alyson noël
Dark Flame Sötét láng
Írta: Alyson Noël A mű eredeti címe: Dark Flame Fordította: Gazdag Tímea A szöveget gondozta: József Aranka, Szűcs Márta A művet eredetileg kiadta: St. Martins Press, New York DARK FLAME by Alyson Noël. Copyright © 2010 Alyson Noël, LLC. By arrangement with the author. All rights reserved. Borítót tervezte: Balogh József ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 415 3 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 201l-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo .hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Szegedi Marcsi Korrektorok: Schmidt Zsuzsa, Szűcs Márta Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában — akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást — nem sokszorosítható.
Rose Hilliardnek mert egy álom vele dolgozni, és nélküle nem tudtam volna megcsinálni!
Megpillantottam a nyomorultat, a szánalmas szörnyeteget, akit én teremtettem.1 Mary Shelley: Frankenstein
1
Fordította: Göncz Árpád
Egy — Mi a túró? Haven eldobja a rózsaszín cukormázzal bevont, piros cukorkával meghintett, ezüstpapírban ülő minitortáját. Vastagon kihúzott szeme az enyémet fürkészi, amikor körülnézek a nyüzsgő plázában, és behúzom a nyakamat. Azonnal megbánom a döntést, hogy idejöttem. Voltam olyan bolond, hogy azt hittem, egy szép nyári napon a legjobb hely a hírek közlésére Haven kedvenc cukrászdája. Mintha az a kis epertorta valahogy megédesíthetné a közlést. De már látom, jobb lett volna a kocsiban maradni. —Halkabban. Légy szíves! — Finoman akartam közölni, ehelyett úgy beszélek, mint valami bogaras, vén tanító néni. Figyelem, ahogy előrehajol, platinaszőkére festett frufruját a füle mögé kanyarítja, és hunyorog. — Már bocsánat! De komolyan mondod? A nyakamba dobtál egy óriási bombát, és komolyan mondom, hogy óriásit, a fülem még mindig cseng, a fejem meg forog, úgyhogy meg kell ismételned, hogy biztos legyek, tényleg azt mondtad, amit gondolok — és te csak azért aggódsz, hogy túl hangoson beszélek? Viccelsz? Nemet intek, és körülnézve teljes fordulatszámú kárelhárító üzemmódba kapcsolok. Lehalkított hangon így szólok: — Csak azért, mert... senki nem tudhatja meg. Titokban kell tartani. Ez parancs — nyomatékosítok, rádöbbenve, hogy olyannak mondom ezt, aki sosem volt képes magában tartani senkinek se a titkát, legkevésbé a sajátját.
A szemét forgatva hátraveti magát a székében. Az orra alatt morog valamit, miközben én egy pillanatig figyelmesen tanulmányozom. Rémülten látom, hogy a jelek máris megjelentek rajta: sápadt bőre áttetsző, tiszta, gyakorlatilag pórustalan is, hullámos, barna haja, elöl a szőke csíkkal, olyan fényes és ragyogó, akár egy samponreklám. Még a fogai is egyenesebbek, fehérebbek, és nem tehetek róla, de elgondolkodom, hogyan történhetett mindez ilyen gyorsan, csak néhány korty elixír után, amikor nekem sokkal tovább tartott. Tovább vizslatom, és egy mély levegő után fejest ugrom. Megszegem a korábbi ígéretemet, miszerint nem hallgatom ki a barátnőm legbensőbb gondolatait. Megfeszülök, hogy jobban lássam, s elkapjam az energia mezejét, a szavakat, amelyeket nem mond ki —mert ha a vizslatás egyszer az életben jogos, akkor most tutira az. De a szokásos „páholyülés" helyett egy sziklakemény fallal találom szemben magam, amely elzárja az utat. Még amikor lazán kinyújtom a kezemet, és az ujjaim hegyével megérintem a kezét, mintha a koponyás ezüstgyűrűje érdekelne, akkor sem látok semmit. A jövője rejtve marad előttem. — Ez olyan... —Nagyot nyel és körülnéz. Néz — a bugyborékoló szökőkútra, a babakocsit tologató s mobiltelóba kiabáló anyukára, a fürdőruhaüzletből szatyrokkal kilépő lányokra — mindenhova, csak rám nem. — Tudom, hogy ez sok neked... de attól még... — Megvonom a vállamat, tudom, hogy jobbat kell kitalálnom, de nem igazán tudom, hogyan. — Sok nekem? Te így látod? — Megrázza a fejét, és az ujjai a zöld fémszék karfáján dobolnak. A pillantása lassan végigmér. Felsóhajtok, s azt gondolom, jobban is megoldhattam volna a dolgokat, s legszívesebben véget vetnék ennek az egésznek,
de már késő. Nincs más választásom, mint hogy szembenézek a trutyival, amit kreáltam. — Azt reméltem, hogy te is így fogod látni. — Vállat vonok. — Őrület. Tudom. Mély levegőt vesz, az arca olyan nyugodt, olyan békés, hogy lehetetlen olvasni a vonásaiból, és épp kezdenék a bocsánatáért könyörögni, amikor megszólal: — Komolyan? Halhatatlanná tettél? Igazából? Bólintok. A gyomrom egy ideges csomó. Kiegyenesedek ültömben, hátrafeszítem a vállamat, hogy álljam a csapást, amely biztosan felém tart. Tudom, hogy bármit kapok, legyen szóbeli vagy fizikai, el kell viselnem. Nem érdemlek kevesebbet, amiért tönkretettem az életét, ahogy ő gondolja. — Én csak... — A fogai közt szívja be a levegőt, és szaporán pislog. Az aurája láthatatlan, nem ad semmi utalást a hangulatára most, hogy olyanná tettem, mint én vagyok. — Hát... tökre sokkot kaptam. Komolyan. Nem is tudom, mit mondjak. Összeszorítom a számat, és az ölembe teszem a kezemet. A kristály lópatkós karkötőt babrálom, amit mindig viselek. Megköszörülöm a torkomat, és megszólalok: — Haven, figyelj, nagyon sajnálom! Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom! Fogalmad sincs, hogy mennyire. Csak... — A fejemet csóválom. Tudom, hogy a tárgyra kellene térnem, de úgy érzem, meg kell magyaráznom a dolgot a saját szemszögemből. A lehetetlen döntést, amit meg kellett hoznom, hogy milyen érzés volt sápadtnak és kiszolgáltatottnak látnom őt, élet és halál között imbolyogva, amikor minden lélegzetvétele az utolsó lehetett volna... De még mielőtt elkezdhetném, hozzám hajol, nagyra nyílt szeme rám mered. — Megőrültél? — csóválja a fejét. — Te tényleg bocsánatot kérsz, amikor én csak ülök totál kikészülve, annyira döbbenten, hogy azt sem tudom, hogy köszönjem meg?!
— He? — Ez iszonyú jó! — Haven vigyorogva ugrál a széken ültében, a képe ragyog, akár egy ezer wattos villanyizzó. — Ez komolyan a legkirályabb, ami valaha történt velem, és neked köszönhetem! Nyelek egyet, és idegesen nézek körül, nem tudom, mit kellene felelnem. Nem erre számítottam. Nem erre készültem fel. Bár pontosan erre figyelmeztetett Damen. Damen — legjobb barátom — lelki társam — életeim szerelme. Az én fantasztikusan jóképű, szexi, okos, tehetséges, türelmes, megértő pasim, aki tudta, hogy ez megtörténik, és pontosan ugyanezért könyörgött, hogy velem jöhessen. De túl makacs voltam. Ragaszkodtam ahhoz, hogy egyedül csináljam végig. Én változtattam át — én itattam meg vele az elixírt —, úgyhogy nekem kell megmagyaráznom. Csakhogy nem úgy megy, ahogy elképzeltem. Közel sem. — Ez olyan, mintha vámpír lennék, nem? Leszámítva a vérszívást. — Csillogó szemekkel a tekintetemet keresi. — Ó, meg a koporsókat és a napfényundort is! — A hangja felerősödik örömében. — Ez olyan csodálatos, mintha egy álom vált volna valóra! Minden, amit valaha is akartam, végre megtörtént! Vámpír vagyok! Egy gyönyörű vámpír, csak nincsenek undi mellékhatások! — Nem vagy vámpír — mondom tompa hangon, közömbösen. Hogy jutottunk el ide? — Olyan nem létezik. Nem, sem vámpírok, sem vérfarkasok, sem manók, sem tündérek nincsenek — csak halhatatlanok, akik, hála Romannek meg nekem, gyorsan gyarapodnak... — Ezt honnan tudod? — kérdezi Haven felhúzott szemöldökkel. — Mert Damen már régebb óta él, mint én — felelem. — És soha nem találkozott eggyel sem, vagy olyan emberrel, aki találkozott volna velük. Szerintünk a vámpírlegendák mind a halhatatlanoktól erednek, csak van pár nagy tévedés, mint
például a vérszívás, hogy nem tudnak kimenni a napfényre, meg az egész fokhagyma-allergia dolog. — Közelebb hajolok a barátnőmhöz. — Ezeket csak a drámaiság miatt találták ki. — Érdekes. — Haven bólint, bár világosan látszik, hogy a gondolatai máshol járnak. — Azért ehetek még egyet? — int az epres roncs felé, amelynek az egyik oldala a kartondoboznak nyomódott, a másik pedig érintetlenül könyörög, hogy egyék meg. — Vagy van valami más, amit... — Tágra nyílik a szeme, és időt sem hagyva a válaszra, az asztalra csap, és felvisít: — Jézus, az a lé, ugye? Az a piros cucc, amit Damennel mindig isztok! Ez az, mi? Szóval, mire vársz? Add már ide, hadd legyen hivatalos, alig várom, hogy elkezdjem! — Nincs nálam — felelem. Látom, hogy csalódottságában megnyúlik az arca, és gyorsan magyarázni kezdek. — Figyelj, tudom, hogy azt hiszed, nagyon király, meg minden, és egy része az is, ez kétségtelen. Sosem öregszel meg, nem lesznek pattanásaid, nem töredezik a hajad, sosem kell majd edzened, és még magasabb is leszel, ki tudja? De van más is, amit tudnod kell, amit el kell magyaráznom, hogy... — A szavam eláll, amikor kiugrik a székéből, olyan gyorsan és kecsesen, akár egy macska— a halhatatlanság újabb mellékhatása. Egyik lábáról a másikra szökdécselve így szól: — Ugyan már! Mit kellene még tudnom? Ha magasabbra tudok ugrani, gyorsabban futok, nem öregszem, nem halok meg, mi másra lenne még szükségem? Nekem úgy tűnik, hogy felkészültem az örökkévalóságra. Idegesen körülnézek. Elhatározom, hogy megfékezem a lelkesedését, mielőtt valami őrültséget tenne — olyasmit, ami olyan figyelmet von ránk, amelyet nem engedhetünk meg magunknak. — Haven, légy szíves, ülj le! Ez most komoly. Több mindent kell elmondanom. Sokkal többet — suttogom. A szavak nyersek, brutálisak, de ettől még semmilyen hatásuk sincs. Haven csak áll előttem, a fejét rázza, és nem tágít. Úgy
megrészegítette az új, halhatatlan ereje, hogy a dacot átugorva egyenesen az ellenségesség felé tart. — Neked minden komoly, Ever. Minden-egyes-dolog, amit csak mondasz és teszel, olyan rohadtul komoly. Most tényleg, átadod a királyság kulcsát, aztán ragaszkodsz ahhoz, hogy maradjak veszteg, hogy figyelmeztess a sötét oldalra? Ez mekkora őrültség már? — A szemét forgatja. — Gyerünk, lazíts egy kicsit! Rendben? Hadd próbáljam ki, csak egy tesztvezetés erejéig, hadd lássam, mire vagyok képes! Kihívlak! Aki előbb ér a járdaszegélytől a könyvtárhoz, az nyer. Megrázom a fejemet, és felsóhajtok. Azt kívánom, bár ne kellene megtennem, de tudom, hogy helyén való egy kis telekinézis! Csak azzal vethetek véget az egésznek, és mutathatom meg, ki a főnök. Hunyorítok, és erősen összpontosítok a székére. Olyan gyorsan lendítem meg a kövön, hogy kilöki alóla a lábát, és le kell ülnie. — Hé, ez fájt! — dörzsöli a lábát rám meredve. De csak megvonom a vállamat. Halhatatlan, nem sérülhet meg. Amúgy pedig sok mindent kell elmagyaráznom, és nem lesz rá idő, ha így folytatja, úgyhogy felé hajolok, hogy minden figyelme rám irányuljon, amikor azt mondom: — Hidd el, hogy nem játszhatsz, ha nem ismered a szabályokat! És ha nem vagy tisztában a szabályokkal, valaki megsérül.
Kettő Haven bevágódik a kocsimba, szorosan az ajtóhoz lapul, és felhúzza a lábát az ülésre. Miközben kiállok a parkolóból az utcára, a homlokát ráncolja, engem bámul, és morog, egy komplett panaszlitániát. — Első szabály — pillantok rá, és kisöpröm az arcomból hosszú, szőke hajamat. Nem vagyok hajlandó odafigyelni a nyíltan ellenséges tekintetére. — Nem-mondhatod-el-senkinek! — Elhallgatok, hogy a szavak elérjenek hozzá, aztán hozzáteszem: — Komolyan. Nem mondhatod el anyukádnak, apukádnak, se Austin öcsédnek... — Ugyan már! — Mocorog, keresztbe teszi, majd kinyújtja a lábát, a ruháját ráncigálja, és olyan feszülten és idegesen rázza a lábát, hogy látszik, alig bírja ki mellettem. — Amúgy is alig beszélek velük— néz rám rosszallón. — Egyébként pedig ismétled magadat. Ezt már világosan eldaloltad nekem. Úgyhogy rajta, tovább, essünk túl rajta, hogy kiszállhassak innen, és elkezdhessem az új életemet! Nagyot nyelek. Nem hagyom, hogy siettessen vagy eltántorítson. Ránézek, amikor megállok egy lámpánál. Azt akarom, hogy felfogja a fontosságát annak, amit mondok. — És ez Milesra is vonatkozik. Semmilyen körülmények között nem mondhatod el neki. Haven a szemét forgatja, és a gyűrűjével játszik, tekergeti a középső ujja körül, látni való, hogy nagy a kísértés, hogy felmutassa. — Jó. Nem mondhatom el senkinek. Vágom — motyogja. — A következőt, légy szíves!
— Ehetsz normális kaját. — Áthajtok a kereszteződésen, lassan gyorsítok. — De nem fogod mindig kívánni, mivel az elixír jóllakat majd, és minden tápanyagot biztosít, amire szükséged van. De ettől még, legalábbis nyilvános helyen, fontos, hogy fenntartsd a látszatot, úgyhogy legalább tégy úgy, mintha ennél. — Ja, ahogy te? — Felhúzott szemöldökkel, gúnyos vigyorba görbülő szájjal néz rám. — Amikor ebédnél darabokra tépdesed a szendvicsedet, és apróra morzsolod a chipset, közben meg azt hiszed, senki nem veszi észre? Ezt csináltad végig? Fenntartottad a látszatot? Mert Milesszal azt hittük, táplálkozási zavaraid vannak. Mélyet lélegzek, és a vezetésre koncentrálok, nem nyomom a gázt, nem hagyom, hogy kiakasszon. Ez a karma, amiről Damen mindig beszél — minden cselekedetünknek következménye van ide vezettek a cselekedeteim. Egyébként, még ha vissza is fordíthatnám az időt, és újra átélhetném, sem változtatnék semmin. Pontosan ugyanezt a döntést hoznám, mint akkor. Mert nem számít, milyen kínos lehet ez a pillanat, még mindig jobb, mint a hét valamelyik napján részt venni a barátnőm temetésén. — Te jó ég! — Rám néz, eltátja a száját, elkerekedik a szeme, és magas, vinnyogó hangon így szól: — Azt hiszem... azt hiszem, ezt hallottam! A szemébe nézek, és annak ellenére, hogy nyitva a tető, és perzsel a dél-kaliforniai nap, azonnal libabőrös leszek. Ez nem jó. Egyáltalán nem jó. —A gondolataidat! Valami olyasmire gondoltál, hogy örülsz, hogy nem kell elmenned a temetésemre, ugye? Tényleg hallottam a szavaidat a fejemben! Ez annyira király! Azonnal felhúzom a védőfalaimat, elzárom az elmémhez, az energiáimhoz vezető utat, mindent. Igencsak megrémülök, hogy képes olvasni a gondolataimban, miközben én nem
hallom az övéit, és esélyem sincs megmutatni neki, hogyan védje meg magát ettől. — Akkor nem vicceltetek, igaz? Az egész telepátia-üggyel? Te meg Damen tényleg olvastok egymás agyában. Lassan, kelletlenül bólintok, miközben engem tanulmányoz, és a tekintete úgy ragyog, mint még soha. Ami egykor hétköznapi, barna árnyalatú volt, és gyakran őrületes színű kontaktlencsék alá rejtette, most ragyogó arany, topáz és bronz keveréke — még egy halhatatlansági mellékhatás. — Mindig tudtam, hogy furcsák vagytok, de ez egy egészen más szintre emeli a dolgot. És most már én is tudok ilyet! Jézusom, bárcsak itt lenne Miles! Behunyom a szememet, és a fejemet csóválom. Türelemért esdeklek, és azon gondolkodom, vajon hányszor kell még elismételnem. Fékezek egy gyalogos előtt. — De nem mondhatod el Milesnak, emlékszel? Ezt már megbeszéltük. Vállat von, a szavaim egyenesen lepattannak róla. A mutatóujja köré csavargat egy csillogó, barna hajtincset, és elmosolyodik. Egy fekete Bentley húz mellénk, benne egypár sráccal, akikkel egy suliba járunk. — Jó. Jó! Komolyan, nem fogom elmondani neki. Lazíts már, légyszi! — Rákattan az osztálytársunkra, mosolyog, flörtöl, integet, egészen odáig elmegy, hogy csókokat dobál neki, aztán nevet, amikor a fiú másodszor is ránéz, hogy jól látja-e. — A titok biztonságban van. Csak mindig elmondom neki, ha valami izgi történik, ez minden. Megszokás. Biztosan túlteszem magam rajta. De ettől még ismerd el, hogy ez elég király, nem? Hogy reagáltál, amikor először rájöttél? Nem akadtál ki tökre? —néz rám. A homlokomat ráncolom, és erősebben lépek a gázra, mint szerettem volna, a kocsi pedig előrelódul, miközben a
gondolataim visszafelé suhannak, az első napra. Vagy legalábbis az első alkalomra, amikor Damen megpróbálta megosztani velem az életemet megváltoztató hírt az iskola parkolójában. De akkor nem figyeltem. És az izgatottól is elég messze voltam. Aztán, másodszor, amikor el akarta mesélni a mi hosszú és bonyolult múltunkat, még mindig bizonytalan voltam. Egyrészről úgy gondoltam, nagyon jó, hogy végre együtt lehetünk több száz évnyi távollét után. Másrészről viszont sok mindent fel kellett fognom. Sok mindent fel is kellett adnom. És míg először azt hittük, csak az én döntésemen múlik — hogy iszom-e tovább az elixírt, és elfogadom a halhatatlanságomat, vagy teljesen figyelmen kívül hagyom, élem az életemet, és átadom magam a halálnak a távoli jövő egy bizonyos pontján, most már mindketten okosabbak vagyunk. Most már tudjuk az igazságot a halhatatlanok megsemmisüléséről. Most már ismerjük az Árnyvidéket. A végtelen űrt. A feneketlen mélységet. A helyet, ahol a halhatatlanok lélektelenül, magukra maradva várnak az örökkévalóságig. A helyet, amelytől távol kell maradnunk. — Khmm, halló, Föld hívja Evert! — nevet Haven. De csak vállat vonok. Más választ nem szándékozom adni. Ez csak arra sarkallja, hogy felém hajolva így szóljon: — Bocs, de nagyon nem értelek. — Végigmér. — Ez egész életem legjobb napja, te meg csak a negatívumokra koncentrálsz. Hahó! Természetfeletti képességek, fizikai erő, kortalan fiatalság és szépség, ez számodra nem jelent semmit? — Haven, ez nem csak móka meg kacagás, ez... — Ja, ja! — Haven, szemét forgatva hátradobja magát az ülésben, a melléhez húzza a térdét, és szorosan átöleli a lábait.
— Vannak szabályok, ez a hátránya. Vettem, tisztán és érthetően. — Összeráncolt homlokkal oldalra fésüli a haját, és addig csavargatja, míg nem lesz belőle csillogó, barna köteg. — De basszus, nem unod még? Hogy mindig rajtad van a világ súlya? A világ legjobb életét éled. Szőke vagy, kék szemű, magas, sportos, tehetséges, ja, és ráadásul a földkerekség legszexisebb pasija történetesen őrülten szerelmes beléd. — Felsóhajt, csodálkozik, hogy lehetek ilyen vak az igazságra. — Nézzünk szembe azzal, olyan életed van, amelyről a többi ember csak álmodhat, és mégis úgy csinálsz, mintha ez lenne a Szívás Citybe vezető út. Hogy őszinte legyek, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez szerintem őrültség. Mert az az igazság, hogy én fantasztikusan érzem magam! Fel vagyok villanyozva! Mintha villám járta volna át a testemet, tetőtől talpig! És kizárt, hogy veled utazom Bánatföldre. Kizárt, hogy rusnya kapucnis pulcsiban meg napszemüvegben osonkodjak a suliban, gyakorlatilag a fejembe implantált iPoddal, ahogy te szoktál. Legalább most már tudom, azért csináltad, hogy megszabadulj a hangoktól meg a gondolatoktól, ugye? De akkor is, rohadtul ki van csukva, hogy úgy éljek. Szándékomban áll magamhoz ölelni mind a két karommal. Azt is tervezem, hogy komolyan belerúgok párszor Stacia, Honor és Craig fenekébe, ha egy kicsit is zavarnak engem vagy a barátaimat! — Előrehajol, a térdére könyököl, és összehúzza a szemét. — Ha arra a sok-rosszra gondolok, amin miattuk keresztülmentél, és hogy te csak úgy eltűrted... —csücsörit. — Nem értem. Ránézek, és tudom, hogy csak le kellene eresztenem a falaimat, és a válaszra gondolni, ő pedig hallaná a szavakat a fejemből, de azt is tudom, hogy sokkal nyomatékosabb, ha hangosan kimondom: — Azt hiszem, azért, mert az egész nagyon sokba került... a családom elvesztésébe... hogy sosem kelhetek át... — Elhallgatok, visszatartom a szavakat. Nem állok készen, hogy
meséljek Nyárvidékről, arról a csodálatos, misztikus dimenzióról a dimenziók között, vagy a hídról, amelyen a halandók átkelnek a túloldalra — illetve legalábbis most még nem. Egyszerre csak egyvalamit. — Én mindig itt leszek. Sosem kelek át, és nem látom viszont a családomat... — Megrázom a fejemet. — És, hát, számomra ez elég nagy büntetés. Haven felém nyúl, az arcán az a szomorú kiskutyatekintet, aztán gyorsan elhúzza a kezet — Hoppá, bocsi! Elfelejtettem, hogy utálod, ha megérintenek. — Az orrát ráncolva a füle mögé simít egy szélfútta hajtincset. — Nem utálom, ha megérintenek — vonok vállat. — Csak néha... hát, eléggé leleplező tud lenni, ennyi az egész. — Nekem is az lesz? Ránézek. Fogalmam sincs, milyen rejtett adottságai lehetnek még. Máris jóval előttem jár, egyetlen üveg elixír után, ki tudja, mi lesz még? — Nem tudom — felelem a vállamat megvonva. — Egy része azért történt, mert meghaltam, és... Haven szeme összeszűkül, megfeszül, hogy lássa a gondolataimat, de a pajzsomnak köszönhetően nem jut messzire. — Hát, mondjuk úgy, hogy halálközeli élményem volt. Az meg szokta változtatni a dolgokat —Befordulok az utcájukba. Haven rám néz, a tekintete rezzenéstelen, erős, az ujjai a nadrágja egy kis szakadását piszkálják. — Úgy tűnik, csak szemezgettél azokból a dolgokból, amelyeket szeretnél, ha tudnék. — Felhúzza a szemöldökét, kihívón, hogy tiltakozzak. De nem teszem. Nem teszek semmit, csak lehunyt szemmel bólintok. Nagyon unom a hazudozást, és hogy folyton fedősztorikat kell kitalálnom. Jó érzés a változatosság kedvéért beismerni ezt-azt.
— Megkérdezhetem, hogy miért? Mély lélegzetet veszek, és erővel ráveszem magam, hogy a szemébe nézzek. — Egyszerre sok lenne. Egyes dolgokat meg kell tapasztalnod, hogy megértsd, míg másokat... hát, a legtöbbje várhat. De még mindig van pár dolog, amit tudnod kell. Megállok a kocsibejárójukon, és a táskámba túrok, majd a kezébe adok egy olyan kis selyemerszényt, amilyet Damentől kaptam. — Mi ez? — Kioldja a zsinórt, és beledugja az ujjait. Színes kövek kis csomóját húzza ki a zacskóból, amelyeket vékony aranyzsinegek tartanak össze, és az egész egy fekete selyemzsinóron lóg. — Egy amulett — biccentek. — Fontos, hogy... mindig viseld. Mondjuk mostantól mindig. Haven hunyorít, előre-hátra himbálja az amulettet, figyeli, ahogy a kövek felfogják és visszaverik a napfényt. — Nekem is van. — Kihúzom a sajátomat a pólóm alól, felfedve a köfürtöt. — Hogyhogy az enyém másmilyen? — A pillantása egyikről a másikra vándorol, összehasonlítja őket, próbálja eldönteni, melyik a jobb. — Mert nincs két egyforma, mindenkinek más a... másra van szüksége. És ha viseljük ezeket, biztonságban vagyunk. Rám emeli a tekintetét. — Védelmező képességeik vannak — vonom meg a vállamat, tudva, hogy zavaros vizekre evezek. Ez az a rész, amelyben Damennel nem értünk egyet. Haven félrebillentett fejjel ráncolja az orrát, képtelen olvasni a gondolataimban, de nagyon jól tudja, hogy valamit elhallgatok. —Pontosan mitől véd meg minket? Hiszen halhatatlanok vagyunk, nem? Ami, ha nem tévedek, azt jelenti, hogy örökké élünk, és mégis azt mondod, védelemre van szükségem? Hogy
biztonságban legyek? — Megrázza a fejét. — Bocs, Ever, de ennek semmi értelme. Ki vagy mi ellen kellene megvédenünk magunkat? Mély lélegzetet veszek, és megerősítem magamban, hogy jól teszem, ha elmondom, még ha Damen másképp is gondolja. Remélem, hogy a barátom megbocsát, és így felelek: — Romantól kell megvédened magad. Haven megrázza a fejét, és karba teszi a kezét. Nem hajlandó elhinni. — Romantól? Ez nevetséges. Roman sosem ártana nekem. Ellátom a számat, alig hiszek a fülemnek, különösen azok után, amit az imént mondtam. — Ne haragudj, Ever, de Roman a haverom. És nem mintha közöd lenne hozzá, de jó úton járunk afelé, hogy több legyen, mint haver. És mivel nem titok, hogy az első perctől kezdve utálod őt, nem lep meg, hogy most ezt hallom. Szomorú, de nem meglepő. — Nem csak úgy kitalálom. — Vállat vonok, s szeretnék higgadt maradni, de nem megy. Tudom, hogy az emelt hang és annak az erőltetése, hogy az én szemszögemből lássa a dolgokat, sosem fog működni egy olyan makacs embernél, mint ő. — Igen, talán igazad van, talán nem kedvelem, de ha végiggondolom, hogy megpróbált megölni téged, meg minden... Hát, nevezz bolondnak, de szerintem ez elég jó ok. Még szemtanúim is vannak, tudod, hogy nem csak én voltam ott! Haven hunyorog. A körmei kopognak a kilincsen. — Jó, tisztázzunk valamit! Roman megpróbált megmérgezni valami vacak teával... — Belladonnával... álomhozófűnek is nevezik... — Mindegy — legyint. — A lényeg, hogy azt állítod, meg akart ölni, és ahelyett, hogy hívtad volna a 911-et, átsétáltál, hogy lásd, mi van? Ezzel mi van? Nyilván nem vetted túl komolyan, akkor én miért tenném?
— Megpróbáltam telefonálni... de... bonyolult — Megrázom a fejemet. — Választanom kellett valami... valami, amire nagy szükségem van, és te közötted. És amint látod, téged választottalak. Haven nagyra nyílt szemmel rám néz, az agya kattog, nem szól egy szót sem. — Roman azt ígérte, odaadja, ami nekem kell, ha hagylak meghalni. De nem tudtam megtenni... és így... — intek felé. — Most halhatatlan vagy. A barátnőm fejcsóválva körülnéz. Egy csapat kölyökre figyel, akik egy feltuningolt golfkocsival furikáznak az utcán fel-alá. Olyan sokáig hallgat, hogy már majdnem megszólalok, amikor így szól: — Sajnálom, hogy nem kaptad meg, amit akartál, Ever, tényleg sajnálom. De nincs igazad Romannel kapcsolatban. Kizárt, hogy hagyott volna meghalni. Abból, amit mondtál, nála volt az elixír, arra az esetre, ha másképp döntenél. Amúgy meg szerintem kicsivel jobban ismerem Romant, mint te, és az a helyzet, hogy tudja, milyen boldogtalan voltam a családom miatt... — vonja meg a vállát. — Valószínűleg azért akart halhatatlanná változtatni, hogy attól megmentsen, de nem akart ő lenni a nemzőm, mert nagy a felelősség. Nem kétlem, hogy ha te nem itatsz meg, akkor ő megtette volna. Nézz szembe azzal, Ever, hogy rosszul döntöttél! Be kellett volna dőlnöd a blöffjének. — Nincs olyan, hogy nemző — morgom, és magamban forgatom a szememet. Az egész litániából pont ezen akadok fenn? Megrázom a fejemet, és kezdem elölről. —Nem így van... közel sem... ez... — Elhal a hangom, amikor Haven félrenéz. Meggyőződése, hogy igaza van, nekem pedig nincs. És mivel megpróbáltam figyelmeztetni a veszélyekre — Romanre —, Damen nem hibáztathat azért, amit mondani fogok.
— Jó, higgy, amit akarsz, csak tégy egy szívességet! Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy Romannel lógj, csak azt kérem, hogy viseld az amulettedet. Komolyan. Soha ne vedd le, semmi miatt, és... Haven felhúzott szemöldökkel rám néz. Az ajtó félig nyitva, alig várja, hogy kiszállhasson a kocsiból, és megszabaduljon tőlem. — És ha komolyan gondolod, hogy tartozol nekem, amiért halhatatlanná tettelek... Egymás szemébe nézünk. — Akkor Romannek van valamije, amit meg kell szerezned.
Három — Hogy ment? Damen ajtót nyit, mielőtt kopognék. A pillantása mély és erős. Követ a dolgozószobába, ahol lerogyok a velúr bevonatú kanapéra, és lerúgom a sarumat. Gondosan kerülöm a pillantását, amikor mellém telepszik a párnára. Általában az örökkévalóságot töltenem azzal, hogy csak nézem — az arca finom vonásait, magas arccsontját, buja, hívogató ajkait, a szemöldöke ívét, sötét, hullámos haját, sűrű szempilláját —, de ma nem. Ma inkább néznék bárhová máshová. — Na, elmondtad neki?— Az ujjai végigsimítanak az arcomon, a fülem hajlatán. Az érintése az örökké jelenlévő, közöttünk rezgő energiamező ellenére megtölt bizsergéssel és forrósággal. — A süti olyan figyelemelterelő volt, mint remélted? — A szája a fülcimpámat birizgálja, majd lefelé indul a nyakamon. Kimerültséget színlelve hátradőlök a párnákra, behunyom a szemem. De az az igazság, hogy nem akarom, hogy lásson, hogy túl figyelmesen nézzen. Nem akarom, hogy érezze a gondolataimat, a lényegemet, az energiámat — azt a furcsa, idegen lüktetést, ami az elmúlt pár napban bennem mocorog. — Aligha — sóhajtom. — Nem érdekelte, szerintem már nem csak egyféleképpen hasonlít ránk. — Érzem a tekintete súlyát, ahogy rám néz. — Szeretnéd megbeszélni?
Még lejjebb csúszom, és a lábamat átdobom Damenén. Lelassul a lélegzetem, amikor elhelyezkedem az energiája melegében. — Haven annyira... nagyon előrehaladt. Úgy értem, hogy ott az a kinézet, tudod? Az a kísérteties, makulátlan, halhatatlan külső. Még a gondolataimat is hallotta, amíg el nem zártam őket előle. — Homlokráncolva csóválom a fejemet — Kísérteties? Így látod... így látsz minket? — Dament láthatóan nyugtalanítják a szavaim. — Hát... nem igazán kísérteties. — Elhallgatok. Vajon miért így fogalmaztam? — Sokkal inkább... nem normális. Kétlem, hogy a szupermodellek ilyen jól néznek ki mindig. Nem beszélve arról, ha nő 5 centit egy éjszaka alatt, mint én. Azt hogy magyarázzuk meg? — Ahogy nálad — feleli Damen összehúzott szemmel. Sokkal jobban érdeklik a ki nem mondott szavak, mint amiket kimondok. — Nevezhetjük növekedési rohamnak A halandók között nem olyan szokatlan, tudod. — Próbál lazán beszélni, de nem igazán sikerül neki. Félrenézek a zsúfolt könyvespolcokra, teli bőrkötéses, első kiadású könyvekkel, az absztrakt olajfestményekre, amelyek legtöbbje megfizethetetlen eredeti. Tudom, hogy Damen nem hagyja annyiban. Tudja, hogy van valami, de remélem, hogy nem érzi, milyen komoly. Hogy csak kimondom a szavakat, s úgy teszek, mintha érdekelne, de nem igazán foglalkozom az egésszel. — És? Utál téged, ahogy tartottál tőle? — kérdezi rezzenéstelen, mély hangon, egy kicsit puhatolózva. Rálesek a csodálatos, gyönyörű teremtésre, aki az elmúlt négyszáz évben szeretett engem, és szeretni is fog, mindegy, hány baklövést követek el, mindegy, hány életet teszek tönkre. Behunyt szemmel felsóhajtok, elővarázsolok egy szál piros tulipánt, és átnyújtom neki. Nem csupán a halhatatlan szerelmünk jelképe, hanem a fogadásunk nyertesének dija.
— Igazad volt. Nyertél. — Csóválom a fejemet. Eszembe jut, hogy Haven pontosan úgy reagált, ahogy ő mondta. — Hihetetlenül el van ragadtatva. Nem tudja elégszer megköszönni. Úgy érzi magát, mint egy rocksztár. Nem, felejtsd el, jobban, mint egy rocksztár. Mint egy vámpír rocksztár. De tudod, az újabb fajtából, a vérszívás meg a koporsóban alvás nélkül. — A fejemet csóválom, és mosolygok. — A legendás halhatatlanok soraiból? — Damen behúzza a nyakát. Egy kicsit sem tetszik neki a hasonlóság. — Nem tudom, mit gondoljak erről. — Ó, biztos csak a legutóbbi gótikus időszaka mellékhatása. A lelkesedése végül majd alábbhagy. Tudod, amikor rádöbben a valóságra. — Neked is ilyen? — kérdezi. Az állam alá csúsztatja az ujjait, hogy újra rá nézzek. — Alábbhagyott a lelkesedés, vagy inkább... elmúlt? — A pillantása mély, mindent tudó, a hangulatom minden moccanására ráhangolódik. — Ezért olyan nehéz rám nézned? — Nem! — rázom meg a fejemet. Lebuktam, és kétségbeesetten szeretném megcáfolni. — Csak... fáradt vagyok. Mostanában kicsit... ideges vagyok, ennyi az egész. — Közelebb bújok hozzá, a nyaka hajlatába temetem az arcomat, az amulett zsinórja mellé. Az az ideges, szúrós érzés, amit napok óta hurcolok magammal, csökken, elolvad, amikor beszívom langyos pézsmaillatát. — Miért nem lehet minden pillanat ilyen, mint ez? — morgom, tudva, hogy valójában ez azt jelenti: Miért nem lehetek mindig ilyen, miért nem érezhetek mindig így? Miért változik meg minden? — Lehetséges — vonja meg a vállát. — Nincs semmi oka, hogy ne legyen így. Elhúzódom, és a szemébe nézek. — Ó, én legalább két nagyon jó okot tudok.
Romy és Rayne felé intek, a horrorikrekre, akikért felelősek vagyunk. A lépcsőn jönnek lefelé. Egyenes, egyforma hajuk, egyenes frufrujuk, sápadt bőrük és hatalmas, sötét szemük van, de a ruhájuk tökéletes ellentéte egymásnak. Romyn rózsaszínű, frottír nyári ruha van hozzáillő papuccsal, Rayne pedig mezítláb érkezik, tetőtől talpig feketében. A vállán Luna, az apró, fekete kismacska ül. Mindketten boldog, kedves mosolyt villantanak Damenre, rám pedig csak ellenségesen merednek — ahogy szoktak —, és ez az egyetlen, ami itt nem változott — Majd megjön az eszük —mondja Damen. Ezt akarja hinni, és azt kívánom, bárcsak én is ezt hinném! — Nem fog — sóhajtok a papucsom után kotorászva. — Nem mintha nem lenne meg a maguk indoka. —Bebújok a lábbelimbe, és ránézek. — Máris mész? Bólintok, és kerülöm a pillantását. — Sabine vacsorát készít, Munoz átjön, olyan kötődésdolog. Sabine szeretné, ha jobban megismernénk egymást. Tudod, nem annyira tanár-diák, inkább a jövőbeni nem vérségi kapcsolat miatt — vonom meg a vállamat. Amint kimondom, rádöbbenek, hogy meg kellene hívnom őt is. Hihetetlen bunkóság kihagyni. De Damen jelenléte csak bekavarna a többi esti tervembe. Abba, amelyeket talán sejthet, de semmiképp sem lehet a tanúja. Különösen azok után, hogy nagyon gondosan leírta az érzéseit az én varázslatos kontárkodásom iránt. Kinyögök egy szerencsétlen „Úgyhogy... tudod''-ot, és hagyom a levegőben lógni kettőnk között, mivel fogalmam sincs, hogy most mégis merre. — És Roman? Mély levegőt veszek, amikor a szemébe nézek. A pillanat, amit eddig sikerült elkerülnöm, most elérkezett. — Figyelmeztetted Havent? Elmondtad neki, hogy mit tett? Bólintok. Felidézem a beszédet, amit a kocsiban gyakoroltam egész idáig arról, hogy Haven lehet a legjobb
lehetőségünk, hogy megszerezzük Romantól, amire szükségünk van. Remélem, hogy jobban hangzik az ő fülének, mint a sajátomnak hangzott. — És? Megköszörülöm a torkomat, hogy kis időt nyerjek magamnak. Damen várja, hogy folytassam, hatszáz év türelme ül az arcán, amikor kinyitom a számat, hogy belevágjak, de képtelen vagyok. Túl jól ismer. Úgyhogy inkább csak felhúzom a vállamat, és felsóhajtok, tudom, hogy a szavak feleslegesek. A válasz ott van a szememben. — Értem — bólint. A hangja lágy, higgadt, helytelenítésnek nyoma sincs benne, ami miatt kicsit csalódott vagyok. Én is elítélem magamat, ő miért nem teszi? — De... tényleg nem olyan, ahogy gondolod — mondom. — Nem mintha nem próbáltam volna meg figyelmeztetni Havent, de nem hallgatott rám. Úgyhogy, gondoltam, miért is ne? Ha ragaszkodik ahhoz, hogy Romannel lógjon, akkor mit árthat, ha megpróbálja elcsórni az ellenszert közben? Tudom, hogy szerinted ez helytelen, de így alakult, s egyébként sem hiszem, hogy olyan nagy ügy. Damen rám néz. Az arca nyugodt, semmit sem árul el. — Amúgy meg tulajdonképpen nincs is bizonyítékunk arra, hogy Roman hagyta volna meghalni Havent. Végig nála volt az ellenszer, tudta, hogyan fogok dönteni. De, még ha nem is lett volna igaza, honnan tudjuk, hogy nem itatta volna meg vele ő maga az ellenszert? — Mély lélegzetet veszek, alig hiszem el, hogy Haven érveit vettem kölcsön, ugyanazokat, amelyeket pár pillanattal ezelőtt elleneztem. — Még az is lehet, hogy megpróbálta ellenünk fordítani az egészet! Mondjuk, azt mondta neki, hogy mi hagytuk volna meghalni, és a végén még ellenünk fordítja Havent! Erre gondoltál már? — Nem. Gondolom, még nem — feleli összeszűkülő szemmel. Aggodalom felhőzi az arcát.
— És igenis követni fogom a történéseket. Meg akarok bizonyosodni arról, hogy Haven biztonságban van. De szabad akarata van, és nem választhatjuk meg, hogy kivel barátkozzon, úgyhogy azt gondoltam, tudod, ha Rómában jársz... meg minden... hogy úgy mondjam... — Mi a helyzet Haven gyengéd érzelmeivel, amelyeket Roman irányában táplál? Ezt is mérlegelted? Vállat vonok. A szavaimban meggyőződés van, amit nem igazán érzek át, amikor válaszolok: — Havennek irántad is voltak érzelmei, ha még emlékszel. Elég gyorsan túltette magát rajtuk. És ne feledkezz meg Joshról, a srácról, aki meggyőződése szerint a lelki társa volt, és akit egy kiscica miatt rúgott ki. Most abban a helyzetben van, amikor bárkit megkaphat, akit csak akar... — Elhallgatok, de csak egy pillanatra, mert nem akarok időt adni arra, hogy Damen közbevágjon. — Biztos, hogy Roman elveszti a csáberejét, és lejjebb csúszik a listáján. Tudom, hogy Haven törékenynek tűnik, de valójában keményebb, mint gondolnád. Felállok, jelzem, hogy vége a beszélgetésnek. Ami történt, megtörtént, és nem akarom, hogy Damen bármit tegyen vagy mondjon, amitől az eddiginél jobban kételkedni kezdek Haven és Roman kapcsolatának helyzetében. Tétovázik, végignéz rajtam, figyel, aztán egy gyors mozdulattal elkapja a kezemet, és az ajtóhoz vezet, ahol a számra nyomja az ajkait. Elidőzünk, elvegyülünk egymásban, összeolvadunk, olyan soká nyújtjuk a csókot, amíg csak lehet, egyikünk sem akar elsőként elhúzódni. Erősen hozzásimulok, a teste körvonalait alig halványítja el a folyton jelen lévő energiafátyol kettőnk között. Széles mellkasa, a felsőteste hajlatai —minden centimétere olyan szorosan idomul hozzám, hogy lehetetlen megmondani, hol végződik ö, és hol kezdődöm én. Azt kívánom, bárcsak a csókunk véghezvinné a lehetetlent — eltörölné a vétkeimet —,
azt a furcsa érzést, amit érzek elkergetné a sötét energiafelhőt, amely mostanában mindenhová követ! — Mennem kell — suttogom, és elsőként töröm meg a varázslatot. Érzem, ahogy a forróság megnő közöttünk, érzem a lázas vonzást, a fájdalmas emlékeztetőt, hogy egyelőre ez minden, ami nekünk jutott. Amikor beülök a kocsimba, és Damen visszamegy a házba, Rayne tűnik fel. Luna még mindig a vállán ül, mellette az ikertestvére, Romy. — Ma van az az éjszaka. A Hold új fázisba lép — mondja összeszűkült szemmel, eltökélt arccal. Más szó nem is szükséges, mindannyian tudjuk, mit jelent ez. Bólintok, és rükvercbe kapcsolok, hogy letolassak a kocsibejáróról, amikor hozzáteszi: — Tudod, mit kell tenned, ugye? Emlékszel a tervünkre? Ismét bólintok, és utálom, hogy ebbe a helyzetbe kerültem, tudom, hogy ha az ikreken múlik, ezt fogom hallgatni életem végéig. Miközben kitolatok az utcára, üldöznek a gondolataik, beássák magukat az agyamba: Nem szabad varázslatot használni önző, bűnös szándékkal. A karma háromszorosan fizet vissza érte.
Négy Az első dolog, amit megpillantok a házunk előtt, az Munoz ezüst Priusa. Emiatt, hogy őszinte legyek, szeretnék megfordulni, és elmenni bárhová. De nem teszem. Csak sóhajtok egyet, és beállok a garázsba. Tudom, hogy nincs más választásom, szembe kell néznem a dolgokkal. A ténnyel, hogy a nagynéném/gondviselőm komolyan beleesett a töritanáromba. A ténnyel, hogy baromira jobb vacsoránál találkozni vele, mint reggelinél, s ez utóbbi lehetőség, ha a dolgok ilyen gyors ütemben folynak, ahogy, csak idő kérdése: Viszlát, Munoz tanár úr, hello Paul bácsi! Láttam. Mintha már meg is történt volna. Most csak azt várom, hogy ők is rájöjjenek. Besurranok az oldalajtón, halkan, lábujjhegyen, remélve, hogy feljutok a szobámba anélkül, hogy meglássanak, és jut egy kis idő magamra, amire nagyon nagy szükségem van, hogy pár dolgot elrendezzek. Készülök, hogy feliszkoljak a lépcsőn, amikor Sabine kidugja a fejét a sarok mögül: — De jó, gondoltam, hogy a te kocsidat hallottam a garázsban. Úgy fél óra múlva eszünk, de gyere le egy kicsit korábban! Átpillantok a válla fölött, és Munozt keresem, de a falnak köszönhetően csak egy pár, bőrből készült férfiszandált látok, amelyek egy túltömött puffon pihennek. Annyira nyugodtnak és lazának látszanak, mintha soha máshová nem tartoztak volna, csak pontosan arra a helyre. Sabinera nézek, a vállig érő szőke hajára, kipirult arcára, ragyogó, kék szemére, és
megújítom a fogadalmamat, hogy örülni fogok a boldogságának — még ha nem is vagyok kifejezetten elragadtatva annak okától. — Én... Mindjárt lejövök — felelem, mosolyt erőltetve az arcomra. — Csak megmosakszom, meg ilyenek... — A pillantásom visszavándorol Munozra. Képtelen vagyok levenni róla a szememet, mindegy, milyen zavaró a látvány. Komolyan gondolom, hogy csak azért, mert nyár van, nem kellene tantestületi lábakat látnom a házunkban. — Jó, ne maradj túl soká! — Elfordul, a haja átlendül a vállán, és közben hozzáteszi: — Jaj, majdnem elfelejtettem, ez neked jött. Egy krémszínű borítékot kap fel az asztalról, és felém nyújtja. A bal felső sarokban lilával a Titok és Holdsugár felirat áll, az elején pedig Jude szögletes kézírásával a nevem és a címem. Állok és bámulom, tudom, hogy el kellene vennem, az elejére simítanom a tenyeremet, és érzékelni a tartalmát, anélkül, hogy egyáltalán ki kellene nyitnom. De az a helyzet, hogy nem akarok hozzáérni, semmit sem akarok csinálni vele. A volt munkahelyemmel, vagy Jude-dal, a főnökömmel, és aki történetesen fontos szerepet játszott az összes életemben. Újra és újra felbukkant, és sikerült magára vonnia a figyelmemet, de aztán jött Damen, és magával ragadott. Egy több száz éves szerelmi háromszög, amely abban a pillanatban ért véget, amelyikben megpillantottam az Ouroboros tetoválását múlt csütörtökön este. És bár Damen állítja, hogy sokan viselnek ilyen tetkót, hogy az eredeti jelentése nem teljesen gonosz, csak Roman és Drina tették azzá, nem akarok esélyt adni a tévedésének. Nem kockáztathatom, hogy Jude-ot nem tekintem közülük valónak, amikor teljesen biztosra veszem, hogy az. — Ever? — Sabine félrebiccentett fejjel a szokásos pillantást lövelli telem: Mindegy, hány könyvet olvasok el
róluk, a kamaszok akár földön kívüliek is lehetnének. Ezt a pillantást nagyon jól ismerem. A tekintete arra ösztökél, hogy kikapjam a borítékot a kezéből, óvatosan fogjam meg a szélénél, és halvány mosoly után, reszkető kézzel, remegve nekivágjak a lépcsősornak. A boríték tartalma egy fizetési csekknek bizonyul, amelyet határozottan megérdemlek, de nincs szándékomban beváltani. Egy rövid üzenet van mellette, amelyben Jude azt kéri, tudassam vele, hogy vissza akarok-e menni, vagy nem, hogy felvehessen egy másik médiumot helyettem. Ennyi. Nem: Mi a frász történt? Vagy: Hogy is van az, hogy előbb majdnem megcsókoltál, aztán áthajítottál az udvaron, bele a kerti bútorba? De ez azért van, mert már tudja. Végig tudta. És miközben én nem sejtettem, mire készül, ő nyilván tervezett valamit. Lehet, hogy egyelőre előttem jár a játszmában, de nem tudja, hogy lassan utolérem. A kuka felé hajítom a levelet, gondolván, hogy a válaszom hiánya megfelelő válasz lesz. Hurkok és körök bonyolult koreográfiája és egy nagyon tökéletes, célzott nyolcas leírása után lágy, alig hallható puffanással a szemétbe irányítom a borítékot, majd besétálok a gardróbomba, s leveszem a felső polcról az eszközeimet rejtő dobozt. Mindent, amire szükségem lehet, hogy visszacsináljam, amit elrontottam. Az időzítés megfelelő — új kezdet, tökéletes alkalom (az egyetlen alkalom Romy és Rayne szerint), hogy megtörjem a varázslatot, amelyet akaratlanul csináltam, amikor véletlenül a sötét erőket hívtam segítségül. A Hold növekvőben van, ami azt jelenti, hogy az istennő ébred, közeledik, miközben Hekaté, akit véletlenül megidézem, lemerül az alvilágba, ahol a következő egy hónapban fog időzni, míg a Hold újra ki nem telik.
Belenyúlok a dobozba, kiveszem a gyertyákat, a kristályokat, a növényeket, olajokat és a füstölőt, amik majd kellenek. Egy perc alatt elrendezem őket, és abban a sorrendben helyezem el, amelyben használni fogom. Aztán levetkőzöm, és a kádba merülök a rituális fürdőhöz. Egy zacskó angyalgyökeret viszek magammal védelemért és rontás ellen, borókát, hogy elűzze a rossz szellemeket, rutát, hogy segítsen a gyógyulásban, az elme erősítésében és az átok megtörésében, meg néhány csepp keserűnarancs-olajat, hogy elűzze a gonoszt, és eltávolítson minden negatív energiát. Egészen lecsúszom a kádban, míg a lábam el nem éri a kád távolabbi végét, aztán a víz összezárul körülöttem, a peremről felemel néhány tiszta kvarckristályt, és azokat is a kádba húzza. Kántálni kezdek: Tisztítsd meg e testet, Melyben így a varázslat gyökeret verhet! Lelkem újjászületik, repül az útjára, Add, hogy a varázslat megfoganjon ma éjszakára! De ezúttal nem úgy, mint a múltkor, amikor fürdővel kényeztettem magam. Nem képzelem magam elé Romant. Nem akarom látni, míg fel nem készültem, míg csak nem lesz feltétlenül szükséges. Míg nem jön el valóban az ideje annak, hogy visszacsináljam, amit tettem. Annál korábban olyan kockázat lenne, amit nem engedhetek meg magamnak. Mióta az álmok elkezdődtek, nem bízhatok magamban. Amikor az első alkalommal ébredtem abban a hideg, nyirkos verejtékben, és Roman képe táncolt a fejemben, biztosra vettem, hogy annak a borzasztó éjszakának a következménye — amikor megtudtam az igazságot Jude-ról, és átváltoztattam Havent azzal, hogy megitattam az elixírrel. De mivel azóta is, minden éjjel visszatért az álom, és nemcsak
éjjel, hanem a napközbeni ábrándozásaimat is kísérti, hogy furcsa, idegen lüktetéssel párosul, amely egyfolytában pulzál a testemben... ez meggyőzött arról, hogy Romynak és Rayne-nek igaza van. Annak ellenére, hogy a varázslat után tökéletesen jól éreztem magam, később, amikor minden kezdett világos lenni, elég egyértelművé vált, hogy nem kis bajt csináltam. Ahelyett, hogy Romant magamhoz kötöttem volna — én kötődtem őhozzá. Ahelyett, hogy a parancsomnak megfelelően ő keresne engem — én vagyok, aki szégyentelenül, reménytelenül koslat utána. Amit Damen soha nem tudhat meg. Senki sem tudhatja meg. Nemcsak Damen korábbi figyelmeztetésének adna bizonyságot a mágia sötét oldaláról, amivel nem szabad játszani, és hogy az amatőrök, akik túl gyorsan vetik bele magukat, végül azon kapják magukat, hogy a fejükre nőtt — de az irántam tanúsított türelme is véget érne. Talán ez lenne az utolsó csepp a pohárban. Mély lélegzetet veszek, és még mélyebbre süllyedek, élvezem, ahogy a víz az államat nyaldossa, miközben felszívom a gyógyító energiát, amelyet a kövek és a növények adnak. Tudom, hogy csak idő kérdése, és megszabadulok az áldatlan megszállottságtól, és mindent rendbe teszek. Amikor hűlni kezd a víz, a bőröm minden egyes négyzetcentiméterét lesikálom, hogy lemossam az új, romlott önmagamat, és helyreállítsam a régit, majd kimászom a kádból, és belebújok a fehér, csuklyás selyemköpenybe. Kényelmesen megkötöm az övet, és visszamegyek a gardróbba az athaméért. Ugyanaz a tőr, amit Romy és Rayne kritizált, állítva, hogy túl éles, hogy energiát kellene elvágni vele, nem anyagot, s hogy rosszul csináltam az egészet. Sürgettek, hogy égessem el, olvasszam fémrúddá, és adjam nekik, hogy végigcsinálják az űzőrituálét.
Nem akartak egy ilyen összetett feladatot egy megfontolatlan újoncra bízni, mint amilyen én vagyok. És bár előttük beleegyeztem, hogy elégetem, és elhúztam a pengét a láng felett újra és újra, egyfajta mágikus megszentelésként, a tervük többi része lepergett rólam, meri meggyőződésem volt, hogy csak megragadják a lehetőséget, hogy még inkább bolondot csináljanak belőlem. Ha a valódi probléma, ahogy állítják, az, hogy a sötét hold éjszakáján mondtam el a varázsigét, akkor mit változtatna meg egy egyszerű kés? De ezúttal, csak hogy biztos legyek a dolgomban, hozzáadtam néhány újabb követ a markolathoz, obszidiánnal díszítettem a védelem és a szerencse érdekében (amiről az ikrek állították, hogy sokra van szükségem). Kalcedonnal a bátorságért, az erőért, meg a győzelemért (ez mindig jó összeállítás), és hozzátettem egy türkizt is a gyógyításért és a csakrák megerősítése miatt (nyilvánvaló, hogy mindig is problémáim voltak a torokcsakrával, a tisztánlátás középpontjával). Mielőtt a pengét végighúznám a három fehér gyertya lángján, megszórom egy marék sóval. Szólítom a tűz, a levegő, a víz és a föld elemét, hogy elűzzék a sötétséget, és csak a fényt engedjék hozzám, hogy kiszorítsanak minden gonoszt, és a jót hívják. Háromszor elismétlem az igét, aztán szólítom a legnagyobb mágikus erőket, hogy lássák, megtörtént. Ezúttal biztosan a megfelelő erőket szólítom — a háromfejű, kígyóhajú Hekaté, az alvilág királynője helyett az istennőt. Megtisztítom a helyet, amikor háromszor körüljárom. Egyik kezemben magasra tartom a füstölőt, a másikban az athamét fogom. A rajtam keresztüláramló fehér fényt elképzelve varázskört húzok. A fény a fejem tetején át folyik a testembe, le a karomon, ki az athamén, egyenesen a padlóba. Körbekörbe szövöm, kanyarítom és körözök, a ragyogó, csillogó fehér fény vékony szálait összefonva. A fény egyre
magasabbra fonódik, míg végül egy szálban egyesül. Ezüstös gubóban vagyok, a legragyogóbb, legcsillogóbb fényben, amely tökéletesen bevon. Letérdelek tiszta, szent helyem padlójára. A bal kezemet magam elé emelem, és a pengét végighúzom az életvonalamon. Mély levegőt veszek, amikor a tőr hegyét a húsomba mélyesztem, és folyni kezd a vérem. Behunyom a szemem, és gyorsan magam elé teremtek egy törökülésben ülő Romant, aki ellenállhatatlan, mélykék pillantással, hívogató mosollyal kísért. Igyekszem ellenállni bénító szépségének, a tagadhatatlan vonzerőnek, és a nyaka köré kötött, véráztatta zsinórra Összpontosítok. A zsinóron az én vérem van. Ugyanaz a zsinór, amit múlt csütörtökön tettem a nyakába, amikor ugyanilyen rituálét végeztem — amelyben minden működni látszott, amíg csak el nem romlott, és tragikus véget ért. De ezúttal minden más. Más a szándékom. Vissza akarom kapni a véremet. El akarom oldozni magamat Gyorsan belevágok a varázsigébe, mielőtt Roman elhalványulna: E csomót most kioldom, Előtted a varázslatot kioltom. Egykor szoros hurok volt, Forduljon most jóra a sors. Szorításod semmi marad, Csomót oldok, legyek szabad. Elküldöm hát, ne ártson, A változás egy napot se várjon! Így akarom, ez a szavam — így legyen! Hunyorgok az erős szélben, amely átsöpör a varázskörömön, és nekifeszül a falaimnak, miközben villámcsapás fénylik, és mennydörgés robajlik a fejem fölött.
Felemelem a jobb tenyeremet nyitva, készen — a pillantásom Romanébe mélyed, miközben az akaratommal kioldom a csomót a nyakán, és visszahívom a véremet. Vissza oda, ahonnan származik. Vissza, ahová tartozik. Tágra nyílik a szemem izgatottságomban, amikor a vér megsebzett tenyerem felé ível, és a zsinór a nyaka körül kivilágosodik, kifehéredik, majd teljesen tiszta lesz, mint aznap, amikor elkezdődött. De amint én felkészültem, hogy örökre elűzöm őt, és megszabadítom magam a szentségtelen kötelékből, az a furcsa, idegenszerű lüktetés, az a förtelmes betolakodó olyan erővel kezd el kúszni bennem, olyan elszántsággal, hogy gyorsan legyőz, nem tudom megállítani. A bennem élő szörnyeteg most felébredt, nyújtózkodik, és kitartó, lüktető éhsége kielégülést követel. A szívem hevesen ver, a testem remeg — és nem számít, milyen erősen küzdök ellene, hasztalan. A sóvárgása túsza vagyok, a vágyai fogja, lényegtelenné válok. Egyetlen célom, hogy kielégítsem a vágyait, hogy lássam, sikerült Gyámoltalanul figyelem, ahogy a kör megismétli önmagát. A vérem megzúdul, átáztatja a kötelet Roman nyakán, míg az vörössé és nehézzé válik, vastag csíkot hagyva a mellkasán. És nem számít, mit teszek, nem számít, milyen erősen próbálom — nem lehet megállítani. Nem tudom megállítani pillantásának tagadhatatlan csábítását Nem tudok parancsolni a végtagjaimnak, amelyek felé nyúlnak. Nem tudok véget vetni a varázslatnak, amely hozzá láncol. A teste, akár a mágnes, csak engem keres, kevesebb, mint egy másodperc alatt eltünteti a közöttünk lévő távolságot. És most, szorosan összesimuló térdekkel, felhevült homlokkal —
védtelen vagyok, erőtlen —, képtelen vagyok megfékezni az elviselhetetlen vágyakozást iránta. Csak őt látom. Csak ő kell. Az egész világ leszűkül a kettőnk tekintete közötti űrre. Nedves, hívogató szája csak egy hajszálnyira van az enyémtől, ahogy az arcátlan betolakodó, a furcsa, idegen lüktetés előrelódít, hogy összefonódjam, egyesüljek, eggyé váljak vele. A szám az ajka felé közelít, közelebb, még közelebb, amikor valahonnan mélyről, valahonnan, ahová el sem érek, Damen emléke, illata, képe pislákol fel. Egy röpke villanás a sötétben — de elegendő, hogy emlékeztessen, ki vagyok, mi vagyok, és mi a valódi okom, hogy itt vagyok. Épp elég, hogy kitörjek a szörnyű álomból, és felkiáltsak: — Ne! Hátraugrom, eltávolodok tőle — ettől a dologtól. Olyan gyorsan és hevesen mozdulok, hogy a háló összeomlik körülöttem, a gyertyák kialszanak, és Roman eltűnik a szemem elöl. A történtek egyetlen nyoma a zakatoló szívem, a vérfoltos köpeny és a torkomban vibráló szavak. — Ne, ne, ne, ne, ne, ne, istenem, kérlek, ne! — Ever! Körülnézek a gardróbban, lázasan markolom a tisztíthatatlanul vérmocskos köpenyt, remélve, hogy Sabine elmegy, ad egy kis időt, vagy legalábbis eleget, hogy kitaláljam... — Ever, jól vagy? Mindjárt kész a vacsora, lejöhetnél már! — Jó, csak... — Behunyom a szememet, gyorsan eltüntetem a köpenyt, és egyszerű, kék ruhát képzelek magamra helyette. Fogalmam sincs, mit tegyek most, merre tovább. De egy dolog világos: Romynak és Rayne-nek nem mondhatom el. A legutóbbi baklövésemnek már tanúi voltak, és ezt életem
végéig hallgathatnám. Egyébként is túl közel állnak Damenhez, és sosem bocsátanának meg nekem. — Máris lent vagyok, tényleg! — szólok ki. Érzem, hogy Sabine az ajtó túloldalán azon tanakodik, hogy berontson-e vagy sem. — Öt perc! — figyelmeztet lemondó hangon. — Aztán én viszlek le! Behunyom a szemem, és megrázom a fejemet. Belebújok egy papucsba, két kézzel átfésülöm a hajamat. Nagy gondot fordítok arra, hogy kívülről minden tiszta és érintetlen legyen, mert belül kétségtelenül a lehető legrosszabbra fordultak a dolgok az imént.
Öt Kisurranok az oldalsó kapun az utcára. Az utolsó üveg borukat iszogató Sabine és Munoz nevetése száll utánam, amikor futni kezdek. Gondosan ügyelek a tempóra, nem futok sem túl gyorsan, sem túl lassan, mert nem szeretném felhívni magamra a figyelmét annak, aki esetleg lát. Épp elég kellemetlen volt magyarázkodni Sabinenek. Különösen, miután lenyeltem a barbecue csirkemell háromnegyedét, egy kupac krumplisalátát, egy egész főtt kukoricát és másfél pohár szódát — egyik sem érdekelt egy kicsit sem, amelyektől végül teljesen új gyanú árnyéka borult rám. Sabine emelt hangon nyüszítve, riadtan kérdezte: —Most? De mindjárt besötétedik, és most ettél! — Folyton figyelő pillantása végigsiklott rajtam, miközben az agyában egy új eshetőség fogalmazódott meg: Sportbulimia! Az anorexiát és az egyszerű bulimiát kirostálta, mint a furcsa viselkedésemet és a még furcsább étkezési szokásaimat magyarázó okokat, és most valami újat talált. Semmi kétségem afelől, hogy be fog iktatni egy látogatást a könyvesbolt „csináld magad" részlegébe a hétvégén. Bárcsak elmagyarázhatnám neki, leültetném, és azt mondanám: „Nyugi. Egyáltalán nem arról van szó, amire gondolsz. Halhatatlan vagyok. Csak az elixírre van szükségem. De most van némi megoldandó varázsige-problémám, úgyhogy... ne maradj fenn miattam'." De ez sosem fog megtörténni. Nem történhet meg. Damen világosan a tudtomra adta, hogy titokban kell tartanunk a
halhatatlanságunkat. És miután láttam, mi történik, ha rossz kezekbe kerül, azt kell hogy mondjam, száz százalékig egyetértek vele. De ezt titokban tartani, életem egyik legnagyobb megpróbáltatása, és itt jön a képbe a kocogás. Most a felszínen (vagy legalábbis amennyire Sabinét és Munozt érinti), olyan ember vagyok, aki esténként pólóba, tornacsukába és rövidnadrágba bújik, és futni megy. Egész normális kifogás, hogy kijussak a házból, és távol kerüljek Munoztól, akit —nem tehetek róla — kedvelek, mint embert, még ha nem is akartam soha így megismerni. Egész normális kifogás, hogy elkerüljek a nagynéném közeléből, aki olyan kedves, tapintatos és segítőkész velem szemben, hogy nem tehetek róla, de a világ legpocsékabb unokahúgának érzem magam, amiért annyi bajt okoztam. Egész normális kifogás, hogy elmeneküljek két csodálatos, jólelkű embertől, és egy sokkal sötétebb, egyáltalán nem egészséges megszállottságnak hódoljak. Ami a markában tart. Amit elszántan le akarok győzni. Gyors balkanyarral befordulok a következő utcán. Észreveszem, hogy a kocsik, a beton, a járdák, az ablakok attól a fényes aranyszíntől foltosak, amely a varázslatos óra végét kíséri— a napsütés első és utolsó órájának fénye, amelyben minden lágyabbnak, melegebbnek tűnik a nap vörösében. Az izmaim pumpálnak, a lábam gyorsabban mozog, nő a sebességem, bár tudom, és próbálok lelassítani — túl veszélyes, túl kockázatos, valaki megláthat —, de mégis tovább futok. Képtelen vagyok megállni. Már nem én irányítom saját magamat. Úgy haladok a célom felé, ahogy az iránytű mutatója mered északra: teljes létezésem egyetlenegy pontra irányul. Autók, házak, emberek — körülöttem minden egyetlen narancsos maszattá mosódik el, ahogy utcáról utcára haladok. A szívem
dörömböl a mellkasomban, de nem a futástól vagy a megerőltetéstől, hisz igazából alig izzadok. Ez az elektromosság a bensőmben csak a közeledésről szól. Az egyszerű tényről, hogy közel vagyok... Egyre közelebb... Majdnem ott vagyok. Sziréndalként vonz egy bizonytalan végzet felé, és nem érzem úgy, hogy elég gyorsan odaérhetnék. Abban a másodpercben, hogy meglátom, megállok. A látómezőm összeszűkül, és körülöttem minden megszűnik létezni. Roman ajtaját bámulva próbálom visszavonulásra bírni a szörnyet. Megújul az elhatározásom, hogy legyőzöm a furcsa, idegen dobolást magamban, miközben mást sem szeretnék, csak besurranni lazán, könnyedén, és szembenézni Romannel, hogy egyszer és mindenkorra véget vessünk ennek. Rákényszeríteni magam, hogy hosszúkat, mélyeket lélegezzek, miközben erőt gyűjtök. Épp megtenném az első lépést, amikor a nevemet hallom azon a hangon, amelyről reméltem, hogy többé sosem szól hozzám. Felém sétál, félrebillentett fejjel, hűvösen és lazán, akár egy nyári szellő. A bal karján vastag kötés van, és egy tengerészkék pólyával van felkötve. Megáll egy kicsivel előttem, szándékosan karnyújtásnyi távolságon kívül, és így szól: — Mit csinálsz? Nagyot nyelek. Megkönnyebbülök, hogy csillapodik a lüktetés, csökken, és mégis megrémülök, hogy az első reakcióm nem a futás, nem az, hogy befejezzem, amit elkezdtem, és a többi részét is gipszbe tegyem, hanem hogy hazudjak. Hogy kifogást keressek, arra, hogy kimelegedve, bámészkodva s a nyálamat csorgatva állok Roman üzlete előtt. — Te mit csinálsz? — hunyorgok rá résnyire szűkült szemmel, miközben nyersen végigmérem. Tudom, hogy aligha véletlen, hogy őt is itt találom. Végül is barátok, ugyanannak a gonosz, halhatatlan törzsnek a tagjai. — Ó, és milyen jó kis
kellék — intek az állítólag törött karja felé, amely valószínűleg elég jó álca azok számára, akik nem tudják, mi a helyzet. Nagy kár, hogy én tudom. Rám néz, fejcsóválva megdörzsöli az állát. Egyenletes, nyugodt, majdnem meggyőző hangon így szól: — Ever, jól vagy? Nem festesz valami jól... Fejcsóválva forgatom a szememet. — Szép próbálkozás, Jude, azt meg kell hagyni. — A „te meg mi a francról beszélsz" pillantását így verem vissza: — Most komolyan. Úgy teszel, mintha aggódnál értem, sérülést színlelsz, felkészültél arra, hogy végigcsinálod, ugye? Jude a homlokát ráncolja, és félrebillenti a fejét, amitől néhány aranybarna rasztafonata átomlik a vállán, és a derekától néhány ujjnyival lóg. Megtévesztőén helyes és barátságos arca csupa ránc és komolyság, amikor megszólal: — Hidd el, nem színlelek! Bárcsak úgy lenne! Emlékszel, hogy felkaptál, mint egy frizbit, és áthajítottál az udvarotokon? — A karjára mutat. — Ez a végeredmény. Egy rakás zúzódás, egy törött orsócsont, és néhány komolyan elcseszett ujjcsont, az orvos elmondása szerint. Felsóhajtok, és megrázom a fejemet. Nincs időm erre a kérdezz-felelekre. Romanhez kell mennem, megmutatni, hogy nem tud irányítani — hogy semmit sem jelent nekem megmutatni, ki a főnök. Biztos, hogy valamiképp felelős azért, ami velem történik, és meg kell győznöm, hogy adja át az ellenszert, és vessünk véget ennek a játéknak. — Biztos vagyok abban, hogy ez nagyon hihetőnek tűnik a legtöbb ember számára, de sajnálatos módon én nem tartozom közéjük. Én jobban tudom. És az igazság az, hogy te tudod, hogy jobban tudom. Úgyhogy csak térjünk a tárgyra! A gonoszok nem sérülnek meg. Legalábbis nem hosszú időre. Azonnali gyógyulási képességeitek vannak, de ezt már tudtad, nem igaz?
Rám néz, zavartan összeráncolja a szemöldökét, és hátralép egy lépést. Igazság szerint tényleg úgy tűnik, mint aki összezavarodott. — Miről beszélsz? — Körülnéz, aztán vissza rám. — Gonoszok? Komolyan beszélsz? Felsóhajtok. Az ujjaimmal a csípőmön dobolva felelem: — Khm, ha-hó! Roman törzsének gonosz tagjai. Mond ez neked valamit? — A fejemet csóválom szemforgatva. —Ne tégy úgy, mintha nem tartoznál közéjük! Láttam a tetkódat. Jude tovább bámul rám, ugyanazzal a zavart, tátott szájú arckifejezéssel. Csak arra tudok gondolni: Még jó, hogy nem színész, mert elég silány az eszköztára. — Khm, ha-hó! Az Ouroboros? A hátadon? — Forgatom a szemem. — Láttam. Tudod, hogy láttam. Valószínűleg azt akartad, hogy lássam, különben miért győztél volna meg, hogy üljek be a jacuzziba... — Megrázom a fejem. — Mindegy, mondjuk, hogy mindent elárult arról, amit tudnom kellett Mindent, amit akartál, hogy tudjak. Úgyhogy nyugodtan hagyj fel a színjátékkal mostantól, mindennel tisztában vagyok. Áll előttem, és az ép kezével az állát dörzsölgeti, miközben a pillantása a környéket vizslatja, mintha erősítést keresne. Mintha az segítene neki. — Ever, ezer éve megvan az a tetoválás. Valójában én... — Ó, azt lefogadom. — Biccentek, nem hagyom, hogy befejezze. — Mondd, mikor változtatott át Roman? Melyik évszázadban? Tizennyolcadik, tizenkilencedik? Gyerünk, nekem elmondhatod! Még ha régen is történt, biztosan sosem felejtesz el egy olyan pillanatot. Jude összedörzsöli az ajkait, amitől előugranak a gödröcskéi az arca két oldalán, de ez sem térít el. Többé nem működik az ilyesmi. Nem mintha valaha is működött volna igazán. — Figyelj! —mondja. Küzd, hogy a hangja halk és nyugodt maradion, bár az aurája mindent elmond, amikor hirtelen sötétté és töredezetté válik, teljes egészében felfedve az
idegességét. — Őszintén mondom, hogy gőzöm sincs, miről beszélsz. Komolyan, Ever, ha esetleg nem hallanád, ez az egész meglehetősen elmebetegnek hangzik. És az az igazság, hogy ennek ellenére, mindennek ellenére — megrántja a pólyát a karján — tényleg szeretnék neked segíteni... de... hát... elég reménytelennek látszik ezzel a „gonoszokkal'', meg „átváltoztatással", és... — Megrázza a fejét. — De hadd kérdezzek valamit! Ha ez a Roman csávó tényleg olyan rossz, mint mondod, akkor miért koslatsz az üzlete előtt izgatottan és kimelegedve, mint a gazdájára váró kutya? Jude-ról az üzlet ajtajára pillantok. Kipirul az arcom, zakatol a szívem, és érzékelem, hogy rajtakaptak, de nem ismerem be. — Nem koslatok... én... — Összeszorítom a számat. Mi a csudának védekezem, amikor nyilván ő az, aki rosszban sántikál? — Amúgy meg nem mintha én nem kérdezhetném tőled ugyanezt, mivel, utálom felhívni rá a figyelmedet, te is itt ácsorogsz. — Végigmérem bronzos bőrét, kissé görbe első fogait — nagyon valószínű, hogy okkal hagyta így, hogy átverje az embereket, az olyanokat, mint én. És a szeme — az az elképesztő kék/zöld szempár... Ugyanaz, amelybe az elmúlt négyszáz évben is belenéztem. De többé már nem. Nem, amióta rájöttem, hogy ő is közülük való. Most már tényleg túl vagyunk ezen. Jude vállat von, és védekezőn dörzsölgeti a nyakába akasztott kendőt, ami a karját tartja. — Semmi baljóslatú, csak megyek hazafelé, ennyi. Ha még emlékszel, szombaton korán zárunk. Összeszűkül a szemem. Egy pillanatra sem tud bolonddá tenni. Az egész nagyon kézenfekvő. Majdnem hihető. De nem eléggé. — Az utca végén lakom — mutat valahová, egy ismeretlen helyre a távolban, ami valószínűleg nem is létezik. De a tekintetem nem követi a kezét. A szemébe nézek. Nem bocsáthatom le a falaimat Egyetlen másodpercre sem. Talán
eddig bolondot csinált belőlem, de most már tudom. Most már tudom, micsoda is ö. Közelebb lép. Lassan, óvatosan, hogy megtartsa a biztonságos távolságot, és kartávolságon kívül maradjon. — Esetleg megihatnánk egy kávét, vagy valamit. Menjünk el valami nyugodt helyre, ahol leülhetünk beszélgetni. Úgy látom, szükséged van egy kis nyugalomra. Mit mondasz? Tovább tanulmányozom. Kitartó, ezt meg kell hagyni. — Persze — mosolygok beleegyezően bólogatva. — Irtó jó lenne elmenni valami nyugodt helyre, letenni magam, inni egy kávét, és kedvesen, hosszan csacsogni... De előbb be kell bizonyítanod nekem valamit. A teste megfeszül, és az aurája— az ál-aurája— megremeg, de nem veszem be. — Be kell bizonyítanod, hogy nem vagy közülük való. Jude hunyorog, az arca aggodalomtól borús. — Ever, nem tudom, miről... Eláll a szava, amikor megpillantja a kezemben az athamét. A drágakövekkel kirakott markolat a pár órája használt tör pontos másolata. Gondoltam, hogy szükségem lesz minden szerencsére és védelemre, amit a kövek adhatnak, különösen, ha az történik, amit gondolok. — Csak egyféleképpen igazolhatod magad — mondom halkan, a szemébe nézve. Egy kis lépést teszek előre, majd még egyet. — És tudni fogom, ha csalsz, úgyhogy meg se próbáld! Ja, és figyelmeztetnem kell téged, hogy nem felelhetek azért, ami történik, ha bebizonyítottam, hogy hazudsz. De ne aggódj, hisz te is tudod, csak egy pillanatig fáj... Látja, hogy mozdulok, hogy egyenesen felé lendülök, és bár mindent megtesz, hogy félretáncoljon előlem, én túl gyors vagyok, és mielőtt rádöbbenne, már ott is vagyok. Megragadom az ép karját, és átdöföm a bőrén az athamét, tudva, hogy a vérzés másodpercek múlva eláll, a seb pedig összeforr.
Csak idő kérdése, hogy... — Istenem! — suttogom kitágult szemmel, kiszáradt torokkal. Figyelem, ahogy Jude lába megrogy, tántorog, és kis híján elveszíti az egyensúlyát. Pillantása köztem és a seb között cikázik. Mindketten azt figyeljük, ahogy a vér átáztatja a ruháját, és egyre növekvő, vörös tócsában a betonra folyik. — Te megőrültél? — üvölti. — Mi a francot műveltél? — Én... — A szám tátva marad a sokktól, képtelen vagyok szavakat formálni, levenni a szememet a tátongó vágásról, amit ejtettem. Miért nem gyógyul? Miért vérzik még mindig? Ó, basszus.' — Annyira... sajnálom... nem tudom megmagyarázni... én... — Jude felé nyúlok, de ő esetlenül, bizonytalanul elhúzódik, nem akarja, hogy hozzáérjek. — Figyelj! — szól, és a sebre nyomja a kendőt, próbálja elállítani a vérzést, de csak rosszabb lesz. —Nem tudom, mit akarsz, vagy hogy mi bajod van, Ever, de végeztünk. Menj el! Most! Nemet intek. — Hadd vigyelek kórházba! Itt az ambulancia az utcában, és én... Behunyom a szemem, és egy frottírkendőt varázsolok a semmiből, hogy a sebre szorítsam, míg szakszerű segítséget nem szerzünk. Látom, hogy milyen sápadt és bizonytalan lett, és tudom, hogy nincs vesztegetni való időnk. A tiltakozásával nem törődve átkarolom, és az imént manifesztálódott kocsi felé vezetem. A furcsa, kitartó lüktetés egyelőre lecsillapodott, de még rákényszerít, hogy visszanézzek. Épp időben, hogy lássam, ahogy Roman az ablak mögül figyel minket csillogó szemmel. Az arca eltorzul a nevetéstől, amikor a táblát a NYITVA feliratról átfordítja a ZÁRVA oldalára.
Hat — Hogy van? A mellettem lévő asztalra dobom az újságot, és felállok. Gondosan a nővérhez fordulok Jude helyett, mivel egyetlen rövid pillantás is elég, hogy lássam, most már mindkét karja be van kötve, az aurája pedig vöröslik a haragtól, és ha a dühös, kegyetlen pillantás a szemében értelmezhető valahogy, akkor világos, hogy semmit nem akar tőlem. A nővér megáll, a pillantása végigfut a fejtetőm és a lábam közötti százhetvenhárom centiméteren. Olyan tüzetesen megvizsgál, hogy nem tehetek róla, de behúzom a nyakamat. Vajon pontosan mit mondhatott neki Jude? — Túléli — feleli éles hangon, tárgyilagosan, cseppet sem barátságosan. — A vágás egészen a csontig hatolt, még bele is vágott, de tiszta volt. És ha szedi az antibiotikumot, így is marad. A kapott gyógyszerek ellenére is komoly fájdalmai lesznek, de ha nyugalomban van, sokat pihen, hetek alatt meggyógyul. A nővér tekintete az ajtóra téved, és én is odanézek. Laguna Beach két egyenruhás fia tart felém, a pillantásuk Jude és köztem cikázik. Amikor a nővér igenlően bólint, megállnak. Megdermedek. Gombóc nő a torkomban, de nyelek egyet, és összehúzom a vállamat. Meggörnyedek Jude sötét, ellenséges pillantása alatt. Tudom, hogy a dühe minden egyes grammját megérdemlem, megérdemlem, hogy megbilincseljenek és elhurcoljanak — de akkor sem hittem, hogy valóban megteszi. Nem hittem, hogy ez lesz belőle.
— Nos, van valami, amit szeretne nekünk elmondani? — Nagy terpeszben állnak meg előttem, csípőre tett kézzel. Tükröződő szemüveg mögé rejtett pillantásuk végigmér. A nővér, Jude és a zsaruk között váltogatom a pillantásomat, és tudom, hogy ennyi volt. Ez lett belőle. És a zűr ellenére, amiben vagyok, csak arra tudok gondolni, hogy kit hívok fel, ha egyetlen telefonhívást engedélyeznek? Nem hinném, hogy megkérhetem Sabinét, hogy lengesse meg az ügyvédi pálcáját, és varázsoljon ki ebből — életem végéig hallgathatnám, és Damennek sem tudom megmagyarázni. Ezzel a dilemmával egyértelműen egyedül kell megbirkóznom... Épp megköszörülném a torkomat, hogy mondjak valamit, bármit, amikor Jude megszólal: — Már mondtam neki is — biccent a nővér felé —, hogy a házi barkácsolásnak lett rossz vége. Nem tudtam, hol a határ. Gondolom, most fel kell vennem egy gondnokot. — Mosolyt erőltet az arcára, és ráveszi magát, hogy a szemembe nézzen. És bár szeretnék visszamosolyogni, beleegyezően bólogatni, és eljátszani a szerepemet, de annyira sokkolnak a szavai, amelyekkel megvéd, hogy csak állok és tátom a számat. A zsaruk felsóhajtanak. Nyilvánvalóan csalódottak, hogy a nagy semmiért hívták őket, de egyikük tesz még egy utolsó kísérletet, amikor Jude-ra pillantva így szól: — Biztos benne? Biztosan csak ennyi történt? Elég nagy őrültség barkácsolgatni, ha az ember félkarú... — Közben hol rám, hol rá néz. Egyértelműen gyanakszik, de hajlandó annyiban hagyni, ha Jude is így tesz. — Nem tudom, mit mondjak — von vállat Jude. — Talán őrültség, de színtiszta önkezűség volt. A zsaruk rosszallóan ráncolják a homlokukat — Jude-ra, rám, a nővérre pillantanak, aztán egyikük morog valamit arról, hogy ha mégis úgy döntene, hogy mást is mondana, és a zsebébe csúsztat egy névjegykártyát. Abban a pillanatban,
hogy elmennek, a nővér mindkét kezét aerobiktól karcsú csípőjére téve összevonja a szemöldökét, és így szól hozzám: — Adtam valamit a fajdalom ellen. — A pillantása nem ereszti az enyémet, világos, hogy Jude egyetlen szavát sem hitte el, világos, hogy a szemében én egy őrülten féltékeny, teljesen őrült, pszichopata barátnő vagyok, aki dührohamában megkéselte a fiúját. — Nemsokára hatni fog, úgyhogy nem szeretném, ha vezetne... nem mintha képes lenne rá ilyen állapotban. — S Jude két karja felé bólogat. — És váltsák ki a gyógyszereket! — Kis papírszeletet nyújt felém, de aztán visszarántja inkább. — A fertőzés legkisebb veszélyét is el szeretnénk hárítani, de most a legtöbb, amit tehet, hogy hazamegy és pihen. Valószínűleg azonnal elalszik majd, tehát szeretném, ha békén hagyná, és pihenhetne. — A homlokát ráncolja, kihívó a tekintete. — Így lesz — felelem, de annyira megrémített a vizslató pillantása, a zsaruk, hogy Jude megvédett, hogy a szavak nyikorogva törnek elő belőlem. A nővér elhúzza a száját, és nyilvánvaló, hogy vonakodik a gondjaimra bízni Jude-ot, vagy odaadni nekem a receptet, de nincs sok választása. Követem Jude-ot kifelé menet, a manifesztált Miatához, ami a saját autóm pontos másolata. Kínosan érzem magam, ideges vagyok, és alig tudok a szemébe nézni. — Itt húzódj le, és fordulj be jobbra! — mondja halkan, kábán. Nem tudni, valójában mire gondol, vagy hogy mit érez irántam. És bár az aurája lágyulni látszik, még mindig jó adag vörösséget látok a szélein, ami önmagáért beszél. — Kitehetsz a Main Beachen. Onnan gyalog megyek. — Nem teszlek ki a Main Beachen — felelem. Megragadom az alkalmat, hogy megnézzem őt, amikor megállunk egy lámpánál. Bár sötét van, látszanak a karikák a szeme alatt, a verejték a homlokán. Két eltéveszthetetlen jele a nagy fájdalomnak — amit nekem köszönhet. — Komolyan, ez...
nevetséges — csóválom a fejemet. — Csak mondd meg, hol laksz, és megígérem, hogy épségben hazaviszlek. —Épségben? Felnevet, az ironikus kuncogás valahonnan mélyről jön. Két tönkretett karja az ölében nyugszik. — Vicces, hogy az elmúlt öt percben kétszer használtad ezt a szót, és hogy őszinte legyek, minden vagyok, csak nem ép. Felsóhajtok, felnézek a csillagtalan, éjszakai égre, és könnyedén a gázra lépek. Tartózkodom a szokásos padlógáztól, mert nem akarom még jobban megrémíteni Jude-ot, mint ahogy már sikerült. — Figyelj! — mondom. — Én... Sajnálom. Nagyon és igazán... sajnálom. — Olyan sokáig nézek rá, hogy idegesen biccent az utca felé. — Khm, forgalom? — Csóválja a fejét. — Vagy azt is te irányítod? Leveszem róla a tekintetemet, és próbálom kitalálni, mit mondjak. — Ott feljebb, balra. A zöld kapus ház. Csak állj be a kihajtóra, és már megyek is. Teszem, amit mond. A garázsajtó előtt picivel fékezek, ugyanolyan zöld árnyalatú, mint a kapu. Azonnal leállítom a motort, mire Jude megszólal: — Na, nem. —Rám néz. — Erre semmi szükség. Hidd el, nem jössz be! Vállat vonok, és átnyúlok előtte, hogy kinyissam az ajtót, a régi módszer, a telekinetikus módja helyett, és látom, hogy összerezzen, amikor a karom közel kerül az övéhez. — Figyelj! — dőlök hátra az ülésen. — Tudom, hogy fáradt vagy, és tudom, valószínűleg olyan messze akarsz lenni tőlem, amennyire csak lehet, és olyan gyorsan, ahogy csak tudsz, és nem mondom, hogy hibáztatlak érte. Ha a helyedben lennék, én is így éreznék. De ha áldoznál rám még néhány másodpercet, tényleg lenne egy esélyem megmagyarázni.
Az orra alatt motyog valamit, és egy pillanatig kinéz az ablakon, majd úgy helyezkedik felém, hogy teljes, osztatlan figyelmében részesülhessek. Én pedig tudom, hogy gyorsnak kell lennem, mert tényleg csak néhány másodpercet ad. — Figyelj, ez olyan... tudom, hogy őrültségnek hangzik, és tényleg nem tudok belemenni a részletekbe, de hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy nagyon jó okom volt azt hinni, hogy közülük való vagy. Jude lehunyja a szemét egy pillanatra, a szemöldökét ráncolja fájdalmában, aztán rám pillantva így szól: — A gonoszok. Aha. Az álláspontodat ismerem, Ever. Bőségesen tisztáztuk, emlékszel? — Sérült karjairól rám pillant. Az orromat ráncolva összedörzsölöm az ajkaimat, tudom, hogy amit most fogok mondani, sem lesz sokkal jobb, mégis folytatom: — Aha, hát tudod, az van... azt hittem, hogy gonosz vagy. Komolyan. Csak ezért tettem, amit tettem. Láttam a tetkódat, és... azt kell, mondjam, elég meggyőző volt. Talán kivéve, hogy nem villogott, vagy akármi, de akkor is, az, meg hogy Ava hívott, meg hát pár más dolog, amibe most nem igazán tudok belemenni, de mindegy, ettől az egésztől azt hittem, hogy te... — Megrázom a fejemet, tudom, hogy ez nem vezet sehová, és inkább ejtem a témát. Előhozakodok valamivel, ami azóta piszkálja a csőrömet, hogy eljöttünk a kórházból. — Tudod, ha annyira haragszol rám, ha annyira utálsz, akkor miért segítettél? Miért hazudtál a zsaruknak, és vállaltad magadra az egészet? Én bántottalak, ezt mindketten tudtuk, basszus, még ők is tudták. De te totál elszúrtad a nagy lehetőséget, hogy megbilincseltess és elvitess, hogy aztán bevágjanak a dutyiba, amikor hazudtál az érdekemben. Hogy őszinte legyek, nem értem.
Jude ismét lehunyja a szemét, és hátrahajtja a fejét. Annyira nyilvánvaló a fajdalma és a gyengesége, hogy már visszakoznék, s mondanám, hogy felejtse el, csak menjen be és pihenjen, amikor rám emeli azt a hihetetlen zöld szemét, és így szól: — Hallgass ide, Ever, van valami... őrülten hangzik, de sokkal kevésbé érdekel, hogy miért tetted, mint az, hogy hogyan? A kormánykereket markolva nézek rá, és képtelen vagyok megszólalni. — Hogy hajítottál át a hátsó kerteteken, mint egy frízbit... Nagyot nyelek, a tekintetem egyenesen előre néz, és egy szót sem szólok. — És hogy lehet, hogy az egyik pillanatban üres kézzel, egy árva zseb nélkül álltál előttem, aztán a következő pillanatban egy kétélű, drágaköves markolatú kés volt a kezedben, ami... egyébként eltűnt, miután rám támadtál. Igazam van? Mélyet lélegzek és bólintok. Most már nincs értelme hazudni. — És aztán az az apróság, hogy kulcs nélkül indítottad be ezt a járgányt, és szerintem mindketten tudjuk, hogy ez nem olyan fajta kocsi. Ehhez a típushoz kulcs kell. És ne feledkezzünk meg az első napról, amikor az üzletben találtalak, holott az ajtó zárva volt, nem beszélve arról, hogy milyen gyorsan megtaláltad az Árnyak könyvét, amit szintén zár védett. Úgyhogy a többit felejtsük el, a bocsánatkérést, a magyarázatokat és az egész baromságot: ami történt, megtörtént, visszacsinálni nem lehet. Csak azt akarom, hogy magyarázd meg a hogyanokat! Igazából az érdekel. Rápillantok, nyelek egy nagyot. Nem tudom, hogyan folytassam. Megkísérlek egy gyenge poént, amikor megkérdezem:
— Jó, de először mondd meg, hatottak-e már a fájdalomcsillapítók! — Szörnyű nevetést produkálok, ami csak feldühíti. — Ide figyelj, Ever! Ha valaha úgy döntesz, hogy őszinte leszel, tudod, hol lakom. Egyébként... —Megpróbálja kinyitni az ajtót, próbálkozik a nagy, merész, drámai kilépéssel, de két bekötözött karral nem olyan könnyű, mint gondolja. Úgyhogy kiugrom az ülésből, és mielőtt pisloghatna, ott termek az ő oldalánál. Remélem, hogy nem érzi a férfiasságára nézve fenyegetésnek, amikor megszólalok: — Engedd meg! De ülve marad, felsóhajt, és fejcsóválva így szól: — És persze itt van ez is... Találkozik a pillantásunk. A fogaim között szívom be a levegőt. — Ahogy olyan gyorsan és kecsesen mozogsz, mint egy vadmacska. Állok némán, mozdulatlanul, nem tudom, mi jön még. — Most segítesz vagy nem? — kérdi egyik szemöldökét felhúzva. Bólintok, kinyitom az ajtót, és a karomat nyújtom. Amint rám támaszkodik, érzem, mennyire gyenge. — Ki tudod nyitni a bejárati ajtót? — Hogyne — bólintok rápillantva. — Csak add a kulcsot! Végignéz rajtam. — Mióta kell neked kulcs? Vállat vonok. Végigmegyünk a keskeny, halványan megvilágított járdán, amely az ajtajához vezet. Végignézek a ragyogó, rózsaszín és lila petúniákon. — Nem tudtam, hogy szeretsz kertészkedni. — Nem is. Vagyis nem igazán. Lina ültetett mindent. Én csak gondozom. A legtöbb gyógynövényt, amit az üzletben árulunk, itt termesztjük. — Az ajtó felé int, nyilván unja már,
un engem is, alig várja, hogy bejusson, és vége legyen a napnak. Behunyom a szemem, látom az ajtót kinyílni, majd meghallom az eltéveszthetetlen kattanást, és betessékelem Jude-ot. Aztán állok, mint egy idióta, s nevetségesen integetek, mintha egy klassz kis piknik után hoztam volna haza. Nehezen mozdulok meg, még az után is, amikor fejcsóválva beljebb invitál, határozott, szóbeli meghívásra van szükségem, hogy beljebb merészkedjem. — Megint meg fogsz támadni? — A pillantása végigfut rajtam, és kellemes, laza nyugalommal tölt el. — Csak ha kicsúszna a kezemből az irányítás — vonok vállat. — Ez poén akart lenni? — hunyorog. Kicsit felfelé görbül a szája. Felnevetek. — Igen, bár annak is elég rossz. Jude az ajtófélfának dőlve lassan, kényelmesen végignéz rajtam, majd hosszú, mély lélegzetvétel után így szól: — Figyu, utálom beismerni, főleg pont neked, mivel kábé egy életre megfosztottál a férfiasságomtól. Hogy szükségem lenne némi segítségre. Kezdenek hatni a gyógyszerek, és fél kézzel, tiszta fejjel sem voltam valami jó, úgyhogy elképzelni sem tudom, most hogy menne. Csak egy perc, legfeljebb kettő, aztán visszamehetsz Damenhez, és tiéd az este. Homlokráncolva gondolkodom, hogy vajon miért mondja ezt? Felkapcsolom a lámpát, és becsukom az ajtót magam mögött, amikor bemegyek utána. Körülnézek a kicsi, otthonos lakásban. Döbbenten tapasztalom, hogy egy valódi, hiteles laguna beachi villában vagyunk. Régi téglakandalló, nagy, padlótól a mennyezetig érő ablakok. Ilyet nem lát az ember ezen a környéken. — Klassz, nem? — biccent, leolvasva az arcomról a meglepetést. — 1958-ban építették. Lina régen vette, olcsón,
mielőtt még a nagy pénz meg a valóságshow-k beindultak volna. Az üveg tolóajtóhoz megyek, amely egy szép téglatornácra nyílik, amely egy meredek, füves lejtőre, egy lépcsősorra és mögötte a halvány holdfénnyel megvilágított óceánra néz. — Bagóért adja bérbe nekem, de az az álmom, hogy egy nap majd megveszem. Azt mondja, csak akkor adja el, ha megígérem, hogy nem változtatom át toszkán stílusú kétlakásossá. Ha egyáltalán. — Nevet. Elfordulok az ablaktól, és a konyhába megyek. Felkapcsolom a villanyt, majd kinyitok néhány szekrényt, miközben vizespoharakat keresek. Körülnézek egy üveg víz után, de csak Jude-ot látom, aki olyan közel áll hozzám, hogy a szemében ki tudom venni a pöttyöket. — Nem könnyebb csak úgy elővarázsolni? — kérdezi mély, halk, rekedtes hangon. Ránézek, nem tudom, mi zavar jobban: a bizalmas közelsége, a vágyakozó hangja, vagy ahogy a hátam mögé osont. — Én... gondoltam, a divatjamúlt módszerrel csinálom, ha így jó. Garantálom, hogy az íze ugyanolyan — motyogom. Ügyetlenek a szavak az ajkamon. Reménykedek abban, hogy Jude-ot már eléggé kiütötte a fájdalomcsillapító, és nem látja, milyen hatással van rám a közelsége. Tovább ácsorogott, rezzenéstelen pillantással, és nem árul el semmit. A hangja kába. — Ever... mi vagy te? Megdermedek. Az ujjaim olyan erősen szorítják a poharat, hogy félek, eltörik a kezemben. A kövezett padlóra összpontosítok, a jobb oldalon álló asztalkára, mögötte a dolgozószobára, bárhová, csak őrá nem. A csend olyan vastagon telepszik ránk, hogy csak meg akarom tömi, amikor megszólalok: — Nem... nem mondhatom el. — Szóval, nemcsak a könyv, hanem... valami más.
A pillantásunk találkozik, és Jude azonnal felismeri a baklövésemet. Alapvetően épp most ismertembe, hogy nem vagyok teljesen átlagos, amikor a mágiára is ráfoghattam volna. De az igazság az, hogy nem vette volna be. Amióta először találkoztunk, tudja, hogy valami nincs rendben, jóval azelőtt, hogy kölcsönadta volna a könyvet — Miért nem mondtad el, hogy az Árnyak könyve titkosírással készült? — kérdezem összehúzott szemmel. Megint védekezésre késztetem Jude-ot. — Elmondtam. —Elfordítja a tekintetét, és eltávolodik. A bosszúság az arcára van írva. — Nem, te azt mondtad, thébai nyelven írták, és hogy érezni kell, hogy megértsem. De amit elfelejtettél megemlíteni az az, hogy valójában egy kód védi, melyet fel kell törni ahhoz, hogy lássuk, mi áll benne valójában. Szóval mi a helyzet? Ezt miért nem mesélted el? Ez egy elég komoly részlet, hogy kifelejtsd, nem gondolod? Jude nekidől a csempézett konyhapultnak, és fejcsóválva így felel: — Már bocsánat, de megint én vagyok a gyanúsított? Csak mert, javíts ki, ha tévedek, az volt a benyomásom, hogy amikor felhasítottad a karomat, meggyőződtél arról, hogy jó fiú vagyok. Karba teszem a kezemet, és hunyorítok. — Nem, arról győződtem meg, hogy nem vagy gonosz. Sosem mondtam, hogy jó vagy. — Rám néz, türelmes akar lenni, de én még messze járok a végétől. — Azt is elfelejtetted említeni, hogy honnan szerezted a könyvet. Hogy hogyan kötött ki nálad. Vállat von, és rezzenéstelen tekintettel, határozott, kimért hangon azt mondja: — Mondtam. Egy barátomtól kaptam pár éve. — És van ennek a barátnak neve, mint mondjuk Roman, esetleg?
Felnevet, bár inkább nyögésnek hangzik. Amikor megszólal, tisztán hallom a bosszankodást a hangjában: — Ó, már értem, még mindig azt hiszed, hogy az ő törzsének a tagja vagyok. Hát bocs, Ever, hogy ezt mondom, de azt hittem, ezen már túl vagyunk. Összefonom a karomat a mellkasomon, az ujjaimmal a poharat babrálom. — Jude, szeretnék hinni neked, tényleg szeretnék! De aznap este, amikor... — Elhallgatok, mert rádöbbenek, hogy ezen a nyomon nem mehetek tovább. — Na, mindegy. Roman mondott valamit egy könyvről, ami valamikor az övé volt, és tényleg tudnom kell, hogy tőle szerezted-e... Valahogy eladta neked? Felém nyúl, és azzal a néhány ujjával, ami még működik, kikapja a poharat a kezemből. — Egyetlen kapcsolatom Romannel, hogy rajtad keresztül ismerem. Nem tudom, mi mást mondhatnék, Ever. Hunyorgok, vizslatom az auráját, a testbeszédét, és miközben a mosogatóhoz megy, összeáll a kép, és arra a következtetésre jutok, hogy tényleg igazat mond, nem rejteget semmit. — Csapvíz? — kérdezem. Visszanéz rám a válla fölött. — Jó ideje nem láttam senkit, hogy ilyet csinálna. Mióta elhagytam Oregont. — Egyszerű fickó vagyok, most mit mondjak?— Bőségesen iszik, teljesen kiüríti a poharat, aztán újra teletölti. — Akkor most komolyan, nem tudtál a könyvről? — A nyomában megyek, nézem, ahogy egy régi, barna kanapé felé indul, ahol aztán rögtön le is telepszik. — Hogy őszinte legyek, mióta összefutottunk, minden, amit mondasz, rejtély. Semminek sincs értelme. Normális esetben inkább hinnék neked, mint nem, és a gyógyszerekre fognám, de úgy érzem, már jóval azelőtt is őrültségeket beszéltél, mielőtt ez lett volna a vége.
Homlokráncolva lerogyok a szemközti székre, és felteszem a lábamat a díszesen faragott, antik ajtóra, amit dohányzóasztalnak használ. — Én csak... bár el tudnám magyarázni... Úgy érzem, ennyivel tartozom neked. De nem tehetem. Ez túl... túl bonyolult. Olyasmi, amiben benne van... — Roman és Damen? Hunyorgok. Vajon miért mondta ezt? — Csak tippeltem —vonja meg a vállát. — De az arckifejezésedből ítélve eltaláltam. Összeszorítom a számat, körülnézek a szobában, és látok könyvhalmokat, egy régi hitit, néhány érdekes műalkotást, de tévét nem. Nem erősítem meg, de nem is cáfolom, amikor megszólalok: — Vannak ezek a képességeim. Olyanok, amelyek már túlmennek a médiumi képességeken, amelyekről már tudsz. Tudok mozgatni dolgokat. — Telekinézis — bólint most már lehunyt szemmel. — Elő tudok teremteni dolgokat. — Manifesztáció. De a te esetedben ez... az instant változata. —Fél szemmel rám les. — Ez kíváncsivá tesz, hogy... minek a könyv? A lábaidnál hever az egész világ. Gyönyörű vagy, okos, minden erővel megajándékozott, és fogadok, hogy a fiúdnak is megvan a maga rejtett tehetsége... Ránézek. Harmadszor említi őt, és ez pont annyira zavar, mint amikor először tette. — Mi a bajod Damennel? — kérdezem, és gondolkodom, hogy vajon érez-e valamit, valahogy, a hosszú és csavaros múltból, amelyen mi hárman osztozunk? Fészkelődik, megtámasztja a fejét egy párnával, s felteszi a lábát a többire. — Mit mondjak? Nem kedvelem. Valami... van vele. Nem igazán kézzel fogható. —Felém fordítja a fejét, és hozzáteszi: — Ez nem poén, és te kérdezted. És ha van valami más, amit tudni akarsz, itt az alkalom. Kezdenek hatni a bogyók,
hihetetlen zsongás indul a fejemben, úgyhogy elkaphatsz, mielőtt beájulok, és amíg képes és hajlandó vagyok beszélni. Nemet intek. Már megkaptam a válaszokat, amelyekre szükségem volt, amikor pár órája megkéseltem a járdaszélen. De talán most eljött az ideje annak, hogy megosszak vele néhányat az én igazságaim közül — vagy legalábbis odavezetem a partra, és meglátjuk, megáll-e inni. — Tudod, van oka, hogy te és Damen nem kedvelitek egymást... — kockáztatom meg, és a számba harapok. Még nem döntöttem el, milyen messzire megyek ebben. — Ó, szóval kölcsönös! — A szemembe néz, és olyan sokáig állja a pillantásomat, hogy nekem kell félrenéznem először. Bámulom a talpam alatti szőnyeget, az összekarcolt asztalt, a nagy citrinkövet, amely a sarokban áll, és azon filózok, hogy mi a csudának kezdtem bele. Már szólni akarok, amikor Jude folytatja. — Nyugi. — Kínlódik, hogy a lábára rúgja a takarót, de nem igazán sikerül. — Semmi szükség magyarázkodni, nem kell... aggódni. Ez csak a szokásos pasidolog. Tudod, primitív versengés, amire akkor kerül sor, amikor van egy tök gyönyörű lány, és két fickó, aki kétségbeesetten akarja őt . És mivel csak egyikünk győzhet... bocsánat, mivel egyikük már győzött, én csak visszavonulok a barlangomba, párszor a fáihoz vágom a bunkósbotomat, és nyalogatom a sebeimet, ahol senki sem látja. — Jude lehunyja a szemét, és halkan hozzáteszi: — Hidd el, Ever, tudom, mikor kell feladni! Tudom, mikor kell kivonulni a küzdelemből, úgyhogy ne aggódj! Nem véletlenül neveztek el a veszett ügyek védőszentjéről... Sokszor megtörtént már, és... én... Elhalnak a szavai, és az álla a mellkasára esik, úgyhogy felállok, odalépek, és megfogom a takarót, amely a lábára tekeredett, és óvatosan elrendezem, hogy teljesen betakarja. — Aludj! — suttogom. — Holnap kiváltom a gyógyszeredet, ne törődj vele! Csak maradj itt, és pihenj! —
Tudom, hogy elaludt, ellebegett egy másik helyre, de szeretném, ha azért tudná. Miközben a lába alá tömködöm a takarót, megszólal: — Hé, Ever... nem válaszoltál... a könyvről. Miért akarod a könyvet, amikor mindened megvan? Mozdulatlanná dermedve felnézek a pasasra, akit olyan sok évszázadon és életen át ismertem, és aki most újból felbukkant. Tudom, hogy ennek oka van, mert abból, amit eddig tapasztaltam, az univerzum korántsem olyan véletlenszerűen működik, mint gondolnánk. De az a helyzet, hogy nem tudom az okot. Valójában már semmit sem tudok. Csak azt, hogy ők ketten ennél jobban már nem is különbözhetnének. Jude megnyugtató jelenléte szöges ellentéte annak a bizsergésből és forróságból álló fülledt keveréknek, ami Damen. Mintha Jude lenne a jin, míg Damen a jang. A legalapvetőbb ellentétek. Befejezem Jude bebugyolálását, és kivárom, míg újra elalszik, aztán az ajtóhoz megyek, és közben így felelek: — Mert nincs meg mindenem, amit akarok. Közel sem.
Hét — Végig tudtam, hogy veletek valami nem stimmel. Különösen veled — mutat Damenre Haven. — Bocsi, de ennyire senki sem tökéletes. Damen elmosolyodik, szélesre tárja az ajtót, és betessékeli Havent. Mély, sötét pillantása akár egy szerető ölelése, telepatikus vörös tulipánokkal áraszt el, hogy bátorságot és erőt öntsön belém, amelyre nyilvánvalóan szükségem lesz. — És csak hogy tudjátok, ezt is láttam — jegyzi meg Haven bőrbe burkolt csípőjére téve a kezét. Minden ujján gyűrű. A pillantása kettőnk között cikázik. Megcsóválja a fejét, majd beront a hallba. Damen felhúzott szemöldökkel rám néz, de én csak megvonom a vállamat Haven adottságai épp csak kezdenek a felszínre kerülni. A gondolatolvasás csak a kezdet. — Azta, el sem hiszem, hogy te így élsz! — Körbe-körbe forog, ahogy mindent megnéz: a magas mennyezetről alálógó, díszes csillárt, a boltíves mennyezetet, a perzsaszőnyeget a talpa alatt — két megfizethetetlen antik holmit, amit több évszázada készítettek, és majdnem elvesztek örökre, amikor Damen az általam „szerzetesi időszaknak" nevezett korszakában volt. Akkoriban azt hitte, hogy minden jelenlegi gondunkról az ő régi, extravagáns, hiú, nárcisztikus életvitele tehet. Eltökélte magát, hogy megszabadul minden földi hívságtól, aztán jöttek az ikrek, és lekerült az ELADÓ tábla, hogy a lányoknak minden kényelmet és teret megadjon, amit csak tud. — Szenzációs bulikat lehetne rendezni már az előszobában! —nevet Haven. — Ez is a halhatatlanság része?
Ilyen csicsás cuccok között élni? Mert ha igen, én is jelentkezem! — Damen már itt van egy ideje... — jegyzem meg. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg a több millió dolláros házat, mivel még nekem is meg kell értenem az ősi műremekek manifesztálását és a megfelelő paci kiválasztását a lóversenyen — és nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog. — Jó, és Roman mióta van itt? Mert az ő háza is szép meg minden, de ennek a közelében sincs. Damennel összenézünk. Most, hogy tudjuk, Haven hallja, képtelenek vagyunk a szokásos telepatikus módon kommunikálni, de ettől még mindketten úgy döntünk, ezt a kérdést figyelmen kívül hagyjuk. Elhatároztuk, hogy olyan kevés részletbe avatjuk be, amilyen kevésbe csak lehet, és húzzuk az időt, amíg tudjuk. Késleltetjük az elkerülhetetlen nap elérkeztél, amikor is Haven megtudja az igazságot mindenről, többek között arról, hogy mi történt valójában jó barátnőjével, Drinával. Követjük a konyhán át a dolgozószobába, és ott találjuk az ikreket a kanapé két végében. Mindketten ugyanannak a könyvnek egy-egy példányát olvassák. Rayne egy csokiszeletet majszol, Romy egy nagy tál vajas pattogatott kukoricát falatozik. — Szóval ti is halhatatlanok vagytok? —kérdezi, mire Romy és Rayne felnéz. Rayne arcán a szokásos helytelenítő fintor, Romy csak nemet int, és visszatér a könyvéhez. — Nem, ők... ohm... — Damenre pillantok segítségért esdekelve. Fogalmam sincs, hogy magyarázzam el, hogy az ikrek a szó szoros értelmében ugyan nem halhatatlanok, de az elmúlt háromszáz évet egy másik dimenzióban töltötték, és most, nekem köszönhetően, nem tudnak oda visszatérni. — Rokonok — biccent Damen, és rám villantja a szemét, hogy játsszam a szerepet, majd ő vezet.
Haven megáll a szoba közepén. Felhúzza a szemöldökét, fintorog, és nyilvánvaló, hogy nem vette be. — Vagyis azt akarod mondani, hogy tartottad a kapcsolatot a családoddal az elmúlt... — Összehúzza a szemét, végigméri Dament, és próbálja kitalálni, mennyi idős lehet, aztán megsemmisülve vállat von, és így folytatja: — Mindegy, ez eredményezhet néhány igen érdekes családi összejövetelt, és akkor keveset mondtam. Damenre nézve látom, teljesen felkészült arra, hogy annyiban hagyja a dolgot, de én, remélve, hogy megmenthetem a helyzetet, beleszólok: — Úgy értette, hogy olyanok, mint a családtagok. A lányok... — Ugyan, kérlek! — Rayne az asztalra dobja a könyvet, és mereszti a szemét rám. Havenre, csak persze Damenre nem. — Nem vagyunk családtagok, és nem vagyunk halhatatlanok sem, oké? Boszorkányok vagyunk. A salemi boszorkányperek menekültjei. És ne kérdezz többet, mert nem fogunk válaszolni. Ez máris több, mint amit tudnod kellene. Haven ránk néz, akkorára tágult szemmel, amiről nem hittem volna, hogy ilyen lehetséges. Eltátja a száját a négy csodabogárra, akik mi vagyunk, és így szól: — Basszus. Van még valami furcsább is? Vállat vonok, összenézünk Rayne-vel, hogy világos legyen, annak rejtve kell maradnia, majd figyelem, ahogy Haven leül egy túltömött székre. Úgy néz ránk, mintha azt várná, hogy eláruljuk a titkos jelszót, jön a nagy tanítás, valamiféle titkos beavatás, és meg sem próbálja leplezni a csalódottságát, amikor Damen kimegy a konyhába, és egy doboznyi elixírrel tér vissza, amit a kezébe ad. Haven belenéz a dobozba, és feketére lakkozott körme hegyével megkocogtatja minden üveg tetejét, majd zavartan ránk néz.
— Ennyi? Hét? Csak egy heti ellátmány? Ezt ugye nem gondolod komolyan? Hogyan éljek ezen? Megpróbálsz kinyírni, mielőtt elkezdhetném? — Ne már, halhatatlan vagy! Nem tudnak megölni. — Rayne a fejét rázva az égre fordítja a szemét. — De már meg tudnak ölni. Ezért adta ezt Ever, hogy hordjam. Haven előhúzza az amulettet a fekete csipketop alól, és meglóbálja Rayne arca előtt De Rayne csak felnyög, és összefonja sovány, sápadt bőrű karjait, miközben így szól: — Ugyan, erről mindent tudok. Vedd le, üsd meg a megfelelő csakrát, és máris pirítós vagy. Hagyd a nyakadban, és boldogan élsz, amíg, amíg, amíg. Ez nem atomfizika, tudod? — Jézusom, ez a csaj mindig ilyen kis morcos? — kérdezi Haven nevetve. Épp mondanám, hogy igen; boldogan, hogy a változatosság kedvéért legalább most van egy szövetségesem, de aztán látom, hogy Haven felkel a székről, és Rayne mellé veti magát. Összekócolja a haját, és csiklandozni kezdi a talpát, amitől nyomban a legjobb barátnők lesznek. És ahogy lenni szokott, én megint csak kitaszított leszek. — Nem kell mindennap innod — magyarázza Damen, aki elszántan szeretne visszatérni a fő témához. — Valójában a következő százötven évet egyetlen korty nélkül végigcsinálhatod, lehet, hogy többet is, ki tudja? — Na, ha ez a helyzet, akkor te miért iszod, mintha az életed múlna rajta? — kérdezi Haven, letéve az öléből Rayne lábait, és ránk néz. Damen vállat von. — Gondolom, mert eddig megfelelt. Tudod, egy ideje én már itt vagyok. Hosszú ideje.
— Milyen hosszú? — Haven előrehajol, félresöpri platinaszőke tincseit az arcából, és vastagon kihúzott szeme Damenre tapad. — Hosszú. Mindegy... A lényeg az... — Várj! Viccelsz, ugye? Komolyan nem mondod meg, hány éves vagy? Mi vagy te, egy olyan harmincas, aki nyolcvanéves koráig a huszonkilencedik szülinapját üli? Bocs, Damen, de ennyire hiú vagy? — rázza a fejét nevetve. — Hidd el, az a tervem, hogy amikor megöregszem, a háztetőkről kiabálom majd ki a koromat. Alig várom, hogy porcelánbőrű száznyolcvankét éves legyek. — Ez nem hiúság, ez... gyakorlatiasság — csattan fel Damen. Amikor ránézek, rádöbbenek, hogy ideges lett, de valószínűleg azért, mert egy kicsit mégis csak hiúság, csak nem akarja beismerni. Akárhogy is próbált megszabadulni minden divatos ruhától, hajápoló szertől meg a kézzel készült olasz csizmáktól, egy kis hiúság megmaradt. — Amúgy sem dicsekedhetsz vele, nem mondhatod el senkinek. Azt hittem, ezt már megbeszéltétek Everrel. — Megbeszéltük — mondjuk egyszerre Havennel. — Akkor nincs kérdés. Csak maradj a szokásos minitortarutinnál, viselkedj olyan normálisan, ahogy csak tudsz, vigyázz, hogy ne vonj magadra... — Szükségtelen figyelmet — Haven a fejét csóválja, és túlzásba vitt szemforgatást produkál. — Hidd el, Ever elmondott minden hátulütőt, figyelmeztetett a sötét oldalra, a mumusra az ágy alatt, a szekrényben, nem is beszélve a lépcső alatt lakó zsákos emberről, és utalok ilyet mondani, de nem igazán érdekel egyik sem. Egész eddigi életemben hétköznapi voltam. Semmibe vettek, átnéztek rajtam, gyakorlatilag beolvadtam a falba, és úgy bántak velem, mintha láthatatlan lennék, nem számított, milyen őrülten viselkedtem és öltözködtem, és én mondom neked, hogy az ilyen névtelenség túl van értékelve. Teljesen és tökre túl vagyok rajta. Úgyhogy
most itt a lehetőségem, hogy tényleg belevágjak, kiálljak, és a változatosság kedvéért lássanak is, és hát nem kívánok semmit sem visszatartani. Teljes egészében magamhoz akarom ölelni! Úgyhogy ezt észben tartva úgy gondolom, ennél kicsivel jobbat is tudsz — veregeti meg a doboz oldalát. — Gyerünk, tégy a kedvemre, add ide a lét, hogy mire végzősök leszünk, mindenki átélje élete legnagyobb sokkját! Damen rám néz. Rémült, szótlan pillantása azt súgja: Te kreáltad, te Frankenstein, most csinálj valamit.' Úgyhogy megköszörülöm a torkomat, és Havenhez fordulok. Keresztbe teszem a lábam, összekulcsolom a kezemet, és kedves kifejezést erőltetek az arcomra, holott éppolyan rémült vagyok, mint Damen. — Haven... kérlek— kezdem, és vigyázok, hogy a hangom nyugodt és halk maradjon. — Erről már beszéltünk... mi... De nem jutok messzire, mert közbevág: — Te is ittad végig, akkor én miért ne igyam? — A dobozon kopogtat, és összeszűkül a szeme. Hallgatok. Nem tudom biztosan, hogyan kellene elmagyaráznom, hogy az elixír felerősíti a képességeimet, amelyekről úgy gondolom, jobb lenne, ha ő nem bírna velük. Keresgélem a szavakat. — Talán így látod, de az a helyzet, hogy nem igazán van rá szükségem. Legalábbis nem úgy, mint Damennek. Csak azért iszom, mert... hát, mert megszoktam. És ugyan nincs valami jó íze... szeretem, vagy mi. De hidd el, tényleg nem szükséges minden nap inni, még hetente sem, vagy évente, ha már itt tartunk. Ahogy Damen mondta, száz, kétszáz évet simán elélhetsz egyetlen korty nélkül. — Biccentek, remélve, hogy beveszi. Nem akarom, hogy tudjon az erő és a gyorsaság meg a mágikus képességek növekedéséről, amit a rendszeres fogyasztása hozhat. Attól csak még többet akar majd. — Jó — bólint. — Gondolom, akkor Romantól is megkaphatom. Biztos, hogy boldogan ad majd.
Nagyot nyelek, és nem szólok egy szót sem, jól tudom, hogy cukkol. Figyelem, ahogy Luna felugrik az ölébe, Haven pedig simogatni kezdi. — Szia, cicus... nem az én cicámnak kellene lenned? Ezért jöttél ide? Mert érzed, ki az igazi gazdád? — Magasra emeli a kismacskát, és megcsiklandozza az állát. Nevet, amikor Romy felugrik a kanapé végéről, és kikapja a kezéből. — Nyugi! Nem akarom ellopni, vagy ilyesmi. — Nem lophatod el — mered rá Romy, és felteszi Lunát a szokásos helyére, a vállára.— Nem is birtokolhatod. Az állatok nem vagyontárgyak, nem kiegészítők, amelyeket kihajíthatsz, ha már nem akarod őket. Élőlények, akik megosztják velünk az életüket. — A testvérére néz, és miközben kiviharzik a szobából, int neki, hogy kövesse. — Jézusom, de morci! — Haven a válla felett utánuk néz, ahogy kimennek. De nem akarom, hogy elterelje a szót, ő kezdte, én csak követem az eseményeket. — Ha már szóba került... hogy van Roman? —kérdezem, próbálok úgy beszélgetni, mintha alig érdekelne. Remélem, senki más nem vette észre, hogy megremegett a hangom, amikor kimondtam a nevét. Haven vállat von, pontosan érzi, hová akarok kilyukadni ezzel, amikor így felel: — Jól van. Jól van, kösz a kérdést, nem tudok beszámolni semmiről. Legalábbis semmi olyan, ami téged érdekelne. — Damenre, majd rám pillant, a szája felfelé görbül, mintha jó vicc lenne, egy játék, amit ö, a magabiztossága ellenére sosem játszott. A körmeire terelődik a figyelme, és így szól: — Basszus, a te körmöd is ilyen gyorsan nő? Ma reggel vágtam le, és ezt nézd, megint hosszú! — emeli fel a kezét, hogy láthassuk. — És a hajam... esküszöm, hogy a frufrum egy centit nőtt pár nap alatt!
Damennel gyorsan összenézünk, és mindketten ugyanarra gondolunk: Mindez csak egyetlen üveg elixírtől? Tudom, hogy nincs más választásom, mint elmondani neki, remélve, hogy sikerül meggyőznöm: — Figyelj... Ami Romant illeti... Az ölébe ejti a kezét, és a dobozt öleli, miközben rám néz. — Gondolkodtam... — Elhallgatok, mert felfigyelek Damen mély, az enyémbe mélyedő tekintetére. Azon tűnődik, vajon hová vezet ez, mivel természetesen nem beszéltem meg vele. De igazság szerint egyedül jutottam erre a következtetésre — az elmúlt huszonnégy óra őrületes dolgai eredményeképp. — Szerintem mindenképpen el kell kerülnöd — tanácsolom Havent vizslatva. — Komolyan mondom. Ha pénz kell, majd én adok, míg találsz egy másik munkát, de nem hiszem, hogy ott kéne dolgoznod. Nem... biztonságos. És tudom, hogy nem hiszel nekem, azt hiszed, hogy félreértem. De az a helyzet, hogy nem így van. Damen is ott volt, megmondhatja. — Damenre pillantok, látom, hogy beleegyezően bólint, de Havent ez nem hatja meg. Az arca olyan közömbös, mintha nem is hallotta volna. —Nem tudom eléggé hangsúlyozni — sürgetem. — Komolyan. Roman veszélyes. Totális fenyegetés. Arról nem beszélve, hogy... — Gonosz és szörnyű, és pusztítóan, csábítóan ellenállhatatlan. A hangja itt van a fejemben, az arca az álmaimban, mindig, örökké jelen van, és nem számít, mennyire próbálom, nem tudom kiverni a fejemből, nem tudok nem rá gondolni, nem tudom nem kívánni, nem tudok nem álmodni róla... — És... khm, mindegy, utálnám, ha bajod esne. — Nagyot nyelek. A testem őrjöng Roman puszta gondolatától, elindul bennem a furcsa, idegen lüktetés, és igen közel vagyok ahhoz, hogy tönkretegyem az álcámat. De amikor Haven felhúzott szemöldökkel rám néz, mintha hallotta volna a gondolataimat, látta volna, valójában mire készülök, pánikba esem. Belső és csendes pánikba. Míg
eszembe nem jut, hogy a pajzsom a helyén van. És mindegy, Haven milyen erős, ha Damen nem hallott, akkor ő sem. — Figyelj, már elmondtad, ez szükségtelen. Először is hallottam, ahogy most is hallottalak. És ha visszaemlékszel, megegyeztünk, hogy nem értünk egyet. Különben hogy szereznéd meg, amit akarsz, ha nem kerülök közelebb hozzá? — Kettőnk között váltogatja a pillantását, a szeme macskaszemen összeszűkül. — Hidd el. Roman aligha jelent fenyegetést, legalábbis rám nem! Olyan hihetetlenül aranyos, kedves és szeretetteljes, egyáltalán nem olyan, amilyennek hiszed. Úgyhogy ha ti együtt akartok lenni — billegteti két ujját közöttünk —, akkor valószínűleg a jobbik oldalamon kellene maradnotok. Amennyire tudom, jelenleg én vagyok az egyetlen lehetőségetek, nem? Damen előrelép, dühösen szikrázik a szeme. Halk, fenyegető hangon szólal meg: — Veszélyes játékot játszol. És látom, hogy izgatott vagy a lehetőségeidtől, elbűvölt ez az új erő, ami benned dühöng, de az egész túl könnyen a fejedbe száll. Tudom, mert valaha én is olyan voltam, mint te. És az ugyan nagyon régen volt, úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Emlékszem arra, mennyi hibát követtem el, a lelkiismeret-furdalásra, mert hagytam, hogy a hatalomvágy felülkerekedjen a józan eszemen és az emberi tisztességemen. Ne légy olyan, mint én, Haven! Ne kövesd el ezt a hibát! És ne is fontolgasd, hogy bármilyen módon megfenyegeted Evert vagy engem. Sok lehetőségünk van, sokféle eszközünk, és nincs szükségünk arra, hogy te... — Elég legyen már! — Haven a fejét rázza, a pillantása kettőnk között cikázik. — Rosszul vagyok attól, hogy mindketten folyton lenéztek. Belegondoltatok egyáltalán abba, hogy talán taníthatok nektek egy-két dolgot arról, hogyan használjátok ezt az erőt? — A szemét forgatva néz ránk rosszalló fintorral, és megválaszolja a saját kérdését: — Persze, hogy nem! Csak „ Csináld ezt, Haven, csináld azt, Haven, mi
adagoljuk az elixíredet, mert nem bízunk benned, Haven. " Ugyan már! Ha nem vagytok hajlandók megbízni bennem, akkor én miért bízzak bennetek? — Nem arról van szó, hogy nem bízunk benned — felelem, hogy hatástalanítsam, lecsillapítsam a dolgokat, mielőtt túlforrósodnának. — Romanról van szó. Tudom, hogy nem akarod ezt felfogni, de használ téged. Csak egy gyalog vagy a beteg kis játékában. Ismeri minden gyengeségedet, és felhasználja azokat, hogy madzagon rángasson, mint valami marionettbábut. — És mik ezek a gyengeségek? — Ujjai a doboz oldalán dobolnak, a szája szigorú, vékony vonallá préselődik. De mielőtt tovább folytathatnánk, és valami olyasmivé fokoznánk a dolgot, amit mindketten egész biztosan megbánnánk, Damen felemeli a kezét, és megszólal: — Nem akarunk veszekedést, Haven. Próbálunk megvédeni. A saját érdekedben. — Mert védelemre van szükségem? Mert túl hülye vagyok, hogy magamtól rájöjjek a dolgokra? — A pillantása kettőnk között szökdécsel ide-oda, és amikor Damen türelmetlenül felsóhajt, Haven szeme hideggé válik. Aztán biccent, megmarkolja a dobozt, és feláll. — Szeretnék hinni nektek, de az a helyzet, hogy nem tudok. Ugyanis pont te vagy az, aki titkol valamit, Ever, érzem. És ugyan gőzöm sincs, mi az, egy dolog szánalmasan világos. Féltékeny vagy. — A szája felfelé görbül, amikor hozzáteszi: — Ja, hiszed vagy nem, a tökéletes Ever Bloom féltékeny rám, a kis Haven Turnerre. — Megrázza a fejét. — Micsoda váratlan fordulat! Megmerevedek, de csak állok, és nem szólok egy szót sem. — Mindig te voltál itt a falkavezér. A legokosabb, a legcsinosabb, a mindenben legtökéletesebb, s a legokosabb, legtökéletesebb, legszexisebb pasival az oldalán. — Damenre mosolyog, aztán vállat von, és felnevet, amikor ő nem viszonozza a mosolyát. — Most már én is halhatatlan vagyok,
mint te, és csak idő kérdése, hogy beérjelek téged, amíg én is tökéletes leszek. És az az igazság, hogy ezt ki nem állhatod. Nem bírod elviselni a gondolatát. De az a mókás és ironikus ebben, hogy végül csak magadat hibáztathatod majd, mert te tettél ilyenné. És hiába bizonygatod, hogy ugyanígy döntenél megint, nem tehetek róla, de azt hiszem, azelőtt jobban szerettél. Amikor még szánalmas kis figyeleméhes törtető voltam, a lúzer, aki túl sok sütit kajál, és névtelen csoportterápiákon mindenfélét kitalál magáról. — Megvonja a vállát, olyan önbizalommal, gőggel, hogy nyilvánvaló: ő már nem az a lány. — Ne fáradj a tiltakozással, tudom, hogy ezekről a gyengeségekről beszéltél. Elég világos, hogy mennyire felsőbbrendűnek érezted magad Mileshoz és hozzám képest. Csak addig kegyeskedtél velünk lógni, míg nem jött valami jobb... — Ez nem igaz. Ti vagytok a legjobb barátaim, a... — Ugyan már! — Haven a szemét forgatva cicceg, ahogy Roman is szokott. — Spórold meg a szívből jövő vallomásodat! Amint a talján csődör bekerült a képbe — int Damen felé —, leginkább csak ebédkor láttunk, néha még akkor sem, mivel a tökéletes kis párocskát túlzottan lefoglalta a maguk tökéletes kis élete és a tökéletes kis szerelmük, hogy az olyan tökéletlen bunkókkal lógjanak, mint mi. Csak készenlétben tartott lúzerek voltunk neked, ha esetleg valamikor szükséged lenne ránk. De most úgy tűnik, hogy hosszú és magányos nyár elé nézel, mert Miles Firenzébe megy, nekem pedig új barátaim vannak, akiket egy kicsit sem félemlít meg az új önmagam. — Haven... ez őrültség! Miért mondasz ilyeneket? — kérdezem. Végigmérem Havent. Aprócska, mint mindig volt, egy kicsit sem nőtt, de a pöttöm testalkata valahogy most sokkal hangsúlyosabb — feszesebb, inasabb, mint egy pici fekete párduc, fekete bőrnadrágban, fekete, csipkés topban és magas sarkú, hegyes orrú fekete csizmában. Előfordult már,
hogy megharagudott rám, de ez most más — ő más. Most már veszélyes, tudja, hogy az, és tetszik neki. — Miért mondok ilyeneket? — gúnyolódik résnyire szűkült szemmel. — Mert igaz, azért. — Damen kezébe löki a dobozt, feltételezve, hogy elkapja, majd az ajtóhoz megy. Visszafordul, és így szól: — Megtarthatod az elixíredet. Megvan a magam forrása. És hidd el. Roman több mint boldog lesz, hogy megtaníthat arra, amire ti nem!
Nyolc Damen felém fordul, s a gondolatai útján a baj szó száll felém. De én csak állok, és annyira meg vagyok rökönyödve, hogy fogalmam sincs, mit tegyek. — Tudtam, hogy bajunk lesz vele — csóválja a fejét, és lerogy a kanapéra. — Túl törékeny, túl sebezhető, képtelen lesz kezelni ezt. Nagyon gyorsan felemészti a hatalom, csak várd ki a végét — Várjam ki? — Mellé ülök a karfára. — Komolyan mondod? Mit várjak ki? Gondolod, hogy ennél, amit most láttunk, tényleg rosszabb lesz? Bólint, és nagy erőfeszítéssel visszatartja az „én megmondtam" pillantását. Nem mintha számítana. Mindketten tudjuk, hogy én vagyok a felelős ezért a zűrzavarért. Felsóhajtok, lecsusszanok a karfáról Damen ölébe. Tudom, hogy tennem kell valamit — irányítani kell a történéseket, mielőtt rosszabbra fordulnának —, de ötletem sincs, mi az a valami. Minden döntésem, amit eddig hoztam, csak rontott a helyzeten. És most annyira fáradt vagyok — kimerült —, hogy csak egy jó hosszú, békés szunyókálást szeretnék valahol, ahol Roman nem mérgezheti meg az álmaimat Roman. A név visszhangot ver kettőnk elméje között, és amikor Damen rám néz, tudom, hogy késő — tudom, hogy érezte. — Miért gondoltad meg magad? — Figyelmesen tanulmányoz, keresi az igazságot a pillantásom mögött, a
szavakat a nyelvemen. — Miért mondtad Havennek, hogy kerülje el? — Mert igazad volt — motyogom. Utálom a hazugságot, amit mondani fogok. — Önző dolog volt akkora veszélybe sodorni Havent, hogy nekünk előnyünk származzon belőle... — Rázom a fejemet, hogy az előrehulló hajam eltakarja az arcomat. Mert igazából az nyugtalanít, hogy nem Havenért tettem. Nyugtalanít, hogy azért próbáltam távol tartani Romantól, hogy nekem több helyem legyen. Így maradok, elrejtett arccal, és próbálom összeszedni magam, előkaparni a régi énem valami kis pislákolását Végül felemelem a fejemet, és azt látom, hogy Damen aggodalmasan ráncolja a homlokát. A keze a térdemet szorítja. — Hé, nyugi! — szól lágyan, halkan. — Ne légy ilyen kemény magadhoz! Egy kis kátyúba kerültünk, de majd kimászunk belőle. Itt vagyunk egymásnak mi ketten, igaz? Csak ez számít a dolgok nagy szövevényében. Ahogy mindenre... erre is találunk megoldást, ígérem. — Találunk? — nézek rá, és nagyra tágul a szeme, amikor rádöbbenek, mit mondtam. Úgy értettem, mi találunk megoldást; azt kérdőjeleztem meg, hogy megtaláljuk-e a megoldást, és nem azt, hogy mi ketten csináljuk-e. Damen rám néz, látszik, hogy összezavarták a szavaim. — Azt hittem, ez egyértelmű. Vagy tévedek? Nagyot nyelek, és megfogom a kezét. Figyelem, ahogy a vékony energiafátyol táncol a tenyereink között, és visszatartom a szavakat, míg csak nem bízom meg ismét a hangomban: — De, igazad van — suttogom. — Te vagy a legjobb dolog az életemben, az egyetlen, ami igazán számít — mondom ki a szavakat, amelyekről tudom, hogy biztosan igazak, és azt kívánom, bárcsak úgy is éreznék, ahogy szoktam.
De Damen nem veszi be, ahhoz túl jól ismer engem. Tanúja volt milliónyi hangulatváltozásomnak, milliárd különféle hanghordozásomnak és elkerülési technikámnak az elmúlt négyszáz évben — csak az enyémeket számításba véve. — Ever, valami baj van? Furán viselkedsz, mióta... Ránézek, és élesen, feszült hangon így felelek: — Mióta megitattam veled az elixírt, amitől halálos lett az érintésünk? A fejét rázza. — Mióta halhatatlanná változtattam Havent? Megint a fejét rázza, és ezúttal a számra tett mutatóujjával elhallgattat, aztán így szól: — Nem ezekre gondoltam. A helyzet adta körülmények között a lehető legjobb döntést hoztad. Nincs jogom ezért hibáztatni téged. Azt akarom mondani, hogy furán viselkedsz, mióta elkezdtél a mágiával foglalkozni. Szórakozott vagy, zavart, mintha sosem lennél itt egészen. Aggódom érted, s azon tűnődöm, hogy vajon valamivel gondod akadt-e, és ha igen, hogyan segíthetnék? A szemébe nézek. Annyi reményt és gyengédséget látok, hogy nem tudom rávenni magam arra, hogy bevalljam neki, mit érzek Roman iránt. Már a gondolat is hajmeresztő. — Beismerem, hogy belekeveredtem egy kis kötésbe. És inkább nem mennék most bele a részletekbe, de most már jobb. Romy és Rayne megmutatta, hogyan oldjam ki, és most már minden... jó. Csak bízz bennem! Damen rám néz, és elmélyül az aggodalma, de csak bólint: — Ha azt mondod, bízzak benned, akkor bízom benned. De szólj, ha tehetek érted valamit. Felé nyúlok, a kedvesem, a lelki társam, életem társa felé. Tudom, hogy így kell lennie. Hogy minden, amin most keresztülmegyek, csak egy rossz közjáték, technikai nehézség, egy kis piszok végtelen életünk képernyőjén. Érzékelve azt a borzasztó búgást, ami a háttérben
lüktet, és azzal fenyeget, hogy megint átveszi felettem az irányítást, egyenesen Damen szemébe nézek, és megkérdezem: — Mit szólnál, ha lelépnénk innen? Rám néz, és ellágyul az arca. Felcsillan a szeme, mert mindig vevő a jó kalandra. — Egy bizonyos helyre gondolsz? — kérdezi. Fogalma sincs, mi jár a fejemben, de a cinkosság ott van a szemében. Bólintok, megszorítom a kezét, hogy hunyja be a szemét, és azt suttogom: — Gyere utánam!
Kilenc Abban a másodpercben, hogy megérkezünk, és egymás mellé pottyanunk a fűbe, máris jobban érzem magam. Milliószor, milliárdszor, trilliószor jobban. Talpra ugrok, és átszökdécselek a mezőn, megszabadulok a borzasztó, betolakodó energiától — a furcsa lüktetéstől és vele Roman gondolatától. Csupán egy halvány emlékkép már, ahogy a buja fű rugózik a talpam alatt, és az illatos virágok megremegnek az ujjaim érintésétől. Visszanézek, hívogatom Dament, hogy jöjjön velem, és napok óta először őszinte mosoly ragyog fel az arcomon. Regenerálódom, megújulok, képes leszek újrakezdeni. Damen odajön hozzám, és megáll épp karnyújtásnyira tőlem, majd behunyja a szemét, és Nyárvidék hatalmas, illatozó mezejét átváltoztatja a versailles-i palotává. Egy olyan hatalmas és fényűző csarnokban találjuk magunkat, amelytől elakad a lélegzetem. A padló a legfinomabb, fényezett parkettából készült, a krémszínű falakon dús aranyozás csillog. És a mennyezeten — az őrülten magas, díszesen festett mennyezeten — ragyogó csillárok függenek, finoman metszett kristályaik lágy, ragyogó kaleidoszkóp-fényekkel töltik meg a helyiséget. És amikor arra gondolok, hogy ennél szebb nem is lehetne, egy szimfónia méltóságteljes hangjai csendülnek fel, Damen pedig meghajol előttem, és a kezét nyújtja. Lesütött szemmel, fürgén pukedlizem, és közben kihasználom az alkalmat, hogy lepillantsak a ruhámra. A fűzője feszes és mélyen kivágott, csillogó, kék selyemből készült
szoknyája pedig a földig ér. Felnézve látom, hogy Damen egy karcsú bársonydobozt húz elő a kabátja alól, és izgatottan levegő után kapok, amikor kinyitja, és egy tökéletes zafír— és gyémántberakásos nyakéket csatol a nyakamba. Körbefordulok. A csarnok két oldalát szegélyező tükrök hosszú sorában figyelem magunkat. Damen térdnadrágban, kabátban, csizmában, én pedig fényűzően kicicomázva, a hajam a világ legbonyolultabb kontrába tűzve — és pontosan tudom, mit csinál Damen, s hogy mire készül. Megadja nekem azt a mesei fordulatot, amelytől Drina megfosztott. Csodálattal nézek körül a bálteremben, alig hiszem, hogy itt vagyok, hogy ennek a világnak a része lehetek — Damen világának a része. Mintha nem is rabolták volna el az én Hamupipőke-mesémet, az esélyemet, hogy felpróbáljam az üvegcipellőt. Mintha tovább élhettem volna, ő megitatott volna az elixírrel, és az Evaline nevű, rangtalan szolgálóból ezzé változtatott volna — ezzé a ragyogó lénnyé, aki a tükörből néz vissza rám. És száz valahány év múlva együtt táncolhattunk volna, ezen a gyönyörű éjszakán, a legszebb ruháinkban, ragyogó ékszerekkel. Marié Antoinette és XVI. Lajos társaságában. De ez nem történt meg. Drina meggyilkolt, és ezzel arra kényszerítette Dament és engem, hogy tovább keressük egymást újra és újra. Ránézek, és visszatartom a könnyeimet. A vállára teszem a kezem, ő pedig határozottan átfogja a derekamat, megpörget a táncparketten. A lábunk ügyesen mozdul, szoknyáim szédítő, kék örvényként forognak. Lenyűgöz a szépség, amit Damen teremtett, másolt le, csak nekem. Szorosan hozzásimulok, és a fülébe suttogva megkérdezem, hogy van-e még más szoba is, amit mutathat.
Mire észbe kapok, végigsodor a folyosók szédítő labirintusán a legszebb, leghatalmasabb hálóteremig, amit valaha láttam. — Természetesen — mosolyog a küszöbön megállva, amikor próbálom nem tátani a számat a látványtól — ez nem a királyi hálóterem. Marié Antoinette meg én sosem álltunk annyira közel egymáshoz. Bár annak a szobának a másolata, ahol számos látogatásom alkalmával laktam. — Nos, mit gondolsz? Végigmegyek a nagy szőnyegen, végignézek a selyemkárpitozású székeken, a rengeteg gyertyán, a kristályokon, aranyozáson, és nekifutásból ráugrom a plüss, gazdagon díszített, baldachinos ágyra, majd megpaskolom magam mellett, mintha a világon semmi sem érdekelne. Mert nem is érdekel. Most Nyárvidéken vagyok. Roman itt nem érhet el. — Nos, mit gondolsz? — Damen fölém hajol, a pillantása az arcomat fürkészi. Felemelem a kezemet, végigsimogatom magasan ülő arccsontját, az álla éles vonalát, és így szólok: — Mit gondolok? — Fejcsóválva nevetek. Könnyedén, örömmel, ahogy régen. — Azt gondolom, hogy te vagy a legelképesztőbb pasas széles e világon. Nem, visszavonom... Damen színlelt riadtsággal néz rám. — Azt gondolom, hogy te vagy a legelképesztőbb pasas a bolygón... az egész univerzumban! —mosolygok rá. — Most komolyan, ki jár ilyen randikra? — Tényleg tetszik? — kérdezi valódi aggodalommal. Felemelem a karomat, és a nyaka köré fonva lehúzom őt magamhoz. Figyelem a kettőnk szája között lebegő energiafátylat, amely megenged egy majdnem-csókot. De boldog vagyok, hogy megkaphatom, amit lehet — Mámorító évek voltak— szól elhúzódva tőlem. Felkönyököl, hogy jobban lásson. — Csak szerettem volna, ha
megtapasztalod, megízleled, milyen volt, hogy én milyen voltam. Annyira sajnálom, hogy kihagytad, Ever, nagyon jól mulattunk volna. Te lettél volna a bál szépe, a legszebb — hunyorog. — Nem, ha jól belegondolok, Mariénak nem tetszett volna a dolog — nevet fel fejcsóválva. — Miért? — Az ujjaim az inge elejét díszítő zsabóval játszanak, beóvakodnak a gombok között a meleg bőréhez. — Tervei voltak veled, ahogy mondani szokták? Ez akkor volt, mielőtt Fersen gróf színre lepett? Damen nevet. — Előtte, közben és utána. Határozottan olyan hely volt, ahol muszáj volt ott lenni, vagy legalábbis egy ideig. —Nemet int a lejével. — És nem, csak hogy tudd, csak barátok voltunk, nem voltak tervei velem, vagy legalábbis semmi olyan, amire felfigyeltem volna. Inkább arra gondoltam, hogy egyes szép asszonyok nem mindig örülnek, ha egy másik is megjelenik a színen. Nézem az arca elegáns vonásait, a szemébe hulló, fényes, sötét hajtincset. Arra gondolok, milyen pompásan fest, milyen nemes, és hogy mennyire jól áll ez neki. Valóban elárulja, hogy kicsoda, sokkal inkább, mint a kifakult farmer és a fekete motoros csizma tette valaha is. — Szóval, akkor mit gondolt Marié Antoinette Drináról? — kérdezem. Eszembe jut a lány elefántcsontszínű, smaragdszemű, vörös hajkoronájú szépsége — a szépség, amely olyan pompás volt, hogy elállt tőle a lélegzetem. Rádöbbenek, hogy éppen Damen gonosz exfeleségéről beszélgetek, és a szokásos féltékenységnek a legkisebb szikráját sem érzem. És nemcsak Nyárvidék varázslata miatt, hanem mert tényleg, igazán megbékéltem vele mostanra. Sajnos Damen nem ismeri az új nézőpontomat, s ez megmagyarázza, mién vonja össze a szemöldökét, és komorodik el a szája. Azon gondolkodik, hogy vajon most
elölről kezdem-e az egészet, miután ilyen szépséget teremtett nekem. De én csak mosolygok, és beinvitálom a gondolataim közé, hogy ő maga lássa. Csak azért kérdeztem, mert kíváncsi voltam, semmi több. A legkisebb féltékenység sincs mögötte. — Drina és Marié nem igazán törődtek egymással — feleli láthatóan megkönnyebbülve. — Többnyire egyedül jöttem. Elképzelem a sok gyönyörű, magányos nőt, akik elaléltak abban a pillanatban, amikor ő belépett a terembe társaság nélkül, és ahogy az előbb — nem érzek semmit. Mindenkinek van múltja. Még úgy tűnik, nekem is. Csak az számít igazán, hogy Damen szeret engem. Hogy mindig szeretett. Az elmúlt négyszáz évet azzal töltötte, hogy engem keresett. Én pedig végre értem, hogy milyen nagy dolog ez valójában. — Maradjunk itt örökre — suttogom magamhoz húzva, és csókokkal bontom az arcát. — Ideköltözünk erre a gyönyörű helyre, és amikor megunjuk, ha megunjuk egyáltalán, csak teremtünk egy másik lakhelyet. — Tudod, hogy ezt otthon is megtehetjük. — Gyengéd, mély pillantással néz rám, a hajamba túr, simogatja a tincseimet — Ott élhetünk, ahol akarunk, megkaphatunk bármit, amit szeretnénk, oda megyünk, ahová csak akarunk. Amint leérettségiztünk, és elköltözünk Sabine közeléből — nevet. És ugyan mosolygok és vele nevetek, de tudom, hogy nem így van. Otthon ezt nem tehetjük meg. A varázsige miatt, amit elmondtam. Amíg nem jövök rá, hogyan tudom megtörni a varázslatot, ez az egyetlen hely, ahol így lehetek, így érezhetek. A varázslat abban a pillanatban elenyészik, ahogy visszatérek a kapun át.
— De közben semmi okunk elkapkodni a visszatérést, ugye? — mosolyog Damen. Megfogja az államat, és felemeli a fejemet, míg a szánk összeér. Hozzám simul, rám borul a teste. A keze majdnem-érintése eltölt bizsergéssel és forrósággal. Átadjuk magunkat a pillanatnak, a korlátoknak, amelyeket csak tudomásul venni lehet. A füléhez hajolva suttogom: — Nincs semmi oka. Egyáltalán nincs.
Tíz — Ever... Ever, ébredj! Hamarosan vissza kell mennünk. A hátamra fordulok, és fejem fölé tartott karral, a hátamat, lábujjaimat megfeszítve nyújtózkodom. Lassan, kéjesen, melegséggel eltelve moccanok, és kísértésbe esem, hogy a másik oldalamra forduljak. — Komolyan —nevet Damen. A szája a fülcimpámat morzsolgatja, amitől kuncognom kell. — Már megbeszéltük, és egyetértettünk, hogy végül visszamegyünk. Álmosan kinyitom az egyik szememet, és végignézek a selymeken, aranyozáson, Damen orromat csiklandozó zsabóján... Még mindig Versailles-ban vagyok? — Meddig aludtam? — Elfojtok egy ásítást, de nem túl nagy sikerrel, amikor megpillantom a fölém hajoló Damen vidám arcát. — Nyárvidéken nincs idő — mosolyog rám. — És hidd el, próbálom nem sértésnek venni, hogy elbóbiskoltál. Megdermedek. Totál felébredek, és eltátom a számat — Várj... azt akarod mondani, elaludtam, míg te... míg mi... — Csóválom a fejemet, és ezer fokra forrósodik az arcom. Alig tudom elhinni, hogy tényleg elaludtam — csókolózás közben. Damen bólint, és szerencsére inkább vidámnak látszik, mint dühösnek. De ettől még eltakarom az arcomat a tenyeremmel, még a gondolat is elborzaszt. — Ez annyira kínos! Komolyan, nagyon... — Megrázom a fejemet, és behúzom a nyakam. Nem kell több bizonyíték arra, hogy milyen kimerült vagyok az elmúlt hét történései után.
Damen felkel az ágyról, és miközben felsegít engem is, így szól: — Ne, ne kérj bocsánatot, és ne érezd magad kínosan! Tudod, ez olyan aranyos volt. Nem emlékszem, hogy történt volna ilyesmi. Te pedig nem sok első alkalmat tapasztalhattál meg az első... ó, száz-valahány év alatt. — Felnevet, és magához húz, szorosan átöleli a derekamat — Jobban érzed magad? Bólintok. Most először aludtam jól azóta, hogy... hát, azóta, hogy az a valaki elkezdte zavarni az álmaimat. És ugyan fogalmam sincs, mennyit aludtam, sokkal jobban érzem magam most, készen állok visszatérni a földi síkra, és szembenézni a démonaimmal — vagy legalábbis egy bizonyos démonnal. — Mehetünk? — kérdi felvont szemöldökkel. Épp lehunyná a szemét, és előhívná a fátylat, amikor megkérdezem: — De... mi van ezzel a hellyel? Mi lesz vele, ha elmegyünk? Vállat von. — Hát, gondoltam, hagyom elmúlni, tekintve, hogy bármikor életre hívhatjuk. Tudod te is, nem? — néz rám furcsán. És ugyan tudom, hogy neki elég könnyű pontosan úgy létrehozni újból, mint most, valahogy mégis szeretném, ha megmaradna. Szeretném tudni, hogy szilárd és tartós. Egy hely, ahová visszatérhetek, ha ahhoz van kedvem, és ami nemcsak egy homályos képzelgés egy nagyszerű napról. Damen elmosolyodik, és mélyen meghajol, amikor a gondolataimra válaszol: — Legyen így! — Kézen fog. — Versailles marad. — És ez? — mosolygok rá az elefántcsontszínű ing zsabóját borzolva, mire felnevet, ahogy már rég nem hallottam.
— Hát úgy gondoltam, a hazaútra átöltözöm, ha nem bánod. Félrebillentett fejjel elhúzom a számat, és elgondolkodva végigmérem öt — De nekem tetszel így. Nagyon csinos vagy, olyan elegáns. Nemesi, tényleg. Úgy érzem, most az igazi önmagadat látom, abban az életedben, amit a legjobban szerettél. Damen vállat von. — Mindet szerettem. Némelyiket jobban, de visszatekintve mindegyikben volt valami értékes. Egyébként pedig te is elég szédítően nézel ki. — Az ujjaival végigcirógatja az ékszereimet és a ruhám szűk fűzőrészét. — De ettől még, ha otthon nem akarunk kilógni a sorból, ruhái kell váltanunk. Felsóhajtok, és szomorúan nézem, ahogy a tizennyolcadik századi cicománk átváltozik a megszokott laguna beachi ruháinkká. — És most... — biccent Damen, a ruhám nyaka alá rejtve az amulettemet. — Mit mondasz, hozzám vagy hozzád? — Egyik sem. —Összeszorítom a számat. Tudom, hogy nem fog tetszeni neki, amit mondok, de elhatároztam, hogy teljesen őszinte leszek hozzá, amikor csak megtehetem. — Látnom kell Jude-ot. Damen összerezzen. Apró, a gyakorlatlan szemnek alig látható moccanás, de ettől még látom. És tudnia kell, amit Jude már tud: hogy nincs verseny. Sosem volt igazán. Damen évszázadokkal ezelőtt elnyerte a szívemet. És azóta is az övé. — Baleset volt — biccentek. Próbálok nyugodt hangon beszélni, és ragaszkodni a tényekhez, mindegy, mennyire rémesek. És bár azt hittem, egyszerűen csak hagyhatom, hogy a kép átáramoljon a fejemből az övébe — nem tehetem. Túl sok olyan része van, amelyeket nem akarom, hogy lásson, olyan dolgok, amelyeket félreérthet, úgyhogy inkább így felelek: — Hát... megtámadtam... — Ever!— förmed rám megdöbbent arccal. Nehezemre esik nem elfordítani a fejemet.
— Tudom — csóválom a fejemet. Mély lélegzetet veszek. — Tudom, hogy hangzik, de nem az, amire gondolsz, én csak... csak próbáltam bebizonyítani, hogy gonosz... de... hát... amikor rájöttem, hogy nem az... elrohantam vele a kórházba. — És azért nem mondtad el nekem, mert...? — néz rám. Látszik, hogy bántja, amiért nem beszeltem róla. Felsóhajtok, és egyenesen a szemébe nézve így felelek: — Mert szégyelltem magam. Mert mindig elszúrok mindent, és nem akartam, hogy elveszítsd a türelmedet. Nem hibáztathatnálak azért sem, de akkor is. — Vállat vonok és a karomat vakargatom, pedig nem viszket. Újabb ideges szokás. Damen határozottan a vállamra teszi a kezét, és a szemembe nézve így szól: — Amit irántad érzek, az feltétel nélküli. Nem ítéllek el. Nem veszítem el a türelmemet. Nem büntetlek meg. Csak szeretlek. Ennyi az egész. Világos és egyszerű. — A pillantása az arcomat vizsgálgatja, ami meleg, szeretetteljes, és megerősíti, amit mond. — Nincs okod, hogy bármit is eltitkolj előlem. Soha nem is lesz. Érted? Nem megyek sehová. Mindig itt leszek melletted. És ha bármire is szükséged van, ha belekeveredsz egy kötésbe, vagy valamibe, ami meghaladja az erődet, csak kémed kell, és én ott leszek, hogy kihúzzalak a bajból. Bólintok, és képtelen vagyok megszólalni, annyira szégyellem, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy ilyen hihetetlenül nagy mázlim van, amiért olyasvalaki szeret engem, mint ő — még akkor is, ha nem mindig hiszem, hogy megérdemlem. — Szóval, te menj, és gondoskodj a barátodról, én megnézem az ikreket, és holnap találkozunk, rendben? Hozzáhajolok egy csókra, gyorsan, aztán elengedem a kezét, mivel nem egy irányba megyünk. Behunyom a szemem, és magam elé képzelem a kaput, a csillogó aranyfátylat, amely hazavisz.
Jude küszöbére érkezem. Kopogok néhányszor, jó sok időt adok neki, hogy kinyissa, aztán úgy döntök, hogy feladom, és hívatlanul is bemegyek. A kis parti ház minden helyiségét átvizsgálom, beleértve a garázst és a hátsó kertet is, aztán bezárom a házat, és elindulok az üzlet felé. De útközben elmegyek Roman boltja előtt. És elég egy pillantás a kirakatra — egy feliratra a fejem fölött: RENESZÁNSZ! —, a nyitott bejárati ajtóra, amely egyenesen őhozzá vezet, és Nyárvidék mágiája egyszerre elenyészik, és újból visszatér az a fura, idegen pulzálás. Előrevonszolom magam, minden erőmet összeszedem, hogy itt hagyjam. De a lábam túl nehéz, nem hajlandó engedelmeskedni, a lélegzetvételem pedig egyre gyorsabb. Gyökeret eresztek. Képtelen vagyok elmenekülni. Elborít ez a szörnyű vágyakozás, hogy megtaláljam, hogy lássam, hogy vele legyek. A rút megszálló úgy veszi át felettem az uralmat, mintha ez az elvarázsolt este sosem létezett volna. Mintha sosem lett volna bennem békesség. A szörnyeteg felébredt, és zabálna. És annak ellenére, hogy mindent megteszek, hogy elmenjek onnan, mielőtt túl késő lenne — máris túl késő. Roman megtalál. — Na, milyen érdekes, hogy itt talállak. Roman nekidől az ajtókeretnek, csupa szőkeség és csillogó fogsor, ragyogó kék szeme rám szegeződik. — Eléggé... felajzottnak tűnsz. Minden rendben van? — Tettetett brit akcentusától a hangja a mondat végén felivel, ami általában halálosan idegesít, de most... most olyan vonzónak találom, hogy csak állok mozdulatlanul. Tovább vívom a hősies csatát, amely bennem rombol — én és a fura, idegen lüktetés. Roman felnevet, hátraveti a fejét, amitől világosan látszik a nyakán az Ouroboros tetoválás — a kígyó tekereg, siklik, gombszeme engem keres, hosszú, vékony nyelve hívogat.
És mindannak ellenére, amit a jóról és rosszról, halhatatlanokról és gonosz halhatatlanokról tudok, lépek egyet felé. Egy pici lépés a megsemmisülés felé, amelyet gyorsan követ egy újabb. És még egy. A pillantásom Romanre szegeződik — a gyönyörű, csodálatos Romanre. Csak őt látom. Csak őrá van szükségem. Csak halványan érzékelek egy pici szikrát magamban, ami még mindig ott van valahol — küzd, kiabál, követeli, hogy hallgassak rá, de nem tud versenyezni. És nemsokára el is hallgattatja az az együgyű pulzálás, amelyik bennem lakik — s ami egyetlen dologra irányul. Roman neve az ajkaimra tolul, miközben ott állok előtte, olyan közel, hogy a szemének minden egyes lila pöttyét ki tudom venni, és érzem a bőréről felszálló hűvösséget. Ugyanazt a hűvöset, amit egykor undorítónak, taszítónak éreztem, de már nem. Most olyan, akár egy szirén, amely hazahív. — Mindig tudtam, hogy megenyhülsz — vigyorog. A pillantása lassan végigmér, és közben a hajamba túr. — Isten hozott a sötét oldalon, Ever! Szerintem boldog leszel itt. — Felnevet, a hang pedig finom, fagyos ölelésbe burkol. — Nem lep meg, hogy leráztad a vén kujon Dament. Gondolom, végül ráuntál. Az a várakozás, a sóvárgás, az a szörnyű lélekbúvárkodás, nem beszélve a jótéteményekről. — Fintorogva a fejét csóválja, mintha már a gondolat is fájdalmat okozna neki. — Nem tudom, hogy bírtad ki ennyi ideig. És minek, kérdezhetném. Mert utálom, hogy nekem kell felnyitnom a szemedet, hogy amott nincs számodra jövő, mert a te jövőd itt van. — Dobbant egyet. — Átkozott időpazarlás, az. Nincs értelme késleltetni a kielégülést, hisz az azonnali dolgok működnek a legjobban. Vannak gyönyörök, amelyekre szükségünk van, Ever. Olyan gyönyörök, amelyeket te még csak nem is értesz. De szerencsédre én megbocsátó típus vagyok. Ezer örömmel leszek a vezetőd. Mondd hát, hol kezdjük, drágám, nálad vagy nálam?
Az ujjai végigsiklanak az arcomon, a vállamon, végig a ruhám laza kivágásán. Az érintése ugyan jeges, mégis izgató, a szó legszorosabb értelmében, s nem tehetek róla, de átadom magam neki, és szememet lehunyva elmerülök az érzésben, és sürgetem Romant, hogy ő is merüljön egyre mélyebbre, és fedezzen fel. Felkészültem, hogy vele tartsak, bárhová is megy... — Ever? Te vagy az? Ez most rossz vicc, ugye? Kinyitom a szemem, és látom, hogy Haven áll mögöttünk. Összeszűkült szeme dühösen lángol, miközben Roman és köztem cikázik a pillantása. Egy kicsit sem enyhül, amikor Roman felnevet, és ellök magától, gyorsan és könnyedén, mintha semmit sem jelentene neki. — Mondtam, hogy visszajön, szivi. — A pillantása végigsöpör reszkető, verejtékező testemen, amelyet annyira elönt a vágyakozás, hogy fáj, amikor Haven derekára fonja a karját. Hátat fordítanak, és befelé menet Roman még így szól: — Ismered Evert. Nem tudja távol tartani magát.
Tizenegy Futok. Másodpercek alatt suhanok el a háztömbök mellett, gyorsan mozgó, elmosódott folt vagyok azoknak, akik mellett elmegyek. De nem érdekel. Nem érdekel, mit gondolnak — mit látnak. Csak egyvalami érdekel: hogy megszabaduljak a szörnyű megszállómtól, a rejtélyes behatolótól, hogy visszatérhessen a régi énem. Épp akkor rontok be az ajtón, amikor Jude be akarja zárni. Félreugrik az utamból, mégis kis híján fellököm. — Segítened kell! — állok meg előtte hörögve, lihegve, totálisan összetörve. — Én... nem tudom, hová fordulhatnék. Végignéz rajtam összeszűkült szemmel, a homlokán az aggodalom ráncai, majd a hátsó szobába vezet, ahol kihúz egy széket a lábával, és int, hogy üljek le. — Nyugalom — búgja.— Lélegezz mélyeket! Komolyan, Ever. Akármi is az, biztosan helyre lehet hozni. Nemet intek, felé hajolok, és megmarkolom a székem karfáját, hogy ülve maradjak, és ne menjek vissza oda. — És ha tévedsz? — kérdezem zavart pillantással, kipirult arccal, reszkető, magas hangon. — Mi van, ha nem lehet helyrehozni? Mi van, ha örökre végem? Jude megkerüli az íróasztalt, és lerogy a székére. Oda-vissza forog benne, miközben lassan megnéz magának. Az arca nyugodt, közömbös, lehetetlen olvasni róla. De a mozdulatban, abban a gyengéd, folyamatos forgásban van valami, ami azonnal megnyugtat. Hagyja, hogy hátradőljek a székben, lelassuljon a lélegzetem, és a Jude pólóján díszlő színes Ganesa-képre összpontosítsak, amelyre rálógnak a rasztafürtjei.
— Nézd — szólalok meg végül, amikor kezdem jobban érezni magamat, már majdnem ember vagyok ismét. — Én... sajnálom, hogy így idejöttem. Valójában azért indultam, hogy ezt odaadjam. — A táskámért nyúlok, és előkotrom a kis fehér csomagot, aztán odaadom neki. Nézem, ahogy belekukucskál. — A gyógyszereid. Korábban kiváltottam, és az asztalodon akartam hagyni, de aztán elfelejtettem, csak most jutott eszembe. — Biccent, egy pillanatig hallgat, és figyelmesen tanulmányoz, majd így szól: — Ever, mi ez az egész? Világos, hogy nem azért jöttél, hogy a gyógyszereimről beszélgessünk. — Félretolja a dobozt a gipszével, és a pillantásomat elkapva hozzáteszi: — Hidd el, nincs szándékomban bevenni! A fájdalomcsillapító meg én... nem jó kombináció. Ahogy azt már biztosan láttad. És amikor rám néz, tudom, hogy emlékszik. Mindenre. Az egészre. A teljes vallomásra, amit tett. Összeszorítom a számat, és lesütöm a szemem. A ruhám szegélyét babrálom, és tudom, hogy csak köntörfalazok, amikor azt mondom: — Hát, pedig be kéne venni legalább az antibiotikumokat, tudod, hogy megelőzd a fertőzést, meg minden. Jude hátradől a széken és felteszi a lábát az asztalra. Keresztbe veti a bokáit, és elképesztően zöld szemével rám néz. — Mit szólnál, ha túllépnénk ezen és a tárgyra térnénk? Mi van veled valójában? Mély lélegzetet veszek, és a térdemre simítom a ruhámat, mielőtt puhatolózva a szemébe néznék. — Azért jöttem, hogy elhozzam a tablettákat, tényleg. De útközben... történt valami... és... — Tudom, hogy a lényegre kell térnem, és előhozakodnom az igazsággal, mielőtt elfogy a türelme. — Azt hiszem, véletlenül magamhoz kötöttem Romant.
Jude rám néz, és nagyon próbál nem megdöbbenni, de nem sikerül neki. — Vagyis inkább én kötöttem magam Romanhez. De nem szándékosan. Véletlen volt. Épp az ellenkezőjét akartam csinálni, de aztán, amikor megpróbáltam visszafordítani, csak rosszabb lett. Nem várhatom, hogy segíts nekem, de ha hiszed, ha nem, sehová sem fordulhatok. — Sehová? Ebben biztos vagy? — húzza fel forradásos szemöldökét. Keresem a szavakat, remélve, hogy meggyőzik őt. Hallható sóhaj kíséretében így felelek? — Tudom, mire gondolsz, de akár el is felejtheted. Nem mondhatom el Damennek. Soha nem tudhatja meg, hogy mit műveltem. Ő nem használ mágiát, ami azt illeti, nem bízik benne, úgyhogy nem tudna segíteni sem. Csak megbántanám, és csalódást okoznék neki ok nélkül. De te... te más vagy. Te ismered a varázsigéket. És mivel olyan valaki segítségére van szükségem, akinek nem ismeretlen az ilyesmi... hát, gondoltam, te megmutathatnád, hogy hozzam rendbe a dolgokat. — Úgy látszik, nagyon bízol bennem. —Hátradobja a rasztafonatait, és az ölébe ereszti a kezét. — Lehet — vonok vállat — De tényleg hiszem, hogy van rá okom. Most, hogy bebizonyítottad, nem vagy gonosz... — biccentek a karja felé. A látványukra támad egy ötletem, valami, amit egy bizonyos ponton szóba hozhatok, ami a tökéletes módja lehet, hogy kárpótoljam — de csak később, nem most. Először ezen kell átesni. Nagyot nyelek, és lesütöm a szememet. Halálra válok, hogy be kell vallanom ezt, hogy hangosan ki kell mondani a szavakat, de tudom, hogy csak ez az egy módja van: — Roman megszállottja lettem. — Kurtán Jude-ra pillantok, látom, hogy kissé elsápad, de hálás vagyok azért, hogy próbál uralkodni magán. — Totálisan és teljesen rákattantam. Csak rá
tudok gondolni. Csak róla álmodom. És nem számít, mit teszek, nem múlik el. Jude bólint, majd lehajtja kicsit a fejét, mintha mélyen elgondolkodna. Mintha a varázslat-visszafordító könyvet lapozná át a fejében, keresve a megfelelő gyógymódot. — Ez durva, Ever. — Mély lélegzetet vesz, és egyenesen rám emeli a tekintetét. — Bonyolult. Az ölemben összekulcsolom a kezemet, és bólintok. Ez máris fájdalmasan nyilvánvaló. — A megkötő varázslatok... — dörzsöli a gipszével az állát. — Hát, nem mindig lehet feloldani őket. Előrehajolok, és zaklatottságom ellenére igyekszem nyugodtnak látszani, és úgy beszélni. — De... azt hittem, mindent vissza lehet fordítani... Csak a megfelelő varázsigét kell elmondani a megfelelő időben, igaz? Jude válla olyan végleges mozdulattal emelkedik és ereszkedik le, hogy összeugrik a gyomrom. A szemembe nézve így felel: — Sajnálom, én csak azt mondom, amit az évek során tanultam és gyakoroltam. De megkaptad a Könyvet, így megvan az a kód, ami megfejti az előző kódot, úgyhogy mondd meg te! Felsóhajtok, és hátradőlök a széken. A ruhám szegélyét birizgálom. — A Könyv nem nagy segítség. Ugyanazt csináltam, amit Romy es Rayne mondott... nagyjából ugyanazokat az elemeket használtam... és... Jude rám néz. — Pontoson ugyanazokat az elemeket? — Hát, aha — vonok vállat. — Legnagyobbrészt igen. Ahhoz, hogy visszafordíts egy varázslatot, ugyanazokat a lépéseket kell megismételni, mint előzőleg. Ezt írja a Könyv, és Romy meg Rayne is ezt mondta.
Jude bólint. Nem szól egy szót sem, csak bólint. De világos a számomra, hogy nagy önuralomra van szüksége. — Úgyhogy el sem tudom képzelni, mit rontottam el. Először azt hittem, sikerült, de aztán... aztán teljesen kicsúszott a kezemből, a dolgok kezdtek visszafordulni, aztán minden megismétlődött úgy, mint azelőtt. — Ever, tudom, hogy a lépések ugyanazok voltak, de ugyanazokat az eszközöket is használtad? Ugyanazokat a növényeket, kristályokat meg mindent, amit előzőleg használtál? — Voltak újak és régiek is— vonok vállat. Nem igazán értem, mire gondol. — Mi az a fő eszköz, amit használtál? Ami igazán beindította a varázslatot? — Hát, a fürdés után... — Gondolkodom összehúzott szemmel, és jön a válasz azonnal: — Az athame. — Ránézek. Mindketten tudjuk, hogy ez az, ezt rontottam el. — Arra... arra használtam, hogy kicseréljem a vérünket, és... Jude szeme elkerekedik, és elsápad. Az aurája remegni kezd, ami nagyon ijesztő. — És ezt az athamét használtad, amikor engem megszúrtál? — kérdezi nyilvánvaló aggodalommal. Nemet intek, és az arcát elárasztja a megkönnyebbülés. — Nem, az csak egy gyorsan manifesztált másolat volt. Az igazi otthon van. Bólint, és nyilvánvalóan örül, hogy ezt hallja, de elszántan folytatja. — Nos, utálok ilyet mondani, de abból kellett volna egy új. Az istennőnek valami újat, tisztát kell felajánlani, olyat, amit még senki sem használt. Nem szolgálhatod őt ugyanazokkal a szennyezett eszközökkel, mint amelyekkel az alvilág királynőjét. Ó! Jude szomorú pillantással néz rám, a szeme sarka legörbül, és így szól:
— Nagyon szeretnék segíteni, tényleg szeretnék, de ez kissé meghaladja a képességeimet. Talán beszélhetnél Romyval és Rayne-vel, ők, úgy tűnik, tudják, mit csinálnak. — De tényleg tudják? — hunyorgok. Nem tudom, hová jutok ezzel, és csak hangosan gondolkodom, amikor folytatom: — Mert az a helyzet, hogy pont rájuk hallgattam. Azt tettem, amit mondtak. Az athamét nem szerették, állították, hogy az egészet rosszul csináltam, és azt akarták, hogy olvasszam el, de ettől még, amikor nem voltam hajlandó, annyiban hagyták. Egyszer sem mondták, hogy nem használhatom újra, vagy hogy teljesen új holmikat kell használnom, hogy visszafordítsam a varázslatot Ezt valahogy elfelejtették közölni velem. A pillantásunk találkozik, és mindketten ugyanazon gondolkodunk. Miért csinálták ezt? Szándékos volt? Ennyire nem kedvelnek? Jude sokkal hamarabb elveti a gondolatot, mint én. De ő nem ismeri a múltunkat, ami olyan bonyolult és illékony, hogy nem tudom kitörölni. — Figyelj, a lányok nagyon közel állnak Damenhez, annyira imádják őt, mint amennyire engem utálnak. Komolyan — bólintok, tudva, hogy ez nem túlzás, hanem a teljes igazság. — És annak ellenére, hogy jó boszorkányoknak vallják magukat, nem vetném el, hogy ilyet csinálnak, hogy megleckéztessenek. Vagy elválasszanak Damentől. Ki tudja, mit terveztek? De ha nem volt szándékos, ha csak nem tudták, kizárt, hogy hozzájuk forduljak. Mert ha szándékos volt, elmondják Damennek, és neki semmilyen körülmények között nem szabad megtudnia. Nem sérthetem meg ezzel. Ha pedig nem szándékosan tették, hát, akkor csak egy újabb adalék ahhoz, hogy engem nevetségessé tegyenek. Jude elszánt arccal felém hajol. — Ever, értem a dilemmádat, tényleg. De nem gondolod, hogy mostanában egy picikét paranoiás vagy?
Összeszűkült szemmel hátradőlök. Vajon meghallott egyetlen szót is abból, amit mondtam? — Először azzal vádolsz, hogy gonosz vagyok, amiről amúgy még mindig nem tudom, mit akar jelenteni, csak hogy van valami köze Romanhez, akinek nemcsak, hát legalábbis szerinted, saját gonosztevő törzse van, de történetesen te egyszerre gyűlölöd és kívánod, mert félresikerült valami megkötő varázslatod. Miközben nem lehetsz elég biztos abban, hogy Romy és Rayne ellened van, mert szándékosan kihagytak bizonyos információkat a magyarázatukból, hogy így elszúrd, és ezzel elválasszanak téged Damentől. És ha már szóba került Damen, arról is meg vagy győződve, hogy ő sosem bocsátja meg neked ezt a kalamajkát, amit csináltál, és... — rázza meg a fejét. — Érted, mire gondolok? Karba tett kézzel ráncolom a homlokomat, résnyire szűkül a szemem. Nem vagyok hajlandó beismerni semmit — egyébként sem ilyen egyszerű, ennél sokkal mélyebben gyökerezik. — Ever, légy szíves, szeretnék segíteni, ezt most tudnod kell, de a helyes dolgot akarom tenni. El kell mondanod Damennek. Biztos vagyok abban, hogy meg fogja érteni, és... — Már elmagyaráztam —felelem. —Nem bízik a mágiában, és már figyelmeztetett, hogy ne használjam. Nem viselném el, ha tudná, hogy nem hallgattam rá, és hogy milyen mélyre süllyedtem. Jude hátradől, és figyelmesen vizsgálgat. — Ó, de azzal nincs gondod, ha én tudom, ez a helyzet? — kérdezi nagyon halkan, félmosollyal az arcán. Mély levegőt veszek, és ránézek. Elhatározom, hogy olyan egyenes és nyílt leszek, amilyen csak tudok. — Hidd el, nekem is kényelmetlen, de nagyjából senki máshoz nem fordulhatok. De, ha nem akarsz belekeveredni, csak szólj, és én...
Megmarkolom a szék karfáját, és felállok, menni készülök. Jude mély, tengerzöld szemeivel visszacsalogat a székbe, kihúz egy fiókot, és átkutatja a tartalmát. — Úgy látszik, máris belekeveredtem. Lássuk, mit tehetek!
Tizenkettő — Már azt hittem, hogy anélkül kell elindulnom Firenzébe, hogy végső búcsút vennék tőletek! — Miles, akár egy medve, úgy ölel át, és magához szorít A vállam fölött Damenre les, óvatosan vizsgálgatja, miközben így suttog: — Örülök, hogy megint együtt vagytok. Elhúzódom, és kétkedve nézek rá. Emlékszem, amikor legutóbb találkoztunk a búcsúbuliján, amit a múlt héten tartottam neki, még arra biztatott, hogy lépjek túl Damenen, és találjam meg a boldogságot Jude mellett. A tekintetemet fürkészi, mintha a gondolataimban akarna olvasni, és elvigyorodik. — Na, csak boldognak akarlak látni, ez olyan rossz? — Megfordul, int Damennek, és hozzáteszi: — A manóba, mindenkit boldognak akarok látni, de szíveskedjetek távol tartani magatokat a ház minden egyes helyiségétől, kivéve azt, amelyben most vagyunk. Ebbe a hátsó udvar is beleértendő. Damen karja oltalmazó ölelésben fonódik körém, és aggódó hangon így szól: — Van valaki a vendéglistán, aki miatt talán boldogtalanok lehetünk? Nézek egyikükről a másikra, és már tudom a választ. Rögtön tudtam, amikor kiszálltunk a kocsiból, és odamentünk az ajtóhoz. Abban a pillanatban, amikor a furcsa, idegen pulzálás felébredt bennem, hogy figyelmeztessen az egyetlen dologra, amit tudnom kell: Roman itt van. A többi csak részletkérdés.
Miles elhúzza a száját, és beletúr rövid, barna hajába. — Jaj, nem, nincs vendéglista. Csak emberek véletlenszerű csoportja, akik dél körül kezdtek el beugrani hozzám, és még nem hagyták abba. És csak hogy tudjátok, mindent tudok rólatok és Havenről, úgyhogy... — Tessék? — kérdezem. Figyelmesen tanulmányozom a fiút, az auráját, amely a szokásos módon jóindulatú sárgában ragyog, de most némi zavarodott szürke is van benne. Miles rám néz, csücsörít, és fejcsóválva feleli: — Figyelj, mindent tudok, elmondta. És bárcsak maradhatnék, hogy segítsek rendbe hozni a dolgokat.. — Mit mondott Haven? Pontosan milyen szavakat használt? — kérdezem Milesra szegezett pillantással, miközben Damen egyre szorosabban öleli a derekamat. Mindketten megrémültünk, figyeljük, ahogy a fejét rázza, és úgy tesz, mintha becipzározná a száját. — Ó, nem, ez eszedbe se jusson! Komolyan mondom, Ever, meg se próbáld! Csak azt tudom, hogy nem alkok szóba egymással. Ami a többit illeti... részemről én vagyok Svájc. Tökre semleges. Nem vagyok hajlandó belekeveredni. Mert az az igazság, hogy valójában nem szeretnék itt maradni, hogy rendbe hozzam... Csak kedves akartam lenni. Alig várom, hogy elmenjek Firenzébe, és rátok hagyjam, hogy ti magatok bogozzátok ezt ki. És jobb, ha kibogozzátok, mert nem fogok odaállni senki oldalára, amikor hazajövök. Neked talán van némi előnyöd, mert mindig elvittél a suliba, meg minden, de Havent régebb óta ismerem, és ez is számít valamit, nem? — Behunyja a szemét, és a fejét csóválja, mintha az egész zűrzavar túl sok lenne már, hogy elbírjon vele. — Miles, ez így rendben van, de attól tartok, nagyon fontos lenne tudnunk, pontosan mit mondott neked Haven. — Damen hangja halk és sürgető, teli feszültséggel, hogy tisztán látszik, legalábbis számomra, hogy ha Miles nem árulja el, másodpercekre van attól, hogy megszegje a fogadalmunkat,
amely szerint nem kémkedik a barátaink gondolatai után, és belessen a fejébe, hogy maga tudja meg. — Nem mondom vissza neki, ha ezért aggódsz, de félek, hogy muszáj tudnunk. Miles ránéz, és drámai sóhajjal az égnek fordítja a tekintetét. — Et tu2 , Damen? — kérdi, és világos, hogy nem örül a nyomásnak, amit gyakorlunk rá. Pillantása kettőnk között cikázik. — Jó, elmondom, de csak azért, mert holnap elmegyek, tízezer méter magasan fogok suhanni a felhőkön át, és filmeket nézek, amelyeket már láttam, és teletömöm magam nátriumban gazdag ételekkel, amitől felfúvódok. De jusson eszetekbe, hogy akármilyen ronda dolog lesz, ti akartátok! — Drámai csendben ránk néz, és komoly arccal folytatja: — Azt mondta, hogy elhatároztátok, hogy elválasztjátok őt Romantól, mert (és ne felejtsük, ezek az ő szavai, nem az enyémek, úgyhogy ne lőjük le a hírvivőt) alapvetően azt hiszi, hogy féltékeny vagy. Mármint nem te, Damen, hanem Ever. Azt hiszi, Ever féltékeny, ismét mondom, ezek az ő szavai: — A torkát köszörüli, hogy meglegyen a hiteles, reszelős hangú Haven-imitáció. — Végre magamra találtam, és Ever ki nem állhatja, hogy már nem ő a különleges. — Miles fejét csóválva forgatja a szemét. Rosszul érzem magam, amiért meg kellett ismételnie, de titokban örülök, hogy Haven nem azt mondta, amit gondoltunk. Lehet, hogy utál, de képes volt megtartani magának a halhatatlanságát — legalábbis egyelőre. Damen bólint. Hűvösen, nyugodtan, de tudom, hogy ő is megkönnyebbült. Csak nézem Milest, és vállat vonok. — Hű, nagyon sajnálom! —mondom lezseren. De igazság szerint már tovább is léptem. A bennem mozgolódó fura varázslattól kalapál a szívem, és izzadni kezd a tenyerem, ahogy újra magával ragad a nyugtalan, reszkető érzés. És csak azt akarom, hogy lekoptassam ezt a kettőt itt, amilyen gyorsan csak lehet, hogy megkereshessem őt, Romant. 2
Te is...? (A latin Et tu mi fili, Brute? szállóigéből — Te is fiam, Brutus?)
Irányíthatatlan vágy ébred bennem, amelyet csillapítani kell, mindegy, mibe kerül nekem vagy a barátaimnak. Nagyot nyelek, és lassan, kimérten lélegzem, hogy lehiggadjak. A józan ész pici csillanásába kapaszkodom, amely a körülötte őrjöngő harc ellenére még megmaradt. — Tessék! Egy jó kis, régimódi csajbunyó — von vállat Miles. — Kár, hogy nem vagyok az a típus, aki értékeli az ilyesmit Talán te. Damen felé int, de Damen gyorsan eloszlatja a tévedését — Biztosíthatlak, hogy én már rég túl vagyok az ilyeneken. — Biccent, és az arcán szomorúság villan át, Drina és az én küzdelmem emléke, és mire pislognék, már el is tűnik. Miles bólint, és egyikünkről a másikunkra nézve hozzáteszi: — Bár egy dologban Havennek igaza van... Damen megmoccan, felkészülve bármire, ami jön, én pedig csak állok mellette, idegesen fészkelődve, és csak azt kívánom, bár idejönne hozzám ö. — Haven mostanában tényleg baromi jól néz ki. Nem tudom, hogy az új, posztapokaliptikus, rock and roll-cigány külseje miatt, vagy miért. De mintha végre magára talált volna, ahogy mondta, tudjátok. És elég szédítő érzés, hogy azok után, hogy olyan sokáig elveszett volt, végre gyűjtött egy kis erőt, úgyhogy nézzétek el neki! Majd megenyhül. Végül. De egyelőre szerintem csak dőljünk hátra, és próbáljuk nem magunkra venni! Vagy legalábbis ti, mert én elmegyek Firenzébe, mondtam már? Automatikusan, gépiesen bólintok, és átrendezem az arcvonásaimat, remélve, hogy a végeredmény kedvesnek fog látszani. Remélem, hogy aranyosnak, barátságosnak és megértőnek látszom, mert belül kavargok, lángolok, és kizárt, hogy hagyom Havennek, hogy jól érezze magát Romannel. Kizárt Dolog. De nem mondom ki. Egy szót sem szólok. Csak vállat vonok, mintha kicsit sem érdekelne, majd tovább vizslatom a
szobát. Csak elütöm az időt, míg megérkezik az én kedvenc, kék szemű, szőke aranyifjúm. — Szóval, azt akarom mondani, hogy nem számít, mi folyik közöttetek, lányok, én nem fogok választani, ami azt is jelenti, hogy mindkettőtöket szívesen látlak. De ez nem azt jelenti, hogy a kíséretét én hívtam meg, Haven ezzel egyedül rukkolt elő. Mert hogy őszinte legyek, ne szóljatok neki, de Roman eléggé... — Miles a homlokát ráncolja, és a semmibe bámul, míg keresi a megfelelő szót, aztán megrázza a fejét, és kezdi elölről. — Hát, mindegy, mondjuk, hogy van benne valami... más... valami furcsa Nem igazán tudom elmagyarázni, de ugyanolyan érzésem van vele kapcsolatban, mint Drinával volt Kettőnk között váltogatja a pillantását, igazolást keres, hogy tényleg jól érzi, de az én gondolataim máshol járnak, Damen pedig ugyanilyen állapotban áll mellettem. Miles nem tudja átütni a nemtörődömség falát — Mindegy — vonja meg a vállát. — Roman boldoggá teszi őt, és csak ez számít. Nem mintha meg tudnánk akadályozni, igaz? Na, erről neked fogalmad sincs! Összeszűkül a szemem, és összeszorítom a számat, hogy ki ne mondjam. — De komolyan... Miles csak sopánkodik tovább, én pedig megragadom az alkalmat, hogy belelessek a fejébe. Csak egy picit merülök meg benne, gyorsan körülnézek, és érzékelem, hogy izgatott az utazás miatt, vonakodik itt hagyni Holtot, és semmit sem tud holmi gonosz halhatatlanokról, vagy semmi ilyesmiről. — ...úgyhogy alapvetően van nyolc hetetek, két egész hónapotok, hogy tisztázzátok a dolgot. És számítok rád, Ever, mivel mindannyian tudjuk, hogy milyen makacs tud lenni Haven. Szeretem őt, meg minden, de lássuk be, hogy sokkal jobban szereti, ha igaza van, mint bárki, akit ismerek, még akkor is, ha baromira nincs igaza.
Bólintok. Már kiszálltam a fejéből, és újra megfogadtam, hogy soha többé nem csinálok ilyet. Figyelem, ahogy Damen a zsebébe nyúl, és egy csinos kis négyzetté összehajtogatott papírt vesz elő — amit valószínűleg ebben a pillanatban teremtett oda. — Megírtam a listát, amiről beszéltünk —biccent. Miles értetlen pillantására hozzáteszi: — A helyek, ahová el kell menned Firenzében, amelyeket nem szabad kihagyni. Hosszú lista — vonja meg a vállát. — A következő pár hétben lefoglal majd. — Békés, nyugodt pillantással figyeli Miles-t, amelyben nyoma sincs hátsó szándéknak, meg akarja győzni. De én tudom, anélkül, hogy elmondta volna, hogy attól a listától akarja eltéríteni, amit Romantól kapott pár hete — de nem tudom, hogy miért. Amikor legutóbb kérdeztem, hallgatott, és nem volt hajlandó beszélni róla. Csak azt tudom, hogy Roman arra biztatta Milest, hogy látogasson meg néhány nem túl ismert helyet, amelyekről állította, hogy ritka régiségeket láthat, Damen pedig ettől aggódni kezdett. Bár el nem tudom képzelni, miért, mivel minden róla készült festményt elemésztett a tűz, amit ő gyújtott négyszáz éve. A tűz Damen egész gyűjteményét felégette, beleértve — szándékosan és okkal — őt magát is. Miles átfutja a listát, a pillantása a lap aljáról a tetejére siklik, aztán összehajtja, és bedugja az inge zsebébe. — Hidd el, azok után, hogy láttam azt a fárasztó órarendet, amit tegnap küldtek, szerencsém lesz, ha ráérek aludni. Elég komolyan veszik, hogy minden szabad pillanatunkat a mesterségünk gyakorlására fordítsunk, tudod, mint egy színésztáborban, és nem kifejezetten az a laza olasz vakáció lesz, amire számítottam. Damen bólint, és megkönnyebbülés fut át az arcán, de olyan gyorsan, hogy ha csak pislog az ember, máris lemaradt róla. De én nem pislogtam. Láttam. És ha nem foglalnának le annyira a
Roman körül keringő gondolataim, félrevonnám Dament, és megkérdezném, miért. De csak állok, és képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a szokásos bizsergést és forróságot teljesen kioltotta a kitartó pulzálás, amely a helyén lüktet. És Jude láttára sem csillapodik, egy kicsit sem. Megáll, kurtán biccent felém, aztán Damenre pillant. Mindketten megfeszülnek, kihúzzák magukat, kidüllesztik a mellkasukat. A jelenség annyira elemi, hogy eszembe jut, mit mondott Jude nemrég az ősi versengésről, amelyet értem folytatnak. Két gyönyörű, okos, tehetséges pasas harcol értem. Én meg csak arra tudok gondolni, aki a szomszéd szobában van. Aki a barátnőmmel jár. Aki ugyanolyan gonosz, mint amilyen ellenállhatatlan. Damen Jude bepólyált karjai felé int, és így szól: — Fájhatott. És ahogy mondja, a hanghordozása és az arckifejezése miatt nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy a szó fizikai vagy érzelmi értelmében értette-e, mivel mind tudjuk, hogy én tettem. Jude vállat von. A lezser mozdulattól rasztafürtjei a vállára hullanak, és rám pillantva így felel: — Hát voltam már jobban. De Ever mindent megtesz, hogy jóvátegye. Miles egyikünkről a másikunkra néz, az orrát és a homlokát ráncolgatva megszólal: — Várjunk... azt mondod, ezt Ever csinálta? Jude-ra nézek, és fogalmam sincs, mit fog válaszolni, és kis híján hangos, megkönnyebbült sóhajt hallatok, amikor nemet int, és felnevet. — Segít az üzletben — rántja meg a vállát. — így értettem. Semmi komoly... Semmi, ami olyan kínos lenne, mintha egy lány lecsapna.
Abban a pillanatban, amikor kimondja, felnevetek. Egyrészt, mert mindenki annyira hallgat, és annyira beleakadunk a feszültség hálójába, amit baltával lehetne hasogatni — másrészt, mert annyira sebzett, reszketeg és feszült vagyok, hogy nem tudom, mi mást tehetnék. De a nevetésem sajnos egy borzalmas röhögésnek sikeredik. Hangos, feltűnő, szörnyen kétségbeesett vihogás, ami csak felnagyítja a kínos szitut. Damen velem ellentétben közömbösen ácsorog, elhatározta, hogy azt teszi, ami nekünk — nekem —jó, bár nem mindig tudja, mi is az. Én pedig nagyon rosszul érzem magam a zűr miatt, amit okoztam, hogy ilyen szörnyű barátnő vagyok, hogy az után vágyakozom, aki az életünket csak bonyolítja. Picit behunyom a szemem, és egy kazal piros, telepatikus tulipánt küldök Damennek, hogy megpróbáljam kárpótolni. De a virágok helyett Damenhez csak zavaros, elkenődött, formátlan, vörös foltok jutnak el reszketeg, zöld szárakon. Életem legbénább virágcsokra. Damen felém fordul, és aggodalmasan hunyorog rám, miközben Jude így szól: — Figyeljetek, én most... vamanos. Szóval, Miles... — A gipsze találkozik Miles tenyerével, ami valahol a pacsi és a kézfogás között van. — És Ever... — fordul hozzám. A pillantása csak pár másodperccel hosszabb ideig időzik rajtam, hogy elviseljem anélkül, hogy összerándulnék, és hogy mások ne vegyék észre. És nem tehetek róla, de azon gondolkodom, hogy szándékosan csinálta-e, hogy Damen tudja, őt választottam, amikor szükségem volt valakire, vagy tényleg ilyen rossz hazudozó, és próbálja megőrizni a titkunkat. Damenre néz, és olyan jelentőségteljes pillantást váltanak, amit nem tudok megfejteni. Jude csak akkor fordul el, amikor Miles már az ajtó felé tessékeli. Csak ennyi kell, hogy meggyőződjek arról, hogy helyesen cselekszem. Fel kell hagynom azzal, hogy
kizárom Dament az életemből, tisztázni mindent, és végre elfogadni a segítséget, amit már egyszer felajánlott. Megfordulok, megmarkolom a karját, és keresem a pillantását. Készen állok arra, hogy előrukkoljak az egész mocskos történettel, de a torkom elszorul, eláll a szavam, és ténylegesen nem kapok levegőt. Elvörösödöm, s a vallomásom köpködő köhögőrohamba torkollik. És amikor Damen átkarol, és megkérdezi, hogy jól vagyoke, nem tehetek róla, de nehezemre esik, hogy ne toljam el magamtól. Minden erőmre szükségem van, hogy összeszedjem magam, amennyire csak tudom. Lehajtott fejjel, csukott szemmel várom, hogy elmúljon a kitörés. Tudom, hogy már nincs uralmam saját magam és semmi más felett sem. A szörny felébredt, és nem hagyja, hogy Damen Roman és közém álljon. Miles becsukja az ajtót Jude mögött, és hozzánk fordul: — Nem, ebben tényleg semmi kínos nincs. — Kettőnk között váltogatja a pillantását sóhajtozva. A táskámba nyúlok, és lázasan kotorászom benne, míg meg nem találom, amit keresek. Egy kicsi, józan rész tudja bennem, hogy haladni kell, átadni az ajándékot, és eltűnni innen, mielőtt késő lesz, mielőtt ez a fura varázslat teljesen átveszi az uralmat felettem, és olyasmit teszek, amit bizonyosan megbánok. Roman közeledik. Érzem, ahogy közeledik. El kell mennem innen, amíg még képes vagyok rá. — Nem maradhatunk, de ezt szeretném odaadni — mondom, és remélem, nem veszi észre a kezem remegését, amikor átnyújtom neki a bőrkötéses naplót, amit az üzletből hoztam el. Koncentrálok, hogy lassan, mélyeket lélegezzek, és sakkban tartsam a szörnyeteget. Figyelem, ahogy végigsimítja a fedelet, aztán átpörgeti a durva szegélyű lapokat. Próbálom megszabadítani a hangomat az idegességtől.
— Tudom, hogy valószínűleg az egész úton blogolni fogsz, de ha netán nem lenne interneted, vagy akadna pár dolog, amit megtartanál magadnak, gondoltam, ebbe akkor is írhatsz. Miles elvigyorodik. — Először buli, most meg ajándék? Elkényeztetsz, Ever! Bár mosollyal válaszolok, az igazság az, hogy a szavai alig jutnak el hozzám. Mindent felülmúl az az egyszerű tény, hogy Roman itt van. Abban a másodpercben, ahogy megpillantom, a megszálló gyakorlatilag elfojtja az énem eddig kitartó, kicsi pislákolását, és azonnal átveszi a helyét a kitartó dobolás, amely egyre arcátlanabbal erősödik. Amely nem szűnik, amíg Roman és én nem válunk eggyé. Damen karja szorosabbra fonódik körülöttem, érzi a változást az energiáimban. Ideges. Higgadtan és mindenre felkészülve végignézi, ahogy előbb Misa, aztán Marco majd Rafe is elköszön Milestól, és Havent, a lila bársonyruhájában, amely kiemeli tökéletes, halvány bőrét. A lány csillogó szeme végigfut rajtam, gyűrűs ujjai a csípőjén dobolnak. És ha lenne aurája, kétségtelenül egy sötét, izzó vörös, masszív falba ütköznék. De nem kell az energiáit olvasnom ahhoz, hogy tudjam, mit érez, vagy mit gondol. Most már pontosan olyan, mint én — halhatatlan csőlátó — egyetlen cél lebeg a szeme előtt Roman. Bármire hajlandó, hogy megtartsa. A pillantása tetőtől talpig végigmér. Annyira biztos a hatalmában, annyira bízik újonnan szerzett képességeiben, hogy egy lezser vállrándítással elutasít. Mileshoz hajol, gyorsan megöleli és elköszön, majd fürgén elsiklik Roman útjából, aki rövid, hátbaveregetős öleléssel búcsúzik Milestól. Még a vállát szorítja, amikor megszólal: — Ne felejtsd el, ahogy átmész a Ponté Vecchión, menj végig a sikátoron, fordulj balra, aztán megint balra, és jobbra a harmadik ajtó! Nagy, vörös ajtó, el sem tévesztheted. —
Damenre nézve millió szikrát szór a szeme, és látja, ahogy kifut a szín a másik arcából. — Megéri a kirándulást, haver, hidd el nekem! — Visszafordul Mileshoz. — A pokolba is, hát kérdezd meg Dament! Szerinted nem éri meg a kirándulást? Biztosan ismered a helyet! Damen összeszorított állkapoccsal néz rá. Összeszűkül a szeme, és nyugodt, egyenletes hangot erőltetve így felel: — Nem mondhatnám, hogy így van. De Roman csak hunyorog félrebillentett fejjel, és vaskos, keletlondoni akcentussal folytatja: — Biztos, öregem? Megesküttem vóna', hogy má' láttalak ott. — Kétlem — feleli Damen. A szó kemény, végleges, és a pillantásában világosan látom a kihívást. De Roman csak nevet, megadóan felemeli a kezét, és felém fordul: — Ever! És ennyi. A nevem puszta említésére elolvadok. Tiszta, olvadt lé leszek. Hajlandó vagyok követni őt, bárhová menjen. Felé moccanok, hívogat az acélkék pillantás. Minden apró lépés közelebb visz a képekhez, amelyek kibomlanak a gondolataiban — amelyeket nekem teremt. Pontosan olyanok, amelyek azelőtt undorítottak, amelyektől szerettem volna kilyukasztani a csakráit, és véget vetni az egésznek. De most nem így van. Nem kapok levegőt, és annyira felhevülök, hogy nem tudok elég gyorsan a közelébe kerülni. Damen felém nyúl — gondolatban és testben —, próbál üzenni, próbál visszahúzni magához, de semmi haszna. A gondolatai zavarosak, egyáltalán nincs értelmük. Csak hosszú szófüzér, amely most nem érdekel. Csak Roman érdekel.
Ő a Napom, Holdam s a csillagok, és boldogan keringek körülötte. Teszek még egy lépést, remeg a kezem, sajog a testem, vágyom a jeges érintését a bőrömön. Már nem érdekel, ki látja, mit gondolnak rólam, csak az éhező szörnyet akarom táplálni magamban. És épp, amikor megtenném azt az utolsó lépést, Roman elsuhan mellettem, és kimegy a kocsijához. Ingatagon, bizonytalanul s zavartan állok, nem kapok levegőt, míg Miles mellettem nem tudja, mit tegyen, Damen pedig aggódva figyel. Az akarata minden grammjára szüksége van, hogy eszénél maradjon, összetartsa a dolgokat, legalábbis amíg Miles jelen van, és visszatér oda, ahol abbahagytuk: — Roman művészeti ízlése a legjobb esetben is hiányosnak mondható. Maradj az én listámnál, és nem ronthatod el. — Az arca összeszedettnek és nyugodtnak látszik, de tudom, hogy Damen minden, csaknem az. A belőle felszálló energiák egészen másról tanúskodnak. De bárcsak érdekelne, ahogy kellene — ahogy végül érdekelni is fog, ha a lüktetés alábbhagy, és a hatása elmúlik. De az az iszonyatos pillanat a jövőben fog bekövetkezni. Jelenleg csakis őrá tudok gondolni. Hová megy? Hogy Havennel van-e? És hogyan tudnám megállítani őket? Miles tekintete kettőnk között cikázik, és azt kívánja, bár felszállhatna arra a repülőgépre most azonnal, és túl lenne az egészen. Idegesen köszörüli a torkát, majd így szól: — Na, most, hogy ennek vége, szeretnétek csatlakozni a többiekhez? A stáb odafent van a játékszobában, és hamarosan előadjuk a Hajlakk legjobb jeleneteit. Damen nem-et intene, de közbevágok. Bár nincs semmi, amire kevésbé vágyom, mint a danolászás odafent, a megváltást remélve, itt kell maradnom. Itt, ebben a házban,
ahol biztonságban vagyok. Ha kimegyek, utána fogok eredni, és attól a pillanattól kezdve nincs visszaút. Amúgy is el kell terelnem a figyelmemet. Nem bírom elviselni Damen kérdő tekintetét, a fájdalmas arckifejezését. Időre van szükségem, hogy lehiggadjak és összeszedjem magam, és végül el tudjam magyarázni a furcsa, szörnyű igazságot arról, hogy mi történik velem. Megmarkolom Damen kezét, és felvezetem az emeletre, remélve, hogy a közöttünk lebegő energiafátyol elfedi nyirkos, hűvös bőrömet. A játékszobába lépve mosolyogva integetek. Eszembe jut a titok, amit Miles mondott egyszer a színészetről. Az egész arról szól, hogy az ember elképzel, elképzel, elképzel — és olyan hevesen hiszel a hazugságban, hogy a közönség is beveszi.
Tizenhárom — Damen... — Megpróbálom elmondani neki, megpróbálom a nyelvemre erőltetni a szavakat, de nem jönnek. A torkom forró, elszorul, és ismét elakad a szavam. Mintha a szörnyeteg már kiismert volna, és nem lenne hajlandó engedelmeskedni. Damen rám néz, az arcán világosan látszik a növekvő aggodalom. — Menjünk... menjünk Nyárvidékre — recsegem. Csodálom, hogy egyáltalán ezt ki tudtam mondani. — Vissza Versailles-ba. — Biccentek, és megfordulok az ülésben, míg teljesen szembe nem nézek vele. A pillantásommal könyörgök, hogy egyezzen bele a tervembe. — Most? — Fékez egy piros lámpánál, és rám néz. A szeme összeszűkül, a homlokát ráncolja. Ezek a beszédes jelei annak, hogy épp tüzetesen vizsgálgat. Összeszorított szájjal vállat vonok. Nyugodtnak akarok tűnni, nemtörődömnek, bár valójában belül semmi közöm ahhoz, ami külsőleg látszik, valójában reszketeg és nyugtalan vagyok attól a pillanattól kezdve, hogy odaértünk Mileshoz, egészen addig, míg el nem jöttünk. Az egyetlen gyógymód erre, az egyetlen lehetőség, hogy megbízom Damenben, és a segítségét kérem, hogy amint csak lehet, vigyen el Nyárvidékre. Itt a földi síkon nem tudom irányítani saját magamat — Azt hittem, tetszett neked ott — mondom, gondosan kerülve a pillantását. — Végül is te csináltad.
Damen bólint — ahogyan akkor bólint az ember, amikor uralkodni próbál magán, de azt is próbálja elrejteni, amit gondol. És igazság szerint nem bírom elviselni. Komolyan ki nem állhatom. Menni akarok — most. Mielőtt ez a fura betolakodó teljesen átveszi az uralmat felettem. — Tényleg tetszett — feleli halkan, kimérten. — Ahogy mondtad, én csináltam. És bár örülök, hogy neked is tetszik, aggódom is. Kifújom a hajamat az arcomból, és karba teszem a kezemet. Megteszek mindent, hogy kimutassam a bosszúságomat. Nem fecsérelhetem itt az időmet. — Ever... Felém nyújtja a kezét, de gyorsan elhúzódom. Újabb jele a borzalmas függőségnek, és teljesen önkéntelen. Ez az oka, hogy el kell mennem innen. Megrázza a fejét, és újra kezdi, a pillantása mélységesen elszomorodik. — Mi van veled? Napok óta nem vagy önmagad. És az előbb is, Milesnál... — Hátranéz, miközben gyorsan sávot vált — ...Hát, utálok ilyet mondani, de amint megpillantottad Judeot, hát, mondjuk azt, hogy határozottan megváltozott az energiád, és amikor Roman bejött a szobába... —Nagyot nyel, és összeszorítja a száját. Beletelik egy pillanatba, míg összeszedi magát. — Ever, mi történt veled? Leszegem a fejemet. A szememben szúrás támad, amikor megpróbálom ismét elmondani neki — nem megy de a varázslat nem hagyja. Inkább felé fordulok, és belekötök, tudva, hogy a szörnyetegnek ezzel aztán nincs problémája. Hajlandó vagyok megtenni bármit, hogy meggyőzzem Dament, hogy kövessen, jöjjön el velem. — Ez nevetséges! — mondom, és azonnal meggyűlölöm magamat, de nincs más választásom. — Most komolyan! Nem hiszem el, hogy ilyet mondasz! Ha nem vetted volna észre,
álmaim nyara, amikor is a strandon fekszem melletted, nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben összejön, hát nézd el nekem, hogy szeretném megragadni azt a néhány pillanatot, amikor elszökhetek Nyárvidékre! — Fejcsóválva elfordulok, és még szorosabbra fonom a két karomat a mellkasomon. Leginkább azért, hogy ne lássa, annyira reszket a kezem, hogy alig tudok uralkodni rajta. Tudom, igazságtalan vagyok, teljesen logikátlan, de ha velem jönne, ha el tudnám vinni, ott mindent megmagyarázhatnék. Érzem a tekintete súlyát az arcomon, ahogy a szemem alatt az újabban megjelent fekete karikákat figyeli, az államat borító pattanásokat, meg hogy a ruháim kezdenek lógni rajtam a ledobott kilóknak köszönhetően. Azon gondolkodik, mitől lehet ez, miért vallok kudarcot mindenhol. Annyira aggódik értem, hogy belesajdul a szívem. És amikor még jobban összeszűkül a szeme, tudom, hogy próbál telepatikusan is elérni, úgy kommunikálni velem, ahogy már nem lehetséges — vagy legalábbis itt nem. Megfordulok, az ablak felé, és lázasan próbálom elrejteni előle a szörnyű igazságot, hogy már nem hallom öt Már nincs bejárásom a gondolataiba, az energiájába, még azt a bizsergést és forróságot sem érzem, amit az érintése okozott eddig. Minden elmúlt. Megsemmisült. A bestia elvette tőlem. De csak itt. Nyárvidéken pihenhetek, megtisztulhatok, ahogy régen. És mi ketten együtt leszünk, ahogy mindig is elrendeltetett. — Csak gyere velem! — könyörgök reszelős, gyenge hangon. — Meg tudom magyarázni... de csak ott, itt nem lehet. Légy szíves! Damen felsóhajt, és rám néz. Tépelődik, mert a kedvemben akar járni, de azt akarja termi, amit a legjobbnak vél. — Nem — feleli olyan egyértelműen és ellentmondást nem tűrve, hogy nincs kétség afelől, mit jelent.
Nemcsak Nyárvidékre mondott nemet, hanem nekem is. Nemet mondott az egyetlen dologra, amire szükségem van. Megbánás ül az arcán, amikor a fejét rázva hozzáteszi: — Sajnálom, Ever, tényleg, de nem. Nem megyünk. Szerintem jobb lesz, ha hazamegyünk, hozzám, ahol leülünk, és hosszasan elbeszélgetünk, megbeszéljük, hogy pontosan mi is van veled Ülök mellette beesett szemmel, pattanásos képpel, remegve, feszülten, és alig bírok uralkodni magamon, alig tudom összeszedni magam, miközben ő hosszasan sorolja az aggodalmait. Hogy az utóbbi időben nem vagyok önmagam, hogy még csak nem is hasonlítok önmagamra, hogy mennyire megváltoztam minden téren — és egyik változás sem jó irányban történt. De igazából a szavai elszállnak mellettem, s úgy hatnak, mint valami távoli halk zúgás. Én elmegyek Nyárvidékre, vele vagy nélküle, nem igazán van választása. — Iszod az elixírt? Szükséged van új adagra? Ever, kérlek, beszélj hozzám, mi folyik itt? Behunyom a szemem, a fejemet csóválva visszatartom a könnyeimet. Képtelen vagyok elmagyarázni, hogy nem tudom megállítani ezt az elszabadult vonatot, már nem én irányítom a dolgokat. Damen még utoljára megpróbál elérni telepatikus úton, de hasztalan. Ha próbálnám, sem tudnám kitalálni, mi lehet az üzenet. Lefagyott a rendszerem. — Nem is hallasz már, ugye? Megáll egy gyalogátkelőhely előtt, és ismét felém nyúl, de ha más nem is megy, gyorsan felugrom, és kipattanok a kocsiból. A karjaimat olyan szorosan összefonom, hogy kezdenek elzsibbadni. Remegnek az ujjaim, lüktet a testem, és tudom, hogy ha nem szököm meg gyorsan a földi síkról, nincs választásom meg kell keresni őt. Romant. Egyáltalán nincs más választásom.
— Figyelj! — szólok reszkető, bizonytalan hangon. Tudom, hogy valahogy le kell rendeznem ezt, nincs időm. — Megmagyarázom, ha odaérünk. Esküszöm. Csak... ott kell megtörténnie... nem itt. Úgyhogy... jössz vagy sem? — Összeszorított szájjal csikorgatom a fogamat, hogy ne vacogjon, hogy ne remegjen a szám olyan feltűnően. Damen nagyot nyel. A szeme szomorú, és nagy erőfeszítésébe kerül kimondani: — Nem. — Olyan halk, hogy alig hallom. Aztán megismétli, amikor hozzáteszi: — Inkább maradok, és szerzek neked valami segítséget. Nézek rá, olyan sokáig nézem, amíg csak bírom, ami igazság szerint nem túl hosszú idő. Annyira szeretnék visszaülni mellé a jó meleg kocsiba, megölelni, ahogy szoktam, érezni a karját magam körül, hogy megnyugtasson a bizsergése, a melege, és meggyónni minden vétkemet, míg meg nem tisztulok. De sajnos ez az érzés a lelkem legkisebb részéből jön — a józan ész pici darabkájából, amelyet gyorsan összezúz az a részem, amely a maga gyümölcsét mocskosan, gonoszul és a lehető legtiltottabb módon szeretné megszerezni. Csak bólintok. Még látom az arcán a megdöbbenést, aztán behunyom a szemem, és megjelenítem a kaput — a csodás, ragyogó kaput. Átlépek rajta, és így szólok: — Na jó, akkor megyek egyedül.
Tizennégy A hátsómon landolok. A gyönyörű, tizennyolcadik századi palota pontos mása előtt, ahol egykor a francia nemesség élt. De nem megyek be. Bár én könyörögtem, hogy jöjjünk ide, nem vagyok képes Damen nélkül belépni. Ez a mi helyünk. Kettőnké. Ahol a legféltettebb emlékeim élnek. És kizárt, hogy nélküle menjek be. Felállok, és leporolom magam. Körülnézek, hogy összeszedjem a dolgaimat, és megállapítsam, hol vagyok. Tudom, hogy csak el kell képzelnem egy célt, és varázslatos módon ott találom magam, de inkább gyalog megyek, sétálok a saját örömömre, és kihasználom az időt. Élvezem, hogy megszabadultam a szörnyetegtől — még akkor is, ha csak összegömbölyödött épp valahol, és kivárja, míg elmegyek innen. De egyelőre igyekszem élvezni ezt a kis felszabadultságot. Felemelem a kezemet, átlegyezek a csillogó párán, a halvány ragyogáson, amely láthatatlanul mindent betölt. A bőrömet a hűsítő lágy fuvallat megnyugtatja, és bízom abban, hogy valami nagyszerű helyen kötök majd ki — ahol tényleg lenni akarok. Ez Nyárvidék szépsége — minden út jó helyre vezet. Megállok a hatalmas, illatozó mezőn átfolyó szivárványszínű patak mellett. Gyorsan manifesztálok egy kis kézitükröt, hogy megnézzem, hogy festek. Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy a szemem a régi ragyogó kék, a hajam újra fényesen csillogó, világos aranyszőke, a bőröm pedig... a bőröm szinte pórustalan és tiszta, a szemem alatti karikák
eltűntek. És azt kívánom, bár így láthatna Damen, a régi énemmel, amilyen voltam. Elszomorít, hogy az utolsó emléke rólam az a szörnyű teremtés. A szörny, akit én alkottam. Ha beleegyezett volna, hogy velem jön, mindent megmagyarázhatnék neki. Átsétálok a reszkető fák és a lüktető virágok mezején. A vibráló virágszirmok illata követ az ismerős, köves űrig, amely a Tudás Nagy Csarnokába vezet. Úgy döntök, ismét szerencsét próbálok. Bár legutóbb, amikor bent jártam, nem kaptam segítséget, ez egy új nap, egy új, helyreállított én, és minden okom megvan arra, hogy azt higgyem, ezúttal máshogy lesz. Divatos butikok sora, egy mozi és egy fodrászszalon mellett megyek el, egy művészeti galéria előtt átmegyek az úton, és elhaladok egy pasas mellett, aki gyertyákat, virágokat meg kis fajátékokat árul. Átkelek a tömegen, holtak és élők érdekes keverékén, akik a saját dolgukkal foglalkoznak. Befordulok az üres sikátorba, amely a csendes körútra visz, ahol gyorsan felfutok a meredek lépcsősoron. A pillantásom a hatalmas bejárati ajtókra szegeződik, és tudom, hogy még mindig van egy lépés. Állok a Nagy Csarnok előtt, nézem a díszes faragásokat, az impozáns oszlopokat, a hatalmas, ferde tetőt — a pusztán szeretetből, tudásból és minden jóból épült templomot. Várom a képek szokásos villanásait, a Taj Mahalból Lótusztemplommá váló Pantheont, amely a gizai piramisokká változik, és így tovább, a világ legcsodálatosabb szent helyeinek összeolvadását, újraformálódását egyikből a másikba... de nem látom. Nem látok semmit. Csak a lenyűgöző márványépületet, amely büszkén áll előttem — a belépéshez szükséges képek láthatatlanok számomra. Feketelistán vagyok. Kitiltottak.
Bezárták előttem az egyetlen helyet, amely segíthet helyrehozni a zűrzavart, amelyben ülök. Még akkor sem mozdul az ajtó, amikor próbálom újravetíteni a képeket abban a sorrendben, amelyekre emlékszem. A Tudás Nagy Csarnokát nem bolondíthatja el egy hozzám hasonló, alacsony rendű lény. Lerogyok a lépcsőre, és a tenyerembe temetem az arcomat. Alig tudom elhinni, mivé váltam, hogy milyen mélyre süllyedtem. Vajon ilyen érzés a padlóra kerülni? Nyárvidék kitaszítottjának lenni a lehető legrosszabb. — Elnézést! Oldalra húzódom, és magam alá húzom a lábamat. Vajon Miss Hegyesorrú Csizma miért nem tud egyszerűen kikerülni? Komolyan, talán százhetvenöt centi ha vagyok, nem hiszem, hogy akkora helyet foglalnék el. Az arcomat még mindig a tenyerembe rejtem, nem akarom, hogy meglásson valami felsőbbrendű, nyár vidéki betolakodó, akinek bejárása van minden nagyobb épületbe, amikor: — Várjunk csak... Ever, te vagy az? Megdermedek. Ismerem ezt a hangot. Túl jól ismerem. Lassan felemelem a fejem, vonakodom Ava szemébe nézni. A sűrű, vörösesbarna haja, nagy, barna szeme puszta látványa felkavar valamit bennem— valamit, amit nem tudok igazán megragadni, nem igazán van értelme. De nem mintha számítana, hisz valójában ő az utolsó, akit ma látni akarok, vagy ha már itt tartunk, akármikor máskor. De miért van itt, miért pont most, nem kaptam még elég büntetést? — Próbálsz bejutni? — kérdezem gúnytól csöpögő hangon, miközben nyers pillantással végigmérem. Miután kimondom, rádöbbenek, hogy én is épp azt próbáltam pár pillanattal ezelőtt, és rémülten látom, hogy olyan mélyre süllyedtem, hogy most egyenlő vagyok Avával. Letérdel mellém, és félrebiccentett fejjel vizsgálgat.
— Jól vagy? —A pillantása figyelmes, fürkésző, mintha valóban érdekelné. De én jobban tudom. Avát csak egy ember érdekli — és az Ava. Az ő szempontjából senki más nem számít. Ezt már bebizonyította, amikor a sorsára hagyta Dament, miután megígérte nekem, hogy segít neki. Végigmérem, és meglepetten látom, hogy nem néz ki másképp, mint mielőtt megszökött az elixírrel, de végül is elég jó előnnyel indult, úgyhogy talán ő nem változik olyan sokat. — Hogy jól vagyok-e? — utánzóm Ava cukrozott, aggodalmas hanglejtését. Gúnyos mosollyal hozzáteszem: — Hát, gondolom, igen. Gondolom igazán, valóban jól vagyok. Legalábbis ha mindent összevetünk. Bár biztos, hogy közel sem vagyok olyan jól, mint te. — Vállat vonok. — De ki is lenne olyan jól? A pillantásom a nyakára vándorol, és keresi a beszédes Ouroboros tetoválást, vagy valami egyéb jelét a halhatatlanságának. Meglep, hogy nemcsak hogy nem látok rajta semmilyen jelet, de a szokásos csillogó, manifesztált ékszertömeg is lecsökkent egyetlen, nyers citrinkőre, amely egyszerű ezüstláncon függ a nyakában. Hunyorogva próbálok visszaemlékezni, mit tanultam erről a kőről — valamit a bőség és öröm elő segítéséről és... ó igen, a hét csakra védelméről. Nos, nem csoda, hogy ezt viseli. Összeszorítom a számat, és hallhatóan felsóhajtok. Olyan pillantást lövellek Ava felé, amely nem hagy kétséget afelől, hogyan érzek iránta. — Most, hogy az egész világ a lábaid előtt hever, senki nem érezheti nálad jobban magát, ugye? Mondd csak, Ava, milyen érzés? Milyen érzés az új, tökéletesített önmagad? Megérte elárulni érte a barátaidat? Aggodalom felhőzi el az arcát. — Teljesen félreérted — feleli. — Egyáltalán nem az volt, amit gondolsz!
Felállok, reszketegen, nem érzem jól magam, de megteszek mindent, hogy neki ne mutassam. Elhatározom, hogy ott hagyom, nem vagyok hajlandó újabb hazugságokat végighallgatni. — Nem ittam meg az elixírt, Ever... én... Visszafordulok, és haragtól villogó szemmel így szólok: — Hihetetlen vagy! Dehogynem ittad meg az elixírt! Hahó, visszajöttem Látod? — ráncigálom meg a pólómat, és fejcsóválva hozzáteszem: — Úgy tűnik, semmi sem úgy ment, ahogy elterveztük. Nem, bocsánat, talán nem úgy ment, ahogy én terveztem, de határozottan úgy sikerült, ahogyan te eltervezted. Magára hagytad Dament, miközben ő gyenge volt és védtelen, épp úgy, ahogy végig tervezted. Ott hevert, sebezhetőn, haldoklott, épp ott, ahol Roman elérhette. Aztán, ha ez még nem lett volna elég, ti ketten összefogtatok akkor éjjel, és főztetek egy finom kis nadragulyateát Havennek. — Megrázom a fejem. Miért foglalkozom egyáltalán ezzel, vagy Avával? Már épp eleget vett el tőlem. Nem kellene még többet adnom neki. Lemegyek a lépcsőn. Ólomból vannak a lábaim, mintha vonakodnának szót fogadni az agyam által küldött világos jeleknek. Erőlködöm, hogy egyiket tegyem a másik elé, amikor Ava utánam szól: — Bárcsak ne tennéd ezt! Bár adnál egy esélyt, hogy megmagyarázzam! De egy vállrándítással lerázom magamról, és megyek tovább. A vállam fölött szólok vissza. — Aha, jól van, hát nem kaphatjuk meg mindig, amit akarunk, emlékszel a dalra, nem? Ava áll mögöttem, olyan csendben és mozdulatlanul, hogy nem tehetek róla, visszanézek, hogy mire készül. Az izmaim megfeszülnek, ha esetleg meg akarna támadni, és meglepetten látom, hogy
összetett kézzel áll ott, és meghajol felém, miközben így suttog: — Namaste. Áll egy pillanatig, aztán az épület felé fordul. Szótlanul, tátott szájjal nézem, ahogy a hatalmas, lenyűgöző ajtók kinyílnak előtte, és beinvitálják.
Tizenöt — Hahó! Felnézek, és meglepetésemre Jude áll előttem. Annyira elmerültem a munkában, hogy meg sem hallottam, hogy belépett. — Ezt hogy csinálod? — hunyorgok az auráját figyelve, amely szép, kék árnyalatban ragyog. — Mit csinálok? — Nekidől a pultnak, és végigmér. — Mindig sikerül így mögém lopóznod! — A pillantásom megállapodik fekete pólóján, kíváncsi vagyok, ma ki van soron. — Mi az? — intek a póló felirata felé. Behunyja a szemét, és felemeli a két kezét, próbálja a hüvelykujját a mutatóujjához görbíteni, de kevés sikerrel, végül feladja, és így szól: — Ommmmmmm. — A hang a rekeszizma mélyéről hangzik fel. Rám lesve hozzáteszi: — Ez a létezés hangja. Az univerzum hangja. Az orromat ráncolom, mert fogalmam sincs, hová akar kilyukadni. — Az univerzumot vibráló, lüktető energia alkotja, igaz? Bólintok. — Azt mondják. — Jó, tehát az Omról azt gondoljuk, hogy ennek az energiának a hangja, a végtelen, kozmikus energiáé. Sosem hallottál még erről? Nem szoktál meditálni? Vállat vonok. Valamikor meditáltam. Megtisztítottam az aurámat. Elképzeltem, hogy a talpamból gyökerek nőnek a talajba, a Föld középpontja felé, meg mindenféle jóérzés-
hülyeség. De már nem csinálom. Nem nagyon van időm ülni, és a lélegzetemet figyelni, miközben körülöttem összeomlik a világ. — Tényleg vissza kéne szoknod rá, tudod. Valóban segít egyensúlyban maradni és gyógyulni, nem beszélve arról, hogy... — És téged meggyógyít? — nézek célzatosan a karjaira. Még mindig tépelődöm, hogy megvalósítsam az ötletemet, ami a múlt éjjel támadt, gyarapítom a pro és kontra érvek sorát, de még mindig nem jutottam közelebb a döntéshez. — Kicsit későbbre vár az orvos, úgyhogy gondolom, kiderül — vonja meg a vállát. Végignéz rajtam, és hozzáteszi: — És ha már... — Találkozik a pillantásunk. — Azon gondolkodtam, el tudnál-e vinni. Mehetnék busszal is, de akkor rövidebbre kellene fognom az órát, és azt inkább nem tenném, tudod. — Órát? — nézek rá. Nem emlékszem ilyesmire. — Hát tudod, Médiumi Képességek Fejlesztése, kihangsúlyozva az önismeretet és a wiccát, biztosan emlékszel —nevet. Bólintok, és felállok a székről, örömmel adom át a helyem. — Hogy megy egyébként? — Megkerülöm a pultot, hogy leülhessen. — Jól — biccent. — Honor barátnőd nagyon tehetséges. Megállok. Abbahagyok mindent. Most már minden idegszálammal figyelek. — Honor? Megvonja a vállát — Ja, tudod Azt hittem, barátnők vagytok. Nemet intek, eszembe jut, mit tudtam meg az utolsó napon az iskolában Honor terveiről a nagy, Stacia ellen irányuló trónfosztásra. — Osztálytársak vagyunk — vonok vállat a falnak támaszkodva, hogy Jude elmehessen előttem. — Nem kifejezetten barátok. Hidd el, nem mindegy!
Jude megáll. Megáll, amikor pedig tovább kéne mennie. De úgy, hogy gyakorlatilag hozzászögez a falhoz. A szeme úgy kutatja az arcomat, hogy az mindig nyugalommal áraszt el — az első nyugodt napom óta. Mióta elhagytam Nyárvidéket. Nyárvidék után csak Avára tudtam gondolni, és arra, hogy sikerült bejutnia. És ugyan csak pár pillanat az egész, mert Jude hamarosan továbbmegy és leül, a hatása, a jelenléte megnyugtató töltése itt marad. — Vagy nagyon sokat gyakorol, vagy komoly mágikus tehetsége van — mondja, miközben két ép ujjával megfogja a dobozt a blokkokkal, és szerencsétlenül elkezdi átlapozni azokat. — Bár eléggé csőlátó, úgyhogy inkább az előbbi. Hunyorogva próbálom felidézni, mit tudok Honorról, de azon kívül, hogy Craig barátnője és Stacia morcos örök barátja, nem sok jut eszembe. Jude-ra nézek, és azon gondolkodom, hogy elmondjam-e, mit láttam, amikor a minap belestem a lány fejébe. Honor szándékai nem teljesen tisztességesek. De nem mintha Stacia tett volna nekem (vagy bárki másnak, ha már itt tartunk) akármilyen szívességet, szóval ki vagyok én, hogy beleszóljak? — Mikor kezdődik az órád? — kérdezem, elhatározva, hogy a gyakorlati kérdéseknél maradok. Elindulok a hátsó szobába. — Egy óra múlva. Miért? — néz rám a válla fölött. — Hátul leszek, ha kellenék— felelem, belépek az irodába, és becsukom magam mögött az ajtót. Előveszem a rejtekhelyről az Árnyak könyvét, és lecsapom a régi fa íróasztalra. Egy pillanatig mély, tisztító lélegzetet veszek, aztán a könyv fölé hajolok, végigfuttatom az ujjaimat a címlap díszes, arany feliratán. Gondolkodom, hogy csináljam-e, vagy sem. Amikor legutóbb kinyitottam a kötetet, a dolgok nem sikerültek túl jól. És most, hogy tudom, hogy Romannek köze van hozzá... nos, már nem tudom biztosan, hogy bízhatom-e benne. Mert ha Roman tényleg felelős azért, hogy az én
kezembe került, akkor az olvasása (ismét csak!) a tervei részévé tesz. De ha van hatása ezeken a lapokon, akkor valahol itt van elrejtve a kulcs is, a kulcs, hogy hogyan végződik a játéka, vagy hogy hogyan akar nyerni. Talán ahogy a nyárvidéki akash, ez is csak a megfelelő kérdésen múlik. De miközben az akash könyvtára csak az arra méltókat ereszti be a termeibe, az Árnyak könyve csak a megfejtést igényli, amelyet egy rejtjelezett kérdés követ, lehetőleg rímekbe szedve. Ezért halkan elkántálom a versikét, amelyet Romy és Rayne tanított: Varázslatos világ — mely e lapokon él, Engem választott — ki hazatérni nem fél A rejtélyek világába — hol majd minden napom eltelik, Felütöm a könyvet — lássam, benne mi rejlik. Ülök, és lázasan próbálok kitalálni egy okos, rímelő kérdést, hogy feltörjem Roman rejtjelezését — de az agyam üres marad, a könyv csak hever az asztalon, és az oldalai nem hajlandók felfedni semmi újat Felsóhajtok, majd hátradőlök a széken. Oda-vissza forgok, és közben nézem a szobát, a különböző képeket és totemeket, amelyek a fal mellett állnak, a polcokra halmozott tömérdek könyvet, a helyiséget, amelyben annyi lehetőség van, amelyben mindenféle varázslat kellékei megtalálhatók, és mégsem inspirál, nem kínál semmilyen segítséget. És igazság szerint nem érek rá. A nyár gyorsan elmúlik, és ki kell találnom valamit, mert kizárt, hogy tovább tudom kerülni Dament. Damen. Az arcomra szorítom a tenyeremet, hogy visszatartsam a könnyeimet. Visszakényszerítem a sós szúrást a torkomba.
Nem láttam őt Miles bulija óta, amikor kipattantam a kocsijából, és elmentem Nyárvidékre. Nem hívtam vissza. Nem nyitottam neki ajtót. Alig vettem észre a rengeteg tulipáncsokrot, amelyekkel most teli van a szobám. Tudom, hogy nem érdemlem meg a virágot, nem érdemlem meg Dament sem, míg nem találok ki valamit, hogy helyrehozzam a dolgokat. Míg nem jövök rá, hogy kérjem a segítségét, vagy hogy megkérjem Jude-ot, hogy szóljon neki. De ahányszor csak belekezdek, a vadállat közbelép — nem hajlandó semmit sem közém és Roman közé engedni. És igazából tudom, hogy nemcsak az időből futok ki, hanem azokból a helyekből is kevés van, ahol a megoldást kereshetem. Jude kutatásának semmi eredménye nem volt, és minden, amit eddig kipróbáltam, teljes és abszolút bukás volt. És ha a múlt este utal valamire, akkor a helyzet ennél csak rosszabb lesz. Sötétségre nyitottam ki a szemem, a sűrű, tengerparti ködön még a hold ezüstös fénye sem hatolt át. De én mégis felkeltem, kisurrantam a házból. Mezítláb, egy vékony vászon hálóingben, a fejemben egyetlen céllal. Akár egy alvajáró, úgy vonzódtam Roman házához — mint Drakula egyik túlbuzgó menyasszonya. Gyorsan, erőfeszítés nélkül haladtam a csendes, üres utcákon, és csak az ablaka alatt álltam meg, amikor lekuporodtam, és belestem a redőny résén. Azonnal megéreztem Haven jelenlétét, tudtam, hogy odabent van — valahol és élvezi azt, aminek az enyémnek kellene lennie. Az agyam pörgött, szédelgett, a testem pedig kielégítetlen éhségtől és vágytól sajgott. A bestia őrjöngött bennem, hogy hagyjam abba a gondolkodást, és mozduljak — törjem be az ajtót, és semmisítsem meg a lányt. És éppen készültem megtenni, megmozdulni, amikor ő is megérzett engem. Az ablak felé viharzott, olyan kemény tekintettel, olyan fenyegetőn, hogy arcul csapott a józan ész — emlékeztetett rá,
hogy ki vagyok, hogy ő kicsoda, és hogy mit veszíthetünk, ha hagyom győzni a szörnyeteget. Még mielőtt meggondolhattam volna magam, futásnak eredtem. Egészen hazáig, vissza az ágyamba, ahol verejtékezve, reszketve feküdtem, és mindent elkövettem, hogy elfojtsam az emésztő vágyat, hogy kioltsam magamban a sötét lángot. A lángot, ami éget, s ami minden egyes nappal egyre erősebb és forróbb. A telhetetlen tüzet, amely mindent felemészt, ami az útjába kerül — a józan ész apró csillanását, a törékeny kapcsolatomat a vágyott jövőmmel, és minden mást, amely Roman és közém áll. És épp, mielőtt elaludtam volna, rádöbbentem, hogy mi a legrosszabb. Hogy mire ez megtörténik, már olyan messze leszek, hogy nem is érzékelem majd, hogy elbuktam. Jude belép a szobába, és ledobja magát a székre — szándékosan, jelentőségteljesen. Nyilván azt akarja, hogy észrevegyem. — Hogy ment? — morgom a fejemet felemelve az asztalról, ahol az elmúlt egy órában nyugodott. A kezem és a lábam még mindig remeg, még mindig küzdök, hogy elfojtsam a sürgető kényszert, amely akadályoz. — Ezt én is kérdezhetném — méreget lassan. — Van valami előrehaladás? Vállat vonok. Ténylegesen megvonom a vállam, és felnyögök. Amit elegendő válasznak érzek. Figyelek, hogy az ölemben tartsam a kezemet, hogy ne lássa, és ne vegye észre a reszketésemet. — Még mindig a titkosírást próbálod megfejteni? Kurtán pillantok rá, aztán behunyom a szemem, és nemet intek. A könyvei már feladtam. Ettől csak rosszabbra fordulnak a dolgok.
— Nem találtam semmit, de akkor is. Boldogan teszek egy újabb kísérletet, ha még mindig kell a segítségem. Egyszóval — igen. Tényleg kell a segítsége. Minden segítséget elfogadok, amit csak lehet. De most, hogy a vadállat átveszi a hatalmat, a szavak nem jönnek ki a számon. A torkom olyan forró, és annyira elszorul, hogy csak a csend nyugtatja meg. — Rímelnie kell? — kérdezi, nem hajlandó annyiban hagyni. Nemet intek, még mindig képtelen vagyok megszólalni. De Jude csak megvonja a vállát, egy hangyányit sem aggasztja, hogy nem vagyok hajlandó játszani. — Elég jó vagyok a varázsigékben, ha lehetek szerénytelen, és ha már itt tartunk, elég jól rappelek, akarod hallani? Behunyom a szememet. Bárcsak hagyná az egészet! — Bölcs döntés — mosolyog. Megfeledkezik arról, hogy min megyek keresztül. Úgy tesz, mintha képzeletbeli izzadságot törölne le a homlokáról a bepólyált kezével, ami eszembe juttatja, hogy arra kért, vigyem el. Felállok, és arra számítok, hogy jön utánam, de csak ül ott, és olyan heves, kitartó pillantással méreget, hogy nem tehetek róla, de azt recsegem: — Mi? Mi van? Riley van itt? Nemet int, rasztafürtjei a válláról a hátára hullanak. Ragyogó, kékeszöld pillantása a szemembe mélyed — Nem láttam őt egy ideje — néz rám félrebillentett fejjel. — Beismerem, időnként megpróbálom, de mindig üres kézzel végzek. — Megvonja a vállát. — Azt hiszem, csak nem akarja, hogy elérjük. Összeráncolom a szemöldökömet, nem tudom, egyetértek-e. Riley elég titkos üzenetet küldött az utóbbi időben, hogy ebben kételkedjek, és úgy érezzem, pontosan azt akarja, hogy elérjük. — Gondolod, hogy talán... — Elhallgatok, nem akarok nevetséges lenni, de aztán úgy döntök, nem érdekes. Már épp
elég röhejes vagyok Jude szemében, úgyhogy mit számít még egy? — Gondolod, hogy talán át akarna jönni, de képtelen rá? — Jude rám néz, és már mondani akar valamit, amikor felemelem az ujjamat, és folytatom: — És nem úgy értem, hogy nem tud, vagy nem talál rá módot, hanem inkább, nem tudom, talán nem engedik? Talán valaki vagy valami megállítja? — Lehet. — Olyan lezseren és könnyedén von vállat, hogy nem tudom, most egyetért-e, vagy csak a kedvemben akar járni. Nem akarom átengedni az érzéseimet a rideg, elkerülhetetlen ténynek, hogy kísértetkishúgom feladta, hogy túlságosan lefoglalják a túlvilági elfoglaltságai ahhoz, hogy kijöjjön játszani. — Előfordult az álmaidban? — kérdi Jude érdeklődve, a reménykedés határán. — Nem — felelem tétovázás nélkül. Nem akarok arra a zavaró álomra gondolni, amiben Dament üveg mögé zárták, és Riley oldalt állt, engem kényszerítve, hogy figyeljek, ne forduljak el. — Szeretnéd megpróbálni elérni őt most? — Jude rám néz, oldalra billenti a fejét. De én csak megrázom a fejemet, és felsóhajtok. Persze, hogy szeretném elérni őt — nagyon szeretném. Ki ne szeretné, ha meglátogatná az imádni valóan komisz, halott kishúga? De amikor arra gondolok, milyen állapotban vagyok, kizárt, hogy meg tudom csinálni. Még ha valahogy segíthetne is, amit komolyan kéllek, de attól még, ha tudna is, nem bírnám ki, ha így látna. Nem akarom, hogy tudja, mit tettem. Hogy mivé váltam. — Most... most nem igazán szeretném—felelem, és megköszörülöm a torkomat. Jude hátradől a széken, keresztbe veti a lábait. A pillantása könyörtelen, egy pillanatra sem ereszti az enyémet. — Pontosan mire készülsz? —kérdezi összeráncolt homlokkal, mint aki valóban aggódik. — Mást sem csinálsz
mostanában, csak dolgozol. — Leteszi a lábát a padlóra, és felém hajol, bekötözött karjait az íróasztalra teszi. — Rájöttél egyáltalán, hogy odakint nyár van? Nyár Laguna Beachen! A népesség fele olyan álommelóról ábrándozik, amit te alig veszel észre. Hidd el, ha nem lennék így betekerve, odakint lennék, szörföznék, és élveznék minden szabad pillanatot. Nem beszélve arról, és javíts ki, ha tévedek, hogy ez az első nyarad itt. Mély lélegzetet veszek. Eszembe jut, hogy a múlt nyarat sebesülten, kórházban, elárvultan és újonnan szerzett paraképességeimmel töltöttem, naivan azt gondolva, hogy a dolgok a lehető legrosszabbra fordultak számomra. Alig tudtam elhinni, hogy már egy év is eltelt, mióta megváltozott az egész életem. — Majd én foglalkozom az üzlettel. Még a dokihoz is el tudok menni egyedül, kit izgat, ha elkésem? De légy szíves, tégy magadnak egy szívességet, és tarts egy kis szünetet! Az egész világ odakint várja, hogy felfedezd, és ez a rengeteg idő, amit idebent töltesz... hát, nem egészséges. Állok előtte, reszkető kézzel, remegő testtel és akadozó lélegzettel — az egészségtelen életmód két lábon járó hirdetőtáblájaként, és kétségbeesetten kutatok a szobában a lehetséges menekülési út után. — Ever, jól érzed magad? — hajol közelebb Jude. Nemet intek, mert beszélni képtelen vagyok. Roman odakint van. Érzem, ahogy közeledik. Most jött ki az üzletből, és sétál az utcán, egyenesen felém tart. És tudom, hogy csak idő kérdése, talán még egy perc, vagy legfeljebb kettő, és a régi énem eltűnik, teljesen felemészti a bennem élő szörnyeteg. Elfehéredő, csontosán kitüremkedő ujjpercekkel megmarkolom az asztal szélét, hogy megtámaszkodjak. Megrémülök, hogy így lát, és el kell tűnnöm innen, mielőtt túl késő lesz...
Olyan gyorsan kerülöm meg az asztalt, és termek Jude oldalán, hogy pislogni sincs ideje. Az ujjaim megragadják a karján a szürkülő gipszet, és nincs más lehetőségem, csak hogy kimondjam: — Ha azt akarod, hogy elvigyelek az orvoshoz, most kell mennünk... Nem várhatok! Jude talpra kecmereg, aggodalmas kifejezés ül az arcán, amikor rám néz: — Ever, ne sértődj meg, de nem hiszem, hogy szeretnék beszállni a kocsidba. Kissé... tébolyodottnak tűnsz, és még finoman fogalmaztam. — Összedörzsöli az ajkait, és megrázza a fejét. Tengerzöld szemével rám néz, hogy valami kapcsolatot teremtsen, de semmi értelme. Elvesztem, fuldoklóm, már majdnem... —Komolyan gondolom, hogy ki kéne menned, szívni egy kis friss levegőt, mélyeket lélegezni... tényleg, el fogsz ámulni, hogy milyen jól fogod érezni magad. De akármilyen kedvesen hangzik, és bármennyire jót akar is, jobbat tudok. Az odakint az utolsó hely, ahol lennem kellene. Ott van Roman, és közeledik, minden pillanattal közelebb van. Amúgy pedig nem kifejezetten erre gondoltam, amikor azt mondtam, mennünk kell. És bár nem igazán gondoltam át, nem mérlegeltem a dolog mellett és ellen felhozható érveket, mióta pár napja először eszembe jutott, nem vesztegethetjük az időt, mert nem számít, mi történik ott, itt maradni sokkal rosszabb. Dörömbölő szívvel, doboló pulzussal és a kitartóan közeledő Romannel... szorosabban markolom Jude gipszét, mindezek ellenére remélve, hogy ezt az ütőkártyát bevethetem, ha minden más cserbenhagyott. Remélem, hogy még el tudom érni az egyetlen helyet, ahol még önmagam vagyok. Figyelem riadt, zavarodott tekintetét, és tudom, hogy ha nem cselekszem gyorsan, késő lesz. Késő lesz mindannyiunk számára. Romannel leszek.
A sötét varázslat nyer. Reszkető, bizonytalan hangon így szólok: — Tudom, hogy őrülten hangzik, de hunyd be a szemed, és képzelj magad elé egy csillogó, arany fényből álló kaput! Minden erőddel összpontosíts rá, és ne kérdezz semmit! Csak bízz bennem ez egyszer!
Tizenhat Átesünk a kapun, és egymás mellett érünk földet azon a csodálatosan buja fűszőnyegen, aztán fürgén talpra állunk. Az első, amit teszek, hogy Jude-hoz fordulok, a karjára mutatok, és így szólok: — Nézd! Lenéz, és elkerekedett szemmel nézi csupasz karját, majd engem, és nem egészen érti. — A metafizikai tanulmányaid során biztosan említette valaki Nyárvidéket — mosolygok rá. Az arcom és a vállam megkönnyebbül — minden könnyebbé válik —, megszabadul a bennem élő szörnyetegtől, nem számít, hogy csak ideiglenesen. Jude körülpillant, átkémlel a homályos, csillámló párán át a reszkető fákra, az érett, lédús gyümölcsöktől nehéz ágakra, a nagy, színes, lüktető szirmú virágokra és a gyorsan futó, szivárványszín patakra. — Ez az? — kérdezi csodálattal az arcán. — Tényleg létezik? Bólintok, és minden rossz előérzetem, amit azzal kapcsolatban tápláltam, hogy idehozom őt, hirtelen elmúlik. Avát rossz ötlet volt iderángatni, de az nem jelenti azt is, hogy Jude-dal ugyanaz történik majd. Ők ketten teljesen mások. Jude más. Sokkal érettebb, mint azt Ava valaha is remélhetné, hogy lesz. — Hogy miért hoztalak ide? — nevetek, mert azonnal kiolvasom a kérdését, amelyet fel akar tenni. A válaszom telepatikus: Természetesen azért, hogy meggyógyulj!
Óvatosan cenzúrázom a másik, sokkal nyomósabb okot, még pedig azt, hogy magamat is meggyógyítsam. — A gondolatok energiából állnak — teszem hozzá, mert látom a meglepett arckifejezését. — Érzékeled őket, hallod őket, még teremtesz is velük. De ha inkább visszamennél a kórházba, akkor boldogan kinyitom a kaput... Jude rám néz, beszélni akar, de meggondolja magát, és csak gondolja helyette. Először behunyja a szemét, mintha összpontosítani próbálna, de gyorsan rájön, hogy milyen könnyű és egyszerű minden. Egyenesen rám néz, és hagyja, hogy a szavak egyenesen az agyamba áramoljanak: — Nem hiszem el, hogy eddig vártál, hogy idehozz! Nem hiszem el, hogy hagytál így szenvedni! Felnevetek, és egyetértően bólogatok, mert tudom, hogy a legjobb jóvátétel, hogy megmutatom, mi minden lehetséges még itt. — Hunyd be a szemed! — kérem, és figyelem, ahogy gondolkodás nélkül szót fogad, annyira megbízik bennem. Nem tehetek róla, de elpirulok. — Most gondolj valamire, amit szeretnél, bármire, és legyen biztos, hogy tényleg akarod, mert egy pillanat múlva a tiéd. Felkészültél? Alig tudom befejezni a mondatot, és máris egy rózsaszín homokú tengerparton ülök, és nézem, ahogy Jude belegázol a világ legcsodálatosabb kék vizébe, és a világ legtökéletesebb hullámain lovagol. — Láttad azokat a csőhullámokat? — kiált felém, miközben a hóna alá dugott deszkával kilábal a vízből. — Elképesztő! Biztosan nem álmodom? Mosolygok, és eszembe jut az első nyárvidéki kirándulásom, és hogy mennyire elbűvölt. És mindegy, hányadszor jövök vissza, a manifesztáció csodája sosem vásik el. — Nem álmodsz. — Mosolyogva figyelem, ahogy a hajából csöpögő víz végigfut a mellkasán a fekete-szürke szörfnadrág
alacsony derekába. Hirtelen eláraszt az a nyugodt, békés érzés, amelyet a közelében mindig érzek, és gyorsan félrenézek. — Hidd el, sokkal jobb, mint az álom! — Arra gondolok, hogy az én álmaim mostanában rémálmok. És most? Ledobja a deszkát a homokba, és rám néz. Vállat vonok. — Ez a te pillanatod, szóval tényleg csak tőled függ. Ha ki akarsz próbálni valamit, részemről mehet. — Próbálok segítőkész lenni, támogatni őt, de az igazság az, hogy minél tovább akar itt maradni, annál hosszabb ideig lesz ürügyem arra, hogy elkerüljem a földi síkot, ahol minden problémám vár. Mély lélegzetet vesz, és behunyja a szemét. Eltűnik a deszka és a strand, helyette egy Indy 500-as versenypályán vagyunk. Jude halált megvető sebességgel száguldozik a pályán, én pedig a lelátó tetején ülve biztatom. És amikor épp arra gondolok, még egy egyhangú kört nem birok ki, a helyszint egy bájos kávézóvá változtatja a sydney-i kikötőben, ahonnan első osztályú kilátásunk nyílik a hidra, a vízre és mögötte az operaházra. Jude felemeli a poharát, én pedig így szólok: — Nem hittem, hogy bírod az Indycart. Vállat von. — Nem is. De akkor kell kipróbálni, amikor lehet, nem? Belekortyolok az üdítőmbe, és fintorgok az édes íztől. Jobban kedvelem már az elixír kesernyésségét. Figyelem, ahogy a csillogó, ausztrál vizek helyett hirtelen szélmalmok, tulipánok és csatornák tűnnek fel — ami csak egyet jelenthet. —Amszterdam? — reszket a szó a torkomban. Eszembe jut a közös múltunk, amikor ő még Bastiaan de Kool volt, én pedig a múzsája. Nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy vajon ő is érzí-e? Most, hogy itt vagyunk, azok. a régi emlékek valahogy visszatérnek, holott nálam sosem így működött. Jude vállat von. Meglepi a reakcióm, és így szól:
— Sosem jártam ott. Gondoltam, király lehet De ha valami mást szeretnél... És mielőtt tiltakoznék, és elmondanám, hogy élvezze csak a fantáziáját, amíg lehet, egy gondolában találom magam, Velencében. Díszes, rózsaszín és elefántcsontszínű estélyi ruha van rajtam, drágakövek a nyakamon. Egy halom vörös bársonypárnán fekszem, és felnézek az utunkat szegélyező, lenyűgöző épületekre. Lopva Jude-ra pillantok, aki fekete nadrágban, csíkos trikóban és a velencei gondolások hagyományos szalmakalapjában kormányoz a nyugodt, csendes vízen. — Hé, elég jó vagy ebben! — nevetek fel. Elhatározom, hogy túlteszem magam az iménti holland frászon, és arra koncentrálok, ahol most vagyunk. Behunyom a szemem, és könnyű szellőt adok a képhez — amely a vízbe sodorja Jude szalmakalapját. — Olyan természetesnek érződik — szól, és egyetlen pillanatnyi fennakadás nélkül új kalapot varázsol a fejére. — Előző életemben egy ilyen fickó lehettem, akinek valami elintézetlen ügye maradhatott hátra. — Abbahagyja az evezést, és a póznára támaszkodik. — Ha tényleg azért születünk meg, hogy kijavítsuk a hibákat, amelyeket a múltban vétettünk, és hogy a megvilágosodás felé menjünk tovább, akkor talán egyszer, nagyon régen, egy gyönyörű hölgyet csónakáztattam, és annyira elvonta a figyelmemet a szépsége és a bája, hogy ez az izé felborult, és valaki megfulladt. — Ki fulladt meg? —kérdezem feszülten, sokkal komolyabb hangon, mint szerettem volna. — Én — sóhajt fel drámaian, majd nevetve hozzáteszi: — Mi új van ebben? A hölgyet gyorsan kimentette egy magas, sötét hajú, jóképű nemesember, aki magas rangú és gazdag volt, és aki, ahogy az lenni szokott, történetesen egy sokkal nagyobb csónakban ült. És miután gyorsan a fedélzetre húzta és megszárítgatta őt, a francba, biztosan még újra is élesztette
egy tökéletes szájból szájba lélegeztetéssel. Ezek után a hölgy nem csupán az osztatlan rajongását, hanem egyik lenyűgöző ajándékot kapta a másik után, míg végül felhagyott az elérhetetlen szereppel, és beleegyezett, hogy feleségül megy hozzá. És tudod, hogy végződik a történet, igaz? Nemet intek. A torkom forrón szorul össze, képtelen vagyok beszélni. Tudom, hogy a tudata ártalmatlan tündérmesét kreál, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez a mese sokkal mélyebben gyökerezik, mint gondolja. — Nos, hosszú, fényűző életük volt, és eszelősen boldogok voltak, míg öregkorukban meg nem haltak, és újjá nem születtek, hogy aztán újra és újra egymásra találjanak. — És a gondolás? Mi történt vele... veled? — kérdezem, de nem tudom, akarom-e hallani. — Biztosan kapott valami jutalmat, hogy összehozta a két lelki társat Jude vállat von, félrenéz, és ismét evezni kezd. — A gondolásnak az a sorsa, hogy ugyanazt a szánalmas jelenetet élje át újra meg újra, hogy újból azt akarja, ami valami másnak rendeltetett. Ugyanaz a forgatókönyv, más-más idő és helyszín. Az élettörténetem — vagy az életeimé is akár. És ugyan felnevet, de nem tudok vele nevetni. A magányos emberek kényszerű nevetése ez, amiben az igazság súlya nem sok helyet hagy a humornak. A kis történet olyan hihetetlenül közel jár az igazsághoz, hogy meg sem tudok szólalni. A pillantásom végigsiklik rajta, gondolkodom, hogy elmondjam-e neki az igazat... magamról... rólunk... De mi jót tennék vele? Talán Damennek igaza volt, amikor azt mondta, nem arra rendeltettünk, hogy emlékezzünk az elmúlt életeinkre, és hogy az élet nem egy forráselemzés-doga, amihez használhatod a tankönyvet. Mindenkinek megvan a maga karmája, a saját akadályai, amelyeket le kell győznie, és úgy tűnik, tetszik vagy sem, én Jude egyik ilyen akadálya vagyok. Megköszörülöm a torkomat, és úgy döntök, véget vetek az egésznek, és a jövetelünk harmadik okára ugrom. Arra,
amelyre eddig nem gondoltam. Remélve, hogy mindkettőnknek hasznára válik, és imádkozva, hogy ne kövessek el még egy óriási baklövést, így szólok: — Mi lenne, ha itt hagynánk ezt a helyet? Mutatni akarok valamit. — Ennél jobbat? — Kirántja az evezőt a villából, és meglóbálja a levegőben. Bólintok, behunyom a szememet, és gyorsan visszatérünk a hatalmas, illatozó mezőre, ahol Jude-ra visszakerül a kifakult farmer, az Om-jellel díszített póló és a papucs, amelyben elindult, én pedig megszabadulok a díszes, fűzős ruhától a levágott szárú farmerom, trikóm, szandálom kedvéért, aztán a folyó mentén az úton felvezetem Jude-ot, végig a sikátoron és a Tudás Nagy Csarnoka felé vezető körútra. Felé fordulva így szólok: — Be kell vallanom valamit. Jude szemöldöke várakozással emelkedik fel. — Nem csak... nem csak azért hoztalak ide, hogy meggyógyítsalak. — Megáll, és úgy néz rám, hogy én is megtorpanok. Mély lélegzetet veszek, tudom, hogy itt a lehetőség, ez az egyetlen hely, ahol ki tudom mondani. Megfeszítem a vállamat, felszegem a fejemet, és ki mondom. — Valójában szükségem van rád, hogy megtegyél valamit... valamit értem. — Rendben — hunyorog rám. A pillantása kedves, türelmes, és várja, hogy előrukkoljak a mondandómmal. — Tudod, az van, hogy... — Tekergetem a lópatkós kristálykarkötőt körbe-körbe, és alig birok a szemébe nézni. — Hát, mostanában az a varázslat, amiről beszéltem, a varázsige... rosszabbodik. Minden jó, amikor itt vagyok, de a földi síkon... csak egy roncs vagyok. Olyan, mint valami betegség. Roman gondolata felemészt, és ha esetleg nem vetted volna észre, a külsőm kezd hasonlítani a lelkiállapotomra. Lefogytam, nem tudok aludni, és nem tudok kijönni belőle... otthon, a földi
síkon úgy festek, mint egy rakás... De mindig, amikor megpróbálok őszintén beszélni Damennel vagy a segítségét kérni... A francba, még akkor is, amikor téged próbáltalak megkérni, hogy kérd meg őt, hogy segítsen... A varázslat irányit, a sötét mágia vagy a szörnyeteg bennem, ahogy mostanában gondolok rá, és nem hagy beszélni. Mintha nem akarná, hogy bármi is Roman és közém álljon. De itt, Nyárvidéken nem állíthat meg. Csak itt lehetek a szokásos önmagam. Ezért azt gondoltam, hogy ha idehozlak, te tudnál... — Akkor mién nem hozod el Dament Nyárvidékre? Nem értelek. — Oldalra billentett fejjel figyel. — Mert nem akar jönni — sóhajtom a lábamat bámulva. — Tudja, hogy valami baj van, tudja, hogy valami nincs rendben velem, de azt hiszi, hogy rászoktam erre a helyre, vagy... valami ilyesmi. Mindegy, nem hajlandó velem jönni, és mivel képtelen vagyok neki elmondani az igazságot, köti az ebet a karóhoz, nem hajlandó megenyhülni, és ezért, hát, mondjuk azt, hogy elég hosszú ideje nem találkoztam vele. — Nagyot nyelek, és összerezzenek, amikor elfúl a hangom. — És hogy jövök én a képbe? — néz rám. — Menjek vissza a földi síkra, hogy elmondhassam Damennek? — Nem — felelem, és behúzom a nyakamat, amikor hozzáteszem: — Legalábbis még nem. Először elviszlek valahová, és ha képes leszel bemenni... — Minden eshetőség ellenére remélem, hogy így lesz. — Akkor szeretném, ha helyettem keresnél segítséget... megoldást a problémámra. És tudom, hogy őrülten hangzik, de hidd el, hogy csak annyit kell tenned, hogy vágyod a választ, és az jönni fog. Én is megtenném, ha tudnám, de én... én már... már nem látnak ott szívesen. Jude végignéz rajtam, és bólint. Továbbindulunk egymás mellett, amikor megszólal: — Szóval, hol van ez a hely? — Az arcára kiül a csodálat, amikor a pillantása követi az ujjamat, amellyel a gyönyörű,
hatalmas, régi épületre mutatok, és azt suttogja: — Hát tényleg igazi — A szeme felderül, miközben néhány ugrással felrohan a márványlépcsőn. Leesett állal ott maradok a lépcső alján, miközben az ajtók felpattannak, és ő besuhan, mire pislogni tudnék. Az ajtókon át, amelyek nekem zárva maradtak. Lerogyok a lépcsőre, ismét kizárva. Gondolkozom, hogy meddig kell vajon vámom, míg végez a... nos, azzal, amit tervezett odabent. Tudom, hogy nagyon hosszú ideig is eltarthat, mivel, különösen egy újonc számára, a Tudás Nagy Csarnoka túl jó, hogy ellenálljon az ember. Felugrom, és leporolom magam. Nem vagyok hajlandó ücsörögni, mint egy vesztes, és úgy döntök, körülnézek, felfedezek kicsit Mindig olyan célratörő vagyok, ha idejövök, csak ritkán töltöm az időt — ha egyáltalán — csak úgy mászkálással. Tudom, hogy úgy utazhatom, ahogy csak akarok — földalattin, Vespán, még egy nagy, festett elefánton is akár, mivel itt nincsenek korlátai a tetteknek —, így úgy döntök, lóháton megyek. Ugyanolyan hátast teremtek, mint amilyenen először ültem Damennel amikor legelőször csábított ide, de ezúttal a lovam egy kanca. Felszökkenek a hátára, és elhelyezkedem a nyeregben. Végigfuttatom a tenyeremet a selymes, hosszú sörényen, és megsimogatom a nyakát. Lágyan a fülébe duruzsolva gyengéden az oldalába bökök a sarkammal, és kényelmes sétára indulunk, amelynek nincs valódi célja. Eszembe jut, amit az ikrek egyszer meséltek: hogy Nyárvidék álmokból épült. Ahhoz, hogy láss vagy, csinálj valamit, legyen valamid, tapasztalj vagy meglátogass valamit, először vágynod kell rá. Megállítom a lovamat, és behunyt szemmel próbálok vágyni a válaszokra, amelyeket keresek. De mint kiderül. Nyárvidék ennél furfangosabb hely, úgyhogy valójában semmi más nem történik, csak a lovam unja
el a dolgot, és horkantva, a farkával legyezve, topogva tudatja velem. Mély lélegzetet veszek, és mással próbálkozom. Arra gondolok, hogy eltekintve mindattól, ami itt van, a mozikon, kiállítótermeken, szépségszalonokon, a hatalmas és gyönyörű épületeken kívül mi az, amit még nem láttam, és kellene? Hol van az a hely, amelyikről tényleg tudnom kell? Mire észbe kapok, a ló vágtába ugrik alattam — száll a sörénye, suhog a farka, hátracsapja a fülét, én pedig markolom a kantárját, és kapaszkodom az életemért. A táj elmosódik mellettem, miközben lebukom, és hunyorgok a szélviharban. Másodpercek alatt nagy távolságot teszünk meg egy ismeretlen tájon, míg végül a lovam olyan hirtelen torpan meg, olyan váratlanul, hogy átrepülök a feje fölött, bele a sárba. Hangosan felnyerít, felágaskodik a hátsó lábaira, aztán visszazuhan négy lábra. Horkantva, nyögve, lassan hátrál, miközben talpra állok. Lassan, óvatosan, nem akarok semmi hirtelen mozdulatot tenni, amitől még jobban megrémülhet. A kutyákkal való bánásmódhoz jobban hozzászoktam, mint a lovakéhoz. Lehalkítom a hangom, és határozottan, egyenletes hanghordozással rámutatok az állatra: — Marad. A kanca rám néz, hátracsapja a fülét, és nyilvánvalóan nem tetszik neki a terv. Nagyot nyelek, lenyelem a félelmemet, és hozzáteszem: — Ne menj el! Maradj, ahol vagy! Tudom, hogy nem lesz nagy segítség, ha bármi fenyegetne, de ettől még vonakodom egyedül maradni a nyirkos, ijesztő helyen. Lenézek a csupa sár rövidnadrágomra, és hiába próbálom behunyt szemmel tisztára cserélni, letakarítani magamat, ugyanolyan maradok. Az azonnali manifesztáció itt nem működik. Mélyet lélegzem, és önuralmat erőltetek magamra, szeretnék elmenni innen, ahogy a lovam akarja, de tudom, hogy okkal
hoztak ide, hogy van valami, amit látnom kell, ezért úgy döntök, maradok még egy ideig. Ráhunyorgok az előttem elterülő képre, és látom, hogy a szokásos lágy, arany ragyogás helyett az ég itt borongós és szürke. A csillogó pára helyett, amelyet megszoktam, kitartó eső áztatja sárrá a földet, amely úgy tűnik, sosem szárad fel. A kiszáradt növények és a fák olyan kopárak, mintha évek óta nem öntözték volna őket Ezek szerint a csapadék nem kifejezetten tápláló eső. Lépek egyet előre, elhatározom, hogy megfejtem az üzenetet, megtudom, miért vagyok itt, de amikor a lábam olyan mélyre süllyed a sárban, hogy az térdig elnyel, úgy döntök, hagyom, hogy a ló vigyen inkább. De akárhogy dorombolok a fülébe, mindegy, milyen utasítást adok, nem hajlandó közelebb jönni. Egy cél lebeg a szeme előtt, hogy visszamenjen oda, ahonnan jöttünk, úgyhogy feladom, és engedek a száron. Visszanézek, miközben távolodunk, és eszembe jut, mit mondtak egyszer az ikrek: Nyárvidéken minden dolog lehetőségét megtalálod. De most csak azon tűnődöm, hogyan fogom megtalálni a másik oldalt.
Tizenhét — Veled meg mi történt? Hunyorgok, mert nem tudom, hogy érti ezt, míg nem odanézek, ahová mutat, le a sárfoltos lábamra és a papucsomra, ami egykor metálfényű aranyszínben díszlett, de most annyira koszos, hogy inkább foltos barna. Homlokráncolva azonnal lecserélem egy pár szép, új papucsra, ami pont olyan, mint a régi volt. Örömmel látom, hogy visszatértem Nyárvidék mágikus részébe, ami sokkal jobban tetszik, mint a korábban meglátogatott senki földje. Felveszem a puha, orgonaszínű kardigánt, amit szintén most varázsoltam elő, és szorosan magam köré fogom. — Eluntam a várakozást. Nem tudtam, meddig leszel bent, ezért elmentem egy kis... ööö, sétáltam egyet. — Megvonom a vállam, mintha nem lenne nagy úgy, mintha mindennapi elfoglaltság lenne egy késő délutáni séta, közben az igazság az, hogy a furcsa, kitartó eső, a kopár fák, a lovam kóborlási vágya, minden, csak nem az. De Jude-nak már van elég befogadnivalója anélkül is, hogy újabb zavaró adalékot szolgáltatnék ehhez az egész zűrzavarhoz, ráadásul kíváncsi vagyok, mit látott odabent. — Hogy velem mi történt, annál sokkal fontosabb, hogy veled mi történt? — Végigmérem az aranybarna rasztafürtjeitől a papucsa gumitalpáig, és látom, hogy kívülről ugyanaz, mint volt, de belül valami határozottan megváltozott. Az energiájában, a viselkedésében. Egyrészt könnyedebbnek, derűsebbnek tűnik, tele önbizalommal, mégis valahogy feszült,
ahhoz képest, hogy a világegyetem egyik legnagyobb csodáját látta. — Hát... érdekes volt — Bólint a szemembe nézve, de egy pillanat múlva gyorsan elfordul. El sem hiszem, hogy azt gondolja, így megússza. Ennél kicsivel többet érdemiek, amiért egészen idáig elhoztam. — Khm, nem akarod kifejteni? — húzom fel a szemöldökömet. — Pontosan hogyan volt érdekes? Mit láttál, hallottál, tanultál? Mit csináltál, amíg bent voltál? Megkaptad a választ, amire szükségem van? — Tudom, hogy egy hajszál választ el attól, hogy belessek a fejébe, ha ő maga nem vall szint gyorsan. Mély lélegzetet vesz, és elfordul. Jó néhány lépésre távolodik tőlem, mielőtt végül a szemembe néz, és válaszol: — Nem tudom biztosan, hogy tényleg szeretnék-e belemenni most... sok mindent kell megértenem... Még értelmeznem kell. Az egész egy kicsit... bonyolult... Hunyorgok, és elhatározom, hogy megnézem magam. Nyárvidéken nagyon kevés titok van, különösen az olyan újoncnak, mint Jude, akinek fogalma sincs, hogyan működik az egész, de mihelyt nekifeszülök a masszív kőfalnak, tudom, hogy hol járt. Az akash. Emlékszem, Romy azt mondta: Nem minden gondolatot lehet olvasni, csak azokat, amelyeket megengednek. Bármit látsz az akashban, az csakis a tiéd. Összeszűkül a szemem. Most már jobban akarom tudni, mint valaha, felé indulok, hogy kicsivel tovább tudakozódjam, amikor megérzem. A melegség hullámát, a bizsergést és a forróságot, amelyet a puszta közelsége kelt bennem. Megfordulok, és ott áll Damen, jön le a márványlépcsőn, majd megáll. Minden megáll. És találkozik a pillantásunk. Felé kiáltanék, hogy jöjjön, segítsen, tudva, itt a lehetőségem, hogy mindent megmagyarázzak, amikor
megértem, mit lát: engem és Jude-ot együtt, egy szép kis kiránduláson Nyárvidéken. — Damen és az én külön világomban. És mielőtt bármit tennék vagy mondanék, Damen eltűnik. Egyszerűen csak megszűnik létezni, mintha sosem lett volna ott Csakhogy ott volt. Az energiája megmaradt. Még érzem a bőrömön. És csak Jude-ra kell pillantanom, hogy beigazolódjon. Látom, hogy a szeme elkerekedik, elnyílik a szája — felém nyúl, hogy megnyugtasson, de én gyorsan elhúzódom. Rosszul vagyok attól, amit Damen gondol most — hogy minek látszott ez az egész az ő szemében. — Menned kell — szólok, hátat fordítva, reszelős, elfúló hangon. — Csak hunyd be a szemed, nyisd meg a kaput, és menj! Légy szíves! — Ever... — szól, és ismét felém nyújtja a kezét, de én már továbbálltam egy másik helyre.
Tizennyolc Gyalogolok. Addig gyalogolok, míg már fogalmam sincs, milyen messze járok. Addig gyalogolok, mígnem biztos leszek abban, hogy Damen nem lát. Igyekszem eltávolodni a gondoktól, de nem jutok messze, végül megértem a nyolcadikos irodalomtanárom kávésbögréjén hirdetett régi mondást: BÁRHOVÁ IS MÉGY — OTT LESZEL. Nem sétálhatunk el a problémák elöl. Nem futhatsz soha elég gyorsan, hogy teljesen lehagyd őket. Ez az én utam, és egyszerűen nincs menekvés. És ugyan Nyárvidék kellemes és remek felüdülést nyújt — a hatása a legjobb akarattal is csak ideiglenes. Nem számít, mivel sokáig maradok, biztos vagyok benne, hogy a dolgok száznyolcvan fokos fordulatot vesznek abban a pillanatban, amint visszatérek a földi síkra. Tovább ballagok, és próbálom eldönteni, hogy álljak meg a mozinál, és nézzek meg egy régi filmet, vagy talán menjek el Párizsba egy szép, pihentető sétára a Szajna partján, vagy egy gyors kirándulásra Machu Picchu romjai között, netán fussak egyet a római Colosseum körűi, amikor néhány házacskához érek, és megállok. Kívülről egyszerű, visszafogott, fazsindelyes házak, kis ablakokkal és hegyes, háromszögletű tetővel — és bár látszólag semmi különös nincs bennük, mégis az egyik kifejezetten vonz, mert úgy fénylik, hogy végigcsábít a keskeny földúton, mígnem az ajtaja előtt találom magam. Fogalmam sincs, mit keresek itt, de tépelődöm, hogy megpróbáljak-e belépni vagy sem.
— Nem láttam őket erre hetek óta. Megfordulok, és egy idős férfit látok az ösvény szélén állni. Régimódi, fehér inget visel, fekete, kötött kabátot és fekete pantallót A fénylő, kopasz fején lévő néhány ősz hajcsutakot oldalra fésülték. A férfi egy díszesen faragott botra támaszkodik, amely inkább a műtárgy szeretetéről árulkodik, mintsem a fizikai szükségességéről. Hunyorgok, nem tudom, mit kellene mondanom. Azt sem tudom, miért vagyok itt, még kevésbé, hogy kikre gondol. — A két lyányt, a sötét hajúakat. Ikrek voltak. Magam is alig tudtam megkülönböztetni őket, bár az asszonynak sikerült. A kedvesebbik, az szerette a csokoládét, sokat. — Kuncog, mosolyog az emléken. — A másik meg, a csendesebb, a makacs, az a pattogatott kukoricát kedvelte, nem lehetett eleget adni neki belőle. De csak azt a tűzhelyen pattogatottat, nem a manifesztált vackot. — Biccent, rám néz, végigmér, és egy kicsit sem lepődik meg a modem öltözékemen. — Az asszony kényeztette őket, bizony ám! Sajnálta őket, meg aggódott is értük, azt mondom. Aztán, mindazok után, a sok év után csak fogták magukat, és egy szó nélkül eltűntek. — A fejét csóválja, de ezúttal nem nevet, még csak nem is mosolyog, csak zavartan néz rám, mintha azt remélné, segítek megfejteni a rejtélyt. Nagyot nyelek, a pillantásom a bejárat és a férfi között cikázik. Felgyorsul a pulzusom, szaporán ver a szívem, és kérdés nélkül is tudom, valahol mélyen, legbelül, hogy itt laktak. Itt élt Romy és Rayne az elmúlt háromszázvalahány évben. De ettől még kell a szóbeli megerősítés, hogy biztos legyek benne. — Az... az Ikrekről beszél? — Kavarog az agyam, miközben az egyszerű, ismerős kunyhót nézem, annak a pontos mását, amelyet akkor láttam, amikor Avánál találtam a lányokat, és megfogtam Romy karját. Akkor lepergett előttem az egész élettörténetük, az egész, képek halmazaként rohant
felém. Ez a ház —a nagynénjük-, a salemi boszorkányüldözés, amely elől el akarta rejteni őket — és minden ide vezetett — Romy és Rayne — bólint a férfi. Az arca pirospozsgás, s olyan krumpliorra és olyan kedves tekintete van, mintha úgy manifesztálták volna, s mintha a kocsmából hazatérő, jókedvű angol öregurak élethű mása lenne. De mivel nem halványul el, és nem rezzen meg a képe, ugyanazzal a barátságos vigyorral az arcán áll előttem, tudom, hogy valódi. Talán élő, talán holt — ebben nem lehet biztos az ember, de határozottan valódi. — Őket keresi, ugye? Bólintok, bár nem vagyok biztos benne. Őket keresem? Ezért vagyok itt? A férfira nézek, és behúzom a nyakamat, amikor olyan furán néz rám, hogy nem tehetek róla, de idegesen felkuncogok. Megköszörülöm a torkomat, és megkísérlem összeszedni magam. — Sajnálattal hallom, hogy nincsenek itt, azt reméltem, sikerül itt találnom őket. Bólint, mintha tökéletesen megértene, és együtt érezne velem. Két kézzel a botjára támaszkodva így szól: — Az asszony meg én eléggé megszerettük őket, ügyeltünk, hogy mindig egyszerre érkezzünk. Nem tudjuk eldönteni, hogy végül úgy döntöttek-e, átkelnek a hídon, és végeznek az egésszel, vagy talán visszatértek. Mit gondol? Összeszorított szájjal vállat vonok, nem akarom elárulni, hogy én már tudom a választ, és megkönnyebbülök, hogy nem faggatózik, csak bólint, és ő is megvonja a vállát. — Az asszony megesküszik arra, hogy átkeltek, azt mondja, a kicsik megunták a várakozást, bárkire is vártak. De én mást mondok. Rayne talán átkelt, de a testvérét sosem győzné meg erről, azt a Romyt, ő aztán makacs egy teremtés. Hunyorgok, mert biztosan félreértettem. — Várjon, úgy érti, hogy Rayne a makacs, ugye? Romy a kedvesebbik.
Bólogatok, és arra számítok, hogy ő is, de ugyanolyan furán néz rám, és mélyebbre fúrja a bot végét a porba. — Úgy értem, ahogy mondtam, úgy ám. Hát, szép napot kívánok, kisasszony! Állok és nézem, ahogy felemelt fejjel, egyenes háttal, boldogan lóbálva a botját elsétál. Alig tudom elhinni, hogy annyiban hagyta a dolgot, és azon gondolkodom, hogy netán a kérdésemmel valamiképpen megsértettem. Elég öreg a bácsi, az ikrek meg teljesen egyformák, vagyis legalábbis, amíg itt laktak, azok voltak, és mindennap az az iskolai egyenruha volt rajtuk, bár elképzelni sem tudom, hogy öltöztek, mielőtt Riley rájuk talált. De volt valami abban, ahogy a férfi mondta, olyan biztosan, határozottan... nem tehetek róla, de jó lenne tudni, nem értek-e félre mindent, vagy hogy ez azt jelenti, hogy Rayne komisz, megvető oldala csak nekem van fenntartva? Remélve, hogy még meghall, mielőtt túl messzire távolodna, utána kiáltok: — Uram... ohm, bocsásson meg, de mit gondol, bemehetek körülnézni? Ígérem, hogy nem nyúlok semmihez. A férfi megfordul, hetykén meglóbálja a botját, és így felel: — Szolgálja ki magát! Nincs itt semmi, amit ne lehetne pótolni. Megfordul és továbbmegy, én pedig belököm az ajtót, és belépek. A talpam alá egyszerű, piros, szövött szőnyeg simul, amely elfojtja a régi fapadlóra nehezedő súlyom okozta recsegést. Megállok, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz, és belesek a nagy, négyszögletű szobába, ahol néhány kényelmetlennek tűnő, egyenes támlájú szék, egy közepes méretű asztal és köböl rakott kandalló mellett egy fa hintaszék áll. A kandalló teli van a legutolsó tűz hamujával. Most sétáltam be annak a világnak a pontos másába, ahonnan Romy és Rayne megszökött 1692-ben, csakhogy megteremtsék
pontosan itt — kivéve persze a képmutatást, a hazugságokat és a mérhetetlen gonoszságot. Bemegyek a szobába. Felnézek a nehéz fagerendákra, amelyek a mennyezetet szelik át, az ujjaimmal végigsimítok az egyszerű, durva falakon, a bőrkötéses könyvekkel teli asztalon, amelyek mellett gyertyák és olajlámpások állnak, hogy fényt adjanak az olvasáshoz. Nem tudom levetkőzni a bűntudatot, hogy belekontárkodom valamibe, belesek a magánéletükbe, amiről nem hiszem, hogy látnom kellene. De ugyanakkor tudom, hogy nem véletlenül vagyok itt, meg kellett ezt találni, efelől semmi kétségem. Mert ha mást nem, annyit jól tudok Nyárvidékről, hogy az események nem véletlenszerűek. Valahol ezek között a falak között van valami, amit látnom kell. És miközben belépek egy kicsi, egyszerű hálószobába, azonnal felismerem az őket felnevelő nagynénjük szobáját. A nőét, aki elrejtette őket itt. Nyárvidéken, hogy megmeneküljenek a salemi boszorkánypertől — saját borzalmas végzetétől. Az ágy keskeny, kényelmetlennek látszik, mellette egy kis, szögletes asztal áll, rajta egy nagy, bőrkötéses könyv és a tetején néhány szárított virág meg gyógynövények. Egy szövött szőnyegen kívül még egy magas, keskeny ruhásszekrény van a szoba sarkában. Az ajtó csak annyira van nyitva, hogy lássam a benne lógó barna vászonruhát. A szoba többi része csupasz. Nem tehetek róla, de elgondolkodom, hogy Romy meg Rayne vajon megteremtette-e az asszonyt, ahogy én egyszer Dament Vajon meddig harcoltak, hogy ragaszkodjanak az életükhöz, mire végül feladták, és megállapodtak ennél — a múlt utánzatánál? Becsukom magam mögött az ajtót, és a padlásra vezető, rövid létra felé indulok. Behúzom a nyakam a meredeken lejtő mennyezet alatt, és összerezzenek, amikor a fa hangosan felnyög alattam. Gyorsan olyan részre megyek, ahol magasabb a mennyezet, felegyenesedem, és ránézek a keskeny ágyakra és
a közöttük álló, kicsi faasztalra, amelyen egy halom könyv hever, és egy sűrűn használt olajlámpás. Ugyanaz az elrendezés, mint a nagynénjüknél, eltekintve attól, hogy a falakon ezredfordulós, popzenei utalások lógnak, amely csak Riley hatása lehet. Minden négyzetcentimétert Riley kedvencei foglalnak el, akiknek — Riley-t ismerve — az ikrek kénytelenek voltak hűségesküt tenni. A pillantásom végigfut a szobán, amelyet a Disneysztárokból tinisztárokká vált boldog arcok szegélyeznek, az American Idol szereplői, és nagyjából mindenki, aki egyszer is szerepelt a Teen Beat Magazin címlapján. És amikor megpillantom az ajtóra szögelt jegyzetlapot, önkéntelenül felnevetek, mert tudom, hogy ez az órarend, a manifesztált magániskolájuk házirendje senki mástól nem származhat, csakis az én kis szellemhugicámtól. 1. óra — Divat kezdőknek: Mit szabad és mit nem, és mi az, amit semmiképpen 2. óra — 101 hajviselet: Alapvető fésülési technikák, felvételi követelmény a Hajviselet 2. tantárgyhoz Szünet — 10 perc: Pletykálkodásra és szépítkezésre felhasználandó 3. óra — Celeb alapok: Ki menő, ki ciki, és ki nem az, akinek mindenki hiszi 4. óra — Népszerűség: Átfogó oktatás, hogyan szerezzük és tartsuk meg anélkül, hogy elvesszünk közben. Ebéd — 30 perc: Pletykálkodásra, szépítkezésre és ha muszáj, evésre felhasználandó 5. óra — Csók és smink: Minden, amit a szájfényről tudni akartál, de féltél megkérdezni 6. óra — Csókolózás 1: Mi undi, mi beteg, és mitől lesz a csók heves
Riley szokásos mániáinak felsorolása, amelynek utolsó pontjáról biztosra veszem, hogy nem volt alkalma megtapasztalni. Épp kimennék, gondolván, hogy semmi más látnivaló nincs, amikor megpillantok egy gyönyörű, kerek, drágaköves képkeretet, amely a magas ruhásszekrény tetején áll. Lábujjhegyre kell állnom, hogy elérjem. Tudom, hogy nem lehet Romyé és Rayne-é, mivel a fényképészetet csak sokkal azután találták fel, miután ők elhagyták Salemet. Hangosan felhördülök, amikor ránézek a képre, és a pillantásom végigfut a mi fotónkon. Én, Riley és a drága sárga labradorunk, Puszedli. A puszta látvány olyan tiszta, életszerű emléket idéz fel, hogy úgy érzem, mintha gyomron vágtak volna. Térdre ereszkedem a padlón, nem érdekel, hogy a durva fa összekarmolja a bőrömet, nem érdekel, hogy az arcomon legördülő könnyek az üvegre cseppennek, és csíkos, elmosódott lesz, és már nem a fotót nézem, hanem a fejemben zajló eseményeket. Visszajátszom a pillanatot, amikor Riley meg én összehajolva bohóckodtunk, Puszedli pedig izgatottan ugatva futkározott körülöttünk. Az egész csak percekkel a baleset előtt történt. A legeslegutolsó rólunk készült kép. Amelyről megfeledkeztem, mert Riley meghalt, mielőtt letölthette volna a számítógépére. Körülnézek a szobában, a könnyeimtől alig látok, és puhatolózó, vékony hangon így szólok: — Riley? Riley... itt vagy... látod ezt? — Vajon itt van, vajon az egészet ő találta ki, és egy sarokból figyel elbújva? A kardigánom ujjával megtörlöm az arcomat, aztán az üveget, és tudom, hogy ha nem is válaszol, még ha többé nem is érem el, ezt ő csinálta. Újrateremtette ezt a fotót. Az akarta, hogy legyen még egy emlékem arról, amin osztoztunk, és hogy ki voltam akkor, épp egy évvel ezelőtt
Kísértésbe esem, hogy visszavigyem magammal Lagunába, de inkább ott hagyom, ahol találtam. Ez egy nyárvidéki dolog. Nem élné túl a hazautat. Valami okból amúgy is jó érzés tudni, hogy itt van. Lemászom a létrán, vissza a nagyszobába. Biztos vagyok abban, hogy mindent láttam, amit kellett, és menni készülök. Majdnem a bejáratnál vagyok, amikor megpillantok egy festményt, amely befelé jövet elkerülte a figyelmemet. Egyszerű, fekete keretét néhány festett falécből szögelték össze elnagyoltan. De a figyelmemet a témája ragadja meg, egy vonzó, de — legalábbis a mai kor ízlésének — egyszerű nő szépen megfestett portréja. A bőre sápadt, ajkai vékonyak, és sötétbarna haját szigorúan hátrafésülték egy jó feszesen font kontyba. De nem számít, milyen komoly a póz, nem számít, milyen komor az arca, valami könnyedség csillan a szemében, mintha csak eljátszana a maga korának rendes, visszafogott nőalakját, mintha csak az illendőség kedvéért pózolna így, pedig a bensőjében olyan tűz szunnyad, amit kevesen hinnének el. Minél tovább nézek a szemébe, annál biztosabb vagyok benne. Megpróbálom kidumálni, meggyőzni magamat, hogy nem lehetséges, a legkevésbé sem — a tudat alatti gyanú, amely az elmúlt néhány hétben nem tágított tőlem, most a szemem előtt ölt testet, olyan tisztán, olyan ijesztőn, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. Halk hörrenésem visszhangzik a helyiségben, de csak én hallom, miközben kiviharzom az ajtón, vissza a földi síkra. El akarok menekülni az előttem lebegő arc elöl —messze a múlttól, amely az imént teljes kört alkotott.
Tizenkilenc Nem is gondolok rá. Át sem gondolom másodszor. Csak kaput nyitok, visszatérek a földi síkra, és Damenhez indulok. De aztán, amikor lassítok a kapunál, meggondolom magam. Ott lesznek az ikrek. Az ikrek mindig ott vannak. De mivel a kapu már nyílik, Sheila pedig boldogan int, hogy menjek, behajtok, és a park felé fordulok. Leállítom a kocsit a járdaszegélynél, és a hintákhoz megyek, majd elhelyezkedem a kis ülésen. Olyan erővel hajtom meg magam, hogy tényleg eszembe jut, hogy átfordulok-e. De nem fordulok át, csak lengek előre-hátra, élvezem a szelet az arcomon, ahogy egyre magasabbra szállok, és a gyomromban a kis emelkedő érzést, amikor lefelé zuhan a hinta. Behunyom a szememet, és Dament hívom — használom minden erőmet, ami maradt, mielőtt felébred a szörnyeteg, és elkezdi a szokásos elfoglaltságát azzal, hogy szabotál. Gyarapodnak a másodpercek, de nem számolok el tízig sem, amikor Damen megáll előttem. A levegő megváltozott, felforrósodott a jelenlététől, a pillantása csodálatos, langyos bizsergést kelt a bőrömön. És amikor kinyitom a szemem, hogy a szemébe nézzek — mint amikor először találkoztunk az iskolai parkolóban —, dermesztő és varázslatos, a teljes és tökéletes önátadás pillanata. A háta mögött lemenő nap élénk narancssárgába, aranyba és olyan ragyogó vörösbe burkolja, hogy úgy néz ki, mintha belőle áradna. Belekapaszkodom a pillanatba, fogom, amíg csak tudom. De már érzem, hogy csak idő kérdése, míg eltompul, és ismét közömbössé válok Damen iránt.
Felül a szomszédos hintára, felszárnyal magasra a levegőbe, és azonnal felveszi az én tempómat Mennyei, csodálatos magasságokba lendülünk, csak hogy rögtön vissza is ereszkedjünk— az elmúlt négyszáz évi kapcsolatunkhoz hasonlóan. De amikor Damen várakozással teli pillantással rám néz, tudom, hogy csalódást fogok okozni neki. Nem azért vagyok itt, mint gondolja. Mély lélegzetet veszek, legyűröm a gombócot a torkomban, és megszólalok: — Figyelj! — fordulok felé. — Tudom, hogy a dolgok mostanában... feszültek... — Elhallgatok, mert tudom, hogy ez aligha fedi a valóságot, de azért folytatom: — De, miután elmentél, valami kivételesre jöttem rá, és iderohantam, hogy elmeséljem neked. És ha a többi dolgot, legalább most, félre tudnánk tenni, akkor szerintem ezt biztosan hallani akarod. Damen félrebillenti a fejét. A pillantása beissza a látványomat, a tekintete olyan mély, sötét és erőteljes, hogy a torkomra fagy a szó. Muszáj lesütnöm a szememet, kis köröket rajzolok a lábujjammal a porba, és a szavakat úgy kell kilökdösnöm a számból, amikor megszólalok: — Tudom, hogy valószínűleg őrültségnek hangzik, akkora őrültségnek, hogy először el sem fogod hinni, de én mondom, nem számít, mekkora túlzásnak tűnik, teljesen és tökéletesen igaz, a saját szememmel láttam. — Elhallgatok, rálesek, és látom, hogy bátorítón, mégis türelmesen bólint. Ekkor megköszörülöm a torkomat, és kezdem elölről. Vajon miért vagyok ilyen ideges, amikor valószínűleg ő az egyetlen, aki ezt valóban megérti? —Na, tudod, mindig azt mondod, hogy a szem egy ablak a lélekre, és a múlt tükröződik benne, meg minden. És hogy fel lehet ismerni valakit az elmúlt életeidből pusztán azzal, hogy a szemébe nézel.
Damen bólint, nem sürget, nem foglal állást, mintha örökké ráérne, hogy megtudja, hová akarok kilyukadni. — Mindegy, az a lényeg... — Mély lélegzetet veszek, és remélem, hogy nem fog bolondabbnak tartani, mint amilyennek már amúgy is tart, és kibukik belőlem: — AvaRomy-és-Rayne-nagynénje! — A szavak olyan gyorsan futnak ki a számon, mintha egyetlen, nagyon hosszú szót alkotnának, Damen pedig csak ül, és olyan higgadtnak és nyugodtnak látszik, amennyire csak lehet — Emlékszel, amikor elmeséltem, hogy volt egy látomásom, amikor láttam magam előtt az életüket és a nagynénjüket? Hát, őrültségnek hangzik, de a nagynénjük most Ava. Meghalt a salemi boszorkányüldözés idején, és Avaként tért vissza ebben az életében. — Vállat vonok. Nem igazán tudom, hogyan lehetne ellenőrizni egy ilyen állítást. Damen szája kis mosolyra görbül, miközben megenyhül a pillantása. Lassan hintázik előre-hátra, és így felel: — Tudom. Hunyorgok, nem vagyok biztos abban, hogy jól hallottam. Megmozdul, olyan közel helyezkedik, hogy a térdeink majdnem összeérnek, és a szemembe nézve így szól: — Ava elmondta. Olyan gyorsan ugrom ki a hintából, hogy a láncok hátracsapódnak és összetekerednek, egészen magasra, aztán vissza, és szörnyű, tompa, csörömpölő hanggal pörögnek dühödten. A térdeim bizonytalanul reszketnek, miközben ránézek Damenre, és lassan végigmérem. Hogy képes ez a fickó, aki azt állítja, minden eddigi életemben szeretett, Avával barátkozni, veszélybe sodorni az ikreket, és így elárulni engem? De ő csak néz rám, a szemében nyoma sincs aggodalomnak. — Ever, légy szíves! — Csóválja a fejét. — Nem az van, amire gondolsz. Összeszorítom a számat, és félrenézek, gondolkodom, hol hallottam én már ezt? Ja, igen, Ava. Úgy
néz ki, ez a kedvenc, leggyakrabban ismételt mondata, és nem tudom elhinni, hogy Damen bedőlt neki. — Az akashban látta. És ma, amikor képtelen voltam segíteni neked, én is meggyőződtem róla. Rendbe szedte a házát, próbálta megtalálni a megfelelő alkalmat, hogy elmondja nekik, és hát ugyan hittem neki, nem voltam biztos abban, hogy tényleg ez a legjobb a lányoknak Ezért ma, amikor egy kis útmutatást kértem, hogy mi lenne a legjobb döntés, felfedte a történetet. Valójában most is vele vannak. — Szóval ez van — nézek rá. — Ava már nem gonosz, egymásra találtak az ikrekkel, mi pedig visszakapjuk az életünket. — Próbálok nevetni, de nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna. — Tényleg? Visszakapjuk az életünket? — néz rám félrebillentett fejjel. Felsóhajtok, mert tudom, hogy nincs más választásom, csak hogy megpróbáljam elmagyarázni, ez a legkevesebb, amit tehetek Lerogyok a hintára, a vastag fémláncra fonom az ujjaimat, és megszólalok: — Ma... Nyárvidéken... a látszat ellenére, egyáltalán nem az volt, aminek látszott. És meg akartam magyarázni, mindent meg akartam magyarázni, ami történt mostanában, de amikor olyan gyorsan eltűntél, én... — Összeszorított szájjal elfordítom a fejemet. — Akkor miért nem magyarázod meg most? — kérdezi Damen engem vizsgálgatva. — Itt vagyok. Tiéd minden figyelmem. — A hangja olyan merev és hivatalos, hogy megszakad a szívem. Milliónyi kicsorbult szilánkra törik, ahogy ott ül mellettem, és olyan csinos, erős, olyan jó szándékú... És csak helyesen akar cselekedni, mindegy, mi az ára. Én pedig olyan nagyon szeretnék felé nyúlni, és szorosan magamhoz ölelni, megtalálni a módját annak, hogy
megmagyarázzam végre. De képtelen vagyok, a szörnyeteg túszul ejtette a szavakat bennem, így csak vállat vonok, és azt mondom: — Az... teljesen ártatlan dolog volt. Tényleg. Miértünk tettem, a látszat ellenére. Damen olyan türelemmel és szeretettel néz rám, hogy nem tehetek róla, de bűntudatom támad. — És mondd csak, megtaláltátok, amit kerestetek? — kérdezi. A kérdés elég álságosnak tűnik, s csak találgatni tudom, mi lehet a valódi szándéka. Hallgatok, és próbálom nem behúzni a nyakamat a sötét, kutató pillantásától. Izzad a tenyerem. — Tudod, hogy milyen rosszul éreztem magam, amiért rátámadtam, meg minden... úgyhogy gondoltam, ha elviszem Nyárvidékre, akkor talán meggyógyul, és... — És...? — kérdezi a hangjában négyszáz év türelmével, miközben azon gondolkodom, hogy megunja-e valaha, hogy ilyen elnéző, és ilyen régóta szenved, különösen, ha rólam van szó. — És... — Próbálom kimondani, hogy mi történt, de nem megy. A szörnyeteg felébredt, a sötét varázslat megfogott, én pedig alig birok már kitartani. Megrázom a fejemet, és idegesen piszkálom a hamis teknőspáncél gombokat a pulcsimon. — És... semmi Komolyan, ennyi. Csak reménykedtem, hogy meggyógyul, és ezek szerint így is történt. Damen fegyelmezett, nyugodt arckifejezéssel tanulmányoz, mint ha tökéletesen megértene. És az a helyzet, hogy meg is ért. Megérti, mi van akadozó szavaim mögött. Túl jól érti. — Szóval, mivel már ott voltunk, gondoltam, megmutatom neki, és abban a pillanatban, ahogy meglátta a Csarnokot, berohant, és a többi, ahogy mondani szokták, már történelem. — A pillantásom találkozik Damenével. Egyikünkre sincs hatással az irónia.
— És te bementél utána a Csarnokba? — Résnyire szűkül a szeme, úgy néz rám, mintha már tudná, hogy engem már nem látnak ott szívesen, de azt akarja, hogy én mondjam ki. A teljes vallomást akarja arról, hogy milyen sötét és torz lettem. Mély lélegzetet veszek, és lezseren hátralököm a hajamat az arcomból. — Nem, csak... — hallgatok el. El kellene mondanom a kirándulásomat a senki földjére, de gyorsan úgy döntök, nem teszem. Vajon amit ott láttam, inkább az én tükörképem volt, a lelkiállapotom, nem egy valódi hely? — En, ohm, csak vártam kint — vonom meg a vállamat — Kicsit eluntam magam, és gondoltam, hogy eljövök, meg minden, de azt is biztosra akartam tudni, hogy hazatalál, úgyhogy csak... elvoltam. — Bólintok, kissé túl erősen, ami közel sincs a meggyőzőhöz. Hosszú, fájdalmas pillantást váltunk, és mindketten tudjuk, hogy hazudok — hogy ez volt a lehető legpocsékabb alakításom. És valami furcsa, ismeretlen okból Damen olyan végleges, lemondó vállrándítással fogadja ezt el, hogy akaratom ellenére csalódottságot érzek. Az a kicsi, józan szikrája az énemnek azt kívánja, bárcsak kihúzná valahogy belőlem, hogy véget vethessünk végre ennek az egésznek. De Damen csak néz rám, míg el nem fordulok, és megjegyzem: — Jó tudni, hogy egyedül eljársz Nyárvidékre, velem meg nem voltál hajlandó eljönni. — Tudom, hogy ezt nem érdemli meg, de akkor is ez van. Megragadja a hintámat, és magához húz. Az állkapcsa megfeszül, az ujjai a láncot markolják, és összeszorított foggal így szól: — Ever, én nem magam miatt mentem oda. Miattad mentem. Nagyot nyelek, és mást sem akarok, csak elfordulni tőle, de nem lehet, fogva tart a pillantása.. — Próbáltalak elérni, hogy segíthessek. Annyira távoli voltál, egyáltalán nem önmagad, és napok óta nem voltunk
együtt igazán. Eléggé nyilvánvaló, hogy mindent megteszel annak érdekében, hogy elkerülj, már nem akarsz velem lenni, legalábbis nem itt, a földi síkon. — Ez nem igaz! — A hangom olyan reszketeg és magas, hogy kizárt, hogy elhiggye, amit mondok, de azért folytatom: — Látszik, hogy nem vetted észre, de mostanában sokat dolgozom. A nyaram eddig úgy telt, hogy könyveket rendszereztem, a kasszában dolgoztam, és jósoltam Avalon álnéven. Úgyhogy ja, talán egy kis meneküléssel akarom kényeztetni magamat, ez olyan rossz? — Összeszorítom a számat, és egyenesen a szemébe nézek. Tudom, hogy amit mondtam, annak a legnagyobb része igaz, és azon gondolkodom, hogy számon kéri-e azokat a részeket, amelyek nem. De csak megcsóválja a fejét, és nem hajlandó eltérni a tárgytól. — És most, hogy Jude jobban van, most, hogy egy nyárvidéki utazással meggyógyítottad, kíváncsi lennék, milyen kifogást találsz legközelebb? A fogaim között szívom be a levegőt, és félrenézek. Meglep, hogy így válaszol, és az az igazság, fogalmam sincs, mit mondjak erre, ötletem sincs, most mi jön. A cipóm orrával elrúgok egy kis kavicsot. Képtelen vagyok a vallomásra, túl fáradt és elgyötört vagyok, hogy kitaláljak bármit is. — Tudod, valaha a földi síkon is olyan ragyogó és sugárzó voltál, mint ma Nyárvidéken. — Nagyot nyelek, és leszegem a fejemet. Alig hiszek a fülemnek, amikor Damen így folytatja: — Tudok a varázslatról, Ever. — Halk a hangja, majdnem csak suttogás, de a szavak sikolyként visszhangzanak. —Tudom, hogy nem bírsz vele. Bárcsak hagynád, hogy segítsek! Megmerevedek. Az egész testem megfeszül, miközben a szívem erőszakosan dörömböl a mellkasomban. — Felismerem a jeleket. Az idegességet, a hazudozást, a fogyást, a... rossz megjelenést. Függő vagy, Ever. A mágia
sötét oldala. Jude-nak nem kellett volna belerángatnia téged. — A fejét csóválja, és a pillantása nem ereszti az enyémet. — De minél előbb beismered, annál hamarabb tudok segíteni, hogy jobban legyél. — Ez nem... — Beszélni akarok, de nem találom a szavakat. A szörnyeteg átvette az uralmat felettem, el akar választani minket. — Nem ezért mentél a Tudás Nagy Csarnokába? Hogy segíthess nekem? — Látom, hogy az arca fájdalmas meglepettséget tükröz. De ez nem elég, hogy megállítsa a szörnyeteget, közel sem. A vonat még csak most húzott ki az állomásról, hosszú utat fog még megtenni. — Mondd csak, mit láttál? Veled mit osztott meg a mindenható akash? — Semmit— teleli fáradt hangon, megsemmisülve. — Semmit nem tudtam meg. Kétségtelen, hogy amikor egy problémát az adott ember hozott létre, nem lehet hozzáférni ott, ahol mások is érintettek. Megtiltották, hogy bármilyen módon vagy, tormában beavatkozzam. — Vállat von. — Gondolom, ez is része az utazásnak. De egy dolog világos, Ever. Múlt csütörtök este Roman említett egy varázsigét, és mióta Jude odaadta neked azt a könyvet, semmi sem a régi. Veled, velünk, minden megváltozott. — Rám néz, megerősítést vár, de nem jön, nem tud. — Nektek, kettőtöknek hosszú és bonyolult múltatok van, és elég nyilvánvaló, hogy még nincs túl rajtad. És nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy útban van. A varázslat van útban, és ha nem vagy óvatos, elpusztít, Ever. Már láttam ilyet. A pillantásom az arcát kutatja, és tudom, hogy próbál egy képet küldeni, valamiféle üzenetet, de a furcsa, idegen lüktetés teljes erővel dobol — fényesen ég a sötét láng —, és elgyengíti az erőmet, hogy ne tudjam elkapni Damen gondolatait, az energiáját, a bizsergését, a melegét, egyáltalán semmit. Felém mozdul, megszorítja a vállamat, mire észbe kapok. A szemembe néz, elszántan és szándékosan, eltökélte, hogy egyszer s mindenkorra véget vet érmek.
De akármennyire is akarom, nem engedhetem be, nem hagyhatom, hogy így lásson. Az ellenérzés, amit a szememben lát, nem tőlem származik, hanem a szörnyetegtől, de ő nem tudja megkülönböztetni. És ugyan nagyon szeretném megenni, ez csak azt bizonyítja, hogy Damennek igaza van, hogy veszélyes vagyok és irányíthatatlan, csak nemet intek, és ott hagyom. Visszamegyek a járda mellett parkoló kocsimhoz. Visszafordulva odaszólok: — Sajnálom, Damen, de nincs igazad. Nagyon nincs. Csak túl sokat dolgozom, nagyon fáradt vagyok, ahogy már mondtam is. És ha majd úgy érzed, hogy felmentést adnál... hát, tudod, hol találsz.
Húsz A kapuig sem érek el, amikor a kocsi eltűnik, és a hátsóm olyan gyorsan és keményen csapódik a betonhoz, hogy beletelik egy pillanatba, mire rájövök, hogy eltűnt alólam az autó. Kábultan pillantok körül, próbálok rájönni, mi történt, amikor egy száguldó Mercedes süvít felém, és kis híján áthajt rajtam, miközben a sofőr dudál, felmutatja a középső ujját, és ocsmányságokat ordít. Az útszélre iszkolok, szorosan behunyom a szememet, hogy új kocsit manifesztáljak, ezúttal valami erősebbet, gyorsabbat. Egy lángvörös Lamborghinit képzelek magam elé, és olyan tisztán látom, hogy megdöbbenek, amikor kinyitom a szememet, és nincs sehol. Mély lélegzetet veszek, és megpróbálom újra, először egy Porschét, aztán egy Miatát, mint amim otthon van, de nem jön össze, így egy ezüst Priusszal próbálkozom, amilyet Munoz vezet, ezt követően egy Smarttal — de semmi sem történik. Annyira kétségbeesetten akarok egy járgányt, hogy boldogan beérném egy robogóval, de amikor még azt sem tudom elővarázsolni, csak félig viccből megpróbálkozom egy pár görkorival. Amikor a végén egy pár fehér bőrcsizmával végzem, amelynek két fémcsík van a talpán a kerekek helyett, rájövök, mekkora a baj. Ekkor döntök úgy, hogy inkább futok. Örülök, hogy tudom, hogy ha más nem is, az erőm és a gyorsaságom még megvan. A lábam dobog a betonon, a sarkam könnyedén, erőfeszítéssel csapódik be, miközben a parti autópálya kanyargós, meredek dombjai között futok, a szándékom szerint egyenesen hazafelé, csakhogy elhúzok a kanyar mellett, és
helyette máshová megyek. Valami jobb helyre. Valahová, ahol ott van minden, amire szükségem van — minden, amire csak vágyhatok. Annyira céltudatos vagyok, annyira elszántan akarok a célba érni, hogy nem számít, mi az ára, egyre gyorsabban haladok, és nagyon hamar odaérek. Roman ajtaja elé. A testem remeg a vágyakozástól, a várakozástól, és közben a sötét láng olyan fényesen ég bennem, hogy félő, elemészt. Behunyom a szemem, és érzem, érzékelem őt. Roman odabent van. Csak ki kell nyitnom az ajtót, és az enyém. Egyetlen sima mozdulattal bejutok. Az ajtó olyan durván csapódik a falnak, hogy az egész ház beleremeg, én pedig beosonok a hallba, gyorsan, némán. Romant a dolgozószobájában találom. A kanapén heverészik szétvetett karral, az arcán várakozást látok, mintha számított volna rám. — Ever —biccent, és egy cseppet sem lepődött meg, nem is ütközik meg. — Neked tényleg problémáid vannak az ajtókkal, ugye? Ezt is ki kell cserélnem? Tétovázás nélkül felé indulok, a neve dorombolás az ajkamon, a testem vágyakozik a pillantása hűvöse után. Lassan, egyenletesen bólogat, mintha olyan zene ütemére tenné, amit csak ő hall. Felvillan az Ouroboros tetoválás. Halk, kimért hangon így szól: — Kedves, hogy beugrattál, szívem, de igazság szerint a múltkor jobban tetszettél. Tudod, amikor odakint ácsorogtál abban az elragadó, átlátszó hálóruhádban. — A szája sarka felfelé görbül. Cigarettát csúsztat az ajkai közé, meggyújtja, és hosszan, megfontoltan szív egy slukkot. Gondosan időzített füstkarikákat fúj felém, és hozzáteszi: — Ahogy most elnézem... hát, nem mondhatnám, hogy a legjobb formában vagy. Valójában meglehetősen... éhesnek tűnsz, nem igaz? Megnedvesítem az ajkaimat a nyelvemmel, és megkísérlem az ujjaimmal átfésülni a szomorú kócot, amit hajként viselek.
Ami egykor ragyogó, sűrű sörény volt, amelyre mérhetetlenül büszke voltam, most fakó, töredezett végekből álló patkányfészek. Többet is tehettem volna, valami erőfeszítést, fújhattam volna magamra parfümöt, felvihettem volna némi korrektort, vehettem volna a fáradságot, hogy manifesztáljak pár új ruhát, amelyek illenek az újabban megfogyott alakomra. Összegörnyedek Roman pillantásának súlya alatt, amely végigméri lefogyott testemet, és láthatóan messze nincs lenyűgözve attól, amit fel tudok neki ajánlani. — Komolyan, szívem, ha így berontasz ide, akkor kissé szalonképesebben kellene kinézned. Én nem vagyok Damen, szivi. Én nem fogok csak úgy megkefélni akárkit. Megvannak a magam elvárásai, tudod? Behunyom a szemem, hajlandó vagyok megtenni bármit, amit szeretne, hogy vele lehessek, és tudom, hogy sikerül, és amikor felnézek, látom, hogy elüvegesedik a tekintete. — Drina! — suttogja. A cigaretta kiesik a szájából, és lyukat éget a szőnyegbe, miközben a pillantása felfal. Elefántcsontszín, halvány bőrt lát, rózsás ajkakat és rézvörös hajzuhatagot, amely a vállamra omlik, amikor letérdelek elé, és vékony, hosszú ujjaim között eloltom a cigarettát, majd a térdére teszem a kezemet. — Istenem... ez... nem lehet... valóban... ? — Megrázza a fejét, és megdörzsöli a szemét, majd belenéz a smaragdszín szempárba, és nagyon szeretné elhinni. Behunyom a szemem, élvezem az érzést, a jegességét, feljebb csúsztatom a kezemet a térdéről a combjára, egészen közel ahhoz, amit akarok, még feljebb, aztán... Haven áll mögöttem. A szeme szikrázik, a keze ökölbe szorul, és nem tehetek róla, de az jut eszembe, hogy vajon mióta figyel minket, mivel nem is hallottam bejönni, és ami azt illeti, nem is éreztem. De Haven egyáltalán nem lényeges itt. Pusztán egy idegesítő akadály, akinek az a rossz szokása, hogy az utamba áll. Könnyedén elsöpörhetem.
— Mit gondolsz, mi a francot csinálsz, Ever? — Felém indul, kíméletlen, összeszűkülő pillantása végigmér, meg akar félemlíteni, de nem sikerül neki, nem sikerülhet, csak még nem tudja. — Ever? — hunyorog Roman. A pillantása kettőnk között cikázik, képtelen elhinni, amit lát. — Miről beszélsz, szivi, ez nem Ever... ez... De csak ennyi az egész, pusztán Haven szavai, és máris lát engem, átlát a kreált álcán. — A pokolba'. — ordít fel, és olyan durván lök el, hogy átrepülök a szobán, egy asztal felett, és egy székre zuhanok, aztán Haven mellett érek földet. — Mégis miféle szaros húzás volt ez? — Roman rosszallóan ráncolja a homlokát, őrjöng, hogy így játszottam vele. Nagyot nyelek, a tekintetem nem ereszti az övét. Haven közben fekete bőr és csipke együttesben mozdul felém, jeges lehelete az arcomba csap, miközben a körmei a csuklómba marnak. — Nem kellene neked valahol máshol lenned? — kérdezi. A szavak összeszorított fogai mögül törnek elő. — Tényleg, Ever, Damen tudja, hogy itt vagy? Damen. A név megmozdít valamit — valamit egészen mélyen. Valamit, amitől a kezem megmarkolja az amulettemet, és egy apró lépést teszek hátrafelé. Haven tekintete mar, az arca eltorzul a dühtől. — Tényleg nem bírod, mi? Nem bírod elviselni, hogy nekem van valamim, ami neked nincsen. — Megrázza a fejét. — Óva intesz Romantól, próbálsz elijeszteni, hogy megszerezhesd magadnak. Nos, híreim vannak, Ever. Megváltoztam. Ahogy te azt el sem tudod képzelni. — Próbálom elrántani a kezemet, hátralépni és kitömi, de a szorítása túl erős, túl elszánt, és ha a szeméből jól látom, még messze nem végzett velem. — Neked itt semmi dolgod. Nem
kellett volna idejönnöd. Nem akarom, hogy itt legyél. Roman sem akarja, hogy itt legyél. Nem látod, micsoda egy vicc vagy? — Nézi a pattanásos államat, beesett mellkasomat, amely szöges ellentéte az ő porcelánbőrű tökéletességének és domborulatainak. — Fordulj szépen sarkon, és menj vissza oda, ahonnan jöttél, jó? Most mára saját szabályaim szerint élek, és ezek a szabályok a következők: ha nem takarodsz el innen, ha megpróbálod elnyújtani ezt a látogatást, és valami őrültséget csinálni, akkor te leszel az, akinek baja esik. — Az ujjai a csuklóm köré fonódnak, míg nem érnek körbe rajta, és a pillantása egyszer sem rezdül. — Szarul nézel ki. Elcseszett hajú, pattanásos roncs vagy. — Megrázza a fejét, a haja fekete, hullámos tincsek és platinaszőke frufru fényes örvénye. — Mi történt, Ever? Damen meggondolta magát, mégsem akarja veled tölteni az örökkévalóságot, és megvonta az elixírutánpótlást? Szóra nyitom a számat, de nincsenek szavaim. Romanre nézek, könyörgök, rimánkodom, hogy lépjen közbe és segítsen, de ő csak legyint, a szemében látom, hogy végzett velem. Most már tudja, hogy nem Drina vagyok, egyedül maradtam. Más választásom nem lévén, felemelem azt a kezemet, amelyiket Haven olyan erősen szorítja, hogy már elfehéredett és elzsibbadt, aztán olyan hirtelen és váratlanul megpördítem őt, hogy mire szembeszállhatna velem, a háta a mellkasomhoz csapódik. A számat a füléhez tartva így szólok: — Sajnálom, de nem tudom elnézni, ha így beszélnek velem. — Érzem, hogy küzd ellenem, szabadulni próbál, de nincs értelme, senki sem győzi le a szörnyeteget, senki sem, csak... A pillantásom az előttünk függő aranyozott keretű tükörre téved, és a látványunk mellbe vág — Haven gyűlölettel teli pillantása tökéletes mása az enyémnek. Az arcom olyan dühös, olyan eltorzult, annyira... iszonyatos, hogy alig ismerek
magamra. Végre látom, amit ők egész idő alatt láttak, a saját lealacsonyodásomat. Elernyednek az ujjaim, ami épp elegendő, hogy Haven kiszabadítsa magát. Dühödten felém fordul, magasra emeli az öklét, fejében a hét csakra pontos térképével. De mire befejezné a mozdulatot, eltűnök. A háta kínzó reccsenéssel csapódik mögöttem a falnak, amikor ellököm, és kimenekülök az utcára. Bizonygatom magamnak, hogy semmi baja, a halhatatlanok mindig meggyógyulnak. De abban nem vagyok biztos, hogy én is meggyógyulok.
Huszonegy Amikor odaérek az üzlethez, arra számítok, ott találom Jude-ot, de az ajtó zárva van, és a táblán ez áll: ZÁRVA. Miután megpróbálom gondolattal kinyitni, és kudarcot vallok, átkutatom a táskámat, és reszkető ujjakkal keresem a kulcsomat. Kétszer is elejtem, mire sikerül bejutni. Olyan gyorsan süvítek el a CD-állvány mellett, hogy megfeledkezem a jobb oldalon lévő angyalszobrocskákról, amelyek egy halom üvegtörmelékként végzik a padlón. De nem állok meg, hogy rendet rakjak. Oda sem nézek. Csak megyek a hátsó szobába, az íróasztalhoz, ahol kihúzom a széket, és teljesen összeomlok. Az asztalra borulok, a homlokomat a fához szorítom, és küzdök, hogy egyenletes ritmust parancsoljak a pulzusomnak, és lelassítsam a lélegzésemet. Halálra rémülök attól, amit tettem, attól, amilyen mélyre süllyedtem. A tíz perccel ezelőtt történtek újra és újra lejátszódnak a fejemben. Így maradok egy ideig, míg le nem hűl a bőröm, és el nem kezd tisztulni az agyam. Amikor végre felemelem a fejemet, és körülnézek, észreveszem, hogy a naptár leszakadt a falról, és előttem van az asztalon. A mai dátumot pirossal bekarikázták, mellette pedig egy kérdőjel áll, és a nevem aláhúzva, és Jude rendetlen macska kaparásával a következő szavak: talán ez működik? És egyszer csak megértem. A megoldás, amire vártam, most jött el, hála Jude-nak, éppen itt van, karnyújtásnyira tőlem. Olyan hihetetlenül nyilvánvaló, hogy el sem hiszem, hogy még nem gondoltam erre. Jude felületes karikájára bámulok, és benne a kisebb, nyomtatott körre, amely a holdfázisokat jelzi.
Az a helyzet, hogy a mai napot egy teljesen beszínezett kör jelzi, tehát ma holdfogyatkozás van. Hekaté felébred. Hirtelen pontosan tudom, mit kell tennem. Ahelyett, hogy az újholdra várnék, hogy megkérjem az istennőt, fordítsa vissza a varázslatot, ahogy az ikrek mondták (ami valószínűleg csak arra volt jó, hogy felbosszantsa a királynőt, ami miatt ilyen nyomorúságos kudarcot vallottam), a mai napra kellett volna várnom, hogy újból elsötétüljön a Hold, és visszatérhessek a forráshoz — pontosan oda, ahol elkezdtem — Hekatéval, az alvilág úrnőjével, és szövetséget kössek vele. A fiókba nyúlok, de nem az Árnyak könyvéért, hanem azért, hogy átkutassam a hozzávalókért, amelyekre szükségem lesz. Fejben ígéretet teszek Jude-nak, hogy később kárpótolom érte, miközben összeszedem a kristályokat, gyógynövényeket és gyertyákat a táskámba, majd a vállamra kanyarítom, és a partra indulok — ez az egyetlen hely, ahol nemcsak a megfelelő egyedüllétet, hanem a rituális fürdőhöz szükséges vizet is megtalálom. Semmi perc múlva már ott állok a szikla peremén, a lábujjaim a kő szegélyére görbülnek, és kinézek az óceánra. Olyan sötét, hogy egybeolvad az éggel. Felidézem az egy hónappal ezelőtti, ugyanilyen éjszakát, amikor Damennel jöttem ide, és biztos voltam abban, hogy nem tudok mélyebbre süllyedni annál, hogy halhatatlanná változtatom a legjobb barátnőmet. Akkor fogalmam sem volt, hogy annál is van lejjebb. Lemegyek az ösvényen, alig várom, hogy belekezdjek. Óvatosan megyek a kiálló sziklák és a recés fordulók között. A szívem dörömböl, a testem nyirkos az izzadságtól, és az az érzés nőni kezd bennem, tudom, hogy el kell kezdenem, mielőtt újból átveszi felettem az uralmat. Mélyen a homokba süppedő lábakkal a barlang felé megyek, bízom abban, hogy üres, épp, ahogy hagytuk. Tudom, hogy úgy van, ahogy Damen
mondta: az emberek ritkán veszik észre, ami az orruk előtt van. És ezt biztosan nem látják. Ledobom a táskámat, és előveszem a hosszú gyertyát és egy csomag gyufát. A gyufa szisszenését és a sercegést a lágyan lüktető hullámok zaja kíséri. A homokba állítom az égő gyertyát, és elhelyezem az eszközeimet a takarón. Egy perc alatt elrendezem őket, majd levetkőzöm, és kimegyek a barlangból. Magam köré fonom a karomat, nekifeszülök a bőrömet szúró szélnek, és megpróbálom felmelegíteni magam. Nem vagyok hajlandó észrevenni az ujjaimat bökő bordáim kitüremkedését, és ahogy a csípőcsontom kiáll. Azt mondom magamnak, hogy most már vége lesz, a gyógyulás közel van, és senki, még a szörnyeteg sem akadályozhatja meg, hogy meggyógyuljak. A habos, fehér tajték felé sietek, keserű, hideg marásától csikorog a fogam, és lemerülök a hullámok közé. Szorosan behunyom a szememet a sós csípés ellen, a fülem megtelik hangos, üvöltő morajlásával. Amikor a hullámok támadása véget ér, a hátamra fordulok. A hajam körém terül, a testem súlytalan, megszabadul a terhétől. A mellkasomhoz húzom a térdeimet, és felnézek a sötét, komor égre, amely olyan hatalmas és rejtélyes, hogy fel sem foghatom. Megmarkolom az amulettet, amelyet Damen tett a nyakamba, segítséget és védelmet kérek a kristályoktól, hogy távol tarthassam a szörnyeteget, amíg megteszem, amit szükséges. Hekaté kezébe teszem a sorsomat, bízva, hogy mint a jin és a jang, minden sötétségnek meg van a maga fénye. Újra meg újra lemerülök, míg meg nem tisztulok, és megújulva készen állok elkezdeni. A partra gázolok, a testemről víz csepeg, és csupa libabőr vagyok, de szinte észre sem veszem. A hideget enyhíti a bizonyosság melege, a meggyőződésem, hogy másodpercekre vagyok attól, hogy lemészároljam a szörnyeteget, és megmeneküljek.
A barlang falai között pislákol a gyertya fénye, a sötétség és fény árnyai váltakoznak. Miután megtisztítom az athamét, háromszor áthúzom a gyertya lángján, és letérdelek a varázskör közepére. Az egyik kezemben füstölő, a másikban az athame, és újra elvégzem a múltkori rituálét, de ezúttal hozzáteszem: Hekatét szólítom, az alvilág, mágia, a sötét Hold úrnőjét, Oldja fel az átkot, vágja el a kötést, oltsa ki a sötét lángot! Ó, boszorkányok nagy védelmezője, szeretett anya, szűz és vén, így akarom, ez a szavam — így legyen! Elképedten kapok levegő után, amikor szél süvít át a barlangon, és villámcsapás reccsenése hallatszik a fejem fölött. Az ereje olyan erős rezgést vált ki a köböl, hogy felborulnak az egymásba rakott székek, amikor a föld megmozdul. Ritmikus, földrengésszerű remegés és rázkódás támad, valahonnan a mélyből érkező lüktetés — erősödik, egyre erőszakosabb, egyre terjed. Sziklák válnak le a falakról és omlanak körém. Minden összeomlik, széthullik, és semmi sem marad, csak a talaj, amelyen térdelek, törmelékhegy és az éjszakai ég. A föld még mindig mozog körülöttem, amikor felemelkedem, és köszönetet mondok. Miközben átvágok a füstön és a romok között, végigsimítom sűrű, fénylő hajamat, és olyan gyorsan és könnyedén manifesztálok egy öltözet tiszta ruhát, hogy nem marad kétségem afelől, hogy az akaratom beteljesült.
Huszonkettő — Ott vagyunk már? Piszkálom a lágy, selymes kendőt, amivel Damen bekötötte a szememet. Ostoba formalitás, mivel mindketten tudjuk, hogy nem kell néznem, hogy lássak, de ettől még ő elhatározta, hogy titokban tartja, úgy dönt, hogy minden egyes ponton végigmegy, akár szükséges, akár nem. Felnevet, és a hangja olyan dallamos, hogy megdobban tőle a szívem. A kezemet fogja, az ujjaink összefonódnak, és a tenyere majdnem-érintése a legmelegebb, legfinomabb bizsergést és forróságot sugározza — amit soha többé nem fogok magától értetődőnek tekinteni, főleg, miután már tudom, hogy milyen, ha teljesen elvész. — Felkészültél? — kérdezi mögém lépve. Kioldja a csomót a tarkómon, leveszi a kendőt, és lesimítja a hajamat, majd maga felé fordít, és hozzáteszi: —Boldog születésnapot! Elmosolyodok — még mielőtt kinyithatnám a szememet. Meggyőződésem, hogy bármi is legyen, biztosan jó. Amint megpillantom, levegőért kapok, leesik az állam, és a torkomra szorított kézzel bámulom a csodálatos látványt, ami alig látszik lehetségesnek —még Nyárvidékhez képest is. — Mikor csináltad ezt? — kérdezem, és küzdök, hogy felfogjam az egészet. Egy tökéletes utópiára bámulok, egy látszólag végtelen, vörös tulipánokkal teli mezőre, amelynek a közepén egy kis házikó áll — Biztosan nem most csináltad. Damen vállat von, az arcomat vizslató pillantásától felforrósodik a testem.
— Már tervezgettem egy ideje, és mivel a kunyhó nem teljesen az én művem, kicsit átalakítottam, de a tulipánokat kifejezetten neked csináltam. — Rám néz, és magához húz. — Csak azt akartam, hogy jobban légy, hogy együtt élvezhessük, csak mi ketten, tudod. Bólintok. Szeretetteljes, hálás pillantásától elpirulok, ahogy a megmagyarázhatatlan szégyenlősség rám tör. — Csak mi ketten? — billentem oldalra a fejemet, és végignézek rajta. — Úgy érted, hogy nem kell visszarohannunk a meglepetés bulira? Damen felnevet, és bólint, majd a vibráló, ragyogó vörös mezőre vezet. — Még készülődnek, megígértem, hogy kicsit később benézünk, de egyelőre, mit gondolsz? Pislogok, vagyis összevissza pislogok, mert nem akarok sírni. Itt nem. Most nem. Nem ezen a hatalmas mezőn, amely a halhatatlan szerelmünket képviseli. Nyelek egy nagyot, és a torkomba nőtt gombóc ellenére így szólok: — Azt gondolom... azt gondolom, hogy hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy ismerhetlek téged, hogy szerethetlek, és azt gondolom... azt gondolom, hogy fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküled. És azt gondolom, hogy hihetetlenül hálás vagyok, hogy nem mondtál le rólam. — Soha nem mondanék le rólad — feleli hirtelen elkomorodó arccal, a szemembe nézve. — Nos, biztosan kísértésbe estél — fordulok meg. Eszembe jut, milyen sötétre fordultak a dolgok, milyen messzire mentem, és néma köszönetet mondok Hekatének, hogy teljesítette a kívánságomat és visszaadott mindent, ami a világomban fontos. — Egy pillanatra sem — szól. Az államnál fogva maga felé fordítja a fejemet — Egyszer sem. — Tudod, igazad volt. A varázslattal kapcsolatban. — A számba harapok, és szégyellősen nézek rá.
De ő csak biccent, nem mintha nem olyasmit ismertem volna be, amire még nem jött rá. — Én... elmondtam egy varázsigét... egy kötést, és... hát, pont az ellenkezőjét értem el vele, mint reméltem. Véletlenül Romanhez kötöttem magam. — Nagyot nyelek, látom, hogy kifejezéstelen arccal figyel, és képtelenség olvasni az arcáról. — És... először nem mondtam el neked, mert... hát, mert nagyon szégyelltem. Olyan volt... mintha a megszállottja lettem volna, és... — Megrázom a fejem és fintorgok, amikor eszembe jut, miket mondtam és tettem. — Mindegy, csak itt voltam egészséges. Nyárvidéken. Ezért könyörögtem, hogy gyere ide velem. Részben, hogy újra egésznek érezzem magam, részben pedig, mert a szörny... a varázslat nem hagyta, hogy őszinte legyek a földi síkon, akármikor megpróbáltam, nem tudtam kimondani a szavakat, és nem hagyta, hogy elmondjam... és csak azért, hogy... Damen az arcomra teszi a kezét, és rám néz: — Ever — suttogja —, minden rendben van. — Sajnálom — motyogom. Érzem, ahogy a karja átölel, és magához szorít. — Annyira, de annyira sajnálom! — Most már vége? Hogy oldottad meg? — húzódik el tőlem. Félrebiccentett fejjel néz rám. — Aha — bólintok, és a kézfejemmel megtorlóm a szememet. — Most már minden rendben... jobban vagyok, és a Roman iránti meg szállottságomnak vége van. Én csak... gondoltam, hogy tudnod kell. Utáltam titkolni előled. Damen felém hajol, és homlokon csókol, aztán rám néz, és így szól: — És most, mademoiselle, szeretne nekivágni? — Széles gesztussal, mélyen meghajol előttem. Elmosolyodom, és kézen fogva átröpít a mezőn, a gyönyörű házacskába, amely olyan csodaszép, olyan díszesen megmunkált, hogy nem tehetek róla, de megint csak levegő után kapkodok.
— Mi ez a hely? — kérdezem a fehér, kifényesített márványpadló és a boltíves mennyezet láttán, amelyen egy lélegzetelállító freskó díszlik, rajta ragyogó, rózsás arcú kerubok csintalankodnak egyéb mennyei teremtmények társaságában. Damen rám mosolyog, és egy tojáshéjszín kanapé felé int, amely olyan puha és párnázott, hogy hatalmas pillecukorfelhőnek látszik. — Ez a születésnapi ajándékod. És, akármilyen furcsa véletlennek tűnik is, egyúttal az évfordulós ajándékod is. Hunyorogva végigfutok az emlékeim hosszú során, de nem találok semmit. Még nincs egy éve, hogy először találkoztunk — vagy legalábbis ebben az életben, úgyhogy nem igazán tudom, milyen „évfordulóra" gondol — Augusztus nyolcadika — biccent tanácstalan képem láttán. —Augusztus nyolcadika, ezerhatszáznyolcban, hogy pontos legyek, ez volt az első nap, amikor találkoztunk. — Tényleg? — hördülök fel. Csak erre vagyok képes, úgy megdöbbenek a hírtől. — Tényleg — mosolyog rám, és hátradől a felhőpárnákon. Magához húz. — De nem kell hinned nekem, tudod. Láthatod a saját szemeddel, tessék! — Az előttünk álló nagy asztalról felvesz egy távirányítót, és egy nagy, kerek képernyőre irányítja, amely a szoba egész falát beborítja. — Valójában nem csupán láthatod, hanem meg is tapasztalhatod, ha szeretnéd, ez csak tőled függ. Fogalmam sincs, mire készül, nem is sejtem, mi történik itt — Ezer éve dolgozom ezen, és azt hiszem, most végre elkészült Gondolj úgy a kis találmányomra, mint valamiféle interaktív színházra. Ahol hátradőlhetsz, és élvezheted az előadást, de be is ugorhatsz, és részt vehetsz benne, te döntöd el. De először is van néhány dolog, amit tudnod kell. Egy: nem változtathatsz a végkifejleten, a forgatókönyv végleges. És kettő — hajol felém, hogy végigsimítsa az arcomat —,
Nyárvidéken minden happy enddel végződik. Minden, ami kicsit is tragikus vagy zavaró, gondosan cenzúrázva van, úgyhogy ne aggódj! Még érhet egy-két meglepetés is. Tudom, én is így jártam. — Igazi meglepetések, vagy általad készítettek? — fészkelődöm közelebb hozzá. De ő gyorsan nemet int. — Igaziak. Teljesen és tökéletesen igazi meglepetések. Az emlékeim, mint tudod, nagyon régre nyúlnak vissza, olyan régre, hogy néha kissé zavarosak. Úgyhogy úgy döntöttem, végzek egy kis kutatást a Tudás Nagy Csarnokában, egyfajta emlékezet felfrissítést, és történetesen eszembe jutott néhány dolog, amelyet elfelejtettem. — Úgy, mint...? —nézek rá, mielőtt arra a csodálatos helyre préselném az ajkaimat, ahol a válla találkozik a nyakával, és azonnal megnyugtat a bőre majdnem-érintése és a langyos pézsmaillat. — Úgy, mint ez — suttogja, és eligazít, hogy ne őt, hanem a képernyőt lássam. Összebújunk, majd Damen lenyom egy gombot a távirányítón. Figyeljük, ahogy életre kel a képernyő, és megtelik hatalmas, több dimenziós képekkel, mintha mi is ott lennénk benne. Abban a pillanatban, ahogy meglátom a nyüzsgő várost, a macskaköves utcákkal és siető emberek tömegével, épp, ahogy mostanság, mintha valami fontos dolguk lenne, pontosan tudom, hol vagyunk. Kocsik helyett ugyan lovak és hintók futnak az úton, talán túlságosan elegánsak a ruhák a mi modem, lezser öltözetünkhöz képest, de ahogy az árusok hangosan kínálgatják az áruikat, a hasonlóság meg döbbentő — egy tizenhetedik századi kis bevásárlóközpontot látok. Damenre lesek, a szememben ott a kérdés, ő válaszképpen elmosolyodik, majd felsegít. Olyan gyorsan vezet a kép felé, hogy nem tehetek róla, de megállok, mert meggyőződésem, hogy az orrom neki fog csapódni, amikor is felém hajol, és ezt suttogja:
— Higgy! Így teszek hát. Elfogadom a lehetetlent, és vele tartok, egyenesen a kemény kristályképbe, amely rögtön meglágyul és meghajlik, majd befogad minket És nem csupán furcsán öltözködő szereplőkként, hanem korhű ruházatban főszerepet oszt kettőnknek. A kezemre nézek, és meglepetten látom, hogy durvák és repedezettek az ujjaim, bár rögtön felismerem magamat a párizsi életemből, amikor Evaline voltam, a szolgáló, aki Damen jöttéig agyzsibbasztó fizikai munkát végzett. Végigsimítom a ruhám elejét, és érzem a szövet szúrását. A visszafogott, komoly szabás cseppet sem lenyűgöző. De ettől még tiszta és frissen vasalt, így próbálok egy kicsit büszke lenni rá. És szőke hajam ugyan be van fonva, és kifésülve az arcomból, egy-két zabolátlan tincsnek sikerül kiszabadulnia a kontyomból. Egy kereskedő franciául rivall rám, és bár tudom, hogy csak szerepet játszom, hogy nem beszélem a nyelvet, valahogy nem csupán megértem, amit mond, de válaszolok is. Egyik legjobb vásárlóját felismerve bennem, a kezembe nyom egy érett, piros paradicsomot, és állítja, hogy ez a legjobb. Figyeli, ahogy a tenyeremben forgatom, megvizsgálom a színét, a keménységét, majd beleegyezve bólintok, és aprópénzért nyúlok az erszényembe, amikor valaki hirtelen nekem ütközik. A gyümölcs kicsúszik a kezemből, és a földre esik. A lábam elé meredek, és összeszorul a szívem a rakás piros, szétfröccsent gyümölcshús láttán. Tudom, hogy sokba fog kerülni, mert a konyhán nem fogják kifizetni nekem, sarkon fordulok, az ajkamra szemrehányás tolul, és ekkor megpillantom őt. Sötét, fénylő haj, mély, csillogó tekintet, gyönyörűen szabott ruhák és a legszebb hintó, ami valaha ezen a környéken megfordult, eltekintve a királynőétől. Ő az, akit Damennek
hívnak, Damen Auguste-nek. Akibe mostanság ijesztően sokszor beleütközöm. Felemelem a szoknyámat, és térdet hajtok, reménykedve a bocsánatában, de nem jutok messze, mert a karomra tett keze megállít. Az érintésétől bizsergés és forróság hatol a csontjaimig. — Pardon — motyogja meghajolva, és gondoskodik arról, hogy a kereskedő kárát megtérítse. És bár kíváncsivá tesz, és bár a szívem vadul ver, keményen kalapál a mellkasomban, és bár a furcsa bizsergés és forróság megmarad, elfordulok, majd továbbmegyek. Biztos vagyok abban, hogy csak játszadozik velem, fájdalmasan érzem, hogy messze nem az én társadalmi osztályomba tartozik. Csakhogy utolér, és megszólít: — Evaline... Álljon meg! Megfordulok, és találkozik a pillantásunk. Tudom, hogy folytatni fogjuk a macska-egér játékot, ha másért nem is, az illendőség kedvéért. De azt is tudom, hogyha továbbra is kitart, ha nem unja meg, és nem vész el az érdeklődése, boldogan beadom majd a derekamat, efelől kétségem sincs. Rám mosolyog, és a karomra tett kézzel azt gondolja: így kezdtük — és így is folytattuk egy ideig. Továbbléphetünk a jó részekre? Bólintok, és egyszer csak egy nagy, aranyozott tükör előtt állok, nézem a képet magam előtt. Feltűnik, hogy az egyszerű, ronda ruhát olyan gazdag, lágy és selymes szövetre cseréltem, hogy szinte lesiklik a testemről. Mély kivágása tökéletes belátást nyújt a dekoltázsomba és az ékszereimre, amelyek úgy csillognak-villognak, hogy alig látok mást rajtuk kívül. Damen mögöttem áll, és elkapja a pillantásomat, miközben elismerően mosolyog, és nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy kerülhettem ide, hogy lehet, hogy egy szegény, elárvult szolgáló, mint én, ilyen nagyszerű helyen köt ki egy ilyen
csodálatos, varázslatos férfi oldalán, aki majdhogynem, túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. A kezét nyújtja, és a két személyre megterített, fényűző asztalhoz vezet. Egy olyan asztalhoz, amelynél leginkább felszolgálni szoktam, nem ülni. De most, az oldalamon Damennel és az estére elbocsátott szolgákkal figyelem, ahogy felemel egy finoman metszett boroskancsót. Lassan, óvatosan teszi, és a keze hirtelen megremeg. Látni való, hogy harc dúl benne. A szemembe néz, az arca zavaros labirintus. Kis fintorral visszateszi a kancsót az asztalra, és helyette egy üveg vörösbort választ. Felhördülök. Kitágul a szemem, de szavam nincs — ennek az egyszerű tettnek a jelentősége hirtelen rám zuhan. Majdnem megtetted! Annyira közel voltál! Miért nem? Tudom, ha véghezvitte volna, és már az elején adott volna az elixírből — minden másként lett volna. Minden — Egyes — Dolog. Drina sosem tudott volna megölni. Roman sosem tudott volna átverni. És Damen meg én boldogan éltünk volna, míg világ a világ, ami épp az ellenkezője annak, ahogy most élünk. A tekintete az enyémet keresi, a pillantása fürkésző és mély. Nemet int, és ezt gondolja: annyira bizonytalan voltam! Nem tudtam, hogyan fogadnád, ha elfogadnád. Nem hittem, hogy az én tisztem rád erőltetni. De nem ezért hoztalak ide, csak meg akartam mutatni a párizsi életedet, hogy milyen nehéz volt, de mégsem nyomorúságos. Megvoltak a magunk varázslatos pillanatai, mint ez is, és több is jutott volna... Ha nem lett volna... A levegőben lógva hagyja a mondatot. Mindketten tudjuk, hogy végződik. De mielőtt felemelhetném a poharamat, vége lesz a vacsorának, és ő hazakísér. Hátulról kerülünk a házhoz, Damen megáll a cselédajtó mellett, ahol a derekamra fonja a karját, és magához húz. Olyan szenvedélyesen, mélyen csókol,
hogy nem akarom, hogy vége legyen. A szája olyan kitartó és lágy, olyan meleg és hívogató, hogy megmozdít valamit mélyen bennem, valami nagyon ismerőset, valami nagyon... valóságosat... Nagyra nyílt szemmel elhúzódom, a szemébe nézek, és közben az ujjaim lágy, duzzadt ajkamra tévednek, aztán az arcomra, ahol a borostája felhorzsolta a bőrömet. Nincs közöttünk energiamező, semmiféle védelmező fátyol. Semmi, csak a bőre csodálatos érzése az enyémen. Elmosolyodik, végigsimít az arcomon, a nyakamon, a kulcscsontomon, és a szája gyorsan követi az ujjait. Ez valóság— gondolja. — Nem kell a pajzs. Itt nincs veszély. Ránézek, az agyam száguld a lehetőségek között. — Tényleg... tényleg lehetséges, hogy együtt legyünk... most... itt? Minden eshetőség ellenére reménykedem, hogy így van. De Damen mély levegőt vesz, és az ujjaim közé fonja az ujjait. Hónapok óta nem éreztem így az érintését. — Tartok attól, hogy ez csak a múlt színháza. Te szerkeszted a forgatókönyvet, de nem lehet megváltoztatni, közbeiktatni dolgokat, vagy hozzátenni olyasmit, amely sosem történt meg — gondolja. A hírtől elszomorodva bólintok, de szeretném újra kezdeni, visszahúzom magamhoz, és a szájára tapadnak az ajkaim, boldog akarok lenni, ahogy csak lehet, ameddig csak lehet. Úgyhogy csókolózunk a cselédbejárat előtt — ő a finom szabású, fekete zakójában, én pedig egyszerű szolgálói ruhámban. Csókolózunk az istállóban — ő tetőtől talpig angol vadászöltözékben, én pedig feszes lovaglónadrágban, vörös kabátban, fényes, fekete csizmában. Csókolózunk a vízparton — Damenen egyszerű, fehér ing és fekete pantalló, rajtam pedig gusztustalanul egyszerű, puritán öltözet.
Tulipántengerben csókolózunk, amely olyan vörös, mint a sűrű, hullámos hajam. Ő vékony, fehér ingben és bő nadrágban van, én pedig hajnalpír színű selyemruhában, amely gondosan van megkötve. Alkalmanként szünetet tartunk, hogy folytassa a rólam készülő festményt, hozzátegyen egy vonást itt, egy foltot amott, csak hogy aztán ledobja az ecsetet, visszahúzzon magához, és tovább csókoljon. Minden életem olyan más volt, és mégis valahogy ugyanúgy alakult — megtaláltuk egymást, gyorsan egymásba szerettünk, csakhogy Damen elhatározza, hogy nem cselekszik elhamarkodottan, és elnyeri a bizalmamat, mielőtt megitatna az elixírrel, és elegendő ideig tétovázik, hogy Drinának alkalma nyíljon megtalálni és meggyilkolni engem. És ezért nem fecsérelted az időt, amikor a baleset után rám találtál — gondolom. Az ölelése meleg bölcsőjében, mellkasára szorított arccal látom a pillanatot az ő szemszögéből. Hogy hogyan talált rám, amikor tízéves voltam (köszönhetően egy kis segítségnek Romytól, Rayne-től és Nyárvidéktől), és hogyan töltötte a következő néhány évet, míg nem költözött Rugene-be, Oregon államba. Épp beiratkozott a középiskolába, ahová jártam, amikor megtörtént a baleset, és tönkretette minden tervét. Nézem a jelenetet. Látom, ahogy tétovázik, idegeskedik, útmutatásért könyörög. Ahogy pánikba esik, látva, hogy az ezüstzsinór, amely a testhez köti a lelket, megfeszül, nyúlik és elpattan, ő pedig azonnal meghozza a döntést, és az ajkaimhoz illeszti az üveget, megitat, életre keh, hogy halhatatlanná váljak, mint ö. Megbántad? — néz rám, biztatva, hogy legyek őszinte mindenképp. De én csak nemet intek. Mosolyogva magamhoz húzom, vissza abba a régmúlt napba, a lángvörös mezőre.
Huszonhárom — Felkészültél? Damen ujjai az ajkamat súrolják, a majdnem-érzésük eltölt a valódi, érezhető csók emlékével, amitől kísértésbe esem, hogy visszarángassam magammal Nyárvidékre, és kezdjük az egészet elölről. Csakhogy nem tehetem. Nem tehetjük. Már elköteleztük magunkat. És ugyan sosem versenyezhet Damen születésnapi ajándékával, mindenki ránk vár, már nincs visszaút. Mély levegőt veszek, és az előttünk álló házra pillantok. A homlokzata egyszerű, szép, kényelmes és hívogató, annak ellenére, hogy a nem is olyan régi múltam legrosszabb jeleneteinek otthona. — Menjünk vissza Párizsba! — mormogom félig viccesen. — Még a rossz részeket sem kell kivágni. Komolyan. Szívesebben venném fel a ropogós, barna ruhát, és súrolnám a latrinát, vagy minek hívták akkoriban, mint hogy ezzel szembenézzek. — Latrina? — néz rám fejcsóválva. A nevetése édes csengése átsöpör rajtam, csillog a szeme. — Sajnálom, Ever, de akkor nem volt latrina. Nem volt mosdó sem, vagy fürdőszoba, még csak vízöblítéses wc sem. Akkoriban az éjjeliedények kora volt. Az egy, hát egy kerámiaedény, amit az ember az ágy alatt tartott. És hidd el, ez egy olyan emlék, amelyet nem akarsz újraélni. Fintorgok, mert képtelen vagyok elképzelni, hogy mennyire gusztustalan egy ilyet használni, és főleg kiüríteni. Láthatóan megrándul az arcom, amikor így szólok:
— Látod? Bár elmondhatnám Munoznak, hogy valójában azért nem járok az óráira, mert a történelem elveszíti a vonzerejét azok számára, akik rákényszerültek megélni. Damen felnevet, és hátraveti a fejét, amitől a nyaka olyan hívogató, olyan csábító, hogy nem tehetek mást, csak erősen odanyomom a számat. — Higgy nekem, mind átéltük. A legtöbbünknek csak nincs esélye visszaemlékezni, még kevésbé újra átélni. — Rám néz, és elkomolyodó arccal hozzáteszi: — Szóval, felkészültél? Tudom, hogy kínos, és tudom, hogy még messze jársz attól, hogy újra megbízz benne, de várnak ránk, úgyhogy legalább nézzünk be, és engedjük meg nekik, hogy elordítsák magukat, hogy „Boldog szülinapot", rendben? Melengető, nyílt tekintettel néz rám, és tudom, hogy ha nemet mondok, ha a legkisebb ellenállást is mutatom, annyiban hagyja. De nem fogom ezt mondani. Mert az a helyzet, hogy igaza van. Végül csak szembe kell néznem vele. Arról nem is beszélve, hogy nagyon szeretném, ha a szemembe nézne, és megpróbálná meggyőzően előadni a kicsit sem valószínű sztoriját. Lassan, vonakodva bólintok, és az ajtó felé indulok, amikor Damen megszólal: — Ne felejts el meglepettnek látszani'. — Bekopog egyszer, kétszer, aztán összeráncolja a szemöldökét, amikor senki sem nyitja ki az előre elpróbált „Meglepetés!" kiáltással. Belöki az ajtót, majd belépünk, végigmegyünk a folyosón, be a napsütötte, sárga konyhába, és ott találjuk Avát, barna, pánt nélküli ruhában, arany szandálban, amint épp egy gyanúsan piros italt tölt magának. — Sangria — jegyzi meg, és nevetve csóválja a fejét, amikor hozzáteszi: — Tényleg, Ever, meddig fog még tartani, hogy újra megbízz bennem?
Összeszorított szájjal vállat vonok. Kétlem, hogy valaha is képes leszek megbízni benne, annak ellenére, amit Damen mondott. Tőle kell hallanom, aztán majd eldöntöm. — Mindenki odakint van hátul — biccent Ava, majd rám pillantva megkérdi: — Na, mondd már, meglepődtél? — Csak a meglepetés hiányától — felelem félmosollyal. Ez a legjobb, amit produkálni tudok, és szerencsésnek mondhatja magát, hogy ennyit is kap. Ennek sokkal kevesebb köze van az iránta táplált személyes érzelmeimnek, és sokkal több ahhoz, hogy átveszi az ikrek gondozásának és etetésének terhét, visszaadva ezzel Damennek és nekem a magánéletünket. — Akkor igenis működött! — nevet Kivezet minket a hátsó udvarra, ahol a többiek összegyűltek. — Gondoltuk, hogy csak azzal tudunk meglepni, ha épp az ellenkezőjét csináljuk annak, amire számítasz. Kilépek a verandára. Romy és Rayne a füvön fekszik, nyakláncot fűznek egy kristályokkal és gyöngyökkel teli, nagy, csillogó tálból, aztán egy köböl faragott Buddha-szobor nyakába akasztják. Jude mellettük hever behunyt szemmel, a nap felé fordított arccal. A két karja újra a régi, hála Nyárvidéknek. Nem tehetek róla, de az úgynevezett barátaim láttára elszomorodom, a melegség, a szerelem és a biztonságérzet ellenére, amely végigbizsereg rajtam, ahogy Damen a vállamhoz dől, és megszorítja a kezemet. Egy asszony, akit nem kedvelek, és még kevésbé bízom benne. Egy ikerpár, akik neheztelnek rám — egyik jobban, mint a másik, de akkor is. És egy nyilvánvaló szerelmi viszony a múltból, aki történetesen a lelki társam keserű vetélytársa hosszú ideje. És az egyetlen, amitől egy kicsit jobban érzem magam, az, hogy Miles, ha nem lenne Firenzében, biztosan itt lenne velem. De Haven nem. Miután ismét önmagam lettem, és megpróbáltam megmagyarázni neki, még mindig túl dühös volt, hogy az
üvöltésen kívül mást is csináljon. És nemigen volt más választásom, csak hogy adok neki egy kis időt, hogy lehiggadjon. Remélem, hogy végül megbékél, és rájön, mit akar valójában Roman. És itt állva, a szomorú kis szülinapi bulimon — hát, csak azt a következtetést tudom levonni, hogy elveszítettem őt, a bizalmát, a barátságát, és fogalmam sincs, hogy vissza tudom-e szerezni valaha. Épp, amikor több közös vonásunk lett, mint egykor, épp, amikor végül megoszthattam a titkaimat, amelyeket azóta rejtegettem, hogy megismertem őt, olyan rondán elszúrtam mindent, hogy Haven elhagyott engem a halhatatlan ellenségem kedvéért. Halkan felsóhajtok. Biztosra veszem, hogy rosszabbul már nem érezhetem magam, amikor Honor lép ki az üvegajtón, és Jude felé tart. Lecsüccsen mellé, és olyan kényelmesen és lezserül rendezi el a ruháját, hogy óhatatlanul leesik az állam. Nem tudom elrejteni, hogy tátott szájjal, zavartan bámulom, amikor felém lordul, és esetlen kis integetéssel előre-hátra tekergeti a csuklóját. Alig láthatóan, észrevehetetlenül biccentek, és képtelen vagyok megszólalni a torkomban nőtt gombóctól, nem tudom értelmezni a jelenetet. Ezek most járnak? Vagy csak együtt lógnak, meri mindketten érdeklődnek a mágia iránt? Jude tényleg nem értette, hogy mi pusztán osztálytársak vagyunk, nem barátnők, és a kettő között óriási, tátongó szakadék van? Ahogy végignézek rajtuk, mindegyikükön, nem tudom elhinni. Ez lett belőle. Majdnem egy éve lakom ebben a városban, és próbálok összekovácsolni valami életfélét, és Damen az egyetlen tartós kapcsolatom, amely, hogy őszinte legyek, az ésszerűség határait feszegeti. Ava megköszörüli a torkát, és itallal kínál. Biztos vagyok abban, hogy ez csak egy kísérlet a normalitás látszatának fenntartására Honor és Jude kedvéért, mivel csak ők nem
tudják az igazat Damenről és rólam — vagy legalábbis nem a teljes igazságot. De nemet intek, legyintek, és meggyőzöm magam, hogy így a legjobb, ez az egyetlen módja. Minél kevesebb kapcsolatot teremtek, annál kevesebbszer kell elbúcsúzni. Tudom, hogy ez az igazság, mégsem tölti ki bennem az ürességet Megszorítom Damen kezét, gondolatban biztosítom, hogy nem kell aggódnia, csak maradjon, én pedig mindjárt jövök. Ezzel bemegyek. Először azt gondolom, a fürdőszobában némi hideg vizet fröcskölök az arcomra, és megpróbálom visszanyerni azt a jó érzést, de amikor megpillantom az Ava „szent helyére" nyíló ajtót, inkább oda surranok be. Megtorpanok, amikor észreveszem, hogy a lila színű falakat és az indigókék ajtót pasztellszínre cserélték. A szoba Romyé lehet, mert Rayne nem bírná ezt a berendezést Leülök az ágya szélére, lesimítom a zöld ágyneműt. A padlót bámulom, eszembe jut a nap, amikor minden megváltozott. A nap, amikor elbúcsúztam Damentől, amikor elég ostoba voltam, hogy Avára bízzam. Meggyőződésem volt, hogy helyesen teszem — hogy ez az egyetlen lehetőségem és nagyon keveset tudtam arról, hogy egy apró döntésnek óriási következményei lehetnek, amelyek kihatnak életem hátralévő részére. Az örökkévalóságra. Mély lélegzetet veszek, és a tenyerembe hajtom az arcomat. Győzködöm magam, hogy álljak fel, menjek vissza, próbáljak beszélgetni, aztán keressek egy kifogást, hogy leléphessek. Beletúrok a hajamba, végigsimítok a ruhámon, és épp indulni akarok, amikor Ava lép be. — Ó, jó, reméltem, hogy kettesben lehetünk egy kicsit. Összeszorítom a számat, és küzdök az elsöprő kényszerrel, hogy rárontsak, és végigpüföljem a csakráit, ha másért nem, azért, hogy egyszer és mindenkorra kiderítsem, kinek az oldalán áll. De nem teszem. Semmit sem teszek. Maradok, ahol vagyok, és várom, hogy elkezdje.
— Tudod, igazad volt velem kapcsolatban — bólint. Romy szekrényének dőlve keresztbe teszi a lábát, karja lazán a teste mellett. — Elfutottam az elixírrel. És védtelenül, kiszolgáltatva ott hagytam Dament. Erre nincs mentség. Ránézek, lázasan ver a szívem, pedig már tudtam, Damen már elmagyarázta, de egészen más élmény hallani, hogy Ava valóban beismeri. — De mielőtt elhamarkodott következtetésekre jutnál, el kell mondanom, hogy ennél többről van szó. Annak ellenére, amit talán gondolsz, sosem voltam Roman szövetségese. Nem voltunk társak, sem barátok, nem dolgoztam össze vele semmilyen módon és formában. Egyszer eljött jósoltatni, igen, még amikor elkezdtem. És hogy őszinte legyek, az energiái annyira furcsák, annyira zavarók voltak, hogy egy csendes áldással az útjára bocsátottam. De az ok, amiért azt tettem, amit, amiért nem vigyáztam Damenre, hát az bonyolult... — Azt lefogadom. — Felhúzom a szemöldökömet, és megrázom a fejem. Nincs szándékomban megbocsátani neki, vagy hagyni, hogy megkerülje a dolgot valami bonyolult magyarázattal. Ava bólint, elhatározta, hogy végigcsinálja. Önmagához híven nem zavartatja magát a kitörésem miatt. — Először, beismerem, kissé elragadtak Nyárvidék lehetőségei, a sok ragyogó ajándék, amelyet kínált. Meg kell értened, hogy olyan sokáig voltam egyedül, miközben el kellett tartanom magamat, és keményen meg kellett dolgoznom mindenért, amim van, minden lé le segítség nélkül, s többnyire így is épphogy boldogultam... — Komolyan arra számítasz, hogy sajnálni foglak? Mert ha igen, mondj le róla! Komolyan. Nem megy — rázom meg a fejemet szemforgatva. — Csak egy kis háttértörténetet próbálok adni hozzá — vonja meg a vállát. Összekulcsolja maga előtt a kezét, és az ujjait tornáztatja. —Nem a rokonszenvedet kérem, hidd el! Ha
mást nem is, azt hiszem, egy fontos dolgot megtanultam arról, hogy én tartozom felelősséggel a saját életemért. Csak a Nyárvidék iránti első reakciómat próbálom elmagyarázni, hogy mennyire elbűvölt, hogy bármilyen anyagi dolgot képes vagyok megteremteni, amit csak akarok. És tudom, hogy kissé messze mentem, és tudom, hogy ez mennyire bosszantott téged. De egy idő után rájöttem, hogy hiába építek magamnak egy egész, kincsekkel teli villát Nyárvidéken, az nem fog boldoggá tenni... sem ott, sem a földi síkon. És ekkor döntöttem úgy, hogy kicsivel mélyebbre megyek, próbálok olyan dolgokban fejlődni, amelyekben igazán sosem próbáltam. Persze, megvolt a magam szent helye és meditációja, de amikor rájöttem, hogy hozzáférek a Tudás Nagy Csarnokához, hát, ekkor kellett átlépnem mindenen, amit évekig mondogattam. És így... felhagytam minden mással, és egyedül erre koncentráltam, és hamarosan benne voltam, és vissza sem néztem. Ránézek, a szemem résnyire szűkül, és csak azt tudom gondolni: Hát, bravó, Ava, bravó! — Tudom, mi vagy, Ever. És Damen is. Bár szükségképpen nem értek vele egyet, nem fogok beleavatkozni. — Ezért próbáltad megöletni? Így kezeled a dolgokat, amelyekkel nem értesz egyet? Ez számomra közbeavatkozásnak tűnik. — Rámeredek, a lábujjaimat mélyre vájom a szőnyegben. Ava megrázza a fejét. Nyugodt hangon, rám szegezett pillantással válaszol: — Semmit sem tudtam erről, amikor aznap ott hagytam Dament. Akkor valóban hittem, hogy minden visszafordítható, ahogy te is hitted. Te visszamentél az időben, Damen is visszament, és míg én nem tudtam biztosan, micsoda is az elixír, gyanakodtam. Az volt minden szándékom, hogy meg is iszom, de aztán valami miatt, amikor már megtettem volna, megálltam. Nem tudtam megtenni. Gondolom, a szörnyűsége...
az örökkévalóság szörnyűsége. — Rám néz. — Ez elég komoly dolog, nem gondolod? Vállat vonok. Vállat vonok, és forgatom a szememet. Eddig még semmit sem mondott, ami megváltoztatná a véleményemet róla, és ami azt illeti, még mindig nem vagyok biztos abban, hogy nem itta meg az elixírt. — Úgyhogy a végén eldobtam, kaput nyitottam Nyárvidékre, és elkezdtem keresni a válaszokat... a békét. — És megtaláltad? — kérdezem. A hanghordozásom nem hagy kétséget afelől, hogy nem érdekel. — Igen — mosolyog rám. — Az én békém az, hogy tudom, mindegyikünknek megvan a maga utazása, a maga végzete, amelyet be kell teljesítenie. És most végül a sajátomat is megismertem. — Ránézek, és látom, ahogy felderül az arca, amikor hozzáteszi: — Azért vagyok itt, hogy az adottságaimmal azokon segítsek, akiknek szükségük van rá, hogy félelem nélkül éljek, hogy bízzak abban, hogy mindig lesz elég, hogy boldoguljak, és felneveljem az ikreket úgy, ahogy azelőtt nem sikerült. — Úgy néz rám, mint aki szeretne megölelni, de ehelyett szerencsére csak a hajába túr, és marad, ahol van. — Sajnálom, ami történt, Ever. Nem hittem, hogy így végződik. És talán nem fogadom el, amilyenek ti Damennel vagytok, de tényleg nem ítélhetlek el. Meg van a magatok útja. — Tényleg? És mi az? — kérdezem a szemébe nézve. Engem is meg lep a sóvárgás a hangomban. Remélem, hogy neki talán van valami ötlete, miért vagyok itt. Mert egyelőre nekem ötletem sincs. De Ava csak vállat von, kedves, barna szeme csillog, és így szól: — Ó, nem — rázza meg a fejét mosolyogva. — Tartok tőle, hogy ezt neked magadnak kell felfedezned. De hidd el, Ever, kétségtelenül nagy dolog lesz.
Huszonnégy Mire hazaérek, későre jár. Bár Damen felajánlja, hogy segít felcipelni az ajándékokat a szobámba, és bár egy részem kísértésbe esik, hogy hagyjam, mégis csak megpuszilom gyorsan, és felmegyek egyedül. Szeretnék begubózni az ágyamba, hogy a születésnapom utolsó óráját egyedül tölthessem. Felmegyek a lépcsőn, óvatosan, halkan, nem akarom felverni Sabinét, akinek az ajtaja alól kiszűrődik a fény. Leejtem az ajándékokat az íróasztalomra, amikor a nagynéném végiglépdel a folyosón, és belép. — Boldog születésnapot! — mosolyog rám. A köntöse olyan krémszínű és puha, hogy tejszínhabfelhőnek látszik. Az éjjeliszekrényemen álló órára hunyorogva megkérdezi: — Még a szülinapod van, igaz? — A tizenhetedik — bólintok. — És egy napot sem öregedtem. — Figyelem, ahogy az ágyam szélére ül, és az ajándékhalmot vizsgálgatja. Egy pár metafizikai témájú könyv Avától, amelyeket „elolvastam", amint kézbe vettem őket, egy ametiszt kő Jude-tól, egy póló Rayne-től, amelyen ez áll: „NE HÍVJ SEMMI OLYAT, AMIT NEM TUDSZ ELKÜLDENI (ha-ha), és egy másik póló, Romytól, rajta egy színes spirálszimbólummal, amelyet valószínűleg ugyanabból a Wicca-üzletből szereznek be. Van még egy iTunes ajándékkártya Honortól, aki, miközben átadta, azt motyogta: „Ohm, mert úgy tűnik, nagyon szereted a zenét, tudod, mindig rajtad a füles meg minden." Ja, és egy vázányi ragyogó, vörös tulipán, amelyet Damen varázsolt nekem, amikor elhajtott.
— Szép kis halom ajándék — mondja Sabine. Amikor ránézek a kupacra, megpróbálom úgy látni, ahogy Ő. Inkább a létezésem ünneplésének, mint annak emlékeztetőjéül, akik hiányoznak. Lerogyok a székre, lerúgom a szandálomat. Érzem, hogy okkal van itt, és remélem, hogy igyekszik a tárgyra térni. — Nem tartalak fel sokáig... késő van, és biztosan fáradt vagy — szól, hibátlanul olvasva a hangulatomban. És bár elkezdek tiltakozni, ha másért nem, udvariasságból, nem jutok messzire. Mert ugyan kedves, hogy meglátogat, hisz mostanában ritkán látom egyedül, de szeretném ezt a kis látogatást eltolni holnapra. Nem vagyok most olyan hangulatban, hogy végighallgassam az egyik véget nem érő beszédét. De persze ezt a hangulatot nem érzékeli, csak végignéz összeszűkült szemmel, és így szól: — Szóval, mi újság? A munkával, Damennel? Alig látlak mostanában. Bólintok, biztosítom, hogy minden jó, elégedett hümmentéssel, remélve, hogy ez meggyőzi majd. Bólint, és megkönnyebbült pillantással hozzáteszi: — Hát, jól nézel ki. Olyan vékony voltál már, hogy... — csóválja a fejét. A pillantását el felhőzi az aggodalom, amitől úgy kábé feleekkorának érzem magam. — De úgy látom, hogy kezdesz rendbe jönni. A bőröd is kitisztult, ami jó… — Összeszorítja a száját, mintha azt mérlegelni gondosan, hogy mit mondjon, mielőtt belevág. — Tudod, Ever, amikor azt mondtam, szeretném, ha dolgoznál a nyáron, nem kifejezetten úgy értettem, ahogy te. Inkább valami részmunkaidős melóra gondoltam, ami lefoglal pár órára mindennap, de ahogy te csinálod… — Elhallgat, és megrázza a fejét. — Hát, biztos, hogy többet dolgozol, mint én. És most, hogy csak egy pár hét van hátra a szünetből, mielőtt elkezdődne az iskola… Nos,
szerintem el kellene gondolkodnod azon, hogy felmondjál, hogy egy kicsit lazíthass a strandon, a barátaiddal légy. — Milyen barátokkal? — vonom meg a vállamat. Nyilallást érzek a szemeim mögött, miközben a gyomrom kissé megsüllyed. De akkor is, én mondtam. Beismertem egy olyan fájdalmas igazságot, hogy Sabine nem tehet mást, csak fészkelődik, és a padlót bámulja. Beletelik egy pillanatba, míg összeszedi magát, aztán felemeli a pillantását, és a szemembe néz. A szülinapi meglepik hegyére mutat. — Hát, bocsánat, hogy ilyet mondok, de a bizonyíték másra utal. Behunyom a szemem, és a fejemet rázom. Dühösen nyomkodom az arcomat, miközben gyorsan elfordulok. Arra a barátomra gondolok, aki ma nem volt itt, és aki sosem lesz, köszönhetően a szörnyetegnek és nekem. — Hé... jól vagy? — Sabine felém nyúl. Csak vigasztalni akar, de gyorsan elhúzódik, mert eszébe jut, hogy mennyire kényes vagyok arra, ha tapogatnak. Mély levegőt veszek, és bólintok. Tudom, hogy nagyon aggódik, s már bánom, hogy belerángattam ebbe az egészbe. Mert már tényleg jól vagyok. Ahogy ő mondta, már nem lógnak rajtam a ruhák, szép a bőröm, a kapcsolatom újra rendben van, és a borzalmas szörnyeteg, a furcsa, idegen lüktetés, amely irányított, nem hallatott magáról a parton töltött este óta. És ugyan a családom helyén mindig is hatalmas, tátongó szakadék marad, és Sabinétől is el kell búcsúznom egyszer, Damen mindig ott lesz velem. Ha az elmúlt évben semmi mást nem bizonyított nekem, az egyértelmű, hogy teljesen elkötelezte magát mellettem — mellettünk. Nem számít, milyen rosszra fordulnak a dolgok, ő nem adja fel. És végül is, ennél többet már nem is kérhetek. Minden más, hát, az, ami. Sabinére nézek, és bólintok, ezúttal határozottabban, mintha tényleg komolyan gondolnám. Hónapokkal ezelőtt
meggondoltam magam, szövetséget kötöttem a halhatatlansággal, és már nincs visszaút, csak a hosszú, előre tartó menetelés az örökkévalóságba. — Csak egy kis szülinapi depresszió, azt hiszem —nézek rá. —Biztosan ismered az öregedés fájdalmát. — Elmosolyodok, fülig érő szájjal, és ez őt is mosolyra készteti. — Őszinte részvétem— nevet rám. — Bár ha majd negyven leszel, súlyosabb lesz. —Felkel az ágyról, és az ajtóhoz megy. A köntöse zsebébe dugott kézzel így szól. — Jaj, majdnem elfelejtettem, hagytam ott pár dolgot a szekrényeden — int az állával abba az irányba. — Ami tőlem van... hát, szerintem meg fogsz lepődni, ha meglátod. Én is meglepődtem, amikor megtaláltam, és remélem, hogy lesz egy kis időd, hogy együtt ebédeljünk, és elmenjünk vásárolni. — Az jó lenne — bólintok. Amikor kimondom, rádöbbenek, hogy nagyon, nagyon jó lenne. Jó régen volt részünk egy jó kis csajos mókában. — Ó, és a másik, a kártya — von vállat —, nem tudom, kitől jött, bár egyértelműen neked címezték. A szekrényre pillantok, és észreveszek egy szögletes csomagot egy nagy, rózsaszín boríték mellett, amely majdhogynem... világít, de vészjósló módon. — Na, mindegy, csak boldog születésnapot akartam kívánni. — Az órára pillant. — Még van pár perced, élvezd ki! Abban a pillanatban, hogy becsukódik mögötte az ajtó, a szekrényhez lépek, és felkapom a dobozt. A tartalma abban a pillanatban egyértelművé válik, amint megérintem. Letépem a papírt, amilyen gyorsan csak tudom, a padlóra dobálom a tépett fecniket, és felnyitom a tetejét. Egy vékony, lila fényképalbum van benne, és az album tele van azokkal a képekkel, amelyeket Riley készített azon a végzetes, tóparti kiránduláson — beleértve azt is, amelyet Nyárvidéken láttam. Ahogy átlapozom a képeket, azon gondolkozom, hogy ő szervezte-e meg ezt valahogy, hogy látja-e, lát-e engem? De
nem szólítom újra, az már nem vezet sehová sem. Csak letörlöm a könnyeimet, és halkan azt suttogom: Köszönöm. Az éjjeliszekrényre teszem, mert a közelemben akarom tartani, ahol újra és újra megnézhetem. Aztán a borítékért nyúlok, amelyen hivatalos kézírással a nevem áll. A fogaim között szívom be a levegőt, amikor a boríték felcsillog, és fényleni kezd a kezemben. A testembe költöző hidegből tudom, hogy tőle jött. A szegélye alá dugom a körmömet, hogy gyorsan túl legyek rajta. Mielőtt kinyitnám, rápillantok a csillogós fedőlapra, és átfutom az előre nyomtatott szöveget. Aztán a bal alsó sarkára esik a pillantásom, ahol Roman hurkos, dőlt betűs macskakaparásával ez áll: Ideje, hogy megkapd, amiért emészt a vágy. Ma éjjel, a születésnapodon, tűzszünetet kötünk. Még éjjel előtt a házamban légy, Oda az ajánlat, csak egy percet is késs! Remélem, hamarosan találkozunk.' Roman xoxo
Huszonöt Csak percek vannak hátra éjfélig, amikor Romanhez érek. Pontosabban két perc, és remélem, hogy az ő órája is így jár. De ezúttal ahelyett, hogy nekirontanék az ajtónak, ahogy általában szoktam, bekopogok, és várok. Mert ha valóban fegyverszünetet kötünk, ahogy írta, akkor nem árt a jó modor. Várok, számolom a másodperceket, és amikor az órámra nézek, meghallom a léptei halk zaját, amely jelzi, hogy eljött az én pillanatom — a varázslat elérte a hatását. Az ajtó kinyílik, és ott áll előttem, csupa csillogó kék szem, ragyogó, fehér fogsor és napbarnított bőr. Egy fekete, selyemféle dolog, amit valaha házikabátnak neveztek, szétnyitva lóg a vállán, és felfedi csupasz mellkasát, figyelemre méltóan kidolgozott hasizmait, és egy régi, fakó farmert, amely lent lóg a csípőjénél. Ennyi. Egyetlen pillantás az előttem álló jutalomra, és remegni kezd a testem, a térdeim elkocsonyásodnak, a szívverésem olyan borzasztóan felgyorsul, olyan szörnyen ismerős módon, hogy lassan felfogom: A szörnyeteg nem pusztult el! Egyáltalán nem űztem el! Csupán visszavonult, valahol mélyen kushadt, kivárta az időt, és visszanyerte az erejét, hogy újra felébredhessen... Nagyot nyelek, és erővel biccentek, mintha minden rendben lenne. Látom, ahogy a pillantása végigfut rajtam, semmit sem hagyva ki. Tudom, hogy túl kell lennem ezen, nem számít semmi, kizárt, hogy most elbukjak, amikor minden, amire szükségem van, karnyújtásnyira van tőlem. Roman betessékel, és félrebiccentett fejjel így szól:
— Örülök, hogy időben érkeztél. — Figyelmesen tanulmányoz. Elfordulok, és félúton sem járok a folyosón, amikor belegondolok. — Pontosan mihez érkeztem időben? Miről van szó? — szűkül össze a szemem. A falnak lapulok, amikor Roman elmegy mellettem, és int, hogy kövessem. — Hát a születésnapodról, természetesen! — nevet fel visszanézve, és a fejét csóválja. — Ez a Damen egy érzelgős barom, biztos vagyok abban, hogy mindent megtett, hogy különleges napod legyen. De feltételezem, közel sem olyan különleges, mint amilyenné én fogom tenni. Nem tágítok, nem vagyok hajlandó engedni. De annak ellenére, hogy a végtagjaim úgy reszketnek, mintha az ízületeim elszakadtak volna, a hangomon uralkodok. Kimérten, semmit el nem árulva megszólalok: — Ha betartod az ígéretedet, és megkapom, amit akarok, elég különleges lesz. Nem szükséges hellyel kínálnod, mert nem fogadom el, sem itallal, mert visszautasítom. Miért nem húzunk bele, és térünk a tárgyra? Roman rám néz, és a szeme körül apró ráncok jelennek meg a nevetéstől, a szája felfelé görbül. — A mindenit, ez a Damen szerencsés fickó! — Megrázza a fejét, és beletúr az aranyfürtjeibe. — Semmi időpazarló előjáték. Úgy tűnik, a mi kis Everünk inkább átugraná az előételt, és rögtön a főfogáshoz látna, hát, sávi, ezért nem tudok elég hangosan ujjongani. Közönyt erőltetek az arcomra, egykedvűséget, annak ellenére, hogy mennyire felkavarnak a szavai. Fájdalmasan tudatában vagyok, hogy a sötét láng forróbban ég bennem most, hogy a jelenléte táplálja. — És míg te nem kívánsz inni, vagy helyet foglalni, én történetesen igen. És mivel én vagyok ennek a kis szalonnak a házigazdája, tartok tőle, hogy a kedvemre kell tenned.
A dolgozószobába suhan fekete selyemörvényként, a bárpult mögé oldalaz, és egy nagylelkűen adagolt vörös folyadékot tölt egy nehéz kristálykehelybe. Meglóbálja előttem a poharat, a színjátszó folyadék pedig szikrázik és fénylik, ahogy felfut és lecsorog az oldalán. Eszembe jut, mit mondott Haven: sokkal hatásosabb, mint Damené. Azon gondolkodom, vajon igaz-e. Ha nekik nyújtott némi előnyt— s ha nálam is hasonlóan működne —a végén én is olyan őrültté és veszélyessé válnék, mint ók. Összedörzsölöm az ajkaimat, és küzdök, hogy nyugton maradjak. Az ujjaim mocorognak, reszketnek, és tudom, hogy nincs sok idő, mielőtt teljesen elvesztem az önuralmamat. — Nagyon sajnálom a kis problémádat Havennél — biccent Roman a poharát emelve. Hosszan, megfontoltan iszik. — De az emberek változnak, tudod. Nem minden barátságot terveztek örökre. — Nem adtam fel — vonok vállat. A szavaim sokkal magabiztosabban csengenek, mint ahogy érzem magam. — Biztos vagyok abban, hogy meg fogjuk oldani — teszem hozzá. A furcsa, idegen lüktetés dobol bennem, amikor a nyakán felvillan az Ouroboros tetoválás. — Biztosan, szivi? — néz rám. Az ujjai a pohara peremén köröznek, a pillantása pedig lassan, lustán, bizalmasan jár rajtam, ahogy szokott. A ruhám mély v-kivágásán elidőzik, és így szól: — Ne vedd sértésnek, de nem értek egyet. Az a tapasztalatom, hogy amikor két elszánt madárka ugyanazt akarja, nos, valaki biztosan megsérül. Vagy még rosszabbul jár, ahogy azt már te is tudod. Felé indulok— nem a szörnyeteg teszi, hanem én (bár a szörny határozottan nem áll ellen), és a szemébe nézve így felelek: — De Haven meg én nem ugyanazt akarjuk. Ő téged akar, én pedig valami egészen mást. A pohara pereme fölött néz rám. A kehely csak az acélkék pillantását engedi látnom.
— Ó, igen, és mi is az, szivi? — Már tudod — vonok vállat. Elveszem a kezemet a csípőmről, és a hátam mögé rejtem, hogy ne lássa, ahogy reszket — Nem ezért hívtál ide? Bólint, és leteszi az italát egy arany gyöngyökkel díszített poháralátétre. — Mégiscsak tőled szeretném hallani. Szeretném hallani, ahogy hangosan kimondod. A saját száddal az én saját fülemnek. Mélyet lélegzem, figyelem az ernyedt szemhéjú pillantását, dús, hívogató ajkait és széles mellkasát. A pillantásom a hasára vándorol, aztán még lejjebb, és így szólok: — Az ellenszert —lököm ki a szavakat. Vajon van fogalma a bennem dúló harcról? —Az ellenszert akarom — ismétlem meg ezúttal határozottabban. És hozzáteszem: — Mint azt te is tudod. És mielőtt moccanhatnék, mellettem terem. Az arca összeszedett, a keze nyugodtan pihen az oldala mellett A bőre hűvöse jeges, édes enyhet áraszt felém, amikor megszólal: — Azt akarom, hogy tudd, a legegyenesebb szándékkal hívtalak ide. Miután láttam, mennyit szenvedtél az elmúlt néhány hónapban, kész vagyok teljesen visszalépni, és átadni neked, amit akarsz. Bár jó móka volt, legalábbis nekem. — Vállat von. — Ahogy te is, Ever, kész vagyok továbblépni. Visszamegyek Londonba. Ez a város túl eldugott az én ízlésemnek, ennél egy kicsit nagyobb mozgásra vágyom. — Elmész? — dadogom, de olyan gyorsan jön, hogy nem vagyok biztos abban, ki mondta ki. — Ez feldúl téged — mosolyog az arcomat vizslatva. — Aligha. — Homlokráncolva forgatom a szememet, és félrenézek. Remélem, hogy elvonom a figyelmét a hangom remegéséről. — Ezt próbálom nem magamra venni. — Mosolyog, a tetoválása elővillan. A gombszemek a pillantásomat keresik,
miközben megnedvesíti az ajkát — De mielőtt elmegyek, gondoltam, elvarrok néhány szálat, és hogy a születésnapod van, meg minden, gondoltam, veled kezdem. Átadom az ajándékot, amire a legjobban vágysz. Azt az egyetlen dolgot, amelyet a világon mindennél jobban akarsz, amelyet sem élő, sem holt nem adhat neked... — Végigcirógatja a karomat, könnyedén, gyorsan, hogy az emléke még megmarad az után is, hogy elfordul és ott hagy. A távolodó hátát bámulom, és tudom, nem engedhetem meg magamnak, hogy hibát kövessek el. Emlékeztetem magamat Damen ajkainak varázslatos érintésére, ami néhány órával ezelőtt volt csupán, és hogy milyen közel járok ahhoz, hogy visszakapjam — de csak, ha uralkodni tudok magamon. Roman megfordul, begörbített mutatóujjával hívogat, hogy kövessem, és az ellenállásom láttán ciccegni kezd. — Hidd el, szivi, nem tervezem, hogy átverjelek, vagy az ágyamba vonszoljalak. — Fejcsóválva felnevet. — Erre még rengeteg időnk lesz, ha úgy döntesz. De egyelőre van egy kicsivel gyakorlatibb tervem. És ha már itt tartunk, átestél már hazugságvizsgálaton? Összeszűkül a szemem, fogalmam sincs, mire készül, de az biztos, hogy kelepce. A hátára szegezett pillantással követem a folyosón, át a konyhán és ki a hátsó ajtón, el a tornácon álló pezsgőfürdő mellett egy helyiségbe, ami olyan, mint egy átalakított garázs. Belépve egyszerre látszik egy régiségkereskedő raktárának és egy őrült tudós laboratóriumának. — Utálok ilyet mondani, szivi, és hidd el, nem akarlak megbántani, de tudom, hogy szoktál hazudni, főként akkor, ha előnyöd származik belőle. És mivel én feddhetetlen ember vagyok, és megígértem, hogy megkapod azt a dolgot, amelyet tényleg mindennél jobban szeretnél a világon, azt hiszem, úgy helyes, ha mindketten világosan tudjuk, mi is az. Nyilvánvaló, hogy valami furcsa folyik kettőnk között. Tényleg, muszáj,
hogy emlékeztesselek arra, hogyan vetetted rám magad a múltkor? — Ez nem... — kezdem, de nem jutok messze, mert felemeli a kezét. — Ugyan — vigyorog nagyképűen. — Tartsd meg a bocsánatkérést, szivi! Sokkal egyenesebb módszerem van arra, hogy megkapjam a szükséges válaszokat. Összeszorítom a számat, és fintorgok. Láttam elég krimi sorozatot a tv-ben, hogy felismerjem a szerkentyűt, amely felé vezet. Teljes mértékben arra számít, hogy beszíjazom magam, és alávethet egy poligráfos vizsgálatnak, amelyet kétségtelenül meghamisít. — Felejtsd el! — szólok, és sarkon fordulok, hogy elmenjek. — El kell fogadnod a szavamat, különben nincs egyezség. Épp az ajtóhoz érek, amikor megszólal: — Nos, van más is, amit megpróbálhatunk. Megállok. — És hidd el, ezt nem tudom meghamisítani, főleg az olyanok esetében, mint mi vagyunk. És történetesen tökéletesen ülik abba a metafizikai „minden energiából áll, és egyként olvad össze" zagyvasághoz, amit úgy imádsz. Hangosan felsóhajtok, és a lábammal dobolok a padlón. Remélem, hogy ez levezeti a bennem növekvő energiát, és azt is Roman tudtára adja, hogy milyen türelmetlen vagyok. De őt nem lehet siettetni, vagy rávenni, hogy a saját elképzeléséhez képest másképp működjön. Az ujjai szórakozottan piszkálják a kabátja ujján kilógó cérnaszálat, miközben rám néz és így szól: — Tudod, Ever, az a helyzet, hogy tudományosan bebizonyították, hogy az igazság mindig, mindig erősebb, mint a hazugság. Hogyha a kettőt megmérjük, szembeállítjuk egymással, hogy úgy mondjam, az igazság mindig győz. Mit gondolsz?
Forgatom a szememet, jelezve, hogy mit gondolok minden egyébről, amely eddig szóba került. De Roman nem mozdul, elhatározta, hogy végigjátssza. — És történetesen — folytatja — van egy nagyon egyszerű módja ennek bebizonyítására, amelyet nem lehet meghamisítani, és a saját fiziológiádon kívül semmi sem szükséges hozzá. Érdekel? Hát nem igazán'. — mondanám, akarom mondani, de a szörnyeteg felágaskodik, és nem hagy beszélni, ami csak arra bátorítja Romant, hogy folytassa. — Nos, mondhatjuk, vagy nem, hogy mi ketten azonos erővel bírunk? Hogy a mi fajtánknál nincsenek kifejezett fizikai különbségek férfiak és nők között erő és gyorsaság tekintetében? Megvonom a vállamat, mert ezen még nem gondolkodtam, és nem igazán akarom most elkezdeni. — Tehát ezt észben tartva szeretnék bemutatni neked valamit, amit szerintem érdekesnek találsz majd. És lábjegyzetként biztosítalak, hogy nem próbállak átverni, ez nem játék, és senki sem fog megsérülni. Igazat mondtam, hogy meg akarom adni, amit a legjobban akarsz, és ez a legjobb módja annak, hogy megtudjuk, mi is az. Akár én is megcsinálhatom elsőnek, hogy lásd, nem tartogatok meglepetést, hogy úgy mondjam. Elém áll, és oldalsó középtartásban felemeli a karját Bólintva így szól: — És most gyerünk, tedd rá két ujjadat a karomra, és nyomd egy kicsit lefelé, én pedig az ellenkező irányba! Semmi trükk, ígérem. Majd meglátod. A szemébe nézek, és látom a pillantásában a kihívást. Tudom, hogy nincs más választásom, csak hogy szembenézzek vele, mivel nála van a kulcs. Játszanom kell, az ő szabályai szerint, ahogy ő akarja.
A karjára bámulok magam előtt. Napbarnított, erős, könyörög az érintésemért. És bár úgy érzem, hogy nem tudom megtenni, nem tudom visszatartani, mégis összeszorítom a fogamat, és megpróbálom. Odanyomom az ujjaimat, a bőre hidege átsugárzik a puha, selymes szöveten, felszikrázik és lángol tőle a sötét láng. Roman hangja lágy, mély suttogás a fülemben: — Érzed ezt? Ránézek, és csak a kitartó lüktetést érzem, amely bennem dobol, miközben a testemet elönti a forróság. Amely csak Roman hűvös, édes enyhét keresi. — Jó, akkor most kérdezz valamit, egy egyszerű eldöntendő kérdést, amire már tudod a választ! Adj egy pillanatot, hogy összpontosítsak rá, aztán szellemileg és szóban is megválaszoljam, miközben két ujjal nyomd lefelé a karomat! Az órámra, aztán őrá pillantok. Őrülten reszket a térdem, és tudom, hogy már nincs sok hátra. De ő csak felemelt karral bólint, bátorító pillantása rajtam függ. — Az igazság megerősít, a hazugság elgyengít. Itt a lehetőséged, hogy kipróbáld rajtam ezt az elméletet, hogy téged is letesztelhessünk. Csak így bizonyíthatod, mit akarsz valójában, Ever. Na, rajta, kérdezz valamit, amit csak akarsz. Még a pajzsomat is visszavonom, hogy tudj olvasni a gondolataimban, és lásd, hogy nem csalok A pillantása súlyától felgyorsul a pulzusom, és zakatol a szívem, amíg csak nem... nem lehet... — Kérdezz valamit, Ever! — Figyelmesen néz rám. — Kérdezz, amit csak akarsz. Mielőbb végzünk velem, annál hamarabb térhetünk át rád, és tudhatjuk meg, mire vágysz a legjobban. Mellé állok, küzdök, erővel uralkodom magamon, hogy összpontosítani tudjak, de nincs értelme, nem tudom megtenni, nem tudom már ezt játszani.
— Inkább ugorjunk? — kérdezi, miközben lassan, jelentőségteljes pillantással végigmér. — Inkább veled folytassuk? Vár, ad egy percet, hogy összeszedjem magam, mély lélegzetet vegyek, és néma könyörgést intézzek Hekatéhez: adjon erőt, hogy végigcsináljam, hogy megkapjam, amiért jöttem. De amikor újra Romanre nézek, rádöbbenek, hogy Hekaté elhagyott. Egyedül maradtam. — Az ellenszert akarod, ugye? — kérdezi felém fordulva, olyan közel hozzám, hogy érzem a leheletét az arcomon, a szája centiméterekre van az enyémtől. — Az az egyetlen dolog, amelyre mindennél jobban vágysz? Igen! — kiáltom valahol mélyen, miközben az elmém is megismétli olyan erővel, hogy biztos vagyok benne, ő is hallja. Csakhogy nem hallja. Mert nem mondtam ki. Csak egy üres zaj, amely körbepattog a fejemben, majd elhal. És abban a pillanatban, ahogy Roman a szemembe néz — végem van. A láng fellobog, kigyúl tőle a testem, és az ujjaim, a teste érintésére éhezve, a mellkasa aranybarna bőrébe marnak. — Óvatosan, szivi! — Megmarkolja a csuklómat, és szorosan magához húz. A szeme összeszűkül, nedves az ajka. — Sosem csíptem a karmolásokat, mindegy, milyen gyorsan gyógyul be. — Eltol magától, és a pillantása végigsiklik a testemen. Éhesen, ragadozómód, és én vagyok a lakomára tálalva. — És erre a baromságra sincs szükség. — Felnevet, leoldja a nyakamról az amulettet, és a helyiség túlsó végébe hajítja. ahol az a padlón pattogva csörömpöl. De nem érdekel, nem érdekel semmi, csak a hátamon lesikló ujjai, ahogy a hajamba fúrja az arcát, és a nyakamhoz préselődik az orra, majd mélyen, erősen belélegzi az illatomat. A pillantása az enyémbe mélyed, miközben a karjába vesz, és lefektet a kanapéra. Miközben végigsimítom a bőrét,
megszabadul a kabátjától, és kigombolja a farmerját. Lehúzom magamhoz, szeretném érezni a csókját, a száját az ajkamon. Felhörrenek, amikor ellök, leveszi a kezemet a nyakáról, és így szól: — Nyugalom, kedvesem! Te nem vagy oda az előjátékért, emlékszel? Arra még rengeteg időnk lesz, de először essünk túl a dolgon! Végül is vársz már... mennyi ideje is? Négyszáz éve, igaz? Visszahúzom magamhoz, többre éhezem, többre a bőréből, az izéből. A testem felemelkedik, ívbe feszül, hogy hozzásimuljon. Az ajkaim mohón duzzadnak érte. Azt akarom, hogy úgy kívánjon engem, ahogy én őt, és hajlandó vagyok bármire, hogy megcsókoljon — aztán hirtelen eszembe jut, hogy mi az... A lábaim közé térdel, letolja a nadrágját, elhelyezkedik, és így szól: — Csak egy pillanatig fáj, szivi, aztán... És amikor rám néz, és minden megáll — a szeme izzik a vágytól, a szája elnyílik a csodálkozástól, és az a pillantás, amire vágytam, ami ért epekedtem, hirtelen megjelenik a szemében. A pillantás, amely azt mondja, kíván engem — hogy szüksége van rám —, ahogyan én kívánom és akarom őt. Lehúzom magamhoz, hogy végre érezzem már a száját, amikor fölém hajol, és halk csodálattal azt suttogja: — Drina... Hunyorogva, zavartan hátrahúzódom. Megpillantom a szemében, amit ő lát: lángvörös hajat, porcelán bőrt, smaragd szemeket... Egy tükörképet, amely nem én vagyok. — Drina... — motyogja—, Drina, én... És a testem ugyan felel, bátorítja az érintését, a bőröm gyengéd cirógatását, a szívem összeszorul, és nem hajlandó játszani. Valami nincs rendben... valami nagyon, nagyon nem jó, valami, ami a látókörömön kívül van, csak most kezd alakot
ölteni, amikor Roman a ruhámat rángatja, és azonnal el is tűnik. És amikor ránézek, látom azt az izzó pillantást, tudom, hogy majdnem megvan. A születésnapi ajándékom — amire a legjobban vágytam — már majdnem az enyém. Alig érzékelem, hogy ettől a pillanattól fogva soha semmi nem lesz már a régi. Semmi. Soha. Soha. Többé. Roman széttárja a combjaimat, én pedig felkészülök a fájdalom röpke pillanatára. Elfordítom a fejemet a távolabbi falon függő tükör felé, és egy lángvörös hajú, áttetszően fehér bőrű, smaragdszemű lánnyal nézek farkasszemet, akinek olyan vadállati mosoly ül az arcán, hogy azonnal felismerem. Ugyanaz a kép, amelyet ő lát, amikor rám néz. De nem én vagyok. Egyáltalán nem én! — Készen állsz, szerelmem? — Roman rám néz, az arcán látom a várakozást. És a fejem beleegyezően bólint, és a testem felemelkedik, hogy találkozzon az övével, nem én vagyok, aki válaszol. A szörnyeteg talán irányítja a testemet, de a szívemhez vagy a lelkemhez semmi köze. Ahogy Roman is mondta korábban: végül az igazság mindig győz. És szerencsémre a lelkem tudja, hányadán állunk. Behunyom a szememet, és a szívcsakrámra összpontosítok, látom, ahogy a forgó, zöld energiakerék a mellkasom közepéből sugárzik, és arra biztatom, hogy növekedjen, terjedjen, nőjön egyre nagyobbra és nagyobbra, míg csaknem... Roman a nevemet mormolja, csakhogy az nem én nevem, az ő neve. A hangja elmélyül a vágytól, alig várja, hogy elkezdhesse, fogalma sincs, mire készülök, hogy legalább egy pillanat erejéig sikerült győznöm.
Felrántom a térdemet, és belerúgok. Cseng a fülem a kínsikolytól, miközben felakadt szemmel markolja a lába közét. Kisiklom alóla, és gyorsan, sietve mozgok, mert tudom, hogy csak másodpercek kérdésé, míg rendbe jön, és helyreáll az ereje. — Hová rejtetted? — kérdezem, lázasan rángatva vissza a ruháimat, és visszakapva a nyakamba az amulettet. Anélkül, hogy odanéznék, tudom, hogy ismét a szőke, kék szemű énemet látja. — Hol van? — követelőzöm, körülpillantva kicsi, jól szervezett laboratóriumában. Lehajtja a fejét, figyelmesen tanulmányozza magát, és azt morogja: —A francba, Ever... De erre nem érek rá. — Mondd meg, hol van! — ordítom. Próbálok a szívcsakrámra koncentrálni, miközben szorosan a mellkasomhoz szorítom az amulettet. — Megőrültél? — Felveszi a farmerjét, és a homlokát ráncolja. — Egy ilyen aljas húzás után még arra számítasz, hogy segítek? — rázza meg a fejét. — Felejtsd el! Megkaphattad volna az ellenszert, tíz perce már el is sétálhattál volna vele, de te döntöttél, Ever. Igazságosan és egyenesen, ahogy ezt mindketten tudjuk. Teljes mértékben kész voltam átadni neked, és nem, nincs itt, úgyhogy ne fáradj a hely átkutatásával! Komolyan, azt hitted, hogy ekkora marha vagyok? — Felveszi a házikabátját, és összerántja a mellkasán, mintha nem akarna újból kísértésbe vinni. De annak ellenére, hogy a szörnyeteg még mindig követelőzik, már nem érdekel. A bestia talán él és virul, de engem most már a szívem és a lelkem vezet. — Kész voltam, hogy elvezesselek hozzá, de te másképp döntöttél. És csak azért, mert az utolsó pillanatban mást súgott a szíved... — néz rám felhúzott szemöldökkel, hogy tudjam, tisztában van azzal, mi volt az erőm forrása. — Semmi sem változik. Engem választottál, Ever. Engem akartál a legjobban. De most, ezek után, egyiket sem kapod meg — csóválja a fejét. — A hülye húzásod után nincs második esély.
Állok előtte, a sötét láng őrjöng, az óceánkék szemek felé noszogat, a szőke haja, nedves ajkai, karcsú csípője felé... — Nem — morgom hátralépve. — Én nem akarlak. Soha nem is akartalak. Ez nem én vagyok... ez... ez valami más. Nem tehetek róla, nem én irányítom! Összeszorítom a számat, és tudom, hogy csak egy kiút van, de azt nem használhatom az ő jelenlétében, nem szabad felkeltenem a gyanakvását. De akkor sem bízhatok a lábamban, hogy az ágyán kívül bárhová is elvigyen. Megmarkolom az amulettet a mellkasomon, és a csillogó arany-fátyolra összpontosítok. Megjelenítem magam előtt a Nyárvidékre nyíló kaput, és látom, amint kitárul előttem, már éppen belépnék, amikor Roman megszólal: — Csacsi Ever, nem jöttél még rá, hogy nincs különbség közted és a te... szörnyeteged között? Te vagy a szörny. Ő a te sötét oldalad, az árnyékszemélyiséged, és most már egyek vagytok.
Huszonhat A hatalmas, illatos réten landolok. Vonakodva, bűntudattal, tudva, hogy nem lett volna szabad megtennem. Nem szabadott volna így idejönnöm. Nem hagyhattam volna, hogy Roman lásson eltűnni. De mi más választásom volt? Az elszántságom gyengécske volt, a szörnyeteg csorbította, és még néhány másodperc Roman jelenlétében a véget jelentette volna. A végemet Mindennek a végét, amely kedves nekem. Mert az a helyzet, hogy Romannek igaza van. Teljesen és tökéletesen igaza. Az egyetlen ok, hogy elvesztem, az egyetlenegy oka annak, hogy nem szerezhettem meg, amit akartam, az, hogy a szörny én vagyok, nincs különbség kettőnk között. Ő cselekszik, ő jelöli meg a célt, én csak utas vagyok, és fogalmam sincs, hogy lépjek a fékre, vagy szálljak ki. Elfogytak a lehetőségeim. Fogalmam sincs, hová forduljak. Csak azt tudom, hogy: A visszafordító varázsige nem működött, ahogy a könyörgés sem Hekatéhoz. És Damen, hát, Damen nem tud megmenteni. Tudomására sem juthat ez az undorító tett, amit majdnem véghezvittem. Nem töltheti azzal a következő száz évet, hogy megmenekít önmagamtól. Olyan mélyre süllyedtem, olyan messzire mentem, hogy már nincs visszaút. Sosem tér vissza az életem a megszokott kerékvágásba. Kizárt dolog, hogy visszatérjek a földi síkra, és kockára tegyem mindezt
Úgyhogy csatangolok, minden cél nélkül, és azt sem tudom, mi lesz, ha odaérek valahová. A szivárványszínű patak mellett megyek, ráérősen, sietség nélkül rakosgatom a lábamat, csak baktatok, alig veszem észre, hogy véget ér a patak, és a talaj puha, ázott, nedves ösvénnyé válik a talpam alatt. Alig veszem észre, hogy jó néhány fokot lehűl a levegő, és a könnyű, aranyló ragyogás megsűrűsödik, és nehezen látok át rajta. És talán ez magyarázza a megdöbbenésemet, amikor megpillantom. Amikor rádöbbenek, hogy tudtomon kívül elértem a helyet, ahol mindig a legsűrűbb a köd, ahol könnyű átlépni azt a pontot, ahonnan már nincs visszatérés. Nézem az ismerős, lejtős körvonalakat, a szakadozott, megviselt köteleket és az egymást keresztező, szálkás faléceket. A formája felvillan, majd elhalványul, elfedi a köd, de még így is tagadhatatlan, amit látok. Kétségtelenül ez az odaátra vezető híd. A Lelkek Hídja. Letérdelek mellette, a térdem elsüllyed a nedves, párától vizes földben. Vajon szándékosan vezettek ide, hogy végül át kelljen kelnem a hídon? Mi van, ha a lehetőséget, amelyet akkor visszautasítottam, újra felajánljak? Egy különleges ajánlat, kérdések nélkül, egy visszatérő vásárlónak, mint én. A korlát után nyúlok, amely egy régi, foszlott kötél, olyan, mint ami bármelyik pillanatban elpattanhat. A köd a híd közepe táján sűrűbb, és olyan átláthatatlan, hogy a híd másik vége fehér, párába burkok rejtély. Emlékeztetem magam, hogy ez ugyanaz a híd, amelyen sürgettem Riley-t, hogy átkeljen, ugyanaz, amelyen a szüleim és Puszedli átkeltek a túloldalra. És ha ők képesek voltak átmenni rajta, és minden rendben volt, akkor most komolyan, mennyire lehet rossz ez? Mi van, ha felkelek, lesöpröm magamat, veszek egy mély levegőt, és átkelek?
Mi van, ha ez megoldja minden gondomat, megszabadít a szörnyetegtől, kioltja a lángot, és újra láthatom a családomat, és mindez csak egy kicsi lépés, majd még egy? Néhány lépés a szeretteim meleg, hívogató ölelése felé. Néhány lépés, és eltávolodom Romantól, Haventől, az ikrektől, Avától és a szörnyű zűrtől, amit csináltam. Néhány lépés a béke felé, amit keresek. Komolyan, kinek fájhat? Biztosan ott találom majd a családomat, amint rám várnak — ahogy azokban a túlvilági sorozatokban. Szorosabban markolom a kötelet, és talpra húzom magam. A lábam reszketeg, bizonytalan, amikor picit előbbre hajolok, hogy jobban lássak. Azon gondolkodom, meddig kellene mennem, hogy már ne legyen visszaút. Emlékszem, hogy Riley azt mondta, úgy félútig jutott, amikor visszafordult, hogy megkeressen engem, aztán úgy összezavarta a köd, hogy nem találta meg újra a hidat — legalábbis egy időre. De ha úgy is döntök, hogy továbbmegyek, átlépek a túloldalra, vajon ugyanoda jutok majd, ahová ők? Vagy inkább egy tehervonattá válok, amely alatt átállítják a váltót, és Árnyvidék végtelen mélységébe jutok a boldog örökkévalóság helyett? Mély lélegzetet veszek, és megmozdulok, felemelem a lábamat a nedves, süppedő talajról, és épp lépnék egyet, amikor hirtelen megnyugtató hullám önt el — egy békés áramlat, amely csak egyet jelenthet —, amelyet csak egyetlen ember tud előidézni bennem. Damen bizsergésével és forróságával annyira ellentétes érzés, hogy egy kicsit sem lep meg, amikor megfordulok, és Jude-ot pillantom meg magam mellett. — Tudod, hová vezet, ugye? — int a gyengéden ringó híd felé. A hangja friss és nyugodt, de ideges reszketése mindent elárul.
— Tudom, hogy mások számára hová vezet — vonom meg a vállamat A pillantásom Jude és a híd között vándorol. — De fogalmam sincs, engem hová visz. Hunyorog, és félrebillentett fejjel tanulmányoz, lassan, figyelmesen, és óvatosan folytatja. — Odaátra vezet. Mindenkinek. Nincsenek sávok. Nincs megkülönböztetés. Ezt a fajta Ítélkezést hagyd a földi síkra, itt nem érvényes. Meggyőződés nélkül vállat vonok. Ő nem tudja, amit én. Nem látta, amit én. Honnan is tudhatná, hogy rám mi érvényes, vagy mi nem? — Akkor is — biccent, mivel tisztán és érthetően érzékeli a gondolataimat. — Nem vagyok biztos abban, hogy ezen kellene gondolkoznod egyelőre. Az élet máris elég rövid, tudod? Még azokon a napokon is, amikor nagyon, nagyon hosszúnak érzed. Mire vége, addigra csak egy pillanat, egy villanás az örökkévalóságban, hidd el nekem! — Neked talán az, de nekem nem — felelem nyíltan és őszintén a szemébe nézve, hogy világos legyen a meghívás. Kész vagyok elmondani mindent, az egész piszkos mesét, kiteríteni az asztalra, mindent, amit egészen eddig elhallgattam. Csak annyit kell tennie, hogy kérdez, és az övé az egész vallomásom. — Számomra aligha csak egy villanás, ahogy te mondod. Megdörzsöli az állát, és összevonja a szemöldökét, látom, hogy próbálja értelmezni a szavaimat. És ennyi az egész. A vágya, hogy megértse, és az egész kibukik. Minden. Teljes egészében. Egy egész szóáradat, amely olyan gyorsan és dühödten ömlik, hogy az egész összekavarodik. Visszanyúlik egészen az első napig, a baleset helyszínéig, amikor Damen először megitatott az elixírrel és átváltoztatott azzá, ami most vagyok, aztán jön az igazság Romanről, arról, hogy kicsoda valójában, és hogy gondoskodott arról, hogy mi Damennel sose lehessünk együtt.
Beszélek Aváról és az ikrekről, meg a furcsa múltról, ami összeköti őket, és arról, hogyan változtattam át Havent is szörnyeteggé. A csakrákról és hogy a gyengeségeink megcélzásával lehet csak megsemmisíteni minket, és természetesen mesélek neki Árnyvidékről, az örök mélységről, ahová a halhatatlanok mennek —amely egyetlenként itt tart engem, a híd ezen oldalán. A szavak olyan gyorsan törnek fel, hogy nem tudok megálljt parancsolni nekik. Annyira megkönnyebbülök, hogy megszabadultam a terhemtől és annyira hajt, hogy Jude próbál higgadt maradni, és nem teljesen frászt kapni, és hagyja, hadd folytassam. És amikor ahhoz a részhez érek, hogy milyen szörnyű módon vonzódom Romanhez, hogy hogyan ég bennem a kitartó, sötét láng, és elmesélem azt a lealacsonyító pillanatot, amikor alig tudtam megszökni, Jude rám néz, és így szól: — Légy szíves, lassíts, Ever! Alig tudlak követni. Bólintok. A szívem zakatol, az arcom kipirul, és szorosan magam köré fonom a karomat. A hajam hosszú, nyúlós tincsekben tapad az arcomra, vállamra, hátamra, nagy, kerek harmatcseppektől nehéz, amelyek rendületlenül hullanak. Figyeljük, ahogy az újonnan érkezettek sora buzgón átkel a túloldalra. A híd megsüllyed és inog, miközben masíroznak egyenesen előre, és mindegyikük szemében csodálatos, pompás fény csillog. — Figyelj, elmehetnénk... valahová innen? — int a fejével az emberek sorára, amely olyan hosszú, hogy az jut eszembe, talán valami katasztrófa történhetett. — Kicsit parázok ettől. — Te döntöttél úgy, hogy ide jössz — vonok vállat. Megmagyarázhatatlanul ellenséges vagyok, nem beszélve a vallomásom miatt érzett bűntudatról. Épp most fedtem fel a történetemet, teljes elhallgatott, titkos egészében, kiterítettem elé, és csak annyit tud mondani, hogy lassíts, meg lépjünk le innen? Megrázom a fejemet. —Most komolyan. Nem mintha hívtalak volna, hogy gyere velem, csak felbukkantál.
Jude rám néz, nem zavarja a hangulatváltozásom, és felfelé görbülő szájjal így szól: — Hát, nem egészen... Rálesek, hogy ez vajon mit jelentsen? — Hallottam a segélykérő hívásodat, és jöttem hogy megkeresselek. Téged kerestelek, nem... nem ezt. Összeszűkül a szemem, és már cáfolnám, amikor eszembe jut az első találkozásom az ikrekkel, amely nagyon hasonló volt ehhez az esethez. — Nem akartam átkelni — felelem, és szégyenemben felforrósodik a képem. — Vagyis talán gondolkodtam rajta, de csak egy pillanatig, és nem komolyan, vagyis nem igazán. Pusztán kíváncsi voltam, ez minden. Egyébként is, történetesen ismerek pár embert, akik odaát vannak, és hát, néha hiányoznak... — És gondoltad, hogy gyorsan meglátogatod őket? — A hangja könnyed, de a szavai súlyosak, súlyosabbak, mint hinné. Nemet intek, és lenézek a sáros lábamra. — Akkor mi az? Mi állított meg, Ever? Én voltam? Mélyeket lélegzem, egyiket a másik után, mert kell egy perc, mielőtt felnézek rá. — Én... nem akartam megtenni. Ja, hát volt egy kis kísértés, meg minden, de megálltam volna, anélkül, hogy felbukkansz. — Megvonom a vállamat, a pillantásom a szemét kutatja. — Részben, mert nem helyes annyi befejezetlen dolgot hátrahagyni, olyan hibákat, melyeket másnak kell jóvátennie, és részben azért, mert tudom a halhatatlan lélekről, hogy hol ér véget, s hát, bár nem gondolnám, hogy jobbat érdemlek, mégsem óhajtok a végzetem felé rohanni. Láttam a túloldalt, vagy legalábbis azt, amely nekem annak számít. És sajnálom, hogy ilyet mondok, de az aligha az a hely, ahová a családom került. Tartok tőle, hogy ha újra akarom látni őket, sokkal szerencsésebb lesz rajtad keresztül kapcsolatba kerülnünk, mintha átkelnék a hídon, arról nem is beszélve, hogy...
Jude várakozón néz rám. Felsóhajtok, és a földet rugdosom. Elhatároztam, hogy bevallom a legfontosabb okot, mindegy, milyen rosszul fogja magát érezni tőle. A szemébe nézve kihúzom magam, és hozzáteszem: — Arról nem is beszélve, hogy Damennel sosem tehetek ilyet. — A szemébe nézek, aztán gyorsan elfordulok. — Nem hagyhatom őt így el, azok után... — Elhallgatok, és próbálom lenyelni a gombócot a torkomból. — Azok után, amit értem tett. — Megdörzsölöm a karomat, hogy felmelegítsem magam, bár nem is fázom igazán. Csak kínosan érzem magam. Kínosan és kényelmetlenül, az egyszer szent. De Jude csak bólint, biztosítva, hogy minden rendben lesz. A kezét a derekamra téve csendben elvezet a hídtól, a lelkek hosszú sorából, akik boldogan szökkennek át a túlsó oldalra, vissza a földi síkra.
Huszonhét — Tehát a következőt fogod csinálni. — Üresbe teszi a motort, és felém fordul. — Először is bemész és megfürdesz. — Felemeli a mutatóujját, hogy elhallgattasson, amint közbevágnék. — Aztán leülsz, és elmondod az egész piszkos történetet, és semmit sem hagysz ki. Mert az eddigi tapasztalataid ellenére, abból, amit én láttam, és amit megtudtam, jó kezekben leszel. Tényleg. Ő okosabb, mint gondolod, és mostanra már több életidő óta csinál ilyesmit. Nem beszélve arról, hogy ő az egyetlen, akiről elhiszem, hogy valódi, elfogulatlan segítséget nyújt. — Honnan tudsz az előző életeiről? —kérdezem, és hirtelen jeges veríték lep el. —Mármint azon kívül, amit én meséltem? Rám néz, és olyan sokáig hallgat, hogy már én törném meg a csendet, amikor megszólal: — Voltam a Tudás Nagy Csarnokában. Most már gyakorlatilag mindent tudok. Bólintok, nyelek egy nagyot, és próbálok nem megrémülni. Mert ugyan most mondtam el neki egy akkora igazságot, amely minden gyónások ősanyja, akkor sem mondtam el mindent. De ő csak vállat von, nem lehet kizökkenteni. — És aztán, amikor odabent végeztél, el kell menned Damenhez. Nem érdekel, mit mondasz neki, az a te dolgod. De az utóbbi időben tényleg sok fejfájást okoztál neki, és nem számít, hogyan érzek vele kapcsolatban... — Elhallgat, és megrázza a fejét. — Jó, csak tedd meg, rendben? Még nem vagy jobban, ezt ma bebizonyítottad, és szükséged van a segítségére. Így a helyes. És vegyél ki szabit, amíg lerendezed.
Komolyan, tudom intézni a dolgokat. Amúgy Honor felajánlotta, hogy beugrik, úgyhogy talán adhatok neki egy esélyt. Bólintok, és lenyűgöz, hogy milyen nemes, hogy épp afelé noszogat, aki az elmúlt évszázadok során a riválisa volt Megfogom a kilincset, biztos vagyok abban, hogy végeztünk, és kiszállnék, amikor a lábamra teszi a kezét, és közelebb hajol. — Van még valami. Odafordulok, és látom, hogy elkomolyodik, miközben hosszú, hűvös ujjai megszorítják a térdemet — Bár megígértem, hogy nem avatkozom bele a kapcsolatotokba Damennel, nem is fogok meghátrálni. Négyszáz évig folyton veszítettem, ha álmaim nőjéről volt szó, és ez mostanában nem érint túl jól. — Te... te tudsz erről? — hördülök fel. A torkomra rebben a kezem, miközben elhal a hangom. — A párizsi lovászfiúra gondolsz, vagy az angol grófra, a new englandi gyülekezet egy tagjára és a Bastiaan De Kool néven ismert művészre? —A szemembe néz. A két kék vizű tó több száz év vágyával izzik. — Aha — bólint. — Mindent tudok. És még többet. — Megrázom a fejemet, ötletem sincs, mit kellene mondanom, hová lehet innen kilyukadni. Jude ujjai a térdemről az arcomra vándorolnak. — Ne mondd, hogy nem érzed te is. Tudom, hogy te is érzed. Látom a szemedben, abban, ahogy az érintésemre válaszolsz. A pokolba is, még abból is láttam, ahogy arra reagáltál, hogy Honorral láttál korábban... ma... — A csuklójára pillant, de mivel nem visel órát, vállat von és legyint. — Mindegy, nem hajtok Honorra, nem úgy van, ahogy gondolod. Szigorúan tanár-diák dolog, barátság, semmi más. — Oldalra billenti a fejét, miközben az ujjai gyengéden végigsimítják az arcomat. Olyan megnyugtató, annyira csábító az érintése, hogy akkor sem tudnék elfordulni, ha akarnék. — Senki más nem érdekel. Végig csak te érdekeltél. És talán most te nem így érzel, szeretném, ha
tudnád, hogy nincsenek korlátok, semmi sem tarthat távol kettőnket egymástól. Semmi, csakis te, ez van. Te leszel majd, aki végül dönt. — Elhúzódik tőlem, de az érintése emléke ott marad, a tekintete az enyémbe mélyed. — De bárhogy is döntesz, nem lehet tagadni, hogy ez... — nyúl felém újra — ...létezik. És amikor rám néz, és a feje mozdulatától a hajfonatai az arcába és a vállára hullanak, amikor felvonja kissé a szemöldökét, amikor a mosolyától felbukkannak az arcán a gödröcskék, amikor így néz rám... ezzel a kihívással nem tudok szembenézni. Igen, érzek valamit, amikor egymáshoz érünk. Igen, tagadhatatlanul szexi és aranyos, és számíthatok rá. Igen, nem egyszer estem picikét kísértésbe tőle. De mindent összevéve, még mindig nem ugyanaz, mint amit Damen iránt érzek. Sosem volt ugyanaz. Sosem lesz. Damen az egyetlen számomra. És ha ezen az őrült napon semmit sem viszek véghez, legalább Jude-dal helyre kell tennem a dolgokat, mindegy, mennyire fáj... — Jude... —kezdem, de a számra tett mutatóujja elhallgattat. — Menj be, Ever! — biccent. Kisimítja a hajamat az arcomból, és a fülem mögé fésüli. Az ujjai túl sokáig időznek ott, vonakodnak eltávolodni. — Javítsd meg a dolgokat, fordítsd vissza a varázslatodat, keresd meg az ellenszer ellenszerét, tedd, amit tenned kell! Mert mindegy, hogy érzel irántam, mindegy, hogyan döntesz, én végül csak azt akarom, hogy boldog légy. De azt is akarom, hogy tudd, én nem adtam fel. És nem is tervezem feladni túl hamar. Már négy száz éve rajta vagyok a témán, úgyhogy akár meg is valósíthatom. És míg az elmúlt pár évszázadban talán nem sikerült túl egyelőre a küzdelem, legalább most, Nyárvidék segítségével kicsit egyenlőbb lett a fegyvertárunk. Talán nem vagyok halhatatlan, valószínűleg
sosem választom azt az utat, de hé, ahogy mondani szokás: a tudás hatalom, igaz? És most neked és a Tudás Nagy Csarnokának köszönhetően annak bővében vagyok. Mély levegőt veszek, és kiszállok a kocsiból, majd kopogás nélkül belépek a házba. És bár nem hívtam fel, hogy úton vagyok, és az óramutatók is bőven túlhaladtak a szokásos látogatási időn, egy kicsit sem lepődök meg, amikor Avát a konyhában találom. Épp teát főz, és mosolyogva így szól: — Szia, Ever, már vártalak. Nagyon örülök, hogy sikerült eljönnöd.
Huszonnyolc
Megszokásból, gondolkodás nélkül felém tolja a sütis tányért Megrázza a fejét, és halkan felnevet, ahogy megpróbálja elrántani előlem, de nem sikerül, mert kinyúlok, és elveszek egyet alulról. Krémszínű, kerek, íves süti, nagy cukormorzsák díszítik a tetejét. Letörök egy darabot az oldalából, és a nyelvemre helyezem. Emlékszem, hogy ez volt a kedvencem, és bárcsak élvezhetném az édességet vagy bármilyen ételt úgy, ahogy régen. — Miattam nem kell megenned — szól Ava. A szájához emeli a csészéjét, és megfújja a teáját párszor, aztán belekortyol. — Hidd el, az ikrek épp eléggé szeretik kettőnk helyett is, úgyhogy nem sértődöm meg, ha nem érdekel. Vállat vonok. Szeretném elmondani neki, hogy néha, amikor hiányzik a normális élet, eszem, iszom, és manifesztálás helyett megvásárolom az üzletben a dolgokat, csak hogy bebizonyítsam, még képes vagyok rá. De ez általában nem tart sokáig, és újabban csak akkor fordul elő, amikor késő van, és fáradt vagyok meg kissé elveszett — ahogy most is. Máskor el sem tudom képzelni, hogy valaha vissza akarnék térni ahhoz a hétköznapisághoz. De csak ránézek, és megkérdezem: — Hogy vannak az ikrek? — Letörök egy újabb falatot, és felidézem, milyen az íze. Édes, gazdag, mennyei, és egyáltalán nem olyan kartonpapír ízű, mint most. Tudom, hogy én változtam meg, nem a recept
— Tudod, ez mókás. — Leteszi a csészét, és felém hajol, az ujjai a fonott, zöld tányéralátétet babrálják, mintha a kezével vasalgatná. —Olyan jól és gyorsan összeszoktunk, mintha nem is lett volna olyan régen. Ki gondolta volna? — Kissé mosolyogva, csodálkozva csóválja a fejét. — Tudom, hogy a reinkarnáció elsősorban a karmáról szól meg a múltunk befejezetlen ügyeitől, de nem is álmodtam volna arról, hogy végül ennyire... szó szerint valósul meg számomra. — És a varázserejük... Visszatért? Ava lassú, mély levegőt vesz, újból a csészéjéért nyúl, és határozottan megfogja a fülét, de mielőtt felemelné, megáll és így szól: — Nem. Még nem. De talán ez nem is olyan nagy baj. — Megvonja a vállát. Zavarodottan ránézek, hogy ez mit akar jelenteni. — Hát, nem úgy tűnik, mintha neked olyan jól összejött volna, ugye? Az ölembe ejtem a kezemet, és összekuksolom, tekergetem, húzgálom az ujjaimat Görnyedt, ideges látványom elegendő választ ad a kérdésére. — És mivel én is gyakoroltam a mágiát... hát, nyilvánvaló. — Oldalra lógatja a nyelvét, és felemeli a kezét, mintha hurkot vetne a saját nyakába, aztán nevetésben tör ki, és megfenyeget az ujjával, amikor eltátom a számat. — Jaj, nevess már! — Gyors mosollyal kivillantja a fogait. — Nincs értelme sírni a múlt miatt, amit nem tudok megváltoztatni. Az egyik lépésből következik a másik, és ahogy a dolgok állnak, ez itt a következő lépés. — Nyitott tenyérrel az asztalra csap. — Mert az előző életeim tapasztalatai miatt, és mert segítettél eljutni Nyárvidékre, ahol végül bejutottam a Tudás Nagy Csarnokába, sokkal jobban megértem azokat a dolgokat, amelyekről csak találgatni tudtam azelőtt.
— Ja, például? —hunyorgok, és visszacsúszom a jó öreg, ellenséges modoromba, esélyt se adva neki, hogy egy bunkó közbevágás nélkül végigmondhassa a békeajánlatát. De Ava, hűen a szokásos hozzáállásához, figyelmen kívül hagyja, és folytatja, mintha meg sem szólaltam volna. — Megtanultam, hogy a mágia, mint a manifesztáció, valójában csak az energia egyszerű manipulálása. De ahol a manifesztáció általában az anyagot manipulálja, a mágia, legalábbis rossz kezekben... — Elhallgat, és rám néz, a pillantása azt üvölti: a te kezedben!, vagy legalábbis nekem így tűnik. — Nos, ha nem helyesen gyakorolják, tisztességes szándék híján az emberekei manipulálja, és itt kezdődik a baj. — Bárcsak figyelmeztettek volna erre az ikrek! — motyogom, és alig hiszem el, hogy őket hibáztatom, de akkor is ez az igazság. — Talán ők nem említették, de Damen biztosan, nem igaz? —A szemöldöke ívéből és felszegett állából látom, hogy egy szavamat sem hiszi. — Ever, ha segítségért jöttél, amely, tekintettel az időre és a körülményekre, feltételezem, hogy így van, akkor légy szíves, engedd meg, hogy segítsek] Nincs szükség kifogásokra, nem azért vagyok itt, hogy bármilyen módon elítéljelek. Hibát követtél el, nem te vagy az első, és bizonyos, hogy nem is az utolsó. És míg biztos vagyok abban, hogy úgy érzed, a te hibád kiemelkedően nagy, kibírhatatlan, annak ellenére, amit hiszel, ezek a dolgok mindig visszafordíthatok, és gyakran közel sem olyan súlyosak, mint hisszük. Vagy azt is mondhatnám, amilyennek engedjük őket lenni. — Ó, szóval most meg én hagytam, hogy így legyen? — kezdem. Nagyon könnyen és készen jön az ellenkezés, de nem szívből, és gyorsan felemelem a kezemet, és elhessentem. Felsóhajtok, és hozzáteszem: — Tudod, akinek olyan gyakran van szüksége segítségre, mint nekem, annak jobban kellene tűrnie, ha segítenek neki. —
Fejcsóválva forgatom a szememet, de nem ellene, hanem magam ellen. Ava vállat von, elvesz egy zabsütit a kupacról, és a szájába hajít egy mazsolát. — Aki makacs, annak sosem könnyű — mosolyog rám a szemembe nézve. — De szerintem ezen már túlléptünk, igaz? — Látja, hogy beleegyezően bólintok, és hozzáteszi: — Ever, a mágiával és a manifesztációval is az a helyzet, hogy a szándék számít a legtöbbet. Az eredmény, amelyre összpontosítasz. A szándékod a legfontosabb rendelkezésre álló eszközöd. Ismered a Vonzás Törvényét, ugye? — Rám néz, és végigfuttatja a tenyerét a selyemruha ujján. — Hogy azt vonzzuk magunkhoz, amire összpontosítunk? Nos, itt sincs másképp. Amikor arra összpontosítasz, amitől félsz, csak abból kapsz többet. Amikor arra koncentrálsz, amit nem akarsz, többet kapsz belőle. Amikor arra fókuszálsz, hogy másokat kísérelsz meg irányítani, több irányítást vonzol. A figyelmed többet hív belőlük, és az olyanokból, mint ők, egyenesen a te életedbe. Ha másokra akarod ráerőltetni az akaratodat, hogy olyasmire bírd rá őket, amelyet normális esetben nem hajlandók megtenni... Hát, az nemcsak hogy nem működik, de bumerángként visszarepül hozzád. Megjelenik a karmádban, mint minden cselekedeted, csakhogy ez nem válik a javadra, hacsak nem tanulsz meg néhány nagyon fontos dolgot, mint... Ava tovább beszél, de én leragadok a karmától szóló résznél, hogy bumerángként visszarepül. Emlékszem, az ikrek mondtak valami hasonlót, valami olyat, nem szabad varázslatot használni önző, bűnös szándékkal. A karma háromszorosan fizet vissza érte. Nagyot nyelek, és a teámért nyúlok, amikor Ava szavai eljutnak hozzám: — Ever, meg kell értened, hogy egész idő alatt a lehető legrosszabb módon álltál ellen. Ellenálltál nekem, amikor segíteni próbáltam neked, ellenálltál Damennek, amikor
aggódni kezdett érted, ellenálltál Romannek és a szörnyűségeknek, amelyeket tett veled... —Felemeli a kezét, mert látja, hogy az utolsót meg akarom cáfolni. Egy felemelt ujjával elhallgattat, és így szól: — És az a helyzet az ellenállással, az az iróniája, hogy végül annyi időt fecsérelsz arra, hogy a visszautasítandó dologra összpontosítasz, arra, amit nem akarsz, hogy végül pontosan azokat a dolgokat vonzod magadhoz. Ránézek. Nem vagyok biztos abban, hogy tudom követni. Nem kellett volna ellenállnom Romannek? Hahó, nézzük már meg, mi történt, illetve, hogy majdnem mi történt, amikor majdnem megengedtem magamnak, hogy feladjam. Ava kihúzza magát, és a csészéje két oldalára teszi a tenyerét. A szemembe néz, és újra kezdi: — Minden energiából áll, igaz? Azt mondják. — Tehát, ha a gondolat is energia, és az energia vonz, akkor minden gondolatod arról, amitől a legjobban félsz... nos, valójában megtörténésre buzdítja azt a dolgot. Pusztán azzal, hogy a megszállottja leszel, életre hívod. Vagy ennél is egyszerűbben fogalmazva, ami megtörténik, az tőled ered, ahogy az alkimisták mondták: „Amint fent, úgy lent, amint bent, úgy kint." — Ez van egyszerűen fogalmazva? — csóválom a fejemet. Kevergetem a teámat. Akár idegen nyelven is beszélhetne, amennyit értek belőle. Türelmesen, kedvesen rám mosolyog. — Azt jelenti, hogy ami bennünk van, az kívülünk is megtalálható. Hogy a tudatunk belső állapota, a gondolatok, amelyekre összpontosítunk, mindig tükröződnek az életünkben. Nincs menekvés ez elől, ez van, Ever. De amire nem jöttél rá, az az, hogy a mágia nem odakint van, nem az istennő vagy a királynő kezében, hanem idebent — ütögeti meg öklével a mellkasát. Rám néz, és az egész arca felderül. — Romannek
csak azért van hatalma fölötted, mert te adtad neki. Te nyújtottad át! Igen, tudom, hogy becsapott, és igen, tudom, hogy ő tart távol attól, hogy igazán Damennel lehess, és igen, ez biztosan elképzelhetetlenül szörnyű, de ha többé nem állsz ellen annak, ami már megtörtént, ha nem összpontosítasz Romanre és a rohadt dolgaira, amiket csinált, képes leszel eltépni ezt a szörnyű köteléket, ami összefűz vele. És hamarosan, megfelelő mennyiségű meditáció és tisztulás után nem tud majd megzavarni többé, közel sem. — De még mindig nála van az ellenszer... még mindig... — kezdem, de nincs értelme, Ava pörög, és még nem fejezte be. — Igazad van. Még mindig nála lesz az ellenszer, és valószínűleg nem akarja majd átadni. De ezen nem tudsz változtatni. És sem a megszállottságod, sem a varázsigék nem fogják megváltoztatni. Valójában csak rosszabb lesz. Ezzel ő válik a világod középpontjává, pedig pontosan ezt nem akartad, és higgy nekem. Roman nagyon jól tudja ezt. Keményen dolgozik azon, hogy magára vonja a figyelmedet, minden önimádó ezt akarja. Úgyhogy ha tényleg meg akarod ezt oldani, és visszaterelni az életedet a régi medrébe, akkor csak hagyd abba! Ne koncentráld az energiádat a dolgokra, amelyeket nem akarsz! Ne fektess energiát Romanbe! Egyszerűen utasítsd vissza, és lássuk, mi lesz az eredménye. — Felém hajol, hullámos, mahagóni haját a füle mögé söpri. — Szerintem, ha látja, hogy boldogan alkalmazkodtok a helyzethez, élitek az életeteket a korlátaitok ellenére, megunja a játékot, és feladja. De így, ahogy most kezeled, akár tigrist is etethetnél kézzel, csak a primitív ösztöneit elégíted ki. A vadállat benned van, Ever, mert te tetted oda. De hidd el, ugyanilyen könnyen meg is szabadulhatsz tőle! — Hogyan? — vonom meg a vállamat. Megértettem, amit mondott, mert amikor elmagyarázta, tökéletesen értelmet nyert az egész. És mégis érzem azt a szörnyű, kitartó pulzálást a felszín alatt, és elég nehéz elhinni, hogy csak azon múlik, hogy
megváltoztatom a koncentrációm irányát. — Amikor megpróbáltam visszafordítani, csak rosszabb lett. Aztán, amikor Hekatéhoz folyamodtam segítségért, egy ideig működött, de aztán, épp most, amikor újra találkoztam Romannel... — Elvörösödöm, ahogy a testem felforrósodik, és elborzadva emlékszem vissza, hogy majdnem mi lett belőlem. — Hát, mondjuk azt, hogy rájöttem, sehová nem ment, él és virul, és bulizni akar. És értem, amit mondasz, legalábbis azt hiszem, értem, de nem tudom, hogyan segíthetne, ha egyszerűen csak változtatok a gondolataimon. Hekaté van a nyeregben, nem én, és fogalmam sincs, hogyan léptethetném le. De Ava csak néz rám, és halkan így szól: — Na, ebben tévedsz! Nem Hekaté van a nyeregben, hanem te. Egész idő alatt te irányítottál. És bár utálok ilyet mondani, mert tudom, hogy milyen kellemetlen az embereknek hallani, de a szörnyeteg nem valami idegen lény, amely valahogy utat talált benned, nem egy démoni megszállottság, vagy ilyesmi. Az te vagy. A szörnyeteg a te sötét oldalad. Hátradőlök a széken, és a fejemet csóválom. — Remek, ez aztán remek. Azt mondod, hogy a Romanhoz fűződő vonzalmam valódi? Ez kedves, Ava, koszi — sóhajtok fel hangosan, hallhatóan, és egy drámai szemforgatással jutalmazom. — Mondtam, hogy sosem esik jól az ilyen. — Megvonja a vállát, hogy mutassa, immunis a szemtelenségeimre. — De el kell ismerned, hogy, látszólag legalábbis. Roman lélegzetelállító, valójában eléggé jóképű... — Mosolyog, szinte könyörög, hogy értsek egyet vele. De amikor nem teszem, csak vállat von, és így folytatja: — De nem így értettem. Ismered a jin-jang szimbólumot, igaz? Bólintok. — A külső kör jelképez mindent, a fekete és a fehér részek pedig a két energiát, amely miatt a dolgok történnek— vonom
meg a vállamat. — Ja, és mindkettőben van egy pici mag a másikból... — Fészkelődöm a széken, mert hirtelen felfogom, hová vezet ez, és nem biztos, hogy követni akarom. — Pontosan — bólint. — És hidd el, nem mások az emberek sem. Például, mondjuk van egy lány, aki elkövetett pár hibát... — néz a szemembe —, és nagyon lebecsüli magát, úgy érzi, nem érdemli meg a szeretetet és a támogatást, amit kap, és biztos abban, hogy egyedül kell csinálnia, a saját elképzelése szerint kell kijavítania a hibáit, a maga módján. Végül annyira a kínzója megszállottja lesz, hogy rengeteget összpontosít a személyre, akit a legjobban megvet, minden figyelmét rá irányítja, hogy... Hát, nyilvánvaló, hogy rád utalok, és tudod, hogy végződik. Az a lényeg, hogy mindenkiben megvan a sötétség árnya, minden egyes emberben, kivétel nélkül. De amikor olyan erősen összpontosítasz a sötét oldalra... Nos, ismét a Vonzás Törvényénél vagyunk, vagyis hogy a hasonló hasonlót vonz. A Roman iránt érzett szörnyű vonzalmad az eredmény. —A sötétség árnyéka? — nézek rá, mert hallottam pár órával ezelőtt valami hasonlót. — Úgy érted, hogy... egy árnyékszemélyiség? — Na, most meg Jungot idézed? — nevet. Hunyorgok, fogalmam sincs, ki az. — Dr. Carl Jung — nevet Ava. — Ő irt az árnyékszemélyiségről; alapvetően azt mondja, hogy a tudattalan, elnyomott része a személyiségünknek, amelyet mindenáron igyekszünk letagadni. Hol hallottad? — Romantól — csóválom a fejemet lehunyt szemmel. — Mindig tíz lépéssel előttem jár, és alapvetően ugyanazt mondta, amit te, hogy a szörnyeteg én vagyok. Ez volt az utolsó gúnyos megjegyzése, mielőtt leléptem a színről. Ava bólint, és behunyt szemmel felemeli egy ujját. — Lássuk csak, tudok-e...
És hirtelen egy régi, bőrkötéses könyvet egyensúlyoz a tenyerén. — Hogyan... ? — nézek rá zavart pillantással, leesett állal. De ő csak mosolyog. — Minden, amit Nyárvidéken képes vagy véghezvinni, itt is megteheted, tudod? Nem te mondtad? De ez nem manifesztáció volt, ahogy gondolod, pusztán telekinézis. A másik szobában lévő könyvespolcról hoztam ide. — Jó, de akkor is... — meredek a könyvre. Elképedek, hogy milyen gyorsan előkerítette. Elképedek, hogy annyi mindent tud, és mégis úgy döntött, hogy így él — szépen, kényelmesen, de akkor is elég egyszerűen a szokásos fényűző, orange megyei, parti szokásokhoz képest. Összeszűkült szemmel végignézek rajta ismét. Látom, hogy ragaszkodik az egyszerű ezüstláncon függő nyers citrinhez, ellentétben a Nyárvidéken mindig viselt díszes aranyakkal és drágakövekkel, annak ellenére, hogy megkaphat bármit, amit csak akar. És nem tehetek róla, de azon gondolkozom, hogy talán tényleg megváltozott. És talán már nem a régi Ava, akit ismertem. Elhelyezkedik a széken, leteszi maga elé a könyvet, és a megfelelő oldalra lapoz. Az ujja követi a sort, ahogy felolvassa: — „Mindenkinek van árnyéka, és minél kevésbe testesül meg az a személy a tudatos életében, annál feketébb és sűrűbb... A pszichológia azt állítja, hogy amikor egy belső szituáció nem emelkedik a tudati szintre, a külvilágban sorsként történik meg ... tudattalanul gondot okoz, gátat vet legjobb szándékunknak...", és így tovább. — Becsapja a könyvet, és felpillantva hozzáteszi: — Vagy legalábbis ezt mondja dr. Carl G. Jung, és kik vagyunk mi, hogy megcáfoljuk? — mosolyodik el. — Ever, az, hogy kiteljesedjünk, és betöltsük a sorsunkat, az csakis tőlünk függ. Teljes mértékben mi csináljuk. Emlékezz vissza, mit mondtam
az előbb: amint kint, úgy bent. Amit gondolunk, amire összpontosítunk, az mindig, mindig tükröződik kívül. Tehát megkérdezem: mire akarsz te összpontosítani? Kivé akarsz válni ettől a pillanattól kezdve? Hogyan szeretned felfedni a végzetedet? Van utad, okod, és bar fogalmam sincs, mi az, van egy hátborzongató érzésem, hogy valami erős és hatalmas. És ugyan kicsit eltértél az ösvényről, ha megengeded, visszavezetlek téged az útra, csak annyit kell tenned, hogy kimondod a szót. Lenézek a teáscsészére, a sütemény törött darabjaira, és tudom, hogy minden, amit eddig tettem, minden dicstelen, félreértett megmozdulásom ide vezetett. Ava konyhájába. A legutolsó helyre, amiről sosem gondoltam volna, hogy visszatérek. Körbe-körbe futtatom az ujjamat a csésze peremén, mérlegelem az esélyeimet, amelyek kevésnek bizonyulnak, majd felnézek rá, elmosolyodom, és így szólok: — Szó.
Huszonkilenc Damen már ott van, mielőtt bekopoghatnék. De ő mindig ott volt. És ezt szó szerintés átvitt értelemben is mondom. Ott volt az elmúlt négyszáz évben, ahogy most is, mezítláb, nyitott köntösben, és kócos haja őrülten vonzó. Nehéz szemhéja alól les rám álmosan. — Szia! — mondja reszelős, mély hangon, mint aki most ébredt. — Neked is, szia! — mosolygok rá. Elmegyek mellette, és kézen fogva húzom magammal a lépcső felé. —Nem vicceltél, amikor azt mondtad, mindig megérzed, ha a közeledben vagyok, ugye? Megszorítja a kezemet, a szabad kezével pedig beletúr csillogó loboncába, próbálja megzabolázni, valami formát adni neki, de én csak rámosolygok, hogy hagyja csak úgy. Nagyon ritkán látom így, álmosan, szakadtan, kissé ziláltan, és azt kell mondanom, hogy tetszik. — Szóval, mi a helyzet? — Követ a különleges szobába, és az állát vakargatva figyeli, ahogy csodálom a nagyon régi holmikból álló gyűjteményét. — Hát kezdetnek az, hogy jobban vagyok. — Hátat fordítok Picasso nagyon komoly, róla készült festményének, mert jobban tetszik a sokkal aranyosabb, nagyságrendekkel szexisebb, valódi verzió. A szemébe nézve hozzáteszem: — Még nem vagyok teljesen és tökéletesen ott, de határozottan jó irányba tartok. Ha tartom magam a programhoz, már nem tart soká.
— Programhoz? — Damen nekidől a régi bársonyrekamiénak. A pillantása végigmér, és olyan figyelmesen tanulmányoz, hogy nem tehetek róla, de gyorsan, elfogódottan végigsimítok a ruhámon, és azt gondolom, legalább manifesztálhattam volna valami kevésbé gyűröttet, valami újat és cukit, mielőtt így iderohantam. De annyira felpörgetett a beszélgetés Avával, és a sok gyógyító és tisztító meditáció, hogy nem tudtam várni. Nem várhattam azzal, hogy elmondjam neki, hogy újból vele legyek. — Ava alávetett egyfajta... tisztítókúrának — nevetek rá. — Csak ez a mentális fajtája volt, nem zöldteával meg gallyakkal. Azt mondja, ettől majd... hát... — vonok vállat. — Jobban leszek, teljesnek érzem magam újra, újnak és jobbnak. — De... azt hittem, tegnapra már jobban lettél. Vagy legalábbis ezt mondtad Nyárvidéken — billenti félre a fejét. Bólintok, és a korábbi közös utazásunkra gondolok, nem az azt követő szörnyű jelenetre Romannel, amikor belerohantam Jude-ba. — Igen, de... most még jobban érzem magam, erősebb vagyok, mint régen. — Ránézek, és tudom, hogy a következőt be kell ismernem, ez is része a tisztító rituálénak, hogy megtisztuljak, kijavítsam a dolgokat. Nem sokban különbözik a tizenkét lépcsős programtól, de én sem vagyok más, mint a többi függő, akik szörnyű függőségekkel küzdenek. — Ava szerint rászoktam a negatív gondolatokra. — Nagyot nyelek, és erővel ráveszem magam, hogy álljam Damen tekintetét — Nem csak a varázslat volt, vagy Roman. Szerinte arra szoktam rá, hogy a félelmeimre gondolok, a rossz dolgokra az életemben, mint... tudod, mint a rossz döntéseim, vagy hogy nem tudunk együtt lenni, hát ilyenek. És ezzel, hogy ezekre koncentrálok, valójában odajutottam, hogy magamhoz vonzottam, khm, mindenféle sötét és szomorú dolgot és... hát Romant, aminek az lett a vége, hogy elszakadtam azoktól, akiket a legjobban szeretek. Például tőled.
Nyelek egyet, és felé mozdulok, az agyam egyik része azt üvölti: mondd el neki! Mondd el neki, mi vezetett erre a következtetésre valójában. Hogy mi történt Romannál, hogy milyen sötét és beteg vagy! Eközben a másik fele, az, amelyre hallgatok, azt mondja: már így is elegei mondtál, ideje továbblépni! Az utolsó, amit tudni akar, azok a gusztustalan részletek. Damen a kezemért nyúl, és magához húz, megválaszolva ezzel a kérdést, amelyet a szememben lát. — Megbocsátok, Ever. Mindig meg fogok bocsátani. Tudom, hogy nem volt könnyű beismerni mindezt, de komolyan nagyra értékelem. Nyelek egy nagyot. Tudom, hogy itt a lehetőség, az utolsó esélyem, hogy sokkal jobb, ha tőlem hallja, mint ha Romantól. De amikor megszólalnék, végigfuttatja a tenyerét a hátamon, és a gondolat elolvad, és csak arra tudok figyelni, hogy érezzem őt, a lehelete melegét az arcomon, a szája lágy, majdneménntését a fülemnél, a fejemből a talpamba áramló bizsergést és forróságot. A szája rátalál az enyémre, kettőnk között lebeg a folyton jelenlévő pajzs. De már nem utálom, egyáltalán nem figyelek rá. Elhatározom, hogy úgy fogom megélni a dolgokat, ahogy vannak. — Akarsz Nyárvidéken csókolózni? — suttogja csak félig viccelődve. — Lehetnél a múzsa, én meg a festő, és... — És olyan sokat csókolgatnál, hogy valójában sosem fejeznéd be a festményt? — húzódom el nevetve, de ő visszahúz. — De... már megfestettelek —mosolyog rám. — Az egyetlen festményem, ami igazán számít. — Majd, látva a zavarodott képemet, hozzáteszi: — Tudod, ami valahol a Gettyben van. — Ó, igen! — Felnevetek, eszembe jut a varázslatos éjszaka, amikor olyan gyönyörűnek, angyalinak festett le, hogy biztos voltam abban, meg sem érdemlem. De nem
gondolkodom már így. Ha Avának igaza van, ha a hasonló hasonlót vonz, és a víz megkeresi a maga útját meg minden, akkor inkább Damen útját keresném, mint Romanét, és itt kell elkezdenem. — Valószínűleg valami földalatti laboratóriumban van, komoly biztonsági előírásoktól védett, ablaktalan pincében, ahol több száz művészettörténész gyűlt össze, hogy tanulmányozzák, hogy próbálják meghatározni, ki festhette, és hogy kerülhetett oda. — Gondolod? — A távolba réved, nyilvánvalóan szórakoztatja a gondolat. — Szóval — mormogom az állára nyomott szájjal, miközben az ujjaim a köntöse selyemgallérját babrálják. — Mikor ünnepeljük meg a te születésnapodat? És hogyan tudom felülmúlni az ajándékot, amit tőled kaptam? Damen elfordítja a fejét, és felsóhajt. A sóhaj valahonnan mélyről jön, és nem testileg, hanem érzelmileg mélyről. Teli van bánattal és megbánással. A búskomorság hangja. — Ever, ne aggódj a születésnapom miatt! Egyetlen születésnapomat sem ünnepeltem meg már... Tízéves kora óta. Hát persze! Az a borzalmas nap, amely olyan jól kezdődött, és azzal végződött, hogy végig kellett néznie, ahogy meggyilkolják a szüleit. Hogy felejthettem el? — Damen... Kezdek bocsánatot kérni, de ő elhessegeti, hátat fordít, és a Velázquez-festményhez lép, amelyen egy ágaskodó, fehér, sűrű, göndör sörényű csődör hátán ül. A hatalmas, díszes, aranyozott keret sarkát babrálja, mintha meg kellene igazítani, bár világos, hogy erre semmi szükség. — Nem kell elnézést kérned — mondja, még mindig nem nézve rám. — Tényleg. Az évek múlásának feljegyzése nem tűnik túl fontosnak, miután leéltél belőlük ilyen sokat. — Velem is így lesz? — kérdezem. Mindig nehézséget okoz, hogy foglalkozzam a születésnapokkal, vagy ami még rosszabb, észben tartsam, melyik napra esnek.
— Nem hagyom, hogy veled is így legyen — fordul felém. Felderül az arca, ahogy rám néz. — Minden nap ünnep lesz, mostantól fogva. Megígérem. De ugyan komolyan gondolja, pontosan úgy, ahogy mondja, mégis nemet intek. Mert az az igazság, hogy amilyen elszánt vagyok azzal kapcsolatban, hogy megtisztítom az energiámat, és csak a jó, pozitív dolgokra koncentrálok, amelyeket akarok, az élet még mindig az élet. Ettől még kemény, bonyolult és nem kicsit zűrzavaros, megtanulni való leckékkel, elkövetni való hibákkal, diadalokkal és csalódásokkal, és nem minden nap buli. És szerintem végre rájöttem, végre elfogadtam, hogy ez így teljesen rendben van. Abból, amit láttam, még Nyárvidéknek is megvan a sötét oldala, a saját árnyékszemélyisége, egy kicsi, sötét sarok abban a sok tényben — vagy legalábbis nekem úgy tűnt. Damenre nézek, és tudom, hogy el kell mondanom, gondolkodom, hogy eddig miért nem említettem, de akkor megcsörren a mobilom, mi pedig egymásra nézünk, és felkiáltunk: — Találd ki! — Néha játszunk ilyet, hogy kinek erősebb, gyorsabb a médiumi tehetsége, és csak egy másodpercünk van a válaszra. — Sabine! —bólintok, logikusan teltételezve, hogy a nagynéném felébredt, látta, hogy üres az ágyam, és most higgadtan nekilát kideríteni, hogy elraboltak, vagy a saját akaratomból mentem-e el. De alig egy másodperc töredékével később Damen így szól: — Miles. — De a hangja nem teljesen játékos, és a pillantása is aggodalmasan elsötétül. Kiveszem a telefont a táskámból, és bizony, Miles fotója virít a kijelzőn, Tracy Turnbladnak sminkelve, amint vigyorogva pózol.
— Szia Miles — szólok bele. A vonalban zúgást, zizegést és statikus zörejeket hallok, a szokásos tengerentúli telefonhívás hangjait. — Felébresztettelek? — kérdezi vékony, távoli hangon. — Mert ha igen, örülj, hogy nem vagy a helyemben. A belső órám napok óta ki van akadva. Alszom, amikor ennem kellene, és eszem, amikor... Jó, hagyjuk, mivel ez itt Olaszország, és a kaja elképesztő, jóformán egyfolytában eszek. Komolyan. Nem tudom, hogy csinálják, hogy mindenki állati jól néz ki emellett. Nem igazságos. Pár napos dolce vita, én meg egy dagadt, felfújódott izé leszek, és mégis imádom. Komolyan mondom. Hihetetlen hely! Szóval, mindegy, hány óra van otthon? Körülnézek a szobában, de nem látok órát, így csak vállat vonok. — Ohm, korán van. Nálad? — Gőzöm sincs, de valószínűleg délután van. Elmentem abba az állati klubba múlt este. Tudtad, hogy nem is kell huszonegynek lenned, hogy ilyen helyekre járj, vagy ihass? Én mondom, Ever, ez aztán az élet. Ezek az olaszok tudnak élni! Mindegy, ezt majd később, amikor hazamegyek, még el is játszom neked, ígérem. Egyelőre, amennyibe ez a hívás kerül, apám szívgörcsöt fog kapni, az biztos, úgyhogy a tárgyra térek. Mondd meg Damennek, hogy beugrottam a helyre, amiről Roman mesélt, és... halló? Hallasz? Ott vagy? — Aha, még itt vagyok. Kicsit szakadozol, de értem, jól vagy. — Hátat fordítok Damennek, és eltávolodom jó néhány lépést, főleg, mert nem akarom, hogy lássa a rémületet, amely kiül a képemre. — Jó, na mindegy, beugrottam a helyre, amiről Roman folyton beszélt, valójában csak pár perce jöttem el, és meg kell mondjam, Ever, volt ott pár nagyon para dolog. És komolyan mondom, hogy nagyon para. Valakinek sok magyarázkodnivalója lesz, amikor hazamegyek.
— Para... hogyan? — kérdezem, és érzem, hogy Damen jelenléte épp mögöttem lebeg, az energiái a nyugodtból a teljes éberség állapotába kerültek. — Csak ...para. Csak ennyit mondok, de... basszus... hallasz? Meg fogunk szakadni. Figyelj, csak... uhh... mindegy, küldtem képeket e-mailen, úgyhogy ki ne töröld anélkül, hogy előbb megnéznéd. Oké? Ever? Ever! Hülye... nyamvadt... telef... Nagyot nyelek, és megszakítom a hívást. Érzem Damen kezét a karomon. — Mit akart? — Küldött nekem fotókat — lehelem halkan, a szemébe nézve. — Valamiről, amit nagyon szeretne, ha megnéznénk. Damen bólint, az elszánt elfogadás állapotába rendezi a vonásait, mintha elérkezett volna a pillanat, amit várt, és most csak elfogadja a katasztrófát, hogy lássa, én hogyan reagálok, hogy lássa, mekkora a kár. Kinyitom a weboldalt, a mailemet, figyelem, ahogy a kis ikon forog, forog, míg végül megjelenik Miles e-mailje. És akkor, mihelyt megjelenik, visszatartom a lélegzetemet, és rákattintok — a térdeim elkocsonyásodnak abban a pillanatban, hogy meglátom. A képet. Vagyis inkább egy képet a festményről. Akkoriban még nem volt fotográfia, nem is találták fel még pár száz évig. De akkor is ott van, ott díszlik előttem, és nincs vita, hogy ő az. Ők. Együtt pózolnak. — Mennyire rossz?— kérdezi Damen. Teljesen mozdulatlan a teste, a tekintete rajtam jár. — Olyan rossz, amire számítottam? Rápillantok, de csak egy másodpercre, aztán visszatérek a kijelzőre, nem akarom levenni róla a szemem. — Attól függ, mire számítottál — motyogom, és eszembe jut, milyen érzés volt, amikor Nyárvidéken a múltjában
kutakodtam. Hogy milyen rosszul voltam, sárga az irigységtől, amikor ahhoz a részhez értem, amikor Drinával kavart. De ez... ez nem olyan. Valójában közel sem jár ahhoz. Az biztos, hogy Drina gyönyörű — Drina mindig gyönyörű, még a legcsúfabb és leggonoszabb állapotában is lélegzetelállító, vagy legalábbis kívülről annak látszik. És biztos vagyok abban, hogy mindegy, melyik évszázadban volt, legyen az a turnür3 , vagy a rakott szoknya korszaka, biztosra veszem, hogy akkor is csodaszép volt. De az igazság az, hogy Drina halott, annyira halott, hogy a gondolata, a látványa már nem igazán zavar. Valójában egyáltalán nem. Ami zavar, az Damen. Ahogy áll, ahogy a művészre néz, és hogy milyen... milyen arrogáns, hiú, és ahogy el van telve magától. Látszik rajta az a törvényen kívüli élet, ami nekem tetszik, de nem olyan játékos, mint amihez hozzászoktam. Nem annyira lógjunk-a-suliból-és-menjünk-ki-a-lóversenyre, hanem sokkal inkább ez-itt-az-én-világom-te-pedig-tartsdszerencsédnek-hogy-benne-élhetsz. Nézem őket. Drina illedelmesen ül egy egyenes támlájú széken, az ölében elegánsan összekulcsolt kézzel. A ruháját és a haját olyan sok drágakő, szalag és csillogó dolog ékesíti, hogy bárki máson már nevetségesen festene. Damen mögötte áll, az egyik keze Drina székének támláján nyugszik, a másik az oldala mellett. Felszegi az állát, a szemöldöke ive hűvösen fennhéjázó. Van benne valami, valami a pillantásában, ami... nos... majdnem kegyetlen, még szívtelen is. Mintha képes lenne megtenni bármit, bármibe kerüljön is, hogy megkapja, amit akar. És bár sokat beszélt erről az „előtte" állapotról, a korábbi önimádó, hataloméhes önmagáról, egy dolog hallani, és egészen más ilyen tisztán megjelenítve látni.
3
lószőr párnával kibélelt és így felpuffasztott hátsó szoknya rész az ülep felett A 19. század végén nagyon divatos volt.
Még három másik portrét is csatoltak a levélhez, de csak felületes pillantást vetek rájuk. Milest csak az érdekelte, hogy Dament és Drinát egy több száz éves vásznon jelenítették meg, és hogy minden portrén megjelenik valamelyikük, évszázadok távolában, és a feliratok szerint valahogy mindig sikerült fiatalnak, szépnek és kísértetiesen változatlannak maradniuk. Ő kevesebbet foglalkozott Damen viselkedésével, a megjelenésével, a pillantásával — nem, ez az én meglepetésem volt. Átadom a mobilomat Damennek, és látom, hogy kissé megremegnek az ujjai, amikor elveszi, és gyorsan átfutja aképeket, mielőtt visszaadja. Halkan, kimért hangon így szól: — Egyszer már átéltem, nem igazán kell újra látnom. Biccentek, visszateszem a telefont a táskámba, túl sokáig keresve neki a helyet. El akarom kerülni Damen pillantását. — Nos, most már láttad őt. A szörnyeteget, aki voltam — hatolnak a szavai egyenest a szívemig. Nagyot nyelek, és ledobom a táskámat a vastag szőnyegre, egy felbecsülhetetlen értékű antikvitásra, amelynek múzeumban lenne a helye, nem pedig mindennapi használatban. A furcsa szóválasztás a saját beszélgetésemet juttatja eszembe Avával — hogy mindenkinek van egy szörnyetege, egy sötét oldala, kivétel nélkül. És bár a legtöbben azzal töltjük az életünket, hogy megpróbáljuk eltemetni magunkban jó mélyre, gondolom, ha az ember olyan sokáig él, mint Damen, időről időre muszáj szembenéznie vele. — Sajnálom — mondom, és hirtelen rádöbbenek, hogy tényleg sajnálom. Nem igazán számít, hol voltunk. Az számít, hol vagyunk most — Én... nem számítottam erre, és kissé megdöbbentem. Sosem láttalak ilyennek. — Még Nyárvidéken sem? — néz rám. — Még a Tudás Nagy Csarnokában sem? Nemet intek. — Nem, többnyire előretekertem azokat a részeket. Nem tudtam elviselni, hogy Drinával lássalak.
— És most? — És most... — sóhajtom. — Drina már nem zavar. Csak te. — Próbálok nevetni, felvidulni, de nem igazán sikerül. — Hát, ha nem tévedek, azt hiszem, ezt hívják előrehaladásnak — mosolyog rám. A karjaiba von, és szorosan magához ölel. — És Miles? — vizslatom az arcát, a szemöldöke ívét, a szögletes állát. Az ujjaim megcirógatják a borostaárnyékot az arcán. — Mit mondunk neki? Hogy tudjuk ezt megmagyarázni? — A tétovázásom, a régi énjének múló megvetése örökre eltűnik. A múltunk talán alakít minket, de nem az határozza meg, hogy kivé válunk. — Elmondjuk neki az igazat — biccent. A hangja határozott, mintha tényleg komolyan gondolná. —Amikor eljön az ideje, elmondjuk neki az igazat. És ahogy a dolgok most állnak, ez az idő nemsokára elérkezik.
Harminc — Jó, akkor most szeretném, ha az energiád táplálására összpontosítanál. Tisztítsd meg, emeld fel, kapcsold magasabb fokozatba! Gondolod, hogy meg tudod csinálni? Szorosan behunyom a szememet, és koncentrálok. A magasabb fokozatba kapcsolós rész volt mindig is a legnehezebb. Eszembe jut, ahogy Jude próbált valami hasonlóra rávenni, hogy újra láthassam Riley-t. De bármennyire is próbáltam, az energiaszintem ugyanolyan maradt, megfeneklett, összezavarodott, és a földhöz kötött lelkek gondolatain és képein rágódott, és nem azokon, akik átkeltek, és akiket látni akartam. — Minden alkalommal, amikor levegőt veszel, képzeld el, hogy gyönyörű, gyógyító, ragyogó, fehér fény tölt el a fejed búbjától a lábujjaidig. És aztán, minden kilégzéssel, lásd magad előtt, hogy a maradék negatív gondolatok, kétségek, bármi, ami a nem szót szolgálja, örökre távozik belőled. Ha akarod, gondolj úgy rá, mint egy sűrű, piszkos, ragacsos, göröngyös, szürke trutyifolyamra, ez nekem mindig működik. — Nevet, a hangja akár egy mosoly. Bólintok, és mivel a szemem csukva van, csak elképzelni tudom, hogy az ikrek is bólintanak. Az Avához való viszonyulásuk meglehetősen hasonlít a Damenhez fűződő kapcsolatukra — teljes és totális bálványimádat, hajlandók megtenni bármit, amit Ava mond. És míg nem voltak elragadtatva tőle, hogy az Árnyak könyvét kitiltották az órarendjükből, még azután sem, hogy elmeséltem a saját tanmesémet, hogy lássák, hogyan tudnak elromlani a dolgok,
amikor a szándékunk kissé ködös, és a szenvedély felülmúlja a helyes megítélést. Nem sajnálták az időt arra, hogy rámutassanak, ők sosem lettek volna olyan hülyék, mint én. Ők sohasem végeznének semmiféle rituálét holdfogyatkozás idején. Csak az anyagot próbálnák manipulálni, emberi cselekedeteket soha. De Ava tartotta magát, ezért mind visszatértünk a tisztuláshoz és a meditáláshoz. Végigmegyek rajta terv szerint, és megjelenítem magam előtt a fehér fényt, ahogy átömlik rajtam, majd eltávolítom a negatív mocskot, ami felhalmozódott belül. Már az elmúlt néhány hét után is óriási a különbség a külsőmben, az érzéseimben, és ami majdnem a legfontosabb, abban, ahogy manifesztálok, és újból tudok telepatikus úton kommunikálni Damennel. És bár tudom, hogy a csoportos meditáció a javamat szolgálja, és segíteni fog a végső célom elérésében, mégis, mindennek ellenére a gondolataim folyton visszavándorolnak a strandon töltött tegnapi napunkra, amikor kivettem egy nap szabadságot, hogy Damennel lehessek. Leterítettük egymás mellé a törülközőinket, olyan közel, hogy a széleik átfedték egymást. Az én oldalamra egy halom friss magazin került, az övére egy személyre szabott, újonnan manifesztált szörfdeszka (a régi darabokra tört a szerencsétlen barlangomlásban pár hete), meg néhány üveg jégbe hűtött elixír és egy iPod, amit egymás között adogatunk, de többnyire nem hallgatjuk. Elhatároztuk, hogy élvezzük a nyarat, amelyre vártunk, de még nem sikerült megtapasztalni. Egy hosszú, pihentető nap elé néztünk a strandon, ahogy bármelyik más pár. — Szörf? — kérdezte, felállva a törülközőről, és megragadta a deszkát. De csak nemet intettem. Ami a szörföt illeti, mindenkinek jobb, ha én veszteg maradok, és messziről nézem. Így is tettem. Miközben néztem, ahogy a vízhez megy, a vállamat felhúzva a könyökömre támaszkodtam. Damen
gyorsan, erőfeszítés nélkül gyalogolt a homokban, és azon gondolkodtam, hogy vajon másokat is ennyire lenyűgöz a látványa, ahogy engem? A pillantásom még mindig rászegeződött, amikor a vízre ejtette a deszkát, és evezni kezdett, közben egy sor féllapos hullámot majdnem tökéletes hullámhordóvá formált. Teljes mértékben elfeledkeztem a magazinokról és az iPodról a látvány kedvéért, míg Stacia meg nem állt mellettem. A füle mögé fésülte hosszú, újonnan melírozott haját, feljebb rántotta a vállán a menő strandtáskát, és az arcára csúsztatta a napszemüvegét — Jesszusom, Ever, pincében napoztál? Nagyot nyeltem, levegőt vettem, pislogtam párat, de ennyi. Nem adtam jelét, hogy láttam vagy hallottam volna őt. Elhatároztam, hogy figyelmen kívül hagyom, elhatároztam, hogy úgy teszek, mintha láthatatlan lenne a számomra, és továbbra is Damenre figyeltem. Stacia állt mellettem, és undorral ciccegett, miközben nyersen végigmert, de aztán nemsokára megunta, és továbbment, elcsoszogott a homokban, és letelepedett a víz mellett, de megfelelő látótávolságra tőlem. És ekkor hagytam, hogy megtegyem. Ekkor mentem mindennel szembe, amit Avától tanultam a saját magam megerősítéséről, arról, hogy zárjam ki Staciát és minden hozzá hasonlót a saját, sokkal pozitívabb, magasabb rezgésű energiám kedvéért. Ekkor történt, hogy hagytam, hogy a szavai újrapörögjenek a fejemben, miközben a pillantásom végigsiklott a testemen, és egyetértettem Staciával. Csak pár perccel azelőtt még jól éreztem magam úgy, ahogy vagyok, el voltam ragadtatva attól, hogy az addig egészségtelen, éheztetett testem szépen kitelt újra, de nem tudtam eltekinteni a ténytől, hogy fehér voltam — rikítóan fehér —, olyan fehér, hogy napszemüveget kell felvenni a láttomra. Ezt a színt csak tésztafehérnek lehet leírni. És ha hozzáadjuk a világosszőke
hajat és a fehér bikinit... az igazság az, hogy nem volt szép. Akár kísértet is lehettem volna. És annyira messzire mentem ebben, annyira meg voltam győződve Stacia negatív véleményéről, hogy egy egész sor hosszú, mély, tisztító lélegzetet kellett vennem, amelyért Ava úgy odavolt, mire megszabadultam az érzéstől. De még ekkor se voltam hajlandó teljesen elengedni, amikor láttam, hogy ő és Honor sugdolózik, figyeltem, ahogy Stacia hangosan felnevet, és drámaian dobálja a haját, meg forgatja a fejét ide-oda, folyamatosan azt figyelve, hogy ki látja, de végül mindig visszatért rám a pillantása. Gúnyos vigyorral forgatta a szemét, undorral csóválta a fejét, és megtett mindent, hogy kimutassa, mennyire gusztustalannak talált. És bár könnyű lett volna ráhangolni a kvantum-távkapcsolómat, és hallani a kimondott és kimondatlan szavakat, ekkor úgy döntöttem, abbahagyom. Határozottan kísértésbe estem, főleg, mert tudtam, hogy Honor azt tervezi, lepipálja Staciát, és véghezviszi a maga végzős trónfosztását. Nem beszélve a „döbbenetes", legalábbis Jude szerint, döbbenetes előrehaladásáról a médiumi képességek fejlesztése tanfolyamon. Olyan gyorsan és könnyedén elsajátított egy csomó technikát a többiekhez képest, hogy Jude az egyszemélyes oktatásra váltott, ahol kifejezetten őt tanította. De ettől még, mindezek ellenére, nem tettem meg. Nem hallgatóztam. Inkább Damenre figyeltem, élveztem a látványt, ahogy kecsesen manőverez a hullámok között, elegánsan, és hogy szinte csillog a napfényben. Meghökkentően bronzbarna bőr, finoman kidolgozott, gömbölyödő izmok, lélegzetelállító kinézet. Kijött a vízből, hóna alatt a deszkájával, és elindult felém. Stacia kemény, villogó tekintetére és magas hangú, szirupos köszönésére immunisan elment mellettük, a homokba dobta a deszkát, majd nagy, sós nedvességcseppeket ejtve a hasamra, lehajolt, és megcsókolt. Nem foglalkozott Stacia vad, figyelő pillantásával, ami egy pillanatra sem szűnt meg, amikor
letelepedett mellém, és újból megcsókolt. Az energiamező közöttünk lebegett, és biztonságban tartott minket, de az ő számukra láthatatlan volt. Vagy legalábbis ezt hittem, míg fel nem néztem, és nem láttam, hogy Honor figyel, leginkább Dament. A pillantása Staciáéra emlékeztetett — lusta, vágyakozó, volt benne egy nagy adag tudás és látás is. És amikor találkozott a pillantásunk, láttam az ajkán formálódó mosolyt, amely olyan gyorsan villant fel és tűnt el, hogy elgondolkodtam, tényleg láttam-e? Csak egy kis félelem maradt utána, amikor elfordulok tőle, és Damenre nézek... — Ever! Hahó! — kiabál Ava, miközben Romy kuncog, Rayne pedig morog az orra alatt. — Velünk vagy még? Még mindig élvezed a tisztító lélegzetvételeidet? És egyszer csak összeomlik a strand emléke, és újra Ava házában vagyok. Megrázom a fejemet, és ránézve így szólok: — Ohm, nem, azt hiszem, kissé elkalandoztam. De Ava csak vállat von, ő a kedves tanárok közé tartozik, az ő óráján nem lehet hibázni. — Előfordul — feleli. — Segíthetünk valamiben? Romyra és Rayne-re nézek, majd nemet intek: — Nem. Jól vagyok. Figyelem, ahogy felnyújtja a karját magasan a feje fölé, és lustán, pilledten nyújtózkodik egyik oldalról a másikra. — Mit gondolsz? Ki akarod próbálni? Összeszorítom a számat, és vállat vonok. Nem vagyok biztos abban, hogy bejutok, de készen állok, hogy megpróbáljam. — Jó. Szerintem itt az ideje — mosolyog rám. — Szeretnél társaságot, vagy inkább egyedül mennél? Az ikrekre pillantok, látom, ahogy a lábukat nézik, vagy a képeket a falon, a ruhájuk szegélyét, mindent, csak engem nem. Az utolsó néhány kísérlet, hogy Nyárvidékre vigyem
őket, kudarcba fulladt, és nem akarom kockáztatni, hogy megint kellemetlenül érezzék magukat, így azt mondom: — Ohm, azt hiszem, egyedül megyek, ha részetekről rendben van. Ava rám néz, a pillantása rajtam függ egy ideig, aztán összeteszi a két kezét, fejet hajt, és így szól: — Jó utat, Ever! Járj szerencsével! A szavai még visszhangoznak a fejemben, amikor elhaladok a hatalmas, illatozó rét mellett, és letottyanok a Tudás Nagy Csarnoka előtt. Miközben felállok, leporolom a ruhámat, úgy érzem, felkészültem, megtisztultam, teljesen és tökéletesen egész vagyok újra, és remélem, hogy bárki is felel a belépésén, egyet fog érteni velem. Remélem, hogy a folyton változó homlokzat ezúttal megmutatkozik előttem. Felmászom a lépcsőn, egy másodpercet sem akarok elvesztegetni, nem hagyom, hogy a kételkedés közbelépjen. Felnézek az előttem álló hatalmas épületre, az impozáns oszlopokra, a nagy, lejtős tetőre, és megkönnyebbülten levegőért kapok, amikor elkezd csillogni, és megváltozik. A világ legcsodálatosabb szent helyeivé alakul, miközben az ajtók felpattannak előttem. Bent vagyok! Visszatértem. Végigmegyek a fénylő márványpadlón, el a hosszú asztalsorok és padok mellett, amelyen a keresők ülnek. Mindegyikük a saját, szögletes kristálytáblája felett időz, mind válaszokat keresnek. És hirtelen rádöbbenek, hogy én sem különbözöm tőlük, mind egy okból vagyunk itt — mindannyian valamiféle kutatást végzünk. Behunyom hát a szememet, és azt gondolom: Először is, köszönöm, hogy adtál még egy esélyt, és visszaengedtél. Tudom, hogy elszúrtam egy időre, és kissé kizökkentem a normális kerékvágásból, de most, hogy tanultam
néhány dolgot, megígérem, hogy nem tolom el újra. Vagy legalábbis nem így. De az igazság az, hogy nem változón a kérdés. Még mindig meg kell szereznem az ellenszert Romantól, hogy Damen és én... hát... hogy együtt lehessünk. És mivel Roman a kulcs, az egyetlen, aki hozzáfér a szerhez, meg kell tudnom, hogyan bánjak vele, hogyan közeledjem hozzá úgy, hogy odaadja, amire szükségem van, de anélkül, hogy... nos, hogy manipulálnám őt, vagy varázs ölnék, vagy megint a fejemre nőne a dolog. Úgyhogy, khmm, amit mondani próbálok az, hogy tudnom kell, hogyan közeledjem hozzá. Nem igazán tudom, merre induljak innen, és ha tudnál segíteni ebben, ha adnál valami tippet, ha megmutatnád, amit szerinted tudnom kell ahhoz, hogy helyesen bánjak Romannel... nos, azt nagyra értékelném. Visszafojtott lélegzettel állok, mozdulatlanul. Távoli berregést hallok, halk, zörrenő hang suhog körülöttem, és amikor kinyitom a szememet, egy folyosón találom magam. Nem olyanon, mint azelőtt a végtelen futó szőnyeggel és a Braille-hieroglifákkal a falon. Ez a folyosó szélesebb, keskenyebb, inkább olyan, mint ami egy fedett stadion lelátójára vagy koncertterembe vezet. És amikor odaérek, amikor elérek a végéhez, látom, hogy egy stadionban vagyok, egy fedett kolosszeumban, csakhogy ebben csupán egyetlenegy szék van, és történetesen nekem van lefoglalva. Elhelyezkedek, széthajtom a mellettem heverő takarót, és az ölembe terítem. Végignézek a falakon, az oszlopokon. Minden réginek, omlatagnak látszik, mintha régen épült volna, az ősidőkben, és azon gondolkodom, hogy vajon csináljak-e valamit, megtegyem-e az első lépést, amikor egy színes, csillogó hologram tűnik fel előttem. Közelebb hajolok, hunyorgok a majdnem hallucinációszerű családi képre — az anya sápadt, lázas, hanyatt fekszik, és nagy fájdalmai vannak, sikoltozik. Istenhez könyörög, hogy vegye
magához. Esélye sincs magához ölelni a fiát, akit a világra hozott, és máris teljesül a kívánsága, kileheli a lelkét, és eltávozik. A lelke felfelé utazik, előre, miközben a babáját, a pici, rugdalózó újszülöttet megmosdatják, rendbe teszik, és az apjának nyújtják, akit túlzottan lefoglal a gyásza, hogy egyáltalán észrevegye. Egy apa, aki egész életében a feleségét gyászolja — és aki a fiát hibáztatja az elvesztéséért. Egy apa, aki az italhoz fordul, hogy eltompítsa a fájdalmát — majd az erőszakhoz, amikor az előző nem használ. Egy apa, aki azóta, hogy a fia mászni tud, veri addig a napig, míg részeg őrjöngésében bele nem köt egy nagyobb és erősebb férfiba, és alulmarad a verekedésben. Összetört, véres testét egy sikátorban hagyják, gyógyíthatatlanul összeverve, de az utolsó leheletéig mosolyog, amikor végre elérkezik az édes megváltás, amit egész életében keresett. Egy éhes, elhagyott gyermeket hagy maga után, aki hamarosan a templom árvája lesz. A gyermeknek finom, kreol bőre van, hatalmas, kék szeme és olyan aranyló, göndör haja, hogy nem lehet más, csak Roman. Csakis az én végzetem, ellenségem, örök ellenfelem, akit már nem tudok gyűlölni. Aki iránt már csak sajnálatot érzek, miután végignézem, hogyan küzd a beilleszkedésért a többieknél fiatalabb, a korához képest kicsi fiú. Küzd, hogy eleget tegyen a kívánságoknak, hogy észrevegyék és szeressék, és végül csak semmibe vett, mellőzött, bántalmazott gyerek legyen, mindenki szolgája, mindenki kedvenc bűnbakja. Még amikor Damen elkészíti az elixírt, és mindegyiküket biztatja, hogy igyanak belőle, hogy megmeneküljenek a pestistől. Roman az utolsó, aki kap belőle. Teljesen semmibe veszik, míg Drina nem hozza elő, és ragaszkodik ahhoz, hogy az utolsó cseppeket tartsák meg neki.
És bár ráveszem magam, hogy végignézzem a több száz évnyi növekvő gyűlöletét Damen iránt, a több száz évnyi, Drina által visszautasított szerelmét, és hogy az évszázadok során olyan erős és ügyes lett, hogy bármit megkaphat bárkitől, amit csak akar, kivéve azt, amire a legjobban vágyik, s amitől én fosztottam meg örökre — végignézem, bár nem szükséges. A szörnyeteg hatszáz éve született meg, amikor az apja megverte, amikor Damen semmibe vette, amikor Drina kedves volt hozzá. Biztosan élhetett volna másképp, hozhatott volna jobb döntéseket, ha valaki megmutatta volna neki az utat. De amit te sem birtokolsz, azt magad sem adhatod tovább. És amikor vége a hologramnak, eltűnik a kép, és elhalványulnak a fények, tudom, mit kell tennem. Anélkül, hogy bárki mondaná, pontosan tudom, hogyan folytassam. Felállok hát a székről, köszönetképp némán biccentek, és visszatérek a földi síkra.
Harmincegy Amikor beállok a kocsifelhajtóra, és leparkolom a járgányt, be kell ismernem, hogy múló, de ettől még komoly idegesség lesz úrrá rajtam. Az agyam pörgeti a kérdéseket: tényleg ezt kell tennem? Egyáltalán lesz esélyem megtenni? Vagy kihajít, mint a tavalyi emo-dizájnját? Rádöbbenek, hogy amíg nem próbálom meg, nem fogom tudni, ezért egy pillanatra lehiggadok, összpontosítok, minden belső erőmet összeszedem, és megtöltöm magamat azzal a ragyogó, sugárzó, gyógyító fénnyel úgy, ahogy Ava tanította. Ráadásként megtapogatom a ruhám alá rejtett amulettet, majd kiszállok a kocsiból, és az ajtóhoz megyek. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán itt lakik-e még, hogy szupererős, halhatatlan, a lábainál hever-e az egész világ, de ez a legjobb hely, hogy kiderítsem. — Hello! — kémlelek át mosolyogva a házvezetőnő válla fölött. Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy nagyjából minden a régi, ami azt jelenti, hogy a szokásos káosz és rendetlenség uralkodik. — Haven itthon van? — teszem hozzá reménykedő hangon, mintha azt akarnám, hogy igent mondjon. A nő bólint, szélesebbre tárja az ajtót, és Haven szobája felé int az emeletre. Az ujja intését követve felsüvítek a lépcsőn, időt sem adva, hogy visszaforduljak, vagy meggondoljam magam. Az ajtó előtt megállok, és kétszer kopogok. — Ki az? — kérdezi Haven egyértelműen bosszankodva, mint aki a legkevésbé sem szeretne látogatót fogadni. Amikor elárulom, hogy én vagyok, hát, csak elképzelni tudom, hogy miket gondol.
— Nicsak, nicsak — dorombolja, résnyire nyitva az ajtót, épp csak annyira, hogy meggyőződjön róla. A pillantása végigmér anélkül, hogy beengedne. — Amikor legutóbb láttalak... azzal próbálkoztál... — Hogy rád támadjak — bólintok. Meg kellene lepődnöm azon, hogy ilyen nyíltan, szabadon beismeri, anélkül, hogy bármit visszatartana. — Arról... — kezdek bele, de nem hagyja, hogy befejezzem. — Hát, valójában azt akartam mondani, hogy elcsábítsd a pasimat. De ja, most, hogy belegondolok, csak velem kerültél fizikai kapcsolatba. — Mosolyog, de nem azzal a kedves, boldog mosollyal, nem, attól elég messze van. — Na, mondd csak, Ever, mi szél hozott? Szeretnéd befejezni, amit elkezdtél? Ránézek, és olyan nyílt, őszinte és egyenes tekintettel, ahogy csak birok, így felelek: — Nem, egyáltalán nem. Valójában azért jöttem, mert reméltem, hogy pontot tehetünk az egésznek a végére... hogy megmagyarázzam, és fegyverszünetet ajánljak. — Összerezzenek a saját szóhasználatomtól, mert eszembe jut, hogy Romannek is valami ilyesmit mondtam, és nem lett túl jó vége. — Fegyverszünetet? — kérdezi felhúzott szemöldökkel, félrebillentett fejjel. — Te? Ever Bloom? A lány, aki úgy tett, mintha a legjobb barátnőm lenne, lecsapta a kezemről a srácot, akibe beleestem, ohm, hahó, Damen? — mondja fejcsóválva, válaszul a zavart pillantásomra. — Ha visszaemlékezel, már jóval előtted lestoppoltam a srácot, de te akkor is rábuktál, és elcsakliztad előlem, ami, jó, mindegy, végül működött, de akkor is! És aztán, mindezek után, amikor látszólag mindened megvolt, amit bárki kívánhat, még az sem volt elég, ezért úgy döntöttél, Romanre is ráhajtasz, mert nyilvánvaló, hogy egy halhatatlan neked nem elég. Ó, és olyannyira célratörő vagy a vadászat közben, hogy úgy döntöttél, ha ezen múlik, akkor megpróbálsz megölni. De most hirtelen drámai változás állt be,
ami arra sarkallt, hogy feltűnj a hálószobám ajtajában, és fegyverszünetet ajánlj? Így van? Ez történik valójában? Bólintok. — Alapvetően igen, de ennél több van mögötte, valami, amit szeretném, ha tudnál. Mert az igazság az, hogy próbáltam egy varázslattal megigézni Romant, egy olyan varázslattal, amitől majd megteszi, amit kérek, és odaadja, amit akarok. Csakhogy teljesen visszafelé sült el, és valahogy engem kötött hozzá Romanhez, amit, hát, még mindig nem értek teljesen. — Ráncolom az orromat, és a fejemet csóválom, ahogy visszaemlékszem. — De ez az egyetlen ok, amiért tettem. Esküszöm. A varázslat átvette az irányítást, és magamon kívül voltam. Nem igazán én voltam, aki azokat a dolgokat csinálta, vagy legalábbis nem teljes mértékben. — Megrázom a fejemet. — Tudom, hogy őrülten hangzik, és egyáltalán nem könnyű megmagyarázni, de olyan volt, mintha egy rajtam kívül álló erő kényszerített volna. — Havenre nézek, akarom, hogy higgyen nekem. — Nem én irányítottam. Haven félrebiccentett fejjel, felhúzott szemöldökkel néz rám. Gúnyosan vigyorogva így szól: — Egy varázsige? Komolyan arra számítasz, hogy ezt elhiszem? Bólintok, óvatosan állom a tekintetét. Be akarom vallani az egész mocskos történetet, bármibe is kerül, hogy újra megbízzon bennem. De nem itt. Nem a folyosón. — Figyelj, mit gondolsz, nem lehetne...? — intek a szobája belseje felé. Haven ráncolja a homlokát, és résnyire szűkül a szeme, miközben átgondolja a dolgot. Épp annyira nyitja ki az ajtót, hogy átpréseljem magam a résen, és így szól: — Csak hogy tudd, elég egyetlen mozdulatod, ami nem tetszik, és Isten engem úgy segéljem, úgy lecsaplak, hogy azt sem tudod, mi talált...
— Nyugalom — felelem, és lerogyok az ágyára, mint régen, csakhogy most nem olyan, mint régen, közel sem. —Nagyon erőszakmentesnek érzem magam ma, biztosíthatlak. Valójában mostantól meglehetősen erőszakmentesen érzem magam mindennap, és nincs szándékom rád támadni semmilyen módon. Csak békét akarok, visszaszerezni a barátságodat, de ha ez nem sikerül, kiegyezek a fegyverszünettel. Nekidől a szekrénynek, és szorosan összefonja a karját az antik csipkeruhája fölött viselt, fekete bőrfűző előtt. — Bocs, Ever, de azok után, ami köztünk történt, nem ilyen egyszerű. Nincs okom, hogy megbízzak benned, és ennél kicsivel több biztosítékra lesz szükségem. Mély lélegzetet veszek, és végigsimítok Haven régi, virágos ágytakaróján. Meglep, hogy még nem cserélte ki. — Bízz bennem! — szólok, és ránézek. — Megértelek. Tényleg. De Haven... — Elhallgatok, a fejemet csóválom, és újrakezdem. — Az az igazság, hogy nem tudom elviselni, ami velünk történt. Hiányzol. Hiányzik a barátságunk. És utálom, hogy ez részben az én hibám. — Részben? — hökken meg. Fejcsóválva forgatja a szemét. —Bocsánat, hogy ilyet mondok, de nem gondolod, hogy pontosabb lenne ez az állítás, ha beismernéd, hogy az egész a te hibád? Ránézek, egyenesen a szemébe, és így felelek: — Jó, elismerem a legnagyobb részét, de természetesen nem mindent. De Haven, az a lényeg, hogy míg Romant nem kedvelem, és hidd el, erre megvan a magam oka, értem, hogy ő a pasid, és felfogtam, hogy bármit mondok róla, nem fogod meggondolni magad, úgyhogy nem is próbálkozom. És tudom, hogy nehéz elhinned, különösen azok után, amit a múltkor este láttál, de a helyzet az, hogy mint már mondtam, az nem teljesen én voltam. — Ó, jól van, az a bosszantó, gonosz varázslat volt — Rázza a fejét, de nem hagyom, hogy elhallgattasson.
— Figyelj, tudom, hogy nem hiszel nekem, és tudom, hogy milyen őrülten hangozhat ez most, de azt hiszem, a körülményeket is figyelembe véve, mindenki közül épp neked tudnod kellene, hogy a legőrültebbnek tűnő dolgok gyakran igazak. Elhúzott szájjal rám néz, ami biztos jele annak, hogy nem mond le rólam, viszont átgondolja a szavaimat. — Ugyanazon az oldalon állunk, te meg én... És remélem, hogy idővel te is rájössz erre. Bízz bennem, nem akarok a boldogságod útjába állni. És soha nem próbáltam ellopni senkit, akit magadnak akartál, annak ellenére, ahogy látszott. Én csak... hát, csak reméltem, hogy van még rá mód, hogy valahogy újra barátnők legyünk, hogy valahogy helyrehozzuk a barátságunkat a történtek ellenére. Alig remélem, hogy így lesz azok után, ami köztünk történt, és tudom, hogy nagyon lefoglal a munkád, meg hogy azokkal a... ohm... többi halhatatlannal lógsz... —mondom, mivel nem jut eszembe a nevük. — Rafe, Misa és Marco — morogja bosszúsan. — Ja, velük. De akkor is, a suli pár hét múlva elkezdődik, és Miles is nemsokára visszajön, és úgy gondoltam, talán, nem minden nap, ha nem akarod, de talán időnként együtt ehetnénk. Tudod, ahogy szoktunk. — Szóval ebédszüneti fegyverszünet? — kérdezi. Teknőchéjszín örvények kaleidoszkópjaként szegeződik rám a pillantása. — Nem — rázom meg a fejemet — Örök fegyverszünet. Csak remélem, hogy kiterjeszthetjük az időnkénti ebédekre is. Haven homlokráncolva piszkálja a körmét, amiről biztosan tudom, hogy nincs beszakadva, mert a halhatatlanoknak nem törik le a körmük. Azt is tudom, hogy ezt csak azért csinálja, hogy elkerüljön, elkerülje a tekintetemet, hogy gondolkozzam és várjak, míg ő mérlegeli a szavaimat. — Sosem lehet már olyan, mint volt — szólal meg végül, és felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen. — És nem csak
azért, ami Romannel történt, amit komolyan elszúrtál amúgy. Hanem az igazi oka annak, hogy nem térhetünk vissza a régi kerékvágásba az, hogy most már más vagyok. És az a helyzet, hogy szerelek más lenni. Nem akarok újra az lenni, aki voltam. Nem akarok az a szomorú, szánalmas lúzer lenni. — Sosem voltál szánalmas vagy lúzer, csak néha kicsit szomorú — felelem, de Haven gyorsan elhessenti. — Amúgy is olyan sok minden megváltozott, talán túl sok minden, hogy nem hiszem, hogy túl tudok lépni rajta. Bólintok. Én is rájöttem erre, de ettől még reménykedem, hogy sikerül neki. — És igen, Misa, Rafe és Marco menő meg minden, ne értsd félre, de a halhatatlanságunkon és a munkánkon kívül nincs bennünk túl sok közös vonás, tudod? Vagyis teljesen különböző a hátterünk, totál eltérőek a kapcsolataink, a legtöbb kedvenc együttesemről még csak nem is hallottak, ami eléggé piszkálja a csőrömet. Vállat vonok és bólintok, hogy értem, teljesen és tökéletesen értem. — És bár sosem éreztem úgy, hogy kettőnkben olyan sok közös vonás lenne, mindig éreztem, hogy te valahogy megértesz, tudod? Talán nem tudsz igazán kötődni hozzám, de akkor is, elfogadtál, nem ítéltél el, és hát ez sokat jelentett... vagy jelentett valamit, mindenesetre. Összeszorított szájjal várom a többit, tudom, hogy messze jár még a végétől. — Úgyhogy, igen, te is hiányoztál. — Rám néz, és megrántja a vállát, aztán hozzáteszi: — Jó lenne, ha legalább egy barátot megtarthatnék az örökkévalóságig. De Milest biztosan nem változtathatjuk át? — Nem! — fakadok ki, mielőtt rájönnék, hogy viccel. — Jesszusom, te mindig ilyen karót nyelt vagy? — nevet fel. Széttárja a karját, és ledobja magát a leopárdmintás babzsák fotelba egy halom bőr és csipke közé, majd elrendezi
maga körül a ruháját, végül a tenyerébe támasztja a fejét. — Segítene neki a színészetben is, határozottan megkapná a legjobb szerepeket. — És az meddig jó? — nézek rá. — Hidd el, még a hollywoodi népeknek is feltűnne idővel, hogy tizennyolc éves kora óta egy nappal sem idősebb. — Dick Clarkot nem zavarja. Hunyorgok. Fogalmam sincs, hogy ki az. —Amerika Legöregebb Tinije? New Year's Rockin' Eve? Vállat vonok, mert ez sem segít. — Mindegy — nevet fel Haven a fejet rázva. — Szóval, van egy elméletem, hogy sokkal többen vagyunk, mint hisszük, színészek, topmodellek... Most komolyan. Hogy magyarázod némelyiküket? Vállat vonok. — Szerencse, gének, plasztikai műtét és sok, sok Photoshop — nevetek. — így magyarázom. — Hát, köztünk szólva. Roman nem mindig olyan készséges a részleteket illetően. Sok mindent elhallgat. Csak nem? — Egyszer, amikor megkérdeztem, hogy hányan vagyunk még, hogy hány embert változtatott ő át, csak elfordult, és motyogott valami gyerekes marhaságot, hogy ez rá tartozik, a világ meg csak találgasson, vagy ilyesmit. És akárhogy piszkáltam, csak ennyit mondott. Folyton ezt ismételgette újra és újra, amíg fel nem idegelt, és ejtettem a témát. — Ezt mondta?— kérdezem, és próbálom elnyomni a hangom riadtságát, de nem járok teljes sikerrel. — Azt mondta, hogy rá tartozik, a világ meg csak találgasson? — hördülök fel. Nem tetszik a baljóslatú hangzása. Egyáltalán nem tetszik. Haven rám néz, próbál visszatáncolni, amikor meglátja az arcomat, és hallja, hogy felemelem a hangomat, és rádöbben, hogy kicsit messzire ment. A hűsége már nem terjed ki rám, és határozottan Roman felé billen.
— Vagy talán azt mondta, hogy én csak találgassak? Így szól a mondás, nem? — Felhúzza a vállát, és közben a ruhaujj csipkéjét babrálja. — Mindegy, valószínűleg jobb, ha nem beszélgetünk Romanról, mert én szeretem, te meg utálod, és ha barátnők akarunk lenni, Roman-mentes zónában kell léteznünk, igaz? Egyet kell értenünk abban, hogy nem értünk egyet Egy Roman-mentes zóna — de szép! De ezt csak gondolom, teljesen mást mondok. — Szereted őt? Haven egy hosszú pillanatig néz rám, aztán lehajtott fejjel így te lel: — Igen. Nagyon, nagyon szeretem. — És... kölcsönös? — kérdezem, mert kételkedem, hogy Roman képes szeretni bárkit is, különösen, hogy láttam, iránta sosem mutatták ki, soha nem fordult elő vele valódi vagy tartós formában. És elég nehéz adni valamit, amit az ember maga sosem tapasztalt meg. Még amit Drina iránt érzett, sem volt szerelem, vagy legalábbis nem valódi szerelem. Inkább megszállottság volt, amit egy elérhetetlen dologgal kapcsolatban érzett, mint egy csillogó, ragyogó tárgy iránt, amelyre vágyott, de sosem érinthette. Pontosan ezt az érzést próbáira megismételni Damennel és velem. Csakhogy nem fog működni. Az ellenszerrel vagy anélkül, ezt sosem nyeri meg. Ami Damen és köztem van, az ennél sokkal mélyebb. — Őszintén? — néz rám. — Nem tudom. De ha találgatnom kell, azt mondom, nem, nem szeret. Egyáltalán nem szeret. Ugyan visszafojtja az érzéseit, általában úgy tesz, mintha nem is lennének, néha... néha felhagy ezzel. Én a sötét oldalának hívom ezt, amikor bezárkózik a szobájába, és nem beszél senkivel, órákig nem jön ki... És hát fogalmam sincs, hogy mit csinál. Ugyan megpróbálom tiszteletben tartani, teret engedni neki, de nagyon kíváncsi vagyok. Bár, gondolom, ha elég sokáig vagyok vele, végül megtanul bízni bennem, beenged, és... — megvonja a vállát — ... az egész megváltozik.
Elképedve ránézek, hogy mennyire összeszedett, sokkal magabiztosabban viselkedik, mint eddig valaha. Lenéz az átgondoltan széthasogatott fekete harisnyára, amit a ruhája alatt visel, és az egyik lyukat piszkálva így szól: — Tudod, Ever, minden kapcsolatban az egyik jobban szeret, nem? Legutóbb, amikor Joshsal jártam, ő volt az. Határozottan sokkal jobban szeretett engem, mint én őt. Tudtad, hogy még egy dalt is irt nekem, miután szakítottunk, hogy megpróbáljon visszakapni? — Csóválja a fejét felhúzott szemöldökkel. — Elég jó is volt, és valóban lenyűgözött, de túl késő volt, és már Roman érdekelt, akit nyilvánvaló, hogy én szeretek jobban. O csak benne van, hogy együtt lógjunk, és jól érezzük magunkat, és nem mintha lenne más lány a láthatáron... hát, rajtad kívül... —Rám néz, és ahogy összeszűkül a szeme, attól behúzom a nyakamat, de ő csak nevetve legyint. — De az a lényeg, hogy mindegy, mit gondolsz, mindegy, hogy néz ez ki kívülről, az igazság az, hogy sosem egyenlő igazán. Nem így működik. Mindig van egy üldöző és egy üldözött, a macska és az egér, így megy ez. Szóval, mondd meg, a ti kapcsolatotokban ki szeret jobban? Damen vagy te? Váratlanul ér a kérdés, bár elég nyilvánvaló volt, hogy elhangzik. De amikor látom, hogy Haven hallgat, és félrebillentett fejjel, türelmesen várja a választ, miközben a haját tekergeti, végül egy rakás zavaros hülyeséget motyogok, aminek ez lesz a vége: — Hát, ohm, nem is tudom. Ezen még sosem gondolkodtam igazán, azt hiszem. Vagyis még csak észre sem vettem soha, ami azt illeti... — Tényleg? — Hanyatt fekszik, és felbámul a csillagmintás mennyezetre, amelyről tapasztalatból tudom, hogy világit a sötétben. — Hát, én igen — teszi hozzá a csillagképeket figyelve. — És csak hogy tudd, Damen az, nem te. Damen
szeret jobban. Mindent megtenne érted. Te csak ülsz az anyósülésen.
Harminckettő Bár azt mondhatnám, hogy Haven szavai nem zavartak! Nemhogy megcáfolni nem tudtam, de előállni sem tudtam egyetlen olyan meggyőző esettel sem, amivel azonnal az én oldalamra állítottam volna. Az igazság az, hogy nem tettem, és nem mondtam semmit. Csak megvontam a vállamat, úgy tettem mintha leráznám magamról a dolgot, miközben ő olyan dalokat harsogtatott az iPodjáról, amelyekről nem is hallottam. Aztán átlapozunk egy halom magazint, csak elvagyunk, mint azelőtt. Mint régen. De ez csak a felszín. Mélyen mindketten tudjuk, hogy a dolgok teljesen mások. Aztán miután elmegyek, amíg Damennél vagyok, folyton Haven szavai járnak a fejemben, ahogy megkérdezte, hogy melyikünk szeret jobban. Hogy őszinte legyek, még ma is itt vannak a fejemben. Ezen gondolkodtam a Sabinével elköltött reggeli alatt, raktározás közben, és míg a pénztárban dolgoztam az üzletben, kérdezgettem magamat, hogy vajon én vagy ö? Még a három jóslás közben is, amelyre „Avalonnak" időpontja volt, beleértve azt is, amelyiket épp most fejezek be, a kérdés folyton ismétlődik a fejemben. — Hűha, ez aztán... — néz rám a nő csodálkozástól nagyra nyílt szemmel. — Ez tényleg, tényleg, tényleg figyelemre méltó volt. — Megrázza a fejét, és a tárcájáért nyúl, az arcán izgatottság, kételkedés és hinni akarás elegy ével. A szokásos jövendölés utáni állapot Mosolyogva, udvariasan biccentek, miközben összeszedem a tarot-kártyát, amit a műsor kedvéért raktam ki, de nem igazán használtam. Csak könnyebb, ha van az embernek valami
támasza, eszköze — ettől távolibbnak és elfogulatlanabbnak tűnök. A legtöbben frászt kapnak a gondolattól, hogy az ember egyenesen belelát a fejükbe, és kihallgatja a legféltettebb gondolataikat és érzéseiket, nem beszélve arról, hogy egyetlen rövid érintés hosszú és bonyolult eseménysorozatot fed fel a múltból. — Csak mert... Sokkal fiatalabb, mint gondoltam. Mióta csinálja ezt? —kérdezi a táskáját a vállára vetve, miközben a pillantása tovább vizslat. — Médiumnak lenni adottság — felelem, bár Jude külön megkért, hogy ilyet ne mondjak, mivel eltántoríthatja a lehetséges tanítványait a médiumi képességek fejlesztése tanfolyamára való jelentkezéstől. De mivel a tanfolyami csoport jóformán őrá és Honorra csökkent, nem igazán értem, mit árthatok vele. — Nincs korhatára — teszem hozzá, és magamban sürgetem, hogy fejezze be a szájtátást, és menjen már. Terveim vannak, máshol kell lennem. Az estém minden percét elterveztem, és ha sokáig marad, komolyan felborítja a napirendemet. De amikor látom, hogy kezd kételkedni, így szólok: — Ezért természetes tehetségek a gyerekek, mert nyitottak minden lehetőségre. Csak később, amikor felfedezik, hogy a társadalom rosszallóan nézi ezeket a dolgokat, a vágyuk, hogy elfogadják őket, erősebb lesz, és lekapcsolja ezt a tehetséget. Önnek például nem volt képzeletbeli barátja gyerekkorában? — A pillantásom végigfut rajta, és tudom, hogy volt neki, mert láttam abban a pillanatban, amikor hozzáértem. — Tommy! — hördül fel, és a szája elé kapja a kezét. Meglepi, hogy tudom, meglepi, hogy kitört belőle. Mosolygok, mert már én is láttam. — Ő valódi volt az ön számára, nem igaz? Átsegítette a nehéz időkön? A nő rám néz, és kitágul a szeme. A fejét rázza, miközben így szól:
— Igen... ö... hát.. rémálmaim voltak. — Megvonja a vállát, és körülnéz, mintha szégyellné bevallani. — Amikor a szüleim elváltak, nos, minden olyan bizonytalan volt, anyagilag, érzelmileg, és ekkor bukkant fel Tommy. Megígérte, hogy segít átvészelni, távol tartani a szörnyeket, és így is lett. Azt hiszem, akkor már nem láttam, amikor... — Tízéves lett. — Felállok a székről, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek, és neki is így kellene tennie. — Ami, hogy őszinte legyek, kicsit hosszabb idő, mint a legtöbb esetben, de akkor már nem volt szüksége rá, úgyhogy... elment. — Biccentek, kinyitom az ajtót, és kitessékelem a folyosóra, ahol remélhetőleg elindul a pénztárhoz, és fizet. Csakhogy nem megy a pénztárhoz. Ehelyett megfordul, és így szól: — Muszáj megismernie a barátnőmet. Komolyan. El fog ájulni. Nem igazán hisz az ilyesmiben, kinevetett, hogy eljövök ide, de később együtt vacsorázunk, dupla randi lesz, és, hát... — Elhallgat, és az órájára pillant. — Nos, valójában már itt kell lennie. — Nagyszerű lenne! — mosolygok, mintha komolyan mondanám. — De mennem kell valahová, és... — Ó, ő az ott! Tökéletes! Felsóhajtok, és a lábamra szegezem a pillantásomat. Azt kívánom, bár használhatnám a manifesztálást arra, hogy egyes emberek fizessenek és tűnjenek el — legalább ez egyszer! Érzékelem, hogy a terveim egyre csúsznak, de gőzöm sincs, meddig még, amikor tölcsért tormái a kezéből a szája elé, és felkiált: — Sabine! Hé, ide, szeretném, ha megismernél valakit! Az egész testem kihűl. Megfagy, keményre és hidegre. Olyan „Helló, jéghegy, ez itt a Titanic" hidegre. Mielőtt bármit is tehetnék, Sabine egyenesen felém indul. Először nem ismer fel, és nem azért, mert fekete paróka van rajtam, mert nincs, azt már rég eldobtam, mert úgy döntöttem,
Avalon csodabogárnak látszik tőle, hanem azért, mert én vagyok a legutolsó, akire számít. Valójában még az után is hunyorog és pislog, hogy megáll előttem, az oldalán Munozzal, aki egyébként pont annyira pánikol, mint én. — Ever? — mered rám Sabine, mintha most ébredt volna legmélyebb álmából. — Mi a... — Megrázza a fejét, mintha a pókhálóktól tisztogatná meg, és kezdi elölről. — Mi a csoda folyik itt? Nem értem. — Ever? — A barátnője pillantása kettőnk között cikázik, hunyorog, gyanakszik. — De... de azt mondta, Avalon a neve. Mély lélegzetet veszek, és bólintok, tudom, hogy itt van vége. A gondosan kimunkált, hazugságból, rejtőzésből és titkok halmozásából álló életemnek ez az eredménye. — Avalon vagyok —biccentek Sabine tekintetét kerülve. — De Ever is... attól függ. — Mitől függ? — rikácsol a kliensem, mintha személyesen és mélyen megsértették és megkárosították volna. Az aurája hirtelen fellángol, remeg, mintha kétségbe vonna nemcsak engem, hanem mindent, amit az elmúlt órában mondtam neki, nem számít, milyen pontosak voltak a jóslataim. — Akkor ki a franc vagy te? — kérdezi, és úgy néz rám, mintha fel akarna jelenteni a... nos, még nem döntötte el, hogy kinek, de valakinél feljelent, az biztos. De Sabine visszatér a játékba, és nyugodt, összeszedett hangon, akár egy ügyvéd, így szól: — Ever az unokahúgom. És valóban, sok mindent meg kell magyaráznia. Amikor épp így tennék — nos, nem pontosan a magyarázkodásra gondolok, vagy legalábbis nem úgy, ahogy ő akarja, épp mondanék valamit, ami remélhetőleg megnyugtat mindenkit, és véget vet ennek az egésznek —, Jude elindul felénk, és megkérdezi: — Minden rendben volt a jóslással?
Az ügyfélre pillantok, Sabine barátnőjére, és tudom, hogy ez a beszélgetés az eddigi legjobb jóslásom volt, mivel Ava tisztító és gyógyító meditációival továbbfejlesztett, szupertöltött, új energiáim segítettek — de ezt mégsem láttam előre. Azt viszont látom, hogy most már mennyire vonakodik a nő fizetni, most, hogy tudja, a barátnője fiatalkorú bűnöző unokahúga vagyok, aki másodállásban Avalon, a Kétes Hírű Médium, így esélyt sem adok a válaszra. — Ohm, semmi baj, a vendégem volt. — Jude hunyorog, egyikünkről a másikunkra néz, de én határozottan biccentek, és hozzáteszem: — Komolyan. Semmi baj. Én állom. De amíg ez megnyugtatja az ügyfelet, még ha Jude-ot nem is, Sabinének nem számít sokat. Az aurája háborog, és metszőn néz a szemembe. — Ever! Nem akarsz mondani valamit a saját védelmedben? Mély lélegzetet veszek, és a szemébe nézek. De, csomó mondanivalóm van, de nem itt és most. Mennem kell! Már épp mondanék valami ilyesmit, csak kedvesebben, gyengédebben, ami nem idegesíti fel még jobban, amikor Munoz közbeszól: — Biztosan megbeszélhetitek ezt holnap reggel is, de nekünk most tényleg mennünk kell. Nem akarjuk kockáztatni az asztalfoglalásunkat, mert elég nehéz volt megszerezni. Sabine felsóhajt, elismeri Munoz érvelésének a bölcsességét, de nem hajlandó ilyen könnyedén kiereszteni a karmaiból. Összeszorított foggal mondja: — Holnap reggel, Ever! Első dolgod legyen. — Aztán az arckifejezésemet látva hozzáteszi: — Nincs de! Bólintok, bár nem tervezem, hogy megjelenek a találkozón. Ha a dolgok úgy mennek, ahogy tervezem, holnap reggel olyan messze leszek a konyhaasztaltól, amennyire csak lehet. A Montage egyik lakosztályában fogok hemperegni, mellettem Damennel, és végre valóra váltjuk azokat a régi-régi terveket,..
De ezt aztán tényleg nem akarom elmesélni neki, úgyhogy inkább csak bólintok. — Ohm, rendben. — Jól tudom, hogy ügyvéd lévén mindig ragaszkodik a szóbeli válaszhoz, hogy a választ ne lehessen elferdíteni vagy félreérteni. És amikor már azt hiszem, a legrosszabbnak vége — vagy legalábbis egyelőre —, ahhoz is ragaszkodik, hogy bocsánatot kérjek a barátnőjétől, mintha valami bűncselekményt követtem volna el. Bár tudom, hogy később megfizetek még ezért, nem vagyok hajlandó. Csak ránézek a nőre, és így szólok: — Amit odabent mondtam, az nem változik. — A hátsó szoba felé intek. — A múltja, Tommy, a jövője. Tudja, hogy amit mondtam, igaz. Ó, és a lehetőségről, ami hamarosan eljön. — A randipartnerére, majd rá nézek. — Hát, bármennyire is kételkedik most bennem, bölcs dolog lenne megfogadni a tanácsomat Sabinére nézek, figyelem, ahogy az aurája dühösen fellángol, és csak egy kicsit csillapítja az, hogy Munoz szorosan öleli a derekát. Munoz cinkosán rám kacsint, majd elfordítja tőlem Sabinét, és kikormányozza az ajtón, a barátaik pedig követik őket. Abban a pillanatban, amint kilépnek, Jude rám néz: — Öreg, komolyan nagyon rossz mojó szabadult itt fel. Azt hiszem, egy kis zsályával kellene elűznöm. — Csóválja a fejét. — Mi van? Azt hittem, mostanra már elmondtad neki. Ránézek. — Hülyéskedsz? Láttad, mi történt. Ez pontosan az a jelenet volt. amit szerettem volna elkerülni. Jude vállat von, megszámolja a pénzt a kasszában, és így szól: — Hát, talán jobban ment volna, ha figyelmezteted, ha nem azt érezte volna, hátba szúrtad, amikor besétál ide, és azt látja, hogy itt dolgozol, ráadásul jósolsz.
Ráncolom a homlokomat, és a tárcámban kutatok pénz után, amellyel a grátisz jóslásért tartozom neki, amelyet akaratomon kívül csináltam. — Biztosan ki akarod fizetni? — kérdezi Jude, és nem hajlandó elvenni a pénzt, amit felé nyújtok. —Légy szíves — tolom felé. Felvonja a szemöldökét, és tudom, hogy ellenkezni akar, amikor hozzáteszem: — És tartsd meg az aprót is! Tekintsd úgy, mint fizetséget a... felszabadult rossz mojó miatt, amit okoztam. Komolyan — legyintek egyet. — Ha ez nem történt volna meg, ki tudja, talán visszatérő kliens lett volna a nő, úgyhogy, tudod, csak tekintsd a jövöbeni bevétel elvesztése miatti fizetségnek. — Én nem hiszem, hogy elvesztetted— feleli, és belöki a pénzt a bankba szánt táskába, majd becsukja a pénztárgép fiókját. — Ha olyan jó volt a jóslatod, amilyennek hiszem, vissza fog találni hozzád, vagy legalábbis elmondja a barátainak, akik kíváncsiságból eljönnek, ha másért nem. Az ilyesminek a legtöbben nagyon nehezen állnak ellen. Tudod, az erkölcsös ügyvédnő befogadja a sarlatán unokahúgát, aki a tudta nélkül másodállásban őrülten pontos médiumjósnő, ez lehetne a hét könyve, vagy legalábbis a hét filmje. Vállat vonok, egy perc alatt felfrissítem a sminkemet, és a kicsi kézitükörbe nézve megszólalok: — Erről ennyit... Jude rám pillant. — Azt hiszem, Avalon napja leáldozott. Nyilvánvalóan csalódottan felsóhajt. — Ne érts félre, tényleg nagyon élveztem, és ma, hát, legalábbis eddig a fiaskóig, úgy éreztem, nagyon jó vagyok benne. Mintha elértem volna az embereket, segítettem volna, de most., hát, talán ideje visszaállítani Avát a csatasorba. A suli is nemsokára elkezdődik, és... — Felmondasz?— Ráncolja a homlokát. Látszik, hogy nincs elragadtatva a gondolattól.
— Nem — rázom meg a fejemet. — Nem, csak hát, nyilván vissza kell most vennem, és nem akarok több gondot okozni annál, mint amit máris csináltam. — Nyugi — von vállat. — Már visszavettem Avát, gondoltam, hogy kevesebbet lógsz dolgozni, de bármikor visszajöhetsz, Ever, az ügyfelek imádnak, én meg... hát... — Elpirul. — Engem is lenyűgözött, amit csináltál. Mint alkalmazott. — Két ujjal megcsípi az orrnyergét, és fejcsóválva felsóhajt, amikor hozzáteszi: — Olyan messze vagyok a hízelgéstől, amennyire csak lehet. De én csak vállat vonok, és azon gondolkodom, vajon ki érzi magát kényelmetlenebbül, ő vagy én? — Van valami ötleted, hogy mit mondasz neki holnap? — kérdezi Jude. Nagyon szeretne témát váltani. — Nincs. — Behajítom a szájfényemet a táskámba, és becsukom. — Gőzöm sincs. — Nem hiszed, hogy gondolkodnod kéne rajra? Előállni valami tervvel? Hogy ne érjen váratlanul, mielőtt esélyed lenne meginni az első kávédat? — Nem kávézom. — Jó, elixíredet, mindegy — nevet. — Tudod, hogy értettem. A vállamra dobom a táskámat, és ránézek. — Nézd, félre ne értsd, szeretem Sabinét. Befogadott, amikor mindenem odalett, és cserébe semmi mást nem tettem, csak folyamatosan földi pokollá változtattam az életét. Hajlandó vagyok mindent tisztázni, ha másért nem, azért, mert ezek után megérdemli, hogy megtudja az igazat, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlói. De ez nem holnap lesz. Közel sem. — És bár próbálok nem mosolyogni közben, de nem tehetek róla, amikor eszembe jut a tervem, a kifogástalan, hibátlan tervem, felderül a képem. Egyelőre minden energiámat, minden fényemet, minden jó mojómat, ahogy Jude nevezi, össze kell gyűjtenem, és Romanre irányítanom. Ki kell terjesztenem a szeretetemet, a
békémet és a jó szándékomat felé, mert csak akkor nyerhetek, ha így közeledem felé. Csak így szerezhetem meg, amit akarok. Ha van valami, amit tanultam ebből az egészből, az az, hogy az ellenállás nem működik. Háborút vívni az ellen, amit nem akarok, az csak pontosan ugyanazt hívja életre. Ezért gyengült el Roman hatalma felettem, amikor Hekatehoz fordultam. Mert öt percre felhagytam a Romanre irányuló megszállottsággal, és kezdett elértéktelenedni, mint végeredmény. Úgyhogy, ezt észben tartva, azt hiszem, biztonságos feltételezni, hogy ha az energiámat abba ömlesztem, amit akarok — békét közöttünk és az ellenszer ellenszerét —, nos, csak győzelemmel végződhet. Amikor ma este elmegyek hozzá, azt nem ellenségként teszem, aki összeesküvést sző, és küzd azért, amit akar. Inkább úgy megyek hozzá, mint a magasabb rendű énem: tisztább önmagam. És akkor felajánlom neki a lehetőséget, hogy felemelkedjen a mélyből, és ugyanazon a szinten találkozzunk. Annyira elveszek a gondolataimban, a terv izgalmában, hogy először meg sem hallom, amikor Jude megkérdezi: — Hová mész? — Rám hunyorog, a médiumradarja forog ezerrel. De én csak nézek rá, és képtelen vagyok letörölni a mosolyt az arcomról. — Megteszek valamit, amit már rég meg kellett volna tennem. — Megállok, amikor látom, hogy félrebillenti a fejét, és felhúzza a szemöldökét. Megremeg és felcsillan az aurája. Azt kívánja, bár maradnék, és biztosítanám arról, hogy minden rendben lesz. De nem teszem, már így is elég időt fecséreltem. Úgyhogy csak ránézek, és ennyit mondok: — Ne aggódj! Ezúttal tudom, mit csinálok. Ezúttal minden másképp lesz. Majd meglátod. — Ever... — nyúl felém, de csak a levegőt markolja, aztán leejti a kezét.
— Ne aggódj! — vonok vállat. — Pontosan tudom, mit csinálok. Most már tudom, hogy bánjak Romannel. — Biccentek, és végignézek a vastag hajfonatain, látom, hogy a nyár utolsó heteit szörfözéssel töltötte, ami napszítta szőkére fakította a haját. — Pontosan tudom, hogyan hozzam helyre, pontosan tudom, hogyan folytassam — teszem hozzá. Félrehajtott fejjel hátradől a széken, és elgondolkodva megdörzsöli az állát. A malachit gyűrűje a szemem előtt villog, majdnem ugyanabban a színárnyalatban, mint a trópusi tekintete. Összeszűkült szemmel méreget, nem kis aggodalom vegyül a pillantásába. De figyelmen kívül hagyom az egészet. Lesöpröm magamról. Hosszú idő óta először végre erősnek érzem magam, biztos vagyok magamban, és nem hagyom, hogy a kételkedés legapróbb magvát bárki is elvesse bennem. — Elmentem a Tudás Nagy Csarnokába... — Elhallgatok, mert tudom, hogy sokkal jobb meggyőzésre van szüksége, mint a bólogatásom és a magabiztos szavaim. — És... szóval mondjuk azt, hogy jó útmutatást kaptam. Nagyon jó útmutatást. — Összeszorítom a számat, és feljebb rántom a táskát a vállamon. Tudom, hogy itt kellene abbahagynom a beszélgetést Jude rám néz, és végigsimít a pólója elején. Az ujjai végigfutnak a fekete-fehér jin-jang jelen. — Ever, nem biztos, hogy megint erre az útra kellene lépned. Ha visszaemlékszem, amikor legutóbb kerültél szembe Romannel, nem igazán ment jól a dolog, és nem hiszem, hogy elég idő telt el ahhoz, hogy megint megpróbáld. Legalábbis nem ilyen hamar. Megvonom a vállamat, és a szavai úgy siklanak át rajtam, akár olaj a vízen, semmilyen hatásuk nincs, amitől — az arckifejezése alapján — még idegesebb lesz. — Vettem — szólok, és a fülem mögé kotrom a hajamat. — De az a helyzet, hogy ettől még megcsinálom. Bemegyek. Még egyszer utoljára. Hogy úgy mondjam.
— Mikor? Most? Komolyan mondod? — néz rám összevont szemöldökkel. A pillantása nem ereszti az enyémet, amitől egy pillanatra aggódni kezdek. Kihúzom magam, és összefonom a karomat a mellkasom előtt, majd a szemébe nézve így felelek: — Miért? Követni akarsz, hogy megállíts? — Talán — vonja meg a vállát. Nem áll meg egy pillanatra sem, és hozzáteszi: — Megteszem, bármibe kerül is. — Bármibe kerül is pontosan micsoda? — billentem félre a fejemet kihívóan. — Hogy biztonságban légy. Hogy távol tartsalak tőle. Mély lélegzetet veszek, és ránézek, pontosabban végignézek rajta. A rasztafürtös fejétől kezdve lefelé a derekáig, ahol a pult miatt véget ér a látványa. — És miért tennéd? — kérdezem végül, újra a szemébe nézve. — Miért próbálnál meg egyáltalán beleavatkozni a tervembe? Azt hittem, azt akarod, hogy boldog legyek, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy Damennel vagyok. Vagy legalábbis ezt mondtad. Összeszorítja a száját, és mocorog a széken. Olyan szerencsétlenül, olyan láthatóan kényelmetlenül érzi magát, hogy már sajnálom, hogy ezt mondtam. Túl messzire mentem. Csak mert a múltban kiöntöttük egymásnak a szívünket, többet osztottunk meg egymással. mint valószínűleg kellett volna, az nem azt jelenti, hogy van jogom megkérdőjelezni őt, vagy kihasználni, amit mondott. Nem azt jelenti, hogy ragaszkodnom kellene a válaszhoz, amikor a kérdés nyilvánvalóan fájdalmat okoz neki. De ettől még abban, ahogy fészkelődik, nemcsak testileg, hanem az energiájában is megváltozik. Elgondolkodom, találgatok — egy icipicit elbizonytalanít... Megfordulok, és az ajtó felé indulok, ő pedig jön utánam majdnem a sikátorig, ahol mindketten parkolunk.
— Később találkozom Honorral, nem akarsz beugrani? Elhozhatod Dament, ha akarod, nem zavar. Megállok és ránézek. — Hát, talán zavar, de remekül színészkedek majd, cserkész becsszó — emeli fel a jobb kezét. — Na, Honorral jársz? — kérdezem. Figyelem, ahogy kinyitja az öreg, fekete Jeep ajtaját, és beszáll. — Aha, tudod, a barátnőd az iskolából, aki eljött a szülinapi bulidra. Kezdeném mondani, hogy nem a barátnőm, hogy abból, amit a strandon láttam, az energiából, ami áradt belőle, valószínűleg minden, csak nem az — de amikor megpillantom az arcán, hogy mulattatja a dolog, úgy döntök, megtartom magamnak. — Ő nem olyan rossz, tudod? — Beteszi a slusszkulcsot, és egy sor köpködő hang kíséretében elindítja a motort — Talán adhatnál neki még egy esélyt! Ránézek, emlékszem, mit mondott a legelső napon, még mielőtt egyáltalán megismerhettem volna valójában, sokkal azelőtt, hogy tudomást szereztem volna kettőnkről. Valami olyasmit mesélt, hogy sosem a megfelelő lányokba esik bele, és azon gondolkodom, vajon megint beleesett-e valakibe? De amikor megpillantom, hogy a tekintete megrebben, és az aurája szikrázik és lángol, tudom, hogy a nem megfelelő lány még mindig én vagyok. Honor még csak labdába sem rúg. És nem tudom biztosan, hogy mi zavar jobban — az, hogy erre rájöttem, vagy a megkönnyebbülés hirtelen áramlata? — Ever... Úgy néz rám, hogy megáll bennem a szusz. Az arca olyan zavart, hogy látom, küzd az ellen, ami következik, de végül csak hunyorog, összedörzsöli a két ajkát, majd mély lélegzetet vesz, és így szól: — Minden rendben lesz? Biztosan tudod, hogy mit csinálsz?
Bólintok, beszállok a kocsimba, és sokkal magabiztosabbnak és erősebbnek érzem magam, mint valaha. A sötétség elvonult, elűzte a fény, és kizárt, hogy ez rosszul süljön el. Behunyom a szemem, és beindítom a motort, aztán Jude-ra nézek: — Ne aggódj! Ezúttal tudom, mit csinálok. Ezúttal minden más lesz. Majd meglátod!
Harminchárom Amikor Romanhez érek, minden csendes. Épp, ahogy reméltem. Épp, ahogy terveztem. Amikor Haven mondta, hogy koncertre megy Misával, Marcóval és Rafe-fel, tudtam, hogy itt a tökéletes alkalom, hogy egyedül találjam Romant, zavartalanul, és így békésen, józan viselkedéssel és higgadtan képviselhetem az ügyemet. Megállok az ajtaja előtt, egy pillanatra lehunyom a szememet, és elcsendesedek. Mélyen magamba fordítom a figyelmemet, és a szörnyeteg legkisebb jelét sem találom. Mintha minden haragom és gyűlöletem Roman iránt elmúlt volna, megtagadtam a sötét lángtól az oxigént, amely éltette — és a helyén én maradtam. Miután néhányszor bekopogok, és még mindig nem nyit ajtót, beengedem saját magam. Tudom, hogy ott van, nemcsak azért, mert a meggypiros Aston Martin a feljárón parkol, hanem mert érzem őt, érzékelem a jelenlétét, de fura módon ő nem érzi, nem érzékeli az enyémet, különben már itt lenne. Végigmegyek a folyosón, bekukucskálok a dolgozószobába, a konyhába, kilesek a hátsó ablakon a garázsba, és amikor látom, hogy sötét, és neki nyoma sincs, a hálószobája felé indulok. Szólongatom, és nagyobb zajt csapok, mint szükséges, mert nem szeretném meglepni, vagy valami kínos tevékenység közepette rajtakapni. Egy hatalmas, díszes, baldachinos ágy közepén találom, fekve. .Az ágyon annyi drapéria és fodor van, hogy az jut az eszembe, amelyen Damen Versailles-jában feküdtem.
Romanon kigombolt fehér ing és kifakult, régi farmer van, a szeme szorosan lezárva, a fején fülhallgató, a mellkasára pedig Drina bekeretezett fotóját szorítja. Én pedig megállok, és gondolkodom, hogy talán sarkon kellene fordulnom, és elmenni, és egy másik alkalommal eljönni, amikor: — Az ég szerelmére, Ever, ne mondd, hogy megint szétverted azt a rohadt ajtót! — Felül, félredobja a fülhallgatót, és óvatosan visszateszi Drina képét az éjjeliszekrényre. Látszólag cseppet sem hozza zavarba, hogy egy ilyen bizalmas, érzelmes pillanatban törtem rá. — Kezded kissé túlzásba vinni ezt az egészet, nem gondolod? — Megrázza a fejét, és az aranyló hajhullámok közé túr, visszarendezi azokat a helyükre. — Komolyan, drága, az embernek nem lehet egy kis magán élete? Veled meg Havennel... — sóhajt fel. A padlóra lendíti csupasz lábát, mintha fel akarna állni, de nem teszi, csak úgy marad. — Nos, kissé lemerültem, érted, mire gondolok. Nézek rá, és tudom, hogy valószínűleg nem kellene kimondanom, de túl kíváncsi vagyok, hogy annyiban hagyjam: — Te... meditáltál? — hunyorgok rá. Sosem gondoltam, hogy olyan típus, aki elmélyül, és próbál kapcsolatba kerülni az egyetemes erővel — És ha igen? Mi van, ha igen? — dörzsöli a szemöldökét, aztán felém fordul: — Ha tudni akarod, próbáltam megtalálni Drinát. Tudod, nem csak neked vannak itt... képességeid. Nagyot nyelek. Ezt már nagyon jól tudom, és már kitaláltam a választ a következő kérdésemre is. — És... láttad őt? — Hajlandó lennék fogadni, hogy nem, főleg, mert tudom Árnyvidékről, amit tudok. Rám néz, és az arcán fájdalom suhan át, amikor válaszol: — Nem. Nem láttam. Elégedett vagy? De egy nap majd fogom. Nem tarthatsz minket örökké távol egymástól, tudod? Annak ellenére, amit tettél, minden szándékom az, hogy megtaláljam.
Mély lélegzetet veszek, és azt gondolom: ó, remélem, nem így lesz! Nem fog neked ott tetszeni. És szörnyen érzem magam, amiért elhitettem vele, hogy én vagyok Drina — bár nem én voltam a főnök, amikor történt. De nem mondom ki. Valójában semmit sem mondok. Csak állok ott, összeszedem a gondolataimat, a szavaimat, önmagamat, várom, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat. — Roman, figyelj, én... — Megrázom a fejemet, és kezdem elölről, mondogatva magamnak, hogy meg tudom csinálni. Összeszedem az erőmet valahonnan egészen mélyről, amikor ránézek, és így folytatom: — Ez nem az, aminek hiszed. Nem azért jöttem, hogy elcsábítsalak, vagy játsszam veled, vagy gúnyolódjak, vagy megpróbáljak megszerezni valamit, legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. Azért jöttem, hogy... — Megszerezd az ellenszert. — Felhúzza a lábát a gyűrött ágyra. Karba tett kézzel, a mellkasát elfedve nekidől a selyembevonatú ágy végnek, és rám hunyorít. — Egy dolgot mondok, Ever, te kitartó vagy, ha más nem is. Hányszor fogod még eltervezni, hogy ezt teszed? Minden alkalommal, amikor idejössz, új terved van a támadásra, új lista a fejedben, és mégis, minden egyes alkalommal rajtavesztesz, még akkor is, ha bőséges alkalmat adok, hogy véghezvidd. Ez elgondolkodtatja az embert, hogy mit is akarsz valójában? Talán csak azt hiszed, hogy akarod, de a tudattalanod nem hagyja, mivel az tudja a valódi igazságot. A mély, sötét igazságot. — A szeme felvillan, ahogy rám néz, azt akarja, hogy tisztában legyek azzal, tud a szörnyetegről, és hogy mennyire mulattatja. — És bocs, szivi, de meg kell kérdeznem, hogyan vélekedik Damen a te kis látogatásaidról? Gondolom, nem örül túlzottan neki, vagy annak, hogy Miles hamarosan megtudja egy újabb kis titkát. Tudod, Damennek sok titka van. Olyan titkok, amelyeket még csak el sem kezdtél felfedni, olyasmi, amit el sem tudsz képzelni.
Higgadtan, komolyan bólintok, nem hagyom, hogy a szavai hassanak rám. Egyszerűen már nem az a lány vagyok. — Mondd csak, tudja, hogy itt vagy? — Nem — vonok vállat. —Nem tudja. — De amikor az SMS-re gondolok, amit küldtem neki, mielőtt kiszálltam a kocsiból és bejöttem, tudom, hogy nemsokára megtudja. Mihelyt kijön a moziból Avával és az ikrekkel, megnézi az üzeneteit, és látja, hogy a Montage-ban akarok találkozni vele, és tudni fogja. De egyelőre nem, fogalma sincs. — Értem — bólint Roman, és végigmér. — Nos, legalább rendbe szedted magad. Valójában jobban nézel ki, mint valaha. Sugárzol, valahogy még ragyogsz is. Mondd, mi a titkod, Ever? — Meditáció — mosolygok. — Tudod, tisztulás, összpontosítás, összpontosítás a pozitív dolgokra, ilyesmi — vonok vállat, és állok tovább, miközben ő olyan nevetésben tör ki, hogy rázkódik a válla, és hunyorog közben. Amint lecseng a hisztériás roham, megszólal: — A jó öreg Damen a Himaláját is megmászatta veled, mi? — Félrebillentett fejjel néz rám. — A vén gazember sosem tanul. És nagyon jót tesz neki. — Hát, bocsáss meg, de nem éppen meditáltál te is? — Nem úgy, szivi. Nem, nem úgy, nem meditáltam — rázza meg a fejét. — Látod, én másképp csinálom. Kifejezetten egyetlen személy felé nyúlok, nem valami kitalált, univerzális „minden együvé tartozik" baromság felé. Nem érted, Ever? Ez az. Itt és most. — Megpaskolja a gyűrött ágyneműt maga mellett. — Ez a paradicsomunk, a mennyországunk, a nirvána, a mi Shangri-lánk, nevezd, ahogy akarod. — Felhúzza a szemöldökét, és megnyalja a száját. — Ez az. És ezt átvitt és szó szerinti értelemben is mondom. Ez minden, amink van, te pedig az idődet vesztegeted, hogy ennél többet keresel. Most, természetesen, sok pocsékolni való időd van, ezt meg kell hagyni, de ettől még nagy kár, hogy ezt a módját választottad
az időtöltésnek. Ez a Damen rossz hatással van rád, én mondom. — Elhallgat, mintha gondolkodna egy percig. — Szóval, mit mondasz? Megpróbáljuk újra? Úgy értem, idejöttél, így nézel ki, és hát, tekintve, hogy gyorsan gyógyulok meg minden, hajlandó vagyok megbocsátani neked a múltkorit, borítsunk rá fátylat, meg minden ilyesmi. Csak ne tégy hirtelen mozdulatot, és ne próbáld újból elhitetni velem, hogy te vagy Drina, és csinálhatjuk. Csináltál pár durva dolgot az utóbbi néhány alkalommal, de az a vicc, hogy ettől csak még jobban tetszel. Na, mit mondasz? — mosolyog, és félredob egy párnát, hogy helyet csináljon nekem. Félrebillentett fejjel felvillantja a tetoválását, és delejes pillantással mered rám. De ezúttal nem működik. Bár elindulok felé, a szeme várakozó csillogásának irányába, de nem azért, amiért gondolja. — Nem ezért jöttem — szólalok meg. Vállat von, mintha mindegy lenne. Lehajtott fejjel tanulmányozza a tökéletesen manikűrözött körmeit, és így szól: — Akkor miért jöttél? Gyerünk, térj már a tárgyra, mert Haven végül beugrik, amint vége a koncertnek, és nem hiszem, hogy bármelyikünknek szüksége lenne arra a jelenetre még egyszer. — Nem akarom bántani Havent — vonok vállat. — Téged sem akarlak bántani. Csupán azért jöttem, hogy a magasabb rendű énedhez folyamodjam, ez minden. Roman eltátja a száját, és az arcomat fürkészi, keresi a tréfa nyomait, amelyet szerinte biztosan rejtegetek. — Tudom, hogy létezik. Egy magasabb rendű én. Valójában mindent tudok rólad. Tudok mindent a múltadról, hogy az anyád belehalt a szülésbe, hogy az apád vert, aztán elhagyott... mindent tudok... én... — A pokolba — feleli nagyra nyílt kék szemmel, halk, döbbent hangon, alig hallom. — Erről senki sem tud... hogy a pokolba... ?
De én csak vállat vonok, a hogyan nem számít. — És miután mindezt megtudtam, rájöttem, hogy nem tudlak már gyűlölni. Egyszerűen képtelen vagyok. Nincs meg bennem. Összeszűkült szemmel, kételkedve bámul rám. Visszatér a szokásos hetykeségéhez, és megszólal: — Dehogynem gyűlölsz, szivi. Imádsz gyűlölni, pontosan ezt teszed. Valójában annyira szeretsz gyűlölni, hogy csak rám tudsz gondolni. — Mosolyog és bólogat, mintha elcsípett volna, mintha végig tudta volna. De én nemet intek, és az ágya szélére ülve így szólok: — Ez így volt, de már nem így van. Az egyetlen ok, amiért eljöttem hozzád, az, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, ami veled történt. Tényleg, igazán sajnálom. Roman félrenéz, megfeszül az állkapcsa, és a takarót félrerúgva válaszol: — Hát, rohadtul nem kéne! Csak egyet kell sajnálnod, szivi, és az az, amit Drinával tettél. A többit... azt megtarthatod. Egy kicsit sem érdekel a sajnálatod a szegény, nyomorult eltaposott iránt. Nincs szükségem az együttérzésedre, drága. Ha esetleg nem vetted volna észre, már nem vagyok az a kölyök. Ezt biztosan látod, nézz csak rám, Ever. — Mosolyog, és kitárja a karját, hogy jól megnézhessem a tagadhatatlanul pompás önmagát. — Én vagyok a legjobb a pályán. Már évszázadok óta. — És épp ez az — hajolok közelebb. — Hogy egy nagy játéknak tekinted, mintha az élet lenne a tábla, te meg a bábu, akinek mindig három lépéssel a többiek előtt kell lennie. Soha nem enyhítesz a védelmen, soha nem engeded meg magadnak, hogy közel kerülj valakihez, és fogalmad sincs, milyen, ha szeretsz és ha szeretnek, mivel soha nem kaptál szeretetet. Biztosan dönthettél volna másképp, és kétségtelen, hogy így is kellett volna tenned, de elég nehéz olyat adni, amit te magad
soha sem kaptál, amit soha nem tapasztaltál meg, és én ezt megbocsátom neked. — Mi ez? — mered rám. — Amatőrök órája? Aztán majd küldesz egy számlát a nevetséges pszichodumádról? Ez a helyzet? — Nem— felelem nyugodt hangon, a szemébe nézve. — Csak azt próbálom elmondani, hogy vége van. Nem vagyok hajlandó többé küzdeni ellened. Úgy döntöttem, hogy inkább szeretlek és elfogadlak. Akár tetszik, akár nem. — Mutasd ki! — mondja, és újból megpaskolja az ágyat. — Miért nem kúszol ide, és mutatod ki a szeretetedet, Ever? — Ez nem olyan szeretet. Ez a valódi szeretet. A feltétel nélküli fajta. A nem elítélő fajta. Nem fizikai. Úgy szeretlek téged, mint egy másik lelket, aki ezen a földön él. Úgy szeretlek, mint halhatatlan társamat. Azért szeretlek, mert már unlak gyűlölni, és nem vagyok hajlandó így érezni többé. Azért szeretlek, mert végre megértettem, mi tett olyanná, amilyen vagy. És ha meg tudnám ezt változtatni, megtenném. De nem tudom, ezért úgy döntöttem, hogy inkább szeretni foglak. És remélem, hogy az elfogadásom a jóra ösztönöz majd, de ha nem... — Megvonom a vállamat. — Legalább azt mondhatom, hogy megpróbáltam. — A pokolba is — motyogja. A szemét forgatja, mintha a szavaim csak fájnának neki. — Valaki megitta a hippidzsúzt! — Nevetve rázza a fejét, majd amikor lehiggad, rám néz: — Jól van, Ever, szeretsz és megbocsátasz. Bravó! Szép munka. De van egy újság. Még mindig nem kaptad meg az ellenszert, igaz? Még mindig szeretsz? Vagy megint gyűlölsz? Milyen mély a szereteted, Ever? — hogy egy dalt idézzek a hetvenes évekből, amiről fogadok, még nem hallottál. — Az ölébe ejti a kezét, nyitott tenyérrel, ellazultam — Sajnálom a generációdat. Az a pocsék zene, amit hallgattok. Hallanod kéne a bandát, amit Haven megnéz ma... The Mighty Hooligans? Milyen gáz egy név!
Csak megvonom a vállamat. Felismerem az elkerülő taktikát, ha látom, de nem számít, milyen elszántan próbálkozik, nem vagyok hajlandó eltérni a tárgytól, ahogy ő akarja. — Te döntesz — szólalok meg. — Nem azért jöttem, hogy bármit is kérjek. — Akkor miért vagy itt? Mi a lényege ennek a kis látogatásnak? Azt mondod, nem az ellenszert keresed, nem egy jó dugást, bár nyilvánvaló, hogy rád férne. Csak belibbensz ide, és megzavarod a magánéletemet, hogy elmondhasd, szeretsz? Most komolyan, Ever! Mert sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ezt kissé nehéz megemésztenem. — Persze, hogy nehéz — felelem zavartalanul. Pontosan erre számítottan, épp úgy mennek a dolgok, ahogy terveztem. — De ez azért van, mert még sohasem tapasztaltad eddig. Hatszáz év alatt nem találkoztál egyetlen pillanatnyi valódi és igaz szeretettel. Ez szomorú. Valójában tragikus. De aligha a te hibád. Csak azt akarom, hogy tudd, annak ellenére, amit tettél, én megbocsátok. Mit érzel most. Roman? Hogy tetszik ez? És mivel megbocsátok, mivel feloldozlak, nem tudsz már bántani többé. Ha sosem adod ide az ellenszert, hát, Damennel majd megoldjuk, mert ezt teszik a lelki társak. Ez az igazi szerelem. Nem törhet meg, nem csorbulhat, örök, szüntelen, és kiáll bármilyen vihart. Úgyhogy ha elhatároztad, hogy így folytatod tovább, csak szeretném, ha tudnád, hogy nem fogok ellenállni. Végeztem ezzel az egésszel. Van saját életem, amit élnem kell. És neked? Roman rám néz, és egy rövidke pillanatig látom őt. Látom a villanást a szemében, a megértés szikráját, hogy vége a játéknak. Hogy kétjátékos kell hozzá, és az egyikük most kiszállt. De aztán éppolyan gyorsan, ahogy feltűnt, el is múlik, és visszatér a régi Roman: — Ugyan már, drága, ezt most komolyan gondolod? Azt akarod mondani, hogy a halhatatlan életetek hátralévő részét
visszafogottan, egymás mancsának markolászásával fogjátok tölteni? Basszus, még csak azt sem csinálhatjátok... Annak az energiakotonnak ellenére, amit csináltatok, az semmi a valódihoz képest, szívi. Semmi ehhez képest. És mire észbe kapnék, mellettem terem, megmarkolja a combomat. A tekintete mély, heves, a szemembe néz, és így szól: — Talán sosem éreztem olyan szeretetet, amiről hadoválsz, de a másikból sok részem volt... ebből a fajtából. — Az ujjai feljebb csúsznak. — És én mondom, kicsim, szükség esetén ez éppolyan jó, ha nem jobb. És nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy ebből kihagytalak. — Akkor add ide az ellenszert, és nem kell kimaradnom belőle — felelem kedvesen mosolyogva, és nem teszek kísérletet, hogy eltávolitsam magamról az ujjait. Pont ezt akarja. Azt akarja, hogy megijedjek, és ellenálljak. Hogy a falhoz vágjam. Hogy veszélyessé váljak. A szokásosat. De ezúttal nem. Nem bizony. Ezúttal túl sok mindent kell bizonyítanom. Túl sok a vesztenivalóm. Amúgy is szeretném megmutatni neki, milyen unalmas lehet egy játék, amikor csak egyvalaki akar játszani. — Azt bírnád, nem? Hogy megnyerd ezt a játszmát? — Ez kölcsönös győzelem, nem gondolod? Jót cselekszel, és valami jó történik veled is, ez a karma. Ingaeffektus. Nincs benne hiba. — Ó, hát megint itt vagyunk! — Forgatja a szemét. — Mondom, hogy ez a Damen csávó tényleg elrontott téged. — Talán — mosolygok, és nem vagyok hajlandó ugrani a megjegyzésére. — Vagy talán nem. Sosem tudhatod, míg ki nem próbáltad, igaz? — Mit? Azt hiszed, még sosem tettem semmi jót? — Azt hiszem, elég régen tettél. Kicsit berozsdásodhattál mostanra.
Felnevet, hátravetett fejjel nevet, de a kezét nem veszi el, nem, az ott marad, simogatja a combomat. — Rendben, Ever, tételezzük fel, hogy megteszem neked ezt az apróságot. Mondjuk, átadom az ellenszert, és ti Damennel kikefélhetitek a kicsi szíveteket. És aztán? Meddig kell várnom, míg ez az úgynevezett jó karma visszadobja a bumerángot? Ezt meg tudod mondani? Vállat vonok. — Abból, amit én láttam, a karmát nem lehet erőltetni, a saját szabályai szerint dolgozik. Csak azt tudom, hogy működik. — Akkor csak át kell adnom neked valamit, amit kétségbeesetten akarsz, és kockáztatni, hogy cserébe nem kapok semmit? Ez aligha mondható igazságosnak, szívem, úgyhogy talán át kellene gondolnod, hogy van-e valami, amit te adhatsz nekem. — Mosolyog, és még magasabbra siklik a keze, sokkal magasabbra, túl magasra. És amikor a szemembe néz, próbál fölém kerekedni, magába bolondítani, ahogy régen — nem sikerül. Maradok, ahol vagyok, gyökeret eresztettem. És mégis, pusztán ez az egyszerű tett ötletet ad, olyan ötletet, amellyel gyorsabban célt érhetek, mint reméltem, és hamarabb eljutok a Montage-ba, ahol Damennel találkozom. — Nos — felelem, és mindent megteszek, hogy figyelmen kívül hagyjam a combomra simuló ujjait — Ha a karmában nem bízol, legalább bennem megpróbálnál bízni? Félrebiccentett fejjel rám néz, és felvillan az Ouroboros tetoválás. — Ugyanis most, hogy belegondolok, van valami, amit adhatok. Valami, amiről biztosan tudom, hogy akarod Valami, amit csak tőlem kaphatsz meg. — Hát, a mindenit! —mosolyog. — Ez a beszéd! Tudtam, hogy végül megenyhülsz, tudtam, hogy megpillantod a fényt. — Közelebb mászik hozzám, megszorítja a combomat
De én csak ütök tovább, egyenletesen, nyugodtan lélegzem, érzem, hogy a láng még világit bennem, és megszólalok: — Nem azt... ez... ez valami sokkal jobb annál. Roman hunyorog. — Jaj, ne légy már ilyen kemény magadhoz, szivi! Az első alkalom mindig olyan vegyes érzés. Megígérem, hogy sok lehetőségünk lesz még fejleszteni a képességeidet, és egyre jobb lesz. És nevet, amikor kimondja, nyilvánvalóan azt akarja, hogy én is nevessek, de nem teszem. Még mindig az jár a fejemben, amit mondtam, ez az új terv, amely az agyamban formálódik. Tudom, hogy nem pont az lesz, amire számít, és talán még jobban fog utálni, de akkor is ez az egyetlen módja, amiről úgy hiszem, képes lesz kapcsolatot teremteni... hát, ha az ember egyáltalán tud kapcsolatot teremteni egy elveszett lélekkel... — Ereszd el a lábamat! — nézek a szemébe. — Ó, basszus! — Rázza a fejét. — Látod, tudtam, hogy tele vagy vele, csak cukkolsz, Ever, tudod mit? Semmi más, csak... — Engedd el a lábamat, és fogd meg a kezemet! — mondom nyugodt, határozott hangon. — Bízz bennem, semmi vesztenivalód, megígérem. Tétovázik, de csak egy pillanatig, aztán teszi, amit kértem. Törökülésben ülünk az ágyon, a csupasz térdem az övéhez préselődik, a keze az enyémet szorítja, az egész jelenet a megkötő varázslatra emlékeztet, amely elindította az egész cirkuszt. Csakhogy ez teljesen más. Teljesen. Arra készülök, hogy minden nyilvánvaló bizonyíték nélkül bízzak. Meg fogok osztani valamit Romannel, ami határozottan úgy fog végződni, hogy megkapom az ellenszert. Egyenesen a szemébe nézek, és így szótok: — Hiba van az érvelésedben. Hunyorog.
— Az érvelésedben. Arról, hogy csak az itt és a most létezik. Ha valóban hiszel ebben, miért próbáltál kapcsolatba lépni Drinával? Ha tényleg azt hiszed, hogy semmi nincs ezen kívül, a földi síkon kívül, ahol most ülünk, akkor pontosan mivel akartál kapcsolatot teremteni? Rám néz, és nyilvánvalóan zavarba jön, amikor válaszol: — A lényegével... a... — Megrázza a fejét, és megpróbálja elhúzni a kezét, de szorosabban markolom. — Mi a franc ez az egész? — kérdezi. Láthatóan nem örül nekem. — Nincs itt vége. Roman. Van több is, sokkal több. Több, mint amit valaha el tudtál képzelni. Ez, amit itt látsz, ez csak egy kis pont egy sokkal nagyobb képen. De úgy érzem, hogy annak ellenére, amit mondasz, már érzed is ezt. És mert már érzed, nyitott vagy rá. És így, ezt észben tartva azon gondolkodom, hogy köthetnénk valamiféle egyezséget. — Tudtam! — nevet fel fejcsóválva. — Tudtam, hogy nem adtad fel. Soha nem adod fel, Ever, igaz? De nem figyelek rá. — Ha elviszlek Drinához, ha megmutatom, hol nyugszik, megkapom az ellenszert? Roman elereszti a kezemet, elsápad, megrökönyödik. Látom, hogy harcol az Önuralmáért. — Szórakozol velem? — Nem — rázom meg a fejemet. — Nem. Tényleg nem. Esküszöm. — Akkor miért csinálod ezt? — Mert így látszik igazságosnak. Odaadod, amit a legjobban szeretnék, tőlem pedig megkapod, amit te a legjobban szeretnél. Talán nem fog tetszeni, amit látsz majd, és valószínűleg még jobban meggyűlölsz, de hajlandó vagyok kockáztatni. És megígérem, hogy a teljes, csorbítatlan igazságot fogod látni. Semmit nem hallgatok majd el. — És... mi lesz, ha én megkapom, amit akarok, és még akkor sem adom át az ellenszert? Akkor mi van?
— Akkor félreismertelek — vonok vállat. — Akkor nem kapok semmit. De nem foglak gyűlölni, és nem foglak zavarni többé. De szerintem határozottan hinni fogsz a karmában, ha megtapasztaltad egy ilyen cselekedet hatásait. Szóval... Készen állsz? Rám néz, csak néz egy hosszú pillanatig, mérlegel, gondolkodik, míg végül bólint, és egyenesen a szemembe nézve így felel: — Akarod tudni, hol tartom? Nagyot nyelek. Felgyorsul a lélegzetem. — Itt van. —Az éjjeliszekrény felé nyúl, kihúzza fiókot, és kivesz belőle egy kicsi, drágakő berakásos, bársonnyal bevont dobozkát, amelyből kiemel egy karcsú üvegfiolát, amelyben színjátszó folyadék van. Úgy néz ki, mint az elixír, kivéve, hogy ez zöld. Figyelem, ahogy meglóbálja előttem, látom, ahogy csillog és fénylik. Alig hiszem, hogy a válasz minden gondomra ilyen kicsi. — Nem azt mondtad, hogy nem itt tartod? — kérdezem. Hirtelen kiszárad a szám, ahogy figyelem, látom magam előtt csillogni. — A múltkori estéig nem is. Azelőtt az üzletben tartottam. De ez az, szivi, egyszeri kiszolgálás, nincs recept mellette, a hozzávalók listája csak itt létezik — ütögeti meg a halántékát, és figyelmesen méreget — Szóval, egyezséget kötöttünk, igaz? Te megmutatod a tiédet, én pedig odaadom az enyémet. — Mosolyogva az inge zsebébe csúsztatja az ellenszert, és rám pillantva folytatja: — De előbb te. Tartsd be az egyezség rád eső részét! Vigyél el hozzá, és tiétek az örökkévalóság.
Harmincnégy — Hunyd be a szemed! — suttogom. Megfogom Roman hideg kezét, a térdünk szorosan összeér, az arcunk olyan közel van egymáshoz, hogy érzem a lehelete hűvösét. — És most tárd fel az elmédet! Amennyire csak tudod, szabadulj meg minden idegen gondolattól! Csak ürítsd ki, legyen tiszta, hagyj el mindent, csak... legyél. Érted? Bólint, és szorosabban fogja a kezemet. Olyan erősen összpontosít, olyan nagyon akarja tudni, hol él Drina, hogy belesajdul a szívem. — Most szeretném, ha belépnél az agyamba. Le fogom ereszteni a pajzsomat, beengedlek, és... figyelmeztetlek. Roman, lehet, hogy nem fog tetszeni, amit látsz, talán nagyon megharagszol rám, de szeretném, ha emlékeznél arra, hogy én betartom az egyezségünket, rendben? Nem mondtam, hogy tetszeni fog, csak azt mondtam, elviszlek oda, ahol van. — Kinyitom az egyik szememet, és látom, hogy bólint. — Jó, akkor most... gyere be... lassan, és... velem vagy? — Igen — suttogja. — Igen. Nagyon... sötét... olyan... nem látok semmit... és zuhanok... nagyon gyorsan... nagyon... hová...? — Mindjárt vége, csak tarts ki! — felelem. Felgyorsul a légzése, és a hidege, hideg párafelhő ér az arcomhoz. — Meg... megállt... a zuhanás... de még sötét van, és... lebegek és... egyedül vagyok... nagyon egyedül... de nem... valaki van itt... ő is itt van... és... Ó, Istenem, Drina... Hol vagy...? — Megszorítja a kezemet, olyan erősen, hogy
elzsibbad, a légzése felületes, szaggatott, a teste verejtékben úszik az erőfeszítéstől, miközben nekem dől, és elsöprik a fejemben — az ő fejében — kibontakozó események. Utazás Árnyvidékre, a végtelen mélységbe, a halhatatlan lelkek végső nyughelyére —beleértve a miénket is. Szavakat motyog, olyan halkan, hogy nem értem, csak a hanglejtéséből tudom, hogy felkavart, zavarodott, retteg, ahogy a sötétségben lebeg, hadonászik és kapkod, kétségbeesetten kutat Drina után. A homloka az enyémnek feszül, az orra az arcomhoz ér, a szája nagyon közel van, és minden energiájával és erejével őrá összpontosít. És így talál ránk Jude. Ezt látja. Roman meg én, verejtékezve az ágyon, a testünk szorosan összesimul, kapaszkodunk egymásba, és annyira elveszünk a látomásban, hogy nem látjuk, nem halljuk őt, míg nem lesz túl késő. Túl késő, hogy megállítsam. Túl késő, hogy jóvátegyem, amit tesz. Túl késő, hogy visszatérjek, ahhoz, ami volt, amikor olyan közel voltam — nagyon közel, hogy megkapjam, amit akarok. És mire magamhoz térnék, kitép Roman szorításából, ráveti magát, és az ökle száguld a mellkasa felé, nem törődik a sikolyommal. A fájdalmas Neeeeeeeee!-vel. A hang megtölti a szobát, és újra meg újra ismétlődik. Próbálok felállni, hogy leszedjem róla, hogy megállítsam, mielőtt továbbmenne — de már késő. Amilyen gyorsan csak tudok — de nem tudom megelőzni, hátránnyal indulok, ledobnak a zsákmányomról. És Jude már ott is van. Már rávetette magát Romanre. Már belevágta az öklét a teste szakrális középpontjába. A leggyengébb csakrájába. Az Achilles-inába.
A féltékenység, az irigység és az irracionális birtoklásvágy középpontjába. Azokba a vágyakba, amelyek vezették Romant az elmúlt hatszáz évben. És a tündöklő aranyifjúból egy szempillantás alatt egy kupac hamu lesz. Jude-ra ugrom, megragadom a vállát, és áthajítom a szobán. Hallom a tompa reccsenést, ahogy a szekrénynek vágódik, de oda sem nézek. Egyetlenegy dologra figyelek. Roman fehér vászoningére, amely apró üvegszilánkoktól csillog, ahol a zöld folt szétterjed az elején. Az ellenszer. Az ellenszer fiolája összetört. Elpusztult a küzdelemben — és magával vitte a reményeimet is. És most, hogy Roman elment, a lelke Árnyvidék felé tart, nincs módja visszahozni. — Hogy tehetted? — fordulok meg szikrázó szemekkel Jude felé. — Hogy tehettél ilyet? — Nézem, ahogy talpra küzdi magát, sápadt, a hátát dörzsöli. —Tönkretettél mindent Mindent! Olyan közel voltam... olyan közel voltam, hogy megszerezzem az ellenszert... Tönkretetted! Örökre! Jude rám néz, a térdére támaszkodik. Összevonja a szemöldökét, levegőért küzd. — Ever... én... én nem akartam... —Rázza a fejét. —Hinned kell nekem! Azt hittem, bajban vagy... úgy látszott, hogy bajban vagy! Te nem láttad, amit én... ti ketten... teljesen rajtad feküdt... És úgy láttam, hogy küzdesz... belül, mintha nem tudnál uralkodni rajta, nem tudnál küzdeni a vonzalmadon iránta. Ezért jöttem. Ez az egyetlen oka, hogy itt vagyok. Tudtam, hová mész, amikor elmentél az üzletből, és nem hittem, hogy készen állsz erre. És amikor ideértem, épp csak most, és így láttalak benneteket... hát nem akartam, hogy úgy végződjön, ahogy a múltkor, és ezért... én csak... én...
— És ezért megölted? — meredek rá összeszoruló torokkal. — Mindent, amit megosztottam veled, ellenem fordítottál, és megölted öt? Jude a lejét rázza, és elém áll. A pólója elszakadt, ahol megragadtam és áthajítottam a szobán, az aurája nyugtalanul lángol. A zöld malachit gyűrűt babrálja a kezén, amellyel megölte Romant. — Mindig arról beszéltél, hogy ő milyen rossz, hogy milyen gonosz, hogy ő vezeti a gonosz halhatatlanok törzsét... Meg hogy a varázsige miatt nem tudsz neki ellenállni. Hozzám fordultál segítségért. Bennem bíztál meg először, nem Damenben. Engem választottál, Ever, akár tetszik, akár nem! Én pedig csak meg akartalak menteni... Romantól... saját magadtól. Ez volt az egyetlen szándékom, hogy vigyázzak rád, hogy törődjek veled! — Tényleg? — szűkül össze a szemem, ahogy egy új gondolat kezd el formálódni a lejemben. — Tényleg ez volt az egyetlen szándékod? Igazán? — Miről beszélsz? — hunyorog rám Jude, összedörzsölve az ajkait. Próbálja megérteni, amit mondok. — Pontosan tudod, hogy miről beszélek — felelem dühtől, erőszaktól, legyőzöttségtől reszkető testtel. Szorongatom Roman ingét, amelyen foltot hagyott az ellenszer. — Szándékosan tetted. — Rámeredek. Nincs igazi bizonyítékom arra, hogy igaz, de ettől még, amikor a szavak elhagyják a számat, hangosan kimondom őket, a gondolat megerősödik és növekszik, annyira, hogy gyorsan megismétlem, egyre messzebbre merészkedve, amikor hozzáteszem: — Szándékosan tetted. Ez nem véletlen. Pontosan tudtad, hogy mit csinálsz, amikor idejöttél. Szóval, akkor ennyi? Így gondoltad megnyerni a négyszáz éves játszmát? Ez a te nagy húzásod? Megfosztasz engem, a lányt, akit állítólag szeretsz, az egyetlen dologtól, amit a világon a legjobban akarok?
Biztosítod, hogy soha, soha ne lehessek Damennel? Te így játszol, Jude? Őszintén azt gondolod, hogy ettől majd lemondok a lelki társamról, és téged választalak? Fejcsóválva lenézek Roman ingére, és összeszorul a szívem, amikor látom rajta a foltot, és Roman szomorú, szánalmas életére gondolok, és hogy most mivé vált a lelke. Tudva, hogy közeljártam, nagyon közel ahhoz, hogy megszerezzem, amit akarok— most meg ez. Egy szempillantás alatt minden odaveszett. —Ever... — könyörög Jude. A szavaim szúrása ott van a hangjában, a szemében. Felém mozdul, a keze felém nyúl, de nem engedem, hogy közelebb jöjjön, nem hagyhatom, hogy hozzám érjen. — Hogy mondhatsz ilyet? — kérdezi, megállva végül, beismerve, hogy veszített — Szeretlek. Jól tudod. Évszázadokon át szerettelek, ez igaz. De nem szándékosan tettem ezt, hogy így tartsalak távol Damentől. Túl sokat jelentesz nekem, hogy valaha ilyet tegyek, tisztelem a boldogságotokat, ahogy már mondtam. És amikor végül meghozod a döntést, amikor választasz kettőnk között, azt akarom, hogy igazságos legyen. Ezúttal elhatároztam, hogy igazságos lesz. — De én már választottam — felelem suttogva. Egyszerűen csak nem tudok már harcolni. Még mindig az inget szorongatva felállok az ágyról, amikor Haven lép be, és meglát így. Szikrázó szemmel felméri a terepet, azonnal kitölti a réseket, és összerakja a darabkákat, amikor megpillantja a kezemben Roman ingét. — Mit csináltál? — kérdezi olyan halkan, fenyegetően, hogy végigfut a hideg a hátamon. — Mi a francot csináltál? Kikapja a kezemből az inget, csipkébe burkolt melléhez szorítja, és végigmér, feltételezve, hogy engem kell hibáztatnia, és figyelmen kívül hagyja Jude-ot, amikor ő odalép, és megpróbálja vállalni a felelősséget.
— Tudhattam volna — rázza a fejét Haven, résnyire szűkült szemmel. — Végig tudnom kellett volna. Amikor átjöttél, és próbáltál kedves lenni. Egy kicsit sem voltál őszinte, kihasználtál, kijátszottál engem, információt húztál ki belőlem... Próbáltad megtudni, hogy mikor nem leszek itt, hogy egyedül találd, és aztán... megöld őt. — Nem az történt, amire gondolsz! — kiáltok fel. — Egyáltalán nem! — De mindegy, hányszor mondom, nem jut el hozzá. Meghozta a döntését rólam, Jude-ról, mindenről, ami ma este itt történt. — Ó, pontosan az történt, amit gondolok — mered rám csillogó, fekete bőrbe bújtatott csípőjére tett kezekkel. — Pontosan az. És hidd el, Ever, ezt nem úszod meg! Ezúttal nem. Nem fogsz többé beleavatkozni az életembe. Nem fogsz többé megfosztani azoktól, akik kedvesek nekem. Ez háború. Totális háború. Olyan nyomorulttá teszem az életedet, hogy azt fogod kívánni, bárcsak az lenne az egyetlen bajod, hogy nem tudsz hozzáérni a fiúdhoz. Mert nem vitás, hogy ami rád vár, olyat még nem láttál. — Felvonja a szemöldökét, és kivillantja a fogait. — És Jude? — fordul sarkon, most először pillantva rá, mióta megérkezett. — Te azt fogod kívánni, bár halhatatlan lennél, mert a ma este után kizárt, hogy képes leszel kiállni azt, aminek elébe nézel.
Harmincöt — Szóval működött — szólal meg Damen halk, távoli hangon. — Tényleg létezett. Mélyet lélegzem, és lenézek a térdemre. Magam alá húzott lábakkal ülök a puha bőrülésen, eszembe jut, hogyan talált rám, amikor Jude-dal a hátam mögött eljöttem Romantól, miközben Haven fenyegetések litániáját üvöltötte az ajtóból. Másodpercekkel azután érkezett a helyszínre, hogy véget ért a film a moziban. Meg sem állt a Montage-nál, ahol találkoznunk kellett volna, mert érezte, hogy baj van, attól a pillanattól kezdve, hogy elolvasta az SMS-emet. Bólintok, és felnézek a házunkra. Eszembe jut az a diadalmas pillanat, amikor minden összeállt— amikor az ellenszer szinte az enyém volt. Csakhogy minden széthullott. Az álmainkat kirántották a talpunk alól, egyetlen borzalmas pillanat alatt Fejcsóválva felsóhajtok, és tudom, hogy holnap reggel szembe kell néznem Sabinével. Tisztáznom kell, hogy mi a helyzet a munkámmal, az Avalonként betöltött másodállásommal — és felidézem a néhány órával korábbi állapotot, amikor azt hittem, ez a legnagyobb gondom. — Tényleg és igazán működött — felelem Damen szemébe nézve. Nem csak akarom, hanem szükségem van arra, hogy elhiggye. — Nála volt az ellenszer, megmutatta, meg minden. Olyan... olyan kicsi volt... csak egy pici üvegfiola volt, megtöltve csillogó, zöld folyadékkal.
— Vállat vonok.— Aztán a zsebébe dugta, és... — Nagyot nyelek, nem kell újraélnem a többit. Legalábbis nem szóban. A jelenet újra és újra lejátszódik a fejemben. Damen a homlokát ráncolja. Ő már legalább annyiszor látta, mint én. — Aztán berontott Jude. — Felsóhajt, és komor pillantással, összeszorított szájjal, ahogy még sosem láttam, megrázza a fejét. — Miért bíztál benne? Miért osztottad meg vele a gyengeségeinket, a csakráinkat, hogy hogyan lehet elbírni velünk? Miért tettél ilyet? — néz rám, és nagyon szeretné megérteni. Nagyot nyelek, lenyelem a nagy, száraz, torkomat elzáró gombócot, és azt gondolom: hát, ez az. A szemrehányás, amit egész idő alatt kerestem. Végre ítéletet mond felettem. De ezúttal inkább azért, amit Jude tett, nem azért, amit én. De amikor ismét ránézek, látom, hogy nem erről van szó. Egyszerűen csak próbál értelmet találni az egészben. De ettől még megvonom a vállamat, és így szólok: — Az ötödik csakrám. A gyenge láncszemem. Béna az ítélőképességem, visszaélek az információkkal, és nyilvánvalóan nem a megfelelő emberekben bízom azokkal szemben, akik mindig hűségesek voltak hozzám. — Damenre lesek, tudom, hogy többet akar, többet érdemel, és lehajtott fejjel hozzáteszem: — Az az igazság, hogy egy gyenge pillanatomban kapott el... — Elhallgatok, emlékezve, hogy mennyire gyenge volt az a pillanatom, hogy milyen közel jártam ahhoz, hogy átkeljek a túloldalra vezető hídon. És bár mindent elmondtam Damennek a varázslatról, és hogy őhelyette Jude-hoz fordultam, azt nem meséltem el, hogy leginkább azért, mert túlzottan szégyelltem magamat. — Egy hihetetlenül gyenge pillanatomban — sóhajtok fel. — Mit mondhatok? Damen megfordul, az ülés nyikorog alatta, és rám néz.
— És én azt reméltem, hogy már megtanultál eléggé bízni bennem ahhoz, hogy a gyenge pillanatokban hozzám fordulj, és ne Jude-hoz. — A hangja olyan nyugodt, olyan komoly, hogy megsajdul a szívem a hangosan kimondott szavak hallatán. Behunyom a szememet, és hátradöntöm a fejemet a támlára. Érzem, hogy könnyek fenyegetnek, amikor így suttogok: — Tudom. El kellett volna mondanom neked. De minden bizonyosság ellenére, annak ellenére, amit mondtál, egyszerűen csak nem hittem el... nem tudtam elhinni. Nem hittem, hogy megérdemlem. És Damen, ha azt hiszed, hogy tudod a legrosszabbat, hát gondold át! Attól tartok, hogy sokkal rosszabb lesz... Megfordulok, hogy szembenézzek vele, és a két tenyerem közé fogom az arcát. Érzem az energiamezőt, amely kettőnk között táncol, és lehetővé teszi a bőre majdnem-érintését, és tudom, hogy ennyi — ennyi, ami valaha jut nekünk. Kifogytam a lehetőségekből — kifogytunk a lehetőségekből. Roman meghalt, és magával vitte az ellenszert. Mély levegőt veszek, behunyom a szememet, és mindent megosztok Damennel. Minden egyes borzalmas és szégyenteljes pillanatra fény derül, átáramlik az én elmémből az övébe. A vágatlan verziót sugárzom, azt a borzalmas estét Romannél, amikor majdnem elvesztettem a szüzességemet, aztán a Lelkek Hídjánál lezajlott jelenetet. Az összes szörnyű pillanatot lejátszom a maga nagy felbontású, megalázó pompájában. Tudom, hogy megérdemli, hogy megtudja a teljes igazságot rólam — arról, hogy mi voltam, hol jártam és hogy most ki vagyok. Az egész mocskos utazást És amikor a végére érek, ő csak vállat von, a kezemre borítja a tenyerét, és így szól: — Semmi nem változtatja meg azt, amit rólad gondolok. Egyetlenegy dolgot sem. Bólintok, tudván, hogy ez igaz. Végre megértem. Hogy milyen igaz és feltétel nélküli a szeretet valójában.
— Ever — szól aztán sürgető hangon, a szemembe nézve. — Meg kell változtatnod a saját magadról és a döntéseidről alkotott véleményedet Hunyorgok, mert nem egészen értem. — Amit te hatalmas, rikító hibáknak látsz... nos, azok egyáltalán nem hibák. A valóság nem olyasmi, amiről eldöntheted, hogy látod-e. Azt hiszed, szörnyűséget csináltál, amikor megitattál Roman elixírjével, de közben az az igazság, hogy megmentetted az életemet! Megmentettél az Árnyvidéktől! Nem tartottam volna ki, míg Romy visszaér, a Rayne által húzott varázskör ellenére. Ki-bejártam az eszméletlenségbe. Nem voltam egészen itt sem, és ott sem, és ha nem tetted volna meg, amit tettél, ha nem lettél volna hajlandó megitatni... Nos, elpusztultam volna, és a lelkem elveszett volna, megfeneklett volna, ott lebegett volna a sötétségben és magányban az örökkévalóságig. Tágra nyílt szemmel nézek rá, erre sosem gondoltam. Annyira lefoglalt, hogy gyötörjem magam, és arra figyeljek, hogy többször nem érinthetjük egymást úgy, ahogy akarjuk, es nem jöttem rá, hogy valójában megmentettem a lelkét attól a végtelen mélységtől. — És még valami — nyúl az államhoz, az ujjai majdnemérintése meleg bizsergést kelt bennem. — Valójában eljutottál Romanhez! És nem trükkel vagy kiszámított ravaszsággal értél célt, hanem elérted az emberiessége legmélyét. Az emberiességet, amit mi, többiek, nem láttunk benne, és biztosak voltunk abban, hogy nem is létezik. De te képes voltál ennél mélyebbre látni, és észrevenni, amit mi nem. Láttad az ígéretet abban az emberben, akit mi mind már leirtunk. Van fogalmad arról, hogy milyen csodálatos gondolat ez? Hogy milyen büszke vagyok rád? — De mi van Haven átváltoztatásával? — suttogok. Eszembe jut a fenyegetése, és kétségem sincs afelől, hogy be is váltja.
— Nem döntöttem én is ugyanígy, amikor megmentettelek? — kérdezi a fülemhez hajolva. — De te nem tudtál Árnyvidékről. Én igen, és halálra ítéltem a lelkét. — Vállat vonok, és elhúzódom, hogy jobban lássam az arcát De ő csak fejcsóválva visszahúz magához. — Tudom, hogy én mást mondtam, de ha a te helyedben lettem volna, én is így teszek. Ahol élet van, ott remény is van, világos? Legalábbis az elmúlt hatszáz évben ez volt a mottóm. Nekidőlök, a vállgödrébe hajtom a fejemet, és felnézek a házra, látom, hogy Sabine szobájában kialszik a fény. Megszorítom Damen kezét, és megszólalok: — Romynak és Rayne-nek igaza volt. Tudod, a mágiáról. Hogyha önző és aljas indokból használják, háromszorosan fizet vissza érte a karma. Megmozdulunk, és találkozik a pillantásunk. Nehéz a levegő közöttünk — Először akkor történt, amikor belekényszerültem abba a helyzetbe Havennel, és átváltoztattam őt. Ellenséggé változtattam, aki el akar pusztítani. A második a Roman iránti vonzalmam volt, a sötét láng, amely bennem égett. És most... most ez... Roman... a lelke halála, és ezzel az ellenszer pusztulása. — Ránézek. — Ez három, igaz? Vagy a vonzalmam csak miattam volt? A saját magam teremtette szörnyeteg, az árnyékom, amely már amúgy is létezett, és most ott van még egy valahol, és várja a megfelelő pillanatot, hogy bumerángként visszatérjen hozzánk? Valami, amit még csak nem is látunk, amíg csak nem lesz késő? Levegőért küzdök, hirtelen eluralkodik rajtam a pánik, egy baljós érzés, hogy még nincs vége, még van valami, és felénk tart. De rögvest Damen erős karjainak szorítása vigasztal, a bizsergése és a melege, és a tudat, hogy ragyogó, fehér fény világit bennem. És emiatt, minden miatt, amin
keresztülmentünk, most elég erős vagyok, hogy szembenézzek vele. A karmámmal, a végzetemmel — bármilyen alakot öltsön is. Damen meleg lélegzete a gondolataimat visszhangozza a fülem mellett: — Akárhogy is lesz, együtt csináljuk végig. Így tesznek a lelki társak. Épp így tesznek.