DR. KOVÁCS KATALIN
A cél a „kiegyenlítés” Falvakról, térbeli-társadalmi polarizációról, Enyedi Györgyre emlékezve Enyedi György egyike volt azon társadalomtudósoknak, akik a leglényegesebb megállapításokat tették a vidéki térségekben zajló folyamatokról. A vidéket érintő problémákkal, a mezőgazdaság területi tagolódásával, faluosztályozással pályája elején foglalkozott, a későbbiekben tudományos érdeklődése a városfejlődés, az urbanizációs ciklusok tanulmányozása felé fordult. Mégsem veszítették érvényüket három-négy évtizeddel ezelőtt írt elemzései, s ennek oka az, hogy Enyedit nem a falvak önmagukban, hanem egy településrendszer részeként érdekelték, s főképpen az, hogy tudta: a falvak sorsa összekapcsolódik az ott élő emberek, a falusiak sorsával. Amikor az életkörülményeket vizsgálta, a kiegyenlítés, a városi alapellátást a vidékitől elválasztó szakadék áthidalása, a fejlődés, a felzárkózás esélye érdekelte, miközben nem engedte olvasóit illúziókba menekülni, tudta, hogy a helyenként végletes elöregedésből, elvándorlásból nincs visszaút, számolt az elmúlás lehetőségével. „Az életkörülmények átalakulásának alapja a falu társadalomszerkezetének átalakulása” – írta a Területi Statisztika 1976. májusi számában megjelent írásában, s ez volt az a szál, ami a geográfus Enyedi és jómagam, a szociológus közös szakmai érdeklődésének magját alkotta. Mint sokaknak, nekem is mentorom volt Enyedi György, pályám kezdetétől egészen a halálát közvetlenül megelőző hónapokig. Hálával őrzöm és hasznosítani igyekszem azt a szakmai muníciót, amit tőle kaptam. 1. Falusi (vidéki) folyamatok és kimenetelük a rendszerváltozás után Amikor Enyedi a falvakról beszélt, azt rendszerint kontextusba ágyazva, a hazai és a nemzetközi fejleményeket összevetve, a településrendszer egészében zajló folyamatokat értelmezve tette. 1980-ban megjelent, nagy visszhangot kiváltott könyvében (Falvaink sorsa) a városi növekedés megtorpanását, a fejlettség és a városnövekedés jelenségének szétválását prognosztizálta egyfelől, a vidék két alapfunkciójának – lakóhely, az élelmiszer-termelés színtere – tartós fennmaradását,1 mi több, egy jobb jövőt, a hosszú évtizedekig tartó lejtmenet emelkedőre váltását jósolta, másfelől. Ugyanakkor azt is világosan látta, hogy ez a lehetőség nem minden községkategóriának adatik meg: a hanyatló falvak két fő csoportját különböztette meg, ahol további gyors elnéptelenedést várt: a torz társadalomszerkezetű aprófalvakat és a tiszántúli tanyás területeket (Enyedi 1980, 162. o.). 1 „ Nézetem szerint a települések közötti funkcionális különbség továbbra is megmarad – lesznek központi, más településeket is vonzó, a teret szervező helyek (városok) és lakóhely jellegű, a helyi lakosság ellátására és a helyi erőforráshasznosításra rendelt települések (falvak) – ebből világosan következik, hogy a falvak hosszú távú fennmaradását tételezem fel” (Enyedi 1980, 150–151. o.).
A CÉL A „KIEGYENLÍTÉS”
571
Az 1980-as években írt munkáiban is a falvakra jellemző funkciók szűkülését, a lakóhelyi szerep további erősödését, és emellett a faluállomány differenciálódását vetítette előre. „A magyar falu soha nem volt egyveretű (…), de soha nem volt olyan differenciált, mint napjainkban” – írja egy 1983-ban született tanulmányában. Ugyanakkor egy évtizeddel később arra figyelmeztet: „A kibontakozó piacgazdaság keményen próbára teszi a falvak lakóit, s ennek nyilvánvalóan nemcsak nyertesei, hanem vesztesei is lesznek – az egyének szintjén, a falusi társadalom egyes csoportjainak szintjén, és a falusi településcsoportok szintjén egyaránt” (Enyedi 1992, 39. o.). Nos, vizsgáljuk meg: mi történt a rendszerváltozás óta eltelt majd húsz évben azokban a dimenziókban, amelyeket Enyedi korábban fölvetett. Emelkedtek vagy süllyedtek a falvak, közeledtek az életkörülmények a városhoz vagy távolodtak, vesztesek a magyar falvak vagy nyertesek? Amikor Beluszky Pál és Sikos T. Tamás elkészítették enciklopédikus jellegű falutipológiájukat 2007-ben, nyolc (altípusokkal együtt 14) típusba sorolták a falvakat, s kilenc, érzékletesen körülírt „falutájat” is meghatároztak. „Egyveretűségről” tehát szó sincs, ám a szerzőpáros mégis egyfajta homogenizálódásról beszél, amelyet a korábban differenciáló tényezők általánossá válása eredményezett: az ingázásé, a mezőgazdaság visszaszorulásáé, a (csak) „lakótelepülések” térnyeréséé (Beluszky–Sikos 2007, 344–345. o.). A falvak között tehát eme alapvető fontosságú tényezők tekintetében több volt a hasonlóság az ezredfordulón, mint a felmutatható különbség, s ezek a vonások a városokhoz is közelítették őket. Ha a legegyszerűbb adatokat vesszük számba, azt látjuk, hogy 2007-ben 2704 községi és 143 nagyközségi jogállású település volt Magyarországon, előbbi kategóriában 2,74 millióan, utóbbiban körülbelül 575 ezren éltek, ami az ország népességének egyharmada. Nem történt tehát nagyságrendi változás a falusi és városi népesség arányában az elmúlt három évtizedben annak ellenére, hogy beigazolódott: a városok növekedése megállt, s megfordult a falvakból való elvándorlás évtizedek óta szakadatlanul tartó folyamata is. Tetemes volt a falvak vándorlási nyeresége (1990 és 2005 között 208 335 fő), sőt, a kisés középvárosoké is. Ahol vándorlási veszteség mutatkozott, az a nagyvárosok csoportja volt, a főváros járt az élen. Felerősödött tehát a „relatív dekoncentráció”, a nagyvárosi agglomerációk megerősödése, ami azt (is) jelenti, hogy Magyarországon is ugyanolyan ciklikusság jellemzi a településformáló folyamatokat, mint a fejlett világ többi országában. A „fogyasztói vidék” megjelenése nem jelenti a termelőfunkciók teljes eltűnését, hiszen hiába a tetemes szűkülés, az élelmiszertermelés színhelye továbbra is döntően a vidék marad, ám ez azt jelenti, hogy a falvakban lakók elsősorban fogyasztói és nem termelői minőségükben falusiak, ott laknak, de egyre inkább a városokban dolgoznak. Sőt azt is jelenti, hogy a falvak a városiak fogyasztói habzsolásának (is) színtereivé, tárgyaivá váltak. Vagyis Magyarország községeiben is megjelentek a városi fogyasztók, felértékelődött a vidékies (természetközeli, egészséges stb.) életmódideálok megvalósítását kínáló falu, és leértékelődött a zsúfolt, környezetszennyezéssel terhelt nagyváros. Ám az elemzések azt mutatják, hogy a városlakóknak jellemzően két, jól meghatározható rétege fordított a korábbi vándorlási irányokon, az egyik azért, mert megtehette, a másik azért, mert rákényszerült. Az előbbi, a módos középosztály, „szemelget(het)ett” a falvak között, s a jó fekvésű, városhoz közeli községeket választotta, ezeket benépesítette („rájuk települt”),
572
DR. KOVÁCS KATALIN
és mindjárt érték- és életformaváltást indukált a helyi társadalomban, miközben pozícionálta magát a helyi hatalomban (Csurgó 2010, Tímár–Váradi 2000). Az utóbbi, a takarékosabb megélhetésben reménykedő elszegényedők csoportja, az olcsóbb ingatlanokat kínáló, a nagyvárosoktól távolabb eső falvakat kereste. A felértékelődés tehát korántsem volt egyenletes és általános a községállományban. Sőt régen, vagy talán soha nem tapasztalt különbségek keletkeztek falvak és falvak között aszerint, hogy kik, milyen társadalmi réteghez tartozók lakják azokat. A termelés felől a fogyasztás felé történő elmozdulás, a városiak megjelenése és a vidéket átalakító fogyasztói („gyarmatosító”) hevülete általános, európai jelenség (Lowe– Marsden–Whatmore 1990, Ray 2002, Csurgó–Kovách–Megyesi 2009), a középosztályhoz kötődik. A városi szegénység menekülése, a vidéki szegénység feltorlódása egyes vidéki térségekben ugyanakkor kelet-európai sajátosság, vélhetően az átmenettel függ össze. Ám ez a folyamat is illeszkedik egy, a fejlett világban is ható szabályszerűséghez. A regionalizáció hatásáról van szó, amelynek növekvő jelentőségét több évtizeddel korábban Enyedi is, majd a rendszerváltozást követően perdöntővé váló erejét a Beluszky– Sikos szerzőpáros is hangsúlyozta (Beluszky–Sikos 2007, 92. o.). Az angol vidékszociológia egyik kiváló képviselője, Terry Marsden már egy 1999-ben megjelent tanulmányában megállapította a vidéken zajló strukturális változások kapcsán, hogy a fogyasztás előtérbe kerülése, a „termelő vidék” „fogyasztó vidékké” avanzsálása a fejlett országok vidéki térségeiben regionális mintázatokba ágyazottan zajlik, s ez a regionális beágyazottság sokkal erőteljesebb, mint korábban volt, olyannyira, hogy nemritkán függőséghez vezet. Marsden saját klasszifikációs rendszerében – a (i) „megőrzött”, (ii) a különböző érdekcsoportok harcainak kereszttüzében álló, „vitatott” (contested) mellett megalkotta a (iii) „paternalista” és a (iv) „klientilista” vidék fogalmát, utóbbi alatt azokat a vidéki térségeket értve, amelyek állami és európai uniós források nélkül nem boldogulnának (Marsden 1998). A hivatkozott tanulmányokban az egyenlőtlen fejlődés és következményei igen, az elszegényedő vidékek drámai mértékű leszakadása a fősodortól nem szerepel. Ezt a jelenséget, illetve mértékét korábban Bihari Zsuzsannával, majd Koós Bálinttal 2007-ben folytatott, a településállomány 1995 és 2005 közötti átalakulását firtató elemzéseinkkel próbáltuk bemutatni. Ez utóbbi kutatásban egy ötös skálára helyeztük a településeket az ott élők jövedelmi és foglalkoztatási helyzetét, korösszetételét jelző indikátorok alapján.2 (Nagyon kedvezőtlen társadalmi helyzetű településektől a nagyon kedvező társadalmi helyzetű településekig.) Az eredményeket az 1. ábra mutatja.
2 A felhasznált mutatók: 1. fiatalodási index (a 0–14 évesek a 60 évnél idősebbek arányában), 1995, 2005; 2. középfokú végzettségűek a 18 évesnél idősebbek arányában 1990, 2001; 3. egy állandó lakosra jutó adózott havi jövedelem és nyugdíj, 1995, 2005; 4. regisztrált munkanélküliek a 18–59 évesek arányában, 1995, 2005; 5. nem korbetöltött nyugdíjasok aránya, 1995, 2005. Mivel lakosságarányos indikátorokat használunk, a nagyvárosok (alkalmasint számbeli fölényben lévő) elesett társadalmi csoportjainak kimutatására ez a módszer nem alkalmas.
A CÉL A „KIEGYENLÍTÉS”
573 1. ábra
Települési és társadalmi különbségek, 1995–2005 % 100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0 1995
2005 Község
Nagyon kedvező
1995
2005
Nagyközség Kedvező
Átlagos
1995
2005 Város
Kedvezőtlen
1995
2005
Nagyváros Nagyon kedvezőtlen
Forrás: saját feldolgozás népszámlálási és T-Star-adatok felhasználásával.
Ami a településhierarchia menti tagolódást illeti, az ábrán jól látszik, hogy 2005-re a városok között is észrevehetővé vált a nagyon hátrányos helyzetű népességűek kis csoportja (2%), bár nem meglepő módon a legmagasabb arányban (16%) a községkategóriában képviselték magukat az elszegényedett települések. A mélyreható polarizációs folyamat eredményét mutatja az alábbi térkép, amely szerint a javuló jövedelmi helyzetű és összetételű falvak zömmel Közép- és ÉszaknyugatMagyarországon, továbbá a szuburbánus zónákban találhatók, míg a fejlődési árnyékhelyzetben fekvő, romló jövedelmi pozícióval és szociális összetétellel bírók a DélDunántúlon és Észak-, Északkelet-Magyarországon összpontosulnak. A regionális beágyazódás erejét mutatja, hogy nemcsak a falvak, hanem a kis- és a középvárosi társadalmak szociális és jövedelmi helyzet alapján történő besorolása is a fejlett és fejletlen régiók szembenállását mutatja: míg négy régióban nem volt olyan város, amelynek helyi társadalma az átlagosnál rosszabb jövedelmi és szociális helyzetben lett volna, az a 24 város, amelyet kedvezőtlen vagy nagyon kedvezőtlen társadalmi összetétel jellemzett, egy kivételével – ez a Somogy megyei Nagybajom volt – ÉszakMagyarországon vagy az Észak-Alföldön helyezkedett el. Az alábbi táblázat adatai azt is érzékeltetik, hogy a városi rang a Dunántúlon és Közép-Magyarországon garantál kedvező jövedelmi és szociális helyzetet, az ország keleti régióira ez nem jellemző.
574
DR. KOVÁCS KATALIN 2. ábra
Nyertesek és vesztesek a magyar község-állományban a falvak társadalmi összetétel szerint képzett csoportjaiban, 2005
Nagyon kedvező (314) Kedvező (619) Átlagos (738) Kedvezőtlen (742) Nagyon kedvezőtlen (438) Város, illetve adathiány
Szerkesztette: Koós Bálint, MTA KRTK.
1. táblázat
A városok megoszlása társadalmuk összetétele szerint 2005-ben a megyeközpontok és megyei jogú városok nélkül Régiók Dél-Alföld
Nagyon kedvező
Kedvező
Átlagos
Kedvezőtlen
Nagyon kedvezőtlen
Összesen 39
2
12
25
–
–
Dél-Dunántúl
14
14
2
1
–
31
Észak-Alföld
4
12
24
13
3
56
Észak-Magyarország
5
13
9
Közép-Magyarország
25
8
3
6 –
1 –
36
Közép-Dunántúl
24
6
–
–
31
–
–
22
20
4
249
Nyugat-Dunántúl Összesen
18
4
1 –
92
69
64
34
A CÉL A „KIEGYENLÍTÉS”
575
A polarizáció mértékének és területi alakzatainak megismerési szándékával Koós Bálint közreműködésével elvégeztük a települések besorolását az 1995. és 2005. évekre.3 Eredményeink azt mutatták, hogy a szélekre sodródás szélsőséges formában érvényesül, tehát a jó helyzetű régiókban, fejlődési gócterületek, vagy oda vezető fő közlekedési útvonalak közelében, illetve a regionális központok körül elhelyezkedő (szuburbánus) települések helyzete rendre javult, a rosszabb helyzetű régiókban lévőké, illetve a központoktól távolabb elhelyezkedőké éppen ellenkezőleg, tovább romlott, s a kiegyenlítődésre utaló jelek nem, vagy alig mutatkoztak. 3. ábra
A településállomány helyzetének változása, 1995–2005
Javuló pozíció (592) Romló pozíció (765) Változatlan, illetve adathiány
Szerkesztette: Koós Bálint, MTA KRTK. Forrás: saját szerkesztés népszámlálási és T-Star-adatokból.
A fenti térkép azoknak a településeknek az elhelyezkedését mutatja, amelyek 1995 és 2005 között előre vagy hátra léptek a nagyon jó helyzetű és a szegénységbe süppedt társadalmakkal jellemezhetők között kialakított ötfokozatú skálán. Amint látható, a központi és északnyugati országrészben való fekvés mellett a regionális központokat közvetlenül körülvevő szuburbánus települések gyűrűje ad esélyt az előrelépésre, a foglalkozta3 A jelzőszámok kiválasztásakor, „népszámlálásközi” helyzetben kénytelenek voltunk 1990-es és 2001-es adatokat is használni a T-Starból származó 1995-ös és 2005-ös adatok mellett: 1. fiatalodási index, 1995 és 2005, 2. középfokú végzettségűek aránya a 18 évesnél idősebb népesség körében (inverz), 1990 és 2001, 3. regisztrált munkanélküliek a 18–59 évesek arányában, 1995 és 2001, 4. a komfort nélküli lakások aránya a lakásállományban, 1990 és 2001, 5. az adózók aránya az állandó népességhez viszonyítva (inverz), 1995 és 2005, 6. egy állandó lakosra jutó adózott jövedelem (inverz), 1995 és 2005. A kategóriahatárokat a Budapest nélküli átlagtól való eltérés következő pontjain húztuk meg: 1. a hátrányos helyzetet mérő mutatók vidéki átlagának 70%-a alatt: nagyon kedvező társadalmi helyzetű, 2. a 70–90% közöttiek: kedvező társadalmi helyzetű, 3. a 90–110% közötti sávban: átlagos társadalmi összetételű, 4. a hátrányos helyzetet mérő mutatók vidéki átlagának 110 és 130%-a között a szegénység által „veszélyeztetett” települések, 5. végül az átlag 130%-át meghaladó értékeket mutatókat a szegénységbe süllyedt kategóriába soroltuk.
576
DR. KOVÁCS KATALIN
tási és jövedelmi helyzet viszonylagos javítására, ami más övezetekben csak a nagyvárosoknak, az Alföld erős középvárosainak és szórványosan, különleges helyzetű településeknek (például az üdülőfalvaknak) adatik meg. Ezen a térképen jobban kirajzolódik Budapest kisugárzásának terjedése a nógrádi falvak felé. A leszakadó vagy leszakadással veszélyeztetett délnyugati és északkeleti, valamint a keleti határ menti zónákban az uralkodó elmozdulást a visszalépés, a hanyatlás jelenti, de elszórtan ezekben az övezetekben is vannak javuló foglalkoztatási és jövedelmi helyzetű helyi társadalmak, mint ahogyan a nyugat-dunántúli külső és belső perifériákon is megmutatkoznak romló helyzetű falvak. A szegénység feltorlódása, a mobilitás hiánya, az, hogy elmaradt a falun munka nélkül maradottak tömeges városba áramlása – amint azt másokkal együtt Enyedi is várta (Enyedi 1992, 46. o.) –, főként abból adódik, hogy nincs kereslet a vidéki át- és továbbképzésre váró munkaerőre a városokban, mert a megmaradt és keletkező munkahelyek jellege, munkaerőigénye ezt nem teremti meg (Barta–Czirfusz–Kukely 2008). Hiányzik tehát a vándorlásra ösztönző húzóerő. A peremvidékek kisfalvaiban a maradás kényszere, a népességszám stabilitása mögött csak ott áll valóságos megtartó erő, ahol a régió gazdaságát erős nagyvárosi motor hajtja, mint Közép-Magyarországon, vagy ahol a szóban forgó vidék részét képezi egy kiterjedt, fejlett gazdasági övezetnek, amint azt elmondhatjuk Közép- és Nyugat-Magyarországról. Itt a fejlődés/felzárkózás nem szigetszerű, nem korlátozódik a nagyvárosokra vagy/és azok udvarára, hanem térségi hatókörű integráló erő hatását mutatja. Hozzáteszem, akik ismerik a településállomány méret szerinti csoportjainak elhelyezkedését, azok e térkép alapján arról is meggyőződhetnek, hogy a regionális beágyazódás döntő fontossága itt is beigazolódik, vagyis a gazdaságföldrajzi pozíció felülírja a településméretből adódó determinációkat: a leginkább aprófalvas szerkezetű NyugatMagyarország falvainak többsége az előrelépők között szerepel, holott nagy részük az „átlagos és elmaradott” községkategóriába tartozott Enyedi (1976, 222. o.) 1970. évi tipológiájában, akárcsak a belső-somogyi községek. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a legrosszabb helyzetben a méretből és a fekvésből eredő hátrányok metszéspontjában lévő, a fejletlen régiók peremvidékein elhelyezkedő aprófalvak ma is léteznek Magyarországon; ebben a tekintetben nincs döntő változás a négy évtizeddel korábbi és a mai képlet között. Az alábbi grafikon a kedvező és a kedvezőtlen társadalmi összetételű aprófalvak megoszlását mutatja az egyes régiók 500 lelkesnél kisebb településeinek körében. A regionális beágyazódás, a gazdaságföldrajzi pozíció piacgazdasági viszonyok között megmutatkozó erejét jól mutatja, hogy míg Közép-Magyarországon nincs elszegényedő aprófalu, Észak-Alföldön a kedvező társadalmi összetételű kistelepülések csoportja hiányzik.
A CÉL A „KIEGYENLÍTÉS”
577 4. ábra
Az eltérő társadalomszerkezetű falvak megoszlása a régiókban, 2005 % 80 70 60 50 40 30 20 10 0 ÉszakAlföld
DélDunántúl
Szegénységbe süllyedő
ÉszakMagyarország
DélAlföld
Veszélyeztetett
KözépDunántúl Kedvező tsd.i helyzetű
NyugatDunántúl
KözépMagyarország
Nagyon kedvező
Forrás: saját szerkesztés népszámlálási és T-Star-adatokból.
A fejezet zárásaként visszautalva a feltett kérdésekre arra a következtetésre juthatunk, hogy a rendszerváltozás után „föl” is és „le” is vezetett út, vesztesek és nyertesek is vannak a községállományban, s hogy mely falvak tartoznak egyik vagy másik csoportba, azt elsősorban regionális beágyazottságuk, vagyis annak a régiónak a munkaerő-piaci helyzete, településszerkezeti sajátosságai, közlekedési/elérhetőségi viszonyai döntik el, amelyben fekszenek. Ami a korábbiakhoz képest újdonságot jelent, az az, hogy az előrelépés esélye nemcsak a városok szűk környezetében és a fő közlekedési tengelyek mentén adatott meg, hanem olyan, aprófalvakkal tűzdelt tájakon is, ahol a települések hálózatosodása előrehaladott, ahol több kisváros munkahelyei teszik elérhetővé a falvakban lakó munkavállalók foglalkoztatását, miként a Nyugat-Dunántúlon. Ez az a vidék, amely a fejlett kapitalista országokban végbemenő vidéki átalakulással összhangban fejlődik, ahol a városok és falvak által biztosított életkörülmények között csekély a különbség, sőt, alkalmasint a verseny a falu javára dől(ne) el, jóllehet a gazdasági erő itt is a városokban összpontosul. A másik póluson csak az utóbbi van meg, ám a városi gazdaságok sajátosságai, a hagyományosan gyenge hálózati kapcsolatok, az ilyen módon áthidalhatatlanná váló távolság a perifériákra szorította a vidéki szegénységet. Ez egyet jelent a kistelepülési társadalmak elfogadhatatlan mértékű, ráadásul térben egyre terjedő eltorzulásával, elnyomorodásával, ami az északkeleti és délnyugati országrészekben, valamint a Tisza-vidéken egyaránt jellemző (Bihari–Kovács 2006, Virág 2010). A szegénység tömeges jelenléte itt legalább olyan mértékben mutatja a városok felszívóképességének korlátait, mint a vidék gazdaságának összeomlását, és egyfajta térben lokalizálható túlnépesedést jelez. Ez azonban egyre kevésbé jelent agrár-túlnépesedést, hiszen a perifériákra „visszatorlódott”,
578
DR. KOVÁCS KATALIN
illetve felnövekedett munkaerő többsége nem vagy csak nagyon lazán és kényszerből kötődik az agráriumhoz. Ezek a korábban is hátrányos helyzetű, a rendszerváltozást követően azonban kompakt társadalmi és gazdasági krízisövezetekké váló vidéki térségek jelentik napjaink területfejlesztői számára a legnagyobb kihívást, amire nincs gyorsan ható gyógyír, ám a lassú és okos építkezésre, ezzel párhuzamosan az egyre halmozódó és térben kiterjedő társadalmi válság hatékony kezelésére mind sürgetőbb a szükség. Támogatáspolitikák és célterületi lehatárolások Amikor Enyedi György falutipológiát készített az 1970-es években, többek között az alapellátások kérdése érdekelte, vagyis, hogy egy-egy településen milyen az infrastruktúra állapota, a helyben elérhető szolgáltatások. Ezeken a kutatásokon alapultak azok a kritikai észrevételei, amelyeket előbb az aprófalvakat és tanyás övezetek elemi modernizációját megakadályozó politikával (Enyedi 1976, 219. o.), később az 1971. évi Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepcióval kapcsolatban megfogalmazott, éppen azért, mert az alapszolgáltatásokat is a hierarchia felsőbb szintjeire allokálta (Enyedi 1983, 350. o.). Munkáival többek között a területi hátrányok megszüntetésének lehetőségeit, feltételeit kutatta, korai tipológiáját is ezért készítette el. „A dolgozatban homogén, összefüggő tereket kívántunk kijelölni, melyek a kiegyenlítési politika szempontjából egységesen kezelendők” – írta 1976-ban (Enyedi 1976, 218. o.). Ha megvizsgáljuk, hogy a közelmúlt fejlesztéspolitikai gyakorlatában milyen szerepet töltött be az elmaradott térségek felzárkózásának teret adó politika és ebben a célterületi lehatárolások, lényeges fejleményekről számolhatunk be, még akkor is, ha a területi egyenlőtlenségek növekedését nem sikerült megállítani. A jelentős és pozitív fejlemények között az uniós források bővülését kell megemlítenünk, és azt, hogy új köntösben jelent meg köztük a súlyos válságterületek felzárkózását célzó komplex programok. Ezek közül kettőt emelek ki: a leghátrányosabb helyzetű 33 kistérség gazdasági és társadalmi felzárkózását célzó program (a továbbiakban: LHHprogram) az egyik, a Közösségi felzárkóztatás a mélyszegénységben élők integrációjáért címet viselő TÁMOP-projekt (TÁMOP 5.1.3.) a másik. Az LHH-program a hazai területfejlesztés rendszerébe éppen a lehatárolási metodika révén illeszkedik, amennyiben – a térségi kedvezményezés címzettjei kijelölésének részeként – a korábban is alkalmazott komplex mutatórendszer viszonylag jelentős módosítását követően azokat a kistérségeket jelölte meg a kiemelt, azaz uniós források célzott felhasználását előirányzó program célterületeként, amelyek kumulált lakosságszáma – összhangban a 2005. évi országos területfejlesztési koncepcióval – a teljes népesség 10%-át nem haladja meg.4 Legfontosabb újdonsága ugyanakkor az, hogy alkalmazza a korszerű fejlesztéspolitikai eszköztár kínálatának nagy részét, azaz komplex, ágazatközi megközelítésű és a programalapú megvalósítás révén javítja a kistérségek allokált pénzügyi kereteinek abszorpcióját. Jóllehet az ún. programfinanszírozás nem első és egyedülálló a fejlesztéspolitikai gyakorlatban, hiszen az ÚMVP LEADER helyi akciócsoportjai ugyancsak előzetesen kalkulált keretekre tervezhettek, az LHH-program esetében két körülmény okozott nehézséget: 4
A 311/2007 IX. 17. sz. kormányrendeletről és az ebben meghatározott 33 leghátrányosabb helyzetű kistérségről van szó.
A CÉL A „KIEGYENLÍTÉS”
579
– az egyik, hogy nem került be az első körös akciótervekbe, mert csak azok elfogadása után erősödött meg a megvalósítását célzó politikai szándék, és forrott ki szakmai tartalma és eljárásrendje; – a másik, hogy nem egyetlen pénzügyi alap finanszírozásában valósult meg (mint a LEADER), hanem különböző alapokhoz igazodó (ESZA, ERFA), ráadásul nagyrészt decentralizált felhasználású regionális operatív programokba illesztve. Mindez az irányító hatóságokkal való egyeztetések sorát vonta maga után, ami a program indításának számottevő késedelmét okozta, és nem is hozott eredményt mindenütt: az Új Magyarország vidékfejlesztési programmal történő szorosabb harmonizáció kísérlete például kudarcot vallott. A tartalmi és formai keretek, összességében a programelőkészítés elhúzódása a megvalósítás rovására ment: az eredetileg részvételi alapúnak szánt kistérségi programozásnak egy végtelenül leegyszerűsített változata valósult meg: mindössze három hónap állt a kistérségek rendelkezésére, hogy összeállítsák a részükre előzetesen kikalkulált, 1,3–4,3 milliárd forintos ROP-, TÁMOP- és TIOP-forrásokból álló kereteik felhasználását rendszerező projektcsomagokat.5 Ehhez a kistérségek külső szakértői segítséget kaptak,6 ám a siker tulajdonképpeni zálogai a regionális operatív programok előkészítő munkálatai során készített projektlisták voltak, amelyek megfelelő alapot szolgáltattak a csomagok mintegy 60-65%-át képező, ROP-támogatású projektek kiválogatásához. A külső szakértők legfontosabb feladata az volt, hogy helyzetbe hozzák a központi szerepkör nélküli, periferikus helyzetű településeket és hogy elindítsák a TÁMOP-os és TIOP-os projektek generálását. Az idő szorításában a projekt generálás folyamatát rendszerint nem sikerült befejezni, az LHH-programban alkalmazott rásegítő mechanizmusok összességében mégis sikeresnek mondhatók: a projektcsomagok elfogadott projektjeinek körülbelül 30%-át tette ki a TÁMOP-finanszírozású fejlesztések aránya, ami 5%-kal meghaladja a kötelezően előírt mértéket. Az LHH-program forrás abszorpciót erősítő hatását mutatja, hogy 2011 júliusáig az egy főre eső támogatási összegek, valamint a beadott pályázatok, illetve a szerződéskötések fajlagos értéke is a leghátrányosabb helyzetű 33 kistérségben volt a legmagasabb, ami – 2011 végéig – a pályázati aktivitás fokozódásának és kevésbé az elkülönített dedikált forrásokra benyújtott pályázatoknak volt köszönhető. Ez utóbbiak ugyanis csupán 18,1%-ot tettek ki a kistérségek által elnyert összes támogatásból (Jablonszky 2011, 22. o.). A pályázati aktivitás fokozódását olyan, a program részét képező vagy ahhoz kapcsolódó elemek is erősíthették, mint a GOP keretében az LHH-kistérségekből érkező nyertes pályázatokat megillető többlettámogatás, illetve a feltételrendszerben tett engedmények, vagy mint a fent említett külső szakértői szolgáltatás, amely sok esetben túlmutatott a projektcsomagok összeállításán. Ugyanilyen feladatot látott el a kistérségi munkaszervezetek kapacitásait bővítő ÁROP-konstrukció is, ami foglalkoztatást, képzést és külső szakértői szolgáltatást egyaránt támogatott. A tanulmány első felében bemutatott társadalmi krízisterületek pontosabb területi célzására tett kísérletet a TÁMOP 5.1.3. számú, Közösségi felzárkóztatás a mélyszegénység-
5 A legkisebb, a Lengyeltóti kistérség 1,313 milliárd forint, a legnépesebb, az Ózdi kistérség 4,348 milliárd forint támogatás igényű projektcsomagot állíthatott össze. Forrás: Módszertani útmutató, NFÜ, 2008. szeptember 5. 6 Egy ÁROP kiemelt projekt keretében közbeszereztetett tanácsadó cégek segítették a projektcsomagok összeállítását, minden érintett régióban egy.
580
DR. KOVÁCS KATALIN
ben élők integrálására címet viselő konstrukció célterületi lehatárolása. A beavatkozási terület „problémára szabott” kialakítását némiképp korlátok közé szorította, hogy az LHH-programtól a konstrukció nem tudott elszakadni (mivel a korábbi tervdokumentumokban annak részeként szerepelt), ám a tervezők a határok lehető legnagyobb mértékű tágítására törekedtek:7 előbb meghatározták a súlyos szociális hátránnyal küzdő települések körét, majd a 33 kistérségen belül elhelyezkedők mellett a konstrukció célterületébe foglalták azokat is, amelyek a szóban forgó kistérségek szomszédságában helyezkedtek el. A komplex humán fejlesztési konstrukció célja az volt, hogy többletkapacitást biztosítson a társadalmi krízisövezetek túlterheltségtől roskadozó helyi szociális ellátó hálózatai számára, úgy, hogy közösségfejlesztési és vidékfejlesztési szakértelmet is biztosít. A támogatást 25 konzorcium, egyenként legalább öt településből álló „akcióterület” képviseletében veheti igénybe 2011 és 2013 között. Hogy mennyire indokolt volt a célterület kiterjesztése, azt az 5. és a 6. ábra mutatja: a súlyos szociális hátránnyal jellemezhető települések bő 40%-a a 33 LHH-kistérség határain kívül helyezkedik el. 5. ábra
A súlyos szociális hátránnyal jellemezhető települések megoszlása a területfejlesztés célterületei szerint* % 60 50 40 30 20 10 0 LHH-33
LHH-14 T elepülés
Nem LHH
Népesség
* N1 (település)=936 és N2 (népesség)=900 215. Jelmagyarázat: LHH-33 = a komplex programmal támogatott leghátrányosabb helyzetű 33 kistérség; LHH-14 = azon leghátrányosabb helyzetű kistérségek köre, amelyeket – lévén kevésbé elmaradottak – nem támogatott komplex fejlesztési program; Nem LHH = a fenti két kategórián kívül eső, fejlettebb kistérségek.
7 Mivel pályázati konstrukcióhoz tartozó lehatárolásról volt szó, áttekinthető és helyi szinten is napra készen elérhető vagy előállítható mutatókkal dolgoztunk. Azon települések kerültek a célterületi körbe, amelyek az alábbi feltételek közül legalább kettőt teljesítettek: (i) a munkanélküliségi ráta eléri. vagy meghaladja a Budapest nélküli országos átlag kétszeresét, (ii) a szociális segélyekre kifizetett összeg lakosságarányos mértéke eléri, vagy meghaladja a Budapest nélküli országos átlag kétszeresét, (iii) a gyermekvédelmi kedvezményre jogosultak korosztályos aránya eléri, vagy meghaladja a Budapest nélküli országos átlag kétszeresét. A lehatárolási munkálatokat Koós Bálinttal végeztük 2009-ben.
A CÉL A „KIEGYENLÍTÉS”
581 6. ábra
A súlyos szociális hátránnyal küzdő települések területi eloszlása és a leghátrányosabb helyzetű kistérségi lehatároláshoz való viszonya
LHH-33 (547) LHH-14 (77) Nem LHH (312)
Szerkesztette: Koós Bálint, MTA KRTK. Jelmagyarázat: LHH-33 = a komplex programmal támogatott leghátrányosabb helyzetű 33 kistérség; LHH-14 = azon leghátrányosabb helyzetű kistérségek köre, amelyeket – lévén kevésbé elmaradottak – nem támogatott komplex fejlesztési program; Nem LHH = a fenti két kategórián kívül eső, fejlettebb kistérségek.
Zárszó S hogy mindezek a pozitív fejlemények mit érnek? Sikerül végre felpuhítani a betokosodott, zárványszerű elmaradottságot a vidéki perifériákon, csökkenteni a drámai mértékű szegénységet? Egyelőre biztosan nem, a válság körülményei közepette ez nem is remélhető. Azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy az elmaradottság csak viszonylagos, csupán az átlaghoz képest mutatkozó hátrányt azonosítja (Enyedi 1976, 218. o.), és a fejlődést nem zárja ki: a szegénységbe süllyedt települési körben fejlődés csak szórványosan fordul elő, annál általánosabb a társadalmi anómia-jelenségekkel kísért hanyatlás, a fizikai romlás. Ráadásul a projekt alapú fejlesztés, amely pályázatok közvetítésével a rászorulók között is rendszerint a rátermettebbnek juttat forrásokat, nem helyettesíti a szükséges (majdnem) biztos, (majdnem) normatív módon megszerezhető kicsit: ezért hiányoznak éppen a leghátrányosabb települések körében a 2010-ben eltörölt hazai területfejlesztési támogatások. Ugyanakkor fontos, hogy a „kiegyenlítés”, a jobbítás embert és települést egyaránt célzó szándéka lankadatlanul cselekvésre ösztönözzön, és hogy a beavatkozások eszközkészlete is csiszolódjon, közte a szakpolitikák területi érzékenysége, a térről, a településrendszerről, a gazdasági és lakossági mozgásokról való tudás! Többek között ezt hagyta ránk Enyedi, s dolgunk is élni vele, ha már egyszer kedves személyét hiányolni kényszerülünk.
582
DR. KOVÁCS KATALIN IRODALOM
Barta Györgyi – Czirfusz Márton – Kukely György (2008): Újraiparosodás a nagyvilágban és Magyarországon. Tér és Társadalom, 4., 1–20. o. Beluszky Pál – Sikos T. Tamás (2007): Változó falvaink (Magyarország falutípusai az ezredfordulón.). MTA Társadalomkutató Központ, Budapest Bihari Zsuzsanna – Kovács Katalin (2006): Lejtők és csúszdák, avagy a foglalkoztatási esélyek térbeli egyenlőtlensége az ezredfordulón. Tér és Társadalom, 4., 49–66. o. Csurgó Bernadett (2010): „Vidéken lakni és vidéken élni”. A városból kiköltözők vidékreprezentációja, mindennapi élete és hatásuk a vidék átalakulására: a város környéki vidék példája. PhD-értekezés, kézirat, ELTE TÁTK Szociológia Doktori Iskola Enyedi György (1976): A falusi életkörülmények területi típusai Magyarországon. Területi Statisztika, 3., 217– 226. o. Enyedi György (1980): Falvaink sorsa. [Gyorsuló idő] Magvető Kiadó, Budapest Enyedi György (1983): A magyar településhálózat átalakulása. Magyar Tudomány, 5., 341–352. o. Enyedi György (1992): A magyar falu – nyertes, vesztes? Társadalmi Szemle, 8–9., 39–47. o. Jablonszky György (2011): Területi forrás-allokációs vizsgálatok. NFÜ Központi Monitoring Főosztály, 2011. október, letöltve a www.nfu.hu/download/38147/Területi_HU.pdf portálról 2012. május Lowe, P. – Marsden, T. – Whatmore, S. (eds.) (1990): Rural Restructuring. Global Processes and their Responses, London, David Fulton Publishers Marsden, T. (1998): New Rural Territories: Regulating the Differentiated Rural Spaces. Journal of Rural Studies, 14., pp. 107–117. Ray, Ch. (2002): A mode of production for fragile rural economies: the territorial accumulation of forms of capital. Journal of Rural Studies, 18., pp. 225–231. Timár Judit – Váradi Mónika Mária (2000): A szuburbanizáció egyenlőtlen fejlődése az 1990-es évek Magyarországán. In: Horváth Gyula – Rechnitzer János (szerk.): Magyarország területi szerkezete és folyamatai az ezredfordulón. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs, 153–176. o. Virág Tünde (2010): Kirekesztve. Falusi gettók az ország peremén. Akadémia Kiadó, Budapest Kulcsszavak: Enyedi György, vidék, társadalmi különbségek, kiegyenlítés. Resume György Enyedi was one of the social scientists, who made the most essential statements on processes taking place in rural areas. He dealt with problems of the countryside, with the regional dissection of agriculture, with village grading in the early years of his carreer, later his scientific interest turned towards town development, and studying of urbanization cycles. The present paper commemorates research in the first period.
