Maksa Gyula: Jobb veled a világ? ................................................... 3 Fôtér D. Kovács Zoltán: A mellébeszélés diktatúrája Adalékok a propaganda politikatörténeti szerepének változásaihoz ......................................................................... 4 Lakner Lajos: Irodalmi kultusz és társadalmi nyilvánosság ............ 9
Tartalom
Küszöb
Macskakô Gál Ferenc: Páholy Szakmai ártalom .................................................................. 14 Zoltán Gábor: Faust ítélete ........................................................... 15 Vitéz Ferenc: Modulációk (Halott katica) ..................................................................... 17 Bálint Péter: Tarvágás .................................................................. 18 Kapualj Koroknai Edit: Vizuális szennyeződések Avagy mit, hogyan, hol és mennyiért kínálhatunk egy nagyvárosban? ................................................................ 25 Gurbán György: Tovább Szóla Rádió .............................................. 30 Ungvári Judit: Könyvkarnevál – másodjára Debrecenben .............. 32 Árkádok Berta Erzsébet: Kós Károly-emblémák .......................................... 37 Nepper Ibolya: Régészeti kutatások Debrecen belvárosában .......... 42 Lépcsôk Forisek Péter: Gondolatok Dan Brown A da Vinci-kód című könyvéről ............................................................................. 45 Hegedüs Mariann: A valóság mássága Sajtófotó-kiállítás a Malomparkban ......................................... 46 Berecz Ágnes: Vágyakozás művészete A Nyolcak és az aktivisták: válogatás az Antal–Lusztiggyűjteményből ...................................................................... 49
Műhely Sz. Tóth Gabriella: Gerilla és vírus: új fogalmak a marketingben ...................................................................... 58 Maksa Gyula: Médiatörténetek margóira ...................................... 62
DISPUTA
Szemerédy Zsolt: Chicago Debrecenben Debreceni Jazz Napok – harmincnegyedszer ............................. 54
1
E számunk szerzôi:
Bálint Péter író, Debrecen Berecz Ágnes művészettörténész, New York–Budapest Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen Forisek Péter történész, Debrecen Gál Ferenc költő, Budapest Gurbán György újságíró, Debrecen Hegedüs Mariann egyetemi hallgató, Debrecen Koroknai Edit újságíró, Debrecen D. Kovács Zoltán történész, Debrecen Lakner Lajos irodalomtörténész, muzeológus, Debrecen Maksa Gyula PhD-hallgató, Debrecen Nepper Ibolya muzeológus, Debrecen Szemerédy Zsolt kritikus, Debrecen Sz. Tóth Gabriella PhD-hallgató, Budapest Ungvári Judit újságíró, Debrecen Vitéz Ferenc költő, író, Debrecen Zoltán Gábor író, Budapest A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu
Debreceni Disputa III. évfolyam, 9. szám, 2005. szeptember Megjelenik 1000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István
DISPUTA
Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) D. Kovács Zoltán (Fôtér) Maksa Gyula (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail:
[email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152
Látsz egy fantasztikus lányt egy partyn. Odamész hozzá, és megszerzed a telefonszámát. Másnap felhívod, és azt mondod: „Szia, fantasztikus vagyok az ágyban”. Ez a telemarketing. Barátaiddal vagy egy partyn, és meglátsz egy fantasztikus lányt. Egyik barátod odamegy hozzá, és rád mutatva így szól: „Ő fantasztikus az ágyban”. Ez a reklám. Látsz egy fantasztikus lányt egy partyn. Fölállsz, megigazítod a nyakkendődet, odamész hozzá, és töltesz neki egy italt. Kinyitod neki az ajtót, fölveszed a táskáját, miután ő elejtette. Felajánlod, hogy hazaviszed, majd ezt mondod: „Mellesleg, fantasztikus vagyok az ágyban”. Ez public relations (PR). Beülsz az autódba, lassan hajtasz a városban, és a nyitott ablakon át minden járókelőnek odakiáltod: „Fantasztikus vagyok az ágyban”. Ez a spam (kéretlen reklámküldemény).
Jobb veled a világ?
Látsz egy fantasztikus lányt egy partyn. Odamész hozzá, és azt mondod: „Fantasztikus vagyok az ágyban”. Ez a direkt marketing.
Maksa Gyula
gásolhatják, miért a poén a sörreklámban, ha nem csak a szomjas(sá váló) célközönség látta? A „meddő szórás” ilyen eseteit kerülné el az egyre elterjedtebb gerilla- és a vírusmarketing. A reklám a gyakorlatban valójában sohasem önmagában hat, hanem olyan öszszehangolt kommunikációs stratégia része, melynek számos eleme van, amint azt egy e-mailen terjedő szöveg tanúsítja:
Látsz egy fantasztikus lányt egy partyn. Ő odamegy hozzád, és így szól: „Hallom, fantasztikus vagy az ágyban”. Ez a brand recognition (márkafelismerés.) És ha az aktus után azt mondja: „Hááát, tényleg fantasztikus vagy az ágyban!!!!”, akkor az a vásárlói elégedettség. És ha hozzádmegy, akkor az a márkahűség.
DISPUTA Küszöb
V
egyél meg! Próbáld ki! Szavazz rá(m)! Vannak, akik ma is hisznek a közvetlenül a fogyasztóhoz szóló felszólítás erejében. Pedig általában, ha parancsolnak, szinte önkéntelen reakciónk a csakazértsem. A muszáj kioltja a vágyat. Pedig a nyugati befolyásolásipar szakemberei számára a második világháborút követő néhány évtizedben éppen a vágy volt az egyik kulcsszó. A direkt igazságmegmondás és a parancsolgatás helyett célszerűbb volt olyan vágyteremtő-vágyműködtető pozitív asszociációsorokat létrehozni, amelyek végső soron vásárlásra, fogyasztásra, szavazásra csábítanak, ráadásul ezek bizonyultak a leghatásosabb hidegháborús fegyvernemnek is. A botrányos reklámfotóiról és kijelentéseiről ismert Oliviero Toscani, a Benetton fotósa nem véletlenül tekinti ezt a fajta reklámot hódító ideológiának, amely szerinte a kommunista és a náci propagandától vette át a felsőbbrendű, egészséges, szép, győztes, jövőbe néző, örökké mosolygó, mindenki mást kiközösítő lények szerepeltetését. Bacardi-jacht (Cuba libre…), Martini-csábítás, Baileyscsók, Nestlé-reggel, Knorr-család, Marlboroszabadság. A termékkel együtt egy vágyott és felsőbbrendűnek tartott életforma, egy győztes társadalmi csoporthoz tartozás érzését, illúzióját (?) is kínálják. Van, aki azt mondja, amikor vágyunk, akkor utánzunk. Ha vágyunk valamire, olyanok szeretnénk lenni, mint az, aki birtokolja – vagy legalábbis azt hisszük, hogy birtokolja – a vágy tárgyát. A gyermeki „én is, én is ilyet akarok.” Mert megérdemlem. Viszont sokaknak már elég e vágyteljesülési ajánlatokból (az okosok így mondják: telítődés általi semlegesítődés). A hirdetők ezért egyre gyakrabban törekednek inkább az összekacsintásra, az összehaverkodásra a lehetséges fogyasztóval. Nevessünk együtt, tudok egy jó poént (Sport szelet, Soproni ászok stb.), jó fej vagyok, vicces fiú (lány stb.), ahogy te is. Vagy: az én termékemnek nem kell a fizetett dicséret, mert tudod te is, tudom én is, hogy jó. Viszont: elkötelezett vagyok és érzékeny a társadalmi problémák iránt: az atomrobbantások ellen tiltakozom (Yves Rocher), segítem a hajléktalanokat (Body Shop), szétlőtt katona véres ruháját, olajszennyezett tengeri madarat és krisztusarcú AIDS-ben haldoklót fényképezek (Benetton). A reklámkommunikáció szakembereinek egy része ugyanakkor joggal kérdezheti: mi garantálja, hogy egy jó poén vagy egy ütős szociofotó stimulálja a célközönségnél a vásárlást? Mások inkább azt kifo-
3
A mellébeszélés diktatúrája* D. Kovács Zoltán DISPUTA Fôtér 4
Adalékok a propaganda politikatörténeti szerepének változásaihoz „…olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja köztük a maga emberét… mert a tömeg csak a látszat és az eredmények után megy; a világon pedig csak a tömeg létezik, az egyes embernek csak akkor nyílik tér a cselekvésre, amikor a nagy tömegnek nincs kire támaszkodnia.” Machiavelli: A fejedelem, 18. fejezet (1513/32)
ra, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi ráhatással”. Az utóbbi (Harold D. Lasswell, 1934) szerint „A propaganda általános értelemben az emberi cselekvés befolyásolásának technikáját jelenti, a reprezentációs formák manipulációja révén”. E két definícióban benne foglaltatik a propaganda több, a közbeszédben használatos, illetve a történeti-szakmai elemzésekben annak részfunkciójaként, kiegészítőjeként megjelenő szinonimájának többsége (befolyásolás, agitáció, kampány, hatalmi reprezentáció, meggyőzés stb.), ugyanakkor utalnak arra a jelentéstartalomra – a manipulációra, azaz a hatalom megragadása és gyakorlása során a jelenséggel kapcsolatosan felvetődő „negatív”, pejoratív értelemre – is, ami az angolszász közelítésekben a fogalom elkerülhetetlen velejárója.
„…minden korok törvényhozói és bölcsei, akik a társadalom kiépítésén fáradoznak, legfőképp arra törekedtek, hogy az irányításuk alatt élőkkel elhitessék, miszerint számukra is előnyösebb kívánságaikat legyőzni, mintsem kielégíteni, s jobb a köz javát tekinteni saját egyéni érdekek helyett. Mivel ez mindig igen nehéz feladat volt, minden bölcsességet és ékesszólást latba vetettek annak érdekében, és minden kor filozófusai és moralistái a végsőkig csigázták elméjüket, hogy egy ilyen elmélet igazságát bebizonyítsák. De akár „Écrasez l’infâme” elhitte az emberiség ezt, akár nem, aligha valószínű, hogy bárki is rá tudta volna venni őket 1622. június 22-én XV. Gergely pápa kibocsátermészetes hajlamaik megtagadására és a totta Inscrutabili Divinae című bulláját, mely maguké helyett mások javának előmozdítására, ha létrehozta a de Propaganda Fide szent kongnem mutatott volna fel ugyanakkor valami regációját, öt évvel később pedig VIII. Orbán egyenértékű kárpótlást jutalmul azért az pápa megalapította a Collegium Urbanumot, erőszakért, amelyet így szükségszerűen egy olyan nemzetközi szemináriumot, mely önmagukon elkövettek.” a világ minden tájáról fogadta a katolikus
egyház ifjú papjait. A „Propaganda” – amint az új intézményt bizalmasan a Vatikánban nevezték – misszióját, a katolikus hit terAz emberi kommunikáció tanulmányozá- jesztését fegyelmezetten és következetesen sára kialakított rendszeralkotó közelítések végrehajtó tanítványai révén hamarosan egyik alapkérdése a „proa katolikus egyház egyik paganda” jelentésének és A „Propaganda” intézlegbefolyásosabb karjáfejlődésének rekonstrukményének létrejötte vá vált a protestánsok és ciója. Alább a fogalom törjelentős állomás volt a az „eltévelyedettek” elleténeti fejlődésének azon propaganda eszközeini ideológiai küzdelmében. alapvető változásaira és nek és módszerének inA „Propaganda” intézméa jövőjét illető lehetősétézményesülésében is nyének létrejötte jelentős gekre szeretnék rámutatállomás volt a propaganda ni, melyek hatással lehetnek a nyilvános- eszközeinek és módszerének intézményesüság és a közvélemény további kutatására lésében is. is. Kiindulásként a propaganda fogalmának Bár a kifejezéssel a 17–18. század foegy újabb keletű és egy ma már klasszikus- lyamán egyre gyakrabban találkozhatunk, nak tekinthető definícióját használtam. Az alapvetően megmaradt sajátosan vallásos előbbi (Bene Sándor, 1999) szerint a propa- jelentésű és tartalmú, az egyházzal azonoganda nem más, mint „egy adott diskurzust sított pejoratív terminusnak. Voltaire gyakfolytató csoport kísérlete a többi háttérbe ran ismételt mondata („Écrasez l'infâme” – szorítására, hasonítására vagy integrálásá- „irtsátok ki a gyalázatost”, ti. a babonát) a Mandeville, A méhek meséje (1714)
*
A mellébeszélés szót e helyütt az angol „palaver” fordításaként használom, „könnyed, szórakoztató, de egyben félrevezető társalgás, önérdekű kommunikáció” jelentésben. Az írás egy készülő hosszabb tanulmány részlete.
DISPUTA Fôtér
felvilágosodás képviselőinek következetes tudományos forradalom és a felvilágosoharcára utalt: arra a törekvésre, mely az em- dás az egyház népesség feletti hatalmának beri dolgok megismerhetőségének és irányít- meggyengüléséhez, a vallási és politikai abhatóságának racionalitásában bízva egyszer szolutizmus eróziójához vezetett. A 16–17. s mindenkorra igyekezett kiirtani a gon- század vallásháborúi vagy éppen a 18. szádolkodást károsan befolyásoló, a valóságot zadi angol és francia politikai rendszer által torzító gondolati elemeket és technikákat, kitermelt új típusú nyilvánosságok és a töígy a vallási propagandát is. A racionalitás rekvéseiket (írásban és képekben) közvetítő sajátos, befolyásolás- és manipulációelle- új médium, a sajtó tevékenysége nyilvánvanes keresztesháborúja azonban nem várt lóvá tette, hogy a politikai hatalomért folyó eredményekkel járt. Amikor a francia for- küzdelmekben a tudatos, politikai irányultradalom egyik legradikálisabb képviselője, ságú propagandának alapvető szerepe lesz, Camille Desmoulins a „patriotizmus propa- bárki legyen is a használója. gálását” a kereszténység (korábbi) terjeszA kora újkor e történeti folyamata, amit tésével hasonlította össze, nyilvánvalóvá Mona Ozouf csak a „szakralitás áthelyezővált, hogy az intézményesült propaganda désének” – az egyházról az államra törtémódszereinek vége helyett annak egy tel- nő áthelyeződésének – nevezett, egy néjesen új – minden korábbit elhalványító gyes strukturális folyamatot indított el: a – szakasza veszi kezdetét. Miközben a pro- nemzeti államok és bürokráciák kialakulápaganda az európai civilizáció egyik leg- sát, a tömegkommunikáció technológiájábefolyásosabb intézményében, a katolikus nak átalakulását, a „kapitalizmus” által hoegyházban vált új kommunikációs eszköz- zott társadalmi-strukturális átalakulásokat zé és módszerré, az ellene való küzdelem új, és a különböző világnézetek politikai összeimmáron a politikai hatalom megragadásá- ütközésének állandósulását. E négyes folyara intézményesülő nyilvánossága (a „közvé- matban a rendelkezésre álló kommunikációs lemény”) – egyáltalán nem meglepő módon eszközök és módszerek közül a propaganda – ugyanazon eszközöket kezdte használni. kapta a legnagyobb lökést. Így a politikai Kétségtelen, hogy a propaganda a szó szóhasználatban a francia forradalom alatt eredeti értelmében (propagare = terjeszte- bevetté váló kifejezés egyszerre jelentette ni, azaz gondolatok, vélemények, nézetek annak politikai intézményesülését, illetve terjesztése) nem kivételes egészült ki újabb jelentéjelenség, az ember létezése Így a politikai szósekkel a politikai hatalom óta a társadalmi lét általáhasználatban a franmegragadását, gyakorlános ténye, az emberi komcia forradalom alatt sát és a politikai elitek alá munikáció sajátja. Jelen bevetté váló kifejezés rendelt néptömegek „enesetben azonban nem hétegyszerre jelentette gedelmességének” megteköznapi, hanem a poliannak politikai intézremtését illetően. A „hosztika, a politikai hatalom ményesülését, illetve szú” 19. század, a francia gyakorlása kapcsán vizsegészült ki újabb jeforradalomtól az I. világgált értelmében ragadható lentésekkel a politikai háborúig, illetve az orosz meg igazán a változás jehatalom megragadását, forradalom kirobbanásálentősége és jellege. A kora gyakorlását és a poliig (Lenin „agitpropjának” újkor (16–18. század) előtt tikai elitek alá rendelt létrehozásáig) terjedő időa kommunikáció és a „nyilnéptömegek „engedelszak új tanulságokkal szolvánosság” jellege és keremességének” megtegált. Az immáron nemzeti, tei miatt, illetve eszközök remtését illetően. illetve osztálykeretek köhiányában (lásd Habermas zött működő tömegtársa„reprezentatív nyilvánosság”-át) a politikai dalmak valójában nem szabadították meg propagandának csak szórványos, részleges a tömegeket a „tudatlanságtól” és a „baés statikus jellegéről beszélhetünk. Azaz a bonától”, csupán megváltoztatták ezek ternyilvánosság modern kor előtti „tereiben” mészetét. Szükségessé tették egy olyan új időben és térben elszórtan, csak a társa- kontrolltechnika kialakítását, melyet legindalmi érintkezés bizonyos eseteiben és ál- kább a propaganda eszközének és módszetalában ugyanazon módszer és eszközök al- reinek egyre terjedő és finomodó alkalmakalmazása kapcsán beszélhetünk tudatos, zásával lehetett megvalósítani. szándékolt manipulációról mint politikai eszközről. A reneszánsznak a gondolkodást Az „új propaganda” felszabadító eredményei, a nyomtatás feltalálása és elterjedése, a reformáció hitéletet Az irányított nemzeti-osztálypropaganda megújító tevékenysége, majd a technikai- ereje és lehetőségei már az első világhá-
5
DISPUTA Fôtér
ború idején megmutatkoztak. A „nagy háború” azonban – melyről a korszak propagandistái azt terjesztették, hogy egyszer s mindenkorra véget vet minden háborúnak – törést okozott a politikai manipuláció fejlődésében. A háború folyamán létrejövő (Szovjet-Oroszország/Szovjetunió), illetve a háború utáni kiábrándultság és a gazdasági válságok hatására kialakult diktatórikus rezsimek (náci Németország, fasiszta Olaszország) az irracionalitásig fokozták a Irodalom: politikai propaganda korábban elfogadott és ra• Bene Sándor: Theatrum cionálisnak tekintett válPoliticum. Nyilvánosság, közvélemény és irodalom a tozatait és módszereit. kora újkorban (Debrecen, Az Ilia Ehrenburg vagy 1999) a Joseph Göbbels által • Brooke, John L.: „Reason működtetett és George and Passion int he Public Orwell által pellengérre Sphere: Habermas and the Cultural Historians”. In: The állított propagandagépeJournal of Interdisciplinary zetek a manipulatív poHistory XXIX (1998 nyár) litikai kommunikációt • Combs, James E és Dan annak totális kisajátítáNimmo: The New Propaganda. sával mindenütt jelenléThe Dictatorship of Palaver in Contemporary Politics vővé (szemben a korbábbi (Longman, London, szórványossággal) és tel1993/2002) jessé (szemben a koráb• Laswell, Harold D.: bi részlegességgel) tették, „Propaganda” (1934). In: ám nem sikerült kiküszJackall, Robert (szerk.): Propaganda (Macmillan, New öbölniük statikusságát York, 1995) (statikusságon a politi• Mah, Harold: „Phantasies kai propaganda ideológiof the Public Sphere. ai dogmatizmusát értve). Rethinking Habermas of the A „nyugati demokráHistorians”. In: The Journal of Modern History 72 (2000 ciák” más utat jártak be. március) A különbség nem pusz• Noelle-Neuman, Elisabeth: tán abból fakadt, hogy The Spiral of Silence. Public e rendszerekben megmaOpinion – Our Social Skin radt – még ha néha meg (Chicago UP, Chicago, 1984/1993) is bicsaklott – a politikai pluralizmus, s hogy a politikai kommunikációbefolyásolás tömegmédiumokká váló csatornáit (nyomtatott sajtó, rádió, majd később a televízió) egyszerre több szereplő is használhatta. Az egyre inkább fogyasztói alapon működő nyugati társadalmakban az 1920–30-as évekre nem pusztán a politikai kommunikációban, hanem a mindennapi élet más területein is megjelent egy másik típusú manipuláció: a fogyasztás propagandája. A politikai pluralizmus keretei között nem volt mód egy bizonyos ideológia kizárólagos propagálására, annál inkább a birtokolni akarás népszerűsítésére. És az „igény gazdaságtana” („the economy of want”) ha6 tékony és intenzív technikai kiegészítésekkel szolgált a rendelkezésre álló politikai propaganda módszereit illetően: az érzék-
szervekre s a birtokolni akarás ösztönére alapozó fogásokkal, illetve a társadalomtudományok legújabb eredményeinek alkalmazásával (társadalom- és reklámpszichológia). A politikai propaganda mindig is élt az ember – sokszor legsötétebb – ösztöneire építő eszközökkel (előítéletek, sztereotípiák, mítoszok stb.), ám alkalmazásuk általában meglehetősen kiszámíthatóan, bejáratottan történt. Az 1920-as évektől azonban a reklámipar szakemberei fokozatosan megjelentek a politikai kommunikációban is. Miközben tehát a nyugati demokráciák politikai kommunikációt használó csatornái (így az 1922-ben alapított BBC is!) gyakran eljutottak ugyanazon totális módszerek alkalmazásához a népesség megdolgozására – például a II. világháború válságos periódusaiban –, de ezeket nem tehették uralkodóvá az őket működtető rendszer alapvető sajátosságai miatt, a fogyasztói társadalom mindennapos manipulatív és nem kevésbé totális módszerei váratlan, de annál szívesebben vett segítséget jelentettek számukra. A politikai és a kereskedelmi propaganda egymásratalálásából, kereszteződő módszereiknek a fogyasztói tömegtársadalmakban a tömegmédiumok segítségével történő alkalmazása révén fokozatosan kristályosodott ki az ún. „új propaganda”. A különböző propagandadefiníciók egyik alapvető eleme a szándék, az üzenet kibocsátójától a befogadó felé való irányultság. Az új propaganda sajátosságainak megértéséhez azonban több figyelmet kell fordítanunk a kommunikációs és társadalmi folyamatok következményeire, arra, hogyan is lényegül át a szándékosság. Az új propaganda ereje a következményekben ragadható meg, akár szándékoltak ezek, akár nem. E következményeket pedig legalább anynyira befolyásolják az üzenetek befogadói – akár véletlenül, akár célzottan, akár pedig elszórtan érik el őket ezek –, mint az eredeti szándék megfogalmazói. A befolyásolás 20. század előtti és azután kialakult formái közötti különbség okai, a szándékosság átlényegülése és a következmények felértékelődése, két tényezőre vezethető vissza. Először, az „új” és a „régi” propaganda közötti alapvető különbség a célközönség összetételében, szerkezetében keresendő. A 20. század, a tömegtársadalmak kikristályosodása előtt a politikai manipuláció erőfeszítései célzott csoportokra, sokszor ún. „elitközönségekre” irányultak, melyeket érdeklődő, jól (megfelelően) informált emberek alkottak. Ezekkel az emberekkel, csoportokkal szemben a propaganda gyakorlói különböző érvrendszereket, a ténye-
DISPUTA Fôtér
ket és okokat logikusan elrendező mód- ben használatos „régihez”, mindenütt jelen szereket alkalmaztak. A szándékok, lettek van (tehát már nem szórványos) és teljes légyen jók vagy rosszak, sokat számítot- (tehát nem részleges), viszont, velük ellentak. A tömegtársadalmak, az őket kiszolgá- tétben, dinamikus is, hiszen a „fogyasztás” ló tömegmédiumok, a népességnövekedés, állandóan változó jellege és a demokratikus a tömeges migráció, a „tömegdemokráci- tömegtársadalmak sajátosságai miatt gyaák” korában azonban alapvetően alakul át korlatilag nincsenek benne állandó elemek. a befogadó közönség jelAz új propaganda a komlege s az a kérdés, hogyan A tömegtársadalmak munikáció – egy megvális lehet eredményt elérni. jobban hisznek azoktozott értelmű kommuniA tömegközönséget – elnak a tényeknek, mekáció – fogyasztóinak szól, foglalt, rohanó, politikai lyek a rábeszélés révén és teszi ezt a propaganügyekben egyre rosszabjönnek létre, mintsem da új eszköze és stílusa, a bul informált, ám a koma tényeken alapuló rámellébeszélés („palaver”) munikációra elemi szükbeszélésnek. révén. A mai demokráciségletként tekintő emberi ák valójában a „könnyed, csoportok összességét – mára leginkább a szórakoztató, de egyben félrevezető társalvégeredmény, nem pedig az indítékok ér- gás, az önérdekű kommunikáció” diktatúdeklik. E csoportokat – és a tömeget álta- ráját hozták létre. lában – könnyebb szlogenekkel megragadni, Lasswell szavait kicsit továbbgondolva mint bonyolult magyarázatokkal. A sokaság („a propaganda propagandát nemz”): az új jobban hisz a hasonlatoknak és képeknek, propaganda mellébeszélése újabb és újabb mint a komplex eszméknek, inkább hisz az mellébeszéléseket eredményez. Az új proattraktív közszereplőknek, mint a szakér- paganda technikái a mellébeszélés mindentelemnek és az intellektusnak. A tájékozott napos gyakorlását és felmagasztalását jeközvéleménnyel való kommunikációnak lentik (talkshow-k, szórakoztató műsorok), lassan az utolsó elemei is felolvadtak, illet- miközben megpróbálják körüludvarolni, az ve a tudományos-szakmai műhelyek falai egyéni képzelet ingerlésével elbájolni, de közé korlátozódtak. A tömegtársadalmak egyben el is szédíteni a sokaságot mindenjobban hisznek azoknak a tényeknek, me- napi életében. Mindez pedig nem csupán lyek a rábeszélés révén jönnek létre, mint- az emberek beleegyezésével, hanem soksem a tényeken alapuló rábeszélésnek. szor általuk ösztönözve (kibeszélő-show-k) Másodszor, a tömegtársadalmak fo- történik. Így aztán nem csoda, hogy napjagyasztási szokásait, magatartását figyelő és ink kommunikációs kényszer uralta világa hasznosító technológiák alapvetően változ- igencsak bővelkedik a kulturális és kerestatták meg a propaganda kedelmi mellébeszélésben. technikáit, és így jellegét A ma működő demokVisszakanyarodva ereis. A fogyasztás propaganráciák valójában a deti gondolatmenetünkdájának gyakorlói nem csu„könnyed, szórakoztató, höz, ezek az eszköz- és pán a szociálpszichológia, de egyben félrevezető stílusbeli változások alapa tömeglélektan eredmétársalgás, az önérdekű vető hatással vannak a ponyeit tudják hasznosítani: kommunikáció” diktalitikai kommunikációra és a reklámpszichológia vagy túráját hozták létre. propagandára is – mi több, éppen a „neuro-ökonómia” valójában az új propagan(„ideg-közgazdaságtan”) módszereivel ma da keretei között nem is választhatók el a már a reklámok és fogyasztói döntések, a mindennapokat átható propaganda egyéb termékválasztás, a vásárlás–fogyasztás formáitól. Miközben a „régi” típusú poliidegtani összefüggéseit és hátterét is vizs- tikai propaganda által használt kommunigálni lehet („Coca-Cola-effektus”). Az új kációs folyamatokban uralkodott a direkt propaganda így már nem is annyira a megté- „hatalmi beszéd” („authority talk”), mely vesztő-manipulatív, vagy éppen informatív alkalmas volt eszméknek és tetteknek erő kommunikáció kérdése. Sokkal inkább egy és hatalom alapján való propagálására, az új össztársadalmi kommunikációs játékra ha- propagandában egy más típusú, a hétközsonlít, egy – képzeletünkre és érdekeinkre napi életből és a reklámokból ismert áttéelvont és pragmatikus üzeneteken át ható teles kommunikáció, a „befolyásbeszéd” ér– társadalmi elsajátítási folyamatra, mely- vényesül („ha megteszi ezt, megkapja azt”). nek olyan felidéző ereje van, amilyen a tu- A „befolyásbeszéd” látszólag felkínálja a dományos és klasszikus politikai-retorikai választás lehetőségét („ha engem választ”, kommunikációnak nincs. Az új propagan- „ha rám szavaz”), a képzelet megragadásáda, hasonlóan a tekintélyelvű rendszerek- nak a reklámoktól ellesett technikájával
7
DISPUTA Fôtér 8
látszólag hangot ad a megszólított egyén, csoport aggodalmainak, törekvéseinek és reményeinek, s így mintegy észrevétlenül fejti ki hatását. Machiavelli és Mandeville idézett véleményei előrevetítették az új propagandáról fent leírtakat. A reneszánsz és a kora újkor által életre keltett nyilvánosság olyan új, termékeny talajt jelentett a propaganda – mint a politikai hatalom megragadásának eszköze és a politikai kommunikáció alapvető formája – számára, amit immáron bárki használhatott. Már magának Machiavellinek az elképzelései is túlmutattak a nevéhez kapcsolt, tekintélyelvű erő- és manipulációgyakorláson („machiavellizmus”). Szerinte a régi politika alattvalókkal szembeni eszközei a forza (erő) és a fraoda (fortély) voltak („hatalmi beszéd”!). Korszakának új politikájában azonban – ahol a hatalom sikeres gyakorlása volt a kívánatos következmény – ennél többre volt szükség. Kijelenthetjük, hogy Machiavelli a „közvélemény” fölötti és általi hatalomgyakorlásban találta meg a választ. Számára a tömegek politikai véleményének kialakítása és – propaganda révén való – kihasználása politikai szükségszerűség volt (necessità). Lenyűgözte azonban a politikai valóság változékony természete, az hogy az óvatlan politikai szereplő milyen könnyen válhat a szerencse (fortuna) forgandóságának áldozatává, ha elveszti az események feletti ellenőrzését. Ugyanakkor az általa elképzelt új, dinamikus politika nemcsak veszélyekkel fenyegetett, hanem lehetőségeket (occasione) is kínált, melyeket a tehetséges uralkodó megragadhat. A szerencse saját javára fordításának legegyszerűbb módja az emberek képzelőerejének (fantasia) befolyásolása volt, vagyis azon lehetőség megragadása, hogy a fejedelem népszerű várakozásokat keltsen, majd kielégítse ezeket, vagy legalábbis ezt a látszatot keltse. Azaz a fejedelemnek úgy kell kommunikálnia, hogy az találkozzon az emberek igényeivel és képzeletével: ha sikerül az egyéni elképzeléseket a tudatosan alkalmazott manipuláció eszközeivel (propaganda) egy közös vízióvá gyúrni, akkor az, akinek ez sikerül, befolyásra tesz szert a „közvélekedés fölött”, azaz képes a hatalom sikeres gyakorlására („a machiavelli pillanat” megragadására). Miközben a politikai hatalom megragadásának és gyakorlásának alapvető törekvései ugyanazok maradtak, a tömegtársadalmak megjelenésével – mint láttuk – a gyakorlat és az alkalmazandó eszközök jelentősen megváltoztak. A tömegmédiumoknak (nyomtatott sajtó, mozi, rádió,
televízió) mint a kommunikáció egyedül hatékony közvetítőinek megjelenésével egyértelmű lett, hogy a politikai hatalom gyakorlói csak ezek befolyásolása és irányítása révén lehetnek sikeresek. A tömegtársadalmakban a tömegmédiumok jelentették az egyedüli praktikus eszközt a különféle politikai üzenetek nagy tömegekhez, a „közvéleményhez” való eljuttatására, a politikai hatalom gyakorlására. Minthogy a modern közvélemény befolyását oly nagyra tartják, és oly fontos a politikai hatalom számára, nem lehetett magára hagyni. Az új propaganda kommunikációs eszköze és formája, a „mellébeszélés” ugyanakkor lehetőséget adott további két olyan kérdésnek – a hatalom asszimetriájából, illetve bilateralizmusából adódó problémájának – a kezelésére is, amelyek a demokratikus berendezkedésű rezsimekben együtt járnak a hatalom gyakorlásával. A hatalmat gyakorló és döntést hozó kevesek által irányítani szándékolt társadalmaknak érezniük kellett, hogy részei a bilaterális egyenletnek. E körülmények között lett az új propaganda – a továbbra is feltételezett racionális diskurzus helyett – olyan kommunikációs eszköz, mely egyfelől a bilaterális hatalmi viszony látszatának fenntartására, másfelől pedig az elitek döntéshozatalának igazolására szolgált (lásd a kormányzati döntések propagandával történő elismertetését). A globalizálódó világban az új propaganda intézményrendszerének és technikáinak fejlődésével együtt nő az azt használó szervezetek mérete és kapacitása is. A propaganda új eszköze és stílusa, az esztétikai érzésekre és (a fogyasztással kapcsolatos) érzelmekre és ösztönökre támaszkodó „mellébeszélés” diktatúrája mára az összes társadalmi diskurzus hatékony kontrollját jelenti. A szuverénnek tekintett tömeg ma – kivéve talán a tudományos-szakmai, illetve az interperszonális kommunikációt – az „új propaganda” révén jut információhoz. Mi több, mára a propaganda lett a gazdasági, kulturális és politikai innováció új nyelve. Legyen szó kormányzatok vagy politikai pártok meggyőző kampányáról vagy egymás elleni küzdelméről, alternatív, globalizációellenes mozgalmak célkitűzéseinek „népszerűsítéséről”, kormányzatok elleni fellépéséről, az internet kommunikációs technikáiról, netán a manapság oly népszerű „blog”-okról, a propaganda mára nem csupán az üzenetek eljuttatásának, a meggyőzés–manipuláció kivitelezésének egyszerű eszköze, hanem az emberi közösségek kommunikációjának szuverén, sőt elvárt formája.
Irodalmi kultusz és társadalmi nyilvánosság Lakner Lajos
költészetet, hanem azért is, mert a jutalmazottak dicsőségét bizonytalanná tette, Az irodalmi kultuszok genezise, úgy tűnik hogy itt végül is a nádor által engedélyeföl, összefonódik a társadalmi nyilvános- zett és támogatott rendezvényről volt szó, ság polgári formájának születésével. Ennek amelyen több fény esett magára a mecénási oka mindenekelőtt az irodalmi nyilvános- gesztusra, mint a művészekre. Az irodalom ság funkcióváltásában keresendő. A polgá- tehát mindkét ünnepségen betagozódott a ri nyilvánosság a 18. század végétől kezdve polgári világ születése előtti reprezentatív kilépett a szalonok és a titkos társaságok nyilvánosság világába. A művészet szerebelső világából, és a közhatalom feletti kri- pe ezeken az ünnepeken annak elősegítése tika szerepét öltötte magára. Noha továbbra volt, hogy az ünnepség házigazdája valamiis jellemzője maradt az irodalmi meghatá- lyen magasabb hatalom megtestesítőjeként rozottság, az irodalom és a politika szét- jelenhessen meg, társadalmi státusza pedig válása reflexióra, az irodalom szerepének nyilvánosan mutatkozhasson meg. átgondolására késztette az irodalmi élet E helyzet megváltoztatásának, a szépszereplőit. Az irodalmi nyilvánosság alakí- irodalom önálló szereplővé formálásának tásában ugyanis még a 19. század első felé- egyik eszközéül az irodalmi kultusz kínálkoben is nagyobb szerepe volt a közéletnek és zott, az első komoly eredménynek pedig az a politikának, mint az egyre inkább elkü- 1843-as Kisfaludy Sándor-ünnepet tarthatlönült funkciót betölteni szándékozó iroda- juk. Ez volt az első olyan ünnep, amely „kilomnak. Az irodalmi nyilvánosság lényegé- zárólag egy költőnek mint költőnek (…), ben a politikai nyilvánosság szolgálatában s rajta keresztül magának a költészetnek állt. Az 1840-es években úgy tűnt, hogy a volt szentelve”. Az irodalom autonómiájáért politikai érdeklődés egyeküzdők felismerték, sikert nesen akadályává vált a Az irodalom autonómicsak akkor érhetnek el, ha szépirodalmi és a tudomáájáért küzdők felismera társadalmi nyilvánossányos könyvek terjedéséték, sikert csak akkor got képesek hathatósan nek. Az olvasók többsége érhetnek el, ha a tárbefolyásolni, szempontjamegelégedett az újságoksadalmi nyilvánosságot ikat és álláspontjukat közkal és a politikai-publiképesek hathatósan beszéd tárgyává tenni. cisztikai olvasmányokkal. befolyásolni, szemAz irodalom önállósáA kortársak közül sokan pontjaikat és állásgának kultusz általi elegyenesen „politikai kórpontjukat közbeszéd ismertetésére és a nyilságról” beszéltek. A széptárgyává tenni. vánosság meggyőzésére irodalomnak mint szépiroszolgáló első komoly kídalomnak meglehetősen kevés tér jutott a sérletnek Kazinczy síremléktervét tarthatkorabeli társadalmi nyilvánosságban. juk, mellyel Csokonai hamvait kívánta megAz irodalom 19. század eleji státuszáról jelölni. Mint ismeretes, Kazinczy a Hatvan sokat elárulnak azok az ünnepségek, me- utcai temetőben lévő sírra antik minta szelyeket a magyar irodalom fokozódó tiszte- rint elképzelt síremléket szeretett volna álletének jeleként szoktak értelmezni. Ezek lítani, hogy messziről hirdesse Csokonai kiegyikén sem önértéke jogán szerepeltek iro- vételes költői nagyságát. A vitában, amely dalmi művek. Gróf Festetics György Helikon a sírfelirat körül („Árkádiában éltem én is”) ünnepségeinek középpontjában nem az iro- kirobbant, Kazinczy képviselte az irodalom dalom állt, hanem I. Ferenc császár szü- önállóságának és a művészet kultuszt érletésnapja és a Georgikon záróvizsgája. A demlő megbecsülésének a gondolatát. Hogy meghívott íróknak alkalmi költeményeket Kazinczyban fel sem merült a síremlék és a kellett írniuk, melyeknek a császár szüle- rá vésett szöveg közérthetőségének kérdétésnapjára, házasságkötésére, valamilyen se, arról a hitéről tanúskodik, hogy a köharci győzelmére vagy a mezőgazdasági fő- zönségnek kell alkalmazkodnia az irodalom iskola dicsőségére. Az irodalom tehát első- és művészet elvárásaihoz. Fazekas Mihály sorban a résztvevők reprezentatív megje- társai számára azonban teljes képtelenséglenését segítette elő. Hasonló az irodalom nek tűnt az ötlet, mert szerintük a tiszstátusza a kor másik ünnepségsorozatán, teletnek nem szabad elkülöníteni a költőt a Marczibányi-jutalomén is, melyet szintén a közönségétől-közösségétől. Olyan emnem az irodalom, hanem a magyar nyelv és lékmű kell tehát, amely mindenki számááltala a nemzet megdicsőülése alkalmának ra egyformán érthető. A kultusz elkülönítő tekinthetünk. Nemcsak azért, mert a díj át- hatása helyett az emlékezet hagyományokadásakor a Nemzeti Múzeumban rendezett hoz kötött formája és a tisztelet társadalünnepségeken szinte meg sem említették a mi-emberi léptéket meg nem haladó módja
DISPUTA Fôtér
Küzdelem a nyilvánosságért
9
DISPUTA Fôtér 10
mellett érveltek. Bár Kazinczy győztesnek meknek, ráhatásnak. Az emberek elsősorérezte magát, a vita nem módosította alap- ban nem a racionális belátás révén vetik alá vetően az irodalom társadalmi státuszáról magukat egy magatartási normának, ehhez vallott közvélekedést. az emóciók által épített hídra van szükség Jól mutatja ezt a Csokonai-kultusz ké- (Christa Sütterlin), vagyis egy szimbólumra, sőbbi története. A méltó síremlék állítását amely szinte öntudatlanul ragadja magával célzó törekvések rendre kudarcot vallot- őket. Dávidházi Péter mutatta ki, hogy a tak. 1836-ban is csak a kollégiumi profesz- beavató írások révén Shakespeare neve egyszorok tekintélyét veszélyeztető botrány szerre jelölte magát az írót és a hozzá való révén vált a terv megvalósíthatóvá. Jellem- egyetlen lehetséges viszonyt. A Shakespeare ző, hogy Sárvári Pál, a Kollégium híres pro- szó tehát egy idő után már nem egy szerfesszora még az 1840-es évek elején is ér- ző neve volt, hanem szimbólum, melynek tetlenül állt a törekvés előtt. Leginkább az megértése nem racionális elemzést, hanem zavarta, hogy a költészet sokak szemében odaadó magatartást kíván. A tapasztalat magasabb rendűnek tűnik a tudományok- nyújtotta igazságot, hogy a szerző – ember, nál, a költő pedig a tudós tanároknál. Ma- felülírta a normaként elsajátított meggyőgatartása főként annak fényében tűnhet ződés, mely szerint Shakespeare-t „e kikülönösnek, hogy Ferenczy István Csokonai- tüntetett szerepre nyilván természetfölötti szobrának Debrecenbe érkezésekor (1823) tulajdonságai tették alkalmassá”. E beavamaga is verset írt. Közelebbről megnézve tást követő folyamat egyik fontos állomáa verset már nem csodálkozunk: Sárvári sa a már említett 1843. évi Kisfaludy Sánugyanis egyetlen szóval sem dicséri Csoko- dor-ünnep. Kitüntetett jelentőségét az adja, nait, s a szobrásznak sem annyira művészi hogy magyar költőt első ízben avattak kulérdemeit méltatja, inkább tikus jelentőségű személyemlékezetfenntartó szerelyé. Kisfaludy azért lehepét. A versben leginkább a …magyar költőt első tett alkalmas e szerepre, szobor mecénásai dicsőülízben avattak kultikus mert nem volt nála népnek meg. A debreceni projelentőségű személlyé. szerűbb költő a magyar fesszor tehát az említett irodalomban. Vele kapcsoünnepségek szervezőihez latban nem szorult igazohasonlóan viszonyult a szépirodalomhoz. lásra, hogy a költő „természetfeletti adottElgondolkoztató, hogy Sárvári, aki pedig ság, képesség és funkció” birtokában van. A a neoklasszicizmus hazai elterjesztésében romantika ideológiáját magáénak valló kölfontos szerepet játszott, mit sem tudott az tőnemzedék az ünnep révén a legnagyobb irodalmi kultuszokról. nyilvánosság előtt jelenthette be „az irodaPedig az 1840-es évekre már megtör- lom önálló intézményesülését”, s léphetett tént a műveltebb közönség beavatása az ki „a társaságiasság viszonylag szűk köréirodalmi kultusz nyelvezetébe, apologetiká- ből”. A nyilvánosságért való küzdelemben jába és szertartásaiba. A magyar Shakes- tehát jelentős csatát nyertek az irodalom peare-kultusz története arról tanúskodik, autonómiájának hívei. hogy jó fél évszázadon keresztül (1776–kb. A döntő küzdelemre azonban várni 1840) komoly erőkkel folyt a közönség meg- kellett. Erre csak 1859-ben, Kazinczy szünyeréséért indított harc. A költők kultikus letésének századik évfordulójára rendetiszteletének és a költészet megbecsülésé- zett ünnepségen került sor. Az ünnep a nek elfogadtatása az angliai Shakespeare- lehető legnagyobb nyilvánosság és a lehekultusz napirenden tartásával kezdődött. tő legszélesebb társadalmi rétegek bevoÚjabb és újabb cikkek ismertették e kultusz násával zajlott. A fokozott érdeklődés megnyilvánulási formáit. A bennük közölt oka jórészt abban rejlett, hogy a politiismeretek attól váltak igazán hatásosak- kai nyilvánosság hiánya újra felértékelte az ká, hogy szerzőik szembeállították az ang- irodalmi nyilvánosság és az irodalom szereliai kulturális állapotokat az itthoniakkal. pét. A Kazinczy-ünnep ugyanis alapvetőE beavatásnak két vonását kell kiemelnünk. en politikai demonstrációnak tekintheElső az ismétlés jelentősége. E cikkek újra tő, amelyen sikerült megmutatni a nemzet és újra megismételték, amit a Shakespeare- egységét. „Otthon – minden kor, minden kultuszról tudni érdemes. Az ismétlés meg- faj, minden rang összeolvadt – sohasem erősítő aktusa révén az olvasók megszok- volt ily compact egyetértés…” – írta Jóhatták, majd elsajátíthatták a kultuszban sika Miklós az ünnep kapcsán. Ennél nahasználatos beszédmódot és beállítódást. E gyobb és szélesebb közönség előtt és ennél cikkek másik fontos vonása, hogy érvelé- egyértelműbben nem igazolódhatott volna sükben komoly szerepük van az érzelmi ele- az irodalom és az írók teremtő ereje.
Az irodalmi kultuszok intézményesedésük előrehaladtával egyre nyilvánvalóbb módon rúgták fel a polgári nyilvánosság alaptételét, s egyre természetesebb módon törtek uralomra, ami a tekintélyelv érvényesülésében érhető tetten. Az irodalmi kultuszban – szemben a polgári nyilvánossággal – mindig lesznek, akiknek véleménye nem érvelésük meggyőző ereje révén lesz mérvadó, hanem a kultusz intézményében elfoglalt pozíciójuk miatt, s lesznek, akik számára az lesz az igaz, amit a felül lévők annak tartanak. A kultuszban feltáruló ismeretek nem a viták, hanem a lojalitás révén szerezhetők meg, vagyis e tudásszerzésnek magát alávető egyén nem diszkurziv módon átadható tudásra tesz szert, hanem olyan tudásra, amely csak az alávetés, a reflexió nélküli teljes elfogadás révén érthető meg. A nyilvánosság fölötti uralomért Mindezek után érthető, hogy az irodalmi kultuszok legkedveltebb „műfajai” az Bár nem ismerünk olyan irodalmi kultuszt, ünnepségek és a kiállítások, s az ezeken mely a nyilvánosságot teljes egészében elhangzó ünnepi és emlékbeszédek. A beuralta volna, s képes lett volna teljesen ki- szédek, ünnepek, minthogy retorikai forzárni más kultuszokat, az erre való törek- mulájuk a reprezentatív nyilvánosságból vés nem ismeretlen. Ez főleg az intézmé- származik, átörökítik a nyilvánosság polnyesedés időszaka után figyelhető meg. Az gári előtti formáját. A ceremónia, a beszéirodalmi kultusz és a nyilvánosság között dek túlfűtött nyelvezete, a dicsért művek eredendően megfigyelhető bizonyos feszült- és a már jól ismert panelek újrafölmondása ség. A kultusz ugyanis azt tételezi, hogy csak azok számára teszi lehetővé a részvévannak vitán felül álló értékek, művek és telt, akik nem az eszükkel, hanem a szíszemélyek, a polgári nyilvánosság lénye- vükkel figyeltek. A kultikus események ge viszont épp az, hogy semmi sincs, ami teljes odaadást kívánnak a résztvevőktől; ne lenne vitatható. Még inkább kiéleződik a kívülálló számára itt nincs hely. szembenállásuk, ha nemzeti irodalmi kulA kultikus ünnepek az igenlés alkaltuszokról van szó, hisz ezek, főleg a rájuk mai: céljuk a kultusz világának és az általa telepedő politikai ideológiák miatt, nor- megjelenő világértésnek a dicsérő helyben matív módon szabják meg, kik tartoznak a hagyása. A tagadók számára (ahogy Josef nemzethez és kik az idegenek. Az érinthe- Pieper írja) nincs ünnep. Épp ezért a kritetlenség és a vitathatóság tikai magatartás is tiltott ellentéte tehát eredendőAz érinthetetlenség és a kultuszban. Szilasi Lászen szembeállítja egymása vitathatóság ellenló Jókairól szóló könyvésal a kultuszt és a nyilvátéte (…) eredendőben elemezte a kultikus nosságot. en szembeállítja egyviszonyulást, amely nem Már a Shakespearemással a kultuszt és a kedvez a mérlegelő magakultuszban megfigyelhető, nyilvánosságot. tartásnak és az értelmehogy idővel nemcsak maga zésnek. Az ünnepek célja Shakespeare volt érinthetetlen, hanem a azonban nem is ez, hanem egy elvárás kihívők közül időközben kivált papi-irányítói alakítása. Nem véletlen, hogy az irodalmi kar is. Ennek oka nem elsősorban az egyes kultusz ünnepei ismétlődnek, vagyis az emberek uralomvágyában, hanem a kultusz egyszer már megtapasztalt elvárására épültermészetében, hierarchiaelvűségében ke- nek. A kultikus ünnepeken való részvétel resendő. Bizonyosság rá, hogy még Arany rendszerint egész életre szóló alapvető élJános sem tudta elkerülni sorsát. Hiába ményben részesíti a résztvevőket, mely lékérte, hogy ellenőrizzék az ő fordításait is, nyegi módon határozza meg a személyisékérése teljesítetlen maradt. A kultikusan get. Az 1859-es Kazinczy ünnepségről szóló tisztelt alkotó fénye tehát kiemeli azokat is, magánjellegű és a közösség tájékoztatásáakik kultuszát irányítják. Kultusz és önkul- ra szolgáló írások az ott átélt élmények tusz szinte elválaszthatatlanok egymástól. életreszóló jellegét hangsúlyozták.
DISPUTA Fôtér
Az ünnep ugyanis azt mutatta meg, hogy az irodalom politikai eszközök és lehetőségek híján is képes megőrizni a nemzetet. Nem véletlen, hogy a Kazinczy-ünnep a magyar irodalom kultuszainak mintaadó ünnepségévé lett, s a későbbiekben a nemzeti irodalmi kultuszok képviselői gyakran támasztották alá a nemzeti irodalom megbecsülésének szükségességét azzal, hogy az irodalomnak köszönhető a magyarság, a magyar nemzet fennmaradása. A Kazinczy-ünnep széles körben megerősíthette a literátus értelmiség hitét, hogy a nemzet addig létezik, amíg az emberek azonosulnak vele. Márpedig ezen identifikáció legfőbb támasza az irodalom. Most már szabadon virulhattak a nemzeti irodalmi kultuszok, hisz volt mire támaszkodniuk.
11
DISPUTA Fôtér 12
A kultuszok irányítói mindig arra tö- Csak az a széles körben elterjesztett hit, rekednek, hogy amikor meghatározott hogy ők a nemzeti irodalom legfőbb őrei. cselekvésre késztetnek – megmondják: ki Ady kultikus figurává válásában jelentős vagy. Az irodalmi kultuszok nagy méretű szerepe lehetett annak, hogy költészete szimbolikus eseményei kapcsán ideológiai újra aktuálissá tette a „mi a nemzet?” kérmegszólításról beszélhetünk (Slavoj Žižek), dését. Nélküle, úgy tűnik föl, Ady költészevagyis arról, hogy nem az egyén választ tének többi regisztere sem váltott volna ki magának nevet, mert a megszólítás már oly nagy indulatokat. A magyar irodalom eleve azonosítja. Ide kapcsolódik Margócsy nagy tömegeket megmozgató és nagy nyilIstván megállapítása, amely a Kisfaludy- vánosságot teremtő kultuszai szinte kivéés a Kazinczy-ünnep kapcsán a kultuszok tel nélkül nemzeti vonatkozásúak, bennük kettős (hogy úgy mondjam, metaforikus) a költők és írók a nemzet felhatalmazott szerkezetére hívta fel a figyelmet. Lát- szócsöveként jelennek meg. E felhatalmaszólag Kisfaludy és Kazinczy dicsőítéséről zás következtében az alkotókat alapvetően volt szó, felmagasztalásuk révén azonban alkalmi művészként tekinti mind az irodalvalami más tudott megmutatkozni. Kisfa- mi, mind pedig a szélesebb közvélemény. ludy esetében a romantika ideológiáját maMindez a társadalmi nyilvánosság vogáénak valló irodalmi nemzedék léphetett natkozásában azért érdemel különös figyela nyilvánosság porondjára. A másik eset- met, mert a nemzeti szempont kritikátlan ben pedig egy olyan kulérvényesítése akadálya turális és politikai elit A magyar irodalom lett a művek szabad viönmegerősítésének lehenagy tömegeket megtathatóságának, holott ez tünk tanúi, akiknek nem mozgató és nagy nyilfontos előfeltétele volt az szépírókra, hanem politivánosságot teremtő irodalom és a művészet kus figurára volt szüksékultuszai szinte kivéautonómiájának. A kultúgük, így Kazinczy valódi tel nélkül nemzeti vora áruvá válása a 18. száérdemeiről szó sem esett. natkozásúak… zadi Nyugat-Európában A kultusz központi alakmindenekelőtt az általájai tehát csak alkalmat szolgáltattak vala- nos hozzáférhetőség lehetőségét jelentette. mi, nélkülük kisebb súllyal megjeleníthető Ez persze magával hozta, hogy az olvasók gondolat és érték kimondására. A kultuszok profanizálták a műveket, vagyis saját élete metaforikus játék révén varázsolják el a és esztétikai tapasztalatuknak megfelelőrésztvevőket és próbálják meg átformálni a en olvasták őket, s ez nem feltétlenül esett társadalmi nyilvánosságot. Így például a Pe- egybe az irodalom belső szempontrendszetőfi Társaság vezetői ugyan mindig Petőfi- rével vagy a hatalmi kisajátításra törekvők ről beszéltek, ám eközben saját fontosságu- olvasatával. E fordulat azonban – mint közkat, értékrendjük mindenki számára való tudomású – hosszú ideig elmaradt a magyar érvényességét szerették volna elfogadtatni. irodalomban. Irodalmáraink a 19. századUgyanígy Shakespeare ürügyén egyre na- ban és a 20. század első felében (egészen gyobb szerepre tettek szert azon bizottsá- a közel múltig) többségükben normatív gok tagjai, akik a fordításokat ellenőrizték. módon gondoltak az olvasóra, előírták száEgy irodalmi kultusz résztvevőit sohasem mára a helyes olvasás módját, miközben az a kultikus tiszteletben részesített személy irodalom mint az ízlés és az esztétikai ítészólítja meg tehát, hanem annak minden- let alatt álló terület épp a vélemények vikori irányítói, s ugyanígy a nyilvánosság- tathatóságát, vagyis társadalmi nyilvánosban való jelenlét is nekik fontos. ságot feltételez. Volt természetesen olyan A 19. század legjelentősebb kultikus törekvés, amely ez utóbbi célt szolgálta, eseményén, a Kazinczy-ünnepen – amely mint például a Petőfi társaság a megalakualapvetően határozta meg a későbbi ünnep- lása (1876) utáni évtizedben, amikor egy séget és az ezt követő kultuszok irányát – alternatív, modern Petőfi-kultusz kialakíújra alkalmi szerepben tűnt fel az irodalom. tását tűzte zászlajára, később azonban ez a Nem az irodalom és művészet autonómiája, társaság is betagozódott a hivatalos irodalhanem a nemzeti történelemben betöltött mi életbe. A 20. század elejének két nagy szerepe volt ugyanis a legfontosabb. Ezen nemzeti irodalmi kultuszra épülő intézméünnep paradigmává válása arra utal, hogy nye, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság körül mindenekelőtt azok az irodalmi kultuszok ugyan egyre nagyobb volt a csend és a kölettek sikeresek, melyek nemzeti értékek- zöny, ez azonban nem önreflexióra, hanem hez kötődtek. Mi tartotta volna életben a a közönség ostorozására késztette vezetőit. tisztán irodalmi téren szinte teljesen te- S bizonyára az önvizsgálat hiánya az oka hetetlen Kisfaludy vagy Petőfi Társaságot? annak is, hogy szó nélkül tűrték az iroda-
DISPUTA Fôtér
lom politikai instrumentalizálódását, va- és az őket megszólaltató elbeszélések úgy gyis hagyták, hogy az uralkodó politikai meséltek Petőfiről, mint hús-vér emberről, elit affirmatív szerepre kárhoztassa, a hi- még akkor is, ha gyakran a legendákhoz vatalos ideológia alá gyűrhesse az irodal- szabták alakját. mat. A múzeumba kerülve e tárgyak és a hozA hatalom és a kultusz összefonódá- zájuk kapcsolódó történetek átváltoztak. A sának persze komoly következménye volt tárgyakból relikviák lettek, az egyéni elbea társadalmi nyilvánosságra. A kultuszok szélésekből pedig közös mese. A Petőfi Ház irányítói ugyanis mindelátogatója úgy érezhette, nekelőtt mint harctérre hogy ez a sok-sok egyéni gondoltak rá, ahol a másik A tárgyakból történetet őrző tárgy vafelet le kell győzni, meg relikviák lettek, az lójában egy nagy közös kell semmisíteni. A 20. egyéni elbeszélésekből történethez tartozik, egy század elején például a Pepedig közös mese. nagy közös gyűjtemény tőfi Társaság az egyetlen darabjai. Mindegyiknek érvényes és hiteles Petőmegvan ugyan a maga prifi-kultusz és az általa megmutatkozó egye- vát, személyes története, de mégiscsak a dül helyes irodalomértés ápolójának tudta közös mesét szövik tovább. magát, s mindazokat a kultuszokat és alE közös történetet azonban nem egykotókat támadta, amelyek és akik ettől el- formán írhatta mindenki tovább. Erről a térő felfogást képviseltek. Oly intézményi hitelesítés intézménye gondoskodott. Kéry és hatalmi súlya volt, hogy ez mindenfaj- ugyanis nemcsak összegyűjtötte a tárgyata belső megújítási kísérletet lehetetlenné kat és a történeteket, hanem hitelesítettett. Pedig a társaságon belül is volt kísérlet te is őket. Vagyis volt valaki, aki az egyén arra, hogy átalakítsák a közkeletű, s egyre és a kisebb közösségek számára igaz és hiüresebbé váló Petőfi-képet, melynek a kö- teles tárgyakra és történetekre azt mondzéppontjában a forradalomban és szabad- ta: ez bekerülhet a közös gyűjteménybe, ságharcban betöltött politikai szerep állt. ennek nincs ott helye. A hitelesítés, bár Herczeg Ferenc, a társaság elnöke például megalapozott tudományos kritériumok maga is szükségesnek tartotta egy új Pe- alapján történt, hatalmi eszközként műkötőfi-kép kialakítását, hisz tapasztalata sze- dött. Egy tárgyat vagy egy elbeszélést hirint a költő kultusza kimerül abban, hogy teltelennek nyilvánítani ugyanis azt jelenaz otthonok többségében van Petőfi-kötet, tette, hogy nem vettek tudomást arról az de szinte senki sem olvassa. Mindegy, mi- értelemi keretről, amely között hitelesnek lyen irányba kívánta Herczeg a megmere- tartották. Vagyis nem vettek tudomást a vedett Petőfi-képet módosítani, a fontos az, tudás és az emlékezet konjunktív terméhogy még neki sem sikerült. A kultusz ha- szetéről, arról, hogy van olyan értelmezési talmi szerepből is adódó önmozgása maga keret, van olyan közösség, amelyben ezek alá temette az egyéni elképzeléseket. a tárgyak és elbeszélések hitelesítések és A polgári nyilvánosság egyik legfonto- igazak, mert szerepük van az egyén és egy sabb eleme a nyilvános és a magánszféra el- kisebb, helyi közösség identitása fenntarválasztása. A Petőfi Társaság a Petőfi Ház tásában. létrehozásakor (1909 – a Bajza utcai JókaiA Petőfi Ház alapításakor a Petőfi Társaházban) épp e határ részleges megszünte- ság lényegében nem tett mást, mint megtésére tett kísérletet. A Petőfi Házbeli kiál- szabta, mi kerülhet a nyilvánosság elé és mi lítás révén az egyének életének történetét nem. Úgy remélték, a Petőfi Házbeli kiállíújra az általuk képviselt nagy nemzeti el- tással újra irányítani tudják a nyilvánossábeszélés részeként szerették volna felmu- got, újra uralni tudják a közvéleményt. tatni. A Petőfi Társaság vezetői egyre inTalán emlékezetükben ott volt 1859, kább látták, hogy önmagában nem elég a amikor egy irodalmi kultusz irányítói előnagy nemzeti elbeszélés, az egyes emberek ször tapasztalhatták meg a nyilvánosság számára átélhetővé is kell tenni. Csak így feletti uralom ízét. tehető a Petőfi kultuszt újra hatóképessé és a társadalmi nyilvánosság alakító tényezőjévé. Kéry Gyula, a Petőfi Társaság titkára ezért minden olyan helyet felkeresett, ahol Petőfi járt és minden olyan tárgyat összegyűjtött, ami a népi elbeszélések szerint a költővel kapcsolatba hozható. E tárgyak
13
Gál Ferenc DISPUTA Macskakő
Páholy
14
A felhajtás bajnokokhoz méltó. A klánok zászlai a csarnokot bevonják, az első sorokban ékkövek marokszám és túlzás nélkül tökéletes testek. Az arénában vicsorító küzdőket városunk előkelői után már bemutatták. Pompás izomzat, hozzá hegek kuszasága igazolja hírük. A templom harangszavára a segítők sietve távoznak a színről, a zenekar utolsókat nyikkan, a pénztárak bezárnak. Ahogy zihálva kerülgetik egymást, ahogy összecsapnak, fogást keresve, nagy nehezen szétválasztják őket és újra köröznek, a közönség is mind inkább belemelegszik. A végjáték alatt már egy emberként talpon őrjöng. A felövezett győztest pedig szűnni nem akarón élteti, és olyan jelzőkkel, hogy meglepődik még a sokat látott tenyésztő s a hajlongó idomár is.
Szakmai ártalom Ez hát az idegen város. Ahol néhány éve szerinted még voltak szélső házak, az erős nőket kedvelik és a gyönge kávét. A gőzölgő tetőkön a szobrok előre hajolnak derékból, és olykor valamit mutatnak. Semmi olyat, hogy ide is hiába utaztam, ugyanannyi időm van arra a néhány gondolatra. Közben a frontot megjárt távcsövön a vendéghajas nő szobájába is belátok. Hasonló pózban figyelhetted meg rajta a tetoválást és a pántot. Végigpásztázhattad odavissza párszor, mire érezted az akaratlan rezdüléseket, melyekről nem gondoltad, hogy valaha olvasni fognak.
kon, megzendítve a kapuboltozat zengésre mindig hajlamos terét, a zengés körbevette a kis Faust Jánost, visszhangot vert fiatal mellében, teste összes üregében; minthogy volt alkalma hallani az igazgatóhelyettesnő hangját, el tudta képzelni, milyen lehet a fatrombitáé. Csodának tűnik-e ezek után, hogy az iskola minden tanulója és tanára közül épp őt, az igazgatóhelyettesnőt várta leginkább Faust, mindig ha kapuügyeletes volt? Nem kellett sokáig várnia, mert a fatrombita általában már háromnegyed nyolc előtt öt perccel beért és hallatta a hangját: „Jónapot kívánok!” Ám egy ízben, mikor csak fél perccel egész előtt érkezett meg, Faust elébe járult, és csaknem földig hajolt (tudta, hogy ilyesmire nem terjed ki a megbízatása, tudta, hogy ebben a mozdulatban gúny van, gúny a kapuügyeletesi intézmény, az igazgatóhelyettes-nő és általában a tanuló–tanár viszony ellen, gúny maga a tisztelet ellen, de minél inkább tudta, annál szélesebben hajolt), és a tőle telhető legmélyebb hangon, leghangosabban és leghosszabban elnyújtva kántálta: „Jóóónaapoot kííívááánook!” És az se csoda, hogy ezután az igazgatóhelyettes-nő nem viszonozta a köszönést, Faustot viszont az első óra utáni szünetben az igazgató hívatta magához kicsi szobájába, ahol a bútorok szövete ugyanolyan fakózöld volt, mint otthon Faustéknál, és ugyanolyan kopott, úgyhogy valamiképp mégis otthonos helyiség volt. Ez az eset jól példázza, hogy a jámbor külső mögül egy-egy óvatlan pillanatban mégis, már elég korán kibújik a lóláb. – Így vádolta magát Faust. Másodszor azért kellett az igazgatóhoz mennie, mert ő volt az ájultatásos játék értelmi szerzője. Valahogyan tudomására jutott, hogy ha valaki álltó helyében olyan gyorsan és mélyen veszi a levegőt, mintha futna, és mögötte áll valaki, hátulról átkulcsolva a mellkasát, majd egyszer csak minden erejével magához rántja, úgy, hogy egyik pillanatról a másikra ne kapjon levegőt, akkor elájul; egy felnőtt mondta neki, vagy olvasta volna valahol, talán már a Pokol sugallta? Mindenesetre a módszer működött. Órák közti szünetben próbálta ki, néhány fiú és egy lány részvételével. Jó volt hátul állónak lenni, érezni karjai között a mellkas hullámzását, majd egy tetszőleges pillanatban gátat vetni annak a hullámzásnak, látni, ahogy a fej előrecsuklik, jó a tartását vesztő testet átfogni, tar-
Zoltán Gábor
Faust azt kérdezte magától, hogy valóban csak a legutóbbi idők fejleménye-e nála az ördögödés, nem mutatkoztak-e jelei már régesrég annak, hogy a kárhozat útjára fog lépni? Továbbá, hogy voltak-e, lehettek-e környezetében olyanok, akik fölismerték bűnre hajló természetét, még mielőtt maga tisztába jöhetett volna vele? Faust János nem volt rossz gyerek. Eszébe se jutott, hogy állatokat kínozzon vagy hogy verje a gyöngébbeket. Lehetséges persze, hogy ebben a kezdettől gonoszra hajló lélek óvatosságát kell látni, mert hiszen a normális gyerekséghez igenis hozzátartozik valamicske gonoszkodás, sőt, éppen a természetellenesen rideg és számító léleknek sajátossága, hogy rejtőzködik, alakoskodik. – Így vádolta magát Faust. Az ima rosszul ment neki. Mikor a szájába adott mondatokkal a világ teremtőjéhez kellett fordulnia, képtelen volt elképzelni a teremtőt és a szavakból sodort szálat, mely őhozzá vezet, mindig csak magát figyelte, amint képzel, képzel, de hiába, fordul, fordul, de meggyőződés nélkül, mert attól tart, akihez fohászkodik, nem is arra felé tartózkodik, mint amerre fordul, és persze őt, a gyereket, csakis őt terheli a felelősség, amiért nem érzi a helyes irányt. Viszont tehetett volna valamit a teremtő is, hogy észrevétesse magát. Épp csak ahogy a menedékház ablakába tesznek ki mécsest: ha van biztatás, a legcsüggedtebb éjjeli tévelygő is újult erővel indul az erdő sűrűjén átcsillanó fény felé, és akkor már a gödrök, a ruha- és bőrszakasztó tövisek, az alattomosan keresztbefekvő botlatófák se szeghetik kedvét. – Így védte magát Faust. De ki volt az a kapuügyeletes, aki botrányosan fogadta az igazgatóhelyettes-nőt? Reggel fél nyolckor kellett szolgálatba lépnie alkalmanként két felső tagozatosnak, ügyelniük a kapu rendjére, köszönteniük az iskolába érkező tanárokat. Az igazgatóhelyettes-nő magas volt, erős alkatú, a hangja mély, akár a fatrombitáé. Fatrombita, ki hallott, ki látott már olyat? Faust nem, hallhatta viszont az igazgatóhelyettes-nőt, és bár a fatrombita őt nem tanította, és nem is kerültek soha személyes kapcsolatba, valahányszor a reggeli köszöntésre válaszul annyit mondott a nő, hogy „Jó napot kívánok”, és a terjedelmes tüdőből kiáramló levegő alakot nyert az erős gégében, megzendült az arc és a homlok rejtélyes üregeiben, áradt kifelé a húsos orrlyukakon és ajka-
DISPUTA Macskakő
Faust ítélete
15
DISPUTA Macskakő
tani egyre növekvő súlyát, majd gyöngéden a padlóra fektetni, kifigyelni a lélektől elhagyott arc nyugalmát, de legérdekesebb mégis a vége volt, ahogy az ájulás elmúltával az érzések és az értelem tétován, bizonytalanul visszatértek onnan, ahová ideiglenesen eltávoztak, és ismét birtokba vették az üres arcot. Még jobb volt előre állni, hagyni, hogy a másik hátulról hozzá simuljon, karjait egyelőre lazán, de szorításra készen mellkasa köré zárja, jó volt a maga gerjesztette vad zihálás, jó a hirtelen, erős szorítás, jó a meleg sötétség, mely szétáradt minden részében, de legjobb mégiscsak az volt, ahogy magához tért. Viszszatért a testbe a lélek, és úgy üdvözölte, úgy fogadta be egyik a másikat, akár a szeretők, miután egy időre eltávolodtak egymástól. „Meg is halhattatok volna”, mondta az osztályfőnök, amikor rájuk nyitott, és látta, mit művelnek. „Elég, hogy egy nyelv hátracsússzon, és megvan a baj.” Élettelhalállal játszadozott a leendő professzor, és tulajdonképpen szerencséje volt, megúszta a dolgot. Ha javítóintézetbe kerül, válhatott volna-e belőle fizikus? Különös tekintettel a börtönviselt apjára! De mi más vezette már akkor is azt a gyereket, mint a megismerés és a tudás iránti vágy? – Így védte magát Faust. Amúgy az iskolával sok gondja nem volt. Tanulnia egész az egyetemig nem kellett, legalábbis abban az értelemben nem, hogy otthon küszködjék a megérteni- és megjegyeznivalókkal. Általában amit a tanár előadott, azt elsőre fölfogta, és ha kérdezték,
16
el tudta mondani a saját szavaival. A tankönyvekben ha előbbre járt, mint az osztály, az se stréberségből volt, hanem mert fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogyan is van tovább. Még a magatartása se volt rossz – leszámítva az olyan ritka és megmagyarázhatatlan eseteket, mint az imént fölidézettek –, mikor nyugton kellett maradnia, nyugton maradt, mikor vigyázzba kellett állnia, vigyázzba állt, mikor kérdezték, válaszolt. Példásnak ezt a magatartást nem minősítették a pedagógusok, csak jónak. Azoknak írtak be példást a bizonyítványukba, akiken látni lehetett az igyekezetet, márpedig Faust esetében nemcsak az igyekezet nem látszott, hanem sokszor ő maga se. Erőkifejtés nélkül teljesített, számára az iskola nem jelentett akadályt. Láthatta pedig, hogy némelyik társa mennyit kínlódik, és később, mikor olvasott pszichológiai tárgyú könyveket, tudatosult benne, hogy az iskola úgy, ahogy van, a gyerek lelke ellenében hat. Már akkor embertelen lett volna a lelke, ördögi? – Így vádolta magát Faust. Ha rajta múlik, nyomban elnyeli a Pokol. Ha saját ítéletén múlik, már gyerekkorában elnyeli. Mikor a hittanórákon, ahová félig-meddig titokban járt, a Mennyországot és a Poklot ismertették előtte, valamiért úgy érezte, az ő helye ott lesz a kárhozott lelkek között. Vagy, szerencsés esetben, Tisztítótűz.
(Torok Sándor kompozícióihoz) Csak tudnám, miféle rugók és fogaskerekek, láthatatlan, finom gyémántműszerek pattintják ki a rügyeket, miféle törvény szül éneket, s hogy van-e párja az égben feketerigónak, van-e mása a rétnek, bokorban a szélnek, harmatcseppnek angyalok szemében, ha félnek…
Vitéz Ferenc
MODULÁCIÓK
Csak tudnám, miféle ősi szerkezet zavarta össze a nyelveket, s milyen gigászi óraműre jár az ősz, miért előzi őt a nyár, s honnan tanulták a fák az évgyűrűt, miféle krónikát jegyeznek, íme hogy megszámláltatott az életük… Csak tudnám, miféle titkos hajszálgyökerek tartják össze a rögöket, mag milyen ízét érzi a földnek s temetőben az ásó élén keserű-e a fény; ó, bárcsak tudnám, hogy hány csavar, szög, fűrész, kalapács, lemez és mester kell majd a csodához, ha egyszer nőne valami gyöngytövis egy szürke bokron az életemből…
(Halott katica) A száradt füvet kövek közébe gyúrta. Ami megmaradt, kisfiús talány: Halott katica királylány haján.
DISPUTA Macskakő
A szél egy mesét rajzolt a parti útra.
17
Bálint Péter DISPUTA Macskakő
Tarvágás*
18
A szomszédom, Zavadszky, ma hajlandó volt levágni a derékig érő gazt. Mintha fogságból szabadultunk volna: végre járnikelni lehetett a kertben. Korábban hiába is könyörögtem neki hetekig, az allergiára hivatkozva, meg a szúnyogok szaporodására, egyszerűen nem állt kötélnek. A bor kívánatosabb volt számára, mint a munka vagy a mellékes kereslet, s ezzel a mentalitással nem volt egyedül. Most, hogy visszahozta a néhány hete elcsapott élettársát, a reggeli esőzés múltával rögtön nekiveselkedett a harmatos gaznak: gondolom, kellett a pénz a másnapi ebédhez. Bámulatos, hogy a helybeliek többsége mily’ kevés pénzből képes megélni, mennyire nem törődik azzal, hogy mit hoz a holnap. Számukra bármilyen fordulatot ígérnek a politikusok, mindig a rövidebbet húzzák – így vélekednek erről egymás között. Persze nem éppen népszerű gondolat az elesettekkel szembeni érdektelenséget hangoztatni, még ha magukban sokan gondolkoznak is ekképp, mégis van abban a vélekedésben szemernyi igazság, hogy nem tesznek meg mindent fölemelkedésükért. Ha a keveset kell beosztani, döbben rá az ember a dolgok talmi értékére, s arra, hogy cseppet sem je*
Részlet a szerző Tarvágás című regényéből
lent gondot mellőzni olyasfajta szenvedélyeket, melyek kielégítéséért annyi erőfeszítést tettünk korábban. Meglehet, azért vagyok bátor ilyesféle kijelentést tenni, mert nem én kényszerülök a lemondásra. Mások kárára hozni erkölcsi ítéletet kevésbé fájdalmas, mint a magunkéra. Kőfaragó volt egykoron a beszédhibás ember, majd évtizedig járta az erdőt a favágókkal, de ízületi betegségei miatt leszázalékolták; mostanság többnyire fűnyírással, s ha a szükség úgy hozza, egy-két napi sírkőfaragással keresi meg a kenyérrevalót. Nem sokat bajlódik az étkezéssel, erről kutyái többet tudnának mondani. Néha öszszeüt valamit, többnyire egytálételt vagy az édesanyja főztjét eszi. Jóravaló léleknek ismertem meg a nyurga férfit, egyedüli hibájaként azt róhatom föl neki, hogy képtelen ellenállni a bornak, pedig intőjel lehetne a számára, hogy barátai s a vele egyívásúak közül sokan, talán túlságosan is sokan, kint fekszenek már a temetőben. Ráadásul ő ásta a sírjukat, hiszen a kőfaragó mester egyben a temetkezési vállalkozó is! Édesanyjának ugyan évente tizennégytizenöt hektoliter bora van, csakhogy a ki-
ital vitte el, most meg ez a legkisebb következik. A többi egy sem iszik. Ez is áldott jó ember volt, amíg rendszeresen dolgozott. Hítták mindenüvé, imádták a kenyéradó gazdái, de mióta leszázalékolták, nem becsüli meg őket. Azért szavazok a szocialistákra is most, hátha megint mindenkinek vóna munkája, mert régiben volt mindenkinek. Most meg csak isznak a népek! Igaz, ez nekem jó, fogy a bor is, a pálinka is, de tiszta szívemből sajnálom szegény asszonyokat. Lemondanék arról a kis pénzről a békesség kedvéért, ha tudnám, hogy nem másnál isszák meg. Higgye el, nekem sem könnyű, el kell tartsam ezt a szerencsétlent, meg magamat, nem is tudom, mi lesz vele nélkülem, ha elmegyek”. Kezével a kendője alá túrva igazította meg ősz haját, s botjára támaszkodva elindult hazafelé, alig öt házzal lejjebb lakik kutyájával. Kosarában lehullott gyümölcsöt vitt a műanyag hordóba; én is gyűjtöm neki a lepergett szilvát, egy kevés pálinka fejében. Napjában többször is eljön a fiát ellenőrizni, hogy dolgozik-e vagy éppen iszik a cimborákkal, s ha rajtakapja, leteremti a sárga földig mindegyiket. Sem Istent, sem embert nem ismerve káromkodik, de oly hangosan rikácsolva, hogy megszeppennek az italosok, akiket, előfordult, hogy valamelyik kocsmából parancsolt ki és vert hazáig botjával, a falu nem kevés mulatságára. Némelyik apa nem tud ilyen szigorú lenni tékozló fiával, mint az idős Zavadszky néni az ivásra minden alkalmat megtaláló meglett emberrel. Valamelyik nap, későn délután kereste Zavadszkyt az ivócimborája, akivel rendszerint együtt isszák le magukat a sárga földig. Zörgette az ajtót, szólongatta is a komáját, akiről azt gyanította, alszik a szobában, s hogy a láncra vert kutyának játszani támadt kedve vele, ezen szavakkal hárította el közeledését: „Nincs jó kedvem, hidd el, nincs jó kedvem! Nincs jó kedvem, hidd el, nincs jó kedvem!”. Ebben a refrénszerű szabadkozásban, nem is az elutasítás már-már primitív zeneisége hökkentett meg, hanem annak a jelzése, hogy „szomorú részegnek” tudta magát, s mintegy férfias munkának tartotta a búfelejtő lerészegedést. Semmi szánandóbbat nem tudok elképzelni a szomorú részegnél, aki sajnáltatja magát, és akinek naponta meg kell küzdenie valamennyi alkohollal, hogy ne érezze méltóság nélküli, már-már vegetatív létének valóságos szégyenét. Kíváncsian követtem a mindig gumicsizmában járó, smicisapkáját szemébe húzó, fakó kék szemű, örökké szőrös férfinak a sorsát. Feltűnt, hogy cseppet
DISPUTA Macskakő
lencvenedik életévéhez közelítő mámi nem adja oda neki a pincekulcsot, úgyhogy más gazdákhoz jár inni szörnyűséges „jampi bort”. Értetlenkedésemet látva, idős kádár barátom világosított föl, hogy régóta szokás Tokaj hegyalján az egyszer leszűrt seprőt újra felvizezni, ekként készítve a zavaros, kétes ízű „jampi bort”, amelyik oly sok helybeli férfi haláláért felelős. „Én azzal itatnám meg az egészet, aki készíti. Bizony mondom, elhiheted, hogy nem csinálna többet ilyen moslékot” – hallgattam dühös kifakadását, s egyet is értek vele, hiszen a „csinált” vagy a kénezett bortól azonnal fájni kezd a fejem. Egy hétig sem tartott az idill az új aszszonnyal, mivelhogy Zavadszky szomszédom újfent inni kezdett: méghozzá eszeveszett módon. Hajnalban elment ugyan dolgozni valakihez, vagy a szőlőbe, biciklijén tolta fűnyíróját vagy kapáját, ám délben már magában motyogva tért haza. „Nem ér ez az élet egy fabatkát sem. De bolond mégsem vagyok felakasztani magam. Majd a makkosban megnyugszom végleg” – dünnyögte, mintha valaki számon kérte volna rajta italozását. Alkalmi élettársa, egy ragyásképű, szikár nő (aki olykor hajlandóságot mutatott kitakarítani a házat, kimosni a ruhákat és főzni valami olcsó ételt is, mire hazajött Zavadszky), megszeppenve húzódott a tornácról a konyhába, hogy ne kelljen perelnie a részeggel. Mivel haragját és alpári számonkérését sehogyan sem kerülhette el, s a civakodás alatt végig attól rettegett, hogy alaposan helyben hagyja a társa, alig várta, hogy álomra szenderüljön, s összekészített motyójával a hóna alatt kereket oldhasson. „Nézze meg tanár úr, nyolcvanhét évesen én járok kapálni és gyomlálni a fiam kertjébe. Ha nem vetettem volna egy kis kolompért, babot, meg kukoricát, az idén semmije sem volna a földben. Minden évben megterem, ami nagyon szükséges neki, s hát nem kell a boltba mennie. Most mondja meg, minek az a fertelmes ital, még ha csak egy-két pohárkával innának az emberek, megérteném, de nem, vedelnek, mint az állat. Higgye el, majdnem ötven éve van bögrecsárdám, csak a fináncok meg ne hallják, de ha meghallják is, mit tehetnek egy magamfajta vénséggel, mégsem ittam egyetlen kortyot sem soha. Pedig lenne mit, teli van a pincénk. Felneveltem öt gyermeket, tisztességben, becsületben, sosem loptam…(az orrát és szemét dörzsölgeti markában összegyűrt vászon zsebkendőjével). Eltemettem a férjemet, az Isten nyugosztalja, a legidősebb fiamat, mindkettőt az
19
DISPUTA Macskakő 20
sem igyekszik palástolni dologtalan életvitelét, igaz, sosem láttam olyan állapotban, hogy képes lett volna elmerengeni végzetén. Amolyan kullancsfajtának tűnt, aki addig-addig járt valakinek a nyakára, amíg meg nem hívta egy-két pohár itókára. Gyakorta ösztökélte is a kiszemeltet, ha megfeledkezett róla: „tán sajnálsz egy pohárkával a cimborádtól? Mégpedig meghívhatnál a sarkiba”. Önpusztító szándékában az sem befolyásolta, hogy tisztában volt italozása következményével. Gyomorbetegek voltak szinte mindannyian, néhányukat már többször is műtötték. Ennek ellenére a gyógyszert is borral vették be. Lassan odáig sülylyedt, hogy a legegyszerűbb munkával sem tudtam megbízni, a szükség ellenére sem (noha korábban kerítést festett, tüzelőnek való fát vágott, gödröt ásott az elültetendő gyümölcsfáknak). Nem egyszer a falu határában álló diófák némelyikét vágta ki vagy a szomszédok krumpliját szedte föl éjszaka, hogy családja megélhetéséhez hozzájáruljon, és az asszony se pereljen vele. A halált megváltásként várta részegeskedésére. Abban a hiszemben élt, hogy gyorspostával érkezik. Zavadszky sokkal durvábban bánt saját kutyájával, mint félnótás ivócimborája. Ha estére szerencsésen hazatámolygott (néha ugyanis az árokparton szunyókált), belerúgott a lábához dörgölőző hűséges ebbe, majd valamiféle torz fejhangon ráordított: „Nem hallgatsz el, a büdös kurva anyádat! Szétvágom a fejed, te dög, ha nem takarodsz a helyedre! Mit mondtam, hogy rohadjál meg! Mit mondtam, az anyád istenét!”. Kedvem lett volna átszólni neki: „inkább enni adj a kutyádnak!”. Láttam néha józannak is Zavadszkyt, ilyenkor játékosan incselkedett a kutyával, bolházta és vakarta a hátát, maradékot hozott neki. A korcs bizonyult egyedüli hűséges társának, aki képes volt elviselni durvaságát, noha utálta a részeg emberek szagát, meg is ugatta a kerítés előtt ittasan bóklászókat. Olybá tűnt nekem, hogy több őszinte érzés szorult ebbe a kutyába, mint sok emberbe, képes volt kimutatni feltétlen szeretetét, miként haragját is, távol állt tőle a képmutatás. Igazán jót mulattam magamban, amikor a helybeliek szapulták előttem egymást, s olyasmi bűnt olvastak a másik fejére, ami sokkal inkább illett az övékre, vagy olyan tettek elkövetésével vádoltak meg valakit, amelyet maguk követtek el. Hogy nem csupán az utóbbi évtizedben harapódzott el a mértéktelen pálinkaivás, a nem egészen megbízható borok fogyasz-
tása, arról a számos debil és szellemi fogyatékos felnőtt jelenléte árulkodott. Több udvarban is láttam magányosan ténfergő, hasznavehetetlen embert, aki a család valamiféle titkolt bűnére vagy hanyagságára emlékeztet. Harmadik szomszédomban élő Palika egyvégtében azzal ostromol, ha meglát, hogy hoztam-e neki levelet, vagy pedig legyek szíves feladni az általa írottat. Úgyhogy jómagam, a postás és a szomszédok is odaadtuk neki a már elolvasott leveleinket vagy a felesleges értesítőnket, amitől látható öröm öntötte el, mivelhogy ő is fontosnak hihette magát. Olvasni persze nem tudott. Igazolódni láttam hát az egyik irodalmár elméletét, mely szerint levelet várni: ünnep, olyan, mint a karácsonyi csodavárás. Eltűnődöm, mily’ kevés elegendő e jámbor léleknek a boldogsághoz. Vele ellentétben mi űzzük-hajszoljuk az élményeket, a talmi értékeket, melyekből minél többet birtokolunk, annál magányosabbnak és szegényebbnek hisszük magunkat. A képzeletemben megjelenő, ott megtelepedő élmények és vágyak olykor káros irányba terelik tetteimet; tudom, ha meg tudom regulázni ezen zsigeri, néha alantas és őselemi vágyaimat, s nem hagyatkozom a képzeletem csalóka játékára, hanem az elmémre bízom magam, egészen békésen kijövök magammal. A falusi magány és befelé fordulás olyasfajta csöndet, lelki békességet teremt képzeletemben, mint amelyik rárímel a falunak a tályi völgyi részén jellemzőre. Persze meglehet, az embernek másutt, egy nagyvárosban kell élnie ahhoz, hogy mindezt észrevegye, értéknek tekintse és vágyjon rá. Az itt élők közül ugyanis csak az idősebbek éreznek hasonlóan, mert nekik nem kell már a megélhetésről, a szükségletekről és jövőről gondolkozniuk: megelégszenek azzal, amit megszereztek, a divat és fennhéjázás kevésbé irányítja tetteiket. Ülök az almafa alatti padon, s a szemközti hegyeket nézem. A hegyoldalt borító erdő közepén éktelenkedő tarvágás rongált létezésünkkel szembesít. Nem a feltűnő hiány, még csak nem is az elképesztő látvány szegi kedvemet, hanem az a közömbösség keserít el, amelyik a kivágott fák pótlásáról, az új csemeték telepítéséről tudomást sem óhajt venni, pedig törvény írja elő. A gátlástalanul nyerészkedők, a környezetünket önös érdekből pusztítók saját törvénye fölülírja évezredes együttélésünk szabályait, s ezért senki sem merészeli számon kérni őket. Gyanítom, a tarvágás évek múltán is ékes példája lesz létrongálásunk-
és természeti csapásokkal megfélemlített ember ugyanis nem tiltakozik sem az állatok kiirtása, sem rejtekhelyük megsemmisítése ellen. A károkozással szembeni közönyösség persze legalább olyan veszélyeket rejt magában, mint a tudatlanság. Valamelyik nap panaszt emeltem a polgármesternél amiatt, hogy a szemétszállítók barbár módon törték derékban ketté a fiatal lilaakácfákat, mondván, hogy a kukásautó nem fér el az útra behajló, karnyi vastag ágaktól. S nemhogy egyetértésre találtam volna, cinikus válasszal kellett beérnem: „majd megvizsgáljuk a panaszát”, a másik ügyintéző pedig azzal igyekezett csillapítani felindulásomat: „a fiatal lilaakác kiheveri, tavasszal újra kihajt majd”. A szőlőlugasok felé vezető úton, a legeslegutolsó házban lakik a mezőőr. Inkább omlatag viskónak lehetne mondani otthonát, sem mint biztonságosan lakható háznak. Nemcsak az ólak omlottak össze, de a nyári konyhánál alig valamivel nagyobb ház hátsó fele is bedőlt az idők során. Haragosaik szerint szellőztetni akarták az elviselhetetlen dohszagot. A többi házzal ellentétben, a mezőőrét vályogtéglából emelték valamikor; az eső szétáztatta imitt-amott, s a tetőt is csak az Isten kegyelme tartja a helyén. Novotni apó (csak így hívják a helybeliek, noha az ötvenedik évet sem érte még meg), kacsázó járásának, szedettvedett gúnyáinak, zsíros kalapja alól is kivillanó ősz hajának köszönheti gúnynevét. Messziről hallani lehet jöttét, mert saját maga faragta mogyorófa botjával kopog az aszfalton, olykor egy-egy kerítés léceit veregeti vele, s ordenáré módon káromkodik, ha bárkivel is találkozik, vagy ha az őt csúfoló gyermekeket kergeti bőszen. Egész nap a hegyoldalban lévő szőlősöket és erdőket járja, jobbára csak napnyugtakor tér haza; családjának így is elég azt a fél órát átvészelni, amíg álomra hajtja borgőzös fejét. Cseppet sem hiányolták, ha a Szokolyán lévő valamelyik vaddisznólesben vagy egy elhagyatott borházban töltötte az éjszakát, mert nem akaródzott kilométereket gyalogolnia. Ritkán esett meg vele, hogy józan lett volna, ami nem is olyan feltűnő jelenség errefelé; szája szögletében csüngött elmaradhatatlan bagója, filléres ukrán dohány, melyet a határon csempésztek be élelmes futárok, akik benzinnel és vodkával is kereskedtek. Novotni apó örökké haragban-perben állt a világgal, de legfőképpen a vele ellenkezni nem rest, iránta semmiféle tiszteletet nem mutató családjával. Ha otthon felbőszítették, ami gyakor-
DISPUTA Macskakő
nak, s mivel semmiféle büntetés nem követte e galád tettet, mások is követik az erdőt irtók bátorságát. Még mindig érzem a lábamban az előző napi gombászás fáradalmait. Idős kádár barátommal jártuk be a Kalcináló üzem alatti ligetet, mintegy három óra hosszat bóklásztunk az erdőben, egyik dombnak föl, a másikról le egy patak vagy árok mentén, hogy a martot is átvizsgáljuk, mert ott terem a legtöbb tinórú. Amíg a völgyben fekvő házunk udvaráról vagy a falut átszelő aszfaltútról látja az ember a közeli hegyeket, szerfelett kívánatosnak tűnik számára behatolni az erdő sűrűjébe. Amint viszont egyre beljebb jut, s a rothadó avarban gázol, állandóan kerülgetve az időjárás viszontagságai miatt elkorhadt s kidőlt fákat, lyukas belsejű tönköket, akaratlanul is recsegtetve talpa alatt az elszáradt gallyakat, hogy a tucatnyi ehető gomba valamelyikére rátaláljon, a félsz is fészket rak a lelkében. Ilyen világot élünk –; a televízióban látott horrorfilmek: az emberre támadó „gyilkos” állatokról, az áthatolhatatlan erdőben rejtező megannyi titokzatos lényről, az elvadult emberek nemtelen támadásáról olyan rettegést, szorongást kelt bennünk, mintha valós veszély leselkedne ránk. Noha tudjuk jól, hogy a gallyak reccsenése, a társsal való mégoly csöndes szóváltás is és az enyhe szellőben terjengő szagunk mind-mind elriasztja a vadakat, mégis ott motoszkál tudatunkban a gondolat: mi van, ha mégis megtámad bennünket, mondjuk egy vaddisznó. Ennek a lehetősége nem kizárt, de nem is túl sok. Leginkább az fordulhat elő az erdőjáróval, mint ami velünk is megesett, amikor hitvesemmel bóklásztunk a simai Csonkásban, hogy a lábunk előtt csúszott el egy méretes sikló, amitől ugyancsak megrémült a nejem, s attól fogva nem is merészkedett távolabb tőlem. Lehetett volna egy vipera is, de félszeg lévén, inkább elkerüli az embert, mintsem támadjon. A félelmet a mélységes, talán a teremtés utáni csönd, az erdei madarak szorgoskodásával együtt járó hangok, az avar és friss gomba szaga oszlatják el, s néhány órányi bakalászás után, a Zemplén feltárja rejtelmeit. Azt hiszem, létezésünk rongáltságáról a természettel szemben táplált félelmeink és borzongásaink nagyságából következtethetünk, no és persze abból, ahogyan tiszteljük. A páni félelmet kiváltó „mesterséges mítoszok”, melyekkel oly hatásosan riogatnak bennünket, csakis a környezetet gátlástalanul pusztító egyéneknek, szövetségeknek az érdekeit szolgálják: a vadakkal
21
DISPUTA Macskakő 22
ta megesett, megígérte az övéinek, hogy habozás nélkül kiirtja őket, a fenyegetést persze már egyikük sem vette komolyan, s ez némiképp sértette Novotni apó büszkeségét, aminek hangot is adott. „Elvágom a gigátokat, akár a libának. Tolvaj banda! Loptatok, csaltatok, kurválkodtatok éppen eleget. Hogy a fészkes fene egyen meg benneteket!” Novotni apó és családja ékes példája volt a Zola-féle biológiai determinizmusnak. Nagyobbik lánya, húsz év körüli szőke fruska, ki-kijárt a sárospataki országút mellé, hogy nyeszlett testét felkínálja a kamionsofőröknek, akik olykor cudarul helyben hagyták, s még a fizetségről is megfeledkeztek. Mégsem hagyott föl mesterségével, mert akadt tisztességes kliense is, a szomszédos falvakból néhányan rendszeresen viszszajártak hozzá. Az anyja úgy tett, mintha mit sem tudna gyakori eltűnésének valódi okáról, s azt sem kérdezte, miből vett ezt vagy azt, amire szükség volt, csak ráförmedt olykor: „Hol csámborogtál már megint, te, te büdös ringyó? A konyhában kihűlt a tűzhely, a rőzsét nem vágtad fel, a tyúkok a szomszéd kertjében kapirgálnak, agyon ütlek, ha elkóricál valamelyik. Biztosan a Feleki kölyök után caplattál megint, te riherongy. Viszket a lyukad, majd ad neked az apád, meglásd!”. A rossz nyelvek szerint irigykedett a lányára, részben a vonzó alkata és a feltételezett nemi örömök miatt; részben lányának azt a jogát szerette volna a magáénak tudni, hogy bármikor szabadon otthagyhatja mindannyiukat, s kiléphet a Novotni teremtette pokolból. Az anya tagadta a vádakat, de minél inkább hangoztatta az ellenkezőjét, annál gyanúsabbá vált a helybeliek szemében, akik nem szűntek meg köszörülni nyelvüket az aszott nőn, merthiszen híre járta telhetetlen vágyainak, melyeket az öreg Novotni figyelmen kívül hagyott. Magam sem tudtam eldönteni, vajon nem cserélne-e olykor csak egy-két órára is a lányával; szemében olyasfajta tűz és gyilkolási ösztön lappangott, akár egy kéjgyilkoséban. A fia, afféle naplopó legény volt, talán ha öt osztályt elvégzett a nyolc esztendő alatt; örökösen a bacsóval vagy a többi hozzá hasonló suhanccal lógott a hegyekben, a szőlőkben. Alig lehetett a szavát venni, rosszul artikulálta még azt a kevés szót is, amit tudott; olyan szűkszavú volt, mint akit nem tanítottak meg beszélni, ellenben jámbornak aligha lehetett volna mondani. Gyerekként parittyával lődözték a szomszédok ablaküvegeit vagy a tornácon szunyókáló macskáit; megzargatták a
domboldalon legelésző gulyát; elemeltek egy-egy üveg bort, mely a kertkapu előtti hordón állt, jelezvén, hogy a gazdánál termelői bor kapható. Legénykorukban napestig kerékpárt javítottak, a mosógép motorját berhelték, hátha dongót tudnának varázsolni a rozsdás kétkerekűből; a kapu előtt cigarettázva egymásnak lódítottak csínytevéseikről, s hogy bátorságukat igazolják, olykor csak úgy heccből betörtek a hétvégi házakba, mígnem az egyik alkalommal rajtavesztettek, s egy időre bezárták, őt is, meg a társait is. Amikor kiszabadult, alkalmi munkával keresett valamennyi pénzt, ha máshonnan nem szerezhetett, hát nővérét lopta meg, aki farkasszukaként harcolt vele, s öccsének képén hagyta körmének nyomait. Novotni apó legkisebbik lánya, akár a mesebeli harmadik gyerek, mintha csak kakukktojásként keveredett volna ebbe a fészekbe, elütött valamennyiüktől. Anyja, noha pokróc természetű volt, foggal-körömmel védelmezte a rókalelkű testvéreivel és goromba apjával szemben a „kicsit”. Ha olykor le is teremtette a sárga földig, rögtön mocskos szoknyájához vonta és hevesen simogatta ártatlan arcát, csókolgatta magas homlokát. „Az Isten, ha van, ezért az egyetlenért megbocsát nekem, ezért a kis jámbor lélekért. Hej, a többi pokolfajzat, mind elkárhozik, az állatként ordítozó Novotnival együtt” – sóhajtozott foghíjas anyja a komámasszonyok előtt. A lányka kitűnő tanuló volt, fegyelmezett és páratlan memóriával megáldott lény, akit a plébános segítségével az egri katolikus lánygimnáziumba vettek föl. Bentlakó volt; nyáron sem igen hozták haza, részben senkinek sem hiányzott igazán sem az ártatlan lénye, sem pedig az, hogy bűneire emlékeztesse; részben az anyja nem óhajtotta kitenni a részeges Novotni gaztetteinek. A nagyobbik Novotni-lány a fertőben is némi emberséget mutatott húga iránt, s időnként küldött neki egy kevés pénzt, mivel nem sejthette mit kap meg, s miben szenved hiányt. „Ő, egy valódi angyal a disznóólban! Ezer százalék, hogy apáca lesz belőle, irgalmas nővér, olyan Teréz-fajta” – mondta róla idős kádár barátom, aki kálvinista létére tisztelte az önfeláldozó életvitelt folytató nővéreket. „Hé, Novotni! Te vén gazember, úgy hírlik, hogy téged alkalmazott madárijesztőnek a szőlősében Feleki! Igaz ez?” – „Az öreganyját alkalmazta, aki még a patakban mosta a pucér seggét!” – „Hát azt hallottad-e jóember, hogy a lányodat látták a szegi úton. A kőkeresztnél hágta egy tag-
Novotni apóéktól nem messze, talán háromnégy portával odébb magasodott a Felekiház, az egyik legnagyobb borospincével rendelkező borász kétszintes lakhelye. Az egészet terméskőből építették, s még a boltíveket is vöröses-barna mádi kőből rakták; a második szintre lépcsősor vezetett föl, kovácsoltvas korlát védte a vizitálókat. Alul volt a borház és a palackozó, s a telek alatt pedig a több ágon futó pincerendszer húzódott, melyben külön járatban tárolta az öreg és fiatal, a száraz és édes borokat, az egyik beugróban pedig a törkölypálinkát. Hivalkodónak is tartották néhányan azt a sok-sok felesleges díszt, oszlopot, tornyot, melyeket csak úgy hozzátoldottak a házhoz, nem is beszélve arról az óriási faszerkezetű sátorról, mely alatt az autói állottak. Az évek során egyre-másra vásárolta fel az öregektől a szőlőiket, hogy maga telepítse újra a birtokot, elsősorban is sárga muskotállyal, melyből nem túl sok van ezen a vidéken. A környékbeli falvakból toborozta
az idénymunkásokat, mivel nem szeretett könyörögni a helybelieknek, hogy ugyan menjenek már kacsolni, kapálni, metszeni, permetezni vagy szüretelni. Reggelente maga hozta, késő délután pedig vitte haza saját kis buszával az embereket, akiket alaposan megdolgoztatott a napszámért. Ott haladt közöttük, ha kellett, máskor pedig, ha egyéb elfoglaltsága akadt, mondjuk, eladni vitte a borát Pestre vagy a környékbeli nagyvárosokba, fiát állította a maga helyére. Tőle kevésbé tartottak a napszámosok, nem volt olyan határozott és erős egyéniség, mint az apja, pereskedni sem szeretett az emberekkel, inkább rájuk hagyta a munkát. Az idősebb Felekinek talán az is volt a legnagyobb bánata, hogy tudta: hiába gyarapítja a birtokot, bővíti a pincét, növeli a vevőkörét, végül, ha eljön az idő, nem lesz kire bízza az örökséget. Mivel az idősebb és fiatalabb nemzedék egy háztartásban éltek, naponta látta, miként őrlődik a fia kikapós természetű és fertelmes szájú felesége mellett, aki senki előtt sem rejtette véka alá véleményét a pipogya férjéről. Annak ellenére sem, hogy neki köszönhetően vált „nagysága” belőle, az irigykedő falusiak szemében, s többre tartották nála a halk szavú, kicsit félszeg férfit. Tolcsváról hozta nejét a Feleki-fiú; az egyik borász barátjuk kommendálta az apának, mint szorgos, beosztó és tisztességes teremtést, akinek az apja is jóravaló ember hírében állt, s a szőlőművelés sem állt messze tőle. Tíz éve is házasok voltak már, amikor a szomszédok arról kezdtek pusmogni, hogy az egyik borkereskedővel szokott együtt henteregni, ha egyedül maradtak a nagy házban, s nem ritkán valamelyik szomszéd faluba is áthajtott az asszonyka, csakhogy szükségét csillapítsa szeretőjével. A Feleki-fiút nem izgatta a hitveséről hallott zaftos pletykák sokasága; egyébként is undorodott neje erőszakosságától és állandó szemrehányásaitól, melyek hol férfiasságát becsmérelték, hol élhetetlenségét pécézték ki. Nem tudott megfelelni hitvese szeszélyeinek, melyek megoldhatatlan feladatok elé állították; egy idő óta pedig már unta is igaztalan feddéseit. „Az egyik fülemen be, a másikon ki” – mondogatta komáinak sörözés közben, s hagyta elidegenedni magától az idegenségét levetkezni amúgy sem tudó tolcsvai nőt. Ha az apja nem volt otthon, fogta magát és kiautózott az országútra a Novotni-lányhoz, hogy együtt háljon vele a búzatáblában, nyeszlett testét, bimbózó mellét cirógassa kedvére, vagy hogy egy távolabbi panzió sötét szobájában úgy ölelje, ahogy felesé-
DISPUTA Macskakő
baszakadt liszkai legény maroknyi aprópénzért!” – „A te nejedet meg a zöldséges csöcsörészte a raktárban a minap két görögdinnyéért” –, replikázott Novotni apó, s faragott botját fenyegetően rázta az incselkedő favágó felé, a szája szögletében elmaradhatatlan cigarettavéget pedig a földhöz vágta. A favágó ósdi és fülsiketítőn zakatoló fűrészgépével járja a falut, hogy összevágja a téli tüzelőt, s az öregeknek némi fizetség fejében még be is hordja a kuglikat a fészerbe. Kopott kék munkásnadrág lóg rajta, madzaggal van megkötve a derekánál, nehogy leessen róla, a skótkockás flanelinget még én adtam neki, a kialkudott bérét megtoldva. Szegről-végre rokonok voltak a mezőőrrel, a két feleség halottak napján ugyanannál a sírkőnél gyújtott mécsest, a dédszülőkre emlékezve. De, amióta egy alkalommal Novotni bevádolta a hegyközségi elöljáróságon a favágót, hogy rendszeresen lopja a fát, nemigen állhatták egymást. A favágó szinte leste az alkalmat, hogy borsot törjön a mezőőr orra alá, legtöbbször a lányával heccelte haragosát, úton s útfélen terjesztette a „cemende Novotni-lány” ügyes-bajos dolgait, megtoldva a saját képzeletében fogant disznóságokkal. „Egyszer még elvágom a torkodat, meglásd, csak találkozzunk az erdőben!” – fenyegette meg Novotni apó a favágót, aki, ha feltűnően izmos nem is, de azért eléggé inas és hórihorgas ember volt ahhoz, hogy ne ijedjen meg a saját árnyékától.
23
DISPUTA Macskakő
ge sohasem engedte volna, esetleg „perverz disznónak” is titulálta volna számára is meglepő kéréséért. Olykor pénzt adott a lánynak, máskor egy olcsó bizsuval fizette ki szolgálatait, de az is megesett, hogy egy-egy tyúkot, rúd kolbászt rejtő szatyrot hagyott ott neki. Noha megvetette a vézna lányt, elsősorban is azért, hogy mindenkivel képes összefeküdni, mégis ragaszkodott hozzá, s ha nem találta a szokott helyén, másnap sértődött hangon, magas lóról beszélt vele. Önző volt a lánnyal szemben, és telhetetlen is, ám a Novotni-lány sohasem ellenkezett akaratával: ösztönösen felkínálta a testét, akár egyik állat a szükségtől feltüzelt másiknak. Bármilyen fizetséget elfogadott „szeretőjétől”, ha megveri vagy pénz nélkül elkergeti, azért sem szólt volna, neki ezt is megbocsátotta volna egyetlen zokszó nélkül is. Magában ugyanis „szeretőjének” hívta a Feleki-fiút, amiért még tulajdon anyja is szemközt nevette: „te, te ostoba liba, hát kellesz is neki, te szutykos cemende, a farod kell neki, hogy örömét lelje benne”. A Novotni-lány lemondott a család javára az út menti keresetéről. Egyedül a kedvesétől kapott filléres ékszereket, a falusi piacon vett parfümöket, a gazdag Feleki-hitves által rég levetett ruhákat dugta el a padláson az egyik ládikában. Esténként, ha a többiek elaludtak, a létrán felmászott a sötét padlástérbe, gyertyát gyújtott, és magára öltötte kincseit, a pókhálós tükör előtt modellként illegette magát. Ilyenkor a Feleki-fiú kedvesének képzelte magát: ha csak egy fertály órára is, s nem zavarta, hogy szutykos a lába, büdös a szakadozott inge, s a foga is sárga, akárha bagót rágna. Az idősebb Feleki, fösvényebb és praktikusabb is volt annál, semhogy fia esetleges válásával pénzhez juttassa kikapós
24
menyét, aki nem sokat hozott a házhoz, viszont annál többet vitt volna el. Megunva a falusiak pletykálkodását, előbb alaposan eltángálta a kikapós menyét, s a tőle rendszeresen bort vásárló kereskedőt is kitiltotta a házból, de hogy a légyottoknak nem tudott véget vetni, stratégiát változtatott. Úgy tett, mint aki megtalálta a szót és megbékélt a menyével, mindenkinek dicsérte szorgalmáért, tisztaságáért, rendszeretetéért, nem is akadt senki, aki követ vetni mert volna a borásszal. Várták a fejleményeket. A titkokban járatosak szerint, valójában nem történt más, minthogy az erélytelen fia helyett ölelte a fiatal asszonyt, aki nem tiltakozott, inkább ördögi ügyességgel fonta köré hálóját, s zsarolta a vele való üzekedésben kedvét lelő apósát. A rossz nyelvek azt is állították, hogy az öreg Feleki, saját maga az apja tulajdon unokájának, s egész vagyonát a váratlan jövevényre íratta, mert nem bízott méla fiában. „Hihető, vagy sem? Láttam már karón varnyút, de varnyún is karót!” – kommentálta a szóbeszédet idős kádár barátom. Ő persze azt is állította, hogy olykor a favágó is meglátogatta a Novotni-lányt, s leshelyéről előmerészkedve, addig szorongatta a kliensre váró, megszeppent kis szukát, addig zsarolta, hogy rendőrkézre adja, míg maga alá nem gyűrte, s hamarjában nem végzett vele. „Talán saját ütődött gyermeke miatt is akart bosszút állni azon a lányon, hátha egy olyan félnótás fattyút hozna a világra, mint amilyet ő nemzett az asszonyának”. A Novotni-lány a környékbeliekről és az újdonsült háztulajdonosokról is kerek történetet tudott volna mesélni, kinekkinek ismerte boldogtalansága históriáját. S ez mesemondóvá vagy látó asszonnyá tehette volna.
A sorrendről Ha valaki reklámozni szeretné tevékenységét vagy portékáját, hosszú útnak néz elébe. Először is: az egy négyzetméternél nagyobb hirdetőberendezések vagy reklámok építési engedélyhez kötöttek. Az elképzeléseket a városfejlesztési bizottságnak kell jóváhagynia, amely ezekben az esetekben közterületi zsűriként működik. A bizottsághoz ugyanakkor a főépítészi csoport terjeszti elő a javaslatokat, s az üléseken részt vesz a főépítész is. „Mindezeken túl szükséges egy szándéknyilatkozat, egy helyszínrajz és egy közútkezelői tulajdonosi hozzájárulás – sorolja Leposa István, a Debreceni Közterület-felügyelet hivatalvezetője. A reklámozókkal ugyanis a közterület-felügyelet köt szerződést, mivel 2000 óta ez a szerv végzi a város közterületeinek hasznosítását. – Gond az így, vagyis szabályosan eljáró cégekkel általában nincs is, hiszen a szerződésben rögzítünk minden adatot, így a reklámtábla
Magánproblémák A közterület-felügyeletnél 2005-ben egy négyzetméter alatti reklámtáblákra 550 szerződést kötöttek, míg egy négyzetméternél nagyobbakra 680-at. A közterület-hasznosításból így nettó 86 millió forint bevétele lett a városnak, s mivel 2000 óta ez kiemelten kezelt terület, kintlévőség alig van. A gondot inkább egy másfajta tendencia okozza. Mégpedig az, hogy a közterületekről a hirdetések folyamatosan vándorolnak befelé a magánterületekre. „Ezek ellenzőrzésére pedig már nem terjed ki a hatáskörünk – fűzi hozzá Leposa István. – A telephelyek, vállalkozások falakon, kerítéseken hirdetik magukat, vagyis nem közterületen, de arról jól látható helyen. Ezek egyrészt rontják a városképet, másrészt nem tudjuk ellenőrizni a felszerelést, a biztonságosságot. Mert a városképen túl ezek azért egymás érdekeit is sérthetik, és olykor a kilátási háromszöget is takarják.
Vizuális szennyeződések
pontos helyét és méretét, a közterület jellegét, igénybevételének helyét és nagyságát. De ami ennél is fontosabb: ezekben az esetekben igazolt, hogy engedéllyel rendelkező hordozókról van szó, s általunk is ismert a hirdető személye, illetve elérhetősége. Ez utóbbi azért is elengedhetetlen – lenne –, mert ha bármi gond támad, például leszakad egy molinó, rögtön szólni tudunk az illetékesnek.” Persze előfordul, hogy egy-egy elképzelést visszautasítanak, például a városfejlesztési bizottság tagjai. Legutóbb a Vágóhíd utcán szerettek volna elhelyezni egy 3 négyzetméteres táblát – a bizottság indokolatlannak találta ezt a méretet. „A Simonffy utcai kiugró reklámelemek pedig az utcaképet rontják – véli Szathmári Károly elnök –, ezért ide csak a falsíkban elhelyezkedő hirdetéseket tartjuk elfogadhatónak. A bizottság egyébként is városképi szempontból véleményez, a szabályosságot és törvényességet a hivatal nézi. Mi városképi szempontok alapján alakítunk ki egy álláspontot, s a főépítészi iroda ezt figyelembe véve továbbítja az egyes ügyeket a közterülethez. A bizottság azonban olyan alaposan mérlegel, hogy még a szövegszerűséget is vizsgálja, s a magyartalan vagy kizárólag idegen szavakkal hirdető táblákat nem támogatja.”
Koroknai Edit
Csipkés tanga 300 helyett 150-ért – olvassa a főépítész irodája ablakából kitekintve. A belváros szívében, műemléki vagy legalábbis óvárosi környezetben. A helyzet nem vészes – állítják a szakemberek –, csak nehezen szabályozható. Elsősorban az, hogy hol és hogyan reklámozzák azt, amit reklámozni akarnak. Mert a hirdetés sokmilliós bevétel és óriási figyelemfelhívó jelenség lehet. Ezért is vicces, mikor egy bugyi nagyobb felületet kap kínálójától, mint például a kerekestelepi kemping annak tulajdonosától. Persze bugyira jóval nagyobb lehet az igény, mint például sátorozásra, amennyiben feltételezzük, hogy a tyúk és a tojás közül az egyik igenis hamarabb volt. Ám ha nem hiszünk eme mondás megválaszolhatóságában, feltehetjük a kérdést: azért fogy több bugyi, mert többen hirdetik, vagy azért nem reklámozzák a kempinget, mert úgyis kevesebben érdeklődnek iránta, mint a hátsó felénél vékony pántú fehérnemű iránt. Tény – s városképileg igazolható tény – mindenesetre, hogy a kínai ruhák, akciós termékek és illatszerek vonzereje nagyobb, mint a kulturális-szabadidős kínálaté. Akármennyire igyekszik is az önkormányzat ez utóbbiakat igényes, ízléses módon és eszközzel népszerűsíteni.
DISPUTA Kapualj
Avagy mit, hogyan, hol és mennyiért kínálhatunk egy nagyvárosban?
25
mégis képtelen arra, hogy helyesen írja le a szerviz szót vagy akár kezébe vegyen egy útmutatót. Cégek, városrészek és rendezvények neveit, címeit olvassuk egymás mellett hibásan vagy akár többféleképpen leírva, miközben tudjuk, „gazdáik” sok tízezer forintot költöttek a csalogatásra vagy figyelemfelkeltésre.
DISPUTA Kapualj
Szabad utak
26
A legnagyobb prbléma azonban az, hogy a hirdetések önkormányzati épületeken, iskolák kerítésein is megjelennek, pedig azok annak idején nem erre a célra készültek, statikailag nem biztos, hogy erre valók. Ha pedig valaki megsérül, már késő felelőst keresni. Az intézményvezetőknek viszont van hatáskörük a hirdetőtáblák megengedésére, vagyis nagy joghézagról beszélhetünk. S mindezeken túl a magánterületekre kerülő reklámhordozók jelentős része vélhetően nem rendelkezik engedéllyel.” A közterület-felügyelet vezetője ezért nagyon szeretné, ha elkészülne végre egy helyi rendelet, amely mindezt szabályozza. Több önkormányzatnál, például a zalaegerszeginél ugyanis már létezik ilyen, és ez a problémák jelentős részére valóban megoldást jelenthet. Leposa István állítja, ezzel rendet teremthetnének a káoszban. A hivatal ezért dolgozik is egy elképzelésen, s a javaslatot még ősszel eljuttatják a polgármesteri hivatalhoz a közgyűlési rendelet megalkotására. Támogatja ezt Vizeli Sándor, a hatósági főosztály vezetője is, hozzátéve: sok mindenkivel kell ebben egyeztetni, hogy jól működhessen aztán az elképzelés. A városkép rontásán túl másik nagy hibájuk a reklámoknak – vagyis azok egy részének – a negatív nevelő hatásuk. Például a helytelen írásmód vagy nyelvhelyességi hibák miatt. Újabbnál újabb szótárok jelennek meg, a reklámkészítők jelentős része
Debrecenben átlagosan 8–10 molinó látható. Mivel erre nagyon nagy az igény, idén jelentősen megemelték az árát, hogy gátat szabjanak a terjedésének. Ennek eredményeként egy molinó 2800 forintos négyzetméteráron helyezhető ki Debrecenben, az összeget természetesen napidíjban értve. Nem egyszer előfordult azonban, hogy közlekedési bonyodalmat okozott egy-egy ilyen hirdetmény, mert például leszakadt és csapkodta a szél. Nyolc helyszínen ugyanakkor a városi rendezvények szabad utat kaptak, vagyis ezeken a pontokon a Főnix csarnok ingyen népszerűsítheti programjait. Így találkozhatunk például az Árpád téren rendszeresen koncertfelhívásokkal, az utóbbi hetekben pedig 9 helyen a kulturális fővárosi pályázatot propagálták. Többek között fémből készített melltartóval a Petőfi téren. (A helyszínválasztásról persze lehet vitát nyitni, tény, hogy Petőfi szobra és a világháborús emlékmű környezetében a figyelmet mindenképp magára irányította egy hatalmas melltartó.) A legfeltűnőbb mégis a belváros. Bár a főteret többé-kevésbé sikerül mentesíteni a „gagyiözön” utcára vonulása alól, a helyzetet nagyban rontja, hogy a „kultúra” mindössze pár – esetleg pár száz – méterig tart. A Kálvin téren a butikok gyakorlatilag az utcára költöztek: a belső részen egész kirakatokat fektetnek vízszintbe, hogy mindenképp belelépjen az ember egyegy kaktuszba vagy cipőbe. A külső karéjon „Menyus” pingvinruhái, vagyis a város csaknem egyetlen kismamaboltja kínálkozik feltűnően, míg a nagyobb kapualjakban 100 forintos naptárokat árulnak, a tér egyik átjárójában pedig egy antikvárium üzemel időszaki jelleggel. A sétálóutca vonzerejét ugyanakkor nagyban növelik a teraszok és „kiülős” kereskedelmi egységek. Amelyek ritkán okoznak fejtörést a hivatalnak, s ha mégis, akkor sem sokáig. „Ezek többnyire ízlésesek és igényesek vagy könnyen elfogadhatóvá tehetők – magyarázza Tóth Sándor főépítész, egyben az építészeti tervtanács vezetője. – Persze ezek szubjektív fogalmak, mégis könnyű ál-
27
DISPUTA Kapualj
Mindenekelőtt tudni kell, hogy a várost díjfizetés tekintetében 5 övezetre osztották fel, s ezeken túl megállapították a molinók elhelyezésére használható hirdetőhelyeket is. Ez utóbbiak közé tartozik például az Árpád tér, a Széchenyi és Nyugati utca kereszteződése, a Tesco előtti csomópont, a Hunyadi és Péterfia, valamint a Piac és Erzsébet utca kereszteződése. Az 1-es övezet a szűken vett belvárost foglalja magában, míg a tágabb belváros és a Nagyerdő egy része a 2-es, a lakótelepek pedig a 3-as övezethez tartoznak. Természetesen kedvezményes területet is kijelöltek a városban, ilyen többek között a sétálóövezet, a Kálvin tér vagy a Hal köz. Az alábbiakban táblázatban adunk ízelítőt a debreceni közterület-igénybevételi díjakról.
A közterület igénybevételének díjai 2005-re vonatkozóan, áfával (az első 3 övezetben): Reklámhordozók Cég- és címtábla, hirdetőberendezés, reklámtábla, mozgó hirdető (ha 10 cm-re közterületbe nyúlik) Mint előző, de 2 m2-t meghaladó felület (pl. óriásplakát) Átfeszítő kötelekkel elhelyezett reklámok Ernyőszerkezet reklámmal (szezonális jelleggel)
Szórakoztató tevékenységek Mutatványos (akrobata) Lovasfogat Bringó-hintó Tűzijáték Légvár
1. övezet
2. övezet
3. övezet
1802 Ft/m2/hó
1696 Ft/m2/hó
1463 Ft/m2/hó
1908 Ft/m2/hó
1802 Ft/m2/hó
1696 Ft/m2/hó
2809 Ft/m2/nap
2809 Ft/m2/nap
2809 Ft/m2/nap
1240 Ft/m2/hó
1007 Ft/m2/hó
678 Ft/m2/hó
1. övezet
2. övezet
281 Ft/m2/nap 13 780 Ft/m2/hó 13 780 Ft/m2/hó 26 500 Ft/m2/nap 281 Ft/m2/nap
281 Ft/m2/nap 7 950 Ft/m2/hó 13 780 Ft/m2/hó 26 500 Ft/m2/nap 281 Ft/m2/nap
DISPUTA Kapualj
lást foglalni ebben a tekintetben. Jóval nehezebb eldönteni azt, hogy milyen zavaró hatásuk lehet mondjuk a környékbeliekre. Az idegenforgalom fellendítése érdekében azonban bizonyos területeken tudomásul kell venni, hogy ott ilyen teraszok és kerthelyiségek működnek. Sokkal nehezebb viszont a mobil reklámokkal valamit kezdeni. A Kossuth utca elején rengeteg a reklám, s azok nagy része valószínűleg engedély nélkül került ki.” Ezeket persze a város időnként leszedeti, de másnapra újra visszakerülnek. Kartonpapírok, kiragasztott vagy kitűzött fecnik visítják hangtalanul, hogy előformázott melltartó már 280-ért kapható. Mondjuk a város egyetlen színházával, a Csokonaival szemben. S ezek a „vizuális szennyeződések” bizony igencsak meghatározzák egy-
28
3. övezet 281 Ft/m2/nap 5 300 Ft/m2/hó 15 900 Ft/m2/nap 281 Ft/m2/nap
egy városrész képét. Pontosabban: rontják azt, amit építészetileg elődeink vagy akár kortársaink megalkottak. Pedig lehetne jó megoldás, miként néhány helyen már találunk is igényesebb hirdetési formákat. Leposa István nagyon jó kezdeményezésnek tartja az úgynevezett henger alakú hirdetőberendezéseket, amelyeken kulturáltan reklámozhatók bizonyos termékek vagy szolgáltatások. Hiszen azt azért mindenki elismeri és elfogadja, hirdetésekre szükség van. Az ízlésbeli problémákkal pedig évek óta küzdenek az egész országban, s például hiába a szándék, az idegen nyelvű feliratok kérdése a mai napig megoldatlan. „Megoldottuk viszont a mozgó hirdetőkkel kapcsolatos nehézségek egy részét – mondja megelégedve a közterület-felügyelet vezetője –, az utánfutókon megjelenő hatalmas táblákat ugyanis egy helyi rendelettel sikerült »eltüntetni« Debrecenből.” Városképi mikroelemek Németországban meg sem fordul az emberek fejében, hogy nem engedélyezett vagy zsűrizett dolgot – akár kerítést is – építsenek. Az esetleges „szabályszegők” kiszűrésére pedig külön Baupolizei működik. Nálunk a várost körzetekre osztották, s minden kör-
a látványt a közlekedési eszköz modelljére alkalmazzák, vagyis egy szoftverrel rávetítik a makettre. Ennek alapján elkészítik a megfelelő szabásmintát, amit ki kell nyomtatni, utána pedig megfelelő anyagokkal és szaktudással elérhető, hogy a hajlatokban és mindenhol illeszkedjen a kép. Nagy cégek gyakran ezért nem lefestetik a megvásárolt autókat, hanem ezzel a technológiával csomagolják be. Mivel ez egy speciális öntapadó anyag, a cégeknek kedvező reklámnak tűnik, hiszen egyszeri beruházás és védi az autót, ráadásul utána vissza is szedhető. Nyugaton bizonyos helyeken egyenesen művészek foglalkoznak ezzel – sajátos testfestészekként.
A cégtáblától az útbaigazító jelzéseken át a gépjármű-dekorációig az élet számtalan területén van szükség feliratokra, piktogramokra, grafikákra vagy éppen egy cég emblémájának megjelenítésére a legkülönbözőbb tulajdonságú felületeken. Debrecenben rengeteg cég foglalkozik ezek elkészítésével, de a „nagy cápák” természetesen ezen a területen is megjelentek. Az egy négyzetméternél nagyobb méretű hirdetésekre kötött szerződésekből 106 nagy felületű hordozóra vonatkozik (nagy felületű alatt például a 12 négyzetméteres óriásplakátot értik). Ezt a 106 szerződést pedig mindössze 5 cég kötötte a hivatallal. Ahhoz pedig, hogy ezek a hordozók kikerülhessenek, szükség van a reklámok elkészítőire is. Ez utóbbi tevékenységgel szintén sok – többnyire grafikai – profi stúdió foglalkozik, miközben persze az amatőrök is jelen vannak, jól látható jeleit tükrözik is egyes utcák. A pontos, ötletes és igényes hirdetések kidolgozását ugyanis meg kell fizetni, a kisebb vállalkozások pedig nem mindig engedhetik vagy engedik ezt meg maguknak. Óriásplakátból például több méret is létezik, a leggyakoribb az 5-ször 2,4 méteres. Ezek a hatalmas hirdetéshordozók különösen a választások idején lepik el a várost, de maga az önkormányzat is többet készíttetett ebből a turistákat Debrecenbe csalogatandó, például a virágkarneválra vagy az Aquaticumba. Egy ilyen óriási plakátot 80 ezer forintért készítenek el egy jobb stúdióban, az árat természetesen 25 százalékos áfa növeli. Újabbnak számít az úgynevezett citylight: ezeket az átvilágított berendezéseket főleg buszmegállókban láthatjuk. A két műanyag vagy üveg közé kerülő színes hirdetés 10–12 ezer forintba kerül, míg az igen népszerű, 3-szor 1 méteres molinó 2 színnel feliratozva 16–18 ezer forint. Ez utóbbiak általában rendezvények apropóján kerülnek ki, speciális anyagból. A cégek egyébként a kültéri hirdetésekre általában 1 év garanciát vállalnak.
DISPUTA Kapualj
zetnek vagy egy ellenőrzőpárja. Ők figyelik többek között a hirdetéseket is, már amelyek közterületen állnak. Egyre több azonban a magánterületeken megjelenő reklám, amelyekkel a hivatal gyakorlatilag nem tud mit kezdeni. „Pedig a reklámkérdés hasonlít az építési hatósági ügyek problémájához – véli Tóth Sándor. – Hiszen ezek mind meghatározzák egy település képét, az emberek közérzetét, sőt, az idegenforgalmat is befolyásolhatják. Ezekből a városképi mikroelemekből meg lehet ítélni egy várost. Ugyanakkor egy ekkora helyen, mint Debrecen, szinte lehetetlen szabályozni azt, hogy mi számít ízlésesnek és mi csúnyának. Mindezek ellenére azt hiszem, ha van is néhány rossz reklám, azok nem azt sugallják, hogy itt nagy gondról kell beszélnünk.” Amivel a legtöbben azért egyet is értenek. Csak ne kellene közben kerülgetni a Kossuth utcai próbababákat vagy a félbe vágott, farmeres, műanyag alsótesteket. S ne látnánk nap mint nap a Csapó utcai székelykapu tetején világító fényreklámot. Pedig meg kell barátkozni a gondolattal: előbb-utóbb szinte minden területen megjelennek a hirdetések. A postaládákon és villanyoszlopokon túl – ez utóbbiakon egyébként tiltott – ma már a villamosok és buszok jó része is figyelmeztet valamire, ami olcsóbb vagy kedvezőbb annál, mint ami állítólag nem az. Sőt, a legújabb technológia alapján egyenesen becsomagolják a járműveket, hogy a bemutatni kívánt kép vagy képek a legkisebb hajlatokban is jól illeszkedjenek az adott formához. Ilyenkor ugyanis fotonyomtatással magára a járműre tervezik a látványt. Ez úgy készül, hogy
29
Tovább Szóla Rádió Gurbán György
E
redeti formájában és frekvenciáján szeptember 15-én elnémult hazánk egyik legrégebbi közösségi rádiója, a Szóla Rádió. A debreceni civil szféra egyik legfontosabb hangadója azonban úgy tűnik, tovább él… A „történelem” A dolog voltaképpen egy Henri Breakenburg nevű, közösségi rádiózással foglalkozó szakember magyarországi látogatásával kezdődött el igazán. A holland szociológus debreceni előadása után fogalmazódott meg három helyi egyesület képviselőiben először egy ilyen jellegű rádió létrehozásának gondolata. Azonban az egyik legrégebbi vidéki közösségi rádió megalakulása Debrecenben valójában a civil szervezetek számának hirtelen növekedésével függött össze. Egyre nagyobb lett ugyanis az a természetes igény, hogy a szervezetek tudjanak egymásról. A rádiót a mai napig üzemeltető Szóla Rádió Alapítvány 1993-ban alakult meg. Az alapítványt helyi civil szervezetek, a SZÉP Kulturális Egyesület, a MÁS-MOZAIK Kulturális Egyesület és a PÓDIUM Műhely Egyesület hozták létre. A rádió kétéves előkészítő munka után, 1996 januárjától kísérleti jelleggel indította el a műsorszolgáltatást, majd június 1jétől a hét minden napján 6-tól 12 óráig jelentkezett műsorral az FM 72.41 Mhz-es hullámhosszán. A Szóla Rádió a legmarkánsabban közösségi jellegű vidéki rádiója hazánknak. Hallgatói azok közül kerülnek ki, akik a kereskedelmi logikától, a „zenereklám-játék” és a „saját poénjainkon röhögünk”-típusú rádiózástól gyökeresen eltérő műsorokra vágynak.
DISPUTA Kapualj
A jelenkor
30
Szabó Krisztina már öt éve dolgozik a rádióban. Mint szinte mindenki, ő is önkéntesként kezdte, 2003 óta főszerkesztői minőségben felel a műsorokért. Hogy milyen ma a Szóla Rádió műsorszerkezete, ő mondja el. – Reggel hatkor kezdünk. Reggel 6 és 9 óra között reggeli magazin jellegű műsort adunk sok zenével, információkkal (útinform, időjárás-jelentés, lapszemle, programajánlatok, névnap, jeles napok) és helyi hírekkel. Délelőtt 9 és 12 óra között pedig óránkénti váltásban követik egymást a különböző magazinműsorok. A zenei kínálatunk értékközpontú: a könnyű, komoly- és folkzene „örökzöldjei”, illetve a magyar – nem sláger és diszkó, hanem
értékesebb – felvételek között válogatunk. A zenét beszélgetések, interjúk, információs blokkok szakítják meg. Az adásidőben helyet kap gyerekeknek és fiataloknak, művészet- és irodalomkedvelőknek szóló, valamint sok más típusú műsor is. Külön időt szánunk a helyi amatőr együttesek, fiatalok kezdeményezéseinek bemutatására. A rádió lelkes önkéntesei minden időben ingyen vállalták a munkát. Jelenleg is körülbelül hatvanan tartoznak hozzájuk. Ők különböző civil szervezetek képviselői, egyetemisták, munkanélküli fiatalok, de gyakorolnak nálunk kommunikáció szakos főiskolások is. Sok és sokféle ember dolgozik a Szólánál, az eltérések életkorban és az érdeklődési területre tekintve is nagyok. A közös rendezőelv közöttünk talán a zene szeretete lehet. A „szólások” elkötelezett hívei a kereskedelmi rádiók kínálatától eltérő zenének, mindennek, amit nem a mostanság tapasztalt divatok presszionálnak bele a hallgatóságba. A rádió kiemelt figyelmet fordít a debreceni zenekarokra. A sok önkéntes egyike Kálai Sándor, aki már ötödik esztendeje dolgozik egy zenei műsoron. – A „Dub-székház” a maga nemében egyedülálló vállalkozás – mondja –, hiszen tudomásom szerint a városban nincsen ezen kívül egyetlen rádiós fóruma sem az elektronikus zenének. Mi ennek a muzsikának minden áramlatát igyekszünk bemutatni. A véleményformálás szabad(os)sága A rádió eddig eltelt évtizedének több műsora is jelentős visszhangot váltott ki a civil szférában, sőt egyes ötleteik a városi közvéleményt is állásfoglalásra késztették. Ilyen volt például a „Debreceni Skizo” (korábban: „Gondolatültető”) című műsor, aminek általános jellemzője a maró öngúny, de leginkább a meghökkentés volt. Az egyik akciójuk különösen nagy vihart kavart. A Skizo ugyanis meghirdette, hogy a földrajzilag egyhangú Debrecennek hegyre van szüksége. „Épüljön egy hegyünk, hogy javuljanak a kilátásaink” – hangzott a szlogenjük. Az ötletre sokan vevők voltak, ajánlottak fel földet, kétkezi munkát vagy pogácsát a munkásoknak. A hegy „természetesen” nem valósult meg, de a gondolat nagy port vert fel. A Skizo ötletgyárosai a későbiekben sem lankadtak: 1998. május 3-án művirágkarnevált szerveztek a nonprofit szervezeteknek. Az alapötletét az adta, hogy az igazi virágkar-
– Azóta számos helyről jutottak el hozzánk segítő szándékú üzenetek – mondja a főszerkesztő. – Vannak rádiók, amelyek műsoridőt is adnának nekünk. Ez pedig többet ér bármilyen közvélemény-kutatásnál, mert jelzi, hogy a rádiónak igenis van társadalmi bázisa. Azt talán mondani sem kell, hogy a politika, illetve a politika által mozgatott sajtó azonnal lecsapott a hírre. Az apropót a zsurnaliszták számára az adta, hogy a Szóla Rádióval szemben frekvenciát nyert másik vállalkozás kapcsolatba hoztató a helyi jobboldallal. – Ez az pedig, amit el akartunk és el is akarunk a jövőben is kerülni – mondja Szabó Krisztina –, mert ha nem ezt tennénk, ellentmondanánk az egyik legfontosabb alapelvünknek. Nem szeretnénk, ha egyik vagy másik oldal politikai tőkét tudna belőlünk kovácsolni a maga számára. De hogyan tovább? Az elvi kérdéseken túl azonban felvetődött a közvetlen és a távolabi jövő kérdése is. Giczey Péter, a Szóla Rádió Alapítvány kuratóriumának elnöke elmondta: beperelik az ORTT-t, mert úgy vélik, a szervezet nem járt el jogszerűen a döntéshozatalnál. Úgynevezett kisközösségi – körülbelül egy kilométeres körzetben fogható – frekvenciára szeptember 1-jén már beadták a pályázatot, de addig sem szerettek volna elhallgatni, amíg a sorsuk nem rendeződik. Ezért interneten folytatják tovább a műsorszolgáltatást, továbbá kérelmet nyújtanak be az ORTT-hez, hogy a testület méressen ki egy frekvenciát, amit ők megpályázhatnak. Mert mindannyian úgy vélik: a legfontosabb az, hogy szóljon a rádió…
DISPUTA Kapualj
neválon a civilek nem tudták képviseltetni magukat, mert a szervezeteiknek nem volt pénzük élő virágokkal feldíszített kocsira. A „szegény emberek karneváljával” igyekeztek a város „szélárnyékban” élő szervezeteire felhívni a figyelmet. Kevésbé aratott tetszést az az ötletük, amikor nyálszobrot akartak állítani, hogy mindenki levezethesse egy köpéssel a benne felgyülemlett feszültséget. Összességében a „Debreceni Skizo” kezdeményezései időnként erősen megosztották a közvéleményt, de az kétségtelen, hogy nem lehetett szó nélkül hagyni őket. A rádióban dolgozók minden időben jelentős szerepet játszottak a civil szféra megmozdulásain. Ők hozták létre például a Kelet-magyarországi Közösségszolgálati Alapítvánnyal együtt a legrégebbi debreceni és hajdú–bihar megyei nonprofit szervezeteket egybegyűjtő cím- és adattárat, és állítottak össze debreceni rocklexikont is. Legutóbbi nagy vállalkozásuk egy ifjúsági szubkultúra-kutatás volt, ami akár forrásmunkának is tekinthető. A Szóla Rádió legnagyobb problémája minden időben az volt, hogy nem lehetett „rendes” frekvenciájuk. A 72.41 MHz-es sáv ugyanis az úgynevezett keleti – azaz egykori szocialista – FM-tartományba tartozik. Ezeket a „frekiket” pedig a ma kapható rádiók többsége már nem képes fogni. Ezért igyekeztek megszerezni a 93.5 MHz-es, mindenki számára fogható frekvenciát. Ezzel egy lépésben 24 órásra bővítették volna műsoraikat, de az ORTT nem nekik ítélte a sávot, hanem a Hajdúszoboszlón néhány éve sugárzó kereskedelmi AQUA Rádiónak. Így aztán szeptember 15-én – mivel a 72.41-es sávra az engedély lejárt – a műsorsugárzást be kellett szüntetni.
31
Könyvkarnevál – másodjára Debrecenben Ungvári Judit DISPUTA Kapualj 32
A
virágkarneváli programkavalkádba már nem is túl szerényen simult a 2. Nemzetközi Debreceni Könyvkarnevál rendezvénye. A könyvvásár egyfelől gazdagítja is a városban ilyenkor szokásos program(túl)kínálatot, másfelől teljesen új színeket villant fel, hiszen a zene, a tánc, a látvány mellé lassacskán beépül egy csendesebb, némiképp bensőséges szegmentum: könyvkiadók kínálják „látnivalóikat”, találkozhatunk kedvenc szerzőink egyikévelmásikával, dedikáltathatjuk is a meglévő köteteinket – hangulatos beszélgetéseken elevenedik meg az irodalom. A könyvkarnevál „forgatagát” ebben az évben nem kisebb szerzők vonzották, mint például Szabó Magda, Spiró György, Gerlóczy Márton, Czeizel Endre, Varró Dániel. A rendezvény sikerének bizonyítéka lehet, hogy egy-egy dedikálás alkalmával hosszú sorok kígyóztak a pult előtt, és „teltházas” beszélgetések zajlottak az Aranybika Szálló Bartók Termében. Mindemellett több mint 20 kiadó könyvtermése borította a standokat, több ezer nézelődő és vásárló válogathatott a kínálatból. Szerencsés kezdeményezésnek mondható a könyvkarnevál több szempontból is. Világosan elkülönül az egyes kiadók profilja, olyanok jelennek meg, amelyek a maguk területén minőséget képviselnek (az Akadémiai Kiadótól a Nemzeti Tankönyvkiadóig), és nem mellékesen, több igényes kísérőprogramja van a rendezvénynek. Az írókat, szerzőket bemutató beszélgetések érdekesek és tartalmasak, ebben az évben külön kuriózummal is kedveskedtek az irodalombarát „nagyérdeműnek”, hiszen egy olyan kiállítást is láthatott, amelyen József Attila-, valamint más irodalmi nagyságoktól származó kéziratokat csodálhatott meg a tárlókban. A kiadók standjainak kínálata egyre inkább reprezentálta azt a szakosodást is, ami a nyugati országokban már kialakult, nevezetesen, hogy különböző minőségű és árfekvésű kiadványokat jelentetnek meg. Így van egy olyan szelete a könyvpiacnak, ami nagyon olcsó, hozzáférhető, például a kis pénztárcájú diákok is megvásárolhatják. Emellett jelen voltak mondjuk az Akadémiai Kiadó igényesebb kivitelezésű szótárai, kézikönyvei is – azaz mindenki megtalálhatta, amire szüksége volt. Azon persze érdemes elgondolkodni, hogyan lehetne még vonzóbbá tenni ezt a rendezvényt – a szervező Tóth Könyvkereskedés és Kiadó további terveket is sző ez ügyben – úgy, hogy arculatát, jellegét megtartsa, ám megfelelően egészítse ki a karneváli hét leginkább tömegcentrikus programjait. Egy
biztos, új helyszínre van szükség, hiszen a Bartók Terem szerencsére szűkösnek bizonyult. (Igaz, központi helyen lévén sok látogatót csalt be a főtérről, még külföldi turistákat is.) A huszonegyedik század cenzúrája a pénz
■ A 2. Nemzetközi Debreceni Könyvkarne-
vál egyik „főszereplője” volt Turczi István író, költő, műfordító, a Parnasszus költészeti folyóirat alapító főszerkesztője. Az írókkal folytatott pódiumbeszélgetéseket vezette a rendezvényen, amelyet nagyon sikeres kezdeményezésnek tart. Íróként, költőként és műfordítóként is számos könyvet jegyez, a legújabbak közül az egyik a Thomas Shapcott, ausztrál költő versfordításait tartalmazó kötet, tavaly jelent meg a „Hívásra szól a csönd” címmel válogatott verseinek gyűjteménye, ebben az évben pedig „A többi csak kaland volt” című, három regényt tartalmazó könyve. Válogatott fordításai a következő könyvhétre készülnek el.
A legnagyobb szeretet és megbecsülés hangján szólnék a debreceni könyvkarnevál szervezéséről, ugyanis ma Magyarországon, amikor egy évben ezer (!) fesztivál van, borzasztóan nehéz valamit elindítani. A Tóth Könyvkereskedésnek, úgy gondolom, mégis sikerült. Ez a második év, a beszélgetések, a többnapos tapasztalat alapján nyugodtan mondhatom, sikeres volt a rendezvény, sokan jöttek el. Elmondható, hogy hagyományt teremtettek Debrecenben a könyvkarnevállal, elindítottak egy olyan folyamatot, amelynek vannak perspektívái. Nemzetközinek jelzik a rendezvényt, ami egyelőre abban nyilvánult meg, hogy romániai kiadók is képviseltették magukat, de a tervek szerint jövőre igazi „nagy nevek” is vendégei lehetnek a programnak. Megkerestem Dem Braunt, aki pillanatnyilag a világ legkeresettebb írójának számít. Először arra kértem, hogy legyen a díszvendége a mostani könyvkarneválnak, de az időpontot, sajnos, mostanra nem lehetett vele egyeztetni, annyira elfoglalt. Viszont ígéretet tett, hogy ha nem jön közbe semmi, jövőre örömmel elfogadja a meghívást és jön. Ez egy újabb nagyszerű nyitási lehetőséget ad ennek a rendezvénynek. Most a 22 kiállítóból 4 román kiadó volt jelen, így a nemzetközi jellegét már felöltötte, de lehet ezt még folytatni. Jó út az is, hogy nemcsak a könyvek kínálatára építhetünk, hanem pódiumbeszélgetések, dedikálások
■ Voltak évek, amikor összeszűkült az olva-
sók tábora, kevesen vásároltak könyvet, és kicsit meg is csappant az érdeklődés az írott szó iránt. Ma mi tapasztalható, merre mozdulhat a könyvpiac, a kiadók oldala?
Folyamatokról kell beszélnünk. A rendszerváltást követően „könyvrobbanás” következett be, hiszen az addig kiadatlan, kiadhatatlan, cenzúrázott könyveket, politikai emlékiratokat, a korábban nem engedett szépirodalmat dömpingszerűen jelentették meg a kiadók. Ennek lecsendesülésével egyfajta nyugalmi állapot alakult ki a könyvpiacon, viszont nagyon nagy volt a kiadók száma. Túlkínálat jött létre, túltermelési válság, aminek következtében elkezdtek az árak emelkedni. Tapasztalhattuk hosszú éveken keresztül a könyvek folyamatos drágulását. 2000–2003 között nagyon jó időszakot élhetett meg a könyv-
kiadás, most azonban megint mélyponton van, legalábbis a könyvkereskedők erről panaszkodnak. Mégis van hasznuk ezeknek a folyamatoknak, hiszen megrostálódik a könyvszakma, csak az életképesek maradnak meg. Most itt tartunk. Ha az irányokat nézem, az egyik meghatározó a minőségre törekvés, a másik, a folyamatos igény a bestsellerre, a lektűrre. Sajnos a médiumok nagy része, különösen a televíziózás, nagymértékben ezt az irányt támogatja. A jelenlegi kereskedelmi televíziózásban folyamatosan csökken a műsorok színvonala, bár a nézettség emelkedik. Ezzel a trenddel nagyon nehéz szembemennie a könyvszakmának. Ma Magyarországon az létezik, aki ott van a képernyőn. Elég, ha öt percig látható, a hatodikban pedig kiad egy könyvet, és biztos, hogy nagyobb példányszámban tudja eladni, mint egy olyan író, aki 15–20 éve műveli a szakmáját. A közszolgálati televíziózás a rossz médiatörvény miatt rákényszerül arra, hogy kövesse a kereskedelmi tévéket. Kénytelen ugyanis a reklámbevételekből tőkét kovácsolni, mert nincs meg az a forrás, ami működtesse. Így mostanában mindenféle bugyuta kvízműsorokkal próbál kullogni a kereskedelmi csatornák mögött, és nem tudja végezni a saját dolgát. Megfelelő finanszírozás és politikai akarat szükséges ahhoz, hogy végre a közszolgálati műsorok betölthessék a szerepüket, amibe beletartozik az igényes szépirodalom népszerűsítése is.
DISPUTA Kapualj
egészítik ki a programot, aukciót tartanak a megyei könyvtár javára, megcsodálhatjuk a Szómúzeum gyűjteményét, a József Attilától és más költőktől származó kéziratokat. Azt mondhatom mindezek alapján, hogy van a könyvkarneválnak eszmei értéke és médiaértéke is, hiszen szemmel láthatóan vonzereje van. Szerintem nem rossz az sem, hogy a virágkarneválhoz kapcsolódik, ami ugyan más típusú program, de jól összeköthető akár ezzel is.
33
■ Ha az a bizonyos víz visszavonul, menynyire söpörheti maga alá a jobb sorsra hivatott, értékes embereket, szépirodalmat?
■ Az értékesnek nevezhető irodalom ma
DISPUTA Kapualj
mennyire talál magának kiadót?
34
Nagyon sokrétű a kérdés! Jómagam, mivel az Írószövetség választmányi tagja is vagyok, a költői szakosztály elnöke, de tagja vagyok a MÚOSZ választmányának is, így sokfelől közelíthetem meg a problémát. Eddig úgy működött a dolog, hogy nagyon sok kis kiadó volt, amelyek két-háromszáz példányban jelentettek meg mondjuk egy verseskötetet. Gyakorlatilag boldog-boldogtalan megjelenhetett, de senki sem vette észre. Nem volt hírverés, nem tudott róla senki, legfeljebb akkor, ha valami véletlen folytán médiafigyelmet kapott. Többeket így kiáltottak ki „sztárrá”, de nem akarok példálózni. Most úgy látom, a viszszavonulás időszaka következik, amikor az apállyal a víz visszahúzódik, és azon a területen, ahol eddig víz volt, kialakul egy ingoványos terület, bizonyos írók, folyóiratok eltűnnek majd, mások fennmaradnak, de biztos, hogy kevesebb lesz a könyv, az író, a megjelenési lehetőség, mert a kulturális piac most már nem bírja el ezt a sok embert. Érvényes ez egyébként az egész művészeti piacra. Sok a színész, sok a fiatal, munka nélküli zenész is. Pillanatnyilag az irodalomban is túl sok a kiadó, túl sok az író, ilyen szempontból nem hátrányos a letisztulás. A társadalom és a kulturális piac meggyőződésem szerint előbbutóbb kiegyenlíti magát, és kialakul az a belső rend, ami alapján ez majd működni tud. De – megint csak máshonnan véve példát – ugyanez a túltermelés igaz a médiára is, ma már boldog-boldogtalan kommunikációt tanul, és azt hiszi, azzal érheti el a legtöbb sikert, ha bekerül valamelyik médiumba, különösen az elektronikus sajtóba. Pedig hát ez kőkemény szakma…
Törvényszerű, hogy valamilyen mértékben eltűnhetnek olyanok is, akik értékesek. De ez nem csak a mi korunkra jellemző, mindegyikben voltak hasonló rosták. Az is elképzelhető, hogy ez az eltűnés csak időleges lesz. A kultúra története sajátos interferenciákon húzódik át. Van olyan időszak, amikor kevesebb valódi mű születik, van, amikor több. Nagyon jól cseng például most a magyar próza a világban. Igaz, azt is mondhatom, hogy Weöres Sándornak vagy Szabó Magdának már rég Nobel-díjasnak kellett volna lennie, az életművük alapján, de ezek sokszor esetleges dolgok. Az a tény viszont, hogy Kertész Imre – bár sokkal kisebb az életműve – mégis megkapta, ráirányítja a világ figyelmét a magyar irodalomra. A Parnasszus költészeti folyóirat főszerkesztőjeként arról is beszámolhatok, hogy az öt éve elindított Parnasszus könyvek kapcsán mára 30–40 fiatalt fedeztünk fel, akiket igyekszem publikálási, megjelenési lehetőséghez juttatni. Nyilván közülük is majd csak egy páran maradnak meg tartósan a szakmában, ennek ellenére segíteni kell őket.
■ Ebben az összefüggésben milyen feladataik vannak a „hivatalosoknak”, tehát a mindenkori kormányzatnak, támogatóknak, hogy meg tudjuk őrizni a kulturális értékeket?
A huszonegyedik század cenzúrája a pénz. 89-ig a politika, az ideológia határozta és osztotta meg az irodalmat, most a pénz teszi ugyanezt, a mindennapok ideológiája. Akárhonnan nézzük, a mindenkori kulturális vezetésnek egy fontos tennivalója van, megteremteni az infrastruktúrát, amiben működhet bármilyen kulturális tevékenység. A feltételeket kell adni, a paripát, a pénzt, hadd derüljön ki, mi az életképes, mi nem. A társadalom bármely szintjén meg kell adni erre a lehetőséget, a kis közösségektől kezdve a társadalom egészéig. Az államapparátus végül is teszi a dolgát, csak egyre szűkebbek a keretek. Messzire vezetne ez a gondolatmenet, de amíg hiányzik a pénz az egészségügyből vagy az oktatásból, nyilván mindenki a kultúra költségein farigcsál egy kicsit. Ez ellen nem is nagyon lehet ágálni, hiszen épeszű a döntés, ha nincs pénze az embernek, inkább ételt vesz és nem – mondjuk – festményt. A kultú-
A kiadónak az értékteremtés is feladata
■ Nehéz mérleget vonni két év után, mond-
ja Tóth Csaba, a Tóth Könyvkereskedés és Kiadó ügyvezető igazgatója. A könyvkarnevál ötletének elindítóját, szervezőjét a kiadók és a könyvpiac helyzetéről is kérdeztük.
Amikor tavaly útjára indítottuk a rendezvényt, nem titkolt célunk volt, hogy az ország egyközpontúságát kissé megtörve, itt, a keleti régióban hozzunk létre szellemi centrumot. Azt akartuk, hogy a Budapesten már megszokott könyvvásári hangulat megjelenjen Debrecenben is. Nem szeretnék elhamarkodottan mérleget vonni, hiszen egy ilyen típusú rendezvénynél el kell telnie úgy tíz évnek, hogy ezt meg lehessen tenni. Határozott szándékunk, hogy megrendezzük akár a tizediket is. Ha mégis valamennyire értékelni kellene, akkor azt mondhatom, a tavalyihoz képest sokkal jobban sikerült a mostani karnevál, nagyobb volt az érdeklődés, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. Egyre inkább beigazolódik, hogy szükség van erre, folytatnunk kell.
■ Nemzetköziként aposztrofálták a rendez-
vényt, és most is több romániai kiadó volt jelen. Milyen irányba kívánják tágítani ezt a kört és mennyire szeretnék profilírozni a kínálatot?
Először a helyszínt kellene valahogy tágítani, már az idén is helyszűkével küszködtünk, mondhatni, szerencsére. Az épülő kongresszusi központ talán megoldást jelenthet erre a problémára, bár egyelőre nem tudjuk, hol rendezzük a következőt. A kiadók körét pedig leginkább a szomszédos országokból bővítenénk, tehát Szlovákiából, Újvidékről és Ukrajnából is szeretnénk meghívni jövőre vendégeket. Előbb-utóbb nyugat-európai kiadókat is várnánk, de még nagyon az elején vagyunk ennek az egésznek. Arra is szükség lesz valószínűleg, hogy határozott profilt jelenítsünk meg, be lehessen azonosítani a rendezvényt. Meg kell határoznunk egy-két fő irányt, amit köve-
tünk. Most nagyjából ez látszik vezérfonalnak, a kiadói szegmentum megjelenítése és a határon túli kiadók meghívása. Persze a kiadók megválogatása is befolyásolja, milyen kínálatot tudunk felmutatni. Lehetséges, hogy a „vegyesfelvágott” helyett meghatározott típusú könyvtermést kell majd itt bemutatnunk, mert az a célszerűbb, de ezt még ki kell tapasztalni. A határon túli kiadók megjelenése a természetes kötődéseinkből is adódik, a mi kiadónknak is nagyon jó kapcsolata van több erdélyi kiadóval és kereskedéssel, tavasszal kezdtünk el együtt dolgozni szlovákiai céggel is.
■ Többek szerint túlkínálat uralkodik a
könyvpiacon. Milyen helyzetben vannak most a kiadók?
Ezt én is így látom. A kilencvenes évek első felében a könyv olyan „romlandó” volt, mint a kenyér. Egy „háromnapos” könyvet a nagykereskedőktől már nem vettek meg a kiskereskedők, mert akkora volt a mindennapi új kínálat. Mára ez a helyzet picit letisztult, sok akkori kiadó ma már nem működik, megszűntek, egybeolvadtak, kialakultak a profilok. Azok a kiadók viszont, amelyeknek nincs önálló értékesítési lehetőségük, ma nagyon nehéz helyzetben vannak. A könyvpiac – más piaci ágazatokhoz hasonlóan – koncentrálódik, nagy kereskedőhálózatok jöttek létre az országban, és azok, akik csak a kiadással foglalkoznak, meglehet, hogy nem tudják eladni a portékájukat, legyen az bármilyen jó könyv. Nagyon fontos, hogy eljussunk közvetlenül az olvasóig, hiszen onnan kapunk visszajelzést is, mire van igény. Mi például sok szórólapot készítünk, amelyeken véleményt, ötleteket várunk a további megjelenésekhez. Természetesen másképp is gondolkoznunk kell, hiszen beérkeznek hozzánk kéziratok, fel kell mérnünk, mi mennyire értékes, és ha az, fel kell vállalnunk a kiadását, még akkor is, ha nem biztos, hogy nyereséges vállalkozás. A kiadónak az értékteremtés is feladata. A mi kiadónk már több mint ezer könyvet jelentetett meg, amelyeknek körülbelül 70%-a elsőkönyves megjelenés volt. Közülük már van olyan, akitől azóta több könyv is a boltokba került. Rengeteg új szerzőt karolunk fel, akiket elindítunk, segítünk, és majd kiderül, mennyire maradnak meg. Az esélyt azonban meg kell adni.
DISPUTA Kapualj
ra mindig is az a terület volt, amiből el lehetett vonni, lehetne mondani, hogy nincs rendjén, de a tény még tény marad. Az persze ideális volna, ha elég gazdag lenne ez a társadalom ahhoz, hogy fenntartsa, megfelelően pénzelje saját kulturális, művészeti életét.
■ Milyenek az olvasói igények, mennyire
35
lehet meghatározni a könyvet vásárlók elvárásait?
A szezontól is függ, milyen keletje van a könyvnek. Vannak olyan időszakok, amikor jól lehet értékesíteni, hagyományosan ilyen a karácsony például. Mi a célcsoportunkat úgy határoztuk meg, hogy a 0–18 éves korosztályra koncentrálunk, a szüleikre és azokra, akik őket tanítják. Ez látszólag mindenkire vonatkozhat, mégis behatárol valamiféle irányt. A már említett karácsonyi ajándékozáson túl ezért az iskolaidőszak eleje, vége, a ballagás jelenthet nekünk terepet. Iskolakezdéskor például nagy szükség van különböző segédanyagokra, szótárakra, lexikonokra. Karácsonykor a szép kiállítású albumok, művészeti, természeti könyvek mennek. Ballagás idején, jutalomkönyvekként fogynak például az elérhető árú versválogatások. Mi igyekszünk úgy megoldani az elérhető árakat, hogy a magyar piacon szokatlanul magas példányszámot jelentetünk meg. Mondjuk egy József Attila-versválogatást kihozunk 20 ezres példányszámban, megkockáztatva, hogy nem fog elfogyni, de a költségeket így jelentősen csökkenteni lehet. Persze a bestsellerek szinte maguktól kelnek el az év többi időszakában. Természetesen ez is a könyvpiac része, még ha nem is olyan igényesek, mint más kötetek.
■ Mennyire lehet látni, hogy a pénztárca
DISPUTA Kapualj
befolyásolja az olvasási szokásokat?
36
A magyarországi könyvárak mindenfajta közhiedelemmel ellentétben még mindig alacsonyak. Az olvasók viszont drágállják a könyveket. Ha azzal vetem össze, hogy ugyanúgy a világpiacon szerezzük be a papírt, a szükséges berendezéseket, nyilvánvaló, hogy az ár dollár-, illetve eurófüggő a kiadói oldalon. Legfeljebb a hozzáadott munka értékében különbözik a más országokban tapasztalható árviszonyoktól. Ha elfogadjuk más termék – mondjuk a gépkocsi – esetében, hogy európai áron lehet beszerezni, akkor elfogadhatjuk azt is, hogy a könyv ára is hasonló. Tapasztalatom szerint viszont, ha van olyan kiadó, amelyik tudatosan törekszik a jó árakra, a minőség megtartása mellett, igenis lehet sikereket elérni. Ahogy mondtam, mi azzal próbálunk operálni, hogy például egy komoly albumot is kihozunk nagy példányban, és akkor jó árat tudunk kialakítani. Próbálkozunk mással is. Először el sem hittem, hogy lehetséges, de mostanában Ázsia került ilyen szempontból a látóterünkbe. Nyugat-Európából nagyon sok könyv készül ott. Szétnéztünk a világhálón, és azt tapasztaltuk, hogy sok esetben, a hazaival megegyező fel-
tételek mellett ugyanazt a terméket például Honkongban legyártjuk, még a szállítási költséggel együtt is 30 százalékkal olcsóbban tudjuk előállítani. Ez bizony lényeges különbség. Idén körülbelül 20–25 könyvet készítünk Honkongban, lényegesen olcsóbb, mintha itthon állítanánk elő, sajnos. Igaz, helyben is készítünk sok könyvet, de van olyan helyzet, amikor így kell terveznünk. Szlovákiában is olcsón tudunk könyvet kiállítani, itt körülbelül 20%-os árdifferenciával számolhatunk, ami szintén nem elhanyagolható. Hozzáteszem, jó minőségben.
■ A kiadók – a gazdaságosság elvét meg-
tartva – milyen mértékben tudják felvállalni a már említett értékteremtést?
Természetes, hogy ez feladata egy kiadónak, hiszen pontosan erről szól a munkánk. Egyfelől nyilván befolyásol minket a könyvpiaci kívánalom, másfelől pedig fel kell ismernünk azokat a szerzőket, akik a jövőt jelentik. Ha pusztán kiszolgálnánk a pillanatnyi igényeket, akkor csak iparosok lennénk. Dolgozunk ötletek alapján is, egyegy témához keresve megfelelő szerzőt, és aztán megteremtjük a lehetőséget a megjelenésre, akár lefordítva angolra, németre. Tudatosan törekszünk erre. Részt vállalunk a helyi szerzők felfedezéséből is. Körülbelül 30 szerzővel dolgoztunk így együtt az elmúlt években. Debrecen – már az egyeteme révén is – olyan szellemi bázist jelent, amit pazarlás lenne nem kihasználni. Van, akiket mi keresünk meg, van, akik maguk hozzák a kéziratokat, amiket gondozunk, szakemberek segítségével igyekszünk felmérni, mennyire értékes az anyag, és akkor lehet belőle könyv. Nagyon sok témában született már így kiadványunk, a magas vérnyomástól a kertészeti tanácsokon át a szépirodalomig. Jómagam egy könyvkiadó alapfeladatának tekintem a jó értelemben vett mecenatúrát, ami nemcsak a szerzők támogatásában nyilvánul meg, hanem más tevékenységekben is. Tavasszal a Városi Könyvtár Újkerti Fiókkönyvtárának adtunk 500 ezer forint értékű könyvadományt, most, a könyvkarneválon pedig – új kezdeményezésként – a dedikált könyvek eladásából gyűjtöttünk össze pénzt, amit a Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár kap meg, állománygyarapításra. Mi megvásároltunk olyan könyveket, amelyeket a szerzők dedikáltak, ezeket itt licitálással értékesítettük, és örömmel mondhatom, hogy sikeres volt az akciónk, mert így mintegy kétszázezres vásárlási utalványt tudunk átadni a könyvtárnak.
A terjedelmes Kós-irodalomban lapozva azonnal szembetűnik, hogy a recepció legtöbb írása alkalmi, főként születésnapi évfordulók (1933, 1963, 1973), a halál (1977), a születés centenáriuma (1983), majd a kegyeleti emlékezés (1987) alkalmából született szöveg, s ez a kontextus tematikájukat és nyelvi gesztusaikat is meghatározza. Az ünnep szakrális és közösségképző mintázatai tűnnek bennük elő, lévén, hogy többségükben szónoklatként formált, költői képben gazdag ünnepi és emlékbeszédek, melyek egy valós vagy elképzelt közösség előtt hangzanak fel. Az emlékfölidézés, a méltatás és az intelem hármas egységében kibontakozó, a szóbeliség technikáival működtetett szövegekben a szónok részint e közösség kollektív hangja, részint meg- és felszólítója. A közös emlékezés rituáléja mint fikcionált beszédhelyzet magyarázza aztán, hogy nem a műre, hanem a személyre fókuszálnak, nem Kós épületeire, szépirodalmi írásaira vagy politikai eszméire irányul bennük a figyelem, hanem életútjára és személyiségére. Az életút pedig többnyire mint önfeláldozó szolgálattörténet nyer bennük elbeszélést, s a személyiség a karizma megnyilvánulásaként kap rajzolatot. „(…) életének minden szakaszában (…) felfigyelhetünk az elhivatott ember és a kiválasztott nép egységre találó kölcsönösségére. Ennek az egymásba illeszkedésnek művészi tetőzése a hősünk nevéhez fűződő helikoni virágzás, de karizmás voltától elválaszthatatlan egy köznapibb reálpolitika is”– írja például Balogh Edgár visszatekintően (A karizmás ember, in: Erdélyi csillagok, szerk. Kántor Lajos, Bp., Héttorony Kiadó, 1990). A szöveghely bibliai utalásai (választott nép,
Kós Károly-emblémák
A kultusz retorikája
Berta Erzsébet
hitvallásként rejtjelezni kívánt ideológiaipolitikai eszmekör, a nemzeti ellenzékiség adta meg (a kultuszképző írások zöme „a szocializmus” utolsó két évtizedében született, s még a Kós-életműben a formahagyományt kereső építészeti recepcióban is jelen volt). Így Kós Károly kultikus recepciója is – mint minden kultusz – úgy hagyományozott egy építészi és írói életművet, hogy ideologikus beszédközösségeket is alapított.
DISPUTA Árkádok
H
a összevetjük azt a képet, melyet Kós Károly önéletrajzi írásaiban, leveleiben és nyilatkozataiban önmagáról rajzolt, azzal, melyet róla a kulturális utókor készített, izgalmasan sokatmondó eltérésekre, sőt ellentmondásokra találunk. Kós úgy rajzol magáról biográfiát, hogy mintegy drámaiatlanítja életét és választáshelyzeteit. Döntéseiben, életeseményeiben, sokszor még eszméinek kialakulásában is a motivációk esetlegességét, megmagyarázhatatlan, félig-tudatos természetét hangsúlyozza. Ami vele történt, mintegy eljelentékteleníti azáltal, hogy nem választottságukat, hanem véletlenszerű feltételeiket emeli ki. Önértelmezéseiből hiányzik a küldetéstudat pátosza, ami elbűvöl bennük, az épp valamiféle serenitas, a lélek tragikum fölötti derűje és humora. A kulturális utókor, az építészek s még inkább az irodalmárok közössége viszont vátesz-alakként rajzolja meg Kós személyiségét: életútját választott sorsként láttatja, mely mind szellemi, mind morális értelemben követendő példa. Ezek a memoárok a Kós Károly-i életutat etikai képmássá teszik, nevét emblematizálják és legitimáló metaforaként használják. Jellegzetes az is, ahogyan ez a kulturális utókor Kós alkotó személyiségét fölébe növeszti szépírói és építészi teljesítményének, s épületeit és szövegeit is a személyében testet öltött eszmény, az életútjában reprezentált morális példa felől olvassa. Karakteres kifejeződése ennek az építés, az építész, az építmény metaforizálása, ha tetszik, visszavezetése egzisztenciális jelentéstartalmaihoz. Kós Károly ez utókor számára ugyanis nem építész, hanem építő: lélek-, élet- és országépítő. A Kós-recepció kultuszképző recepció lett így, mert a nevével jegyzett személyiség és életút ideáligények mozgósítójaként (és kielégítőjeként!) jelent meg a kulturális emlékezetben. Mégpedig kevésbé egy esztétikai hagyomány, mint inkább a nemzet „elképzelt” morális közössége iránti igény reprezentánsaként (vö. Benedict Anderson imagined communities fogalmát, in: uő., Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, London, 1983). Mert meglehet, a Kós-memoárokban az emlékezés eleve mitizáló mechanizmusa is működött, karakterét a legendában
37
karizma), költői metaforizációja („helikoni virágzás”) és mitizáló gesztusa („hősünk”) a szakrális örökségképzés jele, amit az is megerősít, hogy más szövegekben Kós használati tárgyai (például saját kézzel faragott sakk-készlete) jelenítődnek meg tiszteletet parancsoló és részesedést biztosító relikviaként, otthona (a sztánai Varjúvár) pedig szellemi feltöltődést biztosító zarándokhelyként. A kultuszképző beszéd jegye a lelkiismeret-vizsgálatra szólító gyakori intelem is, mely a vallásos lelki tükör hagyományában szólaltatja meg a Kós-emléket. „Van-e bennünk annyi gyermeki önbizalom, könnyed tudás, annyi mély bánat és erő, annyi magyarázkodásmentesség, sehovase-kacsintgatás, tiszta játékkedv – amit más szóval hitnek szokás nevezni –, bizalom az elmúltakban és a lehetséges ismeretlen jövőben, mint amenynyi Kós Károlyban volt?”– kérdezi például intőn Makovecz Imre (KÖZTI KISZ szervezet időszakos tájékoztatójának Opeion melléklete, 1983. december 16). A név kultusza
DISPUTA Árkádok
„a neved fénylőn elszakadt tetőled s jelképpé, fogalommá lényegült” (Kiss Jenő: Kós Károlyhoz, 1986)
38
A kultusz dinamikájára figyelő olvasás számára Kiss Jenő sorai frappánsan jelenítik meg a kultuszképződés egyik mozzanatát, a személynév önállósulását. Azt, ahogyan a jelölőből dolog lesz, identitást reprezentáló transzparens, mely alatt összegyűlhet egy világnézeti azonosságban egyesült közösség. Ez az embléma azonban, mivel viselőjéről levált név, át is helyezhető, az áthelyezéssel groteszk viszonylatokra is világítva akár – amint valóban nem csak építészeti díj (Kós Károly díj) és építész műhely (Kós Károly Egyesülés; Kós Károly Egyesülés Vándoriskolája) jegyezheti magát Kós nevével sem, hanem úttörőcsapat is (a Kósbibliográfia tanúsága szerint Kós Károly Úttörőcsapat is létezett). S azt sem a gyanú hermeneutikája diktálja, hogy a Kós-név instrumentalizálása egy vakfoltot is tartalmazhat: annak letakarását, hogy Kós Károlyt Kosch Károlyként anyakönyvezték, s első építészmunkáit maga is a Kosch szignóval jegyezte. A Kós-memoárok ismétlődő megjelenítő technikája az is, hogy egyetlen – s ami még jellemzőbb: sematizáló, fikcionalizáló és hipertrofizáló – azonosítással kívánja bekeríteni s könnyen fölismerhetővé tenni a személyiséget. Így lett Kós Károly – az
„ecce homo” felmutató gesztusát is követő kultikus emlékezés közvetítésében – „a transzilván ember”, „a reneszánsz ember”, „a karizmás ember”, „a teremtő ember”, „az életépítő”, „a táltos”. Ezek az emblémák Kós mindig megújulásra kész, sokoldalú kreativitásának (építész, könyvművész, író, grafikus, politikus, tanár és földműves gazda) képviseletében állnak, és mivel a személyes találkozás varázsából születtek, az is céljuk, hogy a jelenség (mágikus) megidézésével a megszólított közösség is részesedjen belőle. Az embléma reprezentál és prezentál, képvisel és megteremteni igyekszik a részesítő jelenvalóságot is. E kultusztechnikák felől szemlélve nem egyszerűen „a címerállattá merevítés” hamisító műveletei tehát, ahogy dühösen keserű nyilatkozatában pl. Finta József megítéli (Kós Károly élete ház is, Mai magyar építészek vallomásaiból, Tiszatáj, 1988). A sors kultusza „(…) életrajza (…) .időtlenné vált életideál”. Balogh Edgárnak ez a mondata már a kultusz önértelmezésének is számíthat. Mert a memoárokban valóban a történetiséget kiiktató ideálképzés történik, más perspektívából közelítve, fikcióképzés, mely Kóst irodalmi hőssé teszi, életútját pedig rendeltetésre és választásra alapozott sorstörténetként beszéli el. Az életút sorsfordító centrumának a kulturális utókor Kós 1919-es erdélyi hazatelepülését tartja, amely egy rendkívüli gyorsasággal ívelő magyarországi építészkarriert szakított meg, s a pályát Trianon törte derékba, helyébe a kilátástalan kisebbségi lét lelki, szociális és kulturális terheit rakva. A memoárokban minden ehhez az eseményhez mérődik, s ennek mitikus értelmezése történik. „Az életútján végigtekintőnek a Gorkij-novella hőse villan az emlékezetébe: kitépte szívét, hogy utat mutathasson a setétben botorkálóknak” – olvashatjuk Czine Mihály köszöntőjében (Hűség és szolgálat, Tiszatáj, 1973). A szöveg a nagy hagyományú mitikus történet (a nép és prófétája) kép- és struktúrasémájában idézi föl az eseményt. Könynyen befogadhatóan, amivel másfelől elfödi, milyen bonyolultan rétegzett is ez a beszédmód, hisz Kós Károly életpéldájának megjelenítéséhez egy kommunista mártírtörténetként értelmezett elbeszélést vesz mintának, melyben a Dankó szíve metaforán ugyanakkor a Jézus szíve barokk–keresztény ikonográfiai képalapozás is áttűnik. Egyúttal pedig tovább örökíti
Kós Károly 1968 nyarán, Moldován Domokos felvétele
volunt” érzete fogalmazódik meg visszaemlékezéseiben. Nyilvánvaló persze, hogy Kós is formál önmagából egy figurát, ő is narratívába foglalja életét, saját életrajza is alá van vetve az emlékezés és történetképzés pszichológiai és nyelvi feltételeinek − amit már az is mutat, hogy többféle önéletrajzi szövege van, ill. egy eseménynek az emlékezéshelyzet függvényében többféle értelmezése −, „csak” modalitása más. Nem az autentikus önéletrajz és az inautentikus kultikus életrajz, hanem − egyszerűsítő polaritással kifejezve − a kulturális örökösök mitizáló konstrukciója vitatkozik Kós Károly demitizáló történeteivel. A saját szerepet lekicsinyítő retorikára az emlékezők is felfigyeltek, de ezt éppoly hatékonyan be lehetett építeni a kultikus narrációba. Részint úgy, mint a szerénység pozitív jelét, még inkább úgy azonban, hogy most épp ez a választottságról való megfeledkezés lett a választottság jele. „A karizmás ember nem maga találja ki képzeletformuláit, hanem gondolkozásában rátalál a dolgok logikájára” – olvashatjuk Balogh Edgár esszéjében (A karizmás ember, in. Erdélyi csillagok, szerk. Kántor Lajos, Bp., Héttorony Kiadó, 1990). S hasonlóan közvetít Páskándi Géza is, mikor azt írja: „az uomo universale korántsem valami csodaként áll a korszakok határán, s cseppet sem akar ő feltétlenül limesze lenni a beláthatatlan időfolyamatnak, hanem akarvaakaratlanul szolgál értékmérőként” (A mindenevő Szellem, Kortárs, 1983). A választás helyett a választódás, az esetlegességektől is befolyásolt megjelölődés lesz most az erkölcsi nagyság és példaszerűség jegye, ami ha nem is karizma, de stigma.
DISPUTA Árkádok
az áldozati sors narratív formuláját, melyet már a Kós-kortársak megalkottak. „Ez a turáni őserő, ki tarisznyájában hordja már Európa elismerését, aki monumentális gondolatait sanyarú sorban emészti, maga is kész tragikum” – írja pl. Nyírő József már 1923ban (Akinek őstehetség minden kezevonása, Pásztortűz, 1923). A hazatelepülést s az 1921-től datálódó politikai szerepvállalást (a Kiáltó szó transzilvanizmus-programját, a kisebbségpolitikai aktivitást) a későbbi emlékezők is Kós legbátrabb és legerkölcsösebb vállalásaiként tisztelték. E kultuszközösség számára Kós általuk lett – ahogyan Fodor Sándor nekrológjában elhangzik – „a hűség példája”. Mert, ahogy „(…) Mikest egy életre Rodostóhoz kötötte a Fejedelem iránti hűség – Kós Károly nagyságos fejedelme a romániai magyarság volt – és maradt.” (in: Kós Károly, „Kőből, fából házat … igékből várat”, in memoriam Kós Károly, 1883–1983, szerk. Sas Péter, Bp., 1983). Önértelmező írásaiban Kós mindezt viszont (amennyiben szándék volt egyáltalán, nem a politikai helyzet kényszere) a hiúság kísértésének minősíti. „A hiúságomnak tulajdonítom ezt az elhatározásomat, mely elhitette velem, hogy reám és munkámra Erdélynek nagyobb szüksége van, mint Magyarországnak. Tehát gőgösen vállaltam az erdélyi sorsot és szinte két esztendeig szántottam, vetettem, adósságot csináltam, rongyoskodtam családommal együtt és vártam, amíg eljön az én időm. Úgy gondoltam akkor nagy naivul, hogy egyszer csak megindul az építkezés és akkor nekem, akinek elég jóhangzású volt a nevem, mint építésznek, lesz munkám itt is bőven.” (Hogyan lettem építészből író? Pásztortűz, 1931, ua., in: Nem spekuláltam, éltem…, vál. Sas Péter, Bp., Népművelési Intézet, 1983.) Kós soraiban az váratlan igazán, hogy az „én időm” nem eszmei küldetésre, hanem építészeti megrendelésekre vonatkozik. S csak miután rájuk hiába vár, fogadja el a helyzet kényszerét, hogy politikusként közvetítsen új kulturális identitásmintákat a diszkriminatív kisebbségi státuszba került erdélyi magyarságnak. Ám meglehet, az a kivételes ethosz – s tán a kultuszt időről időre megújító egyéniségvarázs is az –, hogy Kós nem idomul a kultuszhoz, nem kezdi elvárásainak megfelelő prófétai alakká formálni önmagát vagy alkalmazni retorikáját. Mindvégig az „ahogy lehet” pragmatikussága, a helyzet kiszámíthatatlan változásaival szembeni rezisztencia – ahogy életrajzában írja –, bizonyos predesztinációs tudat, a „sic fata
39
DISPUTA Árkádok
Kós Károly önarcképe, 1928
40
Nagy Imre fametszete, 1935
Az arc kultusza „Barázdált orcádról az idő aláfoly, mint az olvadó hó a vén Maguráról.” (Kányádi Sándor: Kós Károly arcképe alá, 1977)
Kányádi Sándor finomművű versének, mely a zsoltár és a ballada képi és retorikai mélystruktúráját működtetve az „exegi monumentum”* öntudatát fordítja át hódolatformulába, ez a zárlat az igazi poétikai fordulata. Az arc, az idő és a helyi táj olvad benne össze egyetlen nyelvi tüneménnyé. Elhagyva az értelmező megnyilvánulást, mindent a kép tiszta ragyogására bíz a lírai beszélő, amivel megszünteti a kultikus beszédet s a költői beszéd terébe léptet. Ám a kultikus recepció is sokat foglalkozott Kós Károly arcával, sőt arc-szerűnek tetsző kezével is. Az arc s némiképp a kéz esztétikai jelentősége Georg Simmel szerint abban áll, hogy összesűríti az időt, s a vizuális élmény koncentrált pillanatában képes az ember teljes sorsát megjeleníteni (Az arc esztétikai jelentősége, in: Velence, Firenze, Róma, Művészetelméleti írások, Bp., 1990). Az arc és a kéz képe Simmel szerint metonimikus és képviseleti: emberkép és sorsképlet egyszerre, melyben egy élet a maga érzékteljességében, közvetlen tapasztalatként adódik. Ami a Kós-recepció arckultuszához is kulcsot ad. A Kós Károllyal való találkozás kivételes hatásait már a kortársak is leginkább érzéki élményként tudták elbeszélni. „Hallom mindig szenvedélyes hangját, látom lelkes, figyelő sólyomra emlékeztető, szikár fejét, érzem azt a nyugtalan és nyugtalanító szellemi fluidumot, amely minden igazi művész-költő lényéből árad” – olvashatjuk a barát visszaemlékezését (Kárpáti Aurél: Az új építőmester, in: Kós Károly, „Kőből, fából házat … igékből várat”, in memoriam Kós Károly, 1883–1983, szerk. Sas Péter, Bp., 1983). Mintha a leírás a szentséggel való találkozás elbeszélésmintáit követné, melyek érzékkáprázatként adnak hírt a szent jelenlétéről, s nem a tanítás vagy üzenet tartalmát, hanem megtestesültsége tapasztalatát érzik csak közvetíthetőnek. Kós Károllyal kapcsolatban is sokszor hangzik el a kultusz szövegeiben, hogy puszta jelenléte az, ami erőt (vagy példát) ad. A kultuszképzésben jelentős szerep jutott Kós öregségének is. Nem az életkori öregségnek persze, hanem az öregkornak mint létstádiumnak, mely a transzcendens bölcsesség testet öltéseként nyert szimbolikus értéket. Innen nézve nem csak az erdélyi kapcsolatok politikai blokkolása magyarázza, hogy Kós Károly már idős emberként került be a kulturális emlékezetbe, s hogy plasztikai, grafikai, irodalmi portréin min-
* az„exegi monumentum aere perennius” (ércnél maradandóbb emléket állítottam magamnak) – Horatius verssorából vált a költői öntudat szállóigéjévé.
A kultusz funkcióváltozása „A mi lelkünkben nincsenek múzeumok” fogalmaz sommásan és avantgardisztikus modorban annak az építészgenerációnak a tagja, amelynek már nem voltak személyes tapasztalatai Kós Károlyról, s a közvetítő legenda beszédközösségében sem akar elhelyezkedni. (Kulcsár Attila: Kós Károly élete ház is, Mai magyar építészek vallomásaiból, Tiszatáj, 1988). Az építészek beszédközösségében azonban nemcsak generációváltáshoz kötődik Kós Károly kultikus recepciójának kritikája, hanem a huszadik századi magyar építészetnek egész folyamatát befolyásoló belső vitához, a magyar építészeti stílus s a nyomában járó építészeti modernizmus vitájához, melynek a hetvenes években sajátos akcentust adott a szocialista házgyár-technológia. A magyar stílus kérdésében maga Kós Károly karakteres pozíciót képviselt: egy olyan magyar modernség megteremtését tartotta produktívnak, mely lényegesen különbözik mind a lechneri magyaros stílustól, mind az európai modernizmusoktól, s melyhez a magyar népi építészetben nem stílusmintát, hanem funkcionális mintát lehet keresni
(azaz a parasztház funkcionális szerkezete, nem ornamentikája a mérvadó). Hogy egyáltalán létezhet-e az építészetben nemzeti stílus, ennek vitája Magyarországon a hetvenes években izzott fel újra. Csete György Pécsi Műhelye és Makovecz Imre antropozófikus iskolája más-más alapozással bár, szintén bizonyos magyar-modernség által gondolták megújíthatónak az internacionális modernek építőstílusát követő szocialista lakótelep-építészetet. Ez jutatta el őket Kós Károlyhoz, s a legitimáló eredet- és őskeresésükhöz nemcsak az építészeti eszmére és gyakorlatra, hanem a személyiség hitelesítésére is szükségük volt – Kós Károly számunkra valóban kultikus centrum lett. Kós Károly századfordulós épületeit azonban olyan építészek is nagyra tartották, akik a modernség és az építészeti magyarság kérdésében egészen más nézetet képviseltek – például az internacionális modernségét, mint Major Máté, vagy a funkcionalista racionalizmusét, mint Finta József. Major és Finta szembefordulása az építészeti Kós-kultusszal így voltaképpen nem is Kósra vonatkozott: írásaik Kós-kritikája igazában az organikusokkal való eszmei megütközés terepe volt. „Nem hiszem, hogy ez az életmű magyar voltunk manifesztációja, bartóki átlényegítése lenne – írja Finta. – A transzplantáció irányát tévesztik el azok, akik egy magyarrá hímesítendő építészet saját-sajátos vágyát címerezik Kós Károly építészetével és nevével.” S ha azt írja, számára Kós Károly építészete „európaiságával példaszerű”, s épp „házai szikársága, racionális térstruktúrája, deklarált szerkesztettsége, konstruktivitása” a speciálisan magyar, azzal csak az építészeti racionalizmus pozícióit védi (s tagadhatatlanul joggal félti a giccsesedés hullámától a magyar építészetet). A különös már csak az, hogy ennek a „Kós-ellenes” pozíciónak ugyancsak Kós a védőbástyája. Ezúttal az a Kós Károly, aki túléli a kultuszt, mert épp a kultusztárggyá tett tulajdonságai (erdélyi, magyar) fordítják a kultusz ellen. „Kós-Károly-fejek mindenütt: csevegő-daloló, lágy-elomló szlávos házhalmokon; dekadens júgendstíl álmokon; germanoid népi imitációkon látom lándzsahegyre tűzött fémkemény koponyáját. Na nem baj! Túléli ezt is, hiszen erdélyi és magyar.” (Finta József: Kós Károly élete ház is, Mai magyar építészek vallomásaiból, Tiszatáj, 1988.)
DISPUTA Árkádok
denütt egy éles metszésű, barázdált öregkori arcképet találunk. Ignácz Rózsa megjelenítésében már a negyven éves Kós-arcnak is ugyanazok az ikonográfiai jegyei – „Sasorr, lógó bajusz, homlokát mintha kőből kalapálták volna” –, mint a kilencvenévesének, akit Száraz György idéz meg – „Hátrasimított ősz haj, keresztül-kasul barázdált meredek homlok, (…) hajlott, törökös sasorr, burjánzó szürke varnyúszárny-bajusz, mélyen bevésett ároktól keretezve” (Kós Károly keze, in: Kós Károly emlékezete, szerk. Sas Péter, Szentendre, 1984). A Kósarc az irodalmi leírásokon is metszetszerű, a barázdákból, az éles és tört vonásokból megrajzolt portrénak mintha nem is a húsvér ember lett volna a mintája, hanem az arc ikonja, ahogyan a fametszet, a litográfia vagy a plasztika technikái létrehozták s a műalkotás időn kívüli, de időt sűrítő dimenziójába állították. „Időtlen arca volt”, írja Ignácz Rózsa (A Helikon árnyékában, in: Kós Károly, „Kőből, fából házat … igékből várat”, in memoriam Kós Károly, 1883–1983, szerk. Sas Péter, Bp., 1983), mondhatnánk inkább: időtlen arca lett – a kultusz pillantásában.
41
Régészeti kutatások Debreen belvárosában Nepper Ibolya DISPUTA Árkádok 42
D
ebrecen középkori mezőváros területén, de úgy is mondhatjuk, Debrecen óvárosában 1997-től kezdődtek meg azok az építkezések, amelyeket az 1997., majd a 2001. évi múzeumi törvény értelmében régészeti szakfelügyelet és ásatás előzött meg. Fentiek eredményeképpen mára sok új adattal bővült ismeretünk városunk Árpád- és középkoráról és az azt megelőző évezredek népeinek a mai Debrecen területén való megtelepedéséről. A belvárosi ásatások először az 1930-as években hoztak felszínre olyan leleteket, amelyeket régészeti-történeti szempontból értékelni lehetett. Az 1939-es Postapalota építkezése a Hatvan utcán, az Alföldi Takarékpénztár alapozási munkái, a Vár utca–Csapó utca sarkán a Wiener bérház építkezésének földmunkái során 5–6–7 méteres mélységből kerültek elő őskori (Kr.e. 6000–5000), Árpádkori (10–13. század) és középkori (15–16. század) régészeti leletek. Az Alföldi Takarékpénztár építése érintette a Dégenfeld (később: Tóthfalussy, ma: Dósa nádor) tér sarkán elhelyezkedő ferences kolostort, az Alföldi Takarékpénztár helyén zajló munkálatok részben a Mindenszentek kápolnáját és a körülötte lévő nagy kiterjedésű temetőt (14–15. század). Szerencsére a ferencrendi kolostor alapjait nem bolygatták meg. 1955-ben a Csapó utca–Tóthfalussy tér sarkán, az árkádos ház építésekor a régi ferencesrendi kolostor temetőjének egy részét megbolygatták, régészeti feltárására azonban nem került sor. Az 1960-as évek-
ben, a Batthyány utcai építkezések alkalmával jelentős középkori éremlelet került elő. Ezután szisztematikus ásatásra csak 1980-ban került sor a debreceni Református Nagytemplom körül, ahol feltárták az 1640–42 között épített Verestorony alapjait és az 1310-ben már álló Szent András-templom egyes részeit. Ezek bemutathatóvá tételére is sor került. A középkori mezőváros területét 1997-ig, a Plaza építéséig nem bolygatták. Sajnos az építést megelőzően itt sem vált lehetővé a régészeti kutatás, s leletek előkerüléséről sem értesítették a múzeumot, pedig a terület elhelyezkedése miatt joggal vártuk középkori leletek előkerülését. Ez az általunk várt középkori leletanyag – néhány edény – 6 év késéssel(!) került a Déri Múzeumba, az építkezésen ott dolgozó egyik munkástól, akinek akkor már nem volt félnivalója attól, hogy a leletek bejelentése miatt mint ott dolgozót bármi hátrány éri. Az ezredforduló, amely valóságos építkezési lázat hozott Debrecen belvárosába, feszített tempójú feltáró munka elvégzését rótta a Déri Múzeumban dolgozó néhány régészre. Évente több helyszínen nagy lélegzetű ásatásokat voltunk kénytelenek végezni, amelyeknek eredményeként ugyan sok új adattal gazdagodtunk, de nagy volt a veszteség is. Sok 4–6–8 lakásos társasház építésére is sor került városunk Árpád-kori és középkori területén, ahol a megfigyelt adatoknak és leleteknek többszöröse kalló-
dia–Cegléd–Kígyó–Kossuth utcák közötti terület. – A másik Árpád-kori település a 12–13. századi Szentlászló-falva, amely a Péterfia utcától keletre, a Rákóczi és Csapó utcától északra terült el. A Csapó utca (korábban Homok utca volt a neve) egy észak–déli irányú út volt Szentlászló falva és Debrecen között. – A harmadik település Mesterfalva 12– 13. századi települése, amelyet a Bethlen utca 6–12. szám alatt végzett régészeti fel-
DISPUTA Árkádok
dott el, került a földdepóniákba vagy magángyűjtőkhöz. Milyen új adatokat nyertünk Debrecen azon területének betelepültségéről, melyet ezek a mai építkezések érintettek? A Bethlen utca 6–12. számú telkeken Árpád- és középkori leletek mellett császárkori szarmata (Kr. u. 2–3. század) és rézkori (Kr. e. 3. évezred), a Hatvan u. 16. szám (TIKÖFE) feltárásakor rézkori és középkori (14–18. század) régészeti nyomokra bukkantunk. A Kölcsey művelődési központ helyén rézkori település nyomai és középkori emlékek, a Széchenyi utcán épülő ítélőtábla térszín alatti parkolójának helyén végzett feltáró munka során a késő bronzkori Gáva kultúra (Kr.e. 1000–900) településnyomai, egy császárkori szarmata (Kr. u. 2–3. század) temető és középkori (14–17. század) leletek kerültek elő. A Garay utca 4. szám alatt építendő társasház helyén végzett feltárás rézkori és késő középkori leleteket hozott felszínre. A történeti belváros három, északkeletről délnyugatnak futó párhuzamos homokhátságra épült. Ezeket a hátságokat széles, de nem mély időszaki vízállásos völgyek választották el. Ha a lelőhelyeket térképre vetítjük, ezt támasztja alá a pontok elhelyezkedése is. A három homokhátságon helyezkedett el a későbbi Debrecent alkotó három Árpád-kori település. – Az első a kusza, kacskaringós, keskeny utcahálózatú 10–11. századi Debrecen település, amely később a nevét is adta az összeolvadt három településnek. Ennek területe a Homok utca–Csapó utca–Burgun-
43
DISPUTA Árkádok
„Debrecen vázolt településképe teljes mértékben ellentmond kalmárai, marhakereskedő tőzsérei és iparosai vagyonosságának, annak a szívós élniakarásnak, mellyel polgárai újra meg újra talpra álltak a sok sarcolás, fosztogatás és tűzvész után. Ha adataink nem lennének megbízhatóak, nem hinnénk el, hogy a döntő többségben nem időtálló falusias házak, a poros, sáros utcák, a nyílt árkokban lefolyó szennyvíz, a trágyadombok ugyanazt a várost mutatják, mely fennmaradása és viszonylagos önállósága érdekében három hatalmat szolgálhatott pénzzel és »mindenféle adommal«. Azt a várost, mely Kollégiumával, nyomdájával a magyar művelődés egyik központja volt. IV. Henrik francia király követe, Bongart 1585-ben azt írta, hogy Debrecen óriási falu, bizonyára olyan nagy, mint Prága. Rålamb svéd követ 1657-ben úgy látta, hogy a várost ugyan polgárok és kereskedők lakják, de alig van kőből épült ház, az utcákat és a piacteret sárpocsolya lepi el. A nagyszebeni A. Pinxner 1693-ban átutaztában ezt írta: »…óriási terjedelmű, de igen otrombán épült, alacsony házai majd a földbe sülylyednek, és a templom körül lévők kivételével mind náddal fedettek.« – Nem vették észre, hogy a sivár és számukra taszító külső hihetetlen helytállást, szorgalmas munkát, Európára tekintő műveltséget és önálló szellemiséget takar, hogy cívisei a földes házakban is polgárnak érezték magukat.”
44
tárás során megtaláltunk. Mesterfalvát a mai Hatvan–Bethlen és Mester utca által határolt területen kell keresnünk. A mai Hatvan utca egykor élő vízfolyás volt. Debrecen dél felé Zsigmond korától terjeszkedett. A Hatvan utca dél felé húzódó nagy telkein új utcát nyitottak, a Német utcát (ma Széchenyi utca). Itt tártuk fel azt a – Debrecen középkori mezőváros területén először jól megfigyelhető – sütőkemencét, melyet a 16. század második felének szövegforrásai coquina-nak neveztek. Az Árpád-kori és középkori feltárásaink során ásott kutak garmadája kerül elő, melyek valóságos kincsesbányát jelentenek a kutatók számára. Kútból került elő a Bethlen utcán egy Mátyás-korabeli bőrcsizma rekonstruálható állapotban, valamint cserépedények és üvegpasztagyöngyök. Házalapok eddig nem kerültek elő, de ez nem csodálható, hiszen a középkori Debrecenben nem kőből építkeztek. Befejezésül álljon itt Debrecen város egyik kutatójának munkájából vett idézet:
Ahhoz, hogy méltó módon követhessük Debrecen múltjának elkötelezett kutatóit (Zoltai Lajos, Boldizsár Kálmán, Balogh István, Sápi Lajos, Módy György), igen sok még a tennivalónk. Például a Szentlászló falva területén régészeti feltárást még nem végezhettünk, a Széchenyi utca környékén lévő patrícius házak telkein a kutatás nem fejeződött be. Szentlászló falva feltehetően 12. század végi Árpád-kori temploma nincs sem lokalizálva, sem feltárva. Debreceni ház vagy debreceni mester portájának teljes feltárására még nem kerülhetett sor. A város központjában lévő ferencrendi kolostor épülete, kápolnája, temetőjének hiteles feltárása még mindig várat magára. Nem sikerült lokalizálni a földesúri kúria helyét sem. Ezért fontos, hogy a debreceni polgárok odafigyeléssel, a Múzeumi törvény szellemében, néha némi türelemmel az időigényes munka miatt, támogassák a Déri Múzeum régészeinek a város múltjának feltárására irányuló tevékenységét.
Dan Brown regénye mindössze két éve jelent meg, de máris páratlan sikereket ért el, és gyaníthatjuk, hogy a gigasztárokat felvonultató, 2006-ban megjelenő filmváltozata több Oscar-díjat is begyűjt majd. A könyv több tucat pozitív és negatív kritikát kapott, az irodalmárok mellett történészek, vallástörténészek, művészettörténészek boncolgatták, több egyház fellépett ellene, a parázs vita szinte mindenkit állásfoglalásra késztet. Valahogy úgy vagyunk vele, mint Majkával vagy Győzikével: szeretjük, nem szeretjük, közömbösek vagyunk iránta, vagy egyszerűen tudomásul vesszük, hogy ma „trendi”, aztán továbblépünk rajta. Brown kétségkívül jó író, aki ügyesen szövi a történetet (a sok apró fejezetre bontás jó ötlet, és a szerző mesterien kezeli a cselekmény főbb szálait), és még néhány kultúrtörténeti érdekességgel is megismertet minket, így a könyv akár az „intellektuális krimi” minősítést is megérdemelhetné. Egyes kritikák A Da Vinci-kódot Umberto Eco Foucault-ingája amerikai változatának tartják, amiben van is némi igazság, bár csak annyi, mint abban az állításban, hogy a Lada és a Porsche is négykerekű, benzinnel működő jármű. Nagyjából hasonló a helyzet, mint a Rózsa neve könyv és amerikai filmadaptációja között: a macerás skolasztikus vitákat kihagyva készítettek egy kétórás középkori krimit. Dan Brown azonban kétségkívül igyekezett, ezt el is árulta a könyv bevezetőjében és számos interjúban is. Egész „stáb” dolgozott vele: többek között egy matematikatanár apa (valószínűleg tőle származnak a Fibonacci-sorozattal, valamint az aranymetszéssel kapcsolatos, némileg hézagos és pontatlan információk) és egy művészettörténész feleség (akiről egy interjúból megtudhattuk, hogy nagy Leonardo-rajongó; egyébként maga Brown is hallgatott művészettörténetet Sevillában). Ezenkívül számos tudományos-féltudományos könyvre hivatkozik, amelyekből a történet alapját merítette. És itt érünk el a lényeghez, a történethez. Ez az, amivel kapcsolatban a nagy felhajtás van a regény körül. Csak a cselekmény vázlatát ismertetem, egy szombati nagytakarítás helyett ugyanis bárki elolvashatja (a Gabo Kiadó
új, gigantikusnak látszó kiadása eredetileg a Magyar Könyvklub szolid 202 oldalas kiadásának szerkesztési trükkökkel felnagyított változata). A történet két főhőse: Robert Langdon harvardi szimbólumkutató professzor és Sophie Neveu francia féltitkos ügynök, titkosírás-szakértő, akik megpróbálnak a Szent Grál nyomára jutni. Ehhez a támpontot a Sophie apja (a Louvre főkurátora és a titokzatos Sion-rend, vagy ha tetszik a továbbélő Templomos Lovagrend vezetője) által elszórt titkos kódok jelentik. Némi szépséghiba, hogy az apát mindjárt a könyv elején hasba lövik (valószínűleg ezzel biztosítja a szerző, hogy az átlag amerikai ne tegye le a könyvet az első mondat után). A pörgő történet mindössze egyetlen (!) nap alatt játszódik le, ennyi idő alatt a szereplők a francia rendőrséggel, egy bérgyilkossal és titokzatos megbízójával a nyomukban bejárják Párizs és London nevezetességeit és egészen a skóciai Rosslynig jutnak el. Ekkor már megoldották (?) a rejtélyt, és a gonoszak elnyerték méltó büntetésüket. Útközben mindvégig a Leonardo da Vinci festményein és gépeiben elrejtett titkos üzenetek segítik őket (innen jön a cím, aminek egyébként nem sok köze van Leonardo mesterhez, inkább annak szülővárosához, Vincihez). Ha csak ennyi lenne a történet, akkor valószínűleg Dan Brown könyve nem lenne több, mint egy az Alexandra könyvesboltokban és pályaudvarokon porosodó tucatregények közül. A nagy titok, amit a könyvből megtudhatunk az, hogy Jézus Krisztus és Mária Magdolna összeházasodtak, gyermekeket nemzettek, tőlük származott a frank Meroving-dinasztia, valamint a Jeruzsálemet 1099-ben meghódító Bouillon Gottfried (Godfrey de Bouillon) is, és az utódok még ma is köztünk élnek. A Szent Grál tulajdonképpen nem is egy kehely, mint ahogy azt évszázadokon át képzelték (Arthur király valószínűleg csak azért találta ki az egészet, hogy korának „tökéletes katonáit” maga köré gyűjtve egyesítse Britanniát), hanem maga Mária Magdolna, akinek utódai napjainkig őrzik Jézus Krisztus vérvonalát. Ezt természetesen az egyház nem tűrheti, hiszen akkor a hatalmat át kellene adni Krisztus-utóda-
DISPUTA Lépcsők
Gondolatok Dan Brown A da Vinci-kód című könyvéről
45
inak, ezért aztán egyfolytában az utódok ellen ármánykodnak. Nem kívánok hosszas teológiai, vallástörténeti, történelmi és művészettörténeti fejtegetésekbe bocsátkozni (nem is lenne értelme két oldalon), akit érdekel a könyv „tudományos” háttere vagy az ezzel kapcsolatos vita az ma már magyarul is legalább egy tucat könyvet olvashat el (a legszínvonalasabb: Martin Lunn: A Da Vinci-kód megfejtése. A világsiker mögött rejlő igazság (ford. Békési József). Gold Book, Debrecen, 2004.), vagy elég, ha beírja a Google-be a könyv címét (ez komoly vállalkozás, a cikk írásakor az angol címre 7 470 000, a magyarra pedig 120 000 találatot adott a keresőprogram). A könyvvel kapcsolatos vita magját maga Dan Brown hintette el azzal, hogy bár kijelenti: műve nem történelmi mű, az abban foglaltak mégis tudományos munkák megállapításain nyugszanak. Érdekes állítás: hogyan is vitatkozzon egy tudós egy olyan elmélettel, amely nem tézisekből épül fel és a szerző nem támasztja alá adatokkal állításait? A Brown által előszeretettel emlegetett könyvek (pl. Michael Baigent, Richard Leigh, Henry Lincoln, stb.) is csupán elméleteket mutatnak be apokrif szövegek alapján, elméleteiket megdönthetetlen bizonyítékként feltüntetni nem tűnik túlságosan tudományosnak. Hiszen mindkét esetben olyan dogmákról és „ellendog-
mákról” van szó, amelyeket tudományosan nem lehet bebizonyítani – csak hinni vagy nem hinni bennük. Brown kétségkívül meglovagolta a 2000. év körüli misztikus félelmeket és az emberiség minden korokra jellemző vágyát a titkok és persze az összeesküvés-elméletek iránt. Mindazonáltal a viták jó reklámot jelentenek könyvének, amely már lassan két (!) éve szerepel a könyvesboltok eladási listáinak élén (Amerikában hónapokon keresztül abszolút első helyezett volt). A szerző talán legnagyobb érdeme, hogy a könyv nyomán szabályos kultúrturizmus alakult ki, virtuális és valós túrákat szerveznek a történet franciaországi és angliai színhelyein, tömegek kíváncsiak Leonardo festményeire és titkaira. Az olvasók legjelentősebb része fiatal. És valljuk be, ha az amerikai és az egyre inkább amerikanizálódó magyar fiatalság A da Vinci-kód elolvasása után kezébe vesz egy történelmi munkát vagy egy Leonardo-albumot, vagy – ne adj Isten – elutazik Párizsba és végiglátogatja a Louvre kiállításait ahelyett, hogy megnézné videón a Fekete Nindzsa bosszúja negyedik részét, akkor Dan Brown könyve valóban hasznos olvasmány lehet. (Dan Brown: A da Vinci-kód. fordította: Bori Erzsébet. Gabo Kft, Bp., 2003, 652 l.) Forisek Péter
A valóság mássága
DISPUTA Lépcsők
Sajtófotó-kiállítás a Malomparkban
46
Malompark, 2005. június, a XXIII. Magyar Sajtófotó-pályázat díjnyertes pályamunkáinak kiállítása. Az év legjobb fotói Magyarország és külföld eseményeiről egy helyen. Idén 266 fotós indult e versenyen, 6783 felvételt nyújtottak be; Debrecenben pedig a Malomparkban mutatták be a kiállítás egy töredékét. A pályázat díjait 2005. április 21-én, a Művészetek Palotájában nyílt kiállításon adták át, ahol 1500 képet láthattak az érdeklődők. Néhány további számadat: összesen 700 négyzetméternyi képanyagot nyomtattak ki, ehhez 12, 24 liternyi festékre, illetve 24 tekercsnyi, közel egy kilométer hosszú papírra volt szükség. (Forrás: XXIII. Magyar Sajtófotó-kiállítás. In: Fotomozaik, 2005. május, VIII. évf. 5. szám, 26.) A Malomparkban mi ennél jóval keve-
sebb „festett papírt” láthattunk, ám ennyi is bepillantást nyújtott a díjazottak alkotásaiba, és arra ösztönzött, hogy a 2006-os évben az ember kiruccanást tervezzen a fővárosi kiállításra is. A debreceni bemutató helyszínével kapcsolatban talán sokak számára zavaró volt a paravánok zsúfoltsága, hogy nem kaptak elég teret sem az alkotások, sem a nézők, ami legalábbis nem segítette elő a művek befogadását. Mindig zavarban vagyok, amikor fényképekkel találom szemben magam, legyen az „művészi” vagy sajtófotó. Mivel ekkor pillanatok leforgása alatt kell szembesülni azzal a ténnyel, hogy egy-egy dolgot hány meg hányféle szemszögből lehet látni. Róluk beszélgetve pedig azzal, hogy mennyiféleképpen lehet értelmezni ezeket
kat, lányokat fotografálta. Érdekes megfigyelni, hogy az ember hiába színesben lát, a fekete-fehér fotók az érzések esszenciáját ragadják meg, az emberek arcán erőteljesebben mutatkoznak meg a lelki történések. Mintha a színek kizárásával nyílt útja volna a fényképésznek a bensőhöz, ezzel párhuzamosan a fény-árnyék játék kirajzolja a láthatatlan ráncokat. Két szín tónusaival, az árnyékkal és a világítással játszik a fotográfus. Kimerevített pillanatok, amelyek öszszegzik az eseményt, s az esemény pillanatok sorozata, ahonnan tudnia kell a fotósnak mit és hogyan kiragadni. Nem véletlenül használtam a „kiragadni” kifejezést, hiszen általában az „elkapni” szót alkalmazzák, főleg a fotóriporterek. Az „elkapni – művészet” magas szintű művelője a „kiragadás technikájának” mesterévé válik. Tudni fogja, hogy mit akar fényképezni, megszületik agyában a kép, amit meg akar látni a valóságban, s ki akarja ragadni, magáénak szeretné tudni. A komponáltság, a tervezés látszik a fotográfiákon, bár több közülük pergő események tüzében készült. Az „elkapta” szót Gyűrű Attila sorozatára használnám, aki egy emberen átforduló kocsit örökített meg: a férfi túlélte, érdekes élményekkel gazdagabban. Ennek a sorozatnak a létrejöttéhez valóban a véletlen s a szerencse közreműködése kellett, no meg persze egy profi gép, ami szinte az egész történetet kockánként rögzítette. De lehet az akármilyen kis rendezvény vagy jelentéktelen esemény – feltéve, hogy nem a fentebb említett speciális esetről van szó –, nem szükséges ahhoz profi gép, hogy elragadóan kiragadott kép szülessen. Hiszen Robert Capa a mai technikához képest kezdetleges gépekkel járta a spanyol polgárháborút, a harmincas években elterjedt kisfilmes masinákkal, de képeinek színvonala ma is mértékadó. Méltán példaképe a legtöbb fotóriporternek, mint például Gárdi Balázsnak is, aki hat kategóriában kilenc díjat is elnyert. A példakép munkásságát lehet érezni Oszama Bin Láden nyomában címet viselő sorozatán, amellyel a képriport kategóriában elnyerte az első helyezést. Emellett ott vannak az afgán lányokról és férfiakról készült portréi is, amelyeket kiegészítenek a „szembenálló félről” (amerikai katonákról) készített képek. Hiszen hiába külön-külön paravánokra kerültek, ráadásul az ember tudatosan próbál dolgozni azon, hogy sorozatonként külön kezelje a fotográfiákat, akaratlanul is egybemosódnak, egymás hatását erősítve. Az afgán nők még ártatla-
DISPUTA Lépcsők
a vizuális élményeket is. Hiszen egyetlen képkockában élmények, érzések és mondanivaló egyszerre, sűrítve jelenik meg. Eddig az újságokban jobbára csak illusztráló szerepkörrel felruházott fotók itt önálló életet tudnak élni, nem szorulnak rá a szövegek, még a képaláírások segítségére sem. A képaláírások befolyásolják a nézőt, leszűkítik az értelmezési tartományát, irányt adnak, ahogyan ezt Susan Sontag a Fényképezésről című esszégyűjteményében írja. A hírfotóknak a sajtófotó-pályázat teret ad, hogy művészetté váljanak, maguk alkossanak egy egészet. Ez a művészi ábrázolás Domaniczky Tivadar Debrecenben is kiállított két sorozatán a legfeltűnőbb, ahol a technikával operál, hogy ezt a hatást elérje. Az Omega-koncertről készült sorozatán hosszú expozíciós időt használ, ami elmosódottá teszi a felvételt. Bár ezeken a képeken a legfeltűnőbb az említett „metamorfózis”, nem tudom, hogy igazán a sajtófotókhoz sorolnám-e ezeket a fotográfiákat, hiszen itt eltűnt az éles kép és a felismerhetőség megvalósítása. Ne felejtsük el, hogy a klasszikus értelemben vett fotóriporter elsődleges feladata az emberek és a történések tisztán érthető bemutatása az információt váró közönségnek. A pályázaton lehetett indulni egyedi képekkel, illetve sorozatokkal is. A sorozatokat azért érdekes nézni, mert – hiába sajtófotókról van szó, és ehhez automatikusan beszámolót, riportot kapcsolunk és várunk – azzal, hogy egy témában készült sorozatot nézünk, egy történet születik bennünk. A kép, illetve a képek sorozata úgy beszél hozzánk, hogy a bennünk kialakult képaláírások – nagy valószínűséggel – a hivatalos képaláírásokhoz fognak közelíteni. Többek között, Dezső Tamás Az Ügető végnapjai című sorozatánál érezhető úgy, hogy nincs szükség magyarázatra, a jelen képeiben felelevenedett a múlt, a befogadó által megalkotott múlt és a valós történet szintézise. Évtizedek történése belesűrítve pár képbe. De ugyanez elmondható Dezső Tamás újgazdag fiatalokat ábrázoló sorozatáról is, ahol a fiatalok mindennapi élete, pénzkereseti „lehetőségei” kerültek fókuszba. Feketén-fehéren, illetve fekete-fehérben mutatja be a behajtásokból származó jövedelmük felhasználását, elfelszínesedett életük emberi kapcsolatait, melyeknek mozgatórugója nem más, mint a pénz. A fekete-fehér klasszikus eljárást használja a külföldi munkából hazatért moldovai nők ábrázolásakor Dóka Béla is, aki a kiábrándultan, lelkileg és testileg kiégett, szülőföldjükre visszajutott asszonyo-
47
DISPUTA Lépcsők
nabbnak tűnnek a fegyveres katonák fényképei mellett. A képek megtekintése közben a fotósok szemével láthatjuk a világot, miközben igazán észre sem vesszük, hogy egy számunkra ismeretlen interpretátor világértelmezésébe helyezkedtünk bele. Némelyik képnél elgondoljuk, hogy mi is így láttuk, esetleg így fényképeztük volna le az adott témát. Ezalatt egy másik ember elméjének egy kifeszített pillanatával találkozunk. Aztán, hogy hogyan értelmezzük e vizuális élményt, ahhoz már a mi elménkre is szükség van. Roland Barthes terminológiájával élve, az Operator valósága hatol be a Spectator valóságába, befolyásolva és átalakítva azt. S nemcsak a Spectator valóságát befolyásolják a fényképek, hanem magát a valóságot is. Mivel a látott kép fog számunkra valósággá válni egy adott eseménnyel kapcsolatban. A képek alakítják, illetve átveszik a valóság helyét. Személyes élményeink is képekben élnek bennünk, de azokat mi alkotjuk magunknak, más képeit nézegetve pedig az ő élményei válnak a mieinkké is, fölül is írhatják a mi személyes, bensőnkben élő fotóinkat. (A képi emlékalkotás felé talán ösztönösebben fakad az emberből a vágy, hiszen már az ősember is használta az önkifejezés és a kommunikáció e formáját, gondoljunk csak a barlangrajzokra.) Vajon nem veszik-e át a fotográfiák a valóság helyét? Nem törlik-e ki az eseménnyel kapcsolatos személyes élményeinket, ha arról a dologról egy „kiragadt fotó” készül? Nem ezek a kimerevített és anyagiságában is megjelenő fotók fogjáke átvenni elménkben foszlányokban röpködő emlékképeink helyét? Erre nehéz válaszolni: egyik helyszínen sem voltunk jelen, ahol ezek a képek készültek. A kiállítás megtekintése után viszont, ha bármikor a paravánokról ismerős téma került szóba, rendre bevillantak a látottak, rátapadva a kialakított véleményre is. Nem ok-okozati összefüggéseket és érvéket vo-
48
nultatnak föl, hanem az egyszerűség és sűrítettség eszközével csapnak le a szemlélőre. Az Operator a saját valóságába emeli a látványt, s egy fizikailag létező, mégis, számunkra – a fotók segítsége nélkül – láthatatlan világot tár fel előttünk. Ott vannak ezek a pillanatok mindennapjainkban, s mégsem vesszük észre őket. A fotók darabjaira szedik szét a valóságot, hogy újabb kapukat nyissanak rá. Erre talán a legmegfelelőbb példa Pólya Zoltán Képszótár sorozata, amellyel a III. díjat szerezte meg a Művészet és tudomány kategóriában. Szembeállítja az objektívat, ami a tárgy pontos, látható tulajdonságai alapján megfogalmazott leírás a szubjektívval, vagyis megjelenítette az ő valóságát, a létező olyan megnyilvánulását tárva fel, amivel talán addig nem is találkoztunk. Ha ezeket a képeket időrendbe helyezzük, megkapjuk a történelem egy metszetét, mégpedig a 2004-es évét, amikor paralimpiát rendeztek, Oszama Bin Ládent üldözték, a lyukóbányai bányát bezárták, atlétikai világbajnokság zajlott, az Omega koncertezett, és még sorolhatnám a képek és képsorozatok címét, érzékeltetve, hogy fotóriportereink mennyi magyar és külföldi helyszínen tevékenykedtek. Az utókornak talán ezek a díjnyertes képek fogják jelenteni a 2004-es évet, amelyek lehet, hogy egyszer egy történelemkönyv lapjain fognak feltűnni. A valóság, az átélt események így válnak emlékké és történelemmé. De már nem krónikásokon és puszta betűkön keresztül figyel ránk a múlt és figyelünk mi a múltra, hanem a képek és a vizualitás veszi át ebben a főszerepet. Ahogyan mi formálunk képet a múltról fotókon keresztül, úgy válnak majd ezek a fotográfiák is „múltformálókká”. S ezt a munkát már első megjelenésükkel elkezdték. S ha ezek a fényképek határozzák majd meg bennünk az elmúlt év főbb eseményeit, legalább művészileg igényes lesz a valóság. Hegedüs Mariann
Vágyakozás művészete A Nyolcak és az aktivisták: válogatás az Antal–Lusztiggyűjteményből a képzőművészeti élet működéséhez elengedhetetlenek voltak: felépült a műcsarnok, volt kiállítási élet és művészképzés, Lyka szerkesztésében működött a Művészet című havilap, megnyíltak a szabadiskolák és a művésztelepek, mint a müncheni akadémia festészetét Barbizonnal keresztező nagybányai iskola vagy a szecessziós iparés díszítőművészetet honosító gödöllői művésztelep. Aztán lassan, Fülep Lajos Cézanne- és Gauguin-szövegei és a Párizst járt fiatal festők, Berény, Czóbel, Tihanyi vagy Orbán művei révén kiderült, hogy Batsányi Jánosnak mindig is igaza volt: a nagyvárosi Vénusz Párizsban lakik, és már nem is impresszionizmusnak, hanem posztimpresszionizmusnak meg mindenféle egyéb izmusnak hívják. A magyar modernista festészet mindezek felismerésével a müncheni orientáció helyett a Párizsra, elsősorban Cézanne-ra való figyeléssel kezdődött. És egy kiállítással, az 1909. december 30-án, a pesti Könyves Kálmán Szalonban
DISPUTA Lépcsők
„Nagyvárosi Venus ez a modern művészet, és mi, akik szeretjük őt, úgy hódolunk neki a távolból, mint a középkori lovag a napkeleti kisasszonynak” – 1910-ben írja ezt a Pesten rendezett francia impresszionista kiállításról Babits Mihály. A század eleji magyar ugarról nagyvárosi Vénuszok után sóvárgó Babitsnak ekkoriban csak a fogarasi cukrászda szépséges kávéskisasszonya jutott, de szerencsére voltak olyanok, akik nem érték be ennyivel vagy szerencsésebbek voltak. A magyarországi művészet emancipálódásának igényét, amely nemcsak a nyugat-európai képzőművészethez való felzárkózását, de a helyi művészet nemzetközi kulturális jelenlétének megteremtését is jelentette, a 19. század végén, a modernizmus kezdetén fogalmazták meg először a hazai művészeti szcéna résztvevői. A gründolási lázat követő modernizációnak, majd az ezredvég kulturális beruházásainak köszönhetően a századelőre megteremtődtek az alapstruktúrák, amelyek
49 Nemes Lampért József: Tabán, 1917.
DISPUTA Lépcsők
Nemes Lampért József: Táj boglyával, 1913.
50
megnyitott, akkor még Keresők nevű festőcsoport, a későbbi Nyolcak bemutatkozásával. A kiállítást követő botrány – a tudatlanul vagdalkozó, szépre éhes műbarátok és a festők védelmére kelt kevesek harca –, meg az itthoni festőktől eddig sosem látott képek láttán, ahogy Lukács írta, az utak valóban elváltak. Azt a nyolc festőt, aki párizsi tanulmányait és a Gertrude és Leo Stein szalonjában tartott – Alice B. Toklas önéletrajza szerint elszánt evéssel töltött – összejöveteleket követően hazatért, a Cézanne- és Gauguinélményen kívül nem sok minden kötötte össze. Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos rövid életű együttese nem az avantgárd csoportok mintájára, hanem laza szerveződésként működött. Azt, amiben mégis egyetértettek, a csoport szószólójává avanzsált Kernstok Károly A kutató művészet című, a Nyugat 1910/2. számában közölt cikkében így fogalmazta meg: „Nem tudományt (…), nem érzések játékát, hanem igenis értelmet a festésben, fegyelmezett emberi agymunkát.” A Lukács által „architektonikusnak” nevezett új művészet elsősorban Cézanne-nak a tömeg-, tér- és fényviszonyokat konstrukcióként megmutató festészetéhez és Gauguin kolorizmusához, illetve a Vadak részben Cézanne és Gauguin hatására születő műveihez kapcsolódik. Az Antal–Lusztig-gyűjtemény kiállítása nemcsak a Nyolcak festészetét, de ezen
keresztül a magyarországi cézanne-izmus kialakulását is illusztrálja. Orbán Dezső két korai, ritkaságnak számító tájképe vagy Kernstok 1910 körüli Táj fákkal című műve nyilvánvalóvá teszi Cézanne tájfestészetének és Mont St. Victoire képeinek és akvarelljeinek ismeretét, ahogy Berény Jelenet című festményén is visszaköszönnek az aixi festő fürdőző-képei, különösen a ma Philadelphiában látható Nagy Fürdőzők. Berény szabadba helyezett, prizmatikus fényben úszó testjei láttán megidéződik a közép-európai festészet egyik központi ábrázolástípusa, az Árkádia-motívum is: a környezet formáival ritmust tartó csoportakt a századforduló német és osztrák festészetének aranykor-képeit idézi. A klasszikus festészet mitológiai szcénáiból átvett Árkádia-motívum jelenik meg Tihanyi Lajos Táncolók-ján is, amely szintetizálja a közép-európai szecesszió vonalkultúráját a századforduló francia festőinek, különösen Émile Bernard-nak vagy Maurice Denis-nek a képeivel. Márffy Anya gyermekkel című képe a Madonna-ikonográfia modern variánsa, amely a francia Vadak harsány, gyakran abszurd színeit és a német expreszszionizmus, azon belül is a müncheni Die Blaue Reiter körének improvizatív, amorf foltokban, gyorsan kent képeit idézi. A nő és a gyerek fején látható zöldes sáv utalás Henri Matisse 1905-ös Madame Matisse vagy Zöld vonal néven is ismert portréjára, amelynek Salon d’Automne-beli kiállítása után ragasztotta rá a kritika Matisse-ra
Kassák Lajos: Kompozíció, 1923.
A MA lapjain az egykori Nyolcak tagjainak, Kernstoknak és Tihanyinak a művei mellett szerepeltek a fiatal magyar művészet és az európai avantgárd képviselőinek a munkái is. Kassák ambícióit semmi nem mutatja jobban, mint az, hogy a brassói Mattis-Teutsch, az autodidakta Uitz vagy Bohacsek Ede, a Párizst járt Nemes Lampérth vagy Bortnyik képeit és grafikáit Picasso, Franz Marc vagy Boccioni reprodukcióival együtt mutatta be. Ez a szerkesztési politika már nem a kereséskutatás-felzárkózás Bermuda-háromszögét, a bevárás stratégiáját tükrözte, hanem a magyar avantgárdnak az európaival való egyenértékűségére és dialógus-képességére appellált. A Medgyessy-múzeumbeli kiállítás, Nemes Lampérth művei a Magyar Nemzeti Galéria termeinél is meggyőzőbben támasztják alá a festő kiemelt helyét a magyar művészettörténeti kánonban, és utólag is igazolják a MA nagyratörő képszerkesztési elveit. Nemes Lampérth két feszes szerkezetű képe a súlyost a súlytalannal, a formai szigort a tónusos festéssel, a zárt alakzatokat a nyitottakkal tartja feszültségben, és nemcsak a magyarországi, de a kortárs európai művészetben is egyedülálló módon hoz létre egy a tárgy- és a tájfestészet mezsgyéjén egyensúlyozó, a formalista olvasatok és stílustörténeti besorolások alól minduntalan kibújó piktúrát. A 10-es évek Budapestjén a kiállítási térként, olvasóteremként és könyvesboltként is szolgáló MA szerkesztőségébe jártak azok, akiket a berlini avantgárd lapok
DISPUTA Lépcsők
és társaira a nyilvánvalóan nem hízelgésnek szánt Vadak jelzőt. A kiállításon látható Nyolcak tiszteletbeli tagjának, Lesznai Annának két hímzése is. Lesznai, aki a körtvélyesi parasztasszonyoktól leste el a hímzés mesterségét, a magyar népművészet és a modern (ipar)művészet kibékítésén fáradozott és ezzel elindította a modern magyar művészet egyik legfontosabb hagyományát, amelyhez évtizedekkel később olyan művészek csatlakoztak, mint a Szigetmonostor környékén rajzoló Vajda Lajos és Bálint Endre vagy a szűrmintákra hajazó félabsztrakt képeit festő Korniss Dezső. A Nyolcak utolsó, 1912-ben, a Nemzeti Szalonban rendezett kiállítása után a csoport megszűnt, és tagjai az 1919–20-as emigrációs hullámmal szétszóródtak a Bécs– Berlin–Párizs tengely mentén. A Nyolcak a modernista festészet és egy új látásrendszer kezdetét jelentik a magyar képzőművészetben, de az avantgárdhoz, az Európában ekkor a futurizmus, a dada és az expresszionizmus által képviselt, politikailag elkötelezett, a kultúra egészét érintő változásokat sürgető és követelő izmusaihoz nincs köze. Az avantgárdra várni kellett és kellett hozzá valaki, aki autoriter vezérként volt képes egy csoport élére állni – ez a figura a pesti művészeti szcénán kívülről és a szociális létra aljáról érkező Kassák Lajos volt. „A mi csúnya, tömpe ujjainkból zsendül a friss erő, s holnap már áldomást tartunk a friss falakon” – írja Kassák az 1918-as Mesteremberek-ben, még csak nem is sejtve, hogy a holnap nem friss falakat és áldomást, hanem egy levert forradalmat és többéves politikai száműzetést hoz majd. Nem sejtette azt se, hogy amikor 1915-ben a berlini Die Aktion folyóirat nyomán A Tett címen lapot indít, azzal nemcsak az új irodalom és a munkáskultúra egy fórumát, de a magyar klasszikus avantgárd első platformját is megteremti. Kassák lapjában sok minden megfért egymás mellett: a magyarországi szociáldemokráciáért harcba szálló háborúellenes politikai publicisztikák; a német expresszonizmus, azon belül is a Berlinben, Herwarth Walden és galériája, a Der Sturm köré csoportosuló művészek vizuális retorikáját idéző reprodukciók és a Walt Whitman nyomán születő szabadversek. A Tett rövid története rendőri betiltással végződött ugyan, de Kassák művészetszervezői lendületét ez egy cseppet sem törte meg: 1916-ban egy új, ezúttal „irodalmi és képzőművészeti folyóirat” alcímmel ellátottt lappal, a MÁ-val jelentkezett.
51
DISPUTA Lépcsők
Mattis-Teutsch János: Női alak, 1918–20. (kisplasztika)
52
vagy a Sturm kiadásában megjelent könyvek érdekeltek, és azok is, akik kíváncsiak voltak a pesti közönség előtt addig ismeretlen Mattis-Teutsch munkáira. A MA első kiállításán szereplő brassói német festő a Medgyessy-múzeumban két festménnyel és egy szoborral szerepel. A Lángoló táj színes, amőbaszerűen terjeszkedő formái, amelyek a tájat csak jelzésszerűen érzékeltetik, a nemtelen geometriát a természet erotikájával ötvöző Lélekvirágok vagy Mattis-Teutsch képeiről ismerős, ívbe hajló, minimál formákra redukált nőalak szobra láttán semmi csodákoznivaló nincs azon, hogy a MattisTeutsch iránti szakmai és kereskedelmi érdeklődés az elmúlt évtizedben lassan, de biztosan nemzetközivé szélesedett. Amikor 1917-ben, a Zeneakadémián a MA megrendezte első, Bartók és Schönberg zenéjének szentelt matinéját, nyilvánvalóvá vált, hogy Kassákék programja már nemcsak kevesek ügye, hanem a progreszszív magyar kultúra egészét érintő kezdeményezés. Mire azonban a MA kulturális missziója elérte a nemcsak szociáldemokrata szimpatizánsokból álló rétegeket, addigra magyarországi életének vége is szakadt: a Tanácsköztársaságot követő fehérter-
ror beköszöntével Kassákék – Jászihoz, Lesznaihoz és Lukácshoz hasonlóan – az egykori Nyolcak festőinek és a haladó magyar értelmiségnek a nagy részével együtt Bécs és Berlin felé tartó vonatokon ültek és vitték magukkal a magyarországi progreszszió félig megvalósult álmait. A bécsi MA a pénzhiánnyal és kitaszítottsággal terhes emigrációban is működött, sőt új híveket szerzett magának: ekkor került a laphoz berlini tudósítóként a műkritikus Kállai Ernő és a Bauhaus későbbi tagja, a magyar művészet egyetlen világszerte ismert alakja, Moholy-Nagy László. A debreceni kiállítás Moholy-Nagy-művei a művész Bauhausbeli életműváltása előttről származnak, de az 1921-es Női portré egymást fedő, szerkesztettnek tűnő félkörei és ívei már előrevetítik Moholy-Nagy későbbi, geometrikus absztrakcióit. A berlini vonal révén Kassák fenn tudta tartani a MA európai kapcsolatrendszerét, sőt az eddigi aktivista orientáció mellett a konstruktivizmus és a berlini Dada felé is nyitott. A szovjet avantgárd, elősorban El Liszickij és Rodcsenko művészetével rokonságban álló konstruktivista irányultság először Bortnyik Sándor, a bécsi MA kiadásában közölt Képarchitektúra című linómetszet albumában jelentkezett. A színes, geometrikus formákból komponált, síkban tartott, ugyanakkor a formák tömegét is érzékeltető képarchitektúrák helyett a debreceni kiállításon Bortnyik egy 1923-as, a színeket és a fényt félig áttetsző síkokká transzponáló absztrakt festménnyel szerepel. A magyarországi művészet első absztrakt művei, Bortnyikmetszetei adták az ötletet az eddig csak irodalommal és publicisztikával foglalkozó Kassáknak, hogy képzőművészettel próbálkozzon. 1922-ben, egy évvel Bortnyik Képarchitektúra-albumának közlése után, a szerzői jogi skrupulusokra és az avantgárd eredetiség mítoszára láthatóan nem sokat adó mester azonos címen jelentette meg hét linómetszetet tartalmazó képarchitektúrakönyvét. A képarchitektúra a nyitott rendbe állított, egymással konverzáló geometrikus síkok művészete: olyan formanyelv, amely – mint azt Kassáknak a kiállításon látható, évszám nélküli Kompozíciója is demonstrálja – számtalan variációban, időnként akár organikus formákat idézve is ismételhető. Kassák Bécsben induló képzőművészeti pályáját 1925-ös hazatelepülését követően is folytatta, igaz, lap és fórum nélkül: a MA és vele néhány évtizedre a magyar avantgárd története a bécsi emigráció után véget ért.
A Nyolcak és az aktivisták című kiállítás a magyarországi modernizmus és az avantgárd kezdeteiről szól, de ezen keresztül – mint azt a kiállítás katalógusában Perneczky Géza is írja – az 1910–20-as évek kulturális és társadalmi mozgásait is bemutatja. A Nyolcak és az aktivisták története a 20. századi magyar radikalizmus és a kulturális progresszió történetének kísérő jelenségeként is olvasható, amelyben szerepel Lukács és Fülep, Jászi és Ady, Mannheim és Szabó Ervin, felidéződik a Huszadik Század, a Vasárnapi Kör és a Nyugat, Lesznaiék körtvélyesi kertje, Balázs Béla naphegyi lakása, a Centrál kávéház vagy Újpest Kassák által megénekelt munkásházai. A kiállítás az ország egyik legjelentősebb műgyűjteményére, az Antal Péter tulajdonában lévő Antal–Lusztig-gyűjteményre épül. A három generáció alatt, okos szenvedéllyel, jó szemmel és nagy szakértelemmel felépített Antal–Lusztigkollekcióból megtanulható a 20. századi magyar művészet „mesternarratívája”, ugyanakkor tele van meglepetésekkel, az életművek és művészettörténeti korszakok kanonikus olvasatait felülíró főművekkel. Azon világviszonylatban is ritka kollekciók egyike, amelynek anyaga a nagy múzeumokéval vetekszik, ugyanakkor megőrzött valamit a műgyűjtemények valamikori Wunderkammer jellegéből is. Az Antal–Lusztig-gyűjteményben minden ott van, ami ahhoz kell, hogy a modern magyar festészetet egy komplikált és sok szálon futó történetként megértsük, és minden ott van, ami ezt a megértést elbizonytalanítja. A mindössze 41 műből álló
Moholy Nagy László: Ülő asszony, 1920 körül.
kiállítás kicsi, de erős és Debrecenben van, abban a városban, amelyről – Munkácsyk ide, Medgyessyk oda – a művészet ezidáig csak keveseknek jutott eszébe. Úgy tűnik, Babits nagyvárosi Vénuszának mostantól végre Debrecenben is van helye. (A Nyolcak és az aktivisták: Válogatás az Antal-Lusztig-gyűjteményből. Medgyessy Ferenc Múzeum, Debrecen, 2005) Berecz Ágnes
Megrendelem a Debreceni Disputa kulturális-közéleti folyóiratot egy évre (12 szám) 2980 Ft-ért. Az összeg befizetéséhez címemre küldjenek postai csekket.
A megrendelő címe: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .......................................................... Dátum, aláírás: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kérjük, juttassa el ezt a megrendelőlapot a kiadó címére: Debreceni Disputa, Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A Bővebb felvilágosítás telefonon: (52) 422-630, e-mailen:
[email protected]
DISPUTA Lépcsők
A megrendelő neve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
53
Chicago Debrecenben Debreceni Jazz Napok – harmincnegyedszer
DISPUTA Lépcsők
Visszatekintés
54
34. születésnapját ünnepli 2005-ben a Debreceni Jazz Napok. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy még a hőskorban – az elmúlt politikai éra kellős közepén – részese lehettem a debreceni dzsesszélet felcseperedésének, mikor is országos és nemzetközi hírnevet szerzett magának. A nyolcvanas években Debrecen a műfaj fellegvárává fejlődött. Fesztiválja, egykori – a Kossuthegyetem berkeiben működő – klubja zenekedvelők százait nevelte, zenészek sokaságának nyújtott fellépési lehetőséget. Az 1965-ben dr. Kiss Ernő által alapított Debreceni Jazz Kvartett ma is működik, a „dixielandesek” évek óta igen sikeresek. A KLTE által szervezett nagyszerű koncertsorozatok euforikus légköre ma is sokak emlékezetében él. A tiltakozás muzsikája, a 20. század nemzetközi, szintetikus élő népzenéje, tartják a dzsesszről a zenetudósok. Akkoriban Kelet-Európában ez a zene a protestálás egy burkolt formája is volt; napjainkban már elvesztette politikai töltetét, és ezzel közönsége egy részét is. Nyaranta több száz külföldi – többnyire keletnémet – zarándokolt el a dzsessznapokra. Szinte hozzánőtt a rendezvényhez számos hírneves nyugati újságíró, kritikus, így Willis Connover, a Voice of America rádió és a Newport fesztivál legendás műsorvezetője. Esemény volt az amerikai zenészeknek is kelet-európai országban szerepelni. Mára módosult a műfaj társadalmi töltete, maradt az esztétikum és az önmegvalósítás. És nem utolsósorban megmaradt szórakoztató, közösségteremtő szerepe. Korunk nem igazán kedvez az igényes zenének, a rétegműfajoknak. A fiatalok, az egyetemisták inkább a „könnyebb” szórakozási lehetőségeket keresik. Csak reménykedni lehet, hogy ismét felnő egy generáció, amelynek a zene élményt nyújt, hovatovább lételemmé válik. Ezért külön öröm, hogy – hosszú szünet után – ismét találkozhat élőzenével az arra vágyó. Városunkban két klub vállalkozó kedvű, „érintett” gazdái is felkarolták a műfajt, annak rendszeres színpadot – életteret – adva. Külön öröm továbbá, hogy a dzsessznapok 2001 óta feltámadni látszik – mint Debrecen jelképe, a főnixmadár.
A Debreceni Jazz Napok megújult arculata A fesztiválok manapság a dzsessz létezésének és megjelenésének világszerte legfontosabb formái. Vannak ugyan, akik a dzsessz pódiumra kerülésével a műfaj lényegének torzulását, intim természetének elvesztését látják, de ők sem hunyhatnak szemet a folyamat fölött: a dzsessz koncertzenévé vált. A mérvadó fesztiválok nem csak színvonalas koncertek sorozatából állnak. Többet jelentenek ennél: „lelkük”, hangulatuk van. Az áttörés első markáns jeleit 2001-ben tapasztalhattuk, amikor egy szakemberekből, lelkes önkéntesekből álló csapat bevonásával és a város hathatós anyagi szerepvállalásával sikerült fajsúlyosabb programot összeállítani. Ebben az évben láthattuk például Miles Davis egykori basszusgitárosát, Marcus Millert, majd 2002-ben Wayne Shortert, aki a modern dzsessz meghatározó személyisége. Az igazi áttörés Turi Gábor kulturális alpolgármester személyéhez kötődik, aki 2003-ban az európai fesztiválok gyakorlatában egyedülálló kezdeményezést indított útjára. Azóta a rendezvény tematikus sorozatban mutatja be, látja vendégül a dzsessz kialakulásában, mai megjelenésében meghatározó szerepet játszó amerikai városokat. Turi Gábor vezetésével folytatódott a „dzsesszünnep” társadalmasítása. Ötfős, amerikai és magyar szakértőkből álló kuratórium bevonásával sikerült az új koncepciót kidolgozni. A tervezés során két fő rendezőelvet vettek figyelembe. Az egyik, hogy olyan művészek lépjenek fel, akik még nem szerepeltek hazánkban. A másik, hogy a külföldi és magyar szakma „nagy öregjei” és a feltörekvő generáció egy időben, azonos helyen lépjenek színpadra – így adva lehetőséget a különböző nemzedékek találkozására. A részletek kimunkálásában a profi szervezőkön túl (Főnix Kht.) a dzsesszklub önkéntesei, a helyi zenészek is tevőlegesen részt vállalnak (programjavaslat, szállítás, tolmácsolás…). „Visszatért” a Magyar rádió is, melynek meghatározó szerepe van az országos propagandában, illetve a koncertek megörökítésében. 2003-ban St. Louisból érkezett tíz bluesmuzsikus, akiknek nagy sikerű fellépését az ott orvosként dolgozó Varga Atti-
la, a debreceni dzsesszklub tagja készítette elő. A 2004. évi fesztivál középpontjában a dzsessz bölcsőjének számító New Orleans zenéje állt. Tavaly debütált az új helyszín is; a Nagyerdő százéves fái, a szabad tér, a nívós program és az ingyenes belépés rég látott érdeklődést, igazi népünnepélyt idézett. Ahogy a szervezőktől hallani lehet, jövőre a Kölcsey-központ megépülése egy új színpaddal, illetve egy fizetős sztárhangversennyel bővíti majd a kínálatot, azonban továbbra is a hangulatos nagyerdei szabadkoncertek lesznek meghatározóak. 2005. A vendégváros: Chicago
Ken Vandermark’s Bridge 61 (USA–Chicago)
hagyományos gyakorlatát, és a dzsessz területén kívülről jövő hatásokat (például az afrikai népzenét és az európai kompozíciós zene elemeit) olvasztotta be törekvéseibe. Korai tag volt továbbá a szaxofonos Antony Braxton, a dobos Jack DeJohnette – mindketten felléptek már Debrecenben – és a hegedűs Leroy Jenkins. Az AACM-hagyomány egyik továbbvivője napjainkban a szaxofonos Ernest Dawkins. A fesztivál az ő meghívásával és fotókiállítással köszöntötte a 40. évfordulóját ünneplő mozgalmat. A zene Manapság CD-felvételeken már a világ öszszes zenészét el lehet érni, de az élőzene személyes varázsát semmi sem pótolja. Ezzel szembesültem ismét a Grencsó Bio Kollektíva csütörtöki fesztiválnyitó hangversenyét hallgatva. A „dzsesszisták” általában individualista emberek, de ők tudatosan törekedtek a kollektív együttmuzsikálásra. Az egymás iránti alázatot – saját szerzemények mellett – leginkább a „Softly as in a Morning Sunrise” című örökzöld feldolgozásakor érzékelhettük. Az együttes kör alakba rendeződve, a holland Hans van
DISPUTA Lépcsők
Chicago kétszer is a dzsessztörténet színtere volt. Először 1917 és 1928 között, amikor a dzsessz fővárosa lett; alig akadt jelentősebb zenész, aki nem játszott volna itt ebben az időszakban. Mivel – a hadikikötőnek nyilvánított – New Orleans szórakoztató negyedét, Storyville-t bezárták, az állás nélkül maradt zenészek Északon kerestek munkát. King Joe Oliver után megérkezik Cicagóba Louis Armstrong, a híres bluesénekesnő, Bessie Smith, majd a korszak híres zongoristája, Jelly Roll Morton is. Ekkor a dzsessz történetének valóságos aranykora kezdődik el, a „jazz” szó maga is ekkor kezdett elterjedni („jazz age”). A feketék zenéje mellett itt kristályosodik ki a fehér zenészek önálló stílusa, a dixieland is, amely a később oly népszerű swingkorszakot készítette elő. A helyiek közül a klarinétos Benny Goodman neve vált világhírűvé a swing világában. Az aranykornak az 1929-ben kezdődő gazdasági válság véget vetett, de Chicago azóta is megkülönböztetett szerepet játszik az amerikai dzsessz és blues történetében. Másodszor a hatvanas évek közepén, amikor – a New York-i centrumtól függetlenül – kibontakozott AACM avantgárd zenei mozgalom színhelye volt. Az AACM (A Kreatív Zene Fejlődését Támogató Társaság) a zongorista Richard Abrams és a szaxofonos Joseph Jarman vezetésével alakult meg – azzal a céllal, hogy „komoly, eredeti zenei anyagokat hozzanak létre, adjanak elő és rögzítsenek”. Létrejötte óta célja a modern dzsessz tartalmi és formai elemeinek belülről történő tágítása, forradalmi módon történő megújítása. A „Nagy Fekete Zene” megalkotása jelentőségében túlnőtt Chicago határain. A társaság talán leghíresebb formációja az Art Ensemble of Chicago (Lester Bowie, Roscoe Mitchell, Joseph Jarman, Don Moye és Malachi Favors), amely meghaladta a zene létrehozásának
55
DISPUTA Lépcsők
Patricia Barber
56
Vliet remekbe szabott szólójával kiegészülve – maga és a közönsége örömére – egyéni stílusú modern dzsesszt játszott. A Debreceni Jazz Együttes 40. születésnapján az akkori alapító tagok – dr. Kiss Ernő emlékének szentelve – a Modern Jazz Quartet zenei világával varázsolta el a nagyérdeműt (Django). A koncert második részében Szalóky Bélával, a kitűnő budapesti rézfúvóssal kiegészült csapat mainstream dzsessz túráján vehettek részt a jelenlevők. A dzsembori pénteken a Nagyerdőre költözött. A fegyelmezett improvizatív kamarazenét játszó Oláh Szabolcs kvartettjét egy chicagói bluesformáció, a John Primer Band követte. Színpadra lépésükkel „egy csapásra” benépesedtek a padsorok, és a Békás-tó környékén hirtelen minden jelenlevő szíve a blues ritmusára kezdett lüktetni. Primer gitárjátéka egy órácskára Chicagóba „repítette” hallgatóságát – nemhiába ő a klaszszikus nagyvárosi blues egyik utolsó mohikánja, Muddy Waters szellemi örököse. A debreceni harsonás-zongorista Zakar Zoltán nagy fába vágta fejszéjét. A város felkérésére készült A sziget meséi című nagyzenekari szvit bemutatása osztatlan sikert aratott; előadásában a böszörményi Jazzmelon Big Band és kiváló budapesti szólisták is közreműködtek. A fesztivál péntek esti csúcspontját Ernest Dawkins fellépése jelentette. A New Horizons együttes a nagy előd, az Art Ensemble of Chicago zenei világát elevenítette fel, ők a „great black music” mai letéteményesei. A szaxofonos Dawkinsnak és a fúvósszekciónak a fergeteges tempót diktáló dobos és bőgős biztos alapot jelentett. Az eksztatikus – néha avantgárdba hajló – koncert a közönség soraiban fejező-
dött be; a három szólista elhagyta a színpadot és a zenekart éltető publikummal egybeolvadva igazi örömzenével és tánccal vett búcsút a jelenlévőktől. Akinek szerencséje volt és bejutott a Hangfogó klubba, az fergeteges „jam session”-be csöppenhetett mindkét éjszaka. Patricia Barber A fesztivál legismertebb sztárja egyike azoknak a hölgyeknek, akiket – Joni Mitchell, Diana Krall és Cassandra Wilson mellett – a legújabb kori modern vokális dzsessz meghatározóinak tartunk. A szinte misztikusan mély hangú, briliáns zongorista-énekesnő játékát a zene és a filozofikus mélységű csípős szövegek folyamatos konfrontációja jellemzi. Ezek nem hagyományos dalok, hanem dalköltemények. Szövegeiben Shakespeare-idézetektől a görög mitológiáig, Ovidiustól Verlaine-ig, főzőleckéktől a hétköznapi történetekig sok minden „visszaköszön”. Az örökzöld dzsesszmelódiákat (Witchcraft, Autumn Leaves, The Sommer Knows, Groowin Hight), a saját darabokat (Whiteworld) és John Lennon Norwegian Wood című slágerét is sajátos hangszereléssel, egyéni felfogásban hallhattuk. Intuitív ének- és játékstílusát nem lehet senki máséhoz hasonlítani. A dzseszszes spontaneitás és a hangszeres improvizáció szerves keretet ad az egyedi énekstílusnak, melyet nem könnyű aposztrofálni: zenei poézis? Poétikus zene? Intellektuális Neo-Pop? Egy chicagói értelmiségi nonkonformista megnyilvánulása? A választ mindenki maga döntheti el. Egy biztos, hogy a mintegy 4000 jelenlévőnek különös atmoszférájú euforikus koncertélményben volt része. Elismerés illeti a hangosítókat
és Szigeti Péter konferansziét – felkészült házigazdái voltak a rendezvénynek, melyet az időjárás ezúttal is kegyeibe fogadott. A közönség Az igazi fesztiválhangulat elképzelhetetlen fiatalok, egyetemisták nélkül. Megnyerésük, visszacsalogatásuk érdekében érdemes lenne elgondolkodni a napjaink divatirányzatainak (pl: nu jazz) a programba történő becsempészésén. Nem lesznek könnyű helyzetben a szervezők, hisz a 2006. év vendége New York, a dzsessz fővárosa lesz. Egy bizonyos, hogy ilyen érdeklődés mellett nem jelent majd gondot a Kölcsey-központ hangversenytermének megtöltése… Nem lehet
elégszer hangsúlyozni, a fantasztikus sikerhez kellettek remek zenészek, a hálás közönség, a hozzáértő szervezők, valamint a rendezvényt sajátjának tekintő, azt jelentős anyagiakkal támogató város. Úgy tűnik, hogy az utóbbi években sikerült megtalálni a rendezvény helyét a megváltozott világban és sikerült megtervezni – a kísérőrendezvényekkel kiegészített – új arculatát, új küldetését. Így ragyoghat a Debreceni Jazz Napok ismét régi fényében, így kerülhet fel újra – a műfaj létjogosultságának szimbólumaként – Európa és a nagyvilág dzsessztérképére. Szemerédy Zsolt
Harmadik éve jelenik meg a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának diákfórumaként a Szkholion, a Hallgatói Önkormányzat művészeti és szakfolyóirata. Hallgatói tudományos munkák, illetve szépirodalmi szövegek, fordítások közzétételét tekintik fő feladatuknak. Célkitűzése, hogy a gyakorta kéziratban maradó szemináriumi dolgozat s a komolyabb, országos szintű szakmai periodikákban történő megjelenés közötti sávban teremtsen publikációs lehetőséget. A szerkesztőgárda a tematikai változatosság elvét követve a kar minden szakjának hallgatóját meg kívánja szólítani. A görög cím (kommentár) is ezt hivatott hangsúlyozni: az orgánum minden írást a bölcsészettudományokhoz írt újabb egyenrangú „lábjegyzetként” kezel, sőt, az egyetemközi párbeszéd jegyében az ország bármely más pontján vagy akár külföldön tanulmányokat folytató egyetemista munkáját is köszönettel fogadja. Legfrissebb számunk az elmúlt szemeszter májusában látott napvilágot, mintegy hetven oldal terjedelemben. Nagy örömünkre ljubjanai hallgató és belfasti ösztöndíjas publikációját is közölhettük, valamint miskolci alkotók is megjelentek a debreceniek mellett. Vass Tibor és Török-Szofi László invenciózus prózáját és költeményét Lukács Zsolt és Fodor Orsolya magabiztos, igényesen reflektív műfordításai követik kortárs szlovén költőktől, illetőleg Johannes Bobrowski német írótól. A szépirodalmi blokk a József Attila-emlékév alkalmából Tóth Barnának a költő tiszteletére írt két paródiájával fejeződik be. A Sorstalanság-interjúban Szirák Péterrel beszélgettünk a Nobel-díjas könyv és a közelmúltban bemutatott azonos című filmprodukció közötti ellentmondásokról, a dialóguslehetőségekről, eltérő mediális feltételeikről, hermeneutikai kihívásaikról, valamint az általuk tematizált történelmi tapasztalat feldolgozási módozatairól, utóéletének magyarországi útvesztőiről. Pávay Tibor tanulmányában a „kritikai racionalizmus apologétájának”, Karl R. Poppernek marxizmuskritikáját mutatja be és értelmezi mélyrehatóan, míg a szintén filozófus Kócs László reprezentatív traktátusában „jelenvalóság” és „létkérdés” heideggeri fogalmairól értekezik. Rozgics Kornél a kádárizmus és Kádár-rendszer fogalmi disztinkcióját, majd a klasszikus kádárizmus körültekintő bemutatását végzi el. A tavaszi Szkholion két könyvajánlóval ér véget. A Magyar írók önéletrajzai című antológia kapcsán egy, a mindenkori önéletrajzi fikcionalitás problémáit boncolgató eszmefuttatás mellett Varjú Zoltán ismertetését olvashatjuk Derek Bickerton Nyelv és evolúció című munkájáról, melyben a recenzens a társasnyelvészet kontextusában értekezik a könyv által felvetett eredendő személyközi kommunikációs elégtelenségről. A kiadvány ISSN-számmal ellátott, hivatalosan szemlézett sajtótermék, folyamatosan frissített online-változattal. Nyomtatott változatban elérhető az egyetem folyóirattárában és nagyolvasójában. A lap ingyenes, megjelenés után az egyetemen terjed; a következő szám novemberben várható. e-mail:
[email protected] • weboldal: www.szkholion.uw.hu Bodrogi Ferenc Máté
DISPUTA Lépcsők
A Szkholion, a BTK-HÖK tudományos és művészeti lapja
57
Gerilla és vírus: új fogalmak a marketingben Sz. Tóth Gabriella
DISPUTA Műhely 58
Reklámdömping Mennyi időt töltünk el naponta a TV előtt? Hány reklám látható ma a magyar közszolgálati és kereskedelmi televízió-csatornákon (egy napra vonatkozóan, átlagosan)? Mennyibe kerülnek ezek a reklámok (a médiaköltést értve ezen)? Az AGB Hungary – egy műszeres közönségméréssel foglalkozó cég – honlapján található legfrissebb adatok szerint 2005 márciusában a négy évnél idősebb lakosság átlagosan napi 4 óra 51 percet töltött televíziózással (www.agb.hu). A készülékben elhelyezett műszer azt méri, mikor volt bekapcsolva a TV és melyik csatornára volt állítva, így az nem tudható, hogy ebből a majdnem ötórányi napi tévézésből mennyi a „valós” és mennyi a háttértévézés, amikor a készülék ugyan be van kapcsolva, de nem nézi senki. Érdekességként megemlítem, hogy 1992-ben naponta átlagosan 2 óra 27 percig volt bekapcsolva a tévé. A tavaly decemberi adatok szerint pedig 5 óra 8 percet tévéztünk naponta, vagyis az ünnepek alatt, amikor több időt töltenek otthon az emberek, többet is tévéznek. Az AGB egyik munkatársának elmondása alapján a decemberi adat nyugaton általában kisebb az év többi hónapjában mértnél; ott az emberek talán inkább vendégeskedéssel, beszélgetéssel töltik ezt az időt, és kevésbé hangsúlyos a tévé szerepe. Szintén az AGB-től származik az adat, miszerint 2004-ben 570 754 darab reklámszpotot vetítettek a magyar adók (MTV1, MTV2, Duna TV, TV2, RTL Klub, Magyar ATV, Viasat3, SATeLIT, Minimax). Ez naponta átlagosan 1538 darab. Nyilván nem nézzük egész nap az összes csatornát egyszerre, de a szám akkor is elgondolkodtató. És ebben csak a tévéreklámok vannak benne, az összes többi ránk zúduló marketingkommunikáció nincs. Pedig hallunk reklámokat a rádióban is, látunk újságban, óriásplakáton, találunk a postaládánkban (a valódiban és az elektronikusban egyaránt), és még folytathatnám. Mindezen tévéreklámok vetítése 2004ben összesen listaáron több mint 285 milliárd forintba került. Szép summa, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a Magyar Reklámszövetség szerint a becsült költés a listaáras harmada körül lehet a különböző barterek és mennyiségi kedvezmények miatt (www.mrsz.hu). Az MRSZ szerint a reklámtortából a televízió így 63,8 milliárd forinttal részesedik. (A reklámtorta becslésük szerint 154,7 milliárd forintos; ebből a
televízió részesedése 41%, a sajtóé 39%, a közterületé 9%, a rádióé 8%, az interneté 2%, a mozié 1%.) A számok tükrében nem csoda, hogy annyian bosszankodnak/bosszankodunk a reklámok miatt. Mindeközben pedig a reklámdömping hatásfoka megkérdőjelezhető. Vannak, akik szerint hatékony a módszer, az emberek a reklámok hatására mélyen a zsebükbe nyúlnak és megveszik a hirdetett termékeket. És különben is, ha nem lenne sikeres ez a stratégia, akkor a vállalatok nem is ölnének ennyi pénzt bele. De vannak olyan vélemények is, amelyek szerint ez korántsem így működik: a reklámoknak bumeránghatásuk is lehet, azaz éppen azért nem veszünk meg valamit, mert annyira elegünk van az adott termék folyamatos és erőszakos reklámozásából. Az mindenesetre biztos, hogy a reklámszakma jelentős átalakuláson megy át az egész világon. A mai tizen-huszonévesekről a hagyományos reklámok szinte leperegnek, sulykolással nehéz őket meggyőzni. Ők már ebbe a reklámoktól hemzsegő világba születtek bele, és kialakították természetes védekező mechanizmusukat. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretik a reklámokat. (Egy adott reklámmal szembeni attitűd amúgy sem határozza meg egyértelműen az abban hirdetett termékkel szembeni attitűdöt, azaz szerethetünk és vásárolhatunk egy terméket attól függetlenül is, hogy mi a véleményünk a reklámjáról, illetve fordítva.) A mai fiataloknak már nincs szükségük arra, hogy a reklámok fogyasztani tanítsák őket. Sokkal inkább szórakoztatásra, jópofa, kreatív ötletekre vágynak. Megváltozott az életstílus itthon és a nagyvilágban is. Az emberek egyre több időt töltenek a munkahelyükön, illetve az oda- és visszautazással, kevesebb időt töltenek így otthon. Ha bekapcsolják a tévét, szeretik kiválasztani, mit nézzenek és a reklámok alatt sokszor átkapcsolnak más csatornára. (Az nem megoldás, hogy az egyes csatornák egyszerre adják reklámblokkjaikat, hiszen ez egyrészt a mai csatornaválasztékot figyelembe véve szinte megvalósíthatatlan, másrészt megint a reklámozók erőszakos attitűdjéről tesz tanúbizonyságot és ez visszatetszést kelthet a nézőkben.) Ma már technikailag lehetséges, hogy a készülék kiszűrje a reklámokat. Mint ahogy az is, hogy a néző egy virtuális videotékából kiválasszon egy filmet és reklámmentesen végignézze. Az Egyesült Államok Mar-
Gerillamarketing A gerillamarketing olyan irányzat a marketingben, amely meghökkentő módszerekkel próbálja felhívni a figyelmet a termékre. Sokszor felhasználja az elektronikus kommunikációs csatornákat és a szóbeszédet is. Jellemzője, hogy rendkívül jól irányítható, és sokszor hatásos és olcsóbb, mint a hagyományos eszközök. Nem arra fókuszál, hogy növelje a vásárlók számát, az általuk vásárolt mennyiséget vagy vásárlási gyakoriságukat, hanem a döntést igyekszik felgyorsítani. Az a lényeg, hogy a termékkel történő első találkozás, valamint annak lelkes fogyasztása és továbbajánlása (!) között minél rövidebb idő teljen el. Igazán példákon keresztül szemléltethető, miről is van szó. A nap mint nap New York központi pályaudvarán át ingázók egyszer különös dologra lettek figyelmesek. Az állomás környékén hiányosan öltözött hölgyek és urak sétálgattak, alsóneműjük hátulján reklámfelirattal, nem kis feltűnést keltve. A hirdetési ügynökségnek természetesen épp ez volt a célja. Sokan még le is fotózták őket és az interneten keresztül küldték tovább a képeket. A kampány megrendelője egy újonnan nyílt fitnesscentrum volt és alakformáló óráit hirdette ekképpen. A Citigroup is felhasználta már ezt a módszert: három amerikai nagyváros megfelelő negyedeiben, zöld széldzsekibe öltözött segítők osztogattak pénztárcát a magas jövedelemmel rendelkező hölgyeknek, benne némi aprópénzzel és egy cetli-
vel, mely szerint pénzügyi tanácsadó nélkül ők is úgy szórják a pénzt, mint ahogy a Citigroup a kampány során. Új médium az emberi bőrfelület is. Eddig voltak ugye a szendvicsemberek, a modern változat szerint az üzenetet a delikvensek homlokára írják és úgy sétálgatnak egy, a szervező ügynökség által megadott környéken. Persze az üzenet hossza elég behatárolt, hiszen olvashatónak kell lennie, így márkanévre, akciós árra, rövid szlogenre korlátozódik. 2002 augusztusában a Sony Ericcson álturistákat alkalmazott hirdetési kampányában. Amerikai nagyvárosok nevezetes épületei előtt képzett színészekből álló párok sétálgattak és időnként megkértek egy arra járót, fényképezze le őket mobiljukkal. Az illető természetesen jól megnézte magának a különös telefont, saját maga tapasztalhatta meg kezelésének egyszerűségét, láthatta a kép minőségét, és jó esetben talán mesélt is élményéről ismerőseinek. A turisták pedig sokszor nyilván külföldiek voltak, a kampány így határokon is átívelt. Ugyanezen kampány részeként csinos hölgyek elegyedtek beszédbe jólszituált urakkal egy bárpult mellett, miközben megszólalt telefonjuk, melynek kijelzőjén látni lehetett a hívó arcképét. A beszélgetés során a terméktulajdonságokból kellőképpen kiképzett hölgy spontán ismertetőt tartott a telefonról, ami így minden bizonnyal mélyebb nyomot hagyott az illetőben, mintha tévében vagy újságban látta volna azt. Szintén a kampányhoz kapcsolódott a valódinak látszó, ám papírból készült mobilok frekventált helyeken történő „felejtése”. A megtaláló a rajta szereplő weboldalon regisztrálhatta magát s így egy valódi telefont is megnyerhetett. A kampány nagyot durrant, számtalan tévéműsor, cikk, internetes oldal foglalkozott vele, még nagyobb hírverést keltve. Persze ezek is mind szerepeltek az eredeti kampánytervben. Vannak már hazai példák is. Tavaly novemberben például szőke nők tiltakoztak egy felszolgálóként csak szőke nőket foglalkoztató vendéglátóhely előtt, épp a nyitás napján. Petíciót is benyújtottak az esélyegyenlőségi tárcához, tortát dobáltak, hangosan skandáltak. Az eseményről tudósított az MTI is, nem egy tévécsatorna műsorán és újság hasábjain találkozhattunk vele. Két éve az FHM magazin legszexisebb csajt megválasztó szavazására buzdítottak a Vasas-Domino vízilabdameccs előtt fél-
DISPUTA Műhely
keting Szövetségének vizsgálata szerint mostanság már azon fő a marketingmenedzserek feje, hogyan csoportosítsák át a rendelkezésükre álló büdzsét a hagyományos eszközöktől az alternatívok felé. A hagyományos eszközökkel nagy tömegek érhetők el drágán. Jelentős lehet eközben a meddő szórás, azaz sok olyan emberhez is eljut az üzenet, akik nem tartoznak a hirdető célcsoportjába. Sokszor nem is szükséges egy egész országot vagy régiót lefedni, költséghatékonyabb lehet helyi médiumok használata. A médiumok jobb irányíthatósága is hozzájárulhatna ahhoz, hogy ne kelljen annyit boszszankodnunk a feleslegesen sok és nekünk nem releváns reklám miatt. Éppen ezért terjedőben vannak az alternatív eszközök. A következőkben a teljesség igénye nélkül mutatok be két újfajta eszközt, amelyekkel sokszor tudtunk nélkül próbálnak meg befolyásolni minket.
59
DISPUTA Műhely 60
meztelenül a medencébe ugráló hölgyek, mellükön a szavazás telefonszámával. A TV2 Jóban-rosszban sorozatának hagyományos bevezető kampánya is kiegészült gerillaelemmel: a plakátokat, melyeken a főszereplők voltak láthatók, egy-két héttel kihelyezésük után „felülfirkálták” a nekik szóló üzenetekkel. A dolog csak akkor lett furcsa, amikor a város különböző pontjain is éppen ugyanazok a firkák jelentek meg a plakátokon. Egyértelmű gerillaakcióról volt tehát szó, de egy ideig beszéltek az emberek róla. De említhetnénk a már több cég által is bevetett matricázós kampányokat is. Az újra megjelent Tisza cipőt fiatalok által látogatott szórakozóhelyeken osztogatott kártyanaptárakkal és matricákkal hirdették. Ugyanezt a módszert alkalmazta a Roxy rádió is, már a 90-es évek végén: sok autón, táskán stb. jelentek meg a rádiót hirdető matricák, melyekkel – ha jól emlékszem – nyerni is lehetett, amennyiben a kampány munkatársai közül összefutottunk valakivel. Matricázott a Coca-Cola is a „bamboocha” életérzés terjesztésekor. Ez már inkább a negatív példákhoz tartozik, legalábbis a társadalmi érdekek szempontjából. A narancssárga matricák elárasztottak mindent – oszlopokat, járdát, megállókat stb. –, rendkívül elcsúfítva ezzel az utcaképet. Az ügyből botrány lett, ám ez a cégnek lehet, hogy hasznára vált, így még nagyobb volt a visszhang. Ha nem így lett volna, én sem írnék most róla. Ilyen esetben a szabálysértést elkövető ragasztgatókat persze lehetetlen elkapni, de felelősségre vonható a megrendelő is. A Coca-Cola akár ötvenezer (!) forintos bírságot is fizethetett. A Microsoft is túllőtt a célon, amikor 2002-ben több ezer pillangós matricával borította be Manhattant, amelyeket nem kevés költség árán tudott csak eltakarítani az ottani közterület-fenntartó. A Microsoft elnézést kért, segített a takarításban, így büntetést is alig kellett fizetnie, s a gesztusnak köszönhetően talán még pozitívabb imázzsal keveredett ki a kampányból. A szó szerint legvérfagyasztóbb negatív példát egy angol ügynökség produkálta: 55 000 háztartásba juttatták el azt a csomagot, amiben egy sorozatgyilkos körözési felhívása és fotója mellett véres gyilkosságok fotói voltak láthatók. Egy fénymásolt e-mailből az olvasó akár arra is következtethetett, hogy ő lesz a következő áldozat: „…szombat este eljövök hozzád”. Szombaton este kezdődött egy új krimisorozat az egyik csatornán. A felháborodás itt is jó
plusz hírverésnek bizonyult, bár a megbánást tanúsító bocsánatkérés ezúttal elmaradt. Vírusmarketing A vírusmarketing arról kapta a nevét, hogy itt interneten keresztül járványszerű gyorsasággal terjedő kampányokról van szó. Ez történhet például jópofa üzenetek, elsősorban rövid reklámfilmek különböző csatornákon történő elindításával, melyeket aztán mindenki továbbküld ismerőseinek. A lényeg, hogy a film poénos, ütős legyen és még véletlenül se nézzen ki úgy, mintha terjedése a megrendelő érdekeit szolgálná. A filmek vagy amatőrnek tűnnek, vagy olyan érzést keltenek, mintha csak véletlenül szivárogtak volna ki a cégtől, így akik megkapják, bennfentesnek érezhetik magukat. Enélkül ahelyett, hogy terjednének, hamar a virtuális szemetesben landolnak a hasonló üzenetek. A cégek pedig szorgosan tagadják, hogy bármi közük lenne az egészhez. A film „minőségén” kívül kulcskérdés az is, hogy rendelkezésre álljon egy lista, ahonnan a terjesztés indítható; utána már megy minden magától. Ilyen volt a VW Polo egyik Angliából indult filmje is, melyben egy öngyilkos merénylő felrobbantja magát az autóban, ám az elkövetőn kívül senkinek nem esik bántódása, hiszen a kocsi szupererős karosszériáját éppen csak megrázza kissé a robbanás, miközben belül az ablakokon csorog a vér. Persze ez még a londoni robbantások előtt volt. Hasonló példa, amikor egy tolótetős Ford Ka vágja le egy éppen bemászni készülő macska fejét. A Lee and Dan ügynökség mindkét film készítését elismerte, bár álszerényen hozzátette, nem érti, hogyan kerülhettek fel az internetre, hiszen belső használatra készültek. Szakértők szerint ehhez képest elég sok pénzt költöttek rá. Az autógyártók azonban elhatárolódtak tőlük. Egy másik módszer, amikor a cégek különböző fórumokhoz, hírlevelekhez csatlakoznak és ott generálnak társalgást termékeikről. Az egyik első ilyen kampány a Blair Witch Project című film bevezetése volt 1999-ben. A sztori három diákról szól, akik eltűnnek egy boszorkányrejtély felgöngyölítése közben. Amatőr kamerával filmezik magukat, s közben szép lassan mindhárman eltűnnek. A kamera megtalálójának köszönhető, hogy a film egyáltalán látható volt. Legalábbis a sztori szerint.
Konklúzió Mindezen kampányok közös eleme az, hogy a szóbeszédre apellálnak. A szóbeszéd beindítása több szempontból is hatékony eszköz. A reklámokkal szemben itt ismerőstől, rokontól, baráttól, kollégától hallunk a termékről, vagyis az információ sokkal hitelesebb, mintha a tévében reklámozták volna, és pontosan tudnánk, hogy az üzenet a hirdető érdekeit közvetíti. Egy másik fontos tényező a tapasztalatszerzés. Az ember sokkal inkább elhisz valamit egy termékről, ha maga is kipróbálta. Ennek azonban megvan a maga pénzügyi, idő- stb. kockázata. Ezek kiszűrhetők, ha a környezetünkben valaki már megvette az adott terméket és elmondja véleményét. Az említett példákból kitűnik, hogy sokszor a botránykeltés a cél. Az emberek azért beszélnek a cégről és termékéről, mert az megbotránkoztatta őket. Ez biztosan javítja az ismertségi mutatókat, de közel sem ilyen biztos, hogy jó hatással van a cég és terméke imázsára, s ez végső soron az eladások csökkenését vonhatja maga után. Miért vegyek meg egy olyan autót, amelyik levághatja a macskám fejét? Divat a balhé, a megbotránkoztatás, de nem biz-
tos, hogy hosszú távon is kifizetődő. Jól eltalált, kellemes és a jóízlést is figyelembe vevő kampányoknak azonban véleményem szerint van létjogosultságuk. A szóbeszéd nehezen irányítható médium. De nemcsak az üzenet terjedése kontrollálható nehezen a kibocsátók részéről, hanem a reklámokkal való szembesülés is a befogadók részéről. A televízióban kötelező külön megjelölni a műsorok között megjelenő reklámblokkokat, a rádióban, újságokban úgyszintén kötelező a megkülönböztetés. A plakátokról tudjuk, mi célt szolgálnak. Ilyenkor tudatában vagyunk annak, hogy befolyásolni szeretnének minket, és ennek megfelelően dolgozzuk fel az információkat. Éppen ezért tilos a szublimális percepció hirdetési célokra történő felhasználása is. Ennek lényege, hogy olyan rövid időre jelenik meg a hirdetés egy film közben, hogy azt szemünk nem képes külön képnek érzékelni, ám tudat alatt hat ránk. Valamikor az ötvenes évek elején egy „Drink Coca-Cola” („Igyál Coca-Colát”) feliratot tartalmazó képkocka bevágása arra késztette a mozinézőket, hogy a film után ellepjék a büfét. Erősen manipulatív hatása miatt a módszert tehát betiltották. A cikkben említett példák azt bizonyítják, hogy már sosem lehetünk biztosak abban, mikor találkozunk reklámmal. Legközelebb, ha valaki megkér minket, hogy fotózzuk le, fogjunk gyanút, hátha a gépet gyártó cég fizeti az illetőt! És a kedves férfi olvasók se dőljenek be a mobiljukat mutogató hölgyeknek! A férjem épp most szólt, hogy legközelebb a fogíny érzékenységét megszűntető fogkrémet vegyünk. Lehet, hogy őt is pénzeli valaki?
DISPUTA Műhely
A szereplőket megkérték, hogy ne mutatkozzanak a nyilvánosság előtt, a cannes-i filmfesztivál alatt pedig plakátokon kerestették őket. Jó előre létrehoztak egy internetes oldalt is, ahol várták a hozzászólásokat. A kampány során sikerült elhitetniük, hogy a sztori valós, így közbeszéd tárgyává tették, mindenki izgulhatott az eltűnt szereplőkért.
61
Médiatörténetek margóira Maksa Gyula DISPUTA Műhely 62
(Történetek, elméletek) A huszadik század ’60-as éveitől megerősödő médiaelméleti kutatás kezdettől fogva fontosnak tartotta a médiumok történeti vizsgálatát. Kezdetben – Joshua Meyrowitz kifejezésével élve – az első generációs médiaelméletek képviselői saját koruk változásait látva fordultak olyan korábbi jelenségek felé, mint az alfabetikus írás vagy a nyomtatás megjelenése, amelyek szerintük erősen befolyásolták az emberi érzékelést, és társadalmi, kulturális, ismeretelméleti változásokhoz vezettek. Manapság a médiatudomány térnyerése, a bonyolultabbnak mutatkozó, értelmezésre váró médiaközi viszonyok, valamint az ezektől nem független médiaidentitásproblémák miatt vált fontossá a történeti kutatás. Ezért is említésre méltó, hogy nemrég megjelent magyar fordításban két frissnek számító, nemzetközi hírű, nagyszabású médiatörténeti kézikönyv. Az egyik egy angol, a másik egy francia szerzőpáros munkája. Asa Briggs és Peter Burke áttekintése (A média társadalomtörténete. Fordította Gelléri Gábor, Göbölyös Magdolna és Konok Péter. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004) a könyvnyomtatás elterjedésének időszakától, Fréderic Barbier és Catherine Bertho Lavenir munkája (A média története. Fordította Balázs Péter, Osiris, Budapest, 2004) pedig ahogy alcímében, olvasható „Diderot-tól” egészen a közelmúltig beszél el egy médiatörténetet. Mindkét könyv igyekszik saját megközelítésmódjának különbségeit hangsúlyozni korábbi médiaelméletekhez képest, és különösen a technikai determinista változatoktól távolságot tartani. Egyrészt gyakorta szólnak olyan történelmi helyzetekről, amikor ugyanolyan technikai feltételek eltérő kulturális állapothoz és társadalmi szerveződéshez vezettek. Másrészt nemegyszer elismerik ugyan, hogy a technikai újítások hatnak a társadalmi-kulturális viszonyokra, viszont fontosnak tartják megjegyezni azt is, hogy az utóbbiak hívják elő és terjesztik el az előbbieket. Az angol történészek munkája vállaltan társadalomtörténet. Talán ebből következik, hogy nem annyira a médiumok jel- és médiaelméletileg megközelíthető sajátosságaira, ezek történeti alakulásának a leírására, mint inkább azokra a társadalmi-gazdasági struktúráknak a megváltozására figyel, amelyek egy fontos aspektusát jelentik a médiatörténet-írásnak. Az Asa Briggs és Peter Burke által írt történetben ezzel szoros összefüggésben válik fontossá a médiaintézmények és a jogi szabá-
lyozás kérdésköre is. A szerzőknek számos médiatörténeti adatot sikerült összegyűjteniük, összefoglaló módon feldolgozniuk, így munkájuk kézikönyvként is jól használható. (Ezt segíti a kötet végén található kronológia és a szakirodalmi áttekintés is, melyeket a magyar kiadás számára Kovács Zoltán dolgozott át.) A társadalomtörténeti perspektíva ugyanakkor a látszólagos szűkítettsége ellenére ebben az esetben éppen a médiatörténet-írás parttalanságával fenyeget: láthatóan annyi mindenről esik szó a médiumok környezetének feltérképezése során, anynyiféle intézményes-politikai-jogi vonatkozás köthető ide, hogy a kötetet olvasva úgy tűnik, zavarba ejtően sokat vállal. Ugyanakkor az angol kötetben a franciához képest kevesebb a médiaelméleti (ön)reflexió. Barbier és Bertho Lavenir könyvében a történeti fejezetekhez szorosan illeszkedő teoretikus betétek vannak. Többnyire az adott korban újnak számító médiumok és kísérőjelenségeik által kiváltott elmélkedések kritikáját olvashatjuk ezeken a helyeken. Ilyen a tömegkulturális gyakorlatok kritikusainak, valamint a modern populáris kultúra védelmezőinek az értelmező bemutatása a második rész végén (252–256.), vagy a televíziózással foglalkozó fejezettől nem elválasztva tárgyalt McLuhan-i és Debray-i médiaelmélet kritikája (301–305.). A könyv szerzői inkább a hasonlóságot, semmint a különbségeket emelik ki a kanadai médiatudós és a francia mediológus elméletei között. Kétségtelen, az elsősorban a kalandos életű egykori Althusser-tanítvány, Régis Debray munkássága nyomán a ’90-es években francia nyelvterületen népszerűvé vált kommunikációkutatási megközelítésmód, a mediológia fontos előzménye a McLuhan-i értekező próza. Debray és McLuhan elméleteinek távolságtartó összemosása mintha igyekezne elfedni azt, hogy maga Barbier és Bertho Lavenir médiafelfogása és kutatói gyakorlata nem áll távol a mediológia némely ajánlatától. (Ez a közelség mellesleg azért is kevéssé meglepő, mert maga Catherine Bertho Lavenir is többször szerzője volt Régis Debray vezetésével szerkesztett mediológiai kiadványoknak.) Egyrészt nehéz nem látni azt a mediológiai igyekezetet, amely a társadalmi szerkezetek és intézmények, a technikai újítások és a kulturális univerzum együttes vizsgálatára, a technikai determinizmus korrekciójára törekszik. Másrészt a három, beszédes című részből (1. A könyv „második forradal-
(Centrumok, margók, perifériák) A francia médiatörténet nyomtatványközpontú, az eseményeket a 18. század közepétől a 19. század végéig tárgyaló első fejezetéből az 1
derül ki, hogy a korban a médiatörténeti változások először az Amszterdam–London– Párizs északnyugat-európai centrumban, valamint a fejlettebb német területeken zajlanak, és ehhez képest a keleti, a délkeleti (pl. Magyarország) és rövidebb ideig a nyugati perifériákon is médiatörténeti megkésettséget érzékelhetünk. A tizenkilencedik század második felétől mindkét médiatörténeti könyv érzékeli a centrum részleges áthelyeződését a tengeren túlra, joggal esik egyre több szó az amerikai egyesült államokbeli változásokról. A távíró, a tenger alatti vezetékek, a rádiókommunikáció elterjedésének tárgyalása nagyon korlátozottan bár, de az Európán és Észak-Amerikán kívüli világot is bekapcsolja a médiatörténeti vizsgálódásba. A mindkét kötetet jellemző északatlantiközpontúság a történetek vége felé – azaz a „hálózati világ”, az internet, a műholdak, a televíziózás utóbbi másfél-két évtizedbeli átalakulása, a légi közlekedés elterjedése, sokak számára kis túlzással mindennapossá válása korában – egyre zavaróbb lesz. Ha a lehetséges politikai hírforrásokat tekintjük, elég, ha csak arra gondolunk, hogy ma már nemcsak a CNN, hanem például az Al Dzsazira is a Föld számos pontján fogható és kedvelt hírtévé. A különböző földrészeken nyomtatott lapok internetes változatai szintén hozzáférhetőek a világ másik végén is, segítve ezzel – nem annyira egy egységesülő globális, mint inkább a sokközpontú nyilvánosság(ok) létrejöttét. A japán viszonyokról ugyan – különösen az angol szerzők – többször is viszonylag hosszabban írnak, de például a fél Ázsiát elárasztó, főként televíziós fikciókban és az ennek nyomán kialakuló sztárrendszerben megtestesülő dél-koreai populáris kultúráról1 vagy a „hálózati világban” egyre meghatározóbb indiai médiainformatikáról egy szó sem esik egyik könyvben sem. (A francia szerzők egyébként – az angol történészekkel ellentétben – szánnak egy oldalt az indiai és az egyiptomi filmiparnak, melyeket együtt tárgyalnak.) Japánt, joggal, nemcsak a videojátékok kapcsán említik a médiatörténetek. A japán médiakultúra jó példa arra, hogy éppen azokban az országokban a legnépszerűbb a nyomtatott médiumok és hordozók használata, ahol az újabb kommunikációs technológiák a leg-
E hiányosság oka talán az, hogy a jelenség mindössze néhány éve, főként a ’90-es évek második felétől kezdve vált egyre feltűnőbbé. Agit-pop en Asie címmel kelet-ázsiai cikkeken alapuló, ám európai újságolvasó számára is „fogyasztható” összefoglaló dossziét közöl a témakörről a Courrier International párizsi hetilap 738–739. száma. (2004. évi karácsonyi duplaszám, 46–50. oldal.)
DISPUTA Műhely
ma” (1751–1870), 2. Az univerzális médiumok (1870–1950), 3. Hálózati világ (1950–1995) álló munka korszakolása és médiafelfogása mögött felsejlik előzményként a médiaszférák Debray-i elmélete. A médiaszférák (logoszféra, grafoszféra, videoszféra, egyes szerzőknél hiperszféra is) a közlekedés és a közvetítés nagy rendszereit, valamint az ezekhez rendelhető korszakokat jelentik. (A közvetítés itt eszmék, gondolatok áramoltatása médiumok által, melyek részt vesznek azok alakításában.) A kortárs francia médiaelemzés vagy tágabban – ahogy ők nevezik – „az információ és a kommunikáció tudománya” Barbier és Bertho Lavenir könyvében is gyakran előforduló sajátos fordulatainak, szókincsének, elterjedt szaknyelvi metaforáinak magyarítása nem lehetett könnyű. A hazai médiatudomány inkább a német és főként az angol nyelvű szakirodalomból tájékozódik, így kialakultabb ezen idegen szaknyelvek magyar fordítási hagyománya. A nemegyszer ötletesen megoldott fordítói feladat nehézségét hangsúlyozva ugyanakkor nem hallgathatjuk el azt sem, hogy olyan (meglepő) félrefordításokkal is találkozhatunk, melyek közül a 316. oldalon kettő a csak a magyar kiadást ismerő olvasó számára is feltűnő lehet, hiszen a francia könyvsorozatok eredeti címei után zárójelben olvashatjuk a nyilvánvalóan hibás magyar fordításokat. Bertho Lavenirék médiatörténetéhez hasonlóan Asa Briggs és Peter Burke könyve szintén összekapcsolja a különböző elemekből álló, állandó alakulásban lévő rendszerként fölfogott médiát a szállítás rendszerének változásaival, „az áruk és az emberek szárazföldi vagy vízi úton (folyó, csatorna, tenger) történő mozgásával”, mivel „az üzenetek kommunikációja része vagy legalábbis része volt a tárgyi kommunikáció rendszerének” (28.). A közlekedéstechnikai újítások elterjedése – az információkat, gondolatokat, történeteket áramoltató médiumok átalakulása révén is – megváltoztatja az emberi tér- és időérzékelést.
63
elterjedtebbek. (Európában ilyen ország például Finnország, Norvégia vagy Svájc.) A világ legnagyobb példányszámú napilapjai japánok2, és a képregény szerepe is fontos a japán médiában. (E két dolog talán nem teljesen független egymástól, hiszen a nagy (újság)olvasó nemzetek gyakorta nagy képregényfogyasztók is.) Briggs és Burke tesznek épp egy könynyen félrevezető utalást ugyan a latin-amerikai telenovela műfajra (234.), de – ahogy a francia történészek is – elszalasztják azt az interkulturális szembesítési lehetőséget, amely abból adódik, hogy szóbeliség és írásbeliség történeti és egyidejű viszonyrendszere Latin-Amerikában jelentősen eltér az észak-atlanti kultúrákra jellemzőtől. Ennek következében az elektronikus médiumok kultúraalakító mechanizmusai is részben mások lesznek, mint északon. A telenovela pedig a történeti intermedialitás szempontjából is érdekes televíziós műfaj, hiszen az egyes nemzeti változatai eltérő médiatörténeti előzmények hatására jönnek létre. Argentínában a rádió és a nemzeti cirkuszi tradíció, Mexikóban a melodramatikus mozihagyomány, Kubában pedig a rádió mellett a közösségi hangos felolvasások emlékezete meghatározó módon formálja születésekor a telenovela helyi változatát.3 Afrikáról sajnos elmondható e médiatörténetek alapján, hogy szinte mintha
DISPUTA Műhely
Talán igaztalanul kevés szó esett e munkák nyilvánvaló erényeiről, hiszen mindamellett, hogy mindkét mű példaértékű, komoly összefoglalás, éppen sajátos kulturális nézőpontja miatt számos médiatörténeti érdekességet is megcsillant. (Mindkét könyvben élvezetesek például a vasúti irodalomról szóló részek vagy a telefonfejezetek. Barbier-ék különösen a francia sajtótörténetből, Briggsék pedig az utóbbi két-három évtizedben elterjedt kommunikációs technológiákkal kapcsolatban hoznak izgalmas adalékokat és nem egyszer színes történeteteket is.) Ám ez a rövid írás most nem annyira a megoldott, mint inkább az elvégzendő feladatok távlatából tekintett e kötetekre. Szerzője egyrészt policentrikusabb szemléletű általános, másrészt – amiről ezúttal nem esett szó, de ami e könyveket látva is legalább ilyen fontos – magyar jelenségekre összpontosító médiatörténetek születésében reménykedik.
Az ezredfordulón a világ legnagyobb példányszámban terjesztett napilapja az 1874-ben alapított Yomiuri Shimbun (naponta több mint 14 millió példány!), de az Asahi Shimbunt is kb. 12 millió példányban terjesztik. A nagyságrendi különbségek érzékeltetéséhez íme néhány terjesztési adat 1997-ből: The Sun 3,7 millió, The Times 790 ezer, Wall Street Journal 1,775 millió, New York Times 1–1,7 millió, Washington Post 776 ezer, Komszomolszkaja Pravda 1,6 millió, Corriere della Sera 698 ezer, Gazeta Wyborcza 605 ezer, Le Monde, Frankfurter Allgemeine Zeitung, Süddeutsche Zeitung pedig egyenként nagyjából 400 ezer példány. Források: P. ALBERT–CH. LETEINTURIER: (1999), Les médias dans le monde, Ellipses. Paris, és Le Guide mondial de la presse en ligne, Courrier international, hors série, octobre-novembre-décembre 2003. 3 MARTÍN-BARBERO J.: (1995), „Les modèles”. In: SCHNEIDER-MADANES G. (Szerk.) (1995), L’Amérique latine et ses télévisions. Du local au mondial, Paris, Anthropos/INA, 113-115. 4 Erről is szól bővebben a következő polemikus esszé: CH. CHESNER CH (2000), „Kibergyarmatosítás. A www a harmadik világban”. Symposion, 2000/tavasz–nyár, 42–60. 2
64
nem is létezne. Pedig a kontinens számos országával kapcsolatban éppen az internet jelensége vet fel izgalmas kérdéseket4 többek között olyan témákban is (nyilvánosság, hozzáférhetőség, cenzúra), amelyeknél egyébként szívesen időz mindkét munka. (Az angol társadalomtörténeti könyvben média és nyilvánosság kérdéskörének részletesebb vizsgálata tudatos, reflektált szelekció eredménye.)