CLAIRE LOUP. Amikor életemben először

CLAIRE LOUP

Amikor életemben először

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011

Írta: Claire Loup A mű eredeti címe: Mes premieres fois Fordította: Burján Mónika A művet eredetileg kiadta: Mes premieres fois © Plon, 2008 Borító: © Audrey Charissoux

ISBN 978 963 245 234 0 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784. Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected], www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József, Gerencsér Gábor Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

Lulunek és nővéremnek, Marie-nak

Az én kis Sonia nagyimnak, akinek az a rossz ötlete támadt, hogy elmegy, anélkül, hogy megkérdezte volna a véleményünket.

„Mindig ugyanazt a férfit szeretni Olyan, mint rágógumit rágni.” Részlet Serge Gainsbourg Bubble Gum című dalából, melyet Brigitte Bardot énekelt.

Amikor életemben először… ...vizsgáztam KÉT HÉTTEL EZELŐTT csüggedten görnyedtem az üres papírlap fölött. A legelső érettségi vizsgámon egy fogas filozófiai kérdésre kellett választ adnom: „Elegendő-e, ha a történész csupán a memóriájára hagyatkozik?” Annyiszor olvastam el újra és újra a kérdést, hogy a végén már teljesen értelmetlenné vált: memóriájamemoárjamemórája. Minél többször olvastam el, annál messzebbre távolodott tőlem. De egyszeriben, szinte varázsütésre, a köd szertefoszlott: a memóriám szép lassan működni kezdett. Eleinte olyan volt, mintha hátramenetbe kapcsoltam volna, csak éppen nem térben, hanem időben. Remekül ment minden, az emlékezetem ott bolyongott a megtanult anyag körül, ott lebegett a szerzők között, a

filozófusok apránként a felszínre bukkantak, a tollam hegyére tűzhettem őket. Aztán hirtelen szétesett a kép: a hátramenet felpörgött, és mintha csak időgépbe pattantam volna, néhány másodperc alatt az általánosban találtam magam az első vizsgadolgozatom előtt; a lap felső részét be kellett hajtani, hogy a javításkor ne látszódjék, ki írta. Általános Iskolai Záróvizsga Én, Julié, 14 éves. A felkészülés hetében nem izgultam különösebben, az első vizsga előtti napon azonban fogorvoshoz kellett mennem, megbeszélt időpontom volt, hogy meghúzza a fogszabályzóm gyűrűit. Első hallásra ez semmiségnek tűnik, ám tudni kell, hogy a fogszabályzógyűrűk meghúzása nem más, mint egy szájüregi kínzás. Következésképpen megfájdultak a fogaim: annyira feszültek, hogy az éjszaka kellős közepén kénytelen voltam felkelni, hogy bevegyek egy szemet anya altatójából. Következmény: a franciavizsgámra késve, verítékben és könnyben úszva, alvástól kábán estem be. Miután könyörögtem egy sort a vizsgáztatónak, vagy inkább Examinátornak, hogy ne küldjön el a késés miatt, miután újabb tíz percet veszítettem azzal, hogy mindenki füle hallatára hülyét csináltam magamból a mentegetőzéssel, végre önkívületi állapotban leültem az egyetlen szabad helyre: a középső sor legelső padjába. A teremben legeslegelöl, közvetlenül az íróasztal, közvetlenül a tábla, közvetlenül a

piszkozatpapír-kupac, közvetlenül az első beadott dolgozatok elé, közvetlenül a tanár elé. Csiiiiigaaaaalaaaaassúúúúúsáááággaaaal adta oda a lapokat meg a kidolgozandó kérdést, majd tett néhány lépést. A lehető leggyorsabban nekiláttam, hogy kifejtsem az egyetemi zárthelyinek is beillő témát, s amennyire csak tudtam, megpróbáltam behozni a késést, amikor egyik kollégája csatlakozott hozzá, hogy felügyeljen ránk. Az újonnan jött tanár leült velem szemben, pontosan az orrom elé. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam kizökkenteni, úgy tettem, mintha mit sem vettem volna észre. A tanerő két kezét összekulcsolva kissé felém hajolt, és ekkor megértettem, hogy Isten minden bűnömért most mér rám büntetést: tik-tak, tik-tak, tik-tak... vagy inkább... TIK-TAK, TIK-TAK, TIK-TAK... Nem, nem ingaóra ütött a fejem felett. Csupán a tanár karórája ketyegett, a földkerekség leghangosabb karórája: olyan, ami tudatára ébreszt minden egyes másodperc elmúlásának, minden tovaszálló percnek. Az a fajta karóra, ami minden egyes ízénél érezteti veled, hogy öregszel, s minden egyes taknál még tovább öregszel. Az a fajta karóra, amitől hanyatt-homlok elmenekülnek a gondolataid. Merthogy vigyázat, a gondolat félénk, érzékeny jószág ám, előbb csak az orra hegyét dugja ki, aztán egy kicsit megmutatja a buksiját, óvatosan, apró léptekkel merészkedik elő a csöndben, és semminek nem szabad megzavarnia, mert akkor riadtan elbújik, bekucorodik az agy valamely zugába, és mindent megtesz, hogy egy időre elfelejtődjék.

Hát én minden erőmmel igyekeztem megnyugtatni a gondolataimat: „Ne fussatok el, garantálom, hogy a tik-tak nem fal fel benneteket, nem bánt, becsszóra! Gyertek visszaaaaaa!” De hiába, a zaj már el is riasztotta őket, és engem is majdnem az őrületbe kergetett, hogy akaratlanul is számoltam minden egyes ütést. Ekkor vakmerően felemeltem a fejem, hogy egy éjsötét pillantást vessek a tanárra, olyan pillantást, amelyben a megvetés kétségbeeséssel keveredik, azt a fajtát, amihez a 14 esztendős lányok oly jól értenek... és akkor, minő borzalom, rájöttem, hogy ez a sunyi alak fejjel lefelé olvassa a dolgozatomat! És nem ám csak úgy egyszerűen olvasta, közömbös és tárgyilagos arckifejezéssel, ahogy egy vizsgáztatónak illik. Nem, ő a fejét csóválta és a szája szögletében halvány mosoly bujkált, de nem ám bátorító vagy az olvasottaktól ellágyuló mosoly, hanem cinikus és szadista félmosoly, az a fajta, amitől darabjaidra hullasz, cseppfolyóssá válsz, ami megdermeszti a kezed, hogy az már mozdulni sem bír, csak markolja görcsösen a tollat, és szegény tétovázik, hogy húzzon-e át mindent, vagy inkább kapja elő a hibajavító festéket, tollat, egeret vagy ami van, és mázolja át vele az egész dogát. Gondolatban utasítottam a kezemet: „Gyerünk, bátorság! A gondolataim elszeleltek, de te nem vagy olyan gyáva, te képes vagy írni, neked nincs szükséged rájuk, te képes vagy írni, bármit le tudsz írni, ez csupán egy gépies mozdulatsor!” De nem, a kezem szilárdan eltökélte, hogy ott marad, ostobán a toll köré tapadva. Ez bizonyára megnyugtatta.

Mindenki elhagyott, a testem a saját feje után ment: a gondolataim elbujdostak, a kezem begazolt, a hólyagom pedig áradásszerű iramban kezdett megtelni... Ez az! Végre újra felbukkant a fejemben egy gondolat. Egyetlen gondolat. Egy kizárólagos és gyötrő gondolat: pisilni kell. Előbb mélyet lélegeztem: anya mindig azt tanácsolta, lélegezzek mélyeket. Aztán keresztbe tettem a lábaimat: ez már személyes tapasztalatból fakadt. Utána képtelen voltam leállni, lábammal kalimpálva előre-hátra hajladoztam, minden egyes mozdulatnál megnyikordult alattam a szék. Emlékszem, egy pillanatig azon tétováztam, sírásban vagy nevetésben törjek-e ki. És amikor hirtelen éreztem, hogy besuttyant egy csepp pisi a bugyimba, azon minutumban a magasba löktem a kezem, hogy kikéredzkedjek a mosdóba. Az Examinátor repesett. A fejével igent intett, és amikor elmentem előtte, ugyanazzal az elviselhetetlen mosollyal felém nyújtotta a csuklóját, megkocogtatta az órája számlapját, és ahogy elmentem mellette, utánam suttogta: „Ügyeljen az időre, megkésett kisasszony!” Végigrohantam a suli végeláthatatlan üres folyosóin, négyesével ugráltam lefelé a lépcsőn, hogy mihamarabb a mosdók szintjére érjek, néhány másodperc leforgása alatt bevágtam az ajtót, behúztam a reteszt és... aaaaaaaaaah... Nincs szó, ami le tudná írni azt a színtiszta boldogságot, azt a primér jó érzést: a vécécsészébe zubogó pisi felett érzett örömöt. Elfelejtettem az Examinátort, el a rossz jegytől való félelmet, el az időt és a tik-takot. Pisiltem - és ez jó volt.

A stressz és a teljes elernyedés közötti rövid lebegés elmúltával néhány másodpercig még álmodozva üldögéltem tovább. De aztán a helyzet és a szorongással teli nap valósága apránként beszivárgott a kulcslyukon, s kíméletlenül visszazökkentett vizsgázódiák-létembe. Lóhalálában visszaráncigáltam magamra a ruháimat, hogy megpróbáljam behozni a drága időt, amit a műanyag ülőkén ücsörögve elvesztegettem. Még most is látom magam, ahogy idegesen megrántom a reteszt, és nagyot taszítok az ajtón, abban a bizonyosságban, hogy az annak rendje és módja szerint ki fog nyílni. Ehelyett azonban csukva maradt. Csökönyösen csukva. Magyarán, kinyithatatlanul csukva... Furcsamód nem estem pánikba. Inkább szégyelltem és nevetségesnek éreztem magam, mintha egy blőd vígjátékba csöppentem volna. Tisztában voltam vele, hogy a sulinak ez a szintje teljesen kihalt, semmi értelme nem lenne segítségért kiáltani. Azt is tudtam, hogy amint megszólal a csengő, diákok hada rohamozza majd meg a mosdót, és én kiszabadulok. Visszazöttyentem hát az ülőkére, és éreztem, hogy a fogaimban újra feltámad a fájdalom. Kimerülten felnevettem. Tudtam, hogy a franciavizsgámnak lőttek. Tudtam, hogy jó tanuló vagyok. Tudtam, hogy aznap éjszaka jól fogok aludni. Tudtam, hogy másnap füldugóval megyek vizsgázni, és előtte alaposan kipisilem magam. Amikor kijöttem a filozófiaérettségiről, csodás idő volt, és én letelepedtem egy padra a gimi közelében lévő parkban. Azt hiszem, ez az első próbatétel végül is tűrhetően sikerült... Igaz, a végén nem volt kedvem újra átolvasni, amit írtam, és a

piszkozatlapokat is kihajítottam. Ahogy nagyanyám mondaná: amit megtettünk, azon már nem lehet változtatni. Vagy azon már nem kell változtatni. Szóval a kettő közül valamelyik... Megvártam, hogy Lola is kijöjjön a vizsgateremből, és csatlakozzon hozzám a parkban. A filozófia nem igazán a szíve csücske, el kell hogy tereljem a gondolatait, nehogy még letargiába essen itt nekem... Ahogy elnéztem a ragyogó napsütést, az járt a fejemben, hogy alig várom már, hogy túlessek ezen az érettségi időszakon: először is, hogy végre kezdetét vegye a vakáció, jóllehet fogalmam sincs, mit fogok kezdeni magammal három sulimentes hónapon át; másodszor pedig, rövid távon, hogy végre kihasználhassam ezt a kora nyarat, és egy kávézó teraszán sütkérezhessek a barátaimmal, jó hideg limonádét szürcsölgetve; szép, sima combunkat, ami alig várja, hogy aranybarnára süljön, simogatja a levegő...

...szőrteleníttettem TIZENKÉT ÉVESEN naiv türelmetlenséggel nézegettem a szobám nagy tükrében a szeméremtájékomat: szőrt akartam, igazit, nem kislányos szöszi pihéket. Tudtam, hogy jó sokat kell még várnom arra, hogy a melleim megnőjenek, a családi genetika ugyanis zsugorian mérte a dús kebleket; így hát a nőiesség minden reményét arra az átmenetre alapoztam, amikor a kis margaréta igazi Vénusz-dombbá alakul - ahogy azt Brassens énekelte egyik dalában... Tizennégy évesen viszont már a különféle szőrtelenítő gyantákat és krémeket nézegettem vágyakozással a nagyáruházak szépségápolási cikkeket áruló osztályán. Anya nem egyezett bele, hogy elkezdjem magam szőrteleníteni. Túl fiatalnak talált ahhoz, hogy effajta testi részletekkel foglalkozzam, és mindenféle szőrösség-párti feminista szöveggel tömte a fejem, hevesen ostorozva a „tökéletes” test bűntudatot ébresztő és lealacsonyító diktatúráját,

amit a férfiak macsó tekintetének és vágyainak behódoló női magazinok és azok nőstény újságírói erőltetnek ránk. Röviden, meg kellett tartani a szőrömet, és még büszkének is kellett lennem rá. Az életem lassacskán rémálommá vált: nem mertem már szoknyát vagy ruhát felvenni, a szekrényemből száműztem az ujjatlan trikókat, mert nagyon is tisztában voltam vele, milyen szembeötlő borzalom rejtőzik a hónom alatt, és órákat töltöttem a tükröm előtt, undorral szemlélve az ajkam feletti kis pihét, pontosabban, ahogy akkoriban neveztem, jól fejlett pizzasütőlegény bajuszomat. Igen, komplexusaim voltak: iszonyúan, teljesen, ostobán elvakítottak a komplexusok. Aztán meg ebben az egész helyzetben az volt a legrosszabb, hogy a barátnőimnek bezzeg szabad volt szőrteleníteniük. Nyilvánvaló, hogy amikor az ember lánya egyedül kénytelen felvállalni a lábán a szőrt, nem valami könnyű emancipált nőnek éreznie magát. A gondolat, hogy kozmetikushoz menjek, egyre jobban befészkelte magát a fejembe, és persze magam mellett tudtam mesterségesen, de kifogástalanul szőrmentes barátnőim támogatását is, akiket felháborított, „micsoda szadista örömöt lel abban anyád, hogy kitesz a szőrös test szégyenének.” Igen, ez kétségkívül egyfajta támogatás volt. És eljött a reggel, amikor végképp betelt a pohár. Zuhanyzás után, miközben lazán sikáltam a fogamat, szokás szerint belenéztem a tükörbe, és ekkor hirtelen lidérces látomásom támadt: a hónaljbozontomnak két szeme nőtt. Rémülten ejtettem el a fogkefét, és gyorsan magam köré csavartam a fürdőlepedőt.

Mire visszanyertem a nyugalmamat, megszületett bennem az elhatározás: titokban, és amilyen gyorsan csak lehet, elmegyek egy kozmetikushoz. Az Afrodité Szépségszalont választottam, ami a sulitól csak pár utcányira volt, és másnap délután ötre kértem időpontot, amikor ugyan bioszórám lett volna, de így időben haza fogok érni, a távollétem nem kelt gyanút anyában. Túláradó lelkesedésemben, amit a tilosban járás miatti adrenalinszintemelkedés váltott ki, a teljes láb-, hónalj-, bikinivonal- és bajuszszőrtelenítés mellett döntöttem. Másnap, amikor beléptem a szalonba, egyszeriben elillant a magabiztosságom, de a világ minden kincséért sem hátráltam volna meg. Egy dundi kis nő széles mosollyal beterelt az egyik kezelőfülkébe, és nyájasan azt mondta: - Vetkőzzön le, csak a tangáját hagyja magán, egy perc, és jövök. Azzal eltűnt. Én meg ott maradtam, zavartan ácsorogva: miféle tangáról beszélt ez? Éreztem, hogy arcomat elönti a pír, és gyorsan letoltam a nacimat, mintha csak ellenőrizni akarnám, hogy valami szerencsés véletlennek köszönhetően nem támadt-e ma reggel az az ötletem, hogy elcsórom anya egyik tangáját. Sajna nem. Minden kétséget kizáróan bugyi volt rajtam, egy nagy, bő, rózsaszín bugyi, zöld csíkokkal. Amikor a duci kis nő ismét felbukkant, még mindig ott álltam, fájdalmasan és bosszúsan meredtem a dedós bugyimra. A nőre emeltem a tekintetemet, és bizonytalan hangon azt rebegtem: - Azt hiszem, a bikinivonalat inkább kihagyom.

Afrodité asszony megértő teremtésnek bizonyult. - Jó, ahogy akarja. De eldobható tangát is tudunk adni, ha a bugyi okoz gondot. - Nem, nem a bugyi... az a helyzet... szóval tegnap nem jutott eszembe, hogy a bikinivonalat csak nyáron szoktam kérni... és most... nem nyár van... Afrodité asszony valójában mégsem volt annyira megértő teremtés. - Aha. Nos, legközelebb gondolja át, mit akar, mielőtt fölöslegesen lefoglalja az időpontjaimat. Ha nem lesz fazon, gyorsabban végzünk, be tudtam volna iktatni még egy vendéget. Sután elnézést kértem, majd végignyúltam a kezelőágyon. - A lábakkal kezdem, utána megcsinálom a hónaljat, a bajuszt hagyom utoljára. Bólintottam, és közben úgy éreztem, a szorongástól enyhén görcsbe rándul a gyomrom. Féltem, hogy fájni fog, hogy a gyanta majd csíp, húzza a bőrömet, hogy rám ragad. A kozmetikus a lábamra simította az első csíkot, visszatartottam a lélegzetemet - semmi. Semmi fájdalom. Semmi „aúú”. Épp csak összerezzentem egy kicsit, de egyáltalán nem volt elviselhetetlen. Épp ellenkezőleg: valahányszor lerántott egy csíkot, egyre könnyebbnek, egyre felnőttebbnek, egyre csinosabbnak éreztem magam. Mérhetetlen büszkeség dagasztotta a keblem, olyan bátornak éreztem magam, mint egy ellenálló a Szőrtől-megszabadultnőknek a Szőrös-emancipáltak ellen vívott háborújában. Nem is éreztem az idő múlását, egykettőre ott álltam szőrtelenítve és felöltözve. A bébicsőszködéssel keresett pénzzel fizettem, s

szinte kézzelfoghatónak éreztem az élvezetet, amit a kemény munkával megszerzett fizetség elköltése okozott... Azután metróra szálltam. Eleinte még nem éreztem semmit. Az ablak mellé ültem le, és gondolatban újra végigpörgettem a próbatételt, amin most mentem keresztül. Aztán szép lassan elkezdődött. Először csak enyhe szurkálást éreztem. Aztán, ahogy állomásról állomásra haladt a szerelvény, furcsa forróság öntötte el a lábamat, a hónaljamat és az orrom alatti bőrt... legszívesebben vakaróztam volna, mivel azonban az ösztönöm azt súgta, ez nem lenne helyes, uralkodtam magamon, amíg haza nem érek. Alig vártam, hogy bezárkózhassam a fürdőszobába, hogy hideg vizet engedjek az arcomra és a lábamra, vagy hidratáló krémet kenjek rájuk. Észrevettem-e, hogy furcsán néznek rám az utasok? Nem hiszem... Úgy mentem be a lakásba, mintha mi sem történt volna, anya elém jött, hogy puszit adjon. Még most is magam előtt látom, ahogy kikerekedik a szeme, a szája pedig elképedt „Ó”-ra nyílik, ami szinte rögtön elfojtott mosollyá alakul, végül pedig gúnyos és diadalmas kacagásba csap. Odarohantam az egyik tükörhöz, és ekkor szembesültem a nyilvánvaló igazsággal: röhejesen festettem. A láthatatlan kis pihém helyén élénkvörös dagadás éktelenkedett, amit csak még jobban kihangsúlyoztak az apró sötétpiros pontok, melyek ott voltak minden egyes kitépett szőrszál helyén. A felső ajkam úgy nézett ki, mint egy elfuserált kollagén-injekcióban részesített kacsacsőr, és azon morfondíroztam idegesen, mindez vajon eltűnik-e a holnap reggeli első órámig.

Természetesen nem tűnt el, de a sokkoló látvány némileg enyhült, azt lehetett hinni, hogy cigarettára gyújtva megégettem magam. Leszámítva, hogy nem is bagóztam. Anya odajött hozzám, és kaján arccal nézett rám. Csúfondáros tekintete volt a legrosszabb büntetés: rettentő nevetségesnek éreztem magam, amihez még hozzájött a szégyen, amikor visszagondoltam arra, hányan láthattak ilyen ábrázattal. Hogy a fájdalmas gyulladást csillapítsa, anya Mitosyllal kente be a bőrömet, azzal a krémmel, amivel a csecsemők kivörösödött popsiját szokták. Ez volt a hab a tortán. Most jöttem ki a kozmetikustól, szép sima lábakkal és hónaljjal, mehetek holnap az érettségi befejeződését ünneplő bulira. Igen, ma már tudom, hogy szőrtelenítés után a bőrünket egy napig pihentetni kell, csak utána flangálhatunk csupasz lábbal. És azt is tudom, hogy az életben soha többé nem nyúlok még egyszer az ajkam felett lévő három szál szöszke szőrhöz. Azért azt is el kell ismerni, nem őrzök annyira rémes emléket erről az első tapasztalatról: azzal, hogy elmentem a kozmetikushoz, úgy éreztem, kicsit magam mögött hagytam a kislányok világát, és beléptem a nőkébe; aztán meg ennek az önmagában nem is olyan szörnyű kis kihágásnak a következtében anyám, aki valószínűleg rádöbbent, milyen lényegesen fontos számomra, hogy ne legyek szőrös szoknyában, megengedte, hogy bizonyos feltételekkel szőrteleníttessem magam: kizárólag a lábamat és a hónaljamat, és kizárólag az ő kozmetikusánál.

...igazi buliba mentem SZOMBAT ESTE LOLÁNÁL JÖTTÜNK ÖSSZE. Mindenki felfokozott hangulatban volt: előző nap estünk túl a legutolsó érettségi vizsgán, ki kellett adnunk magunkból a stresszt meg a felhalmozódott feszültséget. Ráadásul négyen — Lola, Manu, Emma és én - most ünnepeltük a tizennyolcadik születésnapunkat is. Az első szülők nélküli buli kicsit az az alkalom, amikor halmozzuk az „életünkben először”-öket: első becsiccsentés, első spangli, első miniszoknya, első flört, sőt esetleg az a bizonyos ÉLETÜNKBEN ELŐSZÖR is. Persze nem feltétlenül szükséges mindent egyszerre bevállalni, de mondjuk, ez a lehetőség is fennáll. Aztán minden egyes bulin újra találkozunk ezekkel a hozzávalókkal, csakhogy akkor már mindennel tisztában vagyunk: tudjuk, hogy lesz fiű, tudjuk, hogy lesznek helyes srácok, tudjuk, milyen hatást keltünk miniben, ismerjük, milyen érzés spiccesnek lenni, és már előre betervezzük, hogy a

helyszínen fogunk aludni; tudjuk, hogy mindig ott lesz velünk a kedvesünk, vagy ha éppen nincs ügyeletes szerelmünk, akad majd egy gentleman, aki felajánlja, hogy a társaságunkban tölti az éjszakát. Fejből tudjuk már az egész forgatókönyvet, mégsem unjuk meg. Vajon ez azt bizonyítja, hogy életünkben először minden annyira fantasztikus, hogy újra és újra át akarjuk élni, még ha csak távolról is, még ha tudjuk is, mi következik? Lehet... Tizenöt éves voltam, amikor először mentem buliba. Előtte is rendeztem ugyan pizsamapartikat a barátnőimmel, de ez, akkor, tizenöt évesen, igazi buli volt. Gimisek lettünk. Egy új világ nyílt meg előttünk. Lola rögtön az év elején nagyon közel került hozzám. Azonnal megértettük egymást, és egy hónap múlva az volt a benyomásom, mintha már évek óta ismerném. Manu, az egyik osztálytársunk bele volt zúgva Lolába, aki bele volt zúgva Manuba, akinek volt egy Alex nevű haverja, egy végzős srác, aki meg nem túl határozottan ugyan, de belém volt zúgva - én viszont senkibe sem voltam belezúgva. Nos, ez az Alex mindannyiunkat meghívott magához buliba egy szombat este, amikor a szülei vidékre utaztak. Rettenetesen izgatott lettem a gondolattól, hogy Lolával hivatalosak vagyunk erre az estére, és egész héten olyan voltam, mint kiskoromban: számoltam hányat kell még aludni, mielőtt elindulunk a barátnőmmel kirúgni a hámból. A nagy napon vagy egy tucat göncöt felpróbáltam, aztán végül Lola feljött hozzám egy halom cuccal. Egymás között

csereberéltünk: én kölcsönadtam neki egy farmerszoknyát, ő meg cserébe átpasszolt egy nyakláncot meg egy testhez álló fekete kis fölsőt. Úgy volt, hogy Lolánál alszom, és azt hiszem, amikor elindultunk a buliba, a lehető legőszintébben azt gondoltuk, hogy tényleg náluk fogunk aludni. Még a taxira való pénz is félre volt téve... Előbb beugrottunk egy boltba, hogy vegyünk valami innivalót. Nem igazán tudtuk mit is vigyünk, annyit azért gyanítottunk, hogy nem az üdítős polcokon kell keresgélnünk. Végül az alapellátmány mellett döntöttünk: dobozos sör és vodka-narancs. A buli nyolckor kezdődött, de mi csak tízre mentünk oda. Tudtuk, hogy vannak szabályok, amiket nem árt tiszteletben tartani: nem jó elsőként érkezni, amikor a hangulat még nem hágott a tetőfokára, jobb, ha váratunk magunkra. Meg is volt a hatása: alighogy megérkeztünk, Manu odajött hozzánk, úgy téve, mintha csak véletlenül vetődött volna arra, és Lola máris tudta, kellemes estének néz elébe. Két perc múlva már el is tűntek, én meg ott találtam magam egyedül a konyhában, kezemben a sörösdobozokkal. Lepakoltam őket az asztalra, és bátortalanul elindultam arra, ahonnan a zene szólt. Nem tudom, pontosan hányan lehettünk: talán százan is voltunk. Vagy nyolcvanan. De hatvanan biztosan... A lakás nagyon tágas volt, és minden egyes helyiségben egy vagy több kisebb csoport táborozott. Ittak, táncoltak, bagóztak, fecsegtek, csókolóztak az ajtófélfának dőlve. Elkápráztatott ez a

sok, nálam idősebb ember, kicsit feszengtem is, megpróbáltam hát előkeríteni Lolát. Végül Alexbe botlottam. Három-négy osztálytársnője karéjában állt. Amikor meglátott az ajtókeretben, rám mosolygott, és intett, hogy menjek közelebb. Menet közben magamhoz vettem egy üveg sört, hogy leplezzem a zavaromat. Kisurrantunk a szobából, és egy másik helyiségben letelepedtünk egy öreg kanapéra. Valahányszor Alex a szemembe nézett, kortyoltam egyet a sörömből. Úgy éreztem, mintha egy amerikai filmben lennék: üvöltött a zene, az emberek táncoltak körülöttünk, patakokban folyt az alkohol, a helyiségben olyan sűrű cigarettafüst gomolygott, hogy már csípte a szemet, nekem meg egy puha kanapén fűzték a fejem. Kis idő múlva Alex néhány barátja csatlakozott hozzánk, és kezdetét vette a spanglisodrási verseny. Fogalmam sincs, hány füves cigi lehetett nálunk egyszerre, de az volt a benyomásom, hogy félpercenként szívok egy-egy slukkot. Blablablablablablabla... Már nem érzékeltem az idő múlását. Hangosan vihogtam. Alex a karjába vont - és már egy csöppet sem voltam zavarban. Néhány haver elhúzta a csíkot. Alex megcsókolt - és már egy csöppet sem voltam zavarban. Mások is kimentek a helyiségből. Alex a combomat simogatta - és már egy csöppet sem voltam zavarban. Már csak mi ketten voltunk benn, és messziről, homályosan hallottam a techno dübörgését. Keze a szoknyám alá csúszott, s ekkor bekattant valami, megrázkódtam és felegyenesedtem. Zavarban voltam. És el voltam ázva, és teljesen kába voltam. De azért annyira nem, hogy egy foszladozó kanapén veszítsem el a szüzességemet egy nagydumás fickóval. Még csak azt sem mondhatom, hogy nem

álltam rá készen; tizenöt éves voltam, és miközben a kanapén taperolt, felfedeztem valamit: aznap este a testem és az agyam összefogott, hogy felébressze bennem a szexuális vágyat. Ráadásul nyár óta egy óvszert is hordtam a pénztárcámban, szóval... De még ha soha nem is hittem a lovon érkező szőke hercegben, azt sem képzeltem soha, hogy a dolog így is megtörténhet, egy olyan pasival, aki a bulin lévő bármelyik másik lánnyal is lefeküdhetett volna - ezzel kezdettől fogva tisztában voltam -, hozzá egy tök gáz techno számra. Felkeltem, és messziről még hallottam, ahogy röhörészve hívogat vissza. A lábam mintha vattából lett volna, a fejem kóválygott. Megkerestem a fürdőszobát, és a csap alá dugtam az arcomat. Ahogy felemeltem víztől csöpögő fejemet, a hátam mögött megláttam egy fiút, aki mosolyogva nézett rám. - Jól érzed magad? Bólintottam, és leültem a kád szélére. - Kicsit túl sokat ittam. Vagy túl sok füvet szívtam. De lehet, hogy mindkettő... Még mindig mosolygott. - Jules vagyok. - Én meg Julie. Egy másodpercre egymásra meredtünk, aztán felkacagtunk. Jules narancslevet és egy szem Doliprane-t javasolt, és önként felajánlotta, hogy segít megkeresni Lolát. Hajnali három körül járt az idő, és mi együtt bolyongtunk a lakás hosszú folyosóin. Nagyon kellemes volt Jules társaságában. Keveset beszélt és halkan, és mindig mosolygott. Apróságokról meséltünk egymásnak, és nem éreztem kényszernek, hogy mindenáron

fenntartsam a társalgást. Egyszerűen csak ott volt velem, és együtt kerestük a barátnőmet. A puha kanapés szoba mellett is elhaladtunk, és láttam, hogy Alex egy lánnyal hentereg. Arra gondoltam, sokkal kevésbé kellemesen alakult volna az estém, ha ott maradok azon a kanapén. Egy másik helyiségben egy lány hányt, a barátnői meg vihogtak rajta. Bosszúsan néztük őket, holott nekem sem sokon múlt, hogy Jules ilyen állapotban lásson. Kinyitottunk egy másik ajtót: hopplá! Megvan az én Lolám! Manuval szorosan összebújva aludt. Finoman megráztam: - Lola! Semmi. - Lola!!! Kinyitotta a fél szemét, de azon nyomban vissza is csukta: Lola mélyen aludt. Beletörődve kimentem a szobából. Jules a folyosón várt. - Nos? - Alszik. Hívok egy taxit, és hazamegyek. Egy pillanatra elgondolkodott, majd megkérdezte: - Messze laksz? Nem, nem laktam messze. Elindultunk kettesben gyalog Párizs utcáin, nem igazán arrafelé, amerre laktam. Addig sétáltunk, amíg pirkadni nem kezdett. Akkor arra gondoltunk, most már ideje lenne hazamenni. Azt mondta, maradjak vele, és én beleegyeztem. Jules egy kis cselédszobában lakott. Odaértünk a ház kapujához. Fáradtságtól botladozva felvonszoltuk magunkat a hetedik emeletre, s még volt erőnk

nevetni. Nála töltöttem az éjszakát, s abban a kis szobában, a piros padlótéglákra terített matracon történt meg életemben először. De nem azon az éjszakán: akkor túl álmosak voltunk.

...szülők nélkül mentem nyaralni MINDEN BULIBAN VAN EGY KÜLÖNLEGES ÓRA, amikor a többség már elment vagy elaludt. A zene ilyenkor már csak andalítóan zümmög a háttérben, és az álmosságot leküzdő néhány hősies bulizó összegyűlik egy utolsó pohár ital körül, hogy megváltsa a világot. Ma este mi hárman, Manu, Lola és én alkottuk az elválaszthatatlan triót. Egész este mindenféléről beszélgettünk, egzisztenciális kérdéseket vetettünk fel, közben mi magunk is nevettünk kissé lapos eszmefuttatásainkon. Addig-addig elemezgettük és boncolgattuk a jövőt, hogy azon kezdtünk tűnődni, vajon miféle felnőtt válik majd belőlünk. Még nem tudatosult bennünk igazán, de már éreztük, hogy a gimnázium vége valami másnak a kezdetét jelenti, valami bizonytalan és egyelőre nehezen meghatározható dolognak a kezdetét. Az egyetlen, amivel tisztában vagyunk, hogy tanévkezdéskor végérvényesen elszakadunk egymástól: Manu a műegyetemre megy, oda, ahová Jules is jár; Lola úgy döntött,

jövőre megcélozza a képzőművészetit, és most elvégez hozzá egy előkészítőt. Én igazán pontos cél híján a filozófia szakra iratkozom be. Bár Manu másodikban átment tőlünk a matfizes osztályba, a gimi három éve alatt mi hárman elválaszthatatlanok voltunk, és most mindegyikünk fél a küszöbön lévő elszakadástól: Lola attól tart, hogy Manu a kemény tanulás miatt majd elhanyagolja; Manu attól, hogy Lola beleszerelmesedik egy hosszú hajú művészbe; én meg attól, hogy a barátaim szakítanak egymással, és hátat fordítanak nekem, mihelyt új életet kezdenek. Ezért ma este, hogy biztosan az utolsó másodpercig kihasználjuk ezt a kötődést, amelynek a hirtelen elszakadásától valamennyien tartottunk, az általános jókedv közepette elhatároztuk, hogy közösen megyünk nyaralni. Mindig azt gondoltam, hogy az első szülők nélküli nyaralásomra a barátnőimmel kerítek majd sort, és mindenféle kilengés jellemzi majd. Elképzeltem, ahogy a csajokkal Oléron szigetén kempingezünk, sorra járjuk a bárokat és a diszkókat, és a fánkárusokkal flörtölünk a parton. Valójában Jules-lel mentem el az első nagylányos, anyuciapuci nélküli nyaralásomra. Ez volt az egyik előnye annak, hogy a barátom négy évvel idősebb nálam, amellett, hogy felvághattam a lányok előtt, hogy kocsija is van, és meghívathattam magam moziba: a szüleim megbíztak benne, így békén hagytak. Jules hamar megismerkedett velük: még ha az időnk háromnegyed részét a Boulevard des Invalides-on lévő kis

szobájában töltöttük is, amikor három, konzerv raviolival és pattogatott kukoricával átvészelt nap után megéheztünk, hazamentünk hozzánk, hogy bevágjunk valami anya által készített finomságot. A szüleim imádták. Helyes volt, kedves, mosolygós, szorgalmas diák és a lányukért remegő szerelmes. Az ő szülei magas rangú tisztviselők voltak, és külföldön dolgoztak; Jules egy éve lakott egyedül Párizsban, mérnöknek tanult. Szóval anya azonnal a szívébe zárta, és akár a Holdra is elengedett volna vele csukott szemmel. De mi nem akartunk olyan messzire menni: Spanyolországba készültünk, a tengerpartra, a júliusi vakáció alatt. Az ő kocsijával vágtunk neki a kéthetes útnak. Nemrégen töltöttem be a tizenhatot, és nyaralni mentem a húszéves barátommal. Senkitől nem irigyelhettem semmit. Ha visszagondolok erre a nyaralásra, azon tűnődöm, hogyan juthattunk oda néhány hónappal később, hogy szakítsunk... Nyaralni menni a barátommal: tizenhárom éves korom romantikus kamaszfantáziái között toplistás helyen állt, csupán az előzte meg, hogy legyen egy barátom, közvetlenül utána pedig az következett, hogy szétválasztom a barátomat és egy másik srácot, akik értem verekednek. E nyaralás alatt kipipálhattam tehát az első két álmomat, a harmadik, ahogy némileg érettebbé váltam, feledésbe is merült... A leghihetetlenebb azonban az volt, hogy ez az első, szülők nélküli vakáció édes kettesben Jules-lel, messze felülmúlta mindazt, amit kliséktől hemzsegő tiniagyam el tudott képzelni. Jules-lel megismertem az önállóságot. Végigautóztunk Spanyolország déli partjain. Két hétig utaztunk, akkor álltunk

meg, amikor kedvünk tartotta, ott, ahol kedvünk szottyant, előnyben részesítve a kicsiny öblöket és a tapas-bárokat; hol a kocsiban aludtunk, hol fogadóban, hol meg helyi lakosoknál szálltunk meg. Minden egyes nappal egyre inkább azt éreztem, hogy levetem a bababőrömet: vedlek. Úgy éreztem, elhagyom a kamaszos álomvilágomat, hogy belépjek egy még varázslatosabb világba, amit a valóság szépsége tesz azzá: Jules világába, vagy inkább a mi közös világunkba. Az együtt töltött pillanatok a fantáziáim helyébe léptek, és jót derültem azon, ahogy összehasonlítottam az elképzelt helyzeteket a megéltekkel. Emlékszem arra az estére, amikor egy elhagyatott kis öbölben a naplementében gyönyörködtünk. Mindkettőnkben ott motoszkált kimondatlanul a vágy, hogy egy filmbe illő élményben legyen részünk, hogy szenvedélyesen csókolózzunk a még meleg homokban. Teljesen átengedtem magam az ölelésének, ugyanakkor akaratlanul is kajánul tekintettem erre a kliséhelyzetre, amit közösen vittünk színre. Tudtam, hogy tüzes csókjaink hosszú, szerelmes éjszakába torkollnak a parton: a romantika csúcsa, a szerelmi vágy megkoronázása lesz. Elkezdtünk levetkőzni, boldogok voltunk, hogy megvalósítjuk a földkerekség legromantikusabb fantáziáját. De aztán igen gyorsan váratlan fordulatot vettek az események: a homok szúrt, dörzsölt, mindenünk tele lett vele. A szemünk, a hajunk, a szánk, ahogy csókolóztunk. Mi azonban mindenképpen szerettük volna az emlékeink között tudni ezt az élményt, ezért megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy kellemes. Egy idő után azonban bedobtam a törülközőt. A

valóság a fantázia fölébe kerekedett: túlságosan kellemetlen volt. Amikor végre meg mertem Jules-nek mondani, megkönnyebbülten sóhajtott egyet, majd felnevetett. A nagy fürdőlepedőt magunkra csavarva a kocsihoz szaladtunk, és fantáziát váltottunk: az elhagyott kis öböl helyébe az autó lépett. Azon az éjjelen mégis lenn aludtunk a parton: egy darabka álmot hajlandók voltunk átengedni ugyan a valóságnak, de azért ragaszkodtunk a romantikus éjszakánkhoz a csillagos ég alatt. Mindent összevetve borzasztó rosszul aludtunk, és hajnali négy óra tájban a policia kergetett el bennünket az öbölből, ostobán azt szajkózva: „Forbidden, forbidden". Az az éjszaka egyszerre volt csapnivaló és csodálatos, és pontosan ez jelentette a felnőtté válást: rájönni arra, hogy egy darabka elfuserált valóság messze felülmúlhatja a csöpögős és naivan idealizált fantáziákat. Azon a nyaraláson újonnan kialakult érettségem határait is megismertem, amikor féltékenységi roham tört rám egy tapasbárban. Jules szép volt, napbarnított, és beszélt spanyolul. Abban a bárban azonnal kiszúrtam, hogy a nagymellű, miniszoknyás pincérnő szemet vetett a barátomra. Jules azt mondta: „Ugyan már, paranoiás vagy”, csakhogy ez ősi ösztönből fakadt, éreztem a veszélyt, éreztem, hogy ez a nőstény az én hímemet kívánja, és magamat is nőstény oroszlánnak éreztem, aki képes ráugrani áldozatára, hogy vadul átharapja a torkát. A csajnak sejtelme sem volt róla, milyen düh fortyog bennem, és csevegni kezdett Jules-lel, felvihogott minden egyes szamárságon, ami elhagyta Jules száját, és minden egyes vihogásnál egyre közelebb és közelebb hajolt hozzá. Ha nem

lettem volna meggyőződve róla, hogy le akar feküdni vele, azt hihettem volna, hogy megpróbálja megfojtani két szilikonos mellével. Morcos ábrázattal kiittam a cervezámat, de egy szót sem szóltam attól tartva, hogy üvölteni kezdek, és hisztérikának fognak tartani. A tőlem telhető legnagyobb türelemmel megvártam, hogy Jules befejezze a turbékolást a buena chicájával, közben azon törtem a fejem, hogyan hozzam a tudomására a csalódottságomat anélkül, hogy egy szappanoperába illő féltékenységi jelenetet rendeznék neki. Épp itt tartottam a gondolataimban, amikor Jules felkacagott, majd felém fordult, és azt rikkantotta: „Hahaha, Clara azt hitte, hogy a hugicám vagy!” Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nagyon gyorsan történt minden: a söröspoharam egy szempillantás alatt kiürült, de nem a torkomban áradt szét a folyadék, hanem a lány arcán. Aztán pedig - hiába, csak nem tudtam kibújni a hisztérika bőréből - angolul azt üvöltöttem neki: „l’m not his sister, bitch, l’m his girlfriend!” Szívesebben mondtam volna inkább spanyolul, de akkoriban még nem tudtam elég jól ezen a nyelven ahhoz, hogy az arcába vághassam. „No soy su hermana, soy su novia!” Vagy valami ilyesmit... Fúriaként rontottam ki a bárból, és jókorát rúgtam egy lámpaoszlopba. Jules utánam jött, azt mondta, teljesen megőrültem, és elvitt a gyógyszertárba, hogy valami kenőcsöt vegyünk a lábamra, ami jócskán feldagadt. Számára a féltékenység az éretlenség bizonyítéka volt, míg számomra azt jelentette, hogy nem sikerült uralkodni magamon, amit gyermeteg magatartásnak tartottam. Megkérdeztem tőle, vajon ő

soha nem féltékeny-e, mire elmosolyodott, és azt mondta, ha mindig féltékeny lenne, valahányszor rám néz egy fiú, akkor az egész életét féltékenykedéssel tölthetné. Bocsánatot kértem tőle, mert miután ilyen dedósnak mutatkoztam, sürgősen be akartam neki bizonyítani, hogy igenis tudok éretten viselkedni: Jules szemében a bocsánatkérés az intelligencia és az érettség jele volt. És én azt akartam, hogy intelligensnek és érettnek tartson. Különben nem kértem volna bocsánatot. Amikor hazaértem a nyaralásból, mintha kicseréltek volna, és a szüleim voltak az elsők, akik ezt észrevették: már nem a kicsi lányuk voltam, hanem egy fiatal nő. Gyakran mondják, hogy egy pattanásos kamaszt az első szexuális élménye tesz fiatalemberré, számomra azonban a nagy változást az hozta meg, hogy két hétig felnőtt életet éltem, távol a szüleimtől és a barátnőimtől, egyedül a szerelmemmel, átgondolva minden egyes állomást, amit öreg kocsijával megtettünk a Costa del Solon.

...lett egy legjobb barátnőm Két NAPJA TUDTUK MEG AZ ÉRETTSÉGI OSZTÁLYZATAIT: Manu kitűnő eredménnyel vizsgázott, Lolával mi épp csak átcsúsztunk, ennek ellenére rettentő elégedettek voltunk. Még aznap estére elhívtam magunkhoz aludni, hogy amúgy csajosan megünnepelhessük. Lolával az a jó, hogy tényleg csak tiszta szeretet van közöttünk: nincs rivalizálás, nincs egészségtelen csodálat, nincsenek erőviszonyok, holott barátnők között bizony nem mindig van így. Az éjszaka jó részét azzal töltöttük, hogy srácokról és szerelemről beszélgettünk, és rádöbbentem, hogy végső soron az ember lánya mindig erről beszélget a legjobb barátnőjével, legyen akár tizenkét, akár tizennyolc éves, de hogy ezt mennyire őszintén tesszük, az attól a lánytól függ, aki velünk szemben van. Emlékszem Lucie Devalra. Ötödikben került az osztályunkba. Amikor először megláttam, el voltam ájulva, milyen klassz a stílusa: volt egy piros Eastpack táskája, amire hibajavító tollal dalszövegrészleteket firkantott, meg Peace,

Love and Anarchy jeleket. A hajában pánt volt, és három lyuk a fülében. Azonnal mély csodálatot éreztem e lány iránt, aki a suli klotyójában dohányzott, és ellógott az órákról, hogy CD-ket vásároljon a Fnacban. Lucie az abszolút függetlenséget testesítette meg számomra. Engem szemelt ki legjobb barátnőjének. Nem volt túl nehéz választania: Lucie egy aszociális kamasz volt, akit a szülei „beilleszkedési gondok” miatt hoztak át másik suliba, én pedig betegesen félénk tini voltam. Spontán módon fordult az osztály barátnő-nélkülije felé, mivel a világ minden kincséért sem lett volna hajlandó a suli menő csajaival barátkozni, és belépni a bandájukba. Számomra Lucie az az égi áldás volt, akit már hatodik óta kétségbeesetten vártam, és 200%-kal vetettem bele magam egy extraszoros kapcsolatba. Nagyon gyorsan elválaszthatatlanná váltunk: szinte minden hétvégén nálunk aludt, minden órán egymás mellett ültünk, a szünetben együtt pusmogtunk, a menzán mindig egy asztalnál ettünk. Néhány hónap leforgása alatt pirosra színeztem a hajam, a nadrágjaimat rongyos farmerre cseréltem, a kabátomat beakasztottam a szekrénybe, helyette bő gyapjúzakót hordtam, amit Lucie-vel a montreuili bolhapiacon hajtottunk fel. A társalgásunk háromnegyede a fiúkról szólt, vagy a divat áldozataivá vált lányokat szapultuk. Kívülállónak éreztük magunkat, olyannak, aki felette áll a mániákusan a külsejükkel foglalkozó lolitáknak, nem vettük észre, hogy mi ugyanúgy a divat szabályainak engedelmeskedünk, csak éppen más öltözködési és viselkedési kategóriában.

Akkoriban bele voltam esve az egyik osztálytársamba, Ludóba, és állandóan arról faggattam Lucie-t, szerinte hogyan hívhatnám fel magamra a srác figyelmét. A barátnőm egyre azt mondogatta, hogy Ludó unalmas alak, nincs benne semmi mélység (igen, Lucie képes volt megítélni az emberek mélységét...), és a szemét értetlenkedve forgatva azt kérdezte, miért akarok mindenáron egy ilyen lúzernek tetszeni. Meg voltam győződve, hogy igaza van. Lucie-nek természetesen igaza kellett, hogy legyen. Március környékén Ludó meghívott a szülinapjára. - Csak három hét múlva lesz, de inkább jó előre szólok, hogy el tudjál jönni. Kategorikusan visszautasítottam a meghívást, mivel nagyon is tisztában voltam vele, micsoda árulás lenne a részemről, ha elmennék, nem beszélve arról, hogy az osztályból az összes többi csaj is hivatalos volt. S bár büszkeséggel töltött el, hogy bebizonyítottam Lucienek, érdemes vagyok a legjobb barátnő címére, azért kicsit összefacsarodott a szívem, ahogy hallottam magam, amint azt mondom Ludó-nak, már más programom van arra az estére. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy biztos voltam benne, csipetnyi csalódást láttam megvillanni a szemében, amikor visszautasítottam; Lucie azonban nem bocsátott volna meg nekem egy ilyen gyengeséget. A meghívás estéjén a szüleim hallották, ahogy Lucie-vel telefonon beszélek, és amikor letettem a kagylót, anya odajött hozzám, és azt mondta, nem érti, miért szigetelődöm el az osztálytársaimtól, különösképpen, hogy „emlékezete szerint”

mindig is kedveltem Ludót. Persze nem álltam készen egy ilyen párbeszédre, ezért inkább fensőbbséges arckifejezéssel kijelentettem, hogy cseppet sem érdekelnek a dedós osztálytársaim, ezerszer szívesebben töltöm a szombat estémet Lucie-vel. Anya szárazon azt felelte: - Azt hiszem, jobban tennéd, ha kissé lazítanál a Lucie-vel való kapcsolatodon. Kedves lány, de nem szeretem, hogy teljesen elszakít a környezetedtől. Nyilvánvaló volt, hogy anyám nem lát tovább az orránál. Lucie számára ennek a meghívásnak a visszautasítása a barátságunk csúcspontját jelentette. Soha nem álltunk még ennyire közel egymáshoz, és amikor a szüleim bejelentették, hogy három napra vidékre kell utazniuk az egyik barátjuk temetésére, azonnal javasoltam Lucie-nek, hogy költözzön hozzánk erre a rövid időre. Ez egy héttel Ludó születésnapja előtt történt. A szüleim péntek reggel mentek el, és vasárnap este kellett visszajönniük. Lucie-vel túl rövidnek találtuk ezt a vakációt, így úgy döntöttünk, a pénteki és a szombati órákat ellógjuk, hogy legyen egy hosszú hétvégénk, amikor kitombolhatjuk magunkat, amikor semmivel sem kell törődnünk. Az első iskolakerülős napunkat azzal töltöttük, hogy lófráltunk Párizsban, beültünk egy moziba, már nem is tudom, milyen filmre, kávézókban limonádét szürcsölgettünk. Estére kikölcsönöztünk pár DVD-t, az éjszaka jó részében azokat néztük. Úgy hajnali négy óra tájban aludhattunk el, mindketten az én ágyamban, a gyomrunk már kevergett a rengeteg chips-től,

kólától, cukorkától, csokikrémtől, amit az este folyamán magunkba tömtünk. Lucie megsimogatta a hajamat, és egymáshoz bújva elaludtunk. Másnap dél körül ébredtünk. Egész nap pizsamában voltunk, társasjátékoztunk és mentolos light cigit szívtunk. Palacsintát sütöttünk, és az ágyamon birkóztunk. Hat óra körül elbóbiskoltunk a kanapén, nyolc óra tájban felriadtunk. Az idő teljesen megfoghatatlanná vált: egy időn kívüli buborékban aludtunk el, és a fáradtság kásás légkörében ébredtünk. Újra elkezdtünk egy kicsit hancúrozni a kanapén, eszementen viháncoltunk. Aztán egyszer csak valahogy megcsókoltuk egymást. Nem az arcunkon. A szánkon. Igazából megcsókoltuk egymást, közben pedig tovább hülyültünk. Ez volt az első igazi csókom, nem olyan ízetlen csattanós puszi, amit boldog-boldogtalannak osztogatunk egy-egy kérdezős-zálogos játék során. Igaz, hogy abban a korban voltunk, amikor akár a szexuális irányultságunkon is elgondolkozhattunk volna, de ennek semmi köze nem volt ahhoz. Nem a lányokat szerettük, egyszerűen csak szerelmesek voltunk egymásba. Nem, nem is szerelmesek, de valami olyasmi volt ez, ami összetéveszthető volt a szerelemmel, ha az ember nem rendelkezett még viszonyítási ponttal ezen a téren: egy olyan érzés, amelyben a barátság, a csodálat és a gyengédség határai összemosódtak; az eddig magunkba fogadott és rendezetlenül visszatükrözött érzések véglete volt ez. Az estét azzal töltöttük, hogy szerelmi-baráti vallomásokat tettünk egymásnak: én szépnek találtam őt, ő szuperintelligensnek engem; én csodáltam az ő öltözködési stílusát, ő imádta a

humoromat... Amikor hajnali háromkor lefeküdtünk, kéz a kézben aludtunk el. Másnap már vasárnap volt, a szüleim estére hazaérnek, ez volt az utolsó napunk. Reggel Lucie rendkívül hidegen viselkedett. Közölte velem, hogy elege van, három napja egy lépést sem teszünk egymás nélkül, levegőre van szüksége. Egy óra múlva haza is ment, még meg sem ittam a forró csokimat. Borzalmasan éreztem magam. Úgy gondoltam, semmi olyat nem tettem, amivel kiérdemeltem volna ezt a viselkedést. Jól tudtam, hogy a tegnap esti csókunk csupán egy kis intermezzo volt mindabban, amiben eddig osztoztunk egymással, és nem hittem volna, hogy képes lesz neheztelni rám egy ilyen spontán és szinte ártatlan dolog miatt. Délután megpróbáltam felhívni a mobilján, de nem méltóztatott felvenni. Mire a szüleim hazaértek, már teljes búskomorságba süllyedtem; ehhez még hozzájött ugyebár a temetés, így aztán a hangulat ritka morózus volt otthon. Alig vártam, hogy másnap találkozzam Lucie-vel a suliban, hogy véget vessünk ennek a mosolyszünetnek, és lapozzunk. Egész éjszaka azon töprengtem, hogyan vezessem fel a témát anélkül, hogy túl drámaira venném a figurát, hogyan értessem meg vele, hogy ennek az egésznek nem szabad éket vernie közénk... Amikor hétfő reggel Lucie megérkezett az iskolába, nem köszönt nekem, még csak rám sem nézett. Anais mellé ült le, a mellé a lány mellé, akivel év eleje óta egy árva szót sem váltottunk. Kezdtem rájönni, hogy meg akar büntetni egy olyan cselekedet miatt, ami az ő lelkében úgy csapódott le, mint

valami szégyenletes dolog. Teljesen tanácstalan voltam, és iszonyú bűntudat gyötört. A szünetben ismét megpróbáltam beszélni vele, ő azonban megvető pillantással mért végig, és csatlakozott egy másik osztályba járó lányokból álló bandához, jó hangosan közölve velük, úgy, hogy én is halljam, milyen levakarhatatlan vagyok. A következő napok ugyanolyan légkörben teltek, mint a hét eleje, de én türelmesen vártam, hogy Lucie belássa, milyen lehetetlenül viselkedik, és főleg arra, mekkora fájdalmat okoz nekem ezzel... Csütörtökön Ludó még egyszer megkérdezte, biztosan nem akarok-e elmenni a bulijára, és annak ellenére, hogy legszívesebben azt üvöltöttem volna: „DEHOGYNEM, EL AKAROK MENNI!”, kitartottam a visszautasítás mellett, abban a hiszemben, hogy ha elfogadom a meghívást, azzal csak még jobban elmérgesítem a Lucie-vel való viszonyomat. Arra gondoltam, jobb, ha megmaradok az első döntésem mellett, ha ki akarok békülni vele. Villámsebesen elérkezett a szombat, és Lucie még mindig nem beszélt velem. Egész nap abban reménykedtem, hogy felhív, de a telefonom konokul hallgatott. Lucie egész héten egy szót sem szólt hozzám, és bár bizonyára tudta, hogy másodszor is elhárítottam Ludó meghívását, nem telefonált, hogy együtt töltsük az estét, ahogy azt elterveztük. A rákövetkező hétfőn, ahogy beértem a suliba, azonnal éreztem, hogy valami furcsa van a levegőben. A lányok sanda vigyorral néztek rám, és amikor Ludó bejött az osztályba, zavart pillantást vetett rám, és elkapta a szemét.

Néhány másodperccel később Lucie odaült mellé. A gyomrom háborgott, úgy éreztem, mindjárt hányni fogok. Hallottam, ahogy a halántékomban lüktet a vér, a világ őrült körhinta módjára forgott velem. Feldúlt agyam egyik zugában szörnyű előérzet motoszkált... Kicsöngetéskor kirohantam a mosdóba, hogy hideg vízzel öblítsem le az arcom. Az osztályból két lány utánam jött. Az ellenségesség immár nyílttá vált. - Hülye voltál, hogy nem jöttél el szombat este Ludóhoz. Amikor láttuk, hogy Lucie is megérkezik, arra gondoltunk, te is eljössz... Nem feleltem semmit, mert a torkom teljesen kiszáradt, és úgy összeszűkült, hogy egyetlen szót sem tudtam volna kipréselni magamból. És ekkor robbant a bomba: - És azt már végképp nem gondoltuk volna, hogy ők ketten együtt fognak járni! Ludó már éve eleje óta beléd volt zúgva, de hát... Néztem, ahogy kimennek, kotkodácsolva, mint két tyúk, és éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Még anyám sem büntetett meg soha ilyen szigorúan. Egy hétig feküdtem otthon lázasan, végtelen zokogásrohamok törtek rám. Kétségkívül kamasz voltam, igazi kamasz: a legkevésbé sem sikerült távolságtartással szemlélnem a történteket, és erre testem pszichoszomatikus tünetekkel reagált. Tisztában voltam ezzel és dühöngtem, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon. Anya csak mosolygott, és azt mondta, ahogy öregszem, majd megtanulom kezelni az efféle csalódásokat, s én azért

fohászkodtam, hogy csak igaza legyen, mert soha többé nem akartam olyat érezni, mint amit akkor éreztem. Az év végéig hátralévő három hónapot meglehetősen magányosan töltöttem ugyan, de minden akaraterőmet összeszedve sikerült túltennem magam az egészen. Azt is hozzá kell tenni, hogy Ludó és Lucie néhány hét múlva már nem járt együtt, és ez természetesen megkönnyítette a dolgomat... Amikor Lucie ismét megpróbált közeledni hozzám, már nem kértem a barátságából. A csalódottságom és a fájdalmam ugyanolyan hőfokú volt, mint amennyire kötődtem hozzá, és a haragom sehogyan sem akart elmúlni... A következő tanévben Lucie megint iskolát váltott, és nem találkoztunk többé.

...fogyókúráztam ELDÖNTÖTTÜK, HOVÁ MEGYÜNK HÁRMASBAN NYARALNI: Lola nagyszüleinek helyes kis faházába, ami Cap Ferret-ben van, a Pingvinek sétányán. Amikor Lola előhozakodott vele, először haboztam, mert azt hittem a nagyszülők is részét képezik a programnak, de nem: a ház ezen a nyáron üres, csak ránk vár. Mellesleg megjegyzem, időnként szerencse, hogy ott van mögöttünk a család: mivel egyikünknek sem fűlött hozzá a foga, hogy elutazás előtt még melózzon egy kicsit, legfeljebb egy berckplage-i kempingezésre futotta volna a pénzünkből. Lola úgy határozott, egy hét múlva indulunk, addigra mindenki elintézi a maga kis ügyeit, jóllehet mi Manuval akár már másnap készek lettünk volna útra kelni. Lola azonban ragaszkodott hozzá, hogy várjunk még egy hetet. Végül, amikor kicsit megkapargattam a témát, Lola bevallotta, mi az igazi oka az indulás halogatásának: villámdiétát akar csinálni.

„Szabaduljon meg egy hét alatt öt kilótól!”: ezt a programot hirdette meg a Vous Madame magazin. Amikor Lola átnyújtotta nekem a lapot, nagy szemeket meresztettem: sosem hittem volna, hogy a barátnőm egy nap komolyan fogja venni az effajta diétákat, amiket minden nyári szezon elején buzgón hirdet az összes női magazin, azt pedig különösen nem, hogy képes lesz elhalasztani egy nyaralást, amelyre a legjobb barátnőjével és a szerelmével készül, és mindezt azért, hogy megszabaduljon három fölösleges kilótól, ami csak a képzeletében létezik. Megpróbáltam lebeszélni erről a rohamdiétáról, elmagyarázva neki, hogy primo: semmi szüksége arra, hogy fogyjon, secundo: az egész csak arra lenne jó, hogy egy hétig frusztrálja magát, s utána 8 kilót hízzon vissza a jojó-hatás, a hírhedt, szörnyű jojó-hatás miatt. Lola azonban szilárdan eltökélte, hogy márpedig ő ezen a nyáron 36-os bikinit fog hordani, és - a vonalai mellett - még a tudatából is kiűzi a tél folyamán bekebelezett számos raclette, burgundi marha és húsleves emlékét. Azon kezdtem tűnődni, vajon Manu sugallta-e neki ezt az ötletet, de Lola megelőzte a kérdésemet azzal, hogy megkért, egy szót se szóljak erről Manunak, nehogy a végén még felszínes, rögeszmésen csak az alakjával foglalkozó lánynak tartsa. Végül, hogy lezárja a témát, Lola egyszeriben visszaváltozott tizenhárom éves kori önmagává, s előrukkolt a világ legkevésbé meggyőző érvével: „Persze te ezt nem értheted, hiszen te természettől fogva vékony vagy.”

„Természettől fogva vékony...” Ezt mondogatta anya hatéves koromtól tizennégy éves koromig. És még azt is hozzátette: „Julie a nagyanyjára ütött: bármit ehet, egy grammot sem hízik!” Így hát azt hittem, tényleg mindent befalhatok, amit csak akarok, nem kell visszafognom magam sem a mennyiséget, sem az étkezések közötti nassolások számát illetően: jöhetett pizza, gyorsétterem a csajokkal, chips a kedvenc tévéműsorok közben, mindennemű csokiszelet a suli automatájából... Hiszen természettől fogva vékony voltam. Meg aztán tizennégy évesen állandóan éhes is. Egy reggel előkaptam a koptatott farmeremet, azt, amit hat hónapja szinte le sem vetettem, és belecsúsztattam a fenekemet. Tudtam, hogy ezt a gatyát csak úgy tudom felvenni, ha ide-oda billegek, a fenekemmel angolna módjára jobbra-balra tekergőzöm, csak így jön föl a derekamig, különben elakad a csípőmön. Már hozzászoktam ehhez a rituáléhoz, ami együtt járt a testhezálló szűk farmerek felvételével, így nem lepődtem meg, hogy elsőre nem sikerült belepréselnem magam. Behúztam a hasam, és szökdécselve próbáltam feljebb rángatni a nacit: bizonyára összement egy kicsit a mosásban. A hátsómmal újrakezdtem a kígyózó mozgást + tovább szökdécseltem + még jobban behúztam a hasam: sikerült begombolni. Hihi-hi... Ismerem én ezt a farmert... És akkor egy reccsenést hallottam. A hátam mögül jött. Sietve megfordultam, azt hittem, ráléptem valamire, mire újabb reccsenés hallatszott. Azonmód sóbálvánnyá merevedtem: a fenekemet enyhe légáramlat cirógatta. Visszatartottam a lélegzetemet, elszörnyedve a fejemen átvillanó gondolattól, és

lassan a tükör felé fordultam, vagyis inkább kicsavartam a nyakamat, hogy a fejemet a hátam felé fordíthassam - ez a kifinomult technika elsősorban a női nem körében ismert -, és akkor rémülettel állapítottam meg, hogy a hátsóm egész egyszerűen szétrobbantotta a farmeromat. A varrás mentén egy darabka bugyi kandikált ki, a bugyiból pedig egy darabka fázós fenék, amit csak nevetséges kis libabőr fedett. Nem fért a fejembe, mi történhetett. Vagyis igen: anya biztosan rosszul programozta be a mosógépet - ha 90 fokon mosnak ki egy farmert, az bizony összemegy... Kirohantam a konyhába, hogy a szeme elé tárjam a helyrehozhatatlan hibát, amit elkövetett. - Anyaaaaaaa, mit csináltál, összement a farmerom a mosásban! Kérdő tekintettel nézett rám. Miket beszélsz? Negyven fokon mostam az én nadrágjaimmal együtt. És egyébként is, mi a baj? Nem ment össze, hiszen be tudtad gombolni... Ekkor megfordultam, hogy felmérhesse a kár nagyságát, és miközben az én tudatomban kezdett feltámadni a kétség, anyám tudata egy újfajta valóságra eszmélt: természettől fogva vékony leány-gyermekének nagy segge van. Felfoghatatlan felfedezés volt ez számomra: általában a lányok azonnal tudják, ha csak fél kilót is felszednek. Az összes barátnőm figyelemmel kísérte a súlya változásait, ugráltak örömükben, ha sikerült leadniuk egy kilót, vagy megvonták maguktól a csokistáskát, ha húsz dekával gyarapodtak. Csakhogy én, mivel természettől fogva vékony voltam, soha nem foglalkoztam azzal, hogy hízhatok-e, vagy sem.

Tulajdonképpen olyan voltam, mint az anorexiás lányok, akik sosem olyannak látják a testüket, amilyen valójában, hanem mindig kövérnek találják magukat a tükörbe nézve, leszámítva azt, hogy én mindig vékonynak láttam magam, holott a farom már javában repesztette a nadrágom hátsó zsebét... Hajlamosak vagyunk alábecsülni az önértékelés szerepét, akkor is, amikor kártékony, akkor is, amikor hasznos. Az én esetemben ez idáig inkább pozitív hatása volt: soha nem görcsöltem az alakom miatt, hiszen születésemtől fogva magától értetődő volt, hogy nagyanyám alkatát örököltem, és azt ehetek, amit akarok. Csakhogy most egyetlen reccsenés sarkából fordította ki az egész létemet: a másodperc tört része alatt egy mindig jó alakú lányból átváltoztam olyan lánnyá, akinek a nagy feneke szétdurrantja a farmerját, s ez a változás megemészthetetlenül gyorsan következett be... Este bezárkóztam a fürdőszobába, pucérra vetkőztem, és aprólékos részletességgel szemügyre vettem magam a tükörben. Egyszeriben az egész testemet egy nagy darab puha, zsíros húsnak láttam; egyetlen nap leforgása alatt a combom gondolatban 36-osról 44-esre dagadt, a fenekem olyan volt, mint egy hatalmas lufi; a csípőm, mint egy olyan nőé, aki nemrégiben hármas ikreknek adott életet; a vádlim megnyerhette volna a fődíjat a májashurkák versenyén, a képem meg úgy fel volt puffadva, mintha szteroid-túladagolásban szenvednék. Amikor lefeküdtem, azon rágódtam, hogy nem vettem észre éveken keresztül, miféle borzalom az, amit a testemnek nevezek. Másnap elmentem, és vettem magamnak egy mérleget, és amint hazaértem, rögtön rá is álltam. Mivel halvány fogalmam

sem volt, hány kilónak kellene lennem a koromhoz és az 1,69 m-es magasságomhoz képest, teljesen hasraütésszerűen elhatároztam, hogy leadok tíz kilót, vagyis 58-ról lemegyek 48ra. Néhány nappal később egy közeli újságosbódé mellett elhaladva megpillantottam egy ígéretekkel teli magazint: „Szabaduljon meg felesleges kilóitól kevesebb mint tíz nap alatt, erőfeszítés, koplalás, jojó-hatás nélkül!” És közvetlenül mellette egy másikat: „Bombaalak tíz hét alatt!” Egy percnyi tétovázás után mindkét újságot megvettem és a táskámba rejtettem, készen arra, hogy felébresszem a bennem szunnyadó 14 éves bombázót. Másnap megkezdtem a kilók elleni hadviselést. Az első két nap paradicsomot ettem, és húsz hasizomgyakorlatot végeztem. A harmadik napon sárgarépára és tíz hasizomgyakorlatra váltottam. Egy hét alatt megszabadultam két kilótól, jóllehet a nagybecsű magazinok egyetlen tanácsát sem tartottam be. A hetedik napon úgy döntöttem, hogy ez az Úr napja, és kolbászt meg chips-et ettem ebédre, brióst és csokistáskát uzsonnára, hamburgert sült krumplival vacsorára. A nyolcadik napra visszaszedtem a két kilót. A kilencedik napon erőlevest ittam, és sajtot meg kenyeret ettem. A tizedik napon fogytam 5 dekát, farkaséhes voltam, és bűntudatom volt, hogy elbuktam a karcsúsodási versenyemet, ahhoz pedig már nem volt lelkierőm, hogy a hátralévő nyolc hétben próbáljak meg szert tenni bombaalakra. Csak hogy még jobban lógathassam az orrom, utolsó erőfeszítésként megkíséreltem belepasszírozni magam a szétreccsent nacimba, aminek egyedüli eredménye az lett, hogy kicsivel nagyobb lett rajta a szakadás. Másnap reggel derekamra

kötött pulcsival mentem suliba. Anya, aki eleinte csak somolygott a „villámdiéta”-tervemen, lassan aggódni kezdett. Egyre több olyan nap volt, amikor nem ettem, s ezek rendszeresen olyanokkal váltakoztak, amiket viszont annak szenteltem, hogy mindazt magamba tömjem, amitől az előző napokon megfosztottam magam. Anya ezért igen gyorsan arra az elhatározásra jutott, hogy elvisz egy dietetikushoz. Az orvos úgy vélte, legfeljebb három-négy kilót szabad leadnom, azt is csak azért, hogy „az átlagnál valamivel véznább legyek”. Részemről állt az alku: egyszerűen csak kiegyensúlyozottan kellett táplálkoznom. Miután megszabadultam a néhány fölösnek vélt kilómtól, megkértem anyát, soha többé ne mondja nekem, hogy természettől fogva vékony vagyok - és nem is mondta. Apránként rájöttem, milyen fontos, hogy normálisan egyen az ember, elkerülve a cukor és a zsír túladagolását, mégpedig egy egyszerű egyenletet szem előtt tartva: természettől fogva vékony lány + cukor + zsír = természettől fogva vékony lány.

...stoppoltam MIUTÁN LEADOTT 800 GRAMMOT, Lola végre megengedte, hogy elinduljunk nyaralni. Csak oda szóló jegyet vettünk, mivel nem tudjuk pontosan, mikor is szándékozunk visszamenni Párizsba. Minél később, annál jobb... Tehát tegnap este, úgy fél kilenc tájban megérkeztünk a Pingvinek sétányára. A ház elég messze esik a kis településtől, így aztán a környék abszolút békés. Lola tulajdonos módjára körbevezetett bennünket: van egy nagyon tágas nappali, négy hálószoba, két fürdőszoba, egy extranagy kert medencével, és az egész megkoronázásaképpen fantasztikus kilátás az óceánra... Sajnálom, hogy korábban sosem hívott meg, végtére is már három éve ismerjük egymást! Sorra nyitogattuk az öreg konyhaszekrényeket olyan konzerv után kutatva, aminek még nem járt le a szavatossága, s végül sikerült egy nagy doboz sóletre bukkannunk, ami az egyik porlepte stelázsi alján hányódott. Igaz, ez is már egy hónapja lejárt, de annyira éhesek voltunk, hogy rávetettük magunkat, még Lola is, aki pedig folytatni akarja a fogyókúráját.

Az egész estét azzal töltöttük, hogy meghatározzuk a nyaralás főbb programpontjait: tenger, olvasás, festés (Lola magával cipelte az egész felszerelését), kirándulás és esténként diszkó (ami, tudjuk, szánalmas egy program, de mindig felejthetetlen)... Utána azon kezdtük törni a fejünket, hogyan tudnánk a legegyszerűbben bejárni a környéket. Manu azt javasolta, mindenhová menjünk stoppal, Lolával azonban össze sem kellett beszélnünk, mindketten egyetértettünk abban, hogy erről szó sem lehet. Először is már eleve túl sokan vagyunk hozzá: az autósok többnyire a magányos stopposokat veszik fel, vagy maximum két embert. Aztán meg egy pasi is van a trióban, és a stoppolásnál egy pasi csak kolonc: ha a sofőr nő, fél, hogy megtámadják, ha meg férfi, nem pazarolja az idejét arra, hogy megálljon egy olyan fickónak, akinek még kocsira sem telik... Végül pedig a legeslegfontosabb szempont, amit nem mertünk első helyre tenni, attól tartva, hogy Manu betoji libának tart majd bennünket: stoppolni veszélyes. Be is jött, amitől féltünk: Manu először csak a szemét forgatta, mintha szellemileg elmaradottakkal lenne dolga. Aztán meg úgy érezte, férfiasságában sértettük meg, amikor nem voltunk hajlandók elfogadni azt az érvet, miszerint „velem semmi baj nem érhet benneteket, pasi vagyok”. Lola, hogy bebizonyítsa, mennyire nem helytálló az érvelése, komiszabbnál komiszabb történetekkel rukkolt elő szerencsétlen autóstopposokról, akik veszélyes őrültek csapdájába estek. Az életében még egyszer sem stoppoló Lola heveny paranoiája és a földkerekség minden emberében egy-egy felebarátjának segíteni kész Gondos Bocsot látó Manu felelőtlen

gondolkodása között úgy éreztem magam, mint egy centrista, miközben egy ókonzervatív szónokol az ultraliberálisok ellen. Mind a ketten megpróbáltak a maguk pártjára állítani. Manu ekképpen: „Ugyan már, Julie, te nem vagy olyan ijedős, mint Lola, mondd meg neki, hogy ez teljesen veszélytelen. ” Lola meg így: „Julie, te is nő vagy, nagyon jól tudod, milyen veszélyek leselkednek a stoppos lányokra. És a stoppos fiúkra úgyszintén!” Az igaz, hogy szívem mélyén nem igazán vágytam arra, hogy megkísértsem az ördögöt, de hogy ne vesszek össze egyikükkel sem, úgy döntöttem, egyszerűen csak elmesélem nekik az egyetlenegy stoppos kalandomat. Tudtam, hogy ez után Manu sem próbál majd tovább győzködni bennünket, hogy szálljunk be az első kocsiba, ami lefékez mellettünk. Tavaly stoppoltam életemben először - és utoljára. Hajszálpontosan egy éve, merthogy nyáron történt. Miután szakítottunk Jules-lel, elhatároztam, hogy az egyik legjobb barátommal, Sébastiennel megyek nyaralni. Már az óvoda óta ismerjük egymást, és - micsoda ritka és becses dolog - a kapcsolatunkban egy szikra kétértelműség sincs: az egymással való flörtölést mindketten egészségtelen, sőt vérfertőző viszonynak tartanánk, mintha csak testvérek lennénk. Seb magas, jól megtermett, izmos fiú, szóval minden tulajdonsága megvan ahhoz, hogy az ember lánya nyugodtan neki merjen vágni vele a nagy kalandnak, hátizsákkal a hátán és Lót megye térképével a kezében. Hogy felturbózza a mélyponton lévő hangulatomat, úgy határozott, vadkempingezni fogunk tíz napig, a töknyugi-semmi-stressz jegyében.

Párizsban felszálltunk egy éjszakai vonatra, aminek kora reggel, úgy 4-5 óra tájban kellett megérkeznie abba az isten háta mögötti kis faluba, ahol egy dzsesszfesztiválnak vagy valami ilyesminek kellett volna lennie. Alvás helyett az egész éjszakát végigdumáltuk a fülkében, a felső ágyon gubbasztva, attól félve, hogy elszalasztjuk az állomást, ahol le kell szállnunk. Fél öt körül kászálódtunk le a vonatról, és boldogan szívtuk magunkba a csillagos ég alatt csendesen szunnyadó vidék friss levegőjét. Elindultunk a falu központja felé, hogy megkeressük az önkormányzat hirdetőtábláját, ami bizonyára telis-teli van ragasztgatva a különféle nyári programok és kulturális rendezvények szórólapjaival; arról majd kiderül, hánykor kezdődik a mi fesztiválunk. Gyorsan ráakadtunk az önkormányzati táblára, rajta a hét jeles eseményeivel. Hétfő: Nagy pétanque-verseny. Kedd: Táncos est a főtéri kávézóban. Szerda: A templom gyerekkórusának koncertje. Csütörtök: Tájjelegű sajtok és borok kóstolója. Péntek: A dzsesszfesztivál elmarad. Kikerekedett a szemünk, majd egymásra néztünk, hogy megbizonyosodjunk róla, a másik is ugyanazt olvasta-e. Sajnos semmi kétség: a dzsesszfesztivál prospektusát letépték, a táblán maradt papírdarabka vastagon át volt húzva pirossal, fölötte nagybetűkkel: „ELMARAD”. Helyette egy vidám, játékos estét kínáltak a szervezők: tombolát a községháza tornatermében. Ami elhanyagolható mértékben vonzott bennünket. Ott álltunk, mint két nagy rakás szerencsétlenség hajnali fél ötkor Lót megye egyik porfészkében, fáradtan, hátunkon egy tizenkét tonnás hátizsákkal, és fogalmunk sem volt, hová menjünk.

Azt egykettőre eldöntöttük, hogy elvergődünk a legközelebbi nagyvárosba, ami mintegy harminc kilométerre feküdt a mi bájos falucskánktól. De hogyan jutunk el oda? Természetesen stoppal. Felszállhattunk volna az első vonatra, amivel negyedóra alatt ott vagyunk, de annyira biztosak voltunk benne, hogy hamar találunk egy kedves sofőrt, aki a megfelelő kikötőbe juttat bennünket, hogy ez a megoldás még csak fel sem merült a tudatunkban. A gyomrunk kezdte hangosan követelni a jussát, ezért úgy határoztunk, egy padon üldögélve megvárjuk, míg kinyit az első pékség. Néztük, hogyan pirkad, közben fáradtságtól nehéz fejjel, egymásnak dőlve el-elbóbiskoltunk. Fél hatkor láttuk, hogy kigyullad a fény a szemközti pékségben. Sébastien segített az egész menetfelszerelést visszatenni a hátamra, és becsörtettünk a pékasszonysághoz. Amikor ezen a hajnali órán meglátott bennünket úgy felszerszámozva és megpakolva, mint egy málhás szamár, megesett a szíve rajtunk, és mindkettőnket megajándékozott egy-egy kiflivel. Valamivel hat után már útra készen álltunk, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy képesek vagyunk kitartóan gyalogolni, de mindenekelőtt biztosra véve, hogy a jó szerencse elénk sodor egy autót, amely hajlandó lesz felvenni bennünket. Elindultunk az országúton. Új, márkás sportcipő volt rajtam. Tovább kutyagoltunk. Kicsit elkezdett fájni a lábam. Gyerünk még, gyerünk, gyerünk... Megfájdult a hátam... Gyerünk, gyerünk, gyerünk... Majd’ leszakadt a vállam. Már egy órája mentünk, de még egyetlen autóval sem találkoztunk, és még mindig ugyanazon a hosszú, végtelenül

hosszú országúton bandukoltunk. A nap felkelt, és fél nyolckor már dögmeleg volt. Végre a távolban megjelent az első kocsi. A szó szoros értelmében előrevetődtünk, és magasba emelt hüvelykujjal kalimpálni kezdtünk az út szélén, az autó meg elegánsan elsuhant mellettünk, finom porfelhőt kavarva, ami beletapadt az orrunkba, és ropogott a fogunk alatt. Amikor már a tizenkettedik kocsi húzott el mellettünk megállás nélkül, levetettem a koszlott pólómat, testhezálló trikóba bújtam, és Sebet betoltam egy facsoport mögé. A tizenharmadik autó megállt: szerencseszám. Fülig érő mosollyal elindultam a vezető felé, és intettem Sebnek, hogy jöjjön utánam. Amikor a sofőr meglátta Sebet előbukkanni a fa mögül, cinkosan ránk vigyorgott, mintha csak azt akarná mondani: „Jó húzás volt, gyerekek!”, mi pedig beszálltunk a kocsijába. Normális pasas volt. Úgy negyven-ötven körüli. Nem is tudom igazán megmondani, milyen, egy tök átlagos, hétköznapi pasas. A városba egyenesen kellett menni, mutatta a tábla. A fickó dumálni kezdett velünk, majd kis idő múlva lekanyarodott balra. Rápillantottam Sebre, hogy lássam, észrevette-e ő is ezt a hirtelen irányváltást. Igen, észrevette. És a lehető legközömbösebb arckifejezéssel meg is szólalt: - Ööö, bocsánat, de nekünk egyenesen kell mennünk... - Erre rövidebb. A gyomrom összeszűkült. Csak annyit mondtam, „ah”, és meglehetősen kétségbeesetten néztem Sebre, mert hiába volt csapnivaló a tájékozódási képességem, azt azért érzékeltem,

hogy összevissza kanyargunk, és egyre távolabb kerülünk a jó úttól. Sébastien reagált először. - Rendben, itt kitehet bennünket, gyalog megyünk tovább, köszönjük. A pasas azt felelte: - Nem, szó sem lehet róla, mindjárt ott vagyunk. A szívem eszeveszett tempóban vert: egyáltalán nem voltunk ott, sőt szupermessze voltunk, egy fickó kocsijában, aki nem engedett bennünket kiszállni. Sébastien ridegen rászólt, hogy álljon meg, de az ürge csak vigyorgott, és esze ágában nem volt fékezni. Mindkettőnk arca eltorzult, éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Az autó egy kavicsos kis útra fordult a semmi közepén. Miután öt percig robogtunk ezen az ösvényen, a fickó leállította a motort, és felénk fordult. - Megérkeztünk. Nemet intettem a fejemmel, mivel képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni. Sébastien viszont azonnal válaszolt: - Itt is jó lesz, kiszállunk. - Senki nem látta magukat beszállni a kocsimba... Seb magához szorított, és fenyegetőnek szánt, de remegő hangon azt mondta: - Engedjen kiszállni bennünket, különben... A pasas folytatta: - Imádom felvenni az olyan kis stopposokat, mint maguk. Szemmel láthatólag bizalomgerjesztő vagyok... Felzokogtam, és csukladozva azt mondtam:

- Kérem, uram, ne öljön meg minket! Nem, semmi intelligensebb nem jutott az eszembe. Amikor látta, hogy sírok, felnevetett, és azt mondta: - Jól van, rendben. Remélem, ez jó lecke volt, gyerekek! Sebbel teljesen összezavarodva néztünk egymásra. A fickó újra beindította a motort, és folytatta: - Tavaly, ugyanebben az időszakban egy fiatal lány eltűnt ezen az úton. Maga, fiatalember, teljességgel felelőtlen, hogy vakon beül akárki kocsijába, ön pedig, ifjú hölgyem teljesen naiv, ha azt hiszi, hogy a barátja képes lenne megakadályozni, hogy egy elmebeteg miszlikbe aprítsa. Mi a csudát csináltak volna, ha előveszek egy pisztolyt a kesztyűtartóból? Jó kérdés, csakugyan, erre nem is gondoltunk... Végső soron így is egy őrültbe botlottunk, csak nem egy gyilkos őrültbe. A legrosszabbat megúsztuk. Egy jó negyedórás hegyi beszéd után az utazás síri csendben folytatódott. Még ha tudtam is, hogy nem a szántóföldön elásva végezzük, azért minden egyes útjelző táblánál nyújtogattam a nyakam, hogy biztos legyek benne, ezúttal tényleg jófelé visz bennünket. A szadista végül kirakott bennünket az úti célunknál, és megígértette velünk, hogy soha többé nem fogunk stoppolni. Nem próbáltunk alkudozni, megígértük, és szélsebesen kipattantunk a kocsijából. Még aznap mind a ketten vettünk egy-egy jó erős túrabakancsot, és tíz napig vándoroltunk a természetben. Én a magam részéről befejeztem a stoppolást. És azt gyanítom, Seb sem próbálkozott meg vele többször. Hiába ugratott egész idő alatt azzal, hogy utánozta a siránkozásomat: „Kérem, gyilkos úr,

ne öljön meg minket!”, biztos vagyok benne, hogy akkor ő is halálosan meg volt rémülve.

...kilógtam a házból, avagy az első éjszakai fürdőzésem Négy NAPIG, AKÁR A REMETÉK, ki sem dugtuk az orrunkat a házból, a medence partján sütkéreztünk. A negyedik nap végén Lolával mégis összeszedtük magunkat, hogy kimerészkedjünk a száz méterre lévő strandra. Manut is hívtuk, jöjjön velünk, de ő továbbra is a medencét választotta. Akkor nem szóltam erre semmit, de miután fogtuk a törülközőnket, és beleugrottunk a strandpapucsunkba, közöltem Lolával, hogy a pasija egy lajhár, mert hát micsoda dolog, hogy itt a tenger egy köpésre, ő meg ott dagonyázik a medencében... Lola csak vihogott, és azt mondta, hogy Manu nincs oda túlzottan a tengerért, fél az algáktól meg a homoki bolháktól. Elképesztő, milyen furák tudnak lenni a pasik... Már hét óra volt, amikor kiértünk a strandra, nem voltak már sokan. Elterültünk a homokban, mint két palacsinta, bár a nap ilyenkor már nem melegít igazán. Szokás szerint elkezdtünk trécselni, és akkor Lola bevallotta, hogy pillanatnyilag kicsit

komplikált a dolog Manuvel, és sokat vár ettől a nyaralástól, hogy felpezsdítse a szerelmi életüket. Nagyon furcsa érzés volt rádöbbenni, hogy ők is elhagyhatják egymást. Szinte mindig úgy ismertem őket, hogy együtt vannak, és nekem, aki képtelen vagyok egy nyugodt kapcsolatra, kicsit mintaképnek tűntek. Miközben Lolát hallgattam, a látóhatárt szemléltem, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy ideje már ugyanarra a tengerben magányosan úszó sziluettre szegezem a tekintetem. Nem tudom, talán azért figyeltem fel rá, mert a napnak ebben a szakaszában rajta kívül már egy teremtett lélek sem volt a vízben. Vagy talán azért, mert így messziről jó alakúnak, magasnak és napbarnítottnak látszott, s amennyire ilyen távolságból meg lehetett ítélni, izmosnak. A sziluett kilépett a vízből, és néhány lépést tett a parton, majd kissé tanácstalan arccal visszafordult, elindult egy kicsit balra, majd egy kicsit jobbra, végül megállt. Lola is észrevette, csakúgy, mint az a néhány lány, aki rajtunk kívül még a strandon tartózkodott. Abbahagytuk a beszélgetést, és figyeltük, ahogy föl-alá járkál, izgatta a fantáziánkat ez a szüntelenül mozgó alak, de mindenekelőtt elbűvölt bennünket a szépsége, no meg a tetoválása, ami a bal karját válltól könyékig beborította. Lola oldalba bökött: „Odanézz, milyen szép példány!” Igen, igen, semmi szükség nem volt arra, hogy Lola bökdössön, le sem vettem róla a szemem. A fiú felénk pillantott, és elindult az irányunkba. Gábriel elveszítette a törülközőjét, és fázott. Odanyújtottam neki az enyémet, és áthelyeztem a fenekemet a homokra. Gábriel minden kétséget kizáróan a legszebb fiú, akit valaha láttam. Az a

fajta, akivel lefényképezkedsz, hogy aztán trófeaként mutogasd a képet az irigykedő barátnőknek. Amint megláttam, azt mondtam magamnak: „Julie lányom, mit számít, hogy mennyi az IQ-ja, még ha gyengeelméjű is, gyerünk, vesd be magad!”Manu a mobilján hívta Lolát, így ő elindult vissza a házba, jelentőségteljesen rám kacsintva. Gábriel elmosolyodott, és én úgy döntöttem, szerelmes leszek belé. Egész este a strandon beszélgettünk, s amikor sötétedéskor még mindig ott voltunk a parton, a fújdogáló szellő ellenére vettünk egy éjszakai fürdőt. De a fürdőruhánkat magunkon hagytuk. Pedig én szívesen levetettem volna az enyémet... Amikor először vettem részt éjszakai fürdőzésen, de igazin, pontban éjfélkor és anyaszült meztelenül, az nem sokkal azután történt, hogy betöltöttem a tizenötödik évemet. Nyaralni mentünk a szüleimmel, és hogy ne unatkozzam, magunkkal vittük Pauline-t is, az unokanővéremet, aki egy évvel idősebb nálam. A szüleim egy kis nyaralót béreltek ki Sete-ben, a tengertől tíz percre. A strandot egy erdővel szegélyezett földúton lehetett megközelíteni. Nagyon kellemesen teltek a napok: rettentő meleg volt, és miután végigbandukoltunk ezen a kis ösvényen a tűző napon, hatványozottan értékeltük, hogy végre a tengerhez értünk. Az út végén egy jókora homokdűne volt, és amikor azt megláttuk, megszaporáztuk a lépteinket, mert tudtuk, hogy mögötte már ott a strand. Az első hét végére összehaverkodtunk pár velünk egykorú gyerekkel, akikkel a kis faluban találkoztunk: ők is a szüleikkel nyaraltak, és ők is az első adandó alkalomra vártak, hogy

kihagyhassák az elviselhetetlenül unalmas családi kiruccanásokat, és igazi tinivakációban legyen részük. Emlékszem, ott volt Soléne és a bátyja, Pascal, meg Ludivine és Mathieu. Körülbelül mind egykorúak voltunk: Soléne tizennégy éves, bátyja mindössze eggyel több. Ludivine hozzám hasonlóan nemrég töltötte be a tizenötöt, Mathieu pedig majdnem tizenhat volt. Amint tudtunk, mind a hatan összejöttünk, hogy a strandon ökörködjünk. A szüleink megpróbálták elviselni a kamaszkornak ezt a „hálátlan” időszakát, a lehető legnagyobb szabadságot engedve, persze a józan ész határain belül. Például az enyémek hagytak bennünket kedvünkre lubickolni a strandon a haverokkal, és nem kényszerítettek arra, hogy mindennap kirándulni menjünk velük. Hiába voltak klassz szüleink, tizenöt évesen az ember sosem tartja klassznak a szüleit. Nem tűrtünk semmilyen tilalmat, aztán meg az unokanővérem is nagy hatással volt rám, aki már túlesett a „tűzkeresztségen”. Egyébként ő javasolta az éjszakai fürdőzést. A fiúkat teljesen felvillanyozta az ötlet, hogy anyaszült meztelen lányokkal pancsoljanak, mi pedig Ludivinenel és Soléne-nel rém szexinek találtuk a dolgot, ugyanakkor kevésbé nyugtalanítónak, mint lefeküdni velük, szóval nekünk is tetszett az ötlet. Megvártuk, hogy a szüleim nyugovóra térjenek. Hiába találtam őket öregnek és maradinak, nem abba a fajtába tartoztak, akik fél tizenegykor ágyba bújnak, amint véget ért az esti film. Háromnegyed tizenkettőkor lopóztunk ki a szobánk teraszajtaján egy kis zseblámpával felfegyverkezve. Egyfolytában vihogtunk, mint két csitri, minden kuncogásnál csendre intve a másikat.

A kis földúthoz érve megtorpantunk: nem gondoltuk volna, hogy habozunk majd nekivágni a sötét kis ösvénynek, ami egy még sötétebb erdőn vezet keresztül. Hangosan idétlenkedtünk, hogy magabiztosabbnak látsszunk, de őszintén be kell vallanom, mindketten be voltunk tojva rendesen. Ráadásul a zseblámpa, ahelyett, hogy megnyugtató fényt sugárzott volna, sápadt és reszketeg fénycsóvájával nyugtalanítóan kiemelte a bennünket körülvevő erdő mély sötétségét. Egymásba csimpaszkodva indultunk el az ösvényen. Igen furcsa dolog, de az ember az ilyen rémisztő pillanatokban szeret rémisztő dolgokat mesélni! Pauline azzal traktált, hogy a fák között pszichopaták rejtőznek, én pedig kényszeredetten vihorászva rátromfoltam, és baljós történetekkel szórakoztattam, huhogás és egyéb zajok kíséretében. Így aztán, amikor végre megpillantottuk a homokdűnét és keresztülszaladtunk rajta, igazi megkönnyebbülést éreztünk. A többiek már ott vártak ránk, és rajtunk kívül az egész part néptelen volt. Negyedórán át azt meséltük egymásnak, hogyan játszottuk ki a szüleink éberségét. Egy idő után elhallgattunk: ez volt a várva várt pillanat, az a pillanat, amikor bele kellett vetni magunkat a vízbe. Letelepedtünk a vízparton, és kikapcsoltuk a zseblámpákat, hogy levegyük a ruháinkat. A holdnak csak egy vékony karéja látszott, és a sötétben halványan derengtek a testünk körvonalai. Közömbösséget színleltünk, holott mindannyian egymást fürkésztük. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy Pauline kivételével, akinek már volt dolga fiúval, valamennyien először láttunk egy másik testet mezítelenül. Beszaladtunk a tengerbe, aprókat sikkantva, ahogy

bőrünkhöz ért a jéghideg víz. Sosem fogom elfelejteni, milyen volt az az érzés, amikor először fürödtem pucéran a tengerben. Később gyakran előfordult, hogy elhagyott kis öblökben levetettem a fürdőruhámat, hogy tempózzak néhányat, és olyankor mindig eszembe jutott ez az éjszaka, az a hihetetlenül szabad és simogató érzés, amit az ember két kis szövetdarabkától megszabadulva tapasztal. Látszólag semmiség az a két kis szövetfecni, de mégis egész más, valóban nagyon kellemes érzés. Először kilométereket úsztunk együtt. Vagy inkább a lányok a lányokkal, és a két fiú külön. Aztán felszabadultabbá váltunk, szinte el is felejtettük, hogy nincs rajtunk semmi - de csak szinte -, és közelebb mentünk egymáshoz, hogy vizet fröcsköljünk a másik arcába, és az ujjunk hegyével böködjük egymást. Mathieu mellém keveredett. A nyaralás kezdete óta kicsit szerelmesek voltunk egymásba, és sülve-főve együtt voltunk. De ott a tengerben eleinte ösztönösen tíz méterre távolodtunk egymástól. Aztán később szokás szerint elkezdtünk hülyéskedni. Ahogy viháncoltunk, olykor könnyedén egymáshoz értünk, de úgy tettünk, mintha mit sem vettünk volna észre, holott minden egyes érintésre megborzongtunk. Akaratlanul is igyekeztünk egymáshoz érni, de nem mertük volna nyíltan megérinteni a másikat. Soha nem éreztem magam annyira két világ között, mint akkor: egyfelől a vízben rajcsúroztunk, másfelől élesen figyeltük azokat az érzeteket, amelyek e kétértelmű fürdőzés alatt éledtek a testünkben. Megvártuk, hogy kimenjünk a vízből és felöltözzünk, csak akkor vetettük magunkat egymás karjába, és csókolóztunk vadul.

Hajnali háromkor mindannyian együtt indultunk hazafelé, és a visszaúton, a kis ösvény kellős közepén a szüleimbe botlottunk: valami megmagyarázhatatlan előérzettől vezérelve bementek a szobánkba, s talán mivel ők is voltak kamaszok, egykettőre megsejtették, mi az ábra: mivel a napjainkat az ösvény végén lévő strandon töltöttük, ösztönösen arrafelé indultak... Amikor összetalálkoztunk velük, hálát adtam az égnek, hogy nem leptek meg bennünket meztelenül a tengerben. Egy jókora fejmosás után szó nélkül baktattunk haza. Másnapra a szüleim haragja valamelyest lecsillapodott, de azért dörgedelmes prédikációt tartottak nekünk arról, mennyi veszélynek tettük ki magunkat azzal, hogy éjnek évadján egyedül a tengerbe merészkedtünk, mi pedig sután mentegetőztünk, és megesküdtünk, hogy soha többé nem teszünk ilyet. Büntetést viszont nem kaptunk, és azon töprengtem, vajon ez akkor is így lenne-e, ha tudnának a fürdőzés nudista jellegéről. Késő délelőtt szerettünk volna visszamenni a partra, és amikor elindultunk, a szüleim hanyagul megjegyezték: „Furcsa, milyen gyorsan megszáradt a fürdőruhátok...” Pauline-nal vérvörösek lettünk, és gyorsan elslisszantunk. Imádom a szüleimet.

...szakítottam HÁROM NAPJA ÁLL A BÁL A PINGVINEK SÉTÁNYÁN. Lola és Manu egész nap ordítozik egymással, én meg igyekszem elmenekülni a viták elöl és a házból, hogy találkozzam az én szépséges Gábrielemmel. Tegnap reggel egy különösen viharos veszekedés után megkérdeztem Lolától, nem lenne-e jobb, ha két-három napra, amíg valami megoldást találnak, magukra hagynám őket. Lola rosszul fogadta a kérdésemet, mire kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy nem tudom elviselni, hogy a szemem láttára és a fülem hallatára szakadnak el egymástól, én meg semmit sem tehetek ellene. Lola a karomban zokogott. Egy órán keresztül beszélgettünk a szobámban, és arra kértem, jól gondolja meg, mit is akar: valakit elhagyni mindenképpen nehezebb, mint ha bennünket hagynak el, és azt gondolom, sőt tudom, hogy még mindig szereti Manut - akarom, hogy így legyen. Végül belátta, hogy ez talán tényleg nem rossz megoldás.

- De hát hol leszel három napig? - Ne aggódj miattam, van egy B-tervem. Vagy inkább egy G-tervem... Lola elismeréssel nézett rám, a szája széle halvány mosolyra húzódott. Igaz, hogy eddig nemigen volt alkalmam a Gábriellel a strandon töltött estémről beszélni, sem a jelenlegi kis flörtünkről, ezért gyorsan elmeséltem neki a szűzies fürdőzésünket és az első csókunkat a parton, ami olyan volt, mint Mathieu-vel tizenöt éves koromban. Ezek a hírek feldobták az én Lolámat, és megesketett, hogy mindent részletesen elmesélek neki, ha visszajöttem. Összepakoltam néhány holmit, és csatlakoztam Gábrielhez és a haverjaihoz a helyi kempingben, abban a reményben, hogy három nap alatt kedvező fordulatot vesznek Loláék között a dolgok. Egész nap ők jártak az eszemben, nem akarom, hogy szakítsanak. Jules-t újév napján hagytam el, hat hónappal azután, hogy visszajöttünk a nyaralásból. Nagyon szerelmes voltam belé, de kezdett komplikálttá válni az életem: más fiúk is forgolódtak körülöttem, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy erre-arra csapongjak. Már több mint egy éve jártunk együtt, és a Jules-lel való kapcsolatomban nőiesebbé, magabiztosabbá váltam. Sajnos nem csak ő vette észre ezt a fejlődést. Új tekintetek egész sorát vonzottam, és kétségkívül rendkívül élvezetes volt érezni, hogy átlátszóan jelentéktelen lányból kívánatos lánnyá változom. Ez megkavarta a fejem. Jules-nek már előttem is voltak barátnői, nekem viszont ő volt az első igazi szerelmem, és egyre

hevesebben ácsingóztam arra, hogy más(oka)t is megismerjek közelebbről. Ráadásul tanévkezdés óta Jules-t teljesen lefoglalta a tanulás, nem találkoztunk annyit, mint korábban. És amikor végre sikerült összehoznunk egy randit, az is veszekedésbe torkollt, mert én el akartam menni valahová, míg ő egyszerűen csak kettesben akart lenni velem, hogy megszabaduljon a hét közben felgyülemlett stressztől és fáradtságtól. Egyre többször fordult meg a szakítás gondolata a fejemben, de féltem ettől a döntéstől. Nem voltam benne biztos, hogy már nem szeretem, és rettenetesen nehéz lépésnek tűnt, hogy véget vessek az első kapcsolatomnak. Állandóan azon töprengtem, mi lenne a legkedvezőbb alkalom, hogy tudomására hozzam ezt az egészet. Elérkezett szilveszter estéje. Az ő barátainak a barátainak a barátaihoz voltunk hivatalosak. Magyarán, senkit nem ismertünk. Jules egész nap a vizsgáira készült, és mire találkoztunk, már teljesen kivolt. Azonnal felbosszantott a gondolat, hogy egy ilyen ünneprontó pasival kell bulizni mennem. Mihelyt megérkeztünk, különváltunk: Jules csatlakozott az egyetlen ismerőséhez, én meg bementem a vendégektől hemzsegő konyhába, hogy töltsék magamnak egy italt. Hamar összeismerkedtem egy kis csapat fiúval és lánnyal, és egész este nem mentem vissza Jules-höz. Az egyik srác elkezdte fűzni a fejemet, valószínűleg azt gondolta, egyedül vagyok, én meg bizonyára hagytam, hogy ezt gondolja... Éjfélkor mindenki boldog új évet kívánt, és ez a pasi szájon csókolt. Felvillanyozott, hogy egy ismeretlen ajkat érzek az enyémen. Néhány másodperccel később Jules is megjelent, és szorosan a

karjába zárva ő is megcsókolt. A két csók túl gyorsan követte egymást, és a fejemben minden összezavarodott: Jules csókját íztelennek találtam az idegen fiúéhoz képest, és úgy éreztem, az égvilágon semmit nem érzek már iránta. Azonnal a lakás egyik sarkába húztam, majd megálltam, a cipőm orrát bámulva. Azt mondtam: - Jules... Mély levegőt vettem. - Jules... Csodálkozva nézett rám, azt hiszem, egyáltalán nem értette, mit akarok, és ez még jobban megnehezítette a dolgomat. Miután vagy ötször elismételtem, hogy „Jules”, nevezett Jules felhúzta magát, és rám förmedt: - Mit Jules-özöl itt nekem? Pontosan ez kellett nekem: hogy rám támadjon, ez megadta a szakításhoz szükséges lendületet. Egy szuszra kiböktem: - Jules-azt-akarom-hogy-fejezzük-be-nem-szeretlek-már. Jules meg sem moccant, úgy nézett rám. Éreztem, hogy remeg a lábam, és az arcomat elönti a forróság. Több másodpercnek is el kellett telnie, mire Jules hebegve meg tudott szólalni: - Hogy...? Te... szakítasz velem? Bólintottam, mert egy szót sem bírtam kinyögni. Értetlen pillantást vetett rám. - De miért? Ez... mi a... Julie, beszélnünk kell, mielőtt... Miért? Én is makogtam: - Én... mert...

Őrület, mennyire nem jutnak eszünkbe a szavak az ilyen pillanatokban... Válaszolni készültem. És válaszoltam is volna, ha az a fazon, aki Jules-t megelőzve megcsókolt, nem lép a hátam mögé, nem fogja át teljes magabiztossággal a derekamat, és nem csókol a nyakamba, mintha csak magától értetődő lenne, hogy egy csók, amit akkor váltottunk, amikor különben is boldog-boldogtalan csókolózik, feljogosítja arra, hogy a szakításom közben zavarjon! Jules szeme kikerekedett, elképedésében kitátotta a száját, majd egy másodperc múlva becsukta. Meghatározhatatlan pillantást vetett rám, volt abban szomorúság, értetlenség, undor, csalódottság és düh, mindegyikből egy kicsi, majd elment. A szakításom hajszálpontosan három percig tartott. Valószínűleg én vagyok a legrövidebb, a legszánalmasabb és a legkegyetlenebb szakítás világrekordere. Olyan nyomorultul éreztem magam, hogy még ahhoz sem volt erőm, hogy visszatartsam, vagy utánaszaladjak és megmagyarázzam a dolgot. Pezsgőspohárral a kezemben visszamentem a bulizok közé Paullal, vagy Pierre-rel, vagy Pöcsivel, vagy mit tudom én kivel, és az éjszaka hátralévő részét vele töltöttem, hagyva, hogy taperoljon a tömegben és a félhomályban. Miután több pohár bort magamba döntöttem, amit egy-két vodka-narancs is követett, bevonultam vele egy kabátokkal teli szobába. Sajnálatos módon, hiába vedeltem annyit, mint egy gödény, nem voltam annyira öntudatlan állapotban, hogy ne tudtam volna felmérni a helyzet kiábrándítóan szánalmas voltát: ott heverek egy ruhakupac tetején köldökig felhúzott szoknyával, a harisnyanadrágom a cipőmig lecsúsztatva, ő meg rajtam fetreng,

megpróbál megcsókolni bűzös leheletével, s közben kapkodó, szaggatott mozdulatokkal úgy ráz, mint egy szilvafát, anélkül, hogy... hogy is mondjam... a dolgok mélyére hatolna. Már épp azon a ponton voltam, hogy feladom a meccset, ami egyértelműen a legokosabb lépés lett volna részemről, amikor homályosan valami olyasmit éreztem, hogy sikerült elérnie az oly hőn áhított célt. Majdnem azt mondtam magamnak, hogy na, most végre alhatok egy kicsit, biztosra véve, hogy amilyen állapotban van, észre sem venné. Már be is csuktam a szemem... És ekkor, amikor már azt hittem, nem süllyedhetek mélyebbre a mocskos szex terén való tapasztalatszerzésben, bekövetkezett a legrosszabb: míg lassan álomba süllyedtem, amit csak elősegített partnerem monoton döfölése, hirtelen egy perverz alkoholista hangján elröfögött mondat rántott ki kábulatomból: - Élvezed, mi, kisanyám... Döbbenten nyitottam ki a szemem. Nem, bizonyára nem is hallottam semmit. Csak képzelődöm az alkoholtól. De máris egy újabb mondat recsegett a fülembe: - Akarod még, ugye... Amit egy egész sor „te kis ribanc”, „te szuka”, „baromi jó nő vagy” és egyéb poémák követtek. Tényleg azt hittem, mindjárt elhányom magam. Nagy nehezen sikerült leráznom magamról, olyan nehéz volt a teste, akár a sós zsák. Még mindig bódultan azt dünnyögte: - Na, mi van, gyere már vissza, ne játszd az apácát! Tudom, hogy te is élvezed.

Felráncigáltam a harisnyanadrágomat, és csak annyit kértem, fogja be a pofáját. Idétlenül röhögött, miközben sikertelenül próbált meg feltápászkodni a ruhakupacról. A sötétben tapogatózva kerestem a falon a villanykapcsolót. És a pokolnak még nem volt vége: az este kezdete óta most láttam először teljes megvilágításban. Ronda volt. Rémronda. És cingár. A gatyája ott harmonikázott a szőrös pipaszár vádlija körül. A szeme üveges volt. A haja korpás. És tovább röhincsélt egyedül, alkoholmámorban. Kedvem lett volna nekiesni és ütni-verni, ahol érem. De csak felkaptam a kabátom meg a táskám, és kimenekültem a lakásból. Odakinn az esőben azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy valaki ránk is nyithatott volna. S akkor még ennél is sokkal, de sokkal rosszabb lenne... Néhány percre leültem egy padra. Hatalmas gombócot éreztem a torkomban. Mindenben tévedtem: nem akartam én már tapasztalatot szerezni, Jules-lel akartam beszélni. Zokogva telefonáltam Lolának, és hajnali négykor felmentem hozzá. Manuval reggelig vigasztaltak, holott én szakítottam, és én okoztam szenvedést a fiúnak, akit szerettem. Másnap megpróbáltam felhívni Jules-t, de nem vette fel. Még hosszú időn át nem vette fel, és én hülye, magamra maradtam a bűntudatommal és a lelkifurdalásommal. Azt hiszem, még soha nem éltem meg olyan lelki fájdalmat, mint akkoriban.

...elmentem, hogy piercinget csináltassak magamnak GÁBRIEL, GÁBRIEL, GÁBRIEL. .. Miért szédítesz meg ennyire... Az a baj a feltűnően helyes srácokkal, hogy az ember lánya szüntelenül azon morfondírozik, vajon a... kötődésünk... őszintee, vagy egyenlőségjelet teszünk a „tökéletes test + arc”és a „tökéletesfiú”közé... Amióta hivatalosan én vagyok a vakációs barátnője, a kempingben az összes lány irigykedve és féltékenyen néz rám. Csúcs! Azért megpróbálom megőrizni a józanságomat: tudom, hogy két hét múlva az én nyári trófeám visszautazik az ő messzi-messzi városába, Montpellier-be. Pedig szívesen magam mellett tartanám még egy kicsit, mert most először fordul elő, hogy nem hasonlítgatok valakit Jules-höz, ahogy azt az összes utána következő sráccal tettem: Bastien túlságosan félszeg volt: egy hét. Thomas túl magas (úgy bizony...): két nap. Alexis túl felvágós (viszont helyes fiú, na tessék): kis híján három hét. Anthony, focista: egyetlen este. Julien, túlságosan hasonlított a neve Jules-ére: egy hétvége.

William, siralmas szerető: tíz nap (azért a türelemnek is van határa...). Gael túl... már nem is tudom... lehet, hogy nem elég... pfff... na, szóval Gael: egy hónap, rekordidő. Jó, rendben, Gábrielt még csak pár napja ismerem, de... nem is tudom, érzem, hogy nagyon szeretem. Már kezdettől fogva nagyon erős közöttünk a testi vonzalom, még igazán nem is volt időnk beszélgetni: mihelyt kettesben vagyunk, azonnal egymás karjaiba vetjük magunkat, amikor meg ott vannak a haverjai, jól elvagyunk együtt, pókerezünk, lemegyünk a tengerhez, bicajozunk, sörözünk a fagyizóban. De tegnap este, amikor kettesben maradtunk a sátrában, most először történt, hogy mindenféléről meséltünk egymásnak: elmeséltük az életünket, eltartott egész éjszaka. Beszélt a tanulmányairól, a hobbijairól, a családjáról, a barátairól, az elvárásairól; én is ezer dologról meséltem neki, még Jules-ről is. Amikor ma reggel felébredtem, bántott, hogy annyi mindent kiteregettem magamról, ezért csendben kilopakodtam a sátorból, és egyedül lementem a partra. Elbóbiskoltam a homokban, egy veszekedés lármájára riadtam fel: egy lány ordítozott az anyjával. Előbb kinyitottam a fél szememet, majd hozzá a fél fülemet is. - Amikor tizennyolc leszek, úgyis megcsináltatom! - Hát ez az: egyelőre még csak tizennégy vagy, és én megtiltom neked, hogy kiluggasd magad, csak azért, hogy divatos legyél! Vita lezárva. De a lány nem állt le:

- Elegem van belőled! Mindig mindent megtiltasz! Az összes barátnőmnek van köldökpiercingje, és az anyjuk megengedte nekik! - Teszek rá, mit csinálnak a barátnőid, és mit gondol róla az anyjuk! Azt mondtam, nem, és most már elég legyen, váltsunk témát! Néztem, ahogy a lány felrántja a földről a törülközőjét, és fúriaként elviharzik. Elkezdtem fixírozni az anyját, és amikor elkapta a tekintetemet, kinyújtottam a nyelvemet, hogy megmutassam neki a piercingemet. Ostobaság volt, de nem tudtam megállni. Tizenhárom évesen őrülten szerelmes lettem Victorba, anya egyik barátnőjének a fiába. Ő tizenhét volt, rockot hallgatott, elektromos gitáron játszott, és volt egy piercingje a jobb szemöldökében: egy-egy kis fekete pont a szemöldökíve alatt és felett. Nyáron két hetet a nyaralójukban töltöttünk, ahová Victor az egyik barátját is elhívta. Egész idő alatt a közelükben voltam, de ez egyáltalán nem zavarta őket, ugyanis meg sem szólaltam. Akár cigiztek, akár ittak, akár szexről vagy rock and rollról beszéltek, én ki sem nyitottam a számat, a szoba egyik sarkába húzódtam, és áhítattal figyeltem őket. Kicsit úgy tekintettek rám, mint megbízható, diszkrét és cseppet sem elveszett hugicájukra. Tudni kell, hogy egy meglehetősen viharos tanév állt mögöttem, az a bizonyos ötödik, amely látta megszületni és meghalni a Lucie-vel való barátságomat, és jóllehet már nem tartottam vele a kapcsolatot, még maradt bennem némi grunge és rebellis

hajlam. Victor és Marc gyakran dumált a gimijükbe járó lányokról: Victor unalmas libáknak tartotta őket, és kijelentette, ő kizárólag rocker lányokkal jár, akikkel a koncerteken vagy a zenekara tagjainál rendezett bulikon ismerkedik meg. A nyaralásból hazatérve piercinget akartam. Anya felkacagott, amikor szóba hoztam neki a dolgot: a barátnőjével természetesen kiszúrták, milyen epekedve bámultam Victort, így világosan tudta, honnan fúj a szél, miért akarom magam rockeresíteni. Amikor nem egyezett bele, nem is erősködtem, tudtam, úgysem sikerülne jobb belátásra bírnom. Sulikezdésre viszont megszilárdult bennem az elhatározás: titokban fogom átszúratni a köldökömet. Az előző évben Lucie magával vitt egy tetováló és piercing stúdióba, mivel pontosan ilyen testékszert rakatott be magának, tehát tudtam, hová kell mennem. Aláhamisítottam anya aláírását, összekapartam az összes zsebpénzemet, és megkértem Ludót, akivel végül haverok lettünk, és aki még mindig belém volt esve, hogy kísérjen el. Pedig tudtam, hogy nincs oda érte, megpróbált ugyanis lebeszélni. Amikor megérkeztünk a szalonba, egy tetőtől talpig tetoválással borított, húsz év körüli fiatalember sietett elénk. - Mit óhajtotok? - Köldökpiercinget szeretnék csináltatni. Kétkedő arckifejezéssel nézett rám. - Hány éves vagy? Természetesen hazudtam: - Tizenöt.

Látszott rajta, hogy nem igazán hiszi el, de végső soron mindegy volt, hogy tizenhárom vagyok vagy tizenöt, így is, úgy is szükség volt egy a szülők által aláírt hozzájárulásra, s noha az enyém hamis volt, Lucie révén tudtam, hogy ebben a szalonban nem kukacoskodnak... Odanyújtottam hát neki a kamu engedélyemet. Futó pillantást vetett rá, aztán a fejével Ludó felé bökött. - És ő? - Ő csak elkísért. - Oké. Várj itt, Mike foglalkozik majd veled. Izgatott reszketéssel leültem, de ahogy telt az idő, a lelkes izgatottság kezdett elpárologni, csupán a reszketés maradt, különösen, amikor a kezembe nyomtak egy nyilatkozatot, miszerint a szalon nem tehető felelőssé a fertőzésből adódó esetleges problémák miatt, blablabla, röviden egy olyan aláírandó papírt, ami baromira megnyugtatja az embert. Negyedóra múlva Mike kijött értem. Ahogy felálltam, éreztem, hogy megszédülök, és amikor beléptem a szobába, olyan érzésem volt, mintha egy fogorvosi rendelőbe csöppentem volna: az egész helyiség erősen emlékeztetett egy orvosi szobára, érzéstelenítő szaga terjengett, és ebben a díszletben Mike úgy festett, mint valami menő fogdoki. Minden ízemben reszketve nyúltam el a vizsgálóasztalon. - Jól vagy? Mike nyilván hozzászokott már a szorongó emberek látványához. Nagyot nyeltem, és bólintottam. Úgy tűnt, meggyőzőnek találta ezt a választ, mert elkezdte előkészíteni a

kis eszközeit, miközben nekem egyre jobban összeszorult a gyomrom. Először fel kellett húznom a pólómat; megnézte a köldökömet, majd bekente fertőtlenítőszerrel. Aztán fekete filctollal egy pontot rajzolt rá. A szívem őrülten kalimpált. Ezután összecsippentette a bőrömet, és egy nagy, háromszög alakú csipesszel kifeszítette. Ügy izzadtam, akár egy hasizomgyakorlatokat végző sumo. Néhány perccel később odalépett hozzám, kezében a világ leghatalmasabb tűjével. Már csak annyit hallottam tompán, hogy „Oké, kezdjük.” Amikor magamhoz tértem, Ludó, aki úgy volt, hogy kinn vár rám, ott állt mellettem Mike-kal, aki éppen pofozgatott. Tudniillik elájultam. Alig hallhatóan azt rebegtem: - Kész? Mike kedvesen azt felelte: - Azt hiszem, nem árt, ha még vársz egy kicsit, és visszajössz akkor, amikor felkészültél rá. Adott egy szem kockacukrot, aztán kimentünk a stúdióból. Irtóra szégyelltem, hogy meghátráltam, különösen Ludó előtt. Mivel ő nem kedvelte sem a tetkót, sem a piercinget, fütyült rá, hogy nem jött össze a dolog. Elmentünk fagyizni, aztán hazakísért. Szinte bezuhantam az ágyba, teljesen kimerített az adrenalin okozta fáradtság és a napközben átélt stressz. Tavaly visszamentem Mike-hoz, hogy anya beleegyezésével átszúrassam a nyelvemet. Nem ismert meg. Ezúttal nem néztem a tűre, behunytam a szemem; éles fájdalmat éreztem ugyan, amikor a tű keresztülhatolt a nyelvemen, de az egész csupán fél másodpercig tartott, és már vége is volt. És még ha a nyelvem napokon át olyan volt is, mint a vagdalt hús, és egy ideig nem

tudtam beszélni, nem bántam meg. Hajaj, divat, ha egyszer rabul ejtesz minket... Gábriel lejött utánam a strandra. Az egész napot kettesben töltöttük: tudta, hogy aznap este visszamegyek megnézni Loláékat, és nem akarta, hogy a barátai velünk legyenek. Azt mondta: - Julie... imádom a haverjaimat, de most csak veled akarok lenni. Igyekeztem nem túlságosan kimutatni a lelkesedésemet: - Nem találok ebben semmi kivetnivalót... mindenesetre, szívesen látunk, ha el akarsz jönni a barátnőmhöz, végtére csak két hét múlva utazol haza... - Oké, fontolóra veszem. Tényleg kezdek belezúgni, nem árt, ha vigyázok. Ha beleszerelmesedek egy tengerparti szépfiúba, aki valószínűleg olyan sűrűn váltja a barátnőit, mint a gatyáját, s aki ráadásul még messze is lakik, bizony nem lesz könnyű a tanévkezdés. Jobb, ha csak kiélvezem, mint a napsütést, tudván, hogy a nyár elmúltával már úgysem lesz benne részem.

...graffitiztem ÚGY

DÖNTÖTTEM, NÉHÁNY NAPOT MÉG A KEMPINGBEN

MARADOK:

szerintem Lola és Manu örül, hogy az egész ház az övék, és mivel semmi hírem róluk, bizonyára javult a helyzet. Azt hiszem, csak egy kis intimitásra volt szükségük ahhoz, hogy a dolgok rendeződjenek. Amikor megkérdeztem Gábrielt, nem zavarja-e, ha maradok, rám mosolygott, és azt mondta: - Ellenkezőleg, akartam is javasolni. Így tehát még három napot vele maradok; úgy érzem, minden egyes perccel, amit mellette töltök, nehezebb lesz visszamennem Párizsba. Nagyon jóleső érzés viszont, hogy szemmel láthatólag ő sem siet elszakadni tőlem: napról napra kevesebb időt töltünk a haverjaival, és egyre többet édes kettesben. Tegnap lenn voltunk a parton, sütkéreztünk a napon, mint két gyík, közben a kék eget bámultuk a fejünk felett. Gábriel egyszer csak felém fordult, és azt mondta:

- Furcsa: úgy terveztem, felcsípek majd egy-két cicababát ezen a nyáron, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egy... Julie-vel fogok találkozni. Nevetve replikáztam: - Ó, ne aggódj, ettől még nem kell lemondanod a cicababa meghódítási terveidről, hiszen tíz nap múlva elutazol. Feltéve... ha egyáltalán el tudsz viselni még tíz napig! Rám nézett és elmosolyodott. - Azt hiszem, tíz napnál jóval tovább is el tudnálak viselni... Zavartan elfordítottam a fejem, és a lábammal lyukat kezdtem ásni a homokba: nem tudom, miért, de nehezen tudom elhinni, hogy egy ilyen jó pasi tényleg odavan értem. Attól félek, hogy egyszer csak felébred, és rádöbben, hogy csupán egy teljesen átlagos Julie-vel van dolga, rájön a csalásra, vagy hogy melléfogott a személyt illetően, és csalódott lesz... mint Jules. Viccelődő hangon szólaltam meg újra: - Én csak egy egyszerű Julie vagyok, aki most tette le az érettségit, és aki filozófia szakra fog járni, jóllehet egyetlen filozófust sem ismer igazán. - Nekem pont megfelel. - Csak egy egyszerű Julie, aki a szüleivel lakik, és morog, ha neki kell megteríteni az asztalt. - Ez is megfelel. - És hisztérikus vagyok... - Mint minden lány. - ...és szeszélyes... - Igényes.

- ...és iszonyú rendetlen... - Művészlélek. - Gyakran szorongó... - Érzékeny. - Nem éppen hűséges... - Szabadelvű. - És nyáladzom, amikor alszom. - Hmmmmm... szexi. Felkacagtam, és kihúztam a lábamat a homokból. Gábriel így folytatta: - Azt hiszem, jól kijönnénk egymással... Valami mást nem titkolsz előttem? Soha nem követtél el rablótámadást, és nem ültél börtönben? Megfontolt lánynak tűnsz. - Csak vigyázz... - mondtam titokzatos arccal. - Engem már tartóztattak le rendőrök! Elismerően füttyentett. - Na, ne! Talán részegen bicikliztél? Hahaha! - Nem. Azért tartóztattak le, mert tárolóhelyen álló vonatokra graffitiztem. Még tizenhárom sem voltam. Na, erre leesett az álla. Lucie ismerte valamelyest a graffitisek sokat vitatott ténykedését, mivel az egyik unokabátyja egy viszonylag híres grafittis közösséghez tartozott. Imádott az unokatesóról és annak crew-jaról mesélni. - Tudod, a graffiti művészet. Az öregek vizuális szemétről beszélnek, holott ez egy igazi művészvilág, a maga saját kódrendszerével meg minden. Vannak toyok, meg regular

writerek... Az emberek még csak azt sem tudják, mi a különbség a graffiti és a tag között, pedig a kettő messze nem ugyanaz... - Ööö... miért, mi is a különbség? - kérdeztem zavartan. - A tag egy krikszkraksz, egy szignó - felelte tudós arccal -, míg a graffiti egy hatalmas freskó, amit vonatokra vagy falakra festenek. Igazi alkotás... Sikerült rábeszélnie, hogy órák után elmenjünk gyakorolni. Több egymást követő napon különféle gyanús helyeken bócorogtunk, hidak alatt, elhagyott építkezéseken és a suli mögött, hogy beletanuljunk a graffitizés bonyolult praktikájába. Egyszer egy félig részeg, félig drogos fickó megkergetett bennünket, ezért egy időre felfüggesztettük a titkos kiruccanásainkat. Az iskolai szünetben egyik este felhívott Lucie: az anyukája meglátogatja a nagynénjét, aki valamelyik külvárosban lakik, és Lucie megkérte, aludjanak is ott, hogy találkozhasson Benjámin nevű unokabátyjával. Felvetette, hogy én is velük mehetnék, izgatottan magyarázva, hogy Ben és a haverjai biztosan megengedik, hogy éjszaka elkísérjük őket graffitizni. Anyának azt mondtam, Lucie-nél alszom, és a táskámba bedugtam egy kimustrált farmert, egy régi pólót és egy fejkendőt is, hogy ne festékezzem össze a hajamat, no meg, hogy kicsit bad girl-ösebb külsőm legyen... Az unokatesója nagyon klassz fazon volt. Az egész estét a szobájában töltöttük. Lucie elmesélte kezdő graffitisként tett első lépéseinket, Ben jót kacagott rajta. Éjféltájban felhívták a haverjai: aznap éjjel egy, a belvárostól meglehetősen távol eső vonattárolóhelyre mennek graffitizni.

Könyörögtünk neki, hadd menjünk vele, de hallani sem akart róla: - Az esetek háromnegyed részében a zsarukkal való kergetőzésbe torkollik a dolog, és egyébként is veszélyes: kerítéseken mászunk át, szögesdrótok alatt bujkálunk... No meg a haverok sem lennének oda a gyönyörtől, hogy dadáskodniuk kell. Kitartóan nyavalyogtunk neki, megígértük, hogy csak nézni fogjuk őket, diszkréten a háttérbe húzódunk, senkit nem fogunk zavarni. Félóra esdeklés és picsogás után végül belement, hogy elkísérjük őket. Lucie-vel magunkra kaptuk a régi, lyukas farmerunkat, felkötöttük a halálfejes kendőnket, a hátunkra akasztottuk a hibajavító tollal kidekorált piros táskánkat. Benjámin azt mondta, nevetségesek vagyunk, jobban tettük volna, ha fekete melegítőt, fekete tornacipőt és fekete hátizsákot veszünk. Ő is csupa feketében volt. Zajtalanul kiosontunk a lakásból, és egy közeli utcácskában csatlakoztunk a bandájához. Négy jól megtermett srácból álló elitkommandóval találtuk magunkat szemben: mind hatalmas volt, tetőtől talpig feketébe öltözve, sötét sapkájukat egészen a szemükbe húzták, öreg hátizsákjukat festékfoltok tarkították. Amikor megláttak minket, félrevonták Benjámint. Jó negyedóra múlva az egyik fickó intett, hogy menjünk közelebb. - Na, jó, ti ketten, eljöhettek velünk, de senki nem felelős értetek, még Ben sem. Ha elkapnak a zsaruk, és ha csak egyikünk nevét is beköpitek, nagyon meg fogjátok bánni. Megértettétek?

Válaszképpen bólintottunk. Amúgy sem tudtuk, hogy hívják őket... A srác folytatta: - Ma este egy olyan helyre megyünk, ahol a vonatokat tárolják: kutyás őrök járőröznek rendszeresen, tehát nincs sok időnk. Krosszolás tilos, oké? Jó. Remélem, a nyakatokba tudjátok kapni a lábatokat. Gyerünk, indulás! Épp csak annyi időm volt, hogy odasúgjam Lucie-nek: „Mi az, hogy krosszolás?” Vállat vont, hogy fogalma sincs. Benjámin diszkréten elmagyarázta: - Ne firkáljatok át egy már felrajzolt tagét. Az ugyanis a megvetés jele lenne egy másik crew-val szemben. Kissé értetlenül néztünk össze, aztán Benjaminnel bepréselődtünk egy régi kocsiba. Húsz perc múlva az a fazon, aki vezetett, leállította az autót az út szélén, és gyalog mentünk tovább odáig, ahol a vonatok dekkoltak. Lucie-vel még sosem voltunk ennyire szótlanok. Hallgattuk, ahogy egymás között beszélgetnek rivális bandákról, zsarukról, festékszóró márkákról; terveket szőttek, mit is fognak ma éjjel csinálni; technikai kérdésekről tárgyaltak csendesen, s közben szaporán lépkedtek. Nekünk szinte futnunk kellett, hogy lépést tudjunk tartani velük. Végül egy magas kerítéshez értünk. Ők egy szempillantás alatt átlendültek rajta, mi meg nagy nehezen felkapaszkodtunk, kölcsönösen taszigálva egymás fenekét. Amikor felevickéltünk a tetejére, láttam, hogy Lucie elengedi a rácsot, és a leugrik; behunytam a szemem, és én is hasonlóképpen cselekedtem. A fiúk rittyentettek, és azt suttogták: „Jól van, lányok!”, és talpra segítettek bennünket. Mentünk tovább, a vonatok felé, ott aztán az egyik vagon

mögött letették a táskájukat a lábuk mellé, majd még mindig néma csendben szóróflakonokat, zseblámpát és gázmaszkot vettek elő. Megrázták a flakont, és nekiláttak. Néztük, ahogy dolgoznak, teljesen le voltunk nyűgözve. A festékszagtól szédelegtünk, és a kezünket a szánk elé kapva kuncogtunk. Egyszer csak egyikük rittyentett egyet, és a többiek felé intett; egy másodperc alatt visszacsomagolták a festékszórókat, és ész nélkül rohanni kezdtünk a vagonok között, hogy meglógjunk a felénk tartó őr elől. Hallottuk, hogy egy pasas utánunk kiált, és csaholni kezd egy kutya. Jó darabig loholtunk, aztán végre megálltunk egy másik vonat mögött. Az akció újra elkezdődött; ezúttal mi is elővettünk egy-egy flakont Lucie-vel, és nekiláttunk „alkotni”. Már éppen kezdtük jól érezni magunkat, amikor újra felharsant a fütty. Tisztán lehetett hallani, hogy többen is közelednek felénk. Benjámin és a haverjai villámgyorsan reagáltak, mi viszont bénáztunk, alig sikerült visszacsukni és a táskánkba dugni a flakonokat, idegességünkben összevissza kapkodtunk. A hangok gyorsan közeledtek. Benjámin, aki már messze előttünk járt, visszafordult, és azt kiáltotta: „Csipkedjétek magatokat! Söprés!” Akkor csapot-papot otthagytunk, és futni kezdtünk. De túl sokat késlekedtünk. Több őr is üldözött minket, és már ott voltak a sarkunkban. Az adrenalin szinte szárnyakat adott, szélsebesen nyargaltunk, s közben eszementen nevettünk. Csakhogy nekik hosszabb volt a lábuk, már-már utolértek bennünket. Egyszer csak egy nagyon magas kerítés előtt találtuk magunkat, lehetetlen volt átmászni rajta. Arra gondoltunk, most

aztán vége; a fiúkat sehol sem láttuk, s teljesen ki voltunk fulladva. Még egyszer ránéztünk a kerítésre, hogy megbizonyosodjunk róla, valóban megmászhatatlan, s ekkor odakiáltottam Lucie-nek: - Odanézz! Ott egy kis lyuk! A kerítés egy helyen valóban ki volt szakadva, de a lyuk annyira kicsi volt, hogy csak mi férhettünk át rajta. Meg voltunk mentve! A kutyás járőrök futva mögénk értek. Diadalittasan szembefordultunk velük, grimaszokat vágva csúfolódtunk, majd Lucie elindult, hogy átnyomakodjon a kerítésen. Csakhogy, amikor át akart csusszanni, se ki, se be: a nadrágja beakadt a drótba. Ráncigálta, hogy kiszabadítsa, de hiába: nem tudni, hogyan, de belegabalyodott a kerítésbe. Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, és éppen csak átfutott az agyamon, hogy „apám meg fog ölni”, mikor az őrök és a kutyák már le is csaptak ránk.

...bevittek a rendőrségre DIADALMAS ARCKIFEJEZÉSSEL NÉZTEM GÁBRIELRE, aki viszont nagy szemeket meresztett rám. Wow!!! Azért elég kicsi voltál még az efféle marhaságokhoz. - Ne is mondd! A szüleim azt hitték, van még egy-két nyugodt évük, míg a lányukból meggondolatlan és lázadó kamasz válik; apám, ha megjósolják neki, el sem hitte volna, hogy a lányát, aki még a tizenhármat sem töltötte be, beviszik a rendőrőrsre, valahol Tökösmogyorósdon, miután egy vonattárolóhelyen a vagonok újrafestésével és az örök elől való meneküléssel töltötte az éjszakát... Amikor az őrök sarokba szorítottak minket, megparancsolták, hogy forduljunk arccal a kerítés felé, a csuklónkat erősen megragadták, és a hátunk mögé húzták. A kutyák a lábunk mellett morogtak, és Lucie-vel már eszünk ágában sem volt nevetni. Mintha egy drogdealerekről és autótolvajokról szóló csapnivaló amerikai sorozatba csöppentünk volna. Amikor az

őrök maguk felé fordítottak bennünket, nagy lámpáikkal az arcunkba világítottak, s mi az erős fénytől elvakítva vaksin pislogtunk, mint két vakondok. Ketten voltak: egy pocakos, úgy ötven év körüli, őszes hajú, alacsony meg egy jóval fiatalabb, magas fickó, kopaszra borotvált koponyával és rágógumival. Úgy hittük, a nyájas arcú, nyugdíjhoz közel álló bácsika szívét könnyebb lesz meglágyítani, ő biztosan engedékenyebb, mint a kollégája, a maga merev, militarista kinézetével. De rágógumis Hollywood felkiáltott: - De hát hány évesek ezek a lányok? Hiszen ezek még kölykök! Én, aki úton-útfélen azt terjesztettem, hogy hamarosan 13 leszek, most bezzeg azt pityeregtem, hogy 12 és fél vagyok. Azért tettem hozzá, hogy „és fél”, mert észrevettem, hogy az ilyesfajta pontosítás a felnőttek szemében mindig megfiatalít bennünket, és gyakran elérzékenyült mosolyt fakaszt a szájuk szegletében. Várakozásunkkal ellentétben Hollywoodot hatottuk meg. A kollégájához fordult, és azt suttogta: - Figyelj, Roger, ezek még nagyon fiatalok. Csak nem hívjuk már ki miattuk a zsernyákokat? Hazavisszük őket, a lelkükre kötjük, hogy soha többé ne csináljanak ilyet, és el van intézve. Mit gondolsz? Lucie-vel persze feszülten füleltük a beszélgetést, és reményteli pillantásokat váltottunk egymással. Csakhogy Rorónak nem ez volt a véleménye. - A törvény az törvény! Ha képesek voltak eljönni idáig, hogy vandálkodjanak, akkor ahhoz is elég nagyok, hogy bevigyük őket a rendőrségre. Az majd elveszi a kedvüket a

„fogjál meg, ha tudsz” játéktól... Ha az én lányaim ilyet műveltek volna, internátusba adtam volna őket... Sőt, azt kértem volna a rendőröktől, hogy tartsák benn őket egész éjjel az őrsön, hogy tanuljanak belőle! Hollywood sajnálkozó pillantást vetett ránk, s nekem hirtelen az jutott eszembe, apa egyáltalán el akar-e majd jönni értünk a zsarukhoz... Az őrök a bódéjukhoz kísértek bennünket, ahonnan Roro felhívta a rendőrséget, s elmagyarázta nekik, hogy feltartóztatott két egyént, akiket tetten ért, amint az egyik vagont rongálták, hozzátéve, hogy a helyszín jogtalan elhagyására tett kísérlet vétsége is fennforog. Negyedórával később egy rendőrautó érkezett. A két rendőr, kezükben bilinccsel, fenyegető arccal lépett a helyiségbe. Roro ügybuzgón elébük sietett, s az ujjával ránk mutatott. - Azok, ott! A rendőrök felénk fordították a fejüket, és csodálkozó tekintettel bámultak ránk. Ez lenne az a két személy, aki köztulajdon megkárosításával és szökési kísérlettel gyanúsítható? - Igen, uram. És a biztonsági őrök sértegetésével is, u... biztos úr. Lucie felpattant. - Hazugság! Soha nem sértegettük magukat! Hollywood a védelmünkre kelt. - Ez igaz, Robert, ne ess túlzásokba... Egy árva szót sem szóltak a kicsik. - Valóban? És azok a grimaszok, amiket akkor vágtak, amikor üldöztük őket? Az tán nem fizikális sértegetés?

Starsky és Hutch kedvetlenül összenézett, aztán hozzánk fordultak. - Hány évesek vagytok? Roro nem hagyott időt, hogy válaszolhassunk. - Az egyik tizenkettő, a másik tizennégy! Na, ehhez mit szól? Haj, ez a mai fiatalság, ez... Az egyik zsaru a szavába vágott: - Oké, oké, menjenek vissza őrködni, bevisszük őket. (Aztán hozzánk intézve a szót:) Na, gyerünk, lányok! Azt hiszem, a bilincstől eltekinthetek... Bólintottunk, és követtük őket a rendőrautóhoz. Elmenőfélben zavart pillantást vetettem Hollywoodra, aki egészen sápadt és ideges volt miattunk, Lucie pedig odasúgta Rorónak, hogy „hájpacni”, akinek erre egészen vörös lett a feje, de nem merte félbeszakítani a kihágást elkövető személyek elszállítására irányuló akciót. Az autóút nem tartott sokáig, és még csak a szirénát sem kapcsolták be. Útközben Lucie a fülembe súgta: - Azt mondjuk, hogy csak mi ketten voltunk, oké? Azt mondjuk, hogy a többieket nem ismerjük... A fejemmel igent intettem, és miközben az ablak mögött elvonuló tájat néztem, azon próbáltam törni a fejem, mit mondjak majd apának, de nehezen forgott az agyam. Elég hideg volt, és ha a helyzetből fakadó stressz nem tartott volna ébren, elaludtam volna a hátsó ülésen. Az autó leparkolt, Starsky és Hutch kinyitotta az ajtókat, s mi egy-egy rendőrrel az oldalunkon keresztülcsörtettünk a rendőrőrsön. A folyosón láttunk egy prostituáltat, akit ugyanúgy közrefogtak a rendőrök,

mint minket. Üres tekintettel meredt ránk, és mi gyorsan a cipőnk orrára fordítottuk a tekintetünket. Utána egy tökrészeg fickó bukkant fel, nyilván a kijózanítóba vitték, mindenkibe belekötött, aki az útjába került. Fáradtságtól és félelemtől botladozva mentem előre ebben a lehangoló és nyugtalanító környezetben, s közben az agyam kaján örömöt lelt abban, hogy a képzeletemmel szövetkezve a mozi történetének legjelesebb bűnügyi filmjeihez méltó forgatókönyveket dolgozzon ki. Egy kis irodába vezettek minket, amit sápadt és vibráló fényű neonlámpák világítottak meg. Az egyik rendőr leült az íróasztal mögé, s miután hosszan nézett ránk rosszallóan, szólásra nyitotta a száját: - Az őr szerint mások is voltak veletek az éjszakai kis kalandotok során. Megráztuk a fejünket. Nem volt veletek senki? - vonta fel az egyik szemöldökét. - Csak mi ketten voltunk - felelte lazán Lucie. - Valóban? Pedig volt ott még egypár fickó, akiket ugyancsak üldözőbe vettek az őrök... - Igen, de nem ismertük őket. Odajöttek hozzánk, és azt mondták, húzzunk innen, mert ez az ő területük. Akkor értek oda az őrök, amikor éppen a festékszórókat pakoltuk vissza a táskánkba. - Pedig a biztonságiak szerint a graffitijeik már igencsak előrehaladott állapotban voltak, amikor ti elmenekültetek. Vagyis ott maradtatok mellettük.

Egyikünk sem szólt egy szót sem, erre felénk hajolt, és a lehető legatyaibb hangon azt mondta: - Figyeljetek ide, lányok: ti még nagyon fiatalok vagytok, tudom, milyen az, amikor az idősebbek rossz útra visznek. Az ember el akarja kápráztatni a nagyobbakat, és nem gondolkodik. Jó. A ti kis irkafirkáitokban alapjában véve nincs semmi rossz. Én azokat a fickókat akarom elkapni, akik rendszeresen és szervezetten művelik ezt. Tudom, hogy a részetekről nem komoly a dolog, ők viszont... Némán gubbasztottunk. Egy másik rendőr jött be az irodába. - Felhívtad a szüleiket? A mi emberünk köhécselni kezdett. - Igen, igen, épp most készültem hívni őket... Épp csak... megkérdeztem tőlük pár dolgot... A másik bosszúsnak tűnt, és az iroda egyik sarkába vonta a kollégáját. - Ide hallgass: felhívod a szüleiket, és kész. Ezek még kiskorúak, nincs jogod itt tartani és kihallgatni őket. Különösen egy ilyen ügyben: nem kábítószeres vagy testi sértéses ügybe keveredtek, semmi értelme itt dekkoltatni őket, hogy kihúzzuk belőlük két graffitis nevét; amúgy is erősen meglepne, ha azok a fickók megmondták volna a nevüket két ilyen csitrinek... Aztán felénk fordult. - Adjátok meg a szüleitek számát, telefonálunk nekik, hogy jöjjenek értetek. Engedelmeskedtünk. Miután bejegyezte a számokat a noteszébe, megkérdezte, kérünk-e csokoládét. Azt feleltük, köszönjük, nem, mire kiment. A másik otthagyott bennünket a

székünkön, ő meg belemélyedt egy dosszié tanulmányozásába, és egy szót sem szólt hozzánk többet. Több mint egy órán át várakoztunk így, meg sem moccantunk, meg sem nyikkantunk, még csak nem is néztünk egymásra. Végre kopogtak az ajtón. Élénken megfordultunk: apa volt. Éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság, ahogy jeges tekintettel rám nézett. Váltott néhány szót a rendőrrel, aki összefoglalta neki a tényállást, arra az esetre, ha útközben netalán tán elfelejtette volna, és arra kérte, maradjon még addig, amíg Lucie anyja meg nem érkezik. Negyedórával később már hazafelé tartottunk. Apám egész úton egy szót sem szólt, és meg kell, hogy mondjam, én sem voltam sokkal bőbeszédűbb. Azért megpróbáltam elébe menni a dolgoknak. - Apa... Nagyon sajnálom, én... Szárazon félbeszakított: - Majd holnap megbeszéljük. Ne aggódj, bőven lesz alkalmad tisztázni magad. Amikor hazaértünk, anya, aki pongyolában várt, egy csalódással és haraggal vegyes pillantást vetett rám, majd dühösen, de megnyugodva bevonult a szobájába. Másnap, ahogy felébredtem, átfutott a fejemen, mi lenne, ha egész nap ki sem kelnék az ágyból, de végül csak feltápászkodtam, és kivert kutya ábrázattal kikullogtam. A nappaliban a szüleim már felkészültek a kihallgatásra: egymás mellett ültek, szigorú arccal, de azért annyira nem tűntek mérgesnek... Fejükkel intettek, hogy foglaljak helyet a kanapéjukkal szembeni fotelben. Rájöttem, milyen érdekes látvány is a lábam, ezért belemerültem a szemlélésébe. A szüleim rám szóltak, hogy nézzek rájuk, erre

összeszedtem magam, és pimasz tekintettel álltam a pillantásukat. Hibás lépés volt: apám fagyos mosollyal szólalt meg: - Súlyosbítod a helyzetedet, lányom. Olyan hidegen mondta ezt, minden harag, bosszúság, indulat nélkül, még csak a szemöldökét sem vonta össze, hogy azonnal újra lesütöttem a szememet. - Tehát. Felhívtuk Lucie anyját... Elszörnyedve emeltem fel a tekintetemet, már-már azon a ponton voltam, hogy elordítom magam, „MICSODAAA?”, ám apám arcáról egyértelműen leolvashattam, mihez tartsam magam: fogjam be a szám. Így folytatta: - Nyugodj meg, nem tiltjuk meg, hogy találkozzatok egymással. Fölösleges lenne megfosztani két kamaszlányt a programjaitól, vagy megakadályozni, hogy találkozzanak, különösen, ha ugyanabba az osztályba járnak. Éreztem, hogy ez mögött valami csapda rejlik, de sehogyan sem tudtam rájönni, hová akar kilyukadni... Érettebbnek hittünk benneteket, mint amilyenek vagytok, így hát, végső soron, mi szinte ugyanannyira hibásak vagyunk a történtek miatt, mint ti; be kellett volna látnunk, hogy a ti korotokban még nem hagyhatunk benneteket felügyelet nélkül. Gyanakvó pillantást vetettem apára, amit ő a lehető legnagyobb nyugalommal állt. - Így hát anyáddal és Lucie édesanyjával közösen arra a megállapodásra jutottunk, hogy bébiszittert fogadunk mellétek, aki majd vigyáz rátok, amikor szülők nélkül vagytok nálunk

vagy náluk. Ott fog várni benneteket az iskola kapujában, elkísér a moziba, a parkba, mindenhova... Elborzadva meredtem apára. - Ugye most viccelsz? Megrázta a fejét. - A legcsekélyebb mértékben sem. Bebizonyítottátok, hogy nem nélkülözhettek egy felnőttet, aki ügyel rátok, mi viszont nem lehetünk mindig veletek, hiszen, mint tudod, dolgozunk. - Apaaaa! Nem akarsz inkább egy hétre megfosztani a kimenőmtől? - nyögtem. Csodálkozó arccal nézett rám. - Ugyan minek? Tényleg azt hiszed, hogy mi olyan szülők vagyunk? Sajnos nem. Nagyon is jól tudtam, hogy ők nem olyan szülők... Hozzá kellett szoknom sajátos büntetésem gondolatához. Még egyszer megpróbáltam alkudozni, de apám határozottan kijelentette, hogy az ügyet lezárta. Másnap egy harminc körüli nő mutatkozott be nekem: ő volt Héléne, a dadusom. A mi dadusunk. Egy hónapon, egy teljes hónapon át várt bennünket a suli kapujában, kísért bennünket moziba, vagy üldögélt a nappaliban, míg mi bezárkóztunk Lucie szobájába vagy az enyémbe. A szüleim repestek az örömtől, amikor a munkából hazatérve széles mosollyal megkérdezték tőlem, milyen napom volt, majd Héléne-hez fordultak: „Okosan viselkedett?”, aztán kifizették, melegen megköszönték a munkáját, és azt mondták neki: „Viszlát, holnap!” Egy hónapon át utáltam és csodáltam

őket: nincs még egy olyan szülő, aki ennyire hatékony leckét tudott volna adni a gyerekének... Az enyémek bezzeg igen. A kis huncutok.

...öngyilkosságot akartam elkövetni KATASZTRÓFA. MANU HAZAMENT, LOLA PEDIG ÖSSZEOMLOTT. Én meg napokon át csak gabrieli ködben lebegtem, szinte eszembe se jutottak a barátaim... Hogyan csavarhatta el ennyire a fejem egy olyan srác, akit alig ismerek? Gyorsan ki is kapcsoltam a mobilomat, hogy többször ne zavarhasson. Most száz százalékban Lola mellett a helyem. Baromi nehéz, mivel nem is igazán tudom, mit mondjak neki: a szakításuk szinte engem is ugyanúgy megráz, mint őt, pedig tudom, hogy más viselkedést, hatékonyabb lelki támaszt vár tőlem. Mindössze annyit mondtam neki, igaza volt, hogy szakított, ha már nem érezte magát boldognak Manuvel, erre azonban zokogni kezdett, és jobbra-balra ingatta a fejét. Tíz perc elteltével a világ legbánatosabb tekintetével azt mondta: - Ő hagyott el engem. Egy hónapja másik barátnője van. Akkor meg kell verni azt a csajt, megtépni a haját, felhívni, sértegetni, és ugyanezt tenni Manuvel is: majdnem ez csúszott ki a számon, az utolsó percben fogtam vissza magam. Még soha

nem éreztem magam ennyire képtelennek arra, hogy megvigasztaljak valakit, és tanácsokat adjak, mint most: nem tudtam, mit mondjak, teljesen elképesztett az események ilyetén fordulata. Miért csak azoknak az embereknek tudunk segíteni, akik nem számítanak annyira nekünk? Az összes ismerősöm hozzám jön, ha valami gondja van, és mindig tudok számukra valami megoldást: úgy tűnik, érzékem van hozzá. Most viszont Lolával szemben mintha megkukultam volna. Azt hiszem, túlságosan szeretem ahhoz, hogy bárgyú vigaszmondatokat szajkózzak, és a szokványos elméletekkel hozakodjam elő a szakításról meg a szemét pasikról... Ráadásul velem még soha egyetlen fiú sem volt szemét, így hát... Lola már két napja letargiába van zuhanva. Holnap reggel hazautazunk, mert úgy gondolom, a családja segítségére is szüksége van, hogy túltegye magát ezen. Eleinte azt hittem, talán ha mi ketten, csajok, együtt nyaralunk tovább, az kicsit elrendezi a dolgokat, de Lola fel sem akar kelni az ágyából, én meg képtelen vagyok megvigasztalni, nem találok szavakat, és nagyon sajnálom őt, s egyébként magamat is. Telefonált az anyukájának, hogy bejelentse, holnap hazamegyünk, aztán vagy két órán keresztül beszélgettek. A végén azt kérte az anyja, hogy adja át nekem a kagylót. Lola a szemét forgatva nyújtotta felém a telefont. - Szervusz, Anita. - Szervusz, kicsi Julie-m. Figyelj, borzasztóan aggódom Lola miatt, nincs valami jól, és nagyon örülök, hogy holnap hazajöttök. Nagyon vigyázz rá, nem szeretném, ha valami butaságot csinálna...

Azt mondtam, hát persze, és döbbenten letettem a telefont. Lola most nevetett először, amióta Manu elment. - Az anyám tiszta lökött! Azt hiszi, megöngyilkolom magam egy nyavalyás pasi miatt! - Hát, ha olyan módon próbálkozol, ahogy tavaly én, azzal tényleg nem ártasz magadnak túl sokat... Na, erre már mindketten vihogni kezdtünk. Furcsa... Nem gondoltam volna, hogy egy napon majd képes leszek nevetni azon a siralmas jeleneten, amit azóta is szégyellek, és ami végképp meggyőzte Jules-t arról, hogy nincs ki mind a négy kerekem. A szakításunkat követő hónapban Jules egyetlenegyszer sem vette fel a telefonját. Mindennap felhívtam, és azóta még az is megfordult a fejemben, nem jelenthetett volna-e fel zaklatásért, ha akar... Végtelenül hosszú, kétségbeesett és szánalmas üzeneteket hagytam a rögzítőjén, holott jobban tettem volna, ha békén hagyom egy ideig, amíg megemészti azt a jelenetet Pöcsivel. Csakhogy engem gyötört a bűntudat meg a szomorúság, látni akartam, beszélni vele, újra meghódítani. Az egyik este csörgött a telefonom: ő volt. Rávetettem magam a mobilomra, és eszeveszetten zakatoló szívvel felvettem. - Julie, találkoznunk kell - mondta Jules - nem bírom tovább elviselni, ahogy az üzenetrögzítőmön sírsz, és amúgy is azt hiszem, itt az ideje, hogy megmagyarázd, miért csináltad ezt. Csak annyit mondtam neki: „máris indulok”, mert féltem, ha bármi mást mondok, esetleg meggondolja magát. A házukban a

lépcsőket négyesével szedve rohantam fel a hetedikre, és amikor kifulladva felértem, remegve indultam az ajtaja felé. Amint megláttam, azonnal rájöttem, hogy nagy-nagy hibát követtem el. Még mindig szerelmes voltam bele, semmi kétség. A karjaiba vetettem magam, először erősen magához szorított, de aztán nagyon gyorsan el is tolt magától. - Julie, ne várd tőlem azt, hogy összeragasszuk a széttört cserepeket. Egyszerűen csak meg akarom érteni, mi történt. Hát ez nem sok jót ígért nekem és az újrahódítási tervemnek, de elhatároztam, hogy az összes adumat kijátszom: vonzerőt, gyengédséget, mea culpát, szexet, a Lara Fabian-féle adut, vagyis hogy mindenféle hasonlatokkal üvöltöm neki, mennyire szeretem. Hosszú beszélgetés kezdődött, melynek során érthetetlen és zavaros magyarázkodásba bonyolódtam arról, hogyan támadt fel bennem a vágy, hogy másfelé kalandozzam egy kicsit („de attól még szeretlek!”), arról, hogy a tanulás miatt mennyire kevés ideje jutott rám („de attól még szeretlek!”), meg az újévi ostoba „balesetről”. És itt rontottam el a dolgot: Jules már kezdett olvadozni, mint csokieszkimó a napon, már-már ott tartott, hogy a karjába von, megcsókol, levetkőztet, és azt mondja, hülyék voltunk, de szeretjük egymást, és ez a lényeg. Csakhogy én gondolataimba és a szavaimba belegabalyodva, ostoba módon folytattam: - Nem tudom, miért feküdtem le azzal a pasival, azonnal megbántam... Jules krétafehér lett. - Te... lefeküdtél vele? Miután elmentem? Julie... Te...

Ekkor döbbentem rá, micsoda bődületes marhaságot csináltam. - Hát... szóval... igen... vagyis nem... Jules... akkor szakítottunk, és nem voltam valami jól... Nem gondolkoztam... - Szóval lefeküdtetek? - Egy kicsit... - Egy kicsit. Te tényleg hülyének nézel engem... Julie, őszintén, undorodom tőled. Menj haza, elég volt ebből. Három órája küzdöttem, mint egy sárkány, hogy szerezzek néhány pontot, és tessék, egyetlen mondattal újra lenulláztam magam. Vagy inkább mínusz tízre csúsztam vissza. Azt feleltem neki: „Nem, itt maradok”, mire ő: „Nem, elmész.” Nemet intettem a fejemmel, erre Jules üvölteni kezdett: „Elhúzol innen, de most RÖGTÖN!” Döbbentem bámultam rá, mivel még soha nem hallottam kiabálni. Mellesleg nagyon szexi volt. Röviden... Na, szóval magánkívül volt, és én is magamon kívül voltam, mivel szó sem lehetett arról, hogy egy visszaszerelmesedett Jules nélkül menjek haza. Én is ordítani kezdtem: - NEM, NEM MEGYEK EL! AKKOR MI MÁR NEM JÁRTUNK EGYÜTT, ÉS IGEN, BAROMSÁGOT CSINÁLTAM, DE ÉN BŰNHŐDTEM MEG ÉRTE A LEGJOBBAN! EGY OLYAN PASIVAL FEKÜDTEM LE, AKITŐL UNDORODTAM, ÉS EZ A LEGROSSZABB, AMI VALAHA TÖRTÉNT VELEM! Csakhogy Jules-t nem hatotta meg a halaskofához méltó ordibálásom, sem a bemocskolt nőről szóló szónoklatom. Megragadta a karomat, hogy kipenderítsen, de én minden

erőmmel belekapaszkodtam az egyik gerendába, úgy tapadtam rá, mint kagyló a sziklára, és azt sírdogáltam: - Nem megyek el. Szeretlek. Azt akarom, hogy még te is szeress. - ERESZD EL AZT A GERENDÁT, JULIE!! - NEM! TÉPJ LE RÓLA, HA TUDSZ! Jópofa fénykép lett volna: én, amint zokogva csimpaszkodom a gerendába, és Jules, amint önmagából kivetkőzve megpróbál lerángatni róla... Remekül beleillettünk volna egy vásári komédiába. Végül csak elengedtem a gerendámat, és az egésznek a megkoronázásaként, mivel már úgysem volt mit vesztenem, a méltóságomat különösen nem, felkaptam a táskámat, kivettem belőle egy tubus tablettát, és az egészet magamba döntöttem, egy másodpercig sem gondolkoztam rajta, mit teszek. Jules elkékült. Odarohant hozzám, kitépte a kezemből a tubust, majd két másodperc múlva nevetésben tört ki, úgy, hogy közben potyogtak a könnyei. - Julie... Hogy te milyen hülye vagy... Hahaha... Tudod... hahaha... mit vettél be... hahaha... egy marék homeo... hahaha... homeopátiás bigyót... ami... háháhányás ellen van... Tényleg hányinger elleni drazsét vettem be, amit az utazási betegségem miatt mindig magamnál tartok. Sikerült elnyernem a röhejesség aranypálmáját. A vihar végre elcsitult, mindkettőnket teljesen kimerített ez az ócska szappanoperába illő jelenet, különösen, hogy korábban soha nem mentünk ilyen messzire a veszekedésben. Ránéztem az üres tubusra, és holtfáradtan elnevettem magam.

- Jules... én tényleg tökhülye vagyok. Annyira szerettem volna, ha megbocsátasz... Leültünk a kis matracára. Elhaló hangon azt mondta: - Őszintén, nem semmi, amit csináltál... Te teljesen megbuggyantál... Tisztában voltam vele, hogy minden elveszett, és végre okosat mondtam: - Sajnálom. Megyek. Megfogta a kezem. - Julie... Nem hagylak elmenni ilyen állapotban, majd holnap reggel hazamész. Aludj itt! Ezután már meg sem mozdultunk, még egyszer utoljára egymáshoz bújva elaludtunk. Amikor másnap reggel felébredtem, Jules már elment órára. Fogtam a táskámat, és hazamentem. Azóta nem akartam találkozni vele. Túlságosan szégyelltem magam.

...bébicsőszködtem NINCS ANNÁL LEHANGOLÓBB, mint az augusztust Párizsban tölteni, amikor az embernek semmi tennivalója. Lola elment nyaralni a szüleivel, én viszont nem voltam hajlandó elutazni az enyémekkel. Következmény: itt vagyok egy szál egymagamban három hétig. A város kiürült: nincsenek autók, a pékségek bezártak, sehol egy haver a láthatáron... Hosszú lesz ez a hónap. Ráadásul olyan gyorsan jöttünk el a tengerpartról, hogy csak a vonatban döbbentem rá, nem tudom Gábriel telefonszámát: mindig a strandon vagy a kempingben találkoztunk. Én ugyan megadtam neki az enyémet, de úgy tűnik, nincs feldobva, hogy ilyen hirtelen elutaztunk. Nem volt valami szép húzás a részemről... Nem mintha abban reménykedtem volna, hogy valamikor még találkozhatunk, ilyen sokat nem vártam, de legalább szerettem volna szólni neki, hogy elmegyünk; kicsit úgy távoztam, mint valami tolvaj. Most már mindegy; legalább a telefonomon nézegethetem a róla készült fotókat. Mert itt Párizsban most tényleg dögunalom. Annyira nem tudok mit

kezdeni magammal, hogy még abba is belementem, hogy vigyázzak a szomszédaink kislányára, holott már legalább egy éve nem bébicsőszködtem. Legalább lesz egy kis zsebpénzem, hogy elmenjek egyedül moziba, beüljek egyedül a kávézóba, megnézzek egyedül egy kiállítást... juppiiii! Gyakran elkísértem a barátnőimet bébicsőszködni: mihelyt a szülők elmentek otthonról, csatlakoztam hozzájuk, és miután lefektették a kicsit, DVD-t néztünk és kifosztottuk a frigót. Attól függően, kinél voltunk, ott maradtam a szülők hazaérkezéséig, de néha már korábban eljöttem. Az esetek háromnegyed részében maradtam. Az „ügyfelek” rendszerint viszonylag közel laktak, mindenesetre Párizson belül, és mindig minden zökkenőmentesen zajlott. Az este végén pedig láttam, hogy a barátnőim 20, 30, 40 eurót is zsebre vágnak, holott ugyanannyit csináltak, mint én (azaz semmit). Így hát, még ha nem is rajongtam különösebben a kicsikért, elhatároztam, hogy én is felcsapok bébiszitternek, de kizárólag este, mert vigyázni egy izgő-mozgó gyerekre egészen más tészta, mint egy alvó gyerekre vigyázni. Este a legrosszabb esetben is, ha kétszer felkelsz filmnézés közben, hogy visszadugd a szájába a cumit, vagy a karjába tedd az alvóállatát, és kész. Szóval tizenöt évesen én is átestem a dadustűzkeresztségen. A szüleim barátai egy szombat estére kerestek bébiszittert. Lelkesen jelentkeztem, hogy majd én, én, én, és ők beleegyeztek, máris állt az alku. Súlyos hiba úgy alkut kötni, hogy azt sem tudjuk igazán, mire vállalkozunk... Az én esetemben egy szombat estéről volt szó... vidéken, a

gyerekeikkel, kettővel, hogy egészen pontos legyek. Jó. Annak a tervemnek, hogy az este folyamán elhívom majd a barátnőimet, máris búcsút mondhattam. Majdnem visszakoztam is, de aztán hagytam magam lekenyerezni: mesés összeget, 60 eurót ajánlottak fel. Mindent összevetve tehát kifizették az utazásomat, és fizettek azért, hogy ott alszom és a vasárnapomat vidéken töltöm, ahelyett, hogy otthon tanulnék. Nem álltam ellen a kísértésnek: 60 euró, az minimum... egy szoknya a Kookaiban, nem? Na, jó: egy szoknya, plusz egy harisnya senki többet harmadszor! Szombat délután elmentem Philippe-hez és Florence-hoz, akik bemutatták nekem a gyerekeiket: az ötéves Cőme-ot és a hétéves Solange-t. Aztán mindannyian autóba ültünk, és irány a vidék, Párizstól kétórányira. Én hátul ültem a két kis szörnyeteggel, akik szünet nélkül nyafogtak és civakodtak. A kocsiban Fekete Pétereznem kellett Solange-zsal, és hagyni kellett nyerni, miközben Cőme bömbölt, hogy ő is játszani akar, bár még nem tudott kártyázni, én meg úgy éreztem, mindjárt hányok, és kapkodtam befelé a hányinger elleni bogyóimat, azokat a híreseket... Amikor kiszálltunk a kocsiból, Philippe és Florence széles mosollyal és nagy meggyőződéssel kijelentette: „A gyerekek imádnak téged!” A legszebb mosolyomat elővéve azt feleltem: „Igazán el-bű-vö-lő-ek! Azt hiszem, remekül fogunk szórakozni ma este.” A koraestét végigjátszottam a két kis elemi csapással, türelmetlenül várva az időt, amikor végre ágyba dughatom őket. Istennek hála, fél kilenc tájban, mielőtt elindultak volna a szomszédság által rendezett partira, a szüleik megvacsoráztatták

őket, úgyhogy kilenckor végre egyedül és nyugalomban voltam a nagy házban. A nagy házban... Szó, ami szó, tényleg elég nagy volt az a ház. Körös-körül hatalmas, a nagy parkosított telekre néző ablakok. Mindenütt körbenéztem, és azon tűnődtem, miért nincs sehol egy függöny, amit be lehetne húzni: mert tételezzük fel, hogy van egy pszichopata, de mondom, csak tételezzük fel: nos, annak tökéletes céltáblák lennénk itt, minden takarás nélkül, a semmi közepén. Az üvegfalak mögött mintha csak halak lennénk egy akváriumban, kivéve, hogy mi nem látjuk, ki bámul bennünket. Megpróbáltam az üvegen át fürkészni a sötétséget, hogy megbizonyosodjam róla, senki nincs odakinn, de minél jobban meresztgettem a szemem, annál inkább különös, nyugtalanító alakokat véltem látni. Mindenféle árnyakat... furcsa árnyakat... egy bizonyos árnyékot... ami olyan volt... mint egy... eltorzult test?! Felsikoltottam, hátraugrottam, és ráhuppantam a kanapéra. heveny paranoid rohamom elmúltával Az első visszasettenkedtem az ablakhoz, hogy meggyőződjem, csupán a képzeletem járatta velem a bolondját. Oké. Csak egy bokor volt. Visszakucorodtam a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét, hogy kiűzzem a gondolataimból az összes horrorfilmet, amit a barátnőkkel a bébiszitterkedések során néztünk végig... Ott van például a Sikoly... Az nem úgy kezdődik, hogy egy lány egyedül van egy üvegfalú házban?... „Julie lányom, állítsd le magad, de azonnal. Egy beszari csaj vagy, aki képzelődik...” Belemerültem egy dokumentumfilmbe, ami a kínai rizstermesztést mutatta be. Csakhogy egy ilyen rizses dokumentumfilm nem elég hangos: épp csak a kínait tolmácsoló hangalámondás hallatszik, vagy az

aláfestő zene halk „dongdingdong”-ja, amikor a rizsföldeket mutatják. Semmi nem nyomja el a kintről jövő különös zajokat, a bagolyhuhogást, a reccsenéseket, ami olyan, mintha megnyikordulna a deszkapadló a közelben sétálgató szexmániás súlya alatt. Na, ebből elééééééég! Átnéztem a DVD kupacot, és beraktam egy kung-fu filmet. Tökéletes: „Uuuuuááááááá.....nyekk... nyekk”, és pokoli zaj közepette minden ripityára törik. Egy kockás pléd alatt kuporogva már épp kezdtem lenyugodni, amikor egy kéz ragadta meg a vállamat. Horrorfilmbe illő sikoltást hallattam, és amikor megfordultam, Cőme-ot pillantottam meg, aki kővé dermedve állt, megrettenve az üvöltésemtől. Ahogy odavontam magamhoz, láttam, hogy kicsi szája megvonaglik, és még az enyémnél is szörnyűbb kiáltás tör elő belőle, miközben pufók arcocskáján könnycseppek csorognak. - ÜAAAAAA! A karomba vettem. Cőme, kicsi Cőme-om... ne haragudj, hogy megijesztettelek, kis bogaram, csak meglepődtem, hogy itt vagy, nem hallottalak felkelni (hát persze, mert a ház összes zaját elnyomta Bruce Lee akcióban lévő tesztoszteronja). Ebben a pillanatban Solange is előbukkant hunyorogva, egy álmából felriadt gyermek értetlenségével. - Solange, kis cicám, miért vagy fenn? - Miért sír Cőme? - Semmi baj, kicsikém. Nem tudott aludni és... szóval... Menj, feküdj vissza, késő van.

- De kiment a szememből az álom. - Ööö... Na, jó, várj! Összeszedtem magam, a még mindig pityergő Cőme-ot felvettem, Solange-t kézen fogtam, és elindultunk a gyerekszoba felé. - Solange, feküdj vissza, kérlek. Nagyon későre jár, gyorsan vissza fogsz aludni. - De mondom, hogy már nem vagyok álmos. Erre Cőme is rátett egy lapáttal. - Nekem meg pisijni kej, és nem akajok csicsiskájni. - No, jó, Cőme, te egy kicsit itt maradsz velem a tévé előtt, ha akarod... De utána irány az ágy. Természetesen Solange igazságérzete azonnal fellázadt, és bömbölni kezdett. - HA ő maradhat, akkor én miért nem? Ez nem igazság!!! Engedtem a nyomásnak, arra gondolva, hogy két gyerekkel körbevéve tévét nézni, az olyan, mintha házőrző kutya feküdne a bejárat előtt: megvéd a pszichopatáktól, és elűzi a félelmet. Összebújtunk hát hármasban Bruce Lee előtt, és elaludtunk. Hajnali három körül lépéseket hallottam a házban. Kinyitottam a fél szemem: a szülők hazaértek, én meg ott hevertem a tévé előtt, amin még a kung-fu film menüje látszott, körülöttem a két gyerekkel. Kásás hangon azt mondtam: - Felébredtek, mert féltek a sötétben, ezért kihoztam őket ide magamhoz... Később vissza akartam vinni őket az ágyba, de... elaludtunk.

Szerencsére Philippe és Florence nem úgy nézett ki, mint aki haragszik ezért. Philippe mindössze a csodálkozásának adott hangot: - Furcsa, a gyerekek sosem szoktak félni, hozzá vannak szokva ehhez a házhoz, minden hétvégét itt töltünk. A felesége nevetve tette hozzá: - Igen, ez igaz... Rendszerint inkább a bébiszitterek szoktak ijedezni. A nagy üvegablakok, a vidék zajai... Te nem féltél? - Á, nem, szuper volt, nem is vettem észre az üvegfalakat, de most, hogy mondják... Mindannyian lefeküdtünk aludni, és másnap reggel Cőme megmondta a szüleinek, hogy sírt, mert megijesztettem, és Solange elmesélte, hogy azt akartam, maradjon bent egyedül a szobájában, míg én tévét nézek az öccsével. Láthatólag Philippe-ék nem nehezteltek meg rám túlságosan, három hét múlva ugyanis ismét megkértek, hogy kísérjem el őket a vidéki házukba, ezúttal azonban nem fogadtam el az ajánlatot. A továbbiakban nagyon ügyeltem rá, hogy kizárólag olyan gyerkőcök felügyeletét vállaljam, akik benn laknak Párizsban, az utcai lámpák és az autók fényszórójától jól megvilágított, alulról-felülről, jobbról-balról szomszédokkal körülvett lakásokban.

...pornófilmet néztem a barátnőimmel TEGNAP ESTE, AHOGY A TÉVÉT KAPCSOLGATTAM, egy cicifilmre akadtam. Vigyázat! A cicifilmet nem szabad összetéveszteni a pornófilmmel. A cicifilmben semmit nem lehet látni, kivéve persze a cicit. Néha még a feneket is, de a forgatókönyvek itt is éppoly kifinomultak, mint a pornófilmeknél. Na, jó, ez túlzás: a cicifilmben gyakran kibontakozik valami szerelmi történet a ház úrnője és a szakács között, míg a pornófilmekben mindössze annyi történik, hogy: „Bimm-bamm, jó napot, a pizzafutár vagyok, jöjjön be, uram, helyezze magát kényelembe, ó, igen, igen!" Morózusan néztem, ahogy Angéla perzselő hangulatúnak szánt fürdőt vesz Steve-vel, és hirtelen négy évvel korábban láttam magam, amint életem első pornófilmjét bámulom, a barátnőimmel körülvéve. Tizennégy évesen mit képzeltem a szexről?... Nem nagy valamit, meg kell hogy mondjam, pedig szinte csak ezen járt az

eszem. Csakhogy nagyon homályosan gondoltam rá, nem volt a fejemben semmiféle szexuális valóság; tulajdonképpen a kíváncsiság nagyobb volt bennem, mint a vágy. A lányokkal az osztályban megpróbáltuk összerakosgatni azt a kevés információt, amit itt-ott magazinokból, egy báty szobájából vagy erotikus film jelenetekből összeszedegettünk. A szexuális nevelésünk megrekedt ezen a ponton, ugyanakkor, nagy általánosságban, melyik tizennégy éves lány van igazán kiművelve ezen a téren? Elolvastam egy cikket a nők kedvenc szexuális pozitúráiról, és hiába értettem minden egyes szót, hiába ismertem minden egyes említett testrészt, iszonyú nehezen tudtam magam elé képzelni a dolgot. Számításaim szerint a leírtakat követve az ember vagy a karját törte volna, vagy a lábát ficamította volna ki, vagy a derekát rándította volna meg; persze azt be kell vallanom, hogy térgeometriából világéletemben nulla voltam, és ez nem könnyítette meg, hogy tiszta képet alkothassak magamnak az egészről. Jeanne, az egyik lány az osztályból, azt mesélte, hogy hallotta, amikor a tizenhét éves bátyja fellációról dumált az egyik haverjával. Amikor ezt említette, elrohantunk egy értelmező szótárért, hogy elolvassuk, mit is jelent pontosan a szó, jóllehet azért valami halvány sejtésünk volt róla, és álmélkodva pfujogtunk, amikor a sejtelmeinket a tudós szótárszerkesztők beigazolták. Jeanne persze adta a tájékozottat. - Jaj, lányok, hogy ti milyen dedósok vagytok! A bátyám azt mondja, a lányok imádják ezt, filmekben látta. - Filmekben? - húztuk fel kényesen az orrunkat. Buuuáááá! A bátyád nyilván pornófilmeket néz, tuti!

- Na és? Madonna is azt mondta: „A szex csak akkor mocskos, ha nem mosták meg.” Erre mindannyian felkacagtunk. Madonnát idézni szexuális referenciaként, ez tényleg hatásos. Léa, az egyik lány a csapatból, csúfondárosan azt mondta: - Ne játszd az eszed, Jeanne, a fejemet teszem rá, hogy te sem láttad még soha a bátyád egyetlen filmjét sem! Jeanne váltig bizonygatta, hogy de igenis látta, és nagyon murisnak találta őket. - Ha akarjátok, mutathatok is egyet... Kuncogtunk, vihorásztunk, röhincséltünk, és elfogadtuk a kihívást. Találkozót beszéltünk meg a következő szombatra Jeanne-ékhoz egy pizsamapartira, amikor a szülei vacsorázni mennek, a bátyja pedig a barátnőjénél lesz. Szombat este négyen gyűltünk össze: Jeanne, Léa, Audrey - Jeanne egyik barátnője és én. Amint kiürült a ház, benyomultunk Romain, a báty szobájába. Jeanne előhúzott az ágya alól egy dobozt, ami úgy volt oda rejtve, mintha valami felbecsülhetetlen értékű kincs lenne benne, és amikor kinyitotta, úgy nyújtottuk mindannyian előre a nyakunkat, mint megannyi strucc, ami a homokba készül dugni a fejét. Egy egész kupac pornó DVD-t vettünk ki a dobozból, kézről kézre adtuk őket, minden egyes címet hangosan felolvastunk, s közben fetrengtünk a röhögéstől. Jeanne irányította az akciót. - Nehogy összekeverjétek nekem őket! Biztosan sorba vannak rakva, és ha a bátyám észreveszi, hogy megváltozott a sorrend, tudni fogja, hogy én voltam, és megöl!

Az összeset visszatettük a dobozba, csak a Pékné tomporát hagytuk elöl, ez volt az a cím, ami kiakasztotta nálunk a tapsmérőt, vagy inkább a nevetésmérőt. Csivitelve kezdtük nézni a filmet, ám az első hot jelenetnél elnémultunk, aztán már csak zavart kis nevetgélések, vagy halkan elsuttogott „hú, ez durva” megjegyzések hallatszottak. Ránéztem Jeanne-ra, és az arcáról lesírt, hogy soha életében nem látott még ilyen filmet... Mindannyian undorkodtunk, ugyanakkor teljesen le is nyűgöztek bennünket a látottak. Én döbbentem bámultam a képernyőt: ez lenne lefeküdni egy fiúval? Minden egyes jelenetnél újra felmerült bennem ez a kérdés. Hamarosan azonban ismét megeredt a nyelvünk, a locsogás fölébe kerekedett a döbbent hallgatásnak. Mindenki hozzáfűzte a maga kis kommentárját: Jeanne, megrökönyödve: - Nem hiszem, hogy a fiúknak ilyen hatalmas... micsodájuk lenne! A bátyámnak legalábbis biztosan nem. Szerintem ezek trükkfelvételek... Audrey, vidáman: - Dehogyis, te majom! Kifejezetten ilyen szereplőket válogatnak össze. Ez valami betegségféle, azt hiszem... Én, kétkedőn: - Eeeegen, nehezen tudom elképzelni, hogy az osztályban lévő fiúknak is ilyen lenne a lábuk között, hihihi... Léa, lesokkolva: - Én, ha az első barátomnak ilyenje lesz, hát én hanyatt-homlok elmenekülök! Audrey, tűnődve: - Ugyan már, a filmben a csajoknak szemmel láthatólag nem volt ellene kifogásuk... Én, tájékozottan: - Ez csak mozi. Anya azt mondja, hogy úgy tesznek, mintha élveznék, de valójában csak a pénzért csinálják.

Jeanne, racionálisan: - Huh, én még mindig inkább a Csillag születikkel szeretnék pénzt keresni... És amikor az első fellációs jelenethez értünk: Léa, undorodva: - Áááá, milyen undi! Én, óvatosan: - De ki az, aki tényleg ezt csinálja? Jeanne, megpróbálva leplezni undorát: - Hogy ti milyen dedósok vagytok! Audrey, döbbenettől elnémulva: — ...Búúúúúúúúááááá... Én, vidáman: - Nem árt, ha gyakorlunk egy banánon, hogy ne égjünk le a nagy napon... Ahogy a gumi felrakásával sem. Harminc perc múlva kikapcsoltuk a filmet: eleget láttunk. Sokat röhögtünk rajta, de fel is kavart bennünket, és a fejünk egy sor új kérdéssel lett tele. Én azon töprengtem, hogy vajon csak ekkora keblekkel és teljes szőrtelenítéssel tetszhetem egy fiúnak? És mindezt végig kell majd csinálnom, hogy ne tűnjek maradinak? Tisztában voltam vele, hogy amit láttam, azt nem kellene a szexualitás igazi mintájának tekinteni, de mégis... Ha minden fiú ezt nézi, akkor nyilván ezt várják el a lányoktól, nem? Aztán az jutott eszembe, hogy a pornószínészek kivételével egyetlen fiú sem tudná ezeket a mutatványokat megcsinálni... Másnap, amikor hazamentem, tele volt a fejem nagy tervekkel és a viharos orgazmusok lármájával. Amikor együtt voltunk a lányokkal, jókat kacagtunk a látottakon, de azt hiszem, otthon, egyedül, ahogy újra lepörgettük a fejünkben a képeket, eléggé lehangolódtunk... A végén már azon morfondíroztam, nem lenne-e jobb apácának állni, vagy legalábbis várni az esküvőig.

Én, aki pedig addig olyan türelmetlenül vártam, hogy végre gimis legyek, hogy egy helyes felsőbb éves karjaiban megismerhessem a szexualitást, már nem is tudtam, mit gondoljak. Mert ha egy fickó engem úgy döntene hanyatt, ahogy ezeket a lányokat... akkor én betörném a képét! E felkavaró DVD hatására úgy döntöttem, betelefonálok a Rock Rádióba, amit minden este hallgattam, különösen Mát’ és Pat’ a tizenévesek két kedvenc műsorvezetőjének a Peace, Love & Sex című, de mindenki által csak PLS-ként emlegetett műsorát.

...betelefonáltam egy kereskedelmi rádióba A TERVEMBE LÉÁT IS BEAVATTAM, aki jelen kívánt lenni az eseményen. Hiába csúfolódott, azért ő is profitálni akart Mát’ és Pat’ tanácsaiból, sőt még azzal is megbízott, mit kérdezzek meg helyette... Elhívtam hozzánk aludni, s mihelyt a szüleim nyugovóra tértek, belopakodtunk a nappaliba, kicsempésztük a telefont, és felkuporodtunk az ágyamra. Lázasan tárcsáztam a központi számot, míg Léa a takarók mögé bújva vihogott. Mégis, mit fogsz kérdezni tőlük? Egy pénisz átlagméretét, hogy biztosak lehessünk benne, hogy amiket láttunk, azok átlag felettiek voltak? Hahaha! Az igaz, hogy magam sem tudtam pontosan, miről is fogok beszélni, mindenesetre az már önmagában klassz, hogy benne leszek a Rock Rádióban, szóval majdcsak kitalálok valamit. Hosszú percekig tartó várakozás után végre felvette valaki a telefont.

- Rock Rádió, PLS, hallgatom. - Halló! Öööö, jó estét, öööö... Ez a Peace, Love & Sex című műsor? - Nem, ez a Paráznák, Leszbikusok és Szado-mazók félórája. Nem jutott eszembe nevetni a tréfán, s ez hallhatólag felbosszantotta a hangot. - Na, jó, igyekezzünk, sokan várnak a vonalra. Hogy hívnak, hány éves vagy, mi a problémád, leszámítva azt, hogy nincs humorérzéked? - Öööö... Stéphanie-nak hívnak... tizennégy éves vagyok... És... hogy is mondjam... láttam egy filmet... egy pornófilmet... és... szóval... én... - Oké, felírtam: Stéphanie, 14 éves, látott egy pornófilmet, és lesokkolta. Oké, ne tedd le, öt perc múlva adásba kerülsz. Ne erősítsd fel a rádiódat, különben be fog gerjedni, próbálj meg világosan fogalmazni, és ne felejts el nevetni a vicceken, hogy ne hűtsd le a hallgatók kedélyét! A hang bekapcsolt valami várakoztató rockzenét, én meg ránéztem Leára, aki kihangosítva végighallgatta a beszélgetést, és egyfolytában kuncogott. Az én kedélyem máris le volt hűtve. - A francba... Állatira undokok, nem? Hahaha! Paráznák, Leszbikusok és Szado-mazók félórája! Hahaha! Blazírt pillantást mértem rá. - Esetleg az adásban beszélhetnél helyettem, ha már úgyis tökéletesen rá vagy hangolódva a Rock Rádió humorára... - Nem, dehogy, beszélj csak te...

Már éppen azon kezdtem morfondírozni, hogy leteszem a kagylót, amikor hallottam, hogy Mát’ és Pat’ bekonferál: Pat’, viccelődve: - És most halljuk a tizennégy éves Stéphanie-t, aki véletlenül egy pornófilmre akadt, és még azóta sem tért magához! Mát, felnőttesen: - Azért a tizennégy év nem éppen a megfelelő kor az ilyesmihez, ugyebár... Pat’, otrombán: - Hohó, az attól függ, vannak ám korán érő kis csajszik! Haha! Mát’, hogy továbblépjen: - Oké, beszéljük ezt meg az érintettel! Halló, Stéphanie, itt vagy? Én, a társalgás színvonalától elszörnyedve: - Öööö... Igen, igen. Jó estét... Mát’, profin: - Akkor mesélj el nekünk mindent! Pat’, még otrombábban: - Igen, mondd el, melyik filmet láttad! Lehet, hogy ismerem, és akkor el tudom magyarázni neked a forgatókönyv finomságait, hahaha! Én, korántsem viccesen: - Valójában nem is véletlenül akadtam rá, barátnőkkel voltam, és... Pat’ félbeszakít, hogy elsüssön egy olcsó viccet: - Aha, mondtam én: korán érnek ezek... Én, rendíthetetlenül: - ...és nem sokkolt le, csak... óhatatlanul egy csomó kérdést vet fel... a még... tapasztalatlan lányoknál. Mát’, profin: - Először is, Stéphanie, az, amit láttál, nem kiskorúaknak való, szóval teljesen természetes, ha bizonyos képeken kiakadtál. Ha még sosem láttál egy meztelen testet, aztán hirtelen egy ilyen filmet látsz, az bizony mellbevágó! Másodszor, még ha szeretek is pornófilmet nézni, mihelyt a

barátnőmmel vagyok, tudom, hogy ez most egy valóságos szerelmi kapcsolat, nem pedig film. Pat’ nyílt tahósággal: - Hohó, barátocskám! Még a végén beadja itt nekünk, hogy ő „clean”, meg minden. Ne mondd nekem, hogy visszautasítanál egy kis etyepetyét egy ilyen színésznőcskével... Én, megpróbálva tudomást sem venni erről a tökfejről: Csakhogy... Ha minden korombeli srác ezt nézi, akkor később tőlünk is ezt várják majd el. És... Szóval, a barátnőinkkel mi nem értünk az ilyesmihez, és vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy ez... Szóval, hogy ilyet nem csinálnának, na... Mát’, megnyugtatóan: - Stéphanie, először is várd ki, hogy legyen egy barátod! Meglátod, egyetlen fiú sem fogja azt várni tőled, hogy pornósztárt alakíts. A pornófilmek a pasik fantáziavilágához tartoznak ugyan, de különbséget tudnak tenni a fantázia és a valóság között. Egyébként, biztosítalak, egy csomó pasas baromira kényelmetlenül érezné magát egy olyan lánnyal, aki egy pornófilmjelenetet akarna neki előadni... Pat’ a szokásos finom modorában: - No, én ugyan nem! Haha! Nagyon gáz az a fickó, aki lehűt egy vállalkozó szellemű csajt! Mát’: - Egy lány attól még lehet vállalkozó szellemű, hogy nem képzeli magát pornósztárnak... Míg a két cimbora erről a kérdésről diskurált, Léa kuncogását visszafojtva böködött. - Kérdezz a méretről! Hogy válaszoljak neki, a tenyeremmel eltakartam a kagylót.

- Te komolyan nem vagy komplett! Már az is épp elég nehéz, hogy ezzel a 12 éves értelmi szintű fazonnal beszéljen az ember, aki minden egyes mondatra valami ócska poént lő, de ha akarod, te megkérdezheted... Feltehetőleg rosszul takartam le a kagylót, mert a vonal túlsó végén hirtelen nagy csend támadt. Aztán Mát’-ból kitört a nevetés, én pedig meg sem mertem mukkanni. Léa az oldalát fogta, már potyogtak a könnyei, úgy nevetett. Pat’ végre reagált: - Nos, a megriadt kis tudatlanok kérdésével végeztünk. Majd telefonálj újra, amikor szert tettél némi tapasztalatra, addig meg menj vissza babázni! Szia! Alaposan megsértettem... Vérvörös arccal tettem le a kagylót, egyrészt kissé szégyelltem magam, hogy meghallott, ugyanakkor iszonyúan örültem is neki, hogy több ezer hallgató is fültanúja lehetett a Léának szánt zárójeles kis megjegyzésemnek. Túl sok választ nem kaptunk ugyan a kérdéseinkre (amiket amúgy is nehezünkre esett megfogalmazni), de azt azért megfogadtam, hogy megjegyzem, amit Mát’ a szerelemről, a valóságról és a fantáziákról mondott, még akkor is, ha eléggé olyan duma volt, hogy „Nyugodj meg, a szerelem és a belső értékek számítanak” (aha, persze...), szóval elhatároztam, hogy ehhez tartom magam addig, amíg én magam fel nem fedezem a dolgokat.

...belőlem is rajongó lett HÁLA ISTENNEK, VÉGRE EGY ISMERŐS ARCBA BOTLOTTAM! Nem mondom, hogy leginkább vele vágytam találkozni, de a jelen körülmények között, még ha öreganyámmal találkoztam volna is, őt is boldogan körbeugráltam volna. Ahogy unalmamban a Saint-Martin csatorna partján kószáltam, egyszer csak utánam szólt egy női hang, amely nem tűnt sem teljesen ismeretlennek, sem túl ismerősnek. Amikor megfordultam, Emilie-vel találtam szemben magam, Jules legjobb barátnőjével, legalábbis akkor az volt, amikor még együtt jártunk. Kölcsönösen kedveltük egymást, még ha egy icipici rivalizálás mindig volt is közöttünk. De semmi komoly. Akkoriban ő Lionellel járt, és nagyon szerelmes volt belé, tehát féltékenykedésre nem volt okom - ilyen egyszerű az egész. Amúgy a Jules-lel való kapcsolatom kezdetén mindig kényelmetlenül éreztem magam, valahányszor a barátaival találkoztam: az volt a benyomásom, hogy én vagyok a társaságban a kis zöldfülű, senki nem vesz igazán komolyan.

Egyedül Emilie mutatott irántam spontán érdeklődést, és azonnal megtaláltuk a közös hangot. Úgy tűnt, Jules barátnőjeként egy olyan csaj után következtem a sorban, aki valóságos fúria volt, és akit Emilie ki nem állhatott. Ez jelentősen megkönnyítette a dolgomat, én voltam a cool csaj. Amikor megláttam, nem is tudtam, hogy reagáljak: „Emilie! Ez fantasztikus!” vagy „A csodába! Emilie!” Fülig érő szájjal lépett oda hozzám. - Juliiiiie! De jó, hogy újra látlak, már irtó régen nem találkoztunk! Végső soron én is örültem, hogy látom. - Igaz, már legalább... egy éve is megvan. Hogy vagy? - Szuperül! És te, veled mi van? Most érettségiztél, nem? - Igen, túlestem rajta. Sikerült. Nem valami fényesen, de sikerült. - És hogyan tovább? - Filozófia szakra megyek. Ne kérdezd, miért, fogalmam sincs! Elnevettük magunkat, és miután húsz percig trécseltünk a csatorna partján, egy kávézó terasza felé vettük az irányt. Beletelt egy kis időbe, míg meg mertem tőle kérdezni, mi újság Jules-lel. - Jól van. Egyébként ma este koncertre megyünk az egyik kávéházba. Gyere el velünk! - Ööö... Nem is tudom... Jules talán nem lenne túlságosan feldobva tőle. Tudod, hogyan váltunk el...

- Julie, annak már több mint egy éve! Meg aztán, néha beszélgetünk rólad, és Jules nagyon gyengéd emlékeket őriz a kapcsolatotokról. - Vagy úgy... - Na, gyere már el! Te magad mondtad, ha túléled a kánikulát, az unalom fog megölni. Ráadásul csúcs ez a banda! Imádni fogod! Hagytam magam rábeszélni, és hazamentem, hogy elkészüljek. Este szorongva vártam Emilie-t és Jules-t a kávéház bejáratánál. Emilie egyedül érkezett. - Jules késik egy kicsit, majd benn csatlakozik hozzánk. Gyere, mindjárt kezdődik. Benyomakodtunk, és lecövekeltünk a kis pódium előtt. Amikor a zenészek kijöttek, kikerekedett a szemem: tizenöt éves korom bálványa állt előttem! Általánosban minden lány rajong valakiért: egy színészért, énekesért, olykor egy sportolóért, tökmindegy. Nem tudom, mi az oka, de így van. A szobájuk falát teleragasztgatják poszterekkel, koncertplakátokkal, interjúkkal, aztán a határidőnaplójuk következik. Jómagam senkiért nem rajongtam, és különösen nem azokért a kis bájgúnárokért, akikért az osztályban minden lány odavolt. Büszke is voltam magamra: az én szememben rajongónak lenni azt jelentette, hogy valaki egy gyermeteg álomvilágban él, és magát valami alsóbbrendű személynek látja egy agyonbálványozott, banális pasival szemben. Amikor a tévében vagy a magazinokban egy-egy

újabb szépfiút kezdtek sztárolni, örült a lelkem, hogy én nem esem bele az őrjöngő pomponlány ostoba kelepcéjébe. Úgy múlt el tehát a felső tagozatos korszakom, hogy egyetlen sztárfotót sem ragasztottam a határidőnaplómba, és nem rágtam a szüleim fülét, hogy kísérjenek el egy fékeveszett rajongóktól nyüzsgő koncertre. A gimiben viszont már a tanév elejétől elkezdtem koncertekre járni Lolával. Anya hagyta, hogy egyedül menjek, mert úgy gondolta, a gimnázium pontosan az az időszak, amikor az embernek el kell kezdenie önállóan irányítani az életét. Egyik este egy énekesnő koncertjére zarándokoltunk el, akit mindketten nagyon szerettünk. Már alig vártuk, hogy színpadra lépjen, de előbb még el kellett viselni az előzenekart; amikor megérkeztek, az összes lány az énekesre szegezte a szemét. Szó, ami szó, helyes fiú volt. Az együttes játszani kezdett, és frenetikus sikerük volt. Táncolni és forogni kezdtünk a színpad előtt, aztán minden zenész szólózott egyet a saját hangszerén: a gitáros fergeteges csípőmozgással tépte a húrokat, a billentyűs minden egyes hang leütésekor úgy pattogott, mintha rugóra járna, a bőgős mindig lehajtotta a fejét és felhúzta a vállát, valahányszor megpendített egy húrt. Amikor a dobosra került a sor, figyelmesen szemügyre vettem. A dobosokat rendszerint nem is látja az ember: gyakran a színpad legmélyén kapnak helyet, elbújnak a cintányérok mögött, épp csak a hadonászó karjuk látszik. Rákezdett a szólójára: ahogy játszott, meg-megvonaglott az arca, grimaszolt, kinyújtotta a nyelvét, néha felkiáltott - varázslatos volt. Az egész terem üvöltött és dobogott, és én nem tudtam többé levenni róla

a szemem. A szólója végén, amely a leghosszabb és vitathatatlanul a legszédületesebb és legsikeresebb volt az összes között, a közönség úgy tombolt, mint még soha, aztán újrakezdődött a zene. Az énekes, aki a színpad szélére húzódott, hogy negyedórára átengedje a dicsőséget a zenészeknek, ismét előbukkant, és a lányok megint csak elaléltak tőle. Én viszont képtelen voltam elfordítani a tekintetemet a dobosról; a lábam elzsibbadt, a szívem hevesen vert: szerelmes lettem. Mielőtt az együttes levonult volna a színpadról, az énekes bemutatta a zenészeit: a dobnál „Vincent”. Amikor eltűntek, én is majdnem kimentem a teremből, teljesen megfeledkeztem az énekesnőről, aki miatt jöttünk. A koncert után otthon rávetettem magam a netre, hogy megpróbáljak valamit megtudni a dobosomról: Milyen Vincent? Órákon át keresgéltem mindenféle honlapokon és blogokban, hogy fényképekre, információkra, esetleg jövőbeni koncertdátumokra bukkanjak. Mivel a zenekar még nem volt túl ismert, nehezen akadtam pontos információkra. Ahogy jobban megnéztem a fényképét, az egyetlent, amit találtam róla, megállapítottam, hogy nem igazán mondható helyesnek. De mit számít a külső! Lefeküdtem, és újra és újra magam elé vetítettem az én dobosom képét, míg végül elaludtam, és vele álmodtam. Egész héten csak és kizárólag ő járt az eszemben. Egy tucat honlapot végigböngészve végül megtaláltam, hol fognak következő szombaton fellépni, és magammal hurcoltam Lolát. Amint megjelentek a színpadon, elüvöltöttem magam: „Vincent, szeretleeeeek!” Oké, ez csak a hecc kedvéért volt, de tényleg

megtettem... Ő persze nem hallotta meg. Közvetlenül a színpad előtt cövekeltem le, hogy lásson, és addig, addig, addig bámultam, amíg végül észre nem vett. Két másodpercig megakadt rajtam a tekintete, aztán már másfelé nézett. A koncertről kijövet teljesen fel voltam bolydulva. - Rám nézett! Biztos vagyok benne! Te is láttad, nem? - Igen, igaz, mintha tényleg rád nézett volna, de... - Igeeeen! Tudtam! Jól láttam! Ekkor Lola remek ötlettel állt elő. - Őszintén, Julie, ha ennyire odavagy érte, meg kellene nézned a telefonkönyvet. Annyira még nem ismert a srác, könnyen meglehet, hogy benne van a telefonszáma és a címe... Ötször helyből felugrottam, és azt üvöltöttem: - Gondolod? Gondolod? Ó, igen, ez tényleg lehetséges! A mindenit... Biztosan igazad van! Hazarohantam, és ismét rávetettem magam a számítógépre. Már nem csak a keresztnevét tudtam, hanem a vezetéknevét is, azt ugyanis az előző nyomozás során kiderítettem. A lakóhelyhez találomra begépeltem, hogy „Párizs”, és lám, a szezám kitárult. A szemem előtt ott volt a címe, a telefonszáma kíséretében. Nem tértem magamhoz. Többször újrakezdtem, végigpróbálva valamennyi Párizshoz közeli megyét, hogy nem jelenik-e meg egy másik városban is, de nem: az én dobosom minden kétséget kizáróan Párizsban lakott, és én azt is tudtam, hol, s akár fel is hívhattam! Előkaptam egy lapot, és lázasan feljegyeztem a címét és a telefonszámát, hogy aztán azt kérdezzem magamtól: „És most?” Hát igen, hiába játszottam eddig Sherlock Holmest kicsiben, ha ezzel a kinccsel nem tudok

mihez kezdeni. Hívjam fel? De mit mondjak neki? „Szia, Vincent, én vagyok a te első számú rajongód, elolvadok, ha meglátlak a színpadon, annyira fantasztikus, annyira tehetséges és annyira szexi vagy.” Gáz lenne... Egész éjszaka ezen rágódtam. A következő feladatot kell megoldanom: adva van egy A dobos és egy B Julie; meg kell találni a legrövidebb utat, ami összeköti az A pontot a B-vel. Bonyolult feladvány... Az lett volna az ideális, ha úgy mutatkozhatom be neki, egy véletlen találkozást szimulálva, hogy nem derül ki, rajongója vagyok, de nem tudtam, hogyan érhetném ezt el. Minél többet gondoltam rá, annál inkább azt mondtam magamnak, hogy semmi értelme kerülgetni, mint macska a forró kását. A fejemben kezdett kirajzolódni a megoldás. Megvolt a pontos lakcíme, akkor meg miért ne várhatnám meg a házuk előtt? Nem tudom már, hogyan sikerült meggyőzni magam arról, hogy ez egy jó ötlet, mindenesetre elhatároztam, hogy a következő koncert után meg is valósítom. Amikor a zenészek lementek a színpadról, én bicajra pattantam, és egyenesen a házukhoz tekertem. Tudtam, hogy valószínűleg egy ideig várakoznom kell, mivel közismert tény, hogy koncert után a zenészek még elmennek inni egyet, és későn érnek haza. Megkérdeztem Lolát, alhatnék-e nála, mert nem igazán volt kedvem éjnek évadján hazamenni. Abban egyeztünk meg, hogy egész éjszaka bekapcsolva hagyja a telefonját, hogy bármikor hívhassam. Amikor megérkeztem a dobosom háza elé, néhány méterrel odébb leálltam, és elkezdtem szobrozni. Az utca meglehetősen kihalt volt és sötét, így bíztam benne, hogy nem fog sokáig késlekedni. Hogy kicsit

felmelegedjem, szökdécseltem, meg a kezeimet dörzsöltem és fújkáltam. Úgy öt perce állhattam ott, amikor egy velem körülbelül egykorú lány bukkant fel az utcában; egymásra néztünk, nem messze tőlem ő is megállt, és nem mozdult többet. Aztán egy másik is jött. Aztán még egy. Húsz perc leforgása alatt már öten-hatan ácsorogtunk gimis lányok a szűk utcácskában. Ketten, úgy tűnt, ismerik egymást, ők beszélgetni kezdtek. Mások inkább félrehúzódtak, vagy igyekeztek minél közelebb kerülni a ház kapujához. Olyanok is akadtak, akik a zenekarról készült fotókat szorongattak, nyilván abban a reményben, hogy majd dedikáltathatják őket. Szemmel láthatólag nem én voltam az egyetlen, akinek eszébe jutott a telefonkönyv, és nem is én rajongtam egyedül egy dobosért, holott azt gondoltam, a fanoknak csak az előtérben álló sztárokra - énekesekre, mozicsillagokra stb. - van szemük. Úgy éreztem magam, mint birka a nyájban, láthatatlannak és külön személyiségként nem azonosíthatónak. Ez betette a kaput. Akár indulhattam is haza. Odamentem a bicajomhoz, amit kicsivel távolabb kötöttem ki. Miközben a két zárral vacakoltam, egyszer csak kollektív susmorgást hallottam, és valami mozgást is érzékeltem; ő közeledett. És belekarolva egy lány. Alighanem leesik majd az álla, ha meglátja ezt a rengeteg csajt a háza tövében. Két percre megálltam, hogy lássam, mi történik. A dobos ment tovább a ház felé, mintha mi sem történt volna, de a karjába csimpaszkodó lány csodálkozva azt kérdezte: - Ez meg mi? A srác felvonta a szemöldökét, és unott grimaszt vágott.

- A rajongóim. Voltam olyan hülye, és nem titkosíttattam a címemet, de most már kezd irritálóvá válni, minden koncert után ez megy, hamarosan el is költözöm. A lány kuncogott. - Eeegen, és vigyázz, nehogy ezzel a sok kiscsajjal a végén még sittre vágjanak kiskorú megrontása miatt! Keresztülvágtak a lányok hadán, akik szólongatták: „Vincent! Vincent! Vincent!” De se egy pillantás, se egy autogram, se egy mosoly; bevonult a házba, és a mikrotömeg egy szempillantás alatt feloszlott. Felszálltam a biciklimre, és még csak fel sem hívtam Lolát, egyenesen hazamentem. Már az is sokként hatott rám, hogy én vagyok az x-edik találkozásban reménykedő rajongó, aztán az is, hogy egy lány kíséretében jött (még akkor is, ha erre lehetett számítani), de hogy sokkal inkább bosszantotta a rajongók rohama, mintsem hízelgett neki, na, ez végképp elvette a kedvemet, hogy kapcsolatba kerüljek vele. A szenvedélyem, amilyen gyorsan feltámadt, olyan gyorsan ki is hunyt. Meg aztán néhány héttel később egy bulin találkoztam Jules-lel, és a zenekarnak még a létezéséről is megfeledkeztem.

...magassarkút vettem fel MÁR egy hete flörtölök... a dobosommal! Iiiiiiigen! U! Ki hitte volna? A koncertre Jules végül is nem ért oda: más programja adódott, így aztán, ahogy véget ért a műsor, Emilievel beültünk egy italra a terem bárjába. Nagyban dumáltunk, én épp az imént látott dobossal való visszás kalandomat meséltem, amikor a zenészek is bejutottak. Emilie a dobosra nézett, aztán rám kacsintott. Én a kezem mögé rejtettem somolygásomat. A pillantásunk találkozott, és ezúttal nem fordította el a tekintetét. Sőt: nyíltan bámult, és rám mosolygott. Éreztem, hogy elpirulok, ezért elfordítottam a fejem, s mire visszafordultam, már ott állt mellettem. Emilie úgy döntött, csatlakozik Jules-höz, aki valami buliba ment, én meg ott maradtam, és hagytam, hogy tizenöt éves korom szívszerelme fűzgélje a fejem. Az éjszaka közepén köszöntünk el egymástól, elkérte a telefonszámomat... és felhívott. Újra találkoztunk, és tessék: flörtölök vele. Milyen szép bosszú...

Egyelőre jól működik a dolog: sok időt töltök nála, ő dobol nekem, én meg úgy teszek, mintha filozófiai könyveket olvasnék, hogy elkápráztassam; zenét hallgatunk az ágyán heverészve, és ő a zenekaráról mesél, meg a dicsőségről szövögetett álmairól. Gyakran eszembe jut az az időszak, amikor megszállottan loholtam utána, és arra gondolok, nem teljesen józan és nem teljesen tisztességes dolog részemről, hogy nem beszélek neki erről; de óhatatlanul is attól tartok, ha megtudja, hogy egyike vagyok azoknak a lányoknak, akik hajdan a háza előtt táboroztak, pszichopatának fog tartani, tehát lakat a számon, ahogy a nagyanyám mondaná. Jó így, kellemesen telik kettesben az idő, nem áll szándékomban álmában megfojtani, vagy suttyomban teherbe ejtetni magam, hogy eltéphetetlen szállal kössem magamhoz. Annyi az egész, hogy van egy barátom augusztusra, és tudom, hogy két hét múlva kéthónapos turnéra indul, szóval pontosan annyi ideig van itt, amennyit ki kell töltenem addig, amíg Lola hazaér a nyaralásból, nekem pedig beindulnak a rendszeres napi tevékenységek. Vincent-nel tulajdonképpen olyan, mintha egy határozott időre - két hétre szóló szerződést írtunk volna alá. Addig is, amíg lejár, kiszórakozom magam. Zenésszel járni minden este garantált lumpolást jelent: egy hét alatt mindenhová meghívtak, egyetlen italomat nem én fizettem, zöldhajnalban feküdtem le, és a délután kellős közepén ébredtem fel - még abban is elfelejtettem reménykedni, hogy Gábriel felhív. Furcsa: pedig azt gondoltam, tényleg volt köztünk valami. Ezek szerint most nekem is sikerült beleesnem a tengerparti szépfiú csapdájába. Azt hittem, ha az ember elmúlik

tizenhat, ilyesmi már nem fordul elő vele, de itt a bizonyíték, hogy mégis. Tegnap napközben felhívott Vincent, hogy menjek el vele egy gálaestre, amit az utcai zenészek javára rendeznek, ha jól emlékszem... Nem nagyon törekedtem rá, hogy megértsem, miről is van szó, egyszerűen csak igent mondtam. Mielőtt letette volna a kagylót, még megegyezte: Egyébként ez amolyan puccos estély, öltözz fel elegánsan, és vegyél magassarkút! - Magassarkút? Egy Repetto balerinacipőben nem lehetek elegáns? - Dehogynem. A magassarkúval nekem fogsz örömet szerezni. Na, jó. Van nekem egyáltalán magassarkúm? Feltúrtam a beépített szekrényt, hogy rábukkanjak arra a cipőre, amit soha meg sem vettem - és végül megtaláltam. Wow... Szinte teljesen megfeledkeztem róla, holott heteken át erről a cipőről fantáziáltam a suliba vezető úton: ott trónolt egy nagy luxusbutik kirakatában, fenségesen, kecsesen, végzetszerűen. Valahányszor csak elmentem előtte, az volt az érzésem, rám kacsint. Vágyakozva nézegettem, ugyanakkor egy pillanatig nem tudtam magam valóban elképzelni egy ilyen cipőben. Legfeljebb anya vehetné fel, mivel vitathatatlanul felnőtt nőknek való cipő. Hát aztán... De nem. Túlontúl sikkes volt, túl szexi a szédítő tűsarkával, a lábfejen keresztülívelő, finom, fekete bőrpántokkal, melyek függőlegesen egy bokapánthoz kapcsolódtak. Ez a pánt két bőrszíjból állt, egyik közvetlenül a boka fölött futott körbe, a másik néhány centiméterrel

magasabban, és a kettőt egymástól egyenlő távolságra elhelyezkedő függőleges bőrcsíkok kötötték össze. Az eredmény: irtó szexi látvány, ahogy a bőrcsíkok között kivillant a saját bőrünk. Valójában senki emberlánya nem tud ilyen cipőben járni, legfeljebb egy topmodell vagy egy filmcsillag a cannes-i vörös szőnyegen. De én akkor is birtokolni akartam, még ha csak az ágyam mellé állítva csodálom is. Lola nógatásának engedve két hét múlva rászántam magam, hogy bemenjek a butikba, és felpróbáljam. Épp csak, hogy felpróbáljam. Az elárusítónő undorral mérte végig a tornacipőmet, mielőtt kicsomagolta volna a tűsarkút, akár valami törékeny és drága kincset. Amint felvettem, tudtam, hogy nem fogom itt hagyni; eszméletlen ára ellenére, annak ellenére, hogy szédültem a tizenkét centis sarkakon, annak ellenére, hogy egyetlen olyan ruhám sem volt, ami elég elegáns lett volna hozzá, és legfőképpen annak ellenére, hogy háromszor is majdnem elhasaltam a proccos boltban, ahogy megpróbáltam járni benne. Ahogy hazaértem, azonnal felvettem, és órákon át nézegettem magam a tükörben. Amikor anya hazajött a munkából, végtelenül büszkén mutattam meg neki az új szerzeményemet. Felsikkantott: - Te jó ég! Egy vagyont adtál ki erre!!! - Ööö... Valójában te adtál ki rá egy vagyont. Ez a szülinapi ajándékom... - De hát a szülinapod csak három hét múlva lesz! Könyörgőre fogtam a dolgot.

- Igen, de addigra lehet, hogy már nem lesz az én méretemben! Szerinted nem gyönyörű? Éreztem, hogy anya is el van bűvölve tőle, csak leplezi. - De... dehogynem. Csodaszép... És nagyon jól áll. Aztán még elérzékenyülten hozzátette: - Szép vagy, lányom. A cipőt tehát megszereztem. Türelmetlenül vártam az alkalmat, hogy felavathassam. Néhány nappal később Jules elhatározta, hogy elvisz étterembe. Este kilencre beszéltünk meg találkozót egy elegánsabb vendéglő elé, amit a szüleim melegen ajánlottak. Indulás előtt még egyszer megszemléltem magam a tükörben: príma! Csakhogy az utcára érve igen gyorsan komplikációk léptek fel: inkább dülöngéltem, mintsem jártam, és két-három sarokkal később a lábam kezdett komolyan segítségért kiáltozni. Minden egyes lépés fájdalmas erőfeszítésembe került, a lábam teljesen merevvé vált a cipőben, képtelen voltam behajlítani, csak megemeltem és laposan letettem. És a hátam is megfájdult. Körülnéztem, hol találok egy menedéket kínáló padot. Néhány méterrel odébb, egy park melletti terecskén rá is leltem a boldogságomra. Annak ellenére, hogy kezdett sötétedni, hogy hűvös volt, és hogy tudtam, el fogok késni, eldöcögtem a padig, és lerogytam rá. Sehol senki. Levettem a cipőmet, magam mellé tettem, és fájdalmas grimaszok kíséretében elkezdtem masszírozni a lábam. Egyszer csak két magas, fiatal fickó érkezett, néhány méterre tőlem megálltak, és néhányszor végigmértek. Aztán nekem hátat

fordítva halkan beszélgetni kezdtek. Nemsokára két másik tagbaszakadt fazon csatlakozott hozzájuk. Egyre jobban besötétedett, ideje volt továbbindulnom. Éppen a cipőmet készültem visszavenni, amikor hátulról egy kéz megmarkolta a hajamat. - Passzold ide a bukszádat! Az ereimben megfagyott a vér, sóbálvánnyá meredve ültem a padomon. A férfi megismételte: - Ide a bukszát! Azon nyomban kinyitottam a táskámat, és elővettem a szív formájú, flitteres kis pénztárcámat. Egy kar kinyúlt, és durván kikapta a kezemből sovány kis megtakarításomat. Minden ízemben reszkettem, azért fohászkodtam, hogy csak menjen már innen a pénzemmel együtt; ehelyett azonban megragadta a tarkómat. - Állj fel! Színtelen hangon hebegtem: - De mezítláb vagyok... Érezhetően nem erre a válaszra számított. - Csipkedd magad, mielőtt ideges leszek. Szerettem volna segítségért kiáltani, de a hang valahol a torkom mélyén elakadt. Csak amikor éreztem, hogy megragadja a csuklómat és felránt, akkor tört elő belőlem egy éles sikoltás, és hozzá azonnal záporozni kezdtek a könnyeim is. Négy fej fordult az irányomba. És ettől kezdve nagyon gyorsan történt minden. A négy fickó elkezdett futni felém, és a csuklómat markoló kéz hirtelen elengedett: ott maradtam megrettenve a

padon. A négy közül három üldözőbe vette a támadómat, míg a negyedik, egy nagydarab néger piros pulóverben, leült mellém. - Minden rendben, kisasszony? Még mindig sírtam, mint a záporeső. - Ellopta a pénztárcámat, és arra akart kényszeríteni, hogy menjek vele. - Ja, ja! Mindenütt kószálnak őrültek, bizony, kisasszony! Vigyázni kell ám! Szipogva becsatoltam a cipőmet. - Amúgy, hogy hívnak? - Julie. - Én meg Malik vagyok. Mivel még mindig képtelen voltam egyetlen mondatot is kinyögni, Malik szigorúan megismételte: - Ja, ja, Julie, nem szabad ám sötétedés után egyedül ücsörögni egy padon! Mindenféle perverz alakok vannak ám! Főleg, ha valaki olyan csinos, mint te. Ráadásul meztélláb nem is tudsz futni... Amúgy mi a nyavalyát csináltál meztélláb, he? És nevetett. Erre már egy kicsit én is elnevettem magam. - Fájt a lábam. - Na, ja, ahogy elnézem a skárpid sarkát, nem is csodálom. Ilyenben senki sem tud járni. Megint nevetett. Láttuk, hogy jön vissza a három haverja. Malik eléjük ment. Én is gyorsan felálltam, hogy mellette maradjak. Egy magas barna a kezében tartotta a pénztárcámat, és győzelmi zászlóként lengette. A két másik cimbora kiabálva és röhögve próbálta kikapni a kezéből.

- Na, elég, Djo! Ne játszd tovább a nagymenőt! Nem te szorítottad sarokba a perverzt! Ám ő kitért előlük. - Táguljatok innen, paprikajancsik! Némileg elképedve néztem a jelenetet, meglepett az eseményeknek ez a fordulata. Félénken megkérdeztem: - Elkaptátok? - Mi az hogy! Lecsaptuk azt a korcsot! - Úgy ám! Szinte csupasz volt a kabátja alatt a barma! - Négykézláb menekült! Hahaha! A fenn nevezett Djo felém nyújtotta a pénztárcát, és heherészve azt mondta: - Nesze! Ebből aztán nem nagyon van mit ellopni, le vagy égve, vagy mi? Nem is volt igaz, mert azért volt benne egy húszeurós. Könnyes szemmel köszönetet mondtam nekik. Erre még ők jöttek zavarba, a majmok! Ott is hagytak. Malik felajánlotta, hogy elkísér. - Hová mész? Elkísérlek, ha akarod. - A barátommal találkozom. Csalódott képet vágott. - Na, ja. Barátod van... Azt hittem, így már nem is akar elkísérni. De mégis. És mivel még mindig fájt a lábam, a hátán cipelt. Először nemet mondtam, de két méterrel később beleegyeztem. Látni kellett volna Jules képét, amikor meglátta, hogy több mint húsz perces késéssel befutok egy nagydarab Malik hátán utazva,

szétkenődött sminkkel és még mindig könnyben úszó szemmel. Az ujjammal felé bökve mutattam a megmentőmnek. - Ő az, ott. - Na, ja. Bocs, de kicsit nyomingernek tűnik ez a pasi. Amolyan karót nyelt úri fiú. Nem tudod, mit mulasztasz! Ezen én is nevettem egy kicsit. Jules elindult felénk, Malik letett a földre, és elmenőben még odavetette: - Szia, hercegnőm! Aztán vigyázz nekem magadra! Alig volt időm megköszönni. Ahogy Jules odaért hozzám, zokogva a karjába vetettem magam, és arcomat a nyakába fúrva, mindent elmeséltem neki. Természetesen nem mentünk étterembe. De a rendőrségre sem, ahogy azt Jules javasolta: egy másodpercre sem láttam a perverz képét, és elvileg a négy megmentőm már amúgy is elintézte az ügyet. Jules erősködni próbált: még jegyzőkönyvbe se vegyék? Még abba se. Nem akartam többet beszélni róla. Lehet, hogy kellett volna, de mindegy. Taxival elmentünk hozzá. Nekem még mindig fájt a lábam. A hét emeletet mezítláb másztam meg. Amikor levettem a cipőmet, a puszta látványtól még rosszabbul éreztem magam: a lábam mindenütt le volt nyúzva, teli volt vízhólyagokkal, szóval siralmas állapotban volt... Jules leszaladt a legközelebbi ügyeletes gyógyszertárba, aztán finoman megmasszírozta az én elgyötört lábikóimat, bekrémezve a vörös és duzzadt részeket. Egész este nem hoztuk többé elő a támadást. Egy szót sem akartam róla beszélni. Megpuszilgatta a lábamat, a karjába vett, és amikor érezte, hogy már jobban vagyok, bevágtunk egy doboz raviolit. Másnap Jules elugrott hozzánk, hogy hozzon egy pár tornacipőt, amiben

hazamehetek, de arra már nem gondolt, hogy egy farmert is bedobjon mellé, így aztán kis fekete koktélruhában és tornacsukában metróztam haza. Ezek után a tűsarkút betettem egy doboz mélyére, amit betettem a szobám mélyén lévő faliszekrény mélyére, és soha többé nem ültem le padra sötétedés után. És soha többé nem találkoztam Malikkal és a cimboráival. Ahogy másik perverzzel sem. Belebújtam a tűsarkúba, megnéztem magam a tükörben, majd szépen visszatettem a dobozába. Azután elmentem, és vettem magamnak egy pár nem drága, de csinos cipőt, 6 centis sarokkal. Az is kiválóan megfelel a célnak.

...VIP partin vettem részt BEVEZETÉS: Vincent zenész. TÁRGYALÁS: I: Vincent művész. II: A művészek, avagy az egocentrizmus tündöklése. III. Vincent, avagy a genya, öntelt zenész iskolapéldája. KONKLÚZIÓ: Vincent egy szemét disznó. Azt hiszem, készen állok három éven át értekezéseket körmölni a filozófia szakon. Hogy nekem milyen pocsék estém volt... Hiába tudjuk, hogy nem várunk semmit a pasitól, akivel vagyunk, valójában egy dolgot azért mindig elvárunk: egy minimális tiszteletet. Ezen a gálán tanúja voltam annak, hogyan alakul át az én vad és szexi dobosom párizsi társaságbeli ficsúrrá, és sündörgi körbe az összes zenei újságírót, a programszervezőket és a nála meg a banda többi menősködő tagjánál ismertebb művészeket... Amikor mindenkit körbejárt, akik esetleg segítségére lehetnek a dicsőségfelé vezető úton (ki mondta, hogy csak a nők

megvásárolhatók?), észrevett egy magas, hosszú combú, darázsderekú és csábos tekintetű énekesnőt. Zenéről beszélgettek - mondta ő. Egész éjjel. Na, persze... Én meg ott reprezentáltam egymagamban. Ráadásul nem is vagyok elég reprezentatív a reprezentáláshoz... Egy idő után valaki odajött hozzám, beszédbe akart elegyedni velem, megkérdezte, mivel foglalkozom, azt feleltem, semmivel, felhajtottam a harmadik pohár vodkámat, és elkotródtam. Egy nagy nullának éreztem magam, hiszen még csak egyetemistának sem mondhatom magam; és rondának a sok gyönyörű művészcsaj között; és megalázottnak, hogy ilyen hirtelen felbontották a határozott idejű szerződésemet. Nem kellene előzetes értesítést küldeni az effajta lépésekről? Valakit csak így, ukmukfukk ki lehet hajítani?... Amikor előtte direkt megvetetnek vele egy cipőt, hogy abban fantáziáljanak róla? Én meg azt képzeltem, hülyére fogom röhögni magam ezeken a pöffeszkedő, flancos népeken... Azt hittem, hogy a dobosommal együtt nevetünk majd rajtuk, mivel mi felette állunk ennek a - szó szoros értelmében vett - társasjátéknak. Ahogy azt annak idején Lolával tettük, amikor egy zártkörű és szuperproccos estélyen vettünk részt, ahová Isabelle - az anyukája jelmezkészítő barátnője és mellékesen Lola keresztmamája — segítségével jutottunk be. Isabelle több mint tíz éve dolgozott be a filmiparba: általában nagy játékfilmeknél működött közre, és valahányszor meghívott bennünket Lolával teázni magához, mindig elmesélte a

legutóbbi forgatást meg az összes sztárpletykát, mielőtt még megjelentek volna a Voiciben. Amikor először találkoztam vele, két hónapja ismertem Lolát: könyörögtünk neki, hadd kísérjük el egy forgatásra, de nem egyezett bele, elmagyarázta, hogy a forgatás egy külön világ, amelyben nincs helye a jelmezkészítő keresztlányának legfeljebb a rendezőének. Savanyú arcunk láttán megígérte, hogy egyszer viszont elmehetünk vele egy zártkörű filmbemutatóra. És mivel az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó, a rákövetkező évben Isabelle felhívta Lolát, hogy vegyünk részt hármasban annak a filmnek a vetítésén, amin hónapokkal korábban dolgozott. Természetesen ugráltunk örömünkben, és azonnal fel is szaladtunk hozzá, hogy meséljen el mindent a forgatásról, magyarázza el, ki kicsoda, ki mit csinált, ki kivel feküdt le stb. Elővett egy rakás fotót, ami a forgatáson készült, és részletesen beszámolt mindenről: a sminkes a vezető operatőrrel feküdt le, akinek egyébként a segédoperatőr volt a párja; a rendezőnek a főszereplőnővel volt viszonya, és a felesége akinek a fülébe jutott, hogy a rendezőasszisztens, aki ásványvizet vitt az öltözőbe, kínos helyzetben találta őket beadta a válópert. Ami Isát illeti, neki sikerült meghódítania a fővilágosítót, akivel már több filmben dolgozott együtt, de eddig nem tudott vele zöld ágra vergődni - most igen. Még vagy egy tucat más anekdotát is mesélt, s végül derűsen azzal zárta a beszámolót, hogy a forgatás az egy valóságos „kefenagyüzem”. Ahogy hallgattuk, arra gondoltunk, hogy a filmforgatás

önmagában sokkal érdekesebb, mint az elkészülő filmek háromnegyede. A nagy napon felmentünk Isához, hogy együtt induljunk el a bemutatóra, amit koktélparti követett a vetítőteremtől két lépésre lévő elegáns szállodában. Ahogy beléptünk a nappaliba, Isát pongyolában találtuk, egy rakás gyűrött papírzsebkendővel körülvéve, homlokán nedves mosdókesztyűvel. - Menjetek el nélkülem, lányok... Képtelen vagyok kimozdulni, szörnyen megfáztam, lázam is van; a meghívókat odaadom, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog nektek a film, meg aztán testközelből láthatjátok majd a szereplőket. A koktélparti így most kimarad, de legközelebb majd oda is elviszlek benneteket. Egymásra pillantottunk, és anélkül, hogy összebeszéltünk volna, tudtuk, hogy mi bizony meg fogunk próbálni bejutni a koktélpartira is, ami bizonyára jóval szórakoztatóbb lesz, mint a film. A mozi elé érve némi szorongással nyújtottuk a meghívóinkat: attól tartottunk, nem engednek be bennünket. A pasas azonban csak ránézett a kártyákra, neki ennyi elég volt; mivel ismertük a jelszót, nem izgatta, ki ez a két tizenhat éves lány, kísérő nélkül, akiknek a homlokára van írva, hogy semmi keresnivalójuk itt. És persze meg kell hagyni, alaposan kicsíptük magunkat: sikkes smink, kifogástalan elegancia, szóval cseppet sem lógtunk ki a társaságból. Ahogy számítottunk rá, a film inkább csak közepes volt, de mit érdekelt ez bennünket, mi a koktélpartira vártunk. A vetítésről kijövet az összes meghívott a mozi előcsarnokában tolongott: a filmről beszélgettek, nagy puszilkodás és

kézrázogatás közepette gratuláltak egymásnak. Az Isánál látott képekről egy csomó technikust felismertünk a stábból. Lolával mindenkire szélesen rámosolyogtunk, adtuk a nagyvilági hölgyet. Úgy döntöttünk, azt játsszuk, hogy mi is a társasági élet résztvevői vagyunk. Félóra csevegés után a vendégek szállingózni kezdtek a kijárat felé, hogy megcélozzák a fogadás helyszínét. Befurakodtunk a tömeg közepébe, és fontoskodó képpel, jó hangosan az imént látott filmről kezdtünk diskurálni; amikor elmentünk a recepciós előtt, fensőbbséges pillantást vetettünk rá, Lola pedig - kezében a vetítésre szól meghívót szorongatva - megemelte a hangját, és egy történetbe kezdett a forgatásról, ami azon frissiben pattant ki a képzeletéből. A recepciós néhány pillanatra ránk nézett, s hagyta, hogy besétáljunk. A terem hatalmas volt és rém elegáns, a végében pezsgőspoharakkal teli asztal állt, mellette a büféasztal, megrakva mindenféle látványos, de nehezen beazonosítható, apró finomsággal. Mindenki sikkesen megindult a pezsgő felé, és mi együtt sodródtunk az árral. Lecövekeltünk a büféasztal előtt, egyik kezünkben pezsgőspohár, a másikban miniszendvics, és vígan tömtük a fejünket, kaján pillantásokkal méregetve a körülöttünk lévőket. A technikusok technikáról beszélgettek, a rendező morózus tekintettel figyelte távolról a színésznőt, miközben fél füllel hallgatott egy társalgást a steadicam használatáról az akciójelenetekben; a producer hangosan nevetett, atyai mozdulattal paskolgatva a beszélgetőpartnerei vállát. Már messziről kiszúrtam egy húsz év

körüli srácot, aki gyakran pillantott felénk. Oldalba böktem Lolát, hogy felhívjam rá a figyelmét. - Nézd azt a pasit, ott, egyfolytában minket bámul. Lola a jelzett irányba fordította a fejét, és szélesen rámosolygott. Több sem kellett a fickónak, azon nyomban elindult felénk. Jérémynek hívták, huszonegy éves volt, és produkciós asszisztens gyakornok. Azon csodálkozott, hogyhogy soha nem látott bennünket a forgatáson. Lola botladozva, a harmadik pohár pezsgőjét félig a cipője orrára locsolva közelebb ment hozzá, és a fülébe súgta, de elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam: - A producer lányai vagyunk, nézd csak, azé a nagydarab pasasé ott, aki olyan hangosan röhög... Igen, az a pocakos, a korpás gallérú zakójával! (Ujjával bizonytalanul felé mutatott.) Csak azért jöttünk el, hogy örömet szerezzünk neki, mert tudod, nekünk otthon hetente legalább háromszor kell elszenvedni ilyen flancos-glancos partit. Romain Duris, Depardieu, Cécile de Francé legalább... pffffff... szóval rendszeresen ott van nálunk. Ezután egy teátrális, sőt burleszkbe illő széles mozdulattal a helyére igazított egy tincset, majd hozzátette: - Amúgy milyen produkciós asszisztensnek lenni? Nem túl kemény meló? A pasas elkápráztatva nézett Lolára, és azt mondta: - Nem, ki lehet bírni. Kötelező állomás, ha producer akarsz lenni... Sokat lehet belőle tanulni, de máskülönben... Úgy tűnt, egy pillanatra elgondolkodik, majd folytatta: - Szóval az a producer, ott, a ti apátok is?!... Hűha! Micsoda felfedezés! Nem is tudtam, hogy két ilyen csinos

húgom van! Meg hozzá az a rengeteg előkelő vendég otthon! Hogyhogy én olyankor sosem vagyok ott? Mit össze nem titkolózik az apám! Félrenyeltem a pezsgőmet, az orromon prüszköltem vissza. Lola lángvörös lett, és azt dünnyögte: „Upsz, ez nem jött be...” A fickó csúfondáros pillantást vetett ránk, és elvett még egy pohár pezsgőt. - Ne szégyelljétek magatokat, lányok, hogy potyáztok, mindenki ezért van itt. Csak arra figyeljetek, mit meséltek az embereknek... Egyébként hogy kerültök ide? Úgy értem, igazából. Nem igazán tudtuk, nem ártunk-e majd vele Isabelle-nek, hogy a kis magánszámunk után bevalljuk, neki köszönhetően vagyunk itt, de mivel fogalmunk sem volt, mit mondhatnánk, az igazat mondtuk. A velünk való beszélgetés egy darabig elszórakoztatta az ipsét, de aztán hirtelen faképnél hagyott bennünket: felvette a jól nevelt fiú ábrázatát, és elment beszélgetni a színészekkel; az apja ott állt mellette, és büszkén és meghatottan gyönyörködött ivadékában. Láttuk, hogy az összes rendezőasszisztens hátba veregeti a srácot, és azt bizonygatja az apjának, milyen remek munkát végzett a gyerek Lolával gúnyos tekintettel néztük a jelenetet. A büféasztalon már csak morzsahegyek és üres poharak maradtak. Vihorászva letelepedtünk az egyik sarokba. Amikor a hangulat kezdett visszaesni, beraktak egy pop-rock számot. Az emberek hegyezték a fülüket, de igazán senki sem mozdult. Ekkor mi Lolával felpattantunk a székünkről, és ugrálva meg magunkat rázva a terem közepére nyomultunk. Mi

ketten nyitottuk meg a táncot; minden tekintet felénk fordult. Ahogy egymás után jöttek a számok, a showműsorunk egyre fergetegesebbé vált, ugyanis kölcsönösen egyre jobban belelkesítettük, egyre jobban feltüzeltük egymást. Lola, nagy vidáman, Michael Jacksont utánozva háromszor megpördült a tengelye körül, és hogy szabadabban mozoghasson, levette a magas sarkú cipőjét. Mindenki őt nézte, én meg fetrengtem a nevetéstől. Néhányan bátortalanul beálltak táncolni, de egyelőre Lola vezette a táncot. Három-négy pasi is csatlakozott hozzá, köztük Jérémy. Ott forgolódtak körülötte. Lola és az ő baromfiudvara. Aztán lassan-lassan a ritmus, az alkohol és Lola frenetikus riszálása megtette a hatását, az emberek elkezdték előbb csak egyik lábukat, aztán mindkettőt billegetni. Végül szinte már mindenki ott nyüzsgött a táncparketten. Ahogy teltek az órák, úgy ürült ki egyre jobban a terem, de paradox módon a táncparkett egyre zsúfoltabbnak tetszett. A vendégek belejöttek a bulizásba. Nem tudom, hány óra lehetett, de jócskán benne jártunk az éjszakában. Mint ahogy azt sem tudom, mióta ropta már Lola fékeveszetten, de egyszer csak kiállt a körből, és elkapta a kezem. - Kijössz velem a mosdóba? Átmentünk egy sötét kis folyosón, és benyitottunk a „Ladies” feliratú ajtón. Pisilés közben is egyfolytában trécseltünk a válaszfalon keresztül, és vihorásztunk. Amikor kinyitottuk az ajtót, a mosdókagyló mellett ott állt a két főszerepet játszó színésznő, az egyik szőke, a másik barna, és épp az orrukat púderezték. Meg egy kicsit az ínyüket is. Szemmel láthatólag

cseppet sem zavarta őket a jelenlétünk. Ellenkezőleg, az egyikük Rittyentett, és megtapsolta Lolát. - Nocsak! Az est táncosnője! - Meg kell hagyni, tud hangulatot csinálni a kicsike! licitált rá a barátnője. A barna finoman megtörölte az orrlyukai szélét, közben vidáman locsogott tovább Lolának: - Ajajaj! Komisz dolog megöregedni. A te korodban még nem volt szükségem erre (az orrára mutatott), hogy hajnalig táncoljak! Újrarúzsozta a száját, és közben csak mondta, mondta: Tudod, a fiatalabbkori önmagamra emlékeztetsz. Bennem is ugyanennyi energia volt! Ugyanilyen pimasz, ugyanilyen gondtalan voltam, ugyanígy elutasítottam a konvenciókat! Azok voltak a szép idők! Lola udvariasan várta, hogy odamehessen a csaphoz kezet mosni. A színésznő, ahogy látta, hogy kissé zavartan ácsorog, és nem mozdul, félreértelmezte Lola viselkedését. - Jaj, bocsánat! Elnézést kérek! Még csak meg sem kínáltalak! Igaz, ti, mai fiatalok, már mind ismeritek ezt! És miközben megállás nélkül járt tovább a szája, kotorászni kezdett a táskájában. Lola rájött a félreértésre, és kuncogva rám nézett. Nekem viszont nem igazán tetszett a helyzet, ezért a ruhaujjánál fogva elkezdtem húzni. - Gyere, menjünk vissza táncolni! De Lola azzal a csillogással a szemében nézett rám, amit már nagyon is jól ismertem, a szája sarkában hamiskás mosoly bujkált.

- Menj csak! Majd én is megyek utánad. Még meg kell mosnom a kezem. Mindezt nevetve. Egy pillanatig haboztam, hogy otthagyjame, ám Lolát ismerve tudtam, hiábavaló fáradság lenne megpróbálni meggyőzni, hogy ő is jöjjön. Én a magam részéről viszont nem akartam részt venni ebben. Visszamentem hát táncolni. Néhány perccel később Lola is csatlakozott hozzám. Gyanakodva mustrálgattam. - Nos? - Mi nos? - Na, gyerünk, ki vele! Szippantottál belőle? Titokzatos arcot vágott. - Lehet, hogy igen... Lehet, hogy nem... Nem faggattam tovább. Lola ilyen. Hajnalig folytattuk a táncot. Megpróbáltam a viselkedésében valami csalhatatlan jelet felfedezni, de minthogy Lola alapjáraton is mindig pörög, honnan tudhatnám, hogy beporozta-e az orrát? Lola újra elkezdett mezítláb forogni a terem közepén. Reggel öt óra körül mindenkit megpusziltunk, zsebre vágtunk néhány névjegykártyát (bár addigra már nem túl sokan maradtak), és Lola elment megkeresni a cipőjét. Annak azonban nyoma veszett. A fáradtságtól és az alkoholtól már semmi nem tudott meghatni bennünket: halálra röhögtük magunkat. - Egye meg a fene a cipőmet! Én megyek haza! Odakinn Lola mezítláb szökdécselt a hideg betonon. Leintettünk egy taxit. A kocsiban még mindig úgy vihogtunk, mint két boszorkány. Újra megpróbálkoztam. - Szóval? Szippantottál belőle vagy nem?

Hunyorogva rám nézett, aztán az ablak felé fordította a fejét. Csökönyös szamár. Még ma is piszkálja a csőrömet ez a titok. Azt hiszem, sohasem fogom már megtudni, mi az igazság! Ráadásul, ahogy Lolát ismerem, lehet, hogy igen, de őszintén szólva, az is lehet, hogy nem. Nála sosem lehet tudni...

...be voltam tépve NA, tessék, minden visszatér a rendes kerékvágásba: Vincent elutazott turnézni, előtte megeresztett egy nyavalyás SMS-t, amelyben bocsánatot kért, és azt is írta, hogy amikor majd visszajön, szeretne velem találkozni (jó vicc); Lolának pár napon belül haza kell érnie, és az egyetem is hamarosan kinyitja a kapuit, kezdődik a beiratkozás. Éljen a sulikezdés! Nem gondoltam volna, hogy egyszer még ezt is várni fogom... Rendszeresen találkozom Emilie-vel: természetesen figyelemmel kísérte az összes epizódot a dobossal, minden egyes együtt töltött percről tudomása van. Szerettem volna Lolát is beavatni, de nem tudom, mennyire áll készen arra, hogy a kalandjaimról halljon, amikor ő maga ilyen nehéz időszakon megy keresztül. Mindenesetre nemsokára négyszemközt beszélhetjük meg a dolgot. Legalább azt az estét szeretném elmesélni neki, amikor viszontláttam Jules-t: Emilie-nél történt, három nappal ezelőtt.

Emilie meghívott, hogy töltsem nála az estét több barátja társaságában. Nem titkolta, hogy minden esély megvan rá, hogy Jules is ott lesz. Azt mondtam magamban: „Julie, lányom, nem szabad, hogy ez elriasszon. Vagy ez, vagy gubbaszthatsz egyedül egy állatos dokumentumfilm előtt. Ideje szembenézned ezzel a históriával! Az igaz, hogy siralmasan végződött, egy elfuserált homeopátiás öngyilkossággal, de azóta - ahogy nagyi mondaná - sok víz lefolyt már a Szajnán: elég volt a bűntudatodból és abból, hogy még mindig szégyelled magad ez miatt a... kínos incidens miatt.” Miután egy órán át önszuggesztiót tartottam a fürdőszobatükör előtt, végül meggyőztem magam, hogy készen állok a találkozásra. Emilie-hez érve rögtön kiszúrtam: még mindig ugyanolyan helyes volt, és egy olyan pólót viselt, amit én ajándékoztam neki az első veszekedésünk emlékére (igen, voltak ilyen ötleteim... ez egyébként megnevettette). Amikor észrevett, néhány pillanatig rezzenéstelen arccal nézett, majd halványan elmosolyodott. Kissé megilletődve odamentem hozzá, és amikor épp puszit készültem adni neki, kijött egy lány a konyhából, és rácuppant a szájára. Úgy néztem Emilie-re, mint akit rútul elárultak, és amikor mindketten kimentünk a konyhába, megesküdött rá, hogy nem tudta, hogy Jules a barátnőjével jön. Visszamentem a nappaliba, igyekeztem a lehető legközönyösebb képet vágni. Beletelt egy kis időbe, amíg szóba álltunk egymással: mivel elég sokan voltak, megtehettük volna, hogy egész este tudomást sem veszünk a másikról, de végül én kezdeményeztem a beszélgetést. Banális dolgokról dumáltunk: elmondtam neki, hogy sikerült az érettségim, ő meg mesélt a sulijáról. Megkérdezte, mi újság

Lolával és Manuvel, és sajnálkozott, amikor meghallotta, hogy szakítottak. Bármit megadtam volna érte, hogy igazi dolgokról beszélgessünk, de a barátnője egy tapodtat sem tágított. Egy idő után annyira álságosnak éreztem az egészet, hogy jobbnak láttam inkább elkotródni, mint hogy folyamatosan vigyorogjak a kedvesére, aki azt mondogatta, mennyire örül, hogy végre megismerhet, és hogy sokat hallott már rólam: amúgy sem tudom soha, hogyan értsem ezt a mondatot, különösen, ha valaki a barátja exének mondja. Csatlakoztam Emilie-hez és más barátaihoz, és megpróbáltam elkerülni Julest, de csaknem biztos vagyok benne, hogy többször azon kaptam, amint furcsa arckifejezéssel engem figyel. Nevetgélve tereferéltem az emberekkel, koktélt ittam, és időnként szívtam egy slukkot egy-egy spangliból. A teljes szabadság érzésével tekintettem Jules-re, mert amikor velejártam, utálta, ha dohányoztam, vagy ha egy kicsivel többet ittam, és gyakran részesültem olyan idegesítő kioktatásban, amilyet még a szüleim sem engedtek meg maguknak irányomban... Ezért aztán a bulikon sutyiban bagóztam Lolával és Manuvel, de Jules mindig rájött. Amúgy, amikor legeslegelőször meglátott, akkor is teljesen zilált állapotban voltam, és az első képe rólam egy bűntudatos bulizás Julie-arc volt. Amíg együtt jártunk, azért igyekeztem nagyon józanul viselkedni: legfeljebb spicces voltam néha, vagy egy-két slukk füvet szívtam, de ennél sosem mentem messzebbre. Néhány hónappal a szakításunk után Sébastien, a gyerekkori barátom meghívott magához, és én el akartam játszani a láncaitól megszabadult nagylányt...

Mindenkinél elérkezik az az idő, amikor a határait feszegeti. Már ezer éve nem voltam Sébastiennél: ahogy az a gyermekkori barátok között lenni szokott, még mindig gyengéden szeretjük egymást, de mivel tudjuk, hogy az életstílusunk, a törekvéseink, a barátaink igen különbözőek, nem találkozunk rendszeresen. Most viszont vészhelyzet volt: a padlóra kerültem, Lola és Manu elutazott a hétvégére, én meg ott álltam egy szál magamban szombat este, és kesereghettem a sorsomon. Így hát felhívtam Sebet. Felkucorodtam a kanapéjára, és elmeséltem a szakításomat Jules-lel. Ők ketten sosem kedvelték igazán egymást, Jules szemében ugyanis Sébastien maga volt a megtestesült lázadás és marginalitás, míg Sébastien unalmas erkölcscsősznek tartotta Jules-t. Sébastien igazából nem is lázadó: egy imádnivalóan muris figura, aki zenét tanul. Inkább azt lehetne rá mondani, hogy a 68-as szellemiség és kultúra transzgenerációs örököse; lázadó helyett inkább egy XXI. századi fiatal bőrében reinkarnálódott hippi, aki a számítógépes játékok és diszkók világában még mindig tábortüzes estéket rendez a kertjében, a szája szögletében füves cigi fityeg, egyik kezében gitár, a másikban sörösüveg következésképpen még inkább gyanús figura. Jó, mondjuk, hogy előszeretettel fogyaszt mindenfajta illegális anyagokat, amikor lazítani szeretne. Mondjuk, hogy gyakran lazít. De mégiscsak a barátom, és nagyon szeretem. Azon az estén, látva, hogy két vodka-narancs után is mennyire levert és szomorú vagyok, és mennyire haragszom Jules-re, azt javasolta, együnk gombát. Azt mondtam neki, nem vagyok oda a gombáért, mire ő nevetve közölte, hogy nem is

gombás rántottával akar megkínálni. Amikor rájöttem, miféle gombáról is van szó, nemet mondtam, mivel hiába graffitiztam, autóstoppoltam és éjszakai fürdőztem már, én alapvetően elég betoji csaj vagyok, és ez a fajta tapasztalat mindennél jobban elrettent. Hozzátettem, hogy ellenben szívesen szívnék vele egy kis füvet; erre felugrott, mondván, hogy remek ötlete támadt: ahelyett, hogy szívnánk, inkább teát készít nekem belőle. Ezt viccesnek találtam, és beleegyeztem. Az első kortynál elfintorodtam: nagyon keserű volt, és Seb nem tett bele elég cukrot; már-már arra gondoltam, hogy az egész bájitalt kilöttyintem a lefolyóba, de aztán meggyőztem magam, hogy egy ilyen drága nedűt muszáj legyűrnöm. Bekapcsoltuk a tévét, és egy idióta műsorra gúvadva elkezdtük kiüríteni az agysejtjeinket. Eleinte semmi különöset nem tapasztaltam, kicsit csalódott is voltam miatta. Húsz perc múlva felálltam, hogy kimenjek pisilni, s akkor mintha örvény támadt volna a fejemben: rettenetesen megszédültem, a falnak támaszkodva tántorogtam ki a vécére. Oké. Nem valami kellemes, de még kezelhető. A fürdőben belepillantottam a tükörbe: kivörösödött, réveteg szemek néztek vissza rám, a szájam szöglete debil mosolyra húzódott, az arcom hullasápadt volt. A látványtól elhűlve kicsit megmostam az arcomat, mielőtt visszamentem volna Sébastienhez. Ahogy az előszobán próbáltam átvergődni, hogy visszajussak a nappaliba, már egy cseppet sem éreztem magam működőképesnek: teljesen kontrollálhatatlan, önkívületi állapotba kerültem. Az volt a benyomásom, hogy már egy félórája vonszolom magam a folyosón, hányinger tört rám, és alig tudtam megállni a lábamon.

Kiabáltam Sébastiennek. Fürgén, mosolygósan jött, szóval tökéletes formában. Amikor meglátott, meglepettnek tűnt. - Mi a csudáért hemperegsz a padlószőnyegen? - Nem érzem jól magam. El kellett nyúlnom. Bevitt a hálószobájába, segített levetkőzni, és lefektetett az ágyra. Még szerencse, hogy Sébastien volt... Vissza akart menni tévét nézni, mire pánikba estem, és könyörögtem neki, ne hagyjon egyedül, mert érzem, hogy meg fogok halni az éjjel. - Ugyan, ugyan, Julie... csak be vagy tépve. De rajtam vakrémület lett úrrá. - Nem! Te ezt gondolod, de én tudom, a testemben érzem, hogy biztosan meg fogok halni! Te holnap reggel fel fogsz ébredni, én meg melletted már tisztára el leszek kékülve, mert meghaltam! Sírva fakadtam. Sébastien megpróbált megnyugtatni, elmagyarázta, hogy senki nem hal meg attól, hogy füves teát ivott, hogy ez csak egy bad trip, hogy a drog erősebb, ha lenyeljük, mint ha elszívjuk, hogy nem figyelt oda eléggé, amikor a teát készítette, és valószínűleg kicsit túl sok anyagot tett bele, és én még a füves cigihez sem vagyok hozzászokva. Leheveredett mellém, hogy megnyugtasson, és tovább beszélt hozzám. Hirtelen az az érzésem támadt, mintha egy feneketlen kútban zuhannék lefelé, valami végtelen örvény szippantott magába, utána minden elfeketült. Totális black-out. Sébastien nevetésére tértem újra magamhoz: vad visszhangot vert a fülemben, úgy éreztem, mintha áramütés cikázna végig a testemen, fel egészen az agyamig - erre kinyitottam a szemem.

Hahaha! Ne haragudj, Julie, de röhögnöm kell: totálkáros vagy, tücsköt-bogarat összehordasz. No, ezen még jobban kiakadtam: hogyan beszélhettem Sébastiennel, amikor az volt az érzésem, hogy elájultam? Ahogy kinyitottam a szemem, mintha mély kómából ébredtem volna, holott elvileg folyamatosan beszéltem, anélkül, hogy hallottam volna magam, anélkül, hogy tudatában lettem volna bárminek. Elvesztettem a fejem. - Sébastien, hívj orvost, kómába estem, meg fogok halni, hívj orvost, hívj orvost, hívj orvost, hívj orvost! - Tiszta dinka vagy, Julie! Nem hívok orvost, csak szorongásos rohamod van, hidd el, hogy ez mindenkivel előfordul, higgy a tapasztalataimnak! Amíg beszélt hozzám, rémülten figyeltem: visszhangosan hallottam a hangját, úgy hatolt el hozzám, mint a partra kicsapó, majd visszahúzódó, majd megint kicsapó hullámok végtelen moraja. A szemei hatalmasak voltak, akkorák, mint két tó, féltem, hogy beleveszek. Amikor végképp hatalmukba kerítettek ezek az auditív és vizuális hallucinációk, paradox módon akkor megnyugodtam: ez nyilvánvalóan bizonyította, hogy teljesen be vagyok tépve, holott addig csak arra tudtam gondolni, meg fogok halni. Sébastien végül belement, hogy kihívja Philippe-et, a nagybátyját, aki orvosit végzett, és két évig dolgozott is egy rendelőben, de aztán elege lett belőle, és inkább borozót nyitott Párizs egyik divatos negyedében. Jobb híján ő is megteszi. Amikor kicsi voltam, anya, aki nagyon jó barátságban volt Sébastien szüleivel, egyszer középfülgyulladással elvitt a

rendelőjébe, szóval... Már majdnem hajnali egy óra volt, amikor Sébastien telefonált neki. Amíg a nagybácsi érkezésére vártam, úgy reszkettem az ágyon, mint a nyárfalevél, és tíz másodpercenként megkérdeztem: - Mikor jön már Philippe? Végre csöngetett. Furcsamód nem látszott feldobódva attól, hogy itt lehet. Odajött hozzám, beszélt velem, aztán bosszúsan azt mondta Sébastiennek: - Oké. Csak annyi, hogy teljesen be van tépve. Mit vettetek be? - Á, semmit, csak egy kis füves teát ittunk - felelte Seb, a világ legtermészetesebb hangján. A nagybátyja az égnek emelte a szemét, és felém fordult. - Hogy ti milyen ostobák vagytok, gyerekek! A füvet legfeljebb szívjuk, de semmi esetre sem isszuk meg. Sébastien meglepett arcot vágott. - De hát ez hihetetlen, nem gondoltam volna, hogy a fűtől is lehet hallucinálni... Philippe fásultan leült az ágy szélére. - De még mennyire hogy lehet! Ha valaki lenyeli, az fokozza a pszichotróp hatást. Ez tulajdonképpen egyfajta ételmérgezés, és a hallucinációk olyan tünetek, amelyek egy mérgezéskor jelentkezhetnek. Tisztára infantilisek vagytok... Aztán ránézett Sébastienre. - És te nem ittál belőle? - Dehogynem. - Vagy úgy... Mert látszólag veled minden rendben. - Persze, szuperül vagyok.

- Rendben. Miközben figyelmesen hallgattam őket, éreztem, hogy oldódik bennem a feszültség, de azért megkérdeztem Philippeet, hogy biztos-e a diagnózisában, most, hogy már bort árul: válaszra sem méltatott. Felállt, és mielőtt távozott volna, elmagyarázta, hogy egyetlen módon csökkenthetem a fű hatását: ha meghánytatom magam, és még úgy is lehet, hogy „már felszívódott a vérbe”, tette hozzá ásítva; akkor türelmesen kell várnom holnapig. Amikor elment, máris jobban voltam. Kicsit még nevetni is tudtam Sebbel, de aztán kisvártatva újra sírva fakadtam: teljesen szét voltam esve. Úgy hajnali három körül végre elaludtunk. Másnap, amikor felébredtem, még mindig rosszul éreztem magam, émelyegtem, zakatolt a fejem. Sébastient bűntudat gyötörte, és bocsánatot kért, hogy nem figyelt az adagolásra. A vasárnap jó részét átaludtam. Néhány hónappal később indultunk el Sébastiennel autóstoppolni. Még szerencse, hogy nem találkozunk gyakran, mert máskülönben lehet, hogy már nem is lennék az élők sorában! Mondanom sem kell, hogy soha többé nem mertem semmiféle kábítószerrel próbálkozni, leszámítva azt a néhány slukk hagyományos füvet egy-egy bulin. És még egy jó darabig arra sem szántam rá magam, és azóta is sokkal, de sokkal ritkábban élek vele, mint korábban. Mert bizony a határainkat ismernünk kell.

...szemet vetett rám egy öreg pasi LOLA VÉGRE VISSZAJÖTT A NYARALÁSBÓL. Amikor felhívott, felugrottam az ágyamra, és bugyiban-köntösben esőtáncot lejtettem a matracon. A vonal végéről úgy tűnt, remek formában van, és könyörögtem neki, találkozzunk most rögtön. Már éppen a távolságot méricskéltem az ágyam és a cipőm között, hogy páros lábbal beleugorjak, hogy ne vesztegessem az időt holmi hagyományos belebújással. Még egy ilyen felettébb kockázatos akcióra is készen álltam, csakhogy haladéktalanul viszontláthassam a legjobb barátnőmet. Majd leesett az állam, amikor azt hallom tőle: - Ööö... Az a helyzet, hogy... most nem lehet, Julie. - Ja... De hát... - makogtam sportos lendületemben megakasztva. - Mert valamit éppen csinálsz? Ekkor egy hangot hallottam Lola mögött, egy mély, tesztoszteronnal teli hangot, aztán Lola felkuncogott, szinte oda sem figyelt a kérdésemre. Aztán megszólalt:

- Mit szólnál, ha beülnénk este a házunk aljában lévő kávézóba? Megrökönyödve és zavartan válaszoltam neki, hogy persze, persze, jó lesz, igen, igen, hatkor tökéletesen megfelel. Miután letettem a telefont, visszarogytam az ágyra, és meditálásra készen törökülésbe helyezkedtem: ki volt ez a hang, ez a fiú, akinek sikerült elém furakodnia, holott több mint egy hónapja nem láttam Lolát... Minél többet törtem a fejem, annál biztosabb voltam benne, hogy ez csak Manu lehetett, ő az egyetlen, aki miatt Lola képes elhalasztani a találkozásunkat és a traccspartit. Amint meggyőztem magam erről, üdvrivalgásban törtem ki, és bukfenceztem egyet a matracon, annyira boldog voltam, hogy újra összejöttek. Hajszálpontosan hat órakor már a helyemen voltam, a kávéház koncertplakátokkal teleragasztgatott kirakata mellett ültem a törzsasztalunknál, annál a kerek kis asztalnál, amelynél alig fér el két ember, és az üvegen át lestem a barátnőm érkezését. Szinte toporzékoltam a türelmetlenségtől. Hat óra húsz: sehol senki. Rendeltem egy üdítőt, és elkezdtem szürcsölgetni, türelmesen várakozva tovább. Fél hétkor a távolban feltűnt egy sziluett, és a kávézó felé tartott: az én Lolám volt az. Már emeltem volna a kezem, hogy integessek neki az üveg mögül, de meg sem látott, egy magas fickó miatt, aki olyan szorosan mellette haladt, hogy még azt sem látta tőle, hová teszi a lábát. Néztem a pasast, megpróbálva telepatikus üzenetet küldeni neki, hogy húzódjon már arrébb, mert nem átlátszó, de hiába, rá volt tapadva Lolára. Kikerekedett a szemem: ez... tényleg rá van

tapadva Lolára! Lola meg rá! Félrenyeltem a szénsavas löttyömet, s szinte teljesen elbújtam a plakátok mögé, onnan bámultam őket: ezt tette volna velem Lola? Minden előzetes figyelmeztetés nélkül elhozza nekem bemutatni az új barátját, mikor több mint egy hónapja nem láttuk egymást! Még csak el sem mesélte, kicsoda-micsoda, hogyan ismerte meg! Sőt egyáltalán nem mondta, hogy új barátja van! Majd’ felrobbantam. Visszaültem a megfigyelőposztomra, és ekkor elmosolyodtam: minél közelebb értek, annál jobban láttam, hogy ez a fiú valójában férfi, legalább harmincas, szóval nem egy új kedves. Minden egyes lépésnél többnek saccoltam: 31 éves. Nem, inkább 32. Nem, 33 is megvan. Vagy lehet, hogy 34... Nem igazán értettem, miért jött vele ez a fazon, de legalább szó sincs sokkoló bemutatásról. Mielőtt beléptek volna a kávézóba, hirtelen megálltak, és akkor... majd’ hanyatt vágódtam: ugyanis azt kellett látnom, hogy a vén ipse átkarolja Lolát, és a szájába tömi a nyelvét, úgy biz ám, úgy biz ám, úgy biz ám, pajtikám! Na, tessék, még a fenekét is megfogja, és hozzá olvadó tekintettel néz rá. Majdnem bezárkóztam a mosdóba, arra gondolva, hogy miután bejöttek, én diszkréten kiosonok, és szépen elillanok a másik ajtón át. Mire ez átfutott a fejemen, már ott is álltak velem szemben. Lola, az arcára dermedt sugárzó mosollyal, a pasas meg egy olyan üzletember arrogáns magabiztosságával, aki éppen jó zsíros üzletet kötött; ajkán laza-sunyi menedzsermosoly bujkált. Lola lelkesen átölelt, míg én hidegen és mereven álltam, akár

egy sztalaktit, képtelen voltam megmoccanni. Lola kiegyenesedett, és ostoba kislányhangon azt mondta: - Hm... Julie, bemutatom neked Jean-Marcot, Jean-Marc, ez itt Julie, a legjobb barátnőm, akiről már sokat meséltem. Az ürge a legszebb mosolyát villantotta rám. - Nagyon örülök, Julie. Lola valóban sokat mesélt rólad. Ha már ilyen szépen feladta a labdát, muszáj volt leütnöm: a lehető leghűvösebben azt feleltem: - Én nem mondhatom el ugyanezt... Leheletnyi elbizonytalanodás. Lola rám nézett, de nem mondott semmit, tekintetét ide-oda járatva az asztal, kettőjük és én köztem. Oké, megértettem. - Talán üljünk egy másik asztalhoz... Lola a tenyerébe csapva szökkent egyet. - Igen! Nagyon-nagyon kedves pillantást vetettem Jean-Marcra, mire ő közönyös arccal Lolához fordult. - Nyuszikám, nagyon örülök, hogy megismertem Julie barátnődet, de most talán jobb lesz, ha én elmegyek, hogy kibeszélgethessétek magatokat... Majd később találkozunk. - Dehogyis, egyáltalán nem zavarsz bennünket! - kiáltott fel Lola, mintha csak félne magára maradni a jó öreg Julie-vel. - De igen, ragaszkodom hozzá: magatokra hagylak benneteket. Majd hívj fel este! Lola gyengéd pillantással nézett rá, a fickó a fülébe súgott valamit, mire a barátnőmből olyan hang buggyant ki, mint egy pulykából, ezután Jean-Marc távozott. No, végre magunkra maradtunk, gyöngyvirágom. Lola leült velem szemben.

- Fantasztikus, nem? Milyennek találod? - Öregnek. Lola felnevetett. - Szó, ami szó, kicsit idősebb nálam, igazából harminchat éves. A nyáron találkoztunk, a szüleim egyik barátja. Persze ők nem tudják, hogy együtt járunk. Rajztanár, ugyanakkor igazi művész is, kiállításai vannak, műterme, és hozzá irtó tehetséges, és annyira kedves, annyira érett! Ég és föld a korunkbeli kis mamlaszokhoz... a kis Manukhoz képest... Hidd el, nem értem, hogy tudtam olyan sokáig egy annyira fiatal, annyira éretlen pasival maradni. Egy kis hülyével. Mielőtt folytatnád a monológodat, felhívom a figyelmedet, hogy Manu a barátom. Lola felhúzta az orrát. - Jó tudni. Amikor szemét módon faképnél hagyott, nem tartottad ilyen nagyra... - Amúgy te is azt tervezted, hogy elhagyod... Lola egy pillanatra elhallgatott, erre én magamhoz ragadtam a szót, és egy szuszra rázúdítottam: - Elképesztőnek tartom, hogy csak így besétálsz apucival kézen fogva (Lola elvörösödött), mintha mi sem lenne természetesebb. Egy szót sem szóltál nekem erről az egészről, egész augusztusban egyetlenegyszer sem telefonáltál, nem vetted fel, ha hívtalak. Én meg azt hittem, hogy szenvedsz... Azon rágódtam, hogy fogod ezt túlélni, aggódtam, hogy nem hívsz. És vártam, hogy végre elmeséld, hogy vagy... Ráadásul harminchat éves... tizennyolccal több, mint te... Ez már pedofília. Lola falfehér lett.

- Nem tűröm, hogy így beszélj! Akár tetszik, akár nem, Jean-Marc és én szeretjük egymást, és együtt vagyunk! Nem tehetek róla, hogy te még mindig le vagy ragadva ezeknél a gyerekes, jövő nélküli kalandoknál, nekem viszont másra van szükségem, vége a gimnáziumnak! - TUDOD, MIT MONDOK ÉN NEKED, A MAGAM GYEREKES KALANDJAIVAL?! AZT HISZED, TE VAGY AZ EGYETLEN, AKINEK KOMPLIKÁLT AZ ÉLETE A SZERELMI PROBLÉMAI MIATT? MEG SEM PRÓBÁLSZ BELEGONDOLNI ABBA, HOGY ÉN VAJON HOGYAN VISELEM EZEKET A PASIKAT, AKIK SZÉLVÉSZKÉNT SZÁGULDANAK ÁT AZ ÉLETEMEN! ÉN CSAK AZT VÁRTAM, HOGY TALÁLKOZZUNK ÉS BESZÉLGESSÜNK; EGY CSOMÓ DOLGOT EL AKARTAM NEKED MONDANI, PÉLDÁUL AZT, HOGY ÚJRA TALÁLKOZTAM JULES-LEL, DE MIT ÉRDEKEL EZ TÉGED?! Lolának a szeme sem rebbent, és nyugodt hangon azt felelte: - Sajnálom, hogy nem adtam hírt magamról. Szükségem volt rá, hogy távolabb kerüljek Manutől, tőled, a hármasban töltött nyaralástól. És titokban akartam tartani a Jean-Marc-kal való találkozásomat, meg akartam tartani csak magamnak, amilyen sokáig lehet. Nem gondoltam, hogy aggódsz miattam. Hirtelen felálltam. - Tudod mit? Tartsd meg magadnak, ameddig csak akarod, az öreg pasiddal való viszonyod. Semmit nem akarok tudni róla, undorodom az egésztől. És én még az irántad való lojalitásból nem mertem válaszolni Manu hívásaira...

- Julie, fárasztasz. Kisajátító vagy és éretlen. Nekem szükségem van rá, hogy érettebb emberekkel tartsak kapcsolatot, olyanokkal, mint Jean-Marc... Megvető vigyorral a szavába vágtam: - Az már egyszer biztos, hogy érett... Mint egy rohadt gyümölcs. Felkaptam a holmimat, és fúriaként kiviharzottam. Hazaérve megpróbáltam másra terelni a gondolataimat, de állandóan az őszülő halántékú, harminchat éves pasija járt az eszemben, akinek demizson van a hasa helyén, és nem tudtam megérteni, mi történhetett Lola fejében. Amikor kicsi voltam, a szüleim minden évben kibéreltek egy nyaralót Oléron szigetén a tenger mellett, egy osztrigatenyésztő falucska szívében. Mindannyiunknak szüksége volt erre a hétre, hogy kieresszük a fáradt gőzt a kémény munka (vagy az én esetemben a tanulás) után, és mielőtt megkezdtük volna az „igazi” nyaralást külföldi kalandozással, vagy végiglátogatva a szüleim számtalan barátját, akikből egy kicsit mindenhová jutott Franciaországban, sőt szerte a világon; röviden, kellett ez a kis feltöltődés szűk családi hármasban. Türelmetlenül vártuk mindig a július eleji kis rituálét. Minden évben, amikor kinyitottuk a nyaraló ajtaját, bevágtattam a szobámba, hogy ellenőrizzem, semmi nem változott, minden apró csecsebecse a helyén van, még mindig a rémes, nagyvirágos függöny lóg az ablak előtt. Miután a ház többi részét is aprólékosan szemrevételeztem, bicajra pattantam, és elszáguldottam, hogy körbejárjam a falut és mindenkit

üdvözöljek. Minden egyes alkalommal a pékasszony, a gyógyszerésznő, az osztrigaárus a bódéjában, az ajándékboltos néni mind örömmel kiáltott fel: „Hát visszajött a mi kis Jujunk! Hogy megnőttél! Hány éves is vagy most?” És én minden nyáron büszkén vágtam rá: „Hat!”, „Hét!”, „Nyolc!”, „Kilenc!”, és így tovább, évről évre. Két egymást követő nyáron, tizenhárom és tizennégy éves koromban, nem mentem Oléronra. Úgy véltem, már önálló nagylány vagyok, és inkább táborba utazom (Lucie mesélte, hogy ő minden nyáron táborba megy, és állati jól érzi magát király!), szóval én is jól akartam szórakozni a táborban. Azon a nyáron, amikor tizenöt éves lettem, a szüleim, akik két éven át nélkülözték a mi kis családi nyaralásunkat, bejelentették, hogy most, hogy már nagyobb vagyok, nem az oléroni házat fogják kivenni, hanem egy nagyobbat Sete-ben, ahová Pauline unokanővéremet is magunkkal visszük, hogy ne érezzem magam annyira egyedül. Bár el voltam ragadtatva, hogy az unokatesómmal megyek nyaralni, azért attól elszontyolodtam, hogy többet nem megyünk Oléronra. És ekkor azt tettem, amihez minden egyke remekül ért: levágtam egy óriási hisztit, hogy de előtte még igenis utazzunk el hárman a mi házunkba. Könyörgő tekintettel bizonygattam a szüleimnek, hogy még egy icipicit szeretnék az ő kislányuk lenni, úgy, mint régen... Amikor kinyitottam a nyaraló ajtaját, különös érzés fogott el: a ház kisebbnek és csúnyábbnak tűnt. Lepakoltam a holmijaimat a szobámban, amely egy szemernyit sem változott, de most valahogy nem lobogott úgy bennem a lelkesedés. Még azon is

elgondolkoztam, köszönjek-e körbe a faluban. Némi töprengés után úgy döntöttem, előbb leszaladok a strandra, hogy az idén nyáron először megmártózzam a tengerben. A parton már voltak páran, de mivel még reggel volt, ráadásul július első hete, korántsem lehetett tömegről beszélni. A törülközőmet egy kétgyerekes családtól néhány méterre terítettem le. A szülők úgy negyven-negyvenöt évesek lehettek, a gyerekeik talán öt és hét év körüliek. Kinyitottam egy könyvet, és belemerültem az olvasásba. Egyszer csak éreztem, hogy valaki néz. Oldalra fordítottam a fejem, és láttam, hogy a családfő lázasan legelteti a szemét a fenekemen. A felesége épp a két kis égedelemmel küszködött, hogy bekenje a hátukat napkrémmel. - Drágám, segítenél, kérlek? Zoé megállás nélkül ficánkol, Maximé meg nem akarja, hogy bekrémezzem! Maximé, gyere ide! A pasas azt dörmögte, „Pihenek!”, s közben le nem vette a szemét a hátsómról. Undorodva ránéztem, mire az a disznó rám vigyorgott, és még kéjsóvárabb pillantásokat lövellt felém. A felesége könyörögve pillantott rá. - Michel, kérlek! Ugye bejössz velünk a vízbe? Lovagias férjéből mindössze valami „nem”-ként értelmezhető morgás tört elő, mire az anyuka bosszúsan és feszülten (éljen a nyaralás!), mindkét kezén egy-egy gyerkőccel, elindult a tenger felé. Ettől a visszataszító macsó viselkedéstől elszörnyedve hátat fordítottam annak a szemétládának, és elővettem a naptejemet. Nem kellett szemtől szemben lenni vele ahhoz, hogy érezzem, még mindig bámul. Hogy lehet az, hogy

egy családapa, aki mellett ott van a felesége és a két gyereke, ilyen gátlástalanul és szégyentelenül, és szinte nyíltan fantáziál (merthogy erről volt szó) egy épp csak 15 éves lányról, kocsányon lógatva a szemét, majdhogynem a nyálát csorgatva? - Segíthetek bekrémezni a hátát? Rémülten kaptam hátra a fejem: - Nem. Nem tágított. - Szép ez a part, ugye... Nem válaszoltam. Lekicsinylő pillantást vetett a tenger felé, arra, ahol a felesége éppen a vízbefúlástól próbálta megmenteni az egyik kölyköt. Aztán ismét felém fordította a fejét. - Kevés ilyen csinos lányt láttam, mint magácska... A távolban az asszony sziluettje a két gyermek kíséretében kiemelkedett a vízből, és elindult a törülközők felé. A férfi összevonta a szemöldökét. - Máris?! Aztán még hozzátette gyorsan: - Mit szólna, ha meghívnám egy pohár italra? Amikor egy kicsit... alkalmasabb lesz? Undorodtam, és meg voltam botránkozva. Igyekeztem a világ legmegvetőbb pillantásával végigmérni, és az arcába vágtam: - Szánalmas. Felálltam, ami módot adott neki arra, hogy teljes magasságomban végigmustrálhasson, és épp abban a pillanatban húztam el a csíkot, amikor a gyerekei visongva rávetették magukat: „Apu, jössz velünk homokvárat építeni?” Szaporán szedtem a lábam. Most már kedvem volt újra találkozni a nyájas

falubeliekkel, visszaváltozni a júliusi kis Jujuvé. Kedvesebbnél kedvesebb felkiáltásokkal fogadtak. - Óóóóóóóóóó! Istenem, nézze meg az ember! Hogy micsoda gyönyörű ifjú hölgy lett a mi kis Jujunkből! Milyen csinos! Már két éve nem láttunk, úgy ám... Hogy megnőttél! Hány éves is vagy most? Tizenöt? Hát ez nem lehet igaz! Hogy rohan az idő! A legtöbb időt Madeleine-nel, a környék legjobb osztrigatenyésztőjének a feleségével töltöttem: mindig imádtam ezt a karakán természetű, nevető szemű asszonyt, és az érzelmeim mit sem változtak irányában. Egy kissé langyos limonádét szörpölgetve úgy beszélgettünk, mint két régi barátnő, elmesélte nekem a falu összes pletykáját, de minden rosszindulat nélkül, csak hogy mulattasson. Végül ezzel fejezte be vidáman a beszámolót: - Hát, ez van, kislányom! Nem nagyon változik nálunk semmi... Ja, dehogynem! Denis tavaly majdnem megnősült, egy La Rochelle-i lányt vett volna el... szép lány volt... Köztünk szólva, az ő korában ideje is volt már, hogy erre gondoljon... De végül visszakozott: csak a deszkáihoz hűséges, hahaha! Denis nyáron szörfoktató volt, télen meg... Hm, őszintén szólva, nem is tudom, mivel foglalkozott. Minden évben beiratkoztam az óráira, s most nem értettem, hogy is felejthettem el üdvözölni őt, merthogy nemcsak szörfözni tanított éveken át, hanem ráadásul még jó barátságban is volt apával, gyakran ugrottunk fel hozzá egy italra. Másnap kimentem arra a strandra, ahol az óráit szokta tartani. Már messziről észrevettem, egy csapat gyerkőc között állt a

bódé előtt, amelyben a felszerelést tárolta. Most ért véget az óra, és a kis szörfös palánták a ruhájukat vetették le, vagy a deszkáikat pakolták el éppen. Meg akartam várni, míg minden gyerek az anyukája kezét fogva elballag, hogy odamenjek Denis-hez. Amikor végre mindenki szétszéledt, odaléptem hozzá. - Szia, Denis! Felém fordult, és néhány másodpercig fürkészőn nézett rám, mielőtt válaszolt volna: - Julie? Te vagy az? Most már biztos, hogy három év alatt jóval többet változhattam, mint ő, mert nekem cseppet sem esett nehezemre felismerni: naptól és sótól cserzett bőre most is barna volt, a haja még mindig hosszú, mint minden magára valamit is adó szörfoktatónak, és az orrán is ott ült az elmaradhatatlan Quiksilver napszemüveg. Közel járhatott már a negyvenhez, de a korához képest a teste még mindig ruganyos és izmos volt. Szélesen rám mosolygott, és meghívott, hogy igyunk valamit a strand büféjében. Ahogy egymás mellett lépkedtünk, a szeme sarkából mustrálgatott, nyilván azt hitte, a napszemüveg miatt nem veszem észre. A büfénél letelepedtünk az árnyékban, meséltem neki az életem apró-cseprő eseményeiről, és őt is egy csomó mindenről kérdezgettem, közte a majdnem-házasságáról is. Nem sokat beszélt, csak bizonytalanul válaszolgatott, és le nem vette rólam a szemét. Elmeséltem neki, milyen látványos volt a bevonulásom a faluba, s nevetve tettem hozzá: - Fura volt látni, mennyire örül mindenki, hogy újra látja a kis Jujut!

Ekkor az orráról a feje búbjára tolta a szemüvegét, és a tekintetét a szemembe fúrva azt mondta: - De te már nem a kis Juju vagy. Fiatal lány lett belőled. Gyönyörű és rendkívül vonzó fiatal lány... Az utolsó mondatnál szürke szemét végigjáratta az egész testemen, majd rögtön újra sokatmondóan a szemembe nézett, hogy biztos legyen benne, vettem az üzenetet. Éreztem, hogy a keze végigsimít az enyémen, mire gyorsan elrántottam. - Mennem kell. Denis ajkán mosoly futott át. - Látogass meg, amikor csak akarsz, Julie. Na, tessék. Semmi nem maradt a kis Jujuből. A hazafelé úton megpróbáltam rendet rakni a fejemben. Denis... Aki homokvárat épített velem! Meg voltam döbbenve: tizenöt évesen tehát átkerültem a sorompó túlsó oldalára. Kívánatos fiatal nő lettem... Még azok szemében is, akik kislányként ismertek meg, szörfszerkóban... Jó: ha Denis velem egykorú lenne, és három év után ismét találkoztunk volna ezen a strandon, a dolgok sokkal egyértelműbbek lettek volna, nyilván még örültem is volna neki, hogy már nem a kis Juju vagyok. De így... Kicsit furcsa. Talán kicsit hízelgő is? A fene tudja. Eszembe jutott az a családapa, aki előző nap majd felfalt a szemével: ezek szerint az összes férfi bevadul egy tizenöt éves lánytól? Egyrészt persze az is nagyon zavart, hogy Denis kiskorom óta ismert, de az még jobban felkavart, hogy megpróbáltam magam elképzelni egy olyan férfi karjaiban, aki csaknem egyidős apámmal... S ez visszataszító volt.

Szóval úgy döntöttem, én inkább a korombeli kamaszfiúkkal hetyegek, még akkor is, ha egy kicsit bénák. Egész héten, a szüleim legnagyobb csodálkozására, egyszer sem mentem le a strandra. A nyaralás végén pedig közöltem velük, hogy nem akarok többet Oléronra jönni, így valóban ez lett az utolsó nyaralásunk a szigeten. Az a nyaralás egyszer s mindenkorra beoltott a családapák vagy a korukbeli pasik ellen. Az volt az első nyár, amikor megéreztem a vágyat a felnőtt férfiak szemében, és ez nemcsak hogy nem tetszett túlzottan, hanem rettenetesen zavart is. Hogyan lehet például felcserélni egy Gábriel szépségét, frissességét, álomtestét (nem, nem vagyok korlátolt) egy harminchat éves pocakosodó Jean-Marcéra? Nem, nem tudom megérteni Lolát...

...megjött a mensesem LOLA MÉG MINDIG NEM HÍVOTT FEL. Attól tartok, nem tudta megemészteni, hogy rothadt gyümölcsnek tituláltam a barátját. Istenem, hogy milyen érzékenyek az emberek... Amikor majd megunja, hogy a piktorával karonfogva parádézzon felnőtt és felelős nőnek tartva magát, akkor jelentkezni fog. Úgy döntöttem, addig is találkozom Manuvel: igaz, hogy női szolidaritásból tüstént Lola pártjára álltam, de egész augusztusban nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne válaszoljak a hívásaira, és nem csupán azért, mert amúgy is egyedül éreztem magam, és unatkoztam... Végső soron Manu éppúgy barátom, mint Lola, kivéve, hogy ő pasi, ennek következtében nem állunk annyira közel egymáshoz. Ám a lelkem mélyén őt is ugyanúgy szeretem, mint Lolát. Az SMS-eiben arra kért, hívjam fel, jóllehet tudja, milyen kényes helyzetben vagyok, azonban neki is szüksége van arra, hogy a legjobb barátnőjével beszéljen. Micsoda ötlet egy szerelmespár legjobb barátnőjének lenni... Tényleg lehetetlen

egy helyzet: amikor szakítanak, arra kényszerülünk, hogy valamelyiknek a pártját fogjuk, és bárhogy legyen is, az egyiket elveszítjük. Viszont azután, ahogy a Lolával való viszontlátásunk zajlott, minden lelki aggály nélkül felhívhatom Manut. Tegnap délután a Luxembourg-kertben találkoztunk. Elég rossz bőrben volt, nyúzottnak, soványnak tűnt... Amikor megláttuk egymást, szorosan a karomba zártam. Eleinte nemigen tudtuk, mit mondjunk, de aztán gyorsan felengedtünk. Köntörfalazás nélkül megkérdeztem tőle, miért jött el velünk nyaralni, ha már eleve tudta, hogy elfog utazni az új barátnőjéhez. Bágyadt mosollyal rám nézett, és fejét megvakarva azt mondta: - Julie... Meglep, hogy te is elhitted. Soha nem volt másik barátnőm, Lola... Lola kivételes. Nem akarok mást. De láttam rajta, hogy egyre jobban eltávolodik tőlem, egyre többet veszekedtünk, és amikor rádöbbentem, hogy szakítani készül, inkább megelőztem, és kitaláltam ezt a történetet, hogy neki is ugyanúgy fájjon, mint ahogy nekem fájt a tőle való elszakadás. - Nem volt másik barátnőd? De hát... akkor... Miért nem tettél meg mindent, hogy megtartsd’? Manu összevonta a szemöldökét. - Azt hiszem, Lolának szüksége volt arra, hogy új tapasztalatokat gyűjtsön. Fiatalon ismertük meg egymást, és... Szóval mást is meg akart ismerni. Te is ezért hagytad el Jules-t, nem? Nem feleltem rá semmit, de kihasználtam az alkalmat, hogy szóba hozta Jules-t, és elmeséltem neki, hogy találkoztam vele

Emilie-nél, hogy a barátnőjével volt, de az volt a benyomásom, hogy suttyomban egész este engem bámult. - És végül kiderült, hogy tényleg jó volta megérzésem, mert két nappal ezelőtt felhívott, és azt javasolta, találkozzunk, és igyunk meg valahol valamit. Manu nagy szemeket meresztett. - Na, neeeeee! Hát, ez hihetetlen: ő szeretne veled találkozni, amikor soha többé nem akart látni?! És te mit mondtál? - Haboztam. Tudod, mostanában elég szerencsétlennek érzem magam... Mármint a pasikkal... Biztos voltam benne, hogy Gábriellel van köztünk valami, de aztán nem lett belőle semmi. Soha nem hívott fel. Ezért aztán belevetettem magam egy se füle, se farka viszonyba, egy dobossal... majd elmesélem. Ha találkozom Jules-lel, attól félek, hogy újra beleesek, pedig most szeretnék egy ideig egyedül maradni. Tudod, vannak olyanok, akik a kajára vetik rá magukat, amikor nincsenek jól, mások a sportba, vagy a kötögetésbe... Na, hát én egy jóképű hím karjaiba vetem magam, mihelyt leszálló ágba kerülök, és ez egy ördögi kör: pocsékul vagyok, flörtölök egy pasival, a dolog nem jön össze, ezért még pocsékabbul vagyok, újra flörtölök egy pasival, ez sem jön össze, tehát még annál is pocsékabbul vagyok, és így tovább. Manu fetrengett a röhögéstől. - Julie! Ez nem semmi! Két pasival is lefeküdtél a nyáron, és még te problémázol. Erre én is elnevettem magam, elismerve, hogy kicsit eltúloztam a dolgot, még ha valóban ez volt is az oka annak,

hogy vonakodtam találkozni Jules-lel. Manu nagyon józanul felhívta rá a figyelmemet, hogy Jules-nek barátnője van, és hogy őt ismerve vajmi kevés rá az esély, hogy azért kívánna velem találkozni, hogy megcsalja a lányt. Azt mondta, nagyképűség részemről azt hinni, hogy ennyire ellenállhatatlan vagyok, és ez megnevettetett. Arra gondoltam, pont erre valók a barátok: hogy kimondjanak olyan dolgokat, amiket nem mond ki magának az ember... Így hát felhívtam Jules-t, hogy a héten valamelyik este találkozhatunk. Minden lehetséges forgatókönyvet elképzeltem, amelyben nem lennék kitéve a kísértésnek, hogy vele töltsem az éjszakát. A randinkig elvileg meg kell jönnie a menstruációmnak. Szexuális kísértés kockázata tehát kizárva. A menstruáció gyötrelem. Hiába mondják, hogy de hát ettől válunk nővé, ez teszi lehetővé, hogy gyerekünk legyen, és tralala és tralala... a havi vérzés - szenvedés. Már a neve is rettenetes. Amikor kiskoromban először hallottam, hátborzongatónak találtam, annak ellenére, hogy a biológiai hátteréről mindent tudtam, tehát elméletileg fel voltam vértezve. Anya ráadásul havibajként szokta emlegetni: rémes egy szó, de kifejező. Mert akárhogy is nézzük, a menstruáció bizony nem könnyíti meg az életünket. Tizenhárom éves voltam, amikor szörnyű dolog történt velem: egyik éjszaka a hasamat tapogatva gubbasztottam az ágyamon, úgy fájt, hogy képtelen voltam lehunyni a szemem. Felkeltem, hogy felébresszem anyát, azzal, hogy vakbélgyulladásom van. Álmosan dünnyögve emlékeztetett rá,

hogy két évvel ezelőtt már kivették a vakbelemet, de kénytelen voltam megosztani vele kétségeimet az orvosok szakértelmét illetően, kijelentve, hogy bizonyára nem szándékosan, de valószínűleg benn hagytak egy kis darabot. - Ju, fárasztó vagy a hipochondriás képzeteiddel. Menj, és feküdj vissza! Sírva fakadtam. De anyaaaaaaaaa, esküszöm, hogy megint vakbélgyulladásom van! Ezúttal már apa is közbelépett. Julie, ha még egyszer kiejted azt a szót, hogy vakbélgyulladás, ellátom a bajodat. Hajnali négy óra van, menj lefeküdni! Nagyanyám szokta mondani, hogy addig kiált valaki farkast, hogy a végén már senki sem hiszi el neki, hogy tényleg a házában van. Ez is valami olyasmi volt. Visszakullogtam hát az ágyamba, biztosra véve, hogy appendicitisem van, a szüleim pedig szörnyetegek, akik inkább durmolnak, ahelyett, hogy megpróbálnának megmenteni egy heveny hashártyagyulladástól. Másnap reggel valamivel jobban voltam, de a hasam egészen be volt keményedve. Kábán kibotorkáltam a vécére pisilni, a szemem majd leragadt, letoltam a pizsamanadrágomat, és rázuttyantam az ülőkére. Szokásomhoz híven kissé előrehajolva a lábamat néztem, réveteg tekintettel. Ma reggel azonban a szemem megakadt egy sötét folton, ami a nadrágomon éktelenkedett. Be kell vallanom férfiasan, nem értettem, mi a nyavalya ez: az én tudatomban a havi vérzés valami piros, és tizenöt éves korban jön meg, mint

anyának. Elborzadva meredtem a pizsamámra: „Buáááááááá. De undi!” Törtem a fejem, mi lehet ez a sötét színű, vastag paszta, s mivel semmilyen logikus magyarázatot nem találtam erre a rejtélyes jelenségre, úgy véltem, bizonyára valami ritka és ismeretlen kór támadott meg. Pityeregve hívtam anyát. - Anyaaaaaaaaa! Gyere ide! A vécén vagyok! - Mi van már megint? - jött dohogva. Kétségbeesve mutattam a pizsamaalsómat. - Van itt valami izé... Nézd... Ez biztosan valami betegség. Anya gyors pillantást vetett rá, és egyszeriben kikerekedett a szeme. Összeráncolta a szemöldökét. Erre még inkább pánikba estem: ha a szülőanyám ilyen arcot vág, akkor az gyógyíthatatlan. - Mi ez? Mi bajom van? - kiabáltam. Az ordibálásra már apa is odajött, hogy kiderítse, mi a csuda folyik a vécéajtó mögött. - Mi történt, lányok? Jól vagy, Ju? Drágám! Mi történt? Anya ingerült hangon szólt ki: - Semmi! Megtiltotta apának, hogy bejöjjön (még szép, nem az állatkertben vagyunk), és hangjában árnyalatnyi csalódottsággal hozzátette: - Jujunek megjött a baja. A kislányunk nagylány lett... Apa annyit mondott, „ó”, és visszaballagott a kávéjához. Én meg ott álltam riadtan, csupasz fenékkel, és a pizsamámat vizsgálgattam: ez lenne a havi vérzés? Anya furcsa tekintettel nézett rám.

- De hát... - makogtam. - A havi vérzés nem ilyen... Az vér. Folyékony. Piros. Szóval vérzik. Anya elmagyarázta, hogy az első menstruáció még ilyen, a szervezetnek időre van szüksége, hogy beálljon a normális ciklus, a rendes vérzés. Átöltöztem, anya pedig adott egy egészségügyi betétet, és kicsit rám is pirított: - Ugyan, Ju! Szedd már össze magad, lányom! Menj, és zuhanyozz le! Most már nő vagy, úgyhogy vége a nyafizásnak. Előbújtam a vécéből. Úgy véltem, attól, hogy az ember lányának egy pelenka van a bugyijában, attól még nem lesz nőiesebb. Miközben elsomfordáltam tusolni, hallottam, amint anya morózus hangon azt mondja apának: - Na, tessék! Tíz évet öregedtem... Aztán még szörnyülködve hozzátette: - Fel tudod fogni, hogy mostantól kezdve potenciálisan minden hónapban nagymamává válhatok??? Apa nevetve azt mondta neki: „Gyere ide, nagyikám.” Tudtam, hogy anya apa karjában morgolódik tovább. Ami engem illet, sem büszke, sem meghatott, sem elégedett nem voltam. Valahogy olyan előérzetem volt, hogy most kezdődnek csak a gondok... Egész nap az ágyamban duzzogtam a híres hasfájásomra hivatkozva. Másnap a suliban a lányok meglátták a táskámban a betéteket, és elragadtatva kiáltottak fel: „Julie! Neked megjött!” Na, ez a másik. Hogy a menstruációról ilyen személytelen szerkezettel beszélünk. Alighanem pontosan azért, hogy a rettenetes havi vérzés kifejezést, vagy az anyáink-nagyanyáink által használt, baljós hangulatú havibajt még véletlenül se

kelljen kiejteni a szánkon. Csak annyit mondunk: „megjött”, „megvan”. A tréfás kedvűek esetleg még hozzáteszik: „a mikulás”, „az anyósom”. Szóval osztálytársnőim lelkendező kíváncsiságára komor ábrázattal azt feleltem: „Igen, megjött a bíboros.” (Nem volt valami szellemes, de őket megnevettette, el is határoztuk, hogy magunk között ezután így nevezzük. Én még mind a mai napig sokszor így mondom magamban...) Ahelyett, hogy szánakoztak és ugyanolyan gyászos képet vágtak volna, mint én, szemmel láthatólag felvillanyozta őket a hír, és azt bizonygatták nekem, hogy klassz, ha az ember lányának megjön a bíboros. Egész nap kérdésekkel bombáztak: Fáj? Milyen érzés? Rendesen folyik? Úgy folyik, mint amikor pisilünk? Addig-addig játszottam a tájékozottat a barátnőim előtt, akik még nem találkoztak a bíborossal (néhány hónappal később szinte mindegyikükhöz bekopogott), hogy lassacskán kezdtem ráérezni a dolog jelentőségére, és megbarátkoztam a gondolattal, hogy a testem végérvényesen más lesz ezután, és hogy alapjában véve ez egy elkerülhetetlen, de mégis örömteli állomás. Meg aztán másnap letesztelhettem, mennyire hatékony a tornaórák ellógására szolgáló első számú indok: „Egészségügyi okból felmentést kérek, tanár úr, fáj a hasam.” Innentől kezdve a bíborosom és én kiegyeztünk egymással, és barátokká váltunk. Azt azonban sosem tudom elfelejteni, hogy ez egy kényszerű kiegyezés, mert végső soron, akárki akármit is mond, a bíboros vendégeskedése gyötrelem.

...sminkeltem ki magam JULES-LEL VALÓ TALÁLKOZÁSUNK ESTÉJÉN MINDENT BEVETETTEM: hiába tudtam, hogy úgysem történhet közöttünk semmi perzselő, óhatatlanul is el akartam kápráztatni. Kicsinyes dolog, de így van: amikor egy lány találkozik az exével, azt akarja, hogy az illető sajnálja, hogy már nem járnak együtt, még akkor is, ha a lány hagyta el. Kicsit mintha úgy vélnénk, hogy az új kapcsolatoktól és a múló időtől függetlenül egy hallgatólagos és eltéphetetlen szál köt össze bennünket. Ha a srácnak új barátnője lett, a játék célja, hogy láttunkra sajnálkozással árnyalt szívtáji szurkálást érezzen: „Hűha, hogy ez a csaj milyen csinos Hogyishívjákhoz képest...” Ha meg ő hagy faképnél bennünket, a piszok fráternek érdeke, hogy ezt alapos megfontolás után tegye, mert ha egyszer megadatik nekünk a lehetőség, hogy újra találkozzunk vele, mindent megteszünk annak érdekében, hogy destabilizáljuk, hogy megkeserültessük vele a döntését, és ha a szerencsétlen flótás beleesik fondorlatos és bosszúálló manipulátori hálónkba, úgy kell neki: az ugyanis

nyilvánvaló, hogy a világ minden kincséért sem térnénk vissza hozzá, ez becsületbeli kérdés. Tehát bevallom, különösen csinosra rittyentettem magam aznap este: ravaszul belőtt, de természetesen lazának tűnő haj, extrafolyékony, láthatatlanul könnyű alapozó a „szép bőröm van, mert egészségesen táplálkozom” hatásért, némi pirosító („természettől fogva rózsás arcszínem van”), ceruzával észrevehetetlenül átrajzolt szemöldök, hogy kiemelje a festetlen szememet; nem: azért egy leheletnyi barna spirál mégiscsak kell, az diszkrétebb, mint a fekete, de éppoly hatásosan nagyítja a szemet, és hangsúlyozza ki a tekintetet. Cseresznyés Labellóval hidratált és halványpiros árnyalatúra színezett ajkak, mintha csak az imént majszoltam volna el egy epret, ráadásul az enyhén gyümölcsös íz remekül jön majd a búcsúcsókhoz, amit azonnal szabadkozás követ: „Ne haragudj, Jules, ezt nem lett volna szabad. Nem, igazán, hidd el, jobb, ha itt megállunk. Most a barátságodra van szükségem.” És hát meg sem kell említenünk a leheletnyi parfümöt, amit a csuklónkra és a fülünk mögé permetezünk; a láncot, ami finoman fut végig a dekoltázson, mely dekoltázs nem túl mélyen kivágott, éppen csak annyira, hogy inkább sejtessen, mint láttasson; a kis fekete szoknyát: a lehető legklasszikusabb fazon, egyszerű, decens, oldalt mértéktartóan felhasított. S mindehhez lapos sarkú, almazöld szandál, a „bohókás Julie” stílus elemeként, amit annyira szeretett. Amikor Jules meglátott, rögtön tudtam, hogy nyertem: szinte hipnózisba esve meredt rám, a szája tátva maradt, a karja sután lógott. Hát, mi tagadás, nem kis időbe telt, míg elsajátítottam a

természetesség látszatát keltő diszkrét smink mágikus, ám felettébb kényes tudományát. Amikor először nyúltam szépítőszerekhez, az eredménnyel elmehettem volna akár a „Gipsz & Vakolat, Kísérleti festészet arcon” vállalkozás cégérének. Anya nem festi magát. Egyáltalán nem. Egy szemernyit, egy szikrányit, egy leheletnyit sem. Amolyan Jane Birkin-típus, ugyanolyan szép, ugyanolyan kifinomult, csak nincs akcentusa. Amikor kicsi voltam, kértem, hogy rúzsozza ki a száját, de ő csak nevetett, mondván, hogy akkor nem tudna nekem puszit adni. Akkor azt kértem, vegyen fel magas sarkút, mire huncut arcot vágva azt felelte: apa azt szereti, ha alacsonyabb nála. Ez engem felettébb bosszantott, ugyanis az osztálytársaim anyukái valóságos dámának tűntek rózsásra pirosított arcukkal, s még ma is jól emlékszem arra a kesztyűre, amit Nina barátnőm anyja viselt télen: fekete szaténból volt, és egy sor fekete, fényes, pihe-puha tollon át kellett belecsúsztatni a kezet. Könyörögtem anyának, hogy ő is vegyen magának ugyanilyen kesztyűt, de nem volt hajlandó megválni a zöld-sárga csíkos gyapjúkesztyűjétől. Szóval anya maga a megtestesült természetesség, megrögzött jakgyapjú, biozöldség és természetgyógyászat párti. Én viszont torkig voltam ezzel az adalékanyag és színezékmentes anyai példával. ÉN nő akartam lenni, igazi nő. ÉN igenis ki fogom bontakoztatni mély nőiességemet. ÉN igenis szőrteleníteni és festeni fogom magam. És magas sarkút fogok hordani.

Tizennégy évesen kaptam az első meghívást egy romantikus randevúra. Jonathan, aki egy évvel volt idősebb nálam, minden bátorságát összeszedte, és meghívott moziba egy szombat délután. Repestem az örömtől, de azért tele voltam szorongással is: lelki szemeim előtt már láttam, ahogy ott ülünk a vetítővászon előtt, a fények kialszanak, a film elkezdődik, combunkon nyugvó kezünk egymáshoz ér, a szemünk sarkából egymásra pillantunk, a fejünk oldalra hajlik, és egy hosszú, szenvedélyes csókban olvadunk össze, amitől még a film címét is elfelejtjük. Szombat reggel kirobbanó formában ébredtem. Kipattantam az ágyból, és beviharzottam a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak és kicicomázzam magam. Egy röpke pillantás a tükörbe, mielőtt eltűntem volna a fürdőkádban... Irtózat, borzalom! Egy lépés vissza, arc közelebb a tükörhöz: igen, semmi kétség: ez egy pattanás, egy kapitális méretű, vörös, duzzadt pattanás... Egy randa pattanás. A homlokom kellős közepén, pont a két szemem között pöffeszkedett. Először is elkezdtem nyomkorászni. De hiába, ott maradt, még duzzadtabban, még vörösebben, még kapitálisabban. Órákig áztattam magam a zuhany alatt, teljesen le voltam taglózva. Szó sem lehetett róla, hogy ilyen fejjel jelenjek meg a romantikus randevúmon. De az sem jöhetett számításba, hogy lemondjam, hiszen mennyit gürcöltem, míg elértem, hogy ez a helyes, de hihetetlenül bátortalan srác randira hívjon! Ránéztem az órámra: fél tizenegy. Jó. Csak nyugalom. Gondolkozzunk! Mivel lehet eltüntetni egy pattanást? Sminkkel. Rendben. Nekem is volt sminkem: fekete szempillaspirál, szürke

szemhéjpúder és halványrózsaszín szájfény. Vagyis semmi olyasmi, amivel el lehetne takarni egy pattanást. Pattanáselrejtőt kell vennem. Méghozzá haladéktalanul. Egy órával később már egy nagyáruház szépségápolási osztályán tébláboltam elveszetten a különféle korrektorok, alapozók és púderek között. Én csak egy pattanás-elrejtőt szerettem volna, de termékek, márkák, színek, textúrák, kiszerelések és árak sokasága kavargóit előttem. Tétován sertepertéltem, bizonytalanul nyitogatva a kupakokat, szaglászva a tégelyeket, megpróbálva összehasonlítani a márkákat. Kész fejtörő. Szerencsére, miután már vagy tíz perce vándoroltam termékről termékre, megjelent egy szépség-tanácsadónő, és felajánlotta a segítségét. Laetitia, ahogy az a kitűzőjén állt, nagyon szőke volt, narancssárga bőrrel, vastag szempillákkal és bézsszínű szájjal, amit barna ceruzával kontúrozott körbe vastagon. Félénken kiböktem, hogy valami olyat keresek, amivel elrejthetek egy pattanást. Undorodó ajakbiggyesztéssel vette szemügyre az említett dudort. - Valóban, egy jól fedő korrektorra van szükséged. Bólintottam. Keresgélni kezdett bizonyos termékek között, hol innen kapott le egyet, hol onnan; a karjai, mintha ezernyi izgő-mozgó csáppá alakultak volna, melyek megragadtak mindent, ami az útjukba került. Majd fülig érő mosollyal, diadalmas ábrázattal fordult felém. - Kész! Azt hiszem, minden megvan. Bizalmatlanul méregettem a halom terméket.

- Ez mind kell? Az a helyzet, hogy... nem szoktam túl sok sminket használni... Az igazat megvallva, ennek negyedét sem... Van egy spirálom és egy szájfényem... Laetitia ajkán megvető mosoly suhant át. - De kicsikém, egyszer eljön az az idő, amikor úgy kezdjük sminkelni magunkat, mint egy igazi nő! Hány éves is vagy? Gimnazista? - Jövőre az leszek, igen... (De mi köze hozzá ennek a spinének?) - Hát ez az, pont ezt mondom én is: az egyszerű kis spirál és az áttetsző szájfény az a félénk kis fölsős lányoknak jó, akik még csak most kezdik a sminkelést. Gimnáziumban már komolyabb dolgokra vált az ember. S mivel érezte, hogy nem vagyok túlságosan meggyőzve, előrukkolt a megsemmisítő érvvel: - Meg aztán, ez a pattanás sem fog varázsütésre eltűnni... Ez talált. Egyszeriben csupa fül lettem. - Először is egy jól fedő alapozóra van szükséged, hogy egyenletessé tegye az arcszínedet. Ez minden smink alapja. Alapozó nélkül... hogy is mondjam... olyan, mintha egy pompás képet nem vászonra, hanem egy régi kartonlapra festenének. Laetitia szemmel láthatólag büszke volt a hasonlatára. Amikor fölkented az alapozót, a kis szivacsok segítségével, amiket idecsúsztatok a zacskóba (hopp), felviszed ezt a korrektort. Ez egy sűrű, erősen fedő termék, ami a szem alatti karikák eltüntetésére szolgál, de korrektorként is használható, így tökéletes az apróbb bőrhibák és pattanások elrejtésére. Két különböző árnyalatot adok, amiket

összekeverhetsz, hogy megkapd a TÖKÉLETES árnyalatot. Ez egy profi trükk: mindig jobb, ha az ember keveri a termékeket. A bőrszínedhez legközelebb álló két árnyalatot választottam (hopp, ezek is be a szatyorba). Végezetül feltétlenül használj púdert, máskülönben úgy fog csillogni a bőröd, mint egy olajfolt (igen, Laetitiának kétségkívül volt érzéke a képes beszédhez). Tessék, itt van a számodra tökéletes púder, sem túl sötét, sem túl világos, tökéletesen és hosszan tartóan tapad, és a bőrt sem szárítja (ismét hopp a zacsiba). Egy púderecsetet is beteszek mellé. Majd elégedetten még hozzátette: - Nos, most már van egy jó alapkészleted. Ezután áttérhetünk a dekorsminkekre. - Ööö... igen, de... nem... nagyon szépen köszönöm... Ez is tökéletes, több is, mint amit reméltem... Még egyszer köszönöm, ezekkel már megoldom. Hogy ösztönzést adjon, hogy úgy fessem magam, „mint egy nő”, Laetitia egy brosúrával is ellátott, amely elmagyarázta a sminkelés során követendő sorrendet és a tökéletes eredmény eléréséhez szükséges mozdulatokat. - Ez ingyen van, ajándékba adom (hopp, bele a szatyorba). És itt van egy minta a legújabb ,Aranyló Bézs” ajakrúzsunkból. Miután sorba álltam a pénztárnál, és az utolsó fityingig lecsupaszítottam a számlámat, hazarohantam a fürdőszobába. Tizenkét óra. Jonathannal másfél óra múlva találkozunk. A tükör elé álltam, felkapcsoltam fölötte a két kis sárga halogénlámpát, egyenként elővettem az összes terméket a szatyorból, és megpróbáltam visszaemlékezni rá, mi micsoda,

mi mire való, és mit hogyan kell velük csinálni. Kinyitottam a tájékoztató füzetkét. 1. lépés: Kenje be a bőrét hidratáló nappali krémmel. - Oké, ez megvan. 2. lépés: Vigye fel a bőrére az alapozót, ügyelve a határvonalak eldolgozására. - Fogtam a szivacsot, nyomtam rá alapozót, és átszíneztem vele az arcomat, a nyakamat is beleértve. Hú! Már alig látszik a pattanás! Mégiscsak érti a dolgát ez a Laetitia! Magabiztos lettem, éreztem, hogy a sminkelés a véremben van. 3. lépés: Vigye fel a korrektort a szem alá a rajznak megfelelően, és alkalmazza az apróbb bőrhibákra is. Gyerekjáték. Bekentem vele a pattanást, és ha már a kezemben volt, elrejtettem a nem létező karikákat is a szemem alatt. 4. lépés: Púderezze be az arcát, különös tekintettel a homlok, az orr és az áll alkotta T-zónára. Kész. Tádám! Egy mákszemnyi bőrhiba nem sok, annyi sincs, profi munka. Kispiráloztam a pilláimat, s ha már lendületben voltam, bekentem az ajkamat az „Arányló Bézs” rúzzsal. A végén megnéztem, mennyi az idő: 13 óra. Perfect timing ahogy az angolok mondanák. Még egy utolsó pillantás a tükörbe: minden oké. Bicajra pattantam: irány Jonathan karja! Valamivel korábban értem oda, a gavallérom még nem volt ott. Végigtekertem az utcán, hogy egy kicsivel távolabb, a parkolónál kikössem a biciklimet. Leguggoltam, hogy beakasszam a zárat, és amikor felegyenesedtem, a tekintetem megakadt egy lányon, aki néhány méterrel odébb állt: micsoda

borzalom! Úgy volt kimázolva, mint egy útszéli, az arcán vakolatvastag alapozó, a szeme alatt két nagy fehér folt. Megeresztettem egy csúfondáros kis vigyort, mire ő is csúfondárosan elvigyorodott. Dermedten megálltam - ő is dermedten megállt. Eltorzult az arcom - az ő arca is eltorzult. Futva elindultam felé - ő meg felém futott. Istenem! Ez NEM LEHET IGAZ! Én voltam az útszéli! Én voltam, az egyik butik falára szerelt tükörben, a fehér fényben, a nyers, nappali fényben! Remegve mentem közelebb a tükörhöz: közelről még szörnyűbb volt a látvány. Mintha Laetitia nézett volna vissza rám a narancs-sárga bőrével, csak kevésbé profi kiadásban, elfuserálva, rondán. A korrektortól két fehér táska húzódott a szemem alatt, a pattanásom ahelyett, hogy eltűnt volna, csak még jobban kiugrott a vastag kence alatt. A púder rátapadt az arcom minden egyes pihéjére, a szemhéjamra, a pattanásomra. Úgy néztem ki, mint aki palacsintakészítés közben beletüsszentett a lisztbe. Hiába gondoltam rá, hogy a nyakamat is bekenjem alapozóval, attól még a halántékom, a fülem és a homlokom széle fehéren virított. Dühömben sírva fakadtam a tükör előtt, s ez csak még tovább súlyosbította a helyzetemet: a könnyek barázdákat húztak a vakolatba, és úgy tűnt, több milliméteres a szintkülönbség az alapozóréteg és a bőröm között. Már ott tartottam, hogy fogom a bringát és elmenekülök, amikor megláttam Jonathant, aki lazán közeledett felém. Amikor mellém ért, megtorpant, és figyelmesen szemügyre vett. - Furán nézel ki... Mit csináltál az arcoddal?

Úgy döntöttem, felvállalok mindent. - Kipróbáltam egy sminket. Csalódott képet vágott. - Ne haragudj, hogy ezt mondom, de rém ronda. No, ettől paff lettem. Nem is olyan félénk az ipse... - Tudom... A bézsszínű száddal úgy nézel ki, mint Pamela Anderson. Felülkerekedett bennem a túlélési ösztön. Határozottan ráparancsoltam: - Ne mozdulj, mindjárt jövök. Berobbantam az első patikába, amit a környéken találtam. A gyógyszerésznő vidor tekintettel nézett rám. - Arctisztító kendőt szeretnék. Mosolyogva odanyújtott egy csomaggal. Egyetlen mozdulattal feltéptem a csomagolást, és a gyógyszertár kellős közepén nekiálltam lemosni az arcomat: egy kendő, két kendő, három kendő... Összesen négyet kellett elhasználnom, hogy visszanyerjem a makulátlan bőrömet. Hálától túlcsorduló szívvel mosolyogtam a gyógyszerésznőre. - Nagyon szépen köszönöm. Majdnem megfutamítottam az új barátomat. Egy kis tükörben láttam, hogy a pattanásom ugyanolyan pirosan trónol a homlokom közepén, mint reggel, de ott egye meg a fene. Amikor visszamentem Jonathanhoz, sugárzó mosollyal fogadott. - Na, látod, így sokkal szebb vagy.

Azonnal bele is pirult a vallomásba. Úgy tűnt, a pattanásomat észre sem vette. A moziban tényleg csókolóztunk - egy hétig tartott a dolog. Az eset után kihajigáltam az összes terméket, amit a nagyáruházban vettem, és elmentem egy szaküzletbe. Soha többé nem sminkeltem magam fürdőszobai fénynél, hanem kizárólag ablak előtt. És apránként, rengeteg gyakorlással, igazi profivá fejlődtem. A végzet asszonya hatás csak egy darabig tartott: a vacsora végére Jules szemében visszaváltoztam a jó öreg Julie-vé, aki hangosan vihog, zajosan fújja az orrát a tányérja fölött, és hunyorog, ha füllent. Igaz, hogy a végén megcsókoltuk egymást, de ez inkább csak reflexszerű volt, és nosztalgiából fakadt. Amikor azt mondtam Jules-nek, hogy legyünk barátok, összeborzolta a hajamat, és mosolyogva azt mondta: „A világ minden kincséért sem lennék újra a kedvesed, te istenverése.” Azt hiszem, sikerül barátságban maradni az exemmel. No, jó. Azt nem mondom, hogy most rögtön készen állnék egy estét együtt tölteni vele és a barátnőjével... De hosszú távon miért ne? Becsülettel megvallom, azt hiszem, ez csak akkor következhet be, ha nekem is lesz új szerelmem, és jelen pillanatban ugyebár nem túl rózsás a helyzet...

...Hív-tesztet és terhességi tesztet csináltattam KEZDEK PÁNIKOLNI: NÉGY NAPOT KÉSIK. Normális esetben Lolával osztottam volna meg a félelmeimet, de továbbra sincs hírem róla, és semmi kedvem hívogatni, főleg nem ezért. Így aztán Sébastiennek telefonáltam. Hiba volt: amikor ma reggel felvette a telefont, a hangján azonnal hallottam, hogy nincs használható állapotban. Biztosan kipróbált valamit a haverjaival... Azt mondtam neki: „Seb, nagyon parázom, négy napot késik.” A vonal túlsó végén több másodperces csend, majd zajos ásítás, aztán végre kásás hangon megszólalt: „Ja, ja... ez tényleg aggasztó, igen... de... mi késik?” Nagyot fújtattam, és levágtam a kagylót. Remélem, egy nap rájön az okára, miért zavaros mindig a feje... Ezek után Manu számát tárcsáztam. - Manu... Be vagyok tojva, négy napot késik. Hála istennek, neki már nem kellett magyarázkodnom. - A francba, Julie... Hogy lehet ez? - Azt hiszem, a dobosommal... Bizonyára kiszakadt a gumi... Nem tudom... Képzeld el, elő szokott fordulni ilyesmi...

De azt észrevetted volna... Neked nem kell magyaráznom: a lányok ezt észre szokták venni. - Igen, ez igaz, de lehet, hogy most az egyszer véletlenül nem vettem észre! - Julié, hótziher, hogy észrevetted volna... Furcsa erről egy baráttal beszélgetni. Akarom mondani egy fiúval. De Manu haver, igazi jó barát. Azt mondta: - Na, jó, ne mozdulj, jövök. Most várok. Várok, és tudom, hogy életemben másodszor megint kénytelen leszek egy „terhességi teszt + AIDS-teszt” csomagot bevállalni. Két év alatt kétszer, azért ez egy kicsit sok... Most legalább tényleg nem én tehetek róla. Arról senki nem tehet, ha elszakad az óvszer, ellenben, ha valaki egyáltalán nem használja... Én elkövettem ezt a hibát. Igen, elkövettem ezt a baromságot, ezt a bődületes baromságot. Azt, amiről azt gondoljuk, hogy mi ugyan sosem fogjuk elkövetni, azt, amit hevesen bírálunk a felelőtlen barátnők esetében, azt, amit szent esküvel fogadunk meg magunknak, és fogadjuk meg aggódó szüleinknek, hogy soha, de soha nem fogjuk elkövetni: „Na ne, mégis mit gondolsz, azt hiszed, annyira meggondolatlan vagyok, hogy védekezés nélkül lefekszem egy pasival?! Anya, te engem teljesen idiótának nézel!” AIDS, terhesség, hepatitisz, mikózis... Ki ne lenne ma tisztában mindezekkel a veszélyekkel? Én mindenesetre tisztában vagyok. És ennek ellenére...

A Jules-lel való szakításom estéjén, azon a híres estén, amikor Pöcsivel hetyegtem, szóval azon az estén, abban a siralmas szexnegyedórában a kabátkupac tetején, nem védekeztünk. Nem ismertük egymást, de ő első ránézésre úgy vélekedett, „clean” vagyok, én meg nem vélekedtem sehogy, mert ahhoz túl szomorú voltam, és túlzottan alkoholos befolyásoltság alatt álltam. Tudom jól, az, hogy ittam, nem mentség, mert vigyázat: attól még, hogy az ember be van csípve, képes bármit felfogni. Mindenesetre én mindent felfogtam. Tökéletesen tudatában voltam annak, hogy nem használ gumit. Az alkohol nem homályosítja el a tudatunkat, egyszerűen csak nagy ívben teszünk a dolgokra. Meg aztán amúgy is fogamzásgátlót szedtem. És a pasi egy haver haverjának a haverja volt, szóval mégsem olyan, mintha idegen lenne... Másnap viszont, amikor felébredtem, nehéz pillanatokat éltem át. Akkor döbbentem rá - objektívebb nézőpontból szemlélve az eseményeket -, hogy mi is történt. Január elseje. Boldog új évet! Először is, nem volt már Jules. Egy csettintésre eltűnt, huss, elrepült. Másodszor, lefeküdtem egy szánalmas alakkal, aki egy fikarcnyi élvezetet sem nyújtott nekem. Harmadszor, és itt fordult igazán komolyra a dolog, nem védekeztünk. Negyedszer, amikor lázas sietséggel ellenőriztem a tablettákat, elszörnyedve vettem észre, hogy három szemet kifelejtettem, ahogy szinte minden hónapban. Ötödször, létezésem legnyugtalanítóbb napjainak nézek elébe, amíg ki nem derül a HIV-teszt eredménye, amit most rögtön elrohanok elvégeztetni. Ami a terhességi tesztet illeti, azzal még várok, meglátom, hogy késik-e a bíboros. Az AIDS-teszttel is

kénytelen voltam várni, az ünnep miatt csak másnap mehettem el az ingyenes és anonim szűrést végző központba, aminek a címét a neten találtam meg. Lola elkísért. Minden ízemben reszkettem, a metrón rosszul is lettem. Lola kitámogatott a kocsiból, megvártuk, hogy összeszedjem magam. A szűrőállomáson egy hölgy bevezetett bennünket a váróba. Nem voltak túl sokan. A szeme sarkából mindenki a többieket méregette, némán, szorongva. Az ünnep utáni nap mindenkinek nehéz lehetett, és arra gondoltam, hányan ülhetnek itt egy olyan szilveszteréjszaka miatt, mint az enyém. Sokan elvégeztetik ezt a tesztet, ha már legalább három hónapja élnek egy kapcsolatban, hogy ne kelljen óvszert használniuk. Jules-lel mi is megcsináltattuk, vagyis csak Jules, mivel én szűz voltam, így magam részéről nem láttam értelmét. De most, a téli szünet kellős közepén, január másodikán... Arra gondoltam, bizonyára mindenkinek alapos oka van rá, hogy be legyen gazolva, és itt ücsörögjön Újév másnapján. Ahogy behívtak vérvételre, minden nagyon gyorsan történt: ápolónő, szűkös kis helyiség, gumival elszorított kar, vatta, fertőtlenítő, szúrás; szorítsa rá erősen a vattát, egy darabka ragtapasz, eredmény egy hét múlva, köszönöm, viszontlátásra. Négy nappal később a bíboros egynapos késésben volt. Nem mertem bemenni a patikába, könyörögtem Lolának, vegye meg helyettem a tesztet. Én addig az utcán vártam, a körmömet rágva. Amikor Lola kijött, kitéptem a kezéből a dobozt, és felnyargaltam a lakásba. Lola dohogva loholt mögöttem. - Julie, állj már meg, semmi értelme rohanni!

Amint beértem a lakásba, bezárkóztam a vécébe. Lehuppantam az ülőkére: egy csepp pisi nem sok, annyi sem jött. A fenébe is! Kijöttem, és egymás után felhajtottam három pohár gránátalmalevet. Lola igyekezett megnyugtatni. Valahányszor kifelejtesz egy tablettát, késik a menstruációd. És Jules-lel is gyakran kihagytál egyet-egyet, mégsem estél soha teherbe... Lola minden lehetséges és elképzelhető érvvel előhozakodott, de alapjában véve ő is éppoly feszült volt, mint én. Visszamentem a vécére. Habos zubogással rápisiltem a dobozkára. Minden erőmmel imádkozva meredtem a kijelző ablakra. Megjelent egy csík: mit jelent az egy csík? Kerestem a használati utasítást a magyarázó megjegyzéssel, de én hülye, kinn hagytam Lolánál. Sírva fakadtam, fenékkel még mindig az ülőkén. - Lola! Megjelent egy csík! Terhes vagyok! Csönd. - Lola!!! - Egy csík van? - Igen... - Csak egy? - Igen, miért? Ha kettő, akkor ikrek? - Jaj, nem, két csík: terhes, egy csík: nem terhes. Nem vagy terhes, Julie, nagyszerű! Nyisd ki az ajtót! Kitámolyogtam a vécéből, és ellenőriztem a leírást: „Egy csík: ön nem terhes.” Újra megnéztem az ablakocskát, hogy alattomban nem bukkant-e elő egy második csík is, de nem.

Huh. Nem vagyok terhes. Már csak abban kell reménykednem, hogy beteg sem vagyok. A vérvétel óta nem aludtam, levert és tétova voltam, és mindennek a tetejébe Jules továbbra is ignorálta a hívásaimat. A szüleim aggódtak, hogy ilyen állapotban látnak, de naivan az egészet a szakítás számlájára írták. Én meg egyre csak azt vártam, mikor mehetek végre az eredményért, ahogy a vádlott várja lázasan a bíróság döntését. A nappalok végtelenül hosszúnak tűntek, az órák úgy nyújtóztak, mint macska ébredéskor, az eredmény megismerésének perce egy parányi pont volt valahol a végeláthatatlan, nyílt tengeren, úgy hánykódott-lebegett háborgó agyam vizében, mint egy nagy, sárga, esetlen, ostoba bója. Az utolsó két napban otthon maradtam, bezárkózva a menstruációmmal, a lázammal, a letaglózó fáradtsággal és az émelygéssel, amely minduntalan elfogott, valahányszor csak eszembe jutott a vérvétel eredménye. A kitűzött napra zombiszerű állapotba kerültem. Lola eljött értem, és amikor meglátta a fejemet, eltátotta a száját, de azonnal be is csukta, és karon fogott. Attól tartva, hogy megint rosszul lennék a metrón, úgy döntött, inkább taxival megyünk. Elegánsnak tartottam taxival menni a laboreredményért, ez cseppet sem szokványos. Reszkető lábbal léptem be a váróhelyiségbe, jobb kézzel görcsösen markoltam Lola kezét. Nem kellett sokat várni. Egy bajuszos úr kijött, és én követtem őt a rendelőjébe. - Foglaljon helyet, kisasszony! Ajaj. - Rendben. Felteszek önnek néhány apró rutinkérdést.

Legszívesebben megfojtottam volna: de hát kinek tartja ez magát, hogy itt cincálja az idegeimet? Azt hiszi, hogy egy valóságshow műsorvezetője, akinek illik bizonytalanságban tartani a közönséget, mielőtt felnyitná a borítékot, hogy melyik versenyző esik ki? Összeszorítottam a fogam. - Van tetoválása? - Nincs. - Piercingje? - Igen. - Kapott vérátömlesztést? - Nem. - Volt olyan nemi érintkezése, melynek során nem védekezett? - Egy. Ezért vagyok itt. Gondosan feljegyezte a válaszaimat egy összerágcsált végű grafitceruzával. - Ügyeljen rá, hogy ilyen ne forduljon többet elő. Ez nagy meggondolatlanság, rendkívül veszélyes. Remélem, tisztában van ezzel. - Igen. - A vérvételének az eredménye negatív, de a nagyobb biztonság érdekében azt tanácsolom önnek, hogy három hónap múlva ismételje meg a tesztet. Megborzongtam. - Tehát semmi bajom? - Látszólag nincs. De ismétlem: erősen ajánlott három hónap múlva újra elvégeztetni a tesztet. Mozdulatlanul ültem tovább a székemen.

- Hazamehet, kisasszony. Kissé tétován felálltam, és kimentem Lolához a váróterembe. Amint meglátott, felugrott a székéről. - Nos? Rámosolyogtam. Minden rendben. Három hónap múlva meg kell ismételnem a tesztet, arra az esetre, ha Pöcsi az utóbbi három hónapban összeszedte volna a vírust, de elvileg minden rendben. Lola könnyekre fakadt. - Julie, soha többé ne csinálj ilyet! Ígérd meg nekem! Úgy léptünk ki a szűrőállomásról, hogy mindketten sírtunk örömünkben. Minden egyes lépésnél a tíz tonna ólomból, ami egy hete nyomta a hasamat, eltűnt egy. Három hónap múlva megismételtem a tesztet: azzal is minden rendben volt. Időközben sikerült elérnem Pöcsit, aki becsszóra megesküdött rá, hogy nem volt védekezés nélküli nemi kapcsolata az utóbbi három hónapban, és aki egyébként hozzám hasonlóan szintén elment AIDS-tesztre a dicsőséges negyedóránk után. Ugyanis másnap, felébredés után, már ő sem volt olyan biztos benne, hogy egyéjszakás partnernője tényleg olyan „clean”-e, mint ahogy azt első pillantásra ítélte. Vaklárma volt: még aznap este megjött a menstruációm, ráadásul, ahogy ellenőriztem a tablettákat, rájöttem, hogy ebben a hónapban kivételesen egyetlen szemet sem felejtettem ki. Küldtem egy SMS-t Vincent-nak, hogy megkérdezzem, nem szakadt-e ki véletlenül valamikor az óvszer, mire azonnal válaszolt: „Lehetetlen észrevettem volna. ”

...elmentem nőgyógyászhoz AZ EGYETEMEN ELKEZDŐDTEK A BEIRATKOZÁSOK. Két hete rohangászom összevissza, hogy beszerezzek ilyen papírt, olyan igazolást, amolyan mittommit. A kaotikus egyetemi bürokrácia nem csupán legenda! Tegnap, ahogy diadalmasan kiléptem az épületből, kezemben szorongatva az órarendemet, miután keresztül-kasul bejártam ennek a diákgyárnak az összes folyosóját, és elzarándokoltam vagy egy tucat irodába, egyenesen a Luxembourg-kert felé vettem az irányt, hogy megajándékozzam magam egy jól megérdemelt palacsintával. Elnéztem a csoportokba verődött lányokat, ahogy trécselnek és vihorásznak, és hirtelen iszonyú magányosnak éreztem magam az én Lolám nélkül. Épp újra beleharapni készültem a palacsintámba, amikor megcsörrent a telefonom: Lola! Ha ez nem telepátia... Megkérdezte, találkozhatnánk-e; azt mondta, hiányzom neki, és hogy történt egy s más azóta, amióta összevesztünk. Hívtam, hogy jöjjön ki a Luxembourg-kertbe, és húsz perccel később már egymás karjaiba vetettük magunkat.

Azonnal rákezdtem, hogy szánom-bánom, esküdöztem, hogy ezentúl tiszteletben fogom tartani a választását, hogy rosszul tettem, hogy ítélkeztem, „de-meg-voltam-lepve-és-megígéremhogy-kiköszörülöm-a-csorbát-Jean-Marckal-kapcsolatban”. Felvonta a szemöldökét. - Ne is mondd... Már nem vagyunk együtt. Az apámnak képzelte magát, vagy a mentoromnak. Vagy tán mindkettőnek. Az összes képemet, az összes rajzomat, mindent, amit csak alkottam, tanárosan-akkurátusan kielemezte... Elviselhetetlen volt. Amikor mondtam neki, hogy hagyjon már ezzel békén, azt felelte, még túl fiatal vagyok hozzá, hogy felmérjem „építő jellegű kritikáinak jótékony hatását”. Meg aztán egyre nyilvánvalóbbá vált a köztünk lévő különbség. Egyszer azt mondta, én vagyok az az asszony, akire várt! Fel tudod ezt fogni? Még hogy én asszony? Hahaha! Na, ekkor mondtam, hogy stop. Ez a fickó buggyant. És szakítottam. - Ej ha... Kirúgtál egy harminchat éves pasast. Csúcs! Rám nézett az ő kis Lola-szemeivel, és olyan hangon szólalt meg, mint egy kislány, akit leszidtak. - Én is bocsánatot kérek, Julie. Minősíthetetlen, amit a kávézóban csináltam. Találkoznunk kellett volna, csak mi kettőnknek: hogy meghallgassam, mi történt veled, és hogy elmeséljem, mi történt velem... De én mindenáron be akartam bizonyítani, hogy minden rendben, hogy túltettem magam Manun... Manu... MANU... Azonnal beugrott minden! - Tudod, hogy Manunek sosem volt más szerelme rajtad kívül?

Csodálkozva nézett rám. - Tessék? Dehogynem volt. Ő maga mondta, hogy... Hantázott. Esküszöm, Lola. Találkoztam vele, és elmesélte, hogy csak azért találta ki az egészet, hogy megelőzzön a szakítási szándékodban. Hiányzik neked? Lola elpirult. - El sem tudod képzelni, mennyire. Vidáman pattantam fel a padról. - Remek! Neked ő hiányzik, neki te hiányzol: szóval hiányoztok egymásnak! Hívd fel, csak erre vár, hidd el, öreglány! - Úgy gondolod? - Lola! Fogalmam sincs, mit csináltál három éven keresztül ezzel a Manuvel, de teljesen odavan érted. Már a fejéről látni fogod, mennyire epedezik... Egészen lefogyott, és olyan boldogtalan... Amikor nyáron találkoztunk, azt mondta: „Lola kivételes, én nem akarok mást.” - Ezt mondta neked? - Yes. Esküszöm, hogy nem akarok partnerközvetítőt játszani, de ebben a helyzetben rettentő ostobaság lenne, ha nem tennék semmit. Olyanok vagytok, mint két kölyök, akik elveszettek egymás nélkül. Nézd meg magad: egy vén csonttal jártál, aki az apádnak képzelte magát. Ő meg limonádé filmeket néz velem esténként... De, de, hidd csak el: ott ültünk a kanapénkon, mint nagypapi és nagymami, és szipogtunk valami tökbárgyú film előtt! Mindketten hibbantak vagytok, szegény Lolám... De még megmentheted őt!

Úgy vihogtunk, mint két ütődött majom. Micsoda boldogság újra megtalálni a barátnőnket! Már kész is volt a tervem. - No, jó, Lola. Most három óra van. Hatkor van találkozóm Manuvel a Bastille mozinál. Te mész oda helyettem. Rém romantikus terv, olyan, mint a filmekben... Örömében felugrott, és a tenyerébe csapott. Azt kiáltotta: „Igen, igen, igen!”, de aztán hirtelen megállt: ,Á, mégsem jó. ” - Mi az, hogy „Á, mégsem jó”? - Ma nem tudok odamenni, mert fél hatkor nőgyógyászhoz megyek. Erre aztán kikerekedett a szemem, mert Lola szájából ez a mondat történelmi jelentőségű volt. - Végre rászántad magad, hogy elmenj nőgyógyászhoz? Nahát! Épp ideje volt! Eeegen. Ez mondjuk Jean-Marc hatása. Sikerült rábeszélnie. Azt mondta, egy fiatal lánynál a nőgyógyásztól való félelem olyan, mint a gyereknél a fogorvostól való félelem: le kell küzdeni, mert ez gyerekes magatartás, blablabla. - Nem rossz érvelés... - Amúgy, ha már itt tartunk, hogy zajlik ez az egész? Fájni fog? Nem szégyelli magát az ember, hogy pucérra kell vetkőznie egy ismeretlen előtt? Esküszöm, hogy elmegyek, de baromira stresszel. - Hát, mi tagadás, amikor az ember először megy, elég fura élmény... Amikor először mentem nőgyógyászhoz, tizenöt éves voltam. Már több hónapja jártunk Jules-lel, és szerettem volna

fogamzásgátlót szedni. Persze a nőgyógyászról hallani sem akartam. Megpróbáltam meggyőzni anyát, hogy a háziorvosunk is tökéletesen alkalmas arra, hogy felírja nekem a tablettát, ő azonban kategorikusan kijelentette: „Amikor valaki nővé érik, kötelező elmennie a nőgyógyászhoz.” Aztán megnyugtatott, hogy ez nem valami világrengető dolog, és ráadásul az ő nőgyógyásza egy nagyon kedves, nagyon megértő doktornő, nem fogom magam kényelmetlenül érezni. Mivel sejtette, mennyire zavar a gondolat, hogy anyaszült meztelenre kell vetkőznöm a vizsgálathoz, felajánlotta, hogy elkísér, és be kell valljam, hogy bár világéletemben elég önálló természet voltam, most egy másodpercig sem haboztam, hogy elfogadjam anyukám javaslatát. Így aztán egyik este, gimi után együtt mentünk el a rendelésre. A váróban csak mi voltunk, meg egy állapotos nő. Feszengve ücsörögtem a székemen, egy magazint lapozgattam szórakozottan. Tíz perc múlva nem bírtam tovább. - Anya, van itt mosdó? Szülőanyám egy kis ajtóra mutatott a váróterem melletti folyosón. Becsörtettem. Amint könnyítettem a hólyagomon, készültem visszamenni anyához a váróhelyiségbe, ám egyszer csak belém hasított egy gondolat, ami még annál is zavaróbb volt, mint hogy pucérra kell vetkőznöm az ismeretlen nő előtt: nem elég, hogy az előbb pisiltem, suli után még csak haza sem tudtam menni letusolni! Néhány másodpercig dermedten álldogáltam a vécében. Aztán a pillantásom hirtelen a mosdókagyló fölé szerelt nyomós

kézmosóra esett, és isteni sugallatom támadt. Vészhelyzetben minden eszköz megengedett. Letekertem több méter klotyópapírt, amire rányomtam egy jó adag folyékony szappant. Bevizeztem a papírt, kicsit túlságosan is: ott álltam egy szétázott és szappantól nyálkás papírpalacsintával a kezemben. Az egészet bedobtam a vécébe, és kezdtem elölről a hadműveletet, ezúttal vigyázva arra, hogy csak enyhén nedvesítsem be a papírt. Aztán nekiláttam az én kis intimtisztálkodásomnak - ahogy a reklámokban mondják. Eszméletlenül habzott, és akkor döbbentem rá, milyen hibát követtem el, amikor le kellett volna öblítenem: a folyékony kézmosó minden más szappannál erősebben habzik, szóval ezt leöblíteni, amikor az embernek csak egy darabka papír áll rendelkezésére... Épp a tonnányi habbal hadakoztam, megkísérelve megszabadulni tőle, amennyire csak lehet, amikor kopogtak az ajtón: anya volt. - Julie, igyekezz, te jössz, vár a doktornő. Megdermedtem. - Öööö... Biztos vagy benne? Nem inkább a várandós nő következik? Én átengedem neki a helyem, amúgy is úgy udvarias, nem, ha az ember előre engedi a várandós asszonyokat... - Gyerünk, Juju, ne idétlenkedj, siess! Egy pillanatig tétováztam, mielőtt kinyitottam volna a számat, de tekintettel a helyzet sürgősségére, kisuttogtam az ajtón: - Anya... Nagyon habzok. Anyám egy kukkot sem értett.

- Micsoda? Hogy mit csinálsz? Én, számat a klotyóajtóra tapasztva, jól artikulálva azt suttogtam: - Habok! Meg akartam mosakodni a kézmosóval! Anya elképedve ismételte: - Meg akartál mosakodni a kézmosóval... Aztán megvilágosodott: - Ó! Megmostad a... Kézmosó szappannal? Hahaha! Na, tessék. Ennyit az anyai támaszról. Azért annyit még hozzátett: - Jó, jó, gyere ki, nem olyan nagy tragédia, ha marad rajtad egy kis hab. Majd, ha hazaérünk, lezuhanyozol, de most vár az orvos. Az utolsó fecnit is elhasználtam a vécépapírból, hogy habtalanítsam magam, és szégyenkezve elősomfordáltam. A rendelőbe egyedül mentem be, anya kinn maradt a váróban. K. doktornő megkérdezte, mi az oka ennek az első látogatásomnak. - Szeretnék fogamzásgátlót szedni. Öt hónapja van egy barátom, és... Ezért. A tabletta miatt. A doktornő feltett néhány kérdést: Hány éves vagy? Tizenöt. Védekeztek valahogy? Használtok óvszert? - Igen. Csináltattatok AIDS-szűrést? - Igen. Vagyis hát csak ő. Dohányzol? Nem. Valóban nem? Nem azért kérdezem, hogy eláruljam anyukádnak, hanem mert fogamzásgátló szedése esetén egyáltalán nem ajánlatos dohányozni. - Nem, tényleg nem dohányzom. (Nemdohányzó tinik, igen, van ilyen.) Rám nézett a szemüvege fölött. - Nagyszerű. Levetkőzhetsz.

S mintha csak meg akarná előzni egy zöldfülű kis tizenöt éves kérdését, aki először jár nőgyógyásznál, hozzátette: - Mindent vegyél le! Tudtam, hogy lesz valami csapda. Lassan elkezdtem kibújni a cipőmből. Aztán a zoknimból. Kigomboltam a felsőmet. A doktornő tempósabb mozdulatokra ösztökélt. - Gyerünk, gyerünk! Amikor teljesen pucér voltam, egy lábon állva hintáztam, az ujjaimat tekergetve. - Feküdj föl! Elhelyezkedtem a vizsgálóágyon. K. doktornő mindent érthetően elmagyarázott: Egy egyszerű vizsgálatot fogok elvégezni, amit kenetvételnek hívnak. Nem túl kellemes, de nem is fájdalmas. Húzódj le az ágy szélére, és rakd fel a lábad a kengyelbe! Iszonyattal meredtem a vizsgálóágy jobb és bal oldalán elhelyezett két tartóra, majd megadással belecsúsztattam a lábamat. Innen már nincs visszaút. A vizsgálat elkezdődött. Be kell valljam: átkoztam anyát! Ott feküdtem kiterítve, miközben hideg fémeszközökkel vizsgálgatták és tapogatták azt, amit eddig csak Jules-nek volt szabad látnia és puha, meleg bőrével érintenie. S mindez azért, hogy bevehessek egy nyavalyás, incifinci tablettát. Rettenetesen feszült voltam a stressztől és a szorongástól, az az idióta doktornő meg azt hitte, azzal majd ellazít, ha a suliról kérdezget! Mintha olyan megnyugtató lenne a tanárokról dumálni... Amikor végre elpakolta a műszereit, azt hittem, elérkezett az idő, hogy végre leszökkenjek a vizsgálóasztalról, és felöltözzem,

de nem: még hátravolt a mellvizsgálat. Döbbenettel fedeztem fel, hogy ilyen teljességgel hideg és klinikai módon is hozzá lehet nyúlni a mellekhez. Vigyázat: szó sincs róla, hogy egy szemernyi érzékiséget is vártam volna a nőgyógyászati vizsgálattól, isten őrizz, de sosem gondoltam volna, hogy létezhet két ennyire gyökeresen eltérő módja a mellek megérintésének, mint amilyen a Jules-féle módszer és a nő-dokiféle módszer. Ezután még rá kellett állnom a mérlegre, és készen voltunk, felöltözhettem. K. doktornő egy kartonon összegezte a vizsgálatot, majd felírt egy tablettát, gondosan elmagyarázva mindent, amit tudni kell a fogamzásgátló szedésével kapcsolatosan: hogy mikor kell elkezdeni; hogy oda kell figyelni az esetleges súlygyarapodásra; hogy vérvételre kell mennem, és évente kétszer vissza kell jönnöm ellenőrzésre a rendelőjébe. Évente egyszer pedig kenetvétel. Csúcs. Amikor már távozni készültem, még utánam szólt: Ja, igen, ifjú hölgy, nyomatékosan felhívom a figyelmedet, hogy nem tanácsos ilyen érzékeny testrészünket kézmosó szappannal mosni... Használj szappanmentes, speciális készítményeket! Lángvörös lettem, mire a rafinált némber arcán alig észrevehető kaján kis mosoly suhant át. Nem feleltem semmit, csak kisiettem anyához a váróba. - Nos? - Nos, semmi. - Minden rendben ment? - Igen.

- Ugye kedves a doktornő? - Nem. Nem kifejezetten. - Ó... Milyen tablettát írt fel? - Már nem is tudom. Tessék, itt a recept. Túláradó lelkesedésem láttán anyám témát váltott. Aznap este Jules-nél aludtam. Érdeklődött, milyen volt a vizsgálat a nőgyógyinál. - Jules, ha a férfiak szedhetnének fogamzásgátló tablettát, biztosítalak róla, hogy soha többé be nem tenném a lábamat egy nőgyógyászhoz. Nektek aztán könnyű az életetek azzal a kis gumiszütyővel. - Annyira szörnyű volt? - Iszonyú kellemetlen. Mindenütt megvizsgált. Hogy megnézze, minden rendben van-e. Jules átölelt. - Nem bízom a dokikban, inkább magam ellenőrizném a dolgot, hátha... Elnevettem magam, és végighemperedtünk a kis matracán. A későbbiekben rendszeresen eljártam K. doktornőhöz, félévente, hogy egészen pontos legyek, hogy felírassam a tablettát. Tulajdonképpen csak hozzá kell szokni. Azt nem mondhatom, hogy K. doktornő kebelbarátnőmmé vált volna, inkább csak megtanultam higgadtan eltűrni a vizsgálatokat, olyannyira, hogy hovatovább már nehezebben szánom rá magam egy bikinivonal szőrtelenítésre, mint egy nőgyógyászati vizsgálatra.

...loptam egy boltban ELKEZDTEM BESZEREZNI AZOKAT A KÖNYVEKET, amelyek a filozófia szakon a kötelezők listáján szerepelnek: Platóntól a Szókratész védőbeszédéi, Descartes-tól a Értekezés a módszerről, Kant Pedagógiai értekezéséi és még néhány másikat. Több mint egy óráig böngésztem a könyvesboltban, és vagy tíz könyvvel felpakolva jöttem ki, olyan kötetekkel, amit idő hiányában sosem fogok elolvasni. Mindig beleesem ugyanabba a csapdába: betérek egy könyvesboltba, hogy megvegyek egy könyvet, és öt-hat olyan kötettel a hónom alatt jövök ki, amik egyáltalán nem is voltak betervezve. Otthon felrakom őket a könyvespolcomra, ahol a soha ki nem nyitott könyvek egyre hosszabban sorakoznak, valahányszor csak beteszem a lábam egy könyvesboltba...

A szobámban törökülésben letelepedtem a szőnyegre, egy tábla csokoládé társaságában, és valamennyi új könyvem első oldalát elolvastam: ez segít eldönteni, milyen sorrendben olvassam majd őket. Aztán, mint minden tanévkezdés előtt, kinyitottam a tavalyi tolltartómat, hogy kihajigáljam a kifogyott, agyonrágott tollak porhüvelyeit, vagy azokat, amik folynak, és összepacázták a tolltartó belsejét. Miután átválogattam a rotringjaimat és egyéb íróeszközeimet, maradt egy darabka radír, egy kissé kiszáradt narancssárga Stabilo, meg néhány kartonlap, ami túlélte a májusi lázas tételkidolgozást. Kiraktam magam elé a kincseimet: hát, nem valami fényes... Belenéztem a határidőnaplómba: még több mint tíz napom van a kurzusok beindulásáig. Elnyúltam az ágyamon, és visszagondoltam az érettségi óta eltelt hónapokra: azon tűnődtem, ez a kaotikus nyár vajon nem csupán kezdete volt-e egy olyan korszaknak, amit még mélyrehatóbb változások jellemeznek majd. Most kezd tudatosulni bennem, hogy egyszer s mindenkorra vége az aprólékosan szabályozott gimis napoknak: a meghatározott időben esedékes szüneteknek, a dupla adag főtt krumplinak az undi menzán, az igazgatói irodában tett látogatásoknak. „Julie, jól tudod, hogy szigorúan tilos görkorcsolyázni az iskola folyosóin!” Alig várom már, hogy elkezdődjék az új életem, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy egy könnyű és boldog időszakot hagyok végleg magam mögött; talán a gimnáziumi emlékeim fognak majd szellemi menedékként szolgálni, amikor torkig leszek a felnőtt léttel. Eszembe jutott Lola, Manu, Jules, mindazok, akiket szeretek, és akik szeretnek vagy szerettek, és miközben szentül

megfogadtam, hogy ezután is csak szeretetre méltó, tisztességes és nagyon-nagyon kedves emberekkel fogom körülvenni magam, megszólalt a telefonom. A dobosom volt. Már csaknem teljesen elfelejtkeztem erről a fazonról. Felvettem, és egy jókedvű hangot hallottam a vonal végén. - Szia, Julie, Vincent vagyok. Hogy vagy? - Elég jól, koszi - feleltem közömbös hangon. - Figyusz, megjöttem a turnéról és... Ahogy megbeszéltük, hívlak. Felvontam a szemöldökömet, és kajánul megismételtem: - Ahogy megbeszéltük? Nem, mi ketten semmit nem beszéltünk meg... Valószínűleg összetévesztesz azzal a lánnyal, akit a gálaest után felvittél magadhoz. Erre röhögni kezdett az az idióta. Hahaha! Julie... Még mindig haragszol? Ha ez megnyugtat, közel sem éreztem vele olyan jól magam, mint veled. Sőt azt mondanám, hogy ez volt a szükséges rossz ahhoz, hogy rádöbbenjek, milyen fantasztikus volt veled. El kell ismerned, hogy igazi alkímia, valami őrületes izé van közöttünk, amikor lefekszünk egymással... - Ezt bóknak szántad? Atyai hangra váltott. - Ugyan, ugyan, Julie... Ne játszd már a féltékenyt! Meghívlak ma este vacsorázni. Ráadásul ajándékom is van a számodra. Egy szuper cucc, amit a turnémon csórtam neked. Nos, akkor találkozunk ma este? Na, ez aztán végképp betette a kaput: ez volt a legtahóbb dolog, amit valaha hallottam: egy pasi, aki úgy lopja az

ajándéknak szánt holmit, és ezzel még dicsekszik is... Csak annyit mondtam, „Sajnálom, nem”, és kinyomtam a telefont. Még csak meg sem próbált visszahívni. Egyetlen pillanatig arra gondoltam, hogy végső soron talán jobban tettem volna, ha elfogadom a meghívást: legalább egy szórakoztató estét töltöttem volna vele, mert hiába a legnagyobb szemétláda, a semminél azért jobb. De aztán eszembe jutott a fogadalmam, hogy kizárólag jóravaló emberekkel veszem körül magam. És eszembe jutott a lopott ajándék. Oké. Úgy kell Vincent-nak. Nem kellett volna ennyire tetűnek lennie. Én, amikor utoljára loptam, tizenkét éves voltam, és magamnak csórtam, nem anyák napjára vagy apám születésnapjára. And the winner is: Lucie Déval! Ismét és még mindig. Újra összeáll a csapat, és jókedvűen, derűsen folytatjuk tovább. Lucie-nek az volt a szokása, hogy megfujt ezt-azt a boltokban. Igazi profi volt. Amikor hétéves voltam, egyszer az ábécében elcsentem egy rágót, de a pénztárosnő rajtakapott. Anya megszégyenülten kifizette, ám ahogy kiléptünk az ajtón, azonnal elkobozta tőlem, és hazáig erkölcsi prédikációt tartott. Lucie-t bezzeg sosem érték tetten. Különösen vonzódott a fehérneműkhöz, ami meglehetősen meglepő volt egy korabeli lány esetében, és sajátos öltözködési stílust eredményezett: a kopott pólói alatt dögös push-up melltartókat viselt, a lötyögős gatyái alatt pedig hiperszexi tangákat. Egész kollekciója volt mindenféle formájú és színű csipkés sortokból és tangákból,

amiket pamutbugyijai alá rejtve tárolt a szekrényében. Tizenkét évesen felnőtt nőkkel is versenyre kelhetett volna fehérnemű téren. Amikor elindult egy fehérneműboltba, Lucie jóravaló kislánynak álcázta magát: a szekrénye mélyéről előbányászta a kerekgalléros blúzokat és a kis fekete balerinacipőt, amit az anyukája az évnyitóra vett neki. Felöltözve és megfésülködve Lucie-nek valóságos angyalarca volt, úgy nézett ki, „mint aki kettőig sem tud számolni” - ahogy nagyanyám mondaná. Lucie nemegyszer csúfolódott a kis virágos bugyijaimon: előszedte őket a komódomból, és a fejére biggyesztette, mintha egy nénike védené magát az esőtől. Nevettem, de megmondtam neki, hogy nincs más választásom, anya nem engedné meg, hogy ennyi idősen tangát hordjak. És amúgy is másra kellett a zsebpénzem, eszem ágában nem volt kidobni egy falatnyi textíliára, ami belevág a fenekembe - de ezt már nem kötöttem az orrára. Lucie folyton azt hajtogatta, hogy dedós vagyok. - Tegyél úgy, mint én: dugd el őket a bugyijaid vagy az ágyad alá. Azt ne mondd nekem, hogy anyád átkutatja a szobádat, hogy megbizonyosodjon róla, nem rejtegetsz-e valahol egy tangát! Nem feleltem neki semmit. Valójában nem voltam benne biztos, hogy érdekel-e egyáltalán a tangaviselés. Egy szombat délután Lucie bejelentette nekem, hogy shoppingolni megyünk. Egy kávézó előtt beszéltünk meg találkozót. Amikor megláttam szoknyában és babacipőben, azonnal tudtam, milyen vásárolgatásról van szó. Eszembe jutott hétéves korom rágógumija, és hogy milyen szégyent éreztem a boltos és anyám

szigorú tekintete alatt. De végtére is nem vagyok köteles bármit is ellopni; beérhetem annyival, hogy fölpróbálok néhány holmit, és hülyülök egyet a barátnőmmel. Természetesen nem számoltam a barátság Lucie által megkövetelt törvényeivel: ha igazán barátnők vagyunk, az életre-halálra szól. Vagy mindketten megússzuk, vagy mindkettőnket elkapnak. - Amúgy is mondtam már neked, hogy még soha semmilyen gondom nem volt: az elsőáldozós jelmezem mindig megteszi a hatását. Ezek után nem volt más választásom - ahogy mondani szokás. A kirakatokra tapadva kószáltunk a városban. Elmentünk egy farmerbolt, egy könyvesbolt, egy ékszerész és egy cipőbolt mellett, s egyszer csak egy fehérneműbolt elé értünk. Lucie figyelmesen szemügyre vette a kirakatot: jobboldalt volt egy bábu kék csipkés melltartóban, baloldalt egy másik, gyöngyszürke, áttetsző kombinéban. A kettő között néhány egyszerű tanga, fekete meg fehér színben, középen pedig fenségesen és gőgösen ott trónolt a kombinéhoz illő gyöngyszürke tanga: a csípőn két oldalt egy-egy pici masni, elöl pedig fekete, barokkos fűzés díszítette. Lucie megbabonázva bámulta. - Ju! Ezt nézd! Eszméletlenül szép! Komoran néztem a rongydarabot. - Tényleg nem rossz. Kicsit Madame de Pompadour-os, nem? - Az meg ki? - Nem tudom. Valami királynő, azt hiszem. - Ó. Nagyon elegáns, az biztos. Tetszik neked?

Bólintottam, nem túl nagy meggyőződéssel. Lucie előrelendült. - Jó. Vagyis kell neked egy ilyen. Bemegyünk. Megfogta a ruhám ujját, és mire kettőt pislantottam, már ott találtam magam a melltartók és a baby-dollok között. Egy barna hajú, hatalmas keblű eladónő elindult felénk. Már a puszta gondolattól, hogy mire készülünk, elvörösödtem. Lucie, amikor látta, hogy mindjárt odaér hozzánk, odasúgta: „Bízd csak rám! És ne vörösödj már, mint a cékla, még a végén kiszúrnak bennünket!” Ne vörösödj, ne vörösödj: könnyű azt mondani! Mintha szándékosan tenném! Bizonytalan arckifejezéssel a melltartókat kezdtem tapogatni. - Segíthetek, ifjú hölgyek? Lucie félénk, vékony hangon szólalt meg, még soha nem hallottam így beszélni. - Csókolom. Hát, igen, egy kicsit zavarban vagyunk, a barátnőm az első melltartóját szeretné megvenni és... szóval nem igazán tudjuk, milyet válasszon. Szívesen segítenék neki, de én sem értek hozzá túlságosan... Kuncogott egyet, adva a kis szendét. Az eladónő ellágyulva nézett ránk. - Értem. Igen, az első melltartó kiválasztása nagyon fontos dolog. Lucie szégyenlős arcocskával bólintott. - Háát, bizony. Az eladónő szélesen és melegen ránk mosolygott. Az a kínos érzésem volt, mintha árulást követnék el. - Gyertek velem!

Elindultam utána, Lucie szorosan mögöttem. Keresztülmentünk az egész bolton, hogy elérkezzünk a pamutból készült, idétlen mintákkal díszített gyerekmelltartókhoz. - Tessék! Itt találjátok a fiatal lányoknak való modelleket. Tudod a méreted? Megráztam a fejem. - Sajnos nem. Egy pillantást vetett a pólóm alatt lapuló két apró dudorra. - Valószínűleg 75A lehetsz. Tessék, próbáld fel ezt! Egy fehér kis melltartót nyújtott felém, középen rózsaszín masnival. - Ó, köszönöm. Mivel továbbra is zavartan ácsorogtam a cicifixszel a kezemben, egy mozdulattal balra mutatott. - Ott vannak a próbafülkék. Lucie udvariasan megkérdezte: - Vele mehetek? - Természetesen. Megvárhatod kívül, vannak székek, hogy le lehessen ülni. Mindketten elindultunk a próbafülkék felé. Menet közben odasúgtam Lucie-nek: - Ugye nem akarod megvetetni velem ezt a borzalmat? - Dehogyis! Tovább suttogtam: - De ellopni sem fogom, a nő saját maga adta a kezembe!

Lucie a könyökével oldalba bökött, hogy hallgassak már el. Amikor a fülkék elé értünk, a blézere zsebéből lopva előkapott egy olyan tangát, amilyet a kirakatban láttunk. - Fogd! Vedd fel a bugyid alá! Vedd le a farmerodat, de a cipődet hagyd magadon! Igyekezz, az eladónő ide fog jönni, hogy megnézze, jó-e a melltartó mérete. Csipkedd magad! Kikaptam a kezéből a tenyérnyi rongyot, és gondolkodás nélkül, villámgyorsan kigomboltam a farmeromat. Miközben magamra rángattam a tangát, már hallottam is Lucie-t a függöny mögül: - Ju, siess, jön! Éreztem, hogy lángolni kezd az arcom, ahogy elképzeltem az eladónőt, amint kihúzza a függönyt, és engem in flagranti ér a lopott tangával. Beleugrottam a farmeromba, gondolatban megköszönve Lucie-nek, hogy figyelmeztetett, hagyjam magamon a cipőt, mert valóban nem lett volna időm visszavenni. És melltartót próbálni cipő nélkül - az bizony gyanús. Amikor az eladónő megszólalt a függöny mögött, addigra már levettem a pólómat. - Nos? Jó a méret? - Ööö... Igen. Vagyis... Bedugtam a karomat a pántokba. - Igazából nem is tudom... - Segíthetek beállítani, ha akarod... - Ööö... (hopp, bekapcsoltam)... jó, rendben. Az eladónő már benn is volt a kabinban. - Nos, a méret tökéletesnek tűnik. Látod, van hozzá szemem.

Zavartan elmosolyodtam. - Úgy gondolja? Nem is tudom, azt hiszem, inkább visszajövök az anyukámmal... Az eladónő rendkívül megértőnek mutatkozott. - Természetesen. Fontos, hogy az édesanyád is lássa. Nagyon kedves volt. Iszonyúan utáltam, amit műveltem, és dühös voltam Lucie-re, hogy rábeszélt, lopjak el egy tangát, amit soha életemben nem fogok felvenni. Ahogy ez átfutott az agyamon, úgy éreztem, gyáva vagyok, és gyalázatosan behódolok a barátnőm zsarnokságának. Valahogy reagálnom kellett. De egy tangát, amit már felvettem a bugyim alá, túl késő visszatenni a helyére... Kiléptem a próbafülkéből. - Körbenézünk még egyszer a boltban? Ezúttal az eladónő hagyta, hogy végignézzük az üzletet, nem tüsténkedett körülöttünk. A felnőtt melltartók között kotorásztunk, és miközben Lucie egy fekete szatén cicifix előtt ájuldozott, a táskájába csempésztem egy 95D-S hányásszínű cickótartót. Végtére is, miért csak én vállaljak rizikót, hogy csipogni fogok, amikor kimegyek az üzletből? És szép lassan, hogy ne vegye észre, kisomfordáltam a boltból, egyedül hagyva Lucie-t a nagyméretű melltartók között. Ahogy átmentem a biztonsági kapun, éreztem, hogy egy verejtékcsepp ütközik ki a homlokomon: a próbafülkében nagy sietségemben nem jutott eszembe, hogy ellenőrizzem, van-e csipogó a tangán, amit Lucie a kezembe nyomott. De ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, érezném, ha lenne. Ennek ellenére majd’ elájultam az idegességtől. De semmi.

Kinn voltam - ma nem fogok börtönbe kerülni. Valamivel távolabb megálltam a járdán, de azért nem túl messze, nehogy elszalasszam Lucie kilépőjét. Bingó! Láttam, ahogy megindul kifelé az elektronikus kapun, s ekkor éles sípolás hasított a levegőbe. Lucie annyira meglepődött, hogy még csak el sem futott, amit más körülmények között nem mulasztott volna el megtenni. Az eladónő egy-kettőre ott termett mellette. - Légy szíves, nyisd ki a táskádat! Kicsit közelebb húzódtam, de arra azért ügyeltem, hogy ne lássanak meg. Talán szadistának tűnik, de élvezettel hallgattam a következőket: - Esküszöm, hogy nem én tettem ezt a melltartót a táskámba! Ráadásul egy ilyen ronda darabot! És nézze meg, mekkora mellem van! Esküszöm, hogy nem én voltam! - Akkor talán valami csoda folytán került a táskádba? - Fogalmam sincs, hogy került bele... Csönd. Majd méltatlankodva: - Tudom már! Biztosan a barátnőm csúsztatta bele, hogy kiszúrjon velem! Biztos vagyok benne, hogy ő volt! Egyébként is, hová lett? Az eladónő meg volt döbbenve ilyen mérvű rosszhiszeműség láttán. - Csúnya dolog, ha valaki nem vállal felelősséget a tettéért. És ráadásul még a barátnőjét is megvádolja! Kíváncsiskodók kis csoportja verődött össze a bolt előtt, akik egyetlen szóról sem akartak lemaradni. Lucie tíz percen át tagadott és tiltakozott, közben engem vádolt, és elmondott mindennek. Végül az eladónő, aki cseppet sem volt gonosz

természetű, beérte annyival, hogy kifizettette Lucie-vel a melltartót. - De nekem nem kell ez a nagymamás bézs rondaság! - Vagy kifizeted, vagy hívom a rendőrséget - rekesztette be a vitát az eladóhölgy. Lucie vonakodva elővette a pénztárcáját, közben egy vevő nem bírta megállni szó nélkül: - Érezd magad szerencsésnek, kislányom, hogy ez a kedves eladónő nem hívja ki a rendőrséget. Vagy hogy nem értesíti a szüleidét. Pedig nagyon is megérdemelnéd. - Úgy bizony! Micsoda szégyen! Hová süllyedt ez a mai fiatalság! - tromfolt rá egy másik vásárló. Lucie nem válaszolt, csak nyugodtan kisétált a boltból. - Nem mondom, hogy gyere máskor is - szólt utána az eladónő. Az utcán Lucie körülnézett, hol vagyok, és amint meglátott, odafutott hozzám. „Meg fog ölni” - csak erre tudtam gondolni. Ahogy mellém ért, Lucie összeráncolta a szemöldökét, dühösen előhúzta a táskájából a nagyiknak való cicifixet, és az orrom alá dugta. - Nem tudtál volna mást csórni nekem?! Aztán elnevette magát, és így folytatta: - Most őszintén: egy csomó szupercuki cucc volt, erre te ezt a borzalmat süllyeszted a táskámba! Szégyenlősen heherésztem. - Az első dolgot beletettem, ami a kezem ügyébe akadt. Nem gondoltam, hogy csipogni fog egy ilyen ocsmányság, csak a vicc kedvéért csináltam...

Persze nem mondtam igazat. Igenis azt akartam, hogy csipogjon. De Lucie-t természetesen egy cseppet sem érdekelte, hogy tetten érték egy lopott holmival a táskájában, a szemében én csupán egy tapasztalatlan tolvaj voltam. Valóban azt hittem, hogy a kis csínytevésem komoly válságot fog előidézni a barátságunkban, de nem: Lucie számára ez csak egy kaland volt a sok között az ő zavaros kis életében. Egyébként ezt a délutánt követően a kettőnk közötti viszony egy időre kiegyensúlyozottabbá vált, mert még ha Lucie az ellene irányuló lázadásomat egy kezdő baklövéseként értelmezte is, én sokáig büszke voltam magamra, hogy képes voltam borsot törni az orra alá. A nap végéig jártuk még a boltokat, de már illedelmesen. Ahogy a farmeromban rakosgattam a lábam, viszketett a fenekem, egyáltalán nem éreztem jól magam a tangában, rettentően zavart a járásban. Hazaérve rohantam, hogy levegyem, és gombóccá gyűrve behajítottam a szekrényem mélyére. Azóta is ott lehet. Még akkor sem akartam elővenni, amikor elkezdtem tangát hordani: csúnyának találtam, és túlságosan felidézte az átélt stresszt és a bűntudatot, amit a kedves eladónővel szemben éreztem. Meg aztán szívesebben viselek francia bugyit, mint tangát. És egyébként sem férnék már bele, úgyhogy...

Amikor életemben először… CSODÁLATOS DOLOG TÖRTÉNT VELEM. Olyasmi, amire már egyáltalán nem számítottam. Végtelenül gyengéd és forró dolog. Beleremegek, ha csak eszembe jut. És nem bírom megállni, hogy gondolatban ne éljem át újra és újra. De kezdem az elején: Egy héttel ezelőtt, amikor éjféltájban hazafelé tartottam a moziból, ahol nem győztem böködni Lolát és Manut, hogy ne taperolják folyton egymást, már messziről kiszúrtam egy sziluettet, ahogy ott ült a kapualjban. Az utca csendes volt, kihalt. Csak a cipősarkam kopogott a macskaköveken, kissé botladozó ritmusban. A lépteim visszhangjára az alak felém fordította a fejét. Egy pillanatra megtorpantam, majd újra elindultam, kicsit bizonytalan léptekkel. Az árnyék feje továbbra is mereven az irányomba nézett, és minél közelebb értem a kapuhoz, annál inkább visszavettem a tempóból, nem hatott rám megnyugtatólag ez az érezhetően engem fürkésző árny. Tettem még néhány lépést, és akkor az alak hirtelen felpattant, és egyenesen elindult felém. Visszahőköltem, és már készültem, hogy futásnak eredek, amikor hallottam, hogy a nevemen szólít.

Összerezzentem, és úgy éreztem, mintha megroggyanna a lábam. Ez a hang... Mozdulatlanná merevedtem. Az alak szép lassan közeledett felém. Most már tisztán látszott az arca. Csak álltam ott, mozdulatlanul, révetegen, mintha valami különös álomba csöppentem volna. Nem tudtam elhinni. Gábriel közeledett felém. Hallottam a hangját. Láttam az arcát. Ő volt az. Igazán. A szívem hangosan kezdett zakatolni a mellkasomban. Amikor mellém ért, kizökkentem a révületből. Gyorsan megpróbáltam végiggondolni, mi ilyenkor a helyes magatartás: ugorjak a nyakába? Vágjak meglepett arcot, némi közönyös fintor kíséretében? Maradjak hideg és szenvtelen? Egy fél másodpercre még az is átvillant a fejemen, hogy úgy teszek, mintha nem ismerném meg, de mivel ezt igen kevéssé találtam hihetőnek, azonnal elvetettem. Végül addig-addig tanakodtam a lehetséges fogadtatásokat illetően, hogy Gábriel a karjába kapott, felemelt, szorosan magához szorított, és a hajamba csókolt. - Julie... Azt hittem, már sosem talállak meg... - De Gábriel... - makogtam - mit csinálsz te itt? Hogy kerültél... Szóval... Kibontakoztam az öleléséből, és most én telepedtem le a kapualjba, hogy megpróbáljam összeszedni magam. Gábriel leült mellém. Azonnal őrült vágy kerített hatalmába, hogy megcsókoljam, hogy bevackoljak a karjába, hogy megpusziljam a szempilláját, és végigsimítsak a szemhéján, de legfőképpen rettenetes szükségét éreztem annak, hogy megtudjam, hová tűnt az elmúlt két hónapban úgy, hogy semmi életjelet nem adott

magáról. Megkíséreltem neheztelő képet vágni, hogy nyoma se maradjon az arcomon egy esetleges epekedő pillantásnak vagy üdvözült mosolynak. Néhány centiméterrel arrébb húzódtam, hogy ne hagyjam magam megzavarni a combomhoz súrlódó térde érintésétől. Ezen óvintézkedések megtétele után kissé ridegen szólaltam meg: - Oké. Egy szót sem értek az egészből. Két hónapja várom, hogy hírt adj magadról, erre te mintegy varázsütésre előbukkansz, a karodba kapsz, mintha mi sem lenne természetesebb... A mondat második felét azon nyomban meg is bántam, ahogy láttam Gábriel arcát elsötétülni. - Julie... Fogtad magad, és egyik napról a másikra elmentél, anélkül, hogy szóltál volna... - Megadtam a telefonszámomat. - A telefonszámodat egy papírfecnire írtad fel, amit azonnal el is veszítettem. De nem aggódtam miatta, hiszen azt gondoltam, másnap reggel úgyis megjelensz a sátram előtt vagy a parton. Miután három napig nem jöttél, elindultam, hogy megkeressem a barátnődék házát. Biztosíthatlak róla, hogy valóságos tortúra volt, mivel a címet sosem említetted, így aztán kénytelen voltam végigkérdezni az egész falut, hátha valaki meg tudja nekem mutatni, melyik Loláék háza. Merthogy csak ennyit tudtam. Végül a kerékpárkölcsönzős tudott használható információval szolgálni: tőle tudtam meg, hogy előző nap visszautaztatok Párizsba. Annyira rosszul esett, hogy csak így elmentél, hogy arra sem méltattál, hogy szólj, hogy

visszamentem a haverokhoz, és kerestem magamnak egy tyúkot a vakáció végéig. Csapnivaló volt az egész, hiányoztál nekem. A testemen borzongás futott végig, hidegen a szavába vágtam. - Jól tetted, hogy nem zavartattad magad miattam, ugyanis én is találkoztam valaki mással. Egyébként pedig pofátlan dolognak tartom, hogy csak így beállítasz, a karodba kapsz, anélkül, hogy elgondolkoznál rajta, vajon aktuális-e még a dolog Gábriel nem jött ki a sodrából. - Ha nem aktuális, úgy kell nekem. De már attól, hogy megtaláltalak, könnyebb szívvel utazom vissza... Erre nem válaszoltam semmit. Azon töprengtem, hogyan mondhatom meg neki, anélkül, hogy beteges hazudozónak tűnnék, hogy valójában magányos voltam, nagyon is magányos. Mély, nyugodt hangán ismét megszólalt: Nem tudtam előbb jönni: mondtam neked, hogy augusztusban melóznom kell. De amint lehetett, felszálltam az első párizsi vonatra. Már egy hete itt vagyok, és próbállak megtalálni... Az a remek ötleted, hogy titkosíttatod a számodat, nem könnyítette meg éppen a dolgomat... Elképedve bámultam rá. Nem mondtam semmit, már nem is gondoltam semmit, csak hallgattam, ahogy elmeséli nekem küzdelmes útját, hogy megtaláljon engem, Julie-t, a kis kéthetes nyári kalandját, a lányt a strandról, aki egy volt a több tucat strandoló lány között. Miközben beszélt, áhítattal néztem a félhomályban mozgó ajkait.

- Egy havernál táborozom egy hete, tőle kérdeztem meg, melyik egyetemeken lehet Párizsban filozófiát tanulni. Három egymást követő napon át isten tudja hány egyetemet jártam végig. Végre megtaláltam azt, ahová beiratkoztál. Megkérdeztem a címed a tanulmányi osztályon, és minden akadékoskodás nélkül meg is adták. Ez ma délután történt. Rögtön utána idejöttem, és vártam, hogy hazaérj. Némán ültünk egymás mellett. Egy idő után éreztem, hogy a betonból áradó hideg csípi a fenekemet, Gábriel meleg lehelete viszont égette az arcom. Kézen fogtam, és egy hang nélkül bementünk a házba. A liftben sem szólaltunk meg. Még mindig fogtuk egymás kezét, egyikünk sem merte megtörni azt a különös, irreális atmoszférát, amelyben lebegtünk. Csöndben besurrantunk a sötétségbe burkolózó lakásba. Valószerűtlennek tűnt az egész: fél órával ezelőtt még egyedül caplattam haza a moziból, a gyümölcsteán gondolkoztam, amit lefekvés előtt iszom majd, arra a fogas kérdésre összpontosítva, hogy piros gyümölcsöket vagy citromot válasszak-e, most meg mintha csak látomásom lenne, nézem, ahogy Gábriel belép a szobámba, leül az ágyamra, ujja hegyével végigsimít a holmijaimon. Egymás mellett ültünk az ágyamon. Annyira zaklatott voltam, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. Nem mintha nem tudtam volna mit kérdezni tőle, vagy nem lett volna mesélnivalóm, mint ahogy nem is arról volt szól, hogy nem akarok beszélni: egészen egyszerűen, életemben először, a torkomra forrt a szó. Anyám sosem hitte volna, hogy ez bekövetkezhet. Pedig megpróbáltam utasítani a számat, hogy mondjon egy mondatot, egy szót, vagy legalább egy hangot, és akkor el van

intézve, nem háborgatom többet, de nem: megnémultam a szerelemtől. Szerettem volna kihasználni ezt a csendet, hogy megcsókoljam, mint a romantikus filmekben, de megbénított a gondolat, hogy az ajkamat az ajkára helyezzem. Holott két héten át szenvedélyes sziesztákat csaptunk a sátrában, és nagyokat csókolóztunk a parton, de most, az éjszaka kellős közepén, a lakásomban olyan volt, mintha az egész meg sem történt volna, mintha mindent elölről kezdenénk. Kezdett tudatosulni bennem, hogy mégsem tölthetjük így az éjszakát, szótlanul az ágyamon gubbasztva. Addig-addig gyötörtem az agyamat, hogy mit mondjak, míg végül megbüntetett: a szám akaratomtól függetlenül kinyílt, és rekedtes hangon kibukott belőle az évszázad mondata: „Kérsz egy verbénateát?” Igen, tudom, hogy hervasztó. De ember (lánya) legyen a talpán, aki ilyen pillanatban tudja, mit mondjon... Nos, ez a suta kérdés mégis mindent megoldott, hogyan, magam sem tudom. Mindenesetre Gábriel mosolyogva ingatta a fejét jobbra-balra, és mielőtt felfoghattam volna, mi történik, már a karjaiban voltam, az ajkán csüggtem, két keze beleveszett a hajamba. Úgy engedtem át magam neki, mint puha, reszkető rongybaba. Amikor levetkőztetett, úgy éreztem magam, mint egy tapasztalatlan kezdő. Könnyű volt a laza, jópofa és vagány vakációs barátnőt játszani, de a bennünk dúló érzelmekkel szemben, a szerelemmel szemben, amely rá volt írva mindkettőnk arcára, totálisan leblokkoltam. Ekkor Gábriel teljesen átvette a helyzet irányítását, s egy végtelenül gyengéd

éjszakában volt részem, amely olyan érzelmi földrengést okozott bennem, amilyennel előtte csak egyetlenegyszer találkoztam, akkor, amikor Jules karjaiban átéltem a nagy „életemben először”-t. Háromheti flörtölés után meg voltam győződve, hogy Jules lesz életem párja, gyermekeim apja. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy nem igazán ismertem a használati utasítást, hogy is kell előállítani őket... mármint a gyerekeket. Na, jó, mondjuk, hogy elméletben tudtam, de gyakorlati téren még mindent meg kellett tanulnom. A matracán töltött első éjszakát követően, amire az első találkozásunk után került sor, szinte minden este nála aludtam. Eleinte anya nem igazán tudta, hogy is álljon hozzá ehhez, de amikor megértette, hogy az első nagy szerelmemről van szó, és főként, amikor megnyugodott, hogy reggelente rendesen elmegyek suliba, hagyta, hogy kedvemre jöjjek-menjek, és soha nem tett fel tapintatlan vagy túlságosan vallató kérdéseket a barátomnál töltött éjszakák menetére vonatkozóan. Ez az első három hét az érzékek felébresztése, a vágy felfedezése és fokozása jegyében telt. Jules igazi gentleman volt: soha nem erőltette a dolgokat, inkább fokozatosan vezetett be hosszú éjszakáink során a csókok és érintések kiváltotta érzések és örömök világába. Nagyon vigyázott arra, hogy soha ne érezzem magam feszélyezetten, vagy ne szorongjak ölelkezéseink közben. A bennem lezajló legkisebb változást is megérezte, még a legészrevehetetlenebbeket is. Ha érezte, hogy örömömet lelem

valamiben, tudta, hogyan kell az érzést elnyújtani és fokozni; ha viszont úgy érzékelte, valami zavar, vagy ellenérzés támad bennem, szelíden irányt váltott. Reggelente kábán támolyogtam be a suliba, üdvözült mosollyal az ajkamon. Mindent részletesen elmeséltem Lolának, és úgy vihorásztunk, mint két csitri. Lola minden egyes alkalommal azt várta, hogy az elmúlt éjszaka volt AZ ÉJSZAKA. Türelmetlenül toporogva várt a suli kapujában, és amikor meglátta az álmatag ábrázatomat, nekem esett: „Nos? Mi van?” Tíz másodpercig titokzatoskodtam, majd a fejemet csóválva elnevettem magam: „Nos, nem! Ellenben...” És következett az újonnan felfedezett gyönyörök részletes elbeszélése. Lola szeme kikerekedett. „Na, neeeeeee... Tényleg ezt csináltátok? Nahát, Ju, te aztán belevaló csaj vagy!” Elpirultam, mert szó, ami szó, ahogy így utólag elmeséltem az éjszakáimat, én magam is meglepődtem azon, hogy úgy tartok a szexuális felfedezés és kiteljesedés ilyen fokán, hogy még mindig szűz vagyok. Lola számára rejtély volt, hogy még mindig nem léptem át azt a bizonyos küszöböt. Megfontolt arccal azt mondta: „Ahol ti tartotok... Az szinte már intimebb, mintha lefeküdnétek...” Elgondolkodtam ezeken a szavakon. Azon tűnődtem, vajon vane egy betartandó irány: előbb lefeküdni egy fiúval, és aztán megismerni a többi dolgot? Vagy előbb mindent felfedezni, és csak utána lefeküdni? Lola gyorsabb volt, mint én, ő a szerelmével hamarabb rátért a komolyabb dolgokra: nem akart már szűz maradni, bosszantotta ez az állapot, alig várta, hogy felfedezze a DOLGOT, jóllehet jobban hajtotta a féktelen kíváncsiság, mint a

romantikus hevület és ennek a lépésnek a szimbolikus jelentősége. Úgy döntött, Manuvel szerzi meg az első szexuális tapasztalatát, és ez öt nap múlva meg is történt. El volt tőle ragadtatva, mint ahogy attól is, hogy ezzel felsőbb szintre lépett. Egyébként is, már jóval azelőtt nagyon szerelmesek voltak egymásba, hogy járni kezdtek - akkor meg mire várjanak? Így gondolkodott Lola. Ellenben nálam jóval prűdebbnek és tartózkodóbbnak tűnt mindabban, ami a nemi aktust körülvette: a mi szerelmi játékaink és cirógatásaink fele ismeretlen volt számára. Ezért, amikor meséltem neki a Jules-lel töltött éjszakáimról, őszintén csodálkozott, hogy mire várok még. Nem sikerült megértetnem vele, hogy élvezem ezt a bennem lappangó forrongást, amely a Jules-lel való minden egyes érintkezéssel csak még jobban erősödött. Azt akartam, hogy a döntő pillanatban szinte meghaljak az iránta érzett vágytól, mert őrülten szerelmes voltam belé, és azt akartam, hogy ezt ő is érezze. Minél több időt töltöttem a karjaiban, úgy omlottak le egymás után a korlátaim, és éreztem, hogy közeledik a pillanat, amikor Jules Nővé, Igazi Nővé tesz. Egyik este úgy mentem el hozzá, hogy szilárdan eltökéltem, ez az éjszaka lesz minden korábbi éjszakánk végső betetőzése. Persze szó sem lehetett arról, hogy azzal állítsak be: „Drágám, a mai este lesz a nagy este.” Természetes módon akartam tudtára adni, szavak nélkül, beszédes pillantásokkal. Tudtam, hogy Jules meg fogja érteni. S ha az elhatározásomat szavakkal nem is akartam nyilvánvalóvá tenni, nagy gondot fordítottam arra, hogy aznap este különösen csinos és kívánatos legyek. Szépen

megfésülködve, enyhén beparfümözve és megfelelő öltözékben mentem: öv nélkül, fűző nélkül, melltartó nélkül, semmi olyat nem vettem fel, ami gátolná a mozdulatainkat. Mindent a legapróbb részletekig átgondoltam, annak fényében, amit az utóbbi három hétben megtapasztaltam. Amikor megérkeztem, Jules éppen tésztát főzött. Letelepedtem a kis matracára, levettem egy könyvet a polcáról, és lapozgatni kezdtem. Egyszer csak éreztem, hogy alattomos fejfájás kúszik be lassan a koponyámba. Elhatároztam, hogy nem veszek tudomást a fájdalomról, amely már a halántékomban kalapált: bizonyára az est folyamán bekövetkező eseményhez kapcsolódó enyhe stressz váltotta ki. Jules bejött hozzám, mindkét kezében egy-egy tányér gőzölgő tésztát tartva. Megpróbáltam legalább a felét megenni, de semmi étvágyam nem volt. Rázni kezdett a hideg, borzongás futott végig a testemen, de ez távolról sem az a borzongás volt, amit ettől az estétől annyira vártam. Jules sem evett túl sokat, de ő más okból: felém fordult, hunyorgott, mint egy macska, és elkapta a derekamat: „Nahát, drága barátném, ön felettébb csinos ma este... Vitathatatlanul sokkal étvágygerjesztőbb, mint ez a nagy tányér ragacsos tészta.” Ügyesen a karomba csusszant. Majd’ meghaltam a vágytól, hogy hagyjam, de a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott. Egy határozott mozdulattal eltoltam magamtól, és ünnepélyesen bejelentettem: - Jules... Migrénem van. Felkacagott. - Máris? Jól kezdődik...

Megfogtam a kezét, és a homlokomhoz emeltem. - Szerinted nincs lázam? Óvatosan megtapogatta a homlokomat, majd aggodalmas hangon közölte: - Julie, te tűzforró vagy. - Tudom, nem érzem jól magam. Biztosan megfáztam, vagy valami ilyesmi... Felkelt, és néhány pillanatra eltűnt, hogy kezében egy lázmérő csíkkal térjen vissza. - Megkíméllek a hőmérőzéstől, de legalább ezt ragaszd a homlokodra, hogy valami fogalmunk legyen a lázadról. Engedelmeskedtem. Jules figyelmesen nézte a homlokomat, hogy leolvassa a csíkon megjelenő számot. Öt perc múlva kétségbevonhatatlanul kiderült, lázam van, méghozzá 39,5 fok. Legszívesebben sírva fakadtam volna az engem sújtó mérhetetlen igazságtalanság miatt: nemcsak hogy lázas vagyok, hanem még a terveim is kútba esnek, semmire nem vagyok képes ezzel a hasogató fájdalommal, ráadásul még literszámra kezdtem verejtékezni, a ruhám egészen a hátamra tapadt. Miközben mélabúsan rágódtam a balszerencsémen, Jules aggódva sertepertélt körülöttem. - Ne mozdulj, hozok neked valami lázcsillapítót. Biztos vagy benne, hogy ne hívjak orvost? Jó, ahogy akarod. De ez tényleg nagyon magas láz... Okosabb volna, ha... Szilárdan kitartottam a véleményem mellett: nem, szó sem lehet arról, hogy orvost hívjon. - Segíts inkább felkelni! Pisilni kell.

Alighogy felálltam, azonnal vissza is zuhantam a matracra: a lábam remegett, mint a kocsonya, a fejem kóválygott. Jules lefektetett, s míg én a láztól elkezdtem félrebeszélni, ő kihívta az ügyeletes orvost. Egy órával később megvolt a diagnózis: kimerültség és megfázás. Még csak egy vacak influenza sem, sem egy súlyos agyhártyagyulladás, sem a perforáció határán álló vakbélgyulladás; csupán „kimerültség és megfázás”. A doki, hogy bebiztosítsa magát „arra az esetre, ha netalán tán mégis”, adott egy beutalót laborvizsgálatra, amit még a héten meg kell csináltatni. Amikor az orvos elment, Jules óvatosan lefektetett a matracára, a homlokomra rakott egy benedvesített mosdókesztyűt, és simogatni kezdte a hajamat. Kis idő múlva elaludtam. Hajnalban felébredtem: Jules a puszta földön aludt, csak a feje nyugodott a matrac egyik sarkán, a karom mellett. A tarkójára tettem a kezem, erre kinyitotta a szemét, és rám mosolygott. - Jobban vagy? Bólintottam. - Sajnálom, hogy így elrontottam az éjszakádat... Pedig messze nem ezt terveztem, ellenkezőleg... Mellém csúszott, kicsit a falhoz szorultam, hogy helyet adjak neki. Megtapintotta a homlokomat, és azt kérdezte: - Valóban? Hanem mit terveztél? Nem mertem válaszolni, mert rettentő otrombának éreztem volna, ha magyarázkodni kezdek. Ekkor Jules megcsókolt, és a csókjából éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Zaklatott éjszakám következtében

valamiféle ködös és légies állapotban lebegtem, ezért hagytam, hogy Jules irányítson. Sőt, azt is be kell vallanom, hogy bár már jócskán feloldotta bennem a merevséget, abban a pillanatban szükségét éreztem, hogy teljesen elengedjem magam, hogy hagyjam magam kényeztetni és vezetni, képtelen lettem volna a legkisebb kezdeményezésre is. Jules hol végtelen gyengédséggel, hol hevesen csókolt; a hajamat simogatta, szavakat suttogott a fülembe; szemét a szemembe fúrta, tekintete vágytól csillogott. Boldog voltam, hogy itt lehetek, ebben a kis szobában, a szerelmemmel, Jules-lel, aki a legszebb, a leggyengédebb, a legerősebb a föld összes pasija közül; és az enyém; és én vagyok az ő kedvese; nem más: én. Míg szerelemtől lángoló szemmel néztem, éreztem, ahogy teste egészen lágyan beleolvad az enyémbe. Lélegzetemet visszafojtva lehunytam a szemem; az ujjaim görcsös mozdulattal markolták meg a vállát, a lábaim kissé összébb zárultak. Jules megcsókolta a szemhéjamat, a járomcsontomat, a számat, és éreztem, ahogy a testem lassanként újra ellazul. Felindultságtól párás szemmel átöleltem, és hogy ez az izgatottság ne kerítsen teljesen hatalmába, hogy az első szerelmes éjszakám, vagy inkább hajnalom ne csapjon át egy ócska szappanopera negédességébe, gondolatban vagy tízszer elismételtem: „Hagyd abba a műsort, hagyd abba azonnal, ne bőgj, te majom, csak semmi érzelgősség.” Visszatartottam a könnyeimet, és a testemben hullámzó új és különös érzésre összpontosítottam. Azért milyen furcsa dolog, hogy két test így egymásba olvad... Néztem, ahogy Jules hátán megfeszülnek az izmok, és

végighullámzanak a bőre alatt, amelyről éreztem, hogy egyre melegebb és nedvesebb; a nyakában beszívtam verejtékének enyhén csípős illatát, és hallottam ziháló lélegzését a fülkagylóm mellett. Teljesen elveszítettem az időérzékemet, az volt a benyomásom, mintha már hosszú-hosszú órák, napok, hetek óta tartana a karjában. Aztán egy adott pillanatban, egy kissé hirtelen mozdulattal megragadta a tarkómat; éreztem, hogy a teste néhány másodpercre összerándul, majd puhán rám hanyatlik. Míg a fejét a vállam gödrében nyugtatta, és a mellkasomon éreztem hevesen dobogó szívét, diadalmasan azt mondtam magamban: „Kész. I’M A WOMAN. Julie Szupersztár!” Eufóriában úsztam, szerelmesebb voltam, mint valaha. Jules átölelt, és én egy hatalmasat tüsszentettem. Kezét a homlokomra tette. - Jól vagy? Mosolyogva bólintottam. - Igen, jól vagyok. Kifújtam az orromat. - Jules, csupa takony vagyok, pedig annyira szerettem volna, hogy minden tökéletes legyen... Tegnap este úgy igyekeztem, hogy csinos legyek... Felvonta a szemöldökét. - Jól tudod, hogy egy Walt Disney stílusú este nem a mi világunk. .. Elnevettem magam. - Ez igaz.

Összegömbölyödtünk a takaró alatt. Újra és újra megcsókoltuk egymást. Aztán visszaaludtunk. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Jules egész nap nem ment be az óráira. Egy hónapja rózsaszín felhőben lebegek. Gábriel a barátom úgy istenigazából: épp lakást keres magának Párizsban, s amíg nem talál, bekvártélyozott Fredhez, ahhoz a haverjához, akinél már akkor is megszállt, amikor azért jött, hogy megkeressen. Amolyan alkalmi társbérlet ez, vidám rumliban. Fred nagyon klassz srác, és mindig örül, ha velük töltöm az estét: filozófia alapszakot végzett, így rögtön az elején jó pontot szereztem nála. Időnként Gábriel elém jön az egyetemhez, és én büszkén parádézom vele, akár egy Chanel táskával. Hazafelé lelkesen beszámolok neki mindenről, amiről tanulunk, s ez megnevetteti, neki ugyanis kissé túl elvont ez az egész. Az ő tanulmányaira is találtunk megoldást: levelezőn folytatja majd a sulit; ez nekem jutott eszembe, és meg kell hogy mondjam, igen büszke vagyok rá... Egyikünknek sincs kedve ahhoz, hogy csak minden második hétvégén lássuk egymást, a fennmaradó időben meg az msn-en lógjunk. Vagyis nem került különösebb erőfeszítésembe, hogy maradásra bírjam. És bizonyságul rá, hogy ez a kapcsolat immár hivatalos formát öltött, bemutattam Lolának és Manunek. A nyáron Lolával ugyan találkozott a strandon, de Manut még nem ismerte. Négyesben végigpókereztünk és söröztünk egy estét, és tudom, hogy Gábriel tetszett nekik, és viszont. Talán

hülyeségnek tűnik, de szerintem nagyon fontos, hogy a barátaim kedveljék a szerelmemet. Lola és Manu úgy döntött, összeköltöznek. A kapcsolatuk újra a régi lánggal ég; Lola elkezdte az előkészítőt a képzőművészetin, és Manu két mérnöki házi feladat között modellt ül neki. Lola azon vihorászik, hogy Manu az ő múzsája. S nekem az az érzésem, hogy ez így is van: lefesti, lerajzolja, tussal, tintával, pasztellkrétával, tollal, leskicceli lapokra, vázlatfüzetekbe, vászonra. Manu azt állítja, hogy Lola a világ legtehetségesebb rajzolója. Ő perspektivikus tervrajzkészítést tanul, és Lola rendkívül ügyesnek találja. Rémisztő, hogy minden mennyire tökéletes... Ha nem csak tizennyolc éves lennék, azt mondanám, hogy az egész olyan, mint egy happy end, viszont ha jobban belegondolunk, ez inkább kezdet, mint vég, de még akkor is megnyugtató. Ám hogy minek a kezdete, arról nem sok sejtelmem van, de nem is próbálok meg túlságosan előre tervezni. Ma azt gondolom, lehet, hogy nem Gab lesz a gyermekeim apja, de most ő a barátom, és tegnap este azt mondta, szeret, és most csak ennyit akarok. Lehet, hogy Lola és Manu valamikor szakít, de egyelőre ugyanazon fedél alatt szeretik egymást, és szombat este hivatalosak vagyunk a lakásavatójukra. Lehet, hogy nem lesz belőlem nagy filozófus, de erre az évre mindenesetre ez az utam. Azért igyekszem kiélvezni mindezt, mielőtt még komplikációk lépnének fel...

Köszönetnyilvánítás Köszönöm a szerkesztőmnek, Marié Ange-nak, hogy bizalmat adott egy babakocsi-eladónak, és bátorította; hálás köszönet, hogy életemben először kipróbálhattam magam, mint író. Köszönet Alex-nek az indító szikráért. Köszönet a Szerelmemnek: ki mondta, hogy a türelemnek is van határa? Köszönet Madame Ballanfat-nak, aki megjósolta és négy éven át hajtogatta, hogy egy napon írni fogok. Köszönet a barátaimnak a támogatásukért (különös tekintettel az én szőrös triómra: Tomate-ra, Fredóra és Jean-Christophe-ra, akik a legszebb és a legerősebb srácok). Természetesen köszönet a szüleimnek, hogy az a remek ötletük támadt, hogy életet adnak nekem, s végül köszönet a családomnak.