kicsit az én Cookie barátnőmet: – Az, hogy nem kavart Mimivel, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem lehetett viszonya valaki mással. – Tudom, de a nő teljesen ki volt akadva. Semmi értelme nem lett volna rátenni még egy lapáttal. A pasasnak nem volt viszonya. Biztos vagyok benne. Ha már szóba jött a kiakadás mint olyan, te hogy vagy? – kérdezte, és aggodalmaskodva vonta össze a szemöldökét. 217

– Kiakadás? – kérdeztem vissza, és úgy tettem, mintha megsértődtem volna. – Jól vagyok. A nap süt, a dokik pillanatragasztója pedig szépen összetart. Mi másra is vágyna az ember lánya? – Világuralomra esetleg? – kérdezte Cookie. – Na jó, esetleg arra. Beszéltél ma Amberrel? Cookie sóhajtott egy nagyot. – A dolog úgy áll, hogy a hétvégén a lányom kempingezni készül az apjával. – Hű, ez nagyon gromek! A kempingezés klassz dolog – mondtam, és ügyeltem rá, hogy könnyedén csengjen a hangom. Tudtam, hogy miért bosszantja mindez Cookie-t, de úgy döntöttem, hogy nem teszek megjegyzést. Amikor Amber az apjával volt, Cookie valami különös depresszióba süppedt. Ha eljön a péntek, majd minden megváltozik. Addig pedig fődögél az én Cookie-m a saját levében. Szegényke… Tényleg együtt éreztem vele. – Minden bizonnyal – felelte, és igyekezett, hogy a hangja ne áruljon el érzelmeket. – Fáradtnak tűnsz. Felkaptam egy halom aktát az asztaláról, és megjegyeztem: – Te is. – Igen, de nem engem akartak meggyilkolni a múlt éjjel. És ne feledjük, hogy majdnem kinyiffantál… – A majdnem hordozza a lényegi jelentést ebben a mondatban. Azt hiszem, ma kutakodom egy kicsit, aztán valószínű, hogy meglátogatom Kyle Kirsch szüleit Taosban. Megtennéd, hogy felhívod őket, s egyeztetsz velük, hogy alkalmas-e, és otthon vannak-e? – Persze – lenézett, és elkezdett lapozgatni valami papírok között. – Túlélte – mondta, amikor megfordultam, és az irodám felé indultam. – Mármint a támadód. Pedig közel három liter vért vesztett. – Megtorpantam, és igyekeztem elfojtani magamban az érzést, amely ennek hallatára támadt bennem, majd folytattam utamat az iroda felé. – Ja, igen, és szívesen elmegyek veled Taosba – tette hozzá. Gondoltam, hogy el akar jönni velem. Mielőtt magamra csuktam volna az irodám ajtaját, kikukucskáltam, és megkérdeztem: – Nem te hagytad ott nekem az üzenetet, ugye? Tudod, a kávéfőzőn. Összevonta a szemöldökét. – Nem. Milyen üzenetet? 218

– Nem érdekes – mondtam végül. No, nem mintha komolyan számításba vettem volna, hogy Cookie életveszélyesen megfenyegetne, de ki tudja. Megjegyzem, még mindig nem sikerült kiderítenem, hogy nem lakozik-e benne egy valódi fekete özvegy… Elvégre tagadhatatlan a tény, hogy egy halott pasast hurcolászott a csomagtartójában, és mi tagadás, manapság jobb, ha óvatos az ember lánya… Leültem az íróasztalomhoz, és olyan borús hangulatban voltam, hogy már-már el kellett gondolkodnom azon, hogy beszerzek egy esernyőt. Tehát túlélte… Ez egyfelől jó hír, azonban az biztos, hogy mostantól fogva állandó fenyegetést jelent majd. Már-már azt kívántam, bárcsak megjelent volna ott és akkor Reyes, szépen kivonta volna a pasast a forgalomból, vagy legalábbis harcképtelenné tette volna. Onnantól fogva többé nem tudna a légynek sem ártani. Előtört a tudatom mélyéről az örök kérdés, amely – bár felesleges feltenni, mert nincs rá igazi válasz – szinte mindenki agyában ott motoszkál egyszer. Vajon miért élik túl a hozzá hasonló szörnyetegek, és miért halnak meg a becsületes emberek? Halk kopogtatás ébresztett a mélázásból, és Cookie dugta be a fejét az ajtónyíláson. – Valaki jött hozzád – mondta, és a hangja meglehetősen bosszúsan csengett. – Pasi vagy nő? – Pasi. Tulajdonképpen… – És nem úgy néz ki, mintha Jehova tanúja lenne? Cookie meglepetten pislogott. – Ööö… Nem. Mostanában Jehova tanúit is az ellenfeleink között kell számon tartanunk? – Nem, dehogy. Egyáltalán nem. Ma reggel jöttek ketten, de rájuk csuktam az ajtót. Arra gondoltam, hogy esetleg rám küldtek valakit… Cookie határozottan nemet intett. – A bácsikád van itt. – És mit gondolsz, mit hisz majd, hogy kivel beszélgettem mind ez idáig? – Mellesleg – mondta Bob bácsi, és átnyomakodott Cookie mellett; hipp-hopp, már bent is volt az irodámban, – hallottam a hangodat. Lesújtó pillantást vetett rám. 219

– Mérhetetlenül ciki, hogy arra kéred Cookie-t, hogy hazudjon a kedvedért. Mit csináltál egyébként azokkal a Jehovásokkal? – Semmit. És egyébként is ők kezdték. BB leült velem szemben. – Vallomást kell tenned a tegnap este történtekkel kapcsolatban. – Ne aggódj, már legépeltem. – Ó – persze rögtön felderült az arca, és elvette a kezemből a papírt, amit felé nyújtottam. Azonban az arckifejezése egyre borúsabb lett, amint olvasta az irományomat. – Valami zajt hallottam. Egy rosszfiú kést szegezett rám. Lebuktam a döfés elől, és elvágtam a torkát. Vége – nagyot sóhajtott. – Nos, azt hiszem, ezen még van mit csiszolgatni. – De hát én csak egy kislány vagyok – jegyeztem meg némi keserűséggel a hangomban. – Szó nincs arról, hogy bűnesetek tucatjainak megoldásában segítettem neked és Apának. Ugyan miért is kellene a csinos kis kobakomat olyan gyagya dolgokon törni, mint részletek, adatok és egyebek? Hát nem így van? Isten mentsen attól, hogy bármiről is tudjak. Egy hosszú pillanatig ide-oda mozgatta az állkapcsát, és valószínűleg azon morfondírozott, hogy milyen esélye lehet arra, hogy ép bőrrel kijusson az irodámból. – Mi lenne, ha később foglalkoznánk ezzel? – kérdezte végül, és beletette egy dossziéba a vallomásomat. – Tényleg, mi lenne? Amikor Bob bácsi felállt, Cookie megcsörgette az irodai telefonunkat. – Igen? – Van egy másik látogatód is. Garrett. Nem tudom biztosan megmondani neked, hogy Jehova tanúja-e vagy sem. Na persze, a másik áruló. Frenetikus! – Lesz, ami lesz, engedd be. Garrett jött, Bob bácsi ment, és amikor elhaladtak egymás mellett, bármibe lefogadom, hogy BB küldött egy figyelmeztető pillantást Garrett felé, aki kíváncsian húzta fel a szemöldökét, majd töltött magának egy csésze kávét, és kényelembe helyezte magát, velem szemben. A körmeimmel doboltam az asztalon, és vártam a megfelelő pillanatot, hogy darabokra szaggassam ezt a pasast. 220

Nagyot kortyolt a kávéból, majd megkérdezte: – Mit vétettem? – Tudtál róla, hogy egy férfi megfenyegette az apámat? Egy pillanatra benne rekedt a szó, mint tojógalamb fészkelődött a székben, és láthatóan rettenetesen zavarban volt. – Ezt mondták neked? – Nem, Swopes, képzeld, nem mondták. Ehelyett inkább arra vártak, hogy a pasas kiverje a szuszt is a papámból, és szigetelőszalaggal körbetekerje úgy, hogy akár egy űrutazást is vállalhatott volna! Majd pedig engem próbált megölni az ürge, mégpedig egy hentesbárddal. Na? Felugrott, és káromkodásban tört ki, mert ugrás közben leöntötte magát a kávéval. Láthatóan erről az aprócska eseményről őt sem értesítette senki… – Micsoda?! – kérdezte, miközben a farmerjét igyekezett tisztogatni. – Mikor? Mi történt? – Szívesen kinyomtatom neked a vallomásomat, ha szeretnéd. Visszaült, és óvatosan méregetett. – Az jó lenne. Kinyomtattam hát, és nagyon örvendeztem, hogy a munka, amelyet a vallomás megfogalmazásába és megírásába fektettem, végül is nem volt hiábavaló. Elvette a lapot, és végigolvasta a négy mondatot, azonban olyan sok ideig meredt a papírra, hogy már-már azon tűnődtem, lehet, hogy diszlexiás a drágám. Nagy nehezen ismét rám nézett. – Hű, ez aztán nagyon tömény így, egyszerre. – Nekem mondod? – kérdeztem, és a szarkazmus szinte csöpögött a szavaimból. – És elvágtad a torkát? Közelebb hajoltam hozzá, és fenyegető hangon ezt mondtam: – Érdekes dolgokra vagyok ám képes, ha kihoznak a béketűrésből. Egy pillanatig grimaszolt, majd megkérdezte: – Mi lenne, ha később jönnék vissza? – Tényleg, mi lenne? Már majdnem kiment az ajtón, de hirtelen megtorpant. Visszafordult. – Ki kell hallgatnunk Cookie Taurusának korábbi tulajdonosát. Ma késő délután már otthon lesz. Benne vagy?

221

Eddig ugyan csikorgattam a fogamat, de most kénytelen voltam némiképp ellazítani az állkapcsom, hogy válaszolni tudjak. – Benne vagyok. – Cookie-nak elmondom a részleteket. Most pedig bocsáss meg, de muszáj telefonálnom egyet. Körülbelül egy percbe telt, amíg megnyugodtam, és közben az is tudatosult bennem, hogy Garrett valami miatt nagyon zabos volt, amikor elment. Hirtelen gerjedt haragra, és úgy éreztem, az a fajta düh tombolt benne, amitől jobb, ha távol tartja magát az ember. Feltett szándékom volt, hogy később kiderítem, vajon ki köphetett a levesébe. – Mr. Kirsch ma délután vár bennünket – szólt át Cookie a szomszéd helyiségből, merthogy a két iroda közti ajtó ezúttal nyitva volt. – A felesége nincs a városban, de azt mondja, ő szívesen beszélget velünk a Hana Insinga üggyel kapcsolatban. Felálltam és az ajtóhoz mentem. – Majdnem háromórányira laknak innen. Lehet, hogy indulnunk is kellene. – Azt kéri, hogy vigyük magunkkal az ügy aktáit. – Persze, rendben. Felpakoltuk az iratokat, és útra keltünk a világ egyik legcsodálatosabb helyére, az új-mexikói Taosba. – Odaadtam Garrettnek Marigold Úrnő e-mail címét, és nagyjából elmondtam neki, hogy mi az ábra – mondta Cookie, miközben sietve beszálltunk Mizériába. – ír majd neki egy e-mailt, és igyekszik rávenni, hogy elárulja, ugyan miért is akar kapcsolatba lépni a halál angyalával. De addig is, útközben szívesen mesélek neked pikáns vicceket, ha gondolod, hogy ennek hatására jobb kedvre derülnél. Mosolyogva fordítottam el a slusszkulcsot. – Minden rendben, csak egy kicsit pipa vagyok. – Nem csodálkozom. Én is pipa vagyok, pedig nem is engem támadtak meg. Pontosabban nem én vagyok az, akinek nekiesett egy idióta, kezében egy hentesbárddal. Ez Steve Rey Vaughan? Mindketten az autórádióra néztünk, és lassacskán mosolyra húzódott a szánk. 222

– Ez lesz ám az utazás! – rikkantottam, és feljebb csavartam a hangerőt. Ha egy utazás Steve Ray Vaughannal kezdődik, akkor az bizony csak jól sülhet el. A legtöbb mangánnyomozó simán csak felhívta volna Mora megye volt seriffjét, ahelyett, hogy három órát autózzon, de ami engem illet, sokkal több információhoz tudok jutni, ha szemtől szemben vagyok azzal, akivel beszélek. A nap végére nem lesz kérdéses, hogy Mr. Kirsch mit tud az ügyről. Ha tudomása van arról, hogy a fia annak idején bármi módon belebonyolódott, biztos kiszimatolom. Lehet, hogy nem tudom meg a legapróbb részleteket, de azzal kapcsolatban biztosan képben leszek, hogy valami fedősztorival rukkol-e elő nekünk vagy sem. Cookie egész úton dolgozott; információt gyűjtött és telefonálgatott. – Tehát ön hét évig állt Mr. Zapata alkalmazásában? – kérdezte a telefonban. Mr. Zapata a meggyilkolt autókereskedő, és Cookie a pasas egyik korábbi alkalmazottjával beszélt éppen. – Hm. Rendben, nagyon köszönöm – mondta, majd összecsukta a telefonját, és óvatos pillantást vetett rám. – Nagyon remélem, hogy ha majd egyszer meghalok, az emberek rólam is csupa jót fognak mondani. – Már megint arról regélt neked valaki, hogy micsoda szent életű pasas volt ez a Zapata? – Persze, ugyanaz a történet, csak más díszletben. – Bármit is csináltak annak idején, a gimiben – mondtam, miközben jobbra fordultam Mr. Kirsch lakótömbjénél, – senki, de a világon senki nem hajlandó beszélni róla. De legalább egy dolog van, amit biztosan tudunk erről a gyerekcsapatról. – Tényleg, és mit? – kérdezte Cookie, miközben a laptopján jegyzetelgetett. – Mindnyájan nagyszerűen tudnak titkot tartani – mondtam, és megálltam Mr. Kirsch autófeljáróján. – Mit is mondtál, hol van a pasi felesége? Cookie összecsukta a laptopját, és felnézett. – Hű, ez ám a ház! – Taosban a legtöbb ház nagyon szép. Meglehetősen drága környék, annyi szent. – Elment meglátogatni az édesanyját.

223

– Tudod, mit? – kérdeztem, miközben kikászálódtam a dzsipből. – Ha lezárjuk ezt az ügyet, el kellene gondolkodnunk azon, hogy követjük a példáját. Úgy értem, érdemes lenne északra utazni. – Szerintem Washington államba kellene mennünk. – Jól hangzik. – Vagy New Yorkba – mondta Cookie, mert közben meggondolta magát. – Imádom New Yorkot! Bólintottam. – Ó, szóval imádod. Nos, én csak kedvelem, olyasformán, mint egy barátot szokás. De a kedvedért benne vagyok! Kyle Kirsch képviselő édesapját elnézve arra gondoltam, hogy annak idején amolyan igazi keménykötésű pasas lehetett. Magas volt és szikár, és még ennyi idősen is csupa izom. Őszülő homokszínű haja volt, és vakítóan égszínkék szeme. Bár nyugdíjas volt már, a végrehajtó hatalom embereként eltöltött esztendők láthatóan nem múltak el felette nyomtalanul. A testtartásán, sajátos modorán és minden tudattalan megnyilvánulásán látszott, hogy sok éven át hivatásos bűnüldöző volt. A saját édesapámra emlékeztetett; e felismerés hatására hirtelen szomorúság öntötte el a lelkem. Még mindig nagyon mérges voltam a papámra, de ugyanakkor nagyon aggódtam is érte. A jelenlévőkre való tekintettel úgy határoztam, hogy inkább az aggodalomra fókuszálok, nem pedig a dühömre. Hosszú beszélgetésnek nézünk még elébe mi ketten… Most azonban az volt a legfontosabb, hogy megtudjam, van-e Mr. Kirschnek bármi köze Hana Insinga eltűnéséhez. – Úgy emlékszem arra az ügyre, mintha tegnap történt volna – mondta Mr. Kirsch, és sasszemmel nézte végig a Hana Insinga-dossziét. Fogadni mertem volna, hogy szinte semmi sem kerüli el a figyelmét. – Az egész város összefogott, hogy megtaláljuk a lányt. Több csapat a hegyekbe indult a keresésére. Szórólapokat tettünk ki százhatvan kilométeres körzetben, és újsághirdetéseket is adtunk fel – összecsukta az aktát, és rám szegezte a tekintetét. – Nos, hölgyeim, a lány eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Cookie-val egymásra pillantottunk; mellettem ült a bőrkanapén, és készenlétben tartotta a tollát és a jegyzetfüzetét. A Kirsch család otthonát a Holstein marhákra jellemző feketefehér állatbőrök, és az új224

mexikói táj rozsdabarna színben játszó tájképei díszítették. A dekorációban a délnyugati országrészre jellemző jegyek egyesültek a vidéki bájjal. Mr. Kirsch bánatát elevenen éreztem – még ennyi idő elmúltával is megindította az eltűnt lány szomorú történetének felidézése. – A rendőrségi jelentés szerint ön minden egyes gimnáziumi tanulóval személyesen beszélt. Talált valami olyasmit, ami nagyon nem illett a képbe? Vagy volt esetleg valami, amit annak idején nem tartott annyira fontosnak, hogy beírja a jelentésébe, de talán mégis lehet valami jelentősége? Összeszorította az ajkát – egyetlen határozott vonal volt csupán. Kihúzta magát, majd odalépett az ablakhoz, amely egy kis kerti tavacskára nézett. – Nagyon sok minden volt, ami nem illett a képbe – ismerte el. – De akárhogyan is próbálom, sehogyan sem áll össze a kirakójáték, fogalmam sincs arról, hogy mit is jelenthettek ezek a bizonyos furcsaságok… – A tanúvallomások szerint – folytattam, és kinyitottam az ölemben az aktát, – elképzelhető, hogy Hana egy buliban volt aznap este. Persze ezt nem egybehangzóan állítják… Lehet, hogy korán ment haza, és ráadásul egyedül. Ebben a tekintetben is megoszlanak a vélemények. Mint ahogy az is lehetséges, hogy elsétált az utcájuk végén lévő benzinkútig. Olyan sok egymásnak ellentmondó vallomás van, hogy nagyon nehéz rekonstruálni az eseményeket. – Tudom – felelte Mr. Kirsch, és felém fordult. – Két évem ment el arra, hogy összerakosgassam ennek a bizarr kirakósnak a darabkáit, de minél több idő telt el, annál furcsábbak lettek a tanúk visszaemlékezései. Az egész helyzet őrjítő volt. Mint az ilyen helyzetek általában… Elhatároztam, hogy biztosra megyek. Ezen a ponton a zsigereimben éreztem, hogy ez az exseriff egyáltalán nem azon mesterkedik, hogy valamiféle fedőtörténettel álljon elő az üggyel kapcsolatban. Azonban a megérzés nem elég. Bizonyíték kellett. – A jelentéseiben arra utal, hogy kihallgatta a saját fiát is. Ő is ott volt azon a bizonyos bulin. Azon diákok közé tartozott, akik azt állították, hogy Hana nem volt jelen a bulin. 225

Nagyot sóhajtott, és ismét leült velem szemben. – Azt hiszem, ez nagyrészt az én hibám volt. A fiam édesanyjával azon a hétvégén vakációzni voltunk, és gyakorlatilag megfenyegettük őt, hogy hatalmas balhé lesz, ha el merészel menni otthonról. Először azt mondta nekem, hogy nem ment el abba a buliba, mert félt a kilátásba helyezett büntetéstől. Aztán persze a többiektől megtudtam, hogy mégiscsak ott volt ő is, és ekkor kénytelen volt elismerni, hogy valóban elment abba a buliba. Ugyanakkor ennél többet nem tudtam kiszedni belőle. Éppúgy, mint a többiek, én is egymásnak ellentmondó nyomokra bukkantam. Nem tudtam mit kezdeni az egymásnak ellentmondó vallomásokkal. Mr. Kirsch igazat mondott. Épp annyi köze volt Hana eltűnéséhez, mint nekem… – Előfordul, hogy a srácok elhallgatják az igazat egy adott üggyel kapcsolatban, mert azt hiszik, hogy bajba kevernék magukat, pedig elképzelhető, hogy az adott dolog egyáltalán nincs is kapcsolatban azzal, amiben nyomozunk. Ezzel a problémával számos nyomozás során szembesültem. Mr. Kirsch bólintott. – Én is. A felnőttek egyébként ugyanezt csinálják – tette hozzá mosolyogva. – Így van – bólintottam, és felálltunk, hogy induljunk. – Csodálatos, hogy a fia versenybe száll a szenátori székért! Szívből gratulálok! A büszkeség szivárványszínben pompázó szikrái csillantak meg körülötte. A belőle áradó melegség körülölelt, és egy kicsit elszorult a szívem. Ha igazam volt, akkor bizony a fia gyilkos. Ha így van, biztosan nem lesz könnyű megemésztenie ezt a tényt. Ugyan kinek lenne az? – Köszönöm, Ms. Davidson. Képzelje, a fiam holnap épp Albuquerque-ben tart beszédet. – Tényleg? – kérdeztem meglepetten. – Nem is tudtam. Tudja, nem követem a politikai eseményeket, pedig nem ártana… – Én viszont igen – mondta Cookie, és felszegte az állát. Próbáltam visszafojtani a nevetést. – Az egyetemi campuson tart beszédet.

226

– Bizony, ez lesz az – bólintott Mr. Kirsch. – Sajnos én nem tudok elmenni, de egy pár nap múlva Santa Fében lesz, és remélem, azon már én is ott leszek. Én is nagyon bíztam benne, hogy ott lesz. Elképzelhető, hogy az lesz az utolsó alkalom az életében, hogy a fiát tündökölni láthatja… Beugrottunk egy étterembe Taosban, aztán nekivágtunk a háromórás autóútnak, Albuquerque-be. Egyenesen arra a címre mentünk, amelyet Garrett megadott. Ő már ott volt, amikor megérkeztünk, és lent várt az utcán bennünket, a fekete terepjárójában üldögélve. Leparkoltunk mögötte, ő pedig kiszállt a kocsijából. – Na, hogy ment a telefonálás? – kérdeztem, utalván arra a hívásra, amelyet feltétlenül el akart intézni, amikor még reggel kiment az irodámból. Kíváncsi voltam, hogy kivel akart beszélni, és miért. – Nagyszerűen. Eggyel kevesebb beosztottam van. – Miért? – kérdeztem meglepetten. Ravaszkásan mosolygott rám. – Megígértetted velem, hogy nem foglak követni. Arról viszont szó sem esett, hogy nem követtethetlek mással. Szusszantam egyet. Méghozzá jó hangosan. – Te szenya! – Na de kérlek – mondta, és odalépett a dzsipemhez, hogy kisegítse Cookie-t. Valljuk be, Mizéria nem az a jármű, amelyből olyan egyszerűen kipattanhat az ember. – Köszönöm – mondta Cookie meglepetten. – Nincs mit – felelte Garrett, és elindult az utcán egy kis fehér vályogházikó felé, amelyre bizony ugyancsak ráfért volna némi tatarozás. – Rád állítottam egy pasast, hogy a hét minden napján, a nap minden órájában árnyékként kövessen – fordult hozzám Garrett, miközben mellettem lépdelt. – Pontosabban azt hittem, hogy rád állítottam. Az, aki tegnap volt szolgálatban, minden bizonnyal úgy döntött, hogy megérdemel egy kis késő esti nassolást, és elment úgy, hogy nem várta meg a váltást. Hajnali háromkor. Jó, mi? – kérdezte, én pedig bólintottam, és mérgemben összeszorítottam a fogam. 227

– Ha esetleg nem ment volna át az üzenet, közlöm veled, hogy veszélyben volt az életed – mondta, és előhalászott egy papírt a farzsebéből. – Nos, nem állítanám, hogy nem ment át az üzenet, tekintettel arra, hogy mellkason szúrtak – oldalt pillantottam. Cookie minden kétséget kizáróan az én pártomat fogta, és határozottan bólintott. Garrett a szemét forgatta; nos, ez a gesztus meglehetősen kevéssé fért össze a foglalkozásával és a beosztásával… – Nem szúrtak le. Csak megsebesültél. És ahogyan arról Marigold Úrnőtől értesültem… de ha már itt tartunk, micsoda név ez? Marigold Úrnő… – Mit mondott? – kérdezte Cookie megigézve. Kacagnom kellett. – Nos, ahogy megbeszéltük, azt mondtam neki, hogy én vagyok a halál angyala – biccentett Cookie felé, – és erre azt a választ kaptam, hogy amennyiben én vagyok a halál angyala, nos, akkor ő a Sátán fia. Megbotlottam a járda egy repedésében. Garrett elkapott, én pedig a tágra nyílt szemmel a csodálkozó Cookie pillantását kerestem. – Próbáltam neki e-mailben válaszolni – folytatta Garrett, és közben óvatosan méregetett, – de minden jel arra mutat, hogy nem kíván velem kommunikálni. – És te ezen csodálkozol? – kérdeztem, színlelten közönyös hangon. Te szent ég! Ki a bánatos nyavalya lehet ez a Marigold Úrnő? – A nő neve Carrie Láj-ö-dell – mondta, és nagyon igyekezett, hogy megfelelően ejtse ki a nevet Liedell. – Marigold Úrnőé? – kérdeztem. Hát ezt meg hogyan deríthette ki Garrett? Garrett a homlokát ráncolta. – Nem, dehogy. Ezé a nőé – mondta, és a házra mutatott. – Óvónő. Ja, így már értem. Vettem egy nagy levegőt, és a papírra pillantottam, amelyen Carrie Liedell neve állt, és felkacagtam. – Úgy kell kiejteni, hogy Lí-dell. – Tényleg? És honnan tudod? Megtorpantam a járdán, és a papírra mutattam. – Látod ezt? Ez egy i-e. Ha két magánhangzó áll egymás mellett, akkor mindig az elsőt ejtjük. Összevont szemöldökkel nézett rám. 228

– És ez meg mi a nyavalyát jelent? Megint elindultam az ajtó felé, a szempilláim alól egy mókás pillantást vetettem Cookie-ra, és abban a szent minutumban észrevettem azt is, hogy milyen szuperkirály, ahogy a csizmám sarka kopog a betonjárdán. – Nos, kispofám, ez pusztán annyit jelent, hogy sajnálatos módon nem tanultál meg rendesen olvasni. Cookie igyekezett egy köhintéssel palástolni a nevetését, Garrett pedig odaért mellém. A bejáratnál álltunk. Várt, amíg én bekopogtam. Amint megmozdult a kilincs, fojtott hangon megkérdezte: – És akkor mi a helyzet azzal, hogy kiegészít? Ott mindkettőt Rendben, ebben van igazság. – Vagy ott van a hiedelem. Na? Egy harminc körüli nő nyitott ajtót. Sötét színű haját bubifrizurában hordta, ami még jobban kihangsúlyozta szögletes állkapcsát. Az ajtó nyikorogva nyílt ki. – Vagy mondjuk, a pia? Garrett elemében volt, ez kétségtelen. Nagyon belejött… – Tessék? – kérdezte a nő. Óvatosan csengett a hangja. Valószínűleg azt hitte, hogy ügynökök vagyunk, és mindenáron rá akarunk sózni valamit. Porszívót. Magazin-előfizetést. Vagy valami vallást. Méghozzá az ajtóból… Mielőtt megszólalhattam volna, Garrett odahajolt, és a fülembe sugdosott: – Esetleg a szia? Tudod, Charles, azt hiszem, reggelig tudnám folytatni a kivételek sorát. Készen álltam arra, hogy egy sütőlapáttal kiverjem belőle a szuszt. – Jó napot, Ms. Liedell, ugye? – kérdeztem, és elővettem a magánnyomozó-igazolványomat. Leginkább azért, mert úgy gondolom, hogy nagyon menő vagyok, amikor ezt teszem. – A nevem Charlotte Davidson, ők pedig a kollégáim, Cookie Kowalski és Garrett Swopes. Egy három évvel ezelőtti cserbenhagyásos gázolás ügyében nyomozunk. Tekintettel arra, hogy valójában fogalmam sem volt, hogy mi is történhetett a Csomagtérbeli Halott Pasassal, komoly kockázatot vállaltam ezzel a kijelentésemmel. Ha a nőnek volt is bármi köze a 229

pasas halálához, akkor is elképzelhető a cserbenhagyásos gázoláson kívül még számtalan halálok. De mert feltehetőleg a pasas a csomagtartóban lelte halálát, a cserbenhagyásos gázolásnak volt a legnagyobb valószínűsége. Arra gondoltam, hogy a nő egy éjszaka nagyon későn igyekezett hazafelé, és egyszerűen nem vette észre a pasast. Attól tartott, hogy bajba kerül, és csábítónak látszott a lehetőség, hogy elrejti a tetemet a csomagtartójában. Bevallom, nem volt valami korszakalkotó elgondolás, de semmi más nem jutott az eszembe. Azonban a hazardírozásom abban a szent pillanatban kifizetődött! Éreztem, hogy egy hatalmas löket adrenalin száguld végig a nő erein. A hirtelen belé hasító félelem sötét fellegként lengte körbe, bár aggodalomnak nyoma sem látszott az arcán. A szeme is épp csak hogy kissé kerekebbre nyílt. A száját is csak alig észrevehetően szorította össze. Nyilván előre gyakorolta, hogy hogyan fog cselekedni ebben a helyzetben. Nem vitás: a nő gyilkos. Elhatároztam, hogy elindulok az ösvényen, és nem hagyok neki időt arra, hogy összeszedje magát. – Lenne szíves elmondani nekünk, hogy pontosan mi is történt, Ms. Liedell? – kérdeztem, és a hangom vádlón csengett, azt sejtetve, hogy pontosan tudom a választ a kérdésemre. Magabiztosságot tettetett, és összébb húzta a blúza gallérját. Persze lehet, hogy csak azért borzongott meg, mert megérezte a hirtelen támadt hideget, ami a mögötte álldogáló, egykor hajléktalan, halott férfi szelleméből áradt felé. A fickó ott állt mögötte, és zöld szemében a felismerés fénye csillant meg. Sohasem biztattam arra a szellemlényeket, hogy bántsák az élőket – egyébként sem voltam biztos abban, hogy tudnám, hogyan fogjak hozzá egy efféle bujtogatáshoz, – de ezúttal szívből reméltem, hogy nem kell majd noszogatnom ezt a szellemet. Igazán hatalmas jelenség volt! És mivel rajtam kívül senki sem láthatta őt, gyanítottam, hogy kissé furcsán venné ki magát, ha szóba elegyednék vele. – Fogalmam sincs, hogy… hogy miről beszél – dadogta zavartan a nő. Észrevettem, hogy megremeg a hangja, és ezzel végképp elárulta magát.

230

– Arról van szó – folytattam, – hogy ön elgázolt egy hajléktalan embert a fehér Taurus 2000-es kocsijával, majd pedig megvárta, hogy a férfi meghaljon. Nos, azt hiszem, mondhatjuk, hogy nagyjából összefoglaltam az eseményeket, ugye? A szemem sarkából láttam, hogy Garrett vág egy grimaszt, de nem voltam biztos benne, hogy ezt vajon azért teszi-e, mert nem tartja megfelelőnek a kommunikációs stratégiámat, avagy inkább azért, mert felháborítónak tartja, amit ez a nő elkövetett. – A Coal úton történt – mondta a Csomagtérbeli Halott Pasas. A hangja mély volt, és határozottan csengett. Először meglepődtem, de úgy látszik – amint a mellékelt ábra mutatja, – hogy még az őrülteknek is vannak tiszta pillanataik. Felém fordult, és úgy éreztem, hogy szinte megfagyaszt a pillantásával. – Méghozzá, ha hiszed, ha nem, egy parkolóban. – Egy parkolóban gázolta el a férfit? – kérdeztem, meglepően magas hangon. Garrett egyik lábáról a másikra állt, és láthatóan azon morfondírozott, hogy ugyan hová vezet majd mindez. Erre a kérdésre egyébként magam sem tudtam a választ… A nő szeme elkerekedett; a bűntudat egyértelműen tükröződött az arcán. – Én… én nem gázoltam el senkit. – Teljesen ki volt ütve – mondta a pasas, és az átélt élményei szinte szemmel láthatóan tükröződtek az arcán. – Totál be volt nyomva, és azt mondta, hogy üljek be hátra, a kocsiba, és akkor majd minden rendben lesz. – Nos tehát, azt mondta a férfinak, hogy üljön be hátra, a kocsijába – mondtam, és szinte felnyársaltam a nőt a tekintetemmel. – És egyébként nem mellékes, hogy maga tök részeg volt. Ms. Liedell körbenézett, mintha csak arról akart volna meggyőződni, hogy nem valami kandikamera-műsorban szerepel-e. – Minden bizonnyal sokkos állapotba kerültem. Képtelen voltam koncentrálni. Egyik percben még beszéltem hozzá, a másikban meg már halott voltam. És bent találtam magam a kocsija csomagtartójában. Akkor ütött meg. Konkrétan egy téglával… – Mit mondtál neki? – kérdeztem a pasastól, és már egy cseppet sem aggódtam amiatt, hogy ki mit gondol rólam. 231

Keserű pillantással nézett vissza rám. – Azt mondtam neki, hogy rendőr vagyok, és ezennel letartóztatom. – Szent ég! – mondtam, és éreztem, hogy a gutaütés kerülget. – Akkor tehát rendőr vagy? Vagyis voltál… És álruhában mászkáltál? Bólintott, Liedell pedig levegőért kapkodott. Mindkét kezét a szája elé kapta. – Nem, nem tudtam, hogy rendőr! Azt hittem, hogy csak egy őrült hajléktalan fickó. Nagyon mocskos volt, meg minden. Azt hittem, hogy hazudozik, csak hogy pénzt csikarjon ki tőlem. Tudja, hogy milyenek ezek a csavargók! – Láthatóan pánikban volt. Ha nem lett volna ennyire kiélezett a helyzet, még talán mulattató is lett volna a reakciója. – Maguk nem rendőrök – mondta nekünk, – tehát semmit sem tehetnek velem. Épp ekkor állt meg a nő háza előtt – nagy fékcsikorgás közepette – Bob bácsi terepjárója. Két járőrautó jött utána, villogó megkülönböztető jelzéssel. BB időzítése, bár tökéletes volt, teljesen letaglózott. – Nem – mondtam, és képtelen voltam palástolni a döbbenetemet, – nem hiszem el, de tényleg ő az. A hátam mögött feltartott hüvelykujjal jeleztem Bob bácsinak, aki ezúttal valóban az úgynevezett ”tökös zsaru” megtestesítője volt. Láthatóan céltudatosan közeledett felénk. Kétségkívül a küldetéstudat dolgozott benne. Vagy az aranyere tette… Vagy mindkettő. – Carrie Liedell? – kérdezte, és közben feltartóztathatatlanul közeledett felénk. A nő szórakozottan bólintott, és több mint valószínű, hogy ez idő alatt lelki szemei előtt lepergett az élete. – Letartóztatom Zeke Brandt rendőr meggyilkolásáért. Van valami a zsebében? – kérdezte, majd kényszerítette, hogy fordítson neki hátat, és megmotozta. Egy egyenruhás belekezdett, hogy ismertesse a nővel a jogait; ekkor történt, hogy Liedell elkezdett torkaszakadtából kiabálni. – Nem tudtam, hogy zsaru! – mondta nagy zokogás közepette. – Azt hittem, hazudik. Amikor a rendőr elvitte, BB odafordult hozzám, és láthatóan nagyon bosszús volt.

232

– Brandt rendőrt három éve nyilvánították eltűntnek. Senki sem tudta, mi történt vele. Egy drogügyletben nyomozott. A bűnözők hajléktalanokat kényszerítettek arra, hogy terítsék az anyagot. – Hogy jöttél rá? – kérdeztem, de ez meglehetősen nehezemre esett, mert alig tudtam szóhoz jutni a döbbenettől. – Swopes mondta, hogy milyen ügyben nyomozol, és hogy mit kértél tőle. Azzal bíztam meg, hogy tartson szemmel téged, így hát… Mogorván néztem Garrettre. – Hát neked már semmi se szent? Vállat vont. – Nem tévedek, ha azt hiszem, hogy rendezted azt a bizonyos kérdést, ugye? – kérdezte BB Garrett-től. – Eggyel kevesebb beosztottam van ugyan, de valahogy majd csak elboldogulok – mondta Garrett, utalva arra a kollégájára, akinek engem kellett volna megfigyelnie, amikor a támadás ért. – Várj csak egy percet! – mondtam, és feltartottam a kezem, jelezvén, hogy időt kérek. – Honnan tudtad, hogy Carrie Liedell ölte meg azt a rendőrt? Bob bácsi közelebb lépett, mert nem akarta, hogy avatatlan személyek hallják a válaszát. – Amikor Swopes említette, hogy egy hajléktalan fickót találtatok Cookie kocsijának a csomagtartójában, pontosabban a szellemét, akkor eszembe jutott, hogy az eltűnésekor folytatott nyomozás során a térfigyelő kamerák felvételei, amelyeket egyébként a helyi videókölcsönzőtől szereztünk meg, tartalmaztak egy olyan képsort, amely minden bizonnyal cserbenhagyásos gázolás lehetett. Azonban a felvétel olyan rossz minőségű volt, és a legnagyobb része nem is volt a kamera hatósugarában, hogy nem tudtuk egyértelműen kivenni, mi is történt valójában. Újra megnéztük a felvételt, és arra jutottunk, hogy jó eséllyel a mi emberünk látható rajta, ugyanis épp aznap este regisztrált abban a videotékában. Volt egy olyan felvételünk is, amelyen jól kivehetően látszott a nő kocsijának rendszám táblája. BB nyújtotta a kezét, és keményen megszorította Garrettét. – Szép munka – mondta, majd Cookie kezéért nyúlt. – Szép munka – mondta ismét. – És sajnálom a kocsit… ígérem, nem tartjuk bent sokáig. 233

Cookie BB-re nézett, de láthatólag még mindig annyira meg volt döbbenve, hogy gyakorlatilag szóhoz sem jutott. BB hozzám fordult. – Most akkor megint szent a béke? – Még akkor sem lenne szent a béke, ha te lennél az egyetlen olyan zsaru a földön, aki aranyérbántalmakkal küzd. Persze elnevette magát. – Nincs aranyerem. E kijelentést követően a seggfej nagybátyám lehajolt hozzám, és adott egy puszit az arcomra. – Ez a pasas nagyon sokat jelentett nekem, kedvesem – mondta, majd a fülembe súgta: – Köszönöm. Miközben BB a terepjárójához talpalt, Cookie még mindig tátott szájjal álldogált. – Ez most tényleg megtörtént? Csak mert olyan nagyon váratlan volt az egész. Úgy értem, az óvónők olyan cukik szoktak lenni… – Jaj, Cookie, ha az ember eltölt egy bizonyos időt ebben a szakmában, előbb-utóbb észreveszi, hogy a végzettségétől függetlenül lehet valaki nagyon gázos – mosolyogtam, és oldalba böktem. – Vagy vizes, vagy villanyos. Haha, érted? Víz, gáz, villany… Válaszul meglapogatta a vállamat, de éreztem, hogy a világért sem nézett volna rám. Közben visszasétáltunk Mizériához. – Vitathatatlanul jövök neked eggyel – mondtam Cookie-nak, majd a Csomagtérbeli Halott Pasashoz, pontosabban Brandt rendőrhöz fordultam: – Akkor, ugye, nem is vagy őrült? Egy olyan mosoly suhant át az arcán, amely bármely rendes nőnek pirulásra adott volna okot, és hirtelen nagyon jóképűnek láttam. Persze még mindig zsíros volt a haja, meg tök gázul nézett ki az öltözéke, meg minden, de – te jó ég! – azok a szemek! – És a zuhanyzói jelenet? – kérdeztem, és mondhatom, beleborzongtam. A mosolya még szélesebb lett, én pedig a halálsápadtság és a csodálat között ingadoztam. Eleddig még egyetlen halott ipsének sem sikerült így a bolondját járatni velem… – Rajtam keresztül átjuthatsz a másik dimenzióba – mondtam neki, és még mindig igyekeztem cuki lenni hozzá. 234

– Tényleg? – kérdezte, és csak úgy csöpögött a szavaiból a szarkazmus. Persze, már rég tudta, hogy hogyan működik ez… Tett felém egy lépést. – És mondd, lehet róla szó, hogy előbb megcsókoljalak? – Nem. Lágyan felnevetett, és megfogta a csuklómat, majd magához húzott, és lehajtotta a fejét. Elakadt a lélegzetem, amikor az ajka a számhoz ért, de a következő pillanatban már el is illant. Amikor az emberek rajtam keresztül mennek át a másik dimenzióba, érzem a belőlük áradó melegséget, érzem a legkedvesebb emlékeiket, és az aurájuk illatát. Miután ő eltűnt, meglibbentettem kicsit a galléromat, hogy még magam felé tereljek valamit abból az illatból, amely belőle áradt. Vattacukor és szantálfa aromáját éreztem a levegőben. Nagyot szippantottam belőle, és szívből reméltem, hogy sosem felejtem el. Tizenkét éves korában, a saját életét kockáztatva mentett meg egy szomszéd kisfiút egy kutya támadásától. Huszonhét öltéssel varrták össze a sebet, amelyet ekkor szerzett. Csodával határos módon sem ő, sem pedig a szomszéd fiú nem halt meg. Az volt az élete értelme, a küldetése, hogy segítsen az embertársainak; hogy megmentse a világot. Azonban eljött a nap, amikor egy részeg óvónő, név szerint Carrie Liedell, megfosztotta az emberiséget ettől a nagyszerű férfitól. Ekkor Brandt rendőr elveszítette a csatát. Nem múlt el felette nyomtalanul az a három év, amíg eltűntnek volt nyilvánítva. Teljesen összezavarodott. Amíg Cookie ki nem nyitotta előttem a csomagtartót, és meg nem láttam őt, a sötétben élt, és tévelygett. Az emlékei alapján – amikbe bepillantást nyertem, amikor átkelt a másik dimenzióba, – az hozta vissza a valóságba, hogy észrevette a belőlem áradó fényességet. Hm, akkor tehát lehetséges, hogy a halál angyalának lenni nem csak egyszerűen egy hiedelmen alapuló létminőség… Azt hiszem, nem kérdés, hogy jövök Cookie-nak egy margaritával. – Te mindig csókolózol a holtak szellemével? – kérdezte Garrett. Hűha, el is felejtkeztem arról, hogy ő is itt van… – Nem csókolóztam vele – védekeztem. – Csak rajtam keresztül ment át a másik dimenzióba. 235

– Na persze – mondta, és amikor elhaladt mellettem, egy kicsit megtaszított a vállával. – Majd ne felejts el figyelmeztetni, hogy átmenjek rajtad, amikor eljön az én időm!

236

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Vannak olyan lányok, akik a Pradára esküsznek És vannak olyanok is, akik a 17 mm-es félautomata,csőhátrasiklásos,öntöltő, csúszásmentes markolatú pisztolyokra. PÓLÓFELIRAT

Egy röpke boldog pillanatra szinte kiment a fejemből, hogy Reyes akár már halott is lehet, és elképzelhető, hogy soha többé nem látom viszont. Azonban abban a minutumban, ahogy visszaültem Mizériába, és elindultam hazafelé, a bánat ismét mázsás súlyként nehezedett a szívemre. Arra koncentráltam, hogy egyenletesen lélegezzek, és lehetőség szerint minden egyéb közlekedő gépjárművet sikeresen megelőzzek. Hogy az utóbbival kapcsolatban mi motivált, azt nem tudom. Hat óra után értem vissza az irodámba. Nem vacakoltam azzal, hogy beugorjak a papámhoz. A kórházból már úgyis kiengedték, és már otthon volt, így ha látni akartam volna, akkor kénytelen lettem volna megtenni a hosszú és unalmas utat a Heightsig, de – tekintettel arra, hogy előző éjszaka mindössze négy órát töltöttem az alvásnak nevezett hánykolódással – már dél körül alig álltam a lábamon. Arra gondoltam, hogy majd másnap látogatom meg őt, miután alaposan kialudtam magam. Cookie arra készült, hogy még dolgozgat egy kicsit, és megnézte, milyen üzenetek érkeztek, így hát előrementem. BB hagyott egy üzenetet azzal, hogy hol találjuk Cookie kocsiját, és jelezte azt is, hogy várja a konyhai támadással kapcsolatos vallomásomat. Hát nem abban maradtunk, hogy azzal már kész vagyok? Ennek a pasasnak semmi sem elég jó! – Simán hazajutsz? – kérdezte Cookie, és kétkedve ráncolta a homlokát. – Hát nem úgy nézek ki, mint aki képes simán hazajutni? – Az igazat akarod hallani? 237

– Simán hazajutok – ígértem meg mosolyogva. – Rendben. És mi legyen Marigold Úrnővel? – Ez nem tréfadolog! – feleltem, és döbbenten ingattam a fejem. – Hogy a nyavalyában pattant ki a fejéből az a Sátán fiára vonatkozó megjegyzés? – Azt én is szeretném tudni… Kreáltam neked egy kamu e-mail címet, és elküldtem neki. Majd nézz rá egyszer-egyszer – mondta, és a kezembe nyomott egy papírfecnit, a felhasználónévvel és a jelszóval. Majd ellágyultak a vonásai és ezt mondta: – Biztosan minden rendben van Reyesszel, Charley. Már pusztán attól, hogy Reyesre gondoltam, éreztem, hogy minden levegő kiszökik a tüdőmből. Elhatároztam, hogy témát váltok, mert félő volt, hogy a hirtelen beállt oxigénhiány miatt egyszerűen elkékül a fejem. És bevallom, a kék nem igazán az én színem. – Marigold Úrnő tutira nem százas. És ami Mimit illeti, szerintem elrejtőzött valahol. Cookie kipréselt magából egy mosolyt. – Én is így gondolom. Mindkét dologban egyetértünk. Szerintem Mimi tudta, mi fog történni, és szándékosan vonta ki magát a forgalomból egy időre. – Meg fogjuk találni – mondtam, majd bólintottam, mintegy ígéretet téve, és hazamentem, hogy egyek egy tálka zabpelyhet hideg tejjel, és vegyek egy forró zuhanyt. Most végre komoly esélyem volt az utóbbira, hiszen a Csomagtérbeli Halott Pasas már átment a másik dimenzióba. A gazfickó mindenit neki! Már kiszorult a tudatomból, hogy ágyba bújtam, amikor egyszer csak ismerős érintésre lettem figyelmes. Felébredtem és melegséget éreztem. Furcsa feszültség lett úrrá rajtam. A szemem kipattant, és megláttam Mr. Reyes Alexander Farrow-t. A padlón ücsörgött, épp az ablak alatt. És engem nézett. Ezúttal a nem e világi formáját öltötte. Bár a szobában sötétségbe burkolództak a tárgyak, de alakjának gomolygó körvonalai nagyon is láthatóak voltak. Minden egyes porcikája csábítóan vonzotta a tekintetem, s megbabonázott, mint az óceán hömpölygő hullámai. Végigjárattam a tekintetem Reyes testének hegyein és völgyein.

238

Úgy fordultam, hogy vele szemben legyek, és még jobban beburkolództam a takarómba. – Meghaltál? – kérdeztem, de a hangom úgy csengett, mintha csak bizonytalan visszhang lett volna. – Számít ez? – kérdezte. Nyilván el akarta kerülni az egyenes választ. Abban a pózban ült a padlón, amelyben azon a fekete-fehér képen láttam, még Elaine Oake-nál; az egyik lábát behajlította, azon átvette a karját, és a falnak támasztotta a fejét. Átható pillantása teljesen megigézett. Még lélegezni is nehezemre esett, olyan elképesztő hatással volt rám már a tekintete is. A legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy felfedezzem izmos teste minden porcikáját. Ehhez azonban nem volt elég bátorságom. Mintha abban a pillanatban tudatosult volna benne, hogy úgy döntöttem, nem közeledem hozzá. Elmosolyodott, és oldalt billentette a fejét. – Halál aprócska angyala – mondta, és olyan édes volt a hangja, mint a méz, a szája pedig olyan csábító, hogy szó szerint megindult a nyálelválasztásom. – Már órák óra figyellek. Ennek hallatán tűzbe jöttem, de igyekeztem uralkodni magamon. Ha csak arra gondolok, hogy engem néz… Belefeledkezik a látványomba… Gyönyörködik bennem… Biztos voltam benne, hogy utat találtak hozzá az érzéseim. Tudta, hogy ha róla van szó, képtelen vagyok uralkodni az érzéseimen, és valósággal ellágyulok. – Néztelek, ahogyan átszaladtál a parkon, hogy a hintákhoz érj. Csillogó hajad a vállaidra omlott, és csodás tincsekben hullott alá a hátadon. Ahogyan az ajkad színe izzó vörössé vált, amikor a Popsicle nyalókát majszoltad. És a mosolyodat is néztem… – hatalmasat sóhajtott. – Uramisten! Micsoda elképesztően vakító mosoly! Tekintettel arra, hogy nálam mindössze három évvel idősebb, a kijelentése messze nem volt annyira perverz, mint amilyennek hangzott. Mélyen zengő hangjában éreztem az igéző, csábító energiát; tudtam, hogy magához akar édesgetni – ahogyan a gonosz szellemek teszik az ártatlanokkal, – és válaszul a testem minden ízében reszketni kezdett. Remegtem, és olyan, mélyről feltörő, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a lélegzetem is elakadt. 239

– Amikor gimnazista voltál – folytatta, mintha csak újraélne egy álmot, – emlékszem, hogyan cipelted a könyveidet. Emlékszem a hátad ívére, a makulátlan bőrödre. Úgy vágytam rád, mint ragadozó a vérre. Amint hallgattam, egyre inkább elgyengültem, és minden szívverése a fülemben visszhangzott. Tudtam, ha így folytatja, az lesz a vége, hogy beadom a derekamat és nem leszek képes megálljt parancsolni magamnak. Emberfeletti erő kellett volna ahhoz, hogy huzamosabb ideig ellen tudjak állni a csábításnak – és ez az erő nem volt meg bennem. Ha igazán pontosan akarok fogalmazni, azt kell mondjam, hogy nemcsak emberfeletti, de úgy általában véve erő sem nagyon volt bennem. – Pontosan mi is az a kénkő? – kérdeztem, annak reményében, hogy ezzel a megjegyzésemmel kiolthatom a tüzét. Mellesleg arra is szerettem volna figyelmeztetni, hogy honnan jött, és nem bántam, ha megsebzem egy kicsit, tekintettel arra, hogy ő is megsebzett engem. Ugyanis nem bízott meg bennem, sem a kívánságaimat, sem az aggodalmamat nem méltatta figyelemre, és ha már itt tartunk, az is tény, hogy a szó legszorosabb értelmében is megsebzett. Hasonlóan az összes többi pasashoz, akivel az utóbbi időben dolgom akadt. Lassan elmosolyodott. És nagyon is beszédes volt a mosolya… – Ha még egyszer háborgatni mered a húgomat, kettéhasítalak – mondta. Hm, úgy látszik, működik a stratégia. Én is odaszúrtam neki, hát most visszaszúrt. Éreztem, hogy ezen nem lesz nehéz túltennem magam. – Ha nem mondod meg, hogy hol van a tested, ha nem bízol meg bennem, és nem hiszed, hogy segíthetek neked, akkor ugyan minek jöttél ide? Miért háborgatsz? A szobában egy üvöltéshez hasonlatos dübörgés hallatszott, és tudtam, hogy Reyes távozni készül. Éreztem, hogy a lényege kiszivárog, szinte elillan a szobából, és a nyomában hideg mozdulatlanság maradt. Egy másodperc törtrészével később teljesen eltűnt. Megérintett egy pillanatra, és a fülembe súgta: – Azért, mert te vagy az életem értelme. Nagyot sóhajtottam, és még mélyebbre bújtam a takaróm alá. Mozdulatlanul feküdtem, és hosszasan tűnődtem… mindenen. A 240

szavain. A hangján. A lélegzetelállítóan gyönyörű külsején. Én vagyok az élete értelme? Ő pedig nem más, mint az én életem értelme… Hirtelen elállt a lélegzetem, és felültem. A szívverése! Éreztem a szívverését. Miközben beszélt, a szívdobbanásait is hallottam – méghozzá határozottan és hangosan. Tehát akkor életben van! Kiugrottam az ágyból, kissé megtántorodtam, mert a lepedő – nyilván a szeparációs szorongástól vezérelve – a bokámra csavarodott. Kisvártatva kiszabadítottam magam, és a fürdőszobába mentem, majd elhelyezkedtem a porcelántrónon, hogy csurgassak egyet. Reménykedtem benne, hogy Reyes legjobb barátjának, Amador Sancheznek nincs ellenére, ha magánnyomozónők keresik fel az éjszaka kellős közepén. Azért – biztos, ami biztos alapon – viszek magammal egy pisztolyt. Felkapkodtam magamra a ruhám, összefogtam a hajam, és kiegészítőként egy Glockot vettem magamhoz, majd pedig az irodába siettem, és felpakoltam minden iratot, amit Cookie Reyes legjobb cimborájával kapcsolatban talált, kezdve a gimnáziumi évek dokumentumaival, egész a börtönlétig bezárólag. Mr. Amador Sanchez. Megkapó, hogy ilyen közel álltak egymáshoz, és remek, hogy ennyi időt tölthettek együtt életük során. Fújtattam egyet. Nagyon gyér volt a forgalom, így hasítottam, mint kés a vajban. Igaz, nem is csoda, hiszen hajnali három óra volt. Alig több mint negyedóra alatt a Heightsra értem. Bevallom, némiképp csodálkoztam, hogy a város előkelő környékén lakik ez az Amador Sanchez, ugyanis az kiderült, hogy a középiskolás évek alatt nem mondhatni, hogy jó körülmények között élt volna. Sőt, jó néhányszor összeütközésbe került a törvénnyel, és egy alkalommal le is tartóztatták; négy évet kapott fegyverrel elkövetett, komoly testi sérülést okozó támadásért. Mellesleg az sem vált előnyére az adott ügy megítélését illetően, hogy verekedésbe keveredett egy rendőrrel is. Most pedig – mindezek ellenére – a város legelőkelőbb negyedében éldegél… Igyekeztem az eszembe vésni, hogy miután végeztük, mindenképp kérdezzem meg tőle a befektetési tanácsadója nevét és elérhetőségét. Mi tagadás, szívesen elköltöznék valami pazarabb kecóba, és gondolom, az Mr. Wongnak sem lenne ellenére…

241

Megálltam a ház előtt, és amit láttam, messze felülmúlta a várakozásaimat. A cím ellenére olyan épületre számítottam, amely a South Valley városrészre jellemző, ahol többnyire alacsony jövedelmű emberek élnek. Vagy mondjuk, egy félkész házra… Ehelyett azonban egy elképesztő, spanyol stílusjegyeket hordozó, háromemeletes csodapalotát láttam, amelynek a bejárata ólomüveggel volt díszítve – nos, nem mondhatni, hogy egy ilyen jellegű kalyibát képzeltem el egy egykori elítélt hajlékául, akit történetesen testi sértés miatt tettek hűvösre. Már-már kínosan éreztem magam. A fagyos hidegben a bejárathoz mentem, és becsengettem. Lehet, hogy ez nem is Amador háza? Lehetséges, hogy a karbantartói lakásban lakik, valahol az épület hátsó részében. Azonban Cookie feljegyzései szerint Amador a feleségével és két gyermekével itt él. Csak reménykedtem benne, hogy jó helyen járok. Ha tényleg létezik, hogy egy szabadult elítélt – átlépve az összes sztereotípiát – sikeres, és remélhetőleg legális karriert épített, és vígan él, nos, ha tényleg van ilyen, akkor annak szívből örülök. Összehúztam magamon a dzsekimet, és ismét becsengettem, hogy tudassam a ház lakóival, nem áll szándékomban odébbállni. A verandán felkapcsolták a villanyt, és egy homályos alak kikukucskált az ólomüveg-berakásos ablakon. Hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban, és óvatosan kinyílt az ajtó. – Igen? – pislogott rám egy latin pasi. Úgy saccoltam, a harmincas éveiben járhat. Az egyik szemét dörzsölgette, a másikkal pedig engem méregetett. Felé nyújtottam az igazolványomat, és komoly képet vágtam. – Reyes Farrow miatt jöttem. Hol van? Elvette a szemétől a kezét, és úgy nézett rám, mintha egy holdkóros és egy frissen szabadult elmebeteg furcsa keveréke lennék. – Nem ismerek semmiféle Reyes Farrow-t. Összefontam a karom. – Nahát? Tényleg? Ha gondolja, játszhatjuk így is. Mondja csak, említettem már önnek, hogy a nagybátyám az albuquerque-i rendőrségnél dolgozik? Ja igen, és nyomozó. Talán még érdekelheti az is, hogy körülbelül húsz perc alatt ideér, ha most felhívom. Azonnal védekezésbe csapott át. 242

– Ha annyira akarja, akkor azzal a lendülettel felhívhatja a nénikémet is. Nem követtem el semmit! Nem is értem, min kapta fel a vizet… – Amador – hallatszott egy enyhén dorgáló női hang a háttérből. – Ne légy udvariatlan a látogatónkkal! Amador zavarodottan vállat vont, és kissé arrébb lépett, a nő pedig megfogta a kilincset. – Miben segíthetünk? – kérdezte. Megint megmutattam az igazolványomat. – Sajnálom, hogy ilyen kései órán zavarok. – Persze tőlem nem kért elnézést a kései zavarásért – mondta Amador a feleségének. Morcosan pillantottam rá. A kis árulkodó! – Reyes Farrow miatt vagyok itt, és őszintén remélem, hogy a férje tud felvilágosítást adni a hollétére vonatkozóan. – Reyes ügyében? – kérdezte a nő, és összehúzta a köntöse gallérját. Szép arcán aggodalom tükröződött. – Hát nem találták meg? – Nem, hölgyem. – Kérem, jöjjön beljebb. Nagyon hideg van odakint. – Képes vagy behívni a házba? – kérdezte Amador. – És mi van, ha sorozatgyilkos? Vagy fejvadász? Tudod, hogy szép számmal vannak, akik rám vadásznak. Vannak egy páran a nyomomban… A nő bocsánatkérően nézett rám. – Már hogy lennének üldözői! Csak azért mondja, hogy féltékennyé tegyen. Önkéntelenül elmosolyodtam, ő pedig bevezetett a csodálatos nappaliba, amelyben szerteszét a szivárvány minden színében pompázó játékok hevertek. – Ne haragudjon a rendetlenség miatt – mondta a nő, és elkezdte szedegetni a játékokat. – Nem számítottunk látogatóra. – Ó, kérem, ne aggódjon emiatt – mondtam, és meglehetősen kellemetlenül éreztem magam. – Még jó, hogy nem számítottunk látogatóra – mondta Amador. – Hajnali fél négy van, a mindenségit neki! Hagyd ezt abba!

243

A felesége nagyot sóhajtott, majd leült a férje mellé. El kellett ismernem, mindketten éppoly szépségesek voltak, mint a házuk. Egy tökéletesen gyönyörű pár. – Amadort bizonyára ismeri – mondta a nő, – én pedig Bianca vagyok. – Jaj, elnézést – nem ártott volna, ha azzal kezdem, hogy bemutatkozom, – a nevem Charlotte Davidson. Azonnal meg kell találnom Reyest. Mert… mert… – és habogni kezdtem, amikor rájöttem, hogy mindketten tátott szájjal merednek rám. Bianca lélekjelenléte tért vissza elsőként. – Bocsásson meg, nem értettem, mit mondott – és oldalba bökte a férjét. Na még egyszer… – Ööö… arról van szó, hogy… Amador még mindig bámult. Bianca odanyúlt, és finoman összecsukta a férje száját. – Hát, tudja, azért jobb neveltetésben részesültünk annál, mint amit most bemutatunk önnek – mondta, és zavartan kacarászott. – Ó, nem, persze, minden rendben. Valami gond van a frizurámmal? – kérdeztem, és zavartan a hajamhoz nyúltam. – Nem, dehogy, csak kicsit meglepődtünk, hogy ismét hallunk ön felől. – Értem… Szóval akkor mi már találkoztunk? – Nem – mondta Amador. Egymásra néztek a feleségével, és egyszerre kezdték el a fejüket ingatni, majd ismét rám néztek, de még mindig ingatták a fejüket. Na jó… – Akkor, ha nem bánják, rátérnék a lényegre – mondtam, és szinte felnyársaltam Amadort a tekintetemmel. – Hol van Reyes Farrow? Ennek fele se tréfa, a mindenségit! Ekkor éreztem meg a belőle áradó érzelmet, ami nem más volt, mint öröm. Be kellett látnom, hogy ezúttal felsültem. – Nem tudom, hol van. Esküszöm magának. Megint elkezdték ingatni a fejüket. Egyszerre… Kezdett valóban nevetségessé válni a helyzet. – Ó, istenem! – mondtam, és széttártam a karom. – Mi folyik itt? 244

Most már Bianca is majdnem elnevette magát. Jobb reakció nem jutott eszembe, mint hogy csípőre tegyem az ökölbe szorított kezem. – Lemaradtam valamiről? – kérdeztem. – Úgy értem… mindketten olyan… nem is tudom, olyan boldognak tűnnek. Nem bánják, ha emlékeztetem önöket arra, hogy ilyen korai órán nemigen van oka az embernek arra, hogy örvendezzen? – Nem, nem örvendezünk – örvendezett Bianca. Ekkor esett le a tantusz. Belém hasított a felismerés: ezek az emberek tudják, hogy ki vagyok. – Szent ég! Reyes mesélt maguknak rólam? Már majdhogynem vibrálni kezdett a fejük, olyan gyorsan ingatták. És persze hazudtak. Képtelen voltam elhinni, hogy Reyes ezt tette. Felálltam és elkezdtem fel-alá sétálgatni a nappalijukban, mindeközben kétszer is ráléptem egy Transformer-figurára. Hiába, lassan tanulok… – Képtelen vagyok elhinni – mondtam, és azt hiszem, közben csikorgattam a fogamat. Majd határozottan odafordultam hozzájuk: – És elmondta maguknak, hogy ő kicsoda valójában? Hogy micsoda? Mi? Na? Hát persze, hogy nem! Kizárt, hogy elmondta a legjobb barátjának, hogy voltaképpen nem más, mint a kénkövesen bűzlő pokol urának a fia. Ó, a pokolba is! Ezt nem tehette! Egy pillanat múlva tudatosult bennem, hogy mindketten hahotáznak. Megtorpantam, majd egy pár másodperccel később visszaültem a helyemre. – Rendben… nem akarok udvariatlan lenni, de… Mi van??? Amador mosolya egyenesen elbűvölő volt. – Csak arról van szó, hogy soha nem… – a feleségére nézett. – Mi soha nem hittük el, hogy maga tényleg létezik. – Ezt meg hogy érti? – Maga Dutch – mondta Bianca. A szívem majd kiugrott a helyéből, amikor meghallottam a nevet, amelyen Reyes szokott szólítani. Rajta kívül senki más nem használta ezt a becenevemet. – Ön az a lány, aki Reyes álmaiban rendre felbukkant. – A lány, aki maga a fény – tette hozzá Amador. 245

A lány, aki Reyes álmaiban rendre felbukkant? Hát akkor azt is tudják, hogy én vagyok a halál angyala? Valószínűleg nem tudják. Kételkedtem benne, hogy ilyen vidámak lennének, ha akár csak a leghalványabb fogalmuk is lenne erről az aprócska tényről… – Várjunk csak – mondtam, és némiképp közelebb húzódtam hozzájuk. – Milyen álmokról van szó? Reyes rólam álmodott? Kezdett érdekessé válni a dolog. Bianca a szája elé emelte a kezét, úgy kacagott, miközben Amador tovább beszélt. – Állandóan csak magáról beszélt nekünk. Még a középiskolában is, amikor minden lány odavolt érte, akkor is csak maga volt a beszédtémája. – De azt is elmondta, hogy a valóságban sosem találkoztak, így nem tudtuk eldönteni, hogy akkor most végül is létezik-e vagy sem. – Mert hát, ugye, az egy kissé furán hangzik, hogy van egy gyönyörű lány, aki tulajdonképpen fényből van. Megjegyzem, ezt a fény-dolgot nem egészen értem, hiszen maga fehér bőrű, meg minden. Bianca vállon bokszolta a férjét, majd hozzám fordult: – Minél több mindent tudtunk meg Amadorral Reyesről, annál biztosabbak voltunk abban, hogy maga is létezik. – Szóval azt mondta, hogy gyönyörű vagyok? – kérdeztem, mert nem tudtam elszakadni ettől a jelzőtől. Bianca szélesen mosolygott. – Állandóan ezt hajtogatta. Hoppácska! Ez volt a legklasszabb dolog, amit aznap hallottam. Igaz, még nagyon korán volt, de legalább elmondhattam, hogy nem hiába keltem fel. Egy nagyot sóhajtottam, majd pislogtam egyet, és azt mondtam: – Tényleg nagyon, de nagyon fontos lenne megtudnom, hol van Reyes. Sajnálom, hogy el kell mondanom önöknek ezt, de ha nem találom meg minél hamarabb, nagyon valószínű, hogy meg fog halni. Nos, ennek hallatára a nevetésük abbamaradt, mintha elvágták volna. – Ezt hogy érti? – kérdezte Amador. – Nos, ahhoz, hogy válaszolni tudjak, tudnom kell, hogy pontosan mit tudnak róla – muszáj volt, hogy legyen egy viszonyítási alapom, hogy tudjam, mi az, amit elmondhatok nekik, és mi az, amit nem. 246

Bianca az ajkába harapott, mielőtt válaszolt volna. – Tudjuk, hogy képes elhagyni a testét, és máshol lenni, mint ahol a fizikai teste van. Elképesztő ajándékot kapott a sorstól. – A börtönben is megtette. Megtanulta kontrollálni ezt a folyamatot, hogy ő uralja azt, és ne pedig fordítva. Fogalmam sem volt arról, hogy a testelhagyás folyamata irányítani tudta Reyest. Ez nagyon érdekes… A házaspár nyitottsága, és az, hogy Reyes képességeire vonatkozóan bírnak némi információval, minden bizonnyal a segítségemre lehet abban, hogy kiderítsem, mi folyik itt. – Reyes úgy határozott, hogy nincs szüksége többé az e világi testére. Bianca aggodalmasan vonta össze szépen ívelt szemöldökét. – Nem értem. A székem legszélére húzódtam. – Tudják, hogyan hagyja el a testét? Mindketten bólintottak. – Nos, most úgy döntött, hogy el akarja hagyni a testét. Végérvényesen. Meg akar szabadulni tőle. Úgy érzi, hogy az e világi test csak lelassítja, és sebezhetővé teszi. Bianca a szája elé kapta a kezét. – És miből gondolja ezt Reyes? – kérdezte Amador bosszúsan. – Nos, minden bizonnyal azért jutott erre a következtetésre, mert egy seggfej – mondtam, és úgy döntöttem, hogy az igazság másik részét kihagyom a magyarázatból. Semmi értelme nincs, hogy elmondjam nekik a teljes igazságot. Minden bizonnyal csak tönkretenné a napjukat, ha tudomást szereznének a démonok létezéséről. – Nincs sok ideje hátra – esdekelve néztem Amadorra. – Van bármilyen ötlete, hogy hol lehet Reyes? Akármi… Amador bánatosan hajtotta le a fejét. – Nincs. Nem kaptam semmi hírt felőle. Amikor felébredt a kómából, és kisétált a kórházból, teljesen biztos voltam benne, hogy ide fog jönni. Bianca megfogta a férje kezét. – Persze a zsaruk is erre a következtetésre jutottak – folytatta Amador. – Elkezdték figyelni a házunkat, és rá kellett jönnöm, hogy

247

Reyes nem akar bennünket bajba keverni, így biztosan nem jön el hozzánk. Amador igazat mondott, de én még mindig nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Sírni tudtam volna. És rúgkapálni, és toporzékolni. És egy kicsit kiabálni is. Megölöm Angyalt, ha ezzel végeztem! Angyal az egyetlen alkalmazottam, ráadásul az egyetlen olyan megbízható személy, aki képes lenne arra, hogy a maga testetlen mivoltában szépen végigjárja az utcákat, és felkutassa Reyest. De napok óta a színét sem láttam! Komolyan fontolóra vettem, hogy egész egyszerűen kirúgom. – Nem jut eszébe semmi, Amador? Elgondolkodva hunyta le a szemét. – Reyes okos – mondta, még mindig csukott szemmel. – Tudom. – Nagyon, de nagyon okos. Egy valódi zseni. Nem ismerek nála okosabb embert – ismét kinyitotta a szemét, és rám nézett: – Mit gondol, hogy szereztük ezt a házat? Megmerevedtem. Ez a kérdés tagadhatatlanul ott motoszkált bennem is. – Tanulmányozta az ingatlanpiacot, miközben a börtönben voltunk, tudja, a tőzsdei ügyleteket, meg ilyesmit. És rajtam keresztül Biancának juttatta az infót, hogy mibe fektessen, mikor vegye ki a pénzét onnan, és mikor fektesse be újra, és mibe. – Fogta az ezer dolláromat – mondta Bianca, – és milliomossá tett bennünket. Megint folytathattam a tanulmányaimat, Amador pedig megnyithatta a saját hegesztő- és szerelőműhelyét, miután szabadult. – Nagyon sokat jelent nekünk Reyes. És nem csak emiatt – egy mozdulattal körbemutatott a lakásukon. – El sem tudja képzelni, hogy hány alkalommal mentette meg az életemet. Már azelőtt is, hogy bevarrtak volna bennünket. Mindig mellettem állt, amikor szükségem volt rá. Hirtelen nagyon nehezemre esett, hogy elképzeljem Amadort, amint éppen bántalmaz valakit. Kedves természete volt, és fogadni mertem volna, hogy azért került bajba, mert olyasvalakit védelmezett, aki kedves volt a szívének. – És mert okos – folytatta Amador, ismét a gondolataiba merülve, – biztos vagyok benne, hogy akárki elől nem fog elrejtőzni. Biztosan 248

komoly oka van annak, ha valaki elől bujkál. Elképzelhető, hogy maga elől rejtőzik el. Méghozzá olyan helyre, ahol magának eszébe sem jutna keresni őt. – Charlotte – mondta Bianca szomorúan, – hozhatok egy kávét? Amador egyetértően bólintott. – Igaz is, úgyis egy órán belül fel kellene már kelnünk. – Nos, ez esetben… Hát, bevallom, a kávé olyan nekem, mint macinak a méz. Nem kellett unszolniuk… Így hát a következő egy órában a konyhában ücsörögtünk, és Reyesről beszélgettünk. Arról, hogy milyen volt a középiskolás évek alatt, milyen vágyai, milyen álmai voltak. Megdöbbentő, hogy minden vágya valamiképpen velem volt kapcsolatos. Amador nem sokat tudott Earl Walkerről, a férfiról, aki Reyest nevelte, pontosabban könyörtelenül bántalmazta, ugyanis Reyes nem volt hajlandó beszélni róla. Ezzel együtt Amador azt is mondta, biztos benne, hogy Reyes nem ölt meg senkit, még Earlt sem. Nagyon szerettem volna hinni neki. Valahogyan a weboldalakra terelődött a szó. Elmondtam, hogy találkoztam Elaine Oake-vel. Bianca felnevetett, és sokatmondó pillantásokat vetett Amadorra. – Mondd el neki te – mondta végül Amador mosolyogva. Bianca felém fordult. – Amikor Reyes megkezdte a pénzügyi tanulmányait, nekem nem volt egy fillérem sem, így hát amikor arról volt szó, hogy milyen befektetéseket kellene eszközölnünk, nem nagyon volt mihez nyúlnom. Reyes azt javasolta, hogy hívjam fel ezt a nőt, Elaine-t, aki egyébként mindent elkövetett, hogy találkozhasson vele. Lefizette a börtönőröket, hogy információhoz juthasson vele kapcsolatban. Nyilván bármire vevő volt. Nos, fel is hívtam. Elmondtam neki, hogy a férjem Reyes cellatársa, és hogy meg tudunk neki szerezni bármit, amit csak szeretne. Minden információmorzsára lecsapott, amit csak kapott. Szó szerint mindenre. És fizetett, mint a köles. Lassacskán már nem nagyon tudtunk mit mondani neki – ekkor hangosan felnevetett. – Nos, ez az első ezer dollárunk hiteles története. – Tehát információt adott el neki? – kérdeztem, és együtt nevettem Biancával. 249

– Igen, de csak részinformációt, semmi olyasmit, ami visszaüthetett volna. Egyszer Reyes azt mondta, hogy mondjak a nőnek valami fontos dolgot a múltjából, nehogy elveszítse az érdeklődését. Persze azért volt pár olyan dolog, amit semmiképp sem szeretett volna kiszivárogtatni, de az őrök nem tartották a szájukat. Fogalmunk sem volt róla, hogy ők honnan vették az információt. Nos, azt hiszem, nekem van egy elképzelésem… – Az egyik ilyen infó a húgával volt kapcsolatban? Bianca megrezzent. – Igen. Elképzelésünk sem volt, hogy ezt honnan tudhatták meg. – Reyes sosem beszélt nekem a húgáról – erősítette meg Amador. Biztos voltam benne, hogy az államügyészek azokról a bizonyos weboldalakról szerezték az információt Kimmel kapcsolatban. Reyes elképesztően okos volt. Na nem mintha ezt korábban nem tudtam volna, de… Várjunk csak! Óvatosan méregettem Amadort. – És mi a helyzet a zuhanyzóban készült fotókkal? – Mit gondol, mi a bánatos nyavalyából tudtuk volna kifizetni ezt a házat? Tátva maradt a szám. – És Reyes tudott a képekről? Amador hangosan felnevetett. – Naná! Az ő ötlete volt. Biztos volt benne, hogy az a nő vagyonokat hajlandó fizetni a képekért, és ő, személy szerint nagyon szerette volna, ha megvesszük ezt a házat. Elképedtem. Szóhoz sem jutottam. Hát Reyes mindezt a barátiért tette! És képes lett volna bemesélni nekem, hogy nem jelent neki problémát ártatlan emberek bántalmazása! Komolyan kételkedtem abban, hogy ártani tud másoknak. Komolyabban, mint eddig bármikor. De mi van, ha meghal? Tényleg elveszíti emberi mivoltát? Lehetséges ez egyáltalán? Abban reménykedtem, hogy a beszélgetés közben kapok valami tippet azzal kapcsolatban, hol lehet Reyes; arra gondoltam, hogy Sanchezék esetleg tudnak valamit, amit ők maguk nem tartanak különösebben fontosnak vagy érdekesnek, de nem tűnt fel semmi különös. Átadtam nekik a névjegyem, és felálltam a konyhaasztaltól. Amador elment lezuhanyozni, Bianca pedig kikísért. 250

– Szóval, mit is mondott rólam Reyes? – kérdeztem. Bianca kacagott, és megrázta a fejét. – Ne, most komolyan! Mondott bármit is a fenekemről? Beléptem a házunk kapuján. A fejem tele volt a Reyesről hallott dolgokkal, a szívem pedig tele volt reménnyel. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy miért. Lehet, hogy az tett rám ekkora hatást, hogy rájöttem, még mindig életben van – lehet, hogy ez elég volt ahhoz, hogy jókedvem kerekedjen. Korábban nem tudatosult bennem, hogy hallom a szívverését, de ha visszagondolok, emlékszem, hogy mindig is hallottam; leginkább a hajnali órákban, amikor álom és ébrenlét határán homályos álomképek cikáztak a tudattalanomban. A szívdobbanások hangja lehúzott a tudatom mélyére, és álomba ringatott. Amint betettem a kulcsot a zárba, hallottam, hogy Mrs. Allen a folyosón mászkál. – Charley? – szólt oda nekem, alig hallhatóan. Egek ura! Most meg mi van már megint? Az egyetlen alkalom, amikor Mrs. Allen szóra méltatott, az volt, amikor az ölebe, Prince Philip elszökött, és egy képzett magánnyomozóra volt szüksége ahhoz, hogy előkerítse. Prince Phillip veszedelmes állat, ha engem kérdeznek. Egyébként is komoly fenntartásaim voltak azokkal kapcsolatban, akik szívesen cseverésznek az ölebekről. Gyanítom, hogy az ördöggel cimborálnak… Nem viccelek! Érdemes elgondolkodni azon, hogy már magában az öleb szóban is ott rejlik a nyilvánvaló utalás a gyilkolási szándékra…! Nos, odafordultam Mrs. Allenhez. Még az is lehet, hogy egy tálca házi készítésű sütire van kilátás, ugyanis Mrs. Allen olvasatában a süti megfelelő fizetség annak fejében, hogy valaki levadássza neki a kedvencét, vagyis egy Önző Lusta Engedetlen Borzadványt, azaz ölebet. – Jó napot, Mrs. Allen! – köszöntem, és elindultam felé. A következő pillanatban valami nagyon furcsa puffanást hallottam. Majd hirtelen őrületes fájdalom hasított a fejembe, és úgy vettem észre, hogy a padló rohamos sebességgel közeledik az arcom felé. Mielőtt eluralkodott volna az elmémben a teljes sötétség, csak egyetlen 251

gondolatnak maradt hely az agyamban, ez pedig a következő volt: Ne, bakker, ne!!!

252

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Hm. Mit keresek én ebben az üstben? És miért van ilyen meleg? És ki az a patás krapek, vasvillával a kezében? LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT

Hatalmas ütés érte a fejemet. Tekintettel arra, hogy nemrég – amikor Cookie barátnőm igyekezett meggyőzni arról, hogy jobb lenne nekem odabent, mint idekint – lefejeltem egy csomagtartó belsejét, nem voltam túl boldog. Érdekes módon azonnal magamhoz tértem. A talaj viszont olyan elképesztő gyorsasággal csúszott ki ismét a lábam alól, hogy minden egyes szívverésemmel visszasüppedtem abba a bizonyos boldog tudattalanságba. Áthatolhatatlan, langyos sötétség telepedett rám, és valami furcsa módon arra kényszerített, hogy foggal-körömmel küzdjek, hogy ismét visszatérjek a tudattalanság állapotából. A fejemben tomboló, lüktető fájdalomra koncentráltam, és lassacskán tudatosult bennem, hogy a kezem és a lábam is meg van kötözve, valamint motorzúgást is hallottam. Éreztem, hogy alattam kerekek zötykölődnek. Ha Cookie keze van a dologban, és végül mégiscsak elérte, hogy beszuszakoljon a kocsija csomagtartójába, akkor bizony a karácsonyi ajándéka egy éves bérlet lesz a kozmetikába, bikinivonal-gyantázásra. – Hát te meg mit csinálsz itt? Kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem. A tizenhárom éves egykori bandatag, Angyal arcát pillantottam meg. Hála a magasságosnak! Az tuti, hogy ő kirángathat ebből a slamasztikából. A kocsi hátsó üléséről hajolt be a csomagtérbe. Abban a pillanatban ölni tudtam volna azért – akár egy egész mamutot is! – hogy magam is testetlen lénnyé változhassak. 253

– Haldoklom – mondtam, pontosabban hörögtem, mert kiszáradt a torkom, és tényleg olyan volt a hangom, mint a repedt fazék. – Menj, és hozz segítséget! – Ne idétlenkedj! Már hogy haldokolnál? Különben is, úgy nézek én ki, mint Lassie? Angyal okostojásokra jellemző ostoba vigyorgása egy pillanatra elhalványult, ez azonban épp elég volt ahhoz, hogy észrevegyem az aggodalmat a tekintetében. Nem volt valami kellemes élmény. – Kik ezek? – kérdeztem, és becsuktam a szemem, remélve, hogy így valamelyest enyhíthetem a fájdalmat, amely hullámokban tört be a koponyámba. – Két fehér bőrű férfi – mondta Angyal feszülten; a hangjából ezúttal tényleg komoly aggodalom csengett. – Hogy néznek ki? – Fehér bőrű férfiak – ismételte meg Angyal, amolyan ”mit tudom én”-hanglejtéssel. – Ti, fehérek mind olyan egyformák vagytok. Igyekeztem hangosan sóhajtani, de nem jutott elég levegő az összepréselődött tüdőmbe. – Mondhatom, sokra megyek a segítségeddel. Kábé annyit ér, mint egy kanálgép, olyankor, amikor késsel támadnak az emberre – odanyúltam a vállamon a pisztolytáskához, de nem volt a helyén. Hát persze. Ezzel egy időben éreztem, hogy lassan a tudatom is elhagy. – Menj, és szólj Reyesnek – mondtam végül, és éreztem, hogy mindjárt elvesztem az eszméletem, és esélyem sincs, hogy ura legyek a helyzetnek. – Nem találom sehol – felelte Angyal, és olyan volt a hangja, mint visszhang a barlangban. – Nem tudom, hol folytassam a kutatást. – Akkor nincs más hátra, mint reménykedni, hogy ő tudja, hol keressen. Úgy tűnt, csak pillanatok teltek el; a kocsi csomagtartója kinyílt, erre pedig – immár másodszor – magamhoz tértem. A szűk csomagtartóba bevilágító fény kitöltötte a kis teret. Furcsamód sorsközösséget éreztem a vámpírokkal, amint a vakító világosságba hunyorogtam. – Magánál van – mondta az egyik férfi. Meglepettnek tűnt. – Ne tréfáljon, Sherlock – feleltem, és erőfeszítésemnek eredménye az volt, hogy ismét éles fájdalom nyilallt a nyakszirtembe. 254

Ha számításba veszek minden olyan alkalmat, amikor valós félelmet éreztem, a mostani előkelő helyen szerepel a veszélyérzet mértékét illetően a rangsorban. Ezzel együtt nem tapasztaltam semmi különösebb élettani változást. Nem jött az adrenalinlöket. Nem éreztem, hogy a félelem végigsöpörne rajtam. Nem gyöngyözött a testemen a hideg verejték, és még csak a gyomrom sem szorult össze a rettegéstől. Vagy beadtak nekem valami illegális szert, vagy zombivá változtam… Mivel nem éreztem kínzó vágyat, hogy megegyem az agyukat, hajlottam arra, hogy mégiscsak valami narkotikum lehet a dologban. Pontosabban bennem. – Aú, ez fájt! – panaszkodtam, amint kirángattak a csomagtartóból. Egy épület felé kezdtek vonszolni, ami leginkább egy elhagyatott motelnek tűnt. Mérhetetlenül udvariatlannak tartottam, hogy egyikük sem méltatott válaszra; ekkor szembesültem azzal, hogy valószínűleg nem elég tisztán és érthetően formálom a szavakat. Tekintettel arra, hogy a lábam meg volt kötözve, az is meglehetősen kivitelezhetetlennek tűnt, hogy akár egy lépést is tegyek. Még szerencse, hogy voltak fegyveres kísérőim. Megjegyzem, e körülmény hatására felsejlett bennem, hogy az adott helyzetben minden bizonnyal fontos személynek számítok. Így tehát nem kétséges, hogy fegyveres testőrökre van szükségem. A maximális fokozatú biztonsági intézkedések pedig kétségtelenül jelentősen csökkentik a jövőbeni emberrablás kockázatát, és mi tagadás, ha érzi az ember a személye iránt tanúsított érdeklődést, az mindenképp elégedettséggel tölti el. – Most mit csináljak? – kérdezte Angyal, és úgy ugrándozott körülöttem, mint bab a fazékban. Mondjuk, nem állítom, hogy könnyű lett volna Angyalt babként elképzelni… Úgy tűnt, hogy a megvastagodott nyelvemen kívül képtelen bármi másra fókuszálni. – Hívd ide BB-t – mondtam végül, de a szavaim leginkább izgatottan elmotyogott zagyvaságra emlékeztettek. – Nem feltételezed, hogy erre már én is gondoltam? Megpróbáltam elérni, amíg te itt hacacáréztál, kis szívem. Teljesen kikelt magából, és azonnal megpróbált felhívni téged… Azt hiszi ugyanis, hogy a dédnagynénikéd, Lillian jár hozzá kísérteni.

255

A két férfi átvonszolt a düledező egyágyas motelszoba küszöbén. A helyiség másik végében egy szék állt, mellette, egy kis asztalkán stílusosan elrendezett, ám igen baljóslatúnak tűnő kínzóeszközöket véltem felfedezni. Tűket, késeket, bizarr, nem sok jót ígérő fémeszközöket, amelyeket láthatóan egyazon célra terveztek. Nem mondhatom, hogy kísérőim nem fektettek energiát abba, hogy előkészítsék a terepet a fogadásomra. Ügyesen megcsinálták a házi feladatukat…Mindebből arra következtettem, hogy nem találomra választottak ki, és nyilvánvaló volt a szándékuk is: hogy megkínoznak, majd pedig eltemetnek valahol a sivatagban. Nos, bevallom, az a híres önbizalmam, hát… kissé alábbhagyott. – És miért hiszi BB, hogy Lillian néni kísérti őt? – kérdeztem. Közben a két pasas ellenőrizte, hogy beleférek-e abba a bizonyos székbe, majd pedig egy határozott mozdulattal bele is löktek. – Kihez beszél a csaj? – kérdezte az egyikük. A másik válaszul morgott valamit. Nem volt egyszerű különbséget tenni köztük, nehezemre esett eldönteni, hogy melyikük Riggs és melyikük Murtaugh* , de abban biztos voltam, hogy keményfiúk gonosz verziójával van dolgom mindkettejük esetében. Közben – vaslogikával – rájöttem arra is, hogy miért nem tudom beazonosítani az arcukat: símaszkot viseltek. Nos, nem állíthatom, hogy eme ruhadarab elegáns öltönyeik megfelelő kiegészítője lett volna… Hamarosan tudatosult bennem az is, hogy sokkal kényelmetlenebb egy székhez kötözve leledzeni, mint gondoltam volna. A kötelek a csuklómba és a felkaromba martak, valamint felettébb kellemetlenül nyomták szegény Dangert és Will Robinsont. Ez után a kaland után már nem lesznek a régiek… – Megpróbálkoztam a cukor-módszerrel – mondta Angyal, és még mindig ugrabugrált, de ezúttal azért, hogy megfelelő szögből láthassa, mire is készülnek a fogvatartóim. – Emlékszel, már régebben is mondtad, hogy működik a dolog, de Bob bácsikád macskája állandóan lenyalogatta a cukrot, így a ”Charley bajban van, segítséget kér” felirat végül ”Lil odavan a seggedér' ”-nek látszott. – BB-nek van macskája? *

A Halálos fegyver című film rendőr főhősei.

256

Hirtelen mozgást észleltem, de olyan gyorsan történt minden, hogy alig tudatosult bennem, mit is látok. A következő pillanatban a jobbomon lévő rozsdás mosdókagyló felé perdültem. Ekkor éreztem, hogy éles fájdalom nyilall az állkapcsomba, és szép lassan felderengett bennem, hogy ami ezután következik, az bizony nagyon fog fájni. Brr… Hogy én menynyire utálom a kínzást! – Már megint megütöttetek! – jegyeztem meg, és tudja az ég, miért, de meglehetősen morcos lettem. – Nahát! Csak nem? – vetette oda Gonosz Riggs. Micsoda egy seggfej! – Az agyam egyik oldala lüktet a fájdalomtól. Követelem, hogy mondjátok meg, melyik agyterületemet érte az ütés, és azt is tudni akarom, hogy az adott rész mely funkciókért felelős! Gonosz Riggs egy pillanatra abbahagyta, amit elkezdett. – Nos, drága hölgyem, lövésem sincs, hogy mi a neve annak az agyterületnek. Te tudod? – fordult a cimborájához. – Most szívatsz? – kérdezett vissza Gonosz Murtaugh. Bevallom, az érdeklődése nem tűnt komolynak, de minden jel arra mutatott, hogy képletesen értette. Nagyon igyekeztem, hogy valahogy mégiscsak tudjam azonosítani ezeket a férfiakat, akiket egyébként – nem megalapozatlanul – azzal gyanúsítottam, hogy elraboltak. Meglepő módon képtelen voltam koncentrálni. Ez a két pasas bármit adott, nem spórolt vele. Eltökéltem, hogy elkérem tőlük a receptet. Olyan volt a hangjuk, mint a lassított felvétel, és képtelen voltam a tekintetükre fókuszálni, hogy legalább a szemük színét lássam. Bevallom, képtelen voltam bármire is koncentrálni, tekintettel arra, hogy a fejemnek akkor fájt a legkevésbé, ha nem forgattam sem jobbra, sem balra, hanem egyszerűen csak lefelé néztem. Ennek függvényében kijelenthetem, hogy a pasasoknak nagyon klassz csukájuk volt. – Fogytán a türelmünk, Ms. Davidson, és az idő is sürget – jelentette ki Gonosz Murtaugh. A hangja különösen mély volt, és aprócska kezei voltak. Finoman szólva, nem az esetem. – Egyetlen esélyt kapsz, nem többet. Nos, az egyetlen esély is több volt, mint a semmi. Kénytelen voltam belekapaszkodni ebbe a bizonyos utolsó szalmaszálba, és mindent egy 257

lapra tettem fel. Bíztam a mondásban, mely szerint a szűz kéznek kedvez a szerencse… – Hol van Mimi Jacobs? – szegezte nekem a kérdést. Basszus. Nos, ha minden kötél szakad, nincs más választása az embernek, mint hogy hazudik, mint a vízfolyás. – Floridában. – Hol, Floyd? – kérdezte Gonosz Riggs a társától. – Floridában – ismételtem meg. Hoppácska! Tettem még egy kísérletet: – Flo-vi-… A fejem ismét jobbra fordult el, és a fájdalom az állkapcsomtól a gerincem mentén hasított végig bennem, fehéren izzó lávafolyamként. Még mindig az volt az érzésem, hogy Gonosz Murtaugh szerető simogatásai sokkal jobban fájnának, ha nem nyomtak volna tele valami kábító kemikáliával, mielőtt kezelésbe vettek. Most kénytelen voltam megint összeszedni magam. Dühösen sóhajtottam. Gonosz Murtaugh letérdelt elém, és felemelte az állam, hogy a szemébe tudjak nézni. Ez sokat segített. Majdhogynem láttam is a szeme kristálykék színét. Bármibe mertem volna fogadni, hogy a másik pasasnak is kék szeme van. Pontosan tudtam, hogy nem véletlenül csíptek nyakon. Rohadék ál-FBI-ügynökök! – Neked sokkal jobban fog fájni, mint nekem – jelentette ki Gonosz Murtaugh, más néven Powers különleges ügynök. Elmosolyodtam. – Nos, azt gyanítom, hogy tévedsz. Az mindenesetre biztos, hogy annak a férfinak is lesz egy-két szava ehhez, aki az ablak túloldalán áll, ott ni. Mindkét emberrabló megperdült, mintha kígyó marta volna meg őket. Mielőtt bármit is tehettek volna, Garrett Swopes két golyót eresztett Gonosz Riggsbe, olyan gyorsan, hogy alig fogtam fel, mi is történik. Persze ez nem újdonság, ugyanis velem elég gyakran megesik, hogy bizonyos dolgok nem jutnak el a tudatomig. Gonosz Murtaugh már elő is rántotta a pisztolyát, és visszalőtt, ezzel arra kényszerítve Swopest, hogy a fal túloldalán keressen fedezéket. Oltári hangzavart csaptak! Feltett szándékom volt, hogy Swopes segítségére sietek úgy, hogy lefejelem Gonosz Murtaugh-t, de mindössze arra voltam képes, hogy lógó fejjel még egy pillantást vessek a pasas cipőjére. 258

– Hú! Tyűha! – rikoltozta Angyal, és miközben torkaszakadtából üvöltözött, még fel-alá ugrándozott is. Mindig leéget a viselkedésével, bárhová is viszem! Ezt követően zajlott még egy darabig a lövöldözés, aztán valaki berúgta az ajtót. Neki is szép cipője volt. És fényes. Hirtelen azt éreztem, hogy Garrett kioldoz. Poros bakancs és farmer volt rajta. Gonosz Riggs pedig a lábamnál hevert, de hogy meghalt-e vagy sem, arról fogalmam sem volt. Az tény, hogy nagyon is holtnak nézett ki, mert nyitva volt a szeme, ugyanakkor bambán meredt a semmibe. Mindazonáltal nem akartam csak úgy vaktában megállapításokat tenni. – Hátul lógott meg – mondta Garrett a szép cipős férfinak. Ki hitte volna, hogy ilyen jómódú pasasok is tartoznak az ismeretségi körébe? Nagy nehezen sikerült felemelnem a fejem, és elég hosszú ideig ebben a pozícióban tudtam tartani ahhoz, hogy azonosíthassam a Halálos Nindzsát, aki egyébként a három macskajancsi bandájának oszlopos tagja volt. Nem sokat változott azóta, hogy a minap, egy szép reggelen ő és a társa betörtek a lakásomba. – Mr. Chao – mondtam meglepetten. – Hát maguk meg hogyan bukkantak a nyomomra? – Mr. Chao és én akkor cseréltünk telefonszámot, amikor megbíztam, hogy kövessen téged – mondta Garrett, miközben a kötelekkel bíbelődött. Egyszer csak feladta a harcot, és elővett egy kevéssé bizalomgerjesztő külsejű kést. – Úgy érted, ez akkor történt, amikor éppenséggel te is követtél, igaz? – Igen. Napok óta a nyomodban volt. – Mr. Chao – mondtam, nem kevés rosszallással a hangomban. – Akkor készséggel elismeri, hogy formás hátsóval áldott meg az ég, nemde? – Menjünk utána? – kérdezett vissza Mr. Chao, lágy, kantoni akcentussal. Garrett elvágta a köteleket és kiszabadított, én pedig rongybabaként a karjaiba hullottam. – Mi a franc történt a csontjaimmal? – kérdeztem. Ez a felegyenesedősdi nagyon lelohasztott.

259

– Menjetek, vidd magaddal a kollégádat is – válaszolt Garrett Chaónak. Mindegy, a kérdésem amúgy is költői volt. Felnéztem, hogy megnézzem magamnak Frank Smitht, Mr. Chao főnökét, aki szénfekete öltönyben parádézott. Vigyorgott, mintha csak az ilyen alkalmakért élt volna. – Szeretném Charlest biztonságban tudni – tette hozzá Garrett magyarázatképpen. – Csak nem megint a HUSIKA feliratú bugyiban van? –kérdezte Smith, aki láthatóan humoránál volt. – Hogy találtak rám? Smith bólintott egyet. – Mr. Chao észrevette, hogy két férfi valami nagy terhet igyekszik beszuszakolni a kocsi csomagtartójába a sikátorban, a maga lakóháza mögött. – Valami nagy terhet? – kérdeztem vissza, mert némiképp sértett a fogalmazása. – Akkor felhívott – mondta Garrett, és segített talpra állnom, – hogy menjek el hozzád, és nézzem meg, hogy minden rendben van-e, ő pedig követte a kocsit, biztos, ami biztos alapon. Nos, nem voltál otthon, mint a mellékelt ábra mutatja. – Mire rájöttünk, hogy elrabolták magát, Mr. Chao engem is felhívott, és a mögött a magas hegy mögött találkoztunk – mondta Smith, és kimutatott a betört ablakon. Semmi mást nem láttam, csak elképesztő fényességet. – Jönnek a zsaruk – jegyezte meg Garrett. – Charley – szólt riadtan Angyal, épp csak egy másodperc törtrészével azelőtt, hogy elkezdtek volna záporozni ránk a golyók. Garrett lerántott magával egy igen gusztustalan matraccal felszerelt, magas fekvőfelületű ágy mögé, és a két másik férfi is fedezéket keresett magának. A hangok rémisztőek voltak. Egy automata fegyverből zúdultak ránk a lövedékek, egyik a másik után, elzúgtak mellettünk és mindenfelé visszhangoztak a helyiségben. Kilyuggatták a falat burkoló gipszkartont, az ütött-kopott bútorokat, és hatalmas robajjal csapódtak a jobb napokat látott mosdókagylónak. Majd a golyózápor abbamaradt, minden bizonnyal azért, hogy támadóink újratöltsék a fegyvereiket. Mr.

260

Chao fájdalmasan felhorkant. Eltalálták, de fogalmam sem volt, hogy mennyire komoly a sérülése. – Segítséget kell hívnunk – mondtam Garrettnek, és megpróbáltam felállni. – Charley, a jó ég áldjon meg! – kiáltott rám, majd visszarántott a romokban álló, rozsdás ágy mögé. – Előbb azt kell kitalálnunk, hogy mit csináljunk. – Mit tudom én, fogjuk meg Mr. Chaót és vigyük ki innen a francba – az ereimben száguldozó adrenalin minden bizonnyal jót tett, mert a nyelvem ismét forgott. Hirtelen nem jelentett problémát, hogy szavakba öntsem a gondolataimat. Garrett rám se hederített. Most komolyan, ez a normális eljárás ilyenkor? Már megint kezdjük a régi nótát? – Ha kitartunk, nem lesz gond. A rendőrség pár pillanat múlva itt lesz – mondta végül. – Ha fogjuk Mr. Chaót, és a hátsó ablak felé megyünk, akkor simán kint vagyunk innen a francban! Odakint szépen megvárhatjuk a rendőröket. A golyózápor újabb rohama zúdult ránk. – A jó édes anyjukat! – zúgolódott Garrett, miközben a lövedékek minden irányból száguldoztak felénk. – Egyébként ki az istennyila lövöldöz itt ránk? – Ó, tényleg, el is felejtettem mondani, hogy nekem bemutatkozott a támadónk. Úgy hívják, hogy Húzzatok Innen a Jó Büdös Francba. – Fogd ezt meg – mondta Garrett, és a háta mögé nyúlt. – Csak nem szabadjegy a meneküléses futamra? Egy aprócska pisztolyt csúsztatott a bal tenyerembe. – Kispofám, én jobbkezes vagyok. – Charley – szólt rám igen-igen bosszúsan. – Jó, jó. Csak mondtam. – Te itt maradsz – mondta. Térdre ereszkedett, és minden jel szerint arra készült, hogy valami hatalmas hőstettet hajtson végre. Az első lövedék, amely Garrett testébe csapódott, valóságos sokkos állapotot idézett elő nálam. A világ lelassult, amint a húsába hatoló fém hangját meghallottam. Rám meredt; az arckifejezése maga volt a döbbenet. Amikor a második golyó is a testébe fúródott, lenézett az 261

oldalára, és megpróbálta megtalálni azt a pontot, ahol a lövés érte. Mire a harmadik is eltalálta, tudtam, mit kell tennem. Körkörös vonalak cikáztak a falakon mögöttünk. A lövész leadott egy sorozatot az egyik irányba, majd az ellenkező irányba irányította a fegyverét, és oldalvást rám célzott – szinte szabályos ív mentén sepertek végig a töltények a térben. Feltápászkodtam, összezártam a térdem, és vártam. Garrett a falnak tántorodott, fájdalmában összeszorította a száját, miközben minden egyes lövedékkör hatalmas darabokat tépett ki a gipszkarton-borításból és a düledező falakból. A golyók nekicsapódtak a fém mosdókagylónak, és úgy szabdalták szét az ócska bútorokat, mintha csak papírból lettek volna. Úgy nézett ki a motelszoba, mintha egy péntek esti párnacsata zajlott volna benne, habár kissé komolyabb károk estek a berendezésben… Hol kódorog a Sátán fia, amikor az embernek szüksége lenne rá? Lehet, hogy még mindig zabos rám. Lehet, hogy ez alkalommal nem is jön el – hiszen nem bukkant fel, amikor megtámadott az a feltételesen szabadlábra bocsátott pasas, akinek feltett szándéka volt, hogy kivágja a szívemet de olyan rizikó volt ez, amelyet Garrettért bevállaltam. Számításaim szerint egy, esetleg két dolog fog történni: vagy azon nyomban, ott a helyszínen lelőnek, vagy pedig felbukkan Reyes, és megmenti az életemet. Ő lesz a nap megmentője. Ismét. És ez az egész, a zaj és a káosz abbamarad. A golyózápor okozta sokk borzongásként futott végig a bőrömön, és tudatosult bennem, hogy egy tárgy közeledik felém; a belőle áradó hőt már előre éreztem. A hangsebességnél is gyorsabb volt, mert előbb láttam, és csak utána hallottam a süvítő hangját, amely valósággal borzolta az idegeimet. Becsuktam a szemem, és halkan suttogtam, de persze a golyózápor zaja miatt még a saját hangomat sem hallottam. – Rey'aziel, megidézlek téged. A lövések visszhangja robajlott mellettem. Majd egy újabb sorozat… És még egy. Egyre közelebbről hallottam a fenyegető hangokat. A következő a nyakamon fog eltalálni, és minden bizonnyal annyi az ütőeremnek… Kinyitottam a szemem, és felkészültem a lövedék behatolására, majd meglepetten tapasztaltam, hogy a világ még jobban lelassult. A golyók 262

szaggatta törmelék szinte lebegett a levegőben, mint szerpentin, amely megfagyott az időben. Közben a golyók egy vonalban, lassan haladtak felém a légtérben. A hozzám legközelebb lévőt alaposan szemügyre vettem. Azt, amelyiken a nevem volt… A fém fehéren izzott, mert olyan hatalmas sebességgel hasított a levegőben, hogy a súrlódás egyre jobban felhevítette. Ezután a világ robbanásszerűen tért vissza a jelenbe, olyan elementáris erővel, hogy tehetetlenül a földre zuhantam, és abban a pillanatban a lélegzetem is elállt. A lövedékek, amelyeket megnéztem magamnak, a fejem fölött csapódtak a falba, pukkanásszerű hangot hallatva. Minden elsötétült, bezárult körülöttem a világ, és csodás, homályos tudatlanságba merültem. Amikor ismét kinyitottam a szemem, úgy tűnt, hogy csak másodpercek teltek el. Az omladozó plafon felé lebegtem, és fel nem foghattam, hogy mi történik velem. Visszanéztem a testemre, amely a padlón hevert, meg a vértócsára, amely a fejem körül terpeszkedett, és ívesen terjedt lassan, komótosan. Majd arra a sötét alakra esett a pillantásom, aki a mennyek felé emelt, és ekkor összeszorítottam a fogam, és ökölbe szorítottam a kezem. Elvetemült Halál! Fogom magam, és seggbe rúgom! Kirántottam a karom a szorításából, és visszazuhantam a földre. Reyes azon nyomban előttem termett. Sötét köpönyege körülölelte a testét… Én azonban már lendületben voltam, és azon minutumban állcsúcson vágtam. – Hát ezt meg miért kaptam? – kérdezte, és hátrahúzta a csuklyáját, látni engedvén elbűvölő arcvonásait. – Ó, jaj – vontam vállat félénken, – azt hittem, te vagy a Halál. Egy mosoly suhant át az arcán, és azok a helyes kis gödröcskék is előbukkantak. Végigfutott a hideg a gerincemen… – Nos, ha minden igaz, akkor az ugyebár te vagy – mondta, és évődve felvonta a szemöldökét. – Rendben, akkor hát én vagyok a Halál. Tudtam én – lenéztem a testemre, amely nem túl vonzó pózban a padlón hevert. – Tehát akkor meghaltam? – Nem egészen – kicsit közelebb jött hozzám, és az állam alá nyúlt, oldalt fordította a fejem, hogy megnézze, milyen károkat okozott az 263

arcberendezésemben Gonosz Murtaugh beavatkozása. – Hamarabb kellett volna megidézned. – Fogalmam sem volt, hogy tudok ilyet. Csak megpróbáltam. Összevonta a szemöldökét. – Általában nem szükséges, hogy megidézz, mert megérzem, hogy mit érzel, még mielőtt megfogalmazódna benned. – Valami drogot nyomtak belém. Nagyon boldog voltam ám! – Hát, legközelebb hamarabb idézz meg! Tétován hajtottam le a fejem. – Mi a baj? – kérdezte. – Valamelyik éjjel megtámadott egy pasas, késsel a kezében, és határozottan emlékszem, hogy nagyon erős érzelmek törtek elő belőlem az eset kapcsán. De mégsem jöttél el… – Ezt gondolod? Meglepetten pislogtam. – Hát ott voltál? – Persze, hogy ott voltam. De egyedül is remekül elboldogultál. Önkéntelenül felhorkantam. – Nyilván egy másik Charley nevű csajnál lehettél, akit történetesen éppen szintén le akart szúrni valami vadbarom. Tudod, engem kis híján megöltek aznap. – Igen, de megoldottad a helyzetet. Különben mondtam is neked… – Mit mondtál? – Hogy többre vagy képes, mint gondolod – majdhogynem érzéki mosoly játszadozott a szája szegletében, és egyre közelebb lépett hozzám. – Sokkal többre. – Garrett! – kiáltottam, és egy pillanattal később azon kaptam magam, hogy mellette fekve térek magamhoz. Visszatértem a testembe, összekuporodtam, és körülnéztem, hogy látom-e valahol Reyest. Mindezt álmodtam volna? Mondjuk, jellemző lenne rám, ha így lenne. Azonban a golyózápor abbamaradt. – Mi történt? – kérdeztem Smithtől. – A lövész meghalt – felelte, és Mr. Chao segítségére sietett. – És a rendőrök bármelyik pillanatban itt lehetnek, úgyhogy mennünk kell. – Várjon! Maga intézte el? 264

Nagy nehezen talpra állította a nyöszörgő Mr. Chaót, és átkarolta a társát. – Nem én voltam. – Várj, Garrett – mondtam, és kitámogattam a kollégáját az ajtón. Egy sportterepjáró fékezett le előttünk. André, az Óriás – más néven Ulrich, – a harmadik társuk ült a kormánynál. – Mindjárt itt vannak a zsaruk. Nyomókötés kell neki. – Köszi – feleltem, de már hátat is fordított. Garretthez fordulva észrevettem, hogy a vértócsa, amely ívesen terjedt a padlón a fejem körül, nem az én vérem volt, hanem Garretté. Megkerestem azt a sebét, amelyet a legsúlyosabbnak ítéltem, és… nos, nyomókötést alkalmaztam…

265

TIZENHATODIK FEJEZET

”Majd pont te hiányzol ide.” (Nemzeti Szarkazmus Szövetség) LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT

Későre járt már, amikor besurrantam Garrett kórtermébe. Még mindig aludt, így elhatároztam, hogy kiszolgálom magam az odakészített ételes tálcáról. Én a sokkos állapotom miatt, Garrett pedig három, golyó ütötte seb miatt került a kórházba. Tehát ő győzött. Ezúttal. Kivételesen. – Mit csinálsz? – kérdezte, és a hangja kissé fátyolos volt, egyrészt a kimerültség, másrészt a gyógyszerek hatása miatt. – Megeszem a fagyidat – mondtam tele szájjal. A vanília valami isteni volt. – És miért is eszed meg a fagyimat? Jaj, komolyan! Olyan butaságokat tud kérdezni ez a csacsi fiú! – Mert a sajátomat már megettem. Na. Nevetett, aminek következtében fájdalmasan összerezzent. Szinte végtelennek tűnő ideig volt bent a műtőben, aztán a megfigyelőben, majd pedig behozták ebbe a szobába, mert a hatalmas vérveszteség ellenére a sérülése már nem minősült életveszélyesnek. – Azért jöttél, hogy bekukkants az alsógatyámba? – kérdezte. – Nincs is rajtad alsógatya – emlékeztettem erre a makacs tényre. – Egy cuki, kislányos hálóingben vagy, amelyet még egy fenékszellőzőnyílással is elláttak a szellemes tervezők. Én is hasonló szerkóban voltam, de Cookie behozott egy melegítőt, amit a cucc alá vettem. A doki nagy nehezen rábólintott, hogy hazaenged, de előtte megígértette BB-vel és Cookie-val, hogy nem engedik, hogy a következő tizenkét órában elaludjak. Most épp a papírmunkát intézték, úgyhogy volt egy kis időm. Késő volt ugyan, de semmi értelmes okát 266

nem láttam, hogy a kórházban ücsörögjek, amikor a lakásomban, a számítógépem előtt is megtehetem ugyanezt. Mellesleg ennek megvan az a pozitív hozadéka, hogy a Reyesről készült képeket nézegethetem a neten. Letettem a fagyit, és bebújtam Garrett mellé az ágyba. – Most nem mondhatni, hogy lepedőakrobata lennél, igaz? Éreztem, hogy Reyes a közelemben van. Éreztem azt is, hogy feszültség lett úrrá rajta, amikor bebújtam Garrett ágyába. Féltékeny lett volna? Garrettre?! Én barátként tekintettem rá. Pont. Azért voltam mellette, hogy megnyugtassam és vigasztaljam. – Ez így baromi kényelmetlen – nyöszörgött Garrett. – Ne légy nevetséges! Már a puszta jelenlétem is megnyugtató. – Hát, ezt azért nem mondanám. Odanyúltam a fejéhez, és a vállamra húztam. – Aú! – nyöszörgött. – Ne izélj már! – méltatlankodtam, és közben persze forgattam a szemem. – Azt a vállamat lőtték meg, amelyikre támaszkodsz. – Tele vagy fájdalomcsillapítóval – mondtam, és erőteljesen fejbe kólintottam. – Ne rinyálj már! – Nem erősséged a józan gondolkodás, ugye? Nagy sóhajjal hagytam, hogy leguruljon a feje a vállamról, és elhúzódtam tőle. – Na, így már jobb? – Akkor lenne jobb, ha cirógathatnám egy kicsit Dangert és Will Robinsont. Figyelmen kívül hagytam a szoba zugából előtörő dühöt, amely szinte elektromos áramként cikázott a levegőben, és védelmezően betakartam a kebleimet. – Erről szó sem lehet – mondtam, és megpiszkáltam egy kicsit a kezébe kötött infúziót, a nyomaték kedvéért. Garrett felnevetett, majd az oldalához kapott fájdalmában. Kellett egy perc, mire újra magához tért, ekkor megkérdezte: – A melleiden és a petefészkeiden kívül van még olyan testrészed, amelynek nevet adtál?

267

Épp egy héttel korábban mutattam be Garrettet Dangernek és Will Robinsonnak, valamint Sugárzásnak, a bal petefészkemnek, és végül, de nem utolsósorban a jobb oldali petefészkemnek, nevezetesen Scottynak. – Nos, az igazat megvallva, a lábujjaimat nem is olyan régen kereszteltem el egy ominózus üvegezéses játék alkalmával. Bevallom, ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy egy pohárral több margarita csúszott le, mint kellett volna. – És vagyok olyan szerencsés, hogy nekik is bemutatsz? Feltápászkodtam, nagy nehezen levettem a zoknimat, és a művelet során meglehetősen intenzíven megmozgattam az ágyat, aminek következtében Garrett fájdalmasan nyögdécselt. – Micsoda nyafka egy pasas vagy! – jegyeztem meg, miközben visszafeküdtem mellé, és felemeltem a lábam. – Nos, kezdjük hát a bal lábamon a kisujjal. Kedves Garrett, ismerd hát meg Hapcit, Tudort, Vidort, Morgót, Szundit, Szendét, Kukát, valamint III. Erzsébet királynőt, a Kemény Popók Patrónusát, név szerint Bootylicious* -t, illetve Pinkie Floydot. Garrett egy pillanatra a gondolataiba merült, majd megkérdezte: – Pinkie Floydot mondtál? – Tudod, majdnem, mint a zenekar, de mégsem. – Most már értem. És az ujjaidnak is van nevük? Hitetlenkedve néztem rá. Ami nem is csoda, hiszen a hitetlenkedés nagymestere vagyok… – Ez a leglehetetlenebb kérdés, amit valaha hallottam. – Mi van? – kérdezte, és úgy tűnt, mintha kissé meg is bántódott volna. – Mi az égáldásnak nevezném el az ujjaimat? Rám meredt – persze lehet, hogy a bambasága a fájdalomcsillapítók mellékhatása volt. – Ez a te világod – mondta, de a mássalhangzók mintha furcsamód összefolytak volna, és konstatáltam, hogy a morfium megtette a hatását.

*

Az amerikai Destiny's Child nevű együttes egyik dalának címe. A szót Snoop Digg amerikai rapper használta először még 1992-ben, azonban a Destiny's Child slágerének köszönhetően 2004-től már szerepel az angol értelmező kéziszótárban is, jelentése: szexuálisan vonzó nő.

268

Odahajoltam hozzá, adtam egy puszit az arcára, ő pedig szépen lehunyta a szemét. Arra számítottam, hogy Reyes felől ismét egy dühhullám hömpölyög majd felém, de észrevettem, hogy már nincs is ott. A felsőtestem táján kongó ürességet éreztem, látván, hogy már nincs velem… A kórházak, egyenruhások és kérdések éjszakáját követően végre engem is hazaengedtek, méghozzá saját felelősségemre. Bár fogalmam sem volt róla, hogy ebben a szövegösszefüggésben mit is jelent az, hogy ”saját felelősségre”, úgy éreztem, nem korrekt, hogy képesek engem felelőssé tenni azért, hogyha bármi balul ütne ki. Garrett állapota stabilizálódott, engem pedig – szokás szerint – összetákoltak a dokik csodaragasztójával. Vagyis a fejemet… Tompa fájdalom lüktetett az agyamban, amely arra emlékeztetett, hogy nem tartozik a kellemes élmények közé, ha kiütik az embert. Amikor a zsaruk megérkeztek az elhagyatott motelbe, a pasas, aki ránk lövöldözött, már nem élt. Nyakát szegte, amikor kicsúszott a kocsija hátsó üléséről, miközben, ugye, golyózáport zúdított ránk. Nos, rendben. Nekem ez így éppen jól jött. Elmondtam a rendőröknek, hogy Garrett attól tartott, hogy veszélyben vagyok, követte az elrablóimat az épületig, majd amikor észrevette, hogy a félelme nem volt alaptalan, merthogy tényleg elkaptak, azonnal hívta a rendőrséget, és hatalmas tüzet zúdítva a bent lévőkre, behatolt a motelszobába. Ekkor találta el az egyik elrablómat. Gonosz Riggset. Azonban annak a pasasnak, aki odakint, az épület előtt hevert vérbe fagyva, nem kék szeme volt. Így hát nem lehetett az, akit Gonosz Murtaugh-nak hittem, vagyis nem lehetett a kamu-FBI-ügynökök valamelyike. Kiderült, hogy egy piti bűnöző volt, méghozzá Minnesotából. Nos, maradt a kérdés, hogy vajon hol lehet a másik álFBI-ügynökünk. Nevezetesen Powers különleges ügynök. Nyilván meglépett. Az a pasas, aki kintről lőtt ránk, pedig ebből kifolyólag teljesen új srác volt a palettán. Sosem láttam még… És még mindig nem tudtam semmit a HUSIKA feliratos bugyim nagy rajongójáról, Mr. Smithről. Azt is csak remélni mertem, hogy Mr. Chao jól van. Nem kérhettem meg BB-t, hogy kérdezzen utána a kórházakban, mert nem állt szándékomban, hogy beavassam a 269

nagybátyámat abba, hogy több ember van a porondon, mint azt korábban neki elmeséltem. Ha ők nem szeretnék, hogy azonosítsák őket, akkor ki vagyok én, hogy itt erőlködjek? Míg Cookie és BB a lakásom felé vették az irányt, én bekopogtam a szomszédomhoz, Mrs. Allenhez. Késő volt, de tudtam, hogy Mrs. Allen szokása, hogy az éjszakai órákban is fel-alá mászkál a lakásában, és meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem érte bántódás, amikor engem elkaptak. Nyikorogva nyílt az ajtaja. – Jól van, Mrs. Allen? Bólintott, de az arcán félelem és sajnálkozás tükröződött. Rájöttem, hogy ő hívta ki a rendőrséget, amikor elkaptak, de nem tudott pontos személyleírást adni az emberrablókról, és az autójukat sem sikerült beazonosítani a tőle kapott információ alapján. De legalább megpróbált segíteni. – Nagyszerű. Ha bármire szüksége lenne, csak szóljon. – És maga jól van? – kérdezte reszketeg hangon, amely nemcsak az életkorából eredően volt ilyen szakadozott, hanem érezhetően valóban aggódott is miattam. – Remekül, köszönöm – feleltem. – És Prince Phillip? Hátranézett a válla fölött. – Jaj, szegénykém nagyon megijedt. Rávillantottam – az adott helyzetben tőlem telhető – legszélesebb és legmegnyugtatóbb mosolyomat. – Mondja meg neki, hogy minden rendben, és jól vagyok. Nagyon köszönöm, hogy értesítette a rendőrséget, Mrs. Allen. – Ők találtak magára? – Igen – mondtam, és megfogadtam, hogy soha többé nem gondolok lesajnálóan sem az idős hölgyre, sem pedig ölebére, Prince Phillipre. Bob bácsi és Cookie visszakísértek a lakásomba. – Nos, a dolog úgy áll, hogy jó sok kávé fog fogyni. – Ne, ne, ne! Hagyd csak – mondtam, amint Cookie elindult a kávéfőző felé. – Pihenj egy kicsit. Ígérem, hogy nem alszom el, te pedig egy percig se maradj ébren pusztán az én kedvemért.

270

Már majdnem éjfél volt, és ez a hét volt életem legkaotikusabb időszaka – ha nem számítom azt, amikor a Mardi Gras alkalmával egy eltűnt turistát kerestem. Cookie és Bob bácsi kétkedve pillantottak egymásra. – Mi lenne, ha én vállalnám az első ügyeletet? – kérdezte BB. – Pihenj egy kicsit, és pár óra múlva felébresztelek. Cookie grimaszolva haladt tovább a kávéfőző felé. – Rendben, legyen így, de azért felteszek egy kávét. Jót fog tenni. És ígérd meg, hogy két óra múlva tényleg felébresztesz. Bob bácsi rávillantotta azt a bizonyos Bob-bácsis mosolyát. Mosolygott és mosolygott, mintha flörtölne Cookie-val. Basszus! Elvégre én vagyok az, aki agyrázkódást szenvedett, a mindenségit neki! Különben is, éreztem, hogy a hányinger kerülget. Cookie meg visszamosolygott rá! Szubbasszus! – Hát ez meg mi? – kérdezte Cookie metsző hangon. – Mi mi? – Ez a cetli itt. Honnan került ez ide? Ja, persze! A reggeli fenyegető üzenet. – De hát mondtam neked – emlékeztettem, ártatlan képet vágva. Cookie fogcsikorgatva indult el felém, és lobogtatta a cetlit, mint valami győzelmi zászlót. – Azt kérdezted, hogy hagytam-e neked üzenetet. Azt elfelejtetted megemlíteni, hogy halálos fenyegetést kaptál. – Micsoda? – ugrott fel Bob bácsi a kanapéról, ahol épp akkor helyezte kényelembe magát. Kikapta Cookie kezéből a cetlit. Miután végigfutotta a szöveget, figyelmeztetően felhorkant. – Charlie, isten látja lelkem, ha nem lennél az unokahúgom, letartóztatnálak, mert a bizonyíték visszatartásával akadályoztad a hatóság munkáját. – Tessék? – csattantam fel, hogy mentsem, ami menthető. – És ugyan milyen alapon tennéd ezt? – Ez itt egy bizonyíték. Abban a pillanatban értesítened kellett volna a létezéséről, amikor megkaptad. – Höhö – mondtam, és tudtam, hogy most megfogtam őket. – Fogalmam sincs, hogy mikor került ide. Itt díszelgett a kávéfőzőn, amikor felébredtem. – Akkor tehát betörtek hozzád? – kérdezte Bob bácsi döbbenten. 271

– Nos, nem emlékszem, hogy meghívtam volna őket. BB Cookie-hoz fordult: – Most mit csináljunk ezzel a csajjal? Cookie még mindig engem bámult. – Azt hiszem, eljött az ideje, hogy a térdemre fektessem, és elnáspángoljam. Bob bácsi szeme felcsillant. Istenem, hát Cookie sosem tanul a leckéből? – És mondd, nézhetem a műveletet? – mormogta BB a bajsza alatt. Mintha én ott sem lennék… Cookie felkacagott, és ismét a kávéfőzőhöz ment. Ó, szent gatyamadzag! Annyira képtelen volt ez a helyzet… Valaki kopogott a fürdőszobaajtón. – Charley, kedvesem! – Igen, BB, kedvesem? – Hát ébren vagy? Olyan vicces ez a pasi! – Nem – feleltem, és lemostam a szappanhabot a hátamról. Bosszúsan sóhajtott, mielőtt válaszolt volna: – Hívtak az őrsről. Be kell mennem. Úgy látszik, hogy rábukkantak valamire a srácok a Kyle Kirsch-ügyben – a Kyle Kirsch nevet persze suttogva mondta, így hát nagyon nehezemre esett visszafojtani a kuncogást. – Két emberem áll odalent. Egyiküket felküldöm. – Bob bácsi, ígérem, hogy ébren maradok. Amúgy is kell egy kis kutatást végeznem. Melynek témája Reyes Alexander Farrow és az ő szemet gyönyörködtető Rosszfiúk fotósorozata. Megjegyzem, azokért a fenekét ábrázoló képekért én is hajlandó lettem volna egy kisebb vagyont fizetni. – Minden rendben lesz. Egy hosszú pillanatig elgondolkodott, majd így szólt: – Na jó. Mindjárt visszajövök. Megmondom bent, hogy hol leszek, így bármikor elérsz, ha szükség lenne rám. Aztán el ne aludj nekem! Horkantottam egyet. Jó hangosan. Csak a hatás kedvéért. – Nagyon vicces – mondta, de valami azt súgta, hogy talán nem volt teljesen őszinte ez a kijelentése. 272

Reménykedtem, hogy a dokik pillanatragasztója egyben tart, és megmostam a hajam, a lehető leggyengédebb mozdulatokat téve. Az agyrázkódás borzalmas fájdalommal járt. Ki a fene gondolta volna? Le kellett ülnöm a zuhanytálcára, hogy leborotváljam a lábam. A világ mintha szépen elindult volna a saját tengelyéhez képest jobbra, de épp csak annyira, hogy elveszítsem az egyensúlyomat. Nem állítom, hogy életem legkellemesebb élménye lett volna a felállás… Épp készültem elzárni a vizet, amikor megéreztem Reyes jelenlétét. Egy tüzes áramlat szaladt végig a testemen, és a levegő megtelt feszültséggel. Reyes földre emlékeztető illata, mint éjféli viharban a villám, kavargott körülöttem, körbefont, én pedig vettem egy mély levegőt. Ezúttal észrevettem valamit, ami korábban mindig elkerülte a figyelmemet: hallottam a szívverését. Hallottam, amint visszaverődik a helyiség falain, és a mellkasomban kalapál. A hang fenséges volt, és alig vártam a napot, amikor végre megint emberi alakjában, szemtől szemben láthatom őt. A hús és vér Reyest. Az igazi pasit. Egy szót sem szólt, nem is indult el felém, és már azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon bír-e még valamilyen más titokzatos hatalommal, amiről nem tudok. – Te átlátsz a zuhanyfüggönyön? – kérdeztem félig viccesen, félig komolyan. Hallottam, amint fém hasít a levegőbe, és egy másodperc törtrészével később a pengéje széthasította a zuhanyfüggönyt. – Most már igen – mondta, és féloldalas mosoly jelent meg telt ajkain. Éreztem, hogy a szívem válaszul eszeveszett kalapálásba kezd. A palástja redői közé rejtette a pengét, és amikor az eltűnt a látótérből, megpillantottam Reyes kidolgozott testének hajlatait és domborulatait. Ugyanaz a póló volt rajta, mint korábban, de ezúttal nyoma sem volt vérfoltoknak a felsőtestén. Azonban tudtam, hogy ha előtűnne az e világi teste, és ismét abban jelenne meg előttem, akkor ugyanabban a nyomorúságos állapotában látnám, amelybe az őt ért támadások miatt került. A gyomrom összeszorult a gondolatra, de igyekeztem kirekeszteni a tudatomból ezt a képet. Új lehetőség a láthatáron! Megint módomban állt, hogy meggyőzzem, árulja el nekem, hogy hová rejtette el az e világi testét. Megjegyzem, az adott helyzetben

273

nem zárkóztam volna el a megvesztegetés semmilyen formájától. Sőt, a kőkemény zsarolás mint olyan is igen célravezetőnek tűnt. Elzártam a vizet, és a fürdőlepedőmért nyúltam. Reyes azonban elvette a kezemből a törölközőt, aminek következtében ott ácsorogtam előtte anyaszült meztelenül, és csuromvizesen. Ez pedig nem jelentett mást, mint hogy a lehető legelőnyösebb vesztegető-pozícióba kerültem. – Ezt akarod? – kérdeztem, és széttártam a karom, teljesen kitárulkozva előtte. Azt csak remélni mertem, hogy nem zavarja különösebben az a bizonyos orvosi pillanatragasztó. Nagyon nehéz volt megszabadulni attól a ragacstól. Vágyakozó tekintettel nézett rám, előrébb lépett, és a karjába zárt. Azonban egy pillanatra megállt, elbizonytalanodott, és egy hosszú pillanatig mélyen a szemembe nézett, mintha csak csodálni akart volna. Végigsimított az államon és megcirógatta hüvelykujjával az ajkamat. A szeme kávészínűnek tetszett a napfényben; arany és zöld színű szikrák csillantak meg benne, mintha csillámpor lett volna, majd lassan lehunyta sűrű, sötét szempilláit és az ajkát a számhoz érintette. A csókja elképesztően érzéki volt, a nyelvével szétnyitotta az ajkaimat, és a szám belsejébe hatolt. Az íze olyan volt, mint az éj – sötét és veszélyes. Váratlanul belemarkolt a fenekembe, a száját elvette az enyémről, és a pulzusomat kereste vele a nyakamon. Végigsöpört rajtam a kéj, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy a fülébe suttogjam: – Megkaphatsz, mindenem a tiéd lesz… de csak miután elárultad, hogy hol találom meg az emberi tested. Megmerevedett, egy hosszú pillanatig kivárt, hogy ismét uralja lélegzetvételének ütemét, majd hátrébb lépett, és összehúzott szemmel nézett rám. – Miután elárulom? – Bizony. Percek alatt több fokkal hidegebb lett a helyiségben. Felbőszítettem, és egy szempillantás alatt nyilvánvalóvá vált, hogy ismét zsákutcába kerültünk. Ekkor aggódni kezdtem a bumeráng-effektus miatt, nevezetesen amiatt, hogy visszaüt az ármánykodásom. A macska-egér játékunk immár véglegesnek és visszafordíthatatlannak tűnt. – Képes lennél a tested használni, hogy elérd, amit akarsz? – Naná, gondolkodás nélkül. 274

Láthatóan megbántódott. Éreztem, hogy a csalódottság csak úgy visszhangzik a bensőjében. Ismét közelebb lépett, és már csak pár centire volt az arca az arcomtól, majd pedig a lehető leglágyabb hangon odasúgta: – Te szajha. – Nem tartóztatlak – feleltem, és képtelen voltam nem észrevenni az élt a hangjában. Köddé vált, és nyomában keserű üresség tátongott. Majd úgy éreztem, mintha hirtelen megvilágosodtam volna… belém hasított a felismerés: szajha, vagyis, ööö, prostituált… Ha prostituált, akkor régi idők mozijának sztárja… Te jó ég! Mi tartott nekem ezen ennyi ideig??? – Cookie, gyerünk, ébredj! – olyan hevesen ráztam őt, hogy összekoccantak a fogai, majd pedig elindultam a ruhásszekrényéhez. Feltápászkodott, és úgy nyújtotta égbe a praclijait, mint egy rajzfilmfigura. Gurultam volna a nevetéstől ezt látva, ha nem éreztem volna úgy, hogy az agyrázkódás következtében kis híján széthasad a fejem. Azért egy aprócska nevetésre még futotta. – Kis szívem, így ébredés után rettenetes a séród. Ugye, tudod? Zavartan igyekezett lesimítani a haját, és rám sandított. – Mi folyik itt? – Támadt egy ötletem. – Egy ötleted? – barátságtalanul méregetett egy teljes percen át, mígnem egy melegítőalsót küldtem az arcába, szép, ívelt mozdulattal. Képtelen voltam visszafogni magam. Ugyan legszívesebben összeszorítottam volna a fogam a fájdalomtól, de mégis hatalmas hahotában törtem ki, leginkább azért, mert a bosszú olyan, de olyan édes! Nyami… – Azért a célzási technikádon még van mit javítani – jegyezte meg Cookie, miközben lehámozta az arcáról a ruhadarabot, és álmosan pislogott rám. – Jobb, ha tőlem tudod, hogy nincs gond a célzási technikámmal. Éreztem, hogy úgy sajog a fejem, mintha bármely pillanatban egy atombomba robbanhatna fel benne. A ház hátsó ajtaján át távoztunk az 275

épületből, és Mizéria felé sompolyogtunk annak reményében, hogy elkerüljük az őrt álló rendőrök vizsla pillantását. Rosszul éreztem magam, de az biztos, hogy ha rendőri kíséretet kapunk, aligha tudjuk teljesíteni a legfrissebb küldetésünket. Amikor megálltunk a Csoki és Kávé kávéház előtt, Cookie reményteljes pillantást vetett rám. – Elfelejtettünk valamit? Újabb bizonyítékra bukkantál? – Nem mondhatnám – feleltem, és odafordultam hozzá, mielőtt kiszálltunk volna a kocsiból. – Viszont van egy ötletem.. . Bizonyára Norma és Brad, vagy bárki más, aki odabent van, nagyon fogja majd furcsállni a dolgot, ezért komolyan számítok a segítségedre. – A rúdtáncon kívül bármit vállalok. Beléptünk a kávézóba, és körülnéztünk odabent. Norma tényleg műszakban volt, de azt nem láttuk, hogy ki dolgozik a konyhán. Két vendég tartózkodott a helyiségben, de a mi szempontunkból egyikük sem a legszerencsésebb helyen ücsörgött. Na, mindegy, ezzel még ráérek foglalkozni. A bárpult felé biccentettem, és Cookie-val az oldalamon elindultam. A régi idők mozijának sztárja ott álldogált a pultnál; könyökölt és a lábát bokában keresztezte. Cserszínű puhakalapja és a hosszú viharkabátja kétségkívül a negyvenes évekből való volt, és tagadhatatlanul úgy nézett ki, mint Humphrey Bogart. A látvány összhatása enyhe izgalmat váltott ki belőlem. Cookie is és én is odavoltunk Bogartért… Leültem mellé egy bárszékre, és már jött is Norma. – Helló, szivikék! Megtaláltátok, akit kerestetek? Cookie leült mellém, de sajnálatos módon a rossz oldalra. A pult alatt megragadtam a dzsekijét, és átráncigáltam a másik oldalamra. – Nem – feleltem szomorkásán Normának, – még mindig keressük. Norma együttérzőn ciccegett, és anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, töltött nekünk egy-egy csésze kávét. Némiképp aggasztott, milyen hatással lesz a kávé rám így, hogy eszméletlenül lüktet a fejem, de nemet mondani egy ilyen üdítő és finom italra éppolyan elképzelhetetlen, mint nemet mondani a világbékére. Egyébként is, mindenki csak nyer azon, ha rábólintok egy kávéra. Amint rájöttek arra, hogy intravénásán is adagolható a koffein, bevallom, egészen felvillanyozódtam. 276

Cookie ismét leült, ezúttal a megfelelő oldalra, és a szempillái alól egy ideges pillantást vetett rám. – Emlékszel a szövegedre? – kérdeztem tőle. Összevonta a szemöldökét, de vette a lapot, és bólintott. Elmosolyodtam. – Nagyszerű! Össze kéne próbálnunk a darabot a holnap esti jelmezes próba előtt. – Rendben – mondta, és reszketegen kacarászott. – Tényleg, holnap ruhapróba! – Valami darabban játszotok? – kérdezte Norma, és hozta az étlapokat. – Igen, de csak a Stage House-ban. Nem valami nagy szám. – Hű, ez nagyszerű! – mondta, és ment, hogy letörölje a pultot. – A gimiben én is kacérkodtam a színészkedéssel. Szóljatok, ha rendelni szeretnétek. – Köszönjük – mondtam, majd ismét Cookie-ra néztem. Bogart köztünk ücsörgött, és vetett rám egy oldalpillantást. – Helló – mondtam, és reméltem, hogy ártalmatlannak tűnök. Felém fordult, és mogorva, fenyegető grimaszt vágott. – A világ összes létező kávéháza közül épp az enyémbe sétál be… A szívem kihagyott egy pillanatra. Nagyon, de nagyon hasonlított Bogartra. Borzasztóan sajnáltam, hogy Cookie nem láthatja őt. – Azért van itt, hogy lelkeket gyűjtsön? – kérdezte. Kissé meglepett, hogy tisztában volt a munkám mibenlétével. – Remélem, nem baj – mondtam, és előhalásztam Mimi Jacobs fényképét. Megmutattam neki. – Látta ezt a nőt? Visszafordult, és Brad átadóablaka felé bámult. – Ne nézzen már annyiszor körbe! Elmosolyodtam. – Maga nézett rám. – Hát, azért lássuk be, nem olyan könnyű magát nem észrevenni. Ebben azért volt valami. – Miért nem akar átmenni a másik dimenzióba? Vállat vont. – Miért, van választásom?

277

– Persze. Vegye el a halál szót a halál angyalából. Nem tudom kényszeríteni, hogy átkeljen. Meglepetten nézett rám. – Kedvesem, maga az egyetlen, aki megteheti. Nem akartam nekiállni vitatkozni vele. – Nos, nem fogom kényszeríteni. Ha nem akar átmenni, én nem erőltetem. Elnéztem mellette Cookie-ra. Ott ült, és bámult rám, bólintott, mintha az előadásmódomat szeretné minősíteni. Felhorkantam, mire Cookie zavartan nézett körül. – Most kinevetsz? – kérdezte, a fogai közt szűrve a szót. Igyekezett álcázni, hogy beszél. – Nem – feleltem, majd ismét Bogartra néztem. – Ó, bébi! Megfordultam, és Bradre mosolyogtam, aki épp akkor dugta ki a fejét az átadóablakon. – Hát visszajöttél Brad bácsihoz! – Naná – mondtam. – Tudod, kispofám, az a helyzet, hogy éhes vagyok. Magabiztos mosoly suhant át az arcán. – Épp most mondtad ki a varázsigét, bébi! Visszabújt az ablakon, és nekifogott a főzésnek. A jó ég tudja, mit akar készíteni. Volt viszont egy sanda gyanúm, hogy nem lesz valami nagy mestermunka… – Néha előfordul – mondtam Bogartnak, – hogy az emlékeink elrejtőznek előlünk. Vagy eltemetjük őket. Amikor az emberek átkelnek rajtam keresztül a másik dimenzióba, én látom ezeket az emlékeket. Reméltem, hogy látta már Mimit, vagy esetleg észrevett valamit, ami mindenki más figyelmét elkerülte. Ha átkelne a másik dimenzióba, láthatnám az emlékképeit, és elképzelhető, hogy rábukkannék valamire Mimivel kapcsolatban. De semmiképp nem fogom arra kényszeríteni, hogy átkeljen – azt nem tartottam fontosnak megemlíteni, hogy egyébként fogalmam sem volt róla, hogy hogyan tehetném. Bogart a fejét ingatta. – Nem igazán van senki, aki várna.

278

– Ez hülyeség. Mindenkit vár valaki. Én mondom magának, lehetséges, hogy fogalma sincs, hogy ki, de hogy valaki várja odaát, az holtbiztos. – Ó, ismerem én az embereket – mondta, majd egy nagyot sóhajtott, és hozzátette: – Azt hiszem, mégiscsak átmegyek abba a másik dimenzióba. Nem oszt, nem szoroz, hol dekkolok. Kicsit megsajnáltam. Tudta, hogy valóban vannak, akik várják odaát, de mégsem érezte úgy, hogy érdemes lenne átmennie. Valamit tett a múltban… valamit, ami szakításhoz vezetett, és minden bizonnyal a családjával volt kapcsolatos. Reméltem, hogy meg tudom győzni. Nem volt tudatában annak, hogy mit veszít, ha a földi lét dimenziójában marad. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy jó oka van rá, hogy így döntött. Elhatároztam, hogy tényleg nem fogom erőltetni a dolgot. – Ha készen áll… – mondtam várakozón, és megérintettem a karját. Felnézett, megfogta a kezem, és hideg ajkához érintette. Lágy csókot lehelt a kezemre, és köddé vált. Cookie-ra pillantottam, és elkönyveltem, hogy vesztettem. – Nem vette be a dolgot. – Te látod a holtak szellemének emlékeit? – kérdezte Cookie megilletődötten. Az, hogy ebben az egész helyzetben mi volt, ami miatt megilletődött, sehogyan sem fért a fejembe. – Látom, de soha nem próbáltam még alaposan átnézni az emlékeket, úgy, hogy valami bizonyos dolgot kerestem volna. Ennek ellenére, azt hiszem, képes vagyok megtenni. És meg is kell próbálnom. Van itt még valaki, akivel beszélnem kellene. Intettem Cookie-nak, hogy fogja a csészéjét, és jöjjön utánam az étkezőrészbe. Körülbelül egy tucatnyi asztal volt odabent, egy nagy helyiségben, amelynek oldalai mentén bokszok voltak kialakítva. A világítás halovány volt. Egy fiatal pár üldögélt sugdolózva az egyik hatalmas síküveg ablaknál, amely az útkereszteződésre nézett. A helyiség távolabbi végében egy nő ült az egyik asztalnál. Olyan volt, mint egy drogfüggő prostituált. A bőrét elnézve, nem kevés metamfetamint juttatott a szervezetébe élete során. Ránéztem a székre, majd Cookie-ra pillantottam.

279

– Fázni fogsz – mondtam neki sajnálkozva. Norma máris furcsa pillantásokkal méregetett bennünket, így kénytelen voltam arra kérni Cookie-t, hogy velem szemben üljön, amikor a nővel beszélgetek. Mintha tojáshéjon lépdelne, tett egy óvatos lépést előre, majd leült, és összehúzta magát. A nő szelleme átsejlett Cookie testén. Nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy valaki behatolt a személyes terébe. – Ez rém kellemetlen. Több szempontból is… – jegyezte meg Cookie. – Tudom. Nagyon sajnálom. – Nem érdekes – visszakozott. – Mimiért megteszem. Megtenném, ha kell, mindennap. Csak csinálj valami varázslatot, és derítsd ki, hol van. Elmosolyodtam, és leültem vele szemben. – Meglesz. A nő az asztalon támaszkodott, és kibámult az ablakon. Valami miatt többször is megdörzsölgette a csuklóit, és hirtelen észrevettem, hogy megvágta magát. Ám a sebek láthatóan hegesedtek, tehát begyógyultak, vagyis nem ettől halt meg. Bármi is végzett vele, látszott rajta, hogy eszméletlenül kemény élete volt. – Kedvesem – mondtam, és odanyúltam, hogy megérintsem a karját. Mintha kilépett volna a már-már kényszeresnek tűnő passzivitásból, és üres tekintettel meredt rám. – A nevem Charlotte. Azért jöttem, hogy segítsek. – Gyönyörű vagy – mondta, és felemelte a kezét, hogy megérintse az arcomat. Elmosolyodtam, amint végighúzta a kezét az arcomon és a számon. – Olyan vagy, mint milliónyi csillag. – Ha szeretnél átkelni a másik dimenzióba, rajtam keresztül megteheted. Visszahúzta a kezét, és megrázta a fejét. – Nem tehetem. A pokolra jutok. Megint felé nyúltam, és megfogtam a kezét. – Nem, az nem lehet. Ha a pokolban lenne a helyed, kedvesem, már réges-rég ott lennél. Nincs bíráskodási jogom feletted, de azt jobb, ha tudod, hogy a pokolban nagyon ügyelnek ám arra a srácok, hogy akinek ott a helye, az ott is legyen. 280

Megremegett a szája, és könnyek gyűltek a szemébe. – Akkor nem jutok… nem jutok a pokolra? De… azt hittem, hogy igen… mert a mennybe nem mentem… – Hogy hívnak? – Lori. – Lori, be kell valljam, még én sem értem mindig, hogy egyesek miért nem mennek át simán a másik dimenzióba. Gyakorta előfordul ez, amikor az eltávozott lélek életét erőszakos cselekménnyel oltották ki. Elmondod, hogy haltál meg? Cookie összefonta magán a karját, hogy valamelyest védekezzen a hideg ellen. – Nem emlékszem – mondta Lori, és előrehajolt. Az ujjait az enyémek köré fonta. – Magamat ismerve, nyilván kábítószertúladagolás volt az oka – szégyenkezve nézett rám. – Nem voltam valami jó ember, Charlotte. – Biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobbat hoztad ki abból, amiből lehetett. Az nem kérdés, hogy rajtam kívül más is így gondolja, különben már régen eltűntél volna, a másik irányban. Hogy úgy mondjam, lefelé… De mégis itt vagy. Természetes, hogy egy kicsit össze vagy zavarodva. – Elővettem Mimi fotóját, és megmutattam neki. – Ismerős ez a nő? Lori hunyorított, és az emlékeibe merülve a fejét ingatta. – Nagyon ismerősnek tűnik, de nem tudom, honnan. Nem mindig figyelek oda az emberekre. Olyan távolinak tűnnek. – Amikor átmész a másik dimenzióba, persze csak ha úgy döntesz, hogy megteszed, akkor megengeded, hogy belepillantsak az emlékeidbe, hátha találok valamit Mimivel kapcsolatban? Meglepetten pislogott. – Persze. Tényleg lehetséges az ilyesmi? – Fogalmam sincs – mondtam nevetve. Elmosolyodott. – Akkor mit tegyek? Felálltam. – Csak sétálj át rajtam. A többi történik magától.

281

Nagyot sóhajtott, és felállt ő is. A levegő vibrált körülöttünk az izgalomtól. Nagyon örültem, hogy segíthetek neki. Olyan, de olyan elveszettnek tűnt szegényke. Lehet, hogy erről beszélt mindig Rocket. Lehet, hogy sokan azok közül, akik itt maradtak, a földi dimenzióban, elveszettnek érzik magukat, és nekem kell felkutatnom őket, ahelyett, hogy ők keresnének engem. De nem tudtam, hogyan tehetném meg. Elvégre nem utazgathatok megállás nélkül, keresztül-kasul az országban. Koncentrálnom kellett, és kutatnom az emlékeiben. Amint vettem egy mély levegőt, Lori előrébb lépett, és hallottam, hogy ezt suttogja: – Édes istenem! Az életének képei rám zúdultak. Kezdve azzal az idővel, amikor még gyerek volt, és az anyja eladta az egyik szomszédjuknak egy délutánra, hogy a kedve teljen benne – egészen addig, amíg már középiskolás volt, és egy csapat lány huzigálta a haját, amikor végigment az öltözőszekrények mellett. A szomorúságba öröm is vegyült, amikor azt láttam, hogy az egyik versével megnyert egy versenyt. A költeménye a helyi újságban is megjelent, és a fényképét is közölték. Azóta sem volt olyan büszke magára, mint akkor. Rendbe jött, és egyetemre ment, ahol egy fél év után lemaradt a többiektől, és egy újabb súlyos hibát követett el. Visszatért ahhoz az életvitelhez, amelyben felnőtt, és az utcán élt, egyik drogadagtól a másikig tengetve napjait, mígnem egy piszkos hotelszobában érte a halál. Kábítószer-túladagolásban halt meg. Kénytelen voltam figyelmen kívül hagyni bizonyos emlékképeket, hogy át tudjam nézni azokat, amelyek Mimi ügyének szempontjából fontosak lehetnek, mielőtt végképp eltűnik, elmosódik minden. Megtaláltam azt az alkalmat, amikor Lori először lépett be a Csoki és Kávé ajtaján. Leült, és többé fel sem állt. Magába zárkózva ücsörgött ott, hosszú éveken át. Lassan haladtam végig az emlékképein, láttam a ”támogatóit”, akik gyors egymásutánban követték egymást, de túl sok információ árasztott el, így kénytelen voltam kifejezetten Mimire fókuszálni. Ekkor vettem észre a nőt, aki a kávéház ajtajában támolygott, aki maga volt a megtestesült rettegés, aki tágra nyílt szemmel nézett körül odabent. Ez csak Mimi lehet… Leült és várt. Az autók egymás után álltak meg a kávézó előtt, és a nő idegei láthatóan kezdték felmondani a szolgálatot. Ekkor elővett egy bontatlan alkoholos 282

filcet a noteszéből, és besietett a mosdóba. Körülbelül egy perc múlva egy másik nő is bement a mosdóba, Mimi pedig kirohant az ajtón, és elnyelte az éjszaka sötétje. Hirtelen légvétellel nyitottam ki a szemem, a mellkasomhoz kapva, mintha csak egy medencéből bukkantam volna fel. Teleszívtam a tüdőmet levegővel, és hátradőltem a széken, meglepetten pislogva… Megcsináltam! Átkutattam az emlékezetét. Egy percbe telt, hogy megemésszek mindent, amit láttam. Igyekeztem elnyomni magamban a szomorúságot, amely kitörni készült. Túlzás lenne azt állítani, hogy Lori könnyű és vidám életet élt, azonban ahhoz kétség sem fér, hogy most sokkal jobb helyen van, mint eddig bármikor – még ha ez meglehetősen bizarrul hangzik is. És megtaláltam! Megtaláltam Mimit… Cookie-ra pillantottam, és egy aprócska mosoly játszadozott a szám szegletében. – Hadd kérdezzek valamit – mondtam nagy lihegések közepette. – Tessék. – Ha egy jól szituált üzletember felesége lennél, és egy elképesztően csodás házban laknátok, valamint elbűvölő gyerekeitek lennének, akiket az életednél is jobban szeretsz, mi lenne az a hely, ahol a legkevésbé valószínű, hogy bárki keresne? Cookie arckifejezése reménykedést sugárzott. – Hát sikerült? – Sikerült – mondtam, és a vállam fölött hátrapillantva az utca túloldalára mutattam. – A hajléktalanszálló? – kérdezte Cookie hitetlenkedve. Vállat vonva néztem rá. – Tökéletes rejtekhely! Fel nem foghatom, hogy miért nem gondoltam rá! Mimi egész idő alatt itt volt, az orrunk előtt. – Na de… istenem… na jó, de akkor most mit csináljunk? – kérdezte, és a tenyerével dobolt az asztalon. Láthatóan alig tudta visszafogni magát örömében. – Hát, odamegyünk, és köszönünk neki.

283

TIZENHETEDIK FEJEZET

Tudod, van olyan, hogy jó emberekkel rossz dolgok történnek. Nos, az egyik ilyen dolog én vagyok… PÓLÓFELIRAT

Elsiettünk a bárpult mellett, és a fogyasztásunk fejében letettem egy húszdollárost. – Brad, mondd, elvihetjük, amit rendeltünk? – kiáltottam. Kidugta a fejét az átadóablakon, és kérdőn széttárta a karját. – Mindjárt visszajövünk – mondtam. Átrohantunk az utcán a szemközti téglaépületig. A ház ablakain rács volt, kapuja fémből készült. Elkezdett szitálni az eső. – Nem hiszem, hogy nyitva van – mondta Cookie, a nyomomban szuszogva. Dörömböltem a kapun, váram egy kicsit, majd ismét dörömbölni kezdtem. Jó sok idő múlva egy álmos tekintetű Hulk nyitott ajtót. Úgy döntöttem, hogy a mosolyommal próbálkozom. Leginkább azért, mert nem szerettem volna magamra vonni a haragját. – Helló – mondtam, és elővettem a magánnyomozó-igazolványomat. – Charlotte Davidson vagyok, ő pedig Cookie Kowalski. Magánnyomozó vagyok, és az albuquerque-i rendőrségnek segítek egy ügyben – lódítottam. – Válthatnánk pár szót? – Nem – Hulk morcos volt, ami nem is csoda, hiszen az éjszaka közepén vertük fel álmából. Megjegyzem, a filmben a karakternek e jellemvonását nem domborították ki. Kénytelen leszek írni a producereknek ezzel kapcsolatban… Nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nincs rá hatással az igazolványom. Úgy határoztam, hogy inkább egy húszdollárossal próbálok villantani. – Csak egy pár kérdést szeretnék feltenni. Egy eltűnt nőt keresek. Elvette a kezemből a húszast, és várta, hogy megkezdődjön a kérdezz-felelek. 284

– Ja, persze – elővettem Mimi fotóját a táskámból. – Látta ezt a nőt? Úgy tűnt, hogy egy örökkévalóságig nézegeti a képet. Nagyot sóhajtottam, és elővettem még egy húszdollárost. Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek keresni egy bankautomatát, méghozzá ripszropsz, mert ellenkező esetben – a helyzet jelenlegi állása szerint – benne leszünk a slamasztikában… – Talán – mondta. Elvette a kezemből a képet, és közelebbről is megnézte. – Aha, igen. Ez Molly. – Molly? – nem is rossz. A Mimi majdnem Molly. Lényegesen könnyetbb lehet megszokni, hogy a Molly névre hallgasson, szemben mondjuk a Guinevere-rel vagy a Hildegarddal. – Igen, egész biztos vagyok benne, hogy ő az. De ilyenkor mindenki alszik. – Ide figyeljen! Tudja, hogy van ez; ha mondjuk, az fenyegetne bennünket, hogy bármely pillanatban egy atombomba zuhan a fejünkre, akkor nem várhatnánk reggelig, hogy elbúcsúzzunk, nem igaz? Elnevette magát. Na tessék! Igaz, azt nem mondta senki, hogy Hulknak nincs humorérzéke. – Maga vicces egy csajszi! – Igen, lehetséges, de inkább úgy gondoljon rám, mintha egy élesített atomrakéta lennék. És ha így van, nos, nyilvánvaló, hogy nem várhatok reggelig. – Akkor tehát most akar vele találkozni? A mindenségit neki! A pasasnak remek felfogása van! – Vág az esze, mint a borotva, kispofám! Maga született zseni egyébként? Összevont szemöldökkel nézett rám, és láthatólag azzal volt elfoglalva, hogy kitalálja, bolondot akarok-e csinálni belőle. Közelebb hajoltam hozzá. – És ha végeztünk, akkor talán beugorhatnánk egy kávéra, oda, a túloldalra. Benne van? – Maga nem az esetem. Basszus! Nos, ezt is meg kellett érnem… Mit tehet ilyenkor az ember lánya? – Értem. De azért beenged bennünket?

285

– Ami engem illet, hát a barnánál jobban szeretem a zöldet, ha érti, mire gondolok. – Ó… nos… szóval, uram – mondtam, és elővettem az utolsó húszasomat, – ezzel végképp kimerítette a készletemet. Kikapta a bankjegyet az ujjaim közül, és már nyitotta is az ajtót. – Nos tehát, akkor fel kell iratkozniuk a látogatók listájára, és kell majd egy másolat a magánnyomozói igazolványáról is. Ha ezzel megvagyunk, odaviszem magukat hozzá. Öt perccel később Cookie egy szürke takaróba burkolózott alvó nőt ébresztgetett, aki a hatalmas, tornateremre emlékeztető helyiségben lévő több tucatnyi ágy egyikén feküdt. – Mimi – szólongatta. Alig hallhatóan suttogott. Hogy megértesse Mimivel, jó szándéktól vezérelve jöttünk, Cookie elkérte Hulktól a zseblámpát, és úgy tartotta a kezében, hogy a fény az arcát világítsa meg. Nem volt szívem megmondani neki, hogy ezáltal úgy néz ki, mint a Dickens-féle sztoriban az Elmúlt Karácsonyok Szelleme. – Mimi, drágám! Mimi mozgolódott egy kicsit, ébredezett, és a súlyos szempillái alól pislogott, majd pedig a leghangosabb és legvérfagyasztóbb sikítást hallatta, amit életemben valaha hallottam. Mármint emberi lénytől… A körülöttünk lévő hajléktalan emberek vagy majd kiugrottak a bőrükből ijedtükben, vagy továbbra is békésen szuszogtak. – Mimi, én vagyok az – mondta Cookie, és egyenesen a saját arcába világított a lámpával. Ennek hatására a Jelen Karácsony Szellemével mutatott hasonlóságot, miután a fény úgy vetült az arcára, hogy eltüntette a kisebb ráncokat, és olyan lágy tónust adott a bőrének, mintha éppenséggel radioaktív anyagot sugározna magából. Mimi a levegőbe emelte a lábát – úgy találtam, hogy ez olyasféle harcolj-vagy-menekülj válaszreakció volt, aminek nem volt túl sok értelme, – majd pedig az ágya szélére csúszott, és e mozdulat következtében kisvártatva a földön landolt. Éreztem, hogy valahonnan a hátam mögül egy férfi érinti meg a lábamat. – Mi a nyavalyatörés folyik itt? – érdeklődött. – Ördögűzés. De semmi ok az aggodalomra, uram. Nagy hümmögve a másik oldalára fordult, és már aludt is tovább. 286

Mimi felemelte a fejét, és a matrac túloldaláról nézett ránk. – Cookie? – kérdezte, és sokkal lágyabban csengett a hangja, mint korábban. – Én vagyok – mondta Cookie, és odasietett Mimihez, az ágy másik oldalára, hogy segítsen neki visszamászni a fekhelyére. – Azért jöttünk, hogy segítsünk neked. – Ó, istenem! Annyira sajnálom. Azt hittem… – Vérzel – mondta Cookie, és előhalászott egy zsebkendőt a táskájából. Mimi a felsőajkához nyúlt, majd megtapogatta a vérző orrát, és megtörölgette a zsebkendővel, amit Cookie nyújtott oda neki. – Ez van olyankor, amikor lepereg előttem az életem – mondta, majd maga elé meredt egy pillanatra. – Lehetséges, hogy becsurrantottam… – Gyere, kedvesem – mondta Cookie, és felsegítette, én pedig Mimi másik oldalára mentem. Csekély húsz dollár ellenében – ezúttal Cookie pénztárcája bánta a műveletet – birtokba vehettük az egyik irodahelyiséget, ahol nyugodtan beszélhettünk Mimivel. – Benned aztán van szufla – mondtam, és odaléptem az apró hűtőhöz, hideg vízért. Amikor Mimi orra már nem vérzett, odaadtam neki a vizet. – Sajnálom – mondta, és az arca előtt hadonászott a kezével. – Teljesen magamonkívül voltam. Azt sem tudtam, hol vagyok. És fogalmam sem volt, hogy kik vagytok. – Nos, gondolom, az sem segített, hogy Casper, a Zseblámpa Szelleme lihegett az arcodba. Cookie összevonta a szemöldökét. – Mimi, ő Charley – mondta. – Ó, te jó ég! – Mimi tett egy kísérletet arra, hogy felálljon, de a lábai nem bírták megtartani, így visszarogyott a székre. Odanyúltam, és megfogtam a kezét. – Kérlek, ne kelj fel. Nem vagyok ám olyan különleges valaki. – Hát, az alapján, amit hallottam rólad – mondta, és még mindig fogta a kezem, – minden egyes porcikád különleges. Hogyan találtatok rám? Cookie elmosolyodott. – Hát, erre képes ez a Charley… Jól vagy?

287

Egy pár percnyi bevezetés után Mimi elmondta, hogyan kötött ki végül a hajléktalanszállón. A történetben komoly szerepet játszott egy ittas taxisofőr és egy kisebb, könnyedén eloltható tűz. A lényegi rész, nevezetesen, hogy miért is van Mimi a hajléktalanszállón, csak ezek után következett. – Arra gondoltam, hogy itt biztos nem fog keresni senki. És ők sem találhatnak rám. – Mimi – mondta Cookie, – Warren és a szüleid betegre aggódják magukat. Mimi bólintott. – Ez a kisebbik baj. Még mindig jobb, ha betegre aggódják magukat, mint ha meghalnak. Ezzel a megállapítással maximálisan egyet tudtam érteni. Késő volt, és úgy éreztem, mindjárt szétrobban a fejem. Eldöntöttem, hogy beavatom Mimit, és elmondom neki, mire gyanakszunk, majd szépen kereket oldok. – Szólj rám, ha már hallottad, amit mondani akarok. Mimi a homlokát ráncolva, kérdőn meredt rám. – Egy este a gimnáziumban volt egy buli. Egy Hana Insinga nevű lány meglépett otthonról, és elment ebbe a bizonyos buliba. Másnap pedig bejelentették a szülei, hogy eltűnt a lányuk. Mimi lesütötte a szemét, amikor kimondtam Hana nevét. Folytattam a történetet: – Pár gyerek emlékezett arra, hogy látták Hanát a buliban, de nem mindenki. Voltak, akik azt állították, Hana egy pasival ment el, mások kizártnak tartották ezt, és kötötték az ebet a karóhoz, hogy Hana egyedül távozott. Mimi lélegzete mintha egy pillanatra elakadt volna, így arra gondoltam, hogy jó úton járok. – És most, húsz évvel később azok, akik azt vallották annak idején, hogy Hana egy pasassal ment el a buliról, szép sorjában meghalnak. Nos, talán egy kissé furcsa így ez az egész… Mimi lehajtotta a fejét, mintha képtelen lenne állni a tekintetünket. Cookie bátorítólag a vállára tette a kezét. – Majdnem klappol minden, de Hana nem csak egyszerűen egy fiúval ment el arról a buliról. Többen is vele tartottunk. 288

Cookie megmerevedett. – Hogy érted ezt? – Úgy érti – mondtam, és közben igyekeztem a Mimiből áradó és felém sugárzó szomorúságot valamiképpen figyelmen kívül hagyni, – hogy aznap éjjel több gyerek segédkezett abban, hogy kivigyék a holttestét a házból. Már halott volt, és együtt mentek, hogy eltemessék őt. Igazam van? – Ez volt az egyetlen értelmes magyarázat. Mimi letörölt egy könnycseppet a vérfoltos zsebkendővel. – Igen. Hét gyerek volt. Heten voltunk. Cookie a szája elé emelte a kezét, hátha némiképp tompíthatja a sóhaját. Letérdeltem, hogy Mimiével egy magasságban legyen a szemem. – Valaki megölte őt abban a buliban. És talán te láttad is, hogy ki volt. Megfenyegettek, hogy ha feladod a gyilkost, te is úgy járhatsz, mint Hana? – Kérlek, ne folytasd! – könyörgött Mimi, és most már szívszaggatóan zokogott. – Zaklattak a többiek a suliban? Lökdöstek a folyosókon? Kiverték a kezedből a könyveket? Mondjuk, azzal a céllal, hogy emlékeztessenek, mire számíthatsz, ha eljár a szád, és azért, hogy tudd, a kezükben van a sorsod. – Nem… én nem tudom… Elhatároztam, hogy Tommy Zapata esetével kezdem, és Kyle Kirsch történetét a végére hagyom, hogy legyen egy igazi csattanó. – Van az egész ügynek bármi köze Tommy Zapatához, az autókereskedőhöz, akivel a minap együtt ebédeltél? Elállt a lélegzete, és rám nézett. – Hát ezt meg honnan tudod? – Tommyt három nappal ezelőtt holtan találták. Mimi a szája elé kapta a kezét. – A férjedet vádolják a gyilkosság elkövetésével, és baj is lehet, ha nem bizonyítjuk be minél hamarabb, hogy Warrennek semmi köze az ügyhöz. – Ne! – kiáltott fel Mimi, és az ajtó felé indult. – Nem! A férjem ártatlan. Ezek nem értenek semmit! Utána mentem, és megragadtam a karját. 289

– Mimi, állj meg! Tudunk segíteni, de tudnom kell, hogy pontosan mi történt. – De… – Ülj le, és mondd el rendre, hogy mi történt. Így ki tudlak húzni téged is, és a férjedet is a slamasztikából. Mondd, mi történt aznap éjjel azon a bulin? Mimi habozott, megingott, majd egy reszketeg sóhaj kíséretében ismét csak leült az irodai székre. – A buliban voltunk, és felmentem a fürdőszobába egy barátommal. Nem éreztem jól magam. Ez a bizonyos barát minden bizonnyal Janelle York volt… – Tommy Zapatáéknál volt a buli. A szülei elutaztak – Mimi tágra nyílt szemmel nézett rám. – Nagyon jó volt a hangulat. Tudod, elvoltunk, zenét hallgattunk, meg ilyenek. Aztán azzal a barátommal bementünk Tommy szüleinek a fürdőszobájába. Bent töltöttünk egy kis időt, csak beszélgettünk. Aztán egyszer csak hangokat hallottunk. Lekapcsoltuk a lámpát, és résnyire nyitottuk az ajtót, hogy kikukucskáljunk. Arra tippeltünk, hogy valaki épp Tommy szüleinek ágyán fog… szóval, érted. Kitaláltuk, hogy majd jól megijesztjük őket. Viccből. Cookie elővett egy tiszta zsebkendőt, és odanyújtotta Miminek. Mimi egy percen át fújta az orrát. – De három fiú jött be a szobába. Mindhárman focisták. Letették Hanát az ágyra. És mindhárman szexeltek vele – Mimi a zsebkendőbe zokogott. – És Tommy volt az egyik? – kérdeztem. – Nem, ő a sarokban volt egy másik lánnyal. Tehát Tommy nagyon is ott volt abban a buliban, most pedig már halott. Egy kis időbe telt, míg Mimi összeszedte magát annyira, hogy folytatni tudja. – Nem hiszem, hogy megegyezésen alapult volna a dolog, mert Hana nagyon be volt rúgva. Lehányta az egyik srácot. A fiú lemászott Hanáról, és elkezdett üvöltözni vele. Láthatóan megijesztette Hanát. Hana feltápászkodott, és megpróbált kimenni a szobából. Ekkor történt a dolog. Nem vagyok benne biztos, hogy a fiú meglökte-e, vagy 290

pontosan mit is csinált. Nagyon rosszul lehetett látni. Azonban az biztos, hogy Hana nekiesett az egyik hálószobai komódnak, és betört a feje. Tommy megpróbálta elállítani a vérzést, de Hana perceken belül meghalt. Érdekesnek tartottam, hogy Mimi nem említette Kyle nevét. Vajon fél tőle? Mimi szinte esdekelve nézett ránk. – Baleset volt. Meg lehetett volna magyarázni, de a fiúk kihátráltak a dologból. Körülbelül fél órán át fel-alá mászkáltak és káromkodtak, és próbálták kitalálni, hogy mit tegyenek. Tommy apja a temetőben dolgozott, és az egyikük hirtelen előállt egy tervvel. Ennek értelmében a srácok törölközőkbe akarták csavarni Hana testét. Ekkor találtak ránk a fürdőszobában. Nagyon zokogtam. Persze ettől még idegesebbek lettek. – Bántottak? – kérdezte Cookie, és az arckifejezése majdnem olyan elkeseredett volt, mint Mimié. – Nem – felelte. – Nem mondhatnám. Betekerték Hanát néhány törölközőbe, feltakarították a vért, és miután mindenki hazament a buliból, elcipelték a holttestet Tommy kocsijáig. Bedobtak két lapátot, és kényszerítettek, hogy szálljunk be a hátsó ülésre, és menjünk mi is velük. Aztán a temetőhöz mentünk. – Hát persze – mondtam, hirtelen leesett a tantusz. – Azok a számok, amelyeket Hana neve mellé írtál a vécé falára! Tudtam, hogy ismerősek valahonnan. Parcellaszámok! Frissen ásott sírhelyre temették őt. – Nem sírhelyre, hanem sírhely alá – kérdőn vontam össze a szemöldökömet, így Mimi elmagyarázta az egészet: – A sírgondozó már kiásott egy sírt a másnap tartandó temetésre. A srácok még lejjebb ástak, mi pedig néztük őket… – elcsuklott a hangja, amikor felidézte ezt az emléket. – Mi pedig csak néztük, hogy mit csinálnak. Meg sem próbáltuk megakadályozni a dolgot. Ha valamikor az életben, hát ott és akkor lett volna mód jót tenni… Cookie két kezébe fogta Mimi kezét. – Nem a te hibád volt, Mimi. – De azt mondták, hogy igen – vitatkozott Mimi. – Azt mondták, hogy mert segítettünk nekik, mi is bűnrészesekké váltunk, és ha bármit is elmondunk a történtekről bárkinek, megölnek bennünket. Ó, istenem, annyira, de annyira féltünk! 291

A félelem, amely Mimit az elmúlt húsz éven át végig kísértette, most feléledt benne megint, és ismét a hatalmába kerítette. Rajtam is végigsöpört, fullasztó hullámokban. Küzdöttem az érzés ellen, és teleszívtam levegővel a tüdőmet, hogy valamiképp harcolhassak ellene. Mimi folytatta az elbeszélését. – Azt hittük, hogy biztosan megölnek majd bennünket is. De nem tették. Hana testét a sírba helyezték, és betemették. Másnap Mr. Romerót Hana holtteste fölé temették. És soha senki nem tudta meg, hogy mi történt. Tulajdonképpen nem szándékos emberölés történt, és nem előre eltervezett gyilkosságról volt szó – és ez volt Mimi és Janelle hatalmas nagy szerencséje; ellenkező esetben minden bizonnyal ők is Hana sorsára jutottak volna. Ha azok a srácok vérbeli, könyörtelen gyilkosok lettek volna, valószínűleg nem lett volna módom arra, hogy Mimivel találkozhassak. – Olyannyira remegtem, hogy alig kaptam levegőt – folytatta Mimi, és szinte most is olyan hevesen rázkódott a teste. – Ami pedig az iskolai zaklatást illeti, nos, teljesen igazad van – nézett rám. – Egyre arcátlanabb húzásaik voltak, és egész egyszerűen elviselhetetlenné vált a helyzet. Nem jártam be az iskolába, és végül könyörögtem a szüleimnek, hogy engedjenek a nagymamámhoz költözni, ide, Albuquerque-be. Képtelen lettem volna tovább élni abban a városban. Képtelen voltam Mr. és Mrs. Insinga szemébe nézni, tudván, hogy min mennek keresztül. – Ugyanezzel fenyegették meg Janelle-t is? – kérdeztem. Zavartan nézett rám. – Janelle-t? – Janelle Yorkot. Mimi szomorúsága undorrá változott. – Janelle a csatlósukká vált. Olyan lett, mint valami öleb. Mintha eggyé vált volna velük. – Nem értem – mondtam, és felálltam. – Ti ketten rejtőzködtetek … Összevonta a szemöldökét. – Nem Janelle-lel voltam a fürdőszobában – mondta, és mintha rosszallta volna, hogy ilyesmit feltételeztem. – Ő is bent volt a fiúkkal a hálószobában, és Tommyval enyelgett egy babzsák fotelben, a 292

sarokban. Bármire képes lett volna Tommy kedvéért. Amikor Tommy kiborult, hogy a szülei megtudják, mi történt, Janelle ötlete volt, hogy temessék Hanát az alá a bizonyos sírhely alá. Széttártam a kezem. – Akkor ki volt bent veled a fürdőszobában? És ki volt az, aki Hanával szexelt? Mimi nyelt egy nagyot. Éreztem, hogy erről nem szeretne beszélni. – Jeff volt. Jeff Hargrove volt… Hanával akkor. – Várj csak! Jeff Hargrove szexelt Hanával? – Igen. Mármint akkor éppen ő. Azt hiszem, hogy… egymás után voltak vele. – És kik voltak a többiek? Kétségbeesetten vállat vont. – Jeffen kívül ott volt még Nick Velasquez és Anthony Richardson. Mi a fene? – És Mimi, ki volt veled a fürdőszobában? Lehajtotta a fejét. – Szeretném, ha ez köztünk maradna. Letérdeltem, és mélyen a szemébe néztem. – Nem ígérhetem meg, hogy nem fog kiderülni, Mimi, de muszáj tudnunk, hogy ki volt ott veled. Nagyot sóhajtott, és vonakodva mondta: – Kyle Kirsch. A válasza hallatán elállt a lélegzetem. – Ezzel azt akarod mondani, hogy Kyle Kirschnek semmi köze nem volt Hana halálához? Mimi meglepődött. – Nem, egyáltalán nem volt köze hozzá. Majdnem olyan kegyetlenül bántak vele is a többiek, mint velem. De mivel a seriff fia volt, nem mentek azért olyan messzire, ami a megaláztatásokat illeti – megragadta a karomat, és a körmeit a ruhám ujjába mélyesztette. – Ismerned kellett volna Jeff Hargrove-ot. Nem normális. Seriff ide, seriff oda, ő legszívesebben mindkettőnkkel végzett volna. Visszahuppantam a sarkamra. – Rendben, és akkor most mi legyen? – kérdeztem, hangosan gondolkodva. Kétkedő pillantást vetettem Cookie-ra. – Kyle, mi? Nem 293

akarta, hogy ez az egész ügy napvilágra kerüljön, és ezért most szépen kinyír mindenkit, aki benne volt? – Tessék? – Mimi szinte kiabált, a körmét még mélyebbre vájta a bőrömbe, és igyekezett helyre tenni bennünket. – Kyle sosem tenne ilyesmit. A légynek sem tudna ártani. – Mimi – mondtam együttérzőn, – a halálesetek azután történtek, hogy Kyle Kirsch bejelentette, hogy indul a szenátusi választásokon. Nehéz nem észrevenni az összefüggést. – Tudom, hogy egyre több haláleset történt, de senki sem tudja, hogy ki áll az egész mögött. Még Kyle sem. Halálra van rémülve – Mimi Cookie-ra pillantott. – Mindenféle testőröket fogadott fel – egy pillanatra elgondolkodott, majd a fejét ingatta. – Más nem lehet, csak Jeff Hargrove. Mindig is bolond volt. Cookie előrébb hajolt. – Mimi, Jeff Hargrove két hete a medencéjébe fulladt. Valós, hamisítatlan döbbenet lett úrrá Mimi vonásain. Épp olyan elveszettnek tűnt ő is, mint mi. Én pedig egyáltalán nem láttam a kiutat ebből az egészből… – Nick Velasquez pedig három héttel ezelőtt követett el öngyilkosságot. – Erről tudtam. És Anthony Richardson is, de azt nem tudtam, hogy Jeff is meghalt. – Kedvesem, mindnyájan halottak, akik abban a szobában voltak, kivéve téged és Kyle-t. Nincs más magyarázat. – Nem – rázta a fejét tagadólag Mimi. – Ez egész egyszerűen nem lehet igaz. Ha ismernétek Kyle-t… – Volt köztetek valami? – kérdeztem. A szerelem nemcsak vak, hanem gyakran vezeti az embert tévútra is… Mimi egy újabb kétkedő pillantást vetett rám. Be kell ismernem, az ilyesfajta nézések nagymestere ez a nő. – Nem, nem volt köztünk ilyesmi… Nem érted… – itt egy pillanatra elnémult, az ajkába harapott, és megadóan sóhajtott egyet. – Nos, senki nem tudja, amit most elmondok nektek. Kyle meleg. A fürdőszobában fiúkról beszélgettünk. Ó, az ég szerelmére! A helyzet egyre jobb…

294

– Nos, hadd gondolkodjam – mondtam, és a homlokomat dörzsölgettem. – Mondd csak el, légy szíves, hogy miért is mentél el ebédelni a minap Tommy Zapatával. Összevonta a szemöldökét. – Megkért, hogy találkozzam vele. Tartottam attól, hogy mi lesz, ha nemet mondok. Azt mondta, hogy valaki elkezdte zsarolni, és képtelen arra, hogy folytassa az életét. A zsarolás általában oda vezet, hogy az áldozat úgy érzi, képtelen együtt élni azzal, amit tett. Elképesztő. – Azt mondta, hogy találkozott Kyle-lal, és elmondta neki, hogy arra készül, bevall mindent, és vállalja a felelősséget azért, amit tett. Megkérdezett, hogy támogatnám-e ebben. Arra készült, hogy elmondja a rendőröknek, hogy megfenyegettek engem és Kyle-t, és hogy kényszerítettek bennünket arra, hogy tartsunk velük. Ennek így semmi, de semmi értelme nincs… – Kyle családja nagyon tehetős, te is egy jómódú férfi felesége vagy, és mégsem benneteket kezdtek el zsarolni? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem, de azt hiszem, tudom, hogy ki volt a zsaroló. – Tényleg? – Hát, Tommy úgy gondolta, hogy Jeff Hargrove áll a dolog hátterében. – Várj csak! Az a pasas, aki a legnagyobb eséllyel került volna börtönbe erőszakos közösülés és gyilkosság vádjával, ha mindez kiderül? Arról a Jeff Hargrove-ról beszélünk? – Igen. Tommy úgy gondolta, hogy valami anyagi zűrbe keveredhetett, és úgy döntött, hogy Tommy, akinek jól menő autókereskedése van, könnyű célpont lesz a számára. És Tommynak igaza is volt. Átnéztem a Jeff anyagi helyzetére vonatkozó adatokat… Basszus! Ez nagy dobás volt! – …és azokon a napokon kötött le pénzt, amikor Tommy fizetett neki. Három ilyen alkalom volt. Hűha! És ennek ellenére Tommy is és Jeff is halott. – Kyle felhívott később – folytatta Mimi, – és elmondta, hogy Tommy bocsánatot kért tőle, mert amire készült, azzal minden bizonnyal romba döntötte volna Kyle politikai karrierről szőtt álmait.

295

– Ez elég jó ok lehet arra, hogy az ember gyilkoljon, Mimi – jegyezte meg Cookie. – Nem, Kyle-t nem izgatta a dolog. Arra készült, hogy kiáll ő is a nyilvánosság elé Tommyval. Épp ma tartott volna beszédet Tommyval az oldalán, és azt tervezte, hogy ma jelenti be, hogy mi is történt. Bakker! – Lehet, hogy meggondolta magát. Mimi csalódottan sóhajtott. – Ha ismernéd Kyle-t, nem feltételeznél ilyesmit. Amire célozgatsz, az teljesen összeegyeztethetetlen a személyiségével, és totális képtelenség. Eleve úgy érezte mindig is, hogy hazugságban él, mert rejtegetnie kell a homoszexualitását. Végighúztam a kezem az arcomon. Nagyon fájt a fejem, és nem csak az agyrázkódás miatt. Azt hittem, hogy megoldottam az ügyet. És erre tessék! Ez a helyzet… – Rendben – mondtam végül, a csalódottságtól rekedt hangon. – Tehát miután elköltöztél Albuquerque-be, mit csinált Kyle? Normálisabban bántak vele a suliban azok a srácok? Mimi vállat vont, és vágott egy grimaszt. – Kyle remek színész. Lassacskán sikerült meggyőznie Jeffet arról, hogy tulajdonképpen az ő oldalán áll. Aztán, amikor vége lett a sulinak, ugyanazt tette, amit én is. Elköltözött a városból, és az egész nyarat a nagymamájánál töltötte. – Tehát miután találkoztál Tommy Zapatával, valaki megfenyegetett téged is? Emiatt döntöttél úgy, hogy eltűnsz? – Nem sokkal azután történt, hogy észrevettem, sorra halnak meg azok, akik akkor ott voltak. Tudtam, hogy a családom is veszélyben van. Ha én vagyok a célpont, ők pedig ott vannak körülöttem, akkor sosem lesznek biztonságban. Így tehát egy szép napon fogtam egy taxit, és megléptem. Ha nem lett volna az a tűzeset, akkor most már javában Spokane-ben lennék. – De sikerült életben maradnod – mondta Cookie. – Most pedig biztonságba kell vinnünk. Igen, és közben nem ártana kiderítenem, hogy voltaképpen mi is folyik itt.

296

A fények hirtelen kialudtak, és baljós sötétség ereszkedett a helyiségre. Csendre intettem a többieket, majd a földre kuporodtam, és kinéztem az iroda ajtaján. A folyosón, a vészvilágítás derengő fényében egy hatalmas férfialakot láttam a padlón elnyúlva – minden bizonnyal Hulk lehetett. – A rohadék – mondtam, és képtelen voltam hinni a szememnek. – Követtek bennünket? Kénytelen leszek a jövőben sokkal nagyobb figyelmet fordítani arra, hogy ki van a sarkamban. Kezdett nagyon, de nagyon nevetségessé válni a helyzet. – Ki az? – kérdezte Mimi, és éles suttogása végig hallatszott a folyosón. Cookie a mutatóujját a szája elé tette, hogy csendre intse Mimit. Megfogtam Mimi egyik kezét, Cookie pedig a másikat, és kirohantunk az irodából, a hátsó kijárat felé, amelyet még befelé jövet vettem észre. Dobozokat és zsákokat kerülgettünk, olyan csendesen, ahogy csak bírtuk, amíg végre odaértünk a hátsó ajtóhoz. Hála az égnek, a tetőn doboló eső némiképp elfedte a zajt, amit keltettünk. Volt egy vésznyitó az ajtón, de ha kinyitjuk, biztosan bekapcsol a riasztó, így aztán haboztam, hogy arra meneküljünk-e. Persze az is lehet, hogy épp a riasztó vijjogása könnyítené meg a dolgunkat. A lányokat az ajtóhoz közeli sötét sarokba vezettem. Ott lapítottunk, miközben igyekeztem eldönteni, hogy jót tenne-e nekünk, ha a riasztóval hívnánk fel magunkra a figyelmet. – Hahó, főnök – mondta Angyal, aki épp mellettem tűnt elő a semmiből. Megugrottam, halálra rémítve ezzel Cookie-t és Mimit, majd Angyalra sandítottam. – Már megint? Ez most komoly? – suttogtam. – Mit csinálsz? – Menekülök a rosszfiúk elől. Miért, mi mást szoktam csinálni? – Kihez beszél Charley? – kérdezte Mimi. – Ööö… – Cookie egy pillanatra elbizonytalanodott, majd ezt mondta: – Gyakorol egy színdarabra. – Most?

297

– Nos, akkor hagyjam rád a helyzet elintézését? – kérdezte Angyal, és mély hangon kacarászott. A szememet forgatva Cookie-hoz fordultam. – Jó – suttogtam, – akkor állítsd készenlétbe a telefonod. Ti ketten kiszaladtok azon az ajtón, és nem álltok meg, bármi is történjék. Én becsukom az ajtót, és megpróbálom kintről elbarikádozni. – Mivel? – kérdezte Cookie, és aggodalmas suttogásából félreérthetetlenül hallatszott, hogy nagyon be van gyulladva. – Cookie – mondtam, és megfogtam a kezét, – mondd, hagytalak már valaha cserben téged? – Nem amiatt aggódom, hogy cserbenhagysz. Amiatt aggódom, hogy bajod esik. Ezek az emberek hidegvérű gyilkosok, Charley. – Azt hiszem, hányingerem van – jegyezte meg Mimi. Mindketten úgy remegtek, mint a nyárfalevél, és komoly aggályaim voltak azzal kapcsolatban, hogy kijutnak-e úgy az épületből, hogy nem törik össze magukat. – Cookie, ki kell vinned innen Mimit. Számít a segítségünkre. Meg tudod csinálni. Cookie vett egy mély levegőt. – Rendben. Jó. Megcsinálom. De siess nagyon! Te sokkal jobban célzol, mint én – mondta, és elővett a retiküljéből egy 0.380-as pisztolyt. – Szent gatyamadzag! – mormoltam. Még mindig nem szereztem vissza a Glockomat az ominózus motelszobai kalandom óta. Cookie úgy remegett, mint a kocsonya. Te jó ég! A fegyver súlyából ítélve… – Te, Cookie, van ebben töltény? – Ó – motyogta, majd ismét a táskájába nyúlt, és kivett belőle egy töltött tárat. Mosolyogva adta a kezembe. – Siess – mondta, amint a helyére pattintottam a tárat, és elforgattam. A kattanás hangosan visszhangzott, és összerezzentem. Az eső koppanása a tetőn némiképp tompította a hangot, de az biztos, hogy egy kőhajításnyi távolságon belül mindenki hallotta. Innentől fogva nyilvánvalóvá volt az ellenségünk számára is, hogy fegyver van nálam. – Tudod, hogy mennyien vannak? – kérdeztem Angyaltól. – Csak egy. Az a szenya, még a motelből. – Gonosz Murtaugh? – érdeklődtem. 298

– Ha így hívod… – felelte vállat vonva. – Egye meg a fene – mondtam, és körülnéztem. – És menjen a pokolba. – Tényleg nagyon jól csinálja – jegyezte meg Mimi. – Megvan benne az a bizonyos drámai erő… – Ó – fordultam felé, – igazán nagyon köszönöm. Most Cookie-n volt a sor, hogy a szemét forgassa. Egy bosszúsat sóhajtott, majd megfogta Mimi kezét, és elindultak az ajtó felé. Cookie hatalmas csattanással feszült az ajtónak. A második próbálkozása lényegesen gyümölcsözőbb volt, mint az első. Az ajtó kinyílt és – ahogy az egyébként várható is volt – megszólalt a riasztó vijjogó hangja, ami nagymértékben emlékeztetett Mimi kiáltására. Utánuk eredtem, és ekkor két dolog történt egy időben: Cookie leesett a kinti lépcsőkön, és egy csúnya, de igazán csúnya késszúrás érte a hátamat.

299

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Egy sikertelen próbálkozás még nem jelenti azt, hogy másodszorra nem buksz el… PÓLÓFELIRAT

Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy – valami számomra érthetetlen okból kifolyólag – ezen a héten bizonyos emberek azt vették a fejükbe, hogy kiszúrnak, illetőleg kivágnak belőlem darabokat, mintha egy nyavalyás töklámpás lennék. Persze lehet, hogy mindez azért volt, mert közeledett a halloween… Általános igazság, hogy a késszúrás fájdalommal jár. Előrezuhantam, és ráestem Mimire, aki pedig Cookiera esett, és csak abban mertem reménykedni, hogy nem lövöm le véletlenül egyiküket sem. Cookie mentségére legyen mondva, veszedelmesen nagy eső volt. Amíg mi a lépcső aljánál kellemes kis halomba zuhantunk, és egymás hegyén-hátán hevertünk a földön, Angyal teljes erejével nyomta az ajtót. Áldja meg az ég a bandaszellemet! Voltaképpen Gonosz Murtaugh arcába nyomta az ajtót, ami egyszer csak hatalmas csattanással vágódott be, és egy kés csörömpölve esett le a lépcsőn. – Húha, Angyal! Ezt klasszul csináltad! – mondtam, és Cookie térdébe vertem az agyrázkódástól zsongó fejemet. Na, majd ebből tanul a lány! – Rohanjatok! – kiáltotta rémülten Angyal. Hirtelen nagyon ingerültnek tűnt… A szívem vadul kalapált, amint nagy nehezen feltápászkodtunk, és rohanni kezdtünk végig a sikátorban, arrafelé, ahol már lényegesen sötétebb volt. Ha van az üldözőnknél pisztoly – mint ahogy valószínűleg van is, – akkor sokkal könnyebben tud ránk célozni, ha az utcák irányába indulunk. Arrafelé lényegesen világosabb van, és nem sok esélyünk lenne menedéket találni. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha megkerüljük az épületet, és a kávézó felé vesszük az irányt. 300

Imádkoztam magamban, hogy Normának legyen kulcsa, hogy magunkra zárhassuk a kávézó ajtaját. A riasztónak köszönhetően pedig remélhetőleg hamarosan felbukkannak a rend őrei is. Cookie vadul kapkodta a tekintetét futás közben. El kell ismernem, hogy ez a csajszi igazán tudja szedni a lábát, ha a helyzet úgy kívánja. Azonban még hat méternyit sem haladtunk előre, az ajtó ismét kicsapódott, és az épület külső téglafalának vetődött. Mimi sikított, ami a helyzet jellegéből adódóan nem feltétlenül volt értelmes dolog. Bár az is igaz, hogy nem feltételezhetjük egyértelműen, hogy a környékbeliek közül mindenki hallotta a riasztót. – Fussatok! – kiáltottam rájuk, én pedig megfordultam, és céloztam. Sokkal nehezebb dolgom volt, mint vártam, tekintettel az esőre, amely patakokban folyt végig az arcomon. Lőttem egyet, mire válaszul a pasas fedezékbe bújt, az épület mögé, így Cookie-nak és Miminek lehetősége volt arra, hogy meglépjen. Gyorsan szedtem a lábam, hogy utolérjem őket. – És most mit csináljak? – kérdezte Angyal, és megint amolyan gyagya szöcske módjára szökdécselt körülöttem. – Amit csak akarsz, kedvesem – mondtam, és rohantam. Igyekeztem megbecsülni a távolságot a hajléktalanszálló és a szomszédságában lévő cukorkaüzem között. Volt néhány láda és doboz az utunkban, de úgy látszott, hogy nem lesz velük nagy gond, és különben is, az akadályok szükség esetén remek fedezékül is szolgálhatnak. Nos, az a bizonyos szükség hamarosan előállt. Túlságosan hamar… Egy lövés hallatszott, és Mimi sikoltva a földre zuhant. A kezével igyekezett takarni a fejét. Céloztam, és ismét elsütöttem a fegyverem, de a támadónk máris két újabb sorozatot lőtt ki. Életemben először fordult elő velem, hogy tűzharcba keveredtem. Annak is egy valódi, vérre menő változatába, ahol az ellenfelem egy nagyon, de nagyon rossz fiú volt. És a helyzet úgy állt, hogy egyikünk sem volt a helyzet magaslatán. A fejére céloztam, de egy kicsivel fölé ment a lövedék. Arról fogalmam sem volt, hogy ő mi a nyavalyára céloz, de persze lehetséges, hogy a cukorkaüzem ablakainak kilövése a likvidálásunkra tett trükkös manőverkísérlet részét képezte. Cookie és Mimi egy konténer közelében voltak, és el is indultak az irányába, hogy mögötte fedezékre leljenek. Gonosz Murtaugh éppen felénk rohant, 301

amikor Angyal elgáncsolta. A fegyvere a földre esett, és csúszni kezdett a nedves talajon. – Kapd el a fegyverét! – kiáltottam oda Angyalnak, és átszaladtam a sikátoron, hogy csatlakozzam Cookie-hoz. Angyal rám meredt, és széttárta a karját. – Tudod, hogy nem így működik! Jaj, istenem! Hát mégiscsak vannak szabályok? – Eltalált benneteket? – kérdeztem lélekszakadva, amikor besurrantam melléjük a konténer mögé. – Nem hiszem – felelte Mimi. – Szerinted még mennyi idő, mire ideérnek a zsaruk? – Több, mint amennyi időnk nekünk van – úgy döntöttem, hogy igazat mondok. Angyal ugyan odébb rúgta a támadónk fegyverét, de a pasasnak csupán pár pillanatba telt, hogy megtalálja, kézbe vegye, és megint elinduljon felénk. Mi pedig ott lapultunk a konténer mögött, ahonnan sehová sem tudtunk szaladni; nem volt kiút. Átfurakodtam Cookie és Mimi között, hogy megnézzem, van-e a mögöttünk lévő kerítésen valahol egy rés. Persze nem volt ekkora szerencsénk. Minimum három méter magas volt. És tekintettel arra, hogy beton zsalutéglából épült, kételkedtem benne, hogy át tudnám törni, kivéve persze, ha lett volna hely arra, hogy jó messziről nekifussak. Persze ha fel tudnánk mászni a konténerre, megpróbálkozhatnánk a kerítés megmászásával, de akkor tökéletes célpontot szolgáltatnánk a támadónknak. Az pedig igen valószínű, hogy a pasasnak több tölténye van, mint nekem. – Sajnálom, Mimi – mondtam. Nyomós oka volt rá, hogy elrejtőzzön, erre fogtam magam, és szépen elvezettem hozzá az üldözőjét. Nos, azt hiszem, van még hová fejlődnöm… – Ne, kérlek, ne mondd ezt – Mimi elkezdett sírni, és megállíthatatlanul reszketett. Ezt látva összeszorult a szívem. – Nem a te hibád. Csakis az enyém, senki másé. Gyorsan körbepillantottam a helyszínen. Gonosz Murtaugh már csaknem beért bennünket, a fegyvere a kezében, bármely pillanatban kész volt lőni. Akár még az is elképzelhető lett volna, hogy egyszerűen keresztüllövöm, persze csak akkor, ha karnyújtásnyi távolságra kerül majd, és nem mozdul. 302

– Bárcsak azt tettem volna húsz évvel ezelőtt, amit tennem kellett volna! – Mimi – sóhajtotta Cookie, és átkarolta a barátnőjét. Mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit is teszek, felemeltem a 0.380-ast, és előléptem a konténer mögül. Sebezhetetlenebbnek éreztem magam, mint addig bármikor. Leszámítva talán azt az esetet, Mexico Cityben. Akkor is amiatt a nyomorult tequila miatt… – Te vagy, aki megütött! – kiáltottam bele a szakadó esőbe. Nem volt más választásom, meg kellett idéznem Reyest. Nagyon nem örültem ennek, mert hát, ugye, mégiscsak kínozták őt, meg minden, de nem volt más választásom… Gonosz vigyor ült ki a támadóm arcára, és abban a pillanatban már meg is értettem, hogy miért is a Gonosz Murtaugh nevet adtam neki. – Rey'aziel… Se szó, se beszéd, Gonosz Murtaugh meghúzta a ravaszt. Várjunk csak, hiszen még be sem fejeztem a mondatot. A világ ismét lelassult, és a Gonosz Murtaugh által kilőtt lövedék megállt a levegőben az orrom előtt. – Hát nem megbeszéltük, hogy odafigyelsz a megfelelő időzítésre? Jobbra pillantottam. Ott állt mellettem Reyes. A palástja pompás hullámokban lengedezett körülötte, mintha maga volna az óceán. Majd visszafordultam, és láttam, hogy Gonosz Murtaugh arcára dühös kifejezés ül, hogy az esőcseppek megállnak a levegőben, és hogy a lövedék felém halad, miközben játékosan nekicsapódik egy esőcseppnek. Szinte láttam, ahogyan a levegő megremeg, amint a lövedék előre halad az útján. Pár centire állt meg a szívemtől. Ha az idő nem zökkent volna ki a medréből, ha csak egy mikromásodperccel csúszott volna át a jövőbe, akkor bizony a golyó célt ért volna. – Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem Reyestől. A szemem sarkából láttam, hogy megvonja a vállát. – Mindig ez történik, amikor valaki közvetlen lőtávolságról lő – magyarázta. Öblösen zengő hangja megnyugtatóan hatott rám, a kellemetlen helyzet ellenére is. – Nem erre gondolok. Hanem arra, hogy egyszerre minden megáll. Vagyis nagyon lelassul.

303

– Ez a világ, amelyben élünk, Dutch – mondta, és rám nézett. Csuklyás fejét oldalt hajtotta, mintha csak kíváncsi lenne. – Nos? Szeretnéd, hogy elintézzem a pasast? Igen, nagyon is szerettem volna. Azonban egy aggasztó dolog még mindig feszült köztünk, mint egy kibomlott szál egy kötött pulcsiban. Ki akartam volna húzni, de tudtam, hogy ha megteszem, akkor nagyon valószínű, hogy lebomlik az egész. Valamilyen számomra ismeretlen oknál fogva – amely a csivavákkal éppoly szoros kapcsolatban lehet, mint, mondjuk, a tömegpusztító fegyverekkel, – éreztem, hogy nem adhatom fel. – Akkor megmondod végre, hogy hol az e világi tested? – Már megint kezded? – Igen. – Akkor a válaszom: nem. – Rendben. Ebben az esetben magam intézem el a pasast. Abban a pillanatban, ahogy kicsúsztak a szavak a számon, rá kellett jönnöm, hogy esetleg több igazság van a mentális instabilitásomat illető megjegyzésekben, mint azt hinni szerettem volna. Vajon nem amiatt idéztem meg Reyest, mert a segítségére volt szükségem? – Biztos vagy benne? – Tökéletesen, teljesen, száz százalékig. Most már kétség sem fér hozzá, hogy nem vagyok normális… Azzal a morgásszerű hanggal, amellyel szokott, és amitől rendszerint borsódzott a hátam, dühösen elfordult tőlem. – Te vagy a legmakacsabb teremtés… – Én? – kérdeztem hitetlenkedve és azt hittem, rosszul hallok. – Én vagyok makacs? Ó, na persze. Bagoly mondja! Abban a szempillantásban előttem termett. – Mint egy öszvér! – Csak azért, mert nem akarom, hogy megöld magad? Ettől vagyok én makacs? Elhajolt, és csak pár centire volt tőlem az arca. Éreztem, noha nem láttam. – Tökéletesen. Teljesen. Száz százalékig.

304

Na tessék! Még le is nyúlja a frappáns bemondásaimat. Vágtam egy grimaszt. – Nem kérek a segítségedből. – Nagyszerű. De az azért lehet, hogy ezt nem bánod – mondta, és az ujját a vállamra tette, hogy eltérítsen egy kicsit balra; el a lövedék útjából. – Legközelebb bukj le a golyó elől! Az érzés, amikor a világ ismét felvette a szokásos tempóját, minden alkalommal olyan volt, mintha egy eszeveszett tempóban száguldó gyorsvonat jött volna nekem. Az erő, amellyel visszatért a valóság, olyan hatalmas volt, hogy kiszippantotta a levegőt is a tüdőmből, visszaverődött a mellkasomról, és visszhangzott a csontjaimban. A lövedék pedig folytatta útját, és immár ártalmatlanul haladt el a balomon. Oldalt tántorodtam, és épp annyi időm volt, hogy visszanézzek Gonosz Murtaugh-ra, aki meglepetten pislogott, majd ismét célzott a fegyverével. Ha odafigyeltem volna, ha nem lett volna olyan fülsiketítő a mennydörgés és az eső hangja, lehet, hogy meghallottam volna, hogy egy autó gyorsít a sikátorban. És lehet, hogy Gonosz Murtaugh is meghallotta volna. A dolog azonban úgy állt, hogy mindketten ámulva csodálkoztunk, amikor megláttuk, hogy egy fekete terepjáró robog felénk. A sofőr beletaposott a fékbe, és ekkor az autó irányíthatatlanná válva perdült meg, és elsodorta Gonosz Murtaugh-t, mint egy tornádó, majd pedig nekivágta a cukorkaüzem oldalának. Nekem azonban egy hajszálam sem görbült. Egy hosszú pillanatig csak álltam ott, és hagytam, hogy verje az eső az arcomat, a terepjáró pedig megállt, és a három macskajancsi közül Ulrich ugrott ki a hátsó ülésről. Odarohant Gonosz Murtaugh-hoz, az anyósülés oldalán pedig valaki lehúzta a kocsi ablakát. Mr. Smith mosolygott rám az autóból. – Istenemre mondom, HUSIKA, hogy maga több zűrbe keveredik, mint a dédnagynéném, May, aki egyébként szenilis – mondta. Ulrichra néztem. Kitapintotta Gonosz Murtaugh pulzusát, majd behúzott neki egyet, és minden jel arra mutatott, hogy a továbbiakban sem áll szándékában kesztyűs kézzel bánni vele. Angyal

305

megkönnyebbülten rogyott térdre, majd pedig elterült a földön, és drámai átéléssel alakította az Ügynök halálát. – Hogy találtak ránk? – kérdeztem Smithtől. – Már kerestük ezt a fickót egy ideje. Azt tűnt a leglogikusabb megoldásnak, ha a maga nyomába eredünk, és így előbb-utóbb rá kellett bukkannunk. – Maguk rendőrök? – kérdeztem. – Nem mondhatnám. Akkor meg micsodák? Hallottam a távolból a szirénák hangját, és tudtam, hogy a megmentőink hamarosan kereket oldanak majd. Odapillantottam Mr. Chaóra, akit egyébként mostanra már amolyan zseniális balfácánként aposztrofálnék. – Biztos benne, hogy jó ötlet vezetnie azokkal a sérülésekkel, amelyeket szerzett? Ulrich bemosott még egyet Gonosz Murtaugh-nak. – Na, most végre már eszméletlen a csávó – jegyezte meg Smith. – Én mentem – közölte Angyal, felült és szalutált, majd pedig eltűnt. Nagyon tetszett az a szalutálás… Lehet, hogy be is vezetem az irodában mint kötelezően előírt köszöntési módot. – Charley, jól vagy? – kérdezte Cookie az árnyékból. Gyanítom, egyáltalán nem szalutált… – Csodásan! Azért csak maradj ott – még mindig nem volt sejtésem sem, hogy kik lehetnek ezek a férfiak. Lehet, hogy épp annyira szeretnék holtan látni Mimit, mint Gonosz Murtaugh. Mr. Chao kikászálódott a kocsiból a vezető felőli oldalon, és odajött hozzám. Elálltam az útját, ezáltal megakadályoztam, hogy belásson a konténer és a zsalutéglás betonkerítés közti résbe. Ha Mimi Jacobs kell neki, kénytelen lesz előbb velem felvenni a harcot. Ami minden bizonnyal körülbelül egy másodperc ötheted része alatt dőlne el… és több mint valószínű, hogy az ő javára. Oldalt hajolt, és átnézett a vállam felett. Elégedetten pillantott rám. A haja máris csuromvíz volt. Az arcomhoz emelte a kezét, én pedig összerezzentem, de csak azért, mert azt hittem, hogy el akarja törni a nyakcsigolyámat, vagy valami ilyesmire készül… Az ehhez hasonló dolgok mostanában gyakran megesnek velem. Ehelyett azonban végigsimított a szemöldökömön, és elhúzta a csuromvizes frufrumat a 306

szemem elől. Majd enyhén meghajolt, és visszament az autóhoz, a vezető felőli oldalra. – Életben van – mondta Smithnek, és rájöttem, hogy Mimire utal. – Felteszem, nem avatnak be abba, hogy voltaképpen kinek is dolgoznak – jegyeztem meg. – Ha úgy tetszik, mondhatjuk, hogy egy igazi nagypályás a megbízónk. – Értsem úgy, hogy Isten? Visszafojtott egy mosolyt. – Mondjuk azt, hogy egy szinttel lejjebb. Legyen inkább főparancsnok. – Akkor minden bizonnyal köze van a dolognak egy szenátusi jelöltséghez. – Valami ilyesmi. – Basszus! Akkor nem vacakolnak! Várjunk csak! Végül is Kyle Kirsch keze van a dologban? Hunyorított, és vállat vont. – Nézzen egy kicsit messzebb, észak felé, vagy mondjuk úgy, felfelé… – Jaj, ne csinálja már! Ez minden? – Épp most mentettük meg az életét – mondta felvont szemöldökkel. Felhorkantam. – Ugyan, kérem, ura voltam a helyzetnek. Smith felkacagott, és a fejét ingatta. – Azt kell mondjam, hogy ez volt a legizgalmasabb küldetés, amelyben valaha is részt vehettem – kissé bánatos pillantással mért végig. – Hiányozni fog. A bokszeralsója is – majd pedig elnézett mellettem, az árnyékba, ahol a lányok lapultak. – Adják át a hölgyet a rendőrségnek. Biztosan lesz majd mondanivalója. Ulrich egy újabb, jól irányzott ütést mért a támadónkra, majd egy biccentéssel elhaladt mellettem, és beült a hátsó ülésre. Amikor elhajtottak, Cookie és Mimi hátulról megragadott, és hamarosan a lehető legfojtogatóbb baráti ölelésekben részesített, méghozzá olyan hevesen, hogy kis híján kinyomta belőlem a szuszt.

307

Kék és piros fények villództak a környező épületek körül, amikor a rendőrség és a mentők megérkeztek, és kordont vontak a kis sikátor köré. Két mentős betette Gonosz Murtaugh-t az egyik mentőautó hátuljába, miközben egy másik munkatársuk Hulkot látta el, aki minden bizonnyal agyrázkódást szenvedett. Nagyon sokat jajveszékelt, és ha valaki, akkor én tökéletesen átéreztem a helyzetét. Odébb léptem, hogy megnézzem, amint Gonoszt a mentőautóba emelik, és ekkor arra lettem figyelmes, hogy két kifogástalan eleganciájú, öltönyös pasas közeledik felém. Mostanában mintha kiugróan megnövekedett volna a környezetemben lévő, elegáns öltönyt viselő pasasok száma. Lehet, hogy leárazás van a Dillardban… – Ms. Davidson? – szólított meg az egyikük. Bólintottam. Most, hogy az izgalmak véget értek, éreztem, hogy nagyon szúr a hátam. Gonosz Murtaugh-nak sikerült tönkretennie a jó kis dzsekimet, és ezenfelül köszönhettem még neki egy csúnya vágást a gerincem mentén. Megborzongtam a dzsekimben, igyekezvén valamelyest enyhíteni a kellemetlen érzést. – Foster ügynök vagyok az FBI-tól – felmutatta az igazolványát, – ő pedig Powers különleges ügynök. – Igen, tudom – mondtam egy horkantással. – Ezt már hallottam. Foster ügynök arca meg se rezzent. – Igen, nekünk is említették az ügyet. Ezért is szeretnénk beszélni önnel, mielőtt kihallgatnánk az elfogott férfit. Bepillantottam a mentőautóba, Gonoszra. – Állati kellemetlen, amikor előkerül a valódi FBI… – Egy percre sem hagyhatlak magadra – zsörtölődött Bob bácsi, miközben felém lépdelt. – Azt hiszem, kénytelen leszek bemenni a rendőrőrsre – mondtam az FBI-ügynököknek. – Rendben, akkor ott találkozunk. – Megsebesültél? Hogy van a fejed? – zúdította rám kérdései özönét Bob bácsi. Micsoda szokatlan érzelgősködés! – Jobban, mint a tiéd. Mondd, elgondolkodtál már azon, hogy vajon jót tenne-e neked egy sokkterápia? Bob bácsi nagyot és hosszút sóhajtott. – Még mindig zabos vagy rám, igaz? 308

– Szerinted? Mint kiderült, Gonosz Murtaugh és Gonosz Riggs rokonok voltak. Unokatestvérek, vagy valami hasonló. Nagy meglepetés. Mindketten minnesotai származásúak, és életük során mindvégig zűrös helyzetekbe keveredtek. Azonban eleddig nem volt gyilkossági ügyük. Vagy legalábbis nem derült rá fény. Mire megérkeztünk, a rendőrőrs olyan volt, mintha a régi és új ügyek olvasztótégelye lett volna. A napfény a látóhatáron derengett, amikor Mimi és vele – támogatásképpen – Cookie beültek egy szobába, ahol Miminek vallomást kellett tennie. Mindketten takarókba burkolództak, és kaptak forró csokit. Mindent egybevetve úgy tűnt, a helyzethez képest kényelmesen érzik magukat. Mimi szülei is felbukkantak, és csatlakoztak ők is a lányukhoz. Úgy tűnt, hogy Mimi papája képtelen elengedni a lányát, és folyamatosan ölelgette őt, ami ugyan megakadályozta Mimit abban, hogy kortyoljon a forró csokiból, láthatóan mégsem volt ellenére. Az ember sosem öregszik ki abból, hogy örüljön a papája ölelésének. Abból, amit láttam, az derült ki, hogy sok régóta titkolt dolog napvilágra került, és kiteregették azt a bizonyos családi szennyest. Bob bácsi azon dolgozott, hogy ejtsék a Warren ellen emelt vádakat, és behívatta az őrsre Kyle Kirscht is, akinek az érkezése bármelyik pillanatban várható volt. – Nem hiszem, hogy rendesen megfizették őket – jegyezte meg Bob bácsi, aki egy halom papírral a kezében sétált oda hozzánk. Éppen kávékrémport tettem a gőzölgő feketémbe, és közben azon igyekeztem, hogy a vállamon tudjam tartani a takarómat, leginkább azért, hogy leplezzem a hátamon éktelenkedő vágást. Mindenképp szerettem volna elkerülni, hogy a dokik egy újabb adag speckó pillanatragasztóval foltozzanak össze. – A Cox fiúk számláján ötvenezer dollár van letétben. Fejenként. – Ó, tényleg? És kik azok a Cox fiúk? BB sóhajtott egyet. Vicces volt. – Hát, esetleg azok a pasasok, akik elraboltak. Akik közül az egyik megpróbált megölni egy sötét sikátorban. Unokatestvérek. Art és William Cox. Nos, dereng már valami? 309

– Hát persze. Csak szerettem volna, hogy még egyszer kimondd a Cox szót. Egyébként, ha azt nézem, hogy milyen elszántak voltak – mondtam, és kortyoltam egyet a kávémból akkor arra tippelnék, hogy sokkal többet ígértek nekik, ha sikeresen végrehajtják a küldetésüket. – Ebben biztos vagyok. De nem találjuk azt az embert, aki letétbe tette a pénzt. A halott fickó, aki a motelnél lövöldözött, az egyik rabtársuk volt még annak idején. Még tart az ő anyagi helyzetének elemzése is. Kyle Kirsch viharzott be az őrsre, két testőre társaságában. Felé fordultam, és azonnal felismertem a kampányplakátok képei alapján. Megállt, hogy a fogadótiszttől kérdezzen valamit, Mimi pedig kirohant a kihallgatóhelyiségből, és a karjaiba vetette magát. – Jól vagy? – kérdezte Mimi, Kyle pedig csodálkozva meredt rá. – Hogy én? A kérdés az, hogy te jól vagy-e! Mi történt? – kérdezte, és ismét magához szorította Mimit. – Volt egy pasas, aki üldözött, és Cookie, meg a főnöke, Charley megmentették az életemet. Összehúztam magam. Kedves volt tőle, hogy kihagyta azt a részt, amikor épp Cookie és én voltunk az okai annak, hogy kis híján mégiscsak eltették őt láb alól. Bob bácsi odalépett hozzá, és nyújtotta a kezét: – Képviselő úr! – Ön Davidson nyomozó, ugye? – kérdezte Kyle, miközben kezet ráztak. – Igen, uram. Köszönöm, hogy befáradt. Hozhatok önnek valamit, mielőtt belekezdünk? Kyle hozzájárult ahhoz, hogy vallomást tegyen, és hangsúlyozta, hogy nincs rejtegetnivalója. Még egyszer megölelte Mimit, és mosolyogva azt mondta neki: – Azt hiszem, ennyi volt. – Egyszer úgyis túl kellett volna esnünk rajta. – Így van. Azon gondolkodtam, hogy vajon letartóztathatják-e őket azért, mert nem tettek már korábban vallomást. Reménykedtem benne, hogy nem. Elvégre ők is áldozatai voltak az ügynek.

310

– Hadd mutassam be Charley Davidsont – mondta Mimi, amikor látta, hogy ott lézengek mellettük. Kyle megragadta a kezem. – Nem tudom, hogyan köszönhetném meg, amit tett. – Warren! – kiáltotta Mimi, és a férje karjaiba rohant, amikor Warren a szó szoros értelmében betámolygott az őrsre, és éppoly zaklatottnak tűnt, mint korábban. Odasúgtam Kyle-nak: – Borzasztóan sajnálom, de úgy érzem, el kell mondjam önnek, hogy jó ideig azt hittem, ön áll a gyilkosságok hátterében. Szomorkásán, de megértően mosolygott. – Nem hibáztatom, de biztosíthatom afelől – mondta, és itt Bob bácsihoz fordult, – hogy semmi közöm a gyilkosságokhoz. Azt persze nem állíthatom, hogy teljesen ártatlan vagyok az ügyben, de nem vagyok gyilkos – azzal elővette a mobiltelefonját, és folytatta: – Tudom, hogy vallomást kell tennem, de nem bánják, ha előtte felhívom az édesanyámat? Apámat nem értem el. Azt hiszem, horgászni ment, és ilyenkor soha nem viszi magával a mobilját. Csak el szeretném nekik mondani, hogy hol vagyok, és mi zajlik körülöttem, hogy ne az újságokból kelljen megtudniuk. – Persze, minden további nélkül – mondta BB. – Köszönöm – mondta Kyle, majd hátraszólt, miközben félrevonult: – A nagymamámnál van, Minnesotában. Bob bácsi és én is megmerevedtünk. Odaléptem hozzá, és megfogtam Kyle kezét, hogy elvegye a fülétől a telefonját. Összevonta a szemöldökét, és becsukta a készüléket. – Valami baj van? – Kyle… képviselő úr… – Szólítson nyugodtan Kyle-nak, Ms. Davidson. – A gyilkosság gyanúsítottjait Minnesotában bérelték fel. Beszélt ön az édesanyjának vagy a nagymamájának arról, mi zajlik ön körül? Vagy arról, hogy mi történt Ruizban? Vagy akár csak arról, hogy Tommy Zapata azt tervezte, hogy vallomást tesz, és elmondja, mi történt abban az ominózus buliban?

311

Kyle meglepetten pislogott, latolgatta magában, hogy mit is kérdeztem, majd pedig elfordult; az arcán egyértelmű döbbenet tükröződött. – Kyle, mindenki, aki akkor ott volt egy szobában Hana Insingával, mostanra már halott. Csak ön és Mimi vannak még életben. És higgye el nekem, hogy ha azokon a pasasokon múlt volna, akkor Mimi már nem lenne köztünk – gyengéden megérintettem a vállát. – Nos, ez annyit jelent, hogy az ön környezetében kell keresnünk a megbízót. A szeme elé emelte a kezét, és mélyeket lélegzett. – Nem kért kölcsön mostanában öntől az édesanyja százezer dollárt, ugye? – Nem – felelte nyugodt arckifejezéssel. – Az édesanyám nagyon tehetős családból származik. Soha nem volt rászorulva, hogy tőlem vagy bárkitől kölcsönkérjen. Ez tehát a magyarázat a puccos házra Taosban, ahol a hölgy a nyugállományba vonult seriffel élt. – Gondolja, hogy képes lenne… – Anyám bármire képes lenne, nekem elhiheti – mondta, és a hangjában keserűség bujkált. Hűvös volt, és engesztelhetetlen. – Mindent elmondtam neki, ami húsz évvel ezelőtt azon az éjszakán történt. Még akkor. Megesketett, hogy apámnak nem szólok erről egy szót sem. Azt mondta, hogy minden bizonnyal letartóztatnának, és hogy az emberek úgy vélekednének, hogy én is ugyanolyan bűnös vagyok, mint bárki más, aki ott volt. Ahogy eljött a nyári szünet, elküldött a nagymamámhoz. – Tehát az édesanyja végig tudott a történtekről? – kérdezte Bob bácsi. Kyle bólintott. – Amikor elmondtam neki, hogy arra készülünk Tommy Zapatával, hogy kiállunk a nyilvánosság elé, és elmondjuk, mi történt azon az éjszakán, teljesen kiborult. Azt mondta, most semmi más nem számít, csak az, hogy bekerüljek a szenátusba. És talán elnök is lehessek egy szép napon – harsányan és keserűen felnevetett. – Egyébként sem működött volna a dolog. Nyilván kitudódott volna a múltam, és a jelenlegi életvitelem is. A hozzám hasonló emberekből nem lesz elnök, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy próbáljam meg, és ugye, az első 312

lépés az, hogy az ember bekerül a szenátusba – keményen nézett rám. – Az a nő bolond. – Akkor talán ideje lenne megtenni a vallomását – jegyezte meg Bob bácsi. BB egy elszeparált kihallgatószobába kísérte Kyle-t, én pedig hátramaradtam. A fejem még mindig olyan erővel lüktetett, ahogyan a hangversenyeken árad az energia, de ezúttal a hangulata Beethoven V szimfóniája helyett Gershwin Porgy és Besséből a Summertime áriára emlékeztetett leginkább. Egy dolog miatt azonban lényegesen jobban éreztem magam. Tény, hogy akár az én mostohaanyámra is igaz lehet a megállapítás, mely szerint nem normális, de legalább nem gyilkos. Legalábbis nem tudok róla, hogy az lenne. Bevettem két fájdalomcsillapítót, és leültem egy székre a váróban. Egyre inkább nehezemre esett nyitva tartani a szemem, de mindenképp meg akartam várni Cookie-t, és arra is kíváncsi voltam, mire jut Bob bácsi. Biztos voltam abban, hogy megoldottunk egy rejtélyes gyilkosságot. De a szemem mindenáron le akart csukódni. Körülöttem morajlott, homályosult, kicsit pörgött, kicsit forgott a világ, majd pedig egyszer csak kifordult a sarkából. Aztán bejött hozzám a papám. Gyanítottam, hogy tudomást szerzett a történtekről, és azért jött, hogy megnézze, mi van velem. – Szia, Apa – feltápászkodtam a székről, és kissé imbolyogva megöleltem. Az óta az éjszaka óta nem láttam, amikor megtámadtak bennünket, és emiatt úgy éreztem, nem is vagyok én rendes kislánya az apukámnak. – Mit csinálsz itt? – kérdezte, miközben szorosan magához ölelt. – Ööö… és te mit csinálsz itt? – Még mindig nem tettem vallomást a támadással kapcsolatban. – Ó! Hm. – Miért vagy bebugyolálva ebbe a takaróba? Mi folyik itt? – Apa, jól vagyok. Csak a szokásos… Magánnyomozás, meg egyebek. – Charley – mondta bosszúsan és kezdett begurulni, – valami más munkát kellene keresned. 313

Megrökönyödtem, amikor besétált Denise és Gemma is. Meglepett, hogy Apával eljött a jó öreg sárkány, no meg a tesóm is. – Mit keresel te itt? – kérdezte Denise. – Úgy volt, hogy nem lesz itt – tette hozzá, és kérdőn Apára nézett. Apa a fogát csikorgatta. Nagyon nem smakkol, amikor a csoroszlya nem tud lakatot tenni a szájára. Gemma szívélyesen emelte a kezét üdvözlésre, majd pedig ásított egyet. Olyan fáradtnak tűnt, amilyennek én éreztem magam. – És miért is volt úgy, hogy nem leszek itt? – kérdeztem Apától. Apa ingatta a fejét. – Egy csomó dolog történt velünk mostanában. Nem gondoltam, hogy szeretnél te is itt lenni – mondta, de akadozott a nyelve. Kezdett érdekessé válni a dolog… – Neked később kell majd vallomást tenned, és elmondanod, hogy a te olvasatodban mi is történt akkor. Nem akartam rabolni az idődet, és nem szerettem volna befolyásolni a vallomásod tartalmát. – Nos, akkor úgy látszik, nagy szerencsénk van – jegyeztem meg, és mosoly bujkált az ajkamon, – elvégre itt vagyok. Tudod, hogy mindig szívesen benne vagyok egy jó buliban! Apa elhúzta a száját. Bob bácsi odajött, és hozzám fordult: – A képviselő leír mindent. Szerintem el fog tartani neki egy darabig. Most pedig átnézhetnénk azokat a szalagokat. – Szalagokat? – kérdeztem ártatlanul, érdemeim teljes tudatában. – Igen, azokat a szalagokat, amelyekre Caruso apáddal folytatott beszélgetését rögzítették. Leland elkezdte lejátszani őket. De el kell ismerjem, tesó – és itt a papámhoz fordult, – hogy nem mernék megesküdni rá, hogy Gemma és Denise szívesen végighallgatnák azt a beszélgetést. – Dehogyisnem! – közölte Denise ellentmondást nem tűrően, és már el is indult a tárgyaló felé. A papám olyan zabos volt, hogy már én éreztem magam kellemetlenül. – Ez egyszerűen csodás! – rikkantottam, és sajátos riszálással követtem a mostohaanyámat. – Így két legyet üthetünk egy csapásra! Ki gondolta volna, hogy a rendőrőrsre tett látogatásunk ilyen gyümölcsöző is lehet? – Még mindig ketyós egy kicsit – magyarázta BB a papámnak. 314

A helyzet úgy alakult, hogy társasági esemény lett a rendőrségi látogatásunk. Mi, mármint a családom és néhány nyomozó, szépen körbeültük a tárgyalóasztalt, és egy csapat mindenféle rendű és rangú rendőr – jellemzően jóképűek és nagyon jóképűek – a fal mentén sorakozott fel. Még Taft is előkerült. Érdekes volt, de ha az életem múlott volna rajta, akkor sem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, mindenki nagyon odavolt azért, hogy a felvételeket meghallgathassa. Különösen Denise és Gemma. – Kit nyírjak ki először, Davidson? – kérdezte a hang a felvételen. Marc Caruso hangja. Nagyrészt egész jó hanglejtéssel, és jó kiejtéssel beszélt. Azonban az biztos, hogy érdemes lenne egy kicsit csavarintania a tónusán, hogy jobban tükrözze a hangulatát. – Melyikük halála tör majd meg téged? – Nos, lássuk be, ez szép indítás volt. Kétségtelen, hogy alapos munkát végzett, amikor megtervezte a beszédét. – Melyikük halála indít majd el a lejtőn, és húz le a verembe olyan mélyre, és sötétbe, hogy onnan már többé sose tudj kimászni? – Érzésem szerint a kérdés inkább költői volt, semmint a tényeket firtatta. A szobában mindenki lopva a papámra pillantgatott, mintha azt akarták volna kifürkészni, hogy milyen felgyülemlett érzelmeket tudott Caruso felébreszteni benne. Ez a helyzet remek magyarázattal szolgál arra nézve, hogy a valóságshow-k miért képesek annyi embert a televízió képernyője elé szegezni. Az emberekben kiolthatatlan vágy él aziránt, hogy tragédia szemtanúi lehessenek, hogy megtapasztalhassák a különbséget a fájdalom és a gyötrelem között, hogy a saját szemükkel lássák, amint egy általában mosolygós arc hogyan torzul el az átélt érzelmek hatására. Nos, sokak számára mindez ellenállhatatlan csábítást jelent. Persze nem hibáztathatóak ezért. Egy bizonyos fokú morbiditás mindnyájunkban van, így vagyunk összerakva, beépült a DNS-ünkbe. – Talán a feleséged, Denise? – kérdezte Caruso, mintha engedélyt kérne. A mostohaanyám halkan felszisszent, és a szája elé kapta a kezét, amikor meghallotta a nevét. És persze, ahogy a nagykönyvben meg van írva, könnyek szöktek a szemébe. Azonban – tekintettel arra, hogy van egy olyan képességem, hogy olvasni tudok mások érzéseiben – pontosan tudtam, hogy mindössze az a célja, hogy együttérző pillantásokat csikarjon ki a jelenlévőkből. Sőt, mi több, éreztem azt a 315

megkönnyebbülést is, amely hatalmába kerítette akkor, amikor rám nézett, mert végül is Caruso rám kezdett vadászni, és nem rá. Úgy éreztem, hogy nem hibáztathatom ezért, de nem bántam volna, ha nem az én rovásomra igyekszik együttérzést kicsikarni másokból. Caruso várta, hogy a papám mit válaszol. – Nem, nem – mondta végül nyugodtan. – Nem, a legjobb az lesz, ha te is elveszíted a lányodat, és átéled azt, amit én is átéltem. Legyen, mondjuk, Gemma? A csinos lány? Bár Gemma egész idő alatt szinte meg sem mozdult, most mintha kővé dermedt volna. Elsápadt, és a lélegzete is elállt. Úgy tűnt, mintha egy teljes percig nem vett volna levegőt, majd Apára nézett. Denise a papámba karolt, és odabújt hozzá, mintha a maga felszínes módján a támogatásáról akarta volna biztosítani, de Apa sem Gemmára nem nézett, sem a felesége gesztusáról nem vett tudomást. Láthatóan magába feledkezett, és csak az árnyéka volt annak az Apának, akit ismertem. Furcsállottam az egészet, mert olybá tűnt, mintha kilenc milliméteres lövedékekkel megegyező méretű izzadtságcseppek gördülnének le az arcán. Miért éppen most? Hiszen minden a helyére került, helyreállt a béke, a pasas megint visszakerült a börtönbe. Ám a felvételen Apa nem válaszolt a kérdésre. Mindenki várt, és gyanították, hogy mi fog következni. Pontosabban, hogy ki fog következni. – Vagy legyen inkább a külön bejáratú csodafegyvered? – kérdezte Caruso, és a hangja arról tanúskodott, hogy nagyon élvezi a helyzetet. – Mi is a neve? Ja igen, már emlékszem… Charlotte. Lassan mondta ki a nevem, mintha minden egyes hangot külön ki akart volna élvezni, és a mássalhangzók csak úgy görögtek a nyelvén. Éreztem, hogy a jelenlévők pillantása rám vetül, de lesütöttem a szemem, és nem néztem fel. Valami különös okból kifolyólag leginkább Bob bácsi pillantását éreztem magamon. Tény és való, hogy mindig is kedvelt. És való igaz, hogy sosem mulasztottam el élni a rokonszenvéből eredő kiváltságokkal. Aztán Apa megszólalt, és a hangja tisztán, érthetően csengett a felvételen, minden egyes hang feszült volt, minden szótagot megnyomott. Egy szót sem szólt, amikor Caruso Denise-t és Gemmát említette, de amikor az én nevem hangzott el, megtört. 316

– Könyörgök – mondta, és a hangjában érződött az addig visszafojtott indulat és érzelmek kitörése – Charley-t ne bántsd! Charley-t ne! A szívem egy pillanatra megszűnt dobogni. A helyiségben megállt a levegő, mígnem már azt éreztem, hogy megfulladok. Olyan elementáris erővel tört rám a felismerés a hallottak hatására, hogy valósággal kővé meredten ültem, majd lassan felpillantottam. A többiek együttérző pillantásokat vetettek a papámra. Egy gyötrődő embert láttak benne. Én pedig egy férfit, egy egykori rendőrt és felügyelőt, aki meghozott egy nehéz döntést. Apa lehajtotta a fejét, és a szempillái alól szomorúan, lopva pillantott rám. Ha azt mondanám, hogy megdöbbentett a döntése, akkor alighanem az évszázad legnagyobb túlzásába bocsátkoznék. A feltörni készülő érzelem, amely ellen foggal körömmel tiltakozott, nem a rettegéséből eredt, hanem a bűntudatából… Kereste a tekintetemet, és minden egyes pillantása maga volt egy néma bocsánatkérés. A lelkemet elöntő felháborodás arra késztetett, hogy felugorjak a székemből, mint egy rossz gyerek a játszótéren. Nagy nehezen lábra álltam, mit sem törődtem a takaróval vagy a hangfelvétel további részével, és végignéztem a körülöttem állók arcán. Denise-ben meghűlt a vér, hallván, hogy Apa az én életemért könyörgött, az övéért pedig nem. A realitásérzéke nem mondhatni, hogy különösebben fejlett volt, legalábbis annyira biztosan nem, hogy felmérje Apa döntésének valódi jelentőségét. Bizonyára nagyon kellemes lehet úgy élni, hogy az ember csak egy dimenzióban látja a világot. Ám Bob bácsi nagyon is képben volt. Tátott szájjal ült, és úgy meredt a papámra, mint aki nem biztos abban, hogy a másik nem veszítette el a józan eszét. És Gemma is felfogta a dolgot. Gemma. Az egyetlen ember a Föld nevű bolygón, akinek az együttérzésére soha, semmilyen körülmények között nem vágytam. Hála az égnek, hogy a könnyek, amelyek azért törtek volna elő belőlem, mert a tulajdon apám voltaképpen egy célkeresztet rajzolt a homlokomra, azért nem jutottak a felszínre, mert megakadályozta őket ebben a döbbenet, amit éreztem. A tüdőm mintha megbénult volna, mintha minden levegő kiszakadt volna belőlem. Égő fájdalmat éreztem, 317

és kényszerítenem kellett magamat arra, hogy lélegezzek, közben pedig hitetlenkedve meredtem magam elé. A papám, aki húsz év után vonult nyugdíjba az albuquerque-i rendőrségtől, túlságosan okos volt ahhoz, hogy ilyen hibát véletlenül kövessen el. Bob bácsi tudta ezt. Láttam, hogy a döbbenet és a düh kavarog benne. Épp annyira meg volt rökönyödve, mint én magam. Apa arcán egyértelműen a bűntudat tükröződött. A mostohaanyámon látszott, hogy fogalma sincs arról, hogy mi is a gond, és az, ahogyan egyikünkről a másikra kapkodta a tekintetét, már szinte komikus is volt. Azonban volt három másik ember a szobában, akik nagyon is értették, hogy miről van szó. Azon nem csodálkoztam, hogy Bob bácsi levette, hogy gond van, de Taft reakciója őszintén meglepett. Csodálkozva, és már-már sajnálkozva nézett rám. Azonban a Gemma arcán tükröződő kétkedést már végképp nem tudtam elviselni. Rosszallóan nézett Apára, láthatóan teljesen elképedt. Nos, mégiscsak érdemes volt pszichológiából doktorálnia. Tudta, hogy apánk őt részesítette előnyben velem szemben. Őt, valamint a mostohaanyámat. A lábam magától vitt előre, mígnem azt éreztem, hogy az ajtókilincs a csípőmnek nyomódik. Magam mögé nyúltam, és lenyomtam a kilincset. Apa ekkor állt fel. – Charley, várj! – mondta, és odasietett az ajtóhoz. A folyosóról egy terem nyílt, amelyben tengernyi íróasztal állt, telefonok csörögtek, és számítógépek klaviatúráján kopogtattak az emberek. Végigsiettem közöttük. – Charley, kérlek, állj meg! – hallottam magam mögül Apa hangját. Azt hiszi, hagyom, hogy meglássa, mennyire kiborultam? Hát persze, hogy nem hagyom! De gyorsabb volt, mint amire számítottam. Hosszú és karcsú kezével elkapta a karomat, és szembefordított magával. Ekkor tudatosult bennem, hogy elkezdtem sírni. Homályosan láttam, és lecsuktam a szemem, majd a szabadon lévő kezemmel megtöröltem az arcomat. – Charley… – Ne most! – mondtam, majd kitéptem magam a kezéből, és ismét a kijárat felé iramodtam.

318

– Charley – kiáltotta ismét, és elkapott megint, amikor már a kijáratnál voltam. Visszahúzott, én pedig mindenáron szabadulni akartam, és kirántottam a kezem a szorításából. Megint elkapott, megint elrántottam a kezem, egész addig, amíg végül olyan lendülettel csaptam az arcára, hogy a csattanás az egész helyiségen át visszhangzott. Néma csend lett, és hirtelen minden tekintet ránk szegeződött. Megérintette az arcát ott, ahol megütöttem. – Ezt megérdemeltem, de kérlek, hadd magyarázzam meg. Ott álltunk a kijárat előtt, és azt éreztem, hogy elárult és megszégyenített, így képtelen voltam bármit is befogadni abból, amit mondani akart. Kikapcsoltam az agyam. A szavai úgy verődtek vissza rólam, mintha csak egy láthatatlan páncél lett volna rajtam. Nagy nehezen rávettem magam, hogy ránézzek, majd sarkon fordultam, és megint elindultam az ajtó irányába, már csak azért is, mert láttam, hogy Denise és Gemma felénk tart. Már annak gondolatára is elkapott a rosszullét, hogy meg kell birkóznom a közönyükkel. Nyeltem egy nagyot, és igyekeztem visszanyelni a gombócot, amit már a torkomban éreztem. Ezúttal Apa nem ért hozzám, hanem az egyik karjával a falnak támaszkodott, és így elállta az utamat. Egész közel hajolt, és a fülembe súgta: – Ha meg is kell bilincseljelek, és nekem itt rugdosni meg üvöltözni kezdesz, akkor is visszaviszlek abba a nyomorult szobába. Ha kell, bilincsben. Villámokat szórt a szemem, bosszúsan néztem Apára. Denise pedig odaért hozzánk, és dühösen felfortyant: – Tényleg megütött? – kérdezte döbbenten. Nagyon erős késztetést éreztem – sokkal erősebbet, mint eddig életem során bármikor, – hogy Denise-nek is bemossak egyet. Hol van Ulrich, amikor az embernek szüksége lenne rá? – És most mit akarsz csinálni? – kérdezte apámtól. Az én apámtól. Denise körbenézett a helyiségben, és láthatóan nagyon kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy a jelen lévő rendőrtisztek tanúi voltak az érzelmi kitörésemnek. – Leland… – Fogd be – mondta Apa. Olyan csendesen beszélt, hogy Denise valóban képtelen volt megszólalni. Végre egyszer… 319

Öntudatlanul a torkához emelte a kezét. A törvények értelmében bármelyik jelen lévő rendőrnek, aki látta, hogy megütöm Apát, kutya kötelessége lett volna, hogy letartóztasson. Egyikük sem tett egy lépést sem. Apa fölém magasodott, és bár vékony volt, de kőkemény, és kétség sem fért hozzá, hogy ha vissza akart volna ütni, simán megtehette volna. Azonban ha valóban felvette volna a kesztyűt, és behúzott volna egyet, azt tuti, hogy megemlegette volna. Olyan küzdelemben lett volna része, amelyet soha az életben nem felejt el. Na. – Nagyszerű – mondtam, épp olyan lágyan, mint ő. – Akkor csak bilincselj meg nyugodtan, mert én magamtól biztos nem megyek vissza abba a szobába, ahol mindenki sajnálkozva néz rám. És tudod, miért? Mert az apám egy őrültet küldött rám. Méghozzá azért, hogy megölesse vele a saját lányát… Sóhajtott egyet, és láttam, hogy tényleg magába roskadt. – Nem ezt tettem. – Nem? – lépett elő Gemma. Keményen hozzátette: – Apa, éppen hogy ezt tetted! – Nem, úgy értem… – Tudod, hogy Charlie különleges… Egyedülálló képességei vannak – mondta Gemma, és ennek hallatán elállt a szavam. – Annál is többre képes, amit te gondolsz róla. És te fogtad magad, és ráküldted azt a pasast? – Gemma – szólt közbe Denise, és éreztem, hogy az együttérzésnek szikrája sincs meg benne, – mit beszélsz? Apád könyörgött annak az embernek, hogy ne bántsa Charley-t. Gemmán látszott, hogy nagyon uralkodik magán. Egy hosszú pillanatra becsukta kék szemét, majd Denise-hez fordult: – Anya, nem hallottad, hogy mit mondott Apa? – Minden egyes szavát hallottam – Denise hangja hirtelen nagyon keserűen csengett. – Anya – futott neki még egyszer a magyarázatnak Gemma, és Denise vállára tette a kezét, – nyisd már ki végre a szemed! Halkan beszélt, nyilván azért, hogy ne sértse meg a boszorkát. Nekem azonban nem voltak ilyen skrupulusaim. – Ez hihetetlen! 320

Denise mérgesen szorította össze a száját, majd kitört: – Látod? – támadt Apának, és rám mutatott, hátha Apa nem értette, hogy kire is utal. Én még mindig csak ámultam Gemma reakcióján. Az igazat megvallva, mindig is azt hittem, hogy egy kicsit sem érdeklem a testvéremet. Bob bácsi a háttérbe húzódva figyelt bennünket, azonban most ő is odajött hozzánk. – Lehet, hogy érdemes lenne az irodámban folytatnotok. – Most megyek – mondtam, és olyannyira kimerültnek éreztem magam, hogy azt hittem, tényleg rosszul leszek. Megint elindultam kifelé az ajtón. – Tudtam, hogy a fickó húzza majd a rövidebbet – szólt utánam csendesen Apa. Megtorpantam, és felé fordultam. Vártam. – Tudtam, hogy úgy végzi majd, mint a többiek. Milyen többiek? Hát hány esetről tudott vajon? Közelebb lépett hozzám, és bocsánatkérően nézett rám. – Bütyök, most gondold végig! Ha Gemma vagy Denise lett volna a célpontja, és előbb támadja meg őket, mint hogy a nyomára akadunk, akkor mostanra már mindketten halottak lennének. Ebben igaza volt. Ettől azonban nem fájt kevésbé, amit velem tett. Egy kínzó fájdalom, olyan, amilyet még soha életemben nem éreztem, lyukat mart a lelkembe, és olyan volt, mintha blokkolná a légutamat is, míg végül már levegőért kellett kapkodnom. És akkor megint elkezdődött. Az a nyomorult sírás. Istenem, hát lehetek még ennél is szánalmasabb? Apa megérintette az arcomat. – Tudtam, hogy megállod a helyed. Mint ahogy mindig is, drága kislányom. Hiszen van egyfajta hatalmad. Egy erő, amely mindig megsegít. Te vagy a legcsodálatosabb lény, akit valaha láttam. – De Apa – mondta döbbenten Gemma, – akkor is szólnod kellett volna neki erről az egészről. Fel kellett volna készítened arra, hogy mi vár rá – most már Gemma is sírt. Nem hittem a szememnek. Tiszta Alkonyzóna… Az biztos, hogy nem kellene több ilyen filmet néznem.

321

Gemma odalépett hozzám, és megölelt. Amúgy istenigazából. Nem lett volna szép, ha nem ölelem vissza. Az eltelt évek, amelyek alatt én voltam a szerencsétlen, a család fekete báránya, a rút kiskacsa, és az a frusztráció és keserűség, ami ebből a szerepemből adódott, most egyszerre a felszínre tört, és hiába igyekeztem minden erőmmel, nem tudtam abbahagyni a teljes testemet rázó zokogást. Apa is megölelt mindkettőnket, és szívből jövő bocsánatkéréseket suttogott. Felnéztem Denise-re. Ott állt, és megint körbenézett. Zavarban volt, és láthatóan nagyon kellemetlenül érezte magát – már majdnem megsajnáltam. Nem, azt hiszem, mégsem. Majd intettem Bob bácsinak, hogy jöjjön oda hozzánk. Álomszerű mosollyal az arcán álldogált ott, de amikor észrevette, hogy intek neki, összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét. Lézervillanásra emlékeztető pillantást lövelltem felé, és ismét intettem, hogy jöjjön csak oda. Sóhajtott egy nagyot, aztán odalépett hozzánk, és átölelt bennünket. Ott álltunk, az albuquerque-i rendőrőrs kellős közepén, egymást ölelve, és bőgtünk, mint a celebek az elvonókúrán. – Nem kapok levegőt – jegyezte meg Gemma, és kacagni kezdtünk, mint annak idején, gimnazista korunkban.

322

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Attól még értem, hogy miről van szó, hogy nem érdekel. PÓLÓFELIRAT

– Nem akarlak megbántani, de az elmúlt évek során igazán rohadtul viselkedtél velem – pillantottam Gemmára. Apa bárjában, egy asztalnál ücsörögtünk. Sammy elképesztően finom ételeket készített nekünk, Apa pedig gondoskodott róla, hogy ne legyen üres a poharunk. Denise ide is eljött velünk, és még Bob bácsi is exkuzálta magát a munkahelyén, hogy velünk tarthasson egy ebéd erejéig. – A képviselő várhat – mondta mosolyogva. Majd így folytatta: – Tudsz valamilyen magyarázattal szolgálni a hátadon lévő vágással kapcsolatban? Ekkor megpaskoltam a pocakját, és ezt mondtam: – Tudod, ha nem változtatsz az étkezési szokásaidon, hamarosan eljön az a nap, hogy Bub bácsinak foglak hívni. Tudod, Bub, mint buborék… Ekkor így felelt: – Ez nem volt szép. Én pedig így feleltem: – Tudom. Épp ezért mondtam. Ekkor így szólt: – Ó! Majd pedig eljöttünk ide. Gemma fészkelődött ültében. – Oda fogok figyelni erre, rendben? Azért tudod, az sem semmi, hogy az ember a nagyszerű és csodálatos Charley Davidson nővéreként nő fel. Annak a bizonyos Charley Davidson-nak a nővéreként.

323

Épp kortyoltam a jeges teámból, amit Apa hozott nekem, így amikor ez elhangzott, kis híján megfulladtam. Hosszú és gyötrelmes krahácsolást követően Gemmára meredtem, méghozzá tátott szájjal. – Most hülyéskedsz? Mindig is te voltál a tökéletes. És még neked volt bajod velem? – Na persze – mondta a szemét forgatva. Sokkal több hasonló vonásunk van, mint emlékeztem. Ez kissé ijesztő… – Még csak nem is köszönsz – vitatkoztam. – És nem is nézel fel, ha belépek a szobába. – Azt hittem, nem igényled – mondta és szégyenlősen lesütötte a szemét. Ismét leesett az állam. – És miért hittél ekkora baromságot? – Mert azt mondtad, hogy többé nem vagy hajlandó szóba állni velem. Még csak köszönni sem akarsz. És azt is mondtad, hogy soha, semmilyen körülmények között nem akarod, hogy még egyszer rád nézzek. Micsoda? Erre egyáltalán nem is emlékeztem. Vagyis, az mégiscsak rémlett, hogy mintha egyetlenegyszer mondtam volna valami ilyesmit. – Ó, egek! Kilencéves koromban mondtam ezt! Gemma a fejét ingatta. Na jó, akkor lehet, hogy még egy alkalommal kiszaladt ilyesmi a számon. – Tizenkettő? Újabb fejrázás. – Mindegy, a lényeg, hogy baromi régen mondtam. – És nem mondtad, hogy mennyi ideig nem szólhatok hozzád. Te már nyilván nem emlékszel, de én igen, úgy, mintha tegnap lett volna. Emellett pedig mindig is olyan titkolódzó voltál. Sokkal többre lettem volna kíváncsi, és soha nem mondtál el mindent – teljesen magába roskadt, és hozzátette: – Mindig úgy éreztem, hogy nincs helyem az életedben. Most én kezdtem el fészkelődni. Meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam. – Gemma, vannak dolgok, amelyekről jobb, ha nem tudsz.

324

– Már megint kezdi – mondta Gemma, és teátrális mozdulattal az égnek emelte a karját. Apa szemben ült velünk, és felnevetett. – Velem is mindig ezt csinálja. És ez mindig is így volt. – Nem viccelek – mondtam nekik. – Charley-nak igaza van – vetette közbe Denise. – Meg kell tartania magának azt a dolgot. Nos, üdv újra Denise világában! Megjegyzem, ez a világ messze nem olyan, mint egy jó kis margaritás ereszd-el-a-hajamat buli… Denise mindennél jobban utálta, ha rólam kellett beszélnie. – Denise – mondta Apa, és megfogta a felesége kezét, – nem gondolod, hogy túl régóta ragaszkodunk ehhez az elvhez a családban? – Hogy érted? – Úgy értem, hogy mindig igyekeztél félreállítani Charley-t, nem voltál hajlandó elismerni a különleges képességeit, még akkor sem, amikor épp az orrod előtt volt a bizonyíték. Denise élesen sóhajtott. – Soha nem tettem ilyet. – Anya – mondta Gemma, aki egyébként tényleg szerette Denise-t. Sehogyan sem fért a fejembe, hogy miért, de tény, hogy így volt. – Charley nagyon különleges. Te is tudod. Egyszerűen nem lehet, hogy nem vetted észre. – És én is ezért tettem, amit tettem – mondta Apa, és ismét szégyenkezve nézett rám. – Tudtam, hogy ha Caruso utánad ered, Bütyök, akkor is képes leszel arra, hogy egy karcolás nélkül megúszd a dolgot. Hiszen mindig megúszod. Nos, enyhe túlzásnak vélem azt állítani, hogy karcolás nélkül jöttem volna ki a dologból. Itt van például a dokik pillanatragasztója, ami történetesen a mellkasomat próbálja egyben tartani. Legalábbis egy pár perc erejéig egyben tartotta, ugyanis a vágás szinte azonnal begyógyult, de nem volt szívem megmondani a dokinak. Az pedig, hogy olyan hamar begyógyulnak a sebeim, a lényemnek ismét egy olyan oldala, amelyről a családomnak fogalma sincs. – Apa, miért nem szóltál erről nekem egy szót sem?

325

Láttam, hogy komolyan és őszintén szégyelli magát, és nyúltam, hogy megfogjam a kezét, mert attól féltem, hogy egyszer csak eltűnik majd a föld színéről. – Azt akartam, hogy ha lehet, semmit, de semmit ne tudj Carusóról. És arról sem, hogy mit tettem. Abban bíztunk, hogy előbb bukkanunk a nyomára, semmint hogy tényleg beváltja a fenyegetését. – Apa, tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz – mondta Gemma. – Nem érted. A pasasnak igaza volt – Apa szégyenkezve lesütötte a szemét. – Én vagyok az oka annak, hogy meghalt a lánya. Nagyon nagy sebességgel száguldottunk egy autós üldözés alkalmával, és szorosan a nyomában voltam. Nekimentem, ő pedig a szalagkorlátnak csapódott, aztán lepattant róla, és az út másik oldalán lezuhant a töltésre. A kocsija átpördült, és a lánya menet közben kiesett. – Apa… ó, istenem – mondtam, és szívből együtt éreztem vele. – Akkor mégiscsak az ő hibájából halt meg a lánya. Mit keres egy gyerek egy autós üldözésben? Nagyot sóhajtott, és bólintott. – Persze, igazad van, de ettől még nem érzi jobban magát az ember – ismét rám pillantott. – Nos, erről még soha nem beszéltem neked. Most megtettem. Te következel. – Ó, atyám! Hát ezt előre kitervelted, igaz? Bob bácsi felhorkant. – Igaza van apádnak. Ideje, hogy végre beavass bennünket! Szent gatyamadzag! Ha ezek megtudnák, hogy én vagyok a halál angyala… Nem. Ez nem fordulhat elő. Ki van csukva. – Kezdjük azzal – mondta Apa, – hogy elmondod, mit csináltál a múltkor este. – Miért, mit csináltam? – kérdeztem, miközben Donnie, Apa pultosa, akinek az ereiben indián vér csörgedezik, kihozta az ételünket. Egy pillanatra átadtam magam az élménynek, amit Donnie mellkasának látványa okozott, majd kuncogni kezdtem, amikor észrevettem, hogy Gemma is élvezi a mutatványt. Az asztal alatt pacsiztunk. – Szia, Donnie. Felnézett, és összevonta a szemöldökét. – Szia – mondta gyanakvóan. Tudom, hogy sosem jöttem be neki.

326

– Azt a dolgot – mondta Apa, amikor Donnie magunkra hagyott bennünket. – Azt, ahogy akkor ott mozogtál – közelebb hajolt, és alig hallhatóan odasúgta: – Charley, abban, ahogy mozogtál, semmi olyasmi nem volt, ami normál emberi mozgáshoz fogható lenne. Gemma szemei akkorára nyíltak, mint egy-egy csészealj. – Micsoda? Hogy mozgott? Hirtelen még Denise is különös érdeklődést mutatott, miközben összekeverte a tányérján a tojást a chilivel. Miközben Apa elmondta nekik, hogy mit csináltam, pontosabban, hogy hogyan is mozogtam, odapillantottam Eperkére. Épp mellettem bukkant fel. Odébb taszigáltam Gemmát a csípőmmel, hogy helyet csináljak Eperkének. – Szia, tökfej – mondtam, miközben feltelepedett mellém a padra. Apa félbehagyta a mondandóját, az asztaltársaságunk minden tagja rám meredt, én pedig a szememet forgattam. – Jaj, most komolyan! Mindnyájan tudjátok, hogy tudok beszélni a holtak szellemével. – Igen, tudjuk – mondta Gemma. – Azért hallgattunk el, mert kíváncsiak vagyunk, miről diskuráltok. – Ja, értem. Hát jó. Denise hirtelen különös érdeklődést kezdett tanúsítani az ételével kapcsolatban. Már-már arra számítottam, hogy felhorkan vagy rohamot kap, de azt hiszem, közben leesett neki, hogy ezúttal ő került kisebbségbe. Végre egyszer az életben! – Mi van? – kérdeztem Eperkétől. – Megint lotyókkal randizik a tesód? – Charley – szólt közbe Gemma figyelmeztetően. – Ez nem vicc. Tényleg így van – magyaráztam. – Kénytelen leszek beavatkozni a dologba. – Nem tudom – vont vállat Eperke. Szőke haja szétterült a vállán. – Ibolya házából jövök. Tudod, abból a régi épületből. Nagyon gromek! És Rocket is olyan vicces! A szívem hirtelen zakatolni kezdett, amikor meghallottam Rocket nevét. – És jól van? 327

– Aha. Jobban nem is lehetne. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és azon gondolkodtam, hogy vajon Ibolya rábukkanhatott-e Reyes testére. Nagyon nem szívesen mondtam ki hangosan, de mit tehettem volna…? – És megtalálta? Rábukkant Reyesre? Bob bácsi mozdulatlanná dermedt. Ő volt az egyetlen az asztalnál, aki bármit is tudott Reyesről, és arról, hogy meglépett a börtönből, hogy úgy mondjam. Eperke vállat vont. – Nem, azt mondja, hogy csak te bukkanhatsz a nyomára. Te viszont nem a megfelelő testrészedet használod a kutatás során. Önkéntelenül is az ölemre esett a pillantásom. Hát ez meg mit jelentsen? – És elárulta neked – itt közelebb hajoltam, és suttogóra fogtam, – hogy melyik testrészemet kellene használnom? Az asztal körül mindenki közelebb hajolt. – Csak azt mondta, hogy figyelj a zajokra. – Aha – mondtam, és zavartan hátradőltem. – És megmondta, hogy milyen zajokra figyeljek? – Nem tudom. Olyan furán fejezi ki magát. – Na jó, akkor mondd el szépen, hogy pontosan mit is mondott neked. – Azt mondta, hogy arra figyelj, amit csak te hallhatsz. – Aha – motyogtam ismét, és összevontam a szemöldökömet. – Képzeld, ugróiskolázni is fogunk – újságolta vidáman. – Hű, az jó. – Ja igen, és azt is mondta, hogy siess. – Várj! – szóltam, de Eperkének már nyoma sem volt. – Jaj, ezek a szellemek! – Mi történt? – kérdezte Gemma, akinek láthatóan nagyon is felkeltette az érdeklődését a jelenet. Olyan jólesett, hogy végre nyíltan beszélhetek! Sokatmondóan Bob bácsira néztem. – Azt mondta, ha meg akarom találni Reyest, akkor arra kell figyelnem, amit csak én hallok. De fogalmam sincs, hogy ez mit akar jelenteni… 328

– Charley – mondta Gemma, – én pontosan tudom, hogy valójában mi a helyzet. Mielőtt feleszméltem volna, konkrétan leesett az állam. Zavartan néztem körül. – Gemma, ennél az asztalnál senki sem tudja, hogy valójában mi a helyzet. – És miért is van ez így? – kérdezte Apa. Gemma elmosolyodott. – Charley, az a helyzet, hogy te szerelmes vagy – jelentette ki. Majd pedig sokatmondó pillantást vetett rám, és kacsintott egyet. Azonnal tudtam, hogy falazni fog nekem. Azonban az is világossá vált, hogy képben van, és tényleg tudja, hogy mi az ábra, és azt is, hogy ki is vagyok valójában. Vajon mikor jöhetett rá? – És tudom azt is, hogy vannak olyan képességeid, amelyekről sosem beszéltél nekünk. Apa hátradőlt és alaposan végigmért mindkettőnket. Válaszokat akart, mégpedig olyan válaszokat, amelyeket sehogyan sem akaródzott kimondanom. Még nem… – Segít az valamit, ha annyit mondok, hogy csak jóra használom a képességeimet? Apa vágott egy grimaszt. – Mit súg a szíved? – kérdezte Gemma. Az asztalra könyököltem, és elkezdtem a villámmal böködni a krumplilepényt a tányéromon. – A szívem csordultig van szerelemmel, ebből kifolyólag képtelen arra, hogy bármit is súgjon. – Akkor állj meg egy pillanatra, és figyelj – mondta. – Már számtalanszor láttam, hogy ezt csinálod. Amikor még kicsik voltunk. Becsuktad a szemed, és csak figyeltél, hallgatóztál. Tényleg így volt. Az emlékek hatására kezdtem magamra találni. Gemmának igaza volt. Néha, amikor Nagygonosz – akiről csak később derült ki, hogy nem más, mint Reyes – feltűnt a távolban, megálltam, és hallgattam a szívverését. De olyankor mindig nagyon közel volt hozzám. Épp ezért hallhattam. Vagy nem? Gemma homlokráncolva nézett rám. – Csak csukd be a szemed, és figyelj – majd odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: – Te vagy a halál angyala, az ég szerelmére! 329

A vonakodás álarca mögé rejtettem a döbbenetemet. – Hogy jöttél rá? – súgtam vissza neki. – Hallottam, amikor elmondtad annak az Angyal nevű srácnak, mikor először találkoztunk vele. Basszus! Hát ez teljesen kiment a fejemből. – Most pedig koncentrálj! – mondta, és úgy nézett rám, mintha a világ minden bizakodása benne egyesült volna. Vettem egy nagy levegőt, lassan kifújtam, és becsuktam a szemem. Szinte azonnal meghallottam. Halk szívdobogás a távolból. Koncentráltam rá, és kizártam minden mást a szívdobbanás hangján kívül. Egyre hangosabban hallottam – olyan ismerős volt a ritmusa, az üteme olyan megnyugtató. Vajon ez tényleg Reyes szívdobogása? Még életben van? – Reyes, hol vagy? – suttogtam. Hirtelen melegséget éreztem, mintha tűz perzselt volna végig rajtam; aztán egy száj ért a fülemhez, és egy mély, zengő hangot hallottam, amelynek rezgése felkorbácsolta a bennem szunnyadó érzékiséget. – Ott, ahol soha nem fogsz keresni – mondta, szinte évődve. Magam is megdöbbentem mindezen, és nagy sóhajjal nyitottam ki a szemem. – Istenem! Tudom, hol van. Végignéztem az arcokon. Mindnyájan várakozásteljesen üldögéltek. – Bob bácsi, velem tudnál jönni? – kérdeztem, és felugrottam. Bekapott gyorsan még egy falatot, felállt, és jött utánam. Apa is. – Apa, igazán nem kell ám jönnöd. Kajánul pillantott rám: – Tényleg? Hát, próbálj visszatartani. – De lehet, hogy tévedés az egész. – Nem baj. – Jó, de kihűl a kajád. Elmosolyodott. Visszanéztem Gemmára, és még mindig nem tudtam elhinni, hogy tudja, ki vagyok valójában. Ám arra a gondolatra, hogy esetleg Apa is megtudja, összeszorult a szívem. Hiszen én az ő kicsi lánya vagyok. És azt akartam, hogy ez így is maradjon, ameddig csak lehet. Mielőtt az ajtóhoz siettem volna, odahajoltam Gemmához és a fülébe súgtam: 330

– Kérlek, ne mondd el Apának, hogy ki vagyok! – Nem fogom – mondta, majd hátradőlt, és bátorítóan mosolygott rám. Nos, ez igazán kellemes volt. Legalábbis amolyan Addams Familymódra. Hol van az egyetlen hely, ahol soha nem kerestem volna Reyest? Nos, természetesen a saját otthonomban, a bérházban, ahol élek. Végigszaladtam a parkolón, amilyen gyorsan csak tudtam, ami szép kis mutatvány volt, tekintettel arra, hogy eszméletlen magas sarkú csizmában voltam. Nem vártam meg sem Bob bácsit, sem pedig a papámat, hanem siettemben szinte lebucskáztam a pincébe vezető lépcsőkön. Ez volt az egyetlen logikus helyszín. A lakásokat az egyetemi tanév alatt rendre kibérelték, tehát Reyes csakis a pincében lehetett. Amikor leértem a pincébe, megtorpantam a betonpadlón, és az ajtó becsukódott mögöttem. Rájöttem, hogy egy dologról megfeledkeztem, mégpedig arról, hogy nem ártana látnom is valamit. A villanykapcsoló a lépcsőfeljáró tetején volt. Elindultam hát visszafelé, de aztán mégis megtorpantam. Valami furcsa nyugtalanság kerített hatalmába, és végigborzongott a bőrömön, mintha sztatikus elektromosság szaladt volna át az idegvégződéseimen. Először valami furcsa, jellegzetes szag tűnt fel. Mondhatni, orrfacsaró bűz terjengett a levegőben. A savas szag csípte a torkomat, és a szemem is elkezdett könnyezni. Egyik kezemmel befogtam a számat és az orromat, és vakon pislogtam a sötétbe. Egyszer csak észrevettem, hogy valamiféle szabálytalan, geometrikus alakok lebegnek mindenfelé… Éles sarkok és kiálló szegletek tűntek elő lassan a koromsötétből. Amikor már hozzászokott a szemem a sötétséghez, észrevettem, hogy az alakok mozognak is; hatalmas pókokként egymás hegyén-hátán kúsznak, másznak, leereszkednek a plafonról, és egymást tapossák, mert mindegyiknek az a célja, hogy feljusson a halom tetejére. Hátratántorodtam, majd észrevettem, hogy mindenütt ott vannak. Mire körbefordultam, tudatosult bennem, hogy teljesen körbevettek. – Kétszázezret küldtek ezekből. 331

Megperdültem, és megláttam Reyest. Szilaj pillantásokkal tekingetett körbe, kivont karddal állt, és olyan elszántnak, olyan lélegzetelállítónak tűnt, hogy egész beleremegtem a látványba. – In numeris firmatis – tette hozzá. A létszámban rejlik az erejük… Láthatóan mindenáron meg akarták kaparintani őt. Csak úgy hemzsegtek mindenfelé! A szó szoros értelmében csorgott a nyáluk. Sötét színű folyadék csepegett tűhegyes fogaikról, és szabályos tócsákat képezett a padlón. Ekkor láttam meg Reyes e világi testét, amely mintha egy hatalmas rák levedlett páncélja lett volna; az állapota láttán összerogyott a térdem. Megkapaszkodtam a lépcsőkorlátban, hogy állva tudjak maradni, és megráztam a fejem, hogy elejét vegyem a szédülésnek, majd ismét a helyzetünkre koncentráltam. Reyes nem volt tudatánál, és a saját véréből, valamint ebből a nyálkás folyadékból, a démonok nyálából álló tócsában hevert. – Ennyinek sikerült átjutnia ebbe a dimenzióba – mondta. Ennyinek? A pince nem nevezhető kicsinek, és máris két vagy akár háromszáz démon is volt benne. Démonok: egy kis pernye és hamu, veszedelmesen éles fogakkal. Felvillant a fény, és egy szempillantás alatt mindent megértettem. Ha fény éri őket, elillannak. A démonok ki nem állhatják a világosságot. – Kapcsold le a lámpát! – kiáltottam, mert így én sem láthattam őket. – Mi van? – kérdezte Bob bácsi a lépcső tetejéről. – Kapcsold le a lámpát, és maradjatok ki ebből az egészből! – Ne, ne! Hagyd csak égve! – mondta Reyes. – Ha látod őket… – mondta, és megismételte az előző figyelmeztetését. Bob bácsi azonban hallgatott rám. Reyes mérgesen felmordult. A köpenyébe burkolódzott; a fekete anyaghalmaz hullámokban lengedezett körülötte, kaszájának pengéje pedig még a pince legsötétebb mélyén is fényesen csillant meg. A démonok gyűrűje szűkült körülötte, és csak jöttek és jöttek, egymás hegyén-hátán mászva át, a repedésekből és hasadékokból bújtak elő, leugráltak a plafonról, és mindnyájan azon igyekeztek, hogy a haduk elejére törjenek. A szívem a torkomban dobogott, és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy felmérjem a terepet. Ahogyan Reyes figyelmeztetett is, valóban láttak engem a démonok. 332

Egyik a másik után fordult felém, koponyaszerű fejükkel követték minden mozdulatomat. Úgy tűnt – egyfajta rémálomra emlékeztető, illuzórikus módon, – mintha mosolyognának, széles szájuk és pengeéles fogaik egy felfelé fordított félholdra emlékeztettek. A fejüket lehajtották, és tudtam, bármelyik pillanatban készen állnak arra, hogy támadásba lendüljenek. – Kapcsold fel a lámpát – mondta ismét Reyes. A hangja az erőlködéstől eltorzult, miközben lendítette hatalmas kaszáját, hogy lesújtson a démonra, amelyik túlságosan közel merészkedett hozzá. – Megvakítja őket, te pedig nyersz egy kis időt. – Charley, mi folyik itt? – kérdezte Bob bácsi az ajtó túloldaláról. Felpillantottam. A lépcső most teljes sötétségbe borult, és tucatszám özönlöttek rajta lefelé az életnagyságú, igazi démonok. Kellett egy perc ahhoz, hogy valóban fel tudjam mérni a helyzetet. A rémülettől mozdulni sem bírtam, szinte kővé dermedtem. Reyes hirtelen előttem termett, és olyan elkeseredett és elszánt volt a hangja, hogy az a kis levegő is elillant belőlem, ami még a tüdőmben megmaradt. Készenlétben tartotta a fegyverét, odahajolt hozzám, és így szólt: – Ne kényszeríts rá, hogy megöljelek! A démonok hada egyre közelített. Reyes előttem állt, készen arra, hogy lesújtson. Angyal tűnt fel mellettem, a rettegéstől tágra nyílt szemmel állt. Én pedig egy szempillantás alatt ráeszméltem, hogy ezúttal mennyire, milyen alaposan elszúrtam a dolgot. Reyesre kellett volna hallgatnom. Nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynom a figyelmeztetését. De nem! Nem és nem! Ha rá hallgattam volna, és kimaradtam volna ebből az egészből, vajon mennyi ideig húzódott volna még? Mennyi ideig kínozták volna még? Ugyan hány darabkát téptek volna még ki a testéből, mielőtt végleg kileheli a lelkét? – Dutch – mondta Reyes figyelmeztetőleg, és felemelte a kaszáját. – Kérlek! Nem találtak volna rám egyébként is a démonok? Nem kerülhetem el a sorsom, és előbb-utóbb meg kellett volna vívnom velük a harcot… Sajnálatos módon ez egy olyan csata, amelyben nem győzhetek. Egyszerűen túl sokan vannak. Reyesnek igaza volt. Ha átjutnak, ha 333

megtalálják a mennybe vezető utat, egy másik háború veszi majd kezdetét…, és mindez az én hibám lesz. Nem hagyhatom, hogy én legyek egy katasztrofális öldöklés kiváltó oka! A portálnak zárva kell maradnia! Még egyszer, utoljára becsuktam a szemem, és Reyes nem habozott. Hallottam, amint a pengéje végighasít a levegőben, mintha szétzúzta volna a lég atomjait. Majd megint azt tapasztaltam, hogy a világ lelassul. A szívem dobbanása is lassult és egyre halkabb lett, és ekkor határoztam el, hogy bátran szembenézek a végzetemmel. Kinyitottam a szemem, épp akkor, amikor egy démon vetődött felém; a tekintete az ütőeremre irányult. A levegő szinte hullámzott körülöttem, amint Reyes kaszája teljes erővel lecsapott. Egy másodperc törtrészével később még mindig egyben voltam, és teljesen sértetlenül álltam ott, a démon pedig darabokban hevert a földön. Reyes még a levegőben lefejezte a támadómat. Az idő visszaszáguldott a jelenbe, és a démonok gyors egymásutánban támadtak ránk. Reyes forgolódott, és újra meg újra lesújtott, egyik démont a másik után szelte keresztbe. Valahol a tudatom mélyén hatalmas öröm árasztott el, hogy mégsem engem ölt meg, hogy a démonokkal küzd, és engem védelmez. Egyik a másik után hullott a porba, de egyre csak jöttek és jöttek. Kezdett bezárulni körülöttünk a kör. És ismerték Reyes gyenge pontját. Az egyikük a kavarodás kellős közepén állt, és nézte, amint a küzdelem egyre ádázabbá válik. Okosabbnak tűnt a társainál, és sokkal elszántabbnak is. Reyest tanulmányozta, nézte, hogyan harcol, megfigyelte a mozdulatai kecsességét, a rátermettségét, majd pedig e világi testére pillantott, amely a lábainál hevert, és hirtelen lecsapott rá. Hosszú, tüskés ujjaival végigszántott Reyes mellkasán, és ekkor az előttem álló, istenséghez hasonlatos lény hirtelen megremegett. A palástja, amely védelmet nyújtott neki, eltűnt, ő pedig a mellkasához kapott, amint egyszerre egy tucatnyi démon, mint megannyi keselyű, nekitámadt, hogy kihasználják a pillanat nyújtotta lehetőséget. Minden erejét összeszedve Reyes lábra állt, lerázta magáról támadóit, és meglengette éles fegyverét a levegőben. Rendületlenül állta a sarat. A palástja, amely a mellkasánál volt összekapcsolva, ismét 334

körbeölelte, áramlott körülötte a levegőben, néha látni engedte szoborszerű alakját. Abban a pillanatban, amikor ismét előtűnt a palástja, a démon megint lecsapott, és Reyes vállába vájta karmait. A palást megint eltűnt, és Reyes a földre zuhant. A kezével támaszkodott maga előtt. Annak látványa, hogy egy ilyen hatalmas lény térdre zuhan, mélységesen megrendített. Előrekaptam, de elfordult, és a tekintetével odaszegezett a földhöz, a vállai közé húzta a nyakát, és szabadon engedte a benne lakozó szörnyeteget. – Menj innen – kiáltotta oda nekem, ő pedig eltűnt a démonok tengerében. Összeszorult a szívem a látványra, és ezúttal a térdeim végképp felmondták a szolgálatot. Sokkos állapotban zuhantam a padlóra, és néztem, amint a pókszerű démonok tömege egyre csak nő és nő. Minden porcikámat átjárta a bűntudat. A démonok egy csoportja megindult felém, hatalmas, veszedelmes egységben. Sötét folyadék szivárgott a fogaik közül. Egyre közelebb és közelebb jöttek hozzám, és láthatóan arra készültek, hogy hasznosan töltsek el az idejüket, amíg a fő célpontjuk mással van elfoglalva. – Charley, menekülj! – kiáltotta Angyal, és felsegített a földről. Nagy nehezen feltápászkodtam, egyik lábam húztam a másik után, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy a nyakamon, a tarkómnál valaki rám lehel. Belém hasított a félelem, a világ megfordult a tengelye körül, és elsötétült körülöttem minden. Megtapasztalhattam az egyetlen olyan dolgot, ami azonnal könnyekre fakaszt: a halálomon voltam.

335

HUSZADIK FEJEZET

Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, maga a félelem. Ja igen, meg a pókok. LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT

A démonok gyűrűje körbezárt, én pedig lehunytam a szemem. Az ég szerelmére, hát mégiscsak én vagyok a halál angyala! A szó legszorosabb értelmében… Reyes azt mondta, hogy képes vagyok legyőzni a démonokat. Igen ám, de hogyan? Még csak egy nyamvadt kardom sincs. Olyan fényt árasztok magamból, amelyet a holtak szellemei kontinensnyi távolságról is látnak – vagy legalábbis ezt mondják. Ha pedig a démonok nem bírják elviselni a fényt, vajon hogyan lehetséges, hogy ennyire közel merészkednek hozzám? Miért nem válnak köddé a fényemben? Kinyitottam a szemem. Abban a pillanatban, amikor végiggondoltam mindezt, egy ötlet pattant ki a fejemből. Minden erőfeszítés nélkül, szinte ösztönösen, egy szikra éledt fel bennem, csak úgy vibrált a benne feszülő energiától, reszketett, mert kitörni készült, háborgott, nőttön-nőtt bennem egészen addig, amíg már képtelen voltam visszatartani. – Angyal – mondtam, és éreztem, hogy már nem vagyok ura a bennem forrongó energiának, – menekülj! Egyszerre három dolog is történt. Angyal elengedte a kezem, a tűhegyes és pengeéles fogak a tarkóm tájékán a bőrömbe martak, és kitört belőlem a fény, minden irányba, kontrollálatlanul. Fényárba borítottam az egész helyiséget, csapást mérve a démonokra, megsemmisítve minden árnyat. A belőlem kiszakadó energia mindent elsöpört, ami az útjába került, és robaja elnyelte a pusztuló démonok jajveszékelését. Lángba borultak, s mint a papír hamvadtak el. Amikor a fény visszatért belém, és elhelyezkedett a bensőm legrejtettebb 336

zugában, hosszabb ideig még dermedten álltam, és azon morfondíroztam, hogy milyen frenetikus is az, ami történt. – Charley – kiáltotta Bob bácsi, aki épp akkor robbant be a helyiségbe, – mi volt ez a zaj? Apa Bob bácsi sarkában volt, és feltartotta a kezét. – Várjatok – szóltam oda nekik. – Maradjatok ott egy pillanatra! – Farrow az? – kérdezte Bob bácsi. – Hívjátok a mentőket! – mondtam, és lassan közelebb mentem oda, ahol Reyes nem e világi teste volt, de nem láttam sehol… mintha a föld nyelte volna el. A szívem összeszorult. Végre-valahára meghallottam, hogy Reyes hangja visszahangzik a helyiség faláról. – Még mindig nagyon sebezhető. Odafordultam, és láttam, hogy egy polcon kuporogva guggol, az egyik keze a levegőben, a kaszája markolatát szorongatja. A penge hegyét maga előtt a földre támasztotta. Majdnem olyan magas volt a fegyvere, mint én. A palástja körülötte lengedezett, és a feje fölé libbenve a helyiség minden sarkát kitöltötte. Hömpölygött és ide-oda kavargott, mint a víz dagálykor és apálykor, én pedig úgy éreztem, mintha a sötétség ködös óceánjába merültem volna. Ő volt a legeslegnagyszerűbb lény, akit valaha láttam. És ott volt. És életben volt. – Azt hittem, téged is elpusztítottalak. Elfordította a fejét, de az arcát még mindig nem láttam. – Nem vagyok démon. Fényből születtem. – A pokol tüzének fényéből – jegyeztem meg, mintegy emlékeztetve őt erre az aprócska tényre. Nem felelt. Hirtelen nagyon dühös lettem. Miért ilyen bonyolult minden, ha az ember maga a halál angyala? – Miért nem mondtad el, hogy képes vagyok erre? – Mint mondtam, az olyan lett volna, mint elmagyarázni egy madárfiókának, hogy tud repülni. A zsigereidben kell érezned, hogy képes vagy rá. Mondtam már, hogy nem azért vagyok itt, hogy szívességeket tegyek neked. – És mi lett volna, ha nem jövök rá magamtól, Reyes? Csuklyás fejét oldalra billentette. – Miért kérdezel ilyeneket? Megtetted. Sikerült. Ennyi az egész. De még mindig nagyon sérülékeny a testem – mondta, és e világi testére 337

nézett, amely már csak nyomokban emlékeztetett arra a nagyszerű emberpéldányra, aki egykoron volt. – Minden rendben lesz, ha bevisznek a kórházba. – Milyen szempontból? Visszafordultam hozzá. – Ezt hogy érted? – Gondolod, hogy ezzel vége az egésznek? Gondolod, hogy apám egyszerűen csak feladja, és kész? Hiszen a mai napon győzelmet aratott. Most már biztosan tudja, hogy valóban van egy portál a Földön. Semmi sem állíthatja meg, és hidd el, meg fogja találni a módját annak, hogy végezzen veled. Hogy apró darabokra szaggasson, hogy megtalálja és kiszívja a lényed lényegét. És most már ismeri a gyenge pontodat is – az e világi testére pillantott. – Fogalmad sincs, hogy mi vár ránk, ha apám rám talál. Nyomós oka van annak, hogy el kell tüntetnem a föld színéről az e világi testem, Dutch. Ezt a rizikót nem vállalhatom. – Charley, engedj oda hozzá! Haldoklik. Hallottam, amint a mentők szirénája egyre hangosabban, egyre közelebbről szól. – Csak még egy percet adj – mondtam Bob bácsinak. Elképzelésem sem volt róla, hogy hogyan reagál Reyes, ha Bob bácsi megközelíti a testét. – Hogy érted ezt? Milyen oka van? Reyes leugrott a polcról, és könnyedén landolt az e világi teste mellett. – Így rám találhatnak. Ezen a testen keresztül – mondta. – Igen, ezt már mondtad. De van egy másik okod is, tudom. Mondd, mi az! Reyes a fejét rázta. – Megtisztítottad a terepet. Most én jövök. Véget vetek ennek. A felismerés, hogy voltaképpen mit is tettem, teljesen megrendített. Közelebb léptem. – Miért nem öltél meg, amikor megtehetted volna? Miért csinálod ezt? – Charley – hallottam Apa figyelmeztető hangját, – mi folyik itt? Reyes az arcomhoz emelte kesztyűs kezét. A melegség, amely belőle áradt, forró selyemként simított végig rajtam.

338

– Hogy miért nem öltelek meg? – kérdezte, és bársonyos hangja egész a lelkemig hatolt. – Téged megölni olyan lenne, mint elhomályosítani a Napot. Tehetetlenül pislogtam, Reyes pedig megfordult, és felemelte a kaszáját, mindkét kezével erősen megmarkolva a nyelét. Villámgyorsan lesújtott vele, én pedig átsuhantam az időn, átsiklottam a karja alatt, és saját testemmel védelmeztem az ő e világi testét. A penge milliméterekkel állt meg a gerincem előtt. Hangosan mordult, és ismét felemelte a kaszát. – Menj innen! – mondta, és a hangja már szinte fenyegető volt. – Nem – képtelen voltam feltörő érzelmeimnek gátat szabni, és éreztem, hogy szinte villámokat szór a szemem. Összeszorított fogakkal feküdtem Reyes e világi testén. Átáztatott a vére, a teste azonban még mindig olyan meleg volt, mint a pokol tüze. Elénk és életteli volt. A szíve dobbanását a tenyeremben éreztem. A pulzusa a fülemben dobolt. – Nem hagyom, hogy megtedd. Fenyegetően előrébb lépett, és levette a fejéről a csuklyát, így láthattam kemény arcvonásait. – Fogalmad sincs, mi történik, ha rám találnak. Ha elvisznek. .. – Már hogy ne lenne? – mondtam, és könyörgőre fogtam: – Tudom, hogy megkínoznak. Tudom, hogy meglelik a kulcsot ehhez a dimenzióhoz. De… – Ez nem ilyen egyszerű. Miért? És egyáltalán mi egyszerű van ebben? – Akkor miről van szó? Mondd el! Elhúzta a száját, és csak úgy sütött róla az ellenállás. Végül ezt mondta: – Olyan vagyok én is, mint te. Én vagyok a kulcs. – Igen, tudom. Ezt értem. – Nem, nem érted – kesztyűs kezével megdörzsölte a homlokát. – Ahogyan te vagy a kapu, a portál, amely a mennyekbe vezet… – lehajtotta a fejét, mintha szégyenkezett volna, – én vagyok a kapu, amely kivezet a pokolból. Ha elkapnak, akkor pokolfajzatok hada kel majd át rajtam, és hipp-hopp, itt teremnek majd, ebben a dimenzióban. Kellett egy kis idő, hogy felfogjam a hallottakat. Nagyon nehéz volt elhinni, amit mondott. 339

Hatalmas a köztünk lévő hasonlóság – ezt sosem gondoltam volna. Mindketten kulcsok vagyunk. És egyben portálok is. Az egyik a mennybe vezet, a másik a pokolba. Mint egy tükör… – Ha rám találnak, onnantól közvetlenül átjárhatnak rajtam, épp úgy, ahogy a halottak szellemei rajtad keresztül jutnak a mennybe. És az első dolguk minden bizonnyal az lesz, hogy megkeresnek téged. Ha ismerik a pokolból kivezető utat, és megszereznek téged, akkor már gyerekjáték bejutniuk a mennybe. Most pedig menj el innen, mert ha nem, kénytelen leszek én eltávolítani. Tudtam, hogy ezúttal meg is tenné. Eltenne az útból, és a padlóra penderítene, hogy hozzáférjen az e világi testéhez. Olyan eltökéltséget éreztem, amikor ránéztem, és olyan vívódást. Felemeltem a kezem, és ezt mondtam: – Rey'aziel, te vincio. Megdermedt, és hitetlenkedve bámult rám. – Úgy bizony – mondtam, kérdő tekintetére válaszul. – Megbéklyózlak. Hátrébb lépett, és döbbenettel vegyes fájdalom ült ki az arcára. – Nem! – kiáltotta, és megragadta a palástját, amely oszladozni kezdett körülötte. A kaszája a földre hullott, és úgy tűnt, mintha darabokra tört volna, amikor a padlóra ért. Reyes rám emelte a tekintetét, és a szeme könyörgött. – Dutch, ne tedd! A bűntudat a szívembe markolt, és éreztem, hogy ez sokkal fájdalmasabb, mintha a kardjával szabdalt volna szét. Vádló tekintetéből azt éreztem, hogy úgy gondolja, elárultam őt. Egy pillanat múlva az e világi teste hatalmas sóhajjal kelt életre. Úgy tűnt, mintha összerezzenne, a fogai vacogtak, miközben vonaglott a fájdalomtól; az arcán tükröződő szenvedés és küzdelem szívet tépő volt. – Bob bácsi! – kiáltottam, és a nagybátyám Apával az oldalán azonnal mellettem termett. – Kérlek, segítsetek rajta! Betették Reyest a mentőautóba. Oxigénmaszkot tettek rá, és infúzióra kötötték. Acélosan izmos teste most olyan sebezhetőnek tűnt! Szinte gyermekien törékeny volt… Mindennél jobban szerettem volna a karjaimba vonni, és eltüntetni minden rosszat, amit valaha is át kellett 340

élnie. Ehhez azonban a tündérmesékből ismert varázslatokra lett volna szükség. És hiába vannak különleges képességeim, ennek ellenére sem vagyok képes hinni az efféle varázslatban. Bob bácsi, Apa és én átvettük, hogy mit is fogunk mondani, amíg a mentőautó kiért a helyszínre. A történetünk úgy szólt, hogy mindhárman a lakásomba mentünk, hogy elvégezzünk némi papírmunkát az üggyel kapcsolatban, amikor hirtelen zajokat hallottam a pincéből. Ott találtuk Reyest öntudatlan állapotban, és hívtuk a mentőket. Felületes hallgató számára nagyon is hihetően hangzott a történet. Azonban amikor már körülbelül húszezredszer mondtam el, bevallom, kissé magam is untam. A kórház várójában ültem, és még mindig Apa dzsekijébe voltam bugyolálva, hogy eltakarjam a véráztatta ruháimat. Abban reménykedtem, hogy végre megtudok valamit Reyes állapotáról, amikor egy újabb orvos jött oda hozzám, és kérdések özönét zúdította rám. – Nézze, ez minden, amit tudok. Fogalmam sincs, hogy hogyan sérült meg, mint ahogy arról sem tudok, hogy mi történhetett, és nagyon sajnálom, de arra sem tudok magyarázattal szolgálni, hogyan lehetséges, hogy a seb napokkal ezelőtt keletkezett. Ebben az állapotban volt, amikor rátaláltam. Neil Gossett, miután egy homlokráncolással elküldte az orvost, leült mellém, kezében két csésze kávéval. – Köszönöm – mondtam. – Hol a nagybátyád? – Vissza kellett mennie az őrsre. Épp most oldottunk meg egy bazi nagy ügyet, és most rögzíti a vallomásokat – nyilván Cookie-nak is elmondja majd, hogy mi történt. Nagyon fog örülni, hogy megtaláltuk Reyest. – Nos – mondta Neil, és odanyújtotta az egyik csészét, miközben összevont szemöldökkel nyugtázta, hogy véres a kezem, – ahogy én látom, amikor Reyes magához tért a kómából a kórházban, minden bizonnyal amnéziás volt. Végül is kómában volt, és fejsérülést szenvedett. Fogalma sem volt róla, hogy kicsoda, és azt sem tudta, hogy hol van. Nyilvánvaló, hogy nem vonható felelősségre azért, hogy elszökött, hiszen fel sem fogta, mit csinál. 341

Tátott szájjal meredtem rá. Mosolyogva nyúlt felém, és becsukta a számat. – Megtennéd? – kérdeztem, leplezetlen csodálattal a hangomban. – Persze. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Neil, nagyon köszönöm. – Szóra sem érdemes – mondta, és kortyolt egyet a kávéjából. – De komolyan mondom, hogy szóra sem érdemes. Vagyis, ha érted, mire gondolok, említésre sem méltó. Tudod, nagyon szeretem a munkámat… Elmosolyodtam. – Jól van, jól van. Most már legalább tudlak mivel zsarolni. Hmm – mormogtam, és én is kortyoltam egy nagyot a forró feketéből. – Mit is kellene tennem? – Mondjuk, megvizsgáltathatnád a fejed – jegyezte meg. – Ehhez semmiféle zsaroláshoz nem kell folyamodnod. Tudod, vannak ismerőseim, akiknek vannak ismerőseik… – Ha arra vágynék, hogy a fejemben kurkásszanak, nincs más dolgom, mint hogy szóljak a nővéremnek. – Hű, a nővéred nagyon klassz kis nő – hátradőlt, múltba révedő tekintettel. – Khm – tény, hogy Gemma gyönyörű, no de mégis. Neil Gossett és ő? Az én vérem? Nos, nem kecsegtetném sok reménnyel. – Mondanom kell valamit. Neil kihúzta magát. – Komolyan hangzik. – Az is. Megbéklyóztam. – Tessék? Nagyot sóhajtottam, és megismételtem: – Megbéklyóztam. Olyan, mintha megkötöztem volna. Neil közelebb hajolt, és alig hallhatóan megkérdezte: – És bölcs dolog, hogy ezt nekem elmeséled? – Nem abban az értelemben – vállba vertem, és lesütöttem a szemem, mert kissé szégyenkeztem amiatt, amit mondani készültem. – A nem e világi lelkét hozzákötöttem az e világi testéhez. Mostantól képtelen lesz elhagyni a testét. Mert hozzá van béklyózva. – Képes vagy ilyesmire? 342

– Úgy látszik. Csak úgy jött az egész… – Hűha. – Na, és emiatt most meglehetősen bosszús rám. Neilben egy pillanatra bennrekedt a szó, majd pedig döbbenten ezt kérdezte: – Mi van? – Hát, elég dühös. Érted… – mondtam, és elhúztam a számat. Neil olyan képet vágott, mint aki épp azon fáradozik, hogy kitalálja, mit is mondjon. Végül elhatározta magát: – Charley, én eddig egyszer láttam Reyest dühösnek. Meséltem neked róla. Emlékszel? Nos, annyi bizonyos, hogy azt az esetet nem könnyű elfelejteni… – Tudom, és nagyon sajnálom. Épp arra készült, hogy öngyilkos lesz. Semmi jobb nem jutott az eszembe. – Szóval jól felbőszítetted, majd pedig visszaküldted a börtönbe? – kérdezte, és bár suttogott, szinte hasította a levegőt a hangja. Megborzongtam. Az ő olvasatában valóban nem hangzott jól a dolog. – Hát, nagyon úgy fest. – Szent ég, Charley! – És akkor most mihez kezdjen a kisasszony? Mindketten felnéztünk. Owen Vaughn állt előttünk, fekete egyenruhában. Ő az, aki a gimiben a papája terepjárójában ülve nekem akart hajtani, hogy maradandó károkat okozzon a testi épségemben. – Vaughn – szólalt meg Neil, afféle fagyos üdvözlésképpen. Owen a jelvényéhez emelte a kezét. – Vaughn rendőr – javította ki Neilt. – Ki akarom deríteni, hogy mi történt pontosan abban a pincehelyiségben. Jaj, az ég szerelmére! – Már megtettem a vallomásomat Davidson felügyelőnek – mondtam, és kihívóan pillantottam rá. – Bob bácsikádra célzol? – Bizony ám. Owen végignézett a folyosón, majd odahajolt hozzám. – Szeretnéd tudni, hogy mi rólad a véleményem? – Hűha, ugye, ez most egy beugratós kérdés? 343

– Nem érdekes – mondta, majd kiegyenesedett. – Lesz még ennél sokkal jobb alkalmam is arra, hogy megosszam veled a véleményem – önelégülten vigyorgott, majd hozzátette: – Mondjuk, aznap, amikor végre oda kerülsz, ahová való vagy, és én leszek az, aki lesittellek. Amint elviharzott, Neil megkérdezte: – Na hallod! Áruld már el, hogy mit ártottál neki! – Te voltál a barátja ennek a szerencsétlennek – mondtam, és az égnek fordítottam a tenyerem. – Neked kell tudnod! Neil még ott maradt velem egy kicsit, aztán felbukkant Cookie is. Hozott ennivalót, és egy váltás ruhát. Megpróbált rávenni, hogy menjek haza vele, de képtelen voltam elmozdulni a kórházból addig, amíg nem hallok valami hírt Reyes állapotáról. Apa jött és ment. Gemma is jött és ment. Végre jött az orvos is, fáradt tekintettel. Reyes az intenzív osztályon van, az állapota kielégítő. Én viszont még mindig nem voltam képes hazamenni. Angyal is feltűnt, sötétedés körül, és az egész éjszakát ott töltötte velem. A padlón ücsörgött, a fejem mellett, merthogy arra jutottam, hogy egy kis, párnázott padot kisajátítok, és azon alszom. Nos, épp olyan jól aludtam, ahogyan az egy párnázott, ámde pici padon várható volt. Bob bácsi másnap reggel korán érkezett, és egy kissé mintha ingerült lett volna. – Miért nem mentél haza? – Csak – megdörzsöltem a szemem, majd a hátamat, és Angyalra pillantottam. – Hát te egész éjjel itt voltál velem, hékás? – Naná – felelte. – Az a pasas ott, végig szemmel tartott ám téged. – Ki? Az a pasas? – kérdeztem, és egy férfira mutattam, aki velem átellenben aludt. – Ja, ő? Szerintem nyitott szemmel alszik. – Jaj, dehogyis! – Na, jó. Mi újság? – fordultam BB-hez. – Ruizba megyünk. Megkaptuk az engedélyt, hogy exhumáljuk Mr. Saul Romerót. – Ó, ez remek! És ki az a Saul Romero? – Az a pasas, aki alá állítólag Hana Insingát temették. – Ja, igen. Tudom már. – Na, és jössz te is? 344

Bágyadtan vállat vontam. – Azt hiszem. Úgysem engedik a törvények, hogy találkozzam Reyesszel. – Akkor meg miért maradtál itt éjszakára? Megint megvontam a vállam. – Passz. Rám férne egy zuhany. – Na, gyere. Elviszlek. Különben is el kell mennem Cookie-ért, és a seriffel is találkoznunk kell. A ruizi temetőben álltunk, éppen Mimi és Warren Jacobs mögött. Kyle Kirsch is ott volt már, az édesapjával. Látván a vörös karikákat a szemük körül, arra tippeltem, hogy egyikük sem alhatott valami sokat. Kyle édesanyját elfogták Minnesotában, és arra készültek, hogy hamarosan átszállítják Új-Mexikóba. És Hana édesanyja, szegény Hy Insinga is ott volt – az arcáról sugárzott a gyötrelem… Szívből sajnáltam őt, és mélyen együtt éreztem vele. – Ez az – mondta Mimi Mora állam serifjének, és Mr. Romero sírjára mutatott. – Balra a második sírhant. Két óra múlva az albuquerque-i bűnügyi orvos szakértői csoport kiemelte a sírból a húsz évvel ezelőtt eltemetett Hana Insinga földi maradványait. Az édesanyja arcán tükröződő fájdalom látványa elviselhetetlen volt… Hálás voltam a sorsnak, hogy mellette volt egy barátja, aki támogatta. Visszamentem BB terepjárójához. Néztem, amint Hy Insinga odamegy a remegő és zokogó Mimihez, és azon aggódtam, hogy vajon milyen hozadéka lesz az ismételt találkozásuknak. Hosszú, hosszú ideig ölelték egymást. Három nappal később Reyes Farrow állapota megmagyarázhatatlan módon látványos javulást mutatott, és áthelyezték az új-mexikói büntetés-végrehajtási intézmény kórházába, ahol a helyi orvoscsoport gondjaira bízták. Elautóztam Santa Fébe, hogy találkozhassak vele, és szó szerint citerázott a lábam, amíg a többi látogatóval együtt sorban álltam, és arra vártam, hogy áthaladhassak én is az ellenőrzőkapun, és megnézzék, hogy ugyan van-e nálam bármiféle drog. Azonban egy őr kiemelt a sorból, és azt mondta, hogy Gossett börtönparancsnokhelyettes szeretne velem egy pár szót váltani. – Hogy vagy? – kérdezte Neil, amikor az őr bevezetett az irodájába. 345

Kezdtem hozzászokni az íróasztalán uralkodó rendszerezett rendetlenséghez, és leültem vele szemben. – Jól – mondtam, és megvontam a vállam. – Épp egy kis szabit adtam magamnak, és per pillanat nem nyomulok magánnyomozóként. – Tényleg minden rendben van? – kérdezte, és érezhetően aggódott. – Igen, persze. Csak kerülöm a felhajtást. Mi újság? Láthatom Reyest, vagy még mindig a dokik fennhatósága alá tartozik? Neil maga elé meredt, mielőtt válaszolt volna. – Én magam akartam neked elmondani, mert nem lett volna jó, ha mástól tudod meg, mondjuk a látogatóknak fenntartott helyiségben. A szívem a torkomban dobogott. – Történt valami? Reyes jól van? – Jól van, Charley, de… az a helyzet, hogy nem akar találkozni veled – bánatosan oldalt fordította a fejét. – Kérte, hogy ne kaphass látogatási engedélyt. Döbbent csendben ültem egy teljes percen át, és igyekeztem felfogni Neil szavainak értelmét. Olyan érzésem volt, mintha egy satuba fogták volna a mellkasomat, és egyre jobban szorítanák össze. Elsötétült minden. Alig kaptam levegőt, és minél előbb ki akartam jutni az irodából. – Nos, akkor most megyek is – mondtam, felálltam, és elindultam az ajtó felé. Neil megkerülte az íróasztalát, és elkapta a karomat. – Charley, biztos vagyok benne, hogy meg fogja gondolni magát. Csak tudod, biztos nagyon mérges rád. Erőltetetten elmosolyodtam. – Neil, nincs semmi baj. Csak… vigyázz rá, jó? – Tudod, hogy vigyázok rá. Mosollyal az arcomon sétáltam ki a börtönépületből, és hazavezettem. Mindeközben igyekeztem leküzdeni a bánat kegyetlen mardosását… Persze a könnyeim megint csak eleredtek. Olyan szánalmas tudok lenni! Útközben a jövőmet latolgattam. Vajon milyen lesz az életem Reyes Farrow nélkül? Többé nem tudja elhagyni a testét… Nem fog tudni eljönni hozzám, beszélni velem, megérinteni, és nem fogja tudni minden másnap megmenteni az életemet. Most, hogy

346

eddigi életem során mindvégig ott volt velem, és a rendelkezésemre állt, egyszerre csak magamra maradtam. Mire odaértem a házunkhoz, rájöttem, hogy én is egy lettem azon sok száz nő közül, akik megpróbáltak kapcsolatba lépni vele, de minden kísérletük kudarcba fullad… Nyomorultul éreztem magam, és szégyenkeztem. Épp olyanná lettem, mint Elaine Oake. Egy senki lettem. Amikor felértem a lakásomba, első dolgom volt, hogy bekapcsoltam a számítógépet, és végigfutottam a sürgős jellel ellátott e-mailjeimet. Kettőt Bob bácsi küldött. Úgy döntöttem, hogy még várhatnak, és kiléptem a programból. Megnéztem az ál-e-mail címemet is, és közben igyekeztem magyarázatot találni arra, hogy miért is akarok délelőtt tizenegykor ágyba bújni. Szerettem volna valami hasznos dologgal tölteni az időt, de a letargia ledöntött a lábamról, és éreztem, hogy hullámokban tör rám a depresszió. Ekkor bukkant fel a képernyőn Marigold Úrnő üzenete. Gyanítottam, hogy ugyanaz a tartalma, mint amit Garrettnek és Cookie-nak is küldött. Nem mondhatnám, hogy különösebben lázba hozott a dolog, mert éppen azon járt az eszem, hogy vajon miért is lenne érdemes levegőt vennem, azért mégis rákattintottam, és elolvastam: Már nagyon régóta várom, hogy jelentkezz.

VÉGE

347

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy olyan ügynökkel hoz össze a jó sorsom, mint Alexandra Machinist, mint ahogy azt sem mertem remélni, hogy egy olyan nagyszerű szerkesztővel dolgozhatok együtt, amilyen Jennifer Enderlin. Való igaz, hogy utaltam már erre korábban is, de az ilyesmit nem lehet elégszer ismételni! Nem is tudom, minek köszönhetem, hogy egymásra találtunk. Ez lenne a jutalma, hogy annak idején önkéntes munkát vállaltam a helyi idősek otthonában? Vagy talán azért ajándékozott meg veletek a sors, mert egyszer kimentettem egy kissrácot egy égő házból? Hm. Várjunk csak! Azt hiszem, ilyen tűzből mentéses eset mégsem történt… Jól van, jól van, belátom, hogy ennek a rejtélynek a megfejtésén még dolgoznom kell. Addig is, szívből köszönöm neked, Jen! Te vagy a legnagyszerűbb szerkesztő a világon! És köszönöm a St. Martin's Press és a Macmillan összes munkatársának. Srácok, ti aztán ott vagytok a szeren! Alexandra, mit is mondhatnék? Te vagy az én saját Superwomanem! Hálás köszönetem neked, és a Linds Chester Irodalmi Ügynökség minden munkatársának! Köszönöm továbbá a nagyszerű Whitney Leenek, a Fielding Ügynökség oszlopos tagjának, és természetesen a csodás Josie Freedmannek, az ICM remek munkatársának. Szívből köszönök nektek mindent! És persze köszönettel tartozom a kiugróan tehetséges Liz Bemisnek, a Bemis Promotions hirdetési ügynökségnél. Egyszerűen nem találok szavakat, Liz! Az én kedves, saját Charley Davidsonomnak, Danielle Tannernek is szívből köszönök minden segítséget. Köszönetet szeretnék mondani továbbá a családomnak – tudjátok, kikre gondolok – és a barátaimnak. Köszönöm, hogy szerettek engem! Vagy legalábbis úgy tesztek… Akárhogy is, hálás vagyok az erőfeszítéseitekért. 348

Köszönöm továbbá a LERA* istennőinek, és Rubincipellős Nővéreimnek** , egyszóval a második családomnak. Köszönet Bria Quinlannak, Gabi Stephensnek és Samira Staphannak a fordításokért! Ami pedig Murray Conrad parancsnokot illeti, nos, uram, köszönöm, hogy békésen tűrte, hogy kérdéseimmel zaklassam, és még csak le sem tartóztatott mindezért. És külön köszönöm az olvasóimnak, különösképpen azoknak, akik még a könyv megjelenése előtt fent maradtak éjjel, azért, hogy visszajelzést adjanak a munkámról, így tehát Danielle Swopesnak, Tammy Baumann-nak és Kit Carsonnak. Kétségtelen, hogy jövök nektek egy-egy tejeskávéval. Vagy mondjuk, egy kisebb szigettel…

*

Land of Enchantment Romance Authors (A misztikus lektűrök szerzőinek egylete) A Ruby Slippered Sisterhood (Rubincipellős Nőegylet) 2009-ben alakult meg. A szervezet célja, hogy a romantikus regényeket író, s azokat publikálni vágyó szerzőknek támogatást nyújtson. **

349