tek kedvünkbe járni. Egyszerű, de ízlésesen tálalt kis vacsorájukat szabadkozásunk ellenére is megosztották velünk. Akárcsak a magyar parasztot láttam volna! Mielőtt a kanálhoz nyúltak volna, a család legöregebbje példájára kezüket összetéve, a sarokban függő, aranyos keretben pompázó F e kete Máriához fordultak s halk imát mormoltak el. Csak ez után a soha el nem mulasztott ima után láttak neki az étkezésnek. Nyugodtan, kapkodás és mohóság nélkül, szinte áhítatosan fogyasztották el egyszerű vacsorájukat. Az istenfélő orosz parasztról, hisszük, lekerül most az a súlyos kereszt, melyet évszázadok óta hordott vállain. Amennyire megismerhettem őket, gondolom, meg is érdemlik.
Krisztus a kereszten Irta: P. Peter Lippert S. J.
Jézus láztól égő szemét a tömegre fordította, amely ott nyüzsgött keresztje lábánál. A legtöbben hidegen, Közönyösen álltak ottan, csak néha-néha vetettek egy kíváncsi pillantást a szenvedőre', oivan átnató pillantást, mintha minden rostszálat meg akarnának számlálni testében. Mások durva gúnyolódásokban törtek ki, esetlen kárörvendő megjegyzéseket tettek. Hirtelen úgy rémlett Jézusnak, mintha a föld gyorsan elszaladna alóla és eltűnne a messzi bizonytalanságban és ö t valami láthatatlan erö felrántaná a magasba, a levegőbe. A tömeg mérhetetlen messzeségből integetett feléje, de ö csak vérvörös íatyulon keresztül tudta kivenni az alakok körvonalait. £¡3 érezte, amint mind aggasztóbban nehezedik rá az elhagyatottság iszonyú tudata és nyomja ő t lefelé, az öntudatlans-ág örvényébe. Mintha félelmetes pusztaságba taszították volna ki egyedül, mindenkitől, elhagyatva, minden segítségtől megfosztva, mintha mindenki kitagadta volna, mintha sehol, de sehol nem találna visszhangra megtépett, agyongyötört lelkének segítségsikoltása. Fent függött a nagy semmiségben, ég és föld között. Még édesanyja is, a szent asszonyakkal, Szent Jánossal együtt, visszasuhant a távoli ködfolt képébe. Oly rettentő válaszfalként emelkedett köztük a térség, hogy nemcsak hangja veszett volna el a semmiségben, hanem lehetetlennek látszott az is, hogy egyáltalán ők feléje közeledhettek volna. Teljesen egyedül volt. Oly egyedül, mint az észak-
4
sark eltévedt kutatója, olyan egyedül, mint a kriptába élve eltemetett vérvörös, ijesztően csendes magányában. É s ekkor kitágultak lelki szemei, messze, oly messze, ahová a fantázia is nehezen tudná követni ezeket a gondolatokat. De nem azért, hogy enyhülést leljen bennük, hanem hogy az ú j képek is növeljék borzalmát. Pillantása behatolt minden térségbe, minden időbe, mult, jelen, jövő, mint tarka felvonások jelentek meg előtte. Szeme előtt elvonult a föld minden népe, a beláthatatlan sokaság, mely ezt a sárgolyót taposta valaha és taposni fogja. A ködkép óriási embertömeggé tágult, örült iramban milliók és milliók rohantak el tekintete előtt, eszeveszett zúgással nyargaltak tova, de csak nem akart vége lenni. É s aztán mind felsorakoztak. Ennek a vad, felbőszült, zajongó, sivító tömegnek puszta látása is visszataszító undorral, megfoghatatlan idegenkedéssel, kiengeszteliietetlen ellenségeskedéssel töltötte el. Mintha falánk, vérszomjas férgek mászkálnának egymás hegyén-hátán. Ugy érezte, hogy semmi* kapcsolat közte és a üemzsegő soKaság között, vagy jobban mondva, ez a véghettüen időkből összegyülekezett embertömeg nem a k a r n a róla tudni. Miért isi' xMyorna sem volt itten földöntúli megjelenésenek, emoerfeletti akarasanak, csouainak, kegyeiemteljes ajándekozasanak. L)e hát hova lett mindaz, amit oly fáradhatatlan buzgalommal, oly keserves izzadással elvetett r Hát nem sikerült embereket faragni ezekből az alakokból, nem sikerült jobbakká, boldogabbakká tenni öketi' Éppoly végtelen ür vaiasztotta el valamennyit töie is, mmt a Teremtőtől. Utálatos ocsmanyság, piszok födte Okét most is. Ha valaki sokévi barangolás után visszatér szulöiöldjére, fellélegezve akar a jólismert környezetnez simulni, va^mi gyakran hatalmas csalódás éri: kénytelen-kelletlen a r r a a fölfedezésre jut, hogy ez a világ számára teljesen idegen, annyira idegen, hogy neki itt semmi keresnivalója nincs, senki sem mosolyog feléje. E s ha valamikor, hát most otthon, szülőföldjén fogja érezni, mennyire idegen ö, mennyire egyedül áll a világon, most fogja csak ugy igazában megtapasztalni, mi a honvágy és ez a honvágy annál kínzóbb, égetőbb, mert tárgytalan, bizonytalanságban bolyong, azt seín tudja, hová, merre szálljanak gondolatai, vágyai, számára nincsen többé lehetőség arra, hogy ezt a honvágyat csillapítsa, nincs hazája, nincs meleg tanya, ahol a fájdalom megpihenhetne. Ez az érzés, ez a hontalanság vett erőt Jézuson, amikor tekintete a lázasan sürgő beláthatatlan sokaságra esett.
CL fehér barát
Úgy erezte hogy elhagyta, kitaszította öt mindenki, éppen azok, akik felé esdeklő karjat kitárta, akikért egész életét feláldozta. Í7s ahova csak pillantott, mindenütt ugyanaz á hidegség, véffagyasztóan rideg közöny fogadta, nincs talpalatnyi hely, ahol szemét megpihentetné, ahol szíve hő vágyának otthont találna. Pedig soha szíve nem vert oly sebesen, mint most, soha nem sikoltott akkora erővel viszontszeretetért, megnyupvásért, befogadásért. Jézus kétségbeejtő aggodalmában Atyja felé i r a n y í t j a lázas tekintetét. Mint a gyermek, midőn a sziklafalon, életveszélyes ösvényen előreszaladt és hirtelen megtorpan, a szédítő örvény földreszegezi lábait, rémület fogja el pici kis szívét és rohan, rohan, vissza atyjához, amint apró lábai csak bírják. De íme . . . nincs senki itt sem . . . Jézusban az Atya látása mintha elhomályosodott volna. Először fogta el életében a szörnyű félelem hogy Isten végtelenül boldogító jelenléte valahogy elosont lelkéből. Lényének gyökerében, lelki világának törzsében valahogyan érezte, hogy Isten vele van, benne van, örökre, elválaszthatatlanul, sőt jobban, mint valaha, megérezte, megsejtette, mi az Isten, egész lénye, bensője Isten után epedett, kimondhatatlan törtetéssel feléie vágyódott, de éppen ez okozta kimondhatatlan gyötrődését. Mert öntudatának jelenében, mintha valahogyan összezsugorodott volna a kép, sötétség, üresség, végtelen ür tátongott lelkében, mintha nem is volna Isten, mintha forró szerelmének és epekedő sóvárgásának üres fantom volna egyetlen támasza, tárgya. Eddig szakadatlan egységben volt Istennel összeforrva, ott érezte a lelkében, a legnagyobb elhagyatottság idejében is, minden más messze távol állt tőle, elmerülve, átitatva ebben az isteni érzésben a világ vásári zaja is. É s éppen ez az Isten jelenléte hatotta öt át eddig és nyelte el végtelen mélységeibe. Mintha végeszakadatlan örvénybe került volna, ú g y zuhant le a feneketlen mélységbe. É s aztán feje felett összecsapott az ár és elnyelte. De ez a végtelenség csordulásig telistele volt, ezért hatott boldogító, emelő érzéssel. B á r szívéből, sőt mi több, öntudatából riiinden teremtmény kiszorult, mégis valahogyan egészen, szorosan a közelben volt minden. Egyedül volt, de egyedül Istennel és ez lényegileg összekötötte, hordozta, átölelte, birtokolta őt, Istenben. - De mostan jött a n a g y Ür, az egyedüllét. Az Atyát nem találja sehol. Isten! Mintha üres, csupasz szót susogna ajka, szíve ösztö-
a fefí&r barát
kéli, hogy keresse, hívja segítségül őt, le hiába, minden hatás nélkül. Mintha álomban, lázálombán mozogna, melyben semmi jelentősége sincsen most számára ennek a szónak. Csodálatos csengése van e hangnak, mintha ezer meg ezer édes, mélyen zsongó harang zúgna, de végelemzésben nem más, mint egy csomó hangrezgés, amely felvételre talál a kétségbeesett fül mechanizmusában, ki tudja, micsoda valóság rejlik mögötte, hátha csak a füle zúg? Mintha valahol ha-
Limpiási feszület.
rangóznának, pedig csak a lázas beteg pulzusa ver eszeveszetten. Fény villant fel az éjben, mily csalogatóan hívta és zsibbadt lelkének minden porcikája szeretett volna felujjongani, mint mikor az élve eltemetett egész közelben felvillanó fényt, a nap fényét pillantja meg és már-már örömmámor j á r j a át egész testét, de aztán hirtelen átcikkázik agyán a szomorú valóság öntudata: ez csak lázas, ideges rángatódzása betegesen érzékeny, felizgatott látószervének. É s ekkor kezd nyomorúsága igazán elviselhetetlen lenni, semmi, üres, csupasz semmi ez a végtelen örökkévaló valami, aminek ö áldozatul e s e t t . . . ez a gondolat nehezedett reá nyomasztólag, folytogatólag karolta át, mint
5
¡valami örült öntudatának fantasztikus rögeszméje. Emberi szív nem bírná elviselni ezt a gyötrelmet. Menekülnie kell előle, másképpen leroskad alatta. Fogja magát, adja a vakot, megkeményíti szívét a nyomorúsággal szemben, ieríias nemtörődömséget, közönyösséget színlel, hogy aztán ebbe az önként vállalt nyomorúságba vesszen- el. És mintha Jézusban is mostan valami így halni készült volna: a szeretet, amely egész életén át forrón epedő szívét eltöltötte, a reszkető sóvárgás, gyermeki, mondjuk inkább: jegvesi szerelmes vonzódás Isten, Atyja után. Mint dobogott, mint remegett ez a szív, érzelemvilágának csodás gazdagságában az Atyáért, mily sebesen kezdett verni, hacsak nevét hallotta, mily friss, vidám, bátor, vállalkozó, erős és hatalmas lett, ha az Atya tetszéséről \ olt szó. És most, most," lassú haldoklás, hervadás, kihűlés, kialvás fenyegeti. Ügy érezte, hihetetlen, mintha egész érzelemvilága közönyös v o l n a . . . az Atya iránt. Vagy talán máris kihalt, kialudt benne minden? Micsoda rettenetes gyötrődés? É s ha élniakarása, az élet szeretete káprázatnak, fantáziaképnek tűnt is fel előtte, mégis ez a szeretet felfrissítette, mint a tavasz, mint a csobogó forrásvíz, mint az éltető napsugár, mogifjította.. De most nyoma kincsen ezeknek a csodálatos érzéseknek, most egyetlen boldogsága kicsúszott markából,, nem érzett semmi szeretetet, semmi édes hullámzást. Nemcsak körülötte hallgatott minden némán, üresen, érzéketlenül, benne is minden hideg, hátborzongató, hullaszerű v o l t . . . és a nagy semmi vette át uralmát. Tudott még az a szív, amelyiknek életeleme a szeretet, élni ily állapotban? Nem kell élve elevenen megkövülnie, ha szeretete elhervadt? ' Aki a szeretetet még egyáltalában nem ismeri, nem élte meg, az tulajdonképpen még nem tüdja, mi az élet, mint á mustármag míg hidegen alszik a föld b u r k a alatt, nem is sejti,-milyen az ég végtelen szemfedője, pedig felette van kiterítve. De ha emberi szíve egyszer már szeretett, tisztán, erősen, forrón, fájdalmasan, akkor tudja, mi a térség, mi a végtelen, ő maga megtapasztalta már a végtelent, mert kitöltötte. Ha azonban ez a szeretet, vagy annak csak érzése, tudata elhomályosul, a végtelenből, amellyel töltekezett, visszazuhant önmaga elenyésző kicsinységének nvomorúságába, és most a végtelennel, megint, de a végtelen űrrel, a semmivel áll szemben, vigasztalan, sötétbeborult, ellens é g e s szemeket meresztő néma űrrel. Szá-
6
mára az életnek nincs többé értelme, mert az élet egyértelmű önmagunk kiárasztásával a végtelenbe, az élet: szerétet. í g y teljesen sötét, üres, csillagtalan éjszaka borult Jézus lelkére, hol eddig Atyja iránti és teremtményei iránti szeretetének napja ragyogott végtelen csillogással. De most a nap kialudt. Legalább is úgy látszott. Szíve, mint soha máskor, sebesen dobogott, nyargalt, mintha ki akarna szakadni kebléből, de aztán mind lankadtabban, bágyadtabban, már csak remegő kalapálás volt verése, hullámai nem törtek a végtelen felé, hanem f á r a d t a n törtek meg az ü r e s semmi előtt. Nem volt part, hol kikössenek, nem volt csillag, melyet visszatükrözhettek volna. Kimondhatatlan, megf o g h a t a t l a n f á r a d t s á g nehezedett erre a tüzesen, f o r r ó n ziháló szívre, nem a hazatérő munkás f á r a d t s á g a , aki alkotott, dolgozott, hanem a céltalan, sikertelen, értelmetlenné vált buzgóságé. Az emberi szív nem bír ebben az űrben lélegzeni, ki kell törnie ebből a semmiből, természetesen csak azért, hogy újabb, még nagyobb kínokba rohanjon. Közönyössége, haldoklása, elenyészése a vágyaknak csak látszólagos. Az elfagyott, megdermedt érzelmek fájdalmasan kemény jégpáncélja alatt valójában őrjöngő, forró, tüzes láva ömlik, hánykolódik, bezárva a katlanba, legyömöszölve a feneketlen, öntudatlan mélységbe. De nem sokáig t a r t a rabság, hamarosan előtörnek, kitörnek, kirobbannak, és haragosan, kemény csapásokkal rohamozzák meg a hideg jégpáncélt. A bilincsbevert szeretet végül is kitör, mint harag, zokogó, mindent letipró fájdalom, csalódás. É s ha valójában tehetetlenül zokogó h a r a g csupán, de hatalmas, mindent elsöprő á r a d a t t á f a j u l , mindent elnyelő, mindent; felperzselő lángoszloppá ég. Harag, saját önmagunk iránt, bősz lázadás, bosszú, a markunkból kicsúszott szerelmes iránt, fájdalmas kiáltás, sikoly, a néma, érthetetlenné vált Isten felé. És ez a h a r a g tépi szét a halott, néma. csendes üresség hatalmát. Ú j r a megtölti léttel a semmit, nem is más valójában, mint a régi szeretetnek újabb fellángolása más formában. De egyszersmind a legfájdalmasabb, legborzalmasabb, legiszonyatosabb alakja a szeretetnek.-A lélek önmagát vagd a l j a szét a h a r a g tűszúrásaiyal, amellyel szétolvasztja közönyének tarthatatlanná vált fagyos, kemény jégpáncélját. Önmagára sem ismer r á többé, mert hisz legjava, és leginkább sajátmaga, a szeretet, most valami szokatlan, félelmetes és iszo-
CL/eáér
barát
nyatos alakot öltött, sikoly, lázadás, elkeseredett bosszúállásvágy élteti, j á r j a át egész valóját. Teljesen új, sohasem hallott szavak tolulnak az i l y e n ember ajkára, keserű kérdések, fenyegető jajveszékelés, szemrehányás a szeretettel szemben. Benső valójának ebben a teljesen ú j megnyilatkozás á b a n elveszti a lélek önmagát, és egészen megzavarodik, mert látszólag önmagával jutott ellenkezésbe, és önmaga ellen uszítja önmagát. Önmaga előtt is; önönmagának is iszonyatos rejtély viselkedése, utálat, félelem f o g j a el, ha s a j á t m a g á r a gondol, és ekkor éri el egyedülvalóságának, elhagyatottságának tetőpontját. Már az énje sem az övó, mert meghasonlott önmagában. J é z u s n a k meg kellett ízlelnie ennek a lelki fájdalomnak minden cseppjét, fenékig kellett kiürítenie a kelyhet. Lelkében mégegyszer felegyenesedett a széttiport féreg, mely utolsó csöpp erejét összeszedve átkot szór a szörnyűséges sors ellen. Jézus Szívében, íme életében először kel fel a panasz keserű hangja, a csodálatos, megfoghatatlan szemrehányás: „Istenem, Istenem, miért h a g y t á l el engem?" Évszázadok óta vártak ezek a szavak, a zsoltáros fűzte őket öszsze, számára készítette, a keresztrefeszített Isten F i a számára, mint a kimosott folyóágy, amelybe benső elhagyatottságának fájdalommal teli tengerét levezethette. É s amint ennek a megrázó szemrehányásnak első szava előtört, amilyen szemrehányás még élő ember szájából nem hatolt a hallgató, néma hallgatásba merült Isten felé, egymás u t á n következtek á többiek is. Az Egyszülött, akiben az Atyának kedve tellett, most utolsó mostohagyermeknek érezte magát: „Ősatyáink Istenhez fohászkodtak és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg. De én, f é r e g vagyok, széttaposott féreg, s nem ember többé." F é r e g és nem ember többé.^ Nem elég kemény az embersors? É s a Keresztrefeszítettnek még kegyelem, irgalomszámba megy, és azt sem élvezheti. Öt már "mindenki csak féregnek tekinti, amelyet büntetés nélkül széttaposhat, széttiporhat az utolsó gyerek is. É s ki ez az utolsó, keg y e t l e n , aki így bánik vele? Az Isten, az Atya, az Ö Atyja, aki a mennyekben vagyon! É s ha már így bánik vele, mit várjon az emberektől, a gonoszaktól, igazságtalanoktól? Azok legfeljebb követik az útmutatást, melyet számukra áz Atya kijelölt, szemében csak féreg, és így akkor számukra szégyenfolt, aki miatt irulnipirulni kell, a népnek számkivetettje.
Q fehér barát
„Mindenki, aki engem néz, nevet, széthúzza ajkát, és fejét rázza." „Az Istenben bízott, hadd lássuk hát, megmenekül-e, megszabaditja-e őt, kell-e még Neki?'\ Mily keserűen hangzik ez! Mennyire igazuk van! Ezek a kegyetlen hóhérok, ezek a törvénytiprók, igazsággyilkösok, Istenre hivatkozhatnak, és íme, Isten nekik ad igazat. Ha Ö akarja, magáénak tekinti, rikácsolják, hát akkor mutassa meg. De Ö hallgat, semmi jelet nem ad, nem mutatja, hogy magáénak vallja. „Elhagytál éngem." Mint perzselő láng tör ki belőle ez a félelmetes panasz, és jobban meggyötri szívét," mint az embereknek minden kegyetlensége, jobban, mint minden lelki küzdelme, keserűsége, amiben eddig része volt. Hogy mint a megtépett, agyontiport féreg, ő is kénytelen volt Istene, Atyja ellen, hogy úgy mondjam felemelkedni, felegyenesedni, hogy ő benne is, Istennek nagy szerelmesében, lázadás kelt a hönszeretett ellen, lelke egyetlen szerelmese ellen, nem őrült izzó tűz volt-e ez, amelyben önmagát fel kellett emésztenie? Nem volt ez keserűbb, kegyetlenebb, mint minden haldoklás és irtózatosabb, mint minden ostorosapás? Ezek az ütlegek csak testét és lelkét találták, de most ez a keserűség, amely Isten ellen izgatta, fájdalmasan tört a szeretet ellen, most szeretete sebesült meg. szívének legbensőbb éltetőeleme. Ó szörnyűség! De most már a szenvedés önmagát múlja felül, kihűl, mint a hidegben az izzó vas hegyes csúcsa. A panasz, vád a forrónszeretett ellen elhangzott már, és visszhangzik Jézus lelkében, mint a közeledő ellenség csatakiáltása. E r r e hamar összegvülekeznek a várvédők, felfegyverkeznek, hogy a fenyegetett otthont megvédelmezzék, í g y hangzott Jézus lelkében a zsoltáros szava, mint riadó, amelv az utolsó, leghatalmasabb szereteterőket mozgósította.. A gyengéd szeretet forró hullámát váltotta ki ez a borzalmas panaszszó, hasonlóan a résztvevő szív kiáltásához, mintha Isten iránt támasztott volna részvétet, és elmosott minden panaszos keserűséget, örvendezve kel szárnyra ismét a bizalom, úi. törhetetlen erővel, és a -lélek egész szenvedelmével. az újramegtalált szerelmes isteni mélvsésreibe veti magát. Mintha egv örökkévalóságtól kezdve mindig csak kereste volna fájdalmasan, és a nokolban lakott volna eddig, így raionen'a körül most hazatérve az ú j r a meertalált szerelmest: „Méeris te vagy az én Istenem, anyám testétől
7
v
ség, amely valaha ember szívében keletkekezdve, kezedbe helyeznek, fektetnek enzett, bizalmas és szerető teremtőerő vakító gem, mint az újszülöttet atyja karjaiba. fényévé vált. A földi könny tenger fájdalNem fogsz elhagyni engem." mas keserűsége ebben a m e g t ö r t szívben Most már csak az emberek kegyetlengvengéd édességgé lett. sége miatt panaszkodik. Ezt még nem fogta Mikor J é z u s szíve alkotóképességének fel. Most az Atyával együtt indul kínzói ehhez a csúcspontjához ért, végtelen béke ellen, és az aggódó gyermek beszédességészállta meg. Felemelte fejét és hangosan vel meséli el Atyjának, mint bántak el vele. kiáltotta: „Beteljesedett". É s midőn már Hogy az Atya is, mint féreggel bánt vele, fejét nem bírta f e l t a r t a n i , csodálatos lelkiszéttaposta, mint Izaiás, a tárgyilagos elnyugalommal és bensőséggel mondotta; fogulatlan megfigyelő, leírta, arról már „Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet". Arszó sem esik. Ellenkezőleg, ez az Isten cán'mosoly húzódott végig, mint a fáradt most nem fog várakoztatni segítségével, gyermek arcocskáján, amikor anyja ölében megmenti szorongatott fiát a gonoszság csendesen elszendereg. fergetegétől, amely odalent dúl. (Németből fordította: P. Zsámár Jenő S. J.) És most, hogy a legfeketébb éjszakának vége szakadt, és a hajnal első sugara felvirrad, új, majdnem megmérhetetlen bátorság száll szívébe, mint a hajnali fülemile csattogása és a széttaposott féreg oly vakmerő lesz, hogy ígéreteket tesz magának A történelem tanúsága szerint az üldözések Istennek, és nagyszerű országot helyez kikorában az őskeresztények felfogták a vértanuk látásba, amilyent gyermekboldogságának vérét, vagy belemártogatott kendőkkel és szivalegszebb napjaiban sem látott. A megfeszícsokkal igyekeztek azt felitatni és megmenteni. tett hattyúdala keserű panasszal kezdőUgyanezt feltételezheti ük a vértanuk Királyádött, most szerelmi énekkel végződik, ról, Jézus Krisztusról, Ki Vére ontásával váltotta amely egészen ú j örökkévaló jövőt tár fel meg a világot s Kinek keresztje tövében ott előtte, elragadtatással szemléli máris anállott a Boldogságos Szűz és többen a tanítvának gyönyörűségeit. A halál lassan leszáll nyok és jámbor asszonyok közül. erre a szétőrlött testre, és ez a lélek csak Az ősegyházban erről kevés hiteles feljegyzés maradt reánk, egyrészt mert az üldözések idején most hódítja meg igazában jövendő alatt kívánatos volt a szent-Vér-ereklyéket a pogávalóit, ú j népét, a félelmetes, de mégis nyok és eretnekek elől elrejteni és róluk mélyegyedül szeretetre méltó szerelmes Isten ségesen hallgatni, másrészt az Eucharisztiában számára. megvolt az Ur Jézus valóságos szent Testével az „Hirdetni fogóm nevedet testvéreimnek, ő valóságos szent Vére is, mely a hívek imádásáaz emberek között dicsérlek, és azt mondom, nak tárgya volt akkor is épúgy, mint most. mindnyájan, kik félitek az Istent, magaszHogy a szent-Vér-ereklye tisztelete megvolt, taljátok őt, és Jákob minden nemzetsége bizonyítják az apokrif evangéliumok és főleg a középkornak legszebb népies költői alkotásai, a dicsőítse meg öt. „És aztán eledelt fog enGrál-monda. nek a népnek adni, melyet összegyűjtött, A tisztelet történelmi alapját és az állandó ő, aki most oly tehetetlen, elhagyatottan hagyományok fennmaradását bizonyítja a linf ü g g a kereszten és a szomjúságtól majd colni (Anglia) érsek szava az 1247-ben tartott eleped." É s enni fognak, és jóllaknak minnemzeti zsinaton : «Jézus halála után József féleden szegények és gazdagok, minden kicsinv fjlem nélkül elkérte az Üdvözítő holttestét és meg és nagy egyforma mértékben, és szívük is kapta, mert tekintélyes férfiú volt. A- zsidók örökkévalóságtól örökkévalóságig élni fog, zúgolódása dacára is mélységes tisztelettel leés imádni fogják az Urat, mert övé az oremelte a vérrel és sebbel borított holttestet a keresztről. Nagy gonddal törölte le a vért a nedszág, és Ö uralkodni fog, lelkem Neki fog ves sebhelyekről és a kereszt fájáról, hol a szeélni, és az én népem neki szolgál."gek az Ur kezeit és lábait átfúrták . . . Mikor a Az istenszeretet diadala a legkeserűbb holttestet a sírbolt közelébe hozta, azt egészen haláltusa közepette! A panasz és vádaskoinegmosta s aztán a vértől piros vizet egy tiszta dás, még születésekor átváltozott széretetedényben gondosan megőrizte. Még nagyobb dallá, a legirtózatosabb harag, amely amelteztelettel;őrizte a Vért, mely az Ür kezéből és lett igazságos is, igazságosabb, mint bárlábából folyt. Mindkét ereklyét mint felbecsülhetetlen kincset őrizte önmaga és utódai számely más, az Isten Fiának h a r a g j a Atyja mara». A Bollandisták azt mondják, hogy ez az cllén, belecsurgott az istenségbe, mint elbeszeles nem tartalmaz semmi olvat, ami a örök gyengédség édes érzelme. Ki tudná legapróbb részletekig nem volna hihető. ugyan megharagítani ezt az Istent? Íme, A szent-Vér-ereklyék - létét főkép : a keleti a legmélyebb sötétség, legfeketébb sötéthagyomany bizonyítja.
Szent-Vér-ereklyék
238
CL fehér barát
